Találatok: 14

239

Petőfi-versek elemzése

Fried István-Szappanos Balázs

Petőfi-versek elemzése

A szerzők örököseinek engedélyével!

Copyright © 1999 Black <& White Kiadó

All rights reserved! Minden jog fenntartva!

Tilos a könyv bármelyik részét sokszorosítani, repro­dukálni elektronikus akár mechanikus úton, beleértve a fényképészeti vág)’ más módokat is, bármilyen infor­mációtároló és visszakereső rendszerben tárolni, a BLACK á WHITE KIADÓ előzetes írásos engedélye nélkül!

BLACK WHITE KIADÓ 4401 Nyíregyháza, Pf. 287. Telefon/fax: 42/421-497

Felelős kiadó: Fehér Sándor

ISBN: 963 9125 39 3

Nyomta és kötötte: Text-Print Kft. Győr Felelős vezető: Bozsoki Rudolf ügyv. ig.

Bevezetés

Az elmúlt években igen sok értékes, forrásmunkaként vagy’ éppen sza­badabb kezelésű tanári kézikönyvként jól felhasználható szakmai és mód­szertani kötettel gyarapodott a műelemzéssel foglalkozó irodalom. E sort követve olyan gyűjteményt állítottunk össze, amelynek egy ik célja az, hogy’ néhány szerény adalékkal hozzájáruljon az eddig kialakult Retőfi-kép gaz­dagításához; a másik – legalább ennyire alapvető – szándéka pedig mód­szertani természetű. Arra keresné ugyanis – a lehetőségeket kutatva, kí­sérletezve – a választ, hogy’ miképpen lehet egyetlen költő életművét vers­elemzések sorozatában bemutatni; hogyan lehet irodalmi eszközökkel ér­zékeltetni nemcsak magát a költői kibontakozást, hanem az élet- és pálya­rajzi, valamint a kortörténeti összefüggéseket is.

Közismert, hogy’ Petőfi életéről és életművéről napjainkig könyvtárnyi terjedelmű szakirodalom jelent meg. A halála óta eltelt közel 150 év so­rán avatott kommentárok – hiteles dokumentumokkal szolgáló kortársak, alapos munkát végző irodalomtörténészek, esztéták, a verstan és az iroda­lomelmélet szakemberei, az irodalmi megújulás igézetében élő s ehhez őst kereső alkotóművészek, a társadalmi haladásért küzdő politikusok – szám­talanszor fordultak hozzá: értelmezték, vitatták, magyarázták verseit és prózáját; elemezték személyiségét, jellemét, emberi magatartását, elveit, gondolatait; kutatták fontos és kevésbé fontos életrajzi adatait – abban a jogos meggyőződésben, hogy’ egy, a Petőfiéhez hasonló jelenség teljes megértéséhez a legapróbb mozzanat sem elhanyagolható. Megrendültén álltak meg az életutat hirtelen megszakító tragédia előtt, s elragadtatással csodálták az „üstökös”-pályát, amelyet befutott.

Önkéntes beleérzések, akaratlan félreértések vagy szándékos torzítások tehát éppúgy jellemezték ezt a folyamatot, mint nagy; igényes, alapos ku­tatásokra épülő, biztosabb szemléleti alapokat nyújtó, a vulgáris felfogást erőteljesen korrigáló munkák. Természetes, hogy ez utóbbiakra, mint nél­külözhetetlen szakirodalomra, mindvégig támaszkodunk. Itt, bevezetőül csupán azért utalunk a Pétőfi-irodalom kavargó színgazdagságára, nehe­

5

zen áttekinthető sokrétűségére, hogy a könyvet fellapozó olvasóval érez­tessük: magunk is tudatában vagyunk vállalkozásunk nehézségének; an­nak, hogy az eddig felhalmozott anyag nyomán nem könnyű újat monda­nunk.

Külön kell említenünk azt a Petőfi-reneszánszot, amely 1972-73-ban, a költő születésének 150. évfordulójára bontakozott ki, s amelynek jegyé­ben új lendületet kapott a kutatás. Kitűnő, a korábbi szakirodalmat ismer­tető válogatások jelentek meg ebből az alkalomból, friss kutatási eredmé­nyeket tárgyaló gyűjtemények, s olyan monográfiák, amelyek ma már biz­tonságos eligazodást tesznek lehetővé a reformkor eszmetörténetének leg­bonyolultabb útvesztőiben is.

Mégis úgy éreztük, hogy néhány vonatkozásban segítségére lehetünk az iskolai irodalomtanítás munkájának. A könyv első részében arra töreked­tünk, hogy egy’ eddig kevéssé kidolgozott szempontra, a képszimbolika fejlődésére figyeljünk erőteljesebben: arra, hogy a költő legalapvetőbb ké­pei miképpen jelennek meg már költészete kezdeti periódusában, hogyan alakulnak tovább – jelezve a világkép menet közbeni formálódását -, s ho­gyan nyerik el a legvégső, legtisztább megfogalmazásukat. A könyv máso­dik része ún. genetikus elemzéseket tartalmaz: egy-egy versmotívum lét­rejöttét egyszerre vizsgálja Petőfi költészetében, a kor társadalmi valósá­gában s a költő előtt kibontakozott magyar irodalmi fejlődésben, sőt szük­ség szerint feltárja a világirodalmi forrásokat is.

Mint az eltérő vizsgálati módszerek is jelzik, a könyv első és második része két szerző munkája, s így tagadhatatlanul találhatók benne felfogási eltérések. Úgy gondoljuk azonban, hogy a kétféle megközelítési mód nem­csak megtűri, hanem szerencsésen ki is egészíti egymást, hiszen egyik sem törekszik kizárólagosságra. A könyvet ebben a meggyőződésben ajánljuk á szaktanárok és minden érdeklődő olvasó figyelmébe.

SZAPPANOS BALÁZS

1. 
   A népdaltól a személyes líráig

A virágnak megtiltani nem lehet…

Az 1843 decemberében Debrecenben írt és 1844 januárjában az Élet­képekben megjelent vers a fiatal Petőfi egyik sikerült alkotása. Nem első­sorban azért, mert abban a műfajban találja el a hangot, amely sok, ku­darcba fulladt előzmény után az ő kötészetében valósult meg maradékta­lanul (azaz: olyan „tiszta népdal” vagy’ „speciálisan magyar múdal”, amely Horváth János ismert csoportosításában is előkelő minősítést kap, hiszen a „genre-dalnak” és az „önarckép-dalnak” ellentétesen jellemző sajátos­ságait olvasztja össze a dúl személytelen s mégis mindenkire illő jellegé­ben), hanem azért, mert rögtön meg is haladja, a személyes líraiság irá­nyába tágítja a műfaj lehetőségeit. Mindezt ráadásul úgy végzi el, hogy’ a vers egyetlen sorában sem veszít könnyedségéből, naiv bájából.

Az első benyomásunk valóban az, hogy’ népdalt olvasunk. Fülünk azon­nal elkapja a javarészt 4+4+3-as tagolású, 3 ütemre oszló 11 szótagos ritmust, amelynek legtöbbször érezzük az ütemhatárait is. (A költő azon­ban nem ragaszkodik mereven ehhez a képlethez: változtat-alakít rajta, ha az értelmi hangsúly úgy kívánja. A vers 3. sorában pl. 4 ütemet számlál­hatunk 4+1 +3 + 3-as tagolással.) Ugyanezt a hatást fokozza a strófa- és rímszerkezet: 5 négysoros versszak követi egymást, s az összecsengést páros rímek alkotják.

Am ha népdalszerúséget említünk, mégsem pusztán a jól ismert met­rumra vagy az aabb sorokból egybeálló strófákra gondolunk, hanem ma­guknak a rímeknek a jellegére is. Nem kell sok vizsgálódás, hogy kiderít­sük: valamennyi rímpár asszonánc. Figyelemre méltó azonban, hogy’ a sor­végek korántsem tompák, ellenkezőleg: meglehetős élességgel, szinte tisz­ta rímekre emlékeztetőén csendülnek egybe. Mi okozza ezt az érzést? Alighanem az, hogy a verssorok utolsó, 3 szótagos ízei – az ütemegyenló- ség törvénye alapján – a valóságos szótagszámhoz viszonyítva nagyobb időnyomatékot kapnak, minthogy a páratlan utolsó szillaba tartama (szemben a többi, l/4-es szótagokkal) 2/4 lesz.

9

Ehhez járul, hogy a költő – akárcsak sokat idézett merész rímpárjában: „Rég elhúzták az esteli harangot, ki az, aki még mostan is barangol?”- itt is többnyire három szótagot fog össze, s így az utolsó ütem valójában elejétől végéig rímként hat (szerelem – kénytelen; szeretlek – lelkedhek; csókjára – rózsája; világnak – halálnak; csillaga – éjszaka). S mivel a mo­zaikrímek – legalábbis az utolsó két szótagnál – a tiszta hangzáshoz köze­lítenek (nem lehet – kikelet; szívemben – vág}’ engem; ha lehet – lelkedet), a megszokás erejével már könnyebben fogadjuk el egybetartozóként az olyan sorvégeket is, mint a „szelíden – tükrében” vág)’ a „gondolat – su­garat” szópár.

A ritmus, rímképlet, strófaszerkezet mellett fokozza a vers dallamossá­gát, hogy minden strófa egy-egy önálló, pontosan záruló érzelmi-gondola­ti egység, s így rendszerint azonos a periódussal is. Éppígy az egyes rész­mondatokra is az jellemző, hogy csaknem mindenütt a verssorokkal egy­forma hosszúságúak. Mindössze két helyen találkozunk alig érzékelhető átlépéssel („Szép telkednek, mely mosolyog szelíden / Szemeidnek bűvös­bájos tükrében”, „Jaj ha tudnám, hogy másnak vár csókjára / Tündér or­cád tejben úszó rózsája”).

Ugyancsak népdalra emlékeztet, hogy Petőfi ebben a korai versében még feltűnő gyakorisággal alkalmaz olyan külsődleges elemeket, mint ami­lyenek a jellegzetes megszólítások (kedves babám; gyöngyvirágom; bol­dogságom csillaga; szívem gyöngye), metaforák („tündér orcád tejben úszó rózsája”), illetve megszokott szókapcsolatok („Hogy az isten áldja meg a lelkedet”). .

Hasonlóképpen a népdalt idézi a vers gondolatfúzése. Itt is érvényesek Horváth Jánosnak a naiv előadásmódról s egyúttal a dal kifejezésbeli sajá­tosságairól tett általános megállapításai: az egyszerű embert – írja – „be­szédre bírja valamely lelki indulat, de a kimondott szó csak töredékgondo­lat s nem teljes kifejezés; kénytelen újabb kísérteteket tenni, melyekben a már kimondott szó is segíti, támogatja; ahhoz méri lelkiállapotát, s addig ürgeti-forgatja, pótolgatja, fokozza, fékezi, s ha kell, visszavonásokkal is helyreigazítja a már kimondottat, míg végre eljut a megnyugtató, teljes, hú kifejezéshez. A lelkiállapot és kifejezés kölcsönös egymásra találásának eleven lyrai játéka folyik te beszédében: magának a kifejezésre törekvés­nek naivul őszinte lyrája.” Petőfinél – folytatja később – „a gondolatnak e lassú kialakulása sokszor valamely cél felé való fokozatos közeledésnek tű­nik fel… mindenik [mondat]pár egy-egy újabb lépést tesz a cél felé, de

10

azzal a lábbal lép megint előre, amelyikkel odaérkezett: az elért eredmény egyúttal alapja a továbbhaladásnak. Valami akaratlanul szabályos ismétlő­dés áll elő: a gondolatformák párhuzama, ritmusa…”

A gondolat ilyesfajta fokozatos előrehaladása, apránkénti elmélyülése fi­gyelhető meg ebben a versben is. .Az első két sor a népdalnál gyakorta (noha nem törvényszerűen) megtalálható bevezető természeti képet juttat­ja eszünkbe, amely a rákövetkező sorokkal rendszerint valamilyen gondo­latpárhuzamot alkot. A strófának azonban csak szerkezete emlékeztet a népdalok indítására, tartalma némileg másképpen alakul. A hangütés ugyanis éppen attól ilyen erőteljes, hogy nem valóságos természeti kép ke­rül a vers élére, hanem egy szentenciózus megállapítás a tavasz elérkezé- sekor természeti törvényként bekövetkező virágnyílásról. Korántsem hangzik ez filozofikus okoskodásként, inkább spontánul és természetesen. Mégis érződik belőle a szerzői tudatosság. Nemcsak a „nem lehet, hogy ne nyíljon, ha jön” fordulatban rejlő szándékolt körmönfontság okából, ha­nem a kor múköltői gyakorlatára jellemző „szép kikelet” kifejezés miatt is. A strófa harmadik sora ott kapja el a hangot, ahol az előző sorvég abba­hagyta: megismétli a lezárást, s az eddigiekhez képest fordított sorrend­ben – teljes metaforákat képezve – értelmezi, mintegy a vers tartalmához hangolja a „kikelet” és a „virág” szavakat. A gondolatpárhuzamot azután az utolsó sor teszi teljessé: amint a virágnak is ki kell nyílnia tavaszkor, úgy „kikeletre virítani kénytelen” a szerelem is.

A szokásosnál kissé hosszabbra nyúlt rávezető rész után a második strófa a költő versbeli énjének személyességével indít: „Kedves babám, megláttalak, szeretlek!” Csattanós rövidségű közlés ez. .Az élén álló meg­szólítást követő két első személyi! igealak dinamizmusát részint a múlt és jelen hirtelen átváltásának köszönheti, részint pedig annak, hogy a pillanat alatt végleges érvénnyel fellángoló érzés megjelenítése egyesíti magában a romantika „meglátni és megszeretni” motívumát és a népdalok kifejezés­módjának célratörő egyszerűségét. A versszak szerkezetére ezúttal is ez utóbbi nyomja rá bélyegét: a négy sor úgy követi egymást, hogy az előzőt kedveskedő találékonysággal folyton kiegészíti, értelmezi, magyarázza az utána következő. Az elsőt a másodikhoz egy figura ethimologica kapcsol­ja (szeretlek! szeretője); a másodikat a harmadikhoz egy jelzős szerkezet megismétlése („szép telkednek”), a harmadikat a negyedikhez pedig egy lágy^r enjambement. Tegyük hozzá ehhez, hogy a gondolatok ilyen ritmikus összekapcsolását egész alliterációsor erősíti meg („szeretlek! / Szeretője

11

lettem én .szép telkednek / 5aép telkednek, mely mosolyog teliden / Sze­meidnek bűvös-bájos tükrében”). A népdaljellegnek és a műköltői inven­ciónak mesteri egyesítését mutatja ez a betűrímhalmozás. Ugyanerre a kettősségre utal a versszak kifejezéskészlete: a szemek tükrében mosoly­gó lélek konvencionális fordulatát a „szelíden” határozó teszi pontosabbá, hiszen a telki szépség fogalmát meghatározott jellembeli tulajdonsággal kapcsolja össze. Az utolsó sor metaforájának jelzővel való bővítése hason­ló hatású: a „bűbájos” szó – elsőre úgy érezzük – csak enyhe dekorativi- tást lop az egyszerű szerkezetbe; valójában azonban az eddigi szelíd mo­solyt – visszautalva a versszak bevezető sorában elhangzott megszólításra – egyben kedvessé, bensőségessé is varázsolja.

S ezzel előkészíti a harmadik versszak elején keletkező „titkos kérdést” is: „Mást szeretsz-e gyöngyvirágom, vagy engem?” Ami itt a strófa indu­lásakor még kérdés, a harmadik sorban már egymást űző „két gondolat­tá” válik. Ismét szép gondolatpárhuzammal találkozunk, amelyet a költő hasonlat formájában fejez ki: a természeti kép kerül így hátúira ezúttal, hogy az előző sorban frappánsan leírt lelkiállapotot érzékletessé tegye.

Meg kell jegyeznünk egyébként, hogy az egész versszak mintegy előké­pe Petőfi később kialakuló egy ik jellegzetes mondatformájának, sőt vers­kezdetének. Az 1846 végén, a költői mézeshetek alatt írt Rövidre fogtam a kantárszárat… című helyzetdalát (amelyet azonban nyilvánvalóan befo­lyásolnak a Júlia szerelme felőli bizonytalanság korábbi személyes emlékei is) ezekkel a meghökkentően hasonló sorokkal kezdi:

Egy gondolat kergetett engemet, Ha galambom az enyim nem tehet! Mint hegyes nyílvessző a madarat, Úgy^r űzött engem ez a gondolat.

Innen már valóban csak egy’ lépés, hogy’ ugyanennek az évnek a végén megszülessék a véglegesen kiérlelt megfogalmazás, híres rapszódiájának szállóigeszerúen tömör verskezdete:

Egy^r gondolat bánt engemet:

Agyban, párnák közt halni meg!…

12

Visszatérve a strófa gondoiatpárhuzamához: az utolsó sor hasonlata ez­úttal is kettős szerepet kap. Nemcsak az érzékletességet szolgálja, hanem egyben előkészíti a következő versszak hangulatát: az őszi napsugarat űző felhő képe a kedély elborulására utal.

A negyedik strófa csakugyan a vers hangulati mélypontja s egyben ér­zelmi csúcsa is. Ezt veti előre mindjárt az indulásnál elhelyezett fájdalmas felkiáltás („Jaj”). Pedig tartalma nem valóságos helyzetet rögzít, nem a le­ány más iránti szerelmét panaszolja, pusztán az előző versszakban felve­tett rosszabbik lehetőséget gondolja végig (amint erre a feltételes igeala­kokból is következtethetünk). Ez az újabb lélekállapot azonban ismét ak­kora hevességű, hogy a bujdosással, sót az öngyilkossággal való fenyege­tőzésig vezet el. Mindkettő olyan motívum különben, amely gyakorta buk­kan fel a népdalokban is, mindamellett itt fedezhetjük fel az eddigieknél nagyobb biztonsággal a költői személyesség beáramlását a versbe: az ér­zéseknek ez a hirtelen mélysége, rendkívüli intenzitása Petőfinek magának is jellemző alkati tulajdonsága. Hasonlóképpen sűrűn bukkan fel egész költői pályáján a már itt megtalálható halálgondolat.

A népdal naiv egyszerűségétől való továbblépést már az előző versszak­ban is jelezte a felötlő kétségnek a záróhasonlattal történt finom átlénye- gítése. Itt folytatódik ez a folyamat. Aligha véletlen, hogy a második sor pompás metaforája már csak távolról őriz népdal-reminiszcenciákat. Köz­vetlen elődjei (mint Horváth János felfedezte) a Petőfi előtti múköltészet- ben találhatók. így Csokonai Az eleven rózsához című versében, ahol a le­ány képén „rózsaszálacskák ferednek tiszta tejhabok között”; még tisztáb­ban pedig Kisfaludy Károly 22. számú népdalában, ahol ezt olvassuk a kedvesről: „Mint a tejben úszó rózsa, olyan az ő nyájas arca”.

Eddig az egyes strófák belső szerkezetét, kép-, illetve kifejezéskincsét elemeztük, s nem esett szó az egész vers struktúrájáról. Most, a negyedik szakasz befejezésekor erről kell beszélnünk, mielőtt a lezárást vennénk szemügyre. Voltaképp kiderült már, hogy – szemben a népdal egyneműsé­gével – a vers erőteljes érzelemhullámzást, így’ bonyolultabb lelki tartalma­kat, a költőre alkatilag jellemző végletességet zár magába (s emiatt a könnyedén iramló ritmus, a népies előadásmód és az érzésbeli gazdagság között egyfajta belső feszültség keletkezik): az első strófa szentenciózüs általánosítása után felcsendülő személyes hangú vallomásra hirtelen feltá­madó kétség következik, majd – a negyedik versszakban – hangulati ko­morság uralkodik el. Ugyancsak kiderült a részleteknél tett észrevételeink-

13

bői, hogy korántsem valamiféle csapongó ötlethalmazzal találkozunk a versben, hanem szigorú logikával felépülő érzelmi folyamattal, amelynek egyes lépcsőfokait könnyen áttekinthetjük, mivel a költő az előző strófa zárósorával – emlékszünk – már mindig előkészít a következő versszakba való átlépésre is.

A vers kompozíciójának ennél erőteljesebb s egyben árnyaltabb kirajzo­lódását teszi azonban lehetővé, ha megvizsgáljuk a magas és mély hang­rendű magánhangzók arányát. A teljes versből kiolvasható abszolút szá­mukban nincs semmi figyelmünkre méltó, igen érdekes azonban elrende­ződésük: az első strófában 31:13, a másodikban 34:10, a harmadikban 29:15, a negyedikben 7:37, végül az ötödikben 25:19 az összevetés eredménye. E számsorból kiderül, hogy rendkívül nagy a magas hangren- dú magánhangzók számaránya az első, különösen pedig a második vers­szakban: előbb a derűs rávezetés, majd a kétségektől még teljesen men­tes, elragadtatott szerelmi vallomás kifejezőjeként. Főként a második stró­fa második sora ugrik ki („Szeretője lettem én szép telkednek”), amely kizárólag magas hangrendű magánhangzóival egyedül áll az egész vers­ben. Tulajdonképpen azonban a többi három sor alaphangszíne is magas: ennyi e(a versszak 44 magánhangzója közül 23, azaz közel 50%) s a mel- – lé társuló – egyébként normális számú – é, i, ö, ü között már kifejezetten üdítő színfoltként hat néhány mély vagy’ vegyes hangrendú szó, hiszen kü­lönben rosszhangzás keletkezne. Még inkább így’ van ez, ha figyelembe vesszük ezeknek a szavaknak a jelentését: babám, megláttalak, mosolyog, bűvösbájos.

A harmadik strófa hangzóinak számaránya kiegyenlítődést mutat: mint­egy’ az érzelmi kettősség tükröződik benne. Meglepő viszont az arányvál­tás a negyedik versszakban. Magas magánhangzó csupán a második és harmadik sor két-két szavában fordul elő, míg az első és utolsó sor vala­mennyi szótagjában mélyeket találunk (noha az ilyen verssorok, nyelvünk hangzóarányaiból következően, meglehetősen ritkák). Nyilvánvaló, hogy mindez nem teljesen költői tudatosság eredménye, de nem is teljesen vé­letlen: a nyelv ösztönös hangulatfestő ereje érvényesül itt. Mindenesetre, egészen különleges koncentrátumot alkotva, s olyan bravúrosan, hogy hir- telenében csak Tóth Árpád híres óZvz/ c/msw-fordításának hangzóhar­móniáit hasonlíthatjuk hozzá: az első sorban a jajszóval berobbanó fájdal­mas indulat teljesen sötét hangsort eredményez; a másodikban, amelyben a veszteség mértékét a leány szépségének leírásával ecseteli a költő, a strófa 7 magas’hangzója közül 4 kap helyet (tündér, tejben); a harmadik­

bán, ahol a bujdosás gondolata fölmerül, 3 helyezkedik el (kettő a magas hangrendú „lennék”, egy a vegyes hangrendű „világnak” szóban); míg a negyedik sorban, amelyben a halálvágy támad fel, ismét egyértelműen el­komorul a hangzósor („V<?gy ad’^dn^m m<?g<?m<?t a h^lJln^k”).

Ezzel megérkezünk a záróstrófához, amelyben azután helyrebillen az egyensúly: a magas és mély magánhangzók egymáshoz viszonyított száma itt közelíti meg legjobban a nyelvünkben tapasztalt arányokat. Az érzelmek viharzása után, ha nem is elnyugvást, legalább a végletek kiegyenlítődését jelzi ez. Nem ugyan a szerelem teljesülését, hanem a remény felülkereke- dését. S ez ismét olyan lezárás, amellyel később többször találkozunk még a Jcöltő lírájában. .Akár néhány futó fellobbanásának versbeli nyomaira, akár a Mednyánszky Berta-ciklusra gondolunk, az érzelmi viszonzás vá­gya, a megértő társ iránti igény állandóan jelenlevő motívum. Itt – a hely­zetdalba ágyazottan – tulajdonképpen ez szólal már meg. A kiáradó sze­relemvágy személyes ihletettségére utalnak a halmozott megszólítások (boldogságom csillaga, szívem gyöngye), valamint az első 3 versszak kije­lentő és a negyedik strófa feltételes módjai után ezúttal végig felszólító módban álló igealakok (amelyek között különösen a „szeress engem… ha lehet” fordulat éreztet gyengéd érzelmi telítettséget). A szakasz azonban sejtet már valamit a Júlia-versekből is. Nem a nagy szerelmi vallomások hangvételét, hanem néhány olyan költeménynek a tónusát érezzük benne, amelyet éppen a kedves érzelmei felőli bizonytalanság vettet papírra. Az utolsó sor áldásmotívumával pl. a Reszket a bokor, mert… befejezésekor találkozunk; de az egész strófaszerkezet visszavillan majd 1847 decembe­rében írt Mosolyogj rám! tímű versének elejéről:

Mosolyogj rám, édes feleségem! . Nincs virág a földön és az égen Csillag, amely képviselhetné a Kedvességben mosolygásodat.

A virágnak megtiltani nem lehet… és a többi népdalkísérlet tehát látha­tóan a későbbi, nyíltan személyes líraiságú versek első megfogalmazásait – előadásmódját, képeit, mondatformáit – rejti magában. A költő a hely­zetdal műfaját már itt alkalmassá teszi bonyolultabb érzelmek kifejezésé­re. Ily módon korántsem csak a nép hangját szólaltatja meg, hanem meg­teszi az első – bár még bizonytalan – lépéseket ahhoz is, hogy a népköl­tészetet a „magas irodalom” rangjára emelje.

Fa leszek, ha…

Ismételjük meg az előbbi tételt: a helyzetdalban – bújtatottan, a névte­len népi figura szájába adva a szót – a költő saját érzései is teret kapnak, s így a népdalkísérletekben a személyes líra lehetőségei érlelődnek. Még­pedig többféle módon. Az egyik irány, amelyet a Ki vagyok én?nem mon­dom meg… vagy a szomszédságában (ugyancsak 1843-as pozsonyi tar­tózkodása idején) született Lánggal égő teremtette típusú versek képvisel­nek, Petőfi bontakozó egyéniségének erőteljesebb vonásait csillogtatja meg: indulatos erejét, határozottságát, a konvenciókat túllépő szókimon­dását, az emberpróbáló viszontagságban szüntelen felülemelkedő élet­kedvét.

A másik irányt (ezúttal ezen haladunk tovább) jól érzékelhettük A virág­nak megtiltani nem lehet… című versében: a szerelem- és boldogságvágy szólalt meg itt. Értelemszerűen ide csatlakoznak azok a korai költemények is, amelyek – vállalva a személyes hangot – a kitagadott, nyomorgó, a csa­lád melegét fájdalmasan nélkülöző pályakezdő költő valóságos érzelmi helyzetéről vagy pillanatnyi lelkiállapotáról adnak kendőzetlenül őszinte képet. Ilyen az 1843 májusában, Pozsonyban írt Az én mátkám című ver­se. Arról ír benne, mennyire várja azt az órát, amikor a sors által neki ren­delt leánnyal találkozik majd. Egy kívánsága van: a báj és a jóság egyesül­jön jövendőbelijében, egyébként lehet „Akár szőke, akár barna, / .Akár ki­csiny, akár nagy”. Elemi erővel tör fel a kitárulkozás vágya Elmondanám… című versében is, amely az 1844-es, keserves debreceni tél idején szüle­tett. A költő azon kesereg benne, hogy legszebb érzéseit „nincs kinek” el­mondania. Másutt, pl. Betegségemben című versében arról panaszkodik, hogy eddig „senki nem volt”, aki boldogsággal ajándékozta volna meg, pe­dig szeretni tudna „végtelen”.

Ez a fel-feltörő magányérzet egész korai szerelmi költészetét beárnyé­kolja. Annál is inkább, mert a fiatal Petőfiben még sajátos kettősség mun­kál. Miközben helyzetdalaiban, zsánerképeiben, tájverseiben már végre­hajtja a népiesség forradalmát, személyes lírájában egészen másfajta han­

16

got üt meg. 1844 tavaszán ugyan egy időre eljátszik a házias egyszerűség idilljével Dunavecsén, de júniusban már, Kerénvi Frigy eshez szóló versé­ben, lezárja magában a Nagy Zsuzsika-epizódot:

Én nem tudám, hogy ötét szeretem,

De amidőn megindult szekerem,

S elgondolám hogy végkép.elhagyom: Elkezde fájni a szívem nagyon. Mi egymáséi soha nem leszünk, Egymást feledni lesz talán eszünk.

Úgy tűnik tehát, hogy miközben a fiatal költőt az átszenvedett viszon­tagságok a csöndes házi örömök réve felé térítik (aminthogy’ vándorévei után egzisztenciálisan is a megállapodottság, a nyugalmas életviszonyok lehetőségei vonzzák), aközben olvasmányélményei inkább a lelkialkatához közelálló romantikus életérzését erősítik benne. Míg helyzetdalaiban az idill vágya szólal meg, addig személyes lírája nem annyira a boldogságot, mint inkább – ha mégoly paradoxul hangzik is – a boldogtalanságot szom­jazza. Más szóval: fontosabbnak látszik számára a remény és kétség kö­zötti állandó érzelemviharzás intenzív átélése, mint maga a beteljesülés.

Ideáljainak kiválasztása is ezt tükrözi: 1844 őszén egy’ arisztokrata hölgy iránt érez szerelmet, 1845 telén-tavaszán a halott Csapó Etelke, majd a szép és gazdag Mednyánszky Berta kap tőle egész versciklust. A lángoló szerelemvágynak és a viszonzás reménytelenségének kettőssége vonul így végig korai szerelmi líráján (Elet, halál… nekem már mindegy; .4 borhoz; Szerelemvágy; Szépvidéknek szépséges leánya; Megteremtőd lelkem új világát…; Nő szerelmem…, Nincs jogom, hogy’…; Alacsony kis ház…; Életem most…), s ez az alapérzés teremti meg e korszakának egyik jellegzetes költeménytípusát, a metamorfózis-verset. Ez a sajátos szerkezeti forma – amelynél strófaként vagy éppen verssoronként új meg új alakban, folyton átváltozó képsorokban láttatja magát a költő – főként a Berta-szerelem idején uralkodik el. Legszebb, legkiérleltebb darabja az 1845. augusztus 20-a és szeptember 8-a közötti szalkszentmártoni ma­gányban írt Fa leszek, ha… című verse. •

A metamorfózisvers előzményei azonban 1843-ig visszanyúlnak, s a tí­pus lélektani alapja – a kedves igényeihez való hasonulási készség – leg­

17

nyíltabban éppen egy’Debrecenben írt korai verse, a Megúnt rabság indí­tó soraiban fogalmazódik meg:

Mindent elkövettem, Amit lehetett, Jó remény fejében. Hogy majd megszeret.

Ez a remény ihleti azután a vers strófánként beálló átváltozásait: a köl­tő lelke előbb „Féktelen, szilaj”, „mint a tűz”, majd „szelíd láng” lesz: a második ellentétpárban „mélybe omló bérei zuhatag”, amelyet a „méla csermely” képe vált fel; míg végül a „zordon és magas” sziklahomlok pá­rosul a „völgy ölébe rejtezett berek”-kel. .Az „idomulás játéka” (mint Hor­váth János nevezi) új változatokban bukkan fel a költő 1844 október-no­vemberében írt Volnék bár… című versében. A szerelmes férfi itt először „a tenger közepének” „Sivatag bús szigete”, majd „a messze föld végé­nek” „megdermedt jégsziklája”, a továbbiakban pedig a „földöv homokja, hol a nyári nap tüzének örök sugára égető pokol” vagy éppen „hallgató éj­feleken átokvert kósza lélek” szeretne lenni. A vers csattanóval zárul: míg az ötödik strófában – egybefogva az eddigi átváltozások értelmét – kifejti a költő, hogy bármi szenvedés kisebb volna, mint a viszonzatlanság kínja, a hatodikban és utolsóban bevallja, hogy boldogtalan szerelme mégis az életet, az örök üdvösséget jelenti számára.

A már említett szalkszentmártoni visszavonulás idején azután (1845 nyarán), amikor a költő végigéli a Mednyánszkv Berta iránti szerelem min­den megalázó bizonytalanságát, egymás szomszédságában három meta­morfózisvers lát napvilágot (Száz alakba…; Fa leszek, ha…; Arcképemmel…). .Az időben első Száz alakba… címűt nyugodtan tekint­hetjük már a Fa leszek, ha… előképének. Az eddig idézett metamorfózis­versek mindig csak az epekedő szerelmes átváltozásait sorolták elő, most viszont együtt szerepel a leány és a költő: ha Berta sziget, Petőfi „vívó szenvedélye” folyamként fogja körül; ha szentegyház, szerelme „mint rep- kény húzódik / Fölfelé a szentegyház-falon”; ha gazdag utas, ő vagy’ úton- állóként rohanja meg érzéseivel, vagy mint koldus lép elébe alázatosan; ha a leány „Kárpát”, a költő felhő fölötte, s mennydörgéssel ostromolja szí­vét; ha pedig rózsalomb, csalogányként zeng körülötte éneket.

18

A szerelmespár együttes átváltozásainak, új meg új alakba öltözésének „pánmetamorfózisa”, a merész és mégis szelíd hangulatú képek valóban a Fa leszek, ha… sajátosságait rajzolják előre. A Száz alakba… azonban el­marad még a költői tökéletességtől: a pontossága ellenére körülményes­nek ható helyzetmagyarázat a vers elején, vagy a második strófa első két sorában fellelhető szószaporítás („Máskor ismét, édes kedvesem, hogy / Szentegyház vagy, én azt gondolom”,) csakúgy erre utal, mint az utolsó versszak, amely biedermeier záradékkal rontja el a képzelet eddigi nagy­szerű művét („lm, szerelmem ekkép változik, de / Soha meg nem szűnik, mindig él, / S nem gyöngül, ha néha szelídebb is… / Gyakran csendes fo­lyó, de mély!”). Nem véletlen tehát, hogy Illyés Gyula a Berta-ciklus leg­szebb darabjának nem ezt, hanem a Fa leszek, ha… című verset tartja, éspedig azért, mert immár egyetlen felesleges szó sincs benne; „egy ma­rék tiszta költői kép, mozaikjukat a szerkesztőösztön teszi egésszé”.

A Fa leszek, ha… esetében az első élményünk csakugyan a vers rövid­ségéből, a „miniatürizálásából fakad: míg a Száz alakba… húsz sorában a költő összesen négy átváltozást örökít meg, itt – mindössze nyolc sor­ban – öttel találkozunk. Nyilvánvalóan felgyorsul tehát a ritmus. Nemcsak abban nyilvánul meg, hogy a jelenségek értelmezése, körülményeskedő magyarázata elmarad, hanem a képek természetének megváltozásában is. .Az előző versben egv-egy kép részint láttató erővel bírt, részint életkép- szerúen részletező volt. Különösen a harmadik strófánál:

Néha gazdag útas vág}’ s szerelmem Mint az útonálló megrohan, Néha meg mint jámbor alamizsnás Lép elédbe alázatosan.

Itt megszűnik a képeknek ez a tárgyi érzékletessége, s így természete­sen csökken a vizuális hatásuk is. Pusztán jelzéseket villantanak fel, s ke­vesebb az önállóságuk: jobban alárendelődnek a költőt foglalkoztató szen­vedélyes érzésnek. Eltűnnek a hasonlatok, a képzeletet mellékutakra térí­tő romantikus bonyolultság. Könnyed metaforák sorakoznak a versben, s közismert, a népdalokban is gyakorta szereplő képszimbólumok kerülnek előtérbe: fa, virág, harmat, napsugár. .

.Mégis úgy érezzük, Horváth János leegyszerűsíti a vers struktúráját, ha azzal jellemzi, hogy „naiv képek sorozatához romantikus ördög-pokol zá­

19

radék” járul. A költemény érzelmi kisugárzása ugyanis – túl a részletező hasonlatokat mellőző, célratörő sűrítésben, s így a képváltások meggyor­sult iramán – épp attól erősödik fel, hogy az egymást követő metaforapá­rok mesterien egymásba is illeszkednek, s előbb külön-külön a strófák, majd a vers egésze is egyetlen bonyolult mintázatú képmozaikká alakul.

Kísérjük csak végig ezt a folyamatot! „Fa leszek, ha fának vagy virága” – jelenti ki az első sorban a költő. Szót sem szól itt a képzeletnek arról a munkájáról, amellyel ezt a metamorfózist véghezvitte, s amelyet az előző vers bevezetőjében még jónak látott megemlíteni („Száz alakba öltözik szerelmem, / Száz alakba képzel tégedet”). Ily módon a kép csakugyan „naiv”: miután már az indítás pillanatában beállt a varázsos átváltozás, nincs egyéb dolgunk, mint formális logikánk mozdulásával elfogadni, hogy amennyiben a leány virág, a költő is lehet fa. Hasonlóan vagyunk a többi képpel is: úgy szökkenünk soronként egyet-egyet a költő könnyed fantá­ziáját követve, hogy közben fel sem fogjuk, mennyire egy irányba visz cik- cakkos utunk. Nem véletlen ez, hiszen figyelmünket elsőül éppen a hirte­len fordulatok kötik le. A játék izgalmába feledkezve nézzük, hogy a gyors metamorfózisok sorában valóságos kergetőzés alakul ki: először a leány virág, a költő pedig fa; ezután a költő a virág, de a leány már harmat; majd a költő is harmattá lesz, akkorra azonban a leány napsugárrá alakult.

Az elérhetetlenséget fejezik ki a képek? Ha jól érezzük, inkább a lehe­tetlen kapuit is bedöntő vágyat. Ennek érdekében a költő szinte az irrever­zíbilis időt is visszafordítja. A valóságban – tudjuk – előbb van meg a fa, s csak azután terem virágot, előbb virágnak kell nyílnia, hogy a harmat rá­telepedhessék, s előbb száll le a harmat, amint azután a felkelő nap suga­rai felszárítanak. Itt minden ellenkező irányú, hiszen a leány van, s a köl­tő – követve a kedves új meg új alakban való megszületését – mindvégig csak lesz, azután változik át. Természetesen, mindez nem a mérhető idő­ben zajlik: a kettős metamorfózis egyazon pillanatban megy végbe, ám az egyik mindig előfeltétele a másiknak.

De a tétel ellenkező értelemben is igaz, s éppen azért, mert közben a valóságos viszonylatokat sem feledhetjük: a virág éltetője a fa, a harmat nyugvóhelye pedig a virág. Ez utóbbi összefüggés miatt érezzük a képek hangulatát – mint fentebb már utaltunk erre – szelídnek, sőt gyengédnek. A költő vágya nem ismeri a lehetetlent, mégsem tolakodó: az alakváltozá­sok merészek ugyan, de cseppet sem erőszakoltak, hiszen – ha fordított irányban is – a természet rendje fejeződik ki bennük. A személyesség vál­

20

lalása jót tett Petőfinek. Mint már Illyés Gyula felfedezte: „Mióta az ifjú költő jó és rossz kedvét nem rakja át zsáneralakokra, hanem magára ve­szi, képei látható változáson mennek át. Melegebbé, színesebbé, s ugyan­akkor, mert a lélek csapongását mégis híven követik, merésszé, oly meg­lepővé lesznek, akár azokéi, akik a szabad képzettársítást tették meg a vers legfőbb értékének… A költői képek a fékezhetetlen temperamentumú költőt (a póriast, az arrogánst) kora legfinomabb, legválasztékosabb lel- kületének mutatják. Amennyire férfias, hetyke és követelőző, annyira női­es is, odaadó, mindent föláldozó.”

Ezek a megállapítások már az eddigiek alapján is igazak, holott a kép­sor egymással való összefüggését, rendszerré szerveződését még épp csak érintettük. Annyit említettünk mindössze, hogy – a fantázia játékos cik­cakkjai ellenére – végig meghatározó irányt követ a vers. Csakugyan: a képzelet íve átvitt és valóságos értelemben egyaránt emelkedik. Átvitt ér­telemben úgy, hogy az egymást követő képek mind finomabbak, éteribbek lesznek: a fától a virágig, a virágtól a harmatig, a harmattól a napsugárig jutunk az első strófában. S ez a szökdelés valóságos értelemben is felfelé visz: a földtől az égig. A második strófa elején még magasabbra húz ma­gával a költő: a napot is elhagyva, a csillagok közé, sőt a vallásos áhítat elképzelt birodalmába, a mennyországba. Nincs mindebben semmi kimó- doltság, semmi mesterkéltség, hiszen a könnyed lendülettel felszárnyaló képzelet útja a vers alapérzését rajzolja ki: a magányos földi léttől a föl- döntúlian.szépnek ígérkező páros üdvösségig, a vágytól a megvalósulásig, „lényink” egyesüléséig.

Idáig érkezve úgy tűnik, nem fokozható tovább a fantázia munkája. Pe­tőfi azonban erre is képes: meghökkentő fordulattal hirtelen zuhanás kö­veti az eddigi lépcsőzetes emelkedést, a mennyországot a pokol, a csillag ragyogásában kifejeződő üdvösségéi vers végén hatásos poénnel találko­zunk tehát, amelynek technikája Heinére emlékeztet. Ez a csattanós lezá­rás célzatában mégsem azonos a heinei modellel: Petőfi nem dezil- luzionáini akar, hanem az eddig rajzolt érzésvilág további mélységeit óhajt­ja érzékeltetni, a szerelmes férfi semmitől vissza nem riadó áldozatkézsé­gét, mindentvállalását.

A romantikus ihletettségű befejezés ellentmond – ha úgy tetszik – az ésszerűségnek, hiszen (mint Pascal írta) „csak kvalitásokat szeretünk”. A költő azonban nem arról igyekszik meggyőzni bennünket, hogy logikus, amit érez, hanem éppen arról, hogy’ elvesztette józan ítélőképességét: mé-

21

ricskélés nélkül szerelmes. S ha az egyik legszebb Júlia-versében, a 5ze- ret/ek, kedvesem… elfogadjuk tőle, hogy az asszonyt nemcsak eré­nyei „tiszta sugárzásáért”, hanem „hibái napfogyatkozásáért” is szereti, itt is hitelt kell adnunk érzéseinek: a kétségeket szüntelenül megújuló merész ellentétpárokban lebirkózni akaró szerelemvág}’ igényel ilyen végletes ké­peket. Nem foghatjuk hazugságon a költőt: ez a szerelemvágy valóban egész lényét betölti. De a képről képre szökkenés, a metamorfózisjáték, a fantáziabeli szélsőségek jelzik a szüntelenül jelenlevő kétséget a versben. Azt, hogy’ Petőfi – amit számos költeménye tanúskodik erről – pontosan tudja: Mednyánszky Berta nem fogja neki nyújtani a kezét; a palota és az „alacsony kis ház” ellentétét a költészet hatalma csak pillanatokra oldhat­ja fel. A kétség jelenlétére utal a vers komor, sót tovább komoruló hang­színe is (az első strófában 16:21, a másodikban már 13:25 a magas és mély magánhangzók aránya), valamint a lassan lépegető ritmus, amelyben egyszerre fedezhetjük fel a 4+3+3, ill. 4+3+2 osztású hangsúlyos so­rokat és a spondeusi lejtést.

A Fa /eszek, ha… egyik legérzékletesebb kifejezése Petőfi egykori ke­délyvilágának: képeiben, ritmusában szerencsés szintézis a népdal és a ro­mantikus én-líra között. így tudja elemi erővel megszólaltatni a költő min­denen felülemelkedő boldogságvágyát. Szépsége különös erővel ragyog fel, ha összevetjük a néhány nappal később, ugyancsak szalkszentmártoni magányában írt harmadik metamorfózisverssel, az Arcképemmel... című­vel. Érezzük ebből, hogy Berta ihletése kimerülőben van már: megszűnik a képek előbbi bensőségessége, az érzés mélységét a romantikus fordula­tosság igyekszik pótolni. A költő „lelkének arcképe” előbb olvasásban összeszaggatott könyv itt, majd drágakövekkel megrakott acélgyűrű, amelyben legszebb gyémánt „a tiszta becsület”. A továbbiakban kőszikla­oszlop, villámokat ontó haragvó felhő, végül pedig „a dicsőség lángszeke­rén” égbeszálló illés próféta képébe öltözik. Az utolsó két sor („Híj öled­be, lyányka, s lángszekérről / És mennyországról lemondok én!”) mintegy’ az előző vers csattanójának – kétségkívül erőtlenebb – újrafogalmazása.

Ismét a Fa /eszek, Áa/címűhöz hasonló tökéletességgel jelentkezik ez a versképlet 1847-ben, június eleji nagyszalontai tartózkodásakor. A Len­nék én folyóvíz… írásakor a költő már Júlia boldogító igenjének birtoká­ban van, s az egész költemény ezt sugározza: a versben megörökített át­változásokat ismét bensőséges képpárhuzamok fejezik ki. Ha a kedves „kis halacska”, a költő „folyóvíz” lenne; ha pedig „kis madárka”, akkor ő

22

fellegekkel dacoló „vad erdő”. Figyelemre méltó a harmadik versszak, amelyben a Száz alakba… egyik jelképe, a szentegyház falán felkúszó rep- kény fogalmazódik újjá:

Lennék váromladék

A heg}’ legtetején, Bús pusztulásomat Venném csak könnyedén… De csak úgy, ha szeretőm Ott a repkény volna, Elnyúló zöld karjaival Homlokomra folyna.

Az utolsó két strófa képei (a kunyhóban lobogó tűz, az összetépett zászlóra emlékeztető felhődarab „búshalovány” arca körül pirosán ragyo­gó alkonyat) már a végleges egybetartozás képzeteit villantják tudatunkba. S ezzel egyúttal a metamorfózisvers költői bázisának megszűnésére is utalnak: a beteljesülő szerelem igézetében a szüntelen átváltozásoknak nincs többé értelmük.

A négyökrös szekér

A Berta-szerelem kihunytéval a költő hangja fokozatosan elkomorul. A csalódottság, a kritika értetlen támadásai a Felhők világfájdalmas töp­rengései felé sodorják Petőfit. De éppen ebben az átmeneti időszakban ta­lálkozunk néhány olyan költeménnyel, amelyek – ahpgy Horváth János ír­ja – „mintegy hangulatreakciói a Szerelem gyöngyei izgalmainak”, s ame­lyek szépségüket a bennük árnyalatos érzékenységgel megörökített idilli lélekállapotnak köszönhetik. A jó öreg korcsmáros és a Téli világ életké­pe mellett ebbe a sorba illeszkedik a korszak egyik legsikerültebb alkotá­sa, A négyökrös szekér.

Voltaképpen alkalmi vers, amelyet valóságos, átélt epizód pattant ki – a friss élmény bensőséges melegével, tartózkodó visszafogottságával – a költőből. 1845 szeptemberének harmadik hetében Petőfi a Tolna megyei Sárszentlőrincre, Borjádra megy, régi ismerősökhöz, a Sass családhoz. A házigazdák és a vendégek a közeli Űzd községbe rándulnak át, s ökrös­fogattal térnek vissza. A költő a hazafelé tartó úton a házikisasszonnyal, Sass Erzsikével kerül egymás mellé, s a holdvilágos, szénaillatú nyárvégi éjszakában a két fiatal között gyengéd érzelmek alakulnak ki. Nem nagy szenvedélyről, hanem a megejtő tájhangulat motiválta szelíd és folytatás nélküli idillről van szó, amelyet azonban Petőfi sejtető finomsággal örökít meg. Sőt, kezdetben bizonyosfajta távoltartással is.

A költő egyik jellemző tulajdonsága, hogy ellentétekben fogalmaz, s hogy ugyanazon jelenséget egyidejűleg képes színéről és visszájáról látni. Van pl. 1844 júliusából két, egymást követő, s egymást kiegészítő verse. Az elsőben, a Kedves vendégekben, a városba tévedő „ostoba falusi nép” kerül pellengérre, mintegy a későbbi, a magyar parlagiasságot ostorozó versei előképeként: „trágyárul, béresekrül, gyapjurul” tud csak a „táti” be­szélni; „mámi” műveltsége az évtizedekkel korábban divatkönyvvé vált Szigvártig, Kártigámig terjed; a „kisasszony” szókincse pedig – sült rákot idéző pirulások közepette – mindössze az „igen”-t és a „nem”-et foglalja magába. A másik vers, A boldog pestiek, a frissiben megismert városi lét kényelmét és örömeit sorolja elő: fényes palotát, rugalmas pamlagot, na­

24

ponkénti vígságokat, szolgáltadat, muzsikát, színházat, tánctermet, villám­ként elrobogó hintót. Mondanunk sem kell, hogy ez sem a saját világa, ha­nem a fenn az ernyő, nincsen kas életformát követő „arszlánoké”, amely­nek logikus befejezése a vers csattanója: a csőd.

De – ellentmondásaival együtt is – ez a világ adja a kor versolvasó kö­zönségét s A négyökrös szekér indítását ide szánja a költő:

Nem Pesten történt, amit hallotok.

Ott ily regényes dolgok nem történnek.

• t .

Oka lehet erre a látszat-restellkedésre: a korabeli városi piperkőcök íz­lése felől tekintve a cammogó ökörfogat nem annyira romantikát, mint in­kább kuriózumot jelent. Vagy tán ebben az időben még azt sem: egysze­rűen tohonya lassúságot, amelyet csak leszólni lehet egy fürgébb életvitel magasából. S mert Petőfi szemléletében osztatlanul együtt van a városias haladás igénye és a szeretett falu felemelésének vágya, a szüntelen lobo- gás alkati adottsága és a pillanatnyi megfáradás nyugalmának kiélvezésé­re való hajlandóság – ez a kettősség végigfut a vers indításán is: a határ csöndjében lezajló „regényes dolgok”-at egyfajta szemérmes öniróniába burkolja. A strófaszerkezet és a ritmus ugyanezt az érzést festi alá: A Ixd- dog pestiek pattogó, rövid, nyolc- és hatszótagos soraival szem­

ben ezúttal hosszú – öt és hatodfeles – jambusi sorokkal találkozunk, ame­lyeknek elsőül szabálytalannak látszó váltakozása (mint a szótagszámok pontosabban jelzik: 1Ö, II, 10, II, 11, 10) az egyenletes tempójából ki­kizökkenő, s mégis egyhangú bandukolást érzékelteti. Ugyanerre utal a jambikus versiábaknak a méla spondeusi lejtéssel való sűrű felcserélődése is (különösen az első két és az utolsó két sorban), végül pedig az, hogy a hatodik és á nyolcadik sornál az időmértékes metrumba belejátszik a há- romütemú magyaros tízes is (4+3+3 osztással):

Két pár ökör / tévé a / fogatot.

‘ A négy ökör / lassacskán / ballagott.

S ugyanígy: a véget érni nem akaró, komótos lomhaságot érezzük ki a hosszan elterpeszkedő nyolcsoros versszakból, amelynek terjedelmét ép­pen a lépegetést jelző ismétlések nyújtják el („Szekérre ültek… / Szeké­

25

ren mentek, de ökörszekéren. / Két pár ökör tévé a fogatot… / A négy ökör lassacskán ballagott.”)

A félig még kívülről és felülről szemlélt falusi életképnek a földhözra- gadtságával szemben – amelyet Petőfi tökéletes illúziót adva hangsúlyozott is – a második versszakban hirtelen képváltás következik. A költő itt nem annyira a tájat, mint inkább a táj hangulatát örökíti meg: a „megszakadt felhőkben” vándorló holdat s a „kalmár” szellőt, amely az „édes illatot” – mesteri példájaként a képalkotás nyelvi összhangjának – veszi a füvektől. Ezzel beáll az az érzelmi telítettség is, amely a további történést – ameny^: miben az elkövetkezőket annak tekinthetjük – előkészíti. Az előző strófa­szerkezet pontos ismétlődésével egyben kirajzolódik a vers egészére jel­lemző belső ritmus is: a szakasz végén újra meg újra feltűnő két pár bal­lagó ökör képe – a Bérangertől tanult refrén – egyre inkább kontraszttá válik. Ezért írja Illyés Gyula: „A verset az ellentét teszi feledhetetlenné. Amíg fönt, a versben és a szekéren, a legéteribb érzések vibrálnak, lent a szakaszok végén az ökrök konokan a legvaskosabb magyar valóságban cammognak. A lőcsök mellett tündérek ülnek, olyanok, akik ebben a pil­lanatban alakultak azzá. A föld és a menny találkozása ez, még megkapób- ban, mint a János w7é?ben, -mert a varázslat nem a mesében, hanem ott, a borjádi országúton történik.” ¹

Ezzel az idézettel némileg előreszaladtunk, s mielőtt tovább mennénk, előbb a már ebben a strófában bekövetkezett „varázslatot” próbáljuk meg­magyarázni. Azt mondottuk, hogy a költő nem magát a tájat, hanem a táj­hangulatot eleveníti meg. Módosítanunk kell ezt a megállapítást – amikor a részleteket nézzük – annyiban, hogy a leírásnak mégis van bizonyos plaszticitása. S éppen azáltal, hogy’ az éjszakai vidéket nem részleteiben, nem látható foltjaiban-körvonalaiban, hanem a képzelet által átlelkesítve kelti életre. De korántsem közömbös az sem, hogy’ mindehhez milyen ké­peket alkalmaz! „Világos éj volt. A hold fenn vala…” – kezdi a strófát, s ebből az indításból még többfelé vezethetne az út. Kaján kíváncsisággal is tekinthetne alá a hold az ökrösszekér utasaira, s profanizálhatná a fiatalok között szövődő szálakat. Tulajdonképpen ez volna az előző versszak han­gulatának logikus folytatása. Nem is állna távol a költőtől, hiszen egyéb verseiben hajlik az efféle – Musset A hóid balladáján vagy egyes, szenti- mentalizmusellenes Heine-versekre emlékeztető – megoldásokra (A hold elégiája pl. az epekedő szerelmesnek úgy’ mutatja meg imádott Jutkáját, hogy’ a kemencelyukban – korommal összemaszatolva magát – falja a sült

26

krumplit; a Holdvilágos e/ben a falusi kántor lánya azért sír házuk kapu­jában, mert – mint a szobába vetülő holdfény mutatja – „részeg apja benn feleségét döngeti”). Ha pedig bensőleg azonosul a falusi idillel, olyan ké­pek is kínálkoznának, amelyek más költeményeiben a népdalok motívum­kincsét kapcsolták össze mitologikus-elemekkel (a már említett Holdvilá­gos #elején így a hold „ezüst lant”, az Adorján Boldizsárnak szóló vers­ben pedig „szép fonólány”, aki „ezüst guzsalyán” „kísérteties szálakat ereszt”).

Petőfi sem ezt, sem az előbbi lehetőséget nem választja. Ehelyett a má­sodik sorban rövid hangulat-átvezetést ad: a „halványan” határozó, a „járt” szóban kifejeződő megszemélyesítés és a „megszakadt felhőkben” jelzős szerkezet a harmadik-negyedik sornak a korábbiaktól merészen el­ütő hasonlatát készíti elő. A hold itt „bús hölgy, aki férjinek / Sírhalmát keresi a temetőben”, tehát a képszimbólum a romantikus látással, sőt in­kább a szentimentális sír-költészettel mutat rokonságot. Petőfinél magánál olyan versekkel, mint A felhők, ahol a hold beteg ifjúként virraszt, vagy mint /Íz éj, ahol viszont a sírból lebeg föl, mint „holt kedvese halovány szelleme”. Igen távolra jutottunk hát az országúton való cammogás képze­teitől, de mégsem olyan messze, hogy a költő ezt a síri világot ne tudná a falusi idill hangulatával egybefogni. Ez a kísérlet nem egyszer még hely­zetdalaiban is sikerrel jár (a Szerelem vándoraiéivá versében a hold mint „az éj lovagja” kel föl; a Kis furulyám szomorú fűz ága… középpontja meg éppen a temető, ahol „a holdnak halovány orcája” látszik), egyik-másik életképében pedig teljes összhangot teremt a két elem között. Tg)’ Este\- mú versében bevezetőül „Szellőűzött / f elhők között / Merengve jár / A holdsugár, / Mint rom felett / A képzelet”, de ez a vadromantikus láto­más máris átcsap az ellenkezőjébe: „A városi / Nem élvezi; / Falun keresd: / Mi szép az est.”

Mi idézi elő hát az Illyés említette „varázslatot”? Lényegében ugyanaz, mint az £$7ben: a költő a nyáréjszakai égbolt felhői közt vándorló hold lát­ványát egy hasonlat segítségével romantikus-szentimentális képszimbó­lummá alakítja, hozzáidomítja a kor uralkodó ízléséhez. A temetőben fér­je sírhalmát kereső özvegyként fel-felbukkanó halvány égitest titokzatossá­got sugall, a valóságfelettibe emel bennünket: leheletfinom érzések biro­dalmába. Ugyanezt a sejtelmességet mélyíti tovább a következő kép is: a „kalmáréként megszemélyesített szellő, amely testetlenül, pusztán illat­ként van csak jelen, akár maguk a „szomszéd mezők”, ahonnan édes ter­

27

hét hozza. S most már más szemmel nézünk a versszak végén újra feltű­nő két pár ökörre is. Nem iróniát fakasztanak többé: vaskos jelenvalósá­gukban beleilleszkednek a tájba.

Legfőbb szerepük szerint pedig ők kötik össze az eget a földdel, az éte­ri lebegést a röghöztapadtsággal, s – bog)’ az előretekintés gyakorlati igé­nyével fogalmazzunk – a második versszak magasba ívelését a harmadik­ban visszatérő életképpel. Itt ugyanis együtt találjuk ismét az első strófa szereplőit. .Amíg azonban ott „A társaságnak úri tagjai” még osztatlan kö­zösséget alkotva ültek a szekérre, ezúttal a költő – Erzsikével párban – el­különül tőlük. Így az énekelgető és beszélgető együttes természetes kör­nyezetül szolgál ugyan a bontakozó idillhez, de már nem több, mint han­gulati háttér: „A társaságnak többi tagjai” kifejezés pontosan érzékelteti, hogy zárulóban van az áramkör, fokozatosan két emberre szűkül az érze­lemvilág. Idáig érkezve megint csak magunk mögött hagyjuk a földet, hogy’ a magasságok felé emelkedjünk. „Ne válasszunk magunknak csillagot?” – kérdi a költő ábrándozva Erzsikétől. Ebben a pillanatban ballag át újra a képen a két pár ökör. Fent és lent, képzelet és valóság találkozása ez. Az átváltás hirtelen kontrasztja mégsem bántó: az ökrösszekér itt már maga is része a varázslatnak. .Az igavonók kimért mozgása nem rúgja szét a csil­lagok porát: éppen földön járva éreztetik a meglassult idő nyugalmát.

A hangulat az utolsó strófában tetőzik, ahol a refrénben utoljára meg­jelenő ökrök már azt jelzik, hogy’ megállt a kronometrikus idő, a „valósá­gos tartam” a végtelenbe nyúlt. A pillanat ilyen örökkévalósága többé nem fokozható: fel kell oldani és le kell ^árni. A lezárás a könnyebb, „mindösz- sze” arra kell vigyázni a költőnek, hogy , egy szóval se mondjon többet, mint ami (ahogy’ a hősnő későbbi elbeszélése tanúskodik erről) tárgyi realitás volt: „S választottunk magunknak csillagot.” A feloldás a nehe­zebb. Az kell hozzá – s Petőfi ennek igazi mestere -, hogy’ az érzelmi te­lítettség idilli pillanatán átsuhanjon a jövendő árnya: a valóság kegyetlen­sége, az egymástól elszakasztó sors. Ez adja ugyanis a távlatot, ettől ma­gasztosul a leheletnyi történés „a múlt időknek boldog emlékévé”, s a két fiatal közötti játékos kötődés – amelyet az „Én ábrándoztam s‘szóltam Er­zsikéhez: / »Ne válasszunk magunknak csillagot?* – »Ne válasszunk ma­gunknak csillagot?* / Szólék én ábrándozva Erzsikéhez” sorpárok fordí­tott sorrendű ismétlődéséből olvashatunk ki – valamilyen mélyebb, megőr­zésre érdemes hangulattá. A csillagválasztás motívuma, amely önmagában teljesen szokványos fordulat volna (maga Petőfi is utal erre egy hónappal

28

később írt Le/ie/ámü versének bevezető soraiban: „Melyik szerelmes nem . választ magának / _ZA számtalan közül egy csillagot?”), ugyancsak így kap mélyebb, sorsszerűbb jelentést. Olyat, ami már – ha csak érintőlegesen is – a Fe/MAr-ciklus ilyesfajta gondolatfűzései felé mutat:

Mondják, hogy mindenikünk bír egy csillaggal,

S az, akié lehull az égrül, meghal. És így fogy az ember, így fog}’ a csillag; Mindegyre omolnak…

A csillag az égrül a földre, Az ember a földriil a sírgödörbe. Hah, majd ha miljon és miljon év lemégyen, S a földön és az égen Csak egy ember s egy csillag bujdosik!… •

. . S ha végre ez is leesik!…

S ezzel a vers újabb bravúrjához érkeztünk: a második strófában a han­gulat megemelését még – művi úton – azzal végezte e-l a költő, hogy kép­alkotásában a szentimentalizmus kifejezéskészletét alkalmazta; itt viszont már a leghétköznapibb jelenet kap önmagán túlmutató, csaknem kozmikus jelentést: a pillanat szülte, múlandóságra ítélt érzelem fogózik a csillagké­pek állandóságába. S hogy mégsem ez a tanulság, hanem a perc örökké­valósága érződik ki a versből, azt az ellentétek szüntelen egymásnak feszü­lése okozza. Nemcsak abban nyilvánul meg ez (amit már érintettünk), hogy az első strófa szándékosan lassú, ironikusan kívülről szemlélt életké­pére a valóságfeletti lebegés képzete, majd ismét a földközelség; végül új­ra az érzelmi felülemelkedés hangulata következik; s nem is csak abban, hogy a refrén és a strófatestek az ellentétek egységét teremtik meg, ha­nem az igeidők használatában, a hangzó-harmóniákban, a rímek minősé­gében és a ritmus játékában is.

.Az első versszakban az igeidők használata egyensúlyt tart: a napjaink­ban is használatos múlt időt és az élő nyelvből már kihalt ún. elbeszélő múltat nagyjából azonos számban találjuk egymás mellett; a második stró­fában csupán egyszer fordul elő elbeszélő múlt (a holdról írja a költő, hogy’ „fenn vala”); a harmadik versszak – az ábrándozás kifejezőjeként – az el­beszélő múlt alakjait szaporítja meg; míg az utolsó egységben az ilyen – jelen- és jövőerejű – formák uralkodnak: „ne válasszunk…?”; „vissza fog

29

vezetni majd…”; „Ha elszakaszt a sors…”. A hangzó-ha rmon iák közül ezúttal nem a magánhangzók, hanem a likvidák (I, r) arányának változása éreztet valami kapcsolatot a vers hangulati hullámzásával: az első strófá­ban, ahol ironikus felhangok dominálnak, az rhang van túlsúlyban (14, a 6 /-lel szemben); a másodikban, ahol a tájhangulat uralkodik el, hirtelen megugrik az /-lek száma (14), s csökken az érdes tónusú r-eké (9); a harmadik versszakban, amikor az életkép-jelleg visszatér, az /-lek szám­aránya valamit csökken (10), az r-eké csaknem változatlan (8); végül az utolsóban, amikor a „csillagokig” emelkedünk, az /-lek ismét 18-ig szá­molhatók, míg az r-hang minden eddiginél kevesebb (7).

A vers rímei végig asszonáncok, de ismét aligha lehet véletlen, hogy a tiszta rím felé a bevezető – játékosabb hangütésű – soroknál és az utolsó két strófában – a csattanóhoz érkezőben – közeliiének. Mindennél árulko­dóbb azonban a vers ritmusának hullámzása. Az alapmetrumot az ötös és hatodfeles jambusi sorok váltakozása adja, de sűrűn fordul elő a jambusok között a trocheusi láb is. A föld és ég közötti villódzásnak megfelelően ez esetben a cselekményes részek jambikus lüktetésűek, míg a kezdet játékos ünnepélyességénél, a tájhangulat megidézésénél, az ábrándozás mozzana­tánál, valamint a refrénben meglassuló trochaikus lábak veszik át az ural­mat.

A négyökrös szekér ily módon a költő egyik legtökéletesebben kompo­nált verse. A legapróbb részletek számbavétele után fogalmazzuk meg ezt a véleményt, de annak hangsúlyozásával, hogy ítéletünket nem a formai elemek rendkívüli összhangjából és ökonómiájából vontuk le. Mindez már csak következménye annak, hogy Petőfi itt egy’ jelentéktelen epizódot emelt a költészet magasába. Hogyan? Úgy, hogy’ egyszerre láttuk magunk előtt az élmény születésének folyamatát; hangulatot, amely életre hívta; s vele együtt éreztük át a pillanat varázsát. Az élmény ilyen érintetlen álla­potban való megörökítésével ritkán találkozunk a világirodalomban is – a romantika megszokott attitűdje inkább a távolról történő visszaemléke­zés, az egykori.emlékhelyek újbóli meglátogatása nyomán feltámadó elté­vedés a múltba, a régvoltnak felidézése, a „szárnyas idő” megállításának vágya s létrejöttét bizonyára az tette lehetővé, amit Ferenczi Zoltán 1896-os Petőfi-életrajzában a csillagok állásából kiszámított: a költő azonnal Borjádra hazaérve írta meg a verset. Akkor, amikor még tartott a varázslat, s a valósággal szemben a lélek realitása volt hatalmon.

Reszket a bokor, mert…

Első példánkban £4 virágnak megtiltani nem lehet…) azt vizsgáltuk meg, hogy a népies helyzetdal kereteiben miképpen jelennek meg a későb­bi, személyes líraiság csírái, a továbbiakban viszont (Fa leszek, ha…, A négyökrös szekér) am kerestük a választ, hogy milyen újabb gazdago­dást jelent Petőfi költészetében a romantika és a népiesség egybeötvözé- se, ill. olyan szerkezeti elemek alkalmazása, mint a heinei poén vagy a Bérangertől tanult refrén. Egyben a múformák változásán át érzékeltetni akartuk a költő érzelmi fejlődését is: a fel-feltámadó szerelemvágyat, amely – szemérmes tartózkodással – többnyire névtelen népi szereplők alakjába öltözik; majd az elérhetetlen iránti sóvárgást, amely megteremti az alkalmazkodás játékát, a metamorfózisverset; végül pedig a falusi élet­képből kibontakozó, éteri finomságú idillt, amely sajátos hangulatát éppen a franciás chanson szerkesztésmódjának mesteri kiaknázásával éri el.

Most azon igyekszünk, hogy megmutassuk: a magyar népdál szerkeze­ti formáit, kifejezéskinrsét – szintetizálva a helyzetdal tökéletessé csiszo­lásában szerzett tapasztalatait – miképpen tudja a költő a legapróbb lelki rezdüléseket is visszaadó személyes lírává lényegíteni. Mindehhez, termé­szetesen, ezúttal is az életrajzból kikövetkeztethető lélektani alapokhoz kell visszanyúlnunk. Mindenekelőtt ahhoz a tényhez, hogy Petőfi – Júliával való megismerkedése után – úgy érezte, megtalálta a hozzá méltó élettár­sat. s fellángoló új szerelméhez képest az összes korábbiakat ..költői áb­ránddá” minősítette vissza. Esélyei is mások voltak. Igaz, Szendrey jó­szágigazgató lánya nem állt alacsonyabban a társadalmi ranglétrán, mint Mednyánszky Berta. Közbén azonban eltelt másfél esztendő: Petőfi immár országos nevű költő, rajongó hívek, acsarkodó ellenségek veszik körül – egyszóval nimbusza van. Fellépése ennélfogva – a leendő após mindvégig elutasító álláspontja ellenére – határozott. Belső biztonságán inkább csak Júlia bizonytalankodó magatartása miatt támad néha rés. A leány tétová­zása mögött a viszont szerelem hiányát gyanítja, s erre a feltételezett hely­zetre hol felhorkanó daccal válaszol, hol pedig úgy, mint itt: áhítatos rajon-

31

gással, amelybe azonban egy pillanatra belejátszik a végleges elválás gon­dolata is.

, Az életrajzi tények egyébként ez utóbbinak a realitását igazolják: Júliá­tól 1846. október 22-én búcsúzik el, anélkül hogy tisztában lehetne érzel­meivel. A leány egy ideig nem hallat magáról, s a költő apránként a lemon­dás hangulatába kerül. Karácsonykor már ezzel az alapgondolattal ír ver­set: „Isten veled, te szép családi élet…” Kettőjük dolga végül is rendbe jön: a Reszket a bokor, mert… 1847. január 16-án megjelenik az Élet­képekben, s Júlia válaszként beírja Sass Károly Petőfihez küldött február eleji levelébe biztató szavait: „1000-szer. Júlia.” Petőfi eljut tehát a bizo­nyosságig, később pedig a birtoklás diadalmas ujjongásáig is, ettől azon­ban most még messze van. Ezúttal az emlékezés boldogsága, a kedves esetleges elvesztésének átfutó előérzete és a jövő reménye között egyen­súlyoz, s ez a lélekállapot természetes medret talál a népdalok könnyed lejtésű – hatszótagos, kétütemű, félrímes sorokból felépülő – ritmusában s egyben szerkezeti formáiban is.

Az első strófa rögtön olyan megoldással indul, amely ugyan nem általá­nos érvényű, de jellemző a népdalokra: természeti képpel. Erre a megszo­kott gondolatpárhuzam következik, amely – ismétléssel – máris ellentétbe vezet át. Ha nemcsak a bevezető versszakot, hanem az egész költeményt áttekintjük; akkor sem találunk nyílt hivatkozást a személyes tartalomra (a kontraszt hibátlanná alakítása kedvéért a kora őszi találkozás időpontját is „meleg nyár”-rá stilizálja a költő), mégis, már az első sorok is ennek a je­lenlétéről tanúskodnak. A madárka súlyától megrészkető bokor s az em­léktől megreszkető (ma talán úgy mondanánk: megremegő) lélek paralellje a népdalokénál finomabb, árnyaltabb – hogy azt ne mondjuk: disztingvál- tabb – műköltői lelemény. Egyszerre konkrét és elvont kép, egyszerre fe­jez ki többszörös természeti és lélektani realitást: ahogy a madárka hirte­len odaröppenésére megreszket a bokor, úgy rezdül meg a lélek is a várat­lan felbukkanó emléktől; s ahogy a bokornak könnyű a súly, úgy a költő­nek is édes az emlékezés terhe.

A madárka kép azonban nemcsak a gyöngédség képzetét kelti fel fan­táziánkban, hanem – költészetünk hagyományai szerint – az elvágyódást, a kedveshez való közelebb jutás óhaját is szimbolizálja. Ez újabb párhu­zam annál indokoltabb, mert az „Eszembe jutottál” kitétel megismétlése – amely az emlékezés mozzanatának különös nyomatékot ad – a „Kicsiny kis leányka” sorhoz visz át. Ha ugyanis a madárka szó végén található képző

s

32

önmagában még csak a valóságos testi kiterjedést jelentené is, a leány alakját körülfonó háromszoros kicsinyítés (előbb a két jelző figura ethi- mologicája, majd a -ka végződés) nem hagy kétséget afelől, hogy többről van szó: gyöngéd érzelmeket sugalló, kedveskedő becézésről.

Ezt a hangulatot a kontraszt erejével oldja fel és lendíti tovább a követ­kező két sor. A költő voltaképpen azt akarja itt mondani, hogy kedvese a legnagyobb kincs az egész világon, s ez a megállapítás tökéletesen beleil- lenék egy eredeti népdal fogalomrendszerébe. Természetesen, beleillik úgy is, hogy Petőfi a nagy világ gyémántjáról beszél. Ám ez az

árnyalatnyi különbözés ismét a múköltő tudatos építésmódját bizonyítja: a „nagy-legnagyobb” szópár pontosan a „kicsiny-kis” jelzőbokrára üt rá, s ez a hangsúlyozott ellentét lesz az egész strófa koronája. Nem attól, hogy a „Te a nagy világnak / Legnagyobb gyémántja” népdalokra emlékeztető fordulatát tovább poentírozza. Ettől még csak szónokias fordulatnak, hi­perbolának tekintenénk. Inkább attól, hogy a nyilvánvaló túlzást nem talál­juk túlzásnak. A műköltői beavatkozás ellenére is megmarad a kép „naivi­tása”, spontán érzelmet kifejező jellege. A leány alakjának ilyen felmagasz- tosítását, persze, nem magyarázza kielégítően a dalforma műfaji meghatá­rozottsága sem: inkább a költő Júlia iránti szerelmének minden eddigit fe­lülmúló lobogása érzik ki belőle. Az a rajongó áhítat, amely a leányhoz va­ló érzelmi viszonyát mindvégig jellemzi, s amely elementáris erővel és őszinteséggel kap hangot költészetében. Köze van mindennek, természe­tesen, a romantikus szenvedélyességhez is, sőt visszacsillan benne valami a lovagkor trubadúrjainak az imádott hőig}’ iránti alázatából, amint ezt egy későbbi verse, az 1847 augusztusában írt Jó költőnek tartanak… bizo­nyítja:

A legkisebb gondolatban, Mely fejedben tündököl, . A legkisebb érzeményben, Mely kebled dagasztja föl,

Szemed egy pillantásában, Mely titkon felém röpül, Egy hangodban, mely futólag Csengi telkemet körül,

33

Egy mosolygásodban is több Költészet van, kedvesem, Mint az ötszázötven versben, Melyet írtam összesen.

A Reszket a bokor, mert… esetében azonban még nincs szó ilyesmiről: a költő az első sorok pianissimós hangütése után a strófa hetedik-nyolca­dik sorában hirtelen fortissimóba csap át, a bevezetés halk áhítatát az ér­zelmek harsány kiáradása követi. Kiáradás a szó közvetlen értelmében is, hiszen a második versszak éppen a medréből kicsapni készülő Duna láto­másával indít, azaz – ismét természeti képpel. Az árvíz és az érzelemvilág egymás mellé állítása korábban is előfordult már Petőfi költészetében. így a mostaninak mintegy negatív előjelű megfogalmazását láthattuk pl. Kicsa­pott a folyó… című, 1845-ös népdalkísérletében:

Kicsapott a folyó,

, Vízben úszik a táj.

Túl a vízen lakói,

Éde s rózsám, ne várj.

Logikai kapcsolat fűzte itt egjmáshoz a bevezető és az utána követke­ző két sort: a legény azért nem tudott elmenni szerelmeséhez, mert a fo­lyó kiáradt medréből. A Reszket a bokor, mert… második strófájában vi­szont hangulati kapcsolattal találkozunk: a kiszaladni akaró Duna költői képe lelkiállapotot fejez ki. a szívben alig megférő indulattal (ma talán megindulásnak, túlcsorduló érzelemnek neveznénk) alkot gondolatpárhu­zamot.

hz új strófa e lendületes indításával hirtelen megugrik a versdinamika: a bevezető gondolatpárhuzamót egy választ nem váró költői kérdés köve­ti,-majd máris a vallomásnál tartunk. A „Szeretsz rózsaszálam?” sorra kö­vetkező „Én ugyan szeretlek” fordulat kettős értelmet sejtet: felfoghatjuk úgy, hogy I^etőfi nagy on szereti Júliát, vagy úgy, hogy akkor is szereti, ha nem talál nála viszonzásra. Akár így, akár úgy: szerelme erejéről, mélysé­géről akar meggyőzni a költő. Ezt a célt szolgálja a következő két sor is. Az „Apád-anyád nálam /Jobban nem szerethet” kitétel azonban ismét ket­tős rétegzettségű. Részint a népdalok ihletését érezzük benne, részint pe­dig valóságos, az életrajzból ismert helyzetet: Szendrey Ignácot, a zord

34

apát juttatja eszünkbe, akinél Petőfi -joggal érzi úgy – igazabban szereti leányát.

Ha idáig végigtekintünk a versen, kitűnik, hogy mennyire felfokozódott benne a személyesség. .Az első strófának a költő élményvilágára utaló gon­dolatpárhuzama után még Júlia alakja került előtérbe. Nem valóságos tes­ti megjelenésében, persze, hanem azokkal a külső-belső tulajdonságaival, amelyekkel a megszépítő messzeség felruházta: kedves, becézést érdemlő törékenységével, s olyan feltételezett lelki értékekkel, amelyek szerelmese szemében „a nagy’ világnak legnagyobb gyémántjáévá avatták. A második strófában egyértelműen önmagáról beszél a költő: saját lelkiállapotát jele­níti meg, szerelmet vall, érzései nagyságát érzékelteti. Ismét az emlék to­lul itt elő, de már oly módon, hogy’ a két szerelmes harmonikus együttesét mutatja. Az eddigiekhez képest megváltozik itt a strófa belső szerkezete is: az előző két versszak bevezető sorai mindig természeti képpel indítot­tak, s ezt követte a költő lelkiállapotát érzékeltető gondolatpárhuzam. Most fordított a sorrend: az emlékkép nyitja a strófát, a természeti párhu­zam a versszak közepébe kerül.

E sorrendváltozásnak többféle oka van. .Az egyik az, hogy’ a költő ennek segítségével teremt közvetlen kapcsolatot az előző és az új strófa között. .Az egyik versszakból a másikba való átlépést – éppen azért, mert szünte­lenül változó, egymással sokszor ellentétes hangulati tartalmakat fűz logi­kus láncolatba – mindig is nagy gonddal készítette elő. Ebben a költe­ményben is tapasztalhattuk ezt, amikor a halk áhítatú emlékidézéstől az el­ső strófa végének rajongó felkiáltásával átvezetett a második versszaknak a szívben alig megférő indulataihoz.

Most ismét hasonló eljárással van dolgunk, s ha a költő ez újabb mes-‘ térségbeli bravúrját közelebbről vesszük szemügyre, eljutunk a strófaindí­tásánál említett sorrendcsere másik – mélyebb – okáig is. Ha megfigyel­tük, az eddigi szakaszok mindvégig jelen időben zajló lelki folyamatot ír­tak le (csupán a verset kiváltó, magyarázó okot helyezte a költő a közvet­len múltba). Ez a jelen idő – ezért volt fontos hangsúlyoznunk korábban a személyességet, a saját érzésvilágnak az emlék fölötti eluralkodását – a bi­zonyosságot sugározta. Azt, hogy’ Petőfi számára semmi sem változott: elég egy átfutó gondolat, hogy’ érzékei újból fellángoljanak.

De kikapcsolható-e mindebből az, hogy miképpen érez Júlia? A máso­dik versszak közepén tehát lélektani realitással röppen fel a hirtelen kér­dés: „Szeretsz rózsaszálam?” Pillanatnyi megtorpanás ez, hiszen még a

35

lendület csúcsán vagyunk. A népdal-sablont idéző „rózsaszálam” szó ép­pen súlytalanságával jelzi, hogy egyelőre felületi a kíváncsiság: a kérdés csak arra jó, hogy’ Petőfi saját vallomását megfogalmazza.

Mégis, ez az a mozzanat a versben, ahol elindul a dal egyneműségétől az összetettebb érzésvilágig vezető úton a költő. S ennek az útnak az ál­lomásait, pontosabban szólva: egy mást sűrűn követő kanyarulatait az utol­só másfél strófában külsődlegesen is érzékeltetik a szeret ige különféle alakváltozásai (szeretsz…? …szeretlek …jobban nem szerethet… tudom, hogy szerettél… hogyha már nem szeretsz… de ha még szeretsz). Petőfi tehát a közbeiktatott költői- kérdésre még önnön érzéseinek bizonyosságá­val válaszol, majd tovább mélyíti a vallomást: jobban szereti kedvesét, mint – beleértve annak apját-anyját is – bárki más. Ebbe a logikai sorba az ön- szuggesztió erejével illeszkedik be az utolsó versszak indítása, megteremt­ve a két strófa közötti kapcsolatot:

• Mikor együtt voltunk,

Tudom, hogy szerettél.

De ez az indítás distanciát is jelent, hiszen az fejeződik ki benne, hogy’ a Júlia szerelmében való bizonyosság az együtttétükre korlátozódik, amely együtt lét azonban – az igeidők változása az egész vershelyzet értelmét erő­sítve hangsúlyozza ezt – múlttá távolodott. Ugyanerre az időbeli távolság­ra utal a következő két sor „Akkor” és „Most” szavaiban kifejeződő ellen­tét is. Ennek a harmadik-negyedik sorban megfogalmazódó természeti képnek a sorrendbeli elhelyezkedését már indokoltuk, tartalmi összetett­ségét azonban most kell kihámoznunk. Mindenekelőtt azt kell benne ész­revennünk, hogy nem azonos a megszokott természeti képpel: elsődleges jelentése a valóságos időt fejezi ki, azt a néhány hónapos periódust, amely az utolsó találkozástól a vers fogantatásáig eltelt, s csak a második – fel­szín alatti – jelentés utal Júlia érzelmeinek feltételezett kihűlésére.

Mert valójában mégiscsak erről van szó, s a költő számára ez a lényeg­bevágóbb: az ti., hogy’ az objektív idő egyben szubjektív idő is, az időbeli (és térbeli) távolság érzelmi eltávolodást is jelenthet. Ezért van, hogy a két sorban megszólaló kontrasztot annyi gonddal munkálja ki Petőfi, felvonul­tatva az „Akkor” és „Most” mellett a „nyár” és „tél”, a „meleg” és „hi­deg” ellentétpárjait. A strófa első két sorával egyébként csak az „Akkor meleg nyár volt” részmondat képez gondolatpárhuzamot, a negyedik sor

36

már nem visszafelé, hanem előre mutat, új összefüggések irányába. Ez a súlyosabb is, s nem pusztán azáltal, hogy’ az ellentét ráütő tagjaként na­gyobb a nvomatéka, hanem attól, hogy a benne található ismétlés (tél van, hideg tél) fájdalmasan elmélyíti a hangulatát. Erőteljesebben hangsúlyozó­dik így’ a jelen valósága, s az így’ keletkezett képzetek egy pillanatra vissza­vetülnek a vers elejére is. Innen hátratekintve ugyanis úgy tűnik, hogy a lé­lek nemcsak az emlék édes terhétől reszket meg, hanem végigborzong raj­ta a félelem is: az az óvó aggodalom, hogy a drága lény – s ebbe a han­gulati körbe most már mesterien illeszkedik be újból a madárka képe – el ne röppenjen a szétválasztó időben.

Az elválás sejtelme dereng át tehát a versen. A téli képhez magától ér­tetődően kapcsolódik a feltételezés, hogy talán a leány is elhidegült már a költőtől: „Az isten áldjon meg” sor félreérthetetlenül a búcsú lehetőségét szólaltatja meg. Ezen az érzelmi mélyponton azonban csak egy’ szemvilla­násnyira áll meg Pétőfi, s egy hirtelen fordulattal a verszárást a remény tel­jességébe lendíti át:

De ha még szeretsz, úgy’ Ezerszer áldjon meg!

Az „Ezerszer áldjon meg!” kifejezés már korántsem a búcsúzás szava, hanem az áldásé valóban, az érzelmek újbóli, minden eddigit felülmúló ki­áradásáé. Olyan értelmű befejezés, mint amilyennel már egykori népdal­kísérletében (>1 virágnak megtiltani nem lehet…) találkoztunk:

Szeress engem, szívem gyöngye, ha lehet, Hogy’ az isten áldja meg a lelkedet.

Júliával kapcsolatban sem új költészetében az áldásmotívum. Ugyanez év október elején, Szatmárcsekén – a mostanival ellentétes lélektani hely­zetben – hasonló szavakkal igyekezett meggyőzni a leányt érzései tartós­ságáról (Ha szavaid megfontolom…):

Nem hiszed, hogy’ én szeretlek?

Az isten is úgy áldjon meg,

Úgy áldjon az isten engem,

Amily igaz a szerelmem.

37

Nemcsak lendület, nemcsak érzelmi kiáradás van azonban a Reszket á bokor, mert… befejezésében, hanem valami sajátos könnyedség is. A két, csaknem azonos kifejezés különböző – hol búcsúzás, hol meg áldásadás – értelmében való kiaknázása szinte szójátéknak tűnik. Tökéletesen fejezi ki ez a kettősség az aggódó szerelmes izgékony lelkiállapotát, amely pillana­tok alatt csap át a lelkesültségből a kétségbeesésbe, majd vissza a boldog várakozásba. Ugyanakkor érződik benne valami a költői hetyke dacossá­gából, sűrűn felhorkanó önérzetéből is.

Mintha azt óhajtaná Júlia tudomására hozni, hogy jobban szereti ugyan, mint eddig bárki mást, de nem képes tovább elviselni a bizonytalanságot. Ekkori költészetéből ludjuk, hogy nem meddő ez az elképzelés: az elválás utáni időszakban – egyéb témáihoz viszonyítva – csak kevés vers idézi a leányt. A távolság tehát Petőfit magát is távolítja, s ezt Júlia rögtön meg­érzi: az említett levélbe rejtett rövid üzenetével ezért igyekezett szorítani a lazuló szálakon.

Mindenesetre, éppen Júlia időközbeni hallgatásának s a költő zaklatott, végletek közt hányódó lelkiállapotának köszönhetjük a magyar szerelmi lí­ra egyik legszebb darabját: olyan verset, amely a dal könnyedségét a sze­mélyes érzelmek mélységével, a hangulatváltozások árnyalatos kifejezésé­vel párosítja, s amely így a népiességet a klasszicitásba emeli be.

1. 
   Az alföld költői felfedezésétől

   a puszta negatív képéig

Az alföld

Petőfi költői nagyságának és eredetiségének egyik legszebb dokumen­tuma ,4z alföld. Annál is nagyobb nyomatékkai kell ezt hangsúlyoznunk, mert az oknyomozó pedantéria talán éppen a hasonló versek kapcsán be­szél legtöbbet hatásokról, mintákról, elődökről. Vannak ilyenek? Senki sem tagadja. S különösen nem a tájleírás műfajában.

Ismeretes, hogy a XVIil-XIX. század fordulóján létrejövő romantika nagy’ szerepet tulajdonít az embert körülvevő tájnak, s a korábbi pásztori költészet lágy vonásokkal rajzolt, szelíd lankákból és völgyekből összeál­ló, idillikus vidékével szemben új természeti környezetet is teremt. Több­nyire vad, ember által ritkán látogatott táj ez; teli zord sziklákkal, rohanó patakokkal, vízmosásokkal, százados fákkal – méltó a nagy érzelmekhez vagy a társadalomtól megcsömörlött ember komor lelkivilágához. A lélek- állapot és a természet ilyen összhangja korántsem véletlen: a szerelmében csalódott, az emberi kicsinyességet meggyűlök), felemelkedésre áhító szubjektum tudatosan keres olyan környezetet, amelyben önmaga tükör­képét véli látni. „A magas hegyek nekem érzelmek!” – jelenti ki Lord By­ron is, s Burns, „a skótok Petőfije” ugyancsak ódái szárnyalással magasz­talja a skóciai Felföldét, a hegyek hófödte ormait, szakadékait, meredélye­it, erdőit, zuhogó vizeit. Az együttérzés jeléül a romantika költői meg is szólítják a természetet:

Ah tó! zord rengeteg! barlang, száz néma kőszirt,

mit az idő kímél vagy új élettel áld, őrizd meg ezt az éjt, óh szép természet, őrizd emlékét legalább!’

– fohászkodik Lamartine A lőhoz, egykori szerelme tanújához, színhe­lyéhez. Ugyanígy tesz Victor Hugó Ofympfófa is:

39

Barlangok, ligetek, vízmosások s ti, bokrok, fészekkel megrakott fák, hűvös patakok, szőlővel futtatott falak, másnak susogtok? Másokat ringat el ezután dalotok?

Ilyesfajta „romantikus táj ’-jal nemcsak a hazai romantika nagyjainál, de Petőfinél is gyakran találkozunk, különösen költészete első szakaszában. A bujdosó című versében pl. „hab és vész” között, viharban, „sűrű köd­nek kétségbarna éjjelében” bolyong a szerelmi csakkiás elől menekülő if­jú; másutt, az Erdei lakban „a bércek koszorúja” úgy rejti a lombok alatt meghúzódó kis kunyhót, ..mint a szív az első szerelemnek titkát”, s ugyan­ebben a versben „mint a kergetett őz, fut le gyors futással kis patak ma­gasról a völgy mélységébeEzzel, az 1840-es években már nálunk is ha­gyományosnak mondható romantikus természetábrázolással párhuzamo­san kezdettől fogva jelentkezik költészetében egy másfajta látás igénye. Petőfi – ismeretes – nem hegyvidéken nőtt fel; eredendő élményvilága így ahhoz a magyar Alföldhöz kötötte, amelynek végtelen síkságain kiemelke­dőbb magaslat is alig van, s akkor még facsoportok is csak hellyel-közzel tarkították. Logikus tehát, hogy saját, adott környezetében akarja féllelni a szépség forrásait, az eredeti poézist.

Ebben a törekvésében is vannak elődei. Az alföldi síkságot a korabeli magyar költészet, sőt Lenau is felfedezte. A pusztai csárda versében

már szinte együttállnak mindazok a tárgyi attribútumok, amelyek Petőfi tájleíró költeményeiben megjelennek: a ménes, a csikósok, s maga a csár­da, amelynek falai közt cigányzenére járják a táncot a betyárlegények, hogy’ azután – zsandárt szagolva – elvágtassanak a messzeségbe. Ez az ábrázolás azonban (talán Fazekas Mihály Hortobágyi da/ál kivéve) még sok szempontból külsődleges volt: elsősorban az egzotikumot, a couieur localeA érzékeltette, s részint az érzelmi azonosulás motívuma hiányzott belőle, részint pedig az a távlat, amelyet majd Petőfitől kap.

E két elem közül számunkra az első a fontosabb, ezért rögtön az 1841- es pápai termésből fel kell figyelnünk a költő Két vándor című versére. Magas hegyek sziklái közt iramlik itt könnyed jókedvvel a gyorsvizű patak, s komor gondolatokba merült kísérője, az ifjú csak nehezen tudja követni’ futását. .Az alföldre kiérve fordul a kép: a patak megfárad, lelassul, miköz­ben az ifjú épp most derül fel, s szökdelve folytatja útját.

40

Az elnémult patak Honát vesztette el; A dalra kelt fiú Ismét honára lei.

•

– vonja le a költő a történet tanulságát a záróstrófában. Ez az allegória mintegy Petőfi jelképes hazaérkezését, a szülőföldhöz való visszatalálását vetíti előre. .Azt a rajongó érzésvilágot, amelyet az 1842 októberében, Dunavecsén írt Hazámban már nyíltan szólaltat meg:

Arany kalásszal ékes rónaság, Melynek fölötte lenge délibáb Enyelgve űz tündér játékokat, Ismersz-e még? oh ismerd meg fiad!

A Hazámban azonban valójában még nem tájvers. Az első versszak vil­lanásnyi képe után csupán a másodikban húz a költő egy-két sebtében odavetett ecsetvonást (a jegenyéket és a (lárvák V betűjét), s máris az el- révedó emlékezésnél tart. Más irányból indulva s máshová érkezve, de vol­taképp ugyanazt a témakört járja benne végig, amit a néhány hónappal ké­sőbbi 7#w/M/strófáiban: a búcsút a szülőháztól, az édesanyától, majd az „életiskolában” szerzett keserű tapasztalást. A vers mögött csakugyan megélt, nyomasztó élmények vannak, de a váltakozó sorsú s lakhelyeit kényszerűen annyiszor változtató iparos fia szájából furcsálljuk, hogy – a korabeli költészet sablonjait követve – az „ősi háztól” búcsúzik, s hogy 19 éves ifjú létére „hosszú évsor” szenvedéseit sorolja elő.

A téma és a költő tökéletes egymásra találásáról Az alföld tanúskodik. Pedig eszközeiben nincs semmi pompázatos: négysoros, félrímes strófái­ban csupa asszonánccal találkozunk; a nyelvünk hangsúlytörvényeihez egyébként kedvezően idomuló trocheusi ritmus sűrűn meg-megdöccen, a fül hol a spondeusok lelassúdását hallja ki belőle, hol úgy érzi, meg is szűnt az időmértékesség, s igazából a hármas ütemű magyaros tízesek a meghatározóak. Ez a meglehetős szabadossággal kezelt ritmus mégsem zavaró a versben: természetes medret alkot, kitűnően vezeti sodró áramát.

Az első két sor Petőfi egy ik leglendületesebb verskezdete. A költő nagy érzelmi telítettségű felkiáltással indít. E fortissimós hangütésnek látszatra mintha ellentmondana a „zordon Kárpátoknak / Fényesekkel vadregényes

41

tája” dús jelzőbokra. I lolott a stílushatás épp ettől ilyen erőteljes: ahelyett, hogy mérséklődne a tempó, a szintagmatikus alárendeltség elválaszthatat­lanul összekovácsolja a két sort. Olvasva tagolhaíatlanul egynek hat. S ha a jelzők hangulati tartalmát megnézzük, kiderül, hogy e halmozásnak más szerepe is van: általában a romantika szívesen használta a „zordon” vagy a „vadregényes” szavakat; a Kárpátokról készült, e korban divatos útiraj­zokban is számtalanszor fordultak elő – dicsérő, felmagasztaló célzattal. Petőfi – az indítás „mit nekem” kitétele jelzi ezt – visszájára fordítja jelen­tésüket. Pedig – mint erről a harmadik és negyedik sor tanúskodik – ma­ga is elismeréssel adózik a „vadregényes táj”-nak. Csak éppen nem sze­reti. Miért? Erre a kérdésre a következő sorba foglalt kijelentés felel: „S képzetem hegyvölgyedet nem járja.” Furcsa vallomás. Ugyanaz a Pető­fi veti papírra, aki páratlan képzelőerejéről ismert, s aki erre a tulajdon­ságra joggal büszke is. (Mint Képzetemet versében írja, fantáziája min­denhatóságával ott is új világot alkot, „hol már megszűnik / ‘.Az isten vilá-. ga”). A tétel megértéséhez végül az ellentétel segít hozzá a következő versszakban:

Lenn az alföld tengersík vidékin Ott vagyok honn, ott az én világom; Börtönéből szabadéit sas lelkem, Ha a rónák végtelenjét látom.

.Az új strófa első fele még mindig csak kinyilatkoztatás: Szuggerál és nem meggyőzni akar. Ám a második két sor sem az olvasó áthangolására törekszik, csupán arra, hogy’ a költő magatartásának érzelmi indítékait fel-, tárja. A vers további menete szempontjából éppen ezért fontos számunk­ra. Mindenekelőtt azt az alkati rokonságot érzékelteti, amelyet Petőfi ön­maga személyisége és a szülőföldet jelentő alföldi táj között már szinte a pályakezdéskor fölfedezett, ill. föltételezett. Úgy, ahogyan 1843 márciusá­ban Kecskeméten írt I:n című versében megfogalmazta:

Mint a róna, hol születtem, Lelkem útja tetteimben Egyenes!

Szavaimmal egy az érzet,

42

Célra jutni álbeszédet

Tétovázva nem keres.

A jellem egyenessége és a görbület nélküli síkság kép rokonítódik itt magától értetődő eszmetársításként. .íz ^//ctór/ben ehhez képest van már egy újabb szemléleti elem js. Az, hogy a költő a Kárpátok vadregényes tá­jairól ideérkezve úgy érzi, lelke „börtönéből szabadult”.- Csírájában az a gondolat szólal meg itt, amelyet jó egy évvel később, a Szalkszentmár- tonban keletkezett .4 csárda romjai fejt ki bővebben és egyértelműbben:

Puszta, puszta, te vág)’ a szabadság képe,

És, szabadság, te vág)- lelkem istensége!

Vág}’ ahogy 1847 júniusában írt /I gólya című versében olvashatjuk:

Szeretem a pusztát! ott érzem magamat Igazán szabadnak,

Szemeim ott járnak, ahol nekik tetszik, Nem korlátoztatnak,

Nem állnak körúlem mogorva sziklák, mint Fenyegető rémek,

A csörgő patakot hányva-vetve, mintha Láncot csörgetnének.

Jogosultak ezek az összevetések, úgy hisszük, mégis vulgarizálás volna, ha a „Börtönéből szabadúlt sas lelkeih” sorba bármiféle közvetlen vág)’ akár közvetett politikumot olvasnánk bele. Hadd emlékeztessünk itt arra, hogy a „szabadság” mint politikai fogalom ekkor még alig szerepel Pető­fi költői szótárában, s eddig és ekkortájt papírra vetett közéleti ihletésű verseit (Honfidal, Hahány katona, Egri hangok, Mért nem születtem ezer évelőit?, Batthyányi és Károlyi grófíiék)\6^z\. hagyományos típusú ha- zafiság jellemzi. VédegyletiíZv/címú versének befejezéséből is ez cseng ki:

S a király a honnak atyja,

Mint valóban jó atyánk,

v Karjait kiterjesztendő

És az áldást mondja ránk.

43

De V. Ferdinándhoz című versében is – mintha a népmesék előadás­módját hallanánk – a jó király illúziójából indul ki, s a Habsbürg-mester- kedéseket kizárólag a gonosz tanácsadásoknak tulajdonítja:

Megtennél te mindent

A magyar javára; Csakhogy’ titkos önkény Korlátokba zára.

Ez a tónus 1844 vége felé változik meg gyökeresen: a „jó öreg király­ból” egyszeriben „fajankó” lesz, s maga a királyság intézménye is csupán a népek éretlenségét bizonyítja.

Itt azonban messze vagyunk még ettől a XVI. Lajos nyaktilóját s általá­ban a nagy’ francia forradalom példáját emlegető hangtól. Túl tehát a büsz­kén vallott jellemtulajdonságok és a puszta között önként kínálkozó azo­nosság lehetőségein, máshol kell keresnünk a verssor magyarázatát. Talán jó helyen tapogatunk, ha az 1847 áprilisában írt Első esküm című versre hívjuk fel a figyelmet, amelyben a költő egy ifjúkori életepizódra emlékszik vissza, arra, hogy’ aszódi diákként házigazdája rázárta az ajtót, így’ akadá­lyozva meg, hogy a serdülő fiú elmenjen a vándorszínészekkel. Ez a be­zártságélmény sokáig, kísértett benne, s – ahogy’ visszaemlékezve mondja – ekkor esküdött meg: egész életében a zsarnokság ellen fog küzdeni. 1847 júliusában A munkácsi várban című verse mintha ugyanezt az él­ményt lebegtetné tovább, amikor – szembesítve egymással az erőszakos elmúlást és a pinceodúban való elsorvadást – ezzel a refrénnel zárja a vers strófáit:

Bátran tudnék a vérpadra lépni,

Oh de ez a börtön… ettiil félek.

íme, itt a „lélektani” magyarázat: a szinte klausztrofóbiára emlékeztető irtózás mindentől, ami a kibontakozni kívánó személyiséget korlátok közé szoríthatja.

Külön elemzést érdemel a „Börtönéből szabadúlt sas lelkem” sorban rejtőző teljes metafora. .Nem véletlen ugyanis, hogy a költő a tekintetet szabadon röpülni engedő pusztára vágyó önmagát éppen a magasba emel­kedő sas képével veti össze. A sas a romantika legismertebb motívumai

44

közé tartozik: az arisztokratikus fenséget, a végtelen magasságot, az élet kicsinyességeitől való merész elszakadást s így a szabadság képzetét egy­szerre hordozza ez a szimbólum. Elsőként Petőfinél is a dolgokon való fe­lülemelkedés látomása tapad hozzá. Egyik versiben „észak vészedként emlegeti a „prédát űző sas”-t (Természet, még te is gúnyolódó!?), másik­ban a sas „fenn-röptében közelíti a napot” (A sivatag lakói); harmadikban „a lelkesülés égi mámorában” képzelete erejével ő maga is „sasként röpül a világon át” (Tündérálom). Másutt ugyanennek a képzeletnek az erejét azzal érzékelteti, hogy magasba szállva „a sasokat is rendre megkergeti” vele (Képzetem). Később, Júlia-verseiben, feltámadó szerelmi érzését is sasnak nevezi, amely vagy égbe emeli, „vág)’ szétszaggatja körmével” szí­vét (Szerelmes vagyok én…).

Min, hol a kép a jellem fenségét jelenti: a költő a sas képével azonosít­ja pl. a szerelmese lelkét is (Három madár). Végső soron a képszimbólum

• mint Az alföldben is — a költői személyiség önkifejezéseként éri el a leg­pregnánsabb megfogalmazását. Ennek példája A haraghoz című vers, amelyből Petőfi – aki a magyar irodalomban addig szokatlan őszinteség­gel osztotta meg minden gondolatát olvasóival – azon aggódik, hogy vajon a bekövetkező boldogság nem apasztja-e ki kebléből a világ megjobbítá- sának dühödt indulatait. Korábbi önmagát „erdei sas”-nak láttatja, „mely körmeit egykor a bősz zivatar hátába ütötte”. Ugyancsak az azonosulás je­lét mutatja a Vörösmartyhozvers, amelyben az előtte járó nagy roman­tikus költőt – Baudelaire később született Az albatroszt idéző fordulattal
• olyan sasként nevezi meg ismeretes közéleti vitájuk kapcsán, amely (az optika törvényeivel ellentétben) fent látszott nagynak (a költészet egében), ám „itt alant” a földön (azaz: gyakorló politikusként) kicsinek tűnik.

Ennél is közelibb viszonyban áll egymással a képszimbólum és a sze­mélyiség egy korábban, 1847 júliusában írt versében, Az elhagyott zász­ló-bán. A szabadságeszme allegóriájaként egy sivatag közepén áll itt a megtépett, megcsúfolt lobogó, amelyet a költő szolgál. Hiába látszik „csonka szárnyán az isten képe”, „e szent jelnek egyre gyérülnek hívei”. Az állhatatlanságot jelképező vándormadarakkal szemben mint a hűség képviselői magasodnak fel ezúttal a sasok. A sasszimbólumnak és a költői személyiségnek az egybekapcsolása figyelhető meg /Íz z/pav/tf/ban is: hő­sének, Szilveszternek tekintete itt – feledve maga körül az éhező családot, haldokló gyermekét –

45

Mindig messzebb, mindig magasbra száll,

Míg elvesz ott a végtelenben, Mint a felhők között a sas!

E rövid, de elengedhetetlen kitérő után nézzük meg a vers harmadik strófáját. A két versszak közötti átlépés – Petőfire jellemzően – ezúttal is tökéletesen megoldott: az előbb sasként börtönéből szabadult lélek most „Túl a földön felhők közelébe” repül, hogy egyetlen pillantással ölelje ma­gába a szülőföld, „a Durtától / A Tiszáig nyúló róna” képét. A képzelet nagyszerű műve ez az újabb strófa. A képzeleté, ismételjük, mert – akár­csak más, java tájverseit – Az alföldet sem a helyszínen, hanem Pesten ír­ja, s az emlékezés törvényei szerint rendezi el, építi föl magában a lát­ványt. Talán éppen azért ilyen nagyvonalú lendülettel, hogy a részletek he­lyett azonnal az összképet, a teljességet ragadja meg. A befogadás – vagy ahogy az előbb írtuk: a magába ölelés – mozdulata az első gesztus. Erre utal a strófa második felében található megszemélyesítés is: „a Dunától / A Tiszáig nyúló róna képe” mosolyogva néz vissza a sas képében fölé emelkedő költőre. Mosolyog, mintegy Petőfi belső jóérzését, örömérzete­it sugározva-verve vissza, s egyben a nyári nap verőfényét, a felhőtlen, de­rűs napsütést is érzékeltetve áttételesen. A róna „képe” is kettős értelmű­vé válik így: nemcsak a megszokott „tabló” vagy „látvány” jelentést hor­dozza, hanem – az előbb említett megszemélyesítés részeként – valóságos „képet” is implikál. Arcot, amely mosolyogva fordul a költő felé.

így teremtődik meg – már a költemény első strófáiból megállapítható ez – a sajátos Petőfire jellemző tájvers első mintapéldája. Olyan – lényege szerint utánozhatatlan és követhetetlen – műfaj, amely bár leíró jellegű, el­sősorban mégis líra: a legbelsőbb érzések tárgyiasulja, kivetülése. Ezzel a kettősséggel magyarázható, hogy Petőfit a tájban – jóllehet a legapróbb egységeket is érzékletesen festi meg – sohasem annyira a részletek érdek­lik, mint inkább az átfogó egész. A tárgyi hitelesség, néha a pontos tér- és időviszonylatok megjelölése is, lényeges tartozéka alföld-verseinek, mégis inkább perspektívát ad, szuggesztív költői víziót, amelynek pilléreit a sű­rűn közbeékelődő reflexív elemek szolgáltatják. A tér- és időbeli távlat ez­által vált át gondolati távlattá.

Érzelmi kinyilatkoztatás az első két strófa, a harmadik az elképzelt ma­gasba emelkedés, a perspektívateremtés mozzanata. .Az így alkotott össz­képet a költő a negyedik versszaktól kezdi részeire bontani. Innentől kezd­ve a vers – ahogy Illyés Gyula írja – „a költői festés perspektívakezelésé- 46

nek, a szűkítésnek, tágításnak mesterműve… A költő egy csapásra maga mögött hagyja Burnsöt, Byront, Lanaut, mindazokat, akiktől a kicsit túl­ságosan tanári oknyomozás szerint e téren is tanulhatott. A költemény, amelyben szinte egyetlen eredeti hasonlat vág)’ fordulat sincs … a himnusz lendületével ragadja föl és tárja elénk a kutat, a gulyát, a homoki gazt, a vércsét, a valóság legigénytelenebb jelenségeit. Csodálatossá és kísérte­tiesen érzékelhetővé a világ és az ember létezése fölött érzett betelhetet- len öröm teszi, amely az egyszerű tárgyakat és mozdulatokat megnevező szavak mögött izzik, lecsavarva, de épp ezért mindvégig egyforma erővel. A sár és a nap, a legmagasabb és legalacsonyabb tünemény keveredése. Leíró vers? Lírának éppoly hatalmas. Az első szakaszok sorait kilökő, haj- lítgató friss lélegzetvétel ott áramlik valamennyi sor között, s csak akkor csendesül, amikor már a költő és az olvasó tüdővel nem bírja tovább. A magyar irodalom legnagyobb verse, ha magyaron couleur locale-\ ér­tünk? Azokhoz tartozik, amelyek közt ragyogásuk miatt nem tud különb­séget tenni a szem.”

I lasonló gondolatokkal indítja a tájfestő strófák elemzését Horváth Já­nos is: „A költemény – írja – nagy távlatokat tár fel és húz ismét össze. A kút, a tanya, a csárda: megannyi nagy távlatú mozgások és kiterjedések külön támpontja, gyűjtő vagy kiinduló helye, melyhez a felfoghatatlan vég­telenségé viszonyíttatik. Kinyitja mindjárt kezdetnek a legtágabb távlatot: a délibábos eget; száz kövér gulya kolompol alatta, melyeket deleléskor az itatókút vár. Délibáb: itt nemcsak poétikus kedvességé szó, hanem távlat, amit a nagy egységek (gulyák) megsokszorozása is támogat; kolompok: itt mozgás; a kút: egy nagy kiterjedésű csendes mozgású élet álló középpont­ja, gyűjtőhelye. Ehhez az első, még nyugalmas nagyságú képhez társul az egész költemény legszilajabb, legmozgalmasabb szakasza; jelenségei túl­esnek a látás határán, s végtelenbe riadásukat csak a széltől felénk hajtott hangbenyomások sejtetik:

Méneseknek nyargaló futása

Zúg a szélben, körmeik dobognak,

S a csikósok kurjantása hallik,

S pattogása hangos ostoroknak.

Megint más ponton vetjük meg lábunkat. A puszta végtelen lelkének nagy riadalma elcsendesül: a tanyák csendes világa fordul elénk, egy be­látható terület, melyet a smaragdszínú, ringatózó búzavetés koszorúz, zár

47

körül; de azon túl is van valami: nádasok, melyek nem látszanak ide, de melyekből a vadludak ide járnak esti szürkületben,* s majd megint egy-egv neszre ijedten kelnek légi útra: ismét mozgás, közelítő s visszatávolodó mozgás. Még egy külön világ: »A tanyákon túl a puszta mélyén* – iránv- meghatározás nélkül (csak túl), csak a kiterjedés tágításával a magányos csárdához jutunk; egyetlen helymeghatározása, hogy útba esik (látogatják a kecskeméti vásárra menő szomjas betyárok). Mi a térbeliség legáltalá­nosabb, legmesszebbre vivő képzetét kelti, a csárda környéke feltűnő rész­letességgel rajzolva: egy elhagyott, emberektől nem háborgatott zugoly: a törpe nyárfaerdő, a visító vércse, majd még apróbb részletek: árvalányhaj, szamárkenyér, melynek »Hűs tövéhez déli nap hevében / Megpihenni tar­ka gyíkok térnek*. Valósággal mikroszkopikus összehúzása a terjedtség­nek, mi egyszersmind az emberektől, a világtól való távolság képzetét me­ríti fel. S most egyszerre e parányi részletről a legvégtelenebb messze­ségbe veti ki szemsugarát: »Messze, hol az ég a földet éri*. S e váratlan kilendülés adja a végső benyomást: az emberi világtól való távolság, azon messze kívül-esés érzetét, homályos, kék fasor a látóhatáron, s mögötte, mint halvány ködoszlop »Egy-egy város templomának tornya.*”

I lorváth János szuggesztív elemzésével nehéz vitára kelni, hiszen a lé­nyegben messzemenően igaza van: a költemény a közelítő és távolító moz­gások, a perspektívaszűkítés és -tágítás mesterműve valóban. Néhány ponton mégis erre kényszerülünk. így pl. ott, ahol – ez már az általa adott analízis a föntebbiekben addig nem idézett részeiben hangzik el – azt ál­lítja, hogy Petőfi „<?z alföldet, mint tájkülönlegességet, egyetlenegy’ szem­pontból, mint az emberek világán messze kívül eső, végtelen kiterjedést, mintegy külön világot, jellemzi művészi érzékeltetéssel”. Ez a kitétel elfo­gadhatatlannak tetszik, hiszen az ember a Petőfi által ábrázolt tájban va­lamilyen módon szüntelenül jelen van. Esetenként szinte testi valójában ér­zékeljük ottlétét. Az ötödik strófában pl. „a csikósok kurjantása hallik / S pattogása hangos ostoroknak” (hogy csupán hangképzeteink vannak ró­luk, szőrszálhasogatás lenne emlegetni), a nyolcadik versszakban pedig „szomjas betyárok” látogatják a „magányos, dőlt kéményű” csárdát. S ahol nincs ott közvetlenül az ember, ott megtalálható közvetve, feltétele­zetten vagy’ munkája nyomaiban. (A gulyákat nyilván őrzik valakik, ugyan­azok, akik a „széles vályú kettős ágá”-ban deleléskor vizet mernek nekik; a „kalászos búzá”-t és a „kék gyümölcsfák”-at is emberek vetették vagy’ ültették, ahogy^r a tanyák, a csárda és a távoli templomtornyok léte is gon­doskodó kezeket föltételez.)

48

Másik problémánk a térbeli viszonylatok értelmezésével kapcsolatos. Horváth János szerint: ..A legelő, a tanyák, a csárda világa: külön egv-egy végtelenség, melyek egymáshoz való térbeli helyzete csak az egymáson-tú- liság, a kölcsönös messzeség határozatlan viszonyításaiban vész el.” Hor­váth Jánoséval meglehetősen ellentétes Makay Gusztáv Irodalomtalanítás című, legutóbb 1967-ben megjelent kézikönyvében található interpretá­ciója, amely szerint „A költő először a magasból – »a felhők közeléből* – fogja át tekintetével az egész Duna-Tisza közét. Azután lecsap a földre, megáll a táj közepén, és koncentrikusan táguló körökben írja le a látotta­kat, egészen apró részletekig hatolva. A tájképet a látóhatáron ködlő vá­ros zárja le, a tekintetnek is gátat vetve.”

.Az igazság – úgy tűnik – valahol a két magyarázat között van. Horváth János pontosan érzékeli azt, bog}- a tájelemek elhelyezése nem követ me­rev rendezési elvet, térbeli helyüket alapvetően az „egymáson-túliság” ha­tározza meg. Aligha, érthetünk azonban egyet azzal a megállapításával, hogy „a legelő, a tanyák, a csárda világa egy-egv külön végtelenség” is, amely elvész „a kölcsönös messzeség határozatlan viszonyításaiban”. Hor­váth János túlságosan elomlóvá, kontúrjaiban bizonytalanná retusálja a ké­pet. Makay Gusztáv viszont kissé túlmerevíti, mintegy sémára feszíti fel. Alaposabban vizsgálva a versszöveget, nem beszélhetünk külön-küiön vég­telenségekről (a hangulati teljesség éppen az egyes elemek Összetartozá­sából. egymástól való elválaszthatatlanságából kerekedik ki). Még kevés­bé szólhatunk koncentrikus körökben történő tágításról. Inkább a látvány részeire bontásáról, tehát a perspektívának éppen a szűkítéséről van szó a vers legnagyobb részében (a 4.-től egészen a 10. strófáig). A való helyzet – felfogásunk szerint – a következő:

A harmadik versszak madártávlatból (ha a sas-metaforára gondolunk, különösen helyénvaló ez a szó) teljes perspektívát nyújt a Duna-Tisza kö­zéről. A továbbiakban azután e teljesség felbontására kétféle technikát al­kalmaz a költő. Az egyik – a 4. es ő.versszakban – még nem érzékeltet határozott térviszonylatokat. Itt még mindig mintegy a magasból tekint alá, s kövér gulyá ‘-ról (azaz: megszámlálhatatlan sokról, valameny- nyiről) beszél, szintúgy „ménesekéről, amelyek a két folyó közötti síkság legkülönbözőbb részein száguldoznak. A költő a magasból a tanyákhoz jut először, itt érkezik meg, ha nem is egészen a földre, legalább földközelbe. A tanyák is többes számban szerepelnek még, de már jól érzékelhető a kö­zelítés, ill. a térbeli párhuzamosság megjelenése. A most rögzített látványt már felfoghatjuk egyetlen meghatározott tanyacsoportnak is, amely körül

49

búza tenyészik, s amelynek szomszédságában nádasok vannak, s amelyen túl pusztaság terül el, ahol „magányos, dőlt kéményű csárda” áll, Kecske­métre igyekvő (!), s ide betérő „szomjas betyárokkal”.

Idáig, a 8. versszakig tart az a rész, amelynek tárgy i elemeit jórészben már – mint bevezetőül utaltunk rá – Petőfi előtt felfedezték a költészet szá­mára: maga a róna, a délibábos ég, a gulyák, a ménesék, a tanyavilág, a betyárcsárda ismert motívumok. Az újdonság ízét érezzük mégis. Részben azért, mert Petőfi speciális helyismerete már itt is fényesen megmutatko­zik, s rendkívüli módon felfokozza a látvány vizualitását. Emellett sajátos, eddig nem tapasztalt bensőségességet kölcsönöz a tájnak. A kolompszó, a „széles vályú kettős ága” a gémeskútnál, a vadludak felijedése a széltől meglebbenő nádasnál, a csárda „dőlt kéménye”, a betyárok úti céljának pontos megjelölése csupa-csupa intimitást sugárzó mozzanat. Részben pedig – és elsősorban – a költői szemlélet gyökeres újdonsága kelt utánozhatatlanul varázslatos hangulatot. Az, ahogy a szubjektum ereje, a költőben élő szeretet a szülőföld iránt szüntelenül átömlik-átáramlik a táj ábrázolásába. Bensőséggel mosolyog a róna képe, kellemes jóérzést su­gall a kolompszó, a csikósok kurjantásai a „hangos ostorok” pattogása hetyke cifrázatként hangzanak fel, a búza nemcsak a smaragdnak eleven harsogóan, biztatóan zöld) sz/zzére/„koszorúzza” (újabb, szinte homéro­szi derűre utaló szó!) a környéket, hanem r^v/zis.

Petőfi tekintete ezután már biztonságos otthoniassággal hatol le a leg­apróbb részletekig is. A 9-10. strófában található, csaknem mikroszkopi­kusan alapos megfigyelések a költői mikrorealizmus remekei. A perspek­tíva azonban itt sem vész el, ellenkezőleg: az előbb megragadott, majd ré­szeire bontott távlatot most – az ellentét erejével – még nagyszerűbbnek, még megragadóbbnak érezzük. Egyébként – a nyelvi szerkezetek összeté­telét tekintve – kevés változást érzékelhetünk. A 4-8. versszak közötti húsz sorban megközelítően ugyanolyan a melléknévi jelzők és az igei állít­mányok aránya, mini a most elemzés alá vett nyolcban. Mi mégis a válto­zás? Az, hogy itt csupa olyan apróság kerül tollhegyre, ami eddig valóban nem mozgatta meg a költői képzeletet. Ménesekről, gulyákról, délibábról, csárdáról és betyárokról már írtak előbb is, de kinek jutott volna eszébe, hogy megjelenítse a „törpe nyárfaerdőt”, amely „sárgul a királydinnyés homokban” (ezt a jellegtelen külsejű, de fájdalmas szúrásokkal magát em­lékezetessé tevő gyomfélét aligha ismerték a mezítláb sohasem járó „költérek”, s kiszáradásra ítélt, csenevész voltában minden, csak nem

50

poétikus), s ahova „a visító vércse” (végre egy alliterációval is nyomatéko­sított hangutánzó szópár!) fészkel.

Mai szemmel nézve, bizony, nincs itt semmi hivalkodó, figyelmet keltó dolog. Csupán egy árnyalattal elevenebb a következő versszak, ahol a „bús” árvalánvhaj kelthet némi érzelmi rezdülést (valójában ez is inkább beleérzés, hiszen egyszerűen a növény alaki tulajdonságainak köznyelvi megnevezéséről van szó, akárcsak a szomorúfűz esetében), s a „kék virá­ga a szamárkenyérnek” kifejezés színképzeteket. A „hús” szócska csak a „déli nap” hevének ellentéteként kap némi feszültséget, míg a megpihen­ni térő „tarka” gyíkok már ismét terepszínűen simulnak bele természetes környezetükbe.

De éppen ebben a nyolc sorban figyelhető meg legjobban a költői kom­pozíció páratlan fegyelme is. A tér eddig elképzelhetetlen mértékben szű­kül tovább a mind apróbb méretek felé, s egyidejűleg rohamosan veszít mind tágasságából, mind magasságából. Az egyre kisebbé válás folyama­tára bevezetőül már a nyárfaerdó „törpe” jelzője figyelmeztet, a „király­dinnyés homok” említése pedig végképp földhöztapasztja a tekintetet. Majd az aljnövényzet leírása következik, de a térredukció itt sem áll meg: most a meleg elől e mikronövények tövébe menekülő apró gyíkok követ­keznek. Úgy hisszük, ez az a pont, ahol túl kell licitálnunk egy árnyalattal még Illyés Gyulát is a vers dicséretében, aki – mint idéztük – azt írja, hogy Az alföldben „szinte egyetlen eredeti hasonlat vagy fordulat sincs”. Váló­ban nincs, de már csak a mi szemünkkel nézve, amely ezt a vidéket Pető­fi szemével tanulta meg látni. A maga korában ez a megjelenítésmód leg­alább olyan forradalmi lehetett, mint az Egy estém otthon szokatlanul ben­sőséges hangütése, amelynek hallatán a múzsák sikongva menekültek a szentelt berekből.

S most, all. versszak kezdetével Petőfire jellemző hirtelen átváltás kö­vetkezik a versben. A szem ismét távlatot kap, jelentős, hatalmas távlatot:

Messze, hol az ég a földet éri, A homályból kék gyümölcsfa orma Néz, s megettök, mint halvány ködoszlop Egy-egy város templomának tornya. –

Nem azonos ez a bevezető versszakokban említettel. Ha ott madártáv­latról beszélünk, itt – festészeti műszóval élve – béka- (vagy; a költemény

51

fogalmi körében maradva) gyík perspektívát kell említenünk. S ez a meg­állapításunk ismét a vers dicséretét, a két, annyira ellentétes tartalmú stró­fa közötti remekmívű átkötés elismerését szolgálja. Ebből az alacsonyra szabott perspektívából nézve bizonytalanodik el a szemmérték annyira, hogy a tér viszonylatokat most már csupán a „messze” szóval, a horizont lezárulásának képzetével („hol az ég a földet éri”) képes érzékeltetni, s hogy a korábban élesen kirajzolódó kontúrok most valóban elmosódnak. (A versszak így olyan benyomást kelt, mintha a térbeli továbblépegetéssel párhuzamosan az idő is továbbhaladt volna, kevesbedne a fény, s immár az alkonyat közeledne.)

Sejtelmessé válik itt a vers: homályból néz (a megszemélyesítés érezhe­tően emeli a hangulati hatást) a gyümölcsfák orma, amelyek „kék” színe azonban nem azonos a szamárkenyér virágának előbb tapasztalt természe­tes kékjével: itt a zöldből lesz a kék a távolság, a közbeékelődő levegőré­teg hatására (mintha a költő hirtelenében és csakúgy mellékesen a plein- airt\v& is felfedezte volna!). .Az így teremtődött képbe jól illeszkedik a második két sorban fellelhető hasonlat: a távoli városok templomainak tor­nyai, amelyek „halvány ködoszlop”-ként tűnnek fel a láthatár peremén.

„Béka- ’ vag)^r „gyíkperspektíva” – játszottunk előbb a szóval. Valójában a földön álló ember szemhatára ez. Olyan emberé, aki a korábban sokat látott, bensőségesen megismert valóságot most jelképesen újra végigjárja s közben szeretetével szüntelenül körülsimogatja, hogy befejezésül a sze­mélyesség hitelével és közvetlenségével ismét ő maga szólaljon meg. Az utolsó versszak így nyíltan vállalt szubjektív vallomás a költő érzéseiről. Annyira szubjektív, hogy nem is tetszeleg az objektivitás látszatában: „Szép vagy, alföld, legalább nekem szép!” – mondja, s ezzel nem a látvány, értékének viszonylagosságára utal, hanem arra, hog}’ számára mitől nyert mindez utánozhatatlan belső ragyogást. Jelzi azonban a befejezés azt az utat is, amelyet Petőfi – konkrétan és elvontan, érzelmeiben és a valóság­ban – végigjárt a leírás közben. A vers második szakában még az „alföld tengersík vidékit” felülről, összességében mutatta meg; úgy; ahogy a „bör­tönéből szabadéit sas”-lelke érzékelte a felhők magasából a rónák végte­lenségét. .Az utolsó versszakban már a vágyott talajra elérkezett, s onnan körültekintő ember helyzetét láttatja. Míg tehát az előbb említett strófa ha­tározói a lenn, a kétszer elhangzó ott, most az itt ismétlődik négy alka­lommal is („///ringatták bölcsőm, ///születtem. / Itt borúljon rám a szem­födél, itt/Domborodjék a sír is fölöttem.”)

A puszta, télen

Az alföldután a közel másfél évszázaddal későbbi ol­vasóban joggal merülhet fel a kérdés: vajon a színeknek ez a ragyogása csakugyan helyénvaló-e; a költő az alföld hagyományos életvitelének ilyen szárnyaló megjelenítésével nem a máradiság, az évszázadok kényszerűsé­gével konzerválódó életformák felmagasztalását végzi-e ei?

Jogos kérdés ez, de könnyen megválaszolható. Petőfi – ismeretes – a szentimentális utánérzések, a holdvilág-romantika ellen lép fel a versben, s merőben új környezetet, új esztétikumot hódít meg a költészet számára. Ugyanazok a csikósok és betyárok tűnnék fel itt a színen, akikkel a zsá­nerképekben, helyzetdalokban is sűrűn találkoztunk, mintegy előre illuszt­rálva jelenlétükkel Petőfi későbbi megfogalmazását arról, hogy a költészet nem „Nagyúri, díszes, tündöklő terem, / Hová csupán csak fénymázas ci­pőkben/ Lehet bejárni illedelmesen”, hanem „olyan épület, / Mely nyitva van boldog-boldogtalannak, / Mindenkinek, ki imádkozni vágy; / Szóval: szentegyház, ahová belépni / Bocskorban sőt mezítláb is szabad”.

A versben megnyilatkozó valóságlátás tehát kapcsolatban áll a költő for­málódó világszemléletével is. Alkalmasint azzal, amit Aranynak írt levelé­ben majd így’ fejt ki: „Uralkodóvá kell tenni a népet a költészetben, hogy’ később a politikában is uralkodhassék.” .Azalföld- 1844 nyarán való szü­letéséből következően – még nem része ennek a nyíltan vállalt politikai programnak, de már zseniális előérzete.

Tehát a versben a nép néz szét – ahogy’ Révai József írta – a saját ha­zájában, hogy egyetlen tekintettel birtokba vegye mindazt, ami jog szerint megilleti. Ezért volt fontos hangsúlyoznunk és részletesen kifejtenünk azt, hogy^r nem egyszerű tájleíró költeményről, nem epikáról, hanem tájlíráról van szó, amelyben az alaphangot a személyesség adja meg. A költő ugyan­is – túl az elődeit messze meghaladó helyzet- és helyismeretén – épp ab­ban múlja felül a cou/eur locale, az egzotikum keresőit, hogy’ azonosul a tájjal és lakóival; hogy’ elválaszthatatlanul egynek tudja magát velük.

53

Más dolog, hogy a felfedezés és az egybetartozás friss öröme még csak az első lélegzetvétel. További költészetében megvannak annak a jelei, hogy apránként túlhaladja ezt a felhőtlenül derűs szemléletet, s észreveszi a mindvégig sokat magasztalt alföldi táj árnyoldalait is: az elmaradottságot, a kopárságot, a használható utak hiányát, a stagnáló életvitelt, a meglas- súdott mozgásritmust. Jó példa erre mindenekelőtt az 1847 elején írt Ku­tyakaparó. Az ütött-kopott betyárcsárda „kívül-belül szomorú” képet nyújt: ételhez nem jut benne az utazó, bora savanyú, berendezése rozzant, apró ablakának egyik fele üveg helyett „ó kalendáriom / Kitépett levelé”- vel van beragasztva, vakolata jórészt lehullott. Hasonlóan vigasztalan ma­ga a környék is:

És amilyen maga ez a csárda,

Olyan a vidéke, Körülötte a homokbuckáknak Se’ hossza, se’ vége.

A meztelen homokban alig teng Egy-két gyalogbodza, Mely fekete gyümölcsét nyaranként Kedvetlenül hozza.

.Az egész verset kendőzetlen szomorúság lengi át. A fél évvel később, 1847 júniusában keletkezett Utazás az alföldön hasonló hangot üt meg, de – a költő ifjúkori nyomorúságát megörökítő olyasfajta költeményekre emlékeztetőén, amilyen pl. az Egy telem Debrecenben volt – az irónia köntösébe bújtatja érzéseit. Arasznyi magasan vannak a felhők, ahonnan kíméletlen zápor zúdul alá, az út „fekete kovász”, a kocsis feleslegesen „dögönyözi” csikóit, Pestre legfeljebb „az Ítéletnapon” érkezik mega sze­kér. Keserves helyzetében okkal ékelődik Petőfi az alföld sajátosan meg­nyilatkozó vendégszeretetén:

Hej, alföld, alföld, nem reméltem, Hogy’ így’ fizess szerelmemért! Vágy tán e zápor és ez a sár Éppen szerelmemért a bér? Csakugyan az lesz… a záporban

54

Búcsúkönnyűid ömlenek,

S karod a sár, amely helyettem

A kereket öleli meg.

Szép tőled, kedves alföldem, szép, Hogy engem ennyire szeretsz, Hogy távozásom így megindít,

• Hogy ilyen bánatot szerez;

Örülök rajta, hogy irántam – – Ily érzékeny szived vagyon, De, szó ami szó, jobb szeretném, Ha nem szeretnél ily nagyon.

Végül, de nem utolsó sorban, ugyanitt kell említenünk A puszta téteni, amelyet Illyés Gyula „a magyar sivárság gazdag képének” nevez; olyan le­írásnak, amely a holland mesterek művészetére emlékeztet vagy éppen „Csicsikov úr” utazására a végtelen orosz hómezőkön. Illyés ezután így folytatja: „Nem tudni, leíró versei közül nem ez-e a legnagyobb? Megrá- zóbbnak ez a legmegrázóbb, noha személyes rész ebben nincs egy szónyi sem. Ebből a humor színei is hiányzanak. Tán ebben a téli hidegben a leg­valódibb a kor és Magyarország.”

Magas minősítése ez A puszta tétennek. Pedig Petőfi ezúttal sem sokat törődik a poétika „iskolai szabályaival”. A versben a strófaépítkezés ugyan szokás szerint következetes (minden versszaknál párosrímú, hangsúlyos tizenkettesek fognak körül két hatszótagos, szintén párosrímú, hangsúlyos sort), de a ritmikai képlet már meglehetősen szabados, végtelen változa­tosságban rendelődik alá az értelmi hangsúlyoknak. Próbaképpen nézzük meg közelebbről az első versszakot:

Hej, Z mostan puszta ám / igazán a / puszta!

Mert az az ősz / olyan / gondatlan / rósz gazda; Amit a / kikelet

Es a nyár / gyűjtöget,

Ez / nagy könnyelműen / mind / elfecséreli,

A sok kincsnek / a tél / csak hült helyét / leli.

55

A tiszta összecsengéseket kedvező fül igénytelennek érzi a rímeket is. Rögtön az első négy sor rímpárjai igen tompák, alig érezzük egybehang- zásukat (puszta – gazda: kikelet – gyűjtöget), az egész versben az ilyen vág)’ ehhez hasonló asszonáncok vannak túlsúlyban. A néhány helyen fel­bukkanó tiszta rím pedig kivétel nélkül ragrím.

Hadd kockáztassuk meg ezek után azt a megállapítást, hogy a vers han­gulati ereje – egyebek közt – a rímek tompaságából és a ritmikai képlet szabadosságából is következik. Mire alapozzuk mindezt? Arra, hogy’ a köl­tő ezúttal – a leírás látszat-személytelenségébe burkolózva – a korábbi táj­verseknél mélyebb és megrendítőbb érzelmi-gondolati tartalmakat sugall, amelyeket a dalforma könnyedségével már nehezen lehetne érzékeltetni. Mégis a dal jellegzetességeire emlékeztet, hogy a tizenkettesek, egyetlen sorpár („Leveles dohányát a béres leveszi / A gerendáról és a küszöbre teszi…”) kivételével teljes értékű, szinte befejezettként ható mondatteste­ket alkotnak. Enjambement-okkal csak a haiszótagos soroknál találkozunk rendszeresen. A ritmus váltakozó sokféleségének és a tompa rímeknek te­hát sajátos szerepük van: olyan költői dikció kialakításához járulnak hoz­zá, amely „prózaibb” hangzású, egyben azonban töprengőbb, meditatí- vabb érzésvilágot sejtet, mint amire bármiféle csengés-bongás képes volna.

A vers első része a nem sokkal korábban keletkezett J téli estékke\ mu­tat rokonságot. Mind ott („Hová lett a tarka szivárvány az égrül?”), itt is a Petőfi által gyakorta alkalmazott fortissimós nangütés indítja a verset („Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!”). Ugyancsak A téli estékre emlékeztet a már Berzsenyi A közelítő/e/jéból ismert költői technika, amit – Horváth János nyomán – negatív leírásnak, negatív festésnek szoktunk nevezni. A pontosabb fogalomalkotáshoz idézzük magát Horváth Jánost,- akinek okfejtéséből az is pontosan kiviláglik, hogy’ a Petőfi művelte tájköl­tészet miért nem epikai, hanem inkább lírai természetű: „…egynemű han­gulat kifejezője – írja – mindaz a természeti vagy’ életképi részlet, melyek­ből a téli puszta képét állítja össze a… költemény. Jórésze olyanféle •negatív festés*, amilyet már A téli esték kezdő versszakában találtunk, s amelyről valaki azt állította, hogy nem is festés voltaképp. Pedig dehogy­nem az! Csak a költő líraiságának megfelelő festés. Berzsenyi híres szép elégiája sem azt festi a közelítő télből, ami közeledik, s már van, hanem azt sorolja fel, sajnálja, siratja, ami távolodik, s már nincs: * Nincs rózsás lábvrinth s balzsamos illatok / Közt nem lengedez a zephir. / Nincs más

56

symphonia… nem búg gerlice, / A csermely violás völgye nem illatoz.* Az ő iíraiságát ugyanis abban a pillanatban nem az határozza meg, amit lát, hanem amit immár hiába keres. Nem iskolás ^leírást* tűz ki feladatául, ha­nem sajgó hiányérzetét akarja kifejezni. Ám lássa a festő, ha nem tudja le­festeni, amit a lírikus mond. A költő nem az illusztrátorok számára dolgo­zik. Lefesteni tán igen, de lehet-e éreztetni igazában a puszta téli sivársá­gát, mint e tagadó felsorolással, a »volt. nincs* e komplex líraiságú szem­léletével:

, Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával, Sem a pásztorlegény kesergő sípjával, S a dalos madarak Mind elnémítanak, Nem szól a harsogó haris a fű közül, Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedül.

S nem is a puszta képe itt a fódolog, hanem a téli pusztát szemlélő (vág)’ elképzelő) költő érzése. Mert az a költemény ihletóje. Az üresség, az élettelenség benyomására akar költői visszhangot adni. .Arra valók nem­csak a további negatívumok, melyek a puszta ez általános külső képe után az emberi és állati élet színhelyeit (halászkunyhó, csőszház, tanyák, csár­dák) veszik sorra: hogy üresek, csendesek, hallgatnak, senki sem fordítja feléjük a rudat; – ami pozitívumot mond is, mind élettelenséget (^befagyott tenger*), életerő-csökkenést (a nap rövidlátó), korlátozottságot s vissza- sóvárgást a szabadabb múltba (a jószág benn szénáz, itatáskor »elbődül«, »Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül*). ellassúhodást, tétlenséget (a béres lomha vegetálása) – tehát csupa élettagadást fejez ki.”

Horváth János zseniálisan ragadja meg a vers hangulati teljességét. A mi feladatunk most már az, hogy megkíséreljük részeire bontani a ké­pet, s hogy ily módon magyarázatot adjunk arra: mi okozza a költemény varázsát, még inkább pedig gondolati-szemléleti összetettségét? A munkát – versszakonként haladva előre – a költői képalkotás analízisével kezdjük.

Az első strófa kezdősora – ahogy már említettük – egy nagy érzelmi nyomatékú felkiáltás. A költő mintegy ebben összegzi hangulatilag mind­azt, amit elmondani készül. A versszak további soraiban egész megszemé- lyesítés-sor következik. Petőfi a négy egymást követő évszakot ruházza itt fel emberi tulajdonságokkal. Érdemes közelebbről megnézni, hogyan!

57

A „kikelet” és a nyár nyilvánvalóan a szívének kedves mezei szorgalmat je­lenti, mégis, nem velük, hanem az ősszel foglalkozik behatóbban: „gondat­lan, rósz gazdádnak nevezi, aki a korábban gyűjtögetett-megteremtett ér­tékeket „nagy könnyelműen mind elfecséreli”. Szándékolt aránytalanság, hogy az ósz ilyen nagy szerepet kap egy, a télről szóló vers bevezetőjében? Természetesen, szándékolt. Hangulatilag ugyanis így segít a költő átérez- nünk a néhány hónapja még eleven szépségekben gazdag táj elszomorító ürességét. De nem járunk messze 3 valóságtól akkor sem, ha feltételez­zük, hogy e sajátos tartalmú megszemélyesítések mögött ott rejtőzik a köl­tő mindenütt jelenlevő és mindent átható társadalomszemlélete is.

Nem szeretnénk vulgarizálni, s pontosan tudjuk, hogy egy – noha lírai töltésű – tájleíró versnél csupán tudatküszöb alatti mélyáramokról van szó. egy-egy természeti kép esetében, amely semmiképp sem tekinthető köz­vetlen társadalmi tartalmak hordozójának. Az eszmetársításoknak azon­ban megvannak a maguk törvényei, s korántsem véletlen, hogy a képzetek tartományából mi emelkedik a felszínre. „A költők lelkűidébe, vág)’ ahogy ma mondanánk, tudatalattijába – írja Illyés – legjobban hasonlataikon át nyílik rés.” De hát mire is gondolunk itt? Arra, hogy az ősznek ilyesfajta megjelenítése meglepő hasonlóságot mutat Petőfi egyik-másik korábbi zsánerképével. Elsőül talán az 1844-ben keletkezett Pál mesteri említhet­jük, aki italos kedvében elcsapja feleségét, majd – minden vagyonát a kocsmába hordva – végül öngyilkos lesz. Időben legközelebbi előképként jelölhetjük meg az 1847 novemberében írt Pató Pál ural, aki már a ma­gyar (elsősorban a köznemesi) maradandóság jelképpé formált alakja. S legalább ennyire itt illik szólnunk az 1847 októberében papírra vetett Meddig alszol még, hazám?című versről is, ahol a költő – dorgáló szigor­ral és aggodalmas szeretettel – magát Magyarországot jeleníti meg felkel­ni és munkálkodni rest gazdaként. Ezek után nyugodtan summázhatjuk, hogy a tékozló ősz nyomába lépő, a kincseknek csupán hűlt helyét lelő tél, ill. a kiürült téli puszta képe csakugyan találó a márciusi forradalom előt­ti hónapokban dermedt álmát alvó, elmaradott országra is.

A második versszakban találjuk a szorosan értelmezett negatív leírást vagy negatív festést. Pontosan jelzi ezt a különféle tagadószók („nincs”, „nem”, „sem”) előfordulási aránya. S ha az imént az e^&ztáj ürességé­ről volt szó, a költő most egy kis enumerációt tart: előszámlálja, mi min­den hiányzik számára a tájból. Természetesen, szubjektív lista ez, amely­nek érdekes – de egyáltalán nem véletlen – jellemzője, hogy kizárólag a

58

hangjelenségek megszűntével foglalkozik. A juhnyáj „méla koíompját” és a pásztorlegény „kesergő sípját” szeretné hallani, a dalos madarak elné­mulását fájlalja, a haris „harsogása” és a kis prücsök hegedűszava hiány­zik fülének. Mint már jeleztük, nem véletlen, hogy a hangjelenségek nem­létét, a dobhártyát nyomasztóan megüiő csöndet már bevezetőül ilyen éle­sen exponálja Petőfi. Az élet, a mozgás hiányának természetes kísérője­lensége, kiegészítője ez a hangtalanság, amely az emberi környezet meg­jelenítését mindenütt végigkíséri a vers folyamán: „csendesek” a tanyák, „De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak”.

E pár mondatos előrefutás után térjünk vissza még a vers második stró­fájához, amelynek van – éppen a negatív leírás értelméből következően – egy eddig nem érintett funkciója is: itt válik végleg uralkodóvá a vers egé­szének elégikus alaphangja. kz eddig elmondottakon túl erre utal a „mé­la” és a „kesergő” jelző, a lebegő / hangok feltűnő gyakorisága (a „har­sogó haris” r-jei csak fokozzák ezt a hatást a maguk kontrasztjával!).

Ha az első, még inkább pedig a második versszak a vers hangulati alap­tónusát határozta meg, a harmadik strófa térélménnyel ajándékoz meg bennünket. Ezúttal egy hasonlattal indít a költő: a „sík határ” a „befagyott tenger” képzetét implikálja. Távlatot ad tehát, ám most nem a felhőkig emelkedő sas, hanem – újabb hasonlat – a „fáradt madáréként repülő nap jóval alacsonyabb perspektívájából. Eleve szúkebb tekintet, kisebb látó­szög ez Az alföldben tapasztaltnál. A költő azonban ennél is közelebb hoz­za a téli világ képét azzal, hogy a napot – s itt az előbbi hasonlat ismét megszemélyesítéssé vált át – rövidlátó, a látványhoz lehajolva közelítő öregemberként jeleníti meg. A kép nem új költészetében. Önként kínálko­zik egyik (mint Horváth János nevezte) „zsánermetaforájából”, amely még a /W/wÁ’-ciklus idején született:

Nemcsak mi vénülünk, mi emberek… Mi volna, ami nem vénülne meg? Nézzétek a napot, ha jön a december: Nem valóságos öregember? Későn ébred, s alig Hogy fölkapaszkodhatik Az égre, oly erőtelen;

Mogorván néz a világra s hidegen, S olyan korán ledől megint ágyára. Majd végesvégül

59

Azt is megérjük, hogy megőszül, És ekkor… ekkor fehér lesz sugara.

A harmadik versszak utolsó sora („így sem igen sokat lát a pusztasá­gon.”) már jelzi az átlépést a következő kompozíciós egységbe: a negye­dik, ötödik és hatodik strófába. A versnek ez a középső harmada az előbb emlegetett, eleve leszűkült, alacsony perspektívát bontja fel alkotóelemei­re. Mi válaszolhatna más a hangképzetek hiányára, a csöndre, mint az üresség: a lakatlan halászkunyhó és a csőszház. .Az élet némi jelét mutat­ják mégis ebben a téli álomvilágban a tanyák: begubózottan, tavaszt várva „szénáz” az istállókban a „jószág”, s estefelé a vályúhoz térülő tinók el-el- bődülése is a melegebb évszakok utáni vágyat jelzi.

Szinte mikrorealisztikus részletekre bomlik a kép a vers mértani közép­pontjában, az ötödik strófában:

Leveles dohányát a béres leveszi A gerendáról, és a küszöbre teszi, Megvágja nagyjábul;

S a csizmaszárábul

Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol, S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?

Fontos szerep jut itt ezeknek az apró megfigyeléseknek. Mert éppen a részletező leírás segít felfedeznünk a pipára gyújtás műveletében bizonyos fajta jelképességet. Ez a kimódolt lassúság ugyanis (lásd a dohányvágás hosszadalmas procedúráját és a lomha szipákolást!) egyfajta ősi életböl­csességet is érzékeltet. Remekbe szabott kis életkép elevenedik meg előt­tünk, amely a Puszták népe Róka bácsiját juttatja eszünkbe, akinek ehhez a béreséhez hasonló komótos-magakíméíő mozdulataiban nyilatkozik meg, hogy a századokon át kihasznált nép miként vigyáz egyetlen kincsére; ho­gyan őrzi munkabírását, életerejét.

Nyilvánvaló, hogy’ mindez óhatatlanul tükröződik külső formai eszkö­zökben is. Ha az előző strófa végén a „vizébül” szó „bül” határozóragját még csupán rímkényszer („elbődül” – „vizébül”) indokolhatja, itt a „nagyjá/w/” – „csizmaszárábuC ragrímeit már inkább hangulati tényezők indokolják. .Aminthogy’ arra is újra emlékeztetnünk kell, hogy éppen itt ta­lálkozunk a két első tizenkettes sort folyamatos mondattesté alakító egyet- <

60

len enjambenient-rial („Leveles dohányát a béres leveszi / A gerendáról és a küszöbre teszi”). Végül külön említenünk kell ezt a valóban igénytelen „teszi-veszi” ragrímpárt, amely azonban hangulatilag mégis annyira ideil- lik, s amelynek kissé bárgyú egybehangzását a költő éppen az előbb em­legetett enjambement-nal tünteti el. ?

A hatodik versszakban újra tágulni kezd a perspektíva: az üres halász­kunyhó és a csőszház, a csendes tanyák mellé a hallgatag csárdák ugyan látszatra még csupán térbeli párhuzamossággal sorakoznak fel, de már szűnőben van az előző két strófában tapasztalt részletező elv. Sőt a költő máris messzebb vezeti tekintetünket: az utat látjuk magunk előtt, amelyet a szelek hóval söpörtek be.

Ez az utolsó sor már átváltás a hetedik strófába, amelyben.„a szelek, a viharok” veszik át a prímet. A perspektíva tovább tágul, de nem úgy, ahogy az előzőkben tapasztaltuk. Míg a harmadik versszakban a „fáradt madár­ként, még inkább pedig rövidlátó öregemberként megjelenített nap tekin­tetével közelről és egyre közelebbről, de felülről látjuk a tájat, most alul­ról, a tájból fölfelé nézve fizethetjük meg az elemek félelmes kavargását. Nem akármilyen szemléletváltás ez! Az ember, aki Az alföldben még a mindenség urának tetszett, s akinek – bármerre pillantottunk – meglát­szott a kezenyoma, most eltörpül a természet zabolátlan erőihez képest: kis szobában vágj- – együtt a bekötött jószággal – az istállóban húzódik meg, s innen figyel kifelé és felfelé, kiszolgáltatottan és várakozóan.

Erre a „szubjektív kamerára” utal mindenekelőtt az új strófa második szava, az „uralkodnak”. Még inkább azonban az egész versszaknak a vers többi részéhez képest példátlan mozgalmassága, amelyet az igei állítmá­nyok (kavarog, nyargal, szikrázik, szemközt jő) különös elevenséggel ér- , zékeltetnek. Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a költő – akár­csak az első strófában – ebben a versszakban sem hasonlatokkal, hanem megszemélyesítésekkel dolgozik. A „szikrázó haraggal” nyargaló vagy’ „birkózni szemközt jövő” viharfiókák ilyesfajta emberi érzésekkel, indula­tokkal való felruházása nemcsak az adott vers hangulati hatását mélyíti el, hanem – mint költői megjelenítési technika – előre is utal – szinte-szinte már József Attila „emberiesített” tájáig.

Folytatódik az elemeknek ez a perszonifikációja a nyolcadik versszak­ban is. .Az előbb még indulattal egymásnak rontó viharok most „fáradtan” ülnek el s halvány ködök települnek a rónára. Fel kell hívnunk a figyelmet itt egy újabb perspektívaváltásra is. Ha eddig felülnézetról, teljes közelí­

61

tésről, majd alulnézetről szóltunk, most oldalnézetetVsW említenünk: a be­tyár alakját érezhetően a földön álló ember látja. A betyár alakjának meg­jelenítése egyébként nem csupán hangulati értékkel bír. A „Háta mögött farkas, feje fölött holló” sorban kifejezett veszedelmek egyszerre idézik fel a természet és a társadalom zord kegyetlenségét.

Ugyanez a strófa azonban azt is jelzi, hogy – mint számos más tájvers­ben – a térbeli perspektívaváltásokat a költő ezúttal is összekapcsolja az időbeli előrehaladás képzeteivel. Itt az idő múlását az ökrök „este felé” történő itatása, az „alkonyat felé” fáradtan elülő ködök mutatják, a nap vé­gét fjedig a költő az utolsó strófában részletesen kibontott, eposzi jellegű hasonlattal érzékelteti. S most megint csak vissza kell térnünk a bevezető­ül mondottakhoz, mert ismét olyan ponthoz érkeztünk, ahol csak a költő egyéb verseit is bekapcsolva, teljes ekkori szellemi világát körüljárva jut­hatunk magyarázathoz. Kérdésünk tehát ez: hogyan kerül egy tájvers vé­gére a királyok bukását előrevetítő hasonlat?

Ismeretes, hogy Petőfi továbblépett már ekkortájt a nemzeti független­ség és a liberális polgári átalakulás eszméjén. A szabadságról alkotott fo­galma mélyebb is, egyetemesebb is, mint legtöbb kortársáé. S mert a ra­dikális megoldásra törekvés egyszersmind szükségképpen a nyílt össze­csapás vállalásával is jár, aligha véletlen, hogy a nap mint képszimbólum számos esetben – akarva-akaratlan – a vér, a halálos áldozat költői meg­érzéseivel fonódik össze verseiben. Hol csatában megsebzett vitézként vérzik el és roskad össze a lemenő nap (Falun), hol „arany vére” folyik el alkonyaikor (Ha én kedvesemrőlgondolkodom), hol meg az emberiség ja­váért küzdő, tragikus nagy egyéniségek végzetét idézi. A gólya című ver­sében pl. a költő irigyli „sorsáért a napot”, hiszen „ő tesz világosságból szőtt arany kalapot” a föld fejére; egyben azonban sajnálja is, mert „es­ténként megszúrják”, s „foly keblébül a vér”. S a költő eltűnődik: vajon mindenki ilyen jutalmat nyer-é, aki másoknak világít? Ez a meditáció – anélkül hogy a véletlen eszmetársítások jelentőségét megint csak túlbe­csülnénk – már nyilvánvalóan magában foglalja a váteszként népe előtt já­ró költő sorsának megidézését is (rokonságban a romantika számtalan vál­tozatban megverselt Mózes-motívumával).

Az 1848-as forradalmak előestéjén azután a vérrel összekapcsolódó nap-motívum ismét új köntösben jelenik meg A puszta, télen záróstró­fájában:

*62

Mint kiűzött király országa széléről, Visszapillant a nap a föld pereméről, Visszanéz még egyszer

Mérges tekintettel,

S mire elér szeme a túlsó határra, Leesik fejéről véres koronája.

Akárcsak Az utolsó ember című versében, ahol a nap – egy dermesztő, világvégét idéző látomás részeként – mint „sírbolti lámpa” tűnik fel, itt is az eddig ismertetett hangulati jelentés visszáját adja a kép. De éppen ez a negatív előjellel felötlő asszociáció utal elsőként a költő republikánus indu­lataira. A következő lépés az lesz most már, hogy a napszimbólum – im­már ismét pozitív töltéssel – az egyetemes szabadságeszme kifejezőjévé válik. Victor Hugó A/zvcímű versének a világköztársaságát idéző vörös ra­gyogására emlékeztet pl. A tél halála című költeménye. Amint Hugónál, itt is éppen a természet-szimbolika ad távlatot a költői víziónak: az emberi Szabadság igézetébe bekapcsolódik az ég is, s a földi célok szolgálatába szegődve túznyilakkal lövöldöz „fegyvertárába, a napbul”. 1848 című versében a szabadság „piros arccal” érkezik, s „komor fényt vet a világ­ra”; a régi szentek feldőlt szobrainak köveiből pedig új Szentegyház épül, amelynek a kék ég a boltozata, s benne „oltárlámpa” a nap’.

Eddig azonban még hosszú út vezet, de liosszú volt az út az 1844-ben keletkezett /Íz alföld tájszemléletétől A puszta, télenig is. Petőfi semmit sem adott fel eközben a szülőföld szeretetéből, de látásmódja fokról fok­ra disztingváltabbá, vált. Annyira, hogy A puszta, télen ábrázolástech­nikáját már úgy tekinthetjük, hogy Vajda és Ady dezilluzionált, kritikus szellemben fogant világa felé mutat.

1. 
   A költői személyiség kibontakozása

   és a világforradalom víziója

Egy gondolat bánt engemet…

Jól ismerjük a költő Csalogányok és pacsirták versét. Ez a költe­mény – feltételezve, hogy a vajúdó, ellentmondások gyötörte világ kor­szaknyitó változások küszöbén áll – a költészet feladatát a múlt elvetésé­ben és a jövendő szolgálatában jelölte meg. .Az Egy gondolat bánt engemet… erről a megsejtett és várt jövőről ad gigászi víziót. A kép elő­terében ugyan maga a költő áll, ám alakja fokozatosan beleolvad az egye­temes összecsapás látomásába.

A vers 1846 végén született. Szilveszteri gyermek, akárcsak maga Pe­tőfi, aki ilyenkor mindig kettős ünnepet ül: egyszerre búcsúztatja az óévet és saját életének újabb elillant esztendejét. De korántsem a megállás, a méricskélő előre- és visszatekintés derűs nyugalmával. Inkább zaklatottan, elégedetlenül, mint 1844 szilveszterén (Búcsú 1844-től):

Reád függesztő hévvel esdekelve Bágyadt szemét sóhajtó nemzetem, S te sóhajára semmit nem figyelve, Ekkép feleltél mennydörögve: nem! Te koszorúját eltépted honomnak Ifjú reményé mit fejére tett; Ezért nem írlak oda tégedet, Hol boldog évim följegyezve vannak.

Vagy’ kérlelhetetlen indulattal utasítva el a keresztyéni megbocsátás idill- re szólító szirénhangjait, ahogy 1847 végén teszi (Szilveszter éje 1847- ben):

Az esztendőnek a halála Oly ünnepélyes egy halál! Ilyenkor minden jobb halandó ‘ Elzárkózik, magába száll,

64

S nem hogy barátnak, hanem még az Ellenségnek is megbocsát, És ez válóban nagyszerű, szép; De én is így tegyek-e hát?

Csak a zsarnok s a szolgaiélek,

E kettő az én ellenem,

S én zsarnokoknak s rabszolgáknak

Bocsássák meg?… nem, sohasem!

.Az isten ítélőszékénél, Még ott sem mondok egyebet: „Hogy sem ezeknek megbocsássak, Inkább elkárhozott legyek!”

.Az utolsó szilveszteri vers 1848 végéről való: .-íz év végén Debrecen­ben keletkezik, a Vesztett csaták, csúfos futások szomszédságában. Euró­pa forradalmai már „eízúgtak”, a szabadságharc ügye rosszul áll (a dia­dallal kecsegtető tavaszi hadjárat majd később bontakozik ki), s a költő maga is harctérre készül. Ha valaha elégedetlen volt, most igazán az. Még­is, a költeményt inkább elégikus szomorúsággal elegyedett ünnepélyesség hatja át. Szabályosra formált, könnyed, dallamos strófáiban az összegzés igénye szólal meg, s a közelgő halál, a végső elnémulás sejtelme bujkál:

Adj ki minden hangot, lantom, .Ami benned még maradt… A nap is, midőn lemégyen, Pazarolva földön égen Szétszór minden sugarat.

S szólj erősen, lantom, hogyha Már utósó e dalod;

Hirtelen ne haljon ő meg! Zengjék vissza az időnek Bércei, a századok.

65

.Az Egy gondolat bánt engemet…, amely sorrendben a költő második évzáró verse, éppen ellenkezője az 1848-asnak. A rapszódiák zaklatott hangnemében, feszülő várakozással telítetten idézi a jövendőt. Harminchat sora egyetlen lélegzettel, mindenfajta strófabontást mellőzve görgeti végig a víziót. Reflexiók, hangulatok, érzelmek váltják egymást alig követhető gyorsasággal; páronként váltakozva szűkülnek össze s áradnak ki a sorok, lassul le és ugrik meg a ritmus. Megdöbbentő mégis a versszöveg egysé­ge: a mondatok olyan szorosan „kötnek”, hogy még ott is közvetlen kap­csolatot, áthajlást érzünk, ahol pedig egy-egy újabb versegységbe lépünk át. Valóban „egy gondolat” kifejezése a vers, s olyan páratlan ökonómiá­val, amely csak a legnagyobb remekművek sajátja. Kivételes pillanat szü­lötte, amelynek rövid körülírása talán alkotás-lélektani szempontból sem közömbös;

Ennek egyik összetevőjét – az esztendő utolsó napjával egy beeső, ko­rábban s később is versírásra késztető születésnapot – már érintettük. A másik, pszichológiailag érdekes kapcsolatot Illyés Gyula tárja fel. Esze­rint a költő – Júlia hallgatása miatt – 1846 végén lényegében már leszá­molt a házasság reményével, amivel ezt Karácsonykor című versében tu­domásunkra is hozza: . •

Isten veled te szép családi élet!

Ki van rám mondva a kemény ítélet, Hogy^r vágyam űzzön és ne érjen el.

Nem nap vagyok én, föld és hold körében;

Mint vészt jelentő üstökös az égen,

Magányos pályán búsan bújdosom.

.Az ezt követő napokon azután – fejti ki Illyés – „megszületik az Egy gondolat bánt engemet, a legnagyobb család, az emberiség iránti lángolás szédítő rapszódiája. Ha érzelemkitörést, szinte szerelmi lobogást kere­sünk, azt ebben a versben találjuk meg.” A harmadik, mindennél állan­dóbb tényező maga a kor, amelyben Petőfi az összes idegszálával benne él. A világ – a történelem utólag igazolta ezt – valóban nagy’ változások előestéjén áll, s ezek izgalmát a kor legjobb elméi átérzik. Ki félelemmel, ki várakozással. A költő – ez a vers a legszebb példa rá – az utóbbiak kö­zé tartozik. S hogy magatartásában ne pusztán a romantikus költészet

66

nagy lendületű érzelmi gesztusait gyanítsuk, idézzük ide a forradalomtól mindvégig idegenkedő Széchenyi egyikd 848-as vezércikkét, amely kifeje­zéseiben is megdöbbentően hasonlít Petőfi verskezdetére: „Én bálványo­zom a szabadságot, nem mint más a magam számára, hanem minden em­bertársam számára. Századokon át mozdulatlan pangásba süllyedtünk: a mai kor végre a szabadság kikötője. Régi imám: »Oh, Istenem, ne hagyj elvesznem puha ágy ban vagy kályha mögött! Ha csak lehet, hazámat szol­gálva haljak meg.*”

^x S végül a negyedik, a legfontosabb összefüggést a történelmi helyzet és a költői személyiség találkozása adja. Petőfi alkati sajátossága az erős indulatiság, az érzelmek intenzív átélése, a temperamentum lobogása. „Vi­seld egyformán jó- s balsorsodat! / így szól, kit a bolond világ bölcsnek nevez’’ – írja a /e/MÁ-ciklusban, majd ezzel folytatja: „Az én jelszóm nem ez; / Én örörnimet és fájdalmimat / Érezni akarom… / Kettősen érzem.” Másutt, némi módosítással, ugyanezt a gondolatot ismétli meg: „Ha már ifjúságom elmegy, / Csak e kettő maradjon meg, / Legyek képes, aki ho­gyan / Érdemli, / Teljes szívből szeretni és / Gyűlölni.” Ez az érzelmi erő, az igazság és hamisság ilyen szenvedélyes szeretete, ill. gyűlölete a köz­élet taktikázó huzavonái láttán természetszerűen vált át sürgető akarássá (ezért is nevezi a türelmet birkák és szamarak erényének), majd mindent magába ölelő tettvággyá. A magatartás ilyen végletessége (amennyiben „végletes” az az elszánás, amelynek politikai realitását az események ké­sőbb hitelesítik) logikusan feltételezi a költői szemléletben a poláris ellen­tétek kölcsönös vonzását: a kitörő életigenlés és a fel-feltámadó halálgon­dolat kettősségét. Persze, ha ez utóbbiról teszünk említést, már régóta nem arra a síron túli világba irányuló romantikus elvágyódásra célzunk, amely néhány korai versében (Felköszöntés, Halálvág)’) kapott helyet. .Az érett költő számára (ha ez a fogalom jelen esetben messzire eltér is a szokványos életkori kategóriáktól) nem annyira a halál ténye érdekes, mint inkább módja. A vég kikerülhetetlen bizonyosság (ezt minden értelmes ember tudja), de nem mindég); mikor, milyen körülmények között jön el: méltó lezárása-e egy’ életnek? vagy’ ostoba véletlen? esetleg olyan becste­len befejezés, amely szégyen a késő utódokra is?

Petőfit voltaképpen ez a kérdés foglalkoztatja. S mert minden alkati meghatározottsága ellenére összetett lélek, akiben az emberiség iránti szeretet alakul át a zsarnokság gyűlöletévé; akiben a szüntelen tettrekész lobogás mellett megvan a nyugalom, a harmónia vágya is; s akit (akárcsak

67

később Adyt) a történelmi sorsforduló hívása szögez végleg az önmaga ál­tal vállalt kereszthez – alternatívában gondolja végig a halált. A Szerelem gyöngyei-cMus Háborúval álmodéin,., című versében a tragikusan fel­emelő lehetőséget futtatja ki: az elképzelt házasság első éjjelét hagyja ott, hogy csatába siessen, s meghaljon „a honért”; nem messze innen, Falun című költeményében az idill kerül felülre: szőlőre, szántóföldre, békés öregségre, „késő halál ’-ra, szemét lefogó, s „nem tettetésből síró uno­kákéra óhajt. Végül van egy közbül keletkezett vers (Ha az isten…), ahol a két változat mintegy okozatilag összekapcsolódik: ha isten megengedné – írja hogy úgy haljon meg, amint neki tetszik, akkor ősszel szeretne el­múlni, ajkán dallal és a „földi lények legdicsőbbike”, a leány csókjaival; ha azonban erre nem volna mód, akkor tavasszal, a „harc tavaszán”, „a har­cok csalogányai, a trombiták” lelkesítő hangjaira dőljön le paripájáról, s ajkát az „égi lények legdicsőbbike”, a szabadság csókja zárja le.

A földi és égi szerelem s az ezekkel párhuzamosan végiggondolt csen­des elmúlás és hősi halál romantikus kettősségéből – az eszmék letisztu­lásával – az utóbbi emelkedik az elsőbbség rangjára. 1846 áprilisában már az önmagára talált személyiség keresi méltó hivatását az eljövendő küzdelmekben. A költőt az áldozatvállalás elhatározott szándéka hevíti (Sors, nyiss nekem tért):

Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek

Az emberiségért valamit!

Ne hamvadjon ki haszon nélkül e Nemes láng, amely úgy hevít.

[•••]

.Meghalni az emberiség javáért, Mily boldog, milyen szép halál! Szebb s boldogítóbb egy hasztalan élet Minden kéjmámorainál.

.Az 1846 novemberében keletkezett Véres napokról álmodom… arról tanúskodik, hogy ezen az eltökélésen az új szerelem, Júlia feltűnése sem változtat. Ellenkezőleg, érzelmi hátteret nyújt a belső indítékból vállalt sze­rep kiteljesítéséhez:

68

Ha meghalok, ha meghalok A vérpadon vagy csatatéren, Lesz, aki majd holttestemről Könnyűivel lemossa vérem!

Az egyenértékű alternatívák ideje lejárt, a megoldás kétféle ingere kö­zül az egyik elhalványulj, vonzását vesztette. Elhangzottak az első torok­köszörülések is a remekműhöz, s a megfelelő lélektani pillanatban bizton­sággal csattannak el a híres kezdősorok:

Egy gondolat bánt engemet: Ágyban, párnák közt halni meg!

A másik halál, a békés jobblétre szenderülés tehát elvesztette vonzere­jét. Hangulatilag végleg önnön ellentétébe fordult. Nem az öregség nyu­galmát, a koporsót őszinte gyásszal körülálló unokák érzelmes együttesét juttatja többé a költő eszébe, hanem a féreg rágásától lassan hervadó vi­rágot s az elhagyott szobában ugyancsak lassan elfogyó gyertyaszálat. –

A bevezető két sor tulajdonképpen kifejezte már a lényeget. A kettős­pont után következő alanyi mellékmondatot az ugyanazon nyomban meg­fogalmazott két hasonlat csak értelmezi, variálja. De gazdagítja is. Nem elsősorban azzal, hogy’ érzékletessé, elképzelhetóbbé teszi, hanem azzal – a megnövekedett sorhosszúság is jelzi ezt -, hogy’ ismételten a nem kívánt halálnem vontatottságára, lassúságára utal. Ezután az ellentét erejével har­sán fel a két – az utolsó szó változtatásával ismétlődő – felkiáltás:

Ne ily halált adj, istenem,

Ne ily háláit adj énnekem!

Ez a párhuzamokkal való nyomatékosítás a vers egész első részén vé­gigvonul. Ha a költő a lélek irtózását a méltatlannak érzett megoldástól eddig gondolatritmusok paralelljeivel hangsúlyozta, ugyanígy’ jár el, ami­kor megfogalmazza a vágyott lehetőséget is: a hősi halált. Két metaforával találkozunk itt. Az egyik a villámsújtotta vagy’ szélvész által kicsavart fa, a másik a mennydörgés ledöntötte kőszirt költői képe. Akárcsak az előbbi hasonlatokban, itt sem a végeredményt adja meg Petőfi, hanem magát a történést jeleníti meg. A kontraszt mégis itt vélik teljessé. Az előző képek

69

az elsorvadás szánalmas-hosszadalmasságát idézték fel; a mostaniak a pil­lanat törtrésze alatt beálló tragikus és mégis felemelő befejezést. A herva­dó virág és az észrevétlenül fogyó gyertyaszál statikus látomás, amely – mint az „elhagyott, üres szobában áll” kifejezés érezteti – egybekapcsoló­dik a csend, az elszigeteltség, a magány képzeteivel is. I la úgy’ tetszik, egy’ közösségi céloktól távolmaradó életvitel megvetést érdemlő lezárása: „ma­gánhalál”. A fa ellobbanásához-kiszakadásához, ill. a kőszirt leomlásához társuló vízió dinamikus. A villám, a szélvész, a mennydörgés említése ék­szerre kelt hang-, fény- és mozgásképzeteket, s a mozgalmasságot tovább emelik a cselekvést jelentő igék következetesen hátradobott igekötői (fut keresztül, csavar ki, dönt le). A képzelet így’ bőszült vihart, ordító orkánt rajzol elénk; a világméretű küzdelmet természeti megrázkódtatásként ve­títi ki.

Sajátos sorrendi változás, hogy’ míg a vers indításakor a reflexió van elöl, s a gondolat már megszólalása után öltözik az értelmező hasonlatok köntösébe, most az alaphangot a természeti képek ütik meg: a vers csak ezután vált át az elképzelt jövendő, a világforradalom lenyűgöző tablójává. Mindez arra enged következtetni, hogy’ az itt exponált képeknek különle­ges jelentőségük van. Korántsem a véletlen műve ez. Értelme, magyaráza­ta abban rejlik, hogy’ egyes természeti jelenségekbe mintegy önmagát lát­ja bele a költő, s hangsúlyozni kívánt jellemvonásait – az analóg külsősé­gek kiaknázásával – általuk juttatja kifejezésre.

Itt az alapkép a villámsújtotta, szélvészkicsavarta fa. Természeti törvény, hogy’ a mennykő rendszerint a csúcsokon elhelyezkedő vagy’ legalábbis magányosan álló óriásokba csap bele; igen gyakran a nagy ra növő tölgyek­be, az erdők koronázatlan királyaiba. Ügy’ tűnik, a költő is ilyen fára gon­dol sorsa beteljesedését jelképezendő, hiszen számos versében valóban az egyedül meredező tölgy szerepel a személyiség alteregójaként. Elsőül egy allegóriát kell említenünk 1845 őszéről, A sivatag koronáját, amely rög­tön a halálgondolattal is egybekapcsolódik. A kóbor felhőknek arról pa­naszkodik a puszta közepén nőtt, sok századot megért faóriás, hogy hosz- szú évek során hősként dacolt a fergeteggel, s most „önnön keblének hit­vány férgei”.fogják elpusztítani. E monológ végén – amelyben láthatóan felfedezhető az Egy gondolat bánt engemet… problémafelvetésének ket­tőssége, s így’ halvány előrevillanást tartalmaz már a virágra is, „amelyen titkos féreg foga rág” – így’ kiált fel a tölgy:

70

Oh isten, isten, aki alkotál, Hát nincs számomra nemesebb halál?

A vers zárórészében azután a felleg, aki „résztvevőn” hallgatta a sirá­mot, részvétből porig égeti villámával a fát. Nyilván nem véletlen egybe­esés, hogy az ugyanezekben-a napokban írott egyik közéleti vers, A gyűl- deiifjakhoz- immár félreérthetetlen példázataként – hasonló alternatívát vet fel hatásos lezárásul:

A férges fát mi várja? rothadás!

Ti hát rothadjatok…

Minket levágnak, s tűzre tesznek tán,

De lelkünk lesz a láng, mely égbe szállni fog.

Folytathatnánk a korai preformációk ilyesfajta változatait, hiszen van • szerelmesverse is, ahol a leányka megpillantásakor a költő úgy jár, „mint a fa, / .Amelyet a villám gyujta meg” (Mihelyest megláttalak…), s van olyan programkifejtó költeménye, amelyben a fiatalság határt nem ismerő tüzét veszi pártfogásba, azzal az indoklással, hogy „Föl szoktak gyújtani egész mezőt, / S lesz égés által ez gyümölcsözőbb” (Ifjúság). Másutt, a Fe/MA’-ciklusban pl. ezzel az optikai csalódással magyarázza meg, miért kiáltja ki kicsinyeknek a „törpe világ” a szellem óriásait: „Természetes! hi­szen a tőig}’ a bérceken / Kisebbnek tetszik, mint a fűzfa idelenn”; vág}’ éppen a bánat tartósságát érzékelteti ezzel a romantikusan merész össze­vetéssel: „Oh fergeteg, […]/ Kinek kezében kiszakad / A tőig}’ a bérc kebelébül, / Hol századok óta vénül, / Hatalmas fergeteg! ki nem szakít­hatod / Az emberi szivbül a bánatot”.

• A viharral való szembeszegülés, a „törni, de meg nem hajolni” elszánt­sága, a „lent meghúzódni – fent kitartani” jellemvégletekre utaló ellentéte szívesen öltözik ebbe a képbe nemcsak az Egy gondolat bánt emgemet… létrejöttét megelőző időszakban, hanem később, 1847-ben is. így a Ha férfi vagy, légy’ férfi záróstrófája is ide tér vissza:

Lég}’ tölgyfa, mit a fergeteg

Ki képes dönteni,

• De méltóságos derekát meg nem görbítheti.

71

A gondolat legszebb újrafogalmazását azonban A tűz című versben fe­dezhetjük fel:

Nem akarok élrohadni, Mint a fűzfa a mocsárban; El akarok égni, mint a Tölgy a fellegek lángjában.

Z z

Úgy hisszük, nem volt felesleges megtennünk ezt a hosszú kitérőt, lg)’ vált ugyanis világossá, jiogv az előbb ösztönösen érlelődő, majd mind tu- datosabbá váló emberi-költői magatartás miképpen kapcsolódik össze a szabadsággondolattal, s hogyan konkretizálódik az eljövendő világméretű küzdelemben való részvétel igényévé a romantikus önfeláldozás eszméje. Mert a költő 1846 végén, az érzelmi hevület ekkori csúcspontján sem akar mindenáron meghalni. Csak – ha már választani kell – éppúgy, ahogy ér­telmes életre, értelmes halálra is vágyik. Olyanra, amellyel szolgálatot tel­jesít; amely nem meddő, nem egy önmagába fordult élet lassan kialvó pis­lákolása, hanem a század küzdőterein való ellobogás. Ezért – akárcsak utolsó idézetünkben – itt, ebben a versben is nagy szerephez jut a negatív pólus; az a halálnem, amely lapuló alattomosok, gyáva filiszterek vágyál­ma. Ez az a félhomályba burkolózó háttér, amelyből a villámokkal terhes, fákat kiszaggató, sziklákat görgető vihar képe, majd a forradalom vakító világossági! látomása s benne a legvégsőbbeket is vállaló személyes sors­szerep az ellentét erejével bontakozhat ki.

S most már valóban ez következik. A hömpölygő, hosszú sorokban megjelenített villámlás, szélvész, mennydörgés; a faóriások, sziklák komor, viharszaggatta hegy i tája varázsintésre eltűnik. Irdatlan jelképes síkságot látunk máris (talán Petőfi alföld-képének is távöli megvillanásaként), ame­lyen az egész föld, a világ minden rabszolga-népe elfér. Végeredményben az egész vízió egyetlen feltételes mellékmondat, amelyre azután a tőmon­datban üt rá a következmények láncolata, vagy ahogy Horváth János egyik legszebb elemzésében írja: „egy gondolathuzam, mely azonban időben egymást követő s a gondolat végcéljához mind hevesebben közelédő jelen­ségek során rohan át. Rövid értejme ez: ha majd az elnyomott népek meg­ütköznek a zsarnoksággal, áz ő csatájokban essem el én is. Hol itt a cse­lekvő részvétel izgalma…? A gondolat első, feltételes felében, mely az el­nyomott népek nagy, lázadó eltökélését, az egész világon szétharapózó ria­

72

i

dalmát oly megrendítő erővel, tűzzel és nagy arányúsággal festi… A kény­szerítésből felriadó, ellenállhatatlanul szerteáradó lelkes akarat látomása ez – folytatja – s ebben a részben lobog a költő életáldozatra készülő cse­lekvő tüze. Minden emberi cselekvéssel való értelmezése ez a megelőző szakasz »eget-földet rázó mennydörgés«-ének. Érzéki szemlélet a látomás­ban csak kettő: a piros szín s a harsogás; a lelkesedés vérszíne az arcon és zászlón, mennydörgése az ajkakon. A megelőző mondatok heves hul­lámverésével külön sorrá kidobott egyetlen nagy szó: »Világszabadság«, valamint az ismétléssel hangsúlyra kapó s térbeli széthatásában is végte­lenig növelt »elharsogják«: ez egyszerű eszközök mily rendkívüli erélyt öntenek a haladó izgalomba… Az erkölcsi elszántság, a föllelkesült akarat egyenest céljára tör, a halálba rohan, a megváltói halálba, az »örömteli« önfeláldozás megdicsőülésébe. Ritmust vált a költemény; a szakadatlan jambusi sorok fölfelé torlódó, függőben maradt hangemelését ropogó ana- pesztusok veszik át s ragadják tova egyre feljebb, fölkorbácsolván a csa­ták egész, félelmetesen nagyszerű szimfóniáját a consummatum est diadal­mas teljessége körül”: ‘

• – | kj kj –

Ott essem el én;

• – I ÖkJ-

A harc mezején,

• – | kJ kj kj|kjvj -> | kj u – | –

Ott folyjon az ifjúi vér ki szivembül,

• – |kjkj-|kjkj-|kjkj – | –

S ha ajkam örömteli végszava zendül,

– ] kJ kJ – | u kJ-|kj u-

Hadd nyelje el azt az acéli zörej,

• – | u kj — | kj u – 1 u u –

A trombita hangja, az ágyudörej,

• | kj kj –

S holtestemen át

— | kJkj-

Fújó paripák

. — | u u – | u u – | u kj— |—

Száguídjanak a kivívott diadalra,

– | u kj – | u kj — | k_j kj — | —

S ott hagyjanak engemet összetipor.va.

73

Az anapesztusi sorok, persze – mint ismeretes – nem kötődnek egy meghatározott műfajhoz vagy vershangulathoz magánál Petőfinél sem: a Szeptember végénben pl. elégikus érzéseket lebegtetnek, a Homér és Osziánbzn pedig az ódái szárnyalást segítik. Mégsem közömbös megem­lítenünk, hogy éppen a várt jövendő felidézése kapcsolódik két helyütt is – itt éS a Forradalom című versben – ehhez a metrumhoz. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a jambus egyenletes lüktetéséhez képest az anapesztus se­besebb előrehaladást, nagyobb zaklatottságot tud érzékeltetni, s így töké­letesebb kicsengést ad a „berohanok a halálba” motívumnak. Mert hiszen a hősként való elbukás gondolata – elhagyva minden körülíró metaforát – most fogalmazódik meg nyíltan. Egyben megdöbbentő szuggesztivitással is! Mintha az előbb néhány vonással megörökített látomásra hirtelen a köl­tő ujja szegeződnék láthatatlanul: „Ott essem el… / Ott folyjon az ifjúi vér ki szivembül… / S #//hagyjanak engemet összetiporva… / Ott szedjék össze elszórt csontomat.”

Ez a párhuzamosan felépített mondattestekből összeálló, időbeli foko­zatosságot jelző eseménysor érezteti, hogy ebben a részben ismét Petőfi a középpont. A térben és időben egyaránt távolra mutató „ott” határozók­kal kezdődő óhajtó mondatokon túlmenően az „acéli zörej, a trombita hangja, az ágyudörej” is arra szolgál, hogy elnyelje a költő ..örömteli vég­szavát”, a „fújó paripák” is arra, hogy a végső győzelemre holtteste fölött száguldjanak. Mégsem a szubjektum mértéktelen felnagyítása ez. Ellenke­zőleg: az egyéniség ritkán tapasztalható, teljes beolvadása a küzdelembe; olyan személyesség, amely a romantikán felnőtt nemzedéknek a nagy’ tör­ténelmi megrázkódtatást váró egységes korhangulatát fejezi ki; s amelyben az egyéni sors a hősök közös sorsa (amint erre majd a zárórész „közös sír” kitétele is utal).

■ Ez a tíz anapesztusi sor a vers érzelmi csúcsa: itt teljesül be az életál­dozat. Innen visszapillantva könnyebben tekinthetjük át most már a teljes kompozíciót, amely három nagy egységből áll. (Közöttük formális cezúrát érzékeltet két – előbb a tizenkettedik, majd a harmincadik sor végén elhe­lyezett- gondolatjel.) Az első rész tizenkét sort tölt ki. A költő ebben ex­ponálja – részint reflexív, részint indulati, részint képi elemek közvetítésé­vel a kétféle halál alternatíváját. Figyelemre méltó, hogy’ – szemben a ne­gatív pólussal – a vágyott halálnem már kizárólag egy párhuzamos hangu­lati tartalmú, látomásos erejű metaforasorban fejeződik ki. amely (számos példa összevetésével utalunk erre) alapvető jelentőségű a versben, hiszen

74

a személyiség tárgyi kivetítődése. Ennek következtében nemcsak kontrasz­tot képez (a hegy-síkság ezúttal pusztán formális ellentétpárja révén) a második rész elején kitáruló vízióval, hanem mesteri átvezetés is ahhoz: a ‘ természeti vihar a társadalmi összecsapás előképe, a villámhasította- szélvészcsavarta fa és a mennydörgés által ledöntött kőszirt a világméretű küzdelemben életét áldozó költőé. így tekintve, a tizennyolc sorból álló második részben kibontakozó látomás tulajdonképpen az előző metafo­rasort értelmezi, fordítja le a jövőben elképzelt valóság nyelvére. E máso­dik egység lendületéi részint az adja, amit már – Horváth Jánost is idézve – érintettünk (1. egyetlen mondat az egész, amelynek gondolatpárhuza­maiból rohanó, időben egymást követő és okozatilag egymásra épülő ese­mények láncolata bontakozik ki; 2. a csúcspontot képező csataképben, ahol a költő személyes sorsa beteljesedik, a jambikus ritmus is megbom­lik, „ropogó” anapesztusok veszik át az uralmat); részint pedig az, hogy az egész versalakzat — méltón tükrözve külsődlegesen is a rapszódiák hangnemét – zaklatottabbá válik (itt a legvégletesebbek a sorhosszúságok: míg korábban csak 8, 10 és 11 szótagos sorpárokkal találkoztunk, ezút­tal háromszor iktatódik be 5 és kétszer 12 szótagú sorpáros – mindannyi­szor az érzelmileg legdöntőbb pontokon).

A vers csúcspontja után harmadik egységként az érzelmi lezárás követ­kezik. Első pillantásra csak a középső rész befejező sora után kitett gon­dolatjel, majd a jambusba visszazökkenő ritmus jelzi ezt. ?\z átvezetés ugyanis ismét olyan tökéletes, hogy egyébként nehezen vennénk észre az új szakaszba érkezést. A folytonosság érzetét a mondatszerkesztés sajá­tosságai adják. A vers törzsét képező középrész első felében a viharos gyorsaságú eseménysort egy hosszú feltételes (vagy képes időhatározós?) mellékmondat vezette be, s erre ütöttek rá a párhuzamos (de időbeli elő­rehaladást érzékeltető) főmondatok. Most fordul a helyzet: elöl találjuk a főmondatot, $ ezt követi a (most már teljesen egyértelműen időhatározói) mellékmondat. E sorrendváltozásból következően szorosan egymás mellé kerül az előző szakasz utolsó óhajtó mondata („S ott hagyjanak engemet összetiporva. -”), ill. a zárórész ugyancsak óhajtó mondatot tartalmazó nyitósora („Ott szedjék össze elszórt csontomat’’). Egyazon logikai sor részeiről van szó tehát, s egyazon történéssor időben egymást követő fo­kozatairól. Más szóval: a seregek felvonultatásával induló, majd a harc megjelenítésével és az életáldozat beteljesedésével tetőző látomás most

75

zárul csak le – amikor az elesett hősök a megérdemelt végtisztességhez jutnak.

Mégis, e zárórész tónusa merőben más, mint az előző szakaszé volt. A verssorok csaknem egyenletesen hosszúak (a két indító sor 10, a többi négy pedig 11 szótagos), a jambikus lejtés helyenként szinte feloldódik a lépegető spondeusi lábak között. Olyan kimért ritmus keletkezik így, amely „a nagy temetési nap” víziójával, az „ünnepélyes, lassú gyászzene” hang­képzeteivel és a „fátyolos zászlók” látványával alkot összhangot. S ha a vers mértani középpontjában a piros zászlókon a „Világszabadság!” „szent” jelszava volt olvasható, most – a gvásziobogók említésekor, a kö­zös sír szájánál – újra a „szent világszabadság” eszméjét csillantja meg a költő: a nagy célt, amelynek megvalósulása érdekében semmilyen áldozat sem sok.

Jellegzetes verszárás teremtődik így; amely azután Petőfi több nagy’ köl­teményében ismétlődik majd szükség szerinti változatokban: a költő a jobb jövőre, az utókorra apellál, amely megérdemli az áldozatot, s kegyelettel ápolja a mindent vállaló hősök emlékét. Nem sokkal később, 1847 janu­árjában valóban ugyanez a zárómotívum csendül már vissza – finom átté­telekkel – ars poeticája, A X/X. század költői végén, hasonlóképpen 1848 márciusában, vagy’ még később, a Nemzeti </<?/utolsó strófájában, vagy még később, Az apostol befejező soraiban is.

Az ítélet

Xz Egy gondolat bánt engemet… felemelő befejezése megráz és katar- tikus élményekkel telít bennünket. Ugyanakkor arra figyelmeztet, hogy’ ez­úttal se maradjunk meg az egysíkú értelmezésnél, feltételezve, hogy Pető­fi – mint érző-gondolkodó ember – maga is mélyen átélt belső vívódás, szemléleti küzdelem után jutott el az áldozatvállalás ilyen magasztos meg­fogalmazásáig. A kérdést most már nem a kétféle halálnem alternatívájá­ban vetjük fel (ezt a költő régen eldöntötte), hanem a cél realitása, a vál­lalás megalapozottsága szempontjából. Mert korábban ugyan kevés szó esett erről, de tény, hogy – foglalkoztatta az emberi küzdés értelme is. 1846 márciusában, a Ze/Mfc-ciklusban még csak a „jutalom-búnhődés” kettősségében gondolkodva tépelődik:

Az ember ugyan hova lesz?.».

Sokrates,

Ki a mérget megitta,

S hóhéra, ki a mérget neki adta, Egy helyre mentek mind a ketten? Oh lehetetlen!

Es hátha… hátha…

Mért nem láthatni a másvilágba!

A kérdés ilyesfajta felvetését Petőfi gyorsan túlhaladja. Mind az Eg)’ gondolat…, mind pedig A XIX. század költői (az előbbi elemzésben idé­zett többi verset felesleges is említenünk) arról tanúskodik, hogy elegen­dő számára tudni: rövidesen elérkezik egy’ olyan forradalom, amely végleg győzelemre segíti a jó ügyet, s megteremti az igazságos társadalmat. En­nek a mindent megoldó s gyorsan elkövetkező világrengésnek az előéle­tében vallja a cselekvés, a bármilyen áldozatot vállaló használni-akarás étoszát.

Van azonban egy 1847 március második felében keletkezett verse (Vi­lágosságot!), amely magányos szirtként szembehelyezkedik ezzel a vonu­

77

lattal. Bevezetőül itt ismét felveti: „Éljünk-e önnön öröminknek, /Vagy sír­junk a síró világgal?”, ha a vérszívó gonosznak nincs büntetése és a ne­mes önzetlenségnek sincs jutalma? Majd ellentételként máris kifejti, hogy voltaképpen nem is ez az igazi probléma, hiszen aki áldozatra szánta ma­gát, nem díjért teszi, hanem használni akar. A „kérdések kérdése” azon­ban éppen az, hogy valóban használ-e:

Eljő-e a kor, Melyet gátolnak a rosszak S amelyre a jók törekednek, .Az általános boldogság kora?

Egyáltalán: akar-e a világ boldog lenni? és mi a boldogság? Petőfi e kérdésre szép, racionális választ ad a költészet nyelvén: nem egyéb, mint az emberi érdekek összessége, s minden emberi érdek csupán egy-egy su­gara annak az új napnak, amely „egykor fel jövend ”..S most vágyakozva szárnyal fel az egyetemes fejlődésgondolat:

Bár volna célja a világnak, Bár emelkednék a világ Folyvást, folyvást e cél felé, .Amíg elébb-utóbb elérné!

.Az óhaj azonban nem bizonyosság, s nyomában újabb kétségek tolul­nak elő: hátha mégsincs előrehaladás, s az emberi világ – mint a termé­szet is – pusztán véget nem érő újrakezdésre ítéltetett? A Gondolatok a könyvtárban Vörösmartyját is gyötrőn kísértő körforgáselmélet kap itt hangot. Petőfi nem tesz itt kísérletet a dilemma feloldására, a vers befeje­zése inkább a lélek mélyéig hatoló borzongást érzékelteti, az irtózattal te­li megtorpanást az értelmetlenség váratlan szakadéka fölött:

Kit még meg nem szállott e gondolat,

Nem fázott az soha,

Nem tudja még: mi a hideg?

E gondolathoz képest Meleg napsúgár a kígyó,

78

Mely keblünkön jégcsap gyanánt

•Vérfagylalón végigcsuszik,

Aztán nyakunkra tekerőzik,

S torkunkra fojtja a lélekzetet

Pillanatnyi ez a visszariadás, s – amint Pándi Pál írja’ – „a világ cél fe­lé emelkedését, előrehaladását illető kétség tulajdonképpen nem filozófiai gyökerű, csak a köntös lírai-filozófiai, amelyben ez a kétség itt megjelenik. A töprengés indítéka Petőfi eszméinek viszonylagos elszigeteltsége, a ha­zai viszonyok éretlensége az új, szociális eszmék számára, a költő kis su­garú elvbaráti köre a feudális országban.” De miért beszéltünk ilyen rész­letesen minderről egy másik vers, /Íz ité/et elemzésének bevezetőjeként? Azért, mert a két költeményt nemcsak szomszédság kapcsolja össze (szü­letésük között legfeljebb néhány hetes időköz van), hanem látható és lát­hatatlan szellemi szálak is. Ami látható, az a Világosságot! és /Íz ítélet központi fogalomrendszere közötti összecsengés: az egyikben kínzó kér­désként azt veti fel a költő, hogy „eljó-e a kor, melyet gátolnak a rosszak s melyre a //^’törekednek”; a másikban arról ad bizonyságot, hogy a ,,//>A’ s a gonoszak világméretű harcában végre a jó fog győzedelmeskedni. Lát­hatatlan, de kimutatható egvbefüggés van a két vers között olyan értelem­ben is, hogy a Világosságot! című versben felvetődő problémák kihatnak Az ítélet struktúrájára. Nem pusztán azt jelenti ez a megállapítás, hogy az ott feloldhatatlanul maradt dilemmákra itt kapjuk meg a választ, hanem azt, hogy az előző versben függőben hagyott kérdések a válaszadás mód­ját is meghatározzák. .Azaz a költő úgy tér vissza a jövendő igenléséhez, hogy egyben érezteti: nemrégiben még kétségek gyötörték, s ezekből ki­emelkedve kellett újrafogalmazni á látomást.

Az indítás így némileg eltér a legjellegzetesebb Petőfi-versekétől, hiány­zik belőle a fortissimós hangütés, az alaptételnek olyasfajta, természetes könnyedséggel történő előrevetése, mint amilyennel az Egy gondolat… bevezető soraiban találkoztunk. Mondhatnánk azt is, hogy körülményeseb­ben kezd, mint egyébkor. Pedig ez így nem igaz. Inkább úgy fogalmazhat­nánk, hogy megosztja velünk a költő a vers keletkezését megelőző hetek tépelődéseit vagy legalábbis utal ezekre; ill. hogy tudtunkra adja: az eléje meredő félelmes gondolatsor nem hagyta nyugton, kereste a feleletet. Ter­mészetesen, nem spekulatíve, hanem források, minták, analógiák után ku­tatva az emberiség múltjában. .Az első sorban ezért említi történelmi tanul-

79

Hiányait, amelyeknek éppen a végére jutott. Lírai alkatától távol áll, hogy ezek után felvonultassa az így’ gy űjtött érveket is. Csupán a befejezett mű­veletet rögzíti, majd egy’ rövid, teljesen hétköznapi kérdést vet fel („És mi az emberiség története?”), amelyre viszont látomásosan költői sommázást ad. A történelem – mint régi koroktól napjainkig tartó vérfolyam – jellem­zően romantikus vízió. A „ködbevesző sziklák” képe, a – birtokosként – inverzióval hátradobott „hajdan” szó az egykori dicsőséget idéző korabeli költészet fordulataira emlékeztet. Legalábbis formailag. Mert tartalmi szempontból – a kérdésfeltevésből következik ez – egyetemesebb jelenté­sű. De más minőségileg is. A „vérfolyam” szó önmagában is megszakítat­lanságra utal, az „egyhosszában szakadatlan” csaknem tautologikus fordu­lata pedig különös hartgsúllyal érezteti a kifejezésben magában is benne rejlő folyamat-jelleget. Petőfi tehát általánosít: minden esetlegességet mel­lőzve az emberi történelem egészét tartja véres küzdelmek, összecsapások szüntelen sorozatának.

Idáig a kérdésből s a rá adott feleletből egy teljes metafora kerekedett ki. A következő sorokban a „vérfolyam”-kép szinte önállósultan folyta­tódik.

Azt ne higyétek, hogy megszűnt már. Nincs pihenése A megeredt árnak, nincsen, csak a tenger ölében. Vértengerbe szakad majd a vér hosszú folyója.

A kép eredetijével, a történelemmel itt már csak a „vér” szó kapcsolná össze képzeletünket, ha a költő nem váltana rögtön vissza a valóság nyel­vére:

Rettenetes napokat látok közeledni, minőket Eddig nem látott a világ; s a mostani béke Ez csak ama sírcsend, amely villámnak utána A földrendítő mennydörgést szokta előzni.

Innen tekintve a vértengerbe szakadó vérfolyó látomása nemcsak az előbbi kép folytatása, hanem – és elsősorban – az új szakasz előkészíté­se. S nemcsak szerkezeti értelemben, hanem gondolati vonatkozásban is, hiszen a költő itt fordul a múlttól a jövő felé. Fontos ugyanakkor ismét a képsorban kifejeződő folyamatosságra figyelmeztetnünk, arra, hogy a ten­

80

ger felé haladó folyam víziója magában hordozza a meghatározott célt kö­vető emberi történelem eszméjét.

Ez a csírájában formálódó jövőbelátás azonban még mindig nem sok­ban különbözik a korabeli költészet sablonjától, még kevésbé az igazán na­gyok, pl. Vörösmarty által felvetett végleges lehetőségektől (annál is ke­vésbé, mert Petőfi itt egymást érve alkalmazza az olyan nyelvi archaizmu- sokat, mint „minőket”, „ama”; vagy az olyan sajátos ízű összetételeket, mint a „sírcsend”, ill. az olyan szórendi változások, mint a „villámnak utá­na”): a költő – újabb képpel – „földrendítő mennydörgést” előző nyugal­mi állapotnak ábrázolja a jelent, ám a „vértenger” vagy a kitörő vihar elő- érzete még inkább baljóslatúvá minősíti a jövendőt. Legfeljebb olyasfajta végső megoldást ígér, amilyennel a /^/MA’-ciklus felé haladva találkoztunk:

Láttam veszendő, dúlt országokat, Hol kész halál volt a polgárerériy, Hol éj közelge… már pirult az alkony Hóhérok honfivéres fegyverén.

Láttam ledöntött, rab országokat, Hol nem hallatszott a rabok jaja, Mert jajgatásukat fölülhaladta A zsarnokhatalom gúnykacaja.

lm. ilyek éji látományaim.

De nem csodálkozom, hogy ilyenek; Mert amiket szemlélek álmaimban, Történnek egyre és történtének.

Meddig tart még ez iszonyú világ? Miért nem jősz, te rontó égitest, Te üstökös, mely arra rendeltettél, Hogy tengelyéből a földet kivesd!

Még erőteljesebbnek érezzük a Vörösmarty-hatást a vers további so­raiban:

81

Látom fátyolodat, te sötét mélytitku jövendő, És, meggyujtván a sejtés tündéri tüzét, e Fátyolon átlátok, (…)

A látomásos megjelenítésnek ugyanaz a technikája ez, mint amit a Za­lán futása előhangjában olvashattunk:

Derengő Lelkem előtt lobogós kópiák és kardok acéli Szegdelik a levegőt: villog, dörög a hadi környék. Látom, elől kacagányos apák, s heves ifjú leventék Száguldó lovakon mint törnek halni vág}’ ölni, Zászlódat látom, Bulcsu, s szemem árja megindul…

Kétségtelen a hasonlóság. De – ahogy Pándi Pál írja – „a lényegbe vá­gó rokonság mellett alapvető különbség van a reformkori irodalomnak utó­pikus ábrándjai és Petőfi jövőberontó képzelete között.” Petőfi víziója nem azonos a Vörösmartyéval. S nemcsak abban különbözik tőle, hogy a múlt helyett a jövőbe tekint, hanem az érzések minőségében – ha úgy tetszik: haladásirányában – is. Vörösmarty biztatásul idézte a múltat, s utána, a je­lennel összevetve, szomorúság fogta el. Petőfi – az elkövetkezőkre vetve tekintetét – először „borzad, iszonyodik”, majd „kedvre derül és örül szi­láján”. Részint a tragédiák előérzete borzongatja meg, részint pedig an­nak boldog sejtelme, bog)’ a véráldozat mögött diadal vár.

A sorok között tehát ezúttal is ott bujkál a személyes elbukás lehetősé­ge (az „örülök sziláján” kifejezés és az Eg}’ gondolat… „ajkam örömteli végszava zendül” kitételének rokon fogalmazása ugyancsak erről árulko­dik), ám ez a gondolatcsíra csupán átfutó árny. Mégis szót érdemel, hiszen ékesszólóan bizonyítja, hogy Petőfi korántsem volt egyszerű lélek: minden sorát a végletes ellentétek szüntelen ütköztetése hatja át. A gördülékeny hexameterek itt sem valamiféle elcsépelt romantikus közhelyeket lebegtet­nek, hanem fájdalmasan megfogalmazott érzésvilágot. A költőt ugyanis az eljövendő kataklizma gondolata szinte a pályakezdettől foglalkoztatja. 1844 decemberében Rabhazának fia című versében így ír:

…az ítélet napja Eljön talán,

82

S hazám

Bilincseit lerontja.

.Akkor sebem begyógyulandó S hűvösben nyugszom ott alant.

Ez a korai költemény a „borzadok, iszonyodom” és „örülök sziláján” érzésbeli kettősségének csupán az egyik Oldalát érzékelteti. 1846-ban 14?- jon mi ér?q\\x\(\ versében azonban megszólal a másik hang is:

Vajon mi ér? Vajon mi történik velem? Sejtek, s-e sejtelem, ez olyan rettentő! Úgy rángatózik, úgy ugrándozik szivem, Miként a porban a levágott emberfő.

Ha előbbi idézetünk az induló költő ugyan őszinte, de még a korabeli költészet sablonjaiba öltözött érzéseit juttatja kifejezésre, az utóbbi a Fel­hők ideiglenesen elszigetelődött, világfájdalmas hangú poétájának aggo­dalmait. Aligha véletlen, hogy itt egyértelműen személyes sorsának alaku­lása tölti el balsejtelmekkel. .Ámint azután eloszlanak az embergyűlölet fel­hői, amint felismeri, hogy a világ nem volna rossz, ha nem volna boldog­talan (lásd Száműztem magamat… című szép, önvallomásos versét!), az egyéni töprengés ismét közösségivé alakul, az elvont moralizálás mindin­kább történelmi színezetet kap, s szemlélete egyetemessé válik. 1846 március-áprilisában keletkezett Mért vagyok én még a világon… című ver­sében már ezt az átmenetet érhetjük tetten:

Láttam mindent, mi látható van itt;

Látáin a jónak örökös bukását S a rosznak örök diadalmait.

A jó és a rossz küzdelmének negatív tanulságokkal járó megfogalmazá­sa volna e pár sor csupán, ha a költő a következő strófában nem kérdője­lezné meg önnön megállapításait azzal, hogy feltételezi: bizonyára „a két­ségbeesés sötét fátyolén” át látja ilyennek a világ folyását. Felszabaduló- ban van tehát a lidércnyomás alól, s 1846 májusában Levél Várady Antal­hoz civaix verses levele vége felé már bizakodásba csap át a hangja. Volta­képpen Az ítélet zárótételének preformációját olvashatjuk itt:

83

…hinni kezdeni, hogy dicső napoknak Érjük maholnap fényes hajnalát, Midőn a népek mind fölemelik A föld porába gázolt fejőket, S végigmennydörgik a föld kerekén: „Legyünk rabokból ismét emberek!” Ez nagyszerű, de véres kor leszen, És úgy is illik, hogy’ véres legyen! … Már vízözön volt, most egy vérözön kell, Hogy’ megtisztuljon a világ a szennytől, Amely fölötte meggyülekezék; Egy vérözön kell! és ha az lefolyt majd, A megmosdott föld tiszta szép leend, És lakni fognak emberek fölötte, Hasonlítók az isten képihez.

Ennek a biblikus áhítattal elképzelt jövőnek a látomása a továbbiakban is számos versébe szövődik bele. „A század viselős, / Születni fognak nagyszerű napok, / Élet-halálnak vészes napjai” – jósolja 1846 októberi Erdélyben című versében. Két héttel később ismét véres, a világot rom- badöntő, az óvilág romjain új világot teremtő napokról álmodik (Véres na- pokrölálmodom); az év végén írt Egy gondolat… azután a történelmi vi­har képeit a személyes sorsszerep vállalásával fonja megejtő harmóniába.

íme, ezek az előzmények .Az ítélet zárórészéhez, amely az „És örülök sziláján” sorkezdet után következik. A költő magában a versben is hosszú bevezetéssel, mintegy’ a verstest kétharmadát kitevő szertartásos előké­születtel érkezik meg a hajdan ködbevesző szikláitól a mélytitkú jövendő leiidézéséig. Ez a hosszas levezetés azonban korántsem csupán késlelte­tés, a hatás tokozását szolgáló motívumok sorozata, nem is pusztán a tel­jesebb érzelmi átélés lehetőségeit van hivatva elősegíteni, hanem egyben rávilágít a költő történelemszemléletére is. Petőfi – ahogy’ ma mondanánk – felismeri és vállalja az erőszak szerepét a történelemben, s erre a felis­merésre alapozza a jövőről alkotott elképzeléseit is. így’ lesz a vers két kulcsszava a vérfolyam és a vértenger. A költői képalkotás szigorú logiká­ja e két metafora között teremtő okozati kapcsolat segítségével szinte vi­zuálisan érzékelteti, hogyan folyik („Vértengerbe szakad majd a vér hosszú folyója.”), hogyan keletkezik a múltból a jövendő; a múlt végelát­

84

hatatlan küzdelmeit, amelyekben mindig a gonosz győzött, hogyan váltja fel eg)’ minden eddiginél nagyobb, világméretű harc, amelyben végre a jók (az eddig szüntelenül levertek, megnyomorítottak) diadalmaskodnak.

A költő ezt a diadalmas látomást részint a görög-római mitológia, ré­szint a Biblia nyelvén fogalmazza meg. „A háború istene” egyszerre juttat­ja eszünkbe Mars hadistent s János jelenéseit (aminthogy a nagy kortárs, Wesselényi Miklós is „öldöklő angyalt” emleget!). A vers utolsó négy so­rában egyértelműen a biblikus elem kerül túlsúlyba: a küzdelem – ahogy már a cím is jelezte – az utolsó ítélet képzeteivel kapcsolódik össze. Per­sze, ez az ítélet nem vallásos tartalmakat hordoz, hanem a szegények Bib­liájának értelmében – barátkozzunk meg a korunkban alkalmazott kifeje­zéssel! – a társadalmi igazságszolgáltatás eljövetelét jelenti. Petőfi maga sem hág)’ efelől kétséget: befejezésül nem égi, hanem földi mennyország­ról beszél. A vízió költői megfogalmazása attól érződik itt különösen sike­rültnek, hogy Petőfi ezúttal nem a korabeli költészet megszokott kifejezés­kincséhez nyúl (mint még a vers elején), hanem mélyebb rétegekből me­rít. Sylvester János első magyar disztichonjai csengenek a fülünkbe, ami­kor arról szól, hogy „Ez lesz az Ítélet, /.Melyet ígért isten, próféták ajkai által.”

/Íz ítélet jelentős vers Petőfi pályáján. Nemcsak azért, mert mintegy összefoglalja formálóik) történelemszemléletét és megérzéseit a közeledő korszakváltásról, hanem azért is, mert a költőt a szabadságharc előtt fog­lalkoztató gondolatrendszer egyik legtisztább kifejezése. Mint láttuk, szá­mos korábbi költői próbálkozás összegződik benne, sőt alapképei, látás­módja tovább is gyűrűznek a költő későbbi termésében. 1848 februárjá­ban, a márciusi napok előestéjén /<SW<$’című versében pl. ilyen szavakkal siet a kibontakozó események elé:

Eljön, eljön az Ítélet napja, A nagy isten véritéletet tart, S míg jutalmát jó, rósz meg nem kapja, Már nyugonni sem fog addig a kard!

Ez a vers .4z ítélet rokona, jóllehet – mint azt Imre Lajos irodalomtör­ténész helyesen állapítja meg – „a látomások itt valóságszemléletté alakul­nak; a költő érzi, hogy a világ máris az ünnepi beteljesülés küszöbén áll”. A márciusi napok elmúltával, amikor a költőt szaporodó ellenségei háttér­

85

be szorítják radikalizmusa miatt, a történelmi vihar képe komor figyelmez­tetésként bukkan fel újra költeményeiben:

És jőni fognak rettentő napok,

Amilyeket

Csak álmodik most holdas éjeken Az őrülésig rémült képzelet.

– írja 1848 júliusában Miért zárjátok ei az útamat?z\ví\\\ versében, ame­lyet augusztusban A nemzethez aggodalmas hangja követ:

…düledék hazámra

Uj viharnak közeledtét látom,…

Ez a szeptemberi fordulat előtti hetekben keletkezett vers azt tanúsítja, hogy Petőfi számára a történelmi vihar képe tragikus metamorfózison ment át: soraiból féltés csendül ki a nemzet sorsa iránt, amely megtorpant forradalmas útján, s eiszalasztván a kínálkozó pillanatot, esetleg prédájá­ul eshet a sötétség újra gyülekező erőinek. Egy pillanatra a Szörnyű idő… előképe bukkan itt elő, a megrendítő utolsó versé, amely az elbukó sza­badságharc záróakkordjait szólaltatja meg.

Akad-e majd;

Ki ennyi bajt Higgyen, hogy ez történhet? És e beszédet nem veszi Egy őrült, rémiilésteli, „ Zavart ész meséjének?

1. 
   Szabadság, szerelem

Beszél a fákkal a bús őszi szél…

Mindenki számára – aki kicsit is közelről ismeri Petőfi költészetét – köztudott: versei túlnyomó többségében közvetve vagy közvetlenül két nagy témakör kap hangot. Az egyik vezérszólam a szerelemé, a másik a szabadság-gondolaté. 1847 elején megjelent gyűjteményes kötete sokszor idézett előhangjának híres sorai így szinte programként csendülnek fel:

Szabadság, szerelem!

E kettő kell nekem, Szerelmemért föláldozom Az életet, Szabadságért föláldozom Szerelmemet.

A gyakran emlegetett, nevezetessé vált hat sort addig koptatta az utó­kor, amíg csaknem közhely lett belőle. Napjainkig is számtalanszor hang­súlyozták, hogy Petőfi költészetében „a köz- és magánélet egysége” való­sult meg soha nem tapasztalt tökéletességgel, s hogy – ráadásul – a köl­tő pontos alá- és fölérendeltségi viszonyt is teremtett a „kevésbé lényeges” személyes érzelmek és a forradalmi cselekvés között.

Mindez így igaz – és mégsem. A valóság ugyanis nehezen túri el az egy­szerűsítő magyarázatokat, a tendenciák megfellebbezhetetlen törvénnyé való felfújását, a tépelődések-vajúdások „egyistenhitté” emelését. Petőfi sem csupán a köz^j és magánélet egységében gondolkodott tehát, hanem – mint minden egészséges személyiség – az emberi teljesség elérésére tö­rekedett. Kétségtelen, hogy e teljesség vágya – szimbolikusan – éppen a „szabadság, szerelem” jelszóban sűrűsödött össze, s az is vitán felül áll, hogy a két fogalom párosítása a romantikán felnőtt korszellemet fejezte ki.

Gyertyán Erviny^e/’/t/Z/Z^-monográfiájának telitalálattal felérő párhu­zamai éppen erre a változó korproblematikára utalnak, amikor kifejti, hogy Petőfi költészetét a „szabadság, szerelem”, Adyét a „politika és szere­

87

lem”, József Attiláét „a szellem és a szerelem” együttemlítése jellemzi. A korviszonyok átalakulásával párhuzamosan tehát új történeti színezetet kap a költői világkép is. Petőfi magatartását 1847-hen még az érzelmek tiszta lobogása, a szinte vallásos rajongás hatja át. A konzervativizmus minden nemes törekvést tönkresilányító sakkhúzásait a költő csak a már­ciusi napok mámorának csillapultával érzi át először közvetlen élményként. Ekkor válik a szó köznapi értelmében is politikussá, aki már – mint /Íz apostol mutatja – pontos distinkciókkal különbözteti meg az istenadta né­pet és minden hájjal megkent irányítóit.

• Természetesen, mindvégig jelentős különbségek adódnak a bonyolul­tabb frontviszonyok között tájékozódó, a napi zsurnalisztika műhelyeiben edződő s az ellenfél minden obstrukciós mozdulatát előre számításba ve­vő Ady, ill. a tudományos világnézet történetfilozófiai következtetéseiből ; kiinduló József Attila között. Petőfinek még nem kell megküzdenie – van elég más dolga – a XX. század nehezen kiismerhető szövevényeivel, ame­lyek ellen József Attilának minden idegszálával védekeznie kell („Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, /.jó szóval oktasd, játszani is engedd / szép, komoly fiadat”). Nála a szabadság és szerelem fogalmának egymás mellé állítása sajátos szemléleti harmóniát sugároz, olyan életelvet; amely költészetének egészéből nő ki.

Már a pályakezdetnél, 1843 márciusában Kecskeméten kelt Én című versében így ír:

Es az ég szivem földébe, Drága fádat ülteté be, Szerelem!

Koszorúba fűzöm ágait, Koszorúm szerény virágit A hazának szentelem.

A romantikus kortársi líra honfiúi buzgalmára emlékeztető hang ez. A költő itt még nem szabadságról beszél, hanem hazáról, amely fogalom csak később telítődik konkrét plebejus-demokratikus tartalmakkal. Ugyancsak romantikus vonás, hogy a haza védelme nemegyszer a dicső­ség képzeteivel fonódik egybe; ahogy 1843 szeptemberében Gödöllőn írt Temetőben című versében is:

88

S mit sorsom elérni nem engede, nem! Bár vágyaimon koszorúba szövődék: Isten veled, égi virág… szerelem!

■ S föld hajnali csillaga, napja… dicsőség!

Ennek a nemesi fogantatású „honszeretet”-nek a fogalomköre voltakép­pen egész pályáját végigkíséri, s ez cseppet sem véletlen, ha meggondol­juk, hogy a magyar reformkor egyik sajátossága éppen a társadalmi hala­dás és a nemzeti függetlenség gondolatának szétválaszthatatlansága volt. A korábban megteremtődött költői klisék továbbélése mellett nyilvánvaló­an ez magyarázza, hogy bár versei egyre eredetibb, egyre petőfisebb han­got ütnek meg, rendre találkozhatunk ilyen sorokkal is:

Boldog, kinek fejére Az ég oly sorsot mért, Hogy bor- s leányért éljen És haljon a honért.

Ezt az 1844 júliusában-augusztusában keletkezett versezetet (Élet, ha­lál) hasonló tónusban követi az 1845 augusztusában-szeptemberében Szalkszentmártonban írt Háborúval álmodám…:

z

Éppen e nap volt menyegzőnk napja, Az enyém, leányka, s a tiéd;

S én, hogy haljak honért, elhagytam Házasságunk első éjjelét.

Az önmaga elé tűzött történelmi jelentőségű feladatokra lázasan készü­lődő hivatástudat erőpróbái-ujjgyakorlatai, a fölcsigázott képzelet játékai ezek a sorok. A személyes élmény hitelességével a Júlia-szerelem*valóság­gá válásával, a csakugyan bekövetkezett boldogság igézetében telítődnek. A minden ízében közéleti gondolkodású Petőfi szemében ekkor egy pilla­natra szembekerül egymással a köz- és magánélet, az „ember és polgár”, az egyéni boldogság és a nemzeti lét megoldatlansága. Erről az érzésbeli kettősségről szól, ezt a lelkiismereti ütközést elemzi az 1846. november 20-a után Pésten írt Afe/z? ért engem a világ című verse:

89

Ember és polgár vagyok, Mint ember mi boldog! És mint polgár, lelkemen Mily keservet hordok! Az örömnek könnyét sírom, Ha lyánykámra gondolok, Fájdalomnak könnyét sírom, Ha hazámhoz fordulok!

[■••]

Keblemen a szerelem

Virágbokrétája, Fejemen honszeretet Töviskoronája;.,.

Petőfit azonban olvasmányai korán eljuttatják ahhoz a felismeréshez, hogy nagyobb összefüggésekben keli gondolkodnia. .Azt, hogy nem csupán a nemzeti, de szociális összefüggések is vannak, már a költői út kezdetén érzékelni látszik. Az 1843 decemberében Debrecenben írt Megunt rabság című versét joggal tekinthetjük már a későbbi látásmód gondolatcsírájá­nak, olyan vallomásnak, amely – noha még csupa romantikus sablon – a későbbi Petőfi egyetemességigényét előlegezi:

Szerelem, lerázom / Fölvett láncodat, Kedves lánc, igaz, de Mégis lánc marad.

Most hát lelkem, repdess Régi szárnyadon, Merre a szabadság Végtelenje von!

Ez az a vers, amelyben a szabadság és a szeretem először szerepel együtt Petőfi költészetében. Ráadásul a két fogalom itt is ellentétpárként jelentkezik, akárcsak a fentebb idézett Nem ért engem a világtímu költe­ményben. Azzal a különbséggel, hogy ezúttal az egyik teljesen alárendelő­dik a másiknak: a szeretemé lekötöttség, a „rabság” képzetével párosul. Másrészt azzal, hogy a szabadság jelentéstartalma itt még teljesen szétfo- 90

lyó, bizonytalan. A következő évek szemléleti érlelődésére van szükség ah­hoz, hogy a szabadság megkapja későbbi, egyetemes jelentését, s hogy a szerelem a szabadsággondolatnak ne kerékkötője, hanem segítője-előre- mozdítója legyen; hogy a két fogalom ne ütközzék, hanem harmonizáljon. A más vonatkozásban már idézett 1846 november eleji Véres napokról ál­modom a két érzelem ilyesfajta összekapcsolódásáról ad hírt:

Ha meghalok, ha meghalok A vérpadon vagy csatatéren, Lesz, aki majd holttestemről Könnyűivel lemossa vérem!

A Júliával való megismerkedés, a társra találás boldog örömét harsogja el ez a vers csakúgy, mint az 1847-es kiadás bevezetőül idézett mottója: a „szabadság, szerelem” problematikája – most már mint egymást kiegé­szítő, biztató, segítő elem – ettől fogva végleg egybekapcsolódik. Annyira, hogy a költő egész tudatvilágát, sőt – ha lehet így’ mondani – tudatalatti­ját is szüntelenül áthatja, amint arról 1848 januárjában írt Félálomban cí­mű versének zárósorai tanúskodnak.

Aludj, aludj, Szép kedvesem… Oh szabadság! Oh szerelem!

A Beszél a fákkal a bús őszi szél… szövegében is harmonikus egységet alkot a „szabadság, szerelem” motívuma. A vers magasabb szinten, bő­vebben és szárnyalóbban fejti ki a Véres napokról álmodom… vége felé megpendített gondolatot. Azt, hogy a szerelem nem ballaszt többé, hanem rév, biztonságot adó kikötő, ahonnan kiindulva merészen szárnyalhat a jö­vőbe a képzelet. A Beszél a fákkal a bús őszi szél… a nászutaspár koltói napjainak szülötte, annak az idilli periódusnak az első megnyilatkozásai közé tartozik, amely költőileg is igen termékeny. Szomszédságában olyan verseket találunk, mint a Szeptember végén, Elérteni, amit ember érhet el..Meddig alszol még, hazám?, Tfz pár csókot egyvégbül… Már a cí­mek is érzékeltetik, hogy milyen gondolatok, milyen érzelmek foglalkoztat­ják a szép koltói őszben a költőt, s hogy mennyire a szerelmi érzés és a

91

szabadsággondolat állandó kettős ihletésében él. A verskörnyezet ponto­sabb megértéséhez azonban érdemes felidéznünk Illyés /^/a/Ákönyvének ideilieszkedő passzusait is: „A fiatalok házassága alig tartott tovább, mint ameddig egy nagy szenvedély heve, viszonnyal vagy mézeshetekkel, eltart. A Júliáért való harc, láttuk, a forradalmár harci kedvét tüzelte; a beteljese­dett szerelem, a megbékélés, a nyugalom kora a további harcra ad belső nyugalmat. Nincs kitérő. A lélek, amelynek környezetváltásait s ezzel pár­huzamosan elmélyedését figyeltük, a szerelem fényében fedi fel tengeralat­ti – néha csak homályosan látható – világát. Júliához két, egymástól merő­ben elütő szólamban szól az ének. Az egyikben, amely a ciklust megnyit­ja, Júlia csak versindító ürügy, a költeményben szinte csak a karját látjuk, amint a költőt kezénél” fogva más területre bocsátja, a mélységekbe eresz­ti vagy a szárnyalásba vonszoitatja magát vele.

A költői első szerelmesversnek nem a szerelem a tárgya. Júlia jelen van benne, de nemcsak testi valóságában alszik. A csendet jelenti, a légkör túl­feszített figyelmét, amely alkalmat és indokot ád a költőnek, hogy nagy művész-virtuozitással egy mennydörgő, földrengető motívumot a leghal­kabb pianóban játsszon el. A szabadságháborúk története. Ez indítja meg az érzelem-orkánt, forrásuk után elképzelhetjük, milyen tombolással. A betűk üstökösként nyargalnak; rohamra vezényli a szolganépet; a bosz- szú villámai cikáznak. S az egész égzengés, ha szabad mondanunk, úgy hangzik, mintha egy rokokó-zenekar játszaná. Meglepő, tehát annál kife­jezőbb. Kevés vers futott végig ily tüneményes gyorsasággal, szakaszon­ként újra meg újra a skála valamennyi hangján.”

Fentebb azt mondtuk, hogy a vers mintegy a Véres napokról álmodom befejezésénél megfogalmazott gondolat bővebb, magasabb szintű kifejezé­se. Annak a gondolatnak, hogy lesz kire támaszkodnia az eljövendő küz­delmekben a költőnek. Ugyanakkor Illyés azt írja, hogy „a költői első sze­relmesversnek nem a szerelem a tárgya”. Vajon ellentmond egymásnak a két megállapítás? Úgy hisszük, nem. Fölösleges itt az idézet szőrszálha­sogató értelmezésére törekednünk, s azt bizonygatnunk, hogy voltaképpen Illyés Gyula is „szere!mesvers”-ről beszél. Feladatunk inkább az, hogy a két megfogalmazás látszat-paradoxonát fölfejtsük. Az illyési megállapítás ugyanis árnyalatosán pontos: „Júlia jelen van” a versben – ha alszik is, ha csupán „a csendet jelenti” is, „a légkör túlfeszült figyelmét” -s a kompo­zícióra és a felfogásmódra kiható minőségi különbség éppen abban rejlik, hogy jelen van, hogy nem ígéretről vagy’ ábrándról, hanem bizonyosságról

92

van szó; hogy a Júlia személyében megtestesült érzelmi támasz és tettle­ges segítőkészség nem lesz- ahogy a korábbi vers megfogalmazta ha­nem van. A „szabadság, szerelem” két vezérlő csillagából az egyik – a már beteljesedett – szükségképpen kap tehát itt kisebb helyet: logikus, hogy megnyugtató-erőt adó háttérré válik.

A vers első strófájából azonban ez még nem tetszik ki. Az indító négy sor természeti kép, amelyből erre is, arra is indázhatna út. Annál is in­kább, mert Petőfi a látványt azonnal rendkívüli erővel lelkesíti át: emberi cselekvést, érzelmeket, sőt hangulatokat szuggerál bele. Az őszi szél „bús”, s nem csupán „beszél”, hanem „halkan beszélget” a fákkal. Ez a „beszélgetés” suttogóan halk, s csupán találgathatjuk értelmét. A közelítő télről, a természet halálba dermedéséről, esetleg – a költő érzéseinek ki­vetítésével – az emberi élet elmúlásának hirtelen támadt sejtelméről (a Szeptember végén szomszédságában nem oktalan föltételezés ez), vág}’ éppen a véres napokat ígérő társadalmi vihar elérkeztéről (a Meddig al­szol még, hazám? is ennek a periódusnak a szülötte). Itt mindezt még nem tudjuk. Mindenesetre: a „bús”, az „őszi” és a „megrengve” szavak borongós hangulatot lopnak a költeménybe, a „beszélget” gyakorító ige sugallta derűs közvetlenségével szemben az olvasóban sejtelmes előéle­teket keltenek.

Mesteri hangütés az első négy sor, a bensőségesség és borzongás jól érzékelhető kettőssége pontosan vetíti előre a vers egészének hangulati párhuzamait. Tagadhatatlan itt a költői stilizáció. A költő azzal, hogy az őt foglalkoztató érzelmeket-gondolatokat leheli át a tájba, akarva-akaratlanul „megemeli” kissé, a valóságosnál egy fokkal komorabbá alakítja a környe­zetet. A Beszél a fákkal a bús őszi szél… ugyanis nem valami mogorva, késő őszi napon kerül papírra – ahogy az első sorok alapján hihetnénk -, hanem szeptemberben, a vénasszonyok nyarán, amikor „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, / Még zöldéi a nyárfa az ablak előtt”. A napszak sem a mindent elszürkítő alkonyat, hanem a „Dél s est között” levő idő­köz, magyarán: az ebéd utáni szieszta csöndes-kellemes órái.

A strófa második négy sora valóban ennek megfelelően hangolódik át. Egyértelműen a bensőségesség kerekedik itt fölül, az előérzeteket támasz­tó lombsuttogást az időpont rögzítése és precíz helyzetrajz váltja: látjuk a pamlagon kényelmesen elnyúló költőt s Júliát, amint fejét Petőfi oldalán nyugtatva alszik. A hangulatváltásnak megfelelően a strófa közepén vált a ritmus is: számos más verséhez hasonlóan (Lennék én folyóvíz, Mily szép

93

a világ) az egymást némi monotóniával követő négy tízszótagos jambusi sort (iallamosabb-változatosabb képlet (11-10-11-10) követi. A versszak vége felé fokozatosan „kivilágosodik” a magánhangzó-tartomány is. Míg az eddigi sorokban a magas és mély hangzók száma több-kevesebb elté­réssel a fele-fele arány közelében maradt, a hetedik sorban már 8 a ma­gas és 3 a mély magánhangzó, a zárósorban pedig („Kis feleségem mé­lyen, csendesen”) kizárólag magas magánhangzókat találunk. A további­akban refrénként szolgáló két sornak ez a feltűnően világos hangszín­összetétele önmagában is jelzi minden strófa végén a jövő látomása és a jelen idilli pillanatai közötti hangulati különbséget.

Ezúttal, persze, még nincs hangulatváltás az előző két sor és a később refrénné alakuló zárósorok között: ez utóbbiak itt a strófa közepén kezdett helyszín- és állapotrajz részei. Hasonló okokból nincs még semmiféle kontraszthatás a strófazárás és a következő versszak indítása között sem. Az átmenet sima, s szinte észrevehetetlen volna, ha a sorkihagyás nem je­lölné az új egység kezdetét, amelyben – innen a könnyed átívelés – az elő­ző strófa családi meghittsége folytatódik. Jól megfigyelhető ez az egymás- bakapcsolódás még a hangzásharmóniákban is, abban, hogy’ az első sor – akár amott áz utolsó – kizárólag magas magánhangzókat tartalmaz.

A vers gyorsan felerősödő vezérszólama, a szabadsággondolat csak az új strófa első két sora után szólal meg (s most, visszamenőleg, kezd meg­világosodni a költemény előérzetekkel telítődő indításának mélyebb értel­me). Az átváltás, noha petőfiesen hirtelen, semmi kontrasztív elemet nem hordoz, az idill és a falombok suttogásából, ill. az olvasmányélményből ki- sarjadzó látomás nemcsak szépen megfér egymással, hanem fel is tételezi egymást: ; ■

Egyik kezemben édes szendergőm Szelídeden hullámzó kebele, Másik kezemben imakönyvem: a Szabadságháborúk története!

Ezután a spontán szépséggel fogalmazott, magától értetődőnek ható párhuzam után most már az új csapáson folytatódik a vers, ámbár még csak a készülődésnél tartunk. A költő arról ad számot, hogy milyen hatást tett rá „a szabadságháborúk története”. Nem kezd itt meditációba, mint zlz/7é/e/ben tette, s nem foglalkozik metafora-mezbe öltöztetett történet­

94

filozófiai következtetésekkel. Érzelmeiről ad számot, felzaklatott, türelmet­len, várakozásra ajzott lelkiállapotáról. A vers sodrása éppen ettől válik rendkívüli erejűvé. A költő képzelete villanásnyi idő alatt szakad el a föld­től, szökken a valóságos környezet fölé, ahol lelkét felgyújtják a történe­lem könyvének üstököscsillagként nyargaló betűi. A merészen bevágó ha­sonlat maga is tovább növeli a felfelé ránduló indulat helyzeti energiáit, amelynek fehér-izzását a „Minden betűje üstököscsillagként”-sor egy kivé­tellel mindvégig magas magánhangzói és sziszegő mássalhangzói teszik a fül számára is érzékletessé.

A refrén – itt ismétlődik először – most válik igazán refrénné; most érezzük először a tökéletesen előkészített s ezentúl minden strófa végén bekövetkező kontraszthatást is a jövőbe száguldó képzelet és a pihentető valóság között. Ezért már itt rögzítenünk kell Horváth János kitűnő meg­figyelését, artiely szerint a vers nagyszerűségét éppen ez a kontraszt, a képzelet egéből a földre való állandó visszaereszkedés kényszere és igé­nye, a két szféra közötti viszonyítás szüntelenül jelenlevő lehetősége adja. „A látomás előrehaladása közben – írja Horváth János – vissza-visszatér a refrén, őrizve s egy pillanatra visszahozva a kiindulás nyugalmas hangula­tát, melytől a költő hevülése látható fokozattal egyre távolodik. A refrén nekünk az összehasonlítás alapja, melyhez képest mérjük, érezzük a hevü- lő ihlet fokozódását; alanyi szempontból azonban azt jelenti, hogy a költő lelkében, gerjedezésc ellenére is, állandóan ott van alvó hitvese nyugalmá­nak az érzése, tudata; mi fékezi, lefojtja s ezáltal csak növeli kitörni készü­lő indulatai feszültségét. Neki lelki tény, nekünk művészi szemléltetés. El­mélkedésében már végbement a végzetes fordulat: a jövőbe tekintés for­dulata; erre Petőfinél nem következhet más, mint amaz utolsó nagy’ csata elképzelése, a »szilaj jókedv« bevágtatása. a mennydörgő cselekvés. .\z in­dulat csatája végső feszültséggel már a kitörés küszöbén tombol; de hal­kan piheg a refrén, fojtja, szorítja az indulatot, s méri a rendkívüli távolsá­got a bús őszi szél halk beszélgetése s a kiszabadulni készülő induíatvihar között…”

Hogy’ valóban a refrénben mindvégig visszatérő, „állandóan megmara­dó helyzetkeret” – ahogy ismét csak Horváth János írja – adja a vers fe­szültségét, ezt a további strófák analízise pontosan bizonyítja. Annyit te­hetünk még ehhez hozzá elöljáróban, hogy a fantázia szárnyalását követő, a földhöz visszahozó refrén egyben állandó rímhívóként is hat. Mint Péczely László funkcionális elemzéséből kitetszik, „az utolsó előtti máso-

95

dik és az utolsó sorok mindenütt egyberímelnek”. A „kényelmesen”, a „magas telkemen”, a „jó kedvvel re&ezff* a „rettentő leszen”, a „villámok futnak által /éy?/7/e//”szavaknak-kifejezéseknek á „csendesen -nel rímként való összekapcsolódása jól mutatja, hogyan távolodik egymástól mindin­kább csillagászati távolságokba a két szféra, s hogyan egyesül mégis újra és újra a versszakok befejezésénél, az új, még nagyobb lélegzetvétel meg­kezdése előtt.

A harmadik versszak ott folytatja, ahol a második – a strófavég derűs intermezzója kedvéért – abbahagyta. A költő most a jelenbe emeli, általá­nosítja a történelem tanulságait: a „szolganép”-et a kényszer vagy a fizet­ség hajthatja csak csatába, hogy önnön elnyomóit szolgálja ki – ez a gon­dolat prózába önthető tartalma, amelynek azonban a versben szárnyaló lendületet adnak a – bár a romantika kelléktárából vett, itt mégis annyira helyükön levő – szimbólumok: az „arany”, az „ostor”, a „zsarnok”, s vé­gül – a vers vezérszólamán belül is kontrasztot alkotva – a „szabadság”, amely kimondatlanul, de érezhetően mitologikus mezben, istennő képében jelenik meg. Valahogy’ úgy, ahogy’ Delacroix A szabadság vezeti a népet & mű, az 1830-as júliusi forradalmat megörökítő képén látjuk, amelyet ta­lán valamilyen litográfiáról a költő is ismert.

A jövendő forradalmi látomásának makulátlan és felhőtlen pillanata ez. Az istennő egy mosolyára, varázsütésre változik át a világ, s a szabadság hívei egy’ emberként lépnek a harctérrel. Nincs tusakodás, nincs önálló akarat, nincs aggodalom: a résztvevők úgy’ fogadják a sebet vagy a halált, ahogy’ „szép lyánytól virágot” vesznek: „jókedvvel”. S a visszakapcsolás, a hirtelen fékezés megint csak mesteri. A „mint a szép lyánytól virágot, / Se­bet, halált oly jókedvvel vészén” hasonlat már ismét Júlia versbeli jelenlétét – a strófavéget – készíti elő: a „szép lyány” mintegy a költő oldalán alvó, de puszta jelenlétével is inspiráló múzsa előképe.

Kontraszt és egybekapcsolás egysége tehát a versszakzárás. Kitűnő elő­készület egyben ahhoz, hogy a negyedik versszak új ormok felé lendülhes­sen. Mert – ez magától értetődik – az egymást követő két strófa mondan­dója újra egymásból folyik, szoros összefüggést mutat. Ha az imént még semmi nem árnyékolta a jövendő szabadságharc vízióját, s ha a hősök jó­kedvvel fogadták a „sebet, halált”, most egy percre nosztalgikus hangulat uralkodik el. Nem az elképzelt, megénekelt hősökön, hanem magán a köl­tőn, amikor számbaveszi az elhullottak végtelen sorát, keserűen állapítva meg, hogy haszontalan, hiábavaló volt áldozatuk. Erre a költői kérdés for­

96

májában elhangzó gyötrő belső kételyre azonban rögtön a bizonyosság csap rá. Ha eddig nem is volt haszna a végeérhetetlen küzdelemnek, most, „a csaták utósóiban” megtérül a küzdelem ára. A vers itt érkezik abba a komor, váteszi magasságba, amit már /Ízítéletük tapasztalhattunk („Mely eddig veszte örökké, / Győzni fog itt a jó. / De legelső nagy diadalma / Vértengerbe kerül.”): az előbb még híveire mosolygó istennő itt a megtor­lás angyalává válik, s az érte elhullott halottakért rettentő bosszút áll. Ezen a ponton ismét releváns szerepe van a versben a hangzóharmóniáknak. Míg a Júlia jelenlétéhez visszavezető refrénben elsöprő többségben vannak a derűs hangulatot keltő magas magánhangzók, itt a hangszín az ellenke­ző végletbe vált át: a „Majd a csatáknak utósóiban” sorban kizárólag mély magánhangzókat találunk, s csaknem hasonlóan épül fel a következő sor magánhangzó-állománya („S halottaidért bosszút is fogsz állni”) is, hogy azután az új refrén ismét a nyugalom révébe vezessen.

Érdekes, s a vers befejezésére kiható lélektani mozzanat, ahogy a köl­tő eltér /Íz ítélet megoldásmódjától. Itt nincs szava a végső összecsapás, a jó diadala után földreszálló mennyországról. Ehelyett az utolsó strófában is az előbbiben indult víziót folytatja: a jövő „vérpanoráma”-ként „leng” el előtte, s a szabadság ellenségei „saját vérök tavába” fulladnak bele. Nincs tehát lezárás, megnyugvás. A „jelenések” felidézése után mindössze annyi a lekerekítés, bog}- – visszavezetne a kiindulóponthoz – ismét magát a köl­tőt látjuk, aki az önnön látomásaitól támadt remegő indulattal ül a pamla- gon – szíve dobogása mennydörgéssé erősödött, fején villámok futnak át – az érzelmi viharzásról mit sem tudó, alvó Júlia mellett.

A vers mint lírai alkotás tökéletes. A befejezés felülmúlja nemcsak .Az ítélet, hanem még az Egy gondolat bánt engemet… zárómegoklását is. Van azonban valami, ami mégis magyarázatot igényel, s ami egyben hoz­zájárul a vers egészének jobb megértéséhez is. A költő – éppen a Beszél a fákkal a bús őszi szél… közvetlen előzményeként – Fölösleges aggoda­lom címmel írt egy verset. Arról szól ebben, hogy’ barátai aggódnak házas­sága miatt. Attól tartanak, hogy’ a boldogság révében nemcsak Petőfi, az ember, hanem a költő is megpihen. A vers ezért ilyen fogadalommal zárul:

Kérlek, kedves barátim, Hogy’ ne aggódjatok, Mint eddig nem hallgattam, Eztán sem hallgatok,

97

Sőt még majd nem is győzitek Végighallgatni lantomat… Házasság s nyugalom! van-e Ennél bolondabb gondolat?

Bizonyos tehát, hogy a költőt foglalkoztató ilyesfajta gondolatok is hoz­zájárultak a Beszél a fákkal a bús őszi szél…-nek ha nem is a megírásá­hoz, legalább a megoldásmódjához. Petőfi igazolni akarta, hogy a betelje­sült szerelem valóban nem akadály, hanem előremozdító erő, s hogy esz­méi éppoly kérlelhetetlenek, mint annak előtte. Nem átfutó érzés lehetett ez, hanem olyan gondolat, amely huzamosan foglalkoztatta a költőt. S bár az elemzett verssel választ adott a kétkedőknek, még egyszer visszatér hozzá, 1847 decemberében, a már Pesten írt A haraghoz című költemé­nyében. Itt már belső kétséggé emeli a baráti aggályokat, s önmagától kér­di újra: vajon valóban kiapadt-e a harag, a társadalom megjobbításának dühös indulata szívéből, s nem lesz-e csendes házimadár „…az erdei sas­ból, / Mely körmeit egykor / A bősz zivatar hátába ütötte”. A válasz most is – nem. Igaz, teszi hozzá, hogy most csendesedett némileg az ár,

De ott a jövendő Sziklás vadona, Mélységeivel… Ha majd odaér Haragom pataka! Megnőve folyammá Úgy fog lezuhanni Elleneidre, hazám, Mint a feneketlen Örvénybe a féktelen Niagara!

Mindent egybevéve, akármi is a részletek igazsága, a kéretlen jóakarók tovább csiholták a költő nemes indulatait. így – mert a tehetség kohójában minden izzás megtermékenyül – a magyar irodalom egyik legszebb versét aggályaiknak is köszönhetjük.

Szeretlek, kedvesem

A Szeretlek, kedvesem Petőfi egyik leggyakrabban emlegetett verse. Sokan a költőre annyira jellemző érzelmi lobogás egyik kiemelkedő példá­jaként idézik, mások annak legfőbb bizonyítékául, hogy Petőfi olyan „fele­ség-költészetet” teremtett, amelyhez fogható nincs a világirodalomban.

A két vélemény közül az elsőt – némi fenntartással – elfogadhatjuk, a másodikat illetően azonban már erős fenntartásaink vannak. Miért? Meg­próbálunk a kérdésre röviden válaszolni.

Kétségtelen, hogy Petőfi a Júliával kötött házasságot követő hónapok­ban jóval több szerelmesverset ír, mint az azt megelőző időszakban. Ek­kor születik tollán a Beszél a fákkal a bús őszi szél…, a Szeptember vé­gén, az Elértem, amit ember érhet el, Mi a szerelem?, a Tíz pár csókot egyvégbül, a Feleségek felesége, a Minek nevezzelek?- hogy csak a ter­més legjavát említsük.

Arra, hogy mi okozza ezt a túlcsorduló és annyi versében megnyilatko­zó boldogságérzetet, bőven van magyarázat. Megértéséhez gondolunk mindenekelőtt arra, hogy Petőfi egész ifjúkora mennyire hányatott volt. De ne csak a nélkülözés éveit vegyük itt számításba, hanem a „befutott” köl­tő ellen szüntelen meg-megújuló támadásokat is. így azonnal világosabbá válik előttünk, hogy mennyire vágyhatott a családi tűzhely melegére, a há­zastársi szeretetre. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogyan zajlott le a lánykérés, hogyan mondott nemet Szendrey Ignác, s hogyan jött létre mégis a házasság. A várakozás kényszerű hónapjai csak erősítették a sze­relmi érzést, s tovább növelték a költő szemében Júlia értékét. Nyilvánva­lóan még becsesebbé tehette számára Júlia személyét az, hogy a leány a zord apával dacolva (lásd Egy apához cM versét) nyújtotta neki a kezét. Nemcsak a magánéletben vett diadal volt ez, hanem kissé feudális szokás­jogon aratott győzelem is. Nem csodálkozhatunk hát azon az örömittas hangon, amely Júlia 1847 augusztus első napjaiban kimondott „igenjé­re azonnalfelcsendül:

99

Itt a gyűrű, itt a gyűrű,

Itt van végre ujjamon,

Itt van ajka, itt van ajka,

Itt van végre ajkamon!

. S vajon a házastársi együttélés, a mindennapok apró-cseprő gondjai nem csökkentik a szerelmi érzés lobogását? Bizony csökkentik. Különben hogyan magyaráznánk meg a Beszél a fákkal a bús őszi .szél… és az El­értem, amit ember érhet el… között született Szeptember végéni, amely­ben a költő mintha;kételkedne Júlia állhatatosságában, vagy’ a nem sokkal később, de még ugyancsak a mézeshetek alatt írt A szerelem országa cí­mű verset, amely a szerelmi boldogtalanságról §zőtt vadromantikus vízió. A „dúlt arcok és öngyilkolás” látomása arra enged következtetni, hogy’ Pe­tőfi lobbanékony természete és Júlia szeszélyessége nem engedte mara­déktalanul édessé válni már a koltói napokat sem. A szintén ekkortájt ke­letkezett Mi a szerelem? című versében a költő nyíltabb fogalmazásban is ilyesfélére utal:

…elvenni a leányt, Eldobni érte szabadságunk, Mely legimádottabb sajátunk, S fölvenni a könnyű szabadság Helyett az élet súlyos gondját, Dolgozni napok s éjeken, Hogy ételünk s ruhánk legyen; S ha feleségünk tán szeszélyes, Magunkat szabni szeszélyéhez, Hogy már ha kell örömtelennek Lenni egyik vagy’ más életnek, Mienk legyen örömtelen… Lássátok, ez a szerelem!

A szerelem itt – úgy’ érződik – nem annyira a birtoklás felhőtlen boldog­sága többé, hanem valamiféle önként vállalt lemondás. Más hang ez, mint amilyennel augusztusban találkoztunk.

A Júliához írt versek jó ideig mégsem apadnak el. Petőfi vonzalma van olyan mély, hogy a kezdeti idők „haragszomrád”-pillanatait inkább játékos

100

kötődésekként fogja fel, mintsem komolyabb figyelmeztető jelekként. De arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy egvüttlétiik összesen nem egész két esztendőt tesz ki. Hadd emlékeztessünk itt még egyszer Illyésnek már a Beszél a fákkal a bús őszi szél… elemzésekor idézeti szavaira, amelyek szerint „a fiatalok házassága alig tartott tovább, mint ameddig egy nagy szenvedély heve, viszonnyal vág)’ mézeseitekkel; eltart ”. Szólnunk kell ar­ról is, hogy ez a kurta időszak mennyire gazdag eseményekben. 1848 el­ső hónapjai már felajzott várakozásban telnek el, majd elkövetkezik a már­ciusi forradalom, amelyben Petőfinek vezérszerep jut. A vidéki csöndben, álmodozások közt felnőtt Júlia jól érzi magát ebben az új helyzetben; ki- gyúl benne a közéleti szenvedély, szívesen sütkérezik a népszerűség fényé­ben, felejti és feledteti a kicsinyes torzsalkodásokat; ahelyett, hogy vissza­fogná, inkább tüzeli, s később a balul végződő szabadszállási útra is elkí­séri férjét. Kezdődő terhessége újabb érzelmi kapcsolatot jelent, amelyet mindkettejükben tovább erősít az, bog)’ a szabadságharc kirobbanása után Petőfinek is előbb-utóbb meg kell válnia családjától.

Nincs szó. tehát semmiféle misztériumról vagy a világirodalomban pél­da nélkül álló, kikezdhetetlen érzelemről. Csupán a körülmények olyan egybehatásáról, amely Petőfi szereiméi segít továbbra is ébren tartani, s valósággá változtatni a „szabadság-szerelem” programként előre meghir­detett kettősségét. Illyés Gyula – a Szeretlek, kedvesem kapcsán – így ír erről: „Szabadság, szerelem… a két nagy élmény, a forradalmán és a fér- ji kötelesség szavai csak a lélekben kelnek vitára. A költészetben nem akaszkodnak össze, egymást váltogatva oly tisztán hangzanak, mintha nem is egy szájból csengenének. Amit az erős érzelmi kapcson Júlia szeszélye lazít, azt százszorosán pótolja az, hogy Júlia anya lesz. De új lobogást ad a szerelemnek a szerelem nagy növelője, a messzeség is. A távoli asszony­hoz éppoly melegséggel ömlenek a vigasztaló sorok, akár a nemzethez a korholó vág)’ buzdító versek. Nem a szerepjátszás: az őszinteség tökélye ez; a költő egyik pózban sem merevedik meg. Debrecenben születnek a Szeretlek, kedvesem testet-lelket simogatva befutó folyondár-sorai.

A költészet a vers sodrásában van, ezúttal is remek formaérzékkel; mi­vel lehet jobban megvigasztalni s meghódítani egy asszony!, mint a szinte zuhogó, meleg szavakkal. A vers egyetlen mondandó pihegő ismétlése:

Szeretlek, kedvesem,

Szeretlek tégedet,

101

Szeretem azt a kis Könnyű termetedet, Fekete hajadat, Fehér homlokodat, Sötét szemeidet, Piros orcáidat, Azt az édes ajkat,

és így tovább, nyolcvan soron át, a lélegzet, de nem a hév fogyásáig.”

A vers – Illyés soraiból, ill. az alájegyzett hely- és dátummegjelölésből egyaránt kitűnik ez – Debrecenben született. Petőfi ide vonult be zászló­aljához, ahol 1848. október 15-én századossá nevezik ki. A gyermekét váró Júlia nincs vele, Erdődön maradt, s így a messzeség fontos ihlető elem. Nem véletlen hát, hogy a Szeretlek, kedvesem soraival ismerkedve az az érzésünk: sajátos fogalmazású költői levelet olvasunk; s hogy a szen­vedély szikrái azért olyan erősek, mert távolságot kell átütniük.

A 80 soros vers mindössze 6 mondatot foglal magába. Közülük az el­ső és a második tűnik ki hosszúságával (28, ill. 24 sor), a többiek erő­sebb tagoltságot érzékeltetnek (a harmadik 4, a negyedik 12, az ötödik ismét 4, a hatodik pedig 8 sorból áll). A mondatok szerinti felosztás azon­ban meglehetősen esetlegesnek tűnik: szinte semmi jelentősége annak, hogy’ ebben a nagysodrású versben hova tesz vesszőt és hova pőntot a köl­tő, hiszen az egész egyetlen mondatként hat. Ezért inkább bizonyos pe­riodikus ismétlődésekre kell figyelnünk. így’ nézve négy’ egységet külön­böztethetünk még, amelyek közül az első három a „Szeretlek, kedvesem, / Szeretlek tégedet” sorkettőssel indít, míg az utolsó egység bevezetése így’ hangzik: „Szeretlek szivemmel, / Szeretlek telkemmel”.

Ez utóbbi beosztás annál is célszerűbbnek tűnik, mivel – a fokozatos rö­vidüléssel – egyértelműbben fejezi ki az érzelmi intenzitás növekedését: az első két szakasz 24-24 sor, a harmadik 20, a negyedik pedig 12 sor ter­jedelmű. De az, hogy az érzelmi egységekre osztás nem esik egybe a mon­datok szerinti tagolással, ugyancsak oda hat, hogy’ a versnek ezt a perio­dizációját se érezzük merevnek; hogy inkább az „egyetlen mondandó pi- hégő ismétlését” halljuk ki belőle.

A vers magánhangzó-tartományának vizsgálata is ez utóbbi érzésünket erősíti meg: az egész költeményre az a jellemző, hogy’ igen nagy a magas magánhangzók arányszáma (345:135), s hogy’ ezen belül is megdöbben-

102

tóén sok e hanggal (összesen 208-cal, a teljes állomány csaknem fele ez!) találkozunk. A nagyjából mindvégig azonos hangszín a maga módján való­ban a teljes érzelmi-hangulati egységet bizonyítja. Annál is inkább, mert a meghatározó e hangok ilyen rendkívüli gyakoriságú előfordulása a szeret ige és a szerelem főnév különféle képzett, ill. ragozott alakjainak (szeret­lek, szeretem, szeretnie, szeretett, szerethet, szeretőd, szerelemmel, sze­relmet) összesen 24-szeri periodikus ismétlődésével van összefüggésben.

Tévedés lenne azonban mindebből a költemény statikus jellegére követ­keztetni. Az „egyetlen mondandó pihegő ismétlése” nem azt jelenti, hogy egyszerű variációsorral van dolgunk, hanem – amint erre már a versegy­ségek rövidülése kapcsán utaltunk – olyan verssel, amelynek intenzitása állandóan erősödik, amelyben állandóan emelkedik az érzelmek hőfoka. Sőt, közben – a vers hangulati egységének hangsúlyozása mellett ezért , volt fontos a kétféle periodizációt is szemügyre vennünk – az érzelmek szüntelen hullámzását is megfigyelhetjük. így az egyes versegységeken be­lül vannak emelkedő és ereszkedő jellegű részek (utóbbira példa az első egységnek az a néhány sora, ahol a költő Júlia külső tulajdonságainak le­írásán időzik el). De hasonlót tapasztalhatunk az egyes versegységek kö­zötti átörökléseknél is. Pl. az első és a második egység között zökkenő­mentes az átmenet („Szeretem hibáid / Napfogyatkozását, / Szeretlek, kedvesem, / Szeretlek tégedet”), mert a versmondat folytatódik. Másutt, pl. ahol az új érzelmi egységbe való átlépés az előző mondat lezárulásával és új mondat kezdetével esik egybe, erősebb cezúrát.érzékelünk, s egy-egy pillanatra megcsöndesül a vers sodrása („S nincs csekélység, ami / Gyöt- relmesen nem sért, / Hogyha te fájlalod / Annak veszteségét, / Szeretlek, • kedvesem, / Szeretlek tégedet”).

így’ nézve érthető, hogy’ Imre Lajos irodalomtörténész egyértelműen rapszódiának nevezi a verset. Mivel érdekes és számunkra is jól hasznosí­tó észrevételeket tesz arra nézve is, hogy’ milyen sajátosságok idézik elő a vers dinamikáját, a benne fellelhető érzelmi-indulati előrehaladást, célsze­rű véleményét bővebben is megismernünk: „Jellemző – írja -, hogy a köl­tő minden szabadságharc alatti rapszódiája politikai tartalmú, kivéve a Szeretlek, kedvesemet. Azonban ez az egyetlen szerelmi rapszódia is egy . olyan felajzott idegállapotban született, mely közvetlenül összefügg csalá­di életének a körülmények, a forradalom által teremtett időleges válságá­val. Lélektani indítékaiban egészen más szerelmi kiáradás ez, mint például

103

az 1848 januárjából való Minek nevezzelek?; mintha elsősorban nem a szerelmi extázis, hanem a költő idegei feszülnének ki benne.

Politikai témájú rapszódiáiban is valami különleges idegállapot teremti meg rendszerint a műfaji jellegzetességeket. Petőfies sajátosság, hogy ez az idegállapot nem alapindítéka a versnek, hanem többnyire szemünk lát­tára, az ihlet továbbhevülése közben következik be. (Vörösmartynál és a klasszikus rapszódiákban az érzelmi feszültség mindig alapindíték volt.)”

Imre Lajos felismerését hadd egészítsük ki azzal, hogy Petőfinél ez az ún. „felajzott idegállapot” – a költő hevülékeny, kirobbanó természetéből következően – eléggé gyakori; ezzel magyarázható a verseire annyira jel­lemző s általunk is többször emlegetett fortissimós hangütés, amellyel szá­mos versét – így’ a Szeretlek, kedvesemet is – indítja. A bevezetőül fel­csendülő szerelmi vallomás ugyanakkor valóban csak az alaphangot adja meg; az érzelem kifejlődése, elmélyülése csakugyan „szemünk láttára” történik. Nézzük meg, hogyan?!

Félrímes, hangsúlyos hatosokkal indul (és folytatódik egész a befejezé­sig) a vers. Olyan ritmus- és rímképlet ez, amellyel már korai szerelmi lí­rájában is találkoztunk. 1845 januárjában a halott Csapó Etelkéhez pl. így írt:

Láttam két hosszú nap

Hideg tetemidet,

A szótlan ajakat,

A becsukott szemet;

Csókoltam homlokod

Letarlott édenét,

– Ez első csókom volt,

S te ezt sem érezéd! –

De ugyanez a képlet előfordul egy 1847 áprilisában keletkezett Júlia- versbcn, a A/7 feledni vágytamban is:

Miért tűnsz föl újra

Piros orcáiddal, Fekete szemeddel, Fekete hajaddal?

r

104

Miért jut eszembe Dús lelked kincstára, Mely hét színbe játszik Szivárvány módjára,…

A rím- és ritmusképlet azonossága mellett itt már a képalkotásra is fi­gyelnünk érdemes. A külső megjelenésnek csaknem ugyanazokat az attri­bútumait találjuk itt együtt, amelyeket 1846 szeptemberében, rögtön megismerkedésük után ekképpen rögzített a költő:

Piros orca, piros ajkak, Barna fürtök, barna szem,

. És ez arcon és e szemben

. • Mennyi lélek, istenem!

A népdalokból átvett s egyéni lírájába mind szervesebben beépülő köl­tői képekkel van itt dolgunk. A „haj, száj, szem” (amint hasonló című nép­dal-kísérletében már Vörösmarty is felfedezte) vagy az „orca”, a „homlok” és a „termet” állandóan ismétlődő, mondhatni: rutin-elemek a népkölté­szetben a kedves szépségének érzékeltetésére. Ugyanig)’ a hozzájuk kap­csolódó, csaknem állandónak tekinthető jelzők is, amelyekkel előbbi idé­zeteinkben elszórtan, a Szeretlek, kedvesemben pedig csokorba gyűjtve találkozunk (kis könnyű termet, /eÁe/ehaj, fehér homlok, scí/é/szem, édes ajak, /worca, /^yAzskéz).

A mostani versindítás preformációinak tekinthető idézeteinket és a Sze­retlek, kedvesem első egységét összevetve még két azonosságra kell fi­gyelnünk. Az első és talán könnyebben szembetűnő – s ez ismét a népdal, sajátja a „szem a lélek tükre” elv alapján -, hogy’ a költő a vonzó külsőin- lajdonságok megfestése után azonnal a belső világot veszi sorra. Ahogy’ a Kit feledni vágytamban az „orcák”, a „szem” és a „haj” után a „dús lel­ked kincstára”, vagy’ ahogy a Júliához című versben az „orca”, az „ajkak”, a „fürtök” és a „szem” után az arcon és a szemben tükröződő „lélek” kö­vetkezik, úgy’ a Szeretlek, kedvesemben is a lélek „magas röpülése” jelzi a továbblépést. (S ez máris olyan mozzanat, amely – ismét csak a népdal jellegzetességeinek felhasználásával, de a személyi líra kereteiben – az ih­let fokozatos elmélyülését, továbbfejlődését mutatja.)

105

A másik, amiről nem feledkezhetünk meg, mert a vers rapszodikus hul­lámzását segítő elem, a kontrasztivitás. Ez az előbb csak a sötét és vilá­gos színek (fekete<->fehér, sötét<-»piros) ellentétében mutatkozik meg, majd a külsőd belső (a testi és lelki) tulajdonságok – az előbbiekben már más vonatkozásban említett – kontrasztjában, végül pedig abban az ellen­tétben, amelyet a költő a „telkednek magas röpüiését” és a „szivednek tengerszem-mélységét” összevetésben bont ki (a jellem emelkedettségére és az érzelmi élet bensőségességére célozva). Ez az ellentétesség követ­kezetesen folytatódik az első versegység végéig. Előbb csak a kedélyálla­pot végleteit (az örömöt és a búbánatot, ill. ennek külső kifejeződését, a mosolyt és a könnyeket) érinti, majd átcsap – továbbhaladva az érzetem mélységei felé – a jellem világába is. Az odaadás romantikus-szép gesztu­sa, ahogy – a lírai hevület növekedtével – a költő lemond az emberi kap­csolatokat általában jellemző értékítélkezésről, s hogy az erények „tiszta sugárzása” és a hibák „napfogyatkozása” (a sötétség-világosság ellentét­párjának felhasználásával) azonos szintre rendelődik; ahogy gyakorlatilag a hiba is erénnyé válik – mert a szeretett lény személyiségének egyik el­maradhatatlan alkotóeleme – az érzések kényszerítő hatalma alatt.

A második rész eleje folytatja a vallomást. Újabb fokozást itt az jelent, • hogy a költő a kedves iránt érzett szerelmét a kizárólagosság fényébe bur­kolja. Olyan érzésként tünteti fel, amely kívül rekeszti tudatán az egész te­remtett világot. S ezt az érzéskomplexust most ismét a kontrasztivitás se­gítségével bontja fel elemeire, ill. teszi érzékletesebbé. Ennek az ellenté­tességnek első jele a „Te vagy érzeményem / Mind alva, mind ébren” el­lentétpár, amely voltaképp még nem is annyira ellentét, mint inkább egy­mást erősítő párhuzamosság.

A valóságosabb s az áldozatkészség, az önfeladás újabb mélységeit mu­tató ellentétpár csak most következik („Lemondanék minden / Dicsőségről érted, / S megszereznék érted / Minden dicsőséget”). E né­hány sor mintegy parafrázisa, diszkrétebb újrafogalmazása egy 1847 jú­liusában kelt versének (Válasz, kedvesem levelére), amelyben ezt írja:

Tiéd jövendőm, parancsolj vele. Lemondok érted minden vágyaimról, Reményeimről… ez még mind kevés, De ami több, de ami sok, mi minden: Ha úgy kívánod, elveimről is

106

Lemondok érted; hordom fejemen, • • Mig élek, s ha meghaltam, síromon A megvetés s gyalázat bélyegét! – … De ezt kívánni tőlem nem fogod, Tudom, hogy nem, mert akit te szeretsz, Annak nevén szégyenfolt nem lehet.

Az 1847-es vers Schiller A kesztyűcímű költeményére emlékeztető ro­mantikus végletességet juttat eszünkbe: mindent megtenni a kedvesünkért, amit csak óhajt, de ha embertelen dolgot kíván, nem szabad vele többé szóbaállnunk, mert kőszíve van. A költő itt nem is a Válasz kedvesem le­velére, mint inkább a korábban már idézett (házassága első heteiben ke­letkezett) Mi a szerelem? című versének érzésvilágához kapcsol vissza. Ott* – éreztetve már az „édes teher” nyűg voltát is – arról szólt, hogy az igazi szerelemben az ember mintegy alárendeli magát a kedves akaratá­nak. Közben – a távolság igézetében – továbbfejlődött-finomodott ez a gondolatcsíra. Ha akkor a „magunkat szabni szeszélyéhez” állapot azzal a hátulütővel járt, hogy a másik fél számára „örömtelenné” tette az életet, most a saját személyiség feláldozása örömtelivé válik.

Itt legalábbis az áldozathozatal öröme zeng a sorokból. Megszűnik a személyes akarat, a legnagyobb teher is „kicsinyének tűnik, ha viselni kell érte, s a legcsekélyebb dolog is gyötrelmessé válik (újabb szép ellentét­pár!), ha a kedves annak „veszteségét” fájlalja.

A harmadik egység az eddig elemzett érzésvilágot két irányban fejlesz­ti tovább. Az egyik irány a személyiség egészét átjáró szerelmi érzés mély­ségét – az intenzivitás, a növekvő bensőségesség kifejezéseként – egészen a halálgondolatig, a boldog megsemmisülésig vezeti el; a másik – ebben látszatra az extenzív elem van túlsúlyban – a viszony emberi értelmét tá­gítja ki. A szerelem itt mindkét oldalról magába öleli a lehetséges kapcso­latok mindegyikét. A szerelemben megnyilatkozó teljességigény egyik vi­lágirodalmi rangú kifejezése ez a néhány sor:

Oly nagyon szeretlek, Hogy majd belehalok, Egy személyben minden De mindened vagyok

107

Aki csak szerethet, Aki csak él érted:

, Férjed, fiad, atyád,

Szeretőd, testvéred,

És egy személyben te Vagy mindenem nekem: Lyányom, anyám, húgom, Szeretőm, hitvesem!

Ez a lírai kiáradás olyan erejű, hogy szét is robbantja – ha nem is a versformát – legalább az eddig megszokott szerkezeti kereteket. Míg az előző három egységet’ a „Szeretlek, kedvesem, / Szeretlek tégedet” sor­kettős vezette be, most a „Szeretlek szivemmel, /Szeretlek telkemmel” in­dítás következik, majd az „ábrándos, őrült “.szerelem kifejezése… .Az ér­zelem intenzitása – gondolnánk – nem csigázható tovább, de Petőfi megint csak meghazudtolja köznapi képzeletünket. Most mindazt az elismerést, amit ez a lobogó érzés érdemelne, Júlia lába elé veti, azon a címen, hogy magát a szerelmet is tőle tanulta.

Meg kell jegyeznünk, hogy ennek a záróegységnek is találkoztunk ko­rábbi megfogalmazásával, 1847 októberéből, amikor a költő Dicsérsz, kedves… című versében szinte ugyanezt a gondolatot fejtette ki:

Dicsérsz, kedves, hogy olyan jó vagyok! És megtehet, hogy’ az vagyok valóban, De ne köszönd ezt énnekem… szived Annak forrása, bennem ami jó van. Awagy talán a földnek érdeme, Hogy’ úgy’ terem gyümölcsöt és virágot? Teremne-e csak egy’ fűszálat is, Ha nem sütnének rá a napsugárok?

A Szeretlek, kedvesem költői erejét – az érzés-intenzitás fokozódását, elemi sodrását – talán sikerült megfelelően érzékeltetnünk. Mégis úgy’ ta­láljuk, hogy’ ildomos még egyszer felhívnunk a figyelmet Imre Lajosnak ar­ra az utalására, mely szerint a versben „mintha elsősorban nem a szerel­mi extázis, hanem a költő idegei feszülnének túl…”. Más szóval: mintha csupán a távolság hevítette volna ismét ilyen magas hőfokra az érzéseket.

108

Illyés is éreztet valami effélét, amikor megjegyzi, hogy Debrecenben „még egy megindító vers” születik a szerelmi témában, s Júlia megérkezése után „a lanton végképp elnémul a szerelmi húr, átengedi helyét annak, amely a citoyen érzéseit csattogja”. Ebben a kérdésben azonban talán Horváth Já­nos mondja ki a legtárgyilagosabb véleményt, ezért befejezésül még őt kell idéznünk: „A márciusi napok után… szerelmi költészete erősen megcsap­pan. A megelőző korszak ez egyik főihlete másodrendűvé, alkalmivá süllyed. Természetes következménye ez az ihlet kiélésének s a folyvást ak­tuális politikai izgalmaknak, Azzal azonban, hogy’ ritkábban lép föl, líraisá- ga mit sem veszít költői értékéből, sőt alkalmi révén csak nyerhet erőtel­jes konkrétság tekintetében. Spontán megnyilatkozására a szerelem érzé­sének alig bukkanunk; többnyire valamely alkalom bírja most már szóra, emlékeztető helyi indítékok, az elválás és távoliét beálló vagy állandó hi­ány-érzete, meg a politikai szereplés kiábrándító, szerelme értékét száz­szorosán megvilágító tapasztalatai. Mert hogy’ szerelme nem csökkent, az kétségtelen. Sőt, megállapodott, megérett; állandó lelki tulajdonná vált; megléte csak akkor árulja el magát lírai megnyilatkozásban, ha mindenna­pi megszokottságából kizavartatik, vagy ha, alkalomadtán, meghatva éleszti fel múltja emlékeit.

Csak emlékeztetve itt egy, a Júlia-versek dalköltészetével együtt már méltatott szép dalára (Itt van az ősz, itt van újra), a szerelem egyéb, spon­tán megnyilatkozásairól e korban keveset szólhatunk. A kedvre pezsdülő szerelemnek népies gondotatformákkal teljes, naiv frissességű, szép dallal, a »személyes« dal utolsó képviselője a »népi« modorban – Ilyen asszony való nékem -; egy részleteiben szép, de neje kedves és kiváló tulajdonsá­gait túl józan eltökéltséggel metaforizáló, allegorikus költemény – Három madár -, meg egy sokat emlegetett, és magasztalt szerelmi vallomás — Szeretlek, kedvesem-, mindössze ezek képviselik a nem alkalmi, hanem saját erejéből, túlteltségéből kifejezésre iparkodó szerelmi lírát. Az utób­bit méltán dicsérik: halmozott vallomásaiban neje testi-lelki tulajdonsága­it magasztaló szerelmét minden gazdag vonatkozásában jellemző, lelkes kirobbanásaiban önmagát újra meg újra felülmúlni igyekvő líraiságában van is erő, és főképp útközben nekimelegedő s bensőbbé mélyedő ihlet. De mintegy szerelmi költészete koronájának tenni meg, a szerelem leg­nagyszerűbb himnuszaként dicsőíteni: elfogultság. Van benne valami litá­niaszerű kimeríthetetlenség; igenis érzik, hogy hevenyészett kezdetből for­mális, főként ritmikus eszközökkel izgatja magát ihletre; s viszont, hogy

109

ilyen heves ihletűnek látszó, szinte lihegő gyorsaságú ritmushoz fölöttébb józan és világos önelemzés folyik a költeményben. Ihleteróre magasan fö­lötte áll sok más szerelmi költeménynek, s hogy csak azt az egyet említ­sem, mely mint a szerelmi elragadtatás önkéntelen kitörése, legtöbb jog­gal állítható melléje; a Minek nevezzelek? sokkal önkéntelenebb, forróbb és meggyőzőbb szenvedély műve. Éppen az ily spontán jellegű, alkalmi in­dítékot nem feltételező líraiságon érzik meg leghamarabb, ha az ihlet né­mely tökéletlenségét művészi gyakorlat igyekszik pótolni. S valóban van is mindhárom idézett versben valami formai segédeszköz: kedvesen sikerült népiesség az elsőben (illik is az érzés naiv jellegéhez), allegorizáló átvitel a másodikban, ismétlő gondolat-szaporítás a harmadikban. Ha a szerelem érzése megérett, szenvedélyes tüze kilobogta magát: akkor már elmúlt az önerejéből megnyilatkozás ideje. Egv-egv melegebb pillanatban megkísé­relheti a költő (mert ót korábbi költői gyakorlata is élmény-újraélésre ösz­tönzi), de akart jellegét teljesen el nem leplezheti.”

A Szeretlek, kedvesem tehát kétségkívül jelentős vers a költő pályáján, de nem annyira csúcsot, mint inkább zárókövet jelent Petőfi szerelmi köl­tészetében. Az utolsó nagy fellobbanást, amelyet már csak egy-két Júliá­hoz szóló versrészlet követ, így pl. a nem sokkal később írt és Horváth Já­nos által is idézett Itt van az ősz, itt van újra két befejező strófája:

Kedvesem, te ülj le mellém,

Ülj itt addig szótlanúl, Míg dalom, mint tó fölött a • Suttogó szél, elvonúl.

Ha megcsókolsz, ajkaimra Ajkadat szép lassan tedd, Föl ne keltsük álmából a Szendergő természetet.

Vágy a rákövetkező vers, az Erdődön írt Elpusztuló kert ott a vár alatt… néhány emlékező sora:

Itt lenn ringattam én ölemben őt,

Itt lenn öleltem én galambomat,

’ S ott fönn tanyáztak hajdan a sasok,

Ott fönn tanyáztak a Rákócziak.

110

A költő hátralevő hónapjaiban ezentúl már csak egyszer bukkan fel a szerelmi motívum. A harcok szünetében, Erdélyben írt Pácsírtaszót hallok megint című versében:

• • És álmodom, és álmaim Oly kedvesek, oly édesek…

Terólad álmodom, hív angyalom,

Kit olyan híven szeretek,

Ki lelkem üdvessége vagy,,

Kit istentől azért nyerék,

Hogy megmutassa, hogy nem odafönn, De lenn a földön van az ég.

1. 
   A szabadságharc viharában

Csatadal – Csatában

Petőfi – ismeretes – a szeptemberi fordulat után nem vehetett azonnal részt a szabadságharcban. Igaz, már 1848 tavaszán beállt a frissen ala­kult nemzetőrségbe, ahol kapitányi rangot kapott. Némi katonai kiképzés­ben is részesült. Szeptembertől azután – ugyancsak kapitányként – a hon­védség kötelékébe tartozik, de székelyföldi toborzóútját meg kell szakíta­nia, hogy’ várandós feleségét a császári seregek fenyegette Pestről bizton­ságba helyezze. Előbb tehát Erdődre, majd Debrecenbe viszi Júliát, s ma­ga is mellette maradt: október 22-től november 16-ig újoncok kiképzését végzi. Végre – pontosan 9 hónappal március idusa után: 1848. december 15-én – megszületik fia, Zoltán.

A költőt aggodalommal töltik el a honvédseregek elszenvedett első ve­reségei és a visszavonulás. Türelmetlenül várja a pillanatot, amikor kardot foghat, de az említett családi okok egyelőre maradásra kényszerítik. Hely­zete annál inkább kellemetlen, mivel irigyei-ellenségei azt terjesztik róla, hogy’ valójában azért tartja távol magát a csatatértől, mert inába szállt a bátorsága. Fejére olvassák a márciusi napokban vitt szerepét és azokat a verseit, amelyek a nagy’ összecsapás eljöveteléről s benne személyes vál­lalásáról, önfeláldozásáról szóltak. Vahot Imre már 1848 szeptemberé­ben, a szabadságharc kitörése után közvetlenül, mérgezett nyilakat röpít feléje, s maró gúnnyal szólítja meg a sajtó hasábjain: „Roppant kardod, mellyel a márciusi napokban csörömpöltél, még is hüvelyében rozsdáso­dik.” Lényegében csakugyan az történik, amit Benjámin László ír A hal­hatatlanok című versében. Míg korábban olyan rágalmakat szórtak a köl­tőre, hogy’

Múzsája vad, mezítlábas cigánylány. Betyár, eltorzult, aljas ő maga, Káromkodó kocsis, trágár paraszt, faluházak, csapszékek és fonók műveletlen lelkű-szivú bohóca, felforgató és összeférhetetlen…

112

– most azt igyekeznek rábizonyítani, bog)’ „szájhős is, gyáva is”. Petőfit nem olyan fából faragták, hogy’ hangtalanul tűrje a célzatos mocskolódást. Rögtön szeptemberben versben vág vissza:

Golyók sivítnak, kardok csengenek,

A zöld mezőt piros vér festi meg,

• • Csaták zajától zeng a föld s az ég,

S te hősi költő, te itthon vág}’ még!

Azért daloltál harci vágyakat, Azért daloltad bátorságodat, Hogy amidőn a harc előkerül, Te honn a sutban gyáva szívvel ülj? –

Ilyen beszédeket tart a világ, Rám így röpíti a gúnynak nyilát,

1-1

Ne magyarázza senki énnekem. Tudom nagyon jól, hol van a helyem! I fa itt végzem kötelességemet, Csatába s a pokolba is megyek!

A költemény elején Petőfi elébe megy ellenségeinek: elismétli rágalmai­kat, s mintegy reprodukálni igyekszik önmaga számára is, hogy a kívülál­lónak mit mondhat a látszat. Ez az eljárás egyben szónoki fogásnak sení • utolsó (természetesen, a retorikus célzat nemesebb értelmében), hiszen* éppen így kap megfelelő nyomatékot a vers végén a költő büszke hivatás­tudata. Korántsem ilyen higgadt magabiztosság, inkább a vérig sértett ér­zékenység, a tovább gyűrűző rágalomhadjárat miatt, sűrűsödő indulat, sőt fájdalmas keserűség jellemzi Hallod-e, szív, szívem! c\n\(\ versét:

Hallod-e, szív, szívem! hallod e beszédet? Gyávaság vádjával kit illetnek? téged! Tereád merik azt mondani, hogy „gyáva”, Tereád, hogy nem mersz menni a csatába.

113

Tudom, hogy kik vagytok, ti nyomoru férgek, Kik a hátam mögött vakmerőén beszéltek;

‘ Egy időben szemközt állottam veletek,

És pillantásomtól akkor reszkettetek.

[-.] . • .

Csendesedjél, szivem, minek ez indulat? Miért pazarolod nemes haragodat?

[…1

Csendesedjél szivem, parancsolj vérednek, Melyei fölzaklatott viharok kergetnek, Mutasd meg azzal is a te nagyságodat, Hogy békén tűröd a cudar rágalmakat.

Cudar gaz rágalom! bebizonyítom ezt. Csak azt restelem, ha bebizonyítva lesz. Azok is, kik most úgy ócsárolnak engem, Éljenezni fognak győző-ünnepemben.

• /

Ez már A természet vadvirága polemikus sorait idéző válasz. A hang­súlyok áttolódnak. A -költő itt csupán futtában, de mélyről jövő felháboro­dással emlegeti a rázúdult vádaskodásokat, s máris ellenfelei torz jellemét – alattomosságukat, gyávaságukat – állítja pellengérre. A vers további ré­szében pedig önmagát csillapítja: legyen nemesebb, mint a „kákán is cso­mót keresők”, hagyja figyelmen kívül piszkolódásukat. Logikus mégis, hogy a költemény záróegységében a bizonyításkényszer dominál, hiszen a vers – bármilyen kitűnő vers is – csupán pótolhatja, de nem helyettesíthe­ti az egyetlen méltó .választ: a személyes harcba-bocsátkozást.

A költő lelke tehát nem nyugszik meg. S éppen, mert komoly és régen kiérlelt az az elhatározása, hogy – amint körülményei engedik – karja ere­jét is az ügy szolgálatába állítja, nem tudja „kiírni magából” az ellenségei támasztotta traumát. Ezzel magyarázható, hogy 1848. december 14-én, az országgyűlés tagjai előtt egy sajátos tartalmú levelet olvasnak fel, ame­lyet a 28. honvédzászlóaljnál szolgáló Petőfi Sándor kapitány írt:

! 14

„Debrecen, december 8-án, 1848

Képviselő polgárok! Milyen nagy fontosságú lehet eg)’ kis költemény, bi­zonyítja eg)’ francia tábornok levele, ki azt írta a Konventnek, hogy vág)’ küldjenek neki tetemes segédsereget, vág)’ küldjenek egy kiadást a Marseillaise-bcA. – Ha elég buzdítónak találják önök a következő költe­ményt, nyomassák ki annyi példányban, amennyit szükségesnek fognak látni, s küldjék szét országszerte a magyar táborba. Részemről igen óhaj­tom, hogy miután szigorú körülményeim elvonták eg)’ .kis időre a hadi pá­lyáról személyemet, legalább lélekben azalatt is részt vegyek nemzetem harcaiban.”

A gesztus, mai szemmel nézve, szokatlannak tűnik. A maga idejében sem lehetett mindennapos. Ha figyelembe vesszük, hogy pl. a hadvezér­ként kiemelkedő tehetségű Klapka a későbbiekben milyen értetlenséggel kezelte az ország legismertebb költőjét – mennyire csupán a fegyelembon­tó renitenst látta benne, akivel szemben a katonai törvények legteljesebb szigorával kell eljárni – fogalmat alkothatnak a magyar tábornoki kar köl­tészet iránti hajlandóságáról. Petőfi tehát egy, a nagy francia forradalom humuszán sarjadt példát akart átültetni a merőben más hazai talajba.

Nevezhetnénk ezért javíthatatlan álmodozónak is, ha az események nem őt igazolták volna. De kivételes idők jártak, s ha a tábornokok nem fordul­tak is buzdító költeményekért az országgyűléshez, a honatyák között a mellékelt vers, a Csatadal, nagy tetszést aratott, s röplapként állítólag „millió példányban kinyomtatott”. Más kérdés, hogy a „tetemes segédse­reg” jobban jött volna, s hog)’ ennek hiányában aleltarthatatlanul előnyo­muló Windisgrátz elől menekülve a parlament néhány nap múlva felszállt a szolnoki vonatra, és a fegyvergyárral, a bankópréssel, az ország pénztá­rával, valamint a koronával Debrecenbe indult. (A vörös tollas Madarász László hiába erősködött, hog)’ inkább temetkezzenek Pést romjai alá, a szilvesztert mindenki csomagolással töltötte, s az új év első óráiban Kos­suth is útnak eredt. A Debrecenben tartózkodó Petőfi a következő, hozzá írt levelét – amelyben azt kéri, helyezzék át Bem Erdélyben „gyalázat nél­kül” harcoló seregéhez – már „helyben” címzéssel küldi „Kossuth Lajos polgártársnak”.)

A CsatadalX tehát Petőfi még tényleges harctéri tapasztalatok híján írta, s alkotás közben – ahogy az elmondottakból kitűnt – a Marseillaise-htz hasonló, gyújtó hatású harci induló megírása lebegett szeme előtt. Való­ban ügyesen komponált vers, amely a dalforma személyességét hozza har-

115

móniába a közösségi mondanivalóval. Különösen sikerült az első strófa. A költő ezúttal – szó szerinti értelemben is – indít, az egész

versszakot harsány hangképzetek szövik át: harsog a trombita, pereg a dob, cseng a kard és süvít a golyó. A hatást fokozza az indító sorok sajá­tos ritmusa. A vers egész további menetére jellemző hangsúlyos nyolcasok itt először is mindvégig 5:3 osztásban feleződnek (ez a fajta egyenlőtlen­ség a későbbiekben mindössze három alkalommal fordult elő; mindig ott, ahol a költő különleges hangsúlyt akar adni a sorvégnek: „Föl a zászlóval magasra”; „Rajta szent szó van: szabadság’; „Az ellenséggel szembe­néz”), s ettől a páratlan szótagszámú ütemek érzelmi nyomatéka megnő. Másodszor: a hangsúlyos verselésben – különösen az első két sorban – erőteljesen átüt az időmértékes metrum: a gyors daktilusok és a lassú spondeusok váltakozása pontosan érzékelteti a trombitaharsogás és a dobpergés ritmikáját. Ugyancsak erőteljes hatást kelt a minden második sor után, azaz strófánként kétszer, a megszokottnál gyakrabban ismétlődő refrén („Előre!”), amely – rohamra biztató közvetlen jelentésén túl – három szótagos rövidségével is a csata állandó mozgalmasságának képze­tét kelti. A felidézett harci zajt, a dobpergést, a trombitaharsogást szeren­csésen festik alá az indító strófa tiszta rímjei, ill. csaknem tiszta rímet adó asszonáncai is.

.Az első három versszak jellemzője a személytelenség. A költő, mintegy lélekben röpköd valamennyi csapat előtt, hogy biztatást adjon, előretörés­re buzdítson. Sommás megállapítások, felszólítások és – bármilyen fur­csán hangzik – szándékos leegyszerűsítések sorakoznak itt. A költő, ha nem is ismeri még magát a harcot testközelből, ismeri a közkatona, az egyszerű honvéd lélektanát. Tudja tehát, hogy ilyenkor sem mód, sem szükség nincs magyarázgató okfejtésekre. Ezúttal az érzelmekre és az ön­érzetre kell apellálni. így’ válik a vers e részének két kulcsszavává a „szent szó”, a szabadság– különböző összefüggésekben – a magyar: a veszé­lyeztetett magyarság tehát, amelyet meg kell védeni és a szabadság, ame- Ivet ki kell vívni.

✓

Nem kétséges Petőfi számára sem, hogy’ a kardcsengés más nemzetek fiait is lelkesítheti, s hogy’ nemcsak a magyar képes szembenézni az ellen­séggel; végül, hogy nem mindenki vitéz, „mihelyt magyar”. A teljes ma­gyarázat – a költő is tudta ezt – az lett volna, hogy’ a magyarság igazsá­gos ügyért küzd, s fiait a frissen megízlelt szabadság védelme lelkesíti, ez

116

teszi őket vitézzé (mindenesetre: vitézebbé, mint az erőszakkal besorozott császári katonákat!).

Mindez azonban történetfilozófia és nem vers. A költő maga – jó érzék­kel – a közvetlen célra, a győzelemre koncentrál, a lelkesedés minél ma­gasabbra szítására. A műfaj törvényei ezt kívánták. (Vállalta egyébként a „népművelő” szerepét is, de nem akkor, amikor csatadalt írt, hanem olyan verseiben, mint a nem sokkal később keletkezett Korit és társai című ki­rályellenes történelmi példázata.)

A vers emelkedő ívét mutatja, hogy a negyedik strófában egyes szám el­ső személybe vált át: Petőfi testi valójában is odaképzeli magát a csatatér­re. A részvétel mégsem teljesen személyes: nem a kapitányi, majd későb­bi őrnagyi rangban szereplő katonaköltőt látjuk itt. Egy közkatona bőrébe transzponálja magát, akinek oldalán éppen most esett el legjobb barátja („Véres a föld lábam alatt, / Lelőtték a pajtásomat…”), s aki – megvetve a rá váró veszélyt – maga is „berohan a halálba”.

.Az utolsó versszakban ismét megszűnik az egyéni előadásmód, de nem a személytelen általánosítás veszi át uralmát. A költő ugyancsak első sze­mélyben, de most már többes számban, a harc valamennyi résztvevőjének nevében beszél, tesz fogadalmat a közös önfeláldozásra. Ez a befejezés mintegy a Nemzeti (tat harmadik strófájának parafrázisaként hat. A „se- honnai bitang ember” helyett, „Kinek drágább rongy élete, / Mint a haza becsülete”, ezúttal önnön életüket percig sem kímélő hazafiak vannak jelen:

Hogyha el kell veszni, nosza, Mi vesszünk el, ne a haza, Előre!

A vers joggal váltotta ki az országgyűlés lelkesedését: figyelemre méltó az a beleérzés, amellyel a költő az elképzelt ütközetet leírja. A Csatadal mégsem azonos a valósággal, annak csupán romantizált-szublimált válto­zata. Érdekes és érdemes ezért összehasonlítani a . valóságos élmények szülötteként létrejött Csatában című költeménnyel, amely – most már ta­pasztalati anyag birtokában – ugyanezt a témát dolgozza fel. A két vers közötti különbségre jól mutat rá Imre Lajos, amikor kifejti: „A Csatadal, melyet Petőfi még valóságos harctéri élményei előtt írt, azt mutatta, hogy az ihlet feszültsége hogyan tud a versben valóságos élményt teremteni.

A Csatában című verse annak bizonyítéka, hogy a valóságos élmény ho­gyan teremi egy versben magasfeszültséget, a drámaian pergő események * hogyan teremtik meg a mindig magasabbra csapó ihlet fokozatait.” Az el­térés tehát részint az ihlet irányában, részint – és még inkább – a képze­let és a valóság különbözőségében van. A Csatában ugyanis már a tapasz­talat nyomán alakult olyanná, amilyen. Bizonyára a költői általánosítás ter­méke, hiszen a kiváltó élményként ismert medgyesi ütközet már Petőfi ha­todik csatája volt, mégis tanulságos felidézni Dienes András szavait, aki a vers egyes strófáit – irodalom- és hadtörténészi alapossággal – összeve­tette Petőfi a szabadságharcban című könyvében a harc lefolyásával, s meglepő egyezéseket vélt ilyen módon felfedezni: „A medgyesi ütközet két napon át tartott, [1849.] márc. 2-án és 3-án.

Hogy’ Petőfi ebben az ütközetben részt vett, azt egyik verséből, egy’ re­mekműből tudjuk. Mivel a költő által festett csatakép egy délutáni táma­dást varázsol elénk, pusztán ebből következtethetjük, hogy Petőfi már az ütközet első napján Medgyesnél volt. Kétségtelen, hogy’ most Tordán – te­hát a déli úton – át jutott Kolozsvárról Bem főhadiszállására, a Borgóp- rund felől megjövő sereggel csaknem egy időben érkezve, alighanem már­cius 2-án. […]

[…] Az ütközet első napján Van dér Nüll dandára fergeteges támadást intézett Asszönyfalva felől a magyar elővéd ellen és azt visszaszorította Medgyesre. Eddig Czetz ezredes vezette az ütközetet, most megérkezik a csatatérre Bem és azonnal támadást parancsol: hátra is nyomják a felvo­nult osztrák ütegeket. Öt teljes órán tart ez a küzdelem, akkor Van dér Nüll a 41. szánni – Sivkovics – sorgyalogezred első zászlóalja élére lova­gol, személyesen vezeti az ellentámadást, ugyanakkor rohamra küldi a savoyai dragonyosait és a honvédeket visszavonulásra kényszeríti.

Már délután van, az Akasztóhegy mögött leszállóban a nap, a hegy’ lá­bánál egy’ palánkkal körülvett régi kocsma áll, itt hullámzik a harc.

, A földön is harag,

Az égen is harag! Kifolyt piros vér és » Piros napsugarak!

A lemenő nap oly Vad bíborban ragyog! Előre, katonák, Előre, magyarok!

118

* • / -4

A költő erre a délutánra emlékezik. Van dér Nüll ütegei újból a magas­latokon dörögnek, a vastag lőporfüst mögül, a kocsmaépület irányából dobszóval közeledik a támadó osztrák gyalogság, a Sivkovics és Leiningen sorezred katonái.

Komor felhők közül Bámul reánk a nap, Rettentő szuronyok Füstben csillámának, A sürü, lomha füst Sötéten gomolyog, Előre, katonák, Előre, magyarok! ’

A kocsma mögött országút, a^on túl á Küküllő, közöttük vizes rét, a ré­ten sárból vert téglaégető kemencék állnak. A kemencék mögött pedig Bem lovassága, Zsurnay Ignác a Vilmos-huszárokkal, Bethlen Gergely, a székely Mátyásokkal: erre nem számított Van dér Nüll. A magyar lovasság kürtszóval indul rohamra, ágyúdörgés és puskatúz fogadja őket a kocsma felől:

Ropog, hosszan ropog Csatárok fegyvere, ÁgyUk bömbölnek, hogy Reng a világ bele;

Te ég, te föld, talán • Most összeomlótok!

Előre, katonák,

Előre, magyarok! \

Előre, előre – ez volna a döntő perc. A huszárok szétszórják a savoyai

dragonyosokat, a gyalogostámadás megáll. Most jön a 11. zászlóalj ret-

tenthetetlen parancsnoka, Inczédy Samu őrnagy és az 55. bihari zászlóalj,

oldalt a Württemberg-huszárok mennek rohamra – Van dér Nüll dandára

meginog.

Szilaj lelkesedés

Foly bennem, mint tüzár,

119

A vérszag és a füst Megrészegíte már, Előre rontok én, Ha élek, ha halok! Utánam, katonák, Utánam, magyarok!

Van dér Null hét óra hosszat tartotta magát, el kell ismernünk, kemé­nyen; végül is Asszonyfalva felé hátrál. Bem Kiskapusig üldözi a visszavo­nuló császáriakat, tüzérségi lövedékei felgy újtják a falut, mely hajnalig ég.”

Nem kerül, s lelkesítő célzatánál fogva nem is kerülhet he a versbe a csata teljes lefolyása. Az ihlető anyagot az első nap eseményei szolgáltat­ják, amikor a csárda körül reggeltől estig hullámzó harcban a magyarok háromszor űzik vissza Puchner császári tábornok hadait. (A második nap Bem vereségével végződik, aki a Nagykiiküllő mentén a Petőfire később olyan végzetes Segesvárig kényszerül visszavonulni.)

Első dolgunk most annak a megállapítása, hogy milyen szerepe van a versben a valóságos élménynek, s hogy a személyes tapasztalat mit módo­sít azon a zseniális ihletésű, de mégiscsak képzelet alkotta képen, amelyet a Csatadal festett számunkra. Ahogy Rigó Bélának a két versről készült Összehasonlító elemzése is rámutat, a fantázia és a valóság okozta szük­ségszerű eltérések rögtön a két vers indításánál tettenérhetők. A Csatadal első strófája csupa mozgás, a bevezető hat sorban egymást érik az igei ál­lítmányok („harsog”, „pereg”, „süvít”, „cseng”, „lelkesíti”), míg a Csatá­ban első nyolc sorában mindössze egy igei állítmány árválkodik („ra­gyog”), s ez sem fejez ki mozgást. Még a második nyolcsoros versszak- , bán is, ahol pedig megjelennek az igei állítmányok, inkább a névszók, fő­ként egyes jelzős szerkezetek („rettentő szuronyok”; „sűrű lomha füst”) hordozzák a kép súlyosabbik részét, s csak a harmadik strófában jön any- nyira lendületbe a vers, hogy az igék vehetik át a prímet.

A költő nyilván azt érzi meg, és sajátos kifejező eszközeivel azt érzékel­teti, amit a hadtörténet is tanúsít: a hadviselés eszközeinek fejlődésével megváltoztak a módszerek, a XIX. század közepére (persze, kissé már a napóleoni időkben is, de honnan szerzett volna eddig Petőfi ilyenirányú ta­pasztalatokat?) átalakult a háború jellege. A harc már nem olyan mozgal­mas, mint, mondjuk, a lovagkor vág)’ akár még a kuruc idők látványos ösz- szecsapásai voltak; a küzdelmet nem elsősorban az egyéni hősiesség dön­ti el, hanem a szembenálló felek fegyverzete, létszáma, erőviszonyai; végül 120

pedig a hadvezér személye, aszerint, hogy mennyire ismeri fel a fronthely­zetet, mennyiben képes élni a rendelkezésére álló lehetőségekkel. Szünte­len ismétlődő bravúros attakok helyett tehát gyakran állóharc alakul ki, s hosszú, idegtépő várakozás, manőverezés, egymás erejét felmérő és Telör- lő csatározgatás után következhet csak be a gyors, mindent eldöntő ro­ham. A Csatában szerkezete is így épül fel: az első három szakasz csupán mintegy előkészíti a negyediket.

Ez a szerkezeti sajátosság újabb különbséget jelez a két vers között. Amíg a teljes hangerővel kezdődik, amit a költő a későbbiekben

nem kíván s nem is tudna fokozni, a Csatában első két szakaszából telje­sen hiányoznak a hanghatások. Ráadásul a Csatadalban szereplő dobper­gés, trombitaharsogás, golyósüvítés, kardcsengés bizonyos értelemben közhelyszerúek is. (Sztereotip voltukat mutatja, hogy a korábban már idé­zett szeptemberi vitavers is „Golyók süvítenek, kardok csengenek sorral indít.) A Csatában, amelyben a valóságos élmény az uralkodó, reális he­lyükre kerülnek a hangok is. Itt már a pergést, harsogást, süvítést, csen­gést „ropogás” és „bömbölés” váltja, s a kétféle hang egymásutánja mint­egy a csatározgatásból a döntő küzdelembe bocsátkozás fokozati különb­ségeire is utal. •

Leglényegesebb különbség azonban a vers kötőjelének személyes jelen­létében van. Ahogy korábban már utaltunk rá, a Csatadalban a negyedik strófa egyes szám első személyi! előadásmódja ellenére nincs valóságos személyesség: a költő valamely közkatona bőrébe transzponálja magát, azaz „szerepet játszik”. Itt a testi-lelki jelenlét már a helyszín szigorúan tárgyilagos megelevenítésében is kifejeződik. Pedig az első három sza­kaszban csak a szinte véletlenül elejtett reánk („Komoly felhők mögül / Bámul reánk a nap”) érzékelteti közvetlenül, s a látottakon és hallottakon érzett egyéni megrendülést kifejező két sor („Te ég, te föld, talán / Most összeomlótok!”) mutatja közvetve Petőfi jelenlétét.

Végül: a Csatában teljesen mellőzi már a politikus indokait: nem bi­zonygatja többé, hog}* kinek az oldalán áll az igazság. Nem a „szent szó”, a „szabadság” részegíti már itt a költőt, hanem a „vérszag és a füst”. Igaz­ságáért „csupán” kockára tett életével érvel.

De tartalmi-szemléletbeli különbségekről árulkodik a versforma is. A Csatadalban az alapmetrum – többségében – két, egyenlő részre osz­tott hangsúlyos nyolcas volt, amely képlettől csupán az első strófában s még egy-két helyt tapasztalhattunk eltérést (részint a hangsúlyos verselé­

121

sen átütő időmértékes lejtés, részint az egyenlőtlen ütemelosztás formájá­ban – ott, ahol megnőttek az érzelmi hangsúlyok vag\’ a mozgásképzetek szerepeltetése áritmiát követelt). Itt, a leírás-megjelenítés jó ideig statikus, ennek megfelelően félrímes periódusokban írt, jambikus hatosokat talá­lunk. Ugyanazt a versformát tehát, amelyre Arany K Áász/dcímű balladá­ja épül. Ez a franciás alexandrinus egyik fajtájához közelítő versforma egy­szerre képes visszaadni a leírás statikus szemléletét és a harcban jelenle­vő költő (gondoljunk csak ismét az l< László dramatikus-balladás zakla­tottságára!) megrendült lelkiállapotát.

Az összevetés érdekes szempontja lehet maga az indítás hangneme is. Kétségtelen ugyanis, hogy az elképzelt csatakép megjelenítése látszatra földközelibb, mint a valóságosé. Ez utóbbi – úgy érződik – homéri magas­ságokba kezd:

A földön is harag,

.Az égen is harag

– írja a költő s ezzel mintha a legmélyebb tradíciókat élesztené újjá. Az Ili­ász – s ahogy Babits megfogalmazza: a világirodalom – is a harag, „az in­dulat énekével kezdődik”. Mindez igen érdekes, de inkább csak formális egybeesés. Lényegesebb az, hogy ez az indítás mennyire gyökerezik Pető­fi saját korábban megteremtett eszköztárában. A költőt pályája kezdetén egyfajta pantéisztikus szemlélet jellemezte, s a természet ellentétes olda­lait szinte az ősi kétistenhit képzeteivel állította szembe egymással:

Földön, égen nincs valódi béke; Örökös harc, örökös zavar.

Mint a földön, épenúgy az égen Minden csak uralkodni akar.

A nap és éj háborút viselnek, Hol az egyik, hol a másik nyér. Mi a hajnal és az alkony?… a nap S éj közötti harcban elfolyt vér.

Mellékes most, hogy a társadalom képzetei vetülnek át a természetre vág)’ fordítva. Fontosabb, hogy a Fe/MÁ’-ciklus lezárulásával, azaz: a köl-

122

tó szemléletének tisztulásával is megmaradnak képalkotásában a kozmikus látásmód bizonyos elemei. 1848 februárjában – a forradalom elérkezését sejtetve – ég és föld fog össze a versben a társadalmi vihar előkészítésére:

Szabadság lesz! ím, az ég is ídeszegódött a földhöz, Fegyvertárából, a napbul Túznyilakkal rád lövöldöz.

Itt „A földön is harag, / Az égen is harag” kitételnek egyértelmű a sze­repe: a költő – anélkül hogy hangjában bármi szándékolt ünnepélyesség volna – mégis az eposzi indítás hangját lopja bele a csataképbe; a szabad­ságharcnak ezt a szerény epizódját a hősköltemény rangjára emeli. Termé­szetesen, nem az epika, hanem a líra eszközeivel. A harag színe közmon- • dásosan a piros. Ennek megfelelően az egész első strófát ennek a színnek a képzetei szövik át: piros a vér, pirosak a napsugarak és a lemenő nap vad bíborban ragyog.

A második strófa tökéletes ellentéte az elsőnek: ha ott a piros szín do­minált, itt a sötét tónus uralkodik el. Az előbb „vad bíborban” ragyogó nap itt „komoly felhők mögül bámul”, „füstben csillámlanak” a szuronyok és „sötéten gomolyog” „a sürü lomha füst”. (A két szakasz kapcsán ön­kéntelenül kínálkozik az összevetés a költő 1848 májusában írt, Fekete­piros dalcívtix versével:

Fessük zászlainkat fekete-pirosra,

Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.

A fekete-piros itt a valóságban kerül egymás mellé. Mintha egy hangu­latvillanás erejéig a bukás tragikus előérzetei sötétítenék el a bizakodó csataképet!)

A harmadik strófa jellemzői nem a szín-, hanem a hangképzetek. A fegyverek ropogása (amelyet a költő a „hosszan ropog” ismétléssel is nyomatékost) s az ágyúk bömbölése⁴ ismét a komor hangulatot mélyíti to­vább.

A „legkülönösebb szerkezetű lírai versek egyike – állapítja meg a Csatában című versről Imre Lajos. – Az első három versszak, külsődlege­sen az elbeszélő elem túlsúlyát mutatja; tartalmában azonban a legdráma­

123

ibb, legizgalmasabb líra izzik, mely szinte láncon tartja önmagát, s követ­kezetesen ragaszkodik a képszerúséghez. Rést csak a refrénben talál, s ott buggyan ki, mindig magával hozva a megelőző képek tónusát és hangza- tát… Közben szinte kényszerülünk arra, hogy lássuk az egész csatajelene­tet, s amit látunk, egyre félelmetesebb.” A legfontosabb azonban, ami a háromnegyedében leíró verset líraivá teszi, az, hogy: „Mindezt… elsősor­ban ó maga éli át, tehát az ő érzéseinek fokozatos átizzását közvetíti.”

A negyedik, befejező versszakban maga a költő szólal meg. Bár – mint Horváth János megállapítja – „némi, nem ide való, konstatáló önszemlélet szavai vezetik be ezt a fordulatot”. Nem osztjuk ebben a kérdésben a ki­váló irodalomtörténész véleményét: az előző három strófában lappangó személyesség éppen így szólalhat meg közvetlen erővel a versben. A „vér­szag és a füst ’-től megrészegült költő így’ vall közvetlenül az ügy iránti odaadásáról, az önfeláldozás gesztusáról. Az eddig olvasott tárgyilagos – noha érzelmekkel telített – leírás így’ vált át nyíltan személyes hangnembe.

Ennél is lényegesebb azonban – s a verset éppen ezért tartjuk makulát­lanul tökéletesnek – a változó valóság ábrázolásának és a költő ugyancsak változó-alakuló lelki habitusának összhangja. Az tehát, hogy a seregek „enumerációjával” párhuzamosan szüntelenül érezzük Pétőfi indulatainak sodrását-fejlődését is. Ahogy a füstben csillámló szuronyok felvonulnak, ahogy megszólalnak az ágyúk, úgy nő a feszültség a költőben magában is: a harmadik versszak „Előre, katonák, / Előre, magyarok!” refrénje után önnön érzéseit állítja előtérbe. „A vérszag és a füst” okozta megrészegü- lést a „szilaj lelkesedés”, az eddigi biztatást a példamutató személyes hő: siesség követésre hívó felszólítása váltja:

Utánam, katonák, Utánam, magyarok!

A Csatában azonban nemcsak arról tanúskodik, hogy mi pluszt képes hozzátenni a valóságos élmény a képzelethez, hanem bizonyítja egyben Petőfi költői céljainak helyességét is. Azt, hogy miképpen lehet a dalfor­mát (a fogalomnak most már nem csupán népdal jel légii változatát, hanem a Bérenger-től tanult chanson-t is figyelembe véve) bonyolult érzéstartal­mak kifejezőjévé tenni. S egyben azt is, hogyan válik a költő által magára vállalt hivatástudat – a történelem kényszere alatt – a személyiség közvet­len kifejezésévé. •

FRIED ISTVÁN

A magyar nemes

1845-ben jelent meg a vers a Pesti Divatlapban. A jámbor olvasó bizo­nyára kissé meghökkent, mikor a költemény végére ért. Ritka eset, hogy’ valaki így egybegyűjtse a nemességet jellemző tulajdonságokat, s mindent a feje tetejére állítva kigúnyolja a nemzetfenntartónak vélt, magát a nem­zettel azonosító s a közvéleményben is jórészt így élő osztályt. A magyar nemes jellegzetesen reformkori mű, a korból nőtt ki, szinte minden egyes sorával, minden egyes kifejezésével a negyvenes esztendők világát idézi. Ugyanakkor a vitatkozó Petőfi-versek egyike. E költemény az elődök és a kortársak verseire, műveire válaszol; A magyar nemesben rálelünk a köl­tő-elődök fogalmazta szinte valamennyi – a nemességet érintő – jelző, il­letve vélemény párjára, megfelelőjére, csakhogy’ a leginkább a visszájára fordítva, a kívülről szemlélő állásfoglalásával, l’gy is körvonalazhatnánk a vers világát, hogy’ Petőfi a nemességet újszerűén eleveníti meg, úgy mutat rá a nemzet életében betöltött szerepére, hogy torzképet fest; torzító tük­röt tart kora nemessége elé.

• hz elődök és a kortársak eddig többnyire a nemesi állásponton belül maradtak; s ha egy-egy gondolat, megállapítás, kép erejéig eltávolodtak is a nemesi szemlélettől, sohasem jutottak (nem juthattak) el a teljes megol­dásig. Csokonai allegorikus költeményeire, Fazekas Az/í/as Jfa/ívjára gon­dolunk ezúttal. Csokonainál a kevélyek, a hivalkodók, az országgyűlésen pompázók és ott hiábavalóságokon vitatkozók arcképét olykor a sokszoros áttétel teszi nehezen felismerhetővé; hol a heroikus-komikus eposz, hol a példázatszerú ábrázolás enyhíti a bírálat élét. Fazekas elbeszélő költemé­nye pedig ekkor még igencsak az irodalmi tudat peremére szorult, nem volt igazán jelen a kor irodalmában, bár mind a Tempefői szatirikus kör­képe, mind a Ludas Matyi nemességrajza erőteljesen mutat Petőfi felé.

A többiek (a Berzsenyitől Vörösmartyig húzódó hatalmas költői vonu­latra célzunk) a nemesi társadalmat bírálva nemigen lépték át a nemesi vé­lekedés határvonalát, reformokban, tüzetesebb vagy kevésbé tüzetes javít­gatásban gondolkodtak. Mindez nem kisebbíti valóságfeltáró szerepüket,

127

nem csökkenti nemesábrázolásuk hitelességét. S nem is hibául rójuk föl,

hiszen – s ezt aligha kell részletesen kifejtenünk – polgárság hiányában a

harmadik rend funkcióját a középnemesség töltötte be, s a nemesség leg-

haladóbb, felvilágosult, majd liberális eszméktől áthatott rétegétől lehetett

várni a megújulást, a függetlenségi és a polgárosodásra irányuló mozga-

lom vezetését. Amikor Berzsenyi Dániel – felvilágosult olvasmánya és Ka-

zinczy Ferenc hatására – leszámol a nemességet egyoldalúan dicsőítő, az

elzárkózást, a szűk látókörű, vidékies életmódot, a konzervativizmust ódái

magasságokba emelő eszméivel, és a pallérozottabb városias-társasági

életvitel, az új eszmék meghirdetését vállalja, nem szakad ki osztályából

(nem is szakadhat ki), mindössze a megújulást sürgeti. Rádöbben arra,

hogy megkezdődött a nemzetek harca a korszerű nemzetállamért, a fejlő-

désben előbbre tartó nemzetek utoléréséért, s e harcban való elmaradás-

tól félti a magyarságot, egyben osztályát is. Kölcsey Ferenc is a társadal-

mi átalakulás fölvetette problémákra adott maradi válasz miatt siratja el

nemzetét; a dicső múltat nem azért idézi, hogy a középkori nemesi Ma-

gyarország eszményeihez való ragaszkodását kifejezze. Ö a nemzetért, a

nemzetet fenntartókért küzd, azért, hogy az idő sürgető szavára megfele-

lő válasz szülessen; hog)’ ne hulljon át a nemzet az idő rostáján; hogy

mindazokat a függetlenség és a polgárosodás (a haza és a haladás) irá-

nyába vágó problémákat helyesen oldja meg, melyek a reformországgvű-

lésen szóba kerültek, s melyek a nemesi kiváltságok, az avult törvények

makacs védelme miatt csak részben vagy sehogy sem jutottak el a megol-

dásig. Kölcseyvel párhuzamosan hadd említsük meg Széchenyi István ne-

vét. Nála keserűbben és ironikusabban alig támadták a fennálló gazdasá-

gi rendszert; nála.gyilkosabb gúnnyal alig pellengérezték ki az elmaradott-

ságára büszke, falujában élő műveletlen kisnemesl; ő a kiműveit emberfők

boldog államáról álmodott. Gazdasági reformjai alapjaiban rendítették

meg a százados kiváltságainak fedezéke mögé búvó nemesi életformát.

A magyar nemes döbbenetes erejű hatásának érzékeltetésére Vörös-

marty verseiből idézünk. Az ő lelkesedése, pátosza az érdekegyesítést cé-

lozza; költeményeiből is az érdekegyesítés Magyarországának féltése

árad;

Es a gyenge és erős serényen

• Tenni, tűrni egyesüljenek

(Liszt Ferenchez)

128

Hú egyesség tartsa össze

Fiait, …

(Fóti dal)

Lelkem…

Fölhat a trón kebelébe szilárd, hűségteli gonddal,

Munkás szánat közt a kalibákba benéz.

(A hazafi)

Minden ember, amihez tud, Ahhoz lásson télen, nyáron, …

(Mit csinálunk?)

S ezzel párhuzamosan említhetjük, hog}’ Berzsenyitől -Kölcseyn, Széchenyin át – Vörösmartyig hangot kap a versekben és a szónoki beszé­dekben a jobbágyok nyomora, kizsákmányolt volta, felemlegetik, hog}’ mű­veltségbeli hiányaikért nem felelősek, viszont e ténynek az egész nemzet a kárát látja. Berzsenyitől kezdve újabb és újabb – olykor részletesebb, ala­posabb, olykor felületesebb – javaslatok hangzanak el, melyek enyhítenék a jobbágynyomort, bizonyos – korlátozott – lehetőségeket csillantanának meg a jobbágyfelszabadítással kapcsolatban; ismeretesek Kölcsey bátor és emberi szónoklatai a sorvonás tárgyában, az örökös megváltás ügyében. Még ez a sok jó szándékú, az addigi állapothoz képest valóban kedvező javaslat, terv is a nemesi Magyarország talajában fogant, a nemesi Ma­gyarország bizonyos mérvű átalakítását (s egyúttal megmentését) segíti. Múltidézésük ugyan nem az önelégültség kifejeződése, de feltétlenül ne­mesi múlt idézés; haza fogalma kitágul, de csupán annyira, hogy a job­bágyok is befogadást nyerjenek (mint szövetségesek) az alkotmány sáncai mögé. Azt is mondhatnánk: a nemesi alapozású világnézetre építik rá a korszerűbb, a kor eszméit visszhangzó vélekedéseket, anélkül hog}’ szakí­tásra sor kerülne. Érezhető, hogy a felvilágosodás, majd a liberalizmus egyre inkább eltávolítja a költőket a XVIII. századi nemesi országgyűlése­ken kialakult (s a költők magatartását nem egy ízben meghatározó) maga­tartástól, ideológiától. A nemesi világnézet példázatai s a példázatokon ke­resztül maga a világnézet is egyre gyakrabban válik a kritika tárgyává. Vö­rösmarty megírja a reformkor hajnalán a Zalán futását, melyben még ma­radéktalanul lelkesedni látszik a „régi dicsőségéért; megeleveníti a haj­

129

dánkor magyar daliáit, hogy általuk a nemzet elé példaképeket állítson. Alig telik el néhány év, s a reformországgyűlések tekervényes ügyintézésé­től, fölösleges és nehézkes vitáiból kijózanult Vörösmarty A két szomszéd­vár című elbeszélő költeményében már nem beszél a régi dicsőségről, a feudális anarchia torz világával döbbenti meg olvasóit; a pártharcoktól szaggatott Magyarország riasztó látomását vetíti a kortársak elé.

A magyar nemes Petőfijének viszont már semmi köze a védegyleteket tervező, a jobbágyságot jótékonysággal vág}’ reformokkal kielégíteni szán­dékozó nemesi AÍagyarországhoz. 0 az alapokhoz nyúl, leszámol, ítéletet mond, úgy tart torzító tükröt a nemes elé, hogy tulajdonképpen szárazon és józanul nyilatkozik, semmi olyat nem mond, amit a valóság számtalan tényével ne tudna igazolni. Följegyezték, hogy A magyar nemesnek élő modellje volt; mindenesetre a költő bőségesen találhatott modellt a negy­venes évek Magyarországában. Maga Petőfi sem hirtelen jutott az ötlet­hez, mind a kortársai, mind a saját költészetében erre a fajta versre volt előzmény. Ezúttal csak egy kortársi verset említünk, Gaál József Ólmos botok című költeményét, melyet Petőfi szívesen szavalt, s a ránk maradt tanúbizonyságok szerint sikeresen, átérzéssel, humorral. A vers a korabe­li megyei tisztújítások világából merít, s benne egy maradi (tulajdonkép­pen fontolva haladó) nemes szólal meg, aki a korteskedést dicséri, az ól- mosbotok áldásos szerepét méltatja. A vers azért hat olyan humorosan, azért érezzük még ma is találó korrajznak, mivel a nemes azzal dicsekszik, amit szégyellnie kellene. Az I. szám 1. személyi! előadás pompás humor­forrás, Petőfi, az előadó, jól ki is használta.

Saját versei közül az 1844-ben írott A nemes című költeménye kelti föl először figyelmünket. A rövid, háromszakaszos kis mű szintén megszólal­tatja a nemest. Ezt a megszólaltatást azonban a költő tényközlése előzi meg. Itt még kimondja azt, amit később elhallgatva sokkal erőteljesebben (és hitelesebben) sugároz A magyar nemes; „gazemberének nevezi a tol­vaj, rabló nemest, akit tiltakozni hallunk. Nemességére hivatkozik, kivált­ságaira, ezért nincs joga a törvénynek őt megbotoznia.

A nemes szavát a költő reflexiója követi, indulatos kérdése, felkiáltása gyilkos erejű indulatot feltételez, igazságtevő hevületet, tiszta szándé­kot. .4m itt még kísért az elődök példája: a meggyalázott ősök szellemére hivatkozik, azaz a nemesi múlt egy rekvizítuma kísért még itt is. Petőfi nem találja meg azonnal és mindjárt az első versben azt a szót, azt a formát, mely kifejezné igazi véleményét, mely e gyilkos indulat legtökéletesebb

130

megvalósulása lenne. Kisebb kitérők jelzik a költő útját A magyar ne­mesig. A helység kalapácsa a nemesi szemléletben s e nemesi pátosszal megfogalmazott elbeszélő költemények, a lejáratott és silánnyá koptatott hexameterek ellen irányul, egy-egy oldalvágási így is tartalmaz például a fontolva haladók ellen. A Védegyleti dalvtég az érdekegyesítés szellemé­ben keletkezett:

Nemzetünk, e nagy folyó, mely Mindig százfelé szakadt, Egyesibe innepénél A különvált ágakat.

A nem születtem ezer év előtt? múltidézése, félúton áll az elődök visszapillantása és saját őskeresése között. S bár .Árpád daliáit eleveníti meg, odaképzeli magát Lehel seregének kobzosai közé, egy-egy kifejezé­sére már a későbbi nagy verseket előlegezi: „Hazát teremtő harcok viha­rába’” keresné sírját vág}’ babérját. S.bár e hazateremtésmég nem a ké­sőbbi tudatos állásfoglalás, mely kimondja, hogy haza csak ott van, ahol jog is van, de homályosan és küszködve mégis ebbe az irányba tart a Pe- tőfi-líra. A költő útkeresését bizonyítja, hogy a kötetekben egymás mellett található a költőelődöt idéző Csokonait* a védegyleti hölgyeknek hódoló Batthyányi és Károlyi grófnők című költemény. A népies hanghordozású, derűs, anekdotikus Csokonaiéi szemben ott a romantikus, kápráztató színekben ékeskedő hódoló költemény, Petőfinek egyik leginkább Vörös- martyra utaló verse. Legfeljebb az első szakasz vallomása vall arra, hogy a költő hazaértelmezése, hazafogalma nem változott:

Nekem nincs semmim, semmim ez hazában,

De én egészen az övé vagyok;

Bánat- és örömkönny forr szememben, amint

Sötétül napja, awagy fölragyog.

Ilyen előzmények után keletkezik A magyar nemes, a borjádi nemesem­berről szóló gúnyvers, mely az egyszeri élménytől elszakadva, általános ér­vényűvé, s egy újfajta nemesábrázolás kiindulópontjává válik. A forma adott: Gaál Józseftől tanulta az I. szám 1. személyi] előadásmódot. De mi­vé lett Petőfi kezén! Míg Gaálnál a nemesi társadalom – igaz, rendkívül

131

feitúnő, Eötvöstől, Kemény Zsigmondtól és Arany Jánostól is ostorozott – jelenségét látjuk megelevenedni a fontolva haladó nemesúr előadásában, A magyar nemes szinte teljes rajzát adja az egész nemesi társadalomnak, mintegy pontokba szedi a nemesi Magyarország bűnlajstromát. Annál fur­csábbnak hat, hogy dicsekszik, kérkedik a hibákkal, a haza és a haladás legnemesebb jelszavait akadályozó magatartásával. Míg A nemes című verse még a dicső múltat idézi, itt az ősök véres kardja – éppen azért, mert a nemes szájából halljuk – nem egyértelműen rokonszenves hatású; a nemesi érvek egyikének hat, olyannak, melyet A nép nevében beszédé­ben fog megcáfolni. A nemesi kiváltságok egymás után kerülnek elő: az adómentesség, a jobbágymunka elvégeztetése. A nemesi életformát élet­szerűen ábrázolja a költő: a faluba zárkózás, a műveletlenség, a provin­cializmus elevenedik meg – a Tempefőikörképéhez hasonlóan -, azt a ne­mesi világot látjuk, melynek jelszava: minden változás veszélyes. Petőfi szinte összefoglalja elődei részbírálatait. Ha Berzsenyi a provincializmust, a Werbőczyt forgató, falujából ki sem mozduló nemest ostorozza, Petőfi a tunyaságot ijesztő mértékben megnöveszti, a tudományok iránt érzett ne­mesi megvetést (a Koppóházyékét, a Fegyvernekiékét) a kisnemesi „ideo­lógiával” köríti („A tudósok mind szegények. / Nem írok, nem olvasok”); ha Berzsenyi a falusi magányossággal a városi életmód műveltséget gya­rapító voltát állítja szembe, Petőfinél a falusi nemes emberhez nem méltó életmódja tűnik a szemünkbe. Kölcsey és Vörösmarty tenni buzdították a hazabéli nemest, azért idézték a múltat, hog}’ a tevékeny, a cselekvő haza- fiság példáit állítsák a kor elé. Petőfi nemese nem törődik a hazával, a ba­jok maguktól elmúlnak, vallja. Széchenyi a nemesi birtok megmentéséért fáradozott, azért küzdött, hogy a nemes fejlessze birtokait, a gazdasági élet fellendüljön, a gazdasági virágzás útjában álló törvényeket megszün­tessék. Petőfi nemesét nem lehet kimozdítani nyugalmából, s bár birtoka­it adósság terheli, védi az ősiség XIV. századból származó törvénye.

A magyar nemes azonban nem egyszerűen a hibák foglalata, még csak nem is pusztán az elődök megfogalmazta gondolatok összefoglaló idézé­se. A nemesi életforma sokoldalú megvilágításán kívül (a munka, a job­bágyélet, a harc, a tudomány, az életmód, a gazdaság, a haza érdeke ol­daláról szemléli a nemesembert) típusalkotása figyelemre méltó. A nemes jellemző tulajdonságokat mondhat a magáénak, jellegzetes figurája a kor­nak; egy-egy vonásával már jelen volt a kor irodalmában (sőt színpadán is), de így, ilyen sokoldalú ábrázolásban még nem találkozhatott vele az ol­

132

vasó. Emellett különös hangsúlyt ad a vers mondanivalójának, hogy nem a költő közöl, nem állapít meg semmit Petőfi. Maga a nemes mondja el, ho­gyan él, mi a véleménye arról, ami a kór emberét foglalkoztatja. A véle­mény nemigen tartalmaz túlzásokat, a torzító tükör tulajdonképpen valós képet mutat. A nemes kérkedik, büszke saját nemességére, mely kiváltsá­gokhoz juttatja. Ám e kiváltságokkal nem tud élni, s ha indokol, érvel, ezek az érvek rendszerint hamis következtetést tartalmaznak, visszafelé sülnek el („Van életem, mert henyélek”; „Mit törődöm a hazával?”… „Majd el­múlnak a bajok”). A kor kettős jelszava: a haza és haladás (más kérdés, hogy’ hazán és haladáson az egyes pártok, érdekcsoportok stb. mást értet­tek). Petőfi nemese e jelszavakra nem tud igazi választ adni: a hazával nem törődik, a haladás nem érdekli, sem a tudomány, sem a gazdaság problé­mái nem foglalkoztatják.

A költő nem szólal meg. Nem mond ítéletet. Rábízza a versre; az I. szám 1. személyben szóló, önmagát istenítő nemes szájából elhangzik az ítélet, melyet tulajdonképpen az olvasónak kell kimondania. A refrén­nek itt az a szerepe, hogy’ az olvasónak minduntalan eszébe juttassa, ki be­szél, ki az, .akinek ilyen a felfogása. Egy pillanatig sem hagy kétséget. Pe­tőfiig a nemesség nemzetfenntartó osztályként élt a köztudatban, Petőfi megszólaltatja tipikus képviselőjét, s ezzel állásfoglalásra készteti az olva­sót. „Én magyar nemes vagyok” – hangzik.mind ellenszenvesebben a tu­nyaságára, tehetetlenségére, ostobaságára, szúklátókörűségére, hazafiat- lanságára büszke nemes szava, s ezzel arra ösztökéli, arra készteti a Pes­ti Divatlapot felütő olvasót, hogy’ másutt keresse helyét; hogy’ felismerje, mennyit is ér azíiz osztály, melyet nemzetfenntartó erőnek hitt

„Előttünk egy nemzetnek sorsa áll” – fogalmazta meg Vörösmarty Mi- ‘ hálv. Ebben egy’ volt vele Petőfi is. A magyar nemessel programot fogal- ’ maztat meg, csakhogy ennek a programnak nincsenek pozitív utalásai. Fel­tűnő, hogy’ a mozgást, az erőteljesebb cselekvést kifejező igék előtt taga­dószó található (nem járhatok, nem írok, nem olvasok), mintha minden mozgást, minden előrehaladást eredményező cselekvést tagadni akarna a nemes. Viszont amit igenei, nem fogható föl programnak: henyélek, enni, inni, elmúlnak, elpipáztam. A harmadik szakaszban megjelenik a paraszt, mint a nemesi kiváltságok áldozata, az utat készíti, lovával vontat, övé a dolog. Ebben a szakaszban a parasztot munkája közben látjuk meg, míg az előző versszak a nemesi munkátlanság és életforma közé tesz egyenlő­ségjelet. Ez a szembeállítás (a nemesség tétlensége, a paraszt munkálko­

133

dása) már jelzi a további Petőfi-versek irányát is. A későbbiekben részle­tesen kifejti ezt a szembeállítást (pl. a Palota és kunyhó című költemé­nyében).

A magyar nemes szinte önéletrajzzal szolgál. A nemesi otthonból indu­lunk el, előbb csak egy kis szögletet látunk a lakásból, ahol a fogason függ az ősök rozsdamarta kardja; majd a szobába pillanthatunk be, ahol henyél az úr; látjuk utasítás közben, az asztalánál. Ezután kitágul a kör, megis­merjük gazdálkodási nézeteit, illetve a hazáról alkotott fölfogását. Egyen­ként, szakaszonként humoros hatású, az, amit a nemes elmond, egészé­ben, összességében gúnyos. A halmozás eszközével él a költő, kommen­tár nélkül sorolja a nemes életének, életvitelének mozzanatait, s ebből a látszólag egyhangú felsorolásból hirtelen áll össze a nemesi „ideológia” képe, egyszerre nevetséges és félelmetes, mert a tehetetlenségi erő még tartja, de erőtlen is, érezzük, hogy’ a gazdaság lassan elfogy alóla, az adós­ságok elborítják, a semmittevés egyszer csak megbosszulja önmagát. Ez a felsorolás (melyben egyetlen költői jelző, egyetlen hasonlat, egyetlen kü­lönleges hangulatú szó sem található, mondatai rövidek, jól tagoltak, az élőbeszéd fordulatai szerint igazítottak) az utolsó szakaszban teljesedik ki, a gúny ott csattan, ott érünk a csúcsra. Eddig a valóságban maradtunk; amit a nemes elmondott, akármilyen groteszkül hangzott is, tényekkel iga­zolható, példákkal alátámasztható. Az utolsó szakasz a nemes elképzelt biedermeyer-idillje, kisszerű látomás a halálról, a tétlen nemesi élet meg­álmodott „jutalma”. A visszájára fordított értelmű „vallomás” ezáltal a szándékosan együgyű, szinte giccsessé formált befejezéssel kapja végső – gúnyos – értelmét. Ez az első igazi pozitívum, amely a nemes szájából el­hangzik, s ez a pozitívum sem több gyermekes elképzelésnél. Petőfi nem tesz mást, mint egymás mellett fölsorakoztatja a nemességre jellemző tu­lajdonságokat; azokat, amelyek a költőelődök és a kortársak költészetében is – megrovólag vagy javító szándékkal, esetleg a nemzetkarakterré álta­lánosítva – helyet kaptak. De Petőfi nem elégszik meg a megrovással, és nem általánosítja nemzetkarakterré. Az egymás mellé helyezéssel, a felso­rolással a megsemmisítés, a kinevettetés, a kigúnyolás a célja. A gúny ép­pen az utolsó szakaszban érvényesül a leginkább, a nemesi dicsekedés ott éri el a tetőpontját. Különleges jutalmat vár tehetetlen, produktivitásra képtelen, csupa negatívumból álló életmódjáért. A megismételt „ősi” jelző (az egyetlen jelző a versben, s ez kiemelt jelentőséget kölcsönöz neki) a „jog”-ra és a „ház”-ra vonatkozik. A jogra, melynek értelmében nem adó­

134

zik, és a paraszttal készíttetheti az utat, a házra, hol csupán eszik-iszik, hol nem törődik a hazával, hol becsmérli a tudományokat. Ez az eddig becsben tartott jelzőt is mintegy idézőjelbe teszi, s megfosztja eddigi ma­gasztos értelmétől (Vörösmarty „ősi dicsőségéről beszél, Kölcsey meg­hatva említi az „ősi kard”-ot).

A költemény verselése igazodik Petőfi versteremtő kísérleteihez. Abban bizonyosak vagyunk, hogy 8-8-7-7-es szótagszámú trocheusokkal van dolgunk, de a vers szimultán ritmusú, hiszen a hangsúlyos verselés szabá­lyai szerint is ütemezhető. A vers első két szakaszában nincs is problé­mánk, a nyolc szótagot az ősi nyolcas szerint, a heteseket pedig 4-3, il­letve 3-4 szótagból álló ütemekre oszthatjuk. Ez a fajta ütembeosztás az előadónak is segít abban, hogy kiemelje a hangsúlyos szavakat, rámutas­son a költeményben végighúzódó alapgondolatra.

Munkátlanság | csak az élet. Van életem, | mert henyélek…

De már a harmadik szakaszban el kell gondolkodnunk, hogyha a nyol­casokat a 4-4 beosztásban akarjuk ütemezni. Hogy Petőfi a szavakat eset­leg kettévágja, az ütemezés kedvéért, ez esetleg történhet még az egyhan­gúság elkerülésére. De a mondanivaló kiugratása csak úgy valósulhat meg, ha a nyolcas sort még jobban tagoljuk, három ütemre osztjuk:

Jól készítsd, | paraszt, az |. útat, Mért hisz a | te lovad | vontat. Csak nem | járhatok | gyalog.

A hangsúlynak ez az elosztása teszi lehetővé, hog}’ pl. a megszólítás (paraszt) megfelelő nyomatékot kapjon: hog)’ a nemes szájából parancso- lón-kegyetlenül kibukó „te” kiemelt szerephez jusson.

Ugyanígy töprengenünk kell a negyedik szakasz első sorának ütemezé­sén: „Tán a tudománynak éljek?” A legvalószínűbb megoldás itt is a há­rom ütemre bontás;

Tán a | tudománynak | éljek?

135

Ez felel meg a magyar mondathangsúly, illetve szóhangsúly törvényei­nek is. Petőfinek sikerül elkerülnie az egyhangúság veszélyét; jó érzékkel – éppen a vers közepén – megszakítja a nyolcas sorok pattogó, 4-4-es beosztású láncolatát, s változó ütemezéssel részben némileg lelassítja a ritmust, részben változatossá, frissebbé is teszi a költeményt. Ez a trochaikus versforma látszólag a népdalok ritmusát idézi, valójában e szi­multán ritmussal a Petőíi-versek új kifejezésmódját körvonalazza. Ha arra gondolunk, hogy Vörösmarty Csongor és Tündéjének első sorai e verse­lés változatai (a nyolcas, illetve a hetes trocheusok fordulnak itt elő), s összehasonlítjuk Petőfi költeményével, mely hangulatban s ezáltal a vers­forma kezelésében (pl. az erőteljesebb közelítésben a magyaros verselés felé) lényegében eltér a Vörösmarty használta versnemtől, akkor látjuk, milyen irányban kísérletezett költőnk. Ez a trochaikus vers kitűnően alkal­massá vált arra, hogy a dísztelen-puritán gondolat hordozója legyen. Eb­ben az esetben rendkívül találó költői eszközökre, a beszélt nyelvből me­rít, rövid mondatokkal él, azt bizonyítja, hogy ez a fajta vers még számta­lan lehetőséget tartogat magában. Első állomása egy messzire vezető út­nak, a költő nemes-ábrázolásának első igazán sikerült dokumentuma. Amit itt leltárszerúen összesűrít, amit az I. szám 1. személyú előadásmód lehetővé tesz (ti. a nemesi Magyarország bűneinek számbavételét), azt ké­sőbbi költeményeiben kibontja, egyenként világítja meg, s részleteiben ki­fejti. De nemcsak ó! Arany János A szegény jobbágya is beletartozik ab­ba a sorba, amelyről szólunk (míg Petőfi e versében két sorban jelenik meg a vármegye robotját végző paraszt, akinek lova vontatja a nemesem- bert, Arany versének – személyes élmény alapján – ez lesz fő gondolata!). De idetartozik néhány Jókai-regény is. Kárpáthy János úr az Egy magyar nábob című regény első részében jószerivel mindazt megteszi, amit a Pe- tőfi-vers kimond, s ha később glorifikálja is Jókai a magyar nemesség egy részét, nem árt olyan regényekre hivatkoznunk, mint pl. a RabRáby, mely a vármegyei nemesség bűneit is megvilágítja, vagy A kiskirályok, melynél élesebben és gúnyosabban kevesebben ábrázolták a nemesi Magyarorszá­got. Egészen Mikszáthig jutunk el a sorban, aki A gavallérok még megbo­csátó mosolyától A Noszty fiú esete Tóth Marivarmá\Aztö\g fokozta ironi­kus ábrázolását, s A Balóthy-domínium könnyes-mosolygós sóhajától A tisztelt Á/á? szókimondó realizmusáig érkezik el.

Mindez Petőfihez vezethető vissza, ahhoz a pompás sorozathoz, amely A magyar nemesseX kezdődik, és amelyben olyan versek találhatók, mint

136

/

a Nagykárolyban, hol Kölcsey emlékével védekezik a nemesi Magyaror­szág kutyákká aljasodon’nemesi ünneplői ellen. A magyar nemzet \s ide­sorolható, mely a haza gazdagságát s nyomorult állapotát szembeállítva, az áldicsőség, a „nemes büszkeség” hiú voltára világít rá. A Palota és kunyhó már egyértelmű leszámolást hirdet, A nép nevében pedig konkrét program. Nem az érdekegyesítés gyógyírját ajánlja, hanem Dózsa György’ szellemével fenyegeti meg a késlekedő, a jogokat és a kötelességeket aránytalanul elosztó nemességet. A Pál úr A magyar nemes térnél fejleszti tovább, s személyében a késlekedés, a „fontolva haladás” újabb, 1847-re „korszerűsített” típusát rajzolja meg. Míg A magyar nem&s meg­szólal, maga dicsekszik lustaságával, a hazát károsító tehetetlenségével, az ábrázolás itt elmélyül, Pató Pál úr hangját alig halljuk, az „Ej, ráérünk ar­ra még!” éppen eleget kifejez a patópálos magatartásból. E vers párja az Okatootaia, mely átvezet az 1848-as költeményekhez. Itt már csak a köl­tő szól, szatíráját a remek tipográfiai megoldás fokozza („És ez, hogy’ Auszír | ál | iának, / Tőszomszédja, vajmi jó!”). A nemesi Magyarország lá- zító gúnyképét festi itt a költő, a nemesi kiváltságok (melyek elvesztették indokoltságukat, mint ezt A nép nevében c\mi\ versben oly beszédesen pél­dázta) féltését pellengéred ki, az országgyűlések félmegoldásait teszi gúny tárgyává:

„Nyisd ki markod, mind a kettőt,” A paraszthoz ígyen szól, „Nyisd ki markod, jóbarátom, Nesze semmi, fogd meg jól.”

Az Oktatootaia gúnyos, de lényegében véve valós helyzetrajzára a Di­csőséges nagyurak… kegyetlen leszámolást hirdető, forradalmas ihletésű válasza következik, itt az érdekegyesítés programja a visszájára fordul, a nemzet érdekében hajlandó az ezer évig állatként tartott nép feledni a kí­nokat. Utolsó figyelmeztetés e vers, a Fóti dal ritmusában gördülő sorok még egyszer megteremtik a tisztességes megegyezés lehetőségét. A Föl­támadott a tenger allegóriája pedig mintegy’ összefoglalja az e tárgyba vá­gó versek tanulságait: a víz az úr!” – hirdeti a költő; s amit eddig pél­

dázatba rejtett, hogy érvelése minél hitelesebb, meggyőzőbb legyen, azt most a történelmi események igazolják, a költő csupán ezeknek a tolmá­csa. Mindazok a bűnök, országvesztő cselekedetek, melyek A magyar ne­

137

mes és a Pató Pál úr című költeményekben találhatók, 1848 forradalmi verseiben ismét előkerülnek. /\mi ott alapgondolat volt, itt már csak figyel­meztetés, emlékeztető a múltra. Petőfi a nemességet nem nemzetfenntar­tó erőként, hanem kíméletlen elnyomóként tartotta számon:, kevesellte a reformországgyúlések határozatait. A nemesi liberalizmus számára már nem mondott sokat, világnézete, nemzetszemlélete, mely az esztendők fo­lyamán egyre forradalmibbá, radikálisabbá vált, alapvető változásokat sür­getett. Azért ábrázolta ilyen sokszor, ennyi erővel a nemesi Magyarország bűneit (legfőbbképpen a nép elnyomását, valamint a fejlődésképtelenséget róva fffl bűnül), hog}’ nyilvánvalóvá tegye: csak a néptől várható a megúj­hodás. A nép nevében című költeményben hangsúlyozta, hog}’ a honnevé- ben kell a népnek jogot adni, mert eldől a hon, ha nem nyer új védőosz­lopot. A fogason függő rozsdás kard mellé a győri vitézség példája kerül, Széchenyi gazdasági reformterveinél még beszédesebb A magyar nemes és a Pató Pál úr „gazdaság-ábrázolása”.

A magyar nemes című költemény jelentőségét abban látjuk, hogy még az ősi dicsőséget is idézőjel közé téve, gyökeresen szakít az eddig hagyo­mányos nemesábrázolással. Egyértelmű és vitathatatlan a kép, amelyet a költő a nemességről fest. Nem egyszerűen bírál, nem javító szándékkal emleget hibákat, nem mutat rá a megújulás szükségszerűségére. Afegsem- misítő ítéletet hoz; méüegre teszi a nemesi bűnöket (hiszen nem hibákról, hanem bűnökről szól), s könnyűnek találja a nemességet. Hadd utaljunk arra, hog}’ rendszerint szatirikus az a mód, ahogy a nemesi Magyarorszá­got ábrázolja. E szatíra (akár A magyar nemese, akár A nép nevében 4. szakaszáé, akár a Pató Pál.úré vág}’ az Okatootaiáé) nem ismer enyhítő körülményt, nem adhat föloldozást a vétkek alól, nem számíthat be múlt­béli érdemet. Annál kevésbé, mert Petőfi az „ősi jog”-ot is megkérdőjele­zi, nála nem oly természetesen jelenik meg az ősi dicsőség, mint elődeinél (pl.-Vörösmartynál). Múltszemlélete is kritikusabb, s a múlt dicsősége ko­rántsem pusztán nemesi dicsőség. Ennek következtében a jelent is kritiku­sabban szemléli kortársainál, példát ad arra, hogyan szakíthat a költő a szinte beidegzódött nemesi szemlélettel. „A magyar nemes” után már nem lehetett a nemesről olyan verset írni, mint e költemény megjelenése előtt. Hadd emlékeztessünk például Vörösmarty 1846-47-es verseire: A sors és a magyar ember című allegóriára, mely a nemesi múltat erős kritikával ábrázolja. Az emberek kétségbeesett felkiáltásaira, az Országháza bíráló hazaszeretetére, s végül a Jóslatra, mely kimondja:

138

Legyen minden magyar utód

Különb ember, mint apja volt.

Majd így fejezi ki vágyát:

S legyen dicsőbb,.

Ki tettre főbb.

Petőfi nemes-szemlélete az egész magyar irodalom nemesábrázolásá­nak is mércét jelentett, irányt szabott. Ha nem követte is minden költő, a példa ott lebegett mindegyik szeme előtt, s a nemesi figura megrajzolása­kor okvetlen meg kellett jelennie a Petőfi ábrázolta magyar nemesnek. A magyar nemesi Pa tó Pál úr elhanyagolt, gazos földje magyar ugarrá válik Ady Endre lírájában, a nemesből, a patópálokból alkotja meg a „vad úri tatárok” és „hitvány Nérók” arcképeit. Adyval teljesedik be Petőfi kez­deményezése, ő folytatja és teszi XX. századivá a nemesábrázolás újszerű módját.

Kutyakaparó

Az 1847-es esztendő nagy politikai versei között szerényen húzódik meg a Kutyakaparó, a „szomorú csárda” rajza, mely az eddig írt tájversek ellenképe; mégsem visszakanyarodás a Petőfi előtti tájábrázoláshoz, in­kább egy későbbi, igazán sohasem tért hódító, legfeljebb néhány Jókai-re- gényben (pl. az Egy magyar nábobban) olvasható tájszemlélet megvalósu­lása. Látásmódjára nem találunk sem előtte, sem utána méltó rokont a ma­gyar vagy a kelet-európai irodalmakban, legfeljebb Gogol keserű vidéki Oroszország-képe a Holt telkeken mutat némi rokonságot e Petőfi-vers ábrázolási- módszerével.

A költemény képeinek, a rajznak újszerűségét akkor érzékeljük, ha a Petőfi-költészetből indulunk ki. A tájnyelvi Hírős város az alföldön Kecs­kemét… című vers említi a bugaci csárdát, a betyárt, kinek lova „megös- meri” a vármegye embereit. Majd felhők közeléből szemlélt kép- –

sorában látjuk a „dőlt kéményú csárdá”-t, melyet a szomjas betyárok lá­togatnak. A csárda romjaihimnikus elragadtatással szól a költő szülőföld­jéről, megismétli benne, hogy számára az Alföld a szabadság hazája, s benne az Isten házából épült csárda megindítja á költő képzeletét, az el­hagyott rom helyébe virágzó életet, tündérvilágot képzel. Ezekre az előz­ményekre groteszkül rímel a Kutyakaparó. Nincs itt szó már az Alföldről, s a romok sem késztetik lelkes vallomásra a költőt. Nem leljük az olyan pompázatos színekben életre kelő tündérvilágot, még csak gondolatokat sem ébreszt a „szomorú csárda”. A költő szinte „kommentár” nélkül írja le, nem szépít, nem költ át, nem emeli a költőiség birodalmába. A pusz­tulásnak, a hervadásnak, a múlandóságnak a látványa nem okoz mélabús hangulatot, nem fakaszt panaszló szavakat; a költő kerüli a méltatlanko­dás, a felháborodás, az erősebb indulati töltés igéit, s megmarad a tárgyi­lagos ábrázolás szintjén. Nem általánosít, nem kölcsönöz távlatot mondan­dójának. Azt a látszatot kelti, hogy csupán a látottakat írta le, nem tett töb­bet, mint a megfigyelt tájat, jelenséget regisztrálta. De épp evvel a szenv­telennek látszó, az érzelmi elemeket háttérbe szorító, látszólag oly kevés­

140

sé szubjektív ábrázolással sikerűi új ösvényt lelnie. Petőfi volt az, aki vég­letes szubjektivitásával, a tájjal való szenvedélyes azonosulásával a magyar tájleíró lírának új utat talált. Most mintha saját kezdeményezését tagadná, illetve egészítené ki; az új út mellé még egy új ösvényt fedezett föl. A vi­déki Magyarország rajzával a realista próza számára teremt új – sajnos, sokáig kihasználatlan – lehetőséget; olyanformán láttatja a csárdát és kör­nyékét, mintha a Holt lelkek hősének, Csicsikovnak trojkáján járnánk be a magyar vidéket. Lényegében véve a Pató Pál úr című vers tájrajzával ro­kon ez a környék. Itt is úgy élnek magukban, mogorván, mint az „elátko­zott királyfi túl az Óperencián”, az elhanyagoltság, a mindenféle szem­pontból igénytelennek minősíthető elmaradottság jellemzi a csárdát, kör­nyékét, lakóit. Csakhogy a PatóPálz/r iróniáját itt a groteszk látásmód he­lyettesíti, s e vers jellegzetességét abban látjuk, hogy’ elválasztjuk a szati­rikus, a szarkasztikus, az ironikus ábrázolástól, s a groteszk képek töké­letes leírásában jelöljük meg. Ez nem csökkenti a költő állásfoglalásának mértékét; az elhanyagoltság, a beszűkültség – bár nem kap olyan társa­dalmi távlatot, mint /I magyar nemesben vagy’ az Oka too falában – itt sem kelti föl rokonszenvünket, a Kutyakaparó és gazdái nem kerülnek közel hozzánk; s ha a táj árvasága részvétet kelt is, a vers csattanója eloszlatja kétségeinket: a régi kőszent nyakába akasztott tarisznya szinte diákcsíny­ként, tréfaként hat ránk, a kőszentnek nincs mit őriznie, védenie, áldania, itt minden pusztulófélben van.

A groteszk ábrázolás a leíró versben rejtetten jut érvényre. A költő – mintha szabályos szerkezetű leírást készítene – kívülről hatol befelé: előbb általában a csárdával ismertet meg, majd az ivó berendezésére pillantha­tunk. Ezután kerül elő a vén csapiár, majd a felesége. A következőkben az ablakra vetődik tekintetünk, és kilépünk a csárdából, melynek külseje is elénk tárul. A csárda után előbb a közvetlen, majd a kissé távolabbi kör­nyezet képével ismerkedünk meg, végül százlépésnyire távolodunk el a Ku­tyakaparótói, fölérünk egy kopár dombtetőre, s a régi kőszent mellől bú­csúzunk el a tájtól. Ez a szabályos tájábrázolás rengeteg apró – találó – megfigyeléssel gazdag. A költő sosem elégszik meg csupán az ábrázolás­sal. Módszere, hogy előbb megnevezi a tárgyat, a szereplőt, s utána – nem kommentálja – elárul valamit róla. Olyat, ami éppen nem következik ren­deltetéséből, ami meglep, ami nemcsak eltér a megszokottól, hanem fur­csa, egyedi – groteszk. Példával érzékeltetve:

141

Kivül-belül szomorú csárda ez

A Kutyakaparó

kezdi el a költő a verset. Eddig tájleíró verseit érzelmei kifejtésével kezd­te, most mindjárt a dolgok közepébe vág. De ettől még megmaradhatnak a tájábrázolás szintjén. Itt azonban így folytatja:

Éhen-szomjan szokott itt maradni

A jámbor útazó,

azaz a „szomorú csárda” kifejezés jelzője ezután már inkább a jámbor uta­zóra illik; a csárda nem tölti be feladatát, s a fölcsigázott érdeklődésre az indoklás, a magyarázat körülírásával, tréfás utalásával a helyzet groteszk- ségét emeli ki:

Mert¹ eledelt nem kap, és hogyha csak

Rápillant borára,

Megátkozza Noét, hogy szőlőt is

Vett be a bárkába.

A költő emberábrázolása, jellemfestése hasonló eszközökkel él, bár itt a körülírás szerepét a túlzás, a metaforikus képek töltik be. Előbb a vén csapiár kerül elő:

Mogorva vén ember itt a csapiár,

Szavát sem hallani,…

Eddig tart a megállapítás, a jelzők még nem sejtetik, mi következik. A mogorva és a vén jelző nem közvetítője még a groteszk szemléletnek, azt majd a következő sorok teljesítik ki, a túlzás eszközét felhasználva:

Szájat ő csak azért tart, hogy legyen

Mivel ásítani.

Ugyanig)’ látjuk előbukkanni a csapiár feleségét is. Előbb megtudjuk ró­la, hogy csinos menyecske lehetett annak idejében,

142

De az idő a szegény jó asszonyt

Megviselte rútul, Noha ötven, ötvenöt esztendőn Még nem igen van túl. Boglyas fakó haja beillenék Repce-petrencének, És melléje mindjárt szörnyű képe Madárijesztőnek.

Ebben a részletben kitűnően megfigyelhető a költő módszere; hogyan halad az egyszerű leírástól a túlzás, a körülírás, a metaforikus képek se­gítségével a groteszkig; hogyan bomlik ki egy szereplő jelleme csupán a külső tulajdonságok megelevenítésével; hogyan válik az asszony mind ha­sonlatosabbá a tárgyakhoz, melyek közepette egyhangú-unalmas életét éli. S a következő szakasz még alaposabban tájékoztat az asszonyról, a külse­je sejteti belső tulajdonságait, beszédjét:

0 sem igen beszél: s ha szól, száját . Szidalomra nyitja,

Hogy a vármegye a betyárokat Már mind kipusztítja;…

Milyen lehetne a környezet? Az asztalt erőtlen lábai alig védik a feldő- léstcl, a pad közepe a vénség miatt horpadt, az ablak üvege betörött, s egy ókalendárium kitépett felével pótolták a hiányt, a falról lemállott a vakolat, s még a régről származó korom-ábrák díszítik a puszta falat. Ez már nem A csárda romjai környezete, hol a romok közé el lehet képzelni az egyko- • ri virágzó-derűs életet, itt még a betyárok látogatása idején is csak csur- rant-cseppent a pénz. A reménytelenséget, az unalmat, az egyhangúságot és a hiábavalóságot árasztja a csárda is, a környéke is. Itt figyelmeztetünk ismét a magyar próza elmulasztott XIX. századi lehetőségére. Elemzésünk elején ugyan Jókaira hivatkoztunk, de a tájrajz némi rokonságát hangsú­lyoztuk csupán, a tájban élő szereplők, a falusi Magyarország figuráinak ábrázolásában Jókai egészen más úton jár. Hiszen ez a fajta groteszk szemlélet egyáltalában idegen a XIX. század magyar prózájától, Jókai is, Mikszáth is – bár éles bírálatukat nem vonjuk kétségbe – másféle mód­szerrel él, a keserű Tolnai Lajos szatíráját pedig a megírásban mutatkozó

143

színvonalbeli ingadozás teszi csekélyebb értékűvé. Jellemzően a verses re­gény a folytatója Petőfi kezdeményezésének, Arany László >1 délibábok hőse című műve halad Pétőfi és az orosz realisták nyomában.. S ahogy az orosz realisták groteszkjében a tragikus és a komikus elemek szétvá- laszthatatlanul keverednek, ugyanúgy Petőfinek ebben a költeményében is a „mulatságos” elemek mellé a komor képek párosulnak. A 8. versszak­ban még a kopott falra korommal írt furcsa figurákról szólt, a kilencedik szakasz komorabb hangvételre vált:

Pózna végén abroncs a cégére, Ha véle összevesz

A szellő, mint az akasztott ember,

Oly búsan lengedez.

A hasonlat az akasztott emberről egyben groteszk kép, a reménytelen­ség, a tragikomikum kifejeződése. E négy sor után azonban a kuvaszra tér rá, mely se nem árt, se nem használ, s ugyanolyan csöndes, tétlen életet él, mint gazdája. Majd a környék ábrázolásában is az egyhangúságé a leg­főbb jellegzetesség; ez már nem az Alföld sokszínű, állatoktól, virágoktól pompázó vidéke, itt csak gyalogbodza komorlik a „meztelen homokban”, gyümölcse fekete, s azt is „kedvetlenül” hozza. Hadd emlékeztessünk a smaragdszínű búzára, az esti szürkületre, a sárguló nyárfaerdőre, a sza­márkenyér kék virágára, a tarka gyíkokra, a homályból előbukkanó kék gyümölcsfák messzi körvonalaira, hogy ennek az egyszínűségnek, ennek az árva tájnak unalmát értékelhessük. S az utolsó előtti versszakban ismét megjelenik a halál gondolata:

> A harangszó a távol falukból

Meghalni jár ide,…

Petőfi sokszor foglalkozott a halál gondolatával, megénekelte (nem sok­kal e vers keletkezése előtt) a nagyszerű és a kisszerű halált. De ebben a¹ költeményben a .csöndes kimúlást, az észrevétlen halódást ábrázolja; jel­lemző szavai: feldől, horpad, megrepedezve, szundikál, bágyadtabb. Nincs semmiféle mozgás, mintha még a levegő is megállt volna; nem szél fúj, csupán szellő lengedez, a harangszó meghalni jár ide, a madár legfeljebb ide téved, még a nap sem süt itt úgy, mint máshol.

144

Míg Az alföld\ó\, A csárda romjai\6\ megkülönbözteti statikus ábrázo­lásmódja, addig nem azonosíthatjuk a Pató Pál úr, A magyar nemes vagy az Okatootaia világával sem egészen (bár az egyik jelző: „mogorva” azo­nossága talán nem csupán a puszta véletlen játéka). Itt ismét a társadalmi távlat hiányát kell hangsúlyoznunk, anélkül hog)’ ezt a hiányt pejoratív mó­don értenénk. Ez a vers helyzetrajz, állapotábrázolás. Kísérletként is érté­kelhetjük a költő próbálkozását a groteszk fogalmazással. Tegyük gyorsan hozzá, hogy rendkívül sikerült, nyelvileg és az ábrázolás szempontjából egyaránt kitűnő alkotásról szólunk. Éppen ezért, mert Petőfi olyan világot körvonalaz, amelynek mása csak a nagy orosz realisták néhány művében található: ott regénybe rejtetten, itt lírába sűrítetten (s nem oldottan!). E sűrítés a vers másik sajátossága. Sűrítésnek nevezzük, mert egy egész regény anyaga zsúfolódik bele ebbe a költeménybe; természetes, hog)’ a regénynek csak néhány motívuma jelenhet itt meg, a szereplők közül is csak kettővel ismerkedünk meg, igaz, jellemzésük életrajzzal ér föl.

A „szomorú csárda” állapotrajzként a táj újfajta szemléletét célozza. Ám ezen túlmenően nyelvileg is új módszert keres. Az eddigi költemények, amelyek a tájlírába sorolhatók, az irodalmi népiesség stílusában fogalma­zódtak. Mind szemléletük, mind nyelvük népies; olyan értelemben is, hogy a falu nyelvének egyes elemeit, fordulatait emelik be az irodalomba. Pető­finél – az eg)’ tájnyelvi kísérlettől eltekintve – nem annyira nyelvi, mint in­kább a szemléleti népiesség megvalósulásának vagyunk tanúi. A csárda romjai például romantikus-irodalmias ihletésű, a romantika orientaliz- musától az emelkedett hangnemig, a szabadság-himnuszig sokféle húron játszik a költő, ezek közül csupán egyik a népies. Nemcsak azért, mert a csárda vendégei a népéletnek a színpadról, sőt a divatlapok hasábjairól is jól ismert alakjai. Ezek inkább külsőségek. A természetesség, az egysze­rűség költői megfogalmazása jellemző a költőre; képei – ha meglepőek is olykor – a népi képzeletnek felelnek meg:

A csárda is vénült, vénült és roskadott, Leiité fejéről a szél a kalapot,

. A födelet… ekkép áll hajadon fővel,…

Mindent a mindennapi életbe, a köznapiságba vetít vissza, hog)’ onnan adja meg a távlatot. A költőiség az egyszerűség poétikus-gondolati meg­fogalmazásában rejlik. A vers e részletét így folytatja:

145

Mintha urával beszélne, az idővel,

S kérné alázattal, bog}’ kissé kímélje;…

Egyszerre „költői” és egyszerű, távlatot nyitó s a mindennapiságot tük­röző ez a költemény.

A Kutyakaparó is a prózai tények, a mindennapi élet jelenségeinek megfigyeléséből áll össze. A költő szóhasználata szinte alig különbözik az akkori beszélt köznyelvtől. Prózában is mondhatnánk e sorokat: „Éhen- szomjan szokott itt maradni / A jámbor utazó”, „Pendelyes gyerek voltam még”, „És amilyen maga ez a csárda, / Olyan a vidéke”, „menj isten hí­rével” és így tovább. Esetleg egyes kifejezésekre vonatkoztatva ismerjük el a költemény népiességét. Bár a téma „népies”: egy falusi csárda. Egy-egy szó is a népiességre vall. A vers egésze azonban több, mint a nyelvi-köl­tői eszközök újfajta, a népnyelvből merítő, népi elemekkel telített kifejező­dése. Annál is inkább, mert a szókincs, a fordulatok népies vonatkozásai mellett – a groteszk vonások hangsúlyozott érvényesülése miatt – újfajta megoldásokkal is találkozunk; az egyszerű, mindennapi fordulatokat egyé­ni, szokatlan fordulatok követik, a mindennapi élet tárgyai is antropomor- fizálódnak. .Az asztal végignyújtózkodik a szobán, a kemence pufók, s „fe­jét egyik vállára” bocsátja és

Redők gyanánt tisztes agg homloka

Meg van repedezve.

A szellő összevész a cégérrel, a gyalogbodza kedvetlenül hozza fekete gyümölcsét, a harangszó meghalni jár ide, a nap pedig szánakozva tekint a csárdára. A tárgyak ugyanolyan szereplői, tulajdonságokkal,-„jellemmel” rendelkező tartozékai a környezetnek, mint a vén csapiár, Dömötör és fe­lesége. A tárgyaknak ez a szinte fontoskodó-részletezó, az idő rontását hosszan leíró ábrázolása már nem magyarázható a népiesség irányával, még akkor sem, ha falusi csárda és környezete berendezését, tartozékait ábrázolja a költő. A tárgyak önálló élete a groteszk leírás igénye szerint alakul, a költő a körülírás, a túlzás eszközével él. E körülírásban azonban Petőfi igen tartózkodó, szűkszavú, kizárólag a legszükségesebbeket mond­ja el. A tárgyak jellegét akarja érzékeltetni, szándéka a karakterizálás. A környezetábrázolás is tulajdonképpen a jellemfestés szolgálatában áll. Érdekes megfigyelnünk, hogy lényegesen több szó esik a tárgyakról, mint

146

a tulajdonosokról, a hangsúly a tárgyakra esik, „emberi” tulajdonságaik részletezése szinte feleslegessé teszi a hasonlóan részletező emberábrázo- lást. S amikor a tárgyakat emberi vonásokkal ruházza föl, a szereplőket vi­szont a tárgyakhoz hasonlítja: a csapiár feleségének haja olyan, mint a rep- ce-petrence, maga pedig madárijesztőnek is beválna. /\ csapiár és kutyá­ja alapvető tulajdonsága a tétlenség, a semmittevés, a szellő összevész a pózna végén himbálózó abronccsal, mely egyébként is olyan, mint az akasztott ember. A környezet és az ember szinte eggyé válik, egymáshoz idomul, s evvel a ténnyel is a nagy orosz realistákkal való rokonság lesz szembetűnő.

Ezt a verset különben is érdemes alaposabban szemügyre vennünk, mert nemcsak a magyar irodalomban, de a Petőfi-életmúben sem igen ta­láljuk meg rokonait.

A szatirikus jellegű költeményeket (melyek A magyar nemes\ű\ kezdve sorjáznak előttünk) már említettük. .Azokban viszont a társadalmi-politikai ’ vonatkozások a lényegesek, ezeknek eszköze csupán a költői torzítás. A Tisza, Az alföld módszerét folytatja, azt finomítja, A gólya bölcseleti elemmel gazdagul. Talán az Utazás az a!földön komikuma a folytatója a Kutyakaparóban kipróbált versmodornak. E vers egy alföldi utazás mulat­ságos-ironikus rajzát adja, életképben ábrázolja a poros-sáros Alföld ko­csimarasztaló földjét. Ugyanez tér vissza Az időhöz c’wnn költemény első szakaszában, mely a terhes szekeret idézi az „Alföld fertőiben”. .Az 1848 januárjában született Téli esték is csak néhány szakaszra tér vissza az iro- nikus-groteszk hangnemhez, a vers második szakaszában festi így a téli Magyarországot. Érdekes változatosságot mutat a hangnem szempontjá­ból az ugyanabban a hónapban írott A puszta, télen, melyben A góljában oly áhítattal emlegetett napot fosztja meg magasztos jellegétől;

Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,

Vág}’ hogy rövidlátó Már öregkorától, S le kell hajolnia, hogy valamit lásson…

illetve a vers végén emlékezik meg a napról, melyet országából kiűzött ki­rályhoz hasonlít.

.Az 1848 júniusából való Kiskunság ismét zka/fö/r/áhítatos, a szülőföld szépségeibe szerelmes költő hangján szól hozzánk. A szabadságharc viha­

147

ros napjaiban pedig már egészen másféle élmények ihlették meg költőn­ket; annyi izgalmas, sorsfordító esemény zajlott le mellette, körülötte, hogy azok költői tolmácsolása, lírává ötvözése, kétségeinek, indulatainak, reménykedéseinek megéneklése minden másfajta költői törekvést háttérbe szorított.

A Kutyakaparó egyben arra is tanúbizonyság, hogy Petőfi költészetében még számos lehetőség rejlett. Ez a vers olyan területen törte az utat, me­lyet talán csak ő tudott volna végigjárni.

A kutyák dala és

A farkasok dala

t

Amióta az irodalomban megjelentek az állatmesék, azóta egyes állatfaj­ták bizonyos emberi tulajdonságok megszemélyesítői. Csakhogy egyes ál­latok különböző mesékben különféle személyiségeket képviselnek, a farkas lehet zsarnoki, és lehet a szabadságát féltőn óvó jellem; gondoljunk csak A farkas és a bárány, valamint A farkas és a kuvasz című mesékre. Az Aiszóposztól Phaedruson át La Fontaine-ig eljutó történetek nem túl je­lentős cselekménymódosítással örökítették meg a szolgalelkű kutya és a dacos-szabad farkas históriáját, melynek lényege, hogy a két állat a me­zőn találkozik, s kurta párbeszédükből bomlik ki sorsuk. A farkast csábít­ja a kutya látszólag gondtalan élete, de megpillantja a kutya nyakán kiko­pott szórt, melyet a nyakörv okozott.

„Kötve vág}?’ – szól amaz, – hát nem jöhetszrmehetsz Kedvedre?” – „Nem mindig, no de hát mi van abban?” – „.Az, hogy énfelőlem akármennyit ehetsz,

Nem maradnék a kéjlakodban, Adna bár a világ kincset, vagyonokat!” Felelt Farkas mester, s uccu – most is szalad.

(La Fontaine: A farkas és a kutya Szabó Lőrinc fordítása)

La Fontaine-ig a példázat egyforma fontos a történettel; azaz az állat­mese jelleg hangsúlyozottan lényeges, a tanulság egyértelmű ugyan, még­sem következik oly természetességgel, mint pl. A róka és a holló mesé­jéből.

A Sturm und Drang poétája, Christian Friedrich Dániel Schubert (1739-1791) is megírta a maga A farkas és a kutya című meséjét, mely­ben fordít egyet a történeten. A kutya a sovány, a kopott szőrű, az ösztö-

149

i

vér, s a farkas a vidám, az egészséges, ki friss levegőt szív, friss húshoz jut, tiszta forrásból ihat, egész napját jó kedvvel tölti; kihez bánatosan szól a kutya:

•Szabad farkas vág}’ – én kutya vagyok,

Rabszolgaságban élek és halók.

S a költő keserűen zárja versét:

Tanulság? Ismeri mind az emberfia, Kinek hona Némethön- s Anglia!

A magyar irodalom is az aiszóposzi-phaedrusi nyomon jár. Heltai Gás­pár A Farkasról és Komondorról szóló, magyarított meséje helyenként fi­gyelemre méltó előképe a Petőfi-verseknek. Nála a kutya így beszél: „min­denféle maradékból részt tesznek nekem”; a farkas szava is érdekelhet bennünket: „Noha nem lehetek igen kövér, és noha borzas a hátam, / No­ha éhességet szenvedek gyakorta: de mindazáltal szabadságba élek”. A fo­kozás, melyet a tetőponton váratlan ellentétes kötőszó szakít meg, Heltai leleménye; ám az 1566-ban Száz faluba címen megjelent kötet koncep­ciója szerint a farkasnak mégsincs igaza, a túlságos szabadságvág}’ bajt okoz, nem vezethet jóra, s a tanulság éles ellentétben áll a meséből sugár­zó „tanulsággal”.

Péczeli József {Haszontalan mulattató meséi, 1788) Farkas, kutya cí­mű meséje a kitaposott úton halad előre. Kissé terjengős előadásmódja el­lenére jól ábrázol:

Mennyivel könnyebb lesz nekem ott vigyázni, Mint itt az erdőben éhezni és fázni.

A hideg és az éhség összekapcsolása utal előre. A páros rímű tizenket­teseket – olykor töltelékszavakkal – meg kell tölteni, s ez épp az epigram- matikus előadást nehezíti. A tanulság azonban félreérthetetlen:

Nem kell a jó élet, ha láncon kell lenni. Nincs szebb és drágább kincs a szabadságnál.

150

Virág Benedek „fabulái” (1817-1819) közül Kutya és farkas c\m\x me­séjét sikerültnek minősíthetjük. Többet bízott a párbeszédre, mint a törté­net elbeszélésére, s csattanóval zárja a mesét:

És a lánc. Igen.

Maradj magadnak nemtelen szívű Kutya.

A tulajdonképpeni Phaedrus-fordítások igencsak átköltések, a „szent öreg” fabuláiról elmondhatjuk, hogy a felvilágosodás szellemét fejezi ki; a morális tanulság igen lényeges eleme e meséknek. A tanulság a jóízűen el­mondott történet csattanója, a jó megfigyelés okosan elgondolt eredménye anélkül, hogy az erőltetettség hibájába esne. E meséjében az ügyes beszél- tetés, a szellemes szóváltás, a találó jellemfestés dicséri Virág szerkesztő­alakító tehetségét.

A Virággal egy időben alkotó Vitkovics Mihály 1817-ben adja addig el­készült meséit az olvasó kezeibe. Nála nem a kutya és a farkas cserélik ki nézeteiket a kényelmes rabságról és a nélkülözéssel járó szabadságról, ha­nem – nem túl szerencsésen – A ló és a szarvas. A szarvast télen-nyáron fegyverekkel, kutyákkal üldözik, mégsem adja magát az emberek kezére, mint a ló. „Mindezen jók mellett meg is nyergedének […], és felemelt fő­vel az erdőnek nyargalt.”

Ha Petőfi két versét az eddigiekkel összehasonlítjuk, több különbséget állapíthatunk meg, mint hasonlóságot. Egy-egy kifejezés hasonlósága le­het a puszta véletlen műve, s csak feltételezhetjük, hogy pl. Virág Bene­dek fabuláit forgatta. Phaedrus meséit bizonyára jól ismerte, Aszódon tan­anyagként is foglalkozott velük, s alapötletként innen is származhatnak a versek. Csakhogy Petőfi életműve sokkal inkább benne gyökerezik a ma­gyar irodalmi fejlődésben, mintsem „tárgytörténeti” előzményre szűkíthet­nénk le a farkas és a kutya tanulságos találkozásának költői megfogalma­zásait. Eleinte Petőfi is a párhuzamos közlésre gondolhatott, az Életképek március 27-i száma (1847-ben) így közli a két verset:

A kutyák és a farkasok

Kutyák Farkasok

Csak később különítette el a két verset, s nem azért, mert párhuzamo­san, két versben kifejtett mondanivalóját meg akarta osztani. Külső jegyek

151

alapján ítél Horváth János, mikor megállapítja: „a két dal egymásmelletti- ségén kívül a szembeállítás célzatát semmi sem árulja el”. A költői szán­dék, melyet az első közlés is jelez, még nem érv. Illyés Gyula véleményét idézzük először: „A kutyák és farkasok dala egymásnak felelgető öt-öt szakasza…”, s majd az alábbiakban részletesen kifejtjük álláspontunkat.

Úgy gondoljuk, hog}’ Petőfi költészete az elődök számos költői-világné­zeti vívmányát hozta szintézisbe. A legújabb romantikakutatások már utal­nak Petőfi művészetének egyetemességére, „az irodalmi irányzatok magas fokú szintézisére”. E szintézis nem általában a romantikus, a realista, a népies stb. irányzatok egybeolvasztásában és alkotó újrateremtésében me­rül ki. Ha így lenne, akkor eklektikus költőnek nevezhetnénk. Egészen konkrétan: a magyar irodalmi múlt legjobb hagyományait viszi tovább, tisztítja meg, ad új értelmet a számára, fogalmazza meg példás egyértel­műséggel. S itt nem szavak, kifejezések, fordulatok átvételében, idézésé­ben kell gondolkodnunk, hanem az előzmények felhasználásában és vég- érvényes megfogalmazásában (s nem pusztán újrafogalmazásában).

Heltain és Péczelin át Vitkovicsig, Virágig különféle korok, a humaniz­mus, a felvilágosodás, majd annak végső szakasza egyaránt megalkotják a maguk „kutya-farkas” történetét, kifejtik véleményüket a rabság és a sza­badság előnyeiről-hátrányairól, fordítanak, adaptálnak, magyarítanak, de a megfogalmazás messze nem végleges, legfeljebb jóízű, találó, sikerült vág}’ szellemes. Petőfi egyszerre romantikus és realista, népies és műköl­tői változatot ad közre, utána már csak a klasszikus példák fordítása, filo­lógiai hűségű tolmácsolása következhet. De ebben a tökéletességben ott rejlenek az elmúlt századok, évtizedek kezdeményezései, próbálkozásai. Hozzátesszük: a világirodalmi kezdeményezések és próbálkozások is.

Hadd említsünk ezek közül kettőt, nem az esetleges „hatás” feltétele­zésével, hanem valóban előzményként, mely eljuthatott Petőfihez, s ha közvetlenül nem jutott is el, kerülő úton, a korból kiérezve, ott van a Petőíi-költészetben.

Heine Németország, Téti rege című verses útirajzának XII. fejezetére gondolunk. Az éjszakai erdőben eltörik a kocsi kereke, s a költő egyedül marad. Ezt az alkalmat használják ki a farkasok, hogy kiéhezett hangjukon köszöntsék őt, a farkastársat. Heine beszédet intéz a farkasokhoz, de ezt Kolb úr csak megkurtítva nyomtatja ki az Allgemeine Zeitungban. A be­szédben is ott feszül a kutya-farkas ellentét:

152

Farkastársaim’ Sohase hittétek, ha a. hátam mögött svihákok szája járt, hogy a kutyákhoz álltam (…)

Juh sem vagyok, eb sem vagyok, s tanácsos úr se, – híven farkas-fog maradt a fogam, és farkas-szív a szívem.

Számítsatok rám, véletek üvöltök én is…

(Kaftlos László ford.)

Heine is – valószínűleg – az állatmeséből indult ki, eljuthatott hozzá Schubart ötlete (a Sturm und Drangtólegyenes út vezet a politikus Hei­néig), a farkasokban nemcsak szószólókat látott, ennél többet, a kutya- és birkaideológiával szembeszegülő véleményt, az önálló, mai szóval élve,, nonkonformista gondolkodást. Mindez gúnyos-ironikus formában jelenik meg Heinénél, ki a német költészet eszmei küzdelmeiben hasonló szere­pet játszott, mint nálunk Petőfi. Heine példát ad arra, högyan lehet átala­kítani, korszerű formába öltöztetni az aiszóposzi-phaedrusi alapötletet, kiemelni és újjáteremteni a vezérmotívumot, konkréttá-politikussá tenni az általánosat, maivá varázsolni az időtlen-egyetemest.

Alfréd de Vigny A farkas halála című költeményében a méltóságteljes, a férfihoz méltóságteljes, a férfihoz méltó halál megtestesítőjeként ábrá- ‘ zolja a farkast,

kit Róma népe tisztelt, akinek szóre-dús meleg ölén lelt pólyát Remus és Romulus.

A költő megérti a „bátor országfutó” üzenetét: „seu! le silence est prand”, „csupán a csend a nagy”;

Nyögés, panasz, ima, ússzon a gyáva ebben. Járd hosszú és nehéz utad te rendületlen,

153

amerre végzeted ösvénye kanyarul, aztán szenvedj, mint én, és halj meg szótlanul.

(Illyés Gyula fordítása)

Petőfi páros versében ott érezzük mindkét örökséget: az állatmeséből származót és a Heine által kimunkáltat egyaránt: A kutyák dala és A far­kasok dala konkrét is, egyetemes is, állatmese is, politikai vers is; a Palo­ta és kunyhó, valamint A XIX. század költői című költeményekkel majd­nem egy^r időben született. Azokat a verseket elemezve, értjük jobban ku­tyák dalát és A farkasok dalát, s ezekről gondolkodva jutunk közelebb a cím szerint följebb idézett Petőfi-versek mondanivalójához. A költő már el­érte a piedesztált, ahol a lírikus tulajdonképpeni pályafutása kezdődik; a pillanatot, amelytől fogva akár a rossz versek is figyelmet érdemelnek; át­veszik a mellettük állók áramkörét, és az oeuvre részei lesznek” – érve­lünk Illyés Gyula súlyos – lírai hitelű – szavaival. Hozzátehetjük: viszont is igaz ez, a költő egész addigi oeuvre-jével készül az újabb versre, a motí­vumok valamiféle végtelen dallamban kígyóznak át az életművön, a vezér­motívumok szüntelen fölbukkannak. így Petőfinél a kutyák rendszerint a gyávaság, a megalkuvás, a farkasok (kevésbé, inkább elemzendő verse fe­lől tekintve) a szabadságvágy’ megtestesítői:

Isten veled, te elpártolt barát,

Vesztett ebként ki szívem megmarád,

(Végszó* **-hoz)

Mit ugattok, mit haraptok Engemet, hitvány ebek! Torkotokba, hogy megfúltok, Oly kemény koncot vetek.

természet vadvirága)

154

S míg egymást martuk szennyes koncokért, Mint a szeméten a silány ebek,

(Isten csodája)

Mily szolgaság, milyen hízelgés! […]

1 la már kutyákká aljasódtok:

Miért nem jártok négykézláb?

(Nagykárolyban)

Félénk eb a sors, csak csahol;

A bátraktól szalad,

Kik szembeszállanak vele…

(Ha férfi vág)’, lég)’ férfi)

Ha összerakjuk az idézetek tanulságát, előttünk áll A kutyák dala alap­gondolata. (A szóhasználatban: hitvány, hízelgés, félénk, silány, veszett, atjasodtok…).

A farkasok dalának legfeljebb néhány kifejezésben, fordulatban előké­pe az 1843-as keltezésű Farkaskaland:

…mi szenvedünk éhségi kínokat,

Mogorva a tél, puszta a határ,

Rajt a vihar légparipája jár;

Csak ember és állatnak nincs nyoma…

Az idézet már csak azért is tanulságos, hogy lássuk: mivé egyszerúsö- dött-tökéletesedett a környezetrajz. E vers legfeljebb a jambusok újszerű használatával tűnik ki, de ez még csak a kezdő lépések egyike, innen ve­zet az út A farkasok dalának a magyaros verselés szerint is ütemezhető 6- os jambusáig.

A két vers szakaszai egymással vitatkoznak; a költő nagyfokú tudatos­sággal építette a két költeményt. .Akár ábrázolhatnánk is:

155

a

r^–

a kutvák tanyája

I

nincs gondjuk ételre

I

az ostor pattogása

I

a hízelgő élet

A külső világ rajza

-1

a farkarok tanyája

a hideg^ az éhség

a töltött fegyverek

I

a szabad élet

A két vers egymásnak felelget, sőt egymással felesel, az ellentétek ké- zenfekvőek, az alapgondolatot szolgálják, azt bontják ki, írják körül, köze­lítik meg. Kétfajta életfelfogás ütközik össze: a konformista és a nonkon­formista, s némi anarchisztikus felhangot is hallhatnánk, ha nem néznénk meg az évszámot: 1847. január (de csak márciusban jelent meg); ha nem tudnánk, hogy a költő a kor fölvetette kérdésekre válaszol (anélkül, hogy a közvetlen politikai-irodalompolitikai értelmezést lehetővé tenné, az más versek feladata); hogy szabadság- és függetlenségvágya – akár csak Hei­néé, akit ebben az időtlen is olvasott, fordított – korhoz kötött; nem A. de Vigny sztoicizmusával rokon, hanem saját életével, költészetével hitelesí­tett magatartás. A kétféle élet és a kétféle halál gondolata sűrűn foglalkoz­tatta költőnket, hadd utaljunk évzáró verseinek talán legszebbikére, az Egy’ gondolat bánt engemet címűre, ott szabadság-elképzelésének pontos tar­talmát is kifejti, megrendítő látomása szemléletes képekben festi a jöven­dőt. De ami ott egy-egy tömören-szukszavúan odavetett kép, néhány vo­nással fölvázolt lehetőség, itt alapgondolat: a kétféle életfelfogás s a szó­használat, a versépítés jelzi a költői igazságszolgáltatást, a véleményt. A „Koldusbot vág)’ függetlenség”-jelszó módosult kifejezését figyelhetjük meg; s e jelszó – ha eredetileg a színész Petőfi egyik élménye is, mely a játszott német színművek egyikéből származik – zú utolsó alamizsna még eléggé ki nem tisztult próbáíkozásától kíséri a költőt végig, .4z apostolig. Ennek az útnak állomása versünk.

156

Joggal vethető föl a kérdés: mindehhez mi szükség volt az áttételre, a szinte szimbolikus formára, mikor e forma kereteit a költő felforrósodó hangja, állandó személyes jelenléte szétfeszíti? Mi szükség volt az állatme- sei utalásra, a primitívebb-naivabb hagyomány fedezetére?

A Petőfi-életműbe már beállítottuk a verseket. Végigkísértük egy motí­vum fejlődését, amíg a tökéletes megfogalmazásig eljutott. Részben ezzel magyarázhatjuk, hogy’ miért utal a költő az állatmesére. Másrészt épp a végkicsengés fölerősíti a költő szándékát: ismert történetet elevenít föl, is­koláskönyvek meséjét fogalmazza át, tudott cselekményre épít, hogy min­den erejét önálló-egyéni motívumai kifejtésére összpontosíthassa. Ami az állatmeséknek függelékébe, azaz tanulságába szorult, az itt a vers lényege lesz; ami az állatmesék cselekményében csak a magyarázat segítségével vált bizonyossá, annak itt nem kell magyarázat, diadalmasan és félreérthe­tetlenül zengi az utolsó sor: „De szabadok vagyunk!” Az állatmesei áttétel abban segít, hogy’ szűkebb körre korlátozza a költő áradatként előtörő gondolatait,-egy’ célra összpontosítsa; a kész forma átalakításának elvég­zését lehetővé tegye, a külsőségeket azonban megtartsa. .Az állatmese for­dulatai adottak: ezeken lehet módosítani, változtatni, az eredeti alakot mégsem lehet teljesen elvetni. Az áttétel erősíti a költői szándékot: az alapgondolatot az állatmese minden olvasó tudatában, műveltség-kincstá­rában megbúvó tanulságával szerzi meg. Az olvasót így kétfelől éri hatás: az aiszóposzi-phaedrusi gondolat, illetve Petőfi versei felől. Az áilatifiesei áttétel tehát nem gátja, hanem szinte feltétele a költői akarat maradékta­lan és egyértelmű érvényesülésének.

Viszont: a változtatások is jelentősek. Ha Petőfi csak újra- vagy’ újjáírta volna a „félénk eb” és az „éh s behorpadt oldalú” farkas tanulságos tör­ténetét, versét nem tartanánk a „szintézis” egyik bizonyítékának, minden bizonnyal sikerült, de nem különlegesen jelentős költemény lett volna a végeredmény. A fokozatosság a hagyománytól való elszakadásban érezhe­tő. Az első közlésben – láttuk – még egy’ főcím alatt jelent meg a két vers. Pedig e költemények nem egymásmellettiségükben, hanem egymásutáni­ságukban hatásosak. .Az állatmesében a kutya szabadon kóborolhat a me­zőn, s így’ találkozhat a farkassal. Petőfi kutyái rabszolgaságukkal dicsek­vő hízelgők, még a szabadság látszata sem övék, így’ legfeljebb a konyha szöglete a birodalmuk. Az állatmese farkasa hajlik a kutya szavára, elmegy vele egy jó darabon, hiszen a zsíros falatért némi szolgálatra is hajlandó. Petőfi farkasa nem állhat szóba a kutyákkal, keservesebb sorsa ellenére

157

sem vállalja a megkötöttségeket. Az állatmese kutyájának a nyakán kiko­pott a szőr, s ezt mintegy szégyenkezve-pironkodva magyarázza a farkas­nak; Petőfi nem bocsát mega kutyának, nem keres mentő körülményt, egy pillanatig sem teszi rokonszenvessé.

A kéziratban történt javítások-változtatások a tudatosan alkotó Petőfi portréját egészítik ki.

I. Változat: Az ősz ikerfia, Eső és hó, szakad.

Nyomtatásban: A tél iker fia, Eső és hó szakad.

Az évszak megváltoztatása fontos tény. így az ellentétet növeli a termé­szet zordsága és a konyha otthonossága között; érthetőbbé és megfogha- tóbbá teszi a farkas szenvedéseit. A tél az ősszel szemben inkább kelti föl a hideg, a fagy képzetét.

Még a folyóirat és a kötet szövege sem teljesen azonos.

Életképek: S mi nyaljuk boldogan / Kegyelmes lábait.

Kötetben: S mi nyaljuk boldogan / Kegyelmes lábait!

.Az írásjel megváltoztatása itt nem pusztán helyesírási kérdés. A kijelen­tő mondatban elhangzó megállapítás a figyelmet fölkeltő felkiáltójeltől ér­zelmi-indulati töltést kap, felkiáltó mondattá alakul, mely a kutyák torz boldogságát és a költő efölött érzett megvetését egyaránt hordozza.

Még jellemzőbb A farkasok dalában eszközölt változtatás:

Életképek: Részünk minden nyomor… / De – szabadok vagyunk!

Kötetben: Részünk minden nyomor… / De szabadok vagyunk!

A változtatás itt helyesbítés, javítás. Az első közlés helyesírását a csat­tanó kiemelésével indokolhatjuk. A szakasz első részét a három pont vá­lasztja el az ellentétes kötőszótól, mely után ismét szünet következik, elő- adónak-olvasónak szóló szerzői utasítás, s az összetett állítmány a pilla­natnyi hatásszünetet követi, feloldja a háromszorosan is fölfokozott hangu­latot (három pont, ellentétes kötőszó, gondolatjel). De a gesztusokban, előadási eshetőségekben is.gondolkodó költő – hibátlan érzékkel – soknak vélte e háromszoros kiemelést, ugyanis a lényegről terelődik el így’ a figye­lem a művészi bravúr javára. Egyszerűsít, törli a gondolatjelet, mely a csattanót ugyan pompásan készíti elő, de megtöri a verssor lendületét, mesterségessé-múvivé szürkíti a természeteset, a spontánt. Ugyanakkor az előadó sem kényszerül arra, hogy’ visszafogja magát; az ellentétes kö­tőszóra eső hangsúly immár a „szabadok” első szótagjára jut, s az ellen­tétet a grammatikai eszköz mellett az egész mondat is erősíti. (A „de” hangsúlyozása esetén fontosabbá válik a grammatikailag kifejezett ellen­

158

tét.) Petőfi, a színész minden hangsúlyt becsült, s igyekezett a helyére ten­ni. Tudta, hogy három szó közül kettő nem kaphat hangsúlyt, csak egy. Pe­tőfi, a költő ugyan azt írta, hogy „a magyar mérték és rím még nincs meg­határozva”, de mindez nem zavarta alkotói módszerének tudatos fejleszté­sében és az időmértéknek a magyar mondathangsúly törvényei szerint tör­ténő alkalmazásában. A gondolatjel törlését verselési, előadási és gondo­lati okok indokolják.

A két vers nemcsak gondolataival, hangsúlyával, nemcsak egészében vi­tatkozik egymással, hanem legapróbb részleteiben is. Míg A kutyák dala hangvételében, előadásmódjában népies elemeket találunk, A farkasok da­la inkább romantikus hangulatú, ellentétek vilióznak benne; az első vers is­métlései szinte lelassítják a ritmust, a vissza-visszatérő szavakkal (kegyel­mes; marad-maradék; pattog-pattogása) szinte csak lépésenként viszi előbbre a történés menetét, a második vers a zaklatottabb előadásmódú. A kutyák dala népies elemeit említettük. Szókincse is alkalmazkodik a fa­lusi hangulathoz (konyha szöglete, jóllakék, maradék, ostor, no, nyaljuk), még népi szólással is találkozunk a versben (ebcsont beforr). A farkasok dala nem tartalmaz népies elemeket, pusztaságot említ a puszta, a róna, a rónaság helyett, pedig a pusztaság ritka szava Petőfi költészetének. Csu­pán néhány versből idézhetünk:

Keblemnek pusztaságit

(A bujdosó)

Oh ez a múlt! pusztaság vidéke,

(Katona barátomhoz)

Hol van oly nagy pusztaság, mint keblem?

(Hol van oly nagy pusztaság)

S e ritkábban használt szó jelzőjével együtt éri el hatását.

A versek költői eszközeiket tekintve igen szűkszavúak. A kutyák dala is­métlődő jelzője (kegyelmes jó-kegyelmes) inkább a kutyák magatartásá-

159

ra, szolgalelkűségére világít rá; A farkasok dala az ellentét, a kontrasztha­tás kedvéért él jelzőkkel („A fehér hóra le piros vérünk csepeg”).

S bár a hó képzetéhez természetszerűleg járul a fehér, a véréhez a pi­ros szín, mégsem érezzük fölöslegesnek; a színek plasztikussá teszik, ami kimondatlanul (csak elgondolva) halvány és sápadt lenne.

A két vers fölépítésében is jócskán találunk különbséget. A háttér azo­nos: a téli táj. Zord, barátságtalan vidék, nem is látjuk, hiszen a zivatar, a felhó, az eső és a hó elfödi előlünk. Zivatar? A kéziratban őszi tájat képzelt maga elé a költő, s az ősz télre javításával – kérdezhetnénk – nem lett-e logikátlan a vers? Csakhogy a zivatar itt nem a zápor jelentésben fordul elő, erősebb, vadabb értelmű – amit a süvölt ige is aláhúz – inkább Berzsenyi kifejezéséhez hasonló képzetű: „Nyolc századoknak vérzivatar­ja közt / Rongált Budának tornyai állanak.” Petőfi lírájában alig fordul elő másutt e szó. Zsengéi közt lelünk Zivatar címmel írt verset. A zivatart a fergeteg, a vihar, az égiháború helyettesíti, e versben a fenti szavakkal ro­kon, a megszemélyesített természet elemi csapása. Szerencsés ötlet, hogy a kutyák, illetve a farkasok szájába adja önnön jellemzésüket. A kutyák ugyanazt mondják el magukról, mint a farkasok, mégis: a kutyák mintegy önéletrajzzal szolgálnak, szinte életük egy napját beszélik el (lakásuk- ellátásuk-életük alakulása, uruk haragja s a megbocsátás, a hízelgés). A farkasok panaszkodnak, tulajdonképpen nincs lakásuk, nem találnak eleséget, nem haragszanak rájuk, hanem üldözik őket, életük állandóan veszélyben: helyzetraj ez, nem történik semmi, a szüntelen veszélyeztetett­ség állapotában élnek. A kutyák dala inkább életkép, A farkasok dala hely­zetdal. Az ellentétet a kutyák önelégült-boldog és a farkasok dacos-me­rész hangja között is megfigyelhetjük.

Miért boldogok a kutyák? Mert övék a konyha szöglete! De a költő rög­tön szűkít, oda „helyeztette” őket a gazda. Nincs gondjuk ételre? Petőfi is­mét szűkít: csak azután ehetnek, ha az úr jóllakott, s akkor is csak a ma­radékból kapnak. Ostorral verik őket, de gyorsan hozzáteszik: ebcsont be­forr; a közhellyé vált szólással nyugtatják magukat. S amikor elmúlik a gazda haragja, akkor is csak úgy mehetnek hozzá, ha magához inti őket (még csak nem is szólítja), s ők boldogan nyalják kegyelmes lábait. Most lesz teljessé mindaz, amit Petőfi a kutyákról régebben írt, a silány, a hit­vány, az elaljasodott jelző igazolást kap. A farkasok dala – éppen ellenke­zőleg – nem a szűkítés, hanem a bővítés, a részletezés eszközeivel él. A farkasok tanyája a kietlen pusztaság (a szó ritka előfordulásával, és az

160

inkább köznyelvi pusztával szemben nem a népies hangulatot, hanem az ünnepélyeset készíti elő, sőt feszültséget is kölcsönöz a helyzetnek). Ez­után következik a részletezés. Bár a „kietlen” jelzi az ürességet, drámaib­bá lesz a hangulat, hogy megtudjuk: egyetlen bokor sem nyújthat menedé­ket. A következő szakaszban az itt és ott, a kívül és belül látszólagos el­lentéte fokozza a feszültséget; látszólagos az ellentét, hiszen csak a hatá­rozószók állnak szemben egymással, amire utalnak: a hideg és az éhség egymásnak szomorú kiegészítői, ismét a részletezés következik: a tény­megállapítást érzelmi tartalmú vallomás követi. A kettős veszedelem eggyé válik; a veszedelmet háromszorosan hangsúlyozza a költő: jelzővel ellátott főnevesült melléknévi igenévvel, igével és rágós névszóval. Az alliteráció (kettős… kínoz kegyetlenül) itt nyomatékosít. A harmadik ellenség a „töl­tött fegyverek”. A szinekdoché félelmetessé teszi azt, amit kifejez: szinte személytelenül támadnak a fegyverek. Érezzük, hogy’ ezek a legádázabb, legijesztőbb, a legnagyobb veszélyek, s ismét a részletezés világít erre rá: a töltött fegyverek megsebzik a védtelen, az éhségtől-hidegtől amúgy is meggyötört farkasokat.

Az utolsó szakaszban foglalja össze a költő az eddigiek során elmon­dottakat, hogy’csattanóval zárjon. Egy igével (igenévvel) tömören fejezi ki, amit egy-egy szakaszban körülírt. A költő nem elégszik meg ezzel, ismét összefoglalja, most már végérvényesen, a helyzetrajzot: „Részünk minden nyomor”, s a már ismert négy versszak tudatában nem érezzük túlzásnak, hiperbolának ezt a keserű megállapítást. így’ igaz, több rossz nem is jöhet már. A három pont le is zárja a vers első részét, amelyre ünnepélyesen, diadalmasan, szinte himnikusan válaszol a befejező sor: „De szabadok va­gyunk!” 19 sor áll szemben egyetlen sorral, s az egyetlen sor, mely volta­képpen nem is teljes mondat, egy ellentétes kötőszóból s egy többes szá­mú összetett állítmányból áll, csupán az igei személyrag sugallja a többes szám 1. szentélyű alanyt, győztesen hirdeti, hogy’ érdemes; érdemes: a szabadságért. Már utaltunk arra, hogy itt nem csupán a romantikus köl­tők egyéniség-féltéséről, társadalommal-külvilággal szembeforduló, byro- ni nyomon járó titánizmusról van szó. Ha együtt szemléljük az 1847 janu­árjában írott többi Petőfi-verssel, mely a „Szabadság, szerelenT-mottóval kezdődik, s olyan sorozatot alkot, mint a Ha férfi vagy, lég)’ férfi, a Palo­ta és kunyhó, A XIX. század költői és a Szent sír, akkor látjuk igazán e költemények helyét, funkcióját, a kutyák életmódjának és felfogásának ta­gadását és a farkas-életmód és fölfogás igenlését, a szabadság eszméjé-

161

nek, e szabadságért való áldozatvállalásnak (Koldusbot és függetlenség!) dicsőítését.

A verselésről említettük, hog>^r a 6-os (félrímes) jambusokat alkalmazza e versekben. A kutatás már szólt arról, hogy Petőfi a Köleséből és Vörös­martból örökölt formát lényegesen átalakítja, előbb parodizálja (Ebéd után), majd a maga céljainak megfelelően használja föl. Míg Vörösmar- tynál a tragikus érzést hordozzák a 6-os jambusok, s izgatottan lüktetnek; Petőfi előbb szatírát ír, majd elemzett két versünkben egyszerre kétféle hangulat hordozójává is teszi, megfosztva a vörösmartys fenségességtől. A kutyák dala helyenként még az Ebéd után népies kitételeit (Kölyök pi­pát ide; Add arrébb hát, ökör; Disznó, forró idő…) visszhangozza. A far­kasok dala másfajta lüktetésű, előlegezi a Csatában című költeményt („A földön is.harag, / Az égen is harag”), melynek viharos lendülete, az izga­lomtól szinte elfúló hangja a forradalmi lelkesedés kifejezője.

A kutyák dala és A farkasok dala gondolatilag és formailag a Petőfi- életmű érdekes darabja; nem oly problémamentes, mint azt az első – fe­lületes – olvasásra hinnénk. A kor költészetével, a hagyománnyal való szembesítés derítheti föl a költői szándékot, s igazolhatja a művészi ered­ményt.

4

Palota és kunyhó

E vers 1847 januárjából való, s hangvételben, szerkesztésben a kornak hasonló témájú verseivel perel; a korszak irodalmi divatjából nőtt ki, címé­vel Eötvös egy románcát idézi, A vár és a kunyhót, egyoen ellenverse, pár­darabja is az Eötvös-múnek, s minden olyan költeménynek, amely az eöt­vösi csapáson halad. De nem marad meg a címben megjelölt ellentétpár lírai kifejtésénél, olyan gondolatokat fogalmaz meg, amelyek túlmutatnak a vers egyszeri tanulságán: a költő világnézeti-bölcseleti megnyilatkozásai­nak forrásaira utalnak, s e források elemzése, a kor időszerű (és nemcsak költészeti) problémáival váló szembesítése révén juthatunk el a vers igazi jelentőségének fölismeréséhez.

A költeményt az Eötvösével együtt kell szemlélnünk, hogy pontos képet kaphassunk róla.

A vár és a kunyhó keletkezési évszáma 1837. A gr óf fiának és a job­bágyleánynak kettős halállal és megbékéléssel végződő tragikus szerelmét beszéli el. A népköltészetben a Kádár Kata, a régi magyar irodalomban a Telamon históriája a „tárgytörténeti” előzmény, s a vár és a kunyhó ilyen jellegű szem beállítása Kisfaludy Károlynak még ekkor műsoron levő Stibor vajda című színművét is áthatja. A magas rangú férfi és az alacsony sorsú leány közti távolság az oka a Vörösmarty Szép Ilonka című versében áb­rázolt tragédiának is. A világirodalmi rokonságból a német irodalom és népköltészet jól ismert mondáját, Bernauer Ágnes történetét emeljük ki, mely III. Albert bajor herceg és a szegény leány, .Ágnes bús szerelmét be­széli el. Vár és kunyhó ellentéte, mintegy’ tragikus szerelmi történet kere­te, irodalmi-népköltészeti közkincs, motívumai messzire ágaznak szét. Schiller Ármány és szeretem című színműve e téma legtökéletesebb meg­fogalmazása; a zord atya, a tragikus kettős halál, az öntudatos, szegény sorsú muzsikus mintegy előképe az Eötvös-versnek. (Fiadd tegyük hozzá, hogy’ Petőfi jól ismerte Schiller színművét.) A hangsúly – e művekben – a tragikus történeten van; Eötvös például ellenpontozó szerkesztéssel igen ügyesen gördíti előre a cselekmény!, a tájleírásokkal sejtetve a tragédiát,

163

mely a két apa kibékülésének éreztetésével oldódik föl: Eötvös tolmácso­lásában a vár erőt, a kunyhó tisztességet, nyugalmat sugároz; a történel­mi múlt emeli a vár fényét, a honszeretet büszkesége tölti be a kunyhót. S ha a gróffiút pazar ékszerek ékítik, a jobbágyleány szépsége vetekszik a csillogó ékszerekével. A tragikus történeten belül apró idilleket találunk (pl. a két szerelmes találkozása), mosolygós, szinte biedermeyer tájképet: zöld rét, kis lak, hársfa, nap, kék ég az elemei ennek a képnek.

A történet valós kérdést vet föl: a társadalmi különbségek két fiatal bol­dogtalanságát okozzák. Eötvös ekkor még csak érzelmes válaszra képes. A grófi apától nem tagadja ineg a méltóságteljes viselkedést, nevének vi­tézségét, ha kegyetlenségéért bűnhődnie kell is. A jobbágy-apa öntudatos beszéde (s e szót itt a szónoki beszéd értelmében is használhatjuk) mutat a leginkább előre, Petőfi felé. Azt a gondolatot mondatja ki Eötvös a ro­konszenves szereplővel, amelyet később Vörösmarty is megfogalmazott:

S nem csak dicsőké a haza;

A munkás pór, szegény, Bár észrevétlen, dolgozik A hon derúletén.

(Honszeretet)

Eötvös ezt még homályosabban, áttételesebben mondta ki, a jobbágy’ még csak efféle tiszteletteljes megfogalmazásra kényszerül:

Bár ősöd hantja szépen áll, Ismert a harcmezón, A népnek hamva, büszke úr, A por eldódidön.

Petőfi Sándor lesz az, aki radikális megfogalmazásúvá alakítja majd át a liberális-emberbarát érzéseket. A jobbágy’ szava azonban már Eötvös versében a másfajta történelmi múltszemléletre figyelmeztet, a nép meg­becsülésére int, és a nemesi gőggel a jobbágy jogos öntudatát állítja szem­be. Ettől fogva a románc (vagy ha úgy tetszik: érzelmes ballada) mindin­kább a szentimentalizmusba csúszik át, és ettől még a költő ellenpontozó­szerkesztő művészete sem menti meg. így’ lesz és így’ lehet iskolapélda, és

164

amikor majd a kossuthi érdekegyesítés nemzeti programmá válik, így fa­kul gyakran követett mintává.

Csak röviden utalunk a feltehetően Eötvös hatása alatt keletkezett ver­sekre, mert Petőfi az eredeti művet és az epigon alkotásokat együtt ismer­te meg; és ha ő Eötvös e versét tagadni látszik, e tagadás nem annyira Eötvösnek, mint inkább az utódoknak szól. A Palota és kunyhó nem Eöt­vös versének világát tagadja, inkább felerősítve mondja ki néhány gondo­latát, hozzátéve mindazt, amit máshonnan, illetve saját tapasztalatából me­rített.

A vár és a kunyhó szövetségének eszméjét már Széchenyi István meg­pendítette a Hitelben. A „legnagyobb magyar” inti azokat, kiket a „sors magas helyheztetésben” hozott a világra, s felszólítja őket, ereszkedjenek le, hogy’ megismerjék „a szegénységet, a nyomorúságot”. Aki ezt teszi, „észre fogja venni, mily szomorú, önerejével a sarat emberül ki nem áll­hatni s az élhetetlenség lenyomó érzésében vagy’ hercegi palást vagy’ grófi korona alá bújni, vagy’ pénzes láda mögé rejtezni kénteleníttetni. Tapasz­talni fogja, mily szép s nemes érzés lakja sokszor a szántóvető hajlékát, s hogy’ nagyobb szerencsére méltó”. A társadalmi osztályok között a nem is­merésből származó félreértések feszültséghez vezetnek, károkat okoznak – fejtegeti Széchenyi -, „mesterséges egyesítésire tesz javaslatot, mely „véletlen” vagy „emberi bölcsesség” útján történhet meg. Ez utóbbi mód­szer a célravezető, eszköze a „kiművelt emberfők” nevelése. A Széchenyi- alapvetés az újabb liberális, demokratikus eszmékkel párosult, ezek iro­dalmi lecsapódása az eötvösi példa követése.

Lakner Sándor Országgyűlés című verse (Honderű, 1845) e liberális szemlélet terméke. A bírálat visszafelé hat, az ellentéteket a reformország­gyűlések a kölcsönös megbékélés szellemében oldják föl. Egy’ szakaszt idézünk, hogy’ lássuk az erőtlen költői nyelvet, amely a bírálatot is tompít­ja:

S a pór, ki eddig munka közt Izzadt vércseppeket, Hogy’ a pazarló földesur Élvezzen kéjeket, Elismerés jutalminál Jobb sorsán megnyugodva áll.

165

Míg Lakner bírálata – a hangzatos, de kevésbé hathatós stílus ellenére is – nyílt, a Honderű többi költője gyöngéd románcba foglalja a vár és a kunyhó ellentétét, s a divatot követően is különcködve írják még lényegé­ben véve ugyanazt, ami Eötvösnél világos és áttekinthető. Az egyéni- eskedés (mely egyáltalában nem azonos az egyéni stílus kialakításának vá­gyával; épp ellenkezőleg: adott keretek között mellékes elemek excentri- kusságát jelenti itt) a liberális irányzat hatásától is megfosztja ezeket a ver­seket. Beöthy Zsigmond Halász szerelme című regedala (1846-ból) hosz- szadalmasan beszéli el, hogy a sziklavár gőgös ura eltiltja leánykáját Sylviótól, a derék,-de egyszerű halásztól. Előbb a halász vész a tengerbe, majd a leány, és a várúr megőrzéssel bűnhődik zordságáért. A várúr, a leánya és a tengerész regéje mennyivel művészibben fogalmazódik meg Petőfi Shelley-átköltésében, a Szökevényekben, mely témává la sztásá bán beleillik a tárgyalt sorozatba, hangvételével azonban messze kiemelkedik belőlük.

A közvetlen előzmények között Garay János keserű hangú költeményét is ott találjuk. Eg)’nagivrl kastélyban című versében elámul a pompán, de felháborodik, hogy üresen találja a kastélyt, a tulajdonos külhonban jár, itt hagyta ősei tanyáját. A főnemesség nemzetietlenségére céloz a költő.

Az említettek mellett él egy másikfajta verstípus is, amely eredetét te­kintve Horatiusig vezethető vissza. A vár és a kunyhó ellentétét másféle ki­egyenlítéssel oldja föl: a kunyhót tartja boldogabbnak, az arany középsze­rűség horatiusi fedezettel bíró érve alapján. Tompa Mihály Fent és lenije (1856) az egyik legszebb és legszínvonalasabb példája az e típusú költe­ménynek.

Vár és kunyhó, fent és lent tehát állandó témája a reformkori költői vi­lágnak, a kiáltó ellentétek mellett az érdekegyesítés programja is ideirá­nyítja a figyelmet. Ehhez tegyük hozzá, hogy a galíciai parasztfelkeléserő- teljesen világított rá a reformkorban folytonosan napirendre kerülő, meg­oldatlan jobbágykérdésre. A Pesti Hírlap egy megyei közgyűlésről tudósít­va sürgeti: „azon viszonyok, melyek földesúr és jobbágy közt mai napig is léteznek, bármi áron, végképp megszüntessenek, és a jobbágyból polgár tétessék.” Ebben az évben – 1846-ban – dolgozik Eötvös nagy .regényén, a Magyarország /5/4-ben címűn, ekkor írja és olvassa föl Vörösmarty a Nemzeti Kör estélyén Országháza című költeményét, amely kiegészíti az előző vers, /Íz emberek riasztó látomását („És mégis szerte dúl az ínség / S rút szolgaság nyomaszt.”):

166

Ura s rabja millióknak;

Kik gyűlölnek és dacolnak;

Zsarnok, szolga egy személyben, Ki magával sincs békében.

Egy későbbi, 1847-es estélyen hangzik föl Petőfi ajkáról A nép nevé­ben fenyegető követelése. Itt még csak jogot követel, emberjogot, érvel, példálózik; e versében nemcsak a galíciai eseményektől megriadt közvéle­kedés kap helyet, hanem a közbeeső vers, a Palota és kunyhóban kidol­gozott program is. Hogy Petőfi is reagált a maga módján a galíciai esemé­nyekre, azt a kutatás (Lukácsy Sándor) már bebizonyította. A nép című versről vitatkozva utalt arra az újfajta fölfogásra, mely részben összefog­lalja a felvilágosodás „haza”-fogalmától a reformkori liberalizmus gondo­latáig nyúló eszmesort, de ezen túl azt is földerítette, hogy e vers a galí­ciai parasztfelkelés tanulságait is visszhangozza, s nem elégszik meg a Vö­rösmarty (És óhajtjuk nagynak trónusában, / Boldog- és erősnek kunyha­jában) vagy’ épp az Eötvös által vallott megbékélési-kiegyenlítési szándék­kal. Pedig a kortársak egyike-másika éppen e gondolat költészeti megtes­tesítését látta bele a Petőfi-lírába. A derék és jó szándékú Medgyes Lajos az Életképekben (1846. október 31.) – a Dalaim, valamint a Csalogá­nyok és pacsirták után is – ezt várta a költőtől: „költői szellemed

feladata volt, hogy’ az egész nemzetet a paloták aranyozott függönyeitől a lantornás kunyhóig, daljaid sugárövébe öleld”. Csakhogy’ ezt nem akarta Petőfi, éppen ez ellen harcolt. Gróf Teleky Sándorhoz című versében tet­ten érjük a költő indulatát:

Te elfáradsz, mig őseidnek

Végigtekintesz névsorán,

.Én jóformán azt sem tudom, hogy

Ki és mi volt a nagyapám.

Te fényes, csiliáros teremben Bárson pólyában születél, Én szalmazsákon születőm egy’ Kis mécs borongós fényinél. […] S mégis, légy’ büszke rá, igen, […] Hogy itt könyvemben áll neved.

167

Megbékélés? Fent és lent harmóniája? Fölösleges kérdések: a fent e/- jött (s nem lejött) a lenihez, a lent pedig befogadta. A szegénység öntu­datot ad, s ez hathatósabb fényű a külső csillogásnál.

Feltételezhetjük, hogy az utópista eszméket valló Cabet könyvei (köztük az Utazás íkáriába) is megfordultak Petőfi kezében. kz 1840-es években sűrűn olvasott francia szerző egy röpiratában írja le: számos lángelme származott a nép egyszerű sorából, az egész emberiség díszére válva. De e gondolatot sugallta a német politikai költészet is. Georg Herwegh ver­seskötete: Költeményei egy elevennek, 1848-ban magyarul is megjelent Táncsics Mihály előszavával, ezt a könyvet talán olvasta Petőfi is, de a né­metül 1843-ban már megjelent kötet is a kezébe juthatott. A palota és a kunyhó ellentétét a német poéta több helyütt fogalmazza meg, s e megfo­galmazás igen pregnáns, hatásos, egyértelmű.

Herwegh kötetének XXI. szonettje a szabadságot szólítja, s a szabad­ság földi vándorlását (mely majd Petőfi 1848-49-es verseinek is témája) helyezi bele a kunyhó és a palota ellentétének ábrázolásába.

Szabadság! Nem, hol zeng himnusz zenéje, Nem, hol fényárban úsznak grófi várak, De kedveled az egyszerű tanyákat, S mint csalogány, megtérsz a csöndességbe, A márványcsarnokokba sose térsz be, Hol ittas-víg dőzsölök lakomáznak; Hol üres poharak a könnytől áznak, A kunyhóknak vagy oly szíves vendége.

Másutt, a harmadik Guttenberg-dafoaxx még nyíltabban fogalmaz:

A világ üdve kunyhókból jöhet csak, Igét darócban hirdet a próféta…

Petőfi talán olvasta Herweghet, a Palota és kunyhó második részének gondolatai idecéloznak. A német politikai irodalom ismeretére, elterjedt­ségére enged következtetni Kazinczy Gábor tervezete is, melyben kimond­ja az író:

„Legalább azt kell kivívnunk, mond eg}’ helyütt Gutzkow, hog}’ senkinek nyugodt éje ne legyen, ki fényes palotában lakik ott, hol a nyomornak nin­

168

csenek rongyai, mikkel meztelenségét elfödözze.” Ez az idézet már egé­szen a Palota és kunyhó világába visz, az ellentét akár Petőfié is lehetne. Mindehhez tegyük hozzá, hogy Petőfi és Kazinczy Gábor személyes kap­csolatban állt egymással (levelet is váltottak!), mely az 1847-ben írott versben kapja meg szép dokumentálását. Itt Petőfi „Hős pályatársam, lel­kem rokona” jelzőkkel emeli magához a széphalmi öreg unokaöccsét, va­lószínűleg az eszmei rokonság miatt.

A Pétőfi-vers lehetséges forrásvidékét, eszmei táptalaját körüljárva könnyű lesz érzékeltetnünk a minőségi különbségeket, melyek a kor (és Eötvös) hozzá képest lágy és szelíd románcaitól elválasztják, és melyek oly erőteljesen fejezik ki az érdekegyesítésen, a liberális-kiegyenlítő törekvé­seken túlmutató írói szándékot.

Petőfi részben leegyszerűsíti az eötvösi alapképletet, elejti a vers epikus vonatkozásait, másrészt összetettebbé, gondolatibbá teszi. A románcból óda lesz, s azonnal tegyük hozzá, hogy’ a Vörösmarty megvalósította, gon­dolati vonatkozású ódához (az ódái jellegre utal az emelkedettebb, a vers végére áhítatossá váló hangvétel) hasonló költemény perel az elődökkel, a korra). Nincs szerelmi történet, nem kell érzelmi síkra kivetítenie a szem­benállást; a palota – lakóival együtt – jelképpé sűrűsödik, és azzá magasz­tosul a kunyhó is – szintén lakóival. Petőfi szakít az idilli ábrázolás mód­szerével, Eötvös büszke, tölgyfa kapus, százados falú vára nála csupán gő­gös palota, díszei cafrangok (e szó Petőfinél valóban rokon – ahogy’ a nyelvtörténet igazolja – a cafat, cafka, cafra főnevekkel), az ő kunyhója nem zöld rét közepén áll, gólya sem rak rá fészket, nem védi hársfa, ha­nem szerénykedik, ínségét rejti a lombos fák mögé, s a fény csupán a szí­vekből árad. Idill? Nem, ez nem a boldogság szigete, a tisztes nyugalom tanyája, még ha a megváltókat adja is a világnak. A vers befejezésének és második felének hangvétele, terminológiája „egyházias”. S itt ismét Pető­fi eszményeinek forrásaira emlékeztetünk. A forradalmár francia abbé, Lamennais nemzedékeket nevelő könyveire utalunk, melyek bibliai szó­kinccsel és a testamentumokat idéző frazeológiával hirdetik az új, az igaz­ságosabb világot, a nagy lengyel romantikus költő, Mickievvicz pedig a Za- rándokság könyvvitelt (ennek részletei magyarul is megjelentek akkor) hasonló kifejezésekkel láttatja áz új apostolok eljövetelét. Petőfi ismerhet­te e tanokat, hiszen fordítójuk: Kazinczy Gábor. A Palota és kunyhó meg­váltói feltehetőleg Lamennais abbé, Cabet és Mickievvicz új világának pró­fétái; azok, akikről a német politikai költészet énekelt. Petőfinél mindez

169

nem utópia, hanem program, állásfoglalás az irodalom- és a társadalom­politikai küzdelmekben. Hiszen az 1846/47-es versek a galíciai esemé­nyeket, az országgyűlés „örökkévalóság”-vitáit is visszhangozzák. 1847. január 23-án mutatják be Szigligeti Ede népszínművét, a Csikóst, mely a népélet merész ábrázolásával erősen hozzájárul az „irányköltészet” körüli vita kirobbanásához. E vita készteti a költőt az önjellemzésre, mely az Arany Jánoshoz c\\x\\\ versben ugyan még az alkalom megszabta keretek között marad, a Rongyos vitézek című költeményben már polemikus-indu­latos megfogalmazást kap. A Palota és kunyhóe küzdelmet előlegezi, an­nak társadalmi oldalát mutatja, melynek a párvers, A XIX. század költői az irodalmiét is. A megváltói, a prófétai szerep a költőé, aki azért vezet­het, mert a nép felől érkezik az irodalomba (Illyés Gyula találó szavait idézve: „A magyar költőt nem holmi – isten tudja, miféle eredetű – nosz­talgia vagy kielégítet fenség vitte a nép felé. Őbenne a nép kielégítetfensé­ge működött, nem ment a parasztság felé; onnan – ha nem is közvetlenül abból – jött.’’). A kunyhókból származó megváltót, prófétát látja bele Arany Jánosba (bár ha Petőfi más költőről, rokon lélekről ír, akkor is azo­kat a tulajdonságokat keresi és véli megtalálni, melyek nem annyira költő­társára, hanem inkább önmagára a jellemzőek), kinek 7ö/r//járól úti leve­leiben is megemlékezik. „E költeményt egy egyszerű falusi jegyző írta e kis •szobácskábán, melynek hossza öt lépés, széle pedig két lépés, ami tulaj­donképp rendén van.” S itt – mint a híres üdvözlő versben – csak látszó­lag fűzi tovább a gondolatot, nem marad a témánál, valójában saját ars po­eticáit fogalmazza meg: „A múzsák nem conservativ kisasszonyok, ők haladnak a korral, s minthogy a század jelszava: »éljen a nép!« a múzsák is leszálltak az arisztokratikus Helikonról, s a kunyhókban telepedtek meg.” Igaz, Arany János ekkori költészetfelfogása sok hasonlót mutat a Petőfiével, a kutatás azonban már rámutatott a különbségekre. Petőfi nem itt fejezi be a látszólag fezt kell ismét mondanunk) Aranyról szóló elmél- • kedést. A befejező mondat már nyíltan önmagáról szó: „Boldog én, hogy szinte kunyhóban születtem!”

A Palota és kunyhó kapcsán kifejtett gondolatok bizonyítják, hogy ez a vers gondolatiságával, következetesen végigvitt eszméivel haladja meg a vár és a kunyhó-típusú elődöket. A gondolatiság azonban nem válik fenn- költ-elvonttá, nem veszti cl lírai jellegét, mert a költő szüntelen jelen van a költeményben. Az ő szemével látjuk a palotát, az ő indulatai fenyegetik a hitvány lakókat, ő lép be a kis szobába, ő szólítja meg a szegény jó em-

170

bérekét. S ki lenne más, akiről Illyés Gyula ír: „Az iinnepies utolsó sza­kaszban a felemelt kezű alak meghajlik, azt a képet idézi, amikor Krisztus odagörbült János keresztelőedénye alá.”

A vers szerkesztésének világossága az Eötvös-románc ellenpontozó megoldásával szembesítve derül ki. Míg Eötvös arányosan válogatja a vár és á kunyhó jeleneteit, Petőfi két részre osztja a verset. Sematikusan így vázolhatjuk a két vers szerkezetét, s ez jól érzékelteti a különbségeket.

Eötvös versében a vár és a kunyhó szakaszai így következnek:

Vár (1-2. szakasz) <—> Kunyhó (3-4. sz.)

Vár és kunyhó (5-6. sz.)

Vár (7-8. sz.) <■—> Kunyhó (9-10. sz.)

Vár és kunyhó (11-13. sz.)

Var (14. sz.) <- Vár és kunyhó (í 5-16. sz.) -> Vár (17-20. sz.) Vár és kunyhó (21-30. sz.)

Kunyhó (31. sz.) <—> Vár (32-33. sz.) <—> Kunyhó (34. sz.)

Vár és kunyhó (35-36. sz.)

E vázlatból kiderül Eötvös románcának áttekinthető, mégis bonyolult, rendkívül tudatosan megkomponált fölépítése, szemben Petőfi egyszerűsé­gével. Petőfinél a följebbi ábrát így vázolhatjuk:

Palota (1-3. sz.)

Kunyhó (4-6. sz.)

Eötvös a cselekményben ellenpontoz, de állandóan összegez. Petőfi az ábrázolás során állítja egymással szembe az ellentétpárt:

Palota

kevélykedel

gyémánt… cafrang

szíve mezítelensége

a héja…

mit szétszakít, melynek vérén hizik

Kunyhó

szerénykedel

nem kell szép öltözet ínség

szép szív, fényes szív Kunyhóból jő mind, aki a Világnak szenteli magát

171

S kívánom…

Láthassam omladékodat Meg vannak számlálva napjaid.

Rátok adom áldásomat

Tiétek lesz a végtelen jövő.

Az ellentét az ábrázolással párhuzamosan a szerkesztésben is megfi gyelhető:

Palota (1-3. sz.)

Kérdés

Magyarázat (Azért…)

Felszólítás

Kérdés

Példa, mely a magyarázat funkciójával bír, a képben ellentét rejlik (víg héja­zokogó madárfiú) Megszólítás

Átok

Kunyhó (4-6. sz.)

Kérdés

Kérdés-magyarázat

(Azért-e…)

Felszólítás

Felkiáltás

Magyarázat (Mert…), amely ellentétbe fejlődik át

Megszólítás

Áldás

Az azonos stilisztikai eszközök egymással feleselve erősítik a költői in­dulatot, s az ellentéttel érzékeltetett távolság döbbent rá a két világ közt tátongó – áthidalhatatlan – szakadékra.

Eötvösnél ilyen szem beállítással, illetve ilyen paralelizmussal nem talál­kozunk. Nála, ha a vár magányosan áll, a kis lak is úgy áll, legföljebb bérc­fokra, illetve a bérc alatt épültek. Ha a gróffiú rézkoporsóban fekszik, a jobbágyleány „virágtakart födél alatt” nyugszik. Petőfi ellentétei élesen fe­szülnek egymás ellen, itt nem vonhat „mindent egy fénybe” a nap, szó sem lehet bármiféle közösségről; a héja s a kis madár példája szemléletesen ér­zékelteti a költő álláspontját. Eötvös grófjának és jobbágyának bánata „egy könyúvé vegyül”-het, Petőfi grófjaira a költő átka száll, nincs megbo­csátás, nincs kegyelem.

A két vers összevetése a két költő indulati-érzelmi beállítottságára is enged következtetni. Eötvös mozdulatai nyugodtak, a párbeszédeket nem tekintve egyetlen felkiáltó mondat ékelődik be a kijelentő mondatok közé. Petőfinél alig találunk kijelentő mondatot. Magasabb hangról indít: kérdő

172

mondatait felszólítás követi, majd ismét kérdés következik. Igéi között sok a felszólító módú, a 36 közül nyolc (azaz majdnem 25%), míg Eötvös 89 igéje közül csak három (kh. 2,5%). A felszólító mondatok s a felszólító módú igék hiánya Eötvös versét lággyá, gyengéddé teszi Petőfi erőteljes, indulatos hangvételével szemben. Petőfi igéinek intenzitásához járul, hogy a 36 ige közül öt I. szám I. személyű, kilenc I. szám 2. személyű, kettő többes szám 2. személyű; azaz 16 olyan, melyben a költő szól, illetve a költő szólít meg, tehát valamilyen módon személyesen jelen van a versben. Eötvösnek – bár a párbeszéd alkalmat adhatna rá – 89 igéje közül pusz­tán három az I. szám I. és öt az I. szám 2. személyű, s még a párbeszéd során is szívesebben élnek .a szereplők a személytelenebb-epikusabb 3. személyű alakkal.

Eötvös dallamosabb verset írt, Petőfi keményebbet; Eötvös egyes sza­kaszokban bőven él a hangok adta lehetőségekkel:

Zöld a kerítés, kis falát

A dél sugáritól Eg)’ hársfa védi, födele Nem nyúl ki ágiból;

hol az „1” hangok kellemes hatása festi a kunyhó nyugalmát. Vagy’:

Ósz lett, a hársak zöldje hull,

A fecske elrepül, Elszáradt lomb csörögve száll A kis kunyhó körül,

hol az „I” hangoknak elmúlást, mélabút idéző a szerepük. S még ott is lá­gyít, ott is a mélabú az uralkodó, ahol a tragédia előszele csapna meg a cselekmény szerint:

• A jobbágy szólt s büszkén kimegy; Hol kis kunyhója áll, De ah, szelíd leánya ott Nyugalmat nem talál.

173

Ha szembeállítjuk ezt a hangvételt egyes Petőfi-sorokkal, ahol a sok ke­ményebb mássalhangzó, sőt a mássalhangzók torlódása szándékoltan kel­lemetlen, riasztó hatást idéz elő, érezzük, hogyan tör elő az indulat, ho­gyan zúdul szerte – megzabolázhatatlanul – a költő haragja:

Szakítsd le a cafrangokat, A\it rá szolgája aggatott, […] Fitogtasd csak, te gőgös palota, Az orzott kincsek ragyogásait, Ragyogj csak, úgysem ragyogsz már soká, Meg vannak már számlálva napjaid. (…) (…) hitvány lakóid összezúzott

* Csontját az omladék alatt! – –

A ,,tt”-k, a torokhangok (k, g), a „d”-k kopogása valóban nem szenti­mentális románcba való, hanem Pétőfi-versbe, melyről maga írta: „Ron­gyos legények, de vitézek…” Mindez nincs ellentétben a vers kidolgozott­ságával, áttekinthetőségével, az érvelés tökéletességével, a példa szemlé­letességével. Csak épp a művésziesség akkor divatos kellékei hiányoznak a versből. –

Míg Eötvös megállapít, közöl, addig Petőfi kérdez, válaszol, megszólít, okot nyomoz, felhív, buzdít, átkoz, áld; míg Eötvös kívül marad a történe­ten, Petőfi indulatai álláspontjáról szemlél; Eötvös is bírái, de a szentimen­tális hangvétel tompítja ekkor már a bírálat élét, Petőfi érdes hangja csak ott forrósodik át, ahol apostoli-prófétai tudatáról szól. Eötvös története a jelenben játszódik, a gróf és a jobbágy visszapillantása kétféle álláspont szembesítése: koreszme. Petőfi versének igéi is jelen idejűek, a vers egé­szét azonban az általános, az egyetemes felé közelítés szándéka emeli meg. Avval, hogy nem cselekményre bízta a mondanivalót, az egyszeriség- tól is megfosztotta: minden kunyhóra és minden palotára egyaránt érvé­nyesek a megállapítások, a megváltók minden időben a kunyhóból jönnek, s ezután is onnan jönnek. (Jellemző kiegészítése e versnek a Levél Arany Jánoshoz néhány sora: „S jártam azóta magas, fényes paloták körül, ahol / Minden, minden nagy, gazdáik lelke kicsiny csak… / Akkor eszembe ju­tott alacsony hajlékotok, ebben / Mind kicsinyecske, de a gazdának lelke nagy és szép…”) Ugyanígy szól a Palota és kunyhó \$. Az utolsó szakasz pedig a jövőbe nyit távlatot: „Tiétek lesz a végtelen jövő”, hogy a vers a

174

szövetségvállalás kimondásával érjen véget. Ez a szövetség létfeltétel a költő számára.

Fejtegetéseinket a két költő szókincsének vizsgálata is alátámasztja. Eötvösnél a vár: magányos/ősi, büszke; Petőfinél a palota: kevély, gőgös, magas (a kéziratban a vers 25. sorában még szerepelt a „fényes” jelző, a költő azonban áthúzta és átjavította ,,magas”-ra). Más verseiben ugyan él a „fényes palota” kifejezéssel, főleg az ellentét kedvéért, de a „fényes” rendszerint pejoratív értelmű). Eötvös várának lakói: a deli úrfi, a büszke gróf; Petőfi palotáját hitvány lakók lakják. A deli gróffiú apja szent áldását kéri, Pétőfi a kunyhóktól és a kunyhók népétől várja ugyanezt, a szent jel­ző a szalmakunyhók küszöbére vonatkozik, s aki a kunyhókból jön, a vi­lágnak szenteli magát. A költő, aki még talán arra is vigyázott, hog}’ a sok „e” magánhangzó ne okozzon egyhangúságot („Azért-e, hog}’ Ínséged födjed el?”-sorban az „e”-ket soknak érezte, a következő sorban a setét helyett, melyet pedig inkább használt a kor, a „sötét” szót használja, való­színűleg a változatosabb hangzás kedvéért), nem fölöslegesen ismételt eg}’ szót, szándékosan emeli ki – szóhasználatával hogy szent cselekedetet hajt végre, ki megváltóként a föld üdvéért él. A „hadd tehessek az embe­riségért valamit “-vág}’ evvel a lamennaisi-mickiewiczi frazeológiával lesz igazán és érzékletesen megfogalmazható, azt sugallva, hogy ez a fajta ma­gatartás a megváltó, a próféta cselekedeteivel egyenértékű.

Külön figyelmet érdemel Petőfi versének második szakasza (Eötvös ro­máncának menetét ilyen kitérő nem zavarja), a példa, mely szemléletessé teszi a palotának és lakóinak hitványságát. De ez a példa biztosítja azt is, hog}’ a vers nem szürkül tanmesévé, költészet marad. Az erőteljes kérdés a minden és a semmi ellentétével lesz pregnáns, s a válasz ismét ellenté­tes kép, a héja és a kis madár egyoldalú küzdelméé, melyet az újabb el­lentét fokoz föl: a héja vígan lakomáz, s a madárfiúk hiába várják anyjukat. A pontos megfogalmazás, a szinte szűkszavú előadás az akadálya -a szen­timentális áradásnak; az érzelmes kép lehetősége nem zökkenti ki a köl­tőt. Ez a példa indokolja a harmadik szakasz átkozódását, pusztító indu­latát. A héja-palotalakó kegyetlenségére csak az átok lehet az egyetlen válasz.

Míg Eötvös bőségesen él a kor divatos szavaival, Petőfi e téren is lénye­gesen tartózkodóbb.

175

Eötvös szavai: bércfok, csikorogva, fénybe von, est szép hajnala, meg visszanéz, szú szíín dobog, érzemény lángiban, terjedten áll, eklódid, keserv.

Pétőfi is él a nyelvújítási szavakkal: az omladék Baróti Szabó Dávid al­kotása, a szerény(kedik) Kazinczyé, a szerénykedő alakot Széchenyi Ist­ván használta először 1830-ban, a lakomát Kazinczy nevéhez fűzi a kuta­tás, ebből lett a lakomáz (eredetileg: lakmározik).

Petőfi ekkor már nemcsak ritkábban él a nyelvújítási szavakkal, mint Eötvös (a divatos szavakat pedig alig leljük meg az 1847-es esztendő köl­teményeiben), hanem e szavakat is úgy építi bele a versbe, hogy azok han­gulati funkció hordozói lesznek (itt az „omladék” és a „szerériykedel” versbeli szerepére gondolunk). Míg Eötvös románcát maholnap jószerivel csak lábjegyzetekkel. értelmezéssel olvashatja az, aki nem foglalkozik a múlt, a reformkor nyelvével, irodalmával, Petőfi természetes versbeszé­dében még a keresettebb sorok is átveszik a vers egészének sodrását-len- dületét, s mintegy az élőbeszéd természetességével hatnak.

Eötvöst a jambusok íinnepies és ünnepélyes hangvételre kényszerítik; Petőfi (1847-ben írott politikai verseinek jó része jambusvers) átveszi az előilök versformáját, egyben meg is újítja; a forradalmi eszmék hordozó­jává teszi. Sikerül megtalálni a gördülékeny jambusfonna legjobb, legcél­szerűbb módját; az időnként használt spondeusok a túlságos könnyedség­től, a légiességtől óvják meg a Petőfi-verset. .Az 1847-es év politikai jam- busversei pontosan tükrözik a költő világnézeti harcait a dísztelenebb – és ugyanakkor kifejezőbb – stílus érdekében. E megállapítást igazoljuk, mi­kor arra figyelmeztetünk, hogy a társalgási nyelv egyik szólása pompásan illeszkedik bele az óda hangvételébe („Meg vannak már számlálva napja­id”), illetve szólásszerű kifejezések szinte észrevétlen húzódnak meg a so­rok között („Jön rátok is még boldogabb idő”); mikor az áthajtások me­részségét említjük: Petőfi birtokos jelzőt választ el birtokszótól, jelzőt jel­zett szótól, névelőt az utána következő névszótól, mintegy vers és élőbe­széd között hidalva át a távolságot. Tegyük hozzá, hogy Petőfi strófaszer­kezetével is újít: a szakaszok első négy* sora a tízes jambusok feszes rend­je szerint halad, az 5-8. sor 8-8-9-8 szótagból áll, az utolsó előtti sort ugratja ki a költő, a csonka szótaggal mintegy lélegzetet vesz, hogy a sza­kasz zárása megfelelő előkészítés után a kellő nyomatékkai történhessék meg. Ezek az utolsó előtti, illetve utolsó sorok csattannak, replikáznak, mindenképpen a költő által is kiemelten fontosak. Az első szakasz utolsó

176

sorából a „nyomorúság” szó tűnik elénk, a palota cafrangjai ürességet ta­karnak el, csak ráaggatottak a nyomorúságra, mely itt nem a mai értelem­ben szerepel, inkább az értéktelenség szinonimája. A második szakasz utolsó sora szomorú kép az anyjukat vesztett madárfiúkról, a harmadik szakaszé a búnhódés ábrázolása, a negyedik szakasz utolsó sora ellenté­tes megfogalmazásával (sötét szoba-fényes szív) továbbviszi a gondolatot, melyet a következő szakasz fejt ki. .Az utolsó előtti strófában a nép szen­vedése kiáltó igazságtalanságként perel a világrenddel, míg a záró sor a költői okfejtés és állásfoglalás beteljesedése. Ezek az utolsó sorok egy­másnak felelnek, illetve egymással vitatkoznak. így’ a két rész összefüggé­sén és megfelelésén kívül apróbb részletek összefüggése és megfelelése is megfigyelhető. Ez a költemény logikai vázának fölismeréséhez vezethet; hiszen ez a politikai vers, mint a többi hasonló Petőfi-költemény, szigorú és feszes logikai rend szerint épült föl, s e logika „szépsége” a költemény gondolatiságában tükröződik. A költemény úgy politikai vers, hogy vitat­kozik a korral, s érvelésében eszméket szögez eszmével szembe. A költe­mény gondolati vázát az alábbiakban vázoljuk:

•	palota	kunyhó
ok	a palota	a kunyhó
l	nyomorúsága <—	-► fényes szívei	1
okozat	az anyátlan	megvetés /	r ellentét
t	madárfiúk	— és ínség J
búnhódés	a kastély romja alatt pusztultak <—	-> megáldott	1
		kunyhólakók	jutalom

E vázra – igaz, dísztelen, puritán, de igényes – költőiség épül, melynek szépségét a megkomponáltság és az ebből következő erőteljesség adja. A szilárd vázú szerkezet elbírja a legsúlyosabb gondolatokat, Petőfi leg­kedvesebb ideáit az elhivatottságról, a prófétaságról.

Eötvös a kordivatot múlja felül, ügyesen szó bele emberbarát-liberális eszméket a tetszetős-olvasmányos történetbe. Petőfi verse a liberalizmus meghaladásának a dokumentuma, forradalmár világnézetének példája. Részben előtanulmány Ar#pos7#/hoz, részben, költői program, feladatvál­lalás. Költői feladatvállalásra gondolunk; az ő megváltó-elképzelése a nép­

177

költő alakjában összpontosul. Arany Jánoshoz írott, többször idézett első (1847. február 4-ről keletkezett) levele lényegében véve ugyanazt mond­ja ki, mint a Palota és kunyhó; ha itt fényes szívekről írt, a levélben nemes keblekre hivatkozik, hz ő feladatuk és a századé, hogy a nép a költészet­ben és a politikában egyaránt uralkodóvá tétessék. E nemes keblek meg­sokallták már látni, „mint martirkodnak milliók, hogy’ egy’ pár ezren he­nyélhessenek és élvezhessenek”. Amit a prózai levél (amelynek megírását mintegy’ két-három hét választotta el a Palota és kunyhó{6\) az Arany Já­nost üdvözlő vers kiegészítéseképpen közöl a költótárssal, az elemzett ver­sünk is elmondja, ugyanígy’ szembeállítva az orzott kincsekből élősködőket a megvetés- és ínségsújtotta néppel. De A XIX. század költóNA rokon e vers, ott már a megváltókat elhatárolja a hamis prófétáktól.

A Palota és kunyhó az 1847-es év nagyszerű sorozatában kissé elve­szett a többi, nem kevésbé pompás vers mögött. Pedig itt hirdeti meg a költő megváltó-próféta feladatát, s ezt variálja a továbbiakban, hol láng­oszlopoknak, hol a szabadság örök lámpájának tartva a költőket. így’ látja Arany Jánost az idézett hexameteres levélben, így Bérangert a „világ új megváltójának, a szabadságnak legnagyobb apostolának”.

Petőfinek ez a költeménye szintén a szintézisversei közül való. Alaphan­got ad, magatartást fogalmaz meg. Új út felé vezet, innen fölfelé haladha­tunk a költővel a legnagyobb Petófi-versekig.

»

A gólya

„Ma egy hete értem ide Szalontára Arany Jánoshoz, s holnapután azaz 10 júniusban indulok Pestre” – írja 1847. június 8-án Petőfi Sándor ba­rátjához, Sass Károlyhoz. E kilenc nap (és hatása) alatt született a VII. számú úti levél és hét – hangban, témában, verselésben különböző – köl­temény. A tökéletes gyermekmese-vers, az Arany Lacinak, amely ide-oda- szökkenő verssoraival, pajkosan remek rímeivel, a gyermeki képzeletre ha­tó előadásmódjával a mai napig mintául szolgálhat a gyermekvers írására merészkedőknek. Az eufóriás Mily szép a világ, mely robajló anapesztu- saival a beteljesült boldogságot ígéri. Egy zsánerkép az öregségről, a Sá­ri néni, némileg enyhítve a Kutyakaparó „fekete humorát”. A tízes-tizen­egyes jambusokból álló A csonka toronyeimü verset is „itt írja […] meg az ősi dicsőség és a szabadság összekapcsolásául” (Illyés Gyula). A Len­nék én folyóvizeimé, ugyancsak Szalontán alkotott verset kiszámított já­tékossága a legelragadóbb szerelmi versek egyikévé teszi; ezután említjük A gólyát, végül egy érdekes, 22 soros töredéket, a Tiindérkalandet.

A szalontai kis Arany-ház kis kertje ringatta e Petőfi-költeményeket, amelyekben – valóban – a szalontai táj is megjelenik. Az augusztus 6-ról keletkezett nevezetes verses levél (Levél Arany Jánoshoz) mintegy megkö­szöni a költőtársnak, hogy a följebb említett versek a világra jöhettek, szin­te célozva egyikére-másikára:

Hát a kert hogy van, amelynek

Rózsáin szemeim sokszor függének, amíg a Messzeröpúlt lélek hívemhez vitte szerelmét. És a csonka torony, mely a harcoknak utána Most szomorún hallgat gyér fu-koszorúzta fejével, S várja jövendőjét, mely lábát ráteszi, s akkor Összeomol, mint a koldus, ha kikapja kezéből A mankót a halál … áll még a gólya fölötte, Méla merengéssel nézvén a messze vidékbe?

179

A gólya külön érdekes számunkra, hiszen ugyanebben az esztendőben alkotja meg Arany János is A rab gólyái, szinte azonos élményből: a sza- lontaiak emlékezete szerint Arany Jánosék udvarán ápolgattak egy törött szárnyú gólyát Ezt esetleg Petőfi is láthatta. Mindenesetre jellemző, hogy Petőfi a csonka tornyon fészkelő, messzire merengő gólyát, Arany János a sebzettet, a csupán vágyaiban messze szállót énekelte meg. Petőfinek a gólya szinte csak ürügy a lírai önéletrajzra. (Horváth János véleménye sze­rint: „Koncentrikus eszmetársítással ugyanazon egy tárgyi elem köré fog­lalja össze gyermekkora némely mélyebb lírai emlékeit”.) Arany János al- i legóriát ír, amelynek megfejtésére tett kísérleteket a költő egy későbbi megjegyzése vitte tévútra, s így az értelmezők egy része elhitte Arany 1850-es esztendőkből származó nyilatkozatát: „Nem mint gólya, de talán mint a 848 előtti sysiphusi küzdelmek képe – mint allegória – megjárná.” (Levél Erdélyi Jánoshoz, 1856. szeptember 4.) A magunk részéről a kö­vetkező Arany-versek, elsősorban a Télben alapján úgy véljük, hogy in­kább önéletrajzi vallomás A rab gólya.

így talán sikerült jeleznünk, hogy Arany János költeményének értelme­zése a nehezebb feladat, bár Petőfié a gondolatibb, a bonyolultabb esz­meiséget tükröző. Három év választja el a verseket Tompa Mihály A gó­lyához című költeményétől. Három év alatt alaposan megfordult a nemzet sorsa. Tompa sorsfordulatról ír fájdalmas-bús verset, elégiát, a címmel, a tárggyal nyilván az elődökhöz kapcsolódva.

A három verset már összehasonlították – és a jeles természettudós (Hermán Ottó) „ornitológiái” szempontból Arany Jánosnak adta a pálmát, mint akinek a leginkább sikerült a gólya mint madár költői ábrázolása. Más kérdés, hogy ez csak neki állott szándékában. Hiszen ő az, aki sze­mérmesen és zárkózottan, a leírás objektivitása, az apró részletek hiteles ábrázolása mögé rejti az érzéseket, míg Petőfinek a leírás nagyvonalú váz­latossága (de korántsem odavetettsége), a színfoltokkal megkomponált kép csak ürügy az érzések és a gondolatok megszólaltatására; Tompa Mi­hály a kényszerű allegóriába bújtatja fájdalmas mondanivalóját, a képes beszéd egyszerre kifejezője és magyarázata a költeményt átható érzelem­nek: a hazafi bánatának. Pétőfi verse a föltárulkozásé, Aranyé a rejtőzkö­désé, Tompáé a rejtőzködés éreztetésével érthetővé tett gondolaté. Petőfi tehát gondolati-önéletrajzi, Arany dalszeru. allegorikus verset, Tompa alle­gorikus elégiát írt. A három költemény a három költő élményvilágára,

180

alaptermészetére enged következtetni; és ha a versek vezérmotívumait vet­jük össze, a költők világába is mélyebben pillanthatunk bele.

Jellemző mindjárt a címválasztás. Petőfi megnevezi a költemény tárgyát: A gólya; így egyszerűen. A többit a versre bízza; különben sem látszik, hogy a címnek jelentőséget tulajdonítana. Arany címe: A rab gólya; jelző­vel érzékeltetve a szűk világot, amelybe elvisz, a vers tárgyán kívül a han­gulatra is utalva. Tompáé: A gólyához; nem a vers tárgyát jelöli meg, mert az 1850-ben megnevezhetetlen, hanem azt, amihez verset ír, amit meg­szólít, aminek ürügyén megszólal.

Jó alkalmat ad az összevetésre a vers indítása.

Petőfi távolról indít, általánosító megállapítást tesz, hogy az első sza­kasz második felében belépjen a versbe, önmagára terelje a szót, önma­gáról valljon. Még a gólyát is azért kedveli, mert „egyszerű, mint magam”, és nem tarka tollú, nem ékes szólású. Az ékes jelzőt az édesről javította a költő, jól érezve, hogy az édes szólás nem ellentéte az egyszerűségnek, az ékes szólással viszont már kissé a hivalkodást is érezteti. Az egyszerűség – tudjuk – Petőfi költői programja, értékmérője, hiszen Arany Jánost azért dicsérte, mivel úgy vélte: dala egyszerű, mint a „puszták harangja”. Arany versének első sora kétszeresen is a magányosságot hangsúlyozza (Árva gólya áll magában), hogy a továbbiakban keserves állapotáról szólhasson. Petőfi távolabbról közeledik, hogy ellentétes állításával megragadjon, Aranynál az ellentét látszólagos, az árvaság kiemelése előlegezi a szakasz utolsó sorát: „Csakhogy el van metszve szárnya”, az ellentétes kötőszó a bizonyosság kifejeződése, a magány rajzának erősítő mozzanata. Míg Pe­tőfi körülírással él, az első szakaszban még meg sem nevezi kedves mada­rát, csupán előkészíti a megnevezést, az egyszerű tárgy ezáltal ünnepé­lyessé válik, ennyi bevezetés után lényeges eseménynek kell következnie. S valóban az következik, hiszen már a második szakaszban megkezdődik az önéletrajz. .Arany a gólyával kezd, szinte másról nincs is szó, ugyanazt a helyzetrajzot variálja: a gólya magányossága, nyomorult volta, messze törő s már a megszületés pillanatában reménytelen vágya, a rabbá kény- szerített madár keserves állapota a vers egyetlen megállapítása. Tompa Mihály tájképe derűs, „vidul a határ”. Az első szakasz még mit sem árul el az 1850-es esztendő valóságából, a derű kontrasztja a többi szakasz, kiáltóbb az ellentét, ha a felszín békéje, a csalóka enyhülés mögé pillan­tunk.

181

Ugyanígy érdemes megvizsgálnunk a három versben a magasba törés, szárnyalás motívumát. A romantika költőinek kedvelt szimbóluma a sas­madár, Puskin a börtönbe zárt sas allegóriájával tesz tanúságot a szabad lét mellett, a kortárs szlovák költő, Jankó Kral’ is sasként szárnyalna a Tátra, bércére, viharon és zivataron át. Petőfi pedig így ír önmagáról: „Megismeréd a felhők madarát” (Szemere Pálhoz). Vagy: „S a lelkesülés égi mámorában/ Sasként röpültem a világon át” (Tündérálom). Agólvá- bán is a fölfelé vágyakozásról vall: külön hangsúlyozza, hogy nemcsak a messzeség vonzza, hanem a magasság is. Már 1843-as verseitől kezdve alapvető motívuma a Petőfi-költészetnek, és éppen néhány Arany-verssel szembesítve, összehasonlítva érezzük a romantikus költőt. Ez a romantika azonban az 1847-es esztendő verseiben új vonást kap. Nem az önmagá­ért való száguldás, szárnyalás poézise, még csak nem is általában az em­ber diadalmas boldogságvágyáé, mint például Mickievvicz Farysb. A költő azért vágyódik fölfelé, mert a világító, a földet fénnyel elárasztó napot irigyli, még akkor is, ha – itt evvel a motívummal párosul – az élet a mun­káért nem fog fizetni semmivel, ha „esténként megszúrják”, és „foly keblébül a vér”. A repülés, a szárnyalás motívuma így fejlődik Petőfinél:

Mért a vágy a lázas agyban, Szállni csillagok fölé?

Hogyha ót a sors haragja Földön csúszni rendelé.

Vág}’ ha száll e vágyak szárnya, Mért nincs rajta égi toll?

Mely vigyen, hol a magasban Halhatatlanság honol;

(Halálvágy)

Szárnvim növének, s átrepültem A levegőt, a végtelent.

(Jövendölés)

182

Most hát lelkem, repdess

Régi szárnyadon, Merre a szabadság Végtelenje von!

(Megunt rabság)

Felröpúlök ekkor gondolatban Túl a földön felhők közelébe,

’ ’ • ’ • (Az alföld)

Lelkem Illés próféta, a mennybe

Száll a dicsőség lángszekerén…

(Arcképemmel)

Kik a föld alacsony porából, Mit minden féreg gázol, A naphoz emelkedtek, Ti szárnyas, óriási lelkek!

(Kik a föld alacsony porából)

E vázlatos összeállítás mutatja az utat az elvont szabadságvágytól, az el­vágyódástól J/^tfig, amely a gondolatiságban, a költői küldetés vállalá­sának és a romantikus szárnyalásnak összekapcsolásában jelzi a további irányt /Íz apostolig. Arany János szerényebb igényeivel, sebzettségével összehasonlítva figyelhetjük meg a lendület, a szüntelen tevékenység köl­tői ábrázolását a panasz, a sebzettség költői ábrázolásával szemben. Az is figyelemre méltó, hogy míg Petőfinél a versrészletek, az idézetek találóan mutatják a vers egészének irányát, érzékeltetik az egész vers hangulatát, addig Arany János költeményeiből nem tudtunk ilyen pregnáns sorokat ki­emelni, a vers egészére keli utalnunk, a vers egészét kell saját szavainkkal bemutatnunk.

Álom- való: a repülés okozta boldogság csalfa álomképnek bizonyul, a költemény bizakodása nem egészen meggyőző.

183

A falu bolondja: e töredékben Kósza Bandi csak szeretne gólya lenni, szeretne szárnyalni, szeretne a gólyákkal együtt szállni, de csak a meséig jut el.

Vágyaid elérhetetlen Tartományba vonzanak; Az, mi után futsz epedve … nincs sehol.

(A gyermek és a szivárvány)

Volnék kis pacsirta…

Vagyok pelikánja kietlen mezőnek…

(Hiú sóvárgás)

A sárkány: az író nem követheti a sárkány felelőtlen (!) repülését, ak­kor cselekszik bölcset, ha a középúton marad a repülés és a földhözta- padtság között.

És az éte/Xtófr Arany Jánosa már mélabúsan erősíti meg: ,

Mért nézzek a magasba fel!

Egy szép világ: egy⁷ köd-lepel

(A lepke)

Mert hogy’ szálljon, Bár kalitja már kinyitva,

• Rab madár is, szegett szárnyon?

(Epilógus)

Arany János útja is tanulságos. 1848-ban még Petőfi kezét fogva^ ha óvatosan is, a csalódásoktól remegve, megkísérli a szárnyalást, az Őszi- kék beteg-sebzett költője már nem beszél a szárnyalásról, hiszen a magas­ba tekintésnek sincsen sok értelme.

Tompa Mihály, kinek költészete a Bach-korszakban bontakozott ki, így jelöli ki magatartása meghatározóit:

184

Repülnél lelkem, fenn repülnél

. A táj szellőivel,

Mely a nyílt rónaság felett még Szabadságot lehel;

De a magasból földre von le

A súlyos fájdalom,

Fenn még jobban elédbe tűnvén ‘

A sors-alázta hon.

(Pusztán)

1863-ban már a kudarcok ellenére is a merész röpülést ajánlja Ikarus című versében, itt sem titkolva el a közvetlen utalást, melynek hazafiúi igazsága erősebb a gondolatiságnál. .Az Ikarus a haladás, a szabadságvágy költeménye, a reménykedésé is; ehhez hasonló erőteljes hang azonban nem túlságosan gyakori Tompa’elégikus jellegű, őszies színezetű lírájában.

Petőfi, Arany, Tompa egyéniségére vall a szárnyalás, a magasba vágyó­dás költői ábrázolása, illetve a szárnyalás hiú vágyként való elutasítása. Gólya-versük híven tükrözi természetüket. A cselekvést kifejező szavak körül tett vizsgálódásaink is ezt tanúsítják. Petőfi költeményének igéi kije­lentő módúak, közölnek, megállapítanak, bár a szövegkörnyezet, az 1. szám 1. személvű alak vagy névmási kiegészítés lelkesültséggel tölti el az igéket (vágyok, vágytam stb.). Az aggályos-kételkedő Arany János köl­teménye feltételes módban álló igéivel (felrepülne, szállna, nézne, akarna, fölnézhetne, bírná, volna megkuszálva) kifejezi az állandó megszorítást, a lehetőségek korlátozottságát, a feltételhez kötöttséget. Tompa Mihály igéi tagadó és tiltószavakkal bővülnek (ne csaljanak, ne járj, ne menj, ne hal­lanál, nem zokog, nem kell élni, ne szóljon). Az igék a leglényegesebb mozzanatok hordozói Arany és Tompa költeményében, hiszen Aranynál a gólya „cselekvése”, illetve megbénítottsága a vers tárgya, Tompa a haza állapotát és a haza lakóinak magatartását teszi mérlegre. Petőfi többet bí­zott jelzőire, megszemélyesítéseire, hasonlataira. Arany igéi vissza-vissza- térnek a vers során: a feltételes módú igék kijelentő módban jelennek meg újra, mintegy halkulva erősítik a megbénítottság érzését. Ha a gólya az 1. szakaszban „felrepűlne, messze szállna”, a 4. szakaszban már szabad gó­lyák „szállnak”, az ötödikben hiába várja, hogy csonka szárnya kinőjön, és akkor majd „felrepül a magas égig”. A kőfallal kerített udvarban rabosko­

185

dó gólya „messze nézne”, „akarna” messze nézni, de mikor a darvak köl­tözésére kerül sor, már „nem nézi, csak hallja őket”.

Tompa Mihály versének első szakasza tájkép, ezt tagadja a következő versszak. Ha megenyhült is a lég, csalárd a napsugár, ha vidul is a határ, sír a patak: „nincs itt kikelet, / Az élet fagyva van s megdermedett”. A ta­gadó igék a látszólagos boldogsággal feleselnek, és ha egy-egy valamivel derűsebb mozzanat kerül elő, csak azért tűnik föl, hog)’ érezzük, a költő­re mázsás súllyal nehezedik a haza sorsa. A gólya alig érkezett meg, már hangzik a költő szava: „Csak vissza, vissza!” Ezt még kétszer megismét­li, újabb és újabb érveket találva, és mikor mintegy összefoglalja a haza sorsáról írottakat – „Neked két hazát adott végzeted; / Nekünk csak egy – volt! az is elveszett!” -, akkor már a boldogabb szigetre visszarepülő gó­lyához szól, s a haza sorsa után a honfikról kesereg.

Petőfi – hangsúlyoztuk – lírai önéletrajznak felfogható verset ír, gyer­mek- és korai ifjúkoráról szól, nyílegyenesen halad előre a vers (a kitéré­sek ellenére), és csak az utolsó előtti szakaszban ismétli meg, mintegy ma­gasabb szinten foglalja össze a megelőző száz sor mondanivalóját, kissé életrajzzá egyszerűsítve azt, ami az adott helyen általánosítva, egyetemes érvényűvé emelve jelent meg, hog)’ a függelékszerű befejező soroknak elő­készítésül szolgáljon.

.Az eddig elmondottakból következik, hogy Petőfi e verse az időben és térben legnagyobb kiterjedésű; kisgyermekkorától jelenéig, a tavasztól az őszig, a pusztától az égboltig terjed helyszíne, illetve időszámítása. Arany versének mozzanatsora játszódik le a legszűkebb keretek között: az udva­ron. A tenger csak a gólya képzeletében jelenik meg eg)’ pillanatra, az ég kis darabja kéklik fölötte. .Az időpont: az őszi madárvonulás. Tompa falu­jából szemléli az eseményeket, és miután allegorikus költeményt ír, a’hely- színrajz éppen csak háttér, a falusi házak, a mező, a tó, a torony nem konkrét jelentésúek, az ellentét egyik pilléréül szolgálnak, az elveszett ha­zát jelképezik. Az allegória általános érvényességet kölcsönöz a reális színhelyeknek, az időpont elhallgatása, a bizonytalan jelen az utalásszerű­séget, a cenzori erőszak miatt csak célzásban megnyilvánulható költői szándékot érzékelteti. Petőfi távlatai, Tompa allegóriája mellett Arany raj­za a legmeghittebb jellegű, s ez a tény azoknak a malmára hajtja a vizet, akik az önvallomást látják a versben (egyéb Arany-versidézeteink is ebbe az irányba céloznak). A versek terjedelme is csak Petőfinek engedi meg a részletesebb tájrajzot. Ami Tompánál két sor, az Petőfinél nyolc; Arany

186

ff

egyetlen verssorban állapítja meg: „Őszi képet ölt a határ”, Petőfi két sza­kaszt (16 sort) szentel az ősznek. Arany is, Tompa is tárgyilagosan (bár nem szenvtelenül) festik az évszakokat; Petőfi viszont azt írja meg, milyen érzéseket kelt benne az ősz és a tavasz. Míg Arany Jánosnál a környezet­rajz nem szerkezeti elem, Tompánál csak verse első felében az, Petőfinél az átlelkesített és megszemélyesített természet időbeli és térbeli kiterjedé­sében jelenik meg, és erre a megjelenítésre épülnek rá a gondolatok, ame­lyek az évszakok, a táj, a gólya ürügyén szólalnak meg.

Arany János versének szerkezeti fölépítése a legegyszerűbb: először csak a gólyát látjuk, majd szenvedései helyszínét, először széltében, majd magasságában, és a továbbiakban is a szinte mozdulatlan gólya helyzetét látjuk – különféle nézőpontból. Egyetlen alkalommal mozdul meg a madár, de próbálkozása a kezdet kezdetén kudarcot vall. A költő csak az utolsó szakaszban jelenik meg, akkor sem közvetlenül. Xz a tény, hogy megszó­lítja a gólyát, sejteti, hogy’ a közelben tartózkodik. A befejezés csüggedt­sége tovább rezeg Arany János életművében: mikor már kinyílt a rab ma­dár kalitkája, késő volt.

Tompa Mihály verse – erre már céloztunk – két ötszakaszos egységre osztható. Xz első rész az általános, a második a konkrét, az első a haza, a második az egyes ember keserveit panaszolja. Az első rész gondolatai emelkedő, a másodiké hanyatló tendenciát mutatnak. A derűs képet a fel­szín mögött lassan föltáruló valóság képe komorítja el; még a napsugár is csalárd, még a patak is sír, tél a tavaszban; a gólyát dél szigetén várja a boldogabb hon. Egyre szélesebb távlatokban tárul föl a bánat, a gyász. A faluba érkező gólya egyre alaposabban tekintheti át a hazát. A múltat el­törölte a jelen. A jelen új, gyászos értelmet ad a múltnak is. Sematikusan ábrázolva, így alakulhat az első rész szerkezete:

mező

1

temető

tó

vértől árad

187

toronytető .

tüzes üszők

egykor csöndes házak

kétségbeesés -> tetőpont

i i

v

következtetés: a haza elveszett

Ezen a ponton szólítja meg a költő ismét a gólyát, és vele üzen a buj­dosóknak, a Kossuth-emigrációnak, kimondva a szentenciát: „pusztulunk, veszünk, / Mint oldott kéve, széthull nemzetünk…’” S az egyes ember sorsa: halál, börtön, bánat, önkéntes száműzetés (a kortárs még magya­rázat nélkül is értette: Kerényi Frigyesre utalt Tompa); majd még konkré­tabbá téve: a menyasszony, a szüle és a vén alakját eleveníti meg, sorsuk­ban A walesi bárdok témáját előlegezve; hogy az utolsó versszakban két­ségbeesve és erőteljesen a honárulókra támadjon („A honfi honfira vádas­kodik”), azokra, akik a hősi küzdelmet is árnyba vonják. A vers egészének szerkezetét a szimmetriára törekvés jellemzi, az első rész hasonlításaival, következtetéseivel szemben:

derűs tájkép

(itt a gólya)

széthull a hon

(repülj, repülj)

a honfik sorsa

• a valóság

(csak vissza)

• > a haza elveszett
• > belső egyenetlenség

—v ¹ (ne szóljon erről ajakad)

szégyenérzet

Petőfi versének szerkezetét a kitérések, a mellékvágányra térő elmélke­dések teszik ennél kevésbé áttekinthetővé. .Az egyes részek között nincs ennyire szoros kapcsolat (ez nem hibája, hanem jellegzetessége a vers­nek), az egyes részek tehát nem feltétlenül következnek egymásból; a gó­lyához fűződnek, s ez tartja össze a költeményt. A vers általános megálla­pítással indul, amely hamar a költő személyes vallomásába csap át. S mint a jó színdarabok egyikében-másikában, a „címszereplő” megjelenése ala­posan elő van készítve, a költő az általánosságból siklik át az egyénibe, és

188

innen a konkrétba. Nem sokat időz a gólyánál, azonnal a kisgyermekkor rajzához lát, s csakhamar előttünk a merengő-figyeló fiú, aki sóvárogva szemléli a „szárnyokat-próbáló / Kis gólyaíiakat”. És most következik az első kitérés: a köítő a költészetén vörös fonálként végighúzódó gondolato­kat visszavetíti a gyermekifjú világába, a fölfelé vágyakozás, a világítók ju­talma fordul meg fejében. A két gondolatjel zárja a kérdéseket, a befeje- zetlenséget jelölve, tovább töprengve a próféták, az apostolok sorsán. Itt különben sem ad választ, hiszen önéletrajzi jellegű vallomást ír, önarcké­pet fest, s nem vállalkozik többre, mint önmaga bemutatására. Hirtelen tér rá az őszi tájkép fölvázolására: ismét az általánosból halad az egyéni felé; először a gyermek őszéről, majd a saját érzéseiről szól; hogy’ a múltat és a jelent egybemoshassa – egy’ hasonlat segítségével:

Szomorodott szívvel láttam gyülekezni, Midőn távozának;

Miként most eltűnő ifjúságom után, – Úgy’ néztem utánok.

S ezzel a következő kitérést készíti elő: az elmúlás, az eliramló élet fö­lött mereng el egy pillanatra:

Szellő lehel reám, sejtés halk szellője,

Hogy jövőmbe nézek. •

A tél is egy villanás csupán, s a tavasz is csak átvezetés a harmadik ki­téréshez: ifjú lett, paripán a pusztára vágtat. A kitérésen belül újabb elága­zás: a puszta szeretete, Az alföld, A alapgondolatának újabb

(teljesebb) változata. A költő lelke ismét börtönéből szabadult sas, még a hegyi patakok is a bilincscsörgést juttatják az eszébe. Ha az előbb fölfelé vágyott, most széliében sem túr korlátokat, a 4-5., illetve a 9-10. sza­kasz a teljes szabadság igényét fejezi ki, együtt tartalmazza a tér és az idő meghódításának szabadságvágyát. All. szakasz újabb elágazás: búbájos vallomás a puszta szépségeiről. S majd csak ezután bukkan föl ismét a gó­lya, a pusztai mocsár korábbról jól ismert képeiben (János vitézi, rész 195-200. sor; 111. számú úti levél 75-78. sor). .Az utolsó előtti szakasz utolsó négy’ sora összefoglalás, a gyermekkor és az ifjúság utolsó megidé- zése, illetve az első szakasz bemutató részének a megismétlése. A befeje­

189

zés mintegy utóhang, egy’ „átálmodott szebb kor” végső lezárása. A gólya maradt az egyetlen tanú az ifjúságból, melytől – a költő úgy’ érzi – lassan véglegesen válnia kell. Ez magyarázza a megadott szavakat, a szeretettel­jes búcsúzást a gólyától, de rajta keresztül mindentől, amit a gólya jelent a számára.

A költemények nyelve szemléletesen mutatja a költői szándékot. Pető­fié a legmerészebb, eszközökben a leggazdagabb, körmondatai indáznak, képei meglepőek, újszerúek. Aranyé a leginkább tartózkodó, a legszeré­nyebb, szinte csak a legszükségesebbeket közli; Tompa Mihály hangja a fájdalomtól el-elcsuklik, összetett mondatai is rövidebb egységekre tago­lódnak (nemegyszer tőmondatokra, mint például mindjárt az első sorban).

Petőfi e verse mutatja, hogy’ mennyire eltér a népies hanghordozás, a népdalszerúség a népiességtől, míg az előbbi inkább a dalszerú költemé­nyek sajátja, ebben az esetben csak a népiesnek másféle értelmezésével boldogulhatunk. Már Meltzl Hugó is hangsúlyozta: „Ó ugyan népköltő lett, … de a szó azon legméltóságosabb értelmében, amelyben egy Goe­the is német népköltő’’. Meltzl evvel a szellemes kijelentéssel arra muta­tott rá, hogy’ Petőfi népiességét nem szabad a népdal-imitációra egyszerű­sítenünk, az egyszerűséget a rosszul értelmezett közérthetőséggel össze­tévesztenünk (a közvélemény egy’ részében élő Petőfi-kép sugallhatja az esetleges félreértéseket), ez csak az első állomást jelentheti a demokrati­kus irányzatú népiesség megvalósításában. Kisfaludy Károly, Vörösmarty vagy’ Czuczor „népdalai” csak azért készítik elő Petőfi költészetét, hogy’ Petőfi meghaladja, magasabb fokon foglalja össze és elhagyja ezt a költői modort. Meltzl Hugó szellemesen, bár nem egész igazságosan „gessneri”- nek nevezi Czuczor népdalait, mondván: „a parasztruhába felöltöztetett táblabíró’’ énekei. A kelet-európai irodalmak irodalmi nyelvének fejlődése során a különféle stílusok közelednek egymáshoz, a fentebb stíl számára fenntartott műfajokba is bemerészkedik egy-két „alantasabb” szó, a mű­vészi népdalok e stíluskeveredésnek, egészséges stíluskiegyenlítődésnek előmozdítói. (Még Victor Hugó is büszkén írta nyelvi forradalmáról, hogy’ annak eredményeképpen a természetességnek nagyobb tere nyílhat: „Az orrhoz szóltam én: Nem vagy arcdísz, csak orr! A hosszúkás aranygyü- mölcshöz: Nini, körte!”) A kelet-európai romantikusok nyelvi forradalma a műfajok, a verselés megújításában gyümölcsözött; a jambusok átértéke­lésére korábbi elemzéseink mutattak rá; a népiesség divatát Petőfi formál­ta iránnyá, céllá, irodalmi és politikai tartalommal töltve, beteljesítve ezzel

190

Csokonai kezdeményezését. Ha a kor verseit a Petófi-versekkel hasonlít­juk össze, érezzük a különbséget divat és hitvallás, modor és tartalom kö­zött.

Az Alföldet nem Petőfi fedezte föl az irodalom számára. Még a német-osztrák költők egyike-másika is Petőfi előtt járt. Lenau pusztai ké­peit a romantikus elvágyódás és a forradalmi elszántság motívumai éltetik, az osztrák biedermeyer költő, Johann Nepomuk Vogl pusztai versei a hosszú életű rabló- és csikósromantika biedermeyer alapozásai. S a ma­gyar folyóiratok? Anyagukban tallózva olyan versekre bukkanunk, amelyek valamennyi későbbi Pétőfi-versben is felhasználható Alföld-rekvizítumot tartalmazzák. Csak éppen más hangsúllyal, más célzattal – s a Petőfire jel­lemző szenvedélyes szubjektivitás, azonosulás és gondolatiság nélkül. El­ső példaként a sűrűn publikáló kecskeméti néptanító, Király Károly Alföl­di tájkép költeményéből idézünk (Athenaeum, 1841. II. 43. szám):

A derék praeceptor „tömérdek rónaság’-nak nevezi az Alföldet, mely­nek végtelen terein:

Vágtat egy csikósíi Tündér pej lovon. Ott, hol a nyomást víg Ménes lepi el, S távolabb a réten Csorda s nyáj legel.

Itt tavacska csillog A lapály ölén. Szárcsa, récze úszdal Rezge tükörén. Ott a láp felett, mit Nád s szittyó fedez, Gémek’ eszterágok’ Serge röpkedez.

Csak utalunk Az alföld is A gólya megfelelő verssoraira, de előbb még egy verses, majd prózai példát idézünk. A verses példára már Meltzl Hugó felhívta a kutatás figyelmét. Sárváry Alföldi dalaira hivatkozunk (Hon­derű, 1843. 18-20. szám), mint a korszak jellegzetes alkotására, mely

191

egyben azt is jelzi, hogy az Alföld tulajdonképpen kompromittált téma lett.

Ez és a hozzá hasonló megannyi vers szót sem érdemelne, ha nem ez lett

volna a népiesség divatos értelmezése e korban, ha nem lettek volna tele

ilyen és ehhez hasonló versekkel a lapok. Csak utalunk Samarjay Károly

költeményeire, melyek még a 20 éves Petőfinek is tetszettek, bár érzet-

süket már akkor bírálta. É verseket, idézeteket olvasva, arra kell gondol-

nunk, hogy ilyen, divat okozta mélységekből kellett e témát fölemelni,

megtisztítani.

Gulyáshús! töltött káposzta! Derelye! Csoda tévő mind a három • Ereje! Tulipános juhászbunda Bő ümeg! Darutollas, paszomántos Kis süveg, Magyarosan kihányt nadrág És puszii: Ebbe díszes az igaz köz Hazafi.

A prózai példa szerzője Gaál József, a népszerű színműíró, aki Alföldi képek és kalandok című sorozatában (Rajzolatok, 1836) rajzolta meg .4z Alföld képét, egyes motívumaiban valóban Pétőfi előtt járva.

„Havasok közé csak száműzött szabadság rejtheti magát, tér kell nekie, tág és határtalan.” A továbbiakban a „nyílt, sík táj” dicséretét zengi, „hol semmi sem korlátolja lelkének végtelenre törő érzelmeit; úrnak és szabad­nak fogja magát érezni méltósága teljében…” A következő sorokban ezt írja Gaál József: „magasabb érzető lélekben, mint egy költői gondolat tű­nik fel”, majd a mocsár, a csikós, a nyáj, a gémeskút, a tanya, a csárda ké­pét festi elénk, a sasét, mely a nap felé száll, végül a délibábban gyönyör­ködik.

A szemelvényeket végiggondolva és a Petőfi-művek (versek, úti levelek) mellé állítva derül fény arra a keresett irodalmiságra, idillikus-biederme- yer szemléletre, amelyet el kellett söpörni, amelyből a kompromittált mo­tívumokat megtisztítva, újraértelmezve kellett fölmutatni.

192

A pusztai tó képe itt is, ott is megjelenik. Királynál a biedermeyer szer­fölött kedvelte kicsinyítő képzős alakban jelenik meg és „csillog”, Petőfi megnevezi: a tó (az úti levélben: csillog egy kis tó). Király a lapály ölébe helyezi tavacskáját, túlfinomít, Petőfi a költői prózában is józanabb: „né­hány lépésnyire az úttól”. A továbbiakban Király a korban divatos képzők­kel ellátott szavadat használ: úszdal. A nyelvszépítő törekvések torz szüle­ménye e szó; a „rézge” a romantikus költői nyelv terméke, Vörösmarty is, Sárosy Gyula is élt vele – de kizárólag romantikus hangulatú versben, né­pies tárgy kifejezésére nem alkalmas. Király versének általunk idézett má­sodik szakaszára különben is a túlzsúfoltság a jellemző, ezért a különféle nyelvi elemek (Jrodalmiaskodó: úszdal, rezge*, népies: récze, szárcsa, ré­gies: szittyó) önállósulnak, egymástól idegenek maradnak. Királynál a nád és a szittyó „fedez”-i (rejti, fedi) a lápot; Petőfi ismét pontosabb, tárgyi- lagosabb: „szélén sötétzöld káka és világoszöld sás” (a János vitézben: „Fölpiroslott eg}’ tó, környékezte káka”, .4z alföldben. „a nád a széltől meglebben”). Gaál prózája közelebb áll Petőfi verseihez, mint a dagályos Király „lírája” vág}’ a gyönge ízlésű, leltárkészítő Sárváry verse. Gaál lel- kendezésével viszont Petőfi lelkesedését állíthatjuk szembe, körülírásával Petőfi versének képszerúségét; melyet a szubjektivitás lírai hitele éltet. Gaál nevezi tágnak és határtalannak az Alföldet, a szabadság honát, Pe­tőfi lelke viszont „börtönéből szabadult sas”, ha a „rónák végtelenjét” pil­lantja meg; vallomással hitelesítve a fellengzősnek tűnhető kijelentést.

Még tanulságosabb, ha az egyes kifejezésekben megegyező sorokat ál­lítjuk párhuzamba, az egyezések és eltérések rendkívül jellemzőek.

Gaál

hol semmi sem korlátolja lelkének

a végtelenre törő érzelmeit: úrnak

és szabadnak fogja magát érezni

méltósága teljében.

Petőfi

Szemeim ott járnak,

ahol nekik tetszik,

Nem korlátoztatnak.

Gaál útirajza ügyes szépírói ötlet, jó szemmel megpillantott fölfedezés, Petőfié vallomás, hitelesítő ábrázolás; Gaál kissé keresett, Petőfié őszin­te, természetes, csak a szenvedő ige jelzi az emelkedettséget, egyébként akár prózában is állhatnak (pl. az első tagmondat). Az azonos szó apró el­térése is mutatja a különbséget: a korlátol divatszónak tűnik, a korlátoz ma is létezik; holott a kor mindkét szóval élt. Petőfi jól választotta azt a szót,

193

amely a két változatból életképesebbnek bizonyult. Gaál a lélek végtelen­re törő érzelmeiről szól, megállapításából a kor fellengzőssége árad, köl­tői akar lenni, erőlteti a költőiséget: a romantikus vág)’ nem kap távlatot, azonnal leszűkíti a végtelenség érzetét, csupán az érzelmek törnek arrafe­lé. Petőfi tárgyi tagosabb, reálisabb, nem valamiféle ködös-homályos vég­telenbe tör, csupán messze akar tekinteni, még azt sem tűri, bog)’ pillán- . tását akadályozza valami. E realitás jó alap, erre már fölépülhet a merész­szokatlan kép:

Nem állnak körűiéin mogorva sziklák, mint Fenyegető rémek,

A csörgő patakot hányvá-vetve, mintha Láncot csörgetnének.

Gaál fölfedezi a tájat, Petőfi a magáénak érzi, itt született, itt volt gyer­mek, itt serdült ifjúvá, legapróbb részleteiben is ismeri, rejtett szépségei sem titkosak a számára, mindent tud, amit az utazó még csak nem is sejt- . bet. Arany János Petőfi nyomán jár 1848 előtti verseiben, Télben című költeményének alföldi képsorozata a Petőfi taposta csapáson halad, hogy’ a költészet és a valóság allegóriájává emelje a tájrajzot. Tompa Mihály is • Petőfi nyomdokait követi, bár elégikus hangja, métabúja majd csak a Bach-korszakban kapja meg igazolását.

Petőfi a kor Alföld-képét rajzolja át, nemcsak új rekvizitumokkal gazda­gította (azokkal is!), hanem meglátta igazi szépségeit, s azokat fogalmaz­ta verssé. Nem ragadt le az ellégiesített múnépdalok divatjánál, éppen azokat semmisítette meg. Nem egyszerűen utánozta a népdal hangját, ha­nem a népdal szemléletét is elsajátítva alkotott, megtöltötte a népies han­gulatú verset a kor demokratikus szellemével. Gondolati költészetté avat­ta a tájlírát is, bebizonyította, hogy’ népiesség és gondolatiság egyáltalán nem egymást kizáró tényezők.

De valóban oly népies hangú Petőfi költeménye? Éppen a három vers „ornitológiái” összehasonlítása tanúsította, hogy Arany tapad a leginkább a valósághoz, az értelmezési problémák ellenére Arany versének a nyelve a legegyszerűbb, a legpuritánabb, Tompáé a legkeresettebb, Petőfié pedig valahol az élőbeszéd és az émelkedettebb költői nyelv között helyezkedik el. Arany a népiből merített irodalmi nyelvvel él, szinte egyetlen rendkívü­li, megragadó hangulatú szava sincs, jelzői önmagukban szokványosán

194

hatnak (fagyos tél, keskeny ketrec, őszi kép, csonka szárny), a tagmon- datok a sor végével fejeződnek be, és a metszet szabályossága ellen sem merülhet föl kifogás. Tompa versében az irodalmias formát részesíti előny­ben a köznyelvvel szemben, s ezt a témaválasztás rendkívülisége indokolt­tá teszi: megdermeded a megdermedt helyett, áradott az áradt helyett, ajakad az ajkad helyett. A magánhangzók betoldása, melyet a jambusok szükségeltetnek, kissé keresetté teszi, a költemény nyelvét. Ugyanígy a kel helyett a kél erőteljesebb hangulatú változata jelzi a költő indulatát. Tom­pa mondatainak egy részében a kötőszó hiánya okozza a feszültséget:

Ne járj a mezőn, temető van ott,

■Ne menj a tóba, vértől áradott…

Másutt az egy állítmányhoz tartozó halmozott mondatrészek között ma­rad el a kötőszó, bizonytalanságban hagyva, hogy összekapcsoló vagy el­választó tartalmú (éj vagy pedig) kötőszó illik jobban ide:

Sokra sír, sokra vak börtön borul…

Testvért testvér, apát íiú elad…

Tompa mértéktartóan bánik jelzőivel, az allegóriának megfelelően ant- ropomorfizál: csalárd napsugár, .j/rJ patak; hasonlatai nem merészek ugyan, de igen beszédesek („mint oldott kéve, széthull nemzetünk; / mint tölgy kivágatánk: / A kidült fában őrlő szú lakik… / A honfi honfira vádas­kodik”).

Míg Arany János írásjelei – a pont, a vessző, a kettőspont, a pontos­vessző, valamint a felkiáltójel – mondatot zárnak, illetve kötnek össze, kü­lönösebb hangulati funkciójuk nincsen; Tompa Mihály bőven él – a fentie­ken kívül – a mondatot megszakító gondolatjel, a három pont adta lehető­ségekkel, az íráskép segítségével is kiemel, nvomatékosít. .Az ellentét és a hazafiúi keserűség az írásjelekkel válik élesebbé, végzetesebbé:

Neked két hazát adott végzeted;

Nekünk csak egy – volt! az is elveszett…!

Az alábbiakban az írásjelek a felháborodás kifejezését szolgálják. A köl­tő lélegzete szinte elakad a szégyentől és a kétségbeeséstől:

195

Beszéld el, ah…! hog)’… gyalázat reánk!

Petőfi költeménye nyelvi anyagának természetéről már részben szól­tunk. Szemléletének népiessége nem annyira a szóhasználatban, mint in­kább a képekben figyelhető meg. Nála a nap a föld fejére „világosságból szőtt arany kalapot” tesz. Egyszerre anyagszerú és légies a kép: a fej, a kalap a vaskos realitások világába vezet, de az aranyszínű kalapot itt szö­vik, méghozzá világosságból, s e merész képzettársítással a mindennapok­ból eg)’ magasabb értelmű költóiségbe lépünk át, amelyben a reális ele­mek új jelentést kapnak. A továbbiakban az új jelentés önállósul, a fej és a kalap a kozmikus képben azonosul a föld és a napsugarak képzetével. Az eredeti jelentés is benne él ebben az összetett képzetben, a napot meg­szúrják, kebléből folyik a vér; a realitás és a költői képzelet egymást erő­síti, a magyarázó kötőszók tompítják a romantikus kép elvontságát, s le­hetővé teszik a szubjektív általánosítást. A „hát így van?” egyszerűsége, köznapi kérdése után következik csak a bölcselkedés, mely elvontabb jel­legű és általánosabb igazságot tartalmaz: „hát aki világít, / Ilyen jutalmat nyér?” (E mondatban is ott a köznapi és a szokatlanabb szóhasználat egy­mást ellensúlyozó kettőssége: az üzletiesebb jutalmat nyer kifejezést a szo­katlanabbnak ható //réralak enyhíti.) Ugyanolyan módszerrel épül föl a nyolcadik szakasz. A föld „fehér hó-subáját” veti le, hog)’ „virággal zsinór­zott sötétzöld dolmányát” öltse föl helyette. A szavak egyenként a minden­nap szavai; a suba, a dolmány: a realitás. Egyetlen apró szófúzés kell csu­pán ahhoz, hog)’ a szakasz átlendüljön a költőiség tündérvilágába: a hó­suba (mintha a népmese szókincséből szökkenne elő ez a szó), s a meg­személyesítéssel induló költői kép a reális mozzanatoknak a költőiség szintjére emelésével éri el hatását. Ezt az elbeszélő múltban álló ige is erő­síti, s ebben az emelkedett hangulatban érezzük át a gólyavárás ünnepé­lyességét, éljük át az ünnepi alkalomra készülő lélek nemes izgalmát. A mindennapos esemény rendkívüli, szinte kozmikus távlatot kap. Erre a szakaszra – mint általában az egész versre – illik Illyés Gyulának .4z ah földw\ tett megállapítása: „Csodálatosabbá és oly látomásosan érzékelhe­tővé a világ és az ember létezése fölött érzett betelhetetlen öröm teszi, amely az egyszerű tárgyakat és mozdulatokat megnevező szavak mögött izzik, lecsavarva, de épp azért mindvégig egyforma erővel.” A költőiséget a reálishoz tapadás szándéka nem engedi „elhatalmasodni”; de ez a köl­tőiség ugyanakkor újszerűséget és’ a szó legnemesebb értelmében vett

196

emelkedettséget biztosít a vers számára;, a reális elemek e költőiségben bomlanak ki a maguk igazi valójában; igazi értelmüket és jelentésüket ez által a költőiség által kapják meg. Egymást erősítő tényezőkké válnak, egymást ellensúlyozó mozzanatokként haladnak – egymással párhuzamo­san. Éppen ezért keverednek olyan sikeresen a mindennapok szavai a szo­katlanabbnak ható szavakkal, fordulatokkal. Az egyszeri események hirte­len varázslatosan szép fényt kapnak, a szavak egyenként köznapiak, az egész mondat vagy’ akár az egész szakasz mégis több lesz, anélkül hogy elveszítené bájt kölcsönző egyszerűségét.

Petőfi mindvégig – így e versében is – nagy jelentőséget tulajdonított az írásjeleknek. A 40. sor után például kettős gondolatjelet találunk, jelezve, hogy itt elzár egy’ fontos részt, az olvasó (az előadó) álljon itt meg egy pil­lanatra, és gondolkodjék el egy kicsit. Valóban, az elmélkedő szakasz után az évszakok rajzába vált át, az írásjelnek tehát fontos funkciója van. Ugyanígy a 64. sor után is ott a gondolatjel, a gólyavárás és a pusztába vágtatás egymástól elütő hangulatú szakaszait választja így’ el a költő.

S míg Tompánál a kötőszó elhagyása a feszült hangulat megteremtésé­nek az eszköze, Petőfi költeményében a feltűnően sok kötőszó szorosan fűzi egybe a mondatokat, és a lassításnak, a részletező előadásnak lesz a segítője. Több alkalommal kötőszóval kezdi a mondatot. A figyelmet akar­ja fölkelteni, ki akarja emelni, hangsúlyozni kívánja a soron következő gon­dolatot:

És elgondolkodtam. […]

De fájt, hogy’ estenként megszúrják […]

És ne mondja senki, hogy a puszta nem szép! […]

Már céloztunk arra, hogy sok a magyarázó funkcióval bíró kötőszó (há­rom mertAeX kezdődő, okhatározói mellékmondatot találhatunk). De még jó néhány kötőszó nélküli összetett mondat fejez ki ok-okozati összefüg­gést. Ez nyilván a versben megnyilvánuló gondolatisággal kapcsolatos. A költő szükségesnek érzi, hogy indokoljon, érveljen, magyarázzon.

A három költemény verselése jól szolgálja a tartalmi-hangvételi célt, s ezáltal a verselésben is érzékelhetjük a három költő között már bemutatott lényegi különbségeket. Arany János ősi nyolcasunkban írta meg A rab gó­lya szomorú történetét, 4-4-es szótagelosztásban, szabályos sorközépi metszetekkel. Az első két közlésben (Pfesti Divatlap, 1847. II. 43. szám,

197

október 21.) még minden szakasz öt sorból állott, az ötödik sorban bel­ső rím jelezte a kiugratás szándékát. A Kisebb Költemények 1856-os ki­adása változtatott az eredeti közlés formáján, s nyilván a költő kezdeti el­képzelésének megfelelően az ötödik sort a rímnél kettéosztotta, s ebben a formában hívebben tükrözi a költői gondolatot. A ősi nyolcas pergő és e mondanivaló számára túl gyors ritmusát egy közbevetett sorral sikerült. megfékeznie a költőnek, így; 6 sorra bontva, írásképileg is jobban szolgál­ja ívét: az első három sor rendszerint az elvágyódásé (az 1., a 3., a 4., a 7-8. szakaszban), erre következik a kijózanító 4-5. sor, majd a végső bi­zonyosságot rejtő hatodik. A 3. verssor rímhívó szavára messziről vissz- . hangzik a 6. sor ríme, a 4-5. sornak mintegy’ késleltető-megakasztó sze­rep jutott. A helyenként tökéletes rímek (ottan-elhagyottan; árva-zárva; „ őket-költözőket; épen-szépen; télig-elmetélik), valamint az asszonáncok szinte a reménytelenség dallamát zengik. Nem édes-bús melódia ez, ha­nem halk,fojtott.

Tompa Mihály tízes, páros rímű jambusai az Arany-versnél lassúbb, ün­nepélyesebb hangvétel hordozói. A költő nem ügyel a rímekre, a hangvé­tel emelkedettsége, a mondatszerkesztés rendkívüli hangulata ad erőt e költeménynek, és ez a rímek gyöngeségét is elfeledteti. A keresetlen, pu­ritánnak mondható rímek a költő komoly és dísztelen mondanivalóját szol­gálják, a tiszta rímek zeneisége nem illik a nemzetgyász elkeseredettségé­hez. Ugyanakkor a tízes jambusok korántsem kifogástalanok, a költő a verssorok végén gyakran él choriambussal:

S te újra itt vagy’ jó gólyamadár

I kJ – I – – I – kJ v – I I

Csak vissza, vissza! nincs itt kikelet.

– I kJ – I kJ -| – kJ kJ – I [

Repülj, repülj! és délen valahol

kj-1 kJ-1 – -1 – kjv-1 r

A metszet általában az ötödik szótag után található, néhány esetben a negyedik, illetve a hatodik szótag után. A metszet a verssort két egységre tagolja, és ez rendszerint a verssor két gondolati egysége is.

Petőfi költeménye 6-6-6-os tagolású, tulajdonképpen 18 szótagú vers­sor, egy hosszabb és egy rövidebb sorra bontva. Éppen az erőteljesen gon­dolati jelleget szolgálja ez a szokatlan szótagszámú sor; így nem kell szét­

198

törni a mondatot, a hosszú sorok az egy egységhez tartozó két sor össze­foglalói, eg)’ gondolati egység hordozói.

Szeretem a pusztát! I ott érzem magamat I

Igazán szabadnak, I

Szemeim ott járnak, I ahol nekik tetszik, I Nem korlátoztalak, I

Az ütemek a gondolaton belül kisebb egységet alkotnak. Petőfi ezt e versében elég következetesen viszi végig; mintegy a gondolatiságnak ren­delve alá a ritmust. A hosszú sorok a ritmus lassúságát vannak hivatva elő­segíteni. A 65. sortól azonban érezhetően felgyorsul a vers menete, a vág- tatás, a rohanás, a száguldás hangulata lesz úrrá két szakaszon keresztül, hogy aztán a puszta szépségét éreztető-ábrázoló 81. sortól kezdve vissza­simuljon az eredeti, visszafogottabb ritmusba. Petőfi itt, e versében sem ügyel különösképpen a rímekre, a távolból, 18 szótagonként csendíti, zen- geti vissza (nem rímeit) asszonáncait; a rímek csak épp a keretet adják, Petőfi nem bízott rájuk semmiféle különleges funkciót. Csak emlékeztetek arra, hog}’ költőnket finomkodó kritikusai rossz rímekkel, hanyagsággal vádolták. „Az ösztön vezet – válaszolta nekik kötete elé szánt előszavá­ban -, s ahol engem rím és mérték dolgában a legnagyobb hanyagsággal vádolnak, talán éppen ott járok legközelebb a tökéletes, az igazi magyar versformához.” J^tf/wcímű vers a költői vallomást igazolja. Nem másol­ja a népdalt, új formát kreál, amely egy-egy elemében emlékeztet ugyan a népköltészeti alkotásokra, valójában azonban a költő új tartalmakat kife­jezni kívánó törekvéseinek adekvát formája, az eddigi magyar költői ha­gyományok újszerű megfogalmazása.

A három gólyavers három év alatt került a magyar irodalomba, és há­romféle költői magatartás kifejezését segítette megfogalmazni. A rejtőzkö­dő-szerény Arany Jánosét, a szenvedélyes-vallomásos gondolkodóét, fé- tófi Sándorét és az elkeseredett-elégikus hangvételű Tompa Mihályét. E háromféle magatartás három különböző stílusú-tartalmú verset eredmé­nyezett.

Petőfi verse – egyéni sormegoldásával – magányosan áll az 1847-es esztendő költeményei között. A Szent sím\ mutat hasonlóságot, és előre mutat az 1848-as év néhány költeménye felé. Ritmikájával a Fekete-piros dat\ elólegzi (ott is a 6-6-6-os szótagú sorokat variálja a költő a felezés

199

12-esekkel), illetve a Kiskunsági (szintén 6-6-6-os szótagbeosztású, csak a verssorok elosztása, írásképe más) ígéri előre hangulatilag, sőt a képanyagot tekintve is. A gólya olyan vers, amely a népiesség fordulatát jelzi; elfordulást a népdalszerúségtől a szemléletben megmutatkozó népi­esség felé. Petőfi olyannak képzelte a „fiatal Magyarországához tartozó ifjakat, „kik valódilag szabadelvűek, nem szűkkeblűek, merészek, nagyot- akarók”, kik nem akarják „a haza kopott bocskorát örökké foltozni, hogy legyen folt hátán folt, hanem tetőtől talpig új ruhába” akarják öltöztetni.

Á jellemzés Petőfi költészetére is érvényes. Nem a meglevőt cifrázta, hanem újat alkotott, egyénit adott – formában és tartalomban egyaránt.

Európa csendes, újra csendes

„Mert győzni fogunk, honfitársaim, ez oly bizonyos, mint hogy kétszer kettő négy: És ezt nem az ábrándos csalékony remény mondja nekem, ha­nem a csalhatatlan világtörténet […] A történet azt bizonyítja, hogy min­den eszme csak akkor győz, ha világszerűvé lesz, de akkor okvetlenül győz, akkor könnyebb magát a világot megsemmisíteni, mint azon eszmét kiirtani” – írta Petőfi Sándor Debrecenben, 1849. január 9-én. Pest is­mét Habsburg-kézen, alig néhány héttel ezelőtt még „vesztett csatákéról, „csúfos futások ’-ról emlékezett meg egy versében. Január 6-7-én alkotta meg Buda várán újra német zászló című költeményét, melyben a szégyen­teljes esemény miatt érzett haragját fejezi ki, de felcsillantja a reményt is: hátha csupán a balszerencsének tulajdonítható a vereség, a visszavonulás; hátha mégis Kossuthnak van igaza, aki így’ fogalmazta meg bizakodását: „Debrecen azon szikla, melyre építeni fogja Isten a magyar szabadság szent egyházát, melyen diadalmaskodni, a pokol kapui sem fognak.” A Debrecenbe szorult kormány legfeljebb Bem erdélyi sikereire hivatkoz­hatott, s arra, hogy’ még vannak erőtartalékai, a visszavonulás csupán az erőgyűjtés, a megosztott erő egy’ helyre koncentrálása érdekében történt. Ugyanakkor számolnia kellett az egyre kedvezőtlenebbre forduló külpoliti­kai eseményekkel, a forradalmi mozgalmak apályával. A bizakodást Pető­fi Sándor említett cikke is kifejezi: „Eddig csak egyes emberek vagy egyes nemzetek állottak föl a szabadság mellett, s lenyomták őket; a múlt évben egész Európa egyszerre kiáltotta el ama nagy és szent szót, amely az em­beriségnek új megváltója, s Európát nem fogják lenyomhatni. Sőt inkább, már is lenyomták, fogjátok mondani, íme minden országban uralkodik is­mét a zsarnokság s el van ölve a forradalom.”

Petőfi Sándor, az Egy gondolat bánt engemet szerzője nem áll meg itt, nem is állhat, hiszen hírlapi cikke, Kossuth gondolataihoz kapcsolódva, a magyar szabadságharc hősies a kedvezőtlen helyzeten is úrrá levő tovább­folytatása mellett száll síkra. „Csatlakoztok, atyámfiai – vitatkozik a meg­békélést keresőkkel, a megalkuvókkal, a kétségbeesettekkel. – .Azért, hogy’

201

a láng lelohad, még nem alszik ki a tűz, hogy a napot felhő borítja el, még nem hamvad ki a nap… egy szélroham, s cl van fújva a felhő, föllobban a láng.” Eddig a képes beszéd, mely nem pótolhatja az érveket, lehet ugyan költői fogás, szívből jövő érzelem, de nem elég a tények vitájára. Petőfi ezt is tudja, s a továbbiakban már észokokra hivatkozik: „A múlt évben egy huzamban nagyot szaladtak a nemzetek, s most megállották, de csak azért, hogy lélegzetet vegyenek, s még nagyobbakat szaladhassanak.” Ugyanez a gondolat versbe is kínálkozott. Ilyen körülmények között szü­letett az Európa csendes, újra csendes, mely lényegében mindazt tartal­mazza, amit az újságcikk, s látszólag nem is több, mint az újságcikk vers­be szedése. Érdekes azonban megfigyelnünk, hogy a napi eseményhez va­ló ragaszkodást a költő egyetemes távlatokba emeli; részben avval, hogy az 1846-tól, az Egy gondolat bánt engemet Q\n\\\ verstől kezdve sűrűn megfogalmazott, egyre inkább kifejtett eszméit párosítja a konkrét esemé­nyek ihlette mondanivalóval; részben avval, hogy ezt az egyetemes távla­tokból szemlélt eseményt új formába öltöztetve sikerül megszólaltatnia. Amit eddig személyes mondanivalójául foglalt költeményekbe, azt az egész nemzetre, a magyarságra ruházza át.

.Az Egy gondolat bánt engemet című költemény mondja ki Petőfi költé­szetében a leghatásosabb és a legtávlatosabb módon a világszabadság eszméjét, melyet a költő ezentúl már nem tud a magyar szabadság ügyé­től szétválasztani. Az emberiség sorsa foglalkoztatja; s ebben ismét sike­rül újabb és teljesebb értelmet adnia a már Kazinczy és Vörösmarty által fölvetett kérdéseknek. Kazinczy írta cg}’ levelében, hogy az ő hazafisága összekapcsolódott a „kozmopolitizmus” gondolatával. Ezt egy epigram­májában is hangsúlyozta: „Nékem az emberiség, s Pest-Buda tája hazám.” Kazinczy a felvilágosodás emberiségeszményére gondolt; a kozmopolitiz- musnak eKont-irodalmias a színezete, tulajdonképpen érv a provincializ­mus, a beszúkültség ellen. Vörösmarty szintén egy epigrammában írja: „Legszentebb vallás: a haza s emberiség”. A Szózatban is a nagyvilághoz fordul, s a nagyszerű halál is a népek millióinak gyászkönnyét eredménye­zi. Vörösmarty azonban itt még csak a haza kategóriájában gondolkodott, az emberiség és a nagyvilág csupán háttér. A Gondolatok a könyvtárban emberiségtávlatú fejtegetéseire a konkrét országépítési programot vála­szolja, s az emberiség – ha nem oly elvont formában, mint Kazinczy gon­dolatvilágában – kissé fikciónak hat; inkább a Vörösmarty költészetére oly jellemző kozmikus víziók, „az egyetemes lírai részvét” romantikus ihlető-

202

jeként van jelen a versekben. Petőfi Sándor egyre inkább az emberiség és a haza ügyének összekapcsolását valósítja meg lírájában. Az ítélet . április) nem választja szét a haza boldogulását az emberiségétől, sőt a ha­za sorsának jobbra fordulását csak az emberiség boldog jövendőjével együtt tudja elképzelni. „Két nemzet lesz, a föld ekkor, s ez szembe fog áll­ni: / A jók s a gonoszak”. Ezért köszönti oly lelkesen (1848 januárjában) az olasz forradalmat, ismét hangsúlyozva, hog)’ az olasz szabadság ügyét a sajátjának hiszi:

Eljő, eljő az a nagy’ szép idő, Amely felé reményűn szállanak, Mint ősszel a derűltebb ég alá Hosszú sorban a vándormadarak; A zsarnokság ki fog pusztulni, és Megint virító lesz a föld színe – A te dicső szent katonáid ők, Segítsd őket, szabadság istene!

* • • (Olaszország)

Majd alig egy hónap múlva a párizsi forradalom készteti gondolatai verssé sűrítésére, /^ó’című költeményében újra és újra leírja:

Eljön, eljön az ítélet napja, A nagy isten véritéletet tart, S míg jutalmát jó, rósz meg nem kapja, Már nyugonni sem fog addig a kard!

%

Feltűnő, hogy’ a jó és a rossz harcára „egyszerűsíti” a költő a forradal­mi gondolatot. Ez az egyszerűsítés azonban csak látszólagos; inkább csak végkövetkeztetésként hat, összefoglalója annak, amit a politikai versekben Petőfi (és nemcsak Pétőfi, hanem a német és a francia politikai költészet is) oly részletesen kifejtett már. /Íz apostol gondolatvilága is ide céloz, a boldogságot csak a szabadság teremtheti, s nemhiába szállnak a főhős gondolatai „a mindenség közepére”, hol „a lélek”, az „ős-szellem fényé­ben fürödve” uralkodik, a haza ügye az egész emberiség sorsával együtt fordulhat meg, a „szabadságvitézek” közé szeretne állni, az ő zászlójukra

203

esküszik húséget; a népet kötelességei mellett jogaira tanítaná. S míg a Nemzeti dalban a pesti március hőseinek szent neveit emlegeti majd a há­lás utókor, /kí?pas7r;/ban már „az új hős nemzedék”, nemcsak a magyar­ságé, hanem a népek tavaszának valamennyi nemzetéé, megemlékezik az apostolok „szent neveik’-^. S amikor a hon ifjait buzdítja költőnk a harc­ra, akkor is azzal az érvvel fordul hozzájuk, hogy:

Eljött végre az idő, hol Megmutatjuk a világnak; Hogy méltók vagyunk-e élni Vág)’ megértünk a halálnak?

(/őj ei végre, vaiahára…)

MVtfcímú versében (1848. okt.-nov.) a bibliai frazeológiával köszön­ti „a népek hajnalcsillagá”-t, „nagy idők”-nek nevezte korát, melyben „Be­teljesült az írás Jóslatja: egy nyáj, egy akol. / Egy vallás van a földön: sza­badság!”

Újév napján, 1849. című versében ismét a világhoz föllebbez a költő:

Tartsunk oly véritéletet, Hogy elborzadjon a világ;…

Az Európa csendes, újra csendes talán abban különbözik az eddig írott költeményektől, hogy míg azokban a haza volt a kiindulópont, s innen ju­tott el a költő a nagyvilághoz (akár úgy, hogy igazolásul idézte, akár úgy, hogy hozzá föllebbezett), addig elemzendő versünkben európai távlatok­ból indít, saját korábbi verseinek világát juttatja eszünkbe, s innen jut el a haza válságos helyzetének ecseteléséig, hogy visszakanyarodjék az embe­riség szabadságának gondolatáig. Az idézett újságcikk mind érzelmi, mind értelmi alapon igyekezett körüljárni, megközelíteni ezt a motívumot; a köl­temény magas hőfokú érzelmi töltése inkább az ellentétek összecsapásá­ból csiholja ki a hatást: a helytállásra buzdítást. Régebbi költeményeit idé­zi az indítás:

Európa csendes, újra csendes,

Elzúgtak forradalmai…

204

Petőfi volt .az – láttuk -, aki mind az olasz, mind a francia nép forradal­mi megmozdulását oly lelkesen köszöntötte, a népek hajnalcsillagának fel­ragyogásától várta a világ boldogabb jövendőjének beköszöntét; hittel hit­te, hogy az írás hamarosan beteljesül. A vers kezdő soraiból érezzük a köl­tő megrendülését, csalódását, szinte makacsul, konokul ismételgeti ugyan­azt, szóismétléssel érzékeltetve az Európára ránehezült csendet, majd más formában megközelítve a helyzetábrázolást: „elzúgtak forradalmai”. A hangutánzó szó elé tett igekötő lemondó sóhajának kifejeződése. S a vers folytatása is e téma körül forog:

Szégyen reá! lecsendesűlt és Szabadságát nem vívta ki.

Szinte nem tud belenyugodni a forradalmi hullám elnyugvásába, indula­tos felkiáltása sejteti a költőben dúló érzelmi vihart, s a felkiáltást követő ige késlelteti az iszonyú tény kimondását; halogatná a költő, a legszíveseb­ben elhallgatná, de végül is ki kell mondania, meg kell neveznie. S amit eddig európai távlatból szemlélt, azt most más oldalról közelíti meg; a ha­za sorsát vizsgálja ebben a szomorú helyzetben. .

Magára hagyták, egy magára

A gyáva népek a magyart;…

S míg az előbb még csak a forradalmi mozgalmak elcsitulását rótta föl bűnül, s mintegy’ az általánosság szemszögéből bírált, most az egyetemes érdek mellé a haza külön érdekét párosítja, az általános mellé az egyedit. A szolgaság környezetében egyedül álló a magyar, s ezt a magányt, ezt az egyedüllétet újra pompásan érzékelteti az ismétlés. S ha az előző versben (Buda várán újra német zászló) riasztó képet tár a Budát kardcsapás nél­kül föladó nemzet elé, s a nemzet szívének szégyenétől lesz piros az arc, itt – bár a nemzet egyik kezén ismét ott a lánc – mégis az egyedüllét mi­att panaszkodik; amiatt,, hogy bár területén ott a zsarnok ellenség, ez a magány is fojtogató, a magára hagyott magyarság állapota aggasztja. Mindezt a következő szembeállítás fokozza:

Lánc csörg minden kézen, csupán a Magyar kezében cseng a kard.

205

Az egyik legérdekesebb Fűtött-motívum újabb változatát figyelhetjük meg. A kard és a lánc ellentéte, az általuk szimbolizált szabadság-rabság ellentétpár is végighúzódik az egész Petőíi-költészeten. A bilincs című köl­teményben az ellentét alapja, hogy a kardból készítették a szabadságért börtönbe került ifjú bilincseit. A Kard és lánc romantikus látomás-vers a kard és a lánc születéséről, a jó és a rossz örök küzdelméről: „És a mennynek s a pokolnak, / Két szülötte, a szabadság s szolgaság, a kard s a lánc, / Harcot űz élet-halálra.” A Nemzeti ^/forradalmi mámorú sorai­ban is előkerül a kard és a lánc ellentéte, de ebben a versben a kard „fé­nyessége” mellett elhalványul a lánc.

Az Európa csendes, újra csendesben megfordul a kocka, az ellentétpár első tagja a lánc, s csupán a második tag a kard. A lánc és a kard nem egymagában áll: a lánc minden kézen „csörg”, s csupán a magyar kezé- . ben cseng a kard. A minden és az egyes, a csörg és a cseng (az előbbi kellemetlen hangzásával, az utóbbi zeneiségével is jelzi az ellentétet) a lánc és a kard szembenállását fokozza; mindezt a szórend is alátámasztja: az * első tagmondat első szava a lánc, ezt követi a hangutánzó ige, s ez a két szó lesz a mondat hangsúlyos része. A „lánc”, mert mondatot indít, a csörg, mert a mondat állítmánya. A költő az egyébként jambikus lükteté­sű verset itt spondeusi lejtésűvé lassítja, s a kezdő spondeusi versláb a hangsúly miatt válik jelentőssé. A mondat fő részei után következnek csak a bővítmények, nem mintha azok lényegtelenek lennének, de a „minden kézen” csupán ismétlése az előző szakaszból már ismert „gyáva néped­nek, illetve az első versszaknak. A második tagmondat utolsó szava a kard, s ezt megelőzi az ige. Ez a sor majdnem tisztán jambusi, kellemesebben . gördülő, zeneileg dallamosabb. A hangsúly először a „magyaréra esik, a sor elejére tette e szót a költő, s előtte a megszorítást és az ellentétet egy­aránt kifejező módosító szó (csupán) a nyomatékot van hivatva támogat­ni. A „kard” viszont éppen a sorzárás miatt válik hangsúlyossá, a jambi­kus sor itt ér el a csúcsra.

z

A következő versszak eg)¹ pillanat megállás. Úgy érezzük, hog)’ az elő­ző versszakban értünk a mélypontra. Ebből a mélypontból akar bennünket föllendíteni a költő. .Az újságcikkben is hasonló eszközökkel élt, a mély­pontból indított el újabb magasságok felé. A költeményben a költő mint­egy átveszi a közvélemény, a kétségbeesettek hangulatát, kérdéseit a min­denkiben élő kételyekre irányítja. A kérdéseket azonban itt magabiztos vá­lasz követi:

206

Ellenkezőleg, oh hon, inkább Ez légyen, ami lelket ad.

Az újságcikkben ezt „prózaibban” fogalmazta meg: „Azért félre az ag­godalommal, mert az alaptalan, és félre a csüggedéssel, mert az férfiat- lan”. S az újságcikkben gyakorlatias tanácsok következnek, a versben pe­dig a fordulat: a konkrétból itt siklik vissza az általánosba, a honi környe­zetből az egyetemesbe. A következő két szakaszban adja meg a magyar szabadságharcnak az európai távlatot és jelentőséget. Az ellentét itt kapja meg igazolását; az európai szabadság ügye itt lesz a magyarság személyes ügyévé, s megfordítva: a magyarság személyes ügye itt magasztosul a vi­lágszabadság eszméjévé:

Emelje ez föl lelkeinket, Hogy mi vagyunk a lámpaíény, Mely amidőn a többi alszik, Ég a sötétség éjjelén.

Ha a mi fényünk nem lobogna

• A véghetetlen éjen át, ,

Azt gondolhatnák fönn az égben, Hogy elenyészett a világ.

Amit eddig a költőkről mondott (A XIX. század költői, a Szent sír cí­mű verseire célzunk), azt most az egész nemzetre ruházza át. Eddig a köl­tőket tartotta „lángoszlopoknak”, hogy’ a néj>et a Kánaán felé vezessék; il­letve a Szent s/rban: a „Költő, a szabadság / Ez örök lámpája”. Ebben a versben – falán tudatosan – visszatér ez a korábbról már ismert kép; ahogy a költő haladt a nép előtt, hogy megvilágítsa számára a szabadság felé vezető utat, ugyanúgyjár most a magyarság a nemzetek, a népek . előtt,’ hogy’ a szabadság lámpafényével utat világítson. A költői elképzelés­ből származó – s az utópisztikus elgondolásokkal rokon – messianizmus a magyarság hivatásává teszi az apostolok: a költők hivatását. Ez az elhiva­tottság kölcsönöz igaz pátoszt a versnek, az adja meg az ismét felbukka­nó ellentétek számára a távlatosságot. A fény és a sötétség viaskodik itt egymással, ahogy’ a jó és a rossz küzdött a jövendőért Az Ítéleteimé vers­ben. A költő a sötétségről ír többet, többszörösen aposztrofálja; az alvó

207′

népekről szól, a sötétség éjjeléről (nem elégszik meg az egyszeres meg­nevezéssel, nem egyszerűen sötétséget említ, kevésnek találva e szót, a sö­tétség éjjelével érzékelteti a lecsendesült Európa állapotát); majd alább „véghetetlen éj” borul a forradalmak utáni világra, s ezt úgy fokozza, bog)’ egy utalással a világ elenyészésének látomását vetíti elénk. Éppen attól olyan magasztos, olyan nagyszerű a forradalmát legtovább őrző magyar­ság helytállása, mert egyedül képviseli a szabadság ügyét. Ezért emelhet­jük föl „lelkeinket”, ez adhat jogos öntudatot, magabiztosságot. S amíg az első három szakaszban csak előkészíti e világra szóló helytállás érzékelte­tését, s mintegy síkbeli távlatot nyit Európára, a negyedik-ötödik yersszak a térbe nyit kaput, hirtelen lendül föl a költői képzelet, s a perspektíva megnövelésével a síkbeli szemlélet mellé a térbelit párosítja: ugyanazt, amit a földről látott, az égből is végigtekinti; a lámpafény puszta fénnyé egyszerűsödik, ám ez keresziullobogja a végtelen éjszakát. Nem úgy. koz­mikus ez a kép, mint Vörösmartyé a Csongor és Tündében, ahol az élet előtti és utáni végtelen éjszaka jelenik meg előttünk. .Ami ott bölcseleti táv­latokat kapott, itt konkrétabb eszmei vonatkozásokhoz jut, a világ elenyé- szése a szabadságmozgalmak leverésének a következménye; ahogy a fény a szabadsággal van egybe kapcsolva. A költői kép Petőfinél azért lehet olyan távlatos, mert az ellentétek villózásából alakul ki: a fény és a sötét­ség, a fönn és a lenn ellentétpárja egyszerre látomásos és konkrét, egy­szerre szimbolikus és valóságos jelentésű. Az ötödik szakasz feltételes módú igéi a töprengés, a lehetőségek próbálgatásának az igéi, ezekre csap rá a valóságos eshetőség igéje: elenyészett. Ennek bizonyossága (ti. Eu­rópa csendje) mintegy a másik út, a másik lehetőség borzongató képét ál­lítja a magyarság elé. Ismét \orösmartyra hivatkozunk, a Szózat nemzet­halál látomására, mely itt világhalál-látomássá szélesül. E verset az előző költemény mellé állítva (a Buda várán újra német zászlóe\$6 hat szakaszát idézve) állapíthatjuk meg, hogy az 1849-es Petőfi-versek a „rabok le­gyünk vagv- szabadok” kérdését teszik föl ismét és ismét; a nemzet elé a hősiesen megharcolt küzdelem, illetve a megalkuvás válaszútját vázolják föl. .Amit az újságcikkben kimondott, azt itt költői képekkel teszi beszéde­sebbé, szemléletesebbé.

A következő (hatodik) versszak a szabadsághoz szól, azon a hangon, melyen már 1848-as verseiben 6’1 szabadsághoz, Respublika) szóit. Mintegy allegorikus alaknak tekinti a szabadságot, egynek az antik szabá­sú istenek közül, kiknek mitológiája van. Hadd utaljunk vissza Kölcsey Fe- rencre, aki A szabadsághoz című versében jeleníti meg költőnk számára 208

ihletadóan az „égi szabadság”-ot. Petőfi hisz népe kiválasztottságában, mivelhogy a legtovább állja szabadságharcával a Szent Szövetség ostro­mát. Ezért tartja a magyarságot a szabadság népének; ezért kér a szabad­ságtól segítséget, áldást. Az ellentétek itt sem oldódnak föl, beszédesen példázza a költő, mennyire magányos népe küzdelmében:

Midőn más könnyet sem mer adni, Mi vérrel áldozunk neked.

A vérrel való áldozás bizonyos szertartásos, ünnepies jelleget kölcsönöz ennek a harcnak, az áldozat aztán az utolsó szakaszban tér vissza „áldás” alakban, a kettő egymást magyarázza, egymásból következik. A vérrel va­ló áldozat egyetlen jutalma a megérdemelt áldás. Ezt a gondolatot koro­názza meg az utolsó két sor elszántságról és rendíthetetlenségéről tanús­kodó vallomása:

E hűtlen korban mi utósó

Egyetlen híveid valánk!

.Az elbeszélő múltú ige is jelzi a meghatottságot, de ismét elsősorban az ellentétek villózására kell rámutatnunk: hűtlen-hív; utósó-egyetlen. S mindjárt azt is hozzátesszük, hogy a vers befejezése sem ad választ a költőt és az egész nemzetet gyötrő kérdésekre. Csak annyit mond, hogy harcolni kell; hog}’ semmi esetre sem szabad megalkudni; csak azt erősít- geti, hog}’ a szabadságnak meg kell áldania a magyar fegyvereket, mert egész Európában már csak nálunk van otthon a szabadság. Amit az újság­cikkben lelkesítő, buzdító, harcra késztető szándékkal fogalmazott meg, az. á versben elmarad. A befejezés hűségnyilatkozat a szabadsághoz, a ma­gyarság küldetésének büszke vállalása; de nem a remény kifejeződése, nem kecsegtet a biztos győzelem büszkeségével. Nem is tehetné! 1849 ja­nuárjában a hadi helyzet nem tette lehetővé a derűs befejezést, s még a következő, február közepéről keletkezett költemény, a Négy nap dörgött az ágyú… című vers is csak ennyit állapít meg:

Mindent megtettünk, amit Kívánt a becsület… Tízannyi volt az ellen, Győznünk nem lehetett.

209

De ekkor már a költő Bem mellett teljesít szolgálatot, látja az erdélyi hadsereg szívós küzdelmét, majd sikereit, s a tavaszi hadjárat dicsőséges csatái egyre több önbizalommal telítik költészetét. A március elején szüle­tett Csatában az elszántság hevületével gazdag, s a március 6—7-ről kelet­kezett Bizony mondom, hogy győz most a magyar… villantja föl a győze­lem reménysugarát. S a költő életében utolsónak (1849. június 24-én) megjelent költemény, a Jött a halála reformkori hazafias költészet frazeo­lógiáját is a versbe olvasztva mondja ki még egyszer az Európa csendes, újra csendes gondolatait. Csakhogy ott még a levert forradalmak miatti kétségbeesés s a lehetetlennek tetsző, és mégis nagyszerű vállalkozás lel­kesedése szólt a költőből, itt már azért buzdít a harcra, hogy az új forra­dalmi hullámok segítsék a fölszínre kerülni:

Elő, elő a zászlóval kezedben, Egész Európa te utánad jó, Te vagy hazám, most a világ vezére… Mily nagy szerep, milyen lelkesítő!

.Az Európa csendes, újra csendes az 1849-es esztendő egyik legfonto­sabb Petőfi-verse. Megfogalmazza az igazi nemzeti hivatást, a jogos nem­zeti büszkeséget összekapcsolja a világszabadság gondolatával, s megha­tározza a további versek körét is: nemzet és világ sorsa egy lész, a nem­zet csak a szabad népek táborában lehet igazán szabad, ahogy a világsza­badság hozhatja csak el a magyar nemzet szabadságát, ami még az Egy gondolat bánt engemet című költeményében vízió volt, azt 1849 januárjá­ban a politikai helyzet alakulása napi eseménnyé, reálpolitikává teszi. Ezért kereste Petőfi helyét Bem hadseregében, abban a hadseregben, melynek tevékenységét az erdélyi – igen bonyolult – nemzetiségi kérdés bölcs és tapintatos megközelítése jellemezte; s e hadseregben a költő meg is találta a helyét, a lengyel-magyar barátság számára két szabadságsze­rető nép barátsága. ‘ . í

Egy a célunk: a közös bilincset Összetörni, melyet hordozónk,…

(Az erdélyi hadsereg)

210

hz Európa csendes, újra csendes még nem biztathatott a végső siker bizonyosságával. De a helytállás nagyszerűségét, lelket emelő távlatait fel­csillanthatta. S a költő ezt dísztelen, egyszerű, ellentétektől szaggatott stí­lusban tette. Ezért maradandó a hatása, ezért fontos még ma is számunk­ra ez a költemény.

Bibliográfia

A Petőfiről írott könyvek, újságcikkek, értekezések már egész könyvtárt tesznek ki. Ezúttal csak azokat a műveket soroljuk föl, amelyekből idéz­tünk, illetve amelyeket (alaposan) fölhasználtunk, továbbá amelyek lénye­ges eligazítást tartalmaznak a Petófi-életmúben. Elsősorban a könyv- és tanulmánygyűjtemény formájában napvilágot látott írásokat említettük, a folyóiratcikkek közül azokat, amelyek elolvasását ajánlatosnak ítéljük (esetleg a Petőfi-életmű vitatott kérdéseit taglaló és önmagukban is vitára késztető, gondolatébresztő álláspontjuk miatt). Az a célunk, hogy a Pető- fi-kutatás mai helyzetét reprezentáló tanulmányokkal ismertessük meg az olvasót; mintegy tanácsot adjunk, mit érdemes leginkább elolvasni Petőfi­ről. Gyűjtésünket 1976. január 1-jével zártuk.

1. Könyvek
2. Szövegkiadások

Petőfi Sándor Összes Művei l—VII. Bp. 1951-1967., I. Bp. 1973. Kriti­kai kiadás.

Arany János Összes Művei I. Bp. 1951. Kritikai kiadás.

1. Könyvek, tanulmánykötetek

Bodolay Géza: Petőfi diáktársaságai. Bp. 1973. Csanádi Imre: Petőfi koszorúi. Bp. 1973.

Czuth Béláné-Ésik Zoltánná: Petőfitől – Petőfiről. Bp. 1973. Dávid Gyula-Mikó Imre: Petőfi Erdélyben. Bukarest, 1972.

Dienes András: Petőfi a szabadságharcban. Bp. 1958.

Dienes András: A fiatal Petőfi. Bp. 1968.

Endródi Sándor: Petőfi napjai a magyar irodalomban, 1842-1849. Bp. 1972. Hasonmás kiadás.

Fekete Sándor: Mezítláb a szentegyházban. Bp. 1972.

Fekete Sándor: Petőfi Sándor, a segédszerkesztő. Bp. 1958.

Fekete Sándor: Petőfi, a vándorszínész. Bp. 1969.

Fekete Sándor: Petőfi romantikájának forrásai. Bp. 1972.

Fekete Sándor: Petőfi Sándor életrajza I. Bp. 1973.

213

Fekete Sándor: Számadás az ünnepről. Bp. 1975.

Hatvány Lajos: így élt Petőfi I—II. Bp. 1967. 2. kiadás

Horváth János: Petőfi. Bp. 1926.

Illyés Gyula: Petőfi Sándor. Bp. 1971.

Jókai Mór: Petőfi Sándorról. Bp. (1902.) Magyar Könyvtár 291. sz. *

Lukácsy Sándor: „…és piros zászlókkal” … In: Eszmei és irodalmi találkozások. Szerk.: Köpeczi Béla és Sőtér István. Bp. 1970. 209-232.

Martinkó András: Költő, mű és környezet. Bp. 1973.

Martinkó András: Petőfi életútja. Bp. 1972.

Martinkó András: A prózaíró Petőfi és a magyar prózastílus fejlődése. Bp. • 1965.

Meltzl Hugó Petőfi-tanulmányai. Bp. 1909.

Mezősi Károly: Közelebb Petőfihez. Bp. 1972.

Miért szép? A magyar líra Csokonaitól Petőfiig. Szerk.: Mezei Márta és Kulin Ferenc. Bp. 1975.

Pándi Pál: Kísértet járás Magyarországon. 1-2. Bp. 1972.

Pándi Pál: Petőfi. Bp. 1961.

Pándi Pál: Petőfi és a nacionalizmus. Bp. 1974.

Pándi Pál-Pálmai Kálmán: Petőfi Sándor. Bp. 1973.

Petőfi. Újvidék, 1972. Tanulmányok 4.

Petőfi és kora. Szerk.: Lukácsy Sándor, Varga János, Bp. 1970.

A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 10. 1823-1973. Szerk.: Nyilassy Vilma. Bp. 1973.

Petőfi-mozaik. Szerk.: Paál Rózsa, Wéber Antal, Bp. 1975.

Petőfi-szótár. Petőfi életművének szókészlete I. Bp. 1973.

Petőfi tüze. Szerk.: Tamás Anna, Wéber Antal, Bp. 1972. (Függelék: Tö­rő Györgyi: Petőfi-irodalom 1847-1971.)

Réti László: Petőfi költészetének színlélektani jelenségei. In: Pszicholó­giai tanulmányok 4. Bp. 1962. 55-71.

Riedl Frigyes: Petőfi. Bp. 1923.

Sőtér István: Romantika és realizmus. Bp. 1956.

Spira György: Petőfi napja. Bp. 1975.

Szabó István: Petőfi magyarórán. Veszprém, 1973.

Túróczi-Trostler József: Petőfi bejép a világirodalomba. Ford.: Bérezik Ár­pád, Komor Ilona. Utószó: Kiss József. Bp. 1974.

Várkonyi Nándor: Az üstökös csóvája. Pécs, 1957.

1. Petőfi korára, korának nyelvi állapotára vonatkozó könyvek Gáldi László: Ismerjük meg a versformákat! Bp. 1961. Nyelvünk a reformkorban. Szerk.: Pais Dezső, Bp. 1955. Tompa József: Művészi archaizálás és a magyar nyelv. Bp. 1972. Waldapfel József: Forradalom előtt. Budapesti tollrajzok és életképek Pe­tőfi korából. Bp. (1948.)
2. Folyóiratcikkek

Alföld 1973. 1. szám (Petőfi-szám)

Fenyő István: A „mozgalomliteratúra” koncepciója Kazinczy Gábor írói körében. Irodalomtörténet 1971. 501-528.

Filológiai Közlöny 1973. 1-2. szám (Petőfi-szám) Forrás 1973. Különszám.

Horváth Károly: A magyar romantika kérdéseiről. Irodalomtörténeti Közlemények 1971. 543-563. Vita: 664-666.

Irodalomtörténet 1973. I.szám (Petőfi-szám)

Irodalomtörténeti Közlemények 1973. 1-2. szám (Petőfi-szám) Jelenkor 1973. I. szám (Petőfi-szám)

Lukácsy Sándor: Petőfi és Cabet. Irodalomtörténeti Közlemények 1966. 293-334. Vita: 520-521.

Lukácsy Sándor: Aszimetrikus ihletek. Ugyanott 1969. 658-670.

Kuczka Péter hozzászólása: 704-711.

Lukácsy Sándor: Petőfi versről versre. Új írás 1971. 1. sz. 93-107. Kortárs 1973. I. szám (Petőfi-szám) #

Petőfi kortársainak verseit, cikkeit eredeti lelőhelyük szerint idéztük, s a lelőhelyet a szövegben megadtuk.

215

Tartalom

Bevezetés 5

SZAPPANOS BALÁZS:

1. A népdaltól a személyes líráig , -9

A virágnak megtiltani nem lehet • 9

Fa leszek, ha 16

A négyökrös szekér 24

Reszket a bokor, mert 31

1. Az alföld költői felfedezésétől a puszta negatív képéig …. 39

Az alföld 39

A puszta, télen ……’ ’. . . 53

1. A költői személyiség kibontakozása és a világforradalom

víziója 64

Egy gondolat bánt engemet 64

Az ítélet 77

1. Szabadság, szerelem • 87

Beszél a fákkal a bús őszi szél 87

Szeretlek, kedvesem 99

1. A szabadságharc viharában •. 112

Csatadal – Csatában 112

FR1ED IST\7\N:

A magvar nemes . 127

Kutyakaparó ..140

A kutyák dala és A farkasok dala 149

Palota és kunyhó 163

A gólya 179

Európa csendes, újra csendes 201

N.7. elmúlt evekben igen sok értékes, forrás­munkaként és tanári kézikönyvként is jól fel­használható szakmai és módszertani kötettel gyarapodott a műelemzéssel foglalkozó iroda­lom. £ sort követve olyan gyűjteményt állítot­tunk össze, amelynek egyik célja az, hogy né­hány szerény adalékkal hozzájáruljon az eddig kialakult Petőfi-kép gazdagításához; a másik — legalább ennyire alapvető — szándéka pedig módszertani természetű. Arra keresné ugyanis a választ, hogy miképpen lehet egyetlen költő élet­művét verselemzések sorozatában bemutatni; ho­gyan lehet irodalmi eszközökkel érzékeltetni nemcsak magát a költői kibontakozást, hanem az élet- és pályarajzi, valamint a kortörténeti össze­függéseket is.

Fried István cs Szappanos Balázs rég hiányolt kötetet egyaránt ajánljuk diákok, tanárok és minden érdeklő­dd olvasó figyelmébe.

(U23’WHfTE

9 ^r789639^tt125391