Találatok: 0

2

A ​regény eseményei mindvégig a főhős, Szenya Salaj matróz szemével láttatja az író. Salaj, a Szöcske nevű halászhajó huszonhat éves matróza az első perctől kezdve rokonszenves, de helyét nem találó, nyughatatlan fiatalember, aki változtatni akar eddigi életmódján, s ezért elhatározza, hogy otthagyja a tengerészéletet. De hogy pontosan mit akar, azt nem tudja, így könnyen áldozatul esik a kikötői „alvilág” cselvetéseinek. Mi az, amit oly kétségbeesetten keres? Egyenlőre nem tudja, de újra tengerre száll. Ismét elkezdődik tehát számára a jól ismert próba, amely elvben olyan keservesen nehéz, gyűlölt, szárazföldre kívánkoztató, de valójában Szenya egyetlen biztos életeleme.
Sok jó könyvet olvashattunk már „vén tengeri medvékről”, hajós-viszontagságokról, hajótörésekről, melyikünket ne fogott volna meg a hajósélet romantikája? Poe, Verne, Stevenson, Conrad és a többiek varázsa azért is hatott ránk, mert a hajmeresztő kalandokon is átüt egy fontos motívum, ami ifjúkorunkban nem kevés izgat, mint maga a kaland. Ezekből a viszontagságokból a tengeren csak a közös erőfeszítés révén lehet sértetlenül kikerülni – a jó tengeri történet kielégíti a barátság, a társ iránti sóvárgásunkat is. A tengeri közösség abban is különbözik az egyszerű kollektívától, hogy bármely cselekedet, melléfogás, vagy ügyes döntés szükségszerűen visszahathat mindenkire – ráadásul eljöhet egy olyan pillanat, amikor a kisebb, olykor rutinszerű döntések életről-halálról szólnak.
Manapság igen nehéz lenne a tengerészéletet a régi jó idők szellemében leírni. A halászhajónak előírt tervfeladatai vannak, s maga a halászat sem éppen romantikus immár: pontos műszerek jelzik a halak vonulását, s akkor kell kivetni a műanyaghálókat, majd a jelzett időben felhúzni. A tengerész-örömök is hétköznapiak: egy jóízű anekdota, egy érdekes film, a szakács sikerült főztje, levél a kikötőből…
A sors azonban úgy hozza magával, hogy a Szöcske történetében is megjelenik a nem kívánt romantika. A hajó komoly viharba kerül a fedélzetre csöppent „főnökség” jóvoltából, aki annyira erőlteti a tervteljesítést, hogy a legelemibb előírásokat is megszegik. E vihar során elérkezik egy holtpont, amikor a legénység fásultan és mindenbe beletörődve fogadja az elkerülhetetlennek tűnő pusztulást. Szenya életében is az az „igazság pillanata”, amikor kénytelen szembenézni önmagával. Keserves percek ezek, s az bántja a legjobban, hogy nincs, aki őt megsirassa, nincs kitől búcsúznia. És ekkor, a szomorú emlékezés távolából felbukkan valaki, akit megbántott, akivel rendeznivalója van… Klava az, ő lesz Szenya társa, aki emberséggel várja, forró itallal, meleg testével. Neki mondja el Szenya, mit is keres voltaképpen az életben, hiszen mindenkinek szüksége van „a hallgatás három percére”, a fogódzó kötélvégre. „ha mindegyikünknek volna legalább három perce naponta arra, hogy hallgasson…., hogy meghallgassa… hátha kéri valaki, hogy menjen oda hozzá… Olyan sok az a három perc? S közben apránként emberré válnánk.”
S miközben Szenya maga is „apránként emberré válik”, a kollektíva is átéli az együttes hősiesség nagyszerű élményét, s itt kapcsolódik az ember és a természet harcának elcsépelhetetlen, végső soron diadalmas témájához.