Skip to content

Fekete Sándor – Így élt Napóleon (PDF Átirat)

main-1.jpg

Találatok: 96

98

Így élt Napóleon

TARTALOM

A FORRADALOM TÁBORNOKA

AZ ÁLLAMCSÍNY ÉS A KONZULÁTUS

EURÓPA CSÁSZÁRA

main-1.jpg

FEKETE SÁNDOR

Így élt Napóleon

MÓRA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 1975

TARTALOM

A FORRADALOM TÁBORNOKA

Egy nagy család

Ribulione

Hadnagy – tizenhat évesen

A forradalom sodrában

Kapitány – huszonhárom évesen

Tábornok – huszonnégy évesen

Le général Vendémiaire

Josephine

A háború jellegéről

Átkelés az Alpokon

Hat győzelem – két hét alatt

Lodi

Mantua – Arcole – Mantua

A campoformiói béke

„A körte még nem érett…”

Az egyiptomi hadjárat

A szíriai hadjárat

AZ ÁLLAMCSÍNY ÉS A KONZULÁTUS

Készülődés az államcsínyre

Brumaire tizennyolcadika és tizenkilencedike

A hátország biztosítása

Marengo

Az államalkotó

EURÓPA CSÁSZÁRA

A koronázás

Austerlitz

A porosz háború – Jéna

A szárazföldi blokád – Eylau és Friedland

A spanyol háború

Abensbergtől Wagramig

Az osztrák feleség

Az empire szelleme

Az oroszországi hadjárat

A népek csatája – Lipcse

A franciaországi hadjárat

A SZÁMŰZÖTT

A kísértetek visszatérnek

A száz nap és Waterloo

Szent Ilona szigetén

1821. május 5.

main-2.jpg

Franciaország leghíresebb hadvezére egy adásvételi szerződés következtében született francia állampolgárnak: 1768-ban ugyanis a Genovai Köztársaság eladta Korzikát XV. Lajosnak. A francia csapatok három hónappal Bonaparte Napóleon születése előtt szálltak partra a vad földközi-tengeri szigeten.

Korzika területe nem éri el a nyolcezer négyzetkilométert, alig nagyobb Bács-Kiskun megyénél. Lakosainak száma viszont a hasonlításul említett magyar megye lakóinak felét sem teszi ki ; 200 ezer körül mozog. Szaggatott partjait meredek sziklák borítják, a keleti part mocsaras. A földműveléssel, állattenyésztéssel, halászattal foglalkozó kis nép gyakran cserélt urat, míg végre egy helyi földbirtokos, Paoli vezetése alatt sikerült elkergetnie a megszálló genovaiakat – Korzika függetlenné vált. A Genovai Köztársaság vezetőit azonban ez a körülmény nem akadályozta meg abban, hogy az elvesztett szigetet el ne adják a francia királynak. Így lett az olasz tájszólást beszélő Korzika Franciaország része (ma egyik megyéje), Napóleon pedig Franciaország szülötte…

Napóleon császári díszben

Jean-Jacques Rousseau a francia felvilágosodás talán leghatásosabb könyvében, A társadalmi szerződésben egyebek közt arra a jóslatra ragadtatta magát, hogy a civilizáció által meg nem rontott Korzika „egykor még bámulatba fogja ejteni Európát”…

main-3.jpg

Felkelés Korzikában a XVIII. század végén

A nagy filozófus nagyot tévedett – Korzika nem adott példát az emberiségnek arra, miként lehet „jó törvényekkel igazságos államot teremteni”. Annál inkább bámulatba ejtette Európát Korzika nevezetes fia, ha nem is az „igazságos állam” megteremtésével, de mindenesetre méltán világtörténelminek ítélt tetteivel.

Kevés olyan alakja van az emberiség történetének, akiről annyi könyvet írtak, mint róla. Gyalázták vérivó zsarnoknak, tisztelték a népek szabadítójának, alkottak a nevére himnuszt és szimfóniát, de gúnyiratot és szatírát is. Most félretolva a csillogó legendákat és elhárítva a becsmérlő rágalmakat, vázoljuk fel élete útját a valóság tényeinek szigorú rendje szerint.


„Férfifej női testen” – mondta Napóleon édesanyjáról, Letiziáról

main-4.jpg

A FORRADALOM TÁBORNOKA

Paoli, a korzikai függetlenség elszánt harcosa, miután előzőleg a genovaiak ellen védte hazáját, 1768-ban a sziget új tulajdonosai, a franciák ellen fordult: Borgo mellett diadalt is aratott. A harcokban kitűnt egy Charles Bonaparte nevű fiatal ügyvéd, Paoli hadsegéde. Nemes ősei a messzi Toscanából származtak, de a nemesség számottevő vagyon nélkül nem sokat számított a korzikaiak szemében – a Bonaparték általában mint törvényszéki írnokok, jegyzők, jogi emberek keresték kenyerüket.

Letizia, Charles Bonaparte ifjú neje Nyugat-Korzika vidékéről származott, ahol a hajdani görögök, mórok, föníciaiak leszármazottai éltek egymással elkeveredve. Tizennégy esztendős volt, amikor a tizennyolc éves Charles feleségül vette.

A borgói győzelem utáni mámoros hónapokban fogant Napoléon Bonaparte, de még meg sem született, amikor a korzikaiak 1769 májusában végleges vereséget szenvedtek Ponte-Nuovo mellett. Paolinak menekülnie kellett a szigetországból.

1769. augusztus 15-én Letizia asszony éppen misére ment, amikor elfogták a szülési fájdalmak. Csak annyi ideje volt, hogy vissza térjen otthonába ; segítség nélkül világra hozta második fiát. Az előszobában, egy hősöket ábrázoló antik szőnyegen.

EGY NAGY CSALÁD

Letizia Bonaparte tizenkilenc évi házasság alatt tizenkét gyermeket – hat fiút és hat leányt – szült, közülük négy koraszülött csecsemőként halt meg, nyolcan nőttek fel ; francia keresztnevük szerint, születésük rendjében sorolva őket: Joseph, Napoléon, Elisa, Lucien, Louis, Pauline, Caroline és Jérôme.

Napoléon tehát – mondjuk csak a továbbiakban magyarosan Napóleonnak – az apa hazafiúi reményeinek összeomlása idején jött a világra. Az egyre gyarapodó család eltartását Charles Bonaparte nem tudta másképpen elképzelni, csak úgy, hogy felhagy függetlenségi eszméivel, és a franciák szolgálatába lép. Napóleon még semmit sem tudott a világról, amikor e döntés egy életre megszabta sorsát.

Mint ahogy az anyai termékenység következményei is roppant jelentőssé válnak majd a fiú életében. A földközi-tengeri népeknél, minél távolabb éltek a civilizációtól, annál szigorúbb összetartó erőt képviselt a család. A testvérek közötti szolidaritás az élet, az erkölcs meghatározó törvénye. Az eladó lányok hozományába azt is beszámították, hány fiútestvére van. A gyakori vérbosszúk szempontjából ugyanis nem volt mindegy, hogy melyik nő hány leszámolásra elegendő fivért tud felmutatni…

Charles-Marie Bonaparte, Napóleon atyja

main-5.jpg

Most még csak a létfenntartási gondok nőnek egyre kínosabban minden egyes újabb Bonaparte gyerek után, s Letizia mama gyakran idézheti a korzikai közmondást, mely szerint „minden, ami nem öl, hizlal”; de később, amikor e nagy család Hüvelyk Matyija világtörténelmi karriert fog befutni, egész Európában bonyodalmakat okoz majd, hogy Napóleon kötelességének tekinti testvérei „méltó” felemelését. A sok testvér kielégítéséhez sok trónt kellett üressé tenni – íme, még semmi világtörténelmi nem esett meg Charles Bonaparte családjával, de a gazdag gyermekáldás csírájában máris világtörténelmi viszályokat hordoz magában.

RIBULIONE

Rocket szobra a brienne-i katonai iskola növendékéről

main-6.jpg

A kis Napóleon ötéves korában került az ajacciói elemi iskolába, apácák felügyelete alá. Az emlékezések szerint féktelen, verekedős gyerek volt. Hamar megkapta az olaszos Napóleone becenevére, a Nabulionéra rímelő gúnynevet: Ribulionénak nevezték, ami körülbelül annyit jelent, hogy „forrófejű”. Még idősebb testvérére, Josephre is rákényszerítette akaratát. Amikor gyerekszokás szerint katonásdit játszottak, természetesen ő lett a római, és a lusta agyú Joseph kénytelen volt megelégedni azzal, hogy a vereségre ítélt karthágóiak közé tartozhatott. A kis Napóleon olyan világban nőtt fel, amely nem ismerte a létbiztonságot. A parasztok még a szántóföldekre is fegyverrel jártak; a házakra – miként a várakra – lőréseket építettek. Az esküdtszékek soha nem ítélték el a gyilkost, a legnyomósabb bizonyítékok alapján sem, ha az rokonságban állt a bíróság valamelyik tagjával; de felmentették a bűnöst akkor is, ha az ellenpárthoz tartozott, mert féltek a vérbosszútól. A kemény és férfias Letizia fia gyerekkorában azt a legfőbb tapasztalatot szűrhette le magának a világról, hogy az élet szüntelen háború, erőszakosságok, csalások, rablások sorozata. Alkatánál fogva könnyen és gyorsan idomult Korzika vad törvényeihez.

De azt is feljegyezték a kis Napóleonról, hogy nagyon szerette a számtant. „A matematikus” – mondták róla az apácák.

Hála az apa színváltozásának, nemcsak az ajacciói házat lehetett megmenteni, a szőlőt és az olajfákat, hanem a két idősebb fiút – a sziget francia parancsnokának ajánlására – felvették az autuni kollégiumba. A kilencéves Napóleont tisztnek szánták, Josephet papnak.

Ribulione hamarosan a brienne-i katonai iskolába került. Korzikai kiejtése legalább annyira ingerelte francia tanulótársait, mint heves szigetlakó-öntudata. Merészen a szemükbe vágta, hogy a franciák idegen hódítók Korzikában. Az ilyen vitáknak persze itt is gyakran verekedés lett a végük, ami csak tovább növelte a könnyen haragra gerjedő fiú makacsságát és elzárkózási hajlamát.

main-7.jpg

A brienne-i diák hócsatát vezényel – tíz évvel Toulon ostroma előtt. Horace Vemet festménye

main-8.jpg

Napóleon a párizsi katonai iskolán

Öt éven át szorgalmasan tanult, ismét kitűnt a matematikában, de a földrajzban és a történelemben is. Vakációra sem mehetett haza az öt esztendő alatt; egy tengeri utazás költségei túlságosan is megterhelték volna a népes család költségvetését.

Eredményes vizsgák után Napóleon tizenöt évesen lépett át a párizsi katonai iskolába. Itt találkozott először igazi nagy emberekkel : a tanári kar tagja Monge, a leíró geometria egyik megalapozója, és Laplace, a csillagász.

Tizenöt és fél éves volt, amikor Charles Bonaparte meghalt. Az apával a rák végzett. Mint ahogy harminchat év múlva a fiúval is…

HADNAGY – TIZENHAT ÉVESEN

1785. október 30-án Napóleon megkapta hadnagyi kinevezését. Tizenhat éves volt – és családfenntartó. Az ifjú hadnagynak Valence-ba kellett költöznie, ebbe a kis városba, félezer kilométerrel délkeletre Párizstól. Zsoldjából csak annyit tartott meg magának, ami a legszükségesebbre kellett, a többit anyjának küldte haza, a családnak, amelynek ettől kezdve fő támaszává lett.

Egyik párizsi tanára így jellemezte : „Nemzetiségére és jellemére nézve korzikai, messzire fog eljutni, ha a körülmények engedik.”

Ha a körülmények engedik… De egyelőre semmi biztatót nem ígér a láthatár. A kis hadnagy felvehette a királyi tüzérek kék uniformisát, fehér mellényét, de arra már nem jut pénze, hogy társaságba is kiöltözhessék. Marad társnak és vigasztalónak ismét a magány, a könyv.

Legkedvesebb írója a bevezetőnkben már említett Rousseau, aki meghirdette, hogy az emberek egyenlőknek születtek. A francia felvilágosodásnak a párizsi katonai iskolákban tiltott műveit itt akadálytalanul megszerzi, és a rá jellemző mohósággal szívja magába az új, a fennálló rendnek hadat üzenő eszméket. És persze a hadtörténelmet bújja, kivált a tüzérségi szakkönyveket.

Egy katonapajtás rajza a tizenhat éves Napóleonról

main-9.jpg

Valószínű, hogy ezekben az években formálódott át tudata. Magányos óráiban Levelek Korzikáról című művén dolgozik, szülőföldjére vágyik; de a francia befolyás lassan, szinte észrevétlenül érezteti hatását. Baráti körben még szidalmazza apját, akinek – szerinte – a végső bukásig ki kellett volna tartania Paoli mellett. „Akkor születtem, amikor a haza elveszett” – írta magának Paolinak is, de a lét elemi érdekei törvényszerűen hatnak tudatára, amely fokozatosan elfranciásodik. Különben is miféle jövőt képzelhetne el magának a francia hadsereg kamasz hadnagya, ha nem olyan jövőt, amely végleg Franciaországhoz köti?

Nem sokkal tizenhetedik születésnapja után mégis szabadságot kért, és hazautazott Ajaccióba, hogy az apa által hátrahagyott birtokot rendbe hozza. Mezőgazdasági és pénzügyietekben merült el, örökösödési ügyeket intézett, tanulmányozta az eperfa termesztését – mint aki végleg meg akar telepedni szülőföldjén. Hogy szabadságát meghosszabbíthassa, zsoldjáról is lemondott.

Csaknem két év telt így el. 1788 nyarán tért vissza ezredéhez, amely ekkor már Auxonne-ban állomásozott. Folytatódott a régi élet: szolgálat, gyakorlat, könyvek. És megaláztatások és magány. A szegény korzikai kisnemes lenézett ember abban a Franciaországban, amelyben a születési arisztokráciáé minden fény és hatalom.

A Bastille ostroma 1789. július 14-én

main-10.jpg

Most már komolyabban foglalkozott a tüzérség tudományával: tanulmányt írt a lövedékek pályájáról, vagyis a ballisztikáról. Mint aki tudja, hogy csak szakértelmével érvényesülhet, törheti át a származási akadályokat.

Aki jól érti mesterségét, talán korzikai és kisnemes létére is előrevergődhet a katonai ranglétrán. Ki tudja, talán még kapitánnyá is avanzsálhat a király hadseregében…

Amikor a valence-i érseknek egyszer elmondta, hogy egyik ősét szentté avatták Bolognában, az egyházi főúr biztatóan ráemelte jóságos tekintetét: „Íme, egy szép és követendő példa, gyermekem – egy trónus az égben !” Mire a kis hadnagy mélabúsan válaszolta: „Ó, igen, Monseigneur, de addig is milyen jó volna, ha kapitány lehetnék!”

1789. július 14-én a párizsi nép rohammal bevette a Bastille-t. Kitört a nagy francia forradalom. És megteremtődtek a feltételei annak is, hogy Bonaparte Napóleon a kapitányságnál sokkal többre vigye.

A FORRADALOM SODRÁBAN

Minden szemtanú egyetért abban, hogy az ifjú Bonaparte lázas érdeklődéssel kísérte a forradalom érlelődését és kirobbanását. S ez természetes is: húszéves volt. A kezdeményező bátorságra legfogékonyabb korban érte az addigi világtörténelem legnagyobb fordulata. E találkozás meg kellett hogy hozza a maga gyümölcsét.

A feudális rendszer csődje, a növekvő drágaság és éhínség, az országossá vált lázongások hatása alatt hívta össze XVI. Lajos a francia, nemzet három rendjét. A harmadik rend, a polgárság ugyanannyi küldöttet választott a gyűlésre, mint az első kettő: a papság és a nemesség. Az ifjú auxonne-i tiszt szenvedélyes izgalommal figyelt. Sűrű széljegyzetekkel kísérte a beszédeket, mint aki érzi, hogy most az ő jövőjéről is döntenek. „Csak keveset alszom – írta anyjának -, tízkor fekszem, és hajnali négykor kelek. Naponta egyszer étkezem, három órakor; ez igen jót tesz egészségemnek.”

Ezeken a lázas hajnalokon forradalmi értekezéseket szerkeszt a papok ellen, a szerzetesek fanatizmusa ellen, a királyi hatalomról. „Csak nagyon kevés olyan király akad – írja-, aki ne érdemelné meg, hogy megfosszák trónjától.” A mondat éle kétségtelenül a tehetetlen XVI. Lajos ellen irányul.

De még senki sem sejthetné, hogy a végzetébe rohanó király épp a most húszéves hadnagy számára fogja üresen hagyni Franciaország trónját. Napóleon merész becsvágya sokkal szerényebb célok körül állapodik meg.

Amikor a Nemzetgyűléssé, átalakult rendek 1789 augusztusában elfogadták Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát, és törvénybe iktatták azt, amiről eddig álmodozni is bűntettnek számított – hogy tudniillik „minden ember szabadnak és egyenlőnek születik és marad Napóleon a lelkesülés hevében szabadságot kért, és Korzikába rohant.

Pasquale Paoli a korzikai függetlenség harcosa

main-11.jpg

Szülőföldjét akarta forradalmasítani. Egy húszesztendős fiatalember számára még ez is emberfeletti célnak tűnhetett.

Ajaccióban Josephfel egy harminchat tagú forradalmi bizottságot hozott létre. A Szent Ferenc-templomban személyesen olvasta fel a francia nemzetgyűléshez intézett petíciójukat, követelve a korzikaiak nemzeti és szabadságjogainak helyreállítását.

De Korzika nemzeti ügyének van már hivatott védelmezője: a számkivetett Paoli hazatér, és nyilvánvalóan nem óhajt megelégedni a francia nemzetgyűlés által ígért szabadság-jogokkal, hanem a teljes függetlenségre törekszik. Hidegen és bizalmatlanul bánik Napóleonnal.

A hadnagy magához vette öccsét, Louis-t -egy szájjal kevesebbet kell majd etetni Ajaccióban -, és 1791 januárjában jelentkezett ezredénél, Auxonne-ban. Nyáron ismét Valence-ban állomásoznak, szeptemberben újra Korzikán találjuk – ezúttal szolgálati úton.

A szigeten elmúltak a forradalmi felszabadulás mámoros hónapjai; egyre hevesebbek az összeütközések a függetlenségi szellemű, de ellenforradalmi elemeket is befogadó Paoli-tábor és a franciabarát irányzat között. Amikor a tüntetők megtámadják Bonaparte szakaszát, nem ad ki tűzparancsot. Emiatt gyanússá válik ezredese szemében, vissza kell térnie Franciaországba, hogy igazolja magát.

KAPITÁNY – HUSZONHÁROM ÉVESEN

Jókor érkezett: 1792. június 20-án tanúja lehetett annak, hogy a megijedt király miként „barátkozik” a palotájába nyomult tüntetőkkel.

„Hogyan engedhette be ezt a söpredéket? !” -fakadt ki a király ellen, olyan olasz gúnynévvel illetve Lajost, amelyet nem viselne el a nyomdafesték. „Elég lett volna 400-500 embert elsöpörtetnie az ágyúkkal, a többi megfutott volna.”

A hiteles forrásból ismert vélemény már új vonást jelez Napóleon portréján. Továbbra is híve a kiváltságok rendszerét felszámoló forradalomnak, de ösztönösen is a hatalom és a rend szemszögéből nézi az eseményeket. A felkelt nép az ő szemében csőcselék, amelyet fegyverrel kell kordában tartani.

Vagy ahogy ő maga írta egy értekezésében: „Az érzelmet az értelemnek kell kormányoznia; aki csak az érzést keresi, az az őrjöngést fogja megtalálni.” Ez már a „szabályozott” forradalom eszméjének első gondolati csírája.

Augusztus tizedikének eseményei tovább erősítik benne ezt a gondolatot. Nem sajnálja a megostromolt Tuileriákból letartóztatott királyt, sőt megveti, de az „arcátlan” felkelőkkel sem rokonszenvezik. Lélekben már egy harmadik megoldás híve, anélkül hogy ennek igazában tudatában lehetne.

De egyelőre még nem is kell az állam kormányzásával törődnie. Sikerült igazolnia magát a hadügyminisztériumban, sőt kinevezték a 4. tüzérezred kapitányának. Nizzába kell mennie, a Var megyében állomásozó déli hadsereghez.

Előbb azonban ismét visszatért Korzikába: Elisát, a húgát vitte haza. Otthon újabb fordulat várta. Paolit a mindenároni függetlenség eszméje szükségszerűen vezette el oda, hogy a forradalom ellen fellépő Anglia szövetségét keresse. Tragikus lépés – a korzikai hazafi az európai ellenforradalmi koalíció eszközévé vált.

Az első időkben Bonaparte még nem látja a helyzet súlyosságát. A család jövőjén kesergő anyát azzal vigasztalja, hogy Indiába fog menni, „dúsgazdag nábobként” tér meg, és kiházasítja húgait. De hamar fel kell ébrednie az álmodozásokból. A Bonapartékat a köz ellenségeinek nyilvánították. Napóleon előbb elmenekült, majd visszatért családjáért, s csak nagy nehezen tudott eltűnni üldözői elől, nem sokkal az angolok partraszállása előtt. Házukat az önálló Korzika hívei kirabolták és felgyújtották.

Napóleonnak a kapitányi zsoldból most már francia földön kell eltartani édesanyját és odamenekített négy testvérét. Ez már nem egyszerű szegénység, hanem szinte nyomor. De nem tart sokáig.

TÁBORNOK HUSZONNÉGY ÉVESEN

1793 elején a Nemzeti Konvent kivégeztette XVI. Lajost. A Vendée parasztjai felkeltek a forradalom ellen. A Konvent kizárta saját soraiból az úgynevezett girondiakat, akik a nagypolgárság köztársasági szellemű, de mérsékelt képviselői voltak. Ez utóbbiak közül néhányan elmenekültek, és az ellenforradalom mellé álltak. 1793 nyarán Toulon városa is fellázadt a központi hatalom ellen; a királypártiak behívták az angolokat, s a francia flotta nagy részét kiszolgáltatták nekik. Hood angol tengernagy kihirdette, hogy „XVII. Lajos a törvényes király”.

A köztársaság halálos veszedelembe került.

main-12.jpg

Toulon ostroma. A kép jobb sarkában Bonaparte távcsővel figyeli az angol hajóhadat

Az ellenforradalmivá lett Toulon ostromában részt vett Salicetti politikai biztos is, aki – első számú véletlen – korzikai volt, s Napóleon társa, még a Paoli ellen vívott küzdelmekben. Az ifjú kapitány – második számú véletlen – szolgálati útja közben felkereste földijét, s előadta neki, miként lehetne tüzérséggel felszabadítani a várost. Előzőleg egy csatában – harmadik véletlen – megsebesült egy tüzértiszt. Salicetti keresztülviszi, hogy Napóleont nevezzék ki a helyébe.

A hadseregparancsnok jó forradalmár volt, de tudatlan. Meg sem értette Napóleon terveit. Salicetti eléri, hogy a Konvent leváltsa a tehetetlen parancsnokot. Új vezető jön, ez is habozik. Végül egy harmadik főparancsnok szabad kezet ad Bonaparténak.

A brigádtábornok szárnysegédévé előléptetett ifjú tüzértiszt maga állíttatta fel az ütegeket, s lövetni kezdte a kikötő és a part felett uralkodó földrajzi pontot. Elrendelték az ostromot, amelyben Bonaparte is részt vett. Az elfoglalt Éguillette-erődből megsemmisítő tűz alá fogták az angol flottát. Hood admirális felgyújtotta a francia hajókat, és elhagyta a touloni kikötőt.

Bonaparte ágyúiból a halál szólt a lázadó touloniakhoz, akik hamarosan megadták magukat. 1793 decemberében Bonaparte Napóleon – egyelőre még másnak alárendelt tisztként – első hadi diadalát aratta.

„Nincs elég szavam, hogy kellőképpen fessem Bonaparte érdemeit – írta a tüzérezred parancsnoka a hadügyminiszternek sok tudomány, ugyanannyi értelem és a soknál is több bátorság; íme, gyarló vázlata e ritka tiszt erényeinek. Most a te feladatod, Miniszter, hogy a köztársaság szolgálatának szenteld őt.”

Bonapartét a helyszínen ideiglenesen brigádtábornokká léptették elő. 1794 januárjában megérkezett a kinevezést megerősítő rendelet.

A tábornok huszonnégy éves és öthónapos volt ekkor.

A forradalmak gyakran torkollnak polgár-háborúba vagy a külső ellenséggel szemben vívott önvédelmi háborúba. A megbuktatott rendszer legfőbb katonai vezetői – ritka kivételektől eltekintve – ingadozó, áruló vagy első perctől kezdve ellenséges magatartást tanúsítanak az új renddel szemben. Éppen ezért a forradalomnak a hadsereg alsó vagy középső káderei közül, esetleg sült civilekből kell villámgyorsan főtiszteket képeznie. Olykor nem is képeznie, csupán elhitetnie bátor és becsvágyó fiatalemberekkel, hogy ők alkalmasak nagy seregek vezényletére. S aztán? A többi majd elválik a csatamezőkön.

A francia forradalom adott először világtörténelmi példát az ilyen tüneményes katonai karrierekre. Névtelen őrmesterek, ifjú hadnagyok egy-két év leforgása alatt léptek elő diadalmas tábornokokká, s tönkrevertek olyan hadastyánokat, akik évtizedeken át gyakorolták mesterségüket.

A huszonnégy éves Bonaparte csillagának váratlan felemelkedése tehát túlzottan nagy meglepetést egyelőre nem keltett. Annál inkább meglepődhetett az ifjú Auguste Robespierre – a Megvesztegethetetlen öccse, a Bonapartét pártfogoló konventbiztos -, amikor az újdonsült tábornok a nizzai táborban kifejtette előtte Olaszország elfoglalásának tervét. Az ifjú Robespierre szinte követni sem tudta a térkép fölött lendületesen mutogató ujjat, amely egy hatalmas stratégiai terv körvonalait jelölte meg; de azt felfogta, hogy mekkora jelentősége volna a forradalom szempontjából annak, ha ki lehetne űzni Olaszországból az ellenforradalmi koalíció fő erejét, Ausztria megszálló hadseregét.

LE GÉNÉRAL VENDÉMIAIRE

main-13.jpg

Bonaparte a börtönben Olaszország elfoglalásának tervén dolgozik. „E terv készítője őrült, agyon kell lőni” – mondta Scherer tábornok, az olasz front főparancsnoka

Az ifjú Robespierre nyomós szava súlyosan esett latba, amikor Párizsban dönteni kellett Bonaparte tábornoki kinevezésének megerősítéséről. A magas pártfogás azonban hamarosan Bonaparte ellen fordult: 1794. július 27-én (a forradalmi naptár szerint thermidor 9-én) a Konvent törvényen kívül helyezte a jakobinus terror fő vezetőit, s másnap Robespierre-t, a Megvesztegethetetlent öccsével, továbbá Saint-Justtel és más kiváló forradalmárokkal együtt ítélet nélkül kivégeztette.

Tíz nap múlva már Bonaparte is fogságban ül mint Robespierre-ék híve. Tizenhárom nap után elengedik, nem találnak kompromittáló iratokat a holmijai között. De az ifjú tábornokra ismét nehéz idők következnek.

Parancsot kapott, hogy menjen Vendée-ba, gyalogos ezredparancsnokként harcolni a lázadók ellen. De ő tüzér, és nem hajlandó gyalogosként szolgálni. Lemondás, állástalanság, nyomorúság következik, majd ismét szolgálatba állhat – de csak a hadügyminisztérium topográfiai osztályán, ahol utasításokat tervezhet kevés zsoldért.

Elkeseredésében felajánlkozott a török követségnek, amely a szultán megbízásából tiszteket keresett az új hadsereg tüzérségének megszervezéséhez. Elfogadták jelentkezését. Még csak pár nap hiányzott, s talán örökre elhagyja Franciaországot. Ekkor ismét a történelem szólt közbe, hogy újból lendítsen egyet Bonaparte pályáján.

Az események megértéséhez fel kell idéznünk a thermidor utáni időket.

A forradalom seregei győzelmet arattak a frontokon, a belső lázadást is felszámolták (egyelőre), s ezért látták a polgárság vezetői elérkezettnek az időt arra, hogy megszabaduljanak a számukra túlságosan is szélsőséges, a polgári szabadságnál sokkal többről álmodó forradalmároktól.

main-14.jpg

Thermidor sorsdöntő éjszakáján nem mentették meg Robespierre-éket

De a hatalom csúcsain lebonyolított thermidori átrendezés semmit sem oldott meg: az áruhiány tovább nőtt, az árak emelkedtek, a papírpénz elértéktelenedett; a forradalom vívmányait csak a jómódúak élvezhették, a nincstelen tömegek helyzete kétségbeejtővé vált. A párizsi külvárosokban most bánták, hogy thermidor ama sorsdöntő éjszakáján nem mentették meg Robespierre-éket, de ez már késő bánat volt. A győzelmes burzsoázia könnyen visszaverte a külvárosok újabb – és immár utolsó – felkelési kísérletét, a „sans-culotte-ok” véglegesen kiszorultak a forradalomból.

E fejleményektől viszont nagyon is vérszemet kaptak a titkos és nyílt királypártiak. Abban reménykedtek, hogy Robespierre-ék bukása után a megmaradt forradalmárok egymást fogják elpusztítani. 1795 őszén egyre merészebben szervezkedtek a Konvent ellen, majd vendémiaire (szüret hava – október) elején nyíltan támadásba lendültek.

A királypárti felkelés leverésével megbízott tábornok önkényesen fegyverszünetet engedélyezett az ellenforradalmároknak. A vendémiaire 11-ről 12-re virradó éjszaka a királypárti kerületből a központ felé özönlöttek a felkelők, hogy hajnalban megsemmisítsék a Konvent fegyveres erőit.

Barras kapott parancsot a védelem megszervezésére, a thermidori győző, aki Robespierre-ék megbuktatását irányította. Barras azonban botcsinálta vezér, tudja, hogy most igazi katonára van szükség. Carnot-tól kér tanácsot, a forradalmi háború nagy szervezőjétől, aki ekkoriban de facto az egész hadügy vezetője. Röpködnek a tábornoki nevek, Carnot Bonapartét is megemlíti. Konventbiztosként Barras vezényelte a touloni ellenforradalmárokkal szemben elrendelt megtorlást, Bonaparte nevének említésére most eszébe jutott az angol hajókra zúdított megsemmisítő ágyútűz. Igen, most is tüzértábornok kell ide, nem gyalogos. Azonnal utasítást ad, teremtsék elő Bonapartét.

A tábornok egy óra múlva Barras előtt állt, aki felajánlotta neki a Konvent hadseregének parancsnokhelyettesi tisztét. Nem kapván azonnal választ, hozzátette:

Három perc gondolkodási időt adok önnek.”

S a két férfi állva maradt, szótlanul nézve egymást.

Mire gondolt Bonaparte? Ne találgassuk, a történész nem gondolatolvasó. De annyit találgatás nélkül is tudhatunk, hogy Bonaparténak jó oka volt Barras megvetésére, sőt a Konvent elleni indulatokra. Nizzában, amikor az ifjú Robespierre-rel tárgyalt, a Megvesztegethetetlen öccse felajánlotta a párizsi helyőrség parancsnoki tisztét. Márpedig ha akkor, thermidor 9-ének éjszakáján Bonaparte áll a részeges, tehetetlen és ostoba Hanriot tábornok helyén, Barras aligha tudja meglepni a jakobinus vezéreket. Azóta pedig Barras csak romlottságával, pénz- és élvhajhász ügyeivel tűnt ki. De Bonaparténak azt is tudnia kellett, hogy a Konvent bukása esetén semmi sem tarthatja fel azt a százötvenezer osztrák katonát, aki Strasbourg kapuinál áll, s a Brest előtt felvonuló negyven angol hajó is akadálytalanul fog kikötni a francia partokon.

És Bonaparte döntött. Megfeledkezett a szultánról, legyőzte Barras iránti megvetését.

„A kardot addig nem teszem vissza hüvelyébe, amíg helyre nem állítottam a rendet.” Állítólag csak ennyit mondott, s utána feltételként teljes döntési jogot kért. És kapott is.

Hajnali egy órakor játszódott le a jelenet. Még aznap, vendémiaire 13-án este Barras bejelenthette a Konvent csapatainak győzelmét …

A lázadók mintegy húszezer emberrel vonultak a Tuileriák ellen. Bonaparte hatezerrel védekezett – és ágyúkkal…

main-15.jpg

„Vendémiaire tábornok” kartácstüzet vezényel a királypárti felkelők ellen

Hajnalban kartácstűzzel fogadta a felkelőket, azután szuronyroham következett. Délben már menekültek a lázadók, a holttestek százait hagyva a helyszínen. Este már elég volt vaktölténnyel riogatni az itt-ott még előmerészkedő királypártiakat. A forradalom újabb győzelmet aratott a restaurációs kísérletek felett, s hosszú időre visszaszorította a royalistákat.

Másnap Bonapartét altábornaggyá, majd pár nap múlva a belföldi hadsereg főparancsnokává nevezték ki. A közvéleménytől megkapta a „Le général Vendémiaire” – „Vendémiaire tábornoka” címet.

Huszonhat esztendős volt ekkor. Irigyelték és ünnepelték. Jólétben és sikerben élhetett volna nyugodtan, hosszú időre elvette az ellenség kedvét attól, hogy kipróbálja a belföldi hadsereg erejét. De Bonaparte nem a nyugodt jólét élvezetére született. És becsvágyát nem is elégítette ki a belföldi főparancsnokság. A frontokra áhítozott, ahol az igazi dicsőség terem. Magányos éjszakákon Olaszország térképét tanulmányozgatta.

Azt a térképet, amelyen az ifjú Robespierre-nek elmagyarázta Itália meghódításának tervét.

JOSEPHINE

Bonaparte altábornagy elrendelte, hogy a civil lakosság szolgáltassa be fegyvereit. Egy napon hivatalában egy tizennégy esztendős ifjú jelent meg, s anyja nevében kérte, hadd tarthassa meg apja kardját. Az apa Beauharnais tábornok volt, akit a terror idején árulás vádjával kivégeztek. Bonaparte igent mondott.

Hamarosan a mama is megjelent, hogy köszönetet rebegjen vendémiaire hősének, fia pártfogójának. S a huszonhat éves katona mint mondani szokták – egy pillanat alatt beleszeretett a harminckét éves özvegybe, Josephine-be.

Lehet persze, hogy ez a szerelem már előzőleg is kapott némi tápot Madame Tallien szalonjában, ahol Bonaparte megismerkedhetett Josephine Tascher de la Pagerie-val. De ez számunkra majdnem közömbös, miként az a könyvtárnyi irodalom által tárgyalt kérdés sem döntő a történelem szempontjából, hogy az asszony valóban szerette-e a tábornokot, vagy csupán a siker emberéhez vonzódott. A vitathatatlan az, hogy Bonaparte a rá jellemző szenvedéllyel és lendülettel vette ostrom alá a viszonylag nem túl fiatal és meglehetősen hányatott életű, ám még mindig fölöttébb csinos és vonzó asszonyt.

Rossz nyelvek szerint persze ez az érzelem sem volt független bizonyos érdekektől. Josephine-t ugyanis korábban gyöngéd szálak kapcsolták Barras-hoz, az új vezető szerv a Direktórium – hangadójához, ennélfogva Bonaparte számíthatott Josephine közbenjárására is az olaszországi főparancsnoki poszt megszerzésében. Lehet, hogy ilyen meggondolások is közrejátszottak, de végül is semmi különös nincs abban, hogy egy huszonhat éves fiatalember – akinek egész ifjúságát a megfeszített tanulás és szolgálat töltötte ki – egyszerre rájött arra, hogy asszonyok is vannak a világon. Sőt nagyon is természetes, hogy épp egy érett szépség felbukkanása vezette erre a lebilincselő felismerésre.

Az olaszországi front egyébként nem nagyon vonzotta a becsvágyó tábornokokat. A Direktórium a legjobb seregeket és katonákat -köztük a legendás hírű Moreau tábornokot – szemelte ki arra, hogy az 1796-os tavaszinyári hadjáratban Nyugat- és Délnyugat-Németországon át támadja meg Ausztriát és tartományait. Carnot terveiben egyébként Olaszország is szerepelt, de csak mint mellékhadszíntér, amely arra jó, hogy szétforgácsolja az osztrák erőket.

És végül nem is Barras, hanem Carnot neveztette ki Bonapartét a dél-franciaországi hadsereg főparancsnokává, azzal az utasítással, hogy Olaszországban kösse le az osztrákok és szövetségeseik erejét.

A köztársaság leghíresebb tábornokai tehát nem irigyelték ezt a megbízatást. De ez nem zavarta Bonapartét. Mint ahogy legyintett a pletykákra is, amelyek szerint asszonyi közbenjárással szerez magának magas pártfogókat. „Azt hiszik – fakadt ki Josephine előtt -, hogy érvényesülésemhez az ő pártfogásukra van szükségem? Ők lesznek boldogok valamennyien, ha majd én fogom pártfogolni őket. Az én kardom itt van az oldalamon, és messzire fogok eljutni vele.”

Josephine-t elképeszti ez a rendkívüli önhittség, de meg is zavarja. Mielőtt a házasságot követelő tábornoknak igent mondana, utolsó tanácsot kér jogi szakértőjétől, egy jegyzőtől. „Ugyan – korholja a jegyző – férjhez menni egy tábornokhoz, akinek semmi egyebe, csak a köpenye és a kardja!… Egy kis tábornokhoz, akinek sem neve, sem jövője… Akkor inkább egy hadiszállítóhoz menjen feleségül.”

Igen ám, de a háború vámszedői, a milliomos hadiszállítók általában tapasztalt férfiak, akik egy harminckét éves özvegy túl híresen csábító pillantásaitól nem lobbannak lángra. Ellentétben a lobogó ifjú tábornokkal.

Így aztán Josephine igent mondott. 1796. március 9-én tartották meg a lakodalmat. Thermidor „hősei”, Tallien és Barras vállalták a tanúi tisztet. Március 12-én hajnalban Bonaparte elindult a frontra.

Mert ágyúit nászágyánál is jobban szerette? Mert a becsvágy a szerelemnél is erősebb volt benne? Kár volna egyetlen válaszra szorítkoznunk. Háború zajlott, az addigi világ-történelem legnagyobb háborúja. Egy Bonaparte ezt a harcot nem nézhette nyugodt, békés párizsi hivatalából.

Egyébként a tábornok ott volt az előszobában, amikor Josephine jegyzője a fent idézett lesújtó tanácsot adta az asszonynak. Bonaparte mindent hallott, de nem szólt semmit. Ám nyolc évvel később, amikor Franciaország császárává koronázták, az ünneplők sorába ültette a jósnői tehetséggel, úgy látszik, csak kevéssé megáldott jegyzőt – hadd lássa, mire vitte a név és jövő nélküli „kis tábornok”.

A HÁBORÚ JELLEGÉRŐL

Ha egy nemzetközi viszály a szemünk láttára bontakozik ki, rokonszenv és gyűlölet lehet úrrá lelkűnkön, s így kell eldöntenünk, kinek a pártjára állunk. Egy rég lezajlott háború esetében nincs okunk a szenvedélyekre, de azzal érdemes tisztában lennünk, hogy mi határozza meg az összecsapás jellegét. Szempontunk csak egy lehet: az egyetemes emberi haladásé.

A francia polgári történetírók természetes egyoldalúsággal védelmezik a forradalom hódító háborúit. Más érdekelt országok elfogultan csak nemzeti beállítottságú történészei viszont egyszerűen a régi dinasztikus rablóháborúk folytatásának tekintik a francia hadsereg támadó hadjáratait, és önvédelmi, felszabadító harcnak értékelik saját országaik franciaellenes küzdelmét.

A valóság ennél jóval bonyolultabb. A francia forradalom eszméi és tettei ellen szövetkező reakciós hatalmakkal szemben a Konvent egy időben a forradalmi háború jelszavát hirdette meg, segítségei ígért az idegen elnyomás alól felszabadulni kívánó népeknek. E jelszó már megfogalmazásakor is kettős tartalmat fedett: megtalálható mögötte az őszinte forradalmi lelkesedés és az egyetemes emberi szabadság ügye iránti odaadás, de a francia burzsoázia új piaci, gazdasági érdekeltsége is.

A dolgok logikája elháríthatatlanul abba az irányba fejlődött, hogy a háború francia oldalról egyre inkább a burzsoá érdekek védelmét és kiterjesztését szolgálta. 1795 nyarára a francia köztársaság katonái felszabadították, sőt kiterjesztették a nemzeti határokat. Az ellenforradalmi koalíció azonban nem nyugodhatott bele a vereségbe, így hát a háború folytatódott; egyre nagyobb területeket fogott át Európában. Carnot, aki már korábban sem szívelte a propagandaszólamokat, könyörtelen logikával mondta ki, hogy a háború költségeit az ellenségre kell hárítani. A háborúktól, polgárháborúktól kimerített ország egyébként nem is bírta volna egyedül a hadviselés terheit.

Ebből az következett, hogy a franciák egy-egy új terület elfoglalása után meglehetősen kíméletlenül folytatták a rekvirálások politikáját, eltűrték, hogy katonáik fosztogassanak, sőt ebben később Bonaparte járt az élen – vezetői szinten űzték a rablást. Az egyházi és földesúri reakciónak mindez kezére játszott abban, hogy a felszabadítást egyre nagyobb jogon megszállásnak állíthassa be.

És mégis – különösen Olaszországban és kivált a háború kezdetén – igen nagy tömegek őszinte rokonszenvvel várták a franciákat. A megosztott Itália részben osztrák megszállás alatt, részben különböző kis reakciós fejedelmecskék és hercegecskék uralma alatt sínylődött. A legtöbb olasz állam évszázadokon át hozzászokott az idegen hatalomtól való függéshez, a tömegek java pedig – ha választhatott – szívesebben látta a társadalmi megújulás ígéretével érkező franciákat, mint a reakciós rend védelmezőit, az osztrákokat.

Az olaszországi hadjáratban, amelynek leírása most kezdődik – nyugodtan elárulhatjuk, mert nem titok -, Bonaparte világraszóló diadalt fog aratni. Sőt ugyanakkor a német frontokon Moreau kénytelen visszavonulni. Ebben hősünk kivételes katonai zsenijén túl annak is része volt, hogy Olaszországban sokkal tömegesebb volt a franciák iránti rokonszenv, mint a német államokban.

Bonaparte minden bizonnyal számított erre is. Sőt olasz származásának itt előnyös hatását is felmérte. Tudta, miért akarja az olaszországi főparancsnokságot.

ÁTKELÉS AZ ALPOKON

Ismételjünk el egy dátumot: Bonaparte 1796. március 12-én hajnalban köszönt el Josephine-től. Útban főhadiszállása felé meglátogatta Marseille-ben elhelyezett édesanyját; Toulonba ért 24-én, Nizzába érkezett 26-án.

Április 5-én pedig megindult seregével, hogy az Alpokon át behatoljon Észak-Olaszországba. Alig több mint egy hetet engedett magának arra, hogy rendbe szedje a szétzilált hadat.

Mivel a Direktórium a felszerelés és a hadtáp javát a németországi seregnek biztosította, s mivel hosszabb idő óta érdemi feladat sem jutott nekik, a dél-franciaországi tisztek és katonák (ki-ki a saját szintjén) hozzászoktak a szerzéshez, ami ez esetben azt jelenti, hogy felül sikkasztottak, csaltak és loptak; alul raboltak, fosztogattak. Egyenruhát és katonai lábbelit persze nehéz lopni, ennélfogva a Bonapartéra váró sereg már külsejével sem keltett lelkesítő benyomást.

Augereau tábornok

main-16.jpg

Sőt egyáltalán nem lehet azt mondani, hogy buzgón várták volna a tábornokot. A szüret havában oly tökéllyel vezényelt kartácstűz híre persze Nizzába is eljutott, s a köztársasági szellemű katonák örültek a királypártiak leverésének, de egy frontharcos nem becsüli sokra az ilyen civil felkelőkkel szembeni hőstetteket. A főtisztek pedig éppenséggel sértőnek találták, hogy a Direktórium egy éretlen ifjút vezényelt fölébük.

„Néhány sortűzre lesz szükség” – jelentette Bonaparte a Direktóriumnak nem sokkal megérkezése után. S aztán hozzálátott a könyörtelen rendcsináláshoz, nem kímélve a tiszteket sem. Amivel persze mindjárt közelebb került a közkatonák szívéhez. Ha talán csak legenda is, mindenesetre igen jellemző Bonaparte magatartására az a történet, amely Augereau tábornokkal megesett összetűzéséről maradt fenn.

Tábornok úr, ön egy fejjel magasabb nálam, de ha továbbra is ilyen arcátlan válaszokat enged meg magának, hamar meg fogom szüntetni ezt a különbséget!

Augereau persze jobbnak látta, ha e különbség fennmarad, és engedelmeskedett.

Most, hogy Bonaparte belép a világtörténelembe, nekünk is ideje szemügyre vennünk alakját, amelyet az olaszországi hadjárattól kezdve rajzolók, metszetkészítők és festők százai fognak megörökíteni.

Annak idején már a Magyar Kurír olvasói is értesülhettek arról, hogy „ami Bonaparte teste-állását illeti: ő kisded, halavány ábrázatú, száraz ember, de azonban bátor szívű, és jó katona”…

Valóban: a tábornok feltűnően kis termetű volt, kivált harcias foglalkozásához képest.

1796 körül még vézna, később szerzi meg a trónhoz jobban illő pocakját. Bozontos haja a vállára hullott, a sok éhezéstől és virrasztástól sápadt arcán először is az áthatóan vizsgálódó szem ragadta meg a figyelőt. Erőteljes, gyors mozgása és parancsoló álla, kurta mondatokat pattogtató beszéde külsőleg is árulkodott hallatlan energiájáról. Állig gombolt egyenruháját csak egy keskeny aranyhímzés és a háromszínű öv díszítette, oldalán sarkáig érő hatalmas kardot viselt.

Aki nem ismerte, akár nevetségesnek is találhatta ezt az óriási kardhoz kötött kis embert. De félelmetes diadalsorozata még ellenségeinek is elvette a kedvét attól, hogy megmosolyogják.

Igazi fronton, önálló parancsnokként még nem vezényelt, katonái azonban hamar megérezték benne azt, amit a Magyar Kurír fentebb idézett cikke tekervényesen, de találóan így fogalmazott meg: „…bátor szívű és jó katona, aki akármilyen veszedelmes környülállásokba essék is, de mégis az ő próbájának jó kimenetele felől el nem szokott csüggedni, és úgy tetszik, mintha néki nem egyéb, hanem a szorongattatásokkal való küszködés volna az elementuma.”

A szorongattatásokról ezúttal az angol flotta gondoskodott. Bonaparte úgy-ahogy rendbe szedett seregével az Alpokon átvezető utak közül a legrövidebbet választotta ez volt egyszersmind a legveszedelmesebb, mert az angol hajóhad tűz alatt tarthatta a tengerpart felett húzódó Corniche-vonalat. Bonaparte személyes példájával öntött lelket a katonákba, és négy nap alatt átkelt az Alpokon.

HAT GYŐZELEM – KÉT HÉT ALATT

A szárd király, Piemont ura szövetséget kötött az osztrákokkal. A kettős ellenség három sereggel három irányból védte az itáliai völgyekbe vezető utakat. Bonaparte április 12-én először az osztrákokat támadta meg, akik a genovai utat akarták elzárni, de a köztársasági katonák rohamát csak néhány óráig bírták és megfutamodtak.

Két nap múlva következtek a szárd csapatok öt hadosztály letette a fegyvert, a többi elmenekült. Bonaparte egykettőre beékelődött a piemonti és osztrák seregek közé, és külön-külön verte meg őket. Augereau a vele szemben álló sereg vezérét is elfogta. Még nem ért véget az április, és a szárd király fegyverszünetet kért. Átadta erődeit és a Lombardiába vezető utat.

„Katonák fordult Bonaparte kiáltványnyal seregéhez -, két hét alatt hat győzelmet arattatok, 21 zászlót és 55 ágyút zsákmányoltatok, 15 ezer foglyot ejtettetek, megöltetek vagy megsebesítettetek 10 ezer embert… Szolgálataitokkal utolértétek a Hollandiai és a Rajna menti Hadsereget. Mindent nélkülöztetek, mindent megszereztetek magatoknak. Ágyúk nélkül nyertetek csatákat, hidak nélküli folyókon keltetek át, erőltetett meneteket vállaltatok lábbeli nélkül, nem kaptatok pálinkát, gyakran kenyeret sem. Csak a köztársasági seregek, csak a szabadság katonái képesek annyi szenvedés elviselésére, mint amennyit ti szenvedtetek… Hála nektek, katonák!”

„Olaszország népei a tábornok Itáliához is kiáltványt intézett -, a francia hadsereg azért jön, hogy széttörje láncaitokat; a francia nép minden nép barátja. Jöjjetek bizalommal elénk; tulajdonotokat, vallásotokat, szokásaitokat tiszteletben fogjuk tartani. Mi nemes ellenfélként viseljük a háborút, és csak a zsarnokokat gyűlöljük, akik szolgaságba döntöttek benneteket!” Vonzó beszéd, hatott is sok olaszra. (Az eredeti kiáltványok szövege nem volt ennyire „irodalmi”.)

LODI

A fegyverszünetet gyors béke követte. 1796. május közepén Párizsban a szárd király követe aláírta a békeszerződést. Piemont ura átengedte Nizzát a franciáknak Savoyával együtt, továbbá kötelezettséget vállalt, hogy fedezi a köztársasági hadsereg hadtápszükségleteit.

De a félszívvel harcoló piemontiak kiválása csak még inkább harcra ingerelte az osztrákokat. Bonaparte átkelt a Pón, megsarcolta a pármai herceget, s Lodinál az Addán is át akart kelni. Tízezer osztrák katonát vezényeltek ki megállítására.

main-17.jpg

Átkelés a lodi hídon. Lejeune képe

main-18.jpg

A viszonylag nem túl számos ellenség előnyös pozícióból tűz alatt tartotta a lodi híd környékét- húsz ágyú szórta a halált a franciákra. Bonaparte megértette, hogy ismét személyes példájával kell lelket öntenie katonáiba: szuronyrohamot rendelt el, leszállt lováról, és egy gránátos ezred élén maga vezette harcosait az osztrák ágyúk tüzébe. Minden ötödik osztrák katona elesett, a lövegek háromnegyed részét elvesztették. „Le Petit Caporal”, „a kis káplár” így hívták e naptól kezdve tábornokukat a francia gránátosok.

Lodi hídjánál május 10-én győzött Bonaparte. Május 15-én bevonult Milánóba. Lelkes olasz tömegek virágokkal borították a szabadság katonáit és tábornokát.

Újabb kiáltványában biztonságot és szabadságot ígért „a Brutusok és Scipiók leszármazottainak”, katonáinak pedig dicsőséges békét, méltó kárpótlást a hat év óta vállalt áldozatokért. „Hazamentek majd otthonotokba, és honfitársaitok azt fogják mondani, ha látnak benneteket: az olaszországi hadsereg tagjai voltak…”

De a hazatérés még messze volt.

MANTUA-ARCOLE-MANTUA

A virágos milánói fogadtatás törvényszerű cáfolatául akadtak városok, ahol a lakosság fegyverrel védekezett a fosztogató franciák ellen. Bonaparte könyörtelen megtorlással, tömeges kivégeztetésekkel válaszol, és sorra hódítja meg az olasz városokat. Ekkor kezdenek híressé válni későbbi legendás tisztjei is: Murat Livornót foglalja el, Augereau Bolognát, Masséna Mantua ostromába kezd.

Mantua erődje biztosította a Tirolba vezető utat, Mantuát pedig az biztosította a franciák ellen, hogy az osztrákok egyik legnevesebb generálisukat, Wurmsert küldték 35 ezer emberrel a vár felmentésére. További 35 ezer osztrák a Garda-tótól nyugatra nyomult előre, hogy elvágja a franciák összeköttetési vonalait.

Wurmser visszaverte Masséna csapatait, majd a Bonaparte által erősítésül küldött Augereau is vereséget szenvedett Mantua alatt. Az osztrák fővezér győztesként vonult be a városba, óriási anyagi-emberi erősítéssel növelve a védelem szilárdságát.

Bonaparte ekkor nem támadt Wurmser ellen, hanem szokása szerint minden erejét összpontosítva a francia vonalak átvágására küldött osztrákokat lepte meg. Három csata egymás után (Lonate, Saló, Brescia mellett), és ez az osztrák sereg felmorzsolódik. Wurmser közben elhagyta Mantuát, és mit sem sejtve a másik osztrák sereg vereségéről, fel akarta venni azzal a kapcsolatot. Bonaparte engedte előrenyomulni, közben csapatainak egy részét Wurmser bekerítésére vezényelte.

1796. augusztus 5-én Castiglione mellett az elölről-hátulról megtámadott Wurmser, aki saját bajtársai helyett a franciák karjaiba menetelt, súlyos vereséget szenvedett. Katonái rendetlen összevisszaságban vonultak vissza Mantuába; az erőd felmentésére küldött Wurmser maga is a vár foglya lett.

Bonaparte újrakezdte az ostromot.

Ekkor újabb fordulat következett be. A németországi fronton, a 150 ezer emberrel előnyomuló két francia hadsereget a legtehetségesebb osztrák vezér, Károly főherceg visszavonulásra kényszerítette. Október elejére Moreau seregei a Rajna Franciaország felőli oldalára szorultak.

main-19.jpg

Napóleon rohamra indul… Gros híres festménye eszményítve ábrázolja a generálist

A német fronton az osztrákok helyzete megszilárdult, módjuk nyílt arra, hogy újabb hadsereget irányítsanak Olaszországba: Alvinczy altábornagy vezetése alatt 50 ezer katona indult meg Bonaparténak a sorozatos csatákban megtizedelt serege ellen.

Az olasz front jelentősége hirtelen megnőtt: ha Bonapartét ki tudják szorítani Olaszországból, az osztrák reakció minden fronton diadalt arat, és a francia köztársaság halálos veszélybe kerül.

Bonaparte mintegy nyolcezer embert hagyott Mantua alatt, kiürített több elfoglalt várost, de így is csak 25 ezer katonát tudott összpontosítani Alvinczy félszáz ezres serege ellen.

Az első összecsapások során az osztrák oldalszárny megállítására kirendelt hadosztály vereséget szenvedett, a franciák összeköttetési vonalait átvágták. Bonaparte megdorgálta a szerencsétlen hadosztályt: „Katonák, nem vagyok megelégedve veletek. Nem mutattatok sem fegyelmet, sem állhatatosságot, sem bátor vitézséget… Nem vagytok többé francia katonák! Tábornokotok írassa zászlóitokra: »Nem tartozunk az Olaszországi Hadsereghez«.”

Az öreg gránátosok sírva tiltakoztak, azt kérték, hogy állítsák őket az első vonalba, a rohamosztagok élére: meg akarják mutatni, hogy az Olaszországi Hadsereg tagjai…

Bonaparte erősítést kért a Direktóriumtól: „Talán Olaszország elvesztésének előestéjén vagyunk…” Caldierónál megtámadja Alvinczyt, de kénytelen visszavonulni. Ezek után ki kell ürítenie Veronát.

Caldiero magaslatairól lezúdul az osztrák ármádia. Arcole hídja védelmük központja. Bonaparte itt támad, hogy az ellenséget két részre szakítsa. A csata 1796. november 15-én kezdődik.

Az osztrákok visszaverik az első támadást. Bonaparte ekkor zászlót ragad, és másik kezében kivont karddal személyesen vezényli a rohamot, akárcsak Lodinál.

Gros híres festménye megörökítette nekünk a rohamra induló Bonapartét. Vagy inkább eszményi mását. A valóságos Bonaparte arca eltorzulhatott a szenvedélytől, az erőfeszítéstől, az ágyútűzbe rohanó test és lélek erőfeszítésétől.

A legkritikusabb pillanatban Bonapartét a tusakodás lesodorja a hídról – a mocsaras patakba zuhan. Ilyenkor szoktak – bukott vezérüket sorsára hagyva – szétszaladni a katonák. De a francia gránátosok, akik eddigre megismerték és megtanulták becsülni vezérüket, utána ugranak és kimentik.

Az ütközet három napig tartott. A franciák háromszor kaparintották meg a hidat, és háromszor vesztették el a gyilkos erejű osztrák ellentámadások súlya alatt. De végül is Alvinczy hadserege összeomlott az ádáz csatában, és rendetlen sorokban visszavonult.

November 18-án a franciák a velencei kapun át diadalmasan bevonultak abba a Veronába, amelyet három nappal azelőtt a milánói kapunál hagytak el.

Az osztrákok ekkor újabb erősítéseket küldenek: Alvinczy serege meghaladja a 80 ezer főt. Bonaparte feleannyi katonával sem rendelkezik.

Az osztrákok – vesztükre – Bonaparte módszerét akarják követni, s minden erejüket egyetlen tömegben összpontosítják. 1797 januárjában Rivoli mellett kerül sor az újabb, a döntő viadalra: Bonaparte félelmetes tüzérségi csapással megtöri az osztrák centrumot, megsemmisíti az előretolt ellenséges hadosztályokat, és a többit visszaveti a Tirolba vezető utakra.

main-20.jpg

A Rivoli melletti csatában több lovat lőttek ki a generális alól

Alvinczy nemhogy felmenthetné Mantuát – örül, hogy önmagát mentheti. Húsz nap sem telik el a rivoli ütközet után, s Wurmser feladja a várat. A korabeli Magyar Kurírban is közölt parancs szerint a védőőrség „minekutána minden benn-volt lovakat is agyonvert, s azoknak húsát is megélte… az eleség, fa, orvosság szüksége és a szüntelen való munka s nyughatatlanság miatt egészen ellankadván … igen tisztességesen capitulációra” lépett.

A kapituláció lehetett tisztességes, de ez nem változtatott a tényeken: Bonaparte előtt megnyílt az Ausztria központjába vezető út.

A CAMPOFORMIÓI BÉKE

Bécsben kétségbeesés tört ki. Ferenc császár a legjobb osztrák vezért, Károly főherceget küldte Bonaparte ellen; hiába. 1797 tavaszán újabb osztrák vereségek után – a francia előőrsök elérték a Semmering magaslatait.

A köztársaság csapatai 25 mérföldre álltak a feudális monarchia legerősebb európai központjától. A császári palota kincseit csomagolták.

Április 18-án Hoche tábornoknak is sikerült ismét átvinnie a francia csapatokat a Rajnán. Ugyanezen a napon az osztrák kormány Leobenben aláírta a fegyverszünetet.

Bonaparte 1796 tavaszán indította meg olaszországi hadjáratát. Egy évvel később, 1797 tavaszán Ausztria a szégyenletes vereségek sorozata után békét kért. A francia forradalmi háborúk kitörése óta soha tábornok még ilyen sikert és ilyen világraszóló hírnevet nem vívott ki. Észak-Olaszországban Bonaparte győzelmei nyomán és az ő elgondolásai szerint – létrejött a Ciszalpin Köztársaság, amely a francia példát követve haladó, antifeudális törvényeket léptetett életbe, cserében viszont – mondjuk ilyen finoman – kénytelen volt szorosan felzárkózni a francia állam mellé.

Az osztrákok legjobb seregeinek szétverése közben – csak úgy mellékesen – Bonaparte megadásra késztette a pápai államot is, az örök városból Franciaországba irányítva a kincsek tömegét. Nem törődve a velencei állam semlegességével, oda is bevonult, és egyszer s mindenkorra felszámolta azt a köztársaságot, amely oly fontos szerepet játszott 1300 éven át Dél-Európa történetében.

main-21.jpg

Velencében még a bronzlovakat is elrekvirálták a franciák

Hamar kiderült, mi a célja a terven felüli hódítással. Az osztrákokat rá akarta venni 52 arra, hogy mondjanak le a Rajna-partról, és vegyék tudomásul a francia köztársaság olaszországi serege által eszközölt „térképmódosításokat”. A hatalmas veszteség elviselését megkönnyítendő, az osztrákoknak ajánlotta fel Velence városát, mintha a saját birtokát csereberélné… A Direktórium minderről akkor értesült, amikor Bonaparte már hódított és tárgyalt; az olasz hazafiak még később tudták meg, hogy „a felszabadító” Itália egyik legszebb városát béketárgyalási ütőkártyának használja – Bonaparte azonban nem sokat törődött bírálóival.

Mint ahogy az osztrák békedelegáció vezetőjével is úgy tárgyalt, fenyegető ordítozások közepette, hogy a megijedt Cobenzl gróf őrültnek hitte a győztes vezért. Bécs tehetetlenül engedett a követeléseknek: 1797 októberében aláírták a békeszerződést, amely helyben hagyta Bonaparte minden olaszországi hódítását. A nevezetes békekötést Bonaparte Passerianoban pecsételte meg aláírásával, mégis campoformiói békéről beszél a történetírás, mert ez a városka középúton feküdt a francia és az osztrák küldöttség szálláshelye között, s a szerződés keltezésében ezt a nevet tüntették fel, noha Campoformióban a delegációk nem is tanácskoztak.

Ugo Foscolo, a nagy olasz költő és szabadsághős, aki ifjan lett a francia forradalom híve, kétségbeesett nyílt levélben támadta Bonapartét Velence áruba bocsátása miatt. De immár csaknem egy évtized telt el a nagy forradalom kirobbanása óta – fölöttébb megritkultak azok az emberek Európában, akik még tiszta hittel lelkesedtek a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméiért.

„A KÖRTE MÉG NEM ÉRETT…”

Maga a diadalmas tábornok, aki huszonhárom évesen írt dialógusában még oly eltökélten fejtegette a forradalmi eszméket, már rég nem hitt abban, hogy a népek önmagukat kormányozhatják. „Micsoda gondolat! mondta megvetően külföldi diplomatáknak.

– Köztársaságot harmincmillió emberből? A mi erkölcseinkkel és a mi hibáinkkal? Agyrém ez, amelybe a franciák belebolondultak, de majd elmúlik ez is, mint annyi más bogaruk. A dicsőség, igen, az kell nekik, százféle hiúságuk kielégítése. . . de a szabadság? Ahhoz nem értenek…”

Nem nehéz felismerni, hogy e keserű gondolatok milyen összefüggésben vannak a thermidor utáni áldemokráciával, amely a hatalomból kiszorított plebejusokat elnyomva létrehozta az újgazdagok és a politikai szélhámosok uralmát. Bonaparténak el kell jutnia odáig, ahová el is jutott, amikor egy álmatlan éjszakán sátra előtt sétálgatva megkérdezte önmagától, hogy érdemes-e élete kockáztatásával győzelmeket aratnia a Direktórium megvetett urainak hasznára.

„Nem szeretném itthagyni Olaszországot, csak akkor, ha Franciaországban is körülbelül hasonló szerepet tölthetnék be, mint most itt, de ennek még nem jött el az ideje… a körte még nem érett…” – mondta a fentebb említett beszélgetések során külföldi diplomatáknak.

Francia felettesei előtt persze elhallgatta gondolatait, miként hazaérkezése után a lelkesen éljenző párizsi tömegről is csak bizalmas baráti körben mondta el lesújtó véleményét:

„Ha a vérpadra hurcolnának, akkor is így tolonganának köröttem.”

Bonaparte már nem hitt a forradalom eszméiben, annál inkább bízott a maga tehetségében és szerencséjében. Olyan tervek kezdtek kirajzolódni elméjében, amelyek igencsak meglepték volna a Direktórium legfőbb hangadóit.

Annyit persze Barras is tudott, hogy az Európa-szerte csodált és az egész francia nép és polgárság által ünnepelt tábornok túlzottan is veszedelmes lehet; amellett hamar híre kelt annak is, hogy Bonaparte valóságos fejedelemként viselkedik Olaszországban. A győztest tehát nemcsak azért hívták haza, hogy a legerősebb ellenség, Anglia ellen állítsák csatasorba, hanem azért is adtak lenyűgöző feladatot neki, hogy veszedelmessé válható energiáit lekössék.

Bonaparte 1797 decemberében érkezett vissza Párizsba. Úgy tett, mint aki nem tudja, miért bízták rá az Anglia elleni hadsereg főparancsnoki tisztét. Angliát térdre kell kényszeríteni? Rendben van – érvelt az olaszországi győző -, de ne a La Manche csatornán át támadjunk, hanem Egyiptomban… Egyiptom a megfelelő közbülső állomás az Indiába vezető úton, ha pedig Indiát meghódítják, az angol birodalom összeomlik.

A Direktórium urai jól tudták, hogy Bonaparte már az olaszországi hadjárat alatt tervezgette és előkészítette Egyiptom megszállását. A francia burzsoázia hangadói szívesen ábrándoztak arról, hogy a keleti kereskedelmi vonalak megkaparintásával óriási új piacokhoz jussanak, egyszersmind Angliát is háttérbe szorítsák. Az új háború eszméje tehát mind gazdasági, mind politikai tekintetben tetszett a Direktóriumnak, s Barras azt sem bánta túlságosan, hogy a túlzottan is nagy hírű Bonaparte jó messzire kerül Párizstól.

A jövőbe tekintő tábornok pedig úgy látta, hogy Párizsban még nem értek meg a feltételek nagyravágyó terveinek megvalósítására a várható egyiptomi diadalsorozat fogja majd megalapozni a hatalomhoz vezető utat.

AZ EGYIPTOMI HADJÁRAT

Fél esztendő kellett Bonaparténak ahhoz, hogy megszervezze és felkészítse az inváziós hadsereget. Személyesen válogatta ki a főtiszteket – főleg az olaszországiakból – de adott esetben még a tisztesek beosztásával is foglalkozott. Szokása szerint tanulmányozta a földrajzi-éghajlati viszonyokat, mindent figyelembe vett, ami egy sivatagi háború vezetésében szerepet játszhat.

Akkoriban a hadtörténet talán legnagyobb haditengerésze, Nelson állt az angol flotta élén. A brit birodalom kémei természetesen idejében jelentették, hogy Bonaparte hajóhadat szervez, de a francia vezér gondoskodott arról, hogy a készülődés céljáról a kémek hamis tájékoztatást kapjanak. Így aztán Nelson óriási erőkkel Gibraltár közelében vonult fel, hogy a hírek szerint Spanyolország megkerülésével Írországba tartó francia hajóhadat szétzúzza…

main-22.jpg

Nelson admirális

1798. május 19-én Toulon kikötőjéből kifutott az a mintegy 350 hajó és bárka, amely a 30 ezer főnyi francia sereget vitte – Egyiptom felé. Útközben Bonaparte megszállta Máltát, amelyet az ott uralkodó lovagrend átadott a francia köztársaságnak. Amikor Nelson értesült Málta elfoglalásáról, megértette, hogy félrevezették, és kibontott vitorlákkal rohant az egyiptomi Alexandria kikötője felé.

Olykor még a technikai fölény is visszájára fordul. Nelson gyors hajói olyan hamar értek Alexandriába, hogy a franciák után érdeklődő angol admirális csak jámborul csodálkozó bennszülötteket talált… Így az angolok továbbhajóztak Törökország felé.

Alig hagyták el Alexandriát, két nap múlva megérkeztek a franciák, és sértetlenül partra szálltak a kikötőváros közelében. A kénnek félrevezetésével és az ügyes manőverezéssel Bonaparte kijátszotta Nelsont.

A francia főparancsnok tudta, hogy Nelson hamarosan vissza fog fordulni, ezért erőltetett ütemben tette partra az egész sereget az ágyúkkal és a hadtáppal együtt, s azonnal bevette Alexandriát.

Egyiptom ekkor a török birodalom része volt, a tényleges helyi hatalmat azonban egy feudális vezető réteg, a mamelukok gyakorolták.

Bonaparte természetesen nem kürtölte világgá valóságos céljait. Az arabok és a Korán nagy barátjának mutatta magát, baráti érzelmeiről biztosította a török szultánt, s csupán az arabokat elnyomó mamelukok megleckéztetéséről, az arabok felszabadításáról beszélt.

Katonáit pedig kioktatta arra, hogy ugyanolyan türelemmel és kímélettel viseltessenek az arab vallás jelképei és intézményei iránt, mint a keresztény kolostorok vagy zsidó zsinagógák iránt.

A mamelukok néhány bátortalan támadással próbálták megállítani a sivatagban Kairó felé előnyomuló franciákat, de sikertelenül. A négyszögbe álló franciák ágyútüze elkergette a mamelukokat. Az embertelen sivatagi menetelés után 1798. július 21-én este, a gizehi piramisok közelében ütköztek meg a mamelukok fő erői és Bonaparte csapatai.

main-23.jpg

Az egyiptomi hadjárat emlékére készült érem

Ekkor mondta Bonaparte a híres szavakat: „Katonák, e piramisok csúcsáról negyven év század tekint le rátok!” De a biztatásnál is nyomosabb volt a franciák katonai tapasztalata és fegyverzeti fölénye. A primitív helyi hadsereget ügyetlen parancsnokai az ismét négyszögbe állított franciák ellen vezették, akik a rohamozó lovasokat egészen közel engedték magukhoz, és pusztító tűzzel halomra lőtték őket.

Kétezer mameluk esett el, a franciák közül huszonöt ember veszett oda. Bonaparte negyven ágyút zsákmányolt, és pár nappal később már Kairóban volt.

De tíz nap múlva váratlan fordulat következett be: a többször becsapott Nelson Abukir előtt megtalálta a nyílt tengeren horgonyzó francia flottát, s az augusztus 1-ről 2-ára virradó éjszaka szörnyű tengeri csatájában szinte az utolsó hajóig megsemmisítette.

„Most itt kell meghalnunk – mondta Bonaparte, amikor hajói pusztulásáról értesült -, vagy hős elődeinkhez méltón kell kivágnunk magunkat.”

De egyelőre sem a hősi halállal, sem a meneküléssel nem törte magát. Kiterjesztette s befejezte egyiptomi hódítását, és új uralmi rendszert hozott létre a Nílus völgyében.

Megszervezte a közigazgatást francia mintára, megszüntette a feudális kiváltságokat. Mint „a Korán nagy tisztelője” részt vett a Mohamed születésnapjának tiszteletére rendezett ünnepen, de meg ünnepel tette a francia köztársaság kikiáltásának évfordulóját is. Az Emberi Jogok Nyilatkozatából vett mondatok és a Korán-idézetek, a török zászlók és a republikánus lobogók tarka keveredése valósággal csodaszerű tüneménynek számított a politikailag teljesen iskolázatlan arab tömegek szemében.

De mert Bonaparte itt is folytatta az erőszakos rekvirálások és megtorlások politikáját, októberben Kairó népe felkelt a francia katonai megszállás ellen. A városparancsnokot megölték, az El-Azhar-mecsetet valóságos erőddé alakították. Három napig tartott „a rendcsinálás”, utána a francia katonai bíróságok százával végezték ki a felkelőket.

Tudjuk, hogy később a franciák nem tudták megtartani Egyiptomot, amely hosszú időre angol fennhatóság alá került. De egy maradandó eredménye mégis lett e hadjáratnak: megszületett az egyiptológia tudománya.

Ez a mindenre gondoló fiatal férfi – Bonaparte még nem töltötte be harmincadik életévét -, miközben seregét vezette, a meghódított országot kormányozta, fényes ünnepeket és véres megtorlásokat rendezett, létrehozta Egyiptomban a Tudományok és Művészetek Intézetét, amely leginkább egy akadémiához hasonlítható, s amely elkezdte feltárni a fáraók országának ősi kultúráját.

„A szamarakat és a tudósokat középre!” – vezényelt mindig, amikor a mamelukok megtámadták menetelő seregét. Ez a sokszor idézett híres parancs nem azt jelenti, hogy Bonaparte a tudósokat szamaraknak tartotta volna – ellenkezőleg: a teherszállító állatok a hadtáp nélkülözhetetlen eszközei voltak, s mint fő értéket védelmezte minden vezér őket. A parancs értelme tehát az, hogy Bonaparte a tudósokat is a sereg nélkülözhetetlen értékeinek ítélte.

És ez nemcsak a hadviselés történetében volt új dolog, hanem az egyiptológia új tudományának kifejlesztését is lehetővé tette. Bonaparte egykori tanára, Monge lett az új intézet elnöke, Bonaparte az alelnöke. Monge volt az első tudós,, aki megmászta a gizehi nagy piramist. Bonaparte persze nemcsak az ásatásokat szorgalmazta, hanem az öntözési rendszer és általában az egész egyiptomi gazdasági igazgatás tudományos megalapozását.

De az angolok által felbiztatott török szultán óriási sereget indított útnak Szíria felé, s ez véget vetett a kellemes és tanulságos tudományos foglalatosságoknak.

A SZÍRIAI HADJÁRAT

Bonaparte elébe indult a török hadseregnek. Útjában sorra hódította meg a szíriai városokat. Legtovább Jaffa állt ellen az ostromnak, az egész város kiirtásával fenyegető ultimátumnak sem engedve. A franciák végül rohammal vették be Jaffát, 1799 márciusában. Ha nem is öltek meg mindenkit, de valóban tömeges népirtás és fosztogatás következett.

Teveháton a szíriai sivatagban

main-24.jpg

Egy négyezer fős török csapat csak azzal a feltétellel volt hajlandó letenni a fegyvert, ha kegyelmet kap. A francia főtisztek ezt meg is ígérték, de Bonaparte – akinek nem volt sem hajója a foglyok elszállításához, sem nélkülözhető csapata ennyi ember őrzéséhez, sem vize és élelme táplálásukhoz – háromnapi tépelődés után agyonlövette a törököket.

main-25.jpg

Jaffa pestisesei között. Gros festménye

A Napóleon-kultuszt megteremtő iroda-lom szeret átsiklani e szörnyű epizód felett, az egyoldalú ócsárlók viszont szívesen hallgatják el azt, hogy amikor a városban kitöri a pestis, és a francia hadsereg főgyógyszerésze nem volt hajlandó gyógyítani a betegeket, Bonaparte letartóztatta a gyáva tisztet. „Roger gyógyszerészt öltöztessék női ruhába, ültessék szamárhátra, és vigyék körbe a városban e felirattal: «Méltatlan arra, hogy francia polgár legyen – fél a haláltól.«”

E két epizód együtt jellemzi igazán Bonapartét: ha meggyőződött valamilyen erőszakos megtorlás szükségességéről, könyörtelenül járt el, de vaskövetkezetességgel tudta védeni is a parancsnoksága vagy kormányzása alá került embereket.

Az ellenség fő erői az angol hajóhad által védett Saint- Jean- D’Acre-erődben, vagyis Acriban tömörültek. Bonaparte két hónapon át hiába ostromolta az erődöt, feláldozva háromezer emberét és elpusztítva ennél is több ellenséget, ostromágyúk nélkül nem tudott diadalmaskodni.

Május 20-án a franciák visszaindultak Egyiptomba.

A pestiseseket a sivatagban hagyták, de a sebesülteket magukkal vitték. Minden ló a betegszállításhoz kellett, Bonaparte elrendelte, hogy minden egészséges katona gyalog folytassa útját. Amikor egyik hadsegéde megkérdezte, hogy ő melyik lovát parancsolja felnyergeltelni, Bonaparte haragjában ostorral tette nyomatékosabbá válaszát: „Nem hallotta a parancsot? Megmondtam: mindenki gyalog megy!” S rajongó katonái között ő is gyalog menetelt tovább a sivatagban.

Hőség, vízhiány, végtelen sivatag de a parancsnoka által lelkesített sereg kitartott. Sőt arra is maradt ereje – nem sokkal a visszatérés után -, hogy az Abukirnál partra szálló nagy török hadsereget megsemmisítse. Az angolok megmentették hajóikat, és a szétvert török sereg egy részét elszállították, de nem maradt olyan szárazföldi erő Egyiptomban, amely veszélyeztette volna a francia hódításokat.

S mint már annyiszor, ismét közbeszólt a vak véletlen. Hírlapok vetődtek el Egyiptomba, s Bonaparte – aki már hónapok óta nem is sejtette, hogy mi történik a világban – elképedve értesült az európai front változásairól: az orosz Szuvorov sorra legyőzte a franciákat Olaszországban, az ellenség a Rajnát és az alpesi határokat fenyegette. A katonai vereségek szükségszerű következményeként a francia tömegek elégedetlensége tovább nőtt, a Direktórium minden maradék tekintélyét elvesztette.

Bonaparte azonnal megértette, hogy „a körte megérett”. Elérkezett az ő ideje. Kleberre bízta a sereget, maga mellé vette néhány kedvelt tábornokát: Murat-t, Lannes-t, Marmont-t, a tudós Monge-t, s pár száz emberével augusztus 24-én nekivágott a Földközitengernek.

Két kis hajóval annak a tengernek, amelyet a világ legerősebb hajóhadával tartott ellenőrzése alatt Nelson admirális.

AZ ÁLLAMCSÍNY ÉS A KONZULÁTUS

A XVIII. század végének utolsó éveiben a francia köztársaság már csak névleg volt a köz társasága, a valóságban a két törvényhozó testület, a Vének és az Ötszázak Tanácsa a burzsoázia hatalmát testesítette meg. Amikor az európai királyok 1799-ben újabb és diadalmasnak ígérkező koalíciót szerveztek a francia respublika ellen, minden értelmes politikus tudta, hogy többé nem lehet a néptömegek egyetemes felkelésére számítani. A tíz forradalmi esztendő viharai és a tömegek feje fölött megrendezett fordulatok fokozatosan elpárologtatták a népi lelkesedést, a forradalomba vetett hitet. Maradtak ugyan jakobinusok a törvényhozó testületekben, de szavuk elenyészett – a szavak különben is hitelüket vesztették. A királypártiak újra szerveződtek, a Vendée-ban ismét kitört a nyílt lázadás, a frontokon vereségek követték egymást. Mindenki változást várt, a zűrzavar és a fejetlenség helyett rendet akartak az emberek: a burzsoázia a békés termelés és kereskedés rendjét, a hadsereg a diadalmas békéét. A szegény emberek pedig – csalódva a szabadság és egyenlőség eszméiben egyszerűen olyan rendet kívántak, „amelyben jól lehet lakni”.

Nemcsak Bonaparte értette meg, hogy ez a helyzet kedvez nagyra törő terveinek, a legkülönbözőbb társadalmi rétegekben is a bizakodás és a reménykedő várakozás hangulata uralkodott el, amikor híre jött, hogy az egyiptomi győző partra szállt Franciaországban.

KÉSZÜLŐDÉS AZ ÁLLAMCSÍNYRE

Bonaparténak kedvezett a szerencse noha többször is veszedelemben forgott, végül is sikerült kicsúsznia Nelson hajóinak gyűrűjéből, és 1799 októberében megérkezett Párizsba.

Franciaországi útja a szó igazi értelmében diadalmenet lett. A parasztság, amely földet kapott a forradalomtól, s ezért elszántan ellenzett mindenféle Bourbon-restaurációs kísérletet, mindenütt lelkesen tüntetett a tábornok mellett, aki győzelemre vitte a köztársaság lobogóit.

A párizsi fogadtatás, a tömegek és a helyőrség lelkesedése mindenkit meggyőzhetett arról, hogy Bonaparte valóban a pillanat embere: tudta, hogy mikor kell hiányoznia a közélet színpadáról, és mikor kell visszatérnie. Szinte egy természeti tünemény gyorsaságával és magától értetőd őségével terjedt a jelszó az emberek között: „Bonaparte fogja megmenteni a forradalmat.”

Sieyès abbé, aki a forradalom előtt és után nagy szerepet játszott. David festménye

main-26.jpg

A természeti tüneménynek persze akadtak gondos szervezői is. Legalább három embert kell kiemelnünk azok közül, akik most egyszerre Bonapartéhoz csatlakoztak, és támogatták őt a hatalom megragadásában. A sors csúfondáros játéka, hogy a forradalom most következő s immár utolsó felvonásában az a Sieyès játszik fontos szerepet, aki tíz esztendővel azelőtt a forradalom kirobbantásában oly nagy hírnévre tett szert Mi a harmadik rend? című röpiratával. E füzet híres tétele így szólt: „Mi a harmadik rend? Minden. Mi volt eddig? Semmi. Mit kíván? Hogy legyen valami.” Nos, a harmadik rend, a burzsoázia nem is valami, hanem minden lett, elérte célját, s most már zavartalanul szerette volna élvezni diadalát. Ehhez azonban – mint Sieyès, a találó fogalmazások embere kifejezte magát „egy jó kardra” volt szüksége.

Sieyès, a Direktórium tagja, aki az emberismerethez kevésbé értett, mint a politikai szállóigék gyártásához, azt hitte, hogy Bonapartéban ilyen engedelmes kardot lelt. A tábornok igyekezett is megerősíteni Sieyést ebben a naiv hitében, s egyáltalán nem fedte fel összes kártyáit.

Bonaparte útjának egyengetésében a Direktórium kül- és belügyminiszterei is buzgólkodtak – Talleyrand és Fouché. Két zseniális cselszövő, a hatalmi hazudozások legendás mesterei. Fouché már thermidor idején is a fordulat szervezői között volt, hatalomra segítve Barras-t, hogy most Barras megbuktatásából is kivegye részét. Talleyrand érsek, aki kezdetben a forradalom mellé állt, majd a plebejusok uralma idején Angliába menekült, thermidor után tért vissza Párizsba, s lett külügyminiszter. Bonaparte pontosan tudta, hogy gátlástalan köpönyegforgatókkal van dolga, de szüksége volt ezekre az emberekre, s elfogadta hódolásukat.

Sőt még Barras is szívesen egyezkedett volna „a nagy hadvezérrel”, de Bonaparte nem egyszerűen a hatalmat akarta, hanem azt is, hogy a nép elfogadja a legújabb fordulatot, s érezze, hogy valóban új változásról van szó. A minden oldalról kompromittált Barras átmentése épp ezért nem látszott kívánatosnak.

Joseph Fouché, a Direktórium belügyminisztere

main-27.jpg

Az államcsínyt titokban készítik elő, de Párizsban nem lehet titkot tartani. Az intézményekben és a szalonokban mindenütt a változásról beszélnek. A köztársaság még él, „de mint a gátlástalan örökösök a haldokló betegágya mellett” – mondja Taine, a kiváló francia történész – az új hatalom szervezői már fennhangon gondolkodnak arról, miként lehetne meggyorsítani a haldoklást.

Bonaparte a diadalmas tábornok szerepében akarta megszerezni a hatalmat, de a szuronyok nyílt felhasználása nélkül; ezért egy békés államcsíny tervét dolgozta ki. Nem rajta múlt, hogy végül erőszakhoz kellett nyúlnia.

BRUMAIRE TIZENNYOLCADIKA ÉS TIZENKILENCEDIKE

Az államcsínyt 1799. november 9-én kezdték el. A forradalmi kalendárium szerint e nap brumaire (ködös hó) 18-ának felelt meg. Bonaparte emberei „egy anarchista felkelés” és „terrorista merénylet” veszélyéről terjesztett rémhírrel rávették a két törvényhozó testületet, hogy székhelyét tegye át Párizsból a főváros melletti Saint Cloud-ba, s Bonapartét bízza meg a párizsi helyőrség parancsnoki tisztével.

A valóságban nem az anarchista felkeléstől féltették a Vének és az Ötszázak Tanácsát; a puccsisták féltek attól, hogy a nagyvárosban kiszámíthatatlan tényezők megzavarják az államcsínyt. Itt ismét működésben láthatjuk annak a stratégának a zsenijét, aki mindig úgy választja ki a terepet, hogy a lehető legkisebb helyen a legnagyobb erőt összpontosíthassa a számára kedvező felállásban.

A törvényhozók gyanakodtak, de lépre mentek. Bonaparte is megjelent a Tuileriák-ban, s rövid, de kusza beszédben biztosította a képviselőket, hogy a köztársaságot óhajtja megvédelmezni, s erre meg is esküdött. Megszavazták a Direktórium feloszlatását, Barras-t Talleyrand vette rá az önkéntes lemondásra.

Úgy látszott, minden simán, a terv szerint alakul. Másnap azonban, amikor a Saint Cloud-ban gyülekező képviselők észrevették, hogy mindenfelől katonák veszik körül őket, a leghomályosabb agyakban is kezdett megvilágosodni az események értelme. Amikor a huszárok kíséretében, nyitott kocsin érkező Bonaparte kiszállt Saint Cloud-ban, hívei azzal fogadták, hogy az Ötszázak ülésén tombolnak a szenvedélyek, a tiltakozások egymást követik.

A két törvényhozó testületnek azt kellett volna megszavaznia, hogy Bonaparte kapjon megbízatást az új alkotmány kidolgozására, majd utána a tanácsoknak ki kellett volna mondaniuk saját feloszlatásukat. Az összeesküvők számíthattak arra, hogy Lucien, Bonaparte legidősebb öccse, mint az Ötszázak soros elnöke, segíteni fogja őket. A képviselők azonban nem siettek az öngyilkos határozattal. Délután Bonaparte elhatározta, hogy személyesen lép közbe.

„Új Caesarról, új Cromwellről beszélnek

mondta a Vének Tanácsában -, de én nem vagyok cselszövő. Ha hitszegőnek bizonyulnék, legyetek ti a Brutusaim.”

Brutusok nem akadtak, de a cézári cím ellen szavakban tiltakozó, ám tettleg nagyon is cézári becsvágyat tápláló tábornok nem kapta meg a jóváhagyást sem.

main-28.jpg

Brumaire 19-én az Ötszázak gyűrűjében

Közben az Ötszázak – akik külön teremben üléseztek – megtudták, mi történik a Véneknél. Amikor Bonaparte körükben is megjelent, itt már öklüket rázó, hevesen ordítozó képviselők fogadták. Bonaparténak Arcole jutott eszébe, utoljára ott élt át ilyen nehéz perceket.

„Vissza, vakmerő, megsérti a törvény szentségét!” rikoltozta az egyik képviselő, karjánál ragadva meg a tábornokot. A szent törvény emlegetése nem hatott Bonapartéra, aki nagyon jól tudta, hogy üzérek és politikai kalandorok, jó esetben tehetetlen szószátyárok uralmát fedezi ez a szent törvény ; de amikor elhangzott a fenyegető kiáltás: „Hors de loi!” („Helyezzék törvényen kívül!”), akkor megingott. Robespierre-éket is e jelszó jegyében adták át ítélet nélkül a nyaktilónak. E halálos jelszó, ha megszavazzák, és ha támogatást kap a seregben, nemcsak az államcsíny végét, hanem a biztos pusztulást jelenti.

Lucien Bonaparte, később Canino hercege lett

main-29.jpg

A szemtanúk szerint Bonaparte csaknem elájult. Ő, aki oly hidegvérrel tudott parancsolni az egyenruhás tömegnek, önuralmát vesztette a rárohanó civilek forgatagában. A terem ajtajában várakozó gránátosai az utolsó pillanatban zúdultak be érte.

Kint a felsorakozott sereget Bonaparte igyekezett meggyőzni arról, hogy odabent őt meg akarták ölni, s bosszút követelt. A gránátosok azonban nem tudták elszánni magukat arra, hogy a törvényhozó gyűlés ellen forduljanak; szívük szerint követték volna a tábornokot a két tanács elleni rohamában, de homályosan azt is érezték, hogy esküjük értelmében most a tábornokot kellene letartóztatniuk.

Lucien mentette meg a helyzetet. Miután bátyját a katonák kiszabadították a teremből, mint elnöknek, neki kellett volna megszavaztatni Bonaparte törvényen kívül helyeztetését. Antik pózt mímelve, ünnepi tógáját magára borította „a gyász jeléül”, lemondott, és elhagyta az elnöki emelvényt, hogy ezzel is késleltesse a határozat kimondását.

A zűrzavarban – az érte küldött katonák segítségével – Luciennek sikerült elhagynia a termet, s egyenesen a sereg elé ment, ahol mint az Ötszázak elnöke a törvény megsértésével vádolta a képviselőket. Segítséget kért a dühöngő tanács ellen, s megígérte, hogy ha testvére a szabadság ellen cselekedne, személyesen fogja őt leszúrni.

A színjáték megtette hatását. „Elnök, amit ön kíván, meglesz!” – felelte Bonaparte, mint aki csak testvére utasítására várt. Azt persze tapintatosan elhallgatták a derék gránátosok előtt, hogy Lucien már nem is elnök, mert tisztéről lemondott… „Rúgjatok ki mindenkit!” – üvöltött a rettenthetetlen huszár, Murat, nevezetes oroszlánhangján. És a katonaság megindult a képviselők ellen.

Így tehát mégiscsak a szuronyokhoz kellett folyamodni. Az évek óta szánalmasan működő köztársasági intézmények sok tagjában maradt még annyi erő, hogy legalább szavakkal tiltakozzék az államcsíny ellen. De épp csak annyi erő maradt – s az. is csupán addig, amíg a gránátosok be nem hatoltak a termekbe.

A honatyák menekülése

main-30.jpg

Ingres eszményítő képe az első konzulról

main-31.jpg

A kétségbeesett kiáltásokat elnyomta a dobok vadító pergése, a rémítő szuronyok elől pánikban menekültek a honatyák – ki az ajtókon, ki a betört ablakokon át.

„Minden gatyás galamb kiszökött az ablakon mesélte később egy gránátos -, és mi a terem urai lettünk.”

main-32.jpg

Egy hitelesebb ábrázolás Levachez-tól

Bonaparténak vagy Luciennek még eszébe jutott, hogy pár képviselőre szükség volna a katonák az esőverte utcákon menekülő tanácstagok után eredtek, s visszahoztak közülük néhányat. Állítólag harmincat, legfeljebb ötvenet az Ötszázból. Gyertyák temetői fénye mellett ők szavazták meg a tanács feloszlását és a hatalomnak három konzulra való átruházását.

Éjjel két órakor Bonaparte, az előkészítésben jeleskedő Sieyès és a jelentéktelen Roger Ducos, a három konzul letette a hűségesküt a köztársaságra.

„Ça ira..„Ez menni fog…” – dalolták a híres köztársasági indulót a hazavonuló katonák is. De az események logikája nem a köztársaságnak dolgozott.

Az antik Róma konzuljai csakugyan védelmezői voltak a köztársaságnak, de e csíny lebonyolítása nem hagyott sok kétséget afelől, hogy Bonaparte a köztársasági felszín alatt az egyeduralomra törekszik.

Maga az államcsíny végül is nem ítélhető meg pusztán elvont törvényességi szempontokból. Tény, hogy a burzsoá köztársaság eszmei és erkölcsi hitelét vesztette, zűrzavarba vitte Franciaországot, s akaratlanul is a királypárti restaurációt készítette elő. Bonaparte erőszakos beavatkozása tehát igen valószínűen egy ellenforradalmi puccsot előzött meg, és meglehetős szükségszerűséggel következett be.

De az is tény, hogy ettől az államcsíny még államcsíny marad. Bonaparte akaratlanul is mintát teremtett minden idők becsvágyó tábornokainak, akik közül azóta oly sokan próbálták utánozni a nagy előd „brumaire tizennyolcadikáját”. Olyannyira, hogy azóta is bonapartista fordulatnak nevezünk minden katonai puccsot, amely forradalmak válságos pillanataiban egyetlen diktátor kezébe juttatja a központi hatalmat.

A HÁTORSZÁG BIZTOSÍTÁSA

Bonaparte felmérte, hogy a következő tavaszon szembe kell néznie Anglia és a feudális monarchiák szövetkezett erejének támadásával. Alig néhány hónapja, legfeljebb fél esztendeje maradt arra, hogy Franciaországban biztosítsa a saját hatalmát. A rá jellemző rendkívüli energiával és határozottsággal látott munkához.

A hatalom hármas megosztását pusztán taktikai fogásnak tekintette, tökéletes egyeduralomra törekedett. Ezért először is alkotmányos színezetet kívánt adni annak az átmeneti állapotnak, amelyben még mások is statisztálnak az ő hatalmi főszerepéhez. Megbízta Sieyést, készítse el „a köztársaság VIII. évének alkotmányát”. Az önmagát nagy politikusnak képzelő hajdani abbé el is készített egy tervezetet, amelyben Bonaparténak afféle hatalom nélküli díszes főméltóság jutott volna. Azt hívén, hogy pénzzel ki lehet elégíteni Bonapartét, gondoskodott „az ország első képviselőjének” magas jövedelmeztetéséről is. Bonaparte a finom jogi megfogalmazásokkal telerakott tervezetet csöppet sem jogászi, viszont ellentmondást nem tűrő szavakkal utasította vissza: „Nem leszek hízóba állított disznó pár millióért…”

Ő maga vette kézbe az alkotmányt, amelyben kimondatta, hogy a köztársaság élén három konzul áll; az első rendelkezik teljhatalommal, a másik kettő csupán tanácsadói jogokkal. Az első konzul nevezi ki a nyolcvantagú szenátus tagjait, miként a kormányzati és katonai tisztviselőket, illetve parancsnokokat. Hogy a népnek is maradjon némi illúziója, jogot kapott annak a pár ezer jelöltnek a megválasztására, akik közül ismét csak az első konzul kiszemelte a két törvényhozói testület pár száz tagját.

main-33.jpg

A három konzul – másodjára Cambaceres-t és Lebrunt vette maga mellé Bonaparte, Sieyès és Roger Ducos helyére

Első konzulnak természetesen saját magát választatta meg, tíz esztendőre. Nyilván úgy gondolta, ennyi idő elég lesz uralmának véglegesítésére. Túl óvatos volt – fele idő alatt eljutott oda, hogy 1804-ben császárrá koronáztassa magát. A konzulátus tehát, miként a tojás a sasfiókot, már magában hordozta a megszületendő császárságot.

main-34.jpg

20 frankos érme az első konzul arcképével

Bonapartét a hatalom eszelős megszállottjaitól az is megkülönböztette, hogy míg egyfelől uralmába semmiféle beleszólást nem akart eltűrni, másfelől céltudatosan törekedett arra, hogy a társadalom lehetőleg minél nagyobb részét megnyerje magának, vagy legalábbis semlegesítse, hogy csak a kisebbséget kelljen megfélemlítenie. Ezért is indított harcot az államvagyon tékozlása és a sikkasztások, hadiszállítók üzérkedései ellen (az egyik leghírhedtebb spekulánst börtönbe is csukatta). A fogyasztási adók bevezetésével olyan pénzügyi politikába kezdett, amely nemcsak a szegényeket, hanem a gazdagokat is megsarcolta.

Sikerült visszaszorítania a Vendée-ban újra feltámadt királypárti felkelést is, közkegyelmet ígérve azoknak, akik leteszik a fegyvert. Rendkívüli határozottsággal valóságos háborút indított az országúti rablóbandák ellen, amelyek a Direktórium alatt egész vidékeket tartottak rémületben. Bonaparte rendcsináló osztagai a helyszínen akasztották fel a tetten ért banditákat és cinkosaikat is.

A politikában a baloldali forradalmárokra és – ekkoriban – kivált a rendszerváltozásban reménykedő királypártiakra vigyázott. Ellenőrzésüket Fouché rendőrminiszterre bízta, aki létrehozta a besúgók és ügynökök seregére épülő politikai rendőrségét, azóta is követett mintát adva sok más államnak. Fouché-nak még Josephine hálószobája körül is működtek beépített kémei, igaz viszont, hogy más kémek magát Fouchét ellenőrizték.

Miután a hátországot biztosította, és új, erős hadsereget szervezett, Bonaparte 1800 májusában elhagyta Párizst, hogy visszavágjon a szövetkezett királyoknak.

MARENGO

Az oroszok hazarendelték Szuvorovot és seregét, de az osztrákok így is óriási erőkkel tartották megszállva a franciáktól visszahódított Észak-Olaszországot. Melas volt az osztrák főparancsnok. „Napóleon ezúttal is úgy vezette csapatait – írja Tarle, a híres szovjet történész -, mintha Melas helyett egy Napóleon állna vele szemben, de Melas is hasonlóan cselekedett: úgy küzdött Napóleonnal, mintha egy Melast kellene megvernie.”

Melas első tévedése az volt, hogy csak gyengén őrizte az alpesi átjárókat, mert el sem tudta volna képzelni, hogy Bonaparte a semleges Svájcon át, a Szent Bernát-hágón keresztül próbáljon áttörni. Bonaparte viszont épp ezt a legnehezebb utat választotta, hogy gyorsan és a meglepetés erejével csaphasson le.

main-35.jpg

Ilyennek látta David a Szent Bernát-hágón átkelő konzult

Bonaparte egyik kedvence, Lannes generális vezette az előőrsöket. Szédítő szakadékok fölött kellett átvonszolniuk az ágyúkat, a trénszekereket, fagyos éjszakákon a szabadban kellett tábort verniük. A katonáknak rendkívüli juttatásokat ígértek, de azok visszautasították a kedvezményeket. Dacos büszkeséggel mondogatták: „Monsieur Annibal est passé par là…” „Hannibál úr erre kelt át…” Ha neki sikerült, a francia köztársaság serege sem hátrálhat meg.

Egész Európa feszülten figyelt. Minden értelmes ember tudta, hogy most hosszú időre eldől sok ország sorsa. Ha Bonaparte serege elvész az Alpokban, vagy ha át is kél, de alulmarad a nagyobb tüzérséget felvonultató osztrákokkal szemben, az új konzulátus s ezzel a forradalom is összeomlik, a királypártiak visszatérhetnek Franciaországba. Az angolok már a franciaországi partraszállás tervét készítették elő, a Bourbonok hazafelé készülődtek.

De Bonaparte és serege meghiúsította a királypártiak ábrándjait. Öt nap alatt átkeltek a hágón, június elejére visszafoglalták Milánót. A francia tábornokok sorozatban aratták a részgyőzelmeket, míg végül június 14-én a marengói síkságon összecsapott a két hadsereg főereje.

Marengo kis falucska, amelyet addig csak a szomszéd falvak lakói ismertek, az olaszországi Alessandria közelében terül el. A túlerőben lévő osztrák had itt támadott.

Átkelés a Szent Bernát-hágón

main-36.jpg

Bonaparte nem tartózkodott a csatamezőn. Előző napon Melas báró ügyetlen és lassú mozdulataiból azt vonta le, hogy az osztrákok ki akarnak térni előle, s Egyiptomból érkezett kedves tábornokát, Desaix generálist Novi felé küldte, vágja el Melas visszavonulási útját.

Az osztrákok azonban nem kitérni, hanem támadni akartak: a reggeli öldöklő ágyútűz után megrohamozták az ezúttal meglehetősen szétszórt franciákat. Váltakozó küzdelmek után a franciák frontja több ponton is összeroppant, az osztrák huszárok rendeket vágtak a konzuli gárdában. Délután háromkor a győzelemittas Melas gyorsfutárral üzente meg Bécsbe „a megsemmisítő diadal” hírét.

Most mutatkozott meg a két tábornok s a régi, konzervatív és a forradalmi stratégia különbsége. Az öreg Melas kimerülten, de boldogan Alessandriába vitette magát; oly biztosra vette a franciák visszavonulását, hogy a parancsnokságot vezérkari főnökére, Záchra bízta. A csatamezőre érkezett Bonaparte viszont a harc folytatását szervezte, kishitű vezérkarával szemben is.

Abban is bízott, hogy a futárok útján értesített Desaix idejében visszafordul Novi felől. Desaix azonban meg sem várta a parancsot – a heves ágyúzásból megértette, hogy mi történt, és lóhalálában visszafordult Marengo felé friss hadosztályával.

„A tábornokok többsége a visszavonulás mellett foglalt állást – olvashatjuk Thiers-nek A konzulátus és a császárság története című húszkötetes művében. – Az első konzul azonban másképpen gondolkodott, és Desaix véleményét kérte. Desaix körülnézett a felfordult csatamezőn, előhúzta óráját, és ezeket az egyszerű, nemes szavakat felelte Bonaparténak: »Igen, a csata elveszett, de még csak három óra van, maradt annyi idő, hogy egy másik csatát megnyerjünk…«”

Így lett. Bonaparte átrendezte a csapatokat, megszemlélte katonáit, és így beszélt hozzájuk: „Barátaim, elég volt a visszavonulásból, emlékezzetek arra, hogy én szeretek a csatamezőn lefeküdni.”

A harc újrakezdődött. Kellermann, aki 1792-ben Valmynál, a forradalom első győztes csatájában tűnt ki, nehézlovasságával előnyomult, és hatezer osztrák gránátost ejtett foglyul, Zách tábornokkal együtt.

Két órával Melas dicsekvő jelentése után Desaix tábornok hadosztálya zúdult az osztrák centrumra. A győzelem csakugyan „elsöprő” lett, de épp fordítva, mint Melas jelentette.

Allegorikus rajz az első konzulról

main-37.jpg

Desaix meghalt a csatamezőn. „Mondjátok meg az első konzulnak – hangzottak utolsó szavai-, sajnálom, hogy úgy kell meghalnom, hogy nem tettem eleget a halhatatlanságért.”

Bonapartét először látták sírni Desaix holtteste felett.

Melas másnap Alessandriában aláírta a megállapodást, amely elismerte a franciák piemonti és lombardiai hódításait. Közben Moreau tábornok is átkelt a Rajnán, megvert több osztrák sereget, majd fegyverszünetet kötött. A franciák mindkét fő fronton diadalt arattak.

Párizs tombolva fogadta Bonapartét. A forradalom nagy napjai óta nem lehetett ennyi ünneplő embert látni a külvárosokban. A kivilágítatlan házak ablakait a tömeg beverte – a nép e pillanatban saját hősének tekintette Bonapartét.

AZ ÁLLAMALKOTÓ

main-38.jpg

Napóleon és Pitt osztozkodik a világon (angol gúnyrajz)

Az olasz- és németországi győzelmeket tárgyalások, majd békekötések követték. Bonaparténak sikerült megnyernie az orosz cárt, Pált, akivel angolellenes frontot tudott kialakítani. Pál még arra is ígéreteket tett, hogy csapatokat indít India meghódítására. A franciák katonai és diplomáciai diadalainak hatása alatt William Pitt angol miniszterelnök – a forradalom és Bonaparte legkövetkezetesebb ellensége – lemondott. 1801 februárjában a lunéville-i békében az osztrákok lemondtak Belgiumról, a Rajna bal partján fekvő tartományaikról, elismerték a Batáviai és Helvét Köztársaságot (Hollandiát és Svájcot, amelyek e hangzatos nevek alatt átmenetileg francia csatlós államokká váltak) és a francia befolyás alatt létrehozott olasz köztársaságokat is. Az új angol kormány 1802-ben Amiens-ban szintén békét kötött a franciákkal: ez utóbbiak feladták Egyiptomot, az angolok viszont elismerték a franciák legfőbb európai hódításait.

A győztes katona visszatérhetett a polgári köznapokba. Pontosabban: a polgári Franciaország megszervezéséhez. Most mutatkozott meg igazán, hogy e lángeszű stratéga és mesteri diplomata az államalkotó munkának is zsenije.

Gyakran mondogatta, hogy a trónra született hatalmasokkal ellentétben nem engedheti meg magának a semmittevés fényűzését. Olyan munkaütemet diktált az egész államapparátusnak, amilyet előtte még nem ismert a történelem. Minden érdemi kérdésben személyesen mélyedt el, behatolt a legapróbb részletekbe, hogy az államéletet belülről ismerje meg. Meghallgatott minden tanácsot, de maga döntött. „Ha az embernek egyedül kellett előteremtenie mindent, amivel messze hazájuktól együtt tartson, tápláljon és vezessen pár százezer katonát, akkor hamar kitanulhatta a közigazgatás összes titkát” – szerette magyarázni mindenre kiható, szinte egyetemes hozzáértését.

Békében a munkán kívül semmi sem érdekelte igazán. A hivatalos díszszemlékre, állami ünnepélyekre nem sajnálta az időt, de a szórakozások, lakomák, vadászatok, a régi hatalmasok különböző kedvtelései hidegen hagyták. Munkatársai közül sokan összeroskadtak a rájuk bízott terhek alatt, de ő fáradhatatlannak mutatta magát. „Mindig dolgozom, ha ebédelek, ha színházban vagyok…” Állami üléseken olykor este tíz órától reggel ötig elnökölt, aprólékosan tisztázni akart mindent, s el-elbóbiskoló tanácsosaira hol kedélyesen, hol dühösen kiáltott: „Ébresztő, polgártársak, még csak éjjel két óra, a francia nép fizet bennünket, meg kell dolgoznunk bérünkért!”

Bonaparte az államtanácsban

main-39.jpg

Nincsenek emberfeletti lények, de az emberek nem is egyformák. Az agy, amely Bonaparte fejében oly lenyűgöző ütemben és oly megragadó erővel dolgozott, egyike volt az egész emberiség legkiválóbb elméinek. Európa, Afrika és a Közel-Kelet számtalan városa, folyója, tája, csatatere vésődött be földrajzi pontossággal emlékezetébe, név szerint ismérte a katonák és a polgári tisztviselők tíz- és tízezreit, otthonosan mozgott az országok sorának politikai viszonyaiban, saját hazájának közigazgatásában, oktatási és jogi rendszerében, kereskedelmének, iparának és pénzügyeinek szövevényében, szemmel tartotta a különböző – föld alá szorított – politikai ellenzéki mozgalmakat; felsorolni is sok volna, hogy az emberi élet milyen hatalmas kiterjedésű területeit fogta át elméjével.

Nincs az a filozófus vagy pszichológus, akinek módja lett volna ilyen óriási embertömeget, az emberi tevékenységnek ilyen sokágú birodalmát belülről megismernie. Tapasztalataiból azt a tanulságot vonta le, hogy az embereket érdekeiknél fogva kell irányítani; az érdeket széleskörűen értelmezte, s fontos szerepet tulajdonított ezen belül a dicsőségvágynak. (Ez utóbbi gerjesztését szolgálta az általa alapított Becsületrend is, amelynek különböző fokozatai sokak szemében a vagyonnál is többet értek.)

A valóság mélyeibe hatoló gondolkodásának két szervi hibája volt, amelyek fokozatosan elhatalmasodtak. Noha ifjúkorában buzgó korzikai hazafiként viselkedett, később egyre kevésbé fogta fel a nemzeti érzés jelentőségét. Amennyire tisztán látta az érdekek mozgató szerepét az egyes emberek életében, annyira tévedett, amikor nem mérte fel, hogy van nemzeti önérdek is, amelynek tartós megsértését nehezen viselik el a népek. Másik végzetes tévedése az volt, hogy hatalmának növekedésével egy ütemben egyre jobban elhitte magáról, hogy kiváltságos lény, aki mindent megkísérelhet, mindent merhet. Kezdetben még tudta, hogy az államtanácsban kapott helyeslések, mosolyok, lelkendezések hatalmának is szólnak, nemcsak zsenijének. „Vallják meg – évődött alattvalóival -, ebben a székben könnyű az embernek szellemesnek lennie.” Később azonban s ez gyakran megesik a hatalom ellenőrizetlen birtokosaival – ezt a józanságot elvesztette; a személye körüli dicsőítéseket azért is elvárta, mert kezdte magát kultikus révülettel szemlélni.

Napóleon törvénykönyve

main-40.jpg

E két végzetes hiba következményei csak később fognak megmutatkozni. Bonaparte egyelőre sikert sikerre halmoz: kibékül az egyházzal (megállapodásukat az úgynevezett „konkordátum” rögzíti), létrehozza a polgári forradalom eredményeit jogi rendszerbe foglaló Code civilt, a polgári törvénykönyvet, amely alapjaiban ma is szabályozza Franciaország jogviszonyait; hozzálát egy olyan közigazgatási rendszer megteremtéséhez, amely a kormányváltozások egész sorát fogja túlélni; a királypártiak közül szolgálatába hívja mindazokat, akik feladják az ellenállást, és készek alkalmazkodni az új rendhez.

Az őszinte, elvhű forradalmárok, a megmaradt jakobinusok és más republikánusok kétségbeesve látták, hogy Bonaparte hatalma egyre önkényesebbé válik; a meggyőződéses royalisták elkeseredve tapasztalták, hogy a nagy vezérnek esze ágában sincs visszahívnia a Bourbonokat; a két szélsőséggel szemben azonban a francia nemzet többsége – a földjén szabadon gazdálkodó parasztság, az iparát és kereskedelmét fejlesztő polgárság, sőt még a rendnek és a munkalehetőségeknek örülő munkások is – e pár békés esztendő alatt a sors választott emberének tekintették Bonapartét.

Az elégedetlenek tehát kisebbségbe kerültek – az új államot teremtő diktátor szigorúan lecsaphatott rájuk.

main-41.jpg

Éjszakai kivégzés – megölik Enghien herceget

Amikor az amiens-i béke után Bonaparte népszavazással consul à vie címet adatott magának, vagyis egész életre szólóvá terjesztette ki konzuli megbízatását, és a békés, de nagyon fenyegető nyomás eszközével Európában is igyekezett csatlósai számát növelni, az angolok elhatározták, hogy összeesküvők útján végeznek a kielégíthetetlen vezérrel. Királypárti merénylőket küldtek Párizsba, akik Pichegru és Moreau tábornokot is bevonták terveikbe. Moreau nagyszerű katona volt, de a Bonaparte elleni gyűlölet és féltékenység téves utakra ragadta.

Csakhogy roppant nehéz összeesküvést szőni egy olyan országban, amelynek rendőrségét egy Fouché irányítja. Moreau-t és Pichegrut letartóztatták. Ez utóbbit egy reggel börtönében megfojtva találták (Moreau-t később Bonaparte száműzte). De mert egyszer már majdnem sikerült őt megölniük a merénylőknek (csak részeg kocsisának köszönhette életét, aki gyorsabban hajtott a szokottnál, s így a bomba másokat gyilkolt meg), s mert végleges csapást akart mérni a Bourbon-párti illúziókra, csendőreivel elragadta a Badenban békésen élő ifjú Enghien herceget, s némi hadbírósági színjáték után agyonlövette.

Enghien herceg, a híres Condé család utolsó férfitagja szenvedélyesen gyűlölte a forradalmat, buzgón ajánlgatta szolgálatait az angoloknak, de az összeesküvésben ártatlan volt. Hamarosan elfogták az angolok által küldött igazi merénylőket, és vérpadra küldték őket. Az ostoba és aljas merényletterv nemhogy fékezte volna Bonaparte becsvágyát, hanem ürügyet adott neki is a politikai gyilkosságra és minden korábbit meghaladó hatalmi mániájának kiélésére.

EURÓPA CSÁSZÁRA

A királypárti összeesküvés meghiúsítása után Bonaparte hívei felsőbb sugallatra, de belső meggyőződésből is úgy kezdtek okoskodni, hogy az új rend nincs addig biztonságban, amíg egyetlen emberben testesül meg, akit bármelyik pillanatban megölhet egy őrült vagy egy elszánt merénylő. Biztosítani kell, hogy a hatalom örökölhető legyen…

Igen ám, de ezt a rendszert, amelyben a hatalom öröklés útján jut egyik kézből a másikba, monarchiának nevezik. A tizenöt évvel ezelőtt megrohamozott királyi monarchia romjain létrejött új rend emberei eljutottak egy új monarchia felállításának eszméjéig.

A KORONÁZÁS

Részben azért, mert a királyság fogalmához túlzottan is rossz hírű emlékek tapadtak, részben Bonaparte túlzottan is messzire tekintő terveinek hívebb jellemzésére, az új monarchiát császárságnak nevezték. Bonaparte Nagy Károlyra hivatkozott, a Karoling-császárra. A távoli múlt szolgált igazolásul a közeljövő céljaihoz: az egyetemes európai monarchiához, a monarchie universelle megteremtéséhez.

Nagy Károly fejére az akkori pápa rakta a koronát – Rómában; Bonaparte jónak látta tehát, hogy őt is a pápa koronázza meg Párizsban. VII. Pius, mindennemű társadalmi haladás és szabad gondolkodás makacs ellensége, kétségbeesve értesült a „megtisztelő” megbízatásról, de nem volt mit tennie: Itáliában is Bonaparte dirigált.

main-42.jpg

David festménye a koronázásról

1804. december 2-án került sor a koronázási ceremóniára. A Notre-Dame székesegyház mint színhely, az aranyozott hintók tömege, a fényes öltözékekben pompázó generálisok és főpapok serege nem tölthette el nagy lelkesedéssel azokat, akik szívük mélyén még őrizték a szabadság, egyenlőség, testvériség jegyében kirobbantott forradalom eszméit – de jó okuk volt arra, hogy erről mélyen hallgassanak. Különben sem akadt volna fórum, amelyen ellenvéleményüket kifejthették volna: Bonaparte már konzul korában megtizedelte a sajtót, amelyben minden bírálat megszűnt – az újságok a hódolat és lelkendezés eszközeivé váltak.

VII. Piusnak egyébként csak statisztaszerep jutott az ünnepélyen. Amikor Bonaparte fejére akarta helyezni a koronát, a császár megelőzte: kivette a koronát a pápa kezéből, és saját fejére tette. Sőt az elébe térdelő Josephine fejére is ő helyezte el a császárnői fejdíszt.

Josephine-ből császárné lett

main-43.jpg

Napóleon – mert ettől kezdve keresztnevén hívják, mint illik a monarchiákat – a pápa meghívásával ki akarta elégíteni a katolikus tömegeket, de egyszersmind azt is jelezte az „önkoronázással”, hogy hatalmát saját magának köszönheti, és az egyházzal nem hajlandó megosztani.

Egész Franciaországot elárasztották díszes ünnepekkel, tedeumokkal, harangzúgással és hódoló szónoklatokkal. De a koronázás nemcsak a császárság kezdetét, hanem egyszersmind az immár Napóleon bukásáig tartó háborúk kiújulását is jelentette. Az angol burzsoák és Európa feudális uralkodói nem viselhették el azt a gondolatot, hogy halálos ellenségük dinasztiát alapít, tehát utódainak is biztosítani akarja hódításait.

AUSTERLITZ

Az új, a harmadik franciaellenes szövetség fő mozgatója Anglia volt, amelynek kormányát ismét William Pitt vezette. A vereségeikből nem okuló osztrákok szívesen csatlakoztak, és Sándor cár aki nem volt ártatlan franciabarát apjának, Pálnak meggyilkolásában szintén úgy érezte, hogy az oroszországi jobbágyrendszer védelmében vállalnia kell a háborút.

Napóleon persze pontosan értesült az ellenség készülődéseiről. Ő maga már évek óta tervezgette a fő ellenség, Anglia elözönlését. E célból Boulogne-ban hatalmas katonai tábort szervezett, összevonta a flottát, és várta, mikor lesz „három csendes nap” a La Manche csatornán, hogy hajóival partra szállhasson a szigetországban.

main-44.jpg

A koronázási kard markolata

1805 augusztusában is Boulogne-ban tartózkodott Napóleon, amikor híre jött, hogy az orosz seregek elindultak. Mivel földközitengeri flottája még nem érkezett meg, nem várhatott tovább, azonnal megváltoztatta tervét, és az Anglia elözönlésére szervezett óriási hadat kelet felé vezényelte.

A szövetségesek természetesen nem számítottak erre – abban reménykedtek, hogy akadálytalanul nyomulnak előre, míg a császár az angliai partraszálláshoz készülődik.

A császár megkóstolja a katonák sült krumpliját

main-45.jpg

De Napóleon három hét alatt elérte a Duna vonalát. „A császár nem a karunkkal, hanem a lábunkkal veri meg az osztrákokat” – mondogatták az erőltetett menetre kényszerített katonák. Októberben a császár már megadásra késztette Ulm várát, ahová az osztrák főparancsnok, Mack bezárkózott. „Hétszáz ágyút zsákmányoltunk dicsekedett Napóleon kiáltványa -, minden osztrák tábornokot foglyul ejtettünk.”

De pár nap múlva gyászos hír érkezett: Nelson admirális október 21-én Trafalgarnál megsemmisítette a francia flottát. Elveszett tizennyolc hajó, elpusztult hétezer tengerész. Az angolok háromezer embert vesztettek köztük az admirálist, aki már halálos sebből vérezve, utolsó pillanatáig vezényelte a csatát. (Villeneuve, francia tengernagy, a vereség után öngyilkos lett.)

A nagy angol diadal ellensúlyozására, s mert az orosz hadsereg még ép maradt, Napóleon gyors döntést akart Ausztriában. Annál is inkább, mert tudomására jutott, hogy titokban a poroszok is beléptek a szövetségbe.

Napóleon villámsebesen elfoglalta Bécset. Murat és Lannes csellel megmentette a felrobbantástól az utolsó megmaradt Duna-hidat, s a franciák könnyen átkeltek a folyamon, veszélyeztetve ezzel az oroszok visszavonulási útját.

Kutuzov, az orosz-osztrák egyesített sereg parancsnoka súlyos áldozatok árán visszavonult Olmützbe, és a cárnak további retirálást javasolt. A haditudományokban tökéletesen oktondi és beképzelt cár azonban mindenáron ütközetet és győzelmet akart.

Kémei útján, megtévesztő hadmozdulatokkal és diplomáciai cselekkel Napóleon azt a benyomást keltette a cárban, hogy elfogyott az ereje, fél a harctól így akarta csatára késztetni az ellenséget. Terve be is vált. Kutuzov, mint engedelmes udvaronc, meggyőződése ellenére vállalta a harcot.

Egy esztendővel a császári koronázás után, 1805. december 2-án Austerlitz mellett zajlott le az ütközet. Napóleon talán legnagyobb győzelmét aratta „a három császár” (a francia, az osztrák és az orosz uralkodó) csatájában.

Napóleon a terep alapos felmérése után jobbszárnyát visszavonta, azt az ötletet sugallva az ellenségnek, hogy az próbálja bekeríteni a franciákat. Az orosz sereg besétált a francia jobbszárny visszahúzásával keletkezett kelepcébe. Napóleon ekkor a környező magaslatokon elhelyezett főseregével az oroszokra zúdult, és a befagyott mocsarakra kényszerítette az ellenséget. Tüzérei feltörték a jeget az oroszok alatt, akik közül sokan fulladtak az ingoványba. Déli egy órára vége volt a csatának, anélkül hogy a francia tartalék elmozdult volna helyéről.

Sándor cár és Ferenc császár kétségbeesve menekült. A korai alkonyat mentette meg őket az üldöző huszárok elől. Amíg Sándor cár rémülten bujdosott az ismeretlen vidéken, Napóleon megszemlélte a csatateret, amelyen mintegy 15-20 ezer orosz és osztrák harcos holtteste hevert. „Katonák, elégedett vagyok veletek – mondta -, halhatatlan dicsőséggel díszítettétek fel sasaitokat.” (Nemrégiben adott sasjelvényes lobogókat csapatainak.)

main-46.jpg

A zsákmány felért a dicsőséggel. Az ellenség hadtápja és tüzérsége francia kézre került. Napóleon elrendelte, hogy a zsákmányolt ágyúkból öntsenek emlékművet a párizsi Vendôme téren a „Grande Armée” tiszteletére. (Az oszlopot hatvanhat évvel később a párizsi kommün döntötte le.)

A POROSZ HÁBORÚ – JÉNA

Napóleon seregének katonája: lovas vadász

main-47.jpg

Ferenc császár felkereste Napóleont főhadiszállásán; elfogadta a francia feltételeket. Decemberben megkötötték a pozsonyi békét. William Pitt angol kormányfő, akit Angliában sokan támadtak sikertelen politikája miatt, ágynak dőlt, s hamarosan meghalt. A bűnbánó poroszok fontos területeket engedtek át a franciáknak. A nápolyi Bourbon-királyt – aki titkon Angliával szövetkezett – Napóleon elűzte, s a trónra testvérét, Josephet ültette. Louis viszont Hollandia királya lett. Tizennégy német fejedelem Napóleon fennhatósága alatt megalakította a Rajnai Szövetséget. Murat, Bernadotte, Talleyrand hercegekké lettek.

main-48.jpg

Katona a trénből

A német-római császárságnak, amely századokon át összefogta a németországi s itáliai államokat, már a puszta címe is illuzórikussá vált a nagy átrendezések következtében. Napóleon sietett is felhívni erre Ferenc császár figyelmét, mire Ferenc bánatosan lemondott tarthatatlan címéről. Napóleon nagyobb területek fölött uralkodott Európában, mint hajdan Nagy Károly.

Fox, az új angol miniszterelnök hajlott volna a megegyezésre, de váratlan halála megszakította a franciákkal kezdett tárgyalásokat. Oroszország, Anglia és Poroszország létrehozta a negyedik franciaellenes koalíciót.

III. Frigyes Vilmos porosz király és nem is nagyon a háttérben felesége, Lujza szította a harci kedvet. A poroszok meg voltak győződve arról, hogy a franciák nem állhatnak ellent a Nagy Frigyes teremtette hadseregnek. Csak arról feledkeztek meg, hogy annak idején Nagy Frigyes bottal harcba kergetett jobbágyai hasonló feudális rendszerek katonáival verekedtek, ezúttal azonban egy fejlett polgári állam modern hadserege készülődött ellenük. Poroszországot elöntötte a hazafias diadalmámor, előre elkönyvelték, hogy győzni fognak „a lovasított Robespierre”-nek csúfolt császár ellen.

Napóleon teljes haderejének mintegy felével, majdnem 200 ezer emberrel lépte át a poroszokkal szövetséges Szászország határát 1806. október 8-án. Október 27-én bevonult Berlinbe… Három hét sem kellett a híres porosz hadsereg széteséséhez… Hogyan zajlott le a porosz összeomlás?

Két, nem túl nagy méretű ütközet után, amelyet Murat és Bernadotte, illetve Lannes tábornagy vitt diadalra, október 14-én Jéna mellett Napóleon már a reggeli órákra teljes győzelmet aratott Hohenlohe herceg fölött. Háromszáz ágyút zsákmányoltak, húsz tábornokot foglyul ejtettek, húszezer körül mozgott a porosz halottak és sebesültek száma. Több tízezer katona megadta magát. Murat huszárai Weimarig üldözték a menekülőket – akit egyenruhában találtak, elveszett.

Ugyanezen a napon Davout is győzött Auerstedtnél a braunschweigi herceg fölött.

„Nagy Frigyes hadseregéből” mintegy húszezer embert tudott összeszedni Blücher, de ennek egyharmadát Lübecknél lemészárolták a franciák, a többit pedig megadásra kényszerítették.

Maradt még Magdeburg, ez az óriási erődítmény, hosszú időre elegendő lőszer- és élelmiszer-tartalékkal és 22 ezer védővel. Ney tábornok ostromágyúk nélkül vonult Magdeburg alá, s így is elérte, hogy – a pánikba esett polgári lakosság kérésére hivatkozva a védelem megadta magát.

Poroszország egész hadserege felmorzsolódott.

A SZÁRAZFÖLDI BLOKÁD – EYLAU ÉS FRIEDLAND

A tévedéseknek is megvan a maguk logikája. Mivel Anglia volt Franciaország fő ellensége, s mivel Trafalgar után szó sem lehetett Anglia tengeri legyőzéséről, Napóleonnak el kellett jutnia ahhoz a gondolathoz, hogy gazdaságilag fojtsa meg a szigetországot. Berlinben, 1806 novemberében kelt híres rendeletével utasítást adott a szárazföldi blokádra : „A brit szigeteket zár alá helyezem.”

Rendíthetetlenül a csatákban

main-49.jpg

Ez azt jelentette, hogy egyetlen európai országnak sem volt szabad kereskednie vagy bármiképpen érintkeznie Angliával. A blokád természetéből azonban az következik, hogy egyetemesnek kell lennie, ezért a rendelet értelemszerűen megkövetelte egész Európa ellenőrzésének megszervezését.

Vagyis a lehetetlent. És a véget nem érő háborúkat.

A szorongatott angol kormány ismét a cárhoz fordult. A kémek persze mindent jelentettek Napóleonnak, aki elhatározta, hogy megelőzi a támadást. Számítva arra, hogy az orosz elnyomás alól felszabadulni vágyó lengyelek mellé állnak, bevonult Varsóba, ahonnan Murat huszárai űzték ki a cár katonáit.

A telet Lengyelországban töltötte a császár, készülve a döntő csatára. 1807 februárjában a kelet-poroszországi Eylau mellett ütközött meg a Bennigsen vezette hetvenezres orosz hadsereggel.

Napóleon még egyetlen csatában sem vesztett ennyi embert. A szépítő hivatalos jelentéssel ellentétben több mint háromezer halottba és tizenötezer sebesültbe került a rettenetes mészárlás, amelyben az oroszok ugyan még többet, seregük egyharmadát vesztették el és visszavonultak, de döntést nem sikerült kicsikarni. Napóleon Lodi és Arcole óta nem élt át ilyen iszonyú órákat. Leghűbb gránátosezredeitől körülvéve egy temetőből irányította a sereget, amely minden bizonnyal megfutott volna, ha nem látta volna, hogy a császár rendíthetetlenül áll helyén a golyózáporban – a szó szoros értelmében hullahegy közepén.

main-50.jpg

Az eylaui csatamező halottai fölött. Gros festménye

A jeges tél ellenére hullabűz lepte el a környéket, a franciák is kénytelenek voltak a csatatértől távolabb táborozni. Élelem alig maradt a két hadsereg által fosztogatott Lengyelországban, maga a császár is hetekig sózott húson és dohos krumplin élt; hétszámra még a csizmáját sem húzhatta le.

Félelmetes energiájának bizonyítéka az a töméntelen hivatalos irat, amelyet ezekben a hónapokban küldött futáraival Párizsba és Európa más fővárosaiba. Kastélyban vagy parasztkunyhóban, két összecsapás között is mindenütt tudott dolgozni, és mindenbe beleszólt a politika, a gazdaság, a művészet ügyeibe. És közben szervezte a háború tavaszi folytatását.

Az oroszok kezdték a támadást, 1807 júniusában. Több összecsapás után, a marengói csata évfordulóján, június 14-én Napóleon személyesen vezette seregét a Friedlandnál átkelésre készülődő oroszok ellen. Bennigsen tévedéseit kihasználva a folyóba szorította az ellenséget, amely egész tüzérségét a csatamezőn hagyta – 25 ezer halottal együtt.

Öt nap múlva az oroszok fegyverszünetet kértek. A negyedik koalíció is összeomlott.

Napóleon és Sándor cár a Nyeman folyón, egy óriási tutajon találkozott. A két császárnak egy-egy hatalmas és díszes sátort építettek. Napóleon a tutajra lépő cár elé lépett és megölelte. „Je hais les Anglais autant que vous!” („Én éppúgy gyűlölöm az angolokat, mint ön!”) – kezdte a cár franciául, mire Napóleon így felelt: „En ce cas la paix est faite.” („Ebben az esetben kész a béke.”)

A két császár később Napóleon kezdeményezésére – Tilsitben tárgyalt, tanúk nélkül. A francia uralkodó a Visztulát akarta megtenni a két birodalom határfolyójának, ami egyet jelentett volna Poroszország teljes felszámolásával; de végül is Sándor cár kérésére maradt valami Poroszországból is. . .

A porosz király világszép feleségét, Lujzát küldte Napóleonhoz, hogy „legalább Magdeburgot” hódítsa vissza Poroszországnak. Napóleon vadászöltönyben, ostorral a kezében fogadta Lujzát, meghitten elcsevegett vele, de Magdeburgot nem adta…

main-51.jpg

Lujza Amália és a császár találkozása

A békét Tilsitben kötötték meg júliusban. A Poroszországból kiszakított részt Napóleon Vesztfáliai Királysággá alakította, és egyik öccsének, Jérome-nak adományozta. Lengyelországnak eddig porosz megszállás alatt tartott része Varsói Nagyhercegségként a franciabarát Szász Királysághoz került, kisebb része az orosz cár kezén maradt. Oroszország csatlakozott az Anglia elleni szárazföldi blokádhoz, Sándor cár örök barátságot, hűséget és minden egyéb elképzelhetőt megígért. Csókkal köszönt el Napóleontól.

Hamarosan kiderült, hogy a csókokkal pecsételt fejedelmi ígéretek mit érnek.

A SPANYOL HÁBORÚ

Európa nagy része valamilyen formában adózott Franciaországnak, a hazai ipar és kereskedelem is virágzott, a háborúk és a megszállások költségeit jórészt a beolvasztott vagy függő országokra lehetett hárítani, óriási volt a hadizsákmány is – nem csoda, hogy a franciák többsége valósággal félistennek tekintette a császárt. Az emberek elégedettek voltak a győzelmekkel, szerették volna élvezni az új lehetőségeket, s kivált örültek volna, ha véget lehetne vetni az egyre súlyosabb emberáldozatnak egyszóval békére vágytak.

De a császár egészen másban törte a fejét. Mivel az Ibériai-félsziget uralkodói a portugál Braganzák és a spanyol Bourbonok minden módon igyekeztek kijátszani a gazdasági létérdekeiknek ártó gazdasági blokádot, elhatározta a két ország megszállását.

Junot tábornagyot bízta meg Portugália elfoglalásával, aki nagy nehézségek árán, de hat hét alatt teljesítette a parancsot, és 1807. november végén már Lisszabonban volt. A tél folyamán Napóleon újabb és újabb csapatokat küldött Spanyolországba, és márciusban Murat-t Madrid ellen vezényelte. A züllött és tehetetlen királyi udvar feje elmenekült, de a nép elfogta, és a trónörökös javára lemondatta.

Napóleon persze nem azért foglaltatta el Madridot, hogy Ferdinánd trónörökösből király legyen. Magához rendelte a régi és az új királyt, egymásnak ugrasztotta őket – azután közölte velük, hogy alkalmatlanok a trónra; mondjanak le mindketten, és adják át a hatalmat neki. A spanyol Bourbonok mit is tehettek volna mást? engedelmeskedtek. 1808 májusában Napóleon Spanyolország trónjára ültette testvérét, Josephet; a megüresedett nápolyi trónra pedig a madridi győzőt, Murat tábornagyot vezényelte.

main-52.jpg

Murat, a nápolyi király

Caroline-nak nem volt elég a nagyhercegnői cím

main-53.jpg

Ez utóbbi döntésében húga, Caroline is befolyásolta, aki Murat becsvágyó feleségeként roppant szeretett volna királyné lenni. Napóleon, noha sokszor irgalmatlanul lehordta testvéreit, nem tudott ellenállni korzikai szívének, amely a családi szolidaritást szent törvénynek tekintette; amellett politikai megfontolások is azt diktálták neki, hogy Európa minél több trónján feltétlenül megbízható hívei üljenek.

És kell-e megbízhatóbb csatlós egy testvérnél? Kivált ha korzikai?

Napóleon azt hitte, hogy a szokásos nagyvonalúsággal és sikerrel megoldotta a spanyol problémát. Hamarosan kiderült azonban, hogy Josephet nem annyira trónusra, mint inkább tűzhányó hegy tetejébe ültette.

A spanyol parasztok ugyanis nem hagyták jóvá a változást. Minden lehető alkalommal támadták, irtották a megszálló katonákat. A megtorlás nem rémítette, hanem még inkább vadította az ellenállást, a spanyol gerillák papjaik vezetésével késsel és vasvillával rohanták meg a gyűlölt hódítókat.

Az egész ellenállás kezdett kísértetiesen hasonlítani a francia Vendée királypárti parasztjainak felkelésére, amely a forradalomnak, majd Napóleonnak is oly sok nehézséget okozott. Volt azonban a két háború között egy meghatározó különbség is: Vendée parasztjait és a spanyol földművelőket egyaránt az angolok és a feudális reakciósok biztatták a háttérből, de a Vendée felkelői saját, hazájuk haladó erői ellen szövetkeztek az idegen elnyomókkal, a spanyolok viszont nemzeti létüket védelmezték az idegen elnyomókkal szemben. Igaz, Napóleon még császárként is a társadalmi haladást képviselte Spanyolországban, és Joseph sok progresszív reformot is életbe léptetett. De ezek a reformok nem érdekelték a spanyolokat, akik a vallási eszme uralma és a reakciós vezetés alatt is valami olyasmiért harcoltak, ami nélkül a polgári haladás is értelmetlen nemzeti függetlenségükért.

„Felségedet úgy várják Spanyolországban, mint a Messiást” – jelentette Murat Madridból. Hazudni akart gazdájának? Aligha. Érdekei vakították el, mert azt remélte, hogy az átrendezés során ő is megkapja a rég várt trónust. Napóleon pedig azért hitt neki, mert egyre inkább a kultusz ködén át nézte önmagát. Természetesnek tartotta, hogy a spanyolok is örülni fognak, ha megkapják ajándékba a Code civilben rögzített polgári jogokat, ha eltörli a feudalizmust és az inkvizíciót. A maroknyi békétlent pedig el lehet hallgattatni, hiszen mint egyik marsalljának írta „a spanyolok is olyan nép, mint a többi”.

Rosszul ismerte a spanyolokat, sőt egyáltalán nem ismerte őket. Ő, aki első olaszországi hadjárata előtt oly gondosan készült a hódításra, ő, aki Korán-szakértővé képezte ki magát Egyiptom elfoglalása előtt, most egyáltalán nem fárasztotta magát Spanyolország előzetes tanulmányozásával.

Egyébként a lényegben csakugyan nincs alapvető különbség a népek között. S ha először a spanyolok adtak leckét Napóleonnak arra, hogy a hivatásos hadseregek összeomlása után is lehel népi háborút folytatni a megszállás ellen, példájuk más népeket is ösztönzött.

És persze biztatta a makacs franciaellenes kormányokat is, amelyek kezdték összekovácsolni az ötödik koalíciót…

Ahhoz, hogy a polgári haladás vonzóereje ideiglenesen háttérbe nyomja a nemzeti érzést, bizonyos előzetes társadalmi fejlettség szükséges. A Rajna mentén vagy Észak-Olaszországban akadtak ilyen tömegek, de a legsötétebb elmaradottságban tartott Spanyolország még nem volt érett a polgári átalakulásra.

A spanyol papok által gyártott katekizmusok ilyen épületes párbeszédeket tartalmaztak: „Bűn-e megölni egy franciát? Nem, atyám, aki meggyilkolja az eretnek kutyák egyikét, a mennybejut.”

A franciák szórványosan eddig is találkoztak népi ellenállással, de ilyen tömeges méretekben még sohasem. A dolgok odáig fajultak, hogy a körülzárt Dupont tábornok egy csaknem húszezres hadsereggel kénytelen volt letenni a fegyvert a gerillák előtt. Joseph ijedten elhagyta Madridot, Vitoriába, Álava tartomány székhelyére vonult.

Napóleon elérkezettnek látta az időt, hogy saját maga vegye kézbe a spanyol háború irányítását. Előzőleg azonban meg akarta rémíteni a készülődő angolokat és az általuk bujtogatott osztrákokat „a nagy francia-orosz barátság” tüntető deklarálásával.

Erfurtba hívta Sándor cárt találkozóra. 1808 szeptemberében a Rajnai Szövetség fejedelmeivel együtt tizennyolc napot tárgyaltak és mulattak. Amikor a híres francia színész, Talma a Comédie-Française előadásán elszavalta, hogy „Egy nagy férfi barátsága az istenek ajándéka”, Sándor lelkesen tapsolt.

De a tárgyalásokon vonakodott olyan kötelezettségeket vállalni egy Ausztria elleni háború esetére, amelyek az istenek ajándékát túl költségessé tették volna számára. Látva, hogy a francia-orosz szövetség meglobogtatásával nem tett nagy hatást ellenségeire. Napóleon sietett Franciaországba.

Madrid hódol a császár előtt

main-54.jpg

Novemberben Burgos mellett, majd még két csatában szétverte a spanyol hadsereget, december elején bevonult Madridba. Az angolokat, akik közben partra szálltak Portugáliában, szintén visszaszorította.

A spanyol tűzhányó látszatra megnyugodott. De még nem adta ki minden erejét.

Saragossa városa állt legtovább ellent, Lannes tábornagy csak 1809 januárjában tudta ostrommal bevenni. A harc azonban nem ért véget a város elfoglalásával, a polgári lakosság szinte minden egyes házból az utolsó töltényig verekedett. A saragossaiak olyan utcai harcokat vívtak, amelyekhez hasonlókat csak a második világháborúban ismer majd meg az emberiség. Lannes katonái mintegy félszáz ezer embert mészároltak le, katonát és civilt vegyesen.

Andrzej Wajda, a világhírű lengyel rendező Légió című filmjében megdöbbentő képekben idézi fel ezt az ostromot is, kíméletlenül megmutatva, hogy a saját hazájuk szabadságáért harcba szállt lengyelek miként váltak a spanyol nép függetlensége elleni küzdelem eszközeivé.

Amikor őszinte és derék hazafiak ilyen lehetetlen helyzetbe sodródnak, ez azt jelenti, hogy a frontok vigasztalanul összekuszálódtak. Az elvek és eszmék értelmüket vesztik, ilyenkor a „ki kit mészárol le” igazsága kerekedik felül.

ABENSBERGTŐL WAGRAMIG

Az osztrák udvar, amely nem tudta elviselni eddigi vereségei szégyenét, felbátorodva a spanyol ellenálláson, óriási hadsereget állított ki Napóleon ellen.

A császár mintegy 300 ezer embert kénytelen volt Spanyolországban hagyni a megszállás biztosítására, de 1809 tavaszán körülbelül ugyanennyi katonával felvonult Ausztria ellen. Megvárta, amíg Károly főherceg, a legjobb osztrák generális elkezdi a támadást, ami április 14-én be is következett: az osztrákok benyomultak Bajorországba, és elűzték Münchenből a Napóleonnal szövetséges királyt.

main-55.jpg

Egy tehetséges Habsburg – Károly főherceg

Április 16-án Napóleon megígérte a bajor királynak, hogy két héten belül ismét trónján fog ülni. Április 25-én a bajor uralkodó vissza is foglalhatta trónját… Napóleon hat nap alatt hat győzelmet aratott.

Abensbergnél, az első nagyobb csatában az osztrákok 13 ezer emberüket vesztették el, de megmutatták, hogy nagyon felkészültek erre a háborúra. Eckmühlnél is a franciák győztek, Regensburgnál is – itt a város elleni ostromot vezénylő Napóleon golyót kapott a lábába, de a kötözés után, heves fájdalmai ellenére, visszaült lovára.

Tíz- és tízezrével hullottak az osztrákok az egymást követő ütközetekben. Napóleon Bécset is elfoglalta, amikor Essling mellett – egy hajóhíd összeomlása miatt Lannes katonái lőszer nélkül maradtak. Vissza kellett vonulniuk, de rengeteg embert hagytak holtan a csatamezőn. Lannes is elesett, aki egyszer kijelentette, hogy nem huszár az, aki megéri a harmincadik életévét. Ő ugyan harminchat évesen pusztult el (ágyúgolyó tépte le a két lábát), de nemcsak igazi huszár volt, hanem önálló és bátor vezér, a napóleoni eposz egyik kiemelkedő hőse.

Százezer osztrák végül is nem bírt a 35 ezer franciával; de Európában nem minden alap nélkül beszélhettek Napóleon esslingi vereségéről, s ez kellően felszította a koalíció reményeit (VII. Pius sietett is felvilágosítani az emberiséget arról, hogy mindez a jóisten büntetése). Napóleon azonban a megszokott következetességgel folytatta munkáját: a schönbrunni kastélyból futárok útján kormányozta Franciaországot, és készült a döntő csapásra.

Időközben parancsot adott a pápai állam felszámolására, majd július 5-én sor került az elhatározó ütközetre.

Két napig tartott a csata, amelyben különösen az Olaszországból átvezényelt Macdonald hadosztálya tűnt ki az osztrák centrum áttörésével. Davout tábornagy Wagram elfoglalásával betetőzte az osztrákok vereségét, akik visszavonultak, több mint 30 ezer halottat hagyva hátra. Miként Eylauért Friedlandnál, most Wagram mellett Esslingért megsemmisítően vágott vissza a császár.

Napóleon huszárai hat napon át lankadatlanul és könyörtelenül irtották a menekülő ellenséget. Július 11-én Ferenc császár fegyverszünetet kért.

Ezek voltak az új hadjárat főbb eseményei.

Haditanács Wagramnál

main-56.jpg

Ne maradjon említetlenül azonban, hogy egy kisebb s a külföldi Napóleon-életrajzokban rendszerint meg sem említett – csata Magyarországot is hadszíntérré tette. Amikor a császár bevonult Bécsbe, proclamatiót, kiáltványt intézett a magyar néphez, felszólította hazánkat: szakadjon el Ausztriától. A magyar nemesurak, akik a franciákban továbbra is a gyűlölt forradalom megtestesítőit látták, féltették kiváltságaikat, s felkelést, insurrectiót hirdettek Napóleon hadai ellen.

main-57.jpg

Átkelés a Dunán, a wagrami csata előtt

Magyar katonák, kivált huszárok eddig is gyakran tüntették ki magukat a csaknem másfél évtizede folyó háborúkban mint az osztrák seregek harcosai. A rosszul felfegyverzett és tehetségtelenül vezetett nemesi felkelőknek azonban ezúttal semmi esélyük nem volt a dicsőségszerzésre. Napóleon a római alkirályt, fogadott fiát, Beauharnais-t vezényelte az inszurgensek ellen, s Josephine fia 1809. június 14-én Győr mellett megalázó vereséget mért a felkelőkre, akik éppoly szégyenletesen futottak szét a csata után, mint amilyen hetvenkedve ígérgették a győzelmet a csata előtt.

Magyarország nem volt érett arra, hogy kihasználja a történelmi pillanatot, és elszakadjon az osztrák uralkodóháztól. Napóleon viszont nem szorgalmazta később ezt az elszakadást, mert közben – mint fentebb említettük Ferenc császár fegyverszünetet kért.

main-58.jpg

A császár fogadott fia, Beauharnais herceg Győr mellett verte szét az „inszurgenseket”

main-59.jpg

A győri szégyennap, 1809. június 15.

A békét októberben kötötték meg, Bécsben. Napóleon óriási hadisarcot követelt, és – miként 1805-ben is újabb területeket ragadott el Ausztriától (Karintiát, Triesztet és környékét, galíciai vidékeket stb.).

Ausztria addigi történelmének legnagyobb emberáldozatát és legsúlyosabb területi veszteségét szenvedte el.

A pápát pedig, aki kiátkozással próbálta jobb belátásra téríteni a császárt, Napóleon egyik tábornoka már előzőleg letartóztatta. VII. Pius három évet Savonában töltött, majd (1812-től 1814-ig) a fontainebleau-i kastély foglya lett.

AZ OSZTRÁK FELESÉG

main-60.jpg

Napóleon a császári palota prefektusával viteti ki a válás közlésekor elájult Josephine-t

Napóleon hatalma zenitjére ért. Nagyobb birodalmat kormányzott Európában, mint hajdan a római császárok. Franciaországban, a testvérei és csatlósai által irányított országokban több mint 70 millió ember számított alattvalójának, Angliát kivéve Európa más tájain is érvényesült befolyása.

Mint minden nagyobb győzelme után, ezúttal is hatalma megszilárdításán és tartósításán gondolkodott a császár, és mivel Josephine-től nem remélhetett utódot, elhatározta a válást. Olyan feleséget akart választani, aki személyében is összeköti valamelyik nagyhatalommal.

Az ilyenkor szokásos jelenetek után a megtört Josephine 1809 decemberében aláírta a válási okiratot. Mivel az orosz udvar vonakodott menyasszonyt szállítani, Napóleon Ferenc császár leánya mellett állapodott meg. Az osztrákok lihegő boldogsággal szolgáltatták ki Mária Lujza főhercegnőt.

Az esküvői menet

main-61.jpg

Napóleon a vezérkar főnökét, Berthier marsaik küldte Bécsbe „a vőlegény képviseletében”. Egy ütközet kedvéért szívesen átrándult az osztrák fővárosba, de holmi eljegyzési ügyek miatt nem erőltette magát ilyen nagy útra. 1810. március 11-én a Szent István-székesegyházban „osztrák oldalról” szentelték meg a frigyet, amelyet Franciaországban április 1-én Saint Cloud-ban polgárilag, 2-án a Louvre kápolnává alakított egyik termében egyházilag kötöttek meg.

Mária Lujza sokkal fiatalabb volt, mint Josephine, akit a császár testvérei egymás közt csak „la vieille”, „az öreg nő” néven becéztek. Tizennyolc éves lévén, nyilván kevésbé kalandos életet élt, mint elődje. Egyebekben azonban nem lehet mondani, hogy jól járt vele Napóleon. Mint ismeretes, Mária Lujza sem ismerte a sírig tartó hűség fogalmát, s ráadásul a kis termetű császárhoz képest túlságosan is nagydarab hölgy volt; szőke, báj nélküli feje, porcelán-hűvösségű szeme, merev alkata csak fokozta azt a hidegséget, amely természetesen kialakult benne a férfival szemben, akit kisgyerek kora óta Ausztria gyűlölt ellenségének írtak le előtte.

main-62.jpg

Mária Lujza császárnéi díszben és a Sasfiók

main-63.jpg

A császár szobája a fontainebleau-i kastélyban

Talán nem sértjük túlzottan a hölgyek iránti kötelező udvariasságot, ha azt sem titkoljuk el, hogy meglehetősen korlátolt, sőt műveletlen volt. Európa ura olyan nőt választott magának, akinél testileg-szellemileg különbet milliószámra találhatott volna országaiban.

Mindegy, az a fő, hogy Mária Lujza Habsburg-lány volt, Bourbon-rokon. S ha Napóleonnak kedve tartotta, XVI. Lajosról csak úgy emlékezhetett meg, mint nagybácsijáról, Mária Antoinette-ról pedig mint nénikéjéről. „Mon oncle… Ma tante…” – igazán jól hangzik, legfeljebb azon lehetett volna elgondolkodni, hogy a forradalom egykori tábornokához méltó-e ez a buzgólkodás, amellyel a forradalom által kivégzett király és királyné emlékéhez dörgölődzött.

De meglehetősen kevesen maradtak Franciaországban olyanok, akik még elgondolkodtak a kényelmetlen és kockázatos kérdéseken.

main-64.jpg

Napóleon három arca egy színházi esten

AZ EMPIRE SZELLEME

Girodet-tól fennmaradt egy kép, amely három változatban ábrázolja Napóleon arcát, amint a császár egy színházi előadáson unatkozik. A kép 1812-ből való, de tanúsága már erre az időszakra is érvényes. Az elhízott arcon nyoma sincs már annak az izzásnak, amely vendémiaire tábornokának vagy Arcole hősének kardvágásként igéző szeméből sugárzott.

Megrontotta arcát a korlátlan hatalom? Ne legyünk igazságtalanok. Mindez alkat dolga is. A császár elmúlt negyvenéves, pocakjának növekedése, hajának gyérülése a múló időt is jelezte. És a tények bizonyítják, hogy ebben a korban is hallatlan erővel tudott dolgozni, küzdeni.

Mégis, ez az öntelt elégedettség, amely a képről leolvasható, a csúcsra jutott ember veszedelmes változásairól tanúskodik. Napóleon győzelmeit a polgári forradalom által felszabadított óriási energiáknak, s túl ezeken saját zsenijének is köszönhette. Lángesze azonban abban is megmutatkozott, hogy különbözött mindazoktól a feudális uralkodóktól és vezérektől, akik egy halálra ítélt, elrothadt rendszer megtestesítői voltak; most viszont, amikor éppen ellenségeinek életmódját, udvartartását, fejedelmi fényűzését honosította meg Franciaországban, túlságosan is kezdett hasonlítani hozzájuk, és ennek következményei törvényszerűen meg kellett mutatkozzanak.

„A pálya nyitva áll a tehetségek előtt” szerette mondani Napóleon. Ez igaz is volt, és a császár sikerét csak növelte, hogy Macdonald, Lannes, Murat, Ney, a svéd trónörökössé emelt Bernadotte és a többi marsall példájából a legegyszerűbb parasztfiú is lelkesedést meríthetett. Ellentétben sok zsarnokkal, Napóleon nem volt féltékeny vezéreire, sőt megkövetelte, hogy tehetséges parancsnokok szolgáljanak neki. Két sajátos tehetséget az államéletben is fel tudott mutatni Fouché és Talleyrand személyében (bár ez utóbbi a tilsiti béke után túl kockázatosnak ítélte a császár szolgálatát, és lemondott).

Általában azonban az önkényuralom nem kedvez a tehetség szabad kibontakozásának.

main-65.jpg

Lannes marsall, Montebello hercege és Macdonald marsall, Tarento hercege

Sőt a már igazolt tehetségeket is kikezdik a körülmények, s a császár is vonzódni kezd a középszerűség felé. Legsúlyosabb következményei a hadseregben lesznek e folyamatnak. A tábornokok java a forradalom idején megszokta, hogy a nyaktiló és a győzelem között kell választania. Kifejlődött kezdeményező és kockáztató szellemük, stratégiai bátorságuk, sókat tanulhattak Bonapartétól is: Európa legjobb vezéreinek óriási többsége francia volt. De mihelyt egy tábornok főherceg lesz, vagy éppen király, az egykori plebejus elkezd uraskodni, az uraskodáshoz vagyon kell, a vagyont már érdemes félteni – szó ami szó, ilyen viszonyok közepette a legbátrabb tábornok is ellenállhatatlan vágyat érez az élet élvezetére, a békére. És csata közben is többet gondol a saját biztonságára, mint a mindenároni győzelemre…

Ha még az edzett hadfiakat is kikezdte az élet új rendje, még rombolóbb az önkény hatása a közéletre. Vagy pontosabban: az állami életre (mivelhogy a közélet megszűnt).

Az építészetben a régi görögöket utánozták. A párizsi Madeleine-templom homlokzata

main-66.jpg

Az állami élet legkülönbözőbb ágazatait elözönlik a mindenre kész hivatalnokok, besúgók, a szolgalelkek. Ahol udvar van, ott szükségszerűen az udvaroncok is megjelennek, s az udvaronc nem ismeri az igazmondás kényszerét. Napóleon körül megfogyatkoznak azok az emberek, akiknek véleményük van, s eltűnnek azok, akik esetleg kellemetlen véleményüket meg is merik mondani.

main-67.jpg

A napóleoni korszak legnagyobb írója: François-René de Chateaubriand

Legkevésbé az irodalomnak kedvez az ilyen rendszer. Madame de Staëlt – aki túlságosan is önálló szellem számára – Napóleon száműzi, Chateaubriand Enghien herceg kivégeztetése után vonul vissza. Világos pillanataiban a császár is felismeri helyzetét: „A kis írók mellettem, a nagyok ellenem vannak.”

De mit tegyenek az igazi írástudók egy olyan uralkodó környezetében, aki a színházban csak az unalmas tragédiákat erőlteti, és utálja a vígjátékot (mert fél a nevetéstől); aki a római császárok ostorát, Tacitust „az emberiség megrágalmazójának” látja? Azok a tehetségesek szerencsések, akiknek nem kell szavakra, betűkre lefordítaniuk gondolataikat. Ezért is virágzik a természettudomány és a technika, Monge, Laplace, Arago, Cuvier, Jacquard neve jelzi a nagy tudományos fellendülést.

main-68.jpg

Napóleon trónja Fontainebleau-ban

A képzőművészetnek is szolgálnia kell, de azért a tehetség érvényesülhet: a szobrász Bosio, az építész Chalgrin és Percier, a festő David, Prud’hon, Gros és Isabey korszakot teremt. Igaz, műveiket áthatja a császári stílus, az empire, amely az antik minták külsődleges utánzását kedveli, és irtózik a nyers valóságtól.

Nem véletlen, hogy a korszak legigazabb festője a spanyol Goya, aki népe pártján megrendítő képeket alkot a háború szörnyűségeiről. A francia művészek tehetségét fékezi, hogy a szörnyűséget is ünnepivé kell cicomázniuk.

AZ OROSZORSZÁGI HADJÁRAT

1811 márciusában Napóleonnak fia született. A Notre-Dame-ban keresztelték, s Róma királyává tették – a bölcsőben. A császár fáradtszigorú arcán időnként ismét mosolyt lehetett látni: a dinasztia jövője biztosítva van.

Most már csak a jelenét kellett biztosítani. Sándor cár, akit nyugtalanított Napóleonnak a lengyelekkel folytatott kacérkodása, s aki dühös volt a császárra, mert az nem akarta Konstantinápolyig engedni az oroszokat, titokban Angliához közeledett, és nagy fegyverkezésbe kezdett.

main-69.jpg

Empire dísztűk Josephine és Napóleon arcképével

Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a nemzetközi viszályok mozgatórugója a francia-angol ellentét. A háború a forradalmi Franciaország és Európa feudális hatalmai között tört ki, de a francia burzsoázia sorozatos katonai győzelmei következtében a konfliktus jellege módosult. Elvont elvek felől nézve a történelmet, az lett volna a természetes, hogy a régi és az új polgári állam, Anglia és Franciaország közösen küzdjön a feudális reakció ellen. A valóságos történelemben azonban, amelyet osztályok érdekellentétei mozgatnak, épp a két polgári ország, Anglia és Franciaország között alakult ki a fő összeütközés, és a reakciós-feudális államok az erőviszonyok alakulásának megfelelően hol ezt, hol azt a polgári államot támogatták. A piacokért és gazdasági befolyási övezetekért versengő két burzsoázia érdekellentéte önmagában természetesen nem válthatott volna ki ilyen makacs és tartós európai feszültséget, ha az egyes népek és államok gazdasági érdekei s az elnyomott országok nemzeti felszabadulási törekvései nem tették volna megoldhatatlanul bonyolulttá a nemzetközi viszályokat.

main-70.jpg

A Sasfiók. Isabey festménye

Épp az egyes országok sajátos gazdasági érdekei miatt akadozott a császár által elrendelt szárazföldi blokád is. Napóleon még Lajost is lerakta a holland trónról, mert a királyi öcs „népe” érdekében elnézte az Angliával folytatott illegális kereskedelmet. Európában a francia csendőrök máglyákba hordták az elkobzott gyarmati árukat, és elégették. De ez sem használt, az egész kontinenst nem lehetett szemmel tartani. Ha most az orosz birodalom is az angolok mellé áll, a szárazföldi blokád egész rendszere szétesik.

Napóleon tehát elhatározta a cár megleckéztetését: „Én nem születtem a trónra – érvelt a háború ellenzőinek -, azzal kell magam rajta tartani, amivel feljutottam rá – a dicsőséggel. Szüntelenül előre kell mennem; ha megállok, elvesztem.”

A logikában megvolt a rendszer, de végzetes irányba tartott.

Kávéházi Konrádok, akik okosabbnak képzelik magukat Napóleonnál, utólag kioktatják a császárt arra, hogy a hatalmas Oroszországot semmiképpen sem lehetett volna meghódítani és megszállva tartani. De Napóleonnak nem is állt szándékában ilyesmi. Az orosz hadsereget akarta megsemmisítő módon megverni és a cárt a francia politika végleges elfogadására rákényszeríteni.

Ez pedig – elméletileg nézve – nem látszott lehetetlen feladatnak. Napóleon már eddig is több orosz hadsereget vert meg, Pál, majd Sándor cárnak is voltak „franciabarát” korszakai, s most a császár minden korábbinál nagyobb nyomatékkai akarta érvényesíteni akaratát.

A nyomatékot egy több mint félmilliós hadsereg testesítette meg. A húsz év óta zajló háborúkban ilyen francia erő még nem vonult fel. Nemcsak Napóleon, hanem az ellenséges megfigyelők nagy része, még a császár majdani bukását biztosra vevő Metternich is Oroszország bukását jósolta.

Nem ott volt a számítási hiba, hogy Napóleon még egy háborút akart megnyerni – végtére is erre nyílt esélye -, hanem ott, hogy egyáltalán a további háborúk útjára lépett, s ezzel egyre erősebbé kovácsolta maga ellen az államok, sőt népek szövetségét.

És aztán a hadjárat vezetésében is súlyos tévedéseket lehet – legalábbis utólag – felfedezni. Napóleon túlságosan későn, csak júniusban indította meg támadását, a tél beálltáig kevés ideje maradt. Élelem- és lőszertartalékait sem vonultatta fel jó előre, s ennek súlyos következményei lettek.

main-71.jpg

A francia visszavonulás. Verescsagin festménye

Sok híres festmény, regény, film ábrázolta már a hadjárat végét, a szörnyű visszavonulást. Az az igazság azonban, hogy a „Grande Armée”-nak már az előnyomuláskor is rengeteget kellett szenvednie az úttalan utakon elegendő élelem nélkül. Meg aztán ez a sereg – büszke francia neve ellenére – túl sok külföldiből állt, akik közül a 80 ezer német vagy 30 ezer osztrák harci értékét nem sokra lehetett becsülni. Még leginkább a 30 ezer lengyel küzdött elszántan, abban a hitben, hogy hazája felszabadításáért harcol.

De a legnagyobb nehézséget az orosz hadsereg taktikája okozta. Napóleon sorra foglalta el a városokat, ám csak égő házakat, kiürített raktárakat talált. Megszokta, hogy a meghódított területeken élelmezi seregét, ez itt szinte lehetetlenné vált. Spanyolországban a nép áldozta fel saját helységeit, itt felsőbb parancsra a hadsereg intézkedett arról, hogy a császár csak üszkös romokat foglalhasson el.

1812. augusztus 17-én Szmolenszk ellen abban a reményben indított támadást Napóleon, hogy itt végre az oroszok fő erőire mér csapást, és nagy raktárakat tud elfoglalni. Barclay de Tolly azonban, az oroszok fővezére a kétségbeesetten kapkodó cári udvar oktalan utasításai ellenére folytatta a visszavonulást, és ezzel kivonta seregének zömét a franciák csapásai alól. Napóleon Szmolenszkben is csak égő házakat talált, s oszló hullák ezreit.

Augusztus második felében Napóleonnak, ahogy eredetileg is tervezte – a Friedland előtti felkészüléshez hasonlóan -, tartós hadjáratra kellett volna berendezkednie. Még mindig bízott azonban a döntő ütközetben, és tovább haladt előre.

A rémült cár leváltotta a megfontolt Barclay de Tollyt, és Kutuzovot állította helyébe. Kutuzov szíve szerint elődje taktikáját követte volna, de nem mert ellenszegülni az udvar óhajának, és Moszkva alatt vállalta a döntő összecsapást.

Borogyinónál 1812. szeptember 7-én „az emberiség történetének egyik legszörnyűbb mészárlása” zajlott le (Tarle megállapítása). 57 ezer holttest maradt a feldúlt mezőkön. A sebesültekkel együtt 60 ezer orosz és 40 ezer francia esett ki a további küzdelmekből.

Napóleonnak rengeteg zászlóaljat kellett hátrahagynia a megszállt városok és összekötő vonalai biztosítására, de így is némi emberfölény birtokában, 135 ezer katonával állt ki, szemben a 103 ezres orosz sereggel. A tüzérségi fölény viszont Kutuzov mellett szólt: 640 ágyút vonultatott fel Napóleon 587 ágyúja ellen; a franciák lovaik pusztulása miatt sok lövegüket nem tudták a csatatérre vinni.

A francia alvezérek közt Eugène de Beauharnais – Josephine fia, az olaszországi alkirály -, Davout, Ney és Murat kapott döntő feladatokat, Kutuzov seregében Bagratyion tábornagy tűnt ki.

main-72.jpg

Napóleon a borogyinói csata előtt megmutatja fia képét a Gárdának

Szemjonovszkoje ékállásai körül négyszáz francia és háromszáz orosz ágyú folytatott pokoli párbajt, míg a két gyalogság az ágyútűzben felváltva rohamozta egymás állásait. Még Bagratyion herceg is elismerően bravózott, amikor a francia gránátosok szuronyrohamra indultak a golyózáporban. Egyik utolsó szava lehetett ez az elismerés, mert hamarosan ő is halálos sebet kapott.

A szüntelenül váltakozó és irtózatosan véres küzdelemből végül is Kutuzov vonult vissza az éjszakai órákban. A kor szokása szerint győztesnek nyilvánította magát, miként valamivel nagyobb jogon Napóleon is, de az az igazság, hogy a franciák nem arattak döntő győzelmet: az orosz hadsereg fele elveszett, Kutuzov kénytelen volt feladni Moszkvát, ám Napóleon sem érte el célját – az oroszok nem adták meg magukat.

Szeptember közepén Napóleon bevonult Moszkvába. „Ce sera la paix…” „Most következik a béke” – ismételgette. De nem a béke következett.

Szeptember 17-én reggel Napóleon értesítést kapott arról, hogy Moszkva lángokban áll. A Kreml bástyáiról döbbenten nézte az iszonytató látványt, amely semmi kétséget nem hagyott benne az oroszok további szándéka felől. El kellett hagynia a Kremlt, alig tudott kimenekülni a lángtengerből.

Most mit tegyen? Az orosz hadsereget nem lehetett még jobban megverni, egyszerűen azért, mert nem is tudták, hogy hol járhat Kutuzov. Napóleon ismételten kísérleteket tett, hogy Sándor cárt tárgyalóasztalhoz hívja, de az orosz uralkodó nem is válaszolt.

Mivel a katonai folytatás kétessé vált, a diplomáciai tárgyalást meg sem lehetett kezdeni, Napóleon csak kettőt tehetett: vagy fellázítja az orosz jobbágyokat uraik ellen, s ez esetben a szétzilált országban a végén ő csinál rendet, vagy visszavonul.

Moszkvában nem maradhattak, mert a környéken nem volt takarmány a megmaradt lovaknak.

Bonaparte tábornok még nem habozott volna, mit tegyen, de Napóleon császár nem szánhatta el magát jobbágylázadások szítására. Október közepén a francia sereg megkezdte kivonulását Moszkvából.

main-73.jpg

Kutuzov marsall

Napóleon a kalugai útra akart térni, hogy az eddig el nem pusztított vidékeken felújítsa a hadtápot. De Kutuzov megakadályozta ebben a manőverben. Ekkor történt, hogy Gorodnya falu közelében a terepet szemlélő császárra kozákok rohantak, s csak a lengyel huszárok mentették ki a halálos veszélyből.

A császár úgy ítélt, hogy csupán egy újabb Borogyino árán tudná meghódítani a kalugai utat, s ezért az előzőleg már megtett úton, feldúlt, elpusztított vidékeken vonult vissza Szmolenszk felé. Borogyinónál még mindig temetetlenül rohadtak a hullák tízezrei.

Napóleon nem úgy készült az oroszországi hadjáratra, mint a spanyol hódításra. Több mintegy éven át módszeresen tanulmányozta a helyi viszonyokat, az időjárást is. Abban a hitben élt, hogy ezen a vidéken az igazi tél csak az év végén áll be. 1812-ben azonban már októberben dermesztő fagy zúdult a francia hadseregre, s ettől kezdve végig üldözte őket Tél Tábornok.

A katonák nem tudták, másnap kapnak-e enni, így mindenki megszedte magát, amivel csak tudta. Egy modern, gyorsan menetelő hadsereg helyett ténfergő középkori zsoldosbandák benyomását kezdte kelteni a híres „Grande Armée”. A partizánok támadásainak egyre kevésbé tudtak ellenállni; aki elgyengült, és lefeküdt a hóba, aligha kelt fel többé. Amikor Párizsból híre jött, hogy egy republikánus tábornok megszökött börtönéből, és Napóleon halálhírét költve puccsot kísérelt meg, a különben azonnal meghiúsított kaland végleg arra bírta Napóleont, hogy elhagyja Oroszországot. Immár nem egyszerűen hátrált, hanem menekülni akart.

De a mindenfelől lecsapó partizánok rajtaütései, majd a reguláris hadsereg meg-megújuló támadásai ezerszámra pusztították a franciákat. Ney marsall – „le Brave des Braves”, „a bátrak bátra” – négyezer katonájával Kutuzov egész hadseregét feltartotta ugyan, majd átkelt a Dnyeperen (katonáinak több mint fele a folyóba veszett), de más francia tábornokok sorra vereséget szenvedtek. Mire a Berezinához értek, a „Grande Armée” maradványait és Napóleont is a bekerítés veszélye fenyegette.

A császár szerencséjére Kutuzov egyik-másik alvezére képtelen volt kihasználni a számukra előnyös helyzetet, Napóleon félrevezette őket, és átkelt a folyón – elkerülte a fogságba esést.

Az átkelés közben szörnyű jelenetek játszódtak le. Eleinte minden a haditervek szerint haladt, amikor különben nem jelentős kozák erők felbukkanása általános pánikot keltett. A rend fölborult, és a francia katonák egymást szorították le a hídról. Újabb ezrek pusztultak el, vagy jutottak az ellenség kezére.

main-74.jpg

„A magasból a mélybe” – egykorú gúnyrajz

Napóleon félmilliós hadserege végül is néhány tízezer emberre olvadt le. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy Kutuzov Borogyino után ismét százezer embernek parancsolt, de Vilnánál már neki is csak 27 ezer katonája volt… Az iszonyatos öldöklés és a talán még szörnyűbb téli vonulás nemcsak a franciákat tizedelte meg, hanem az időjáráshoz szokott oroszokat is.

1812 decemberében, Szmorgony városában Napóleon összehívta marsalljait, s bejelentette, hogy néhány bizalmasával elhagyja a sereget, és visszatér Párizsba. Abból a 420 ezer emberből, akikkel a nyáron átlépte az orosz határt, legfeljebb 30 ezer ember maradt parancsnoksága alatt; de a császár hajthatatlan volt, az új háború előkészítésének szükségességéről beszélt – és nekivágott a kockázatos útnak.

Tizenkét nap múlva Párizsba ért. Még Oroszországban elrendelte a soros évjárat idő előtti újoncozását. Most hozzákezdett az új hadsereg felkészítéséhez.

Lesz még hada, győzelmeket is fog aratni. De valami jóvátehetetlen történt Oroszországban: megrendült a vezérbe vetett feltétlen hit. És szétfoszlott a franciák legyőzhetetlenségének mítosza. A szédítő magasba ívelt pálya hanyatlása meggyorsult.

A NÉPEK CSATÁJA – LIPCSE

Az Oroszországot elhagyó Napóleon zsebében gyorsan ölő méreg volt, s a vele utazó lengyel tisztnek azt a parancsot adta, hogy amennyiben útközben fogságba esnének, pisztolyával lője főbe a császárt. Ez az egyetlen epizód is félreérthetetlenül jelzi, hogy Napóleon milyen lelkiállapotban tért vissza Franciaországba. Útközben azonban tüntető derűvel viselkedett, Párizsban pedig harci erőt és fölényt mutatott. „Őfensége egészsége soha nem volt jobb” – harsogta a hadjáratról kiadott közlemény, de ez aligha vigasztalhatta a mintegy 100 ezer fogolyért aggódó és csaknem 300 ezer halottért síró asszonyokat szerte Európában.

Franciaország a két évtizede zajló háborúkban feláldozta férfiainak javát, most oda kellett adni ifjait. Az új orosz-angol-svéd szövetség (majd a hozzájuk csatlakozó poroszok) ellen megszervezett sereg zömét a „márialujzák” alkották, ahogyan a nép elnevezte az ifjú katonákat. („Grognard”-oknak hívták a régi harcosokat, vagyis „morgóknak”, akik folyton panaszkodtak, morogtak, de készek voltak meghalni a császárért.)

Az újoncok először 1813 áprilisában Weissenfels mellett estek át a tűzkeresztségen, és visszaverték az oroszokat. Napóleon egymás után aratta győzelmeit. A közelállók azonban megfigyelték, hogy a császáron valami megfejthetetlen hangulat lett úrrá: szinte fásultan állt a tűzben, mint aki nem döntötte el, hogy a halált vagy a győzelmet keresi-e. „Kerülget a halál bennünket” – mondta, amikor egyik marsallját közvetlenül közelében tépte szét az ágyúgolyó; majd amikor a szeretett Durocot is megölte egy másik csatában egy lövedék, szintén a császár oldalán, Napóleon így búcsúzott a haldoklótól: „Adieu, mon ami… Úgy érzem, hamarosan viszontlátjuk egymást.” (Duroc volt az egyetlen régi bajtársa, akinek megengedte, hogy négyszemközt továbbra is tegezze.)

De egyelőre nem tudott veszteni. Weissenfels után győzött a lützeni csatában is, amelyben személyesen részt vett (míg Sándor cár és Frigyes Vilmos porosz király tisztes távolból figyelte a mészárlást); ő maradt felül a 30 ezer ember megölésével végződő bautzeni ütközetben, majd Görlitznél is.

1813 júniusában – a békén buzgólkodó Metternich közvetítésére – létrejött a fegyverszünet. Az osztrákok arra akarták kihasználni a fegyvernyugvást, hogy elfogadható engedményekre kényszerítsék Ferenc császár fékezhetetlen vejét; de amikor Napóleon elutasította a koncessziókat, Ausztria hadat üzent Franciaországnak. Hiába vette el Mária Lujzát, Napóleon ezzel nem tudta tartósan semlegesíteni annyiszor megalázott ellenségét.

main-75.jpg

Bernadotte, svéd trónörökös

Az új hadjáratban nemcsak az após katonái ellen kellett harcolnia, hanem egyik legkedvesebb hajdani marsallja, Bernadotte ellen is. Bernadotte Napóleonnak köszönhette, hogy svéd trónörökös lett belőle, most eljött köszönetet mondani… Egy másik váratlan ellenfél Moreau volt, a köztársaság kiváló tábornoka, aki összeesküdött Napóleon ellen. Most ő is eljött meghálálni, hogy Napóleon nem végeztette ki, hanem kegyelemből száműzte…

Inkább maradt volna Amerikában, ma szívesebben gondolnánk rá, és ő is jobban járt volna. Amikor Napóleon a drezdai csatában felismerte az ellenséghez csatlakozott árulót, amint egy dombtetőn Sándor cárral az oldalán vezényel mint vezérkari főnök, személyesen célozta meg egy ágyúval. Moreau halálos sebet kapott, és pár nap múlva meghalt.

Moreau halála előtt azt a tanácsot adta a szövetségeseknek, hogy ne támadják a Napóleon körüli hadakat, hanem az alvezérei által irányított hadosztályokat morzsolják fel. Valóban: „a császár mindenütt győz, ahol ő maga is jelen van, de nem lehet jelen mindenütt” (Thiers). A marsallok több csatát elvesztenek, bár nemegyszer a német szövetségesek miatt.

main-76.jpg

Feltöltik a francia csapatokat a lipcsei csata után

De Lipcsénél a császár jelenléte sem segített. Október 16-tól 18-ig, három napon át zajlott a XIX. század legnagyobb csatája. Ez valóban „a népek csatája” volt, ahogyan akkoriban mondták, mert az orosz-osztrák-porosz-svéd koalíció ellen Napóleon lengyel, holland, olasz, német és szász katonákat is franciái mellé állított.

Már az első napon 70-80 ezer ember pusztult el. Az ellenség oldalán volt a túlerő, mégis Napóleon vesztesége volt a kisebb. Éjszaka azonban ő csak alig 15 ezer katonát tudott erősítésül a helyszínre hozni, míg a svédek és oroszok több mint 100 ezer emberrel növelték a koalíció seregét. Az ellenség túlereje nyomasztóvá vált.

Említsük meg, hogy a svéd trónörökös seregének megérkezésében oroszlánrésze volt egy fiatal magyar futártisztnek, aki bátor fellépésével gyors döntésre késztette Bernadotte-ot. A huszonkét éves kapitány Széchenyi István gróf volt…

Simonyi óbester, akit Ferenc császár személyesen nevezett ki

main-77.jpg

A halottak eltakarítása és a hadak rendezése után, 18-án még súlyosabbra fordult az ütközet. A legkritikusabb pillanatban a szász hadsereg megfordította ágyúit, és tüzelni kezdett a franciákra. „Árulás” – mondja ma is a legtöbb francia történész, s valóban: a szászok megszegték a franciákkal vállalt szövetséget. De az igazság nem ilyen egyszerű. A szászokat belekényszerítették ebbe a szövetségbe, németek voltak, a túlsó oldalon poroszok és osztrákok álltak, nem lehet csodálni, hogy az erőszakkal kicsikart hűség visszájára fordult.

„A császár felér százezer emberrel” – szokta mondogatni Napóleon, s most is rendíthetetlenül folytatta a csatát, egész a nap lehanyatlásáig. Éjszaka, felmérve helyzetét, elrendelte a visszavonulást.

Egy szerencsétlen ezredes idő előtt robbantotta föl az Elster hídjait, emiatt 150 ágyú és csaknem 30 ezer ember – főleg a hősiesen harcoló lengyelek, akiknek parancsnokuk is a folyóba veszett – az ellenséges oldalon maradt.

A háromnapos csata áldozatait legkevesebb 120 ezer emberre teszik.

Az uralkodók hálaimája a lipcsei csata után

main-78.jpg

Az elnyomott népek, de az alattvalók is megérezték az összeomlás közeledtét. Jérôme elmenekült Vesztfáliából, Josephet elkergették Spanyolországból, ez még hagyján; de az eddig hű és rettenthetetlen Murat is, a sógor, akit Napóleon tett Nápoly királyává, sürgősen Olaszországba sietett, hogy akár árulás útján is megtarthassa trónját.

Napóleon később azt mondta Szent Ilona szigetén, hogy mihelyt királyokká tette testvéreit és marsalljait, úgy viselkedtek, mintha „isten kegyelméből” lettek volna királyokká. De a hajdani republikánusnak tudnia kellett volna, hogy mi a királyság eszméjének lényege: önkényuralkodókká téve testvéreit és marsalljait, előbb-utóbb el kellett juttatnia őket „az isten kegyelméből” uralkodók moráljához. Aminek lényege pedig egyszerű: a trón mindennél fontosabb.

A FRANCIAORSZÁGI HADJÁRAT

Miért nem üldözték a szövetségesek Napóleont, aki a Rajnáig meg sem állt? Először is azért, mert még mindig rettegtek a császártól. De szerepet játszott az is, hogy a különböző udvarokban még nem ismerték fel teljesen saját győzelmük következményeit, az osztrákok pedig komolyan törekedtek arra, hogy a koalíció elégedjék meg Napóleon visszaszorításával, de ne semmisítsék meg hatalmát.

Metternich diplomáciai buzgólkodását természetesen nemcsak az irányította, hogy a bécsi udvar számára némileg kínos volt ez a császári vő ellen viselt háború. Az osztrákok az orosz túlsúlytól is féltek; az az eshetőség pedig minden szövetségest rémített, hogy Napóleon teljes veresége után új forradalom törhet ki Franciaországban.

Napóleon tehát lehetőséget kapott arra, hogy amennyiben lemond hódításairól, megmaradhat Franciaország urának, nagyjából a lunéville-i békeszerződés által megszabott keretek között. Utólag – a teljes összeomlás és Szent Ilona perspektívájából nézve – az ajánlat roppant kecsegtető volt.

De Napóleon nem ismerhette saját jövőjét. Formailag nem utasította el a tárgyalásokat, ám készült a harc folytatására. „A Rajna és Párizs között nem lesznek árulók” – hangoztatta, utalva arra, hogy a lipcsei csatát a szász „árulás” miatt vesztette el. Mindent meg akart tartani, s ezért fog elveszteni mindent.

Metternich herceg

main-79.jpg

Különös, hogy amikor politikai helyzetértékelő képessége ennyire megromlott, katonai zsenije még egyszer fellángolt. Még az ellenséges hadtörténészek is elismerik, hogy félelmetesen küzdött.

1814. január 25-én köszönt el feleségétől és kisfiától, akit soha többé nem fog látni, és 80 ezer emberrel megindult a 250 ezer katonával Franciaországra özönlő ellenség elé.

A franciaországi hadjáratban – a császár mögött, vállra vetett köpenyben Ney marsall. Meissonier festménye

Napóleon főparancsnokként még nem harcolt saját országában. Arcole, Alessandria, Friedland, Jéna, Wagram, Austerlitz, Madrid, Szmolenszk, Borogyino – idegen városok neve jelezte eddig világraszóló csatáit. A most következő franciaországi hadjárat már nevében is jelzi a tragikus fordulatot: másfél évtizedes dicsőségsorozat után, 22 évvel a valmy-i diadal után, az ellenség ismét francia földön állt.

main-80.jpg

Figyeljük megint a dátumokat: Napóleon január 25-én indult el Párizsból, 26-án Vitry-ben összpontosította minden erejét, kiszorította Saint Dizier-ből a porosz Blücher seregét, január 31-én Brienne-ben győzött.

Brienne-ben, ahonnan katonai pályája elindult. S amelyet gyerekkora óta nem látott…

Az ellenség négyszeres túlerővel közeledett. Ő remekül manőverezett közöttük, és sorra verte egymástól elszigetelt seregeiket. A katonák ismét a régi Napóleont látták a csaták tüzében, megtörhetetlen volt, és ragyogóan irányított. Monmirailnál a húszezres oroszporosz hadat verte szét, az ellenség vesztesége nyolcszorosa volt a franciákénak. Másnap egy másik ellenfelét, negyedik nap ismét Blüchert verte meg… A szövetségesek egyesített hadainak főparancsnoka, Schwarzenberg herceg fegyverszünetet kért. „A nyomorultak, az első ütés után térdre esnek” – mondta a császár, és folytatta a harcot. Márciusban is folytatódtak a győzelmek, sőt még az Arcis-sur-Aube-i ütközetben is, amelyben Schwarzenberg a végén csaknem százezres sereget vezényelt, a franciák megállították az ellenséget. Alvezérei közül azonban többen csődöt mondtak. Dél felől az angol Wellington közeledett, Soult nem tudta megállítani.

A szövetségesek végre felébredtek, és rájöttek, hogy értelmetlenül csatáznak Napóleonnal – a császár háta mögött kell Párizsra törniük. Akadtak okos árulók – köztük a már régóta Sándor cárral paktáló Talleyrand is -, akik ezt tanácsolták.

main-81.jpg

Blücher tábornagy

Talleyrand, „a hazugság atyja”

main-82.jpg

Wellington herceg

main-83.jpg

Marmont és Mortier tábornok védte a Párizsba vezető utat. A túlerő legyőzte őket, visszavonultak. A főváros alatt újabb dühödt csatára került sor, a szövetségesek pár óra alatt kilencezer embert vesztettek. De Marmont Talleyrand-ra hallgatott, aki – nem önzetlenül – mindenütt hirdette a jelszót: „Meneküljön, aki tud!” És föladta a várost.

Ez március 30-án délután öt órakor történt. Amikor Napóleon értesült arról, hogy az ellenség a fővárosnak támadt, azonnal Párizs felé indult. 30-án éjszaka meg is érkezett a közeli Fontainebleau-ba, hogy a két tűz közé szorított ellenséget megsemmisítse. Itt tudta meg, hogy nincs másik tűz – tévedett hát, amikor azt jósolta, hogy „a Rajna és Párizs között nem lesznek árulók”.

De még verekedni akart. A marsallok azonban, még Ney is, „a bátrak bátra” azt ajánlotta; mondjon le fia javára a trónról, s ezzel mentse a menthetőt. Napóleon aláírt egy ilyen tartalmú nyilatkozatot, Ney és Macdonald sietett vele a cárhoz, agitálva az orosz uralkodót, hogy a franciák nem akarják a Bourbonok visszatérését. E pillanatban jelentették, hogy Marmont átállt az osztrákokhoz, és elismerte a Bourbonokat… Minden további erőlködés értelmetlenné vált.

Április 6-án Fontainebleau-ban Napóleon összehívta a marsallokat, és bejelentette feltétel nélküli lemondását. A császártól még most is rettegő szövetségesek örömükben elhatározták, hogy Napóleon legyen Elba szigetének feje, kapjon évi kétmilliót a francia kormánytól, Mária Lujza pedig kapja meg a Pármai hercegséget, melyet majd fia fog örökölni.

Ez már nagyon kevés a világhatalomhoz képest, de még mindig nem a semmi. Márpedig aki a mindent akarja, a semmiben köt ki.

Napóleon április 11-én bevette azt a mérget, amelyet az oroszországi hadjárat idején készített magának. Két év alatt a méreg legyengült, s az előrohanó orvos természetesen nem volt hajlandó újabb adagot adni. Napóleon több órán át iszonyú kínokat szenvedett el, de életben maradt.

main-84.jpg

Napóleon megcsókolja a zászlót Fontainebleau-ban

Április 20-án elbúcsúzott az Öreg Gárdától. „Húsz év óta mindig a becsület és dicsőség útján találtalak benneteket…” Nem tudta befejezni beszédét, megcsókolta az eléje hajtott zászlót, és beült hintájába.

main-85.jpg

Búcsú a Gárdától. Horace Vernet festménye

Útban Dél-Franciaországon át a felizgatott tömeg sértegette és fenyegette. A csatamezők hőse, aki rendíthetetlenül tudott vezényelni a csaták tüzében, összeroppant. Meg tudta vetni a népet mint csőcseléket, tudta táplálni és biztatni, mint egy kedvelt paripáját, tudott parancsolni az egyenruhás tömegnek, de soha nem értette a népet, s most mint ismeretlen vak erőtől, rettegett a fenyegető öklöktől.

Szinte megkönnyebbült, amikor hajóra szállhatott.

A SZÁMŰZÖTT

Napóleon elbai házán ezt a latin feliratot lehetett olvasni: Ubicumque felix Napóleon – Napóleon mindenütt boldog

Napóleon az utolsó harcokban elsodródott gyerekkora színhelyére, Brienne-be. Most mintha még tovább akarna visszafelé haladni e tüneményes pálya, Elba szigetére került, amely alig ötven kilométerre feküdt szülőföldjétől, Korzikától.

Elba szigetén három városkában pár ezer ember lakott, az egész sziget 223 négyzetkilométert vett el a Földközi-tengerből. Ez bizony még Korzikához képest is jelentéktelen terület.

main-86.jpg

main-87.jpg

Walewska grófnő, Josephine után Napóleon legkomolyabb szerelme

Úgy látszott – mint az angol újságok is írták -, hogy véget ért „az emberiség legnagyobb hőskölteménye”. Hogy a vég teljes legyen, májusban meghalt Josephine is, az egyetlen nő, akit Napóleon az első ifjúság szenvedélyével szeretett. Meg-megkeresték rokonok, eljött a szép lengyel nő, Walewska grófnő is, másik szerelme, akitől fia is született.

Napóleon nehéz leszokni a hódításról – azonnal elfoglalta a szomszédos zsebkendőnyi Pianosa szigetét, s aztán úgy látszott, nem érdekli többé a politika. A számára engedélyezett zászlóaljat és a hozzácsatolt helyőrséget (amelyet császár korában még ő küldött a szigetre) időnként megszemlélte, de különben elmerült gazdasági ügyeiben. A helyi vasbányákat hozatta rendbe, bútorokat rendelt, ezerféle intéznivalót talált: „Örökké mozog” -jelentette a megfigyelésére küldött angol biztos.

Napóleon negyvenöt éves volt. A férfikor teljében szorították ki a történelemből. Nem lett volna Napóleon, ha első csapásra megadta volna magát…

A KÍSÉRTETEK VISSZATÉRNEK

XVIII. Lajos, aki több mint két évtizeden át számkivetettként dörgölődzött Európa franciaellenes uralkodóihoz, 1814. április 12-én vonult be Párizsba. Vele jött a hatalomra és bosszúra oly hosszú időn át éhezett arisztokraták serege.

Ha Napóleon – hatalmának utolsó éveiben – hibáival akaratlanul is egyengette a Bourbon-restauráció útját, most a Bourbonok, akik „semmit sem tanultak, és semmit sem felejtettek”, Napóleon visszatérésének feltételeit teremtették meg kihívóan ostoba politikájukkal, amellyel a két évtizedes forradalmi változást igyekeztek kikezdeni. Különösen a parasztság nyugtalankodott, mert már megszokta, hogy a nemesektől elvett vagy szerzett saját földjén gazdálkodik.

main-88.jpg

A szövetségesek bevonulnak Párizsba, 1814 márciusában

Valójában a Bourbonok egyelőre nem merték frontálisan támadni a forradalom eredményeit. De viselkedtek volna bárhogyan is a múlt feltámadt kísértetei, az a tény, hogy XVIII. Lajost idegen szuronyok segítették a trónra, a legtöbb francia nemzeti érzését fájdalmasan sértette. S ez nem akármilyen nemzeti érzés volt – a világraszóló forradalomból és a másfél évtizedes napóleoni korszak hódításaiból táplálkozott.

main-89.jpg

Szabdalják az országokat – ülésezik a bécsi kongresszus

A szövetségesek állandóan hajókkal figyeltették Elba szigetét, s közben boldogan hozzáfogtak Európa átrendezéséhez. Természetesen elfeledkeztek a népek felszabadítására tett fényes ígéretekről. A „Befreiungskrieg”, a „felszabadító háború” hangzatos szólama csak a népek félrevezetésére kellett, addig, amíg dörögtek az ágyúk, de mihelyt béke lett, a Bécsben kongresszusozó győztesek Lengyelországot ismét darabokra szabdalták, Ausztria visszakapta a német államok feletti hatalmát, Itáliáról Metternich kijelentette, hogy az csupán „földrajzi fogalom”.

A győztesek közti ellentétek, ahogy mindig is a történelemben, ezúttal is hamar kialakultak. „A hatalmi egyensúlyt” egymás rovására igyekeztek megszabni. Talleyrand, aki természetesen XVIII. Lajosnak is külügyminisztere lett, nyélbe ütött egy angol-francia-osztrák szövetséget, amely nyilvánvalóan a poroszok és oroszok ellen irányult.

A marakodás persze a felszín alatt zajlott, látszatra minden rendben volt. De egy este -pontosan 1815. március 5-én – a bécsi udvari bál kellemes hangulatát egy futártiszt zavarta meg, aki egyenesen Ferenc császárhoz rohant a megdöbbentő hírrel: „Napóleon visszatért …”

A hegedűk elhallgattak, a tánc félbeszakadt. Elkezdődött a nagy történelmi színjáték utolsó felvonása.

A SZÁZ NAP ÉS WATERLOO

Napóleon csak látszatra merült el oly buzgón Elba szigetének kormányzásában; futárai és kémei útján pontos híreket kapott Franciaországról és Európáról. Felmérte, hogy a győzők neki dolgoznak, és 1815. február 25-én, amikor az angol biztos rövid időre elhagyta a szigetet, Napóleon hajóra ültette ezer emberét, és nekivágott a Földközi-tengernek…

„Menj, fiam, és töltsd be a végzetedet…” – mondta anyja, noha sejtette, hogy soha többé nem fogja viszontlátni fiát. De kemény erélyét a császári korszak pompája sem kezdte ki.

Az öt kis hajónak sikerült kijátszani az angol és francia cirkálókat. Napóleon az Inconstant (Ingatag) fedélzetén proklamációját írta. Március elsején a Juan-öbölben kötöttek ki. „Puskalövés nélkül fogok Párizsba vonulni” mondta az Öreg Gárda leghívebbjeinek, akik vele tartottak. „A sas nemzeti színeinkkel toronytól toronyig fog szállni, egészen a Notre-Dame-ig” – jövendölte a hadsereghez intézett kiáltvány.

main-90.jpg

Partraszállás a Juan-öbölben

Így lett. Cambronne tábornok élelmet szerzett Cannes-ban, és Napóleon még az éjszaka megindult észak felé. Ellenállás nélkül vonult előre. A lakosság mindenütt köszöntötte, serege és főleg parasztokból álló kísérete állandóan gyarapodott.

Laffrey-ben az ötödik ezred elállta útját. Napóleon békés szándéka jeléül lefelé fordíttatta katonáival a puskák csövét, és serege élén annyira megközelítette az ezredet, hogy már pisztollyal is le lehetett volna lőni. „Ötödik ezred katonái – kiáltotta -, ismerjetek meg engem!” Kinyitotta a híres szürke redingote-ot a mellén, és így folytatta: „Ha van köztetek egy katona, aki meg akarja ölni a császárt, íme, tessék!”

„Vive l’Empereur!” – dörgött a válasz. S az „éljen a császár” kísérte Napóleont egészen Párizsig.

main-91.jpg

Grenoble-ban tömegtüntetés köszönti a császárt

Amikor XVIII. Lajos értesült a partraszállás elképesztő híréről és az akadálytalan előnyomulásról, Ney marsallt vezényelte Napóleon ellen, mert tudta, hogy „a bátrak bátrát” mennyire tisztelik katonái. „Ketrecbe zárva, mint foglyot hozom ide” – felelte Ney, aki a többi marsallhoz hasonlóan esküt tett a királynak.

De Napóleon is Neyhez fordult levélben: „Csatlakozzék hozzám, úgy fogom fogadni, mint a moszkvai csata másnapján.” (Akkor tudniillik megölelte.) Mit tehetett a hős, akinek egy XVIII. Lajos és egy Napóleon között kellett választania?

Tüzérei segítettek a döntésben – átpártoltak a francia tüzérség legendás hőséhez, követték őket a huszárok. Ney felsorakoztatta megmaradt katonáit, közölte velük, hogy Franciaország törvényes uralkodója Napóleon – és ő is átállt. (Kivégző osztag előtt kell majd felelnie ezért, a végső bukás után…)

Ney marsall

main-92.jpg

main-93.jpg

Így szökött meg XVIII. Lajos Párizsból

A megrémült Bourbonok az általuk teremtett törvényhozói kamarában kerestek támaszt. „De mindenki hallgatott – írja Chateaubriand, aki jelen volt -, s e csendben szinte hallani lehetett Napóleon távoli lépteit.” Lajosnak azt tanácsolták, hogy teljes királyi díszében álljon a közeledő Napóleon elé, és parancsolja meg neki a visszavonulást. Szánalmas álmodozók – azt hitték, hogy egy XVIII. Lajos királyi díszben meg tudja ismételni azt, amit egy Napóleon a szürke redingote-jában elért… Lajos nem óhajtotta eljátszani e hősi szerepet, elfutott ama szuronyok védelme alá, amelyek hatalomra juttatták.

A császár bevonult Párizsba. A város rajongással fogadta. A legmakacsabb republikánusok is lelkesen köszöntötték, mert a Bourbonok ellenségét látták benne. Carnot, aki a császári koronázás után félreállt, ismét felajánlotta szolgálatait. Napóleon belügyminiszterré tette.

„Életem legboldogabb korszaka ez volt, a Cannes-tól Párizsig tartó menet” – mondta később Napóleon. Megkapta a zsenijének járó utolsó elégtételt a sorstól – ennél többre semmi reménye nem lehetett.

Minden olyan intézmény, amely túl nagy mértékben támaszkodik az önkényre, válságos próbákon egy pillanat alatt össze tud omlani. Napóleon 1814-ben a saját bőrén, 1815-ben a Bourbonok példáján tapasztalhatta ezt az igazságot. A visszatérését lelkesen üdvözlő tömegek magatartásából azt is megértette, hogy benne még mindig a forradalom emberét látják. Taktikából-e vagy csakugyan az őszinte felülvizsgálat kényszerétől vezettetve, a császár tüntetően „a forradalom fiának” nevezgette magát, s utasítást adott egy olyan alkotmány kidolgozására, amely némi szabadságjogot is biztosítana a népnek. De már nem jutott idő a békés átrendezésre, az ellenség megindította hadait.

És így tért vissza Napóleon a Tuilériákba

main-94.jpg

Murat, aki Lipcse után cserbenhagyta Napóleont, megtarthatta trónját. Most viszont – lelkiismeret-furdalásból-e vagy számításból, mindenesetre idő előtt – szembefordult az osztrákokkal, akik megverték seregeit. A nápolyi király akciója ily módon csak az osztrákok harci dühét növelte. Készülődtek az oroszok is.

Sir Arthur Wellesley – vagyis Wellington herceg

main-95.jpg

De elegendő volt az angolok és poroszok egyesített ereje is a szövetségesek győzelméhez. Napóleon ugyan bátran, remek haditerv alapján az angolok és poroszok közé hatolt, és többször is megverte a makacs porosz vezért, Blüchert, de Ney súlyos taktikai tévedése miatt győzelmét nem tudta eléggé kihasználni. Grouchy marsaik 40 ezer emberrel Blücher üldözésére küldte, ő pedig Wellington ellen fordult. Az angolok kémeiktől tudták, hogy a francia sereg elképesztő lelkesedéssel fogadta a császárt, aki a felhőszakadás által tönkretett utakon is gyors ütemben nyomult feléjük. De kapcsolatban álltak Blücherrel is, s arra számítottak, hogy ha kitartanak, a porosz vezér beavatkozása megfordíthatja a csatát.

A Waterloo mellett vívott ütközetet végeredményben az döntötte el, hogy Wellington számítása vált be. A roppant heves összecsapás, amely június 18-án, 12 óra előtt indult meg, mindkét oldalon óriási veszteségeket okozott a nagyjából azonos erőkkel felvonuló ellenfeleknek, de estefelé Napóleon vitathatatlan fölénybe került. „Mindenki haljon meg ott, ahol van!” – adta ki a parancsot Wellington, s az angolok ezrével pusztultak, több állásukat fel is adták, noha a zöm kitartott.

main-96.jpg

Waterloo, a döntő ütközet színhelye

Délután északkelet felől erőltetett menetben közeledő csapatok körvonalai tűntek elő. A franciák a biztos győzelem tudatában Grouchyt várták, de hamar kiderült, hogy a francia marsalltól elszakadt Blücher érkezett. Napóleon még mindig arra számított, hogy Grouchy követi a porosz vezért, s így két tűz közé szorítják majd az ellenséget.

Ő került két tűz közé. Napóleon az utolsó pillanatig várta Grouchy érkezését, de közben a porosz-angol harapófogóban reménytelenül vergődött a francia sereg, amelyen úrrá lett a pánik. Csak a Gárda tartott ki, amely a már sötétedő csatatéren négyszöget alkotva két hadsereg rázúduló rohama ellenében is utolsó emberéig harcolt.

main-97.jpg

Napóleon a Gárdához akart csatlakozni, hogy velük haljon meg, de Soult marsall elvonszolta a csatatérről: „Sire, az ellenség már épp eléggé örül… ”

„Vitéz franciák, adjátok meg magatokat!” -kiáltotta egy angol ezredes. „Merde!” – káromkodott vissza Cambronne tábornok, aki Elbán is a császár mellett volt, s most esküjét megtartva itt veszett el hű gránátosaival együtt.

Huszonötezer francia és csaknem ugyanannyi porosz és angol katona esett el Waterloonál. De mi lett volna, ha Grouchy megérkezik, ha – mint Friedlandnál – győztes rohamra kel vérteseivel?

A Napóleon-kultuszt megteremtő történészek elérzékenyülve mérlegelik az esélyeket, s azt hangoztatják, hogy Napóleon győzhetett volna. Kétségtelenül. Sőt minden bizonnyal diadalt aratott volna, mint Marengónál (ahol Desaix megérkezése fordította meg a csatát).

Győzött volna – egy nagy csatában. De nem a háborúban. S hogy a kettő között milyen óriási a különbség, ezt Napóleon, úgy látszik, jobban tudta az őt dicsőítő történészeknél. Cáfolhatatlan bizonyítéka ennek az, hogy Napóleon máskor a Waterlooinál nagyobb veszteségek után is újrakezdte a harcot, most azonban feladta. Tudta, hogy az osztrákok több százezer katonával közelednek, és készülnek az oroszok is. A háború reménytelenné vált.

Fouché, Talleyrand és a párizsi burzsoázia más hangadói igyekeztek is meggyőzni erről a közvéleményt. A külvárosok tüntettek a császár mellett, de a jómódú negyedek komoran hallgattak. A császár végérvényesen levonta a tanulságot: száz nappal a partraszállás után, 1815. június 22-én lemondott a trónról.

Fia javára. De ez a megfogalmazás már csak a jövőnek szólt. Semmi kilátása nem nyílt arra, hogy a kis Napóleont a szövetségesek apja trónjára ültessék.

Napóleon nem is óhajtott erről tárgyalgatni. Június 28-án elhagyta malmaisoni kastélyát, Rochefort kikötőjéből két hajóval akart menekülni. Erről viszont az angolok nem óhajtottak tárgyalni – elzárták a kikötő bejáratát. Napokon át sokezres tömeg lelkesen tüntetett a császár mellett, de ebből az angolok legfeljebb még jobban megérthették Napóleon félelmetes népszerűségét.

Francia tengerészek hajlandók lettek volna harccal biztosítani Napóleon menekülését, de a lemondott császár nem fogadta el az áldozatot – az angoloktól kért menedékjogot, és átköltözött a Bellerophon fedélzetére.

A londoni kormány boldog volt, hogy ellensége önként besétált a ketrecbe. Július 29-én Plymouthban „Bonaparte tábornok” tartózkodási helyéül Szent Ilona szigetét jelölték ki. Napóleon hevesen tiltakozott: „Szabad elhatározásomból jöttem ide. Személyemben megsértik a vendégszeretet szent jogait.”

Az angolok fütyültek a szent jogokra. S eltérően azoktól a történészektől, akik százötven év múltán is könnyes felháborodással ostorozzák az angolok álnok magatartását, el kell mondanunk, hogy a vendégjogot meggyalázó briteknek volt kitől tanulniuk.

Elsősorban Napóleontól tanulhattak. A császártól, aki tanácskozni hívatta s aztán deportálta a spanyol királyt. Aki lecsukatta a pápát. És aki más ország területéről saját álbíróságai elé raboltatta Enghien herceget…

Vagyis itt már régen nem volt szó erkölcsről, jogról. Kíméletlen irtóháború folyt évtizedeken keresztül Európában, s a győztesek rettegtek annak gondolatától, hogy Napóleon újra visszatérhet a kontinensre. Ennek megfelelően jártak el.

SZENT ILONA SZIGETÉN

A Northumberland, amely két és fél hónapig vitte fedélzetén a császárt, 1815. augusztus 7-én indult el nevezetes útjára. Amikor Napóleon Franciaország partjai mellett hajózott el, így kiáltott: „Isten veled, bátrak földje! Ha néhány árulóval kevesebb akad, még ma is a világ ura lehetnél.”

Remek mondatok. De a világnak nincs szüksége arra, hogy bármelyik ország is ura legyen. Napóleon bukása végső fokon azért vált elkerülhetetlenné, mert olyan században álmodozott az egyetemes monarchia megteremtéséről, amelyet éppenséggel az önálló polgári-nemzeti államok létrejötte jellemez.

Szent Ilona. A longwoodi ház Szent Ilonán

main-98.jpg

Ezt a fő tévedését Napóleon sohasem látta be. Sőt még Szent Ilonán is szívesen jósolgatta, hogy Európa jövője néhány nagy nép szövetségi államát hozza majd létre. Bármi legyen is azonban a jövő, amelynek belátása meghaladja képességeinket, a maga korában mindenkinek a saját lehetőségei szerint kell döntenie. Napóleon – hatalma utolsó szakaszában – ezeket a lehetőségeket ítélte meg hibásan.

main-99.jpg

Szent Ilona partja

Egyébként azonban sok mindent felülvizsgált Szent Ilonán. Rengeteget dolgozott, különböző munkatársainak diktált, és óriási mennyiségű iratot hagyott maga után. Kitűnően ismertette nagy csatáit, találóan jellemezte munkatársait, remekül fejtegette terveit, nézeteit, a hadászat tudományát és a politika művészetét.

Szent Ilona szigete a hozzá legközelebb eső afrikai partoktól mintegy kétezer kilométerre fekszik. A győztesek tehát biztonságban érezhették magukat. A sziget kormányzója azonban, Hudson Love a felelősség súlya alatt eredetileg is roppant mérsékelt szellemi-erkölcsi ítélőképességét teljesen elvesztette. Képtelen volt megtalálni a világhírű foglyához illő bánásmódot; Napóleon nem is állt vele szóba.

De a francia kíséret tagjai, akik közül az idők folyamán néhányan visszatértek hazájukba, az angol katonák és a szép számmal érkező vendégek, akik közül Napóleon többeket is fogadott, ámulattal csüggtek Longwood történelmi lakóján, s beszámolóikkal, emlékezéseikkel folytatói lettek annak a hatalmas napóleoni legendakörnek, amelyet valójában mára császár megteremtett méltóságteljes magatartásával és emlékiratainak megfogalmazásával.

Amikor híre jött, hogy Napóleon megbetegedett, Talleyrand az erkölcs nélküli emberekre gyakran jellemző „erkölcsi fölénnyel” ítélkezett hajdani ura felett: „Egy ágyúgolyó. . . jobban fejezte volna be e rendkívüli életet.” Hasonlóan vélekedett Fouché is, aki szerint Napóleonnak „meg kellett volna halnia”, hogy „bukását méltó módon koronázza meg”.

Az ítélkezők tévedtek: Napóleon épp itt, Szent Ilonán hódította meg Európa új ifjúságát morális tartásával és példájának erejével.

Diadalmas seregeinek legjobb katonáit azok adták, akik ifjú fejjel élték meg a Bastille lerombolását, és Bonaparte tábornokban a forradalom fiát követték. Waterloonál már túl sok olyan kamasz harcolt zászlaja alatt, aki öntudatosodásakor – mint Stendhal írta – „a császár által frissen kreált hercegek és grófok tolldíszes bársonykalpagjaiba” ütközött mindenütt. De az 1810-es évek végén, az 1820-as évtized elején ifjúvá lett egy új nemzedék, amely már ismét nem a császárt látta Napóleonban, hanem a forradalom hősét, akit a királyok szövetsége egy trópusi szigeten örökös fogságra ítélt.

Hatalma csúcsán nem volt szerencséje Napóleonnak a nagy írókkal. Számkivetettségében és a halála utáni évtizedekben viszont Európa legnagyobb írástudói dicsőítették. Heine megírta A két gránátos című versét (amelyet Schumann zenéjével ma is énekelnek), prózai munkáiban méltatta a császár németországi hódításainak pozitív társadalmi következményeit. Byron és Manzoni, Goethe, Lamartine és Berzsenyi Dániel, Puskin és Lermontov életművében ihletett remekek jelzik Napóleon hatását. Stendhal, aki (sajnos töredékben maradt) életrajzol is írt a kor hőséről, Pármai kolostor című regényét a Waterlooi ütközet eredeti leírásával kezdi; hatalmas romantikus tablót ad e csatáról Victor Hugo Nyomorultak című regénye. A Háború és béke, Tolsztoj óriási műve elfogultan ábrázolja a francia uralkodót, de magát a kort nagyszerűen idézi fel. Balzac és Dosztojevszkij több regényének hősei bevallottan az ajacciói ügyvéd fiának elképesztő karrierjén lelkesedve kovácsolgatják a saját érvényesülésük terveit.

Napóleon lenézte a filozófusokat, de a kor legnagyobb bölcselői tisztán látták a császár kivételes jelentőségét. Hegel a világszellem eszközének fogta fel Napóleont. Marx és Engels tárgyilagos, mély elemzésekkel méltatta a világtörténelem legnagyobb hadvezérét.

A történészek egész serege vetette magát e csodálatos élet és meghatározó korszak tanulmányozására. (Munkáik közül e könyv írásakor különösen Adolphe Thiers, Hippolyte Taine, Auguste Fournier, Albert Sorel, Arthur Lévy, Frédéric Masson, Albert Vandal, Edouard Driault, Moreau-Vauthier, Octave Aubry, Jevgenyij Tarie, valamint Furet és Richet műveit forgattuk haszonnal.) Új adatok egyre ritkábban bukkannak elő, de az emberek mindig újra és újra a saját koruk fényénél akarják felidéznie kivételes zseni életét.

Kis törtetők és nagy gazemberek megpróbálták utánozni is példáját, de hiányzott belőlük a lángész, sorsukból pedig a zseninek és a körülményeknek az a kivételes találkozása, amely annyira jellemző Bonaparte pályájára. Trónra vergődött unokaöccse, III. Napóleon az eredetinek csak véres karikatúrája lett, a különböző egyéb Bonaparte-utánzatok valóban csak úgy hasonlítanak hozzá, „mint a macska az oroszlánhoz”.

Véres háborúiban – túl az osztályönzéseken és nemzeti érdekeken, túl az egyéni becsvágyakon – az egyetemes emberi haladás tört utat magának. Amikor végleg keresztezte ezt a fejlődést, ő is elbukott. Sorsa örök példája annak, hogy alulról is milyen szédületes hatalomra emelkedhet az ember, egyszersmind azt is bizonyítja, hogy a leghatalmasabb zseni sem tehet erőszakot a história vastörvényszerűségein.

1821. MÁJUS 5.

De már nagyon előreszaladtunk – még adósak vagyunk Napóleon utolsó napjainak leírásával.

A betegség tünetei 1819-ben egyre gyakrabbanjelentkeztek. 1820 végén már nem tudott lóra ülni. 1821 áprilisában megírta végrendeletét. Tudta, mi vár rá: „A rák voltaképpen Waterloo, az szívódott belém” – mondogatta, miközben az anatómiai atlaszok ábráit nézegette, mint hajdan ütközetek előtt térképeit.

„Azt kívánom – szól a végrendelet második pontja -, hogy hamvaim ott pihenjenek a Szajna partján, a francia nép körében, amelyet annyira szerettem.” (E sorok ma márványba vésve olvashatók a párizsi Invalidusok palotájában; 1840-ben szállították haza a hamvakat.)

Megátkozta az angol oligarchiát mint gyilkosát, fiának lelkére kötötte, hogy a francia népet szolgálja, s tetemes összegeket hagyott híveire, főleg azokra, akik Szent Ilonán is vele maradtak.

Egy évvel a halál előtt – realista rajz a száműzött császárról

main-100.jpg

Külön írásban remek politikai és bölcseleti tanácsokat hagyott fiára. Megfogalmazta, hogy a kor feladata a feudalizmus maradványainak felszámolása; óvta fiát attól, hogy idegen segítséget vegyen igénybe trónja visszaszerzéséhez, még a sajtószabadság elismerését is lelkére kötötte. A szegény Sasfiók, a reichstadti herceg, a sok kiváló tanácsból legfeljebb ezt az egyet fogadhatta meg: „Fiam elmélkedjék sokat a történelmen; ez az egyedüli filozófia.” Többre nem tellett lehetőségeiből, huszonegy évesen követte apját a halálba.

main-101.jpg

NAPÓLEON ÉLETÉNEK ÉS HÁBORÚINAK FŐBB SZÍNHELYEI

main-102.jpg

main-103.jpg

A halotti ágyon

Május 2-án az orvosok már közölték a számkivetett környezetével, hogy a halál közeleg. Mint a csatáiról kiadott hivatalos közleményt, halálának hírét is meg akarta fogalmazni Napóleon. „Monsieur le gouverneur, l’Empereur Napoléon est mort…” „Kormányzó úr, Napóleon császár meghalt…” Így kezdődött a Hudson Love-hoz címzett levél, amelyet maga Napóleon diktált, amely azonban a véres hányások miatt befejezetlen maradt.

Betegágya fölött összevesztek az orvosok a követendő gyógymódon – még haldoklásában is megosztotta maga körül az embereket. Ezekben a napokban szakadatlanul esett az eső, de a lefüggönyzött ablakokon át nem szűrődött be a külvilág zaja. Napokon át tartott már az iszonyú haláltusa, amikor a május 4-ről 5-re virradó éjszaka, hajnali két órakor Napóleon elvesztette az eszméletét.

Ezek voltak utolsó szavai: „Francé… armée. .. tête d’armée… Josephine…” „Franciaország… hadsereg. .. a hadsereg éle… Josephine…”

A romantikus történetírás szerint a haldoklás óráiban hatalmas vihar zúdult a szigetre. De az ellenőrzött meteorológiai adatok mást mondanak: az eső megállt, a trópusi nap fénybe vonta Szent Ilona szigetét.

Ahol Napóleon nyugszik – a párizsi Invalidusok dómja

Hajnali ötkor az eszméletét vesztett test még vonaglott. Délután háromkor a pulzust már nem lehetett tapintani, a test hőmérséklete fokozatosan lehűlt, de a császár még lélegzett. Hű emberei ott szorongtak a kis vaságy körül, amely megjárta az austerlitzi csatamezőt is.

main-104.jpg

main-105.jpg

Napóleon vörös márványkoporsóját fölülről nyitott kripta öleli körül az Invalidusok dómjának középpontjában

Este hat óra közeledett, a nap lezuhant az óceánba. A hirtelen lehullt trópusi éjszakában elakadt a haldokló lélegzése. A napokon át vívott utolsó ütközet a halál győzelmével ért véget.

Mire lámpát gyújtottak, a császár mozdulatlanul feküdt vaságyán. Az egyik marsall felesége megállította az ingaórát – öt óra ötvenegy percet mutatott.

A hívek megcsókolták a császár kezét, az egyik orvos lezárta szemét. A tanúk szerint a kisimult, színtelen arcon halvány mosolyt lehetett látni. A halálos kór eltüntette a zsírpárnákat, s a megfogyott arcvonásai kísértetiesen emlékeztettek az ifjú Bonaparte, az olaszországi győző legendás képmására.

A sírkőre a franciák a császári keresztnevet és a születési-halálozási dátumot akarták írni, a brit kormányzó azonban ragaszkodott a Bonaparte vezetéknév feltüntetéséhez, lévén hogy az angolok sohasem ismerték el a császárt. A franciák nem engedtek.

Így maradt jelöletlen annak az embernek sírja, aki hat évvel azelőtt még Európa ura volt.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Lap tetejére!