Skip to content

Fekete István – ERDEI UTAKON

Találatok: 6

349

Fekete István

ERDEI UTAKON

A kötetet összeállította és szerkesztette: Véber Károly

© Fekete István örököse, 1987

Herlicska és a vidra

Tegnap éjjel későn jöttem haza. Ropogott a hó a szánkó alatt, és villogtak a csillagok hideg magasságokban. Fák jöttek-mentek az út mellett, mint a múlt alabárdosai, csilingeltek a csengők, és emlékek kapaszkodtak a saroglyába.

Akkor vettem először a kezembe komolyabb fegyvert. Egy öreg Kirner volt. Remek csövekkel, de még a szöges fajtából. Nagyapám állítólag száz lépésről libát lőtt vele. Persze öreg söréttel. A fegyvert a padlásról szedtem elő, és két napig tartott, amíg petróleummal, olajjal, drótkefével annyira mentem, hogy el lehetett olvasni a felírást: „Kirner József Budapesten”.

Aztán jött a kipróbálás.

Füstös porral, hatos seréttel, mert tanítómesterem, az öreg Herlicska szerint a sörét ott kezdődött… Pláne vidrára.

Mert arra mentünk, lesre.

Az öreg erdőőr már napok óta feszegette fantáziámat, és gondolataim már kizárólag különféle vidrás esetekre voltak lefoglalva. Beültem a szobába, és ide-oda célozva képzeltem magam elé a nagy pillanatot. Végre leesett az első hó.

Amint vastagodott a fehér takaró, úgy híztak reményeim, és reggel már toporzékolva vártam, hogy elindulhassunk csapázni.

A hó hullott, halkan neszezve a fenyvesben, melynek aljában kanyarogva csobogott patakunk. Öreg égerfák álltak a parton, levegőbe mosott gyökerekkel. Homokos padok a túlsó oldalon. Vízhordta rőzserakások, alámosott partok. Igazi vidraparadicsom.

Nyári emlékek jutottak eszembe.

Itt fogtam a nagy harcsát. Itt meg a csukát… Töprengésemből az öreg billentett ki:

– Hát itt ment be!

Halvány nyomok látszódtak, friss hóval már félig eltakarva.

– No, most. Keresünk egy jókora husángot, átvetjük az árkon. Ha jön a vidra a vízben, azt hiszi, hogy csapda, és kimászik a partra, hogy kikerülje… – magyarázta öreg barátom.

– Ide kell ülnie lesre – mutatott egy kisebb égerbozótra, mely a parttól talán húsz lépésre állott. Mindjárt ki is néztük a helyet, lenyestük az alkalmatlan ágakat, és elindultunk hazafelé. Egy kis sűrű mellett azt mondja az öreg:

– Van itt egy nyulacska ebben a sűrűben… ki kellene próbálni a puskát, mert nem elég ám papirosra lövöldözni… Itt látszana meg, hogy van-e a puskának „prantja”.

Nem volt egészen szabályos a dolog, mert az engedély csak vidrára szólt. De nagy volt a kísértés. Elálltam, és az öreg szöszmötölve megindult a túlsó oldalon. Alig lépett kettőt-hármat, már láttam is, hogy jön a delikvens.

Nagyot pukkant az öreg mordály, a nyúl felfordult, pedig nem volt közel…

– A puska jó! – hangzott az ítélet. – Most már csak türelem, holdvilág, és meglesz a vidra.

Az órák mintha megálltak volna. Nem akart sehogy sem este lenni. Hol a szelet figyeltem, hol pedig aggódva lestem, nem borul-e el. De kedvezett minden. Alkonyodott már, és átlátszó ködök kergették egymást a réten, amikor elfoglaltam helyemet. Alaposan felöltözve.

Öreg tanácsadóm óva intett, hogy órát vigyek magammal, melynek előhalászásával járó mocorgás okvetlenül gyanút kelthetne, ha történetesen akkor veszem elő, amikor a vidra már közel van, de még nem láthatom a magas partok között, mert, mondta, a róka is furfangos állat, de a vidrának inasa sem lehetne.

Így azután óra nélkül számolgattam a perceket. Lassan felkelt a hold a hátam mögött, a ködök felszálltak és szertefoszlottak, a szürkület pedig behúzódott az erdőbe.

Este lett.

Úgy éreztem, mintha egy darabjává váltam volna a csendnek, amely körülvett. Az idő összefolyt, és zűrzavaros, múltat, jelent, jövőt összekavaró gondolatok zümmögtek körülöttem. Már a dédapám is ezt az erdőt járta; itt is van eltemetve nem messze. Mi lenne, ha most megjelenne és megszólalna:

– No, kisfiam, vidrát lesel?

Úgy érzem, nem tudnék megijedni. Mintha a vérség szeretete erősebb lenne, mint a kísértetektől való félelem. Megsimogatna – szinte vágyom rá –, és tudom, még a rég holt kezek sem lennének hidegek.

Egér rágcsál lábam mellett a gazban. Micsoda zajt csap! A hold kibújt már az öreg fenyves felett, és nappali világosságban ragyog a kis láthatár. Előttem csobog a patak. De nem mozdul semmi.

Szikrázik a hó, és nő a hideg.

Később egy pont válik el a patakparton az árnyéktól, és közeledik. Messziről látom, hogy nyúl. Előttem baktat el, szaglálódik, majd leül. Füleit billegeti. Egyszerre csak megugrik és elrohan.

– Hát ezt mi lelte?

Nem sokáig tűnődtem. Egy róka trappolt el mellettem, és majdnem megfeledkeztem arról, hogy vidrát lesek. Akkor még nem lőttem rókát. A nyúl persze már messze jár. Ravaszdi barátom nem is nagyon erőltette magát. Hamarosan visszajött szaglászva a parton, aztán leült, és az erdő felé figyelt.

Kimondhatatlanul élveztem a jelenetet.

A róka most lehasalt, én pedig – majd a nyakam tekeredett ki – igyekeztem visszanézni, mert most már én is hallottam, hogy valami közeledik.

Egy őz volt.

A róka szinte láthatatlanná lapult előttem, amíg az őz el nem tűnt, azután újból felült, és nagyot ásított. Majd megint ráállt a nyúlcsapára, és – próba szerencse – utána.

Egyedül maradtam.

A hold már a fejem felett járt, és a szemem fájt a nagy csillogástól. Be kellett időnként csuknom, hogy valamit lássak. De a vidra csak nem jött.

Időnként csobbant a víz, ilyenkor mintha villamos áram csapott volna meg, de aztán – semmi.

Nagyon hideg volt.

Olyan voltam már, mint a mikulás, ami szőrös rajtam, vastag jeges zúzmarával fedve, halántékaimra mintha jeget raktak volna, éreztem, sokáig már nem tarthatok ki, de megmozdulni nem volt lelkierőm.

Szemem előtt kékes kristályok táncoltak, és messze valahol mintha harangoztak volna…

Mennyi idő lehet? – motoszkált fejemben a gondolat.

Végre mégis megembereltem magam, és lassan, óvatosan megmozdultam. Jó öt percbe került, amíg lábaim használhatókká váltak. Botorkáltam hazafelé, mint akit fejbe vertek. A sikertelenséget is hurcoltam mázsásnak tetsző bundámon, és szinte hallottam az öreg Herlicskát:

– Ja, gyenge volt a legény. Ki kellett volna tartani!

Majdnem visszafordultam erre a gondolatra.

Öreg malom álmodozott a dermedt hidegben az erdő közepén. Odaértem. Fáradtan dőltem a híd korlátjának, és azon gondolkoztam, bezörgetek a molnársegédhez, és megmelegedem. A molnár lakása valamivel feljebb volt. Amint tűnődtem, zörgessek-e, elkezdenek a kacsák hápogni a molnár hidasa körül. Unottan néztem arra, és szidtam a kacsákat magamban, hogy mit ijesztgetnek. Az ilyen kacsalármázás legtöbbször vaklárma. Meglöki egyik a másikat, az megint ijedtében a harmadikat, összevissza rohangálnak, sápognak, amíg kiderül, hogy tévedés van a dologban – és megnyugszanak.

Erre gondoltam, és már indulni is akartam, amikor valami feketét látok kijönni az útra és felém.

„Görény – gondoltam. – De milyen lassan jön, mintha hozna valamit…” Felhúztam a kakasokat.

Néha nagyobbnak, néha kisebbnek látszott. Egy kacsát tolt maga előtt. „De miért viszi el? – villant át a kérdés. – A görény nem szokta…”

Szemem előtt ekkor már kékes karikák forogtak, csak elmosódva láttam a lassan közeledő valamit, és amikor harminc lépésre lehetett – odalőttem.

Akkorát lökött a puska, hogy majd kiejtettem elgémberedett kezemből. (Később láttam csak meg, hogy mind a két kakas „rászaladt”.) Aztán rohantam a nagy füstben görényem felé.

Odaérve megfordult velem a világ. Valami soha nem érzett boldogság zsongott minden idegemben, és szinte lerogytam a fagyos hóra – az első vidrám mellé. A nagy fehér kacsa – melytől olyan kicsinek látszott – még élt.

Közben persze megmozdult a malom környéke. Erre már csak homályosan emlékszem. Ültem vidrám mellett, és simogattam puha, bársonyos bundáját…

Az égből rángatott le az öreg Herlicska rezes hangja, ki úgy látszik, valahol a környéken leselkedett, és a lövésre előkerült.

– Elesett? – kérdezte.

Mert hogy egy vidra mellé leüljön az ember a boldogságtól, ezt másként ő nem tudta volna megmagyarázni…

Matula és egyebek

Abban az időben sokat jártam vidrák után. Kitartóan, azt mondhatnám: makacsul. Hiába, hiába! Néha a könnyeim csorogtak a hidegtől, és félig vakon botorkáltam haza hajnalonként, mert szememet megrontotta a szikrázó hó.

A folyóparton hol itt, hol ott leselkedtem, és úgy ismertem már az éjszakát, a benne mozgó életet, mint más a háza táját. Tudtam, hol járnak a nyulak, hol az őzek, sőt egy ismerős rókám is volt, melyet meglőhettem volna, ha nem kötöm magam a vidrákhoz. De én kötöttem.

Meddő erőlködés volt ez nagyon.

Pedig vidra volt bőven, mert a vízparton reggelre mindig megtaláltuk a „jelenségeket”, amint azt Matula nevezte. Matula nem is nagyon haragudott rájuk, mert néha akkora darab halakat hagytak a parton, hogy egy ember „gömbölyűre ehette magát” belőle. Mondanom sem kell, hogy ez az ember Matula volt.

Ő ültetett engem a legjobb helyekre, ahol „nagy dolognak kell lenni”, ha nem jön ki a vidra… Nem tudom, miért, de abban az időben csupa nagy dolgok történhettek vidráéknál, mert sose ott jöttek ki, ahol Matula biztosra ígérte.

Később már meggyanúsítottam az öreget, hogy szándékosan mutat olyan helyeket, ahol soha nem jön kézre vidra.

Egyik estefelé is azt mondja:

– A bürühöz üljön, ifiúr! Csak a bürühöz… Ott ma biztosan kijönnek…

– Jönnek a fenét! – mérgelődtem. – Lemegyek a zúgóhoz.

– Csak tessék rám hallgatni. A bürühöz…

– Nem megyek!

– Pedig máma olyan érzésem van, hogy ott kijön a vidra. – És csaknem könyörgött az öreg.

De én makacs voltam, mint egy öszvér.

– A zúgóhoz megyek! Üljön maga a bürühöz, ha olyan biztos.

– Jól van – mondta megbántva –, hát oda ülök.

Be is vackolt az öreg a bürü mellett egy égerbokorba, én pedig továbbmentem a zúgó felé, hol egy kis esése volt a víznek, utána pedig széles homokpadot rakott, melyen sokszor találtunk vidranyomokat. Még hallottam, amikor öreg mesterem rozsdás puskáján felhúzta a kakasokat, aztán egyedül maradtam.

Hamar elértem én is a helyemet. Előttem zúgva kavargott a víz, és hártyásodott már a széle, mert hideg volt nagyon. Az ég tiszta volt, amilyen tiszta csak az ég lehet, és a csillagok szinte böktek sugarukkal.

Nemsokára felkelt a hold, utána pedig elbaktattak mellettem az ismerős nyulak. Világos volt, mint nappal. Múlt az idő, és úgy éjféltájon jött egy róka a vízparton. Ez nem az ismerős róka volt, mert a másik oldalról jött, és nagyon nagynak látszott.

Előttem a víz üres. Olyan üres, hogy talán nincs is vidra benne… Mire várjak? A róka meg jön… jön… Szép, nagy róka…

Ha most rókát lesnék, csak úgy remegne bennem az izgalom, de mivel vidra van a játékban, szinte fitymálom a rókát. „Csak” egy róka…

Még egyszer lenézek a vízre, aztán megnézem a rókát. A víz reménytelenül sustorog, a róka pedig most megy el előttem.

A puska durranására valahol vadkacsák hápognak, a róka pedig csak elfekszik a havon. Gondolom, az Öreg Matulát hogy szurkálja a kíváncsiság!… És elindultam a rókával hazafelé. Ropogott a hó, és megelégedett voltam. Vidra úgysem lett volna, így legalább lőttem egy szép rókát. Beszélhet nekem Matula ezután. Jobb, ha magára hallgat az ember.

Ekkor nagyot pukkant Matula mordálya, és visszhangozva dobbant rá a szívem is. Megálltam. A rókát letettem a földre, és hallgattam.

Csend.

És ebben a nagy csendességben világosan megéreztem, hogy jobb lett volna az öreg csőszre hallgatni.

Rohantam a parton, és csak akkor kezdtem lassúdni, amikor közeledtem a bürühöz. Ne lássa az öreg, hogy érdekel az eset… pedig… nem, nem lehet vidra! De ha mégis vidra lenne, hát én bundástul, rókástul fejest ugrom ebbe a pocsék vízbe.

Nem kellett fejest ugranom. Nem vidra volt, hanem vidrák voltak. Párzási idő volt akkor, s az öreg összevárta a kergetőző vidrákat, és postával egy lövésre agyonlőtte mind a kettőt…

Hazafelé Matula vitte a rókát is meg a vidrákat is. Nehéz lehetett, mégis én álltam meg minden húsz lépésre, mintha abban a súlytalan, ragyogó éjszakában minden terhet és minden bánatot csak egyedül én hordtam volna.

Buzsáki libák

A berek szélén mesélte nekem ezt a történetet Matula.

Őszre járt akkor az idő. A ködtől olyan sűrű volt az este, hogy a feldobott kalap fenn maradt volna a levegőben.

A köd felett vadlibák tanácstalankodtak hangos gágogással, és a tűz mellett pirultak már a nyárson a halak, melyeket Matula szerzett némely „jó halászok”-tól. Tudtam ugyan, hogy ezek a „jó halászok” mélységesen megvetették a halászjegy intézményét, de a hal kiválónak ígérkezett, s a többi nem tartozott rám.

Néztük a tüzet, hallgattuk a libákat, és csendben voltunk abban a kis világosságban, melyet a tűz vetett körénk. Egyszer csak megszólal az öreg, fölfelé mutatva ujjával, ahol a libák zajongtak:

– Nem tom, a Farmosi tekintetes asszony libái nincsenek-e köztük…

A „Farmosi tekintetes asszony” egy fiatal özvegy volt, aki a Balaton mellett tyúkfarmot csinált. Keltetőgépet hozatott, pesti lány lévén, bújta a szakkönyveket, és sok szorgalommal pótolva a gyakorlat hiányát, szép eredménnyel tyúkászkodott. Farmja után kapta aztán a Farmosi nevet.

Nekidűltem egy nádkévének, cigarettára gyújtottam, és ránéztem az öreg csőszre, ami annyit jelentett, hogy jöhet a „mese”…

…az úgy volt, kérem, hogy a tekintetes asszony a sok szép tik mellett libákat is akart nevelni, és elhirdette a népeknek, hogy akinek eladó van, csak oda vigye.

No, vitték is!

Egyik reggel, alig pitymallott, egy kocsi állt meg a ház előtt.

– Itt veszik-e a libákat? – mondja az ember, merthogy meghalt a felesége, és ő biz nem bajlódik velük.

A tekintetes asszony még sajnálgatta, hogy így szegény ember, meg úgy szegény ember, aztán hogy adja a libákat?

Olcsón adta, pedig még azt is mondta, hogy ezek nem olyan közönséges libák, mert ezek valódi buzsáki libák. Egy-két napig ólban kell a libákat tartani, hogy szokják a helet. Lerakták a libákat, az ember eltette a pénzt – valami hatvan forintot –, aztán gyű! – és elnyargalt.

Örült a tekintetes asszony nagyon az olcsó vásárnak, nézegette a libákat, melyek csak üldögéltek a szép fehérre meszelt ólban, és nem akartak lábra állni.

Amikor pedig felállottak, tántorogtak ide-oda. Nyilván nagyon megkötötte a lábukat a buzsáki ember, és még bennük van a zsibbadás… Déltájban aztán kiterelgették a libákat az udvarra, hogy hadd ismerkedjenek a majorsággal.

No, ismerkedtek!

Csak fölkacsintottak az égre, geggentek egyet, aztán huss! – amerre tágasabb. Még máig is repülnek. Mivelhogy vadlibák voltak.

Pálinkás kukoricával fogta őket az az ember, utána még talán meg is itatta egy kicsit, azért üldögéltek olyan szelíden.

De a hatvan forintot elvitte a nyüves!

A halak szépen pirultak, elfogyott a cigaretta is, csak a libák gágogtak tovább felettünk a ködben. Vacsora után újra közénk ült a csend. Egyszer csak megszólalt Matula:

– Máig is viszi a hatvan forintot. Hát ilyen szerencséje van némelyiknek…

Mindezekből látható, hogy Matulának a pénzszerzés tisztaságáról egészen különös fogalmai voltak. Ő még ismerte a szegénylegényeket, és nagy tisztelettel emlegetett néhányat, akikkel személyes ismeretségben volt.

– Akkor még berek volt a berek – legyintett az öreg, inas keze mintha az elmúlt idők árnyait simogatta volna. – Kanizsától Öreglakig: egy víz, egy nád. Elmúlik minden. Még a pipának is más az íze…

Amikor karácsonykor újra találkoztunk, csupa keserűség volt az öreg.

– Nincs itt fene se – panaszkodott –, se vidra, se róka. Pedig jólesne az a kis lőpénz.

Ismerve Matulát, nemigen hittem neki. A lőpénz alig pár fillér volt, s a bőrök ára egész kis vagyon. Alig lehetett elhinni, hogy Matulának lett volna szíve minden bőrt beszolgáltatni.

– Hadd, fiam – mondta nagybátyám, akinek megemlítettem gyanúmat. – Az öreg Matula ritka becsületes ember!…

Karácsonyra egy prizmás messzelátót kaptam ajándékba, és a domboldalról nézegettem a havas erdőt, amikor Matula unokája ballagott el alattam az úton.

– Mi újság, Ferkó?

– Annyi a liba, mint a polyva – mondta. – Ifiúr meg mit néz a „kukkeron”?

A kis völgyben alattunk állt Matula háza. A fehér tűzfalon két fekete lyuk. Mintha hunyorogtak volna felém…

– Öregapád házát – mondtam. – De belátni a padlásra is. Látom, már megszáradtak a bőrök…

A legényke szemei aggódóak lettek.

– Na, én akkor istennek ajánlom – köszönt el –, ha libázni tetszik, csak a nyárfáshoz tessék.

És elsietett.

Este a vacsoránál azt mondja nagybátyám:

– Látod, nem volt igazad. Itt járt az öreg Matula, és behozott három róka- és egy vidrabőrt. Nem akart minden alkalommal a nyakamra járni. Nem úgy, mint ezek a fiatal vadőrök. Minden rókának akkora feneket kerítenek… Matula még a régi világból való, és ritka becsületes ember…

Én csak néztem a tányérom. Talán bele is pirultam, hogy Matula ártatlanságába gázoltam.

És hallgattam.

Böngészés

Az utószüretet Somogyban „bilingérezés”-nek hívják. Kukoricaszedés után akárkinek szabad „böngészni”, s ha elmaradt „fej”-eket talál, az az övé. Ma már inkább kukorica-”csövet” mondanak, de mivel a „fej” előbb volt, mint a „cső”, valószínűleg az a jobb, magyarabb kifejezés. Hallottam már az elmaradt kukoricafejek keresgélését „kórészás”-nak is mondani, de ez már jelenthet cél nélküli csavargást is. Ha azután valaki nem látja meg a mezsgyét, a barázdát, akkor „szedetlen”-be ér, kárt tesz, azaz lop, s erre azt mondják, hogy „elbitangolt”.

Az előzmények után bárki azt gondolhatná, hogy ebből valami mezőgazdasági vonatkozású írás lesz, holott csak azt akarom igazolni, hogy ha a szavakat nem is, de a tényeket megtaláljuk a vadászatban is. Viszont szomorú az, hogy bár mezőgazda később lett a magyar, mint vadász, a mezőgazda munkájára szinte fölös számmal vannak árnyalatfinom kifejezések, míg az ősi magyar vadászkifejezések elporladtak, mint azok, akik használták. Vannak ugyan tiszteletre méltó törekvések, melyek öreg szósírokat kutatnak, de ezek többnyire egyéni munkák, melyeket tudományos kutatások csak kismértékben előznek meg, és etimológiai kritika nem követte nyomon őket. Pedig ennek legfőbb ideje lenne! A „művelt Nyugat” (?) úgyis azt hiszi, hogy minden kultúrát, tudást tőlük kaptunk, és nélkülük még nyereg alatt puhítanánk a „kaiserfleischt”, holott az igazság az, hogy még a nyelvünket is megrövidítették – nem maguknak ugyan, de az enyészetnek –, és mi jóhiszemű bámulással kotlottunk az idegen szavak kakukktojásain, ki is költöttük őket, és csak most vesszük észre, hogy az édesgyerekek a fészek szélére kerültek, ha ugyan le nem zuhantak a megsemmisülés bozótjába.

Hát nincs végre egy etimológus a magyar vadászok között, aki áldozatos lélekkel és avatott kézzel nyúlna ehhez a kérdéshez? Vagy nincs egy szakember, aki összeszedné az eddigi ilyen irányú munkákat, és végérvényesen kimondaná: ez jó, ez rossz? És ha a vadászok között nincs ilyen, vagy egyéb munkái nem engedik meg, hogy ebbe a kérdésbe belefeküdjön, nem tud a magyar vadászok összessége áldozatot hozni egy komoly tudós ilyen irányú munkájáért? Mibe kerülne ez? Azt hiszem, ha minden magyar vadász csak 10 fillért áldozna erre a célra, olyan munkát adhatnának a magyar vadászok kezébe, melyből világosan és végérvényesen eldöntve láthatná mindenki, hogy melyik az a szó, melyet nemcsak illik, de kutya kötelessége is használni, ha a „magyar” és a „vadász” jelzőkre egyáltalán igényt tart.

Jól tudom, hogy számításba kell vennie nemcsak a vadászati eszközök, szokások, fortélyok, hanem a nyelv fejlődését is, de ez egyáltalán nem akadály. Amire nincs magyar, éspedig magyaros magyar szavunk, arra csinálni kell, de hozzáértőknek, nehogy egy évszázad múlva megint kisüssék, hogy éppen a nyelvújítók nem tudtak – magyarul. Nincs ezen semmi szégyellnivaló. Új fogalmakra más nemzetek is új szavakat csináltak a pirulás legcsekélyebb árnyalata nélkül, hát megcsinálhatjuk mi is.

Most aztán visszatérek az utószüretre, a bilingérezésre vagy böngészésre, amire a vadászatban is akad példa. Ilyenkor az elmaradt fürtöket – bilingeket – szedi össze az ember, de – természetesen – a tőkére is vigyáz, hogy legyen, ami terem jövőre.

Van egy kis területünk, ahol az idén elmaradt a szüret, a szokásos „nagyvadászat”, s ezért kétszeres örömmel készültem az utóvadászatra, mert ilyenkor – januárban – már csak erről lehet szó.

A rendes vadászatot megzavarta a hó, a járhatatlan utak és – az influenza.

Végre nehezen megszületett egy nap, amikor elindulhattam. Késéssel, igaz, de olyan jelenetnek voltam tanúja, mely nem engedett felülni a szánra.

Egy testes, nagy héja vágott a szomszéd galambok közé, és ez az élet-halálra menő küzdelem nem engedett útra kelni. Amikor a nagy suhogásra felkaptam a fejem, a héja már kiterelt egy kis fehér galambot a csapatból, és könyörtelenül hajtotta hol a torony körül, hol a házak között. Már-már elérte, de a galamb nem hagyta magát. Vissza a torony felé! A héja a nyomában…

Puskámat már rég kezemben tartottam, de ennek a szegény galambnak nem volt annyi szerencséje, hogy felém hozta volna a gyilkost. Közben társai magasan kerengtek, és várták, míg a tragédia befejeződik. A héja és áldozata már messze jártak. Úgy látszott, kihajtja a mezőre, és akkor vége a galambnak. De a galamb is tudta ezt. Visszafordult, és újra a falu felett folyt a vad hajsza. Nagyon izgultam a galambért. Szinte vele éreztem, de nem felém jöttek, nem felém! Újra eltűntek a házak között, aztán csak a héját láttam felemelkedni. Mind magasabbra szállt, és körözni kezdett. A galamb tehát megmenekült.

Végre elindulhattunk! Szidtam a héják minden nemzetségét a késésért, de meg kevés számú foglyunkra is gondoltam, melyek nem forognak ilyen jól, mint ez a galamb…

Az utakon mindenütt hófúvások, de a föld helyenként kilátszott. A vad talált élelmet és az út menti szederindák alatt védelmet is. Erős szél fújt, és a vadőr azt mondta, az első erdei hajtásban azért kevés a nyúl, mert az éjjel is fújt a szél, és „neszes” volt az erdő.

Jó. Majd meglátjuk a szántásokon. Ott nem volt, ami neszezzen.

A második erdei hajtás is tökéletesen üres volt.

– Hallja, József, ez már nem rendes dolog…

A vadőr egy papírfoszlányt hozott a markában. A foszlány kormos volt, és fojtásnak használta valaki, „hogy essen ki a tíz körme” – ahogyan József kívánta.

– Tudták a bitangok, hogy beteg vagyok… – És eltette a papírt, mely valami naptárból lett kiszakítva. Hatodik oldal. Február…

Amint mentünk az úton, a vadőr megállt. Vakarta a füle tövét, és két hatalmas kutyacsapásra mutatott.

– Egészen friss. Ezek még itt vannak az erdőben…

– Van itt minden – epéskedtem –, csak vad nincs…

– Nem tehetek róla – mentette magát –, de végére járok.

A harmadik hajtásban is gyengén szólt a puska. Én egy karvalyra dupláztam, és a karvaly még ma is megy. Ez után a hajtás után a két erdőrészt megszakítja egy legelő. A legelő közepén vadkörtefa, a vadkörtefa alatt két nagy kutya. Ültek, és néztek bennünket. Messze voltak. A hajtókat csendre intettem, gyors hadászati megbeszélés, és kezdődött a bosszúhadjárat. A kutyák eleinte kedélyesen üldögéltek, de aztán megérezték a bajt. Sajnos nem felém jöttek. A vadőrnek is messze voltak, de ő még ma is a nullás sörétre esküszik, és öreg puskája veszedelmesen messze lő. Első lövése az elöl vágtató fekete kutyának szólt, de a lövés kicsit lemaradt. A kutya vonítva nyugtázott. A második lövés azonban célirányosan volt nekiengedve, mert a hátul rohanó fehér kutya megroggyant, és csak nagy nehezen vonszolta magát a szomszéd falu felé. Nem baj! Ezek ide nem jönnek többé vadászni, az bizonyos.

A kutyasport szépen felvillanyozott bennünket.

– Nem olyan üres ez a terület – piszkáltam területünk hű őrzőjét –, van itt még „nagyvad” is.

Rosszmájúságomra jött a büntetés. A következő hajtás egy kis sarok volt. Ezt mindig meg szoktuk vitatni, hogy érdemes-e meghajtani. Végül is meghajtottuk.

– Csak gyorsan – siettettem a hajtókat –, úgysincs ebben a fene se!

Ehhez mérten andalogtam helyemen. Szépen felvirágoztattam Magyarországot, sőt még fel is sóhajtottam hozzá, hogy „hajaj, adná az isten!” – amikor közben csak úgy szokásból oldalt néztem. A róka is akkor nézett felém, és hamarabb ért át az úton, mint illett volna. Lövésem nyomán szépen porzott a hó.

– Ez megvan – hallottam az egyik hajtó hangját –, mert csak egyszer lűttek…

Ez meg! – gondoltam. – Friss, jó egészségben…

Most már a hajtókkal oldalaztam, és szidtam magam az elbámészkodásért.

– Gyertek ki! Nincs itt már semmi.

Jöttek. Az utolsó gyerek rácsapott botjával a mellettem levő bokorra, s a bokorból nagy méltatlankodással szállt ki egy fácánkakas. Dirr-durr! – és repül a szép kakas, ki tudja, hol áll meg… A hajtók szótlanul indultak a következő hajtásra. Még a nyakuk is behúzták, úgy hallgattak, de tudtam a gondolatuk:

Ezt a kakast elhibázni?!…

Igazuk van. Nézegettem öreg puskám, mintha benne lenne a hiba…

A következő hajtásban négy nyulat hozott rám rossz sorsuk. Puskám mintha csak igazolni akarta volna magát, hogy nincs őbenne semmi hiba. A mennykő se vág különben.

Közben baglyokkal szórakoztam. Nagy örömömre öt erdei füles szállt át előttem. Nem is mentek messze. Szépen szaporodtak az idén, és úgy látom, meg is maradtak. Nemhiába prédikálok erdőőrnek, vadőrnek, csősznek és minden rangú fegyverviselőnek, hogy ne bántsd a baglyot meg az ölyvet, mert aztán foghatod az egeret, ürgét, pockot, menyétet – magad! A héját lőjétek meg, ha kártékonyat akartok pusztítani; meg a karvalyt meg a kabasólymot! Hja, ez nehezebb ügy! Ezek nem bizalmasok, nem várnak meg, és nem tehénkednek a levegőben, minden kocapuskás igaz örömére.

Már majdnem kiértek a hajtók, amikor újra felverték az előbbi kakast. A kakasnak határozottan szerencséje volt, mert olyan sűrű helyen repült, hogy rá se lőttem.

Ebéd után odaköszönt a községi csősz. (Jó lenne tudni, hogy tavalyi naptárjában megvan-e a hatodik oldal.)

– Meglettek a kutyák?

– Félig…

– Jó futók ezek, már rókát is fogtak.

Hallgattunk. Dühösek voltunk. Ellenségesen gondoltunk a naptárra, bár lehet, hogy a csősz az ártatlanság tejszappanával mosakodik reggelenként… (Ez nem valószínű!)

József akkora szalonnát tett a szájába, mint egy dió, mellé még kenyeret is, amiből a csősz láthatta (ha van szeme), hogy ő most nem társaloghat.

A csősz a hajtókra nézett. A hajtók a levegőbe. Ezek az én embereim, és megérezték, hogy valami homályos úgy feszül közöttünk, melybe ők nem szólhatnak bele.

A csősz egyedül maradt.

– József, adja idébb azt az üveget…

– Krmssn… – mondta, mert még nem volt kész a rágni való hatalmas anyaggal. Aztán becsattintotta a bicskáját, és elvitte a hajtókat is.

A csősz csak állt. Én szótlanul készülődtem. Rá se néztem.

– Azt tetszik gondolni, hogy én… – szólalt meg végre.

– Nem gondolok semmit. Minden kiderül… (A fene se tudja, mi derül ki, de jó ilyenkor komoly általánosságokat mondani.)

– Tíz éve szolgálom a községet. Sose volt velem baj…

– Éppen ezért csodálkozom. Magának családja van, szép gyerekei… biztos állása…

A csősz megrendült. Jó volt a gyerekeket előhozni…

– Már tegnap is készültem, de ha bemegyek a faluba, mindenki tudja, kivel beszéltem – körülnézett –, de ezt nem hallja meg senki. A Strancinger járt ki meg a Nagy Jóska. A puskák a szőlőben vannak… de énrólam ne tessék szólni, mert agyonvernek… Tudták, hogy a Hegedűs úr (József) beteg, aztán kijárogattak…

– Ne féljen. Maga becsületes ember… Nem gondoltam én „arra”… – És egymásra pislogtunk. Fürkésztük egymást. Úgy láttam, a csőszben már nincs semmi, ami engem érdekel, de mielőtt elköszöntem volna, egészen mellesleg – mintha akkor jutott volna eszébe – megemlítette:

– Most újítják a mezőőrt. Tessék majd mellém állni.

Ezt meg is ígértem.

Gondolkodva ballagtam az utolsó hajtásra. Ez mezei rész volt. Ez nem volt „neszes” az éjjel. Hát majd meglátjuk. No, nemigen láttuk meg. Alig mozgott a vad, az is kitört oldalt.

– Megállj, Strancinger!

Vadászat után első utam a csendőrségre vezetett. Ez délután volt. Este már üzent az őrs parancsnoka: megvannak a puskák. Két sörétes és egy golyós. Strancinger tagad. Nagy tagad.

Tulajdonképpen nem is értem, miért tagadnak. Ez igazán kicsinyesség. Amire megbüntetik őket: így is semmi, úgy is semmi. Kaszinói tagságra nem pályáznak, a puskákat úgy is elveszik, így is elveszik, és ők (mindenki tudja, hol) úgyis szereznek másikat. Ezt megint nem lehet bizonyítani, és kezdődik elölről az egész.

Strancinger & Nagy tehát leszüreteltek területünkön, utána – hogy visszatérjek a bevezetésre – „bilingéreztek”, „böngésztek” az általunk „szedetlen”-ben, és most tagadnak. Csak úgy megszokásból, mert arról szó sincs, hogy a törvénytől félnének. Egyszerűen nem is érzik, hogy valamilyen törvény őket gátolná. Igaz viszont, hogy a vadászok se érzik, hogy őket megfelelően – védené.

Reméljük, hogy sor kerül a magyar vadászati törvények újjászületésére is. És ha hasonlítana ez a törvény más országok elvitathatatlanul jobb törvényeihez, ne kiáltson senki kígyót-békát erre az importra, csak azért, mert – import.

A gumicsizmát, autót és narancsot is behozzuk, és meg is fizetjük a hazaárulás minden látszata nélkül. Ugyanúgy hozhatunk be törvényeket is (vám- és devizamentesen), csak az a fontos, hogy jók, használhatók és a magyarság szempontjából célravezetők legyenek.

Aki lop, pláne fegyverrel lop, az egyszerűen gazember, és aki orvvadászat közben emberre fegyvert fog, az még ráadásul – gyilkos is.

Legyen hát a törvény pajzs, ami keményen védi a becsületes magyar vadászt – bármiféle rendű és rangú az –, és legyen kard, amely irgalmatlanul vág lefelé és felfelé egyaránt! Ez nemcsak a magyar vadászok, de az egyetemes magyarság érdeke.

Januári apróságok

Mert mi történhetett volna az idén? Vadászat? Persze az is, de csak olyan keskeny vágányú esetek. Egy-egy lövés, mely után csodálkozva kapta fel az ember a fejét. Mi az? Lőttek? Milyen furcsa…

És ezekből a szórványos pattintásokból születtek ezek az apróságok.

Vendégem érkezett. Régen ígérgeti már, de addig nem tudta elszánni magát, amíg vad is volt. Most aztán jött. Hogy lőnie kell valamit, az nem kétséges, csak azt nem tudom, mit. Mátyást talán? Vagy szarkát? Talán mégis inkább mátyást, mert más aztán nincs. Azaz van még róka is, de a rókát nem nagyon lehet erőszakolni. Ígérni se. És én mégis feltettem a rókát egy lapra. A rókák nem szoktak engem cserbenhagyni.

– Látod azt a vadkörtefát? – mondtam barátomnak. – Ott jön ki a róka a tövében, a gaz között. Máshova ne is figyelj… – És felnéztem az égre, hogy nem szakad-e rám ekkora szemtelenség hallatára. De az ég kék volt és kegyes, meg se mozdult, én pedig elballagtam helyemre, várni a csodát. Közben Szent Huberttal beszélgettem:

„Nézd, derék Szent, jó fiad voltam, mióta eszemet tudom. Szerettem erdődet, meződet, vadjaidat, és mindig tiszta kézzel gyújtottam lángot oltárodon…”

Közben elindult a hajtás, és sóhajtásomat még be sem fejezhettem, már csattant a puska. Valami bizseregni kezdett bennem. Nem figyeltem már a hajtásra, mert éreztem, hogy a lövésben volt valami…

Nem, nem róka! Hogyne, majd róka! Nem is mertem rágondolni, mert akkor nem lesz igaz…

Barátom nevetve jött felém.

– Te, ez meg volt babonázva. Ahol mondtad. Se egy lépéssel idébb, se egy lépéssel odébb… – És őszinte csodálkozással nézett rám.

Nem tudom, észrevette-e, de én sokkal jobban csodálkoztam.

Aztán még két napig jártuk az erdőt. Az első rókán nagyon felbuzdultunk, és olyan színe volt a dolognak, hogy lesz itt róka, annyi, de annyi…

Tele volt rókacsapással a nyiladék, minden út, minden árok. A hajtásokra úgy álltunk fel, hogy: no most! De bizony több róka nem volt. Érthetetlen! Hát mi csinálja akkor ezt a sok rókanyomot? Barátom meggyanúsította öreg vadőrünket, hogy egy rókalába van neki hosszú botra kötve, és azzal pötyögteti tele az erdőt… a vendégek ámítására. Vadőrünk fejét csóválta, és az ebéd utáni hajtásra beígérte, hogy abban a hajtásban legalább háromnak kell lenni.

Az ebéd nagyon jólesett, az idő gyönyörű volt, és amikor elindultunk a következő hajtásra, barátom vadőrünkhöz fordult.

– Mondja, öreg: puskát is vigyünk?…

Meg voltunk sértve, pedig neki lett igaza. Nem volt ebben a hajtásban se semmi, és a puskát bátran a tűz mellett hagyhattuk volna.

Így múlott lassan a nap. A legígéretesebb helyek pangtak, és csak a gyönyörű idő kárpótolt bennünket. Mert az aztán volt. Sütött a nap, szikrázott a hó, és a délutánba hajló nap vörös ragyogásában véres gyapjú felhőbárányok ballagtak az éjszaka felé.

Az utolsó hajtásban nagy zenebona. Szarvasok törtek vissza, és majd elgázolták az egyik hajtót. Le kellett guggolni, hogy átugorhassanak felette, még így is lerúgta egy bika a kalapot a fejéről.

Emberünk nagyon meg volt illetődve. Kalapját a kezében hozta, pedig elég hideg volt.

– Ide tessék nézni: lerúgták a fejemről!

Odagyűltek a hajtók is.

– Azannya!

A hajtó pedig úgy tartotta kezében a kalapot – szutykos kis kalap volt –, mint annak idején Bőrharisnya a skalpot, melyről még az unokák is beszélnek.

Aztán hazamentünk.

Útközben barátom rosszabbnál rosszabb vicceket gyártott rovásomra. Nem emlékszem már rájuk. Hallgattam, csak akkor fordultam felé, amikor ártatlan arccal azt kérdezte, hogy tudom-e, melyik pillanata volt a legszebb a vadászatnak.

– Amikor a rókát megláttad?

– Nem. Hanem amikor a flekken elkészült.

Két hét múlva én mentem hozzájuk. Tehenet, rókát és disznót lövünk – mondták, és én sokáig tanakodtam két idegen puska között, mert az én öreg 9,5-es Schönaueromat leküldtem Erdélybe bátyámnak, akinek összes puskáit magukkal vitték a „vitéz” hadfiak. Sebaj! Nyugtát kapott, és fegyverszekrényében egyelőre az én jó puskám van és a – nyugta. Csodálom, hogy a puskám nem lődöz magától…

Egyszóval – hosszas tűnődés után – egy Drillinget választottam.

– Sok lesz a róka! Ezt válaszd! – mondták, és én is húztam hozzá, csak a sok szög, lyuk, csavar, gomb, billentyű izgatott. Hátha beléjük gabalyodom valami feszült pillanatban? De azért vittem. Jó nehéz volt, de éltetett az a tudat, hogy jöhet rám akármi. Ha róka jön, félrenyomom ezt a billentyűt, ha tehén, akkor meg amazt. Mi baj lehet?

Mentünk, és én szuszogva bámultam a vidéket. Indokolt volt a bámulás is, de a szuszogás is.

A völgyben, fehér partok között jeges nagy táblákat úsztatott a Duna. A túlsó parton Visegrád álmodott egy évezred ködében, és a csendbe dermedt téli erdőn halkan kopogott valahol egy harkály.

Szép volt az erdő nagyon!

Csak olyan meredekre ne szabták volna! Amikor az első hajtásra felálltunk, megkérdeztem, hogy mindenütt ilyen hegyes-e.

– Hegyes? Hiszen ez síkság a többihez képest. Alföld! – De azért a bennszülöttek is szépen szuszogtak. Helyenként „de szép ez a vidék” felkiáltással megálltunk, s ilyenkor lopva összekapkodtunk egy kis levegőt.

Az első hajtásban egy suta jött elém. Mögötte már kopogtak a hajtók, de az én sutám még ráért egy-két ágacskát csipegetni, s csak aztán ugrott el.

Jó hosszú hajtások voltak! Délután esett egy tehén, s ebben a hajtásban három rókát is láttam. Ha háromszáz lépéssel odébb és kétszázzal magasabban állok, meglőhettem volna, mert olyan meredek oldal volt mellettem, hogy nem volt jó ránézni.

Hát még megmászni! Pedig ennek is eljött az ideje. Ráadásul még szépen be volt nőve földiszederrel…

Aztán már csak lefelé mentünk, mert erre a napra megmásztuk, ami egyáltalán megmászható volt. És alkonyodott is.

Vidáman mentünk a falu s a vacsora felé. Ha sítalpaink vannak, egy csúszással leérhettünk volna… de valószínű a kelleténél kissé gyorsabban, s aztán jöhetett volna – a temetés. Mert veszedelmes meredek volt az út lefelé is.

– Gyere, nézd meg innét a vidéket! – hívott egyik vendéglátóm, és a kiugró szikla alatti táj szinte belém fojtotta a szót.

Akkor már alkonyi párát küldött előre a közelgő est. Az erdőre szinte ráfagyott a csend, és a völgy messze hajlásában újra megjelent az örök magyar történelem, a dicsőséget, örömet, gyászt és vért hordozó, időtlen Duna.

Ez járt eszemben még akkor is, amikor a társaság nagyobbik része az ún. énekes tarokkba merült, s csak egy-egy fekete erejéig volt hajlandó tudomást venni a külső életről.

Másnap pedig elölről kezdődött minden.

Megint esett egy tehén, a többi pedig hol oldalt tört ki, hol hátul, de ezen nem is csodálkozom, mert nagyon nehéz hajtások voltak.

Az utolsó hajtásban már elvégeztem magamban, hogy rám nem jön semmi, de azért – gondoltam – mégis jó volt a Drilling, mert akármi jöhetett volna.

Néztem az erdőt, kicsit fáztam, a hajtókat már lehetett hallani, amikor elakadtak gondolataim, mert a völgy hajlásában nagy feketeség mozdult, és lassú kocogással poroszkált felém egy nagy kan.

Csak nyugalom! – intettem magam, és számba vettem a Drilling különböző csavarjait, billentyűit és egyéb mütyürkéit. Rendben volt minden. A disznó mintha csak erre várt volna: megállt. Lehetett talán nyolcvan méterre, fülelt a hajtók felé. Megcéloztam, mint ahogy illik, és amikor eldurrant a puska, vártam, hogy elfekszik: ugyancsak amint illik.

A disznó azonban csak megrezzent – mintha szúnyog csípte volna meg –, aztán vad vágtában el mellettem. De ekkor már én is tudtam, hogy tízes söréttel lőttem rá – fene ezt a Drillinget –, és jó helyre billentve a golyócső váltóját, odakapom a puskát a nyílásra, melyben ugyanekkor meglátom a szomszéd puskást…

Elment!

Csúnya dolgokat mondtam magamnak! Minek vesz az ilyen suszter puskát a kezébe? Itt állt a disznó. Állt! Szép volt, igaz volt.

Csak legalább szidtak volna érte! De nem szidtak. Sőt azzal vigasztaltak, hogy ezzel is előfordult, azzal is… elment, hát elment.

Azt hiszik? Ment a fenét! Itt van velem. Itt, vagy ahova megyek. Csak rágondolok, és már jön, jön – és megáll.

Csak legalább ne állna meg. De megáll! Rám néz.

– Uram, tízes söréttel?…

És rosszallólag csóválja a fejét.

Szamosudvarhelyi mozaik

Erdély felé visz bennünket a vonat. Pihenni. Ez a „pihenés” abból áll, hogy reggeltől estig másszuk majd a hegyeket.

Egyelőre csak festegetjük a „hogy is lesz, mint is lesz”-t.

Debrecen táján ledőlünk azzal, hogy a kalauz keltsen fel bennünket érkezésünk előtt fél órával.

A kalauz lelkiismeretes ember: másfél órával kelt fel előbb. Tovább aludni már nem tudunk, s így kinézünk az ablakon. Itt már hó van.

Reggeli után átcsónakázunk a Szamoson. Jeges a csónak jegesek a cipők, így nagyon kell az egyensúlyt tartani, mert leülni nem lehet, és a vízre nézni se jó, olyan hidegen folyik alattunk.

A túlsó parton mindjárt egy hajtás.

Semmi! Egy lövés ugyan elpattant valahol, de nyulat nem hoztak. Szomszédom felett egy karvaly vitorlázott át, de nem vette észre.

Nyom, nyom mindenütt. Birka-, kecske-, kutya-, macskanyom. Itt-ott nyúlnyom. Ez a legkevesebb. A hajtók ordítanak, mintha egyenkint nyúznák őket. Nehéz őket elhallgattatni. Úgy látszik, ez helyi szokás. Az idevalók már belenyugodtak, de nekünk szokatlan. És eredménytelen! Bátyám meséli, hogy egy ilyen zenebarát román legényke rontotta el élete egyik legjobb bakját. Amikor nekirontott, hogy miért üvölt úgy az erdőn, a legényke azt mondta: „Azért, uram, mert félek.”

Az eredménytelen szántóföldi nyulászat után erdők jöttek, és itt már szólt a puska. Barátom – a rövidség kedvéért nevezzük talán Kálmánnak – hármat is lőtt parádés szép lövésekkel. Nem nagy szám ez – tudom –, de errefelé nem jár csordában a nyúl, s azért értékesebb is. Szép nagy erdei nyulak.

Közben feltámadt a szél, és egész nap borotvált bennünket.

Rókát nem lőttünk, pedig itt van róka elég. Tanulság: szélben nincs róka. Szarka, szürkevarjú mindenütt. Jövet az országutat szegélyező kökénybokrokon rengeteg fenyőrigó. A Szamos felett magasan kacsák húztak. Mi tagadás: egy nyulat lőttem egész nap, de azt szépen, s egy szarkát: még szebben. A szarka nagyon magasan volt, és rövid csövű kis Drillingem akartam kipróbálni, hogy mit tud. Hát nagyon tud.

Másnap kiköltöztünk a vadászházba. Ünnep ez nekem mindig. Csend és apró kis piszmogások. Ez már igazán pihenés! Olvasunk, főleg írunk. A konyhából nyúlpörkölt illata szivárog át a gerendafalon, Kálmán oktatja a vadőrt a főzés magasabb tudományára, én pedig rovom ezeket a sorokat.

Tegnap különben jó napunk volt. Tizenharmadika. Olyan területre mentünk, ahol régen nem vadásztak már, mert messze esik mindentől. Menet lőttem egy nyulat – testünk táplálására. A nyúl gyanútlanul jött-ment a galagonyasűrűben, és Kálmán szemét nem kerülte el. Ráuszított a nyúlra, meglőttem, és – elveszett. Elveszett pedig azért, mert nem akartuk cipelni, és a vadőr visszaordított a vadászházba fiának, hogy jöjjön a nyúlért. A gyerek mást értett, vagy nem jól értette – az ordítozás másfél kilométerről folyt –, nem jött az útra kitett nyúlért, melynek egy bőrmellénnyel együtt lába kelt.

Mindezt azonban csak este tudtuk meg.

Közben vadásztunk.

Mindjárt az első hajtásban lőttem egy nagyon szép vörös rókát, Kálmán pedig két nyulat.

A második hajtásban nem volt semmi.

A harmadikban a nyulak és őzek törtek ki oldalt.

A negyedikben kinéztem egy fát, hogy oda állok. A vadőr és Kálmán lebeszéltek. Olyan értelmesen magyarázták, miért nem jó ez a hely, hogy hallgattam rájuk. A róka azonban nekem adott igazat. Ha ott állok, könnyen meglőttem volna. Így csak néztem, de messze volt nagyon. Golyóval is meglőhettem volna, de Kálmán éppen irányba esett.

Amikor vége volt a hajtásnak, azt mondja a vadőr:

– Tetszett látni?

Láttam.

– Nagyon nagy volt! Mint egy szamár…

– Micsoda?

– A disznó!

Kiderült, hogy egy különálló nagy és hat-nyolc darab süldő tört ki oldalt. Csak tíz lépéssel kellett volna odébb állnom…

A következő hajtásban megint rám jött egy róka, de olyan gyorsan, és annyira a hátam mögött, hogy lőni nem tudtam. Nemsokára szólt a puska a szomszédban, utána kutyaugatás, jobban mondva marakodás. A vadőr disznóskutyája verekedett a sűrűben. Hamar golyóra állítottam a puskát, és rohantam az ugatás irányába.

A kutya és a róka verekedtek.

Hirtelen – amikor egy pillanatra eleresztették egymást – kapásból odalőttem. A róka összecsuklott, a kutya elugrott, és csak akkor ijedtem meg, mert a nagy kapkodásban elfelejtettem sörétre váltani, és golyóval lőttem.

Nagy könnyelműség! Szidtam is magamat nagyon, és rosszkedvem nem enyhítette a tulajdonképpeni szép lövés és a második róka.

Utána – ez már egy óra körül volt – eleredt a hó. Szeretem a havat, és mindig jókedvem lesz tőle. Talán nem is jókedv ez, csak olyan szemlélődő, csendes öröm. A fehérség, a csend és az erdő szeretete.

Hullott a hó. Két nyúl jött felénk. Egyik eltűnt, a másik leült Kálmán előtt; és jól megnézték egymást. Más nem történt. Testünk táplálására nyulunk már van, erre nem volt szükség. Nem szabad pazarolni a nyulakat.

Szél nem mozdult, a hóesés sűrűsödött, és elködösödött a dombok messze háta. A cserfák sárga levelét zizegve verte a hó, és már hazafelé vadásztunk.

Szép nap volt!

Sötét este értünk haza. És itt derült ki a nyúl és a melléje tett bőrmellény szomorú históriája. A gyerek nem ment el a nyúlért, s a nyúl – megunva a várakozást – útra kelt. Utána a bőrmellény. A három atyai pofon nem segített a dolgon. Persze rögtön megindult a találgatás, ki vihette el. A gyanú Jákob Izsákra terelődött, aki napraforgóolajban „utazik”, és éppen arrafelé vezetett az útja. Szegény Izsák nem is tudja, mi készül ellene, bár én nem szavaznék Izsák bűnössége mellett. Vadőrünk testvére, aki – „nem találta meg a nyulat” – azelőtt a tisztes vadorzói foglalkozást űzte. Miért tagadta volna meg éppen most magát?

Elképzelem: ma szombat este van, Izsák imakendővel és bőrszíjakkal a homlokán ül és imádkozik – nyakig a gyanúban –, Juon pedig – gáncs és étvágytalanság nélkül – vidáman eszi a nyulat.

A vadászházban lámpavilág és dajkáló meleg fogadott bennünket. Pattogott a tűz, és pattogott a lámpa is. Helyenként lobbant egyet, és elaludt. Nincs nagy gyakorlatom a petróleumféleségek megítélésében, de az az érzésem, hogy víz volt benne. Megint gyanúsítunk. Gyanúban van már: 1. Izsák, 2. Juon, 3. a fűszeres, akinek boltjában még paprika se volt. Nem baj – mondta Kálmán, és kis zacskóból előszedte dinamitpaprikáit… Ha fűszer kell: itt van az ő paprikája!

Nem is ellenkezem. Paprika ez a talpán, de a polgári gyomor szeretne tőle kivándorolni.

Este ornitológiai vita. Onuc kezdte – a vadőr –, aki egy szép uráli baglyot hozott elő az elhagyott kutyaólból. Pár napja lőtte. Én még nem láttam élő uráli baglyot, és szerény ellenvetést tettem, amikor Kálmán azt mondta, hogy az uráli bagoly: közönséges. Itt közönséges, Erdélyben.

Enyhén tiltakoztam, és ma megkaptam a csattanós választ. Délután egyszerre mentünk ki rókát hívni, és a vadászháztól száz lépésre két uráli bagoly is felrepült…

Róka azonban nem jött. Kálmán látott ugyan valamit – lehetett vadmacska is –, de lövésre nem jött semmi. A tegnapi hóesés után alig mozgott a vad. Egy reggeli nyúl- és rókacsapást láttam mindössze, pedig nagy területet bejártam.

És most este van.

Bent pattog a tűz, kint olyan szeme van a csillagoknak, mint a késpenge. Hideg lesz. Az erdőn farkasok járnak, és délután egy csapat csonttollú madarat láttunk, amiknek tömeges megjelenése a néphit szerint háborút és dögvészt jelent.

Ott hagytam el, hogy egy csapat csonttollú madarat láttunk. Nem vagyok babonás (minden vadász ezt mondja, és minden vadász az!), de szerettem volna közibük durrantani, hogy menjenek a fenébe a háborúval és dögvésszel együtt. El is mentek lövés nélkül.

Ha már a madarászatnál tartunk, megemlítem, hogy tavaly óta nagyon elszaporodtak a hollók. Mindenfelé szólnak – kurrogásuk ősi hangját valami szomjas nosztalgiával hallgatom –, és összesen tizenkilencet láttam. Könnyen lőhettem volna kettőt, de miért bántsam ezeket a szép, szinte emlékmadarakat? (Úgy emlékszem, védettek is.)

Egyik este sötéttel mentünk már haza, amikor nagy darab madár szakadt le az egyik fáról. Uhu volt vagy uráli bagoly.

A rókák földi teteme itt lóg a vadászház ablaka előtt, nagy örömére a cinkenépnek. Eszik a komákat szorgalmasan.

Az ellopott nyúl és bőrmellény regénye tovább szövődött, jobban mondva mi szőttük tovább. Onucnak emlékébe idéztük – ha elfelejtette volna –, hogy a faluban csendőrök tanyáznak, és testvérének, Juonnak nagyobb kellemetlenségei lennének, ha a nyúl nem kerül elő. Onuc komoran bámult maga elé, Juon pedig megérkezett egy óra múlva, vidáman és lelkendezve.

– A nyúl meg a mellény?… Á, megvannak, persze hogy megvannak! Szamár ez a gyerek, hiszen ő megmondta már az este… de nem értette meg. Nem veszik itt el semmi!… Hogy is gondoltak olyant?

Egyébként három disznó van az egyik vágásban. Nem bolygattuk tovább a nyúlkérdést. Utána a disznóknak. Összecsavarogtuk a fél erdőt, míg végre felhangzott Lupi – ez a disznóskutyánk – hangja. Rossz helyen álltunk, elibe kellett vágni a disznóknak.

Kálmán úgy ment előttem, mint a motor, én pedig – elválva tőle – oldalt kanyarítottam. Szép nagy futás volt. Egészséges. Olyan helyen álltam, hogy beleláttam a völgybe. Már láttam a hajtókat, és láttam egy szép nagy rókát felém sompolyogni. Disznó sehol. Én bizony a rókát el nem eresztem. Engem a rókák szeretnek, a disznók pedig utálnak. Mit szaladjak olyan szekér után, ami nem vesz fel?… És meglőttem a rókát. A disznók visszatörtek.

Másnap egy nagyon távoli erdőségben volt hajtás. Szánkóztunk előtte vagy 20 kilométert. Ez a szánkózás külön élvezet. Az ülés szélessége legfeljebb kilencven centiméter. Ebből Kálmán vastag bőrbundájában elfoglal hetven centit. Marad nekem húsz. Mit kezdjek ezzel a húsz centivel? Furakodom, amennyire lehet, de mindig úgy ülök, mint a macska a köszörűkövön. („Te vagy a fiatalabb!”) Furcsa csak az, hogy hol jobbról ülök, hol balról. Mindig azon az oldalon, hol árok és szakadék van. („Te vagy a fiatalabb! Jobban tudsz ugrani!”) Szóval barátom úgy képzeli, hogy ha dőlünk, még ugorjak is a – mondjuk, tízméteres – szakadékba, pedig ugrás nélkül is simán kitörné az ember a nyakát.

Végre megváltunk a szánkótól! (leszállás után úgy jár az ember, mint a tengerészek), és kezdődött a hajtás. Nagyon gyéren szólt a puska, és hamarosan elkezdett esni a hó. Nem sűrűn, és a vadászatot nem rontotta. Az alsó erdőrészek nagyon üresek voltak (legeltetés, legeltetés!), de amint távolodtunk a falutól, úgy szaporodtak a lövések. A túlsó hegyoldal már nem a mi területünk, s ott tegnap farkast lőttek. Hátha itt is lesz? Meredek, zegzugos, sűrű völgyet hajtanak.

A völgy végén gyors egymásutánban hat lövés. Ott róka vagy farkas volt. Nekem csak nyulak jönnek, és nem győzöm áldani Sauer mestert, aki ezt a könnyű, rövid csövű kis Drillinget összeeszkábálta. Úgy vág, mint a mennykő. A háborús patronokkal nem volt bajom. Valószínű jó csomagokat fogtam ki. Az egyszerűség kedvéért télen-nyáron tízes sörétet használok, de hatvan lépésen túl csak nagyon ritkán lövök. Az eredményre nem panaszkodom. A nyulakon kívül eddig nyolc rókát lőttem.

Vége a hajtásnak. Róka volt, amire a sortűz ment. Végén nagybátyám lőtte agyon, aki legidősebb a társaságban, de még ma is a legjobban lő. Drillingje különben testvére az enyémnek. Gyártási számuk is egymás után következik. Ballag előttem az öregúr, és ha nyugodtan felemeli a puskáját, tudom: nem hiába.

Negyven éve vadászik ezekben az erdőkben, és most már lassan rója a régi ösvényeket. Legutóbbi levelében azt írta:

Gyertek le minél előbb, mert úgy érzem, nemsokára elmegyek én is az öregek után.

Döbbenten néztem a levélre, aztán darabokra téptem.

Nem!

Elutazásunk előtt az utolsó napra esett a legnehezebb terep. Kemény idő volt. A hó ropogott, és a kitaposott gyalogutak nagyon síkosak voltak. Hosszú, elég unalmas hajtások. A másodikban ismét több lövés, majd látom, hogy Kálmán felemeli puskáját, dupláz, és az útra balról egy nyúl, jobbról egy róka karikázik ki. Nagyon szép lövések voltak.

Szólt még azután is a puska, de a fiatalság pocsékul lődözött. Öcsém simán eltolt két rókát, a lódoktor szintén kettőt, a szolgabíró – a változatosság kedvéért – egy rókát és egy süldőt.

A legutolsó hajtás már az alkonyba ért, és a leghosszabb volt valamennyi között. Cudar hideg volt! Már fél órája álltam helyemen – farkasról álmodozva –, amikor öt holló szállt el felettem. Három – szemmel láthatóan – kisebb volt. Ezek tehát idei költésűek voltak.

A hajtás aljában szépen szólt a puska, de rám bizony nem jött semmi, pedig ideális helyen álltam. Azt hiszem, a hajtók a kijelölt rész felét se hajtották meg, és mind lefelé húzódtak az út felé. Nem is csodálom, sötét volt már, feltámadt a szél is, és még keményebb lett a levegő.

Elindultunk hazafelé, és vége volt a vadászatnak.

Mi azt hittük, hogy vége volt, és nyugodtan hazautaztunk, emberi értelemmel nem sejtve, hogy azon az éjszakán a csontkezű rabszolga, a halál is vadászott.

Hajnalfelé szaggatottan szól a csengő, s amikor felveszem a kagylót, valaki sír a telefonban. Tördelt férfisírással.

– Te Pista, édesapám… most hirtelen… meghalt.

Üresen és könnyes szemmel néztem a telefonra. Tegnap még együtt vadásztunk, és most ez a hír! Az elmúlás keserű valósága a szívemre vágott, és értelmetlen semmivé zsugorította az egész rúgkapálózást, amit életnek nevezünk.

Hát ennyi az egész?

Este – mielőtt elbúcsúztunk – behívta Kálmánt a szobájába:

– Gyere be a wigwamomba, mondani akarok egyet s mást. Tudod, csak azt sajnálnám, ha én elmúlnék, a vadásztársaság széthullana. Vigyázzatok reá!

Kálmán tiltakozott:

– Ugyan, Anti, ne beszélj bolondokat!

Amikor megölelt, könnyes volt a szeme. Kikísért bennünket, és ott állt a tornácon, amíg látott minket. Felemelte a kezét, és kedvesen intett. Utoljára!

Téli napok

Az óesztendőre ráhullott a hó, és eltemette. Könnyű fehér takarót kapott, melyet erőtlen, langyos kis szélgyerekek is összetépnek, neki még sincs belőle ébredése soha. Majd ha a melegedő nap előtt földhöz lapul a tél fehér arca, és kibukkannak alóla a füvek meg a rögök, azok már az új esztendő gyermekei lesznek, akik nem is emlékeznek a régire, amely elment, és elsüllyedt abban az örökkön növekedő óceánban, amelynek neve: Idő.

Szél jár a dombhátakon, és felborzolja a szalmakazlak oldalát. A kazal végében a földön sármányok keresgélnek a polyva között, és ijedten dobják magukat a szél szárnyára, ha meglibben a kazal ormán a csóva, melyet arató kezek fontak még nyári napsütésben. A kazal tetején hóból van a kucsma, de a friss vágás szalmaszálai között a nyár zizeg, az augusztusi nap sárga lángja szikrázik, s a kánikulában fürdő sarló szikkadtsága álmodik.

Járhat a szél hóval, hideggel. Ásíthatnak érdes, szikrázó éjszakák, a szalma, melynek parányait a nap építgette, el nem ereszti a meleget.

Odajár hálásra az apró tollas nép. A kazal magához öleli, megmelegíti a didergő testeket, amikor a téli éjszaka befúrja magát mindenüvé, és gonoszul csillognak, éber hidegséggel, a csillagok.

A sármányok és verebek most is ott tipegnek a kazal árnyán, szedegetik a polyva közé keveredett gyommagvakat.

Elnézem tevésük-vevésük.

Az öreg kazaltól aztán elszaladnak gondolataim, naptalan útjain az időnek. Emlékeim kézen fogják egymást, és túl a hegyen, túl a völgyön elindulnak felém, hogy még egyszer megmutassák szomorúan mosolygó arcát a messze években földre bukott időnek.

Búgott a cséplő, és dohogott néha, ha nagy kévét eresztett bele az etető. Ilyenkor mérgesen csattant össze a szíj a nagy rántástól, és a fűtő szigorúan csóválta meg fejét:

– Megszakítja még a masinát… – És bevágta a kazán ajtaját. Aztán ment a munka tovább. Tenyérnyi olajos asztalkámon egy kunyhó vázát rajzolgattam, s csak akkor néztem fel, ha mérgesen elbődült a gép. Tervezgettem.

Dombháton csépeltünk, erdők között, és kora hajnaltól sötétes alkonyatig jól megfigyelhettem, hogy a nagy erdőség minden épkézláb madara megfordul ezen a tájon, különösen a ragadozók.

Most is ott gyakorlatozott két erdei kabasólyom, egy fecskét hajszolva. Alig boldogultak vele. Végre az egyik alávágott, a fecske riadtan csapott felfelé – egyenest a másik karmaiba. A tragédia pillanatok alatt történt.

Itt kellene uhuzni – villant fel a gondolat, és csináltattam egy erős kunyhóvázat. Beállítottuk a készülő kazal végébe, és rárakattam a szalmát. Ennél jobb uhukunyhóm soha nem volt. Teljesen láthatatlan, kényelmes, és nagyon jó helyen. Csak cigarettázni nem lehetett benne. A kunyhót télire szántam. Mert nyáron ezernyi alkalmas bokor, szénaboglya, gabonakereszt kínálkozik a vándorló uhuzónak, míg télen nincs hova elbújnia.

Nőtt a kazal, és lassan magába rejtette a vázat. Pompás kis hely lett. Minden órában megnéztem, és célozgattam, mintha már ott állna előttem az uhu.

No, csak jöjjön a tél!

Az is megjött. Azt mondják, hogy télen fázik az uhu, és ártalmára van a vadászat. Kemény hidegben ez igaz, de enyhe téli napokon nem tapasztaltam a bagolynak semmi baját, ha egyszer-kétszer kivittem. Igaz, öreg baglyom annyira nem vitte a tudományát, hogy megmondta volna: mikor fázik.

Széltelen, napsütéses januári napon szenteltük fel az új kunyhót. Az ünnepély elég rosszul kezdődött. A váz felső tartógerendái – a roskadó szalma súlya alatt – eltörve fityegtek alá. Pedig tölgyfa volt. A hibát nagy nehezen eltüntettem, és bizalmatlanul nézegettem az óriási szalmatömeget, mely nyakam közé volt készülőben… Aztán kitettem az uhut. A kazaltól nem messze volt a major, hol mintha messze vidékek ezernyi varja adott volna találkozót, annyian voltak. Alig ugrottam be kunyhómba, megindult a varjak támadása, melyhez hasonlót nem láttam soha. Fekete varjak egész légiója örvénylett a bagoly fölött, itt-ott szürkékkel vegyest. Hagytam, hogy egy kicsit mulassanak, aztán elkezdtem a szürkéket kiszemezni a károgó gyülekezetből. Lövésemre óriási lármával kicsit felemelkedtek, aztán újból neki a bagolynak. De a szürkék észrevehették, hogy az ő bőrükre megy a játék, mert mind bizonytalanabbul és messzebbről kerülgették a baglyot. Talán már a tizediket emeltem ki a kavargásból, amikor a varjak látták, hogy ennek fele sem tréfa, és otthagytak. De csak a majort szegélyező jegenyékig mentek. Ott leszálltak, és onnét szidták a baglyot. Amikor az uhu megrázta magát, vagy a szárnyaival egyensúlyozott, mindig akadt egy-két vállalkozó, mely közelről akarta ócsárolni az ellenséget. Ha szürke volt: a porondon maradt.

Egy óra múlva megunták a meddő és élelem nélküli foglalkozást, és elmentek tovább bányászni a trágyatelepek tájára.

Nyugodt percek jöttek.

Sütött a téli nap. Kunyhómban meleg volt, és elégedetten néztük egymást baglyommal. Más néznivaló nem akadt. Egerek cincogtak a kazalban, távoli domboldalakon szikrázott a hó.

Baglyom ekkor megrándult, és felém, majd oldalt nézett el a föld felett. Mintha azt mondta volna:

– Vigyázat! Valami alacsonyan jön!

Felfújta magát, szétcsapta szárnyait, és kivédte egy kékes rétihéja vágását. Lőni nem tudtam, mert a támadó már el is tűnt. Azzal a kecses libbenéssel, melyet a sirályoktól lesett el. Baglyom mereven nézett utána.

– Hipnotizáld vissza, drága madaram – esengtem –, soha ilyen jó alkalom, hogy megszabaduljunk ettől a hóhértól!

Talán száz lépésre a héja gondolt egyet, és megfordult. Vissza! De olyan átkozott alacsonyan és takarva a bagolytól, hogy lőni megint nem tudtam. Lőrésem előtt pedig oly közel fordult meg, hogy a kazlat súrolta. Ezt már nem álltam. Kirúgtam a kunyhó ajtaját, és a szélsebesen távozó madarat lelőttem. A söréttávolság határán. Egy pillanat késés, és elmegy.

Nagy örömmel nézegettem a szép madarat. Majdnem fehér. Csak a szárnya végei feketék. Különben régi ismerősöm. Egy áttelelő öreg hím, mely gyenge fogolyállományunkat pusztította. Sokszor késztetett meggondolatlan lövöldözésre, hogy: hátha kap egy szemet… Nyáron sose láttam. De télen hol itt, hol ott tűnt fel imbolygó repüléssel a havas mezőkön, mint a sirály a vizek felett.

Összeszedtem a szürkéket is. Volt tizenöt darab, és újra beültem a kunyhóba.

Egy kis szél kapaszkodott fel a dombtetőre. Baglyom fázósan húzta össze magát. Azon gondolkoztam már, hogy hazamegyek, mert féltettem a baglyot, amikor a kazal melletti gyalogúton meglátom Sándort, az erdőben tanyázó legöregebb cigányt. A baglyot csak akkor látta meg, amikor alig tízlépésnyire volt előtte, és felborzolva tollát, pattintott egyet. A roskadtan ballagó cigány csupa ideg lett abban a pillanatban. Ragadozó. Szemei szinte előre öltek. Sunyin megállt, letette kalapját a földre – mint aki nagy munkára készül –, és két kézre fogta a fejszéjét, közeledett a bagolyhoz.

Tőlem kissé oldalt volt, de amúgy is tökéletesen takarásban megszólaltam:

– Takarodsz innét!

A cigány rémülten felkapta fejét a tompa hangra, melyről nem tudta, honnét jön, és kalapját is otthagyva, ész nélkül elvágtatott. Csak úgy porzott a hó utána.

Uhum szemrehányóan nézett be hozzám:

– Hogy lehet az ilyesmin nevetni?… Egy olyan fejszével… ha rám csap…

Aztán hazamentünk. A fenyvesben még egy mókust lőttem uhumnak. Nagyon szerette… Nem szoktam a mókust bántani, de a mai nap után ennyi kedvességet igazán elvárhatott tőlem öreg madaram.

Alig vártam, hogy az öreg cigánnyal találkozzam, és óvatosan kivegyem belőle a történetet, találkozását a bagollyal. Minden cigány nagyon babonás. Micsoda szép mesét kanyarít majd az öreg Sándor!

De erre nem került sor.

Ködös januári reggel a majorban jártam, és egy kis csoport ember jött velem szembe az úton. Durván faragott, hosszú ládát vittek a vállukon. Látszott rajta, hogy teknőnek való nyárfából ácsolták ki.

– Mit visztek, Mátyás? – kérdeztem a cigánybírótól, aki előttük ment. De abban a pillanatban már meg is bántam a kérdést. Valami névtelen szertartás volt az emberek szemében, valami ünneplő gyász, és akkor már éreztem, hogy halott van a furcsa koporsóban.

– Az öreg Sándort, instálom.

Én is elkísértem a kis pusztai temető kapujáig. Talán zavartam volna őket, beljebb nem mentem, öreg magtárosunk már ott állt pitykés dolmányában, és amikor a koporsót letették a földre, megszólalt:

– Vegyétek le a kalapotokat…

Aztán csendesen elmondta a miatyánkot.

A cigányok is összetették kezüket, és a gödörre néztek, mely ásított a ködös reggelben fogatlan szájával.

Amikor a koporsót leeresztették a földbe, meghúzták a kis harangot is, mely feljajdult, mint a gyereksírás. Hányták már a földet a gödörbe, és a harang visszhangtalan gingallózását a hulló göröngyök magukkal rántották az öreg Sándornak – útravalónak.

Januári emlékek

Az új évig elhúzódó ősznek nehezen, de vége szakadt. Két kemény nap összerántotta a szétmálló, sáros rögöket, és utána – amint illik – elkezdett szállingózni a hó. Szép finoman, szinte ködszerűen. De azért hamar meglátszott a dombokon. Megmaradt. Aztán szorgalmasan hullott tovább, és két nap múlva fehér volt a határ. Bevált az öreg közmondás: „A kutya nem ette meg a telet.”

Érdemes volt a körvadászatokkal várni. Fekete határban nehezen kelő, sárpapucsos nyulakat lődözni – igazán nem mulatság. Eltekintve a vadászok és hajtók lábait húzó, darabonként ötkilós sárkoloncoktól, a velejáró fáradságtól, olyanok a nyulak, mint a vályogvető cigány. Hasig sárosak, és a vadkereskedő egyáltalán nincs elragadtatva. Ez pedig pénzbe kerül.

De az idén erről szó sem volt. Kopogott a határ, a magnak való élelmes nyúl idejében otthagyta a veszedelmes tájékot, és az eredmény sem volt rossz. Jó, közepes. Pedig sokfelé panaszkodnak, hogy az idén kevesebb volt a nyúl, mint tavaly.

A körökben szépen repdestek a foglyok is. Most a bőséges telelő után egy kis éhkopp következik, és a gyengéje megsínyli a havat meg a hideget, de ez hozzá tartozik a természetes szelektáláshoz. Az etetőket még nemigen látogatják.

Ragadozót keveset látni. Egy-egy karvaly ármánykodik az árkok partján cserkészve, de héját még az idén nem láttam. Szürkevarjú kevés van, az is inkább a feketékkel állt össze, és köztisztasági tevékenységet folytat az utakon. Dacára a becsületes foglalkozásnak, hamarább felrebbennek, mint a feketék. Úgy látszik, van a fülük mögött… A tavaszi bűnök árnyéka kísért. A szomszédos területet egy pár galambászhéja is bérli az emberbérlőn kívül. Ez az egy pár héja teljesen tönkretette a terület fogolyállományát. Határuk a falu. Soha a falun innen nem látni őket. Pedig nálunk most szépen van fogoly. Puskavégre alig kerülnek. Üres, lombtalan a határ, becserkészéséről szó sem lehet.

Szívesen felajánlanánk a szomszédnak öreg baglyunkat, hogy uhuzással próbálkozzék, de szegény fülesünk egy csöpörgős novemberi napon elköltözött az örök és szabad vadászmezőkre. Talán az öregség bántotta, talán a szabadság utáni vágy koptatta el egészségét – nem tudom. Egy reggel holtan találtuk. Sok szép hajnali vadászatnak volt tanúja. Nyugodjék!

Egyik hajtásunkba – sűrű, bokros vízmosásba – két kutya is belekerült. Egy foxi és egy farkaskorcs. Tőlem nem messze voltak, és jól láthattam tanakodásukat. Viselkedésük pontosan az erdei vadé volt. A foxi visszatört lövés nélkül, a farkas pedig oldalt vágott ki, hol – bár messziről – mégis elegendő sörétet kapott az oldalába. Nagy jajgatva elvonszolta magát. Remélem, beledöglik. Bár ez nem biztos. Egyik erdőőrünk a nyáron elég közelről pofon durrantott egy farkaskorcsot, mely – magam is láttam, de már itthon a faluban – igazán félig döglött volt, és mégis kigyógyult. De ki ám! Igaz, a fejét félretartotta, mintha a bal oldali dolgoktól undorodnék, de a jobb oldaliakra annál nagyobb szekszepilje volt. Nyulászott vidáman tovább – már csak úgy fél pofára –, amíg rossz sorsa egyik barátommal foglyászat közben össze nem hozta. Ő aztán agyonlőtte. Végérvényesen.

Téli vendégségben visszamaradt két pár őrgibécsünk is, vagy ahogy Somogyban mondják: szarkagábor. Keménykötésű legények, az bizonyos. Úgy repdesnek, mint kánikulában, és olyan nyugodtan megülnek a jeges ágon leskelődés közben, mintha búzakereszten üldögélnének aratás idején. Tudom, hogy néha a tilosba tévednek, és a tél apró zsellérei, a cinkék, őszapók, tengelicek nincsenek biztonságban tőlük: mégse visz rá a lelkiismeret, hogy bántsam őket. Akik ilyen keményen megdolgoznak a létért, azok meg is érdemlik, hogy éljenek! Reggelenként szinte keresem szürke gombóc kis testüket az ismerős fákon. Megvannak. De elgondolom, hogy a felborzolt tollak alatt vajmi kevés lehet a hús… talán nincs is.

Rókánk kevés van az idén. Friss havon csapát is alig találni. Tavaly sok szuka esett, így nem volt jó a szaporulat. Egyet lőttem mindössze. Az is kan volt. Sűrű zanótosban trappolt előttem, és csak a hátát láttam. Lövésemre felvágta a farkát. Azt gondoltam, vége hagyományos szerencsémnek a rókákkal. Mikor a hajtók kijöttek, mégis megnéztem a lövés helyét. Ott feküdt a róka. Nem is nagyon örültem neki. Hiszen ez természetes…

A következő hajtáson aztán úgy elhibáztam egyet gyenge húsz lépésről, hogy még duplázni is elfelejtettem. Azt hiszem, ezzel aztán fuccs a rókás szerencsének. Úgy érzem, nem is érdemlem meg. Még ha valami vad rohanásban lett volna… de alig ballagott!

Egyik körünkben pedig – rét közepén – felrepült a havas zsombékok közül egy – gólya.

Nagyon-nagyon szomorú látvány volt. Ösztövér lábaival kétszer is nekifutott, amíg felvonszolta magát a levegőbe. Pedig nagy súlyt nem kellett neki emelni… A körön kívül harminc-negyven lépésre ismét leszállt, és ott gubbasztott a fehér világban, halálra váró egykedvűséggel. Ősi, életre ösztökélő ösztönök talán keserűen lázadtak a fehér arcú végzet ellen, de ha körültekintett, belátta, hogy itt csak meghalni lehet. Szárnya mögé dugta hát fejét, talán álmodott egyet-kettőt a tavaszi rétek gólyahírvirágos világáról, a kémények melegéről, hol meglátta a napsugaras világot – és szépen készült a jeges kezű úr fogadására.

Valaki meg is jegyezte:

– Szegény pária! Legjobb lenne agyonlőni…

De nem nyúlt a puskájához senki.

Január

Elhangzottak már a hajnalködös roráték zsolozsmái, elkondultak a pásztorok csengettyűi, megkopott a karácsonyfa ága: január van.

Tél van. Szól még a puska, de a szívek mélyén ott lappang már a hamu:

– Emlékezzél, ember…

Szól még a puska, mintha sohasem akarna vége szakadni, de olyan ez már, mint a cigánymuzsika hajnal felé. Odakünt már a holnap pernyéjét hordják álmos hajnali szelek, és a másnap gondjai ballagnak el az ablak alatt.

Szól még a puska, de olyan ez már, mint a tavaszi varjúkárogás. A végét járja. Beszélhetsz, jó madár… hiába károgsz, el nem szomorodunk, ha le is kell a puskát tenni ideig-óráig. Akinek szomorúság ez, az úgysem vadász. Az igazi vadásznak nem csonka az éve, az igazi vadásznak nincs „évadja”, az igazi vadásznak éve van. Teljes tizenkét hónappal. Éppen úgy, mint a gazdának. Előkészít, vet, ápol, arat és betakarít. Egyforma örömmel, kedvvel, szeretettel. Az évszakok változása hozza a munkák változatosságát, és ahogy várjuk hosszú télen a tavaszt, rekkenő kánikulában a langyos, dióérlelő őszt, éppen úgy kell vágynunk a vadászok puskaropogásos aratása után a magvetés csendjére, az ápolás gyengédségére. Mert nincs öröm, mely el nem porlad a megszokottság tikkadtságában, és igazán boldog vadász csak az, aki majdnem egyforma derűvel akasztja le a szögről és teszi oda vissza a vadászaratások hangos szavú kaszáját: a puskát.

Szól még a puska, tudom, hogy szól, de azért a körökben már számolgatjuk, hány csapat fogoly van itt, hány ott. Miért van itt olyan kevés, és miért van amott több?…

A hó nyitott újság. Nem mindig friss, az igaz, de azért jól lehet olvasni benne. Elég nagy betűkkel írnak bele a mezei és erdei újságírók… Itt egy széttépett nyúl, amott egy fogoly… még egy fogoly… apró madár… és a körökből idejekorán látunk elszállni egy-egy héját, karvalyt vagy más veszélyes ragadozót. Lövésre alig kerülnek. Aránylag kicsiny alakjuk jó magasan átimbolyog a vadászok gyűrűje felett, és nem törődik velük senki. Bezzeg a szegény ölyvek! A sasimitátorok! Bevárnak, és már csak akkor emelkednek kellő magasságra, ha fütyül feléjük a serét. Sokszor elkésnek, és ilyenkor nagy az öröm: – Megvagy, bestia! – Hogy a „bestia” hány egeret kebelezett be naponta, azt nem kérdi senki.

A kör lassan bezárul és elhangzik: befelé!

Ez a szó nem mindenkire van egyforma hatással. Van, aki komolyan veszi, és van, aki – hajh! az az átkozott reuma! – úgy mozog befelé, hogy a maga kis zsákocskája, kapucskája „véletlenül”, de nagyon testhezállóan kialakul. És elkezdődik a rekord távolságokra való lődözés. Persze a vad fele megsörétezve elmegy. Nem is látszik, hogy egy-egy szem sörét a hóna alá csúszott, és a halál férgét is menti nyomorult életével. De a vak csibe is talál szemet, és zsákos emberünk is felborít pár nyulat óriási távolságból. Egyiket le is lépi: kilencven lépés… Hiába. Csak páratlan ez a puska… az ő puskája… Közben a kapu annyira kinövi magát, hogy a fele vad vidáman távozik rajta a házigazda nagy lelki gyönyörűségére. Végre a szomszéd puskások megunják a dolgot, és a kapucsinálót egyszerűen kizárják. Harag lesz belőle, akárki meglássa, de a hibán már segíteni nem lehet. A kör elromlott, és egy csomó vad szanaszét gubbaszt a havas határban, és a fájdalommal együtt nő bennük az ősi félelem az ismeretlen rémtől, az enyészettől. Összehúzzák magukat, és várnak. Ha olyankor van a vadászat, amikor fácánt és foglyot is szabad lőni, természetesen ezek is bőven akadnak a halálraítéltek között, hiszen a nagy kapu fölött ők is megkapták a kellő mennyiségű, vaktában nekieresztett sörétadagot.

Eljön az éjszaka, és mialatt kapucsináló barátunk ötödször meséli el, hogy a „rendezés hibájából” milyen lehetetlen távolságokra kellett lőnie… de azért, hát kérlek, hiába, nincs… még jó, hogy éppen nála „támadt” a kapu, mert az ő puskája százhúsz lépésről – kérlek alássan – úgy vágja a vadat, mint a répát. Ezalatt a nyomorult vad télnyűtte testében nő a láz, és nő a kín, és puffadtra eszik magukat a rókák.

Reggelre aztán félig megevett tetemek tarkítják a határt, és népes varjúgyülekezetek veszekednek a megmaradt koncon.

Alvófájáról lelibben az ölyv is, hogy kenyér után nézzen, és rendesen ilyenkor látják meg azok a foglyot vagy nyulat prédálva, akik az ölyvet „hasznosvad-pusztításon” fogják.

A vad jól látja a másikról, hogy az beteg, hogy az könnyű zsákmány, védekezésre, menekülésre képtelen, tehát a természet örök törvényei szerint rászáll és elpusztítja. Így az ölyvek is. Amikor a lelapult fogoly fölött átszáll, az talán megrebben egy pillanatra, talán kint vergődik a havon, talán már meg is van dermedve, hát nem vesződik a bizonytalan, kis testű egérrel, hanem bekebelezi a foglyot vagy a nyulat. Vagy amit talál. Ezek azok a „vadpusztító” ölyvek, melyekről azt mondják:

– Saját szemmel láttam, amikor foglyot evett…

– A nyúlról lőttem le. Bevárta a kocsit húsz lépésre…

Talán éppen kapucsináló barátunk az elbeszélő, akinek pedig tulajdonképpen köszönhetik az ölyvek a bőséges reggelit és az alig lemosható rossz hírüket. A lószőr tőrökben megfogott fogoly vagy fácán is rendesen az ölyvek konyhájára jut, mert pihenőfáikról szemlélődve legelőször veszik észre a könnyű préda vergődését.

Bűnös-e hát mindezekért az ölyv? Bizonyára nem! Bűnös lenne, ha az egészséges vadat pusztítaná, üldözné, és ezeket a kártevéseket rá is lehetne bizonyítani. Ezt pedig nem lehet!

Életemet erdőn-mezőn éltem, és a sors segítségével élem még le. Ismerem az orvmadarakat „személyesen”, szemem jó, és repüléséről messziről megmondom: ki fia, de én ölyvet soha hasznos vadat üldözve nem láttam. Pedig egyet legalább látnom kellett volna, mint ahogy a karvaly, a héja, a kabasólymok zsákmányszerzését sokszor megfigyelhettem. Nem állíthatom azt sem, hogy ilyen eset elő nem fordulhatna, hiszen a körülmények kényszerítő hatása alól az ölyv sem vonhatja ki magát, de én soha nem láttam kártétel közben, mint ahogy nem látták ismerőseim sem, akiket pedig alaposan kikérdezgettem. Akadt ugyan egy köztük, aki folyton ölyvekre panaszkodott, és amikor az „ölyv” már a kertjükben vágta le a tyúkot, végre lelőtte.

– Itt van a te drága madarad – mondta –, a tyúkon lőttem agyon. – Az „ölyv” egy ritka nagy héja volt (Astur palumbarius).

Határunkban – a telet kivéve – 40-50 darab ölyv dolgozik. Inkább több, mint kevesebb. Tavaly még annyi egerünk volt (nem beszélve az előbbi évekről), hogy 15-30%-os károkat okoztak, de volt olyan táblánk is, amelyet okosabb lett volna kiszántani. És hasztalan volt minden védekezés. De a szigorúan védett ölyvek és vörösvércsék költése jól sikerült, mert szépen elszaporodtak. Jó munkájukat elősegítettük még azzal, hogy az összes herefélék tábláiba 10-15 holdanként egy-egy alacsony, száraz pihenőfát állítottunk, hogy a szitálásban kifáradt madár ott békességben emészthessen.

Az egérinvázió az idén is megindult, és úgy látszott, ismét nagy károk érnek bennünket, azonban az ölyvek és vörösvércsék résen voltak, és – pocakot eresztettek! Az egér pedig – a múlt évekhez viszonyítva – valósággal eltűnt. Volt olyan 40 holdas tábla, mely felett egyszerre 16 vörösvércsét és 7 ölyvet számoltunk meg a levegőben. Nem beszélve azokról az ölyvekről, melyek a pihenőfákon ültek, és azokról a vörösvércsékről, melyek a földön éppen egeret téptek.

Hozzávetőleges számítással határunkban legalább 100 vörösvércse és 50 ölyv pusztította az ürgét és az egeret. Ha pedig ezekre csak napi 4 darabot számítok – ami, azt hiszem, mélyen alatta van az elfogyasztottnak –, akkor is 600 egérrel lett kevesebb naponként a határban. Ez pedig nagy szám. Tudni kell ehhez a mennyiséghez azt is, hogy volt olyan „egérdús” esztendőnk, amikor a herefélék tarlóinak feltörésekor az iskolás gyerekek egyetlen napon 3000 egeret vertek agyon, ez pedig csak körülbelül az aznap felszántott 10 holdnak volt a „termése”.

Bátran állíthatom tehát, hogy az idei nagy károsodásunkat kizárólag az ölyvek és vörösvércsék akadályozták meg, mert sem a hideg esők, sem más körülmények szaporodásuknak útját nem állták.

Megfigyeléseink pontosak, ismétlődők, nem máról holnapra összekapkodott, szórványos észlelések, s azért azokat minden vadász- és gazdatársamnak lelkiismeretes figyelmébe ajánlom.

Január van.

Szól még a puska, és áll még a bál, de a lelkekben hamut kavar már fel az új év szele:

– Emlékezzél, ember!…

Az önmegtartóztatás és a böjt nem a szomorúság ideje, mert akkor már új életek zsendülnek, vágyak csíráznak, melyekre vigyázni kell a magvető féltő gondjával.

Az aratás nem pusztítás, és nem minden gyom, aminek gyomkülsőt adott a természet.

Emlékezzél, vadásztestvérem, és hints a homlokodra hamut, ha oktalanul megkínoztad vagy elpusztítottad az Istennek egy-egy teremtményét.

Akkor talán jobban vigyázol az Úr elkövetkezendő esztendejében.

Február

Éjjel esett a hó. Az ablakrések zümmögtek, a kéményben elátkozott lelkek jajgattak, és a függöny meglebbent néha, mintha valaki be akart volna nézni a szobába, hol csak a szívem dobogott, és az óra tiktakolt éjszakai hangossággal.

Nyitott szemmel feküdtem az ágyon, és lestem az időt, melyet az óra és a szívem a sötétségbe szórva elvettek tőlem.

A szoba feketeségében árnyak kavarogtak, mint a füst, és ha megmozdultam, besurrantak a kályhába, melyet nem láttam, de éreztem, hogy nagy száját nyitva tartja, és hideg hamuja alá bújnak a ködből lett szellemek.

Azután elaludtam.

Amikor felébredtem, már reggel járt a kertben. Leseperte az éjszakát a völgyekbe, és megintette az órát, hogy jó lesz csendesebben viselkedni… A szívem is elhalkult már, mint a többi órák, melyek csak akkor járnak kemény léptekkel az idő útján, ha egyedül van az ember.

De – mondom – ekkor már reggel volt, melyben emberek, varjak és cinkék jártak. Az emberek boltba mentek, hol pálinkát mértek, a varjúk az utakon lépkedtek, alaposan megnézve minden szemetet, a cinkék pedig ablakom alatt cserregtek, és a kis fekete szemük vidám volt, mintha tavasz lett volna.

Akkor még magas volt nekem az ablak, hát székre térdeltem, és úgy lestem a cinkéket, melyek elrebbentek és visszajöttek üdén, színesen, és szabadok, érintetlenek voltak, mint a téli reggel.

Egyébként csütörtök volt. Szabad, kalandleső csütörtök, amikor nem kellett iskolába menni.

Az öltözködés percek alatt megtörtént, utána pedig kiforgattam zsebeimet, hogy megvan-e minden. Minden alatt: bicska, ceruza, madzag, parafadugó, órakerék és sok lószőr értendő. Főleg lószőr, amit féltő gondossággal simítottam ki, hogy össze ne kuszálódjon, és a sodrásnál baj ne legyen vele. A lószőrt egyébként nem kaptuk ingyen. A lószőr azelőtt Csillag lovunk tulajdona volt, és nyáron a legyeket hajtotta vele. Most azonban tél van, légy nincs, minek a Csillag farkában az a sok lószőr? Ezt Péter mondta, a barátom, aki ritka nagy lókötő volt, s akiben – éppen ezért – tanítómesteremet tisztelhettem.

Csillag azonban más véleményen volt a farkát illetőleg, mert amikor Péter a huszadik szálát szakította ki, úgy felrúgta, hogy Péter még engem is feldöntött, ki egyelőre mint néző vettem részt a lószőrszerzésben.

Péternek nagyobb baja nem esett, és nekem támadt: – Minek áll „ilyenkor” az útba?

Beláttam, hogy Péternek igaza volt, de mentségemre szolgált, hogy nem tudhattam előre, hogy Péter „útja” felém fog vezetni.

Miután feltápászkodtunk, és Péter korát meghaladó tökéletességgel kikáromkodta magát, kezdetét vette a lószőr sodrása, ami nem is olyan egyszerű munka. A kemény szálak sehogy sem akarnak sodródni, és visszaugranak, mint a rugók. Azt a pár szál lószőrt mégis hamar megfontuk, viszont Csillag minden további közeledésre nyugodtan felemelte a lábát, mutatván, hogy rúgási kedve cseppet sem csökkent. A lószőr az övé, és ingyen nem adja…

– Egye meg a fene ezt a dögöt – mérgelődött Péter. – Majd holnap szerzek a tejcsarnoknál. – És ezzel el is felejtettük Csillagot, bár nem volt szép tőle ez a szűkkeblűség.

Csillag azonban nem felejtett, és este, amikor Péter apja gyanútlanul közeledett hozzá, úgy felrúgta, hogy az öreg Pétert a fal fogta meg, mert neki senki sem állott az útjában.

Másnap reggel pedig Péter megszerezte a kellő farokszőrmennyiséget a tejcsarnoknál, hol felügyelet nélkül álltak a lovak. Délben már az enyém volt ez a kincs, három szivar árán. Három szivar, mi az? Hát észre lehet venni három szivar hiányát egy rendes szivardobozban?

A lószőrt aztán rejtegettem, és közben feldolgoztam immár kellő szakértelemmel. Ez a maradék azonban még mindig nagy érték… és szeretettel simogattam meg azon a csütörtök reggelen, amikor félméteres párnát rakott kertünkbe a hó, és nagy volt a csend, mintha a hó minden kiáltásra még az éjjel ráfeküdt volna.

Kis csizmáim nyakig szakadtak a laza hóba, amikor kertünk alól elindultam a mezők felé.

Túl a dombon, mint fekete írás fehér táblán, kökénybokrok ezer ága-boga hallgatott. Furcsa bokor ez a kökény. Ha majd a föld fekete barázdái megnyílnak körülötte, akkor fehérbe öltözik, most meg milyen fekete… Messziről látni kemény, sötét pálcáit és az árkot, melyet nem temetett be a hó, mert fújt a szél, és kopaszon maradt a kökényes oldala, hova odasüt a nap, és szívesen elkaparásznak rajta a foglyok.

A foglyok! Robajló repülésű, elérhetetlen madarak. Ó, hogy vágytam utánuk. De ma aztán vége az elérhetetlenségnek. Annyit fogok belőlük, amennyit akarok, mert hónom alatt van a kincsek kincse, a „Tőr”! Erre kellett a lószőr.

Nem nagy dolog az egész. Egy vasabroncson madzagküllők, s a küllőkön finom lószőrhurkok, melyekbe ha a fogoly belelép, elveszett.

Siettem, amennyire lehetett. Szemem ösztönösen kutatta a határt, és éreztem: rosszban járok. – Nono – biztatott az ördög –, hiszen ez a ti vadászterületetek.

De ilyenkor nem szabad a foglyokat bántani – hadonászott bennem a lelkiismeret.

– Puskával! – mondta az ördög. – De tőrrel…

Ekkor már odaértem a gazos mellé, és folyt rólam a víz a rohanástól.

A tőrt úgy állítottam fel, mintha az iskolában ez lett volna a fő tárgy, és én színjeles tanuló, ami a valóságban nem állta meg a helyét.

Letapostam kicsit a havat, elhintettem a búzát egy kis polyvával, és elbújtam egy kukoricaszár-rakásban, amely alig puskalövésnyire csúcsosodott a tőrtől. Az „én tőrömtől”.

A szár közt nem fáztam. Lestem a foglyokat, melyek nem látszottak, hallgattam az egeret, amely nagy zörgéssel mászkált a fejem felett, és a nagy magányosságban férfinak éreztem magam, ki – ha tőrrel is, de – vadászik.

Néha varjak szálltak magasan a falu felé, néha vadludak kiáltoztak, és egy nyúl is elbaktatott előttem, olyan közel, hogy a gyönyörűségtől a szívemre szorítottam a kezem. Közben elhatároztam, hogy kunyhót építek itt a bokrok között, orvvadászatból élek, és feleségül veszem Kovács Ilonát…

Boldog voltam! Álmodoztam, és szinte elállt a lélegzetem, amikor tőröm felé néztem. Ott kapargáltak a foglyok… Hogy honnét jöttek, a jó Isten tudja. A tőrt gyanakvással kerülgették, de a körülötte elhullott szemeket már szedegették… (Ilona, Ilona, ha most velem lehetnél! Meglátnád, hogy egy kilencéves „fiatalember” is lehet férfi.)

A foglyok közben belemelegedtek az evésbe, és már rajta álltak a tőrön. Jöttek, mentek, de a hurok még egynek sem akadt a lábába…

Nem baj. Majd beleakad!

Az első foglyot mindenesetre Ilona kapja.

A foglyok ekkor mintha figyeltek volna valamire, amit én nem láthattam, és látszott rajtuk, hogy sietve kapkodják össze, amit még lehet, aztán: burrr… fel a levegőbe!

De nem ám mind! Nem ám! A dicsőségtől könnybelábadt a szemem, mert egy ott vergődött a tőrben, aztán pedig ijedten himbálózott meg velem a havas világ, mert a bokrok mellett kutyával, puskával megjelent az édesapám…

Szinte éjszaka lett körülöttem. A szívem ijedten mérte megint az időt, apám pedig levette kalapját, és azt mondta: – A ponciusát a gazemberének! Pfuj, Nóra! Neked is csak ennyi eszed van?

Aztán kibontotta a hurkot és a foglyot, az én foglyomat – eleresztette. Aztán felemelte a tőrt, és vizsgálgatta; Nóra pedig, az öreg, hűséges Nóra szép lassan szimatolgatva elindult a nyomomon.

Még a farkát is csóválta hozzá. Megérezte az ismerős szagot, úgy jött búvóhelyem felé, mint a végzet.

A szívem, mintha már nem is bennem, de kint a havon dobogott volna, és vadul mérte azt a kis időt, ami még életemből visszavan…

Az öreg kutya bedugta orrát a kukoricaszár közé, és vad örömmel ugrálta körül vesztőhelyemet, széles vigyorgással, mint odahaza, amikor bújócskát játszottunk.

Apám gyanakodva nézte a kutya viháncolását, és elindult a szárrakás felé. Arcán csodálkozás volt, kezében pedig az én tőröm, mellyel Ilonának akartam megszerezni a „kenyeret”; aztán elhúzta előlem a takarást, és Nóra széles jókedvében megnyalta a képemet.

Fülemben valami csobogás indult el, és ekkor úgy éreztem, valami rettenetes dolgot tettem. Édesapám szótlanul nézett rám, és azt hittem, többet soha nem fog szólni, holott később tudtam meg, hogy úgy megijedt sápadtságomtól, hogy nem jött szó ki a torkán.

Csak Nóra, az öreg Nóra nem ismerte fel a helyzetet, és összevissza rohant körülöttünk vidám ugatással, mely megtörte a jeget köztünk.

Édesapám ledobta a tőrt, lefektette a puskáját, és elővette kését. Úristen! Mi lesz ebből?!

Levágott egy hajlós vesszőt, és azt mondta: – Gyere ide! – mentem, mint az áldozat a máglyára, mellettem Nóra, mint díszkíséret.

– Hajolj le!

Az öreg Nóra csak akkor vette észre, hogy itt valami baj van. Elugrott mellőlem, amikor megsuhogott a pálca a levegőben. Én nyöszörögtem, Nóra pedig égnek emelt fejjel vonított. Hazafelé állandóan mellettem jött, nyalta a kezem, és rá se nézett apámra.

Nem is tőröztem én azóta se, de nem is lett Kovács Ilona a feleségem.

Februári hírek

Belekapaszkodott a tél a földbe. Fagyos ezer ujjával megmarkolta a göröngyöket, és hideg arcát a barázdákra hajtotta. Jeges ölelésétől megkeményedett a dombok háta, és a vakondtúrások összehúzták magukat fázósan, kicsire, keményre.

A fák meg úgy tettek, mintha már nem is élnének. Összeveregették fagyos ágaikat, mintha szárazak lennének, összehúzták törzsüket, hogy vékonyabbnak lássanak – ilyenkor meg is repedtek néha –, és ha szél nem volt, halotti mozdulatlanságban álltak, mert tudták, hogy a tél csak a halottakat nem bántja.

Csendes hidegen jártak a patakok is. Hópadok alá bújtak, melyek leszakadt hídként lógtak a víz felett, és csak susogtak, mert ha a tél meghallotta a parttal diskuráló csobogásukat: holttá fagyasztotta a sustorgó kis hullámokat. Pedig a vizek messziről jöttek, és sok mondanivalójuk lett volna kíváncsi nádszálaknak, melyek a patak fölé hajoltak, és hiún nézegették magukat a kékes tükörben, melyben kopott csóvájuk mellett fehér felhőbárányok legelgettek, és éjszakánként apró csillagok ringatták magukat.

A hónap elején pár napig úgy látszott, mintha vége lenne a télnek. Kisütött a nap, megcsordultak az ereszek, és a nomád lelkek istene nagy foltokat égetett a tél fehér gúnyáján.

De a február nem hagyta magát.

„Még azt mondják, egy húron pendülök azzal a vékonypénzű, tavaszba kacsintó márciussal – gondolta. – Azt már nem! Tél vagyok én a javából. Azt a jégenkopogóját!” – és olyan havat küldött szalonkaváró gondolatainkra, hogy azonnal előhúztuk a szánkókat.

A szánkóra ocsúszsák, lóherekötegek kerültek, s az életet széthordjuk a határban. Az etetők nagyon látogatottak. Szinte zsúfoltak. Foglyokon kívül sármányok, tengelicek is ott keresgélnek, sőt – ami igazán nem kívánatos – az egyik etető alól fekete- és szürkevarjak lebbennek el. A távolság nagy, de azért megpróbálom az egyik szürkét leszólítani. A szürke gyorsan és egészségesen távozik.

Az egyik etetőoszlop végén karvaly üldögél. Jobb helyet is választhatott volna! Az etető körül madártollak… Gazember!… Csak bevárna! Meddő kívánság. De azért odalövök, amikor fellibben a levegőbe. Hull a tolla. Talán nem jön vissza?

Nyulak szaladgálnak a szánkó körül. Kettesben-hármasban. Szaglálódnak, veszekednek. Irigylésre méltó, jóvérű legények. Ebben a hidegben…

A fákon itt-ott ölyvek gubbasztanak. Az egyik fa alatt fogolycsapat szedeget. A fa tetején ül az ölyv. A foglyok egyáltalán nem izgatják. Pedig csak le kellene ereszkednie, és máris meglenne az ebéd. Azaz nem egészen. Az ebédet még meg is kellene fogni. Az pedig veszedelmesen gyorsan repül. Még ha hurokban lenne, vagy betegen vánszorogna… De így nem erőlteti a dolgot.

A szarvasok, őzek a fenyves részekbe húzódtak. Itt vág legkevésbé a szél, itt lehet legjobban meghúzódni, és valami kis gyenge élelem is akad. Nagy lóherekötegekkel toldjuk meg a sovány harapnivalót.

Még egy kis kitartás – biztatom őket gondolatban, bár ezt könnyű mondani, aztán hazamenni, hol mínusz tíz helyett plusz húsz van. De itt kint, hol orgonál a szél, hordja a havat, és nincs pihenés sem éjjel, sem nappal; küzdeni éhséggel, riadozni embertől, állattól! Itt kitartani – nehéz, nagyon nehéz sor!

Itt-ott rókacsapa is látszik a havon. Kevesebb, mint tavaly. A rókagerezna most a legszebb. Dús, tömött és fényes. A most lőtt róka bőre nem hullatja a szőrét, nem kopik, és megéri a festést is – à la sarkiróka, vagy amilyen „à la” éppen jólesik –, úgysem hiszi a kutya se, hogy valódi…

Akinek azonban se élete párja, se hölgyismerőse nem kíván rókával pompázni, az vadászmuffot csináltat belőle. A rókabőr-kapitalisták pedig kocsibundát. Talpig érő, kétaraszos széles gallérú vidám menedéket, melyben fittyet lehet hányni akár Szibériának is. Olyan bundát, mellyel négy család csemetéit is be lehetne takarni a pozdorjává „játszott” gyerekszobában, hol a nebulók egymás után szunnyadtak el, nem győzve kivárni, hogy édesapjuk elfogja a plébános bácsi huszonegyesét, melyre immáron nyolc éve utazik.

Akinek pedig van már ilyen öreg szerszámja, az eladja a bőrt. El! Olvasta már az újságban, hogy a rókabőr 2-16 pengő. Nem sok, de mit csináljon? Az is pénz, s annak ma sok helye van.

Egyszer aztán bekiáltanak a kapun:

– Van-e valami bőr eladó?

– Van. Jöjjön csak be, „szomszéd”!

„Szomszéd” forgatja a bőrt, de csak az ujja hegyével fogja, mintha mérhetetlen undor fogná el az ilyen satnya szemét áru láttán. Aztán lemondóan megjegyzi:

– Tavalyi!

A tulaj felhördül:

– Az ángya térde! Két hete lőttem. Adja ide a bőrt! Majd megveszi a Mózsi.

A „szomszéd” azonban nem adja.

– A Mózsi? Az csak jó dolgokat vesz, kérem… Mit tetszik érte kérni?

– Tizenkét pengőt!

„Szomszéd” visszaugrik, mintha tüzes vasat dugtak volna az orra alá. Messze eltartja magától a bőrt, és hunyorogva nézi, mint valami kis förtelmes semmiséget.

– Ezért? Meg sem nézném, kérem, de van egy vevőm, akinek ilyen olcsó dolog kell. Vadászmuffot akar csináltatni. Hiszen ez egy patkánybőr egy rendes rókához képest!

A tulajdonos fékezi magát, hogy valami csúnyát ne mondjon. Aztán mégis megszólal:

– Patkánybőr? – Ez fájt neki legjobban. – Hát mutasson különbet: megveszem!

– Kérem! – lelkendezik a „szomszéd”. – Itt van! – És kihúz egy igazán gyönyörű gereznát. Dús farka, mint a zászló, erős, fél méter hosszú, és a tulajdonos nyel egyet. Lefőzték!

– Ez aztán bőr, kérem… – A „szomszéd” szeretettel simogatja, arcához szorítja. – Mint a bársony… – Magához öleli. – Itt van szőr, itt van fogás, itt van farok, itt van minden! Ilyen bőr minden tíz évben egy terem a Bakonyban. De ezt is én vettem meg, nem ám a Mózsi! Ezért ad pénzt a szegény ember. Ez érték.

A tulajdonosnak eszébe jut, hogy a felesége kopott boája helyett illene újat csináltatni. Elfogja a jótevés édes ösztöne, és megkérdi:

– Mi az ára?

A „szomszéd” legyint.

– Semmi!… Egy potom! Cserélünk, hogy a tekintetes úr se károsodjon. Ráfizet nyolc pengőt.

A tulajdonos már elhatározta magában, hogy a bőrt megszerzi, de a nyolc pengőt sokallja.

– Nézze, „szomszéd”, adok öt pengőt, és vége. De egy vasat se többet. Egy vasat sem!

„Szomszéd” meg van sértve. Szinte szomorú.

– Tekintetes úr viccel a szegény emberrel… ez nem szép. Én csak egy szegény ember vagyok, de ez bánt… Öt pengőt?… Ezért a bőrért… – És meglobogtatja a csodás szőrmét. – Ezért a gyönyörűségért… Mit mondtam, nyolc pengő? Nem. Igaza van a tekintetes úrnak. Nem nyolc. Én máskor is jövök ide. Hét. Legyen hét. Tessék!

A tulajdonos nem veszi el.

– Nem adok hetet. Adok hatot. Itt van. Vagy vigye a bőrét!

„Szomszéd” az égre néz, teljesen le van sújtva, és a – markát tartja.

Most már a tulajdonosnál van a szép bőr. A „szomszéd” úgy néz rá, megtörve, mintha édesgyermekétől búcsúzna.

– Tessék már eltenni, mert a szívem szakad meg! Ilyen üzlet… ilyen üzlet… – És néz a bőr után, míg csak el nem tűnik.

Két hét múlva vadászat van. A szép bőr tulajdonosa megkérdi egyik barátját, hol csináltatta csinos új muffját, melynek szőre olyan ismerős…

– Volt egy szép rókabőröm, odaadtam a „szomszédnak”, azzal a feltétellel, hogy ráfizetek három pengőt, de egy muffot kell nekem egy kisebb bőrből csinálnia. A szövetanyagot én adtam. Tudod, az öreg a szűcsmesterséghez is ért…

A tulajdonos nem szól semmit. Megismerte a „patkánybőrt”. Még a következő körben is morfondíroz:

„Mi most mind a ketten azt hisszük, hogy én is lőttem egy rókát, meg ő is. Pedig csak egy róka esett…”

…de azt a „szomszéd” lőtte!…

Márciusi napok

Valamire felébredtem… Kiáltott valaki?

Csend volt. A szomszéd faluban hajnalra harangoztak, és a harangszó nyomán világosság derengett be az ablakon. Körülnéztem, és vártam, hogy történjék valami, mert magától nem ébred fel ilyen hirtelen az ember.

A világosság nőtt. A szobából kihessegette a sötétséget, szememből az álmot, s ekkor vidáman kiáltott újra a feketerigó. Erre ébredtem fel!

A rigót nyáron nem látom a kertünkben, de amikor lehullanak a levelek, megjön, és tavaszig itt marad. Fészket azonban nálunk nem rak. Nem messze van egy nagy park, költeni odamegy. De ilyenkor még itt van. Végigszalad a bokrok alatt, hol megszáradtak már a hótól megnyomott levelek, és bekiált az ablakon, hogy ébredjenek fel, mert ő most boldog, és hogy alhatik ilyenkor valaki, amikor az egész kerten, erdőn, mezőn és az ő kis rigószívében elkezdett dobogni a tavasz?

Nem is alszom; dehogy alszom, csak fekszem bágyadt vidámsággal, és várom, hogy újra kiáltson a rigó. Ő azonban elhallgatott, és helyette megszólal egy cinke…

– Kicsit ér, kicsit ér…!

A hangján azonban érzik, hogy ezt nem komolyan mondja, csak úgy kiabál összevissza, tavaszos jókedvvel, mert elmúlt immár a tél, s ilyenkor igazán mindegy, hogy mit kiabál az ember. Akinek füle van, úgyis megérti, mi van a rigófütty és a cinkenóta mögött.

Én megértem!

Felugrom, mint ahogy a vakációs diák ugrik ki ágyából, és teszek-veszek értelmetlen összevisszaságban. Kezembe veszem a borotvát, pedig még be sem szappanoztam magam… Sietek, mintha elkésnék valahonnan, és amikor készen vagyok, előveszem öreg tarisznyámat. Megnézem, mennyi patron maradt a télről, és van-e közte apró seréttel töltött.

Van. Nem sok, de van. Arra elég, hogy estére gond nélkül akasszam nyakamba öreg mordályomat, ha jönne az üzenet, hogy menjek, mert megérkeztek a – szalonkák…

Hát erről van szó!

Az üzenet azonban késett. Érthetetlen. Hát minden évben nehezebben jönnek meg a madárkák?

Egészen azonban mégsem maradhattak el, mert egyik reggel megjött a hír: Itt vannak! Itt bizony!

Mentünk. Az erdő alig nőtt tavaly óta. Az öreg fácánkakas most is itt gallyaz fel mellettem, s úgy hangoskodik, mint aki tudja, hogy nem érheti baleset. Egy pintyőke is abba a bokorba száll, ahova tavaly szokott; de denevér is átlibeg a fejem felett. Ez is biztos a tavalyi. Aztán jön nagy zúgással egy esti bogár, éppúgy, mint tavaly, és amikor felnézek az égre: ott pislog ám vacsoraváró vidámsággal az esti csillag.

No, hála Istennek: együtt vagyunk!

Csak ez a kutya szél ne lenne. Teleszíja magát, aztán fuúú… ssiuúú… csak úgy zörög a tavalyi cserlevél.

Itt az idő. Forgatom a fejem, mert ebben a beste szélben nem hallok semmit. Ha időben észre nem veszem, még elkésem…

Hát így van. Már nem késem el. Már elkéstem. Amikor meghallottam, már a fejem felett voltak. Ketten, alacsonyan és szélvész gyorsasággal. Nem korholtam magam. Nem volt művészet elhibázni. És vártam tovább.

Elhallgattak a rigók. Az öreg kakas is végre elhelyezkedett. Nyugatról nagy, kékes felhőkazlakat hajtott a szél, melyekbe beletörött a vacsoracsillag gyenge kis sugara, és egyszerre sötét lett.

Ekkor megint láttam három szalonkát, amint nagy iramban kergetőztek, de messze voltak, és már lőni amúgy sem lehetett.

Ez volt az első este.

Márpedig ha első szalonkámat elhibáztam! Hajaj!…

Másnap reggel szélcsendes, csepergős, igazi szalonkának való idő lett. Fentem a fogam az esti húzásra. Ez igen! Ez már idő!

Elmúlt a nap, s amikor elindultam az erdő felé, kevés szél lengedezett. No, ez még nem baj. Gyönyörű húzás lesz ma!

A szél erősödött, erősödött, és mire feljött a csillag, és itt lett volna a nászrepülés ideje: zúgott, kavargott, hujjogott, zörgette a bokrokat, és le akarta venni fejemről a kalapot. (Ezt a húszéves gyönyörűséget!…)

Egyszóval: szemtelenkedett.

Topogtam a helyemen, forgattam a nyakam, de kár volt a fáradságért.

Végre! Magasan, küzdve a széllel jött felém egy szalonka. Egyenest nekem. Szépen korrog. Még messze van, de ez már biztos. Csak jó helyre essen…

Arról azonban megfeledkeztem, hogy a szomszéd puskás arrafelé állt, és amikor már nekihuzakodtam a lövésnek, dirr-durr, lövöldözött a szomszéd… s az én szalonkám elvágódott másfelé.

No, ide se állok többet! Mellettem nem messze szálerdő. Mérgemben a hajladozó, nagy fák sudarát néztem, amikor felettük magasan, nagy zúgással megjelenik két kacsa. Mint két pezsgősüveg. A szárnyakat nem is látni. Tőlem messze vannak, és csak a repülésükben gyönyörködöm. Micsoda motor van ezekben!

A szomszéd puskás azonban nem engedi őket. Odareccsent a kacsáknak is. A két pezsgősüveg megbillen, és most már dugóval felfelé, de szemmel láthatóan makkegészségesen fúrják magukat a sötétségbe.

Mikor összejövünk, mondom a szomszéd puskásnak:

– Csak lelőtted volna azt a szalonkát. Gyönyörűen jött rám!

– Én egy karvalyra lőttem – mondja mérgesen.

– Karvalyra?…

– Igen! Karvalyra. Tisztán láttam…

Nem kételkedhettem, mert nagyon „lovagiasan” nézett rám.

Következő nap szakadt az eső. No, nem baj. Rám fér egy kis pihenés a nagy „szalonkázásban”…

Utána azonban annál szebb lett az idő. A szél is elcsendesedett, délire fordult, és friss földszagot hozott a mezőkről, hol párban járnak a foglyok, a nyulak már meg is unták a sok „hirtelenkedést”, és a kései vetések zöldje elválik már a sártól, melyből eddig ki sem látszott.

Menjünk! Egész úton ajánlgattuk egymásnak a jobbnál jobb, egészen biztos helyeket. El is fogadta mindahány, de amikor kiértünk, mindenki szó nélkül a régi helyére ballagott. Én is! Szinte áhítattal. Csendesen. Ez már igazi szalonkás este volt. Nem fújt a szél, nem zörgött a levél, és kétszáz lépésről is meg lehetett hallani a szalonkát.

Meg is hallottam. Úgy szóltak, hogy gyönyörűség volt hallgatni. Sőt láttam is egyet, de lőni még erre sem tudtam, mert úgy elkerültek, mintha üvegbura alatt lettem volna. A puska pedig szólt itt is, ott is.

Nem használt semmi babona. Pedig megfordultam magam körül háromszor balról jobbra, és kapartam lábammal hátrafelé, mint a kutya.

Szóval korrogtak, pisszegtek a szalonkák, és én ismét kétségbeesetten néztem az öreg erdő fölé, ahol még világosság volt, a nagy fák duzzadt rügyeiket feltartották magasra, és féltő gonddal, szinte beledugták az égbe.

– Csak legalább a kacsák jönnének! – sóhajtottam, de ez csak olyan belső sóhaj volt, mert tudtam, hogy úgysem jön már semmi.

A kacsa azonban rendes nép. A kacsa meg a róka. Nemhiába szeretem őket. A kacsát is ha hívja az ember: ott terem. Mint a mesében, mikor az elátkozott királyfit a boszorkányok már a kondérba akarták tenni. (Melyik királyfi szereti, ha kondérba teszik?!) Megfújja a bűvös sípot, mire ott terem a szolgálatkész óriás.

– Mit parancsolsz, édes gazdám?…

Így a kacsák is!

Alig leheltem el bűvös sóhajomat, már megjelentek a nagy fák fölött zúgva, sebesen, de most már négyen. A tegnapelőtti kettő talán elbeszélte a többieknek, hogy: – Arra nyugodtan jöhettek, öregem… valami kezdő durrogat ott… – és most jöttek. Mint négy pezsgősüveg.

A pukkanást azonban én végeztem, és az élharcos csodálatos szép ívben esett elém. Ez igen! Ez a lövés! Kár, hogy nem látták többen… Jobban örültem, mint a szalonkának. Mint annak a szalonkának, melyet a múltkor – elhibáztam.

Amikor összejöttünk, egyiknél is, másiknál is himbálódzott egy-egy szalonka.

– Az semmi! – fitymáltam le a kívánatos madarakat. – Ide nézzetek! – és elővettem a kacsát.

A szép gácsér tollai ragyogtak. Mindenki megnézte, megtapogatta, és a kacsa – nyert!

Néha úgy szállong nesztelen libegéssel, mint ősszel a falevél. Nagy pelyhei tanácstalanul tántorognak, aztán lehullanak valahova, és el is olvadnak azonnal, mert így csak tél elején hull a hó.

Ha mégis megsűrűsödnének, akkor a füves völgyek, hideg árokpartok lesznek először fehérek, és szinte felszólnak az alacsony hófelhőknek, hogy:

– Ereszthetitek a többit is! Már megmaradunk.

Ekkor aztán feltámad a szél, szitálni kezdi a havat, apró pelyheit megforgatja, és sziszegő, vad suhogással ráborítja a világra.

A hegyek, völgyek, erdők, mezők elnémulnak ilyenkor, mert a hó takar, temet, fehér lepedője alatt ijedt csendben alszik az élet, és sose lehet tudni, lesz-e belőle ébredés.

Az öreg magyarok tudták, mért gyászoltak fehérben. A fehér a halál színe. Az egyetlen szín, amiben nincs élet, nincs melegség, nincs öröm, nincs vágy, nincs semmi.

A varjúkárogás csak havas mezők felett lesz igazán keserű károgás, és a pipiske csak havas utakon panaszkodik didergő siránkozással, amikor a szánkók csengője messziről hallatszik már, és nem is olyan vidám, mint amilyennek a bundás utasok érzik, akik meleg szobából meleg szobába igyekeznek.

Ha azután a hó teteje megolvad, és jégüveg páncélt húz magára, ez olyan, mint amikor az éhenhalók előtt lelakatolják a sovány magtár ajtaját.

Ilyen havon járunk most. Törjük a jeget, ússzuk a havat, keressük az éhenhalókat, és egy kis életet szórunk szét a jégnek és hónak holt birodalmában.

Elöl megy két ökör. Látszik rajtuk, hogy unják ezt a kirándulást. Különben sem értik, minek kihozni a jó takarmányt ide, mikor ezt ők otthon is meg tudták volna enni. Lábuk rongyokba kötözve, még így is kényeskedve szúrják a méteres hóba. A hó teteje recseg, mint az üveg.

A szarvasokra és vaddisznókra gondolok, és szidom a két ökröt:

– Mozgás, dromedárok! Annál hamarabb visszakerültök a jó meleg istállóba.

A béres is noszogatja állatait:

– Hő, Kártyás… Hő, Nótás… a tüske a talpatokba!

Az ökrök egy lépéssel sem mennek se gyorsabban, se lassabban. Kártyás vagy pláne nótás hangulatról szó sem lehet. Nem is tudom, a szegény ökröknek mért adnak ilyen vidám neveket. Nyáron még csak elhallgatja az ember, hogy a hétsarkos, félszemű, öreg mustraökörnek azt mondják: „Ne, Bimbó!” – de ilyenkor…

Az egyik fenyves sarkán rakjuk le az első porciót. Alig megyünk harminc lépést, már rajta a szénán egy öreg szarvastehén. Néha felénk néz fáradtan, de minden félelem nélkül. Mintha azt mondaná: „Nem bánom, legyen, ami lesz, de én most enni akarok” – és eszik is. Mire visszanézünk megint, már négyen vannak. Egy tavalyi borjúnak minden bordája látszik. Ez már alig éri meg a tavaszt.

Szélről pedig egy nagyon jó tízes csipeget.

– Hű, mekkora szarva van – ámul a béres –, ezt meg kellene lőni!

– Na gyerünk, amíg jókedvem van…

Mérges vagyok. Meglőni! Húszfokos hideg van. Csepeg az orrom. A kezem meggémberedve, és ezek a nyomorult vadak nem védekezhetnek. Meglőni!…

Az ökrök orrlyukából úgy jön a pára, mint a gőzgépből a felesleges gőz. Ha megállunk, olyan csend van, mint a temetőben.

Kiszórjuk az ocsút is. Az éjjel majd jön a szél, ráhordja a havat, és kezdhetjük elölről az egészet. Csak legalább szél ne lenne!

Már kiérünk az erdőből, amikor közvetlen a házak mellett egy földiszederbokor alatt fácánokat látunk meg. Két kakas, három tyúk. Szedegetnek, mint a többi baromfi. A nyomorúság, úgy látszik, leszólította a kakasokat is a magas polcról. Jó már a tyúkok társasága is…

Mire beérünk a pusztára, az ökrök lába csupa vér. Nem sokat használt a pólya.

Amíg az ökrök lábát rendbe tesszük, a gazda elmeséli, hogy az egyik kocsis rókát fogott az éjjel.

– Hogyan?

– Úgy volt az, kérem – ereszkedik neki az elbeszélésnek az időközben előkerült kocsis –, hogy a feleségem aszongya…

Nem fárasztlak vele, türelmes Olvasó! A dolog Évánál, az asszonynál kezdődött, és napjainkig tartott. Lényeg az, hogy a róka bement a tyúkólba. Két tyúkot rövid úton lenyakalt, mire a többi hangos méltatlankodással követelte a koma távozását. A róka azonban hallhatott valamit a háborús élelmiszer-halmozásról, mert többet is akart, és ez lett a veszte. Felébredt az asszony, a kocsis lenge magyarban villát fogott, és szegény komát kontyon vágta. Az eredmény egy rókabőr és finom tyúkleves, mert a tyúkoknak „semmi bajuk nem volt, csak a torkuk volt véres”… Hát ilyen a szerencse!

– A másik meg a nyulakat abajgatja…

– Miféle másik?

– Másik róka. Idejárnak a nyulak a pajtába a lóherére, aztán a róka itt hajkurászott egyet hajnalban is.

Fene ezt a rókát! Én ugyan szeretem a komát, de szeretem a nyulakat is. Itt húzódnak meg szegények a házak körül, és itt tengetik rettegéssel teli életüket. A rókának ebben nincs igaza, tehát meg fogom lőni.

Délután kitétettem a pajta mellé egy döglött malacot, és erre a róka már estefelé ráment. Másnap megnéztem a dögöt. Csonttá volt fagyva. A róka alig tudott valamit enni belőle, de rossz helyre is tették, messze a pajtától, így közelebb húzattam, és megtoldottam egy csomó birkabéllel.

Este pedig beültem a lábaspajta alá, a lóhereszénába vájt gödörbe. Hat óra lehetett talán. A kutyákat bezárattam, és így lassan elcsendesedett a puszta. A hold vékony felhők mögött jár, mégis világos van, és a fáknak is van valami kis árnyékuk. A pajta mellett egy sor akác susog a gyenge szélben.

Ülök a sötétben. A pajta árnyékában, a lóhere között éjszaka van. És csend. Gödröm pokróccal kibélelve, lábamon hócipő, magamon bunda, de a melegre azért nem panaszkodom…

Világos van a havon, de ez a világosság olyan, hogy ha akarom, vemhes, ha akarom, nem vemhes. Látok jól, de ha valamire sokáig nézek, az lesz belőle, amit akarok. Olyan meseíze van az egésznek. Ha most kis törpék bújnának elő az öreg akác odvas tövéből, nem csodálkoznék egy cseppet sem, bár hogy télen vannak-e törpék, erre már nem emlékszem…

Az első nyúl olyan váratlanul jön a major felől, hogy szinte megrándulok Tessék, tessék, nyulacska! Ne félj a rókától! Azért vagyok itt.

A nyúl azonban nem hisz nekem. Két lépésre van az ennivalótól, de nem jön ide a sötétségbe, hanem kint a havon szedegeti az elhullatott szálakat.

Aztán hirtelen két lábra ül, és olyan hosszan figyel, hogy már attól félek, felfázik az ülőkéje. De nincs semmi baj. Újra összekuporodik, rágcsál valamit, és mozdulatlan, mint a vakondtúrás.

Újra kifelé nézek, ahonnét a rókát várom, és most már igazán megfogom a puskát. A horizonton, mintegy százötven lépésre, ott ül a róka. Nem látom még tisztán, de biztos a róka. Mozog is. Én pedig úgy izgulok, mintha most lőnék először rókát életemben. Nézem, nézem addig, amíg összefolyik előttem minden. Becsukom a szemem, hogy szűnjék a káprázat, s amikor kinyitom, a róka ugyanott ül, ahol először. Ott ül még negyedóra múlva is.

Közben megszaporodtak a nyulak. Mintha a föld alól jönnének, hol itt, hol ott tűnik fel egy-egy, és itt motoznak halkan körülöttem a sötétben. Néha valamelyik ijedten kiugrik a hóra, de aztán visszaballag. Talán ezeket nézi a róka?

Végre megindul. Újra kézbe veszem a puskát, mert jön a róka, mintha húznák. Pár lépés után vágtába kezd, és a dög előtt leül. Le bizony! Csak a fülei nőttek meg közben, és a farkát hagyta el valahol. Egyszóval olyan szabályos nyúl lett belőle, mint a pinty… azaz mint a nyúl! És hogy megdobogtatta a szívem! A dögszag azonban nem tetszik neki, mert ugrik egyet, és a vékony akáchajtásokat kezdi rágni. Ezzel elült az izgalom, és újra érzem a csendet. A széna halkan zizeg néha, és ilyenkor elképzelem, hogy nyest bujkál mögöttem. Kiugrik majd egyszer a hóra, megvárom, amíg elmegy távolabb, és akkor nemcsak rókát, de nyestet is lövök. Mert a rókát biztosra veszem. Ha nappal idejött, idejön éjjel is!

Jön bizony! De most már igazán. Mennyivel más a mozgása, mennyivel nagyobb, mint az előbbi nyúl. Szinte csúszik a havon.

Keresztbe szalad a vonszalék nyomán, és megáll egy pillanatra ott, ahol a dög feküdt először. Orra a földön. Hosszan szaglász, aztán nézi az idébb vándorolt csalétket. Nem tetszik neki a dolog sehogy. Igaza is van. Ha én róka lennék, én is így gondolkodnék. Ha valami döglött, az ne mászkáljon!…

Kezem már egészen megfagyott a puskán, s a róka még mindig tanakodik. Na, koma, hogy vagy? De aztán eszembe jut, hogy könnyen beszélek én, bezzeg ha az én bőrömről lenne szó, én is meggondolnám a dolgot.

Végül is – továbbmegy. Jóllakni – jó, de élni mégjobb! Amikor eltűnt, szinte egyedül maradtam, pedig a nyulak megszaporodtak. A hold néha kibújt, és ilyenkor az akác éles árnyékot rajzolt a hóra. Az erdőben róka ugatott, és egy bagoly panaszosan huhogott valahol. A hideg pedig alattomosan kúszott fel lábaimba.

Később még háromszor visszajött a koma, de a dög első helyénél egy lépést sem jött közelebb. Nézte, nézte a dögöt, de az éhség nem tudta legyőzni a gyanakvást.

Fáztam már nagyon. A szél is feltámadt, és hideg hóport vagdos az arcomba.

Felkászálódom. A nyulak szétugrálnak, és eltűnnek a jeges, nagy fehérségben.

Elindulunk hazafelé. Az utat közben befújta a hó, és a szán dülöngélve keresi a régi csapást. Az út menti fák nyöszörögve vergődnek aszott karjaikkal. Megnézem az órám: éjfél van. Minden jótét lélek dicséri az Urat – gondolom magamban, aztán csak a szél süvölt, temeti nyomunkat, és vijjogva sziszegi fülünkbe, hogy milyen kicsik vagyunk, mennyi a szenvedés körülöttünk, és nincs más úr rajta kívül a fehér arcú éjszaka halott országában.

Az erdő ébredése

Amikor még fagyos csizmái kopognak a hegyeken, s az öregedő tél önmagáról dúdol jeges nótákat a fenyőknek, lent a völgyekben megpuhul a szélhordta avar, és a mezőkön bogarászó varjak felnéznek a felhőkre, hogy valahonnan délről nem hoztak-e valami üzenetet.

Mert ilyenkor már van valami a levegőben, amitől elcsendesedik a fák orgonája, figyelve kihúzzák magukat az öreg bükkök, és a som rügyeit úgy csiklandozza valami belülről, hogy már alig férnek a bőrükbe.

Esténként puha köd leng a patakok ágya felett, különös vajúdó párát lehel a föld, amelytől megreszketnek az alvó lepkék bábbölcsőjükben, és álmosan fintorog a mókus meleg téli fészkében.

S ha felsüt a nap, nyújtózkodik az erdő. A fák korhadt ágakat dobnak le magukról, az utak kezdenek felszáradni, a szél a téli sziszegés helyett lágyabb suhogással fésüli az erdőt, s egy reggelen a bokrok alatt kinyitja ezer fehér csillagszemét a hóvirág.

Hideg van még ilyenkor, s a hidegnek nincs más színe, csak a fehér. Utána jön a sárga, a kék, a lila, a rózsaszín és legvégül a nyár ragyogásában a pipacs égőpiros lángolása. De ez messze van még. Az erdő, a nap most még nem tud kis cselédeinek sem színt, sem illatot adni.

De nem is kell. A természet éledése lassú és lágy, mint a simogató anyai kéz. Nem melegedik fel egyszerre, mert ez elpusztítana mindent, hiszen a fák magukban hordják még a téli dermedést, az állatok magukon a téli bundát, melyet ha hirtelen melegedne fel az idő, nem vethetnek le és tehetnek molyzsákba, mint az emberek.

Rendre, rendre: sorjában.

A fehér szín után jön a sárga, a hóvirág után a déli domboldalakon, mintha maga a kén virágzott volna ki, szinte nevetnek a sombokrok sárga csokrai, alattuk pedig a tavaszi kankalin majdnem ugyanolyan színű kis virágai.

És ha felsüt a nap, az öregerdő mélyén, mintha a tavasz orgonája szólalna meg, búgni kezd az első vándor, távoli tájak fészekrakó üzenetét hirdetve: búgni kezd a vadgalamb.

Lágy ez a hang; nem kiált, nem harsog, nem rikolt, csak szétfolyik, mint a sóhajtás, és meghallja mindenki.

A mókusok kidörgölik szemükből az álmot, a harkály elhallgat értelmetlen kopogtatásával a beteg fák mellkasán, a patak száradó partján vidáman futkos a barázdabillegető – aki szintén most érkezett külországi útjáról –, a földben megmozdulnak a giliszták és egyéb dermedt férgek, a hangyabolyban akkora a sürgés-forgás, mintha vásárra készülnének, a tavak hideg téli kékje meleg barnára válik, s a halak megmozdulnak iszapágyukban, ahová még októberben feküdtek; a napsütötte erdő felett reszketni kezd a levegő, melynek érintésétől elindulnak a nedvek a fákban, és az alvó rügyek duzzadtak lesznek, mint az élet ígérete.

És ekkor megjelenik a harmadik szín az erdőn: a kék. Még csak itt-ott elbújva a bokrok meleg szoknyája alatt, de körülötte édes illat omlik a földre, és szerényen szétnéz kék szemével a tavaszodó világban: az ibolya. Illatát aztán elkapja a szél, játszik vele, meghordozza a csalitokban, az öregerdőben, hol néma odvakban vadméhek aludtak eddig, de most a meleg illattól megzendül az odú, és álmos tántorgással kirepülnek az első méhek.

Búg a galamb, dongnak a méhek, esténként óvatosan megszólal már a feketerigó, és fuvolájára kipattan a füzek ezüst barkája; de meghallják a denevérek is, s amikor elhallgatott a rigó, a sziklák hasadékaiból, elhagyott vadászházak kéményéből, öreg odvakból apró árnyak szállnak ki némán, mint a titkos gondolat, hogy van-e már élelem odakint, repkednek-e az éji bogarak. Hát bizony nemigen repkednek még, de helyettük ugyanolyan lágy szárnyalással pisszegve-korrogva nászrepülésben van a szalonkák népe.

Hallgat az erdő – hiszen fel sem ébredt még igazán –, csak a szalonkák űzik egymást vak szerelemben, és az erdők lila árnyékából lángpenge vág az ég felé, dörren a puska, s a vándor lovagok vére rácseppen a hóvirágok fehér arcára.

Aztán elhallgat minden, csak a bagoly jár nesztelen szárnyalással, felemel egy-egy egérkét, és viszi haza az odúba, mert neki ilyenkor tojásai vannak, s az asszonynak is kell valamit enni, ugyebár.

Eközben múlnak a napok.

Eltűnik a hóvirág, megfakul az ibolya, a fűz barkái helyett leveleit suhogtatja már a szél, és hozzák, egyre hozzák a tavaszt az érkező vándorok. A dél végtelen ege elküldi a pintyet, a csízt, az éneklő rigót, és mindenki hozza magával a kis hangszerszámát, ki a fuvoláját, ki a citeráját. Minden reggel fényesebb a nap, és minden reggel jobban tele van muzsikával az erdő.

A nyír már zöldben pompázik, az utakat benőtte a fű, a vágásokban mérgesen ágaskodik a csalán, és száll a dal, mámorba hanyatlik a szerelem, készülnek a fészkek, millió új élet lüktet a csírák és szívek mélyén, és egy reggelen fehér nászruhájukban esküvőre hívják az erdei népeket a vadcseresznyefák.

Az öreg tölgyek, vén bükkök, szíjas szilfák és mogorva körtefák nehezen öltöznek, nehezen ébrednek, de az esküvőről, a nász ébredéséről elmaradni nem illik.

Felsüt a nap, vadcseresznyefák virágkoronája kitárja millió kelyhét az áldó nap felé, és a méhek lakodalmas népe zengeni kezd a szerelem, az élet, a tavasz orgonáján.

Csupa napfény az erdő, csupa égig szálló dal. Nem alszik már senki, és vándorló kis bárányfelhők megállnak az égen hallgatódzni, bár ők nem hivatalosak a lakodalomba.

A gyalogúton öreg róka ballag. Kopott vén szuka; szájában nagy liba, mely eddig az erdész tulajdonának vallotta magát. A róka leteszi a nehéz libát, és mérgesen rázza ki füléből a lakodalmi lármát.

„Megbolondultak ezek? – gondolja. – Majd megbánják! Én is vén fejemmel… nyolc kölyök, én is így kezdtem, aztán most nekem jut majd legkevesebb ebből a szép libából!”

Sóhajt még egyet, és ballag tovább. De odafent senki nem vette észre a rókát. Áll a nász, az erdő felébredt.

Március

Valamelyik reggel egy darabka papírt találtam asztalomon: „Tegnap este két szalonkátt láttam.”

Hosszasan néztem az egymásnak eső szarkalábakat, és azt gondoltam: megint elmúlt egy év… Tavasz van. Tavaszelő, azaz kos hava. Elkezdtük a vetést, megjöttek a szalonkák: új esztendő kezdődött!

Az, hogy vadőrünk a szalonkát két t-vel írta, nem zavarta révedező gondolataimat. Ha mindenféle jelentéktelen szavakra pazarolhatjuk a dupla t-ket, akkor a szalonkától igazán nem sajnálom. Csodálom, hogy Mihály nem hárommal írta!… És nem nagybetűvel… Esetleg piros ceruzával…

Estefelé aztán felkapaszkodtam az ígéret hegyére, melyen hűs szél boronálta a kopasz ágakat, és jól körülnéztem idei helyem után.

Mert nem mindegy ám az, hogy hol áll az ember! Tavalyi helyem nem is volt szerencsés, de meg azóta nőtt is az erdő.

Hosszas tűnődés után azt mondtam: itt! – és letettem puskám, hogy egy-két felesleges ágat levágjak. Nem volt ez túlságosan fontos, de ráértem, s ilyenkor fontoskodik az ember. Meg olyan kertészkedési láz fogja el. Szép simán levágni az ágakat, és formát adni a kis fának, hogy ne szívják holmi kajla ágak…

– No, öregem – szóltam a kis fához az operáció után –, most nézd meg magad! – És körüljártam gyönyörködve, miközben egy szalonka az orrom előtt rebbent fel, és elsuhant a barna erdőben…

– Ha nem lennél az első – néztem utána, amíg láttam –, most valami csúnyát mondanék. De az első vagy az idén, hát – isten hozott… azaz isten veled!

Biztonság okáért azonban marokra fogtam öreg puskámat, és felnéztem az égre, hogy ama bizonyos csillag villog-e már felém, irdatlan messzeségből jelentve az időt, melyben a húzás megkezdődik.

Halványan csillogott. Itt van hát az idő! Egy kis szél borzong az erdőn, és a tölgyek vörös levelei remegve suhognak. Valahol egy fácánkakas békétlenkedik, és a rigók is fuvolázgatnak, mint ezt már annyian és olyan szépen megírták.

Nem szeretem, hogy a rigók és sármányok és pintyek esti madaraknak képzelik magukat. Elég hosszú a nap, fütyörésszenek nappal. Fütyörésszenek reggel, mint ahogy az illik, de este, amikor a Vénusz tündöklő zöld szemével lenéz erre a piszkos földre – este hallgassanak!

Imádkozzanak és hajcsi! Ilyenkor nem szeretek mást hallani, mint hogy pssz… pssz… kor… korrr… azaz csak szeretném ezeket a dallamtalan hangokat hallani…

Erősödik a szél. A tölgy levelei perregve zizegnek, az ég sötétlilára válik, a hold kiflijében Szent Dávid legfeljebb okarinázhatna, mert ugyan hol férne el hegedűjével, és mind több és több csillag nyitja ki szemét a firmamentumon.

Egy bőregér libeg el felettem, fölösleges izgalmat okozva, valahol harangoznak: este van.

No, még egy cigaretta – gondolom –, és ha az után sem hallok semmit, mehetünk.

Felvillan a gyufa, és – ó, én balga! – a fénytől félig vakon hibázok el egy hátulról jövő cvikket… Tíz másodperccel előbb vagy utóbb gyújtottam volna rá!… Csak tíz másodperccel!

Másnap nem láttam „semmit”. Mert ugyebár, az nem számít, ha olyan süldő nyúl ugrik fel az ember mellett, melyet már a kutya alig tudna elcsípni. Ez azokban a zergenye időkben született, amikor azt hittem, egy darab nyúlfia sem éri meg a másnapot. S íme! Vidáman dobálja fenekét a kis süldő a gyalogúton, és öreges fortéllyal szinte eltörik, amint beugrik a gazosba.

Azt sem lehet „valaminek” mondani, hogy fülel az ember a mátyásmadár perlekedésére, és eláll a bokor mellett, mert sohasem lehet tudni… A mátyás okos madár – ha bennünket figyelmeztet. Ha minket árul el, akkor fecsegő, fészekrabló, disznó stb. Jelen esetben derék, jóravaló Mátyásnak bizonyult (nagy M-mel). Igaz, egy kis cincogással segítettem is a dolgon, mert rókára gyanakodtam.

Egy cicus volt. Ártatlan kis cicus, egy, még nála is ártatlanabb békával a szájában. A béka, szegény, brekegve vitorláztatta ösztövér lábait, minden jobb jövő reménye nélkül, magam pedig egy billentéssel eltöröltem az útról a békát, macskát, en block – hogy a kereskedelmi kifejezésekben való jártasságomról tanúságot tegyek…

A mátyás (kis m-mel) – mert a mór, ugyebár, már megtette kötelességét – rikkantott egyet, mintha azt mondta volna: „No, ezt kézre adtam” – aztán elszállt másfelé, amit nagyon okosan tett, mert kisfiamnak mátyásszárnyat ígértem a kalapjába a pótfácánfarok helyett, melyet valami pulyka vallott magáénak még a békevilágban…

Harmadnap megint semmi. Csend volt még a környéken is. Amikor a tompuló estében messze valahol dörren a puska, felajzódnak a csituló vágyak, remények. Mégiscsak vannak!… De ha ilyen süketen hallgat az este, elfelejtjük, hogy kankalin sárgul az utak mellett, bíbic jajong a tocsogók felett, és szinte az ősz zizeg a barkás ágak között.

Sötétben ballagtam hazafelé. A csillagok alatt egy gém kiáltott nagyokat, és a falu végén az egyik „kiskapuban” erőteljes „átkaroló” mozdulatokat figyeltem meg.

Nono! Csak tavasz van azért!

Egy darabig aztán nem mehettem.

Nem fájt a szívem túlságosan, mert nem jelentettek semmit, de nem is értem rá. Vadőrünk azt az érdekes megfigyelést tette, hogy amíg este alig mozdul valami, addig reggel elég tűrhető húzások vannak. Ezt a megfigyelést mások is megerősítették. Mi lehet az oka? Talán a száraz erdő? A nappali felmelegedések talán csitítólag hatnak a szalonka szerelmi vágyaira, míg a hűvös, párás éjjel felborzolja a vágyakat?

Vagy talán rájött, hogy a reggeli udvarlás sokkal veszélytelenebb szórakozás, mint az esti? Ez sem lehetetlen. Hiszen alig fordul egyet a csalitok felett, már gyilkos csattanások kiáltanak fel hozzá az esti szürkületből, míg – ehhez képest – milyen békések, csendesek a hajnali röpködések…

Azt is mondják, hogy a réteken elszórt égerbokrosokban, kis erdőkben sok a szalonka. Húzás is van. Ott még nem száradt ki a föld, és ez kell a hosszú csőrűeknek. Nem győződtem meg erről, de lehet, hogy igaz, sőt valószínű, hogy a vizenyősebb helyeken többen vannak, mint a zörgő, száraz erdőben.

Szalonkám azonban tegnapig nem volt egy darab sem. Tegnap aztán…

Szóval tegnap vasárnap volt. Szép, tavaszi vasárnap, amikor a méhek gordonkásabb hangjukat veszik elő, és a faluk harangjai átkiabálnak egymásnak ájtatos üzeneteket.

Ballagtam az erdőszélen, és gyönyörködtem a kankalinok átlátszó sárgaságában, mely valószínű a zöldből és fehérből született, amikor felszállt előttem „a madár”. Lomhán, alacsonyan. Amikor a lövés elcsattant, sziszegtem egy kicsit, mert egyrészt a szalonka vidáman ment tovább, másrészt a lövés irányában út is van, melyen járhat valaki… és… szóval szidtam magam; a lövés irányából ekkor hangok hallatszottak…

Megdermedtem. Uram, csak most ne hagyj el! Talán éppen a szemébe ment vagy a hasába… hashártyagyulladás… persze több gyermeke van… jaj, jaj! – és már úgy éreztem magam, mintha a bíró előtt állnék: gondatlanságból okozott emberölés… Egy esztendő börtön.

Valaki zörgött felém az erdőben. Jaj! Csak a lába legyen, vagy a karjában pár szem sörét…

Végre szétnyíltak az ágak, és egy kis ember törtetett felém nagy igyekezettel. Szinte vidáman.

– Meg tetszett lőni! – mondta. (Jézus, Mária! – susogtam.)

– Hol, mutassa, hol?

– Ott, a fenyők alatt. Mindjárt hozza a gyerek… Fene hosszi csőre van… Gyere má, Jancsi!

Csodálatosan kisütött a nap. Hát nincs baj! Sőt még a szalonka is megvan! Megtöröltem a homlokom. (Két pengőt adok Szent Antalnak!)

Kibújt aztán Jancsi is a szalonkával. (Itt van, fiam, cukorra!)

Az ember még elő akarta részletesen adni az esetet, de már egyedül akartam lenni. Elküldtem hát őket. A szalonka azután aggatóra került. Beletellett fél óra, amíg kihevertem a gondolatot, hogy emberre lőhettem volna.

A másodiknál már vigyáztam. Ez is olyan öregesen kelt fel, s amikor az erdő felé fordult, elég magasan is repült, lelőttem. Itt már nem lehetett baj. Boldogan akasztottam a másik mellé. A nagy lövöldözésre előkerült vadőrünk is.

– Ez már igen! – mondta. – Ez igen. Már kettő! Hazafelé tetszik menni?

– Igen – mondtam –, még itt a széleken megpróbálom.

– Tessék ám vigyázni – figyelmeztetett –, gyerekek járnak az erdőn, a kanász is itt legeltet… könnyen megvan a baj.

Felmérgedtem:

– Ne oktasson engem! Tudhatja, hogy nem lövöldözök vaktában. Velem ilyesmi nem eshetik meg. Én megnézem, hova lövök, és… nyitva tartom a szememet. – Szóval lekaptam az öreget.

Ma pedig viszek neki három pakli dohányt…

Hát nincs igazam?

Középfinom törököt, mert azt szereti!

Üres tavasz

Nem tudom, hogy mi az oka, de nem akar már tavasz lenni. Hiszen – nem mondom – azelőtt is híresek voltunk nyúlfarknyi tavaszainkról és hosszú, ragyogó őszeinkről, de ma már ez a rövidke tavasz is addig kacérkodik a téllel, amíg – nyár lesz belőle.

A páragőzös, szélcsendes tavaszi esték elmúltak, és a hóvirágot itt éri még az ibolya, mert az egyik elkésett, a másiknak meg sietni kell, nehogy rendetlenség legyen a természet háztartásában.

A feketerigó fuvolája nem hallgatott el a vágásokban ma sem, de olyan hideg északi szél dobálja a lágy hangokat, hogy összehúzzuk magunkat a tízéves hubertuszban, és azt gondoljuk: okosabb lett volna az asszonyra hallgatni, és bekecsben jönni szalonkázni.

Mert hiszen róluk van szó.

Róluk, akik vagy nagyon megfogyatkoztak, vagy másfelé veszik már évek óta útjukat, mert nálunk csak mutatóba akad egy-egy. Pedig nincs hiány sem erdőben, sem puskában. A jó helyek minden este elállva, s az eredmény a semminél alig valamivel több.

– Nincs, nincs – mondogatjuk.

Csak legalább látnánk! Ami mozog is, hangtalanul, alacsonyan suhan, óriási lehetőséget adva a hibázásra. Az idén még csak egyet hallottam szépen korrogni, pisszegni, a többi – talán három – úgy jött, mint a héja, amikor éji szállást keres.

Jó lenne megtudni: mindenütt így megcsappant a számuk?

Öreg erdőőrünk, aki harminc éve járja erdőinket, bánatosan emlékszik azokra az időkre, amikor – néha – egy puskás hármat is lőtt egy este, de a környező dombokon is vígan szólt a puska mindenfelé. Megbízható ember, el kell hinni, amit mond, de meg akikről beszél, maguk is bizonyítják. Most bizony elmúlik egyik este a másik után, amikor hallgat a puska, vagy néha pattanik egy-egy ideges duplázás.

Az idén esett szalonkák száma – pedig majd a fél vármegyéét tudom – nem éri el a két tucatot.

Hova lettek hát?

Másfelé mentek? Utálják talán ezt a szeles vidéket? Vagy más menetrendet kaptak, és amennyivel nálunk kevesebb, másutt annyival több van? Alig hiszem. Sajnálattal kell hát megerősítenem mások megállapítását, mely szerint a szalonka nálunk fogy. Fogy bizony. Hogy azután ennek mi az oka, ezt a Magyar Madártani Központ hivatott megállapítani. A vadász látóköre ebben a tekintetben meglehetősen korlátolt. Ő csak azt tudja megmondani, hogy vannak-e vagy nincsenek, jó a húzás vagy rossz azon a pár száz hold területen, melyet bejár. De országos, pláne kontinentális viszonylatban teljesen vak.

A Madártani Központban összegyűlnek a hírek a világ minden részéről, tehát ők tudnak csak elfogadható véleményt mondani, hogy általában fogy-e a szalonka, milyen mértékben, mi ennek az oka, és mi a teendő.

Nagy köszönettel és érdeklődéssel látnánk egy ilyen közleményt az intézet valamelyik tudósának tollából.

Ami pedig a tavaszi szalonkahajtást illeti, azt hiszem, ha a magyar vadászokat megszavaztatnánk, legalább nyolcvan százaléka a húzás mellett és a hajtás ellen szavazna, tudva ennek következményeit. Mert itt végeredményben nem az a kérdés, hogy melyik kedvesebb: a hajtás-e vagy a húzás, hanem az a szomorú tény, hogy ha tovább is ilyen tempóban irtjuk ezt a patinás madarat, nem lesz mit hajtani, de nem lesz húzás sem. Mivel pedig hajtásban jóval több esik, és ráadásul még kotlókat is lövünk, nyilvánvaló, hogy erről a módról le kell mondani szépszerével, amíg nem kényszerít rá bennünket maga a természet.

Vándormadaraink is csak úgy pityegnek-potyognak. Kevés van még itt, azok is megbánták, hogy siettek. Tegnapelőtt egy gólyát láttam az árokparton. Fél lábon gubbasztott, és valószínűleg a Nílusra gondolt, hol elbogarászhatott volna még egy-két hétig a szent folyó áldott iszapjában.

Csöpörgött az eső, és azt mondtam magamban, hogy ma érdemes kimenni. A felhőket felsodorta a szél jó magasra, aztán elcsendesedett.

Az erdőben nagy jókedv fütyörészett rigóék portáján. Egyszóval boldogok voltunk.

Az ég alján ugyan felbukta magát egy fekete felhődomb, de amíg az ideér…

A húzás negyedóra múlva kezdődik. Elálltam a helyemen, és megnéztem az órám. Még tíz perc. A felhő aggasztóan közeledett. Még hat perc… De be kellett gombolkoznom, olyan hideg lett, s a széki erdő felől olyan zúgás közeledett, mintha száz teherautó rohanna az országúton. A felhő heggyé nőtt, melyen szürke árokcsíkok húzódtak.

– Szent Hubertusz – fohászkodtam –, csak még tíz percet segíts!

A felhő már a fejem felett volt, a zúgás is félelmetesen közel morgott, és a következő pillanatban – abban az ígéretes, várva várt pillanatban – nyakamba szakadt egy olyan hóvihar, mely becsületére vált volna decembernek is.

Egy perc alatt fehér lett az erdő, és esett és esett! Cifrákat gondoltam, és néztem a reménytelen, szürke eget. A kezem úgy megfázott, mint télen soha, de azért vártam.

Ekkor a sustorgó hóviharban megjelent „a madár”. Küzdött a széllel, és valósággal megállt a fejem felett. Lövésemre lesiklózott mellém, s amikor odamentem, hogy felvegyem, felállt, és úgy elrepült, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Nem sok baja lehetett.

Minden keserűség nélkül néztem utána. Úgy éreztem, ebben az időben nem is illett meglőni. Hóban rókát lő az ember, és nem szalonkát.

Aztán még láttam egyet, elmosódva húzott, magasan a szakadó hóban, és keservesen megállapítottam, hogy úgy látszik, befellegzik és behavazódik itt minden öröm, ami még az öregek idejéből megmaradt, és csak a gond meg az árnyék nő – legyűrhetetlenül.

A nyiladék végén várt az erdőőr, és kezében lóbázott egy szalonkát.

– Ide esett, kérem, a lövés után.

Ázott, csatakos volt szegénynek a tolla. Úgy látszik, mégis halálosan érte a sörét.

Megsimogattam a kedves, titokzatos madarat, és úgy éreztem, nem is esik annyira a hó, meg a felhők közül is mintha kicsillogott volna a zsidók csillaga…

Pacolai álma

A tavasz magasan fent úszott a levegőben, de le még nem szállt, mert a fagyzugokból mérges hórongyok vicsorgatták rá szennyes fogukat.

A faluvégen a varjak tunyán riszálták magukat, de a károgásuk elnémult, mert annyi ennivalót találtak, mint az andocsi barátok búcsú táján. Tollukon megcsillant a nap, és a varjak belátták, hogy ilyen időben károgni lehetetlen. Az utolsó veréb is kinevetné őket, mert mindenki tudja, hogy szinte pocakot eresztettek már a jólétben. Elmúlt az az idő, amikor siránkozni lehetett…

A szürkevarjak ugyan reggelenként még kiáltanak egyet-kettőt, de ez már csak puszta megszokás. A feketék bölcsen hallgatnak, és égre néző, nagy nyárfákra gondolnak, melyeken gömbölyű varjúbölcsők várnak. Szélüket ugyan megkuszálta a téli szél, öblüket megnyomta a hó, de egy kis javítással újra puhák és ringók lennének, mint bármely más bölcső a világon.

Igen, indulni kellene…

A falu felett egy héja hajtja a galambokat, de nehezen boldogul velük. Egyszer csak dirr-durr! A héja ijedten siklózik tova, egy galamb pedig hanyatt-homlok zuhan lefelé.

Ablakom nyitva. A napsugár özönével dől be rajta, s az ablakdeszkán egy légy ficánkol, mint a kiscsikó, amikor először megy a legelőre.

A nagy durranásra megrezdül a légy is, de azután tovább rezegteti szárnyait. Őt az ilyen nagy durranások nem érdeklik. A pók, az igen…

Kinézek a remegő márciusba, hogy mi történik odakünn. Ekkor látom a galambot leesni és a héját elvitorlázni békésebb udvarok tájára.

Rá megszólal valaki:

– Látod, Géza! Minek vesz az ilyen szamár puskát a kezébe?!

– Tehetek én arról, ha a héja levágta a galambot?

– Ne dühösíts, fiam, mert olyant mondok, hogy… Add ide azt a puskát. Az ilyen ember szedjen csigát, vagy gyűjtsön gyógynövényt; gombásszon az istenadta, de ne lődözze le az én drága galambjaimat!

A diskurzus itt félbeszakadt.

Egy ajtó csapódott be valahol mérgesen (legyem ismét megrezdült az ablakdeszkán), aztán újra csend lett, csak úgy öt perc múlva hallatszott a galambok szapora szárnyverése, amint leszálltak a háztetőre.

Aztán búgni kezdett egy doromboló, mély hangú galamb, és ettől a búgástól mintha melegebb lett volna a levegő. Mintha a március szólt volna benne a kankalinnak – mely a házvégi kiskert humuszában hallgatózott –, hogy: „Jöhetsz már, sárga torkú kis hívem – én vagyok idekünn…”

De ezt mondták a méhek is, akik közül a bátrabbak kizúdultak már a levegőbe. Megkóstolták a vizet, melyet a kisborjú csurgatott a vályú szélére, aztán berepültek a kertbe, hol máskor ilyenkor a kankalin már javában virágzott.

– Mi van ezzel a kankalinnal? – lázongtak a méhek, akik híresek voltak pontosságukról. – Ráfeküdt a fülére, hogy ne hallja, mi van idekünn? – És felrepültek a háztetőre, hol a mohák bársony kis halmai süttették magukat a nappal; csodálatos zöldek voltak, és érintetlenül tiszták, mint a vetések búzaszentelőkor.

Valaki kinyitotta ekkor kapunkat. A zár nem nyöszörgött, mint télen, csak kattant egyet, s az ajtó nem nyikorgott, hanem lágyan tárult, mintha csak nyújtózkodott volna a napsütésben.

Kutyánk nem ugatott: ez csak Pacolai lehet!

Katonanadrágján meg sem látszott, hogy kavernákban hányódott benne, és kedve is tavaszias volt, pedig akkor már két éve vártuk, hogy valahol aprópénzre válthassuk diplománkat.

– Hogy vagy, Géza?

– Csodálatosan, öregem! – járt fel s alá kis szobámban. – Megírtam öt kérvényt, csináltam egy kis aprófát a mamának, és lőttem egy héját…

– Az volt az a nagy durrogás?

– Az. Már régóta kerülgette a galambjainkat, de ma aztán likra jött… Apám egészen odavan az örömtől. Tudod, mennyire szereti a galambjait. Igaz, csodaszép lövés volt.

Nem mertem barátomra nézni. Csak úgy fél szemmel. Ő azonban vidám és nyugodt volt. Ha nem hallom az előbbi párbeszédet, és nem hallom az öreg Pacolai mérges hangját, amint barátomat gombászni küldi: megesküszöm én is a héjára.

Így azonban már a számon volt, hogy valami gorombaságot mondjak. De nem tudtam. Nem volt szívem hozzá.

Pacolainak elhomályosult a szeme, amint a lelövés részleteit mesélte:

– …Kicsit alacsonyan jött… vártam, amíg felvágódik… Apám idegesített: „Lőj már, fiam, elmegy…” De nem! Vártam! A galambokra is vigyázni kellett… mikor aztán fordult: mint a rongy! – Kezét kinyújtotta, mintha a puskát tartaná, ujjaival billegetett, előrehajolt, szemével követte a leeső héját… Totty!

Minden porcikájával átélte a lelövés izgalmát, és hitte, hitte szent meggyőződéssel az egész káprázatot.

Nem volt szívem álmát összerombolni.

Utána egy kis csend lett. Pacolai maga elé nézett, mintha arra gondolna, hogy elég részletesen elmondott-e mindent, aztán csak úgy odavetette:

– Estére jössz szalonkázni?

– Nem megyek!

– Nem jössz? – álmélkodott. – Kár!

– A szalonkázáshoz szalonka is szükséges – mérgelődtem, mert tudtam, hogy még szalonka nincs.

Pacolai megharagudott.

– Hát akkor itthon maradsz! Én megyek Taplóssal. Ő már kettőt lőtt…

– Taplós?

– Igen, Taplós. A kocsmában többen látták… Üzentem neki, ha megy, megyek én is…

Fene tudja, de olyan valószínű volt a hír.

Ha Pacolai azt mondja, hogy ő lőtte a szalonkákat, eszembe se jut kimenni, de Taplós pagonyerdész az uradalom erdejében. Savanyú, kétkedő típus, amilyen ritka az ilyen erdészféle emberben. Szavahihető ember, és ha ő azt mondja, hogy kettőt lőtt, akkor az úgy is van.

– Hihetetlen! – tamáskodtam még egy kicsit. – Hol van még Oculi?

– Úgy látszik, ezt csak te tudod, a szalonkák nem…

– Jól van, Géza – adtam meg magam –, elmegyek veled. De ha nem látunk szalonkát, én Taplóssal együtt elemésztelek benneteket!

Pacolai még izgatta a fantáziámat különféle szalonkaesetekkel, aztán leszólta patronjaimat, elszívta cigarettámat, megfogta az ablakon napkúrázó egyetlen legyemet, és elment.

Ebéd után, alig nyeltem le az utolsó falatot, már berobogott.

– Mehetünk! Olyan szép idő van.

Ez igaz volt.

– És Taplós?

– Majd megtaláljuk az erdőn…

Rám ragadt barátom hangulata. Összekapkodtam pár patront, és mentünk.

Ragyogott a határ. A patak homokpadján egy barázdabillegető nézte a siető vizet. Megálltunk a hídon.

– Látod – mondta Pacolai –, ez is itt van már, akkor itt vannak ők is…

– Jó, jó…

– Ha a parton végigmennénk, lőhetnénk egy-két kacsát is. Van még idő…

– Nem érdemes – mondtam –, nem várják az embert lövésre.

Alighogy ezt kimondtam, a híd alól csak kisustorog két kacsa, és ijedten emelkednek toronymagasra. Pacolai utánuk durrantott. Az öreg Kirnerből kénköves láng, korom, rozsda és újságpapírfoszlányok szálltak a kacsák után.

– Láttad?! – ordított barátom. – Láttad?! Az egyik megbillent… nézzünk utánuk!…

Szép tiszta idő volt. A kacsák – ha lehet ezt mondani – szinte kimentek a világból.

Amikor már eltűntek, tanácsoltam barátomnak, hogy forduljunk meg, mert ezek fél óra alatt úgyis megkerülik a földet, és a másik oldalról jönnek vissza.

– Látod – dühöngött Pacolai –, ez vagy te! Mondtam, hogy itt vannak a kacsák…

– Ezt nem mondtad, Géza.

– Hagyjuk! – legyintett. – Jössz velem az árokparton, vagy nem?

– Nem megyek, Géza. Félcipőben vagyok. De szívesen megvárlak.

– Jó – mondta –, de aztán ne bántson a sárga irigység!…

Ösztövér lábaival akkorákat lépett, úgysem tudtam volna vele menni.

Nekidőltem a hídkorlátnak, és néztem a vizet.

Ilyenkor már beszédesebbek a patakok. Eldiskurálnak a hidak mohás, öreg lábaival, tükröt tartanak a bárányfelhők alá, és éjszakánként csitítgatják a holdat, mely többször azon van, hogy leugrik a földre, mert – különösen almavirágzás idején – olyan dolgokat lát idelent, amit nem lehet tovább nézni bűnös gerjedelmek nélkül.

Ahány lugas, erkély, pad, kiskertajtó van a világon, az mind csak úgy sistereg a vágytól, a remegéstől, és a szegény hold fogcsikorgatva izgul az előrehaladottabb eseteknél. Ilyenkor nagy, vizes felhőrongyokat rak a homlokára, és fejfájásos képpel ballag tova a kis csillagmécsek között…

Mesélne még a patak, de felrezzenek, mert Pacolai felvert egy csomó kacsát, s ezek most sziszegve keringenek a híd körül. Megtöltöm a puskám. Most két kis csörgőréce jön; elengedem magam mellett őket, és hátulról az egyiket lelövöm.

Alig esett le a kis kacsa, egy sárszalonka cikázik a híd mellett. Leesik az is szépen. Pacolai úgy hajt, mint egy angyal. A híd oszlopa mellett állok, s amelyik észrevesz, az már elég közel van. Négy kacsa és egy sárszalonka lóg a tarisznyámon, amikor barátom feltűnik a patak partján. Homlokát törülgeti, fülig sáros, és azon gondolkodom, el kellene dugni a kacsákat, mert megüti a guta…

Úgy néz rám, mint egy gyilkosra, amikor feldobog a hídra.

– Köszönöm, Géza – mondom.

Pacolai rám néz, mint egy vizsgálóbíró. Ha most elnevetem magam, végem van. Éppen azért komoly vagyok, szinte hálás.

– Örülök, hogy jól mulattál – mondja vidáman –, tudtam, hogy mind erre fognak jönni. Puskám se sütöttem ki rájuk… Te persze nem számítottál erre…

– Nem – vallom be őszintén.

– No látod! Én előre megmondhattam volna. Taktika az egész. A kacsákon megosztozunk, a szalonka meg ráadás – nekem –, mert én fáradtam értük. Igaz?

– Kérlek…

A kacsákat és a kis szalonkát mindjárt átakasztotta aggatójára. Még válogatott is:

– Hitványkák szegények… de te nem tehetsz róla…

Pacolai megbocsátott… és emelkedett hangulatban mentünk az erdő felé.

– Nem lesz jó húzás – aggódott barátom –, szerencse még, hogy a kacsákat lőttük…

Ekkor azonban már összegomboltuk kabátunkat, mert megmozdult a szél, és úgy hordta a száraz leveleket, mint novemberben. Suhogott az erdő.

Taplósnak se híre, se hamva.

– Megbízhatatlan fráter! – szidta Pacolai. – Idecsődíti az embert…

Amint esteledett, úgy nőtt a szél. Az ég alján gyanús, sárgás-hamvas felhők türemkedtek felfelé, és percek alatt óriásra nőttek.

A fenyves felett egy madarat látok imbolyogni. Csak annyi időm van, hogy megtöltsem puskám. A madár ráfeküdt a szélre, és elsuhog a fejem felett. Lövésemre szinte fejtetőre áll, és zörögve vágódik egy bokorba. Egy testes, nagy héja. Körme alatt száraz, alvadt vér. Most már érdemes volt kijönnöm!

Közben észre se vettem, hogy megváltozott a világ. A szálas erdő ijedten zúgott messziről, és hirtelen este lett. Elkékültek a felhők, csak a tarajuk csipkéje volt jegesen fehér, és mire Pacolait előkurjantottam, olyan hóvihar kerekedett, hogy nem láttunk öt lépésre.

Vágtattunk hazafelé.

A völgy fehér volt, mint a kísértetek lepedője, a patak hideg, éji hangon zúgott el a híd alatt, és mi összehúztuk magunkat, mint a jégvert madár az eresz alatt.

Mire a faluba értünk, elült a szél. Egy kocsi cuppogott előttünk a sárban; a kasba süllyedt utasokat ugyancsak elagyabugyálta a vihar, mert megroskadva ültek, mint tavasszal a vakondtúrás. A kocsiról pedig Taplós billenti meg kalapját.

– Hát maga hol volt? – esem neki.

– Én? – néz rám furcsán. – Hetivásáron…

Amikor a kocsi beleveszett a sötétbe, barátomhoz fordultam.

– Te, Géza! Ez az örökös félrevezetés…

Pacolai azonban nem engedett szóhoz jutni.

– Ne is mondd! Fel vagyok háborodva! Úgy látszik, nem lehet már hinni senkinek a világon… csak annak örülök, hogy „alapjában véve” – jól mulattunk.

Másnapra híre sem volt a hónak. A föld gőzölgött, a patak csillogott, a kertben kivirágzott a kankalin, és felette halk döngéssel a tavaszról muzsikáltak a méhek.

Szalonkázások

Nehezen indult, nyögve folytatódott, és egyszerre csak vége lett, mintha elvágták volna. Pedig februárban már itt voltak a kékgalambok, és március derekán egy-két olyan ragyogó meleg nap volt, hogy a vetések nem tudták mire vélni a dolgot. A fák rügyei pocakot eresztettek a jóléttől, a könnyelműbbek kipattantották virágjaikat, s a télikabátok és bundák elmerültek a naftalinszag és a sötétség tengerében. A kutyák pedig lovagi tornákra keltek holdvilágos éjjeleken, aminek következtében uhuimra a szó szoros értelmében „ennivalóan” szép napok következtek.

Öreg kutyánk, a Mackó ugyanis szintén elveszíti a fejét ilyenkor, és sutba vágva matrónai korát, udvarlókat fogad, aminek következményei aztán egy pillanatig sem kétségesek. Reggel fáradtan és mély erkölcsi katzenjammerral csóválja farkát.

– Vén erkölcstelen perszóna! – korholom. – Már tavaly is nehezen ment a dolog azzal a nyolc kölyökkel… Nem süllyedsz el a szégyentől?

Szomorúan néz rám. Szemrehányólag. A messze földről – mondjuk, a szomszéd faluból – érkezett lovag ugyanis erőszakos halált halt az éjjel, és Mackó kölykei már eleve félárvaságra vannak kárhoztatva.

Kocsisom pedig jelenti, hogy a baglyok élelmezésének gondja egy hétre meg van oldva. Végeredményben tehát a baglyok Mackó szerelméből táplálkoznak. Így lesz a legfennköltebb idealizmusból a legnyersebb realizmus.

Egyszóval a tavasz a levegőben lógott.

Ha az utcán „céhbelivel” találkoztam, kutatva néztünk egymásra.

– Na? Mit tudsz?

– Semmit. Állítólag egyet már láttak… Barázdabillegetőt magam is láttam… Kimégy estére?

– Kora van még… nem megyek.

Ezek után akárki beláthatja, hogy aznap este már ott álltam egy öreg határkompon, régi helyemen.

Itt vannak a tavalyi cigarettavégek, egy megfakult patron is, melyek átizzadták a nyarat, átdideregték a telet, és sok mindent mesélhetnének, ha akarnának.

Azóta az erdei népek sűrűn jártak erre. Egy szarvas majdnem rálépett a patronra, egy pedig melléje bogyózott. Talán megvetését akarta kifejezni a kilőtt ellenséggel szemben?

A határkompon egy pinty szétszórt tollai. Valami ragadozó madár tépte széjjel.

Magasan a szürkülő égen egy csapat madár repül. Gyorsan haladnak, úgy látszik, vonulásban vannak. Amint az égre nézek, csak rám pislog ám a vacsoracsillag. Gyenge még a sugara, néha el is tűnik, de amint nő a sötétség, egyre csillogóbb, vidámabb.

Itt az idő!

Végignézek öreg puskámon, kigombolom a kabátom, és jól kinyitom a füleimet, mert olyan az idő, hogy ha megjöttek, már nem repülnek hangtalanul.

A rigók egyre álmosabban beszélgetnek, és a fenyők suhogása egyre hallhatóbb. A tavaszi szél sóhajtva bujkál a bokrok közt. Talán a telet búcsúztatja, ám az is lehet, hogy a somfát keresi, mely máskor ilyenkor már itt ragyogtatta sárga virágait, most pedig még a helye is fel van túrva. Valaki levágta. Gyökerestül. A gyökérből lesz a kampó, és a szegény somfa elmegy világot látni. Talán valami vándor vágta ki, és a som védelmezi megölőjét. Harapós kutyák marnak bele, sár, por lepi, istállókba, kocsmasarkokba támaszkodik, és csendes éjszakákon virágjaira gondol, melyeket most suttogva keres a szél.

Az alkony öregszik. Halkul. Már majdnem estévé növi ki magát, amikor halk korrogás indul el felém. Az öröm szétszalad bennem, és ha ez az éhes, csahos öreg puska nem lenne a kezemben, most megemelném kalapom, mélyen meghajolnék, és az imbolygó, titokzatos madárban köszönteném a tavaszi estét, a csillagot, a rigófüttyöt, a vágyakat, az örömöket s az egész erdő suttogó életre ébredését.

De itt a puska. Vaksi szemét felemeli, és megfeszül benne a porrá tört erő.

A korrogás már egész közel van. Kapkodom a fejem. Hol? Hol? Oldalt sűrű fenyves, azon túl nyiladék. Nem látok semmit, és a korrogás halkul, távolodik.

Egyedül maradtam. Elhallgatott minden. A sötétség beszőtte már a bokrokat, csak a fenyők csúcsán jár még valami kis világosság.

Mire várok? A perc elrepült, mégis nehéz megmozdulni, mert az idő alig mozdul körülöttem, és vigyázva kell ilyenkor lépni, mert a füvek és virágok álmos kis szálait most egyengeti, élesztgeti meleg, bársonyos kezével a tavasz.

Két nap múlva megint ott álltam a földhányáson. Fúj a szél. A tavalyi levelek úgy szállonganak a levegőben, mint részeg lepkék.

Sűrűn tekingetek jobbra-balra, mert a suhogásban aligha hallok meg valamit. Mégis!

Balról, magasan a fenyők felett repül madaram. Korrogását elkapkodja a szél. Olyan messze van tőlem, hogy talán még lehozná a sörét. Talán! Csendesen leeresztem puskám. Mért szerezzek magamnak rossz éjszakát? Vége lenne ennek a kedves, hangulatos estnek, ha látnám, hogy vergődik egy darabig a levegőben, és lehull valahol messze. Kínlódva, ösztönös rémségekkel gyötrődve várná a reggelt, amíg a róka, nyest, görény, menyét rá nem találna az éjszakában.

Repül a madaram. Nem baj! Inkább menjen el! Már majdnem eltűnik, amikor homályosan látom, hogy nagy ívben fordul. Talán engem nézett akkor este Szent Hubert, és azt mondta:

– Ennek a vadásznak jutalom jár! – És felém fordította a madarat.

Mire felocsúdtam, már ívelt is lefelé. Egy kis cserbokor ijedten zörrent meg, amikor ráesett, egy vadrózsa irigyen karmolt az arcomba, de én halkan fütyörészve vittem haza első szalonkámat.

Másnap még hidegebbre és szelesebbre fordult az idő. Kimenjek? Ne menjek?

Kár volt tűnődni, hiszen persze hogy kimentem. Csúnya szél zúgott a fenyvesben, de ha már kimentem, hát kint is maradtam. A völgyekben valami itt maradt szélgyerekek üvöltve birkóztak a tavasszal, és tehetetlen dühükben fogcsikorgatva tépték az erdőt.

Felettem hideg felhők jártak, és fátyolt dobtak a hold ijedt arcára. Zúgott a szél, és magánosság nőtt körülöttem. Hideg és idegen lett az erdő.

Az erdőn túl vasút, melyen – hallom, szinte látom – fényes ablakú vonat szalad. Kemény, vasból való valóság. A távíródrótokon ősi hajrákat zendít a szél, de a drótban hírek szaladnak és mese nélküli gondolatok. Nem messze van tőlem a vonat, az emberek, a való élet, most mégis nagyon egyedül vagyok.

A fák ijedten integetnek karjaikkal, a bokrok rémülten suttognak ősi félelmeket, és árnyak járnak-kelnek az erdőn, ködmeséket hintegetve.

Egyedül vagyok, fázom, és nem csodálkoznék, ha a fenyves éjszakájából kilebbenne most a hideg álom didergése, az éjszakák dobogó álomlovasa, a temetők hiábavalósága, az ezerarcú Rém.

Ekkor felvágódott valami a fenyők felett, amitől puskámhoz kaptam. Egy szalonkát sodort felém a szél. Le is tette elém pár lépésre. Néztük egymást. Mit csináljak veled, madárka? Valami kis mozdulatomat mégis észrevehette, mert riadtan rebbent fel, és amikor kiért a sötétségből – lelőttem.

Siettem vele haza. Hideg volt. A szél zúgva keresett valami láthatatlan ellenséget. A hold csak egy kis résen leskelődött le a földre, és sápadt volt, mint az aranypénz, mellyel valamikor embert vásároltak.

Aztán meglapult a tavasz, mert az északi szelek éles ostorokkal vagdalkoztak, és olyan híreket hoztak, hogy visszafordult a tél. Reggelenként kopogósra fagyott a föld, és a barackvirágok halálos sóhajtással csukták le nevető kis szempilláikat.

A vetésekben a vackokon meghúzódtak a nyúlanyák, és csak déltájban haraptak egyet-kettőt, amíg a nap vigyázott a fészek melegére. De azért estefelé csak kimentem. Vajon tart-e a nászrepülés? Három nap egymás után semmi. Azaz nem egészen, mert két karvalyt lőttem. Ilyen szerencsém is régen volt. A kis pintyet – melynek szétszórt tollait már elhordta a szél a határkompról – megbosszultam. Parádés lövések voltak, mert a karvalyok nem takarékoskodtak repülési tudományukkal. Majdnem úgy örültem nekik, mintha szalonkát lőttem volna.

Azután még kétszer voltam kint, és mindkét alkalommal egy szalonkát lőttem. De az idő ekkor már végképp elvesztette a fejét. Nem volt ez tavasz, nem volt ez szalonkázás. A bundák előjöttek az öreg ládák álmos öbléből, és gyűrötten másztak ránk, de nem értették az egészet.

Reggelenként jég hártyásodott a vizeken, és húsvét másnapján, amikor kinéztem az ablakon, a téli képtől majdnem visszaestem az ágyba…

Első uhuzásom

Egy álmos reggel főnökömmel kocsiztunk hazafelé. Miután már mindent megbeszéltünk, hallgattunk és bóbiskoltunk. Az egyik tábláról egész felhő varjú rebbent fel. A rudas – egy bolond szürke – kiugrik oldalt, felrántja a kocsit a bakhátra, s a következő pillanatban egymás hegyénhátán bent voltunk egy földiszederbokorban. Én felül. Ez a tiszteletlen állapot nem sokáig tartott. Igyekeztem feljebbvalómról lemászni, amire különben is szelíd felszólítást kaptam.

– Hallja! Ne tehénkedjen rajtam! Vagy az eljegyzését is rajtam akarja megülni?

Ekkor már megszámlálhatatlan tüskét piszkáltam tenyeremből, kevés eredménnyel.

Aztán előszedte a varjak minden nemzetségét, melyeket a poklok mélységes fenekére kívánt mindennemű retyerutyájukkal egyetemben.

Csendesen, de nagy önbizalommal megjegyeztem, hogy csak egy uhu kellene, rövidesen elintézném őket.

– Uhu – mondta az öreg –, uhu… hát maga tud vele bánni? Vállalná?

– Hát persze – feleltem –, nincsen abban semmi ördöngösség. Csak az a baj, hogy nincs.

Akkor még nemrégen voltam a gazdaságban, és nem tudtam, hogy igenis van az erdészetnek egy ilyen nyugalmazott bestiája, mely az összes erdőőröket már kikészítette. Hja, ha tudtam volna!…

– Ferkó, délután kimégy a Harraihoz, és behozod az uhut.

Majd ledűltem a kocsiról. Ferkó bajsza vége gyanúsan mozgott. Azt hiszem, viharosan derülhetett magában. Egészen bánatos lettem. Hiszen olvastam én már eleget az uhuról meg az uhuzásról, de nemhogy vadásztam volna vele, de még csak nem is láttam… hát kellett itt nagyképűsködni?

Egész délelőttömet az uhuirodalomnak szenteltem. Elővettem Lakatost, aki igen szépen megírja, miként kell vele bánni, etetni, vadászni, és miképpen lehet karmaitól vérmérgezést kapni. Már láttam magam a kórházi ágyon, akkora kötéssel a kezemen, mint egy bokszkesztyű, és láttam a doktorok gyanús fejcsóválását…

Elérkezett az ebéd ideje. Alig ettem valamit. Hamar visszavonultam, és megpróbálkoztam a szokásos ebéd utáni szusszantással. Nem ment! Az uhu járt az eszemben. Talán egy óra múlva kopognak az ajtón.

– Hová tegyem a Bagót? – (Hajaj, hát ez már itt van!) Megkeményítettem a hangom. – Csak tegye le. Mindjárt megyek.

– A Harrai azt üzeni, hogy mindig a sapkát kell a fejire húzni, mert hamar csúffá teszi az embert.

– Jól van. Tudom én azt jobban, mint Harrai. Csak tegye le.

Hallom, a futár elmegy. Lassan kinyitom az ajtót. A látvány megnyugtató. Olyan sűrű kosárban volt szegény uhu, hogy még egy szúnyog sem bújhatott ki. A tetején az a bizonyos sapka.

Csend. Odahajolok, hogy mégis benézzek, talán látok valamit, amikor: fff… fff… kap… kapp!… – Nono! – rémüldözöm. Csak még azt szeretném tudni, hogy teszem én ennek a vadállatnak a fejére a sapkát. Nyilván ki kell ereszteni. A bestia megzörgette láncát a kóterban. Mintegy biztatásképpen. A lánc vége kilógott. Óvatosan felemeltem a kosarat, és bevittem a szobámba. A lánc végét ágyam lábához kapcsoltam, és óvatosan kinyitottam a kosár ajtaját. A bagoly kiugrott, nagy svungot vett, és direkció az ablak. Persze, a lánc visszarántotta. Megjegyzem, ezt már mind az ajtóból néztem. Baglyom egy újabb lendülettel gázcsőágyam lábtóli vasára lendült. Oda már elég hosszú volt a lánc. Közben felborzolta magát, kappogott, és mély megvetéssel nézett rám, újabb kínzójára.

Lakatos azt írja, hogy az uhu ritka okos állat, és teljesen megszelídül a jó bánásmód mellett. A lehető legszelídebb ábrázattal próbáltam közeledni, uhum azonban erős fújással és csattogással utasított vissza.

Eszembe jutott – azt hiszem, ezt is Lakatos írja –, hogy szereti, ha hosszú tollal simogatják. Honnan szerzek én most hosszú tollat? Irodánkban volt egy kitömött fácánkakas, erősen hervadó állapotban, melyet főnököm ifjabb éveiben – valószínűleg tévedésből – ejtett. A fácán rövidesen kevesebb farktollal ékeskedett, én pedig nagy igyekezettel merültem bele a bonyolult simogatási műveletbe.

Óvatosan közelítettem meg az ágyam vasán trónoló uhut. Már majdnem elértem, amikor ismét fellendült a levegőbe. A lánc visszarántotta, de most már nem az ágyra szállt. Ott állt régimódi mosdóm lecsukható tetővel. Teteje nyitva. Erre célzott. Igen ám, de rövid volt a lánc, azt már nem érte el, de elérte szobám egyetlen ékességének, porcelán mosdótálamnak peremét. A tál megbillent, az uhu csúszkált egy darabig rajta, majd lökött magán egyet, és vissza az ágy végére. Drága lökés volt… Szobám ékessége pedig darabokban hevert.

Majd a guta ütött meg. Békésre hangolt ábrázatom eltűnt, és körülnéztem valami ütleg után, hogy a háztartásomat ért durva sértést megtoroljam.

Kereső tapogatásomat szárnyas jótevőm nagy érdeklődéssel figyelte. Buksi nagy fejét forgatva kísért, és úgy látszik, megérezte, hogy baj lesz, mert előbbi vadsága mintha eltűnt volna, helyet adva bizonyos joviális együttérzésnek.

Haragom, persze, hamar elszállt. Gondoltam, felhasználom ezt a kedvező alkalmat. Elő a fácánfarkot!

Lábujjhegyen megpróbáltam az uhut ismét belopni. Már a fejénél citerált a fácánfarok, mikor uhum kedélyesen bekapta a toll végét, és húzni kezdte.

Zavarba jöttem. Mi itt a teendő? Komázás akar ez lenni? Én is húzom. Húztuk! Ide-oda. Majdnem rikkantok örömömben. Ez már barátkozás! Egyetlen, öreg barátom! (Később igazán az lett!)

Végül – okos enged – az uhu elengedte a tollat, mely eltörve fittyent alá. Rohanás egy új tollért. Majd úgy esem be az irodába.

Ott ül főnököm, és az ókula fölött kérdően néz rám:

– Valami baj van?

Hebegtem, és elfoglaltam helyemet asztalomnál. Mintha a környék összes tűibe ültem volna… Ilyen alkalmat elmulasztani… Ott ül a drága madaram, jó hangulatban várja a jótékony simogatást, és én ide vagyok szögezve. Izegtem-mozogtam, míg végre az öreg kicsoszogott.

Neki a fácánnak! Szegény kakas üvegszemével szemrehányólag nézett rám, míg ismét megraboltam.

Uhum nyugodtan ült, amikor visszamentem, nagyokat pislogott, és láthatólag jólesett neki figyelmességem. A cirógatást már nem bánta, sőt felfújta magát, és elkezdett tollászkodni. Leültem elébe, beszélni kezdtem hozzá. Értelmesen hallgatott. Aztán letettem a tollat, és kezemmel próbáltam megsimogatni.

Kopp!…

Jól a körmömre koppantott, mintegy jelezve, hogy ennyire még nem vagyunk jóban. De nem csípett meg. Így ültem és beszélgettem Tantival sokáig. Baglyom a monoton hangtól elálmosodott. Pupillája egészen apróra zsugorodott, és láthatólag küzdött az álommal.

Lassan felkeltem, öreg újságokat helyeztem el a „tisztaságnak miatta”, és dolgom után néztem.

Este vacsoránál főnököm megkérdezte, hogy megkaptam-e az uhut.

– Már meg is barátkoztunk. Nem olyan vadállat az, csak tudni kell vele bánni.

Éreztem nimbuszom rohamos emelkedését, hát felhasználtam az alkalmat:

– Holnap reggel szeretném is már kipróbálni.

– No, jól van, csak vigyázzon, mert Harrai is három hétig volt a kórházban.

Ez a tudat ismét lelohasztotta jókedvem. Vacsora után koromsötétben igyekeztem a másik épületben levő lakásomra. Csendben nyitom a szobám ajtaját, és… fff fff…, kap…, kapp… – a fejem felett.

Az ajtó mellett állt szekrényem, ennek tetejéről jött a hang. Rémülten ugrottam vissza, és keresem a zseblámpám, hogy megvilágítsam a helyzetet. Kinyitom az ajtót, és felvilágítok a hang irányába.

Ott trónol – Jókai összes művein – uhum, tollát felborzolva, és néz kerekre nyílt vörös szemeivel. Lánca a földön, vékony bőrbéklyója elszakítva. Tanácstalanul ültem ágyam szélére; hogy alszom én itt ezzel a kiszabadult boszorkánymadárral? Tanti közben ártatlanul vakarózott Jókai összes művein. Mit tehettem? Szépen levetkőztem, és elkezdtem újságom olvasni, fél szemmel lesve az uhut. Néha szóltam hozzá. Úgy látszik, megunta odafenn, mert egy szép lendülettel leszállt ágyam végére. Úgy néztük egymást. Baglyom láthatólag jól érezte magát. Én nem! Ha lábam megmozdítottam, odasandított. Azt hiszem, egeret sejtett a paplan alatt. Múlt az idő. Szemem már majd leragadt. De minél álmosabb lettem én, annál élénkebb lett az uhu. Leszállt a földre, és terepszemlére indult.

Hármas szekrényem középső ajtaja tükör. Baglyom arra sétálva meglátta magát a tükörben. Szeme kerekre nyílt, és lassú lépésekkel indult a testvér felé. Persze az is közeledett. Felborzolta magát, és szegény rabom a társtalanság örömtelen évei után rokonra találván, elrikkantotta magát:

– Uhuhuhuuuúúú… – és megkopogtatta csőrével a tükröt.

Nagyon megsajnáltam. Az ősi éjszakák kopott lovagjának szomorú kis öröme meghatott. Elhatároztam: mindent megteszek, hogy jó barátok legyünk.

Madaram még mindig a tükör előtt tanácstalankodott, azután megunva a másik elérhetetlenségét, visszalendült ágyam szélére.

Zseblámpámat kezem ügyébe helyezve – lesz, ahogy lesz –, elfújtam a lámpát, és elaludtam. De ekkor már éjfél volt. Álmodtam aztán egész éjjel szebbnél szebb uhuzásokat, dús zsákmányt, suhogva vágó sasokat és bárányszelíd uhut, melyet a kezemen vittem a kunyhóhoz, mint a középkor solymászai fakó metszeteken.

Amikor hajnalban bezörgettek, a vadászat előrevetett izgalmai elsöpörték az álmosságot. Uhum még mindig ágyam vasán ült, de már nem fújt rám, amikor felkeltem és öltözködve tettem-vettem körülötte. Izgatott csak akkor lett, amikor elővettem kosarát, hogy betessékeljem. Nagyon rossz emlékek fűzhették ehhez a szűk ketrechez. Nem is erőltettem. Erős bőrkesztyűt húztam, és elhatároztam, hogy kézen viszem ki. Ha más megcsinálta ezt, megcsinálom én is. Holnapra elkészül az új szállítókosár, zsákvászonból, szakszerűen. Az új béklyó már készen volt, csak rá kellett a lábaira csatolni.

Nehéz művelet volt. A csőrétől már nem féltem. Puskát a nyakba, tölténytarisznyát keresztbe, uhut a hónom alá, és: gyerünk.

Egyik kezemmel lábait fogtam össze, másikkal szárnyait nyomtam hónom alá, lazán, hogy meg ne törjön, amúgy is kopott a tolla, és fel a dombtetőre.

Csupa verejték voltam, mire felértem. A nagy madár meleg volt, mint a kályha. Fent friss szél lengedezett. Hamarosan találtam egy alig méter magas iszalagbokrot. Nagyon kényelmetlen helyem volt. Félig ülve, félig fekve vártam a szerencsét. Baglyom nyugodtan ült T fáján, hátat fordítva a kelő napnak. Álmosan hunyorgatott, és néha szárnyait suhogtatta.

Kellemes izgalom bizsergett bennem, és egyik lábam már úgy elzsibbadt, hogy bicskát lehetett volna bele szurkálni: azt sem éreztem volna.

Hátam mögött az öreg bükk meredezett élő és holt ágaival, és messziről varjúkárogás közeledett. Kár-kár… kaár… Mint a trombita. Nem a feketevarjak gyászos, mély hangja, hanem a szürkék szemtelen károgása. Láthatatlan helyek lökték ki magukból ezeket a zsiványokat, és bár egész tölcsér volt már a bagoly felett, még mindig újak és újak érkeztek.

Én pedig vért izzadtam a bokorban, mert lőni – azt nem tudtam. Szűk helyemen még mozdulni sem lehetett. Baglyom forgatta a fejét – már attól féltem, lecsavarodik a „kvintről” –, de nem mutatott különösebb harciasságot.

Hátranézve látom ám, hogy a bükkfa egyik száraz ágán egy egész füzér szürke tanácskozik. No most! Óvatosan, de csak felsőtestemmel megfordultam, és bal kézzel fogva a puskát – majd a nyakcsigolyám ugrott ki a helyéből –, próbáltam a zajongók közé spriccelni. Egészen rá kellett a puskára feküdni, hogy lássam a cső végét, és… durr!

A nehéz puska úgy orron vágott, hogy tizenöt varjút is láttam potyogni. De hát ez csak káprázat volt. Utána mindössze hármat találtam. Orromból meg dűlt a vér. Ezt hát megcsináltam. Hiába volt minden, az orrvérzés nem állt el. Kimásztam a bokor alól, és szipogva szidtam magam ügyetlenségemért.

Vége az uhuzásnak!

Leültem egy fatönkre, és sóváran néztem egy messze köröző, nagy madarat, mely biztosan idejött volna… De a madár mintha közeledne… Egyszer csak fordul, és mintha én a világon se lennék, neki a bagolynak. Hallom szárnyai suhogását, amint közeledik. Látom, baglyom is lelép a fáról, és hátát a fának támasztva, karmait tartja maga elé pajzsul, de annyira pillanatok alatt történik mindez, hogy lőni elfelejtek.

Madaram azonban nem zavartatja magát. Rekedt rikácsolással vág újra, és amikor ellendül a bagoly felett, lelövöm. Még estében is rikácsolt…, de mire odaérek, már nem él.

Boldog vagyok! Három varjú, egy hatalmas galambászhéja és olyan gazdag élmény a zsákmányom, amelyet soha nem felejtek el.

Meg téged sem, öreg madaram. Élsz-e még vajon? De sok szép emlékem fűződik hozzád! Gondolsz-e rám néha unalmas téli napjaidban? Emlékszel-e ragyogó tavaszi hajnalokra, ködös őszi reggelekre, amikor már összetanulva irtottuk a férgesét, és elismerően pislogtál be kunyhóm ablakán, ha puffant melletted egy zsákmány? Egyszer egy varjú a fejedre esett… No, akkor mérgelődtél egy kicsit… Emlékszel-e?

Nem tudom, látlak-e még, de mindig örömmel és szerető visszaemlékezéssel gondolok rád. Talán megérzed a társtalanság és rab magány örökös sivárságában ezt a pár sort, amely neked szól. Hát kérlek – fogadd szívesen.

Most van az ideje

Március

A szalonkák már a nagy lengyel mocsarak felé járnak, ha ugyan el nem fogta őket a fészekrakás ősi ösztöne már nálunk, az őzbakok még most köszörülgetik agancsaikat, így hát a puskák beolajozva és kitisztítva pihennek a szekrényben vagy a fegyvertáblán, melyek keretén szúette makkok csavarodnak, mint a kígyó a paradicsomi almafára.

Pihennek az öreg mordályok, a kényes golyósok, a karcsú húszasok, melyek a kakast már belül hordják, és amikor csend van a szobában, bizonyára megcsóválják agyukat:

– Hát szabad ilyenkor pihenni?…

Olyan ez, mintha a gazda hasra feküdne vetés idején. Ha valaha, hát most van az ideje, hogy a puskák éhes torokkal járjanak a határban, és szóljanak és harapjanak, és tisztogassák a gazt, amely most burjánzik legjobban, és amelynek árnyékában a kis vadcsaládok jobban pusztulnak, mint jégeső után.

A felzsendült vetésekben fészkek remegnek, és vackok pislognak, mint kis gyertyák, és nincs más menedékük, mint a véletlen és a – puska. A tavaszi fuvalmak a ragadozókban is fokozták az életösztönt és az étvágyat. Ott is készülnek a fészkek és a vackok. A szülői szeretet ott sem kisebb semmivel, mint a hasznos vadnál, és a ragadozó is betömi a falatért síró szájakat mindenáron.

Valaki egyszer felvetette azt a nemes gondolatot, hogy a fészkelés, kölykezés ideje alatt hagyjunk békét a ragadozóknak. Mert – mondotta – gondoljunk csak az agyonlőtt vagy másként elpusztított ragadozó fiainak szörnyű éhhalálpusztulására, és megremeg kezünkben a puska, ha csak egy csepp jóérzés is van bennünk. Hát ez igaz. Fordítsunk azonban egyet, és a másik oldalon a ragadozók által elpusztított hasznosvad-szülők fiainak ugyanilyen vergődését látjuk, s ha a kettő között választanunk kell, mégis inkább a ragadozók pusztulását vesszük magunkra.

Van talán középút is, de ezt a középutat meghatározni szinte lehetetlen. A középúton járó vadász például nem használ mérget, mert a ragadozók vadászata, legyen az szőrmés vagy szárnyas, sokkal nehezebb, tehát sokkal érdekesebb, mint a hasznos vadé. Ezt a középutat tehát simítsa minden vadász a saját lelkiismeretéhez, mert azt mindig a helyzet és a körülmények határozzák meg

Vannak azonban esetek, amikor nem kell a középutat keresni, és amikor gondolkodás nélkül ordíthat az öreg mordály. De ilyenkor aztán ne legyen irgalom, szív, latolgatás, mert minden perc drága. Ne kíméljünk időt és fáradságot, ne legyünk álmosak, ha fel kell kelni, mert csak állandó éberséggel tudjuk megőrizni a szaporulatot.

Nem mondom, hogy a hajnali felkelés mindenkinek kenyere, de ha ráér a vadász, sok olyan dolgot lát és figyel meg, mellyel sohasem találkozik, ha a hajnalt elmulasztotta.

Még derengjen hát az éjszaka, amikor elülünk egy bokor, vízmosásút, árok takarásában, és messzelátónkkal végigsöprünk a határban, ahol még nem látunk semmit. Kis 22-es golyósunkat a fának támasztjuk, mordályunkat az ölünkbe fektetjük, esetleg meg is simogatjuk, mert az öreg megérdemli. Talán az apánké volt, s akkor el is révedezhetünk a tűnő időkön, múló örömökön, de mindig visszatérő vágyakon és reményeken.

Amint a derengés szürkületbe csap, a szürkület meg világosságba, egyszerre kiderül, hogy nem is olyan üres a határ. Kicsi még a vetés, kibarnállik a nyulak háta. A barázdában fogolypárok szaladnak, mintha sürgős dolguk lenne valahol, és a fasor végén hajnalt károg a szürkevarjú.

A kis golyóst erre kézbe fogjuk. A szürke mintha csak tudná, mi a dolga. Idébbjön egy-két fával, és meg lehet próbálkozni. A kis puska alig szól, a varjú még kevesebbet; csak ledűl az ágról. Nem volt éppen könnyű lövés – állapítjuk meg –, de tudunk mi még az egy szem golyóval is bánni…

Csendes a határ, a nyulak még a fejüket sem emelték fel a pattanásra. Az út végén most valami fehérséget látunk bandukolni. Messze van még, és azt hisszük: fehér kendős asszony jön a hajlásban, és még csak a feje látszik. Éppen előttünk megy majd el. Előre örülünk, hogy látunk majd egy emberi arcot, amely nem tudja, hogy nézik, tehát – őszinte.

A fehérség most megállt. Ekkor jut eszünkbe csak, hogy Zeiss jóvoltából ellátunk odáig… A gukker aztán a fejkendőből egy fehér-tarka kutyát csinál, mely gyenge galoppban, meg-megállva kutatja végig az út két oldalát. A vetésben mozgó nyulakra oda se hederít. Tudja, hogy azok elérhetetlenek. Hol az egyik, hol a másik oldalán tűnik el az útnak. Pontos munkát végez. Itt-ott időz egy keveset… és mi megszorítjuk az öreg 12-est: – Türelem, öreg bajtárs, türelem. – A kutya már nincs messze. Egész pofája véres, és valamit még hoz is szájában.

Elengedjük magunk mellett egy kicsit hátulról… srég-vizaví… Nemhiába remegett öreg 12-esünkben az energia… A kuvaszt szinte áttolta a túlsó oldalra.

A nagy durranás után kicsit meglapul az élet a határban, de tíz perc múlva már mintha mi sem történt volna. Szarkák diskurálnak a kelő nap fényes sugaraival, melyeket szívesen ellopnának ezek a született kleptomániások – ha lehetne. Messze vannak, a kis puskának hát nincs dolga.

Most egy szürke madár jön az út felett. Már készítettük a nagyobbik puskánkat, amikor a madár előtt felriad egy pacsirta. Elszorul a szívünk. Szeretnénk kiugrani a bokorból, és segíteni és ölni, de már késő. Az imbolygó zsivány elől nincs menekülés. Egy villanás fölfelé, egy oldalvágás, és a pacsirta már nem költ az idén… Viszi a karvaly. Szerencsére nem messze. Előttünk száll le hatvan-hetven lépésre egy hantra, és bár az öreg puska követeli magának a szólást – mert ő még legény a talpán –, a kis golyóst vesszük elő. Nekidűlünk a fának, és édes a bosszú a pacsirtáért. A pattanásra madarunk fellibben a levegőbe. Már a másik puskához kapunk – közben őszinte, de rövid kritikát mondunk lövőtudományunkra –, mert a madár érthetetlenül felém köröz, amikor látjuk, hogy nincs semmi hiba. Ez a körözés a súlyosan beteg madár körözése. Aztán ereszkedik, inkább esik merev, szétterjesztett szárnyakkal a szántásra, és úgy is marad. Nő a kis golyós becsülete. (Magunké nem kevésbé!) Óvatosan a fának támasztjuk, és számadásokat végzünk, hogy a kutya, szürkevarjú, karvaly elpusztításával mennyi kisvadat mentettünk meg. Aztán megint a messzelátóval nézünk széjjel. Nem sokat mutat. Csak nyulakat látni. Azaz… Azaz szidjuk erdőőrünket, mint a bokrot. Éppen tegnap jelentette:

– Rókát, kérem? Még kívánva se látni…

A rókának erről nincs tudomása, mert ott ballag előttünk háromszáz lépésre. Óvatosan emelgeti lábait, és olyan nyugodtan ballag, néha körülszemlélődve, mint a szőlősgazda szüret előtt.

A szemben levő kis erdő felé tart, melyet hiába hajtottunk meg a télen háromszor is. Most már tudjuk, hogy miért volt üres. A sűrű földiszedresben lehet a tanyája. Megint vadőrünkre gondolunk, és a keresztanyját emlegetjük, aki viszont ártatlan a dologban. A fene tudja, mióta basáskodik itt ez a róka, és szedi a vámot, hiszen úgy lépked, mint egy spanyol grand… Ha nem jövünk ki magunk, itt maradt volna örökös vámszedőnek. Így azonban majd némi bolházást végzünk a kiserdőben.

Tavaly nagyon fogytak a fácánjaink egyik fekete fenyvesünkben. Akkor is megkérdeztük:

– Nincs itt róka, hogy olyan kevés a fácán?

Vadőrünk mosolygott:

– Nincs itt, kérem, kívánva se…

Az első hajtásban lőttünk kettőt, a másodikban egyet…

Folytatnánk a visszaemlékezést, de egy szarka száll fölénk a fára. Lekémlel a bokrok közé, aztán ide-oda billeg, és átkiabál a túlsó fákra, hol szintén hangoskodnak a rokonok. Kis golyósunk szinte nevet, amikor felemeljük. A szarka kevésbé…

A hajnali harmat már felszállt. Csupa madárdal minden bokor. A pacsirták úgy szállnak felfelé, mintha az ég húzná magához a tavasz nótás kis szerelmeseit. A faluban most kezdenek zörögni a szekerek.

Egy nyúl trappol el előttünk. Hát ennek mi a baja? Elő a gukkert! Nem látunk semmit. Aztán egy fogoly rebben fel a tenyérnyi vetésből, de olyan ijedten, hogy menyétre gondolunk. Nem mozdul semmi. Már majdnem megnyugszunk, hogy magától ijedezik a vad, amikor megint egy fogoly rebben fel. Ezt már meg kell nézni közelről. A hajnali lesnek már úgyis vége. Kibújunk a bokorból, és öreg puskánk kíváncsian húzódik a hónunk alá.

Óvatosan megyünk végig a barázdán, és szemünk minden fűszálon külön végigszalad. De milyen szürke az a nyúl… Mire húsz lépésre érünk, a nyúlból hatalmas kandúr lesz. Ha erdőben lőné az ember, gondolkodhatna, hogy nem vadmacska-e.

Megemeljük a puskát. A macska a mozdulattól kiugrik, és szinte repül. De hát öreg jószágunk utána szól mérges, öreges hangon, és a macska befejezte vadászati tevékenységét.

Most már hazafelé vesszük az utat. Fütyörészhetünk is, ha éppen cseppent valami szívünkbe a pacsirták muzsikájából, mert jókedvünk van, s azt valamilyen formában ki kell mutatni. Ragyog a tavaszi reggel, mozog a vad mindenfelé, s a szívünk tele van örömmel, napsugárral, pacsirtaszóval s a jól végzett munka békességével.

Ne tegyük hát félre puskáinkat a holt szezon ürügye alatt, mert holt szezon nincs, csak holt terület van ott, ahol most beolajozzák az öreg mordályt, melynek már úgyis mindegy, a kényes golyóst, amelynek meg úgysem szabad száraznak lennie, és felakasztják a molyette posztójú fegyvertáblára, melynek keretein a bánatos makkok még mindig nem határozták el, hogy a keret jobb vagy bal oldalán kössenek-e ki végérvényesen.

Húsvét

Az erdő még hidegen sóhajtott néha, s ez olyan volt, mintha valaki azt súgta volna: tél…

De a téllel már nem törődött senki, mint a halottakkal, akiknek valamikor azt mondták, hogy ők az egyedüliek a világon.

A hóvirágok már megrogytak a nap déli melegében, a hónyomott avar meglazult, mint a zsindely öreg házak tetején, s egy-egy levél táncra kelt száraz zörgéssel, ami nem mondott már az élőknek semmit.

A levegőben a vajúdás párás szaga úszott. A feketerigó valamelyik bokor alatt megtalálta hangját, feléledtek a denevérek, és az esték hallgatásában korrogva jártak a tavaszvárás titkos madarai, a szalonkák.

Elindultunk már délután, mert az ilyen estéhez hozzátartozik egy kis napsütés előtte és a beborult estének egy kis darabja – utána.

Korán kint voltunk már az erdőn. Nem maradhattam gémlábú barátomtól, aki valakinek egy szekérre való ibolyát ígért, és most mérgesen vakarja fejét, mert három szálat talált összevissza.

– Hát mondd, tavasz ez?

– Vigyél hóvirágot.

Pacolai úgy nézett rám, ahogy csak egy obsitos hadnagy nézhet egy obsitos kadétra.

– Vagy kankalint – piszkáltam tovább.

– Látszik, hogy ki vagy – dühöngött, és tovább bújta a sűrűt, amíg csak fel nem vert egy szalonkát. – Vigyázz! – ordította, ami teljesen indokolatlan volt, mert puskáinkat a nyiladék szélén letettük, és egyébként is üresek voltak.

Néztünk madarunk után. Nem is sietett túlságosan. Pacolai még meg is célozta – a kezével –, és billentett egyet ujjával…

– Te – csillantak fel szemei –, annyi itt a szalonka, mint a fűszál. Bokrásszunk!

– Nem lehet ebben a sűrűben lőni – szabadkoztam –, és kutya nélkül? Ne haragudj, nem megyek.

Felvette puskáját, és szó nélkül bebújt a sűrűbe. Kicsit bántott a lelkiismeret, mert jóban-rosszban együtt voltunk mindig, de aztán arra gondoltam, hogy inkább megszedem az ibolyát, s akkor szent lesz a béke. Hogy Pacolai hiába nyúzza magát, abban biztos voltam. Talán felver valamit, de meglőni?…

A domboldalra odasütött a nap, a völgyek párás messzeségbe mélyültek, és egy-egy méh is eldongott mellettem, amikor az álmodozó csendességbe Pacolai puskája gorombán belevágott. De ekkor már láttam is a szalonkát, amint puha forgással kiesett a tisztásra.

– Vigyázz! Látod?

– Látom. Itt van már a kezemben…

Pacolai nem szólt semmit, de tovább zihált, mint egy mozdony, és amikor előjött a húzás előtt pár perccel: össze volt tépve, és folyt róla a víz.

– Huj, de kutya meleg van!

– Vedd fel, Pac, a kabátod, mert megfázol!

Oda se hallgatott, pedig hűvös szél csapott végig az erdőn, és a csalitok még téli hangon zizegtek.

– Láttad azt a lövést?

– Szép volt. Én pedig szedtem neked ibolyát.

– Na – érzékenyült el barátom –, ha megint katonák leszünk, előterjesztlek kinevezésre…

Aztán felálltunk régi helyünkön. Pacolainak hallatlan szerencséje volt aznap este. Amíg én egyet hibáztam, ő hármat lőtt, és amikor összejöttünk, négy szalonka himbálódzott aggatóján.

– Csak legalább azt az egyet meglőtted volna!

– Nem baj, Pac, de vedd fel a kabátod, mert agyonfázol.

– Persze – csapott a homlokára –, nem tudtam, mi a bajom. Hát fázom! De kinek jut ilyenkor eszébe?

Akkor már este volt. Elült a szél, az ég kivirágzott, és mi csendesen, fáradtan ballagtunk hazafelé.

Másnap egyedül mentem ki az erdőre, mert barátom azt üzente, hogy nem jöhet. De holnap biztosan…

Tűnődve jártam a tavaszra készülő erdőben. Elnéztem a bársonyos, árnyékos kékségbe hulló távoli hegyeket, a lebukó napot, a magasban ragyogó bárányfelhőket, és hiányzott nagyon gémlábú bajtársam.

Úgy elgondolkodtam, hogy egy rókát csak akkor vettem észre, amikor kiállt elém a nyiladékra. Hát ezt meg mi lelte? Földre tartott fejjel jött felém, s csak akkor vett észre, amikor már késő volt. Kettőt-hármat intett még kopott farkával a földi világnak, s azzal el is búcsúzkodott. Hatalmas kan róka volt, de azt még ma sem tudom, mi volt az, ami annyira lekötötte éberségét.

Így jött el az idő. A vacsoracsillag alig villant meg az égen, korrogva, pisszegve repül felém az első szalonka. Olyan lövés volt, ami a legkönnyebb. Így nem tudomány jól lőni. Szembe, alacsonyan és lassan jött, mint a bagoly. Nincs ebben semmi izgalom.

Alighogy ezt elgondoltam… pszi… psziii… négy kergetődző szalonka vág el felettem, suhogva, mint a villám. Hát ebben már volt izgalom elég, miközben úgy hibáztam, hogy nem is jó rágondolni. Pedig volt olyan pillanat, amikor mind a négyet leseperte volna a sörét…

Eközben beesteledett. Hazafelé menet még egyet hallottam, de már nem láttam. No, lesz mit mesélni barátomnak!

Ebből a meséből azonban nem lett semmi. Szegény barátom hánykolódva s a láz öntudatlanságában fogadott. Anyja, apja kétségbeesve ágya mellett. Hűvös kezem a homlokára tettem.

– Köszönöm, kapitány úr – torzult el az arca –, egyben alázatosan jelentem, hogy az éj folyamán semmi különös újság nem történt…

– Az előbb is Pagray kapitányról beszélt… aki elesett – mondta anyja, és szája széle remegett.

– Ugyan, anyjuk – keményítette meg magát az öreg Pacolai –, csak nem vagy babonás?

– Megjárta a csatákat, aztán most itt van…

– Itt is lesz! – mondtam. – Különben megeheti a fene a világot – tettem hozzá gondolatban.

És elmúlt az a tavasz anélkül, hogy még egyszer kimentem volna az erdőre.

Ültem Pacolai ágya mellett, és lélekben vele kínlódtam a rémmel, aki váratlanul jött, elfogta a levegőt, összeszorította a szívünket, s ilyenkor szegény barátom üvöltve vezényelt:

– Mi van azzal a géppuskával?… Akkor a gránátokat!… Kapitány úr, ne álljon oda! Jézus! Igen… átveszem a parancsnokságot…

De voltak tiszta pillanatai is.

– Hát ezt befogtam, öregem. Mit gondolsz – suttogta, amikor egyedül voltunk –, megúszom? Nekem megmondhatod…

– Ne beszélj, Géza, marhaságokat!

– Ha valami történne velem – suttogta –, a puskámat vidd el, és vigyázz az öregekre… Mért szorítod úgy a kezem?

Nagypénteken megfogtam az orvost.

– Holnap lesz a krízis… valószínű… – mondta.

Keveset aludtam akkor éjjel. Másnap korán ott voltam, és hol a beteget néztem, hol a barackfát az ablak alatt, melyre dongva jártak a méhek. Sütött a nap, s a rétek, virágok, erdők bomló illatai mind beszálltak a szobába, hol barátom utolsó nagy csatára készült.

Most aludt el. Párnája verítékben úszott, kezével riadtan kaszált néha, aztán olyan döbbent, mély álomba zuhant, hogy nem mertünk odamenni. Szinte nem is lélegzett már.

Halántékára odatapadt a csapzott haj, keze ernyedten feküdt a takarón, és amikor az orvos belépett, úgy riadtunk fel, mint akik nagy-nagy ítéletre várnak.

Pacolai ekkor kinyitotta a szemét. Sóhajtott és körülnézett, mintha új lenne ez a világ. Az orvos már a kezét fogta, és az orvos… igen, az orvos nevetett.

– Túl van a krízisen – mondta egyszerűen, és amikor elment is, úgy néztünk utána, mintha az élet és jóság frigyszekrényét hordta volna kopott táskájában.

Aztán hazamentem. Az utcán lányok mentek a templom felé, és imakönyvükben virág volt. Csak akkor tudtam meg, hogy nagyszombat van.

Künn már a kertek alatt járt az alkony. Az erdei párák gomolyogva jöttek látogatóba a kertekbe. A földnek barna bársonyán millió élet tavaszi álmot sóhajtott, a patakok elnyújtózkodtak a réteken, s a virágok illatos csókokat küldtek egymásnak, az estének s a csillagoknak.

Én barátomra gondoltam, megálltam, és felnéztem a nyugalmas tavaszi égre.

A harangok akkor kondultak feltámadásra.

Apróságok

Baglyomról

Baglyom szereti a verebet. Ha pesti lennék, azt mondanám: imádja. De ő nem imádja, csak szereti. Imádságról szó sincs.

Amikor elébe tartom a verebet, pattint egyet csőrével, mint aki méltányolja az elkövetkezendő élvezetet, aztán kiveszi kezemből, megforgatja szájában, és nyel egyet. Az elhantolás ezzel befejezést nyert. Aztán megint pattint egyet, mintha azt mondaná:

– Ne aprózzuk az esetet. Most kezdek belejönni…

Elibe tartom a második verebet is. Egyet fordít rajta – ez úgy látszik, valami formaság, mert nem látom semmi célját –, és két nyelésre a veréb zökkenés nélkül leér a másik mellé.

A harmadik verebet már megnézi. Azt mondhatnám: gusztálja. Pislant egyet, megvakarja csőre tövét, és újból megnézi a verebet, mintha azt mondaná: „No, nyavalyás kis darab…” – és leszáll vele ülőfájáról a földre. A szárny- és faroktollakat kitépi, eldobja, s az így gyalogosított verebet darabokra szedve elnyeli.

A negyediket – rendesen – már hiába tartom elibe. Sőt fúj is néha. Valószínű azt gondolja, hogy menjek a fenébe verebeimmel együtt, ő most emészt, és becses jelenlétemhez nem ragaszkodik.

No, most! Meghintálom a verebet orra előtt, és mutatva, hogy: jó, ha nem kell, hát elviszem – kifelé tartok a kunyhójából.

Az uhu erre érdeklődni kezd. Aggódik. Aggódik… mondván magában: „Nono, még elviszi a verebemet!”

Nagy szemei kinyílnak, és felszáll újra fájára, de minden mozdulatomat lesi. A verebet ekkor feléje dobom. A tenyérnyi karmok úgy elkapják a kis verebet, hogy sokszor egyik lábát a másikkal átkulcsolja. De ez már aztán elég! Felszáll a verébbel magasabbik ülőjére, és hátat fordítva tépi a verebet. Úgy tesz, mintha enné, pedig már meglestem: nem eszi meg. Megkopasztva otthagyja a vastag ágon, és csak később veszi elő.

Amikor ajtaját beteszem, és zörög a zár, abbahagyja a tépést, de nem néz hátra. Talán azt hiszi: ha visszanéz, nem megyek el…

Esténként és hajnalokon erősen kiabál. Ilyenkor mindig megígérem magamban, hogy elpusztult párja helyett párt szerzek neki, de hát nem olyan egyszerű az. Elég bánatom volt vele, amikor elpusztult.

Új szállásuk még nem volt teljesen készen, amikor Erdélyből meghoztam a baglyokat. Nem akartam törni a hibátlan, szép madarakat, hiszen úgyis elég hosszú volt az út, hát kieresztettem a kényelmes kunyhóban őket. Nem is lett volna semmi baj, de az éjjel csúnya, hűvös idő kerekedett. Az időszakos tetőt a szél a dróthálóról lefordította, és egész éjjel áztak. Reggel már hiába szárítgattam őket. A nőstény tüdőgyulladást kapott és elpusztult. Most itt áll az íróasztalom felett, és szemrehányóan néz rám. Igaza van! Nem is tudok lelkiismeret-furdalás nélkül visszanézni…

Azóta a hím egyedül van. Én keresem – többek közt – neki is a kenyeret. Ez a kenyérkereset nem mindig olyan egyszerű. Amikor hó van, akkor játék. A verebek ugyanis beszállnak a tyúkházba, melynek kilincsére madzag van kötve. A madzag végét famulusom, Ferkó fogja. Mikor már elegendő veréb dúskál a tyúkházban elhelyezett ocsún, Ferkó berántja az ajtót, s a verebek sorsa meg van pecsételve. Ferkó beugrik az ajtón, és azt mondja:

– Csönd, büdösök!… – És leveszi a kucsmáját.

Ferkó nem ájtatos természetű, és ez a kucsmalevevés semmiféle vallási funkcióval összefüggésben nincs. Ellenben Ferkó a verebek közt a törvényt képviseli, kucsmája pedig a hóhérbárd vagy – ha finomabbak akarunk lenni – guillotine.

Ebben a kucsmában a szőrön és bőrön kívül egy kiló zsír is van. Pfuj! – gondolják a higiénikus lelkek, pedig nincs igazuk. Mert ha ebből a kucsmából a zsír ki lenne áztatva, szétesne az egész, mert hiszen az tartja össze…

Szóval a kucsma egy kilogramm „eleven erővel” puffanik a tyúkházban hol itt, hol ott, s a verébkék potyognak, mint ősszel a légy.

Ez a kenyérkereset egyszerűbb formája.

Nehezebb az, ha kis golyóssal kell lepattintani őket, s a második lövés után úgy eltűnnek, hogy a verebet bátran lehetne kihalt fajnak tekinteni. Legnehezebb pedig az, amikor elromlik a kis golyós. Ilyenkor le kell a lelkiismeretet gyűrni, és nagy puskával a verebek közé pörkölni, de számolni azzal, hogy a bagoly a verébbel együtt ólmot is nyel. Egy évben egyszer – nálam is megesik.

A verebek fent ülnek egy akácfa sudarán, én pedig alattuk settenkedtem. Puskám már az arcomnál volt, és célozgattam, hogy minél több essék „lik iránt”, mikor egy sötét gombóc vág a verebek közé, én pedig meglepetésemben odalőttem a nagy zűrzavarba.

Szépen potyogott a veréb és velük együtt egy termetes karvaly.

Hát ilyen a szegény karvaly szerencséje! Baglyomat azonban nem érdeklik az ilyen érdekes történetek. Neki mindegy. Koszt: koszt. Ez pedig – kvártéllyal együtt – megjár a szegény rabnak, ezt mindenki beláthatja.

Erről a karvalyról jut eszembe egy másik, mely azonban nem került baglyom konyhájára.

Nagyon fontos hivatalos tárgyalásom volt az egyik irodában. Az ilyen hivatalos tárgyaláson rendesen komoly az ember, mert érzi, hogy úgyis valami disznóság lesz a vége. Ehhez mért elmélyedéssel bámultam ki az emeleti ablakon, és úgy tettem, mint aki erősen gondolkodik.

Partnerem is úgy tett, de ő még közben beszélt is. A különbség csupán ez volt közöttünk.

Ekkor: puff! – az ablakon.

Egy karvaly a verebet úgy fogta el, hogy nekilódult vele együtt az ablaknak, és szinte odanyomta az üveghez. Egy pillanat fele volt mindez, aztán eltűnt a látomás.

Hivatalos partnerem bámult, bámult. Elkezdtünk a ragadozó madarakról beszélgetni, aztán elbúcsúztam szépen, és ezzel a hivatalos ügy el volt intézve.

Mondom: valami igen fontos ügyről volt szó…

Egy bika

Honnét vetődött ebbe a kis erdőbe, a jó isten tudja! Agancsa gyantás, törött, szőre szürke, és lába bénán fityegett. Amikor lépett, kínosan bólintott:

– Miért… miért… miért?…

Nagyon szenvedett. Amikor az eltört láb meglódult, fejét ferdén tartotta, mintha már neki mindig csak hallgatódzni kellene, mert háta mögött az enyészet sompolygott.

Az erdőt jártam, amikor találkoztunk. Egyszer csak felállt előttem a nagy állat, és pár lépést tett. Aztán megállt, és rám nézett.

– Nem félek – mondták szemei –, elmúlni jobb!

Álltunk, és néztük egymást. Nem értettem az egészet. Mit akar itt ez a bika, hol még az őzek sem szoktak megállni? Lába törött, egyik agancsából csak egy csonk meredezik, és úgy néz rám, mintha én lennék az oka… Vagy bennem is csak embert lát? (Embernek lenni ugyanis – az utóbbi időben nem olyan nagy kitüntetés…) Nem tudom.

– Miért szenvednél tovább, öreg harcos? Hidd el, nem élet ez így… és nem öröm nekem… De majd jól célzok. Nem fáj…

Amikor felemeltem a puskát, hirtelen elindult. Szökellve, mint a régi jobb napokban. Az elmúlás közelsége megrémítette. Az élet még egyszer fellázadt az enyészet ellen, de aztán az elcsigázottság hurkot vetett az élni vágyásra. Megállt.

Aztán csak eldőlt, mert keményen kiáltott a fegyver, és zúzmara kezdett szállongani a fákról.

Mire odaértem, szemei már opálosodni kezdtek, és békések, messze nézők lettek. Most már nem fájt a láb, és hosszú-hosszú napok után végre lehetett pihenni.

De hogy én mit kívántam annak az „ember”-nek, aki egy marék postával – valószínű legelés közben – csúffá tette ezt a gyönyörű teremtményt: azt már inkább elhallgatom.

Három csóka

A fészek nem volt jó helyen, ezt a vak is látta. Egyáltalán mért kellett a fészek, amikor a csóka odúban lakik, ami biztonságosabb? Ennek – mint annyi sok bajnak – kizárólag a szerelem volt az oka s az asszonyi önfejűség. Hiszen volt odú elég, de az egyik kicsi volt, a másik nagy, a javát már elfoglalták, és csókáné különféle jelekkel, sőt dallamos, de erélyes rikkantásokkal tudtára adta a férjnek, hogy ha már nem lehet kőodú, amelyben ő született és nevelkedett, akkor legyen fészek, ami nyaralónak számít.

Csókáné városi illetőségű volt. Egy magas kőfal odvában született, ami felett egy papféle ember keresztet tartott a magasba, előtte nagy folyó szaladt végtelenül, s alattuk sárga villamosok hordták az embereket, nem tudni, miért, és nem tudni, hová. Csókáné úgy gondolkodott, ha már vidéki partit csinált, hát legyen fészek, azaz nyaraló.

– Jó, jó – borzolta fel tollát buksi fején a fiatal férj –, hát legyen fészek, ámbár ez a fészek a vércséké volt tavaly, s ha visszajönnek, abból verekedés lesz.

– Jó is lesz, legalább mozogsz egy kicsit. Kezdjünk hozzá. Nem lehet szerelemből megélni – azzal rárepült az elhagyott fészekre, s egy-két korhadt ágacskát lerúgott a fészek pereméről.

– Jó magasra rakjuk – fészkelődött csókáné, a férj pedig elrepült anyagért, és mire kibomlott a tavasz, a fészek puha bölcsőjében toll-, lószőr- és fűpárnán négy szeplős tojás hallgatózott.

Ekkor még jó helyen volt a fészek. Föléje ernyőt tartott a szomszéd hársfa, alatta vastag ág és a földön járatlan, nádas bozót. Nyugodt hely volt ez nagyon, a folyó könyökében, susogó nyárfaerdőben, ahol varjak, csókák, vércsék laktak al-, fő- és társbérletben. Az erdő büszkesége egy óriási nyárfa volt még tavaly, de a nyár derekán az öreg nyárfát féloldali guta érte, s az idén már csak fele zöldellt ki.

– Kár – mondták a varjak –, határozottan kár. Még élhetett volna; a száraz ágak idecsalnak majd pihenőre mindenféle csavargót.

És a varjaknak igazuk volt, mint mindig, mert időjóslással is foglalkoztak. A fészekkolónia összes lakói már tojáson ültek, komoly hallgatásba merülve, amikor nagy árnyék úszott el az erdő felett, s a vén nyár száraz ágára suhogva szállt le egy rétisas. Még a tücskök is elhallgattak, amint a félelmes vendég összecsukta óriás szárnyát. De azután nem történt semmi, mert a vén sas csak pihent, mozdulatlanul, és nem törődött környezetével. Szeme rebbenés nélkül nézett a nap lángoló tányérjába, de mintha még azon is túllátott volna. Talán az időt nézte, de ezt ki tudná megmondani? Talán látta a fészkeket, és arra gondolt, ami volt? Ezt se lehet tudni. Az bizonyos, hogy párjavesztett madár volt, aki nem keresett új párt magának, ámbár nem volt ez írott törvény, de a legtöbb sas belül viselte és betartotta.

Ült a nagy madár, és a környék lassan megszokta. Délután szokott megjönni pontosan, és néha halat vacsorázott. Ilyenkor szürke varjak szemtelenkedtek körülötte meg egy-két szarka, amíg meg nem unta a zenebonát, s oda nem dobta nekik a halat.

– Nem szeretem, hogy itt van – pislogott csókáné férjére –, szólhatnál neki.

A kis csóka szaporán pislogott, ami sok mindent jelenthetett, talán azt is, hogy nem vagyok bolond…, de inkább hallgatott, mert az asszony lázasan kotlott, s ilyenkor el kell nézni a lehetetlen kívánságokat.

És alig múlt pár nap, csókáné már visszakívánta a sast, de az öreg fát is, amely egy éjszakán feljajdult, és hörögve, törve, zúzva végigvágódott a kis erdőn, leseperve egy csomó fészket, és leborotválva az útba eső ágakat.

A reggel szomorúan világos volt. A csókafészek felett nem volt már védő ernyő, és a járatlan bozótban most emberek jöttek-mentek, ijesztően hangosan és mindennél félelmetesebben. Pedig éppen most lett volna szükség árnyékra és csendre, mert a fiak kikeltek, a nap szúrt, mint a tüzes nyíl, és csókáné egész nap a fészek felett tartotta szétbontott szárnyait, hogy fiai el ne pusztuljanak. A férj pedig bujkálva hozta az élelmet, nehogy meglássák, hova viszi, mert alulról a fészket még mindig nem lehetett látni. De a sok otthontalan madár ott kerengett az erdő felett, siránkozva és jajgatva, ámbár az emberek ezt nem értették meg.

– Mennyi sok ronda madár – mondta az egyik, pedig a gyászoló varjak és vércsék egy szóval se mondták, hogy:

– Mennyi sok ronda ember.

– Aszongyák, a fiatalok húsa jó levesbe – szólt egy másik –, de ez a fa már nem sokat ér – és ráütött a fára, mint a kupec a tehén farára. – Ráérünk a télen is elhordani. Addig utat vágunk ide, aztán szánon egy-kettő hazarántjuk.

– Az utat meg a gyerekek is kibaltázzák, igaz-e?

A kis erdőben várakozó csend maradt utánuk. Lent a bozótban hangyák és dögbogarak temettek, éjjel pedig besurrant egy róka, és összeszedte a halottakat és sebesülteket.

A rókának is fiai voltak, és a hangyák reggel már csak tört tojáshéjakról vakargatták a rászáradt maradékot.

Ekkor már a csókafiak felszáradtak, néha pislogtak, többnyire aludtak, s ha élelem érkezett, kitátották szájukat. Egyelőre csak voltak, és igyekeztek csókáknak lenni. Ha a nap erősen tűzött, valamelyik szülő árnyékot tartott felettük, tátott szájjal lihegve a bódult forróságban, és ha esett az eső, a napernyőből esernyő lett, melyet pattogva vert a zápor, s a fiak felfrissülve aludtak alatta.

Hát növekedtek is szépen, ami nem lett volna baj, de megjött a hangjuk is. Ha valamelyik szülő megérkezett, egyszerre sóvárgott mind a négy, hangosan és idétlenül:

– Nekem! Nekeeem…

Arról persze szó sem volt, hogy igazságtalanság történt volna, hiszen sorjában kaptak, de a mérges sivalkodás végül is odacsalt egy embert, aki ugyan kicsi volt, olyan süldő emberféle, és Korpás Jancsi névre hallgatott, de ahhoz elég nagy, hogy meglegyen a baj.

Jancsi kileste a fészket, fel is ment a ledőlt nyárfa ferde derekán, és miután átnézett a csókafészekbe, megpiszkálta orrát, mint mindig, ha komoly elhatározások előtt volt.

Két hét múlva ki lehet őket szedni – gondolta, és míg óvatosan csúszott vissza a földre, már kitűzte a napot is, amelyiken a kiscsókákat megszerzi. Addig összeüt valami kalickát, és a piacon eladja őket. Ez már biztos pénz…

A csókák Jancsi szándékáról nem tudtak semmit, mert minek szomorkodtak volna előre. A három fiú kihűlt helye úgyis ottmaradt a fészekben, míg a negyedik csak ült a két öreg között, most már csendesen, mert a hiány névtelenül is fájdalmas volt.

Jancsi hajnalban jött, és csak azért nem tudta elvinni mind a négyet, mert amelyik legtávolabb volt, kicsúszott a kezéből, és a kiscsóka idegenkedve az érintéstől, kiimbolygott az ág végére.

– Egyen meg a fene! – acsarkodott utána Jancsi, és még a földön is hosszan gondolkodott a negyedik megkerítésén. Végül is kosárba téve a megszeppent hármat, köpött egyet megvetése jeléül, és hazaballagott a kosárral, melyben ijedten tántorogtak a kiscsókák.

Az anya azután visszaterelte megmaradt fiát a fészekbe, és jajgatva kereste a többit a fán, a földön, mindenütt. És kereste az apa is, hangos szóval és újra és újra visszaröpülve a fészekre, megnézve az egyet, ami nem volt négy, bár nem tudta, hogy a négyből, ha hármat elvesznek – fájdalom –, csak egy marad.

Jancsi pedig vidáman vitte a kosarat, s amikor a három rab siránkozott, hogy ők éhesek, a fiú leintette őket.

– Ne nyavalyogjatok, otthon szedret kaptok meg mindent. Olyan dolgotok lesz, mint egy hajóskapitánynak. – Ebből látszik, hogy Jancsi a hajóskapitányokat általában megelégedett egyéneknek tartotta.

A kiscsókák a kalickában már jobban érezték magukat, pláne amikor Jancsi – betartva szavát – megetette őket.

És másnap, amikor a hetivásár zsibongása hontalanná tette egy időre a piaci verebeket, a gyerek szépen odaállt a baromfiárusok végére, a kiscsókák pedig összebújva pislogtak a jövő-menő lábakra, mert egyebet nem láttak.

– Mit árulsz, Jancsi? – kérdezte egy gyomorbajosforma ember.

– Csókákat – mosolygott szerényen Jancsi, majdnem alázatosan, mintha valami kegyszert rejtegetett volna a kalickában. – Szép csókák, már majdnem beszélnek.

Az ember, aki megállt egy pillanatra, erre elindult.

– Beszélnek nekem otthun eleget, süsd meg a csókáidat.

– A szél hordja el a hajad – suttogta el Jancsi az ősi átkot, változatlanul tovább mosolyogva, mint ahogy az egy üzletemberhez illik, ám ez a mosoly a következő pillanatban kegyes, majdnem bűnbánó árnyalattal bővült.

– Dicsértessék a Jézus Krisztus – aztán biztonság okáért hozzátette: – Kezit csókolom.

A kicsi, öreg pap megállt, mintha égi szózatot hallott volna. Reggeli miséről ment hazafelé, derűs emelkedettségben, mintha sem piac, sem robogó kocsik nem is lennének a világon. Vizes szeme megállt Jancsin, és tekintete felébredt.

– Mit árulsz, Jancsikám?

– Csókákat, tisztelendő úr, már majdnem beszélnek.

– Ne mondd! Mit beszélnek?

– Amire megtanítják üket.

– Ne mondd, aztán hogy adod?

– Ingyen – és Jancsi kivette az egyik kiscsókát –, majdnem ingyen – tartotta a pap elé a buksi madarat –, tisztelendő úrnak tíz forint.

A kis öreg pap zavartan köhécselt, és megkapaszkodott zöldre foszlott cingulusában.

– Ne mondd…, de hát éppen most nincsen nálam.

– Nem baj az, majd elmegyek érte. Vigyáz ez még a házra is, olyat is hallottam, hogy ugatott, mint a kutya…

– Nahát, de nem csíp? – kérdezte a pap magához ölelve a kiscsókát.

– Mint a bárány; aztán tetszik tudni, papi házhoz ilyen madár illik, nem ám sárgarigó vagy valami csiricsári stiglic…, ez nem karattyol egész nap, csak ha szólnak hozzá…

A kiscsóka lapult, és szíve ijedten verte a pap fehér tenyerét.

– Ne félj, no, ne félj madárka – ballagott az öreg pap –, majd csak megleszünk mi barátságban.

Erre a kismadár elhelyezkedett, és lehunyta a szemét.

A piac pedig zsibongott tovább, sőt a kocsma felől bizonyos dallamok is érkeztek a gyanútlan libák és gyanús túrók fölé.

Rizike bácsi bevette a féldecit – gondolta Jancsi, és komoly lett, kihúzta magát katonásan, mert az öreg csizmadia a csizmákon kívül katonaemlékei között élt.

– Szerbusz, Jancsi, hát te mit csinálsz itt?

Jancsi összevágta a bokáját, és kezeit feszesen a nadrágszárra szorította.

– Ambrus bácsi, jelentem, csókákat árulok. Már majdnem beszélnek.

– A fenét – kerekedett el Rizike véreres szeme –, csuda ez, hallod-e.

– Olyan is van, hogy kiszól a műhelyből, hogy: tessék besétálni… Csak jól kell velük bánni. Ambrus bácsinál meg tudom, milyen helye lenne… – mondta Jancsi, és már ki is húzta a következő madarat.

– Aztán jó légy – intette még a kiscsókát, és elhelyezte Rizike csirizszagú nagy kezében.

– Ambrus bácsinak tizenöt forint.

Rizike végeredményben csak otthon ocsúdott fel, hogy csókatulajdonos lett. Letette a kiscsókát az asztalra, leült teknős suszterszékére, és úgy nézett a madárra, mintha azt kérdezte volna:

– Hát ez meg hogy került ide?…

Ezután Jancsi üzletmenetében – ahogy mondani szokás – bizonyos pangás állott be, de ez a pangás érintette a piac egész balszárnyát. Az ok Borzas bácsi rettentő konok szamara volt, ámbár a konokságot szamári állapotban csökönyösségnek nevezik. Ez a Lajos nevezetű szamár pedig duplán volt csökönyös, azaz ha megállt, nem akart elindulni, és ha elindult, nem akart megállni. Borzas bácsi belépett egy kis gyomorerősítőre a sarki kocsmába, kint hagyván Lajost az égő napon s a legyek martalékának. Lajos tűrt is egy darabig, de azután elhatározta, hogy árnyékba vonul. Megcélzott tehát egy nagy fát a piac túlsó oldalán, és nem nézve sem jobbra, sem balra, az irányt meg is tartotta, amíg csak a fa alá nem ért. Ezenközben „érintette” a piac balszárnyát, miközben útját – néhány feldőlt tejesköcsögön, almáskosáron kívül – a felháborodott kofák erőteljes tájszólásai kísérték.

Jancsit a szamár ténykedése gyönyörűséggel töltötte el, és nem is vette észre, hogy egy idős hölgy ujját dugdossa be a kalickába, miközben napernyőjét hóna alá szorította, mint a cigány a hegedűt.

– Holló, ugye, holló, fiacskám?

– Az. Már majdnem beszél. A többit eladtam, igazán olcsón keltek el. Kisasszonynak biztosan van kalickája, de ha nincs, ezt odaadom ráadásnak. Van neki füle is… – és Jancsi az utolsó csókát kalickástul a megszeppent öreglány kezébe nyomta.

– Tetszik tudni – Jancsi suttogóra fogta hangját –, tavaly is eladtam ilyen madarakat, persze szelídek lettek, nappal a kertben bogarásztak, aztán az egyik csak berepül ám egy csudagyűrűvel. Házat vettek rajta, de erről ne tessék beszélni…

– Dehogy!

– …Ez meg csak húsz forint.

– Kalickám van.

– Akkor tizenöt. A kalickát meg tessék visszaküldeni.

A kiscsóka egyedül lapult a sarokban, amíg a vénkisasszony sietve végigment az árnyékos oldalon, és benyitott egy düledező, öreg házba.

– Mama, mamácska, találd ki, mit hoztam!?…

És később ülnek hárman a konyhában. A két öreg nő nézi a kiscsókát, a kiscsóka nézi az egész furcsa világot. Különösen a rézüst tetszik neki.

– És azt mondja a fiú, kérlek, azt mondja a fiú, hogy a kertben kapirgált a holló, és este csak berepült egy csodálatos gyűrűvel. Képzeld: házat vettek rajta…

Csókáék még napokig keresték az eltűnt három fiókát, s a maradék egyet agyonetették. S a kis erdő lassan megnyugodott, mert szárnyra kaptak már mind a kicsinyek, s a gyerekek, akik utat vágtak az öreg fához, hiába kutattak fészek után, amelyből ki lehetett volna szedni a madarakat. Jancsi ugyan felfedezett egy vércsefészket, amiben még voltak apróságok, azonban a fészek veszedelmes helyen volt, s a szülők vijjogva csapkodtak a fiú fejéhez, úgyhogy Jancsi sürgősen iparkodott lefelé a szellős magasságból. Közben nadrágja elszakadt, s ráadásul lent az erdős várta.

– Mért vagy te itt, fiam, bozótot irtani vagy madarászni?

Jancsi vállat vont.

– Mindenki úgy fog madarat, ahogy tud.

– Piacra hordja üket – mondta egy kislány.

– Akkor, fiam, eredj a piacra, mert itt dolgozni kell.

Jancsi elvörösödött, és mivel zsebében ott volt még a csókák ára, hóna alá csapta a kisbaltát, és otthagyta az erdőst szó nélkül. Parancsolgasson, akinek akar.

Fütyörészve ment hazafelé, közben azonban meglátogatta az öreg csizmadiát, akinek orrán pápaszem volt, és éppen oktatta a kiscsókát, aki a szék karfáján ült, jóllakva és megbarátkozva a helyzettel.

– Mondd, hogy őrmester…, őr-mes-terr!

A kiscsóka ásított.

– Ne ásíts, az apád irgalmát!

Jancsi csendesen megállt az ajtóban, jelezve, hogy nem akarja zavarni a tanítást.

– Talán arra kellene megtanítani, hogy „káplár”, az rövidebb – tanácsolta.

– Nem – rázta fejét a csizmadia –, őrmester voltam. Huszár őrmester.

– Az igaz – mondta Jancsi, aki tudta, hogy Ambrus csak káplár volt, és az is csak trén, aki szekéren ül és nem lovon. – Az igaz – bólintott komolyan –, majd megtanulja. Ez ne tanulná meg? Ez volt a három között a legokosabb.

Ezek után Jancsi elköszönt, mert arra gondolt jövet, hogy a csizmadiát talán reggelizés közben találja, és Jancsi szerette a szalonnát, de a tejet nem szerette.

Ám az öreg pap tejet reggelizett, közben a kiscsóka az ölében ült és szundikált.

– Jó, hogy jössz, Jancsikám. Na ülj le. Nem iszol egy kis tejet?

– Szalonnát szoktam – mondta Jancsi kimérten.

– Péntek van, kisfiam, péntek. Hanem látod, hogy megbarátkoztunk?

– Ez volt a legokosabb a három közül. Azért adtam a tisztelendő úrnak…

– Jó gyerek vagy, Jancsikám. Tudod, először arra akartam megtanítani, hogy: ámen. Egy ilyen kis oktalan madárkától az elég. Ugye, imádkozol te is mindennap, Jancsikám?

– Persze – mondta Jancsi kissé kényelmetlenül –, persze – és arra gondolt, hogy hátha az öreg kisasszonyéknál szalonnát reggeliznek…

– Mama! Mamácska! – kiáltott a vénlány. – Ez az a kedves fiúcska, akitől Oszkárt vettük. Tudod-e, hogy megbarátkozott Pagáttal? Együtt alusznak…

– Mi? – nézett Jancsi bambán.

– Na, gyere csak!

Jancsi elhatározta, hogy hallgatni fog, amíg ki nem derül, ki a fene az a Pagát.

– Hát oda nézz!!

– Csoda – ámult Jancsi –, csoda ez, kezit csókolom – és Jancsi letette a székre a baltát, mert a sarokban ott feküdt egy sárga vizsla, s a kutyán ott trónolt a kiscsóka.

– Mond már valamit?

– Még nem, de…

– Nem kell soká várni – legyintett Jancsi –, ez volt a legokosabb…, de én megyek, kezüket csókolom, mert otthon felejtettem a kenyeret meg a szalonnát. Tetszik tudni, az erdőre megyek fát vágni.

– Péntek van, kisfiam – mondta az öreg néni –, hát te nem tartod a böjtöt?

– Dehogynem! Csak tetszik tudni, mikor nehéz munkába megyek, anyám nem engedi.

– Elvirácska, csomagolj a fiúnak. Nehéz testi munkába megy, neki szabad.

A kiscsóka észrevett egy bolhát Pagát szőre alatt, hát ügyesen kifogta, mire a kutya elnyújtózkodott, Jancsi pedig elhatározta, hogy a csókák nevelését irányítani fogja. Nem lehet az ilyesmit tudni, hátha tényleg beszélnek.

S amint vénült a nyár, úgy okosodtak a kiscsókák. Jancsi megjelent hetenként egyszer-kétszer a tanítványok házánál, a pénteki napot okosan mellőzve; ám akármilyen hideg, üzleti szív dobogott ifjú kebelében, torkán akadt a szalonna, amikor – egyedül volt a konyhában éppen – egy idegen hang megszólalt a sarokban:

– Pagát! Pagát! – mire a vizsla kopogtatni kezdett suta farkával a szőnyegen, mintha azt mondta volna:

– Jelen!

Ezek után már csak legyintett, amikor a csizmadia csókája kissé selypítve ugyan, de elég érthetően kimondta:

– Örr-mesz-terr.

– A kiejtése még nem jó. A papé már a Miatyánkot mondja.

Hát ez nem volt igaz, de Ambrus szeme már az őrmestertől is könnybe lábadt. Akárcsak az öreg papé, aki elmondatta Jancsival az Úrangyalát, és utána egy kis fejtörés után a kiscsóka azt mondta, énekelve, ahogy hallotta:

– Ámen.

Így jött el az ősz, amikor a szabad csókák már csapatokban kóborolnak, és hangos kiáltásokkal hívják gyülekezőre a szétszóródott rokonságot, ám az is lehet, hogy csak az őszi mezőket üdvözlik, hol megérett már a kukorica, édességtől pattan meg a szőlő, s a hulló dió úgy gurul a száraz leveleken, mintha egér szaladna egérlakodalomba.

A három kiscsóka felemelte a fejét, s a távoli hangok megmozdítottak valamit a szívükben, valamit a buksi fejükben, és valamit a szárnyukban. Az ablakra néztek, és vártak.

És megszökött a három kiscsóka. Hiába sírt az öreg kisasszonyka, mosolygott bánatosan a papocska, és ivott háromszor feledést Ambrus mester – mondván, hogy le kellett volna a szárnyukat vágni; megszöktek a kiscsókák, és felkerengtek a csapathoz. Alattuk füstölögtek a kémények, de előttük kitárult a messzeség, a folyók ónszínű pántlikája, az erdők százszínű ragyogása s a vetések hívogató zöldje.

Oda szálltak az erdő mellé, ahol nagy fák várják a sereget éjszakára, s ahol az erdős leselkedett rókára ugyan, de már leemelte puskáját, hogy mérgesen közibe durrant a csapatnak, amikor megállt kezében a puska:

– Pagát – kiáltott valaki, s a hang a csókák felől jött.

– Hát ez meg mi? – suttogta a jáger.

– Őr-mes-terr – recsegett egy másik hang.

A táj üres. A többi csókák is dermedten álltak, és a jáger hátán mintha hangyák mászkáltak volna.

– Á-men – szállt most valami éneklő, öreg hang, mire az erdős keresztet vetett, és nagy zörgéssel kibújt a bokorból.

A csapat felrebbent, s a három kiscsókával együtt nekirepültek a ragyogó térnek, a télnek és tavasznak, az időnek, amiről senki sem tudja, hogy tulajdonképpen micsoda.

A múlt tüzei

A lesgödörben ért az este.

Álmos nyugaton vastag felhők nőttek az ég alján, és láthatatlan öblükbe odahullott az aranyküllős nap. A felhők sötéten bodrosodtak, nőttek, nőttek, mint messze hegyek, melyeknek csúcsán még ott a tavalyi hó, völgyeikben sötétség szorong, és mögöttük a végtelen messzeségben most bukik ősi tengerekbe a világosság.

Mögöttem halkan beszélget az erdő. Suhogás kél az öreg bükkök koronájában, pattanik a gally, zizzen az avar, és a szürkeséggé aszott fényt lassan elnyeli a csend.

Haza kellene menni, hiszen nem látok már semmit, de ha megmozdulok, megdermednek körülöttem a titkos hangok, és megáll az élet, amely most indult volna útjára a sötétség szárnyai alatt.

Riasztva ugrana el a bak, amely nem jött ki, amíg világos volt, de most már biztosan itt legel valahol, és vad vágtatásban inalna a két-három nyúl, melyeket már délután is láttam, amint kivörösödött hátuk a lóherésből.

Hát csak ülök tovább a növekvő sötétségben. A felhők már ideértek, mert nem látok csillagot, és a feketeség már úrrá lett a horizonton is.

Ekkor, mintha a föld alól jönne, dadogó nyelvvel megkondul lent a síkon valahol a harang, és rőt világosság kapaszkodik a nyugati égre.

Tűz van!

Az a rémült pirosság ott az égen ilyenkor mindig megszorítja a szívem, és gondolataim száguldva indulnak meg az emlékezés kanyargó ösvényein.

Húsvéti vakáción voltunk. Korán jött akkor a tavasz, és virágban volt már az erdő, amikor a kocsi bekanyarodott a homokos úton.

A ház csendjét felverte a boldog viszontlátás zsibongása, de csakhamar elszéledtünk körülnézni, hogy megvan-e még az öreg Basa, a komondor, Bikfic, a vizsla, és a többi kedves négylábú barátunk.

Minden a régi volt. A legkisebb öcsém olyan híreket hozott, hogy róka hordja és karvaly tizedeli a baromfinépet. Ez volt még csak a jó hír!

Másnap már hajnaltól felváltva kucorogtunk az erdőszélen, telve gyilkos szándékkal a rablók iránt. A sok baromfi, pulyka, pelyhes csirke, kacsa előttünk szedegetett, de most már bizonyára a biztonság jóleső érzésében.

Végre délfelé engem ért a „szerencse”. Felnézett az égre a kakas, vészesen elkerrentette magát, és egy nagy szürke madár odavágott a csirkék közé. Hogy mi volt ez a madár, sajna még ma sem tudom…

Kiugrottam a takarásból, és oda dupláztam, hol a ragadozó egész alacsonyan imbolygott.

Lett erre kavarodás!

A kutyák őrjöngve rohantak ki, a baromfi kiabált, de madaram rendíthetetlen nyugalommal vitte fejünk felett a csirkét. Újratölteni nem volt idő. Amikor elült a zsivaj, és mentünk beszámolni a lakás felé, csak akkor vettük észre, hogy lövéseim mégsem voltak eredménytelenek. Nem bizony! Elkapott a vadászláz, és se látva, se hallva agyonlőttem a kotlóst és fél tucat csirkét. Szerettem volna a föld alá bújni!

Az „önvédelem” gondolata azonban letorkolta a szégyenkezést, és öcsémmel egy pillantást váltva, a halottakat eltüntettük a legközelebbi bodzabokor alá. Egyúttal a legválogatottabb halálnemeket helyeztem kilátásba neki is, ha a kotlóshalál kiderül.

Öcsém akkor hadapródiskolába készült, így jónak láttam jövendő tiszti becsületszavát is lekötni. Ekképp bebiztosítva visszamentünk helyünkre, várván az elkövetkezendőket.

A lakás felől nemsokára feltűnt nagynénim s egyik unokanővérem, megtudni a lődözés eredményét. Minél közelebb értek, annál inkább éreztem, hogy az „eredmény” lerí rólam, öcsém pedig piros volt, mint a pipacs. Talán nem lett volna baj, ha az anyjukvesztett csirkék nem álltak volna körbe, mint egy bánatos kardalostársaság, és égnek tartott fejjel nem sírdogáltak volna: sip… sip… sip…

– Hát ezeknek hol az anyjuk? – kérdezte nagynéném körülnézve.

Jómagam ebben a pillanatban erős köhögési rohamot kaptam, de öcsém túl intelligensen vélte megoldani a dolgot:

– Elvitte a kánya.

Nagynénim egész életét az erdőben élte le, hát jól tudta, hogy nincsen olyan kánya, mely a kotlóst felveszi, és el tud vele repülni. Keményebb hangon szólt.

– Ha meg nem mondjátok, hova lett a kotlós, szólok édesapátoknak!

A tiszti becsületszó meg lett szegve. Szótlanul mutatott a bodzabokor felé a tiszta kardbojt jövendő méltatlan tulajdonosa. A többi már filmszerűen pergett le. Nagynénim benézett a bokor alá, és láthatólag megdöbbent az eredményes puskázástól. Aztán szigorúan rám nézett, és kinyújtotta a kezét:

– Ide azt a puskát! – És szabályosan a hóna alá csapva, húgom társaságában otthagyott bennünket.

Amikor kellő távolságban voltak, öcsémhez fordultam, ki meglapulva, mint a nyúl, várta árulása gyümölcsét. Amint megmozdultam, elugrott, én meg utána. Az erdőszélen állt egy hatalmas vadkörtefa, melynek odvában lódarazsak tanyáztak. Erre vette az áruló az irányt. Amint elvágtatok a fa mellett, a ki-bejáró darazsak közül egy az arcomba vág, és közvetlenül a szemem alatt megcsíp. Ennek a csípésnek különféle következményei lettek.

Kezem a szemem elé kapva, félig vakon a fájdalomtól, először is belerohantam egy galagonyabokorba, melytől arcom olyan lett, mint a kottapapír. Másodszor pedig délutánra képem a felismerhetetlenségig feldagadt, és szempilláim csak késpengényire nyíltak ki.

Unokabátyám, kivel abban az időben egy kislánynak udvaroltunk, rosszul leplezett örömmel meg is jegyezte, hogy csak attól fél, hogy nem fér el majd a fejem a koporsóban.

Egész délután tétován ődöngtem, közben húgaim a kotlóssal öltek, melyet részint közös költségen akartak kitömetni, részint pedig estére feltálalni vacsorára.

Forrt bennem a tehetetlen düh az egész világ, főleg a darazsak ellen, és estére már készen volt a bosszúterv. Kipörkölöm a darazsakat.

Egy kis papírzacskóba puskaport tettem, azt szalmacsóvába tekertem, és az egészet az odú szájába lökve, hosszú póznával meggyújtottam. Aztán rohanás hazafelé.

Bedagadt szemeimmel alig látva valamit, felbuktam egy tuskóban, de ettől eltekintve simán hazaértem. Percek múlva már ártatlan arccal ültem a vacsoránál. Az ebédlő ablaka az erdőre nyílt, és alig nyeltünk le pár falatot, rőt világosság lobbant fel az ablak üvegén, és valaki tompán elkiáltotta magát:

– Tűz van!

Még ma is csodálom, hogy szívem azt a dobbanást kibírta. Gondolataim zizegve rohanták át az összes gyújtogatási büntetéseket, a tűzbe dobált gyerekektől a statáriumig bezárólag, és rohantunk kifelé.

Künt pedig lobogott, lángolt az öreg pudvás körtefa. Koronája körül ijesztő glóriát vont a vörösség, és a nyers, leveles ágakat sisteregve emésztette meg a tűz. De a tettest hiába keresték.

Azóta, ha valahol az estében ijedt arcát az égre veti a tűz, és távoli harangszó elbicsakló nyelvvel kiáltja a vészt, mindig kigyúl előttem a vén körtefa, és kedves arcokat világít meg, melyek árnyékká váltak azóta, és alig van belőlük más, mint az öreg fából: sok kedves emlék és egy marék hamu.

Akkor is tavasz volt.

Böjti szelek nyargalásztak a berekben, és hideg szél fütyült a kopasz réteken is, akár októberben. A nyurga fák földig hajoltak, repült a tavalyi levél, és apró madárrajokat sodort a szél a magasban.

Éjjelente dúdolt a kémény.

A háztetőn öreg kandúrok költötték boszorkányhírüket, és ijedten rebbent meg szívünk, ha egy-egy lepattant zsindely kerepelve rohant le a tetőről, hangos csattanásával mállva szét a földön.

A kályhatorkok hidegen hozták be a kísérteties hangokat, mert már rég ellobbantak a tél tüzei, és a tavasz még erőtlenül küzdött a fagyzugok makacs hótorlaszain.

Délelőttönként már fényeskedett nap, és a déli oldalakon pompázott a som, de estefelé fehér ködöt lehelt a haldokló tél. Néha vadgalambok jöttek messze délről, megpihentek az öreg tölgyeken, és búgtak egy-egy verset. Ilyenkor halkan nevetett az erdő. Aztán nyújtózkodott, és korhadt ágakat dobott le magáról.

A patak laposra öntött homokpadjain billegetők szaladgáltak, és megnézték magukat a víz tükrében, melyben kéklett a magas ég, és néha még jégdarabokat hozott valahonnan. Túl a parton zizegve hullámzott a sás birodalma, és elnyelte a patakot, mely itt már lelassult, és csendes lett és barna, mint a ráboruló zsombék őszi avarszíne.

Amikor megérkeztünk is, suttogott a szél a síkokon, vörösödött nyugaton az ég alja, s a lovak sörényét felborzolta, farkukat meg zászlóként lobogtatta.

De ki törődött akkor a széllel?

Tíz egész nap állott előttünk. Boldog, szabadságos tíz nap. Zsebeink lyukadásig roskadoztak a flóbertpatronok súlya alatt, a kofferban fényképezőgép és a horgok egész gyűjteménye.

Amikor beértünk az erdőbe, mintha elvágták volna a szelet. Itthon vagyunk. Alig tudtunk elaludni. Még az este szerettük volna lerohanni az egész határt, kipróbálni horgot, puskát és fényképezőgépet. Másnap aztán flóberttal és horgászfelszereléssel nekivágtunk a nádasoknak. Rövidesen kiderült, hogy horgászni még nem lehet, a flóberton meg állandóan veszekedtünk, hogy ki lőjön, ha egy rendesebb madár tűnt fel a láthatáron. Nem is lőttünk semmit. A tanakodás alatt a madár rendesen odébbállt. Öcsém egy mátyásra lőtt, mely vígan repült tova, de ő kijelentette, hogy leesett. Tessék-lássék keresgéltünk a bokrok alatt, aztán otthagytuk a reménytelen mátyással együtt.

A patakparton aztán tüzet raktunk, hogy szalonnát pirítsunk. Ebben egyetértettünk. Flóbert csak egy volt, de nyárs mindenkinek jutott.

Sisteregve csordult a szalonna leve kenyerünkre, és öt perc múlva már egy hang sem hallatszott. Utána elnyúltunk a nádkévéken, és boldog semmittevésben, a holnapi nap szabadságának ragyogásában néztük az eget. Azt hiszem, akkor maradéktalanul boldogok voltunk. Előttünk pattogott a tűz, hallgatagon néztük a zizegő, zúgó nádast, és kovácsoltuk a holnapi napot.

Azt mondja a bátyám:

– Pista, lépj arra a tűzre, mert belekap a kévébe.

– Oltsd el magad – bosszankodtam. – Otthon parancsolj! – Nem volt lelkierőm megmozdulni kényelmes helyemen.

Bátyámat izgatta a tűz alattomos haladása a nádas felé, azért öcsémmel is próbálkozott:

– Sándor, hozzád van legközelebb! Lépj rá!

Sándor, a főalvó, félig már elszunnyadva szólt:

– Majd elalszik.

– Én nem bánom – szólt bátyám –, de ha tűz lesz, ti vagytok az oka. – És lecsukta szemét.

A kis láng pedig utazott szép lassan a nádkéve felé, melyre nem ült senki, mert a tűztől kicsit távolabb esett, és végre a zsombékok közé ért. Csak rá kellett volna lépni, és elalszik. De mi megkötöttük magunkat, és nem mozdultunk. Pedig a lángocska ugyancsak igyekezett. Még fél perc, és éreztük, baj lesz, de nem mozdultunk. A baj azonban fél percig sem várt. Egy szélroham alávágott a kis lángnak, az egy pillanat alatt felfutott egy nádszálon, melynek foszlós héján vígan futhatott, és a nád bugája lobot vetett. Egy pillanat volt az egész. A következőben pedig már tíz szál égett hasonló gyorsasággal.

Hiába volt már minden. Hiába ugráltunk fel, és rohantunk oltani. Hiába trappolt bele Sándor öcsém – a hétalvó – egy nyakig érő kátyúba, hiába ütöttük-vertük egy hosszú póznával az elszabadult bestiát, annál jobban égett. Közben bátyám a nagy izgalomban ötméteres csóragjával ugyancsak hiába vágott akkorát a fejemre, hogy megfordult előttem a világ. Harsogó lángtenger lett előttünk minden. A szél a zsarátnokot átdobta a patak túlsó partjára. Már majdnem körül voltunk zárva, amikor a döbbenetes ijedtséget elnyomta az életösztön. Ki ebből a pokolból! Csúnya akadályverseny volt. Méteres lángokon ugráltunk át, és helyenként már a patakba kellett belelépnünk, hogy meg ne égjünk. Legnehezebb volt a finis. Nem volt már más út, csak a patak. De a pokoli hőségben már az égerbokrok is pattogva égtek. Fejünket kapkodva az égő zsarátnokok elől, ráhasalva a térdig érő vízre, rohantunk előre, de már nem sokáig bírtuk volna. Szerencsére kiértünk. Ott aztán félig megpörkölve, félig megvakulva, füstösen és dadogva az ijedtségtől, összenéztünk. Hát volt is mit nézni!

Bátyám a flóbertot szorongatta markában, de kalapja elmaradt. Sándor öcsém a Kodakot tartotta a kezében, s a Kodakból szépen csordogált a víz. Kormosak voltunk, övig sárosak, és tele békalencsével. Kackiás kis vadászkalapom két helyen is kiégett. És fejemen akkora hurka az ütéstől, mely homlokomtól a tarkómig ért.

Mi lesz most?!

A nádas lobogva égett. Fölötte rikácsolva kerengett ezernyi madár. Az égő perje szállt toronymagasan, és mi borzongva gondoltunk a következményekre. Mint szomorú tűzkárosultak, ültünk, és néztük a reménytelen lángtengert, melyben elhamvadt vakációs jókedvünk, aranyos tíz szabadnapunk, és a hideg futott végig a hátunkon a hazamenés gondolatára.

A rémület odaszegzett bennünket, és homályosan csírázott csak a gondolat: hogy mit fogunk mondani a számonkérés nehéz perceiben.

Bátyám tért először magához.

– Más is meggyújthatta… – szólt, és ránk nézett.

– Cigányok is járnak az erdőn – tettem hozzá, és cipőm kezdtem kifűzni, hogy megszárítsam.

– Ne itt! – mordult rám bátyám. – Vagy azt akarod, hogy itt találjanak, és ránk fogják az egészet?… El innen, de minél hamarább!

Felálltunk, hogy otthagyjuk a gyászos helyet, s ekkor az égerbokrok mellett kibukkant az öreg Herlicska, a vadőr meg a fiatal alerdész.

Amint meglátott, futva indultak felénk, és még ma is hallom az öreg siránkozását:

– Ugye, megmondtam… ugye, megmondtam…

Mi pedig holtra váltan ragadtunk a földhöz, és mozdulni sem tudtunk. Mindennek vége! Gyújtogatásunk következménye még rémesebbnek tetszett. Szerettünk volna a föld alatt lenni.

Az öreg már hozzánk ért, és nem tudtuk megérteni, miért törülgeti rólunk a kormot, miért veregeti hátunkat, miért ismételgeti:

– Szegények, szegények… Ugye, mondtam… ugye, mondtam… – Ekkor ért oda Parrag alerdész.

– Nincs baj? – dadogta. – Nincs baj, ugye, nincs baj?

Bátyám végtelen szomorúsággal intett a ropogó nádas felé…

– De maguknak nincs-e baja? Igazán nem tehetek róla… Herlicska azt mondta nincs benne semmi… Ne haragudjanak. A fene egye meg a nádast… meg kellett volna győződnünk, nincs-e benne senki… Hiszen holnap is meggyújthattam volna…

Hej, mekkorát villant a szemünk! Hogy kisütött a nap! Az öröm olaja kezdett csoronkálni szívünkre, és szerettünk volna lerogyni a boldogságtól.

Bátyám szava jött meg először:

– Ugye, nem a cigányok gyújtották meg? – És igyekezett mérgesen rám nézni, még ma sem tudom miért…

– Nem hát! – lelkendezett az erdész. – Az erdőmester úr elrendelte, hogy gyújtsuk meg a nádast, ha jó északi szél lesz. Már három éve nem volt leégetve, és tele van rókával…

A nádas még este is égett. Izzó parázsözön hullámzott az éjszakában, és az a fénytenger az égre vetette félelmetes fényét. Itt-ott még felcsapott magasra a láng, s mi – mint a gyilkos áldozatához – visszatértünk nézni a tüzet.

Szétszóródtunk azóta. Ki erre, ki arra. De ha tűz lobbanik valahol az éjszakában, és csendes estéken az emlékek parazsa lángot vet a tűnő idők éjszakájában: ott állok újra a nagy világosság partján, és ott állnak velem a többiek is.

Azok is, akik még megvannak, meg azok is, akik már nincsenek azóta.

Az idei szalonkázások

1938

Előre kijelentem, hogy a cím nem fedi a valóságot, sem a témát, amelyről írni akarok. Sokkal találóbban adhattam volna a „Szalonkázási vágyak” vagy „Szerettünk volna szalonkázni” címeket. Mert kijárni ugyan kijártunk, és a környék minden fegyverforgató ifja és véne törte magát, hogy a cím a valóságnak megfeleljen, azonban a nagy igyekezet meddő maradt.

Hiába válogattuk ki három erdő legeszményibb helyeit, hiába mentünk ma dombosabb, holnap laposabb részre, hiába volt egyik nap szél, másik nap csöpögő eső, harmadikon meg ideális szélcsend: az eredménytelenség konokul egyforma maradt.

Reményeink üszke mindennap lángra kapott, és a szétoszlást megelőző cigaretta közben nem mulasztottuk el a szellemes megjegyzést, hogy: „Na, ha ma nem, hát soha!” Aztán elálltunk helyeinkre, és az alkony csendesedő feketesége rátelepedett a reményekre is.

Sehol egy lövés. A feketerigó elfújja a takarodót – nem minden kajánság nélkül –, és mehettünk haza. A társaság öregebb tagjai ugyan néha megállapították, hogy „körös-körül ropogtak a fegyverek” – ez azonban vagy békevilági, vagy háborús képzelődés lehetett… és ma, ha visszapillantok a szezonra, szomorúan kell megállapítanom, hogy a rekordot erdőmérnök barátunk tartja öt darabbal. Megjegyzem, ő négy hétig „ült” az erdőn, és az ötből csak hármat lőtt húzáson. Jómagam – mi tagadás – valami egyet lőttem. Azt is alig találtam meg.

Pontosan megjegyeztem a helyet, ahova esett, és nem hagytam el a helyemet, csak amikor már elsötétedett. Persze – először is – egy galagonyaág majd kiszúrta a szemem. Aztán pedig tapogatva, mint a vak a hajnalt, beletenyereltem földiszedertüskébe, meztelencsigába, friss őzbogyóba, egyszóval mindenbe, amibe egyáltalán bele lehetett tenyerelni – szerencse, hogy kevés ember jár arra –, végre megtaláltam a madaram.

Naplóm, hogy időrendben is összeszedjem az idei szalonkaévad eseménytelen eseményeit, a következőket mondja:

Márc. 10. Ma jelentették az elsőket.

12. Kimentünk a Diósba. Nem sok reménnyel. Mégis meglepett, mennyit láttunk.

Öt darabból csak egyre tudtam rálőni. Ezt az egyet aztán simán elhibáztam. Mondhatnám azt is, hogy alacsonyan jött, hangtalanul és gyorsan, mondhatnám azt is, hogy öreg browningom ki van már lőve, és „kihagyta”, de minek mondjam? Elhibáztam, és pont. Márpedig ha én első szalonkámat elhibázom, az az esztendő szalonkára már fuccs. Ez persze babona, de az vesse rám az első követ, akinek a sok általános babonán felül még nincsenek ilyen privát babonái is.

14-én remek időben voltunk Egerszárban. Hallottam egyet pisszenni, de látni egyikünk sem látott semmit.

15-én a Bocskor-hegyen voltunk. Csendes diskurálás esett arról, hogy a tavasz jobban az elmúlás felé tereli az ember gondolatait, mint az ősz. Olyan a tavasz, mint a vajúdó beteg asszony, akiből igaz, hogy új élet születik, de magában hordja az örök körforgás enyészetbe szálló gondolatait. Az ősz a víg szüretre melódiáit termi, és arra gondol az ember, hogy a tele kamra, gyümölcsök pirossága és kéksége, új bor zamata, halomban csörgő dió és karácsonyra érő sonkák mellett jöhet a tél, a köd, a zúzmara s a csengő szánkókkal mindjárt vadászatok ideje. Akkor lesz igazán otthonná az otthon, ha nagy tuskók zümmögnek a kályhában, és a faluvégen vidáman lobbannak fel a disznóperzselők tüzei…

Régi helyemre álltam. Kettő elcikázott felettem, mely alkalommal sikerült a cakkba lőnöm.

14-től 19-ig nem volt érdemes kimenni, mert olyan szelek voltak, hogy normális szalonka ilyen időben nem húz. A féleszűt meg lovagias vadász nem bántja. De meg úgyis elhibáztuk volna…

22-én hajtás rókára. Jó ilyenkor a sűrűket még egyszer átfésülni, mert itt-ott a koma be szokott számolni vedlésnek indult irhájával. Titkos gondolatunk pedig az volt, hogy talán egy-két hosszúcsőrű is akad. Láttunk is hetet. Pazar sortüzek után kettő megkerült. Engem üldözött a balsors. (Hát nem igaz a babona?) Az első hajtásban kigyalogolt kettő a nyiladékra, tőlem alig húsz lépésre. Amint emelem a puskám, felrebbentek oly közel egymáshoz, hogy mind a kettőt lehozta volna egy lövés is, ha az utolsó pillanatban a puskám végén, túl a két szalonkán meg nem látom két szomszédomat, ki közben átballagott a nyiladék túlsó oldalára…

Búcsúképpen utánuk lőttem, de ki vagyok téve annak, hogy jövőre, ha már fiaikat is visszahozzák, az öreg szalonkák ujjal mutogatnak rám, hogy: „Ez az a bácsi, aki felett bátran elrepülhetsz, fiókám.”

Húsvét vasárnapja. Délután. Lapozgatok az emlékek fakuló lapjain. Némelyik oldal olvashatatlan, a másikon meg az emlékezet előhívója szinte megszólaltatja az eseményeket.

Amint kinézek az ablakon, a homályba hulló délutánon látom, a somogyi réteken virágzó füzek bólogatnak a patakparton, a bíbic kiabálva hintáz a laposok felett, hol a rétek zöldjébe éket ver a sárga gólyahír, és harang kong valahol a messze ment szeretettek és elmúlt idők mind ragyogóbbá, mind elérhetetlenebbé váló túlsó partján.

Húsvét vasárnapja van. Alkonyba hajlik az idő, és már úgy érzem: nincs eredménytelenség, nincsenek hiába megtett utak, lassan széppé válik az idei szalonkázás is, mint minden – ami immáron a múlté.

Áprilisi emlék

Az éjszakában felhők járnak. Túl rajtuk talán pislognak apró csillagok, de olyan sötét van, hogy ez nem is bizonyos. Hideg arcával ott ballag talán a hold is, de halott fénye elfullad a felhők dombján, melyek délről jönnek, és komolyak, mint akiknek küldetésük van.

Alattuk csend. Csak a patak suttog sietős üzeneteket, de ez a csendhez tartozik.

Fekete mezőkön, fekete bokrok közt szalad a patak, és fodrai megcsillannak néha, mint a hajnal ígérete.

Mitől csillog a patak? Talán a beleolvadt hó fehérségét hordja? Vagy napsugaras emlékek vernek vissza benne? Mert a fényt ugyan honnét kapná?

Mindegy. Az éj fekete országában rohannak apró, csillogó vízfodrok, ide súgnak, oda súgnak, biztatnak, simogatnak, és lágy karjaikban a tavasz világosságának hitét hordják. Tudják, hogy a felhőkön túl csillagok vannak, hold van, nap van. Ég van – hát miért ne csillogjanak?

A réten álmos feketeség sóhajtozik, s alatta, mint játék kráterek, vakondtúrások süppedeznek, melyek alá befolyt a víz, és most összerogynak a kis várak, mert a víz még az ilyen kis dombokat sem szereti. Ne nőjön senki a másik fölé: irigykedik, mert belőle hegyek nem nőhetnek. A víz az egyetlen demokrata, aki a szabadság és egyenlőség elvét becsületesen akarja megoldani, s közben kavicsdombokat rak a víz mellé.

A szántáson két nyúl ballag. Baktatásukban gond van és elmélyedés. Majdnem összeütköznek, amikor észreveszik egymást. Az idősebb ijedten néz a kisebbre:

– Halálra rémíted az embert!… Nem tudsz szólni?

A fiatalabb nem tud szólni, annyira megijedt ő is.

– Bocsáss meg – suttog végre –, nagyon elgondolkodtam, de annyi a gond és veszedelem, hogy eszét veszti az ember…

– Hát ez igaz – nyugszik meg az öreg nyúl –, hogy vagy a fiatalokkal?

– Nőnek! Szépek, de a fejem szeretném a fába verni, hogy olyan közel ágyaztam az úthoz… emberek jönnek-mennek… már egészen szívbajos vagyok a félelemtől.

Ekkor megsuhogott fölöttük a levegő. A két nyúl lelapult, és eggyé váltak a földdel.

– Szamarak! – evezett fent tovább egy bagoly. – Nem titeket kereslek, de ettől a sok piszok esőtől elpusztultak az egérkék. – És elimbolygott a falu felé, ahol a magtárak táján még gond nélkül éltek az egerek.

A nyulakba visszatért az élet, és ismét kinőttek a földből.

– Hát élet ez? – panaszkodott újra a fiatal. – Csupa rém az egész világ. Ez is csakolyan zsivány, mint a többi…

– Azt mondják, nem bánt – vélte az öregebb –, bár nem lehet hinni senkinek…

A szántás sarában cuppogva vágtatott feléjük egy nyúl.

– Vigyázzatok – szólt oda rohantában –, a Vörös jár a határban!

A két nyúl elrohant a fészek felé, és zakatoló szívvel takarta be a fiatalokat.

De ekkor már megeredt az eső.

A róka az erdő felől jött, és úgy suhant végig a barázdákon, mint a szél, mely alig érinti a földet. Bundája csapzott volt, orrát verte az eső, és barlangjában családi örömök voltak készülőben. Megrázta magát.

– Még csak ez az eső kellett! Se szimat, se nyom, se fene. Hát nem jobb az ilyen nyavalyás nyúlnak? Nyakig ül az élelemben. Ide harap, oda harap és megvan. Nem fut el előle a lóhere. És még ők panaszkodnak… Hopp, itt nyulak jártak! – És híres orrát rátette a csapára, melyen az előbb a nyulak elloholtak. Az eső szakadt. A róka orra már a földet súrolta, de aztán elveszett a szimat, mert az eső szétverte az otthagyott párákat. Megállt. Leült, és belenézett a feketeségbe, melyből eső született.

Butaság itt keresgélni – gondolta, és elvágtatott a falu felé, hol tudott egy tyúkólat, melyen nyitva van az ajtó, de az udvarban akkora komondor őrködik, mint egy borjú. Veszély, veszély, de a fiatalok maholnap megjönnek. Enni kell sokat addig. Tej kell, erő kell, hogy a nemzedék is erős legyen.

A szérűk alatt az esti füst kesernyés szaga lengett még, és csend volt a faluban, mert hajnal felé járt az idő, amikor a kutyák elmondták már egymásnak az összes kutyapletykákat.

A róka becsúszott a kerítésen, és orra remegve kapkodta össze a szimatokat, melyek hidegek voltak, és hiányzott belőlük a komondor veszedelme. Fülelt. Ez nem rendes dolog! Hol a kutya? Ekkor vékony, sokhangú nyöszörgés ütötte meg a fülét, amitől egyszerre jókedve kerekedett.

– Szóval a kutyaasszonyságnak is kicsinyei vannak? – mosolygott. – Szép dolog, nagy dolog! – És vidáman indult a tyúkól felé, melynek ajtajában kidüllesztett mellel ült a kakas. Aranykarikás szemével vaksin nézett a sötétségbe, honnét a róka sompolygó nesze hallatszott.

– Kakatt… kerrr… Jár itt valaki? – És kinyújtotta nyakát, hogy többet lásson.

– Szegény átutazó vándor vagyok – mondta a róka magában, és leemelte a szép kakast nyakánál fogva. A kakas nem kérdezett többet, úgy látszik, nem volt kíváncsi többé világi dolgokra, a róka pedig kisurrant vele a rét felé, hol ekkor már nehéz ködök jártak, melyek a hajnal ébredését várták.

A róka belerohant a ködbe, mely összefolyt utána, és gomolygott tovább, mintha mit sem látott volna.

Az erdő fái egyszer csak felálltak előtte a ködben. A róka letette a kakast, és figyelt, mert az erdő titok még a rókának is, és veszedelmeket rejt néha magában. De csend volt. A fákról lekoppantak a tavalyi levelekre nehéz esőcseppek, az utakon csak a köd sóhajtott. A róka újra elindult a kakassal. Amikor besurrant az erdőbe, valami madár rebbent fel előtte. A róka megtorpant.

– Ijesztgetsz, nyavalyás! – szuszogta, mert a kakas tollai az orrát csiklandozták, és nehéz volt, mint a só.

A fák némán álltak az éjszakában, és ágas ujjaikkal a levegőt tapogatták, hogy kiterjeszthetik-e már levélszárnyaikat, és virágjaikra nem hoz-e bajt a hajnali dér. De az idő itt van már. A föld küldi az élet nedveit, és erei duzzadásig tele vannak, de a levegő még hideg, s így gondjai vannak a szegény fának. Merjen-e virágozni? Merjen-e levelezni?

A róka nem érzi a fák aggódását. Halkan surran az ismerős csapáson.

A nyiladékon megáll és körülnéz, bár nem sokat látni, de nem lehet soha tudni… baj is lehet…

Az erdő legsűrűbb részébe ért. Itt már nem siet. A szederindák szövevénye alatt átcsúszik, hogy a hasa a földet éri. Igen, nem sok idő van már a fiak érkeztéig. Duzzadt csecsbimbói súrolják a hideg, nedves avart, és arra gondol, hogy nemsokára meleg szájacskák tapadnak rá, és ez nagy gond és nagy boldogság lesz.

Az öreg bükk tövében ott ásított a rókavár szája. Sötéten, melegen. Leült a róka. Letette a kakast, és nézte a bejárást. Itthon van az ura? Körülszaglászta a bejárást. Igen. A levegőben ismerős, meleg szimat lebegett. Felkapta a kakast, és gond nélkül surrant be a várba.

A sötétségben ura szemei világítottak.

– Már féltettelek – mondta kedveskedve –, ilyen állapotban többet nem engedlek messze. Gege népéből hoztam egyet. Még hozzá sem nyúltam. De látom, te sem jöttél üresen… Ügyes és bátor asszonyka vagy. Szép fiaink lesznek… De most együnk. Egyiket megesszük, a másik itt marad neked, hátha megérkeznek a fiatalok, és akkor élelemnek kell itthon lenni.

A barlangban ezután már csak a csontok ropogtak. Azután ez is elhallgatott, és összebújva elaludt a két róka.

…Künn a nedves szántáson pedig lapultak a nyulak. A portyázó róka réme még ott leskelődött a sötétségben, és nem akart hajnal lenni.

Csak a patak csobogott vidáman, és üzeneteket hozott messze tájakról. Fodrai felcsillantak, és becsukták újra szemüket. Apró hullámai megrázták a tavaszi nádszálakat, melyek búsan álldogáltak forgóikkal.

– Mi a bajotok? – susogott a patak. – Ébredjetek! Túl a hegyen most születik a fény, és ti kishitűen gubbasztotok. Hát nem érzitek? Jön a fény, a meleg, a tavasz!

Ekkor vált el a dombok éle az égtől. Az ég magas lett egyszerre, mert elszakadt a földtől, hova az éjszaka feketesége ragasztotta. A dombok gömbölyűek és puhák lettek, mint nagy, lágy kenyerek, tetejükön pedig meleg kezével végigsepert az első napsugár.

És erre megmozdult a rét, a nád, az erdő.

Az erdőben csattogva szólt egy feketerigó, és fuvolázó, lágy muzsikája behullt a rókavárba, hol békén aludt a két róka, és a nótára álmukban megnyalták szájukat; a szántások felett egy pacsirta ájtatoskodott, és hangján világosan meg lehetett érezni, hogy imádkozik.

A barázdákban gondtalan nyúlasszonyságok baktattak, vagy vitorláztatták füleiket, csak úgy megszokásból, ám az is lehet, hogy morzejeleket váltottak egymással; a tavalyi nádszálak is kihúzták magukat a patakban. Kopott zászlójukat odatartották a hajnali szélnek – ki a fodrász tisztét tölti be az erdő és mező világában –, és kacéran néztek a patak tükrébe, mely csupa nevetés volt. Apró hullámgyűrűi is ott karikáztak az öreg nádszál körül, és felszóltak hozzá:

– No, öregúr, kár volt, ugye, szomorkodni?

– Igaz, igaz – bólogatott a száraz nádszál –, de olyan végtelen volt az éjszaka, és én nem magamat féltem, hiszen tudjátok… – És szemérmesen nézett a hóna alá, hol ekkor született harmatos zölden az első nádlevél.

Áldozócsütörtök napján

Allelujás május zengett az erdőkben.

Fények úsztak a levegőben, csillogott a patak, az ég olyan végtelenül magas volt, mint tán még soha, s mégis-mégis végtelenül közel. Egy-egy felhő gomolygó ezüstvitorlával úszott a mérhetetlenségben, és a sok virág kósza illata részegítően telepedett szívemre.

A fű zöld, húsos és puha volt, a vadcseresznye virágos koronájában zümmögtek a méhek, a kakukk flótázott valahol a völgyben, melyből ezer száj és millió virág kiáltotta a magasságokba az élet köszönetét. És mindenütt, ahova a szem ellátott zsendült az áldott vetés.

A föld szíve melegen, fiatalon dobogott.

A bokrok alján bogarak süttették csillogó szárnyaikat, és az öreg fűzfa lelógó gyönge ágait megfürösztötték játékos hullámok, melyek a hegyekből jöttek, és alig tudtak felmelegedni a síkság lassú folyásában.

A réten lepkék hintáztak át, s az ég fényes kékségében ölyvek rótták a levegő járatlan ösvényeit.

Csend van, mégis a színek fénye, az illatok felhőzése, a rügyekben pattanásig feszült terhesség mintha felolvadna egy messze zsongó zúgásban, mint amikor vihar jön messziről, és sóhajtva szánt az erdők taraján.

Vagy tán orgonálnak valahol? Láthatatlan kezek talán évezredes hárfák húrjain szaladnak végig? Vagy a föld szíve dobban halk bongással tengermélységekben?

Nem tudom.

Csak érzem, hogy az örök nász lakodalmán éjfél van, és nemsokára viszik a menyasszonyt az ágyasházba. Most még zengenek az eolhárfák a kökényvirágos domboldalakon. Az édes vágy remegve tárja ki a szirmokat és szíveket, de aztán lehullanak a párták az odaadás forróságában, csitulnak a vágyak, és elsüllyednek a beteljesülésben. Fakulnak a színek, és elszállnak az illatok.

A fészkek árnyán új életek pattannak, és a tavasz tündére valamelyik titkos májusi éjszakán még egyszer végigbolyong az erdei utakon. A virágok felemelik fejüket, apró madárszívek nászról álmodnak, és felsírnak az éji órán, amikor a könnyes szemű kis tündér sóhajtva még egyszer magához öleli a csalitokat.

…Egy törpe szilfa árnyékában húzódom meg, és a tavasz misztériumán tűnődöm. Előttem bóbiskol az uhu. Nagyon jó helyen van. Igazi sátor, sötét, mint a pince, széles kilövéssel.

Most kel fel a nap. Sugarai még hosszú árnyékot vetnek nyugat felé. Alig mozog valami. Előbb egy nyúl baktatott át előttem, olyan sután és vakon, mint akinek súlyos gondjai vannak. Majd nekiment az uhunak. Baglyom nagy szemeket meresztett a szórakozott kanálfülűre, majd harcias állásba helyezkedett. Erre aztán a nyúl elvágtatott.

Megszólal az első szürkevarjú – nekik szól kirándulásom – valahol az erdő szélén. Hangja után: mintha közeledne. Jó tempóban jöhet, mert már egészen közel károg. Baglyom is felfújja magát, és szaporán pislog.

A varjú már felette kering, mind lejjebb, lejjebb…

Uhum szemrehányóan néz felém.

– Na, mi lesz? – olvasom tekintetéből. – Meddig idegesít még ez a nyavalyás? Gyerünk azzal a pukkanással!

Én más véleményen vagyok. Kell ez a kis lárma reklámnak, mert ha mindjárt lelövöm, gyanús lesz a dolog. A varjú egy-két forduló után felül egy mellettem levő száraz fára, és onnét sértegeti a baglyot. Ennél okosabbat nem is tehetett volna! Egy perc múlva már ketten vannak. Aztán hárman. Fújják a riadót.

Most egy karvaly húz a rét felől, és hoz a karmai közt valamit. Sajnos nem tudok rálőni. Messze van. Varjaim azonban, se szó, se beszéd, faképnél hagynak, utána a karvalynak.

Uhum ismét benéz a nyíláson, és szemével azt mondja:

– Hát kellett ez neked? Hagytad rongálni az idegeimet, ahelyett, hogy odapörköltél volna. Nem is tudom, miért jöttünk ki.

Bűnbánóan pislogok vissza.

Baglyom ismét felfelé néz, majd rám. Mintha azt mondaná:

– No most!

Nagy igyekezettel huzakodom lövéshez. Ilyen csendesen csak „rendesebb” madár szokott jönni. Hát nem egy rongyos szürke jött vissza hangtalanul? Amint a nyílás előtt elfordul – nincs tíz lépésre se –, lelövöm. Hát ez fájdalommentes halál lehetett, az bizonyos Egész pamacs tollak úszkálnak a levegőben. Lövésemre nagy károgás körös-körül. De a hangok egyforma távolról jönnek. Hallották a lövést, a pajtás eltűnt: gyanús a helyzet. Jobban is szeretem magasról lőni a varjút, mert ha a pottyanás messziről látszik, rendesen jönnek a komák „siratni”. Siratás közben némelyik sirató is a porondon marad, amire aztán a többi már nem hajlandó ilyen veszélyes szertartáson részt venni.

Baglyom megint jelez. De nem nagy respektussal. Egy vörösvércse jön. Vijjogva támad. Fáradhatatlanul. Nem szeretem, mert fárasztja az uhut. Igaz, az már később feléje sem néz, csak a fejét kapja le a suhogás elől, mégis annyira leköti a baglyot, hogy másra nem figyelhet.

Kidugom a fejem a nyíláson, figyelmeztetve egyébként kedves madaram, hogy egy rendes vörösvércse ilyenkor a mezőn „dolgozik”, és nem lopja a napot. El is vonul nagy méltatlankodva. Még ő volt megsértve, mert visszarikácsolt valamit.

Most azután csend van. Egy-egy károgás hallatszik, de olyan rekedt, öreges hangon, amelynek gazdája valami sokat próbált anyó lehet. Ez ugyan nem jön ide.

Bóbiskolunk. Gerlék jönnek-mennek, csókák kiáltoznak, magasan a fejem felett, s a bagoly most egy pacsirtát nézeget, mely trillázva emelkedik felfelé. Nyugalmas ünnep délelőtt kezdődik. A faluban az ünneplő csizmák most kapják meg a kellő fénymázmennyiséget, hogy azután töméntelen kefecsiszolás után a Mari szeme megakadjon rajta. Mert fényes csizma nélkül nem ünnep az ünnep; legalábbis rendes helyen nem.

Baglyom már nagyon elunta magát. Összehúzódva hunyorog. Talán alszik is már. Levél sem mozdul. A legelő szélén most szállt le két gólya. Uhum is arra fordul. Úgy látszik, érdeklik a piros lábú vitézek. Nem tudom, mit néz rajtuk annyira.

Most látom csak, hogy uhumnak mennyivel jobb szeme van, mint nekem. Nem a gólyákat nézi ő, hanem egy szürke árny imbolyog a bokrok mellett, alighanem héja. Már itt is van. A bagoly felfújta magát, előrehajolva csattogtatja csőrét. Lőni nem tudok még, mert köztünk van a bagoly, s a héja félmagasan jön. Most vág a bagolyra, de olyan kétségbeesetten közel, hogy várnom kell. Most fordul. Aztán – a lyukon egészen kihajolva – lelövöm.

Egy-két fogolymama itt a környéken, azt hiszem, hálával gondolhat rám.

A lövésre újabb varjúkárogás. Ketten jönnek. Szeretnék egy szép duplát csinálni, aminek az a következménye, hogy egyiket se tudom meglőni. Az elsőt elsiettem, a másodikat pedig elkéstem. Valami kis toll hullik emlékbe.

Uhum a fejét csóválja, és igaza van…

Most már aligha jön valami. Meleg kezd lenni, és egy nagy dongó mindenáron a bagoly fejére akar szállni. Az méltatlankodva kapkod feléje.

Jó lenne hazamenni, de valami bágyadt lustaság fog el. Csak gondolataim járnak…

Csupa napfény a határ.

Messze faluk harangjai most kondulnak elsőt misére. Sokáig úszik a mély zengés ködlő messzeségekbe, és magam előtt látom az apró templomokat, hol napsugár táncol az öreg padokon, és megaranyozza a zászlók fakó selymét. Az oltáron égnek már a gyertyák, és hervadó virágfüzérek fanyar, templomi illata száll a levegőben. Egy-egy koppanás kél a kőkockákon, melyet összevissza dobálnak a falak, míg elveszik az örökmécs táján.

A padokban egy-két öreg anyóka ül csak talán, lapozgatva a kapcsos imakönyvben. Nekik igazán elmúlt már minden tavasz…

…Ugye, öreg baglyom, nem illik most már ünnepet rontani? A ragadozók fészektáját is két karjával őrzi ma a csend, ott is aggódó szívek dobbannak…

Filmezés

Mielőtt lefeküdnénk, még megnézem az időt. Szép, csillagos, békés májusi est. A kelő hold már az erdő felett sápadozik, s a hegytetők ködös ezüstben játszanak. Jól van. Holnap jó időnk lesz, tiszta napsütés, ami most mindennél fontosabb, mert filmezünk. Én vagyok a rendező, s a barátom az operatőr.

Nehéz rendezés lesz.

Egy szereplő már bizonyos – itt ácsorog szegény a sarokban –, egy kitömött uhu, de a többi még nem is tudja, hogy játszaniuk kell nekem. A többiek még kint alszanak az erdőben, a Szamos menti öreg fákon, sziklafészkekben, és nem biztos, hogy fellépnek, igaz, nem is kapnak tiszteletdíjat.

A két természetes uhukunyhó már kész. Egyikből fotografál a barátom, a másikból lövöm én a madarat. Nincs itt semmi hiba. Az idő szép…

Barátomnak komoly masinája van. Rendes filmfelvevő gép, és tud is vele bánni. Otthon megtöltötték, s most felajzva várja a szebbnél szebb eseteket.

Nyolcszáz kilométert utazunk ezekért a filmekért, de érzem, hogy megéri. Bemutatjuk majd az érdeklődők előtt, s előre látom a leesett állatokat, a felszisszenést, mi pedig előadást tartunk, hogy kell komolyan uhuzást filmezni, mi tulajdonképpen az uhuzás.

„Mélyen tisztelt hölgyeim és uraim…”

Azaz ne siessünk!

A biztos résztvevő olyan szomorúan bámul rám kopott gombszemével, hogy megsajnálom. Szabad ősi lovagja volt ő is valamikor a sötétbe fulladt erdőknek, és most így játszanak vele.

– Nem játék ez, öregem – vigasztalom –, a tudományt szolgálod, s állatélettani ismereteiket segíted gyarapítani az embereknek…

– Mi közötök hozzá? Mi se vagyunk kíváncsiak az emberélettanra, s amit tudunk rólatok, az éppen elég…

– Nono – intettem le –, talán mégsem vagyunk egyenlőek. Itt a tudomány a fontos.

– Tudomány? Ostobaság! Millió évek alatt kettőt-hármat ha léptetek előre, s minden lépésetek nyomán patakzott a vér… Tudomány… – És elfordult, jelezve, hogy a vitát befejezte.

– Buta bagoly – mérgelődtem, és egy kis lelkiismeret-furdalással néztem puskámra s a kikészített patronokra. Hát hiszen… de azért… szóval mégis. Ha már le van filmezve az a madár, mért ne lőném meg?

Az ablakon már besütött a hold, és távoli, különös lett a való világ, és szomorúan közeli az a kitömött, kopott, öreg bagoly.

Most nem láttam, de a hold ravataláról mintha ő nézett volna rám, utazva a végtelenségben és régen tudva mindent, amit mi kínok és vér árán keresünk, és azt mondjuk rá: ez tudomány.

Alig tudtam elaludni.

Reggel azután más színben látszott már a világ. Színek ugyan nem voltak még, amikor elindultunk, mert szürke derengés ködlött a tájon, de valahol messze károgott már egy szürkevarjú, amikor kitettük a baglyot.

– Aztán jól viseld magad, öregem!

És behúzódott mindegyikünk a saját kunyhójába. A két kunyhó két hatalmas iszalagbokor volt – háttal a napnak –, egymástól s a bagolytól is vagy harminc lépés távolságra. Barátomé talán kicsit közelebb is. Öreg uhuzó vagyok, sok száz ilyen kunyhót csináltam már, de az bizonyos, hogy ezek sem voltak az utolsók.

– Kaar… kaaár…

A szürkevarjú majdnem rászállt az uhura. Nagyon méltatlankodik. Öröm nézni. Már ketten vannak, de a másik hangtalanul repkedi körül az uhut.

Fényképezni még nem lehet, lőni – egyelőre – nem akarok.

Beszállófa közel nincs, így a szürkék barátom bokra fölé, egy cserfára szállnak, és ismét szidják madarunkat. A fa öt-hat méter magas. A két szürke egymás mellett ül.

Intek barátomnak, hogy fogja be a fülét. Azt hiszi, tréfálok.

– Durr!

A varjakat lecsapta a lövés, nekik immáron semmi bajuk, de barátom dühösen mutogat a fülére.

– Mondtam, hogy fogd be.

A lövés hörögve hentergett végig a völgyön, s ettől egyszerre reggel lett. Varjak károgtak fel, titokzatos ösztönnel megérezve társaik pusztulását, szarka cserregett, és a közeli bokorból egy gébics dugta ki fejét, álmosan és dühösen csettegetve.

De fényképezni még nem lehet.

A nap ugyan felkelt már, de ferde sugarai még a reggeli párával birkóznak.

Most csend van. Eszembe jutnak a régi uhuzások, a régi baglyok. Élők, és nem ilyen kopott, szegény múzeumdarabok. Néha három is volt. Egyikkel „együtt éltem” majd egy évig. Bent lakott a szobámban, újságpapírral letakart szekrény tetején, és nagyon jó barátok voltunk. Este az ágyam végén tollászkodott, s amikor azt mondtam: „Tanti, eloltom a lámpát” – és intettem a szekrény felé, ásított, és felrepült a szekrény tetejére. De egész éjjel hallottam, hogy mocorog a papíron, és lesi az egereket. Igen, az egereket. Erdőben laktam akkor, ajtóm állandóan nyitva, hát bementek az egerecskék, és megették a detektívregényeket. Más ennivaló nem volt – szerény egerek voltak, akárcsak én –, így megelégedtek a papírral is. Abból raktak fészket is, és szaporodtak szépen. Miért bántottam volna őket? Szegények voltunk, elnézők és nagyon boldogok.

Tanti azonban hivatásszerűen leselkedett rájuk, ámbár nem emlékszem, hogy egyet is fogott volna.

Egyszer meg négyet is hoztam. Erdélyből. A román vasutas egy délutánt áldozott rá, hogy a baglyokat megtalálja a vámkönyvben, de ott uhutarifa, úgy látszik, nem volt. Végül megegyeztünk pár lejben, s azt mondta: „mehet”.

Igen ám, de akkora volt a láda, hogy a motoros kis paklikocsija ajtaján nem fért be.

– Felkötni! – vezényelt dühösen a vasutas, mire a nagy ládát valahogy felkötöttük az ütközőkre, és így robogtunk be Nyírábrányba.

A magyar vámos először leesett állal szemlélte ezt a bevonulást, aztán a hasát fogta a nevetéstől. De vámtarifa az uhukra, úgy látszik, a magyar vámkönyvben sem volt, és sokáig törte a fejét, hogy mármost mit csináljon.

– Uram – mondtam –, én ezeket a ritka madarakat az Állatkertnek viszem. Ezek kizárólag tudományos célt szolgálnak.

– Ezek valami sasok?

– Igen, persze hogy sasok. Szaporítani akarjuk őket az Állatkertben. Tulajdonképpen államérdek…

A vámos leplezetlen érdeklődéssel hallgatta előadásom, még a szeme is szikrázott a terjedelmes mese hallatára. Aztán nevetett, majd lefordult a székről.

Mit nevet ez az ember?

– Hát akkor természetesen vámmentesek. Józsi – kiáltott ki –, a sasok mehetnek!

Paroláztunk, és beszálltam a vonatba. Néztem ki az ablakon. A vámos is ott cigarettázott, s amikor a forgalmista felemelte a tárcsát, odalépett az ablak alá.

– Jó utazást, uram – intett vidáman –, a mese szép volt…

Még Debrecennél is bután néztem ki az ablakon.

Az emlékeket azonban a reggeli párával együtt elverte a nap. Felkelt immár, és kimosakodott ragyogással nézte a világot.

A földön hatalmas árnyék úszott. Először egy, azután kettő. Aztán suhogva vágott el a bagoly felett egy ölyv. Utána a másik.

– Kiőő… kiőő… – kérdezték vijjogva, aztán mind lejjebb ereszkedve kerülgették a baglyot, most már inkább kíváncsian.

Intettem barátomnak, hogy – lehet!

A gép berregésére nem is figyeltek, sőt az egyik leszállt a földre.

Megráztam kicsit bokromat, mire az is felrebbent, de magasról még sokáig hallottuk vijjogásukat.

A kis lyukon összenevettünk. Jól van. Az ölyvek már megvannak.

Hej, mi lenne itt, ha élő uhunk lenne! De hát élő uhunk nem volt. Mindegy, ez szűz terület, jöhet még más is.

Jött egy szarka.

Rettentő ideges volt.

Aztán mátyások jöttek.

Aztán egy héja. Intettem barátomnak, hogy siessen, mert ez nem vár, de a héja is szépen engedte magát filmezni. Még vissza is jött, de meglőni már nem engedte magát. Mire barátom intett, hogy lőhetek, a héja elvágódott. Nem baj. Szerencse még, hogy idejött, legtöbbször még az élő uhu mellett is úgy megy el, mintha az a világon sem lenne.

Van már héjánk is!

Rágyújtok egy cigarettára, s a füst lassan szivárog ki a sűrű levelek között.

Most újra szürkevarjak kárognak, magasan, de aztán elhallgatnak, és látom, hogy sietve vonulnak a túlsó domb felé.

Hát ezt meg mi lelte?

Ekkor hirtelen sziszegő suhogás hallatszott – átpillantottam barátomhoz – aztán:

– …sssszs… puff… – És szegény öreg baglyunk félig lefordult fájáról, pedig jól odakötöztük. Aztán egy nagy madár lebbent most már kíváncsian föléje, és kétszer is elkerengett alacsonyan fölötte: egy nagy szirtisas.

A gép már régen berreg… Eszembe jut a puska.

A sas aztán mind magasabbra köröz – talán valamelyik bokor mozdult meg a nagy idegességben, vagy a gépet hallotta meg –, és már nem látjuk többet.

Szélesen vigyorgunk össze.

Megérte az út, megérte a fáradozás, kiadás. Kiváló fényviszonyok között, csekély távolságból, csodás felvételek lesznek.

Később megjött egy darázsölyv, aztán egy karvaly.

A karvalyt csak barátom lőtte meg, én elhibáztam.

Vigasztalásul lőttem még egy szarkát.

Ezzel a nap véget ért.

Ki kellett úgyis menni a ledőlt baglyot helyreigazítani, ha pedig már sokáig mozogtunk kint, úgysem jött volna semmi. De hát nem is kellett már. Hatvan méter ragyogó anyagunk volt. Még egy-kétszer kimegyünk valami nádas mellé otthoni tájakon, és kész az előadás.

„Mélyen tisztelt hölgyeim és uraim!…”

Boldogan utaztunk haza.

Éjjel érkeztünk meg, és úgy beszéltük meg, hogy másnap reggel azonnal előhívatja a felvételeket, és telefonál. Vártam egész délelőtt. Nem keresett. Felhívtam én.

– Az igazgató úr elment valami filmügyben…

– Jó.

Vártam délután is. Semmi. Hívtam a lakást. Felesége jelentkezik. Nem tud az uráról semmit.

Végre megszólal a telefon.

– Szervusz! Na mesélj, mi újság? – esem neki.

– Semmi!

– Hogyhogy semmi, megőrültél?!

– Még nem. Az anyag rossz volt, valami régi film. A cég nem vette észre, fényt kapott, vagy tudom is én, hagyj békén…

Még hogy én!

– De öregem…

Levágta a kagylót.

Hülyén néztem a kagylóba, aztán én is levágtam.

A kopott, molyrágta uhu gúnyosan nézett rám a sarokból.

– Na, a ti tudományotok!

Régi dolgok ezek, azóta szegény barátom is tudja már, mi volt a hiba, tud mindent, és találkozott már az öreg bagollyal is abban a világban, amit soha meg nem közelít semmiféle tudomány.

Május

Túlnőtte a nád a vizeket, és zöld náderdő borult a tavakra, melyek egyszerre titokzatosak lettek, mint a mesék, melyeket útra készülő öregemberek mondanak vajúdó tavaszi estéken.

Suhogott a szél messziről. Hozta az esőt. Először csak egy cseppet, aztán kettőt, aztán megszorította a nagy égi spongyákat, és azok elengedték a messziről hozott párákat.

Az eső végigzáporozott mindenen. Megmosta a zsindelytetőket, a templomtornyot és az utakat, melyek andalogva kanyarognak ilyenkor a vetések zöldezüstben hajladozó országában.

A rozs már kihányta fejét, kinyújtotta hosszú lábát. Ha szél mozdul, hajladozva hullámzik, és hangtalanul törik meg a mezsgye gátján, melyet ekével vont oda két szelíd ökör valamelyik márciusi délután.

Azóta nagyot fordult a világ sora, a kopasz mezőket benőtték a vetések, és a vad eltűnt, hiszen búvóhely lett az egész határ. Hajnalban és estefelé látunk ugyan gondterhes fogolypárokat átszaladni a dűlőutakon, és a lóheréből is kiáll egy-egy nyúl billegő füle, de az csak egy pillanat. Amikor ismét odanézünk, eltűntek már a foglyok. A nyúl is lehúzódott, és nem láthatja meg őket, csak aki „felülről érdeklődik”.

Ilyen érdeklődő pedig mindig akad. Most is. Állok a rozstábla szélén, amely majdnem eltakar, és régen figyelem már, hogy a völgyben, az egyik nyárfán madár-e az, amit én annak nézek, vagy valami tavalyi levélcsomó. Ha madár – jó lenne „szóba állni” vele, mert vércsének nagy, ölyvnek meg kicsi, és olyan meredeken ül, ahogy tisztességes madár nem szokott.

A levélcsomó egyszer csak elereszti magát, és héja lesz belőle, amint szokásos lassú imbolygásával elindul a rozstábla szélén. Izgalmas öröm fog el. Ha ebben az irányban marad, itt kell előttem elrepülnie tizenöt lépésre. Akkor pedig…

Számolom a másodperceket, mert a fejem kidugni nem merem. Most lehet a tábla közepén…, most kétharmadán…, most…, na, mi az? Nagyon óvatosan felegyenesedem, eltűnt a madaram. Kiszaladok a sarokig. Sehol semmi! Lehetetlen! Hacsak… a rozs mellett ritka lóher. A lóher egy helyen mozog. Tőlem talán hetven lépésre…, ott kell a gyilkosnak lenni. Talán éppen öl valamit… Gyerünk!

Meghajolva rohanok a mozgás irányába. Amikor jó lőtávolba érek, lassítok. A lóher hol hevesebben, hol pedig lassabban mozog. Már csak húsz lépés. Tizenöt… Felemelem a puskám, de nem merem még hinni, hogy a héja van előttem. Pedig az volt. Tépte a foglyot, s amikor meglátott, látszólag azon gondolkodott, hogy otthagyja-e a zsákmányt. Kegyetlen szemeiben semmi félelem, inkább valami kemény düh, valami elszánt harag.

– Mit akarsz? – nézett rám. – Ez a falat az enyém. Megszereztem ősi jogon. Élni akarok, és fiaim lesznek. Nem félek tőled. Nem! Ölj meg, ha erősebb vagy, de a zsákmányt nem adom. Két napja éhezem, mert elbújt az élelem, és most, és most enni akarok. Érted? Enni!

Néztük egymást. Engem megbűvölt és szinte meghatott ez az elszánt vadság, halálos konokság és a harc csúfos egyenlőtlensége.

– Na, repülj, madár! – mondtam, de isten látja lelkem, semmi harag, semmi bosszúvágy nem volt már bennem, amikor öreg puskám eltörte a levegőben.

Persze, a foglyon már segíteni nem lehetett.

Hazavittem a két madarat baglyomnak, melyet most tanítgatok. Először a foglyot adtam neki, melyet azonnal „munkába vett”. Délutánra már nem volt belőle semmi.

Elővettem hát madaram T fáját, és a kunyhója előtt egy kis mozgásgyakorlatot végeztünk, a baromfitelep nem kis riadalmára. A bagoly már elég intelligensen mozog, repdes le-föl, így elhatároztam másnapra a végleges „hivatalba iktatást”.

Új bagoly szerencsét hoz – gondoltam, és talán megtörik a hároméves jég, mely egypár vöröskányával üldöz, melyek szinte babonás szerencsével kerülték el eddig a sörétet.

Hosszú lenne azt a balszerencse-sorozatot leírni. Az igazság mindenesetre az, hogy az egyiket, melyet a jobb szárnyából hiányzó két evező-tolláról jól ismerek, háromszor hibáztam el, olyan könnyű helyzetben, amikor úgy keringett a bagoly fölött, mint egy tehén… (Én ugyan repülő tehenet még nem láttam, de ha lenne, az biztosan úgy repülne, mint ez a kánya.)

– Most gyertek hát – legénykedtem a kunyhóban, és összekacsintottam baglyommal (ki olyan szépen viselkedett, hogy kedvem lett volna megölelni). Látszólag örült a kurta szabadságnak. Megsuhogtatta szárnyait, megrázta buksi fejét, és nagyokat pattintott csőrével, valami láthatatlan ellenség felé.

No persze. Az ölyvek nem tagadják meg magukat. Most is elsőnek támadtak. Mint a gránát, suhog el egyik a kunyhó felett, és szinte súrolja a baglyot, melyet először ér életében ilyen támadás. De azért jól állja a sarat.

Lelapul fáján, szárnyait széttárja, és fúj az ölyvre, mint egy macska. Valahogy azért nem veszi komolyan a dolgot, és nem tart az ölyvtől, mert akkor leugrana a földre. Sőt! A második rohamnál már felágaskodik, és szárnyával csap feléje. Erre már a másik ölyv is odasuhog, és vijjogva támadják baglyomat. De a kolléga nem ideges. Le-lekapja fejét, de nem fél. Hagyom az ölyveket, hiszen őket úgyse bánthatom, hadd csináljanak egy kis reklámot. Hangos vijjogásuk, keringésük majd csak hoz valamit.

– Kár…, káár… – trombitált egy szürkevarjú. Nekihuzakodom a lövésnek; de hol a varjú? Pedig egészen közel szólt. Végre meglátom, de nem lövök, mert a szürkevarjú egészen szokatlanul leszállt a bagoly előtt a földre, háttal felém, és úgy károg a bagolyra. Kedves kép. A bagoly kerek, nagy szeme mintha azt kérdezte volna:

– Ki vagy te, és miért kiabálsz?…

Az ölyvek leszálltak egy kis fára, s most ők is csendesen nézik a jelenetet. A varjú károgás közben bókol, és mivel látja a bagoly csodálkozását, közelebb megy hozzá, hogy jobban megnézze az idegent. A bagoly ezt félreérti, mert felborzolja magát, és fúj. Erre a varjú is dühbejön, és felrepülve csúnyán szidja a baglyot. Ennyi zenebona egyelőre elég. Még csak puskám tett pontot erre a felvonásra, a varjú pedig azt mondta: totty.

A nagy durranásra az uhu majd leesett a fájáról, az ölyvek pedig elszárnyaltak. Rágyújtok. Csend van. A cigaretta füstje lágy foszlányokban suhan ki a nyíláson, és a kunyhó szalmaoldalából előbújik egy kis egér. Bátor kis fickó. Fel s alá sétál az egyik tartódorongon, s apró fekete szemei csak úgy ragyognak. Vagy vadász az ember, vagy nem vadász. Meg akarom fogni az egeret. Puskám lassan letámasztom, és kezem csúsztatom a „vad” felé. Hopp!

A kis egér még talán ma is jókedvű… Belemarkoltam egy szögbe.

Közben az ölyvek visszajöttek, én meg mérgesen szopogatom a tenyerem. (Vén szamár! Kell neked egeret fogni?…)

Szidom az ölyveket is. Menjenek a fenébe. Tisztességes ölyv ilyenkor vagy a fészkét tatarozza, vagy egerészik…

Unottan nézek ki a nyíláson, hogy nem unják-e még az ostromot, amikor kezem reflexszerűen kap a puska után. Az ölyvek között ott imbolyog a vöröskánya. Egész közel. Szép madár. Erősen horgas csőrét tisztán látom. Még valami gondolattöredék is megindul bennem, hogy: a bagoly… szerencsét hoz – aztán meghúztam a ravaszt…

Húztam, húztam, húzogattam – közben a kánya majd rászállt a bagolyra, de a závárzat meg sem moccant. Lebukom a nyílás előtt, és görcsösen ismétlek. Zörög ez az átkozott puska, mint egy traktor… No, most! A kánya már észrevett valamit, mert felfelé vitorlázik, de még mindig jó lőtávolban van. Egészen kihajolok, most már, ha észrevesz, sem baj…

Hát ez igaz! A vágyak madarára még csak rá sem lőttem, mert puskám teljesen elakadt. Hiába! Ezt a madarat nem nekem szánta a sors. Valahonnét, talán még a körvadászatok alatt egy 16-os patron került az én 12-eseim közé. Ez jutott valahogy a tárba. Az adogató ugyan feladta, de a töltény teljesen becsúszott a csőbe, sőt az ismétlésnél még egy másik is rászaladt.

Néztem a madár után, és morogtam öreg átkokat, mert tudom, hogy attól még egészségesebb lesz. Aztán kirúgtam a kunyhó ajtaját. Gyerünk haza. De azért nem mondtam le teljesen a kányáról. Meglepetés mindig érheti az embert, és én már mindenre el vagyok készülve, még arra is, hogy – meglövöm.

Délfelé jár az idő. Erdőn visz át utam. Nem zizeg már a lábam alatt a tavalyi avar, mert húsos fűszálak nőttek rá, és én csak lépegetek csendesen a Május allelujás országában. Süt a nap, vidám üzeneteket kiáltanak egymásnak örökké legény kakukkok, és szólnak a búbos bankák is valahol a legelő szélén, hol új pásztorok és új nyájak ballagnak az öregek nyomán be a májusba és ki a májusból.

Csupa békés zsongás az erdő. Jó lenne itt maradni. Lefeküdni a galagonya virágos sátra alá, megmarkolni az időt, megállítani a felhőket, álmokat és éveket.

Megvárni még az estét, amikor gyermekszavú kis harangok csilingelnek a bokrok alján, hol pettyes hátú katicabogarak a toronyőrök. Amikor az alkony selymes árnyai magukhoz ölelik az erdőt, megrántják a kis bogarak a pókháló kötelet, és kling-klang, megszólal a májusi erdők harangja, a gyöngyvirág.

Aztán megvárni még a holdat, mely nem hideg ilyenkor, és meglesni öreg titkokat, melyeket idehoz, de el is visz magával az öreg menyasszony, a hűtlenül is hűséges, magát csak mátkacsókra kínáló, gerleszavú – Május.

Ádám

Nehéz álmom volt. Érettségiztem. A kihúzott tételt gombóccá gyűrtem markomban. Valami lázas meleg ömlött be az ablakon, künn szomorúan flótázott a sárgarigó, és az elnöklő tanár túlvilági hidegséggel nézett rám. Talán azt akarta mondani: – Köszönöm, elég… – amikor megzörgették az ablakom.

– Hajnal van!

Fáradtan, összetörten, de boldogan ébredtem. Akadozó emlékezetem előhozta a tegnapi napot, a terveket, és lassan kiderült, hogy az érettségi rémével immár kilenc esztendeje megbirkóztam. Nem mondom, hogy egy kis gáncs nem volt a dologban – bizonyos puskák révén –, de tény, hogy nyolcesztendős kínzóm fekve maradt a porondon. Erről a puskáról eszembe jutott a másik, mellyel ma uhuzni akarok, és gondolataim mindjárt egyenesbe jutottak.

– Tessék beengedni – zörgött az előbbi hang.

Eltámolyogtam az ajtóig, és beeresztettem uhuzásaimban hűséges kísérőmet: Ádámot. Ádám tulajdonképpen bognár volt, de nála jobban nem ismerte és nem szerette az erdőt senki. Nem volt valamirevaló fészek, odú, kotorék az erdőn, melyről ne tudott volna, és órákig elnézte a játszó kölyökrókákat vagy a fiaihoz ki-be szálló csókákat, anélkül, hogy megzavarta volna őket. A vad nem kellett neki, csak – nézni. Később, amikor bizalmas lett, mindig így kezdte:

– Elmondanék valamit, ha senkinek nem szól…

Vasárnapjait mind az erdőn töltötte, és ilyenkor este bezörgött hozzám:

– Megtaláltam a hollófészket! De ne tessék ám rájuk lőni…

Akkor is boldogan szedte össze a cókmókot. Szidta öreg baglyomat, mert nem akart lemozdulni a szekrény tetejéről, bár nagy érdeklődéssel nézte a készülődést.

– Igazán lejöhetnél, öreg boszorkány – korholta. – Éppen neked való idő van odakint. Sötét, mint a szurok.

Tanti aztán fújva és méltatlankodva beugrott a vászonkosárba. Indulhattunk. Keleten mintha halványabbak lettek volna a csillagok, de egyébként vak éjszaka volt. Csendes, langyos nyári éjjel. A pusztán néha éretlen kakasok idétlenkedtek vékony kukorékolással, néha álmosan vakkantak a kutyák, de hangjukban benne volt, hogy inkább formaság az egész…

Mi meg fel, a dombtetőre.

Az alig világító gyalogút fürgén szaladt el alattunk. Lassan bokrok és fák nőttek a derengésből, és a sötétség lefolyt a völgyekbe. Virradt.

Hamar helyünkön voltunk.

Ádám már tegnap megcsinálta a kunyhót egy nagy galagonyabokorban.

Kieresztette Tantit, és eltűntünk a bokor alatt. Vadászszékem arasznyira süppedt a puha humuszba, melyet aligha zavart valaki, mióta ez a szép nagy bokor szinte fává erősödött.

Haladt az idő. Az árnyékokból színek lettek. Világosodott.

Tanti megsuhogtatta szárnyait, megrázta buksi fejét.

Kár…, káárr…

Összenéztünk Ádámmal, ki megdörzsölte markát, mint a gazda jó aratás előtt… Ma jó napunk lesz.

Tanti már felfelé nézett, és fejét forgatva kísérte az első szürkevarjút. A varjú nagy patáliát csapott. Azután jött még egy hozzá. Meg még egy. El-elsuhogtak a nyílás előtt, aztán leszálltak az öreg körtefára, és onnét szidták a baglyot. Voltak már heten.

Szegény baglyom azt sem tudta, melyikre figyeljen, mert a fán ülők közül egy-kettő mindig fölibe lendült, és úgy csaptak rá, mint az ölyv. De akkorra már zengett az egész domboldal a méltatlankodó károgástól. Ki vékonyan, ki vastagon szidta az uhut, és a vadkörtefa egyik száraz ágán már alig fértek el.

Ádám csendesen oldalba nyomott, én meg felemeltem a puskám. A párás reggelben zúgva dongott a lövés, és Ádám csendesen súgta:

– Hat.

Lövésemre őrült zenebona. Tanti leugrott fájáról, és a földről nézte, szétterjesztett szárnnyal, nagy mérgesen a visszatérőket. Mert jöttek a varjak, mintha eszüket vesztették volna. A domboldalon volt a fészkelőhelyük, és most röpítették kis fiaikat. A tapasztalatlan idei szürkék egészen megvadultak, és már újra ott örvénylettek a bagoly felett.

Kissé kihajoltam, és ismét leszólítottam kettőt, melyek hangos puffanással értek földet. Erre csend lett. Fél percig.

Kaar…, kvaarr…, szólt megint a riadó. Ez valami sokat próbált előharcos lehetett, amint mély hangjáról megállapítom… Jó magasan van.

Durr…, totty…

Ádámnak csillog a szeme és szája, nevetősen elhúzva a megelégedéstől.

A károgás nem ült el, de most már messzebbről szidják a baglyot. A nap felért már a dombok tetejére, és sugarai a fák koronáját súrolják. A szomszéd faluban most hajt ki a kanász. Halkan ér ide a kürt búgása. Szépen cifrázza…

Ádám megint meglök. Egy karvaly ül a fán. Tanti behúzott nyakkal nézi. A karvaly is megkapja a maga porcióját, és odahull a varjak közé.

Lövésemre újra fellángol a varjak harci kedve. Egy már megint a fán ül. Nem bántom. Hadd lássák a komák, hogy nincs itt semmi baj…, és hadd jöjjenek. Tanti felfelé néz. Csókák forgolódnak felette, kíváncsian kiáltoznak, beszélgetnek:

– Ki ez a furcsa idegen? – kérdik. – Jaj, de csúnya! – és odábbállnak. Varjam is elhallgatott a fán, és csendben nézegeti a baglyot.

Csett…, csett…, csettcsett…, egy őrgébics billeg a bokron, és odavan a csodálkozástól. Majd egy másik csatlakozik hozzá.

– Csett…, csett…, hallott már ilyet, komámasszony? Majd a hideg lelt ki, mikor kibújtam, és megláttam ezt a zsiványforma csavargót. Jó lesz a fejére koppintani.

Nem is hagyják nyugton szegény baglyomat. Megéri, hogy kapkodnia kell a fejét, hol az egyik, hol a másik csap hozzá. Tanti fúj, és nagyokat pattint csőrével. A gébicsek rá sem hederítenek. Varjam a fáról nagy érdeklődéssel nézi a gébicsek munkáját. De én már meguntam. S szegény varjú issza meg a levét. Lelövöm, hogy ez a két komisz gébics odábbálljon, s ne kínozza az uhut.

Most aztán csend van.

Ádám kint motoszkál, és összeszedi a lehullottakat. Nyolc szürkevarjú, egy karvaly. Úgy látszik, bokorba is esett, mert tíznek kellene lenni.

Tanti bóbiskol, én meg előveszem a tarisznyát. Reggelizünk. Szalonna, kenyér. Ádám üvegben tejet húz elő, én meg egy kis szilvóriumot.

– Megkínálnám, Ádám, de tudom, nem szereti. – Legyint a kezével.

– Nem szabad.

Ádám tüdőbajos. Vértelen arcába csak akkor csap fel az élet, ha valami szépet lát az erdőn.

Másfelé nézek. Nagyon sajnálom. Vajh ki tudja, hátha ezek a lelkes szemek nemsokára szomorúan csukódnak le a föld fénytelen éjszakájába.

Hamar végzünk a reggelivel. Egy cigaretta, és maradéktalanul boldog vagyok.

Kétszeresen ragyogó vasárnap van. Egyszer a kalendáriumban és egyszer a szívemben. Méhek döngnek az apró virágokon, és olyan vidámakat rikkant a mátyás valahol a vágásban, hogy abból is érezni: ma ünnep van.

Ha a baglyok horkolni tudnának, Tanti most horkolna. Összehúzta magát karcsúra, és szunyókál. Megrázom kicsit a bokrot, erre felnyitja a szemét, de még jobban begombolkozik.

De mindjárt ki is húzza magát. Valami jön. Készen várok.

Egy szalakóta. Odacsapott a bagolyra, és most felült a vadkörtefára. Ragyogó szép madár. Opáloszöld tollai csillognak a napon, s amikor kiterjeszti szárnyait, olyan, mint egy ékszer. Szinte trópusi.

Baglyom most felfújja magát. Szárnysuhogás. Nagy árnyék húz el felettünk. Mire újra a fára nézek, már egy ölyv ül a „zöldkánya” helyén. Testes madár, úgy látszik, nem tudja, mi a teendő, mert tanácstalanul nézi baglyomat. Bezzeg a párja…

…Kiüü…, kiüüü…, sss…, puff!

Tanti odacsap a szárnyával, és majd leesett a fájáról, amikor az ölyv rávágott. Most már ketten suhognak a bagoly felett. Baglyom háromszorosára nőtt, úgy felfújta magát. Pattogtat a csőrével, szárnyaival egyensúlyoz, de az ölyveket ez egyáltalán nem zavarja.

Félek, hogy még összeakaszkodnak, hát megrázom kicsit a bokrot. Az ölyvek erre kicsit feljebb repülnek, aztán leszállnak a körtefára. Gyanakodva nézik a bokrot.

Tanti szeme rajtuk. A nagyobbik, valószínűleg a tojó, múzeumi példány. De sok egeret elpusztíthatott ez, hogy ily nagyra nőtt. Szeretném megsimogatni…

Tanti más véleményen van; még mindig fúj feléjük. De az ölyvek nem reagálnak. Nem bíznak bokromban, s amikor azt újra megrázom: ijedten elrebbennek.

Varjúkárogás közeledik.

Ez úgy látszik, nem volt itt a reggeli nagy riadalomnál, mert szépen köröz a bagoly felett. Szépen el is hibázom. Duplára!

Varjam ijedten vitorlázik el.

Visszanézek Ádámra. Legyint a kezével, mintha mondaná:

– Nem lehet mindent meglőni.

Megint csendes a tájék.

Túl a réten néha kolomp kondul. Az ölyvek magasan körözhetnek, mert vijjogásuk alig ér le ide.

Ádám füzérbe köti az áldozatokat. A varjak legnagyobb része idei. A karvalyt nem köti hozzájuk. Az már nemesebb madár. Igaz, csak akkora, mint egy mátyás, de mégis…

Alig figyeltünk az uhura. Amikor kinézek, látom, hogy valamit, ami még messze van, nagyon figyel. De nem látok semmit. Ádám hol itt, hol ott nyitja szét óvatosan a lombsátort, s egyszer csak megmarkolja a kezem, hogy majd felkiáltok. Egy óriási madár jön felénk, mozdulatlan szárnyakkal. Mi lehet…, mi lehet: kalimpál a szívem. Ádám keze, mint a vaskapocs, szorítja a karom, s a madár veszedelmesen közeledik. Hófehérnek látszik alulról, s akkora az árnyéka, hogy szinte ijesztő. Amikor megfordulok, Tanti hanyatt fekszik a füvön, csak hatalmas karmai éktelenkednek fölfelé. Most ért fölém a sas – mert annak gondoltam –, most vág a bagolyra, de már nem ért el odáig. Öreg tizenkettesem levágta, hogy összecsuklott a levegőben, és nagy zuhanással ért a földre. Aztán kirohantunk.

Ádám felemelte a hatalmas madarat magasra, de szárnyai még úgy is földet értek. Nem értette meg, miért nem örülök jobban neki. Hát sasnak sas volt, de azoknak a legártatlanabbika. Kígyászsas.

Igyekeztem magam megróni, hogy hasznos madarat lőttem, de ez teljes mértékben nem sikerült. Mégiscsak sas…

Ádám odavolt a boldogságtól. Sast lőttünk!

Hosszú póznára akasztotta összekötött lábainál fogva, és hazafelé százszor is elmondogatta:

– Kitömetjük…, ki bizony,

Így vonultunk be a pusztára.

Elöl Ádám az uhuval, egy füzér szürkével és a póznán himbálózó sassal. Egyesek ugyan a sokkal szürkébb kígyászölyv névvel illetik madarunkat, de ezt Ádámnak meg sem merem mondani.

– Ami sas, az sas!

A puszta legszélső házában lakott Ádám. Felesége az ajtóban állt, amikor Ádámmal nagy büszkén elléptettünk a ház előtt.

– Ugye, gyönyörű madár? – lelkendezett Ádám megállva.

Az asszony duzzogva nézett az urára.

– Mindig az erdőt bújja – dohogta –  –Jobb volna, ha már megcsinálná azt a bölcsőt… Két hete ígéri…

Ádám fakó arcára valami szégyenlős pirosság futott…, összenéztünk, ballagtunk tovább.

Pár lépés után Ádám elmosolyodott:

– Az asszony nyilván nem ért hozzá, mert ami sas, az sas!

Június a berekben

A széles csónak árnyéka hullámokat hengerített a víz csendes tükrére, de aztán elsimultak a fodrok, a tükör kisimult, és megláttuk magunkat benne.

Nyár volt akkor, talán dél, de harangszót nem hallottunk, óránk nem volt, mint ahogy naptárt sem néztünk, mert a kalendáriumot csak télen veszi kezébe az ember – mondta Matula, öreg csőszünk, aki egyébként nem ismerte a betűt, és unokájával olvastatta fel a jövendőmondó kénköves rémlátomásait. A szörnyű jóslatokat aztán elmondta nekem.

– Ez aztán tud… – bólongatott.

– Csak nem hiszi el ezeket a sületlenségeket, Matula bácsi?

– Hiszi a fene! – mondta derűsen. – Jövendűni én is tudok, csak így rigmusba szedni nem…

Ezek jártak eszemben, amikor csendesen kihasaltunk a csónak elejére, és az öreg feje odacsúszott az enyém mellé, a víz zöld kristálytükrében.

A víz mélyén pocakos csibor szánkázott, és két keszeg pipálgatott a nádtorzsa mellett, lassan lebegtetve úszóikat. Később egy kis csukát is megláttunk a másik oldalon, de lustán feküdt ez is, mert meleg volt nagyon, és a keszegek amúgy is messze voltak.

Csend volt, és a nyári nap békessége fényben és árnyban rátelepedett a vizekre. Előttünk egy kis sík víz, ide vártunk valamit beszállni, hogy szólhasson a puska, de a tisztáson csak egy kacsa sétáltatta apró fiait.

Egyszer csak megszólal Matula:

– Gyere csak… kutya!

A kiskacsák egyszerre eltűntek a tisztásról, mert egy jókora sikló vonaglott felénk, magasra tartott szájában vergődő kis hallal.

– Gyere csak…

Jött is a sikló szépen. Mi szemrebbenés nélkül vártuk az árnyékban, közben Matula hátranyúlt a nádvágó sarlóért. Kezét lassan kinyújtotta, és amikor a kígyó elénk ért, meglódult a sarló… Ezek után pedig a kígyó nemcsak a haltól, de fejétől is kénytelen volt megválni.

– Ne, kutya! – kárörvendett az öreg. – Halat pusztítani, embert csábítani?!

Ebből látható, hogy ha olvasni nem is tudott, de a bűnbeesésről és a kígyó kerítő tevékenységéről alapos fogalmai voltak.

Ekkor ijedten kiáltott valahol a nádirigó, és Matula szó nélkül kezembe nyomta a puskát.

Egy héja jött felénk. De milyen alacsonyan! Túl alacsonyan… öreg tizenkettesem egész utat vágott a ránk boruló nádban, és a héja könnyed libbenéssel, szinte lenézve állt odébb.

– Elment – dühöngtem.

– Majd visszajön.

A lövés moraja még ott bujkált a nagy nádas fölött, és a héja máris felbukkant újra. Himbálódzva, súlytalanul, mint a lepke.

– Most aztán vigyázzon!

Vigyáztam én, de nehéz volt lőni a nád alól, s ehhez mérten mérgesen elhibáztam a madarat.

– Most aztán pipálhatunk – köpött Matula a vízbe, s ebben, úgy éreztem, benne volt lövőtudományomról való véleménye is. Az öreg ugyanis a pipázás mellett bagózást is folytatott, és tömény nikotinoldatot sercintgetett a vízbe. Csodálom, hogy a halak nem fordultak fel tőle.

Közben elült a lövések zaja, megnyugodtak a nádi kedélyek, s a napsütés ragyogó csendjében megszólalt újra a nádirigó. Feledtem már én is a hibázásokat, új töltényeket dugtam a puskába, és Matula is figyelve hunyorgatta cinikus, zöldes szemeit.

Egyszer csak hirtelen felemelte ujját, háta mögé mutatott.

– A…

De már akkor én is hallottam. Valami sistergő zúgás közeledett felénk, s én feszült idegekkel kaptam fel a puskát. Oldalt, irtózatos iramban közeledett egy kacsa, és utána valami, amit nem ismertem meg. Elfeledtem, hol vagyok, elfeledtem mindent. Előrehajoltam, és az összecsapott gomolyagba belelőttem. Azt még láttam, hogy zuhannak lefelé, aztán a lendülettől és izgalomtól elkapva, egyszerűen – kiléptem a csónakból.

Matula ijedten kapott utánam, de nem lehetett akkor már engem megállítani… A víz jó mély volt, a puskát elengedtem, és igyekeztem felfelé. Amikor felbukkantam, Matula elsősorban is a puska után érdeklődött, és csak úgy ímmel-ámmal segített a csónakba. Talán azt várta, hogy a homlokomra ütök: „Ja persze, a puska!” – és megyek vissza a víz alá puskát keresni.

– Majd kipiszkáljuk… Látta? Mind a kettőt lelőttem…

A víz nagyon lassan tisztult le, és fél óra is beletellett, amíg a puskát kihalásztuk. Csöve tele iszappal.

– Ezt most kipucoljuk. Ifiúr, vetkőzzön le! Hűs lesz ruhában.

– Madaraim meg elmerülnek, vagy elviszi valami…

Nem lehetett velem beszélni. Matula rántott egyet a vállán. Hát akkor menjünk.

A sík vizeken egy kis szél járt, és a tocsogós, iszapos ruhában fázni kezdtem. Nem baj! Csak a madarak legyenek meg! Majd aztán levetkőzöm. Közben egy nádlevél jól megvágta a fülemet. Sziszegve kaptam oda, és Matula mindjárt tudott egy esetet: komája fiával történt, hogy csontig vágta kezét a nád… de pipaszutykot tettek rá, és három nap alatt nyoma se látszott. A fülemre is ezt kell tenni. Most éppen van a pipájában, mert már régen tisztogatta.

– Majd később, Matula bácsi…

Először a kacsát láttuk meg. Széttárt szárnyakkal feküdt a vízen, mellette nem messze a másik. A szélvészes torna a levegőben véget ért. A szárnyak örökre megtorpantak, s az élet elreppent.

– Mi ez? – Forgattuk a madarat. Nemes, szép feje lecsukott szemekkel is vad és elszánt maradt, és csak odahaza tudtam meg, hogy kerecsent lőttem.

Óvatosan tarisznyába dugtam, amikor megint az előbbi rétihéja jött felénk. Ez úgy látszik, minden lövés után visszajött kíváncsiskodni. A puska tele iszappal, Matula dörmög:

– Mondtam, hogy pucoljuk ki…

– Fázom, Matula bácsi…

– Itt ez a rúd. Tolja egy kicsit a ladikot, az jót tesz.

Úgy mentünk kifelé, mint a csiga. Az irdatlan csáklyát is alig bírtam el. Hát még a csónak! Mire kiértünk, már nem fáztam. Elállt a szél is. Ruháimat kiteregettük a parton, én pedig beleástam magam a forró homokba, és izzadtam.

– Most megy ki a fázás – mutatott Matula gyöngyöző homlokomra –, de meg könnyen is gyógyul, aki még márciusban van…

– Márciusban?

– Persze! Az ilyen legényke még márciusban van, akármit mutat a kalendárium, a magamfajta vénember pedig… – gondolkodik egy kicsit – novemberben. Se levele, se virágja, se nótája, se szeretője. Egy kis tűz, egy kis pipa, aztán semmi. Elmúlik az is…

Körmével egy fűszálat piszkálgatott, és engem a nyár dús ragyogásában megcsapott valami őszi szomorúság. A nagy nádas fekete buzogányai úgy álltak, mint a bársonyos gyász gyertyái, a nádirigó kereplője száraz nagypénteket kerepelt, és magával húzott ismeretlen évekbe, amikor egyedül járom majd ezt a nádast, és Matula emléke úgy száll mögöttem, mint valami ködbe tűnő, titokzatos madár.

Lassan feléje fordultam, és valami vigasztalót szerettem volna mondani, de Matula derűsen tömködte már pipáját, és bennem megakadt a szó.

– …mert mi lenne, ha minden ember megmaradna? – fűzte tovább. – Csak születne, születne, aztán itt enné a fene valamennyit a vízparton, Így van ez jól, ahogy van!

Szutykos pipájából leheletselyem kék füst szállongott a nádas felé, és eltűnt a délutáni napsütésben.

Eltűnt a füst, eltűnt Matula, és eltűnt életemből a nagy rétség is, hol most talán rétihéja imbolyog a nádas felett, és árnyéka megsimogatja a titkos, mély vizeket, mint a visszajáró emlék.

A havason

Előttem a Bisztra patak, hátam mögött az „Isten széke”, s a patak csattogó zúgását mormolva nyeli el körös-körül az erdő. A patak vágtatva jön le a havasból, zöldfehér tajtékot vet a sziklákon, és pisztrángokat rejteget hideg ágyában. Az erdő pedig végtelen. Alja bükk, a teteje fenyő, s a kopasz bércek az eget tartják tél marta vállukon. Tiszta időben ide látszanak a távoli havasok, az égig borongó ködben fáradtan tétovázik a szem, és csak a gondolatok vájkálnak a tejfehér gomolygásban, amelyben nincs semmi, de mégis minden lehet benne.

Barlangok lehetnek és törpék, szakadékok és óriások, sárkányok és kincsek – szóval minden, hiszen olyan messze vannak, olyan elérhetetlenek, olyan tiszták és igazak, mint a gyermekkori álom, amelyben évmilliók álma reszket.

Kis házban lakom egy ledőlni készülő sziklatömb alatt, és ez a nagy darab szikla ötször akkora, mint Kovács néni háza, akinél lakom.

– Nem esik ránk ez a ménkű nagy kő, Kovács néni?

– Tán csak nem…

– Jó, jó, de ha mégis meggondolja magát?

– Ne tessék attól félni, ha eddig kibírta… – legyint olyan mellékes mozdulattal, mintha azt mondaná: – Ha meg ledől, úgyis kár minden szóért.

Ez igaz. Ha ez a szikla megindulna… – nem, ne fessük az ördögöt a falra! – a jaj szócskának még a j betűjét sem tudnánk sóhajtani, és az utolsó ítéleti trombitásnak külön mentőexpedíciót kellene szervezni csontjaink kihalászására.

Reggelenként tisztelettel nézem a sziklát, iszom a bivalytejből készült kávét s azt a csodálatos, nehéz levegőt, ami idefolyik a havasról.

Kovács néni háza a legszélső a Bisztra völgyében, utána már csak a rengeteg erdő van, és csak azért jött ide lakni, mert ezt a kis házat megörökölte.

– Valakinek kell benne lakni – mondja, s ebben igaza is van.

Kovács néninek szabályos – mondhatnám, törvényes – neve Szabó Jánosné, de mivel első urát Kovácsnak hívták, ahhoz ragaszkodik.

– Úgy megszoktam már – mondja –, minek váltogassam a nevemet? Nem igaz? Jánosnak meg mindegy.

– Persze – mondja János, Kovács néni második ura, akit egyáltalán nem zavar az előd, aki itt fekszik békén a nagy szikla mögött, a bükkfák alatt, és nyilván meg van elégedve János bácsival, aki a testhalmot szép kerítéssel szegte köröl, mint ahogy azt egy utódtól el is várja az ember.

Most ismerkedem a környékkel, és János bácsi hűségesen kísér, mint akinek ez a dolga. A nagy szikla mögött ott az erdő, egy kis tisztáson ott a kert s a kert mellett a temető. Kéznél van minden.

Elgondolkodom ezeknek a szerintünk „egyszerű” embereknek az életén, és elképzelem, milyen mélységesen igaz és szép élet lehet együtt élni azokkal, akikből lettünk, s akik leszünk! A házban az élők, a kertben a holtak, és ha a rossz útra kanyarodott utód kiáll a faragott pitvarba, a régi fák az elmentek szavát suttogják, hogy: – Tedd ezt, vagy ne tedd ezt – és: – Fiam, térj észhez, mert nem vezethet jóra, amit most cselekszel…

Elgondolkozom erdőszagú, ősi szép életünkön, és irigylem őket. Szerintünk nehéz ez az élet és szegény – a szó számtani értelmében –, de az élet nem számtan, az élet köd és mese, tragédia vagy öröm, amelyből azonban cirkusz sohasem lesz itt a fák közt, a havas alatt, ahol a Bisztra csattog, és a szennyet is lemossák a viharok.

A ház körül néhány tyúk kapirgál egy kakas vezénylete alatt, de olyan óvatosan, a vadmadár rebbenő ösztönével, mint akik tudják, hogy itt nem tréfa az élet. Egy suhanó árnyék, s a levegőből sziszegő szárnnyal jön a halál. Hogy aztán a királyi sas-e a tettes vagy az útonálló héja, az már a tyúknak mindegy. Ő vigyáz magára, ahogy tud, és menti a bőrét Kovács néni számára, ahogy csak lehet. Éppen ezért nem megy messze a bokroktól, s amint felhangzik a kakas kerregő riadója, rohan az ágak alá – a halál pedig felcsap a levegőbe, és másutt keres ennivalót, mert – végeredményben – a halálnak is enni kell. A halálnak is fiai vannak, akiket szeret és táplál az élet nevében.

Kovács néninek azonban nincs kutyája. Már első éjjel feltűnt, hogy nem hallok kutyaugatást, csak a Bisztra zúg az ablak alatt, mintha a fenyők susogása szaladt volna le a hegyekből.

– Kutya? Tartanék én, lelkem, volt már talán tíz is, de minek tartsak. Megszereti őket az ember, aztán sajnálja, ha elviszik a farkasok.

– Meg kell kötni, hogy ne mászkáljon az erdőben.

– Erdőben? Mer is az a szegény kutya az erdőbe menni! Innét viszik el az udvarból…

– Innen?!

– Innen hát! Az ablakból néztem, ott szorították meg szegényt a kerítés mellett… Szép, holdvilágos éjszaka volt. A tornácig ért a hó…

Odanéztem a kerítés mellé, ahol mérgesen zöldellt a csalán, és bab futott a karók ösztövér derekán, és nehéz volt elképzelni, hogy itt derékig ér a hó, tél van és éjszaka, és a jóravaló Bodrit ott hóhérolják a farkasok.

Így aztán nincs kutyaugatás, csak a patak zúg és a szél, a gerendák pattognak néha, mintha sóhajtanának a tető terhe alatt, és Kovács néni kurjant – ha ragadozó madár kering a levegőben –, elhessegetve a vészt a baromfiak együgyű feje fölül.

– Ne kiabáljon, Kovács néni. Hadd jöjjön közelebb az a héja. Meglövöm, és nincs rá gond.

Kovács néni megörült, én pedig ültem a faragott tornácon, és lestem a héját, amely nem is váratott magára. Jött, levágott, felemelte a szép, rántani való csirkét – hogy sírt szegény –, s én úgy elhibáztam, hogy jobban sem kellett.

– Amondó vagyok, jobb, ha kurjongatok – vélte Kovács néni, és én erősen szégyenkeztem, dühösen nézve puskámra, mely nem volt oka semminek. Elhibáztam, és kész! Igaz, hogy olvastam éppen, igaz, hogy nem volt megtöltve a puska, de ez nem mentség.

Ha valaki héját les, ne olvasson, és töltse meg a puskáját. Ez az igazság! Különben is, nem olvasni jöttem ide, hanem vadászni, és nem merek Kovács néni szemébe nézni, amíg vadászbecsületemben megrendült hitét helyre nem állítottam.

Becsuktam a könyvet.

– Itt fészkel valahol ez a héja?

– Itt valahol a környéken, mert néha ide hallatszik, amikor hívja fiait. Repülősök lehetnek már azok is.

– Hát majd én!… – nem mertem nagyobb ígéretet tenni, de vállra dobtam a puskát, és ebben benne volt, hogy: jaj a héják környékbeli minden nemzetségének. Zsebre vágtam az őzhívót, ami majdnem úgy szól, mint a szüleit szólingató héjafiók, és a nagy szikla mellett nekivágtam az erdőnek.

Itt nincs gyalogút, itt nincs cserkészút, itt nincs csapás, itt igazán erdő az erdő, s árnyékom olyan helyen jár, ahol évmilliók óta ketten, hárman keresztezték talán magányos utamat.

Szél nincs, mégis beszél az erdő. Régi avar törik lábam alatt, száraz mohán csúszik bakancsom, s a bükkök zöldezüst oszlopai mintha magát a ragyogó nyári eget tartanák. Majdnem elfeledkeztem a héjákról. Amikor már jó magasan jártam, elővettem a sípot, és megszólaltattam a bajba jutott őzgida panaszos hangját. A siránkozás elmúlt az erdő zsongásában, csak a fák álltak várakozóan, és én lapultam egy öreg bükkhöz, hogy hátha jön valami. Erre a hangra jöhet őz is, aki a fiát félti, jöhet róka is, farkas is, akik enni akarnak, és jöhet a héja is, akinek fiai így hívják anyjukat, ha éhesek.

Csend.

Zsong az erdő, mint a tenger, amelynek hullámai a végtelenségből érkeznek, harkály kopog valahol a beteg fák szikkadt mellkasán, hangyák mászkálnak az öreg bükk törzsén, valami titokzatos küldetésben, amit csak ők tudnak, de más nem történik semmi. Szemem minden moccanást felszív, és már majdnem indulni akarok, amikor hangtalan suhanással a vén bükk kiálló ágára érkezik a héjamadár.

Előrenéz – túlrepült rajtam – és csodálkozik.

– Hívott valaki?

Lassan felemelem a puskám, és a dörrenés szétvágja a csendet, és lesepri az ágról a nagy madarat.

A hegyoldalak labdáznak még a puska csattanásával, de a madár lehullott, s az öröm mögött a puska szava volt már a pont.

Ő is csirkét akart, én is, s hogy melyikünknek van több joga hozzá, azt csak az a jó Isten tudná megmondani. Felemelem szárnyaló, puha testét, megfogom élelemszerző éles karmait, és viszem őt lefelé, Kovács néninek, a völgybe, akinek kutyáit télen a farkasok viszik el az udvarból, akinek a féreg az féreg, és el kell pusztítani, s akinek nincsenek ilyen tétova gondjai.

– Tessék, Kovács néni, itt van!

Az öregasszony szemében elismerés villan fel a városi ember puskája iránt, megmarkolássza a héja húsos combját, mint a csirkéét.

– Milyen kövér a büdös – mondja –, hát ez ette a jószágaimat…

Nézem a szép, ragadozó vadmadarat, de bennem sem öröm, sem büszkeség, semmi, de semmi nincs. Ami van, arról hallgatok, Kovács néni úgysem értené meg.

Sajnálom a héjamadarat.

A napok aztán egymás után szaladtak le a völgyön, nyomukban szürkület kúszott, és esték jöttek. A táj ismerős lett, a hegyek tudomásul vették, hogy ott mászkálok alattuk, a patakparton saját lábnyomommal találkoztam, és a pisztrángok kihívóan fickándoztak a zúgó ragyogó vizében, mert kevés kárt tettem bennük.

Fiam meg is jegyezte, hogy ez nem Balaton, és ő inkább fürdik és napoz, mert a nénje azt írta Hévízről, hogy olyanok már, mint a négerek.

– Mi meg fehérek vagyunk, mint a betegek – dohogta, és nekilátott a strandcsinálásnak a patak kis öblében.

Eddig nem szóltam róla, de most már megemlítem, hogy eddigi magányos nyári bolyongásaimnak új szereplője is van: a fiam. Most tizenkét éves, második gimnazista. Tom Mix barátja, az összes európai rekordok és futballisták számon tartója és a számtan született ellensége. Mit lehet még egy tizenkét éves gyerekről mondani. Egyszer verset írt – pocsék rosszat –, és most strandot csinál.

– Kihordom ezt a kis követ – mondja.

– Jó, csak hordd! – és olvasok tovább a patakparton, hol árnyék van, és a víz selymes suhogása tisztogatja gondolataimat.

Hordja a gyerek a követ, de a Bisztrából a követ kihordani annyi, mintha valaki a Szaharát akarná zsebben elvinni. A tavaszi hóolvadás, a nyári viharok tombolása millió kavicsot görget le a patak medrében, s ezek a kavicsok a gyűszűnagyság és a káposztáskő között váltakoznak.

Hordja a gyerek a követ, szuszog, izzad, kapkodja a lábát, ha éles kőre lép, és látom az arcán, hogy unja a dolgot, de nem ismeri be, ha leszakad az ég, akkor sem.

Szépen gyűlik a kő az égerbokrok alatt, de a Bisztrában – ha lehet – még több van, mint annak előtte.

– Édesapám nem akar fürdeni?

– Nem.

– Délben, ha ide süt a nap, nagyon szép felvételeket lehetne csinálni. Elküldenénk haza, hogy lássák…

– Ők sem küldtek fényképet, azt meg mi is írhatjuk, hogy olyanok vagyunk, mint a négerek…

Nem szól semmit. El van keseredve, és hordja a követ. Most már alig érdekel, amit olvasok. Van itt jobb téma is, ez a gyerek, hogy meddig bírja, és a konokság meddig lesz úr rajta. Szeme lassan elsötétül, a kihordott követ nem úgy teszi már le, hanem odavágja, és a végén leül a kőrakásra komoran.

– Sok itt a kő – mondja.

– Sok.

– Édesapám nem segítene?

– Nem szóltál, fiam, eddig, mért ne segítenék?

Most – akárki gyereke lenne is – szeretném. Most egyszerre kisütött a nap. Most úgy érezzük mind a ketten, hogy a havasokat is elhordanánk jókedvünkben, és nagyon lehetséges, hogy a kőtermő patak feneke pár perc alatt puha lesz, mint a bársony.

Lett a fenét.

Bementem a dermesztő vízbe a gyerek kedvéért, de a strandból nem lett semmi. Lefényképeztük magunkat különböző pózokban, és dideregtünk a tűző napon, mert úgy éreztük, mintha térdig állandóan jégben állnánk.

Kovács néni vízért jött – tiszta forrásvíz a patak vize –, és meghökkenve nézett bennünket.

– Tessék rám hallgatni, nem fürdeni való víz ez!

– Bízza csak ránk, Kovács néni! Edzettek vagyunk mi!

Hát a gyerek valószínű edzett volt, én azonban… Én azonban másnap egyszerűen nem tudtam felkelni. A derekam! Eddig azt sem tudtam, hogy derekam van, de most elviselhetetlen fájdalom szorongatott minden mozdulatra, és a gyerek úgy tipegett körülöttem tehetetlen szeretetével, mint a kotlós vízbe hullott kis csibéje mellett.

– Fáj?

– Hát – sziszegtem –, ahogy vesszük. Szólhatsz Kovács néninek…

– Nem megmondtam?! – állított be Kovács néni egy sósborszeszes üveggel. – Nem megmondtam?! Hát most csak tessék hasra fordulni.

– Eredj ki, Öcsi!

A gyerek engedelmesen kiment, én pedig átadtam magam Kovács néninek, akinek keze kegyetlen jósággal dögönyözte a betegséget, ami bennem volt.

Hallottam már emberekről, akik szivaroztak, miközben a lábukat fűrészelték, és minden tiszteletem ezeké az embereké, akik valószínűleg belehaltak ebbe a szivarozásba… (A doktorok megmaradtak, akik elmesélték.)

Nekem nem vágták le a lábam, csak „felhűltem”, mint a hajadon, aki „már” áprilisban a pázsitra ül, és olyan embertelen fájdalmak dúltak derekamban, hogy szívesen üvöltöttem volna, ha nem hallgatózik kinn a fiam, és nem gyúr bent Kovács néni, akit tegnap ámítottam edzettségemmel. Sajnos nem üvöltöttem, mert még az is fájt volna, és már a köhögést is beszüntettem reggel.

De a legnagyobb baj az volt, hogy barátom és vadásztársam, ennek az egész nyárnak a szervezője, ma vár lent a völgykapunál autóval, hogy tovább vigyen a Maros völgyében, ahonnét felmegyünk a havasra, és elkezdünk végre vadászni, a szó havasi értelmében.

Szerencsére ez a barátom doktor, azaz orvos, és megizentem neki, hogy nem mehetek, mert halálos beteg vagyok.

Déltájban végre megérkezett. Azt hittem, áhítattal lép be a „haldokló szobájába”, és már előzőleg kiábrándultam, amikor hallottam fiammal a diskurzust a tornácon, hogy a völgyön felfelé „pisztrángozva” jött, és nyolc darabot fogott.

Megtört tekintetem ellenségessé változott, különösen amikor bejött. Semmi „szervusz”, semmi „jó napot”.

– Van lázad?

– Lázam nincs, de érzem, hogy „vesemedence-gyulladásom” van.

– Marhaság! – mondta közvetlenül. – Egy kis hexensussz. Mire felérünk a havasra, elmúlik.

– Vállalod a felelősséget? Gyermekeim vannak…

Azt hittem, erre megrendül. Azt hittem, erre azt mondja:

– Hát kérlek szépen, én tulajdonképpen, nézd, férfiak vagyunk, meg kell mondanom, azért hazaszállítunk…

Erre a doktor – ma is jó barátom – körülnézett:

– Van még abból a konyakból? Tudod, amit a múltkor ittunk?

Mit tehettem, felkeltem. Megmutattam, hol a konyak, és – szavamra! – majdnem sírva öltöztem fel, és majdnem négykézláb mentem ki a tornácra.

– Én vagyok az oka – mondta fiam párásodó szemmel, mire a doktor megjegyezte, hogy eddigi praxisa szerint az apák szoktak a fiaikra vigyázni, és nem fordítva.

– Egyébként pedig: mehetünk!

Csodálatos láz a vadászláz! Amint ott ültem a tornác kopott fapadján, s ahogy a doktor egészséges egoizmusa átfésülte az egész világot, úgy éreztem: nem lehet baj. Biztatott az erdő, a távoli út, a havasok kalandos messzesége, a megálmodott magasságok nyári ősze, és ha eszembe jutott volna valami vad, régi dal, talán daloltam volna, pedig – Isten látta a lelkem – legszívesebben barlangba vonultam volna, mint a mormota, hogy elfeledve mindent, új tavaszra ébredjek.

A ház előtt – Kovács néni háza előtt – régi erdei vasút igyekezik arra, amerre mi. A fát elhordták már rajta, de felszedni nem volt érdemes, hát meghagyták, hogy menjen rajta, aki tud.

– Öregem! – mondta a doktor. – Leereszkedünk ezen a pompás pályán, beülünk az autómba, és kész!

– Jó! – mondtam bágyadtan, és ültem a verandán, meggondolva, hogy merjek-e köhögni, vagy ne merjek. Az, hogy én erre a vasútra ráülök, olyan távoli és olyan kalandos volt, mint egy gyermekkori expedíció terve, amelyből úgysem lesz semmi.

– A kocsi előállt! – mondta a könyörtelen doktor. A kocsi négy kerék, rajta egy gyúródeszka, valóban előállt.

– Gyula! – könyörögtem – ezen?…

– Ne félj semmit – nyugtatott a doktor –, úgy leeresztelek, hogy meg sem érzed.

Aggályos volt a dolog, de a fiamnak nagyon tetszett.

– Gyula bácsi kormányoz?

– Én csak fékezek fiam, te meg vigyázol apádra.

A doktor egy karót vett kezébe – amellyel, ha rákerül a sor, a kerekek közé dugva fékez –, és kivonultunk a vaspályára, amely egyetlen, állandó eséssel ment egészen a doktor várakozó autójáig.

A gyúródeszka színültig megtelt. Egy hétre való élelem, három ember, hátizsákok, takarók és edények.

– Üljetek fel! – vezényelt a doktor.

Odatámolyogtam ehhez a mozgó vesztőhelyhez, és felkuporogtam, mint a macska a köszörűkőre.

– Csak lassan – sóhajtottam.

– Lökje meg, János bácsi!

Elindultunk. Simán, mint az álom, mégis a zökkenők mintha kalapáccsal ütöttek volna gerincemre.

– Lassabban, Gyula. A derekam…

Kezemben tartottam drága puskámat, mint a zászlót, és arra gondoltam, hogy más embernek mit kellene fizetni, hogy ezt az őrültséget végigcsinálja.

– Lassabban, Gyula!

Vonatunk ugyanis gátlás nélkül kezdett rohanni lefelé, és a zökkenők, amelyek eleinte azt mondták, hogy:

– Ta-ta-ta…

Mire én azt mondtam keserves derekammal, hogy:

– Jaj-jaj-jaj…

…most már szabadon csattogott, hogy ratatata-tatatata-ratatata… és én már jajgatni is elfelejtettem, mert szélvészként rohantunk lefelé, és fölényes barátom hiába dugdosta a rudat a vonat lába közé…

– Te, Gyula, nem megyünk túl gyorsan?

– Dehogynem, a rosseb egye meg, de nem fog ez a büdös fék.

– Hát dugd valami jó helyre.

A doktor kanalaz a csóraggal, de érzem, hogy már nem ura a helyzetnek. Most már csak azon imádkozom, hogy ne olyan helyen történjék hiba, ahol valami átereszen vágtatunk keresztül – három-öt méter mély sziklás, víztelen patakmedrek ezek –, ahol simán kitörjük a nyakunkat – ami szomorú eset ugyan –, de sokkal nagyobb baj az, hogy drága, szép puskám is tönkremegy.

A gyerek láthatólag élvezi az esetet. Valami vadnyugati romantika van ebben a vad rohanásban, és szeretném – fájdalmaim közepette – nyakon vágni.

– Mit röhögsz?

– Hogy édesapám hogy fog kiugrani…

– Megőrültél?

– Gyula, az istenért, fékezz már!

A doktor eszeveszetten próbál fékezni, de most már látom, hogy nem megy ez sehogy se, és egyetlen vágyam olyan helyen kisiklani, ahol a havasi rét nyújtogatja puha karjait.

Azt sem tudtam mondani, hogy: jaj! – és már meg is történt. Éles kanyar egy réten, és a kocsi úgy kivágott bennünket, mint a hulló csillagokat.

Én már akkor nem voltam sem holt, sem eleven, nem is érintett különösebben a dolog. Összerántottam magam, repülés közben fordultam vagy kettőt a levegőben, aztán szép csendesen elnyúltam a réten.

– Megütötted magad? – aggódott később a doktor.

A gyerek is mellém állt.

A doktor térde vérzett, fiam fehér vászonkabátja egyik oldalán zöld volt, amint végigszánkózott az üde gyepen.

– Nem nagyon.

– Akkor mehetünk tovább.

– Nem megyek! Öcsi, veled mi van?

– Finom volt! Akár a hullámvasút…

Az égre néztem, hogy két ilyen kergével vert meg a sors, de az ég vidám volt és távoli… A derekamról meg is feledkeztem, de mikor fel akartam ülni, mintha kést vágtak volna belém.

– Nem megyek!

– Ne bolondozz, nem vagyunk már messze. Szép út ez azért… megírhatod…

– Írja a ménkű! Segítsetek fel.

A kocsit visszatettük a sínekre, és újra felpakoltunk. Én csak néztem a pakolást. A hátizsákomban gyanús zörgés. Persze. A termosz millió darabban. A termoszban feketekávé volt…

De azért a végén csak leértünk az autóhoz.

– Fáj még a derekad? – kérdezte csak úgy mellesleg a doktor. – Mire felérünk a havasra, meglátod, elmúlik. Csak a kezdet nehéz. Nem veszedelmes betegség ez, csak nagyon fájdalmas.

– Mennyi idő alatt érünk fel?

– Hát az autóutat leszámítva, úgy hat-hét óra.

Erre már nem is sóhajtottam. Mindegy – gyerünk. Az autó puhán ringatott vagy félórát, aztán kiszálltunk. Ott vártak már a teherhordók. Egy fiatalember és egy fiatal menyecske. A menyecske az öccse helyett jött, aki valami elbitangolt marhát keresett az erdőben.

– Asszony nem kell! – tiltakozott barátom, aki nyilván azt érezte, amit én, hogy asszonnyal nem cipeltetjük csomagjainkat. De a menyecske nem tágított. Először megsértődött, aztán meg majd elsírta magát.

Még csak ez hiányzott. Az idő rövid, nem tétovázhatunk.

– Jöjjön hát! – mérgelődött barátom, és nem bántuk meg. Mert a menyecske, a hegyilakók asszonyainak örök teherhordó készségével, úgy ment azon a pokoli úton mindvégig, mint a zerge; a férfiak nyögtek és szuszogtak, én pedig – bár csak a puskámat vittem – úgy másztam utánuk, mint a kocsiútra tévedt varangy.

A születés és a halál között – valószínűleg és remélhetőleg – életem legnehezebb útja volt. Amikor elindultunk, nem is volt olyan messze a csúcs.

– Ijesztget az a bolond doktor, hat-hét óra? Fél óra alatt fent vagyunk. De az is sok…

Kemény gyalogút a falu felett, s a szikkadt legelőkön tétova bivalyok. Itt még nincs erdő. Fává nőtt galagonyák, kusza kökény s alattunk a Maros. Szép kép. A kis házak, mint a fecskefészkek, szerteszórva, s a levegőben száradó szénaillat.

– Jaj, a derekam!

A nő ment elöl – már említettem –, mint a zerge, én pedig szépen lemaradtam, hogy legalább ne lássák gyászos vánszorgásom.

– Csak menjetek, majd utolérlek benneteket!

Mentek is!

A doktor már vidáman diskurált (nőorvos lehet csak ilyen tapintatlan), fiam meg szamócázni is ráért, a környék pedig – mint felfelé menő táj – lassan megváltozott.

Jött a vegyes erdő, vegyes illatával, jött a cser, kesernyés vörösborszagával, jött a bükkös oszlopos csendje, és jött a fenyők imádságos zsongása, amiben benne van minden mindenszentek könnye és minden karácsony kisgyertyás öröme.

Csak a csúcs nem jött.

Csak a kunyhó nem jött, amelyet itt kalibának tisztelnek. Alulról láttam a csúcsot, azóta egyszer sem, amíg csak fel nem értünk rá, akkor meg nem volt csúcs, mert egészen lapos volt.

De hol volt még a csúcs?

Most – dorongúton járunk! Régen építették, amikor valakinek nagyon kellett a fa és valakinek még jobban a pénz. Mindenféle zegzugos völgyeket – amerre csak a patak jár – beparkettáztak dorongfával, egy hónap alatt lecsúsztatták a havas százéves termését, aztán itt hagyták az egészet magunkfajta kósza lelkeknek, hogy járjunk rajta, ahogy akarunk. Ez a dorongút azonban nem örökös. Nem. Ha olyan helyre lép az ember, ahol az „enyészet vasfoga” a fát kikezdte, nyakig szakad be az ember, de térdig mindenesetre. Attól függ, mekkora üresség van alatta.

Nehéz út volt! S ezzel a legkevesebbet mondom, amit lehet. A fájdalmas, sziszegő, káromkodó verejték félóránként öntött el, és mentem, mert menni kellett, mentem, mert mind hosszabb lett az út visszafelé, mint előre. Mentem, mentem. Társaim szamócáztak, de én úgy néztem az illatos gyümölcsre, mint Ádámnak kellett volna néznie az almára.

Lehajolni?

– Jaj, a derekam!

Fiam hozott egy kis csokrot, de elutasítottam kevélyen.

– Csak edd meg, sok benne a vitamin.

Kevélységem később alábbhagyott, óvatosan leguggoltam egy-egy kivételes szép szem mellett, és mártírként lelegeltem.

Nem is fájt.

Sóhajtottam, izzadtam, tüdőm kitágult, izmaim észhez tértek, szívem szorgalmasan dolgozott, fejem pedig azt mondta a derekamnak – az ember azt sem tudja, hol kezdődik és hol végződik –, hogy most már elég legyen a nyavalygásból.

Ekkor már az út felén túljártunk, és a délutáni nap bágyadt seprűje úgy járt az erdőben, mint a költő, aki tévedésből utcaseprő lett. Mind nagyobbak és nagyobbak lettek a fák, és mind közelebb az ég. És a levegő! Innét folyt le az a szívtápláló eledel a tüdőnkbe, amíg a Bisztra völgyében és Kovács néni óvatos szárnyai alatt éltünk, fürödtünk és vonatoztunk. Innét, de Kovács néni messze van, s a jó emberekről vagy rosszat, vagy semmit.

Kopog már a bakancsom a kövön, megigazítom a vállamon a puskát, lehajolok egy-egy szamócáért, és megakad a kezem, mielőtt a szájamba tenném.

Hát igaza lehet ennek a nyavalyás doktornak?

„…Mire felérünk a havasra, meglátod, elmúlik…”

Legszívesebben kurjantanék, hogy „jaj, de beteg vagyok!”, hadd ijedjen meg a barátom, de nem tehetem, mert nem tudok hazudni. Tudom, hogy ez „erkölcsi hiányosság”, de már a gyermekeim is észrevették rajtam, alighogy kinyílott a szemük, ha – mondjuk, saját érdekükben – nem mondtam igazat.

– Ugyan, édesapám!

És most hazudjak egy nőorvosnak?…

El sem kezdtem!

De nem is fontos. Fontos az, hogy sokkal jobban érzem magam. Fáradt és könnyű vagyok, mint egy nászutas lepke, a derekam megszűnt külön élő, fájdalmas állat lenni, és megyek a fellegek felé, amelyek ebben a pillanatban kínosan hiányoznak az égről.

Az erdő azonban él körülöttem, a fák a sziklákat markolják, a patak csattogva ugrál, mintha a forrásnál castagnettát kapott volna, s a vadvirágok délutáni álmosodó édes illata úgy úszik körülöttem, mintha az est keresztelőjére készülne.

Vadul és szépül a táj.

Elfogyott már régen a suttogó lomb, itt már a tűlevél az úr, amelyek a szelek kabátját varrják, és egy-egy fenyőre úgy nézek fel, mint a templomtoronyra. Ámulattal. S a csend fehér a fenyők csúcsáig.

– Hogy érzed magad? – érdeklődött a doktor.

– Jobban…

– Ugye, mondtam.

Arra gondolok, hogy az asszonypácienseinek is ezt szokta mondani, és – megnyugszom. Milyen jó azoknak, akik a szívükkel gondolkoznak! Az asszonyoknak…

Ezt már nem mondtam meg a doktornak.

De ekkor már elhűvösödött a csend, hideg lett a patak vízben mosott kőszaga, és lábunk magától ment, mert túl voltunk már minden fáradtságon.

A nagy fák között árnyékot rakott az est, távoli lett minden a világon, de leereszkedett az ég, s a csend örökké élő zsolozsmája simogatta a szívemet.

– Na, ott a kaliba.

Így, a sötétben háznak látszott.

Az is volt. Takaros, szép kis ház. Szoba, konyha, minden.

– Olyan vacsorát penderítünk!…

Lerogytam a kis padra, és vártam, hogy a doktor penderítsen, amit akar, de nem penderített. Káromkodott. Csúnyán káromkodott, mert a kalibából – magán a kalibán kívül – elloptak mindent. Még a fogaspótló szögeket is.

Végül azonban a doktor is elszégyellte magát – túl nagy volt a csend –, lenyelte a hangos mondanivalót, kibontotta a konzerveket, és nagyon jól megvacsoráztunk.

Égett a kis lámpánk, de odakint égig érő sátrát megépítette már az éjszaka. Nyár volt, mégis tüzelni kellett, mert körülöttünk a havasok télről álmodtak.

A legényke fenyőgallyat vágott alánk a fal mellett körbefutó padkára. Ők pedig lefeküdtek a szénára, amelyet a pásztorok hagytak a kunyhó földjén.

– Az ajtó nyitva marad?

– Persze – ásított a doktor, és falnak fordult, jelezve, hogy a nap és a rendelés véget ért…

Nagyon fáradt és elviselt voltam, mégsem esett rám hirtelen az álom, mert úgy éreztem: körülöttem millió élet figyel, leskelődik, és számot kell vetni magammal, ellenség-e vagy baráti életek-e ezek?

A nyitott ajtó előtt hűs, fekete selymét gombolyította az éjszaka. A nagy fenyők békésen fésülték a némaságot, szememre lágyan ereszkedett az álom, és fejpárnám fenyőgallyából régi karácsonyok illata gomolygott, mint az elmúlt kezek simogatása.

A kályhában csendesen hamuba hullott a parázs.

Valami szívnehéz, kétségbeesett nyögésre ébredek, aztán felordít a legényke:

– Ursu! Domnu, ursu…

Hirtelen felülök, a doktor leveri a vekkert az asztalról, fiam bújik hozzám, mint a kotlós alá a csibe, a legény meg csak nyög… Ursu… ursu!

A doktor még egy poharat is levert, amíg megtalálta a villanylámpáját.

Medve persze sehol. De a világosság mégis megnyugtató volt. A legény még mindig nem ébredt fel nehéz álmából, csak amikor belemarkoltam izzadó üstökébe.

– Hej! Ébredj fel, mert oldalba rúglak!

Sápadtan és véres szemmel nézett körül, s akkorát sóhajtott, mint a halálból szabadult ember.

– Jaj, domnu…

Akkor láttam csak, hogy a menyecske meg Gyula lábánál kuporog.

Nehezen összeszedtük álomba zilált gondolatainkat, a legényke elmondta rémes álmát, fiam visszabújt helyére, s az asztal alól előkotortuk a vekkert, amely még ott is kitartóan ketyegett és három órát mutatott.

– Éppen jókor – tápászkodott fel barátom –, nem érdemes már visszafeküdni. Hogy vagy?

Hirtelen nem is értettem a kérdést! Az idegen világ, az összekuszált események, a jövés-menés zűrzavara olyan messze rúgták a tegnapot, mintha egy éve lett volna. De azért ne bízza el magát ez a doktor.

– Valamivel jobban… – pedig derekam már visszasüllyedt a tisztességes testrészek érdektelenségébe, de ha azt mondom, hogy jól vagyok, vízért küldött volna, vagy rám sóz valami munkát. Így ő kapta föl a vödröt, s én kajánul néztem utána, amint eltűnt a sötétségben.

A legényke fát hozott, tüzet rakott, a menyecske pedig „kitakarított”.

Aztán megreggeliztünk.

A doktor valami megmagyarázhatatlan nagylelkűségi rohamában narancsot adott a menyecskének. Talán valami régi bűnét akarta az „ismeretlen nő” előtt leróni? Nem tudom. Az asszony forgatta egy darabig a narancsot, aztán megette héjastul. Ez volt az első narancs, amit életében látott…

Az ajtó keretében szürkülni kezdett a külső világ. Hajnali hideg kúszott be a küszöb fölött, és valahol lágyan megszólalt egy ébredő madár.

– Téged elkísér majd ez a gyerek, mert eltévednél, én ellenkező irányba megyek – rendelkezett barátom –, s maradj, ameddig jólesik. Messze ne menjetek.

Amint ballagtunk a havasi réten, eszembe jutott a hazai levél; „Olyan meleg van, hogy beleragadunk az aszfaltba” – írta valaki. No, itt nem puhulna meg az aszfalt. Hideg pára kúszik a tisztáson, és lábunk alatt, mint a porcukor, serceg a dér.

Keletnek megyünk. A fenyők hegye már elvált az égtől, de alattunk még sötét a csend. Amint kiérünk a vágás szélére, a legény megérinti a vállam.

Kikeresek egy jó helyet, leülök egy nagy kőre, kísérőm pedig lefekszik mögöttem, és nagyot ásít.

– Te, ha megint medvével álmodsz, ne ordíts, mert fejbe verlek… Nevet.

– Nem, domnu, most már világos van.

Hát éppen világos nincs, de a szürkület rálehelt már az éjszakára. A némaság megrezdül, a fenyők tornyában suttogva ébred a hajnal, a távoli csúcsokra derengő világosság ereszkedik.

A legényke szuszogva alszik mögöttem.

– Hogy tud aludni! – irigykedtem, és nem is veszem észre, hogy szinte abban a pillanatban elnyom az álom. Arra ébredek, hogy fázom, és arra ébredek, hogy a köd lehentergett a völgybe, idefenn pedig kápráztató tündöklésben úszik az erdő. Leírni ezeket a színeket? Miért? Azaz legyünk őszinték: hogyan?

Egy kis cinke sürög-forog előttem az ágon, de olyan bizalmas szelíden, olyan kedves bátorsággal, hogy szeretném megsimogatni! Érzem, hogy ez a cinke még nem látott embert, vagy a cinkeújság nem ért még ide az ember viselt dolgairól.

Olvad már a dér. A kelő nap bíboraranya ott szikrázik a bokrokon, mint a napisten nászajándéka az örökszűz reggelnek.

Mögöttem szuszog a legény. Most jól alszik, látom. Nyugodtan. Talán az anyjával álmodik?

A vágás előttem szinte végtelen. Messzelátómmal végigbarangolok rajta, élvezem a közel jött messzeséget, de nem találok benne semmit. Most aztán – mint a kártyás – elkezdek guberálni. Bokorról bokorra. Lassan, minden vörös foltot kibogarászva. Semmi.

Hollók járnak a levegőben, szólongató kiáltásuk úgy szól, mint egy kétszáz éves levél, a havas idegen világa átölel, és a fény s az illatok, a messzeség és az idő, az időtlen valóság révületébe ejtenek.

Ölembe ejtem a messzelátót, s úgy érzem, ezért a félóráért érdemes volt élni. Ez a gyönyörű világ nem kívül van már, hanem belül bennem, és ha a telek isteni orgonáján megszólalhatna az, amit érzek, olyan Te Deum zendülne most fel az égig érő fényben, amitől megrendülnének és leborulnának ezek a hegyek.

Mögöttem szuszog a legény.

A vágásban olyan gyalogútféle kanyarog, s amint szemem végigtapogat rajta: meglátom a bakot. Jön egyenest felém. Messze van még, de máris lehúzom a fejem.

Kísérőm szeme éberen nyílik, amint megérintem a vállát.

– Maradj itt, egy bak van a vágásban.

Most elsüllyedt bennem minden. A szemlélődés mélysége, a színek végtelensége, a tátongó gondolatok határtalansága, a havas ölelése, a tegnap és a holnap – minden.

Most csak a perc van s a ragadozó ősember.

Csúszom a bak felé.

Erre jön. Addig a borókáig elmegyek, s onnét már lőhetek, mert ott kell elmennie előttem, talán nyolcvan lépésre.

Oda is érek és várok. Özbakot lőttem én már ötvenet is, de ez más. Ez nem szelíd dunántúli bakocska, ez nem „őzike”, ez kemény zsarnok a maga portáján, aki – ha kell – megöli a vetélytársat; asszonyt, gyereket maga körül nem tűr, és a téli havas, dermesztő világban megőrizte magát medvétől, farkastól, hiúztól.

Mindjárt itt van.

Nem reszket a puska, de minden idegem mintha a levegőben feszülne.

A bak nem jön.

Emelkedem fel, mint a csiga.

Hol van?

A bak eltért az úttól, és messze megy már tőlem, talán kétszáz lépésre. Szelet nem kaphatott, meg nem láthatott, és mégis…

Sóhajtok, kifújom a várakozás levegőjét, megkeményedik a távolság, és felemelem a puskám.

A lövésre ugrik a bak és eltűnik.

Nézem a helyet, ahova lőttem, a bokrot, ahol még mozognak a levelek, aztán megkérdem magamtól, miért siettem olyan nagyon?

Nem tudom.

Elhibáztam, vagy megvan a bak?

Nem tudom.

Leülök egy tuskóra és fáradtan cigarettázom. Sok volt ez a két nap egymás után. A héja, a fürdés, a betegség, az „utazás”, a havas és most ez a kényszerű lövés. Ki parancsolta?

– Megvan, domnu?

– Ülj le. Rágyújtasz?

– Persze – mondja a legény, mintha azt mondaná: „Kell ezt kérdezni?”

És ülünk.

Most már nappal van. A puska durranása tette-e, a haladó idő, de kitárult a havas erdő világa, felhők jártak az égen, cipőnkön felszáradt a harmat, szívemen az első reggel párája és – nappal lett.

– Na, menjünk!

Odaértünk, ahol eltűnt a bak. Semmi.

Állunk és nézünk, merre mozgott.

A legény szeme megvillan, rámutat egy ágra, melynek véresek a levelei, elindul, mint a vizsla, lassan, lépésről lépésre, aztán lehajol.

– Binye, domnu!

És húzza felém a szép, öreg bakot. Agancsa nem különleges, de ez a nap, ez a hajnal, ez a reggel… mintha tüzes tűvel karcolták volna belém.

– Na, vedd fel!

Ég a tűz a ház előtt, aminek ezen a tájon kaliba a neve. Ülünk a tűz mellett és jókedvünk van. Fiam rakja a tüzet, s a menyecske cigarettázik.

– Szemfájás ellen jó! – azt mondták neki.

Kecsesen tartja kezében a cigarettát, ámbár a narancsot nem ismerte.

Később megérkezik a doktor. Meglátja a bakot és elmosolyodik. Aztán nevet.

– És még te nem akartál feljönni, te nyavalyás…

De nem rám nevet, hanem a menyecskére.

Júniusi hírek

Tegnapelőtt aratógazdánkat átküldtem a szomszéd faluba – Rendekre – napszámosokért. A rendelkezést későn kapta meg, egyéb dolga is volt, így este tíz óra lehetett már, amikor az ajkai szőlők alatt Rendek felé sietett. A sötétben egyszer csak valami állat a lábszárára ugrott, és ugyancsak igyekezett felfelé. Emberünk majd nyavalyatörős lett ijedtében. Botjával a majd nyúl nagyságú állatot leseperte, de az újból ráugrott, és most már combmagasságig kapaszkodott fel, éles karmaival rádlizva a vékony nadrágon, míg egy-két alapos ütés után lehullott a földre. Ott még kapott egyet a furkóssal, mire az útonállást beszüntette. Másnap behozattam a támadót, mely egy hatalmas kan pézsmapocok volt. Nem tudom, a pézsmapocok elterjedése hazánkban mennyire haladt előre, azért – minden nagyobb öröm nélkül – bejelentem, hogy ezen, szomszédaink által importált bestia hozzánk is megérkezett.

Rendes szolgálati utamon voltam. Reggel öt óra lehetett. Éppen a falu alatt járt kocsim, amikor megláttam vadőrünket, aki hadonászva galoppozott felém, jelezve, hogy újság van.

Fújtatva mondta el, hogy egy öreg róka most váltott be a félig már lekaszált, tízholdas búzás őszibükkönytáblába. Ki kellene belőle hajtani. Vadőrünk megbízható ember, de gyengén lát, így hajlandó voltam inkább valami vörös kóbor kutyára gondolni, habár nagyon erősítette, hogy feltétlen róka volt, hiszen már jó egy órája lesi, amint a bükköny lekaszált tarlóján egerészik.

– Hát majd meglássuk!

Ekkor érkeztek ki a béresek a tarlót felszántandó. Elálltam az inkább keskeny tábla túlsó végén, és kezdetét vette a hajtás. Középen a vadőr, kétoldalt két-két béres a leghosszabb ostorokkal nagyokat durrogatva és csapkodva a bükkönyt. Az ostorok a keskeny parcellát majdnem átérték. Jöttek, jöttek, míg csak hozzám nem értek. Semmi! Elképzelhetetlen, hogy a róka bent maradt volna. Mondtam is emberünknek, hogy a róka mégiscsak kicsúszott valamerre. Ő is lehetetlennek tartotta, hogy ebben a keskeny stráfban bármi is benne maradjon, de esküdött, hogy a rókát nagyon szemmel tartotta, s azt csak bemenni látta.

– Tudja mit – mondtam –, eressze bele a kutyákat!

Két magyar vizsla is volt vele, s azok nagy buzgósággal mentek a sűrűbe. Újból kezdődött a hajtás, most már két kutyával sűrítve. A tábla közepe felé jártak már, amikor – nem hittem szememnek – tőlem talán százhúsz lépésre kiugrott a róka. Próbáltam elvágni útját, de sikertelenül. Mérgemben odalőttem, amit rókám vidám farklengetéssel nyugtázott.

Rosszkedvvel ültem kocsira, nem is gondolva, hogy az eset nincs befejezve. Reggeli után az egyik béres jött be az irodába, és a futástól el-elakadva jelentette, hogy a róka visszajött a bükkönybe. Fényes nappal a szántó béresfogatok mellett! Megjegyzem, az említett tábla körül rét van, kiégett gyeppel, tehát a rókának legalább két-háromszáz métert kellett megtenni teljesen kopasz, minden takarásmentes terepen. Kételkedtem volna, de tíz ember szeme csak nem káprázik egyszerre?

– A Hegedűs úr (ez a vadőr) már ott is van – fújtatta tovább a hírnök.

A Hegedűs urat, úgy látszik, nagyon bántotta az elvágtatott két pengő (ennyi a róka lődíja), és a környéken csellengett.

Telefonáltam községünk Pennájának, aki viszont alarmírozta a tiszteletes urat „az alvégről”, és sietve indultunk a tett helyére. Most már három puska volt a kétarasznyi területre, hát itt a komának befellegzett.

Egyik puska jobbról, másik balról, én a végén. Kutyák előre! Minden pillanatban vártam, hogy durranik a puska, mert az emberek hol itt, hol ott kurjantottak fel, hogy: „Itt szalad e!” Magam is készen vártam, de hiába. A rókát nem tudtuk kihajtani, bár a hajtást megismételtük. Megállapítottuk, hogy róka barátunk ritka jó idegekkel rendelkezik, és valószínűleg fiai lehetnek a bükkönyben, ahol talán lyukja is van.

Hegedűs urat azonban odaültettem lesre, s mivel a róka bőrével még nem számolt be, azt hiszem, még ma is ott ül.

Hazaérve kertészlegényünk már várt az iroda előtt, kezében egy jól kifejlett idei rókát szorongatva.

Elmondta, hogy a róka a kisfoglyokkal óhajtott volna közelebbi kapcsolatot teremteni, de ő a madár- és macskaijesztgető öreg mordállyal megakadályozta a nemes szándékot.

Uradalmi kertünk a faluban van, két méter magas kőfallal bekerítve. A foglyokat tyúkkal költettük ki, mert anyjukat elkaszálták. Ezekre spekulált a kis róka.

Szóval az idei termésünk a mezőgazdaságban vajmi gyenge, gyümölcsösünket ezernyi kártevő pusztítja, apróvaddal sem nagyon dicsekedhetünk, de – hogy úgy mondjam – „rókailag” jól állunk.

Az apróvadról nem sok jót mondhatunk. A foglyok inkább az útszéleken és a gyepükben költöttek, mert sem a gabonák, sem a herefélék nem nyújtottak elegendő takarást. A takarmányínség következtében mindenütt, főleg az utak mentén nagy legeltetés folyik. Elképzelhető, mennyi fészekalja ment tönkre. Sokfelé látni párban az öreg foglyokat – csirke nélkül.

Nyúl sem látszik annyi, mint tavaly. A vackok takarás hiányában kényszerhelyekre kerültek, és így sok alom ment veszendőbe. Pedig a határ elég tiszta. Kóbor kutyának, macskának a körmére nézünk, és szárnyas ragadozónk sincs jóformán semmi. Szürkevarjút, szarkát alig látni. Egy-két héja, kaba, karvaly, mit számba lehet venni, nem okozhat lényegesebb kárt.

Vörösvércséink megvannak, de ölyveink – nagy sajnálatunkra – fogynak. Pedig élelem lenne a számukra bőségesen.

Feltűnően megszaporodott környékünkön a gólya. Öt esztendeje még egy se volt. Ma már körülbelül tíz pár lépeget a határban.

Szeretem a magyar tájak ez elmaradhatatlan madarát, és a tradíciók megsértését szentségtörésnek tartom, mégis ezt a számot elegendőnek vélem, bár az ő szaporodásukból kifolyólag apróvadban hiány nem mutatkozik.

Ha látom őket bizalmas közelségben, mindig ezt mondom magamban:

– Piros lábú, menyecskeszomorító barátom, jól tudod, hogy ősi soron a szívünkbe vettünk, hát én nem bánom, ha napestig is vágod az „eincellmarsot” itt a határban, de a kisnyulaknak azután békességük legyen!

Mire ő szemrehányólag rám néz, és mintha azt mondaná:

– Ugyan, kérlek, fáradj fel a madártani központba, hol alibim tökéletesen rendben van. Biztosan megint a Nimródban írtak valamit… Évszázadokkal ezelőtt sok ezerrel többen voltunk, mennyi volt mégis a nyúl meg a fogoly. Jobb lesz, ha a szomszéd kerülőnek néztek utána. Tegnap is süldő nyulat tett a tarisznyába. Pedig az Ember… Miköztünk is akadhat ilyen csirkefogó, de hát ezért talán mégsem lehet az egész nemzetségünkre kígyót-békát kiáltani…

És elszállt a falu felé, hol az egyik kéményen már anyányi gólyafiak nyújtogatták nyakukat.

Jó, hogy nem várta meg a választ. Pirulva kellett volna beismernem, hogy igaza van.

Júniusi délután

Lehajlik a nap az erdő mögé. Délután esett az eső, és most könnyű párák úsznak a csalitok felett. Langyos, meleg párák, melyeket a föld lélegzett ki magából, hogy elment a nap, mélyebb lett az árnyék, és hűvösebb az esőszagú levegő.

Messze látni innét a magaslesről, hova feltelepedtem elejteni azt a bakot, melyet ha meglőnék, egyszerre nem „az” lenne, amire gondoltam, mert „azt” meglőni úgysem lehet.

Alattam az erdő, mely titokzatos lett egyszerre, hogy zöldbe borult, és ezer fészket fogott águjjai közé.

Varjak jönnek valahonnét messziről. Veszekedve, károgva szokás szerint. Még csak mint kis pontok látszanak az alkony és hajnal csendjének ezek a kíméletlen vámszedői. Vajon mit hajtanak? Semmit! Egymást! Heten vannak, mint a gonoszok. A hetediket vagdalják a levegőben. Annak nincs párja. Elmaradt tőle, vagy nem is volt már régen? Eltemette a téli hó, és tollát széthordták tavaszi szelek? Nem lehet tudni. Most egyedül van, és marják. De hát hova menjen? Még a saját fajtája is űzi…

Átszállnak a fejem felett. Amikor észrevesznek, felvágódnak, és lekiáltanak hozzám valamit. Jót nem. Aztán sürgősen otthagynak, mert egy lomha ölyv került a szemhatárra. Utána! Ebben már egyetértenek. Az ölyv megunja a veszekedést, a károgást, leszáll a fák közé. A varjak ide már nem követik. Nem lehet tudni, micsoda veszélyt rejt az erdő homálya. Magasan keringenek egy darabig, az ölyv beszállóhelye felett, aztán újra neki a hetediknek… Vége a barátságnak.

Már rég eltűntek a lilából sötétkékre vált ég alján, még mindig hallom károgásukat. Szegény hetedik!

Leszállnak majd valahol valami öreg faóriásra, melynek magját azok a felhők öntözték, melyek Napóleon hadai felett is villámlottak – és elbóbiskolnak, de szemük éberen nyílik, ha hangosabban zendül a szél a kopasz ágak között. Mert az ilyen öreg fán mindig akadnak száraz ágcsonkok, melyekben megállt az élet, s amelyek olyanok, mint a vénember bütykös ujjai: porladásra várók.

Alattam észrevétlenül homály szakadt az erdőre. Halkul a dal, s a hűvös árnyak elől fészkekbe húzódtak az erdő tollas kis síposai, furulyásai, dombérozó, kurrogó, búgó zenészei. Mert nem jó hangoskodni ilyenkor már, amikor a sötétség démonai kinyúlnak fekete kezükkel a földből, és hideg, titkos zörrenésekkel tapogatják a tavalyi száraz avart.

Fülelek, mert a zörgések erősödnek. Ez az a pillanat, amikor a vad kilép a nyiladékokra, tisztásokra, de még lőni lehetne. A zörgés azonban elhal. Talán egér futott a száraz leveleken, talán valami madár. Üresek a tisztások, melyekre odalátok. És ekkor arra döbbenek, hogy valami mozog alattam. Lassan fordítom szemem lefelé. Egy őz. Suta. Közvetlen alattam. Hogy ez hogy került ide – a jó isten tudja. Kint áll a nyiladék közepén, és legel. Fejét idegesen fel-felkapja, és látszólag siet az evéssel. Nézem, és szentül hiszem, hogy ez az őz megérzi közelségem, és nyugtalanítja. Mindenütt csend, hűvös, tiszta levegő. Fölötte vagyok 8-10 méterre, szimatot nem kaphat, mégis viselkedése olyan, mintha tudná, hogy itt valami nincs rendben. Néz előre, hátra, oldalt, közben idegesen harap a fűből, és szinte érzem, hogy minden idegével figyel, és minden izma meg van feszítve, hogy elugorhasson, ha megmozdul a veszedelem, mely bent van a levegőben. Mit lehet azt tudni, hogy a bennem levő és bizonyára kisugárzó rontási energia, gyilkolási szándék miként hullámzik körülöttem, és miként rezdíti meg a vad ösztönös félelmének érzékeny antennáját? A kis suta távolodik tőlem, és minél messzebb kerül, annál nyugodtabb lesz. Aztán – hogy egy pillanatra másfelé néztem – úgy eltűnt, mint ahogy jött. Észrevétlenül. Megint egyedül maradtam.

Egy pár fogoly szaladt ki a nyiladékra. Sietősen, óvatosan. Úgy látszik, ezeknek a fészkét is tönkretette a víz. Máskor ilyenkor nem lehet párban foglyot látni, most – sajnos – sokat. Esős volt a május, és esős a június eleje. A föld egy darabig csak szívta, szívta be a sok vizet, de aztán azt mondta:

– Elég. Béka nő a hasamban ettől a sok víztől. – És becsukta milliárdnyi pórusszáját. És ekkor elindultak a kis esőpatakok a folyók felé, melyek megdagadtak, és gorombáskodtak a parti népekkel, füzekkel, hidakkal. Mély hangon beszélgettek, és kamaszosan folyamkodtak, mert Hankó professzor úr jóvoltából megtudták, hogy még sok esőre van kilátás.

Jöttek a kis esőpatakok le a dombról, vad vágtában arra, hol zúgva mormolt a folyó, és „anschlusst” csináltak, lehengerelve, eláztatva, megfojtva, ami útba esett. Aztán diadalmas örömmel csordultak a folyó zavaros ágyába, mely torkukra tette erőszakos kezét, és egy pillanat alatt belehaltak a nagy egyesülés örömébe. Nem így gondolták ezt a kis patakok, de már visszacsinálni nem lehetett.

Mögöttük sárban feküdtek a vetések, és iszapos, hideg hordalék alatt a fészkek. Pedig elindult már az élet a tojásokban, és a szegény fogolymadár kétségbeesetten szaladgált a rommá tett jövő körül. Hiszen kitartott ő a végsőkig, és már-már felemelte a víz, mely alattomos, hideg ujjaival marokra fogta a fészket, és vele együtt a szegény kis fogolyszívet is. Amikor aztán kihűltek a fiókatermő tojások, kihűlt a fogolymadár szíve is. Ő csak az életet takargatta, mely meleg és titkos jövőt hord burkában. Amint hidegre vált a fészek: idegen lett, melyhez neki semmi köze.

Vissza se nézett. Szaladt a párja után fel a dombra, honnét messze lehet repülni, ha valami veszedelem elől menekülni kell. Talpalt a két kis fogoly fürgén, simán, amíg csak az erdőbe nem értek, hol a nagy fák hátán hangosan dobolt az eső, és az ég sokkal magasabban volt, mint az ő búzakalászos országukban.

És most átszaladtak alattam a nyiladékon. Szürkületbe vesző két kis madár, járjatok szerencsével!

Amíg a foglyokat nézegettem, és tűnődtem sorsukon, csendesen alám kúszott az est. Fekete taraja kiáll már a csalitokból, és hiába jönne most a bak, hiába állna ki a legnagyobb tisztás közepére, legfeljebb elmosódó árnyat látnék belőle, melyre lőni nem lehet.

Kicsillagosodott az ég, és egy lappantyú leül elém a magasles korlátjára. Lelapul, halkan kiált, és „muzsikálni” kezd. Muzsika? Igen! Én annak hallom. Lágy perregése, igaz, egyhangú, és nem énekszó, de danája álmosító, titokzatos, mint maga a júniusi este. Napfényben meg sem hallanánk talán, de így este szeretnénk megsimogatni a titokzatos madarat, melynek hangja minden ködből és elmúlt időkből jönne, mint a gyermekévek nagypénteki kereplője.

Haza kellene menni – gondolom magamban –, de most nem lehet, mert madaram még mindig itt ül, és dalolgat a maga módján. Nem zavarhatom. Én itt vendég vagyok, és ő a házigazda. A házigazda most önfeledten énekel, a vendég pedig udvariasan hallgatja. Amikor szünetet tart, azt mondom magamban: nagyon szép volt, öregem!

Ő, úgy látszik, megérti, mert tovább dalol.

Messze az országúton autó szalad. Előtte világosság, mögötte sötétség. Úgy látszik, mintha valami kergetné a világosságot, melyet el nem ér soha…

Vajon kik ülnek benne? Érzik-e, hogy virágok, kalászok, tojások, fiókák, mind-mind rájuk gondolnak, kik hörgő masinájukkal megremegtetik körülöttük a földet, és múló fénykévéjükkel átsepernek felettük? És gondolnak-e arra, hogy az előreküldött fénynyelv mögött mint vágtat annak édestestvére: az árnyék? Az egyiket el nem érik, a másikról nem szabadulhatnak soha. Bizonyára nem gondolnak. És rám se, ki már fázni kezdek, de nem mehetek, mert a „házigazda” most fogott a tizedik versbe… Elmondja ezt is rendesen, aztán fellendül a levegőbe, kiált egyet, és összecsapja a szárnyát, mintha önmagának tapsolna… Ejnye, ejnye, én bizony erről megfeledkeztem!

– Bocsáss meg, rég elkorhadt cserények álomfilkója, régen köddé vált pásztornépek kecskefejője, nem jutott eszembe. Azt hittem, csak magadnak énekelsz… és álmos is vagyok… nagyon álmos… És most hazamegyek.

Lupi szerencséje

Ajtómmal szemben domboldal. Pár éves vágás. A farakások néhol még rajta vannak. Itt nincs nagy kellete a fának. A rakások már szétdűltek, összeroskadtak, s valószínű itt is maradnak. A domb tetején érintetlen öreg erdő suttog, s lehúzódik egészen a vadászházig. A ház körül nagyra nőtt cserjék paradicsomi összevisszaságban. Mogyoró, som, galagonya s egy-két öreg fa. A ház alatt egy puskalövésre mély vízmosás, amelyet meg kell kerülni, ha a vágás területére akar menni az ember. Ezért vannak ott a farakások, különben már eltüzeltük volna télen.

Nyár van. Talán július, de ez mindegy.

Néha vadászunk, néha fürdünk, sőt néha „dolgozunk” is. Ez a dolog lehet fizikai, és lehet szellemi. Fizikai: a puskatisztítás; szellemi: ha Onuccal elszámolok, vagy rettentően törjük a fejünket, hogy milyen nap is lehet…

Fárasztó az ilyesmi, azért nemigen erőltetjük. Néha egy-egy napot kinevezünk vasárnapnak, s ilyenkor én nyakkendőt kötök, Onuc pedig lábat mos. És lessük a harangszót, és megelégedettek vagyunk, ha eltaláltuk a vasárnapot.

Nem mindig találjuk el, de ez nem ront a hangulaton semmit, amelynek gyökere tudvalevőleg nem a kalendáriumban van. Ilyenkor lustálkodunk, amelyben – egyébként – megközelítettük már a tökéleteset.

Én fekszem a nyugágyon, Onuc pedig rémtörténeteket mond emberről, farkasról, ördögről: mindenről. A végén mindig hozzáteszi:

– Isten bizony… – Ami teljesen felesleges, mert még arra is lusta vagyok, hogy elhiggyem, vagy ne higgyem.

Néha felkiáltok:

– Igaz ez, Onuc?

– Isten bizony!

– Akkor jó. És azután?

Onuc mondja tovább a dobroci pópa esetét, aki egy éjszaka őszült meg, már nem emlékszem, hogy miért, de valami nagy disznóság volt.

Ilyenkor ott van a cigaretta az asztalon, és Onuc most az én cigarettámat szívja. Máskor is azt szívja, de ezt most nyilvánosan.

Itt töltöm a szabadságom, és ez a szabadság igazán szabadság!

A legközelebbi falu hét kilométer.

Ketten vagyunk meg egy kutya meg az erdő. Millió madár, a vadak, a nappalok meg az éjszakák. Szóval mienk az egész világ.

Persze azt hihetné valaki, hogy ilyenkor csak lustálkodunk. Nem. Most például Onuc mesél, és fárasztó heverés közben levesbevalót gyűjtünk.

A vadászház körül elszórtan öreg fák tűnődnek ledőlt társaikról, és ezeken a vén fákon szívesen megpihennek a nemrég kirepült fiatal gerlék és vadgalambok. Ágyamhoz odatámasztva a kis automata, és bármily izgalmas az elbeszélés, szemünk az egyik fán van, amelynek száraz ága valóságos vesztőhelye a környék galambjainak. Van már három galambunk, és unom Onuc meséit.

– Jó lesz a galambokat feltenni, mert nem puhulnak meg.

Egyedül maradok a pitvarban, amelynek magyarul terasz a neve.

Hány óra lehet? – kérdem magamtól, de nem izgat, hogy nem tudok rá válaszolni.

Az én órám megállt. Akkor találomra beigazítottuk, de aztán újra elfelejtettem felhúzni, és tovább nem erőszakoltam a dolgot. Szabadságoltam az órát. Most csak az árnyékok után igazodunk. Most lehet, mondjuk, tíz, esetleg tizenegy. Ezzel hát végeztünk. Előveszem a messzelátót – amelynek magyarul gukker a neve –, és nézegetem a vidéket. Nézem az eget, és nézem a földet. Az égen felhők és madarak járnak, a földön semmi és senki. Ki járna erre? Erre út nincs, és a kopár domboldalak cérnafüvét már régen lelegelték a bivalyok.

A levegőben azonban madarak járnak, jönnek-mennek élelemért, inni a patakra vagy más sürgős ügyben, amelyet csak ők tudnak. Az előbb egy héja kergetett egy kékgalambot, de amíg láttam, nem tudta megfogni. Ment a galamb, mint az istennyila… és szidtam a héja összes gyilkos nemzetségét. (Onuc most teszi lábasba a galambokat, melyeket a fáról lőttem. Szóval hagyjuk a héját…)

Azután ölyvek parádéztak, gyönyörű köröket vágva és vijjogva a szikrázó magasságban. Olyan szépen repültek, hogy lehettek volna sasok is, de csak ölyvek voltak. A messzelátó nem hazudik. Kíméletlen, de igaz.

Később a vágásra tévedt a szemem, mert sűrűn megfordultak rajta őzek hajnalban vagy alkonyattal, de becserkészni őket – közben a vízmosás – nem lehetett. Az erdő száraz volt, mint a szalma, a tavalyi levél zörgött, mint a cserép, s mire nagy kerülővel odaért az ember, a vágás üres volt. Innét odalőni pedig egy kicsit messze volt, még ha a vízmosás mellé jöttek volna is az őzek, mint ahogy nem jöttek, öt-hatszáz lépésen alul nem adták.

Nézegetem a sarjadzó vágást, és egy vörös foltra rámondom, hogy őz. Bak! Tudom, hogy nem az, de ráérek, hát megjátszom az esetet. Szóval ott állna a bak, és elindulna lefelé…

Ebben a pillanatban a lélegzetem is elakadt. Az a vörös folt, amelyről tudtam, hogy nem őz, megmozdult, és kilépett a bokor mögül egy nagyon szemrevaló bak. Agancsa rövid, de vaskos. A távolság erős kétszáz, de ilyen közel itt még sose láttam őzet.

Onuc fütyörész a konyhában, és zörög a lábasokkal. Aztán kijön.

– Azt még elfelejtettem elmesélni…

– Pszt! Hozza ki a puskát!

Hallom, odabent megtölti. A bak közben csipeget, vakaródzik, de ide se néz. Lemászom az ágyról, és letérdelek, hogy a pitvar korlátjára feltámasszam a puskát. A korlát magas.

– Dobjon ide a térdem alá valamit. Gyorsan!

Összehajtogatja a pokrócot, azt hiszi, a térdem sajnálom.

Vastagabbat, így nem tudok lőni.

Végre megérti.

A hajszálkereszt nehezen odatáncol a bakhoz, de olyan rosszul áll, hogy nem merem a golyót elereszteni. Onucra nézek, aki reszket, mint a szeles vizsla. Várja a lövést. Újra összeszedem magam, de most még rosszabbul áll, aztán belép egy bokor mögé.

Nem baj. Kipihenem magam, s amint kilép…

De közben váratlan dolgok történtek. A bak felett talán száz lépésre vörösfekete állat lódult ki a gazból, a bak pedig egy ugrással eltűnt. Az állat látszólag nem is látta az őzet, és egyenest felém jött.

– Kutya! Megállj csak, bestia! – És újra ráhajoltam a puskára.

– A Lupi – mondta Onuc –, ne tessék lőni.

– De az irgalmát!…

– A Lupit? – S ezt úgy kérdezte, mintha azt mondta volna, hogy a szamosújvári püspököt akarom agyonlőni.

– Vigye be! – löktem oda a puskát, és körülnéztem megfelelő bot után. Lupi már bent zörgött a vízmosásban. Látszott, hogy iparkodik…

– Nagyon megverem. Nem az én kutyám ugyan, de megverem!

Lupi Onuc bátyjának a kutyája volt. Disznóskutya. Ezerféle ős kemény utóda, akivel vadászni szoktunk, s akinek „felesége” itt tartózkodott nálunk özvegyi magányban. És most elzavarta a bakomat…

– Gyere csak!

Jött is. Nyakán egy elszakadt öreg kötél fityegett, farkát már messziről csóválta, és úgy ugrott a tornácra, mint aki dicséretet vár. Száját elhúzta, és a szeme ragyogott.

– Hát itt vagyok. Megkötöttek ugyan, de én szeretlek benneteket, s el is jöttem. Valami baj van?

Lupi erre lehasalt, és nem jött közelebb. Csalhatatlan ösztöne megérezte, hogy valami nincs rendben. Néztem Onucra, aki aggódva várta az ítéletet.

– Gyere ide, Lupi!

Odakullogott hozzám, és gyanakodva rám nézett. Úgy érezte, hogy a helyzet javult, de ez még nem az igazi. A felhők szakadoztak, de még nem sütött ki a nap.

– Hát ide hallgass, te anyagyász: ha még egyszer a vágáson keresztüljössz, agyonlőlek! Agyon. Itt van ez a finom út – (megmutatom, hol) –, és téged ebben az éktelen sűrűségben esz a fene… és elzavartad a bakomat, pedig akkor dagadtra ehetted volna magad. Hát ilyen ökör vagy… és haszontalan!

Meghúztam a fülét, erre jajgatott, mintha nagyon fájna.

– Mit jajgatsz? Hát ha agyonlőlek? És odaadunk az uhunak? Az majd aztán elbánik veled. Éles csőrével szabdal… itt is… meg itt is… meg itt is…

Lupi ugrált, mert jókat csíptem rajta, de a szeme már nevetett. Nincs itt semmi baj! Aztán szelíden pofon ütöttem.

– Eredj a feleségedhez. Hallod, a Szotykához!

Most már kisütött a nap.

Körülrohanta a tornácot, elszaladt a kutyaólhoz, ahol Szotyka rács mögött nyüszítve várta urát. Aztán lehasaltak, az egyik kívül, a másik belül, és vidám csaholással köszöntötték egymást.

– Hogy örülnek! – mondta Onuc komolyan. – Látszik, hogy ritkán látják egymást…

A galambok megpuhultak, a nap felballagott az ég tetejére, Onuc behozta az ebédet, s ezzel dél lett. A két kutya a küszöbre hasalt, szemmel kísérve minden falatot, amelyet a szájamhoz emeltem. A nagyobb daraboknál még nyeltek is, jelezve, hogy „lelkileg” részt vesznek az evés gyönyörűségében.

Az ebéddel együtt ellustult odakint a világ is. A dagadt kis felhők álmosan ballagtak, mintha ők is ebéd után lennének. Onuc bágyadtan törülte zsíros száját inge ujjába, amikor kiutaltam a pohár bort, és hosszasan válogatott a poharak között, hogy melyik a legnagyobb…

– Köszönöm szépen – sóhajtott, és csak úgy mellesleg megemlítette, hogy a vendégek jó napot választottak.

– Miféle vendégek?

– Hát a Bandi úr meg a többiek.

– Megőrült maga?! Nincs egy csepp borunk, a kenyerünk száraz, hús nincs… és most mondja?

– Bandi úr azt mondta, mindent hoznak… ő lesz a szakács.

– Akkor is kellett volna szólni!

– Lehet, hogy elfelejtettem. Pálinkát is hoznak, meg sört is…

Furcsa vidék ez. Itt a megrendelt kocsi egy órával korábban jön, vagy kettővel későbben, a beígért vendégek esetleg elmaradnak, a szállóban nem keltenek időben, vagy egyáltalán nem hagynak aludni, és ha meghívnak halászlére, minden van, csak éppen halászlé nincs, mert a halászok vásárra mentek, bár megígérték a halat. Harag azonban nincs. Úgy van jól, ahogy van.

Ezek után én se haragudhattam Onucra.

– Mikor jönnek a vendégek?

– Estefelé.

Mérgesen lefeküdtem, mert ez az „estefelé” azt jelentette, hogy délután öttől várhatom őket az est legvégső határáig. Vártam is. A gerlék elkurrogták alkonyi mondanivalójukat, a rigók flótázva búcsúztak a fénytől, a környék kis hegyes templomai lágy harangszóval dicsérték az Urat, de az én vendégeim nemigen jöttek.

Kint üldögéltem a tornácon, és hallgatóztam. Minden távoli kocsizörgésre felfigyeltünk, de a zörgések aztán elhaltak a sötétségben, mert besötétedett, s millió csillagvirágával kivirágzott az esti ég. Onuc rendületlenül készült a vendégekre, kikészítette a nagylábast, a nyársat, hagymát tisztított, és időnként kiszaladt a tornácra, és beleszimatolt a levegőbe.

– Majd jönnek…

Nemigen törődtem vele. A vendégek most már nyilván – nem jönnek. Néztem az eget, s a mérhetetlen magához szívta gondolataimat. A fények irdatlan távolságában lebegő csillagok közel szálltak, s hihető volt, hogy a csillagok fölé mégiscsak elhallatszik a harangszó, a gerlekurrogás s a rigó imádkozó furulyája.

– Majd jönnek…

Ezen aztán feldühödtem.

– Hozza ki a túrót meg a hagymát! Eszünk és lefekszünk! Mit gondol a Bandi úr (mellesleg az öcsém): éjjeli kávéház ez, kucséberrel és rossz lányokkal?! Talán nem is mondta…

– De mondta! Mindent mondott. A húst is, a pálinkát is meg a sört.

– Hozza már azt a túrót?

Mérgesen behánytam az ennivalót, de őszintén szólva nem esett jól. Gyomornedveim felajzva vártak valami rendes, zsíros, komoly vacsorát, és most csak úgy ímmel-ámmal forgatták a túrót, a hagymát és az ötnapos kenyeret. Mi ez? – fitymálták, és fájni kezdett a gyomrom.

S ekkor vidám lárma kezdett születni a völgyben. Kerékzörgés, egy-egy távoli nevetés, beszéd…

– Jönnek – mondta Onuc, és én legszívesebben puskával fogadtam volna őket. Mit kezdjek most a túróval s a hagymával?

Onuc meggyújtotta az istállólámpát a tornác sarkán, jelezve, hogy minden út ide vezet…

A kocsizörgés megállt a völgyben, s a lárma elcsendesedett. Meredek az út nagyon, s most szuszognak fölfelé. Egy-egy hang:

– Világíts, te…

– Bandi, ne siess!

– A szóda a kocsin maradt!

– Nem maradt, nálam van…

És mi kiálltunk a tornác ajtajába, és illendően vártuk a vendégeket. Az istállólámpa szerényen világított, a csillagok szikrázva villogtak, az erdő hallgatott, s a sötét kutyaházban két kutya csóválta a farkát, mert éhesek és vendégszerető kutyák voltak.

A túró és a mérgesen megevett hagyma megbosszulták magukat. A birkatokányból csak éppen hogy ettem, aztán éjféltájon lefeküdtem, pedig a hangulat akkor kezdett egyenesbe kerülni. Lódoktor barátunk ilyenkor hajóskapitánynak képzelte magát, s akkorát üvöltött, hogy majd a csillagok szakadtak le az égről.

– Minden ember a fedélzetre!

A hajó tehát süllyedőben volt. A doktor nekitámaszkodott az árbocnak – azaz a tornác egyik oszlopának –, a legénység pedig sajnálta a hajót, s ez okból erősen ivott.

Lefeküdtem a mentőcsónakba – a szoba sarkába –, behúztam az ajtót, és nagy nehezen elaludtam. Időnként azonban felriadtam, ha a doktor a fedélzetre szólította embereit. Rettenetes vihar lehetett, mert többen tengeribetegek lettek. Később elcsendesedett minden, úgy látszik, a hajó elsüllyedt, s bennem is megnyugodott a túró.

Egyszer aztán valaki megrázott:

– Pista bátyám, odaadnád a puskádat?

– Nem!

– Kimennék bakra.

– Kérd el Onucét.

– Onuccal nem lehet beszélni…

– Ott van a sarokban egy átalakított Mannlicher. Vidd azt. Kiválóan lő…

– Köszönöm. Merre menjek?

– Amerre akarsz, és hagyj aludni!

– Szervusz! A többiek már elmentek…

Ez az emberdoktor volt. A világ legszenvedélyesebb vadásza, aki életében egy fácántyúkot lőtt szánról. A puska egyebekben fél métert lőtt balra és fel…

Fal felé fordultam és aludtam, amíg a rigók reggeli hangversenye fel nem ébresztett. Éhes voltam nagyon, így gyorsan körülnéztem, nehogy Onuc megelőzzön. Onuc a gyöpön feküdt, mellette ült a két kutya, és Szotyka időnként megnyalta gazdája borostás arcát.

A tornácon millió cigarettavég, üvegcserép, félig hagyott pohár, egy mellény, egy kalap, egy öv – szóval ahogy az hajótörésnél lenni szokott. És túl mindezen a harmatfényes, illatos hajnali erdő. Rettenetes piszkosnak éreztem kis házam táját, ezért Onucot szigorúan keltettem.

– Csináljon rendet, amíg visszajövök.

Lementem a patakhoz, és megfürödtem. Kis patak, alig lépés széles, és arasznyi mély, de vize hideg, mint a jég. A partján csak úgy kéklik a nefelejcs, s ahol kiönt néha, sárszakunák vannak. Egyszer egy vidra is halászgatott benne, de aztán – úgy látszik – leutazott a Szamoshoz.

A patak ezüstsudara végigcsillog a völgyön, a nap már felszállt az erdő fölé, és a nagy ragyogásban, mint a simogató békesség, szól a gerlekurrogás.

Ebben a pillanatban lövés csattan végig az erdőn.

Mit láthatott a doktor, mire lőhetett?

Lassan ballagtam hazafelé. A ház tájéka rendes, mint máskor, az éjszakai zivatarnak nyoma sincs, s Onuc már az edényt mosogatja. Szeme csillog, s ebből látom, hogy félretett magának. Onuc azonban rendes ember, mert alighogy leültem, már hozta is az üveget.

– Az urak eleget ittak úgyis… gondoltam, jó lesz nekünk. A Bandi úr tudja…

– A doktor úr lőtt az előbb, hallotta?

– A doktor úr… azzal a puskával… iszen tetszik tudni – nevet Onuc.

Nevetünk, és kóstolgatjuk a pálinkát.

A kutyák vakkannak kettőt-hármat, Onuc lekémlel a völgybe, hogy ki jön, arca elkomorul.

– Tessék ideadni a gukkert.

Néz, néz végeszakadatlan, aztán sziszeg, pattint az ujjaival, és – amit nem szokott – leül a padra.

– A doktor úr meglőtte az őzet!

Egyszerre elszomorodtunk. Mert hogy a doktor őzet lőtt: rendben van. De melyiket, uramisten – melyiket? Ha fiatal, reményteljes bakot lőtt – nagy baj, ha meg valami kapitálisat, az igazán sok neki. Én már egy hónapja válogatom itt a bakokat, s eddig még csak egyet lőttem.

A doktor ragyogó arccal, szerényen tette le terhét a tornácon.

– Ezt az őzikét lőttem.

Onuc sürgősen elment a konyha felé. Én meg csak ültem.

– Hol lőtted?

– A mezőn. Ott a búzában sétálgatott a kisöreg.

– Hát gratulálok, öregem!

Magamban pedig azt gondoltam: így még sose vágott nyakon Szent Hubert, de megérdemlem. Adtam egy rossz puskát ennek az ártatlan doktornak, és – amire sohase gondoltunk – a tenyérnyi búzában lőtte meg régen keresett, talán legjobb bakunkat.

A doktor üdvözülten elment, Onuc odaégette az ebédet, a kutyák összemarakodtak a csontokon, én meg csak ültem, és bár részt se vettem az éjszakai zivatarban: én voltam az egyedüli hajótörött.

Később aztán megbékültünk. Sötét kedélyünket leöntöztük egy kis maradék tengervízzel, s ettől egyszerre kiderült a határ, ámbár hiszen derült volt már előbb is. Nyár volt, talán július, de ez most már igazán mindegy.

Hollófészek

Aratás előtt járt az idő. Mint áldott vizek, hullámzottak a búzavetések, s a súlyos kalászfejek bús örömmel bólingattak jobbra-balra, mert érezték, hogy az ő idejük immár elérkezett.

Túl a dűlőúton kaszát fentek…

A vas és a kő zengő hangon kiabálták tele a határt, és a fürj anyák ijedten terelték odább fiaikat.

A kökénybokor kihajló ágán gébics bóbiskolt, és bent a bokor fülledt árnyán kisgébicsek pilledeztek, lassan kinőve a fészek szélére.

Távoli utakon szekerek zörögtek. A zörgés porfelhőbe burkolózott, és eltemette az ismeretlen célok után járó utasokat.

– Vajon hova mennek? – szállt utánuk gondolatom. – Jó lenne-e melléjük telepedni a levendulaszagú szoknyák szélére, és üdítő karcost inni hosszú nyakú üvegből a beszállók hűsén, ahol széna- és trágyaszag terjeng? Jó lenne-e?

De hátha síró fehérnépek ülnek a kasban, akik magukkal hozták messze temetésről a tömjénszagot, a búcsúztató visszhangját, a sós könnyektől súlyos zsebkendőket, a virrasztás gyűrődöttségét s az osztozkodás keserűségét? Hátha?

Jobb egyedül. Így biztosan tudom, hogy vásárba zörögnek a porfelhőktől hajtott szekerek, hol a sátrak árnyán édes márcot, tükrös szívet és rámás csizmát árulnak rekedt vásárosok, akik nem is tudják, mennyi öröm, mennyi vágy, mennyi boldogság szorong a foltos ponyvák alatt.

A dűlőút a rétre vezetett. Kökény- meg galagonyabokrok lustálkodtak a délelőtti csendben. A kútágason egy ölyv tollászkodott, és a legelő hajlásában birkák legelték a keményre száradt füvet.

A pumi nagy garral indult felém. Még a birkák is felemelték fejüket, és odanéztek. Megálltam. Erre a pumi is megtorpant, és kurrogva került meg, mert már nem volt biztos a dolgában. Szimatolt, és mintha gondolkodott volna: „Ejnye, mintha nem is lenne idegen…”

Csendesen rászóltam:

– Mérges! Ide gyere!

Most már megismert, és megnyalta a kezemet. Ekkorra odaért a nyáj és a pásztor.

Az öreg Király.

Nem tudom, él-e még az öreg, de nem szeretném, ha megtudná, hogy írtam róla. Rosszallólag csóválná a fejét.

– De sokat beszél maga is…

Szűkszavú öregember volt, és ha néha bizalmas lett, talán azért tette, mert én sem sokat kérdezgettem. Hallgattunk nagyokat. Írni meg nem tudott. Elszámoláskor szegletes pálcát hozott, melyen minden megvolt. Apraja, nagyja, ellés, a dög meg a bőr is.

Megemeltük kalapunkat.

– Eriggy elejbük! – intett a kutyának.

A pumi félkört vágott a nyáj előtt, mert már a vetésekhez közeledett. Aztán leült mellénk, és gazdájára nézett.

– Mi hír a falkában? – kérdeztem.

– Nincs baj, csak az eleség kevés. Eső kéne. – Felnézett az égre: – Pedig nem lösz.

– Nem látott valamit?

Tudta már az öreg jól, mit értek „valami” alatt. Vadat. Lehetőleg madarat. A pásztorember figyelmét nem kerüli ki semmi, így az öreg Király szállította nekem a híreket. Az őszi és tavaszi vonuláskor tőle tudtam meg, hogy mikor jönnek és mikor mennek el madaraink. Most valami kedveskedő villanás éledt az öreg szemekben.

– Külországi madarak szálltak a dögre.

Csak néztem rá, pedig a kérdések özöne dörömbölt bennem.

– Külországi? Aztán hány volt?

– Kettő. Olyan idegön kányák.

Szerettem volna felujjongani. Hátha hollót látott az öreg?!

– Talán valami varjú volt?

Csak a vállán rándított egyet:

– Meglesheti a hollófészki szakadásnál. Egy kis helet is csinyátam. Mérges, fordicsd!

Markába nyomtam egy pakli dohányt, és már vágtattam a Hollófészek felé.

Alig múlt egy hete, amikor egyik öreg vadászunktól firtattam, hogy az erdő legszebb szálas részét miért hívják Hollófészeknek. Talán hollók költöttek ott valamikor?

– Az csak szóbeszéd. Hát a Tatárugratót mért híják Tatárugratónak? Ki tudná azt megmondani, hogy megugratták-e itt a tatárokat?

Most feléledt bennem ez a beszélgetés, és fűtött a vágy külországi madarakat látni.

A szakadék partján kis lesőhelyet rakott az öreg Király egy nagy mogyoróbokor árnyékában, ahová igazán nem láthatott be még a keselyű sem, nem a holló.

Alattam hatvan-hetven lépésre feküdt egy csikó hullája, s az idehangzó döngésből megállapíthattam, hogy ott most a döglegyek lakodalmat tartanak.

Telt-múlt az idő, halk, visszhangos templomi csendben.

Egy mókus poroszkált felém a száraz leveleken, és ugyancsak haragosan pörölt rám, amikor észrevett. Miután alaposan megmondta a véleményét, otthagyott. A bozontos ugróművész, úgy látszik, az én bokromon akart tízóraizni.

Aztán egy harkály himbálózott át felettem, később meg vadgalamb kezdett a túlsó oldalban búgni.

A fülemüle halk trilláinak bokros liget kell és éjszaka; a sárgarigónak eperfa, széles, napsütéses tornácos udvar; a nádirigó csattogásának ringó, suttogó náderdő; varjúkárogásnak a havas mezők temetőcsendje; az ölyvek vijjogásának göndörfelhős, párás magasság, a vadgalamb búgásának meg ez az oszlopos öreg erdő, hol az orgonáló hangok úgy szállnak az élő boltívek alatt, mint a zsolozsma.

Búgott a galamb a templomi csendben. Talán párját hívta, talán az apróságoknak énekelgetett a fészekbölcső felett ősrégi melódiákat, amelyek hullámzottak a félhomályban, elhalkultak az oszloperdő útvesztőiben, és elhaltak a szakadékok síkos árnyán.

Egy kóbor kuvasz ereszkedett le a meredek oldalon a dög irányában. Hosszú lábú, kártékony féreg. Jó lenne most kisgolyós puskám, ha itt lenne. Szépen oldalba pattintanám. Így csak nézem, hogy rángatja a csemegét. Közben fülel, figyel, mint a róka. Régen megválhatott már gazdájától, mert minden mozdulata az erdőn élő vadé.

Dél lett. Megint nem mondtam meg, hogy elkésem az ebédről. Igazán butaság felülni az öreg Király meséinek s a magam fantáziájának. Lopom itt a napot.

Összeszidtam magam, és hazasiettem.

Másnap vasárnap volt. No – gondoltam este, olvasgatás közben –, holnap hét országra szóló alvás következik. És újból beletemetkeztem a könyvembe. De az olvasás zavart volt. Hol az öreg juhász szikár alakja jelent meg előttem, hol azon kaptam magam, hogy a Hollófészeknél jár a gondolatom.

Ezzel is aludtam el…

Még sötét volt, amikor megzörgették az ablakom.

– Na, mi baj van? – ugrottam ki az ágyból.

– Nincs baj, csak megint itt vannak azok az idegön madarak.

Süsd meg a madaraidat – gondoltam, és visszafeküdtem nagy mérgesen. – Mondd meg, hogy jól van.

A futár eldobogott az ablakom alól, az én májamon meg elkezdtek rágódni a hollók. Becsuktam a szemem, de álmomat már elvitte a juhászbojtár. Forogtam még egy darabig, aztán mégiscsak felkeltem. Mosdás közben megállapítottam, hogy nagy szamár az, aki egyetlen pihenőnapját feláldozza bizonytalan dolgokért, de a hideg víz hamar megindította gondolataimat, és reményeim megint felágaskodtak. Kihúztam kispuskámból az olajat, és egy marék töltényt tettem zsebre. Ki tudja, mire kell? Hátha megint leskelődünk, és a kutya visszatér. Vagy más ragadozó kerül az utamba?

Amikor kinyitottam ajtóm, szinte orrba ütött a sötétség. Kicsit megálltam, hogy megszokjam a feketeséget, és tapogató léptekkel elindultam. Az öreg juhász innen jó félórára lakik, de most nem érek oda egy óra alatt sem.

Itt-ott virrasztottak álmos csillagok, mint tanácstalan kis lángok a sötétség mérhetetlen dombján. Bandukoltam, és szemeim már többet láttak a gyalogútból, amelyen jártam.

Halk csörgéssel jött elém a patak. Ezüstös medrében megtáncoltatta a csillagok képét, apró kavicsokkal játszott, és mérgesen sustorgott, amikor a híd szűk íve alá kellett bemenni, hol alig fért át.

Csendesen jártam a szűk erdei úton, mégis itt-ott surranó neszek lódultak meg a bokrok alján, aztán az avarzörgés megtorpant és elveszett.

Nemsokára az akolhoz értem. A pókhálós ablakon lágy világosság erőtlenkedett, és az akolkapuban megszólalt az öreg Király:

– Jó reggelt adjon isten. Affene ezt a sötétséget.

– Takarodsz onnét, Mérges!

A pumi nagyon szaglászta a lábam szárát…

– A jószágra vigyázz! – Megnyitotta kicsit az akol kapuját, s a kutya beinalt a birkák közé.

Elindultunk tegnapi lesőhelyem felé. Keleten már elszakadt az ég a földtől, de mi még vaksötétben jártunk. Befészkeltük magunk a mogyoróbokor alá, s vártuk a reggelt. Messzebb zörgött valami; lehet, hogy vaddisznók vonultak haza a zabból, de lehet az is, hogy szarvasok jártak az erdőn. Nem lehetett jól hallani. Nemsokára aztán a fák koronái közt betekintett hunyorgó szemével a hajnal.

A szabad mezők szürkülő lapályairól a fekete árnyékok vágtatva rohantak az erdők felé. Meghúzták magukat a zugokban, hol meztelencsigák remetéskednek, és hideg forrás buggyan elő a kövek közül.

Messze keleten fellobbant a világosság, és az örök fény ostorcsapására megmozdult az erdő. Mátyás kiáltott a szélen, feketerigó füttyentett a bokrok között, s a szorgalmas favágó, a küllő megkopogtatta az öreg tölgyek oldalát.

– Kop…, kopkop…, kop…, itt fáj, ugye, öreg fészektartó?

– No, mindjárt. Egy kis türelem… Hopp, megvan a zsivány.

És odább ringatta magát a világosodó erdőben.

Hátunk egy széles bükkfának támasztva néztük és hallgattuk az erdő ébredését. Az öreg Király csizmái, mint két kődarab feküdtek az avaron, maga is mozdulatlan, és csak a szeme járt. Többször kérdőleg néztem rá, de ő mozdulatlan maradt, mint a kapubálvány. Csak egy kis meleg pipaszag árulta el, hogy él.

Az erdő most már hangosra, világosra éledt, és a tegnapi vadgalamb is búgni kezdett. Ekkor egy mély, korrogó hang szólalt meg a fejünk felett, s az öreg fák ismerősként labdáztak a kongó visszhanggal.

Egy pillanatra némaság ült az erdőre, de aztán tovább szólt a rigó, a gerle, és az erdő felett korrogva repült nagy körökben a két holló.

Mintha már…, hol is hallottam ezt a hangot?… Hol is hallottam?… De hiába kutattam az emlékek között. Talán álmodtam?… Ó, ezek a hangok!…

A hollók beszálltak a fák közé. Még onnét is szemlélődtek egy kicsit, aztán összekapott szárnyakkal zuhantak a dögre. Minden falás után óvatosan körülleskelődtek.

Ekkor az öreg Királyra néztem.

Hosszú, eres kezeire, vásott dolmányára, és majdnem azt mondtam:

– Mit búsulsz, kenyeres?… – és világos lett előttem, hogy ezeket a hangokat én soha nem hallottam.

De hallotta az apám apja meg annak is az öregapja. Talán síró emlékek, lobogó tábortüzek, elveszett csaták és holt bajtársak siratása szállt nagyon a lelkükre, amikor hollórajok károgtak a holnaptalan, éjre vágyó alkonyatban, és most a bennem alvó örökségek zsendültek, mint vén sírokon a kakukkfű…

Nem sokáig tartott ez a csendes, elmúlt időkbe néző szemlélődés. A tegnapi kuvasz nagy csörtetéssel ereszkedett le a domboldalon. A hollók elrebbentek, s amikor a kutya megállt a dög mellett, hogy beleharapjon – oldalba lőttem.

Felugrott, és odahemperedett a csikó mellé.

Aztán hazamentünk. Csak estefelé jutott eszembe, hogy a ritka vendégekből az egyiket könnyen meglőhettem volna. Csak akkor jutott eszembe az is, hogy az öreg Király sem unszolt lövésre. Még csak meg sem kérdezte, mért nem lőttem.

Lehet, hogy az avult dolmány alatt is homályos érzések mozdultak, és bizonytalan, öreges álmok révedeztek azokról az időkről, amikor a sűrű hollórajok károgtak a magyar pusztákon, és – ó, istenem! – sose tettek mást, csak temettek…, csak temettek…

De hát ki tudná ezt megmondani?…

Augusztus

Poros utak felett álmos meleg. Lankadt akácok bóbiskolnak az utak mentén, valahol búg a cséplő, és a torony felett gólyák örvénylenek. Tanítják a fiatalokat a hosszú útra.

Valamikor keselyűk kerenghettek így a csataterek vérpárás felhői felett, amikor már elszállt a kürtök rivalgása, és holló gubbasztott a zászlók törött nyelén.

De most békesség és csend ül az augusztusi tájon, csak a gólyamadár röpteti fiait a torony felett. Szikrázik a kereszt a messzeségben, és felette folyik a fárasztó torna, hogy a gólyanemzetség fiataljai fáradhatatlan szárnyakkal kelhessenek messze útra kisboldogasszony táján, amikor csendes, litániás ének zsong ki a templomból, és virágfüzérek sóhajtják szomorú, halódó illatukat a kőkereszt omladozó párkányán.

Sárga tarlóban kolomp kondul, és lógó nyelvvel ballag a pumi. A juhásznak kétszer is kell mondani, ha tereltetni akar. Meleg van. A tarlókon apró kék virágok fakulnak, az utakon és legelőkön pedig sudár virágjában pompázik a királygyertya. Csupa ragyogás a határ, csupa útra készülő pompa.

Gerlék és örvösök szemezgetnek a vadmohar kihullott magján, és csapatosan rebbennek fel, ha árnyék suhan el felettük. A fecskék alacsonyan szállnak, és csak akkor vágódnak fel, ha megjelenik görbe szárnyú örök ellenségük, a kabasólyom. Szidják a fekete fejű hóhért, mely ritkán megy el üres kézzel. Hiába hajtják, hiába vagdosnak feléje. Karmai közt aléltan vergődik a kis idei fecskemadár, aztán elereszti szárnyait, és nem fecske már többé, csak – élelem.

Az augusztusi párában mindenütt madárrajok mozognak, mégis néma a határ. Nem búg a vadgalamb, nem kurrog a gerle, s az erdők tavaszi visszhangossága, fészket rejtő álmodozása oda van.

Ki törődik most a fészekkel? Nincs szükség rá. Buksi gébicsek ülnek körülötte, és levágnak néha az aszott fűszálak közé, ha szöcskék vetődnek arra.

A puszták körül már új kazlak nőttek. Friss szalmaszag leng a szérűkben, és a maggal megrakott szekér nehéz zökkenőkkel ballag a magtár felé.

Alkonyattal a por lehúzódik a völgyekbe. Vörösen hunyorog a nap, lángol a horizonton, és ilyenkor bíborba öltöznek a jegenyék.

A vidéki házak bolthajtásos, öreg pipázóiban az augusztusi délután árnyai járnak, és felkúsznak a fegyvertáblákra, melyek felett kitömött madarak néznek mérgesen az ablak felé, pedig jobb szeretnének lefelé, a puskákra vetni gyilkos pillantásokat, mert azok az okai, hogy nekik éveken át kell kiterjesztve tartani szárnyaikat, ami nagyon fárasztó lenne, ha a kitömő nem használt volna jóféle drótot…

A puskák ilyenkor még csak ásítoznak, és titkon odahallgatnak, hogy mit mondanak az urak, amikor tarokk közben szivarfüst foszlányozik a levegőben, és a kadarka nyomán csillogóvá válnak a gondolatok, mint az ősz végi napsugár, mely tüzet és szívet kölcsönzött a bornak, hogy derüljenek néha és megtalálják szívüket az emberek.

Ilyenkor tudódott ki az is, hogy az öreg Kirnert a fiú kapja meg ebben az évben, hiszen:

– Én is boldogult apámtól kaptam – mondta a házigazda –, szebb ajándékot úgysem adhatnék neki.

Az öreg Kirnert meghatotta a dicséret, de el is szomorította.

– Nem sok jót nézek ki a gyerekből – súgta a rátarti húszasnak –, múltkor úgy forgatta ezt a nyomorult flóbertot, mint a béres a lőcsöt. Hát csak engem fogjon meg olyan hányavetin: úgy pofon rúgom, hogy a Fiastyúkot meglátja fényes nappal!

A kis húszas kajánul és diszkréten ásított.

– Attól a negyed kiló portól rúghatsz is, bátyám… csodálom, hogy rosszul nem leszel tőle…

– De lövök is, öcsém! Lövök is! Még ma is. Láthattad. Mint a ménkű. Ha zörögnek is a csontjaim…

– Csend legyen odafent! – mordult mérgesen egy rozsdás elöltöltő, melynek kétujjnyi torka papírvékonyra volt már kilőve. – Ki mer itt öregségről szólni? Jövő héten kimegyünk gazdámmal, az alispánnal fogolyra. Egy marék por, egy kis csepű, két marék aprógöbecs, megint egy kis csepű. Jól leverve. Felszáll a fogoly, mint a felhő, közibük vágom a göbecset… aztán már csak szedni kell a tömérdek madarat. Így szoktuk ezt mi. Én meg az alispán. Mindenütt minket néztek. Mondta is a királyi fiskus a gazdámnak:

„Válassz a négyesemből egy szürkét, Pista, odaadom a puskádért.”

„Nem válok én ettől meg, amíg élek!” – mondta az alispán. Hát nem is váltunk. De már régen láttam. Persze temérdek a dolga. Követválasztások… nagy diéták… nem ér rá. Talán a jövő héten mégiscsak elmegyünk fogolyra… Addig meg csak aludjatok odafent.

Az öreg Kirner integetett a kis húszasnak, hogy ne szóljon közbe. Még kikottyantaná, hogy az alispán fehér kezeit rég összetették már a díszes mentecsat felett, s azok a kemény kezek nem fognak már időtlen időkig mást, mint egy búcsújárta rózsafüzért…

Így aztán csend lett az öreg szobában, hol az emlékek alkonyodó árnyékában tétován megáll az idő.

A jegenyéken verebek csiripelik esti mondanivalójukat, és búcsúztatják a napot, mely véres világot vet az öreg ház ablakaira, mintha fáklyák lobognának bent, kivont kardú, merev hajdúk között, kik utoljára vigyáznak gazdájukra, az alispánra…

Aztán elhamvadnak a tüzes ablakszemek, s a nap lehúzza magát a kukoricás mögé, mely rejtelmesen súg-búg, ha az est arra száll apró szelek nyomán, melyek az erdő hűvöséből jöttek. A tarlókra ilyenkor kibaktat a nyúl, kisurrannak a foglyok, s a barázdában sietve oson a róka.

Valahol még dohog, búg a gép, valahol meg dalolnak.

Túl a dombon feketén hallgat az erdő. Lomb se rezdül, ág se hajlik, a tunya melegre némaság kapaszkodik, és már rég felragyogtak a csillagok az ég örökös végtelenségében, amikor elpattanik egy-egy gally, és halkan törik az avar valamely legelőre vagy vízre igyekvő vad lábai alatt. Halk neszek szöszmötölnek az éjszaka fekete takarója alatt. Megállnak néha, hallgatóznak, és újból megindul a zörgés.

Egyforma, szabályos léptekkel jön az őz, összefolyó iramban a róka és a baktató huppanásokkal a nyúl. Az erős törés szarvast jelent, és ha koca jön malacaival: mintha gereblyét húznának a levelesen. A malacnépség nagy igyekezettel megy a kukorica felé, és megfeledkezik a köteles óvatosságról. Egy-egy nyikkanás azonban azt bizonyítja, hogy az öreg emse oldalba csípte a rendetlenkedőt. Utána csend. Aztán újból megindul a soklábú gereblye.

Az erdőszélen megint elcsendesedik a család, s aztán már csak azt hallani, amikor itt is, ott is roppan a kukorica.

Hűsül az est. A csillagok még szebben ragyognak, a Tejút selyme kifehéredett a mindenség boltozatán, és titkos hívogatások, messze hangzó madárkiáltások szólnak a levegőben. Néha szárnyak suhognak a fel-fellobbanó tüzek felett.

Augusztus van. A nappal még tündöklő és forró, a természet terített asztalán még nyüzsög az élet és eleség, de a vándormadár már megindult a messze évezredes múlt jeltelen országútjain.

A természet örök naptárlapjain bizonyára fel van jegyezve, mikor kell indulni a fecskének, mikor a gólyának, és mikor a többieknek. Eljön az idő: mennek. Most még csak a legkorábbiak utaznak, a legóvatosabbak, és ijedten libbennek magasabbra, ha alattuk az őrtüzek lobbot vetnek, és durran a puska.

A suttogó, lopakodó neszek most már befelé húzódnak az erdőbe.

Elmúlt éjfél.

Az öreg emse jóllakottan vezeti vissza fiait a sűrűbe, aztán már csend van a kukoricásban.

Ködök kelnek a völgyek alján, ónos harmat száll a sás levelére. A keleti ég alján világos csík mutatja, hogy egy éjszaka megint lehullt az idő soha vissza nem forduló kerekéről. Álmosan kiált a hajnalban ébredő csóka, és hangjában – amint az végigvág az alvó erdőn – benne van, hogy közelget immár a nyár végi utak foltos ruhájában is ragyogó vándora, a furulyaszavú szeptember.

Szamos menti bak

Előző este esett pár szem eső, reggelre elseperte a szél a felhőket, és csillagos szép időben indultunk el arra a bakra, amelyről mostanában úgy beszélünk: „Az a bak!”

Minden erdőnek vannak ilyen csodái, melyekről semmi biztosat nem tudni, mert senki pontosan nem látta, de arra esküszik mindenki, hogy „agancsa egy arasszal van a füle fölött”.

A szálasban „töksötét” volt. (Ezt a jelzőt úgy olvastam valahol, és azért használom, mert talán beleköt valaki, és megmagyarázza, mit jelent. Mert sötét a szurok, az éjszaka, és még sok minden lehet sötét, de a tök?…)

Hagyjuk azonban a tököt.

Botladoztunk a szálasban; a fák koronáján már végigsuhant a derengés, és meg-megálltunk, mert a halk neszek még éjszakaiak voltak.

És nem beszéltünk, mert suttogni kellett volna, a román vadőr pedig fennhangon se ért meg, nem suttogva.

A hegytetőn már hajnal volt. A nagy fák halkan suttogtak az ébredő erdő felett, és a túlsó domboldalban erélyesen riasztott egy bak.

Nem a mi bakunk volt, nem is törődtünk vele, de itt már csendesebben jártunk. A szálas alagútjából kiláttunk a vágásra, de ott sem mozdult semmi. A harmatos füvön csendes járás esik. Minden zaj nélkül elérjük a helyet, ahol a kivilágosodást meg akarjuk várni.

Csend van.

Én azon gondolkodom, hányszor írták már le, hogyan lesz az éjszakából szürkület, hajnal, világos reggel, és hányan leírják még, mert minden ébredés új és más, mint maga a tollat dirigáló emberi lélek.

A vadőr csendesen szuszog mellettem. Nézi ő is az erdőt. Nemrégen más urakat is vezetgetett itt; volt köztük miniszter is, aki azonban nem adott borravalót, ezért vadőröm szívéből kiesett.

– Nem volt úr – mondta –, nem volt jó ember. – S én nem rontom a kedvét. Nem volt úr, és rossz ember volt! Éppen én legyek más véleményen?

Közben világosodik.

Színe van már a virágnak, fűnek, és a bárányfelhők között józanul és halványan ballag a holdvilág.

Mellettünk a hagyásfán egy lappantyú gondolkodik, hogy folytassa-e titokzatos szárnyalását, de aztán meggondolja magát, és eltűnik az öreg erdő homályában.

A vágás mozdulatlan.

Gerlék jönnek-mennek, két sárgarigó játszik a levegőben, amikor valami vörösség jelenik meg az egyik bokor mellett.

Elő a messzelátót!

A táj egyszerre elém ugrik, én pedig lehúzódom, mintha lenyomtak volna, mert egy nagyon jó bak lépett ki a nyárfasarjak közül.

„Az a bak!”

A vadőrnek csak intek, hogy maradjon, én pedig csúszom egy kis útbevágás felé, mert a világítás még nem jó, és a bak körülbelül százötven lépésre van. Úgy látszik, errefelé jön.

Amíg elérem az ígéretes helyet: három perc. Felemelkedem. A bak éppen akkor lép az egyik bokor mögé. Amikor kiér, feltűnően ideges. Felém kapkodja a fejét. Látom, várni nem lehet, azért meglehetősen kapkodva odalövök.

Az volt az érzésem, hogy a bak szinte a lövés pillanatában és nem a lövéstől ugrott meg.

Csüggedten törlöm meg verejtékes homlokom, és érzem, hogy hibáztam.

A bárányfelhők már elmentek, a hold már eltűnt a nappali világosságban, a sárgarigók se játszanak, és én itt állok egy elrontott reggel, egy csúnya hibázás mosdatlan szája ízével.

Hátranézek, mert éreztem, hogy hátra kell néznem, hát ott áll Onuc – errefelé így tisztelik a Jánost – teljes díszben, hátizsákkal, kis bottal, kulaccsal, vadászszékkel, csak éppen a „kis edény” hiányzott róla, de ez is, azt hiszem, csak azért, mert ilyen holmi a vadászházban nincs.

– Hát maga?

– Níztem a lövést!

Én ilyenkor egészen szomorú vagyok. Ő „nízte” a „lövés”, idecsilingel a sok cókmókkal, amit én nem, de a bak meghallott, és most fuccs a baknak.

Három hete nem alszom ezért a bakért, és most elment, mert ő „nízte”. Még ha debreceni lenne, joga lenne „nízni”, de itt Erdélyben maradjon fekve.

Ez volt az első eset életemben, amikor sajnáltam, hogy nem beszélek románul. Hej, miket mondtam volna!

Így azonban nem szóltam semmit. Leültem búsan, és rágyújtottam. A tüzet Onuc adta, és szerényen megszólalt:

– Adjál nekem egy cigareta!

Onucnak csodálatos idegei vannak.

Másnap nem mentem ki, hogy a bak elfeledje a csendzavarást. Harmadnap nem volt ott, így továbbcserkésztünk egészen a szomszéd falu alá, ami jó kétórás sétát jelent.

Már világos volt egészen, amikor egy új vágásba értünk. Onuc a felső utat ajánlotta, nekem az alsóhoz volt kedvem. Hónaljig ér a fű a gyalogút két oldalán, így látni nem sokat lehet; legfeljebb az eget, ahol csodálatos felhők járnak, és a kelő nap ragyogásában lágyan úsznak kelet felé.

Nagy a harmat. Derékig vizes vagyok már, és kinézek egy csúcsot, ahova fel kellene menni megszárítkozni, amikor megint úgy érzem, mintha nézne valaki. Megtorpanunk.

Jobbról, a nagy gaz és bokrok nyílásában egy kisgida áll, és figyel bennünket. Gyermeki két szeme rajtunk, és félelem nélkül figyeli a furcsa idegeneket. Talán embert még nem is látott… Áll és néz.

Hol a mamád, kis öcsém?

Nem válaszol gondolatomra, de fejét elfordítja tőlünk, és amikor én is arra nézek, a bokrok közt megmozdul egy gally.

Intek emberemnek, hogy feküdjék le, és kézzel-lábbal magyarázom, hogy el ne mozduljon, mert kizsigerelem, aztán elindulok a titokzatosan meg-megránduló bokor felé. A gida már nem láthat, így felemelkedem egy kicsit, és meglátok két őzfejet ággal-boggal körülvéve. A két fej közül az egyiken agancs van.

Várni kell.

Az agancsvégek nem sok jót mutatnak, de olyan sűrű szövevényben van a két őz, hogy azt sem tudom megállapítani, melyik tulajdonképpen a bak.

Közben a kisgidára is figyelnem kell, mert ő is kíváncsi lehet, hogy a szülők nem papát-mamát játszanak-e. De nem. A kisgida jó gyerek.

Félreállították, hogy a nagyoknak most dolguk van… és ott is maradt.

Közelebb kell mennem.

Csúszom, mint a „gyík”.

Nem tudom ugyan, hogy egy ekkora gyík hogy csúszik, de az igyekezet nem hiányzik. Csak a szívem vágtázik egyre gyorsabban, hogy alig győzöm csitítani.

– Nyugalom, életem öreg órája, nyugalom! Láttunk mi már különb bakot is.

Ekkor már alig vagyok tizenöt lépésre. A bak jó. Ilyen jó bakot talán még nem is lőttem… de úgy állt a suta, hogy lőni nem tudok. A kezem is reszket már. A szél is megfordulhat. És hátha Onuc is elunja magát, és megjelenik a hátam mögött, hogy: „Adjál nekem egy cigareta…”

A bak egy kicsit oldalt lépett, s ekkor felemeltem öreg puskám.

A lövés végiggurgulázott a hegyek reggeli párájában. Mátyások kiáltottak rá valamit. Melegen felsütött a nap, Onuc mesterrel összenevettünk, és elindultunk a bakkal a völgy felé, hol a vén Szamos ezüstostora kanyargott.

Augusztusi emlékek

„Nem úgy van már, mint régen – írta barátom –, de azért elkalandozunk kicsit, lövünk pár foglyot, fácánt, kacsát, és hosszú idő után kibeszélgetjük magunkat.”

Levele nyomán fellángoltak régen leszántott tarlók, felálltak az elhagyott nyárfás utak, a nyárfák felett kerengve vijjogtak a vércsék, és a cséplők búgásán túl hallgatagon rám nézett a múltba fakult augusztusi erdő.

És elindultam barátomhoz, akit – különös – ma sem tudok tegezni, mint ahogy apáink is magázták egymást egy életen keresztül.

A vonat kattogása ismerős lett egyszerre, füstje most is szabadságszagot hozott be az ablakon, és az elment évek idegen tájakról is rám néztek.

Amikor megérkeztem, szinte csodálkoztam, hogy a barátomnak bajusza van, azt mondják neki: „tekintetes úr”, és a kocsis is tisztelettel néz ránk, holott az öreg Ferkó hátra szokott szólni, hogy: „Ne veszekedjenek az ifiurak, mert leeszi a fene valamelyiket, aztán mit mondok a kasznár úrnak?”

Mi is idegenek voltunk egy kicsit, és olyanokat mondunk, hogy „tőzsde”, meg „paritás” meg „export”, pedig arról kéne beszélnünk, hogy milyen volt a bizonyítvány, és hogy önként kellene jelentkezni katonának, mert még nélkülünk múlik el a háború… Még a kocsi ringása is más. Keményebb, de azért mire hazaértünk, csak közelebb rázott bennünket egymáshoz.

A major kisebb, az erdő nincs itt, nem messze füstölög a város, de bent a lakásban mellénk álltak a régi otthon töredékei. A falról ismerős puskák néztek ránk, és az ablak résén tikkadt szemével – csakúgy, mint régen – beleskelt a szalmaszagú augusztus.

Aztán kimentünk a határba.

– Melyik puskát akarja?

– Úgyis tudja…

Leakasztotta a kis húszast, melyen aranyos korona homályoskodik, és valamikor egy bárónőé volt. Valahányszor azt a puskát kezembe vettem, képzeletemben megjelent a bárónő, aki olyan volt, mint egy hosszú szárú, gyenge virág, ám az is lehetséges, hogy valójában kövér volt és gömbölyű, bár ez akkor sohase jutott eszembe.

Ezzel a puskával tanultam vadászni, és sokáig nem lőttem vele semmit, de a sűrű hibázások után mindig elpirultam, mintha a bárónő állt volna a hátam mögött, aki bizonyára nem hibázott…

A jég akkor tört meg, amikor egyszer elfogyott a türelmem, és valami csúnya gorombaságot mondtam a bárónő puskájára (amitől viszont a bárónő pirult volna el), s csak úgy kapásból mérgesen odadupláztam a felburranó foglyok közé.

Úgy hullott a fogoly, mint a polyva… azaz valami kettő… s ettől kezdve nem célozgattam, de megjött az önbizalmam, és összenőttünk a – bárónővel.

És most újra itt van a puska kezemben. Karcsú, szép kis húszas. Megsimogatom, bár kopott egy kicsit, de hát istenem, ki nem kopott meg azóta?

Odakünt sütött a nap. Egymás mellé álltunk, mint régen, ballagtunk a répában, és a felrebbenő foglyokból nyugodtan leszedtünk hármat. Barátom felaggatta a foglyokat, és továbbmentünk.

Ó, a régi foglyok mások voltak! Izgalmasabbak és sebesebbek… Igaz, abban az időben néha egész nap nem lőttünk hármat.

Egy fácánkakas is felerőltette magát a levegőbe, és mindketten vártuk, hogy a másik lője meg. Közben a fácán világgá ment.

– Miért nem lőtt?

– Magához közelebb volt.

Udvarias emberek lettünk. Komisz idő, hogy eljárt! Valamikor a csillagokra is rálődöztünk, hogy a másik elől leszedjük. Az, hogy fácánkakast most nem szabad lőni, csak később jutott eszünkbe. Húsz éve nem vadásztunk együtt. Akkor még lehetett…

Általában akkor még mindent lehetett…

A répa végén megálltunk. Egy kukoricatábla következett. Susogó, sásos levelű erdő. Az árnyékból tökvirág sárga kelyhe nézett ránk, s a kórószálon egy gébics hintázott régi ismerősként.

– Emlékszik a csikóállási kukoricásra?

– Hogyne emlékeznék! Hiszen nekem is ez jutott eszembe…

Nagy tábla volt az. Talán száz hold, és tele fácánnal. Mellette kezdődött a rét. Ott álltam a sarkon, s a kakasok egyenként dobálták fel magukat, amint a hajtók zörgése közeledett. Mintha minden kakas ott a sarkon akart volna átcsúszni a réten hajladozó magas sásba. Harminchét kakast lőttem akkor, és titokban áhítatosan megcsókoltam a kis húszast, azaz a bárónőt…

– No menjünk! – ébresztett fel barátom.

Ebben a kukoricásban nem volt semmi. Túl rajta egy kis nádas. Pár gyerek várt bennünket.

– Hova akar állni?

– Mindegy…

Valamikor életre-halálra veszekedtünk egy „jó” helyért, de legalábbis sorsot húztunk; most mindegy…

Elkezdődött a zörgetés. Alig indultak el a hajtók, barátom felől duplázás hallatszott.

Csak nem róka? – gondoltam. – Itt a major mellett? De aztán nem figyeltem oda, mert nehézkesen szárnyalt el felettem egy tőkéskacsa. A kis húszas megállította. Jött még több is, de alig ment el egy-kettő, mert nagyon együtt voltam a – bárónővel.

Hamar kiértek a gyerekek, és vidáman szedték össze a kacsákat, amikor megjelent barátom – két rókával.

– Gratulálok!

– Ha nem hordták volna a tyúkot, eleresztettem volna őket. Télen szebb lett volna…

– Emlékszik?

Igen, emlékeztem. Akkor is ilyen nádas mellett vadásztunk, és felugrott előttünk egy nagy róka. Akkor még egyikünk se lőtt rókát, hát sápadtan hibáztunk mellé, mégpedig duplára…

– Meglőttem! – ordítottuk egyszerre, holott világosan láttuk, hogy a másik elhibázta, de azért rohantunk utána, míg én fel nem bukfenceztem egy zsombékban, barátom pedig bele nem hasalt egy békalencsés gödörbe.

– Sokat kibír egy ilyen róka! – sóhajtottuk később, és még hónapok múlva is róla beszéltünk. Most pedig: „Eleresztettem volna őket, ha nem hordják a tyúkokat…”

Hát mi van velünk?

Augusztus van… – mondta bennem valaki csendesen. – Augusztus…

Az égen nagy felhők jöttek-mentek, a nádas mellett gólyák álldogáltak, és a víz tükrében nézték a vándorló felhőket, bár fel is nézhettek volna, a fecskék némán bogarásztak a tarlók felett, és egy bíbiccsapat ostoros hullámzással vágódott dél felé.

Augusztus van…

Csendesen ballagtunk hazafelé. Az úton egy cigánylány jött szembe velünk. Ringó derekán rongyos szoknya, szeme szurkos fénye ránk villant, és azt mondta:

– Kezüket csókulom…

– Emlékszik?

Emlékeztem. A sárkány-hegyi erdőben vadásztunk akkor. Cigányok voltak a hajtók, és utána a cigányputrik mellett ültünk le ebédelni. A putrik előtt füstölgött egy kis tűz, és Mátyás, a cigánybíró elmesélte, hogy most ő szívesen jön hajtónak, kell a pénz, mert nagyon drágán vette a feleségét.

– Vette?

Vette bizony, mert náluk az úgy szokás. Száz koronát adott érte meg egy malacot. De nem sajnálja, mert jó asszony…

– Talán mi is vehetnénk… – mondta barátom tréfásan, ámbár hangja rekedt volt. – Mennyiért adnátok Fruzsinát?

Fruzsinka ránk nevetett. Ott támaszkodott mellettünk, fogai, mint fényes rizskásaszemek, villogtak, és inge ezer hasadékán kis melle úgy nézett ránk, hogy nem ment le a falat a torkunkon…

És most: „Kezüket csókulom” – és nem nevetett ránk a kis cigánylány. Inkább elhúzódott, elsietett. El is tűnt már.

Augusztus van.

Hazamentünk. Ebédhez még a régi borból ittunk, régi poharakból. A régi otthon töredékei néztek ránk a falakról, és estefelé, amikor a nap hunyorgó, vörös szeme bekandikált az ablakon, csakúgy szállt a por az utakon, mint régen, és a verebek csiripelve várták az estét a reszkető levelű nyárfákon.

A vonat aztán megjött értem ijedt piros szemével. Barátom arca elmerült a sötétben, és amerre mentünk, a völgyekben ködöt sóhajtottak ismeretlen vizek. A faluk aludtak mohos kövű, öreg tornyok alján, s ha megálltunk apró őrházaknál, a tücskök síró muzsikája kelt ki a füstös kerekek elhallgatott csattogásából.

Hátradőltem. Arcom simogatta hűs kezével a búcsúzó nyár, és már a szomorúság sóhajtott be az ablakon, amikor észrevettem, hogy messze domboldalon fellobban valahol a láng, és meleg szeme ide néz.

Rohant volna a vonat, és jött a tűz felém.

De szépen ég a tűz… – gondoltam, és elfeledtem a nyarat.

Jött a tűz, mellette halomban új dió, hamvas szőlő és idei must. A tücsök öreg nótájában nem volt semmi szomorúság, mert a tűz mögül felállt drága vén barátom, a jövő mámorát szaglászó, menyecskéket csábító, hordószagú szeptember.

Berekben

Övig ért már a fű a réten, és ahol nem volt vízjárás, csúcsos petrencék ontották a szénaillatot. A petrencéken leskelődő madarak üldögéltek. Hol egy szalakóta, hol egy szürkevarjú, hol egy ölyv.

A torzsás tövek közt millió szöcske ugrándozott, a levegőben vörösvércse szitált, és a rétaljban a gólyák lépegettek, elúszva néha a falu felé, hol a torony mellett olyan öreg volt a gólyafészek, mint maga a templom.

Szél alig járt a napsütésben. A felhők lassan ballagtak a nyári csendben, és talán meg is álltak volna megnézni: mit csinál az öreg Matula a vízparton, de nem akarták, hogy az öreg túlontúl elbízza magát, úgyis nagyon rátarti embernek ismerték a népek a berek táján.

Így aztán a felhők csak mendegéltek. Árnyékuk lágyan úszott a földön, nádon, vízen. Matula pedig egy botot húzott csigalassan a vízben, mely tiszta volt, mint a lányok szeme pünkösd vasárnapján.

Amikor pár lépésre értem, intett, hogy álljak meg. Szemét nem vette le a vízről, aztán rántott egyet a boton, és szép nagy csukát dobott a partra.

– No, kutya, most aztán én eszlek meg!… Jó napot kívánok!

A csuka csapkodott a hurokban.

– Nyughass már – intette Matula vidáman, aztán belebuktatta a csukát a haltartó hálóba.

– Ha már eszi az emberfiát ez a teméntelen szúnyog: fogjon is valamit. Nem igaz?

Bólintottam, bár ez nem volt igaz, mert olyan szúnyog, amely Matulával kikezdett volna, alig akadt a réti vizek mellett.

Elsősorban: Matulának olyan bagószaga volt, hogy a legöregebb szúnyog veteránok ijedten és enyhe nikotinmérgezéssel zümmögtek tova, másodsorban pedig Matulának olyan bőre volt, hogy azon némely süldőszúnyog esetleg megfenhette szurkálóját, de csípésről szó sem lehetett. Hetven év napja, szele, zimankója, harmatja, esője cserzette azt a bőrt, és legfeljebb suszterárral lehetett volna kilyukasztani. Merő finomkodás volt tehát Matula azon állítása, hogy őt eszik a szúnyogok.

– Még ha az ember pipázhatna… – és rám sandított.

Abban az időben ugyanis nemcsak középiskolai tanuló, de Matula pipadohány-szállítója is voltam. A célzás félremagyarázhatatlan.

– Hoztam egy-két paklit, de nem kell róla szólni senkinek… Repülnek-e már a kacsák?

– Olyik-olyik már röpdös.

– Hát a ludak?

– Azokat még nem láttam. Csak az öregeket.

– De akkor aztán üzen értem, ugye?

– Bízhatik bennem. Magam viszem a hírt. Majd ha már jó tarlók lesznek. Annyit lövünk, amennyit akarunk.

Közben összeraktam én is horgomat. Matula jóindulatú lenézéssel szemlélte mesterkedésem. Így nézhet az operaénekes a falusi kántorra.

– Csak jáccogasson. Én odább megyek. Aztán majd adok egy-két csukát.

Felmérgedtem:

– Ez a becsületes szerszám! A magáét orvhalászok találták ki. Azzal mindenki tud! Cigánynak való…

– Mindenki tud? Ezzel-e? Hát itt van. Most fogtam vele a csukát. Nincs benne cigányság. Fogjon vele.

Markomba adta a leszólt szerszámot. Kétujjnyi vastag, öles bot, a végén rézhurok. A csuka elfekszik a nád mellett. Les vagy emészt lustán. A hurkot óvatosan úgy vezeti az ember, hogy a halat ne érintse, és amikor a csuka már benne van, megrántja. Ezzel a rántással ki is lódítja a partra. Nem nagy dolog az egész.

– Hol az a csuka?

Matula bütykös, nagy ujjával – mellyel az égő parazsat úgy nyomkodta pipájába, mintha libát tömne – rámutatott a vízre:

– Gondulom: az árokban…

Elindultunk a vízparton, de nem találtam egy csukát se.

– Majd ha hal lesz, megmutatom – könnyebbültem meg, mert féltem, hogy felsülök.

– Hármat is elhagytunk – kajánkodott Matula.

– Hol?

– Az hozzá tartozik ehhez a cigánymesterséghez… Megtalálni a csukát.

Majd a szemem néztem ki. Egyet megláttam, de az már úszásban volt. Közben Matula arcát figyeltem, de arról ugyan le nem olvashattam semmit. Matula arcára nagyobb indulatok sem ültek ki. Egyszer a vihar megszorított bennünket a nádasban, s egy kunyhóban vártuk az idő jobbra fordulását. Közben a mennykő ugyancsak szorgoskodott körülöttünk. Olyan félelmetes hördülésekkel vágott le hol itt, hol ott, hogy sziszegve kapkodtam a fejem.

– Még idevág!… – szorongtam.

– Abíz meglehet – bólintott Matula, jelezve, hogy ez ellen nincs orvosság, de mindjárt megnyugtatott, hogy a komáját is megvágta az istennyila, de még ma is él. Beszélni ugyan nem tud azóta a koma, meg a farát kicsit félrehordja, de „amúgy” semmi baja nincs…

Mondom, Matulát nagyobb dolgok sem hozták ki a sodrából, nem egy rongyos csuka. Így aztán nem is találtam csukát.

– Elmentek? – kérdeztem.

– Fenét – mondta csendesen –, úgy fekszik, mint egy tehén.

Azt hittem, be akar csapni.

– Hát akkor fogja ki!

Amikor a hurkot csendesen beeresztette a vízbe, akkor már én is megláttam a halat. Csak a kopoltyúja mozgott, a hurok csigalassan kúszott köréje, és a következő pillanatban már kint verdesett a parton.

Mit tagadjam, aznap estefelé három csukát vittem haza, de mind a hármat Matula fogta.

Nem is mentem egy darabig a rétbe, mert kibírhatatlanul sok volt a szúnyog, és Matula sem jött semmi érdemleges jelentéssel.

Közben ballagott a nyár. Először a lengő, karcsú szálú rozsok feküdtek marokra, aztán sorjába a többi kalászerdők, és az alkonyi szél ijedt hűvösséggel úszott el a tarlók felett, melyek némák voltak és sárgák, mint a fejetlen ember.

A tocsogókban megszikkadt a víz, és már az árpát hordták, amikor egyik reggelen beköszönt Matula.

– Száminál voltam dohányért – mondta, jelentősen rám nézve –, gondoltam: benézek…

– Van valami újság? – lestem Matulát.

– Különös nincs. De ha már be kellett jönnöm dohányért, gondoltam: beszólok…

– Repülnek már a libák? Mehetünk?

– Repűni repűnek. Meg a kacsák is sűrűn járnak a tarlókra. Ki is néztem a helet, azért is jöttem. Meg a dohány végett…

– Kár volt a pénzért – mondtam óvatosan körülnézve –, a dohány készen van.

– Milyen szerencse! – derült fel Matula. – Úgyse kaptam. Most vannak érte a városban… De különben is, a dohány most már nem számít. Estére mehetünk. Annyi a kacsa, mint férög, csak patron legyen.

Már délután elindultam. Matula a szőlőknél várt, bodor füstöt fújva nagybátyám dohányából.

Aztán hamar megjött az alkony és az este. Hátunk mögött a nádas vizekre véres párát lehelt az alkonyba fúló nap, előttünk pedig szürkület kúszott a tarlókra, melyeken felcsirrent már a fogolykakas.

Csodálatos járása volt akkor este a kacsáknak. Lőttem talán tizenötöt, de száz patronból csak itt-ott maradt a tarisznya fenekén. Matula sűrűn csóválta fejét:

– Az a drága sok patron! Hogy nem sajnálja…

De ekkor már sötét volt egészen. A nádas vize mint homályos tükör villant felénk, a tarlók meleg álomszagot leheltek, és a vonuló kacsák szárnya sűrűn sziszegett a levegőben. Hazafelé ballagtunk.

Másnap pedig a vízre voltam hivatalos. Az öreg csónakot már reggel ellöktük a parttól, és hol evezve, hol csáklyázva, hol pedig kézzel tolva bújtuk a nádast. Közben vadászgattunk. Egy gémet és pár kacsát lőttem, egy réti héját szárnyaztam, de nem találtuk meg.

Az ebédet Matula főzte az öreg fűzfa alatt, s utána elnyúltunk az árnyékban lustán, boldogan. Néztük az eget, hallgattuk a nádat és a beszélgető madárnépet. Előttünk volt még az egész délután. Matula pipája vékony füstöt eresztett, mint az áldozati máglya, és azt hiszem, ha van megelégedés ezen a földön, mi megelégedettek voltunk.

Mire a délután árnyai ráfeküdtek a vizekre, tele volt a csónak mindenféle vízimadárral. Egyszer csak Matula felmutat az égre:

– Jó magasan jár az ilyen büdös lúd…

Nagy, szürke ludak repültek felénk.

Kicseréltem a patronokat vastagabb sörétre.

– Hadd ijedezzenek! – mosolygott Matula. – Más bajuk aligha lesz.

Már majdnem fölénk értek, amikor az elsőre rádupláztam. Az, hogy a harmadik kezdett zuhanni lefelé, egy cseppet sem rontotta örömem.

– A zannya! – álmélkodott az öreg, de nem sokáig, mert a nagy lúd úgy jött lefelé, mint a gránát. Ugyancsak behúztuk a nyakunkat, amikor vad zúgással levágott a csónak mellé, és szemünk, szánk tele lett fekete mocsárlével.

Matula kihalászta a ludat, közben hegyeseket köpött, és tudtomra adta, hogy az ilyen víztől kap az ember „kolerát”. Több efféle esetet hallott legénykorában…

Mire partot értünk, már az est járt nagy léptekkel a nádasban. Nyomában felállt a csend, fölötte halvány csillagok születtek, és a nád mélyén gémek kiáltoztak visszhangos titokzatossággal.

A nyár aztán ellépett mellőlünk; amikor a vasútra vitt a kocsi, az elmúlt vakáció szállt utánam az aranyló porban, és a fekete vonatnak füst- és iskolaszaga volt.

Amikor visszanéztem, a nádak fekete buzogányai utánam bólintottak lágyan, mintha megértették volna, hogy egyedül vagyok, siratom a szabadságot, és nagyon-nagyon nehéz a szívem, mert benne vannak mind a lápi vizek, és benne van az egész elmúlt nyár.

István király előtt

A szőlő a hegytetőn volt. Közepén a pince. Délre a Zselicség habos, zöld halmai hullámzottak, északra – a völgyben – a Kapos vize szaladt át Koppány földjén.

A hegy hallgatott. Szél nem járt a tőkék között, a völgy pedig messze volt, így vonatnak csak a füstjét láttuk, a szekereknek csak a porát. A zaj elterült odalent, mint a pára, és mi nem szóltunk semmit, mert a magány ott játszott körülöttünk, és aranyló, hamvas színeket festett a szőlőlevelekre.

Előttünk égett a venyigetűz, a nagy diófa oldalán egy harkály kopogtatott férgek után, de az is lehet, hogy az időt mérte, amint az sunyin kúszott az árnyékok nyomában.

Alkonyatra járt már az idő. Az erdők felől fanyar cserszag úszott felénk, és meglengette a füstöt, amely eddig egyenesen az égre szállt, mutatva, hogy jó idő lesz, de meg azt is, hogy jó emberek rakták…

Ezek a „jó emberek” hárman voltunk. A vincellér, barátom és én. A vincellér özvegy ember, mi ketten legények. Ugyan mitől lettünk volna hát rosszak?

A szívunk nyitva volt a szélnek, a napsugárnak, a hajnalnak s az éjszakának, a csillagos égnek, az erdők álmodozó susogásának, a rőzsetűz apró lobbanásainak, a felhők járásának. Ezek jártak-keltek bennünk, csendre intve minden hangos szót, kurtára fogva minden vágyat és égig lobbantva apró örömöket.

Háromszor is izentek már értünk, hogy menjünk haza, mert egészen elvadulunk, de azon a véleményen voltunk, hogy elvadulni csak a völgyben lehet, hol por van, füst van, a vonat zakatol, és az emberek mosolyogva mondják egymásnak: – Alázatos szolgája..

Így aztán maradtunk, bár a szülői önkény ilyen levelekben tört ki: „Ha nem jöttök haza, nem küldünk ennivalót…”

Barátom – akinél vendég voltam – így okoskodott: – Ha nem megyünk haza, nem küldenek ennivalót. Ebből az következik, hogy ha hazamegyünk: küldenek. Ez pazarlás volna, tehát maradunk.

És maradtunk. Otthon azt hitték, hogy a rántott csirke hiánya hazatérésre kényszerít bennünket, holott a rántott csirkén – mire ideért – nem volt már prézli, és különben is, ez a Ferkó gyerek, fene tudja, mit csinált vele, amíg ideért – úgy összekeveredett az almás rétessel, hogy az már csak a vízhordó cigánynak jelentett értéket, nekünk nem.

Mi vargányát ettünk rántva, foglyot nyárson, szalonnát pirítva és korai szőlőt, mosatlanul, mert kevés volt a víz, s „folyadékszükségletünket” inkább borral fedeztük. Azt is a pincében, mely hűvös volt, mint a katakombák, de mártírok, sírvermek és vallásos gondolatok nélkül.

A hajnal és az alkony mindig az erdőn talált már bennünket. Nagy erdő volt, tele rejtelmekkel, titkos utakkal, mély, síkos völgyekkel és szárazra égett kopár dombhátakkal, melyeken annyi volt a kakukkfű, mint apró falusi temetőkben, hol különös, nagy dongók gyűjtik a temetővirágokról a mézet.

Egy golyós és egy sörétes puskánk volt, s így mindennap cseréltük puskáinkat. Aki golyóssal volt soron, az a disznós helyeken járt, akinek pedig a sörétes jutott, az bújta a bokrost meg az olyan helyeket, ahol a sima golyó és az öreg sörét is tehetett valamit.

Így esett meg aztán, hogy amikor a sörétes puska volt nálam, kiállt a nagy disznó a nyiladékra, olyan százötven lépésre, amikor pedig bakot hívtam, és a golyóst szorongattam, a bak olyan közelre ugrott be, hogy a bokrok között tíz lépésről elhibáztam.

Egyszer aztán úgy látszott, mégis mellém áll a szerencse. Egyik oldalból átnézve a másikba, megláttam egy disznót, amint turkálva bujkált a bokrok között. Amilyen halkan és gyorsan lehetett, elébe vágtam. Hallottam a ropogást, szuszogást. Lehúzódtam a nyiladék szélén, melyen a disznónak át kellett jönni, hacsak vissza nem fordul. A sűrű gallyak közt már többször átfeketedett hatalmas teste. Egyszer már fel is emeltem puskám, de aztán újra eltűnt, s én szívdobogva vártam, hogy kilépjen.

Megrezzentek a bokrok – puskám hegye ott táncolt már –, és szuszogva kilépett elém egy sarlóra hajlott – öregasszony.

Csak néztem, és hideg verejték ütött ki homlokomon. Atyaúristen! Ha az asszony csak kicsit ritkább bokrok között jön; menthetetlenül agyonlövöm. Feketeszürkés, foszlott kendője csalódásig hasonlított a disznó csuhájához, és olyan görbe volt, hogy felállva alig volt egy méter magas.

A hideg még végigfutott rajtam párszor, de aztán elzártam a puskám, és ijedt dühvel ráordítottam a banyára: – Hej! Megálljon!

Azt hittem, az ijedtségtől összeroskad, és kiejti kezéből kis kosarát. De inkább én illetődtem meg, és másodszori kiáltásra már nem futotta, mert – bár a visszhang még akkor is dobálta kiáltásom – a mama azt sem tudta, hogy a világon vagyok, és békésen igazgatta a gombákat kosarában.

Amikor melléje értem – talán a föld dobogására –, csak akkor vett észre.

Megfogtam a karját: – Hallja, öreganyám, most majdnem agyonlőttem!…

Felém fordult. Fehér, aszott pergamen arcában két kék gyerekszem mosolygott.

Fekete kendőjét eltolta füléről: – Kicsit nagyot hallok. Most tessék mondani! – és apró, átlátszó fülével odahajolt.

– Azt mondom, hogy itt bujkál a bokrok között, és majdnem agyonlőttem. Mi lett volna akkor?…

Letette a kosarát. – Semmi. Eleget éltem már…

Most már én húztam el a kendőjét: – De én börtönbe kerültem volna! – kiabáltam.

Erre elkomolyodott: – Ammá baj lett volna. Egy ilyen öregasszonyért. Nem mindegy már az a pár hét? Mi van nekem még vissza?…

Le kellett hajolnom, hogy az arcát lássam, amikor beszélt…

– Elmúlik az ember, előbb-utóbb. Nem igaz?…

– De igaz – mondtam csendesen –, hát csak menjen, öreganyám. Vigye a kosarát is… még valami baj érheti…

Elbotorkált. Nézte a földet, amely fölé már egészen odahajolt, és észre se veszi majd, ha beléhull, és eggyé lesz vele.

Én meg csak álltam. Miért is jöttem? Persze, a disznó… Azaz: milyen kicsi, fehér füle volt ennek az öregasszonynak. Most már süket, de valamikor meghallotta a suttogást is…

Az erdőszélen barátom bosszús arccal fogadott: – Miért ordítoztál, mint a fába szorult féreg?

– Egy süket öregasszonnyal találkoztam. Olyan különös szeme volt…

– Bánom is én! De elugrasztottad a bakomat… – és szidott egész úton az öregasszonnyal együtt.

Később aztán megbékélt. Mikor este hazamentünk, egy közepes bakot cipelt hátizsákjában, és már elfelejtette az egészet.

Amikor aztán este fellobbant a tűz, és a vincellért harmadszor küldtük le, hogy buktassa meg korsóját abban a nektárban, barátom hirtelen hozzám fordult: – Hogy mondtad reggel? Különös szeme volt annak az öregasszonynak?… Ugye, kék?…

– Igen. Kék.

– Minden kék szem különös – mondta barátom nagyot sóhajtva, de nem folytatta, mert megjelent a vincellér a korsóval, és olyan áhítattal fröccsentett belőle a tűzbe, hogy az már tiszta szertartás volt.

István király napjára azonban haza kellett menni.

Barátom apja is, ő is, de meg én is István voltam – sőt vagyok –, így aztán szép, szabad életünk napjai egyenként hunytak el a völgy peremén.

Utolsó előtti napon hazafelé jöttünk az erdőből. A nap akkor bukkant ki a fák fölött. A füves tisztásokon köddé vált a harmat, és hangtalanul bandukoltunk, jól megnézve mindent, mint amikor az ember búcsúzni szokott.

Az egyik tisztáson – úgy láttam – megint az én öregasszonyom szedte a gombát. Barátom nem vette észre, én pedig nem szóltam. Hadd szedje! Már elmentünk tíz-tizenöt lépést, amikor megálltam.

– Várj egy kicsit – súgtam –, de csendesen…

Egy villanás volt csak az a meglátás, és most, hogy magam elé idéztem, mintha mégsem az öregasszony lett volna.

Jól megnézem: csak egy feketeszürke foltot látok. Egy helyben mozog. Pedig nincs messze, de a bokrok takarják. Ha kilépne!

Következő pillanatban már fekszem az úton. Mellettem barátom. Intek neki, hogy csendesen álljon fel és lőjön.

Tolja felém a puskát, hogy ha akarom… látom, hogy mekkora erőbe kerül neki ez az udvariasság. Ez lenne első disznója… Isten látja bűnöm, de gyilkosságra vetemedem, ha ő udvariaskodik, és közben a disznó elmegy.

Nézem a puska csövét, amint felemelkedik. Nem is remeg olyan nagyon. A durranás azonban kilobban a csövön, és én is felugrom, hogy lássak valamit.

Valami kis csörtetés, aztán csend. Látom, a bokrok hol mozogtak utoljára. Szó nélkül odamegyünk, ahol a disznó állt. Világos, habos vér a füvön.

Várunk fél órát, közben elrágunk tíz cigarettát. Barátom huszadszor kérdi: – Meglesz?…

– Nem lesz meg, mert már megvan. Vigyázz, fordítva veszed be a cigarettát…

Ott feküdt a disznó egy kis tisztáson. Barátom ráhasalt, és egyhangúlag, de alaposan felavattam. Aztán kihúztuk az útra. Lehetett vagy másfél mázsa, még a zsigerelés után is.

– A kocsi a szőlőben van már – mondta barátom. – Elszaladok érte, ha addig vigyázol a disznómra.

– Csak siess!

Hazafelé hallgatva mentünk, mert nekünk már akkor elmúlott a nyár. Az erdő elkísért egy darabig bennünket, de aztán elmaradt mögöttünk. A dombháton lángolni kezdett az augusztusi nap, s a szőlőfürtökben édesmelegen értek eljövendő mámorok.

Később kitárult előttünk a messzeség. Hamvas párái alatt csillogva futott a Kapos vize. Visszanéztünk még egyszer a hegyre, aztán leszálltunk a völgybe, hol valamikor Koppány lázongó áldozati tüzei égtek – István király napját ünnepelni.

Vénül a nyár

Vénül a nyár.

Esténkint pirosítót rak magára, hogy ne lássék a pókháló a szeme sarkában, és reggelenkint vetetlen ágy marad utána. Szoknyája gyűrött és puha, meleg karjai – melyekkel pedig ó, hogy tudott ölelni – aszottak és szárazak lettek, mint a tarlók, melyeken a zizegő, telt kalászoknak csak az emléke jár.

Öreg a nyár.

Hajnalonként bódultan fekszik a mezők harmatos ágyában, és ha nem jönnek játékos, hajnali szelek, haja széthullva marad, mert megvénült a fésű, és megvakult a tavak tükre. Nincs kinek tetszeni!

Nincs kinek!

Megöregedett a hűséges szerető is: a Nap. Ragyog, ragyog, de a tűz, a lángolás már nem a régi. Későn jön, korán megy, közben egy-két udvarias, langyos csók… hidegül a Nap is. Érzi ezt a nyár asszonya, s ezért felkacsintott már a Holdra, erre a telt hasú lumpra, és ezért festi magát esténkint pirosra.

És nyugtalanul alszik. Valami rém jár az éjszakában. Az erdők némaságában valaki hallgatózik. Valaki végigsurran a hideg, harmatos gyalogutakon, és eltűnik a nádasban, melynek nagy, buzogány fejei ilyenkor meghajolnak, és a vízbe néznek.

Nézik az eget, mely párásra fakul, és nézik a felhőket, melyek az időt hordják álmos hajójukon.

Én is nézem a tűnődő, lágy felhőket, és gondolkodva meghajol az én fejem is. Bizony, múlik a nyár.

Múlik az idő.

Nézegetem öreg puskám és megsimogatom. – Ugye, vén legény!? Kotyogós lettél te is, és minden elmúlt nyárral öblösebb lesz a hangod, de azért, ha most odafecskendeznénk abba a suhogó seregélycsapatba, mely sudarazva vágódik át felettünk: hullanának, mint mák a rétesbe.

A seregélyek levágnak a nádba, és puskámmal megint csak egyedül maradok a fűzfabokor alatt, mely álmokat sátoroz fölém.

Előttem olajzölddé válik a víz, mert itt botorkál már mellettem az alkonyat, és a nap is elbújt valami felhő mögé. A felhő olyan, mint egy hegy, mely most bújt ki a messze nyugat valamelyik tengeréből, s ha jól megy a sora, tűzhányó lesz belőle.

A seregélyek most beszélik meg a holnapi teendőket. Talán arról van szó, hogy érik már a szőlő, és a fiatalok követelik, hogy odavezessék őket az öregek, mert elég volt már a szöcskékből és egyéb zöldfőzelékekből…

Egyszerre aztán nagy lesz a csend. A hangok áradatát mintha elvágták volna. Felemelem a puskám, mert tudom, hogy miért szorult a szó a seregélyekbe. A nádas felett megvillan egy szürke, nagy madár, lecsap a víz fölé, és jól látom, hogy a lövéssel elkéstem, mert a sörétek egy gondolattal hátrább barázdálták a vizet, és a héját elnyelte a szürkület.

A durranás után még nagyobb a csend, és a kis nádas fülel, mert szokatlan dolgok érése lóg a levegőben.

Kicsi ez a víz, és kicsi a nádas is. Két-három hold az egész, mégis van benne mindig valami. Ha más nem: emlékek.

Akkor is ilyen álmos augusztusi alkony volt. Akkor is kacsákat vártunk. Vége felé járt már a vakáció, és az újra olajozott tantermek szaga kísértett, hátuk mögött intőkonferenciákkal és egyéb szörnyűségekkel. Faltuk hát a visszalevő pár hetet, és minden este ott lestük a kacsákat, gémeket és mindent, ami a nádasban mozgott.

Pipáltunk, mint a törökök, mert részint tilos volt a pipa, részint pedig megettek volna a szúnyogok, öcsém a csősz pipáját szítta, én meg a magamét, melyet egy avult őzbőrért cseréltem a helybeli egyetlen „fűszer és csemege” kereskedésben. Hogy miért hívták ezt a boltot fűszer- és csemegekereskedésnek – ma sem tudom. Nem láttam én abban mást soha, mint kocsikenőcsöt és ostornyelet, de hát ez nem fontos. A pipa gyönyörű volt, és azon az estén is elmélyedve szopogattam.

Amikor aztán az első kacsák elsziszegtek a fejem felett, letettem a pipát, és kézbe vettem az öreg Kirnert, mely szöges puska volt ugyan, de a javából.

Öcsém bent állt a nádas egy kis szigetén, én pedig a parton. A szigeten nem volt hely mindkettőnknek, így felváltva lestünk a két helyen, melyből a sziget volt a jobbik. Egy korhadt, öreg csónakon jártunk be a szigetre, mert a hínáros víz nyakig ért, és alatta feneketlen sár.

Közben jöttek a kacsák, és vidáman szólt a puska. Úgy kellett lőni, hogy lehetőleg partra essen a kacsa, mert másként felét elvesztettük.

Egy tőkést igen szépen lőttem, majd a fejemre esett – a másik pedig szárnyazva kalimpált öcsém felé, aki hetven-nyolcvan lépésre állt tőlem a szigeten.

– Vigyázz! – ordítottam. – Oda esik!

– Nem hallod? – mérgelődtem.

– Hallom, de nem azért jöttem ide, hogy az elpasszolt kacsáid után úszkáljak. Különben pedig ne ordítozz, mert a fene se jön erre.

Ebben igaza volt, de azért még odakiáltottam valamit, amit a gimnáziumban abban az időben sem tanítottak.

Talán öt-hat kacsánk lehetett, amikorra egészen beesteledett. Hamar elő a pipát, mert a szúnyogokkal már nem lehetett bírni. Öcsém még vakon lődözött.

– Gyere már ki, hiszen nem látsz semmit…

– Megyek, megyek, csak még egy kacsát keresek. Ide esett a sásba, és nem találom – és zörgött a sásban ide-oda.

Vártam. A hold még nem jött fel, de vörös derengése már tüzet rakott a keleti égen. Valahol a nádasban gémek kiáltottak, a legelőkön fellobbantak a pásztortüzek, és a békés, nagy augusztusi estében megsimogatta szemem az ismerős csillagokat.

– Megvan – szólt öcsém –, ha rá nem lépek, itt hagyom. – Hallottam még, amikor belelépett a csónakba. Csobbant a csáklyarúd, és túrta magát kifelé a nagy csónak, amikor valami zűrzavaros kiáltás, nagy csobogás hallatszott a csónak felől, s a következő pillanatban kétségbeesett üvöltés – …Pistaaa… segítség…!

Felugrottam, mintha meglőttek volna, s rohantam a víz felé.

– Mi bajod?…

– Kiszakadt a… jaj, gyere… kiszakadt a… – és újból nagy csobogás.

– Mi szakadt ki? – ordítottam, és reménytelenül dobtam le kabátom, holott tudtam, hogy ebben a hínáros lekvárban úszni lehetetlen.

– A csónak! – kiáltott újra. – A feneke! Csak úgy kapaszkodom a szélében…

Szaladgáltam a parton, és kétségbe voltam esve. Lelki szemeim előtt már kinyílt a temető korhadó kapuja, és feketén néztek rám azok a hideg fenyők, melyek olyan gőgösen álltak a más tisztességes temetői fák között, mintha nem is kis halmok, de jeges, nagy hegyek felett őrködtek volna.

– Tartod magad? El ne ereszd a csónakot! – adtam az okos tanácsot, bár tudhattam volna, hogy öcsémet még fejszével sem lehetne lefaragni arról a csónakról.

– Nem eresztem, de csupa hínár… és húzza a lábam…

Úristen! Én vagyok az idősebb… Én vagyok az oka… Segítenem kellene!

– Húzza még? – ordítottam. – Mássz fel a végére! A csónak nem süllyed el.

Újabb csobogás. Utána riadt, nagy csend. A szívemben halálos hidegség jegesedett. A csillagok ide-oda kóvályogtak az égen, és világosan éreztem a tömjénszagot… s a frissen kihányt föld szagát.

Istenem! Csak nem merült el?

Ekkor megszólalt öcsém, de nagyon kimerülten.

– Fenn vagyok…

– Csak ne mozogj. A csáklya megvan?

– Meg!

– Próbáld kitolni magad…

Hallottam, hogy zörög a nád. Halkan csobogott a víz.

– Jössz?

– Nagyon lassan…

Végre kibújt valami fekete tömeg a nádból. Mászott, mint a csiga, de jött… jött…

A vastag fából készült csónak nem tudott elmerülni. Igaz, nem sok látszott ki belőle, de jött… jött…

Öcsém még kinn se volt a parton, már ismét a régi volt.

– Nyavalya törje fel azt a rothadt teknőt, majd odavesztem…

– Ahelyett, hogy hálát adnál az Istennek! Előbb még nagyon kis legény voltál – korholtam.

– Hát ilyenkor üvölt az ember… – lépett ki a partra. – Bár tőled ugyan hiába ordítottam…

Mérges lettem.

– Ebben a kulimászban legfeljebb öngyilkos lehettem volna. Te meg utána nyugodtan kieveztél volna…

De azért megtapogattam ruháját, arcát, kezét.

– Csakhogy kint vagy. Azt hittem, megbolondulok itt a parton.

Folyt róla a víz, a sár és a békalencse. Puskája végig a nyakában lógott, és nem is vette észre, hogy csupa maszat, hínár, és amikor elindultunk, cipője szörtyögve eresztette a vizet.

– Igazad van – szólalt meg egyszer, amikor már fele úton voltunk. – Neked még rosszabb lehetett, mint nekem. Mit mondtál volna otthon?…

Erre nagyot hallgattunk. Arra gondoltunk mind a ketten, hogy mit mondtam volna, amikor sárosan benyitok az enyhe fényű vacsorázóasztalhoz, és rám néznek, kicsit szemrehányóan, hogy megint elkéstünk a vacsoráról… Arcomról azonban valami sápadt rém vigyorgott volna, és mögöttem nagy üresség…

– Hol hagytad az Öcséd?…

Szinte elsírtam magam erre a gondolatra, ő pedig halkan azt kérdezte:

– Mit gondolsz, Böske megsiratott volna?…

Én gyötrődtem, és rémes víziók kergettek, hogy hát mit is csináltam volna, ő pedig Böskére gondolt, akinek szőke volt a haja, mint a búzakalász, és fekete a szeme, mint az éjszaka esős novemberben…

Múlik az idő. Múlik a nyár. Ülök a kis víz partján, és emlékekre emlékezem.

Nem jön ide ma semmi. Csak a hold nézegeti magát a sásprémes kis vízben, és kikezdene a nyár öregasszonyával, de az ilyenkor már alszik a völgyek párás ágyában. Megunta a várást; fáradt is. Sápadt arcáról lekopott már a pirosító, és egyszer majd csak elalszik – örökre.

Ravatalánál nem lesz más, csak szomorú, kései kis virágok s az álmodozó öreg legény, a Szeptember, akinek a csókák a vállára szállnak, és akinek síró nótájára megrázkódnak a fák, és szállongó, millió levelüket adják szemfedőnek, mely alatt békésen alszik a halott öregasszony: a Nyár.

Elment a nyár

Elment a nyár.

Sokáig búsan botorkált még a kertek alatt a délutáni napsütésben, de könnyű gúnyáját megtépték az ősz csahos szelei, dérharmatot hintettek rá hűtlen hajnalok, hát inkább elment…

Miért is maradt volna? Ami hosszú hónapokon épült, szépült, erősödött dús keze nyomán, azt széthordták az emberek, és ami még kint maradt, azzal hányavetin játszik az ősz.

A jegenyék susogva kiáltottak utána szeles délutánokon, hogy: maradjon még! Kései kis virágok bimbói összeborzongtak, ha jött az árnyék, és szerettek volna felágaskodni magasra, mint a jegenyék, hogy még egy simogatást kapjanak a búcsúzó nyártól. Ilyenkor szállt alá a nap gőzölgő, gőgös bíborban fetrengve, és szolga módon ígért szelet új urának, az ősznek. A nyugati égen járó felhőtornyokat lilára, kékre festette, és aztán lehunyta szemét a szélháton járó éjszaka előtt.

A ködös szántások árnyékokat sóhajtottak, melyeket zizegő szelek hordtak szét a határban, elhagyott utakon, s a sötétben titkos zörgéssel szaladtak száraz, holt levelek, az elmúlás szélesre tárult országútján.

Szálltak a halott levelek a néma tarlókon, mint fagyos szárnyú éjjeli lepkék, és ha fennakadnak a pókhálókon, melyeket a nyár után szálló kis pókok szőttek a vágyódás nyálából; búsan kerengtek az őszi borzongás láthatatlan fonalán.

Estefelé, mikor a hold sarlója szomorúan bújócskázik a felhők hátán, a falu felől kutyaugatás és fütty száll a rétekre. A füst a nyitott tűzhelyeken születik, hol pöfögve sül a krumpli. A lángok villanásai néha kiugranak a sötétbe, és megcsillannak a cifra tányérokon, melyek lakodalmi levesek emlékét őrzik, és vidám tulipánokat tartogatnak ölükben.

A kémény szurkos szájából a füst egy kicsit felfelé száll, aztán megvékonyodik, és kékes leplet takar a szérűkre, hol verebek alusznak a kazal oldalában, lecsapódik a kertekre, hol az almafákon könnyelmű cinkékre vár a csapda, és káposztatorzsák fogóznak a nyirkos, fekete földbe.

Száll, száll a füst, mint az izzó parázson senyvedő holt fák sóhajtása. Kereng, végigkúszik a nádtető felett, összekeveredik a köddel, mely a patak felett gomolyog, beszivárog az égererdőcskébe, s a holt bajtársak utolsó üzenete megcsókolja az élőket. Titkos üzenetet súg a száradóknak, melyek megborzongnak, mint a beteg ember, ha megholt lelkekkel álmodik.

A szürke árnyékok most már feketék, és mindjobban felágaskodnak. Áthajolnak a kerítéseken, aztán a házakon. Már csak a kémények állnak ki belőle és a templomtorony.

A felvégről most érkezett a templomhoz a harangozó.

A toronyablakból kiszáll az öreg bagoly. Már a harangozás alatt is türelmetlenül topogott a poros gerendán. A harangozást nem tudja megszokni, és minden este majd leesik a gerendáról, hol csendben szunyókál, amikor a harang elkiáltja magát. A harsogó zendülés majd lelöki a békés polcról.

Kilebben hát a toronyablak tört zsalui között, és fordul egyet a torony körül a feketeségben. Egy-egy könnyelműbb veréb néha ugyanis a torony ereszét választja alvóhelynek. Néha a költözők is megpihennek a bádogeresz alatt kiugró gerendavégeken.

Ma üresek az ismerős zugok.

Ellendül a falu felé. A szérűkben felszáll a kazlak ormára, és hallgatózik. A kazlakban egerek cincognak, hancúroznak, de az öreg bagoly hiába forgatja buksi fejét. Elérhetetlenek. Aztán a kazal oldalában alvó verebek is cippannak néha, de azok sem jönnek elő.

Magától ugyan máskor sem jár a veréb a sötétben, de a szalma között alvók néha összeverekednek, és ilyenkor egyet-egyet kilöknek a meleg lyukból. Erre vár a bölcs bagoly. Amíg a veréb perregő szárnyakkal keres új tanyát, a bagoly olyan csendesen elkapja, hogy a veréb kettőt se nyikkan.

Visszaszáll vele az őrhelyre, és egy perc múlva: volt veréb, nincs veréb. De ma úgy látszik, odább kell állni. Az egerek nem jönnek elő, s a verebek is nagyon békében vannak.

Az istálló felől valami zaj jön. Két ember.

– No, még csak ezek kellettek – mérgelődik a bagoly –, ilyen lármával járni! – ez a lárma, persze, csak bagolyfülnek lárma. Ez a két ember azt hiszi, hogy úgy járnak, mint a macska… Susognak valamit. Aztán összeborulnak, és halk, de igen lelkes cuppanások hallatszanak. Bagolyfülnek, mintha lövöldöznének…

Az öreg bagoly kíváncsi természetű. Kihajol, és úgy fülel, leskelődik. Mi a ménkűt csinálhatnak…

Egyszer csak azt mondja az egyik ember:

– Jaj, az a csúnya bagoly! Kergesse el!…

A másik ember lehajol, tapogat a földön. A bagoly most különösen figyel. Jól kihajol. Mit keres az ember a földön. Csak nem egerészik?…

– Huj! A gazember!

Egy nagy kő zúgott el a feje fölött. Ha eltalálja: befellegzett. Hát ilyen zsivány… De ezeket már a negyedik szérű felett mondta, mert lecsapott a föld fölé, és elsuhant az ártó közelségből. Leszállni már nem mert. Megdöbbentette az előbbi eset.

Ki hát a mezőre. A zörgő krumpliszár alatt olyan kövér egerek járnak, hogy ürgének is beillenek. Fordult egyet a kertek alatt, aztán a mezők felé tartott, hol itt-ott őrtüzek vágták ragyogó lándzsájukat a sötétség lomha testébe. A tűz körül emberek bóbiskoltak. Beszélgettek, és amikor a bagoly ellibbent a fejük felett, azt mondták: – Hess, boszorkány!

Ennivaló azonban még mindig nem akadt. Pedig már nagyon megéhezett az éjszaka öreg csavargója.

De mi volt ez? Szinte hanyatt fordult a levegőben… Egérsírás az egyik szántás végén… Ott… ott… valami mozog… szembogarát teljesen kinyitja. Fülei minden moccanást felszívnak, és már ott van, ahol az előbb cikkant az egér. Halkan ereszkedik a föld fölé, mert a sok göröngy között nem mozdult semmit, amikor az egyik hant megindult a kukoricarakás felé, és viszi az egeret.

– Maga az, kedves menyét asszony? – udvariaskodik a bagoly, miután elvágta a menyét útját. – A menyét megdermed egy pillanatra. Apró fogai ijedten mélyednek a még mozgó egérhúsba, aztán a nagyobb göröngyök oldalához lapulva: mint a villám a kukoricarakás felé.

De a bagoly nem engedi. Amint hozzáférhető helyre ér, felemeli egerestül. Mint a pelyhet. Szinte lágyan, óvatosan, de a tűhegyes karmok átjárják a barna bundácskát. A menyét alig vonaglik. Még sírni is elfelejt, és már vége. Az egeret csak akkor ereszti ki szájából, amikor a bagoly felszáll vele a kukoricarakásra, és tépni kezdi.

– Fene ezt a buta egeret – mérgelődik a bagoly. – Becsúszott a szár közé. No, majd megkeressük, ha ezzel végeztem.

A menyét bizony nem sokáig tartott. – Lássuk csak, hol az egér? – Nem találja. Jó mélyre csúszhatott. Belemelegedik a keresésbe, és zörögve lépeget a szárrakáson, amikor felszól hozzá valaki alulról: – Mit keres, professzor úr?

A bagoly meglapul a váratlan hangtól, aztán lenéz a földre, hogy ki a háborgató. Ravasz áll odalenn, a róka. Kaján szemei zölden égnek.

– Egy egerecskét fogtam – szerénykedik a bagoly –, de azt is kiejtettem a karmomból, és most nem találom.

– Meg egy menyétecskét, ha nem csaltak szemeim – irigykedik a róka.

– Magam is ezért jöttem, megvallom, hallva, hogy egér cincog, de tanár úr megelőzött. Hiába, könnyű a tanár úrnak. Ilyen szemek! Ilyen szárnyak!

– Ha tudod, miért kérded? – mérgelődik a bagoly.

– Jól hallanak füleim? – lelkendezik a róka. – Le méltóztattál tegezni? A nagy professzor… engem, szegény földi férget?… Ó, de szeretnélek megölelni! De legalábbis parolázni…

– Legyen vége a komázásnak, mert kiszedem a szemed – csattog rá a bagoly. – Ölelkezz a rokonságoddal, a… juhászkutyákkal, és még éhes is vagyok. Mondd meg, mit akarsz, és gyerünk vadászni. Mindjárt reggel lesz.

– Ez az! – ugrik a róka, és farkát meglobogtatja. – Gyerünk, kedves tanár úr. Kinézhetne nekem egy süldőcskét. Fene jól futnak már a nyulacskák… de ha a tanár úr rémisztgetné felülről, én megrohannám… Örökké hálás lennék…

– Nem bánom – egyezik bele a bagoly, de előbb megkeresem az egeret.

– Tapogat ide, tapogat oda, s az egyik száraz levél alatt megtalálja. Kicsit tép rajta, aztán nagy élvezettel nyeli.

A rókának csorog a nyála: – Egészségére, professzor úr! Kedves egészségére! De talán indulhatnánk?…

A bagoly fellendül a levegőbe. – Ahol fordulok, ott a nyúl.

A róka, mint a kígyó, csúszik a bagoly után pár lépésre, és már jó ideje zegzugolnak a határban, amikor a bagoly megfordul, és egy helyben szitálva ereszkedik lefelé.

Suhan a róka, de az orra előtt egy méterrel kipattan a nyúl. Utána! A nyúl az életét menti, a róka szörnyű éhes, és már majdnem eléri, amikor a nyúl derékszögben elfordul. A róka utánacsinálná, de közben nekiszalad egy nagy hantnak, és olyan bukfencet vág, hogy csak úgy porzik.

Most már elveszett a nyúl. Szikrázik a róka szeme a méregtől. A szél zörgesse a csontjait ennek a bogyógyárosnak! Itthagyott, és nyalogatja a bundáját.

– Ügyetlen vagy, Ravasz – vélekedik a bagoly. – A vackon kellett volna megszorítani. Öregszel te is.

– Hiába – mentegetődzik Ravasz, megrázva magát –, ez a környék leggyorsabb nyula. Úgy fordul, mintha eltörnék – és lemondólag legyint farkával. – Nézzünk talán másikat.

Ebben a pillanatban éles nyúlsírás száll végig a szántáson. Odább, a bokros legelőszélről jött a hang. Ravaszt mintha rugók löknék előre.

– A nyulam – csikorgatja a fogát –, a nyulam!… és vágtat a szántáson ész nélkül. A bagoly kíváncsian száll felette. Úgy látszik, a megrémült nyúl belerohant egy másik rókába – gondolja.

Már a nyúlsírás táján járnak, amikor a bagoly embert lát a bokrok közt meghúzódva.

– Vigyázz, Ravasz! – szólt le, de már elkésett.

Egy villanás, egy dörrenés – a bagoly ijedten vágódott fel a levegőbe, és Ravasz csak elfeküdt a szántáson.

– Gyalázat! – ijedezik a bagoly újra a kukoricaszáron elmélkedve. – Gyalázat! Szegény Ravasz. Nagy zsivány volt… nyugodjék. De mégis… amit az ember művel azzal a villámló fenével… Így pusztult el szegény bátyám is. Durr!… és csak lefordult a góré tetejéről. Jó lesz nekem is vigyázni.

Ekkor már halk szél mozdul az erdő felől, mely szétteregette a felhőcsordákat, és halvány derengést engedett le a messze égről.

Az öreg bagoly még felszedett három-négy korhely egérkét, melyek cincogva botorkáltak hazafelé, és amikor a keleti égen a csillagok hunyorogva csukták le szemeiket az érkező hajnal fényessége előtt, hazafelé indult.

Még éjszaka volt, de az öreg bagoly jól tudta, hogy fél óra múlva kivilágosodik az ég alja, lármásak lesznek az alvó házak, s ha ilyenkor még ő kint lenne, a korán kelő fecskék szemtelenkednének vele, űzve-hajtva, amíg csak oda nem csalogatnák az embert, s az mindig bajt jelent.

A falu pirosló ablakszemei megint nyiladoznak. Füst is kanyarodik itt-ott felfelé, és néhol csikorog a gémeskút.

Már feltűnt a homályban a torony, az öreg bagoly már emelkedett felfelé, amikor az egyik istálló mellett valamit mozdulni hallott. Kissé lejjebb ereszkedett. Az istálló fala mellett egy óriási egér rágcsált valamit.

– No, még ekkora egeret sem láttam – csodálkozott a bagoly, és elkapta a gyanútlan patkányt. A patkány sivalkodott, és mivel kissé hátul fogta a bagoly, belemart az ellenség lábába. A bagoly majdnem elejtette a fájdalomtól. Most látta csak, hogy nem egérrel van dolga, de eddig még csak hírből – városi rokonsága révén – tudta, hogy ilyen is van a világon.

A patkány súlyos volt, harapott is, hát leszállt vele az istálló tetejére. – Te vagy hát az a híres? – kérdezte, és borotvaéles csőrét összecsukta a patkány tarkójában. A patkány eleresztette a bagoly lábát, és nyekeregve sivalkodott volna, de most már a karmok feljebb fogták meg, és csak elnyúlt a gyilkos szorítás alatt. – Még harap a gazember! – méltatlankodott a bagoly, és megmozgatta karmait a patkányban. Aztán felröppent vele a torony sarkán kiugró gerendára és körülnézett.

A másik gerendavégen egy kis szürke kuvik ült, de most illendően meghajtotta magát: – Jó reggelt, bátyám! Haj, de gyönyörű egeret fogtál.

– Nem egér ez füles! Patkány. Ha már hallottál róla…

– Patkány? Sose hallottam. Magamfajta szegény zsellérnek még egér sem jut. Nem ilyen úri falat. Ma is egész éjjel csak egy kis egérkét fogtam. Rácsot tettek az emberek a magtár ablakára is. Oda sem lehet bejutni… Pedig az asszonynak is kellett volna valamit hozni. Holnapra várjuk a tojások megpattanását… Ha egy kis maradékot hagynál…

A torony alatt lépések hallatszottak.

– Most fogózz meg, öcsém. Kezdődik a zenebona. – A két bagoly összehúzta magát, és úgy várták, mikor zendül meg a harang. Már derengett az ég alja, amikor a hajnali harangszó utolsó hullámai is elszálltak a falu felett, dérfehér mezők felé.

Az öreg bagoly átszólt a kuviknak. – Hát vidd be az asszonynak. Ilyenkor muszáj… Inkább lemondok róla… – pedig már egy falat sem csúszott volna le a torkán.

A kis kuvik felkapta a fél patkányt, és boldogan tűnt el a templompadlás ablakán. Ő nem a toronyban lakott. Hátul a padlás zugában éldegélt, és nem is vágyott a torony előkelőségei közé.

Az öreg bagoly is belibbent a törött ablakon. Tollászkodott, ásított nagyokat, és bizalmatlanul nézte a harangokat, melyek halkan bongtak, ha a szél a kötelet nekifújta peremüknek.

A harangozó becsapta a templomajtót, és megforgatta benne a rozsdás kulcsot. A csattanás még ott verte magát az öreg falak között, amikor a kulcs csikorgása már belevájt rozsdás karmaival a puha, mély hangokba. A bagoly már bóbiskolt, de erre megint felriadt, és félálomban ezt mondta: – Hát igazán megolajozhatnák már egyszer azt a kulcsot… és újra behunyta nagy szemeit.

És odakint térdig ködben járva, fázósan átszaladt a határon az álmos őszi reggel.

Egy csillag van csak az égen

Már a tarlókat kezdték hasogatni a fényes vasú ekék, de a nyár még úgy megült a száraz domboldalakon, mintha esze ágában sem lenne elmenni. Forró és poros volt az augusztus vége; a patakokban vékonyan csordogáltak kis erecskék, és a nagy nádas vizei összementek, mint a morvai posztó. Ezeken a megcsappant tavacskákon azután annyi volt a madár, hogy alig fértek el. Lőni ugyan nem sokat lehetett, mert az első durranásra világgá ment minden, de nem is a lövöldözés volt a fontos, hanem a leskelődés, a nádas titkainak böngészése.

Órák hosszat elüldögéltünk Matulával – atyai barátommal és mesteremmel – egy-egy hevenyészett nádkunyhóban vagy a csónakban, és titkosan összevillant a szemünk, ha valami ismeretlen ritkaság szállt a vízre, vagy elrepült a fejünk felett.

– Ez mi volt?

– Nem idevalósi – húzogatta vállát Matula, jelezve, hogy a jövevényt nem tartozik ismerni.

Egyszer, hirtelen nagy csendesség szakadt a nádas ezerhangú zsivajára. Ijedt nagy csend.

– Vigyázzunk! Ebbű’ lesz valami.

Lett is. Egy ragadozó suhant a nádas felett, olyan könnyedséggel, olyan viharsebesen, mégis szinte játszva, hogy tátva maradt a szám.

– Ugye, mondtam. Ez aztán a madár.

– Amire ez rácéloz!… Amúgy kerecseny a neve… Mióta kivágták a nagy hagyásfákat, nemigen költ erre. Azelőtt is kevés volt belőle.

– Kiszedte a fészküket?

– Én? Minek szedtem volna? De meg nem is igen lehetett. Leette volna a fene az embert, aztán én sose voltam olyan fára mászkáló. Szédültem.

– A pipától nem szédül, Matula bácsi?

– Azt nem fán szíja az ember…

Erre mondhattam volna, hogy én bizony csúnyán megszédültem a múltkor nagybátyám pipájától a földön is, de ezt Matula úgyis tudta, hiszen ő fogta a fejem, és később – gyomrom viharos tiltakozása után – ugyancsak ő rakott hűvös káposztalevelet a homlokomra.

– Gyönge a legény – mondta egy kis lenézéssel –, cigarettával kellett volna kezdeni.

Ezt a jó tanácsot meg is fogadtam, és azóta, ha Matula elővette pipáját, én is sodortam egy-egy vékony cigarettát, már csak a szúnyogok miatt is. Mert szúnyog aztán annyi volt, hogy csak úgy füstölgött tőlük a nádas. Vakarództam is szorgalmasan, míg Matula csak elnyomta némelyiket, de általában nemigen törődött velük.

– Van, hát van – mondta, és a szúnyogtéma ezzel meg is szűnt.

– Holnap is kijövünk, Matula bácsi?

– Ha nem kapok más parancsot… Gyüvök én szívesen. – És aznap este nagy patália volt az irodában.

– Elég volt a naplopásból – verte nagybátyám az asztalt. – Miért van maga itt? Mi? Talán hogy ezt a kölyköt dajkálja?

– Elmegy, szegény, úgyis nemsokára…

– Hát elmegy! Kiviszi holnap, de utoljára. Kiviszi és otthagyja. Estefelé aztán elmehet érte, ha ugyan addig meg nem eszik a szúnyogok.

– Igenis.

– Erről persze nem kell beszélni. Majd kiábrándítom én őt ebből a nádasőrületből.

– Ahogy tetszik parancsolni.

Aztán még hallottam, hogy halkan beszéltek valamit, de ezt már nem értettem.

Először mérgesen elhatároztam, hogy nem megyek. Hát még ezt a kis örömet is sajnálják tőlem? Nem megyek. Nem…, azaz… mért ne mennék? Patron van a flóbertbe elég, dohány lesz…, ennivalót adnak, és ha Matula otthagy, hát otthagy. Majd én megmutatom! Horgot is viszek. Nem kell nekem Matula, illetve ha nem engedik, megélek én magam is. Szalonnát viszek, s halat sütök nyárson.

– Matulára máshol van szükség – mondta nagybátyám vacsoránál. – Korán itt lesz, ha még nem tekeregtél eleget abban a büdös posványban.

– Igen.

– Mikor én tizennégy éves voltam, máson járt az eszem.

Erre nem lehetett válaszolni, mert az egész család tudta, hogy nagybátyám esze már tizennégy éves korában a lányokon járt – hát csak hallgattam.

Vacsora után összeszedtem kis motyómat, s amikor Matula hajnalban megzörgette az ablakot, már indulhattunk is.

Nagy harmat volt a réten, és szótlanul mentünk a csádés, kanyargó gyalogúton.

– Máma én nem maradhatok – nyögte ki végre az öreg.

– Jó.

– Beviszem a ladikon, aztán estefelé érte gyüvök…

– Jó.

– Parancs, hát parancs.

– Jól van.

A nádas felett lágy pára lengett, és a nap akkor kelt fel, amikor Matula kitett a szigetre.

– Hosszú lesz a nap…

– Nem baj.

– Hát, istennek ajánlom. Majd iparkodok.

– Isten vele.

Egyedül maradtam. Körülöttem víz, hínáros, békalencsés mocsár. Láttam még, merre ingadozik a nád a csónak után, aztán elindultam az öreg fűzfa felé, hol tüzelni szoktunk. Amikor a vékony füstpántlika felkanyargott az ég felé, egyszerre nem voltam egyedül. A nap melegen ragyogta be a nádast, vidáman szólt a rétség ezerhangú lármája, s én szalonnát csordítottam kenyeremre, mellé pedig erős paprikát ettem, mert Matula szerint nem is ember, aki az erős paprikát nem szereti. Csípett a paprika, mint a tüzes vas, de oda se neki.

Cigarettára gyújtottam, és – mi tagadás – hiányzott öreg barátom bagószaga, csendes motoszkálása, egy-egy megjegyzése, amelynek bölcsességénél rövidsége volt nagyobb.

A flóbertet megtöltöttem, s a fának támasztottam, a tűzre vastag ágat raktam, hadd füstölögjön, összeraktam a horgot, és csak úgy ímmel-ámmal horgászni kezdtem. Közben pedig az eget kémleltem, nem jön-e valami, mert a vízen hiába lőttem volna akármire, nem tudtam volna kihozni. Egy-két fácán is akadt a szigeten, de kis golyóbisommal nem tudtam mit kezdeni velük, leskelődni pedig csak estefelé lehetett volna.

Amint újra a vízre nézek, nem látom az úszót sehol. Úgy látszik, rövid volt az ereszték, és lehúzta az ólom. Megemelem a nyelet, de nem jön. Elakadt valami gyökérben? Próbálgatom erre-arra, egyszer csak… felbukkan az úszó, de megy is a nád felé, és olyant ránt a nyélen, majd kiesik a kezemből.

Hű, mekkora lehet? Szerencsére erős a zsinór, és engedni is tudom még pár métert. A nád előtt megáll, s megint úgy érzem, mintha tuskót fognék, de most már résen vagyok. Feszes a zsinór – csak az idegeim feszesebbek –, és amikor megindul a hal, fékezem, ahogy egyszerű kis készségem engedi. És húzom beljebb, beljebb. Az idő megállt. Szinte reszketek már, és nem tudom, mennyi ideje verekszem a hallal. Néha szinte felkiáltok:

– Elmegy!…

De nem. Húzza még!

Homlokom verejtékes, lábam remeg, és nincs előttem más, csak a kavargó víz, az úszó, amely néha eltűnik, aztán újra előugrik.

Mintha fáradna! Fenét! Engedni kell, mert leszakítja magát. A zsinór már a végét járja, és utána kell hajolnom, hogy majd beleesem a vízbe.

Aztán megint fárasztom, és magam fáradtabb vagyok már, mint a napszámos estefelé.

Erőm fogytán, és amikor már lemondtam mindenről, végre felhúztam a halat a víz színére.

– Harcsa! De mekkora harcsa! Lehet tán nyolckilós, de négy biztosan. Ormótlan feje akkora, hogy… szóval nagy.

Kihúztam már a partig, de megemelni nem merem, mert leszakad. Kínomban az égre nézek, hogy hát most mi lesz? Az égen vidám kis felhők hajókáznak, és egy ölyv köröz a csillogó magasságban. Erről eszembe jut a flóbert.

A zsinórt feszesen a földre szorítottam és ráléptem. A kis puska ott volt kézügyben, és halk csattanására az én harcsám még egyet vágott a farkával, aztán elnyújtózkodott. De azután már csak annyi erőm maradt, hogy partra segítsem a szép nagy halat.

Kezem, lábam remegett, de boldogan remegett…

Hát nyolc kiló nincs, de négy biztosan.

Süt a nap, és csak most érzem, hogy meleg van. Puha, fülledt meleg. A halat csalán közé ágyaztam, és egyelőre békén hagytam a horgot. Örömömben fellődöztem egy ölyvre, amely minden pattanást egy szárnylebbentéssel viszonzott. Törődni azonban legkevésbé sem törődött vele, mert nyugodtan ívelte köreit a felhők alatt. Milyen jó ennek a madárnak! Most már én is mennék haza – dicsekedni a hallal –, de messze van még az este, és messze pipaszagú, öreg barátom.

Újra megrakom a tüzet, és a szállongó füst újra megbékítette szétszaladt gondolataimat. Hová megy a füst, mi lesz belőle? Jó, jó – a párából felhő lesz, ködből harmat vagy dér, valamelyikből újra eső, de mi lesz a füstből? A selyemnél finomabb kék pántlikája eltűnik valahol a magasban, mint a tűz sóhajtása. Mint az égő fa lelke, magasba száll, s ami itt lent marad, az kell a földnek, mint a porrá vált ember.

Árnyékom már nagyon megrövidült, hát ettem valamit, és horgásztam újra, mert a halak úgy kaptak a horgon, hogy alig bírtam velük. Persze csak keszegfélék. Egyszer volt megint gyanúsan jó kapásom, de egy dülledt szemű nagy béka ráugrott az úszóra, és a hal elment. Erre a békát kupán lőttem. Rövid idő múlva újra megjöttek a keszegek. Múlt az idő. Az égi tavon csónakázó kis felhők megsűrűsödtek, a meleg fullasztó volt már, és a legyek úgy csíptek, hogy kibírhatatlan volt. A nádas mind némább lett, s a mozdulatlanságban valami félelmetes nyugtalanság.

Körülnéztem – mintha valami rém leselkedne rám – és felugrottam. Hátam mögött hegyként tornyosultak már a felhők, és hamvas gyűrődéseikben villám cikázott.

Összekapkodtam halaimat, mindent a hátizsákba, és borzongva loholtam a kunyhó felé. Toronyiránt! Meztelen lábam összevágta a sás, és ijedtemben majd leültem, amikor egy fácánkakas burrant fel előttem. De ekkor már – mint egy óriás távoli leheletére – meghajolt a náderdő, és az ég alján hörgött a vihar.

A kunyhó ugyan gyenge alkotmány, de mégis valami menedéket ad. De hol van még a kunyhó?!…

A szél suhogva kavarta már a nádat, és elsötétedett egyszerre az egész világ. A levegőben nádbuga pelyhét, faleveleket, madarakat sodort a szél, és messziről olyan zúgás közeledett, mintha tenger szabadult volna ránk, és törve-zúzva temetné a világot.

De nem víz jött, hanem jég. Először csak egy koppant, aztán még egy, aztán lezúdult, mintha millió zsákból öntenék a jeges kukoricát. Füstölgött a nádas; s mivel kalap nélkül voltam, ész nélkül nyargaltam a kunyhó felé.

– Huhuu…, a betyár irgalmát!

Azt hittem néha, kilyukadt a fülem. A fejem már alig éreztem, s amikor orron talált egy-egy szem, ugrottam, mint a szöcske.

– Hol van már az a rothadt kunyhó?

Arcom véres és a kezem is. A jég már mogyoró nagyságú. Úgy látszik, itt pusztulok… Eszembe jutottak összes bűneim, apró kis elfeledt emlékek, egyedül maradtam valami síró szomorúságban, és a délelőtt ragyogása is már olyan messze volt tőlem, mintha sohase sütött volna nap ezen a tájon.

A kunyhóba már úgy estem be.

Süketen, vakon, agyonverve.

Az idő még tombolt odakint, de ezt már alig hallottam. Levetni nem volt mit, hát csak az arcom törülgettem, és a fejemen tapogattam a rengeteg daganatot.

Később arra ébredtem, hogy fázom. Ez aztán elindította bennem a gondolatokat. Jaj, ha elázott a gyufa! Nem, a gyufa nem ázott el, mert becsületes bádogdobozban volt, mint a tisztességes kénes gyufa általában. Nehezen lobbant fel a tűz, befújta a füstöt a szél, de aztán mégiscsak égett. A kunyhó falából törtem a tűzrevalót, és melengettem didergő mivoltomat.

A jégből aztán eső lett, és egyszer csak elfogta valaki a kilátást.

– Gondútam, hogy idegyütt…

Ázott szűrét a sarokba akasztotta, és figyelmesen megnézett.

– Jól csúffá tette az idő.

És egyszerre tele lett a világ élettel, mozgással, reménnyel, másnappal, nyugodt derűvel és… bagószaggal.

– Ide nézzen! – és kivettem a nagy harcsát.

– Lütte?

– Először fogtam, de aztán lőni kellett, mert elment volna.

– Okosan.

Méregette az öreg, aztán kimondta a szentenciát:

– Egy lattal se kevesebb négy kilónál!

– Ugye!… – és összekoccant a fogam, mert a tűz csak füstölgött, és rajtam egy latyak volt minden. Az eső elállt már, de a gyalogúton tenyérnyi vastag volt a jég…

– Küldtek egy kis italt is.

A szűr feneketlen zsebéből előkotort egy üveget.

– Húzza meg!

Talán akkor ittam először pálinkát életemben, és el is akadt a lélegzetem, de egy idő múlva csodálatos melegség áradt szét bennem, és – igaz, a felhők is szakadoztak – kivilágosodott egyszerre minden.

A halam egyre nagyobb lett, a kifogása egyre izgalmasabb, a vihar veszedelme távoli vitézkedés, és Matula a leghűségesebb barát a világon.

– Ihatok még?

– Most lehet.

Ittam, mint a vizet, és Matula is itta, mint a vizet.

És később elindultunk hazafelé. A gyalogút kissé szűk volt, helyenként mintha megingott volna – ami előfordul ilyen mocsaras környéken –, és mi tagadás, dalolgattunk.

Egy csillag van csak az égen,

De az az egy elég nékem…

A réten már egymás mellett mentünk – összekarolva –, és az én vidám gyermekhangom mellett Matula úgy brúgózott, mint a szúnyog mellett az öreg dongó.

– Matula bácsi, mért mondta, hogy most ihatok? – jutott hirtelen eszembe.

– Azért – és Matula komolyan billegette mutatóujját –, mert azt mondták odabent: „Hallja, kend, Matula, aztán aggyon annak a taknyosnak, amennyi belefér, mert olyan lehet, mint az ázott veréb, és megeszi a fene ebben a hidegben.”

Hej!…Egy csillag van csak az égen…

Mögöttünk sötétbe fakult a nagy rétség, de ha most visszanézek, a vihar utáni, ködös csillogást és Matula félrevágott kalapját ma is látom.

„Az” a puska

Álltunk az erdőszélen. Nem tegnap, nem is tegnapelőtt, hanem valamikor régen, amikor nagyobb volt a falu, messzebb a város, és magasabb a templomtorony.

Mondom, régen volt. Álltunk az erdőszélen, hol akkor kezdett kékleni a kökény bogyója, a tarlók felett vijjogva kerengtek az ölyvek, és az égen fehér, nagy vitorlákkal szántottak álmos felhők lágy, kék égi vizeken.

Újra megfújtam a sípot:

– Így jó lesz?

– Nem. Vékonyabban…

Megint belefújtam:

– Hát most?…

– Most meg vastagabban…

Nehezen boldogultam az öreg Herlicskával, aki részint nagyot hallott, részint pedig nehezen ment bele az „üzletbe”, melyet csak nagyobb mennyiségű dohánnyal tudtam „alátámasztani”. Az üzlet „tárgya” egy tilosban lőtt bak lett volna, már amennyire tilos egy jó öcsnek a nagybátyja területén bakot lőni. Nagy gond volt még a bak elhelyezése is, arra a kérdésemre, hogy mit csinálunk a bakkal, az öreg csak a fejét vakarta, jelezve, hogy ez a probléma szinte megoldhatatlan. Mert neki nem kell az őz, ha aranyból van sem, de hát előbb meg kell lőni, aztán majd gondolunk valamit…

Egyelőre gyakorlatoztam a síppal, mely az öreg szerint hol vastagon, hol vékonyan, de éppen úgy nem szólt, ahogy kellett volna, hogy a bakok szinte tolongjanak a nagy igyekezettől puskám csöve elé.

A nap áldott melege lassan hömpölygött az erdőszélen, és egy buksi gébics ide-oda forgatta fejét sípom hangjára, mintha ki akarta volna rázni füléből a furcsa hangokat.

Valahol – mint egy óriás légy – dongott a cséplő, aztán rövideket füttyentett, mintha valami baja esett volna.

– Elfogyott a vize – magyarázta Herlicska –, azért sípol. De lehet, hogy a zsákja kevés. Zabot csépelnek…

Elfutott a méreg.

– Fene se kíváncsi a cséplőre. Ide hallgasson! Jól fújom már?

– Vékony! – állapította meg. – De azért már megközelíti – tette aztán hozzá, mert észrevette rajtam, hogy vagy a földhöz csapom a hívót, vagy… sírva fakadok.

Tíz perc múlva végre megegyeztünk egy hangnál, mely szerintem éppen olyan volt, mint az előbbi, de Herlicska szerint ez az „igazi”.

És beléptünk az erdőbe, mely halk volt, mint az öreg kertek vasárnap délután, és a gyalogúton úgy törött össze lábunk alatt egy-egy levél, mint az üvegcserép.

Az erdő csendje és lankasztó melege szinte lázassá tett, és megborzongtam, valahányszor egy pókháló rátenyerelt az arcomra.

Ekkor már mélyen bent jártunk az erdőben, és megtorpantunk néha, mert hol itt, hol ott sárgult valami, ami őz is lehetett volna. Ilyenkor megmarkoltam az öreg nehéz puskáját, melybe akkora golyók jártak, mint egy dió, egyébként jóravaló sörétes puska volt.

Egyszer csak megbökött hátulról az öreg bűntárs, és ujjával olyan pikulázó mozdulatot tett, hogy sípoljak.

Szinte áhítattal vettem számba a hívót, melynek hangja szétszállt a csalitokban, és utána akkora lett a csend, hogy az izgalomtól összeverődött a fogam.

A szívem a torkomban kalapált, és egyetlen vágyam volt, hogy ne jöjjön semmi.

A fülledt csend lassan szétszállt, és én megnyugodtam egy kicsit. Hála isten, több eszük van azoknak a bakoknak. Hátranéztem Herlicskára, ki ismét szájába dugta ujját, jelezve, hogy sípoljak tovább.

Sípoltam. Most már bátrabban. Nincs itt a fene se…

A hívó hangjai után valami halk zörgés indult meg a fenyves felől, és az öreg vadőr bütykös ujjaival jelentősen arrafelé mutatott.

Szent Hubert, segíts! A zörgés erősödött. Jön valami…

Ha lett volna elég erőm, talán köhögtem volna, talán megrúgtam volna egy száraz ágat, hogy hagyjon engem békén az a bak, vegye észre, hogy itt „veszedelem” van, mert én hívtam ugyan, de hát az nem volt komoly… Ki vesz komolyan egy tizenhat éves gyereket?

Eszembe jutott az is, hogy mit is csinálunk a bakkal, ha meglövöm? Talán ki is tudódik a dolog, s akkor nagybátyám felrak az első vonatra, mely egyúttal levelet is visz jó szüleimnek… „Itt küldöm fiatokat. Nem tarthatom tovább házamban…, vadorzó.” Kidobják az öreg Herlicskát, bűntársamat. Kenyér nélkül marad. Nyolc gyerek… Úristen!

A sűrűben, ahol zörgött a száraz levél, most már itt-ott megmozdult egy gally, mind közelebb…, közelebb, aztán szétváltak az utolsó cserjék, és kilépett a tisztásra egy fekete agancsú, gyönyörű bak.

Néztük egymást. Ő valószínű jobban látott engem, mert elém mintha szürke fátyolt húztak volna, és ha szívem azokat a pillanatokat kibírta, nem kell már féltenem semmi izgalomtól, ami még az életben érhet.

A bak egyáltalán nem volt megilletődve. Felénk szimatolt, és első lábával indulatosan dobbantott. Megbűvölve néztem, és ekkor…, ekkor rémülten látom, hogy kezeim az öreg mordályt célzásra emelik. Az volt az érzésem, hogy nekem ehhez a művelethez semmi közöm. Kezeim önállósították magukat. Én semmiféle parancsot neki nem adtam. Ez egy régebbi rendelkezés lehetett, melyet elfeledtem visszavonni, és most itt a baj…

Szépen, szabályosan megcélozták a bakot, aztán láng csapott, és füst vágott ki a rozsdás kéményen, és olyan dördülés, hogy hullani kezdtek a falevelek.

A bak pedig ugrott egy nagyot, és úgy eltűnt, hogy ha a visszhang nem dörgött volna még mindig a fülembe, azt hittem volna: álom az egész. Lázas, nehéz álom.

– Elhibázta! – dörmögte az öreg Herlicska. – Tizenöt lépésről… „Ezzel” a puskával…

Bűnbánattal hajtottam le fejem, de szívem mélyén ujjongtam, s ha fog a jókívánság, az a vén bak még ma is egészséges.

Visszaadtam az öregnek a nehéz puskát, és megkönnyebbülten siettünk hazafelé.

Az erdőben már újra száraz csend hasalt, a gébics még most is ott ült a kökény ágán, és a cséplőgép búgása kiszállt az izzó tarlók fölé, mintha a szalmává tört búzaszálak küldtek volna utolsó üzenetet.

Néha ránéztem az öreg Herlicskára, ki ilyenkor megcsóválta a fejét, és rosszallóan dörmögött:

– Nem volt tizenöt lépésre se. És elhibázta! „Ezzel” a puskával…

Múltak az évek. Egyik augusztus jött a másik után. Annak a gébicsnek, mely sípom hallotta, már ükunokáját is elfogta egy karvaly, a cséplőgép búgása felvisszhangzott újra meg újra a sárga tarlók felett, amikor az öreg Herlicskával vaddisznóra leselkedtünk éjszakáról éjszakára.

Én már meguntam a meddő harcot a nagy kannal, és hanyatt fekve néztem a csillagokat a hunyorgó tűz mellett, amikor nagyot dördült az öreg puskája az erdőszélen, és utána csak a tengeriszár remegő susogása sásolt az éjszakában.

Vajon mit lőtt az öreg? Valami pákosztos rókát? Vagy kóbor kutyát? Majd megmondja. Lusta voltam megmozdulni, mert már egészen lehajoltak hozzám a csillagok, és az álom már mögöttem állt, hogy leragassza szempilláimat, amikor Herlicska belegyalogolt a csendbe, elzavarta álmomat, és azt mondta:

– Én most elmegyek kocsiért…

Csend lett. Mintha megremegett volna bennem a gondolat:

„Ez a vén Rinaldó még meglőtte a kant…, nem, ez lehetetlen!…

„Ezzel” a puskával?…”

Szégyenkezni kezdtem, egy adag irigység is sárgult bennem, és toltam magamtól a mellettem fekvő mannlichert…

– Megvan? – kérdeztem unottan.

– Meg se nyikkant – dörmögte; aztán hogy kétségem ne legyen, hozzátette még: – Nem az a nagy kan, de ez is lehet másfél mázsa…

Szidtam magam lustaságomért, mérges voltam, hát epéskedtem:

– Beleküldött egy marék postát?…

Az öreg felpattant:

– Én? Golyóval! Egy szem golyóval. Csak nem gondolja… „Ezzel” a puskával… a szemét is kilőttem volna…

Eszembe jutott a régen elhibázott bak.

– Én is megcéloztam vele azt a bakot, emlékszik? És „ezzel” a puskával elhibáztam tizenöt lépésről…

Elcsendesedtünk. Az öreg újra leült, egészen mellém, sokáig nézett a tűzbe, aztán alig érintve, karomra tette a kezét.

– Ne haragudjon. Az már olyan régen volt. Azóta is tartogatom magamban…, könnyű volt azt a bakot elhibázni…, ugye, nem haragszik?… Én felesküdött ember vagyok…, könnyű volt még „ezzel” a puskával is, hiszen… – sóhajtott nagyot – nem volt benne golyó…

Felcsapott a rőzseláng, mielőtt elaludt volna, és Herlicska elindult kocsiért. Halkan belelépdelt az augusztusi éjszakába, melyben hamvadtak már a pásztortüzek, tűnődve járt a hold, és hűvös szélostorok port vertek fel a néma utakon.

Ment az öreg halkan, ballagott, ballagott, és… eltűnt előlem a múló augusztusok szeptemberbe hajló éjszakájában.

Tegnap aztán megint találkoztunk. Őzbakot csaltam sípommal, és amikor elindult felém a zörgés, úgy éreztem, megint ott áll hátam mögött, és bütykös ujjával arra mutat.

Úgy jött a bak – szép gyöngyös agancsú –, mint a vizsla, földre tartott fejjel. Lövésemre csak eldőlt, és lábaival szétrúgta a véres avart.

„Ezzel” a puskával…, mondta valaki csendesen…, és én nem mertem visszafordulni…, de biztosan ő volt.

Estefelé indultam haza. Valaki ekkor már ködöt vetett a rétek aljára, s a ködrongyok lelapultak ugyan, amikor felbukkant a nap, de felszálltak újra a hosszú árnyékok nyomán, melyeknek az esti szürkület az anyjuk.

Az erdei szénák sásos levelén nehezen száradt fel a harmat, és a párák egész nap ott ködlöttek a bokrok alján.

A fákról néha – egészen váratlanul – lepattant egy-egy levél, mintha leszakította volna valaki.

– Kijár itt? – kiáltotta ijedten egy kis erdei cinke, és tágra nyíltak apró szemei a félelemtől.

Ekkor a gomolygó párában felállt egy árny, megsimogatta a kis cinkét, aki egyszerre nevetni kezdett. Verdesett apró szárnyaival, és halkan kiáltott kedves vidámságokat, amelyek hirtelen eszébe jutottak.

– Olyan jó kedvem lett, hogy megláttalak. Ki vagy te furcsa ember, hogy nem félek tőled?

– Nem ismersz? – szólt az ember, aki most már elvált a ködtől, és levette ócska kalapját, melyen halkan zörgött egy piros bükklevél. – Nem ismersz?

– Én hoztam a ködöt, melyben megfürdik a holdsugár; én festem meg az almát pirosra, a kökényt kékre; én lehelem a szőlő hamvát, és én suttogok a nádasban, amikor csendes estéken fájó üzeneteket küldenek vándorló madarak.

És én járok a késő nyári utakon is, amikor nem kelt még fel a hold, és zizegve zörög a tengeriszár; én gyújtom fel a távoli dombok csillagszemű pásztortüzét, és én furulyázok szélsípommal az erdők felett, hol alvóra kárognak már a varjak.

De a távoli pincék ajtajában is én kurjantok, ha csordul a must édessége, kong a hordó, és öreg nótákkal labdáznak őszre váró domboldalak.

Én szállok a levegőben a pókháló selymén, a rőzsetűz lenge füstjén, a tűnő napsugár hideg aranyán.

Én vagyok a búcsúzó fény, távoli nóta, derengő enyhe láng.

Én vagyok az őszi álmok elhintője, begyepesedett utak csendes vándora – az öregedő legény, az álmos Szeptember…

Malacpecsenye

Itt élek most a Szamos mellett, hol különös lágy melegséggel süt a nap, mélyebben zeng az ég – ha megharagszik –, nagyobbak a virágok, mint másutt, és ha alkonyodik, a kakukkfű kedves illata tipeg a ritkán járt utakon.

Messze földön, ameddig ellátok, égig zsong a nyár, és a falvak füstje, városok lármája, hétköznapok keserű verejtéke olyan messze van, ha végignézek a tájon, úgy érzem, régi vakációk elfogyott méze csorog a szívembe. Úgy érzem, az elmúlt időkből csak a kedves emlékek patakja kanyarog itt a vadászház alatt, s a nap is csak azért kel fel, hogy örömet küldjön a völgyekre és halmokra, hol lágyan pengeti hárfáját a lusta szél, s a lepkék, mint szárnyra kelt virágok csókolóznak a levegőben.

Itt élek, és vagy vadászom, vagy halászom, vagy kint ülök a tornácon, és nézem a világot. Nézem az eget, hol szelíd, gyapjas felhők vitorláznak, nézem a földet, hol a nagy erdők földhalmai susognak, és a távoli legelőkön bivalyok legelik a szárazra szikkadt gyepet.

Egy-egy bivaly néha elbőgi magát, és ez a csodálatos ősi hang úgy megfog, olyan szívdöbbentő messzeségből jön, mint a farkasvonítás vagy a hollókárogás. Mintha régi fóliánsok elsárgult lapjai nyílnának ki, hol elmúlt emberek lelke szól a betűkből, és a betűk mögött üvölt a csorda, és mintha még azelőtt, a légiók villogtatták volna erre a római sasokat, és babonás gondolataik közé úgy hullott a hollók kiáltása, mint az én fülembe kétezer év múlva.

Most csend van. A gerlekurrogás, vadgalambbúgás vagy a sárgarigó lágy fuvolája nem bántja a csendet, és a távoli tájak titokzatos üzeneteket küldenek felém, melyeket szeretnék érteni.

Néha harang kondul valahol, néha felvillan egy-egy fehér ingváll, elindítva gondolataimat, de aztán elhallgat a harang, eltűnik az ingváll vagy a piros keszkenő, és gondolataim lustán elfeküsznek a csend hallgatózó, fodortalan nagy taván.

Az ingváll elmegy erre – talán ebédet visz valahová –, a keszkenő arra – ölelő két barna kar melegszik talán alatta –, a harangszó pedig csak szétfoszlik, mint a kiáltás, amely sem jókedvében, sem toporzékoló haragjában nem tud akkora lenni soha, mint egy szerelmes sóhajtás.

Mert a kiáltások elmúlnak, és elcsattan a káromkodó üvöltés is, de a szeretet simogató lágy szava mindig kísér, mindig susog, mindig igaz és múlhatatlan, mint a nyárfák suttogatása, ha nincs is szél, és a nádas titokzatos sóhajtása, ha a szellő se mozdul az álmodozó víz felett.

Pedig a harangszót érdemes lenne követni (egyszer úgyis utánamegyünk a visszatérés reménye nélkül), mert imádság és fájdalom, könyörgés és öröm hullámzik benne, és úgy képzelem mindig, hogy az érc tiszta zengése kottába foglalja az emberek szürke imádságát.

De nem követem a harangszó útját, mert nem követhetem. Nem vagyok egyedül! Itt van a szakácsom, titkárom, barátom, uzsorásom, gondviselőm, lakóm és – jelenleg – mindenem, Onuc, akinek már a jelenléte kizárja az ilyen költői – tehát haszontalan – gondolatokat.

– Hallja, Onuc, harangoznak…

– Igen…

– Dél van most, vagy temetnek?

– Dél van – mondja meggyőződéssel –, de lehet, hogy temetnek is. Csak egy harang van Dabronyban…

– Délben, ugye, nem szoktak temetni?

– Nem. Persze hogy nem, de ha éppen akkor jön át a pópa… Dabronyban nincs pópa, és ha átjön, nemigen vár.

Fülelek, és hallgatom a harangszót. Az, hogy dél van, nem egészen biztos! Lehet tizenegy is, egy is. Hallgatom a harangszót, és olvasni szeretnék benne: mit mond? Szeretném ámítani magam, hogy ezt mondja vagy azt mondja, és már beleringatom magam egy tisztességes temetési hangulatba, amikor Onuc – szakácsom, titkárom, barátom stb. – azt mondja:

– Mérnök úr rámegyünk a vadmalacokra, vagy nem?

Azt elfelejtettem mondani, hogy Onuc kinevezett mérnöknek. Először „igazgató úr” voltam. Ez még a kezdet kezdetén volt – akkor érkeztem –, és élénken tiltakoztam az „igazgató úr” ellen, nem akarva megvallani Onucnak, hogy a magam igazgatásához is segéderőre van szükségem.

Akkor lettem „direktor úr!”

– A fene egye meg, Onuc, hiszen ez ugyanaz!

Onuc nagy szemeket meresztett.

– Az nem lehet!

– Hát értse meg, igazgató az magyarul: direktor.

Megharagudott. A direktor az magyar szó? Ő román ember, ő szeret engem, de az ilyen tréfákat nem szereti. Ő kocsis volt Zilahon és inas Zsibóban, öt gyereke van, de azt még senki sem mondta neki, hogy az igazgató az direktor.

Mondom, ez még elején volt. Akkor még bennem volt a város szőrszálhasogató tiltakozása, de aztán elfogyott a városi ital, városi étel, cigaretta, csökken az ellenállás, egykosztos urak lettünk, és már a fülemet se billentettem, amikor Onuc kinevezett mérnöknek.

– Mérnök? Jó!

Maradtam mérnök.

Talán az is lettem volna, ha nem utálnám annyira az algebrát, de miért vitatkozzam Onuccal? Ő azt mondja, hogy mérnök, hát mérnök. Szóval:

– Rámegyünk a vadmalacokra, vagy nem?

Ezzel a kérdéssel már napok óta izgatja fantáziámat, és én szívesen izgulok, mert a tojást, gombát és konzerveket – melyeket Onuc következetesen „kanszerv”-eknek titulál – halálosan meguntam.

Vadmalacpecsenye nyárson! Az igen! Onuc megmutatja, hogy készítené el, természetesen szalonnával megtűzdelve. Hajaj…

A malac fiatal fogai között – természetesen – alma sülne, és vendégeket is hívhatnánk.

Onuc életében a vendégek nagyon fontos személyek. A vendégeket szeretni kell, nemcsak azért, mert vendégek, hanem azért is, mert szerény kis háza alapkőletételénél ott állt a „láthatatlan vendég”, és Onuc nem szeretné, ha ez a valóságot jelentő szellem idő előtt távozna.

Amikor végre meglőttem egy jó bakot, azt mondtam, hogy most már beszélhetünk a malacról.

– Binye, domnu! Én hozom a sógor, a sógor a kutya.

– Miféle kutya? Nem akarom, hogy itt valami kuvasz összehajkurássza az erdőt.

– Az nem kuvasz. Az a Lupi!

Ezt úgy mondta Onuc, mint aki elvárja egy „mérnök”-től, hogy tudja, ki az a Lupi.

– Ja, a Lupi?…

– Az! Mint a farkas. A nem kiabál, csak megfogja a tiznó.

– Megfogja?

– Meg. Az olyan kutya.

– Jól van, Onuc. Holnap jöhet a sógor és vele a kutya.

Így is volt. Hajnalban beállított Onuc sógora egy nagy fejszével és egy még nagyobb kutyával.

Mehetünk.

Akkor száradt fel a harmat. A gyalogutak kerítő vidámsággal kínálták magukat, és én mentem elöl, tartván a tekintélyt, főleg azonban a tempót, mert ezek az idevaló emberek kettőt tudnak utolérhetetlenül: enni és – menni.

Hát mentünk. Elöl én, mögöttem Onuc, aztán a sógor a kutyával. Ha időnként megálltunk, Onuc úgy beszélt a malacról, hogy akár fröccsöt lehetett volna utána inni.

A reggeli erdő csendességében halkan jártunk. Az én cipőm koppant néha; a testvérek bocskora csosszant, egyébként némaság járt a fák között, mint a tűnődés szeptemberben.

Először egy rudasoldalt hajtattunk meg, melyben csak a kutya vakkant egyszer, de mi előtte is, utána is suttogva beszélgettünk, mintha haldokolna valaki a szomszédban.

A sógor lelkendezve újságolta, hogy két disznó volt a hajtásban – olyan százkilósak –, de oldalt kitörtek. Szép csendesen törtek ki – meg kell hagyni –, és az ilyen kitörést – tetszés szerint – vagy elhiszi, vagy nem hiszi el az ember. Én elhittem. Hiszékeny lélek vagyok általában: és miért ne higgyek a sógornak, aki most már következetesen „főmérnök” úrnak titulált. (Nemhiába szeretem az erdőt, itt még lehet belőlem valami…)

Mentünk tovább.

Onuc közben biztosított, hogy a kismalacra vendégeket is lehet hívni, mert a malacok most már olyan tíz-tizenöt kilósak.

– Jól van, Onuc, hívunk vendégeket, csak a sógort féltem. Ha nem valami jól találom el a malacot, és sivalkodik… a koca nekimegy!

– A sógornak!

És Onuc legyintett, mintha egy légy nekimenne a Himalájának. – Ott a kutya meg a fejsze. És következett egy völgy a hajtásban, hol kispatak mosogatta a mészkősziklákat, de mozdulni is alig lehetett, mert a kefesűrű fiatalost mintha az ördög szőtte volna át iszalaggal, csalánnal, vadkomlóval, földiszederrel, összevissza. Délután volt már. A nap sugarai úgy omlottak az erdőre, mint a búcsúzó szerető csókja, s a gerlék kurrogásában annyi békesség volt, mint egy öreg imakönyvben, amikor felhördült valami békétlen hang: a gyermekeit féltő anyakocák komoly hangja. Utána vonított a Lupi, és ordított a sógor:

– Váj, domnule…

– Megyek.

És rohantam arrafelé. Azaz csak rohantam volna. Szederinda fogott, ág karmolt, és inkább úszni lehetett volna abban az átkozott sűrűben. Ahol egy-egy kis tér nyílott, síkos volt a part az örökös árnyékban, és amikor kiértem – végre! – megrendült a hitem Lupiban és a nagyfejszében.

Lupi a fa mögött hadakozott, de nagyon elgyalázott állapotban, a sógor azonban a fán, nagyfejszéstül, és úgy hányta magára a keresztet, mint az andocsi búcsúsok penitencia után.

– Domnu!

A helyzet nem volt egyszerű. A sógor biztonságban volt, Onuc még nem ért a csatatérre. Lupi hol eltűnt, hol kiugrott a gazból, és úgy harcolt, mint egy oroszlán, a négy anyakoca pedig csattogó agyarakkal a fa alatt, azzal a feltett szándékkal, hogy a sógor feleségét özveggyé teszik. Amikor Lupi kirohant gazdája védelmére, egy-egy disznó nekirohant, de mindjárt ott is hagyta; és hörögve visszarohant a fa alá.

Malacot azonban nem láttam egyet sem. Az övig érő gaz megmozdult ugyan itt-ott, de lőni nem lehetett, malacos kocát meg minek lőttem volna.

– Domnu! – rimánkodott a sógor, de ez felesleges volt, mert a kocák csak a kicsinyek védelmére rendezték az egész parádét. Amint a malacok biztonságban voltak, eltűntek a fa alól, mint a kámfor, és utána újra templomi békesség ült a tájra.

A sógor lemászott a fáról, Lupi sebeit nyalogatta, én pedig ott álltam kalap, majdnem nadrág híján, izzadtan, tele tüskével, de malac nélkül, amely pedig nyárson sülve, szalonnával – hajaj! Nem is jó rágondolni.

Ettünk valamit. Onuc komor volt, mint egy őszi temetés, és a sógornak még akkor is reszketett a bicska a kezében.

Este volt már, mire hazaindultunk. A szentjánosbogarak kedvesen himbálták előttünk kis lámpáikat (azt hitték talán, hogy meglőttem a malacot?), utánam Onuc, a sógor, a kutya törődötten és fáradtan, mint akinek nem jutott kenderföld…

Szép este volt. A hold akkor kelt fel, amikor lefeküdtem a tornácon, és az arcomba bámult, de nem mondott semmit. Onuc a sógorral együtt malacpecsenyéről álmodott, én pedig néztem az eget, az erdők fekete borulását, a távoli legelők holdas ezüstjét, amíg csak mellém nem feküdt a puha szárnyú álom.

A Szamos mellett

Hűvösödik. Fordulok egyet, és összehúzom magam a takaró alatt. Odakint most leghidegebb a harmat, legnagyobb a csend, s az alvó világ is mintha most fázna legjobban az éjszaka takarója alatt. A vadászház kőtornácán tüzeltünk az este, és itt aludtam. Néztem a tüzet, amíg csak pislogott, s a hunyorgó hamu ránehezedett az én szememre is. Azután együtt lélegzettem és álmodtam az erdővel.

Éjfél táján felvert valami korhely kakukk, de az is lehet, hogy álmomban szólalt meg. Nagyon álmos voltam, mégis tudtam, hogy emlékeim naptárlapjaira odaírta magát a furcsa, éjféli kakukkszó.

És most nemsokára virrad. Órám nincs, de érzem a levegőben, mert hideg cserszagot lehel az erdő, látom a távoli hegyek fölött ballagó hold fáradt képén s az oszlopok ferde árnyékán, amelyek az idő néma óráit mutatják.

Megmozdulnék, de minek mozdulni? Ha magamról lenne szó, talán lerúgnám a takarót, de akkor egyszerre élni kezd a ház, és gondolataimat igába fogják a bakancsom, a puskám, a horognyelem, cigarettadobozom, ruhám és elsősorban Onuc, aki olyan taktusra horkol, mint a szú a gerendában, csak jóval hangosabban.

A hold elé felhők úsznak. Aludjak még?

Nem lehet. Az elindult gondolatokat a vágy cibálja már, mint a csónak kötelét a hullámok, és ez, úgy látszik, megzavarja Onuc álmát is, mert egyszer csak elhallgat a horkolás. Krákog és sóhajt. Hallom, felül, aztán kattan a tűzhely ajtaja.

– Onuc!

– Da – dobog mezítláb a kövön.

– Adjon egy cigarettát, aztán gyújtson maga is rá.

A tűz fényénél meglátom Onuc ötnapos szakállát. Csúnya látvány. Az enyém is ötnapos…

– Tegyen majd a hátizsákba tükröt.

– Mit?

– Tükröt meg borotvát. A Szamosnál fürdünk és borotválkozunk. Majd adok én magának. Estére lányokhoz megyünk… Pálinkánk van?

Onuc szó nélkül bemegy a házba. Micsoda buta kérdés ez? Persze hogy van. A nap felkel és lenyugszik, de a pálinka az van. Így azután minden zökkenő nélkül átesünk a hajnali szertartáson.

– Gyújtsa meg a lámpát. Nem tudom befűzni a cipőmet.

A lámpa igyekszik éjszakai hangulatot csinálni, de nem sikerül, mert a padláson zúgnak már a méhek. Onuc fogta őket az erdőn. Egy kismadár félénken megszólal a bokrok között:

– Pii… pii… pii… – mintha azt mondaná:

– Szabad-e hajnalt köszönteni?

– Szabad!

Az asztalon már sorjába rakva: hátizsák, puska, horognyél, messzelátó.

Közben Onuc is elvégezte reggeli toalettjét, ami annyiból áll, hogy kettőt kiköpött a konyhaajtón.

Na, gyerünk.

Ez a hajnali nekirugaszkodás a legkeservesebb. Mindjárt a vadászház utáni kemény emelkedő, és a lábamban még benne a tegnapi fáradtság, a tüdőben a tegnapi bagó. Az első fordulónál megállunk egy percre, itt pihenünk, aztán már simán megy a kapaszkodás. Az ízületek beolajozódtak, s az izmok kiizzadták a tegnapi fáradtságot.

Állunk. Az egyik fán egy nagy fekete folt. Fészek? Nem emlékszem, hogy itt fészek lett volna, Onuc is tanakodik. A „fészek” azonban nem tanakodik, hanem elrepül: egy nagy bagoly. Uhu lehetett vagy uráli bagoly.

A tetőre már vidáman érünk.

Keleten már világosodik, s a fák is kiverekedik magukat a sötétségből. A völgyekben köd. Intek Onucnak, mire szó nélkül leül. Tudja már a teendőt. Nem messze van a vágás, s a vágásban egy bak, de azt is mondhatnám, egy tanár. Láttam már ötször is, de még csak a puskám se emeltem rá. Mindig ő vett észre először. Jó bak! Talán most… de oda egyedül megyek.

Szél nincs, a gyalogút, mint a gumi, csúszom, mint a kígyó. A vágás már előttem van. Mozdulatlan, szürke, párás tepsi. A színek még csak most születnek. Egy mátyás szólongatja a napot, és egy feketerigó perel valamire a túlsó domboldalon. A levegőben az erdő ezer illata. Fodormenta, levendula, zsálya, és én a városra gondolok. Most indulnak az első villamosok: – Csing… csing… – a városi ember morogva fordul meg ágyában. A szoba sötét, az éjjeliszekrényen egy óra szabdalja a másodperceket az idő végtelen szalagjáról, a levegőben nehéz emberszag. Levegő nincs! Szegény, szegény vakond, hát ez a te kultúrád? Az, hogy te mindennap borotválkozol? A mi borotválkozásunkat nézd meg! Onuc tartja a tükröt, amelyben hol magamat látom, hol a domboldalt, ami a hátam mögött van. Ő már okul ezen, és egy kőre teszi, aztán hosszan feni a kését a kisujjnyi vastag nadrágszíjon… Aztán süt a nap, s az erdők közt úgy pompázik a Szamos, mint a vakációs álom a gyerek szívében. Aztán…

Aztán valami átment az úton. Róka? Kicsit messze volt és egészen szürke. Talán vadmacska? Nem merek már kijjebb menni, mert egészen a vágás szélén vagyok. Valami kis szél indult, mert a nyárfák levelei megmozdultak. A szél jó.

Világos van már, de a vágás üres. Azaz nem látok semmit. Jó lenne addig a bokorig elcsúszni, de nehezen szánom rá magam, belehasalni a harmatba. Vagy-vagy! Mászom a bokor felé, s mire odaérek, csupa lucsok vagyok. Na, innét sem valami híres a kilátás, a harmatfürdő pedig kutyahideg volt. Jó lenne rágyújtani. Önkéntelenül zsebemhez nyúlok, gyufa azonban nincs. A gyufa a hátizsákban tartózkodik. Tudom, hogy nem gyújtanék rá, de most úgy érzem, mintha az életem múlna azon a rágyújtáson, mert nem lehet. Lassan felállok, de meg is dermedek abban a pillanatban, mert talán negyvenlépésnyire egy őz áll előttem. Se eleje, se hátulja. Bak? Csak egy kis résen látom a közepét. Ha egyet lép, eltűnik. Keresek egy következő nyílást, amerre elindulhat: nincs. Hát igen, ez nem olyan egyszerű vadászat. Itt nincs nyiladék, cserkészút. Nincs semmi. Itt meg kell dolgozni azért a bakért.

Egy-egy nyárfasarj megrezdül, amerre az őz megy, de nem látok belőle egy tenyérnyit sem. Itt kell hagynom a takarást, és lopakodni utána. Szerencsére párhuzamosan megy a kanyargó úttal. Na, szent Hubert!

A kegyes szent azonban másfelé lehetett elfoglalva, mert egyszer csak a hátam mögött reccsent bele a csendbe a tanár úr.

– Böőő… bő… bő… bő…

Aztán csend.

Az a másik elfolyt, mint a pára.

Kész.

Onuc már jött is. Nem kérdezett semmit, én sem mondtam semmit. Ez a kioktatás hozzátartozott a hajnali kirándulásainkhoz. A tanár úr kiosztotta a szekundákat a cserkészet tudományából, és mi mentünk a Szamosra lemosni a gyalázatot. Szerencse, hogy nem vagyok itt hosszabb ideig, mert tanár úr esetleg intőt küldene a legközelebbi konferencián. Az intőt természetesen az öreg, sánta holló hozná, nagy lapulevél kopertában, és én lesném a postát, mint annak idején.

– Tessék csak ideadni, postás bácsi.

– Hol van az apád, fiam?

– Az édesapám? Az édesapám – meghalt…

Megyünk a Szamos felé. Hideg a hajnal, de a szívem meleg, mert régi intőkre s az apámra gondolok.

Kurrognak a gerlék, szól a rigó, kigyulladt az ónos harmat minden cseppje. A hegyek fölött, mint a fény jólelkű csaposa, kialudt, piros arcával felbukkant a nap. Kitárult a messzeség. A tér és az idő egyszerre az enyém lett.

Onuc olyan hirtelen állt meg előttem, hogy majdnem fellöktem. De a puska már a kezemben van, elibe lépek, és nézem a sűrűt, ahova – csak a szemével int.

– Beteg – suttogja.

Most már én is látom. Egy róka ballag felénk, alig van szegényen szőr. Rühes. Kivártam az útra. Olyan közel volt, hogy a lövés szinte elseperte. Onuc baltájával ásott gödröt neki, és még egy nagy követ is hengerített rá.

Rágyújtottunk, és most már lefelé ereszkedtünk a völgybe. Itt már jártabbak az utak, s a völgy két oldalán szétszórtan ott lapul a falu. Most ébred, de a házak felett már szépen kanyarog a rőzsetűz füstje, s egy-egy kiáltás felreppen a levegőbe, mint a láthatatlan madár.

Ritkul az erdő, aztán elmarad. Apró kis földek jönnek az út mellé. Napraforgó, kukorica, lóhere ősi rendetlenségben. Apró darabkák. Az emberek szálasak, erősek, a gyermekek vidámak, és tele van velük a falu. Vasárnap nóta van és tánc. Apró házaik közül füvek virágoznak, méhek járnak, és nincs szomszéd, csak az ősi csend. A kertben névtelen almafák, és öreg szalmakasokba hordják a méhek a mézet.

Óra nincs.

Ha felkel a nap, reggel van, ha lenyugszik, este. Ha meghal valaki, eltemetik a ház mögött a kertben. Otthon maradt, csak nem szól bele a dolgokba, hallgatja tovább a csendet és a méheket. Ha férjhez megy a lány, kihallatszik a rikkantás s a lábak dobbantása. Mulatnak a fiatalok. Nagyon jól van. Ez az ő idejük. Mulassanak.

A szélső házból nagy kutya rohan felénk, de hamarosan meggondolja magát és leül.

– Na, Lupi, mi újság?

Onuc sógorának a kutyája. Híres disznóskutya, de nekem még nem hozott szerencsét. Egyszer az anyakocák majdnem szétszedték, s akkor Lupi hosszabban gyengélkedett. De meggyógyult. Lupi szívós, mint az ostorszíj. Csóválja farkát, és bánatosan néz utánunk.

Nemsokára megcsikordul lábunk alatt a Holt-Szamos homokos partja. A víztükör, igazán tükör. Meg se moccan. Egy kis pára leng felette, mintha ráleheltek volna. Egypár kacsa evez sürgősen a túlsó partra, ahol egy szürkegém tartja az őrséget. A meder kanyarodik, s már erdőben járunk újra. Ez már olyan mocsárerdő. Óriás szilfák, kőrisek, az aljuk bozót. Földiszeder, csalán. Sziszegünk és káromkodunk szorgalmasan. Végre újra part. Itt vagyunk!

Kezdődik a nap. Onuc kitakarítja a kis tisztást, tüzet rak, én pedig horogkészségemmel babrálok. Az erdőben búg egy galamb. Messze van? Közel? Nem tudom… A levegő már meleg, és úgy érzem, mintha vasárnap lenne. Nézem a vizet, hol eresszem bele a horgot, mert csupa tuskó, gyökér, vízbe dőlt fa az egész part. Egy fenekes horgom már bent van, a kisebb pecázóval most kezdek játszani.

Onuc szalonnát pirít, és „megterít”, azaz egy nagy lapos követ a tenyerével letörül, majd ráfúj. Pirított kenyér, szalonna, túró, sajt, fiatal hagyma. Igen. Amíg eszem, Onuc lesi a horgokat.

A reggeli íze úgy omlik ínyemre, mint reggelre a harmat. Itt minden a legjobb. Külön-külön és együtt is. Alig tudom abbahagyni. Az egészre ráeresztek egy kis borovicskát, rágyújtok egy cigarettára, és majd szétvet a megelégedettség. Ez már majdnem boldogság. Talán az is, csak nem merem gondolni, mert akkor elrepül.

Onuc „leszedi az asztalt”, én pedig lesem a horgokat. Két kis keszeg már a hálóban van, és most megint viszi valami. Törpeharcsa. Megint törpeharcsa. Ezekből majd holnap leves lesz. Na? A pecázó kishorgot úgy elvitte valami, mint a villám. Nagy zenebonát csinál, s én nem merem erőltetni, mert leszakad. Vezetni nem engedi magát. Ki a nyavalya vagy? Egy vadponty. Nincs félkilós se, de öt kilóra való ellenállás van benne. Mikor alá akarom meríteni a szákot, vág egyet magán, és elmegy.

A tűzön már csak egy vastag fűzfaág senyved és füstölög. Vízszag, erdőszag, füst- és halszag. Szabadság! Nem bánom, hogy elment a kis ponty…

Onuc már kirakta a borotválkozókészletet az „asztalra”. S most a borotvát feni elmélyedve. A kis tisztásra besüt a nap, és álmos meleg van.

– Onuc, hol a szappan?

Zsíros újságpapírt nyom a markomba. Benne valami barnás gyertyavég.

– Ez?

– Az. Finom szappan. Újváron vettem a vásárban.

Nézegetem. A betűk a szappanon is rajta vannak. Megszagolom. Átmenet a pálpusztai és az avas szalonna között. Habozni nem habzik, inkább ragad. Mit csináljak. Kenem magam. Így közelről nem is olyan büdös, de a számat messze elkerülöm. Aztán gondosan vakarom az ötnapos szőrt. Serceg a borotva, és csak később figyelek egy hangra.

– Tak… tak… tak… Mi ez?

A vízre nézek, és ugrom is fel. A horgot rángatja valami, és a horognyél ütögeti a nagy tuskót. A zsinór elakadt. Húzom, nem jön – eregetem, nem megy. A hal bevitte a gyökerek közé, és rábogozódott valamire.

– Onuc, tud maga úszni?

– Kicsit.

Vakarom a fejem, és nincs kedvem fürdeni. A part meredek. Ha hirtelen becsúszom, valami nagy hegyes ág felböki a hasam, és ezt nem szeretem. A horognyél ütemesen kopácsol. Valami nagy hal lehet.

– Maga katona volt, miért nem tanították meg úszni?

Lerúgom a cipőt, nadrágot. A víz hideg még. Egyik kezemmel a tuskóra támaszkodom, a másikkal a zsinórt próbálom húzni. Lejjebb kell menni. Aztán megcsúszom, és csobbanva csap össze felettem a víz. Nem szúrt meg semmi, de a zsinórt elresztettem, így fel kell menni a zsinórért és lélegzetért. Most már dühös vagyok. A hal a part alatt van. Idegesen bogozom a zsinórt, rángatom, és amikor enged egy kicsit, újra fel kell mennem, mert a tüdőm majd szétszakad. (Szép sport lehet az a gyöngyhalászat!?)

– Húzza meg a zsinórt – hápogok.

Onuc óvatosan meghúzza a zsinórt.

Le kellett úsznom talán húsz lépést, ahol ki tudtam kapaszkodni. Mire a tisztásra értem, két tüske volt a talpamban, és szinte égtem a sok csalántól, de a halat már kimerítette Onuc. Talán egykilós harcsa volt. Na, ez nem érte meg.

Okulva a tapasztalatokon, amíg borotválkoztunk, nem dobtuk a vízbe a horgokat.

Lassan dél lett. A szákban csobbantak néha a halak, s a túlsó part homokjára gerlék szálltak, ittak, s csattanó szárnnyal elrepültek. Mögöttünk az erdőben méhek dongtak, és kakukk szólt, nem jövendölve senkinek, csak úgy magának és az erdőnek. Ebédre megettük még, ami volt, és most lustán néztük az Isten ragyogó, déli világát. Fejem alatt egy nagy kő, azon a kabátom. Nem is tudom, ébren vagyok-e. Onuc tátott szájjal alszik, és egy légy ott repked a szája körül. Néha megül az orrán, és két első lábát köszörüli, mintha gondolkodnék. Ilyenkor Onuc fintorgatja az orrát, de nem ébred fel, én pedig még mosolyogni is lusta vagyok. Érzem, hogy az álom már ringat, mint egy másvilági bölcső, hallom a kakukkot, de már messziről, a bak, a róka, Lupi. Onuc, halak, erdő – emelgetik még fejüket széteső gondolataim névtelen gomolygásában, aztán…

Aztán mintha a partra fordítottak volna, egy kis zökkenővel felébredek. Az ilyen délutáni ébredés után nehezebben talál vissza az ember a valóságba, mint reggel. Onuc is kinyitotta szemét, és most nézzük egymást. Mi tagadás: elég hülyén.

– Hány óra lehet, Onuc?

Onuc körülnéz, szaglálódik, felnéz az égre, újra rám néz és azt mondja:

– Nem tudom.

Hogy minek kellett ennek ekkora feneket keríteni, ezt meg én nem tudom.

A vadászház képe, mint valami hívogató délibáb, integet felém hét kilométer messzeségből.

– Szedelőzködjünk össze, Onuc.

Hazafelé menet még megmosakodtam, ahol lapos a part, aztán neki a hegynek. Szótlanul megyünk, vége a napnak. Lupival újra üdvözöljük egymást, a napraforgók álmosan bólogatnak a falu végén, és észrevétlenül kinyújtja kezét a cserszagú erdő.

Késő délután van már. Árnyékunk messze bent jár a fák között. A Szamos újra távoli lett és titokzatos, a falu felett úszik a por unalmas, hétköznapi lepedője, és amikor már ereszkedünk le a ház felé, hosszan vitatkozunk Onuccal, hogy melyik fán volt a bagoly.

Kis házunk ablakai árnyékban vannak, és szinte megsimogatom a korlátját, amikor tornácára érünk. A kulcszörgésben feloldódik a magányosság, az ajtó kitárul, mint az ölelés, a puska fáradtan fekszik az asztalra. Onuc halkan fütyül, mint a feketerigó lefekvés előtt, s a tűzhelyen pattog a rőzse.

A nap már lement, fáradt békével nézem az első reszkető csillagot, s a szívemben most formálódik a köszönet s a hála. Este van.

Októberi emlékek

Csak vánszorog a toll a papíron. A szavak szürke jelekként egymás mellé állnak ugyan, de a gondolatok közt más van; a szavak mögött más van, s az emlékek olyan távoliak, olyan kicsinyek, hogy a ma rettentő várakozásának hegyei mögött vakondtúrásoknak látszanak csupán.

És mégis!

A tegnapból lett a ma, és a mából lesz a holnap. Az emlékek lágy tengeréből születtek a ma őrjöngő hullámai, és ezek is elcsitulnak egyszer, hogy apró kis távoli emlékhullámok legyenek; de a sor végtelen, és a folytatásnak megszakadni nem szabad.

Október!

A magyar ősz mennyi pompát, mennyi fényt, mennyi színt, ragyogást szórt szét valamikor, és ma mintha csupa vérbükk állna az erdőkben, és a ködös szélzúgás mögött mintha éjszakai ordasként járna az enyészet, amelyből a holnap születik.

Vajúdik ez a föld – vajúdik az egész világ –, és rettegve gondolok arra, hogy ebben a véres vadászatban szabad-e a tegnap szelíd vadászataira gondolni. Szabad-e másról írni, mint Róluk, akik a legnagyobb áldozatot adják a holnap októberéért, hogy a maradékoknak ünnep legyen végre a világon?

Tétován jár a toll a papíron, és mégiscsak visszakalandozik a múltba, hogy ha sírva is, ha elesetten is, de összekösse az embereket és időket.

Október!

Hárman vadásztunk – vidám apró legények – egy akácsor mellett, melynek nagy kukoricatábla támaszkodott. A kukoricásban nyúl volt, fogoly volt, az akácsor aljából pedig néha egy-egy fácánkakas hurrant fel, és távozott nagy méltatlankodva, mert – mi tagadás – pocsékul lődöztünk nagyon. És életveszélyesen.

A zörgő kukoricaszárat sercegve vágta a sörét, és hol egyikünk, hol másikunk szólalt meg:

– Melyik marha lőtt ide?!

– Ne rohanj előre! Megmondtam már…

– Hát hol vagytok?

– Itt…

És mentünk tovább.

Egyszer csak vége szakadt a kukoricásnak, és övig érő gazos tarló következett. Itt már jobban lődöztünk, és majdnem a végére értünk, amikor szélső barátunk elkiáltja magát:

– Róka… roókaa!

A nagy gaz már a mellettem álló előtt ingadozott, és barátom odaduplázott, de a róka még felém is rohant, és csak lövésemre csendesedett el a gaz hullámzása.

Szaladtunk a róka felé, aztán elhűlve megálltunk. Az a barátom, aki nem lőtt rá, kajánul állt a tetem mellett.

– Ég veled, Zsolikám, nem üzensz valamit a pap bácsinak?

A „róka” Zsoli volt, a plébános kutyája.

Kicsit megszeppenve álltunk az áldozat felett, de aztán szigorúan megfogadtuk, hogy Zsoliról pedig – mivel nincs – szó ne essék.

Pár nap múlva megszólal nagybátyám:

– Az öreg papnak elveszett a kutyája. Ha valaki agyonlőtte, adnék neki öt forintot. Az a dög folyton a határban csavargott.

– Mért nem hatot?

– Hatot?

– Igen. Gyurka vette észre, mi pedig meglőttük. Öt forintot nehéz háromfelé szétosztani…

Október!

Estefelé jár az idő. A nádbugák délre hajlanak, a sík vizeken derengő emléke él már csak a lebukott napnak, és valahol messze libák gágognak.

Hideg van.

– Mit akarsz lőni, libát vagy kacsát? Libát kettőnél többet nemigen lehet, de kacsát összeszedhetsz akárhányat is.

Persze a kacsákat választottam. A víz hideg, de éppen a gumicsizma szegélyéig ér. Tocsogok a nádasban, és már menet két kacsa kerül az aggatóra. A víz alja kemény homok. Végre elállok.

Halk szél játszik a nádasban, és gémek szállnak messze hangzó szóval nyugovóra. Sötétedik. A lápszag régi nádasok és régi húzások emlékeit füstölgi körülöttem. Magam vagyok. Ilyenkor magam vagyok az egész világon. Így vadásztak az öregek is, de az utódoknak már nem tudom, marad-e nádas, marad-e víz, marad-e vad.

Elfogynak lassan, de ettől nem lettek boldogabbak az emberek, akik elkívánták a réti embertől, csíkásztól, pákásztól, és elkívánták tőlünk, vadászoktól.

– Sz-sz-sz-sz-sz…

Két kis csörgő vágott át a fejem felett, de csak gondolataimat zavarták szét. Már el is tűntek.

Most tőkések jönnek.

Nekihuzakodom, és az elejéből egyet kiszólítok. Totty! Utána. Amíg felszedem, már a fejem felett van egy másik pár. Durr! Nézem, hova esik. Az elsőt nehezen felakasztom, utána a másodikat. Lassan tudok csak mozogni a vízben. Hova is esett? Olyan egyforma itt minden. Hajtogatom a nádat, keresem a kacsát, közben esz a méreg, mert felettem áll a húzás. Végre! Az aggatóm új, rövid hurok rajta, nagy a kacsa feje… Már nem is megyek vissza a helyemre. Két kacsa majd mellém ül le a vízre, de ültében nem akarom meglőni őket. Hess, kacsa, hess! Amint elválnak a víztől, már el is tűntek.

Hát ez meg mi? Imbolygó árnyék. Rétihéja. Na! De ezt csak a húzás után szedem fel. Most egy kis szünet van, és hallom barátom gyors dupláját. Utána gágognak a libák. Errefelé gágognak. Lehúzódom a nád mellett, de a libák a fellegekben járnak.

Újra két csörgő. Hajaj! Nehéz a csörgőt meglőni. Jön egy magányos. Szembe. Ez igen, ez a szép lövés. Majdnem az ölembe esik, de talpra „ül”, mint az „álljfeljancsi”, és úszik szaporán. Úsztában aztán eltaláltam.

Sötét van már. Odaát újra szól a puska, újra gágognak a libák, de én is „dolgozok” szépen. Már azt sem tudom, hány kacsa fekszik körülöttem. Kutya kellene ide, de az is megbolondulna. Főleg pedig megfagyna. Nem szaladhatok minden kacsa után, de kiálltam a sík víz közepére, és „megjegyzem”, hova esik – ha esik. Többnyire – nem esik, pedig alacsonyan szállnak már, de látni nem lehet.

Hát eddig nagyon szép volt, de most aztán! Az útról már füttyögetnek, én még mindig kacsáimat keresem. Nyakamban himbálódzik vagy tizenöt, és vizes vagyok derékig. Villanylámpát persze nem hoztam…

Aztán kicammogtam a vízből, nagy lelkiismeret-furdalással egy szép vadászat és legalább tíz elveszett kacsa emlékével.

Barátom három libát lőtt.

– Gyönyörű volt – hálálkodom. – Te Gábor, ide máskor is jöjjünk ki, hiszen ez maga a Paradicsom…

– Lejár a bérlet. Talán még egyszer…

Elnéztem a tájon. Sötétbe veszett az út, a domb, a sás, a nád. A hold sápadt sarlója irigyen úszott az őszi égen, és a libák mintha búcsúzóra gágogtak volna.

Október!

A Szamos holtága olyan, mint a tükör, melyre ráleheltek. A parton silány kukoricaszárat zörget a szél, és a kint felejtett napraforgón cinkék tornásznak. Valahol messze mintha a Meszes látszana.

És a levegőben a Szamosnak, Erdélynek őszi lehelete. A hervadásnak, álomra készülődésnek, füstnek, erdőnek, avarnak, víznek hűvös illata, amit holtában sem felejt el az ember.

Lopakodunk a Szamos felé. Két-három csapat csörgőréce úszkál a holtágon, és már megosztoztunk rajtuk. Jobb szélső csapat az enyém, középső Onucé, a vadőré, bal szélső Pali öcsémé. A kacsák háromszáz lépésen vannak szétszórva, így mi száz-száz lépésre megyünk egymástól.

A part meredek és magas, a víz nem mély. Egyszerre érünk a vízhez, és majdnem egyszerre szólalnak meg a puskák. Az én egyik kacsám visszaesik, a másik túl a partra. Tölteni nincs idő, mert a kacsák felcsavarodnak az égbe…

Pali már vetkőzik. Onuc egy hosszú póznával kotorja ki a maga kacsáját, én pedig a fejem vakarom. A két kacsa mégiscsak két kacsa, de október van, s a víz… brrr… szóval a reuma se kutya. Nekem pedig egy havasi hűlésem még a derekamban van.

Pali már megy a kacsáiért.

Nézni se jó!

– Nem hideg, te?!

– Nem – ordítja vissza –, központi fűtést vezettek be alája…

Onuc nevet.

– Domnu kapitány mérges…

Közben Palinak az egyik kacsája feléledt, és most bújócskát játszanak.

– Gyere ide, lődd agyon!

Odaszaladtam, meglőttem a kis kacsát, és öcsém trappolt ki a vízből. Ledobta a kacsákat, reszketett, mint a nyárfalevél, míg én zsebkendővel ledörzsöltem.

– Öltözz gyorsan, aztán rohanjunk, mert halálos nyavalyát szedsz össze…

– Nem hideg – dohogott –, nem hideg… Ilyen marhaságot is csak te tudsz kérdezni!

És rohantunk a vadászház felé, mert Onuc közben gázlót talált, s az én kacsáimat is összeszedte.

A kacsákat napraforgóolajban sütöttük meg, és míg Onuc a kacsákkal mesterkedett, úgy álltunk körülötte, mint az éhes vizslák.

Meg is ettük mind az ötöt, és a kis kacsákat „Érmelléki”-vel öntözgetve elborongtunk Erdély múltján és jövőjén.

A kályhában pattogott a tűz, künt hallgatott az erdő, és ajtónk előtt bocskorban settenkedett az erdélyi ősz.

Október!

Szomorú ködöt szitál az eső, s a köd mögött az enyészet sziszeg, melyből – hittel hiszem! – vér és élet születik.

Október van.

Ősz van.

Most jött a hír, hogy Pali öcsém elesett…

Ősz végén

Rázza az erdők színes rokolyáját a szél, dúdol is hozzá az öreg legény öreges nótákat. No, még egyszer, szűzies nyírfák, nyárfák, maradi tölgyek. Sose halunk meg!

Áll a búcsúbál az erdőn. Napok óta. Az őszi, hányaveti szél síposai újra megfújják a jajgató instrumentumokat. A fészekrejtő lombok táncra perdülnek, és suhogva vetkőznek. Nem kell az ékesség, nem kell a kaláris, a dércsípte sárgapiros levél.

Némelyik már meztelenül mered a szürke ég felé, és ujjával megfésüli a felhőket, melyek a tengerről jöttek a szél parancsára. Hajnalra aztán kifárad a szél is. Kivel táncolna a kopasz erdőn? A tölgy meg a cser zörgő barna rokolyáját csak szokásból tartja fenn, de álomra készülnek azok is, mint a többiek. Ezután már a szél egyedül járhatja, ha éppen kedve szottyan. Megmozdulnak ugyan az alvó fák, de már nem törődnek vele.

Álmos, csendes reggeleken aztán felkúszik a köd a völgyekből, és üzenetet hoz a vén, csonka fejű füzektől, égerfáktól és más völgyi népektől.

– Alusztok-e már, testvérek, elkészültetek-e már? Mert hideg hírt hozott a patak messze északi tájakról, és a vadlibák is beszélték a nádasszélen, hogy vijjogó, fehér madarát útra eresztette már a fehér talárú Tél. Aludjatok!

…Messziről, a félig kopasz vágásban halk koppanások jönnek. Zörrenések. Egy hang is:

– Ne siess, gyerek, mert nem kel fel semmi…

Hajtás van. Csak olyan egyszemélyes. „Magamközt” vagyok. Egy ember és két gyerek. Nagy eredmény persze nincs, de nem is kell. Egy-két nyúl a konyhára; közben egy kis szemlélődés, egy kis csend és egy kis békesség.

Szemem az erdőn, de gondolataim már messze járnak. Így aztán egy nyúl – hű, mekkora volt! – szépen átballag mellettem a nyiladékon. Még meg is nézett! Ezt bizony meg kellett volna lőni! – állapítom meg, de meg sem mozdultam. Ha megmozdulok, vad zörgéssel ugrott volna a gazosba, és meg kellett volna törni ezt az áldott békességet, csendet… de hát vadászni akarok, vagy mi a szösz?

Most meg szembetrappol egy velem. Látni nemigen látom, de nem sürgős, úgyis nekem jön. Nagyon sűrű itt az erdő, de közelebb már nem ereszthetem. Így is… na, szegény, ez jó állapotban lehet. Nem volt tizenöt lépésre sem.

Puskám csattanása végigordítja a hosszú völgyet. Válasz rá messziről:

– Lassan, gyerek, lassan, mert nem kel fel semmi… – Egy szarka vitorlázik magasan fölöttem. Lelőném a zsiványt, ha – ágyúm lenne. Az is messze hordó… persze sörétes. A szarka, úgy látszik, tudja ezt, mert megfordul, és visszajön hangos cserregéssel. Azt hiszem, nekem szól le valamit. Lehet, hogy gorombaság volt, de hát mit tehetek ellene? Emberekkel is csak azokkal szoktunk gorombáskodni, akik – alattunk vannak. A szarka pedig veszedelmesen magasan volt… Nézek utána…

Suhogás balról. Mire felkapom a puskám, már késő. Egy kakas vágódott át a keskeny nyíláson. Már lefelé ereszkedőben, szárnycsapás nélkül, mint a héja.

A szél zörgesse a csontjait annak a disznó szarkának! – mondom magamban. – Ezt hát elbámészkodtam.

Megint egy nyúl. Sima bukfencet vet. Visszhang:

– Lassan, gyerek, mert minden kimarad…

Most már közelebb járnak. Törik a tavalyi ág. Botok kopognak. Egy tyúk rebben fel előttem. Élj száz évig! – eresztem utána a jókívánságot.

– Kakas! Kakas! – kiált az egyik hajtó.

Jó lenne látni. Fortélyos fácánok ezek nagyon. Alig vernek a szárnyukkal. Csak úgy siklózgatnak. Motor nélkül. Kakasom azonban tudja, mi a rend. A fejem fölött sistereg el. Szembe már nem lőhetek, hát hátulról. Totty! Így kellene mindnek jönni. Nem úgy, mint a következőnek: jobbra tőlem, alacsonyan a fák koronája közt. Micsoda beteg gondolat! Ennél csak lövésem betegebb. Megy a kakas vidáman.

Egy menyét zörög ki a tisztásra. Jókora. Felemelkedik, hogy körülnézzen, és megmutatja fehér mellénykéjét. Nem sajnáltam a patront. A mellényke ezek szerint le lesz gombolva.

Vége a hajtásnak. Megkeressük a fácánt s az egyik nyulat, amelyikre közel, a sűrűben lőttem. Nem szabad ilyen közelről lőni! Szegény nyúlnak nincs formája se.

Átballagok a második hajtásba. A három szem hajtónak nagy útja van, hát leülök egy fatönkre. Összeroskad alattam. Belül hangyafészek. Meg sem látszott, hogy így szét van rágva. Régen vághatták le. Nincsenek itt már ilyen fák régen. A szálfák ideje elmúlt. Alig akad egy-kettő. Csak csalit és cserje és bokor mindenfelé. Meg iszalag. Sok iszalag és sok fagyöngy. Szerencse még, hogy a nagy erdő egy-két ősi tölgyére ezek nem tudnak felkapaszkodni.

Enyhe füttyszó bujkál felém. Kezdődik a hajtás. Lassan nekikészülődöm. Ilyenkor még úgysem jön semmi. Legfeljebb róka. Azt meg kár lenne még meglőni.

Előttem egy vadkörtefán két mátyás tanakodik. Valami diszkrétebb természetű ügyről lehet szó, mert egészen halkan diskurálnak. Szinte lágyan. Félig fütyölve, mély torokhangon és nagyon színesen. Kedvesen.

Igaz, hogy fészekrablók, igaz, hogy károsak, igaz, hogy nem egy bakom ment tőlük világgá, amikor árulón rám reccsentettek, és én tehetetlenül ráztam öklöm feléjük, de ezeket most mégsem tudnám lelőni. Nyilván lány és legény ez a kettő. Azt már a hangjukról megérezni. Meg olyan bizalmas közel ülnek egymáshoz…

Ide nem látnak, de nekem is jobb hely kell, mert alig van kilövésem. Amint előrelépek, észrevesznek, és eltűnnek a sűrűben.

Most már jobban belátok a bokrok közé. Jön egy nyúl. Keveset látok belőle. Mire harminc lépésre ér, kiderül, hogy nem is nyúl, hanem róka. Meglőjem? Ha közelebb jön, és már szép a gereznája: meglövöm. Jön a róka. Néha hátrafülel, szaglálódik. Szép bozontos farka van. Elhatározom: meglövöm. Most egy bokor mellé lépett be. Felemelem a puskát, amint kilép… Hát nem lépett ki. Elfáradt már a kezem, amint készen vártam, de bizony az én rókám eltűnt. No, majd a télen!

Helyette hátam mögött a gazból ugrott fel egy nyúl. Elnézett itt már negyedórája, amint mozogtam, és csak most jött rá az ugorhatnék. Rajta már nem tanakodtam.

Jött is a visszhang:

– Zörgess, gyerek, mert nem kel föl semmi… Tiró! Tiró!

– Mondhatnád magyarul is, úgy is megértem – mérgelődöm.

Szép lassan jött a kakas. Ezt már lovagiasan, szemtől szembe terítettem le. Nagy zörgéssel esett a bokorba.

Ez a hajtógyerek 12-14 éves – térek vissza az előbbi gondolatra –, és már jól vagy rosszul, de nem magyarul kiabál. Talán tízszer hajtott életében, de az idegen szót nem felejti el. Ha azt kellene neki kiáltani, hogy „repül”, lehet, hogy hallgatna. Mert azt, hogy repül, otthon is kiabálhatja, de azt, hogy „tiró” – szakértőbbek szerint: „tirol” –, csak itt. Hadd lássa a vadász, hogy ő már nem kezdő.

Nekem ilyenkor mindig földrajzkönyvem „Tirol és Vorarlberg” című fejezete jut eszembe, melynek egyik oldalán egy tiroli népviseletben álló pár nézett rám szemrehányóan. Joggal. Egy rémséges szekundát kebeleztem be ugyanis velük kapcsolatban. És még ők nehezteltek…

A kakas azonban megvan, a gyereknek pedig megfogom a fülét, hogy otthon „tirolozzon”.

Nagy zörgés előttem. Három őz. Utoljára ugrik át a nagy bak. Persze ilyenkor… Jó lenne megkeresni az agancsát… a fejével együtt úgysem kapom meg soha.

Kipp-kopp.

– Zörgess, gyerek stb.

A fák fölött, szinte súrolja az ágakat, valami repül. Nem fácán, de messze van. Aztán megismerem. Héja! Akármilyen messze vagy, nem sajnálom! Durr! – és csodák csodája: leesett. Ennek örülök a legjobban. Ekkora héját még nem lőttem. Nagyobb, mint az ölyv. Micsoda karmok! Szegény fácánjaink! Az a pár darab. Hát ezért vagytok ilyen kevesen?

Még egy nyúl, és vége.

Kijönnek a hajtók. Felpakolunk, aztán hazafelé fordítjuk a kocsi rúdját.

Utunk a temető mellett visz el. Apró gyertyacsonkok fagyoskodnak a sírokon, és a szél meglibegteti a zizegő koszorúk szalagját.

Pár napja még a novemberi estébe derengő világosságot hozott ide az emlékező, fonnyadó szeretet, és most megint egyedül vagytok. Emberien egyedül. Az ismerős lábak topogása egy évig talán megint nem hallatszik le hozzátok, de haj, sokan vannak, túl a határokon, akik fölé sohasem borult senki, s akik fölött sohasem lobbant árva mécs az emlékező novemberi estében.

Egyszer idegen vidéken jártam. Napok óta úton. Naptárt nemigen néztem. Sötét este volt, és megkérdeztem a kocsist, mi az a világosság a túlsó domboldalon. Megemelte kalapját, és azt mondta:

– Mindenszentek este van.

Megroskadtam a zörgő szekéren, és a messze domboldalak imbolygó millió apró lángját elvittem nektek, akik mindent-mindent odaadtatok, és mindent itt hagytatok.

Istenem! Miért?

A könyv

Szeretem a könyvet. Valamikor régen mélyen a szívemre szívtam az iskolakönyvek nyomdaszagát. Titokzatos, igaz mélységek nyíltak ki előttem. A történelem regény volt, a földrajz útleírás, az olvasókönyv pedig muzsika.

Ugyanebben az időben már eljegyeztem magam Sobri Jóskával, Verne Gyulával, Rinaldo Rinaldinivel és még sok más nagy emberrel, akiknek a nevét elfeledtem.

De a nevek nem is fontosak. Az emberek közt széthintett jóságnak, örömnek nincs neve, mint ahogy nincs neve az őszi ragyogásnak, a ködös messzeségnek, a hullámnak, amikor a parthoz ütődik, a nád suttogásának vagy a simogatásnak, amit nem felejtünk el soha, pedig sok kemény ütést régen elfeledtünk ugyanezen idő alatt.

Elfelejtjük, hogy emberek mennek el mellőlünk – örökre –, elfelejtjük az élet árkait, hová belehullott egy-egy szív, aki szeretett bennünket; mindent elfelejtünk – de a jó könyvet éppen úgy nem felejtjük el, mint magunkat.

Szeretem a könyvet, és hiszek benne. Sokszor tudom, hogy nem igaz, de ezt mondani mégse merem, mert az a másik, aki írta, álmában vagy ébren úgy is láthatta, ahogy leírta.

Szeretem a könyvet, és úgy nézek rá mindig, mint a csodára. Mint elmúlt vagy élő lelkek néma- vagy hangosfilmjére, titkos jelekbe zárt örömére vagy fájdalmára.

Szeretem a könyvet, és a tanácsait követem. Csak egy könyv volt életemben, amelynek nem hittem, s amelytől féltem – a legpontosabb, legcsalhatatlanabb könyv: a matematika.

Ebben nem hittem, mert száraz volt, mert ritmustalan volt, mert félreérthetetlen volt, világos, igaz, és fantáziám undorral reppent át a számok kemény oszlopa felett, és szétporlódott, mint a víz, amikor sziklának ütközik.

Annál jobban hittem a vadászati könyvek minden fajtájában, a tengeri kígyóban, a hétfejű sárkányban, a borzfuvarban, a bárányt vezető farkasban és mindenben, ami életteljes, misztikus, elérhetetlen, megmagyarázhatatlan – fantázia és álom volt.

Kerestem az öreg könyveket, a vajákos tudást, a meggyőződést a homályban, és igazolni akartam mámoros, öreg hazudozókat, akik hittek álmaikban és igaznak feledett füllentéseikben.

Hittem a bagolyban, aki halált kiált, a szélkiáltóban, aki nélkül nincs szél, a levelibékában, aki jobban tudja az időt, mint a kalendáriumcsináló (pedig az is nagyon tudja!); Matula mesterben, tanítómban és vadőrünkben, aki fűből, fából, náthából és tyúkszemből, szélből és napsütésből, holdudvarból és rókaugatásból mindent megjósolt, és ezek a jóslatok vagy beváltak, vagy nem. Harmadik eshetőség nem volt.

Hittem… hittem!

És sohasem bántam meg. Néha – majdnem mindig – nem azt találtam, ami a könyvekben meg volt írva, hanem annál sokkal többet. Békességet, magányt, halat, vadat, madarat, de mindig találtam valamit, és a végén, nem mondom, hogy nagy érték, de megtaláltam: magamat.

„Vegyél heringet”, és annyi rókát lősz, amennyit akarsz.

Semmi az egész. A róka úgy megy a hering szagán, „mintha húznák”, te leülsz a „megfelelő” sarkon, s a többi már magától jön.

Nem röstellem bevallani, felnőtt ember voltam már, amikor megvettem a heringeket. Valódi füstölt heringek voltak.

Városi ember erre azt mondja: na aztán? Hát vett heringeket, és kész. Erről kár beszélni…

Hát nem. Ez nem volt ilyen egyszerű. A heringvétel nem úgy kezdődött, hogy:

– Bedő úr, kérek három heringet… – Hanem úgy kezdődött, hogy:

– Mi a maga baja?

– A fogam! Hogy én mit kínlódok ezzel a foggal…

– Szóval be akar menni a városba?

– A fogam…

– Jó. A Józsi holnap reggel előáll, és meg is várja.

– Igenis.

Principálisom meghökkent. Azt várta, hogy azt mondom, a Józsi csak jöjjön haza, nem kell megvárni. Bent maradok egy-két napig. A fogorvosoknál olyan tumultus van néha…

Nem, én ezt nem mondtam. A fogaim álltak, mint Sión hegye, csupán a heringek hiányoztak…

– Adhatok két nap szabadságot is.

– Köszönöm, csak egy nap kell.

És meghoztam a heringeket. Csomóra kötöttem pár darabot, és megfelelő helyen vonszalékra vettem.

Délután volt még akkor. Húztam a zsineget, a zsinegen a heringeket. Siettem, mert a könyvben az volt, hogy a róka már délután indul, és ha keresztezi a vonszalék nyomát, „vágtában” megy a szimaton, és a vadásznak annyi ideje sincs néha, hogy a puskát lekapja a válláról.

Na, hát engem nem lep meg a róka!

Én is „vágtában” mentem a zsineggel, és hátra-hátratekingettem, hogy jön-e már a róka.

Egyelőre nem jött, és én örültem, hogy idejében értem el a „megfelelő” sarkot. Most már jöhet!

A heringek ott feküdtek a hamvasodó alkonyatban a gyepen, s én arra gondoltam, hogy a magyar róka hol szokott rá a norvég vagy svéd heringre…

Miért kell pont hering neki? Hazai ponty nem volna jó? És arra gondoltam, hogy ezek a szegény heringek mennyit utaztak idegen vizek napsütésében, viharában, amíg ideértek az én nehezen megjátszott fogfájásom révén.

Közben megnyugodtam. Most már jöhet a róka. A könyvben ugyanis róka volt előírva.

A róka azonban nem törte magát. Esteledett.

A feketerigó eljátszotta az altatónótát, a denevérek elcsapongtak a fejem felett, és már a lappantyú kezdett titokzatos perregésébe, amikor… kihúzódtak bennem az idegek, mert nem róka, de farkas jött a hering vonszalékán felém. Az mellékes, hogy én akkor a Dunántúlon voltam, ahol száz éve nem járt farkas. Az is mellékes, hogy a természetrajzkönyvem mit írt erről. A homály volt a fontos. Az egyedüllét, az alkony ködös csendje, a cserjék alatt hallgató avar keserű enyészetszaga, a felhők messzesége, a csillagok magassága.

És jött a farkas.

Eleinte nem tudtam, mi a teendő. Farkas? Jó, hát farkas… A könyv egy kicsit tévedett, hát istenem…

A farkas úgy szedte a lélegzetet a hering nyomán, mint egy vízbefúló a kimentés előtt három perccel.

A vadász csak ekkor ébredt fel bennem. Igaz, hogy róka van „előírva”, de a farkas se kutya!

Meg kell lőni!

És meglőttem.

Lehet, hogy húsz év múlva azt mondanám, a farkas csattogó fogakkal rohant felém, és én száz lépésről, „karikába” lőttem… de azért írom le most az eseményeket, hogy később is megmaradjak az igazmondás vonalán.

Az igazság pedig az, hogy a farkas a „fogfájásom” árán megszerzett heringeket egyre nyelte, és én ezen művelet közben hatalmas harminc lépésről úgy lőttem oldalba, hogy meg se nyekkent.

A durranás feloldotta az estét. Magányosan szétporlott, a sötétedésnek emberszaga lett, és tudtam, hogy valahol valaki elindult az estében megtudni, ki lőtt és mire.

Nem tagadom, Matula ezt sose tudta meg, és most már nem is tudja meg, mert én el nem mondom neki, ő pedig nem hallgatja meg. Hova menjek elmondani? A temető csendjében elfullad az emberi szó, és a halottak nem kíváncsiak, hogy miket hazudnak az élők.

Az ő világukban a misztikumnak, távolságnak, ködnek, mesének és a tudásnak olyan mélységébe szálltak, hogy még talán a matematikát is megértik.

Nem tudta meg, mert farkasomról kiderült, hogy – kutya. Farkaskutya. A szomszéd földbirtokos drága pénzen hozatta mint juhászkutyát, mert az a hír terjedt el abban az időben, hogy ezeknek a kutyáknak nincs párjuk. Ezek mellett a magyar pulik inasok sem lehetnek… Később aztán kiderült, hogy hasznavehetetlenek, de akkor még hírük csorbítatlan volt, és teljes bűntudattal gondoltam a következményekre.

Némi tanakodás után aztán megfogtam a kutya lábát, odahúztam egy közeli szakadék partjára, és beleengedtem a mélységbe. A kutya nehezen indult el, de aztán sűrű bukfencek után nagy csobbanással tűnt el a szakadék alján csattogó patakban.

Mire visszaérkeztem leshelyemre, már ott állt Matula.

– Elhibáztam egy rókát – mondtam –, de olyan hirtelen jött…

Az öreg gyanakodva nézett rám, és amint szimatolni kezdett, mutogattam a helyet, honnét hova lőttem, és kezem többször elhúztam arca előtt.

– Ifiúr belenyúlt valamibe?

– Dehogy, csak heringet ettem.

Matula hegyeset köpött.

– Hogy mit meg nem esznek az urak… – És fejcsóválva elballagott a sötétedő erdőben.

Hajnalban pedig újra ott vágtáztam a második csomó heringgel a derengő erdei utakon. Mire a világosság elnyomta a sötétséget, már leshelyemen ültem, és a róka érkezését minden pillanatban vártam. Egyelőre nem jött. Közben hangos lett az erdő. A gyalogút mellett egy fácántyúk szaladt el, a feketerigók néha élesen riasztottak, s ilyenkor megmarkoltam a puskám nyakát: most!

De a róka csak késett. Hol a csodában csavarog ez ilyenkor?

Arra, hogy nem jön, egy pillanatig se gondolhattam. A könyvben meg van írva, s a könyv szent.

Fejem fölé a fára egy mátyás szállt. Harmatot vert a nyakam közé, de azért nem haragudtam rá. Kedves madaram nekem a mátyásmadár, mert bohém, könnyelmű, fecsegő bohóc, de a fészkéért hős is tud lenni, és üres lenne nélküle az erdő.

Mátyásom ekkor nekilendült, és egyenesen rászállt a heringjeimre. A nagy fűben nem láttam, mit csinál, de szerettem volna elzavarni, ami nem megy mozgás nélkül. Esetleg éppen akkor jön a róka…

A mátyás ott szöszmötölt a fűben, én pedig nagyon óvatosan felálltam. A nyiladék pókhálói, mint meghajolt telefondrótok, tartották a harmatcseppeket, a bokrok alján az éji ködből még ott szürkült a hajnali pára, s a mátyás önfeledten kopácsolta a reggeli zsákmányt.

Már éppen inteni akartam, hogy elriasszam, amikor szürke suhogás vágott el előttem, a következő pillanatban pedig vészesen felsírt a mátyás. Olyan sírás volt ez, amitől egyszerre elcsendesedett az erdő, én pedig idegesen odalőttem, ahol valami idegen ragadozó gyilkolta a mátyásomat.

Csend lett.

A hajnal akkor festette rózsaszínre a felhők alját, a rigók akkor kezdték meleg füttyel dicsérni a napot, amikor megálltam heringjeim mellett. A héja még holtában is fogta áldozata nyakát, én pedig elkeseredetten gondoltam rókámra. Megint közbejött valami. Úton lehetett talán szegény, jött nagy loholással, és megtorpant a lövöldözéstől.

A heringet papírba csavartam, s tarisznyámba tettem, a madarakat pedig felakasztottam a fogolyaggatóra. A heringekkel takarékoskodni kell, a madarakért pedig lőpénzt kap Matula vadőrünk, barátom és mesterem.

Csodáltam, hogy még nem volt ott. Nem mintha a szorgalom bántotta volna, de irigy volt minden puskadurranásra, és arról, hogy a mi erdőnkben orvvadásszon valaki – rajta kívül –, szó sem lehetett.

De nem jelentkezett később se. Kivételesen nem bántam, mert okvetlenül megsejtette volna, hogy valamiben sántikálok, és akkor el kellett volna mondani, amit a könyvből tanultam, aminek vége a rókák teljes kipusztítása lett volna.

Siettem haza, de az alkonyat már újra erős mozgásban talált. Három a magyar igazság! Harmadszorra biztosan meglövöm a rókát! Utolsó heringjeimmel talpaltam az erdőn, s a zsineg végén akadozva ugrált utánam a csalétek. Ha ma se lesz semmi, mehetek új halakért.

Hamar a helyemen voltam, és éreztem, hogy ma hazaviszem a rókát. Hagyom majd, hogy a halakat megegye – legyen ennyi öröme az életben még –, aztán hadd szóljon a puska! Matula ámulni fog majd, mert ezután akkor lövök rókát, amikor akarok.

Akkor ment le a nap, s az árnyékok hűvösödő öléből a madarak zengő énekkel búcsúztatták a napot. Magasan valahol varjak szálltak károgva, éji pihenőre, a nappal nyílt zörgései elhalkultak, és titkos moszatolások indultak el az avaron. A sötétség ősi félelmei akkor kezdtek inni az élők rebbenő álmaiból.

Valami fehérség mozgott a gyalogúton. Hol eltűnt, hol megmozdult. Talán valami rókaalbínó? Lehet. Az albínókban általában kisebb a gyanakvás, degeneráltabb az életösztön.

Jött… jött… és kibontakozott egy hatalmas – macska! Enyhén káromkodtam. A nagy tarka cicus úgy lépkedett a harmatos gyalogúton, mint a városi kislány a falusi sárban. Kényesen tapogatott ide-oda. Amikor a halak bűvkörébe ért, megmerevedett, de aztán megkerülte a helyet, és hosszas tanakodás után odakuporodott heringjeim mellé.

Nagy kedvem lett volna odalőni, de nem bántottam. A bosszú gonoszsága érlelődött bennem.

Mi lesz itt, ha jön a róka?! Úgyis mindig szerettem volna látni, hogyan bánik el a róka a macskával, hát most itt az alkalom.

A gyalogút felől ekkor valami halk nesz indult el, puskámhoz kaptam, a macska két ugrással fent volt a fán, a cserfa alatt pedig toporzékolva állt Matula kutyája.

– Az anyátok csillagos mindenségit!

Felálltam. A kutya morogva indult el felém, de amikor megismert, vidáman ugatni kezdett, szinte hívott lelőni a fáról a macskát.

– Üssön meg a mennykő, Pityke! – szidtam a kutyát. – Hol a gazdád?

– Itt vagyok, itt vagyok! – jött sürgősen Matula. – Mért nem lövi le, ifiúr, a macskát?

– Nem az én dolgom!

Matula komótosan nekikészülődött. Pityke acsarkodva várta a megszorított ellenséget, az öreg puska kilobbant, s a macska odaesett Pityke keze ügyébe.

Matula felvette a macskát, és tarisznyájába gyömöszölte. Rólam és tehetetlen mérgemről nem vett tudomást. Csak amikor már a sötét szálasban bandukoltunk hazafelé, akkor szólalt meg csendesen:

– Nem heringgel kell a rókát becsapni, hanem macskával. Pörkölt macskával.

Megálltam. Hát ezt meg honnét tudja az öreg? A könyv, az én mindentudó könyvem ugyanis második csalhatatlan módszernek a pörzsölt macskát ajánlotta, csak aztán a csirkebelet, a marhavért s minden egyebet.

Mondom, megálltam a sötét szálasban, hol az utat már csak a lábunkkal éreztük, és rágyújtottam, hogy szemébe nézhessek Matulának.

– Honnét tudja maga ezeket?

Matula ártatlanul pislogott.

– Mikor ilyen legényke voltam, én is eljátszogattam a heringgel meg ilyesmikkel. De a legjobb a pörkölt macska. Úgy egészben, amint van, tűzön megpörzsöljük, szőröstül-bőröstül… – És elmondta hibátlanul, ami a könyvemben volt.

Később megjegyezte még, hogy a csirkebél se kutya, de a marhavér csak télen jó. Kimegy az ember a vágóhídra… stb.

Ha Matula olvasni tudott volna, talán összeszidom akkor, de így csak tiszteletem nőtt meg mérhetetlenül nagy tudása láttán.

Amikor elbúcsúztunk, meg is mondtam, hogy igaza van, mert van nekem egy könyvem, amiben mindez le van írva.

– Sokat hazudnak a könyvekben! – legyintett gúnyosan Matula. – Én ugyan kézbe nem vennék egyet se, ámbár aki írta, lehet, tőlem hallotta. Jártak itt mindenféle urak. Olyan félbolond is, aki könyvet írt…

Pár nap múlva reggel valamiért visszamentem szobámba. Az ablak alatt azonban megálltam, mert mintha halkan beszélgettek volna. Matula unokája takarította abban az időben lakásom, és én beleskeltem, hogy ugyan kit eresztett be hozzám.

Egyedül ült a fiú ágyam szélén. Ölében a könyv, és félhangosan mondta: „…a vidra… a vidra igen óvatos állat… A tányérvasakat olyan helyen rejtjük el, ahol… a vidra a partra kimászik…”

Hej, vén Rinaldó! – nevettem magamban. – Hát innét a nagy tudás? De azért sose mondtam meg ezt neki. Annyi jó órát szerzett fiatalságom ragyogó napjaiban, hogy barátságunkat ilyen kicsiségek nem ronthatták.

És azóta még jobban szeretem a könyveket, mert holt betűikben benne van minden, ami elmúlt, és minden, ami lesz. Benne vannak elmúlt idők, elmúlt emberek, s ezek között vidám emlékű régi barátom: Matula is.

A király

Hajnalodik. Az ablak üvegére ködös derengés kúszik, és a világosodással együtt nyílik mind tágabbra a szemem. Úgy érzem, ünnep van. Valami nagy ünnep. A fenyőgerendák gyantaszaga régi karácsonyokra emlékeztet, és a félálom vakációs nyújtózkodása szétterül bennem, mint az erdőn a szabadság. Ha akarok: felkelek, ha nem akarok: nem. Holnap is nap van, sőt azután is… S az erdő ráér. Az erdő az enyém! Persze nem úgy, hogy kivághatom a felét vagy akár egy fáját is, mert az az erdő nem az enyém. Nem is kellene. Ha falum lenne, akkor se a temetőt szeretném… De az élő erdő az enyém. Levegője, gyalogútja; vadcsapása, szállongó levele, madárkiáltása, hava jege, csillogó égboltja, minden kósza felhője, vadja, hala mind az enyém, s ezért igen nagy úrnak érzem magam, mint ahogy vagyok is. Ki parancsol nekem? Senki! Kivel cserélnék? Senkivel! Szívemre teszem a kezem, magamba nézek: igazán nem cserélnék senkivel?

– Nem! – kiáltok magamban és nézem az ablakon a reggel arcát. Nézzük egymást, egyszerre ébredtünk, és szeretjük egymást nagyon.

– Gyere be – hívom én –, itt minden a tiéd. A szoba melege, álmaim meséje, takaróm simogatása, sóhajtásom megelégedettsége, minden…

Csak mosolyog. – Tudom – bólint –, azért a tied, mert nekem adod.

– Hát felkeljek?

– Csak ne siessünk – csillapítom magam, és melengetem szívemben az ébredés boldogságának kék madarát.

Jó így egyedül.

Hiszen szeretem én a barátaimat, de így mégis a legjobb. Király vagyok, császár, várúr vagy kóbor igric – minden, amit akarok!

– Felség, a miniszterek legkegyelmesebb megjelenésére várnak.

– Kamarás úr, rúgja ki őket!

Ezt egy király se teheti meg, és én megteszem. Semmi felelősség nem terhel.

Vagy bejön a toronyszobámba a szolgálatos hajdú.

– Uram, vásáros szekerek zörögnek az országúton. Tán jó lenne közibük csapni…

– Ha bárkinek a hajaszála meggörbül, karóba húzatlak benneteket!

Így a vásárosok békén mehetnek Viennába vagy Kecskemétre, ahogy várúri kedvemnek jólesik.

Vagy: peng a kezemben a koboz, és aranyflorenus hullik a süvegembe.

– Még egyszer, diák!

És én belecsapok a húrok közé, és megsimogatom a lelkét a nótának.

Szinte hallom.

Hát ezért szeretek egyedül lenni.

Ma nem lesz napsütés, de ez nem baj. A reggel elácsorog még egy kicsit az ablakom alatt, aztán benevet még egyszer, és leszalad a völgybe, csak úgy porzik lába alatt a hó.

Fúj a szél.

Nem érzem, csak látom. A gyertyán vékony ágai suttyognak ablakom előtt, és néha cinkék szállnak rá. Arra a fagyos ágra… hogy el nem fagy az a cérnaszál kis lábuk!

A cinkék aztán eltűnnek, s a szél is megnyugszik.

Azon gondolkozom, hogy a király vagy a várúr szokott-e magának parancsolni? S ha szokott, hogyan szokott?

Mindenesetre nyolc óra van, s ilyenkor már illik felkelni.

– Mozgás, király úr!

– Nana, fiam, hogy beszél maga egy királlyal?

– Semmi: hogy beszél! Na, hagyjuk az időt…

Igen, most már fel kell kelni.

Megdöngetem a királyi vár falát, mert ez itt így szokás.

Hallom, csapódik az ajtó, és bejön Gyuri, azaz George, a szolgálattevő kamarás. Most fővadászmesteri uniformisban van, rangrejtve.

– Milyen az idő, Gyuri?

– Hó lesz. Jó lenne elindulni. Csupa rókacsapás az erdő. Hozom a teát.

– Hagyja csak, rúgja ide azokat a bakancsokat.

Mit tagadjuk, vége a királyságnak. Igazi király csak egyedül tud lenni az ember. Felrángatok bakancsot, nadrágot, megiszom a teát, és nyakamba hajítom a puskát.

– Gyerünk.

A vadászház dombon áll, és – mint a gazda, ha elhagyja a házatáját – körülnézek. Havas, csendes, fehér világ. A felhők lassan szállnak nehéz terhükkel, és az erdő néma, mint a gondolat.

A túlsó oldalon egy róka egerészik. Gyurira nézek, aki úgy tudja a gondolatomat, mint én az övét.

– Meg lehet próbálni.

A völgyben patak, jó sűrű fűzfabokrokkal. Odáig kell lecsúszni, aztán cincogni, mint az egér…

– Maradjon itt, Gyuri.

Elnyel a sűrű fiatalos. A hó puha, mint a pehely. Tíz perc alatt a bokor mellett vagyok. Innét nem látom a rókát, de látom Gyurit, aki bólint, hogy rendben van a dolog.

Régen cincogtam már, egy fogam is éppen hiányzik a megfelelő helyről, de amikor ajkam a fogamhoz szorítom, és szaggatottan megszívom a levegőt, elég élethűen hangzik. (Egy király aki cincog: gyalázat!)

Közben nézem Gyurit, aki mozdulatlan, s ebből tudom, hogy róka jön. Kedves csemegéje az egér, hát miért ne jöjjön?

Már látom. A puska lassan megmozdul, vállamhoz támaszkodik, aztán végigcsattan a lövés a völgyön.

– Na!

Szép nagy kanróka.

Gyuri a kalapját lengeti, s most megint királynak érzem magam. Gyuri a „nép”, s nekem most újveretű ezüstpénzt kellene „hintenem” a „tömegnek”, de hogy a fenébe hintsem, amikor Gyuri legalább száz méterrel magasabban van?

A róka kabátját hamarosan legomboljuk, és most már igazán elindulunk. Ezt a környéket már felzavarta a lövés, messzebb kell menni, mert itt már hiába csalogatjuk a rókákat.

A mai napra ugyanis rókahívást írtam elő magamnak, s ez a nap nagyon jól kezdődött. A bundát gyorsan kifeszítjük a szárítódeszkára, s a boldogult róka földi maradványait kiakasztjuk egy fára, hogy a cinegék hadd szórakozzanak. Még el sem indultunk, már felfedezték a rókahúst, és csipegetik szorgalmasan. Nem vész itt kárba semmi!

Aztán szorgalmasan tapossuk a havat. Meg-megállunk, hallgatózunk, és nézzük a fák sűrűjét, hogy nem mozdul-e valami.

Hallgat az erdő. Várja a havat, állja a telet, nézi az időt.

A dombháton a régi kunyhó maradványai. Régi napok, régi emberek, régi tűzrakások emléke. Most rom. A gerendák közt sarjak nőnek, az idő őrli önmagát, s odalent a cinkék eszik a rókát. Jól van ez nagyon.

– Gyuri, menjen le az oldalban negyven-ötven lépést, és hívjon a nyúlsíróval. Én itt fenn maradok.

Szél nincs, a róka bárhonnan jöhet, s ha én is lemegyek, nem látom meg, ha innét jön. Gyuri lecsúszik, megáll és nézelődik. Vár. Meg tudnám mondani, melyik pillanatban veszi szájához a hívót, annyira egyformán gondolkodunk.

No, most.

Olyan élethűen sír fel a halálos veszedelemben vergődő nyúl, hogy megrándul kezemben a puska. Róka legyen a talpán, ha erre ide nem rohan osztozkodni.

A sírás elhallgatott, s a szemem jár a dombhát és az oldal között, mint a motolla. Csend. Ág se rezdül. Mitől is rezdülne? Megállt az idő. Megálltak a felhők, dermedten hallgatnak a fák, a szél, Isten tudja, hol kóborol, csak a szívem ver figyelő élénkséggel. Mintha nem is az enyém lenne. Nem tudom mikor indult el, és nem tudom, mikor áll meg.

Hallgatom a szívem.

Ha majd egyszer megáll, és elszakad a testemtől az, ami én vagyok, lehajolok még egyszer, és megcsókolom a szívem; megcsókolom, mert szeretett engem, és szerette az egész világot. Jól tudom: a fényt a szemem itta, a dalt a fülem fogta, a simogatást a kezem érezte, szép utakon a lábam vitt, és a gondolatok a fejemben születtek, mint az ég távoli villódzása, de mindezt a szívem gyűjtötte össze, és belőle lett minden, ami Szeretet.

A túlsó domboldalon most mozdul valami. Messze van még… róka! Úgy jön felénk, mintha csak éppen erre volna dolga, de siet. Irigy! A nyúl elhallgatott, s most az a másik róka már eszi a csemegét!

Jaj, csak a Gyuri most el ne kezdjen sírni! A róka gyanút fogna. De nem! Gyuri is látja a rókát, és áll, mint a bálvány. Idegeim, úgy érzem: tovább már nem feszülhetnek. A havon simán csúszik a vörös árny, és – sajnos – Gyurit előbb észreveszi majd, mint engem. S akkor elugrik jobbra vagy balra. Ezt a pillanatot kell elfogni. Úgy jön a róka Gyuri felé, mintha köves út vezetné hozzá. A végtelenül finom rókafül nem téved egy millimétert sem, de a gyanú ott feszül a levegőben, és megtorpan a róka Gyuri alatt, hogy semmiképpen nem lőhetek.

Aztán kiugrik balra.

Csattan a puska kétszer egymás után. A róka szinte repül, de aztán meglassúdik a futása, tétova lesz, dülöngél, és elfekszik. Gyuri ismételten megemeli a kalapját, és én hasonlóan visszaintek. Ezt a rókát Gyuri hívta be, fele érdem az övé, tehát ő is királynak képzelheti magát, aki a rókát ide parancsolta.

De ezen most nem vitatkozunk.

Uralkodók nem vitatkoznak, nem verekednek. Ha valami baj van, egymásra eresztik a katonákat, intézzék el azok. Én azonban nem küldök Gyuri ellen semmit, mert még egy kutyám sincs, míg Gyurinak négy tehene van, így nem kétséges, hogy ő győzne.

A róka hátizsákba kerül, mi pedig rágyújtunk.

Száll a füst.

Jó nagy utat bejártunk, így jólesik az ülés. A fákról néha leszakad a hó, később pedig esni kezd.

– Talán elég is volt mára?

Gyuri körülnéz.

Nincs miért erőltetni. Esik a hó.

Esik. Száll némán, mint az álom. A kezünkön elolvad, a kucsmánkon megmarad.

Elindulunk hazafelé.

Házunkon még füstölög a kémény, ablakából ránk néz a csend.

A nagy kulcs gorombán csikorog az ajtóban, de a kis szoba álmos melege körülvesz, mint az ölelés.

Teszek-veszek, öregesen, komótosan, amíg Gyuri odakint a második rókát vetkőzteti. Múlik a téli nap. Az ablakot már a hamvas délután árnyai simogatják, a kályhában újra fellobog a tűz, és vörös villanásai kint játszanak a padlón.

Nézem őket, s a két rókára gondolok. A két életre, amelyet elloptam az erdőtől, a két bundára, amelyeket asszonyok sétáltatnak majd élettelen villanyfényben a korzón, és a kezemre nézek, hogy nem véres-e?

Nem véres.

Járom az utamat, mert nincs más, és elveszem a rókától a bundáját, mert valaki nekem adta. Cserkészek a nagy erdőn, aminek élet a neve, és tudom, hogy rám is cserkésznek. És egyszer, majd felsír valahol egy róka… Hohó!… Az én rókám, és rohanok, irigyen, nehogy másé legyen, mint ezek a rókák az egércincogásra és nyúlsírásra. S elsurran valahol egy nyíl, sötétség csordul a szememre – aminek a másvilágon talán világosság a neve –, s eldőlök a hóban vagy a májusi réten.

És engem se sajnál senki. Miért sajnálna?

Ami érték volt belőlem, az megmarad, a többit meg megeszik a cinkék, s én eltűnök, mintha soha nem álmodtam, parancsoltam, uralkodtam volna.

Én: a király!

Lelkiismeret

„Még hattyúink is vannak – írta Paczolai –, de feléjük se megyek, mert nem akarom riasztani őket, amíg itt nem vagy. Liba: millió. Kacsa: ugyanannyi. Mire vársz? A korcsolyád hozd el, mert a réten rengeteg a jég, s az árokpartot korcsolyával szaladjuk végig.”

Nagy tél volt akkor. A patakok is mind beálltak, és a szegény, éhes libák jajgatva gágogtak az éjszakák hideg, tanácstalan útjain.

A hó, a jég eltemette a vizet, eltemette a földet, és eltemette az életet. Pusztult a vad az erdőkben, a mezőkön. Aki akarta, kézzel is megfoghatta őket, de ki akart ilyenkor vadászni? Elég volt az etetőket rendben tartani. A kocsi kivitte az ocsút meg a szénát, és visszahozta a csonttá fagyott őzeket. A vad ott állt az etetők körül. Bágyadtan, esetten nézte az embert, aki élelmet hozott, s amikor a szán meglódult, azonnal odament, és enni kezdett.

És nem múlott sem a hideg, sem a hó.

Paczolai levelében csak a hattyúk izgattak. Libát, kacsát lőhettem otthon is, de hattyút…

Másnap hajnalban aztán felültem a vonatra, mely barátom „hattyús” hazája felé közeledett. Hajnal volt még. A mozdony gőzfelhőben úszott. Ez az a gőz volt, aminek fűteni kellett volna, de befagytak a csövek, és a gőz belesüvített a vak világba. A kocsi ablakán terjedelmes pálmák és egyéb délszaki növények virágzottak, s így félig megdermedve hulltam hórihorgas barátom csontos karjaiba.

– A hattyúk?…

– Öt darab. Egyet te, egyet én lövök… – Úgy beszélt róluk, mintha a hattyúk a kertjük alatt a patakban költöttek volna.

Ekkor már reggel volt. Az állomás körül feketedett a hó libáktól.

– Látod?… Fel se rebbennek.

– Szegények!

Amikor a szán csilingelve elszaladt mellettük – jó sörét távolságra –, a libák felálltak. Nyakuk kérdőjellé görbült, mintha azt kérdezték volna: – És most mi lesz?

A szán továbbcsúszott, s az ezernyi madár aléltan pottyant vissza a hóba.

– Hát mit szólsz hozzá?

– Semmit. Nálunk is sok a liba.

– De ennyi nincs!?

– Nem olvastam meg…

– Hattyútok is van? – mérgelődött barátom, aki több lelkesedést várt tőlem.

– Az nincs.

– Na látod. Itt minden van!

Reggeli után elindultunk „hattyúzni”. Arra gondoltam, hogy majd sok év múlva unokáim lesznek, előveszem a fényképeket, és a csemeték nagy szemekkel hallgatják, amikor öregapjuk itt hattyúzott meg ott hattyúzott. Hajaj! Szép idők voltak!… Paczolai is mellettem áll a képen, és róla azt mondom:

– Szegény megboldogult barátom…

Paczolai két évvel idősebb. Fél szemmel rásandítok piros orrára, és nem merem elmondani, hogy mit gondolok. Erőszakos ember. Mindig felül akar maradni. Szeretem Paczolait, de a két év, az csak két év… Illik, hogy én könnyezzem meg őt…

Egyelőre könnyeink csak az orrunkkal kapcsolatban jelentkeznek.

– A lovakra vigyázzatok – intett bennünket barátom apja –, valami fúvásba bele ne menjetek, mert ha a lovaknak valami baja lesz, inkább haza se gyertek. – Hogy velünk mi fog történni, arról az öreg Paczolai nem emlékezett meg. Úgy látszik, velünk nem eshetett baj.

Lassan ballagott a szán. A két nehéz muraközi széles fara alig mozdult előttünk. Ha a kocsis biztatta őket, csak a farkukkal integettek vissza, hogy jó, jó, tudják ők az utat, minek itt nagyképűsködni. Egyáltalán disznóság ilyenkor kihajtani a szegény lovat…

Nem mondom. A hosszú nyárfás úton töretlen volt a hó, és a lovak jeget izzadtak a förtelmes hidegben.

Körülöttünk libák. Az egyik csapatban egy különös színű libát látok.

– Géza, ez valami ritkaság. Meglövöm.

– Először a hattyúk!

Mentünk a hattyúk felé, akik állítólag a rét közepén egy kiöntésen tanyáznak, ahol valami meleg forrás lehetett, mert nem fagyott be a víz.

A libafalkák – amerre mentünk – eltipegtek utunkból.

A nyárfás út végén kis domb. Leszálltunk, és óvatosan felcsúsztunk a domb tetejére, ahonnét le lehetett látni a kis tocsogóba.

A hó nagy fehérsége közepén fekete tükör a befagyatlan víz. És ebben a tükörben, mint öt kis gálya ül mozdulatlan az öt hattyú. Csak néztük. Akkor már éreztem, hogy én ilyet többet nem látok életemben. Talán százötven lépésre lehettek.

– Na, gyerünk! – vezényelt Paczolai.

– Ne kiabálj – rettentem meg –, elrepülnek.

– Fenét. Szelídek ezek – indult el barátom –, tegnap a csőszt ötven lépésre bevárták.

– Te, Géza, ezt nem hiszem.

– Csak gyere!

Puskáinkat lövésre készen, kicsit oldalt mentünk a hattyúk felé. A hó ropogott, mintha kockacukrot rágtunk volna.

– Elég lesz, Géza… – suttogtam.

– Nyugalom!

Bennem már úgyis mozgott minden ideg, és a barátom fennhéjázására szinte reszketni kezdtem.

– Te, ha elmennek!

Úgy beszéltük meg, hogy letérdelünk, barátom számol: egy-kettőhárom, és a két szélső hattyúra lövünk. Messzelátós puskákkal igazán nem volt tudomány a kiszemelt hattyúkat meglőni, bár a sortűzszerű lövöldözéshez nem volt sok bizalmam.

Paczolai még mindig ment. A hattyúk gyanúsan figyeltek.

– Géza, én nem megyek tovább…

Paczolai megállt, kényelmesen kinézte a helyet, dörmögött valamit kishitűségemről, és letérdeltünk.

– Most számolok – mondta.

Belenéztem a messzelátóba. Keresem a szélső hattyút, de bizony nem látom. Felemelem a fejem, és sziszegek, mint akit megszúrnak. Az öt hattyú lágy szárnycsapásokkal úszik a levegőben…

Szótlanul ültünk vissza a szánba. Barátom hamar kiheverte a kudarcot.

– Most libázunk egy kicsit – mondta –, aztán folytatjuk…

– Nem mentünk elég közel – dühöngtem –, húsz lépésre kellett volna! Aztán lasszóval…, elég hosszú nyaka van az ilyen hattyúnak…

Paczolai felháborodott.

– Látszik, hogy mennyit értesz a dologhoz. Azt hiszed, tőlünk repültek el? Nevetséges. Ilyenkor repülnek kicsit, minden délelőtt, aztán visszajönnek. Ezt minden gyerek tudja… Most meglövöd azt a furcsa színű libát, aztán visszamegyünk a hattyúkhoz.

Sokáig kerestük a libámat. Közben kisütött a nap, és enyhébbre fordult az idő. A nyárfákról – mintha megrázták volna magukat – csillogó hófelhők szakadtak le, s a felszabadult ágak nyújtózkodva lendültek helyükre.

Csak a libámat nem találtuk. Igaz, hogy az idő enyhülésével, mintha a meggémberedett szárnyak is kiengedtek volna. A napsugárral élet hullt a hómezőkre, és a libák lankadt halálvárása egyszerre felengedett. Nem várták már közelre a szánt, gúnyos, nagy hangon repkedtek jó magasan, mintha üzenetet kaptak volna valahonnan, hogy elmúlt már a baj, csak egy kicsit tartsák még magukat, lesz eleség és szabad víz bőven.

Végre megláttuk a furcsa színű ludat. Messze volt, nagyon messze.

– Na, lődd meg, aztán menjünk. – Paczolai ezt úgy mondta, mintha azt mondta volna, hogy: – Gyújts rá, aztán tovább „hattyúzunk”…

Nem panaszkodhatom. Mozdulatlanul állt a szán. Feltámasztottam a puskám, és a két nehéz lónak a füle sem moccant, amikor elhúztam a ravaszt. De a liba sem panaszkodhatott. Mellélőttem – csak úgy porzott –, körülöttünk pedig, mintha csak erre vártak volna, nagy zajongással kapott szárnyra az ezernyi szép madár.

– Menjünk a hattyúkhoz!

A hattyúk azonban – úgy látszik – másfelé voltak elfoglalva, mert a tocsogón csak egy-két kacsa úszkált.

Barátom rosszallólag nézett körül:

– Hol a csudában csavarognak ezek?… – Mintha a hattyúk találkát adtak volna neki fél tizenegyre.

– Talán otthon hagyták a zsebórájukat?…

Paczolai rám se nézett.

– Akkor kacsázunk. Elő a korcsolyákat.

Túl a dombhajláson még az őszön kiöntött a patak, és két partja mentén tükrös, nagy táblájú jég nyújtózkodott. A havat leseperte róla a szél, és mi vidáman csúszkáltunk rajta. Egy percre még a hattyúkat is elfelejtettük.

Végre vadásztunk. Nagy ívben vágtunk az árok partjához, és egy-két felrebbenő kacsát mindig lőttünk. Közben tüzet raktunk, megebédeltünk, és utána újra vissza a hattyúkhoz. A kis tocsogó üres volt. Hétköznapi, szürke, mintha sose úszkáltak volna raj ta a mesebeli álommadarak.

Ekkor már délutánra járt az idő. A rét felett köd kezdett gomolyogni, és újra leszálltak a libák a nyárfás út két oldalán.

– Legalább ezekből lövünk egypárat – morgott barátom, aki ez ideig egyfolytában szidta a hattyúk neveletlen nemzetségét.

Elő a golyós puskákat.

Leszálltunk a szánkóról. A köd már füstölve jött a rét felől, nem sokat várhattunk. Lövéseinkre éktelen kavarodás. Még azt sem láttuk, marad-e liba a havon, amikor Paczolai vadul ismételt, és belelőtt a kavargó tömegbe. Az ilyen ostobaság ragadós, és példáját én is követtem, de annyi volt a liba, hogy szinte lehetetlen volt a golyónak kitalálni közöttük.

Persze nem esett le egy se.

Előbbi lövéseinkre azonban két liba maradt a havon. Az egyik véglegesen, a másik pedig gyalogolt a rét és a köd felé. Puskáinkat letettük a hóra, és – utána!

A havat helyenként keményre fújta a szél, itt futottunk, de többnyire puha volt, és hamarosan elfeledtük a telet, mert melegünk lett, mintha foglyászaton lennénk.

A liba azonban sehol se süllyedt. Eleinte tántorogva, később pedig egyre peckesebben lépegetett előttünk. Zihálva törtettünk utána.

– Kerítsd! – hörgött Paczolai, de ekkor már alig álltunk a lábunkon. A liba lassan közénk került, mi pedig két oldalról szorítottuk. Erre megállt. – No, büdös – fuldoklott barátom –, megvagy!

A liba nem vette tragikusan barátom felkiáltását, kiszaladt közülünk, és – szép simán felszállt a levegőbe.

Én már leálltam, de Paczolai rohant még egy darabig, s a végén átkot szórva vágta kalapját a liba után. Aztán leroskadt a hóra.

Egészen összetört testi és lelki állapotban voltunk. Pár perc múlva mozdult a szél, elterelte a ködöt, és fázni kezdtünk. Távolról libagágogást hozott a szél, de aztán mintha emberi kiáltások is vegyültek volna bele.

– Miféle kiabálás ez? – kérdeztem.

– Vásárosok – mondta barátom –, Tüskésen vásár volt.

A ködöt ekkor már elnyomta a szél, és jól lehetett látni, hogy az országúton valami rendkívüli történt. A szekerek álltak, az asszonyok színes ruhái élénken mozogtak, s a kiáltások zűrzavaros hullámzása olyan volt, mintha tűz ütött volna ki valahol. Csak éppen a harangok bicsakló nyelvű félreverése hiányzott…

Paczolai remegő kézzel törölgette meg verejtékes homlokát.

– …Csak nem lőttünk meg valakit?!

Szörnyű meggondolatlanságunk, az esztelen lövöldözés úgy feküdt rajtunk, mint a lidérc.

Az az út volt talán fél kilométerre, de amikor a repülő libák közé lőttünk, puskáink pontosan arra az útra néztek! Nem is távolság a mannlichergolyónak. Igaz, a ködben elvesztettük tájékozódásunkat, de ez nem mentség.

Agyonlőttünk valakit!!!

A tömeg egyre hullámzott még az országúton, s az volt az érzésem, hogy az arcok mind felénk vannak fordulva, s a kezek ránk mutatnak.

– Gyere, Géza – nyögtem.

Nem szóltunk egész úton egy szót sem. Majd Vácra visznek – gondoltam –, esetleg Szegedre, a Csillagbörtönbe. És ha kiszabadultam, eltűnök a világban. Talán prémvadász leszek?…

Síri hangulatban értünk haza. Barátom szobájában lerogytam a székre, és vártunk valami rémet, hogy bizonyosság legyen.

A hosszú folyosón minden lépés mintha puskalövés lett volna, de felénk nem jött senki. Talán már tudják is?…

Később valami asszonynak a sipákoló hangja úgy ért hozzánk, mint a lélekharang:

– Mennek már a rendőrök!

Összezsugorodtunk a széken.

Azután valami nehéz borízű hang:

– Adja ki, Rozi, a mentőszekrényt, a mienkben nincs más, csak egy olló meg az a bádognyavalya, ami lábtöréshez kell.

Szóval él még – gondoltuk –, de meddig?

Múlt az idő. Amikor az öreg Paczolai benyitott hozzánk, lehorgasztottuk a fejünket, és vártuk az ítéletet.

– Hát ti mit bujkáltok? Mintha titeket hajkurásznának a rendőrök… Hallottátok, mi történt?

Hallgattunk. Nem voltunk kíváncsiak, mi történt.

– Az a kutya pálinka!

Felnéztünk.

– Pálinka?

– Persze hogy pálinka. Bortól sose vadul így meg az ember. Megivott a kádár fél liter pálinkát, összekapott a fazekassal, és belevágta a bicskát. Aligha marad meg. Na, gyertek, egyetek valamit.

Tavasz lett körülöttünk. Élet. Vágyak. Az önvád bilincsei lehulltak a földre, és én olyan bágyadtan ültem, félrebillent fejjel, mint egy félnapos gémfióka.

De nem így Paczolai. Ő már prüszkölve mosakodott.

– Megfuttatott bennünket az a kutya liba – szuszogta –, kiizzadtam. Nem akarsz másik inget? Olyan csendes vagy. Hiszen nem mondom, féltettelek, mert őszintén szólva, csak te lőttél arra az út felé. Én ösztönösen kicsit félrefordultam…

Néztem a padlást, hogy nem szakad-e le a mennyezet, és néztem a földet, hogy nem nyílik-e meg Paczolai alatt. Ő azonban vidám volt, mint a cinege március végén.

– Holnapig maradhatnál – mondta –, meglőjük a hattyúkat, és magaddal viszed kitömetni. Postán könnyen megromlik az ilyen kényes madár…

December

Fekszem a sarokban szénával tömött nyoszolyámon. Hallgatom, hogyan pattog a tűz a kályhában. Mondhatnám azt is, hogy kandallóban, de nem mondom, mert ezek a szavak a visszaemlékezés tiszta méhéből születtek, így tiszták ők maguk is. Ámbár ez a kályha olyan kályha, amelynek anyja egészen biztos, kandalló volt, apja pedig a zsibói kályhás. Alakja a kandallóé, szerkezete a kályháé. Olyan, mint egy kedélyes kofa, folyton beszél, perlekedik, duruzsol, és rengeteget eszik.

Most siránkozva sustorog, és mérgesen pattog néha, ami, azt hiszem, kályhanyelven a legsúlyosabb becsületsértéseket jelenti Onucra, aki megint havas fát hozott az erdőről.

A szobában még puha félhomály ásítozik, s a tűz villanásainak erőtlen szárnya repked ajtón, ablakon s az asztal alatt.

Odakünt köd.

Hét óra körüljárhat az idő, és még a lélegzetem is visszafojtva sóhajtok, hogy fel ne ébresszem barátom, aki a szomszéd szobában alszik. Nem is szoba az, inkább olyan kis benyílóféle – elhúzható függönnyel és két fekvőhellyel –, ahol a mosdó van, és kényesebb vendégeinket szoktuk elhelyezni. Barátom ugyan nem vendég, de nagyon kényes mindenre, ami vele történik – és egyáltalában nem kényes semmire, ami mással történik.

Ő meg van győződve, hogy én horkolok, s ez rettenetes baj, én tudom, hogy ő horkolással vegyes fogcsikorgatást művel, de ez szóra se érdemes. Szóval ágytól már elváltunk, s ez nagy örömömre szolgált, amelyet azonban mutatni nem merek. Terror alatt vagyok – tudom –, de mit csináljak? Szeretem ezt a barátomat, és tűrök békességgel.

És visszafojtom a lélegzetem, mert hátha felébred! Aludnék még egy órácskát, de ha ő felébredt, vége az álmoknak.

– Felkelni!… felkelni… – énekli –, feeelkeeelniii…

Ilyenkor csúnya dolgokat szoktam fejéhez vagdosni, s ő – tudja, hogy mérges vagyok – megelégedetten énekel, zörög, jön-megy, intézkedik – és boldog. Közben borotválkozik. De nem egy helyben és nem ülve, hanem járkál, mint Orbán lelke, és énekel. Először borotvafenőjét csattogtatja: ehhez indulók járnak, utána szappanoz: ilyenkor dudorászik, aztán jön a borotva, s ekkor végre! – elcsendesedik.

És beleszól mindenbe!

– Nem borotválkozol? – kérdi.

– Nem.

– Látod, én mindennap borotválkozom.

– Az a te dolgod.

– De engem nem is szólhatnak meg. Jöhet bárki…

– Jön a fene.

– De jöhet!

– Hát jöjjön! – dühösen rúgom le a takarót, és a kályha mellett meglangyosodott vízben hirtelen mosakodni kezdek.

– Hohó! – üvölt – az én vizem.

– Nem érdekel.

– De már belemártottam a pamacsot…

– Annak van olyan kellemes illata? Szeretem…

Így kezdődik a nap.

Aztán elindulunk.

Most békesség van, mert szuszogunk, mert hegyesek a hegyek, s a gyalogutak síkosak.

Ő elöl megy – mindig elöl megy –, s apró lábai úgy mozognak, mint a motolla. Nem szólok semmit, tartom az iramot – ha belegebedek is –, és csodálkozom az anyatermészeten, amely lótüdőt adott barátomnak. Majdnem húsz évvel idősebb, mint én!!

Szerencsére megáll.

– Te, ezt a kis bokrost meg kellene zörgetni.

– Lehet – egyezem bele örömmel. – Én mindjárt itt is maradok.

Gúnyosan néz rám.

– Te pallón járó vadász, hát azt hiszed, jön ide valami?

– Bízd csak rám.

A három hajtó, Onuc vezérlete alatt, megkerüli a kis dombot, tüskést, és látom, amikor elindulnak. Cigarettára gyújtok. Barátom jóval felettem áll, és csóválja a fejét. (Ő nem dohányzik, és a cigaretta, hajtásban, szentségtörés.) A szél jó, így bodor füsttel áldozom Nicot apának. Mi lehet ebben a pár holdnyi kis sűrűségben? Egy-két árva nyúl…

Szerencse, hogy egy-két tisztásba belátok, így nem ér meglepetés. Hohó! – dobbant a szívem… A cigarettát kiejtem óvatosan a számból, és mozdulatlanul lesem előttem a sűrűséget. Valamit láttam… Egy nyúl is bujkál a szederinda között. Nem, nem kellesz… Szinte szétpattanok a feszültségtől, amikor egy kalapnyi kis tisztáson megjelenik a róka.

– Durr! – és már kapom is újra a puskám a nyúl felé, és gondolataim között az van, hogy ez már mégis telhetetlenség. Azt hiszem, az öreg kanálfülű is ilyesmit gondolhatott, mert nem mutatta többet magát.

A róka gyönyörű.

Barátom irigyen nézi, de azért nevet.

– Most már elhiszem, amit a rókákról összefirkáltál… a róka minden szabály és józanság ellenére is feléd ment…

– Szabály – legyintek –, érteni kell ehhez, öregem.

Újra egy kis darab erdő. Ez már komolyabb. Valamikor – a nagy erdőirtások idején – ezeket a hepehupásabb erdőcskéket meghagyták, mert nem kellettek a kutyának se. Szántónak nem jó, erdő meg van itt elég. Így azután a nagy erdő körül, a mezőség havas tengerében, mint kis szigetek, sötétednek ezek a maradék erdők.

Tanakodunk. Persze suttogva. Barátom mást mond, Onuc mester mást, és én is mást. Mind a kettő érti a mesterségét, én csak azért szólok bele, hogy szebb legyen. Végül elállunk. Mondanom sem kell, hogy leszavaztak. Gyönyörű helyet kaptam – majdnem a dombélen –, de én vagy lejjebb álltam volna vagy feljebb. Nem tudnám megmagyarázni, miért: ilyen kanyargós domboldalon nem szeretek állni. De hát leszavaztak, és nem mozdulhattam helyemről.

A köd felszállt, és helyenként kisütött a nap. Ragyogott a hó, és egy vén vadkörtefán egész csapat őszapó tornászott. Aztán megláttam egy óriási szürke rókát, amint bujkálva jött a bokrok közt, és pontosan ott ugrott ki, ahova állni akartam. Szívtam a fogam, és az volt az érzésem, hogy ha már az alsó állásomra nem engedtek, menjek a dombélre – alig volt tőlem húsz lépésre –, mert ez nem jó hely. Nem mentem. Konokul odaszögeztem magam a helyhez, hogy szemrehányást tehessek a tudósoknak.

A róka nyomán parádésan elvágtatott még két nyúl… Nem, nem megyek, ha elefántok futkároznak is ott vagy a másik oldalon. A puska sehol se szólt. A hajtók még messze voltak. Itt-ott hallatszott egy ágkoccanás, egy halk kiáltás. Távol a mátyások szidtak valamit, de ez a domb túlsó oldalán volt.

Később egy kis fácántyúk tipegett át mellettem, egész barátságosan.

– Jól van, tyúkocska, csak eredj.

Aztán kitört a zenebona. Ordítás, lárma – amit nem értettem, de arra fordítottam a puskám, és golyóra pöccintettem a drillinget.

Semmi.

A feszültség lassan elmúlt, és negyedóra múlva összeszállingóztak a hajtók. Kilenc disznó volt előttük, köztük egy szörnyeteg (láttam a nyomát, igen nagy lehetett), s ha hallgatnak rám, vagy én nem bicsakolom meg magam, és megteszem azt a húsz lépést, kényelmesen kilőhettem volna kettőt, mert kiváltottak a sík mezőre. Irány: a fél kilométerre levő nagy erdő. Onuc izzadtan és izgatottan került elő. Magyarázott, de leintettem. Barátomra rá sem néztem.

Igaz, ő sem rám.

– Ja, öregem, ehhez érteni kell… – jegyeztem meg később, csak úgy mellékesen, de erre sem szólt semmit.

Pedig szép napos idő volt már ekkor.

A kudarcot aztán eltapostuk. Hogy hány lépés kellett hozzá, nem tudom, mert a legközelebbi erdőcske messze volt. Szótlanul álltunk meg mellette, és Onuc feltűnő szerényen adta elő tervét. Az erdőn keresztül egy nem nagyon mély bevágás húzódott felém.

– Mit gondolsz? – kérdezte barátom. – Én oda állnék ahhoz a sűrűhöz.

– Jó. Én meg itt maradok a végén.

– Ne okoskodj. Nem jön ezen a fenéken végig semmi, itt már olyan keskeny…

– Itt maradok.

Dühösen elment, én meg – bundámat magam alá gyűrve – leültem a hóra a napsütésben. Beletelik húsz perc, amíg elindul a hajtás. Leültem, és gondolatban többször meglőttem a nagy kant, a rókát, mindent. Szellő se mozdult, s addig-addig tűnődtem a jó meleg napsütésben, amíg elszundítottam. Nem volt az egész álom, nem is tartott sokáig, s arra ébredtem, hogy barátom szólított.

Felkaptam a fejem.

– Ne ijesztgess – mondta megrémülve –, azt hittem, rosszul lettél. Gyere, mert a disznók arra felfelé törnek – lihegte –, talán elvágjuk még az útjukat…

Ránéztem a meredek hegyre.

– Nem megyek. Majd zergekoromban…

Dühösen legyintett és elrohant. Kicsit szégyelltem magam, de ha kimondtam már: nem is mentem. Felálltam és nézelődtem. Barátom már eltűnt az élen, a hajtók lármája is elveszett, én pedig szidtam magam puhaságomért.

– Mégiscsak tunyaság volt és egyáltalán nem vadászias… azaz… – a völgyfenéken egy róka ballagott felém. Közben meg-megállt, és hátrafelé figyelt. Látszott rajta, hogy a veszedelmet maga mögött érzi. Odajött elém, és ott is maradt.

Megvártam, amíg összejöttek a hajtók. Onuc és teljesen kimerült barátom. Mikor már mind együtt voltunk, csak annyit mondtam:

– Hozzátok ki onnét azt a rókát!

Barátom nem szólt semmit. Levette kalapját, belenézett, aztán felnézett az égre, aztán újra a kalapra, mintha azon tanakodna, földhöz vágja-e. Végül mégiscsak visszatette a fejére.

– Együnk valamit – morogta –, és ha valaki ezután azt mondja, hogy a vadászathoz ész kell, szenvedély vagy tudás, hát én lelövöm.

Aztán elnevette magát.

– Ül, cigarettázik, alszik, és meglövi a rókákat. Na, add idébb azt az üveget.

Dél volt. A szalonna kicsit fagyos, a bor kicsit hideg, de a szívünk csupa melegség.

Ebéd után nehezen mozdultunk; a párás kék-fehér messzeség, a rőzsetűz hamvas füstpántlikája, egy-egy szó, tűnődőn fogyó cigaretta és valami ősi szabadság álmodott körülöttünk. Végül barátom bágyadtan felállt.

– Elülnék itt akármeddig, de azért menjünk.

Kialakult megint a libasor, nehezen bár, de elrázódott a kis ebéd, lábunkba költözött megint a vágy és a remény – mentünk.

Még egy hajtás lesz, de az még messze van. Ez a hajtás már a nagyerdőben lesz, nem is olyan messze a vadászháztól. Nyugatra hajlott már a nap, hidegen ragyogott egy-két mozdulatlan felhő, és ragyogni kezdett újra a hó. A déli napmelegből kék köd lett a völgyek alján, a nagyerdő mély szakadékaiban már alkonyi dermedés leskelődött.

– Hova akarsz állni? – kérdezte barátom.

Egy fahordóút ívelte át a meghajtandó erdőrészt, és majdnem mindegy volt, hova áll az ember.

– Oda a galagonyához.

– Jó! Én meg felmegyek ahhoz a nagy tuskóhoz. Legalább látjuk egymást.

Elballagott.

Nézelődtem. Hideg lett egyszerre. Néztem az öreg galagonyafát, a fák zuzmós oldalát, széteső vén tuskókat, a kanyargó utat, és szerettem volna megkérdezni őket az erdő titkairól, az éjszakák rémségeiről, emberekről és farkasokról, akik erre jártak, de gondolatkérdéseimre még csak nagyobb lett a csend.

Előttem – talán ötven lépésre – sűrű bokor. Csak most vettem észre, és az az érzésem, hogy oda kellene menni, de nem mozdulok, mert nagyon ropogna a hó, s ezt a csendet most már agyontaposni nem szabad. Ez a csend már tíz perce épül, törékeny falai körülfognak, és lerombolni nem merem. Pedig az a bokor csak úgy szív…

Nem!

Talán tíz perc múlt el, amikor megint megláttam a rókát.

Talán! – úgy fogja a szemem a komát, mint lépvessző a madarat – talán…

Juj, mért nem mentem oda a bokorhoz! Ha ott vagyok… Még egy nyúl is! Messze a róka, messze a nyúl. A nyúl talán barátomra megy, de a róka köztünk tör ki, s egyikünk se éri el…

Juj, miket mondok magamnak!

Ha rálőnék a rókára, talán barátomra menne, sőt talán… igaz, hogy kétségbeesett messze van, de megpróbálom. No most!

Lövésemre a róka olyan iramba csapott, mint egy vörös rakéta, de kinyújtotta lábát a nyúl is. Aztán már csak izgultam. Barátom még nem látja egyiket se, de látom, hogy készen van. A nyúl balra fog elrohanni mellette, a róka jobbra. Az út keskeny. Úgy izgulok, hogy reszketek bele. No, öreg, most kösd fel azt a híres afrikai pálmaháncsból készült kis szoknyát!

Már látja őket… már méri a távolságot… szinte tudom, hogy másodpercre és milliméterre kell beosztani a két lövést… egyiket jobbra, másikat balra… nincsenek is közel…

Most!

A nyúl talán két másodperccel előbb ugrott át az úton, és még nem is ért fel hozzám a lövés hangja, már átvágódott a puska a másik oldalra, és elseperte a rókát is.

Jaj, de szép volt!

Ide mosolyog az öreg, és én szélesen, nagy kurjantási vággyal megemelem rozzant kucsmám. Utána szinte elgyengültem. Mintha én szültem volna a róka-nyúl ikreket…

Ropog a hó, mint az üvegcserép. A fák merevek, mint a kő, a hideg áll és vág, mint a kés. A csillagok szikrázva villognak, s amikor kinyitjuk a vadászház ajtaját, a jó öreg kályha ránk teríti meleg szoknyáját.

Este van, de ez a nap nem múlt el, mert vannak napok, melyek nem múlnak el soha.

1918 karácsonya

Pacolaival abban az időben iszonyú elkeseredettek voltunk. Hát ezért jöttünk haza? A vonat vakon hörgött velünk az éjszakában, mint vörös szemű fekete hernyó, és mi dideregve vertük össze bokánkat, mert az ablakokat még Pesten beverték mord „tengerész”-legények, akiknek hajója a ligetben hullámzott falusi kis cselédekkel…

– A köpenyed az ablakra akaszthatnád – mondta Pacolai. – Én kadétkoromban sose fáztam. Egy legénységi állományú egyénnek nem is szabad fázni…

Nem válaszoltam semmit, csak ránéztem barátomra, de ebben a tekintetben az összes függelem- és fegyelemsértések benne voltak. Zendüléssel párosulva.

Pacolai ugyanis hadnagy volt. Mellén különféle kitüntetések zörrentek, ha megmozdult, de ez nem jelentett már semmit.

A harctéri vicceken már nem nevettünk, és akármiről beszélgettünk, gondolataink mögött egy elveszett háború holt arca nézett ránk a szégyen és a megalázottság szemfedője alól.

Így aztán inkább hallgattunk.

A bakterházak világosságában egy-egy vasúti őr állt, tisztelegve a vonatnak, és mi szomorúan szalutáltunk vissza – talán önmagunknak…

A vonat is csak éppen hogy ment. Kerekei csattogásában elmúlt katonanóták kísértettek, és nem csodálkoztam volna, ha egyszer csak megáll, sípja rekedten sikolt még egyet, aztán ránk borul magyarságunk végtelen telének éjszakája.

De a vonat ment. Nyögve, igaz, de ment.

– Szállj le nálunk – szólt Pacolai. – A szentestéről már úgyis elkéstél.

– Leszállhatok – mondtam, hiszen mindegy volt tulajdonképpen, hol száll le az ember.

Éjszaka volt már, mikor megérkeztünk. Aludt a ház, s az öreg Pacolai hálóingben ölelgetett meg bennünket.

– Eredj, fiam, be anyádhoz – mondta fiának. – Lefeküdtek már. Én ellátom a barátodat.

Az „ellátásban” nem volt semmi hiba, és reggel meglehetősen későn ébredtünk. Akkor is arra, hogy valaki többszörösen és hangosan köszörülte torkát a „gang”-on.

– Ez csak Fülöp bácsi lehet – ébredezett barátom. – Eresszük be, talán mond valamit.

A viszontlátás örömei után Fülöp bácsi mondott is „valamit”. A Somháton disznók, egy-két róka, nyúl, fácán mindenütt…

Pacolai majdnem hálóingre vette a puskát, de apja leintette:

– Előbb a templom, fiam. Aztán mehettek…

Mentünk.

Hóban úszott az erdő. A pirókok véres begye szinte égett a havas ágakon, és amikor egyedül maradtam, körülvett a havas erdők békés tisztasága. Eszembe jutott a vonatok szennyes gőze, a barakkok áporodott éjszakája, a várótermek verejtékszaga, a kórházak karbolos sebpárája. Mellettem csend volt, felettem csend volt, de bennem jajongott a meddő múlt és minden, ami elveszett.

Ekkor egy mátyás kiáltott a völgyben. Kicsit felébredtem. Az öreg Pacolai Drillingje volt velem, és éppen azon gondolkodtam, hogy is kell a golyós csőre váltani, amikor kiáll elém az útra egy róka.

Most már lesz, ahogy lesz – gondoltam. Jól megcéloztam a komát – akár sörét megy a puskából, akár golyó –, és meghúztam a ravaszt.

– Durr… zuiiiiii…

Ez hát nem volt sörét – mérgelődtem, és eszembe se jutott, hogy másik cső is van a világon. A róka pedig egy veszedelmes élménnyel gazdagabban, de csodálatos egészségben vágtatott a rudasban…

De egy perc múlva már újra csend volt. Megtöltöttem a golyós csövet, kioktattam magam, hogy ez nem Mannlicher – bár azzal is ismételhettem volna –, és vártam, hogy mi lesz még.

No, nemigen mozgott a vad. A túlsó domboldal ködbe fúrta fejét, akárcsak a Kárpátok.

Az erdő hallgatott.

Valami mozgott előttem a sűrűben, és újra megnéztem a kakasokat, nehogy megint golyóval lőjek rókára. De nem róka volt, csak egy nyúl. Körülnéztem, nem jön-e valami érdemlegesebb vad, és meglőttem a nyulat.

Aztán jött pár hajtó.

Pacolai izgatottan sietett felém.

– Itt voltak a disznók? Hallottam, golyóval lőttél…

– Rókára… de elment.

– Golyóval? – ámult.

– Nem. Golyó nélkül – ment el…

– Persze elfelejtetted, hogy tiszt úrral vadászol. Mert ilyenkor még viccelni is… enyhén szólva: szemtelenség.

Később belém karolt.

– Nekem megmondhatod: ugye, disznók voltak? Előfordul az emberrel, hogy ilyenkor rókát mond…

– Nem. Igazán róka volt, de szokatlan ez a három cső. Bár a róka állt. Golyóval is meglőhettem volna.

– Ja – vakarta a fülét barátom –, elfelejtettem mondani, hogy egy kicsit fölibe kell célozni. Mondjuk, egy tenyérnyivel…

A második hajtásban nem láttam semmit. Pacolainál szépen szólt a puska. Három kakast lőtt, és látott két rókát. Közben kisütött a nap. Amikor a harmadik hajtásra felálltunk, valahol litániára harangoztak, és a cserjékről peregni kezdett a hó, mintha a harangszó verte volna le a fákról.

Mennyi békesség volt ebben a délutánban! És mennyire más békesség, mint amiről zugkávéházakban ordítottak a született „Untauglich”-ok. Ez a béke a tavaszt váró tél álma volt, s az a másik a hullák bomlásának dögletes békéje…

Nem tudtam figyelni a hajtásra, pedig érdemes lett volna. Amint oldalt nézek – egy széles csapáson álltam –, akkor ugrott be a túloldali sűrűbe egy hatalmas disznó. Lövésről szó sem lehetett. Szidtam magam nagyon. Azt sem tudtam, egyedül volt-e, vagy már előtte is voltak. Erről persze nem szólhatok barátomnak…

Most már igazán figyeltem. Az volt az érzésem, hogy valami mozog előttem, de ez inkább csak sejtés volt, mert látni nem láttam semmit, és azokat a csekély surranó neszeket madarak is okozhatták.

Álltam mozdulatlanul. A hajtók már közeledtek, de valami csökönyös feszültség tartott bennem, s nem engedte, hogy vállra vessem a puskát. Őszintén szólva rókára gondoltam. Előfordult már velem, hogy a hajtás legvégén, a hajtók előtt pár lépésre ugrott ki a róka. A puska vállon, s nem segített már a kapkodás. Szinte vártam, hogy mikor vörösödik meg a havon a ravasz barátom bundája, amikor…

– Hő!… Hő!… Disznók!… Vigyázz!

Nagy kavarodás, és jobbra is, balra is rohannak havas feketeségek. Jobbra nem mertem lőni – csodálatos gyorsan gondolkodik ilyenkor az ember –, mert arra kiabáltak a hajtók, balra pedig most lódult ki egy süldő. Egészen közel. Arra már nem volt időm, hogy golyós csőre váltsak, de nem is volt szükség golyóra. A kis süldő csak elnyaklott a nagy hóban, már mellette rohant a második, és a bal csőre az is földhöz vágta magát. Pillanatok alatt esett meg a két lövés, amikor egy nagy szürke disznó ugrott ki utolsónak. Ettől aztán belegabalyodtam a Drilling lehetőségeibe. Hogy is van csak azzal a golyós csővel? Persze a gombot lenyomni. Lenyomtam. A nagy disznó már a széles csapás túlsó oldalán túrta a havat. Én meg húzom a ravaszokat felváltva, de csak nem akar szólni ez az átkozott háromcsövű. De hát hogy is szólt volna? Fel is kellett volna húzni a kakast…

A nagy disznó eltűnt. Melegem volt nagyon. Szerencsére senki se látta az esetet.

– Persze söréttel… – irigykedett Pacolai. – Szegény malackák dicstelen halállal végezték. Több nem volt?

– Nem…

– Csak ez a kettő?

– Csak…

Pacolai kutatva nézett körül. A nagy disznó egész vályút hagyott maga után a hóban.

– És ez?

Megadóan hajtottam le fejem.

– Ez a buta Drilling az oka, hidd el. Nem találtam a golyós csövet…

– Tulajdonképpen ilyesmiért kikötés járna – sóhajtott barátom –, kár, hogy eltörölték… – És szótlanul ballagtunk az erdészház felé. – Nagy volt? – kérdezte később.

– Ne bosszants! Óriás. Mint egy géppuskás ló. Az agyarait külön vitték utána…

Pacolai aztán nem szólt többet. Az öreg Fülöp megkínált bennünket.

– A vejem küldte Badacsonyból. Vincellér a vejem. Talán tetszik is tudni?

Nem tudtuk, de a bor kitűnő volt. Odakünt már szikrázni kezdett a téli este, s az öreg Fülöp engedélyt kért, hogy marháit megetesse.

– Csak etesse, Fülöp bácsi.

Egyedül maradtunk.

A szobában egyhangúan járt-kelt az óra öreg ketyegése, a sarokban egy kis karácsonyfa csillogott, és nem láttuk már egymás arcát, amitől magunkba süppedtünk megint, és könnyű lett őszintének lenni.

A szoba úgy borult ránk fekete leheletével, mint a sírbolt, és az óra mintha cseppenként ejtette volna az időt a gödörbe, mely meg nem telik soha.

A szánban is szótlanok voltunk. Az erdő hidegen hallgatott, a csengők alig szóltak, és mindketten éreztük, hogy ennél a hidegnél a szívünkben még nagyobb hideg van.

Én egyenesen az állomásra mentem. Vártunk. A vonat sokat késett.

Mikor végre bejött, megöleltük egymást hosszan.

Aztán a vonat elhúzott barátom mellől, és ma is látom még hórihorgas alakját, amint eltűnik a pislogó lámpa és a szálló köd szürkeségében.

Karácsonyest

A csend az erdőből indult el. Ekkor még kora délután volt. Mire kiért a rétre, ott várta már szürke palástjában a köd, és a falu alatt melléjük lépett a téli délutánok rövid árnyéka: az alkony.

A városba már egyszerre értek. Először a külvárosi boltok ablakai csukták le előttük szemüket, de aztán üresek lettek az utcák; a rendőrök a fal mellé húzódtak és hazagondoltak; az állomásról elmentek az utolsó vonatok is, és a kaszárnyákban sem hallatszott más, csak Bóka honvéd tollának sercegése, aki napostizedesi minőségben, de teljesen szolgálaton kívüli hangulatban írt a levélpapírra, melynek bal felső sarkában nefelejcsvirágok között két galamb csókolódzott…

A csend, a köd és az alkony benéztek az ablakon, aztán ráborultak az egész kaszárnyára. A homályos, hideg folyosókon ekkor mintha léptek koppantak volna, és Bóka honvéd arra gondolt, hogy talán betlehemesek jönnek. De nem jött senki, csak a karácsonyest békessége és vágyakozása lépegetett a hosszú folyosón, a városban, talán az egész világon.

Ekkor nyitott be hozzám Pacolai hadnagy feldúltan, az ajtót nyitva hagyva és végigrobogva szobámon.

– Hát ilyet még nem hallottál!

– Pacolai, légy szíves, tedd be az ajtót.

– Hanyatt esel, ha elmondom!

– Édes Pacolai, tedd be az ajtót, és ne izgass! Látod, hogy borotválkozom.

– Becsukatom ezt a gazembert! Be én, ha száz évig volt is a legényem!

Erre már megállt kezemben a borotva, mert nagy dolognak kellett történnie, ha Pacolai ilyesmire vetemedik. Miska ugyanis, Pacolai legénye, nemcsak közönséges tisztilegény volt, hanem ezenfelül egy személyben: anyós, pénztáros, szerelmi futár, gondnok, titkár, szakács, hajtó és – minden.

Ha este valahová készültünk, Pacolai először hozzá fordult.

– Hogy állunk, Miska?

– Sehogy…

– De mégis?

Miska erre elővette a családi kasszát, kiutalt valami nyavalyás összeget, és „több nap van, mint kolbász”-t morogva otthagyott bennünket.

– Holnap kidobom – káromkodott ilyenkor Pacolai, de ezt már senki sem hitte el, mert Pacolai Miska nélkül nem élhetett.

De ennél többet is mert Miska! Amikor a szomszéd erdőben csináltunk egy nagy összejövetelt az előléptetések örömére, Miska lekésette Pacolaival a vonatot, aminek következtében Pacolai nem vett részt abban az általános lecsukásban sem, mely a kirándulás következménye lett. Mi másnap fejfájósan ődöngtünk a gyakorlótéren, gyomrunk és erszényünk üresen émelygett, Pacolai pedig üdén nyikorgatta vadonatúj csizmáját.

– Hallom, jól mulattatok…

– Jól! – néztünk rá sötéten, és majd rosszul lettünk, amikor tízóraira kolbászt és bort rendelt. – Bort! – mondta kajánul, és csettintett melléje. És aznap, a rendkívüli zivataros kihallgatás után Pacolai – állítólag – homlokon csókolta Miskát, és őrangyalának nevezte…

…és most lecsukatja.

– Csak csukasd le, Pac, nagyon szemtelen volt már.

Pacolai csak legyintett.

– Emlékszel a kőgáti erdőre? Sokat meséltem róla.

– Valamire emlékszem, de akkor még nem voltál katona.

– Nem, sorozás előtt volt. Nagybátyám ott a főerdész. Mint diák minden szabadságom ott töltöttem, és szabadon puskázhattam az erdőben. Most van négy éve, karácsonykor is ott voltam, és teheneket hajkurásztunk. Lőttem is kettőt, aztán hazaküldtem a kocsit. Egyedül bolyongtam tovább, mert csodálatos szép volt az erdő, lassan esni kezdett a hó, és én észre sem vettem, már kiértem a határra, hol kétméteres drótkerítés zárta le a mi erdőnket a szomszéd községitől.

Itt aztán megálltam. Mindjobban esett a hó, és abban a süppedő ünnepi csendben jó volt nem mozdulni. Egyszer csak megfordult velem a világ. A drót mellett, az egyik bokor mögül kiválik egy alak. Vállán keresztülvetve egy óriás bak. Mire magamhoz tértem, már fent volt a kerítésen. Irtózatosan felháborodtam. Drillingemben golyó és sörét. Agyon nem lőhettem, de annyi időm volt még, hogy kicseréltem a patront madársöréttel… éppen a vastag részét mutatta felém…

– Szóval megtorpedóztad.

Pacolai megakadt az előadásban, és mérgesen nézett rám.

– Hogy érted ezt?

– Ez finoman van mondva, ha egy hajtót fenékbe lőnek.

– Hát igen. Az alak odakapott, káromkodott, és eltűnt a túlsó oldalon. Később már bántott az eset. Nagybátyám csúnyán leszidott, de hiába érdeklődtünk jegyzőtől, csendőrtől, orvostól, nem hallatszott semmi, hogy valakit meglőttek volna…

– Elhibáztad, Pacolai. Előfordul ez nálad…

– …és most – ugrott fel –, ahogy hazajövök váratlanul, Miska az én mosdótálamban mosdik…

– A fogkefédet is használja… ha ez hozzá tartozik zavaros előadásodhoz…

– Az nem igaz! Szóval szidom, mint a bokrot, hogy most már irgalmatlanul elzavarom, amikor úgyis látom, hogy a háta csupa himlőhely, vagy mi a fene… még valami betegséget kapok tőle.

„Nem himlő ez, hadnagy úr – mondja Miska bűnbánattal –, csak belém lőtt egy marha a kűgáti erdőn; a hadnagy úrnak elmondhatom. Úgy volt az, hogy fogtam egy őzikét…”

„Fogtad?”

„Puskával, tetszik tudni, aztán amikor mászom át a dróton, csak durr! Úgy meglűtt a nyavalyás, hogy csak lefordultam. A sógorom egész szent karácsony napján bicskázta ki a sok sörétet, de még most is van bennem egy csomó. Valami vendég gyerek volt a főerdészéknél. Hát az volt. De ne adja az isten, hogy a kezembe kerüljön, mert kiterekem a nyakát, mint a cigány az ürgéét…”

Pacolai csúnyán felindult elbeszélés közben. Vékony ádámcsutkája sűrűn szaladgált fel s alá. A végén megállt előttem, és úgy kiabált, hogy odébb húzódtam.

– Ne ordíts, Pacolai! Végeredményben nem téged lőttek meg…

– Te is ezt mondod? – ámult el.

– Hát még ki mondta?

– Miska. Amikor megfogtam a gégéjét, hogy én voltam, aki meglőttem, és én tekerem ki a nyakát, mint az ürgéét, mert az ilyen alávaló, gazember vadorzó mást nem érdemel – csak hápogott, és amikor otthagytam, azt morogta, hogy úgy kiabálok, mintha ő lőtt volna meg engem. Pláne hátulról… Hát a törvény, az kutya?!

– És most?

– Becsukatom! Ott zöldül meg a büdös!

– Igazad van, de légy szíves a nadrágomról leszállni, nem azért vasaltattam. – Pacolai ugyanis annyira belelovalta magát az elbeszélésbe, hogy utána fáradtan végigdőlt ágyamon, hol nadrágom volt kikészítve.

Aztán kimentünk a városba, mert hivatalosak voltunk valahova, ahol karácsonyfa volt, otthon volt, két kék szemű kislány volt, akik feledtették velünk, hogy a mi otthonunk messze van, s hogy mikor látjuk, azt csak a jó isten tudja.

És mikor ellobbantak a gyertyák, éjféli misére mentünk. Öregesen padba ültünk, lehajtottuk fejünket a Gyermek előtt, aki messze-messze valamikor ezen a napon született. Az orgonaszó halk simogatása a szívünkbe kúszott, és távoli álmokat bontogatott, amikor nekünk is lesz karácsonyfánk, otthonunk, talán – kék szemű feleségünk…

Odakünt meg szép csendesen hullani kezdett a hó.

Csendes volt a város. A villanylámpák árván dideregtek, az ablakok álmosan hunyorogtak, és régen elmentek már az utolsó vonatok is, halk dohogással nagy, fehér mezők felé.

Hallgató homály borult a kaszárnyára is, csak Pacolai szobájában volt valami enyhe világosság. És amikor benyitottunk, nagyon szíven ütött bennünket valami, mert Miska akkor gyújtotta meg a csillagszórót egy árva kis karácsonyfán. Aztán csak állt, nézett bennünket, s nem szólt egy szót se.

De mi se!…

Pacolai hangosan krákogott, kardját felesleges zörgéssel csatolta le, és végül csak ennyit mondott:

– Te… te… Miska…

És a csend, a köd s a karácsony éjszakájának bársonyos békéje benéztek az ablakon.

Óév este

Új hó nem esett, csak a köd rakott zúzmarát a fákra. A fákon varjak ültek, és meg sem mozdultak, amikor a szánkó halk csengője elpengett alattuk. A néma házak fehér szalmafüstöt leheltek a ködbe, és amikor kiértünk a faluból, szétterült a határ, melyben nem mozdult más, mint – talán – a patak vize a jég alatt.

A szán nem hagyott nyomot (jártak már az utak ilyenkor az év vége felé), a lovak úgy mentek, mintha nem húznának semmit, és én úgy ültem a pokrócok közt, mintha az idő szele sodorna a naptárak útján, mögém hullatva az órákat, melyek még ebből az évből hátravannak.

Az erdő alatt felpúposodott a dombok hajlott háta, és a csengők szava úgy bujkált a fehér erdőben, mintha a hintázó gallyakon apró jégharangok vertek volna álmodó visszhangot, ám az is lehet, hogy az öreg esztendő felett kongtak halk szavú lélekharangok, és a haldokló év csendesen magára húzta fehér szemfedőjét.

A szálas sarkán két rakás tűz. Egy lobogó lángú, egy meg csak enyhe parazsú. A nagy tűznél a hajtók melengették tenyerüket, a kicsinél meg Matula ült pipázgatva.

– Gyün a szán, Matula bácsi!

Matula csak ránéz a legénykére, és az tudja, hogy ma a legsűrűbb részeken fog hajtani.

– Bőgni, fiam, minden marha tud, de meg én se ülök a fülemen… – Azzal felkel, és odalép a szán mellé.

Most már ketten ülünk a kis tűz mellé. Hallgatunk, és várjuk a többieket. Matulával megszoktuk már a hallgatást. Gondolataink ilyenkor úgyis egy úton mennek, és elég egy-egy szó, hogy tudjuk, hol jár a másik.

– Főszél volt tegnap – mondja.

– Tudom. Nem is hoztam golyós puskát.

– A patikárius úr is tudja?

– Megüzentem…

– Akkor jó.

Mindez részletezve annyit jelent, hogy a nagyvad északi széllel kihúzódik a mi erdőnkből, nem kell golyós puska, erről értesítettem a patikáriust, aki „veszedelmesen” jól lőtt golyós puskával, s Matula megnyugodott, hogy a patikárius nem tesz kárt senkiben. Mert – jó ember, finom úriember a patikárius, olyan szaga van, mint az angyaloknak… de mióta Matula füle mellett ellőtt 500-as expresszével, Matula „igen hirtelen” embernek tartja, aki jobb, ha sörétes puskával jön…

Ami pedig angyaliságát illeti, tévedés lenne azt hinni, hogy ez a patikárius által gyártott illatszerektől ered. Nem! A patikárius övén egy elmaradhatatlan fonott butykos billegett, aromás, tömény szesztartalommal, a mennyei illat innét ered, szétszáll a levegőben, és Matula csak nehéz sóhajtással tudott elszakadni bűvköréből…

A puskások megérkezése után is körbejárt a butykos, és Matula nem vette le szemét róla.

– Megkínálnám, Matula – mondta a patikus –, de csak ez az egy pohár van.

– Tudom én azt – vélte Matula –, uraknak pohár, mink meg csak úgy üvegből szoktunk…

– A fenét! – hördült fel a patikus. – Még visszaereszt valamit! Az nem egészséges.

– Visszaeresztek ebből a drága italból? Meg lehet próbálni…

De a patikus nem próbálta meg, és Matula elballagott, hogy felállítsa a hajtókat.

A széllel azonban tévedtünk. Lehet, hogy a szomszédban vadásztak, és visszaszorították a vadat, de sok volt a szarvas.

A puska hol itt, hol ott pattant, és messze a vágásoldalban láttam egy csomó bikát kavarogni. Jó, hogy nincs senkinél golyós puska. Bikát úgysem lehet lőni, a tehén meg kevés.

A szarvasok végre irányt vettek, és egyenesen felém törtek. Félrehúzódtam és vártam. A nyiladékhoz közel megcsendesedtek. Egyenként ugrottak ki elém, és amikor megláttak, nekilódultak a szemközti sűrűnek. Többnyire gyenge bikák voltak. Közben azonban felvertek egy kakast. Ezt már nem eresztettem. A lövésre nagy riadozás a még visszalevő szarvasok között, és ekkor először láttam életemben szarvast elesni.

A nyiladék szélén fűcsomók között egy láthatatlan tuskó volt, melynek síkos, ferde lapjára egy nyársas bika teljes rohanásban rálépett, és olyan bukfencet vágott, hogy azt hittem, fel sem kel. Egy pillanatig égnek álló lábakkal kapálódzott, de aztán bizony elrohant.

Délfelé köd ereszkedett az erdőre. Homályos és bizonytalan lett minden. A ködben a libák jártak tétova gágogással, és már inkább felfelé néztünk, hogy hátha lehetne egy libát leszólítani.

Ennek azután az lett a vége, hogy egy róka kényelmesen átballagott a patikus mellett. Mire észrevette, már késő volt.

– Ilyen marhaságot! – dühöngött. – Nézem ezeket a büdös libákat, s elmegy a róka… – De azért csak felpislogtunk a szürke égre. Itt a hegyek között kívánatos vad a liba.

A hajtók már kiértek. Matula mellém állt. Markában két patron.

– Jó öreg sörét van bennük, ezzel kell a libákra lőni.

Eltettem a két patront, de csak azért, mert nem akartam megbántani. Valódi Matula-féle, hatszor utánatöltött patronok voltak.

A következő hajtásban megpróbáltam, belemennek-e a puskámba. Belementek, de ki aztán egy világért sem! Fene ezt a Matulát! Féltem a patronjaitól! Még szétveti a puskám!

Egy nyúlra nem is lőttem rá. Egy nyúlért nem megyek kórházba… de mikor megint libák suhogtak el felettem, már nem állhattam meg. A ködben alig látszó libák elejére odadurrantottam egymás után mindkét csővel. Legyünk túl rajta…

Lövés után füstölgő újságpapírfoszlányok úszkáltak a levegőben, és a hátam mögött tompa zuhanással esett le egy liba.

Nono! Nem kell a Matula-féle patronokat leszólni! Igaz, veszettül rúgnak, de van bennük tehetség…

– Mondtam, ugye? – fölényeskedett öreg vadőrünk. – Nem hazudik a katonapor…

– Micsoda?!

– Katonapor. A komám hozta még a háborúból. Megkevertem egy kis fekete puskaporral, olyan ereje van, mint a bikának.

(Nem mondom…)

– Aztán hogyan méri ki?

– Úgy gondolomformán… Négycsipetnyi többnyire elegendő.

Ebből látszik, hogy Matula minden lövésnél Mária kötényében volt. Én azonban lemondtam a Matula-féle kölcsönpatronokról.

Ebéd utánra már csak egy hajtás maradt. Lassan ment ez is. Nagy volt a köd, mert a disznóölések minden virága felvonult az ebédhez… A hajtók is tempósabban jártak, jutott mindenkinek bőven, csak a bor körül volt valami nézeteltérés, mert Matula csak a tizennyolc éven felülieknek engedélyezett.

– Hány éves vagy, fiam?

– Tizenhét.

– Nem szégyelled magad? Alighogy leszoktál az anyatejről… Állj félre, amíg jókedvemben vagyok!

Matula döntőbíráskodásába nem szóltunk bele. Kell egy kis bor az ünnepekre is.

Kezdődött az utolsó hajtás is, de közben annyira megsűrűsödött a köd, hogy nem lett volna értelme erőltetni a dolgot. Hiba eshetik ilyenkor.

Lefújtuk a vadászatot. Az év utolsó napja hályogos, öreg szemét lehunyta már. Az erdő álmodó csendbe süllyedt, és mi búcsúzkodtunk. Találkozás a patikusnál vacsora után. Nekem még Matulával volt dolgom, az év végi számadásokkal, aztán én is megyek haza.

A szánok elcsengtek, és egyedül maradtunk. Köd, sejtelmes köd mindenütt. Ballagtunk a vadászház felé. Mit beszéljen ilyenkor az ember? Az erdő is hallgatott, mi is hallgattunk. Mögöttünk ballagott az évforduló.

A kis ház konyháján pattogott a tűz a nyitott tűzhelyen, s arcunkba sütött, mint nyáron a nap. Ekkor jött ki rajtam a fáradtság.

– Talán a belső szobába – tessékelt Matula, de én leültem a tűzhely elé. Kezem, arcom megfürdettem a láng ragyogásában, és jó volt nézni a parázsra roskadó tüzet.

– Üljön le, Matula, aztán meséljen valamit…

Nem volt kedvem mozdulni. Bánom is én a patikus szilveszterét!

Matula néha tett a tűzre. Mondott is valamit évekről, melyek ezen a napon lobbantak el.

– Hozzon be bort, Matula. Van a kocsin az ülés alatt.

– Majd a Mariska.

Matulát a lánya gondozta. Özvegy az is. Ura a háborúban maradt el.

– Magának is töltsön, Mariska.

Matula a padkán ült, én egy ócska széken, és a homályban valahol az asszony.

Pattogva égett a tűz, és este lett.

Matula sorra vette az éveket. Amikor házasodott, amikor lánya férjhez ment, amikor elesett a veje, aztán a fia. Abban az évben hollók is jártak az erdőn.

Künn köd volt, és az estében eltemetett évek jártak. Az öregember hangja rekedten lépegetett az emlékek útján, és az elmúlt idők árnyai jöttek-mentek a szobában.

Múlt az idő, a tűzre új hasábok kerültek, a pohárba újra töltött bort.

Az asszony néha megmozdult. Matula nagy szüneteket tartott, én pedig a múló idő émelygő mélységeit néztem, melyben benne volt minden. Benne az öreg Matula, benne az elesett fiú s az asszony itt a hátam mögött.

Mennyi könny, mennyi szó, mennyi gond, mennyi nevetés és mennyi ember hullt a nagy idő rettentő garatjába!

A tűzbe nézek, és magamat látom. Hátam mögött árnyék. Múlik az idő. Múlik az év. Elmegy ez is. Elmegy minden. Elhamvad a tűz is, aztán sötétség lesz. Időtlen, szomorú sötétség…

A belső szobában valami öreg óra most veri az éjfélt. Matula kezébe veszi poharát. Feláll, egy pillantást vet rám, egyet lányára, megemeli poharát, mint az áldozati kelyhet, és csak ennyit mond:

– Isten!

És az idő pillanatokra törött egyszerre. Ki fél tőle? Fellobbant a tűz, mosolyogva töltött az asszony, a bor szikrázott poharamban, és felugrottam, hogy odaérjek még a patikushoz.

A naptárakban ekkor fordult az idő új esztendőre.

Szilveszteri éjfél

Az alkonyat rányomta arcát az ablakra, s ettől csillogó lett a tűz szeme, mely leselkedve nézett a szobába, mit csinál az öregember.

A sarkok zugaiban megpattantak néha öreg bútorok, mert azt hitték, már éjszaka van.

Az erdő felett alacsonyan jártak a felhők; a padláson egér után dobbant a macska, s az óra csendesen méricskélte a csendet.

Az öregember nyakába akasztotta a puskát, tarisznyát, és kiállt az ajtóba. Tűnődött egy kicsit, várt, mert az hitte: eljön talán valaki a régiek közül. De nem jött senki.

Neki kell a faluba menni, ha szilveszter este nem akar egyedül maradni. Egyedül az évekkel, melyek elmentek és egyedül az emlékekkel, melyek ködösek voltak már és távoliak, mert az idő az emlékeket is messze elhordta.

Lassan botorkált át a réten. A híd alatt alig csobbant a patak, mintha a nyárról álmodna, és lépéseire úgy dobogott a híd alja, mintha öreg pince fölött járna, melyből elfogyott a bor, elfogyott minden…

A csalitos szélén fenyőrigók rebbentek föl, s odaszálltak az öreg nyárfára, hol tavasszal a másik rigó szokott énekelni. Ám ezek nem énekeltek. Összehúzták magukat, és várták az éjszakát.

A rudaserdőben egy róka sompolygott a havon. Ez egy kis izgalmat okozott. A puha hóban talán el tudja vágni az útját. Sietve osont, de a róka mind távolabb lett, pedig lassan lépegetett, és néha meg is állt. Aztán eltűnt.

Furcsa – gondolta –, milyen gyorsan járnak most a rókák.

Mire a szálasba ért, eltisztultak a felhők, de az eget látni mégsem lehetett, mert különös borulat úszott az erdő felett, és csak egy kis sárga derengés mutatta, merre jár a hold.

A szálaserdő hosszú nyiladékán megállt. Ezt az erdőt ő ültette. Mikor is? Hetvenben? Nem. Hetvenhétben. Úgy érzi, tegnapelőtt. Nem. Tegnap. Mindegy! Ő látta, mikor a sudárfák ölbeli kis csemeték voltak; felfért pár kocsira az egész erdő. És most hatalmasak, erősek, titokzatosak. Gyökereik a föld szívét tapogatják, koronájuk pedig messze lát. Messzebb, mint az ember. Nyáron csend van alattuk, mint a dómban, és tudják-e vajon, hogy jövőre eldőlnek a pilléren, mert rájuk kerül a sor – a fejsze?

A nyiladék hosszú volt, végét nem is lehetett látni.

Megfáradt az öregember. Gondolta, leskelődik egy kicsit. Székét egy mohás fa mellé szúrta, hátát a fának vetette és várt.

Megkereste az ókuláját, de el is tette, mert – csodálatos! – ma ókula nélkül jobban látott. És csak nem akart sötétedni, pedig az idő már estére járt. A hold derengése erősebb lett, szinte leszállt a fák közé, és a halk neszeket a földre nyomta.

Mert valami halk, surranó zaj indult el jobbról is, balról is. Nem volt nagyobb, mint amikor száraz levél szállong az erdőn, de hallani jól lehetett.

Először egy-két madár suhant el mellette, mintha sietnének. Aztán hangosabban pattant az ág, suhogtak a szárnyak, és a nyiladék két oldalán titokzatos élet indult el.

Jobbról – a háta mögül – előrereppentek a madarak, balról pedig onnét jöttek. Csak a széles csapáson nem mozdult semmi. Fehér vonala a végtelenbe ért, melyen innét mentek, túl pedig jöttek a vadak.

Mert most már nemcsak a madarak jártak.

Egy csodás szép bak vágtatott el mellette, és szinte a levegőben járt. Olyan ismerős volt ez a bak. Mintha valahol már látta volna. Hosszan nézett utána.

Balról egy szarvastehén jött. Utána borja. Ezek már jobban megzörgették a hó alatt az avart. A tehén aggódva állt meg, néha szimatolt. És jöttek, mentek az erdei népek a széles út két oldalán.

Az elmenők félelem nélkül és csendesen, mintha csak árnyak lennének, az érkezők bizonytalanul, gyanakodva.

Egy bika lépegetett el most mellette, agancsa úszott felette a hold ködös derengésében, de nem állt meg, csak ment, mint akit hívnak.

És elosontak mellette a rókák, nyestek, a menyétek. Minden lakója az erdőnek. Mentek, mentek közös sietséggel, némán, egyenesen, mintha örökös csapáson jártak volna, és jöttek bizonytalanul, tétovázva, dobogva, remegve, és új nyomokat kerestek maguknak.

De egymást nem látták, mintha az út két oldala közt iszonyatos tér és elérhetetlen idő lett volna.

Az öreg vadász csak nézett. Eres, száraz kezei már eleresztették a puskát, és egymásba kapaszkodtak.

Először különös borzongás hidegült vállaira, de aztán megnyugodott. Egy-egy elmenő vadat megismert már, s azokkal, amelyek jöttek, nem törődött.

Sziszegő szárnyakkal úszott el mellette egy héja, és az öregember már készülődött. Ezt a héját tavaly lőtte…

Összecsukta vadászszékét, kivette a patronokat puskájából, és derűs megbékéléssel világosan megértette, hogy az élet jár körülötte. Jönmegy, mint maga az idő, és el nem múlik soha.

Egy róka trappolt el még mellette, és az öregember tudta már, hogy ezután annak a bikának kell jönni, melyet utoljára lőtt életében.

Már suhogott mögötte az erdő, és a bika megállt mellette egy pillanatra. Gyönyörű, koronás fejét magasan hordta, és ránézett az öreg vadászra, ki puskáját a nyakába vetette, megnézte még egyszer az erdőt, melyben szép volt az élet, aztán beállt a sorba, melynek nem látszott a vége.

Felettük járt a hold, alattuk aludt a föld, és ők mentek, mentek a végtelenből a – végtelenbe.

Pedig azon az éjjelen nem mozdult semmi az erdőn. A hold valahol a felhők mögött járt, melyek megrázták néha magukat, s ilyenkor hó hullott hegyre-völgyre. A szél tétován bolyongott a sötétben, s nem volt, aki utat mutatott volna neki. Igaz, elvesztek az utak is.

A virradatot nem hívta senki, és az éjszaka sem tudta, menjen vagy maradjon? Az órák akadozva mérték az éjszakát, és a fák megborzongtak úgy éjféltájon, mikor a bagoly halált kiáltott, és utána akkora lett a csend, mint elfeledett öreg kriptákban, hol nem jár senki, csak az idő.

Az éjszaka igézete alatt meglapultak a faluk. A kutyák a fal mellé húzódtak, és vakkanni sem mertek, mert a titok már a kertek alatt osont, mint régmúlt időkben a farkasok.

S ebben a döbbent némaságban egyszerre csak megszólalt valahol egy kakas. Keményen, félelem nélkül kiáltotta el az éjfélt, és hangjában benne csengett a virradat és az örök ébredés. Utána rendre a tornyok is elverték a tizenkettőt.

Felugrottak a kutyák, elindultak a felhők, és a szél – mintha új parancsokat kapott volna – megrázta a fenyőket. Kiáltott valamit a kéményeknek, körülsusogta a harangokat, felborzolta a vizeket, és az öreg ház függönyeit meglengette, mintha be akarna menni, mert tudta, hogy ébren vannak.

A virrasztók odanéztek. A gyertyák lángja meghajolt, s az árnyékok meglódultak, mintha ringatni akarnák a két örökös ágyat, a koporsót és a bölcsőt.

Mert ebben az öreg házban a halálnak s az életnek virrasztottak jótét lelkek, s nem lehetett tudni, a zümmögő ének altatódal-e vagy búcsúzó siratás.

A halott békén feküdt, mint aki elvégezte dolgát ezen a földön, az újszülött pedig egészséges kis öklét összeszorította, mintha rejtegetne valamit.

A kakasok azonban sürgették a virradatot.

A fenyők kidugták fejüket az éjszakából, kitárult a ház ajtaja, és elindult a menet a széles úton, melyet tisztára söpört a hó.

Elindult a virágos keresztelőpárna, és elindult az avarszínű szemfödő. Az öreg halott leszállt a sírba, mely meleg volt és áldott, mint a földdé vált bölcső, az újszülöttet pedig megkeresztelték a vízzel, mely tisztán buggyant elő a földből, mint az élet.

Zengett az ének, lobognak örökös fények, és beírták a nagy matrikulába az új évszámot. Odakünn pedig megnőtt a sírdomb, körülötte kereng a hó, panaszkodik a szél, egy láthatatlan kéz felírja a fejfára lehullott számát az elmúlt esztendőnek.

De ekkor már emberek járnak az utakon.

A szerkesztő utószava

Fekete István összes vadászati témájú elbeszéléseinek két kötetre tervezett gyűjteményéből az elsőt nyújtjuk most át az olvasónak. A második kötetet, Vadászatok erdőn-mezőn címmel, a jövő évben szeretnénk megjelentetni.

A két kötet természetszerűen szorosan egybetartozik. Ebben az elsőben főként azok az írások kaptak helyet, amelyek az író ifjúkori emlékeit idézik fel, a szelíd iróniával átszőtt Matula-történetek, a nagyotmondó, kétbalkezes Pacolai eseteit megjelenítő elbeszélések, Fekete István erdélyi vadászatainak bemutatása, a bravúros szalonkázások, a nagy nyúlvadászatok s az oly sok érdekességgel szolgáló „uhuzások” hosszabb-rövidebb leírásai.

A most nyomdai megmunkálásra váró második kötet tartalmazza majd, többek között, azokat az elbeszéléseket, amelyek témáját a hazai „nagyvadak”, a szarvas, az őz, a vaddisznó vadászata szolgáltatta, továbbá az író egyik legjobban megfigyelt, legkedvesebb vadjáról, a rókáról szóló történetek.

Fekete István vadászati témájú elbeszélései, novellái, tárcái az író különböző köteteiben elszórtan már megjelentek, de most első ízben kerül sor arra, hogy a teljesség igényével valamennyit egybegyűjtve mutassuk be az olvasónak.

Véber Károly

TARTALOM

Herlicska és a vidra

Matula és egyebek

Buzsáki libák

Böngészés

Januári apróságok

Szamosudvarhelyi mozaik

Téli napok

Januári emlékek

Január

Február

Februári hírek

Márciusi napok

Az erdő ébredése

Március

Üres tavasz

Pacolai álma

Szalonkázások

Első uhuzásom

Most van az ideje

Húsvét

Apróságok

Három csóka

A múlt tüzei

Az idei szalonkázások

Áprilisi emlék

Áldozócsütörtök napján

Filmezés

Május

Ádám

Június a berekben

A havason

Júniusi hírek

Júniusi délután

Lupi szerencséje

Hollófészek

Augusztus

Szamos menti bak

Augusztusi emlékek

Berekben

István király előtt

Vénül a nyár

Elment a nyár

Egy csillag van csak az égen

„Az” a puska

Malacpecsenye

A Szamos mellett

Októberi emlékek

Ősz végén

A könyv

A király

Lelkiismeret

December

1918 karácsonya

Karácsonyest

Óév este

Szilveszteri éjfél

A szerkesztő utószava

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Lap tetejére!