Hits: 572
573
Table of Contents
ELSŐ RÉSZ HOL TEREM A MAGYAR VITÉZ?
Gárdonyi Géza
EGRI CSILLAGOK
ELSŐ RÉSZ
HOL TEREM A MAGYAR VITÉZ?
A patakban két gyermek fürdik: egy fiú meg egy leány. Nem illik tán, hogy együtt fürödnek, de ők ezt nem tudják: a fiú alig hétesztendős, a leány két évvel fiatalabb.
Az erdőben jártak, patakra találtak. A nap tüzesen sütött. A víz tetszett nekik.
Először csak a lábukat mártogatták bele, azután beleereszkedtek térdig. Gergelynek megvizesedett a gatyácskája, hát ledobta. Aztán az ingét is ledobta. Egyszer csak ott lubickol meztelenen mind a kettő.
Fürödhetnek: nem látja ott őket senki. A pécsi út jó messze van oda, s az erdő végtelen. Ha valaki meglátná őket, lenne is nemulass! Mert a fiúcska csak hagyján – az nem úrfi; de a leányka az a tekintetes Cecey Péter úr leánykája – kisasszony –, és úgy illant el hazulról, hogy senki se látta.
Még így csupaszon is látszik rajta, hogy úrileány: kövér, mint a galamb, és fehér, mint a tej. Ahogy ugrándozik a vízben, a két kis szöszke hajfonat ide-oda röppen a hátán.
– Derdő – mondja a fiúnak –, uttyunk.
A Gergőnek nevezett, soványka, barna fiú háttal fordul. A leányka belekapaszkodik a nyakába. Gergő megindul a part felé, a leányka meg a víz színén lebeg és rugódozik.
Azonban hogy a parthoz érnek, Gergő belefogódzik a kákabokor zöld üstökébe, és aggodalmasan néz körül.
– Jaj, a szürke!
Kilép a vízből, és ide-oda futkos, vizsgálódik a fák között.
– Várjon, Vicuska – kiáltja a leánynak –, várjon, mindjárt jövök!
S azon meztelenen elnyargal.
Néhány perc múlva egy vén, szürke lovon tér vissza. A ló fején hitvány madzag kötőfék. Össze volt az kötve a lábával, de eloldozódott.
A gyerek szótlanul csapkodja a lovat egy somfagallyal. Az arca sápadt. Hogy visszaérkezik a fürdőhelyre, a lónak a nyakába kapaszkodik, s lecsúszik, leugrik róla.
– Bújjunk el! – mondja dideregve. – Bújjunk el! Törököt láttam.
A lovat egy-két rántással fához köti. Felkapkodja a földről a ruháját. S fut a két meztelen kisgyerek egy galagonyabokornak. Megbújnak, meglapulnak a bokor mögött az avarban.
Abban az időben nem volt ritkaság a török az utakon. S te, kedves olvasóm, aki azt gondolod, hogy az a két gyerek most, ezen a nyáron fürdött a patakban, bizony csalódol. Hol van már az a két gyerek, hol? És hol vannak mindazok az emberek, akik ebben a könyvben eléd jönnek, mozognak, cselekszenek és beszélnek? Por az mind!
Hát csak tedd félre az idei kalendáriumot, tisztelt olvasóm, és vedd elő gondolatban az 1533-it. Annak az évnek a májusában élsz te mostan, s vagy János király az urad, vagy a török, vagy I. Ferdinánd.
Az a kis falu, ahova a két gyermek való, a Mecsek egy völgyében rejtőzködik. Valami harminc vályogház meg egy nagy kőház mindössze. Az ablakok olajos vászonból vannak minden házon. Az úri házon is. De máskülönben olyan házak, mint a mostaniak. A kis falut sűrű fák lombozzák körül, s a lakók azt gondolják, hogy a török sohase talál oda. Hogy is találna? Az út meredek, szekérnyom nincs. Torony sincs. Az emberek élnek, halnak a kis rejtekfaluban, mint az erdei bogarak.
A Gergő gyerek apja valamikor kovács volt Pécsett, de már meghalt. Az asszony Keresztesfalvára húzódott az apjával, egy ősz, öreg paraszttal, aki harcolt még a Dózsa György lázadásában. Azért is kapott menedéket a falu uránál, Ceceynél.
Az öreg néha átment az erdőn Pécsre, hogy kolduljon. Abból éltek télen is, amit az öreg koldult. Az uraság házából is csöppent olykor az asztalukra.
Hát azon a napon is a városból jött meg az öreg.
– Legeltesd meg a szürkét – mondotta az unokájának –, nem evett szegény reggel óta semmit.
Így indult ki Gergő a lóval az erdőbe. Útközben, ahogy elment az uraság háza mellett, a kis Éva kibújt a kertajtón, és könyörgött neki:
– Derdő, Derdő, hadd menjek veled!
Gergő nem merte azt mondani a kisasszonynak, hogy maradjon odahaza. Leszállt a lóról, és vezette Évát, amerre az kívánt menni. Éva arra kívánt menni, amerre a pillangók. A pillangók befelé röpültek az erdőnek, hát ők is arra futottak. Végre, hogy a patakot meglátták, Gergő fűre bocsátotta a lovat. Így kerültek ők az erdei patakba és a patakból a galagonyabokor mögé.
Lapulnak. Reszketnek a töröktől.
És a félelmük nem árnyéktól való. Egynéhány perc múlva ropogás hallatszik a harasztban, és mindjárt rá egy strucctollas, fehér török süveg meg egy barna lófej jelenik meg a fák alatt.
A török ide-oda forgatja a fejét. Ránéz a szürkére. A maga sötét pej kis lovát kantáron vezeti.
Most már látni, hogy a török csontos arcú, barna ember. A vállán diószínbarna köpönyeg. A fején tornyos, fehér süveg. A fél szeme be van kötve fehér kendővel. A másik szeme immáron a fa mellé kötött szürkét vizsgálja. Nem tetszik neki, az látszik az arca fintorgásán. De azért eloldja.
Jobban tetszene neki a gyerek, akit a lovon látott. A gyerek jobban kél, mint a ló. A konstantinápolyi rabvásáron háromszor annyit is adnak érte. De a gyerek nincsen sehol.
A török megnézi egynéhány fának a hátát, és felvizsgálódik a lombokra is.
Azután magyar szóval kiált:
– Hol vagy, fiúcska? Gyere elő, kis pajtás! Fügét adok! Gyere csak elő!
A gyerek nem jelentkezik.
– Gyere elő, te! Ne félj, nem bántalak! Nem jössz? Ha nem jössz, elviszem a lovadat!
És csakugyan összefogja egy kézbe a két ló vezetékét, és viszi magával el a fák között.
A két gyerek némán és sápadtan hallgatta eddig a törököt. A fügekínálás nem oldotta fel őket a rémület dermedtségéből. Sokkal többször hallották otthon a vigyen el a török szidást meg a hajmeresztő török meséket, hogysem akármiféle édesgetésre előbátorodtak volna. Hanem mikor azt mondta a török, hogy elviszi a szürkét, a Gergő gyerek megmozdult. Ránézett Évicára, mintha tőle várna tanácsot, s olyan arccal nézett rá, mint akinek tüske szúrja a talpát.
A szürkét viszik! Mit szólnak otthon, ha ő a szürke nélkül tér vissza?
A kis Éva mindezekre a gondolatokra nem felelt. Holtszínnel kucorgott mellette. Nagy, kék szeme megnedvesült a rémülettől.
Azonban a szürke ment. Gergő hallotta a lépéseit. Nagy, lomha lépései vannak a szürkének. A száraz haraszt egyenletesen csörög a lába alatt. Hát viszi a török, csakugyan viszi!
– A szürke… – hebegi Gergő síróra torzult szájjal.
És fölemeli a fejét.
Megy a szürke, megy. Csörög az erdei haraszt a lába alatt.
De most már elfeledkezik Gergő az egész világról: fölugrik, és utánairamodik azon csupaszon a szürkének.
– Bácsi – kiáltja reszketve –, török bácsi!
A török megáll, és elvigyorodik.
Jaj de csúnya ember! Úgy vigyorog, mintha harapni akarna!
– Bácsi, a szürke – rebegi sírva Gergő –, a szürke a miénk…
És megáll vagy húszlépésnyire.
– Gyere hát, ha a tietek – feleli a török –, nesze.
Azzal elveti a kezéből a szürke kantárszárát.
A gyerek most már csak a szürkét látja. Ahogy a szürke nagy lomhán megindul, odaszökik, és megfogja a kantárt.
Ebben a pillanatban ő is fogva van. A török nagy, erős ujjai átkapcsolják gyönge kis meztelen karját, s ő felrepül a másik lóra, a pejre, annak a nyergébe.
Gergő sivalkodik.
– Csitt! – mondja a török, előkapva a dákosát.
Gergő azonban tovább kiabál:
– Vicuska! Vicuska!
A török arra fordítja a fejét, amerre a fiú. Keze a tőrön.
Persze amint a másik kis meztelen gyerek fölemelkedik a fűből, visszadugja a dákost, és elmosolyodik.
– Gyere, gyere – mondja –, nem bántalak.
S megindul a két lóval a leányka felé.
Gergő le akar ereszkedni a lóról. Gergő hátán nagyot csattan a török tenyere. Gergő tehát bőg, és ültön marad, a török meg ott hagyja a két lovat, és fut a kislány után.
A szegény kis Vica menekülne mostan, de aprók a lábak, és magas a fű. Elbukik. Csakhamar ott rugódozik és sivalkodik a török ölében.
– Csitt! – szól a török, rácsapva a gömbölyűjére –, csitt, mert mindjárt megeszlek, ha el nem hallgatsz! Ham-ham!
A kislány elhallgat. Csak a szívecskéje ver, mint a marokba fogott verébé.
Azonban hogy a lovakhoz érnek, újra kiszakad belőle a sikoltás:
– Apuska! Apa!
Mert a kétségbeesés azt gondolja, hogy elhallatszik a kiáltása minden messzeségre.
A Gergő gyerek is bőg. Az öklét a szemén forgatva sírja:
– Hazamegyek, haza akarok menni!
– Hallgass, rongyos fattyú – rivall rá a török –, mindjárt kétfelé hasítlak!
És fenyegetően rázza az öklét Gergőre.
A két gyerek elhallgat. A leányka szinte ájult rémületében. Gergő csöndesen picsogva ül a pej hátán.
És mennek.
Kiérnek az erdőből. A Gergő gyerek látja, hogy a Mecsek útján fölfelé szekerező török nép tarkállik. Lovas akindzsik, gyalog aszabok, tarka öltözetű szabadkatonák. Virgonc kis lovakon ülve szállingóznak hazafelé.
Az a csoport, amelyik előttük megy, valami tíz megrakott kocsit és szekeret kísér. A szekereken fehér ágynemű, szekrények, ágyfák, hordók, vadbőrök, gabonás zsákok rendetlen összevisszaságban. A szekerek mellett megláncolt lábú, hátrakötött kezű, bús rabok ballagnak.
A mi janicsárunknak három szekere és hét rabja van. Öten vannak még kék nadrágos, piros csizmás, fehér süveges janicsárok, három pedig prémes sapkájú, nagy dárdájú aszab. A félszeműnek porral lepett, fehér strucctoll leng a süvege elejétől hátrahajoltan, csaknem a háta közepéig.
Míg bent időzött az erdőben, a három szekér félreállott oldalt az út szélén, és helyet engedett a többi hazavonulónak.
A janicsárok nevetve fogadják a két gyereket meg a szürkét.
Mit locsognak törökül, azt Gergő nem érti. Róluk beszélnek meg a lóról, az látszik rajtuk. Mikor őrá néznek meg Vicuskára, nevetnek. Mikor a lóra néznek, úgy integetnek, mint mikor valaki legyet kerget.
A török feldobja a két gyereket a kocsira, az ágynemű tetejére. Egy pufók hajadon ül ott, megláncolt lábú rableány, arra bízza őket. Azután egy szennyes zsákot old meg az egyik sapkás török, és mindenféle ruhát húzkod ki belőle. De az mind gyermekruha. Van közte kis szoknya, kis szűr, pitykés mellény, sapka, kalap, kis csizmák. A török előválaszt két kis inget meg egy kis szűrt, és feldobja a szekérre.
– Öltöztesd fel őket – mondja a félszemű a leánynak.
A leány körülbelül tizenhét éves. Parasztleány. Ahogy öltözteti a gyerekeket, megöleli és megcsókolja őket.
– Hogy hívnak, angyalkám?
– Vicuska.
– Hát téged, lelkecském?
– Gergő.
– Ne sírjatok, kedves. Velem lesztek.
– De én haza akarok menni – sírja Gergely.
– Én is – sírja a leányka.
A rableány magához öleli őket mind a két kezével.
– Majd hazavezet a jó Isten, csak ne sírjatok.
A falubeli kutyák mérges csaholással ugrálnak körül egy fehér szakállú és nagy hajú zarándokot. Le is húznák róla a csuhát bizonyára, ha nagy, keresztes végű botjával vitézül nem hadonászna maga körül.
Eleinte az út közepén ment, de hogy a nagy, bozontos kutyák mindegyre szaporodtak, óvatosan nekihátrált egy L alakban megszögellő sövénynek, és a hátát abban megvetve várta, hogy valaki előjön, és megszabadítja az ostromtól.
Azonban akik elő is jöttek a nagy ugatásra, azoknak a szeme a faluba vágtató öt magyar vitézre fordul. Egy piros köpenyeges, szőke dalia lovagol elöl. Darutoll a süvegén. Előtte a nyergen keresztbe fektetett puska. Könnyű, meggyszín zekéje alól páncéling csillog. Mögötte négy másik vitéz. Hogy beérkeznek a faluba, jobbra-balra forgatják a fejüket, mintha valami csoda volna annak a falunak minden háza.
A Cecey kapuja előtt egy dárdás parasztember ült. Kövön ült, és szunyókált. A robogásra fölhorkant az álmából. Sietve kitárta a kapu másik szárnyát is, és a lovagok beugrattak a hídon át az udvarra.
Cecey ott gubbaszkodott a szérű árnyékán, mint valami vén sas. Néhány jobbágya nyírt ott birkát. A kezükben olló, az oldalukon kard. Ilyen világ volt akkor Magyarországon!
Cecey meglátta a vitézeket. Fölkelt, és eléjük baktatott. Furcsa járása volt az öregúrnak: az egyik lába nem hajlott térdben, a másik nem hajlott bokában. De hogy is hajlott volna, mikor fából volt mind a kettő. És a jobb keze is hiányzott: a vászonzeke ujja csak lötyögött a csuklóján.
A darutollas vitéz leugrott a lóról, és a lova kantárát az egyik közvitéznek dobta. Ceceyhez sietett.
– Dobó István vagyok – mondotta a süvegét levéve, bokáját összeütve.
Hosszú, csontos legény, de csupa erő minden mozdulata. S a szeme hegyesen néző, erős szürke szem.
Cecey hátradugta a kezét.
– Kinek a hadában szolgálsz?
– Most a Török Bálintéban.
– Eszerint Ferdinánd híve vagy. Isten hozott, ecsém.
S kezet nyújtott neki. Egy pillantással végignézte a paripáját, másik pillantással a kardját.
– Hát mi szél hordoz erre?
– Mink bizony, bátyám, Palotáról jövünk.
– A Móré várából?
– Nem a Móré vára az már.
– Hát?
– Most éppen senkié. Meg várnak se vár az már, hanem kőhalom.
Az öreg falábú elbámult.
– Lerontottátok?
– Földig.
– Hála Istennek. No, gyere be a hűvösre, öcsém, ide a tornác alá. Nézd csak, anyjuk, vendégünk érkezett.
– Lerontottátok! – kiáltott újból elbámulva.
A kis, kövér úriasszony ott forgott már a tornácon: asztalt igazított az árnyékra egy cseléddel. A másik cseléd meg nyitotta már a pinceajtót.
– Hogy is hívnak, öcsém, Bodó vagy Dobó?
– Dobó István.
– Dobó Pista – szólt Cecey, bemutatva az ifjút a feleségének.
Aztán intézkedett, hogy a katonák is bort és ennivalót kapjanak, s egyben a papért is futtatott.
– Mielőtt leülnénk, bátyám – mondotta Dobó –, meg kell kérdeznem, hogy nincs-e itt Móré. Mert én őt keresem.
– Nem láttam a gézengúz haramiáját. De ne is lássam, csak az akasztófán.
Dobó a fejét csóválta.
– Akkor rossz nyomon járunk.
Aztán vizet kért.
– Hát várj, mindjárt hozzák a bort – mondotta Cecey.
– Vizet iszok, ha szomjazok – felelte Dobó.
S fölfogta a nagy csöcsös korsót, és a szájához emelte.
– Megengedi, bátyám, hogy estig itt pihenjek? – kérdezte a víz után szakadó, jóízű sóhajtással.
– De el sem eresztelek egynéhány napig! Hova gondolsz!
– Köszönöm. Nincs most farsang. Este továbbmegyünk. Hanem a vasingemet szeretném letenni. Kutya meleg ez ilyen időben, ha csupa lyukból varrták is.
Míg Dobó a szobában vetkeződött, beérkezett a kapun a zarándok is.
– Te a baráttól jössz! – szólalt rá Cecey, a fejét fölemelve.
– Attól – felelte bámulva a zarándok. – Honnan tetszik tudni?
– Nem boszorkányságból, elhiheted. A szakállad borzzsírtól fehér, azt az első szempillantással megösmertem.
– Igaz – felelte az ember.
– Ebből látom, hogy messziről jössz hozzám.
– Az is igaz.
– Nekem pedig messze földről nemigen izenget más, csak a sajóládi gvárdián,[1] aki atyámfia.
– Dejszen nem gvárdián az már régen, hanem a király barátja.
– Azt is tudom, üsse meg a mennykő a gazdájával együtt. Hogy hívnak?
– Varsányi Imrének.
– Hány esztendős vagy?
– Harminc.
– No, hát lássuk: mi hírt hoztál?
A zarándok leült a földre, és a csuhája bélését bontogatta.
– Istentelen melegség van erre – dünnyögött jókedvűen. – Oszt annyi a török, mint a légy.
– A barátnak köszönhetjük, meg a királyodnak. No, hova a pokolba varrtad úgy azt a levelet?
Varsányi elővonta végre a kis, vörös pecsétes levelet, és átadta.
– Adjatok enni-innivalót ennek az embernek, meg szállást is – szólt Cecey a feleségének.
És feltörte a pecsétet. Kibontotta a levelet.
– Az – szólt a levélbe belehunyorítva –, a barát írása. Tiszta, mint a nyomtatás, de igen apró. Én ugyan el nem olvasom.
A zarándok beljebb ült a diófának az árnyékában.
– Bizonyosan jót írt pedig – mondotta. – Mert nem noszított, hogy siessek. Mikor nagy pöcsétes levelet küld, mindig sietnem kell. Ez csak olyan kis pöcsétes; nem ország dolga.
S hogy ily bölcsen megkülönböztette a leveleket, elégedett arccal húzott egyet az eléje tett boros fazékból.
Az asszony is a kezébe vette a levelet. Nézte alul, felül, s nézte a széttöredezett pecsétet. A zarándokhoz fordult:
– Egészséges a Gyuri bácsi?
A zarándok sajtot evett. Nagyot nyelt.
– Nem beteg az soha.
Egy bikafejű, vállas és erős, vén pap fordult be a kapun. A jövevény felállott, és kezet akart neki csókolni.
– Pápista vagy, vagy újhitű? – kérdezte a pap.
És mellközépig érő fehér szakállát simogatta, hogy a zarándok kezet ne csókolhasson.
– Pápista vagyok – felelte a zarándok.
A pap akkor elfogadta a kézcsókot.
Bementek a szobába. Ott a pap az ablakhoz állott, és magyarul olvasta a deák levelet:
Kedves sógorom…
Különös, tompa hangja volt a papnak. A mássalhangzókat csak sejteni lehetett a beszédében. De azért akik megszokták, értették a beszédét.
Folytatta:
és kedves Juliska! Istentől jó egészséget és zavartalan életet kívánok mindnyájatoknak. Továbbá arról értesültem, hogy ott a ti vidékteken napról napra dúl hol Móré, hol a török, és hogy már csak a földhöz tapadt jobbágyság marad meg a helyén: aki teheti, fut, ki a Felvidékre, ki pediglen által a némethez. Hát ti, ha még életben vagytok, szerelmesim, és ha még ott vagytok Keresztesen, ti is mentsétek magatokat. Beszéltem őfelségével, hogy térítse meg a károtokat.
– Ne olvasd tovább – pattant fel Cecey –, ebnek kell eb kegyelme!
– Csöndesen, kedvesem – csillapította az asszony. – György okos, György tudja, hogy mi Zápolyától nem fogadunk el semmit: hallgassa végig kegyelmed a levelet.
A pap összeráncolta bozontos szemöldökét, és tovább olvasott:
A király ugyan nem adhatja vissza Sásodot, de van egy falu Nagyvárad közelében…
– Hagyd abba, hagyd abba, Bálint! – szólt Cecey a haragtól kitüzesedve.
– Már más következik – felelt a pap.
És olvasott tovább:
De ha már úgy beléd csontosodott volna az iránta való gyűlölség…
– Belém, belém – kiáltotta az asztalra csapva Cecey –, sem ezen, sem a másvilágon! Vagy ha ottan, hát ott is csak fegyverrel!
A pap tovább olvasott:
Itt Budán az én kis házam üresen áll, és mi nemsokára Nagyváradra költözünk. Csak egy íjgyártó lakik benne az alsóházban. A felházi három szoba üres.
– Nem kell! – kiáltott Cecey fölkelve. – A Zápolya pénzén vetted, barát! Dűljön össze, ha belemegyek!
– Tudod is te, hogy azon vette! – szólt a pap bosszúsan. – Hátha örökség?
De Cecey már nem hallgatott rájuk. Dühösen kiektett-baktatott a szobából, és végigkopogott a tornácon.
A zarándok ott falatozott a tornác végén, a diófa alatt. Megállott előtte haragos peckesen.
– Mondd meg a barátnak, hogy tisztelem: amit írt, annyi, mintha nem írt volna semmit se.
– Hát nem viszek levelet?
– Nem.
Azzal tovább-baktatott, ki a szérűre. Föl és alá topogott a napon. Olykor jobbra-balra csapkodott a botjával a levegőben, és haragosan mormogta:
– A fejem még nem fa!
A parasztok buzgóbban nyírták a birkát.
A kutyák is távolabb húzódtak. Még a ház is mintha lejjebb csúszott volna a parton.
Az asszony a pappal a tornácon állott. A pap a vállát vonogatta.
– És ha nem örökség is – mondotta –, munkájából való szerzeménye a barátnak. Annak adja, akinek akarja. Hát Péternek adja. Akkor aztán Cecey-ház, és nem parancsol benne a király se.
Dobó kilépett a szobából. Az asszony bemutatta őt a papnak. Cecey is visszatért, és ráhörkent a papra:
– Te pap, te megfordultál! Te még utóbb beszegődsz Jánoshoz zászlótartónak.
– Te meg vénségedre leteszed a magyar nevet! – mordult vissza a pap.
– Te beállsz hóhérnak! – rikácsolt Cecey
– Te meg németnek! – bőszült fel a pap.
– Hóhér!
– Német!
– Sintér!
– Hazaáruló!
A két ősz ember szinte kék volt már a dühtől, ahogy egymásra ordítozott. Dobó csak azt várta már, hogy mikor kell őket széjjelválasztania.
– Ne veszekedjenek, az Isten áldja meg kegyelmeteket – mondotta nyugtalanul –, vagy inkább vesszenek össze a törökkel.
– Nem érted te ezt, öcsém – felelt Cecey a székre zöttyenve –, ennek a papnak a nyelvét vágatta le Szapolyai, nekem meg a jobb kezemet. Hát nem bolond ez, hogy a maradék nyelvével Szapolyait védi?
– Ha csak az én ellenségem volna – felelt a pap is megcsöndesült hangon –, régen megbocsátottam volna neki. De azért még így is azt mondom, hogy inkább ő legyen az ura a magyarnak, hogysem a német.
– De biz inkább a német, mintsem hogy a török! – kiáltott ismét Cecey.
Dobó közbeszólt, hogy a két ember megint össze ne horgoljon:
– Jónak egyik se jó, az igaz. Várnunk kell valameddig, hogy állít-e a német erőt a török ellen. Meg hogy csakugyan el akarja-e János adni az országot a töröknek.
– Eladta az már, öcsém, régen!
– Nem hiszem – felelte Dobó –, neki sohase kellett a török, neki csak a korona kellett.
Az asszony egy tál rántott csirkét tett az asztalra. Az illatos, piros sült csirke láttára eltűnt a méreg vörössége a két öreg arcáról.
– Hej, mikor olyan fiatal voltam, mint te, öcsém… – mondotta Cecey jókedvvel. – Hány esztendős vagy?
– Harmincegy – felelte Dobó –, bizony maholnap engemet se mond senki fiatalnak.
– Míg az ember meg nem házasodik, mindig fiatal. De hogy a manóba is nem házasodtál meg?
– Nem értem rá – felelte Dobó. – Én, bátyám, gyerekkorom óta mindig hadban vagyok.
– Hát így jó. Így él a magyar világ eleje óta. Azt hiszed tán, hogy én táncolásban sántultam meg mind a két lábamra? Én bizony, öcsém, Kinizsivel kezdtem. Mátyás király engem a nevemről szólított. Aztán végeztem Dózsával, aki, elhidd nekem, a hősök hőse volt.
Fölvette a színig töltött ónpoharat, és szólt jókedvűen:
– Isten szeresse a magyart, és téged, öcsém, kiválóképpen. Adjon győzelmet a kardodnak. Szép lány feleséget jó magadnak. Tudsz-e sakkozni?
– Nem tudok – felelte Dobó, elmosolyodva ezen a gondolatszökemlésen.
És kiürítette a poharát. Jó erős veresbor volt. Gondolta magában: most már értem, mitől olyan mérges ez a két öregúr.
– No, nem is leszel akkor jó hadvezér – mondotta Cecey.
– Nem, ha keletiesen harcolnánk: sereg sereg ellen. Mink csak magyarosan harcolunk: ember ember ellen. Erre pedig a sakktábla nem tanít.
– Eszerint mégis tudsz.
– Nem, csak éppen ismerem a játékot.
– Nohát, ha majd tudsz, másképpen ítélsz róla. Egyórai sakkban, öcsém, átéli az ember egy igazi csatának minden forgását, minden tüzét.
– Kegyelmetek talán mindig sakkoznak itthon?
– Mink? Soha. Két tüzes embernek nem szabad összeülnie sakkra. Ha sakkoznánk, összevesznénk rajta. Márpedig, öcsém, mink együtt tollasodtunk fel az öreggel, együtt éltünk, együtt harcoltunk.
– Együtt is fogunk meghalni – fejezte be a pap bólogatva.
S a két öreg barátságosan nézett egymásra, és összekoccintotta a poharát.
– De nini – szólt Cecey a bajuszát megtörülve –, mégis derék ember az a Ferdinánd, hogy azt a róka Mórét kiugratta a várából.
– Nemcsak Ferdinánd. A két király közösen. Kettejük hada volt. Sokallták már a gazságait, mert utóbb már a sírokat is felforgatta.
– De mégiscsak Ferdinánd küzdött jobban ellene.
– Nem: inkább János. Ferdinánd csak Török Bálintnak izent, hogy segítsen Jánosnak, meg ötven bányászt küldött.
– Faldöntésre?
– Arra. Török had is volt velünk valamelyes.
– Persze, a János zászlaja alatt.
– Az alatt, hogy vinné el az ördög az ilyen segítséget! Mindig rabolva mennek hazafelé.
– Azok a disznó akindzsik!
– Azok.
– Könnyen elbántatok avval a várral?
– Nem mondhatnám. Kemény falakból épült az. Faldöntő ágyút nem hozott egyik fél se. A sugárágyú meg mit ér?
– Jártam ottan – szólalt meg a pap –, sziklavár az, nem palánk. Hát nem adták meg a várat?
– Nem. Neki kellett állítanunk az ötven bányászt a sziklának. Nagy és nehéz munkájuk volt, mondhatom. A csákányok szikrát hánytak a kövön, és a vasrudak egy-egy lökésre alig egyujjnyit vertek a sziklaoldalba. De végre is sok kéznek még a kő is enged.
– Felrobbantottátok?
– Először is beizentünk Mórénak, hogy az akna tele van már porral. Akkor azt izente vissza, hogy várjunk reggelig. Vártunk. Mit tett azalatt a gonosz róka? Összehítta a vár népét, és biztatta őket, hogy csak tartsák a várat keményen, ő kioson, és elfut segítségért. – Jó – felelték azok –, de mi a biztosíték, hogy vissza is térsz? – Itt marad mind a két gyermekem – felelte a lator – és minden arany–, ezüstmarhám, mit kívántok többet? – És leereszkedett a kötélen a vár faláról. Elillant. Mink persze a nagy sötétségben nem láttuk. Mikor aztán a nap fölkelt, és se fehér zászló, se követ, se kapunyitás, felrobbantottuk az aknákat. Nem hallatszott ide? Hegyeket rázó dördülés volt. A falak ott leomlottak. Mink meg be a várba! A vitézeink olyan dühösek voltak, hogy Mórénak minden emberét leöldösték.
– A gyerekeit is?
– Azokat nem. Egy nagy boltozatban találtuk meg őket. Szép két kis barna fiú. Azóta ott vannak János királynál.
– Hát ti most Mórét keresitek?
– Csak egyet kanyarodtunk erre Móréért ezzel a négy emberemmel. Mert útközben egy csősszel beszéltünk, akinek a pincéjében hált. Azt mondta, hogy erre, Pécs felé tartott.
– Te Magda – szólt hátrafordulva az asszony az udvaron súroló cselédnek –, merre van Vicuska?
– Nem láttam – feleli a leány. – Ebéd után a kertben játszott.
– Szaladj csak, keresd meg!
– Az én kisleányom – magyarázta Cecey Dobónak. – Vénségemre ajándékozott meg az Isten vele. Majd meglátod, milyen kis Tündér Ilona.
– Fia nincsen, bátyám?
– Nincsen – felelte szomorúan Cecey. – Hiszen ha fiam volna, öcsém, még a kezem is kinőne, mint a ráké.
Azonban a gyerek nincsen. A nagy beszélgetésben, levélolvasásban mindenki megfeledkezett a kis Vicáról. A leánycselédeknek dehogyis volt rá gondjuk. Mind ott talált dolgot az udvaron. A vitézek a bajuszukat pödörgették. A lányok a szoknyájukat hedergették. Úgy mulattak, mintha valamennyi vitéz mind leánynézőbe jött volna Ceceyhez.
Csakhamar tűvé tesznek mindent a ház körül. Megkutatnak minden bokrot, minden játszóhelyet a faluban. Hol van Kató néne? Ő vigyázott rája. Meglehet, hogy elaludt, s azalatt kiment a faluból a gyerek. Ki látta? Senki se látta. Egy fiúcska a kert mögött beszélt vele délután. Ki ment el a kert mögött délután? Senki, csak a Gergő gyerek. Az öregapja lovát vitte fűre. De hát hol a Gergő? Az sincs sehol. Bizonyosan kiment a lóval az erdőbe. Ó, gyermeki meggondolatlanság! Hányszor megmondták neki, hogy a szedresen túl ne menjen a lóval!
Összekutatták a falu körül az erdőt. Már Dobóék is segítenek. Megnéznek minden fát, minden cserjét, árkot, völgyet és bozótot. A Gergely anyja is jajgatva keresett. Az öreg Katóra ráakadtak az erdőben. Az is keresett már régen, s rekedtté kiabálta a torkát azóta.
Végre estefelé az egyik cseléd megáll, és nagyot kiált:
– Megvannak!
– No, hál’ istennek! Hol vannak?
– A ruhájuk itt van!
A ruhájuk, bizony csak a ruhájuk: a patyolatingecske, piros karmazsincipőcske, sárga tafotaszoknyácska, meg a Gergő gyerek inge, gatyája, kalapja. Látszik, hogy fürödtek. A patak partján csakugyan ott a nyomuk a puha fövényben. A nagyobbik láb, amelyiknek széjjel vannak nyílva az ujjai, az a Gergő gyereké. A kisebbik lábnyom a Vicuskáé.
Bizonyosan belefulladtak valahol a vízbe.
– Az én nevem Margit. Szólítsatok csak Margit néninek – mondta a kocsin ülő rab leány. – Mesélek nektek. Sok mesét tudok. Hova valók vagytok, édeseim?
– A faluba – felelte könnyes szemmel Gergő.
– A paluba – felelte a kisleány is.
– Melyik faluba?
– Itt az erdőbe van.
– De mi a neve annak a falunak?
– A neve? A nevét nem tudom.
Kövér képű leány volt a magát Margitnak nevező, és mindig csókra álló szájú. Az arca itt-ott szeplős, és a nyakán kék üvegből való gyöngyöt viselt. A törökök egy Somogy megyei pusztáról ragadták magukkal.
A gyerekek feleletére elgondolkodott, aztán rongyokból bábut kötött Vicuskának.
– Ez lesz a Vicuska babája. Sárga a kendője, piros a szoknyája. Öltöztetjük, ringatgatjuk, táncoltatjuk, altatgatjuk.
Halad a rabkocsi csendesen.
A kocsi mellett egy széles mellű parasztlegény ballag, meg egy ragyás cigány. A cigányon sokszorosan foltozott kék nadrág és ugyanolyan dolmány van. A dolmánya belső zsebéből egy fasíp tölcsére áll ki. A kocsi másik oldalán egy fekete tógás pap vánszorog, meg egy nagy arcú parasztember, aki lehet már negyvenesztendős. A pap fiatalabb. Széles arcú, magas ember. Se szakálla, se bajusza, de még szemöldöke sincsen. És vörös, mint a cékla. Csak a két szeme bogara fekete. Őt bizony ezelőtt egynéhány nappal forró vízzel öntözgették a törökök, hogy adja elő a temploma kincseit.
Voltak is az ő templomának kincsei!
Hát mondom: mindezek rabok, szegények. A lábukon lánc. A kezük – kinek elöl, kinek hátul – szintén vasban. A legény a cigánnyal, a pap a paraszttal össze is van láncolva. A legény mezítláb. A bilincsét a lábán rongyokkal bélelte körül.
A rongyok már véresek.
– Álljunk meg – könyörgött hátrafordulva olykor –, hadd igazítsam meg a bilincsemet.
A janicsárok azonban rá se hederítettek. Törökül fecsegtek egymással, és legfeljebb csak egy bosszús tekintet volt a feleletük.
Gergelynek rátapadt a szeme a legényre. Milyen nagy a keze! És milyen veres lajbi van rajta! Nem fél. Ha a két keze nem volna hátraláncolva, tán mind elfutna tőle a török.
A legény csakugyan nem félt. Fölemelte a fejét, és ráordított a mellette lovagló, görbe hátú törökre:
– A tűz emésszen meg benneteket, pogány farkasok!
– Gáspár, Gáspár – szólott le Margit a kocsi tetejéről –, viselje békén a sorsát, amint csak lehet. A nap, látja, már nyugvóra hajlik, meg kell állaniuk.
Ahogy erre megtörülgette a szemét, a két gyerek is sírva fakadt.
– Haza akarok menni! – bömbölte Gergely.
– Apához! – sírta a kis Éva.
A törökök csakugyan megállottak. Leszálltak a lóról, és korsót vettek elő. Mosogatták a kezüket, lábukat, arcukat. Aztán letérdeltek egyenes sorban napkelet felé. Megcsókolták a földet, és imádkoztak.
Ezalatt csend volt.
A leány lemászott a kocsiról, és az inge széléből rongyot hasított. Körültekerte vele a legény lábát, s úgy tolta vissza jóságos vigyázattal a bilincseket.
– Áldjon meg az Isten, Margit – mondotta sóhajtva a legény.
– Az éjjelre, ha lehet, teszünk rá útilaput, Gáspár.
És sírásra fancsalodott az arca. Minden órában sírt egynéhány percet, de mindjárt dalolt is utána a gyerekeknek. Mert mikor ő sírt, azok is sírtak.
– Hej, de ihes vágyok – fakadt szóra a cigány, ahogy ott ült mellettük a porban. – Három kenyeret megennék egymágám, meg két oldal salonnát.
A kocsis – szintén láncolt lábú rab legény – elmosolyodott a cigány sóhajtására.
– Magam is éhes vagyok – felelte a törökökre megvetően pillantva –, de főzök is estére olyan paprikás húst, hogy mind nekünk marad.
– Hát te vágy á sákács?
A te szóra megrándult a kocsisnak a szemöldöke. De aztán mégis felelt:
– Csak este. Nappal rabolnak ezek maguknak ebédet is.
– Hát mióta solgáls á kontyos uráknál?
– Három napja.
– Nem lehetne elfistelegni váláhogy?
– Nem, ezektől soha. Nézd, milyen csizma van a lábamon.
Felvonta a lábát az ülésből. Nehéz, vastag láncok csördültek föl vele.
– De hátha ma nem főzsöl? – tűnődött aggódva a cigány.
– Bizonyosan főzök. Tegnap olyat főztem nekik, hogy úgy nyalták utána a szájukat, mint a kutyák.
– Bárcsak én is nyalhatnám már a sájamat. De már nem is tudnám, hogy van sájam, ha néha nem besélnék.
– Bort is raboltak délben. Itt van a saroglyában.
– Nem isik a terek, te!
– Dejszen nem török ez egy se, mikor bort lát.
– Na, akkor nekem innepem ván – ujjongott a cigány –, olyan nótát pikulázsok nekik, hogy még táncra is kerekednek tűle.
A félszemű janicsár az imádság végeztével nem indította meg a kocsikat. A hegytetőről már látszott a völgyben az esti szürkületbe befátyolozott város. Az magyar fészek. Darazsak laknak benne.
A törökök tanakodtak. Aztán a félszemű janicsár odaszólt a kocsisnak:
– Utánam! Be az erdőbe!
És bevitték a kocsikat, szekereket, jól be, valami öt percig tartó menéssel az erdőbe.
A nap eközben elsüllyedt a fák között. Az erdőre homály borult. A tiszta égen előtündökölt az első csillag.
A törökök egy alkalmas tisztáson kipányvázták a lovakat. A pap kezét feloldotta a janicsár, és rákiáltott:
– Tüzet raksz!
– Én azst jabban értem! – rikkant fel a cigány. – Nagyságos méltóságos terek úr, csókolom kezsit-lábát, hadd rakjak én tüzset, nekem azs a mesterségem!
– Hallgass! – böffent rája a török.
Három asszonyt is elszabadítottak, hogy segítsenek a tűz készítésében. Az asszonyok aztán a pappal harasztot és száraz ágat szedtek a közeli fák alatt. Acéllal, taplóval csakhamar tüzet gerjesztettek.
A kocsist is felszabadították az ülésről.
– Olyat, mint tegnap – mondta neki a félszemű török.
– Meglesz – felelte a kocsis.
Vizet tett fel egy nagy vaskondérban a tűzre, s hogy a pap a cigánnyal hamarosan megnyúzta az ürüt, értő kézzel aprózta bele a kondérba. Hullott a húsra vereshagyma is, meg paprika bőven, s bizonyára aprított volna burgonyát is a lébe, de ezt főképpen azért nem cselekedte, mert nem volt burgonyája. Tudták is abban az időben, mi a burgonya! Az urak ugyan már nagy ritkaságképpen kóstolgatták, de neve még nem volt. Csak ebéd után tették asztalra nagyuraknál csemegének.
A tűz körül valami húsz különféle török heveredett le. A kocsikat, szekereket kerítéskörbe állították. A lovakat kipányvázták kívül a szekereken.
A rabokat összehajtották egy csoportba. Tizennégyen voltak összesen: kilenc férfi meg öt nő, a két kisgyereket is beleszámítva. Csak eldűltek szegények a gyepen. Némelyikük mindjárt el is aludt.
A kis Vica is aludt már az ágynemű tetején. Fejét a Margit ölébe nyugasztva álmodott, és jobbjával a mellecskéjén tartotta hitvány kis bábuját. Gergő mellettük hasalt. A tenyerébe hajtotta az arcát, és álmosan nézett a törökökre. A félszemű janicsár rájuk pillantott néha. Ott hagyta őket a leánnyal a kocsi tetején.
A tűz magas lánggal égett. A törökök ölték a bárányt, a tyúkot, a libát. A rabok buzgón dolgoztak az étel elkészítésén, s alig negyedóra múlva már javában rotyogott az üstökben és kondérokban a hús, és pirultak a combok a nyárson. A török egy tarhonyás zsákocskát oldott meg.
Az erdei levegőbe étvágyindító ételszag vegyült.
Egy óra nem telt belé, s az András kocsis olyan pofont kapott, hogy két ölet repült a kalapja.
– Hogy a hetedik pokol emésszen el – ordított rá a félszemű janicsár –, mennyi paprikát tettél ebbe az ételbe?!
A paprikás a raboknak került, a cigánynak nem csekély örömére. Maguk a törökök a nyárson sült cobákokat osztották meg maguk között.
A hordók eközben csapot kaptak. Bögrékben és tülkökben itták a törökök a magyar bort. A cigány fölkelt. Megtörülte a száját a kezébe, a kezét meg a nadrágjába, aztán így csicsergett:
– Nagyságos, méltóságos Gyamarzsák úr, csókolom kezsit-lábát, hadd pikulázzsak egyet a tistelt vendégség eremére!
A Gyomorzsáknak nevezett félszemű – valójában Jumurdzsák – megfordult, és gúnyosan sunyorított:
– Idekukorikolnád a magyart, ugye?
A cigány kedvetlenül kutyorodott vissza az evők közé, és a fakanalat elgondolkodva forgatta.
A törökök is ettek, ittak. Közben csereberéltek, osztozkodtak is. Egy lelógó bajuszú, komor akindzsi kis vasszekrényt vett le a kocsiról. Fölfeszítették. Aranypénz, gyűrűk, fülbevalók dőltek ki belőle.
Osztozkodtak a tűz mellett.
Gergő álmos volt, de nem tudta levenni a szemét az ő törökjéről. Félelmetes, különös arc volt neki az a csupa bőr fej. Mert ahogy a süvegét letette, egybeolvadt a feje csupaszsága az arcának a csupaszságával. És furcsán nevetett. A foga ínye is kilátszott, mikor nevetett.
Vastag szarvasbőr övet húzott elő a dolmánya alól, hogy a pénzt megosztották. Az öv már duzzadt volt a pénztől. A török fölkelt, és a szekerek mögé ment, ahol a lovak legeltek.
Gergőnek rajta állt a tekintete. Látta, hogy a török hogyan húz ki hátul egy fapecket, és hogyan rakosgatja bele egy kis nyíláson át a pénzét a nyeregkápába.
– Hát te mért nem eszel? – szólt a pap Gáspárnak.
A legény a csoport szélén ült, és komoran nézett maga elé.
– Nem kell – felelte.
Kis idő múlva odaszólt a papnak:
– Ha tisztelendő uram elvégezte, egy kis beszédem volna, ha meghallgat.
A pap letette a fakanalat, és odacsörömbékelt Gáspár mellé.
– Hát mi kell, fiam?
– Tisztelendő uram – szólott a legény sötéten –, gyóntasson meg engem.
– Minek?
– Annak – felelte a legény –, hogy tisztán menjek a másvilágra.
– Messze vagy még te attól, Gáspár.
– Nem olyan messze, mint gondolja.
Pillantást vetett a törökök felé, s folytatta:
– Mikor elvégezik a vacsorát a rabok, idejön az a török, aki engemet megfogott. Idejön, hogy a kezünkre zárja a békót. Hát én azt megölöm.
– Ne tedd azt, fiam.
– Márpedig én megteszem, tisztelendő uram. Mikor idejön, elkapom az egyik kését, és beleszúrom! Bele a hasába a kutyának! Hát csak gyóntasson meg engem.
– Fiam – mondotta nyugodtan a pap –, én nem gyóntathatlak meg, mert én lutheránus vagyok.
– Újhitű?
– A neve új hit, fiam, de valójában ez az igazi régi hit, amit a názáreti Jézus ránk hagyott. Mink nem gyóntatunk, csak gyónunk. Mink azt tartjuk, hogy az Isten látja a lelkünket. De minek veszejtenéd el magadat? Látod, itt még magyar földön vagyunk, és Pécs itt van alattunk. Már sokszor megtörtént, hogy a magyar rabokat megszabadították.
– És ha nem szabadítanak meg?
– Isten jósága elkísérhet az utunkon. Van olyan ember nem egy, akit ott a török földön ér el az Isten szerencséje. Rabláncon megy oda, és úrrá válik ottan. Aztán csak hazakerül. Gyere, fiam, egyél. Az evés megcsillapít.
A legény komoran nézett maga elé.
A pap újból megszólalt:
– Minek hívtál, ha nem hallgatsz reám?
A legény erre fölkelt, és odavánszorgott a többi közé.
A rabok többnyire fiatal és erős emberek. A nők között van egy kis sovány, rongyos cigányasszony is. Annak a keze-lába cigány szokás szerint börzsönnyel[2] van bepirosítva, de még a haja is.
Időnkint hátraveti a fejét, mert a haja a szemébe lóg. És gyakorta szól cigány nyelven Sárközivel, a ragyás cigánnyal.
– Talán a feleséged? – kérdezik a rabok.
– Nem – feleli a cigány –, eddig még egyszer se volt a.
– Hát mit beszélgettek cigányul?
– Ast mondja ezs azs asszony, hogy ha a tűzs mellé erestenék, megmandaná a jevendőnket.
– A jövendő Isten kezében van – szólt rájuk a pap. – Ne cselekedjetek az ő nevében semmi komédiát!
A férfiak között két idős ember is ült. Az egyik egy sebhelyes arcú, szótalan, úrforma ember, akiről nem lehetett tudni, hogy úr-e vagy cigány, mert semmi kérdésre sem válaszolt. Az az ember égettpuskapor-szagot hordozott magával. A másik a terebélyes arcú paraszt, aki a pappal volt egybeláncolva. Mindig mereven néz, mintha csudálkozna, és úgy lógatja a fejét, mintha a feje sokkal nehezebb volna, mint más ember fiáé. Az igaz, hogy nagy is a feje.
A rabok, ahogy ott ették a paprikás ürühúst, csöndesen beszélgettek.
A szabaduláson kezdték persze, hogy hogyan lehetne a törököktől megszabadulni.
– Sehogyan – szólt röviden a nagy fejű paraszt.
Lenyelte a kanál húst, és folytatta:
– Én tudom. Én már kiszolgáltam egy rabságot.
– Konstantinápolyban? – kérdezték egyszerre hárman is.
– Ott – felelte a paraszt, mélyen belemártva a kanalát a vaskondérba –, tíz esztendeig söpörtem én a török földet.
– És hogyan szabadult meg?
– Hogyan? Hát ingyen. A Jézus palástja alatt. Egyszer felhoztak Belgrádba. Onnan szöktem meg: átúsztam a Dunát.
– És milyen az a rabság? – kérdezte egy tizenhat éves, savószemű legény.
– Bizony, öcsém – felelte búsan a paraszt –, nem sok tyúk múlt ki miattam a világból.
– Gazdagnál szolgált-e? – kérdezte egy hang a kocsi alól.
– Magánál a császárnál!
– A császárnál? Mi volt kend a császárnál?
– Főtisztogató.
– Micsoda főtisztogató? Hát mit tisztogatott kend?
– Az istállóját.
– Hát az asszonyokkal hogy bánnak? – kérdezte egy fekete hajú menyecske.
Az ember vállat vont:
– Amelyitek fiatal, ott is csak asszony, csakhogy török asszony. De jobbára csak cseléd.
– Verik az asszonyt is?
– Kit hogyan.
A pap fölkelt.
– Eszerint kend ösmeri az utat?
– Bár ne ösmerném – felelte az ember.
A pap föltette az egyik lábát a kerékagyra, és a tűz odasugárzó világosságánál a szemét hegyezve nézte a lába szárára lakatolt széles, sima vasat.
Apró karcolások látszottak azon. Valami rab följegyzései voltak: egy hosszú út szenvedései húsz szóban.
A pap olvasta a szavakat:
– Nándorfejérvártól Hizarlik[3] egy nap. Aztán Baratina.
– Nem – felelte az ember –, öt állomás is van addig.
– Eszerint ez az öt kereszt öt állomást jelent. Tehát öt állomás. Aztán következik Alopnica.
Az ember bólintott.
– Aztán Nis.
– Az már Rácország – sóhajtott az ember, s a térdét átfonta. – Ott kezdik vetni a rézkását.[4]
– Rézkását? – csudálkozott az egyik asszony.
Az ember nem felelt.
A pap tovább olvasta a bilincs karcolásait:
– Azután következik Kuri-Kezme.
– Ott sok a korpió-férög.[5]
– Sárkövi.
– Ott három malom őröl. Apadjon el a vize!
– Czaribród.
– Ott engem igen megvertek.
– Miért? – kérdezték egyszerre hatan is.
– Mert eltörtem a lábam vasát.
– Dragomán – olvasta a pap tovább.
– Az már Bologárország – szólt az ember –, onnan érkezünk Zsófiába. Ott sok a torony. Nagy város. Égjen porrá!
A pap folytatta:
– Iktimán.
Az ember bólintott.
– Kapiderven.
– Ott havas vagyon. Nyáron is hó födi a hegyeket.
– Pozarki vagy micsoda.
– Az, az, Pozárki, hogy a főd nyelje el! Sok a szúnyog benne.
– Filippe.
– Az is város. Dűljön össze!
– Kaladán.
– Ott egy cimborámat eladták. Döghalál eméssze el őket!
– Uzonkova.
– Sok gyümölcsöskert. Jó hely.
– Harmanli.
– Ott egy török úr megvette Dávidka Antalt.
– Musztafa–basa–Köpri.
– Kőhíd van ott jókora. Szakadjon össze!
– Drinápoly.
– Nagy büdös város. Ott láttam egy élőfánkot.[6]
– Mi az? – kérdezték a rabok valamennyien.
– Az – felelte a paraszt – akkora nagy, eleven barom, mint ez a rakott szekér, de még ennél is nagyobb; oszt csupasz, mint a bihal.[7] Az orra meg akkora, hogy úgy bánik vele, mint más állat a farkával: mikor a legyek kénozzák, végiglődörgeti a derekán.
– Corli.
– Onnan kezdve möglátjuk a tengört.
A rabok sóhajtottak. Némelyek a tenyerükbe hajtották az arcukat; mások könnyes szemmel bámultak maguk elé.
A sebhelyes arcú, puskaporszagú ember megszólalt. – Atyámfiai – mondta halk, érdes hangon –, ha meg tudnátok engem szabadítani, én valamennyiőtöket kiváltanálak.
A rabok ránéztek.
Az ember visszapillantott a törökökre, s folytatta még halkabban:
– Én úr vagyok. Van váram kettő; van pénzem, van katonaságom.
A rabságot élt paraszt vállat vont.
– Akkor úgyis megszabadulhat, mert kiváltják.
– Mi a neve, bátyám? – kérdezte a pap.
– Rab a nevem – felelt a sebhelyes arcú kedvetlenül.
S fölkelt. Sántikálva ment néhány lépést a török felé. Aztán leült, és figyelemmel vizsgálta a tűztől megvilágított arcokat.
– Nem is úr ez – szólt az egyik rab –, hanem valami cigány, talán éppen hóhér.
Gergő összeborzadt a hóhér szóra. Tekintete arra tapadt. Gyerekésszel úgy értette, hogy valósággal cigány-hóhér.
– Hiszen csak vasfű volna! – szólalt meg a feltört lábú Gáspár a kerék mellett.
A rabok csöndes és szomorú elmélázással ültek. Gáspár folytatta:
– A vasfű az olyan fű, hogy lehull tőle a bilincs.
A janicsárok között nagy örömordítás támadt. Az egyik hordóban aszúbort találtak. Azon ujjongtak. A hordót odagurították a tűz közelébe, és szürcsölgetve, csemcsegetve itták.
– Éljen Magyarország! – kiáltott Jumurdzsák, a rabok felé emelve kupáját. – Éljen Magyarország, hogy ihasson a török, ameddig meg nem hal!
– Honnan tudsz te magyarul? – kérdezte a sebhelyes arcú úr, aki előbb Rabnak nevezte magát.
– Mi közöd benne? – felelte félvállról Jumurdzsák.
Már akkor csillagos, holdas volt az ég. Cserebogarak brummogtak a harmatos falombok körül.
A rabok már jobbra-balra elfeküdtek a fűben, és álomban keresték tovább a szabadulást. A pap is aludt. A karja a feje alatt. Bizonyosan vánkoson szokott aludni. A cigány hanyatt fekve aludt, a kezét a mellén összekulcsoltan, s a két lábát Y-ként szétvetetten. Valamennyien mélyen aludtak. Csak Gáspár sóhajtott fel még egyszer álmos-panaszosan:
– Nem látom én többet szép Eger városát!
Gergő is szundikált már. Elszundikált azonképp, ahogy naptól égett, finom kis orcáját a tenyerében tartotta; csak éppen hogy a feje lejjebb süllyedt, a dunyha kihajló csücskére.
S már el is aludt volna teljesen, ha a Cecey névre ki nem nyílik magától a füle kis ajtója.
A cigány-hóhér rekedt hangja mondta ezt a nevet, és az ő törökje ismételte.
Ott beszélgettek a kocsi mellett.
– Nála van a Dózsa kincse, bizonyosan tudom – bizonygatta a magyar.
– És miféle kincsek azok?
– Aranykelyhek, aranykupák, gyémántos-gyöngyös karperecek, nyakláncok, násfák.[8] Minden, ami urak kincse szokott lenni. Ha ugyan be nem olvasztották rudakba. De akkor meg a rudakat találjuk nála.
– Itt az erdő alján?
– Itt. Azért is vonult félre a világtól.
– Fegyvere is van?
– Gyönyörű ezüstmívű kardok és páncélok. Lehet, hogy az egész padlása tele van. A szobájában tudom, hogy van valami hat nagy vasasláda. Azokban lehet a legértékesebb holmi.
– Cecey… Sohasem hallottam ezt a nevet.
– Mert nem hadakozik már. Ő volt Dózsának a kincstartója.
A török a fejét rázta.
– Kevesen vagyunk – mondotta elgondolkozva. – Itt kell maradnunk holnap estig. Össze kell várnunk egy jó csapatot.
– Minek oda annyi ember? Ha sokan vagytok, sokfelé kell osztozkodnotok. Öregember az már. És fából van keze-lába.
– Mikor jártál ott legutoljára?
– Esztendeje lehet.
– Esztendő sok idő. Jobb, ha többen megyünk. Ha igaz, amit beszélsz, elbocsátalak, sőt meg is jutalmazlak. Ha nem igaz, fölakasztatlak a Cecey kapujára.
A török visszatért a tűzhöz, és bizonyosan a rab beszédét mondta el ottan, mert a katonák figyelemmel hallgatták.
Gergőnek elnehezült a feje. Elaludt. De csupa irtózatot álmodott. Azt álmodta végül, hogy a törökök kivont karddal futkosnak a falujukban, megfogják az anyját, és kést szúrnak a mellébe.
Megrezzent és fölébredt.
Éji homály és fülemiledal mindenfelé. Száz fülemile! Ezer fülemile! Mintha a világnak minden fülemiléje abba az erdőbe szállott volna, hogy gyönyörűséget daloljon a rabok álmába!
Gergő fölnéz az égre. Szakadozott felhők. Itt-ott átragyog egy-egy csillag. Egy helyen a hold fehér sarlója átlóg a felhőn.
A tüzet a fa alatt már elborította a hamu. Csak középen vöröslik még egy ökölnyi parázs. A janicsárok ott hevernek szanaszéjjel a fűben, a tűz körül.
Jumurdzsák is ott hever. A feje alatt valami tarisznya; mellette valami kupa vagy bögre, nem lehet jól látni a homályban.
Haza kéne menni. Ez volt Gergőnek az első gondolata.
Nem szabad. Ez volt a másik.
Körülnézett. Csupa alvók. Ha ő átszökhetne köztük! De át kell szöknie, másképpen nem kerülhetnek vissza a faluba.
A kis Éva mellette aludt. Megrázta gyöngéden, és a fülébe súgta:
– Vicuska! Vicuska!
Évica fölébredt.
– Gyerünk haza – susogta Gergő.
Vicuskának egy pillanatra elgörbült a szája, de mindjárt vissza is igazította, és felült. Bámulva nézett Gergőre, mint a kismacska, mikor idegent lát. Majd az ölében heverő bábura fordult a tekintete, fölvette, és azt nézte kismacskás nézéssel.
– Gyerünk – mondotta Gergő.
Lemászott a kocsi külső oldalán, és leemelte a kislányt is.
Egy aszab ott ült éppen a kocsi mellett. Dárdája az ölében. Feje a kerékagyon. A csutora mellette.
Aludt az úgy, hogy akár az egész tábor elmehetett volna annak az egy keréknek a híján, amelyhez támaszkodott.
Gergő kézen fogta a kis Vicát, és vonta maga után.
Azonban ahogy a lovakat megpillantotta, megállott.
– A szürke… – rebegte. – A szürkét is haza kell vinnünk.
Azonban a szürke össze volt kötve a kis török lóval. A békót csak ki tudta nyitni Gergő valahogyan, de már a két kötőfék eloldozása lehetetlen volt az ő tudományának.
– A fene látott ilyet! – morogta a csomóra.
Bosszúságában sírva vakarta a fejét.
Próbálta újra meg újra, a fogával is. De csak nem bírta a csomót eloldani. Végre is megfogta a szürkét, és vezette.
Őr a lovak mellett is volt. De az is aludt. Ülve aludt, háttal egy görbe fára ráereszkedve. Tátott szájjal hortyogott. Gergő majdnem rávezette a két lovat.
A fűben elveszett a lovak lépésének a hangja. Mentek, mint az árnyék. Sem a szekereken belül, sem a szekereken kívül nem ébredt rájuk senki.
Egy alkalmas fatörzsöknél megállította Gergő a szürkét, és felmászott a hátára.
– Üljön fel maga is – szólt a kisleánynak.
Azonban a kis Éva nem tudott a törzsökre felmászni. Gergőnek újra le kellett szállania. Föl kellett segítenie a kis Évát először a törzsökre, aztán meg a ló hátára.
Ültek egymás mellett a szürkén. Elöl Gergely, mögötte a kis Éva. A kisleány még mindig tartogatta a piros szoknyás bábut. Az eszükbe se jutott, hogy a leányka a másik lovon üljön a nyeregbe. Az nem az övék. Évica belekapaszkodott a fiú vállába. A fiú megrántotta a kantárt, s a szürke megindult, ki az erdőből: vonta, vitte magával a török lovat is.
Csakhamar rajta voltak az úton. A szürke ott már ismerte a járást. Ballagott lomhán és álmosan.
Az út elhagyott volt. A hold csak homályosan világította meg. A fák fekete óriásokként álltak az út mellett. Gergő nem félt tőlük. Magyar fák azok mind.
A faluban azon éjjel nem aludt senki. Sötétedésig keresték a gyermekeket. Másnap virradóra hagyták, hogy átkutatják végig a patakot. Csak a vitézek tértek nyugalomra.
Bálint pap ott maradt Ceceynél, és vigasztalgatta a vigasztalhatatlan házaspárt.
Az asszony olyan volt, mint az őrült. Jajveszékelt, ájuldozott.
A falábú ember csak a fejét rázta a pap vigasztalására, s keserűen kiáltotta:
– Nincs Isten!
– Van! – kiáltotta vissza a pap.
– Nincs! – ismételte Cecey.
– Van!
– Nincs!
A pap egyet nyelt, aztán enyhére változott hangon folytatta:
– Amit az Isten ad, el is veheti; és amit elvesz, vissza is adhatja.
A vén nyomorék ember gyermekként zokogott.
A pap csak hajnal felé búcsúzott el tőlük.
Ahogy kilépett az ajtón, a zarándok fölemelkedik a tornácra vetett gyékényágyról.
– Tisztelendő uram – mondja halkan.
– Mit akarsz, atyámfia?
– Nem vízbe vesztek azok.
– Hát? Mit tudsz róluk?
– Azt, hogy a törökök vitték el őket.
A pap majdnem a falnak esett.
– Honnan tudod?
– Ahogy én is ott jártam a keresőkkel a patak partján, hát egy vakondtúráson láttam a töröknek a lába nyomát.
– Török lába nyomát?
– Sarkatlan csizmanyom volt. A magyarnak nincsen olyan.
– Hátha bocskornyom volt?
– Azon nincs sarkantyú. Jó az én szemem: török nyom volt. Meg a török lónak is ott a lába nyoma. Azt már csak tetszik tudni, hogy a török patkó milyen?
– Hát mért nem szóltál?
– Meggondoltam, hogy nem szólok. Ki tudja, hogy a török merre vitte őket? Szétszaladt volna az egész falu. Aztán mi haszna lett volna? A török sok, és mind fegyveres.
A pap meredező szemmel járt föl és alá. Egyszer az ajtónak lépett, de megállapodott, mielőtt a kilincsre tette volna a kezét. S megint visszatért.
– Igazat beszélsz – mondotta, a tenyerét a homlokára szorítva. – De hát mit cselekedjünk?
– Tegye azt, amit én – felelt vállat vonva Varsányi –, hallgasson.
– Borzasztó! Borzasztó!
– Az utakat járja a török most mindenfelé. Merre mentek volna? Keletnek? Nyugatnak? Csak verekedés meg halál lett volna belőle.
– Inkább haltak volna meg ők is! – szólt a pap fájdalmasan.
– Isten tudja, hol jártak már akkor azok, mikor mi utánuk kereskedtünk.
A pap búsan állott a tornácon. Keleten az ég halvány rózsaszínre vált. Hajnalodott.
A faluban ekkor nagy kiáltás hangzik:
– Emberek! Emberek! Megjöttek!
A pap figyel. Mi az?
A távolban mozgolódás. Összekeveredett kiáltozások. Néhány perc múlva dörömbölés a nagykapun:
– Eresszenek be! Nyissák ki! Megjöttek a gyermekek!
A pap berohant a házba:
– Van Isten, Péter! Kelj fel, mert van Isten.
A két gyermek ott várt a kapu előtt. Ültek a szürkén, álmosan és haloványan.
Az udvarra becsődült az egész falu: valami ötven ember és ugyanannyi asszony. Némelyik asszony csak éppen hogy szoknyát vetett magára; a férfiak is süveg nélkül, ahogy a kiáltozásra kifutottak.
Kapkodták a Gergő gyereket kézről kézre, meg Vicuskát; ahol érhették, ott csókolták.
– Gergő mától fogva az én fiam – mondotta Cecey, a kezét a fiú fejére téve.
A fiú anyja mezítláb, egy alsószoknyában, odaborult a Cecey lábához.
Dobó csodálkozó szemmel nézte a kis parasztfiút, aki lovat hozott a töröktől.
– Bátyám – szólt előlépve –, adja ide nekem ezt a gyereket. Hadd vigyem magammal a Felföldre. Vitézt nevelek belőle.
S fölemelte Gergőt.
– Szeretnél-e vitéz lenni, fiam?
– Szeretnék – felelte ragyogó szemmel a gyerek.
– Lovad már van – mondotta Dobó –, kardot is szerzünk a töröktől.
– Hát az enyim az a ló?
A kis török lovat ott futtatták, dicsérgették a Dobó vitézei az udvar tisztásán.
– Persze hogy a tiéd – felelte Dobó. – Hadban szerezted.
– Akkor a pénz is a miénk – szólt büszkén a gyerek.
– Micsoda pénz, te?
– Aki a nyeregbe van.
Leoldják a szép bársonynyerget. Rázzák. Zörög. Megtalálják a csaptatót a kápán, hát csak úgy dől az aranyeső a fájából.
– Tyű, kuttyázom adtát – kiált bámulva Cecey –, most már nem én fogadlak fiamnak, hanem te fogadj apádnak. Szedd össze, asszony! – kiáltott a gyereknek az anyjára.
A fiú anyja káprázó szemmel nézte a földre pergő aranyakat.
– Az enyim? – dadogta hol Ceceyre, hol Dobóra, hol a papra nézve.
– A tiéd – mondotta a pap. – Az Isten adta a fiadnak.
Az asszony a kötényét fogná. Nincs rajta. Egy ember odaadja neki a süvegét. Szedi az asszony az aranyat reszkető kézzel.
A fia nézi. Egyszerre csak megszólal:
– Jól eltegye, édesanyám, mert holnap idejönnek.
– Kik jönnek ide? – hörkent rá Cecey.
– A törökök.
– A törökök?
A fiú rábiccent:
– Hallottam, mikor a török mondta a hóhérnak.
– A hóhérnak?
– Cigány-hóhérnak. Egy csúnya ember.
– Hogy ide jönnek?
– Hogy ide jönnek, és az úr kincsét elveszik.
Ezt mondva rámutatott Ceceyre.
– Az én kincseimet? – szólt Cecey bámulva. – Megőrültél? Hát van énnekem kincsem?
A gyerek vállat vont.
– A vasasládákat is mondták, hogy hat van.
– Ez komoly sor – szólalt meg Dobó. – Gyerünk be a szobába.
Kézen fogta a gyermeket, és bevezette.
Kivallatják, kiszednek belőle mindent, amit a gyermek elméje megjegyzett.
– Sebhelyes arcú, barna ember. Milyen az a sebhely?
– A szájától a füléig egy vörös barázda.
Dobó felpattan a székéről.
– Móré!
– Hát ki is volna más! Meg akar szökni a zsivány, azért vezeti rám a törököt.
– De hát ismeri az itt a járást?
– Járt itt valami hat éve. Összeforgattak nálam mindent. Ötvennégy forintomat elvitték, meg a feleségem kis aranykeresztjét, meg hét tehenemet.
Dobó haragosan topogott fel és alá a szobában.
– Hány embere van, bátyám, fegyverforgató?
– Talán negyven mindössze. Azok is többnyire vének.
– Kevés – feleli Dobó. – Mi van ide legközelebb? Pécs, ugye? De ott Szerecsen János az úr, János-párti; minekünk ellenségünk.
– Futnunk kell, futnunk! – kiáltja elkeseredetten Cecey. – De hová fussunk?
– Az egész falu csak nem futhat el tán! Hogy hagynák itt a falut? Ej, mindegy. Mikor arról van szó, hogy a török ellen védekezzünk, csak magyar a magyar, akármilyen párti!
S kiment.
– Lóra, fiúk! – hangzott a kiáltása az udvarról.
– Megyek, Cecey uram, Szerecsenhez. Addig is dolgozzanak. Minden háztetőt locsoljanak meg csurgásig. A falu népe szedje össze, ami marhája van, és gyűljenek ide az udvarra. A kerítés mellé köveket rakjunk meg hordókat. Kasza, csákány vasvilla legyen az asszonyok kezében is! Két óra múlva visszatérek.
Felült a lovára, és elrobogott a vitézeivel.
A Cecey háza kőfallal kerített, nagy, négyszögletű telken épült. De a kőfal alig embernyi magasságú, és bizony már romladozott.
Az udvarra már délelőtt behurcolkodott az egész falu. Az ágynemű– és bútorhalmok között tehenek, kecskék és disznók futkostak, ludak gágogtak, kacsák bukdácsoltak, és tyúkok szaladgáltak. Egy ember kardokat, késeket és kaszákat köszörült a fészer mellett. A pap rengeteg szélességű, rozsdás kardot kötött fel, és az udvar közepén vagy hatot vágott a levegőbe. Próbálta az öreg, hogy érti-e még.
Egynéhány asszony meg üstökben ételt főzött az udvar sarkán.
Ceceynek valami hat egérrágta nyílszerszáma volt a padláson. Szétosztotta azoknak az öregeknek, akik vele a Dózsa-háborúban harcoltak.
Déltájban visszaérkezett Dobó. Mindössze harminc zsoldost hozott magával, de a falubeliek így is örömkiáltásokkal fogadták.
Dobó körüljárta az udvart. Itt-ott felhágókat, állványokat rakatott, köveket szedetett. Aztán magához szólította a falu fegyvereseit, szám szerint ötvenegy embert, és csoportokban a kerítésre osztotta őket.
Ő maga tíz jó puskással a kapu mellett helyezkedett el az állványon.
A falu két bejárójához két kürtöst küldött. Azoknak kell jelenteniük az ellenség megérkezését.
Nem kellett estig várakozniuk.
Délután három óra tájban megharsant a kürt a falu keleti bejáróján, és néhány perc múlva vágtatást tért vissza mind a két katona.
– Mind itt vagyunk? – kérdezte Cecey.
Csak a Gergely anyja hiányzott. A szegény asszony meg volt zavarodva az aranytól. Egyre azt ásta, dugdosta. Ceceynél nem merte hagyni, mert attól tartott, hogy a török elveszi.
– Mármost mindegy – szólt Cecey a sisakját föltéve. – Be a kaput! Zsákot, követ mögé! Csak annyi rést hagyjatok, amennyin egy lovas beférhet.
A katonák ezalatt odaérkeztek.
– Jönnek! – kiáltotta az egyik messziről.
– Sokan? – kérdezte Dobó.
– A fáktól nem lehetett látni, csak az elejét.
– Hát eredj vissza – dobbant rá Dobó haragosan –, aztán nézd meg, hogy hányan jönnek! Szaladni akkor is ráérsz, ha kergetnek.
A pécsi zsoldos elvörösödve fordult meg a lovával, és visszavágtatott az ellenség felé.
– Hát ilyen katonák vagytok ti? – kérdezte Dobó az egyik közelében álló pécsi zsoldost.
– Dehogyis – felelte az röstelkedve. – Ez csak a minap állott közibénk. Szabólegény volt. Nem próbált ez még harcot.
Néhány perc múlva megint robogott vissza a szabó, s a nyomában valami tizenöt piros sapkás akindzsi.
Most már csakugyan kergették.
– Nyissátok ki a kaput – mondotta Dobó.
És a puskásainak is szólott:
– Lőjetek!
A tíz puskás célzott. A lövések ropogva dördültek el. A törökök közül egy janicsár lefordult a lováról, és beleesett az árokba. A többi visszahőkölt.
Megfordultak, és visszaügettek.
A szabó benyargalt a nyitott kapun.
– Hát hányan vannak? – kérdezte Dobó mosolyogva.
– Ezren – felelte a szabó verejtékesen és lihegve –, talán többen is.
– Az semmi – felelte Dobó –, ha csak százan vannak, akkor ma még táncolunk is.
– Ezret mondtam, uram.
– Jól értettem – felelte Dobó. – Ha te ezret láttál, akkor csak százan vannak, vagy annyian se.
A falu végén füst gomolygott föl.
Az akindzsik már gyújtogattak.
– Jól meglocsolták a tetőket? – kérdezte Dobó.
– Széna, szalma az, ami ég – felelte Cecey.
És hozzápöngette a kardját a kapu tetejéhez.
Akkor előbukkant az úton a félszemű janicsár. A derekán páncél. Az övében tőrök és pisztolyok. Mellette szintén lovon az a magyar, akit Gergő cigány-hóhérnak nevezett. Mögöttük egy csapat akindzsi, s oldalt egynéhány gyalog futó aszab.
Égő csóva a kezükben.
– Móré László! – harsant fel Dobó, a lábával is dobbantva. – Te ország szégyene, te pokolravaló!
A janicsár meghökkenve nézett a mellette lovagló emberre.
– Ne higgy neki! – szólt az elsápadva. – Én nem vagyok Móré. Téged akar bolondítani.
A janicsár megállította a lovát, hogy a hátul jövőkkel csoportosuljon.
– Ismerlek téged is, Jumurdzsák! – kiáltotta Dobó. – Hát ez a török becsület, hogy azokat rablod, akikkel tegnap még harcoltál? Rabló vagy, zsivány vagy, mint a cinkosod!
A janicsár fölpillantott rá, de nem felelt.
– Gyere csak, gyere, te bolond! – kiáltotta Dobó. – Itt ugyan arany nincsen, hanem vasat, azt kaphatsz jófélét.
S rácélzott: eldurrantotta a puskáját.
Jumurdzsák meghanyatlott a lován. Lefordult, lehuppant a porba. Szinte egyszerre dördült a többi puska is s a török pisztolyok.
Móré hozzákapott a lehanyatló janicsárhoz, de csak a tőrt kapta el az övéből. A másik pillanatban a paripája vékonyába csapott a tőr lapjával. A paripa nagyot szökkenve indult futásnak. Móré, ahogyan csak bírta, csépelte.
– Ott fut az arany! – kiáltotta Dobó a törököknek.
Azok egy percre elhőköltek, de aztán dühös ordítással és ropogással rohantak Móré után.
És ahogy elrobogtak a ház előtt, Dobó olvasta őket:
– Tíz… húsz… negyven… ötven.
Várt még egy percet, aztán leugrott az emelvényről.
– Lóra, fiúk! Nincsenek ezek hatvanan se!
Lóra kaptak. Dobó a kapuból visszakiáltott Ceceynek:
– Azt a páncélos törököt, ha még él, zárjuk be! A falubeliek verjék agyon a gyújtogatókat!
És kiszáguldottak a kapun.
A falubelieknek nem kellett sok biztatás. A faluban már valami öt helyen kígyódzott a füst az ég felé. Kaszákat és fejszéket forgatva rohantak ki a kapun valamennyien.
Cecey a pappal meg két jobbágyával az útra sietett. Jumurdzsák már ült. Csak ájult volt. A Dobó golyója éppen a szíve fölött horpasztotta be a páncélját.
– Kötözzétek meg – mondotta Cecey –, és vezessétek az udvarra.
A török szótlanul engedte át magát a kötözésnek.
– Tudsz-e sakkozni? – harsant rá Cecey.
A janicsár igent intett a fejével, és azt mondta:
– Nem.
Ahogy ott kötözik a kezét, a másik török is fölemeli vértől elborított arcát az árokból.
– Kötözd csak – mondja az egyik paraszt –, míg amazt agyonütöm.
– Megállj – mondja Cecey.
Odabaktat a vérbe borult janicsárhoz, és a kardját a mellének szegezve kérdezi:
– Tudsz-e sakkozni?
– Kaplaman – feleli a török bágyadozva.
– Sakk?
– Sakk, sekk, matt? – kérdezi nyögve a török.
– Az, az, Mahomed rúgjon meg. Vigyétek ezt is az udvarra, ez az én rabom!
Dobóék csak este tértek vissza. Sok köpönyeget, páncélinget és mindenféle fegyvert hoztak magukkal. Meg egy rabot is: Móré Lászlót lovon, kötözötten.
– Ennek a farkasnak valami jó vermet! – mondotta Dobó a lováról leugorva.
Cecey szinte ugrált örömében.
– Hogy fogtátok el?
– Az akindzsik fogták el minekünk. Volt annyi eszük, hogy fiatal lovat nem adtak alája. Könnyen utolérték. Mikor aztán javában kötözték, mink meg ővelük bántunk el.
– Mind levágtátok?!
– Amennyit lehetett.
– Hamar a legszebbik tinómat! – kiáltotta Cecey vígan a szolgáinak. – Nyársra! De előbb bort ide! Azt a leghátulsót gurítsátok fel a pincéből!
– Még ne! – mondta Dobó, hogy utánatekintett a kamrába kísért Mórénak. – Hol az a Gergő gyerek?
– Mit akarsz vele? Amott játszik a tornácon a kislányommal.
És halkabban folytatta:
– Ne szólj róla, hogy az anyját megölték.
– Hát megölték?
– Meg ám. Valamelyik gazember ráakadt a gyújtogatás közben, és leszúrta.
– És az aranyak?
– Az asszony a szoba sarkában fekszik, arccal a földön. Bizonyosan oda ásta el az aranyait.
Dobó bosszúsan hümmentett. A gyerekhez fordult:
– Gergő! Bornemissza Gergő! Gyere csak, kis vitézem. Ülj hamar a jó kis paripádra, lelkem.
– Hova mentek még?
– A rabokért, bátyám, akikről ez a fiú beszélt.
– Hát egy kortyot igyatok legalább. Bort hamar! – kiáltott a cselédekre. – Él ám a törököd! Bent van a kamarában.
– Jumurdzsák?
– A manó tudja, hogy hívják: akit lelőttél.
– Az, az. Hát nem halt meg?
– Nem. Csak elájult. A másikat is behoztuk az árokból. Attól tartok, hogy az nem marad életben.
– Attól tart? Fára a cudart!
– Hohó – mondotta Cecey –, az az én rabom.
– Hát tegyen vele, amit akar. Hanem azt a Jumurdzsákot vezettesse elő, és adjon lovat alá.
A vitézek nagyokat húztak a kupákból. Jumurdzsákot elővezették.
– No, Jumurdzsák – mondotta Dobó –, hát kellett ez neked?
– Ma nekem, holnap neked – felelte mogorván a török.
S hogy meglátta a lovát meg a rajta ülő Gergő gyereket, a szája is elnyílott bámulatában.
Dobó maga mellé intette a gyereket, és kivágtatott a kapun. A törököt mögöttük a vitézek fogták közre.
– Tudod-e, hova megyünk, Gergő? – kérdezte Dobó.
– Nem tudom – felelte a gyerek.
– Most megyünk a kardért.
– A törökökhöz?
– Oda.
– Nekem?
– Neked. Félsz-e?
– Nem.
– Az az első, fiam, hogy ne féljen a legény. A többi aztán megjön magától is.
Nem beszéltek többet.
A lovak lába fehér felhőket kavart a Mecsek kocsiútján, s a lovasok robogása megkeményült a köves hegyoldalon.
Gergő fülében elhangzott harangszó búgásaként ismétlődött:
– Az a fő, hogy ne féljen a legény!
A rabokat ott találták az erdőben. Mindössze hat aszab őrizte őket.
Amint a magyar vitézek megjelentek a fák között, a rabok felugráltak, és örömrikoltozással tördelték, vonogatták a bilincseiket.
A hat aszab persze hatfelé szaladt.
A magyarok nem kergették őket. A rabokon volt az eszük. Azokat szabadították fel a láncokból.
Dobó legelőször is a papnak nyújtott kezet.
– Dobó István vagyok – mondotta.
– Somogyi Gábor a nevem – felelte a pap. – Áldja meg az Isten kegyelmedet.
A rabok is örömükben és hálaérzésükben könnyes szemmel borultak Dobó köré. Csókolták kezét-lábát a szabadítójuknak.
– Ne nekem hálálkodjatok – mondotta Dobó. – Ez a kisfiú mentett meg benneteket.
És Gergőre mutatott.
A Gergő gyerek persze egész életében nem kapott annyi csókot meg annyi áldást, mint ezen az egy napon. No de majd nem kap ezután; nem kap sok ideig.
Tizenöt rakott szekér meg sok mindenféle fegyver lett a zsákmány.
Dobó, mielőtt osztakoztak volna, megkérdezte a raboktól, hogy ki a legrégibb fogoly.
A fiatal jobbágylegény eléje lépett, s levette a süvegét:
– Én volnék.
– Mi a neved?
– Kocsis Gáspár, szolgálatjára.
– Hová való vagy?
– Egerbe, uram.
– Hol estél rabul?
– Fejérvár alatt, uram.
– Tudod-e, hogy ezeken a szekereken kiknek a holmija van?
– Egynéhány hordóról, ágybeliről tudom. Szedték ezt, uram, mindenütt ezek a rablók.
Dobó a törökhöz fordult:
– Jumurdzsák, beszélj!
– Szedtük, ahol Allah engedte szednünk. Ami a hitetleneké, az a miénk. Ahol találjuk, ott kapjuk.
– Akkor csak rakjatok szét mindent. El fogom osztani közöttetek.
Az egyik kocsiban egy halom mindenféle fegyver volt. Az is szedett-vedett zsákmány, java része a Móré várából való. De volt közötte egy könnyű kis meggyszín bársonyhüvelyű kard is. Dobó fölvette azt.
– Bornemissza Gergely, jer ide. Fogd ezt a kardot. A tiéd. Légy hű vitéze a hazának, jámbor szolgája az Istennek. Áldás és szerencse legyen a fegyvereden!
Felkötötte a kardot a gyerek derekára, és homlokon csókolta a kis vitézt.
A kisfiú komolyan fogadta a kitüntetést. Szinte belehalványult. Talán a jövendő idők fuvalma szállt át egy pillanatra a lelkén: megérezte, hogy nemcsak a kardot kötötték őhozzá, hanem őt is a kardhoz.
Dobó azután, ami a katonáknak nem kellett, a raboknak hagyta. Minden rabnak jutott kocsi is, ló is, fegyver is. Mert a vitézeknek a kocsiba fogott sovány parasztlovak nem kellettek.
Ki volt boldogabb a cigánynál! Nagyokat rikkantott. Körülugrálta a neki osztott lovat, szekeret.
Majd visszarohant a fegyverrakáshoz. Ami rozsdás, rossz fegyvert otthagytak a katonák, kincsek gyanánt kapdosta magára. Törökösen kendőt kötött a derekára, és úgy körültűzködte magát mindenféle késekkel, tőrökkel, hogy olyan volt, mint a sündisznó.
Egy tengerinádból font ócska, törött pajzs is hevert ottan. A karjára öltötte. Meztelen lábaira két nagy rozsdás sarkantyút kötött, a fejére meg sisakot tett. Volt annyi esze, hogy alatta hagyta a kalapját is. Azután egy hosszú dárdát kapott fel a földről, és mintha tojáson járna, olyan ünnepi lépésekkel odalejtett a törökhöz.
– Na, Gyamarzsák – mondta az orra alá piszkálva a dárdával –, hogy vagy, te bibas terek?
Hogy erre valamennyien nevetésre fakadtak, Dobó rászólt a cigányra:
– Ne hetvenkedjél, te! Hová való vagy?
A cigánynak egyszerre alázatossá lettyent a dereka.
– Mindenüvé, csókolom kezsit-lábát, ahol muzsikáltatnak.
– Puskát javítani tudsz-e?
– Hogyne, naccságos vitézs uram. A legrossabb puskát is úgy megreparálom én, hogy…
– Hát nézz el majd ezekben a napokban Szigetvárra, a Török Bálint úr udvarába. Ott most akad munkád bőven.
A sovány kis cigányasszony könyörgött Dobónak, hogy hadd mondjon jövendőt.
– A feleséged? – kérdezte Dobó a cigánytól.
– Azs – felelte a cigány –, ma reggel házsasodtunk össze.
A cigányasszony odaült a tűzhöz, összekotorta a parazsat, és fekete, apró magvakat szórt reá.
– Datura stramonium[9] – szólt a pap, a magvakra tekintve.
A parázsról kék füstoszlop szállt fel. A cigányasszony kőre ült, és beletartotta a füstbe az orcáját.
A vitézek meg a volt rabok kíváncsian állották körül.
– A kezét… – mondotta néhány perc múlva a cigányasszony Dobónak.
Dobó odanyújtotta.
A cigányasszony fölemelte az arcát az égnek. A szeme fehérével nézett fölfelé. És remegő ajkakkal beszélt:
– Vörös és fekete madarakat látok… Szállanak egymás után… Tíz… tizenöt… tizenhét… tizennyolc…
– Ezek az éveim – mondotta Dobó.
– A tizennyolcadik madárral egy angyal repül. Leszáll hozzád, és veled marad. Kendőt rak a homlokodra. A neve Sára.
– Eszerint Sára lesz a feleségem. No, szép vénlegény leszek, mikorra megtalálom Sárát!
– A tizenkilencedik madár vörös. Sötét, villámos felhőt hoz magával. A földön három nagy oszlop eldőlt.
– Buda? Temesvár? Fehérvár? – kérdezi Dobó tűnődve.
– A negyedik is lángol már, te fenntartod azt, noha kezedre, fejedre záporként hull a tűz.
– Szolnok? Eger?
– A huszadik madár aranyszínű. A nap sugaraiba van öltözködve. A fején korona. A korona egy gyémántja az öledbe hull.
– Ez jót jelent.
– Aztán megint vörös és fekete madarak szállanak egymás után. De sötétség következik… Nem látok többé semmit… Lánccsörgést hallok… A te sóhajtásodat…
Összerázkódott, és elbocsátotta Dobónak a kezét.
– Eszerint börtönben halok meg – szólt Dobó összeborzongva.
– Nincs ennek semmi értelme – szólt kedvetlenül a pap. – Mire való az ilyen ostobaság?
A cigányasszony már akkor a Gergely kezét fogta. Az arcát a füstbe mártotta, hallgatott egy percig. Azután ismét az égre nézett.
– Galamb kísér az egész életen… Fehér galamb, csak a szárnya rózsás. De tűz és tűz környékez. Kezedből is tüzes kerekek indulnak… A galamb aztán maga marad, és búsan keres egész életén át…
Egy percre elhallgatott. Arcát a megirtózás kígyóvonalai vonaglották át. Elbocsátotta a fiú kezét, és tenyereit is az ég felé tartva rebegte:
– Két csillag száll fel az égre. Egyik a börtönből. Másik a tengerparton… Ragyognak örökké…
S elirtózva takarta tenyerét a szemére.
– Bolondság – szólt ekkor bosszúsan Dobó. – Öntsetek erre az asszonyra vizet!
S elrántotta a Gergő gyereket. Vitte magával a paripák felé.
– Hát evvel a rablógyilkos haramiával mit csináljunk? – kiáltotta Dobó után a cigány. S a törökre mutatott.
– Akaszd fel! – válaszolta Dobó anélkül, hogy hátratekintene.
És a lovára fordult.
– No, kutya török – harsant fel Kocsis Gáspár –, meghalsz!
– Meghalsz! – kiáltották a volt rabok is.
És az öklüket rázták.
– Megdegles! – szólt dühben forgó szemmel a cigány is.
És az egyik hámfáról leoldotta a kötelet.
– A lábamat töretted a vassal! – kiáltotta Gáspár.
– Megölted apámat! – rikoltott rá egy asszony.
– Elhajtottad a tehenünket, feldúltad a házunkat!
S a törököt haragos arcok és öklök viharozták körül.
Néhányan mindjárt le is akarták szúrni, de a rabságot szolgált nagy fejű paraszt elébe állott a maga kardjával:
– Hogyisne! Hogy mindjárt vége legyen! Tüzet rakunk előbb a talpa alá!
– Tüzet alája! – kiáltották valamennyien. – Égessük meg az átkozottat!
A bosszúállás gondolata mindenkit hóhérrá változtatott. Az asszonyok tördelték a rőzsét, és tüzet gerjesztettek a fa alatt.
– Emberek – szólalt meg ekkor a pap –, ha ti most itten akasztással mulatoztok, megint jöhet egy kóbor török csapat, és megint rabul eshetünk valamennyien.
Az emberek ránéztek.
A pap egy csontmarkolatú török lándzsát tartott a kezében. Folytatta:
– Tudjátok, hogy ez a gonosz mit tett velem. A testem tetőtől talpig olyan, mint a főtt ráké. Melyiteknek van több joga arra, hogy markába fogja ennek az embernek az életét?
Erre a kérdésre nem felelt senki. Egynéhányan szemtanúi voltak, mikor a papot lekötözték egy padra, és forró vízzel vallatták.
A pap folytatta:
– Hát csak menjetek a vitézekkel, ameddig lehet, az ő oltalmuk alatt, aztán meg lehetőleg szanaszéjjel a járatlan, rossz utakon. Isten áldjon meg és vezessen haza benneteket.
És áldásra terjesztette ki a kezét.
A tűzrakás abbamaradt. A szájukban még ott volt a rabkenyér keserű íze. Valamennyinek a hazamenetelre fordult az esze. Egyik a másik után ugrott fel a neki osztott lovas szekérre.
– Gyí, Uram-Isten!
A cigány is felszökött a kocsijára, és hátraszólt az asszonyának:
– Utánam, Beske!
Gáspár összekötötte a maga kocsiját a Margitéval. Egymás mellé ültek. Ők talán az egész életükön át így mennek már: egy kocsin.
– Jól meggyötörje! – kiáltotta vissza a papnak.
– Ne sajnálja a tüzet tőle! – rikoltott vissza egy asszony is.
És sorra elhajtottak.
A kocsis maradt utolsónak, az a kocsis, akit szakácsságra fogtak a törökök.
– Addig nem megyek el, míg vissza nem adom a pofont! – szólott.
És aszerint cselekedett.
A pap maga maradt a törökkel.
Gergely azt hitte, álmodik. Ahogy ott poroszkált Dobó mellett a kis fürge török lovon, azon tűnődött, hogy hogyan került ő bele ebbe a nagy dicsőségbe.
Hol a lovat nézte, hol a szép kardot. A lovat meg-megsimogatta, a kardot ki-kihúzta. Ha véletlenül törökre bukkannak, és Dobó azt mondja neki: vágjad, Gergő! – hát az is bizonyos, hogy Gergő nekivág most akár egy hadseregnek!
Immáron alkonyodott. Az eget pikkelyes felhők borították, s ahogy a nap aranyozni kezdte az eget, olyanná vált az, mintha pikkelyes aranyból volna az egész égboltozat.
Ahogy lefelé ügetnek a kanyargós úton, a Dobó lova egyszer csak megáll. A fejét fölemeli. Fúj, és nyugtalanul kapálja a földet.
Dobó visszatekint.
– A lovam törököt érez – mondja a fejét rázva –, álljunk meg.
Induláskor két katonát bocsátott előre. Azokat várták. Néhány perc múlva mind a kettő vágtatást tért vissza.
– Lenn a völgyben egy török csapat jön az országúton – jelentette az egyik Dobónak.
– Katonai rendben jönnek – mondotta a másik.
– Messze? – kérdezte Dobó.
– Jó messze. Mikorra ideérnek, beletelik két óra is.
– Mennyien lehetnek?
– Vannak azok kétszázan is.
– Az országúton jönnek?
– Az országúton.
– Rabokkal azok is?
– Rabokkal és sok szekérrel.
– Az a Kászon utócsapata – felelte Dobó. – Mindegy: megtámadjuk őket.
Az országút szélesen kígyódzik fel a Mecsekre. Dobó kinézett a csapatának egy olyan helyet, ahol az út kanyarulatát kiálló szirt szegi meg. Ott jól elrejtőzködhetnek, s meglephetik a törököt.
– Nem vagyunk kevesen? – kérdezte egy szeplős, szőke, fiatal katona, akiről az első szempillantásra lehetett látni, hogy bársonyban nevelkedett.
– Dehogyis, Gyurka – felelte Dobó elmosolyodva. – Mikor ilyen hirtelen rájuk esik az áldás, nincs idejük olvasni, hogy hányan vagyunk. Be is sötétedik akkorra. Aztán, ha mind le nem vághatjuk is őket, hát elég lesz az, hogy széjjelfutnak. A falvakban aztán egyenkint majd elbánnak velük.
A volt rabok akkor tűntek elő egy kanyarodásnál hosszú kocsisorban.
Dobó hozzájuk futtatott egy katonát, és azt izente nekik, hogy forduljanak vissza Pécs felé; onnan tartsanak keletnek, nyugatnak, csak északnak meg délnek ne.
Látni lehetett, hogyan ér hozzájuk a katona, hogyan áll meg a kocsisor, és hogyan fordulnak meg egyenként, és hogyan fordul az egész sor visszafelé.
Dobó Gergelyre nézett.
– Az ördögbe is – mormogta kedvetlenül –, hova tegyem ezt a gyereket?
A pap magára maradt a törökkel.
A török állt a cserfánál, és a fűre bámult. A pap a lándzsára támaszkodva állt előtte tízlépésnyire.
A kocsizörgés darabig még hallatszott, aztán az erdei csendesség vette őket körül.
A török akkor fölemelte az arcát.
– Mielőtt megölnél – mondotta sápadtan –, hallgasd meg egy szavamat. A derekamon az öv tele van arannyal. Az ilyen nagy zsákmányért megteheted azt, hogy el is temess.
A pap nem felelt. Csak nézte a törököt egykedvűen.
– Ha felakasztottál – folytatta Jumurdzsák –, áss nekem sírt itt a fa alatt, és tégy belé ülőleg. Fordíts arcommal Mekka felé. A pénzemért megteheted.
Aztán nem beszélt többet. Várta a papot meg a kötelet.
– Jumurdzsák – szólalt meg végre a pap –, hallottam tegnap, mikor azt mondtad, hogy az anyád magyar nő volt.
– Az – felelte a török megelevenült nézéssel.
– Eszerint te félig-meddig magyar vagy?
– Az – felelte a török.
S a földre fordította a tekintetét.
– A törökök téged elraboltak gyermekkorodban?
– Eltaláltad, uram.
– Honnan?
– Már elfelejtettem.
– Hány éves voltál?
– Igen kicsi.
– Apádra nem emlékszel?
– Nem.
– Arra se, hogy mi volt a neved?
– Arra se.
– Semmiféle név nem jut eszedbe a gyermekkorodból?
– Nem.
– Különös, hogy a beszédet nem feledted el.
– A janicsárodában sok magyar fiú volt.
– Nem ismertél egy laki gyereket, Imre nevűt, Somogyi Imrét?
– Úgy rémlik, mintha ismertem volna ezt a nevet.
– Kerek fejű, fekete szemű, kis, testes fiú volt, mikor elrabolták, s mindössze ötesztendős. A bal mellén egy lóhere alakú anyajegy, mint nekem.
A pap széjjelvonta a mellén az inget: lóhere alakra csoportosult három lencsét mutatott a válla és a mellbimbó között.
– Ismerem azt a fiút – mondotta a török. – Gyakorta láttam ezt a jegyet, mikor mosdottunk. Csakhogy most más a neve: Ahmed vagy Kubát, valami ilyenféle török név.
– Hát nem jártok együtt?
– Néha együtt, néha nem. Ő most Perzsiában hadakozik.
A pap föl és alá járt a török előtt. Egyszer csak rákiáltott:
– Hazudsz!
És élesen a szemébe nézett.
A török lesütötte a szemét.
– Mindegy – szólt a pap ismét nyugodt hangon. – Én nem öllek meg.
– Ó, uram! – kiáltott a török térdre borulva. – Lehetséges ez?
– Lehetségesnek lehetséges, de hogy okosságnak nem ostobaság-e, az más kérdés.
– Irgalmazz, kegyelmezz meg nekem! Vedd el mindenemet, és tégy raboddá! Az eb nem olyan hű, mint én leszek hozzád!
– Csak az a kérdés – szólt a pap –, hogy ember vagy-e te vagy fenevad. Ha én téged elszabadítalak, ki kezeskedik arról, hogy megint nem ölöd és fosztogatod az én szegény nemzetemet?
– Allah verjen meg engem minden ostorával, ha valaha kardot fogok!
A pap a fejét rázta.
A török folytatta:
– Megesküszöm neked a legrettenetesebb esküvel, amit csak török mondhat.
A pap összefonta a karját, és a szemébe nézett a rabjának.
– Jumurdzsák, te itt a halál küszöbén térdelve diskurálsz velem, és engemet bolondnak gondolsz. Avagy azt véled, nem tudom én, mit mond a Korán a gyaurnak tett esküről?
A török homlokát kiverte a verejték.
– Hát mondj, uram, te valamit. Mondj akármit, az meg van téve.
A pap az állát a kezén nyugasztva gondolkozott. Aztán így szólt:
– Minden töröknél van valami amulett, ami védelmezi őt a harcokban, és segíti a jó szerencsében.
A töröknek lecsüggedt a feje.
– A pénzed nem kell – mondotta a pap. – Azt az amulettet kívánom tőled.
– Nyúlj a mellesem alá – rebegte a török –, a nyakamon lóg.
Fölemelte a fejét. A pap csakugyan ott találta a kis kék selyemzacskóba varrt amulettet. Leszakította az aranyláncról, és zsebre tette.
Azután a török háta mögé lépett, és elvágta a lábán, kezén és karján általcsomózott kötelet.
A török lerázta a két kezéről a köteleket, és hirtelen megfordult. Szeme a tigris sárgán égő tekintetével villant rá Gábor papra.
Azonban a pap már akkor nekitartotta heggyel a lándzsát, és mosolygott.
– Nono, Jumurdzsák! Vigyázz, bele ne szúrd az orrodat!
Jumurdzsák dühében szinte lángot fújva hátrált a pap előtt. Mikor már vagy húszlépésnyire volt tőle, gúnyosan rikoltott:
– Tudd meg, ki volt a markodban, ostoba gyaur! Én ama híres jaja pasi Oglu Mohamed fia vagyok. Kaphattál volna értem zsákkal az aranyból!
A pap nem felelt. Megvető pillantást vetett rája, s a lándzsáját a kocsijára dobta.
A nap éppen elsüllyedt az éghatáron, mikor Gábor pap a kocsijára ült, és rátért az országútra.
A rabtársak kocsisorának a végét még látta, amint lefelé mentek Pécsnek, de azt gondolta, hogy az csak az egyik rész; a többi északnak ment.
Az utat ismerte hazafelé. Nincs is más országút arra, csak az az egy: Pécstől Kaposváron át Székesfehérvárra, onnan meg Budára. De ő csak Lakig megyen rajta, a Bakics Pál kastélyáig. Ott egy kis keskeny kocsiúton nyugatnak fordul majd a Balaton felé. Ott az ő faluja egy nyírfaliget alatt.
Mennyire örülnek és csodálkoznak majd a hívei, ha meglátják, hogy megmenekült!
Leszállt, és kereket kötött. Jókedvűen megveregette mind a két lónak a pofáját, aztán újra felült, s nekiereszkedett a kocsival a lejtőnek.
Hanem az országutat a Dobó csapata állta el.
– Minek fordultál vissza? – kérdezte az egyik katona, mikor megismerte, hogy a rabok közül való.
A pap nem értette a kérdést.
– Jön a török – magyarázta a katona –, arra lesünk itt. Hát csak fordulj meg, és siess Pécsnek, mint a többi.
– Megállj, édes papom! – szólt Dobó.
S odalovagolt.
– Melyik a te falud?
– Kishida – felelte a pap.
– A Balaton mellett?
– Ott.
– Arra kérnélek, vidd el magaddal ezt a kisfiút, és mihelyest lehet, küldd át nekem Török Bálinthoz Sziget várába.
– Szívesen – felelte a pap.
– Attól tartok, hogy valami baja történik – magyarázta Dobó. – Mink itt szétriasztunk egy jókora török csapatot, aztán, látod, valamelyik megsebezheti.
A pap megfordította a kocsiját.
– Felülsz – kérdezte Gergőtől – vagy a lovadon maradsz?
– Majd a kocsi mellett megyek – felelte búsan a gyerek.
Mert ha várta is a véres küzdelmet, Dobó mellett biztonságban érezte magát. Hogy öldöklés lesz? A török nem ember, csak országpusztító fenevad. Gyermekszívvel is gyűlölte már őket.
Dobó lehajolt a lován, és megcsókolta Gergőt.
– Isten áldjon meg, kis katonám – szólott –, tudom, hogy szeretnél velünk lenni a harcban, de még csizmád sincsen. Hát csak eredj a tisztelendő úrral, aztán egynéhány nap múlva találkozunk.
A pap eloldotta a kerékkötőt, s közibe vágott a lovaknak.
Gergő búsan poroszkált a kocsi után.
Már jól beesteledett, mikor a kocsi elhaladt a pécsi vár mellett.
Nem szállottak meg. A pap azt akarta, hogy másnap délelőtt otthon legyenek.
Az egész Mecseket meg kellett kerülniük.
Éjfél felé kisütött a hold, és világított nekik a keskeny, agyagos kocsiúton.
Gergő akkor már mindenütt elöl lovagolt, és mikor rossz hidat értek, megkiáltotta a papnak.
Éjféltájon egy csárdaféle épület fehérlett előttük.
– Nézz be, fiam – mondotta a pap –, csárda-e vagy másféle ház! A lovakat itt megetetjük.
Gergő belovagolt az udvarra, s néhány perc múlva visszatért.
– Üres ház – mondotta –, az ajtaja sincs becsukva.
– Mindegy – felelte a pap –, itt megetetünk.
S befordult a kocsival az udvarra.
Egy fehér, kis, lompos kutya csahított eléjük. Kívüle senki sem jelentkezett.
A pap leugrott a kocsiról, s bejárta a házat.
– Adj’ isten! Ki van itthon? – kiáltozta be ajtón, ablakon.
A ház sötét volt. Senki se felelt. Az ajtók tártan-nyitottan. A küszöbön egy széttört szekrény. Itt bizony török járt.
– Hát biz itt magunk vagyunk – szólt a pap, hogy visszatért. – Legelsőbben is a kutat nézzük meg, mert nekem még ég a bőröm.
Lebocsátotta a vödröt, és vizet húzott fel. Azután keresgélésbe fogott a kocsiján.
Volt ott mindenféle: ágynemű, gabona, láda, faragott szék, egy hordó bor meg telt zsákok. Az egyik zsák puha volt. Azt kibontotta. Az volt benne, amit keresett: fehérnemű.
Egy kendőt meglocsolt a vödörből, és derékig levetkezett. Körülborogatta magát.
Gergő is leszállt. Odavezette lovát a vályúhoz. Megitatta.
A pap azután enni adott a lovaknak, s hogy az egyik zsákban kenyeret tapintott, azt maguknak bontotta fel. – Éhes vagy-e, fiam?
– Éhes vagyok – felelte a gyermek.
A pap kihúzta a kardját, de mielőtt megszegte volna a kenyeret, fölemelte az arcát az égre.
– Áldott a te neved, Uram! – kiáltotta meleg és hálás hangon. – Kiszabadítottál a láncokból, és megadtad a mi mai kenyerünket.
Az ég tiszta volt és csillagos. A hold fénnyel telt, fehér lámpagolyóként függött az égboltozat közepén, és világított a vacsorához.
A kút kávájára ültek, s ott falatoztak. A pap olykor a kutyának is vetett. Gergő meg a maga lovának törte és adta a kenyere felét.
A távolból ekkor halk dobogás hallatszott. A két evő felfigyelt. Szájuk megállott a mozgásban.
– Lovas jön – vélekedett a pap.
– Egy – felelte rá Gergely.
S tovább ettek.
A dobogás lassanként robogássá erősödött a száraz kocsiúton. Egynéhány perc múlva odaérkezett maga a lovas is.
Meglassította a lovát a csárda előtt, és belépett az udvarra.
– Mubarek olszun! – kiáltotta a papnak rekedt hollóhangon.
Töröknek nézte, hogy a fején ott fehérlett a vizes kendő.
– Magyar vagyok – felelte a pap fölemelkedve.
Megismerte Mórét.
Gergő is megismerte. Összeborzongott.
– Ki van itt? – kérdezte Móré, miközben lefordult a gőzölgő paripáról. – Hol a gazda?
– Nincs itt más, csak én meg ez a kisfiú – felelte a pap. – A ház gazdátlan.
– Nekem ló kell – szólt nyersen Móré. – Pihent ló.
A pap vállat vont.
– Itt bizony alig akad.
– Nekem sietős az utam. Pénzem nincs. Keresztények vagyunk. Ide a lovadat!
Egy pillantással végigmustrálta a két lovat. A harmadik, a Gergelyé, az árnyékban legelt. Kicsi ló volt: hitványnak látszott. Móré feleletet se várt, csak eloldotta a rudast a kocsitól.
– Hohó – szólalt meg a pap –, legalább azt mondd meg, miért futsz!
Móré nem felelt. Rávetette magát a parasztlóra, és tovaszáguldott.
– No – mormogta a pap –, ez ugyan rövidesen csinál lóvásárt.
Ahogy megmozdult, megérezte, hogy valami kicsúszott a zsebéből. Fölvette és megbámulta. Aztán, hogy rátapintott, eszébe jutott, hogy a török talizmánja az.
A kis selyemzacskóban valami keménykedett. Fölhasította a kardjával, hát egy gyűrű fordult ki belőle.
A gyűrű köve szokatlanul nagy, négyszögletes fekete kő, vagy sötét gránát vagy obszidián, nem lehetett megismerni a holdvilágnál. De azt tisztán lehetett látni, hogy valami halványsárga kőből hold van rajta meg körülötte öt apró gyémántcsillag.
A zacskó belsejében is tündöklött valami: ezüstfonalakból varrt török írás.
A pap értett törökül, de a török írásjegyeket nem ismerte.
Ránézett Gergőre. A fiúcska a fehér ruhás zsákon aludt már édesen.
Milyen vidáman, pompásan sugárzik le a nap az égről! Pedig a Balaton körül nem láthat egyebet, csak szenes háztetőket, szanaszét heverő holtakat, letiport vetéseket.
Ó, ha a nap az Isten arca volna, sugarak helyett könny hullana a földre!
A pap előre tudta, hogy az ő faluja is fel van dúlva. Mégis, ahogy fölértek a dombra, s a kerti fák lombjain túl előmeredt a kormos, tetőtlen torony, elvizesedett a szeme.
El volt pusztulva az egész falu. Sehol egy ép tető, sehol egy ép kapu. Az udvarokon bútortöredékek, hordódongák, liszthulladék, holt emberek és holt állatok.
És sehol egy élő ember. Csak néhány gyáva kutya, amely elinalt a veszedelemben, s visszatért a veszedelem után, és egynéhány baromfi, amely el tudott szárnyalni a rablók keze elől.
A pap leszállt a kocsijáról, és levette a süvegét.
– Vedd le te is a süvegedet, fiam – mondotta Gergelynek. – Halottak faluja ez, nem eleveneké.
Leszállt a kocsiról. A lovakat vezetve haladtak beljebb.
Egy nagy hajú, ősz paraszt égbe néző arccal, keresztben hevert az úton. Holt kezében még mindig tartotta a vasvillát.
– A bíró – mondotta a pap. – Szegény András bácsi!
Megfogta a halott karját, és elvonszolta az útból, hogy a lovak elmehessenek mellette.
Egy másik fiatal paraszt derékban megtörve lógatta holt fejét a kerítésen le az utcára. Mintha nézné a saját vérét, amely a fejéből a földre csurgott, s megfeketedett ottan.
A disznója ott legelt mögötte az ágytollal ellepett udvaron. A disznót nem bántja a török.
És egy meztelen csecsemőgyerek is ott hevert a közelében a kapu mellett. A mellecskéjén tátongó seb.
A pap fogta a lova kantárát, és vezette. Nem nézett már se jobbra, se balra, csak az utat nézte, amelynek a pora sárgállott a napfényben.
Végre a paplakhoz értek.
Annak sincs teteje. A megszenesedett, fekete ollófák nagy A betűket formálva meredeznek a tető araszos hamuján, s az utcai ablak fölött fekete a fal a láng nyomaitól.
Akkor gyújtották fel azt a házat, mikor őt forró vízzel öntözték, hogy adja elő a templom kincseit.
A pad még ott áll az udvar közepén. Körülötte a nagy diófa láda töredékei, könyvek, gabonahulladék, elgázolt szobai virágok, széklábak, edénycserepek. S a lábatörött asztal mellett egy fekete ruhás öregasszony, aki hanyatt fekszik, a két karját szétnyújtva. S fekete vértócsa van körülötte.
Az a papnak az édesanyja.
– Itthon vagyunk – mondotta a pap, Gergelyre fordítva könnyekben ázó orcáját.
Temettek két napon át szünet nélkül. A pap levette a kocsija oldalát, és három-négy halottat vitt egy-egy fordulóval ki a temetőbe.
Gergő mindig a kocsi előtt járt. Az oldalán a kard, amit Dobótól kapott, kezében a temetői kereszt. A pap hol énekelve, hol imádkozva vezette a lovakat. Neki is ott volt a kard az oldalán.
Odakünn betakarta a halottakat gyékénnyel, hogy a hollók vagy varjak ne férhessenek hozzájuk, s meg-meg visszatért.
A harmadik nap délelőttjén egy parasztasszony meg egy gyermek jelent meg, a faluban. Azok a Balaton nádasában bujdostak. Este meg két férfi tért haza.
Azok ásták aztán meg a sírokat, és velük ásott a pap is.
Csak mikor a halottakat eltakarították, akkor kezdett a pap ahhoz, hogy a hajlékát, ahogyan lehet, rendezze.
A házban három szoba volt, de mind beszakadt az égésben.
Az utcai szobát tetőzte be először a pap deszkával, hogy az eső ellen védve legyenek. Aztán egy szekrényt igazított össze, és Gergellyel hordatta bele az udvaron heverő könyveket.
Gergelynek a sok szomorú munka után tetszett a könyvhordás. Egyik-másik könyvet meg is forgatta, hogy képesek-e. Valami öt képes volt köztük. Az egyikben mindenféle bogár volt, a másik meg tele volt virágrajzzal.
Mindössze tán harminc pergamenkötésű könyv volt a papnak a könyvtára.
Az asszony ezalatt a konyhát is összerendezte, és főzött. Cukorborsót főzött hús nélkül, meg tojásos rántott levest.
Két tál étel egy egész falunak!
Ebéd után a pap kissé fölépült a bágyadt szomorúságból.
Kivezette Gergelyt a kertbe, ahol egy kis kápolnaforma méhes állott. Annak az ajtaját is felszakították a törökök, de mert nem láttak benne egyebet, csak lócát, egy kis tűzhelyet meg egy bakasztalt s holmi hosszúkás üvegeket, nem is romboltak benne semmit.
Az üvegek kémiai kísérletekhez valók voltak. A pap szinte csodálkozva nézett, hogy nincs bennük kártétel.
Akkor egy asszony lépett be a kertajtón. A kötényében hozott egy holt gyermeket – olyan egyévesformát. Az arca vörös volt a sírástól.
– A Jánoskám – mondotta sírásnak eredve.
– Eltemetjük – felelte a pap.
És föltette a süvegét.
Gergely is fölvette a keresztet, és megindult előttük.
– Elrejtettem őt – beszélte sírva az asszony –, elrejtettem ijedtemben a gabonaverembe. Aztán én is elfutottam. Éjjel vissza akartam jönni, de akkor egy másik pogány csapattal találkoztunk. Az egész nádast fölverték. Isten tudja, kiket vittek el, kiket öltek meg. Mikorra visszajöhettem, az én Jánoskámat így találtam. Ó, Isten, Isten! Mért vetted el tőlem?
– Ne kérdezd az Istent – felelte a pap a földet ásva. – Az Isten tudja, mit csinál, te pedig nem tudod.
– De hát mért született, ha így kellett meghalnia!
– Nem tudjuk, mért születünk; és nem tudjuk, mért halunk meg – szólt a pap tovább ásva. – Ne szólj többet az Istenről.
Az anya leoldotta a kötényét, és azzal együtt tette a gyermeket a földbe.
– Még ne! – szólt fuldokolva a papnak.
Füvet és virágot szaggatott. Azt szórta a gyermekére. Közben sírt, jajgatott:
– Ó, hogy a földnek kell tégedet adnom! Nem ölelsz meg többet kicsi kis kezeddel! Nem mondod többet ezt a szót: anyákám! Ó, hogy azok a piros rózsák elhervadtak gyönge kis arcodon! Ó, hogy azt a szép szöszke hajadat meg nem simogathatom többé!
És a paphoz fordulva siránkozott tovább:
– Milyen szép szeme volt! Ugye, milyen szép barna szeme volt! Hogy tudott vele nézni, milyen kedvesen! Ó, drága lelkem, nem nézel reám többé sohasem!
A pap eközben behányta a földet a sírba, és meghalmozta, körülveregette az ásóval. Aztán erős ágat tört a temető szélén egy bodzafáról, kereszt alakú ágat. Letűzte fejtől a halmocskára.
– Ó, hogy az Isten elvett téged tőlem! – sírta az asszony.
És átölelte a halmocskát.
– Az Isten elvette, az Isten vissza fogja adni – vigasztalta a pap.
Az ásót és kapát a vállára vetette. Bólogatva beszélt tovább:
– Némelyek előremennek, és várják azokat, akiknek dolguk van még a földön. Néha a gyermek megy előre, néha a szülő. De a Teremtő úgy osztotta be, hogy aki csillagok fölé kerül, legyen, aki várja őt ottan.
Hazaindultak.
Az asszony csöndesen sírdogálva követte a papot, s hogy a pap elhallgatott, újra zokogott:
– Milyen szép szeme volt! Ugye, tisztelendő uram, milyen szép barna szeme volt!
Másnap lóra ültek, és megindultak le délnek, Sziget várába.
Felhőtlen, meleg nap volt az. A feldúlt falvakban mindenütt temettek, és házakat zsúpoltak. Némelyik faluban csak egy-két ember lézengett, mint az övékben. Az olyan falvak népét elhajtották a törökök.
Mikor elérték a szigetvári nádast, a pap fölnézett.
– Az úr itthon van.
– Itthon? – kérdezte csodálkozva a gyerek. – Honnan tudja?
– Nem látod a zászlót?
– Ott a tornyon?
– Ott.
– Vörös és kék.
– Az úr színei. Azt jelentik, hogy az úr itthon van.
A náderdőbe értek, és egymás mellett lovagoltak tovább.
A pap ismét megszólalt:
– Te fiú, nem gondolod-e, hogy Dobó meghalt?
– A harcban?
– Ott.
Gergely nem gondolta. Dobó őszerinte legyőzhetetlen volt. Ha egymaga vág is neki a török hadnak, Gergely nem csodálkozik rajta.
– Ha meghalt volna – szólt a pap –, én szívesen fogadlak fiamnak.
Ráugratott az első fahídra, amely a vízen át magas cölöpökre épült, s a külső várba vitt. Átmentek az újvároson, aztán megint egy rövid fahidat értek. A fahíd az óvárosba nyúlott. Csak imitt-amott lézengett benne egy ember. A kettős tornyú templom előtt három gyümölcsöskofa üldögélt, s mind a három cseresznyét árult. A templom ajtaját vasalták.
Ott megint egy híd következett, de már az hosszú és széles híd volt, s a víz alatta mély.
– Most érünk a várba – mondotta a pap. – De ideje is.
És gondosan körültörölte az arcát a zsebkendőjével.
A várkapu tártan állt. A tágas udvaron egy porfelhőben veszettül robogó páncélos embert pillantottak meg, azután egy másodikat, amint szembe nyargalt.
A két páncél egyforma alkotású, a két ló szügyén is egyforma vért. Csak a két sisak különbözött: az egyik sima volt és gömbölyű, a másik tetején ezüstös medvefej csillogott.
– Az az úr – mondotta a pap –, az a medvefejes.
A két lovas karddal rohant egymásnak, s hogy összeroppantak, a két ló egymásnak ágaskodott.
A két páncélos meg úgy rácsattogott egymásra, hogy a kardok szikrát hánytak.
– Buzogányt! – kiáltotta a medvefejes, amint a lovak eltágultak egymástól.
Az arcát nem lehetett látni sem az egyiknek, sem a másiknak. Mert olyan sisak volt rajtuk, amely az arcot is takarta.
Az ajtóból a kiáltásra egy kék-veres ruhás apród futott elő, és két egyforma rézfejű buzogányt és két vaspajzsot nyújtott fel a hadakozóknak.
Azok újra egyet kanyarodtak a lovukkal, és az udvar közepén rontottak egymásnak.
S sima sisakos sújtott először.
A medvefejes a feje fölé kapta a pajzsot. Akkorát zördült az, mint a repedt harang.
Ugyanebben a pillanatban úgy sújtotta fejbe a medvefejes az ellenfelét, hogy a sisakja behorpadt.
Erre a sima sisakos visszarántotta a lovát, és eldobta a fegyvereit.
A medvefejes leemelte a sisakját. Nevetett.
Telt arcú, barna férfi volt. Hosszú, tömött, fekete bajusza mind a két arcához hozzá volt lapulva a sisak nyomásától, s a bajusza egyik szárnya felért a szemöldökéig, a másik lelógott a nyakáig.
– Bálint úr – mondotta a pap a fiúnak tisztelettel. – Ha ide néz, vedd le a süvegedet.
Azonban Török Bálint nem nézett feléjük.
Az ellenfelét nézte, akinek a fejéről a szolgák levonszolták a sisakot.
A lovas, amint nagy nehezen leráncigálták a fejéről a sisakot, legelőször is három fogát pökte ki az udvar kavicsos porondjára, aztán törökül káromkodott.
A kapu alól valami nyolc török rab bújt elő. Segítettek neki a páncélból való kibontakozásban.
Hát ez is csak olyan török rab volt, mint a többi.
– No, melyiteknek van még kedve a mérkőzésre? – kurjantott a lovát ugratva Török Bálint. – Aki legyőz, szabadság a jutalma.
– Én – szólt egy izmos, ritka szakállú török. – Ma talán szerencsésebb leszek.
Magára öltötte a nehéz vasruhát. A társai összeszíjazták rajta hátul a vasakat. Sisakot nyomtak a fejére, és másik lábvértet a lábára. Mert a lába nagy volt a töröknek.
Azután emelőrudakkal segítették fel a lóra. A kezébe pallost adtak.
– Bolond vagy te, Ahmed! – kiáltotta vígan Török Bálint. – A pallos nem páncélhoz való szerszám.
– Már én csak így szoktam – felelte a rab. – Ha így nem mersz, uram, másképp meg se próbálom.
Törökül beszéltek.
Bálint úr visszacsatolta a sisakot a fejére. Ő csak a könnyű karddal malmozott nyargaltában az udvar körül.
– Rajta! – kiáltotta aztán, a középnek rohanva.
A török előrehajolt a nyeregben. A pallost két kézre fogva rohant Bálint úrnak. Mikor összeértek, fölemelkedett, és iszonyú sújtásra huzakodott.
Azonban Bálint úr is értette ezt a mesterséget. A pajzsával fogta fel a török iszonyú vágását, s abban a pillanatban megkapta a török karját: lerántotta a lováról.
A török féloldalt zuhant a porondra, s porfelhő gomolygott körülötte.
– Elég volt – szólt Török Bálint, a sisakrostélyt felcsapva. – Holnap, ha itthon leszek, megint mérkőzhettek velem.
– Nem igazság! – kiáltotta a török, amint kimarjult kézzel föltápászkodott.
– Mért ne volna igazság? – kérdezte Bálint úr.
– Nem illő lovagtól, hogy kézzel rántsa le az ellenfelét!
– Hiszen te nem vagy lovag, ebadta pogánya. Majd bizony tőletek tanulok én lovagságot! Ordináré rablók!
A török duzzogva hallgatott.
– Csak nem nézitek tán lovagi mérkőzésnek, hogy én veletek kiállok – folytatta kiabálva Török Bálint. – Nézze meg az ember a sok rongyosát!
– Uram! – kiáltott egy sovány, szürke szakállú rab. – Ma megint mérkőznék veled!
Az udvaron állók nevetésre fakadtak.
– Persze, most az hiszed, elfáradtam. No de legyen meg az örömöd!
S újra a fejébe nyomta a sisakot, amelyet az imént már az ölébe eresztett.
– Hányadszor verekszel velem, Papagáj?
– Tizenhetedszer – felelte siralmasan a papagájorrú török rab.
Török Bálint fogta a sisakját, és eldobta.
– No – azt mondja –, ennyit a javadra az erőmből. – Lássuk!
Szembetűnő volt köztük az erőkülönbség: Bálint úr jól megtermett, javakorú ember; csupa izom és mozgékonyság. A török körülbelül ötvenéves, izomtalan, görbe hátú ember.
Kopjával csaptak össze. Bálint úr mindjárt az első összecsapásnál úgy kivetette a nyeregből, hogy a török bukfencet vetett a levegőben, s puff le a porba!
A szolgák, apródok és rabok egyaránt kacagtak.
Bálint úr lehajigálta magáról a pajzsot és vaskesztyűt, s leugrott a lováról, hogy az apródok a többi vastól is megszabadítsák.
Papagáj ezalatt feltápászkodott.
– Uram – sírta, Török Bálint felé fordítva véres orcáját –, bocsáss engem haza! Özvegyem, árvám két éve vár otthon!
– Miért nem maradtál otthon magad is, pogány! – felelte bosszúsan Török Bálint.
Mindig megbőszült, ha a rabok kegyelemért könyörögtek.
– Uram – kiáltotta a rab a kezét tördelve –, essék meg rajtam a szíved! Szép kis fekete szemű fiam van! Nem láttam két esztendeje.
És térden csúszott Bálint úr elé.
Leborult a lábánál a porba.
Bálint úr kendővel törülgette az orcáját.
– Bár minden gaz török itt volna láncon, a császártokkal együtt, rablógyilkos zsiványok!
S odább lépett.
A török port markolt föl a földről, és a port Bálint úr felé szórva üvöltötte:
– Hát verjen meg Allah, te rothadt szívű gyaur! Bilincsben őszülj meg! Özvegyed, árvád legyen, mielőtt meghalnál! Tanítson meg Allah háromszor úgy sírni, mint ahogy én sírok, mielőtt a pokolra löknék a lelkedet!
S hogy így átkozódott, a könny ömlött a szeméből, és vérré válva csurgott le zúzódott orcáján.
A szolgák elhurcolták a dühtől tajtékzó pogányt, és a kúthoz vitték, ahol irgalmatlanul megmosták.
Török Bálint hozzá volt már szokva az ilyen jelenetekhez. Bosszantotta. De sem a szép szó, sem az átkozódás nem oldott az ő várában láncot.
Elvégre is minden rab minden időben és minden helyen szabadságért sír, csakhogy az egyik hangosabban, mint a másik. Gyermekkora óta élt ilyen rabkönyörgések közt Török Bálint, és hát abban az időben a rabokat a belső gazdaság értékei közé számították. Kit pénzen váltottak ki, kit cserébe magyar foglyokért. Hát hogyan is lehessen azt gondolni, hogy egy ellenséges rabot csak úgy Isten nevében eleresszenek.
Tartotta a hátát, karját, hogy az apródok lekeféljék. Aztán a bajszát bosszús pirossággal sodorgatva lépegetett a paphoz.
– Kedves papom, az Isten hozott! – mondotta a kezét nyújtva. – Hallottam, micsoda forrázáson estél keresztül. Sebaj, páterkám, legalább új bőröd nyől, mint a hernyónak.
– Nagyságos uram – felelte a pap, a kezében tartva a süvegét –, az én bőröm az a legkisebb baj. Nagyobb baj az, hogy elvitték, leöldösték az eklézsiámat. Szegény anyámat is megölték.
– Hogy a kutya egye meg! – duhogta Török Bálint visszafordulva. – Az egyik átkoz, hogy nem eresztem el, a másik meg oktat, hogy mi a lovagiasság.
A pap hallgatott.
– Kiállok vele pallossal – folytatta a paphoz fordulva –, nekem ront, mint valami hóhér. Ez neki lovagi játék. Hanem mikor én lerántom, akkor még neki áll feljebb.
Bosszúsan húzott egyet a nadrágja szíján, s vörös volt, mint az a medve, amely címerként ágaskodott a kapuján.
Aztán a fiúra nézett.
– Hát ez az? – kérdezte csodálkozva.
– Szállj le hamar – szólt Gergőre a pap. – Vedd le a süvegedet.
A kis mezítlábas, kardos gyerek hasra feküdt a nyergen, és lecsúszott a lóról. Megállott Török Bálint előtt.
– Ezt a lovat szerezted te? – kérdezte Török Bálint.
– Ezt – felelte büszkén a gyerek.
Török Bálint kézen fogta, és olyan sebesen vitte a feleségéhez, hogy Gábor pap alig bírta őket követni.
Az asszony – patyolatarcú, szép, szőke teremtés – a belső vár kertjében ült egy malomkő asztal mellett. Befőtteket kötözött ott szilkékbe, csuprokba. Egy fehér kezű, reverendás pap is dolgozott velük, a várnak a plébánosa. Közelükben meg egy ötéves és egy hároméves fiúcska játszadozott.
– Kata lelkem, nézzed csak – kiáltott Török Bálint nevetve –, a Dobó apródja!
Gergő kezet csókolt. A kék szemű, kis sváb asszony mosolygó csodálkozással nézett rá. Aztán lehajolt, és megcsókolta az orcáját.
– Ez? – kérdezte a plébános is elbámulva. – Hiszen ez még szopik.
– Szopik ám, török vért – felelt a vár ura.
– Éhes vagy-e, kis katonám? – kérdezte az asszony.
– Éhes vagyok – felelte Gergő. – De előbb Dobó úrhoz szeretnék menni.
– Tyűh, fiam, az nem lehet – szólt Bálint elkomolyodva. – Az urad sebesülten fekszik…
S Gábor paphoz fordult:
– Még nem tudod? Nekirontott ötvenedmagával kétszáz töröknek. Egy török úgy belevágta a dárdáját a combjába, hogy a nyereg fájában állott meg a vasa.
– A dárda vasa.
– Az. Bele is törött.
– Én húztam ki! – dicsekedett a plébános.
– Te hát – szólt Török Bálint –, hanem úgy húztad, mint a répát szokás.
– Úgy húztam, úgy húztam… Hát hogy húztam volna másképp?
– És nem esett le? – kérdezte Gábor pap.
– Fenét esett – folytatta Bálint úr. – Levágta a törököt, és hazaügetett nyereghez szegezetten.
Gergő sápadtan hallgatta ezt. Bánta, hogy ő nem volt Dobó mellett. Ő levágta volna azt a törököt.
– Eredj – mondotta a plébános –, játsszál az úrfiakkal.
A két kis fekete hajú gyerek már akkor ott bámulta Gergőt a Kata asszony szoknyája mellől.
– No, mit féltek? – mondotta az anyjuk. – Magyar gyerek ez. Szeret benneteket.
Aztán Gergelyhez szólott:
– Ez a nagyobbik a Jancsi, a kisebbik meg Feri.
– Győjjenek – szólt Gergő –, megmutatom a kardomat.
A három fiú hamarosan összebarátkozott.
– Hát te, papom – szólt Török Bálint a padra ülve –, mi az istennyilát csinálsz most már eklézsia nélkül?
– Hát – felelte Gábor pap búsan – azért csak megélek ottan, ha egyébképpen nem, ahogy a remeték szoktak.
Török Bálint gondolkozva pödörgette a bajuszát.
– Értesz te törökül?
– Értek.
– Németül is?
– Két évet diákoskodtam német földön.
– Hát mondok valamit, papom: szedd össze a sátorfádat, és gyere ide Szigetre. Azaz ne Szigetre, hanem Somogyvárra, mert egynéhány nap múlva odaköltözünk. Hát ott légy. A feleségemnek van pápista papja, mért ne legyen nekem újhitű papom? Aztán hát egy-két év múlva megnőnek a gyerekek, rád bízom, hogy tanítsad őket.
– Nagyságos uram – szólt a plébános a befőtteket hirtelen otthagyva –, hát én?
– Hát te is tanítod: te tanítod őket latinul, ez meg tanítja őket törökül. Elhidd, jó pásztorom, hogy a török nyelv éppoly szükséges az üdvösségre, mint a latin.
A fiaira nézett, akik Gergellyel az almafa körül kergetőztek. Pirosak voltak mind a hárman, és nevettek.
– Elveszem ezt a gyereket Dobótól – szólt Török Bálint. – Meglehet, hogy ez beválik harmadik nevelőnek.
János király meghalt. A fia csecsemő. A nemzetnek nincsen vezére. Az ország hasonlít most azokhoz a címerekhez, amelyekben egymásra mérgesen ágaskodó griffek nyúlnak a köztük lebegő koronáért.
A nemzet gondolkozása meg van zavarodva. Senki se tudja, hogy a pogány török uralmától féljen-e jobban vagy pedig a keresztény német uralmától.
A német Ferdinánd ráküldte Budára az ő vén totya generálisát: Roggendorfot. A török császár maga indult el, hogy feltűzze a félholdas zászlót a magyar királyi palotára.
Vala pedig akkor az idő az 1541. esztendőben.
A Mecsek országútján egy augusztusi holdfényes éjjelen két lovas üget fel a hegynek. Az egyik egy beretvált arcú, fekete köpenyeges, sovány ember, bizonyosan pap. A másik egy alig tizenhat éves, hosszú hajú úrifiú.
Mögöttük egy lovas szolga kocog az úton. A szolga nyereg helyett két tömött zsákon ül. A hátán is egy nagy bőrturba, vagy amint ma mondjuk: tarisznya. A turbából három nyélféle valami áll ki. Az egyik, hogy megvillanik olykor, láthatóképpen puska.
Egy vén, vastag vadkörtefa sötétlik az út mellett. Ott ugratnak be az útról a lovukkal.
– Hát ez az? – kérdezte a pap a fát végignézve.
– Ez – felelte a fiatalember. – Gyermekkoromban bagoly fészkelt benne, azóta az odúnak is meg kellett tágulnia: ha több nem, egy ember elfér benne.
A ló hátáról mindjárt felcsimpeszkedett a vadkörtefára, és egy ugrással ott termett a vastag, vén törzsökön.
Belekurkált a kardjával a pudvás faderékba. Nem röpült ki belőle semmi.
Beleereszkedett.
– Ketten is beleférünk! – kiáltotta vígan.
Újra kimászott, és leugrott a gyepre.
– Hát akkor dolgozzunk – szólt a pap.
És ledobta magáról a köpönyeget.
Gábor pap volt. A diák meg Bornemissza Gergely.
Azóta, hogy nem láttuk őket, nyolc esztendő telt el. A pap nem sokat változott. Mindössze a szemöldöke nőtt ki. Szakállát, bajuszát bizonyosan a forró víz nyomai miatt beretválta. És hát kissé megsoványodott.
Annál inkább változott a fiú. A nyolc év csaknem férfivá érlelte. De csak termetben. Az arca az a határozatlan se szép, se csúnya valami, amilyen a tizenöt esztendős fiúké szokott lenni. Csak az arca színe maradt meg, az a pirosasbarna, gyönge szín. A vállig érő, hullámos haj az akkori idők férfidivatja volt.
A szolga két ásót vett elő a tarisznyából. Az egyik ásót a pap vette a kezébe, a másikat a fiatalember.
Az országútra mentek, és az út közepén, a fa irányában gödörásásba fogtak.
A szolga letette a gödör mellé a két zsákot, s visszatért a lovakhoz. Levette róluk a kantárt. Békót vetett a lábukra. Hadd legeljenek a jó harmatos erdei fűben.
Aztán ő is munkába fogott. Az öblös bőrtarisznyából kirakott mindent: kenyeret, kulacsot, fegyvereket. A tarisznyába azt a köves földet kotorta bele, amit a két ásó kifordított. Széjjelszórta az árkokba. Visszatértében meg erős nagy köveket hordott a gödör mellé.
Nem telt belé egy óra, derékig állt már a két ember a gödörben.
– Elég – szólt akkor a pap. – János, most már a zsákot ide!
A szolga odacipelte a két zsákot.
– A puskát ne tedd a harmatba! – szólt rá a pap.
Aztán tovább parancsolgatott:
– Fogd ezt az ásót. Áss árkot a gödörtől addig a vadkörtefáig. Az árok itt az úton egy rőf mély legyen. A gyepen fele mély is elég. A gyepet úgy szedd fel, hogy visszarakhassuk. Semminek se szabad a munkánkból meglátszania.
Míg a szolga az árkot ásta, a két úriember beleeresztette a két zsákot a gödörbe.
A zsákokban puskapor volt.
A zsákokat megtiporták, és nagy köveket hordtak rájuk. A kövek közét betömködték apró kővel, földdel.
A szolga ezalatt megásta az árkot a fáig, s megfalazta kővel. A gyújtózsineg abban az árokban húzódott tovább. Lapos kövekkel födték be mindvégig, hogyha eső esik is, át ne vizesedjen.
– No – mondja vígan a szolga –, most már tudom, hogy mi készül itten.
– Hát micsoda, János?
– Valaki itt az égbe röpül.
– És mit gondolsz, kicsoda?
– Kicsoda? Hát biz azt könnyű kitalálni. Holnap jön erre a török császár.
– Ma – felelte a pap a pirkadó egekre tekintve.
Mikor a kelő nap megvilágította az országutat, nem volt már semmi nyoma sem a gödörnek, sem az ároknak.
A pap megtörülte a homlokát.
– Most már, János fiam, ülj lóra, és eredj föl a Mecsek tetejére. Menj mindaddig, míg csak oda nem érsz, ahol az utat végig lehet látni Pécsig.
– Értem, uram.
– Mink a diákkal itt lefekszünk a fa mögött húsz-harminc lépésnyire. Te pedig vigyázol, mikor jön a török. Mihelyt az első lovast meglátod, nyargalj vissza, és költs fel bennünket.
A pap ezzel befordult az erdőbe. Jó füves helyet kerestek a diákkal. Leterítették a köpönyegüket, és legott el is aludtak mind a ketten.
Délfelé sebes vágtatással tért vissza a szolga a hegytetőről.
– Jönnek! – kiáltotta. – Rémítő nagy had özönlik! Mint a tenger!
Aztán mikor odaért, folytatta:
– De mind szekéren ül az ebadta, mintha beteg volna.
A pap a diákhoz fordult.
– No, akkor elmehetünk ebédre ahhoz a te másik apádhoz.
– Cecey uramhoz?
– Oda.
A diák kérdőn nézett a papra. A szolga is.
A pap mosolygott.
– Egy nappal korábban jöttünk. Hát nem érted? Ezek a táborverők. Ezek elöl járnak, és leverik a sátorkarókat, felvonják a sátrakat, hogy mikorra a sereg Mohácsra érkezik, készen találja a fekvőhelyeket meg a vacsorát.
– Hát akkor gyerünk Cecey uramhoz! – mondta vígan a diák.
A pataknál leszállottak, és megmosakodtak derekasan. A diák egy csokor vadvirágot szedett.
– Kinek lesz az, Gergő?
– A feleségemnek – felelte Gergő mosolyogva.
– Feleségednek?
– Már mink csak úgy mondjuk. A kis Cecey Éva, az lesz az én feleségem. Együtt gyermekeskedtünk; aztán, hogy az apja fiának fogadott, valahányszor meglátogattam őket, mindig meg kellett csókolnom.
– Remélem, szívesen tetted.
– Meghiszem azt. Olyan az orcája, mint a fehér szegfű.
– De még ebből nem következik, hogy feleségednek tekintsd.
– Az öreg pap megmondta, hogy nekem szánták a lányt. Ceceynek a testamentoma szerint enyim lesz a lánnyal a falu is.
– Eszerint az öreg pap titkot árult el.
– Nem. Csak figyelmeztetett, hogy méltó igyekezzek lenni erre a szerencsére.
– De hát boldog leszel te avval a leánnyal?
A fiú elmosolyodott.
– Nézze meg őt, mester. Ha meglátja, nem kérdezi többet, hogy boldog leszek-e vele.
A ló megszökemlett a diák alatt, s néhány lépést előrefutott.
A diák megállította a lovát, és gyönyörűséges szemmel mondotta:
– Olyan ez a lány, mint valami kis fehér macska!
A pap mosolygott, és a fejét csóválta.
Sűrűbe értek. Le kellett szállniuk a lóról. Gergely ment elöl. Ő tudta, hogy az a sűrűség takarja a falut.
Mikor alárobogtak a völgybe, a házakból kifutottak az asszonyok.
– Gergő! Az a: Gergő! – kiáltozták örvendezve.
Gergely a süvegét lengette jobbra-balra.
– Jó napot, Juci néni! Jó napot, Panni asszony!
– Az úrék nincsenek ám itthon! – kiáltotta az egyik asszony.
Gergely meghökkent. Megállította a lovát.
– Mit mond, nénémasszony?
– Elmentek. Elköltöztek.
– Hova?
– Budára.
Gergely elámult.
– Mind?
Balga gyermekremény! Azt gondolta, így felelnek vissza:
– Nem, a kisasszony itthon maradt.
Pedig hát előrelátható volt, hogy egyenesen így felelnek:
– Mind bizony. Még a papunk is velük ment.
– Mikor?
– Szent György-nap után.
– De valaki csak van a háznál?
– A török.
Gergely kedvetlenül fordult a paphoz.
– Budára mentek. György barát már régen adott nekik ott egy házat. De nem értem, hogy nekem nem beszéltek erről, hiszen a farsangon itt jártam.
– Hát akkor nem kapunk ebédet.
– Dehogynem, hiszen itt a török.
– Micsoda török?
– A Cecey törökje: Tulipán. Az itt a mindenes. Hanem itt vagyunk a temetőnél. Engedje meg, hogy egy percre betérjek. Az anyám itt lakik.
Orgonabokrokkal kerített temető látszott a ház mögött, nem nagyobb egy házhelynél. Csupa fakereszt, az is mind csak kérges fából. Név egyiken se.
Átadta a lovát a szolgának, s ő maga besietett. Megállott egy immáron besüllyedt barna fakeresztnél. Rátette a sírra a vadvirágot. És letérdelt.
A pap is leszállott. Odatérdelt a fiú mellé, és arcát az ég felé emelve hangosan imádkozott:
– Élőknek és holtaknak ura, mennyben lakó Isten, adj csendes álmot az itt porladozó jó édesanyának, adj boldog életet az itt térdelő árva fiúnak. Ámen.
S magához ölelte a fiút, és megcsókolta.
Az úri ház csaknem szemben áll a temetővel. A kapu már akkor fel volt tárva, s egy tömzsi, piros asszony barátságos mosolygással nézett a jövevényekre.
– Jó napot, Tulipánné – szólt a diák –, hát hol az ura?
Mert Tulipánnak a dolga, hogy nyissa a kaput.
– Részeg – felelte bosszúsan az asszony.
– Részeg-e?
– Az. Mindennap ellopja a pincekulcsot a cudar, pedig mindennap máshova dugom. Ma már a mángorló alá tettem. Ott is ráakadt.
– Hát ne dugdossa. Ha rendesen ihatik, nem iszik annyit.
– Jaj, dehogynem. Úgy iszik ez, mint a gödény! Csak iszik meg danol. Nem akar dolgozni az átkozott!
A szederfa hűvösén csakugyan ott ült egy barna parasztember. Alatta gyékény, előtte zöld mázos kancsó. Még nem volt annyira részeg, hogy a kulcsot el lehetett volna tőle venni. A fiával ivott, egy hatéves kis mezítlábas gyerekkel, akinek a szeme szintén olyan fekete volt, mint az apjáé.
Az a török kapott kegyelmet azért Ceceytől, mert azt mondta, hogy tud sakkozni. Később kiviláglott, hogy sakkozni nem érdemes vele, hanem a ház körül minden munkára használható. Különösen főzni tudott jól. Szakács volt az apja valamelyik basánál. Az asszonyok megkedvelték, hogy megmutatta, hogy szokás piláfot, böreket, malebit meg szörbeteket főzni, és sokat bolondoztak vele. Cecey meg azért szerette meg, mert a török fakezet faragott neki, olyan fakezet, hogy ujjai is voltak. Ha kesztyűt húzott rá, senki se mondta volna, hogy fából van a keze. Az öreg legelőször is nyilazni próbált. Lehozatott a padlásról egy akkora íjat, mint ő maga. A fakézzel ki tudta feszíteni. S akkor az öreg megtette a törököt mindenesnek.
Az egyik magyar menyecskének elesett abban az időben az ura, hát a török összemelegedett vele, aztán elvette feleségül. Persze előbb megkeresztelkedett. Olyan jó magyarrá vált, mintha itt született volna.
Mikor megpillantotta a diákot meg a papot, fölkelt, és törökösen keresztbe tette a mellén a kezét. Meg is akart hajolni. De mert a meghajlás orra bukással végződött volna, mindössze egy előretántorodással fejezte ki a tiszteletét.
– No, Tulipán – szólt a fejét csóválva Gergely –, hát mindig iszunk?
– Kell inni – felelte Tulipán komolyan. – Huszonöt évig török lenni, nem inni, ezt helyre kell inni.
– De ha maga részeg, akkor hogy főz minekünk ebédet?
– Főz a feleségem – felelte Tulipán, a hüvelykujjával az asszony felé bökve. – Főz túrós csuszát is. Az ám a jó!
– De mink piláfot szeretnénk.
– Főz azt is. Tud.
– Hát az úr hol van?
– Budán. Jött levél. Ment uraság. Kapta ház. Szép kisasszony ül házban, mint rózsa kiskertben.
A diák aggódó arccal fordult a paphoz.
– Mi lesz velük, ha a török el találja foglalni a várat?
– Hohó! – felelte a pap. – Előbb elvész az egész ország, hogysem Buda vára.
S hogy Gergely még mindig aggodalommal nézett reá, folytatta:
– Az országot a nemzet őrzi, Buda várát maga az Isten.
Tulipán kinyitotta az ajtókat. A szobákból dohos levendulaillat dőlt kifelé. Kitárta az ablakokat is.
A pap belépett. Tekintete a falon függő arcképeken állt meg.
– Tán ez itt Cecey? – mondta a sisakos arcképre mutatva.
– Ez – felelte Gergely. – Csakhogy most már nem ilyen barna. Fehér.
– Hát ez a kancsal kisasszony?
– Ez a felesége. Nem tudom, kancsal volt-e akkor, mikor festették, most nem kancsal.
– Keserű asszony lehet.
– Nem. Inkább édes. Én úgy hívom őt, hogy: anyám.
A fiú, hogy otthon érezte magát, széket tett a pap elé, és boldog arccal mutogatta az ócska bútorokat.
– Nézze, mester: itt szokott ülni Vicuska, mikor varr. A lábát erre a zsámolyra teszi. Itt szokta nézni ebben az ablakban a napnyugovást, és olyankor a feje árnyékot vet a falra. Ezt a képet ő rajzolta. Szomorúfűzfa meg egy sír. A pillangókat én festettem bele. Aztán lássa, ahogy itt ül a széken, így szokott ülni. Így felkönyököl, a fejét féloldalt fordítja, és olyan pajkosan mosolyog, de olyan pajkosan, hogy olyat ember még nem látott!
– Jó, jó – felelte a pap fáradtan –, de sürgesd, fiam, az ebédet.
Este későn feküdtek le.
A pap azt mondta, hogy egynéhány levelet kell megírnia, hát nem hált egy szobában a diákkal.
A diák is levélírásnak ült. Megírta az ő kismacskájának, hogy mennyire meglepte az üres ház; kérdezi, hogy hogyan nem kapott levelet az elköltözésről. Ha értesítették, akkor bizony a levél eltévedt.
Mert abban az időben nem volt a magyar földön posta. Csak nagyurak levelezhettek egymással. Aki Budáról levelet akart küldeni Öreglakra, hát annak arról is kellett gondoskodnia, aki elvigye.
A diákot aztán elnehezítette az álom. Végigdőlt a farkasbőrös lócán, és elaludt.
És talán aludt volna napos reggelig, ha virradatkor egy tehén el nem bődül az ablaka alatt.
Immáron szokatlan volt neki. Se Somogyvárott, se Szigetvárott, se a Török Bálint egyéb kastélyaiban nem bőgött tehén az ablaka alatt. Inasok keltették fel mindig a Bálint úr gyermekeivel együtt, s a pap már a kertben várta őket a könyvvel.
A diák felült, és megdörzsölte a szemét. Eszébe jutott, hogy ma más lesz a lecke: a török császárt kell felröpíteni a paradicsomba.
Fölkelt, és kopogott a szomszéd szobának az ajtaján.
– Mester! – kiáltotta. – Hajnalodik! Indulhatunk!
Semmi felelet. A szoba sötét.
A diák kinyitja az egyik ablakdeszkát meg a máriaüvegből készült ablakot.
A pap ágya üres.
Az asztalon egynéhány levél fehérlik.
Gergely elbámul.
– Mi az ördög? – mormogja. – Az ágy érintetlen, ahogy megbontották.
Kisiet a szobából. Az udvaron Tulipánné egy alsószoknyában, mezítláb hajtja kifelé a disznaját.
– Tulipánné! – Hol az én mesterem?
– Elment még éjfélkor, holdvilágnál.
– János is vele ment?
– Nem. Az is itt van. A pap gyalog ment el, egymaga.
A diák zavarodott fejjel tért vissza a szobába. Sejtette már, hogy a pap mit akar. Egyenesen az asztalhoz sietett.
A levelek közül egy nyitottan hevert ott. Erős, vastag betűkkel volt a megszólítás írva:
Kedves fiam, Gergely!
Ez neki szólt. Az ablakhoz lépett vele. A tinta szinte nedves volt még a papiroson.
Gergely olvasta:
A te gondolatod és érdemed, ha az a koronás fenevad ma a pokolba repül. De a te gondolatodnak veszedelme is van. Ezt már engedd át nekem, fiam.
Te szeretetben élsz, és fiatal vagy. Találékonyságod, tudásod és bátorságod nagy javára válhatik a nemzetnek.
Levelem mellett egy zacskót találsz, s abban egy török gyűrűt. Ez az egyetlen kincsem. Annak szántam, akit legjobban szeretek. A tiéd, fiam.
Ezenkívül legyen tiéd a könyvesházam is. Olvasgasd, ha egykor elvonulnak a felhők a haza egéről. Kard kell most a magyarnak, nem könyv!
Török Bálintnak add át a fegyvereimet, Jánosnak a kőgyűjteményemet, Ferinek a virággyűjteményt. A könyvekből válasszanak egy-egy kötetet emlékül, s mondd meg nekik, hogy legyenek olyan vitéz hazafiak, mint az apjuk, de ne legyenek soha a pogány hívei, hanem veled együtt a nemzeti királyság visszaállításán erősködjenek. Különben nekik is írok, s amit írok, mindhármatoknak az én háromfelé osztott lelkem maradjon.
Mikor elmentem, aludtál, fiam. Megcsókoltalak.
Gábor pap.
Gergely kővé meredten bámult a levélre.
A halál? Tizenöt éves fiú nem érti még ezt a szót. Ő csak arra a látványosságra gondol, hogy egy török császár füst és lángok között darabokra szakad a szeme előtt.
És ettől a látványtól meg legyen fosztva?
Zsebre dugta a gyűrűs zacskót meg a levelet, és kilépett. Átsietett az udvaron Tulipánékhoz.
– Tulipán – szólt törökül az eresz alatt nyújtózkodó embernek –, megvan-e még a török ruhája?
– Nincs – felelte Tulipán –, mellest varrt belőle az asszony magának meg a gyerekeknek.
– A turbánja sincs meg?
– Abból meg kisinget varrt az asszony. Finom patyolat volt.
A diák bosszúsan járt föl és alá az eresz alatt.
– Hát mit cselekedjek? Tanácsoljon. A török had ma vonul el itt az országúton. A császár is velük jön. Látni akarom a császárt.
– A császárt?
– Azt.
– Hát azt megláthatja az úrfi.
Gergely szeme ragyogóra vált.
– Igazán? Hogyan?
– Van az országút mellett egy szikla. Nem is egy, hanem kettő egymással szemben. Annak a tetejére fölmászik. A fejét befödi falombbal, és végignézheti az egész hadat.
– Hát akkor öltözzön hamar, Tulipán, és jöjjön velem. Az asszony rakjon meg egy turbát ennivalóval. Kulacsot is hozhat.
A kulacs szóra Tulipán egyszerre megelevenült. Magára kapkodta ruháit, és átkiáltott a baromfiakat etető asszonynak:
– Juliskám, tubicám, gyere csak ide hamar, kedves holdvilágom.
Az asszony odavetette az ocsút mind a baromfiaknak, és sarkon fordult.
– Mi tetszik?
– A kulacsot, gyöngyöm – szólt Tulipán –, a kulacs kell.
– Mennydörgős istennyilát kendnek! Eddig csak délután szopta le magát, most már hajnalban kezdi?
– Nono, kis báránykám, sztambuli cukorkám – szólt Tulipán az asszony arcát megveregetve –, az úrfi akarja.
– Nem igaz. Az úrfi nem iszik bort.
– Én nem iszok – szólt Gergely –, de el kell mennünk, és oda leszünk talán estig is, hát nem akarom, hogy Tulipán szomjazzon.
– Elmennek? Hova mennek, úrfi?
– Megnézzük a török hadat, Juli néném. Ma jönnek át a Mecseken.
Az asszony megdöbbent.
– Török hadat. Édes úrfikám, ne menjenek oda!
– De bizony odamegyünk. Nekem azt látnom kell.
– Jaj, édes úrfikám, micsoda veszedelembe készül! Hova gondol?
– Egy szó, mint száz – szólt Gergely türelmetlenül –, nekünk mennünk kell!
S hogy erre toppantott is egyet, az asszony befutott a házba. Azonban csakhamar visszatért. Az arca durcás volt.
– Én nem bánom, menjen az úrfi, ahova akar. Én az úrfinak nem parancsolok. Hanem Tulipán nem megyen vele. Annak parancsolok.
– Olyan nincs – felelte Tulipán.
– Itthon marad kend, érti?!
– Tulipánnak velem kell jönnie – szólt Gergely röviden.
– Az elemózsiát elviszi az úrfi szolgája is. Hát mire való a szolga, ha nem arra, hogy szolgáljon?
János szolga maga is így gondolkozott. Mert immáron fel volt tarisznyázódva, és a lovakat itatta.
Tulipán, hogy megneszelte az asszony nyugtalanságát, kihuzakodott:
– Én pedig elmegyek, lelkem. Vakuljak meg, ha el nem megyek! Bort úgyis csak nagy imádkozásra adsz hébe-hóba. Nem vagy jó asszony.
Az asszony akkor elpityeredett:
– Elviszik kendet a törökök, ha meglátják. Aztán itt hagyná ezt a szép két gyereket meg engem is?
– De ha nem adsz bort. Meg aztán meg is vertél a múlt csütörtökön.
– Adok, édes jó uram, amennyi kell, csak ne hagyjon itt engem…
– Hát jó, el ne felejtsd, hogy az úrfi előtt mit fogadtál. Én elkísérem az úrfit, és estére visszatérek. Hát azt hiszed – szólt megölelgetve az asszonyt –, hogy van akkora gyémántja a szultánnak, amelyikért én téged odaadnálak? Csak innom engedj egy kicsit. Látod, ha békén engedsz innom, be se rúgok. Én mindig csak azért rúgok be, mert azt gondolom, hogy holnap már nem adsz innom.
A menyecske így valamiképpen megnyugodott. Összekészítette az élelmet. Könnyezve kísérte mégis az urát a kapuig, s még onnan is olyan aggódva nézett utánuk, hogy Tulipán hízott az örömtől.
János velük ment a sűrűig. Ott leszálltak a lóról. János visszavezette a három lovat a faluba, ők pedig gyalog igyekeztek tovább a szikláig.
A szikla az országút mellett ma is áll. Körülbelül öt ember magasságú, s a tetejéről végig lehet látni az országutat le a vadkörtefáig, ahol a pap immáron elrejtőzött.
A török egy nyaláb lombos ágat tört le a fáról, és a sziklát úgy bástyázta körül a lombokkal, hogy ők ketten mindent láthassanak onnan, de alulról senki se gyaníthassa, hogy ott emberek rejtőznek.
– Amoda is rakjunk lombot – mondotta Gergely –, észak felőlre.
– Minek?
– Hát ha a szultán erre elment, akkor megfordulunk, és utánanézünk.
A nap akkor kelt. Az erdőt harmat borította. A távolban felporzottak az első lovasok.
Egy paprikaszínvörös zászló jelent meg az országúton, aztán kettő, aztán meg öt és egyre több. A zászló alatt és utána arab paripákon tornyos turbánú katonák. A paripák olyan aprók, hogy némelyik katonának a lába csaknem a földet éri.
– Ezek a gurebák – magyarázza Tulipán –, mindig ezek jönnek elöl. Ezek nem tiszta törökök.
– Hát?
– Arabok, perzsák, egyiptomiak, mindenféle kevert nép.
Az látszott is rajtuk. A ruhájuk se volt egyforma. Az egyiknek óriási rézforgó ragyogott a fején, s hiányzott az orra. Az már járt Magyarországon.
A másik ezred, amely követte őket, zöld csíkos fehér zászlót lobogtatott. Naptól barna, kék bugyogós had. Látszott az arcukon, hogy az éjjel jól ettek-ittak.
– Ezek az ulufedzsik – szólt Tulipán. – Zsoldos katonák, tábori rendőrök. A hadipénztár mellett is ezek járnak. Látja azt a nagy hasú, szétütött homlokú embert? Nagy rézgombok a mellén…
– Látom.
– Turna a neve. Magyarul daru. De inkább disznónak neveznék.
– Miért?
– Láttam egyszer, mikor sündisznót evett.
Sárga zászlós ezred robog a nyomukban. Csillogóbb a fegyverük. Egy agának a lova is ezüstpikkelyes melldísszel büszkélkedik.
– Ezek a szilidárok – mondta Tulipán. – Hej, zsivány akasztófáravalók! Szolgáltam köztetek két esztendőt!
– Zsoldosok ezek is?
– Zsoldosok.
Következtek a piros zászlók, íjas, tegzes szpáhik, tisztjeik páncélban; az oldalukon széles, görbe kard. Azután a csúcsos süvegű tatárok. Csupa zsíros pofa, bőrdolmány, fanyereg.
– Ezer… kétezer… ötezer… tízezer – számlálta Gergely.
– Sose számlája őket – legyintett Tulipán –, vannak ezek tán húszezren is.
– No, csúnya, csontos pofájú nép.
– A török is utálja őket. Lófejet esznek.
– Lófejet?
– Hát ha mindnek nem is jut, de egyet bizonyosan tesznek az asztal közepére.
– Főtten vagy sülten?
– Hiszen ha sült vagy főtt volna, még hagyján, de nyersen. Aztán ezek a kutyák a ma született gyereknek se kegyelmeznek. Mert lássa, ezek az ember epéjét kiveszik.
– Ne beszéljen ilyen irtózatosságokat!
– De ha így van. Mert lássa, azt tartják, hogy ha emberepével dörzsölik meg a lovuk ínyét, akármilyen fáradt a ló, új erőre kap.
Gergely eliszonyodva vonta vissza a fejét a lombok közül.
– Nem nézem őket – mondotta –, hiszen ezek nem emberek, hanem vadállatok.
Tulipán azonban csak nézte őket tovább is.
– Már a nisandzsi bég jön – szólalt meg negyedóra múlva. – Ez szokta felrajzolni a padisah nevét a pöcsétes papirosokra.
Gergely alánézett. Egy csukafejű, hosszú bajuszú, méltóságos törököt látott, amint a kurta paripán begyesen ülve haladt a katonák között.
Aztán a defterdár következett, egy ősz, meggörnyedt arab, a törökök pénzügyi minisztere. Utána másik katonacsoportban a káziaszker hosszú, sárga köntösben, magas, tornyos, fehér süvegben. Az volt a főhadbíró. A csaznegírek, vagyis főtálalók és egyéb ételfogók követték, s az udvari testőrség csapata. Azokon már csillogott a sok arany.
És szóltak már a török zenekarok. Trombiták harsogása és csincsák[10] csattogása között tűntek elő és haladtak tova a tarkabarka hadtestek: az udvari vadászok, akiknek a lova sörénye pirosra volt festve, s ők maguk a karjukon sólymokat tartottak.
A vadászok után a császári ménes következett. Táncoló, tüzes paripák: némelyiken rajta a nyereg is. Szolakok és janicsárok vezették a lovakat.
A lovászok után magas, lófarkas zászlók lengettek elő az úton. Háromszáz kapudzsi jött, valamennyi egyforma aranyhímzéses, fehér sapkában. Azok otthon a szultán házőrzői.
A porfelhőkön át a janicsárok hosszú sora fehérlik fel az úton. Fehér süvegük csakhamar összetarkállik a piros tiszti süvegekkel s a kék posztóruhával, amelyet viselnek.
– Messze van-e még a szultán? – kérdezte Gergely.
– Bizony még jó messze lehet – felelte Tulipán. – A janicsárok legalábbis tízezren vannak. Azok után jönnek a csauszok meg mindenféle udvari méltóságok.
– Hát akkor húzódjunk hátra – szólt Gergely –, és falatozzunk.
A szikla eltakarta őket dél felől a seregtől. Az észak felé lejtő úton láthatták, mint ereszkedik le a völgynek a tömérdek katonaság.
– Akár alhatunk is egyet – szólt Tulipán.
És kibontotta a tarisznyáját.
A tarisznyából lánc csörrent elő.
– Hát ez mi? – kérdezte Gergely.
– Ez nekem jó pajtásom – felelte Tulipán. – Enélkül én soha nem lépek ki a faluból.
S hogy a diák értetlenül bámult rá, folytatta:
– Ez az én bilincsem. Mikor ki kell mennem a faluból, rácsatolom a lábamra. Lássa, így nem félek a töröktől. Mert a török ahelyett hogy elfogna, megszabadít. Éjjel meg én szabadítom meg tőle magamat. De jó lesz most már, ha felcsatolom. Itt a kulcsa. Tegye a zsebébe. Ha valami baj ér bennünket, azt fogjuk mondani, hogy a Török Bálint udvarából valók vagyunk. Én rab, maga diák. Bálint úr törökpárti, hát nem fognak szigorúan. Éjjel aztán én megszabadítom magát, és hazaszökünk.
– No, maga eszes ember! – szólt őszinte elismeréssel a diák.
– Meghiszem azt! – felelte Tulipán. – Túljárok én még a feleségem eszén is.
S jónak látta utánatenni:
– Mikor józan vagyok.
Egy frissen sült barna cipó, sonka és szalonna került elő a tarisznya belsejéből, meg egynéhány zöldpaprika. A diák a sonkába fogott, a szalonnát Tulipán vette a markába, s meghintette sóval, paprikával vastagon.
– Ha ezt látná ez a sereg! – szólt Tulipán a fejével oldalt intve.
– Hát aztán?
– A török megissza a bort – felelte Tulipán –, hanem a szalonnát úgy utálja, mint mink magyarok a patkányhúst.
Gergely nevetett.
– Pedig ha tudnák – folytatta Tulipán –, hogy a paprikás szalonna micsoda mennyei eledel! De azt hiszem, Mohamed sohase kóstolt paprikás szalonnát.
– Eszerint jobb magyarnak lenni, mint töröknek.
– Mindenki bolond, aki nem magyar!
Szétsimította fekete, selymes bajuszát, és ivott a kulacsból. Aztán átnyújtotta a diáknak.
– Nem kell – felelte a diák. – Talán később.
Benyúlt a zsebébe, és kivette a zacskót.
– Ismeri ezt a gyűrűt, Tulipán?
– Nem – felelte az ember –, de azt látom, hogy lovat ér. Mi ez az apró? Gyémánt?
– Az.
– Akkor ezt jó nézni. Sokszor hallottam, hogy a gyémánt nézése tisztítja a szemet.
– Hát ezt az írást el tudja-e olvasni?
– Hogyne. Janicsár voltam én. Végigtanultam a janicsáriskolát.
És olvasta:
Ila masallah la hakk va la kuvvat il a billah el álijel ázim. Magyarul: Amit az Isten akar: nincs igazság és erő a fenséges és magasztos Istenen kívül.
Bólintott rá:
– Így van. Ha az Isten nem akarta volna, nem lehettem volna magyarrá.
Egy percig elgondolkozva hallgattak. Aztán Tulipán szólalt meg:
– Majd meglátja a szultánt, micsoda derék ember! A népe cifra, de ő maga csak akkor öltözködik pompába, mikor ünnep van, vagy mikor vendéget fogad. A szultán után aranyos nagy zászlóerdő következik, főképpen lófarkak. Azok után száz trombitás. Mindeniknek a trombitája aranylánccal van a vállára akasztva. A trombitások után kétszáz üstdobos jön meg száz nagydobos, kétszáz csörgős, száz csincsás és sípos.
– Jó füle lehet a szultánnak, ha ezt a zenebonát napestig hallgatja.
– Hát biz az pokoli harsogás. Mikor pihennek, akkor hallgatnak csak el. De kell ez a töröknek, kivált csatában. Ha nincs muzsika, a török nem csatázik.
– És igaz, hogy a janicsárokat keresztény fiúkból nevelik?
– Felét se. De annyi bizonyos, hogy a rablott fiúkból válnak a legjobb janicsárok. Azoknak sem apjuk, sem anyjuk nincsen. Dicsőségüknek vélik, ha a harcban esnek el.
– A banda után mi következik?
– Egy sereg ringy-rongy nép. Aztán a kötéltáncosok, szemfényvesztők, kuruzslók, kereskedők, akik a tábori zsákmányra lesnek, és apróságokat árulnak. Vízhordót is sokat fog látni. Legalábbis ötszáz teve jön hátul. Tömlő van rajtuk. De a víz többnyire langyos.
– Aztán már nem jön semmi?
– Száz karaván rongyos cigány meg kutyák. Azok a hulladékból élnek. De azok majd csak holnap vagy holnapután érkeznek ide.
– És aztán?
Tulipán vállat vont.
– Keselyűk.
– Saskeselyűk?
– Mindenféle: sasok, hollók, varjak. Minden sereg után vonul az égen is egy fekete sereg. Néha több, mint az ember.
A déli nap melegen sütött. A diák levetette a zekéjét. Újra felkönyököltek a sziklapárkányra, és nézték az alant elvonuló fehér süvegű janicsárokat.
Tulipán sokat megnevezett közülük.
– Ez a barna itt velem járt iskolába is. A mellén szúrás van: akkora gödör, hogy egy gyermek ökle beleférne. Amaz a verejtékező, aki levette egy percre a turbánját, legalábbis száz embert ölt meg a perzsa háborúban. Őrajta nincs egy vágás se, hacsak azóta nem kapott. Az a sovány, nyápic ember: csodás tőrdobó. Huszonöt lépésről belesújtja a tőrét az ellenség mellébe. Tyapken a neve. Ilyen különben van több is. A janicsáriskolában van egy begyepezett földhányás. Ott tanulják a tőrsújtást. Van olyan, aki kétezerszer is elsújtja a tőrét mindennap.
– Hát ez a szerecsen?
– Nini, te is megvagy még, vén Keskin! Ez ám a fene úszó! Szájába veszi a kardját, és úgy ússza át a folyót, akármilyen széles is.
– No, ezt a magyarok is megcselekszik.
– Lehet. Csakhogy ez nem fárad el. Ez a víz alól is felhozza a pénzt. A szultán is mulatott egyszer vele a Duna partján. Aranyakat dobált a vízbe, és sokan ugráltak utánuk, de ez hozta fel a legtöbbet. Nini, a vén Kalen! Az a tülökorrú, nagy tagú ember! Látja azt a széles, barna pallost az oldalán? Ötvenfontos! A belgrádi csatában olyant vágott avval egy magyarra, hogy nemcsak a magyar fejét szelte le, hanem a lováét is. Pedig vasban volt mind a kettő.
– Persze akkor leszállott a magyar, hogy a fejét fölvegye.
– No, én nem láttam, csak hallottam – mentegetődzött Tulipán.
Egyszer csak visszahőkölt.
– Álmodom-e? – szólt összeborzadva. – Jumurdzsák!
Valóban, a feszült képű, félszemű arab janicsár léptetett velük szemben egy alacsony, erős szügyű pej paripán. Az öltözete ékesebb, mint a többié. Hosszú, fehér süvegén óriás strucctoll lengedez.
– Istenuccse az – szólt Gergely is elbámulva.
– De hiszen azt mondták, hogy a pap felakasztotta!
– Én is úgy tudom.
– Nem beszélt róla a pap?
– Nem.
– No, ez érthetetlen – hüledezett Tulipán.
S utánabámult a janicsárnak.
Aztán a két csodálkozónak a szeme egymásra fordult, mintha egyik a másiktól várna magyarázatot. Hallgattak.
Mintegy öt perc múlva megszólalt a diák:
– Mondja meg őszintén, Tulipán, nem kívánkozik vissza közibük?
– Nem én – felelte Tulipán határozottan. – Ha feleségem, gyermekem nem volna, még akkor se. De az én feleségem jó asszony; a két gyerekemet meg nem adnám Sztambulnak minden kincséért se. A kisebbik igen szép gyerek. A nagyobbik meg olyan okos, hogy a főmuftinak sincs több esze. A minap is azt kérdezte tőlem, hogy aszongya: miért nincs a lónak szarva?
– Tudja a tatár – felelte nevetve Gergely diák.
Aztán nem beszéltek többet. A diák egyre komolyabb arccal nézte a janicsároknak a hegyi úton való végtelen özönlését.
A levegő portengerré vált már. Fegyverzörgés, lórobogás morajlása töltötte be a csendet, mikor egy-egy zenekar elmerült a völgyi kanyarulatban.
A diák egyszer csak felkapta a fejét.
– Tulipán. Ez a sok ember nem jön hiába!
– Hát hiába nem jár soha.
– Ezek Budát akarják elfoglalni!
– Lehet – felelte Tulipán egykedvűen.
A diák színtelen arccal bámult reá.
– És ha a szultán véletlenül útközben meghal?
– Nem hal az meg.
– De ha mégis…
Tulipán vállat vont.
– Mindig magával hordja a fiait.
– Eszerint hétfejű sárkány.
– Mit mond?
A diák felelet helyett kérdezett:
– Mit gondol, mennyi idő alatt érkeznek Budára?
– Azt nem lehet tudni.
– Mégis mit gondol?
– Ha eső lesz, pihennek két-három napot; lehet, hogy egy hetet is.
– De hátha nem lesz eső?
– A forróság miatt is pihennek.
A diák nyugtalanul mozgott a helyén.
– Akkor én megelőzhetem őket – mormogta –, ha azt látom, hogy nem fordulnak vissza.
– Mit tetszik mondani?
– Azt, hogy ha ezek Buda alá mennek, akkor nekem vagy vissza kell hoznom Ceceyéket, vagy ott kell lennem mellettük.
A banda harsogása elnyomta a beszédüket. A janicsárok hosszú menete valahára véget ért, és egy sárga zászlós, strucctollas, pompás had következett. Egy méltóságos, ősz óriás magaslott ki a hadból. Előtte két hosszú, piros lófarkat vittek, s a lófarkas zászlók rúdja ragyogott az aranytól.
– Ez a szultán! – kiáltott megrendülve a diák.
– Dehogy az – felelte Tulipán. – Ez csak a janicsáraga. A sok cifra úr meg körülötte mind jaja basi.
– Mi a pokol csudája az a jaja basi?
– Janicsártisztek.
Aranyos alabárdok között egy ragyogó csoport következett.
Két nyugodt arcú fiatalember lovagolt közöttük. Mind a kettő szürke lovon.
– A szultán fiai – magyarázta Tulipán tiszteletes hangon –, Mohamed és Szelim.
Azonban csakhamar vállat vont.
– Vigye el őket az ördög!
Két barna fiatalember volt a két szultánfi. Nem hasonlítottak egymáshoz, de látszott rajtuk, hogy szeretik egymást.
– Ni, ott megy jaja Oglu Mohamed! – Az a híres pasa?
– Az.
Egy méltóságos tekintetű, szürke szakállú pasa lötyögött a szultánfiak után. Előtte hét lófarkas zászlót vittek. A fején rengeteg fehér turbán.
– Ez – mondta Tulipán – a Jumurdzsák apja.
– Lehetetlen!
– De bizony. Az imént ment el a másik fia is. Arszlán bég.
– De hát micsoda név ez a Jumurdzsák?
– Csúfnév – felelte Tulipán.
S egy fűszálat szakított le. Azt rágogatta unalmában.
Egy csapat ezüst– és aranybuzogányos, ijesztően magas turbánú csapat következett. A diákot egész testében remegés fogta el. Érezte, hogy a szultán következik.
– Mindenható Istene a magyaroknak – fohászkodott –, légy velünk!
A sok arany– és ezüstfegyver, a csillogó köntösök összehullámzottak a szeme előtt. Rá is tapasztotta a két kezét a szemére, és egy percre befogta, hogy jobban lásson.
Tulipán oldalba bökte.
– Nézzen hát! – szólt remegő hangon. – Amott jön…
– Melyik?
– Aki előtt a dervis kereng.
Egy magánosan haladó, egyszerű köntösű lovas. Előtte egy dervis kereng gépiesen egyforma sebességgel. A dervis fején másfél könyök magas teveszőr süveg. A két keze széjjel. Egyik tenyere az ég felé, a másik a föld felé. A szoknyája harangként terüldözik a forgástól.
– Kerengő dervis – magyarázta Tulipán.
– Hogy bele nem szédül, vagy ő, vagy a ló!
– Megszokta mind a kettő.
A lónak csakugyan mindig szabad a menése. Másik hat fehér szoknyás dervis ott lépked kétoldalt, s várja, hogy fölválthassa a kerengőt.
– Ez a hét dervis így kereng a szultán előtt Konstantinápolytól Budáig – kiáltotta Tulipán a diáknak a fülébe.
Mert a trombiták, sípok, dobok, réztányérok zajától nem lehetett másképpen érteniük egymást.
A szultán gyönyörű kis arab pej lovon ült. Mögötte két félmeztelen szerecsen öles hosszú pávatoll árnyékvetővel igyekezett a felséges urat a nap szúró tüzétől megvédeni. A levegő különben is átfűlt volt a völgykanyarulatban, s őfelsége éppúgy szívta a port, mint a legrongyosabb katonája.
Ahogy a szikla alá ért, lehetett látni, hogy veres atlaszdolmány és ugyanolyan bugyogó van rajta. A turbánja zöld. Az arca sovány és horpadt. Hosszú, vékony, szinte lecsüngő orra alatt keskeny, ősz bajusz. Az állán rövidre nyírt, göndör, ősz szakáll. A szemei kiülő gurgula szemek.
Ahogy Gergely még jobban megszemlélné, egyszercsak bumm! eget-földet rázó dördülés. A szikla megremeg alattuk.
A lovak visszatorpannak. A szultán a visszaugrott ló nyakába zökken. A zene eláll. Őrült kavargás. Por és kődarabok, testtagok, fegyverek és vércseppek esőként hullnak az égből. Zavarodás és ordítás a völgy felé a seregben.
– Végünk! – kiáltja a kezét összecsapva Gergely diák.
És a völgy felé mereszti rémült két szemét.
A völgyben sötét füstoszlop emelkedik a fellegek közé. A levegőt elnehezíti a puskaporbüdösség.
– Mi történt? – kérdi ijedten Tulipán.
– Az – feleli lekókadó fejjel a diák –, hogy nem a janicsáraga a szultán!
A robbanást egypercnyi kábult csönd követte. Azután ezernyi ezerek kiáltozása, káromkodása zúdult fel összekeveredve. Mint a hangyazsombékok, mikor megzavarják, olyan volt a sereg kavargása. De mindenki arra tolongott, ahonnan a lángoszlop fölcsapott.
Az a hely holtakkal és sebesültekkel volt borítva.
A távolabb levők is megzavarodtak. Nem tudták, hogy valami elrejtett hadsereg öregágyúja szólalt-e meg, vagy hogy puskaporos szekér robbant fel az úton.
A janicsárság azonban tudta már, hogy aknarobbantást intéztek ellene.
Szétzúdult az erdőbe, mint a fölvert darázsraj.
Keresték az ellenséget.
De nem találtak mást az erdőben, csak a papot, a diákot meg Tulipánt.
A pap félholt volt. Az ajkán véres hab. A ruhája: mintha korpával hintették volna be. A farétől[11] volt olyan. A robbanás eldöntötte a fát, s kivetette őt az üregből.
A szultán maga elé vezettette a három elfogottat.
Leszállt a lováról. A katonák egy nagy rezesdobot tettek székül a földre. Egy főtiszt ráterítette szőnyegül a saját kék selyemkaftánját.
A szultán azonban nem ült le.
Tulipánra nézett.
– Kik vagytok?
Megismerte az arcáról meg a láncáról, hogy török rab.
– Én rab vagyok – felelte térden Tulipán –, láthatod, minden igazhívő atyja: itt a lánc a lábamon. Janicsár volnék különben. A nevem Tulipán.
– Hát ez a kölyök?
A diák csak állt, és a helyzetbe belezavarodottan nézett a diószemű, kifestett arcú, birkaorrú emberre, a népmilliók urára, akinek fel kellett volna az imént röpülnie a török mennyországba.
– Fogadott fia Török Bálintnak – felelte Tulipán.
– Az enyingi ebnek?
– Annak, felség.
– És ez az ember? – kérdezte a szultán a papra mutatva.
A papot két janicsár tartotta. A feje lelógott. A vér végigcsurgott a szájából a mellén. Nem lehetett tudni, hogy ájult-e, vagy hogy meg van halva.
Tulipán ránézett a papra.
Egy főtiszt belemarkolt hátulról a pap hajába, és felvonta a fejét, hogy Tulipán jobban láthassa.
A vér csepegett a félholtnak az álláról. A melle zihált.
– Nem ismerem – felelte Tulipán.
– A diák se ismeri?
Gergely a fejét rázta.
A szultán a fiúra pillantott, aztán ismét Tulipánhoz fordult.
– Micsoda robbanás volt ez? – kérdezte tovább. – Engem akartak megölni?
– Felséges uram – felelte Tulipán –, mink a diákkal gombát szedtünk erre. Meghallottuk a zenét. Idesiettünk. Én a te lábad méltatlan pora, csak azt vártam, hogy elhaladj, azután kiáltottam volna, hogy szabadítsanak meg.
– Eszerint nem tudsz semmit.
– Úgy üdvözüljek az igazak paradicsomában!
– Oldjátok el! – felelte a szultán, egy vércseppet utálattal törülve le a kabátja ujjáról. – A láncát kössétek át a diák lábára.
Aztán a papra nézett.
– Ezt az ebet az orvosok fogják gondozásba. Akarom, hogy vallomást kapjunk tőle!
A szultán azután újra lóra ült. A fiai melléje csatlakoztak, s a bosztandzsik és basák kíséretében a robbanás helyére lovagolt.
Míg a diák lábára a láncot verték, látta, hogy a papot lefektetik hanyatt a földre, és egy bőrtömlőből vizet csurgatnak az arcára és a mellére.
Mosták róla a vért.
Egy hamuszín kaftánba öltözött, komoly török időnként felvonta a pap szeme héját, és figyelemmel nézte.
A diák lábára eközben föllakatolták a bilincset, s elkísérték a foglyok közé.
Sápadt volt a fiú, és remegett, mint a nyárfalevél.
Negyedóra múlva ott termett Tulipán is. Kékbe volt öltözve, mint a janicsárok. A fején fehér süveg, a lábán vörös bakancs.
Az öklét rázta a diákra, és dühösen ordított a szemébe:
– Markomba kerültél, hitetlen kutya!
S Gergely mellől eltolta a janicsárt.
– Ez az én rabom – mondotta. – Eddig én voltam az ő rabja. Allah igaz és hatalmas.
A janicsár bólintott rá, és engedte Tulipánt Gergely mellé.
A fiú sápadt arccal bámult Tulipánra. Valóban megfordult-e Tulipánnak a lelke?
Nem telt bele két perc, Tulipán lopva intett neki, hogy ne nyugtalankodjon.
Gergely gyalograb lett egy csoport fáradt és poros rab gyermek között. Oldalt egy sor janicsár kísérte őket. Mögöttük az ágyús szekerek dübörögtek. Az egyik ágyú rengeteg nagy volt; ötven pár ökör húzta. A rövid köntösű, vörös ruhás topcsik serege kísérte.
A nap égető meleggel kínozta az egész sereget. Az út fehér pora is forró volt. Egy nyolcéves gyermek minden tizedik lépésnél nyöszörgött:
– Vizet adjanak! Vizet!…
Gergely odaszólt búsan Tulipánnak:
– Adjon neki.
– Nincs – felelte magyarul Tulipán. – A kulacs ott maradt.
– Hallod, fiam, hogy nincs – szólt hátra Gergely a gyermeknek. – Adnánk szívesen, ha volna, hát csak tűrj estig, ahogy lehet.
A lábán levő láncot hol az egyik, hol a másik kezével kellett vinnie, hogy léphessen, de a láncnak egyre nőtt a súlya. Alkonyatkor már úgy érezte, mintha mázsányi terhet cipelne magával.
A gyermekhad akkor már az ágyúkon és tevéken ült. Fölszedték a topcsik őket, mert elbukdostak a fáradtságtól.
– Messze vagyunk-e még? – kérdezte Gergely a jobbján haladó rongyos katonát.
– Nem – felelte az, nagyot nézve, hogy Gergelyt törökül hallja szólani.
Kerek arcú, fiatal óriás volt az a török. Szakadozott bőrmelles volt rajta, s abból meztelenen nyúltak ki a karjai. Micsoda karok! Combokul is szívesen látná más ember az ilyen tagokat. Fegyvere: két hosszú handzsár az övkendőjében. Az egyik szarvascsont nyelű, a másik sárga marhalábszárcsont, még a kettős bütyök is azonképp a csont végén, ahogy a természet megformálta. De a fő fegyvere az a hosszú, rozsdás hegyű dárda, amelyet a vállán hordoz magával. A szabadkatonák közül való, akik csupán a zsákmányért járnak. Parancsolni parancsol nekik mindenki, de már engedelmeskedni csak addig engedelmeskednek, míg a tarisznyájukat meg nem tömik. No, ennek jó nagy volt a tarisznyája, s ugyancsak lapos. A hátán lötyögött pedig a tarisznya, s az is afféle maga varrta készség. Rajta volt az ökörnek a szőre és bélyege is. A bélyeg egy négyfelé osztott, tenyérnyi kört ábrázolt.
– Török vagy? – kérdezte a katona.
– Nem – felelte büszkén a diák –, nem tartozom semmiféle olyan nemzethez, amelyik rabolni jár.
Az óriás vagy nem értette a sértő megjegyzést, vagy nem volt érzékeny. Ment egyforma nagy lépésekkel.
A diák, hogy ekkor végignézett rajta, tekintete az óriás bocskorán ragadt meg. A bocskor elöl meg volt nyílva a kopástól. Ahogy ott az országút fehér pora bement, hátul a lyukon mindig kilövődött.
– Tudsz-e olvasni? – kérdezte a török mintegy negyedóra múlva.
– Tudok – felelte Gergely.
– Írni is tudsz?
– Írni is.
– És nem akarsz török lenni?
– Nem.
A török egyet emelt a szemöldökén.
– Kár.
– Miért?
– Szolimán pasa is magyar volt. Tudott írni, olvasni. Most pasa.
– És harcol a hazája ellen.
– Harcol az igaz hitért.
– Ha neki az az igaz hit, amit a prófétátok hirdetett, hát harcoljon másutt.
– Ott harcol, ahol Allah akarja.
Aztán nem beszéltek többet. Tulipán intett a szemével Gergelynek, hogy hallgasson.
Az óriás elgondolkozva lődözte tovább a port a bocskorából.
Beesteledett. Az égen feltünedeztek a csillagok. Ahogy az út dombra kanyarodott, a mezőség sötétje is mintha egy darab ég volna: vörös csillagokkal behintett ég, amelyből a keleti szélen öt nagy vörös csillag ragyog ki a többi közül.
– Megérkeztünk – szólt az óriás.
De még negyedórát is mentek kiszáradt legelőkön, dombokon, tarlókon át.
Minden csapat megtalálta keresés nélkül a maga helyét, és minden ember a maga sátorát. A vörös csillagok tábori tüzek, amelyek mellett hagymaillatú birkahús gőzölög. Az öt nagy vörös csillag a szultán tornyos sátora előtt égő nagy viaszfáklya; az ötödik a nagy holdas aranygolyó a sátor tetején, amint a fáklyák fényében tündöklik.
Egy napraforgós föld végén a topcsi basi kétszer belefújt a sípjába. Megállottak.
A sátorok azon a helyen U alakban voltak fölállítva. A rabokat annak az U-nak az ölébe kísérték be.
Az óriás a napraforgók felé szagolt, és bement böngészni. A diák a fűre rogyott.
A katonák jöttek-mentek, zsivajogtak körülöttük. Némelyek a málháikat bontogatták, mások az üst körül tolongtak. Csupa kevergés, nyüzsgés volt a tábor.
Gergely Tulipánt kereste, de csak egy pillanatra láthatta, amint egy janicsár beszélt hozzá. Tulipán a vállát vonogatta, azután elment a janicsárral egy céklaszínű sátor mellett. Bizonyosan helyet jelöltek neki a janicsárok között valamelyik sátorban.
De mi lesz, ha Tulipánnak csupán csak azért kellett elmennie, mert ott akart őrködni a rabok mellett! Hiszen akkor nem térhet vissza; akkor mind a ketten rabok maradnak!
Ez a gondolat jegesen csúszott a hátán végig.
Valamennyi addig volt őrt felváltották. A táborverő katonák váltották fel őket. Csupa ismeretlen ember, akik ővele semmit se törődnek.
A táborban már akkor a vízhordó tevék is megjelentek.
– Szúdzsi! Szúdzsi! – hangzott mindenfelől a vízhordók kiáltozása.
És a katonák cserépedényekből, kürtökből, sapkákból, ónpoharakból itták a Duna-vizet.
Gergely is szomjas volt.
Behorpasztotta a posztósüvege tetejét, és odatartotta a tevés török tömlője alá.
A víz langyos volt, és nem is tiszta, de azért mohón ivott. Aztán a gyerekre gondolt, aki az egész úton vízért sírt. Körülnézett. Látta az ágyúk egy részét a homályban. A mellettük legelésző bivalyokat is látta. Az ágyúk mellett topcsik ültek és hevertek. A gyereket nem látta.
Megitta hát a maradék vizet is, és a süvegét kisuhintotta. Visszatette a fejére.
– Ennél jobbat iszunk otthon, igaz-e? – szólt az új őrhöz, egy hosszú nyakú, csupasz képű aszabhoz.
Barátságra akarta talán hangolni maga iránt.
– Hallgass, és dögölj le! – ordított az rá feleletül.
S egyet rántott a dzsidáján, és tovább járta a maga útját a rabok mellett.
Gergely kezdett rútul érezkedni a bilincsekben.
Szinte megörült, mikor Jumurdzsákot pillantotta meg. A váltakozó őröket rendezte, s kivont kard volt a kezében.
– Jumurdzsák! – kiáltott rája, mint ahogy valaki a régi ismerőseit üdvözli.
Mert az elhagyatottság kínos érzésétől akart szabadulni.
A török visszapillantott: honnan szólítják? A rabok csoportjából? Csodálkozóan pillogott Gergelyre.
– Ki vagy te?
A fiú fölkelt.
– Rab vagyok – felelte immár szűkellődve. – Csak azt akarom kérdezni, hogy izé… hogy van, hogy maga él?
– Mért ne élnék? – felelte vállat vonva a török. – Hát miért ne élnék?
Ahogy a kardját hüvelybe tette, látni lehetett, hogy a bal keze el van nyomorodva. Úgy álltak az ujjai, mintha egy csipet sót vett volna fel valamikor, s az ujjait nem bírta volna többé szétmozdítani.
– Azt hallottam, hogy magát fölakasztották.
– Engem?
– Magát bizony. Ezelőtt kilenc esztendővel, egy pap a Mecsek erdejében.
A török a pap szóra még kerekebbre nyitotta a szemét.
– Hol van az a pap? Mit tudsz róla? Hol lakik?
És mellen ragadta a diákot.
– Tán rosszat akar vele? – hebegte a diák.
– Dehogy akarok – felelte a török enyhültebb hangon –, inkább meg akarom neki köszönni, hogy nem bántott.
És a diáknak a vállára tette a kezét, mintha azt az előbbi mozdulatot is a barátság jelének akarná érteni.
– Hát akkor nem köszönte meg? – kérdezte Gergely.
– A dolog olyan hirtelen történt – felelte Jumurdzsák a kezét terjegetve –, nem is gondoltam rá, hogy megköszönjem. Azt hittem, tréfál.
– Hát ő ahelyett, hogy felakasztotta volna magát, elbocsátotta?
– El, keresztényileg. Én ezt akkor nem értettem. Azóta hallottam, hogy a keresztény hit szerint meg lehet az ellenségnek bocsátani.
– Hát jót akar vele tenni?
– Azt. Nem szeretek tartozni se pénzzel, se jósággal.
– Hát a pap is itt van – szólt bizalommal a diák.
– Itt? A táborban?
– Itt ám. Ő a szultán foglya. Azzal vádolják, hogy azt a robbanást a Mecseken ő követte el.
Jumurdzsák visszatántorodott. A szeme úgy karikázott, mint a kígyóé, amelyik prédára emelkedik.
– Honnan ismered te a papot?
– Ott lakunk egymás közelében – felelte a diák óvatosan.
– Nem mutatott neked a pap egy gyűrűt?
– Lehet, hogy mutatott.
– Egy török gyűrűt. Hold van rajta meg csillagok.
A diák a fejét rázta.
– Lehet, hogy másnak mutatott efféléket, nekem nem.
És a zsebébe dugta a kezét.
Jumurdzsák megvakarta a tarkóját. A nagy strucctoll ide-oda lengett a süvegén. Megfordult és ellépett.
Az őrök sorjában köszöntek neki. Később már csak az őrök dárdájának a mozgása mutatta, merre megy.
Gergely ismét magára maradt. Visszaült a gyöpre. A raboknak egy üstben levest hoztak, és hozzá otromba fakanalakat. A török, aki hozta, ott állt, míg ettek, s hogy egy rab susogva hozzászólt egy másikhoz, azt a rabot a török felrúgta.
A levesbe Gergely is belekóstolt. Lisztes leves volt, sótalan, zsírtalan. Reggel és este az a tábori rabok eledele. Hallott róla Gergely nemegyszer.
Letette a kanalat, és elfordult az evőktől. Lefeküdt a fűbe. A rabok is lassanként abbahagyták az evést, és lefeküdtek, el is aludtak.
Csak Gergely nem aludt. A szeme olykor könnyel telt meg, s a könny lecsordult az orcáján.
A hold egy kopjányira állt már az ég alján, és megvilágította a sátorok aranyos és lófarkas gombjait, a dzsidák hegyét és az ágyúkat.
A hosszú nyakú őr valahányszor elsétált mellette, mindig reápillantott.
Gergelyt bántották a pillantásai. Szinte megkönnyebbülten lélegzett, mikor az óriás török nagy, vállas alakját pillantotta meg újból, ahogy hozzájuk közeledett.
Egy tányér napraforgót rágott; úgy, mint ahogy a disznó rág. Ő nem volt őr, se rendes katona: lődöröghetett, ahol neki tetszett.
– Mind letördelték a táborverők előlünk – panaszkodott a hosszú nyakúnak. – Alig hogy ezt az egy tányért találtam.
– Vagy a hitetlenek takarították el – felelte az mogorván. – Mert olyan ez a nép, hogy ha megneszeli a törököt, mindent betakarít éretlenül is.
S tovább sétált a rabok körül.
Az óriás leette a szemet a napraforgóról, aztán a csutkájába harapott. Kiköpte.
– Te nem kapsz enni? – kérdezte Gergely.
– Kapok – felelte a török –, de előbb a janicsároknak adnak. Én most vagyok hadban először.
– Azelőtt mi voltál?
– Csordás. Elefántcsordás. Teheránban.
– Mi a neved?
– Hasszán.
Egy másik janicsár ült mellettük a fűben. A markában főtt gerincdarabot tartott. Bicskával faragta róla a húst. Az is megszólalt:
– Mi csak úgy hívjuk, hogy Hajván. Mert marha.
– Miért volna marha? – kérdezte a diák.
– Azért – felelte a janicsár, a csontot a háta mögé dobva –, mert mindig azt álmodja, hogy ő a janicsárbasa.
A diák is végighevert a gyepen, és a feje alá tette a karját.
Fáradt volt, de csak a szeme aludt. Az elméje, mint kerék a tengelyen, a szabadulás gondolatán forgott.
Kedvetlenül látta, hogy Hajván ismét visszatér, és hogy melléje kuporodva csámcsog. Kapott valamelyik üstből egy cobákot.
– Hitetlen – szólott Hajván a diák térdét meglökve –, ha enni akarsz, hozok neked is.
– Köszönöm – felelte a diák. – Nem vagyok éhes.
– Mióta elfogtunk, nem ettél.
– Mondom, nem vagyok éhes.
Az óriásnak bizonyára szokatlan volt hallani, hogy valaki nem éhes. A fejét rázta.
– Én mindig éhes vagyok.
S tovább csámcsogott.
A diák visszahajolt a karjára, s a holdra bámult. A hold narancsszínű fénnyel emelkedett föl keleten, a sátorok fölött. Egy őr feje valami harminclépésnyire tőlük félig elfödte a holdat. Olyan volt, mint valami nagy süvegű püspökárnyék, s mintha a kezében álló dárda a holdnak a nyele volna.
– Ne aludj – szólt halkan Hajván –, valamit mondanék.
– Ráérünk holnap is.
– Nem. Még ma szeretném.
– Hát csak hamar.
– Várjunk kissé. Majd ha a hold jobban világít.
A téren, ahova be voltak kerítve, egyfelől mozgolódás támadt, s az őrök fegyveres árnyékából, öt másik árnyék vált elő.
Új rabok voltak. Öt férfi meg egy nő.
– Eresszenek engem a szultán elé! – kiabált magyarul, vastag medvehangon az egyik. – Én nem vagyok német! Német a kutya! Engem nem szabad bántani. A török most nem ellensége a magyarnak. Hogy mertek engem bántani?
Azonban a katonák nem értették a szavát. Ha megállt, továbbtaszították.
Gergelyék mellett akkora tisztás volt, amekkora helyen egy szekér megfordulhat. Oda telepítették a rabokat.
A magyar látta, hogy senki se hallgat a szavára, hát csak magának káromkodott.
– Istene ne legyen a disznó pogányának, még azt mondja, hogy a magyarok barátja. Barátja ám a fészkes fenének, de nem a magyarnak!
Kis szünet után folytatta:
– Az is bolond volt, aki először hitt nekik; az is, aki behívta őket! Hogy süllyedjenek el avval a zsivány császárukkal együtt!
A nőt ezalatt elvitték közülük az ágyúvontató ökrök és bivalyok felé. A többi négy férfi szótlanul ült a gyöpön. Német katonák voltak. Az egyiknek bádogpáncél fénylett a mellén. A fején nem volt semmi, csak az összekuszált, nagy haja.
Gergely odafordult a magyarhoz.
– Ugye – kérdezte –, ezek a németek Buda alól szöktek?
– Bizonyosan – felelte a magyar. – Én csak itt kerültem velük össze a szőlőben.
Akkor látta Gergely, hogy a vastag hangú magyar sovány kis, körszakállas ember, s hogy ingujjban ül a többi között.
– Miért estek rabságba? – kérdezte Gergely tovább.
– Én azért, mert egy pincébe rejtőztem. Lehet, hogy kémnek gondolnak a bolondok. Kém az ördög! Becsületes varga vagyok én. Örülök, ha nem látok törököt, nemhogy utánuk járnék.
– Budáról jött talán?
– Onnan hát. De bár otthon maradtam volna.
– Ismeri ott az öreg Ceceyt?
– A falábút? Hogyne ösmerném.
– Mit csinál az öreg?
– Mit csinál? Verekszik.
– Verekszik?
– De az ám! Lóra köttette magát, aztán kirohant Bálint úrral a németekre.
– De hiszen annak csak fél keze van!
– Mégis ráment az a németre. Mikor visszatértek, láttam őket. Bálint úr maga mellé vette, úgy vitte el a királynéhoz.
– Török Bálint?
– Az. Hej, fene sárkánytejen nőtt ember az is! Mindennap vállig véresen tért vissza a csatából.
– Aztán nem esett baja az öregnek?
– Dehogynem – felelte a varga nevetve –, levágták a fából való kezét a csatában.
– A lányát ismeri-e? – kérdezte félénken a diák.
– Hogyne ösmerném. Én varrtam neki egy pár cipellőt ezelőtt két héttel. Sárga karmazsinból valót, arannyal cafrangolt, szép alacsony szárút. Ilyet viselnek most az úri kisasszonyok; már aki teheti.
– Ugye, szép leány?
A varga vállat vont.
– Takaros.
Egy percre elhallgatott, és meghúzta a bajuszát.
– Istene ne legyen a pogányának – mondotta egyszerre hangot változtatva –, csak visszaadják tán a mentémet!
– Mikor jött el Budáról? – faggatta tovább a diák.
– Ezelőtt három nappal szöktem. De bár ne szöktem volna! Ennél rosszabb sorom nem lett volna. Ámbátor kutya a török. Nándorfejérvárnál is azt fogadta, hogy nem lesz bántódása senkinek, mégis felkoncolták az egész vár népét, igaz-e?
– Csak nem gondolja tán, hogy Buda török kézbe kerül?
– Bizonyos.
– Már hogy volna bizonyos?
– A templomban minden éjjel miséznek a török lelkek, már több egy heténél.
– Micsoda? Mit beszél?
– Minden éjfélkor kigyullad a világosság a Boldogasszony templomában, aztán kihallatszik a sok ilallah, ahogy a törökök üvöltik-éneklik az istenüket.
– Nem lehet ez, bátyám!
– De isten-szentuccse igaz. Hát Nándorfejérvárott nem így volt? Ott is így hallatszott a török ének a templomból minden éjszaka, aztán egy hét múlva töröké lett a vár.
– Ez csak afféle babona – szólt Gergely összeborzongva.
– Már akármi, de én magam is láttam, hallottam. Különben nem jöttem volna ki a várból.
– Hát ezért szökött meg!
– Persze hogy ezért. A családomat még a német viaskodás előtt elküldtem Sopronba, az öreganyjukhoz. Én magam nem mehettem velük, mert jó keresetem volt. A nemesurak, tudhatja az úrfi, mikor Budára jönnek, az az első dolguk, hogy új csizmát szabatnak maguknak. Török Bálint úrnak is csináltam, Werbőczy nagyságos úrnak is én varrtam. Hát még Perényi nagyságos úr!
A csizmadia nem végezhette el, amit mondani akart, mert Hajván megfogta a mellénye gallérjánál, és fölemelte, mint a macskát. Eldobta a diáktól valami tízlépésnyire.
A csizmadia nagyot nyekkenve esett a gyöpre. A helyére Hajván ült le:
– Azt mondtad, hogy tudsz írni-olvasni, hát mutatok neked valamit.
Beletörölte mind a tíz ujját a bugyogójába, és elővonta a hátáról a fehér ökörbőr turbát.
Megint megtörölte az ujját az ökörszőrbe, és a turbából egy csomó összehajtogatott pergamenpapirost vett elő.
– Nézd – azt mondja –, ezt én egy holt dervisnek a csuhája alatt találtam. A dervist valami seb ölte meg. A derekán volt a seb. Vagy átszúrták, vagy átlőtték. De az mindegy. Pénz is volt nála: harminchat arany. Az is itt van a tarsolyomban. Hát ha te megmondod, hogy mik ezek az írások, akkor két arany a tiéd. Ha pedig nem mondod meg, akkor úgy ütlek kupán, hogy megdöglesz.
A hold erősen világított. Körülöttük mindenki aludt. A csizmadia is összekucorodott a gyepen, és iparkodott vigasztalást találni az álomban.
A diák kibontotta a papiroscsomót. Tenyérnyi nagyságú lapok voltak, s mindenféle négy–, öt– és hatszögletes rajzok a lapokon.
– Nem látok jól – szólott a diák. – A hold nem elég világosság az ilyen apró írás elolvasásához.
A török fölkelt, és karnyi vastag, lángoló ágat hozott a tűztől. Tartotta.
A diák nézte az írást meg a rajzokat figyelmesen és komoran. A tűz meleget langallt az arcára, de ő alig érezte.
Egyszer aztán fölemelte a fejét.
– Mutattad már valakinek ezeket az írásokat?
– Mutatni mutattam, de olvasni nem tudták.
A fa lángja ellobbant. A török letette.
– Nekem a te pénzed nem kell – folytatta a diák. – Az öklödtől sem félek. Mert én a szultán rabja vagyok: ha megütsz engem, a szultánnak számolsz érte. Hanem ha te azt kívánod, hogy megfejtsem ezt az írást, én is kívánhatok tőled valamit.
– Mit?
– Ez az írás neked sokat ér, mert egy szent dervistől való. Ezer szerencséd, hogy nekem mutattad meg, mert minden török elvenné tőled. Hanem én csak azzal a feltétellel magyarázom meg, ha te elmégy ahhoz a paphoz, aki ma délben a robbanást csinálta, vagy ha nem ő csinálta, ott találták.
– Bizonyosan ő csinálta.
– Hát mindegy. Megnézed, hogy él-e vagy meghalt.
A török az álla hegyét fogta, s gondolkodva nézett Gergelyre.
– Én addig, míg odajársz, átvizsgálom a papirosaidat – biztatta tovább a diák. – Most már nem kell a láng se. A hold eléggé világít.
S újra belemélyedt a rajzok szemlélésébe.
A rajzok magyarországi várak rajzai voltak. Ónnal készültek. Itt-ott törlés. Egy X alakú és egy O alakú jegy az egyik rajzon szembetűnő. A lap alján magyarázatul latin nyelven: X a vár leggyöngébb része, O az aknaásásra alkalmas hely. Néhol ez az O jegy nyíl alakú vonallal volt megtoldva, néhol hiányzott is.
A diák elkeseredetten rázta a fejét. Valami kém rajzai voltak a kezében. Több mint harminc magyarországi várnak a rajza.
Mit tegyen?
Ellopja?
Az lehetetlen.
Elégesse?
A török megfojtja érte.
Az izgalomtól sápadtan tartotta a kezében a papirost. Aztán a mellénye zsebébe nyúlt, és egy darabka ónt vett elő. Kitörülte minden rajzon a X-et meg az O-t is, és ugyanolyan vonással más helyre jegyezte.
Ez volt minden, amit tehetett.
Hogy a török még oda volt, az utolsó rajzot sokáig tartotta a kezében. Eger várát ábrázolta az, egy minden lábán csonka béka alakjában. Azért ragadta meg a figyelmét, mert négy föld alatti utat látott rajta, s az utak között termeket és egy négyszögletes vízmedencét. Milyen különös építmény! Mintha, akik építették, arra is számítottak volna, hogy a föld alatt folytatják a harcot, s ha ott nem sikerül, négy úton négyfelé menekülnek a várból, míg az üldözők belepusztulnak a medencébe.
Felpillantott, hogy jön-e a török.
Jött. Magas, óriás árnyékként közeledett az ágyúk mellett.
Gergely gyorsan golyóvá morzsolta azt az egy rajzot, és a mellénye zsebébe dugta. A zseben lyukat szakított az ujjával, s oda bocsátotta le. Azután újra a térdére kiterjesztett rajzok fölé hajolt.
– A pap él még – szólt lekuporodva a török –, de azt mondják, nem éri meg a reggelt.
– Láttad?
– Láttam. Minden orvos ott ül a sátor körül. A pap meg felpárnázott ágyon fekszik, és úgy hörög, mint a hasba szúrt ló.
Gergely a szemére takarta a kezét.
– Te cinkosa vagy! – szólt a török megrándulva.
– És ha az vagyok? A szerencséd a markomban van.
A török pislogott: egyszerre megjámborult.
– Szerencsével jár ez a papiros?
– Nem a papiros, hanem a titka. De csak töröknek.
S visszanyújtotta a papirost.
– Hát beszélj – szólt mély hangú suttogással az óriás. – Megtettem, amit kívántál.
– De ki is kell engem szabadítanod.
– Hohó! – mordult el a török.
– Ez a titok neked többet ér.
– Megtudom mástól.
– Török elveszi tőled. Keresztény? Mikor akadsz megint olyan keresztényre, aki ért latinul, törökül egyaránt, s akinek te olyasmivel szolgálhatsz, hogy neked viszonzásul megnyitja a szerencséd lakatját?
A török nyakon ragadta a diákot.
– Megfojtalak, ha meg nem mondod!
– Kikiáltom, hogy nálad egy szent áldása van.
Többet nem mondhatott. A török ujjai vaskapcsokként szorultak a nyakára.
A lélegzete elfulladt.
Azonban a török nem akarta megfojtani. Mi haszna lenne abból?
Ha megfojtja a diákot, megfojtja vele talán a maga szerencséjét is. És Hajván nem azért indult a hadba, hogy beveresse a fejét. Úr akart lenni, mint minden közkatona.
Ujjai eltágultak a diák nyakán.
– Hát jó – szólt komoran –, agyonüthetlek akkor is, ha bajba keversz. Hogyan gondolod, hogy kiszabadítsalak?
A diák nem bírt azonnal felelni. Levegőzni kellett a szorítás után.
– Legelőször is – szólott lihegve – lefűrészeled a lábamról a bilincset.
Az óriás megvetően mosolygott. Körülnézett, s nagy, vörös kezét lenyújtotta az egyik bilincsért. Kettőt roppantott rajta. A bilincs halk csörrenéssel omlott a fű közé.
– Azután? – kérdezte tovább kíváncsi szemmel.
– Szerzel nekem egy szpáhisüveget, szpáhiköpönyeget.
– Az már bajos.
– Valamelyik alvóról leveszed.
A török a nyakát vakarta.
– Ez még nem minden – folytatta a diák. – Lovat is kell szerezned; meg valami fegyvert. Akármi fegyvert, nem bánom.
– Ha egyéb nem lesz, megkapod az egyik handzsáromat.
– Elfogadom.
A török körülnézett. Mindenfelé alvók, csak az őrök tűntek fel imitt-amott, amint nesztelen árnyékokként jártak föl és alá.
A hosszú nyakú valami húszlépésnyire állott. A lándzsája le volt szúrva a földbe. Arra támaszkodott.
– Várj – szólt az óriás.
Fölkelt, és elcammogott kelet felé. Eltűnt a sátorok között.
Gergely eldőlt a fűben, mintha ő is aludna. De nem akart aludni, bármilyen fáradt volt is. Fél szemmel föl-fölvizsgálódott az égre, hogy összeérkezik-e a hold azzal a hosszú, tutajforma, szürke felhővel, amely mozdulatlanul látszik állani az ég közepén. (Ha összeérkezik, kedvező sötétség takarja a földet.) Másik szemével meg a vékony nyakú, goromba janicsárt vizsgálta, aki olyanformán állott, mint a csupasz nyakú sas a fogságban. Bizonyosan állva aludt. A naphosszat járt katonák állva is alszanak.
Az éj enyhe volt, s a levegő százezer ember halk horkolásától remegett. Mintha maga a föld mormolt volna mély, egyhangú mormolással, mint a macska, mikor fon. Csak olykor hangzott egy-egy kutyaugatás, egy-egy őrszó s a lovak legelésének halk ropogása.
Gergely is elálmosodott lassankint. A fáradtság elcsigázta a testét. Az aggodalom elbágyasztotta a lelkét. (Az elítéltek is mindig alszanak a kivégzésük előtt való éjszakán.) De ő nem akart aludni. Küzdött az álom nehéz levegője ellen, amely a táborra ránehezült. Küzdött. De végre is lecsukódott a szeme.
S íme, azt látja, ott van, ahonnan elindult: a somogyvári ókastély tanulószobájában, a Török Bálint két gyermeke mellett.
Az asztalnál ülnek, a nagy, festetlen tölgyfa asztalnál. Szemben velük Gábor pap egy nagy pergamenkötéses könyvre hajol. Balra az ablak, amelynek ónkarikás, kerek üvegein besüt a nap, és ráteríti sugarait az asztal sarkára. A falon két nagy földkép. Az egyik ábrázolja Magyarországot, a másik a három világrészt. (Akkor még nem rajzolták meg a tudósok a Kolumbusz földjét, csak éppen híre szállongott, hogy eddig ismeretlen világrészt találtak a portugálok. De hogy mi igaz benne, senki se tudta. Ausztráliáról meg nem is álmodtak.)
A magyarországi mappán ki voltak rajzolva a várak, egy-egy sátor alakú képben, az erdőkben meg ki voltak rajzolva a fák. Jó mappák voltak azok. Könnyen megértette az is, aki olvasni nem tudott. És abban az időben a címeres nagyurak között is sok volt, aki nem tudott sem írni, sem olvasni. De hát minek is? Arra való az íródiák, hogy írjon, ha írni kell; ha meg levél jön, olvassa el az urának.
A pap fölemeli a fejét, és megszólal:
– Mától kezdve nem tanulunk se szintakszist,[12] se geográfiát,[13] se históriát,[14] se botanikát,[15] csak éppen a török nyelvet meg a németet, meg a kémiából annyit, hogy hogyan csinálódik a puskapor.
Török Jancsi beletaszítja a lúdtollat a kalamárisba.
– Időpocsékolás már azt is tanulnunk, mester, hiszen akármelyik török rabbal tudunk már beszélni. A németnek meg már hátat fordított apámuram.
A kis tízéves Feri a fejének egy könnyű rántásával hátraveti vállig érő, mogyorószín haját, és közbeszól:
– Minek a kémia is? Van az én apámnak puskapora annyi, hogy soha el nem fogy, míg a világ!
– Hohó, úrfi – feleli a pap elmosolyodva –, te még olvasni se tudsz becsületesen. Tegnap is Kikerónak olvastad Cicerót.[16]
A szoba küszöbén Török Bálint daliás alakja jelenik meg. Az a kék bársonydolmány van rajta, amelyet János király hagyott rá a halálakor; derekán meg az a görbe, könnyű kard, amelyet csak ünnepi alkalommal szokott viselni.
– Vendég érkezett – szólt a papnak. – Öltözzetek át, fiúk. Gyertek le az udvarra.
Megsimogatja a Feri gyerek haját, és újra eltűnik.
Az udvaron egy nagy, bécsi vasas szekér. Amellett egy német a szolgájával. Ragyogó vérteket emelnek ki a szekérből, és leadogatják a török raboknak. A rabok az udvaron cölöpökre aggatják a vérteket.
A kocsi mellett négy előkelő úriember áll a Bálint úr társaságában. Bemutatják nekik a fiúkat. Az egyik rövid orrú, tüzes szemű, alacsony, barna ifjú. Fölemeli a kis Török Ferencet, és úgy csókolja meg. – Tudod-e még, ki vagyok én?
– Miklós bácsi – feleli a gyerek.
– És a másik nevem?
Ferkó gondolkozva néz Miklós bácsinak puha, fekete szakállára.
Helyette János szól:
– Zirinyi.
– Nem Zirinyi, te – igazítja az apja –, Zrínyi.
Mindez megtörtént egyszer. Néha visszaálmodjuk, ami elmúlt, és az álom nemigen változtat rajta.
Ahogy tovább történt annak a napnak a lefolyása, úgy álmodta Gergely is tovább.
Mikor a hat mellvért fel volt állítva a cölöpökre, az urak puskát vettek elő, és rálőttek. Az egyik vérten átment a golyó. Azt visszaadták a bécsi kereskedőnek. A többit, amelyik csak behorpadt a lövésektől, megvették, és megosztották maguk között.
Eközben beesteledett. Vacsorához ültek. Az asztalfőt Törökné foglalta el, az asztalvéget meg Bálint úr. A vendégek vacsora alatt kifaggatták a gyerekeket, hogy miből mit tudnak. Különösen a Bibliát meg a katekizmust[17] kérdezgették.
Török Bálint darabig csöndes mosolygással hallgatta a jámbor kérdéseket, aztán megrázta a fejét.
– Hát ti azt gondoljátok, hogy az én fiaim csak katekizmust tanulnak? Mondd el, Jancsi, hogyan szokás ágyút önteni!
– Hány mázsásat, édesapám?
– Százmázsásat, aki arkangyalát!
– Százmázsás ágyúnak – kezdte állva a fiú – kell kilencven mázsa réz meg tíz mázsa ólom, de szükség idején harangokból is lehet ágyút önteni, és akkor nem kell bele ólom. Mikor a matéria megvan, olyan mély gödröt ásunk, amekkorára az ágyút akarjuk csinálni. Legelőször is ragadós és tiszta agyagból rudat gyúratunk. Az agyagba csepűt keverünk, a közepébe meg vaspálcát szúrunk.
– Minek az a vaspálca? – kérdezte Bálint úr.
– Hogy az agyag megálljon, különben eldűlne vagy elgörbülne.
Aztán, okos szemét az apjára függesztve, folytatta:
– Az agyagot keményre kell gyúrni, és össze kell keverni csepűvel. Néha két napig is gyúrják szakadatlanul. Mikor az megvan, leállítják a gödör közepébe, és megméregetik, hogy egyenesen álljon. Aztán az ágyúöntő külső borítékot csinál hasonlóképpen tisztított és meggyúrt agyagból, s fölépíti az agyagból való rúd körül gondosan. Ötujjnyi hézagnak kell körös-körül maradnia, de ha bővében vagyunk a réznek, vastagabb is lehet az ágyú. Mikor ez is megvan, körülrakják az agyagot kővel és vastámasztókkal, oldalt meg két katlant megraknak tíz öl fával, és afölé rakják a rezet. Azután…
– Valamit kifelejtettél.
– Az ólmot – szólt közbe a kis Feri.
– Hiszen most akarom mondani – vágott vissza a fiú. – Az ólmot is beledarabolják. Aztán éjjel-nappal tüzelnek, míg csak a réz olvadásnak nem indul.
– Azt se mondtad, hogy mekkora legyen a kemence – szólt ismét az öcsike.
– Hát nagy meg vastag. Tudhatja, akinek esze van.
A vendégek nevettek. Jancsi pedig durcásan leült.
– Megállj csak – morogta, az öccsére villantva a szemét –, majd számolunk!
– Hát jó – felelte az apa –, ha te nem tudod elmondani, majd elmondja az öcséd. Mondd el, Ferike, ami még hiányzik.
– Mi hiányzik? – felelte vállat vonva a kisfiú. – Az ágyút, mikor kihűlt, kiveszik a földből.
– Az ám – szólt diadalmasan Jancsi –, hát a reszelés? Hát a simítás? Hát a három próbalövés?
Feri elvörösödött.
És a két gyerek menten összeverekedik ott az asztalnál, ha a vendégek el nem kapják őket, hogy összecsókolgassák.
– Az a legjobb – szólt nevetve Török Bálint –, hogy a gyújtólyukról mind a ketten megfeledkeztek.
Aztán mindenféle hadi ügyekről, törökről, németről beszélgettek az asztalnál.
Egyszer Gergelyhez is szóltak.
– Ebből jeles ember lesz – mondotta Török Bálint, a Gergely fejét megsimogatva. – Olyan az esze, mint a tűz. Csak a karja gyönge még.
– Ej – felelte Zrínyi –, nem a kar ereje a fő, hanem a szív ereje: a bátorság. Egy agár megkerget száz nyulat is.
A vacsora véget ért. Csak az ezüstkupák maradtak az asztalon.
– No, most búcsúzzatok el a vendégektől, és eredjetek az anyátok szárnya alá – szólt a gyerekeknek Török Bálint.
– Hát Sebők bácsi nem énekel? – kérdezte a kis Feri.
Egy szelíd, kis, szőrös képű ember megmozdult erre az asztalnál. Bálint úrra nézett.
– Az ám, jó Tinódi – szólt meleg tekintettel Zrínyi –, énekelj nekünk valamit szépet.
Tinódi Sebestyén fölkelt, és a terem szögletéből kobozt emelt elő.
– Hát jó – szólt az apa –, egy éneket végighallgathattok, de aztán takarodót fújunk.
Tinódi valamivel hátrább tolta a székét, és végigfuttatta az ujjait a koboz[18] öt húrján.
– Mit énekeljek? – kérdezte a gazdát.
– Hát a legújabbat, amit a múlt héten szerzettél.
– A mohácsit?
– Azt, ha ugyan a vendégeim mást nem kívánnak.
– Nem, nem – szóltak a vendégek. – Halljuk a legújabbat!
A terem elcsöndesült. A szolgák elkoppantották az asztalon álló viaszgyertyák hamvát, s az ajtózugba ültek. Tinódi még egyszer végigpöngette a húrjait. Egy kortyot ivott az előtte álló ezüstkupából, és mély, lágy férfihangon kezdte az énekét:
Siralmát éneklem most Magyarországnak:
Vérrel ázott földjét mohácsi csatának;
Mint hullt el sok ezre nemzet virágának,
S lőn gyászos elveszte az ifjú királynak.
Valami különös volt az éneklése. Inkább elbeszélés volt az éneke, mint dalolás. Néha végigénekelt egy sort, a másikat csak szóval mondta el, a kobozra hagyva a dallamot. Néha csak az utolsó sor végét fogta énekhangra.
A szeme az éneklés alatt maga elé merült, s olybá tűnt fel az előadása, mintha csak magát tudná a teremben, s magának énekelne.
De az ő együgyű versei, mint Gábor pap egyszer megjegyezte, ha olvasva darabosak és minden művészet nélkül valók is, az ő ajkán szívet indítóan szépen hangzottak. A szavaknak más értelme kelt az ő ajkán. Ha ő azt mondta: gyász, akkor elsötétült minden a hallgatók szeme előtt. Ha azt mondta: harc, látták az öldöklő dulakodást. Ha azt mondta: Isten, a fején érezte mindenki az Isten fényességét.
A vendégek már az első versszaknál a szemükre tették a kezüket, amint az asztalnál könyököltek, s Török Bálint szeme is könnybe borult. A király mellett harcolt ő Mohácson, a király testőrei között. Négyezer szemtanúja élt még akkor a csatának, és az egész Magyarországot az erőtlenség, elveszettség érzete csüggesztette. Mintha gyászfátyol lebegett volna az egész országon!
Tinódi elénekelte a csata lefolyását, s a jelenlevők bús figyelemmel hallgatták. A hősi jeleneteknél felragyogott a szemük. Az ismerős neveket megkönnyezték.
Végül Tinódi a befejező vershez ért, és az éneke inkább sóhajtás volt, mint éneklés:
Mohács mellett van egy kaszálatlan mező,
Az a világon a legnagyobb temető;
Egy egész nemzetre terül ott szemfedő…
Föl se támasztja tán az örök Teremtő!
– Föltámasztja! – kiáltott Zrínyi a kardjára csapva.
És a jobbját fölemelte:
– Szent esküvést, urak, hogy életünk minden gondolatát a haza föltámasztásának szenteljük! Hogy addig nem alszunk puha párnán, míg a török egy lábnyomot mondhat magáénak a haza földjéből!
– Hát a német? – felelt keserűen Török Bálint. – Azért pusztuljon el megint huszonnégyezer magyar, hogy a német kerekedjen fölénk? Eb ura fakó! Százszor inkább a becsületes pogány, mint a hazugsággal bélelt német!
– A te apósod is német – csapta vissza Zrínyi fellobbanva. – A német mégiscsak keresztény.
– Ott az igazság – szólt csillapítóan a vendégek közül egy öregúr –, hogy a magyarnak nem szabad harcolnia legalább ötven esztendeig. Szaporodnunk kell, mielőtt harcolnánk.
– Köszönöm! – felelt Zrínyi az asztalra csapva. – Nem akarok ágyban heverni ötven esztendeig.
S hogy erre föl is kelt az asztaltól, a kardja megcsördült.
A csörrenésre Gergely fölnyitotta a szemét, s bámulva látta, hogy nem a Török Bálint asztalánál ül, hanem a csillagos ég alatt fekszik, s előtte nem Zrínyi áll, hanem egy széles vállú török.
Hajván volt. Az rúgta meg a lábát, hogy ébredjen föl.
– Itt a ruha.
Köpönyeget és turbánt vetett a diák elé.
– Lovat majd útközben szerzünk.
A diák magára kapta a szpáhiköpönyeget, és a fejére húzta a tornyos süveget. Kissé bő volt mind a kettő, de jobban örült neki a diák, mintha hercegi ruhát kapott volna.
Az óriás lehajolt, és egy-két roppantással letörte a diák lábáról a másik békót is. Aztán megindult előtte észak felé.
A köpönyeg hosszú volt a diáknak. Fel kellett szorítania a derekához. Szapora lépésekkel ment az óriás oldala mellett tovább.
A sátorokban és a sátorok előtt mindenütt aludtak. Egyik-másik rézgombos és lófarkas sátor előtt őr állott, de az is aludt.
A tábor végtelen hosszúnak tetszett. Mintha az egész világ csupa sátor volna.
Egy helyen aztán a tevék sokaságába jutottak. Ott kevés volt a sátor. A nép a gyöpön heverve aludt mindenfelé.
Hajván megállt egy kék vászondarabokkal foltozott sátor előtt.
– Öreg! – kiáltott be. – Kelj föl!
Alacsony, öreg emberke bújt ki a sátorból. A feje kopasz, a szakálla hosszú és fehér. Térdig érő ingben lépett ki, mezítláb.
– No, mi az? – kérdezte ijedten. – Te vagy, Hajván?
– Én vagyok – felelte a török. – Ezelőtt egy héttel erre a szürke lóra alkudtam nálad.
És a tevék között legelő otromba, nagy lóra mutatott.
– Adod úgy, ahogy kértem?
– Ezért költöttél fel? Húsz gurus, amint mondtam.
A török előkaparta az ezüstpénzt az övéből. Először megolvasta az egyik markában, aztán a másikban, végül pedig beleolvasta a kereskedőnek a tenyerébe.
– Sarkantyú is kell – szólt a diák, míg a kereskedő a lovat oldozta.
– Ráadásul egy pár sarkantyút adsz – mondotta Hajván.
– Majd holnap.
– Most, azonnal.
A kereskedő bement a sátorba. Ott csörgött, kotorászott a sötétben. Aztán egynéhány rozsdás sarkantyút hozott elő.
Ugyanabban az órában Jumurdzsák a betegek sátorai között bolyongott.
– Melyik az a rab, aki ma a paradicsomba akarta röpíteni a padisah felséges személyét? – kérdezte az egyik őrtől.
Az őr egy négyszögletű, fehér sátorra mutatott.
A sátor előtt öt fehér turbános, fekete kaftános vén guggolt a tűz körül. A szultán orvosai voltak. Komoly és bús volt mind az öt.
Jumurdzsák a sátor őre előtt állt meg.
– Beszélhetek-e a fogollyal?
– Kérdezd az orvosokat – felelte az őr tisztelettel.
Jumurdzsák az orvosok előtt meghajolt. Azok is bólintottak.
– Efendik, ha lehet a beteggel szólanom, kedves dolgot cselekedhetnék a padisahnak.
Az egyik vállat vont. A keze mozdulatát arra is lehetett érteni: Nem lehet. Arra is, hogy: Eredj a sátorba.
Jumurdzsák az utóbbi értelmet választotta.
A sátor kárpitja félig el volt vonva. Benn egy nagy olajlámpa égett. A pap félig nyílt szemmel, hanyatt feküdt az ágyon.
– Gyaur – szólt a török elébe lépve –, ismersz-e engem?
A pap nem felelt.
– Én az a Jumurdzsák vagyok, akit rád bíztak egyszer, hogy akassz fel. Te megszabadítottál az amulettem árán.
A pap nem felelt. A szeme pillája se rebbent.
– Most te vagy a rab – folytatta a török –, és semmi se bizonyosabb, mint az, hogy lefejeznek.
A pap nem szólott erre se.
– Az amulettemért jöttem – szólt a török alázatosan. – Neked az semmi. Nekem benne van minden erőm. Mióta nincs velem, szerencsétlen vagyok mindenben. Házam volt a Boszporusz partján: gyönyörű kis palotám. Azért vettem, hogy öregségemre oda telepedjek. A ház megégett. A benne volt kincseket ellopták. A karomat egy csatában átszúrták. Nézd a bal kezemet: talán örökre nyomorék.
És mutatta a vörös forradást, amely körülbelül három hónapos lehetett.
A pap hallgatott mozdulatlanul.
– Gyaur – szólt síróra lágyult hangon a török –, te jó ember vagy. Sokat gondolkoztam rólad: mindig az volt a vége, hogy példátlan a te szíved jósága. Add vissza az amulettemet!
A pap nem felelt.
Csak a lámpa sercegett mellettük.
– Megteszek mindent, amit kívánsz – folytatta kis szünet múlva a török. – Azt is megkísérlem, hogy megmentselek a hóhér kezétől. Az én apám hatalmas pasa. A bátyám Arszlán bég. Míg él az ember, él a reménysége is. Csak azt mondd meg, hol van az amulettem.
A pap hallgatott.
– Az amulettem! – ismételte bosszúsan a török.
És megragadta a pap vállát:
– Az amulettem! – kiáltotta megrázva.
S hogy a pap feje lógott, fölrántotta ülőre.
A pap álla akkor leesett. Megüvegesedett szemmel, nyitott szájjal bámult a semmibe.
Mikor a legszélső őrt is elhagyták, Hajván megállt.
– Íme – mondotta –, megtettem, amit kívántál. Most már beszélj: mi az a titkos szerencse, amit magammal hordozok?
– Kabala[19] – felelte titokzatosan a diák.
– Kabala? – ismételte mormogva a török.
S összevonta a szemöldökét, mint aki bele iparkodik hatolni az olyan szó értelmébe, amely őneki homályos.
– Ha jobban megnézed – szólt a diák vállal a nyereghez támaszkodva –, látni fogod, hogy egy-egy csillagnak a képe. A szent dervis imádsággal írt körül minden jó csillagot. Jatagánt is ígértél.
A török mind a két jatagánját odanyújtotta a diáknak.
– Válassz!
A diák a kisebbiket vette el. Beletűzte az övébe.
– Ezek a képek – folytatta – arra valók, hogy a tested körül hordozd. Hétfelé kell metszened mindeniket, s bele kell varrnod a ruhád bélésébe. A turbánod belsejébe is tégy. Ahol ez a szent pergamen takar, ott nem ér a golyó.
A töröknek megcsillant a szeme.
– Nem ér a golyó?
– Nem. Hallottál bizonyosan már olyan hősökről, akiket nem fogott a golyó.
– Hogyne.
– Hát se pénzért, se jó szóért ne adj belőle senkinek. Még csak ne is mutasd, mert elveszik tőled, ellopják tőled, elcsalják tőled.
– Hohó! Van nekem eszem!
– De még ez nem minden. Az egyik papiros azt mondja, hogy gyermeket és nőt ne illess addig se kezeddel, se fegyvereddel, míg nagyúr nem leszel. Minden gondod a vitézség legyen.
– Az lesz.
– Mert nagyúr leszel ám: belőled Magyarország beglerbégje lesz.
A töröknek a szája is elnyílott bámulatában.
– Beglerbég?
– No, nem holnap reggel, az bizonyos, hanem idővel, mikor kitűnik a vitézséged. Aztán az is meg van írva, hogy a Korán szavai szerint élj. Légy buzgó az imádságban és a szent mosdásban. És aki jót cselekszik veled, te azzal rosszat ne cselekedjél.
A nagy, buta ember áhítattal nézett a diákra.
– Álmodtam sokszor – mondotta –, hogy úr leszek. Megálmodtam én azt. Hát hétfelé?
– Hétfelé. Nem baj, ha nem is egyforma nagy. Aszerint, hogy melyik testrészedet akarod legjobban takarni.
A török boldog elmerengéssel nézett maga elé.
– No – mondotta a fejét fölemelve –, ha úr leszek, megfogadlak téged íródeákomnak.
Gergely az ajkát harapdálta, hogy ki ne törjön belőle a nevetés.
– Ülj fel hát, barátom – szólt Hajván boldogan.
S tartotta a lovat, míg a diák felült.
A diák belenyúlt a zsebébe.
– Nézd, Hajván, ihol egy gyűrű. Tudod, a magyarnak az a szokása, hogy nem fogad el ingyen semmit.
Hajván elvette a gyűrűt, és rábámult.
A diák folytatta:
– Te nekem szabadságot és lovat adtál, én ezzel a gyűrűvel fizetek neked. Allah segítsen, kopasz!
S rácsapott a lovára.
Hajván megkapta a kantárt.
– Megállj csak! Török gyűrű ez, ugye?
– Az.
– Hol vetted?
– Mi közöd benne? Ha éppen tudni akarod, egy janicsáré volt.
Hajván egy percig bután nézett maga elé, aztán visszanyújtotta a gyűrűt.
– Nem kell. Te a lóért és a szabadságért eléggé megfizettél nekem.
S visszadugta a gyűrűt a diák zsebébe.
Gergely délnek fogta az irányát, hogy ha netalán üldözik, arrafelé üldözzék, s ne a budai úton.
A hold már nyugatnak ereszkedett a felhők között. Keleten derengett a hajnal.
A széles országutat egy helyen keskeny út szelte keresztbe. Gergely egy sebesen ügető lovast pillantott meg az úton.
Ha egyformán haladnak mind a ketten, éppen az út kereszteződésénél kell találkozniuk.
Gergely az első pillanatban lassúbb ügetésre fogta a lovát, de aztán, hogy amaz is meglassúdott, megint nyargalásnak eredt. Hamarább odaér így száz lépéssel.
A szeme egyre az idegen lovason. A növekvő reggeli világosságnál megdöbbenve látja, hogy egy hosszú süvegű janicsár igyekszik feléje.
Megrántja a lovát, és megáll.
Áll amaz is.
– A Luciferjét – mormogja –, ez a török megfog engem!
S elállt a lélegzete is ijedtében.
Ekkor azonban harangkondulásként üt a szívébe a Dobó István szava: Az a fő, hogy ne féljünk!
Gyermekkorától nem látta Dobót. Mióta Török Bálint elhagyta Ferdinándot, s a János király pártjára állt, azóta Dobó nem járt se Szigetvárott, se Somogyvárott, se Ozorán. De azért Gergely hálásan emlékezett reá, s ez az egy mondása megmaradt a fülében: Az a fő, fiam, hogy ne féljünk!
A török kis, alacsony lova újra elindult. Ő is megsarkantyúzta a lovát. Hát legyen: a keresztúton találkoznak. Lehet, hogy nem is őt üldözi a török. Odakiált neki egy jó reggelt-et, aztán továbbvágtat.
Csakhogy az az út, amelyiken a török jön, éppen alkalmas lenne arra, hogy felkanyarodjon észak felé. Találkozniuk kell.
És ha a török fegyvert ránt?!
Gergely sohasem küzdött még. A Török Bálint udvarában Gábor pap is, Török Bálint is tanította vívni, s a török rabokkal mindennap verekedett. De az csak játék volt. Talpig vasba voltak öltözködve, és még csákánnyal is alig árthattak volna egymásnak.
Hiszen csak dzsidája vagy kardja volna, mint a janicsárnak! De a hitvány jatagán…
Az a fő, hogy ne féljünk! – csendült meg ismét a szívében.
Ment tovább, vágtatva, amerre megindult.
A török azonban nem vágtat. Áll.
Gergely nekitüzesedve kanyarodik rá az útra, amelyiken a török álldogál, s csaknem rikolt örömében, mikor látja, hogy a török megfordul, és ugyancsak iszkol ám előtte.
Ez nem lehet más, csak Tulipán!
– Tulipán! – kiáltja a diák.
A török a kiáltásra még inkább veri a lovát: száguld a keskeny kocsiúton.
A kis ló jó futó, de az úton tócsák vannak, agyag ott a föld. A török árkot akar ugratni, hogy letérjen a mezőre. A ló elcsúszik.
A török végighömpölyödik a földön.
Mikorra a diák odaér, már talpon áll a török, és a kezében tartja a lándzsáját.
– Tulipán! – kiáltja a diák kacagva. – Ne bolondozzon!
– Ó, fene teremtette! – mondja röstelkedve Tulipán. – Hát maga az, úrfi?
– No, maga ugyan vitéz katona! – kiáltja nevetve a diák.
És leugrik a lováról.
– Azt hittem, üldöznek – röstelkedett Tulipán. – Hát hogyan menekült meg?
– Ésszel, Tulipán. Darabig vártam, hogy maga szabadít ki.
– Lehetetlen volt – mentegetőzött Tulipán. – A rabokat a tábor közepére fogták, és annyi őr állott mindenfelé, hogy magam is alig bírtam elosonni.
Fölrángatta a lovát, és vakaródzott.
– Hogy a varjak egyék meg ezt a lovat! Hogyan jutok én ezen haza!
– Hát úgy, hogy vezeti.
– Az úrfi nem jön velem?
– Nem.
– Hát?
– Én Budára megyek.
– Akkor megint a török kezébe kerül.
– Hamarább ott leszek, mint ők. Aztán ha éppen baj lenne, ott van az én uram: az hatalmas ember. Király is lehetne, ha akarna.
Tulipán újra felült a lovára. A diák is. Gergely kezet nyújtott Tulipánnak.
– Tisztelem az otthonvalókat.
– Köszönöm – felelte Tulipán. – Én is tisztelem az uramat. Ne mondja meg, hogy részegen talált. A szolgák borát iszom.
– Jó, jó, Tulipán. Isten áldja meg!
Tulipán még egyszer visszafordult.
– Hát a pap úr?
A diáknak könnybe lábadt a szeme.
– Az szegény beteg. Nem beszélhettem vele.
Még valamit akart mondani, de vagy a könnyektől nem bírt, vagy hogy meggondolta. Egyet lebbentett a kantáron, és megindult kelet felé. A nappalt a diák az erdőben töltötte. Csak este mert továbbindulni nagy kerülővel Buda felé.
A nap akkor kelt, mikor a Gellért-hegy előtt elterülő nagy síkra érkezett. Ott már ledobta magáról a turbánt; a köpönyeget meg hátraakasztotta a nyeregfára.
A mező mindenfelé harmattól gyöngyözött. Gergely leszállt a lóról. Levetkezett derékig, s harmatot szedett a két tenyerébe: úgy mosdott ki a kétnapos porból.
A mosdás után megfrissült. A ló is legelt azalatt. A nap első sugaraiban melegedve siettek tovább az országúton.
Ott már tele volt az út környéke a budai csata nyomaival. Tört kopják, szétomlott ágyúszekerek, horpadt vállvasak, döglött lovak, vértek, kardok, feketére festett, üstforma, hitvány német sisakok hevertek mindenfelé.
És temetetlenül maradt holttestek.
Egy kökénybokor körül öt német hevert. Kettő hanyatt, egy összeguborodva, kettő szétroncsolt fejjel. Hármát talán golyó ölte meg. Ketteje tán odavánszorgott halálosan megsebesülten, s ott lehelte ki a lelkét.
Nehéz bűz terjengett a levegőben.
A lovas közeledésére hollók repültek fel a holttestekről, és egyet kanyarodtak néhány ölnyi magasságban a mező felett. Távolabb ültek le megint, hogy lakmározzanak.
Kürt rivallására emelte fel a bús látványról Gergely a fejét. Budáról egy piros ruhás csapat ereszkedett alá lassú lépésekben. Előttük valami öt díszbe öltözött főúr. Mögöttük valami sötétkék ruhás, hosszú gyalogsereg.
Gergely az elöl haladók között egy fehér csuhás papi embert látott.
Az a híres György barát – gondolta.
És a szíve megdobbant. György barátról kisgyerek korától kezdve annyit hallott beszélni! Nagyobb volt neki a királynál is.
A barát mellett egy vörös bársonymentés, kövektől messzire tündöklő lovas léptetett.
Gergely megismerte Török Bálintot.
Elfusson?
Gyanút kelthet a futása. Török Bálint utánaküld egy lovast, és akkor bűnösként hurcolják az ő szeretett urához.
Megmondja, hogy a pappal mit műveltek?
Akkor egyszeriben elkergeti a színe elől Török Bálint. Hiszen ő hítta be a törököt a német ellen. Azt hallgassa-e most, hogy az ő háza népe meg el akarta pusztítani a törököt?
Főtt a feje Gergelynek. Hazudni nem szeretett. Becstelen valaminek tartotta, hogy éppen annak hazudjon, aki fölnevelte.
Csak állt hát az országút mellett hajadonfővel, elvörösödött orcával. Aztán leszállt a lováról, és tartotta a kantárnál fogva.
Jöjjön, aminek jönnie kell!
A ló éhes volt. Amint azt látta, hogy szünetel a dolga, beleharapott a fűbe.
Hej, az Isten áldja meg ezt a lovat, de főképpen az éhségét! Micsoda jó munka most ide-oda rángatni, mintha akaratos volna! Micsoda szerencse, hogy aközben hátat lehet fordítani a beszélgetésbe hevült uraknak.
Már itt dobognak, már itt beszélnek. A vén lónak hol ide, hol oda kell fordulnia, s hol ő szalad egyet gazdája körül, hol a gazdája őkörülötte.
Aztán az ördög gondolná, hogy a szél is tud az embernek segíteni. Egy keletről szálló, gyenge fuvallat kárpitot emel az út sárga porából, s azon át csak annyit lehet látni, hogy valami fiatal legényke vesződik a gyepen egy otromba, szürke lóval. Bizonyosan a németek hagyták gazdátlanul. Legyen boldog vele!
Gergely megkönnyebbülten lélegzett, mikor látta, hogy a főurak már háttal vannak feléje, és senki se kiállja: Gergely fiam!
Fölugrott újra a lóra, először csak hassal, aztán átvetette a lábát is, és arccal a menet felé fordult.
Akkor látta, hogy a sötétkék ruhába öltözött gyalogsereg mind láncra van fűzve. A ruhájuk rongyos, a hajuk sáros, az arcuk sápadt. Öreg ember nincs köztük egy se, de sebesült az van sok. Egy magas, rongyos rabnak merő kékvörösre dagadt seb az arca, csak éppen az egyik szeme látszik ki az összeroncsolt arcból.
Vajon nem éppen Török Bálint vágta-e azt orrba?
Gergely csak akkor látta Budát először.
A sok torony, a magas falak, a pesti oldalra hajló fás-lombos királyi kert, minden álomféle újság volt neki.
Hát ez a Mátyás király volt lakóhelye? Itt lakott Lajos király? És itt lakik, ezt látja mindig az ő kis Évája?
A kapun alabárdos őr állott, de a fejét se mozdította Gergely felé.
Gergely kérdezés nélkül haladt fel az úton. Fölbámult a királyi udvarba, az udvaron kereklő nagy márvány vízmedencére. Aztán a Szent György téren állt meg. Figyelmét az összevissza hányt ágyúcsoport kötötte le. Füstös, otromba ágyúk. Látszik a sáros kerekükön, hogy a németektől vették el, talán épp tegnap.
– Jó napot, vitéz uram – szólt egy ott álló őrkatonának –, ugye, ez német zsákmány?
– Az – felelte büszkén a katona.
Gergely újra a nagy ágyúkra bámult.
Volt köztük három is akkora, hogy húsz ökör se bírta volna őket megmozdítani.
És a sok ágyú bűzlött még a puskaportól.
– Vitéz uram – szólt ismét Gergely –, ismeri-e az öreg Ceceyt, a fakezűt?
– Hogyne ismerném.
– Hol lakik?
– Amarra le – szólt a katona a fejével északra intve. – A Szent János utcában.
– Nem ismerem ám én itt az utcákat.
– Hát csak eredj, öcskös, egyenesen, aztán kérdezősködjél. Egy kis, zöld házban lakik. A kapu fölött íj lóg. Íjas lakik ottan.
– Szagittárius?[20]
– Az.
Gergely még egy pillantást vetett az ágyúra, aztán az öreg szürkével elkocogott.
Sok kérdezősködés és mutogatás után rátalált végre a Szent János utcára és abban egy kis, zöldre festett, egyemeletes házikóra.
A házikón csak öt ablakocska látszott. Három az emeleten, és kettő a földszinten. Középett egy szobaajtónyi kapu volt a bejárat.
Afölött lógott a nagy, vörös bádogíj.
Ceceyék az emeleten laktak, s Gergely ahogy benyitott, az öregurat reggeli köntösben, papucsban találta, amint egy hosszú nyelű légycsapóval az almárium[21] oldalán csattogott.
– Ne, kutya! – mondotta akkorát csattintva, mint a puskalövés.
Aztán hogy lépéseket hallott, folytatta:
– Nincs ennél bátrabb állat a világon! Itt ütöm, verem őket egymás szeme láttára, aztán ahelyett, hogy menekülne, még ráül a szakállamra. Ne, kutya!
És a légycsapóval a levegőben suhant egyet.
– Édes apámuram – szólt Gergely mosolyogva –, jó reggelt!
Az öreg csak erre a hangra fordult meg.
– Nini! Gergely fiam! – szólt tágra meresztve öreg szemeit. – Te vagy az, lelkem?
S még az álla is leesett bámulatában.
Gergely maga is csodálatosnak érezte, hogy ott van, de mégis várta, hogy megöleljék, megcsókolják, mint otthon szokták, Keresztesen.
A szóra az asszony is kilépett a szomszéd szobából.
Az is éppúgy meghökkent, és éppúgy elbámult.
– Hogyan jöttél? – kérdezte. – Mi hozott ide, fiam?
S ő mégis megcsókolta, megsimogatta a haját.
De máskor mintha melegebben csókolta volna meg. Gergelynek csak éppen árnyékként átröppenő gondolata volt ez; inkább érzés, mint gondolat.
– Nem egyébért jöttem – felelte Gergely –, csak hogy térnének vissza Keresztesre.
– Ohó! – felelte az öreg.
Mintha azt mondta volna: micsoda ostoba beszéd ez!
– Láttam a török hadat – beszélte tovább Gergely. – Azok ám elfoglalják Budát.
– Ohó! – szólt még erősebben Cecey.
Mintha azt mondta volna: ez még nagyobb ostobaság!
Az asszony is úgy nézett a fiúra, olyan szánakozó arccal, mint ahogy az együgyűekre szokás nézni, akik a maguk kis eszével bolondságot gondolnak.
– Éhes vagy-e, lelkem? – kérdezte, a fiú vállára téve a kezét. – Talán nem is aludtál?
Gergely igent is, nemet is bólintott. Fél szemmel a nyitott ajtóra pillantgatott, s közben az asztalon álló sakktáblára bámult.
– Vicuskát várod, ugye? – szólt az asszony az urára pillantva. – Nincs itthon, fiam. Nem is jár haza. Bent van a királynénál, csak néha szökhetik meg. Akkor is hintón jön, udvari fullajtárral, azám!
S hogy sustorgás hallatszott, összecsapta a kezét:
– Jézus Mária! Fut a tejem!
Gergely arra várt, hogy Cecey folytatja a Vicáról való beszédet, azonban az öreg csak ült, pislogott és hallgatott.
– Hol a tisztelendő úr? – kérdezte nyomott szívvel Gergely.
– Temet – felelte unatkozó arccal Cecey. – Összeállt néhány baráttal: temetnek.
– Németet?
– Persze hogy németet. Mióta háború van, mindennap kijár temetni. Érdemes is a németet temetni!
– És nem lőttek rá?
– Fehér ingben vannak. Az olyant nem lövik.
– Én még sok temetetlent láttam.
– Elhiszem, öcsém. Vágtunk jócskán.
Az öcsém szó megint kedvetlenül érintette Gergelyt. De már nem állhatta tovább: Vicára fordította a beszédet.
– Most is a királynénál van?
– Ott – felelte az öreg.
Fölkelt, és végigsétált a szobán. Az arca eközben valami komoly és méltóságos kifejezést öltött. Aztán nekifogott, és elmagyarázta, hogy a kis Vicát György barát elvitte a minap a királynéhoz, s bemutatta a Várkertben. A csecsemő királyfi egyszerre rámosolyodott Vicára, s feléje nyújtogatta a kezét. Vica se volt rest, az ölébe kapta, mint otthon a parasztgyereket szokás, és meghintázta a levegőben minden tisztelet nélkül. Még azt is mondta neki: Te kis mulya! Attól a naptól kezdve maga mellé szerette a királyné, és most már hálni se ereszti haza.
Gergely eleinte csak érdeklődve, de aztán ragyogó szemmel hallgatta az öreget.
Kissé furcsállta, hogy Cecey méltóságos arcot ölt, és hűvösen pillant őrá. Végül megint elkomolyodott.
– No, mi lelt? – szólt az öreg. – Mér nézel olyan ostobán?
– Álmos vagyok – felelte Gergely.
S alig bírta visszatartani a könnyeit.
Mert akkor már átértette, hogy a kis Éva nem lesz az ő felesége soha.
Hát mi is történt Budán?
Az, hogy a német szeretett volna beleülni. A királyné engedte volna is, de a magyar uraknak sehogy se tetszett az a gondolat, hogy Mátyás palotájában német tanyázzon.
Segítségül hívták a törököt, és addig is védekeztek. Mikorra a török segítség előhada megérkezett, már akkor fogyadozott a német.
S mikorra a szultán is megérkezett roppant táborával, Roggendorfnak[22] a hada szét volt verve.
A barát (csak így nevezték a híres Martinuzzi Györgyöt)[23] négyszáz német rabot vitt üdvözletül a szultán elé.
Vele ment Török Bálint és az ősz Petrovich Péter is.
A szultán Cserepesen állt a hadával; egy tábori állomásnyira Budától. Az urakat tornyos és tornácos selyemsátorában fogadta kegyesen. Mind a hármat ismerte már a nevéről. A barátról tudta, hogy annak a fejével gondolkozik a magyar nemzet. Török Bálintot meg abból az időből ismerte, mikor Bécs városára akarta kitűzni a félholdas lobogót. Bálint úr akkor lekaszabolta Kászon basát a seregével együtt, és úgy emlegették a törökök, mint a tüzes ördögöt.
Az öreg Petrovichról már előre megmagyarázta a tolmács, hogy rokona a csecsemő királynak, és hogy ő volt az, aki 1514-ben Dózsa Györgyöt letaszította a lováról, és rabul ejtette.
A három urat bevezették a sátorba. Mind a hárman meghajoltak. Azután, hogy a szultán eléjük lépett, és a kezét nyújtotta, a barát is lépett egyet, és megcsókolta a szultán kezét. Az öreg Petrovich is kezet csókolt.
Török Bálint kézcsók helyett ismét meghajolt, és elhalványodott arccal, de azért büszkén nézett a szultánra.
No, ez gorombaság volt! A barátban áthűlt még a csont is. Ha ezt tudta volna, egy szóval sem erőltette volna Bálint urat, hogy velük tartson.
A szultánnak a szeme pillája se rebbent meg. Kézcsókra nyújtott kezét kissé feljebb emelte, s föltette Török Bálintnak a vállára. Megölelte.
Mindez olyan családiasan, magyarosan történt, mintha másképp nem is történhetett volna.
A sátorban ott állt a két fiatal szultánfi is. Nyájasan szorítottak kezet a magyar urakkal. Bizonyosan előre megoktatták őket, hogyan viselkedjenek. Aztán megint az apjuk mögé állottak, s Török Bálintra függesztették a tekintetüket.
Hát lehetett is őt nézni. Micsoda méltóságos, szép magyar ember! Ahogy ott áll a vágott ujjú, vörös selyematlasz öltözetében, minden más méltóság elhitványodik mellette.
A szultán vén birkaszeme is gyakrabban fordult Török Bálintra, mint az előtte hajlongó barátra, aki körmönfont latin orációban[24] jelentette, hogy a német veszedelem el van hárítva, és hogy a magyar nemzet boldog, mikor ilyen hatalmas pártfogó szárnyát érzi maga fölött.
A tolmács Szulejmán pasa volt, egy beteges, sovány öregúr, aki surján legény korában került a magyar földről a törökök közé, és mind a két nyelvet hibátlanul beszélte.
Mondatról mondatra fordította a barát szónoklatát.
A szultán bólogatott. Aztán, hogy a beszéd egy mély meghajlással véget ért, a szultán elmosolyodott:
– Jól beszéltél. Azért is jöttem, mert János király barátom volt. Az ő népének sorsa nem idegen nép sorsa nekem. Az országba vissza kell térnie a békességnek. A magyar nemzet ezután nyugodtan alhatik: az én kardom fog fölötte őrködni mindenkoron.
A barát a boldogság kifejezésével hajolt meg. Az öreg Petrovich könnycseppet törölt el a szemében. Csupán Török Bálint nézett felhős homlokkal maga elé.
– Hát lássuk: miféle néppel küzdöttetek meg? – mondotta a szultán.
Lóra ült, és a magyar urak kíséretében lassú lépést végiglovagolt a rabok során. Ott álltak és térdeltek azok két hosszú sorban a homokon, közel a Dunához.
A szultán jobbján a barát lovagolt, bal felől Szulejmán pasa. Néha azonban a szultán hátra is fordult, és hol Petrovichhoz, hol Török Bálinthoz, hol a fiaihoz szólott.
A rabok mindnyájan leborultak a szultán előtt. Egyik-másik esdeklőn emelte feléje megláncolt két kezét.
– Rongy, zsoldos nép – mondotta törökül a szultán –, de erős testalkatúak.
– Voltak erősebbek is – mondta rá magyarul Török Bálint, hogy a szultán hozzája fordult. – Volt egynéhány száz, de azok nincsenek itt.
S hogy erre a szultán kérdő tekintettel nézett rája, Bálint úr nyugodtan válaszolt:
– Azokat én vágtam le.
Visszatértek a sátorhoz. A szultán nem ment be, hát tábori széket hoztak elő. De a küldöttségnek nem hoztak széket, sem a szultánfiaknak.
– Mi történjék a rabokkal, felség? – kérdezte Amhát pasa.
– Üssétek le a fejüket – felelte a szultán olyan egykedvűen, mintha azt mondta volna: keféljétek meg a kaftánomat.
Leült a sátora elé egy aranyos hímzésű párnára. Mögéje állott két pávatoll legyezős szolga, s nem is a pompa kedvéért, hanem valóban a legyek miatt. Mert augusztus végén járt az idő, és a táborral a legyek miriádja utazott.
A szultán mellett ott állott a két fia is. Előtte levett süveggel a magyar urak.
A szultán egy percig maga elé nézett, azután Török Bálinthoz fordult:
– Valami pap esett rabul az úton. A te vármegyédből való. Talán ismered?
Török Bálint megértette a szultánt, de azért meghallgatta a tolmácsot is.
És magyarul felelte:
– Az én vármegyéimből való papokat mind nem ismertem. Van a birtokaimon egynehány száz mindenféle hitű. De lehet, hogy azt a rabot ismerem.
– Hozzátok ide – parancsolá a szultán.
És a szemöldökét felholdazva, unalommal nézett maga elé.
A Duna-partról felhallatszott a fejezés zaja. Kiáltások, könyörgések, s mindez összevegyült a tábor zajgásával.
Két ember hozott aztán sietést egy lepedőbe burkolt alakot.
Lefektették a földre a szultán előtt, és levonták a fejéről a lepedőt.
– Ismered? – kérdezte a szultán, féloldalt nézve Török Bálintra.
– Hogyne ismerném – felelte megrendülve Török Bálint –, hiszen ez az én papom!
És körülnézett a jelenlevőkön, mintha magyarázatot várna.
De a török méltóságok arca hideg volt. Csak fagyosan rámeredő fekete szemekkel találkozott.
– Valami baja történt – szólt a szultán. – Már akkor is beteg volt, mikor a táboromba hozták. Temessétek el tisztességesen – szólt a szolgákhoz fordulva –, a keresztény vallás szertartásai szerint.
Azután ezüsttálcán, ezüstpoharakban frissítőket hordtak körül. Valami narancsléből és rózsavízből készült ital volt az, jeges és illatos.
A szultán nyájas mosolygással kínálta meg elsőnek Török Bálintot.
Gergelynek egy kis udvari szobában ágyat vetett Ceceyné. A fiúnak nem annyira az ágy esett jól, mint inkább az, hogy magára maradhatott a bánatával.
Hogy a királyné megszerette az ő kis Éváját, azon ő nem csodálkozott. Az ő véleménye szerint nincs a világon szeretnivalóbb teremtés Évánál. De az mégiscsak szívbeli fájdalom, hogy Ceceyék annyira büszkék reá! Vicuska a királyi udvarba emelkedett, ahol csak hercegek meg az ország nagyjai forognak. Hogyan lépjen fel hozzá most már egy ilyen semmi kis ember, akinek se háza, se címere, se kutyája nincsen?
Ledőlt a kopott medvebőr lócára, és a karjára fektette könnytől esőző orcáját.
Jó tulajdonsága az a szomorúságnak, hogy el is altatja az embert, meg is vigasztalja mindenféle kedvező álommal.
Gergely jó fél napot aludt a medvebőrön, és mosolyogva ébredt fel utána.
Csodálkozva nézett a kis szoba falára, a falon függő ferde lábú Szent Imre-képre, aztán elkomolyodott. Arcát a két tenyerébe fektetve könyökölt a térdén. A fejében sötét örvénylés forgatta egymásba a két nap történetét. A nagy török tábor, az elfogás, a pap halála, a menekülés, a budai Vár, az ő kis feleségének elröppenése, a mostohaszülők színeváltozása – mindez egymásba kavarogva örvénylett az elméjében. Aztán a lóra gondolt, a vén szürkére, hogy adtak-e neki ennie-innia. Hogyan fog ő azon megint hazaballagni Somogyvárra? Mit felel, ha kérdik, hogy hol a mester? Ki fogja őket tanítani ezután? Bizonyosan Tinódi Sebestyén, a béna kezű, jó lantos.
Fölkelt, és megrázkódott, mint aki rossz álomnak a nyűgeiből akar kibontakozni.
Átment Ceceyékhez.
– Édesanyám – mondotta az asszonynak –, én csak azért jöttem, hogy meghíreljem a török veszedelmet. Most már visszatérek.
Az asszony az ablaknál ült, és aranycérnával valami gyolcsot szegett. A nők akkoriban aranyozott inggallért viseltek. A leányának varrta.
– Hová sietnél? – felelte. – Hiszen még nem is beszélgettünk. Az uram nincs itthon. Ő is akar talán szólani veled. Hát Bálint úrnál voltál-e már?
– Nem – felelte a diák –, nem is megyek hozzá. Csak úgy ugrottam el hazulról, hogy nem is mondtam, hová megyek.
– Hát az öreg papunkkal nem akarsz beszélni?
– Hol lakik?
– Itt velünk. Hol lakna másutt? De most ő sincs itthon. Temet.
– Még mindig civakodnak?
– Most még többet, mint azelőtt. Most ő a Ferdinánd-párti, az uram meg a János-párti.
– Mondja meg neki kegyelmed, hogy tisztelem.
Szándékosan nem szólította anyámnak.
Az asszony egyet fordított a varráson, és csak egy-két percnyi hallgatás után válaszolt:
– Hát akkor nem tartóztatlak, Gergely fiam. Csak éppen egy kis ebéddel kínállak meg. Félretettem neked. Nem akartalak zavarni a nyugvásodban.
Gergely lehajtotta a fejét. Bizonyára azon gondolkozott, hogy elfogadja-e az ebédet. Végre is arra gondolt, hogy hátha megbántja őket: elfogadta.
Az asszony sárga bőrabroszt vetett az asztalra, és hideg sültet tett rá, meg bort is melléje.
Eközben Bálint pap is hazaérkezett. Máskor csak az est vetette haza az irgalmasság munkájából, aznap korábban tért haza, mert a hőség és a munka elfárasztotta.
A nyomában baktatott be Cecey.
Gergely kezet csókolt a papnak. Aztán, hogy az visszatolta az asztalhoz, evés közben felelgetett a kérdéseire.
– Hogy megnőttél! – bámuldozott a pap. – Embernyi ember vagy. Pedig mintha csak tegnap szakadtál volna el tőlünk!
És körülpillantott.
– Vica hol van?
– A palotában – felelte Cecey.
A pap tekintete magyarázatot kért. Cecey mentegetődzve felelte:
– A királyné igen megszerette. Nem ereszti.
– Mióta?
– Egynehány napja.
– Csak nem a gyerek mellett van? – hörkent föl a pap.
– Mellette van – felelte Cecey. – Csak nem gondolod, hogy pesztonka! Van ott pesztonka elég. Vica csak épp hogy ott van, no.
– A te leányod a Szapolyai fia mellett?! – kiáltotta a pap a színéből kikelve.
Cecey nyugtalanul baktatott végig a szobán.
– Hát mi van abban? – felelte megfordulva. – Nem te mondtad-e, hogy inkább a magyar, ha kutya is, mint a német, ha angyal is?
– De hogy a te leányod ringatja a Szapolyai fiát! – szólt a pap a haragtól kivörösödve. – S hirtelen felcsattant. Éktelen dühvel ordított Ceceyre: – Hát így meglágyul az ember esze, ha megvénül! Hát elfelejtetted-e, hogy annak a gyereknek az apja hóhér volt?! Elfelejtetted-e, hogy velem együtt ettél a Dózsa György húsából?!
S úgy vágta a széket a földhöz, hogy darabokra reccsent.
Gergely szájából kiesett a falat. Lefutott a lépcsőn, és elővezette a lovát. Elrohant anélkül, hogy búcsúzott volna.
A királyi palota előtt leszállt a lováról, és a kantárnál fogva tartotta.
A palota falán szekérkeréknyi nagy napórát pillantott meg. A nap akkor épp a fellegek mögött járt, és az aranyozott órarúd csak halvány árnyékvetéssel mutatta a római négyet.
Gergely az ablakokra vizsgálódott. Sorra nézte valamennyit: a földszintieket, az emeletieket, aztán a toronyablakokat.
A palota kapuján katonák jártak ki és be. Egy ősz szakállú, hajlott hátú, agg magyar úr két íródeákkal lépdegélt be a kapun. Nagy úr lehetett, mert mindenki köszönt neki, ő azonban nem köszönt vissza senkinek. A diákjai tekercsbe göngyölt papirosokat vittek. Posztósüvegük szélébe lúdtoll volt tűzve. Az övükön rézkalamáris[25] lógott. A nap ahogy rájuk tűzött, az árnyékuk is méltóságosan mozgott előre a palota falán.
Azután egy vékony lábú, szőke katonát pillantott meg Gergely. Csak a lábát látta, a piros csizmába, piros nadrágba foglalt vékony két lábát, de arról is megismerte, hogy a szigetvári őrségből való. Nagy Bálint a neve.
Megfordult, és a Szent György tér felé sietett a lovával. Nem akarta, hogy a Török Bálint emberei közül valaki megpillantsa.
Hanem odább megint csak ismerőssel találkozott. Egy mozgékony, kis, kerek szakállú ember volt az: Martonfalvi Imre, Török Bálintnak a deákja, sáfárja, hadnagya, szóval egy mindenképpen hasznos belső embere.
Gergely átugrott a lova túlsó oldalára, hogy az arcát eltakarja az elől az ember elől. Azonban Imre deák, az örökké fürkésző, szemes ember meglátta.
– Nini – kiáltotta –, Gergely öcsém!
Gergely fülig elvörösödötten emelte föl a fejét.
– Hogy kerülsz te ide? Az úrhoz jöttél? Hát ezt a lófejű ökröt hol szedted fel? Hiszen ez nem a mi lovainkból való!
Gergely szeretett volna elsüllyedni a kövezet alá az ökörnek nevezett érdemes állattal együtt.
Hanem hamar összeszedelőzködött.
– Az úrhoz jöttem – pislogott röstelkedve. – Hol van?
– Nem tudom, megjött-e már. A német rabokat kísérte a szultán elé. Haj, de vitéz ember a mi urunk! Láttad volna, hogyan aprította a németet! Ma egy hete is úgy jött vissza a csatából, hogy egy csurom vér volt a jobb karja. A királyné az ablakban ült. Ahogy ellovagolt előtte, felmutatta neki a jobbját, a karddal együtt. Nincs otthon marhaveszedelem?
– Nincs – felelte Gergely.
– Hát az öreg kutat kitisztították-e a rabok?
– Ki.
– A cséplők nem lopnak?
– Nem.
– Az úrfiak egészségesek?
– Egészségesek.
– És az asszonyunk?
– Az is.
– Remeteudvaron nem voltál?
– Nem.
– Nem tudod, hogy a szénát betakarították-e?
– Nem.
– No – azt mondja a deák, a süvegével legyezve magát –, hát most hova szállsz? Vagy van szállásod?
– Nincs.
– Hát gyere énhozzám. Valami nagy hírrel jöttél? Vagy levelet hoztál az úrnak?
– Nem. Csak úgy véletlenformán jöttem el.
– Hát várakozzál itt. Befordulok a palotába. Vagy gyere te is velem ide az udvarra. Aztán hazamegyünk, és átöltözöl. Vagy nincs ruhád? No, majd lesz. Aztán beszélhetsz az úrral.
Bevezette a diákot az udvarra, és elhelyezte az árnyékon.
Gergely utánanézett a bőbeszédű, eleven embernek. Látta, mint szalad fel a széles, vörös márványlépcsőn. Aztán azon gondolkozott, hogy ne szökjön-e meg a Bálint úr szidása elől.
Hej, nem lehet az elől megszökni! Hatalmas tekintetével messziről is magához horgozza az embert. Az igazat kell mondani. Meg kell vallani, hogy… jaj, azt sehogy se lehet megvallani!…
Vakarta a fülét. Gondolkodott, hogy szinte gőzölgött a feje belé, aztán megint csak bámulta az ablakokat.
Amint így tekinget, látja, hogy az udvar egy nyílásán a kert fái zöldellnek át. Mi lenne, ha ő oda besurranna? Csak úgy messziről megnézné az ő kis Éváját. Csak úgy messziről, mert a királynéhoz nem szabad közel mennie a magaszőrű mezei halandónak.
Vajon hol vannak? Bizonyosan a túlsó, árnyékos részen valahol, vagy a kertben, vagy valamelyik ablakban. Megismerné Évát messziről is. Megismerné azt a gyönge, fehér arcát, édes mosolygású macskaszemét. Intene neki egyet a süvegével. Aztán Éva találgathatná akár egy hétig is, hogy Gergely járt-e ott, vagy egy hozzá hasonló fiú, vagy hogy éppen Gergelynek a lelke.
A fal az udvaron tele volt nagy, nehéz vasgyűrűvel. A gyűrűk arra valók, hogy a lovat hozzájuk kössék, akik ott járnak.
Gergely is odakötötte a maga lovát, aztán csöndes andalgással átment a katonák között. Beosont abba a sikátorba, amelyikből a fák lombja kandikált kifelé.
Gergely azt gondolta, hogy ott van a kertnek a bejárata. No bizony éppen olyan keskeny sikátorba szokták csinálni a nagy kertek bejáratát! Nyoma sincs ott semmiféle ajtónak. A sikátor egyik oldala magas vasrács, a másik oldala épület. A Mátyás király tudósai és művészei laktak valamikor azon a részen, azután a lengyel papok és szolgák Ulászló idejében, később meg asszonycselédek.
Gergely azonban minderről nem tudott semmit. Ő csak a rácsot nézte. A rács zöld volt, s a vasrudak vége aranyozott. A lombok néhol áthajoltak a rácson.
Gergely be-benézett. Néhol kavicsos utat látott, meg egy-egy zöld mázas cseréptetővel fedett, kis kerti épületet. A rácsokon is itt-ott egy-egy vasholló ült, de némelyiknek már csak a lába volt meg. Gergely a lombokon át egynéhány rózsaszínű foltot látott. Női ruhák! Gergelynek a szíve kallómalomként dobogott.
Be-bekukucskált, ahogy lejjebb és lejjebb ment a kerítés mellett.
Végre egy öreg hársfa alatt női csoportot pillantott meg.
Bölcső körül ültek. Világos rózsaszín ruhába voltak öltözve. Csak egy volt közöttük feketében, egy hosszúkás arcú, vékony kezű nő. Annak az arca halavány volt és szomorú. Csak akkor mosolyodott el, amikor lehajolt, és a bölcsőbe nézett, de a mosolygása is szomorú volt annak.
Gergely nem látott a bölcsőbe. Egy fehér ruhás, kövér asszonynak a háta takarta a bölcsőt. A kövér asszony hársfalombocskákat lengetett a bölcső fölött.
Gergely ide-oda keresgélt a rácson, hogy jobban beláthasson. Látta már, hogy négy nő van összesen a bölcső körül, s egy ötödik ott hajladozik egy kehely alakú, nagy márványváza mellett.
A rács mentén ahhoz futott le. Csakugyan az ő kis Évája volt. De hogy megnőtt! Vadgesztenyét szedett a földről kosárba.
– Vicuska! Cicuska! – szólt be halkan a rácson.
A leányka húszlépésnyire lehetett. Valami nótát dúdolgatott. Az volt az oka, hogy nem hallotta meg Gergely szavát.
– Vicuska! Cicuska! – szólt be ismét Gergely.
A leány fölemelte a fejét. Komoly csodálkozással nézett a rács felé.
– Cicuska! – ismételte Gergely csaknem kacagva. – Cicus, Vicus, gyere hát ide!
A leány nem láthatta a tamariszkuszlomboktól Gergelyt, de megösmerte a hangját.
Jött, mint az őzike. Meg-megállva, meg-megiramodva, nagy, bámuló szemével még csak nem is pillantva csodálkozásában.
– Én vagyok itt, Vicuska – szólt Gergely újból.
Akkor a leány ott termett.
– Gergő! – mondotta a kezét összecsapva. – Hogyan kerülsz ide?
Az öröm ragyogása áradt el rajta, s a rács nyílásához tette az arcát, hogy Gergely megcsókolja. Gergely eközben valami kellemes illatot érzett rajta, hasonlót az áprilisban virágzó lonc illatához.
Azután mind a ketten fogták a rácsot, egymás keze mellett. A rács hideg volt. A kezük meleg. Az arca is mind a kettőnek kipirult.
A fiú elmondta röviden az odakerülése történetét, s közben a leány arcát, kezét és ruháját vizsgálta.
Hogy megnőtt, hogy megszépült! Csak a szeme, az a nyílt, ártatlan, szép macskaszeme a régi.
Más talán nem látta volna szépnek a leányt. Hiszen abban a korban volt, amelyben csak a kezek meg a lábak fejlődnek, s az arc valami éretlen, a mell még fiús, és a haj még rövid, de Gergelynek mindez mégis szép volt. A leány nagy keze tetszett neki, fehérnek és bársonyosnak érezte, s hogy a lábára formás cipő simult, oda is vetett egy gyönyörködő pillantást.
– Egy gyűrűt hoztam – mondotta Gergely.
S elővonta a zsebéből a nagy török gyűrűt.
– Az én jó mesterem hagyta ezt nekem. Én meg odaadom neked, Vicuska.
Vica a kezébe vette a gyűrűt, és tetszéssel nézte rajta a topáz félholdat, gyémántcsillagokat. Aztán beledugta az ujját, és mosolygott.
– Mekkora gyűrű! De szép!
És hogy egy ujján csak lötyögött a gyűrű, két ujját dugta bele.
– Jó lesz, ha megnövök – mondotta. – Addig csak legyen nálad.
Aztán gyermekes őszinteséggel mondta hozzá:
– Tudod, majd ha a feleséged leszek.
Gergelynek az arca elborult, és a szeme megnedvesedett.
– Nem leszel te az én feleségem, Vica.
– Nem-e? – kérdezte a leány megütődve.
– Te már csupa királyok meg hercegek között élsz. Nem adnak ilyen kurta embernek, mint én vagyok.
– Ó, hogyisne – felelte a leány. – Azt hiszed, hogy én valami nagyra nézem őket. A királyné is mondta egyszer, hogy csak szeressem a kis királyt, ha megnövök, majd szerez ő nekem ilyen-olyan vőlegényt. Van már nekem, azt feleltem vissza. Megmondtam a nevedet is, meg hogy Török Bálint a nevelőatyád.
– Megmondottad? Aztán mit szólt rá?
– Annyira nevetett, hogy majd leesett a székéről.
– Itt van ő is a kertben?
– Itt. Az a fekete ruhás.
– Az?
– Azám. Ugye, milyen szép?
– Szép, de én még szebbnek gondoltam.
– Szebbnek-e? Hát nem eléggé szép?
– Nem láttam a fején semmi koronát.
– Ha akarod, beszélhetsz vele. Igen jó asszony. Magyarul nem ért.
– Hát?
– Lengyelül, németül, diákul, olaszul, franciául, szóval mindenféle nyelven, csak magyarul nem. A te nevedet is úgy mondja ki, hogy: Kerkő.
– Nem akarok vele beszélni – mondotta húzódozva Gergely. – Ámbátor egypár szót én is tudok németül. Hanem azt mondd meg, Vicuska, hogy ha máskor is eljövök Budára, hogyan beszélhetek veled?
– Hogyan? Hát majd én megmondom a királynénak, hogy eresztessen be.
– És beeresztet?
– Hogyne. Engem úgy szeret, hogy mindent megenged. Az illatvizéből is ád. Szagold meg csak a ruhám ujját. Ugye, jó szagú? A királynék mind ilyen jó szagúak! Aztán az imádságoskönyvét is megmutatta. Abban vannak csak szép képek! Van benne egy Mária kék selyemruhában, rózsák között. Azt látnád!
A hárs alól valami olyanféle nyekergés hallatszott, mint mikor a macskának rálépnek a farkára.
Éva összerezzent.
– Jaj! A királyka fölébredt. Várj itt, Gergő!
– Vicus, nem várhatlak, hanem holnap eljövök.
– Jó – felelte a leány. – Mindennap itt légy ebben az órában!
És elfutott a királykához.
Semmi sem úgy történik, ahogy előre elgondolgatjuk.
Mikor Török Bálint hazaérkezett, órákig nem lehetett vele beszélni.
Bezárkózott a szobájába, és fel-alá járt. Az alsó szobákban hallották nehéz, egyforma járását.
– Az úr haragszik – mondotta Martonfalvai aggodalmasan. – Talán csak nem énrám?!
Hát ha még engem meglát! – gondolta Gergely.
S vakart egyet a fején.
Martonfalvai háromszor is fölment a lépcsőn, míg végre be mert nyitni.
Török Bálint a Dunára néző ablaknál állott. Úgy volt öltözve, ahogy a török császárnál járt. Még a bársonyos díszkardot sem oldta le a derekáról.
– Mi az? – kérdezte visszafordulva. – Mit akarsz, Imre? Most nem akarok beszélni semmiről.
Megállt a tornácon, és zavartan vakarta a füle tövét. Mert az is baj lesz, ha szól. Bálint úr olyan, mikor haragszik, mint a zivatarfelleg: könnyen kilobban belőle a mennykő. De hátha az is baj, hogyha nem szól? Akárki jön hazulról, az úr mindig örömest látja.
Török Bálintnak a háza a Fejérvári kaput támasztotta. Egyfelől Pestre nyíltak az ablakai, másfelől a Gellért-hegyre. Martonfalvait végre az segítette ki a zavarából, hogy amint lenézett az ablakon, Werbőczyt látta a ház ajtaján belépni.
Visszasietett hát, és megint csak benyitott az ajtón.
– Nagyságos uram, Werbőczy úr jön.
– Itthon vagyok – felelte Török Bálint.
– Gergely is itt van – mondotta nagy lélegzettel a deák –, a kis Bornemissza fiú.
– Gergely? Egyedül?
– Egyedül.
– Hát hogy kerül az ide? Jöjjön be!
Gergely egyszerre érkezett az ajtóhoz az ősz szakállú, hajlott hátú Werbőczyvel.
Hogy Martonfalvai mélyen meghajolt, Gergely is utánozta.
Azzal az öregúrral találkozott ő az imént a királyi palotánál. Az előtt vitték a lúdtollas deákok a papírtekercset. (Hej, nagy hírű ember! Legénykorában látta Mátyás királyt.)
– Isten hozott, bátyám – hangzott ki a szobából Török Bálint mély, férfias hangja.
Megpillantotta Gergelyt.
– Engedd meg, bátyám, hogy a fogadott fiammal szóljak előbb. Gyere be, Gergely!
Gergely azt se tudta, élő-e vagy holt: állt cövekként a két úr előtt.
Bálint összevont szemöldökkel nézett reá.
– Valami baj van otthon?
– Nincs – felelte a diák.
– Te a pappal jöttél!!!
– Avval – felelte sápadtan a fiú.
– És hogy estetek rabul? Hiszen a pap meghalt. A fiaim is veletek voltak?
– Nem.
– Hát hogy kerültetek a törökök közé?
Az agg Werbőczy megszólalt.
– Nono, Bálint öcsém – mondotta jóságos, mély rezgésű hangon –, ne kiabálj úgy arra a szegény gyerekre, hiszen féltében se tud felelni.
És megsimogatta a fiú arcát, aztán leült a szoba közepén egy fekete bőr karosszékbe.
A fiú a féltében szóra észre tért, mintha vizet loccsantottak volna az arcára.
– Úgy – felelte egyszerre bátran –, hogy égbe akartuk röpíteni a török császárt.
– Per amorem[26] – szólt elszörnyedve Werbőczy.
Török Bálint maga is meghökkent.
A fiú – jöjjön, aminek jönnie kell – elmondotta, hogyan vitték a puskaport az országútra, és a pap hogyan tévesztette össze a császárt a basával.
Werbőczy összecsapta a kezét.
– Micsoda meggondolatlanság! Micsoda szamárságot eszeltetek ki, édes fiam!
– Nem ott a szamárság – felelte a kardját a padlóhoz ütve Török Bálint –, hanem ott, hogy a pap nem ismerte meg a szultánt.
És a két úr egymásnak fordult.
– A szultán barátunk! – szólt Werbőczy.
– Elvesztőnk! – felelte Török Bálint.
– Nemes gondolkodású úr!
– Koronás gazember!
– Én ismerem, de te nem ismered! Én jártam nála Konstantinápolyban…
– Töröknek a szava nem szentírás. És ha szentírás volna is, az ő szentírásuk nem a miénk, a miénk nem az övék. Az ő szentírásuk az, hogy a keresztényt le kell tiporni.
– Csalatkozol.
– Adja az Isten, bátyám, de én gonosz bűzét érzem ennek a látogatásnak. Hazamegyek innen. Fiam – szólt Gergelyhez fordulva –, megmenthettétek volna Magyarországot!
S hogy ezt mondta, a hangja fájdalmas volt. Másnap reggel azzal ébresztette fel Gergelyt Martonfalvai, hogy a ruhatárból egy vörös és kék selyem apródöltözetet tett az asztalára.
– Az úr parancsolja, hogy öltözzél fel. Tíz órakor állj készen az udvaron. Bemégy vele a királyi palotába.
Azzal előfogta Gergelyt, mint valami gondos anya. Megmosdatta, felöltöztette. A haját középen kétfelé fésülte. Az aranygombjait megtörülgette szarvasbőrrel. Még a meggyszínpiros dali-cipőket is ő akarta felhúzni a lábára.
– De már ezt nem engedem! – mondotta nevetve Gergely. – Nem vagyok én olyan gyámoltalan fráter, hogy még a cipőt se tudnám felhúzni.
– Hát nem félsz?
– Mitől félnék, deák uram? Hogy a királyné elé megyek? Nagyobb asszony az én nagyasszonyom annál, ha nincs is korona a fején!
– Abban is igaz a szavad – felelte a deák, tetszéssel nézve végig a fiún. – De tudod, mégiscsak királyné.
Ahogy Török Bálinttal mentek aztán a királyi palotába, az udvar egy szolgája sietett eléjük.
– Nagyságos uram – mondotta lihegve –, a királyné őfelsége küldött, hogy azonnal jöjjön. Valami basa érkezik. Annyi kincset hoznak, hogy szörnyűség!
Török Bálint a kísérő vitézeihez fordult.
– Nem ingyen hozzák, meglássátok!
A katonák az udvaron maradtak. Bálint úr Gergellyel felment a széles márványlépcsőn.
Az alabárdos ajtónálló tisztelgőre emelte a bárdot, s jobb felé mutatott:
– Őfelsége a trónterembe rendelte az urakat.
– Akkor velem jöhetsz – mondta Bálint úr Gergelynek. – Mindig a hátam mögött állj négy-öt lépésnyire. És katonásan állj! Senkivel ne beszélj! Ne krákogj, ne köpdöss, ne ásíts, illedelmes légy!
Magas ívű csarnokok, színes és faragott falak, mindenütt arannyal tündöklő és koronás címerek, magas, széles ajtók, ezüst csillagokkal ékesített kék mennyezetek, lépések zaját elnyelő vastag, vörös szőnyegek.
Gergely kábuldozott a pompától.
Úgy érezte, mintha minden sarokban egy koronás szellem állana, és suttogná:
– Királyok lába nyomán jártok! Ezt a levegőt királyok lehelték be itten!
A trónteremben már öt fényes öltözetű úr ácsorgott. Mögöttük apródok és tisztek. A trón mellett néhány alabárdos testőr. De a trónon nem ült még senki.
A terem boltozatos volt, mint a többi, s a katángszínkék selyemboltozat csillagai az eget abban az órájában ábrázolták, amelyikben a nemzet Mátyást királyának választotta.
A trónus mögött nagy bíborszőnyeg az ország aranyfonállal szőtt címerével. Az országos címer belsejében megint egy kis címer: koronás kígyó és hármasan koronás leopárd, fölül lengyel sas. A Szapolyai-család címere volt az.
Török Bálint elé egy palotás hadnagy lépett.
– Őfelsége hívja, nagyságos uram.
Gergely magára maradt az apródok és deákok között.
A mellette beszélgető két ifjúhoz fordult.
– Bornemissza Gergely a nevem. Török Bálint apródja vagyok.
Az egyik ifjú (vidám tekintetű, naptól barnult, szőke hajú) kezet nyújtott neki.
– Zoltay István vagyok, Batthyány uram hadában.
A másik, egy rövid nyakú, köpcös legény, csak összefonva tartotta a karjait, és elnézett a Gergely válla fölött.
Gergely megütődve bámult rá. (Ez a bikafejű úrfi bizony még megveti!)
– Bornemissza Gergely vagyok – ismételte a mellét kidomborítva.
A bikafejű ránézett félvállról.
– Mi közöm veled, öcsém? Apródnak hallgass a neve.
Gergely elpirult. A szeme rávillant a gőgös ifjúra.
– Nem a te apródod vagyok! Akié pedig vagyok, az nem úgy hí engem, hogy hallgass, hanem úgy, hogy ne tűrj bántást!
A bikafejű végignézett rajta.
– No, majd ha kint leszünk az udvaron, megmondom neked a nevemet.
S a tenyerét érthető mozdulattal emelte meg.
Zoltay közéjük lépett.
– Nono, Mekcsey, csak nem izéled ezt a gyereket!
– Nem vagyok gyerek, ha bántanak – felelte Gergely. – Engem Dobó István már hétéves koromban karddal övezett fel, és vitéznek nevezett.
A Dobó névre Zoltay megfordult, és Gergelynek a vállára tette a kezét.
– Nini – mondotta –, talán biz te vagy az a gyerek, aki egy janicsárnak a lovát elvitted?
– Én – felelte Gergely büszke örömmel.
– Pécs mellett valahol?
– A Mecseken.
– No, pajtáskám, akkor add ide még egyszer a kezedet!
Megrázta, megszorította a Gergely kezét, aztán magához ölelte.
Mekcsey ezalatt háttal volt fordulva hozzájuk.
– Ki ez a goromba fráter? – kérdezte Gergely Mekcseyre intve.
– Jó fiú – felelte Zoltay –, csak kissé tüskés.
– De én nem hagyom annyiba! – tüzeskedett Gergely.
Rácsapott Mekcseynek a vállára.
– Hallja az úr…
Mekcsey megfordult.
– Éjfélkor a Szent György téren megösmerkedhetünk.
És a kardjára csapott.
– Ott leszek – felelte röviden Mekcsey.
Zoltay a fejét csóválta.
A termen mintha szellő fuvallt volna át. Mozgolódás támadt. Két alabárdos testőr – vagy mint akkor mondták: palotás – lépett be az ajtón, aztán néhány udvari méltóság: udvarmester, kamarás, egy fekete pap – bizonyosan az udvari káplán; aztán négy kis apród, aztán a királyné; utána a barát, Török Bálint, Werbőczy, Batthyány Orbán meg az öreg Petrovich.
Gergely elpirosodva nézett az ajtóra. Még valakit várt, hogy jön. Bizonyosan azt gondolta, hogy amint a férfiaknak fiú apródjaik vannak, az ilyen nagyasszonyt is környezik leány apródok. De nem jött leány apród egy se.
A királyné fátyolos gyászruhában volt. Csak a fején ragyogott egy vékony, hold alakú, gyémántos korona. A trónba ült. Két testőr mögéje állott. A főurak melléje.
A királyné körülnézett a teremben. Még valamit kérdezett halkan a baráttól, aztán visszahelyezkedett a trónusába.
A barát intett az ajtónállóknak.
A török szultán küldötte lépett be: egy aranysallangos, fehér selyembe öltözött termetes ember.
Amint az ajtón belépett, földig meghajolt. Aztán futó sietéssel ment a trón szőnyegéig. Ott előrevetette a két kezét, és hasra feküdt.
Vele együtt tíz apródféle, citromszín ruhás, cirkászi barna fiú. Azok is úgy siettek be, mint az agájuk. Ketten-ketten egy-egy violaszín bársonnyal borított ládát cipeltek. Letették a ládákat kétfelől az aga mellé. S ők is a szőnyegre borultak.
– Isten hozott, Ali aga – szólalt meg ekkor a királyné latin nyelven.
Gyönge rebegés volt a hangja. Nem lehetett tudni, hogy a melle erőtlen-e, vagy hogy, mint afféle asszony, nyárfalevél-természetű lélek.
A török fölemelkedett. Csak akkor látszott, micsoda szép arcú arab ember. Lehetett negyvenéves.
– Felséges királyasszony – szólalt meg latinul s dercés, reggeli hangon –, a hatalmas padisah üdvözletét hoztam trónusod elé. Kér, hogy fogadd olyan szívesen, mint ahogy ő adja.
Intésére az apródok fölemelték a ládák tetejét, s az aga egyenként szedte elő a ragyogó aranyláncokat, karpereceket, selyem– és bársonykelméket, egy szép drágaköves kardot és buzogányt.
Odarakta a szőnyegre, a királyné lába elé.
A királyné halvány arcán az öröm gyönge rózsája pirosodott elő.
Az aga még egy kis, csipkézett, ezüstfoglalatú kristályszelencét nyitott fel és nyújtott át. Gyűrűk csillogtak abban, a mesés Kelet legszebb kincseiből valók. A királyné őszinte gyönyörködéssel nézett a gyűrűkre.
– A kardot és buzogányt, felség, a kis király őfelségének küldi az én uram – folytatta a szót Ali aga. – Továbbá lent az udvaron áll három telivér arabs ló. Azok kettejét a két szultánfi küldi. Ők is eljöttek, és testvéri csókjukat küldik a kis János Zsigmond őfelségének. Méltóztatna talán megtekinteni, felséges asszonyom: úgy állíttattam, hogy ablakból megtekinthető lehessen.
A királyné fölkelt, s a főurakkal az udvari ablakhoz sietett. Ahogy Gergely mellett elhaladt, Gergely érezte rajta azt a finom loncillatot, amelytől Vica is illatozott. Egy testőr félrevonta az ablak vastag kárpitját. A terembe napfény szállt be. A királyné a tenyerét a szemére árnyékozva nézett le az udvarra.
Ott állt a három gyönyörű kis paripa. Arannyal kivert, drága keleti szerszám rajtuk, s körülöttük a bámuló udvari nép.
A királyné néhány szót váltott a baráttal.
A barát a követhez fordult:
– Őfelsége mély meghatottsággal és hálával köszöni a kegyelmes szultán ajándékait, valamint a két főherceg ajándékát. Mondd meg uradnak, a kegyelmes szultánnak, hogy jelöljön meg egy órát a király és királyné őfelségük küldöttjeinek elfogadására, akik e köszönetet tolmácsolni fogják a kegyelmes padisahnak.
A királyné bólintott, és vissza akart vonulni a termeibe, azonban az aga még nem végzett.
– Mindezeket az ajándékokat – mondotta finom mosolygással – csupán annak jeleképpen küldi a hatalmas padisah, hogy ő János Zsigmond király őfelségét fiának tekinti, a felséges királyasszonyt pedig leányának. És az volna a legnagyobb öröme, ha elhunyt királyi barátjának fiát, a kis király őfelségét láthatná és atyai csókjával illethetné.
A királyné elhalványodott.
– Ez okból – folytatta a követ – kéreti felségedet a hatalmas padisah, méltóztassék a kis király őfelségét a dajkával együtt kocsiba ültetni, és méltó kísérettel hozzá bocsátani.
Ezen a méltó kísérettel szón hangsúly volt. Senki nem értette akkor. Mindenki megértette másnap.
A királyné fehér volt, mint a fal. Hátradőlt a trónusán, nehogy elájuljon.
A teremben az elszörnyülködés halk moraja futott át. Gergely fázott.
– Mit mondott? – kérdezte suttogva Mekcsey.
– Nem értettem tisztán – felelte Zoltay.
És Gergelyhez fordult:
– Értetted te? Te bizonyosan jobban tudsz latinul, mint mink.
– Én értettem – felelte Gergely –, és neked megmondom.
Azonban mielőtt szólhatott volna, a török hangja hallatszott megint:
– Nincs ok az aggodalomra. A hatalmas padisah csak az ellenségeinek félelmes, a jó barátok irányában ő is csak jó barát. Egyébiránt ő személyesen jött volna el, hogy tiszteletét és jóindulatát kifejezze, de a mi vallási törvényeink tiltják ezt, felséges királyné.
S megállt a beszédben. Várta, hogy vagy a baráttól, vagy a királynétól feleletet kap. Azonban senki se felelt.
– Továbbá – folytatta ekkor a török – az én uram és császárom azt óhajtja, hogy János Zsigmond őfelségét mindazok az urak kísérjék el, akik Buda védelmében kitüntették magukat. Ismerni óhajtja a magyar hősöket; valamennyit a maga hőseinek tekinti.
Hogy erre se feleltek, meghajolt:
– Ezzel elvégeztem a hatalmas padisah megbízását, s várom a kegyelmes választ.
– Délután három órakor megadjuk – felelte György barát a királyné helyett. – Őfelsége, a császár, meg lesz a mi válaszunkkal elégedve.
A királyné fölkelt. Intett Török Bálintnak, s hogy az erre a trónhoz lépett, belefűzte a karját a karjába. Látszott rajta, hogy alig bír a lábán megállani.
Ali aga délben a főurakat járta sorba: Fráter Györgyöt, Török Bálintot, Petrovich Pétert, aki a kis királynak nemcsak rokona volt, de gyámja is. Továbbá Werbőczynél járt, Batthyány Orbánnál is és Podmaniczky Jánosnál is.
Mindenüvé egy értékes kaftánt vitt, és mindenütt mézes szavakkal biztosította az urakat, hogy a szultán jóindulatú és bőkezű.
A kaftánok között Török Bálintnak jutott a legértékesebb. Bokáig érő, nehéz, sárga selyem volt az. A többi kaftán mind egyforma ibolyaszínű volt, és narancsszín sárga selyembélésű. Az az egy napraforgószínű selyem volt, és habos fehér selyem a bélése. Maga az aranyfonalakból szőtt öv olyan szálazott aprólék munka, hogy egy emberéletbe kerülhetett, míg elkészült. A gombok rajta, a nyaktól az övig, gyémánttal körözött aranygombok.
Hogy a házbeliek összefutottak az ajándék csodájára, Török Bálint mosolyogva rázta a fejét.
– Jó lesz paplannak.
Aztán elkomolyodott.
– Szedelődzködjetek! Délután hazaindulunk!
Három órakor átsétált megint a palotába. Ott a főurak a könyvtárteremben vártak már reá.
– A királyné nem enged – mondotta György barát –, kérlek, szólj vele.
Török Bálint vállat vont.
– Én búcsúzni jöttem.
A főurak elképedtek.
– Mi jut eszedbe?
– Érzem a szelet. Nem akarom, hogy kívül találjon az odúmon.
– Az ország sorsával játszol! – szólt rá Werbőczy.
– Rajtam fordulna meg?
– A szultánt nem szabad elkedvetlenítenünk – mondotta György barát.
– A fejemmel kedveskedjek-e neki?
– Meg van ez zavarodva! – szólt a vállát vonogatva Werbőczy. – Hát nem neked küldte-e a legszebb kaftánt? Nem téged ölelgetett-e legjobban?
Török Bálint rákönyökölt a nagy, kéklő földgömbnek a kávájára, és maga elé gondolkozva bólogatott:
– Az okos madarász annak a madárnak sípol legszebben, amelyikre legjobban fáj a foga.
Az ajtónálló feltárta az ajtót annak jeléül, hogy a királyné várja az urakat.
Hosszas és kínos disputa keletkezett odabenn. A királyné féltette a gyermekét. A főurak az ország és a nemzet sorsát vetették fel a kérés megtagadása ellenében.
– És te nem szólsz-e semmit? – fordult a királyné Török Bálinthoz, aki a falnak támaszkodva némán és komoran állott.
– Én csak búcsúzni jöttem ide, felség – felelt a királyné szavára előlépve.
– Búcsúzni? – kérdezte elámult szemmel a királyné.
– Még ma haza kell mennem. Olyan ügyek fordultak elő, hogy nem maradhatok egy percig se tovább. Beteges is vagyok…
A királyné idegesen tördelte a kezét.
– Várj. Ülj le, ha beteg vagy. Mondd meg, mit cselekedjünk?
Török Bálint vállat vont:
– Én nem bízok a törökben. A török ebnek néz minden keresztényt. Nem szabad a kezébe adnunk a királyi gyermeket. Mondjátok, hogy beteg.
Werbőczy megmordult:
– Azt fogja felelni: megvárom. S itt fog hetelni rajtunk. Etetnünk kell a hadát, a lovait…
A barát haragosan toppantott:
– Az országra is gondolj! A szultán itt áll egy nagy haddal. Magunk hívtuk be. Barátja volt a megboldogult királynak: a kívánságát teljesíteni kell! Ha azt látja, hogy bizalmatlanok vagyunk iránta, ki a kezes arról, hogy ellenünk nem bőszül? Akkor aztán nem fiának nevezi őfelségét, hanem rabjának.
A királyné a halántékára szorította a kezét, s hátrahanyatlott a székén.
– Ó, jaj nekem, nyomorult asszonynak!… Azt mondják, királyné vagyok, de a földön csúszó koldusnak is több az ereje!… A fának nem fáj, ha letörik a virágát, ó, de az anyai szívet fájdalomból gyúrta a Teremtő!
Míg ezek a teremben történtek, Gergely az előszobában ácsorgott.
Ahogy ott áll az öles, magas cserépkályha mellett, úgy érzi, mintha valami pók futna végig az arcán. Odakap. Hát egy pávatoll akad a kezébe.
A kályha két terem közt állt, s mellette át lehetett látni a másik terembe.
– Gergely! – hangzott halkan.
Gergely boldog megrezzenéssel fordult vissza.
A Vica arcát látta, az ő pajkos szemét, ahogy a szomszéd teremből átpillantott.
– Gyere ki a folyosóra – susogta a leány.
Gergely kisurrant. A leány már ott várta az ablakfülkében. Megragadta a kezét.
– Gyerünk le a kertbe!
S vezette. Négy vagy öt termen mentek át. Valamennyi vastagon be volt terítve szőnyeggel, s valamennyinek le volt eresztve a nap felől való oldalon a kárpitja. A falakon királyképek és szentképek. Egy helyen lovas csatakép is. A bútorokon és falakon aranyozások. Egyik szoba rákszín, a másik liliomszín, a harmadik kék, mint a levendula. Mind más és más színű. Bútor valamennyiben kevés.
Egy ajtón végre a kertbe léptek ki. Gergely megkönnyebbült.
– Magunk vagyunk – mondotta Vica.
Fehér ruhába volt öltözve, valami fátyolféle, könnyű szövetbe, amely a nyaka körül ki volt kanyarítva. A haja egy ágba fontan csüggött a hátán. A lábán sárga szattyáncipők. Állt az árnyékos homokúton, egy bokorcsoport mellett. Állt mosolyogva, hogy Gergely bámulta.
– Szép vagyok? – kérdezte azzal az őszinteséggel, amely még a gyermekkor ártatlanságából való.
– Szép – felelte Gergely. – Te mindig szép vagy. Fehér galamb vagy.
– A királyné varratta ezt a ruhát nekem.
S karját a Gergely karjába öltötte:
– Jer, üljünk amoda a hársfák alá. Sokat akarok neked mondani, és te is bizonyára nekem. Mindjárt megismertem a hangodat, mikor a vasrácson beszóltál, de nem hittem, hogy te vagy. Sokszor gondoltam rád. Az éjjel is felőled álmodtam. A királynénak is mondtam akkornap, hogy itt vagy. Azt mondta, mihelyt a török elmegy, látni akar.
Leültek a hársfa alá egy márványpadra, amelynek a karja két ülő oroszlán. Onnan le lehetett látni a Dunára s a Duna túlsó partján Pestre. Kicsi kis, piszkos város az a Pest. Magas kőfal keríti körül. A kőfalon belül apró házak. A kőfalon kívül sárga homokos mező. De Gergely nem nézte sem a Dunát, sem Pestet, ő csak Vicát nézte. Bámulta a leány arcának fehér mályvához hasonló tisztaságát, gyönyörű fogait, gömbölyű állát, fehér bársonynyakát, vidám, ártatlan két szemét.
– No, most már beszélj te is – mondotta a leány. – Hogy élsz Törökéknél? Tanulsz-e még sokat? Tudod-e, hogy én most festeni is tanulok? No, mit bámulsz úgy? Még egyet se szóltál!
– Téged bámullak, hogy milyen nagy vagy, és milyen szép vagy!
– Azt a királyné is mondta. Azt mondta, hogy most nagyleánnyá fejlődök. A kezem, lábam most már akkora, hogy nagyobb nem lesz. Mert a kéz és a láb csak tizenhárom éves korig nő a leányoknál. Te is szép vagy, Gergely.
Pirosság futott végig az arcán, és eltakarta a szemét a tenyerébe.
– Jaj, milyen bolondokat beszélek! Ne nézz rám! Szégyellem magamat.
De a fiú is zavart volt. Elvörösödött a füle hegyéig.
Egy-két percet hallgattak. A hársfán egy pihenő fecske csicsergett. Talán azt hallgatták. Dehogy azt hallgatták. Szebb zenét hallgattak ők. Azt, ami a szívükben zendült meg.
– Add ide a kezedet – mondotta a fiú.
A leány készséggel odanyújtotta.
A fiú fogta a leány kezét. Az várta, hogy mit akar Gergely. Gergely csak hallgatott és nézett.
Egyszer csak fölemelte szép lassan a leány kezét, és megcsókolta.
Éva elpirult.
– Szép ez a kert – mondotta Gergely, hogy valamit mondjon.
Megint hallgattak. Egy hársfalevél leesett az ágról, és eléjük hullott. Arra néztek mind a ketten, aztán a fiú megszólalt:
– Mindennek vége van.
Ezt olyan búsan mondotta, hogy a leány szinte ijedten nézett reá.
Gergely fölkelt.
– Gyerünk, Vica, mert hátha jön atyámuram.
Vica is fölkelt.
Újra karon fogta Gergelyt. Hozzá is simult. Így mentek némán tíz lépést. Akkor a leány megszólalt:
– Mért mondtad, hogy mindennek vége van?
– Mert vége van – felelte Gergely.
És még egynehány lépést mentek hallgatva. Gergely a fejét rázta:
– Érzem, hogy te nem leszel az én feleségem.
És sóhajtott.
– Én meg érzem, hogy az leszek – felelte vigasztalón a leány.
A fiú ránézett. A szemébe nézett.
– Ígéred nekem?
– Ígérem.
– Lelkedre?
– Lelkemre.
– És ha a szülőid mást akarnak? És ha a királyné mást akar?
– Megmondom nekik, hogy mink már megegyeztünk.
Végigmentek újra a szobákon. Mikor a folyosóra nyíló ajtóhoz értek, Vica megszólalt:
– Míg itt a török, nem találkozhatunk, csak ha Bálint úrral jössz. Akkor csak állj ide a kályha mellé. Azután kijövök majd érted.
Gergely fogta a leány kezét. A leány érezte, hogy a Gergely keze remeg.
– Megcsókolhatlak? – kérdezte Gergely.
Azelőtt mindig megcsókolták egymást kérdés nélkül is. De Gergely érezte, hogy ez a leány nem az a leány többé, akit otthon Keresztesen testvéreként szeretett. Több. A leány is érzett valami effélét, mert Gergely kérdésére elpirosodott.
– Hát csókolj meg – mondotta boldog-komolyan.
S nem az arcát nyújtotta, mint szokta, hanem az ajakát.
Délután négy órakor fel volt öltöztetve a kis királyfi. Az udvaron aranyozott hintó várta, hogy leszálljon vele az óbudai völgybe, ahol lesátorozott a török tábor.
A királyné azonban még az utolsó percekben sem akarta elbocsátani a gyermekét. A fejét a két kezébe fogta, és sírt.
– Nektek nincsen gyermeketek! – mondotta. – Neked nincs, György barát, Podmaniczkynek sincs. Petrovichnak sincsen. Nem tudjátok, mi az: tigris barlangjába bocsátani be egy kisdedet. Ki tudja: visszatérhet-e onnan? Török Bálint! Nem szabad elhagynod engem! Reád bízom a gyermekemet! Te magad is apa vagy: tudod, hogy mi az, mikor a szülői szív reszket a gyermekéért. Úgy őrizd őt, mintha a magadé volna!
És mikor ezt mondta: nem szabad elhagynod engem, megfeledkezett minden méltóságáról, és térdre omlott a szőnyegen Török Bálint előtt. A kezét könyörgőn nyújtotta feléje.
Ez a jelenet mindenkit megrendített.
– Az Isten szerelmére, felség! – szólt György barát. S fölemelte a királynét a földről.
– Felséges asszonyom – mondotta mély megindulással Török Bálint –, elkísérem a kisdedet. És esküszöm, hogy ha csak egy haja szála is meggörbül, akkor a kardom a szultán vérében fog ma megfürdeni!
A szultán Óbuda alatt táborozott. Pompás hármas sátora ott volt fölépítve a mai Császár fürdő helyén. Csak a neve sátor, valójában palotaféle fa– és kelmealkotmány. Belül termekre és fülkékre van osztva; kívülről ragyog az aranytól.
Délután öt óra tájban megindult a magyar hódoló küldöttség a királyi palota udvaráról. Elöl egy huszárszázad, utána a főurak katonasága, azok után a kincsvivő apródok. (A németekkel trafikált, hazaáruló Bornemissza Tamás kincseit vitték el a szultánnak ajándékul.) Ismét egy csapat királyi katona, palotások, egyéb udvari szolgák, majd a főurak válogatott daliái. Azután maguk a főurak, s köztük a fehér kámzsás György barát. Szép és méltóságos volt az a kámzsa, ahogy ott fehérlett Török Bálint virágos, kék, nyári atlaszruhája mellett. A főurak között a kis királyfi hatlovas, aranyos hintója. Két udvari hölgy ült benne meg a dajka. A dajka ölében a fehér selyembe öltözött, kis, pirospozsgás, térden táncoló királyka.
A lovakat oldalt egy-egy hosszú hajú, selyemsipkás apród vezette. A hintó mögött az ezüstsisakos belső testőrség. Azok mögött a budai ostromban vitézkedett tisztek hosszú sora lovagolt.
Gergely egy rézderes kis lovon Török Bálintot követte. Hogy az ura kedvetlen volt, maga is komolykodva ült a lován. Csak akkor derült föl, mikor hátrapillantott, és meglátta az öreg Ceceyt. Milyen furcsán ül az öreg a lovon! Az egyik lábát, amelyik fából van, meredten kinyújtva tartja, a másikat meg, amelyik csak térdig van fából, összehúzza. Aztán a jobb kezével tartja a kantárt, s a kardja is jobb felől van felkötve.
Gergely sohase látta őt se lovon, se fegyverben. Nevetésre fakadt.
No, furcsa is volt az öreg, hogy úgy kinyalakodott. A nagy sastollas posztósüveg félre volt ütve a fején, a bajusza meg – kicsit fehér bajusz – olyan hegyesre volt viaszolva, mint a legényeknek; s hogy immáron foga nem volt elöl, meg a szemei is mélyen ültek az öregségtől, a vén Ceceyt inkább valami díszmadárijesztőnek lehetett nevezni, hogysem díszmagyarnak.
Gergely hát megnevette. De mindjárt meg is restellte, s hogy igazítson a bűnén, megvárta. Köszönt neki:
– Jó napot, atyámuram! – mondotta vígan. – Hogyan nem láttam előbb kegyelmedet?
– Csak itt csatlakoztam a menethez – felelte az öreg bámulva. – Hát te micsoda angyalbőrben vagy?
Gergely gyönyörű, vörös és kék atlaszból való apródruháját és drága, gyöngyházas kardját kérdezte ezzel a szavával.
– Az uram apróddá tett – felelte Gergely. – Mindenüvé járok, ahová ő jár. A királyi palotában is forgok. Most meg a szultán sátorába megyek vele.
Dicsekedett. Fitogtatni akarta, hogy ő nem olyan semmi ember, mint amilyennek őt eddig nézték. Abban a körben forog ő, ahol Éva kisasszony.
A Szent György téren nyüzsgött a sokaság. Az utcákon ki voltak tárva ajtók, ablakok. A tetőkön és fákon vidám gyerekek ültek és csimpeszkedtek. De mindenki csak a királykát nézte. Milyen csepp, és máris választott király!
– Szakasztott olyan a feje tartása, mint az apjáé volt – mondotta egy asszony.
A kapuban ott piroslott egy rajban a Török Bálint háromszáz főnyi legénysége. Csupa somogyi fiú, s van közte egy, akinek a feje kiáll a csapatból, mint a búzatáblába tévedt rozsszál.
Hogy azokhoz értek, Török Bálint megfordította a lovát. A kardja az égnek villant: állót intett a menetnek.
– Vitézeim! Fiaim! – szólt mély rezgésű hangon a katonái előtt. – Emlékeztek rá, hogy alig egy hónapja itt, ennél a kapunál fogadta meg a szavamra minden főúr és minden katona, hogy Buda várát sem a németnek, sem a töröknek oda nem adjuk?
– Emlékszünk – morajlott a csapat.
Bálint úr folytatta:
– A németet elvertük. Most a török táborba megyünk a szultán elé. Isten a tanúm, és legyetek ti is tanúim rá, hogy én a tanácsban ezt a kimenetelt elleneztem.
Ezt dörgő hangon mondta. Aztán a hangja zengéstelenné vált:
– Én, édes fiaim, érzem, hogy nem látlak többé bennetek. Isten a tanúm, hogy csak a haza iránt való tekinteteknek engedelmeskedem. Az Ég áldjon meg, édes fiaim!
Nem tudott többet mondani: a hangja elcsuklott. Ahogy a kezét kinyújtotta, a katonák egyenként szorították meg. A szemek megteltek könnyekkel. Török Bálint lehajolt, és egy katonáját arcon csókolta.
– Ez az én búcsúcsókom, mindnyájatoké!
S megsarkantyúzta lovát: kilovagolt a várkapun.
– Ugyan, ugyan, Bálint öcsém – mondotta az agg Werbőczy –, mire való az ilyen ellágyulás?
Török Bálint megrántotta a lova kantárját, és bosszúsan felelte:
– Megmutattam én nemegyszer, hogy nem vagyok ólomból.
– Hát aki nem fázik, ne reszkessen.
– Nono, bátyám, majd meglátjuk, ki érzi meg jobban az időjárást.
– Ha nem mondta volna is a császár – szólt közbe György barát –, el kellett volna hozzá éppen így mennünk. Nem szabad hidegen bánnunk vele.
– György fráter – szólt Török Bálint komor pillantással –, te okos ember vagy, de Isten te se vagy. Ha az ember kívül a ruháján hordozná a szívét, a császár akkor is betakarná azt mielőttünk.
A barát nyugodtan felelte:
– Ha itt volna még a német a nyakunkon, te is másképpen beszélnél.
A kaputól a táborig a janicsárság állott sorfalként. Oly viharosan csokjasázták a magyar főurakat meg a kis királyt, hogy nem lehetett folytatniuk tovább a beszélgetést.
A katonák és sátorok tarkaságában haladtak tovább. Néhány perc múlva a bégek és pasák pompázó csoportját látták, amint eléjük jönnek a királyfi fogadására.
Ha valaki a magasból nézte volna azt a két menetet, bizonyára olyannak látja, mintha egy nagy virágos mezőn két sor mindenféle színű tulipán haladna egymással szembe. Mikor összeérnek, megállanak és bókolnak, aztán összevegyülten haladnak tovább a Duna partján észak felé, ahol egy palotaféle hármas sátor zöldellik ki a többi közül.
A szultán a sátora előtt állt. Az arca ki volt pirosítva, mint mindenkor. Mosolyogva bólintott, mikor György barát kiemelte a kocsiból a kék szemű, kövér kisgyermeket.
Bementek a sátorba. Az ura mögött Gergely is belépett. Kellemes hűvösség és rózsaillat csapta meg. A tábori nagy lóbűz, amely a forróságban szinte kábító volt, oda már nem hatott be. Az ajtónálló a kíséret többi tagját visszatartotta.
A szultán sarkig érő, cseresznyeszínű selyemkaftánba volt öltözve. A kaftánt a derekán fehér zsinór tartotta össze, de a kaftán olyan lenge patyolatselyemből volt, hogy a karja idomait látni lehetett benne. És azoktól a sovány karoktól reszketett akkor Európa!
A szultán odabent a kezébe vette a gyermeket, és tetszéssel nézte.
A gyermek rámosolygott, és belemarkolt a szakállába. A szultán erre megcsókolta a gyermeket.
A főurak megkönnyebbülten lélegzettek. Hiszen ez nem a vérengző Szolimán! Ez egy jólelkű családapa! A tekintete tiszta, mosolygása őszinte. Íme, a gyerek a turbánon ragyogó gyémántcsillaghoz nyúl. Odaadja neki játéknak. Aztán fiaihoz szól; Bálint is érti, Gergely is érti:
– Csókoljátok meg a kis magyar királyt!
És a két szultánfi megcsókolja. Mosolyog rá mind a kettő. A gyerek is visszanevet.
– Elfogadjátok-e testvéreteknek? – kérdi a szultán.
– Hogyne – feleli Szelim –, hiszen ez a gyerek olyan kedves, mintha Sztambulban szülték volna.
Gergely körülpillant a sátorban. Micsoda kéklő pompája a selyemnek! A földön is vastag, virágos, kék szőnyegek. A sátor falán kerek, üvegtelen ablakok. Az egyiken át lehet látni a Margitszigetet. Lent a sátor fala mellett meg vastag ülővánkosok hevernek.
A sátorban nem volt más, csak a három főúr: György fráter, Werbőczy meg Török Bálint, azután a dajka meg Gergely, akit díszes ruhájában talán a kis király apródjának vélt az ajtónálló. Aztán ott állt a két szultánfi, két pasa meg a tolmács.
A szultán visszaadta a királyfit a dajkának, és tovább is gyönyörködve nézte, orcáját veregette, kenderszőke haját simogatta.
– Milyen szép, milyen egészséges! – mondotta a tolmácsra pillantva.
Mire a tolmács latinul szólott:
– A kegyelmes szultán azt mondja, hogy a gyermek bájos, mint az angyalok, és egészséges, mint a ma hajnalban nyílott keleti rózsa.
– Örülök, hogy láttam őt – szólt tovább a szultán –, vigyétek vissza a királynénak, és mondjátok meg, hogy atyja leszek apja helyett, és hogy az én kardom őrködni fog rajta és az országán.
– Őfelsége úgy örül – mondta a tolmács –, mintha a saját gyermekét látná. Fiául fogadja őt, és világot uralgó hatalmának szárnyát kiterjeszti fölötte. Ezt mondjátok meg a királyné őfelségének, s adjátok át az ő legkegyelmesebb üdvözletét.
A szultán egy meggyszínvörös selyemerszényt vett elő a zsebéből, és kegyes mozdulattal a dajka kezébe csúsztatta.
Aztán még egyszer megcsókolta a gyermeket. A kezével búcsút integetett neki.
Jel volt ez arra, hogy a szultán teljesítettnek tudja a kívánságát, és hogy mehetnek.
Valamennyien boldogan lélegzettek. A dajka szinte futva vitte kifelé a gyermeket.
Kiléptek a sátorból. Ott a pasák körülfogták a főurakat, és nagy nyájasan kijelentették, hogy a szultán meg fogja őket vendégelni. A kíséret többi része is, amelyik visszaviszi a királyfit, forduljon meg, és térjen vissza.
– Kísérd vissza a királyfit! – szólt hátra Gergelynek Török Bálint.
S egy pasa karján eltűnt a sátorban.
A nap már akkor leáldozott a budai hegyek mögött, és az égről a felhők tüze világított alá.
A kis királyfi megint a hintóba került. Jobb kezével pát intett a pasáknak és a magyar főuraknak, aztán az aranyos hintó újra megindult a katonák csokjasát viharzó két során fel a budai Várba.
Gergely a hintó mögött lovagolt.
A fakezű Cecey elöl járt az öregekkel, a fiatalok hátul. Gergely ott lovagolt Zoltay és Mekcsey mögött egy hízásnak indult, vörösesszőke ifjúval, akinek még az induláskor bemutatkozott.
– Fürjes bátyám – szólt egyszer az ifjúnak. – Én csak most kerültem Budára, hát nem ismerek úgyszólván senkit.
– Mire van szükséged, öcsém? Szívesen adok, ha tudok.
Azt hitte, pénz kell a fiúnak.
– Valami kis dolgom lesz éjfélkor a Szent György téren.
– Miféle? – kérdezte amaz elmosolyodva.
Mert már azt vélte, hogy a fiúnak szerelmi találkozója lesz a György téren.
Megrázta nagy, vörösesszőke haját, és vígan kiáltott:
– No lám!
– A dolog nem éppen nevetnivaló – felelte Gergely –, de nem is valami komoly.
– Szóval: szív.
– Nem: kard.
– Csak nem verekszel tán?
– De bizony.
– Kivel?
Gergely az előtte lovagló, zöld selyematlaszba öltözött Mekcseyre mutatott.
Fürjes nagyot nézett. Elkomolyodott.
– Mekcseyvel?
– Vele.
– Hallod, ez fenegyerek ám!
– Én se vagyok tán birka.
– Ez már németet is vágott!
– Hát én majd őt vágom!
– Jól forgatod a kardot?
– Hétéves koromban kezdtem.
– Az már más.
Megtapogatta Gergely karján az izmokat. A fejét rázta:
– Jobb, ha megkérleled.
– Én? Már hogy kérlelném meg!
– Megver – mondotta Fürjes aggodalmasan.
– Hogy lehet ilyet előre tudni! – felelt hetykén Gergely.
A mellét kifeszítve pillantott az előtte lovagló Mekcseyre. Aztán ismét Fürjesnek fordult:
– Hát lesz tanúm, ugye, bátyám?
Fürjes a vállát vonogatta:
– Hiszen ha csak tanú kell, hát szívesen. De ha valami baj lesz…
– Mi lenne?
– Már akármi. De én aztán helyetted, miattad nem verekszem.
A menetben mozgolódás és zúgás támadt.
Értelmetlen kiáltások, paripák hánykolódása. A nyakak mintha megmerevedtek volna: mindenki a Várra bámult.
Akkor nézett fel Gergely is.
Hát lám, ott leng a budai kapun három nagy lófarkas zászló. A templomban, tornyokon is.
A kapuban pedig alabárdos török őrség turbánozik a magyar helyén.
– Elveszett Buda! – üvölti egy kísérteti hang.
S tőle, mint az átszálló széltől az erdő, megborzong a magyar sokaság.
A fakezű Cecey üvöltött.
Senki se felel. Az arcok sápadtak. És a némaságot még inkább átdermeszti egy müezzin éneke, aki a Boldogasszony temploma tornyáról messze szálló hangon énekli:
Allahu akbár… Ashadu anna la iláha ill Allah…
Gergely a sereg egy részével vágtatást rohant vissza a táborba.
– Hol vannak az urak?! Égbekiáltó gazság történt!
A sátornál azonban a vörös sapkás bosztandzsik útjukat állták.
– Be kell mennünk – ordította szinte lángot okádva Mekcsey –, vagy küldjétek ki az urakat!
A bosztandzsik nem feleltek. Csak tartották a mellüknek szegezve a dárdájukat.
Gergely törökül kiáltott rájuk:
– Török Bálint urat küldjék ki egy szóra!
– Nem lehet! – felelték a bosztandzsik.
A magyarok tanácstalanul állottak.
– Urak! – kiáltott egy vastag nyakú magyar. – Gyertek elő! Baj van!
Semmi válasz.
Gergely egyet került a lovával. Fölment a dombra a szpáhik közé, hogy talán onnan lekanyarodva hozzájuthat a vendégeskedő magyar urakhoz.
Egy sátor előtt magyar hang kiáltott rája:
– Te vagy-e, Gergely?
Gergely megismerte Martonfalvait.
Ott ült egy szpáhisátor előtt, és két törökkel sárgadinnyézett ottan.
– Mit keresel erre? – kiáltotta Martonfalvai.
– Az uramhoz akarok jutni.
– Nem férhetsz ahhoz mostan! Gyere, tarts velünk!
Belekanyarított a dinnyébe, és a szeletet Gergelynek nyújtotta.
Gergely a fejét rázta.
– Nem kell.
– No, csak gyere – szólt Martonfalvai –, ez a két török jó barátom nekem. Aztán majd ha meggyújtják a fáklyákat, lemegyünk mink is, és hozzácsatlakozunk az urunkhoz.
– Dzsere, madzsar testver! – szólt jókedvűen az egyik szpáhi, egy testes, vállas, barna ember.
És húsos kezével hívólag intett Gergelynek.
– Nem lehet – felelte mogorván a fiú.
És továbbléptetett.
Lekerült a sátor-utcán a pattantyúsok, vadászok és janicsárok közé. Végre ismét a szultán sátorához jutott. A bosztandzsik ott is őrt álltak. Onnanfelől se juthatott Török Bálinthoz.
A magyar ifjak még mindig ott kiabáltak, ahol előbb. A nagy sátorból kihangzott a török zene; pengedezett az érchúrú kánun, dörgött a sok koboz, és sivalkodtak a sípok.
– Gazemberek! – kiáltotta Mekcsey a fogát csikorgatva.
Fürjes csaknem sírt dühében.
– Ha az én uram a Várban marad, nem esik ez rajtunk.
A barát apródja volt ő. Mindenhatónak vélte a barátot.
S hogy a zene elhallgatott, valamennyien kiáltoztak:
– Urak odabent! Gyertek ki, uraink! A török megszállta a várat.
Azonban senki se jött elő. Az ég felhős volt. Egyszer csak megindult az eső, és esett körülbelül félóráig. Akkor elállott. Az égen úgy siettek a fekete felhők kelet felé, mint a menekülő hadak.
Végre az urak éjfél felé előbomlottak. Félrecsapott süveggel, vígan tolongtak ki a sátor kapuján. A táborban hosszú fáklyássor állt, hogy világítson nekik. A fáklyasor kettős tűzkígyóként kanyarodott fel Buda kapujáig. Az esőtől megtisztult levegőt a keleti fáklyák füstje megillatosította.
Már akkor Martonfalvai is ott állt, s a bosztandzsik összebocsátották a külső urakat a belsőkkel.
Martonfalvai név szerint kiáltotta elő a lovászokat.
Az urak egyenként hágtak fel a lovukra.
A fáklyák fényénél látni lehetett, mint komorulnak el a piros arcok, s mint válnak egyenként halovánnyá.
A barát úgy kiválott a fehérségével közülük, mint valami kísértet.
– Ne sírj! – szólt a mellette lovagló Fürjesre. – Nem illik a könny férfi szemébe!
Egyenként, páronként, hármanként robogtak el a fáklyások utcáján az urak fel Buda várának.
Gergely még mindig nem látta Bálint urat.
Martonfalvai ott állt mellette, és szintén aggodalmas arccal nézett a sátor kapujára, amelyből vöröses fény derengett kifelé.
Az utolsó úr, aki előjött, Podmaniczky volt. Tántorogva jött ki két török tiszt karján. Úgy kellett fölemelni a lovára.
Azután még egynehány tarkabarka szerecsen jött elő: a szolgák.
Azután senki.
A sátor kárpitja lehullt. Eltakarta a sátor világosságát is.
– Hát ti ketten mit vártok? – szólt rájuk egy strucctollas, nagy hasú török.
– Az urunkat, Török Bálint urat.
– Hát nem ment még el?
– Nem.
– Akkor ő az, akivel a kegyelmes padisah beszél.
– Megvárjuk – szólott Martonfalvai.
A török vállat vont. Elment.
– Én nem várhatom meg – szólt Gergely nyugtalanul. – Nekem éjfélkor fent kell lennem.
– Hát csak eredj, öcsém – felelte Martonfalvai. – Aztán ha valami törököt találsz az ágyamban, hát csak vesd ki belőle.
Tréfának mondta, de Gergely nem nevetett. Köszönt Martonfalvainak, és vágtatást ment fel Buda várába.
A hold már akkor újra kisütött, és megvilágította a budai utat.
A kapun álló lándzsás törökök rá se néztek Gergelyre. Még akkor jöhetett-mehetett az egyes ember szabadon. Ki tudja, holnap nem rekesztik-e ki a magyart végképpen a Várból?
A ló menése csattogásra vált a kövezeten. Gergely a házak előtt is lándzsás janicsárokat látott. Minden ház előtt janicsár. Minden tornyon félholdas lófarok. Csak a Boldogasszony templomán áll még az aranyos kereszt.
Gergely a Szent György térre ért. Nagy bámulatára nem látott ott senkit.
Körüllovagolta a kútmedencét, az ágyúkat. Senki, senki. Csak egy dárdás török, vélhetőleg őrálló az ágyúk mellett.
Gergely leszállt, és hozzákötötte a lovát egy ágyúnak a kerekéhez.
– Mit csinálsz itt? – kiáltott rája a török.
– Várok – felelte Gergely törökül. – Csak nem félsz tán, hogy elviszem az ágyút?
– Nono – felelte a topcsi barátságosan. – Hát török vagy te?
– Nem én.
– Hát akkor eredj haza.
– De nekem itt ma becsületbeli ügyem van. Légy, kérlek, türelmes.
A török akkor a fiúnak szegezte a dárdáját.
– Pusztulj innen!
Gergely eloldozta a lovát, és ráült.
A Fejérvári kapu felől gyalog és futva jött valaki. Gergely megismerte Fürjest, akinek a szőkesége szinte világított az éjszakában.
Eléje léptetett.
– Mekcsey a Bálint úr házában van – szólott Fürjes lihegve. – Jer, mert az utcán nem engednek beszélni a janicsárok.
Gergely leszállott a lováról, és gyalog ment tovább Fürjessel.
– Hogyan történt ez a gazság? – kérdezte Gergely.
Fürjes vállat vont.
– A lehető legravaszabbul volt kieszelve. Míg mink a kis királlyal lent jártunk a táborban, a janicsárság beszállingózott a kapun, mintha az épületeket akarná megnézni. Csak lézengtek, bámultak. De egyre többen. Mikor már minden utca megtelt velük, egy kürtszóra előrántották a fegyverüket, és mindenkit bekergettek a házakba.
– Gazemberek!
– Így könnyű várat foglalni.
– Megmondta az én uram…
A palota ablakai nyitva voltak. Az egyik emeleti ablakban két fej látszott.
A kapu előtt épp akkor váltakoztak az őrök, s a kapu alját egy nagy termetű janicsár állotta el.
– Mit akartok? – kérdezte félvállról.
– Idevalók vagyunk – felelte Gergely szárazon.
– Most kaptam a parancsot – szólt a török –, hogy: ki akárki, be senki!
– Én a Török Bálint háza népe vagyok – szólt Gergely hevesen.
– Eredj haza, fiam – szólt lenézően a török –, Szigetvárra.
– Eressz be! – kiáltotta Gergely dühösen. S a kardjára csapott.
A török kihúzta a kardját.
– Takarodsz?!
Gergely elbocsátotta a lova kantárát, és szintén kardot rántott. Talán abban bízott, hogy nem egyedül van.
Az óriás török egyet mozdult, és a kardját fölvillantotta. Gergely fejének csapott.
Gergely felfogta a vágást, s a kardja szikrát vetett a homályban. Ugyanabban a pillanatban előreszökkent, mint a macska, és vágott. Az arcába vágott.
– Allah! – bődült fel a török.
A falnak tántorodott. A háta alól ropogva hullt a vakolat.
Az emeletről kiáltás hangzott alá:
– Szúrd!
Gergely markolatig döfte a kardját a töröknek a mellébe.
Bámulva nézett az óriásra, mikor látta, hogy elejti a kardját, és zsákként dől el a fal mellett.
Gergely körülnézett. Fürjest kereste. Az bizony futott, sebesen futott a királyi palota felé.
Helyette három nagy süvegű janicsár közelített dühös rohanással és szitkozódva.
A fiú látta, hogy nincs veszteni való ideje. A kapura ugrott, és benyitotta. Azután gyorsan elreteszelte belülről.
A harctól izgatottan, remegő lábbal lépett még egynehányat, aztán hogy valaki dübörögve jött belülről a falépcsőn, leült a kapuboltozat alatt a padra, és lihegett.
Zoltay jött. Kard volt a kezében. Nyomában Mekcsey. Az is kardot rántott.
A kapualjban égő lámpás mind a kettőnek megdöbbent arcát világította meg, mikor őt meglátták.
– Itt vagy már? – kiáltott Zoltay. – Nem történt bajod?
Gergely a fejével intett, hogy nem.
– Leszúrtad a törököt?
Gergely a fejével intett, hogy le.
– Gyere a szívemre, te kis hős! – kiáltotta Zoltay lelkesen.
És összeölelgette a tizenöt esztendős fiút, aki az imént tette le a vitézség próbáját.
A kapun dörömböztek.
– Menekülnünk kell – szólt Mekcsey. – A janicsárok összefutottak. Hanem előbb kezet, fiú! Ne haragudj rám, hogy megbántottalak.
Gergely kezet nyújtott. Kábult volt. Azt se tudta, mi történik vele. Szótlanul engedte, hogy tovahurcolják. Csak akkor ocsúdott fel, mikor a két ifjú lepedőkből kötelet csavart össze. Mekcsey szólította, hogy ereszkedjen le elsőnek az ablakon.
Gergely lenézett.
Lent a holdvilágos mélységben a királyi konyhakertet látta maga alatt.
Másnap délelőtt ismét megjelent Ali aga a királynénál. És így szólt:
– A kegyelmes padisah jónak látja, hogy török katonaságot tegyen Buda várába, amíg a fiad föl nem nevelkedik. A gyermek nem védheti meg Buda várát a németek ellen. A kegyelmes padisah meg nem járhat minduntalan ide két-három hónapi távolságból. Addig az ideig elég lesz nektek, felség, Erdélyország meg az ezüst– és aranybányák meg a sóbányák, amelyek ott vannak.
A királyné már akkor minden rosszra el volt készülve. Megvető nyugalommal hallgatta a követet.
A követ folytatta:
– A kegyelmes padisah tehát oltalmába fogja Buda várát és Magyarországot, s néhány nap múlva írásban adja át császári ígéretét, hogy téged és fiadat meg fog védeni. Mihelyt pedig a gyermek nagykorú lesz, Budát és az országot visszaadja.
Az urak mind jelen voltak, csak Török Bálint hiányzott, meg Podmaniczky. A barát a szokottnál is színtelenebb volt. A fehér kámzsával szinte egybefolyt az arca. A követ folytatta:
– Budavár a Duna és Tisza vidékével együtt tehát a felséges padisah oltalma alá kerül, felségtek pedig Lippára költöznek, és onnan kormányozzák Erdélyt és a tiszántúli országrészt. Budán két kormányzó lészen: egy török és egy magyar. Ez utóbbi méltóságra a felséges úr Werbőczy István őnagyságát fogja kinevezni, s bírája és kormányzója lesz ő a tartomány magyar lakosainak.
Az urak mind csüggedt arccal, szomorúan állottak ott, mintha nem is királyi szék mellett állanának, hanem koporsó mellett.
Mikor a követ elment, egypercnyi csend maradt utána a teremben.
Akkor a királyné fölemelte a fejét, és rájuk nézett.
Werbőczy könnyekre fakadt.
A királyné arcán is könnycsepp gördült végig. Letörölte.
– Hol van Podmaniczky? – kérdezte bágyadtan.
– Elment – felelte Petrovich.
– Búcsúzás nélkül?
– Megszökött, felség. Paraszt kapásnak öltözött, s úgy ment ki ma hajnalban.
– Bálint még mindig nem tért haza?
– Nem.
A következő napon a törökök kidobálták a Boldogasszony templomából a harangokat. Az oltárképeket leszaggatták. Szent István király állószobrát ledöntötték. Az aranyozott és képekkel ékesített oltárokat kiszórták a templom elé, s kiszórták a márványból és fából faragott angyalszobrokat és a misekönyveket is. Az orgona is elpusztult. A cinsípokat két szekér vitte el a tábori golyóöntőknek.
Az ezüstsípokat és remekművű arany és ezüst gyertyatartókat, oltárszőnyegeket és oltárterítőket, miseruhákat három másik szekér vitte le a szultán kincstárosának. A templom gyönyörű falifestményeit bemeszelték. A toronyról leütötték a keresztet, s egy nagy, aranyozott réz félholdat vontak föl és tűztek a helyére.
Szeptember 2-án fellovagolt a szultán a pasák kíséretében a Várba.
A két fia is vele volt.
A Szombati kapuban díszbe öltözötten várták az agák, és trombitaharsogás között kísérték a templomba.
A szultán leborult a templom közepén, és hálálkodott a törökök istenének Buda váráért.
Szeptember 4-én negyven ökrös szekér kanyarodott le a királyi várból a dunai hajóhídra.
A királyné hurcolkodott.
A palota udvarán ott álltak már a hintók is, s körülötte összesereglettek a főurak. Valamennyien útra készen. Csak Werbőczy marad Budán, s vele a kedves tisztje, Mekcsey.
Gergely is ott állt az urak mögött, s egyszer csak megpillantotta Fürjest.
– No, Gergely – mondotta az leereszkedőn –, hát te nem jössz-e velünk?
Gergely megvetően nézte végig.
– Semmi te. Nyulaknak öccse nem vagyok.
A szőke legény megrándult. De aztán, hogy Mekcseynek a szúró tekintetével is találkozott, vállat vont.
Az öreg Cecey is ott gubbaszkodott lóháton az urak sorában.
Gergely rátette a kezét a nyeregkápára.
– Apámuram.
– Jó napot, fiam.
– Kegyelmed is elmegy?
– Csak Hatvanig.
– Éva is?
– Őt is magával viszi a királyné. Eredj föl ma ebédre az asszonyhoz, és vigasztald.
– Miért eresztik el Évát?
– Werbőczy mondta, hogy eresszük el. A jövő évben, ne félj, visszatérünk sokezredmagunkkal…
Nem beszéltek többet. A testőrök megjelenése jelentette, hogy jön a királyné.
Jött. Gyászruhába volt öltözve. Loncillatot árasztott maga körül.
A hölgyei között ott volt Éva is.
Könnyű, diószínű csuklyás, selyem útiköpönyeg borult a vállára, de a csuklyát még nem vonta föl. Körülnézegetett, mintha keresne valakit.
Gergely átfurakodott az urak lovai között, és mellette termett.
– Te nem jössz-e velünk? – kérdezte a leány.
– Mennék – felelte búsan Gergely –, de az uram még nem tért vissza.
– Utánunk jöttök?
– Nem tudom.
A leányka arca is elborult.
– Ha nem jöttök utánunk, mikor látlak?
– Nem tudom.
S a fiú szeme megtelt egy könnycseppel.
A királyné már beült a terjedelmes födeles, ablakos bőrhintóba.
Vica kezét nyújtotta Gergelynek.
– Ugye, nem felejtesz el engem?
Gergely azt akarta mondani: Nem, Vica, nem, még a másvilágon se!
De hogy nem tudott szólani, csak a fejét rázta.
Tíz nap múlva a szultán is útra kelt.
Török Bálintot magával vitte rabláncon.
Lovas katona állt a Berettyó partján, kék köpönyeges, vörös süveges király-katonája.
Intett a partról a süvegével, s átkiáltott a fűzfabokrokon:
– Hahó! Itt a víz!
S leléptetett a napfénytől meleg, süppedékes parton a buján sárgálló gólyavirág közé.
A ló térdig ereszkedett a fűbe, amelynek alján szinte elveszett a víz. S lenyújtotta a nyakát, hogy igyék.
Azonban nem ivott.
Ahogy visszaemelte a fejét, orrából-szájából csurgott a víz. Visszafújta, és a fejét rázta.
– Mi lelte ezt a lovat? – dünnyögött a vitéz. – Hát miért nem iszol, ebadta?
A ló megint lenyújtotta a fejét. Megint kirázta a vizet orrából-szájából.
A mezőn át még tizennyolc különféle öltözetű magyar lovas ügetett oda, s köztük egy szálas, sovány ember, akinek sastoll volt a süvegébe tűzve, s köpönyeg helyett meggyszínű posztómente takarta a vállát.
– Hadnagy uram – szólt föl a vitéz a vízből –, férges vagy mi ez a víz; nem issza a lovam.
A sastollas ember beugratott a vízbe, és figyelmesen nézett a hullámokra.
– Véres a víz – mondta csodálkozón.
A part körös-körül fűzfabokrokkal volt besűrűzve. A bokrok barkától sárgállottak. A föld kéklett az ibolyától. A tavasz édes illatát köténnyel hordta onnan a délutáni szellő.
A hadnagy megcsapta a lovát: egynéhány lépést csobogott fölfelé a vízben. A bokrok közt, a parton egy ingre vetkőzött fiatalemberre bukkant. Az ember fűzfatörzsökön ült, és a fejét mosta a patakban. Nagy, buckós fej, mint a bikáé. A szeme is olyan: apró, fekete és erős. A bajuszkája két vasszögként hegyes. A dolmánya, két sárga csizmája, süvege, kardja mellette hevert a gyepen.
Hát attól a mosdástól vált véressé a Berettyó vize.
– Ki vagy te, öcsém? – szólt rá a hadnagy.
Az ifjú kedvetlenül felelt:
– Mekcsey István a nevem.
– Az enyém meg Dobó István – mondotta a hadnagy. – Hát mi bajod, öcsém?
– Megvágott egy török, az istenfáját neki.
S a tenyerét a fejére tapasztotta.
– Török – szólt Dobó megvillanó szemmel. – A pogány mindenit annak a töröknek, nem lehet még messze! Hányan vannak? Hé, fiúk! Kardra!
S kiugratott a vízből.
– Ne fáradjanak – szólt Mekcsey. – Én már agyonvágtam. Itt hever mögöttem.
– Hol?
– Itt van valahol nem messze.
Dobó leszólította a lóról a fegyverhordozóját.
– Vedd elő a tarisznyát – mondotta neki –, és lásd el az úrfit tépéssel, kötéssel.
– Amoda feljebb vannak még – szólt Mekcsey, a tenyerét ismét a fejére tapasztva.
– Törökök?
– Nem: egy öreg nemes meg a felesége.
A vér elöntötte az arcát.
Megint lehajolt a vízre.
Dobó felszöktette a paripáját, s néhány lépésre egy másik embert talált.
Az is ingre vetkezetten ült a patak partján. Piros hajú, vén ember. Egy kövér öregasszony mosta sírva a pirosságot a vén ember fejéről.
– Adjon isten! – kiáltotta Dobó. – Nagy-e a seb?
Az öreg fölnézett, és vígan legyintett.
– Török vágás…
Akkor látta Dobó, hogy az öregnek csak fél keze van.
– Ejnye, de ismerős! – mondotta a lováról leszállva.
Az öreg újból fölnézett.
– Lehet.
– Dobó István vagyok.
Az öreg tűnődött:
– Dobó? Nini! Te vagy, Pista öcsém!? Hát hogyne ismernél! Jártál is nálam, az öreg Ceceynél.
S a két ember melegen kezet fogott.
– Hát mi volt itt, bátyám? Hogy kerülnek ide a pusztába?
– Ej – szólt az öreg, újból átadva a fejét a feleségének –, a kutya pogány megtámadta a kocsimat. Még az volt a szerencsém, hogy az az ifjú éppen akkor ért utol bennünket, mikor a pogány nekünk esett. No, derék legény! Úgy vágta a törököt, mint a tököt. De magam is közibük csapkodtam ám a kocsiról.
– Hányan voltak?
– Tízen, a kutyák, hogy a gyehenna eméssze meg őket! Még szerencse, hogy nem bírtak velünk. Van vagy négyszáz arany nálam, ha nem több.
S rácsördített az oldalára.
– Nem halt meg az ifjú? – kérdezte az asszony.
– Nem, egy cseppet se – felelte Dobó. – Amoda alább mosakodik ő is.
A közelben pirosló török halottra pillantott.
– Megnézem már – mondotta –, miféle néppel volt dolguk.
És benyargalászta a patak mellékét meg az utat.
A füzesben hét holttestet talált: két magyart és öt törököt, az úton meg egy háromlovas kocsit, amely bele volt dőlve az árokba. Egy fiatal kocsisgyerek a ládák összerakásán erőlködött.
– Ne vesződj, öcsém – mondotta neki. – Mindjárt kapsz segítséget.
S visszatért Mekcseyhez.
– Nem egy török van itt, öcsém – mondotta neki –, hanem öt. Szép vágások! Becsületedre válnak.
– Még egynek kell lennie – felelte Mekcsey. – Az talán a vízben van. Az én katonáimat megtalálta-e, Dobó bátyám?
– Meg szegényeket. Az egyiknek kétfelé esett a feje.
– Csak hárman voltunk.
– És a török?
– Tízen voltak a kutyák.
– Akkor hát négy elfutott belőlük.
– El.
Dobó eközben leszállott a lováról, és megnézte az ifjú fejsebét.
– A vágás hosszú, de nem mély – szólt a sebet összenyomva.
Maga rakott rá tépést, és maga kötötte be szorosan egy gyolcsfoszlánnyal.
– Hát hova mégy, öcsém?
– Debrecenbe.
– Csak nem Törökékhez tán?
– De éppen oda.
– Ejnye, öcsém, van ott nekem egy kedves emberem: Bornemissza Gergely. Gyerek lehet még. Ismered?
– Éppen őérte megyek. Levelet írt, hogy szeretne hozzám jönni a hadba.
– Már akkora a fiú?
– Tizennyolc éves.
– Persze, a Bálint úr népe elszéledt.
– Biz azokat szétfújta a szél, mióta az úr raboskodik.
– Tinódi is elment?
– Ide-oda csavarog. De lehet, hogy most ő is Debrecenben van.
– Hát tisztelem, csókolom azt is, meg a két Török fiút.
Míg így beszélgettek, Dobó feltűrte a zekéje ujját, és rongyot fogott. Az arcát mosta meg Mekcseynek, Dobó egy katonája meg a ruháiról tisztogatta le a vérfoltokat.
– Az öreg ott van? – kérdezte Mekcsey, Ceceyék felé intve.
– Ott. Nincs nagy baja. Nem vagy éhes, öcsém?
– Nem, csak szomjazom.
Dobó a kulacsért intett. A többi katonát meg elküldte, hogy a kocsi rendbe szedésén segítsenek.
Aztán Ceceyékhez mentek. A kocsi mellett a gyepen ült már az öreg házaspár. Cecey kezében pulykacomb. Evett jóízűen.
– Tartsatok velünk! – kiáltotta vígan. – Csakhogy nem esett bajod, öcsém!
A katonák összeszedték a zsákmányt: öt török lovat, ugyanannyi köpönyeget és mindenféle török fegyvert.
Mekcsey a lovakra pillantott, azután a földön heverő fegyverekre.
– Válasszon, bátyám – szólt Ceceynek. – A zsákmány közös.
– Kell is nekem! – felelte az öreg nevetve. – Van énnekem elég lovam, elég fegyverem.
– Hát akkor Dobó bátyámat kínálom meg egy fegyverrel.
– Köszönöm – felelte Dobó. – Már hogy választanék? Nem harcoltam érte.
– De csak válasszon.
Dobó a fejét rázta.
– A zsákmány a tied az utolsó gombig. Ajándékot meg hogy fogadnék el tőled?
– Nem adom ingyen.
– Az már más beszéd – szólt Dobó, vágyó pillantást vetve egy remek művű kardra. – Hát mi az ára?
– Az, hogy ha várkapitány lesz kegyelmed, hát engem szólítson magához, ha szorul a csizma.
Dobó mosolygott.
– Bizonytalanra nem veszünk.
– Hát mást árt szabok: jöjjön velem Debrecenbe.
– Az se lehet most, öcsém. Én királyi biztos vagyok most. Bitang birtokon szedem a tizedet. Hacsak később nem lesz rá érkezésem…
– Hát válasszon úgy, hogy ajándékozzon meg cserébe a barátságával.
– Az már úgyis a tiéd. Hanem hogy meg ne haragudjál rám, elfogadok egyet, mert látom, hogy szívesen kínálod.
És a kardokat vizsgálva folytatta:
– Ezek úri törökök voltak. Az egyik bég. Vajon hova valók?
– Gondolom, fejérváriak.
Dobó fölvette a kardokat. Az egyik bársonytokos, türkizes volt; a markolata aranyozott kígyófej; a kígyófej két szeme két gyémánt.
– No, ez a tied, öcsém, ezt nem választom, mert ez vagyont ér.
Két olcsóbb művű, török vasú kard hevert még ottan. Dobó fölvette az egyiket, s karikába hajtotta.
– Ez aztán acél! – mondotta jókedvvel. – Hát ezt, ha nekem adod, megköszönöm.
– Szívesen – felelte Mekcsey.
– De mármost, ha ezt nekem adod, toldd meg azzal a szívességgel, hogy vidd el magaddal Debrecenbe, és ha ott van Tinódi, mondd meg neki, hogy írjon rá valami igét. Amit akar. Van ott aranyműves, aki beleégeti a vasba.
– Szívesen – felelte Mekcsey. – Magam is íratok vele erre a kígyós kardra.
Egyet suhintott a görbe karddal, és felkötötte a másik mellé.
– Találtatok-e pénzt a török tisztnél? – kérdezte a Dobó katonáit.
– Még nem motoztuk meg.
– Hát motozzátok meg.
A legény csakhamar magával hozta az egész törököt. Csak úgy a gallérjánál fogva húzta oda a gyepen.
Ott motozta meg.
A vörös bársonybugyogón nem volt zseb, hanem az övszíjában találtak egy zacskó aranyat meg mindenféle ezüstpénzt.
– Ez jó lesz költségre – szólt derülten Mekcsey. – Katonaembernél mindig elkél.
Még egy rubintos turbánforgó volt ott, meg egy aranylánc. Azt a bég az ingén belül viselte, s kókuszforgácsra csavart pergamentalizmánt hordozott rajta.
Mekcsey a tenyerére tette a két aranyszert, és odakínálta Ceceynek.
– Ebből már kell választania, bátyámuram.
– Tedd el, öcsém, azt is – szólt az öreg a kezével legyintve. – Csak nem tűzök forgót vén létemre.
– Vigyük el a lányunknak azt a láncot – szólalt meg az asszony. – Van egy szép kisasszony lányunk – mondotta magyarázón – a királyné udvarában.
– Gyertek el, öcsém, a lakodalomba! – rikoltotta Cecey a lábát rázva. – Még egyszer kitáncolom a kedvemet, mielőtt meghalnék.
Mekcsey beleeresztette a láncot az asszony tenyerébe.
– Ki veszi el?
– A királyné hadnagya. Fürjes Ádám. Ismeritek talán?
Mekcsey elkomolyodva intett nemet.
– Derék ifjú – mondotta az asszony. – A királyné adja férjhez a leányomat.
– Isten éltesse őket – mondotta Dobó.
Mekcsey a török ruhákat meg a dísztelen fegyvereket a Dobó katonáinak ajándékozta. Indulásra kászolódtak.
Mekcsey fölvette a süvegét, s bosszankodva forgatta a kezében. Be volt hasítva, csaknem kettéesett.
– Sose bosszankodjál – szólt Cecey. – Ha nem volna meghasítva, nem férne most a fejedre.
A ruhájuk még vizes volt. No, de estig majd megszárítja a nap meg a szellő.
– Válassz kettőt a katonáimból – mondotta Dobó –, hogy elkísérjenek. Cecey bátyámnak is adok kettőt.
– Nem tudom, együtt megyünk-e – kérdezte Mekcsey Ceceyékhez fordulva. – Együtt megyünk tán?
– Hova? – szólt az öreg.
– Debrecenbe.
– Együtt.
– No, akkor elég három katona is.
– Amennyit akarsz – felelte Dobó szívesen.
Míg az öreg házaspár a kocsiban rakodott, ők ketten bejárták a holtakat. A holtak közt egy harmincévesforma, nagy testű török kezét-lábát szétvetve, hanyatt feküdt. Kék posztóbugyogó volt rajta. A szemén érte a vágás.
– Ezt ismerem – mondotta Dobó. – Egyszer verekedtem is vele.
A két magyar katona csúnyán össze volt szabdalva; az egyiknek letakarták a fejét kendővel.
A törököket gyomron szúrták és belevetették a Dobó katonái a Berettyóba, a magyaroknak meg sírt kapartak a part puha földjében egy vén fűzfa alatt, és ruhástól belefektették őket. Betakarták a köpönyegükkel, behantolták, s kereszt helyett odatűzték a kardjukat.
Konstantinápoly déli sarkán egy régi vár áll. Falai magasak. A falakon belül hét köpcös torony, mint hét óriás szélmalom, ilyenforma rendben:
O
O O
O O
O O
A vár falát felében a Márvány-tenger mossa, felében faházak környezik.
Ez a híres Jedikula, magyarul Héttorony.
A hét toronyba van berakva és betömve a szultánnak minden kincse.
A középső kettőben az arany és gyöngyös ékszerek. A tenger felől állókban az ostromszerek, kézifegyverek és ezüstkincsek. A másik kettőben a régi fegyverek és a régi okiratok, könyvek.
Ott a hét torony között őrzik a fejedelmi rabokat is. Mindenkit másképpen. Némelyiket láncon és sötét kőlyukban, másikat olyan kényben, szabadján, mintha otthon volna: járni engedik napestig a várkertben, a zöldségeskertben, a tornyok erkélyén, a fürdőben; szolgát tarthat hármat is; leveleket írhat, látogatókat fogadhat, muzsikálhat, ehetik, ihatik, csak éppen ki nem mehet.
Egy tavaszi napon két ősz ember üldögélt a Jedikula kertjében a padon. Mind a kettőnek könnyűfajta bilincs kígyózta körül a lábát.
Az egyik a térdén könyökölt. A másik a pad karján széjjelvetett kézzel hátratámaszkodott, s a felhőket nézte.
Az, aki az eget nézte, őszebb volt, mint a másik. Szakálla a melle közepéig ért, a haja meg fehér sörényként lengte körül a fejét.
Mind a kettőn magyar ruha. Haj, a magyar ruha sok rabon kopott a Héttoronyban!
Ültek szótlanul.
A tavaszi nap langyos melegséggel öntötte el a kertet. A cédrusok, tuják és babérfák között virágzott már a tulipán meg a pünkösdirózsa. Fejük fölött egy vén pizáng öles levelei itták a napsugarat.
A felhőket néző ember leemelte izmos karját a padról, és keresztbe fonta. Közben a társára tekintett.
– Min gondolkodol, Maylád barátom?
– A diófámon – felelt az előrehajló. – Fogarason van egy diófám…
A két ember megint hallgatott. Aztán egynehány perc múlva Maylád szólalt meg:
– A külső ága elfagyott. Kihajtott-e? Azon tűnődöm.
– Kihajtott bizonyosan. A fa elfagy, kihajt. A szőlő is kihajt a tövéről. Csak az ember nem hajt ki…
Megint hallgattak egyet.
Aztán Maylád szólalt meg ismét:
– Hát te, Bálint, min gondolkodol?
– Azon – felelte búsan Török Bálint –, hogy a kapi aga éppolyan rongy ember, mint a többi.
– Azon én sose kételkedtem.
– Azt mondták, hogy ravasz. Harmincezer aranyat küldött neki a feleségem, hogy ravaszkodja le ezt a láncot a lábamról. Ennek már három hónapja.
Megint hallgattak. Maylád lenyúlt egy pitypangért, amely kisárgállott a fű közül. Leszakította. Darabig morzsolgatta a kezében, aztán lehullatta a földre.
És megint megszólalt:
– Az éjjel arra gondoltam, hogy én még mindig nem tudom, miért ejtettek téged rabul. Sokszor elmondtad, hogyan hoztak a Dunán, hogyan csaptál egy őrt a hajó falához, hogyan vezettek ide. De a kezdetet, az igazi okot…
– Azt jóformán magam se tudom.
– Te elvégre is megvoltál a magad fészkén: rólad nem mondhatták, hogy királyságra vagy fejedelemségre áhítozol.
– Magam is sokszor tépelődtem ezen. A töröknek nem kell ugyan valami nagy ok, hanem hogy mégis a sok közül mi ártott nekem leginkább, azt magam is szeretném tudni.
Az udvaron egy csapat kapudzsi ment át dobszóval, azután ismét magukra maradtak.
Bálint folytatta:
– Azt gondolom, mégis az az éjjeli beszélgetés volt a fő ok. A szultán azt kérdezte tőlem, hogy miért jelentettem meg a németnek az ő jövetelét. „A németnek? – kérdeztem csodálkozva. – Nem a németnek jelentettem én meg, hanem Perényinek.” „Az egykutya – felelte a szultán –, Perényi a némettel tartott.” És a szultán dühösre kerekedett szemmel nézett reám. „Ha nem értesítetted volna őket, itt leptük volna meg a német tábort. Minden urat elfogtunk volna, és összetörtem volna Ferdinándnak minden erejét! Enyém volna Bécs is!” Hogy így kiabált rám a ronda török, bennem is felforrott a vér. Én, tudod, mindig úr voltam, teljes életemben: nem szoktam meg, hogy egyik gondolatomat a másikkal takargassam.
– Nekiágaskodtál?
– Nem voltam goromba, csak megmondtam neki, hogy éppen azért értesítettem őket a szultán jöveteléről, mert kímélni akartam a német táborban lévő magyarokat.
– Ez nagy hiba volt!
– Még akkor szabad voltam.
– Hát aztán mit szólt?
– Semmit. Fel és alá járkált előttem. Aztán egyszercsak a basájához fordult. Azt mondta neki, hogy adjanak egy jó sátort, ahol meghálhassak, mert holnap is beszélni akar velem.
– No, és mit beszéltetek másnap?
– Semmit. Nem is láttam többé a szultánt. Egy nagy sátort adtak, de ki nem eresztettek. Ahányszor ki akartam lépni, tíz dárda állt a mellemnek.
– És mikor vertek rád láncot?
– Csak akkor, mikor visszafelé indult a szultán.
– Nekem mindjárt láncot vertek a lábamra, mikor elfogtak, és dühömben úgy sírtam, mint a gyermek.
– Én nem tudok sírni. Nincsenek könnyeim. Nem sírtam én még az apám halálán se.
– A gyermekeidet se sirattad?
– Nem – felelte elsápadva Török Bálint. – De valahányszor eszembe jutnak, úgy érzem, mintha kardot forgatnának a mellemben.
Fájdalmasan sóhajtott. S a tenyerébe eresztette a homlokát.
– Egy rab jut sokszor az eszembe – szólt bús elmélázással. – Egy sovány, rossz török, akit a Duna partján ejtettem fogságba. Évekig ott tartottam a várban. Az egyszer engem szemtől szembe megátkozott.
Nem beszéltek többet.
A távolból trombitazene hangzott föl. Néha arra figyeltek, aztán megint elmélyedtek a gondolataikba.
Mikor a nap már megvörösítette a felhőket, a várnagy végigment a kerten, és hogy hozzájuk ért, odaszólt nekik félvállról:
– Uraim, kaput zárunk.
Napnyugta előtt félórával szokták a kaput bezárni, s akkor minden rabnak a maga szobájában volt a helye.
– Kapudzsi efendi – szólott Török Bálint –, mi van ma, hogy úgy trombitálnak?
– Tulipánünnep – felelte a várnagy. – A szerájban az éjjel nem alszanak.
S odább lépett.
A rabok tudták már, mi az. Tavaly tavasszal is volt olyan ünnep. Olyankor a szultán minden asszonya ott van a szerájkertben.
A szultán női sátorokat állíttat fel a tulipánágyak körül, és a sátorokban az alsórendű háremi nőkkel mindenféle csecsebecsét, gyöngyöket, selyemszöveteket, kesztyűt, harisnyát, cipőt, fátyolt és más efféléket árultat.
Az ő egynéhány száz asszonya sohase mehet ki a bazárba, hát esztendőben egyszer ott örülnek annak, hogy pénzt szórhatnak.
A kert olyankor zsibong a jókedvtől. A palotabeli papagájok, rigók, fülemilék és kanárimadarak kalitkástól fel vannak függesztve a fákra és bokrokra, s versenyt énekelnek a muzsikával.
Este aztán kigyulladnak a Boszporusz egy hajóján az illatos fáklyák és tarka papírlámpások, s az egész hárem zeneszóval hajókázik le a Márvány-tengerig.
A két rab kezet fogott a Vértorony alján.
– Jó éjszakát, Maylád István.
– Jó éjszakát, Török Bálint.
Mert nincs ott egyéb öröm, csak a jó éjszaka. Az alvó rab hazaálmodja magát.
Azonban Török Bálint nem érzett semmi álmosságot. Ebéd után szokása ellenére lefeküdt, és aludt egyet, hát este nem volt álmos. Kitárta az ablakát, és odaült.
Nézte a csillagos eget.
A Márvány-tenger sarkán a Jedikula alatt sétált a hajó. Az ég csillagos volt és holdvilágtalan. A csillagok szinte lobogva ragyogtak, s a tenger tükre második ragyogó ég. A lampionokkal világló hajó ott sétált a magasság és mélység csillagai között. Két magas kőfal takarta el a rab szemei elől.
De behallatszott hozzá a zene. Pengett a török cimbalom: a kánun, és csattogott a csincsa. Bármennyire is akarta hallgatni, gondolatai másfelé kószáltak.
Éjfélfelé elcsöndesült a lármás zene. A nők maguk énekeltek. Váltakozó más más hang és más zeneszerszám.
De Török Bálint azokból se hallott sokat. Az eget nézte, amely már el volt borítva lassan vándorló sötét és rongyos felhőkkel. A rongyokon áttünedeztek a csillagok.
Milyen más itt az ég is – gondolta. – Török ég, török sötétség.
Aztán, hogy hosszú szünet következett a hajón, folytatta a gondolatait:
Még a csöndesség is más itten: török csöndesség.
Arra gondolt, hogy lefekszik, de olyan jólesett neki az az álmos zsibbadtság, hogy időt várt, míg a tagjai megmozdulnak. Azt várta, hogy az akarata nélkül mozduljon meg a teste, s úgy menjen pihenni.
Akkor az éji csendben hárfa szólalt meg újból, s a lombokon át egyszerre csak magyar akkordok szállottak szét a sötétlő török éjszakában:
Török Bálinton valami fájdalmas-édes borzongás ömlött végig, a szívétől a sarkáig.
A hárfa elnémult egy percre. Aztán újra felszálltak a remegő akkordok, és halk zokogásként emelkedtek föl az éjszaka sötétségében:
Török Bálint fölemelte fejét. Így emel fejet olykor a ketrecben őrzött rab oroszlán a szél susogására, és néz elmeredő szemmel maga elé.
A hárfa akkordjai sóhajjá lágyultan enyésztek bele az éjjeli csöndességbe, aztán újra összependültek a húrok, és egy vékonyka, bús női hang dala hangzott föl tiszta magyar nyelven:
Ki a Tisza vizét itta,
Vágyik annak szíve vissza…
Hej! Én is ittam… belőle…
Török Bálintnak elállt a lélegzete. Emelt fővel, merő szemekkel nézett a hangok felé.
Ősz fürtjei szinte szerteborzolódtak, arca szinte megmárványosodott.
És amint a vén oroszlán így elkövülten hallgatta a dalt, szeméből kigyöngyözött két nagy könnycsepp, és lecsordult az orcáján, szakállán.
Éjjel tizenkét óra tájban az inas zörgetett a Török úrfiak ajtaján.
– Gergely úrfi!
– No, mi baj? – kiáltott Gergely. – Bejöhetsz.
Nem aludt még. Gyertyánál olvasta Horatiust.
A másik két ágyban is fölébredtek a Török fiúk.
– A virrasztó küldött – mondotta az inas. – Egy úrféle áll a kapun.
– Hogy hívják?
– Valami Kecske vagy micsoda.
– Kecske? Ki a kutya lehet az a Kecske?
– Győrből jött, és ide akar szállani.
Gergely a Győr szó hallatára egyszerre kiugrott az ágyból.
Török Jancsi megszólalt a paplan alól:
– Ki az, te Gergely?
– Mekcsey! – kiáltotta vígan Gergely. – Eresszétek be tüstént a vitéz urat!
Az inas elrobogott.
Gergely bakancsot rántott, és köpönyeget kapott a vállára. A két fiú is kiszállt az ágyából. (Jancsi tizenhat éves, Feri tizennégy már.) Kíváncsiak voltak a vendégre, akinek csak a nevét ismerték.
– Rendeljetek bort meg ennivalót! – szólt vissza nekik Gergely az ajtóból.
S lerohant.
Mikorra leért, Mekcsey már ott állt az udvaron; mellette lámpással a virrasztó meg a várnagy.
Az emeletről is levillant egy lámpásnak a fénye. Darabig ide-oda lengett az udvaron, aztán a jövevényen állt meg, aki éppen egy-egy tallérral búcsúzott Dobónak a katonáitól.
– Csakhogy megérkeztem – mondotta Gergelyt megölelve –, már majd elaludtam a lovamon.
– De Pista bátyám, mi van a fejeden?
– Turbán, az irgalmát! Nem látod, hogy törökké lettem?
– Ne tréfálj, bátyám! Véres az a kendő!
– No, hát csak adj, öcsém, szobát meg mosdótálat, aztán majd elmondom, hogy milyen az út Győrtől Debrecenig.
A lépcsőn egy asszonycseléd jelent meg, és kérdőn nézett a jövevényre.
Gergely nemet intett neki. A cseléd eltűnt.
Gergely magyarázón fordult Mekcseyhez:
– Az asszonyunk nemigen alszik. Éjjel is az urát várja, vagy levelet az urától.
Háromnapi seblázt hevert végig Mekcsey a kastélyban. Azon idő alatt mindig ott ültek mellette a Török fiúk meg Gergely. Itatták a vitézt veresborral. És érdeklődéssel hallgatták az elbeszéléseit.
Az asszony is meg-meglátogatta. Mekcsey még azon betegen elmondta, hogy Gergelyért jött: viszi magával a király seregébe.
A fiúk megdöbbenve néztek Gergelyre, az asszony szemrehányó, bús arccal.
– Hát el tudnál minket hagyni? Nem voltam én anyád helyett anyád? És a fiaim nem voltak-e testvéreid?
Gergely lecsüggedt fővel felelte:
– Már tizennyolc éves vagyok. Itt élősködjek-e, itt haszontalankodjak-e, mikor az országnak katona kell?
A korához képest valóban érett ifjúnak látszott.
Leányosan finom, barna arcán már a szakáll is pelyhedzett. Csillogó fekete szeme csupa értelem és komolyság.
– Te kellesz éppen? – szólt Törökné. – Nem várhatod-e meg az én fiaimat? Mindenki elfordul tőlünk – bólogatott az asszony, előtolongó könnyeit törölve. – Ahonnan az Isten elfordult, elfordulnak az emberek is.
Gergely letérdelt az asszony elé, és megcsókolta a kezét:
– Édes jó anyámasszonyom, ha így érti az én elmenetelemet, akkor nem lesz belőle semmi.
Tinódi is ott ült a szobában. Aznap érkezett meg Érsekújvárról. Hírt hallani jött az uráról, de persze a kérdezés belérekedt, mikor a kastélyt zászló nélkül, az asszonyt félgyászban találta.
Az ablaknál ült egy medvebőrös ládán, és kardlapra rajzolt.
Gergely szavára abbahagyta a munkát.
– Nagyságos asszonyom, engedje meg, hogy belekottyanjak ebbe a beszédbe.
– Hát csak szóljon, Sebők.
– A madár mindig visszatér a fészkére, akárhova megyen is. Gergely is röpdösni akar egyet. Én is azt mondom, hogy jó lenne, ha forogna a világban. Mert, tetszik látni, János úrfi maholnap fölemberedik, aztán neki is jobb, ha tanult katona lesz mellette.
Nem volt semmi mosolyognivaló ezeken a szavakon, de mégis mosolyogtak. Mert Sebők deák mindig tréfás, mikor nem énekel, s ha komolyan beszél, akkor is azt sejtik már, hogy vidámság lappang a szava alatt.
– Hát majd meggondoljuk – bólintott rá az asszony.
És a deák munkájára fordult a szeme:
– Hát megvan-e a vers?
– Meg bizony. Nem tudom, tetszik-e nagyságodnak?
Fölvette a kígyós kardot, és olvasta róla:
Aki bátor, az az erős.
Aki erős, könnyen is győz,
S aki győzve megy előre,
A halál is megfut tőle!
– Ezt írja az én kardomra is! – mondta Török Jancsi.
– Nem – felelte a fejét rázva Tinódi –, arra mást fogunk írni.
Mekcsey megszólalt az ágyban:
– Dobónak a kardjára a király nevét is rá kellene írni. Valami olyanfélét, hogy: Istenért, hazáért, királyért.
– Az már avult mondás – felelte Tinódi. – Ki is múlik a divatból, mióta német fején a korona. Ha ő ezt akarta volna íratni a kardjára, magával vitte volna, és ráíratta volna ő maga.
– Van eszemben valami – mondta Gergely, a homlokára téve az ujját. – Mikor gyerek voltam, hallottam egy mondását. Azt kellene rámetszeni.
– Mi az?
– „Az a fő, hogy ne féljünk sohase.”
– Ez jó – biccentett rá Tinódi. – De így bizony kopár a gondolat. Megálljatok csak…
Az állát a kezére támasztva nézett maga elé. A többiek hallgattak. Egy perc múlva megcsillant a szeme:
– Ha félsz, nem élsz!
– Így jó! – kiáltotta Gergely.
Tinódi beleütötte a lúdtollat az ablak szélén álló fakalamárisba, és felrajzolta a kardigét.
Még egy kard volt ottan íratlan. A Dobóé párja. Azt Gergelynek adta Mekcsey.
– Hát erre mit írjunk? – kérdezte Tinódi. – Jó lesz-e ez: Bornemissza Gergely, szaporábban nyergelj!
Nevettek. Gergely a fejét rázta.
– Nem. Nekem nem kell vers, csak egy szó. Abban az egy szóban benne van minden vers és minden gondolat. Ezt írja rá, Sebők bátyám: A hazáért!
Az ötödik napon betoppant Dobó. Örömmel fogadták. Mióta a ház ura rabul esett, évek óta akkor történt először, hogy felrakták az asztalra az arany– és ezüstedényeket. A házat valami szokatlan derültség sugározta be.
Az asszony mégis a szokott gyászruhájában és ékszer nélkül jelent meg az asztalnál. A szokott helyére ült, az ajtóra néző helyre. Vele szemben is karosszék és teríték. Dobó azt vélte eleinte, hogy a papé, aki késik valahol, aztán eszmélkedett rá, hogy a Török Bálint helye az. Mindig terítenek a ház gazdájának is, mindennap, reggel, délben, este.
Törökné érdeklődéssel hallgatta a híreket, amiket Dobó Bécsből és az országban élő uraktól tudott.
Abban az időben nem voltak újságok, csak levelek útján meg egy-egy vendégtől lehetett megtudni, mi történik a világban, s hogy az úri családok fáján melyik ág törött le, melyik hajtott bimbót.
Csak egy ember neve nem fordult elő sokáig a beszélgetésben: a ház uráé. Gergely figyelmeztette Dobót, hogy ne említse, ne kérdezze.
De mikor a cselédek kitakarodtak az ebédlőből, maga az asszony kezdte:
– Hát az én szerelmes uramról hallott-e valamit kegyelmed?
S egyszerre elborította a könny az orcáját.
Dobó a fejét rázta.
– Míg ez a szultán meg nem hal, aligha szabadul ő haza.
Nyers őszinteséggel volt ez kimondva, de abban az időben úgy mondták ki az emberek a gondolatukat, ahogy a fejükben megszületett.
Az asszony feje lekókadt.
Dobó bosszúsan csapott az asztalra:
– De hát meddig akar élni? Az ilyen tirannusok nem szoktak tisztes vénségben kimúlni!
És vigasztalón folytatta:
– Ha valami basát rabul lehetne ejteni, kicserélnék érte.
Az asszony szomorúan ingatta a fejét:
– Nem hiszem, Dobó. Az én uramat nem kincstári szerzeményképpen tartják vasban, hanem mint az oroszlánt szokták: mert félnek tőle. Ígértem én már érte mindent – folytatta búsan –, azt mondtam: vegyék el minden jószágunkat; vegyék el minden arany– és ezüstmarhánkat. A basák zsebre teszik, ami pénzt küldök, a szultán meg nem is felel nekik.
– Vagy hogy elő se mernek vele hozakodni.
– Nem lehetne onnan valahogy másképpen kiszabadulni? – kérdezte Mekcsey.
Dobó felelt rá:
– A Héttoronyból? Sose hallottál a Héttoronyról, öcsém?
– Hallottam biz’ én. De azt is hallottam, hogy semmi se lehetetlen, ha valaki nagyon akarja.
– Édes Mekcsey öcsém – szólt az asszony –, gondolhatja-e, hogy az én uram meg az ő árván maradt családja nem akarja nagyon? Nem jártam-e érte a királyasszonynál, a barátnál, a budai basánál? Nem csúsztam-e föl térden még Ferdinánd királyhoz is? Meg se mertem írni ezt az én keserves uramnak.
S hogy az asszony szava könnyekbe fulladt, bús hallgatással néztek reá.
Azonban az asszony letörülte a könnyeit, és Tinódihoz fordult.
– Sebők deák – mondotta mosolyt erőltetve az arcára –, könnyekkel vendégeljük-e a házunk barátait? Nosza, vegye elő a lantot, és amiket az uram szeretett hallani, csak azokat, Sebők deák. Behunyjuk a szemünket, míg kegyelmed énekel, és azt képzeljük: ő is közöttünk ül.
Három év óta nem pendült meg a házban a Sebők deák lantja. A fiúk már előre megvidámultak az engedelemtől.
Sebők deák kiment a szobájába, és elővette a gitárforma hangszert.
A Judit asszony históriájá-t mondta el csöndes, elbeszélő hangon, miközben a dallamot verte hozzá.
Ez jó vigasztalás volt. Holofernesben[27] mindenki a szultánt értette. De haj, hol van Judit asszony, aki elpusztítaná őt a föld színéről!
Azonban mikor Tinódi az ének közepére ért, egyszer csak megváltozott a dallam az ujjai alatt, s mélyen búgó, lágy hangon más énekbe fogott:
Sírva veszíköl mast szegín Magyarország,
Mert tőle távozék hangosság, vigasság,
Belőle kikele sok fénös gazdagság,
És fogságba esék egynéhány uraság.
Az asztalnál ülőkön fájdalmas borzongás futott végig. Dobónak is kicsordult a könny a szeméből.
– Folytathatom-e? – kérdezte esdő hangon Tinódi.
Az asszony bólintott.
Tinódi aztán elénekelte, hogyan ejtette hálóba Bálint urat a török, hogyan vitte rabláncon magával először Nándorfehérvárra, azután Konstantinápolyba.
A hangja fájdalmas suttogássá változott, mikor az ének végére ért:
Fohászkodik mostan sok gyakor sírással
Asszony feleségöd az két szép fiaddal,
Mert ők élnek mostan az nagy árvasággal,
Sok szomorúsággal, gyámoltalansággal.
Örömök sehol sincs te jó szolgáidnak,
Kik szívvel szeretnek, gyakran fohászkodnak,
Egynehány közülök tétova bujdosnak,
Ha megszabadulnál, mégis sokan várnak.
Itt már maga a lantos is elfulladt a sírásban. Mert hiszen ő volt az tétova bujdosó szolga, aki legjobban siratta az urát.
A két gyermek az anyjára borulva zokogott, s az anya mind a kettőt átölelte.
Egynéhány perc telt így el a szomorú házban, aztán Dobó szólalt meg tompa, keserű hangon:
– Mért nem vagyok én szabad ember! Ha egy esztendőmbe kerülne is, lemennék oda abba a városba, legalább megnézném, hogy csakugyan olyan erős-e az a börtön.
Mekcsey fölugrott:
– Én szabad ember vagyok! És esküszöm a Mindenhatóra, hogy lemegyek! Le én! És, ha lehet, az életem árán is kiszabadítom Török Bálintot!
Gergely is fölpattant.
– Veled megyek! Veled tartok minden veszedelmen át az én uramért, atyámért!
– Anyám – szólt megrázkódva az ifjú Török János –, itthon maradjak-e, mikor van ember, aki apám szabadítására indul?
– Őrültség! – rebegte az özvegy.
– Ha őrültség, ha nem őrültség – tüzeskedett Mekcsey –, én amit mondtam, megteszem!
– Én is veled megyek – mondta Tinódi. – A karom béna, de talán az eszemmel használhatok.
– Mit akartok? – beszélt újból az özvegy. – Amit két király meg egy királyi gazdagság nem tudott megtenni, ti megtehetitek-e?
– Jól beszél asszonyunk őnagysága – szólt Dobó a nyugodtságát visszanyerve. – Se pénz, se mesterkedés nem használ, csupán a szultán jóakarata oldhatja meg a bilincset.
– De ha az a jóakarat sohase jön meg? – pattant vissza Mekcsey.
Másnap reggel Dobó továbbment. Nem marasztották. Tudták, hogy rövidre van szabva minden ideje. Mekcsey még ott maradt.
Behívta Gergelyt a szobájába:
– Megvártam, hogy alszunk egyet a tegnap esti beszélgetésünkre. Nem magamért, mert én akármennyit alszok is arra, amit gondoltam, én lemegyek arra a török földre.
– Én meg veled tartok – felelte Gergely határozottan.
– Elvégre is itthon most nincs háború. Aztán ki tudja, hátha találunk valami egérlyukat!
– Ha kudarcot vallunk is, nem lesz okunk szégyelleni.
– Tinódit elvigyük?
– Ahogy gondolod.
– Hát Jancsit?
– Nem ereszti azt el az asszonyunk.
– Hát akkor ketten megyünk. Tinódit hagyjuk itthon. Az öreg nem bírja a kardot, sem a lovaglást.
– Ahogy gondolod.
– Meg aztán mink a fejünkkel játszunk. Az öreget kár lenne a halál útjára vinni. Ő a legtöbbet érő emberek közül való most az országban. Az Isten is azt akarja, hogy ide-oda kóboroljon, és élessze a szívek kialvó tüzét. Ez az ember a nemzet lelkéből kizengő fájdalom.
Az ajtót Török Jancsi nyitotta rájuk. Lovaglóostor volt a kezében, és szarvasbőr salavári[28] sárgállott rajta. A fején széles karimájú debreceni posztósüveg. A lábán sárga csizma.
Mekcsey, mintha valami elbeszélést folytatna, csak éppen rápillantott Jancsira, aztán nevetve szólott:
– Azám: a vörös nyúl házasodik!
És Jancsinak magyarázta:
– Nem ismered, akiről beszélünk, de talán Gergely már emlegette.
– Kit? – kérdezte Jancsi egykedvűen.
– Fürjes Ádámot.
– És kit vesz el? – kérdezte Gergely mosolyogva.
– Egy fakezű vén embernek a leányát.
Gergely arcából egyszerre elszállott minden pirosság.
– Cecey Évát? – kérdezte csaknem kiáltva.
– Azt, azt. Ismered talán?
Gergely elkövült arccal nézett Mekcseyre.
– Ne komédiázzatok tovább – szólalt meg Jancsi, s a lába szárára csapott az ostorral. – Nem erről beszéltetek ti mostan. Azt gondoljátok, gyermek vagyok? Nem vagyok gyermek többé. Ezen az éjszakán nem aludtam. Van olyan gyümölcs, amelyik egy éjjel érik meg. Én az éjjel férfiúvá érlelődtem.
– Hát elbocsát édesanyád? – kérdezte Mekcsey.
– Nem szóltam neki, de mindegy. Hunyadon igazítanivalók vannak a várban. Azt mondom, hogy bízza énrám.
Mekcsey vállat vont:
– Eszerint indulunk.
– Akár még ma. Én arra öltöztem.
– Megálljatok! – szólt Gergely még mindig halaványan. – Te valamit említettél az imént, Pista. Igaz-e az, vagy csak úgy vaktában koholtad?
– Amit Fürjesről mondtam?
– Az.
– Igaz. Maga az anyja dicsekedett vele, hogy a királyné hadnagyához adja feleségül.
Gergely halványsága vörösre változott. Az erek duzzadoztak a homlokán.
– Mi lelt? – kérdezte Jancsi. – Ismered talán?
Gergely a színéből kikelten járt föl és alá a szobában.
– Hogyne ismerném, hiszen ő az én Évám!
– A te Évádat veszik el? – kérdezte bámulva Jancsi.
– Azt. De én nem hiszem.
És dühösen, szinte toporzékolva kiáltotta:
– Megölöm a bitangot!
Mekcsey a maga nyugalmával akarta csillapítani:
– Megölöd. De hátha az a leány szereti?
– Nem szereti!
– Gondolod, hogy kényszerítik?
– Bizonyosan!
– És te szereted?
– Kisgyerekkorom óta.
– Akkor – mondta Mekcsey – valamit kell tennünk.
És felkönyökölve folytatta:
– De ha teszünk is valamit, te nem veheted el. És hátha mégis összebarátkoztak?
– Hogy gondolsz ilyet! – felelte Gergely.
Mekcsey vállat vont.
– Leveleztetek?
– Hogy leveleztünk volna! Van énnekem szolgám, hogy ide-oda járassam?
Mekcsey megint vállat vont.
A tornácon szapora kopogás hallatszott.
Török Jancsi az ajtóhoz ugrott, és megfordította benne halkan a kulcsot.
A következő percben csattant a kilincs.
Jancsi csendet intett.
Mert az öccse volt a kopogó. Nem akarta, hogy tudjon valamit a vállalkozásról.
Izabella királyné Gyalun telelt, s még a tavasz is ott érte. A két ifjú, Gergely és Mekcsey, harmadnapra Gyaluban volt. Török Jancsi nem kísérte el őket, nehogy az anyja megsejtse az összebeszélést.
Törökné mindössze annyit tudott, hogy Gergely elment Mekcseyvel a Ferdinánd hadába, és hogy a nyarat a katonák közt tölti, Demeterkor pedig visszatér.
Azonban az ifjak szándéka akkor már meg volt szőve. Abban állapodtak meg, hogy Gergely megtudja: szereti-e a leány vagy nem? Ha szereti, Gergely nem tehet egyebet, csak azt, hogy búcsút mond az álmainak. Ha pedig nem szereti, akkor Gergely, mintha ott se járt volna, eltűnik. Mekcsey pedig megcsúfolja Fürjest, úgy, hogy ne legyen Erdélyben leány, aki kedvet kapjon arra, hogy hozzámenjen feleségül.
Ha aztán Gyaluban végeztek, a három ifjú Hunyadon találkozik, s indulnak Konstantinápolyba.
A határig lóháton mennek. Jancsi magánál tartja azt a pénzt, amit a vár tatarozására szántak, s még azonfölül is szerez, amennyit lehet, hogy ha kell, pénzzel is dolgozhassanak. Azután a határról vagy derviseknek vagy kereskedőknek vagy koldusoknak öltözve gyalog utaznak tovább, hogy a rablók és a kóbor török katonai csapatok figyelme mellett elcsúszhassanak. Akár sikerül a Bálint úr kiszabadítása, akár nem, két hónap alatt megfordulnak, de talán előbb is, és Törökné nem fog nyugtalankodni a fia miatt.
A két ifjú este érkezett Gyaluba. Egyetlen szolga kísérte őket, akit Mekcsey Debrecenben fogadott fel. Mátyásnak hívták a legényt. Csikós volt azelőtt a Hortobágyon. Azon a kis, deres, török lovon ült, amelyet Mekcsey megtartott az öt közül.
Mindjárt az első háznál megszólítottak egy oláht, hogy adna-e szállást.
Az oláh értett magyarul. Csodálkozva rázta a fejét és a fejével együtt nagy fekete süvegét:
– Nem a lakodalomra jöttetek-e, hogy hozzám akartok szállni?
– De éppen arra jöttünk.
– Hát ha arra jöttetek, miért nem szálltok a kastélyba?
A két ifjú összepillantott.
– Én – mondotta Gergely – nem szállok oda, mert megbetegedtem az úton.
S valóban halovány volt, mint aki beteg.
– Csak a társam száll oda – folytatta. – És ha az első szobád üres, megfizetem.
A fizetés szóra megszűnt az oláhban a csodálkozás: készséggel tárta fel a kapuját a lovasoknak.
– Hát nem késtünk el a lakodalomból? – kérdezte Mekcsey.
– Hogy késtetek volna el, szép úrfiak? – felelte az oláh. – Avagy nem tudjátok-e, hogy holnapután lesz az esküvő?
Mikor a két ifjú magára maradt a szobában, Gergely elcsüggedten nézett Mekcseyre.
– Elkéstünk.
– Magam is azt gondolom.
Gergely leült egy rossz szalmaszékre, és tanácstalanul nézett maga elé.
Mekcsey az ablakhoz állott, és a zöldülni kezdő orgonabokrokat bámulta.
– Azt tartom, legjobb lesz, ha visszatérünk – szólt végre megfordulva. – Egy álommal kevesebb, egy tapasztalással több.
Gergely fölkelt.
– Nem. Az üdvösségemet nem vetem ilyen könnyen a hátam mögé. Egy nap nagy idő. Arra gondoltam, hogy én itt maradok, te pedig fölmégy a kastélyba, és bevegyülsz a vendégek közé.
– És ha kérdeznek?
– Nem hívott-e meg Cecey? A fő az, hogy a leánnyal találkozzál, és megtudd, hogy a szíve szerint választotta-e Fürjest. De ez lehetetlen! Lehetetlen! Lehetetlen!
– Hát jó. Fölmegyek a kastélyba, és beszállok Matyival együtt, ha ugyan elfogadnak.
– Megmondod, hogy Cecey hítt. Az öregnek elvégre az életét mentetted meg.
– Az bizonyos. Magam is azt gondolom, hogy akármilyen orcával fogad is, a vége az lesz, hogy beszállok a kastélyba, és szólok a leánnyal. Ha lehet, még ma; ha nem lehet, akkor holnap. De nem jöhetnél-e velem valamiképpen? Talán mintha inasom volnál.
– Nem. Ha a leány azt mondja, hogy erőltették, akkor jobb, ha nem tudják, hogy itt vagyok.
– Akkor én Fürjest megpofozom!
– Addig ne cselekedj semmit, míg a leánnyal nem beszéltél. Akkor jer vissza azonnal, és majd meglátjuk…
Az oláh asszony puha ágyat vetett Gergelynek, és orvossággal, vizes kendővel kínálta. Hanem biz a beteg le nem feküdt, se virágfőzetet nem ivott, se kendőt nem tett a fejére. Csak föl és alá topogott a szobában, és nagyokat ütött öklével a levegőbe.
Mekcsey reggel visszatért. Gergelyt az asztalnál találta. A mécses égett előtte, s ő maga a két karjára borultan szendergett.
– Miért nem feküdtél le?
– Azt hittem, nem fogok aludni.
– Hát a leánnyal beszéltem. Jól sejtetted, hogy nem a szíve szerint megy Fürjeshez.
Gergely megrázkódott, mintha vízzel öntötték volna végig. A szemébe visszatért az élet tüze.
– Mondtad, hogy itt vagyok?
– Mondtam. Hozzád akart rohanni, de én tartottam vissza.
– Minek tartottad vissza? – pattant fel Gergely.
– Nono. Bizony még nekem ugrasz szép köszönetképpen.
– Ne haragudj! Nekem parázs ég a lábam alatt.
– Hát azért nem eresztettem hozzád, mert utánazúdult volna az egész udvar. Őneki szégyene kelt volna, minekünk meg bajunk.
– Hát mit mondtál neki?
– Azt, hogy én megcsúfolom Fürjest, ő meg adja vissza a gyűrűt.
– Mit felelt? – kérdezte égő szemmel Gergely.
– Azt, hogy őt a királyné késztette a menyasszonyságra, és hogy nem tud szabadulni, mert a szülői is erőltetik. Szóval ez a vén királyné itt a nagy téli unalmában házasításokkal mulatozik. Fürjes persze kap a lányon. A leány meg, hogy kedvében járjon a királynénak, tányérra teszi a szívét, és szép szűzi alázatossággal odanyújtja neki.
– De minek nyújtja neki! Ó, mégis elfelejtett! Elfelejtett.
– Dehogy felejtett. Én mondtam rosszul. Tudom is én, hogyan volt!
– Hát mit mondott? Mondta-e határozottan, hogy nem szereti Fürjest?
– Mondta.
– És velem akar szólni.
– Veled. Azt mondtam neki, hogy ma este odaviszlek.
Gergely föl-alá kerengett a szobában, aztán megint csüggedten roskadt a rossz szalmaszékre.
– Mi haszna, ha ki is vetjük a nyeregből Fürjest? Akkor sem adnák nekem, ha elvehetném. Ki vagyok én? Senki. Sem apám, sem anyám, sem egy kis házikóm. Törökék igaz, hogy úgy neveltek, mintha saját fiuk volnék, de annyira sohase voltam fiuk, hogy ekkora kérésre mertem volna nyitni a számat. És éppen most, mikor az ő fészkük is fel van dúlva!
Mekcsey összefont karral állt az ablaknál, és sajnálkozóan nézett Gergelyre.
– Nem tudom, mit beszélsz, de látom, hogy meg vagy zavarodva. Elvégre ha a leányt el akarod venni, nem kell oda sem apa, sem anya, csak egy kis hajlék. Ha éppen akarod, van nekem egy kis viskóm Zemplénben. Üresen áll. Lakhatod akár tíz esztendeig.
– A házba kemence is kell, a kemencébe kenyér!
– Nem vagy-e tudós? Többet tudsz, mint akármelyik, pap. Manapság keresve keresik a jó íródeákot.
Gergely újraéledt.
– Mondasz valamit!
– A fő most az, hogy Éva ne menjen férjhez. Te a táborba jössz velem, és nem telik bele egy év, lesz annyi fizetésed, hogy eltarthatod őt.
Gergely kapkodta magára a köpönyegét, kardját, süvegét.
– Megyek – mondotta – apjához, anyjához! Megmondom nekik, hogy istentelenség, amit cselekszenek! Hogy…
Mekcsey visszanyomta a szalmaszékre.
– Mégy ám a tüzes pokolba! Bezárnának valami dutyiba, míg az esküvő el nem múlik. Még az orrod hegyét se lássák, azt mondom!
A ház előtt lovasok robogtak el. Érkeztek már a vendégek Kolozsvárról.
Mikor a völgyre leszállt az esti sötétség, Gergely is fölment Mekcseyvel a kastélyba.
Nem kérdezte senki, hogy kicsoda. A kastély rajzott a vendégtől. Az ablakok világosak voltak. Az udvaron fáklyák világoltak, a folyosókon viaszgyertyák. Sötétnek csak az éj volt sötét.
A folyosón is jöttek-mentek, nyüzsögtek az emberek. Gergely szíve elszorult: ennyi ember között hogyan beszélhet Évával?
– Gyerünk a konyhaudvarra – mondta Mekcsey.
A kastélynak a hátulsó részére kerültek. Ott még nagyobb volt a világosság: öles vasnyárson ökröt forgattak a bőrkötényes konyhaszolgák, s bent a konyhán sürgött-forgott a sok fehér ruhás szakácsnép.
– Várj itt – mondotta Mekcsey. – Én be fogok tévedni az asszonyok folyosójára, és megtudom Évától, hogy hol találkozhattok.
Gergely abba a csoportba vegyült, amelyik az ökörsütést nézte. Jobbára kocsisnép volt biz az, de ott lebzselt köztük egynéhány apród is.
A kíváncsiság vitte oda őket. A királyi konyháról nagyokat álmodik a nép, de a vidéki urak maguk is szívesen hallgatják, hogy mi hogyan készül az ország legnagyobb konyháján.
Gyalun a kastély és a kert között állt a konyhaépület, s az ősz konyhamester rendeleteire tizenegy szakács és húsz szakácsinas forgolódott benne.
Csak asszony nem volt ott egy se.
A konyha udvarán egy nagy, hízott ökör forgott a nyárson, s jóízű illattal árasztotta el a levegőt.
A sütőmester csupán a botja intésével jelezte, hogy hol kell igazítani a tűzön, hogy egyenletes maradjon a melegség.
A pokoli tűzben és hőségben mozsarak csengettek, aprítókések kattogtak, húsverő buzogányok duhogtak, közben kásarotyogás és pecsenyesistergés, füst, gőz és ételillatok.
Egy nyúlánk apród kiabálva magyarázott a többinek:
– Én itt voltam elejétől, de még a göbölyt[29] sem úgy sütik itten, mint máshol.
A tűz forró lehelete elárasztotta a kis udvart, és megpirosította az arcokat.
Gergely is csakhamar kipirultan állt a többi között, és szórakozottan hallgatta az apród elbeszélését.
– Itt ám – folytatta a fiú – egy egész borjút varrtak a göbölybe, a borjúba hízott kan pulykát, a pulykába fogolymadarat tettek.
– Hát a fogolyba? – kérdezte egy sárga ruhás, bamba kis apród.
– Abba – felelte komolyan az előadó – gúnártojást. A legfiatalabb apródnak kell azt megennie.
Kacagtak. A kis apród szégyenkezve vonult hátrább, s ott is hagyta őket.
Félóra múlva csakugyan nekiállt a sütőmester: kibontotta az ökröt, és kivett belőle egy félig megsült pulykát.
Majoránnaillat áradt a nézők orra alá, s étvágyra gerjesztette a nem éheseket is.
Még nem sült meg. Visszatolták a parazsat a göböly alá, és tovább forgatták.
A konyháról hangzó mozsárcsengés, csattogás-kattogás, reszelés, húsdögönyözés megakasztotta a továbbmagyarázást.
De Gergelyt nem is érdekelte. Az urának nagyobb konyhája volt valamikor, s az ilyen ökörsütések gyakrabban történtek Bálint úr váraiban, mint az erdélyi királyasszonynál.
A konyhából egy hajdú friss, meleg cipót emelt ki. Az apródok elkapták tőle, és darabokra tépték. A nyúlánk ifjú, aki az imént magyarázott, Gergelynek is nyújtott egy darabot. Gergely elfogadta. Éhes volt.
A sütőmester, látva az apródok falatozását, megállította a nyársat; és végighúzta az acélt az övén lógó láncos késen. Lekanyarította nekik az ökörnek a két fülét.
Az apródok nagy vivátozással köszönték meg.
Gergely jó étvággyal evett. Oláhéknál bizony nem kapott délre egyebet, csak puliszkát.
Egy kupa bort is kerítettek az apródok.
Gergely is ivott. Aztán kezet nyújtott az apródnak, aki ismeretlenül megvendégelte.
– Bornemissza Gergely vagyok – mondotta a bajuszkáját megtörülve.
A másik is mondott valami nevet, de egyik sem értette a másikét. Eközben a kupa visszatért. Gergely szomjas volt még. Jót húzott belőle.
Mikor leveszi a kupát a szájáról, Mekcseyt látja maga előtt.
Mekcsey hívón intett.
Lementek a kertbe. Homály ült ott a fák és bokrok között. Az udvari zajgás kevéssé hallatszott oda.
Mekcsey megállt egy bodzafa alatt.
– Hát beszéltem a lánnyal. A szeme ki van sírva. Könyörgött anyjának, apjának, hogy ne adják férjhez, hanem majd tehozzád. Azok persze el vannak vakulva a fénytől, a királyné jóságától meg a barát bőkezűségétől. Azzal vigasztalták a leányukat, hogy ők se szerelemből kerültek együvé, mégis megszokták egymást.
Gergely elszorult lélegzettel hallgatott.
– Hát ezért sírt a leány – folytatta Mekcsey. – Hogy csak téged szeret, az már bizonyos.
– És Fürjessel esküszik.
– Nemigen. Azt mondja, hogy szólni akar veled, és szól majd a királynénak is.
– Miért nem szólt neki előbb?!
– Nem kérdezték. Az ilyen királynéféle megszokta, hogy amit ő jónak vél, arra senki nemet nem mond. Meg aztán te a füledet se billegtetted feléje. Azt se tudta, élsz-e vagy meghaltál.
– És ha a királyné nem enged?
– Akkor holnap az oltárnál mond nemet. Mindenre nemet mond. Szép zavarodás lesz. De mindegy: akkor legalább megharagszik rá a királyné, és hazakerül Budára. Te pedig idővel elveszed.
– Csakhogy akkor meg éppen nem adják hozzám.
– Dehogynem. De most ne arról beszéljünk, ami négy esztendő múlva lesz. A leány, ha előbb nem, éjfélkor idejön. Valami ház van itten, üvegház. Azt mondta, hogy abban várd meg. Addig nem fekszik le, míg veled nem beszélt.
A kertben csakhamar rátaláltak az üvegházra. Lámpás égett benne. Három kertész saláták és póréhagymák szedésén hajladozott. Egyik-másik fel is tekintett, de egyik se szólt: gondolták, érdeklődő idegenek.
– Hát, Gergely – mondotta Mekcsey –, én itt hagylak. Mondd, hogy megbetegedtél, vagy színlelj részegséget. Feküdj be valahová, és várd meg a menyasszonyt. Talán én is vele jövök.
S elment.
Gergely valóban úgy érezte, mintha részeg volna. A bor szállott-e a fejébe vagy az indulat? Forróságot érzett a szívében, fejében egyaránt, valami dühös forróságot, amely a kezet ökölbe szorítja.
Végigsétált az üvegházban a citromfák, múzák,[30] kaktuszok és fügefák között. Nyugtalanul és egyre sebesebben járt föl és alá. Egyszer csak kilódult az üvegházból. A süvegét a szemére vonta, kezét a kardjára szorította, és ment, rohant fel a kastélyba.
– Az örömszülék szobája melyik? – kérdezte a folyosókon.
Az inasok eligazították.
Fehér ajtós szoba volt az. Rajta, mint minden ajtón, fekete táblácska, és azon a vendég neve krétaírással.
Gergely bekopogott.
A fakezű öreg az asztal előtt ült ingujjban. A felesége éppen rozmaringolajat dörzsölt az ura ősz hajára.
Gergely nem csókolt nekik kezet, csak éppen meghajolt, és állta a két öreg ráfagyott tekintetét.
– Uramapám – kezdte Gergely.
Aztán, hogy az apám szót nem érezte alkalmasnak, újrakezdte:
– Tisztelt uram. Ne bosszankodjon, hogy itt vagyok. Nem a lakodalomra jöttem, és nem is fog belém botlani senki. Még csak azért se jöttem, hogy emlékeztessem kegyelmeteket egy régi ígéretükre, mikor a kis Évát a törököktől megszabadítottam.
– Mit akarsz! – hörkent rá az öreg Cecey.
– Csak azt akarom megkérdezni – felelte Gergely rendületlenül –, tudják-e, hogy Vica nem szereti a vőlegényét?
– Mi közöd benne! – fortyant rá az öreg. – Mit harsogsz itt nekem! Takarodj innen!
Gergely összefonta a karját:
– Boldogtalanná akarják-e tenni a tulajdon édesleányukat?
– Hogy mersz bennünket kérdőre vonni, te! Te cenk! Jobbágy kutya! – kiáltott az öreg a színéből kikelve.
És az asztalon heverő fakezet ragadta fel, hogy Gergelyhez vágja.
Az asszony azonban lefogta az öreget, és Gergelyhez fordult.
– Eredj, fiam, innen! Ne rontsd meg a lányunk szerencséjét! Tik gyerekésszel azt gondoljátok, hogy szeretitek egymást, de látod, az a fiatalember már hadnagy…
– Én is az leszek!
– Az már nem lesz, hanem most az. A királyné akarja ezt a házasságot. Eredj innen, az Isten szerelmére kérlek!
– Fürjes csak gyáva tányérnyaló! Vica engem szeret. Vica csak velem lehet boldog! Ne törjék össze a szívét! Várjanak rám, míg elvehetem. Esküszöm, hogy érdemes ember lesz belőlem!
És könny csillogott a szemében. Letérdelt eléjük.
Az öreg bőszülten ordított rá:
– Takarodj, míg ki nem rúglak!
Gergely fölkelt. Megrázta a fejét, mint aki rossz álomból ébred.
– Cecey uram – szólott megkeményülten, komoran. – E pillanattól fogva nem ismerem kegyelmedet. Csak annyit fogok tudni, hogy azok az aranyak, amelyeken az anyám vére van, kegyelmednél vannak.
– Háromszáztizenöt – rikácsolta az öreg. – Fizesd meg neki, asszony. Ha semmi se marad is, fizesd meg!
Ezt mondva a derekához kapott. Előrántott onnan egy keskeny bőrövet, és kiöntötte az aranyakat Gergely elé.
Az asszony kiolvasta az asztalra Gergelynek az örökséget, jobban mondva: hadi szerzeményét. Gergely berakta a zsebeibe.
Pillanatig még állt. Azon gondolkozott tán, hogy van-e valami köszönnivalója? Hogy a pénzét őrizték? Nem neki őrizték, hanem a leányuknak.
Szótlanul meghajolt, és otthagyta őket.
Sápadtan kószált végig a folyosón. Imitt-amott egy díszes öltözetű úrba ütközött, majd a falhoz állott, hogy egy másodmagával közeledő kövér úrnak utat engedjen.
A szeme eközben az átellenes ajtóra esett, s azon a Mekcsey nevét olvasta.
Benyitott. A szobában nem volt senki. Az asztalon gyertya égett.
Gergely rávetette magát az ágyra, és sírt. Miért sírt? Maga se tudta. A zsebe tele volt pénzzel. Úrrá és szabad emberré lett abban az órában. És ő mégis árvaságot és elhagyatottságot érzett. Mennyi sértést, mennyi megvetést kellett eltűrnie!
– Te pogány vénember, fából van neked a szíved is!
A kastély falait kürthang rázta meg. Jel volt az arra, hogy gyülekezzenek a vendégek a vacsorára.
A folyosón mindenfelé nyiladoztak az ajtók, s egyik-másik be is csapódott. A folyosó márványkockáin sok csizma kopogott végig.
Aztán szünet következett, s a szünetben benyílott a szobának az ajtaja.
– Mekcsey – szólt halkan egy női hang.
Gergely fölugrott.
Éva állt előtte rózsaszínű selyemruhában.
Egy kis megdöbbenés, egy halk sikoltás, aztán a két fiatal egymás karjaiba omlott.
– Évicám! Évicám!
– Gergely!
– Eljössz-e velem, Éva?
– Akár a világ végére is!
Körülbelül hetvenen ültek a vacsoraasztalnál. Több mint fele udvari nép. A másik rész a vőlegénynek meghívott rokonai.
A királyné a fiával együtt az asztalfőn. Mind a ketten zöld bársonyban. Mögöttük koronát ábrázoló virágfüzérek a falon is. A királyné balján Fráter György, a kis király mellett a menyasszony s amellett az örömanya.
A menyasszonnyal szemben ült a vőlegény.
A vacsora csöndesen kezdődött. Az emberek csak itt-ott, suttogva beszéltek. A harmadik fogás után felkelt György barát, és köszöntőt mondott az új jegyespárra. A köszöntőben a királynét szerencsecsillagnak nevezte, a menyasszonyt liliomnak, a vőlegényt a szerencse kedveltjének. Ide is, oda is vetett egy virágot, egy cukrocskát a szavában, s még akik ellenségei voltak is, szívesen hallgatták.
Akkor már, hogy a java borok kerültek az asztalra, megindult a beszélgetés. Persze csak halkan beszélgettek, és ki-ki csak a szomszédjával.
– Miért nevezik ezt siratóestének? – kérdezte az egyik.
– A menyasszony siratja a leányságát.
– De hiszen nem sír. Olyan jókedvű, mintha örülne, hogy vége a leányságának.
– Csodálom, hogy elbocsátja a királyné.
– Nem bocsátja el. Csakhogy eddig palotás leány volt, ezután meg palotás asszony lesz.
Vacsora után egy új énekest mutattak be a társaságnak. Valahonnan Olaszországból jött, s a királynénak már bemutatta a művészetét.
Míg énekelt, a menyasszony odaszólt halkan, álmodozó arccal az édesanyjának:
– Anyám, mi lenne, ha én ma meghalnék?
Az asszony megdöbbenve pillantott a leányára, de hogy a leány elmosolyodott, csak feddéssel válaszolt:
– Hogyan beszélhetsz ilyent, leányom!
– De mégis…
– Ugyan, ugyan.
– Megsiratna?
– Utánad halnék apáddal együtt.
– De ha én egy hónap múlva feltámadnék, vagy talán kettő múlva, és betoppannék a budai házukba?
Az asszony bámulva nézett a leányára.
Éva mosolyogva folytatta:
– Hát lássa, akkor megbánnák a földben, hogy úgy siettek az utánamhalással.
S fölkelt. A királyné mögé került. A füléhez hajolt, és valamit sugdosott belé.
A leány kisietett a szobából.
A vendégek az énekesre figyeltek. Szép bariton hangja volt. Tetszett. Tapsoltak.
– Mást, mást is – mondta a királyné.
S az énekes félóránál is tovább mulattatta a vendégsereget.
Éva távozását csak az anya látta, és egyre nyugtalanabban forgatta elméjében a leánya szavait.
Mikor végre az olasz végezett, az ajtónálló bekiáltotta: – Új énekes! Névtelen!
Minden szem az ajtóra fordult, de csak egy karcsú, tizenötévesforma fiút láttak. Cseresznyeszínű atlaszruhába volt öltözve; köntöse fél combig ért. A derekán kis, aranyozott markolatú kard. A fejét lehajtva jött. Hosszú haja elfödte az arcát. A királyné előtt térdet hajtott.
Aztán fölemelkedett, s megrázta a haját, hogy az arca kitessék.
A vendégek kiáltottak meglepődésükben, mert az énekes maga a menyasszony volt.
A királyné egy apródja hárfát vitt utána, s a terem közepén átnyújtotta neki. A menyasszony gyakorlott kézzel pengette végig.
S énekelt.
A királyné iránt való figyelemből lengyel dalon kezdte, amit magától a királynétól tanult. Csodás ezüsthang. Még a lélegzet is elállt a hallgatókban.
Fölváltva énekelt azután magyar dalt, oláh kesergőt, olasz, francia, horvát és szerb dalokat.
A vendégek minden dal után lelkesülten tapsoltak.
– Nagy ördög ez! – szólalt meg a Mekcsey szomszédja, egy udvari méltóság. – Meglásd, öcsém, még táncolni is fog.
– És mindig ilyen víg? – kérdezte Mekcsey.
– Mindig. A királyné régen halálra búslakodik, ha ez a lány nincs mellette.
– Jól jár vele az a… Fürjes.
Azt akarta mondani: veres.
A beszélő vállat vont:
– Anyámasszony ember. Meglásd, hogy ez megy helyette még a hadba is. Mert ez még hadakozni is jobban tud.
– Fegyvert is forgat?
– Micsoda? Olasz vívókat győzött le a nyáron. Aztán hogy lő, hogy lovagol! Hét férfi kitelnék ebből, s még mindig maradna benne egy tüzes ördög.
Az így megdicsért menyasszony ismét magyar nótába kezdett, amelynek az volt mindig a cifrája:
Eriggy, legény, szaporán
Daruszőrű paripán
Kedvesedhez!
A vendégek ismerték ezt a dalt, de a várt cifrát így hallották a menyasszonytól:
Eriggy, legény, szaporán
Daruszőrű paripán
Gergelyedhez!
S hogy a menyasszony ezt énekelte, a tekintete végigsiklott a vendégsoron, és Mekcseyn állapodott meg.
A vendégek nevettek. Azt gondolták, hogy a Gergelyedhez tréfás változtatás.
Mekcsey azonban megrezzent. Mikor a menyasszony a második szakasz végén is őrá pillantott, kihörpintette a borát, és elosont.
Lefutott a lépcsőn, és bekiáltott az istállóba:
– Matyi! Balogh Matyi!
Lélek se felelt. Föl kellett keresnie a szolganép között a kocsisokat. Ittak azok fakupából, cserépkantából, de még csizmából is a konyhaudvaron.
Valahogy ki tudta közülük választani a szolgáját. De haj, milyen állapotban! Matyi csak ember volt, míg az asztalnál ült, de amint fölállott, nem volt ember.
Valami tízen hevertek már az asztal alatt s a fal mellett. Aki az asztal alatt hevert, azt csak hagyták, de aki kívül bukott a padon, azt keresztül-kasul egy halomra húzgálták a fal mellé.
Matyi fölkelt, azaz csak fel akart kelni, amikor megismerte a gazdáját, de csakhamar vissza leült, mert érezte, hogy ő is átbukik a padon, s odakerül a fal mellé.
– Matyi! – ordított rá Mekcsey. – Az apád rézcsákányát, hol a lovam?!
Matyi újból felkelt, és az asztalra tenyerelt.
– Ott van.
– De hol?
– A lovak közt.
És a szeme héját emelgetve folytatta:
– Lónak lovak közt a helye.
Mekcsey mellen ragadta az embert:
– Beszélj okosan, mert mindjárt kirázom a lelkedet!
Rázhatta azt. Részeg volt annak a lelke is.
Mekcsey odalökte őt a többi közé, azután az istállóba sietett, hogy maga keresse meg a lovát.
Az istállómester is részeg volt, Mekcsey akár valamennyi lovat elvihette volna tőle.
Végigment hát a sötét istállón, és nagyot kiáltott:
– Muszta!
Az egyik sarokból nyerítés felelt a szavára. Ott zabozott a sárga, s mellette a Matyi lova. Mekcsey egy félrészeg szolga segítségével fölnyergelte mind a kettőt, s eltávozott, anélkül hogy valaki kérdezte volna, miért megy el ilyen korán, a vacsora vége előtt.
Gergely már az oláh házban, az udvaron várta. A lova fölnyergelten kapált a kerítés mellett.
Az éj hűvös volt. A felhők állani látszottak. A hold azonban, mint egy fél darab ezüsttányér, lassan szállt fellegről fellegre, és halvány világossággal árasztotta el a tájékot.
– Eljöttem – mondotta Mekcsey. – Úgy értettem, hogy iderendelt a menyasszony.
– Jól értetted – felelte Gergely. – Az éjjel megszökünk.
Alig félóra múlva köpönyeges, nyúlánk emberárnyék jelent meg a ház előtt. Gyorsan feltárta az ajtót, és beszökkent.
Vica volt.
Abban a cseresznyeszínű atlaszruhában szökött el, amelyikben énekelt.