Skip to content

Fekete István – Tíz ​szál gyertya

Találatok: 217

190

Cover

Table of Contents

1.

2.

3.

4.

5.

6.

7.

8.

9.

10.

Tartalomjegyzék

Fekete István

Tíz szál gyertya

MÓRA KÖNYVKIADÓ

Lipták György rajzaival

ISBN 978-963-1193-26-8

A bolt magas volt, keskeny és hosszú. A végében ahol hordók, létrák, ládák és fonott üvegek álltak – szinte állandó volt a homály, s ennek a homálynak ecet- és kocsikenőcsszaga volt.

Elöl – az üveges ajtó s a kirakat tájékán – nappali fényben pompáztak a kényes áruk: a cukorkák, csokoládészeletek, teásdobozok, felvágottak, sajtok, s amint fogyott hátrafelé a világosság, úgy következtek rangsorban az áruk, mutatósságuk és kényességük szerint. Az ecetnek és kocsi kenőcsnek nem ártott semmi, látnivaló nincs rajtuk, így jó volt nekik a homály is.

A bolt közepe táján, a polc elérhető helyén, a szappanok, sárkefék és mosóporok társaságában voltak a gyertyacsomagok.

Kis helyet foglaltak el ugyan, sokkal kisebbet, mint régen, de nélkülözni őket mégsem lehetett. Igaz, hogy fényük elveszett a villanyfény mellett, kormoztak, és lecsepegtek az asztalra, de fényük élő láng volt, s az embereknek akarva, nem akarva, nagy örömben és nagy bánatban eszükbe jutottak.

Persze nem vették tucatszám, mint régen, csak egy-egy szálat.

S a gyertyák elindultak erre-arra, örömre, sírásra, bánatra, vígságra. Világítottak élőknek és holtaknak, utaknak és emlékeknek, szegénynek, gazdagnak, tivornyának és áhítatnak. Világosságuk rongyot és selymet egyformán érintett, és lángjuk puhán imbolygott könnyes és nevető szemek tükrében. Fehér, hideg aszkétatestükben a világosságot hordták, de ők nem dicsekedtek vele, és a polc többi lakója nem tudott róluk semmit.

Egy-egy gyertya elment, s a sárkefék utánuk se néztek.


1.

Március volt és tizenharmadika. Hajnalban északi szél csapott hirtelen a városra, és a szitáló esőcseppek megfagytak a levegőben. Esett a hó, pedig a barackfák ágai már bimbóban voltak, és a kertekben sárga kis arcával már napok óta nevetett a kankalin.

Esett a hó, de olvadt is, és a táncoló hópelyhek keringőzéséhez kajánul muzsikált a bádogcsatorna, tudva, hogy ez csak olyan pünkösdi királyság.

Az ereszek csepegtek, a kerítéseken végigfolyt a hólé, és az öreg utcaseprő meghökkenve nézte a téli világot, amikor hajnalban kinyitotta a konyhaajtót.

– Viszem a lapátot is – szólt be feleségének –, nem idehozta az ördög ezt a bolond havat… És talicskájával elnyikorgott a városháza felé, ahol ugyan a legkisebb volt rá a szükség, de a város urai láthatták, hogy az öreg Vihornyák még mindig többet ér, mint egy fiatal, tehát nyugdíjazásáról szó sem lehet. Azután a városháza körül vannak a nagyobb üzletek is, ahol jónéven veszik, ha a járda tiszta, és szívesen kiszólnak, hogy:

– Vihornyák bácsi, majd nézzen be egy szóra.

– Köszönöm alássan – szalutált Vihornyák, és nyolc óra felé komótosan számba vette a meghívásokat. Ahol netán megfeledkeztek volna erről a köteles udvariasságról, ott hosszabban időzött, a lapát élével vakarva a kövezetet, mire a boltos kiküldte a kisebbik inast, hogy nézné meg, mi az az éktelen lárma.

– Vihornyák bácsi tisztogatja a ház elejét.

– Szólj neki, ha végzett, lépjen be egy pillanatra.

– Köszönöm a jóságukat – tette le Vihornyák a poharat, és még akart valamit mondani az időjárásról, de a kereskedő már másfelé fordult, így nem lopta tovább az időt, hanem visszaszíva a hóról gondolt rossz véleményét, kilépett a boltból.

A kereskedő szívesen meghallgatta volna az utcaseprő jól megfontolt véleményét az időről, de nem tehette, mert vevő jött a boltba, s a vevő a legnagyobb úr a világon. A Vevő percenként születik, és alázatosan kiszolgált méltóságát azonnal leveti, amint kilép a boltból, s átalakul közönséges járókelővé.

Ez a vevő egy vastag asszonyság volt – hóna alatt hatalmas csomag –, és cukrot kért.

– Milyent méltóztatik? Karamellát, savanyút, erős mentolosat, méz cukorkát vagy selyemcukrot… esetleg csokoládét?

– Csokoládé nem kell. A lányomnak viszem, kisbabája lett a múlt héten. Most keresztelőre megyek.

– Ilyen fiatalon és már nagymama…akkor mégis selyemcukorkát ajánlanék. Ezt a minőséget csak mi tartjuk. Ízlésesen csomagolva, természetesen… Persze ilyenkor jönnek-mennek a vendégek, a fiatal mama ezt is megkínálja, azt is… Mennyit lesz szabad?

– Hát. mondjuk…

– Fél kilónál már árengedmény.

– Nem bánom.

– És még mit lesz szabad?

– Gyertya van?

– Igen. Egy csomag.

– Csak egy szál kell. Villany van a házban. Egy szál a keresztelőhöz. Persze nem valami kocsisgyertya…

– Dehogy. Tessék megnézni. A templomba is ezt viszik.

– Jó lesz.

Az asszonyság a kisebb csomagot a nagyhoz fogta, és miután fizetett, sietve vágott át a téren, hol tavaszi lé csordogált, s az úton megrakott szekerek zörögtek a piac felé.

A felhők szakadozni kezdtek, és amikor kisütött a nap, a városház tornyáról felszálltak a galambok, mert a hó nagy tottyanásokkal szakadt le a párkányról. A barackfák ágai kinyújtózkodtak, a kankalin tovább nevetett a kertekben, mert a márciusi nap olyan melegen simogatta az egész várost, hogy nem is lehetett elhinni az éjszakai hóesést.

Megmozdult a város. Az ablakok kinyíltak; a szobák mélyéről öreg tükrök néztek ki a tavaszba, a gyerekek iskolába mentek, éppen olyan tétován és leplezetlen unalommal, mint a nagyok a hivatalba. Csak a postások siettek üdén és megmagyarázhatatlan szorgalommal, ám őelőttük közel volt a cél: a kiürült táska, a megoldott feladat, míg a diákok csak év végére készülnek el vele, a kishivatalnokok pedig soha.

És sietett Taligáné is – hóna alatt a nagy és kis csomaggal –, mert keresztelő kilenckor lesz, s ott ő nemcsak nagymama, de keresztanya is egy személyben.

Taligáné özvegyasszony. Az öreg Taliga kőműves pallér volt, amíg élt, és építőmester lett, amint meghalt. Annyit mindenesetre hagyott, hogy az asszony – szép kis házukban – kényelmesen megélhessen, így az előléptetést megérdemelte. Két lánya van, mindkettő férjnél, és hogy a keresztanyaság ráesett, abban nem kis része van – a vitathatatlan gyermeki szereteten kívül – a kis háznak és az ismeretlen tartalmú betétkönyvnek. Nem ünneprontás akar ez a gondolat lenni, csak az okos szülői előrelátás méltánylása, mert az örökségnél az ilyen kereszt fiúunoka mindig nagy súllyal esik a latba.

A másik lány sziszegett is, amikor megtudta ezt a régi, de jól bevált sakkhúzást, és szidta ura nagyravágyását, aki képviselőt hívott keresztapának, de a képviselő a következő választáson megbukott, s azóta gyerekük keresztszülőileg árvának tekinthető.

Taligáné szuszogva nyit be lányához, és meghatódik az előkészületek láttán.

– Te asszony, te asszony – mondja büszke korholással –, miért keltél fel? Ki engedte meg?

– Pszt… alszik. Most evett, s azonnal elaludt.

– Angyalom – suttogta Taligáné, akinek tetszett, hogy lánya ilyen finoman fejezte ki magát, messze elkerülve a sokkal közönségesebb szopás szót.

A baba nikkelezett kerekű kocsiban alszik, egészséges, rózsaszín arcocskája derült, és gyanútlanul álmodik égi játékokról; mélyen alszik ifjabb Tóbiás János, és sejtelme sincs, hogy ő még nem is János tulajdonképpen, csak egyszerűen Tóbiás, mert a János nevet – Kapisztrán Jánosról elnevezve – csak egy óra múlva kapja meg, különféle hideg meglepetésekkel kapcsolatban.

– Csak megenni, olyan édes – suttogja Taligáné, s erről eszébe jut a cukor.

Kibontja először a nagy csomagot, várakozva, hogy lánya mit szól hozzá. Lassú zörgéssel nyílik szét a papír.

– Szszsz… hát édesanyám… ezt a gyönyörűséget!

És átöleli anyját.

– Kék! – suttogja.

– Ez való a fiúnak. Fiad van!

Ezt újra és újra elmondja Taligáné, így meglepetésnek már semmiképpen nem hat, de mint dicséret megállja a helyét, amíg csak ifjabb Tóbiás János egy levegőt szív a föld többi lakóival. Hogy ez a dicséret miért illeti meg Tóbiásnét: titok. A Tóbiás név nem tartozik azok közé a nevek közé, melyeknek okvetlen fenn kellene maradni az utókor számára, és a Tóbiás-trón se maradna üres, mert ilyen trón – egyelőre – nincs. Mégis hát: fiú! A fiú az csak fiú – mondja mindenki, és az erőre gondol, a férfira, özvegyek gyámolára, női szívek sanyargatójára, hősre, félistenre, nagy emberre, főpapra, hadvezérre, ami mind lehet ifjabb Tóbiás, aki esetleg kántortanító lesz vagy fényképész, s akit gyenge és „csak lány”-ból lett felesége minden este az asztal lábához köt azzal a láthatatlan gyengeséggel, ami a legnagyobb erő a világon.

A keresztelőtakaró kék selyme zizeg, az anya csodálkozása még egyre tart, de a kis Tóbiás mindezzel alig törődik, s csak akkor rémül meg álmában egy pillanatra, amikor Buboláné ront be, a bába, a gólya néni, aki újabban „Madam” névre hallgat.

Buboláné rövid üdvözlés után a csecsemőhöz lép, és szigorú keresztkérdéseket tesz fel Tóbiásnénak, egyrészt a csecsemő, másrészt Tóbiásné emésztési állapotát illetőleg, s csak miután megnyugtató választ kapott, lép le a hivatalos magasságból a közönséges és tudatlan emberiség földszintjére.

A takaróra röviden azt mondja: csodás! Majd hozzáteszi még, hogy: borzasztó szép, de a csecsemő még erre sem ébred fel. Nyilvánvaló tehát, hogy a kis Tóbiás éber őrangyalt kapott elinduláskor, aki kellő időben befogta fülét a gyanútlan pólyásnak.

Taligáné ezek után kibontotta a cukros csomagot, és lánya kezébe nyomta.

– Kínáld a madámot.

– Ó!

Tóbiásné úgy tartotta a zacskót, hogy kisujja elegánsan félreállt a többitől, és Buboláné úgy vett ki egy szem cukrot, hogy kisujja finoman – mondhatnám kényeskedve – elállt a többitől. Finom szokás ez nagyon, csak az a hátránya, hogy a kisujj oldalt vitorlázván, nem lehet belemarkolni a stanicliba. Buboláné azonban nem is akart.

– Torkig vagyok már az édességgel – mondta –, tömnek mindenütt. Itt egy torta, ott egy kiló csokoládé, a főszemlészné arany karkötőt adott…

– Gyertyát is vettem – mondta Taligáné, hogy más irányba terelje az arany karkötő által kényes vágányra futott gondolatokat. Hogyne! Arany karkötő! Bubolánét megfizették, és egy bába ne álmodozzon.

– Lakosnál vettem, azt mondta, ő szállítja a templomnak is

– Jó cég, megbízható – búcsúzott a madám a karkötőtől –, különösen a csokoládéja elsőrangú.

A gyertya pedig ott feküdt az asztalon. Viaszos fehérségben szinte halottnak látszott, ám aki jobban megnézte, az alvó sorsot látta áttetsző testében, a láng és a fény ígéretét, a néma szemlélődést, a világosság megértő simogatását s a mulandóság soha el nem múló, titokzatos szomorúságát.

Ott feküdt a gyertya az asztalon, de nem nézte meg jobban senki.

Ez nem is csoda, mert kint erőteljes lábtörlés és férfihangok voltak hallhatók, és majdnem ebben a pillanatban a kis Tóbiás nagyon egészségeset tüsszentett.

– Az állomásfőnök úr – mondta Tóbiásné halk izgalommal, mire Buboláné azonnal a csecsemő mellé állt, jelezve, hogy ifjabb Tóbiás jórészt neki köszönheti Csigola János főnököt mint keresztapát, és Csigola János főnök nélküle sohase lehetett volna tisztes keresztapa.

A kis szoba egyszerre tele lett. Az állomásfőnök aranygallérja megcsillant néha a kívülről beragyogó napsütésben, és miután mindenkit üdvözölt, kérdően nézett körül, mintha azt várta volna, hogy a keresztelőszertartás azon nyomban megkezdődik.

Csigola János agglegény volt, aki ugyan tökéletesen otthon érezte magát a szabályok, rendelkezések, szemaforok és váltók világában, egyébként azonban eltévedt bárány a „civil” társadalom útvesztőjében. A keresztapaságot egy könnyelmű pillanatában megígérte, és most itt van.

– Parancsolj, főnök úr, kérlek!

– Az újszülött egészségére – mondta szigorúan Buboláné, és erre mindenki áhítattal fogta meg a pálinkáspoharat.

Csigola János csak a pálinka után nézett körül. Feltette okuláját, és odament ifjabb Tóbiáshoz, aki még mindig aludt.

„Hát ez az?” – nézte Csigola a kis Tóbiást, és úgy érezte, valamit kellene mondani. De mit?

A szobában csend volt. Nagy pillanat. Az apa és anya egymás mellett álltak, Taligáné külön és Buboláné, mint a zsandár, a gyermekkocsi mellett.

Csigola végül is kinyújtotta kezét, megérintette a kis Tóbiás leheletnyi kis öklét, és valami istenes gondolaton törve a fejét, azt mondta:

– Szervusz, Jani!

A nők kellemesen elmosolyodtak, Buboláné halkan nevetett is, az ezüst rozettás apa pedig szája elé kapta kezét, hogy hangosan fel ne nevessen ezen a kétségtelenül nagyvonalú, legényes szellemességen.

– Na, főnök uram, ha ezt elmondom…

Sikerült! – gondolta magában Csigola, s már előre látta a hahotázó forgalmistákat és a nevetéstől tekergő hordárokat, akiknek Tóbiás ezt a jó mondást elhíreszteli. Sikerült – gondolta a főnök, és szinte hallotta a sánta pénztárost: „Remek pofa az öreg!” Éppen ezért tréfás vidámsággal fenyegette meg Tóbiást:

– Egy szót se! Ami fehér asztalnál történt, az fehér asztalnál történt.

– Igaz is – komolyodott el Taligáné, aki nem tudta, mit akar a főnök a fehér asztallal, amikor az asztalon éppen színes terítő volt.

– Azt tedd, fiam, amit a főnök úr mond.

Ezzel elakadt volna a társalgás, de Buboláné mellőzve érezte magát, ezért fontoskodva megjegyezte:

– A pap nem vár…

Az asszonyok tehát átgurították kis Tóbiást a szomszéd szobába, kibontották a pólyából, visszacsavarták a pólyába, Tóbiásné „megetette”, s utána karjára tette Bubolánénak, hogy fia kilépjen az életbe, megtisztulván a pogányság minden szennyétől.

Kint már híre sem volt a hajnali hónak. A márciusi nap részeg bódulatában ölelte meg a várost, a téli fázástól kormos tűzfalakat, a virágzó barackfákat, a villogó ablaküvegeket, a puhán száradó járdát, a roskadt kapukat, a melegtől elnémult verebeket, álmos kutyákat, nem hagyva ki – természetesen – a keresztelős menetet se.

Elöl ment Buboláné, magához ölelve a kék takaró alatt szuszogó Tóbiást, mögötte pedig Taligáné és Csigola ünnepélyesen, mintha egy nagyobb körmenet része lennének. Hallgatag és a hit mélységébe elmerült része, mert a főnöknek nem jutott eszébe semmi, és rágyújtani sem akart, mert nem tudta, hogy illik-e. Most már bánta, hogy nem maradt otthon, az asszonyokra bízva az egész szertartást, de aztán meggyőzte magát, hogy ez a helyes, és ha vállalta a keresztapaságot, vállalja annak kevésbé kellemes részeit is.

Nem siettek. A városra rászakadt a tavasz meleg árama, és szinte hallani lehetett felszabadult lélegzését. A tél kemény betonja pattogott, a fagy rideg hálója elmállott, és a mezőkről betódult a rügyek és csírák ujjongó üzenete.

Kis Tóbiás érezte a szokatlan ringást, hüvelykujját csekély találgatás után szájába dugta, aztán nézte azt a kéken derengő holmit, amely ráborult. Időnként becsukta szemét, de aztán véglegesen kinyitotta, és kis orrán át ízlelgette a levegőt, mely úgy csörgedezett tüdejében, mint a forrás most született érintetlen vize.

Sajnos, nem sokáig.

A kék takaró egyszer csak elborult, csikorgott valami öreg ajtó, aztán suttogás, csoszogás, egy-egy eltévedt köhintés hallatszott, az is távolról.

A sekrestyés szinte háziasszonyi mozdulatokkal rakosgatott a miseruhák között, néha kitekintve a templomba, hogy a misében hol tartanak. Eleinte nem sokat törődött a keresztelőkkel, de amikor meglátta Csigola aranygallérját, odacsoszogott, és azt mondta:

– Mindjárt vége lesz.

– Köszönjük – mondta Taligáné, jelezve, hogy ő is az aranygallérhoz tartozik.

Az elsuttogott pár szó után Csigola is otthonosabban érezte magát. Ritkán járt templomba, és a sekrestye régi emlékeket idézett fel, melyek alig látszottak az idő sűrű bozótjában.

A sekrestye ajtaján át látta a keresztelőmedencét s a falhoz támasztva a fekete temetési keresztet. Az első és az utolsó szó – gondolta Csigola, és elszomorodott. Az ő foglalkozásában állandóan az élet dübörgött, gépek kattogtak, emberek lármáztak, s mindezek felett kőszénfüst felhőzött, mint a távoli tájak üzenete, s most ez a csend, ez a kihűlt tömjénszag, ezek a szúette bútorok, melyek nem is bútorok, s amelyek kizárólag azt az életet szolgálják, melyben nincs gép, nincs morze, nincs megálló, nincs resti; élet, melyet el lehet felejteni, sőt meg is lehet feledkezni róla, mintha nem is lenne, amíg csak egyszer az öregedő szív tompán ütni nem kezdi, hogy van… van… van…

Az alacsony ablakon ekkor bújt be félénken az első napsugár, s a bolthajtásos sekrestye szinte elmosolyodott, mint az öregember, ha sikerült valakit megijeszteni. A gyóntatószék nem látszott már börtönnek s rácsos ablaka börtönrácsnak, hanem inkább a bűnök rostájának, melyet addig rázogatnak jólelkű papok, amíg a rosta üres marad, azaz a bűnök a pokolra nem hullanak, minthogy oda is tartoznak.

Most fut be az 507-es gyors – gondolta Csigola, de félre is húzódott abban a pillanatban, mert észrevétlenül vége lett a misének, s a pap magas alakja eluralta egyszerre a sekrestyét.

Csigola most megint nagyon egyedül érezte magát. Kíváncsian nézte, hogy meddig vetkőzik le a plébános, és ezen úgy eltűnődött, hogy csak arra riadt fel, amikor Taligáné megérintette a karját.

– Menjünk, főnök úr.

– Igen.

Csigola most látta csak, hogy itt esetleg neki is valamit tenni kell, és ijedten követte Taligánét és Bubolánét a keresztelőmedencéhez.

A sekrestyés elvette Taligáné gyertyáját, meggyújtotta, és újra kezébe adta. A kanóc küszködött egy kicsit, mint az újszülött, amíg lélegzetet kap, de aztán vidáman fellobbant a láng, és élni látta magát a medence végtelen tükrében.

Lobogott a kis láng a freskók és zászlók, a szobrok és képek között, mert a medence tükrében benne volt az egész templom. Napsugaras, színes ablakai ott pompáztak Buboláné, Taligáné és Csigola aranygalléros arca mellett, és Csigola ijedten vette észre, hogy Buboláné őt nézi a tükörben, ahol szerencsére megjelent a pap sápadt arca.

A gyertya lángja lassan égette a perceket.

Kis Tóbiásról lehúzták a kék égboltot, s a gyertya lángja égni kezdett a gyermek tiszta vizű kék szemében is. De nem sokáig, mert kis Tóbiás, aki időközben János lett, nem törődve sem vízzel, sem sóval, szépen becsukta szemét, és elaludt. Lehet, hogy álmodott is, de erre később nem emlékezett, sokkal később, amikor Csigola már nyugalomban totyogott a városka utcáján, és ha véletlenül találkozott keresztfiával, mindig megemlítette, hogy „a keresztelődön úgy aludtál, fiam, mint a tök”.

Csigola borravalót adott a sekrestyésnek, illő tisztelettel üdvözölte a papot, és úgy lépett ki a templom mohos udvarára, mint aki most lép ki a hideg fürdőből a száraz, meleg szobába.

Felszabadult! Azonnal rágyújtott, és azt mondta:

– Ez a Jani meg elaludt a keresztelő alatt. Elhozta a gyertyát, nagyságos asszony?

– Megváltottam. Ez most már szentelt gyertya és szép emlék is. Azt mondják, torokfájás ellen is jó, bizonyos imádságok kíséretében.

– Babona – mondta Buboláné a szakember rideg magasságából. – Tisztaság, jó orvos, jó szérum, és nincs torokfájás. Kész. Emléknek azonban szép emlék – tette aztán hozzá sokkal enyhébben, mert a Lakos-féle csokoládéra gondolt.

– Eltesszük, s ha szükség lesz rá, akármikor elő lehet venni. Sok régi babona van, amiből a doktorok is tanultak, ez is olyan lehet; aztán ha imádság van benne, nem is babona – mondta Taligáné.

Csigola nem szólt bele az asszonyok diskurálásába. Szeretett volna már ebédnél ülni, mert a keresztelői ebéd komolynak ígérkezett. Tóbiás nemrég hízott kacsát vett, egy alkalommal pedig teljes karika sajtot vitt a hóna alatt. Csigolának a restibeli kifőzés jutott eszébe, és amennyire az illendőség megengedte – kilépett. Az asszonyok azonnal igazodtak hozzá, és az eredetileg méltóságteljes ballagás pattogó ritmust vett fel, hogy már csak a zene hiányzott.

Így vonultak végig az utcákon, hol dús, meleg aranyában hempergett a tavaszi délelőtt, és mire hazaértek, kedvük is kibontakozott, mintha a friss járkálás minden téli szürkeséget kigereblyézett volna gondolataik közül. Igaz, Csigola közben elmondott három vasutas viccet is a javából, így amikor felpattant a kiskapu, idősebb Tóbiás vasúti raktáros kicsit meghökkenve nézte a vidám társaságot, mert feltehető volt, hogy a templom után a Salgó kocsmáját is érintették, amely tudvalevőleg útba esik.

Taligáné az oldalát fogta a nevetéstől. Buboláné pedig önkéntelenül többször magához szorította a pólyát, mire a kis Kapisztránról elnevezett János, teljes jogú tagja a keresztény világnak, egyszerűen elsírta magát. Erre mindenki meghökkent és elhallgatott. Fellebbentették a pompás terítőt, mire a kis Tóbiás is elhallgatott, pislogva a napfényben; miért is sírt volna? Buboláné szorongatásait nem érezte, jól volt lakva, meg volt keresztelve, és ennyi jó szagú napfény még királyi csemetéknek is csak ritkán jut…

Az ebéd azonban megérte a várakozást s a sekrestyebeli szomorú gondolatokat. Csigola párszor azon lepte meg magát, hogy házasságra gondolt, de Taligáné harsogó hangjára mindig megborzongott, s megállapította magában, hogy a kacsapecsenye, kényelmes ágy, nagy karika sajt egyedül – igen. Egyedül!

Buboláné az asztal végén ült, ő azonban úgy vélte, az a főhely, s ezt a hitet nem is bolygatta senki. Mivel azonban a társalgásból néha kimaradt, a pecsenye után hirtelen felállt, és szinte megrovóan nézett a társaságra.

– Valamit elfeledtünk – mondta, és kenetteljesen kivonult a másikszobába.

– Tóbiás úr, szabad egy pillanatra?

Tóbiás vállvonogatva ment utána, és pár perc múlva újra bevonultak, de akkor már Buboláné kezében gyertyatartó volt, és benne áhítatosan égett a keresztelői gyertya.

– Igen, ezt elfeledtük – mondta Csigola, aki bízott Buboláné szaktudásában, és eszébe se jutott, hogy ez nem szokás.

– Jó, hogy Bubolánénak eszébe jutott – mondta Taligáné, aki ebben a pillanatban határozta el, hogy a madám csak negyed kiló csokoládét kap, mert mindent jobban akar tudni.

A gyertyát az asztal közepére tették, és csend lett egyszerre. Mindenki a lángra nézett, s a kis láng is fellobogott a szemek mulandó tükrében. Kint ragyogott a nap, de a gyertya sápadt fényét elnyomni nem tudta. Élt a láng, megtüzesítette a levegőt, amint hozzáért, és a cigarettafüstöt felhajtotta a levegőbe. Égett a gyertya, és meglobbant, ha a lehelet vagy a gondolatok elreppentek mellette; a lehelet aztán szétesett, a gondolatok fáradtan leszálltak, mint a haldokló madár, és elmúltak.

Kint aludt a kis Tóbiás, s a gyertya látta álmát, bent hallgattak az emberek, s a kis láng látta megrebbenő szemükben, hogy most nem a gyermekre, hanem mulandó életükre gondolnak. A gyertya hidegen állt, de a láng élt, látott, túlnézett az embereken, önmagán, és az idő végtelen szalagjában önmagát égette.

Ekkor hirtelen csörömpölés hallatszott az utcáról, s a csend szétesett.

– Vihornyák bácsi – nézett ki Tóbiás az ablakon.

– Hívd be egy pohár borra – mondta a felesége –, hadd örüljön az öreg.

És nem néztek már a gyertyára, amely egyszerre magányos lett és idegen.

Az öreg Vihornyák szélesre tárta az ajtót, és foltos nadrágja mellett besurrant a Tavasz is. Sárga bajuszát vidáman széttörölte.

– Tudom, hogy a kis Tóbiás egészségére már úgyis ittak, hát én az öregekére iszom.

– Igaza van, Vihornyák! – mondta Taligáné. – Ki tudja, jövőre itt ülünk-e?

Vihornyákot azonban nem lehetett megriasztani.

– Hát aztán? Vénasszonyok meg utcaseprők, keresztelők meg temetések mindig lesznek a világon.

Ezt mondta az öreg Vihornyák vidáman, mert a tavaszból jött, és az emberek nem szóltak semmit, csak a gyertya lángja hajolt meg mélyen, mintha bólintott volna.


2.

A szél suhogva hajtotta a felhőket. Hideg volt az ég, hideg a föld, s a füvek lefeküdtek az árokparton, hogy jobban múljék az idő. Április uralkodott a határban, hol sírva, hol nevetve, és az egész világ hozzáigazodott, mint a félbolond királyhoz tehetetlen népe. Délfelé néha elpihent, mintha maga is sokallta volna az esztelen nyargalódzást, s ilyenkor meleg lehelet remegett a tájon, de délután már újra rájött a bolondja, hideg port ostorozott az utakon, és telet játszott féleszű jókedvében. Az emberek pedig hol kinyitották, hol begombolták kabátjukat, s a kémények füstje néha egyenesen szállt az ég felé, néha pedig szétrongyolódva vágódott a házak közé, mintha menedéket keresett volna.

Hideg reggel volt ezen a napon, a város még néptelen és sivár. A boltok redőnyei ijedten gördültek fel, s a kulcsok fázósan csikorogtak a zárakban és lakatokban. A házak szinte összehúzták magukat, és alig volt hang a szél sziszegésén kívül.

Csak egy kocsi zörgött az öreg Zárda utca macskafejű, kopott kövein, ide-oda dülöngélve, esetlenül és magától, mintha a kócos lovak nem is hozzá tartoztak volna, csak menne utánuk, mert ez már így szokás. De a lovak se nagyon húzták a kocsit, mintha bozontos fejükben az a gondolat járt volna: hogyha jön, hát jön, de ha elmarad, az sem baj.

A kocsiban széles bőrülés volt, ami régi hintó mivoltára vallott, de kerekei parasztszekérből valók voltak, és az általános képet nem nagyon enyhítették a vastag üvegű, kopott kocsilámpák. Az ülésen két ember gubbasztott. Elnyűtt bekecs, elnyűtt kucsma mindkettőn, és valószínűleg az volt a kocsis, aki a gyeplőt tartotta zsákvászonból varrt kesztyűben.

– Annál a zsivány Lakosnál állj meg.

A kesztyűs nem szólt semmit, csak a gyeplővel csapott a lovakra, mire azok szintén nem szóltak semmit, csak farkukat billentették meg, jelezve, hogy a parancsot megértették.

A kocsi, mint egy fagyos, fáradt bogár vánszorgott át a templomtéren, és a két ember egyszerre nézett a templom sötét szájára. A kocsi olyan mozdulatot tett, mintha kezét a kucsmájához akarta volna emelni, a másik pedig, mintha bólintott volna. A templomajtó nyitva volt, és messze, valahol a mélyen – szinte a láthatár szélén – gyertyák égtek.

A kocsis megmarkolta kicsit a gyeplőt, mintha megfogódzott volna benne.

– Gyertyát is kellene venni.

– Tüzes ménkűt!

–Sötétben gyüvünk-megyünk, még az árokba esz a fene bennünket.

–Ott egyen…

A kocsis erre megint meghúzta a gyeplőt, mintha ezzel a mozdulattal ki is mondta volna rövid gondolatait.

A lovak minden biztatás nélkül a Lakos-féle fűszerkereskedés elé fordultak, s ott megálltak.

–Tudod mindennek az árát, ha becsapnak, levonom a béredből.

Ezek után az egyik ember leszállt a kocsiról, s úgy hagyta ott, mintha semmi köze nem volna hozzá, a másik meg csak ült szó nélkül, mintha sem a bolt, sem gazdája, sőt egyáltalán semmi nem érdekelné ezen a világon.

Később azt mondta, hogy:

– Na!

Utána behúzta a féket, ráakasztotta a gyeplőt, és bement a boltba.

Lakos úr éppen egy heringeshordó felett tartott szemlét, amikor az öreg kocsis belépett, és süvege felé mutatott, amit köszönésnek is lehetett számítani.

– Jó reggelt, János bácsi! Ilyen korán? Hát a jegyző úr?

János tanakodott egy pillanatig, aztán röviden azt mondta:

– Elment.

– Hát mit parancsol, kedves János bácsi?

Az öreg kocsis elkezdett gondolkozni. Először a bekecs szövevényes zsinórjai közül bogozva ki a bujkáló gombokat, aztán egy vastag kabát foszlott gomblyukaiból, de amikor ez alatt még egy kabát látszott, Lakos megunva a gombparádét, sima mozdulattal egy kis pohárpálinkát tett az öregember elé.

– Közben nem árt, János bácsi.

János ugyanilyen simán nyelte le a pálinkát, és tovább folytatta a gombolkozást.

A kabát alatt még egy kabát volt s az alatt két mellény. A belső mellény felső zsebéből egy gyűrött papír került elő.

– A postamesteré.

Lakos kézbe kapta a cédulát – mint a patikus a receptet –, és hozzálátott a csomagoláshoz.

– Üljön le, János bácsi.

János megnézte az üres pálinkáspoharat, s egy kis tanakodás után leült. Tenyerével térdére támaszkodott, és hosszan nézte nagy csizmáit. Aztán kinézett a lovaira, majd a bolt belseje felé vetett egy pillantást.

– Ezzel megvagyunk, János bácsi.

– Nekünk egy kiló cukor kell, egy pakli Franck, egy nagy pakli gyufa meg két pár cipőfűző. Ez, amiről az úr tud. Ez meg, amiről nem tud. – S egy újabb cédulát tett a pultra.

– Értem, János bácsi. Ezt majd külön csomagoljuk. Kotta úr nagyon megnézi a garast.

– Fösvény kutya – mondta János minden indulat nélkül, mintha azt mondta volna, hogy fúj a szél, vagy esik az eső.

– Nem lehet nála könnyű a szolgálat.

Erre János már nem válaszolt. Ha könnyű, ha nehéz, ez az ő dolga.

–Aztán ócsón számolja, Lakos úr, mert akkor nem ereszt ide a gazdám.

– A legolcsóbban, János bácsi. Ha ennél olcsóbban adja bárki, én ingyen adom az egészet. Iszik még eggyel, János bácsi?

János erre sem válaszolt, mert ez is felesleges kérdés volt nagyon. Felhajította a poharat, belenézett, hogy maradt-e benne valami, és rövid sóhajtás után azt mondta:

– Köszönöm alássan. Most még egy gyertya köllene. De arra most nincs pénzem.

Lakos egy pillanatig gondolkozott.

– Nincs most kocsi gyertyám. Éppen kifogyott.

– Nem baj. Olyan is jó. – És felbökött a homályos polcra. – Kettőbe vágnám, még tovább is tart.

Lakos felírta rejtett gondolatai közé a gyertyát, és kihúzott egy szép hosszú szálat.

– Ezt magának adom.

János szinte gyengéden simogatta meg a gyertyát.

– Szép darab. Hát köszönöm. Akkor én most kipakulok a kocsira.

Fizetett, újra visszagombolta a temérdek gombot, kucsmája felé bökött, és kihordta a csomagokat.

Lakos az ajtóból nézte, hogy dugdossa az öreg a csomagokat különféle helyekre, aztán visszaért a heringekhez.

A kocsi újra elindult, s elfordult a sarkon, úgy eltűnve a térről, mint az elmúlt óra.

A szél már enyhült, s a házak között érezni lehetett a napot. Az ablak fázós derengése felengedett, egy-egy kiáltás is hallatszott, csak a kocsi zörgött szürkén, hidegen, mintha a tél fagyos sarát hordta volna még mindig a kopott küllőkön. A lovak keféletlen, borzas szőre olyan volt, mint kora tavasszal a rét; még a tél szennyét hordták, és csüdjükön kemény sárkoloncok csörögtek, amit majd csak az eső mos le valamikor.

Ballagtak a lovak, és János csak akkor vette kezébe a gyeplőt, amikor keskeny hídhoz értek, amelyen túl fehér gyaluforgács és hamvas füst jelezte, hogy révbe értek, azaz a Két rigóhoz címzett beszálló vendéglőbe.

A szín alja még üres volt. János szokatlan fürgén összekotorta a szénát, amit más fuvarosok hagytak ott az éjjel, és a lovak elé tette, egy zabos ládába gyűrve az egészet. Ledobta az istrángokat, lepokrócozta a lovakat, és megállt, hogy nem felejtett-e el valamit. Nem. Az ivóból éppen ide lát.

– Ha ezt megettétek, mást kaptok.

Kis batyut csapott a hóna alá, s az ostornyéllel botozva belépett az ivóba.

– Na!

Ez annak szólt, hogy nem talált senkit, s annak is, hogy a helyiség nagyon jó meleg volt. Leült a kiszemelt asztalhoz a sarokba – éppen szembe a lovakkal –, és lenézett a földre, hol egy kanál hevert. – Kanál – gondolta János.

Odakint csend volt.

Felvette a kanalat, és csizmaszárába dugta, aztán nyugodtan szemlélte a sörösplakátokat, melyekről szinte lecsurgott a valóságban soha nem látott hab.

János ült türelmesen. A kanál gondját elintézte, s estig alig van tennivaló. Amikor a rengő csípőjű szolgáló bejött, János alig nézett oda, s a lány sem vette észre Jánost. Tűnődve nézett a kármentőbe. Talán a kanalat keresi? Nem, a lány egyedül érezte magát, és kissé megemelve szoknyáját, valami mást keresett, mert rövid szemlélődés után azt mondta:

– Elugrott.

– Utána! – mondta János.

A lány leejtette szoknyáját, és nevetett.

– Beeresztik ide azt a sok büdös kutyát, aztán nem maradhat az ember a bolháktól. Mit iszik, János bácsi?

– Nincs valami maradék?

A lány kifelé hallgatódzott, aztán hirtelen belépett a kármentőbe. Pálinkát öntött egy pohárba, és János markába nyomta.

– Siessen.

A pohár aztán visszakerült a helyére, a lány pedig kiseperte a helyiséget. Tagbaszakadt, erős lány volt, és olyan gyorsan perdült, fordult, hogy János elismeréssel nézegette ringó formáját.

– Ha legény lennék, elvennélek, Kati.

– Én meg hozzámennék a János bácsihoz.

Kati kivitte a szemetet, s János újra egyedül maradt. A pálinka kellemesen melegítette gyomra tájékát, s a reggelit juttatta eszébe. Maga elé húzta a piros kockás kis batyut, gondosan széthajtogatta a ruhát, és kicsattintotta bicskáját. Figyelmesen megnézte a kenyeret, a szalonnát, és letette a kést melléjük, mert minek sietett volna. Jól érezte magát, és nem szórta a pillanatokat, melyek percekké nőttek, és körülfogták, mint a szoba melege. Gondolkodott, hogy a bekecset talán le kellene vetni, de aztán abban maradt, hogy ezen még lehet gondolkodni.

A korcsmáros így találta Jánost: gondolkodva.

– Na, János bácsi, hogy ityeg a fityeg?

– Jó napot! – mondta János figyelmeztetően, s a nagydarab ember visszaköszönt.

– Jó napot! – És odaállt az asztal elé, rendelkezést várva, hogy előbbi figyelmetlenségét helyrehozza. Régi ember az öreg János, és nem kell egyéb, csak pár szó, hogy a Két rigóban kevély ember a gazda, már meg is van a baj.

– A jegyző urat hozta?

– Azt.

– Adjak valamit a szalonna mellé?

– Majd csak utána, drága lett minden.

– Hát egyet barátságbul – mondta a korcsmáros, és üveget tett az asztalra meg poharakat. – Nekem is jót tesz, mert az éjjel nagy muri volt. Majdnem világosig.

Megittak egy pohárkával.

– Most még a poharak is kisebbek – mondta János, és ránézett a korcsmárosra, hogy folytathatja, ha akarja.

– A csődörös őrmester volt itt regrutákkal. Fizettek a legények, mint a vízfolyás… Jó napot, Csellegi bácsi! – szólt az ajtó felé, ahol egy nagy bajuszú ember nyitott be a vármegye uniformisában.

Csellegi szalutált, és letelepedett az asztalhoz, kezet fogván Jánossal és a korcsmárossal is.

– Potya? – sandított az üvegre.

– Potya nincs – mondta a vendéglős –, de jó emberek még akadnak.

– Ez az igazság – bólintott János, aki most már magát is a jó emberek közé számította. Úgy érezte, hogy Csellegi a pálinkát neki is köszönheti.

– Hát gyülekeznek már? – kérdezte Csellegit, mert most egy kicsit mintha beszélni kellett volna.

– Kik?

– Az urak a megyeházán.

– Nincs ott semmiféle gyűlés.

– Nincs?

– Nincs.

– Hát akkor nincs – mondta János, és figyelmesen megnézte bicskája nyelét, sőt meg is törölte.

– Azt hittem, máma van – mondta csak úgy mellesleg, aztán felállt. – Adok a lovaknak…

Mire visszajött, a szoba már üres volt, de pohara tele. Mindkét körülmény kedvére volt. A pohár legyen tele, másik ember meg nem kell ahhoz, ha valaki enni meg gondolkozni akar. Belevágott a kenyérbe, és ebben a pillanatban azt mondta:

– Becsapott! Nincs megyegyűlés, nincs semmilyen gyűlés. Kujtorog valahol. Szedi össze a pénzét, hajtja be a kamatokat, nyúz valakit. Így van? – kérdezte önmagát. – Így van – válaszolt magának, és nagyobbat vágott le a szalonnából, mint amekkorát szeretett volna.

– Morog valakire, mint a kutya a csontra, talán nézi az asztalt, fenyegeti azt a szegényt. – Megállt a kés János kezében, mintha bele akarná szúrni valakibe. – Az meg csak hallgat, aztán fizet…

Üres volt az ivó. Az ablakon már besütött a nap, de a kármentő rácsa mögött elmúlt tivornyák, megbánt éjszakák fetrengtek savanyú borködben, és János a kármentőre nézett, mert gondolataihoz a homály illett, mint ahogy Kotta Sándort, gazdáját, a jegyzőt sem lehetett homályos sötétség nélkül elképzelni.

Abban azonban nem volt igaza Jánosnak, hogy Kotta verte az asztalt. Szó sincs róla. Kotta illedelmesen ült, arca tiszteletteljes volt, sőt édeskésen kenetteljes, és ha mondott valamit, meghajolt az idősebb hölgy felé.

– Így van, méltóságos bárónő. Emberek vagyunk és nem hiénák. Én nem vagyok üzletember… csak egyszerűen nem bízom a bankokban, és kis tőkémet ott őrzöm meg, ahol biztosítva látom.

Körülnézett a szobában, és szemével szinte megsimogatta az értékes bútorokat.

– Itt biztosítva látom. Nem az ékszerek biztosítják, nem a ház, a szőnyegek, hanem a méltóságos bárónő tisztelt személye.

A bárónő száraz, öreg feje csak bólogatott, és valahová elnézett, nem tudni, hova. Fehér, eres keze tétován mozdult meg az asztalon, és néha megsimogatta gyér haját.

– Igen – mondta, és nem is figyelt oda. Egy vastag arany karkötővel játszott, melyet nagyanyjától kapott valamikor régen. Mikor is? Régen. Ő még ágyban feküdt, amikor bejött nagyanyja, megcsókolta, és csuklójára csatolta. Névnapja volt.

– És ha én magasabb kamatot is számítok, az sem kerül annyiba, mintha a banktól méltóztatik kérni. Ott váltót kell aláírni. Váltót!

– Nem! – ijedt meg a madárarcú vénkisasszony. – Váltót nem! – És megint elnézett valahova. Kaszárnyát látott, pergett a feketével bevont dob, és ő megy egy koporsó után, melyben Stefi fekszik, a vidám Stefi. – Nem, váltót nem.

– Kötelezvényt méltóztatik adni, valami kis biztosítékot, mert halandók vagyunk.

– Bizony… – bólintott a baronesse, és szeme elkönnyesedett, mert az ágyak megvonaglottak, a függönyök megrebbentek, az óra hangosabban vert, mintha az emberekre gondoltak volna, akiket láttak ölelni és elmúlni, vonaglani gyönyörben és kínban, és kiterítve, amikor már nem azok voltak, akik voltak…

– Én öregember vagyok, szinte a sír szélén…

– Ó! – sóhajtott a szegény öreglány az emlékek nyűgében, homályos gondolatai elesettségében. – Ó!

– Gondolnom kell szegény családomra, persze nyugtát adok, s a megfelelő érték nálam biztos helyen, tűzmentes vasszekrényben jobb helyen van, mint a bankban, mert nem tudja senki…

– Igen, Kotta úr, ne is tudja senki!

Kotta szívére tette a kezét.

– Becsületemre van bízva – mondta, és az ég felé nézett, tanúságtételre híva, ám az is lehet, azért nézett fel, hogy nem szakad-e le.

Az ég azonban nem szakadt le – ez is mutatja isteni eredetét –, és Kotta ezek után bátrabban hivatkozhatott még szeplőtlen múltjára és tisztességben megőszült fejére.

– Válasszon ki, Kotta úr, valami ékszert – mondta a bárónő, és kinyitotta a kis ékszeres doboz tetejét.

Kotta maga elé húzta a dobozt, egy pillantást vetett bele, és szeme fellángolt, mint a ragadozó szeme a sötétben. Aztán eltolta maga elől a ládikát.

– Nem, méltóságos bárónő, nem. A biztosíték csak formaság, csak szokás, tehát nem sürgős. Most látja meg méltóságod, hogy mi a különbség, és ki vagyok. A bankban latolgatják, méricskélik, emberek turkálnak benne, beszél róla az egész város, egyik hivatalnoktól a másikhoz, igazgató meg aligazgató meg cégvezető… tortúra és vesszőfutás.

– Borzasztó!

– Igen, borzasztó. Én pedig hozzá se nyúlok addig, amíg pénzt nem adtam. Tessék, bárónő, itt a pénz. Háromezret méltóztatott óhajtani?

– Csak kétezerre gondoltam, de… – Arca rózsaszín lett az izgalomtól. A pénzre gondolt, a zizegő bankókra, melyek elrepültek, mint a fiatalság, de íme, lám megint beköszöntenek.

– Önnek talán hiányozni fog…

– Ne méltóztassék megszégyeníteni. Én csak egyszerű ember vagyok. Szégyellném magam, ha azt gondolná, bárónő…

– Ó, nem!

– Tessék megolvasni: háromezer.

A kis fehér kéz szinte reszket a bankóköteg érintésétől.

– Tudom, hogy megvan.

– Köszönöm a bizalmat. Jólesik. Ezt méltóztassék aláírni.

00006.jpg

A toll bátortalanul kanyargott a papíron, mert az öreg szem már alig látta a betűket, s a baronesse arra gondolt, hogy lám, becsapta Kottát, mert nem tett fel pápaszemet.

– Egy hónap múlva… kegyes engedelmével… teszem tiszteletemet. Ahogy megbeszéltük.

Kotta felkelt. A papírt zsebre vágta, és úgy meghajolt, hogy homloka majdnem az asztalhoz ért.

– Kezeit csókolom a méltóságos bárónőnek.

– De, Kotta úr, a biztosíték… valami ékszert.

Kotta kedvesen elmosolyodott.

– Öregember vagyok. Báróné most leckét adott a feledékeny öregembernek. Igen, elfeledtem.

Újra leült, és gyorsan írt valamit egy darab papírra.

– Mondjuk, egy bross?

– Nem bánom – mondta a bárónő, és arra gondolt, hogy amikor apja élt, ilyen vastag bankócsomagok voltak a titkos kazettában, melyet úgy kellett kinyitni, hogy… ejnye, hogy is kellett kinyitani? Alul volt egy kis rúd…

– Tessék, báróné, a letétjegy.

„Alul egy kis rúd, azt addig kellett forgatni…”

– Talán ezt?

– Jaj, arra nagyon tessék vigyázni! – mondta ijedten a kis öreg kisasszony. – Azt nem is mutattam még ékszerésznek sem. Valakitől kaptam…

– Ha a méltóságos báróné bizalmatlan…

– Dehogy, dehogy, nem azért… de emlék. Én Kotta úrban megbízom.

– Már azt hittem. – És Kotta a brosst egy kis szarvasbőr zacskóba csúsztatta. – Amikor óhajtja méltóságod, behozom. – Újra mélyen meghajolt, kezet csókolt, és kihátrált a szobából.

A bárónő a brossra gondolt, egy arcra, egy régi októberi estre, s a szíve meleg és szomorú lett. Keze alatt puhán feküdtek a bankók, színesen és izgatóan, mint a mások által elért vágyak távoli meséje.

A szobában mély csend volt.

Az ékszeres doboz szinte sötét lett, a bútorok komoran hallgattak, az óra úgy járt, mintha sántított volna, s a fényképek mind a kis vénlányt nézték szomorúan és nagyon messziről.

„Hiszen visszaváltom” – gondolta a baronesse, és becsukta a kisdobozt, mely haragosan csattant, mintha kiáltott volna. Kotta megtapogatta a bőrzacskót, mielőtt az utcára lépett, és megelégedetten sóhajtott.

„Hány éves lehet ez a vén karó? Hetven. Na, mindegy.”

Arcát rendbe hozta, mert aki ebben a pillanatban látja, semmi esetre sem ismeri meg, és megkövült, fanyar képpel kilépett a kapu alól. Az volt az érzése, hogy a fél város lesi odakint, pedig egyetlen ember ballagott az utcán, az is messze volt. Senki nem látta, s ez Kottát ismét megelégedéssel töltötte el. A bőrzacskót úgy érezte, mint egy testrészét, melyet, ha elvennének tőle, elvérezne, mintha a lábát vágták volna le. Látta a smaragdok lágy zöld színét s a briliáns napsugaras, hideg villanását, s érezte az ékszer melegét a szíve táján, s tudta, hogy ez a meleg nem a szívétől van.

A Koronában a legbelső sarokba ült, majdnem hátat fordítva az egész helyiségnek.

– Újságot – mondta a pincérnek.

– Italt?

– Újságot!

És kinézett az ablakon fanyar megvetéssel, rejtett gőggel, de nem az utcát látta, hanem a brosst.

„Valakitől kapta, ékszerész nem is látta…”

– Tessék az újság.

Az újságban nem is volt semmi, csak a bross, csak a bross, minden oldalon. Ott égett a formája a betűk között, elhalványult és kigyúlt, mint a fényreklám, és a nehéz aranyfoglalat úgy fogta körül a köveket, mint a napraforgó sárga szirma a bibéket.

Dél már régen elmúlt; az újságot szórakozottan zsebre vágta, és a hátsó ajtón kiment az utcára.

„Majd estére elolvasom – gondolta –, ezeknek meg több újságjuk is van.” – És erélyesen felvágta a fejét arra a gondolatra, hogy valamelyik pincér utána jöhetne.

Nem volt éhes, pedig nem evett, és alig vette észre, hogy már a város végén jár. A nap már a torony mögé szállt, és zizegve újra feltámadt a szél. A hidegről eszébe jutott a Két rigó ivója, hogy bizonyára meleg van, és sietősen lépdelt arrafelé.

„Ennek a vén gazembernek van a legjobb dolga a világon. Melegszik, én meg fázom. Lopja a napot, lopja a zabot, mindent lop. A lovakat megeszi a tetű, én koplalok, hogy ezeknek legyen…” És csendesen belépett az ivóba, ahol alig vették észre. János semmi esetre sem. Leült János mögé, és nézte, mit csinál. János éppen a gyertyát felezte. Komótosan méricskélte, majd megnyomta a kést.

János előtt literes üveg volt, kiskabátban ült, és a jólét minden jele arcára volt írva.

Kotta nem sokáig tudta nézi, úgy érezte, a zsebébe nyúlt valaki; hirtelen felkelt, és odaült János mellé. A várt hatás, a tettenérés zűrzavara azonban Jánoson egyáltalán nem látszott meg.

– Számolj el a pénzzel.

– Itt van.

Kotta megszámolta a pénzt, és elsárgult a dühtől, mint ahogy akkor is elöntötte volna az epe, ha Jánost rajtacsípi.

– Nem megmondtam, hogy gyertyát nem veszünk?!

– Nem is vettünk.

Kotta megmutatta sárga fogait.

– Láttam, hogy metélted.

– A Lakostól kértem. Adta. Ingyen. Nekem!

– Az a gazember neked ad gyertyát, mert az én pénzemet szívja!

– Postamesteréknek háromszor annyit viszek.

– Kinek a kocsiján, kinek a lovaival, ki fizet téged, kinek a kenyerét eszed?

– A magamét.

– Látom. Liter bor! Jó gazdád van!

– Jó. Iszik egy pohárral?

– Zabot adtál érte, mi? Ne tagadd, úgyis tudom…

– Culucky úr – kiáltott –, egy poharat!

A korcsmáros hozott egy poharat, s a jegyző elé tette. János egy pillanatig a jegyzőre nézett, mintha akarna mondani valamit, de aztán nem szólt. A korcsmáros várt egy kicsit, s a másik asztalhoz lépett.

Kotta teletöltötte poharát. Megnézte, fér-e még bele, aztán dühösen felhajtotta. Ennyit mindenesetre visszaszerzett.

– Felvágtam fél méter fát Culuckynak, onnét a bor. Ebédet is kaptam. Húslevest, disznóhúst krumplival meg rétest. Zabunk pedig már nincs egy hónapja.

Kotta egyszerre gyötrő éhséget érzett. Disznóhús… rétes… és ő hajnal óta nem evett. Ő, aki tartja az egész házat. Jánost, mindenkit, igen, mindenkit; éktelen dühre gerjedt, mert úgy érezte, az ő bőrére iszik, eszik az egész világ.

– Culucky! – kiáltotta. Majd megmutatja ő, igen! A bőrzacskóra gondolt s a brossra. Kifizetheti ezt az egész rongyos butikot a zsebéből. Igen, disznóhúst hozat, utána rétest.

Culucky lassan közeledett az asztalhoz, s amíg odaért, Kotta is lehűlt. Mosolygott.

– Kedves Culucky úr, nem mondaná meg, hány óra? Az enyém megállt.

– Köszönöm! – búcsúzott mérgesen a disznósülttől, és erélyes mozdulattal kitöltötte János maradék borát.

János kinézett az ablakon a szeles alkonyatba, és nem bánta, hogy megitták a borát. Mindegy. Ma péntek, holnap szombat, a napok jönnek és mennek, s egyszer majd elfogynak. A fiatalság elmúlt, a vágyak beszáradtak, az idő jár, és nem jöhet már semmi, ami újat hoz. Se örömet, se bánatot. Egy pipa dohány, egy pohár bor, egy pár új csizma – mi lehetne más.

Kint már alkonyodik, feltámadt a szél, mert a korcsmacégért erősen táncoltatja.

– Meddig akarsz még itt devernyázni?

– Fogjak?

– Persze, én nem melegedhetem egy kicsit…

– Fogjak, vagy ne fogjak?

János ezt se mondta hangosabban, se csendesebben, de Kotta megérezte, hogy János a béketűrés határán van. Ivott is, és semmiképpen nem ajánlatos feszíteni a húrt.

– Hiszen ráérünk…

– Ha kell, akkor indulunk. Nem én vagyok a gazda, de engem most már ne piszkáljon.

– Vén bolond, hát nem ismersz? – Kotta megmutatta sárga fogait, s ez mintha nevetés lett volna. – Fél méter fáért többet is adhatott volna ez a rabló. Dolgoztál vele egy délelőtt.

– Culucky úr! Egy pintben alkudtunk meg, ugye?

– Hozom a fél litert.

– Na, lássa! – bólintott János Kotta felé. – Nem sajnálom.

– Nem is volna szép.

– Mondhattam volna, hogy majd megiszom legközelebb, vagy azt is mondhattam volna, hogy csak egy litert kaptam. Hát egészségére!

– Jószívű ember vagy te, János, de kódis kutya is maradsz világéletedben.

– Maga se viszi a sírba.

– De én mégis gyűjtök, kuporgatok, aztán ha nyugdíjaznak, házam lesz. Élek szépen.

– Nem lesz abbul semmi.

Kotta szinte megijedt.

– De nagyon tudod.

– Tudom hát. Sajnálja még magátul is, aztán az örökösök majd a markukba röhögnek.

Kotta újból felhajtott egy pohár bort, és nagyon mélyen valahol úgy érezte: Jánosnak igaza van. Ma se evett még, és szédül a bortól.

– Nem tudod, mibe kerül az a disznóhús?

– Elfogyott. Úgy hallottam, elfogyott.

– Hát akkor menjünk – állt fel Kotta dühösen. – A kocsis jóllakott, evett-ivott, a gazdáját meg egye meg a fene. Menjünk!

János felöltözködött, s az ócska kabátokkal magára zárta az ivó melegét. Kiment, s a kocsi odazörgött az ajtó elé.

A beszálló pajta alatt hűvös szellő borzolta a szertehagyott szénát, s a késő délután árnyékai hidegen hajlongtak, mint a fák a szélben. A nap vörös ragyogása elömlött a város házai felett, s az utcák élete besurrant a házakba, hol újra meggyújtották a tél tüzeit.

A kocsi zörögve búcsúzott a várostól. A kerékvas nyikorogva morzsolta a köveket, és siránkozva koptatta őket, pedig jólesett, ha letörhetett belőlük egy darabot. A kerekek dülöngélve vágták az utat és az időt, s mire elfogytak a házak: este lett.

Zörgött a kocsi a szürke tavaszi úton, s a két ember belesüllyedt az ülésbe és a gondolatokba.

János a mai napra gondolt, de csak úgy mellékesen. Avult bekecse alatt a meleget s az ebéd jóllakottságát őrizte, Kotta pedig a brossra gondolt, s a hirtelen megivott bor szikráztatta gondolatai közt az aranyba ágyazott köveket.

– Esik – mondta János.

– Esik – mondta Kotta.

A szélsuhogás néha marokkal szórta rájuk az esőt, néha kihagyta őket, s ilyenkor belenéztek a sötétségbe. Körülöttük tavaszi vajúdásban hallgattak a vetések.

A lovak ballagtak, és nem gondoltak semmire, az eső a téli port áztatta szőrük alatt, és az istállót érezték enyhe melegével, amely minden lépéssel közelebb jött. Lépegettek hát szorgalmasan, s a sötétség megsimogatta sörényüket és csontos hátukat.

A széles útról maguktól fordultak a falu felé, és a kövesút zörgését egyszerre elnyelte a földes út puha tenyere. A kövesútról álmos ringatásba zuhant a kocsi, a küllők beszélgetni kezdtek, s erre felébredt a bóbiskoló Kotta. Hirtelen azt sem tudta, hol van. A sötétség vastag lett és hideg.

– Jól megyünk, te?

– Tudják a lovak az utat.

Kotta álmosan mérgelődött.

– Mért nem gyújtod meg a gyertyát? Nem azért kérted?

János meggyújtotta a gyertyát, s az út jobb oldala egyszerre élni kezdett. A vastag üvegen kisugárzó fényben bokrok és fák mozdultak meg, és süllyedtek el újra az éjszakában. A gyertya lángja kiegyenesedett, meleg szemét kinyitotta, s amire ránézett, élő lett egyszerre.

Mély horhóban ment a kocsi, s a gyertyaláng megsimogatta a fagytól barázdás falakat, a szívósan kapaszkodó kökényt, az árva galagonyát s az öreg tölgyet; olyan régi erdőből maradt itt, hogy már nem emlékezett rá senki. A gyertyaláng kinyújtózkodott, hogy fellásson a tölgy koronájáig, de a kocsi továbblépett, s a lángocska ingerülten kanyarodott egyet, mert nem szerette a gyors változásokat. Szerette volna jobban megnézni az öreg fát, mely az időt őrizte az útszélen, és szeretett volna régi dolgokat kérdezni tőle, melyek elmúltak, és mégis élnek, mint a régi tüzek ellobbant lángja, mert ami egyszer világosságot hintett a világra, el nem múlik soha. A régi lángból új lángok születnek, s a gyertya érezte a rokonságot a régi tüzekkel, melyek öreg fákat és elmúlt embereket világítottak meg valamikor.

Ránézett Kottára is, ránézett Jánosra is, de aztán újra a jegyzőre fordította aranyos szemét. Mit lát ez az ember? És ettől kezdve a kisláng már nem nézett az útra, a lovak lépegető lábára, a bóbiskoló kocsisra, csak Kotta szemét nézte.

Furcsa! Ennek az embernek a szeme zöldarany csillogásban úszik, s a mélyén valahol kegyetlen tündökléssel szikrázik valami. S milyen fáradt ez az ember! A kezén milyen pergament a bőr, homlokán milyen mélyek az idő árkai, orrában lilás erek erőlködnek, és a szíve, a szíve milyen kapkodva ver!

Az éji lángocska átvilágított avult ruhán, elnyűtt izmokon, meszes csontokon, és látta a szív ijedt vergődését, amiről nem akart hallani ez az ember. Mi az a szív? Hús! Ostoba motor – hallgasson.

Kotta fejében az agy hideg számításának jéghegyén nem vettek tudomást a szívről. A meleg vér szorgalmas sáfárját, a lelkes patikust és bölcs értékelőjét minden fénynek, minden örömnek, egyszerű szolgának nézték csak, s Kotta életének ormán egy bross ült most idegenül és megvetve mindent, ami a falusi jegyzőhöz tartozott.

Ballagott a kocsi a régi földnyomon, melyet a falu kerekei vájtak ki vágyból, szerelemből, munkából, hitványságból, önzésből, és út lett belőle a végén, mert az idő múlik, s az emberek összetévesztik a múlt ismeretlen akarásait.

De a gyertya szemét megtéveszteni nem lehetett. A láng időtlen volt, egy volt minden lánggal, mely valaha megszületett, és alig vetett már pillantást az útszélre, amerre elmentek.

– Fene a borodat! – mondta Kotta, mert nem érezte jól magát.

– Én nem erőszakoltam.

– Mondhattad volna, hogy kénes.

– Nem volt kénes. Enni kellett volna.

– Ha időm lett volna! Olyan vagyok, mint a robotos állat, dolgozom, lótok-futok. A faluért. Most is ez a megyegyűlés…

– Nem volt megyegyűlés.

A gyertya lángja olyan lobbot vetett, hogy majdnem elaludt. Kotta gondolatainak tetején hirtelen elrejtette magát a bross, s szíve akkorát dobbant, hogy majdnem elaludt tőle a figyelő kis láng.

A jegyző kiegyenesedett, szeméből eltűnt az aranyos villódzás, s a kis láng valami kavargó, iszapos mélységet látott Kotta kegyetlen szemében.

– Leskelődtél? Állj meg! Leskelődtél?

– Csellegi mondta.

– Ki az a Csellegi? Ja, a Csellegi… az a gazember… Amit én mondok, az nem igaz, amit Csellegi mond, az igaz? Állj meg!

Lelépett a kocsiról, és megállt mögötte, mintha az utasember dolgát végezné.

A kocsilámpa fénye ide-oda libbent a mély út szakadékos oldalán, csak hogy töltse az időt. A gyertya lángja újra megnézte Jánost, és látta, hogy nincs mit nézni rajta. János belenézett a gyertya kis világosságába, s a lángocska szinte lesütötte a szemét.„Ezzel az emberrel nincs mit kezdeni. Egyszerű, mint a föld, és vén, mint a tűz. Ilyennek született. De az a másik!”

A láng világosságának kis szeme a csúcsokat és a szakadékokat kereste, hogy árnyékában megtalálja a valóságot.

Kotta zökkenve ült vissza helyére.

– Hajts!

János erre felfigyelt.

Ez a hang régi volt, nagyon régi. Olyan emberek mondták ezt valamikor, akik szolgáltak valakinek, és szolgákat tudtak tartani a szolgaság jogán.

– Hajts! – mondta újra.

János megrántotta a gyeplőt, a lovak felvágták fejüket, a kocsi szaladni kezdett, vitte a fényt, és mögötte könnyedén szaladt az árnyék.

Kotta lehajtott fejjel nézte a gyertya lángját, és nem tudta levenni róla a szemét. Régi fények bukkantak fel mögötte, régi házak, szobák, emberek. Lázas éjszakák, kandallótüzek, egy-egy kéz, egy-egy arc és elmosódott távoli hangok.

Elégett gyertyák lángjai álltak az út mellett, és mindeniket tartotta valaki… valaki, akit már alig lehetett felismerni. Jöttek a lángocskák, és elballagtak vissza az úton, ahol nem volt már semmi. Mi lehetett volna?

– Hajts, János.

János – évek óta talán először – ostort vett elő, a lovak belefeküdtek a hámba, és nem az ostort érezték, hanem a sötétség sarkantyúját.

A kis gyertya most magasra nyúlt, lángja szinte kicsapott az üvegen, és hosszú szárú gyertyatartóban egy asszony tartotta. Ott állt a félig nyitott ajtóban, és sápadt arca úgy nőtt ki a magas nyakú fekete ruhából, mint egy síró, fehér virág.

„Ez az utolsó szava, György?”

„Ez!”

Az asszony megfordult, az ajtó úgy maradt, és mögötte üresen ásított a sötétség. Odanézett. Elmegy? Távol valahol becsapódott egy ajtó…

Mi volt ez?

Újra látja az ajtót, az asszony felemeli a gyertyát, és újra becsapódik az ajtó, és tudja, hogy most már nem nyílik ki soha.

A kocsi hirtelen fordult, s a kerékzörgés lágy kerepelésével már a falak dobálództak. Elsurrant a kis fényben egy kapu, egy omladozókút, és zökkenve megállt a kocsi.

– Itthon vagyunk.

– Mi?

– Itthon vagyunk.

Kotta lemászott a kocsiról, és megállt mellette. János nézte.

– A csomagokat beviszem később.

– Nem. Majd reggel, de ezt… ezt a gyertyát ideadnád?

János leszállt, kivette a gyertyát.

– Itt van. Meggyújtani se kell.

– Köszönöm, János.

Lassan elindult a ház felé, kezével őrizve a lángot, s az öreg kocsis elgondolkozva nézett utána.

– Szívesen – mondta aztán inkább csak magának –, hiszen fele még megmaradt.

De ezt Kotta már nem hallotta. Bezárkózott. A kulcs csattanva zárta le a külső világot, s a gyertya lángja elomlott az asztalon s a falakon.

Kotta leült a székbe, kibontotta a bőrzacskót, s a brosst az asztalra tette. A kövek némán ragyogtak, de nem mondtak semmit. Önmagukban égtek, hideg szikrázással, de nem volt bennük semmi, ami az emberhez szólt volna.

A jegyző a gyertya lángját nézte. Milyen puha, meleg, simogató világosság. Álomba hívó, párnát melegítő, lágy fény. Jó lett volna megsimogatni.

Végigdőlt a heverőn, és mélységesen fáradt volt. Jó lenne aludni… Nézte azt az ajtót. Jó lenne, ha az még egyszer kinyílna. Nézte a brosst, és a bross poros vásárok bádogékszereinek olcsó villanásával nézett vissza.

A székek megroppantak néha, a falak mentén elsuhogott valami, s a mögött az ajtó mögött mintha valaki várt volna.

Hideg lett.

A kis gyertya már majdnem csonkig égett, amikor nehezen felkelt az ember. Arca már nyugodt volt, a barázdák elsimultak homlokán, és a keze sem reszketett. Zsebéből papírt kotort elő, s azt a gyertya lángján elégette. A papír fekete perjéit felcsapta a kis láng, aztán lehulltak a homályba.

Kotta feje fáradtan az asztalra dőlt, de a kis láng sürgetően és lobogva sercegett.

Nehezen újra papírt vett elő, s dülöngélő betűkkel ráírta.

Ez az ékszer Ebesy bárónő tulajdona

Rátette a brosst, és az ajtóra nézett.

– Jól van? – kérdezte.

Aztán újra lefeküdt. Zsongó kábulatában elmosolyodott, és összetette mellén a kezét.

A kis gyertya már utolsó lobbanásokkal nézte az embert, aki megrándult, sóhajtott egyet, és szeme kinyílt, hideg, törött fénnyel.

Ebben a pillanatban utolsót lobbant a láng, és a sötétség fekete hamuja szakadt a szobára.

Kotta feje megbillent, s törött szemében felvillant valami régi fény. Valaki ott állt az ajtóban, lobogott egy szál régi gyertya, két hívogató szem, és Kotta kinyújtotta feléje kezét, azt gondolva, hogy lám, a földi ember mennyire nem tudja, mi a világosság és mi a sötétség.


3.

Harangoztak éppen. Szél nem volt, s a zengés úgy hullámzott a város felett, mint a fiatal szívben a névtelen öröm. Nem tudni, honnét jött, hova lesz majd, csak van, és alig venni észre, ha elmúlik.

A harang már régen megállt a torony borongó homályában, ütője mozdulatlanul függött, mint egy béna ököl, de a zengés még ott úszott a levegőben, mintha a világosság szállna a napsugarak ragyogásán.

Május volt, s a virágoskertek illata bódultan dülöngélt az utcákon.

Egy műhely előtt egy kis inas támaszkodott a falhoz, és fütyült. Fütyült, és nézte a kocsikat, melyeknek saroglyájában édes szagú, zöld lóhere volt, nézte a lovakat, amint gömbölyű farukon megcsillant a szőr, és az asszonyokat, akik a kocsiban ültek, arcukon a májusi mezők nyugodt ragyogásával.

A kosarakban valószínű vaj van meg tejföl.

A kis inas nem fütyült tovább: puha kenyérre gondolt, piros héjú puha kenyérre, vajra, és nem fütyült tovább. Nyelt egyet.

A szekerek zörögtek, ajtók csapódtak, az utcai kútból csorgott a víz, és mintha nagy lélegzetet vett volna: zsongani kezdett a város.

Az inas előtt kurta szoknyás cselédke lépegetett el, vidáman riszálva derekát, s a vajas kenyér gondolata porba hullt. A papucsok csattogtak, a színes szoknyák ide-oda hengeregtek, s a fiú elmosolyodott.

„Az anyád!” – gondolta, és talán nevetett volna, de feje búbján elpattintotta bütykös hüvelykujját valaki.

– Kiesik a szemed, Pista.

A gyerek megfordult és nevetett.

– Hová megy, Kopácsi bácsi?

– Bevásárolni.

Pista megsimogatta feje búbján a barackot, Kopácsi hosszú léptekkel elindult a templom felé. Fekete bársonypantallója kicsit lazán lógott rajta, bőrsapkája tarkójára volt lökve, és mellényén vastag ezüstlánc csörgött, összekötve két mellényzsebét, amelyekről sohase lehetett tudni, melyikben ketyeg az óra. Hatalmas bakancsai komótosan vitték a nagy embert, aki mindenkire barátságosan nézett, egészen – mosolygás határán. De ebből a félmosolyból nehezen lett nevetés, mint ahogy nehezen lett komorság vagy harag. Nyugodt derű volt ez, amely hozzáillett a májusi reggelhez, de amelyet nem tudott megrontani sem a kánikula, sem nyálkás, betegségtermő ősz. Igaz, Kopácsi Szilveszternek kevés dolga volt az évszakokkal, és az idő derülését vagy borulását csak a vásárosok kalapjáról, a szekerek ponyvájáról és a fuvarosok arcáról látta.

Ha teszem azt, Domokos úr forralt bort kért (szalvétába tekerve a kocsisnak is), csak tél lehetett, ha nem is látszott be a szomszéd oromfaláról a hó, és ha Hudec, a késes hosszúlépést parancsolt – abból a vinkóból! –, semmiképpen nem lehetett más, csak nyár, méghozzá – délután.

Az évszakok így aztán bejöttek az emberekkel az ivóba, de csak mint hír, a csaposnak, mármint Szilveszternek, semmi baja nem volt velük. Az évszakokkal bejött a napsütés, a por, a sár, a szél, a hó, s az ivó homályos ablakszeme kinézett a tavaszba vagy őszbe, de még csaknem is pillantott, mert tudta, hogy az emberek néha tavasszal is őszt hordanak magukban, reggel is alkonyodást, ünnepnap is hétköznapot, hiszen éppen ezért jönnek a Cifra búza söntésbe, hogy elfeledjék, ami van.

De az évszakok az ivóban meg is álltak. Erejük itt elhanyatlott, mert ha Szilveszter kinyitotta a nehéz pinceajtót a kármentő mögött, ott már sötét volt és időtlenség. Nem volt hideg, nem volt meleg sem nyáron, sem télen; a falak nem voltak szárazak, de nedvesek se, és a földnek, kőnek, öreg ászokfáknak, hordóknak érett, nehéz levegőjében lehullott egyszerre a hang, és elpihent az árnyékok fullasztó párnáján. De itt nem is beszélt senki. A pince Szilveszter birodalma volt, ahova más be nem tette a lábát. Sem Bálint gazda – amíg élt –, sem a felesége, akié a korcsma, mert Szilveszter úgyis jobban tudott mindent, és olyan szeretettel kezelte a nagy hasú hordókat, mint a tehenesgazda az egymás mellé kötött teheneit az istállóban.

Itt nem úgy volt, hogy a „kétszáz literes” meg „ötszázhúszas” hordó. Itt neve volt mindennek. A legnagyobb hordó volt a „Julcsa”, a legkisebb a „Bandi”, de volt itt „Agár” is meg „Mérges” is meg „Duhaj” is, nem is beszélve a „Szentem”-ről és az „Imádság”-ról. A lopónak „Pióca” volt a neve, a kénrúdnak „Büdös”, a kisszéknek pedig „Szellem”, mert úgy eltűnt néha a sötétségben, hogy alig lehetett megtalálni. Így aztán furcsa dolgokat hallott volna, ha valaki odafigyel Szilveszter beszámolójára, amikor azt mondta Bálintnénak, hogy:

– A Pióca megint eltörött, mert lecsúszott a Julcsáról, az Agár meg csepeg, ha kifogy, oda kell adni a kádárnak…

– Jól van, Szilveszter – bólintott komolyan az asszony –, ahogy jónak látod.

– És reggel elugrom gyertyáért, mert elfogyott.

– Oda is be kellene vezetni a villanyt. Csak vesződség az a gyertya…

– Minek? – mosolygott Szilveszter. – Nem való pincébe villany.

Erre gondolt még ezen a ragyogó májusi reggelen is, amikor a bolt felé ballagott, és derűs arca kicsit el is szomorodott, hogy a villanyra gondolt.

– Hogyne! Villany! – dörmögte, és szinte utálkozás fogta el, amikor arra gondolt, hogy kattint egyet a falon, és egyszerre megreszket öreg meztelenségében az egész pince. A pókhálók piszkosan lógnak, mint az éjszaka szégyenrongyai, a hordók abroncsán kipirul a rozsda, mint a mezei poloska, a kóstolópoharak piszkosak lesznek, mint az istállóablak, az ászokfák gerendája szinte sír a repedéstől, és a föld alá szeretne bújni a szégyentől és öregségtől.

– Villany – mondta, és a gyertyára gondolt, melynek aranyos lobogása megcsókolja a falakat, puha szárnyával ráborul a hordókra, megcsillogtatja a Piócát, játszik a csorduló bor aranyömlésével és véres csordogálásával, meglibegteti az árva pókok hálóját, akik muslincákból élnek, és csak azért nem dalolnak az állandó borgőzben, mert ez nem szokásuk.

Nem. Inkább itt hagyná a Cifra búzát…

Dehogy hagyná! Nem hagy itt semmit, mert Bálintné – vagy ahogy Szilveszter szólította: Éva néném – el sem eresztené. Tőle akár fáklyát gyújthat Szilveszter, vagy amit akar. Szilvesztert árva gyerekként vette oda az öreg Bálint valami távoli rokontól, és most már egészen a házhoz tartozik. Csendes, öreg gyerek, akinek nem kell pénz, ruháját az asszony veszi, nincs semmije a világon, csak a kis szobája meg a söntés és főleg a pince. Ha nincs vendég, elbabrál, kalapál, dolgozik egész nap, és derűs két szemében csendes megelégedettség van.

De villanyt nem!

– Gyertyát kérek, Lakos úr. Egy szálat a javából.

– Parancsoljon, Kopácsi úr; olyan, mint a harmat, ilyen gyertyával nem is szabadna mindenféle pincében világítani. Direkt főúri terembe való.

– A mi pincénk nem „mindenféle” pince, és én nem világítani akarok, hanem csak látni mellette.

– Régimódi ember, kedves Kopácsi úr, pedig még fiatal. Hej, az a régi jó világ! Tulajdonképpen igaza is van. Mondják, hogy milyen szép pincéjük van. Egyszer majd megnézem, szíves engedelmével… Azt meg, hogy mindenféle, csak úgy tréfából mondtam. A régi vevőkkel tréfál néha az ember. Azért nem haragszanak meg. Tessék a gyertya.

– Persze hogy nem. Most még ebből a selyemcukorból adjon tíz dekát.

Lakosnak már a száján volt egy megjegyzés a cukorral kapcsolatban, de aztán nem szólt semmit, sőt felesleges komolysággal csomagolta be a cukrot, és az elegáns zacskót bizonyos diszkrét simasággal nyújtotta Szilveszter kezébe.

– A cukor kiváló – mondta komolyan, és meghajolt, mire Szilveszter kezet nyújtott a meghajlás viszonzásául.

Az utcákon most már szinte felesleges ragyogással sütött a nap, s ebben a májusi nagy világosságban riadtan szégyenkeztek a kopott tűzfalak, a szemetes utcák, félrebillent öreg ajtók, rendetlen udvarok, és nem mertek a fákra nézni, melyek virágban álltak, és felemelték fejüket, mint a menyasszony az oltár előtt.

A söntés azonban csendes volt és homályos. Ablaka előtt táncolhatott május, vagy sírhatott november, az öreg asztalok között elmúlt esték és éjszakák, vidám zene és néma keserűség időtlen emléke borongott.

Szilveszter megállt a kármentő ajtajában.

– Megvettem a gyertyát – mondta Évának, aki a poharakat törölgette. – Elég lesz egy ideig. – És nézte az asszonyt, hogy mikor végez. Szerette volna, ha kimegy, de mivel nem ment ki, a cukrot óvatosan kitette az asztalra. A zacskó feleslegesen zörgött, s Szilveszter elpirult.

– Cukor – mondta, s elindult a pince felé.

– Hová sietsz?

– Csak a gyertyát. Azt hiszem, kettőbe vágom. Ilyen hosszú darab nem alkalmas… Aztán fel is töltenék egy-két hordót. Van munka odalent.

Az asszony egyedül maradt, de gondolatainak fonala Szilveszter után gombolyodott.

Furcsa ember. Tesz-vesz, nem unatkozik. Nem barátkozik senkivel. A lányokra néha kinyílik a szeme, de a pillantása el is hamvad. Néha eliddogál magában, ilyenkor bátrabb, de meg nem változik. Ha a boltba megy valamiért, cukrot hoz, és elpirul, mintha lopott volna. Az árva gyerek tartózkodása soha nem hagyta el, s a cukrot csak azért hozza, mert az öreg Bálint is úgy szokta. Talán huszonnyolc éves, gondolkodik Éva, vagy harminc.

Meg kellene házasítani! – néz maga elé az asszony. – Se gyerek, se senki, s az öregség csak eljön. Talán Mariska? Igen. Ír Irma testvérének, hogy küldje el a lányát. Jó kislány az a Mariska. Jószívű. Kicsit cserfes, kicsit kapkodó, de majd megcsendesedik. Lehet bízni benne. És Szilveszterben is. Ó, Szilveszterben nagyon meg lehet bízni! Gyerekek lennének és unokák. Éva nem érezte, hogy az unokák nem egészen tőle lennének. Az anyaság szétömlő melege már előre boldoggá tette, és legalább látni akarta, amit nem érezhetett. Bálint sokkal idősebb volt, mint ő, és hát nekik nem lett gyerekük.

Tétován rakosgatott a poharak között, és mosolygott. Igen, még ma ír, hogy jó lenne egy kis segítség, és Mariskának se árt, ha tanul valamit, és megfordul a világban.

A pinceajtó egy kicsit nyitva volt, és lent Szilveszter motoszkált. Éva leleskelt.

A hordón egy kis gyertyacsonk égett, és Szilveszter akkor igazította az új gyertyát a drótból csavart tartóba. Eltartotta magától, jól megnézte és mosolygott.

– Így! – mondta, és bicskáját zsebre tette.

– Gyerek – suttogott az asszony –, harmincéves gyerek! De így van jól. Mariska jól jár…

Szilveszter a kettévágott gyertya felét visszacsavarta a papírba, és feltette a polcra a csapok és dugók társaságába, azután az új gyertya kanócát hozzáérintette a régihez. A láng körülnyalta a viaszt, s az új gyertya tétován kinyitotta a szemét. Látta még, hogy a másik már alig pislákol, és érezte, hogy annak utolsó lobbanása feléje száll, s az új láng kitárta kelyhét, hogy továbbvigye a világosságot. Azután csak egy gyertya világított a pincében, megnézve mindent, aminek ő adott testet és formát.

Azt már tudta, hogy a pincében csak ketten számítanak: ő és az ember, azért először Szilveszter szemébe nézett, hogy miféle ember. S a lángocska vidáman táncolt Szilveszter szeme tükrén.

– Milyen erősen világít ez a gyertya – mondta a legény, s a gyertyatartót Julcsa hasára tette, a legszélesebb és legmagasabb pontra. A világosság lágyan szétömlött a pincében, és Szilveszter cinkosként hunyorgott a kis lángra. – Villany… – legyintett. – Drótok meg kapcsoló. Hát itt nem lesz villany! – S a kis láng lobogva, játékosan szertetáncolt a hordók között. Szilveszter pedig csapra ütötte a Mérgest, mert az Agárt fel kellett tölteni, és a Pap már kifogyott. A pap hordóját másként misebornak is hívta Szilveszter, mert ezt adták a jövő-menő vendégeknek, tehát mindennap kellett belőle.A Mérges megcsordult, az első poharat Szilveszter a világosság felé tartotta.

– Jó színe van – mondta, és cseppenként kóstolgatta. – Szinte kár mindenféle emberbe. – Töltött újra, s ezt már lassan lehajtotta. – Nem – csóválta a fejét Szilveszter –, ezt a bort nem szabad vízzel megpiszkolni. Ebből fröccsöt csinálni aljasság –, és a Julcsára nézett, mert folyóbornak csak az következhetett. De azért nem kelt fel a kisszékről, mert a Mérgest nem lehetett csak úgy otthagyni. Szilveszter szerint a bornak lelke van, a bor beszél annak, aki megérti, s ezt a bort még az öreg Bálinttal vették a Szentgyörgy-hegyen…

A kis láng végigjárta már a pince minden zugát, megismerkedett a pókokkal, falakkal, ászokfákkal, kopott lépcsőkkel, de most visszaugrott a pohárba csorduló borra és Szilveszter szemébe. S a lobogó lángocska egyszerre megnyugodott. Elnyúlt, mintha lélegzetet se venne, kicsit előrehajolt és nézett.

…A pince előtt egy kis pad, s azon egy öregember pipál. Ősz van, és ide látszik a Balaton.

Szilveszter felhajtott még egy pohár bort.

„November volt – gondolta –, de szépen sütött a nap, ámbár Bálint bátyám erősen köhögött már.”

A diófáról lehullott a levél, és a Balaton ragyogása még a gádorban is világított.

„Egyenek talán egy falást – mondta az öreg Ládi –, jobban kigyün az íze.”

Nézi a kis láng Szilveszter szemében a fehér kenyeret, piros szalonnát és homokba eltett zöldpaprikát.

„Most már kóstolhatunk. Fogj egy poharat te is, fiam.”

A kóstolóüvegek megtöltve ott állnak sorjában. Sárgán, mint az arany, pirosan, mint a rubin, és vörösen, mint az alvadó vér.

Az öreg Ládi csak pipál. Néha tölt, de a borokról alig esik szó. Útravalónak megtölti még a nagy kulacsot. Bálint leül az öreg mellé, Szilveszter a kocsit rendezgeti.

„Vevő vagyok – mondja Bálint, s az öreg csak pipáját szívja. – Úgy, ahogy mondtam. A gyerek majd eljön a borokért, mert én már alig.”

„No.”

„Bizony, úgy, de hát ez ellen nem tehetünk.”

„Nem.”

„Abból a kadarkából mérges bor lesz.”

„Az. Nehéz bor.”

„Azt gondolnám, ki is fizetem.”

Susognak a bankók az öreg tenyerében, később susognak a száraz levelek a lovak lába alatt. Hátuk mögött ott marad az öregember, a napsütötte pincefal, a tarlott tőkék, a messze Balaton, az egész törkölyillatú, álomba hunyorgató ősz.

Szilveszter újra megereszti a csapot, s a csordogáló bor aranyán ott táncol újra a gyertya lángja, és megnéz minden cseppet, amint telik a pohár. A cseppek kicsinyek, mégis végtelen nagyok, és bennük van a virágzás mámora, a fürtök vajúdása, a nyár lángolása, nappalok és éjszakák, csend és mennydörgés, méhzsongás és emberi szó, nevetés és káromkodás, csillagos ég és sáros föld; bennük van a közelség és a távolság, a köd és az aszály; cukor van bennük és keserűség, ecet és vágy, csók és nyitott bicska, kéj és gyötrődés, láz és világosság – minden, minden bennük van, melyet a pillanatok loptak beléjük a végtelenségből, órák a nappalokból és virrasztás az éjszakákból: bennük van az egész világ.

Szilveszter megtörülgette a Mérges hordóját, szeretettel, mert a nehéz bor mind a szívére futott, és átballagott a Julcsához, aki jóindulatú kövérségében talán karját nyújtotta volna adakozó lustaságában, mint túltáplált dada a kifogyhatatlan emlőt.

Julcsa bora enyhén zöldes volt, de ízét a Mérges után alig érezte Szilveszter. Gondolta: talán fel kellene menni valamit enni, de nehéz volt megválni a pincétől. És nincs is még itt az ebéd ideje.

„Éva néném nagyon hallgatott a cukorról is, azt se mondta, köszönöm; igaz, az övé volt a pénz.” – És Szilveszter elszomorodott. Az jutott eszébe, hogy ő azért mégiscsak árva. Így ült egy darabig, nagy kezét Julcsán pihentetve, de aztán azt gondolta, hogy: „Szamár vagy, Szilveszter. Árva, de szamár, hiszen nem költesz magadra egy fityinget se, nem jársz a rossz lányokhoz, és otthon vagy te itt mindenképpen.”

– Így van! – mondta hangosan, egy újabb pohár bor minden kétségét úgy elfújta, mint a gyenge harmatot a reggeli szél.

Azt azonban nem vette észre Szilveszter, hogy a kis láng szinte táncolt jókedvében, mert Szilveszter szeméből már a Mérges aranyló cseppjei néztek ki, és ő csak rajtuk keresztül látta Julcsa hatalmas testét, a sarkok felé lengő árnyékokat, a kis poharat, a Pióca karcsú nyakát és az egész szomorúságból jókedvre derült világot.

A májusi napok aztán sorjában belehulltak az éjszakák hálójába – az éjszakákat pedig hálóstul, mindenestül elseperte az új virradat, és egy-két májusi eső végigmosdatta a várost, amire égető szükség volt.

Dőlt az eső, csak úgy suhogott, s az utcai patakok a völgy felé sodortak szélben forgó papírt, szalmát, port és minden szemetet.

Szilveszter nézte az esőt, és derűsen pipálgatott. A szőlőkre gondolt, mezőkre és távoli utakra. Nem mintha elvágyott volna, de eső után szívesen ült kocsira, ha éppen bort kellett szerezni valahol, vagy vásárba menni, ha Éva venni akart valamit.

Az egyik asztalnál vénember üldögélt. Kezével fogta a borospoharat, s valahova messze elnézett.

– No! – mondta, és ivott egyet.

Szilveszter hátrafordult.

– Szólt valamit, Laci bácsi?

– Kocsi gyün, valami kocsi.

– Nem hallom.

– Pedig gyün. A templom körül lehet. Siet.

Szilveszter hallgatódzott, de fülében csak az eső zuhogott.

– Az esőt hallja, Laci bácsi.

Az öreg erre már nem szólt semmit, csak nézte tovább az időt s az időben, ami elmúlt. Azt mondják az öregről, hogy házát, földjét betyársággal szerezte, most a gyerekei tartják, ámbár még mindig ő az, aki parancsol. Adós nem marad sehol, de kevésből meg is él. És most valami kocsit hall…

– Hallja a fenét – pöfékel Szilveszter –, ebben az esőben csak lenne annyi eszük, hogy beállnak valahová.

– Na – mondta az öreg, amikor a kocsi nehéz zökkenőkkel megállt a Cifra búza előtt –, ezeknek jó lesz forralt bort csinálni.

A zörgésre kijött Éva is, és nézték, mint kászálódik le a kocsis mellől valaki, aki egészen pokrócba volt burkolva.

– Éva néni!.

– Mariska! Ebben az időben! Ugorj, Szilveszter, de végy fel valamit.

Szilveszter nem vett fel semmit, de letette a pipáját, és mivel Mariska még mindig a felhágón tanácstalankodott, leemelte a testes lányt, s a korcsma ajtajában talpra állította.

– Itt van – mondta, de mit is mondhatott volna mást.

A kocsi benyargalt a fészer alá, Szilveszter pedig töltött magának, mint mindig, ha valami meglepetés érte.

– Esőben gyütt vendég sárt hoz a szobába – mondta az öreg, s ez a mondás nagyon odaillett Szilveszter gondolatai közé. Belülről már kihallatszott Mariska nevetése, és Szilveszter megrázta a fejét, mint a ló, amikor dongó készül a fülére szállni. Szilveszter a csendet szerette, a lassú szavakat, de hát ez ellen éppen úgy nem lehetett tenni, mint az eső ellen. Esik, hát esik.

Amikor az eső elállt, s az öreg Laci elballagott, Szilveszter nézte egy darabig a maradék felhők vándorlását, aztán ráfordította a kulcsot, és bement a szobájába. Majd zörög, ha valaki be akar jönni. De nem jött senki, így Szilveszter békén pipálhatott, és átgondolhatta a napot, mely szépen indult, de aztán elromlott. Hiszen kedves, jó kislány ez a Mariska, de beszél és beszél… és szalad és kapkod. Hajaj! Mért nem megy ez már valakihez férjhez?

Szilveszter tanácstalanul ingatta a fejét, és nézte kihűlt pipáját, amíg csak vacsorához nem hívták.

– Hozz fel valami jobb bort, Szilveszter – mondta Éva –, ma még vendég ez a kislány, holnaptól kezdve meg itthon lesz, amíg meg nem unja. – Szilveszter leballagott a pincébe, és elgondolkodva eresztette tele a nagy kancsót a Mérgesből. A pincében rend volt, csak a bor csordogálása simogatta Szilveszter gondolatait. A gyertya lángja figyelve kereste az ember szemét, de Szilveszter egyszer sem nézett fel, és elfújta a gyertyát, mielőtt az valamit megtudhatott volna.

Odafent pedig terítettek az asszonyok.

– Szilveszter – nézett fel Éva – olyan, mint mindig. Ha édes gyerekem lett volna, ilyennek kívánnám. Szegény bátyád azt akarta, hogy úgy is gondoskodjak róla…

– Hát az jó is lesz – mondta Mariska –, mert ez ugyan meg nem házasodik.

– Vajh, ki tudja? Rólad mindig olyan szépen beszélt… csak talán biztatni kellene.

– Én? – nevetett a lány, de aztán elgondolkodott, és később már nem válaszolhatott, mert Szilveszter lépett be a kancsóval.

– Ez ugyan nem lányoknak való.

– Majd meglátjuk, Szilveszter, mit mond a te híres borod.

– Ez? Ez sokat mond, Mariska, de csak okosat, mindig csak okosat.

– Talán én nem mondok?

– Téged nem ismerlek annyira, Mariska, de a Mérgest ismerem.

00004.jpg

Éva behozta a vacsorát, és egy kis csend is odaült az asztal mellé. A lány megérezte, hogy ezek ketten ritkán beszélnek, s a nagy hallgatások ott lebegtek a szobában.

– Tölts, Szilveszter.

– Fenékig – mondta a lány, és Szilveszter mosolygott. Éva figyelte őket. Szilveszter olyan volt, mint mindig, Mariska azonban mintha megcsendesedett volna. Hogy véletlen volt ez, szándékos vagy a bor, azt nem lehetett tudni.

Kedves lány ez a Mariska – gondolta később Szilveszter, és a kancsóra pislogott, mely kiürült. Igaz, kicsit el is álmosodott.

– Szilveszter sajnálja a bort a vendégtől – mondta a lány.

– Nekem nem árt meg – mondta Szilveszter, és Évára nézett, mert Mariska arca már kipirosodott, és a Mérgessel nem lehetett tréfálni.

– Hozz még fel – mondta Éva –, a vendég parancsol, ha el is ázik.

– Én? – ugrott fel a lány. – Én? Rajtam nem fog, és ma jókedvem van. Én is lemegyek, Szilveszter!…

Éva szeme megvillant. Mariska szeméből már a Mérges látta a világot, de ez nem baj. Szokjanak a fiatalok…

Nézd csak ezt a fruskát!

Szilveszter azonban meghökkent.

– A pincébe? Nem szoktak… még Éva nénéd se… Mindjárt itt leszek. – És el akart sietni

– Hát így parancsol nálatok a vendég, Szilveszter?

– Vidd már le – nevetett Éva –, ha nem fér a bőrébe, de csókolódzni nem szabad!

Szilveszter zavartan topogott.

– A gyertya is lent van. Én sötétben szoktam lemenni.

A két asszonynak a könnye folyt a nevetéstől.

– Nem baj – mondta Mariska –, majd te vezetsz. Nem is kell világosság.

– Hát akkor menjünk.

Szilveszter egy kicsit elszomorodott, hogy így kinevették, de aztán megfogta Mariska kezét. (Milyen puha keze van – gondolta –, nemigen dolgozhatik otthon, ámbár jó meleg.)

– Lassan lépegessél. És számolj tizenkettőt. Tizenkét lépcső van.

Körülfogta őket a sötétség. Mély csend és időtlenség lett hirtelen. Csak önmagukat érezték, és bár Szilveszter tudta mindennek a helyét, egy kézmozdulattal elérhette volna a falat, mégis távoli és elérhetetlen lett minden.

– Három… négy… – suttogta a lány. – Te Szilveszter, nincs itt egér?

– Néha letéved…

– Jézus! – És Szilveszter majdnem leesett a lépcsőről. – Emelj fel. Emelj fel, a lábamra mászik.

– Mászik a fenét! (Most mosakodhatott, gondolta Szilveszter, mert Mariska úgy tapadt rá, mintha fára akarna kapaszkodni.)

Felnyalábolta hát a lányt, és lassan ballagott lefelé.

– Na, lent vagyunk.

– Le ne tégy, Szilveszter, le ne tégy!

Szilveszter bambán állt a sötétségben.

– Hát mit csináljak?

Arcuk összeért, és leheletük meleg volt, mint a párna. És csak álltak. A lány puhán mocorgott. Fent a söntésben mintha pattant volna valami.

– Itt már nincs egér – mondta Szilveszter rekedten, és egyik kezével kinyúlt a gyufáért, a lányt pedig lecsúsztatta a földre.

Világosság lett, s a pillanat elmúlt.

– A gyertya fellobbant, de a két ember szemének zavaros tükrén alig látott valamit.

„Mi van ezekkel?”

A lány nekitámaszkodott a hordónak, és Szilveszter kezében reszketett a kancsó. Nem néztek egymásra. Amikor a kancsó megtelt, Szilveszter még a poharat is teleeresztette s – mint minden tanácstalanságban – egy hajtásra kiitta.

– Na, menjünk

Mariska hirtelen megfordult és előresietett, Szilveszter pedig lehajtott fejjel ment utána. A gyertya égve maradt.

„Mi volt ezekkel?” – tanácstalankodott a kis láng, de hiába nézte a falakat, a hordókat s a pókokat a sarokban. A pinceajtó félig nyitva maradt, s a kis lángnak nem válaszolt senki.

– Miért nem mondta, Évi néni, hogy egér van a pincében?

– Egér?

– Azt mondja Szilveszter.

– Ezért voltatok ilyen sokáig?

Szilveszter csak mosolygott, Éva maga elé nézett, és kötényét simogatta. Aztán ásított. Csend volt, és nem szólt senki. A bor érintetlenül maradt az asztalon.

Amikor reggel Szilveszter kiseperte az ivót, nemcsak azért nézte a földet, hogy rendesen seperjen.

A Mérgessel vigyázni kell – mondta magában, s ilyenkor megállt a seprésben, mintha azon gondolkozna, hogy mi is történt tulajdonképpen.

„Én nem vagyok hibás. Jó még, hogy annyi eszem maradt, amennyi maradt…”

És elgondolta, hogy ha a sötétség még egy perccel tovább tart, és még egy pohár borral többet isznak…

A belső szobából kihallatszott Mariska szapora beszéde, sikoltó nevetése, és Szilveszter megborzongott. Látta magát már az oltár előtt, érezte az eskü nehéz láncát.

– Juj – nyögte –, én Istenem!

Odament a kármentőig, és lehajtott egy kupica szilvóriumot. De azért szomorú maradt egész délelőtt. Kerülte a lányt, mint a tüzet. A pincekulcsot zsebre vágta még az éjjel, amikor meglátta a világosságot, s lement a gyertyát eloltani. Felkészítette a bort is, s most tűnődve sepergetett.

Később Éva jött ki suhogón és tisztán, mint mindig.

– Nem fáj a fejed, Szilveszter?

– Nem.

– Ha van valami dolgod, elintézheted. Mariska kiszolgál addig.

– Mariska?

– Persze. Hadd tanuljon bele.

Szilveszter megállt a seprésben, és ránézett Évára.

– Még ágyban van ugyan, de már felébredt.

– Hallom… Hát el is mehetek. A bognárnál lenne dolgom, meg a szőlőbe is kinéznék.

– Jól van. Majd elkészítem a tarisznyát. Te, Szilveszter, nem vinnéd el ezt a kislányt is? Látom, hogy szívesen…

– Nem!

Az asszony elképedt. Ilyen megkövült arcúnak még sohasem látta Szilvesztert.

– Persze, csak ha akarod.

– Nem.

– Hogyne! – motyogott Szilveszter egy óra múlva a szőlő felé vezető úton. – Kerepeljen itt mellettem, mint a szarka. Nyakamba akasztja magát. Egér… Nem!

Éva tűnődve nézett utána az ajtóból, amikor elment, de aztán elmosolyodott, és megigazította kötényét, mint mindig, ha gondolt valamit. És alig szólt Mariska csiripelésére, aki szóval tartotta egész délelőtt. Meg-megállt, maga elé nézett, s a vendégnek alig válaszolt.

Szilveszter pedig körüljárta a kis szőlőt, kiszellőztette a présházat, aztán csak ült, pipált, és nézte a májusi hegyoldalt. Most már újra békességet hordott magában, s a hazatérést egyelőre elfricskázta magától, mint a szőrös hernyót.

Szél nem mozdult, a pince előtt kövéren sarjadt a fű, s a sárgarigók fuvolája lágyan szólt, mint a távoli nóta. Zsongtak a méhek, s az út aranyporában hangyák jártak ismeretlen, néma szorgalommal.

Szilveszter ruhájából kiszállt a söntés nehéz szaga, arcát megkapta a nap, és dudorászva indult hazafelé, amikor megnőttek az árnyékok, s a szőlőlevelek susogni kezdtek az alkonyi szélben.

De aztán körülfogta a város. A vágóhíd felett sohasem volt május, az udvaroknak rothadt zöldségszaga volt, a kékfestő vize az utcára folyt, s a tímárnál dögbőröket hánytak le a kocsiról. Nem sietett Szilveszter, és el is hullott róla minden, amit a májusi domboldalon felszedett. Csak ruhájában érzett még a nap melege s arcán a nap aranya. Gondolatai között csend volt s néma idegenkedés a helytől, ahol tegnap…

Benyitott az ivóba.

– Jó estét.

Éva látása megnyugtatta. A nyugodt derű, a komoly, lassú beszéd a hegyoldalt juttatta eszébe.

– Megnéztem mindent. A szőlő szép, a kocsi jövő héten készen lesz.

Állt és mosolygott.

– Egyszer már én is megnézem.

– Bizony kijöhetne, Éva néném. Akár vasárnap. Valakit… valakit beállítanánk addig.

Mariskára gondolt, elfordult, és bement a szobába. Éva szeme nagyra nyílt, és az ajtóra nézett sokáig, amikor Szilveszter mögött becsukódott. Csend volt a házban, s az ivóban nyújtózkodtak az öreg padok.

Amikor Szilveszter kijött, az asszony csak akkor mozdult meg.

– Elfelejtettem mondani, hogy a kislányt hazasürgönyözték. Anyja megbetegedett.

Szilveszter csak most értette meg a csendet a házban, és úgy érezte, közel jött hozzá a délelőtti napsütés. Nevetett a hegyoldal, és szélesen elmosolyodott Szilveszter is.

– Meggyógyul – mondta, és nagy kezét puhán az asszony vállára tette. – Meggyógyul, ugye?

– Persze.

– Akkor én most lemegyek a pincébe.

Felkapta a nagy kannát.

– Lemegyek. A tarisznyában meg cseresznye van.

Az ajtó becsukódott utána. Hallatszott még a lépcsők dobogása, aztán a kopott padok között nevetve végigszaladt a csend.

– Gyere, gyertya!

Felcsapott a láng.

„Hahó! Milyen boldog ez az ember, hogy virágzik a szeme, tükrében mennyi a napsugár! Hohó, egy madár repül benne, és virágokon méhek járnak; az ég magas és milyen kék – jaj, csak el ne forduljon –, piros gyümölcs a fán!”

– Gyere, gyertya!

Megcsordult újra a Mérges.

Más íze van még a bornak is. Elment az a lány. Újra csend, újra ez a kedves pince, halk járású Éva.

„Tiszta most a szeme, és könnyű a szíve. Arcát megfogta a fény, a nagy Fény. Látom, látom! – ujjongott a kis láng. – Ó, a nagy fényesség! Onnan jöttünk, és oda megyünk… S a bortól hogy nyílik a szíve…”

A lépcsők kopogni kezdtek, és szoknya suhogott a homályban.

– Köszönöm a cseresznyét, Szilveszter. Az ajtót becsuktam, nem jön már senki. Minek örülsz, Szilveszter?

– Csak örülök. Egyedül vagyunk.

Az asszony leült a kisszékre. Fehér köténye ropogott, és kezét egymásra tette.

– Adj nekem is egy pohárral. Nem tetszik neked az a kislány, Szilveszter?

– Nem akarok senkit, Éva néném.

– Idd ki a borod. Harmincéves vagy…

– Igaz.

– És nem kell azt mondanod, hogy néném. – Kezét Szilveszter kezére tette. – Hát mit akarsz?

– Nem tudom. Nekem nem kell más… – Átfogta az asszony vállát, és reszketve ölébe húzta.

– Te bolond, öreg vagyok én már.

– Nem kell más. Sose kellett.

Lobogott a kis láng, tétován, kíváncsian, de alig tudott meg már valamit. A két ember összeborult, szemük lecsukódott, és Szilveszter ölben vitte fel az asszonyt, mint a pelyhet.

S a kis lángot otthagyták tanácstalanul.

Később – ó, sokkal később, mikor az éjszaka már elfáradt az utcákon – azt mondta Éva:

– Egy öltözet fekete ruhát csináltass majd. Nemcsak a szeretőd akarok én lenni.


4.

Csendes, ünnep előtti délután. A mezők üresek már, csak egy kis szél jár a vetések között, s a búzaszálak hajlonganak, igazodnak, mint a katonák a nagy parádé előtt. A kocsik pora leszállt már az út mellé, zörgés nem hallatszik sehol, s a gébicsek elgondolkodva ülnek a kökény ágán, mint a csizmadia a műhely előtt, amikor már letette a kalapácsot.

A gyalogúton öregasszony lépeget. Fején fekete kendő, karján kosár, és csak a szoknyája suhog, mert mezítláb van. A kosárban egy kiscukor, egy méter rózsaszín pántlika, a levetett cipők, egy szál gyertya, s a kosáron sötét hárászkendő.

Gondolatai mögötte ballagnak, néha le-lemaradnak, aztán újra utána szaladnak, vagy ott maradnak az út mellett, mert az öregasszony már nem törődik velük. Maga elé néz: a pénzre gondol, amit kiadott, ami kevéske megmaradt, hozzáadja, ami otthon van, és haragszik magára, mert még egy pár csirkét be kellett volna hozni eladni, hiszen gondolhatta volna, hogy – így ünnep előtt – jó ára van. Mert drága a cukor, drága a pántlika, drága a… nem, a gyertya nem drága. A gyertyának nincs ára. Az élelem vagy a testi ruha lehet olcsó vagy drága, de a gyertya olyan, mint a köszöntő vagy az imádság, mely semmit sem ér, ha az árát nézi az ember.

A szalag pedig szép. Fele Annáé, fele Magdáé. Megint egyformák lesznek. Szőke hajuk megcsillanik, a pántlika ide-oda hajladozik hosszú varkocsukban, mint a rózsa, s az asszonyok összesúgnak egy kis irigységgel:

– Az ikrek! Meg kell hagyni, szépen öltözteti őket az öreganyjuk…

„Hát még ha szegény anyjuk láthatná őket! Vagy talán látja is? Uram bocsá’… persze hogy látja. És láthatja is. Megnézheted a lányaidat, Anna. Jók is, szépek is. Nőnek. Nem rovom fel egy szóval sem, amit rájuk költök, hiszen azért vagyok.”

Megy az öregasszony súlytalan, egyforma járással.

Takácsék behordták már a lucernát; Rovóék be is töltötték a krumplit – szorgalmas emberek voltak világéletükben –, és Borsoséknál még mindig gazban van a kukorica – gondolta közben, de ezek a gondolatok csak átfutottak szemén, mint a tó felett a fodortalan szellő.

A nyárfás úton hosszú árnyékot vetettek már a fák, s odalátszott, hogy a falu felett száll a por, s a porból felkanyarog a kémények füstje.

„Két kalács elég lesz meg két tepsi mákos kifli. A húst már megsütötték a lányok és bor is van otthon, ha éppen kellene.”

Igen, ez a Banádi Ferkó – a bolond is látja – nagyon odavan Annáért, ámbár hogy miként tudja megkülönböztetni őket, hiszen még ő is összetéveszti néha a két lányt.

Hej, ha egyszerre lehetne férjhez adni őket! Akkora gyertyát gyújtana a Szűz Máriának… Ijedten lebbenti fel a kendőt a kosárról. Uramisten! Csak nem csúszott a cipő a gyertyára? Talán már el is törött? De nem. A szegényes kis öregasszonyos cipők – paraszti kisöregasszony cipők – ott kuporogtak a sarokban, a gyertya pedig fehér selyempapírban a másik oldalon. Na, akkor jól van! A selyempapírt pedig beteszi a sifonérba a lányok inge alá. Szépen csomagolta a boltos a gyertyát, ámbár hiszen újságpapírba is tekerhette volna.

A falu már közel jött, és szétterült előtte.

Talán felhúzza a cipőket? Fekete szoknyához nem nagyon illik a mezítláb, meg Banádiék előtt is el kell menni; de minek koptassa? Elég baj, hogy télen nem lehet mezítláb járni, még ilyenkor is rongálja a cipőt, amikor nem muszáj. Majd hazamegy szépen a kertek alatt.

A nyárfákon a verebek dicsérik az Urat, ám az is lehet, hogy csak a lebukó naphoz imádkoznak. Amilyen pogány népség: kitelik tőlük. Mert a nap már a házak felett pihen, mintha gondolkodna: itthagyja-e azt a szép júniusi világot, s a falu pora és füstje – valószínűleg a sütés-főzés illatai is – vörös aranyban ködlenek az ég alján.

Az úton kocsi áll.

Pallós Vince?… Persze, a Vince. Szürke lova úgy fehérlik a fák közt, mintha inget szárítana valaki. Viszi a leveles ágakat a sátorhoz, ahogy megbeszélték.

Asztalt Vincéék adnak, de terítőt ő, és a sátor is az övék, mert az ő házuk előtt van, amióta az eszét tudja. A terítőt a lányok mosták, napon fehérítették.

– Segítek, Vince fiam.

– Adjon isten, Vera néném! Nem muszáj.

Vince kis baltával csapkodja le a nyárfa ágait, s az öregasszony hordja a kocsira.

– Úgy látom, jó időnk lesz.

– Nemigen szokott úrnapján esni.

Telik a kocsi. A lovak egykedvűen csapkodnak a legyek felé, néha megrázzák magukat, s a kocsi környéke tele lesz a levágott gallyak könnyes illatával. Alkonyodik már. A rétek párájában már az ünnep készülődik, s a búzamezők nagy országa felett eléje száll a nyárfagallyak fonnyadó kis életének sóhajtása.

Aztán megzörrenik a kocsi, pattogni kezdenek a kerekek, s a nyárfák némán állnak, amíg csak hallatszik a zörgés. Nagy csend lesz egy pillanatra, amíg csak suttogni nem kezd koronájukban az esti szél.

Amikor a kocsi átdöcög a faluvégi hídon, már alkonyi párák szállnak a réten, s a kertekben homály van. A kertek a rétre nyúlnak ki, s a hídról végiglátni a kertek alján.

Az öregasszony szeme hunyorog, és megáll valahol. Még egyszer jól megnézi, amit lát, nehogy tévedés legyen a dologban, szája keményen összezárul, és azt mondja:

– Hát ez így van, Vince.

– Ez így, Vera néném.

Hogy mindenik másra gondolt, az nem baj. A két ember között békesség van, ünnepvárás, és akármire gondoltak, jól van az úgy nagyon.

A házak eleje el van már seperve, a kanász hazahajtott régen, a pornak volt ideje leszállni, s a kis ajtókban áll még itt-ott egy lány a seprűvel, de az is befordul, ahogy elhaladt a kocsi, s odabent megmondja, hogy Pallós Vince vitte az ágakat az ünnepi sátorhoz.

– Peti Vera néni ült mellette, de nemigen beszélgettek.

Nem tudom, mit beszélgettek volna. Bezártad a tikokat? Nahát, arra legyen az eszed…

Az igazság az, hogy az öregasszony nagyon csendesen ült Vince mellett, s csak házuk előtt szólalt meg:

– Tegyél le, Vince, aztán mindjárt küldöm a lányokat segíteni.

És csendesen betette maga mögött a kiskaput. A konyhaajtóban megállt, s köszönés helyett azt mondta:

– Hívd be Annát! – És leteszi a kosarat.

A lány fülig vörös, az öregasszony ezt jól látja, tehát ludas ez is, és kilép a pitvarba, mintha keresne valakit. Ijedtében kezét a mellére szorítja.

– Csak ne tekingess, ha jót akarsz. Tudod te, hol van. A többi cemende is a kertek alatt várja az úrnapját…

A pitvar végére suhogva, kipirulva szaladt be Anna. Csak ránézett Magdára, és tudta, hogy baj van. Azt is tudta, mi a baj. Hiszen ezért szaladt. Anna ijedelmét már kint megérezte a kertben, de Ferkó tartóztatta…

Az öregasszony bement a szobába, és hallatszott, hogy zárat nyit, csuk, vetkőzik, beszélget magában, a két lány pedig csak állt a konyhaajtóban, szinte megkövülve a félelemtől.

Néztek egymásra, és nem szóltak semmit. Olyan egyformák voltak félelmükben is, mint szép fiatalságukban. Mintha egyek lettek volna valamikor, és szétválasztotta őket egy láthatatlan kéz, de testi mozdulataik, örömük és bánatuk felett mintha egy lélek lebegett volna.

Egyszerre indultak befelé, és Magda is megnyugodott egy kicsit, mert Anna úgy érezte, nagy baj nem lehet, hiszen odakint a kert végében nem történt semmi. Csak…

– Talán én rakom le a levelest a kocsiról?

Az öregasszony ezt úgy mondta, mintha csak magának mondaná, mintha nem is lenne neki két ilyen elvetemült unokája.

– Bandi is itt lesz – suttogta Anna.

– Tudtam.

– A szivart a szoknyák közé tettem.

– Akartam is mondani.

Vince már leverte a sátorfákat.

– Na, lányok, megsült-e a rétes?

– Majd, holnap, Vince bácsi… Ledobáljuk a földre, vagy mindjárt beletűzdeljük?

– Minek poroznánk, ugye? Megállnak ezek a sárkányok.

Rakják, igazgatják, simogatják az ünnepi sátrat. A zöld gally körülveszi lassan az utca egy kis darabját, s homályos barlangja előtt már elkülönülve jár a hétköznapi élet.

Magda körülsepri még a sátrat, Anna a lehullott gallyakat visszadobálja a kocsiba, s amikor egyedül maradnak, sötét már a sátor belseje, és csillagok vannak az égen.

Körüljárják a sátrat, igazítanak még, meg-megállnak, és halogatják a bemenetelt.

A konyhában sötét van. Máskor ilyenkor már égett a lámpa, de most nem ég. Azt sem tudják, öreganyjuk bent van-e a szobában, vagy itt kint ül a helyén.

– Szép lesz a sátor – mondta Magda.

Csend.

Odatapogatnak a kemencepadkához, és már érzik, hogy az öregasszony látja őket. Ott ül az ő helyükön. Le sem lehet ülni. Csak állnak. A sötétségben feszes a csend, s felette ijedten röpködnek védekező gondolatok.

– Mire vártok? Tán én vessem meg az ágyatokat?

Vége.

Nem lehet mondani semmit. A harag orsója lassan peregve ereszti utánuk nyúlós fonalát, és nem ereszti el őket reggelig. Ebben álmodnak, erről suhog a párna, ez van sötétbe néző könnyes szemükön, s amikor bebújnak a takaró alá, csak átölelik egymást néma vigasztalással.

– Hogy vót a szivar?

– Tíz tojásért négyet adott.

– Drága.

– Az.

– De nem baj.

– Persze hogy nem.

– Bandi itt marad este is.

Ezután még a suttogás is elhallgat. A konyhában moccanás sincs, csak az óra jár a szobában, és néha egy légy repül neki halk zümmögéssel az ablaknak.

– Hát nem láttátok a kocsit?

– Akkor már késő volt. Azt meg nem akartam, hogy Ferkó belépjen a kerítésen.

Az ajtó kinyílott, és az öregasszony is lefeküdt. Nagyot sóhajtott.

– Hej, édes jó Istenem, de meg is vertél engem!

Így szokott kezdődni. Most jön a temető – gondolták egyszerre mind a ketten, de azért csak elsírták magukat, valahányszor anyjuk meleg árnyékát idézte az öregasszony, és ilyenkor dolgos, tiszta életüket mérhetetlenül szennyesnek érezték.

– Szegény jó anyjuk a föld alatt, ezek meg a kertek alá járnak. Dehogy kire is ütöttek, azt én meg nem mondhatom. Én nem. Talán az a mennybéli Isten csak a tudója.

A lányok szepegtek még egy kicsit, és határozottan érezték, hogy ez a kertbéli dolog végzetes nagy bűn volt. De már meg is nyugodtak egy kicsit. Hogy nagyanyjuk mindkettőjüket egyszerre szidja, azt nem is vették észre, mint ahogy egyszerre születtek, egyszerre kaptak új ruhát, és egyszerre nyílott ki a szívük is két legény felé; igaz, hogy az öregasszony még csak az egyiket tudja.

– Hát az én időmben másféle lányok termettek, az szent igaz. Kertbe… kert alá? No, még csak az hiányzott volna. De mi tisztességes lányok voltunk abban az időben.

A lányok homályosan érezték, hogy ők bizony nem tisztességesek – ha már öreganyjuk azt mondja –, de azt is érezték, hogy a vihar szűnőben van. Még egyszer nekirugaszkodik, aztán vége.

– De én már eleget beszéltem nektek – ült fel hirtelen ágyában az öregasszony. – Anyátok nem verhet meg, apátok se, hát megverlek én. Nem nézem, hogy ki látja, ki nem látja; ahol érlek benneteket – kiabált –, tudja meg az egész falu, hogy mifélék vagytok! Ki volt az a tűzrevaló, mi?

Anna nem válaszolt. Tudta ezt jól az öregasszony, tudta mindenki.

– Nahát, majd én ellátom a baját a te csámpás Ferkódnak. Azt hiszi, mert egyes gyerek, mert nagygazda az apja, mert kényeztették, aztán úgy nőtt, mint a vadszőlő? Egyfi, ebfi! Mit akart veled?

– Semmit. Öreganyámmal akart beszélni…

– A kert alatt.

– Be akart gyünni, de nem engedtem. Én éppen zöldségért voltam…

– Ez igaz – mondta csendesen Magda.

– Téged meg nem kérdeztelek. Aztán mit akart?

– Hogy ne menjünk a korcsmába táncolni, mert ők idegyünnének az onokabátyjával, a Bandival, ha öreganyám megengedné. Beszélgetni. Láttuk mi öreganyámat a Vince bácsi kocsiján, de nem akartunk elbújni, mert Ferkó azt mondta, hogy ő nem bújik el az Isten elől se.

– Istentelen! – mondta az öregasszony, s a Bandi nevezetű Karsai Andrásra gondolt, aki a szomszéd faluban lakott; nénje már férjhez ment, és mindenképpen igen kívánatos legény volt, és vő lehetett.

– Magdához jönne?

– Magdához.

– Na, majd én a szemébe nézek annak is. Aztán most már aludjatok. Kék pántlikát meg nem kaptam, csak rózsaszínt, de az aztán olyan… Üdvöz légy, Mária, malaszttal vagy teljes…

S az öreg fogatlan száj imádsága az óra csendes ketyegésének lépcsőjén bejárta a szobát, és lépdelt felfelé, ahová küldve volt. A kutyák és a kakasok elhallgattak. A kutyák már éjfél előtt megkiáltották az összes híreket, de aztán felkelt a hold, és holt világossága elől árnyékba feküdtek, mert a kutyák csak este vonítanak a holdra, éjfél után soha. A kakasok pedig elhallgattak, mert előrimánkodták a hajnalt, így egyéb tennivalójuk már nem volt.

A völgyekben álmosan kúszott még a szürkület, de a dombhátak lomha púpja felett vörösödni kezdett az ég, s az istállók eresze alatt reggeli köszöntőjüket énekelték a fecskék.

A rétek harmatosak, s a falu utcáján hűvös szellő hordja a kertek illatát.

Egy-egy ajtó csikordul, zörrenik egy fejőkanna, csobog a víz, hangosan ásít valaki, s amikor a nap fényessége felvillan a mai világ felett: elhallgat a fecske, kirepülnek a tyúkok az ólból, füstölögni kezdenek a kémények, és a viola illatába kozmás tej tűzhely szaga vegyül.

– Hogy minek adott nektek szemet az Isten, csak azt szeretném tudni! – mondja valaki. – Itt vagytok, és nézitek, hogy fut ki a tej…

Reggel van.

Az idő szalad a mise felé. Első harangszóra azt mondják az asszonyok:

– Jézus Mária! Apátok még mindig a csizmáját pucolja? Eredj az útból, Jóska, mert a mai szent ünnepen pofon váglak.

– Felvehetem az új kalapom?

– Fel, csak menj már ki a konyhából.

Második harangszóra azt mondja a kisebbik lány:

– Elszakadt a gyöngyöm…

És szedegeti a szétszaladt „gyöngy”-szemeket.

Az asszony az ebédet készíti elő, félig fel van már öltözve, és úgy fogja a főzőkanalat, mintha ölni akarna vele.

– Krisztusa ne legyen annak a büdös gyöngynek! Szólj a Marinak!

– Mari nem ér rá.

– Szólj öreganyádnak.

– Öreganyám nem látja a cérnát befűzni…

De azért harmadik harangszóra már mindenki kész, a gyerekek már a templomban vannak, az anyák most érnek oda, s a tűzhely mellett csak egy-egy öregasszony ül okulával a szemén, vastag imakönyvvel a kezében. A tűz pattanik néha, a lábasokban zümmög a víz, az udvarok csendes ragyogásban nyújtózkodnak, s a templomból kizsong az ének, mintha kézen fogva vezetné végig a falun az orgonaszó.

A sátorban csend.

Az énekszó megsimogatja a fonnyadó leveleket, de azok aléltan őrzik a fehér asztalt s a két szál gyertyát, és halk sodródásukban, szomorú zizegésükben mintha suttogás bujkálna.

„Szomjas vagyok…”

A gyertyatartók csillognak, mert üvegből vannak. Belül valami fényes port fújt rájuk az üvegesmester, amiből ezüstös fényben csillognak.

Az öregasszony így is mondta reggel a lányoknak:

– Vegyétek elő a gyertyatartókat.

– Az ezüstöt?

– Azt!

Az üvegből készült ezüst gyertyatartók kevélyen állnak az árnyékban, és csillognak, és unottan nézik a poros utcát, a kéziszőttes terítőt, a halvány nyárfagallyakat. A gyárat érzik maguk mögött, ahonnét elindultak, az olvasztókemencék pokoli tüzét, a világ sok csillogását, és azt hiszik, értük van minden. Előkelőnek akarnak látszani, pedig csak üresek és törékenyek.

A gyertyák még alszanak. Az új gyertyát is megkurtították, hogy ne legyen hosszabb, mint a tavalyi, s az öregasszony otthon maradt, hogy kellő időben meggyújthassa őket, ha megszólalnak a harangok, kiárad az utcára az ének, s a nevetések és sírások poros, falusi útján végiglépeget a koldusok testvére. Aki előtt porba hullanak minden királyok.

A templomajtó nyitva, az oltár a tömjén lágy ködében úszik, a zászlókat kiemelték már tartóikból, s most indulásra készen rezdülnek meg, mintha kifelé vágynának a napsütésbe.

A kóruson fogják már a harangköteleket, s a harangozás élvezettel vegyes tisztségét – Uram, bocsáss meg nekik! – enyhe verekedés előzte meg az orgona mögött. A dulakodás zajtalanul folyt le, de az egyik gyereknek vérzik az orra, a másiknak kabátján nincs egyetlen gomb se, a harmadik pedig fél lábon, de dühös kitartással fogja a legkisebb harang kötelét. A levegőben tartott lábra rálépett valaki, de mozog, így a sérülés csak átmeneti jellegű. A harangozók mögött állnak a pótharangozók, szerényen, mint ahogy az póttagokhoz egyáltalában illik.

Az orgona már elhallgatott, az iskolás gyerekek már indulnak kifelé, megmozdult a lányok színes karélya, felállnak a fekete padsorok, felzendül újra az ének, s a zászlók meghajolnak a templomajtóban; selymük lobogására rászáll a nap, s a toronyban ujjongva zendül meg a harangszó.

Ekkor gyújtja meg Petiné a gyertyákat. Az ő sátruk ugyan az utolsó, de ma takarékoskodni nem lehet, s a gyertyák sápadt fénye tűnődve lobog a terítő felett. Az öregasszony bement a házba, s amikor üres lett a sátor, az új gyertya is kinyújtotta lángját és körülnézett a sátorban.

– Ünnep van – bólintott a másik felé szerényen, de azzal a tudással, ami olyan régi, mint maga a tűz.

– Ünnep – libbent meg a másik, és fényük összefogódzott, és egyek lettek, mint minden tűz a világon.

– Mi is tudjuk, hogy ünnep van – csillant meg az egyik gyertyatartó –, de azért ne folyassátok ránk a viaszt, mert mi tiszták vagyunk és belül ezüst.

A kis lángok némán lobogtak, és mindent láttak.

Igen, ezüst – mondták, és hallgatták a harangszót s a harangok zúgása alatt a haldokló nyárfagallyak sírását.

– Szomjasak vagyunk! – suttogták. – Éget a nap, és mi meghalunk.

Igen – bólintották a lángok –, meghalunk és újraéledünk. Elégünk, és valahol újra fellobbanunk. Örök halál nincs.

Ekkor egy szőrös, nagy légy zúgott be a sátorba. A patak mellől jött, hol egy döglött békán lakmározott. Hullaszagot hozott, és lábain ragadós papucs volt.

– Jaj, csak rám ne szálljon! – ijedt meg az egyik gyertyatartó. – Jaj!…

A légy kanyarodott egyet, s odaszállt, ahol a gyertyatartó legszebben csillogott.

– Odaszállok, ahová akarok – zümmögte tele szájjal, és lábait kezdte tisztogatni.

– Féreg – imbolygott a kis láng.

– Hát te mi vagy? – szuszogott a légy. – Egy kis szél és véged, elolvadsz és véged. Örök halál nincs? Láttad volna csak azt a kövér békát! Tegnap még brekegett, és ma beleraktam a pondróimat.

– Féreg és ostoba…

– Neked repülök, és vége az okosságodnak.

– Elpusztulsz.

– Ne törődj vele. Előbb pusztulsz te el, de könnyű neked, mert úgyis feltámadsz, én meg visszamegyek a békámhoz.

Azzal zúgva nekirepült a gyertyának. A kis láng sercegve felcsapott, s a légy égetten hullott a földre. Fetrengett maga körül, aztán elnyújtózkodott.

– Vége – suttogták a levelek –, vége! Talán örökre.

– Örökre – nyúlt magasra a két láng –, mert abban hitt…

A sátor előtt egy-egy fecske nyilallt el.

– Jönnek már, jönnek! – kiáltották.

A nyárfagallyak kicsit megnyugodtak, mintha enyhülést ígértek volna a fecskék, de azért visszakívánkoztak a mezők szegélyére, a végtelen országútra, hol szabadon járt a szél, s a forró napok után nagyot ittak az éjszaka hűvösségéből.

– Nem látjuk többé anyánkat, a fát, nem látjuk a mezőket, robogó kocsikat, és nem kel fel már nekünk a nap. Jövőre talán fészket rakott volna ránk a sárgarigó vagy a vércse, de mi már nem ringatjuk a fiatalokat. Elmúlunk…

– Árnyékot adtunk fáradt embereknek, alattunk ebédeltek az aratók, és mi susogtunk álmot a vándorlegényeknek, akik ott aludtak az árokparton. Mi intettünk először a hazatérőknek, és bennünket látott utoljára a búcsúzók szeme, akik talán soha vissza nem jönnek.

– Ma is látnak bennünket, és mégis elmúlunk.

– Mi mutattuk a szelet, s árnyékunk megmondta az időt az embereknek. Hangyák jártak rajtunk, s odúnkban a cinke lakott fiaival. És mégis elmúlunk…

– Jönnek már, jönnek! – csivitelték a fecskék, és felszárnyaltak az ég felé. – Jönnek, már jönnek! – csiripelték a verebek, akik abból éltek, amit mások mondtak, és nagyképűen felfújták magukat, mint akik fontos személyiségek ezen a napon.

Az öregasszony benézett a sátorba, hogy rendben van-e minden, és úgy érezte, a sátorban már ünnep van, mert ünnep volt a szívében, és ünnep a gyertyák tüzes dárdájában.

A kis lángok mozdulatlanra húzták ki magukat, mintha kovácsolva lettek volna, a levelek elhallgattak, mert a sátrat már körülfogta az ének, a lobogó zászlók, és a kék ég kupolája alatt összefonódva, szétválva, szemek és szívek ablakát verve zúgott a harangszó.

S a lángok láttak!

Látták a gyerekek együgyű botorkálását, tiszta szemükben a csodálkozást, látták a léptek keménységét vagy elesettségét, a fiatalság lüktető szívét s az öregek ráncos arcát; látták az elmúlt napokat, a panaszt, a reményt, a szerelmet, a bánatot; ruhákat és imakönyveket, zászlókat és pántlikákat.

És látták a vágyat az ima betűibe s a hit szárnyába kapaszkodva, és tudták, hogy az emberek emberi kicsinyességéért nem haragszik az, Aki semmiért sem haragszik.

Lám, az öreg Balog a fiát kívánja, aki kint bolyong valahol a világban, a mesternek még éneklés közben is eszébe jut a lánya, aki az idén érettségizik; Deli Jóska pénzre gondol, hogy lovat vehessen, az öreg Banádi esőt kér, mert a szénáját már behordta, Szabadi Gábor szép időt, mert a szénája még kint van.

Banádi Ferkó Annára gondol, mint ahogy Karsai András Magdára, s ez helyénvaló, mert szeretik egymást.

Egy kis gyereknek új irka villanik meg a szemén, s egy öregasszonynak díszes szemfedő – a pénz félre van már téve . –, amely alatt nyugodt lesz az álom, és megpihennek végre fáradt tagjai.

Mindent láttak a kis lángok.

Azt is, amint szétnyílt az emberek sora, és körülállták az Urat, aki egyedül való.

Ekkor zúgtak legjobban a harangok, mögöttük mégis végtelen lett a csend; a térdek földet érintettek, a szívek Jóságot, a nap ragyogása megreszketett, mintha sóhajtott volna a föld; aranylani kezdett a por, élettel duzzadni a sátor sok holt levele, és ekkor a gyertyák lángjai is meghajoltak, és becsukták fényes szemüket. Aztán kizúdult a harangszó a rétek és erdők világába, áldva, zengve, kérve, mintha Valakit kísért volna.

A pitvarokon falnak dőlve alszik a csend. Az ajtófélfákon legyek melegszenek, és kanyarodnak néha egyet nyári jókedvükben, bár a konyhaajtón lepedő lóg, ami elzárja az utat a lakomától. Pedig a lepedő mellett olyan illatok szivárognak ki, hogy a legyek izgatottan pödörgetik lábukat, és élesre tisztogatják szívóikat. Hiszen a lepedőfüggöny mellett be lehetne éppen repülni, de odabent homály van. Majdnem sötét, ami veszedelmes, s a legyek napimádó rajongásukban sehogy sem értik az embereket.

A konyhában csend.

A kemence füstös szája tátva gondol a hajnali tűzre és piruló kenyerekre.

A fakanalak ernyedten lógnak a tartóban, mint az akasztott ember, a fazekak csípőre tett fél kézzel várják a vizet, hogy mérgesen kisustoroghassák magukat, s a pemet bozontos feje úgy támaszkodik a falhoz, mint egy rosszlány, akit hajnalban rendőrök ugrasztottak ki az ágyból, hogy feleljen meggyilkolt barátjáról.

Az edények szárazak már, a falon csillognak a festett tányérok, a tűzhely hamuja alatt álmosan hunyorog a parázs, és kint ünnepi álmát álmodja a nyár.

A szobában csend.

Az öregasszony ágyán bóbiskol, ünnepi ruhája a széken, ahogy megjött a litániáról, a lányok az ablakot nézik, s öltözködni szeretnének, mert az ablak alatt lassan ellépeget a délután. Lehet, hogy Ferkóék kicsit korábban jönnek…

Ferkóék azonban nem jönnek korábban. Az öregek ebéd utáni poharazásban vannak, s a fiatalok a lovakat nézik.

Nézik a fenét!

Ezzel jöttek ki ugyan, de csak ülnek a zabos ládán, és várják, hogy teljen az idő, és várják, hogy mit határoznak odabent az öregek. Bandi ebéd alatt elszólta magát egy kicsit, s most tudják, hogy odabent komolyra fordult a dolog.

Ferkó anyja már nem él, Karsai meg csak úgy magában jött át fiával, így tisztán az apákon múlik a dolog.

Amikor András kibökte, hogy ők bizony korcsmába nem mennek, az öreg Karsai jól megnézte fiát, aki eddig a korcsmát igen kellemes intézménynek tartotta.

– Nem-e?

– Nem – mondta Bandi –, annak is véginek kell egyszer lenni.

Ferkónak még a talpa is bizsergett, mert tudta, hogy a gyalogút váratlanul beleszakadt az országútba.

– De azért csak nem ültök itthon?

– Nem hát.

– Tán csak nem várnak benneteket valahol?

– Talán várnak is… – nevetett Bandi, de a füle elvörösödött, mint aki nekiugrott a gátnak, hát akkor szakadjon az a gát.

– Hát mink is jártunk a lányokhoz – mondta az öreg Karsai.

– Persze, édesapám is járt édesanyámhoz, aztán el is vette.

A szivarok füstje szép egyenesen szállt a levegőbe, mert nem mozdult senki, s a kérges, nehéz kezek ott pihentek az asztalon.

– El.

– Meg az én édesanyámat is, Isten nyugosztalja – mondta Ferkó és apjára nézett.

– Igaz.

– Hát akkor most mi kimegyünk, és megnézzük a lovakat.

És most „nézik” a lovakat.

Nézik a gerendára rakott fecskefészket, a falnak támasztott vasvillát, a kisborjú szelíd, fiatal szemét, a pókhálós ablakot, a lucernát a saroglyában, a fejőszéket, az ajtó hasadékán benyilazó napsugarat, csak éppen a lovakat nem nézik, mert már látták őket eleget, hát mit nézzenek rajtuk.

– Ezt hát kiköpted! – mondja Ferkó, aki óvatosabb, bár nincs neheztelés a hangjában.

– Baj?

– Nem baj. Egyszer keresztül kell ugrani, hát mit tanakodjunk az innenső parton.

– Nahát.

– Mit gondolsz?

– Majd megmondják odabent.

Odabent már csendben vannak az öregek. Amikor a két legény kiment, sokáig hallgattak.

– Hát hiszen tudtunk róla – mondta végül Banádi –, csak kicsit hirtelen együtt.

– Az én fiam ilyen. Ilyen voltam én is. Te jobban ismered a lányokat. Mit tudsz róluk?

– Csak jót. Ellenségük se mondhat mást. Jófajta népek. Mást nem tudok róluk.

– Aztán fene mutatósak – mosolyog Karsai –, jó szeme van ennek a két bitangnak.

– Tizennyolc hold föld – folytatja Banádi.

– Meg egy öregasszony. Ketten majd csak bírnak vele…

– Feleséged?

– Tudod, hogy van az, ahun csak egy gyerek van. Ha a Bandi az ördögök öreganyját hozná, az is a legszebb lenne. Különben is tudja.

– Hát akkor?

– Te vagy a gazda, hát tőccs, ha nem sajnálod!

És most hallgatnak. Komolyan, megelégedetten hallgatnak. Amikor a legények bejönnek, nem kínálják őket borral, csak éppen hogy rájuk néznek.

– Tik most elmentek?

– Elmennénk.

– Hát csak eredjetek.

De amikor bezárul az ajtó, utánuk mosolyognak.

– Szép lányok, szép lányok azok a Peti lányok, de ezek se utolsók.

És összekoccintják a poharakat.

Száll a füst, és szétszaladnak a gondolatok.

– Eljár az idő.

– El.

A régi lakodalomra, az elporló és újranövő életre gondolnak. Elmúlt napokra és emberekre. Sok munkára és kevés pihenésre.

– Emlékszel?

– Emlékszem.

– Én húshagyóra gondolnám – mondja Banádi –, aztán itt nálunk. Közös öröm, közös költség. Egyszerre. Szép lenne az, még beszélnének is róla.

Karsai elmosolyodik.

– Hát ha elférnénk?

Fogy a szivar, fogy a bor, és elfogy lassan a délután is. Elfogy az egész faluban. A gémeskút árnyéka már a szomszédban jár, a tyúkok előrejöttek a kertből, és fél szemmel az eperfára pislognak, mint a fáradt ember az ágyra. A kertekben erősen illatozik a kapor, s egy-egy méh sietve bújja a virágokat, hogy idejébe otthon legyen.

A szobában jó szagú csend, jó volt azt a szappant megvenni – gondolja az öregasszony, de nem fogy a bor, s a szó is olyan tétován esik, mert arról úgysem lehet beszélni, amiről kellene.

– Nem mentek el táncolni?.

– Nem – mondják egyszerre négyen is.

– Hát akkor egyetek legalább. A lányok sütötték, igaz, jobb is lehetne.

Erre muszáj venni, immáron nyolcadszor.

– Töltsetek, lányok.

Ettek-ittak, aztán csak újra odakovászosodott a hallgatás.

Valaki eldobogott az ablak alatt.

– A Sánta Kis Miska – mondta Magda, és arra gondolt, öreganyjuk elmehetne már a disznókat megetetni. Összenézett a két lány, és ijedten gondoltak a múló időre; az öregasszonyt meg mintha odaszögezték volna.

Hiszen kimehetnének a kertbe is, mégis jobban együtt lehetnének, de azt előbb kellett volna kezdeni.

– Elmúlik ez a szép ünnep is – sóhajt az öregasszony. – Kocsival vagytok?

– Kocsival – mondja Bandi, és a fogát tudná csikorgatni, ha arra gondol, hogy apja nem mondott se bű-t, se bá-t, és most még panaszkodni se lehet. Ahhoz meg nincs elég sötét, hogy Magda kezét megfoghatná… – Kocsival. Hevertek a lovak egész héten.

– Mink már behordtuk a lucernát.

Bandi úgy néz Ferkóra, mintha megsértette volna.

„A mennykő ott vágja meg a lucernátokat, ahol van! – gondolja. – Te még tudsz a lucernáról beszélni?” Aztán Magdára néz. A lány nagy kék szeme puhán simogatja a legényt, és Bandi megbékél egy pillanatra. Csak egy kicsit sötétebb lenne…

00005.jpg

Ekkor megpattanik a kapu. Ki jöhet? – keserednek el a fiatalok. Dobog már a pitvar, az öregasszony kinéz, és ijedt csodálkozással mondja a két legénynek:

– Apátok.

– Csak ülnek.

– Szabad.

Erre nem számított senki. A lányok arcából elfutott a vér, a legényekében meg mintha túl sok lenne. S lám, az apák már paroláznak Vera nénivel.

– Helet az öregeknek – mondja Karsai vidáman, ami azonban szigorú felszólítás, hogy egyedül akarnak maradni. S a fiatalok valami rájuk zuhant kábulatban kibotorkálnak a szobából.

Megnyílott az ég.

A kertben már kora alkonyat van.

Annáék mindjobban előremennek. Magdáék pedig mindjobban lemaradnak. Beszélni pedig nincs miről. A boldogság szétterült, mint a tó tükre, és csak nézik magukat benne.

– Tudtátok?

– Nem tudtuk – mondja Bandi.

– Csak úgy maguktól?

– Az én apám ilyen. De jó, hogy ilyen.

– Jó.

– Én ugyan megmondtam, hogy ide gyüvünk, meg azt is, hogy édesapám is járt édesanyámhoz…

– Hogy merted?

És Magda keze a legényébe téved.

A kert vége azonban közel van. Ott megállnak, és az udvarra néznek, az ajtóra, amely majd megnyílik, és be kell menni.

Jaj!

Az ajtóból az öreg Banádi int.

– Na, gyertek.

Most nagyon hosszú a kert, s a cipőkben ólom van. A fák némán állnak, s a tető minden zsindelye külön látszik. Az utcán megy valaki, a szomszéd házon egy macska lépeget.

– Na, gyertek, hát én biztassalak benneteket?

A szobában homály, az ablaknál az öregasszony sír öreges suttogással. Az asztalnál Karsai áll darabos méltósággal. A lányok feje meghajlik.

– Gyerekeim!…

Itt nem pattognak a padok, nem beszélgetnek a képek. Nem dobog a padlás, nem zörren a kilincs, mint ahol emberek laknak. Az ablakok itt befelé néznek, a falak boltívbe borulnak, a padló kő, és a tűzhelyen a világ kezdetétől lobog a láng.

Itt a padok nem pihenésre valók, s a zászlók nem harcra lobognak. A lépcsők a végtelenbe emelkednek, útjául élőknek és holtaknak; a padló kő, a korlát vas, itt nem lehet parancsolni, csak kérni, mert itt az Isten lakik.

Visszhangos csend.

A szentek összeszedték már a délelőtti imádságokat, kívánságokat, vágyakat és kéréseket, s most csak állnak, és saját pártfogoltjaik sorsán gondolkoznak.

Bizony, némelyik még a homlokát is ráncolja, csak a Szűzanya derűs, s az anyák végtelen türelmével nézi az innenső világot, pedig ő szenvedett legtöbbet, neki van a legtöbb elesettje, de hiszen tudja, mi az a földön anyának lenni, s nem fárad el soha.

Valaki jár a templomban?

A léptek úgy csoszognak, mint a suttogás, hiszen mezítláb van az öregasszony. Reszkető kezében gyújtó villan, lángra kap a fehér gyertyaszál, s odaáll a Szűzanya lábához.

Az öregasszony térdre hull.

– Mária… Szent anyám… édes, égi szent anyánk – motyogja, aztán tele lesz a szája néma, boldog sírással, s könnyei oda hullanak a kőpadlóra.

A gyertya áhítattal lobog.

Most látja csak, hova került. Reszkető révülettel hajol meg az örökmécses felé, aztán felnéz Máriára, le a földön kuporgóra, aztán a kisláng alázatosan a szent asszony szemébe néz.

„Istennek szent anyja – lobogja –, látod, ez itt a földön a lábad porát csókolja, téged szeret, de imádkozni nem tud… hadd mondjam hát én el helyette.”


5.

A hajnal fázósan nézett kelet felé, hogy jön-e már a nap, a fűzfák hernyót ejtettek néha a vízbe, melyről senki sem tudta, honnét jött, s a patak mocsárszagú partján két ember ballagott.

A gyalogút puha volt, mint a bőr, s mindjobban elbújt a sásban, és végleg elveszett a nádban, mely végtelennek látszott, bár a mérnökök – annak idején – pontosan megrajzolták határát.

A patak hol szélesebb volt, hol keskenyebb, s a nádasban bújócskázott, mert nem látta senki. Játékos hurkokat csinált, néha visszafelé is folyt, s ezeken a helyeken – mintha titokban tenné – jobban sietett, és mély medret, forgókat ásott magának.

Az emberek vállán horognyelek hajladoztak, vállukon tarisznya lötyögött, és időtlen kalapjuk alól úgy nézték a vizet, mint a gyermek a mesét: hittek benne és lehetetlenségeiben.

– Talán a dombos kanyarnál? – szólt az egyik.

– Dombos kanyarnál? – kérdezte a másik. – Jó!

– Ott fogta az öreg Csigó a nagy csukát.

– A tízkilósat?

– Annyi volt. Saját fülemmel hallottam. Persze később tagadta az öreg, amilyen irigy, de tíz kiló a valóság.

A vizes sás suttogva törülgette a harmatot a lábukba, a nádirigó csattogva mesélte álmát a szomszédasszonynak, a kelő nap ragyogása végigúszott a náderdő felett, mint maga az ébredés, és halk zendüléssel, sóhajtva nagyot nyújtózkodott az egész rétség.

Az öreg bagoly beült a fűzfa odvába álmodni titokzatos álmokat, a vidra kölykeit szoptatta a láp mélyén, a békák némán pislogtak a nap felé, a szárcsák síkvízre vezették a fiatalságot, a rétihéja pedig imbolyogva lökte magát a levegőbe, olyan puhán szállva a láp fölött, mintha egy selyempapírt vinne a szél.

– Hát, Ábris, akkor itt!

– Itt, János.

Egyelőre több szó nem esett. A horgászok kevés szavú emberek, mert lám, a halak egy életen keresztül se szólnak egy szót se, mégis megértik egymást.

– Te jobbra, én balra.

– Ahogy gondolod.

Csendesen lerakodtak. A víz néha csobbant.

– Mozognak már!

Ámbár béka is lehetett, vízipatkány is, mert nem ugrál ilyen hűvös reggelen a hal.

A víz itt patkóba csavarodott egyet, így nem zavarták egymást, ha meg fognak valamit, jólesik azt megmutatni.

A horgok már a vízben vannak – mindenik oldalon kettő –, egy fenekes, egy pecázó; a pipák már égnek, a nap még végtelenül hosszú, s körülöttük a szabadság régi szele jár.

Az egyik nyugdíjas levéltáros, a másik meg fiának adta a birtokát, vesződjön adóval, finánccal; ahogy tud, s ekképpen nyugdíjazta önmagát. Egyébként gyerekkori barátok. Itt örültek az Isten szép világának már diákkorukban – naplopásnak mondták akkor az öregek –, és itt örülnek most is.

Ábris – a levéltáros – agglegény, és Jánoséknál lakik csak úgy mellékesen, ami annyit jelent, hogy nem fogadnak el tőle pénzt, de Jánost csizmával lepi meg, lányukat egy szobabútorral, s ami marad utána – nem sok, de marad –, az János gyerekeié lesz. Nem beszélnek erről, de kár is beszélni.

Hopp!

János egy gömbölyű kis potykát segített a partra. A potyka erősen szabadkozik, amin nem lehet csodálkozni, mert rosszul esik neki a levegőváltozás.

– Járnak már…

Ábris egy kis irigységgel nézi a kövér halat, ami azonban teljesen felesleges, mert egy konyhára kerül a hal, akármelyik fogja.

– Szerencséd van – dörmögi.

– Nekem? A káplánnak van szerencséje, nem nekem.

– Az igaz.

– Megjött az ötvenezer forintja, Milike mondta.

– És nem vette fel?

– Valahol a püspöknél jár. Az ötvenezer meg a posta kasszájában aluszik. Csak Milike nem aluszik. Azt mondja, vigye a káplán a fenébe a pénzét. Még kitudódik, hogy itt van, aztán meggyilkolják érte.

– Milikét nem lehet meggyilkolni…

Ezen nevetnek egy kicsit, és a káplánra gondolnak, aki afféle tüdőbajos szentnek látszik, és ötvenezer forintot örökölt valami nagynénjétől. Minek ennek az ötvenezer forint? Elkölteni sok, templomot építeni kevés.

– Az azonban igaz, hogy valami vállalkozó szellemű csavargó úgy elvihetné a pénzt, hogy Milike fel se ébredne.

– Na és ha felébredne?

– Ne próbáljuk meg?

Nevetnek. A nap már arcukba süt, és János a második pontyot teszi hálójába. A víz lomhán kanyarog előttük, és hátán az időt hordja.

– Füst nem kell!

A tűzrakásból kiveszik a füstölgő csonkokat.

– Úgy. Láji, te most elmehetsz.

– Hová?

– Elmehetsz, aztán délre visszajöhetsz.

A kis cigánygyerek apjára nézett, s látta, hogy most menni kell, mert az öregek valamit megbeszélnek. Visszanézett, s eltűnt a nádban. Az asszony szótlanul szívta pipáját. A tűz felett csak a levegő remegett, s egy-egy kis szürke pernye szállt felfelé, de ezt messzebbről látni nem lehetett.

Kolompár Gyuri a talpát vakarta. Nem viszketett, mert talpa vastag volt, mint a bocskorbőr – csak sokkal keményebb –, de így szokott gondolkozni. Vakarta a talpát, és nézte a tüzet.

– Te meg, Juli, elhívod a két sógort. Hozzanak szerszámokat is. Nagy dolog, igen nagy dolog.

– Aztán megint egyedül maradok – dohogott az asszony. – Azt mondom…

– Fogd be a szád! Itt nem ismer bennünket senki. Ide nem tudja az utat senki.

– Azt megmondom, én nem mászkálok utánatok a börtönbe…

– Hallgass!.

– Összeállok valakivel.

– Te, Juli – szikrázott a szeme Kolompár Gyurinak –, megverlek, hogy pislogni se tudsz! Ötvenezer forint a postán abban a rongyos kis vasmicsodában. Hallod-e? Ötvenezer! Pali úgy kinyitja, mint egy fiókot.

– Jaj!

– Na látod. Ugye, jó volt nem mutatni a pofánkat? Olyan aranyláncot kapsz a nyakadba, hogy egy bikát meg lehetne kötni vele.

– Jaj!

– Átlépünk a határon, aztán az isten se kevetál rólunk.

– Milyen szerszámokat?

– Csak szólj két szót a Palinak, az már tudja.

– Jaj, hát én nem bánom, de azt se tudjátok, hol a posta.

– Azzal te ne törődj. Múltkor éjjel kinéztem én már mindent. A faluvégen van. Kis piros láda van előtte és tábla a falon. Az a kokas onnan való volt…

Az asszony parazsat tett pipájára, és rongyait riszálva eltűnt a sátor mögött.

A délután lassan a falu végére ért. Porfelhőt hozott, s egy kis kocsit hajszolt maga előtt, amely csomagokkal volt tele. Na, nem olyan nagyon hajszolta, hiszen nem is lehetett. Egy lovacska poroszkált a kocsi előtt, s a halképű legényke kezébe se vette az ostort, csak néha rántott a gyeplőn.

– Nee… Treszka!

A Treszka nevezetű ló erre kettőt ugrott – mutatván a nagy igyekezetet –, s a legényke megnyugodott. Mindketten megtettek mindent a gyorsaság érdekében, s a nyárfák mentek is szorgalmasan hátra, az állomás felé.

A vonat pontos volt, utas nem akadt, így minden emberi számítás szerint időben érkeznek, tehát felesleges is volna a sietség.

A sürgönydróton egy-egy madár billeg, a nyárfák csúcsáról egy-egy szarkagábor – sólyomforma ragadozó madár – lendül valami pille után.

– Nee… Treszka!

Más nem történik.

A gabonát már nagyrészt learatták, a kender zöld, mint a méreg, s a kukoricák most kezdenek suttogni, mert megerősödtek már, s árnyékuk nagyobb, mint ő maguk.

Amint közelednek a falu felé, úgy gyorsul a kocsi. A legényke hátravet egy pillantást, hogy rendben van-e minden, és kihúzza magát, mert a postahivatal ablaka az útra néz, s ez az ablak mindent lát.

Az udvarra már majdnem vágtában érnek, s a kis ló olyan sokatmondóan hajtja a legyeket, mintha azt mondaná: „Ez volt aztán a megérkezés!”

Egyelőre azonban senki nem törődik velük. A legényke megveregeti a ló nyakát, az udvaron pár özvegy tyúk kapargál, s a vadszőlő indái közt a verebek tartják délutáni tanácsülésüket.

A legényke behordja a csomagokat a boltíves folyosóra, aztán hátára veszi a zsákot, és kopogtat.

– Szabad!

A szoba is bolthajtásos és öreg, postaszaga van. Ez a szag ragasztó és nyomtatvány, bélyeg és bélyegzőpárna, mérleg és tinta, csomag és levél, várakozás, különféle titkok és egy vénkisasszonyból tevődik össze valami postaszaggá, amit azonban nem ront meg, ha a vénkisasszony helyett valami öreg postamester pipája vegyül ebbe a szagegyüttesbe.

Itt vénkisasszony a postamester, azaz öreglány, név szerint: Milike. Teljes nevében úzdkapróczy és várhegyháti Hegyháthy Milike, m. kir. postamester. A „kir.” az utóbbi időkben nem gilt, de Milike ezzel nem törődik.

Száz névjegyet csináltatott, így címezve magát, s amíg ez el nem fogy, nem enged belőle. Nem, na!

– Megjöttél?

Ez a kérdés mindenkit meglepne, csak a halszemű legénykét nem, aki nyilvánvalóan megérkezett.

– A káplán úr nem jött meg?

A legényke ezt úgy értelmezte, hogy a káplán úr más úton is megérkezhetett, ezért azt mondta, hogy:

– Aztat nem tudom.

– Szamár vagy te, Mátyás. Hát nem szállt le a vonatról?

– Hát rajta vót?

– Éppen azt kérdem, te bivalyborjú.

– Nem láttam.

– Hordd be a csomagokat.

Mátyás szépen behordta a csomagokat, Milike pedig felállt bőrpárnás székéről, s csak akkor látszott, hogy teremnek még Rozgonyi Cicellék és Dobó Katicák hazánkban. Milike jó kétméteres amazonvolt, s nem afféle babkaró, amilyenek (rossz még rájuk is nézni) a városok forgalmasabb utcáin zörgetik csontjaikat. Nem, Milikét megnézhette bárki. Volt itt minden! Karok és combok, derék és keblek – de hát minek az ilyesmit részletezni?

Mint a nemzetes Hegyháthy família legeslegutolsó tagja örökölte a férfi és női ősök összes tulajdonságát, ezt a házat és sajnos, csak pár hold földet, de ezt aztán megfogta, mint Krisztus a vargát, ámbár ez csak közmondás, mert a szelíd jóisten ugyan miért fogta volna meg azt a bizonyos vargát…

– Ki jött még a vonaton?

– A badalcsi mónár lánya, az odavaló új tanító meg egy olyan vigécforma mérnök.

– Együtt mentek?

– Ketten együtt…

– Kik?

– A tanító meg a mérnök.

– Szamár. Honnan tudod, hogy mérnök?

– Hallottam.

– Hát a lány?

– Az meg csak úgy nézelődött, aztán elindult egyesleg.

– Szamár. Azt mondod, hogy nézelődött. – Ekkor elment valaki az ablak alatt, s hallatszott, hogy lábát szaporán törölgeti.

– Hát akkor most vezesd be a Treszkát, aztán adj a disznóknak. Szabad! – fordult az ajtó felé, és olyan kedvesen elmosolyodott, amilyen lágyság csak szögletes arcából kitellett.

– Csókolom a kezecskédet.

– Szervusz, Guszti.

Mátyás mögött bezárult az ajtó, és Guszti összeütötte csizmáit, egyúttal kezet csókolva Milikének.

– Hogy vagy, kedves?

– Hát csak vesződik az ember. Ülj le, Guszti.

– Ha megengeded…

– Gyújts rá.

00003.jpg

Guszti leült a fekete bőrdíványra, melynek karfáját és vállait fehér gombszögek keretezték, majd szivartárcát vett elő, és két szivar közt hosszan tanakodva, végül rágyújtott. Guszti kopasz volt, sovány, kicsi és erősen agglegény. Szertartásos mozdulataiban bizonyos női finomság – sőt kellem – van, és húsz éve fekszik le azzal a férfias elhatározással, hogy másnap megkéri Milike kezét. Húsz éve, de csak este, mert az éjszaka sötét, s a reggel messze van. A reggel azonban aggódóan világos, és világoson kétséges, hogy Milike – aki huszonöt éve várja ezt a megkérést – nem adna-e kosarat, amit Guszti nem bírna ki. Így aztán húzódik a dolog, mint a cigánytemetés. Guszti jön, szivarozik, udvariaskodik, néha – de csak ritkán – adomákat mond, aztán hazamegy, hogy az est sötétjében újra férfiasan elhatározza magát. Guszti egyébként „végzett” gazdász. Volt Óváron is, de miután már az első félévben szembe találta magát egyik tanárjával – akinek merőben más véleménye volt a szántásról, mint Gusztinak –, megunta az ottani feslett életet, hazajött, és kijelentette, hogy: ő pedig végzett Óvárral. Azóta harminc hold földjén gazdálkodik, és csak legyint, ha olyan gazdákról esik szó, akik „könyvből” tanultak gazdálkodni. De azért nem haragszik rájuk, mint ahogy senkire se haragszik. Savóskék szemében gyerekes és tehetetlen mosolygás van, ami olyan, mint az állandó bocsánatkérés.

Guszti kedvtelve nézegette Milike erélyes mozgását, de amikor a lány feléje fordult, mindig elkapta a szemét, s el is pirult egy kicsit.

„Szamár!” – gondolta Milike. És azt mondta:

– A káplán ma sem jött meg.

– Tán ott fogták a rosszlányok.

– Te, Guszti… – és Milike megfenyegette a szokott modorából kivetkőzött férfiút.

– Olvas az ember néha ilyesmit.

– Na, ha már te is elromlasz…

– Nem romlok el, Milike. – És Guszti a szívére tette a kezét, titkosan jelezve, hogy azt a szívet Milike hatalmas tájaitól el sem tántoríthatja semmi.

– Nem is a káplán izgat engem – folytatta dühösen a postamesternő –, hanem itt van az a rengeteg pénz.

– Nem tudja senki.

– Akkor is. Vigye a fenébe. Csak az enyém lenne, majd tudnám, mit kellene vele csinálni!

– Mit csinálnál, Milike?

– Azt nem mondom meg. Még elbíznád magad…

A társalgás kényes mederbe került. Guszti megrémült, és hatalmas csókot „lehelve” a lány „kacsójára”, sürgős elintéznivalójára hivatkozva elbúcsúzott.

– Ha megengeded, holnap is teszem tiszteletem.

– Gyere, Guszti – mondta szelíden Milike, bár szeme csak úgy szikrázott.

„Gyere, te szamár, és mondj már valamit – gondolta –, mert ha egyszer rosszkedvemben találsz, bizony isten, megkérlek!”

Szemlét tartott a csomagok felett, és kinézett az ablakon, amelynek keretében lassú estére készülődött már a nyár. Hangos sivalkodással poroszkáltak haza a disznók, utánuk egy-egy szekér s egy-két fáradt ember, kaszával a vállán. Szó kevés esett odakint, mert a mondanivalók a karokban és tenyerekben égtek, s a fáradtságnak nincs mondanivalója. Nem fáj, csak van.

Az árokparton Ábris és János ballagnak, a haltartó hálók súlyosan lógnak kezükben, és Ábris külön visz még egy parádés csukát. Van talán három kiló. Mögöttük száll az alkony, és szól a békamuzsika. A héják még egyszer végigkutatnak minden zsombékot, hogy hátha kint maradt valami neveletlen szárcsagyerek vagy kiskacsa, a gémek megindultak már az alvófák felé, a nádirigó csattog összevissza, a nap pedig felült már a nádbugák fölé, hogy még egyszer végignézzen a tájon.

A nyugati ég vörös még, de keleten már bontja szárnyát a denevérszínű szürkület. A nap aztán ellobban hirtelen, s mintha a földből jönne, felzeng a békák kórusa. A palaszürke égen bátortalankodik már egy-egy csillag, a szúnyogok lengve táncolnak a síkvizek felett, a vidra kicsúszik a partra, mint a kígyó, s szimatol, a fények lassan a földre hullanak mind, s amikor a bagoly végigsuhog a nádas felett, elhallgat a nappali élet, csillagos az ég, feneketlen az árnyék, és parttalan a víz: este van.

A láp mélyén füsttelen parázs hunyorog. A nádkunyhóba hol bemegy az asszony, hol kijön. Az emberek a tűz mellett ülnek, pipálnak és isznak. A pintesüvegben pálinka van és bátorság.

– Igyál, Laji.

Iszik a gyerek is.

– Jó! – csettint.

– Eredj aludni.

– Nem megyek.

Nevetnek az emberek. Gyuri néha megvakarja a talpát, Pali erősen gondolkozik, hogy bent van-e minden a tarisznyában, csak Jóska hallgat. Jóska kicsit félkegyelmű cigány, de ha megharagszik, felemeli a gabonás kocsit, és összetöri maga körül az egész világot. Irtózatos erejét azonban többnyire arra fordítja, hogy sípot farag a gyerekeknek, vagy madártojást keres, és azonnal meg is eszi. Nem baj, hogy hány naposak…

– Te csak azt csinálod mindig, Jóska, amit mondunk.

– Persze.

– Aztán kapsz lovat, kocsit, vehetsz magadnak asszonyt…

– Meg bicskát. Bicska nélkül nem megyek.

– Bicskát is. Kettőt.

– Az egyik halas legyen, a másik meg csontnyelű.

– Majd te kiválasztod.

– Pali, valami világosítót hoztál?

– Itt van. Az asszonnyal hozattam a városbul, de nem ő vette…

– Úgy is kell.

Az emberek újra ittak, a szerszámok felett pedig – gondosan csomagolva – ott feküdt a gyertya is. Aludt, mint a magzat, és öntudatlanul várta az idők eljöttét.

Gyuri körülnézett, mint a róka az estben, és csendesen felkelt. Az asszony a tűz mellett állt, és mormolt valamit, a három cigány pedig szó nélkül sötétséggé vált.

Levél se rezdült utánuk.

Az álom bódultan dőlt a falura, és aludtak az akácok is. A kakasok már másodszor kiáltottak, ami körülbelül éjfélt jelentett, s a kutyák is hallgattak, mert az éjszaka nyugodt volt és holdtalan. A bakter a templom mellett aludt a padon, de a pipa a szájában lógott, mert máskülönben erősen horkolt.

Milike pedig álmodott.

Esküvőjét álmodta éppen. A szíve tele volt gyönyörűséggel – tizennyolc éves volt álmában –, és éppen összetette kezüket a pap, amikor valami történt. Az történt ugyanis, hogy a badalcsi molnár elkésve érkezett az ünnepségre, s mikor a másfél mázsás ember beleerőszakolta magát a padba, az: reccs! – és leszakadt.

Mindenki odanézett… Milike pedig felébredt.

De nemcsak Milike volt ébren, hanem Ábris is. A hal felséges volt, és bizony sokat evett az este, pipára gyújtott tehát, odaült az ablak mellé, és pipázva nézegette az éjszakát.

– Hej, az a csuka!

Milike felébredvén, dühösen gondolt a testes molnárra, aki szép álmát így összetörte – nem jót jelent ez, annyi biztos –, amikor a sötétségben egy parányi kis csillagot vett észre.

„Különös – gondolta –, hiszen az ablak nem arra van.”

Ekkor eszébe jutott, hogy az ajtóba még 1848-ban szöget vertek beszállásolt granicsárok – a nagyanyja mesélte –, s az irodából, bár közben volt még egy szoba, átvilágított egy kicsi kis fény.

Különös. Holdvilág nincs. Égve hagyta volna a lámpát?

Ekkor felült és megborzongott.

– Jézus! – Szívére tette a kezét, és úgy érezte, lábai helyett mozdulatlan két hideg kődarab fekszik a takaró alatt.

A kis csillag néha eltűnt, néha újra kivilágosodott, és Milike megpróbált lábaival valamit kezdeni. Mozogtak.

„Jézus, csak csendben. Az ajtók be vannak zárva, és itt a pisztoly.”

Milike ősei nem hiába voltak verekedő végvári legények valamikor. Az éjjeliszekrényből elővette az ősi mordályt, aztán fogvacogva gondolkodni kezdett. Talán álmodott?

Nem… Az a kis baljós csillag ott világított a szög helyén, és most már határozottan hallott valami lélegzetfojtott mocorgást.

– Jaj! – Fogai összekoccantak, mire ijedten összeszorította a száját, öntudatlanul magára dobott valami pongyolát, és a folyosói ajtóhoz ment.

„Az az átkozott ötvenezer forint! Hogy a mennykő vágta volna meg azt a káplánt is. hogy az Isten bűnül fel ne rója!”

Az öreg ajtónak volt egy titkos kisebb ajtaja, melyet csak belülről lehetett kinyitni. Milike fázott, és a káplánnal kapcsolatos átkozódás határozottan jót tett.

Óvatosan kinyitotta a kis leselkedő nyílást, de fejét kidugni már nem merte. Fejét nem – mert odakint sápadt fény derengett, és most már nem volt kétség a dolog körül –, de az öreg forgópisztolyt igenis kidugta, és lőtt egyet.

Milike azt hitte, összedőlt a ház! A boltíves folyosó megrendült, a vakolat hullani kezdett, és az öntudatlan görcsben vonagló kéz addig húzogatta a ravaszt, amíg a pisztoly szólt… ötször!

Dörgött a vén ház, s a mogyorónyi ólomgolyók összevissza csapkodtak, laposra válva a vastag kőfalon. Közben valaki azt mondta:

– Jaj, végem van! – És valami nehéz tárgy zuhant a folyosó padlójára, de ezt már Milike nem hallotta.

Kilövöldözvén magát, odatámolygott az ágyhoz, és rádőlt azzal a szándékkal, hogy ő most már meghal. Odakint pedig történjék, aminek történnie kell…

Történt is

A kis vasszekrény sehogy se akart nyílni. Jóska megunta Pali furfangos próbálkozását, s miután fél óráig nézte a különféle vésők és kulcsok elégtelenségét: dühbe gurult. Szétlökte izgatott társait, s a szekrényt egyszerűen leemelte talpazatáról.

Ez volt a reccsenés, amire Milike felébredt.

– Kivisszük a rétre, ott aztán vacakoljatok vele.

Megfogták tehát a mázsás szekrényt, és kifelé ballagtak, amikor Milike közbelépett. Valamelyik elperdült lapos golyó aztán úgy kupán vágta Jóskát, hogy az csak elterült, mint a béka. A kassza lezuhant a földre, s a megrémült két cigány most már Jóskát kapta fel mint bűnjelet, és elloholt vele az éjszakába.

Az irodában pedig békésen égett tovább a gyertya. Odakint nem volt szél, így alig lobogott. Kis lángját inkább az izgalom remegtette, amit azok az emberek hagytak itt, és a lövöldözés rengése, amely még ott reszketett a falak között. Pislogott és várt. A pecsétnyomó árnyékát ide-oda ingatta, a mérleg tányérját megcsillogtatta, és ki akart nézni az utcára, de az ablakot fatáblák takarták.

Az utcán ugyanis különös zaj indult el. Innét egy ember villával, onnét egy másik fejszével, előttük pedig Ábris és Guszti puskákkal.

– Körül kell állni a házat.

– Ki megy be?

Az emberek megálltak a kapuban, Ábris kicsit beljebb – zsongott már az egész környék. Guszti pedig szelíden azt mondta:

– Egyszer meg kell halni. – És belépett a félhomályos folyosóra. Puskáját lövésre készen tartotta, s arra gondolt, Milike meghalt – hát ő miért éljen akkor?

Ide-oda pislogott, s azon gondolkodott, hogy ilyenkor azt szokták mondani: Fel a kezekkel!… De kinek mondja? Az iroda üres, és csend van, csak az ő léptei kopognak, mint a kriptában. Brrr.

Kívülről hangok hallatszottak, s ez egy kicsit bátorította. Egyébként várta a golyót, mellyel valamelyik rejtőzködő gyilkos életét kioltja.

Borzongva ment Milike szobája felé. Nem, be nem nyit, mert ő olyannak akarja látni, amilyen életében volt… amikor suttogva azt mondták a falak:

– Guszti…

Guszti majdnem leült.

Guszti letette a puskát, és odalépett az ajtóhoz, ahonnét a hang s a hálószoba meleg lehelete jött.

Az ajtó magától nyílt ki, s aztán hogy mi történt, arról Guszti később se tudott magának számot adni. Elsüllyedt a világ rablóival, gyilkosaival, s a kis embert átölelte valami duzzadó, reszkető, fehér nagy melegség.

– Tudtam, hogy te nem hagysz el.

– Nem. Én nem hagylak el.

– Soha.

– Soha.

Guszti hálóingben volt, nadrágban, papucsban, és reszketett.

Milike majdnem ölbe vette.

– Fázol?

Kint már hallatszott az emberek beszélgetése.

– Guszti! Te! Te édes…

A házat már körülvették az emberek. Ábris várt egy darabig, s miután semmi gyanús nesz nem volt hallható, végigment a folyosón, s a nyitott hálóajtóba vaktában odavilágított. Odavilágított, és majdnem csuklani kezdett. Ábris nyugalmazott levéltáros volt, régimódi ember és gavallér – hát mit mondhatott volna? Azt mondta, hogy:

– Pardon.

És eloltotta a lámpát.

A kis gyertya pedig csonkig égett azon az éjszakán, szeretett volna többet látni a világból, de ide-oda hurcolták az emberek, és egyéb izgalmak lihegésében nem ért rá belenézni a levelekbe, a csomagokba, a távírógép szalagjára s a fiókokba, melyek átszállóhelyei voltak emberi örömöknek és bánatoknak.

Milike már kéthetes asszony – egy hónapja volt a betörés –, és emlékként őrzi a kis fehér gyertyavéget ama nevezetes éjszakáról.

Augusztus vége felé jár már az idő, hűvösödnek a vizek, s Ábrisék most is ott mártogatják horgaikat a láp kanyargó vizében. A nád között pedig Gyuri lapul, mert itt hallja meg a híreket a nyomozás folytatásáról. Ma végre megnyugodott.

– Úgy mondják a nyomozók – mondja János –, hogy a tettesek átmentek a határon. Elég közel van. Valami városi csavargók lehettek, mert a gyertyát aznap vette Lakosnál egy magas, szőke ember.

Gyuri mosolyog.

– Pedig jó lett volna, ha azt a dög nehéz vasszekrényt elcipelik valahova, szerettem volna látni, amikor kinyitják… Nem volt abban a világon semmi, mert Milike a feje alá tette. Nem is értem, mért lövöldözött.

Gyuri most már nem mosolyog.

Elcsúszik a nádasban, mint a kígyó. Vastag ágakat rúg a tűzre, s amikor felesége kérdőleg néz rá, köp egyet.

– Tüzelhetsz már, nem minket keresnek. Abban a rohadt kasztniban meg nem volt egy pitykegomb se.

Fellángol a tűz, s a füst lágy selyme ráborul a nagy nádasra, mint a közelgő ősz szelíd üzenete.


6.

A nap most kelt fel, s a kerten át lábujjhegyen lopakodik a ház felé a világosság. A ribizlibokrok nyár végi levelén dúsan ül a harmat, az uborkák sárgán haldokolnak az elszáradt kacsokon, s a vén almafa nagy koronájában hajnali ködben nézik a földet az almák.

Nyár végi kert, város végi ház.

Az udvaron gyep, a kút kerekéből hiányzik két küllő, a kerítés mellett seprő és lapát, s a téglás kis verandán a fonott bútorok a tegnapi estére gondolnak. Vagy a tegnapelőttire? Mindegy.

A nap süti már a házat, de felmelegíteni nem tudja. Kéményéből nem száll füst, a fáskamrában nem zörög senki, a konyhában régi hamu hallgat a parázslyukban, az ablakok befelé néznek, mint a számadás.

És bent a szobában reggeli pipáját szívja egy öregember. A füst alig dereng a homályban, s a mozdulatlanságban finom lepedőjével megáll a levegőben, mint ősszel a csalitokban a köd.

Nézi a füstöt az öregember, és a nap állásáról tudja az időt.

Igen. Megreggelizik, kipucolja cipőit, az újabbakat, melyek tíz éve készültek, lassan felöltözködik, és bemegy a városba, ahol dolga van.

Húzta a dolgot, ameddig lehetett – nem szereti a várost az öregember –, de most már nem lehet. Lenke az ilyen bevásárlásokat hamar elintézte… De hát Lenke nincs már. Nincs.

Ezen a gondolaton minden reggel eltűnődött, és csak mostanában érti meg ennek a szónak végtelen ürességét: nincs. Tavaly még itt járt-kelt csendesen, és hozzátartozott az élethez. Ha eltűnődött az öregember, tudta, mire gondol.

„Bele kell nyugodnunk, Pál.”

„Igen, Lenke.”

Ha ősz felé a kályhára nézett, azt mondta:

„Írtam már Fonainak; azt izente, jövő héten itt lesz a fa.”

„Jó, hogy gondoltál rá, lelkem.”

S most: nincs.

Néha átmegy a másik szobába.

– A szemüvegem…

Megáll. A szobának minden bútora, könyve, képe őt nézi: nincs.

Érthetetlen.

Igen, ma be kell menni a városba.

Nem sietett – későn nyitnak mostanában ezek a boltosok –, s a cipőtisztogatásban még egy kis öröme is volt.

– Ezt még az öreg Farkas csinálta.

A cipő majdnem új volt.

El kellene menni az öreg Farkashoz. Vajon él-e még?

Megállt kezében a kefe; mostanában akárkire gondolt, utána hidegen ott állt a kérdés: vajon él-e még?

Az ingről hiányzott egy gomb.

„Ez a gomb, szívem…”

Aztán felvette úgy. A mellény alatt nem látszik.

Szép sorjában elrakott megint mindent, szakállát megkefélte, kalapját feltette, és kezébe vette az agancsnyelű somfabotot.

Nehezen indult el. Körüljárta a lakást, köhécselt, aztán bezárta a külső ajtót, s a kulcsot zsebre tette. Miért teszi zsebre a kulcsot?

„Hát ez így van, lelkem. Délre itthon leszek.”

Az udvaron sugárzott a nap, de a füvek között éji nyirkosság lapult. Talán délre felszárad, de a füvek alját megrágták már az éjszakák, s a gyökerek nem hajtottak új szálakat.

A kapu bezárult, s az udvar egyedül maradt. A kút vizébe egy kis nyíláson benézett az ég, de tükre azért sötét maradt, töretlen. A vödör ernyedten lógott a rozsdás láncon, s a káva száraz volt, mint öreg hordók szája, melyeknek már nincs borszaguk.

A kapu bezárult, s az udvar, a ház szunyókálni kezdett, mint az öreg kutya, melyet nem visz már vadászni senki.

Az utca ablakszemei rápillantottak az öregúrra – ismerték már –, a gyerekek félreálltak, mintha féltek volna az időtől, ami elmegy mellettük; csak Borbásné – éppen a porrongyot rázta ki – szólalt meg kissé kihajolva:

– Jó reggelt, erdőmester úr!

Az öregember megemelte kalapját, és később azt mondta:

– Jó napot!

A kalapot gondosan visszaillesztette fejére, és pár lépés után újra azt mondta:

– Jó napot! Hiszen tíz óra körül jár már az idő…

Elgondolkodott.

Későn feküsznek, és későn kelnek. Megváltoztak az emberek. Hát jobb így? Háromkor ebédelnek… Elkopik minden. Elkoptatják az időt is. De ez az ő dolguk.

Amint ment a templom felé, sűrűsödött az utca. Az üzletek ablakai villogtak, és hátulról meglökte valaki egy létrával.

– Vigyázzon!

Az öregember félreállt.

„Én vigyázzak? – kérdezte magában. – Azt mondják, kulturálódnak az emberek. Kevesebb az analfabéta. Olvastam”

És most már a fal mellett ment a templomig.

Ez az első, természetesen.

A templom homálya és csendje megnyugtatta. Előrement a padig, ahol akkor ült, de most nem ült le, csak a kalapját tette a padra, és botját akasztotta a támlára.

Összetette a kezét, de nem imádkozott. Gondolkozott, s a gondolatok összefonódtak valami kéréssé, valami meghatott emlékezéssé, valami gyónássá.

– Így van, Uram.

Mélyen meghajolt, és kiment a templomból.

A fűszeresnél többen voltak, ezért szerényen félreállt, és nem haragudott Lakosra, aki valamikor már az utcára futott eléje, ha meglátta az erdőmester kocsiját. Nem haragudott, hogy most Lakos úgy tett, mintha nem vette volna észre.

„Ja, a kidőlt keresztnek senki nem köszön!” – gondolta, és elhatározta, hogy cukrot is vesz meg teát is. Elegendőt, hogy ne kelljen folyton bemászkálni.

– Aáá, erdőmester úr, milyen jó színben tetszik lenni…

Lakos végzett valakivel.

– Egy kiló cukrot kérek és öt deka teát.

– Egy kiló cukor és öt deka tea – ismételte Lakos. – Ezenkívül?

– Egy szál gyertyát is. Az egészet jól csomagolja be.

– Igenis, jól becsomagolni. Vidékre tetszik menni?

– Nem.

„Mennyit beszél ez az ember”– gondolta. Megnézte, hogy jól tart-e a zsineg, s lassan elindult hazafelé. Botja koppanását nem is hallotta a zajban, s amint lépegetett, néha cipőjére nézett, mely igazán fényes volt. Hiába, a cipőket gondozni kell. Váltani sűrűn, és sámfázni. Igen, a sámfa nagyon fontos.

A külváros felé elmaradt már mögüle a zaj, s a lakásokból a konyhák illata kiszökött az utcára. Lassan ment a szikár öregember, de nem megroggyanva, s arra gondolt, hogy az öreg Farkast mégiscsak meg kellett volna látogatni.

De nem, hiszen megígérte, hogy délre otthon lesz. Ó, nem kéri számon senki – nem –, de mégiscsak megígérte, és a séta kicsit ki is fárasztotta. A cipőt is le kell vetni, megtisztogatni, a ruhát elrakni, s valami ebédet is kellene enni.

Örült, amikor a kapu elé ért. Most úgy érezte, vele örül az öreg kilincs, a néma udvar, a csendes kút, a kopott feljáró, a kis előszoba kitömött madara, az öreg házikabát a fogason, a betett konyhaajtó, szobájának enyhe melege, a képek a falon, a gyertyatartó az éjjeli szekrényen s a papucsok az ágy előtt.

Körülnézett, és önmagát látta mindenben. A szomszéd szobában leskelődött a csend, s amikor leült a díványra, azt mondta:

– Hát… megjöttem.

Rendesen elrakott mindent, s amikor meggyújtotta a spirituszfőző alatt a lángot, megelégedett volt. Jó volt itthon lenni. Már a szobáját is kitakarította, s most már övé a nap. Ebéd után olvasgat egy kicsit, elszív egy pipa dohányt, talán alszik is – utóbbi időben rászokott az ebéd utáni alvásra –, s aztán, aztán jön a délután. a nyúló árnyak. Hiányzik majd egy-két szó – nem sok, csak egy-kettő –, s ez nagy-nagy hiány.

Az ebéd elfoglalta. A tea jó volt s a sült szalonna is. A pipa ízlett. Behúzta magát a dívány sarkába, valami könyvet vett elő, amelyet régen írtak, s mely az ő nyelvén beszélt, s amint szeme a betűket járta, a szavak megszólaltak, s csendesen beszéltek a levegőben.

„Különös – gondolta az öregúr –, ma másként beszélnek az emberek.” A pipát leállította a dívány mellé, hogy fordítson a könyvben, s ezzel elaludt.

A délutáni napsugár elvándorolt már az ajtóig, mire felébredt. „Elaludtam” – gondolta, és keserű lett a szája íze. Rossz ez a dohány? Mintha fázott volna.

„Most kimegyek a kertbe” – mondta magában, de nem mozdult. Fáradt üresség esett szét körülötte. Aztán felkelt, és kibontotta a délelőtt hozott csomagot. A cukrot és teát kivette – a teát meg is szagolta –, a gyertyatartóból pedig kivakarta a maradékot, s az új gyertyát beleállította. Megnézte, hogy egyenesen áll-e.

– Így.

Kinyitotta az ablakot, hátranézett még, nem hagy-e valami rendetlenséget, aztán kiment a kertbe.

Az utakat benőtte a gyom, s a fák alatt sok a hullott alma. Igen, az almát le kellene szedni, a szilva is kék már, s a rothadó gyümölcs, elvadult kert kora ősz illata úgy kísérik, mint hűséges ebek a gazdát.

Kezében kertészolló, de nem nyúl az ágakhoz, késői rózsáihoz, elvadult lugashoz, csak kihozta magával, mert mindig ki szokta hozni.

Holnap majd szól a gyerekeknek az utcában, hogy jöjjenek gyümölcsöt szedni; ad nekik, amennyi kell, örülnek majd neki, ő pedig telerakja a szekrények tetejét, és jó almaszag lesz a házban. De hátha nem örülnek neki? És tudja már, hogy nem fog szólni senkinek.

A vén almafán harkály kopogtatott, és bizalmasan megvárta az öregembert. Amikor elszállt, hosszan nézett utána, s a perregő, színes szárnyakkal mintha elment volna a délután. A házak elfogták már a napot, s hosszú árnyék fekszik rá a kertre. Körülötte füstölögnek már a kémények, s a kőszénfüst leszáll a bokrok közé. Eső lesz. Nem szereti a szénfüstöt, mert egy vonat jut eszébe, melynek füstje most is a szemében van. Zászlós, hosszú füstpántlika volt, és soha nem jött vissza.

– Na, menjünk be.

Vége a napnak.

Újságot nem járat, postát ő nem kap.

Néha – karácsony táján – egy-egy levelezőlapot, s azt mind gondosan megőrzi.

Megint tea s egy kis vajas kenyér. Hosszas gondolkodás után még rántottát süt, s a homályos konyhában megvacsorázik. Ül a kis konyhaasztalnál, és amíg eszik, nézi a tűzhely ajtajának két szemét.

Hogy parázslottak valamikor! Hogy nevettek! Mikor Béla megjött szabadságra, itt állt az anyja mellett, és várta a palacsintát. Bent koccantak a tányérok, a kis Lenke terített, és ő nézte őket. Hová lett a fény a szemekből, a hang a szájakból, a láng a tűzhelyből s az öröm zsongása az egész házból?

Nincs?

Hiszen semmi nem vész el, csak megváltozik. Igen, de mi lesz belőle?

Nézi a tűzhely hideg száját, aztán felkel, és bemegy a szobába. Itt még világosabb van. Az ablak nyitva, s valaki az utcán hangosan nevet. A nevetés berepül az ablakon, és lehull a földre, mint a fagyos szárnyú madár.

Beteszi az ablakot, és üldögél az árnyékok között, melyek szótlanok, és hamujukat hintik egyre-egyre.

– Talán lefeküdjünk?

Felgyújtotta a villanyt, és megnézte nehéz, duplafedelű aranyóráját.

– Kilenc. Eljárt az idő.

Amíg az órát felhúzta, nézte a másodpercmutató fürge igyekvését. Hogy siet – gondolta –, de nem jelent semmit. Látni és hallani… Hanem a másikak, azok igen. Némán és sokat mérnek. De azt se nem látni, se nem hallani: akár az élet.

Még az ágyban is erre gondolt.

Ekkor már sötét volt, csak a pipája parázslott hosszú szárának a végén. Olyan volt a sötétben, mint egy elhagyott tűzrakás az erdőn. Szél nincs, reggelre hamu lesz belőle. De lehet, hogy emberek ülnek körülötte.

„Jó estét, erdőmester úr.”

„Pipáltok, emberek, pipáltok?”

„Ide tessék, erre a tuskóra.”

És nézték a tüzet. Ilyenkor sok minden kitudódott, és sok kérdés eligazítódott.

Még tavaly is meglátogatta egy-kettő. A temetésen már csak az öreg Bagra volt itt.

„Magam vagyok már, uram – mondta, amikor elbúcsúzott –, de jobb lenne már nekem is a főd alatt.”

És nagy csend maradt utána.

És nem jó ez a csend.

Nem álmos, semmiképpen nem álmos. A pipát nekitámasztja az éjjeliszekrénynek, és meggyújtja a gyertyát.

– No, fogj már tüzet!

Villany csak az asztal felett van, s ő megszokta a gyertyát. Mire kell az is? Pár pillanatra csak, ha éjjel felébred, s fél évig is eltart egy szál. Ágyban nem akar olvasni.

A gyertya lángja életre kapott, s a lágy fény imbolyogva körülrepült a szobában. Kicsit verdesett, mint a szárnypróbálgató madár, de aztán szétívelt, és visszaszállt a láng kis fészkébe. Összecsukta szárnyát, és lenézett az éjjeliszekrény márványtükrére, hol az óra ketyegett, és a kismutató rúgta vidáman a másodperceket.

Az öregember félálomban nézte a szétterülő fényt, akart talán valamit, de szeme lecsukódott, s a félbemaradt gondolat megszakadt, elkuszálódott, mint amikor kiesik valakinek kezéből a toll.

– Új gyertya, új gyertya! – kopogott a kismutató, és csillogva táncolt a kerék körül, mely elő volt neki írva.

A láng lenézett, s kérdően világította meg a furcsa szerszámot.

– Nem ismersz, ugye? – szaladgált a kismutató. – Én vagyok az óra, én mérem az időt. Ezek a nagyok a testvéreim. Egyik a perceket mutatja, a másik az órákat. De ők, szegények, némák…

– Mit mérsz?

– Az időt. Tudod, ami elmúlik…

– És hová sietsz? És miért méred?

– Nem érted? Mérem az időt, és sietek, mert nem vár. Előre, mindig előre.

– De hiszen körben szaladsz!

– Körben?

– És egy helyben vagy, mióta csak nézlek.

– Buta vagy, lángocska, de hiszen csak most születtél. Az csak úgy látszik…

A láng ide-oda hajlongott.

– Értem már. Te azt méred, ami nincs, s szaladsz magad körül, ami van…

A kismutató erre már nem is tudott válaszolni. Mérgesen topogott, és csak azt mondta:

– Buta-ta-ta-ta… – És fürdött a gyertya fényében, amely olyan volt, mint az alkony aranya a dombtetőkön.

A láng újra körülkanyarodott a szobában, s most már ismerősként simogatta meg a lerakott ruhát, a falak ódon mintáit, a bútorok kopott szövetét, a pipákat, a kályha kis angyalfejeit, az asztal szúette, dongás lábát, az ablakdeszka apró repedéseit, a képeket a falon, s meleg aranyában mintha élet mozdult volna, ami rég volt ugyan, de a tűz s a szeretet simogató melegében újra született.

Az öreg óra ingája lassan megmozdult.

A hamutartóban lassan parázslott egy cigaretta, a kályha mellett egy vizsla emelte fel okos fejét, s a konyhában valaki becsapta a tűzhelyajtót.

A kis láng visszareppent helyére, és minden melegét most a kipirult öreg arcra hintette. Látta a lecsukódott szemhéjak alatt a régi mosolygást, s látta, hogy az öreg szív fényleni kezd.

– Álmodik az öreg – percegte a másodpercmutató. Álmodik.

– Amit lát az ember, az nem álom – suttogott a láng –, volt vagy van, vagy lesz – mindegy.

…A délutáni nap besütött a szobába. Az asztal mellett egy fiatalember ült, s a díványon az öregúr pipált. Nézte a fiát. Megerősödött.

„Hát nem mondom, kicsit magam leszek, de édesapám is úgy kezdte.”

„Igaz, fiam.”

„És én szeretem azokat a vad hegyeket. Van ott erdő elég. Medve, farkas…”

„És vadorzó bőven. Anyád…”

„Ugyan, édesapám.”

„Persze, de hát tudod, milyen anyád.”

A kutya most felkelt a kályha mellől, és fejét a fiatalember térdére tette.

„Elviszlek, Dáma, ketten leszünk, és minden évben hazajövünk, karácsonyra meg húsvétra.”

A kutya körülszaladta az asztalt – egy kis zajt okozott . –, s az alvó öregember megrándult.

A gyertya lángja összehúzta magát, mert az öregember szeme sarkában – mint őszi erdőzugban a szivárgó víz – megjelent egy könnycsepp.

De nem ébredt fel.

Keze mozdult, s egy szürke kis öregasszony állt mellette, kezét simogatva.

„Bele kell nyugodnunk, Pál…”

„Igen, lelkem.”

A régi óra ingája zajtalanul mozgott, a kismutató az éjjeliszekrényen mintha víz alatt járt volna, a kutya helye üres volt a kályhasarokban és hideg.

„Öltözzék, lelkem.”

Kőszénfüst, idegen emberek, s ők csak ülnek a vonatban szótlanul. Este lesz és reggel, és havas, hideg hegyek néznek be az ablakon. Idegen szó, idegen táj.

Fenyőgallyak közt egy koporsó, alig látszik. Pár ember. Csend. Valahol énekelnek. A két öreg összefogódzkodva áll. Fájdalom? Idő? Mérték? Nincs.

„Bele kell nyugodnunk, Lenke.”

„Igen, szívem.”

De csak állnak. Már elment mindenki.

„Erdőmester úr, esteledik…”

A gyertya lángja lobbant, nagyra nyílt, és megszárogatta az öregember szemét. A nehéz álom összecsukott szárnnyal a kályha tetejére ült. Mintha aludt volna.

A kis óramutató megint zajosabban kergette önmagát, s az öregember arca is elsimult. A gyertya lángja mozdulatlanul állt, aztán libbent egyet, mert nyílt az ajtó, s egy szép fekete macska lépegetett a szobába.

„Eredj, Kormos, a papához. Nem szeretem, ha a kiscsibéket nézegeted.”

Az ajtó újra becsukódott, s a macska puhán lépdelt a szőnyegen, s az öregember lábához dörgölődött.

„Kidobtak, Kormos?”

A macska felugrott a díványra, és dorombolni kezdett.

„Így van az, Kormos, a csibék kellenek a lakodalomra. Érted, Kormos?”

A macska fekszik, mint a bársony, és dorombol, mintha távol valahol zúgna a malom. Lakodalom, persze, a lakodalom – a kis láng most kinyújtotta magát, majdnem elszakadt, és ragyogása betöltötte az egész szobát. Nemcsak ezt, a másikat is… A templomot is. A szemeket is…

Csillog a tabernákulum ajtaja, s nagy villogásban, az új öröm alatt hallgat a régi bánat. Férjhez megy a kislány, csillognak az edények, zeng a konyha, s a kályhasarokban némán fekszik egy öreg kutya. A kis öregasszony valahányszor kimegy vagy bejön, ránéz a vén kutyára.

„Ma nem szabad szomorkodni, Dáma. Ma nem szabad.”

Hunyorog a gyertya, s az öregember arcán délután van. Késő délután. A szobában száll még a szivarfüst, de már csak a konyhában van valami zaj – alig hallani –, bent leszedve már az asztal, az öreg óra ötöt üt, kint ősz van, a kertben cinke kiált a tél elé, s az elrobogott kocsik pora régen leszállt már.

„Elrepült a kislány.”

00002.jpg

Az öregasszony megroskadva ül ura mellett, nem hallja az órát, kezét nézi, fáradt, gondozatlan kezét, melyek csak azóta ilyenek, mióta a gyerekek megszülettek. Ringattak, vezettek.

„Így van ez rendjén” – mondja az öregember, s az öregasszony ősz feje meghajol.

„Igen, Pál.”

Kint esteledik már; a késő őszi utakon kis madár sírdogál, fogy a fény, nőnek az árnyak, ül a két öreg egymást átölelve, s a kályhasarokban alszik a vén vizsla.

Az öregember megmozdult, és hirtelen kinyitotta a szemét.

„Égve hagytam a gyertyát” – gondolta, de nem mozdult. A lágy fényben nem rebbentek el az álmok.

„Mégis szólok a gyerekeknek, ne vesszen el az az alma.”

A szobában nem mozdult semmi.

Talán el kellene menni kis Lenkéékhez? Hívnak, igaz, de itthagyni… itthagyni. Nem lehet elmenni. Ez az öreg kutya is… Aludj, Dáma!”

És szeme újra lecsukódott.

Milyen régi ez a gyertyatartó – akarta gondolni, és az öreg óra ingája újra meglendült.

„Betakartalak, fiam, csak aludj.”

S a gyertya kis lángja csodálkozva hajol előre. Az ágyban – ugyanebben az ágyban – egy kisfiú fekszik. Hasonlít az öregemberhez.

„És reggel is alhatom?”

„Vakáció van.”

A gyerek feje alá gyűrte a párnát, s azonnal elaludt.

Édesanyám – akarta még mondani, de már újra az öregember feküdt az ágyban, s látszott, hogy szájáról régen lekopott ez a szó.

Igen, a gyertyatartó, de most már ő tartotta a kezében.

„Miért nem alszol?”

„Nem tudok, apukám. Igaz, hogy a Katinak kisbabája lesz? Akkor miért sír? Én szeretném, ha nekem majd kisbabám lenne.”

S a kék gyermekszemek fürkészve nézik apja meghökkent arcát.

„Majd lesz, csak most aludj!”

És nem lett. Nem is lesz. Így van.

A gyertya lángja összehúzta magát, mert most elpihent minden, de aztán hirtelen megrebbent. Elhajolt, mintha felemelték volna, s az öregember azt mondta:

„Megyek már, szívem.”

Kezét a láng elé tartotta, hogy el ne aludjon, mert sietett. A fény szétáradt a szomszéd szobában is.

„Szólt, szívem?”

„Igen, kedves, talán orvost kellene hívni. Én nem tudom, de siessenek…”

A bútorok előrehajoltak, az árnyékok előrekúsztak, az óra döbbenten ketyegett.

„Ideteszem a gyertyát. Nagyon sietek.”

S most ez a kis láng látja azt a másikat, szinte összeérnek, nincs köztük idő, s nézik az öregembert, amint öltözködik.

„Sietek, lelkem.”

„Igen, Pál.”

Csukódott az ajtó, zördült a kapu, csattant a kilincs. Kint suhogó, februári szél.

Nappal olvadt, éjjel megfagyott, s most mintha a szél is gyorsabban csúszna a fagyos utcákon.

„Már késő, lelkem” – suttogta az asszony, és nézte a gyertya aranyát, s hallgatta az óra topogását, mintha valaki járt volna a másik szobában.

Még az öregemberre gondolt, aki most kint jár az éjszakában. Miért is küldte el? Hiszen tudhatta volna… És látja az urát, amint sürgeti az orvost.

„Tessék bejönni, amíg felöltözöm.”

„Nem, várok.”

…És látja, mint amikor először látta. Bál. Elmosolyodik. Rosszul van megkötve a nyakkendője. Azután a nász. Istenem. Betegségek. Magány. Gyerekek. És most fázik kint az utcán. Még egyszer, csak még egyszer láthatná!

Szemére rászállott már a köd. Nem lehet. Hát elmúlik minden? Hiszen nem baj, de az a szegény öreg ott kint fagyoskodik az utcán.

„Édes.”

A másik szobában jár fel s alá valaki. Vagy az óra?

Felült az ágyban, s szívére szorította összekulcsolt kezét. A világosságot már nem látta, csak melegét érezte.

Talán megjöttek?

Hanyatt dől a párnán, és arca elsimul.

Igen, most már tisztán hallani: kopognak. Olyan ismerős ez a kopogás. Ó, nem az óra, hiszen már régen jár valaki odakünt. Halk kopogás, nehogy felébressze, ha aludna.

„Bejöhetek, édesanyám?”

Most már jól van. A ráncok elmúlnak arcán, kinyújtja kezét, és szeme felnyílik.

„Milyen jó, hogy itt vagy, fiam…”

Milyen könnyű minden.

„Apádra majd vigyázzunk, gyermekem.”

Elsötétül a másik szoba, és nyugtalanul alszik az öregember. Valami régi álom denevérszárnya repdes a szobában, de aztán elporlik az is, és a kis gyertya lángja meg-meglobban, mert beszél az öregember.

– Azért megvagyok, lelkem. Úgy gondolod? De hiszen mindig magam takarítottam a lábbelimet… Nem fáradság az… Hát a gomb, a gomb az hiányzott. Ez igaz.

– ……

– Gondoltam már én is rá, hívtak is.

– ……

– Jól van, lelkem.

– ……

– Olyan nehezen indulok el nélküled…

– ……

– Tudhattam volna. Hiszen éreztem is.

Mosolyog álmában az öregember.

– Köszönöm, kedves. Igen. – Sóhajtott és felébredt. Szinte vidám éberséggel nézte a kis gyertyát.

– Mennyit álmodom ma, pedig egész kipihentnek érzem magam. És a gyertyát megint égve felejtettem.

Kinyúlt a takaró alól, és pipás, sárga két ujjával a kis lángot puhán eloltotta.

„Három óra lehet” – gondolta.

A szobában újra sóhajtó nagy lett a csend. Meg-megpattant egy bútor, és a márványlapon tétován ketyegett az óra.

– Buta gyertya – mondta a kismutató minden meggyőződés nélkül –, azért mégis mérem az időt.

És forgott önmaga körül céltalan sötétségben.

Vénasszonyok nyara száll a levegőben. Most múlt dél, de a nap már nem tüzes, csak meleg, mint az öreg ölelés. A tarlókon kolomp kondul az ősz elé, a szántások felett elkésett lepke táncol, a patakok csendesen susognak, mint ősszel az öregasszonyok, s a napraforgók nehézfejjel hajolnak a föld felé, mintha gyónnának.

A lovak nem sietnek.

A kocsi lassan ráz, mintha régi emlékeket szitálna a szálló porban, s a fiatalasszony karja átöleli az öregembert.

– Olyan boldog vagyok.

Az öregember csak mosolyog.

Kiérnek már a szántók közül. Elmaradnak a tarlók, a kukoricatáblák, szalmakazlak, és egyszer csak régi hangon pattognak a kocsikerekek az erdei tájon. Fanyar cserszagot ízlel a vénülő nyár, a fenyves gyantás homálya zsong – pedig szellő se mozdul –, a kökénybokron hosszú útról álmodnak buksi gébicsek, s a fák csendesen lehullatnak egy-egy levelet őszi pókok szakadt hálójába.

– A kapukulcsot odaadtam Borbásnénak, szedesse le a gyümölcsöt a gyerekekkel. Most örülnek…

– Jól tette, édesapám.

– Nem is tudom, mi költözött belém. Tegnap még ott nem hagytam volna azt a házat semmiért. Ma meg, hogy bejöttél, talán maradni se tudtam volna.

A fiatalasszony még jobban átöleli az öregembert. Úgy érzi, a karja melegebb, mint máskor.

– Anyád szokta így a vállam átölelni, mintha az ő keze lenne.

Az asszony odanézett és megdöbbent. Nagyon hasonlított anyjához, mezítelen karja szinte ugyanaz. Apjára nézett, aztán messze az erdőbe. A távoli ragyogásba s a puhán kanyargó útra.

– Hiszen az Övé – mondta csendesen.


7.

Gácsi Boldizsár vidám legény. Mulatós is, de nem nagyon. Verekedős is, de csak ha muszáj. Amúgy jó kiállású, és harminc hold várja meg két ház. Miért ne lenne vidám? Szeretője is van, azaz itt álljunk meg. Szeretőnek szerető, de nem úgy, hanem amúgy, azaz tisztességesen. Van ilyen is. Veronkának hívják – Pallos Veronka –, és szeretőnek annyira szerető, hogy szereti ezt a Boldizsár gyereket, de csak messziről. Hajaj, de milyen messziről! Boldizsár szerint túlságosan messziről, éppen ezért a legényt módfelett kordában tartja. Éhezteti, bár ő ezt nemigen tudja. Tisztességesen éhezteti, mint ahogy majd felterít neki – annak idején –, s akkor nagyon jó lesz ez az éhség. Annak idején, farsangban s az esküvő – után.

Így van!

Esténként azért persze találkoznak. Nem, nem hátul a kertben, a szalmakazlak táján, hanem a ház előtt, már úgy értem, hogy Veronka belül, Boldizsár kívül a kerítésen. Fogják egymás kezét, és – hallgatnak.

Az öregek már megegyeztek, de ez a kis titkolódzás úgy esik nekik, mint egy falat kenyér.

– Veron! – süvölt ki néha Pallosné hangja. – Veron, nem hallod?

Ilyenkor vége az estének. Boldizsár el van keseredve, Veron pedig szerencsétlen.

– Lehettek még eleget együtt, meg is unhatjátok egymást – folytatja odabent az anyósjelölt. – Válogasd ki ezt a babot, de ott legyen a szemed.

Veron válogatja a babot és boldogtalan, Boldizsár pedig – neki nem parancsol senki! – csak azért is elmegy egy-kétszer még az ablak alatt, mert az utcán az jár, aki akar. Ebbe nem szólhat bele senki. Még Pallosné se, akitől Boldizsár már előre fél, s az ilyen dolog többnyire előre is veti árnyékát.

S ezekből a sétákból származott a baj.

Boldizsár talán harmadszor ment már vissza a ház felé, amikor egy-egy árnyék vált el a kerítéstől – belül is, kívül is –, és elsuhant az egyik befelé a házba, a másik pedig az alvég felé. Talán nem hitt volna a szemének, de még az ajtó halk csukódását is hallotta.

Boldizsár azt hitte, megnyílik a föld, és lepotyognak a csillagok, és szinte megdermedt. Mindebből csak a dermedés volt valóság. A csillagok szilárdan ragaszkodtak magas mivoltukhoz, a föld pedig meg se moccant.

Csak azután kapott észbe Boldizsár, és utánaeredt a titokzatos árnyéknak.

Jó sötét volt már, és pár lépés után majdnem feldöntött egy subát, melyben Baracs Ádám, az éjjeliőr tartózkodott.

– Maga az, Ádám bácsi?

– Mért? Talán a főispánra gondútá?

– Ki ment az előbb erre?

– Nyavala se nézte. De menni, ment…

– Hát miért nem gyújtja meg azt a büdös lámpást?

– Jó, hogy mondod, apád meg fülön foghatja a bírót. Hát ide hallgass… De nem ülnénk le?

– Csak mondja, de gyorsan.

– Akkor akár el se kezdem.

Boldizsár keserűen gondolt arra, hogy a titokzatos látogatót már el nem érheti.

– Hát csapja meg a mennykő azt a lámpát! – mondja lassan.

– Meg is csaphati, ebben igazad van. Hát ott kezdem el, hogy a községtül nekem öt liter petróleum jár egy esztendőre.

– Nem sok.

– Nem hát, de azt is a bíró égeti el.

– Hát azért nem ég a maga lámpája?

– Nem azért, hanem azért, mert ebbe a lámpába… gyertya való. Nahát! Így pocsékolja a bíró a község pénzit… Ezt megmondhatod apádnak.

Boldizsár azonban nem törődött most a község pénzével.

– Ide hallgasson, Ádám bácsi! Ha maga meg tudja mondani nekem, ki volt az, aki elkussadt innen a Pallosék elől az előbb, kap egy pint bort.

– Bort… – mondta Ádám, mint aki folytatást vár.

– Meg kap egy szál gyertyát.

– Na látod. Óbort?

– Óbort.

– Így már látszik, ki a legény. Hát gyere csak hónap ilyenkor errefelé, akkor má többet tudok. A gyertya meg nem baj, ha hosszú, azt ellehet vágni, csak vastag legyen.

Boldizsár ezek után elvált az éjjeliőrtől, és még vagy két órát leskelődött Veronék körül, de hiába. Csendes őszi éjszaka volt, nem mozdult semmi, ami azonban csak látszólagos tünemény, mert Boldizsár szívében a féltékenység ördögei valóságos lakodalmat csaptak, majd szétrúgták a házat.

Késő éjjel ment haza, de még álmában is a kétség hideg kígyói mászkáltak a hóna alatt, és sóhajtgatott szorgalmasan. Reggelig.

Másnap trágyát vitt éppen a mezőre; úgy ült a kupac tetején, mintegy fájdalmas szobor, és oda se nézett Veronék udvarára, ahol a kislány a köcsögöket mosta éppen.

No, még csak ez hiányzott!

Boldizsár sápadt volt az álmatlanságtól – a vak is láthatta –, tehát volt valahol az éjjel… Hol?! – S a köcsög kicsúszván Veronka kezéből, hangos csattanással mállott több apró darabra.

– Na! – mondta epésen Pallosné. – Összetöri a köcsögöt, aztán még sír is. Csak ne tettesd magad.

Pedig Veron nem tettette magát.

Boldizsár valakinél volt az éjjel.

Most már aztán igazán szerette ezt a legényt!

Boldizsár munka közben egy kicsit magához tért – hűs szél fújt a mezőkön –, de azért úgy szúrta a vasvillát a trágyába, mintha az ismeretlen vetélytárs lenne. Dühös mozdulataira a varjak ijedten rebbentek széjjel, mert nem szokták meg szántóvető embertől ezeket a meggondolatlan mozdulatokat.

Egy-két öreg varjú csóválta is a fejét erősen, mert világlátott véncsontok voltak, akik sokat tudtak az emberek dolgairól.

– Pár… kéne neki, pár! Kár-kár…

De Boldizsár ezt nem értette.

Amikor másodszor fordult, megerőltette magát egy oldalnézés erejéig, de bár ne tette volna. Veron ugyan kifelé nézett, de a legény mintha a világon se lett volna. Kacéran riszálta derekát – dereka az van, meg kell hagyni –, és dúdolt valamit. Nem mondta ki, de dúdolta, s ennek a nótának a szövege az volt, hogy:

Sárba taposom a fényképedet…

A kocsi magától fordult be a dűlőúton, és a lovak maguktól álltak meg Gácsiék földjén. De Boldizsár csak ült, s az őszi táj szomorú, varjúkárogásos csendje úgy úszta körül a kocsit, mint reménytelen csónakot az óceán.

Délután volt már, mire hazakerült.

– Nem vagy te beteg? – kérdezte anyja.

– Mér’ lennék?

– Olyan színed van, mint a kovásznak.

– Fene tudja.

S estélig tett-vett még az udvaron, hogy ne is kérdezzék.

De aztán az este is eljött, ahogy a jónak és rossznak el kell jönni, mint ahogy az elő van írva. Amikor az öreg Ádám előbotorkált a sötétségből, már nem is volt nagyon kíváncsi. Úgy érezte: a falu összedőlt körülötte, s ezt már senki nem építheti fel.

– Megvan! – mondta az öreg. – Sipos Jancsi vót.

Boldizsárral még egyet fordult a világ.

– A bába fia?

– Az. Na, ne állj meg.

– A bába!

– Az. Ügyes asszony az…

Boldizsár most már nem is érzett semmit. Lába csak úgy magától ment, és az esti szél mintha még a mellét is kinyitotta volna, és most a szabadon maradt szívét fújja.

– Mondom, ügyes asszony. Pallosnénak meg akkora tyúkszem van a talpán, mint egy mogyoró, hát a Jancsi elhozta a kenyőcsöt.

Boldizsár szédülve látta, hogy a falu megint ép, a templom áll, és csodálatos, hogy néha ősszel is meleg tud lenni…

– Azt hiszed, nem jó kenyőcs? Hát én mondom neked: este bekenyi az ember jó vastagon, rajtahagyja másnap estig, aztán a kezeddel kiveheted az egészet. Gyökerestül.

– Na, én most elmegyek, Ádám bácsi.

Az öreg azonban nem engedte.

– Nem így volt az egyezség, Boldizsár…

– Aztán holnap hozhat nem egy üveget, hanem kettőt.

– Csak azért jöttem – toppant be Veronékhoz Boldizsár kipirulva –, hogy ha nem kellene az a kisebbik hordó…

– Nem hát, csak vidd, fiam!

Veron úgy ült a sarokban, mint akit sem a hordó, sem Boldizsár nem érdekel.

– Nem ülsz le?

– Sietek. Hogy vagy, Veronka?

– Látod! (Kinél lehetett, kinél lehetett?)

– Nem látom, mert sötétben vagy. Hát nyugodalmas jó éjszakát!

– Kísérd ki Bódit.

– Minek?

Pallosnénak még a tyúkszemébe is belesajdult. Ez a buta lány még elvadítja a legényt.

– Akarsz egy pofont? Egy köcsöggel több vagy kevesebb… Mozogj!

Veron hát felállt, mint aki megy, mert muszáj.

A pitvarban azonban megállt.

– Hát kijöttem…

És a falhoz támaszkodott. Csend. Boldizsár amúgy se volt ékesszóló, de most még nyögni se tudott. Szeretettel megsimogatta.

A lány azonban leseperte a simogató kezet, mint a szemetet.

– Azt simogasd, akinél az éjjel kujtorogtál!

– Én?

– Te. Aztán én most bemegyek édesanyámhoz, és megmondok neki mindent.

– Hát csak mondj! – keseredett el Boldizsár. – A Jancsiért érdemes is…

– Te… te, még hogy nem félsz! Azt hiszed, nem tudom, hol töltötted az éjjelt? Jancsi? Miféle Jancsi?

– A Bába Jancsi. Az éjjelt meg itt töltöttem a kaputok előtt, ha tudni akarod. Ha még egyszer visszajött volna, hát vért eresztek belüle…

Most már mind a ketten tudtak mindent, de a keserűség kérge nehezen szakadt fel, és – a fene tudja, miért – nem is akarták, hogy egyszerre szakadjon.

Veron semmi esetre se lökte már el Boldizsár kezét.

– Nem sül ki a szemed? Miért volt itt Jancsi?

– Tudom. Most már tudom. Ádám bácsitól.

– Hát…

A kéreg most már felszakadt.

Úgy érezték, a jóistennek ez a világa mindenképpen szűk akkora boldogságnak. A szél elállt – de felőlük akár a tetőt is elvihette volna –, és a csillagok májusi melegséggel ereszkedtek le majd a földre. Egy szép nagy csillag meg egyenesen a szomszéd szalmakazal tetejére szállt. (Csak meg ne gyújtsa!) Egy kis suttogás hallatszott – nagyon rövid ideig –, aztán először – igenis, először – Veron odaadta száját Boldizsárnak.

Egy hét múlva pedig új fülbevalók csillogtak a kislány fülében, és Ádám, az öreg éjjeliőr hosszú szál gyertyát méricskélt az asztalon.

„Háromba vágom” – határozta el, és bicskájával óvatosan körülvágta három helyen a gyertyát, hogy ne törjön, de a kését előbb egy kicsit megmelegítette.

És aznap este az ócska kis bádoglámpa komótos himbálódzással végigvitte a gyertya kis világosságát a falun. Később azonban elfújta Ádám a gyertyát – csak éppen megmutatta, hogy van –, s csak majd akkor gyújtja meg, ha kell. Most nem kell. Minek kellene? Ősz van, a krumpli a veremben, gabona a padláson, tyúkok az ólban, aki pedig nyitva felejti a tyúkólat, az magára vessen.

Ádám a főstációkat a templomnál tartotta. Volt ott egy terjedelmes kőpad, s a subában nem is lehetett érezni, hogy kő. S ilyen öregember mögött a templom mindenképpen megnyugtató közelség. Az a felfuvalkodott bíró (a felesége atyafiai révén lett bíró) ugyan azt mondta, hogy az öreg Ádám egész éjjel a kőpadon alszik – s ha nem aludna, rendelőórákat tarthatna, akár a doktor –, ez azonban nem volt igaz. Ádám a falu egyik felét éjfél előtt járta végig, a másikat meg éjfél után. Nem kiáltotta ugyan meg az órákat – ami igen szép szokás volt –, de ha valahol világosságot látott, mindig bekopogott, hogy nincs-e valami baj, s ezt többen tanúsíthatták. Ezeket az utakat csak olyankor hagyta el, ha igazán akkora volt a sötétség, hogy akár neki is lehetett volna támaszkodni. Azt meg senki sem kívánhatja tőle – még a bíró se –, hogy a feneketlen sötétségben a lábát törje. Eddig! De ezután másként lesz. Meggyújtja a gyertyát a lámpásban, s amint az ablakok alatt elballag, beugrik a kis fény az ablakon, s mindenki azt mondja:

– Ádám bácsi megy erre.

És ma alighanem ilyen éjszaka lesz. Alighanem. Már délután nehéz felhők jöttek délről, de aztán elállt a szél, s a felhők tanácstalanul megálltak, nem tudván, mi a teendő. Megálltak és megvastagodtak. Szinte ráfeküdtek a falura. Ádám már gyertyaszó mellett ment őrhelyére, a templom elé, de ott belefújt a lámpába.

– Aludj, kis gyertya.

S a gyertya el is aludt. Ámbár hiszen látott addig is annyit, hogy szegény helyre, öreg helyre került. Látta a kőnehéz kezeket, az öreg arcot, nyugodt, vén szemeket, és útközben be-benézett egy ablakon, vagy a két nagy csizma előtt világította az utat. Fiatal kis láng volt, kíváncsi, s mivel úgy látta, hogy a csizmák már maguktól is tudják az utat, inkább az ablakokon nézett be, már ahol elég alacsonyan voltak.

Persze a legtöbb helyen aludtak.

De nem mindenütt. A fiatal Gilicéné például éppen akkor bújt az ingébe – és majd leült ijedtében –, amikor a gyertyácska bepillantott az ablakon.

– Nehézség a lámpájába – mondta Ádám bácsira célozva –, akárki benézhetett volna!

– Majd ippen téged néznek – morgott az ura.

– Talán néznének is..

– Szeretnéd, ugye?

– Szeretném, ha nem beszélne bolondokat. Úgyis nevetik már, hogy leskelődik utánam.

A kis gyertya nem is gondolja, hogy ártatlan pillantása után Gilicéék két óráig veszekedtek. Egyhuzamban. Igaz, hogy akkor aztán tökéletesen kibékültek, mégiscsak szép veszekedés volt.

Pallosék előtt a kis gyertya először két csizmát világított meg. Boldizsár nem mozdult, gondolta, úgyse emeli följebb az öreg a lámpát. De az öreg felemelte.

– Tik vagytok?

Veron piros volt, mint a pipacs, de nem alázkodott meg azzal, hogy elszaladjon.

– Mink hát!

– Használt anyádnak a kenyőcs? – És a lámpát letette a földre, mint aki beszélgetni akar. (Kellett neked gyertyát venni, Boldizsár?!)

– Még rajta van.

– Na, akkor használ. Hát csak jáccatok, tik vagytok a fiatalok.

És elballagott.

– Ha még egyszer idevilágított volna az öreg, hát istenemre kiverem a kezéből a lámpát!

– Nem baj, Bódi! Talán jobb lett volna, ha beszaladok? Beszéljenek. Úgyis beszélnek…

– Igazad van, Veronka. Nincs már messze a farsang.

A kis lámpa meg az öregember már messze jártak, s a fény mint egy kis földre szállt csillag imbolygott az utcán. Ádám már nem is gondolt a fiatalokra. Bolondság. Játék az egész, pár perc, és elmúlik. Még a nehéz évek is elmúlnak, hát a könnyű napok! Játsszanak csak.

Most egy alacsony, zsúpos ház előtt ment el az öreg, s a kis ablakon a gyertya benézhetett, amíg megálltak.

„Ezt az Ábrist talán meg kellene nézni – gondolta Ádám –, de hátha alusznak már.”

És elindult tovább, de a kis láng már mindent látott. Szétvillant a földes kis szobában, s látta, hogy a nehéz levegőben ott gubbaszt a Szegénység és a Szomorúság.

Az ágyon nyitott szemű vénember, s mellette a széken félig alva egy fiatalasszony.

– Rám ne igen kőtekezzetek, lányom.

– Aludjon, édesapám.

– Alhatom még eleget. A bort tartsátok tavaszig, jobb ára lesz, de a borjút adjátok el. Rossz fajta.

– Majd elmondja a többit holnap, édesapám.

– Lehet, hogy elmondom, lehet, hogy nem mondom. Kaszásnak a Vadas Miskát ne hídd többet.

– Nem is hívom.

– Gyerekeidet meg tartsd szár közt. Javukra válik, aztán nem bánnám… tudod, a Biró Mihály. Özvegy az is.

– Nem gondolok én arra már.

– Hát pedig csak gondúj. Jó ember a Mihály. Földje is van, gyereke meg nincs. Jó szemmel néz rád. Nyugodtabb lennék én is.

Erre már nem válaszolt az asszony. Nézte a sötétséget.

– Aztán most feküdj már le, nem kell engem virrasztani. Ha gyün, hát gyün, az a jóisten meg úgyis virraszt.

Az asszony odamegy ágyához, és ruhástul összekuporodik rajta.

Odakint súlyos csend. „Jó volna, ha fújna a szél, vagy esne az eső – gondolja az asszony –, talán hamarább elaludnék.” De nem mozdul semmi, csak a beteg nehéz lélegzete fújtat a szobában.

Ádám pedig – mi tagadás – elbóbiskolt a padon. Gondolt erre-arra, télre, nyárra, ágyra, pipára, és szépen elaludt. Mögötte őrködött a templom. Lábánál aludt a kis lámpa, s a felhők vastag párnája alatt mintha elsüllyedt volna az egész világ. A sötétség szinte ragadt. Egy kis idő múlva úgy érezte, nincs egyedül. Mintha valaki nézte volna. Fel is ébredt, de nem mozdult, mert minek ugráljon. Nem igaz? Ejnye! Ábriséknál ég a lámpa. Ég.

– Nem szeretem – mondja –, nem szeretem. – És felkel. Egy pillanatig gondolkodik: meggyújtsa-e a lámpát, de aztán nem gyújtja meg. Szaporán lépked, s az a kis világosság mutatja az utat.

Már majdnem odaér, amikor csattanik a kapu.

– Te vagy, Tera?

– Jaj, az isten áldja meg, Ádám bátyám, édesapám papot akar.

– Hát csak maradj, lányom, majd én szólok.

Fürgén meggyújtja a lámpát, és a nagy csizmák dohogva lépkednek a papház felé. Siet, és most a gondolatok csak a gyors léptek alatt hallgatódznak. A pap dombon lakik. Még ez is. Szuszog az öreg felfelé – a gyertyácska ijedten libeg ide-oda –, de közben még pihenni is kell.

– Fene ezt a dombot!

Aztán megveri botjával az ablakrácsot.

Odabent egy kis mocorgás hallatszik, aztán kiszól a pap:

– Maga az, Ádám bácsi?

– Az öreg Ábris, tisztelendő uram…

– Megyek. – És elfordul az ablaktól.

Az öreg Ádám gondolkodik egy kicsit, hogy várjon, vagy ne várjon, de aztán nem vár. Ez a pap dolga, ő majd későbben odanéz. Elballag fölfelé, s a lámpát most már nem oltja el. Éjfél már elmúlt, s az öregember a csillagszemű kis lámpával végigballag a falun. Az utolsó ház előtt leül – szemben, nem messze a temető –, és nézi a kis gyertyát a lábánál.

„Eloltsalak? Nem oltalak el, hátha keresnek…” És nézi tovább a világosságot, s a kis láng hunyorogva nézi az öreg szemét.

„Ábris…” – gondolja, és látja a halódó pajtást a régi időkben, és a kis láng látja, amit az öreg lát.

Két legény ül a kocsin. Ábris hajt, kalapjuknál lobog a pántlika.

Fújja a szél, fújja,

hazafelé fújja…

Nem kell a lovaknak ostor. Viszik a kocsit, mint a sárkányok. Száll utánuk a por.

„Ez tizenháromban volt – bólint Ádám –, aztán jött: tizennégy.”

Füstölög az egész város. Nemrég jöttek át a Dunán. Fejük felett vijjogva marták a túlsó partot a gránátok. Sabac! No, az keserves volt, de aztán még keservesebbek jöttek.

Lövészárok. Tocsognak a vízben. Ezerkilencszáztizenhat. Szomorú galíciai vidék. Ősz. Vadlibák szállnak délnek, és nézik Ábrissal a hazafelé szálló madarakat.

„Elmennél velük?”

„Hát bizony, inkább nekünk adott volna az Isten szárnyat.”

Kezdett elég lenni a háborúból.

Aztán egyszerre színes forgatagot lát a kis gyertya. Dobog a föld, harsog a nóta, járja Ábris a vőlegénytáncot, mintha nem is lenne lyukas a tüdeje két helyen. Igaz, a golyók csak körösztülcsusszantak rajta, de mégis… Hát akkor nem látszott rajta. Csak később, amikor fiatalon meghalt az asszony. Akkor egyszerre összeesett. Megöregedett. Nem is házasodott meg már másodszor.

Ül az öregember, és szemben a temető.

Nem látja, csak érzi. Temető. Nem az enyészet felett gondolkodik, hanem a fejfákat látja, egy-két sírkövet, düledező kaput, régi kis kápolnát és a „hullaházat”, melyben szénát tart Vastag Gyuri, a sírásó már emberemlékezet óta. Nem feküdt abban még senki, azaz egyszer valami öreg koldus, aki éppen a temető mellett sóhajtott utolsót. Szóval alkalmatos helyen. Egy-két öregasszony azért elkísérte még azt is tisztességesen, ne mondja a másvilágon, hogy csak bekaparták, minta kutyát.

– Temető… No, gyere, gyertya! Eddig már végzett a pap, ámbár, ami a miséket illeti, elég hosszadalmas.

A papnál világos van, tehát már hazaért.

Ábriséknál is világos van.

Siet az öreg, mert egy jó szót azért csak kellene szólni a régi pajtásnak.

Az ajtó nyitva, és Ádám leveszi zsíros kalapját, mert tudja, hogy elkésett. El. Az ajtón nehéz pára dől ki a sötét éjszakába, s odabent már öltöztetik Ábrist.

Ádám megáll az ajtóban, kis lámpáját leteszi a földre, és bütykös, nehéz kezét összekulcsolja. Nem szól senkihez, és hozzá se szólnak.

Elhomályosodik kicsit a szeme, és befejezi az imádságot:

– Hát, Ábris, adjon az Isten neked örökös nyugodalmat.

Nem sír senki. Lánya már kisírta magát, a két öregasszony meg miért sírjon? Annyit sírtak már életükben, hogy tartogatni kell valamit a holnapi temetésre.

Ábris már fekszik, nyugodtan. Mintha aludna. Barázdás arca elsimult, és csak az a furcsa, hogy egyetlen ünneplőjében van, s ha ebben a fekete ünneplőben a szegény ember lefekszik: vagy részeg, vagy halott. De inkább halott.

– Treszka, lányom, ha kellene valami, csak szólj.

– Mi kellene, Ádám bátyám? Köszönöm, amit eddig tett.

Az öregasszonyok már nekiültek a virrasztásnak. Az egyiknél vastag imakönyv. Ókulát kotor elő szoknyája zsebéből, és kinyitja a könyvet.

– Adjál gyertyát, lányom!

– Nincs. Gondoltam rá, de aztán csak halogattam.

– De van – mondta Ádám –, kicsi, de gyertya. – És kivette a kis gyertyát a lámpából. Odaállította a kályha vállára, és kiment.

– Ha kellene valami, itt vagyok a padon.

Odakint szemerkélni kezdett az eső.

„Na, még csak ez hiányzott” – gondolta Ádám, de azért nem ment vissza. Ha nagyon esne, behúzódik a templomajtóba. De sötétnek kutya sötét van. Meg kell állni a kerítés mellett, amíg szokik kicsit a szem, mert még orra bukik valamiben.

Mire a templomhoz ér, őszi konoksággal esik már az eső. Nem zuhog, nem veri a tetőket, de úgy esik, mintha alulról is esne. Vizes még a sötétség is.

Nekitámaszkodik a templomajtónak, és Ábrisra gondol. Rendes ember volt, amíg élt, rendes még halálában is. Alszik. Nem lehet tudni róla semmit. Hogy van: annyi bizonyos. Hogy azután miként van, azt csak a fölséges Úristen tudja itt a templomban. Annyi bizonyos, hogy holnap csizmakenőcsöt kell venni, mert csak ez az egy pár csizmája van, s ezekben a kopott csizmákban nem mehet a temetésre.

Lám, Ábrisnak már nincsen gondja a csizmákra. Semmire sincs gondja. Odanéz a halottas házra. Csak ott van világosság az egész faluban. Az enyhe fény alig látszik, de mégiscsak látszik, s abban a világosságban nyugalom van.

– Hej, könnyű neked, Ábris! – ásított Ádám.

A halott nem bólinthat erre, hogy: igen, könnyű, de nyugalmában mintha igazat adna Ádámnak. Fekszik az ágyon, kezére rózsafüzér van fonva, és ősz haján néha megcsillan a gyertyafény.

Az öregasszonyok fennhangon imádkoznak – az előbb énekeltek is –, s az imádság úgy suttog a levegőben, mint odakint az eső. A fiatalasszony az asztalnál ül, és néha elalszik. Virrasztott a beteg mellett eleget.

A kis gyertya lobbanás nélkül ég, s a lángocska nézi az embereket.

Az ima halkul, és most már az egyik öregasszony is elalszik.

– Istenem, istenem – sóhajt néha, de csak álmában, s ókulája majdnem lecsúszik.

A másik öregasszony nézi a halottat, szeme hol elkönnyesedik, hol felszárad.

– Hát elmentél, Ábris…

A kis gyertya figyelni kezd. Az öregasszony ködös szeme lát valamit, s a nagy csendben emlékek gomolyognak. Tisztul már a köd, szétterül a szoba, odakint nem esik az eső, nyár van. Esteledik. Egy asszony megy az úton, fején kosár, és szoknyája ringva csapkodja a füveket. A kukorica mellől egy férfi lép ki.

„Jaj, ne ijesztgess, Ábris!”

„Nem vagy te olyan ijedős, Lidi.”

„Nem hát, de úgy jöttél ki a sötétbül, mint a kísértet.”

„Nem fél az egyik özvegy a másiktól.”

Így kezdődött…

– Szólj majd mellettem egy-két szót, Ábris… – És nézi az elpihent arcot, amely nem felel. – Fiatalok voltunk, te asszony nélkül, én ember nélkül, hát istenem…

A nyári táj összezsugorodik az öregasszony szemében, és a konyhában van már, odahaza. A nyitott tűzhelyen fől valami, s a nap odasüt a küszöbre. A kisszéken lánya ül, szeme szinte lángol.

„Nekem nem kell az a kódis se testvérnek, se semminek.”

„Más asszony meg se kérdezte volna a lányát.”

„De maga megkérdezte, és jól is tette. Nem kell!”

„Ábris bátyád jó ember, dolgos ember.”

„Nem kell! Senki se kell. Beülni a szép, cserepes házba, kellene ennek a tetvesnek!

„Aztán, ha mégis hozzámegyek?”

A lány felugrott és elsápadt.

„Akkor én kútba ugrom!”

„Hát csak ugorj…”

A lány fogai kilátszanak, és szinte tépi a kötényét.

„Az kellene, ugye, meg az én földem… Úgyis beszélik, az egész falu beszéli… hogy maga… hogy maga szajha!”

Az asszony arcából eltűnt minden vér, s a következő pillanatban úgy vágta pofon a lányt, hogy nekiesett a falnak.

…A kis gyertya ijedten lobbant, mert szinte láng csapott ki az öregasszony szeméből; de aztán a halottra nézett, s elmúlt minden.

– Hát ezért volt, Ábris. Te is tudod, én is tudom, nem lehetett másként. Neked már megbocsátott az Isten, talán megbocsát nekem is. Imádkozzál értem, Ábris.

És lágy mozdulattal megsimogatja a halott rózsafüzéres kezét.

00001.jpg

A kis gyertyából már alig van valami. Összezsugorodott, és a kályha árnyéka mind szélesebbre terül a szobában. Most már csak ő virraszt a virrasztók felett, s ő virraszt a halott felett is, mert valamennyien alszanak. Az élők holnap reggelig – hacsak valami rossz álma nem lesz valamelyiküknek, és miért lenne –, a halott pedig valamivel tovább, s hogy mennyivel, ugyan ki tudná azt megmondani.

Fogy a fény. A lángocska még ijedten kapkodja össze azt a kisviaszt, amiből az égés születik, és most már csak a halottat nézi. Az élőkhöz semmi köze; ezeknek holnap feljön a nap, de az a néma ember szinte testvér már. Utolsó fellángolása már odaszáll a halott szemére, és ott is marad.

– Gyere, kis világosság. Ádám küldött.

Esett az eső három nap, három éjjel. Mint az ázott ürge, olyan volt a falu, olyan, mintha sárból és szalmából, vízből, mogorva kutyákból állna az egész világ. Mert embert alig lehetett látni. A boltajtóban nem pendült a csengő – csak nagyon ritkán –, a gyerekek csöndesen ültek az iskolában, s az öreg tanító úgy nézett ki az ablakon, mintha Noé bárkájában ülne, s a gyerekeit vinné szárazabb hely felé. Gyerek volt elég. Szaporodnának ezek! – gondolta. Az állatok ott vannak a falon színes képekben, sőt a szekrény felett pók szövöget, és a padlón is akad egy-két bolha. Bár a bolhák talán ki is maradhatnának.

Esett, esett.

A tyúkok már napok óta a szekérszínekben és pajtákban gubbasztottak, a tehenek hol lefeküdtek, hol felálltak, a lovak pedig a nyár után csapkodtak bogarászó farkukkal.

Negyednap estefelé aztán – végre – megszakadtak a felhők, de nem volt köszönet benne, mert akkora köd ereszkedett a világra, hogy akár lépcsőt lehetett volna vágni benne.

– Most meg ez a köd – mondta Boldizsár, csak hogy mondjon valamit, mert egyébként semmi mondanivalója nem volt. Veront átölelve tartotta, és a kislány arca olyan volt, mint a bársony. Mit kell ehhez beszélni?

És ködbe fulladva élt, vagy nem élt körülöttük az egész világ.

Nem élt?

De igenis, élt.

Ádám ballagott végig a falun, s kezében himbálódzott a kis lámpa. Ádám csak azt nézte, hová lép – úgyse látott semmit –, de nem látott semmit a gyertya kis lángja, pedig ugyancsak kinézte a szemét.

Csak köd és köd.


8.

NAPLÓTÖREDÉK

Valahol a Dunántúlon jártunk. A vonat tele volt utassal, mint az már háborúban szokás – nem tudom, miért utaznak háborúban többet az emberek –, és úgy látszik, mindenkinek mindenkiről ez volt a véleménye, mert egymást határozottan feleslegesnek tartották az emberek. Az a húszmillió lélek, mely állítólag Európából már hiányzott, ezen a vonaton egyáltalán nem látszott meg…

Amikor beérkeztünk a kisváros állomására, a vasutasok lelkendezve újságolták, hogy az éjjel légitámadás volt, s a váltók – a váltókkal mindig baj van – talán délutánra készülnek el.

Bosszúsan hallgattunk, csak egy nénike mondta meg világos véleményét a háborúról általában és részletesen azokról, akik csinálták. Lélekben valamennyien csatlakoztunk hozzá. és vártuk, mikor tartóztatják le.

Nem történt semmi, s ekkor úgy éreztük, mi is megmondtuk volna, csak nem akartuk.

Mit csináljak? Kis táskámat odaadtam a restiben a pincérnek, hogy őrizze meg, magam pedig bementem a városba. Talán itt még lehet valamit venni.

Hát nem lehetett. A kirakatokban nem volt semmi – cigarettatöltő és pótkávé –, a piacnak pedig már vége volt. A piactéren krumplicukrot láttam az egyik fűszeresnél, gondoltam, veszek, mert szeretik a gyerekek. Gyerekkoromban én is szerettem.

Amíg a kereskedő a cukrot csomagolta, szétnéztem az üzletben. Keskeny, hosszú helyiség volt, hátul raktár. A polcok majdnem üresek, de egypár elhagyott súrolókefe társaságában megláttam egy gyertyacsomagot.

– Látom, van gyertyája – mondtam, arra gondolva, hogy Pesten már nemigen kapok, és a villannyal már többször baj volt.

Levette a csomagot, melyben egy szál gyertya volt.

– Ezt a csomagot nemrég találtam. Le volt csúszva a pult mögé. Ilyen gyertyát ma már nem gyártanak. Lehet talán negyvenéves. Tessék, ez az utolsó.

A kereskedőt egyébiránt Lakosnak hívták – megnéztem a cégtábláját –, s e mellett a gyertya mellett írtam az ostrom alatt a naplómat.

1944. december 25.

Karácsony első napja.

Soha ilyen karácsonyt!

Szólnak az ágyúk, kelepelnek a géppuskák, és a harcok – állítólag – már a hűvösvölgyi hadapródiskolánál folynak.

Állítólag!

Azt hiszem, nem volt kor, amelyben ennyi „állítólag”, ennyi „ha” és ennyi hazugság született volna. De már talán a hazugság se igazi hazugság.

A fák simán és csendben állnak az ablakom előtt, és a téli dermedtségben unottan hallgatják, hogy marcangolják egymást az emberek.

Karácsony napja van.

„Békesség a földön az embereknek.”

A tereken a fenyők derékba vannak vágva, a szent ünnep, a vallásos kultúra és szeretet nevében: elvitték őket karácsonyfának.

Reszket az ablaküveg. A Gellért-hegyi üteg valami repülőgépre lő felesleges hangossággal, és alattuk az úton egy kis kutya futkos megzavarodva. Talán azt hiszi, zivatar van.

Hát igen. Új világ születik a Béke örök szent ünnepén, remélhetőleg igazán a Béke világa. Vajúdik a világ, és nyög bele. Hogy mit érez, nem tudom, csak a magamét érzem, s ez nekem elég.

Tegnap egy kosár légvédelmi ágyú lövedékhüvelyét szedtük össze a ház körül. (Itt szórakoztak a fejünk felett.) Egyet elvittünk Áronnak – a karácsonyfa alá.

Egy nyúl mászkál nagy nyugalommal itt az ablak alatt. Néha billegeti a fülét. Túl nagy a lárma, nem gondol arra, hogy körvadászat van. Az emberek most egymásra vadásznak, és – nagyobb vadállatról lévén szó – nagyobb kaliberű fegyvert használnak.

A telefon még jó. Csodálatos.

Délelőtt a rádió misét közvetített, és miközben lágyan hullámzott a karácsonyi ének, dübörögve mentek a tankok a Budaörsi úton, és hujjogtak a gránátok a házunk felett.

Szén még pár napra van. Pár napig tehát fűtünk. Szerencsére hősugárzót kaptam ajándékba. Jól melegít. Ha bedöglik a villany, ennek is vége. Aztán jön a bunda, aztán a személyes kalória.

És azután?

Most egy kis csend van. Csend alatt azt kell érteni, hogy az ágyúzástól nem potyognak ki az ablakok. Messzebb azért – „szépen” lőnek.

A madarak eltűntek a környékről. Az előbb egy kis rigó igyekezett inaszakadtából át a Sas-hegyen. Elkésett a kisöreg, és most szaporán evezett hazafelé. Közben le-lenézett a földre, mintha a fejét csóválná.

– Megbolondultak ezek.

– Meg, Rigókám, meg. De nem is voltak épeszűek sohase.

Esteledik.

Mint máskor.

1944 karácsonya.

Ágyúszó hörög a budai dombok felett.

December 26.

Nevem napja.

Korábban keltem, mint a család, és felmentem Töreyékhez egy fél kenyérért. Ez a fél kenyér értékben olyan kicsi, lehetőségében olyan kézenfekvő, hogy említésre sem érdemes…

De most 1944. van és István napja.

Görögországban egy kiló kenyér – állítólag! – egy millió drachma.

Nem szeretem a nagy számokat.

Még békében se.

Egy katonai autó van letéve garázsunkban. A „Sturm”. Nagy autó. Most katonai célokat szolgál. Ezelőtt talán a vas-, fűszer- vagy textil-szakmában dolgozott. Lehet, hogy nagyobb eredménnyel. A sofőr hiába erőltette a kocsit – dél óta –, nem tud kimenni a meredek úton.

– A kuplung – mondja –, a kuplung!

Adtam a sofőrnek egy fél vizespohár rumot, de ettől se ment ki.

A rádióban jó muzsika.

Lezárom.

Úgysincs már muzsika a világon.

Szemben a Sion. A zárda. Fél század sorakozik az udvaron. Kemény vezényszavak – a századost ismerem –, a tömeg áll a félhomályban, és egy kis öreg apáca száraz leveleket hord a kerítés mellé.

A katonák elmennek, s az apáca a hullott avart hordja, hordja.

Csak a tél csendje jár az utakon s az éjszakába vesző szürkület.

Egy ház ég alattunk a kőbánya mellett. Ég a ház. Nem látom, hogy oltanák, nem szól a sziréna, és fürge tűzoltók nem mászkálnak a létrákon. Ég egy ház. Istenem, több is veszett Mohácsnál…

És ha az a ház a mienk lenne.

Az más…

És az emberszeretet? És az együttérzés.

Nem érzem.

Mi ez.

Csőd – uram –, csőd.

Most csend van. Besötétedett. A tüzérek most számítják ki a lőelemeket. Ide lövünk, oda lövünk. Jobbra-balra pár száz méter nem számít.

Az a tüzér civilben szintén civil.

Könyvelő, nyomdász, házmester vagy tisztviselő. De most tüzér! Katona. Harcos!

Talán a saját otthonát lövi.

Jó, hogy mondtam – azaz írtam –, hogy csend van, és nem lőnek. Hát lőnek. Nem a tüzérség, de a gyalogság.

Patt-patt-patt-patt-patt-patt…

Fütyül a golyó, lehullik, és szégyenkezve elbújik az avarban, mert ő ezt nem akarta.

A tüzérségi lövedék, az nem bújik el. Kétszer mérges. Ha nekiütődik valaminek, mérgében még egyszer durranik.

A gyalogsági lövedéket valami kisebb mérnök tervezte, a tüzérségit azonban valami álmodozó matematikus. Valami lompos zseni, akivel alig álltak szóba, nem „tegezte” le senki, s akinek „zsenialitása” most gyermekeket és karácsonyfákat tép szét.

Hülye!

December 27.

Nyugtalan éjszaka volt. Valami csikorgó tank ébresztett fel éjféltájon. Nem tudtam elaludni, hát olvastam. Regényt a múlt század Angliájáról. Hát volt valaha ilyen élet is? Ürücomb, lazac és béke? Nyár és ünnep nagy kerti fák alatt? Terített asztal és nyugodt álom, szeretet és kivilágított utcák?

János feleségével beszéltem – a telefon még mindig jó –, s ő mondja, hogy nagybátyját a lakásában agyonvágta egy gránát.

– Eddig „rendben lenne a dolog” – mondja –, de nem tudják eltemetni.

A telefont nem győzőm dicsérni, de a villanyt már nem dicsérhetem. Reggeli után elaludt, és most gyertya mellett írok.

– Tessék, ez az utolsó – mondta egy Lakos nevű kereskedő valahol Dunántúl.

Nyugaton vannak városok, ahol napokon át gyertya mellett éltek az emberek. Ez a gyertya huszonnégy óráig is elég.

Békésen lobog a gyertya – szinte szól hozzám –, és gyermekkorom éjszakáit idézi.

Szeretek gyertya mellett írni öreg házban, hol kőkockák vannak az ámbituson, és bolthajtás őrzi a lakók álmát; szeretek gyertya mellett írni, hol álmosan dörmög a kályha, és vén kutyák vakkantanak céltalan, őszi estéken; szeretem a gyertya puha fényét, hol gondtalanul alszik a kert, az öreg fenyők, és az aggódás férgei megbújnak hideg padlásokon – de most, most ez a puha kis láng embertelenséget, félelmet és kilátástalan másnapokat jelent.

Fényében mégis remény van, hogy világossága nem lobbanik el teljesen, és imbolygó fénye távoli, meg nem született, boldog emberekre világít.

Sajnálom, hogy mindig arra térek vissza, hogy fütyülnek a golyók, repeszdarabok, gránátok. Egyszerű lényem nem tudom kivonni ez alól a brutális hatás alól. Fütyülnek, na! Ablak, ajtó reszket. Én nem reszketek, de ez nem hősiesség. Nem reszketek, mert ilyennek teremtett az Isten – ha így jobban tetszik: fizikai lényem állapota ezekre a benyomásokra nem reagál. Inkább haragszom. Igen: mérges vagyok, azaz egoista féreg, jobban mondva: fűszál, aki haragszik az égre, mert villámlik.

Szóval: a gránátok repkednek. Lehet, hogy nem is gránátok, de ez nem fontos. Az anyaföld testében itt-ott kárt tesznek. Lyukat vágnak, vagy barázdát hasítanak.

Nem sajnálom a földet, de a zúzmarát sajnálom. Olyan finom, olyan könnyű, olyan fehér, mint a menyasszonyi koszorú. Érintetlen és csillogó.

Bombával nippeket agyonverni?

A zúzmarát sajnálom.

Még ma reggel is harangoztak, és a harangszó bizakodó és biztató hullámzással úszott az eszeveszett hangtörmelékek omlásában.

– Megmaradok! – ezt mondta. – Megmaradok nektek és értetek. Temetem a temetetleneket, és hívom az Istent. Megmaradok menedéknek, múltnak, útnak visszafelé, de előre is – megmaradok.

A fizika – általában – hasznos tudomány. A hang, ha jól emlékszem, 330 méter, a fény pedig 300 000 kilométer sebességgel terjed. Mi ebből a tanulság? A tanulság az, hogy az alattunk levő kőbányai üteg torkolattüze és hang ideérkezéséből ki lehet számítani, hogy a kőbánya pontosan egy kilométerre van tőlünk. Ezt eddig nem tudtuk, és ismereteink ez emésztő hiányát most „módunkban van” pótolni.

Egyébként leköltöztünk az alagsorba. Csak úgy egyszerűen leköltöztünk. (Csak a lakáshivatal meg ne tudja!) Lakója – egyéb elfoglaltságára való hivatkozás nélkül – eltűnt még az ostrom előtt, és mi időnként lejövünk ide, ha a hang- és fényviszonyok kezdenek idegeinkre menni.

Most egy idegen íróasztalon írok. Szép, öreg íróasztal, s ha nyugodtabb idő lenne, megkérném, hogy meséljen. Hogy szóljon a levelekről, melyek rajta íródtak, s amelyeket fiókjai őriztek.

Meséljen az asztalosról, aki készítette, az inasgyerekekről, akik körülötte fütyörésztek, az utakról, melyeket bejárt, a kezekről, melyek rajta nyugodtak, babráltak vagy reszkettek, a hangokról, melyek ráhulltak, talán megbújtak a fiókokban, a szagokról, melyek körülvették, a fényekről, melyek megsimogatták, a szobákról, melyekben lakott. Meséljen, meséljen ebben a zűrzavaros, vérmocskos, ostoba világban, hogyha már nincs, de legalább volt emberség és becsület egyszer a világon.

Öreg már az íróasztal, gyenge lehet a hangja, és odakint a Ma őrjöng – nem hallom, ha mond is valamit.

Az asztalon egy akt órát tart a fején, de hogy miért a fején tartja: nem értem. A nő különben meztelen, és idomai múlt századbeliek. Nekem tetszik. Nem a szobor, hanem a nő.

Szeretem a múlt századot.

Az asztalon az elköltözött öreg lakó orvosságos üvegeket rakott szép sorjába. Régi üvegeket. Barnák és fehérek. Az egyik barnán ez van.

Balaton gyógyszertár, Balatonalmád

(Nem Almádi – csak Almád.)

Telefon: 4

(Felhívjam talán?)

Ópiumcseppek, tízpercenként bevenni.

Almádira gondolok, a nagy kék vízre, nádasokra, halakra és úszkáló búbos vöcskökre, melyek rekedten kiáltanak hajnalonként, ha a gyöngyházszínű csend végigballag a partokon.

Almádira, hol a sétány titkait alabárdosként őrizték a jegenyék, és lehullatott leveleikre egy sort se írtak, mert hűségesek és titoktartók voltak, mint maga a Balaton.

Almádira gondolok, hol a parti nagy köveket a somogyi Koppány úr vizei emésztették, és a nap úgy kelt fel a kenesei partok felett, mint az őrült festők álma, amit úgysem lehet megfesteni.

Almádira gondolok, a napsütésre, sirályként szálló távoli vitorlákra, reflektorokra, melyek ezüstseprővel hadonásztak a sötétbe veszett utakon – Almádira gondolok, és sajnálom, hogy az üvegben nem morfium van.

Persze nem „pár cseppet” és nem tízpercenként, mert – úgy érzem – percenként kellene bevenni tíz cseppet.

Legalább.

És hideg van. Fújom a körmöm. Hideg az egész világ… de ez nem igaz! Érzem, hogy gyertyám kis lángja szemrehányóan néz rám és melegít.

Kicsi ez a meleg, de most ebből élek. Lágy lobogása a szeretet el nem múló melegét sugározza, a viaszba öntött kegyeletet, a mindenszenteki esték meg nem született könnyeit, az emlékezés hétköznapi gyaloglását az ünnepek felé, a misegyertyákat, a bábosok gyertyáinak eljövendő hitét, a nyári búcsúk aranyporát, a sátrak szakadt vásznát, a hetykeség fiatal lángolását, a szűzi titkok vágyait – és annyi jóságot sugároz az a kis gyertyaláng, hogy azt se leírni, se érezni egyszerre nem is lehet.

Ég a gyertya asztalomon, és emlékeztet.

Sírásokra, melyektől megdermedt a szívem, ma mégis melegem van tőlük, éjszakákra, amikor láz markolászta a torkom, és éjszakákra, amikor gyertyafény hívogatott valahova, ahol szerettek.

Meleg, meleg, sok melegség van ebben a kis gyertyában.

Az élet és a jövő melege.

December 28.

Mennek a napok. (Jaj, de lassan!) A fákon vastagodik a zúzmara, élesebb a hideg, és lassan eltávolodik a város. A telefon azonban változatlanul jó. Endrével beszélünk napjában kétszer, vigasztaljuk egymást és – magunkat. És nagy legények vagyunk. Fenegyerekek. Dehogy ez a fenegyerekeskedés mennyire valódi, azt ne kutassuk. Legalábbis az enyém. Ő még csak megvan, és könnyebben beszél – hiszen legényember –, de én egy asszonyra és két gyerekre tartok számot. Az én humorom tehát meglehetősen ecetes.

Hajnal felé megint felébresztett az ágyúszó. Nehéz megszokni az ilyesmit, hála isten, elég ritkaság, hogy éles gránátok röpködjenek a város felett.

A gránátok valahol lehulltak, és belemartak a házakba, az otthonokba, a téglákba, melyeket a béke rakott habarcsba, emelt fallá családok köré. A falak lehulltak, az emberek föld alá bújtak, az ajtók kiszakadtak helyükből, s a régi nyarak vidám munkáját az enyészet kezébe adta ez a kegyetlen tél.

Valaki azt mondta nemrég a rádióban: „Vagy megsemmisülünk, vagy megsemmisítünk.”

Kinek a nevében beszélt ez az úr? Megkérdeztem húsz embert, és mind a húsz hallgatott. Már nagyon régen hallgatunk, s ez nagy baj. Szerencsétlen az a nép, amely így hallgat. Szerencsétlen, mert sokat nyel, és egyszer csak rájön, tele lesz, nem bírja tovább, és retteneteset ordít, s elrontott lelkiismeretével lehányja önmagát.

Ha időben, nyugodtan megmondhatta volna mindenki becsületes meggyőződését, ha az országot útján az ország lelke vezette volna, akkor most nem dőlne össze a város, és nem úszna nyúlós hullaszag a romok felett.

De hallgattunk, nem beszélhettünk, nem is mertünk, mert az kényelmes volt, s most jön a gránát vagy az akna, és porrá vágja évek álmát és munkáját.

Most már aztán ordíthatunk.

Csúnya idő van odakint. Azt hittem eddig, hogy a lövöldözés őrjöngését fokozni nem lehet. Lehet. Úgy látszik, alattunk a völgyben folyik az igazi tánc. Azt hiszem, percenként tíz- vagy húszezer lövedék „szántja” a levegőt. Bár a szántás másféle munka. Ó, egészen másféle! Békésen ballagó ökrök mögött eke hasítja a földet, s a barázda puha ágyat ad millió magnak…

Bámultam ki az ablakon, aztán meguntam, és hanyatt feküdtem Bedenics gyártotta rekamiémon. S ezt nagyon okosan tettem, mert egy golyó úgy bevágott az ablakon, hogy „öröm volt nézni”. Kicsi lyuk az ablakon, kicsi a függönyön, s éppen ekkora lett volna rajtam is, ha ott maradok. Azt hiszem, orvosért már nem is kellett volna menni… de meg nincs is orvos a környéken.

Az íróasztalomon por és üvegtörmelék. Nézem. Ezen az asztalon írtam a Csít, a Badányt és a többieket. A Békéről írtam akkor. Távoli időkről és elfeledett gondolatokról. A szépségről és jóságról írtam, az örök emberi humánumról. Milyen sokan megértették és milyen sokan – nem.

Akik megértették: azok a gyengék, az ábrándozók és elveszni készülők voltak, akik nem értették meg, azok az erősek, a hősök és a bátrak.

Hol vannak most a hősök – kis gyertyám?

Erről egy mese jut eszembe, talán nem is egészen idevaló, de elmondom neked, mert világosságot adsz, s én kis lángodon keresztül megtisztulva látok…

1915-ben – gyerek voltam még – egy szerb sapkát szereztem. (Háború volt akkor is, kis gyertyám.) Nem tagadom, az a szerb katonasapka – a hullaházból való volt, a katonakórház hullaházából, mert azokban az „elmaradt időkben” a holt hadifoglyokat tisztességesen felravatalozták, és katonazenével temették el.

De a sapkákra nem volt szükség – régen lehervadt már mellőlük a virág –, mert az akkori fogalmak szerint a másvilágra fedetlen fővel illik menni, s az öreg sapkákat oda lehet adni emlékgyűjtő „lelkes” fiatalságnak.

Azóta már hallottunk hadifogoly-kivégzésekről, tömegsírokról, embermészárlásokról, porrá égett városokról és porrá égett tízezrekről, de akkor még nem gondolhattuk, hogy ennyire „haladunk”. Illő tisztelettel fogadtuk tehát a sapkákat, és – mi tagadás – ki is használtuk azokat.

Húgaim borzadtak ettől a holt emléktől, és ha valami kellett, csak nyúltam a szerb sapka felé. (A villanyoscsengő-telep ládája mögé volt elrejtve.)

– Ha nem adtok kölcsön tíz koronát, előveszem a szerb sapkát.

– Ha nem vasaljátok ki a nadrágomat, előveszem a szerb sapkát.

– Ha… – Egyszóval a holt harcos sapkája egy kényúr igazságtalan követeléseinek lett a támasza, mert húgaim annyira borzadtak ettől az emléktől, hogy csak nyúlni kellett feléje: ész nélkül teljesítettek minden esztelen kívánságot, pedig csak egyszer kellett volna sarkukra állniuk, apám – a „Törvény” – kíméletlenül és véglegesen lenyeste volna diktatórikus hajlamaimat.

De nem mertek szólni, mert ők a polgári gyávaságot képviselték akkor, én pedig a „harcos” erőszakot.

Na, és most jön az egér.

Az egér itt született valahol a Sas-hegyen. Ha rosszmájú lennék, azt mondanám, az alagsori szobában született, melyet átmenetileg elfoglaltunk, tekintettel a lövöldözésre, és tekintettel, hogy egy emelettel ami lakásunk alatt van. De nem vagyok rosszmájú, azért azt mondom: itt született a Sas-hegyen.

Ne tételezzük fel az elődökről, hogy egereket tenyésztettek – bár az egér, szerintem, nagyon tiszta állat –, és nem lehet sohase tudni, hogy kerül a fotöjbe, melybe a gyanútlan, háborús vendég beleül.

– Itt egy egér van! – ugrott fel kislányom.

És az egér ott is volt. Szőröstül-bőröstül, de döglötten, mert a holt állatnak csak a „döglött” jelző jár. Az egér keményre volt száradva – hosszú farka hetykén félrevágva, de ott volt teljes valóságában.

Szólnak az ágyúk, reszketnek az ablakok, golyó vágja az üvegtörmeléket békés, polgári íróasztalomra, de mindez semmi. Felettünk a halál ólálkodik, a csontkezű pecér kötegbe szedi áldozatait, de mindez semmi. Ha kell valami, csak felemelem az egeret, s családom nőtagjai vad igyekezettel teljesítik kívánságaimat.

Akna, gránát, géppuska?

Semmi!

De az egér, a döglött egér: az igen.

Házunkban garázs is van. Ne mondja senki, hogy ez nem előkelő ház. A lakóknak autója van. Ezek ilyen lakók. Vagyonosak. Van mit aprítani a tejbe, abba a tejbe, ami nincs. Hiába a tejjegy, mert a tejjegyre almát kellene kapni, ami szintén nincs. Hát mi van akkor tulajdonképpen?

Marad a jegy, ami cédula, aminek nincs értelme, mert a számok már csak önmagukat jelentik és nem a javakat, amiknek mögöttük kellene lenni.

Hát így vagyunk a garázzsal is, sőt – valljuk be – a lakókkal is. A garázs már régen katonai célokat szolgál, és a lakóknak – köztük nekem is – már régen nincs autója.

De a garázs megvan, és végeredményben a „keret” a fontos – az újabb és modernebb időkben – és nem a tartalom. Bár a tartalom se utolsó. Egy Wanderer „Sturm” (már említettem) és egy Wanderer motorbicikli. A Sturmmal tegnap erőszakoskodott gazdája – fiatal, erőteljes legény – három óra hosszat, a biciklit pedig elhagyta a lelke, azaz a levegője, melynek több atmoszféra nyomással a gumikban kellene tartózkodni.

Ezt azonban nem mindenki tudja.

Újabb harcosok például nem.

A régiek elmentek, és elvitték a kulcsokat a garázsról, ezek az újak pedig egy darabig itt lézengtek a ház előtt, aztán feltűnt nekik a lezárt garázs, és szigorúan megkérdezték, mi van benne.

– Nem tudom.

– Hogyhogy: nem tudja?

– Úgy, ahogy mondom.

– Na megálljon csak, majd mindjárt megtudja! – szólt az erőszakos.

(Megálljak? Miért álljak meg? Mi közöm a garázshoz? Tőlem ugyan százszor elvihették, ami benne volt, nem őrzöm én a garázst.)

Leverték a lakatot, felfeszítették az ajtót, és gúnyosan néztek rám, aki „megálltam”, és vártam a fejleményeket.

– Nézd meg: benzin van?

– Tele.

– Üljetek be.

Beültek.

– Mehetünk?

– Gyerünk.

A motor zúgott, és azt mondta: – Krrccs-cs-cs… krrccs!

Gondolkoztam. Ezek a katonák nem is tudták, hogy itt katonai garázs van. Ezek a katonák tehát „csak úgy” elviszik az autót. Ezek… – nem akarok általánosítani – s akkor rájuk ismertem. Ezek voltak azok, akik „büdös civil” jelszóval lerúgták az embert a villamosról, akik sorban állás nélkül váltották a jegyet az állomáson és a – moziban, akik szabálytalanul előztek, s embereket gázoltak, akik „harcos” előnyöket élveztek anélkül, hogy harcoltak volna, akik – és nagyon szomorú lettem, és magyar létemre undorral néztem nemzetem katonáira, s ezért az érzésért undorral gondoltam saját magamra.

Valahogy összekeveredett már minden.

Ellenség, saját katona, győzelem, vereség, bűn és erény a gondolatok mocskos üstjében úgy kavarogtak, mintha a rádió most, frissen köpte volna bele őket, és lerókázta volna egy kis hazugságmártással.

– Egyetek, magyarok!

– Krrr… cs… cs… cs… krrr… – Erre eszméltem fel.

A Sturm következetes volt.

A Sturm nem hazudott..

Ezt az autót valaki elrontotta – mondta előbbi „barátom”, és rám nézett.

– Hol van ennek a garázsnak a kulcsa?

– Odaát a hadtestnél. Szücs alezredes úrnál. De talán most már nem is kell kulcs.

A katonák erre elmentek.

Hallottam még, amikor az erőszakos azt mondta:

– Kedvem lenne ezt a „Palit” megrugdalni.

Ez, azt hiszem, nekem szólt.

Nem akartam felvilágosítani őket, hogy a szent keresztségben István nevet nyertem – talán nem is vették volna jónéven –, és hogy nem szeretem, ha megrugdosnak. Ilyen a természetem.

Néztem utánuk. Ez hát a katonai nevelés? Nem.

Ne legyünk igazságtalanok. Ezeket a katonákat civilek nevelték, s azt hiszem – bocsánat –, talán a nevelőket kellett volna megrugdosni.

És most a garázs nyitva van.

Ott áll a két jármű nyergeletlenül.

Hiába az erőszak, hiába minden, ha a gépből hiányzik a motor, gumiból a levegő s az emberből a – lélek.

December 29.

Nehezen kezdem ma az írást, mert – hogy enyhén fejezzem ki magam – kissé nyugtalan éjszakánk volt. Éjfél táján – ha a lelkek órája ver – lehurcolkodtunk az alagsorba, és reggel négyig néztük egymást. Akkor felmentünk, és úgy tettünk, mintha aludtunk volna. Fél szemmel, mint a nyúl. Az álom és ébrenlét mezsgyéjén, a remény és aggodalom hintáján. Nyolc óra tájban felkeltünk, és törődötten, álmosan megkezdtük a napot.

Feleségem persze takarít.

Hiába minden, hogy ez most nem fontos, ő takarít!

– „Akármi” történik velünk – mondja –, ne találják „úgy” a lakást…

Dühítő és tiszteletre méltó elv.

Ma reggelre – egyébként – újabb meglepetés ért bennünket: nincs víz. Azaz: víz bizonyára van, de nem a vízvezetékben. Valahol. Két kádra való vizünk van még, de aztán?…

Erre az „aztán”-ra kétségbeesetten gondolok.

Feleségemről – bocsánat a párhuzamért – egy másik asszony jut eszembe. Ma reggel mesélte Jánosné telefonon (a telefon még mindig jó), ott, ahol a gránát becsapott – többek között –, egy házbeli vendéget is agyonvágott. A férfiak felemelték, és levitték egy emelettel lejjebb a lakásába. A feleség – átesve az első özvegyi zokogáson – figyelmeztette a férfiakat, hogy urát ne tegyék a díványra, mert vérével „összepiszkolja”.

– Hát hová tegyük? – kérdezték a meghökkent férfiak.

– A földre…

Letették az előszoba padlójára a még vérző halottat, s ott fekszik még ma is. Nem piszkolja be hitvesi vérével a díványt.

– Hát ez azért – túlzás.

Az ágyúzás kétségbeejtő – főleg állandóan vigasztalni az asszonynépet. A kisebbfajta pattogás, durrogás, csattogás már fel sem tűnik, de a robbanások bolondító hangorkánná folynak össze, és remeg az egész környék. A lövedékek suhogó szárnyalása sohase tudni, hol ér véget, és ha az ablakra nézek, arra gondolok, hogy a légnyomás mikor vág ezer szilánkot a szemembe.

Estefelé – amikor kimentem egy percre az udvarra – békésen, csendesen hullott a hó. Hullott a hó, és régi karácsonyok gyantás illata szállt az emlékek levegőjében. Milyen nagy bűn volt akkor egy emberölés, milyen szenzáció, milyen rettenet! És ma: semmi. Nem is tudja, aki öl, nem tudják a rokonok, az ismerősök. Nincs gyászrovat, koszorúmegváltás. Nem tudják a barátok s az ellenség se.

De az elhunyt azért tudja.

Esik most is a hó (úgy idevágott valahova egy gránát, majd a toll esett ki a kezemből), és égi békével simogatja a bűnös földet.

Égi békével?

Hát van még Ég?

Van!

A távoli erdők dermedten hallgatják a városi dörgést, és fejcsóválva ballag esti útján a róka. Állnak a fák, a nádasok, a bokrok, és vigyáznak a maguk világára, mely nem változott évezredek óta. Maradiak voltak, az igaz, de a kökény csak kökényt termett s a vadkörte csak vadkörtét. Az ember azonban ekrazitot termelt és ciánt, izmusokat és tanokat. Repülőgépet és tankokat.

Hát most egye meg!

Jól tudom, hogy ez az Út – jól tudom.

Szenvedés és haladás.

De az én szerencsétlen korom már másodszor szenved, és másodszor „halad”.

Uram! Elég volt az ilyen haladásból.

Két éve még moziban néztük ezeket a rémségeket, és azt mondtuk: – Hát, istenem… – És utána elmentünk az Apostolokba sörözni.

Persze hogy nem veheti magára az ember az egész világ gyötrődését és fájdalmát, de van közösségi érzés – illetve: kellett volna lenni –, van Biblia, van Becsület – mint ahogy van –, s akkor hitvány közömbösségünkben s elvakult egoizmusunkban nem vettük észre, hogy a körülöttünk égő paloták tüzében egyszer csak a mi kis putrink is lángot vet.

Bár – mit tehettünk volna.

Késő este van. Ül a család, és hallgat. Mire gondolnak?… Az előbb kinéztem: üszkös, véres, hamvas ködben úszik a város. A távolságok még nőttek, az emberek idegenek lettek, s a csillagok láthatatlanok.

Vetkőzöm – ó, nem a valóságban –, csak a jelen verejtékes ingét vetem le, és elmegyek a múltba párnáért, meleg szobáért.

Mekkora úr vagyok, hogy ezt tehetem! A fantázia vágtató csikóit el nem veheti senki, és álmaim tobzódásába senki bele nem szólhat.

Nem kívánok ragyogást, pénzt, dicsőséget. Csak egy tűzhelyet kívánok. Hívó lámpafényt, meleget azoknak, akiket szeretek. Egy darab kenyeret, csendet, pár halk szót, jó könyvet és kevés embert.

De az aztán Ember legyen!

Nézzük egymást kis gyertyámmal. Néz rám aranyos szemével. Hogy kérdezni akarok talán valamit? Igen.

– Mondd, lángocska: olvassa valaha valaki ezt az írást.

1945. január 2.

Új esztendő!

Hol kezdjem?

Buda legrosszabb helyén maradtunk. Hogy kinek a hibájából vagy jóvoltából, nem kutatom. Szilveszter délutánján áthurcolkodtunk – soha ezt a hurcolkodást el nem feledem –, s azóta itt vagyunk. Igaz, úri hely.

Notre-Dame de Sion.

A zárdában.

A mosókonyhában.

A lakás már tarthatatlan volt. Két találat érte, és se ajtó, se ablak.

A gyerekek remekül bírják ezt a disznóságot – hála Isten –, s amikor már a redőnyök is légi útra keltek, kislányom megjegyezte:

– Anyuka úgyis szeretett huzatot csinálni, most aztán van „cúg”.

– Akarsz egy pofont? – kérdezte feleségem félig aléltan.

Fegyelem azért van.

És naplómat a kápolnában írom. Igen, jobbomon az élő Isten minden szeretetével és jóságával, balról a folyosón apatikus katonák, akik híreket suttognak, röpcédulákat adnak kézről kézre, és babonásan hisznek, hisznek…

De én már csak az Istenben hiszek.

Kis gyertyám békésen lángol itt az oltár sarkán, kezemben cigaretta, kint este van már, félelmes éjszakát ígérő este, s én arra gondolok, haragszik-e rám a végtelenség istene, hogy itt cigarettázom. Érzem, hogy nem. A cigaretta csak füst, égés, parázs, s az én szegényes emberi életem úgyis az övé. Neki ajánlottam fel cserébe azokért, akiket szeretek.

Itt ülök hát temérdek emberi hitványsággal, bűnnel, öröklött átokkal a szívemben, de a lelkem az Övé, és Hozzá fog visszatérni.

Templomban írok, ahol pár napja estefelé misén voltunk, s ezt a misét el nem felejtem, amíg élek. Hogy összeroskadt mindenki! Hogy lehulltak az álarcok! A halál lehelete ott ólálkodott körülöttünk, és most, most tudom, hogy csak ez emelte fel a lelkeket, mert ezeket a könnyes szemeket s az imának ezt a lángoló tisztaságát sem magamban, sem másban a szagosmisék divatbemutatóján soha nem láttam.

Ó, milyen hatodrangú féreg az ember!

És milyen nyugodtan írok! A ház környékét pár száz akna érte – már nem is hallom –, de a gondolataim nyugodtak.

Lehet, hogy én vagyok az egyik Lator, de mindig hittem, hogy a Golgotán és a Templomban meghalni nem lehet.

Szóval elindultunk hazulról. Egy tarisznya, két hátizsák, négy nagy bugyor, s ideát voltunk. Leírni persze ezt nagyon könnyű, a valóság azonban jajkeserves nehéz volt. Az asszonyokat – mások is vannak a házban – úgy kellett áthúzni. Az út körülbelül háromszáz méter, de ugyanannyi kilométerre való izgalom sűrűsödött benne össze.

– Várjunk, amíg egy kicsit elcsitul.

– Jó.

Nem csitult.

– Hát én átviszem a matracokat – mondom –, mert sohase érünk oda.

Feleségem reszket, mint a kocsonya.

– Ne! Most ne!

Nem lehet várni. Kiugrom az ajtón, és – fejemen három matraccal – neki az útnak.

– Durr!

Egy akna. Majdnem fellökött, pedig azt se tudom, hova esett. A repeszek itt zizegtek körülöttem, és egy a legfelső matracot felhasította. Három matraccal azonban nem lehet szökellni, és meglehetősen bágyadtan dobtam le őket a mosókonyha betonjára. A visszamenetelre pedig undorral gondoltam.

A következő fordulóval aztán igazán ideát voltunk. Fejemen újabb három matrac, a hátizsákban egy kis zsírosbödön és mindenféle élelem.

A lakás ottmaradt. Tizenöt év minden munkája, álma és eredménye ottmaradt. Közben – az úton – háromszor hasaltunk, mint a békák, mert újabb aknák zúgtak el felettünk. Önkéntelenül is a flandriai menekülőket láttam magam előtt. A híradóban néztük meg.

– Hát ez érdekes – mondta valaki.

Nem, ez nem volt érdekes.

Aztán csak ültünk. A mosókonyhában szalma, por, piszok. Feleségem végre síri hangon megszólalt:

– Nincs itt valahol egy seprő.

Az elmúlt két napról pedig ne beszéljünk. Akna akna hátán, ablak persze itt sincs, és ételünk, italunk tele kőtörmelékkel, porral. Egyik robbanás a másik után, ablaktalan szoba, vigasztalása az asszonyoknak – amire magunk is rászorulnánk –, s most igyekszem összeszedni gondolataimat. Nem megy könnyen.

Az előbb – itt a folyosón – az egyik katona nótát kezdett.

A nótába beleszólt még egy, aztán még egy. Hárman: háromféleképpen.

Aztán megunták és abbahagyták. Hárman se találtak egymásra.

Szörnyű szimbólum.

1945 új esztendejének második napja.

A folyosón horkol valaki, egy másik meg halkan jajgat.

– Hát nincs itt valahol doktor?

– Nincs. Majd talán reggel…

És én ülök, és írok az Isten balján.

Nézem kis gyertyám, és arra gondolok, hogy az Irgalomnak nincs is bal oldala.

00011.jpg

A Sion papja házában német katonák kvártélyozták be magukat. Egészséges, erős fiúk. Délután átmentünk, hogy egy matracot áthozzunk, mert a papnak nincs matraca. Csúnyán lőttek akkor, de azért átmentünk.

És visszajöttünk.

– Nincs matrac – mondták ., mert ők is katolikusok.

Hát ez is álláspont.

Január 4.

Hát folytassuk.

Akármilyen nehezen. Kis gyertyám tart még, s mintha biztatna: – Írj… írj!

Két nap megint elmúlt, s ennek a két napnak eseményei úgy összekeverednek bennem, hogy nehéz köztük eligazodni. Folytonos izgalom, rettegés, reménykedés valami csodában, fehér zászlóban, vöröskeresztben, svéd zászlóban, s még nem tudom én, miben.

Tegnapelőtt éjjel a folyosón hangos kiáltás reccsent végig:

– Riadó!

A visszhangba fegyvercsörgés vegyült, s az ágyak rémült mozgolódása. Ha kisebb lett volna a lárma, bizonyára hallani lehetett volna az asszonyok szívdobogását.

– Felkészülni!

Felkészülni? Mire, hogyan? A sötétség kiáltotta ezt?

Ültünk, és dermedten vártunk valami értelmes rendelkezést. Nem jött. Jövés-menés, aztán elcsendesült minden.

– Menjünk? – kérdezte valaki.

– Hová a nyavalyába? Várjunk. Majd csak mondanak valamit.

Nem mondtak.

Ültünk, amíg ki nem világosodott.

Végül bejött a katonai szakács – kedves, jószívű fiú –, és értelmetlenül bámult ránk. Mi meg őrá.

– Mi van a riadóval? – nyögtük ki.

– Hát nem szóltak? – csapta össze a kezét. – És azóta várnak így?

– Azóta.

Hát igen. Nem szóltak. Sötét, eszeveszett dolog volt az egész, s ebben a sötétségben tévelygett az egész ország.

Írni? Talán majd holnap.

Nagyon fáradt vagyok.

Január 5.

Reggel átmentem lakásunkba egy kicsit megtisztálkodni – a fürdőkádban van még egy kis víz –, és ijedten néztem a tükörbe.

– Te vagy az?

Megnyugtattam magam, hogy én vagyok. Borotvámat – úgy látszik – elvitte a légnyomás, s így megmarad egyhetes szakállam, amely szépen őszül. A hideg víz nagyon jólesett – viszek át a családnak is –, és aránylag könnyű volt átmenni, mert „csak” puskából lődöztek.

Házunkba tegnap újabb két akna vágott be, és egy harmadiknak a feje a kapuból áll ki. Olyan a ház, mint egy egérfogó: csupa lyuk.

De azért már vágyom haza. Sokan vagyunk. A helyiség kicsi, és köztünk egy nyűgös gyerek.

– Aranyos anyukám, kérlek szépen… Édes jó anyukám, nagyon szépen kérlek, légy szíves megmondani… Édes, kérlek, én azt szeretném neked mondani…

– Jól van, csepp kis fiam, azonnal… Rögtön, kicsim…

Egész nap, egész nap…

Ha a gyermek nem nyafog, akkor énekel. Cérnavékony hangon és hamisan.

A szerelemhez nem kell semmi.

A folyosón nyögnek a sebesültek. A gyerek énekel.

Rémes! Nem szeretem ezt a szót – olyan városszaga van –, de ez igazán rémes, és Lalikát – Isten bocsássa meg a bűnömet – néha szeretném a falhoz vágni. Pedig nem is ő a bűnös.

És szólni nem lehet, mert a mama – idegállapota szerint – goromba lesz, vagy sírni kezd.

Az asszonyok általában nem bírják a folytonos együttlétet, és várom már, mikor tör ki valami könnyebb vihar, mert az előcsatározások már megkezdődtek. Egy-egy szóban már csipkelődés van, a szemek összevillannak, és bár „édesem”, „angyalom”, „drágám” a megszólítás, mögötte fullánk van vagy enyhe gúny.

Én is nehezen bírom a sok embert, állandó zajt, locsogást, Lalikát, és nyelve bár, de hallgatok.

Mi a fenét csináljak?

Magyarázzam meg nekik, milyen nagy dolog a csend?

Milyen magányos, szép, szent dolog?

Hiszen tudják, hogy itt felettünk végtelen némaságban és örök csendességben alszik két katona.

Két tüzér.

Egy jogász és egy pincér. Tegnap is kettő, ma is kettő. Megnéztem őket, és dermedt, vérbe és csonkaságba fulladt, örök mozdulatlanságuk távoliakká tette őket, de a szoba csendjét most is hallom.

Egy pap és négy vagy öt apáca is itt maradt, és úgy járnak-kelnek milliós drága otthonukban, mint a kísértetek. Halványan, szó nélkül, és arcukon látszik, hogy arra gondolnak, ami volt. Ó, nem a melegre, a kényelemre, az ételekre és szőnyegekre, hanem a vidám nevetésre, a gyermekzajra, ragyogó tisztaságra, fegyelemre, elszéledt kislányokra, akik úgy indultak innét el, mint a jövendő anyák tiszta ígérete. És most a társalgóban csonka, véres halottak feküsznek, és a folyosó végén katonák „végzik dolgukat”, mert a WC-nek az ajtaját már nem lehet kinyitni, és az összetorlódott emberbűz úgy száll a levegőben, mint valami rettenetes járvány ígérete.

Feleségem ma reggel kenyeret sütött a katonák konyháján. Reggel ő takarított, utána mosogatott, mindenki után. Mindig csak ő. A „vidéki”… Ezek az asszonyok itt semmihez sem értenek. Tehetetlenek és parancsoláshoz szokottak, bár a munkáról fogalmuk sincs. Hogyan nevelhették volna ezek a vidéki „tramplit”, aki sokkal többet tudott náluk, aki tényleg „dolgozott”, s akinek nem imponált semmi a világon, csak a példa?

Nemrég – ezelőtt egy hónappal – villamoson utaztam. Egy termetes asszonyság, „a hölgy”, összeveszett a kalauznővel, hogy miért indította el a kocsit, mielőtt ő még nem nyerte vissza a felszállástól elvesztett egyensúlyát.

– Bocsánat – mondta a kalauznő –, nem én indítok.

– Mert nem törődnek az utasok testi épségével – mondta a hölgy, nem törődve a kalauznő világos válaszával.

– Mondtam már, hogy nem én indítok. A kolléga indít fütyülővel, kívülről. Én le se szállok.

– Persze, a kolléga. Kolléga az kell, de hogy velünk mi történik… Idejönnek, kibodorítják a hajukat, nem értenek semmihez. Majdnem elestem.

– Na és aztán – szólt közbe egy meggondolt basszus –, hát elesett volna. Sokan esnek el manapság, fiatalabbak, és nem is kelnek fel. Sohase kelnek fel.

– Tessék csak hagyni – mondta a kalauznő –, ha nem érti, hát nem érti.

– Mit nem értek meg? – visított a hölgy. – Hogy mer maga így beszélni? Ki fizeti magát? Nem az utasokból él? Maga… maga… cseléd!

Csend lett a kocsiban, s a kalauznő fülig elvörösödött.

Cseléd? – mondta. – Cselééd? Hát tudja meg, asszonyom, hogy ezek nélkül a cselédek nélkül a piszok ette volna meg az ilyen utasokat.

Aztán leszálltam. De elgondolkodtam. Dolgos, rendes családanyák mellett ennek a szónak más jelentősége volt, s hogy ide jutott, annak nem a cselédek az okai, hanem az ilyen asszonyok.

Újra megszaporodtunk. Legújabb hálótársunk a katonai szakács, aki civilben is szakács. Vidám, huszonhárom-huszonnégy éves gyerek. Panaszkodott, hogy rettenetesen fázik a konyhán.

– Hát aludjon itt. Szorítunk annyi helyet.

Ezt a feleségem mondta.

Az asszonyok az orrukat húzták.

– Ő se érzi jól magát és mi se. Mi értelme van ennek?

A sarokban egy pap alszik, a másik sarokban egy anya lányával, egy hálózsákban. A fal mellett feleségem a két gyerekkel, lábtól én, és így tovább.

Este megjött a szakács, és nem történt semmi baj. Hozzánk tartozott.

– Talán adhatunk egy kis helyet annak, akitől ételt fogadunk el – sziszegett utólag nejem.

És – igaza volt.

A szakács itt van, az, aki volt, és mi is azok maradtunk a szó emberi és becsületes értelmében.

A szakáccsal aztán mégiscsak baj lett. (Kilencven kilós, és „Csöppi”-nek becézik a bakák.) Elmesélte, hogy a Hungáriában szakácskodott, és onnét vonult be.

Eddig rendben van, de aztán elkezdte azt is mesélni, hogy mit szoktak főzni, sütni és hogyan. (Aznap este egy hagymát vacsoráztam borsóval.) Csöppi elbeszélése nyomán karajok és torták, körítések és saláták, kolbászok és sonkák, halak és pástétomok, krémek és fagylaltok úszkáltak az égett szagú levegőben, s a társaság kidülledt szemmel nyelte a – levegőt.

Csöppi mindenhez hozzátette, hogy az előbb leírt étel az az „à la”… – tudom is én, mi.

Irgalmatlan feldühödtem. Miféle embertelen kínzás ez?

Hallja, Csöppi, maga nagyon rendes gyerek, de ha még egy „à la” ételt mond, puskáért megyek.

Az éjjel egyébként újra riadó volt. Fél három lehetett. Nemrég aludtam el, ezért rosszabb hatással volt rám, mint először. Most már én is felöltöztem. Hittem, hogy vaklárma az egész, de azért mégis. Az életünkről volt szó.

Röviddel későbben elővettem egy zsákmányolt detektívregényt, s azt olvasva elaludtam.

És álmodtam.

Azt álmodtam, hogy Chan Charlie már a harmadik napon elfogta a gyilkost, aki 4, azaz négy ember életét oltotta ki, holott nem is az volt a gyilkos, akit gondoltam, és Charlie csak a hetedik napon végzett ellenfelével, akinek igenis minden oka és joga megvolt, hogy a négy embert kivégezze.

A regényt kétségek között tettem le.

Ki hát a gyilkos?

Morális érzékem megrendült.

Ebben a háborúban „állítólag” harmincmillió ember veszett el. A harmincmillió embert másik harmincmillió ember irtotta ki. Mind „rendes” polgárok voltak. A megmaradottak is. Valamennyit megáldotta a saját papja.

A gyilkosokat is!

Chan Charlie, sárga barátom, Európában még lehet egyet s mást tanulni.

Van egy tyúkunk is. Kendermagos, szép kis tyúk. Az egyik ágy alatt tanyázik. Kukoricát kap és egy csajka vizet.

Ő azért megelégedett. Néha kárálni kezd – egyszerű, falusi módon –, mintha azt mondaná, hogy: nehéz az élet… persze hogy nehéz, de én azért megelégedett vagyok. És tulajdonképpen nincs itt semmi nagyobb baj…

Egyik lakótársunk hozta át, hogy majd megesszük. A megevést napról napra halogatjuk, és közben arról beszélünk, hogy a tyúkleves így, meg a tyúkpörkölt úgy.

– Hát akkor öljük meg a tyúkot – mondja valaki, itt éhen hal szegény az ágy alatt. Nem találja meg szegény a kukoricát, se a vizet.

Jó, holnap leöljük.

És halogatjuk.

Közben a tyúk kijön az ágy alól, keresgél, körülnéz – hogy megvagyunk-e –, aztán bevonul békés rejtekébe.

Holnap leöljük! – határozza el magát újra a „korlátolt felelősségű” társaság, és amikor másnapra ébredünk, senki se beszél a tyúklevesről, csak délfelé.

Végre a szakács oldotta meg a kérdést.

– Tessék szavazni: ki akar tyúklevest?

Nem, a tyúklevest nem szereti senki.

– Ki akar pörköltet?

Csend.

A szakács egyik kezében kés, másikban a tyúk.

– Vén tyúk – mondja valaki fitymálva –, mi jut egy-egy emberre?

– Vén – mondják többen is –, rágós.

– Fiatal ez – emeli meg a szakács a tyúkot –, olyan leves lesz belőle… aranyszínű, finom tyúkleves!

Tegnap már alig ettünk valamit. Kenyerünk is elfogyott, s a kis kendermagos ijedten vergődik a szakács kezében.

– Hát én leölöm, aztán tessék határozni.

Kimegy az ajtón, s utána keserű csend marad.

Nézzük egymást. Elvitték a tyúkot. Vergődik még egy kicsit, szinte érezzük a nyers vas nyisszantását. – Vér…

Egyszer csak felpattan az ajtó. Ott áll a szakács a tyúkkal, nevetve, vidáman.

– Hát leöljem, vagy ne öljem?

– Ne! – szavaztunk egyhangúan.

Kisütött a nap.

Azóta a kis kendermagos újra itt él az ágy alatt. Nem panaszkodik, néha beszélget, csak úgy magában, és lágy tyúkbeszédében távoli napfényes udvar, búzaringató nyár és – Béke van.

Majdnem elfeledkeztem a motorosokról. Ketten voltak. Egy valódi bőrruhás motoros és egy kísérő. Papunkat keresték – aki most házmester, raktáros, épületparancsnok –, hogy adná ki az itt hagyott piros futószőnyeget, mert arra a Hadtestnél van szükség.

Amerre jöttek, az utat lőtték, csak úgy porzott.

Megkapták a szőnyeget, amely – úgy látszik – nélkülözhetetlen a hadtestnek. Annyira nélkülözhetetlen, hogy hajlandók lettek volna két embert feláldozni érte.

Megnyugodtunk. Van itt ember elég, ha még erre is telik!

Mi az az egy-két ember?

Lám, itt fekszik a zárda csendes fenyői alatt már fél szakasz, és észre se venni hiányukat. Mi nem vesszük észre, csak hát az édesanyák… a feleségek… a gyerekek…

És nekik nem jutott futószőnyeg, igaz – koporsó se! Fél méter mélygödör jutott nekik, és összeroncsolt testüket csak a fagyos göröngy takarja.

Nem puha szőnyeg.

A csatazaj közben annyira fokozódott, hogy naplómat és „minden értékünket” egy zsírosbödön és egy cukroszacskó társaságában a hátizsákba gyömöszöltem, tekintettel a tekintendőkre.

Szerencsére a Sion falai valóban békebeliek, így állják a sarat, bár néha azt hiszem, összedől az egész.

De nem dől össze.

„Áll, mint Sion hegye.”

Mivel azonban nem történt semmi, lementem a konyhára, ahová ilyenkor meg szokott jönni egy törzsőrmester, aki a telefonnál van.

– Mi újság, törzsőrmester úr?

– Semmi.

– De hát mégis…

– Hát kérem, az ember…

– A telefon jó még?

– Hol jó, hol rossz.

Közben újra bevágott három akna. A maradék cserepek zörögnek, mint ősszel a törött lekvárosüvegek.

– Az isten áldja meg, hát mit gondol maga?

– Én… kérem… semmit.

Január 7.

Tegnap nem írtam semmit, mert csak ismételtem volna magamat. Bomba, akna, gránát, géppuska… nagy füst Pest felett, és minden este temetés. Csákányozzuk a fagyos, köves földet, közben színes rakéták ívelnek a vár felett, és döbbenetes, kormos fényével arcunkba világít az égő város. Aztán belefektetjük szegényeket a köves sárba – lábuknál üvegben az okmányaik –, és rájuk húzzuk a földet, havat, vegyest.

A pap közben imádkozik.

Én a fiammal ásom a sírt egy „partiban”.

A gyerek tizenkét éves.

Úristen! Micsoda emlékek!

De csodálatosan bírja.

Akit ma eltemettünk – a konyha melletti kis szobában vágta agyon az akna –, ismerős volt. Vizet hordott kocsiján éjszakánként, és néha kaptunk tőle.

A gyerek nézte egy darabig, aztán egy kis darab ejtőernyőselymet takart az arcára.

– Mégse menjen a föld a szemébe szegénynek.

Majdnem elfelejtettem, hogy az asszonyok előcsatározása immár nyílt ellenségeskedéssé fajult. Oka: Lalika. A támadó fél feleségem, akinek – kivételesen – teljesen igaza van.

Tegnap a katonák megkérték az asszonyokat, hogy tésztametélésben és gyúrásban segítsenek. Ez meg is történt, sajnos, a segítőakcióhoz csatlakozott az örökbeszélő, öröknyafogó Lalika is.

Lalika gyúrt, Lalika metélt, Lalika itt, ott és mindenütt. Főleg pedig két óra hosszat egyfolytában beszélt.

– Kisfiam, nagyon fáj a fejem, nem lennél kicsit csendben? – szólt rá végül a feleségem.

Lalika nem volt csendben.

Lalika szokva van ahhoz, hogy harmincszor szóljanak neki, ő harmincszor visszaszól, de el nem hallgat. Feleségem pedig nincs ehhez szokva, és csendesen, de erélyesen megmondta (elképzelem, hogy szikrázott a szeme), hogy ha Lalika az ő gyereke lenne, régen kidobta volna a konyhából.

A mama nem tört ki, csak kirohant Lalikával a konyhából, és a szobában (vesztemre egyedül voltam bent, és élveztem a magányt) síró ordításban tört ki.

– Megfojtalak! Megfojtalak! Mennyit beszélek én neked. Most más is mondja. Most kidobtak. Hallottad, kidobtak! Hiába beszélek én neked… ugye, hiába…

A gyerek megszeppenve ült a széken, és nézte anyját. A gyerek határozottan intelligens, és jó időben alkalmazott nyakleves kellemes, jó kisfiút csinálna belőle. A mama közben rám nézett – mit néz engem? –, s miután kitörései nem érdekeltek, kiment a folyosóra, és hangosan elsírta sérelmét. A bakák akkor jöttek be a vonalból. Fáradtak voltak és szennyesek. Egyiknek a szemét vágta ki a szilánk, többen ottmaradtak. És most itt van ez az asszony…

– Mi az, meghalt valakije? Az ura?

– Dehogy. Az ura nincs is Pesten, de a fiának mondtak valamit, az ő fiának!

A katonák nem is legyintenek. Fáradtan ledőlnek a fal mellé, az asszony pedig tovább bőg.

– Lalikának azt mondták, hogy…

Amint írok, kezem árnyéka ide-oda táncol a lapon. Mit akar ez a gyertya? Figyelmeztet? Mire?

Nézem a lángját, aztán elrémülök.

– Milyen kicsi ez a gyertya!

Takarékoskodni kell vele – sóhajtom, és bólintok a kis lángnak, hogy megértettem.

Azután ülök majd – mint az ősember a vaksötét barlangban –, és várom, hogy mikor csendesedik el odakünt a vérszagú őslények rettenetes ordítozása.

Január 10.

Megfogadtam, hogy naplót írok, de nem megy sehogy se. Miért? Kinek? Sokszor vagyunk olyan lelkiállapotban, hogy amikor a századszor beragasztott ablakunkat megint széttépi a légnyomás – oda se nézünk.

Az épület bal szárnya ég.

Hát ég! Nem sok van rajta, mi égjen, de az ég.

Mit csinálunk? Égjen!

Egyébként – megszaporodtunk. Jött egy anya a gyermekeivel, két-három éves fiú és lány. Szegény asszony nagyon megviselt, de mégis jól tartja magát, ha tekintetbe vesszük, hogy a ház, ahol szülei maradtak, „támpont” lett, melyet rommá lőttek. Ő a gyerekekkel már két napja átszaladt a legközelebbi házba, de a romok alól tegnap még segélykiáltások hallatszottak.

Elég nyugodtan mondta.

Nehéz beleélnem magam az ő helyzetébe, de azt hiszem, a lelki kínlódás rám, férfira is jobban kiült volna. Ez persze nem megszólás, még csak nem is kritika. Ahányan vagyunk, annyifélék vagyunk. Az ő nyugodt külseje alatt a legvadabb gyötrődés viharozhatott, csak éppen nem értettem.

Valószínűleg igaza volt, hiszen itt vannak a gyerekei. Sápadt volt, de még csak nem is könnyezett. Tartotta magát az élet parancsához, csak azt nem tudom: hogyan…

Január 25.

Azt hiszem, ma elbúcsúzom naplómtól, mert el kell búcsúznom gyertyámtól.

Két hétig másra kellett a világosság, és most már csak egy kis csonk lobog az oltár előtt. Nézem a kis lángot, és búcsúzom tőle, nézem, és egy másik lángra gondolok, életem lángjára, mely ma negyvenöt éve lobbant fel a földi világban.

Születésem napja van.

A kis gyertya már küzd a sötétséggel. Szinte elnehezedik a szívem, hiszen annyi kérdeznivalóm lenne még tőle, de integet, hogy siessek. Kanóca már dőlni készül…

– Mondd, kis gyertya: lesz még nekem születésnapom, megérjük még a békét? A család… a város… az ország?

Szinte kiáltani szeretnék:

– Lesz még egyszer ünnep a világon?

A gyertya lángja nagyra nőtt, mögötte kigyúltak a régi fények. Tündökleni kezdett az oltár, és valahol messze, nagyon messze búgott az orgona.

Orgona?

Felkaptam a fejem.

Egy repülőgép húzott a ház felett.

Aztán sötét lett.


9.

Egy szem alma van a fatetőn. Kicsi, piros kis alma. Alig látszik. Almaszedésnél nem vették észre, s most már senki nem jár a kertben, csak a csirkék és az ősz. Az öreg méhesben alig zsongnak már a méhek, a fákon bágyadtan csüng az ökörnyál, az elhagyott fészkekbe belenéz a nap, s a kerítés mellett összebújva virágoznak az őszirózsák.

Az udvar vastag füvén hanyatt fekszik a csend.

Egy-két álmos tyúk melegszik a fal mellett, s azon gondolkodnak, kimenjenek-e a kertbe bogarászni; az utca felől egy kutya fekszik a pitvarban, s csak a füle mozdul, ha elmegy valaki a ház előtt.

A magas kapu be van zárva, és a keréknyomokat régen benőtte már itt a fű.

Kocsi nem zörög az utakon, hang nem hallatszik, csak a cinkék szólnak néha halkan az öreg almafán.

A kis ajtó most kinyílik, és idős asszony teszi be a kaput. A kutya csak nyújtózkodik, de nem megy el az útból.

– Ne álld el az utat, Morzsa.

Az asszony ellép Morzsa mellett, és bekopogtat az ablakon.

– Ténsasszony!

És néz be, hogy mozdul-e ott bent valaki.

Az ajtó kicsit megnyílik.

– Gyere be, Lidi.

– Meghoztam mindent. Későn értünk már haza, mondom, sötét az ablak, hát minek zavarogjak.

– Van időnk, Lidi.

– Hoztam drótot is meg madzagot is meg gyertyát is. Mindenáron olyan kis karácsonyfagyertyákat akart adni, de mondtam, hogy nekünk csak egy kell.

A parasztasszony leteszi a csomagot az ágyra, az öregasszony pedig összehajtogatja az asztalterítőt.

– Akkor én most megszedem a virágot meg az ágakat.

– Jól van, Lidi.

Az ajtó becsukódott. Az öregasszony kibontotta a csomagot, és külön tette a drótot, külön a vékony zsineget és külön a gyertyát. Aztán leült.

A földes kis parasztszobában csend volt, csak egy elkésett légy zümmögött néha az ablakon. A földön egy-két színehagyott szőnyeg, a sarokban zöld cserépkályha, a két ablak között nagy, aranyozott rámás tükör. Az utca felől az ágy.

A tükörben dermedten hallgatnak a szemben levő képek, és köztük ül a Ténsasszony.

Ténsasszony csak egy van a faluban: Móri Kálmánné, az öreg mester özvegye. Azóta már a második kántor van a faluban, de az elsőnek a felesége tekintetes asszony volt, a második meg nagyságos. Halad a világ.

A mester különben nem is volt olyan öreg, amikor elmaradt valahol a csatában, de aki jött helyette, még fiatalabb volt, így rajta maradt, hogy „öreg”, a feleségén meg, hogy: Ténsasszony.

De ezek már régi dolgok, és nem fájnak. Akkor persze – a fiatal Ténsasszony körül összedőlt a világ. A fia talán kétéves lehetett, s ő nem tehetett mást, mint megvette ezt a kis parasztházat, és élt, ahogy tudott. A nyugdíj szűkös volt, de a ház körül megtermett, ami kellett, a gyerekre kiadás nem volt, s a testi ruhát maga varrta.

És a falu sem hagyta el a Ténsasszonyt.

Mindig „jött” valami. Egy kis tej, egy kis gyümölcs, disznóölések táján egy-egy tál kóstoló.

– Ha meg nem sértjük vele a Ténsasszonyt.

Tavasszal meg-megjelent egy ember, létrával, fűrésszel, ollóval.

– Összenyőttek már ezek a fák, meg hernyósak is, eljátszogatok velük egy kicsit.

És estére rendben voltak a fák.

Télen csak beállított valaki fejszével és zordonul.

– Hun az a kutya fa?

– Miért fáradnak vele?

– Ez is fáradság? Olyan hitványnak néz engem a Ténsasszony? Csak ráfújok, aztán már meg is van.

Meg is lett.

– Mivel tartozom, Józsi?

– Azt majd a végrehajtó mondja meg, hogy esne a kukac a fülibe!

Aztán itt van ez a Lidi. Igaz szomszéd. Igaz, a Ténsasszony adta férjhez valamikor, mert nála szolgált mint árva lány, de az már régen volt. Lidi is özvegy már, és nem múlott el nap azóta se, hogy Lidi este vagy reggel, ünnepnap vagy hétköznap be ne csoszogott volna. Csak aratáskor maradt el, de még olyankor is üzent, hogy nem kell-e valami.

Nagyobb ünnepeken még az öreg bíró is benéz egy-egy szóra, s ilyenkor vastag pipaszag marad a szobában, melyet a Ténsasszony nem szellőztet ki. Az ura is pipált valamikor, és a pipafüst úgy leng a szobában, mint az emlék.

Az idő azután addig nézte a kertet, amíg megöregedtek a fák, megszürkült a Ténsasszony feje, és felnőtt a fia. Észre se lehetett venni. Csak egy-egy ajándéknaptár írta fel az éveket, egyébként nem változott semmi. A kisgyerek csendes, magának való fiú lett, aki félnapszám elüldögélt egy könyv mellett. Lidi tíz perc alatt elújságolta a falu összes nagy újságjait, hogy… Andráséknál eladták a tinókat, Péteréknél megint lány született – hogy mire nézik ezek is a napot? –, és Bodóék kőkerítést csináltattak, de hát azok mindig olyan nagyravágyó népek voltak…

Aztán Lidi elment. Ténsasszony megsimogatta a fia lágy, szőke haját, és a lakásban újra csak az óra járt halk neszezéssel.

– A fiú talán valami mesterséget tanulna – sóhajtott az asszony, merthogy taníttatni tudná, arról szó sem lehetett.

– Kár lenne – mondta az új mester –, mert igaz ugyan, hogy mint mesterember többet keresne, függetlenebb is lenne, de Kálmán feje nem arra való. Többre! Legalább egy évet kellene megpróbálni. Hiszen van tandíjmentesség és van konviktus a világon!

Azon a nyáron a kisfiú napokig Lidi gondjaira volt bízva, aki főzött neki, megvetette az ágyát, és kitakarított. Más gond Kálmánkára nem volt. Vagy olvasott, vagy megállt a kertben, ahol a hangyák csaptak nagy felvonulást az úton, vagy a méhek jöttek valahonnan nehéz búgással és fáradtan a sok virágportól.

A fiú nézte a hangyákat, nézte a méheket órákon át, azt kérdezte magában: „Miért? Hogyan?”

Miért csupasz az egyik hangya, és miért szárnyas a másik? Miért viszik a tojásaikat néha ide, néha oda? Miért érinti meg egyik hangya a másikat, ha találkoznak – mintha szólnának egymásnak –, és miért keletkezik szokatlan izgalom a hangyavárban, ha megdördül az ég? Miért illatozik a kert az eső után, miért kelnek ki a tojások huszonegy nap alatt, miért csukódik be némelyik virág estefelé, és miért kel fel a nap máshol nyáron, mint télen?

Miért, miért, miért.

Anyja aztán egyik nap csak megérkezett. Porosan, fáradtan. Öt órát gyalogolt az állomástól, de a szemében öröm volt.

– Minden jól van, kisfiam – húzta ölébe a gyereket –, felvettek, de jó bizonyítványodnak kell lenni. Aztán – tudod – egy keveset dolgozni is kell… felszolgálni. A többieknek, akik fizetnek… – És szorosan átölelte a fiút.

– Majd megtanulom.

– Ha szegény apád élne…

– Igen.

És a fiú nem arra gondol, hogy felszolgál, hanem arra, hogy megtanulja a hangyák és méhek, madarak és fák titkait.

– A könyveket már meg is vettem, jobb, ha előre belenézegetsz. – A könyvek először nehezen nyíltak ki. Mintha a mondatokat vastag kéreg fedte volna, s ez a kéreg nehezen pattogzott fel. De ahol a kéreg lepattant, ott lüktetett valami, valami titokzatos mélység vagy puha értelem.

– Anya, ezt én nem értem.

– Én se, kisfiam, de eredj el a káplán úrhoz, kérd meg, talán megmagyarázza.

A káplán gyomorfájós, vékony legény volt, aki a szószékről is tőmondatokban beszélt, és Kálmánnak még rövidebben.

– Szóval, tanítsalak. Okosabb lenne, ha asztalos lennél vagy gépész.

A fiú hallgatott egy kicsit, s a könyv reszketett a kezében.

– Csak amit nem értek.

– Érteni? – legyintett. – Na, mutasd azt a könyvet.

Amikor kurtán elmagyarázta a homályos részeket, megkérdezte:

– No, most érted?

A fiú utána mondta.

– Így van. Holnap eljössz ministrálni Gyalóra?

– Igen.

– Tudod, ilyenkor mindenki a mezőn van, aztán úgy kell csapdával fogni egy-egy taknyost.

Korán reggel elkocsikáztak a kis faluba, ahol nem volt pap, és valakiért gyászmisét kellett mondani. A káplán breviáriumát olvasgatta a zörgő kocsin, Kálmán pedig azon gondolkozott, hogy mennyi harmatból lesz egy olyan kis felhő, ami a fejük felett vitorlázik.

A gyászmise hamar megvolt, s az egyik gyászoló pénzt adott Kálmánnak.

– Tedd el, fiam, szépen ministráltál.

Kálmán zsebre vágta a pénzt, és azon gondolkozott, hogy igaz-e, hogy a harangszó szétveri a felhőket. Ezt nem hitte, bár Jerikó falai is leomlottak a nagy trombitálástól. Tehát a hang: erő. Igaz azonban az is, hogy amikor a nagy jég jött, s a felhők úgy ráfeküdtek a falura, hogy szinte éjszaka lett, hiába harangoztak, pozdorjává vágta az egész határt.

A káplán meglátta a gyerek zsebében a könyvet, és elmosolyodott.

– Na, húzd elő azt a könyvet. Mit nem tudsz még?

Így aztán Kálmánnal nem is lett semmi baj. Megtanult felszolgálni, és megtanult – tanulni. Év végére színjeles volt, és mindvégig az is maradt.

Emlékezett mindenre és mindig. Kevés beszédű, nyurga diák lett, és minél jobban megszaporodtak az évek, társaitól annál inkább eltávolodott. Nem gyűlölték, de nem is szerették. A játékban részt vett, aztán eszébe jutott valami, és félreállt. Ha kérték, segített, de magától fel nem ajánlott semmit. Az ösztöndíjakból és tanításból ellátta magát, anyjának csak a ruhát kellett pótolni.

A kamaszkor éretlen lángolása őt se hagyta ki. Egyszer írt is egy verset valami kislányhoz, de jött a nyár, a magányos kert, a szeretet, ami otthon körülvette; és mosolyogva gondolt az elmúlt lázra.

„Miért bolondulnak ebben a korban a fiúk?” – tűnődött, és nem vetkőzött le már anyja előtt, mint régebben. Falusi gyerek volt, aki tisztán látta a nemek viszonyát az állatok között, látta párosodásukat, születésüket, de nem az érdekelte, hanem a kezdet. A csírák találkozása, a megtermékenyülés, amiből ő is lett. Hát az ő anyja is? Elnézte a szürkülő asszony csendes hajladozását, mozgását, még mindig fiatal idomait, és elpirult.

Odament, és megölelte az anyját.

– Akarsz valamit, kisfiam? – Megcsókolta fia homlokát. – Eredj a napra.

– Nem, anyja, ha úgy is volt, más volt. Itt volt valami még a csírák és sejtek mögött is, még láthatatlanabb, még titokzatosabb. Ha egymásra néztek, már tudták, mit akarnak, és a szótlanságban sok gondolat szállt, és helyére szállt. A fiú mintha csak anyjának és anyjáért tanult volna, s az egész szegényes porta az öregedő asszonnyal csak a fiúért volt.

Nagydiák volt már, amikor tíz aranyat kapott kitüntetésül a vizsgák után.

– Ezt kaptam – mondta szerényen, és az aranyakat az asztalra tette.

– Ó, Istenem, most megveszünk neked mindent!

– Nem. Megfelezzük. Feléért én veszek neked, amit akarok, és feléért te, amit nekem szántál.

– De nekem nem kell semmi.

– Akkor nekem se.

Az asszony felnézett. Nem gondolta, csak érezte, hogy ez a fiú már nem kamasz. Mosolygott, de a homloka és szeme hideg maradt. Ez a fiú már nem mondta: ahogy te jobbnak látod, vagy: mit gondolsz? Ez a fiú már akart.

Elkönnyesedett egy kicsit a szeme.

– Jól van, fiam, te tudod.

Egyébként csendes, szófogadó fiú maradt, akit alig lehetett észrevenni a háznál, annál jobban érezni. A ház körüli munkát elvégezte, felvágta a fát, és – bújta a könyveket.

Aztán jött az egyetem.

Útja itt már sima volt. A jó fundamentumra csak rá kellett rakni az emeleteket. Hogy hányat bír el, azt nem tudta. Világos koponyájában mind nagyobb lett a tér eltörölhetetlen számokkal, törvényekkel, eredményekkel és felfedezésekkel teleírva, de rengeteg üres folt volt még kérdőjelekkel és miértekkel. Nem az ösztöndíjért tanult, nem is szorgalomból, hanem örökké sarkantyúzó nosztalgiából a tudás után.

Minden tudomány érdekelte, de felemelkedni és felmelegedni csak az élet kifürkészhetetlen csodáival szemben tudott.

Biológus lett.

A sejtek, szervek, szervezetek kutatója, a jelenségek, törvények keresője és bámulója.

– Az Élet! – sóhajtott néha, ha újra a hangyákat nézte, a méheket, a virág bibéit, a megölt béka rángatódzó lábát vagy a lepkék szívóit, mellyel megtermékenyítették a virágokat. Minden, minden az életet szolgálja – még a halál is. A fény, az árny, a hideg, a meleg, a hang s a csend mind alázatos cselédei az életnek, mely a porszem ezredrészeiben éppen úgy benne lüktet, mint a bolygókban, mint az álló csillagokban, melyek végtelenül nagyok és – talán – ugyanolyan kicsinyek.

Amikor megjelent életében a nő, önkéntelenül feléje nyúlt, és most érzéseit éppen úgy nem boncolta, mintha anyjával állt volna szemben. Ezek a dolgok és érzések felbonthatatlanok. Ha hozzányúlnak, már nem az, ami, tehát nem kell róluk gondolkozni. Vannak dolgok, melyek magasabban állnak, mint az ész, s a Szentháromság titka éppen olyan megfejthetetlen, mint az anyák szeretete, melyet csak hinni lehet, mert nem ebből a világból valók.

– Hát a szerelem?

Kálmán felhúzta a vállát, és nevetett. Nem égette el magát, de izzott, és elfogadta olyannak, amilyen. Elfeledte a futó kalandokat, és szétáradt benne az az érzés, mint a tisztító, üde májusi eső. Ekkor már tanársegéd volt, és megírta anyjának, hogy alighanem eljegyzi magát.

A lány szép volt, fiatal és gazdag. Egyetlen lány. Kálmán szédületes tudásába beleesett – maga is egyetemi hallgató –, és elfeledte magát az első hetek izgató bűvöletében. Eleinte büszkén állt meg az egyetem előtt, és várt türelmesen feltűnő sportkocsijában, de később ingerülten dudált. Parancsolni szokott, és nem szolgálni.

– Ne csináljon parádét, Méda – mondta Kálmán nyugodtan –, a rektor urat nem hagyhattam faképnél. Ha kések pár percet, tudja jól, hogy oka van.

– Persze hogy oka, a rektorra meg fütyülök.

– Azaz dudál.

– Tulajdonképpen nincs is kedvem már az egészhez.

– Ne csacsiskodjon. Nem lehet egy szép víkendet pár perc késésért elrontani.

– De magának sikerült.

Este lett, mire kibékültek, de Kálmánnak még másnap is eszébe jutott, és elgondolkozva nézett maga elé.

A komoly bonyodalmak azonban akkor kezdődtek, amikor a fiatal tanársegéd francia ösztöndíjat kapott, ami egy évre Párizsba szólította.

Méda először a nyakába ugrott, de aztán maga elé nézett, és azt kérdezte:

– És most mi lesz?

– Vagy megesküszünk minél hamarább, vagy vár egy évig.

– Arra, amit a párizsi kokottok meghagynak magából?.

– Ne így, Méda. Komolyan kell beszélnünk.

A szülők a gyors házasságot ellenezték, Méda az egy évet.

– Tulajdonképpen minek kell magának mindenáron Párizsba menni? Szép, szép, értem: kitüntetés…

– Nem azért, és nem kell magyaráznom, hogy miért. Erről ne beszéljünk.

– De igenis, beszéljünk. Fizetése nem lesz több, előmenetele nem lesz gyorsabb; csak azért, hogy elmondhassa: Párizsban is járt?

– Így is lehet értelmezni.

A hang most már hideg volt.

– És még maga van megsértve, mi?

– Dehogy. Csak gondolkodom.

– Hát csak gondolkodjék. – És kiment a szobából.

Kálmán várt egy darabig, aztán fogta a kalapját, és hazament.

Gondolatai most szertekalandoztak, és esze, az a híres koponya, majdnem cserbenhagyta. Dolgozószobájában lombikjai, preparátumai, kísérletei most hidegen néztek rá, mintha azt mondták volna: mi csak holt ócskaságok vagyunk, az élet az más.

Igen, az élet a szívében volt, s annak a lánynak a szívében. Keserves estéje volt, munkájára nem figyelt, csak hogy megszólal-e a telefon. A telefon azonban süket maradt.

Rosszkedvűen ébredt, és világosabban látta a dolgokat. Látta, hogy a szerelem mind többet követel, és mind kevesebbet ad. Anyjára gondolt, arra a végtelen megértésre, ami köztük volt, arra a lelki kapocsra, ami hozzá fűzte, arra a csendre, ami markában tartotta az egész házat.

Ekkor megcsörrent a telefon.

– Felébredt, professzor úr?

– Kezét csókolom.

– Tudja, hogy tegnap neveletlen volt?

– ?

– Igen. Egy pillanatra mentem csak ki… Szóval ne veszekedjünk. Jöjjön ma este el vacsorára, az öregek nevében is hívom, aztán rendbe teszünk mindent.

– Köszönöm, édes, ott leszek.

– Na! És most nagyon sokszor csókolom.

„Jaj, de szeleburdi gyerek ez még!” – sóhajtott Kálmán, és letette a kagylót.

Este ünnepélyesebben öltözött, és virágot is vitt. A mamának is meg a lányának is.

Méda ragyogott. Körülnézett az előszobában, és megcsókolta. A fogason már lógott két felöltő.

– Ja, kellemetlen, de hát mi a fenét csináljak. Feljött ez a két hülye, és táncolni akarnak.

– Ma?

– Ne csináljon mindenből tragédiát. Persze, hogy ma.

– Majd valahogy csak megleszünk…

A két egyetemista tisztelettel köszöntötte a tanársegédet, de Kálmán nem tudott felmelegedni. Médának csak annyit kellett volna mondani: „Ma ne gyertek!” – és kész. De Méda, úgy látszik, táncolni akar.

Elnehezedett a szíve, de a feje most már hidegen gondolkodott. Összeadta a nézeteltéréseket, a torzsalkodásokat, a feláldozott időt, a tudás végső nagy célját, anyja földes szobáját, a Méda előtti idők békességét – keserűen nagyot dobbant a szíve –, és hideg lett a szeme, mint a februári ébredés.

Vacsora még nem volt, a társalgás úgy indult, mint a favágás az erdőben, mire az egyik fiú felkelt, s a másik szobában elindította a gramofont.

– Gyerünk, Méda.

– Úgy látom, ez az egyetlen okos dolog, amit tehetünk. – Méda dühös volt magára, a fiúkra, de elsősorban Kálmánra.

– A prof savanyú – mondta a másik szobában, de Kálmán is meghallotta és belepirult. A vacsora egy kicsit megindította a gondolatokat, a légkör lehiggadt, de a fiúk ittak, és alig várták, hogy vége legyen.

– Nem mennek még el? – súgta Kálmán a lány fülébe. – Talán meglehetne mondani, hogy egy fontos családi tanácskozás lesz.

– Kellemetlen.

– De nekem is az. Szülei tudják, hogy miért jöttem. A fiúk nem sértődnek meg, s nekem kevés az időm. Tudja, hogy haza kell még utaznom.

– Ráér.

Éjfél körül járt az idő, amikor szemerkélő esőben átment a hídon. Ez volt az első és utolsó eset életében, hogy esőben esernyővel botozott. Csak odahaza vette észre, amikor levetette vizes felöltőjét.

Leült a székre, rágyújtott, arca most keserű volt, mint soha máskor. A cigaretta elhamvadt kezében, s amikor elnyomta a hamutartóban, felállt. Kalapját nehézkes mozdulattal a fogasra akasztotta, s ezzel a mozdulattal valamivel végzett.

Csomagolni kezdett.

Leveleket, egy kis talizmánt, egy-két szál száraz virágot, cigarettatárcát, mindent.

Méda másnap sokáig aludt, és csak ebéd után hívta fel Kálmánt.

Egy női hang jelentkezett.

– A tanársegéd urat kérem.

– Elutazott.

– Hogyhogy elutazott?

– Az éjjel összecsomagolt, és a délelőtti gyorssal elment. Azt mondta, hogy minden ügyét sikerült hamarabb elintézni, mint gondolta, hazamegy. Onnét egyenest Párizsba… Tetszik tudni, valami ösztöndíj…

De ezt Méda már nem hallotta.

És fél óra múlva már kezében volt a csomag, melyből láthatta, hogy Kálmán minden kis emlékét megőrizte szerelmüknek, mint egy szerelmes diák.

…Akármelyikünk a hibás, nem vagyunk egymáshoz valók. Más az én világom és más a magáé is. Nehéz óráim voltak, most is kínlódom, de mást nem tehettem. Bocsásson meg, hogyha fájdalmat okoztam, és legyen boldogabb, mint velem lett volna…

Csattog a vonat szabad, nagy mezőkön, és Kálmán arra gondol, megkapta-e már Méda a levelét. Újra és újra számadást tesz magában, s az eredmény mindig ugyanaz: így kellett lenni!

Fájdalmas eredmény, de igaz.

Aztán egyszerre körülvette az otthon. Csomagjait az állomáson hagyta, és nekivágott az útnak, mely a nyár tündöklő országán vitt keresztül. Maga körül érezte még a tegnapi estét, látta az aszfalt esős csillogását, vizes kabátját a fogason, és úgy érezte, a szakítás érzékeny huzaljai még mögötte vonszolódnak.

Az út hosszú volt, és melegen sütött a nap. Csak akkor nézett körül, amikor fáradni kezdett.

„Miért sietek? – gondolta, és leült az út mellett. – Miért sietek? Magamat el nem hagyhatom.” De a fáradtság szinte jólesett. Nagyot lélegzett a virágos mezők levegőjéből, s a gabonák lengő suttogása körülvette. A füvek között bogarak mozogtak, a levegőben elsuhant egy-egy madár, s valahol messzebb fürj kiáltott. Úgy érezte, körülötte az egész világ lüktető élettel van tele, s ez szinte elbódította. Az üresség – amit magával hozott – megtelt mozgással és zsongással. Kísérleteire gondolt, jegyzeteire és mikroszkópokra, utazásra és távolságra, idegen városokra és emberekre.

– Na, menjünk – állt fel. Leporolta ruháját, és elindult hazafelé.

Aztán: Párizs.

Lidi egész öllel hozott be virágot és fenyőgallyat. A szoba tele lett az őszirózsa szomorú illatával. Ebben az illatban puhán imbolygott valami szelíd bánat, valami szomorú némaság, melyben benne volt a kertek hervadása, a búcsúzó napfény, s a szél hordta levelek halk suttogása.

– Szépek az idén az őszirózsák – mondta –, nagyok. Hol a drót?

Lidi hajlítja a drótot, s az öregasszony kötözi a virágokat. Igyekvő keze reszket egy kicsit, s a szobában úgy hallatszik a motoszkálás, mintha egér szaladna az avaron, téli fészket keresve magának.

Két koszorút kötnek. Egyet az öregasszonynak, egyet Lidinek. Mikor a déli harangszó megzörgeti az ablakot, Lidi már a szobát sepri, s a koszorúk a kamra hűvös földjén feküsznek. A koszorúk az idén nagyobbak és szebbek, mint máskor, s a két asszony meg-megnézi őket.

– Csordásék a városból hozták a koszorút. Csinált virágból. Olyan, mint amikor a papírt viasszal leöntik. Hát nem szebb ez? Pedig van virág a kertjükben. Hát akkor mikor jöjjek? – kérdi Lidi.

– Talán legjobb lenne, ha áthoznád az ebéded. Jobb, ha ilyenkor együtt vagyunk. Elbeszélget az ember. Addig én megrakom a tüzet.

Lidi áthozza az ebédjét, a tűz már pattog – jól ég ilyenkor a száraz nyári ág –, a szoba ajtaja nyitva, s amikor megmelegedtek az ételek, csak úgy kézből kanalazzák.

Lidinek az ura valahol Pesten halt meg – annyi, mintha a világ végén lenne –, és az utazásra semmiképpen sincs pénz, így csak a nagykeresztnél gyújt ő is gyertyát, mint azok, akikről régi tábori lapok azt írták: „eltűnt”. A régen behegedt bánatok ezen a napon megint feléreznek, mint a sajgó öreg csontok, s a napsugaras őszi délutánon mindenszentek ünnepe jár a sírok között.

Az öregasszony kettévágja a gyertyát, a csonkot kihegyezik, és elindulnak a temetőbe, hol már litániára sírdogál a kolompnyi kisharang.

– Nem tudni, miért – talán az elhullott könnyek harmata szállt rá, vagy a sok bánat ködlik körülötte a toronyban –, de ez a kis harang csak sírni tud, mint az elhagyott gyermek. Ennek még az ünnepe is gyász, ám az is lehet, hogy attól szomorú, amit a halottak gondolnak az élőkről.

Lidi felakasztja a koszorúkat a nagy kereszt párkányára, meggyújtja a gyertyákat, aztán letérdelnek a kápolna elé, mert már tart a litánia, s a zsolozsmázó ajkak mintha a földhöz beszélnének.

A gyertyák illata erősen érzik, de ezen túl friss földszagot hoz a szél, s ebben a földszagban a kakukkfű és a must szaga is benne van, a korhadozó fejfák is párolognak, s a temető csendes fáiról egy-egy levelet dob a ritkán járt utakra az Ősz.

Mint mindennek, úgy a litániának is vége van egyszer. A gyertyák ugyan égnek már, de alig látni őket az őszi nap ragyogásában, s az ünnep órája még nem érkezett el.

Járnak a sírok között.

Egy-egy elhagyott sírnál megáll a két asszony, egy-két mozdulattal leseprik a sok levelet, helyre igazítják a félredőlt fejfát, és elmondanak egy miatyánkot.

– Nem gondul a Kati az apjával. Gyalog is eljöhetett volna.

– Azt mondják, szép boltjuk van – mondta a Ténsasszony.

– Mibül? Kitül? – sziszegett Lidi. – Az apjátul, aki nem érdemelt meg tőle egy szál gyertyát.

A régebbi sírok között egy-egy öregasszony üldögél, mintha kapálás közben pihenne; gyertyát már nem gyújtott – nincs miből –, csak körülgereblyézte a sírt, mint odahaza a kertet, s hozott pár szál virágot, mert az a szokás.

– Maga is kijött, Erzsi néni?

– Hát mit csináljak, Lidi? Jó napot, Ténsasszony. Ez a napja, mondom, kigyüvök én is az aptyukhoz, ne mondja, hogy elfeledtem. Má’ mennek is?

– Körülnéztünk egy kicsit.

A bokrok mögött két lány sustorog.

– Láttad a Vicán azt a zöld szoknyát? A tehenek elbőgik magukat, ha ránéznek…

Odébb két ember pipálgat komolyan. Beszédjük halk, tudják, hogy hol vannak. Szinte szomorúaknak lehetne őket mondani.

– Nem adom, Berci, ha ott eszi meg a fene, akkor se adom. Jó ló az.

– Pedig többet nem ér meg. Sánta! Ha úgy vesszük, sánta. Két nap megy, három nap – csak botolog.

– Az anyád térde…

Megy a két asszony végig a temetőn, s ahogy elmaradnak az emberek, és megritkulnak a fejfák, úgy érzik, nyugat felől jön a csend és az árnyék.

Ez már névtelen falu.

00009.jpg

Itt már a halottak halottai alusznak békén és jeltelenül. A dombok háta megroskadt, mint a régi bánat, a valamikor ültetett orgonabokor átkúszott már a szomszéd sírokra, s a vadmadár ejtette cseresznyemagból szép nagy fa nőtt már, mely először virágzik a temetőben, s virágain bódultan orgonálnak a tavaszról a méhek.

De most ősz van. A cseresznyefa aranypiros levelei a földre készülnek, a bokrok összebújnak, mint a megriadt nyáj, mert közelget immár az alkony, és a távoli gyertyák egyenként nyitják ki szemüket. Körülnéznek a csend és a sóhajtás országában, s amint nő az árnyék, fényük mind nagyobb lesz, és vörös derengésükben fényleni kezd az esti felhők bágyadt vitorlája.

Aki még kint van, csendesen ül a sírok mellett, zörrenik egy-egy rózsafüzér, a gyertyák világosságában elmúlt időkbe lehet látni, s a temető néma világában most tart tort az emlékezet.

A Ténsasszony megáll a nagy kereszt előtt, keresztet vet, és Lidivel egyszerre letérdelnek. Más gyertya már nem ég, csak az övék, elcsendül a kápolna környéke, s a lángok egyszerre lobogni kezdenek.

Lidi lehajtja fejét, az öregasszony azonban felnéz, és gondolatai közt régi lángok és régi térdeplések járnak messze, elmúlt mindenszenteki estéken. De ezek már elmúltak. S ekkor hűs, esti szél zörög végig a temetőn. A kis lángok ijedten lobognak, a kis öregasszony szemén nagy könnycseppek ülnek, s a sós könnycseppek tükrében frissen vergődik az új nagy bánat.

„Miért, Istenem, miért?”

A könnyes szemben benne lobognak a gyertyák, megkapaszkodnak a gondolatokban, érzik az anyaszív síró dobbanását, látják a leveleket, az utolsó nyarat, mindent, és szelíd lángjukkal simogatják az öregasszony arcát.

Párizs!

Szép csendes volt előtte a nyár, és talán sohase voltak annyit együtt, mint ezen a nyáron. Egyszer megkérdezte, hogy:

– Az eljegyzés?

Mire Kálmán csak annyit mondott, hogy:

– Nem! Én már csak megmaradok anyával.

S az öregasszony nem kérdezte többé.

Fájt is, örült is.

– Ha visszajöttem, felmegyünk Pestre, és nyaranta lejövünk ide, addig Lidi rendben tartja a házat.

– Ahogy akarod, fiam.

Az öregasszony sohase gondolt arra, hogy ezt a kis házat elhagyja, de most, hogy fia mondta, egyszerre úgy érezte: nem is lehet ez másként. Fáradt kezét ölébe ejtette, és boldog volt. Együtt maradnak, és ebben benne volt minden. Már rendezgetett a pesti lakásban, fehérneműt rakosgatott, és hallgatódzott, nem jön-e már a fia – aki ott ült mellette.

– De az ingeidet én vasalom…

Aztán már dübörgött a vonat, s ő alig tudta felemelni karját, hogy intsen utána.

– Mehetünk, Ténsasszony – szólt csendesen az öreg bíró, aki lehozta őket a vasútra –, aztán nem sírni kell ilyenkor, nem bizony. Ha nekem ilyen gyermekem lenne, cigánykerekezve mennék hazafelé, pedig már régen nem próbáltam.

Egy hét múlva már megjött az első levél, idegen ország idegen pecsétjével. Az öreg postás több helyen megmutatta – az arra érdemeseknek –, és úgy fogta kezében, mint valami kitüntetést, amit a falu kapott.

– Hát ilyen a párizsi posta. A Kálmán írta. Törülje meg a kezét kend, nem olyan mindenféle levél ez.

A Ténsasszony ezután már csak levéltől levélig élt. A levelek általában pénteken vagy szombaton szoktak érkezni, de nem maradt ki egyetlen hét se.

Az út kicsit fárasztó volt, az utcák forgataga elképesztő, az első napok idegenek, a nyelv nehezen döcögött, de egy szállóban laknak egy francia lánnyal – szintén biológus –, sokat vannak együtt, s nagyon szépen halad a kiejtésben is.

(Ejnye, Kálmán!…)

A leveleket Lidinek is felolvasta, aki az idegen lányt igen természetesnek találta.

– Hát mit gondol a Ténsasszony, olyan szép, egészséges ember, mint a Kálmánka, talán a kútágashoz köti magát, ha má’ nem házasodhatik attul a fene tudománytul?

– Lidi, Lidi…

– Aztán meg azt se tudja az ember, mi ott a szokás – védte tovább Lidi Kálmánt, akit már egynapos korában a karján tartott, és Kálmán sikereit egy kicsit a magáénak érezte.

Pedig hát nem volt igazuk.

Az a francia lány nagyon okos, nagyon művelt, nagyon rendes és nagyon csúnya volt szegény, mint esőben az országút. Kikötött Kálmán mellett, mert a fiú mély tudása és különös idegensége vonzotta, főleg pedig azért, mert valamire taníthatta és kianyáskodhatta magát mellette. Kálmán hálás volt ezért a barátságért, és életbiztosításnak érezte. Együtt jártak az előadásokra, együtt étkeztek, kísérleteztek, s a professzorok pár hónap múlva már külön emlegették ezt a furcsa együttest. Fáradhatatlanul dolgoztak, és külön utakon jártak. A Móri név kezdett itt is név lenni, s amikor az a tudományos expedíció összeállt, Kálmánt meghívták, aki már indulóban volt hazafelé.

– Ha úgy gondolja, monsieur Móri?

– Boldogan!

Így aztán megérkezett a levél, hogy Kálmán nem megy még haza, az Északi-tengerre megy egy kutatóexpedícióval.

Fellobbanik a láng a kőkereszt omladozó párkányán, mert az öregasszony szinte összeroskad, és válla megrándul, mintha rémek sarkantyúznák.

„Miért? Édes fiam, miért mentél el?”

Válasz nincs.

A temetőben már haldoklik az ünnep, zsugorodnak a fények, és fekete leplével takargatja a sírokat a vén szolga, a gyász.

A gyertyák már fogynak. Az öregasszony ködön át látja már csak őket, s imádságban a lelkét leheli rájuk.

– És téged még csak meg se találtak, édes fiam… De akárhol vagy, én ott vagyok, jégben, fagyban, idegen világban is veled vagyok.

A sóhajtó sírásra megrebbenik az egyik gyertya, mintha elaludna, aztán a láng kibontja szárnyait, és repül, mint a küldetés.

Városok, hegyek, folyók maradnak el alatta és felette idegen csillagok. A szél elállt, a felhők kitérnek, és felragyognak szárnya érintésétől. Alatta már mélyen lélegzik a tenger, s az omló, zord hullámhegyek taraja megvilágosodik, amerre elrepül.

A néma fjordok csipkés karéja megvilágosodik, s a kapaszkodó kis fenyők kitárják karjukat, mint békés szobában a karácsonyfák.

Ereszkedik már a fény, lángja a felhőkig ér, két szárnya messze kitárul, s alatta némán hallgat a tenger. De a rideg kék víz megpezsdül, a mélységben omlik a homok, s a fény egy helyen verdes már szárnyaival, amíg csak szét nem válik a víz.

A csillagok behunyják szemüket, a fiú tétován áll a ragyogásban, a fény szárnyai lágyan átölelik, felemelik, mint a pelyhet a szél, és eltűnnek valahol a felhők felett.

S a végtelen csendben egyetlen szó hallatszik, mint a suttogás, mégis hallani mindenütt, a fjordok jégvilágában, a tengerek mélységében, hallani az első naptól az utolsóig az egész világon, mintha az lenne az emberi száj első és utolsó szava:

– Anyám…

Sötét a temető, elaludt a gyász is, s az elhagyott úton megbékélve ballag hazafelé két öregasszony.


10.

Az igazgató úgy nézett az előtte álló emberre, mintha nem is látná. Túlnézett rajta, valahová mögéje, de azután szeme egy rebbenésével újra itt volt a szobában, ahová nem hallatszott be a folyosók nyüzsgése, s a szó is tompán hullt le, mint az ólom.

– Jó tanuló a gyerek?

A kis ember felemelte a fejét.

– Mindvégig jeles, és van még hat… de ezt úgyis méltóztatik tudni… Ez a legkisebb.

– Miért magázol?

Az emberke kapkodott, és sapkáját idegesen forgatta.

– Nem gondolhattam. Régen volt, és… azóta… olyan magas pozíciójú és nagy ember lettél.

– Szamárság! Több dolgot csináltam magamnak, mint ti, de azok maradtunk, akik vagyunk. Nagy ember… nyavalya! – Legyintett, de ezzel a mozdulattal meg is nyomta íróasztalán a csengőt.

A titkár besurrant.

– Hívja fel Blazsek felügyelő urat. Nála van Timár főnök úr kérvénye, hogy a fia bejusson az internátusba. A fiú jeles tanuló, és heten vannak testvérek, a fiút fel kell venni. Köszönöm.

Felállt.

– Amúgy megvagytok?

– Hát, istenem. Öregszünk, sok a gond…

– Na, isten veled.

Kezet fogtak, de a kis ember még tétován állt.

– Van még talán valami? – nézett rá az igazgató.

– Bocsáss meg, ez most már végleges?… Már úgy értem: mit mondhatok az asszonynak?

– Hogyhogy végleges? A gyerek fel van véve, mondd meg Juliskának. Na, eredj, várnak még odakint. – És szelíden vállára tette a kezét.

– Nagyon, nagyon köszönöm.

Egyedül maradt. Újra leült az íróasztal mellé, ujjai tétován beletúrtak hosszú szakállába. A napfény háta mögül beomlott az ablakon, vidáman csillant meg a bútorokon, de elsüllyedt a sötét, nagy szőnyeg apró mintái között.

Ez a legkisebb… – gondolja, és egy kis állomást lát, ahová éppen most döcög be a vicinális. A füst ott kóvályog a levegőben. Az épület kicsi, az ablakokban virág, s alig száll le a vonatról egypár ember. A legvégén egy öreg pap totyog le a magas lépcsőről, és nagyot fúj.

„No, Tóbiás fiam, ezt a lépcsőt nem énnekem szabták.” – És kezet fog a fiatal vasutassal.

„Nem a lépcső magas, esperes úr, hanem a föld alacsony.”

Az öreg pap meghökken.

„Úgy gondolja, hogy a jóisten elszabta?”

Az ezüstrozettás vasutas nem nevet.

„Dehogy. A vasúti kocsik szabványosak, csak az állomásokon a sínpárok között kell a földet megemelni.”

„Igaza van, fiam. Na menjünk. Engem vár a leves, magát meg Juliska… úgy látom.”

„Juliska a vonatot várta, esperes úr. Juliska nélkül nincs vonat. Azt hiszem, be se merne jönni…” – Vidáman felkiáltott az ablakba: „Mehet, Juliska?”

A kislány elvörösödött, de azért intett, hogy mehet.

„Hát akkor indulhatnak, Trombitás bácsi.”

A vonatvezető belefújt a kis rézkürtbe, s a vonat többrendbeli rángatódzás után kivonaglott az állomásról.

A szobaajtó nyílik, és a titkár meghajol.

– Szedlacsekné, az ura nyugdíjazása ügyében…

– Mi?

– Szedlacsekné, a kérvényét tegnap hozta be. Az ura nyugdíjazva lett. Szabálytalanságok.

– Igen, küldje be.

Magas, csontos asszony perdül be a szobába. Apró tatár szeme úgy villog, mint a cipőgomb, és még be sem teszi az ajtót, már beszél.

– Köszönöm, méltóságos uram, hogy fogadni méltóztatott. Mondtam én az uramnak, hogy az igazság az csak igazság, méltóságod szívén viseli az ilyen eltiport…

– Üljön le, asszonyom.

– Nem rabolom én méltóságod idejét. Mondtam is az uramnak: te, Gyuszi, majd én felmegyek az igazgató úrhoz, szegény kis vasutas volt ő is, akárcsak mi, aztán most csak ráírja a keze vonását, látom én, hogy méltóságos úr…

– Azt akarja, hogy újra átvizsgálják az ügyet?

Az asszony meghökkent egy pillanatig.

– Ezt megtehetem.

– Az úgy volt, kérem szépen, hiszen tetszik tudni, hogy van az vidéken, de minek beszéljek én erről, hiszen mondják, hogy igazgató úr is szolgált vidéken, de azok mintaállomások is lettek igazgató úr keze alatt – az úgy van, hogy elviszik azt a fuvarlevelet, aztán aszongya a kocsis, tessék már kiadni ezt a hordót vagy azt a ládát, majd meghozom holnap a pénzt. Aztán az ember haragot se akar, összejár ezzel is meg azzal is, mi mindenkivel jóban voltunk, de ez is csak a vasút érdeke, aztán amikor…

A titkár belépett, mert a csengő megpendült odakünn.

– Szedlacsekné új vizsgálatot kér.

A titkár hidegen beszélt.

– Ennek nincs akadálya, de számolniuk kell a következményekkel. A felülvizsgáló bizottság a legnagyobb jóindulattal kezelte az ügyet, s még így is alig tudták megmenteni, hogy legalább nyugdíjat kapjon. Egy szigorú vizsgálat esetleg bűnvádi útra tereli az ügyet…

Szedlacsekné összecsapta a kezét.

– Hogy még bűnvádi! Az úgy volt, méltóságos uram, hogy amikor ezek az urak váratlanul betoppantak, éppen se csirkém, se kacsám. Eladtam én mindent, mert szépen gazdálkodtunk; hol a tiszttartó úr küldött egy kis ocsút, hol a jegyző úr… hát mit adhattam volna ezeknek az uraknak? Volt egy kis falsleves, de az aztán olyan volt, mintha csupa csonton főtt volna, rántotta szalonnával, fiatal salátával, mert az én kertemben mindig volt fiatal saláta, aztán tészta. Hát ezért aztán majdnem éhesen keltek fel az urak. Éhes ember mindig másképp ítél. Hacsak egy hízott kacsám lett volna otthon…

Az igazgató felemelte a kezét.

– Tessék, méltóságos uram. Tessék csak szólni. Tudom én, hogy más dolga is van, mint az ilyen egyszerű szegény asszony panasza… Nem akarom én, jaj istenem, dehogy akarom…

– Hallotta, asszonyom, a vizsgálatot meg lehet ismételni, de ha rosszul sül el a dolog, akkor már nem segíthetek. A további felvilágosításokat a titkár úr megadja.

Bólintott és elfordult.

Az asszony végigmérte a titkárt.

– A titkár úr? A titkár úr sohase volt vidéken, hiszen olyan fiatalember még, én meg éppen azért jöttem a főhöz…

– Tessék jönni. – A titkár kinyitotta az ajtót. – Az igazgató úrra várnak.

– Tudom én azt, hogy várnak, nem kell engem modorra tanítani; jó napot kívánok, igazgató úr, hiszen tetszik tudni, hogy van az, ezt még meg kell beszélni az urammal. Ne tanítson engem, fiatalember, maga még a világon sem volt, engem már az angolkisasszonyoknál neveltek…

Az ajtó becsukódott, és egyszerre süket csend lett a szobában. Az asszony darálása még mintha kísértett volna, s doktor Tóbiás János vasútigazgató fáradtan hallgatta ezt a távoli mormolást.

A nyurga vasutas ott állt már az öreg pappal az ablak alatt, kihúzta ezüstóráját, és felpattintotta fedelét, melybe ez volt vésve.

Keresztfiamnak, Csigola János

Aztán felnézett a muskátlik közé.

„Köszönöm, hogy elengedte a vasutat, Juliska, úgyis késésben van.”

„Látja, esperes bácsi, ez egy komoly vasutas. Mit csináljak vele?”

„Nehéz kérdés, és ezt talán tőle kérdezd meg, gyermekem. De ne haragudjatok, harangszóra otthon akarok lenni, hát csak okosan döntsétek el az ügyet.”

Hóna alá csapta nagy esernyőjét, és nekivágott a gyalogútnak toronyiránt.

Az állomáson nagy lett a csend. A sínek között egy-két tyúk szedegette a vagonokból kihullott szemeket, az épülettel szemben virágos rét, melynek füvét megborzolta néha egy kis szél, a dróton egy fecske tollászkodott, és később kattogni kezdett a távírógép.

„Minket keres – fülelt a vasutas –, mindjárt jövök.”

Csak pillanatokig volt benn.

„Semmi – mondta –, hát parancsoljon, Juliska.”

„Holnap kirándulunk. Intézze úgy a dolgát.”

„Szolgálatban vagyok.” – S a fiú hangja egyszerre hűvös lett.

„A fene egye meg a szolgálatot! Szóljon át valamelyik szomszédnak, átjön és helyettesíti.”

„Nem lehet. Timár jöhetett volna, de őt már előbb meghívta a főnök úr.

„Szóval nem jön.”

„Úgy látszik.”

„Hát akkor nem segíthetek.” – A kislány fölállt, száját legörbítette, és becsukta az ablakot. A fiatal vasutas állt még egy kicsit, s érezte, hogy egyedül maradt a sínekkel, távoli szemaforral, váltókkal, sorompóval, a halkan búgó távíróhuzalokkal.

Bement az irodába, és gondolkodni kezdett.

Úgy érezte, mintha valami úton lépegetett volna eddig, s ez az út most hirtelen megakadt. Úgy érezte, mintha eddig jó lett volna megsimogatni Juliska kezét, aztán szép sorjában, ahogy minden következik, de most már bezárták az ablakot.

Vasutas lánya, és nem tudja, mi a szolgálat. Nem tudja, mi a rend és mi az egész világot beabroncsozó sínek törvénye?

Vidám fiú volt Tóbiás János, de amikor a vasútról volt szó, csillogó két szeme hidegre komolyodott, mert szerette ezt a vas szülte nagy szervezetet, és fájt neki, ha törött porcelánt látott valamelyik telefonpóznán. Már gyermekkorában úgy érezte, hogy a vasúthoz tartozik, mintha egy kicsit az övé is lenne, és nem is képzelte el, hogy más legyen, mint vasutas. Persze aranygalléros, hiszen csak három év választotta el az érettségitől, ami annyi volt, mintha meg is lenne. Csigola János főnök, keresztapja már beajánlotta illetékes helyen, megjegyezve, hogy a fiú kiváló, apja is vasutas, csak azt nem mondta meg – ami nem is lett volna helyénvaló „hogy „Jani úgy aludt a keresztelőjén, mint a tök”. A napok szép simán peregtek le a naptárakról, és már úgy látszott, egyenletes útja lesz és pontos, mint a jó vasútnak, amikor kisiklott a kis kocsi, melyen Tóbiásék utaztak. Előfordul az ilyesmi; az újságok három sorban szokták elintézni mint „tragikus esetet. melyért nem terhel senkit a felelősség” – ami azonban annak a pár embernek egyáltalán nem eset.

Igen, a zsákok megcsúsztak, és a raktáros már nem tudott félreugrani. Még élt, amikor hazavitték, de a fiú már nem beszélhetett vele. A kis kocsi lecsúszott a sima útról, és nem is tudott oda már visszakapaszkodni. Tétován ment egy darabig, aztán egy öreg, rázós kis utat talált, és az út menti táblára nem valami városnév volt felírva, hanem az, hogy: kegydíj. A fiú hatodikba már nem iratkozhatott be, és magában elbúcsúzott az aranygallértól. Nem baj. Kap majd valami kis állomást, odaviszi anyját, és megélnek szép csendben.

„Azért ott is főnök leszel, fiam, csak hát olyan kisebb…”

De ennek az ideje még nem jött el. Egyelőre beosztott, mert még nagyon fiatal.

Másnap megérkezett Timár Jóska – fürge kis ember –, s ő az ajtóból nézte, hogy kanyarognak a kirándulók a zöld domboldalon.

Vonat csak este jött. Sütött a nap, zizegtek a telefondrótok, s a fiatal vasutas úgy érezte, kimaradt valamiből, ami a sínekben csillog, a morzegépben kopog, és erejének századrésze is elég lenne ehhez, amit most csinál.

Ül és nézi az ajándék bárányt, amint az élő sövény leveleit csipkedi, a kutyát, amint kapkod a legyek után, aztán semmi.

Felugrott. Mit lopja itt a napot? Mi lenne, ha befűtött mozdonyok tétován állnának az állomásokon? Az út elő van írva, és a menetrendet be kell tartani.

Másnap beutazott volt osztályfőnökéhez, s az öreg tanár vidáman fogadta.

„Alázatos szolgája, tanár úr.”

„Alázatos szolgája, főnök úr. Üljön csak le, amice. No, ki vele!”

Jancsi elmondta, miért jött, s amikor az esti vonattal megérkezett a kis állomásra, apja kopott vasutas táskájában a hatodikos könyvek voltak.

Egy év múlva hetedikesek. Aztán leérettségizett. Ebben az időben tartotta Timár Jóska lakodalmát Juliskával. Ezen kicsit eltűnődött, de aztán úgy gondolta, ez a Timár Jóskáék menetrendje, ami elő van írva. Vicinális, igaz, de van, aki lassan szeret utazni, szemlélni a tájat, elbeszélgetni ismerősökkel, kényelmesen eszegetni az útitársakkal, és kétórai út után hazaérkezni.

Sürgönyileg gratulált a fiataloknak, és szinte hallotta Juliska hangját:

„Tóbiás Jancsi is leereszkedett. De persze a tiszt úr adja az előkelőt. Táviratoz.”

Nem baj. Az ő útja más, az ő vonatja máshova visz, és a keresztapja zsebórája soha nem késett, soha nem sietett, de mindig megmutatta az időt, ha át kellett szállni.

Minősítése kiváló lett mindenütt, de kollégái nem szerették, mert élete zárt volt, szigorú és könyörtelen, ahogy az idők és az utak megkívánták.

00010.jpg

Anyját segítette, és pontosan minden hónapban meglátogatta. Ezek a látogatások később már csak abból álltak, hogy az öregasszony sütött-főzött, és nézte a fiát, aki ilyenkor apjára gondolt; találkozott az öreg Csigolával, és unatkozott, arra gondolva, hogy ez az egész kis város egy vegyesvonat pipás, vén masinisztával, aki nem a kürtszóra indul, nem is pontosan, csak ha a vonatvezető megitta a kisfröccsöt, és odaszólt a mozdony felé:

„Ereszd el, Józsi, ezt a kávédarálót.”

Pontos volt és hallgatag. Nem beszélt odahaza arról se, hogy továbbtanul, és kollégái sem tudtak róla, csak amikor egy levél érkezett az üzletvezetőségtől.

Dr. Tóbiás János

„Hát ezek meg kivel tévesztenek össze?” – nyerített az egyik, aki mögött magas pártfogók álltak, és szerette Jancsit felülről kezelni. „Nem rossz: doktor. Nincs most április elseje. Jó lesz, ha megírod nekik, hogy kikéred magadnak az ízléstelen tréfákat.”

Jancsi lassan bontogatta a levelet.

„Miért? A tudományegyetem megadta nekem ezt a címet, s az üzletvezetőség köteles használni…”

Később újra bejött a titkár.

– Azt akarja mondani, hogy az asszony visszavonta a kérvényt? – kérdezte az igazgató csendesen.

A titkár elmosolyodott és meghajolt.

– Igen.

– Más nincs?

– Senki.

– Előjegyezve?

– Semmi. Szándékosan hagytuk félig üresen ezt a napot, holnap az olaszok jönnek. Hosszadalmas lesz…

– Blazsekkel beszélt?

– El van intézve. A szülők még ma értesítve lesznek.

– Jól van, fiam (ezt csak nagyon ritkán mondta), kapcsolja magához a telefont, és ha nem muszáj, ne zavarjanak.

Felkelt az íróasztaltól, és amint becsukódott az ajtó, átült az egyik mély karosszékbe, szemben egy majdnem életnagyságú festménnyel. A kép sötét tónusából szinte kiemelkedett egy arc és két kemény, szürke szem.

Mennyire élő – gondolta –, mennyire igazi. Szinte közel jött hozzá. Nem itt, nem ebben a szobában, hanem távol valahol, és a nagy karosszék csattogni kezd alatta, mint egy régi gyorsvonat, mely elszaladt az idővel.

Szabadságra ment akkor is az anyjához, de leginkább azért, mert levelet kapott hazulról, hogy az öreg Csigola alighanem a végét járja. Leült a kalauz pihenőhelyére a kocsi végén, elővette a francia nyelvtant, és tanult. Ekkor már nem tudott meglenni tanulás nélkül; idegen országok vasútszervezetét szerette volna ismerni, ehhez pedig nyelvtudás kellett.

A gyorsvonat himbálódzva rohant, emberi örömöket és nyavalyákat repítve a nyári mezőkön, de Tóbiás János ismerte már ezt a tájat, és fejét se emelte fel, ha szivarszagú bankárok vagy illatos dámák nyitottak rá, jövet az étkezőkocsiból. Kezében a könyv, azt nézte, és mellette csak a lábakat, csak a cipőket látta, amint eltipegtek, csoszogtak a linóleumon. Nemigen nézegette a cipőket, csak a gondolatai mögött érezte, hogy vannak egy pillanatig, aztán elmennek.

Egyszer azonban megállt egy pár cipő, és Tóbiás rendhagyó igéit megzavarta. Nem voltak különösek ezek a cipők, de konokul megálltak, s a fiatal vasutas felnézett.

„Parancsol?”

Magas, kissé hajlott ember állt előtte, és a könyvre nézett, melyet Tóbiás becsukott.

„A kalauz már elment, szerettem volna megkérdezni, mikor érünk a határállomásra. Ne haragudjon, hogy megzavartam… talán nem is ezen a vonalon teljesít szolgálatot.”

„Hat óra negyvenöt perckor.” – Előhúzta óráját. – Pontosan öt óra múlva. Véletlenül tudom.”

„Pontosan?”

„Igen. Egészen pontosan.”

„És az ellenvonat? Persze sokat kérdez az ilyen öreg utazó.”

„Nagyon szívesen. Véletlenül azt is tudom. Fél órával később. Nem, nem szokott késni, legfeljebb pár percet.”

„És a szárnyvonalak megvárják?”

„Mindig. Melyik érdekelné uraságodat?”

„Mind a kettő, de ezt már igazán nem kívánhatom…”

„Három van.”

„És véletlenül ezeket is tudja?”

Tóbiás kutatóan nézett az öreg utasra, majdnem szigorúan. Bolondot akar belőle csinálni? Egyszerre valószínűleg nem akar az összes vonatokon utazni.

„Embereim utaznak ezeken a vonalakon, csak azért kérdem.”

Tóbiás kinyitotta újra a francia könyvet, és egy papírra felírta az összes indulásokat és érkezéseket.

„Tessék. Így jobban megmarad.”

„Nagyon hálás vagyok. Francia könyv? Valamikor sokat utaztam Franciaországban. Oda készül?”

„Dehogy. Csak tanulom a nyelvet.”

„Persze a francia irodalom csodálatos.”

„Nem, uram, engem nem érdekel az irodalom, a francia vasutak érdekelnek, ezeknek a szervezete…”

„Nem sokat érnek – legyintett az öreg –, sok magánkézben van, elhasznált kocsik, konkurencia, rohanás, karambol; a német vasutak megbízhatóbbak.”

„Azokat már ismerem. Lassúak. A kilométerre átszámított baleset, üzemzavar nem jobb, mint a franciáknál.

„És az amerikaiak?”

„Bocsánat – mosolygott Tóbiás, és megsimogatta kis könyvét –, még a franciákkal se végeztem. Az angolok és amerikaiak majd csak ezután jönnek.”

A vonat rohant. Tóbiás zsebre vágta könyvét, és felállt.

„Az én állomásom jön. A cédulát ne tessék elveszíteni.”

„És mi a véleménye a mi vasutainkról, ha már a külföldiek egy részét ismeri?”

„Bocsánat, miért dicsérjem a magam lovát? A külföld nem mond rólunk rosszat, ebből látszik, hogy annyit érünk, mint ők, pedig az erőink nem egyformák. Erről hát alig mondhatok valamit, de hogy el nem maradunk, az bizonyos!”

„Köszönöm a kellemes pár percet” – nyújtotta bemutatkozásra kezét az öreg, és elmormolta nevét.

„Dr. Tóbiás János” – parolázott Tóbiás, és leugrott a vonatról, mert ebben a pillanatban állt meg az állomás előtt, hol valamikor Csigola főnök úr trónolt a resti agglegényasztalánál, elfogyasztva teméntelen szalontüdőt negyed citrommal és zsemlyegombóccal, nemkülönben nagy mennyiségű világos sert harmatos stucniból, mert a főnök csak ebből tartotta a sert élvezhetőnek.

Az állomás nem változott, pedig majd húsz év múlt el azóta, hogy a zsebében ketyegő ezüstórát az első gimnázium jeles bizonyítványa után Csigola főnök úr átnyújtotta, megjegyezvén, hogy „vigyázz rá, Jani, és el ne aludj mellette, mint a keresztelődön”.

Nem, az állomás nem változott. Szinte várta, hogy a régi arcok előbukkanjanak, és kicsit árvának is érezte magát, nemcsak azért, mert nem apja ült a raktár kis, őrbódé nagyságú irodájában, hanem azért is, mert idegen volt itt mindenki, egy öreg hordár kivételével, aki nyugdíjazta már magát, de azért kijárt pipázni a „forgalomba”, mert nem tudott meglenni nélküle.

Egyenesen Csigola lakására ment. A sötét kis szobában nehéz betegszag, s a függönyök összehúzva.

„Nem szereti a világosságot – suttogott Csigola húga –, most aludt el.”

„Akkor majd később eljövök.”

A beteg azonban felnézett.

„Nyisd ki az ablakot, Róza, megfullad itt az ember.”

Az asszony kinyitotta az ablakot, s a világosság beözönlött a szobába.

„Jani van itt.”

A beteg erre kinyitotta a szemét.

„Szervusz, Jani” – mondta, és megremegett a szája széle, mert csodálatos tisztán jelent meg előtte egy gyerekkocsi, s benne egy kis poronty, aki aludt, s akkor még mit sem tudott arról, hogy Csigola Jánosa világon van, főnök és az ő keresztapja.

„Hogy van, keresztapám?”

„Látod, fiam: dögrováson. Az jutott eszembe, hogy amikor először láttalak is ezt mondtam. Rettentő régen volt, és már nem sokszor mondom.”

„Dehogynem.”

„Én jobban tudom. A gyorssal jöttél?”

„Igen.”

„Nem sokat késhetett.”

„Egy percet.”

„Öröm az ilyen vonat! Az órád jó még?”

„Nagyon pontos. Egyszer tisztíttattam, az órás is dicsérte.”

A beteg megint lehunyta a szemét, és a takarón lehetett látni, hogy nehezen lélegzik.

„Akik ott voltunk a keresztelődön, már egy se él… Senki. Én is úgy vagyok… tudod… hogy már csak a vonatot várom. Hallani is néha… Nem, nem a vonatot, csak az állomásokat, amint jeleznek: mind közelebb, mind közelebb… Na, most egy kicsit alszom.”

El is aludt.

Az utcán nehezen dübörgött valami teherautó, és doktor Tóbiás igazgató kinyitotta szemét. Körülnézett.

– Csak nem aludtam el? Nem, ez lehetetlen.

Ránézett az órára, és megdöbbent. Már az emlékek furcsa rajzása is elgondolkoztatta, de az, hogy elaludt volna „szolgálatban”, soha nem fordult elő.

– Na, ha ezt az „Öreg” látta volna!

Az „Öreg”, a nagy előd egykedvűen nézett le a vastag aranyrámából, mint aki, ha látta is az alvást, nem törődik vele.

Az utcai dübörgés elmúlt, s most a szoba megint magányos lett és csendes, mintha az emlékek összecsukták volna szárnyukat, hogy a gondolatnak egy leheletére újra szárnyra kapjanak, mint a tegnapi tüzek hamupernyéje.

Nemsokára vége a hivatalos időnek – gondolta –, de az eszébe se jutott, hogy előbb hazamenjen. Haza? – Hiszen neki ez volt az otthona mindig, és lakásában csak aludt, vagy veszekedett Péterrel, aki másnak „inas” volt, de ő tudta, hogy nem inas, nem komornyik, nem szakács, hanem Péter. Vidám legény volt valamikor Péter, de aztán nézeteltérése akadt valami ütközővel, azóta sántított, s hogy a rokkant fékező miként került az agglegény Tóbiás mellé – olyan régen volt –, már nem is tudta. Eleinte csak „bejárt”, aztán néha ott aludt, aztán egyszer csak megjelent egy zöld katonaládával, és azt mondta, hogy ő most már itt marad.

Tóbiás megnézte az óráját:

„Fél nyolc – mondta –, és negyedre kellett volna megérkezned.”

Ezután otthagyta Pétert, s többet nem beszéltek a dologról. Péter letette a zöld koffert a cselédszobába, és még ma is ott van. A koffert néha kinyitja, mert fedelére belül színes levelezőlapok vannak ragasztva, melyeket még katona korában kapott egy hajadontól – név szerint Csuszka Máriától –, aki azonban megtudván Péter sántaságát, szívszakadva bár, de más legény nyakára kötötte ama bizonyos rózsaláncot, ami végeredményben mégiscsak lánc. A rózsa ugyanis romlandó és hervadó valami, de a lánc vasból van, és egy emberéletet kiszolgál.

Péter egyszer – pár esztendeje – találkozott Marival, és akkor egész nap fütyörészett. Öregesen, az igaz, de fütyörészett.

„Láttam a Marit – mondta magyarázatképpen gazdájának –, hát csúnyán megfogta az idő.”

„Mi talán megszépültünk?”

„Nem azért mondom, de ha találkoznék azzal az ütközővel, amelyik megtaszított, hát tisztelegnék neki.”

„Megint elkéstél az ebéddel…”

Péter előhúzta Antimagnetiqu felírású zsebóráját, mely akkora volt, mint egy kisebb palacsinta.

„Nyolc percet, igaz…” – És sietett a levesért, sehogy sem értve, hogy miért dől össze azért a nyolc percért a világ. Egyszer meg is mondta, hogy egy úriembernek tulajdonképpen nem szabad az idővel krajcároskodni.

„Szamár vagy – mondta röviden Tóbiás. – Az idő mindenkinek parancsol, s ha a vonat négy órakor elindul, hiába mégy négy óra nyolckor, akármekkora úr vagy. És ha a főnyereményt délben nyered meg, de téged tizenegykor megütött a guta, mi hasznod van belőle? Na, hozd a főzeléket.”

„Nincs nekem sorsjegyem – dörmögte Péter, visszatérve a főzelékkel és sülttel –, de ismertem egy embert, aki megálmodott egy számot, amit ki is húztak.”

„Mennyivel?”

„Főnyereménnyel!”

„Aztán mit csinált a pénzzel?”

„Semmit. Nem engedte a felesége, hogy megvegye.”

Tóbiás most is Péterre gondol, aki vagy késik, vagy siet, de soha nem pontos, és felnéz a nagy órára, mely oly lágyan jár, mint egy aggastyán főúr a süppedő szőnyegen. Látott a világból már mindent, megélt már mindent, nem fontos és nem sürgős semmi.

Akkor is így járt, amikor először belépett ebbe a szobába.

„Igazgató úr, Tóbiás János megjelentem parancsára.”

A hajlott hátú öregember felemelte a fejét.

„Doktor Tóbiás János, ha jól emlékszem.”

Csend lett, csak ez a nagy óra járt közömbösen a falon, és a fiatal vasutas pontosan megérezte, hogy átszálló következik. Elpirult vadonatúj gallérjáig, de a szeme meg se rebbent. Hideg volt és biztos.

„Igen, doktor Tóbiás János.”

„Látom, hogy ismerjük egymást. Megnéztem a minősítését, de ez nem fontos. Maga is hallott rólam egyet s mást, de ez se fontos. A menetrend, amit nekem ezelőtt egy évvel adott, kifogástalan volt, és a véleménye az idegen vasutakról majdnem tökéletes. Ez a fontos. Mellettem nem lesz könnyű dolga.”

„Vállalom.”

„Tudom. Elsejéig szabadságot kap, addig hozza rendbe a dolgait. Lakása itt lesz az épületben.”

S ez az öreg óra addig is járt, azóta is jár, az inga nem lendül sem kisebbet, sem nagyobbat, s akkor is így fog járni majd, ha már ő is így néz le a falról, vastag aranyrámából, és szemében az alkotó művészolajba álmodott örök ihlete él. De ehhez már neki semmi köze nem lesz.

Lassan felkelt, kicsit fáradtan ment íróasztalához, de ez a fáradtság majdnem vidám volt és majdnem könnyűség.

Az előszobában Szedlacsekné még ott ült, s a titkár verejtékes homlokát törölgette.

– Asszonyom, az isten szent szerelmére, hát értsen már meg.

– Nézze, titkár úr, ha majd maga is házasember lesz…

– Soha! – mondta a titkár majdnem esküre emelt kézzel, és meghajolt Tóbiás felé, aki csendesen keresztülment a szobán. Arca fáradtvolt, de belül mosolygott, aztán hirtelen belépett a liftbe, pedig máskor gyalog szokott leballagni.

„Még utánam jön ez az asszony” – gondolta.

Lent a portást magához intette.

– Telefonáljon fel Lakatos titkár úrnak, hogy a hivatalos órának vége van.

Amikor beült az autóba, magára húzta a takarót.

– Várjon egy kicsit.

Gondolkodott.

– Ejnye, no! Lajos, kérem, hányadika van ma?

– Tizenharmadika.

– Menjünk, de valamelyik trafiknál álljunk meg.

Az autó zökkenő nélkül, puhán szaladt az utcákon. Dermedt december volt. Délelőtt még felsütött pár percre a hideg téli nap, de most már köd ereszkedett a városra, és fázósan csilingeltek a villamosok. Pár helyen megálltak, bevásároltak, s az utolsó helyen egy nagy csomagot csináltatott a sok apróból.

– Most már haza.

Péter szinte ijedten nyitott ajtót.

– Már azt hittem, valami baj van.

– Mi lenne. Születésed napja van, hát vettem egyet-mást.

Péter szélesen elmosolyodott.

– Hálásan köszönöm. Én bizony elfelejtettem. Öregszem, na! Meg szabad ebéd előtt néznem?

– Csak nézd.

Bement a szobába, s egy kis öröm volt benne, valami régi-régi apró öröm, ahogy Péter a papírt zörgette.

„Én is öregszem” – gondolta, és megint azt a könnyű fáradtságot érezte, amit délelőtt.

– Olyan az a papucs, mintha bársonyban járnék. Mintha nem is lenne tyúkszem a világon – mondta Péter leves közben. – Ha meg nem sérteném igazgató urat, felbontottam a bort…

– Hozd be a poharad is.

Péter teletöltötte a poharakat.

– Hát isten éltessen!

Ez is elmúlt.

Péter halk fütyörészése hallatszott be kívülről, úgy látszik, nekilátott az üvegnek, de ő is megérezte azt a pohár erős bort, mert elálmosodott.

Jó lenne egy kicsit aludni – gondolta, de nem kelt fel a dívány sarkából, hol az ebéd utáni szivarját szokta elszívni. Most a szivar csak füstölgött kezében, és lágy, kék selyemmel felhőzte be a szobát.

Péter később bejött, rakott a tűzre, és jobban kézügyre tolta a hamutartót.

– Ilyen jó szivart már régen nem szívtam – mondta szinte suttogva –, mint amilyeneket most kaptam. Tán katonakoromban utoljára. Volt egy kantinos leány, már úgy értem…

– Öregszünk, Péter.

– Hát persze. Megöregszik az ember. Az ingek is, mintha csak rám szabta volna az a varróné… Mondom is magamban, csak jó gazdám van nekem.

Máskor Tóbiás erre azt mondta volna: „Elég, Péter!”

Mire kint Péter azt dörmögte volna: „Kemény kutya, hű, de büszke kutya, pedig az apja csak málházó volt!”

Ma azonban Tóbiás hallgatott, mintha örült volna, hogy Péter vele van, s ennek nyilván a születésnap az oka.

– Szép lány volt az a kantinos lány, aztán néha én is segítettem a konyhán meg a pincében.

– Bolondság, Péter.

– Nem volt az bolondság… tessék megengedni; mikor az apja egyszer lejött a pincébe, ippen mikor… szóval ott tanultam meg főzni is. Aztán a bajuszkefét is hogy el tetszett találni! Az enyém már nagyon kopott volt. Azt is még ott vettem Novi-bazárban. Abban a kantinban. Szép élet volt az, pedig akkor nagyon szidtuk.

– Fiatalok voltunk, Péter.

– Az igaz. Oda se néztünk a hidegnek, melegnek, pedig fékező koromban ugyancsak részem volt benne. Utaztunk télen-nyáron; bolond volt ez a Mari, hogy nem jött hozzám, nem sokat vesződött volna velem. De hát most már mindegy.

– Korán sötétedik ma, Péter.

– Köd van. Meggyújtsam a lámpát?

– Dehogy. Csak mondom. Főzzél egy kis feketekávét. Megkívántam. Jó erőset.

– Azonnal. Hej, milyen feketekávét ittam én ott Novi-bazárban… – És sietve kiment.

Tóbiás utánanézett és bólintott. Most érezte először, hogy szereti őt ez a bicegő ember, és sajnálta, hogy eddig keveset beszélgetett vele.

Az idő – gondolta –, az idő parancsol. Akkor úgy, most így. Az idő termi a szőlőt, a gondolatokat és tetteket. A békességet és a haragot. Egyik embernek így, a másiknak úgy. Ki állhatna ellen neki? Az idő. Minden benne születik, és benne enyészik el, hogy megújuljon.

Ekkor már sötét volt a szoba, és Tóbiás némán figyelte azt a különös pattogást, ami olyan volt, mint egy távírógép titokzatos jelzése.

A fekete teszi talán? De hiszen még meg se itta…

S ekkor hirtelen felült, elhalványodott, szeme elhomályosodott, és feje meghajolt. A morzegép most már világosan jelezte az érkező vonatot, és ő nem is ellenkezett, mert Tóbiás János soha el nem késett, még életében se.

Már éjfél elmúlt, amikor Péter egyedül maradt gazdájával. A szalonban hivatalos urak beszélgettek halkan, s Tóbiás János úgy feküdt ágyán, mintha mindent hallana.

– Nem emel el az öreg inas valamit odabent? – kérdezte valaki.

– Nem – mondta az ügyész –, mert minden az övé, csak ő még nem tudja. A pénz pedig az árvaházé.

Péter szépen felöltöztette gazdáját, s most ott ül az ágya mellett, őrzi és gondolkodik. Amíg öltöztette, nem gondolkodott, de most már végzett, ráér, hát gondolkozik.

„Szép halál volt – gondolja –, de mégiscsak halál, és most én hova megyek? Ki mondja nekem, hogy megint elkéstél, Péter, és ki emlékezik meg, hogy mikor van az én születésem napja?”

Egy-két könnycsepp kibuggyan szeméből, és Péter kezével letörli.

Lábára néz, megmozgatja az új papucsban ujjait, és megint elszomorodik.

„Milyen jó papucsot vett, és milyen árván halt meg szegény. Egyedül, mindig csak egyedül. Nincs, aki virrassza, nincs, aki imádkozzék mellette…” – Ekkor Péter megdöbbent. – „Még holtomban is bántam volna, ha elfelejtem.”

Odament az egyik öreg szekrényhez, kicsit kotorászott benne, és kivett egy félig elégett gyertyát. A gyertyán fakult kis kék szalag, és a gyertya megsárgult az öregségben.

– Ez az!

Meggyújtotta a gyertyát, és eloltotta a villanyt.

A szoba elhomályosodott, és élni kezdett.

A kis láng először álmosan lengett a szobában, mint aki régi álomból most ébred, aztán ráborult Tóbiás nyugodt, öreg arcára, és benézett a becsukott szem résén, benézett mélyen, és szelíd világossága magához ölelte a hűlő gondolatokat.

A halott arca elsimult.

– Te vagy, kis láng, az a régi?

– Megismersz?

– Egyszer gyerekkoromban láttalak, beteg voltam, akkor… De már azelőtt is égtél. Arra nem emlékszem.

– Akarod látni?

S a kis láng elhomályosult, kitárult, örvényleni kezdett, és a mélyén, tavaszi utcán lassan ballagott három ember.

– Az öreg Csigola János? Milyen fiatal itt még.

– Az. Mellette a nagyanyád meg a bába. Keresztelődre visznek.

A sekrestyeajtó nyikorgott, Csigola izgatottan topogott, aztán meggyújtotta a gyertyát, és a keresztelőmedence kis tükrében benne volt az egész templom.

– Látod? Alszol…

– A keresztapám mindig mondta.

Aztán egy kis szoba bontakozott ki a ködből, és Buboláné akkor hozta be a keresztelői gyertyát, s mögötte belépett egy öregember.

– Az kicsoda, aki most bejött?

– Az öreg Vihornyák. Utcaseprő. Hallgasd csak.

„Hát aztán – hallatszott Vihornyák régi vidám hangja –, vénasszonyok meg utcaseprők, keresztelők meg temetések mindig lesznek a világon…”

A gyertya már csonkig égett.

– És most mi lesz, lángocska? Találkozom velük?

A kis láng elfordult a merev, öreg arctól, amely most élettelen és süllyedő lett egyszerre. Tóbiás már nem kérdezett semmit, mert látott mindent; tudott mindent, s a keresztelőgyertya lobbanása nem volt kisebb, mintha a nap hullott volna a végtelenség óceánjába.

Az ablakon pedig apró kezével kopogtatott a téli reggel.


Tartalomjegyzék

1.

2.

3.

4.

5.

6.

7.

8.

9.

10.

Table of Contents

1.

2.

3.

4.

5.

6.

7.

8.

9.

10.

Tartalomjegyzék


Table of Contents

1.

2.

3.

4.

5.

6.

7.

8.

9.

10.

Tartalomjegyzék

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Lap tetejére!