Skip to content

Gerald Durrell – Családom és egyéb állatfajták (PDF – Átirat)

Gerald Durrell - Családom és egyéb állatfajták (PDF - Átirat)

Találatok: 30

299

Cover

Table of Contents

Védőbeszéd

Első rész

A költözés

Első fejezet

Második fejezet

Harmadik fejezet

Negyedik fejezet

Ötödik fejezet

Hatodik fejezet

Második rész

Hetedik fejezet

Nyolcadik fejezet

Kilencedik fejezet

Tizedik fejezet

Tizenegyedik fejezet

Tizenkettedik fejezet

Harmadik rész

Tizenharmadik fejezet

Tizennegyedik fejezet

Tizenötödik fejezet

Tizenhatodik fejezet

Tizenhetedik fejezet

Tizennyolcadik fejezet

img1.jpg


A kötet a következő kiadás alapján készült:

Gerald Durrell: My Family and Other Animals

Penguin Books Ltd., Harmondsworth, 1956

© Gerald Durrell, 1956

Hungarian translation © Sárközi Györgyné örökösei, 2015

N. Kiss Zsuzsa, 1982

Európa Könyvkiadó, Budapest

Felelős kiadó M. Nagy Miklós igazgató

Felelős szerkesztő Katona Ágnes

Művészeti vezető Gerhes Gábor

Borítótervező Bodonyi Panni

www.europakiado.hu

www.facebook.com/europakiado

ISBN 978 963 405 179 4


ANYÁM­NAK

Ez az én saját külön melan­kó­liám, sok alkat­rész­ből össze­ke­verve, sok­féle anyag­ból leszűrve, és az egész tulaj­don­kép­pen nem más, mint sok-sok tűnő­dés az uta­zá­sa­i­mon: foly­ton a vilá­gon kérő­dzöm, és ez vesz körül ilyen sze­szé­lyes szo­mo­rú­ság­gal.

SHAKES­PEARE: Ahogy tet­szik IV. 1. (Szabó Lőrinc for­dí­tása)

Védőbeszéd

Néha bizony meg­esett, hogy hat kép­te­len­sé­get is elhit­tem éhgyo­morra.

LEWIS CAR­ROLL: Alice Tükör­or­szág­ban

Ez annak az öt esz­ten­dő­nek a tör­té­nete, amit én meg a csa­lá­dom Korfu szi­ge­tén, Görög­or­szág­ban töl­töt­tünk. Ere­de­ti­leg a szi­get ter­mé­szet­raj­zá­ról szán­dé­koz­tam eny­hén nosz­tal­gi­kus beszá­mo­lót írni, de elkö­vet­tem azt a súlyos hibát, hogy már a könyv első olda­lain fel­lép­tet­tem a csa­lá­do­mat. Amint fel­vo­nul­tak a papi­ro­son, meg­te­le­ped­tek, és kezd­ték meg­in­vi­tálni külön­böző bará­ta­i­kat, hadd sze­re­pel­je­nek ők is az egyes feje­ze­tek­ben. Végül nagy nehe­zen és sok fur­fang­gal sike­rült mégis itt-ott néhány oldalt meg­men­te­nem, hogy egyes-egye­dül álla­tok­nak szen­tel­hes­sem.

Meg­pró­bál­tam az itt követ­kező lapo­kon pon­tos és túl­zá­sok­tól men­tes képet fes­teni csa­lá­dom­ról; úgy jelen­nek meg, ahogy én lát­tam őket. Úgy érzem azon­ban, hogy néme­lyik fur­csa szo­ká­suk magya­rá­za­tául le kell szö­gez­nem: akko­ri­ban, ami­kor Kor­fun lak­tunk, a csa­lád tag­jai igen fia­ta­lok vol­tak. Larry, a leg­idő­sebb, huszon­há­rom éves, Leslie tizen­ki­lenc, Margo tizen­nyolc, míg én, a leg­ifjabb, tíz­éves, tehát még zsenge és fogé­kony. Anyám élet­ko­rát soha­sem tud­tuk egész biz­to­san annál az egy­szerű oknál fogva, hogy nem emlék­szik rá, mikor szü­le­tett. Erről nem is mond­ha­tok egye­bet: elég idős volt ahhoz, hogy négy gye­reke legyen. Anyám ragasz­ko­dik hozzá, közöl­jem azt is, hogy özvegy, mert, mint bölcs éles­lá­tás­sal meg­je­gyezte, az ember soha­sem tud­hatja, miket gon­dol­nak róla.

Ahhoz, hogy öt év ese­mé­nyeit, meg­fi­gye­lé­seit és bol­dog nap­jait az Encyc­lo­pae­dia Bri­tan­ni­cá­nál vala­mi­vel rövi­debb műbe tömö­rít­hes­sem, kény­te­len vol­tam össze­vonni, met­szeni, átol­tani, úgy­hogy nem sok maradt az ese­mé­nyek ere­deti sor­rend­jé­ből. Kény­te­len vol­tam szá­mos ese­ményt és sze­rep­lőt kihagyni, pedig job­ban sze­ret­tem volna min­dent meg­írni.

Két­sé­ges, vajon ez a könyv lét­re­jött-e volna az alábbi sze­mé­lyek lel­kes segít­sége nél­kül. (Ezt azért emlí­tem, hogy az olvasó tudja, kit szid­jon.)

Tehát hálás köszö­net­tel tar­to­zom:

Dr. The­o­dore Stepha­n­i­des­nek. A rá oly jel­lemző nagy­lel­kű­ség­gel meg­en­gedte, hogy fel­hasz­nál­jam Kor­fu­ról írott, meg nem jelent művé­nek anya­gát, és ellá­tott szá­mos bor­zal­mas anek­do­tá­val, melyek­ből néhá­nyat fel­hasz­nál­tam.

A csa­lá­dom­nak. Vég­ered­mény­ben ők szol­gál­tat­ták, ha aka­rat­la­nul is, az anyag nagy részét, és nagy­mér­ték­ben segí­tet­tek a könyv meg­írá­sá­ban is heves vitá­ik­kal, mert rit­kán értet­tek egyet, ha vala­mi­lyen ese­mény­ről meg­kér­dez­tem őket.

Fele­sé­gem­nek, aki azzal szer­zett örö­met, hogy har­sá­nyan kaca­gott a kéz­irat olva­sása köz­ben, és azután közölte: a helyes­írá­so­mon szó­ra­ko­zott ilyen kitű­nően.

Sop­hie-nak, a tit­kár­nőm­nek, aki a vesszők beik­ta­tá­sá­ért és a nyelv­tani hibák könyör­te­len kigyom­lá­lá­sá­ért fele­lős.

Külön­le­ges hálá­val tar­to­zom anyám­nak, aki­nek köny­ve­met aján­lot­tam. Sze­líd, lel­kes és meg­értő Noé mód­jára kor­má­nyozta fur­csa iva­dé­ka­i­val népes bár­ká­ját az élet viha­ros ten­ge­rein, nagy ügyes­ség­gel; min­dig szá­molt a zen­dü­lés lehe­tő­sé­gé­vel, min­dig fenye­get­ték a szer­te­len­ség és hóbort záto­nyai, soha­sem lehe­tett biz­tos afe­lől, hogy kor­mány­zá­sát helyesli-e a legény­ség, de azt biz­tosra vehette, hogy min­de­nért, ami rosszul sül el, őt fog­ják szidni. Hogy túl­élte az uta­zást, való­sá­gos csoda; de túl­élte, sőt többé-kevésbé ép ésszel. Mint Larry bátyám helye­sen meg­je­gyezte: büsz­kék lehe­tünk rá, hogy így meg­ne­vel­tük – dicső­sé­günkre válik.

Annak bizo­nyí­tá­sára, hogy elju­tott ama bol­dog nir­vá­náig, mely­ben már semmi sem hök­kenti vagy döb­benti meg az embert, pél­da­kép­pen elmon­dom, hogy nem­ré­gi­ben, ami­kor egy hét­vé­gén egye­dül volt ott­hon, várat­la­nul nagy rakás ket­rec érke­zett a címére, melyek két peli­kánt, egy skar­lát íbiszt, egy kese­lyűt és nyolc maj­mot tar­tal­maz­tak. Bár­mely esen­dőbb halandó két­ség­be­esett volna efféle kül­de­mény­től, de mama nem! Hét­főn reg­gel a garázs­ban lel­tem rá: egy fel­dü­hö­dött peli­kán ker­gette éppen körbe-körbe, mert egy doboz szar­dí­ni­á­val akarta meg­etetni.

– Örü­lök, hogy meg­jöt­tél, drá­gám – lihegte –, ez a peli­kán kissé nehe­zen kezel­hető.

Ami­kor meg­kér­dez­tem, hon­nan tudja, hogy az álla­tok az enyé­mek, így felelt:

– Hát hogyne tud­nám, hogy a tieid, drá­gám. Ki más kül­dene nekem peli­ká­no­kat?

Ebből is lát­ható, hogy csa­lád­já­nak leg­alábbis egy tag­ját milyen jól ismeri.

Végül sze­ret­ném hang­sú­lyozni, hogy a szi­get­ről és a szi­get­la­kók­ról szóló tör­té­ne­tek töké­le­te­sen iga­zak. Kor­fu­ban élni annyi, mint ha egy fölöt­tébb rikító és vásári víg­ope­rá­ban élne az ember. A hely egész lég­köre és bája, azt hiszem, ten­ge­ré­szeti tér­ké­pün­kön csú­cso­so­dott ki leg­jel­lem­zőb­ben, amely nagy rész­le­tes­ség­gel ábrá­zolta a szi­ge­tet és a szom­szé­dos part­sá­vot. A tér­kép alján egy kis meg­jegy­zés volt olvas­ható:

FIGYEL­MEZ­TE­TÉS: Mivel a záto­nyo­kat jelző bóják gyak­ran rossz helyen van­nak, a ten­ge­ré­szek óva­to­san hajóz­za­nak a szi­get partja men­tén.

Első rész

Bizonnyal kéj az őrü­let,

De ezt a kéjt csak őrült ismeri.

DRY­DEN: A spa­nyol szer­ze­tes II. 1.

A költözés

Az ólmos augusz­tusi eget jöven­dölő csí­pős szél elfújta a júli­ust, mint a gyer­tyát. Éles, szú­rós dara hul­lott, mely opá­los, szürke lepe­dő­ként lebe­gett, vala­hány­szor bele­ka­pott a szél. A bourne­mouthi ten­ger­part men­tén a kabi­nok kife­je­zés­te­len faarc­cal bámul­tak a taj­té­kos, zöl­des­szürke ten­gerre, mely vad fröccse­nés­sel csa­pó­dott a part beton­gát­já­nak. A sirá­lyo­kat a város fölé sodorta a szél, és most ott lebeg­tek a ház­te­tők fölött, kife­szí­tett szárnnyal, inge­rül­ten vij­jogva. Olyan idő­já­rás volt, amely vég­ső­kig pró­bára teszi az ember türel­mét.

A csa­lá­dom, így együtt, nem volt éppen meg­nyerő lát­vány ezen a dél­utá­non, mert az idő­já­rás kinek-kinek meg­hozta szo­ká­sos beteg­sé­gét, amelyre haj­la­mos volt. Nekem, aki a föl­dön feküd­tem, és kagy­ló­gyűj­te­mé­nye­met ren­dez­get­tem, hörg­hu­ru­tot hozott, s úgy eltömte a feje­met, mint a cement; csak nyi­tott száj­jal, hörögve tud­tam léleg­zeni. Ami Leslie bátyá­mat illeti, söté­ten és mogor­ván kupor­gott a tűz­nél; neki a fül­já­rata gyul­ladt be, és fino­man, de kitar­tóan vér­zett. Margo nővé­rem arcát újabb pat­ta­ná­sok­kal tar­kí­totta ez az idő, bár amúgy is olyan pör­se­né­ses volt, mint valami pöttyös fátyol. Anyá­mat erős, orr­fa­csaró nát­hája gyö­törte, csi­pet­nyi reu­má­val fűsze­rezve. Csak Larry, leg­idő­sebb bátyám volt egész­sé­ges, őt meg a mi baja­ink hoz­ták ki a sod­rá­ból.

Per­sze Larry kezdte. Mi vala­mennyien fásul­tak vol­tunk, s a beteg­sé­gün­kön kívül sem­mire sem gon­dol­tunk. De Lar­ryt az isteni gond­vi­se­lés arra terem­tette, hogy úgy halad­jon az éle­ten át, mint egy kicsi, szőke rakéta, mely ötle­te­ket rob­bant mások fejébe, hogy azután össze­göm­bö­lyöd­jön, mint a macska, és elhá­rít­son, vissza­uta­sít­son min­den szem­re­há­nyást a követ­kez­mé­nye­kért. Ahogy a dél­után elő­re­ha­ladt, egyre inge­rül­tebb lett. Végül mogor­ván körül­né­zett a szo­bá­ban, és elha­tá­rozta, hogy neki­tá­mad a mamá­nak, aki nyil­ván­va­lóan min­den bajok oko­zója.

– Minek kín­ló­dunk ezen a ronda éghaj­la­ton? – kér­dezte hir­te­len, és az eső­verte ablakra muta­tott. – Nézz oda! És, ha már itt tar­tunk, nézz meg min­ket is… Margo csupa hólyag, mint a forró, piros kása… Leslie egy-egy mázsa vat­tát töm a fülébe, úgy mász­kál… Gerry olyan han­go­kat ad ki, mintha far­kas­to­rok­kal jött volna a világra… És nézd meg maga­dat: nap­ról napra ványad­tabb és elgyö­tör­tebb vagy.

Mama kikuk­kan­tott egy hatal­mas könyv mögül, melyen ez volt olvas­ható: Egy­szerű recep­tek Rádzs­pu­taná­ból.

– Ugyan, szó sincs róla – mondta mél­tat­lan­kodva.

– De bizony – erős­kö­dött Larry –, már-már olyan vagy, mint egy ír mosónő… a csa­lá­dod pedig akár egy sor illuszt­rá­ció valami orvosi encik­lo­pé­di­á­ból.

Mamá­nak nem jutott eszébe meg­sem­mi­sítő válasz, beérte hát egy lesújtó pil­lan­tás­sal, mielőtt vissza­vo­nult a könyve mögé.

– Nap­sü­tés kell nekünk– foly­tatta Larry. – Nincs iga­zam, Les?… Les… Les!

Leslie nagy csomó vat­tát kotort ki a fülé­ből.

– Mit mond­tál?

– Na, tes­sék – for­dult Larry dia­dal­ma­san mamá­hoz –, való­sá­gos ope­rá­ci­óra van szük­ség, hogy az ember tár­sa­logni tud­jon vele. Kér­dez­lek: micsoda hely­zet ez? Az egyik nem hallja, mit mon­da­nak neki, a mási­kat meg nem lehet meg­ér­teni. Iga­zán ideje, hogy cse­le­ked­jünk. Senki sem vár­hatja tőlem, hogy hal­ha­tat­lan műve­ket írjak ebben a rideg, euka­lip­tusz­szagú lég­kör­ben.

– Igen, drá­gám – mondta mama bizony­ta­la­nul.

– Nekünk nap­sü­tés kell – mondta Larry, s újra len­dü­letbe jött –, egy olyan ország, ahol élni tudunk.

– Igen, drá­gám, ez remek volna – helye­selt mama, aki való­já­ban oda sem figyelt.

– Ma leve­let kap­tam George-tól. Korfu cso­dá­la­tos. Miért nem cso­ma­go­lunk és indu­lunk Görög­or­szágba?

– Helyes, drá­gám, ha ked­ved van – mondta mama meg­gon­do­lat­la­nul. Ha Lar­ry­ről volt szó, álta­lá­ban óva­ko­dott köte­lező erejű kije­len­té­se­ket tenni.

– Mikor? – kér­dezte Larry, akit kissé meg­le­pett ez a kész­sé­ges bele­egye­zés.

Mama csak most vette észre, hogy tak­ti­kai hibát köve­tett el, és óva­to­san lej­jebb eresz­tette az Egy­szerű recep­tek-et Rádzs­pu­tanából.

– Azt hiszem, leg­oko­sabb volna, ha elő­re­men­nél, és elren­dez­néd a dol­go­kat, drá­gám. Azután meg­írod, hogy kel­le­mes-e a hely, akkor utá­nad mehet­nénk – mondta rava­szul.

Larry meg­sem­mi­sítő pil­lan­tást vetett rá.

– Ugyan­ezt mond­tad, ami­kor azt aján­lot­tam, hogy köl­töz­zünk Spa­nyol­or­szágba – emlé­kez­tette mamát. – Ott ültem Sevil­lá­ban két keser­ves hóna­pig, és vár­tam rátok, és te nem tet­tél egye­bet, mint hogy vas­kos leve­le­ket írtál csa­tor­ná­zás­ról és ivó­víz­ről, mintha én let­tem volna a pol­gár­mes­ter vagy mi. Nem! Ha Görög­or­szágba megyünk, men­jünk mind együtt!

– Túl­zol, Larry – mondta a mama pana­szo­san –, és külön­ben sem tudok csak úgy elin­dulni. Intéz­ked­nem kell a házunk felől.

– Intéz­kedni? Mit akarsz intéz­kedni, az iste­nért? Add el!

– Azt nem tehe­tem, drá­gám – mondta mama meg­bot­rán­kozva.

– Miért nem?

– Hiszen csak nem­rég vet­tem!

– Hát akkor add el, amíg még új.

– Ne nevet­tesd ki magad, drá­gám – mondta a mama –, szó sem lehet róla. Őrült­ség volna.

Így hát elad­tuk a házat, és elme­ne­kül­tünk a borús angol nyár­ból, mint köl­töző fecs­ke­csa­pat.

Kevés kézi­poggyásszal utaz­tunk, csak azt vit­tük magunk­kal, amit az élet­hez fel­tét­le­nül szük­sé­ges­nek tar­tot­tunk. Ami­kor kinyi­tot­tuk poggyá­szun­kat a vám­vizs­gá­lat­nál, tar­talma töké­le­tes képet adott jel­le­münk­ről és érdek­lő­dési körünk­ről. Így pél­dául Margo bőrönd­jé­ben egy csomó áttet­sző fehér­nemű volt, három könyv a fogyó­kú­rá­ról és egy sereg kis üveg­cse, mind­egyik­ben garan­tál­tan hatá­sos szer pat­ta­ná­sok ellen. Leslie ládája néhány bor­dás puló­vert és egy nad­rá­got tar­tal­ma­zott, melybe két revol­ver volt becsa­varva, meg egy lég­puska, továbbá a Házi fegy­ver­ko­vács című köny­vet és egy nagy üve­get, amely­ből szi­vár­gott az olaj. Lar­ryt két láda könyv kísérte, és egy akta­tás­ká­ban az alsó­ne­műi. A mama cso­mag­já­ban fele­rész­ben ruhák, fele­rész­ben sza­kács­köny­vek és ker­té­szeti szak­köny­vek vol­tak. Én csak azt vit­tem magam­mal, amit fel­tét­le­nül szük­sé­ges­nek tar­tot­tam ahhoz, hogy elüs­sem a hosszú uta­zás unal­mas óráit: négy ter­mé­szet­rajz­köny­vet, egy lep­ke­há­lót, egy kutyát és egy lek­vá­ros­üve­get, mely a bábo­zó­dás pil­la­na­tá­hoz vesze­del­me­sen köze­ledő her­nyók­kal volt teli. Így hagy­tuk el, véle­mé­nyünk sze­rint töké­le­te­sen föl­sze­relve, Ang­lia nyir­kos part­jait.

Elma­radt mögöt­tünk az eső áztatta, bána­tos Fran­cia­or­szág, a kará­cso­nyi tor­tá­hoz hasonló Svájc meg a hival­kodó, lár­más, kétes illatú Olasz­or­szág, és csak kusza emlé­ke­ket hagyott maga után. A kis hajó eldo­ho­gott az olasz csiz­ma­sa­rok­tól, ki a boron­gós ten­gerre, és miköz­ben a fül­ledt kabi­nok­ban alud­tunk, vala­hol a hold­fény­től csil­logó vízen keresz­tül­ha­lad­tunk egy lát­ha­tat­lan válasz­tó­vo­na­lon, és benne vol­tunk a csil­logó görög tükör­vi­lág­ban.

A vál­to­zás érzése las­san leszi­vár­gott hoz­zánk; haj­nal­tájt nyug­ta­la­nul fel­éb­red­tünk, és fel­men­tünk a fedél­zetre.

A ten­ger sima, kék hul­lám­iz­mait emel­gette, ahogy kavar­gott a haj­nal­fény­ben, és hajónk nyo­má­ban lágyan szét­te­rült a taj­ték, mint egy fehér páva­fa­rok, tele csil­logó bubo­rék­kal. Az ég sápadt volt, sár­gá­val szí­nezve a keleti látó­ha­tá­ron. Előt­tünk terült el egy cso­ko­lá­dé­barna, ködbe bur­kolt pára­fod­rok­ból kiemel­kedő, elmo­só­dott kör­vo­nalú föld­da­rab. Ez volt Korfu, és mi mereszt­get­tük a sze­mün­ket, hogy ki tud­juk venni a hegyek pon­tos alak­ját, föl­fe­dez­zük a völ­gye­ket, csú­cso­kat, szo­ro­so­kat és öblö­ket, de a szi­get csak árny­kép maradt. Azután a nap hir­te­len a látó­ha­tár fölé emel­ke­dett, az ég olyan lágyan zománc­kék lett, mint a mátyás­ma­dár szeme. A ten­ger vég­te­len, bonyo­lult gör­béi fel­lán­gol­tak egy pil­la­natra, azután mély, zöld­del tar­ká­zott kirá­lyi bíborrá vál­tak. A köd gyors, könnyű sza­la­gok­ban fel­szállt, és ott húzó­dott előt­tünk a szi­get. A hegyek mintha alud­tak volna egy gyű­rött, barna takaró alatt, mely­nek rán­cait az olaj­fa­er­dők zöldje tar­kázta. A part men­tén a karé­jos homok­pa­dok csont­fe­hé­rek vol­tak csil­logó arany, vörös és fehér szik­lák düle­dező várai között. Meg­ke­rül­tük az északi fokot, egy sima, rozs­da­vö­rös szirt­há­tat, óri­ási bar­lan­gok sorá­val az olda­lá­ban. A sötét hul­lá­mok föl­emel­ték hajónk hab­ját, és gyen­gé­den felé­jük sodor­ták, a hab köz­vet­le­nül a bar­lan­gok szája előtt meg­tört, és szom­ja­san fel­szisszent a szik­lák között. Miu­tán meg­ke­rül­tük a fokot, elhagy­tuk a hegye­ket, a szi­get las­san lela­pult, tar­kállva az olaj­fák ezüst és zöld fény­já­té­ká­ban, mely­ből itt-ott fekete cip­ru­sok emel­ték ujju­kat az égre. A sekély víz az öblök­ben lepk­ekék volt, és még a hajó­gé­pek zaka­to­lá­sá­ból is kihal­lot­tuk hal­kan, csen­gőn a part­ról, mint gyönge han­gok kar­éne­két, a kabó­cák har­sány, dia­dal­mas kiál­to­zá­sát.

Első fejezet

A nem sejtett sziget

Kilép­tünk a vám­ház lár­má­já­ból és zűr­za­va­rá­ból a rak­part ragyogó nap­fé­nyébe. Körü­löt­tünk mere­de­ken emel­ke­dett a város, tarka ház­so­rok tor­lód­tak egy­más fölé, zöld zsa­luk nyíl­tak szét abla­ka­i­kon, mint ezer lep­ke­szárny. Mögöt­tünk feküdt az öböl, tükör­si­mán, való­szí­nűt­len kék szín­ben ragyogva.

Larry sza­po­rán lép­ke­dett, fejét hát­ra­vetve, arcán oly kirá­lyi lené­zés­sel, hogy az ember meg­fe­led­ke­zett ala­csony ter­me­té­ről. Figyelő sze­mét a hor­dá­ro­kon tar­totta, akik poggyá­szá­val baj­lód­tak. Mögötte bal­la­gott a kis növésű, zömök Leslie, szót­la­nul, de har­cias kép­pel, majd Margo, több méter musz­lint és illa­tot vonva maga után. Mamát, aki úgy fes­tett, mint valami gond­ter­helt kis misszi­o­ná­ri­usnő egy föl­ke­lés köze­pette, aka­rata elle­nére a leg­kö­ze­lebbi lám­pa­osz­lop­hoz von­szolta a fel­aj­zott Roger, ő pedig kény­te­len volt ott állni, a sem­mibe bámulva, amíg a kutya le nem vezeti a ket­rec­ben fel­gyü­lem­lett érzel­meit.

Larry kivá­lasz­tott két föl­sé­ge­sen ros­ka­tag fiá­kert, az egyikbe bera­katta a poggyászt, és beült a másikba. Azután inge­rül­ten körül­né­zett.

– Nos – mondta –, mire várunk?

– Mamára várunk – magya­rázta Leslie. – Roger lám­pa­osz­lo­pot talált…

– Szent isten – mondta Larry, azután fel­állt a kocsi­ban, és böm­bölt. – Gyere, mama, gyere már! Nem tud az a kutya várni?

– Megyek, drá­gám! – kiál­tott mama sze­lí­den, de az igaz­ság­gal ellen­té­te­sen, mert Roger semmi jelét nem adta, hogy el akarná hagyni a lám­pa­osz­lo­pot.

– Ez a kutya átok volt raj­tunk egész úton – mondta Larry.

– Ne légy olyan türel­met­len – fakadt ki Margo mél­tat­lan­kodva –, mit tehet arról a kutya, hogy el kell végez­nie a dol­gát?… Egyéb­ként Nápoly­ban rád kel­lett egy órát vár­nunk!

– El volt rontva a gyom­rom – magya­rázta Larry hide­gen.

– Nos, való­szí­nű­leg most az ő gyomra van elrontva – felelt Margo dia­dal­ma­san. – Az egyik tizen­ki­lenc, a másik egy híján tizen­ki­lenc.

– Úgy akar­tad mon­dani, egy híján húsz.

– Akár­hogy akar­tam mon­dani, ez pon­to­san ugyanaz.

Ebben a perc­ben befu­tott mama kissé zilál­tan, és min­den erőn­ket arra a fel­adatra kel­lett össz­pon­to­sí­ta­nunk, hogy Rogert betusz­kol­juk a kocsiba. Még soha­sem látott ilyen jár­mű­vet, és gya­nak­vás­sal visel­te­tett iránta. Végül is fel kel­lett emel­nünk és beló­dí­ta­nunk a kocsiba, miköz­ben Roger ékte­le­nül uga­tott; azután lihegve után­aug­rot­tunk, és lefog­tuk. A ló meg­ijedt a tör­tén­tek­től, és kel­let­len üge­tésbe len­dült, mi meg rakásra dől­tünk a kocsi fene­kébe, leg­alul a vésze­sen vonító Roger.

– Micsoda bevo­nu­lás – epés­ke­dett Larry. – Azt remél­tem, hogy bájo­san fen­sé­ges benyo­mást fogunk kel­teni, és erre ez tör­té­nik… úgy érke­zünk a városba, mint egy közép­kori cse­pű­rágó trupp.

– Ugyan hagyd, drá­gám – mondta mama csi­tí­tóan, kalap­ját igaz­gatva. – Mind­járt ott leszünk a szál­lo­dá­nál.

Így hát fiá­ke­rünk zötyögve, zaka­tolva koco­gott a város felé, mi pedig ültünk a lószőr ülé­se­ken, és igye­kez­tünk olyan bájo­san fen­sé­ges lát­ványt nyúj­tani, ahogy Larry kívánta.

Roger, akit Leslie erő­sen meg­mar­kolt, kiló­gatta fejét a kocsi olda­lán, és úgy for­gatta sze­mét, mintha ki akarná adni a párá­ját. Azután elko­cog­tunk egy siká­tor mel­lett, ahol négy kócos kuvasz feküdt a napon. Roger meg­me­redt, rájuk bámult, és meg­eresz­tett egy soro­zat mély vak­kan­tást. A kuva­szok nyom­ban talpra szök­ken­tek, és rohan­tak fiá­ke­rünk után, har­sá­nyan ugatva. Tar­tá­sunk vissza­von­ha­tat­la­nul meg­in­gott, mert ket­ten az őrjöngő Rogert fog­tuk le, míg a töb­biek kiha­jol­tak a kocsi­ból, és vadul csap­kod­tak folyó­ira­tok­kal és köny­vek­kel az üldöző falka felé. Ettől a kuva­szok még izga­tot­tab­bak let­tek, és min­den siká­tor­nál, ahol elro­bog­tunk, újabb kuva­szok csat­la­koz­tak hoz­zá­juk; mire a város főut­cá­ján gör­dül­tünk, már vagy huszon­négy kutya nyüzs­gött a kere­kek körül, szinte hisz­té­ri­á­san a düh­től.

– Miért nem csi­nál valaki vala­mit? – kér­dezte Larry túl­böm­bölve a lár­mát. – Ez olyan, mint egy jele­net a Tamás bátya kuny­hójá-ból.

– Miért nem csi­nálsz te vala­mit ahe­lyett, hogy kri­ti­zál­nál! – för­medt rá Leslie, aki küsz­ködve igye­ke­zett Rogert lefogni.

Larry hir­te­len fel­ug­rott, kikapta az ostort az elké­pedt kocsis kezé­ből, dühö­sen meg­cé­lozta a kutya­fal­kát, de elhi­bázta, és helyette Leslie-t találta tar­kón.

– Mi a fenét szó­ra­ko­zol? – hör­dült fel Leslie, vörös és dühös képét Larry felé for­dítva.

– Vélet­len – magya­rázta Larry könnye­dén. – Kijöt­tem a gya­kor­lat­ból… Rég nem volt már ostor a kezem­ben.

– Légy szí­ves, vigyázz, hogy mi a frászt csi­nálsz – mondta Leslie han­go­san és har­ci­a­san.

– Jó, jó, drá­gám, hiszen csak vélet­len volt – szólt közbe mama.

Larry újból a kutyák felé csa­pott, és leütötte a mama kalap­ját.

– Több bajt csi­nálsz, mint a kutyák – jegyezte meg Margo.

– Vigyázz, drá­gám – mondta mama a kalapja után kapva –, még meg­ütsz vala­kit. Én inkább leten­ném azt az ostort.

Ebben a pil­la­nat­ban a fiá­ker zök­kenve meg­állt egy kapu­be­já­rat előtt, mely fölött a táb­lára Pen­sion Suisse volt kiírva. A kuva­szok úgy érez­ték, most végre elkap­hat­ják az elkor­cso­sult, fekete, kocsin járó dögöt, és tömör, lihegő fél­kör­ben zár­kóz­tak fel körénk. A szál­loda ajtaja kinyílt, egy idős, pofa­sza­kál­las por­tás jelent meg, s üve­ges szem­mel meredt az utcai csa­ta­je­le­netre. Rogert nagy nehe­zen sike­rült a kocsi­ból kihúzni és bevinni a szál­lo­dába, mert súlyos kutya volt, és az egész csa­lád közös erő­fe­szí­tése kel­lett hozzá, hogy fel­emel­jük, cipel­jük és meg­fé­kez­zük. Larry már elfe­lej­tette fen­sé­ges tar­tá­sát, és lát­ha­tóan élvezte a hely­ze­tet: leug­rott a kocsi­ról, és ott tán­colt, utat törve az ostor­ral a jár­dán, a kuva­szok között, Leslie, Margo, mama meg én igye­kez­tünk befelé, cipelve a vonagló, vicsorgó Rogert. Betá­mo­lyog­tunk a hallba, a por­tás remegő bajusszal becsapta az ajtót, és neki­ve­tette a hátát. Az igaz­gató oda­lé­pett, és rosszal­lás­sal kevert kíván­csi­ság­gal mére­ge­tett ben­nün­ket. A mama hozzá for­dult, fél­ol­dalra csú­szott kalap­pal, egyik kezé­ben a her­nyó­im­mal telt lek­vá­ros­üve­get szo­ron­gatva:

– Dur­rell a nevünk – mondta éde­sen moso­lyogva, mintha érke­zé­sünk a világ leg­nor­má­li­sabb dolga lett volna. – Úgy tudom, fenn­tar­tot­tak néhány szo­bát a szá­munkra.

– Hogyne, asszo­nyom – mondta az igaz­gató, kerül­getve a még min­dig dohogó Rogert –, az első eme­le­ten… négy szoba és egy erkély.

– Milyen ked­ves – sugár­zott mama –, akkor azt hiszem, mind­járt fel is megyünk, és lepi­he­nünk egy kicsit ebéd előtt.

És ural­ko­dói mél­tó­ság­gal vezette csa­lád­ját az eme­letre.

Később ismét lent gyü­le­kez­tünk a nagy, sötét, por­le­pett pál­mák­kal és nya­ka­te­kert szob­rok­kal díszí­tett ebéd­lő­ben.

A főpin­cérré ved­lett, pofa­sza­kál­las por­tás szol­gált fel, mert köz­ben frak­kot öltött és cel­lu­loid ing­mel­let, mely úgy nyi­szor­gott, mint egy tücsök­gyü­le­ke­zet.

Az ebéd viszont bősé­ges volt és jó, mi pedig mohón ettünk. Ami­kor a kávét hoz­ták, Larry egy sóhaj­jal hát­ra­ve­tette magát szé­ké­ben.

– Ez tűr­hető ebéd volt – álla­pí­totta meg nagy­lel­kűen. – Hogy tet­szik a hely, mama?

– Az étel jó, drá­gám – felelt mama, vigyázva, hogy elkö­te­lező nyi­lat­ko­za­tot ne tegyen.

– Elő­zé­keny nép­ség­nek lát­szik – foly­tatta Larry. – Az igaz­gató maga tolta az ágya­mat köze­lebb az ablak­hoz.

– Mikor én papírt kér­tem, nem volt olyan elő­zé­keny – szó­lalt meg Leslie.

– Papírt? – kér­dezte a mama. – Mire kel­lett neked papír?

– A klo­zetra… nem volt benn papír – magya­rázta Leslie.

– Pszt, ne az asz­tal­nál – sut­togta mama.

– Te, úgy lát­szik, nem látsz a sze­med­del – mondta Margo csengő és átható han­gon. – Van ott egy teli kis láda a csé­sze mel­lett.

– Margo drá­gám! – kiál­totta a mama elbor­zadva.

– Miért? Te nem lát­tad azt a kis ládát?

Larry hor­kanva fel­ne­ve­tett:

– A város kissé külön­le­ges csa­tor­na­rend­szere miatt – magya­rázta Mar­gó­nak ked­ve­sen – a kis láda azt a célt szol­gálja, hogy bele­dob­juk az… izé… hul­la­dé­kot, ami­kor befe­jez­tük ter­mé­sze­tes műkö­dé­sün­ket.

Margo vér­vö­rösre pirult a meg­döb­be­nés­től és undor­tól.

– Úgy érted… azt aka­rod mon­dani… hogy az a papír… – jaj, iste­nem! Hátha valami rémes beteg­sé­get kap­tam – nyö­szö­rögte, majd könnyekre fakadt, és kiro­hant az ebéd­lő­ből.

– Nagyon egész­ség­te­len dolog – mondta mama szi­go­rúan –, iga­zán undo­rító szo­kás. Nem is szólva a lehet­sé­ges téve­dé­sek­ről: azt hiszem, még tífuszt is lehet így kapni.

– Nem tör­tén­né­nek meg ilyen téve­dé­sek, ha a dol­go­kat helye­sen szer­vez­nék – hang­sú­lyozta Leslie, vissza­térve ere­deti pana­szá­hoz.

– Igen, drá­gám. De nem tar­tom helyes­nek, hogy ezt most itt tár­gyal­juk meg. A leg­oko­sabb, amit tehe­tünk, ha minél előbb kere­sünk egy házat, még mielőtt mind ágy­nak esünk valami beteg­ség­gel.

Az eme­le­ten Margo fél­mez­te­le­nül liter­szám zúdí­totta magára a fer­tőt­le­ní­tő­szert, és mama egy kime­rítő dél­utánt töl­tött mel­lette, mert idő­kö­zönk­int meg kel­lett vizs­gál­nia min­den­féle beteg­ség tüne­teit ille­tően, ame­lyek lap­pan­gá­sát Margo fel­fe­dezte magá­ban.

Mama lelki békéje szem­pont­já­ból nem volt sze­ren­csés dolog, hogy a Pen­sion Suisse tör­té­ne­te­sen a hely­beli teme­tő­höz vezető út mel­lett állt. Ahogy üldö­gél­tünk az utcára néző kis erké­lyün­kön, alat­tunk szinte vég­te­len sor­ban követ­ték egy­mást a teme­tési mene­tek. A kor­fui lako­sok­nak lát­ha­tóan az volt a véle­mé­nye, hogy a teme­tés csúcs­pontja a gyász­me­net, mert egyik fel­vo­nu­lás dísze­sebb volt, mint a másik. A kocsi­kat mér­föl­des bíbor és fekete dra­pé­riák takar­ták, és a lova­kat annyira bebur­kol­ták tol­lakba és lep­lekbe, még csoda, hogy mozogni tud­tak. A halott előtt hat-hét ilyen kocsi haladt, tele har­sá­nyan és gát­lás­ta­la­nul gyá­szoló roko­nok­kal. A halott is kocsi­szerű jár­mű­vön köze­le­dett, olyan hatal­mas és tar­ka­barka kopor­só­ban, mely inkább óri­ási szü­le­tés­napi tor­tára emlé­kez­te­tett. Vol­tak közöt­tük fehé­rek, bíbor­vö­rö­sek, feke­ték és skar­lát­vö­rö­sek vagy mély­kék díszí­té­sűek. Mások csil­logó feke­ték vol­tak, sűrűn bevonva arany és ezüst filig­rán­mun­ká­val és csil­logó sár­ga­réz fogan­tyúk­kal. Soha nem lát­tam ennél tar­kább és von­zóbb lát­ványt. Igen, ez az igazi, gon­dol­tam magam­ban, így kell meg­halni: fel­dí­szí­tett lovak, mázsás virág­dí­szek és való­sá­gos tömeg, mél­tó­kép­pen gyá­szoló rokon­ság. Kiha­jol­tam az erkély kor­lát­ján, és elme­rül­ten, lenyű­gözve bámul­tam az elvo­nuló kopor­só­kat.

Ahogy egy-egy menet elhöm­pöly­gött, és a gyász zaja, a pat­kók csat­to­gása elhalt a távol­ban, mama egyre izga­tot­tabb lett.

– Egé­szen biz­tos, hogy valami jár­vány van! – kiál­tott fel végül, ide­ge­sen kém­lelve az utcát.

– Ugyan, mama, ne beszélj buta­sá­go­kat – nyug­tatta Larry könnye­dén.

– De drá­gám, ilyen sokan… ez nem ter­mé­sze­tes!

– Nincs semmi ter­mé­szet­el­le­nes a halál­ban… az embe­rek min­dig hal­nak.

– Per­sze, de nem hul­la­nak, mint a legyek, hacsak nincs valami baj.

– Talán össze­gyűj­tik őket, és azután egy cso­mó­ban teme­tik – vetette fel Leslie ride­gen.

– Ne hülyés­kedj – szólt rá mama. – Biz­to­san a csa­tor­ná­zás miatt van. Az nem lehet egész­sé­ges dolog, hogy ilyen beren­de­zé­seik van­nak.

– Iste­nem – sopán­ko­dott Margo síri han­gon –, akkor biz­tos, hogy el fogom kapni.

– Ugyan, ugyan, drá­gám, ez nem szük­ség­szerű – felelt mama bizony­ta­la­nul. – Talán nem is ragá­lyos.

– Nem tudok elkép­zelni olyan jár­ványt, amely nem ragá­lyos – jegyezte meg Leslie logi­ku­san.

– Min­den­esetre – szólt mama, aki nem volt haj­landó orvosi kér­dé­sek­ről vitába bocsát­kozni – azt hiszem, utána kel­lene járni. Nem hív­hat­nád fel az egész­ség­ügyi ható­sá­go­kat, Larry?

– Itt való­szí­nű­leg nin­cse­nek egész­ség­ügyi ható­sá­gok – szö­gezte le Larry –, és ha van­nak is, két­lem, hogy nekem bár­mit meg­mon­da­ná­nak.

– Hát akkor – felelt mama elszán­tan – nem tehe­tünk egye­bet: el kell köl­töz­nünk. Ki kell jut­nunk a város­ból. Keres­nünk kell egy házat a kör­nyé­ken, de azon­nal.

Más­nap reg­gel elin­dul­tunk ház­va­dá­szatra Mr. Beeler, a szál­loda ide­gen­ve­ze­tője kísé­re­té­ben. Hájas, alá­za­tos tekin­tetű, izzad­ság­tól fénylő képű emberke volt. Ami­kor elin­dul­tunk, még nagyon für­gén ugrált, de akkor még nem tudta, mi vár rá. Aki nem járt még mamá­val ház­va­dá­sza­ton, alig­ha­nem el sem tudja kép­zelni, mit jelent az. Körül­ko­csiz­tunk a szi­ge­ten vas­tag por­fel­hő­ben, miköz­ben Mr. Beeler egyik vil­lát a másik után mutatta nekünk, elké­pesz­tően vál­to­za­tos méretű, színű és fek­vésű háza­kat, de mama mind­egyik­nél eré­lye­sen rázta a fejét. Végül Mr. Beeler lis­tá­já­nak tize­dik és utolsó vil­lá­ját is meg­néz­tük, és mama megint csak a fejét rázta. Mr. Beeler meg­tör­ten ült le a lép­csőre, és zseb­ken­dő­jé­vel töröl­gette az arcát.

– Madame Dur­rell – mondta végül –, én meg­mu­tat­tam min­den vil­lát, amit csak isme­rek, de önnek egyik sem kell. Mi az, madame, amit ön keres? Mi a kifo­gása ezek ellen a vil­lák ellen?

Mama cso­dál­kozva nézett rá.

– Maga nem vette észre? – kér­dezte. – Egyik­ben sincs für­dő­szoba.

Mr. Beeler kigu­vadt szem­mel meredt a mamára.

– De madame – nyö­szö­rögte őszinte fáj­da­lom­mal –, minek önnek für­dő­szoba?… Hát nem elég önnek a ten­ger?

Némán tér­tünk vissza a szál­lo­dába.

Más­nap reg­gel mama úgy hatá­ro­zott, hogy taxit bére­lünk, és magunk megyünk házat vadászni. Meg volt róla győ­ződve, hogy vala­hol a szi­ge­ten rej­tő­zik egy für­dő­szo­bás villa. Nem osz­tot­tuk mama meg­győ­ző­dé­sét, így kissé inge­rült s vitára kész csa­pa­tot terel­ge­tett lefelé a főtérre a taxi­ál­lo­más­hoz.

A taxi­so­fő­rök, látva jám­bor kül­le­mün­ket, kitó­dul­tak a kocsik­ból, és körénk sereg­let­tek, akár a dög­ke­se­lyűk, miköz­ben mind­egyik igye­ke­zett túl­or­dí­tani honfi­tár­sait. Hang­juk egyre har­so­góbb lett, sze­mük vil­lá­mo­kat szórt, meg­ra­gad­ták egy­más kar­ját, fogu­kat vicsor­gat­ták, és úgy belénk csim­pasz­kod­tak, mintha dara­bokra akar­ná­nak tépni. Való­já­ban a lehető leg­eny­hébb vita tanúi vol­tunk, de akkor még nem szok­tuk meg a görög vér­mér­sék­le­tet, és úgy érez­tük, élet­ve­szély­ben vagyunk.

– Nem csi­nál­hat­nál vala­mit, Larry? – visí­tott mama, aki alig bírt kime­ne­külni egy jól meg­ter­mett sofőr szo­rí­tá­sá­ból.

– Mondd meg neki, hogy panaszt teszel az angol kon­zul­nál – aján­lotta Larry túl­ki­a­bálva a lár­mát.

– Ne hülyés­kedj, drá­gám – mondta mama kiful­ladva. – Magya­rázd meg neki, hogy nem értünk görö­gül.

Margo negé­de­sen beavat­ko­zott:

– Mi angol – üvöl­tötte a hado­ná­szó sofő­rök­nek –, mi nem értünk görög!

– Ha ez az ember még egy­szer meg­lök, kive­rem a sze­mét – fogad­ko­zott Leslie kivö­rö­södve.

– Ugyan, ugyan, drá­gám – lihegte mama, még min­dig hada­kozva a sofőr­rel, aki eré­lye­sen tolta a kocsija felé –, nem hiszem, hogy rosszat akar­nak.

Ebben a perc­ben min­den­kit elné­mí­tott egy hang, mely túl­dö­rögte a lár­mát; egy mély, vas­ta­gon zengő, vib­ráló hang, ami­lyet egy tűz­há­nyó krá­te­ré­ből várna az ember.

– Hoj! – böm­bölt a hang. – Miért nem olyat választ, aki beszéli a maga saját nyel­ven?

Meg­for­dul­tunk; hát egy vén Dodge kocsi állt meg a járda mel­lett, a volán­nál egy kurta, hor­dó­testű egyén ült son­ka­szerű kezek­kel, nagy, cser­zett, sötét kép­pel, melyet hety­kén fél­re­csa­pott ellen­zős sapka koro­ná­zott. Kinyi­totta a kocsi ajta­ját, kilé­pett a jár­dára, és felénk kacsá­zott. Azután meg­állt, még zor­dab­ban körül­né­zett, végig­mérve az elcsen­de­se­dett sofőr­cso­por­tot.

– Kel­le­met­len vol­tak? – kér­dezte mamát.

– Nem, nem – hazudta mama –, csak kicsit nehe­zen értet­tük meg őket.

– Magá­nak olyan kellsz, aki beszélsz saját nyel­ven – ismé­telte az újon­nan érke­zett –, ezek svi­há­kok, meg­bo­csátsz a kife­je­zés… becsap­nák saját any­juk… Bocsá­nat egy pil­la­nat, majd elin­té­zem őket.

És olyan görög szó­vi­hart zúdí­tott a sofő­rökre, amely szinte elsö­pörte őket. A külö­nös ember vissza­ker­gette a meg­hu­nyász­kodva, de dühö­sen hado­ná­szó sofő­rö­ket a kocsi­juk­hoz. Még egy utolsó és lát­ha­tóan becs­mérlő görög szó­ára­dat után ismét hoz­zánk for­dult.

– Hová akarsz menni? – kér­dezte szinte dur­ván.

– Elvinne min­ket vil­lát keresni? – kér­dezte Larry.

– Per­sze. Akár­hova elvisz maguk. Csak mondja, hova.

– Egy vil­lát kere­sünk – felelt mama hatá­ro­zot­tan –, ami­ben für­dő­szoba van. Ismer ilyet?

Az ember töp­ren­gett, mint egy nap­bar­ní­tott, hatal­mas kőbál­vány, gon­dol­kodva össze­hú­zott fekete szem­öl­dök­kel.

– Für­dés­szoba? – kér­dezte a sofőr. – Maguk für­dés­szoba akarsz?

– Egyik­ben sem volt, amit eddig lát­tunk – felelt mama.

– Ó, én tudsz egy vil­lát für­dés­szo­bá­val – mondta az ember. – Csak gon­dol­kodsz, elég nagy-e maguk­nak.

– Elvinne min­ket meg­nézni? – kér­dezte mama.

– Per­sze hogy viszem. Száll­ja­nak be a kocsiba.

Bemász­tunk a tágas kocsiba, sofő­rünk bepré­selte nagy tes­tét a volán mögé, és ijesztő dübör­gés­sel bein­dí­totta a motort. Átro­bog­tunk a kül­vá­ros gir­be­gurba utcáin, fül­si­ke­títő tül­kö­lés­sel kanya­rogva meg­ra­kott sza­ma­rak, sze­ke­rek, cso­por­to­suló paraszt­asszo­nyok és szám­ta­lan kutya között. Ezen­köz­ben sofő­rünk meg­ra­gadta az alkal­mat a tár­sal­gásra. Ahány­szor meg­szó­lalt, hát­ra­for­dí­totta hatal­mas fejét, hogy lássa arcun­kon a hatást, és ilyen­kor a taxi ide-oda lódult az úton, mint egy részeg kecske.

– Maguk angol? Gon­dol­tam… angol min­dig für­dés­szoba akar… Nekem van für­dés­szoba a házam­ban… Spiro a nevem, Spiro Hakiapo­u­losz… Spiro Ame­ri­ka­nó­nak nevez­nek, mert éltem Ame­ri­ká­ban… Igen, nyolc év töl­töt­tem Chi­ca­gó­ban… ott tanul­tam ilyen jól angol… Oda­men­tem pénzt keresni… azután, nyolc év után, mond­tam, Spiro, elég keres­tél, és így vissza­jöt­tem Görög­or­szágba… hozta ez a kocsi… leg­jobb a szi­ge­ten… sen­ki­nek nincs ilyen kocsi… Min­den angol turista ismersz engem, mind engem keressz; ha ide­jössz… tud­ják, én nem becsa­pom… sze­re­tem az ango­lok… leg­jobb fajta nép­ség… Isten­uccse, ha nem vol­nék görög, sze­ret­ném lenni angol.

Végig­ro­bog­tunk egy hosszú, fehér úton, amit vas­ta­gon bele­pett a sely­mes por. A por forró fel­hők­ben emel­ke­dett mögöt­tünk. Az utat füge­kak­tu­szok sze­gé­lyez­ték, mint egy sövény, ügye­sen egy­más csücs­ké­hez illesz­tett, zöld tányé­rok­ból, teli skar­lát­vö­rös gyü­mölcs­hal­mok­kal. Sző­lők mel­lett halad­tunk el, ahol kis, korcs tőké­ket zöld leve­lek csip­kéz­tek, olaj­fa­li­ge­te­ket hagy­tunk el, ahol a rücs­kös tör­zsek száz cso­dál­kozó fin­tort vág­tak felénk árnyé­kuk sötét­jé­ből, és nagy cso­mók­ban álló, zeb­ra­csí­kos nádat, mely zöld zász­ló­ként len­gette leve­leit. Végül fel­dü­bö­rög­tünk egy domb­te­tőre, Spiro meg­rán­totta a féket, és meg­ál­lí­totta por­fel­hőbe bur­kolt kocsi­ját.

– Itt vagyolsz – mutatta vas­tag, tömpe ujjá­val –, ez a villa für­dés­szo­bá­val, ami­lyet akar­nak.

Mama, aki egész úton becsukta a sze­mét, most óva­to­san kinyi­totta, és fel­né­zett. Spiro a csil­logó ten­ger­ből kiemel­kedő, sze­líd lej­tésű domb­ol­dalra muta­tott. A domb és a kör­nyező völ­gyek olaj­kert­dun­nák vol­tak, melyek pik­ke­lyes fénnyel csil­lan­tak fel, ahol a szellő meg­moz­gatta a leve­le­ket. Fél­úton a lej­tőn egy csa­pat magas, kar­csú cip­rusfa állt őrt egy kis eper­pi­ros villa körül, mely úgy bújt meg a zöld­ben, mint valami dél­szaki gyü­mölcs. A cip­rus­fák lágyan haj­la­doz­tak a szel­lő­ben, mintha érke­zé­sünk örö­mére az eget akar­nák még ragyo­góbb kékre fes­teni.

Második fejezet

Az eperpiros villa

A villa kicsi volt és négy­szög­le­tes; piros képű elszánt­ság­gal állt kis kert­jé­ben, zsa­luit a nap finom krém­zöldre fakí­totta, helyenkint repe­de­zett és fel­hó­lyag­zott raj­tuk a fes­ték. A magas fuk­szia­sö­vénnyel kerí­tett kert­ben bonyo­lult mér­tani ábrá­kat alkot­tak a virág­ágyak, melye­ket sima, fehér kövek sze­gé­lyez­tek. A fehér kavi­csos ösvé­nyek, alig szé­le­seb­bek egy gereb­lye­nyom­nál, buz­gón teke­reg­tek az ágyá­sok körül, melyek nem vol­tak nagyob­bak egy-egy jókora szal­ma­ka­lap­nál, és csil­la­got, fél­hol­dat, három­szö­get és kört for­máz­tak, mind telis-tele elva­dult virá­gok kusza szö­ve­vé­nyé­vel. Rózsák hul­lat­ták szir­ma­i­kat: oly nagyok és simák vol­tak, mint a tányér­kák, láng­pi­ro­sak, hold­fe­hé­rek, fénye­sek; a köröm­vi­rá­gok mint bor­zas nap­gyer­me­kek figyel­ték szü­lő­jük útját az égen. A bok­rok alatt árvács­kák dug­ták ki bár­so­nyo­san ártat­lan pofács­ká­ju­kat a leve­lek közül, és ibo­lyák bólo­gat­tak bána­tos, szív alakú leve­leik alatt. A bou­ga­in­vil­leák buján teke­reg­tek a kis elülső erké­lyen, s teli vol­tak aggatva, mint valami far­sangi mulat­ságra, lám­pás alakú, bíbor­lila virá­gok­kal. A fuk­szia­sö­vény sötét­jé­ben ezer bale­ri­na­forma bimbó him­bá­ló­zott vára­ko­zón. A meleg levegő sűrű volt száz hal­dokló virág illa­tá­tól, és min­dent átzen­gett a rova­rok halk, zson­gító sus­tor­gása és dön­gi­csé­lése. Amint meg­lát­tuk a vil­lát, csak itt kíván­tunk élni… mintha azért állt volna ott, hogy érke­zé­sün­ket várja. Úgy érez­tük, haza­ér­tünk.

Spiro, miu­tán oly várat­la­nul berob­bant az éle­tünkbe, most már min­den dol­gun­kat kézbe vette. Meg­ma­gya­rázta, jobb, ha ő intéz min­dent, mert őt min­denki ismeri, és biz­to­sítja, hogy így senki se fog min­ket becsapni.

– Ne izgulsz semmi, Mrs. Dur­rellsz – dörögte –, csak bízol min­den rám.

Így hát ő vitt min­ket vásá­rolni, és egy­órai izza­dás és böm­bö­lés után siker­rel leal­ku­dott min­den­nek az árá­ból vagy két drach­mát. Ez körül­be­lül egy pen­ny­nek felel meg. Nem az összeg fon­tos, magya­rázta, hanem az elv. A másik ok per­sze az volt, hogy Spiro görög volt, és imá­dott alkudni. Ő lépett fel helyet­tünk, ami­kor fel­fe­dezte, hogy a pén­zünk még nem jött meg Ang­li­á­ból, és ő vál­lal­ko­zott rá, hogy fel­ke­resi a bank­tiszt­vi­se­lőt, és lehordja a rossz szer­ve­zé­sért. Szán­dé­ká­tól az a tény sem térí­tette el, hogy nem a sze­gény tiszt­vi­selő volt a hibás. Spiro fizette ki a hotel­szám­lán­kat, ő szer­zett fuvart, hogy koffe­re­in­ket átszál­lítsa a vil­lába, sze­mé­lye­sen köl­töz­te­tett oda ben­nün­ket, kocsi­ját meg­rakva a szá­munkra vásá­rolt élel­mi­szer­rel.

Hama­ro­san kide­rült, hogy nem volt üres fecse­gés, mikor azt mondta, min­den­kit ismer a szi­ge­ten, és min­denki ismeri őt. Akár­hány­szor meg­állt taxi­já­val, fél tucat hang kiál­totta a nevét, és kezek inte­get­tek feléje, hogy üljön le a kis asz­ta­lok­hoz a fák alá, és igyon meg egy kávét. Rend­őrök, parasz­tok, papok inte­get­tek és moso­lyog­tak, mikor elro­bo­gott mel­let­tük; halá­szok, fűsze­re­sek, kávé­ház­tu­laj­do­no­sok úgy üdvö­zöl­ték, mint test­vé­rü­ket. – Ó, hisz ez Spiro! – mond­ták ilyen­kor, és sze­re­tet­tel moso­lyog­tak rá, mint egy vásott, de sze­retni való gye­rekre. Tisz­tel­ték becsü­le­tes­sé­gét, har­ci­as­sá­gát, de min­de­nek­fe­lett jel­leg­ze­te­sen görög fölé­nyét és vak­me­rő­sé­gét, ami­vel az állami bürok­rá­cia min­den meg­je­le­nési for­má­ját kezelte.

Érke­zé­sünk­kor két, ágy­ne­műt és egye­be­ket tar­tal­mazó bőrön­dün­ket vissza­tar­tot­ták a vám­nál azzal a külö­nös indok­lás­sal, hogy áru van ben­nük. Ami­kor az eper­pi­ros vil­lába köl­tözve fel­me­rült az ágy­nemű kér­dése, mama közölte Spi­ró­val, hogy ládá­ink a vám­nál hever­nek, és taná­csot kért, mitévő legyen.

– A fenébe, Mrs. Dur­rellsz – böm­bölte, és nagy arca vörösre gyúlt a fel­há­bo­ro­dás­tól. – Miért nem mondsz előbb? Azok a vámo­sok mind disz­nók. Majd én bevi­szem téged hol­nap, és majd elin­té­zem őket én: min­det ismersz, és ők is ismersz engem. Bíz­zon rám min­den, én majd elin­té­zem őket!

Más­nap reg­gel elfu­va­rozta mamát a vám­hoz: mi is vele men­tünk, mert nem akar­tuk elmu­lasz­tani a cir­kuszt. Spiro úgy gurult be a vám­hi­va­talba, mint egy dühös medve.

– Hol van ezek­nek az embe­rek­nek a holmi? – kér­dezte a kövér kis vám­tisz­tet.

– Az áru­val telt bőrön­dö­ket gon­dolja? – kér­dezte a vám­tiszt leg­éke­sebb angol­sá­gá­val.

– Na, mit gon­dol, miről beszélsz?

– Itt van­nak – val­lotta be a tiszt óva­to­san.

– Azért jöt­tünk, hogy elvi­gyük! – ordí­totta Spiro. – Hoz­zál ki!

Meg­for­dult, és kima­sí­ro­zott a csar­nok­ból, hogy segít­sé­get keres­sen a poggyász kihor­dá­sá­hoz. Vissza­érve azt látta, hogy a vámos, aki elvette mama kul­csait, éppen az egyik bőrönd tete­jét emel­geti. Spiro dühös hör­dü­lés­sel elő­re­len­dült, és rácsapta a bőrönd fede­lét a sze­ren­csét­len ember kezére.

– Minek nyi­tod ki, te gaz­em­ber? – kér­dezte dühös tekin­tet­tel.

A vám­tiszt, sérült kezét rázo­gatva, vadul bizony­gatta, hogy köte­les­sége a láda tar­tal­mát meg­vizs­gálni.

– Köte­les­ség? – kér­dezte Spiro finom gúnnyal. – Mit értsz abban, hogy köte­les­ség? Az köte­les­ség, hogy meg­tá­madsz ártat­lan kül­föl­diek, mi? Úgy bánsz, mint egy csem­pész­nek? Mi? Ezt neve­zel köte­les­ség?

Egy pil­la­nat szü­ne­tet tar­tott, mélyet léleg­zett, azután fel­ka­pott mind­két hatal­mas mar­kába egy-egy bőrön­döt, és indult az ajtó felé. Ott meg­állt, és elsü­tötte a búcsú­bom­bá­ját:

– Ismersz­lek, Khrisz­taki, nekem te nem beszélsz köte­les­ség­ről! Emlék­szem, tizen­két­ezer drach­mára bün­tet­tek, mert dina­mit­tal halász­tál. Nem sze­re­tem, ha bűnöző beszélsz nekem köte­les­ség­ről!

Dia­dal­ma­san robog­tunk haza a vám­hi­va­tal­ból. Min­den bőrön­dünk érin­tet­len és vizs­gá­lat­lan maradt.

– Ezek gaz­em­bersz azt hiszik, övék a szi­get! – Ez volt Spiro zár­szava. Úgy lát­szik, meg sem for­dult a fejé­ben, hogy ő visel­ke­dett úgy, mintha az övé volna.

Miu­tán hoz­zánk sze­gő­dött, úgy hoz­zánk ragadt, mint a kul­lancs. Sofőr­ből órák alatt test­őrünkké lett, majd egy hét múlva veze­tőnk, filo­zó­fu­sunk és bará­tunk. Annyira tagja lett csa­lá­dunk­nak, hogy hama­ro­san már sem­mit sem cse­le­ked­tünk vagy ter­vez­tünk, amibe ő ne lett volna vala­hogy bele­kom­bi­nálva. Min­dig ott volt, bika­han­gon böm­bölve, elin­tézve az elin­té­zen­dő­ket, közölte, miért mennyit fizes­sünk, figyel­mes pil­lan­tá­sát raj­tunk tar­totta, és min­den­ről beszá­molt mamá­nak, ami­ről sze­rinte tud­nia kel­lett. Őrkö­dött fölöt­tünk, mint egy nagy, csúf, barna angyal, oly gyön­gé­den, mintha kissé gyen­ge­el­méjű gyer­me­kek len­nénk. Mamát őszin­tén imádta, és bár­merre járt, har­sá­nyan zengte dicsé­re­tét, ami­vel mamát a leg­na­gyobb zavarba hozta.

– Vigyázni kell, mit csi­nálsz­nak – figyel­mez­te­tett min­ket időnk­int, gond­ter­hel­ten össze­húzva a szem­öl­dö­két –, nem aka­runk bána­tot okozni mamát!

– Ugyan miért, Spiro? – til­ta­ko­zott erre Larry jól meg­ját­szott cso­dál­ko­zás­sal. – Mama sohase tett sem­mit értünk… miért legyünk rá tekin­tet­tel?

– Fené­ketsz, Lar­rysz úr, ne vic­celsz – mondta Spiro mér­ge­sen.

– Tel­je­sen igaza van Lar­rynek, Spiro – mondta ilyen­kor Leslie nagyon komo­lyan. – Iga­zán nem valami jó anya, ezt meg kell mon­dani.

– Ne mondsz ilyet, ne mondsz ilyet – böm­bölte Spiro –, becsü­let iste­nemre, ha olyan anyát volna nekem, mint a tiedsz, min­den reg­gel oda­men­nék meg­csó­kolsz a lábát!

Beren­dez­ked­tünk hát a vil­lá­ban; mind­egyi­künk meg­te­le­pe­dett, és a maga mód­ján alkal­maz­ko­dott az új kör­nye­zet­hez. Margo pusz­tán azál­tal, hogy sza­bad szem­mel alig lát­ható für­dő­tri­kó­ban napo­zott az olaj­fa­li­get­ben, egész csa­pat csi­nos és szen­ve­dé­lyes parasztfiút gyűj­tött maga köré, akik mint­egy varázs­szóra buk­kan­tak fel a lát­szó­lag elha­gya­tott táj­ból, vala­hány­szor méh repült a köze­lébe, vagy odébb kel­lett tenni a nyug­szé­két. Mama kény­te­len volt leszö­gezni, hogy ez a nap­für­dő­zés meg­le­he­tő­sen okta­lan dolog.

– Drá­gám, az a für­dő­trikó ször­nyen keve­set takar, ugye­bár – magya­rázta.

– Jaj, mama, ne légy olyan régi­módi – csat­tant fel Margo türel­met­le­nül. – Vég­tére csak egy­szer halunk meg!

Ez a meg­ál­la­pí­tás oly várat­lan volt és oly igaz, hogy siker­rel elné­mí­totta mamát.

Három mar­kos paraszt­le­gény fél­órát izzadt és lihe­gett, amíg beci­pelte Larry bőrönd­jeit a vil­lába, míg Larry ott nyüzs­gött körü­löt­tük, és diri­gálta a műve­le­tet. Egyik bőrönd akkora volt, hogy az abla­kon kel­lett beemelni. Mikor végre bent vol­tak, Larry egy bol­dog napot töl­tött kicso­ma­go­lá­suk­kal, és a szoba úgy meg­telt köny­vek­kel, hogy való­sá­gos kép­te­len­ség volt bemenni vagy kijönni. Larry, miu­tán körül­bás­tyázta magát köny­vek­kel, egész nap ott ült az író­gé­pé­nél, és csak az étke­zé­se­ken jelent meg álma­ta­gon. A máso­dik reg­ge­len igen inge­rült lel­ki­ál­la­pot­ban került elő, mert egy paraszt pon­to­san a sövény olda­lá­hoz kötötte ki a sza­ma­rát. A dög sza­bá­lyos idő­kö­zök­ben fel­ve­tette a fejét, és elnyúj­tott, gyá­szos ordí­tást hal­la­tott.

– Hát most kér­de­zem, nem nevet­sé­ges, hogy az eljö­vendő gene­rá­ciók meg lesz­nek fosztva a műve­im­től csak azért, mert egy büty­kös kezű idi­óta pont az én abla­kom alá kötötte ki azt a büdös teher­hordó dögöt? – kér­dezte Larry.

– Igen, drá­gám – mondta mama. – Miért nem viszed odébb, ha zavar?

– Drága anyám, senki sem kíván­hatja tőlem, hogy arra paza­rol­jam az erő­met, hogy sza­ma­ra­kat ker­ges­sek az olaj­fa­li­get­ben. Hoz­zá­vág­tam egy keresz­tény szek­ták­ról szóló bro­sú­rát, mi mást tehet­nék?

– Sze­gény állat meg van kötve! Nem kíván­ha­tod, hogy maga oldozza el a köte­lét – mondta Margo.

– Tör­vény­ben kel­lene meg­til­tani, hogy ilyen ronda dögök­kel házak köze­lé­ben par­kol­ja­nak. Nem menne ki valaki, hogy elker­gesse?

– Miért men­nénk? Min­ket nem zavar – mondta Leslie.

– Ez a baj ebben a csa­lád­ban – álla­pí­totta meg Larry kese­rűen –, semmi köl­csö­nös segít­ség, senki sincs tekin­tet­tel a másikra.

– Te nem vagy túl­sá­go­san tekin­tet­tel másokra – felelt Margo.

– Ez mind a te hibád, mama – mondta Larry szi­go­rúan. – Nem kel­lett volna ilyen önzővé nevelni ben­nün­ket!

– Sze­re­tem az ilyen beszé­det! – kiál­totta mama. – Én sohase tet­tem ilyes­mit!

– Pedig nem vol­nánk ilyen önzők, ha nem nevel­nek rá – erős­kö­dött Larry.

Végül mama meg én elol­doz­tuk a sza­ma­rat, és odább vezet­tük a domb­ol­dalra.

Leslie köz­ben kicso­ma­golta pisz­to­lyait, és véget nem érő dur­ra­nás­so­ro­za­tok­kal rémít­ge­tett ben­nün­ket, mert célba lövöl­dö­zött egy ócska kon­zerv­do­bozra a háló­szo­bája abla­ká­ból.

Egy külö­nö­sen fül­si­ke­títő reg­gel után Larry kirob­bant a szo­bá­já­ból, és azt mondta, senki se kíván­hatja tőle, hogy egy olyan vil­lá­ban dol­goz­zon, mely ötper­cenk­int meg­ren­dül alap­ja­i­ban. Leslie saj­nál­kozva leszö­gezte, hogy neki gya­ko­rol­nia kell. Larry erre azt felelte, ez nem gya­kor­lás­nak hang­zik, hanem úgy, mint az indi­á­nok zen­dü­lése. Mama, aki­nek az ide­geit szin­tén meg­le­he­tő­sen meg­vi­sel­ték a dör­re­né­sek, azt aján­lotta, hogy Leslie gya­ko­rol­jon töl­tet­len pisz­tollyal. Leslie-nek fél­órá­jába került, amíg meg tudta értetni mamá­val, hogy ez miért lehe­tet­len. Végül ímmel-ámmal odébb vitte dobo­zát a ház­tól: így a zaj vala­mi­vel tom­pább lett, de épp­oly ide­ge­sítő maradt.

Mama, miköz­ben raj­tunk tar­totta fél sze­mét, szin­tén meg­te­le­pe­dett a maga mód­ján. A ház szag­lott a fűsze­rek illa­tá­tól, hagyma és fok­hagyma csí­pős aro­má­já­tól, a konyha teli volt bugy­bo­ré­koló faze­kak­kal, és mama ott mata­tott közöt­tük, fél­re­csú­szott pápa­szem­mel, magá­ban motyogva. Az asz­ta­lon könyv­to­rony imboly­gott, amibe időn­ként bele­la­po­zott. Ha sike­rült elsza­kad­nia a kony­há­tól, bol­do­gan jár­kált a kert­ben, ímmel-ámmal nye­sett és met­szett, viszont lel­ke­sen vetett és palán­tá­zott.

Szá­momra a kert éppen elég érde­kes­sé­get nyúj­tott. Roger­ral együtt néhány meg­lepő dol­got tapasz­tal­tunk. Roger pél­dául rájött, hogy nem bölcs dolog lóda­ra­zsat sza­gol­gatni, továbbá fel­fe­dezte, hogy a paraszt­ku­tyák vonítva mene­kül­nek, ha csak rájuk néz a kapu­ból, és vége­ze­tül meg­ta­nulta, hogy a fuk­szia­sö­vény­ről hir­te­len leugró és kárálva mene­külő csirke, bár­mennyire kívá­na­tos is, tilos préda.

Ez a baba­ház­kert vará­zsos világ volt, virág­erdő, mely­ben soha nem látott teremt­mé­nyek nyü­zsög­tek. A rózsák vas­tag, sely­mes szir­mai között csöpp, rák­forma pókok lak­tak, melyek oldal­vást mene­kül­tek, ha meg­za­var­tam őket. Kicsi, átlát­szó tes­tük fel­vette az ott­hont nyújtó virág szí­nét: piro­sak let­tek, csont­szí­nűek, bor­vö­rö­sek vagy vaj­sár­gák. A rózsák szá­rát sűrűn belep­ték a levél­tet­vek, köz­tük kati­ca­bo­ga­rak mozog­tak mint fris­sen fes­tett játék­sze­rek, hal­vány­pi­ro­sak vol­tak nagy, fekete pöttyök­kel, alma­vö­rö­sek barna pöttyök­kel, narancs­szí­nűek szürke és fekete fol­tok­kal. Göm­bö­lyűen és sze­re­tetre mél­tóan vadász­tak és fala­toz­tak a levél­tet­vek vér­sze­gény cso­port­jai közt. A posz­mé­hek bun­dás, acél­kék med­ve­ként cikáz­tak a virá­gok között hája­san és buzgó don­gás­sal. Fényes, taka­ros szen­de­rek him­bál­tak fel-le az ösvé­nye­ken aggo­dal­mas mun­ká­ban, néha a sebes­ség­től ködbe vesző szár­nyak­kal meg-meg­állva a leve­gő­ben, hogy hosszú, kar­csú ormá­nyu­kat egy-egy virágba mélyesszék. A fehér kavi­csok között nagy, fekete han­gyák ván­do­rol­tak, és cso­por­tokba verődve körül­ha­do­nász­ták fur­csa zsák­má­nyu­kat: dög­lött her­nyót, rózsa­szi­rom­da­ra­bot vagy magok­tól duz­zadó, szá­raz fűka­lászt. Mind­ezt a moz­gást mint­egy zené­vel kísérte a fuk­szia­sö­vény felől állan­dóan csengő kabó­ca­ének. Ha a fur­csa, rek­ke­nően forró párá­nak hangja volna, épp­úgy szólna, mint ezek­nek a rova­rok­nak külö­nös, csengő kiál­tása.

Ele­inte annyira elbű­völt az élet­nek ez a gaz­dag­sága köz­vet­len a küszö­bünk előtt, hogy jár­kál­tam szé­dül­ten a kert­ben, hol ezt, hol azt az álla­tot bámul­tam, miköz­ben figyel­me­met mind­un­ta­lan elte­rel­ték a sövény fölött röp­ködő, ragyogó lep­kék. Azután fok­ról fokra, ahogy job­ban meg­szok­tam a virá­gok között mozgó rovar­élet nyüzs­gé­sét, meg­ta­nul­tam job­ban meg­fi­gyelni.

Órá­kat töl­töt­tem gug­golva vagy hason fekve, és figyel­tem magam körül az álla­tok magán­éle­tét, míg Roger ott ült mel­let­tem lemondó pofá­val. Ilyen módon sok lenyű­göző dol­got tanul­tam.

Fel­fe­dez­tem, hogy a kis rák­pó­kok épp­oly ügye­sen tud­ják vál­toz­tatni szí­nü­ket, mint a kamé­leon. Ha leszed­tem egy pókot egy bor­vö­rös rózsá­ról, ame­lyen üldö­gélt, akár egy korall­sze­mecske, és áttet­tem egy hűvö­sen fehér rózsa mélyébe, ha ott maradt – és a leg­több maradt –, lát­hat­tam, amint a színe foko­za­to­san fakul, mintha a vál­to­zás vér­sze­génnyé tette volna a kis pókot, s egy-két nap múlva már meg­bújt a fehér szir­mok között, mint egy gyöngy­szem.

Rájöt­tem, hogy a fuk­szia­sö­vény alatt a szá­raz leve­lek között egy más­fajta pók lakik, bátor kis vadász, ravasz és kegyet­len, mint a tig­ris. Ott jár­kált pec­ke­sen levél­bi­ro­dal­má­ban, szeme csil­lo­gott a nap­fény­ben, néha meg-meg­állt, hogy fel­ágas­kod­jon sző­rös lábain, és körül­kém­lel­jen. Ha legyet látott leülni, hogy nap­für­dőt vegyen, hir­te­len meg­me­redt, azután oly las­san, mint egy levél növe­ke­dése, elin­dult előre, szinte ész­re­vét­le­nül, egyre köze­lebb ara­szolt, köz­ben néha meg­állt, hogy sely­mes élet­fo­na­lát a leve­lek felü­le­tére rög­zítse. Azután, ha meg­fe­lelő közel­ségbe ért, meg­pi­hent a vadász, lábai csöp­pet mozog­tak, kel­lő­kép­pen egyen­súlyba helyez­ke­dett, és azután ráug­rott, lábait sző­rös öle­lésre tárva, egye­ne­sen az álmo­dozó légyre. Soha nem lát­tam, hogy ez a kis pók elvé­tette volna pré­dá­ját, ha már a meg­fe­lelő állásba manő­ve­rezte magát.

Ezek a fel­fe­de­zé­sek óri­ási öröm­mel töl­töt­tek el, okvet­le­nül meg kel­lett osz­ta­nom őket vala­ki­vel, berob­ban­tam hát a házba, és fel­ri­asz­tot­tam csa­lá­do­mat híre­im­mel, misze­rint a fur­csa, tüs­kés, fekete her­nyók a rózsá­kon nem is her­nyók, hanem a kati­ca­bo­ga­rak kicsi­nyei, vagy azzal az ugyan­csak ámu­latba ejtő újdon­ság­gal, hogy a juhar­fa­fá­tyolka nye­les peté­ket tojik. Ez utóbbi cso­dát saját sze­mem­mel volt sze­ren­csém látni: a rózsá­kon fedez­tem fel a fátyol­kát, és néz­tem, mint mász­kál a leve­le­ken, meg­cso­dál­tam zöld üveg­hez hasonló, szép, töré­keny szár­nyait és óri­ási, vize­nyős, arany­színű sze­mét. Egy­szerre csak meg­állt egy rózsa­le­vél lap­ján, leeresz­tette pot­roha csücs­két, így maradt egy pil­la­na­tig, azután föl­emelte a far­kát, és abból nagy cso­dál­ko­zá­somra egy vékony szál jött elő, mint egy fakó haj­szál. Azután ennek a szál­nak a leg­he­gyén meg­je­lent a pete. A nős­tény meg­pi­hent, azután újra meg újra meg­is­mé­telte a műve­le­tet addig, míg a rózsa­le­vél felü­lete olyan nem lett, mintha pará­nyi kor­pa­fű­er­dő­vel volna borítva. Mikor befe­jezte a peté­zést, a nős­tény kicsit össze­dör­gölte csáp­jait, azután elröp­pent tüll­szár­nya­i­nak ködé­ben.

Talán a leg­iz­gal­ma­sabb fel­fe­de­zé­sem ebben a sok­színű Lili­put­ban egy fül­be­má­szó­fé­szek tanul­má­nyo­zása volt. Régi vágyam volt ilyet látni, min­de­nütt keres­tem is, de hiába. Ezért volt óri­ási az örö­möm, mintha valami cso­dás aján­dé­kot kap­tam volna, ami­kor várat­la­nul rábuk­kan­tam egyre. Elmoz­dí­tot­tam egy kéreg­da­rab­kát, és ott volt a gye­rek­szoba, egy kis földbe vájt lyuk, amit a rovar nyil­ván maga ásott ki. Ott lapult a köze­pén, maga alatt takar­gatva néhány fehér petét. Úgy gug­golt fölöt­tük, mint egy tyúk, és meg se moc­cant, mikor a kéreg elmoz­dí­tása után elárasz­totta a nap­fény. Nem tud­tam meg­szám­lálni a peté­ket, de nem lát­szott sok­nak, ezért arra gon­dol­tam, talán még nem rakta le a tel­jes ada­got. Gyen­gé­den vissza­tet­tem a kéreg­ta­ka­rót.

Ettől a perc­től fogva féltő gond­dal őriz­tem a fész­ket. Védő szik­la­fa­lat épí­tet­tem köréje, óva­tos­ság­ból piros tin­tás figyel­mez­te­tést írtam, és egy közeli fára szö­gez­tem. A fel­ira­ton ez állt: „Vityázz! fül­be­má­szó­fé­szek – csen­tet kéreg.” Jel­lemző, hogy a hibát­la­nul írott szó a bio­ló­gia szó­tá­rába tar­to­zott. Szinte óránk­int ala­pos vizs­gá­lat­nak vetet­tem alá az anya fül­be­má­szót. Sűrűb­ben nem mer­tem meg­nézni, nehogy elhagyja fész­két. A pete­ku­pac las­san­ként nőtt alatta, és, úgy lát­szik, meg­szokta, hogy emel­ge­tem a kéreg­te­tőt. Sőt, úgy vél­tem, kezd meg­is­merni, olyan barát­sá­go­san lóbálta a csáp­jait.

Nagy csa­ló­dá­somra min­den erő­fe­szí­té­sem és állandó őrkö­dé­sem kárba veszett: a bébik éjjel kel­tek ki. Úgy érez­tem, ennyi munka után elvár­hat­tam volna, hogy a nős­tény olyan­korra idő­zítse a kike­lést, ami­kor jelen vagyok, és meg­fi­gyel­he­tem. De min­den­esetre ott vol­tak, egy fészek­alja csi­nos fia­tal fül­be­má­szó, aprók, töré­ke­nyek, mintha ele­fánt­csont­ból farag­ták volna őket. Kecse­sen mozog­tak any­juk teste alatt, lába között jár­kál­ták, a kaland­vá­gyób­bak még olló­ira is fel­mász­tak. Szív­de­rítő lát­vány volt. Más­napra üres volt a gye­rek­szoba, a cso­dá­la­tos csa­lád kiraj­zott a kertbe. Egyik bébit viszont­lát­tam később, nagyobb lett per­sze, bar­nább és erő­sebb, de azon­nal meg­is­mer­tem. Egy rózsa­szi­rom-labi­rin­tus­ban aludt össze­kun­ko­rodva, és ami­kor meg­za­var­tam, inge­rül­ten hát­ra­csapta ollóit. Sze­ret­tem volna üdvöz­let­nek vélni, vidám inte­ge­tés­nek, de becsü­le­te­sen be kel­lett val­la­nom, hogy nem volt egyéb, mint egy fül­be­má­szó vész­jele a fel­te­hető ellen­ség­nek. De meg­bo­csá­tot­tam neki, hiszen még nagyon fia­tal volt, ami­kor utol­jára lát­tuk egy­mást.

Meg­is­mer­ked­tem a ter­me­tes paraszt­lá­nyok­kal, akik min­den reg­gel és este elha­lad­tak a kert mel­lett. Oldal­vást ültek lomha, lógó fülű sza­ma­ra­i­kon, har­sá­nyak vol­tak és tar­kák, mint a papa­gá­jok. Cse­ve­gé­sük és kaca­gá­suk vissz­hang­zott az olaj­fák között. Reg­ge­lente moso­lyogva, han­go­san köszön­tek, ami­kor sza­ma­ru­kon arra dobog­tak, esténk­int oda­ha­jol­tak a fuk­szia­sö­vény­hez, bizony­ta­la­nul inga­dozva tál­to­suk hátán, és moso­lyogva nyúj­tot­ták át aján­dé­ka­i­kat – egy fürt még nap­me­leg, boros­tyán­színű sző­lőt, korom­fe­kete fügé­ket, melye­ken piros csík­ban buggyant ki érett húsuk, vagy óri­ási görög­dinnyét; mely­nek bele csil­lo­gott, akár a piros fagy­lalt. Ahogy tel­tek a napok; las­san kezd­tem meg­ér­teni a beszé­dü­ket. Ami ele­inte zagyva hada­rás­nak tet­szett, fel­is­mer­hető han­gok sorára bom­lott. Egy­szerre mindez értel­met nyert, majd las­san, aka­dozva, magam is meg­kí­sé­rel­tem kimon­dani, fog­tam az újon­nan szü­le­tett sza­va­kat, és nyelv­ta­ni­lag hibás, döcögő mon­da­to­kat fűz­tem belő­lük. Szom­szé­da­ink el vol­tak ragad­tatva, mintha külö­nös meg­tisz­tel­te­tés lett volna, hogy meg­kí­sér­lem meg­ta­nulni a nyel­vü­ket, neki­tá­masz­kod­tak a sövény­nek, feszült arc­ki­fe­je­zés­sel figyel­tek, miköz­ben bot­la­doz­tam egy üdvöz­lés vagy egy­szerű meg­jegy­zés buk­ta­tói között, és mikor sike­re­sen befe­jez­tem a mon­da­tot, meg­bá­mul­tak, bol­do­gan moso­lyog­tak, és tap­sol­tak. Las­san meg­ta­nul­tam a nevü­ket, tud­tam, ki kinek a rokona, melyik asszony, és melyik reméli, hogy az lesz, és egyéb rész­le­te­ket. Meg­tud­tam, hol áll kis házuk az olaj­li­ge­tek­ben, és ha Roger­ral sétálva oda­ve­tőd­tünk, az egész har­sány és örven­dező csa­lád kise­reg­lett üdvöz­lé­sünkre, szé­ket hoz­tak, és leül­tet­tek a sző­lő­lu­gas­ban, hogy gyü­möl­csöt egyem velük.

Foko­za­to­san ránk borult a szi­get vará­zsa, fino­man és tapa­dón, mint a hím­por. Min­den nap oly nyu­godt volt, oly időt­len, hogy az ember csak azt kívánta, soha ne érjen véget. De azután lehám­lott az éj sötét héja, és újabb nap várt ránk, fényes és tarka, mint a mat­rica, és egy kicsit épp oly való­szí­nűt­len.

Harmadik fejezet

A rózsabogaras ember

Reg­gel, ami­kor ébred­tem, a háló­szoba zsa­lu­ján a fel­kelő nap arany csík­jai ragyog­tak be. A reg­geli levegő tele volt a kony­hai tűz­hely­ről behú­zódó faszén­szag­gal, buzgó kakas­ku­ko­ré­ko­lás­sal, távoli kutya­uga­tás­sal és a lege­lőre bal­lagó kecs­ke­nyá­jak kolomp­já­nak szag­ga­tott, bána­tos dal­la­má­val.

A kert­ben reg­ge­liz­tünk a kis man­da­rin­fák alatt. Az ég üde volt és ragyogó, nem olyan vad kék, mint dél­ben, hanem vilá­gos, teje­sen opá­los. A virá­gok még szunnyad­tak, a rózsák a har­mat elől össze­csu­kódva, a köröm­vi­rá­gok még szo­ro­san bezárva. A reg­geli álta­lá­ban kel­le­mes és csön­des étke­zés volt, mert ilyen­kor még a csa­lád egyik tagja sem volt beszé­des. A reg­geli vége felé azon­ban már mutat­ko­zott a kávé, a pirí­tós és a tojás hatása: kezd­tünk föl­éledni, elmond­tuk egy­más­nak, mit szán­dé­ko­zunk csi­nálni és miért, azután komo­lyan meg­vi­tat­tuk, hogy mind­egyi­künk böl­csen hatá­ro­zott-e. Én soha­sem vet­tem részt ezek­ben a viták­ban, mert én pon­to­san tud­tam, mit szán­dé­ko­zom tenni, és csak azon igye­kez­tem, hogy minél előbb befe­jez­zem az evést.

– Muszáj így hab­zsolni és nyelni az ételt? – kér­dezte Larry elkín­zott han­gon, ele­gán­san pisz­kálva fogát egy gyu­fa­szál­lal.

– Egyél las­sab­ban, drá­gám – mor­molta mama. – Nem sür­gős.

Nem sür­gős? Mikor Roger ott várt a kert­ka­pu­nál, figyelő fekete alak, s türel­met­len, barna pil­lan­tás­sal leste: jövök-e már? Nem sür­gős? Mikor az első kabó­cák már rázen­dí­tet­tek az olaj­fák között? Nem sür­gős? Mikor várt a szi­get reg­geli hűsé­vel, ragyo­góan, hogy fel­fe­de­zésre indul­jak? Azon­ban nem kíván­hat­tam, hogy a csa­lád meg­értse a szem­pon­to­kat, hát lelas­sí­tot­tam az evést, míg figyel­mük másra nem tere­lő­dött – azután megint töm­tem magamba az ételt.

Mikor végre elké­szül­tem, eloson­tam az asz­tal­tól, és a kapu felé szö­kell­tem, ahol Roger kér­dőn bámult rám. Együtt les­tünk ki a csa­va­ros kapu­rá­cson a kinti olaj­fa­li­getbe. Fel­ve­tet­tem Rog­er­nak, hogy ma talán nem is érde­mes kimenni. A kutya taga­dó­lag rázta kurta far­kát, és orrá­val bök­döste a keze­met. Nem, mond­tam én, azt hiszem, ma iga­zán nem kel­lene kimen­nünk. Mintha esni akarna, mond­tam, és gond­ter­helt arc­cal fel­néz­tem a tiszta, kifé­nye­sí­tett égre. Roger hát­ra­csapta fülét, szin­tén fel­bá­mult az égre, majd rám nézett könyö­rögve. De én csak foly­tat­tam: ha most nem is esik, később biz­to­san esni fog, sok­kal jobb lesz leülni a kert­ben egy könyv­vel. Roger két­ség­be­esve fel­rakta nagy, fekete man­csát a kapu­rácsra, azután rám nézett, felső ajka egyik felét fel­húzta, és fehér fogait muto­gatva fél­ol­da­las, hízelgő vigyor­gás­sal, egyre izga­tot­tab­ban csó­válta fark­csonk­ját. Ez volt a tromf: tudta, hogy komi­kus vigyor­gá­sá­nak nem tudok ellen­állni. Abba­hagy­tam hát bosszan­tá­sát, meg­ke­res­tem gyu­fa­do­bo­za­i­mat és lep­ke­há­ló­mat, a kapu nyi­ko­rogva kivá­gó­dott, majd becsa­pó­dott, Roger kiiram­lott az olaj­fa­li­getbe, mint egy tova­sikló fel­hő­ár­nyék, és mély uga­tás­sal üdvö­zölte az új napot.

Fel­fe­dező uta­i­mon akko­ri­ban Roger volt állandó tár­sam. Együtt merész­ked­tünk egyre messzebb tájakra, fel­fe­dez­tük a csön­des, rej­tett olaj­li­ge­te­ket, melye­ket fel kel­lett kutatni, és meg kel­lett jegyezni, utat tör­tünk mir­tusz­bo­zó­tok­ban, ahol feke­te­ri­gók buj­kál­tak, beme­rész­ked­tünk szűk völ­gyekbe, ahol a cip­rus­fák titok­za­tos, tin­ta­sö­tét árnyé­kot vetet­tek. Töké­le­tes társ volt a kaland­ban, gyen­géd és soha­sem tola­kodó, bátor, de békés, okos és csupa jóin­du­latú elné­zés különc­sé­geim iránt. Ha meg­csúsz­tam a har­mat­tól csil­logó par­ton, Roger ott ter­mett, egyet hor­kant, mintha neve­tést foj­tana el, azután gyor­san végig­mért, rész­ve­vően oda­nyalt egyet, majd meg­rázta magát, tüsszen­tett, és vigasz­ta­lóan rám ragyog­tatta ferde vigyo­rát. Ha valami érde­ke­set talál­tam, han­gya­bolyt, levé­len mászó her­nyót, pókot, mely éppen legyet pólyált selyem­fo­nálba, Roger leült, és meg­várta, míg befe­je­zem vizs­gá­ló­dá­so­mat. Ha úgy vélte, túl­sá­go­san sokáig elidő­zöm, köze­lebb csú­szott, hal­kan, nyiffantva ásí­tott egyet, azután mélyet sóhaj­tott, és far­kát kezdte csó­válni. Ha nem volt túl­sá­go­san fon­tos, amit szem­lél­tem, tovább­men­tünk, de ha hosszabb meg­fi­gye­lést igénylő, izgal­mas dol­got lát­tam, szi­go­rúan ránéz­tem Rogerra: akkor tudta, hogy hosszú ügy­ről lesz szó. Fülét leen­gedte, abba­hagyta a fark­csó­vá­lást, és elkot­ró­dott a leg­kö­ze­lebbi bokor­hoz, ledobta magát az árnyékba, és onnan küldte felém vér­ta­nú­pil­lan­tá­sát.

Fel­fe­dező uta­in­kon Roger meg én szá­mos ember­rel ismer­ked­tünk meg a kör­nyező vidék külön­böző részein. Töb­bek közt egy fur­csa, gyen­ge­el­méjű fiú­val; kerek képe kife­je­zés­te­len volt, akár a pöfe­teg­gomba. Min­dig ron­gyos ing­ben járt és tér­dig fel­gyűrt, fényes, kék zsá­voly­nad­rág­ban, fején kari­mát­lan kemény­ka­lap ócska marad­vá­nyait viselte. Amint meg­pil­lan­tott ben­nün­ket, elénk sie­tett az olaj­fák közül, udva­ri­a­san meg­emelte lehe­tet­len kalap­ját, és jó reg­gelt kívánt gyer­me­teg, éde­sen fuvo­lázó hang­ján. Azután állt, és nézett ránk kife­je­zés­te­le­nül, min­den meg­jegy­zé­semre bólo­gatva vagy tíz per­cig. Azután udva­ri­a­san meg­emelte kalap­ját, és eltűnt a fák között. Ott volt a ret­ten­tőn kövér és vidám Aga­thi, aki egy kis düle­dező kuny­hó­ban lakott a domb­te­tőn. Min­dig ott ült a háza előtt egy orsó bir­ka­gyap­jú­val, amit sodort, és durva szállá font. Jócs­kán túl lehe­tett a het­ve­nen, de haja még fekete volt és fényes, gon­do­san var­kocsba fonva és egy pár kifé­nye­sí­tett tehén­szarvra tekerve; néme­lyik öre­gebb paraszt­asszony viselt ilyen fej­díszt. Ült a napon, mint egy nagy, fekete béka, skar­lát­vö­rös fej­ken­dő­jét a tehén­szar­vakra borí­totta, gyap­jú­or­sója emel­ke­dett és süllyedt, pörögve, mint a csiga, ujjai buz­gón bon­tot­tak és tép­des­tek, tágra nyi­totta töre­de­zett, elszín­te­le­ne­dett fog­sorú, lefittyedt szá­ját, miköz­ben han­go­san és reked­ten, de nagy erő­vel éne­kelt.

Aga­t­hi­tól tanul­tam a cso­da­szép és felejt­he­tet­len nép­da­lo­kat. Egy ócska bádog­vöd­rön üldö­gél­tem a napon, Aga­thi kert­jé­ben ter­mett sző­lőt vagy grá­nát­al­mát maj­szolva, és vele éne­kel­tem. Meg-meg­sza­kí­tott, hogy kiej­té­se­met kiiga­zítsa. Eléne­kel­tük a Van­ge­lió-t, a folyó víg, lel­ke­sítő dalát, mely arról szól, hogyan zúdul le a hegyek­ből, hogy viru­lóvá tegye a ker­te­ket, ter­mé­kennyé a föl­de­ket, és gyü­mölccsel borítsa a fákat. Fur­csa kis sze­rel­mes dalt éne­kel­tünk, mókás kacér­ság­gal sze­mezve egy­más­sal, a Hamis­ság-ot: „Hazudsz, hazudsz – dalol­tuk fejün­ket rázva –, hazudsz, s csak én tehe­tek róla, hogy járod a vidé­ket, s kér­ke­del szíre-szóra, hogy én sze­ret­lek téged.” Azután gyá­szos hangra vál­tot­tunk, és lassú rin­gató nótát éne­kel­tünk. „Miért hagysz el engem?” Ez a dal tel­je­sen lenyű­gö­zött ben­nün­ket, és a hosszú, érzel­mes köl­te­ményt remegő han­gon jajong­tuk el. Mikor szív­szag­gató végére értünk, Aga­thi kezét telt keb­lére szo­rí­totta, fekete szeme ködös és szo­morú lett, álla reme­gett a meg­ha­tott­ság­tól. Amint disszo­náns ket­tő­sünk utolsó hang­jai elhal­tak, felém for­dult, és az orrát fej­ken­dője sar­kába törölte.

– Milyen bolon­dok vagyunk, mi? Milyen bolon­dok! Itt ülünk a napon, és éne­ke­lünk! Még­hozzá sze­re­lem­ről. Én már öreg vagyok hozzá, maga meg még fia­tal, mégis erre vesz­te­get­jük az időn­ket, és éne­ke­lünk róla. Na, igyunk egy pohár bort, jó?

Aga­thi mel­lett Yanit sze­ret­tem a leg­job­ban, az öreg kecs­ke­pász­tort: magas, lomha férfi volt, nagy, kam­pós sas­or­ral és hihe­tet­len bajusszal. Elő­ször egy forró dél­után talál­koz­tam vele, miu­tán Roger meg én egy kime­rítő órát töl­töt­tünk azzal, hogy meg­pró­bál­tunk kiásni egy nagy, zöld gyí­kot a kőfal­ban levő lyuk­já­ból. Végül ered­mény­te­le­nül, izzad­tan és fárad­tan ledől­tünk öt kis cip­rus alá, melyek sza­bá­lyos négy­szög alakú árnyé­kot vetet­tek a nap­szítta gyepre. Amint ott feküd­tünk, egy­szer csak meg­hal­lot­tam egy kecske kolomp­já­nak halk, álmos csen­gé­sét, azután elvo­nult mel­let­tünk a nyáj, a kecs­kék meg­áll­tak, s ránk bámul­tak kife­je­zés­te­len, sárga sze­mük­kel, gúnyo­san mekeg­tek, azzal tovább­men­tek. A kolom­pok lágy csen­gése, a kecs­kék szá­já­nak tépő, ropog­tató hangja a fűben vég­te­le­nül nyug­tató hatás­sal volt rám: mire las­san odébb bal­lag­tak, és a pász­tor fel­buk­kant, már majd­nem alud­tam. Meg­állt, és rám nézett, nehéz­ke­sen barna olajfa bot­jára támasz­kodva, kis, fekete szeme vadul csil­lo­gott kócos szem­öl­döke alól, nagy csiz­mája szi­lár­dan állt a han­gá­ban.

– Jó napot – köszön­tött mogor­ván –, maga a kül­földi… a kis angol lord?

Akkorra már meg­szok­tam azt a fur­csa paraszti elkép­ze­lést, hogy min­den angol lord, ezért csak rábó­lin­tot­tam: igen, az vagyok. Meg­for­dult, és ráför­medt egy kecs­kére, mely hátsó lába­ira emel­kedve, egy fia­tal olaj­fát tép­de­sett, azután megint felém for­dult.

– Mon­dok magá­nak vala­mit, kis lord – mondta. – Vesze­del­mes dolog itt feküdni ezek alatt a fák alatt.

Fel­néz­tem a cip­ru­sokra, de elég biz­ton­sá­gos­nak érez­tem őket, meg­kér­dez­tem hát, miért vol­ná­nak veszé­lye­sek.

– Hát ülni ülhet alat­tuk, hogyne. Jó árnyé­kot vet­nek, hűsít, mint a for­rás­víz. De az a baj, hogy elál­mo­sít. Soha, de soha sem­mi­képp nem sza­bad cip­rus alatt aludni.

Elhall­ga­tott, baju­szát simo­gatva, és várt, amíg meg­kér­dez­tem, miért. Azután foly­tatta:

– Miért? Miért? Mert ha elal­szik, elvál­to­zik, mire föl­éb­red. Igen, a fekete cip­rus veszé­lyes. Amíg az ember alszik, a gyö­kere benő a fejébe; és ellopja az agyát; mire fel­éb­red, meg­bo­lon­dul az ember, és olyan üres lesz a feje, mint a tök.

Meg­kér­dez­tem, hogy csak a cip­rus képes-e ilyes­mire, vagy ez más fákra is érvé­nyes.

– Nem! Csak a cip­rus – mondta az öreg, vadul fel­pil­lantva a fölöt­tem maga­sodó fákra, mintha figyelné, nem hall­ga­tóz­nak-e –, csak a cip­rus lopja el az ember eszét. Ezért vigyáz­zon, kis lord, ne alud­jon itt.

Bic­cen­tett, még egy vad pil­lan­tást vetett a cip­ru­sok sötét pen­gé­ire, mintha vitára akarná bírni őket, azután körül­mé­nye­sen tovább­tör­te­tett a mir­tusz­bok­rok között a kecs­kéi után, melyek elszé­ledve legel­tek a dom­bon. Duz­zadó tőgyük mint valami duda him­bált a hasuk alatt.

Nagyon össze­ba­rát­koz­tam Yani­val; mert fel­fe­dező útja­i­mon min­dig talál­koz­tam vele, s néha meg is láto­gat­tam kis házá­ban. Ilyen­kor gyü­mölccsel tömött, és ellá­tott taná­csok­kal és intel­mek­kel, hogy biz­ton­ság­ban legyek sétá­i­mon.

Talán a leg­meg­ej­tőbb és leg­fur­csább alak, aki­vel útja­i­mon talál­koz­tam, a rózsa­bo­ga­ras ember volt. Ellen­áll­ha­tat­lan tün­dér­me­se­lég­kör len­gett körü­lötte; és én epedve vár­tam ritka talál­ko­zá­sa­inkra. Elő­ször mere­dek, elha­gya­tott úton talál­koz­tam vele, mely egy távoli hegyi falu­hoz veze­tett. Jóval előbb hal­lot­tam, mielőtt lát­hat­tam volna, mert tril­lázó dal­la­mot fújt pász­tor­fu­ru­lyá­ján, néha abba­hagyta a furu­lyá­zást, és fur­csa orr­hang­ján néhány üte­met éne­kelt. Amint befor­dult a kanyarba, Roger meg én meg­áll­tunk, és meg­hök­kenve bámul­tunk rá.

Hegyes róka­képe volt; nagy, ferde vágású szeme oly sötét­barna, hogy feke­té­nek lát­szott. Fur­csa, kife­je­zés­te­len tekin­tete volt, mintha fátyol borulna a sze­mére, mint a szilva hamva, gyöngy­színű, hályog­szerű köd. Ala­csony ter­metű volt s kar­csú, vézna csuk­lója és nyaka szű­kös táp­lál­ko­zásra val­lott. Öltö­zéke épp­úgy, mint szé­les, lelógó kari­májú, for­mát­lan kalapja, elké­pesztő volt. Vala­mi­kor palack­zöld lehe­tett az a kalap, de most csupa maszat, pecsét, por, bor­folt, ciga­ret­ta­per­zse­lés. A kalap sza­lag­jába körös-körül való­sá­gos toll­erdő volt tűz­ködve: kakas, búbos­banka, bagoly tolla, jég­ma­dár szár­nya, héja karma meg valami nagy, pisz­kos­fe­hér toll, való­szí­nű­leg hattyú­toll lehe­tett. Elnyűtt, izzad­ság­tól szürke, gyű­rött inget viselt, nyaka körül óri­ási, meg­hök­ken­tően élénk­kék selyem nyak­kendő fitye­gett. Kabátja sötét volt és for­mát­lan, min­den­féle tarka fol­tok dísze­leg­tek rajta, az ujján rózsa­bim­bó­min­tás fehér rongy­da­rab, a vál­lán bor­vö­rös, fehér pettyes, három­szög­letű folt. Zse­bei daga­doz­tak, szinte kibuggyant a tar­tal­muk: fésűk, gom­bok, tarka kis szent­ké­pek, olaj­fá­ból fara­gott kígyó, teve, kutya, ló, olcsó tük­rök, rikító zseb­kendő és kömény­mag­gal meg­hin­tett, hosszú, fonott cipó. Nad­rágja – épp­annyira folt hátán folt, mint a kabátja – bíbor­szín kha­ro­u­hi­asz-ra, kun­kori orrú, nagy, fekete-fehér pom­pon­nal díszí­tett bőr­ci­pőre omlott. Ez a külö­nös figura bam­busz­ka­lit­ká­kat cipelt a hátán galam­bok­kal és csir­kék­kel, meg szá­mos titok­za­tos zsá­kocs­kát, azon­fe­lül nagy csomó friss, zöld póré­hagy­mát is. Furu­lya volt a szá­já­ban, fél kéz­zel azt fogta, a másik­kal egy csomó pamut­szá­lat mar­kolt össze, melyekre való­ság­gal man­dula nagy­ságú rózsa­bo­ga­rak vol­tak kötözve. Arany­zöl­den csil­log­tak a nap­fény­ben, és mind ott röp­kö­dött a kalapja körül, keser­ves, mély züm­mö­gés­sel igye­kez­vén sza­ba­dulni a dere­kukra kötött fonál­tól. Időn­ként egyik-másik bele­fá­radt a hiá­ba­való kör­re­pü­lésbe, és egy pil­la­natra az ember kalap­jára ült, majd újra bele­ve­tette magát a vég­te­len kör­táncba.

Ami­kor a rózsa­bo­ga­ras ember meg­lá­tott min­ket, meg­állt, túl­zott ijedt­sé­get mímelt, meg­emelte fura kalap­ját, és mélyen meg­ha­jolt előt­tünk. Rogert annyira meg­ha­totta ez a nem várt udva­ri­as­ság, hogy egy soro­zat meg­le­pett vak­kan­tást eresz­tett meg. Erre az ember ránk mosoly­gott, fel­tette kalap­ját, fel­emelte a kezét, és felém bil­leg­tette hosszú, cson­tos ujjait. Mulat­ta­tott, bár kissé meg­ijesz­tett a jelen­ség: udva­ri­a­san jó napot kíván­tam. Újabb udva­rias meg­haj­lás követ­ke­zett. Meg­kér­dez­tem: talán valami fies­tá­ról jön? Élén­ken bólo­ga­tott, szá­já­hoz emelte furu­lyá­ját, tril­lázó kis dal­la­mot fújt el nekünk, pár lépést ugrált az út porá­ban, azután meg­állt, és hüvelyk­uj­já­val válla mögé bökött az útra, amer­ről jött. Mosoly­gott, zse­beit ütö­gette, és össze­dör­zsölte muta­tó­uj­ját hüvelyk­uj­já­val, görög módra pénzt jelezve. Egy­szerre rádöb­ben­tem: alig­ha­nem néma. Az út köze­pén állva tovább tár­sa­log­tam vele, ő pedig igen ügyes, vál­to­za­tos néma­já­ték­kal felel­ge­tett. Kér­dez­tem, mire valók a rózsa­bo­ga­rak, és miért köti őket pamut­szálra. Kitar­totta kezét, kisfi­ú­kat jelezve, levett egy pamut­szá­lat, amire bogár volt kötözve, és gyor­san meg­pör­gette a feje fölött. A bogár azon­nal fel­éledt, és meg­kezdte boly­gó­ke­rin­gé­sét a kalap körül, ő pedig rám mosoly­gott. Fel­mu­ta­tott az égre, szét­tárta kar­jait, és mély orr­han­gon búgott, miköz­ben kanyar­gott, majd leeresz­ke­dett az útra. A hülye is meg­ért­hette, hogy repü­lő­gép­ről van szó. Azután rámu­ta­tott a boga­rakra, kinyúj­totta kezét, gye­re­ket jelezve, és meg­pör­gette bogár­nyá­ját a feje körül, úgy­hogy mind inge­rül­ten züm­mögni kezd­tek.

A sok magya­ráz­ko­dás­tól kime­rülve leült az út szé­lére, rövid dal­la­mot ját­szott furu­lyá­ján, majd meg­sza­kítva a fló­tá­zást, külö­nös orr­hang­ján énekre gyúj­tott. Nem hasz­nált tagolt sza­va­kat, csak fur­csán röfö­gött, és tenor han­gon vison­gott, hangja mintha torka mélyé­ben ala­kult volna, és az orrán lökődne ki. De olyan len­dü­let­tel adta elő éne­két, és olyan cso­dá­la­tos arc­já­ték­kal kísérte, hogy az ember úgy érezte, a fur­csa han­gok való­ban jelen­te­nek vala­mit. Azután bele­dugta a furu­lyát kida­gadó zse­bébe, elgon­dol­kozva rám bámult egy pil­la­na­tig, majd leka­nya­rí­totta az egyik kis zsá­kot a vál­lá­ról, kibon­totta, és leg­na­gyobb örö­mömre és cso­dál­ko­zá­somra fél tucat tek­nős­bé­kát borí­tott ki belőle a poros útra. Pán­cél­juk olaj­jal fényesre volt dör­zsölve, és, hogy, hogy nem, sike­rült fel­dí­szí­te­nie mellső lábu­kat kis piros sza­lag­csok­rok­kal. Las­san és nehéz­ke­sen kidug­ták fejü­ket és lábu­kat a ragyogó pán­cél alól, és elin­dul­tak az úton von­ta­tot­tan és min­den lel­ke­se­dés nél­kül. Elbű­völ­ten néz­tem őket: külö­nö­sen az egyik tet­szett meg, egy egé­szen kicsi pél­dány, pán­célja akkora, mint egy teás­csé­sze: ez für­gébb­nek lát­szott a töb­bi­nél, pán­célja vilá­go­sabb volt – gesz­te­nye-, kara­mell- és boros­tyán­színű. Szeme csil­lo­gott, járása meg élénk volt, amennyire tek­nős­nél csak lehet­sé­ges. Ültem, és hosszan töp­rengve néz­tem. Meg­győz­tem maga­mat arról, hogy csa­lá­dom óri­ási lel­ke­se­dés­sel üdvö­zölné meg­je­le­né­sét a vil­lá­ban, sőt nyil­ván gra­tu­lál­ná­nak is, hogy milyen csi­nos pél­dányra talál­tam. Az a tény, hogy nem volt nálam pénz, a leg­cse­ké­lyebb mér­ték­ben sem izga­tott: egy­sze­rűen meg­mon­dom az ember­nek, jöj­jön el más­nap a pén­zért a vil­lába. Az eszembe se jutott, hogy eset­leg nem bízik ben­nem. Az a tény, hogy angol vagyok, éppen elég, mert a szi­get­la­kók a meg­ér­de­melt­nél arány­ta­la­nul nagyobb mér­ték­ben sze­ret­ték és tisz­tel­ték az ango­lo­kat. Olyan téren is meg­bíz­tak ben­nük, ahol egy­más­ban nem bíz­tak volna. Meg­kér­dez­tem a rózsa­bo­ga­ras ember­től, mi a kis tek­nős ára. Fel­tar­totta mind­két kezét szét­ter­pesz­tett ujjak­kal. De én nem­hi­ába figyel­tem meg, hogyan üzle­tel­nek egy­más­sal a parasz­tok. Eré­lye­sen meg­ráz­tam a feje­met, és fel­tar­tot­tam két ujja­mat, önkén­te­le­nül utá­nozva az embert. A puszta gon­do­latra bor­zadva lehunyta a sze­mét, és fel­tar­totta kilenc ujját; én fel­tar­tot­tam hár­mat; fejét rázta, és némi gon­dol­ko­dás után fel­tar­totta hat ujját; én is meg­ráz­tam a feje­met, és ötöt mutat­tam. A rózsa­bo­ga­ras ember a fejét ingatta, mélyet és bána­to­sat sóhaj­tott, azután ültünk csönd­ben, és bámul­tuk a tek­nő­sö­ket, amint bizony­ta­la­nul és nehéz­ke­sen mász­kál­tak az úton fur­csa, eset­len neki­ira­mo­dá­sok­kal, mint a kis­ba­bák. Azután a rózsa­bo­ga­ras ember rámu­ta­tott a kis tek­nősre, és újra fel­tar­totta hat ujját. Feje­met ráz­tam, és ötöt mutat­tam. Roger han­go­san ásí­tott, szív­ből untatta ez a hang­ta­lan alku­do­zás. A rózsa­bo­ga­ras ember fel­emelte a csú­szó­má­szót, és néma­já­ték­kal mutatta, milyen sima és szép a pán­célja, milyen egye­ne­sen tartja a fejét, milyen hegye­sek a kör­mei. Ren­dít­he­tet­len marad­tam. Vál­lat vont, oda­nyúj­totta a tek­nőst, és fel­tar­totta öt ujját.

Akkor meg­mond­tam, hogy nincs nálam pénz, és más­nap érte kell jön­nie a vil­lába, ő pedig erre úgy bólin­tott, mintha ez lett volna a világ leg­ter­mé­sze­te­sebb dolga. Tűzbe hozott, hogy ilyen új házi­ál­la­tot sze­rez­tem, és sze­ret­tem volna minél előbb haza­érni, hogy meg­mu­tas­sam min­den­ki­nek. Elbú­csúz­tam hát, köszö­ne­tet mond­tam, és siet­tem vissza­felé az úton. Ami­kor arra a helyre értem, ahol át kel­lett vág­nom egy olaj­fa­li­ge­ten, meg­áll­tam, és ala­po­san szem­ügyre vet­tem szer­ze­mé­nye­met. Két­ség­kí­vül sohase lát­tam nála reme­kebb tek­nőst, és véle­mé­nyem sze­rint leg­alább két­szer annyit ért, mint amennyit fizet­tem érte. Meg­si­mo­gat­tam pik­ke­lyes fejét, aztán a kis álla­tot óva­to­san bedug­tam a zse­bembe. Mielőtt lesi­et­tem volna a domb­ol­da­lon, vissza­néz­tem. A rózsa­bo­ga­ras ember még ott állt az úton ugyan­azon a helyen, aztán tán­cot járt, szö­kellt és imboly­gott, furu­lyá­ján tril­lázva, míg lábá­nál az úton bizony­ta­la­nul és nehéz­ke­sen jöt­tek-men­tek a tek­nő­sök.

A jöve­vényt Achil­les­nek keresz­tel­tük, és kide­rült, hogy igen okos és sze­retni való, külön­le­ges humor­ér­zék­kel meg­ál­dott állat. Ele­inte egyik lábá­nál fogva meg­kö­töt­tük a kert­ben, de ahogy oda­szo­kott, sza­ba­don enged­tük. A nevét nagyon hamar meg­ta­nulta, és csak egy­szer-két­szer kel­lett hívni, azután várni egy dara­big, s már jött is láb­ujj­he­gyen, nya­kát, fejét buz­gón elő­re­nyújtva döcö­gött a kavi­csos ösvé­nyen. Sze­rette, ha etet­jük; és mél­tó­ság­tel­je­sen elter­pesz­ke­dett a napon, mikor oda­nyúj­tot­tunk neki egy-egy salá­ta­le­ve­let, egy szál pity­pan­got; pár szem sző­lőt. Épp­úgy sze­rette a sző­lőt, mint Roger, ezért min­dig nagy volt köz­tük a fél­té­keny­ke­dés. Achil­les ült, szá­já­ban a szőlő, a lé lecsö­pö­gött állára, Roger meg ott feküdt mel­lette, és fáj­dal­mas pil­lan­tás­sal, csorgó nyál­lal figyelte. Roger min­dig meg­kapta bősé­ges gyü­mölcs­adag­ját; mégis úgy gon­dolta, pazar­lás ilyen ínyenc­sé­get adni egy tek­nős­nek. Ami­kor az ete­tés­nek vége volt, ha nem vigyáz­tam, Roger oda­lo­pa­ko­dott Achil­les­hez, és erő­tel­je­sen meg­nyalta a képét, hogy leg­alább a sző­lő­lé­hez hoz­zá­jus­son, amit a tek­nős kicsur­ga­tott a szá­ján. Achil­lest fel­há­bo­rí­totta az efféle bizal­mas­ko­dás, és oda­ka­pott Roger orrá­hoz, azután, ha a nya­lo­ga­tás túl­sá­go­san erő­tel­jes és ned­ves volt, vissza­vo­nult pán­cél­jába mél­tat­lan­kodó nya­fo­gás­sal, és nem volt haj­landó elő­jönni, míg Rogert el nem távo­lí­tot­tuk a szín­ről.

De Achil­les ked­venc gyü­möl­cse a sza­móca volt. Puszta látá­sára szinte hisz­té­riás lett, ide-oda totyo­gott, fejét nyúj­to­gatta, leste, kap-e már belőle, könyö­rögve mereszt­gette kis cipő­gomb sze­mét. Az igen apró sza­mó­cát lenyelte egy falásra, ha csak akko­rák vol­tak, mint egy kövér bor­só­szem. De ha nagyob­bat, mond­juk; mogyo­ró­nyit adtunk neki, úgy visel­ke­dett, ahogy más tek­nős­től soha­sem lát­tam. Elkapta a gyü­möl­csöt, és erő­sen szo­rítva szá­já­ban, sietve elko­co­gott, amíg biz­tos rej­tek­he­lyet nem talált vala­me­lyik virág­ágy­ban, ott azután leej­tette, kényel­me­sen elfo­gyasz­totta, s amint vég­zett, vissza­jött a követ­ke­ző­ért.

Achil­les a sza­mó­cán kívül az emberi tár­sa­sá­gért is rajon­gott. Ha bár­me­lyi­künk meg­je­lent a kert­ben napozni vagy olvasni, hama­ro­san zör­gés hal­lat­szott a török­szegfű közül, és elő­buk­kant Achil­les rán­cos, komoly képe. Ha szék­ben ült az ember, beérte azzal, hogy a lehető leg­kö­ze­lebb húzó­dott a lábá­hoz, aztán fejét kidugva pán­cél­já­ból, orrát a föl­dön nyug­tatva, mély és békés álomba merült. Ha azon­ban pok­rócra feküd­tünk ki napozni, Achil­les meg volt róla győ­ződve, csak azért fek­szünk a föl­dön, hogy őt szó­ra­koz­tas­suk. Fel­buk­kant az úton, a pok­rócra üge­tett, és somolygó jókedv ült a képén: Meg­állt, elgon­dol­kozva szem­ügyre vette az embert, azután kivá­lasz­totta tes­tünk­nek azt a részét, melyen hegy­má­szó gya­kor­la­to­kat szán­dé­ko­zott végezni. Nehéz pihenni, ha egy elszánt tek­nős kör­mei az ember comb­jába vág­nak, ami­kor meg­kí­sérli hasunk meg­má­szá­sát. Ha leráz­tuk, és odébb vit­tük a pok­ró­cot, ez csak idő­le­ges halasz­tást jelen­tett: Achil­les addig cir­kált bőszen a kert­ben, míg ránk nem talált. Ez a szo­kása annyira ter­hessé vált, hogy a csa­lád sűrű pana­szai és fenye­ge­té­sei köze­pette kény­te­len vol­tam a tek­nőst bezárni, ha valaki kife­küdt a kertbe. Egy­szer azután valaki nyitva felej­tette a kert­ka­put, és sehol sem talál­tuk Achil­lest. Kuta­tó­bri­gá­dok ala­kul­tak, és a csa­lád, mely eddig foly­vást fenye­ge­tő­zött, hogy elte­szi láb alól a tek­nőst, most fel-alá fut­ko­sott az olaj­li­get­ben, és szó­lon­gatta: „Achil­les… sza­móca… Achil­les… Achil­les… sza­móca!” Végül ráta­lál­tunk: szo­ká­sos szó­ra­ko­zott modo­rá­ban sétálva bele­esett egy kiszá­radt kútba, mely­nek omla­dozó falát és szá­ját majd­nem tel­je­sen ellepte a páf­rány. Szo­mo­rúan álla­pí­tot­tuk meg, hogy vége. Leslie mes­ter­sé­ges lég­zés­sel pró­bál­ko­zott. Margo sza­mó­cát akart a szá­jába tömni (hogy fel­tá­mad­jon benne az élet­kedv, magya­rázta): min­den hiába, semmi élet­jelt nem adott. A halot­tat ünne­pé­lyes gyásszal egy kis sza­mó­ca­bo­kor alá temet­tük (ez mama ötlete volt). Larry rövid gyász­be­szé­det írt, és remegő han­gon olvasta föl, ami emlé­ke­ze­tessé tette az ese­ményt. A teme­tést csak Roger zavarta meg, aki min­den til­ta­ko­zá­som elle­nére ragasz­ko­dott hozzá, hogy az egész szer­tar­tás alatt csó­válja a far­kát.

Nem sok­kal azután, hogy Achil­les eltá­vo­zott tőlünk, újabb álla­tot sze­rez­tem a rózsa­bo­ga­ras ember­től. Ezút­tal egy galam­bot. Még csak fióka volt; tejes kenyér­rel és ázta­tott búzá­val kel­lett rászok­tatni az evésre. Soha­sem lát­tam vissza­ta­szí­tóbb mada­rat, tolla még alig tört elő rán­cos, vörös bőre alól, melyet ret­te­ne­tes sárga pihe lepett be, a galambfi­ó­kák jel­leg­ze­tes pelyhe, akár a hid­ro­gén­nel fes­tett haj. Vissza­ta­szító, ronda kül­seje miatt Larry taná­csára Qua­si­mo­dó­nak nevez­tük el. A név tet­szett nekem, és mivel a benne rejlő cél­zást nem értet­tem, bele­egyez­tem. Mikor már régen maga evett, és a tolla is kinőtt, meg­ma­radt a feje búb­ján egy kis sárga pihe­csomó, s ettől olyan lett, mint valami mél­tó­sá­gos kül­sejű bíró, aki­nek szűkre sike­rült a paró­kája.

A hagyo­má­nyos­tól eltérő nevel­te­tése foly­tán, mivel szü­lei nem tanít­hat­ták meg az élet ténye­ire, Qua­si­modo meg volt róla győ­ződve, hogy nem is madár, és nem volt haj­landó repülni. Inkább gya­log járt. Ha fel akart jutni egy asz­talra vagy székre, meg­állt alatta, fejét leszegte, és addig tur­bé­kolt mély alt han­gon, amíg valaki meg nem fogta és föl nem rakta. Min­dig igye­ke­zett részt venni tény­ke­dé­sünk­ben, sőt sétá­inkra is el akart kísérni. Ezt azon­ban nem enged­het­tük, mert vagy vál­lon kel­lett vin­nünk, ami koc­ká­za­tos volt, mert könnyen bal­eset érhette ruhán­kat, vagy pedig mögöt­tünk tipe­gett. Ilyen­kor hozzá kel­lett iga­zí­ta­nunk lép­te­in­ket, le kel­lett las­sí­ta­nunk, mert ha elma­radt tőlünk, siral­mas és könyörgő búgás­ban tört ki, és ha vissza­for­dul­tunk, lát­hat­tuk, amint keser­ve­sen buk­dá­csol utá­nunk, far­kát csá­bo­san bil­leg­tetve, s szi­vár­ványba ját­szó keble dagad a fel­há­bo­ro­dás­tól kegyet­len­sé­günk miatt.

Qua­si­modo ragasz­ko­dott hozzá, hogy bent alud­jon a ház­ban. Semmi rábe­szé­lés és szi­dás nem bír­hatta rá, hogy beköl­töz­zön a szá­mára készí­tett galamb­dúcba. Job­ban sze­re­tett Margo ágya végé­ben aludni. Végül azon­ban szám­űz­tük a nap­pali szoba dívá­nyára, mert ha Margo éjjel meg­for­dult az ágy­ban, Qua­si­modo fel­éb­redt, végig­to­po­gott az ágyon, és Margo arcára tele­pedve, har­sá­nyan és gyen­gé­den tur­bé­kolni kez­dett.

Larry fedezte fel, hogy Qua­si­modo zene­értő galamb. Nem­csak sze­rette a zenét, de úgy lát­szott, fel is ismer két­fé­lét: a kerin­gőt és az indu­lót. Ha közöm­bös zenét ját­szot­tunk, a lehető leg­kö­ze­lebb kacsá­zott a gra­mo­fon­hoz, és ott ült dagadó kebel­lel, félig hunyt szem­mel, magá­ban hal­kan tur­bé­kolva. De ha a dal­lam keringő volt, Qua­si­modo körbe-kör­be­ti­pe­gett a gra­mo­fon körül, bólo­ga­tott, pör­gött, és reme­gőn búgott. Ha viszont induló szólt – kivált ha Sousa-induló –, tel­jes hosszá­ban kiegye­ne­se­dett, fel­fújta begyét, és fel-alá tap­po­gott a szo­bá­ban, búgása pedig oly zengő és öblös lett, hogy majd meg­ful­ladt belé. Soha nem kísé­relt meg hasonló mutat­ványt egyéb zenére, csak kerin­gőre és indu­lóra. Néha azon­ban elő­for­dult, ha egy dara­big nem hal­lott zenét, hogy a gra­mo­fon­hang feletti lel­ke­se­dé­sé­ben masí­ro­zott kerin­gés helyett, vagy meg­for­dítva – de min­dig meg­állt fél­úton és átvál­tott a meg­fe­lelő táncra.

Ami­kor egy szo­morú napon fel­éb­resz­tet­tük, kide­rült, hogy becsa­pott min­ket, mert a pár­nák között ott feküdt egy fényes, hófe­hér tojás. Ezt soha­sem heverte ki. Keserű lett és alat­to­mos, inge­rül­ten csip­ke­dett, ha meg akar­tuk fogni. Még egy tojást tojt, és ter­mé­szete tel­je­sen meg­vál­to­zott. Őura­sága, illetve helye­seb­ben őnagy­sága egyre vadabb lett, úgy bánt velünk, mint esküdt ellen­sé­ge­i­vel. Úgy lopa­ko­dott a kony­ha­aj­tó­hoz, mintha éle­tét fél­tené. A gra­mo­fon sem tudta ele­sé­gért vissza­csa­lo­gatni a házba. Mikor utol­jára lát­tam, egy olaj­fán ült, epedve és sze­mér­me­sen búgott, míg egy távo­labbi ágon egy nagy és igen férfias kül­sejű galamb for­go­ló­dott, és elra­gad­ta­tott cso­dá­lat­tal tur­bé­kolt.

A rózsa­bo­ga­ras ember egy dara­big szinte rend­sze­re­sen fel­buk­kant a vil­lá­ban, min­dig új pél­dánnyal sza­po­rítva állat­se­reg­le­te­met. Hozott békát, törött lábú vere­bet. Egy dél­után mama meg én valami külö­nös érzel­mes­ségi roham­ban meg­vet­tük vala­mennyi rózsa­bo­ga­rát, és ami­kor elvo­nult, sza­ba­don enged­tük őket a kert­ben. A villa napo­kig tele volt rózsa­bo­gár­ral, mász­kál­tak az ágya­kon, meg­búj­tak a für­dő­szo­bá­ban, éjjel neki­puffan­tak a lám­pák­nak, és ölünkbe hul­lot­tak; olya­nok vol­tak, mint meg­annyi óriás sma­ragd.

Egy este lát­tam utol­jára a rózsa­bo­ga­ras embert, ami­kor az útra néző domb­te­tőn üldö­gél­tem. Lát­ha­tóan valami fies­tá­ról jött, és ala­po­san be volt csípve, mert ide-oda tán­tor­gott az úton, és bána­tos dal­la­mot fújt furu­lyá­ján. Köszön­tést kiál­tot­tam feléje, és ő fur­csán intett, de nem nézett vissza. Ahogy befor­dult a kanyar­ban, árny­képe egy pil­la­natra kiraj­zo­ló­dott a hal­vány leven­du­la­kék esti égen. Lát­tam vihar­vert kalap­ját a lebegő tol­lak­kal, dagadó zse­beit, hátán a bam­busz­ka­lit­ká­kat az alvó galam­bok­kal és feje körül szé­de­legve az álmo­san köröző, elmo­sódó pettye­ket, a rózsa­bo­ga­ra­kat. Azután befor­dult a kanyarba, csak a hal­vány ég maradt a helyén az ezüst­toll­ként lebegő újhold­dal, és hal­lot­tam az elhaló, lágy furu­lya­szót az alko­nyat­ban.

Negyedik fejezet

Egy véka tudomány

Nem sok­kal azután, hogy lete­le­ped­tünk az eper­pi­ros vil­lá­ban, mama úgy vélte, hogy el fogok vadulni, ennél­fogva szük­sé­gem volna vala­mi­féle nevel­te­tésre. De hol része­sül­het­nék ilyes­mi­ben egy távoli görög szi­ge­ten? Mint min­dig, vala­hány­szor valami vitás kér­dés merült fel, az egész csa­lád lel­ke­sen neki­ve­sel­ke­dett a meg­ol­dás­nak. Min­den csa­lád­tag­nak meg­volt az elkép­ze­lése, hogy mi volna szá­momra a leg­jobb, és min­denki olyan tűz­zel érvelt, hogy a jövőm­ről foly­ta­tott vita rend­sze­rint ordí­to­zássá fajult.

– Ráér még tanulni – vélte Leslie –, hiszen olvasni már tud, nem igaz? Én meg­ta­nít­ha­tom lőni, és ha ven­nénk egy csó­na­kot, meg­ta­nít­hat­nám vitor­lázni.

– De drá­gám, ennek iga­zán nem sok hasz­nát venné később – érvelt mama, majd kissé bizony­ta­la­nul hoz­zá­tette –, hacsak nem sze­gő­dik a keres­ke­delmi flot­tá­hoz vagy valami ilyes­mi­hez.

– Sze­rin­tem dön­tően fon­tos, hogy tán­colni tud­jon – mondta Margo –, nehogy később kuka mam­lasz legyen belőle.

– Igen, drá­gám, de az ilyes­mire később is ráér. A mate­ma­tika vagy a fran­cia nyelv alap­jait kel­lene elsa­já­tí­ta­nia… és a helyes­írása is ret­te­ne­tes!

– Iro­da­lom! – jelen­tette ki Larry meg­győ­ző­dés­sel. – Erre van szük­sége. Szi­lár­dan meg­ala­po­zott iro­dalmi isme­re­tekre. A többi azután jön magá­tól: Én min­dig mon­dom neki, hogy olvas­son jó dol­go­kat.

– De nem gon­do­lod, hogy Rabe­lais kissé nehéz még neki? – kér­dezte mama két­kedve.

– Kitűnő, tiszta humor – vála­szolt Larry könnye­dén. – Fon­tos, hogy a nemi kér­dé­se­ket már most helyes szem­szög­ből lássa.

– Ez a mániád, a nemi kér­dé­sek – vágott közbe Margo fölé­nye­sen. – Akár­mi­ről van szó, te min­dig bele­ke­ve­red.

– Egész­sé­ges élet kell neki sza­bad leve­gőn. Ha meg­ta­nulna lőni és vitor­lázni… – kezdte Leslie.

– Jaj, ne pré­di­kálj már, mint egy püs­pök… leg­kö­ze­lebb hideg für­dő­ket fogsz neki ren­delni.

– Veled az a baj, hogy mind­járt kez­ded azt a marha fel­vá­gást, azt hiszed, min­dent job­ban tudsz, és meg se hall­ga­tod más­nak a véle­mé­nyét.

– Aki olyan szűk látó­körű, mint te, az nem kíván­hatja, hogy meg­hall­gas­sam.

– Ugyan, ugyan, minek vesze­ked­tek – szólt rájuk mama.

– Larry olyan mar­hán értel­met­len.

– Na, tes­sék – mél­tat­lan­ko­dott Larry –, én vagyok a csa­lád leg­ér­tel­me­sebb tagja!

– Igen, drá­gám, de vesze­ke­dés­sel nem lehet a kér­dést meg­ol­dani. Keres­nünk kell vala­kit, aki tanítja Ger­ryt, és fel­éb­reszti az érdek­lő­dé­sét.

– Úgy lát­szik, egyet­len dolog érdekli – mondta Larry kese­rűen –, éspe­dig az, hogyan lehet min­dent betöl­teni az állat­vi­lág­gal. Nem hiszem, hogy az effajta érdek­lő­dést taná­csos táp­lálni… Már így is élet­ve­szé­lyes… Ma reg­gel rá akar­tam gyúj­tani, hát egy ménkű nagy dongó repül ki a gyu­fa­ska­tu­lyá­ból.

– Az enyém­ben szöcske volt – szó­lalt meg Leslie zor­dul.

– Igen, én is azt hiszem, hogy az ilyes­mit meg kel­lene til­tani – mondta Margo –, én pont a fésül­kö­dő­asz­ta­lo­mon talál­tam egy nyüzsgő dögök­kel teli, undo­rító üve­get.

– Nem akar rosszat sze­gény kölyök – békí­tett mama –, annyira érdek­lik ezek a dol­gok.

– Én elte­kin­te­nék a don­gók táma­dá­sa­i­tól, ha ez vezetne vala­mire – hang­sú­lyozta Larry –, de ez átme­neti idő­szak, tizen­négy éves korára kinövi.

– Már két­éves kora óta ebben az átme­neti idő­szak­ban van – vélte mama –, és még semmi jelét sem mutatja, hogy ki akarná nőni.

– Hát, ha ragasz­kodsz hozzá, hogy tele­tömd a fejét fölös­le­ges tudás­sal, gon­do­lom, George alkal­mas volna arra, hogy tanítsa – mondta Larry.

– Nagy­szerű – örven­de­zett mama. – Átmen­nél hozzá? Azt hiszem, minél hama­rabb kez­dik, annál jobb.

Ott ültem a nyi­tott ablak­nál az alkony­fény­ben, átka­rolva Roger lobon­cos nya­kát, és érdek­lő­dés­sel vegyes fel­há­bo­ro­dás­sal hall­gat­tam a csa­lád vitá­ját sor­som felől. Mikor végre meg­egyez­tek, szó­ra­ko­zot­tan eltű­nőd­tem, ki lehet az a George, és miért olyan fon­tos tanul­nom. De a szür­külő alkony teli volt virág­il­lat­tal, az olaj­fa­li­ge­tek söté­tek, titok­za­to­sak és meg­ej­tőek vol­tak. Elfe­led­kez­tem a tanu­lás fenye­gető rémé­ről, és elin­dul­tam Roger­ral szent­já­nos­bo­gárra vadászni a föl­dön kúszó sze­der­in­dá­kon.

Kide­rült, hogy George régi barátja Lar­rynek, s azért jött Kor­fuba, hogy írjon. Ebben nem volt semmi szo­kat­lan, mert akko­ri­ban Larry vala­mennyi isme­rőse író, költő vagy festő volt. Tulaj­don­kép­pen éppen George lel­kén szá­radt, hogy Kor­fura köl­töz­tünk, mert ő zen­gett leve­le­i­ben olyan dics­him­nu­szo­kat a szi­get­ről, hogy Larry úgy érezte, nem tud másutt élni. Most George-nak bűn­hőd­nie kel­lett meg­gon­do­lat­lan­sá­gá­ért. Átjött hoz­zánk a vil­lába, hogy meg­be­szélje mamá­val okta­tá­so­mat, így meg­is­mer­ked­tünk. Gya­na­kodva mére­get­tük egy­mást. George igen magas és rop­pant sovány ember volt, és fur­csa, eset­len báj­jal moz­gott, akár a kölyök­ku­tya. Szi­kár, sovány arcát rész­ben elta­karta fino­man hegye­sedő, barna sza­kálla és vas­tag tek­nőc­ke­re­tes szem­üvege. Bána­tos, mély hangja volt, és gunyo­ros, szá­raz humora. Ha elsü­tött egy tré­fát, róka­szerű vigyor­ral kun­co­gott a sza­kál­lába, akár neve­tett a hall­ga­tó­ság, akár nem.

George komo­lyan fogott hozzá taní­tá­som­hoz. Ebben az a tény sem zavarta, hogy a szi­ge­ten nem lehe­tett tan­köny­ve­ket kapni. Egy­sze­rűen kifosz­totta saját könyv­tá­rát, és a taní­tási napo­kon igen szo­kat­la­nul össze­vá­lo­ga­tott köny­vek­kel meg­ra­kodva jelent meg. Söté­ten és türel­me­sen veze­tett be a föld­rajz alap­fo­gal­mába a Pears Encyc­lo­pae­dia végére bekö­tött tér­ké­pek segít­sé­gé­vel, ango­lul Wilde-tól Gib­bo­nig min­den­ki­től tanul­tunk, fran­ci­ául egy vas­tag, izgal­mas könyv­ből, a Petit Larousse-ból és mate­ma­ti­kát emlé­ke­zet­ből. Az én szem­pon­tom­ból azon­ban leg­fon­to­sabb az volt, hogy néhány órát a ter­mé­szet­rajz­nak is szen­tel­tünk, és George apró­lé­ko­san és gon­do­san meg­ta­ní­tott rá, hogyan kell dol­go­kat meg­fi­gyelni és a meg­fi­gye­lé­se­ket egy nap­lóba fel­je­gyezni. A ter­mé­szet iránti lel­kes, de szét­szórt érdek­lő­dé­sem egy­sze­ri­ben össz­pon­to­sult, mert rájöt­tem, hogy amit leírok, azt sok­kal job­ban meg­ta­nu­lom és meg­jegy­zem. Azo­kon a napo­kon jelen­tem meg ide­jé­ben az órán, mikor ter­mé­szet­rajz volt soron.

Min­den reg­gel kilenc­kor hosszú lép­tek­kel közel­gett George az olaj­fák között rövid­nad­rág­ban és szan­dál­ban, óri­ási, kiroj­to­so­dott szélű szal­ma­ka­lap­ban, könyv­ku­pa­cot szo­ron­gatva a hóna alatt, és len­dü­le­te­sen lóbálta séta­bot­ját.

– Jó reg­gelt. A tanít­vány türel­met­le­nül várja a mes­tert, jól gon­do­lom? – köszön­tött komor mosollyal.

A villa kis ebéd­lő­jé­ben csu­kott zsa­luk véd­tek a nap­sü­tés­től, és George a zöld fél­ho­mály­ban lom­hán támasz­ko­dott az asz­talra, majd mód­sze­re­sen elren­dezte a köny­ve­ket.

A meleg­től bódult legyek las­san mász­kál­tak a falon, vagy része­gen röp­köd­tek a szo­bá­ban, álmos züm­mö­gés­sel. Oda­kint a kabó­cák har­sány lel­ke­se­dés­sel üdvö­zöl­ték az új napot.

– Lás­suk, lás­suk – mor­molta George, hosszú muta­tó­uj­ját végig­húzva a gon­do­san meg­szer­kesz­tett óra­ren­den –, igen, igen, szám­tan… Ha jól emlék­szem, azzal a her­ku­lesi fel­adat­tal bir­kóz­tunk, hogy kisüs­sük, mennyi idő alatt épí­tené fel hat ember azt a falat, ame­lyet három ember egy hét alatt épí­tene meg. Úgy emlék­szem, majd­nem annyi időt töl­töt­tünk ennek a pél­dá­nak a meg­ol­dá­sá­val, mint az embe­rek a fal fel­épí­té­sé­vel. Nos hát, kös­sük fel a gatyán­kat, és indul­junk újra csa­tába. Talán a fel­adat meg­fo­gal­ma­zása zavaró? Néz­zük csak, hogyan tehet­nénk érde­ke­sebbé.

Gond­ter­hel­ten tűnő­dött a füzet fölött, sza­kál­lát húzo­gatva. Majd nagy, tiszta betű­i­vel újra­fo­gal­mazta a fel­ada­tot:

– Ha két her­nyó­nak egy hét kell ahhoz, hogy lerág­jon nyolc leve­let, mennyi idő alatt rág le négy her­nyó ugyan­annyit? Na, gon­dol­kozz rajta.

Míg én a her­nyók étvá­gyá­nak lát­szó­lag meg­old­ha­tat­lan kér­dé­sé­vel küsz­köd­tem, George más­sal fog­lal­ko­zott. Gya­kor­lott vívó volt, és akko­ri­ban a helyi paraszt­tán­co­kat igye­ke­zett elta­nulni, melye­kért rajon­gott. Míg én a pél­dá­val baj­lód­tam, George ide-oda ugrált a fél­ho­má­lyos szo­bá­ban, vívó­ál­lá­so­kat vagy bonyo­lult tánc­lé­pé­se­ket gya­ko­rolva. Ez a szo­kása némi­leg meg­hök­ken­tett, és ennek tulaj­do­ní­tom, hogy vég­ér­vé­nye­sen kép­te­len vagyok a szá­mo­lásra. Ha a leg­egy­sze­rűbb össze­adást teszik elém, még ma is azon­nal fel­me­rül előt­tem George kar­csú tes­té­nek lát­vá­nya, amint kör­be­len­dül és szök­ken a tom­pán vilá­gí­tott szo­bá­ban. A táncfi­gu­rá­kat mély, dal­lam­ta­lan dünnyö­gés­sel kísérte, mint egy kap­tár fel­zak­la­tott méh.

– Tim… tirim… tim-tum… timti… timti… tim, bal láb fel… három lépés jobbra… timti… timti-tumm, vissza, körbe, körbe, le és fel… timti, timti, tumm… – dör­mögte, miköz­ben úgy lépe­ge­tett és pör­dült, mint egy bána­tos daru. Azután hir­te­len meg­sza­kadt a dünnyö­gés, sze­mébe acé­los fény köl­tö­zött, védő­ál­lásba ugrott, és kép­zelt tőrét neki­sze­gezte a kép­zelt ellen­ség­nek. Össze­hú­zott szem­mel, vil­logó szem­üveg­gel végig­ker­gette hát­ráló ellen­sé­gét a szo­bán, ügye­sen kerül­getve a búto­ro­kat. Mikor sike­rült az ellen­sé­get sarokba szo­rí­ta­nia, George hát­ra­ug­rott, és fürge darázs­ként kerin­gett körü­lötte, szúrva, csapva, véde­kezve. Szinte lát­tam pen­géje vil­la­ná­sát. Azután eljött a végső pil­la­nat; egy vil­la­nás fel­felé és oldal­vást, amellyel fel­tar­totta ellen­fele fegy­ve­rét és elhá­rí­totta, gyors hát­ra­lé­pés, majd hosszú, egye­nes szú­rás, és tőré­nek hegyét egye­ne­sen az ellen­ség szí­vébe döfte. Mind­ezt meg­bű­völ­ten néz­tem, és töké­le­te­sen elfe­led­kez­tem a lec­ke­fü­zet­ről. A mate­ma­tika nem volt a leg­si­ke­re­sebb tan­tár­gyunk.

Föld­rajz­órán job­ban halad­tunk, mert George értett hozzá, hogy az órá­kat némi állat­tan­nal körítse. Óri­ási tér­ké­pe­ket raj­zol­tunk cikor­nyás hegy­sé­gek­kel, azután beje­gyez­tük az érde­ke­sebb hely­sé­ge­ket, és bele­raj­zol­tuk az ott talál­ható álla­to­kat. Így azután szá­momra Cey­lon fő ter­méke a tapír és a tea volt, Indiáé a tig­ris és a rizs, Auszt­rá­liáé a ken­guru és a birka; a kék áram­la­tok pedig, melye­ket beraj­zol­tunk az óce­ánba, bál­nát, albat­roszt, ping­vint és roz­márt sodor­tak, továbbá hur­ri­ká­no­kat, passzát­sze­let, jó időt és veszé­lyes zóná­kat. Tér­ké­pe­ink műre­me­kek vol­tak, a főbb tűz­há­nyók akkora lán­go­kat és szik­rá­kat okád­tak, hogy félő volt, még lángra gyújt­ják a papír világ­ré­sze­ket. A világ hegy­vo­nu­la­tai oly kékek és fehé­rek vol­tak a jég­től meg a hótól, az ember szinte vaco­gott, ha rájuk nézett. Barna, nap­szítta siva­tag­ja­ink­ban tevék és pira­mi­sok emel­ked­tek, tró­pusi erde­ink oly sűrűek és buják vol­tak, hogy a lopa­kodó jagu­á­rok, tekergő kígyók és zord goril­lák alig bír­tak átha­tolni raj­tuk, míg pere­mü­kön kiéhe­zett benn­szü­löt­tek irtot­ták a fes­tett fákat, és tisz­tá­so­kat vág­tak való­szí­nű­leg azért, hogy oda­ír­has­sam csupa tán­torgó nagy­be­tű­vel: KÁVÉ vagy KALÁ­SZO­SOK. Folya­ma­ink szé­le­sek vol­tak és nefe­lejcs­ké­kek, csó­na­kok és kro­ko­di­lok folt­ja­i­val tar­kázva. Óce­án­ja­ink egy­ál­ta­lán nem vol­tak üre­sek, mert ahol nem tom­bolt vad vihar, és nem tor­nyo­sult gya­kori riasztó szö­kőár egy-egy távol eső, pál­mák­tól bozon­tos szi­get fölé, min­de­nütt nyüzs­gött az élet. Jám­bor bál­nák meg­adás­sal tűr­ték, hogy a ten­gert nem álló spa­nyol gályák szün­te­le­nül üldöz­zék őket szi­gony­er­de­ik­kel, nyá­jas, ártat­lan kül­sejű poli­pok gyen­gé­den ragad­tak kar­ja­ikba kis csó­na­ko­kat, nagy fogú cápa­ra­jok üldöz­ték a sárga legény­ség­gel meg­ra­kott kínai dzsun­ká­kat, bun­dás esz­ki­mók ker­get­tek hájas fóka­hor­dá­kat a jég­me­ző­kön, melye­ket sűrűn bené­pe­sí­tett a jeges­medve és a ping­vin. Ele­ven tér­ké­pek vol­tak ezek, tanul­hat­tam róluk, el is mereng­het­tem fölöt­tük, s min­dig hoz­zá­te­het­tem még vala­mit. Egy­szó­val olyan tér­ké­pek, ame­lyek­nek való­ban volt értel­mük.

Kísér­le­te­zé­sünk a tör­té­ne­lem terén ele­inte nem volt túl­sá­go­san sike­res, míg George föl nem fedezte, hogy a szá­mos élvez­he­tet­len ada­tot némi állat­tan­nal és egy-két tel­je­sen mel­lé­kes rész­let­tel fűsze­rez­heti, és így fel­kelt­heti érdek­lő­dé­se­met. Így ismer­ked­tem meg néhány olyan tör­té­nelmi ténnyel, melyet leg­jobb tudo­má­som sze­rint soha nem jegyez­tek fel annak előtte. Léleg­zet-vissza­fojtva követ­tem a tör­té­ne­lem­órá­kon Han­ni­bál átke­lé­sét az Alpo­kon. Hogy miért vál­lal­ko­zott ilyen hadi­tettre, és mit szán­dé­ko­zott cse­le­kedni a hegyek túlsó olda­lára érve, alig érde­kelt. Szá­momra csak az tette érde­kessé a sze­rin­tem igen rosszul szer­ve­zett expe­dí­ciót, hogy min­den ele­fánt­nak tud­tam a nevét, és azt is tud­tam, hogy Han­ni­bál külön embert alkal­ma­zott abból a cél­ból, hogy ne csak etesse és őrizze az ele­fán­to­kat, hanem forró vizes palac­kot is rak­jon rájuk, ami­kor hidegre for­dult az idő. Ez az érde­kes rész­let, úgy lát­szik, elke­rülte a leg­tu­dó­sabb tör­té­né­szek figyel­mét. Egy másik tény, amit a tör­té­ne­lem­köny­vek soha nem emlí­te­nek, hogy Kolum­busz­nak, mikor Ame­rika föld­jére lépett, első sza­vai a követ­ke­zők vol­tak: „Jesszu­som, egy jaguár!” Ilyen beve­ze­tés után hogyne érde­kelt volna a kon­ti­nens további tör­té­nete? George igye­ke­zett taní­tá­sát érde­kessé tenni, és így az alkal­mat­lan köny­vek és a tanít­vány vona­ko­dása elle­nére az órák nem vál­tak unal­massá.

Roger per­sze úgy gon­dolta, hogy egy­sze­rűen elvesz­te­ge­tem a dél­előtt­je­i­met. De nem hagyott cser­ben, ott aludt az asz­tal alatt, míg én a lec­kék­kel baj­lód­tam. Ha fel­kel­tem, hogy egy köny­vet keres­sek, fel­éb­redt, fel­állt, meg­rázta magát, han­go­san ásí­tott, és a far­kát csó­válta. De ha látta, hogy vissza­té­rek az asz­tal­hoz, leko­nyult a füle, lom­hán vissza­kot­ró­dott kuc­kó­jába, és lemondó sóhaj­jal elnyúj­tó­zott. George nem bánta, ha Roger a szo­bá­ban marad, mert jól visel­ke­dett, és nem vonta el figyel­me­met a tanu­lás­tól. Rogert néha mély álmá­ból fel­ri­asz­totta egy paraszt­ku­tya uga­tása, fel­pat­tant, és rekedt üvöl­tés­ben tört ki, bár nem is tudta, hol van tulaj­don­kép­pen. Azután zavar­tan rápil­lan­tott rosszalló arcunkra, behúzta a far­kát, és kábán körül­bá­mult a szo­bá­ban.

Rövid ideig Qua­si­modo is részt vett az órá­kon, és nagyon jól visel­ke­dett, amíg az ölem­ben ülhe­tett. Ott szu­nyó­kált, magá­ban búgva, egész dél­előtt. Végül is én dob­tam ki, ami­kor egy napon föl­bo­rí­tott egy nagy üveg zöld tin­tát egy igen szép és éppen akkor elké­szült tér­kép kel­lős köze­pére. Per­sze tud­tam, hogy nem volt szán­dé­kos a van­da­liz­mus, mégis dühös let­tem. Qua­si­modo egy hétig pró­bált vissza­fér­kőzni a kegye­imbe, az ajtó mögött állva csá­bo­san tur­bé­kolt a hasa­dé­kon át, de ahány­szor kezd­tem ellá­gyulni, meg­lát­tam för­tel­me­sen rikí­tó­zöldre szí­ne­ző­dött fark­tol­lait, és újra meg­ke­mé­nyí­tet­tem a szí­ve­met.

Achil­les is részt vett egy órán, de nem sze­re­tett házon belül tar­tóz­kodni. Egész dél­előtt ide-oda ván­do­rolt a szo­bá­ban, és kaparta a szek­ré­nyek alját és az ajtót. Azután beszo­rult vala­me­lyik bútor alá, és vadul kapá­ló­dzott, míg fel nem emel­tük a bútort, és ki nem halász­tuk alóla. A szoba kicsi volt: ha egy bútort odébb akar­tunk tolni, gya­kor­la­ti­lag az egész beren­de­zést meg kel­lett moz­gatni. A har­ma­dik álta­lá­nos fel­for­du­lás után George kije­len­tette, hogy soha nem dol­go­zott a bútor­szál­lító szak­má­ban, nem szo­kott efféle erő­mu­tat­vá­nyok­hoz, s azt hiszi, Achil­les job­ban érezné magát a kert­ben.

Így csak Roger maradt velem. Igaz, kel­le­mes volt, hogy lába­mat gyap­jas hátán tart­hat­tam, amíg egy pél­dá­val baj­lód­tam, de még így is nehéz volt oda­fi­gyelni, mert beözön­lött a nap a zsa­lun, tig­ris­csí­kosra ara­nyozva az asz­talt meg a pad­lót, sok min­dent eszembe jut­ta­tott, amit most csi­nál­hat­nék.

Ott vol­tak körü­löt­tem a hatal­mas, üres olaj­fa­li­ge­tek, és vissz­han­goz­tak a kabó­cák éne­ké­től, ott húzód­tak a sző­lő­ket lép­csőkké tagoló, mohos kőfa­lak, teli tarka, fut­kosó gyí­kok­kal, ott vár­tak a mir­tusz­bok­rok, teli rova­rok­kal, a hepe­hu­pás föl­dek, ahol tarka stig­li­cek röp­köd­tek csa­pa­tos­tul, izga­tott csi­po­gás­sal bogáncs­ról bogáncsra.

George ész­re­vette izga­tott­sá­go­mat, és új, sza­bad­téri tan­me­ne­tet veze­tett be. Néha reg­ge­lente nagy, boly­hos für­dő­le­pe­dőt cipelve jelent meg, és elin­dul­tunk együtt át az olaj­fa­li­ge­ten, majd tovább az úton, mely por­ta­ka­ró­já­val olyan volt, mint egy fehér bár­sony­sző­nyeg. Azután befor­dul­tunk egy csöpp szik­la­csú­csok között tekergő kecs­ke­csa­pásra, mely rej­tett kis öböl­höz veze­tett, amit fehér homok­ka­réj sze­gé­lye­zett. Gir­be­gurba olaj­fák áll­tak ott, és kel­le­mes árnyé­kot vetet­tek. A kis szik­la­csúcs­ról nézve oly csen­des és átlát­szó volt az öböl, mintha nem is lett volna benne víz. Úgy tet­szett, a halak a leve­gő­ben függve sik­la­nak a hul­lá­mok­tól redő­zött homok fölött, a két­mé­ter­nyi tiszta víz alatt látni lehe­tett a szik­lá­kat, melye­ken ten­geri ane­mó­nák nyúj­to­gat­ták töré­keny, szí­nes kar­ja­i­kat, és reme­te­rá­kok mozog­tak, csú­csos házu­kat cipelve.

Kilép­tünk az olaj­fák alól, és bemen­tünk a csil­logó, meleg vízbe. Arc­cal a víz felé lebeg­tünk a szik­lák és a ten­geri fűcso­mók fölött; néha lebuk­tunk, hogy fel­hoz­zunk vala­mit, ami sze­münkbe ötlött: egy-egy fénye­sebb kagy­lót, külö­nö­sen nagyra nőtt reme­te­rá­kot, amely ane­mó­nát viselt a kagy­ló­ján, mint egy piros virá­gos sap­kát. Itt-ott a homo­kos ten­ger­fe­né­ken bor­dá­zott, fekete pánt­li­ka­fű­ágyá­sok vol­tak, ezek között éltek a ten­ge­ri­ubor­kák. Tapos­tuk a vizet, és lebá­mul­tunk a szo­ro­san össze­fo­nó­dott zöld és fekete füvek bozót­jába, melyek fölött úgy lebeg­tünk, mint héják egy külö­nös erdő fölött. A fűágyá­sok közötti tisz­tá­so­kon feküd­tek a ten­ge­ri­ubor­kák, a ten­geri állat­vi­lág talán leg­rú­tabb pél­dá­nyai. Vagy tizenöt cen­ti­mé­ter hosszúak vol­tak, pon­to­san olya­nok, mint a nagyra sike­rült, vas­tag, barna, sze­möl­csös bél­be­töl­tött hurka. Buta, pri­mi­tív dögök vol­tak, csak feküd­tek egy hely­ben, ide-oda hem­pe­redve, ahogy a ten­ger moz­gott. Tes­tük egyik végén beszív­ták, a mási­kon kilök­ték a ten­ger­vi­zet. Vala­hol a hurka bel­se­jé­ben a ten­ge­ri­uborka gyom­rá­nak egy­szerű gépe­ze­tén át kiszű­rő­dött az állati és növé­nyi élet. Senki se állít­hatja, hogy a ten­ge­ri­ubor­kák moz­gal­mas éle­tet élnek. Unot­tan görög­nek a homok­ban, egy­hangú sza­bá­lyos­ság­gal szi­vattyúzva a ten­gert. Nehéz volt elkép­zelni, hogy ezek a hájas teremt­mé­nyek meg tud­ták volna magu­kat bár­ho­gyan is védeni, vagy hogy erre egy­ál­ta­lán szük­sé­gük lett volna. Pedig való­já­ban igen szo­kat­lan módon nyil­vá­ní­tot­ták nem­tet­szé­sü­ket. Ha kivet­tük őket a víz­ből, tes­tük egyik végé­ből ten­ger­vi­zet lövell­tek, lát­szó­lag min­den izom­munka nél­kül. Ez a vízi­pisz­toly­szo­ká­suk adta az ötle­tet új tár­sas­já­té­kunk­hoz: min­de­ni­künk föl­sze­relte magát egy-egy ten­ge­ri­ubor­ká­val, azután fröccsen­tésre inge­rel­tük fegy­ve­re­in­ket, és meg­fi­gyel­tük, hogyan és hol éri a ten­gert a víz­su­gár. Azután oda­úsz­tunk, és aki azon a helyen több ten­geri álla­tot talált, az kapott egy pon­tot. Néha, ahogy már játék köz­ben tör­ténni szo­kott, elfo­gott min­ket a hév, mél­tat­lan­kodva csa­lás­sal vádol­tuk egy­mást, és ugyan­olyan hév­vel til­ta­koz­tunk a vád ellen. Ilyen­kor igen alkal­ma­sak vol­tak a ten­ge­ri­ubor­kák arra, hogy ellen­fe­lünkre szö­gez­zük őket. Akár­hány­szor vet­tük igénybe a ten­ge­ri­ubor­kák szol­gá­la­tait, utána min­dig kiúsz­tunk, és vissza­he­lyez­tük őket hínár­er­de­jükbe. Ami­kor leg­kö­ze­lebb eljöt­tünk, ott talál­tuk őket, való­szí­nű­leg ugyan­ab­ban a hely­zet­ben, ahogy hagy­tuk, nyu­gal­ma­san ide-oda görögve.

Ha meg­un­tuk a ten­ge­ri­ubor­ká­kat, új kagy­lókra vadász­tunk gyűj­te­mé­nyem kiegé­szí­té­sére, vagy hosszan vitat­koz­tunk, ha egyéb álla­tot talál­tunk. George végül rádöb­bent, hogy mindez, bár igen élve­ze­tes, nem nagyon nevez­hető a szó szo­ros értel­mé­ben vett tanu­lás­nak, mire vissza­tér­tünk a sekély part­hoz, és ott lefe­küd­tünk. Akkor foly­ta­tó­dott az óra, miköz­ben apró halacs­kák raj­zot­tak körénk, és gyen­gé­den csi­pe­get­ték a lábun­kat.

„A fran­cia és brit flotta tehát las­san köze­le­dett egy­más­hoz, hogy meg­vívja a háború döntő ten­geri csa­tá­ját. Mikor az ellen­ség fel­buk­kant, Nel­son éppen a hajó­hí­don állt, és mada­ra­kat figyelt lát­csö­vé­vel… egy barát­sá­gos sirály éppen figyel­mez­tette, hogy köze­led­nek a fran­ciák… tes­sék?… ó, egy nagyobb, fekete hátú sirály volt, azt hiszem… nos, a hajók manő­ve­rez­tek egy­más körül, per­sze akko­ri­ban még nem tud­tak olyan gyor­san mozogni, mert min­dent vitor­lá­val végez­tek… semmi motor… nem, még far­mo­tor sem… Az angol ten­ge­ré­szek kissé aggód­tak, mert a fran­ciák olyan erős­nek lát­szot­tak, de mikor lát­ták, hogy Nel­sont milyen kevéssé izgatja mindez, és csak ül a hajó­hí­don, és madár­to­jás-gyűj­te­mé­nyét ren­dezi, rájöt­tek, hogy való­já­ban nincs mitől fél­niök…”

A ten­ger olyan volt, mint a meleg, sely­mes pap­lan, gyen­gé­den him­bálta a tes­te­met. Nem vol­tak hul­lá­mok, csak ez a csön­des víz alatti moz­gás, a ten­ger lágyan rin­gató szív­ve­rése. Lábam körül tarka halak cikáz­tak, és remeg­tek fejre állva, hogy tes­te­met maj­szol­ják fogat­lan ínyük­kel. Az olaj­fák csüngő fürt­jei között kabóca sut­to­gott magá­ban.

„… és akkor gyor­san levit­ték Nel­sont, nehogy a legény­ség közül bárki ész­re­ve­gye, hogy meg­se­be­sült. Nel­son sebe halá­los volt, és ott feküdt a fedél­köz­ben… fönt még tom­bolt a csata… és elmor­molta utolsó sza­vait: »Csó­kolj meg, Hardy«, és azután meg­halt… Mi? Ja igen… Elő­ző­leg már közölte Har­dy­val, hogy ha bármi tör­ténne, a madár­to­já­so­kat reá hagyo­má­nyozza… és azután, bár Ang­lia elvesz­tette leg­ki­tű­nőbb ten­ge­ré­szét, a csa­tát meg­nyer­ték, és ennek egész Euró­pára nézve nagy hord­erejű követ­kez­mé­nyei let­tek…”

Az öböl szá­já­nál nap­szítta csó­nak vonult el, barna halász eve­zett benne ron­gyos nad­rág­ban. A csó­nak fará­ban állt, s hal­fa­rok­hoz hasonló eve­ző­jét a vízbe már­to­gatta. Bágyad­tan köszön­tésre emelte a kezét, és a csön­des, kék víz fölött hal­lot­tam az evező sirán­kozó nyi­kor­du­lá­sát és a lágy csob­ba­nást, ahogy leme­rült a vízbe.

Ötödik fejezet

Pókok

Egy forró, álmos dél­után, ami­kor az éneklő kabó­cá­kon kívül min­den aludt, Roger meg én elin­dul­tunk, hogy kipró­bál­juk, med­dig tudunk mászni a dom­bo­kon, mielőtt besö­té­te­dik. Átvág­tunk a nap­su­ga­rak csík­ja­i­val és folt­ja­i­val tar­ká­zott olaj­li­ge­ten, ahol forró és csen­des volt a levegő, fel­mász­tunk a fák között ki a puszta, szik­lás csúcsra, és leül­tünk pihenni. Alat­tunk szunnyadt a szi­get, és úgy ragyo­gott a forró párá­ban, mint valami víz­fest­mény, szür­kés­zöld olaj­fák, fekete cip­ru­sok, a ten­ger­part sok­színű szik­lái, a sima, opá­los ten­ger, mely kék volt, mint a jég­ma­dár, és zöld, mint a nef­ritkő, itt-ott egy-két fodor az ola­jo­san csil­logó víz­tük­rön, ahol meg­tört egy szik­lás, olaj­bo­zó­tos szir­ten. Köz­vet­len alat­tunk kis öböl volt fél­hold alakú, fehér homok­sze­géllyel, oly sekély, fene­kén oly vakító homok­kal, hogy vize egé­szen hal­vány­kék volt, szinte fehér. Meg­iz­zad­tam a kapasz­ko­dón, Roger lógó nyelv­vel zihált taj­ték­pely­hek­kel a sza­kál­lán. Úgy hatá­roz­tunk, hogy még­sem másszuk meg a dom­bo­kat, hanem inkább meg­für­dünk. Lesi­et­tünk a domb­ol­da­lon, és leér­tünk a kis öbölbe, mely üres volt, és csen­de­sen aludt a ragyogó nap­fény­özön­ben. Álmo­san ültünk a meleg, sekély víz­ben, s én a homok­ban tur­kál­tam magam körül. Néha sima kavi­csot talál­tam, vagy üveg­da­rab­kát, melyet a ten­ger addig csi­szolt-mosott, míg olyan nem lett, mint valami átlát­szó, bámu­la­tos zöld drá­gakő. Eze­ket a lele­te­ket oda­nyúj­tot­tam Rog­er­nak, aki ült és figyelt. Nem tudta, mit kezd­jen velük, de nem akart meg­sér­teni, hát óva­to­san szá­jába vette őket. Azután, mikor úgy vélte, nem látom, vissza­pottyan­totta őket a vízbe, és mélyet sóhaj­tott.

Később kife­küd­tem a szik­lára, hogy meg­szá­rad­jak, Roger pedig tüsszögve és pacs­kolva fut­ko­sott a sekély víz­ben, hogy elcsíp­jen egyet a kék uszo­nyos, nyál­kás halak közül, melyek fel­fújt, üres kép­pel röp­pen­tek szik­lá­tól szik­láig, sebe­sen, mint a fecs­kék. Roger üldözte őket, nehe­zen zihált, és meg­fe­szí­tett figye­lem­mel meredt az átlát­szó vízbe. Amint meg­szá­rad­tam, fel­vet­tem rövid­nad­rá­go­mat és inge­met, és Rogert szó­lí­tot­tam. Vona­kodva jött elő, foly­ton hát­ra­né­ze­ge­tett a halakra, melyek még min­dig ott cikáz­tak az öböl homo­kos, nap­fol­tos fene­kén. Amint köz­vet­len köze­lembe ért, erő­tel­je­sen meg­rázta magát, s gön­dör bun­dá­já­ból való­sá­gos zuhanyt loccsan­tott rám.

Az úszás után tes­tem nehéz és bágyadt volt, bőrö­met sely­mes kéreg­gel vonta be a só. Las­san és álma­ta­gon bal­lag­tunk az úton. Mivel úgy érez­tem, éhes vagyok, elgon­dol­kod­tam, melyik tanya esik leg­kö­ze­lebb, ahol kap­hat­nék valami enni­va­lót. Áll­tam az úton, könnyű kis por­fel­hő­ket rug­dalva, és mér­le­gel­tem a kér­dést. Ha Leo­no­rá­hoz megyek, aki két­ség­kí­vül a leg­kö­ze­lebb lakik, adna ugyan fügét és kenye­ret, viszont ragasz­kod­nék hozzá, hogy leadja a leg­fris­sebb jelen­tést a leány­anya egész­ségi álla­po­tá­ról. A leány­anya vas­tag hangú, ban­dzsa szemű, nagy­da­rab nő volt, és én szív­ből utál­tam, s ilyen­for­mán az egész­sége sem érde­kelt. Úgy dön­töt­tem, nem megyek Leo­no­rá­hoz. Kár volt, mert mér­föld­nyi kör­zet­ben nála ter­mett a leg­jobb füge. De azért min­dent még­sem szen­ve­dek el néhány szem fekete fügé­ért. Ha Takit, a halászt láto­ga­tom meg, az ilyen­kor pihen, és leg­föl­jebb csak kia­bálna szo­ro­san zárt zsa­luja mögül: – Eredj innen, te kis bab­szem! – Khrisz­taki és csa­ládja biz­to­san ott­hon van, de az éte­lért cse­rébe egy sor unal­mas kér­désre kel­lene vála­szol­nom: Nagyobb-e Ang­lia, mint Korfu? Hány ember él ott? És mind lord? Milyen a vonat? Nőnek-e fák Ang­li­á­ban? És így tovább a vég­te­len­sé­gig. Ha reg­gel lett volna, átvág­hat­tam volna a föl­de­ken és sző­lő­kön, és mielőtt haza­é­rek, külön­böző bará­taim meg­töm­tek volna olaj­bo­gyó­val, kenyér­rel, sző­lő­vel, fügé­vel, sőt, ha kis kerü­lő­vel Phi­lomena föld­jére men­tem volna, biz­to­san her­segő, jég­hi­deg piros görög­dinnye­sze­let­tel fejez­tem volna be a fala­to­zást. De ilyen­kor a szi­eszta ideje volt, a leg­több paraszt aludt a házá­ban zárt ajtók és zsa­luk mögött. Nehéz prob­léma volt, és amíg latol­gat­tam, gyom­rom egyre job­ban kor­gott, egyre eré­lye­seb­ben rug­dos­tam a port, míg Roger el nem tüsszen­tette magát, sér­tett pil­lan­tást vetve felém.

Támadt egy ötle­tem. Pon­to­san a domb másik olda­lán lakott Yani, az öreg kecs­ke­pász­tor meg a fele­sége kicsi, ragyogó fehér házi­kó­ban. Tud­tam, hogy Yani háza előtt szi­esz­tá­zik sző­lő­lu­gasa árnyé­ká­ban, és ha elég lár­má­san köze­le­dünk a házá­hoz, biz­to­san föl­éb­red. Ha pedig föl­éb­red, biz­to­san meg­ven­dé­gel. Nem volt olyan paraszt­ház, mely­ből üres kéz­zel távo­zott volna a láto­gató. Az ötlet­től fel­vi­dulva meg­in­dul­tam a köves, kanyar­gós ösvé­nyen, melyet Yani kecs­ké­i­nek kopogó patái tapos­tak ki, át a domb tete­jén és le a völgybe, ahol a pász­tor házá­nak piros teteje izzott az óri­ási olaj­fák tör­zsei között. Ami­kor úgy gon­dol­tam, elég közel vagyok, meg­áll­tam, és elha­jí­tot­tam egy követ Rog­er­nak, hogy vissza­hozza. Ez volt Roger egyik leg­ked­ve­sebb idő­töl­tése, és ha egy­szer hoz­zá­fog­tam, foly­tat­nom kel­lett, mert külön­ben oda­állt elém, és för­tel­me­sen uga­tott, míg két­ség­be­esé­sem­ben meg nem ismé­tel­tem a mutat­ványt. Futott a kőért, lábam elé ejtette, azután vára­kozva hát­rált, fülét hegyezve, csil­logó szem­mel, izmait tettre készen meg­fe­szítve. Úgy tet­tem, mintha nem lát­nám sem őt, se a követ. Kissé meg­le­pett képet vágott, gon­do­san meg­vizs­gálta a követ, azután megint rám nézett. Rövid dal­la­mot fütyö­rész­tem, és fel­néz­tem az égre. Roger kísér­let­kép­pen vak­kan­tott egyet, azután látva, hogy még akkor sem veszek tudo­mást róla, zengő, mély uga­tásba kez­dett, csak úgy vissz­hang­zott az olaj­fák között. Hagy­tam, hadd ugas­son vagy öt per­cig. Ennyi idő alatt, gon­dol­tam, Yani biz­to­san tudo­mást szer­zett érke­zé­sünk­ről. Eldob­tam a követ Rog­er­nak, ő pedig bol­do­gan repült utána, míg én elin­dul­tam, hogy meg­ke­rül­jem a házat.

Ahogy vár­tam, az öreg pász­tor csak­ugyan kint volt a lugas pöttyö­zött árnyé­ká­ban a vas­rá­cson tekergő sző­lők alatt, de nagy bosszú­sá­gomra nem ébredt föl. Egye­nes hátú szé­ken ter­pesz­ke­dett, mely veszé­lyes szög­ben dőlt hátra a fal­nak. Karja két­ol­dalt leló­gott, lábát szét­ve­tette, kor­tól és niko­tin­tól fehér és narancs­szín, pom­pás baju­sza reme­gett a hor­ko­lás­tól, mint valami külö­nös, lágy hul­lá­mok­ban emel­kedő és süllyedő hínár. Tömpe kezé­nek vas­tag ujjai rán­ga­tóz­tak alvás köz­ben, és lát­tam mélyen árkolt sárga kör­meit, melyek olya­nok vol­tak, mint faggyú­gyer­tyá­ból szelt sze­le­tek. Barna arca baráz­dás és rán­cos volt, mint a fenyőfa kérge, kife­je­zés­te­len sze­mét behunyta. Ráme­red­tem, hogy aka­ra­tom­mal fel­éb­resszem, de ered­mény­te­le­nül. Nem volt illő, hogy fel­za­var­jam, és tana­kod­tam, vajon érde­mes-e meg­vár­nom, amíg magá­tól fel­éb­red, vagy inkább indul­jak, és visel­jem el az unal­mas Leo­no­rát, mikor Roger kere­sé­semre indult, meg­ke­rülve a házat, fülét hegyezve, kilógó nyelv­vel. Meg­lá­tott, rövid köszön­té­sül far­kát csó­válta, és körül­né­zett, mint a ven­dég, aki tudja, hogy szí­ve­sen lát­ják. Egy­szerre meg­me­redt, baju­sza fel­bor­zo­ló­dott, és azután meg­in­dult las­san, merev lábak­kal és remegve. Meg­lá­tott vala­mit, ami az én figyel­me­met elke­rülte: Yani hát­ra­dön­tött széke alatt nagy, sovány macska feküdt össze­göm­bö­lyödve, és zöld sze­mé­vel pima­szul nézett ránk. Mielőtt meg­moz­dul­hat­tam volna, hogy Rogert elkap­jam, az már ugrott is. A macska hosszas gya­kor­latra valló, rugal­mas moz­du­lat­tal repült, mint az elha­jí­tott kő, oda, ahol a szőlő része­gen teker­gett a lugas rácsai között, és fel­ira­mo­dott éles kar­ma­i­val kapasz­kodva. Leku­po­ro­dott a fehér sző­lő­für­tök közé, onnan meredt Rogerra, köp­ködve. Roger becsa­pott­nak érezte magát, dühö­sen hát­ra­ve­tette fejét, és fenye­gető becs­mér­lést uga­tott. Yani szeme egy­szerre fel­nyílt, széke meg­in­gott, karja keser­ve­sen hado­ná­szott, hogy a szé­ket egyen­súlyba hozza. A szék bizony­ta­la­nul tán­tor­gott, végül egy hup­pa­nás­sal négy lábra állt.

– Szent Szpi­ri­dion, segíts meg! – könyör­gött Yani han­go­san. – Uram irgal­mazz!

Dühö­sen nézett körül, kereste a lárma okát, és végül meg­lá­tott, ahogy sze­ré­nyen ültem a kőke­rí­té­sen.

Ked­ve­sen és udva­ri­a­san üdvö­zöl­tem, mintha semmi se tör­tént volna, és meg­kér­dez­tem, jól aludt-e. Fel­állt, vigyo­rogva és eré­lye­sen meg­va­karta a gyom­rát.

– Ó, te csi­nálsz ilyen lár­mát, hogy majd ket­té­ha­sad a fejem? Egész­sé­gedre, egész­sé­gedre. Ülj le, kis lord – mondta, lepo­rolta, és felém tolta szé­két. – Örü­lök, hogy lát­lak. Talán ked­ved volna vala­mit enni vagy inni velem? Nagyon forró ez a dél­után, nagyon forró! Olyan forró, hogy még az üve­get is meg­ol­vasztja.

Nyúj­tóz­ko­dott, és han­go­san ásítva mutatta ínyét, mely fogat­lan volt, mint egy cse­cse­mőé. Azután a ház felé for­dulva beor­dí­tott:

– Aph­ro­dite… Aph­ro­dite… ébredj, asszony… ven­dég jött… a kis lord itt ül velem… Hoz­zál enni­va­lót… hal­lod?

– Hal­lom, hal­lom – hang­zott foj­tot­tan a zsalu mögül. Yani dünnyö­gött, meg­tö­rülte baju­szát, elin­dult a leg­kö­ze­lebbi olajfa felé, és tapin­ta­to­san elvo­nult mögéje. Azután újra fel­buk­kant nad­rág­ját gom­bolva, ásí­tott, és leült mel­lém a kőfalra.

– Ma Gas­tou­riba akar­tam haj­tani a kecs­ké­i­met. De meleg volt, nagyon meleg. A dom­bo­kon oly for­rók a szik­lák, hogy rá lehet gyúj­tani róluk. Hát inkább elmen­tem, és meg­kós­tol­tam Taki új fehér borát. Szent Szpi­ri­dion!… Micsoda bor… mint a sár­kány vére, és csú­szik, mint a hal. Micsoda bor! Mire vissza­jöt­tem, a levegő olyan álmo­sító volt… most aztán itt vagyok.

Mélyet sóhaj­tott, de min­den bűn­bá­nat nél­kül, azután tur­kált a zse­bé­ben, ütött-kopott bádog­do­bozt vett elő és vékony, szürke ciga­ret­ta­pa­pírt. Göcsör­tös, barna kezé­vel nehéz­ke­sen kiemelt egy csi­pet arany­színű dohányt, ujjai fino­man húzo­gat­ták, nyo­mo­gat­ták a ciga­ret­tát. Ügye­sen meg­so­dorta, lecsípte a végén kilógó dohányt, és vissza­rakta a dobozba, azután rágyúj­tott egy óri­ási bádog öngyúj­tó­val, mely­ből akkora kanóc teker­gett, mint valami hara­gos kígyó. Egy pil­la­na­tig elgon­dol­kodva pöfé­kelt, lesze­dett egy szál dohányt a baju­szá­ról, azután megint a zse­bébe nyúlt.

– Tes­sék, tudom, téged érde­kel­nek Isten kis teremt­mé­nyei: nézd, mit fog­tam ma reg­gel: úgy kupor­gott a szikla alatt, mint egy ördög – mondta, és kihú­zott a zse­bé­ből egy kicsi üve­get, mely szo­ro­san le volt duga­szolva, és aranyló olí­va­olaj­jal volt töltve. – Finom kis alak ez a har­cos! Az egyet­len, mely a hátsó felé­vel tud ártani.

A kis üveg, szí­nig töltve olaj­jal, olyan volt, mint egy hal­vány boros­tyánkő, és köze­pén a sűrű olaj­ban ott lebe­gett egy kis cso­ko­lá­dé­barna skor­pió, far­kát, mint valami szab­lyát, a háta fölé gör­bítve. Két­ség­kí­vül dög­lött volt, meg­ful­ladt raga­dós sír­já­ban. Hul­lája körül az olaj kissé elszín­te­le­ne­dett, mintha köd szállt volna az aranyló folya­dékba.

– Látod? – mondta Yani. – Az a mérge. Ez ala­po­san teli volt méreg­gel.

Kíván­csian kér­dez­tem, miért kell a skor­piót olajba tenni.

Yani szív­ből neve­tett, és baju­szát töröl­gette.

– Ezt se tudod, kis lord? Pedig egész nap hason csúsz­kálsz, és ilye­nekre vadá­szol, mi? – mondta pom­pá­san szó­ra­kozva. – Nos hát, meg­mon­dom. Nem lehet tudni, mikor vehe­ted hasz­nát. Elő­ször meg kell fogni a skor­piót, élve fogd meg, és olyan gyen­gé­den nyúlj hozzá, mint a lebegő pihé­hez. Azután tedd bele élve jól jegyezd meg, élve, egy üveg olajba. Áztasd benne, míg meg nem dög­lik, hogy az édes olaj kiszívja a mér­gét. Ha azután valaha egy test­vére meg talál marni (ami­től Szent Szpi­ri­dion óvjon!), kend be a marás helyét ezzel az olaj­jal. Ez meg­gyó­gyítja a sebet, nem okoz több bajt, mint a tövis­szú­rás.

Míg én igye­kez­tem meg­emész­teni ezt a fur­csa taní­tást, Aph­ro­dite kilé­pett a ház­ból, rán­cos arca vörös volt, mint a grá­nát­alma magja, és bádog­tál­cán egy üveg bort hozott, egy korsó vizet, tányé­ron kenye­ret, olaj­bo­gyót és fügét. Yani meg én hal­vány rózsa­szí­nűre hígí­tott bort ittunk, és szót­la­nul ettünk: Yani nagy kenyér­da­ra­bo­kat tört magá­nak, és fogat­lan ínyé­vel éhe­sen elnyám­mogta, akkora fala­to­kat nyel­desve, hogy rán­cos nyaka kida­gadt tőle. Ami­kor vég­zett, hát­ra­dőlt, gon­do­san meg­tö­rölte baju­szát, és foly­tatta a tár­sal­gást, mintha abba se hagy­tuk volna.

– Ismer­tem egy embert, pász­tor volt, mint jóma­gam, aki elment egy fies­tára egy távoli faluba. Mikor jött vissza­felé, a gyom­rát annyira fűtötte a bor, hogy elha­tá­rozta, alszik egyet. Hát kere­sett egy jó helyet a mir­tu­szok alatt. De amíg aludt, egy skor­pió bújt ki a leve­lek alól, bemá­szott a fülébe, és mikor fel­éb­redt, meg­marta.

Yani elhall­ga­tott ebben a lélek­tani pil­la­nat­ban, hogy nagyot köp­jön a kőfal mögé, és újabb ciga­ret­tát sodor­jon magá­nak.

– Igen – sóhaj­tott végül –, nagyon szo­morú dolog volt… ilyen fia­ta­lon. A kis skor­pió bele­szúrt a fülébe… ott… csak ennyit. Sze­gény fiú csak úgy dobálta magát kín­já­ban. Futott ordítva az olaj­fák között, és a fejét mar­can­golta… Ó, bor­zal­mas volt! Senki se hal­lotta a kiál­tá­sait, senki se segí­tett rajta… senki a vilá­gon. Kín­já­ban a falu felé rohant, de nem ért oda. Hol­tan esett össze ott lent a völgy­ben, nem messze az úttól. Más­nap reg­gel talál­tunk rá, mikor a föl­dekre indul­tunk. Micsoda lát­vány volt! Micsoda lát­vány! Attól az egy kis csí­pés­től úgy fel­da­gadt a feje, mintha az agya álla­po­tos lett volna, és halott volt, bizony, halott.

Yani mélyet és gyá­szo­san sóhaj­tott, ujjai között pör­getve a kis ola­jos­üve­get.

– Ezért – foly­tatta –, ezért nem fek­szem én le soha a dom­bo­kon aludni. És arra az esetre, ha valami barát­tal iddo­gál­nék, és meg­fe­led­kez­nék a veszély­ről, min­dig hor­dok magam­nál egy skor­piós üve­get.

A tár­sal­gás azután más, nem kevésbé izgal­mas dol­gokra tere­lő­dött; vagy egy óra múlva fel­áll­tam, lever­tem a mor­zsá­kat az ölem­ből, meg­kö­szön­tem az öreg­nek és fele­sé­gé­nek a szí­ves ven­dég­lá­tást, elfo­gad­tam egy fürt sző­lőt búcsú­aján­dé­kul, és indul­tam haza­felé. Roger mel­let­tem üge­tett, merően bámulva a zse­be­met, mert érezte a szőlő sza­gát. Végül egy sötét, hűvös olaj­li­getbe értünk, ahol hosszú árnya­kat vetett már az este, leül­tünk egy mohos partra, és meg­osz­toz­tunk a gyü­möl­csön. Roger a maga részét szá­ras­tul, magos­tul ette. Én kör­be­köp­köd­tem a mago­kat, és nagy meg­elé­ge­dés­sel gon­dol­tam a viruló sző­lős­kertre, mely kihajt majd belő­lük. Mikor végez­tünk a sző­lő­vel, hasra for­dulva és álla­mat kezemre támasztva vizs­gál­tam a mögöt­tem húzódó árok­par­tot.

Kis, zöld szöcske ült ott bána­tos, hosszú kép­pel, és ide­ge­sen egy­más­hoz dör­zsöl­gette a hátsó lábait. Töré­keny csiga tele­pe­dett egy moha­szálra, elmél­kedve várta az esti har­ma­tot. Egy pohos, skar­lát­vö­rös kukac, akkora, mint a gyufa feje, tör­te­tett a moha­er­dőn keresz­tül, mint valami köp­cös vadász. Pará­nyi világ volt, tele lenyű­göző élet­tel. Ahogy figyel­tem a las­san haladó kuka­cot, fur­csa dol­got vet­tem észre. Itt-ott a moha zöld bár­sony­fe­lü­le­tén hal­vány, kerek fol­tok vol­tak, akko­rák, mint egy-egy kraj­cár. Oly hal­vá­nyak vol­tak, hogy csak bizo­nyos szem­szög­ből lehe­tett ész­re­venni őket. Olya­nok vol­tak, mint vas­tag fel­hők mögött a teli­hold, mikor hal­vány kör­ként mozogni és vál­tozni lát­szik. Elgon­dol­koz­tam, vajon mitől kelet­kez­tek. Túl­sá­go­san sza­bály­ta­la­nok, elszór­tak vol­tak ahhoz, hogy valami állat láb­nyo­mai legye­nek, és ugyan milyen állat tudott volna ilyen ötlet­sze­rűen fel­ka­pasz­kodni egy majd­nem füg­gő­le­ges föld­há­nyá­son? És nem is hason­lí­tot­tak láb­nyo­mokra. Egyik­nek a szé­lét meg­ütö­get­tem egy fűszál­lal, de nem moz­dult. Arra gon­dol­tam, hogy talán a moha nőtt ilyen fur­csa min­tá­ban. Újra pró­bál­koz­tam, erő­tel­je­seb­ben, és egy­szerre össze­szo­rult a gyom­rom az izga­lom­tól: mintha fűszá­lam­mal egy rej­tett rugót érin­tet­tem volna, az egész karika fel­pat­tant, mint egy csa­pó­ajtó. Ráme­red­tem, és elcso­dál­kozva lát­tam, hogy való­já­ban az is, selyem­mel bélelt csa­pó­ajtó, mely­nek ügye­sen lesi­mí­tott széle szo­ro­san illesz­ke­dik a mögötte rej­tőző, selyem­mel bélelt üreg­hez. Az ajtó tete­jét az alagút bejá­ra­tá­val vékony selyem­szál kötötte össze; ez volt az ajtó sarka. Bámul­tam ezt a nagy­szerű mes­ter­mű­vet, és töp­reng­tem, micsoda élő­lény készít­hette. Sem­mit sem lát­tam, ahogy a sely­mes alag­útba bekém­lel­tem. Ledug­tam a fűszá­lat: semmi ered­mény. Sokáig bámul­tam ezt a cso­dá­la­tos lak­he­lyet, töp­rengve, milyen állat készít­hette. Úgy gon­dol­tam, talán valami darázs­fajta, bár soha nem hal­lot­tam olyan darázs­ról, mely tit­kos ajtó­kat épít. Úgy érez­tem, ennek a kér­dés­nek azon­nal a végére kell jár­nom. Leme­gyek, és meg­kér­de­zem George-ot, mit tud erről a titok­za­tos állat­ról. Kiál­tot­tam Rog­er­nak, aki egy olaj­fát pró­bált gyö­ke­res­tül kiásni, és gyors üge­tés­sel indul­tunk lefelé.

Kiful­ladva értem George vil­lá­já­hoz, majd szét­ve­tett az elfoj­tott izga­lom, futó­lag kop­pan­tot­tam egyet az ajtón, és berob­ban­tam. Csak ekkor vet­tem észre, hogy George-nak ven­dége van. Ott ült mel­lette egy alak, aki­ről első pil­lan­tásra azt gon­dol­tam, hogy bizo­nyára George fivére, mert szin­tén sza­kál­las volt. Azon­ban George-dzsal ellen­tét­ben kifo­gás­ta­la­nul öltö­zött: szürke fla­nel­öl­töny volt rajta, mel­lény, ragyogó, tiszta fehér ing, ízlé­ses, sötét nyak­kendő és finom, fényesre kefélt cipő. Zavar­tan meg­áll­tam a küszö­bön, és George gúnyos pil­lan­tást vetett rám.

– Jó estét – köszön­tött –, érke­zé­sed öröm­teli sebes­sé­gé­ből arra követ­kez­te­tek, hogy nem egy kis külön­óra végett jöt­tél.

Elné­zést kér­tem a zava­rá­sért, és elmond­tam George-nak, milyen külö­nös fész­kekre lel­tem.

– Hála isten­nek, hogy itt vagy, The­o­dore – mondta a sza­kál­las ven­dég­nek. – Átad­ha­tom a kér­dést szak­értő kezekbe.

– Nem vagyok szak­értő – mor­molta a The­o­dore-nak neve­zett férfi rosszal­lóan.

– Gerry, ez The­o­dore Stepha­n­i­des dok­tor – mondta George. – Gya­kor­la­ti­lag min­den téren szak­értő, ami éppen szóba kerül. És amit te nem hozol szóba, azt szóba hozza ő. Ő is, akár­csak te, máni­á­kus ter­mé­szet­imádó. The­o­dore, ez Gerry Dur­rell.

Udva­ri­a­san köszön­tem, de meg­le­pe­té­semre a sza­kál­las ember fel­állt, gyor­san végig­jött a szo­bán, és nagy, fehér kezét oda­nyúj­totta nekem.

– Örü­lök, hogy meg­is­mer­tem – mondta, mintha a sza­kál­lá­hoz beszélne, és gyors, félénk pil­lan­tást vetett rám hunyorgó, kék sze­mé­ből.

Kezet ráz­tunk; mond­tam, én is nagyon örü­lök, hogy talál­koz­tunk. Azután áll­tunk, zavar­tan hall­gat­tunk, és George vigyo­rogva nézett ben­nün­ket.

– Nos, The­o­dore – szó­lalt meg végül –, mit gon­dolsz, mi csi­nálta azo­kat a fur­csa, tit­kos folyo­só­kat?

The­o­dore háta mögött össze­kul­csolta kezét, több­ször láb­ujj­hegyre emel­ke­dett, miköz­ben cipője til­ta­kozva nyi­kor­gott, és komo­lyan bámult a pad­lóra.

– Hm… khm… – mondta, és a sza­vak las­san, válasz­té­ko­san for­má­lód­tak ajkán – úgy gon­do­lom, hogy a csa­pó­aj­tós pók műve lehet… khm… ez itt Kor­fun eléggé elter­jedt fajta… azaz, ha azt mon­dom, elter­jedt, úgy kell érteni, hogy talál­tam har­minc… vagy… khm… negy­ven pél­dányt, mióta itt vagyok.

– Ahá – mondta George –, csa­pó­aj­tós pók, mi?

– Igen – mondta The­o­dore –, úgy érzem, több mint való­színű, az lehet. De lehet, hogy mégis téve­dek.

Rugó­zott a láb­uj­jain fino­man nyi­ko­rogva, és azután egy­szerre mohó pil­lan­tást vetett rám.

– Talán, ha nin­cse­nek túl­sá­go­san messze, elme­het­nénk, és meg­bi­zo­nyo­sod­hat­nánk a dolog­ról – vetette fel óva­to­san. – Úgy értem, ha nincs jobb dolga, és nin­cse­nek túl­sá­go­san messze…

Hangja kérdő szí­ne­ze­tet öltött. Ott van­nak a dom­bon, nem is messze, felel­tem sietve.

– Khm… – mondta The­o­dore.

– Ne hagyd, hogy ide-oda rán­gas­son, The­o­dore – mondta George –, nem szük­sé­ges, hogy végig­ci­bál­jon az egész kör­nyé­ken.

– Nem, nem, szó sincs róla – mondta The­o­dore. – Úgyis éppen indulni akar­tam, és arra is haza­me­he­tek. Nekem az semmi… khm… átvágni az olaj­ker­te­ken és úgy menni Kano­niba…

Fogta tiszta, szürke, szé­les kari­májú puha­ka­lap­ját, és fejére illesz­tette. Az ajtó­ban kezet nyúj­tott, és gyor­san kezet rázott George-dzsal.

– Köszö­nöm a nagy­szerű teát – mondta, és komo­lyan, nagy lép­tek­kel meg­in­dult mel­let­tem az ösvé­nyen.

Menet köz­ben lopva tanul­má­nyoz­tam. Egye­nes, szép for­májú orra volt, hal­vány­szőke sza­kál­lá­ban humo­ros száj bújt meg, egye­nes, eléggé bozon­tos szem­öl­döke alól szeme mohón vizs­gálta a vilá­got, de vígan csil­lo­gott, sar­ká­ban a neve­tés rán­ca­i­val. Erő­tel­je­sen kilé­pett, magá­ban dúdolva. Mikor egy állott víz­zel telt pocso­lyá­hoz értünk, meg­állt egy percre, és bele­bá­mult bor­zo­lódó sza­kál­lal.

– Khm – mondta tár­sal­gásra készen –, daph­nia magna.

Sza­kál­lát dör­zsöl­gette hüvelyk­uj­já­val, azután tovább­in­dult az ösvé­nyen.

– Saj­nos – for­dult hoz­zám – láto­ga­tóba jöt­tem… khm… bará­ta­im­hoz… ezért nem hoz­tam magam­mal a gyűj­tő­do­bo­zo­mat. Kár, mert a pocso­lyá­ban talán lett volna valami.

Mikor leér­tünk a meg­le­he­tő­sen sima ösvény­ről, melyen idáig jöt­tünk, a köves kecs­ke­csa­pásra, azt hit­tem, til­ta­kozni fog, de The­o­dore töret­len len­dü­let­tel, egyre dúdolva jött utá­nam. Végre oda­ér­tünk a sötét olaj­li­getbe, elve­zet­tem The­o­dore-t az árok­part­hoz, és meg­mu­tat­tam a titok­za­tos csa­pó­aj­tót.

Lené­zett, és szeme össze­szű­kült.

– Ahá – mondta –, igen… khm… igen.

Mel­lény­zse­bé­ből kis zseb­kést vett elő, fel­nyi­totta, óva­to­san betolta a pen­gét a kis ajtó alá, és fel­pat­tin­totta.

– Khm, igen – ismé­telte –, cte­niza.

Bené­zett az alag­útba, bele­fújt, azután helyére tette a csa­pó­aj­tót.

– Igen, a csa­pó­aj­tós pók bar­lang­jai – mondta –, de ez, úgy látom, lakat­lan. Álta­lá­ban az állat bele szo­kott kapasz­kodni… khm… a csa­pó­aj­tóba a lábá­val… vagyis inkább a kar­ma­i­val, és olyan erő­sen fogja, hogy vigyázni kell, nehogy meg­sértse az ember az ajtót, ha erő­szak­kal ki akarja nyitni. Khm… igen… ezek per­sze a nős­té­nyek laká­sai. A hímek is hason­ló­kat csi­nál­nak, de fele­ek­ko­rá­kat…

Meg­je­gyez­tem, hogy még sohase lát­tam ilyen fur­csa épít­mé­nye­ket.

– Ah, igen – mondta The­o­dore –, az biz­tos, hogy nagyon fur­csák. Min­dig cso­dál­ko­zom, hon­nan tudja a nős­tény, hogy a hím köze­le­dik.

Úgy lát­szik, nagyon értet­le­nül néz­het­tem, mert rugózni kez­dett láb­ujj­he­gyen, gyors pil­lan­tást vetett rám, és foly­tatta:

– A pók per­sze bent vár a bar­lang­já­ban, amíg valami rovar, légy, vagy szöcske, vagy ilyesmi, vélet­le­nül arra nem jár. Úgy lát­szik, meg tudja ítélni, elég közel jár-e a rovar ahhoz, hogy elkap­hassa. Ha így van… khm… a pók kipat­tan a lyuk­ból, és elkapja az álla­tot. Ha viszont a hím jön a nős­tényt keresni, végig kell men­jen a mohán a csa­pó­aj­tóig, és min­dig cso­dál­ko­zom, hogy a nős­tény… khm… miért nem falja fel a hímet is téve­dés­ből. Lehet per­sze, hogy a hím lép­tei más­kép­pen hang­za­nak. Vagy talán… a hím vala­mi­féle han­got ad… érti… amit a nős­tény fel­is­mer.

Hall­gatva jöt­tünk le a domb­ról. Mikor oda­ér­tünk, ahol az ösvény elága­zik, mond­tam, hogy el kell búcsúz­nom.

– Ó, hát akkor isten áldja – mondta cipő­jét bámulva. – Örül­tem a sze­ren­csé­nek.

Egy pil­la­na­tig csend­ben áll­tunk. The­o­dore-t meg­szállta a hir­te­len zavar, ami, úgy lát­szik, min­dig elfogta, ha köszön­nie vagy búcsúz­nia kel­lett. Még egy pil­la­na­tig mere­ven nézte a cipő­jét, azután kezet nyúj­tott, és komo­lyan meg­rázta az enyé­met.

– Jó estét – mondta –, khm… remé­lem… még talál­ko­zunk.

Meg­for­dult, és letap­po­gott a domb­ról, bot­ját len­getve és figyel­me­sen néze­getve maga körül. Néz­tem, míg el nem tűnt, azután las­san elin­dul­tam a villa felé. The­o­dore meg­za­vart és elké­pesz­tett. Nagyon fon­tos sze­mély­nek gon­dol­tam, hiszen nyil­ván­va­lóan jelen­tős, híres tudós (ez már a sza­kál­lán is lát­szott). Való­já­ban az első ember volt éle­tem­ben, aki osz­totta lel­ke­se­dé­se­met az állat­tan iránt. Azután vég­te­le­nül hízel­gett nekem, hogy úgy bánt és beszélt velem, mintha pon­to­san egy­idő­sek vol­nánk. Sze­ret­tem ezért, mert csa­lá­dom sem szo­kott velem leki­csiny­lően beszélni, és igen rossz véle­ménnyel vol­tam min­den kívül­ál­ló­ról, aki így cse­le­ke­dett. De The­o­dore úgy beszélt velem, mintha fel­nőtt, sőt mintha épp­olyan tudós vol­nék, mint ő.

Állan­dóan az járt az eszem­ben, amit a csa­pó­aj­tós pókok­ról mon­dott. Izga­tott a kis állat, mely selyem­lyu­ká­ban kupo­rog, behúzva az ajtót görbe kar­ma­i­val, és fülel a kinti mohán mozgó rova­rokra. Vajon milyen­nek hallja a külső zajo­kat a csa­pó­aj­tós pók? Elkép­zel­tem, hogy egy csiga, ami­kor elmá­szik az ajtó fölött, való­szí­nű­leg olyas­féle han­got ad, mint ami­kor las­san letép­nek egy rag­ta­paszt. A száz­lábú talán olyan nesszel jár, mint egy csa­pat lovas. A légy hir­te­len csa­pó­dá­sok­kal kop­pan, meg­sza­kítva szü­ne­tek­kel, ami­kor össze­dör­zsöli két lábát – talán fur­csa, reszelő han­got ad, mint a köszö­rűkő. A nagyobb boga­rak – úgy kép­zel­tem – dübö­rög­nek, mint az úthen­ger, míg a kiseb­bek, a kati­ca­bo­ga­rak és a többi bogár való­szí­nű­leg úgy ber­reg­nek végig a mohán, mint az autó. Lenyű­göz­tek ezek a gon­do­la­tok, miköz­ben haza­felé tar­tot­tam a söté­tedő föl­de­ken, hogy elme­sél­jem csa­lá­dom­nak új fel­fe­de­zé­se­met és talál­ko­zá­so­mat The­o­dore-ral. Remél­tem, hogy még talál­ko­zom vele, mert sok min­dent sze­ret­tem volna kér­dezni tőle, de való­szí­nű­nek tar­tot­tam, bizo­nyára nincs fölös­le­ges ideje szá­momra. Téved­tem, mert két nap múlva Leslie, aki kiruc­cant a városba, vissza­térve kis cso­ma­got nyo­mott a kezembe.

– Talál­koz­tam azzal a sza­kál­las ürgé­vel – mondta –, tudod, azzal a tudós pofá­val. Azt mondta, ezt neked küldi.

Hitet­le­nül bámul­tam a cso­magra. Lehe­tet­len, hogy nekem küld­ték. Csak téve­dés lehet, egy nagy tudós csak nem baj­ló­dik azzal, hogy nekem cso­ma­got küld­jön? Meg­for­dí­tot­tam, hát ott állt a nevem sza­bá­lyos, szál­kás betűk­kel. Fel­tép­tem a papírt, ami­lyen gyor­san csak tud­tam. Egy kis doboz volt benne és egy levél:

Ked­ves Gerry Dur­rell,

azon gon­dol­koz­tam minapi beszél­ge­té­sünk után, nem segí­tené-e helyi ter­mé­szet­rajzi kuta­tá­sa­i­ban, ha volna vala­mi­lyen nagyí­tó­ké­szü­léke. Kül­dök tehát egy zseb­mik­ro­szkó­pot, remé­lem, hasz­nát veszi. Ter­mé­sze­te­sen nem nagyon sok­szo­rosra nagyít, de a sza­bad­ban vég­zett kuta­tá­sa­i­hoz elég lesz.

Min­den jót kíván őszinte barátja,

Theo. Stepha­n­i­des

Ui. Ha nincs jobb dolga csü­tör­tö­kön, eljö­hetne teára; meg­mu­tat­nám néhány mik­rosz­kóp­le­me­ze­met.

Hatodik fejezet

Az édes tavasz

A halódó nyár utolsó nap­ja­i­ban és a rákö­vet­kező meleg, esős tél ide­jén min­den héten The­o­dore-nál teáz­tam. Min­den csü­tör­tö­kön meg­töm­tem zse­be­i­met álla­tok­kal telt gyu­fa­do­bo­zok­kal és kém­csö­vek­kel, és Spiro befu­va­ro­zott a városba. Ezt a talál­ko­zást a világ min­den kin­csé­ért sem mulasz­tot­tam volna el.

The­o­dore rend­sze­rint dol­go­zó­szo­bá­já­ban foga­dott. Ez a szoba azon­nal meg­nyerte tet­szé­se­met. Pon­to­san olyan volt, ami­lyen­nek véle­mé­nyem sze­rint egy szo­bá­nak len­nie kell. A falak hosszá­ban magas köny­ves­pol­co­kon sora­koz­tak a köny­vek: édes­vízi bio­ló­gia, növény­tan, csil­la­gá­szat, orvos­tu­do­mány, nép­rajz és egyéb lenyű­göző és értel­mes témák. Köz­bül elvétve egy-egy bűn­ügyi regény vagy kísér­tet­his­tó­ria. Sher­lock Holmes béké­sen simult Dar­win­hoz, Le Fanu meg Fabre-hoz, és én ezt tar­tot­tam helyes arány­ban össze­vá­lo­ga­tott könyv­tár­nak. A szoba egyik abla­ká­nál állt The­o­dore tele­szkópja, orrát az égre emelve, mint egy üvöltő kutya, és az ablak­pár­ká­nyon egész kiál­lí­tás: befőt­tes­üve­gek és más üveg­edé­nyek, melyek­ben apró édes­vízi álla­tok nyü­zsög­tek és teke­reg­tek növé­nyek, füvek finom zöldje között. A szoba egyik olda­lán súlyos asz­tal állt, maga­san meg­rakva jegy­zet­fü­ze­tek­kel, mik­ro­fény­ké­pek­kel, rönt­gen­le­me­zek­kel, nap­lók­kal és váz­lat­köny­vek­kel. A szoba szem­közti olda­lán állt a mik­rosz­kóp­áll­vány erős lám­pá­já­val, haj­lít­ható nyé­len bókolt, akár a liliom, a lapos dobo­zok fölött, melyek The­o­dore lemez­gyűj­te­mé­nyét tar­tal­maz­ták. A mik­rosz­kó­pok pedig, mint csil­logó tollú szar­kák, egy sor méh­kap­tár­hoz hasonló üveg­bura alatt vol­tak elhe­lyezve.

– Hogy van? – kér­dezte ilyen­kor The­o­dore, mintha vad­ide­gen vol­nék, és jel­leg­ze­tes kéz­szo­rí­tá­sá­val üdvö­zölt, hir­te­len lefelé rántva a keze­met, mintha cso­mót húzna valami köté­len. A for­ma­li­tá­so­kon túl­esve, fon­to­sabb témák­kal kezd­tünk fog­lal­kozni.

– Éppen mielőtt jött… khm… a leme­ze­i­met néze­get­tem, és talál­tam egyet, ami talán érdekli. Egy lemez a pat­kány­bolha száj­ré­szé­ről… tudja, cera­tophyl­lus fas­ci­a­tus. Vár­jon, majd mind­járt beál­lí­tom a mik­rosz­kó­pot… Tes­sék!… Látja? Igen külö­nös. Job­ban mondva, szinte olyan, mint egy emberi arc, nem igaz? És volt itt egy másik… khm… lemez. Hova is lett? Ahá, meg­van. Ez egy kerti pók vagy keresz­tes pók… khm… epe­ira fas­ciata…

Elme­rül­ten és bol­do­gan hajol­tunk a mik­rosz­kóp fölé. Lel­ke­sül­ten ugrál­tunk témá­ról témára, és ha The­o­dore nem tudott felelni szün­te­len áradó kér­dé­se­imre, köny­ve­i­ben min­denre talál­tunk választ. Rések támad­tak a köny­ves­pol­co­kon, ahogy sorra szed­tük le a köte­te­ket, hogy utá­na­néz­zünk vala­mi­nek, és mel­let­tünk egyre maga­sod­tak a könyv­tor­nyok.

– Ez pedig egy kük­lopsz… cyc­lops viri­dis… a minap talál­tam Govino köze­lé­ben… Ez nős­tény pete­zsák­kal… Mind­járt beál­lí­tom… akkor vilá­go­sab­ban lát­hatja a peté­ket… mind­járt elhe­lye­zem a doboz­ban… khm… ööö… sok­féle kük­lop­szot lehet Kor­fun találni…

A ragyogó fehér fény­kör­ben meg­je­lent egy külö­nös teremt­mény: kör­te­forma test hosszú, mél­tat­lan­kodva hado­ná­szó csá­pok­kal, han­ga­ágacs­ká­hoz hasonló farok­kal, és mind­két olda­lán (mint sza­már hátára akasz­tott hagy­más zsá­kok) csüg­gött egy-egy nagy zacskó, tele rózsa­színű gyön­gyök­kel.

– …azért hív­ják kük­lopsz­nak, mert, mint lát­hatja, csak egy szeme van a hom­loka köze­pén. Azaz annak a vala­mi­nek a köze­pén, ami a hom­loka volna, ha lenne neki. A görög mito­ló­gi­á­ban, amint tudja, a kük­lop­szok afféle óri­á­sok vol­tak, akik­nek… khm… egy sze­mük volt. Az ő köte­les­sé­gük volt, hogy vasat ková­csol­ja­nak Héphaisz­tosz szá­mára.

Kint a meleg szél neki­ve­tette hátát a zsa­lu­nak, és meg­nyi­kor­gatta, az eső­csep­pek mint meg­annyi átlát­szó ebi­hal ker­get­ték egy­mást lefelé az ablak­üve­gen.

– Ejha, külö­nös, hogy éppen ezt mondja. A Sza­lo­ni­ki­ben élő parasz­tok­nak van egy igen hasonló… khm… babo­ná­juk… Nem, nem csak puszta babona. Van itt egy köny­vem, mely nagyon érde­ke­sen írja le a… khm… bosz­niai vám­pí­ro­kat. Úgy lát­szik, az ottani lakos­ság…

Jött a tea, tej­szín­hab­pár­ná­kon nyugvó pis­kóta, pirí­tott kenyér olvadó vaj­ta­ka­ró­val, csil­logó csé­szék; a teás­kanna cső­ré­ből gáz­felhő szállt ki.

– …más­részt azon­ban nem lehet biz­ton­ság­gal állí­tani, hogy nincs élet a Mar­son. Véle­mé­nyem sze­rint vala­mi­féle éle­tet… khm… fog­nak ott találni, ha sike­rül eljutni oda. De semmi okunk sincs fel­té­te­lezni; hogy bár­mi­lyen ottani élet azo­nos lenne…

The­o­dore ott ült tiszta és jól sza­bott tweed-öltö­nyé­ben, las­san és mód­sze­re­sen rág­csálta a pirí­tóst, a nagy lel­ke­se­dés­től föl­bor­zo­lódó sza­kál­lal, fel-fel­ra­gyogó szem­mel, ahány­szor új tárgy merült fel beszél­ge­té­sünk­ben. Úgy érez­tem, tudása kime­rít­he­tet­len. A tudás kin­cses­bá­nyája volt, és én kitar­tóan bányász­tam benne. Akár­mi­ről volt szó, The­o­dore tudott róla valami érde­ke­set. Végül meg­hal­lot­tam, hogy Spiro dudá­ját nyom­kodja lent az utcán, és vona­kodva fel­áll­tam, hogy haza­men­jek.

– Jó napot – mondta The­o­dore, lerántva keze­met. – Örül­tem, hogy meg­lá­to­ga­tott. Nem, nem, egy­ál­ta­lán nem. Legyen sze­ren­csém jövő csü­tör­tö­kön. Ha javul az idő… khm… ha nem lesz ilyen nyir­kos… tudja, majd tavasszal… talán kirán­dul­hat­nánk együtt… meg­lát­juk, mit talá­lunk. Van néhány érde­kes árok Val de Ropá­ban… khm… igen… Nos, jó napot… Nem, egy­ál­ta­lá­ban nem.

Haza­felé gör­dül­tünk a sötét, eső áztatta uta­kon, Spiro dúdolva kupor­gott a volán mögött, én pedig álmo­doz­tam az eljö­vendő tavasz­ról és a sok cso­dá­la­tos lény­ről, amit The­o­dore meg én rabul fogunk ejteni.

A meleg szél és a téli idő mintha meg­tisz­tí­totta volna az eget: mire meg­jött a január, vilá­gos, gyen­géd kék szín­ben tün­dö­költ… éppen oly kék volt, mint a kis lán­gok, melyek az olaj­fa­tus­kó­kat fal­ták a faszén­ége­tők­ben. Az éjsza­kák csen­de­sek vol­tak és hűvö­sek, a hold oly hal­vány, hogy alig hin­tett néhány ezüst­pöttyöt a ten­gerre. A haj­na­lok sápad­tak és átlát­szók vol­tak, míg fel nem kelt ködbe bur­kol­tan a nap, mint egy óriás selyem­gubó, és el nem öntötte a szi­ge­tet fino­man izzó arany­por­ral.

Már­ci­us­sal meg­jött a tavasz, a szi­get csupa virág, csupa illat lett, és szinte lebe­gett az új leve­lek­től. A cip­ru­sok, melyek susogva haj­long­tak a téli szél­ben, most egye­ne­sen és kar­csún áll­tak az ég hát­tere előtt, zöl­des­fe­hér tobo­zaik ködös lep­lébe bur­kolva. Via­szos­sárga kike­ri­csek búj­tak elő nagy cso­mók­ban, kibuggyan­tak a fák gyö­ke­rei között, végig­to­lul­tak a par­tok men­tén. A mir­tu­szok alatt a für­tös gyön­gyi­kék emel­get­ték lilás cukor­csepp bim­bó­i­kat, és a tölgy­bo­zó­tok sötét­jé­ben tompa füst­ként ter­jen­gett ezer nőszi­rom kékje. A szél­től is könnyen sérülő ane­mó­nák emel­get­ték ele­fánt­csont virá­ga­i­kat, szir­ma­i­kat mintha borba már­tot­ták volna. Bük­köny, gólya­hír, asz­fo­dél­osz és ezer más virág árasz­totta el az erdő­ket és a réte­ket. Még az öreg, ezer tavasz­ban gör­bült és odvas olaj­fák is bebo­rí­tot­ták magu­kat apró, krém­színű virág­für­tök­kel, sze­ré­nyen és mégis pom­pá­san, amint tisz­tes koruk­hoz illett. Nem volt ez amo­lyan tes­sék-lás­sék tavasz: az egész szi­get zson­gott bele, mintha zengő, rop­pant húrt pen­dí­tet­tek volna meg. Min­den és min­denki meg­hal­lotta, és együtt zen­gett vele. Ez tük­rö­ző­dött a virág­szir­mok izzá­sá­ban, a madár­szár­nyak sur­ra­ná­sá­ban és a paraszt­lá­nyok sötét, ned­ves sze­mé­nek csil­lo­gá­sá­ban. A víz­zel telt árkok­ban a szinte fris­sen zomán­co­zott békák ujjongó kóru­so­kat kuruttyol­tak a buja vízi­nö­vé­nyek között. A falusi kávé­zók­ban a bor vörö­sebb­nek tet­szett, és mintha tüze­sebb is lett volna. A mun­ká­tól tömpe, büty­kös ujjak szo­kat­la­nul lágyan pen­get­ték a gitár húr­jait, és zengő han­gok csen­dül­tek szív­hez szóló, dal­la­mos énekre.

A tavasz külön­böző módon hatott a csa­lád tag­ja­ira. Larry gitárt meg egy nagy hordó erős vörös­bort vett magá­nak. Írási roha­mait meg­sza­kí­totta, hogy talá­lomra össze­vissza pen­gesse hang­sze­rét, Erzsé­bet-kori sze­rel­mes dalo­kat éne­kelt vékony tenor hang­ján, sűrűn meg­sza­kítva egy-egy pohár fris­sítő itó­ká­val. Ettől hama­ro­san méla­bús lett, a sze­rel­mes dalok is egyre pana­szo­sab­ban szól­tak, Larry pedig egy-egy dal után szü­ne­tet tar­tott, hogy az éppen jelen levő csa­lád­tag­gal közölje: szá­mára a tavasz nem az új év kez­de­tét, hanem a régi halá­lát jelenti. A sír, jelen­tette ki vész­jós­lóan dön­getve gitár­ját, min­den évben egy kicsit nagyobbra tátja a szá­ját.

Egyik este mi, töb­biek, elmen­tünk hazul­ról: mamát és Lar­ryt magukra hagy­tuk. Larry egész este egyre gyá­szo­sab­ban dalolt, míg sike­rült mind­ket­tő­jü­ket heveny bús­ko­mor­ságba dön­te­nie. Ezt az álla­po­tot bor­ral igye­kez­tek eny­hí­teni, de saj­nos ellen­kező ered­ménnyel, mert nem szok­ták meg a nehéz görög boro­kat. Mikor haza­ér­kez­tünk, kissé meg­le­pőd­tünk, mert a mama a villa kapu­já­ban állt, vihar­lám­pá­val köszön­tött ben­nün­ket, és úri­hölgy­höz illő elő­ke­lő­ség­gel pon­to­san közölte utolsó kíván­sá­gát, misze­rint temes­sük a rózsa­bok­rok alá. Ebben csak az volt az újdon­ság, hogy ilyen könnyen meg­kö­ze­lít­hető helyet válasz­tott földi marad­vá­nyai szá­mára. Mama sza­bad ide­jé­nek tekin­té­lyes részét for­dí­totta arra, hogy temet­ke­zési helyet válasz­tott magá­nak, de az rend­sze­rint igen távol feküdt, úgy­hogy az ember szinte látta lelki sze­me­i­vel, amint a teme­tési menet kime­rül­ten rogy le az útszé­len, mielőtt a sír­hoz érne.

De, ha Larry békén hagyta, mama szá­mára a tavasz vég­te­len sok­fajta zöld­fő­ze­lé­ket jelen­tett, melyek­kel kísér­le­tez­he­tett, továbbá ren­ge­teg új virá­got, ami­ben gyö­nyör­köd­he­tett a kert­ben. A kony­há­ból óri­ási tömeg újféle étel özön­lött ki, leve­sek, sül­tek, már­tá­sok és pácok, egyik dúsabb, illa­to­sabb és egzo­ti­ku­sabb, mint a másik.

Larry már emész­tési zava­rok­kal küsz­kö­dött. Meg­ve­tette a leg­ké­zen­fek­vőbb gyógy­mó­dot, a mér­ték­le­te­sebb étke­zést, és inkább beszer­zett egy óri­ási doboz szó­da­bi­kar­bó­nát, mely­ből min­den étke­zés­nél ünne­pé­lye­sen bevett egy ada­got.

– Miért eszel annyit, ha árt, drá­gám? – kér­dezte a mama.

– Ha keve­seb­bet ennék, meg­sér­te­ném a főz­tö­det – felelte Larry kenet­tel­je­sen.

– Ret­ten­tően elhá­ja­sod­tál – jegyezte meg Margo –, ez nem éppen elő­nyös neked.

– Hülye­ség! – til­ta­ko­zott Larry ijed­ten. – Nem vagyok hájas, ugye, mama?

– Mintha kicsit gya­ra­pod­tál volna – ismerte be mama, miu­tán kuta­tóan szem­ügyre vette.

– A te hibád – mondta Larry logi­kát­la­nul. – Min­dig kísér­tésbe viszel az efféle ízes ínyenc­fa­la­tok­kal. Fekélyt fogsz nekem okozni. Dié­táz­nom kell. Mondj egy jó dié­tát, Margo.

– Hát – kezdte Margo, szen­ve­déllyel vetve magát ked­venc témá­jára – meg­pró­bál­hat­nál egy narancslé- és salá­ta­di­é­tát, az rém jó. Azután van tej- és nyer­s­zöld­ség-diéta… az is jó, de las­sab­ban hat. Vagy ott a főtt­hal- és bar­na­ke­nyér-diéta. Azt még nem pró­bál­tam ki, nem tudom, milyen.

– Úris­ten! – kiál­tott Larry őszinte meg­üt­kö­zés­sel. – Ezek dié­ták?

– Igen, és mind nagyon jó – felelte Margo komo­lyan. A narancs­lé­vel már pró­bál­koz­tam, és cso­dá­la­to­san jót tett a pat­ta­ná­sa­im­nak.

– Nem – mondta Larry szi­lár­dan. – Nem dié­tá­zom, ha ez azt jelenti, hogy nap­ja­i­mat úgy kell ten­get­nem, mint egy nya­va­lyás patás állat­nak, egy sze­kér­de­rék nyers gyü­möl­csön és zöld­sé­gen. Törőd­je­tek bele, hogy fia­ta­lon fog elszó­lí­tani körö­tök­ből a halál szí­vel­há­ja­so­dás követ­kez­té­ben.

A követ­kező étke­zés­nél óva­tos­ság­ból előre bevett egy nagy adag szó­dát, azután keser­ve­sen panasz­ko­dott, hogy min­den étel­nek fur­csa íze van.

Mar­gó­nak min­dig meg­ár­tott a tavasz. Kül­leme min­dig izgatta: most való­sá­gos máni­á­jává vált. Háló­szo­bá­já­ban hal­mok­ban állt a fris­sen mosott ruha, míg a szá­rí­tó­kö­tél ros­kadt az újabb nagy­mo­sás súlya alatt. Met­sző han­gon és dal­lam­ta­la­nul éne­kelt, és ide-oda fut­ko­sott a vil­lá­ban, nagy csomó lenge alsó­ne­műt vagy illat­sze­res üve­ge­ket cipelve. Min­den alkal­mat meg­ra­ga­dott, hogy besur­ran­jon a für­dő­szo­bába, suhogó fehér lep­lekbe bur­kolva, és ha egy­szer oda bevette magát, épp­olyan nehéz volt kimoz­dí­tani, mint a tapadó kagy­lót a szik­lá­ról. A csa­lád tag­jai böm­böl­tek, és ver­ték az ajtót, és semmi vigaszt nem lel­tek abban a kije­len­tés­ben, hogy mind­járt készen lesz, mert keser­ves tapasz­ta­lat­ból tud­ták, hogy ebben nem lehet hinni. Végre elő­buk­kant ragyo­gón és maku­lát­la­nul, és dúdolva repült ki a ház­ból napozni az olaj­li­getbe vagy úszni a ten­ger­hez. Egy ilyen ten­geri kirán­du­lás alkal­má­val talál­ko­zott egy túl­sá­go­san is jóképű, ifjú török­kel. Margo szo­kat­lan sze­rény­ség­gel nem szá­molt be sen­ki­nek sűrű für­dő­ta­lál­ká­i­ról ezzel az esz­mé­nyi ifjú­val, mert, mint később kije­len­tette, úgy gon­dolta, hogy min­ket ez nem érde­kel. Ter­mé­sze­te­sen Spiro fedezte fel a dol­got. Egy ber­nát­he­gyi komoly gon­dos­ko­dá­sá­val őrkö­dött Margo fölött, aki jófor­mán sem­mit sem tehe­tett, ami­ről Spiro ne tudott volna. Spiro reg­gel fél­re­vonta mamát a kony­há­ban, titok­za­to­san körül­né­zett, hogy nem hallja-e valaki, mélyet sóhaj­tott, és elő­ho­za­ko­dott a nagy hír­rel.

– Saj­ná­lom, hogy meg kell neked mondsz, Mrs. Dur­rellsz – mor­molta –, de azt hiszem, tudni kellsz.

Mama már meg­szokta Spiro össze­es­kü­vő­höz illő stí­lu­sát, ha a csa­lád­ról szán­dé­ko­zott valami érte­sü­lést elő­adni, és nem ijedt meg tőle.

– Mi a baj megint, Spiro? – kér­dezte.

– Margo kis­asszony­ról van szó – mondta Spiro szo­mo­rúan.

– Mi van vele?

Spiro nyug­ta­la­nul körül­né­zett.

– Te tudsz, hogy egy férfiak talál­ko­zik? – kér­dezte rezgő sut­to­gás­sal.

– Férfi? Ó… igen… izé… tudok róla… – hazudta mama vité­zül.

Spiro fel­rán­totta a nad­rág­ját a hasára, és elő­re­ha­jolt.

– De azt is tud­tálsz, hogy török? – kér­dezte vér­fa­gyasztó hang­súllyal.

– Török? – szólt mama bizony­ta­la­nul. – Nem, azt nem tud­tam, hogy török. És az miért baj?

Spiro elbor­zadt.

– A fenék, Mrs. Dur­rellsz, miért baj? Egy török! Én nem bíz­nék lányoksz egyet­len kurafi török­kel! Elvágsz a tor­kát, azt fogja csi­nálni. Istenre, Mrs. Dur­rellsz, ez nem biz­ton­ság, ha Missy Margo úsz­kál vele.

– Jól van, Spiro – mondta mama csil­la­pí­tóan –, majd beszé­lek a dolog­ról Mar­gó­val.

– Azt gon­dol­tam, neked tudni kellsz, ez az egész. De ne félsz… ha vala­mit csi­nál Missy Mar­gó­nak, én meg­ölöm azt a gaz­em­bert – biz­to­sí­totta Spiro komo­lyan.

A kapott érte­sü­lé­sek alap­ján mama meg­em­lí­tette a dol­got Mar­gó­nak, kevésbé vér­fa­gyasztó modor­ban, mint Spiro, és azt aján­lotta, hogy Margo hívja meg az ifjú törö­köt teára. Margo bol­do­gan ment érte, míg mama seb­ti­ben sütött egy tepsi süte­ményt és néhány lán­gost, és lel­künkre kötötte, hogy visel­ked­jünk ren­de­sen. A török meg­ér­ke­zett; magas fia­tal­em­ber­nek bizo­nyult, gon­do­san gön­dö­rí­tett haj­jal és bűvölő mosollyal, mely­ben mini­má­lis humor páro­sult maxi­má­lis leeresz­ke­dés­sel. Oly simu­lé­kony, nyalka öntu­dat áradt belőle, mint egy párzó kan­dúr­ból. Úgy szo­rí­totta ajká­hoz a mama kezét, mintha kegyet gya­ko­rolna, majd ránk ragyog­tatta moso­lyát. Mama érezte, hogy a csa­lád­nak kezd kinyílni a bicska a zse­bé­ben, és két­ség­be­eset­ten köz­be­ve­tette magát.

– Örven­dek… már több­ször készül­tem… tudja, soha sincs időm… a napok úgy repül­nek… Margo annyit mesélt magá­ról… paran­csol­jon egy lán­gost – mondta kiful­ladva, vég­te­len báj­jal, és egy süte­ményt rakott a tányér­jára.

– Nagyon ked­ves – mor­molta a török, és nem tud­tuk, rólunk beszél vagy önma­gá­ról. Szü­net követ­ke­zett.

– Sza­bad­sá­gon van – jelen­tette ki Margo várat­la­nul, mintha ez valami egé­szen cso­dá­la­tos dolog lett volna.

– Való­ban? – kér­dezte Larry csí­pő­sen. – Sza­bad­sá­gon? Hihe­tet­len!

– Én is vol­tam egy­szer sza­bad­sá­gon – mondta Leslie alig ért­he­tően, mert a szája tele volt süte­ménnyel –, még jól emlék­szem rá.

Mama ide­ge­sen zör­gette a teás­edé­nye­ket, és rájuk meredt.

– Cukor? – kér­dezte dal­la­mo­san. – Paran­csol cuk­rot a teába?

– Köszö­nöm, kérek.

Újabb rövid szü­net követ­ke­zett. Ültünk, és mamát néz­tük, aki teát töl­tött, és két­ség­be­eset­ten eről­tette az agyát, hogy valami beszéd­té­mát talál­jon. Végre a török Lar­ry­hez for­dult.

– Azt hal­lom, ír? – mondta min­den érdek­lő­dés nél­kül.

Larry szeme vil­lá­mo­kat szórt, és mama, látva a vég­ve­szélyt, gyor­san köz­be­ve­tette magát, mielőtt Larry felel­he­tett volna.

– Igen, igen – bájol­gott –, egyre csak ír, nap mint nap. Min­dig csak veri az író­gé­pet.

– Min­dig úgy érzem, hogy nagy­sze­rűen tud­nék írni, ha meg­pró­bál­nám – jegyezte meg a török.

– Iga­zán? – kér­dezte mama. – Hát ez épp­olyan adott­ság, gon­do­lom, mint sok más dolog.

– Jól úszik – jegyezte meg Margo. – Rém messzire kiúszik.

– Én sem­mi­től sem félek – mondta a török sze­ré­nyen –, nagy­szerű úszó vagyok, sem­mi­től sem félek. És ha lova­go­lok, sem félek sem­mi­től, mert nagy­sze­rűen lova­go­lok. Kitű­nően tudok vihar­ban is vitor­lázni, féle­lem nél­kül.

Elő­ke­lően kor­tyol­gatta teá­ját, és elé­ge­det­ten szem­lélte tisz­te­let­től der­medt arcun­kat.

– Lát­hat­ják – foly­tatta, ha neta­lán nem értet­tük volna –, lát­hat­ják, hogy nem vagyok félel­mes ember.

A dél­után ered­mé­nye­kép­pen Margo más­nap levél­két kapott a török­től, mely­ben meg­hívta moziba aznap estére.

– Mit gon­dolsz, elmen­jek? – kér­dezte Margo mamá­tól.

– Ha akarsz, drá­gám… – felelte a mama, majd hatá­ro­zot­tan hoz­zá­tette – de írd meg neki, hogy én is megyek.

– Kel­le­mes estéd lesz – jegyezte meg Larry.

– Jaj, mama, ez lehe­tet­len – til­ta­ko­zott Margo. – Ezt olyan fur­csá­nak fogja találni!

– Buta­ság, drá­gám – mondta mama bizony­ta­la­nul –, a törö­kök meg­szok­ták a gar­dí­ro­zást meg ilyes­mit… gon­dolj csak a háre­mekre.

Aznap este a mama és Margo meg­fe­le­lően kiöl­tözve indul­tak le a domb­ról, hogy a török­kel talál­koz­za­nak. A kert­mozi volt az egyet­len mozi a város­ban, és úgy szá­mí­tot­tak, hogy az elő­adás leg­ké­sőbb tíz­kor véget ér. Larry, Leslie meg én mohón les­tük haza­té­ré­sü­ket. Haj­nali fél ket­tő­kor Margo és a mama a tel­jes vég­ki­me­rü­lés álla­po­tá­ban von­szol­ták be magu­kat a vil­lába, és rogy­tak le a szé­kekre.

– Ó, haza­jöt­te­tek? – mondta Larry. – Azt hit­tük, meg­szök­te­tett ben­ne­te­ket. Úgy kép­zel­tük, már vág­tat­tok is Kons­tan­ti­ná­poly felé teve­há­ton, és jas­ma­ko­tok csá­bo­san lobog a szél­ben.

– Bor­zal­mas esténk volt – mondta a mama lerúgva cipőit –, iga­zán bor­zal­mas.

– Mi tör­tént? – kér­dezte Leslie.

– Hát, hogy elöl­ről kezd­jem, csak úgy bűz­lött valami par­füm­től – mondta Margo –, úgy­hogy mind­járt kiáb­rán­dul­tam belőle.

– A leg­ol­csóbb helyen ültünk, oly közel a vászon­hoz, hogy meg­fáj­dult a fejem – foly­tatta mama. – Össze­pré­se­lőd­tünk, akár a szar­dí­niák. Olyan nyo­masztó volt, hogy nem kap­tam leve­gőt. És min­den­nek a tete­jébe egy bolha is belém mászott. Ezen nincs mit nevetni, Larry! Iga­zán, azt se tud­tam, mit tegyek. Az az átko­zott dög a fűzőm alá bújt, és érez­tem, ahogy jön-megy. Nem vaka­róz­hat­tam, mert az olyan fur­csán fes­tett volna, csak egyre szo­rí­tot­tam maga­mat az ülés­hez. De, azt hiszem, mégis ész­re­vette… olyan fur­csa pil­lan­tá­so­kat vetett rám a szeme sar­ká­ból. Azután kiment a szü­net­ben, és hozott olyan ször­nyű, éme­lyítő török­mé­zet, és hama­ro­san mind tele vol­tunk por­cu­kor­ral, és ret­tentő szom­ja­sak let­tünk. A máso­dik szü­net­ben kiment, és virá­got hozott. Most mondd, drá­gám! Virá­got egy mozi­elő­adás kel­lős köze­pén! Az ott Margo csokra az asz­ta­lon.

Egy nagy csomó tava­szi virágra muta­tott, mely nagy, tarka sza­lag­cso­kor­ral volt átkötve. Azután bele­túrt a tás­ká­jába, és elő­sze­dett egy apró ibo­lya­csok­rot: úgy fes­tett, mintha egy külö­nös, szi­laj ló tiporta volna meg.

– Ez – mondta – az én csok­rom.

– De a leg­rosszabb még ezután követ­ke­zett – szólt most Margo.

– Bor­zal­mas út volt – helye­selt a mama. – Ami­kor kijöt­tünk a mozi­ból, azt hit­tem, taxiba ülünk, de nem, begyö­mö­szölt ben­nün­ket egy konflisba, még­hozzá nagyon büdösbe, tény­leg azt hiszem, kicsit gügye lehet, aki ezt az utat végig konfli­son akarja meg­tenni. Órá­kig tar­tott, mert sze­gény ló fáradt volt, és én ott ültem, és igye­kez­tem udva­rias lenni, miköz­ben halá­lo­san vágy­tam vaka­rózni, és eleped­tem egy korty ita­lért. A hülye pedig csak ült, és vigyor­gott Mar­góra, és török sze­relmi dalo­kat éne­kelt. Sze­ret­tem volna pofon vágni. Azt hit­tem, sohase érünk haza. Még a domb­te­tőn se tud­tuk lerázni. Ragasz­ko­dott hozzá, hogy elkí­sér­jen ben­nün­ket, egy nagy bot­tal fel­fegy­ver­kezve, mert, amint mondta, az évnek ebben a sza­ká­ban sok az erdő­ben a kígyó. Olyan bol­dog vol­tam, mikor végre a hátát lát­hat­tam. Azt hiszem, Margo, jó lesz, ha a jövő­ben óva­to­sab­ban válasz­tod meg a lovag­ja­i­dat. Ezt nem tud­nám még egy­szer elvi­selni. Attól fél­tem, hogy eljön egé­szen az ajtóig, és akkor be kel­lett volna hívni. Azt hit­tem, soha­sem sza­ba­du­lunk.

– Úgy lát­szik, nem vol­tál elég félel­mes – vélte Larry.

Leslie szá­mára a tavasz szár­nyak lágy sur­ro­gá­sát jelen­tette – mert meg­jöt­tek a ger­lék és a vad­ga­lam­bok – és a nyu­lak várat­lan fel­ug­rá­sát és mene­kü­lé­sét a mir­tu­szok között. Végig­járt szá­mos fegy­ver­bol­tot, és több műszaki elő­adást tar­tott nekünk, majd egy szép napon vissza­térve a vil­lába, büsz­kén cipelt haza egy két­csövű pus­kát. Első dolga volt, hogy bevi­gye szo­bá­jába, ledör­zsölje, kifé­nye­sítse, míg én mel­lette áll­tam, és meg­bű­völve néz­tem a puska csil­logó csö­veit és a pus­ka­agyat, és elra­gad­tatva szi­ma­tol­tam a fegy­ver­olaj nehéz sza­gát.

– Hát nem gyö­nyörű? – búgta Leslie, és élénk szeme csak úgy ragyo­gott. – Nem édes? – mondta, inkább magá­nak, mint nekem.

Gyen­gé­den meg­si­mo­gatta a puska sely­mes for­máit, azután hir­te­len vál­lá­hoz kapta hát­rálva, és kép­ze­let­beli madár­raj röp­tét követte a mennye­ze­ten.

– Bumm… bumm… – dörögte, vál­lá­hoz lök­dösve a pus­kát. – Egyet balra, egyet jobbra, és már potyog­nak is!

Még egy­szer végig­dör­zsölte fegy­ve­rét egy ola­jos ronggyal, azután óva­to­san a sarokba állí­totta az ágya mellé.

– Hol­nap megyünk vad­ga­lambra vadászni, jó? – foly­tatta egy cso­ma­got bon­to­gatva, és kiszórta a vöröslő töl­té­nye­ket az ágyára. – Hat felé kez­de­nek jönni. A kis domb a völgy végén, az lesz a jó hely.

Így aztán haj­nal­ban együtt siet­tünk a dom­bos, párás olaj­fa­li­ge­ten keresz­tül, végig a völ­gyön, ahol a mir­tu­szok ned­ve­sek és csú­szó­sak vol­tak a har­mat­tól, föl egy kis magas­latra. Deré­kig elta­kart a szőlő, így vár­tuk a reg­gelt, mikor a mada­rak szárnyra kel­nek. Egy­szerre meg­telt a hal­vány reg­geli ég sötét pöttyök­kel, melyek nyíl­se­be­sen repül­tek, és meg­hal­lot­tuk a szár­nyak gyors sur­ro­gá­sát. Leslie csak állt szi­lár­dan, szét­ve­tett láb­bal, a puska agya a csí­pő­jén pihent, figyelő, csil­logó szeme követte a mada­rak röp­tét. Egyre köze­lebb száll­tak, és úgy tet­szett, mind­járt elre­pül­nek felet­tünk, és eltűn­nek az ezüs­tös, remegő olaj­fa­csú­csok mögött. Utolsó pil­la­nat­ban a fegy­ver hang­ta­la­nul Leslie vál­lá­hoz ugrott, és bogár­fé­nyes csö­vei ég felé emel­ték szá­ju­kat, a puska meg­rán­dult, mikor a dör­re­nés fel­csat­tant, mintha nagy ág reccsent volna egy csön­des erdő­ben. A vad­ga­lamb, mely az előbb oly könnye­dén és ügye­sen repült, most ernyed­ten hul­lott a föld felé lágy, fahéj­színű tol­la­i­nak örvé­nyé­ben. Mikor már vagy öt galamb fitye­gett bénul­tan, vér­fol­to­san, ille­del­me­sen csu­kott szem­mel a dere­kán, Leslie ciga­ret­tára gyúj­tott, sze­mébe húzta kalap­ját, és hóna alá kapta fegy­ve­rét.

– Men­jünk – mondta –, mára elég lesz. Hadd pihen­je­nek sze­gény ördö­gök.

Haza­felé indul­tunk a nap­fol­tos olaj­li­ge­te­ken át, ahol a pin­tyek hal­vány­pi­ro­san csil­log­tak, mint száz érmecske a leve­lek között.

Yani, a pász­tor, éppen kihaj­totta kecs­kéit a lege­lőre. Barna képe niko­tin­tól sárga, nagy söp­rű­ba­ju­szá­val mosolyra derült: göcsör­tös keze elő­bújt bir­ka­bun­dá­já­nak nehéz redői közül, és üdvöz­lésre emel­ke­dett:

– Kha­i­rete – kiál­totta mély hang­ján a szép görög köszön­tést –, Kha­i­rete, küroi… legye­tek bol­do­gok.

A kecs­kék szét­szó­ród­tak az olaj­fák alatt, mekegve dadogó kiál­tá­so­kat küld­tek egy­más felé; a vezér­kecske kolompja üte­me­sen kon­gott.

A pin­tyek izga­tot­tan csi­pog­tak. Egy vörös­begy fel­fújta begyét, mint valami man­da­rint a mir­tusz­bok­rok között, és gyö­nyörű dal­la­mot füttyen­tett. A szi­get csil­lo­gott a har­mat­tól, ragyo­gott a reg­geli nap­sü­tés­től, és teli volt nyüzsgő élet­tel. Legye­tek bol­do­gok! Mi egyéb lehet­tem volna ilyen­kor, tavasszal?

TÁRSALGÁS

Miu­tán lete­le­ped­tünk, és kezd­tük élvezni a szi­ge­tet, Larry jel­lemző nagy­lel­kű­sé­gé­vel vala­mennyi barát­já­nak írt, és ven­dé­gül hívta őket. Szem­mel lát­ha­tó­lag eszébe se jutott, hogy a villa igen kicsi, és a csa­lád is alig fér el benne.

– Egy-két hétre meg­hív­tam néhány embert – jegyezte meg egy reg­gel csak úgy mel­lé­ke­sen, mamá­hoz for­dulva.

– Remek lesz, drá­gám – felelte mama meg­gon­do­lat­la­nul.

– Úgy gon­dol­tam, jót tenne nekünk egy kis művelt és ösz­tönző tár­sa­ság. Nem aka­runk eltu­nyulni.

– Remé­lem, nem túl­sá­go­san „magas­röp­tűek” – mondta mama.

– Jaj, mama, hát per­sze hogy nem. Rend­kí­vül meg­nyerő, min­den­napi embe­rek. Nem is tudom, miért iszo­nyodsz annyira a magas­röptű embe­rek­től.

– Nem sze­re­tem a magas­röptű szel­le­me­ket – foly­tatta mama pana­szo­san. – Én nem vagyok az, és nem tudok köl­té­szet­ről meg ilyes­mi­ről tár­sa­logni. De ezek min­dig azt kép­ze­lik, hogy mert tör­té­ne­te­sen az anyád vagyok, én is tudok órá­kig iro­da­lom­ról beszélni. És min­dig jön­nek nekem min­den­féle ostoba kér­dé­sek­kel, mikor éppen nya­kig vagyok a főzés­ben.

– Nem kívá­nom, hogy művé­szet­ről beszél­gess velük – mondta Larry inge­rül­ten –, de azért jó volna, ha igye­kez­nél tit­kolni fel­há­bo­rító iro­dalmi ízlé­se­det. Én meg­töl­töm a házat jó köny­vek­kel, de nálad ros­kad az éjje­li­szek­rény a sza­kács­köny­vek­től, ker­té­szeti köny­vek­től és a leg­un­do­rí­tóbb kísér­tet­his­tó­ri­ák­tól. El sem tudom kép­zelni, hon­nan szer­zed őket!

– Azok nagyon jó detek­tív­re­gé­nyek – til­ta­ko­zott mama. – The­o­dore-tól kap­tam köl­csön.

Larry rövid, két­ség­be­esett sóhajt hal­la­tott, és ismét köny­vébe merült.

– Jó volna, ha közöl­néd a Pen­sion Suisse-szel, mikor érkez­nek – jegyezte meg mama.

– Minek? – kér­dezte Larry meg­le­pet­ten.

– Hogy fenn­tart­sák a szo­bá­kat – felelt mama ugyan­csak meg­lepve.

– De hiszen én ide hív­tam meg őket – magya­rázta Larry.

– Larry! Csak nem? Iga­zán meg­gon­do­lat­lan vagy! Hogy lak­hat­ná­nak nálunk?

– Nem tudom, miért kell ebből olyan nagy ügyet csi­nálni – felelt Larry hide­gen.

– De hát hol fog­nak aludni? – kér­dezte mama zavar­tan. – Hiszen még mi is alig férünk el!

– Ugyan, mama, van itt elég hely, ha a dol­go­kat helye­sen szer­vez­zük meg. Margo és Les alhat a veran­dán, akkor fel­sza­ba­dul két szoba. Te meg Gerry kiköl­töz­tök a nap­pa­liba, akkor azok a szo­bák is fel­sza­ba­dul­nak.

– Ne csa­csis­kodj, drá­gám. Nem tábo­roz­ha­tunk sza­na­szét, mint a cigá­nyok. Külön­ben is hűvös van éjszaka, nem hiszem, hogy Margo és Les a sza­bad­ban alhat­ná­nak. Ebben a vil­lá­ban egy­sze­rűen nincs hely ven­dé­gek­nek. Írnod kell a bará­ta­id­nak, hogy ne jöj­je­nek.

– Nem mond­ha­tom le őket – szö­gezte le Larry –, már úton van­nak.

– Iga­zán, Larry, elvi­sel­he­tet­len vagy. Mi a csu­dá­nak nem szól­tál előbb? Meg­vá­rod, míg majd­nem ide­ér­nek, és akkor jut eszedbe szólni!

– Nem tud­hat­tam, hogy úgy foga­dod néhány bará­tom érke­zé­sét, mint valami ter­mé­szeti csa­pást – magya­rázta Larry.

– De drá­gám, a leg­na­gyobb osto­ba­ság ven­dé­ge­ket hívni, mikor tudod, hogy nem fér­nek el a vil­lá­ban.

– Sze­ret­ném, ha fel­hagy­nál a sirán­ko­zás­sal – csat­tant fel Larry inge­rül­ten. – Az egész ügyet nagyon egy­sze­rűen meg lehet oldani.

– Hogyan? – kér­dezte mama gya­na­kodva.

– Hát, ha ez a villa nem elég nagy, köl­töz­zünk egy nagyobba.

– Ne bolon­dozz! Ki hal­lott ilyet, hogy valaki nagyobb vil­lába köl­töz­zön, mert meg­hívta néhány barát­ját?

– Mi kifo­gá­sod van ellene? Sze­rin­tem ez a kézen­fekvő meg­ol­dás. Ha azt mon­dod, hogy itt nincs elég hely, ter­mé­sze­tes, hogy el kell köl­tözni.

– A ter­mé­sze­tes az, hogy az ember nem hív ven­dé­get – felelte mama szi­go­rúan.

– Én nem hiszem, hogy javunkra válik, ha úgy élünk, mint a reme­ték – mondta Larry. – Én csak a te ked­ve­dért hív­tam meg őket. Elra­gadó tár­sa­ság. Azt hit­tem, örülni fogsz nekik. Kis élénk­sé­get hozna az éle­tedbe.

– Köszö­nöm, én így is elég élénk vagyok – álla­pí­totta meg mama mél­tó­ság­gal.

– Hát akkor nem tudom, mit tegyünk.

– Iga­zán nem értem, miért ne lak­hat­ná­nak a Pen­sion Suisse-ben, drá­gám!

– Nem tehe­tem, hogy meg­hí­vom őket, azután bekvár­té­lyo­zom egy har­mad­rangú szál­lo­dába.

– Hányat hív­tál? – kér­dezte a mama.

– Csak egy­pá­rat… ket­tőt, hár­mat… Nem jön­nek egy­szerre… Gon­do­lom, cso­por­ton­ként fog­nak érkezni.

– Talán meg tud­nád mégis mon­dani, hogy hány ven­dé­get hív­tál? – kér­dezte mama.

– Hát nem is emlék­szem hamar­já­ban! Nem min­denki vála­szolt, de ez nem jelent sem­mit… alig­ha­nem már úton van­nak, és úgy gon­dol­ták, nem érde­mes írni. Azt hiszem, ha hét-nyolc ember­rel szá­molsz, az körül­be­lül meg­fe­lel.

– Ben­nün­ket is bele­szá­mítva?

– Nem, nem. Úgy gon­dol­tam, hét-nyolc sze­mély meg a csa­lád.

– De Larry, ez lehe­tet­len! A leg­jobb aka­rat­tal se tud­nánk tizen­há­rom sze­mélyt begyö­mö­szölni ebbe a vil­lába.

– Hát akkor köl­töz­zünk egy másikba. Én már aján­lot­tam ezt az ésszerű meg­ol­dást. Nem tudom, minek vitat­ko­zunk még min­dig.

– Ne nevet­tesd ki magad, drá­gám. Még ha átköl­töz­nénk is egy akkora házba, ahol el tud­nánk helyezni tizen­há­rom sze­mélyt, mit kez­dünk a fölös­le­ges hellyel, ha elmen­nek?

– Újabb ven­dé­ge­ket hívunk – felelt Larry cso­dál­kozva, hogy a mama nem találta meg magá­tól ezt az egy­szerű meg­ol­dást.

Mama fél­re­bil­lent szem­üveg­gel meredt Lar­ryre.

– Iga­zán, Larry, fel­bosszan­tod az embert! – szó­lalt meg végül. – Azt hiszem, nem vagy igaz­sá­gos, mikor engem hibáz­tatsz, hol­ott a te szer­ve­ző­ké­pes­sé­ged mond cső­döt néhány ven­dég érke­zése miatt – mondta Larry szi­go­rúan.

– Néhány ven­dég – visí­tott a mama. – Örü­lök, hogy nyolc ember neked csak néhány ven­dég!

– Azt hiszem, nagyon okta­la­nul visel­kedsz!

– És az nem okta­lan­ság, ha valaki ven­dé­ge­ket hív, és ezt nem közli velem?

Larry sér­tett pil­lan­tást vetett mamára, és tovább olva­sott.

– Én meg­tet­tem, amit tud­tam. Mást nem tehe­tek.

Hosszú csend követ­ke­zett. Larry béké­sen olva­sott, mama rózsa­csok­ro­kat rakott a vázákba, és ötlet­sze­rűen szét­hordta őket a szo­bá­ban, magá­ban motyogva.

– Sze­ret­ném, ha leg­alább nem feküd­nél ott – mondta végül. – Vég­tére is a te bará­taid. Neked kell ten­ned vala­mit!

Larry szen­vedő arc­cal tette le a köny­vet.

– Nem tudom, mit kívánsz tőlem – mondta. – Semmi se felelt meg neked, amit aján­lot­tam.

– Ha értel­mes dol­got java­sol­nál, nem elle­nez­ném.

– Én semmi kivet­ni­va­lót nem látok az aján­la­tom­ban.

– De Larry, drá­gám, légy ész­nél! Nem rohan­ha­tunk egy másik vil­lába csak azért, mert ven­dé­gek jön­nek. Nem is hiszem, hogy ide­jé­ben talál­nék vil­lát. És Gerry órái…

– Ezt mind könnyen el lehetne intézni, ha hatá­roz­nál végre.

– Nem köl­tö­zünk másik vil­lába! – mondta mama szi­lár­dan. – Ebben a tekin­tet­ben már hatá­roz­tam.

Egye­nesre iga­zí­totta szem­üve­gét, kihívó pil­lan­tást vetett Lar­ryre, és pec­ke­sen elvo­nult a konyha irá­nyába; min­den por­ci­kája szi­lárd elha­tá­ro­zást sugár­zott.

Második rész

A ven­dég­sze­re­tet­ről el ne felejt­kez­ze­tek, mert ez által néme­lyek, tud­to­kon kívül, angya­lo­kat ven­dé­gel­tek meg.

A zsi­dók­hoz írt levél, 13:2.

Hetedik fejezet

A nárciszsárga villa

Az új villa hatal­mas volt, magas, négy­szög­le­tes, velen­cei stí­lusú kas­tély, fakult nár­cisz­sárga falak­kal, zöld zsa­luk­kal és róka­vö­rös tető­vel. Egy ten­gerre néző dom­bon állt, körü­lötte kócos olaj­fa­li­ge­tek és csön­des cit­rom- és narancs­ker­tek. Az egész hely fölött ódon mélabú lebe­gett, a ház falai repe­dez­tek és mál­la­doz­tak, az óri­ási szo­bák vissz­han­goz­tak, a veran­dá­kon kupa­cok­ban állt a tava­lyi avar, a futó­nö­vé­nyek és a szőlő benőt­ték, hogy az alsó szo­bák­ban állandó zöld fél­ho­mály deren­gett. Tég­la­fa­las, ros­kadt kis kert terült el a ház olda­lá­nak hosszá­ban, ková­csolt­vas rácsát ragyásra marta a rozsda. Rózsa, kökör­csin és mus­kátli nőtt össze­vissza a begye­pe­se­dett ösvé­nyek között, és a bor­zas, ápo­lat­lan man­da­rin­fá­kat úgy bebo­rí­tot­ták a virá­gok, hogy illa­tuk már szinte ter­hes volt. A kert mögött a gyü­möl­csös békés és csen­des volt, csak a méhek döng­tek, és néha csat­tant fel madár­hang a lom­bok között. A ház és kör­nyéke csön­de­sen, bána­to­san pusz­tult, elfe­ledve hevert a domb­ol­da­lon, s lebá­mult a csil­logó ten­gerre és Albá­nia sötét, kopasz domb­ja­ira. Olyan volt ez a ház és kör­nyéke, mintha félig álomba merült volna. Ott hevert kábul­tan a tava­szi nap­fény­ben, átadva magát a mohá­nak, páf­rány­nak és az apró gom­bák sere­gé­nek.

Ter­mé­sze­te­sen Spiro találta a házat, ő szer­vezte köl­tö­zé­sün­ket is a lehető leg­na­gyobb ráter­mett­ség­gel és leg­ke­ve­sebb fel­for­du­lás­sal. Három nap­pal azután, hogy meg­pil­lan­tot­tuk a vil­lát, már vonult is a hosszú, poros sze­ke­rek sora az úton hol­mink­kal meg­rakva, és a negye­dik napon már be is ren­dez­ked­tünk.

A bir­tok végén kis házacska állt, ott lakott a ker­tész meg a fele­sége. Öre­gecske, meg­le­he­tő­sen roz­zant párocska volt, szinte együtt rok­kan­tak meg a bir­tok­kal. A ker­tész dolga volt a víz­tar­tá­lyok fel­töl­tése, a gyü­mölcs lesze­dése, az olaj­bo­gyó kipré­se­lése, és évente egy­szer össze­vissza csíp­ték a méhek, mikor kiszedte a mézet a cit­rom­fák mögött meg­bújó tizen­hét kap­tár­ból. Mama egy sze­ren­csét­len pil­la­nat­ban fel­fo­gadta a ker­tész fele­sé­gét, hogy kise­gít­sen a vil­lá­ban. Luga­re­ci­á­nak hív­ták, sovány, bal­jós jelen­ség volt, a haja min­dig kibújt a haj­tűk és fésűk kor­lá­tai közül, melyek­kel kopo­nyá­já­hoz rög­zí­tette. Vég­te­le­nül érzé­keny volt, amit mama hama­ro­san tapasz­tal­ha­tott, mert mun­ká­já­nak a leg­na­gyobb tapin­tat­tal fogal­ma­zott bírá­lata már könnybe borí­totta barna sze­mét, és ilyen­kor zavarba ejtő bánat ömlött el rajta. Oly szív­szag­gató lát­vány volt, hogy mama nem­so­kára beszün­te­tett min­den­féle bírá­la­tot.

Egyet­len dolog vará­zsolt mosolyt és némi fényt Luga­re­cia sötét bőrű képére, kutya­sze­mébe: ha beteg­sé­ge­i­ről beszél­he­tett. A leg­több ember szá­mára a kép­zelt beteg­ség csak vessző­pa­ripa, de Luga­re­ci­á­nak min­den ide­jét kitöl­tötte. Ami­kor oda­köl­töz­tünk, a gyom­rá­val volt baja. Reg­gel hét­kor, mikor behozta a teát, leadta az első jelen­tést gyomra álla­po­tá­ról. Szo­bá­ról szo­bára járt a tál­cák­kal, és mind­egyi­künk­nek pont­ról pontra beszá­molt belső része­i­vel vívott éjsza­kai küz­del­me­i­ről. Művé­sze volt a vizu­á­lis ábrá­zo­lás­nak: nyö­gött, lihe­gett, hal­do­kolt, ide-oda vonag­lott a szo­bá­ban, és oly élethű képet fes­tett szen­ve­dé­se­i­ről, hogy a gyom­runk is bele­fáj­dult a rész­vétbe.

– Nem csi­nál­hat­nál vala­mit ezzel a nősze­méllyel? – kér­dezte Larry egy reg­gel mamá­tól, mikor Luga­re­cia gyom­rá­nak külö­nö­sen rossz éjsza­kája volt.

– Sze­rin­ted mit csi­nál­hat­nék? – kér­dezte mama. – Adtam neki szó­da­bi­kar­bó­nát.

– Talán attól volt olyan rossz éjsza­kája.

– Biz­to­san nem táp­lál­ko­zik helye­sen – vélte Margo. – Egy jó diéta kel­lene neki.

– Az ő gyom­rá­nak már csak egy szu­rony­dö­fés hasz­nálna – vágta rá Larry epé­sen –, ezt én tudom a leg­job­ban… ezen a héten két­ség­be­ejtő pon­tos­ság­gal érte­sül­tem Luga­re­cia vas­tag­be­lé­nek min­den kis rán­gá­sá­ról.

– Tudom, hogy kicsit ide­ge­sítő – mondta mama –, de hát vég­tére is való­ban szen­ved sze­gény asszony.

– Ugyan – szólt Leslie –, a beteg­ség min­den pil­la­na­tát élvezi! Olyan, mint Larry, mikor valami baja van.

– Akár­hogy is – mondta mama gyor­san –, ki kell bír­nunk, mert mást nem kapunk a közel­ben. Majd meg­ké­rem The­o­dore-t, hogy vizs­gálja meg, ha leg­kö­ze­lebb eljön.

– Ha mind igaz, amit ma reg­gel mon­dott nekem – jegyezte meg Larry –, akkor The­o­dore-t fel kell sze­rel­ned csá­kánnyal és bányász­lám­pá­val is.

– Larry, ne légy undo­rító – szólt rá mama szi­go­rúan. Meg­könnyeb­bü­lé­sünkre Luga­re­cia gyomra hama­ro­san meg­gyó­gyult, de szinte köz­vet­le­nül ezután a lába mondta fel a szol­gá­la­tot, és szá­na­lomra mél­tóan bice­gett körül a ház­ban, han­gos és sűrű nyö­gé­sek köze­pette. Larry kije­len­tette, hogy mama nem szo­ba­lányt foga­dott fel, hanem egy vám­pírt, és azt aján­lotta, hogy kös­sünk rá lán­cot golyó­val. Ez leg­alább előre jelezné jöve­te­lét, és időnk maradna a mene­kü­lésre, mert Luga­re­cia újab­ban azt a szo­kást vette fel, hogy hang­ta­la­nul mögénk lopa­ko­dott, azután han­go­san és várat­la­nul a fülünkbe nyö­gött. Attól a nap­tól fogva Larry a szo­bá­já­ban reg­ge­li­zett, ami­óta Luga­re­cia levette cipő­jét az ebéd­lő­ben, hogy pon­to­san meg­mu­tassa, melyik lába ujja fáj.

De Luga­re­cia beteg­sé­gein kívül egyéb baj is akadt a ház­ban. A bútor (melyet a vil­lá­val együtt bérel­tünk) fan­tasz­ti­kus gyűj­te­mé­nye volt a Vik­tó­ria-kora­beli erek­lyék­nek, melyek húsz év óta vol­tak a szo­bákba bezárva. Min­den darab sán­tí­tott, csú­nya, kényel­met­len és hasz­nál­ha­tat­lan volt, utá­la­to­san nyi­kor­gott, és ha az ember túl erő­tel­je­sen haladt el mel­let­tük, pus­ka­lö­vés­szerű reccse­nés­sel, por­felhő kísé­re­té­ben szi­lán­kok vál­tak le belő­lük. Első este kiesett az ebéd­lő­asz­tal egyik lába, és az egész vacsora a földre ömlött. Néhány nap múlva Larry leült egy óri­ási és szi­lárd­nak tet­sző székre, mire a támla azon­nal eltűnt egy orr­fa­csaró por­fel­hő­ben. Ami­kor mama kinyi­totta a ház nagy­ságú ruhás­szek­rényt, és az egész ajtó a kezé­ben maradt, úgy dön­töt­tünk, hogy még­is­csak tenni kell vala­mit.

– Nem fogad­ha­tunk ven­dé­ge­ket olyan ház­ban, ahol puszta ráné­zésre szi­lán­kokra hul­lik min­den – mondta mama. – Nem tehe­tünk mást: néhány új bútort kell ven­nünk. Ilyen drága ven­dé­ge­ink se vol­tak még!

Más­nap reg­gel Spi­ró­val beau­tóz­tunk a városba, mama, Margo meg én, hogy bútort vásá­rol­junk. Ész­re­vet­tük, hogy a város zsú­fol­tabb, lár­má­sabb a meg­szo­kott­nál, de arra nem gon­dol­tunk, hogy valami külö­nös ese­mény van készü­lő­ben, míg be nem fejez­tük az alku­do­zást a bútor­ke­res­ke­dő­nél, és el nem indul­tunk az üzlet­ből a szűk, gir­be­gurba utcá­kon. Ide-oda sodor­tak és lök­dös­tek ben­nün­ket, mikor igye­kez­tünk vissza­fu­ra­kodni a térre, ahol az autót hagy­tuk. A tömeg egyre sűrűbb lett, az embe­rek oly szo­ro­san tömö­rül­tek, hogy akarva, nem akarva, sod­ród­tunk előre.

– Úgy lát­szik, készül valami – mondta Margo éles meg­fi­gye­lő­ké­pes­ség­gel. – Talán fiesta vagy valami más érde­kes dolog.

– Nem érde­kel, hogy mi van, csak jus­sunk vissza a kocsi­hoz – mondta mama.

De a tömeg a taxi­val ellen­kező irányba sodort ben­nün­ket, és oda­nyo­mott a város főte­rén gyü­le­kező népes cso­port­hoz. Meg­kér­dez­tem egy mel­let­tem szo­rongó idő­sebb paraszt­asszonyt, hogy mi tör­té­nik, és ő büsz­ke­ség­től ragyogó arc­cal for­dult hoz­zám:

– Szent Szpi­ri­dion napja van, küria – mondta. – Ma beme­he­tünk a temp­lomba, és meg­csó­kol­hat­juk a lábát.

Szent Szpi­ri­dion volt a szi­get védő­szentje. Mumifi­kált teteme ezüst­ko­por­só­ban nyu­go­dott a temp­lom­ban, és évente egy­szer kör­me­net­ben hor­doz­ták végig a váro­son. Nagyon nagy hatalma volt: kéré­se­ket tel­je­sí­tett, beteg­sé­ge­ket gyó­gyí­tott, és szá­mos cso­dát művelt, ha az ember jóked­vé­ben találta, mikor hozzá for­dult. A szi­get­la­kók imád­ták, és a szi­ge­ten min­den máso­dik fiú­gyer­me­ket Spi­ró­nak hív­tak a tisz­te­le­tére. Úgy lát­szik, külön­le­ges nap volt aznap, mert fel­nyi­tot­ták a kopor­sót, és meg­en­ged­ték, hogy a hívek meg­csó­kol­ják a múmia papu­csos lábát, és elébe ter­jesszék, amit kíván­nak tőle. A tömeg össze­té­tele mutatta, mennyire sze­reti Korfu lakos­sága a szen­tet: vol­tak ott idős paraszt­asszo­nyok fekete ünnep­lő­ben, a hosszú, fehér baj­szos fér­jek gör­nyed­tek vol­tak, akár az olaj­fák. Ott vol­tak a nap­bar­ní­tott, izmos halá­szok, poli­pok tin­ta­folt­jai sötét­let­tek az ingü­kön, eljöt­tek a bete­gek és gyen­ge­el­mé­jűek, tüdő­vé­sze­sek, nyo­mo­ré­kok, alig totyogó aggas­tyá­nok, és cse­cse­mők szo­ro­san bepó­lyálva, mint a selyem­gu­bók: viasz­sárga kis arcuk össze­rán­co­ló­dott, ahogy egyre csak köhög­tek. Volt ott még néhány magas, szi­laj tekin­tetű albán pász­tor is baju­szo­san, de kopaszra borot­vált fej­jel, nagy bárány­bun­dá­ban. Ez a sötét, sok­színű ember-ék las­san nyo­mult be a temp­lom sötét ajta­ján, és mi sod­ród­tunk velük beszo­rulva, mint kavi­csok a láva­fo­lyamba. Margo hama­ro­san jóval eli­bém került, mama meg ugyan­annyi­val hát­ra­ma­radt.

Én beéke­lőd­tem öt kövér paraszt­asszony közé, akik úgy szo­ron­gat­tak, mint meg­annyi izzad­ság- és fok­hagy­ma­szagú párna, mama pedig remény­te­le­nül beszo­rult két óri­ási albán pász­tor közé. Las­san, kér­lel­he­tet­le­nül sodor­tak föl ben­nün­ket a lép­csőn és be a temp­lomba.

Bent sötét volt, mint a kút fene­kén, csak egy gyer­tya­sor vilá­gí­tott, mint virágzó sáf­rány­fü­zér, a fal men­tén.

A fekete ruhás, magas süvegű, sza­kál­las pópa röp­kö­dött a sötét­ben, mint valami varjú, és liba­sorba ren­dezte a töme­get, mely végig­vo­nult a temp­lo­mon, ellé­pett az ezüst­ko­porsó mel­lett, és egy másik ajtón kiözön­lött az utcára. A koporsó füg­gő­le­gesre volt állítva, ezüst lep­ke­báb­hoz hason­lí­tott, az aljá­ról kiemel­tek egy dara­bot, és a résen kikan­di­kált a szent dúsan hím­zett papucsba búj­ta­tott lába. Aki a kopor­só­hoz ért, leha­jolt, és meg­csó­kolta a szent lábát, imát mor­molt, miköz­ben a szar­ko­fág felső részén a szent vihar­vert, fekete ábrá­zata őszinte undor­ral nézett le az üveg mögül. Vilá­gos volt, ha akar­juk, ha nem, meg kell csó­kol­nunk Szent Szpi­ri­dion lábát. Vissza­néz­tem és lát­tam, hogy mama két­ség­be­eset­ten igyek­szik mel­lém kerülni, de albán test­őrei nem enged­nek egy tapod­tat sem, akár­hogy hada­ko­zik. Pil­lan­tá­sunk talál­ko­zott: mama fin­tor­gott, a kopor­sóra muto­ga­tott, és eré­lye­sen rázta a fejét. Kezd­tem zavarba jönni, de meg­lepte ez a két albánt is, s most már lep­le­zet­len gya­nak­vás­sal néz­tek mamára. Azt hiszem, végül is arra a követ­kez­te­tésre jutot­tak, hogy mamát a guta kerül­geti, és nem indo­ko­lat­la­nul; mert mama puly­ka­vö­rös volt, és egyre vadabb pofá­kat vágott. Végül két­ség­be­esé­sé­ben fél­re­tett min­den óva­tos­sá­got, és oda­szi­sze­gett a tömeg feje fölött:

– Szólj Mar­gó­nak… nehogy meg­csó­kolja… a leve­gőbe csó­kol­jon… a leve­gőbe csó­kol­jon!

Meg­for­dul­tam, hogy átad­jam Mar­gó­nak mama üze­ne­tét, de már elkés­tem: ott kupor­gott a lábak­nál, és olyan lel­ke­sen csó­kol­gatta a papu­cso­kat, hogy egé­szen elra­gadta, és határ­ta­la­nul meg­lepte a töme­get. Mikor rám került a sor, követve mama uta­sí­tá­sát, han­go­san és nagy tisz­te­let­tel csó­kot cup­pan­tot­tam vagy tíz cen­tire a múmia bal lába fölé. Azután odébb lök­tek, és kiöm­lesz­tet­tek a temp­lom­aj­tón az utcára, ahol a tömeg nevet­gélve és beszél­getve kis cso­por­tokra osz­lott. Margo a lép­csőn várt rop­pant önelé­gült arc­cal. A követ­kező perc­ben fel­buk­kant mama, aki pász­to­ra­i­nak izmos vál­lai közül lódult ki az ajtón, és sietve buk­dá­csolt le a lép­csőn.

– Ezek a pász­to­rok – sopán­ko­dott elha­lóan, mikor oda­ért hoz­zánk – oly modor­ta­la­nok… a szagba majd­nem bele­pusz­tul­tam… töm­jén fok­hagy­má­val… Hogy is tud­nak ilyen büdö­sek lenni?

– Ó – mondta Margo vidá­man. – Ha Szent Szpi­ri­dion tel­je­síti a kéré­se­met, akkor meg­érte!

– Nagyon egész­ség­te­len szo­kás – jelen­tette ki mama –, és alig­ha­nem inkább ter­jeszti, sem­mint gyó­gyítja a beteg­sé­ge­ket. Nem is sze­re­tek arra gon­dolni, milyen beteg­sé­ge­ket kap­hat­tunk volna, ha való­ban meg­csó­kol­juk a lábát.

– De hiszen én meg­csó­kol­tam! – kiál­tott Margo meg­le­pet­ten.

– Margo, csak nem?

– De hát min­denki meg­csó­kolta!

– De mikor kife­je­zet­ten meg­mond­tam, hogy ne tedd!

– Nem mond­tál nekem sem­mit.

Köz­be­szól­tam és meg­ma­gya­ráz­tam, hogy elkés­tem mama üze­ne­té­vel.

– Az a sok ember össze­nyalja a papu­csot, te meg oda­mégy és meg­csó­ko­lod!

– Csak azt tet­tem, amit a töb­biek.

– Mi jött rád, az iste­nért, hogy ilyen buta­sá­got művel­tél?

– Azt remél­tem, hogy elmu­lasztja a pat­ta­ná­sa­i­mat.

– A pat­ta­ná­sa­i­dat! – mér­ge­lő­dött mama. – Még jó, ha nem sze­rez­tél mel­lé­jük egye­bet is.

Más­nap Margo ágy­nak esett súlyos influ­en­zá­val, és Szent Szpi­ri­dion tekin­té­lye a mély­pontra esett mama sze­mé­ben. Spi­rót beza­var­ták a városba orvo­sért, és egy kis köp­cös ember­ké­vel tért vissza, aki­nek lak­ko­zott haja, kis bajusz­kája és cipő­gomb­sze­mén nagy csont­ke­re­tes szem­üvege volt.

Ez volt dok­tor And­ro­uk­helli. Elra­gadó emberke volt, és a beteg­ágy mel­lett egé­szen egyéni modort tanú­sí­tott.

– Po-po-po – mondta, berob­banva a háló­szo­bába és fed­dő­leg nézve Mar­góra –, po-po-po. Csuda esz­te­le­nül visel­ke­dett, ugye­bár? Meg­csó­kolni a szent lábát! Po-po-po-popo! Még meg is tet­ve­sed­he­tett volna! Sze­ren­cse, hogy csak influ­en­zát szer­zett. Most azután tegye, amit mon­dok, mert külön­ben mosom keze­i­met! Ne okoz­zon nekem ilyen buta­sá­gok­kal még több mun­kát! Ha még egy­szer lábon csó­kol egy szen­tet, nem jövök el meg­gyó­gyí­tani… Po-po-po… ilyet csi­nálni!

Margo három hétig nyomta az ágyat, és And­ro­uk­helli két-három naponk­int po-po-pózott mel­lette, mi meg köz­ben beren­dez­ked­tünk a vil­lá­ban. Larry kisa­já­tí­tott egy óri­ási pad­lás­szo­bát, és két asz­ta­los­sal könyv­pol­co­kat csi­nál­ta­tott. Leslie a ház mögötti fedett veran­dát cél­lö­völ­dévé ala­kí­totta, és ami­kor gya­ko­rolt, óri­ási piros zász­lót akasz­tott ki. Mama szó­ra­ko­zot­tan mata­tott a nagy kőpad­lós alag­sori kony­há­ban, és főzte liter­szám a hús­le­vest, hall­gatta Luga­re­cia mono­lóg­jait, és aggó­dott Mar­gó­ért. Roger meg én per­sze hoz­zá­fog­tunk a több­hol­das kert fel­ku­ta­tá­sá­hoz. Tágas, új para­di­csom volt, mely mere­de­ken lej­tett a sekély, lan­gyos ten­ger felé. Éppen tanár nél­kül marad­tam (mert George eluta­zott a szi­get­ről), és így az egész napot a sza­bad­ban tölt­het­tem, csak azért tér­tem vissza a vil­lába, hogy sietve bekap­jak vala­mit.

Ezen a vál­to­za­tos tere­pen kéz­nél vol­tak az összes teremt­mé­nyek, melye­ket már régi barát­ként üdvö­zöl­tem: a rózsa­bo­ga­rak, a kék vad­mé­hek, a kati­ca­bo­ga­rak meg a csa­pó­aj­tós pókok. De sok érde­kes új álla­tot is fel­fe­dez­tem. A roz­zant kert mál­la­dozó falá­ban tucat­já­val tanyáz­tak kis, fekete skor­piók; oly ragyogó fénye­sek vol­tak, mintha fekete bake­lit­ból készül­tek volna. A füge- és cit­rom­fá­kon köz­vet­le­nül a kert alatt sok sma­ragd­zöld leve­li­bé­kát talál­tam, melyek mint meg­annyi selyem­cu­kor üldö­gél­tek a leve­lek között, fent a domb­ol­da­lon külön­böző kígyók éltek, ragyogó gyí­kok és tek­nő­sök. A gyü­möl­csös­ben sok­féle madár tanyá­zott, pinty, zöl­dike, gébics, baráz­da­bil­le­gető, sár­ga­rigó és időnk­int egy-egy lazac­szín és fekete-fehér búbos banka, mely hosszú, görbe cső­ré­vel tur­kált a puha föld­ben, s ha meg­lá­tott, cso­dál­kozva meresz­tette tara­ját, és elre­pült.

A villa ere­sze alatt fecs­kék ütöt­tek tanyát. Nem sok­kal előt­tünk érkez­tek, és dudo­ros sár­fész­keik éppen csak hogy elké­szül­tek, még sötét­bar­nák és nyir­ko­sak vol­tak, mint a kakaós süte­mény. Miköz­ben hal­vá­nyabb két­szer­sült szí­nűre szá­rad­tak, a madár­szü­lők buz­gón készí­tet­ték a bélést, végig­ku­tatva a ker­tet gyö­kér­da­rab­kák, gyap­jú­szá­lak, pihék után. Két fecs­ke­fé­szek ala­cso­nyab­ban volt a töb­bi­nél, és ezekre össz­pon­to­sí­tot­tam a figyel­me­met. Néhány napra hosszú lét­rát támasz­tot­tam a fal­hoz a két fészek közé, és azután las­san, nap­ról napra egyre maga­sabbra mász­tam, míg végül fel­ül­tem a leg­felső fokra, és belát­tam a fészekbe. A madár­szü­lő­ket, úgy lát­szik, nem zavarta a jelen­lé­tem, foly­tat­ták komoly mun­ká­ju­kat, a csa­ládi fészek készí­té­sét, míg én a létra tete­jén ültem, Roger meg a létra lábá­nál.

Ala­po­san meg­is­mer­tem eze­ket a fecs­ke­csa­lá­do­kat, és napi mun­ká­ju­kat nagy érdek­lő­dés­sel figyel­tem. Ame­lyi­kü­ket nős­tény­nek gon­dol­tam, azok meg­le­he­tő­sen egy­for­mán visel­ked­tek, komo­lyak és eléggé gond­ter­hel­tek vol­tak, túl­sá­go­san is aggá­lyos­ko­dók és buz­gók. A két hím viszont tel­je­sen külön­böző jel­lem volt. Egyi­kük a fészek kibé­le­lé­sé­hez kitűnő anya­got hor­dott össze, de ezt a fog­la­la­tos­sá­got nem volt haj­landó rend­sze­re­sen űzni. Néha haza­su­hant egy csomó bir­ka­gyap­jú­val a cső­ré­ben, de jó néhány per­cet elté­ko­zolt azzal, hogy ala­cso­nyan sik­lott ide-oda a kert virá­gai fölött, nyol­ca­so­kat írt le röp­té­ben, vagy fel-alá imboly­gott a sző­lő­ka­rók között. A fele­sége ilyen­kor a fészekbe kapasz­ko­dott, és két­ség­be­eset­ten csi­vi­telt rá, de ő nem volt haj­landó komo­lyan venni az éle­tet. A másik nős­tény­nek is sok baja volt a fér­jé­vel, de ezek más­féle bajok vol­tak. Ez a hím túl­sá­go­san is lel­kes volt. Eltö­kélte, hogy min­den követ meg­moz­gat annak érde­ké­ben, hogy fia­i­nak legyen a leg­re­me­kebb fészke az egész tele­pen. Azon­ban saj­ná­la­tos módon nem volt mate­ma­ti­kus, és akár­ho­gyan igye­ke­zett, nem tudta fej­ben tar­tani a fészek mére­tét. Néha izga­tot­tan és kissé elful­ladt csi­cser­gés­sel érke­zett haza, akkora tyúk- vagy puly­ka­tol­lat cipelve, mint saját maga, vagy olyan vas­kos tol­lat, amit nem lehe­tett behaj­lí­tani. Fele­sé­gé­nek rend­sze­rint hosszas rábe­szé­lé­sébe került, míg meg tudta győzni, hogy bár­mennyire ipar­ko­dik és küsz­kö­dik, a toll nem fér a fészekbe. Erre azután csa­ló­dot­tan ledobta a tol­lat, mely lepör­gött a föl­dön egyre emel­kedő kupacra, és meg­fe­le­lőbb bélés kere­sé­sére indult. Kis idő múlva vissza­tért, oly tömör és sáros, trá­gyás gyap­jú­cso­mó­val baj­lódva, melyet kép­te­len volt fel­ci­pelni az eresz alá és begör­dí­teni a fészekbe.

Mikor a fész­kek végre ki vol­tak bélelve, s a pettyes tojá­so­kat is lerak­ták és kiköl­töt­ték, a két férj jel­leme mintha meg­cse­ré­lő­dött volna. Az a férj, aki annyi fölös­le­ges fészek­bé­lést hor­dott össze, most gond­ta­la­nul sur­rant és körö­zött a dom­bok fölött, és haza­térve, pon­to­san olyan méretű és állagú rova­ro­kat hozott a cső­ré­ben, ami meg­fe­lelt bor­zas, remegő kicsi­nye­i­nek. A másik hím, úgy tet­szett, állandó ret­te­gés­ben élt, hogy cse­cse­mői éhen vesz­nek. Cson­tig fogyott az éle­lem­szer­zés­ben, és a leg­le­he­tet­le­nebb dol­gok­kal tért haza: óri­ási, szál­kás, csupa láb és szárny rova­rok­kal és hatal­mas, szá­raz, tel­je­sen emészt­he­tet­len szi­ta­kö­tők­kel. Ott tapadt a fészek szé­lén, és hősi, de hiá­ba­való erő­fe­szí­té­se­ket tett, hogy óri­ási aján­dé­kait begyö­mö­szölje fia­i­nak örökké nyi­tott tor­kába. Rossz rágon­dolni, mi tör­tént volna, ha sike­rül bedug­nia egy ilyen szál­kás zsák­mányt a kicsik cső­rébe. Sze­ren­csére ez soha­sem sike­rült, leej­tette hát a rovart a földre, és sietve repült el más éle­lem után. Hálás vol­tam ennek a fecs­ké­nek, mert három­féle lep­két, hat­féle szi­ta­kö­tőt és két han­gya­le­sőt szer­zett a gyűj­te­mé­nyem szá­mára.

A nős­té­nyek, miu­tán a kicsik kikel­tek, ugyan­úgy visel­ked­tek, mint annak előtte: kicsit gyor­sab­ban repül­tek, némi­leg fon­tos­kodva, de ez volt min­den. Elő­ször lát­tam, elál­mél­kodva, a madár­fé­szek egész­ség­ügyi beren­de­zé­seit. Sok­szor cso­dál­koz­tam, mikor magam nevel­tem fel kis­ma­da­rat, hogy vajon miért tartja égnek a fene­két, és miért moz­gatja ide-oda, ami­kor beleit szán­dé­ko­zik kiürí­teni. Most fel­fe­dez­tem az okot. A fecs­ke­bé­bik ürü­léke nyál­ká­val bevont kis gömb volt, mintha zse­la­tin­bu­rok­ban volna. A kicsik fejre áll­tak, rövid, de lel­kes rum­bát jár­tak a fene­kük­kel, és azután lehe­lyez­ték kis ado­má­nyu­kat a fészek pere­mére. Ha a nős­tény meg­ér­ke­zett, begyö­mö­szölte az össze­gyűj­tött ételt a tátogó tor­kokba, azután gyen­gé­den cső­rébe vette az ürü­lé­ket, és elre­pült, hogy lepottyantsa vala­hol az olaj­fa­li­get­ben. Cso­dá­la­tos ren­de­zés volt ez, és én elbű­völ­ten néz­tem a pro­duk­ciót a fenék­rá­zás­tól – amin min­dig nevet­nem kel­lett – a szülő befe­jező repü­lé­séig a facsú­csok fölött és a kis fekete-fehér bomba földre hul­lá­sát.

Mivel a hím fecske rend­sze­rint annyi fur­csa és alkal­mat­lan rovart gyűj­tött fia­i­nak, min­den­nap két­szer átvizs­gál­tam a fészek alatti terü­le­tet abban a remény­ben, hogy talá­lok újabb anya­got a gyűj­te­mény­hez. Itt fedez­tem fel egyik reg­gel egy vég­te­le­nül fur­csa boga­rat. Nem tud­tam elkép­zelni még erről az agya­lá­gyult fecs­ké­ről sem, hogy ekkora álla­tot cipel­jen haza, sőt még az is való­szí­nűt­len volt, hogy ő kapta el – de min­den­esetre ott volt a fészek alatt.

Hosszú­kás, otromba, kékes­fe­kete bogár volt, nagy, kerek fej­jel, hosszú, ízelt csá­pok­kal és dudo­ros test­tel. A leg­fur­csább a szárny­fe­dele volt. Mintha moso­dába küldte volna, ahol össze­ment; oly kicsiny volt, mintha fele­ak­kora bogár szá­mára készült volna. Ját­szot­tam a gon­do­lat­tal, hogy talán aznap reg­gel nem talált tiszta szárny­fe­de­let, és kény­te­len volt az öccsé­től köl­csön­kérni egy párat; de azután belát­tam, hogy bár ez az elgon­do­lás igen bájos, aligha mond­ható tudo­má­nyos­nak. Mikor fel­emel­tem a boga­rat, ész­re­vet­tem, hogy ujjam savany­kás és ola­jos szagú lett, bár nem lát­tam, hogy vala­mi­lyen folya­dé­kot válasz­tott volna ki magá­ból. Meg­sza­gol­tat­tam Roger­ral, vajon érzi-e ő is a sza­got, mire vadul tüsszen­tett és hát­rált, így gon­dol­tam, mégis a bogár büdös, és nem a kezem. Gon­do­san meg­őriz­tem, hogy The­o­dore meg­ha­tá­rozza, ha meg­jön.

Most, hogy elér­kez­tek a meleg tava­szi napok, The­o­dore jött min­den csü­tör­tö­kön a vil­lába. Konfli­son érke­zett a város­ból. Maku­lát­lan öltö­nye, kemény­gal­lérja és szé­les kari­májú puha­ka­lapja külö­nös ellen­tét­ben állt a hálók­kal, zacs­kók­kal, kém­csö­vek­kel telt dobo­zok­kal, melyek­kel körül­rakta magát. Teá­zás előtt meg­vizs­gál­tuk az álta­lam szer­zett új rovar­pél­dá­nyo­kat, és meg­ha­tá­roz­tuk őket. Tea után elin­dul­tunk álla­to­kat keresni a föl­de­ken, vagy ahogy The­o­dore mondta, kirán­dul­tunk vala­me­lyik közeli tavacs­ká­hoz vagy vizes­árok­hoz új, pará­nyi élő­lé­nye­ket keresni The­o­dore gyűj­te­mé­nyébe. Min­den nehéz­ség nél­kül meg­ha­tá­rozta fur­csa boga­ra­mat kicsire sike­rült fede­lé­vel, és külön­le­ges dol­go­kat mesélt róla:

– Ahá! Igen! – mondta közel­ről szem­ügyre véve az álla­tot. – Egy olaj­bo­gár… meloe pros­ca­ra­bo­eus… igen… ezek tény­leg fur­csa kül­lemű boga­rak. Mit mond? Ja, a szárny­fe­dél… Hát látja, ez nem repül. Van sok olyan cole­op­tera, amely már nem tud repülni vala­mi­lyen okból. Ennek a bogár­nak a tör­té­nete nagyon külö­nös. Ez per­sze nős­tény. A hím sok­kal kisebb… mond­hat­nám, fele­ek­kora. A nős­tény lerak egy csomó sárga petét olajba. Ami­kor ezek­ből lárva lesz, fel­mász­nak vala­me­lyik közeli virágra, és bent vára­koz­nak a kely­hé­ben. Van egy bizo­nyos magá­nyos méh, arra kell vár­niuk… ha ez bele­bú­jik a virágba, a lár­vák… fel­ké­redz­ked­nek… a hátára, és erő­sen meg­ra­gad­ják kar­ma­ik­kal a méh bun­dá­ját. Ha sze­ren­csé­jük van, a méh nős­tény, mely azért gyűjti a mézet, hogy peté­i­vel együtt lerakja a sejtbe. Azután, ha a méh meg­töl­tötte a sej­tet, és lerakta a peté­jét, a lárva ráug­rik a petére, és a méh lezárja a sej­tet. Akkor a lárva meg­eszi a petét, és ott fej­lő­dik ki a sejt­ben. Min­dig olyan fur­csá­nak érzem, hogy csu­pán egyet­len méh­fajta van, mely a lár­vák­nak áldo­za­tul esik. Azt hinné az ember, hogy sok lárva elté­veszti a meg­fe­lelő méh­faj­tát, és eset­leg elpusz­tul. És per­sze még ha a meg­fe­lelő méh­faj­tára talál, akkor sincs rá semmi… khm… biz­to­sí­téka… hogy nős­tény, és hogy éppen petézni készül.

Egy pil­la­natra elhall­ga­tott, több­ször láb­ujj­hegyre emel­ke­dett, és elgon­dol­kozva nézett a pad­lóra. Azután fel­te­kin­tett csil­logó szem­mel.

– Azt aka­rom ezzel mon­dani – foly­tatta –, hogy ez olyan, mintha valaki olyan lovon ülne egy lóver­se­nyen, mely­nek…khm… igen kevés esé­lye van a nye­résre.

Gyen­gé­den hin­táz­tatta az üveg­te­tejű dobozt, úgy, hogy a bogár egyik oldal­ról a másikra csúsz­kált, meg­le­pet­ten lóbálva csáp­jait. Azután óva­to­san vissza­he­lyezte a polcra a többi pél­dány közé.

– A lovak­ról jut eszembe – foly­tatta The­o­dore bol­do­gan, kezét csí­pőre téve és las­san bil­legve –, mesél­tem arról az idő­ről, ami­kor győ­ze­del­me­sen belo­va­gol­tam Szmir­nába egy fehér harci ménen? Nos, az első világ­há­bo­rú­ban tör­tént, tudja, és az én zász­ló­al­jam parancs­noka fejébe vette, hogy dia­dal­me­net­ben fogunk bevo­nulni Szmir­nába, s az élen halad­jon valaki, lehe­tő­leg fehér lovon. Saj­nos nekem jutott a kétes értékű meg­tisz­tel­te­tés, hogy vezet­het­tem a csa­pa­tot. Per­sze tanul­tam vala­mi­kor lova­golni, de… khm… nem állít­ha­tom, hogy gya­kor­lott lovas vol­nék. De azért ment min­den simán, a ló igen muta­tó­san lép­ke­dett, míg el nem értünk a város szé­lére. Görög­or­szág egyes vidé­kein, mint tudja, szo­kás illat­sze­re­ket, rózsa­vi­zet, ilyes­mit hin­teni a… khm… győ­ze­del­mes hősökre. Ahogy ott lova­gol­tam a menet­osz­lop élén, egy vén­asszony ugrott ki egy mel­lék­ut­cá­ból, és kez­dett köl­ni­vi­zet pocs­kolni min­den­felé. Ezt a ló még nem is bánta volna, de azután saj­nos egy kis köl­ni­víz a sze­mébe fröccsent. Azt már meg­szokta, hogy léte­zik fel­vo­nu­lás meg éljenző tömeg meg ilyesmi, de azt nem, hogy köl­ni­vi­zet önt­se­nek a sze­mébe. Meg­le­he­tő­sen… izga­tott lett, és nem úgy visel­ke­dett, mint egy harci mén, hanem inkább mint egy cir­ku­szi ló. Csak azért nem estem le róla, mert a lábam bele­szo­rult a ken­gyelbe. A sorok föl­bom­lot­tak, min­denki igye­ke­zett a lovat csi­tí­tani, de az annyira izga­tott volt, hogy a parancs­nok jobb­nak látta, ha a ló nem vesz részt a dia­dal­me­net­ben. A menet­osz­lop bema­sí­ro­zott a főut­cán, a zene szólt, a tömeg éljen­zett, miegy­más. Én pedig kény­te­len vol­tam a mel­lék­ut­cá­kon lopa­kodni fehér lovam­mal, és ráadá­sul a raj­tunk esett sére­lem­hez mind­ket­ten csak úgy bűz­löt­tünk a köl­ni­víz­től… Khm… azóta se sze­re­tek lova­golni.

Nyolcadik fejezet

A teknősbékadombok

A villa mögött egy sor bozon­tos hátú dom­bocska emel­ke­dett a kör­nyező olaj­fa­li­ge­tek fölé. A dom­bo­kon nagy cso­mók­ban nőtt a zöld mir­tusz, a magas hanga és helyenkint ren­det­len cso­por­tok­ban cip­rus­fák. Ez volt való­szí­nű­leg az egész kert leg­iz­gal­ma­sabb része, mert szinte túl­áradt az ele­ven élet­től. A homo­kos ösvé­nye­ken a han­gya­leső lár­vái töl­csér­forma göd­röcs­ké­ket ástak, ott kupo­rog­tak, lesve, hogy egy vigyá­zat­lan han­gya rálép­jen a gödör szé­lére, és a legör­dülő homok­kal együtt lesod­ród­jon a csapda fene­kére, ott aztán a han­gya­leső lárva elkapta bor­zal­mas, hara­pó­fo­gó­szerű kar­ma­i­val. A vörös homok­partba vadász­da­ra­zsak fúr­ták alag­út­ja­i­kat, és a talaj fölött pókokra les­tek: belé­jük szúr­ták ful­lánk­ju­kat, s meg­bé­nítva hur­col­ták őket lár­vá­ik­nak ele­de­lül. A virágzó han­ga­fű­ben a páva­szem­lep­kék nagy, hájas, bun­dás her­nyói rág­csál­tak kényel­me­sen, mintha szőr­me­gal­lé­rok kel­tek volna életre. A mir­tu­szok között, leve­leik meleg, illa­tos fél­ho­má­lyá­ban, imád­kozó sás­kák lesel­ked­tek, és zsák­mányt keresve, ide-oda for­gat­ták fejü­ket. A cip­ru­sok ágai között a pin­tyek fész­ke­i­ben tátogó, dül­ledt szemű kicsi­nyeik szo­rong­tak. Az alsóbb ága­kon ökör­sze­mek fon­ták mohá­ból és szőr­ből készült, töré­keny kis csé­szé­i­ket, vagy rova­rok után kutat­tak, fej­jel lefelé csüggve az ágak végén; és örö­mük­ben hal­kan csik­kan­tak, ha egy-egy csöpp pókot vagy kuka­cot talál­tak. Arany­szín bóbi­tá­juk kis házi­sap­ka­ként csil­lant meg, amint kecse­sen röp­köd­tek a fák setét­jé­ben.

Nem sok­kal a vil­lába köl­tö­zé­sünk után föl­fe­dez­tem, hogy a domb­vo­nu­lat tulaj­don­kép­pen a tek­nő­sök biro­dalma. Egy forró dél­után Roger­ral ket­tes­ben elbúj­tunk egy bokor mögé, és türel­me­sen vár­tuk, hogy egy nagy, fecs­ke­farkú pil­langó vissza­tér­jen ked­venc napo­zó­he­lyére, mert el akar­tuk csípni. Ez volt az év első iga­zán forró napja, és min­den kábul­tan, álmo­san hevert, magába szíva a nap­fényt. A fecs­ke­farkú sem sie­tett: lent idő­zött az olaj­fák­nál, és tán­cot járt magá­ban, for­dult, sik­lott, per­dült a napon. Amint figyel­tem, egy­szerre a sze­mem sar­ká­ból meg­pil­lan­tot­tam, hogy valami mozog a bokor olda­lá­nál, mely mögött kupo­rog­tunk. Gyor­san oda­néz­tem, hadd látom, mi mozog, de a barna, nap­sü­tött föld élet­te­len­nek tűnt. Figyel­me­met éppen a lep­kére akar­tam megint for­dí­tani, mikor olyas­mit lát­tam, hogy nem akar­tam hinni a sze­mem­nek: a föld­ku­pac, melyet néz­tem, egy­szerre fel­pú­po­so­dott, mintha kéz­zel emel­nék, a talaj meg­ha­sadt, egy kis magonc vadul kalim­pált, majd kifor­dult sápadt gyö­ke­re­i­vel a föld­ből, és fel­bo­rult.

Mi lehe­tett ennek a várat­lan kitö­rés­nek az oka, elmél­ked­tem magam­ban. Föld­ren­gés? Az nem lehet ilyen gyenge és körül­ha­tá­rolt. For­rás? Az lehe­tet­len ilyen szá­raz, víz­te­len tala­jon. Miköz­ben tör­tem a feje­met, a föld újra föl­emel­ke­dett, kis buc­kák vál­tak le róla, és széj­jel­gu­rul­tak, és sze­mem előtt fel­buk­kant egy barna-sárga pán­cél. Ahogy a pán­cél emel­ke­dett, még több föld por­lott széj­jel, és las­san, óva­to­san kibújt a lyuk­ból egy rán­cos, pik­ke­lyes fej meg egy hosszú, vékony nyak. A báva sze­mek rám néz­tek, egy­szer-két­szer pis­log­tak, azután a tek­nős úgy dön­tött, hogy nem kell fél­nie tőlem, és vég­te­len gond­dal és erő­fe­szí­tés­sel kiemel­ke­dett föld alatti cel­lá­já­ból, ket­tőt-hár­mat lépett, majd lero­gyott éde­sen szun­di­kálva az erős nap­sü­tés­ben. A ned­ves, hideg föld­ben töl­tött hosszú, téli álom után ez az első nap­fürdő olyan lehe­tett a szá­mára, mint egy ital bor. Lábait kidugta a pán­cél alól, fejét a földre fek­tette, és csu­kott szem­mel hevert, mintha tes­té­nek és pán­cél­já­nak min­den por­ci­ká­já­val szívná magába a nap­fényt. Ott feküdt vagy tíz per­cig, azután las­san és elszán­tan fel­állt, majd elcam­mo­gott az ösvé­nyen oda, ahol pity­pang és lóhere tenyé­szett egy cip­rus árnyé­ká­ban. Itt, úgy lát­szik, lábai fel­mond­ták a szol­gá­la­tot, és egy puffa­nás­sal pán­célja alsó felére hup­pant. Azután kidugta fejét a pán­cél alól, las­san lefelé gör­bí­tette a dús, zöld lóhe­re­bo­kor fölé, szája nagyra nyílt, egy pil­la­na­tig úgy maradt, azután rázá­ró­dott a nedv­dús leve­lekre. Fejét hát­ra­vetve tép­deste a lóhe­rét, és ült, bol­do­gan nyám­mogva: szá­ján lecsur­gott az év első éte­lé­nek leve.

Ez lehe­tett a tavasz első tek­nőse, és elő­jö­ve­tele a föld alatti háló­szo­bá­ból mintha csak jel­adás lett volna: a dom­bok egy­szerre meg­tel­tek tek­nő­sök­kel. Sohase lát­tam ennyit egy raká­son ilyen kis terü­le­ten. Vol­tak akko­rák is, mint egy leve­ses­tá­nyér, és kiseb­bek, mint a teás­csé­sze, cso­ko­lá­dé­színű nagy­pa­pák és hal­vány, sza­ru­színű fia­ta­lok, de mind ott totyo­gott nehéz­ke­sen a homo­kos ösvé­nye­ken, ki és be a hanga és mir­tusz között, néha pedig lerán­dul­tak az olaj­fa­li­ge­tekbe, ahol a növény­zet nedv­dú­sabb volt. Ha az ember egy óra hosszat egy hely­ben ült, leg­alább tíz elvo­nuló tek­nőst szá­mol­ha­tott össze. Két óra alatt egy­szer har­mincöt dara­bot gyűj­töt­tem be kísér­let­kép­pen. Csak jöt­tem-men­tem a domb­ol­da­lon, és föl­sze­de­get­tem őket, mikor gond­ter­helt hatá­ro­zott­ság­gal arra bal­lag­tak, és büty­kös lábuk dobo­gott a föl­dön.

Nem sok­kal azután, hogy a dom­bok pán­cé­los gaz­dái elő­jöt­tek téli szál­lá­suk­ról, és elköl­töt­ték első ebéd­jü­ket, a hímek kezd­tek erő­sen haj­lani az érzel­mes­ségre. Láb­ujj­he­gyen, bot­la­dozó futás­sal, pec­ke­sen indul­tak házas­tár­sat keresni. Néha meg­áll­tak, fur­csa, éles kiál­tást hal­lat­tak, a hím tek­nős szen­ve­dé­lyes sze­relmi dalát. A nős­té­nyek, melyek nehéz­ke­sen döcög­tek a hanga között, meg-meg­állva egy kis tíz­óra­ira, fog­hegy­ről felel­get­tek. Erre két vagy három hím tek­nős­höz mér­ten való­sá­gos vág­tába kez­dett, és rend­sze­rint töb­ben futot­tak össze egyet­len nős­tény körül. Kiful­ladva értek oda, és szen­ve­dé­lyes izzás­sal mered­tek egy­másra, tor­kuk gör­csö­sen rán­gott. Azután harcba len­dül­tek.

Izgal­mas és lát­vá­nyos csa­ták vol­tak, inkább bir­kó­zás­nak nevez­het­ném, mint ököl­ví­vás­nak, mert a küzdő felek nem bizo­nyul­tak sem elég gyors­nak, sem elég ügyes­nek ahhoz, hogy láb­mun­ká­val pró­bál­koz­za­nak. Úgy vél­ték, a lehető leg­gyor­sab­ban meg kell támadni a vetély­tár­sat, még mielőtt ideje lenne fejét pán­cél­jába behúzni. Leg­cél­ra­ve­ze­tőbb­nek az oldal­ütés bizo­nyult, mert ily módon – ha a har­cos jó erő­sen neki­fe­szült vetély­társa pán­cél­já­nak, és nagyot taszí­tott rajta – az ellen­ség fel­for­dult, és ott kalim­pált gyá­mol­ta­la­nul, hanyatt. Ha nem sike­rült oldal­ról elkapni, akkor a vetély­társ ana­tó­mi­á­já­nak bár­mely más része is meg­fe­lelt. A hímek egy­más­nak támad­tak, lök­dös­ték, csap­kod­ták egy­mást, pán­cél­juk össze­csat­tant néha, mint valami las­sí­tott fil­men, egy­más nya­kába harap­tak, vagy föl­szisszenve vissza­hú­zód­tak pán­cél­jukba. Szen­ve­dé­lyük tár­gya ezalatt álmo­san tovább bal­la­gott, itt-ott tépett magá­nak egy falás­nyit; nyil­ván nem érde­kelte a mögötte össze­csa­pódó, recsegő pán­cé­lok zaja. Nem­egy­szer annyira elfa­jult a via­dal, hogy a dühös hím rosszul alkal­ma­zott indu­lat­ból vélet­le­nül szíve höl­gyét vágta oldalba. Az sér­tett szi­sze­gés­sel vissza­hú­zó­dott pán­cél­jába, és ott várta be türel­me­sen a csata végét. Úgy érez­tem, hogy eze­ket a pár­vi­a­da­lo­kat igen rosszul szer­ve­zik, és fölös­le­ge­sen vív­ják, mert nem min­dig a leg­erő­sebb hím győ­zött. Ha elő­nyö­sebb talajra került, egy kisebb tek­nős is könnyen föl­bo­rít­ha­tott egy nála két­szerte nagyob­bat. Sőt az is sűrűn elő­for­dult, hogy egyik har­cos sem kapta meg a höl­gyet… sok­szor lát­tam, hogy a nős­tény elcam­mog a csa­tázó hímek­től, össze­áll egy vad­ide­gen­nel, mely­nek egyet­len kar­co­lás sem érte a pán­cél­ját, és bol­do­gan távo­zik vele.

Roger meg én órá­kig kupo­rog­tunk a han­gá­ban, és figyel­tük a tek­nős lova­go­kat, amint alkal­mat­lan pán­cél­za­tuk­ban vív­tak höl­gyü­kért, és ezek a via­da­lok min­dig jól elszó­ra­koz­tat­tak ben­nün­ket. Néha fogad­tunk egy­más­sal a győz­tesre, és nyár végére Roger annyi pon­tot veszí­tett, hogy jelen­tős összeg­gel tar­to­zott nekem. Néha, ami­kor a csata túl­sá­go­san elva­dult, Rogert is elra­gadta a hév, ő is be akart kap­cso­lódni, úgy kel­lett erő­vel vissza­tar­ta­nom.

Mikor a hölgy végre válasz­tott, követ­tük a bol­dog pár nász­út­ját a mir­tu­szok között, sőt (tapin­ta­to­san elrej­tőzve a bok­rok mögött) a regé­nyes dráma utolsó fel­vo­ná­sát is végig­néz­tük. A tek­nős nász­éj­sza­kája – vagy inkább nap­pala – nem túl­sá­go­san fel­emelő lát­vány. Elő­ször is a nős­tény idét­le­nül sze­mér­me­sen visel­ke­dik, és igen sze­szé­lye­sen tér ki a vőle­gény udvar­lása elől. Addig bosszantja ezzel, míg a hím kény­te­len ősi tak­ti­ká­hoz folya­modni: néhány rövid, eré­lyes oldal­ütés­sel vet véget a hölgy szű­zies vona­ko­dá­sá­nak. Maga a nemi aktus a leg­eset­le­nebb és leg­idét­le­nebb dolog volt, amit valaha lát­tam. Rossz volt nézni, milyen eset­le­nül és tapasz­ta­lat­la­nul igye­ke­zett a hím a nős­tény pán­cél­jára mászni. Lecsú­szott, fél­re­sik­lott, elvesz­tette egyen­sú­lyát, és majd­nem hanyatt esett. Az ember alig tudta meg­állni, hogy segít­sé­gére ne sies­sen sze­gény fejé­nek, és csak nagy nehe­zen tud­tam maga­mat vissza­tar­tani, hogy közbe ne lép­jek. Egy­szer egy hím még a szo­ká­sos­nál is ügye­fo­gyot­tabb volt, három­szor pottyant vissza mászás köz­ben, és min­den­kép­pen olyan idét­le­nül visel­ke­dett, hogy már azon gon­dol­kod­tam, vajon egész nyá­ron át így fog-e kísér­le­tezni… Végre, inkább sze­ren­csé­vel, mint ésszel, fel­ka­pasz­ko­dott, és már éppen azon vol­tam, hogy meg­könnyeb­bül­ten fel­lé­le­gez­zem, mikor a nős­tény, akit nyil­ván bosszan­tott a hím ügyet­len­sége, néhány lépést tett egy pity­pang­le­vél irá­nyába. Férje két­ség­be­eset­ten kapasz­ko­dott a meg­in­duló pán­célba, de nem bírta egyen­sú­lyát meg­tar­tani, lecsú­szott, egy pil­la­na­tig bil­le­gett, azután szé­gyen­le­te­sen hanyatt esett. Ez a végső csa­pás több volt a sok­nál: meg se kísé­relte, hogy hasra for­dul­jon, egy­sze­rűen behú­zó­dott a pán­cél­jába, úgy feküdt ott kár­val­lot­tan. A nős­tény köz­ben meg­ette a pity­pang­le­ve­let. Mikor úgy lát­tam, hogy szen­ve­dé­lye már kihűlt, hasra for­dí­tot­tam a hímet, mire kábán tekin­getve erre-arra, egy perc múlva odébb­állt, figye­lemre se mél­tatva előbbi ará­ját, aki közö­nyö­sen, teli száj­jal bámult rá. Bün­te­tés­ből meg­fog­tam, és föl­vit­tem őnagy­sá­gát a domb­ol­dal kopár, tel­je­sen szik­kadt részére, és ott­hagy­tam, hadd tegyen meg jó hosszú utat a leg­kö­ze­lebbi lóhe­re­bo­ko­rig.

Oly tüze­te­sen és lel­ke­sen figyel­tem a tek­nő­sö­ket, hogy idő­vel jó néhá­nyat ismer­tem már látás­ból. Néme­lyi­ket alak­já­ról vagy szí­né­ről ismer­tem meg, máso­kat vala­mi­lyen testi hibá­juk­ról – egy kar­co­lás­ról a pán­célja szé­lén, egy hiányzó láb­kör­mé­ről stb. Volt egy nagy, méz- és szu­rok­színű nős­tény, mely arról volt fel­is­mer­hető, hogy csak fél szeme volt. Olyan baráti viszonyba kerül­tünk, hogy madame Kük­lopsz­nak keresz­tel­tem. Las­sank­int ő is meg­is­mert, és miu­tán rájött, hogy nem bán­tom, már nem húzó­dott vissza pán­cél­jába, ha köze­led­tem, sőt nya­kát nyúj­to­gatta, hogy lássa, hoz­tam-e neki valami kis aján­dé­kot, salá­ta­le­ve­let vagy pici csi­gát, amit mód­fe­lett ked­velt. Vígan indult dol­gára, mi pedig követ­tük Roger­ral, néha soron kívüli trak­tát ren­dez­tünk szá­mára, levit­tük az olaj­fák alá, hogy jól­lak­jon lóhe­ré­vel. Vég­te­len saj­ná­la­tomra nem vol­tam jelen a lako­dal­mán, de oly sze­ren­csés vol­tam, hogy tanúja lehet­tem a mézes­he­tek követ­kez­mé­nye­i­nek.

Egy nap, mikor meg­lá­to­gat­tam, éppen göd­röt ásott az árok­part tövé­ben a puha talajba. Mikor oda­ér­tem, már meg­le­he­tő­sen mélyen járt, és lát­ha­tóan örült, hogy meg­pi­hen­he­tett, s egy kis fris­sí­tőt vehe­tett magá­hoz néhány lóhe­re­vi­rág alak­já­ban. Azután újra mun­ká­hoz látott, mellső lába­i­val kika­parta a föl­det, és pán­cél­já­val oldalra tolta. Nem tud­tam biz­to­san, mit akar, ezért nem segí­tet­tem neki, csak feküd­tem hason a han­gá­ban, és figyel­tem. Egy idő múlva, mikor már egész tekin­té­lyes föld­ku­pa­cot ásott ki, gon­do­san meg­vizs­gálta a göd­röt min­den­féle szem­szög­ből, és lát­ha­tóan meg volt elé­gedve. Meg­for­dult, leen­gedte a hátsó felét a gödör fölé, és ült elra­gad­ta­tott arc­cal, miköz­ben szó­ra­ko­zot­tan lera­kott kilenc fehér tojást. Meg vol­tam lepve, és el vol­tam ragad­tatva, kife­jez­tem szív­ből jövő jókí­ván­sá­ga­i­mat a tel­je­sít­mé­nyé­hez, míg ő elgon­dol­kodva táto­gott felém. Azután hoz­zá­fo­gott, hogy a föl­det vissza­ka­parja a tojá­sokra, majd szo­ro­san ledön­gölte igen egy­szerű mód­szer­rel: ráállt, és több­ször a hasára ejtette magát. Dolga végez­té­vel meg­pi­hent, és elfo­gadta a mara­dék lóhe­re­vi­rá­got.

Kínos hely­zet­ben vol­tam, mert ret­ten­tően vágy­tam egy ilyen tojásra a gyűj­te­mé­nyem szá­mára, de nem akar­tam elvenni, amíg a nős­tény ott volt, nehogy meg­sér­tőd­jön, és kiássa vagy meg­egye a mara­dék tojá­so­kat, vagy más hasonló ször­nyű­sé­get cse­le­ked­jen. Ott ültem tehát, és vár­tam türel­me­sen, amíg befe­jezte lako­má­ját, és szun­dí­tott egyet, majd elbal­la­gott a bok­rok között. Egy dara­big követ­tem, hogy meg­bi­zo­nyo­sod­jam, nincs-e szán­dé­ká­ban vissza­térni, azután oda­si­et­tem a fészek­hez, és óva­to­san kiás­tam egy tojást. Majd­nem akkora volt, mint egy galamb­to­jás, hosszú­kás és dur­ván meszes héjú. Vissza­la­po­gat­tam a föl­det, nehogy ész­re­ve­gye, hogy hoz­zá­nyúl­tam, és dia­dal­ma­san vit­tem tró­fe­á­mat a vil­lába. Nagyon óva­to­san kifúj­tam belőle a nyú­lós sár­gá­ját, és külön beso­rol­tam az üres héjat ter­mé­szet­rajzi gyűj­te­mé­nyembe egy üveg­te­tejű dobozba. A fel­ira­ton ízlé­se­sen tár­sult a tudo­mány az érzel­mes­ség­gel: „Görög­tek­nős (tes­tudo Graeca) tojása, tojta madame Kük­lopsz.”

A tavasz és a nyár folya­mán, míg én a tek­nő­sök udvar­lá­sát tanul­má­nyoz­tam, a vil­lát elözön­lötte Larry bará­ta­i­nak véget nem érő ára­data. Alig­hogy elbú­csúz­tat­tuk az egyik cso­por­tot, és meg­könnyeb­bül­ten föl­lé­le­gez­tünk, már jött is egy újabb hajó, taxik, konfli­sok sor­jáz­tak föl az úton nagy dudá­lás­sal és pat­kó­csat­to­gás­sal, és a házunk újból meg­telt. Néha az újabb ven­dég­ra­ko­mány meg­ér­ke­zett, mielőtt még az előző cso­por­tot leráz­tuk volna, és leír­ha­tat­lan zűr­za­var támadt. A ház és a kert tömve volt köl­tők­kel, írók­kal, művé­szek­kel és drá­ma­írók­kal, akik vitat­koz­tak, fes­tet­tek, ittak, kopog­tak az író­gé­pen, vagy kom­po­nál­tak. Egy­ál­ta­lán nem vol­tak olyan min­den­napi, bájos embe­rek, ahogy Larry ígérte, épp ellen­ke­ző­leg, egé­szen rend­kí­vüli külön­cök vol­tak, és oly „magas­röp­tűek”, hogy még egy­mást is alig értet­ték.

Az első ven­dég Zat­opec volt, az örmény költő, kis növésű, merész sas­orrú, zömök egyén vál­lig érő, ezüs­tös sörénnyel. Kezét görcsbe húzta és elgör­bí­tette az ízü­leti gyul­la­dás. Óri­ási, lobogó, fekete kabát­ban érke­zett, szé­les kari­májú, fekete kalap­ban, bor­ral meg­ra­kott konfli­son. Hangja, akár a sirokkó, meg­re­meg­tette a házat, ami­kor lobogó kabát­já­ban, a boros­üve­ge­ket nya­lá­bolva beron­tott. Egész ott­léte alatt egy­foly­tá­ban, szü­net nél­kül beszélt. Reg­gel­től estig beszélt, cso­dá­la­tos mennyi­ségű bort fogyasz­tott, néha szun­dí­tott egyet, ahol éppen elál­mo­so­dott, de rit­kán feküdt ágyba. Elő­re­ha­la­dott kora nem oltotta ki szen­ve­dé­lyét a gyen­gébb nem iránt. Mamát és Mar­gót nyi­korgó, régi­módi udva­ri­as­ság­gal kezelte, de mér­föld­nyi kör­zet­ben egyet­len paraszt­lány sem mene­kül­he­tett udvar­lá­sá­tól. Utá­nuk kacsá­zott az olaj­fa­li­ge­tek­ben, böm­bölve neve­tett, bóko­kat ordí­tott nekik, kabátja lobo­gott utána, és zse­bei dagad­tak a boros­üve­gek­től. Még Luga­re­cia sem volt tőle biz­ton­ság­ban: ahány­szor a dívány alatt söp­rö­ge­tett, Zat­opec bele­csip­pen­tett a fene­kébe. Ez áldás­nak bizo­nyult, mert néhány napra feled­tette vele beteg­sé­geit: elpi­rult és vigyor­gott, mint a kis­macska, ahány­szor Zat­opec fel­buk­kant. Zat­opec úgy távo­zott, ahogy érke­zett, kirá­lyian tró­nolt konfli­sá­ban, köpe­nyébe bur­kolva, bóko­kat üvöl­tö­zött felénk, miköz­ben elko­co­gott az úton, és meg­ígérte, hogy hama­ro­san vissza­tér Bosz­ni­á­ból, és hoz még bort.

A követ­kező invá­ziót három művész haj­totta végre, Jon­quil, Durant és Michael. Jon­quil kül­lemre és hangra akár egy póni­fri­zu­rás, kül­vá­rosi nős­tény bagoly. Durant szi­kár volt, gyá­szos és oly ide­ges, hogy majd kiug­rott a bőré­ből, ha várat­la­nul meg­szó­lí­tot­ták. Ezzel szem­ben Michael ala­csony, kövér, álma­tag emberke volt, főtt rákra emlé­kez­te­tett, és kevés gön­dör haj díszel­gett a fején. Ennek a három ember­nek egyet­len közös tulaj­don­sága volt: alkotni óhaj­tot­tak. Ami­kor Jon­quil elő­ször sétált be a házba, ezt vilá­go­san el is magya­rázta az ámuló mamá­nak.

– Nem azért jöt­tem, hogy nya­ral­jak – közölte szi­go­rúan –, azért jöt­tem, hogy alkos­sak. Éppen ezért nem is érde­kel­nek a kirán­du­lá­sok meg ilyes­mik, érti?

– Ó… izé… hogyne, hát per­sze – felelte mama bűn­tu­da­to­san, mintha nagy lako­má­kat kívánt volna ren­dezni a mir­tusz­bok­rok között Jon­quil tisz­te­le­tére.

– Csak úgy tovább, mint eddig – foly­tatta Jon­quil. – Nem aka­rok fel­for­du­lást, érti? Alkotni aka­rok.

Ezek után elvo­nult a kertbe für­dő­tri­kó­ban, és béké­sen aludt a napon egész ott­léte alatt.

Durant szin­tén közölte velünk, hogy dol­gozni óhajt, de elő­ző­leg rendbe akarja szedni az ide­geit. Tel­je­sen fel­dúl­ták a nem­rég elszen­ve­dett ese­mé­nyek, mondta. Olasz­or­szág­ban járt, és ott hir­te­len elfogta a vágy, hogy remek­mű­vet alkos­son. Hosszas gon­dol­ko­dás után úgy dön­tött: egy virágzó man­du­lás­kert volna leg­mél­tóbb az ecset­jére. Sok ide­jébe és pén­zébe került, míg bejárta a vidé­ket, meg­fe­lelő gyü­möl­csöst keresve. Végre ráta­lált a töké­le­te­sen meg­fe­lelő man­du­lásra: fek­vése gyö­nyörű volt, virá­gai nagyok és dúsak. Láza­san fogott mun­ká­hoz, és az első nap esté­jéig fel­vá­zolta vász­nára a kör­vo­na­la­kat. Fárad­tan, de elé­ge­det­ten össze­rakta hol­mi­ját, és vissza­tért a faluba. Jót aludt, s más­nap fris­sen, üdén ébredt, majd sie­tett a gyü­möl­csösbe, hogy befe­jezze művét. Oda­ért, s elné­mult a bor­za­lom­tól és ámu­lat­tól: sivár és kopasz volt vala­mennyi fa, míg a talajt rózsa­szín és fehér szir­mok vas­tag sző­nyege borí­totta. Alig­ha­nem tava­szi vihar kere­ke­dett az éj folya­mán, és játé­ko­san leko­pasz­totta a kör­nyék­beli gyü­möl­csö­sö­ket, bele­értve Durant kivá­lasz­tott kert­jét is.

– Meg vol­tam sem­mi­sülve – közölte velünk remegő han­gon, könnyes szem­mel. – Meg­es­küd­tem, hogy sohase fes­tek többé… soha! De az ide­geim las­san kez­de­nek rendbe jönni… Már kevésbé érzem fel­dúlt­nak maga­mat… Eljön az ideje, ami­kor megint elkez­dem a fes­tést.

Durant kéré­sünkre közölte, hogy e saj­ná­la­tos ese­mény két évvel ezelőtt tör­tént, de ő még nem heverte ki.

Michael tar­tóz­ko­dása rosszul kez­dő­dött. El volt bűvölve a szi­get szí­ne­i­től, lel­ke­sen közölte, hogy nyom­ban mun­ká­hoz lát, s egy óri­ási vász­non fejezi ki és rög­zíti Korfu lénye­gét. Alig várta, hogy hoz­zá­fog­has­son. Sze­ren­csét­len­sé­gére aszt­má­ban szen­ve­dett. És sze­ren­csét­len­sé­gére Luga­re­cia letett a szo­bá­já­ban az egyik székre egy pok­ró­cot, melyet lovag­lás­nál hasz­nál­tam, mivel a szi­ge­ten nem lehe­tett nye­reg­hez jutni. Az éj köze­pén olyan zajra ébred­tünk, mintha egy falka véreb üvöl­tene fur­csán ful­dokló han­gon. Álmo­san betó­dul­tunk Michael szo­bá­jába, ahol vonítva és levegő után kap­kodva talál­tuk, verí­ték­ben fürdő arc­cal. Margo rohant teát főzni, Larry pálin­kát hozott, Leslie kinyi­totta az abla­kot. Mama vissza­fek­tette Micha­elt az ágyba, és mivel ragadt az izzad­ság­tól, gyen­gé­den beta­karta a lópok­róc­cal. Meg­le­pe­té­sünkre min­den gyógy­szer elle­nére rosszab­bul lett. Beszélni még tudott, és érdek­lődve kér­dez­tük, mi a baja, és mi okozza.

– Lelki oka van, tisz­tán lelki oka – mondta Larry. – Mire emlé­kez­tet téged ez a vonító hang?

Michael némán rázta a fejét.

– Azt hiszem, vala­mit sza­gol­tatni kel­lene vele… ammó­ni­á­kot vagy ilyes­mit… – vélte Margo. – Az reme­kül hat, ha valaki ájul­do­zik.

– De nem ájul­do­zik – mondta Larry velő­sen. – Viszont való­szí­nű­leg elájulna, ha ammó­ni­á­kot sza­golna.

– Igen, drá­gám, az egy kicsit erős – szólt mama. – Gon­dol­ko­dom, hogy mi okoz­hatta… Nem aller­giás vala­mire, Michael?

Két ful­dok­lás között Michael elso­rolta, mi az a három dolog, amire aller­giás: az orgona hím­pora, a macska és a ló. Kibá­mul­tunk az abla­kon, de szé­les határ­ban sem lát­tunk orgo­na­bok­rot. Átku­tat­tuk a szo­bát, de sehol se buj­kált macska. Mél­tat­lan­kodva uta­sí­tot­tam vissza Larry gya­nú­sí­tá­sát, hogy neta­lán lovat lop­tam be a házba. Csak mikor Michael már a halál mezs­gyé­jén járt, akkor vet­tük észre a lópok­ró­cot, melyet mama gon­do­san a beteg álla alá gyűrt. Ez a bal­eset rossz hatás­sal volt sze­gény emberre, kép­te­len volt egyet­len ecset­vo­nást is tenni egész idő alatt. Durant-nal feküd­tek egy­más mel­lett a nyug­szé­ke­ken, és együtt igye­kez­tek ide­ge­i­ket gyó­gyí­tani.

Még hár­mó­juk­kal kín­lód­tunk, ami­kor újabb ven­dég érke­zett: Mel­anie, Torro gróf­nője. Magas és sovány volt, arca, mint egy vén lóé, szem­öl­döke hol­ló­fe­kete, fején óri­ási, bíbor­vö­rös haj­párna. Még öt per­cet sem töl­tött a ház­ban, máris a hőségre kez­dett panasz­kodni, és mama meg­rö­kö­nyö­dé­sére és az én mulat­sá­gomra fogta bíbor­szín haját, levette, és elő­buk­kant a feje, mely kopasz volt, akár a gomba kalapja. Látva mama rémült pil­lan­tá­sát, a grófnő rekedt, károgó hang­ján közölte: – Most gyó­gyul­tam föl orbánc­ból, vég­képp kihul­lott a hajam… nem kap­tam Milá­nó­ban össze­illő szem­öl­dö­köt és paró­kát… talán majd Athén­ban.

Saj­ná­la­tos módon rosszul beil­lesz­tett hamis fog­sora miatt a grófnő haj­la­mos volt a motyo­gásra, úgy­hogy mama azt kép­zelte, a beteg­ség, amely­ből éppen fel­gyó­gyult, valami úri­nő­höz nem illő dolog lehet. Az első adódó alka­lom­mal fél­re­vonta Lar­ryt.

– Undo­rító! – mondta remegő sut­to­gás­sal. – Hal­lot­tad, mi baja van? És ez neked barát­nőd!

– Barát­nőm? – kér­dezte Larry meg­le­pet­ten. – Ugyan, hiszen alig isme­rem… Ki nem áll­ha­tom, de érde­kes alak, és közel­ről akar­tam tanul­má­nyozni.

– Sze­re­tem az ilyet – mél­tat­lan­ko­dott mama. – Ide­hí­vod ezt a terem­tést, és amíg te jegy­ze­te­ket csi­nálsz, ránk ragaszt valami undo­rító beteg­sé­get. Nem, Larry, nagyon saj­ná­lom, de itt nem marad­hat!

– Ne hülyés­kedj, mama – szólt Larry inge­rül­ten –, ezt nem lehet elkapni… csak ha bele­fek­szel az ágyába.

– Ne bosszants – dühön­gött mama –, nem tűröm ezt az ocs­mány sze­mélyt a házam­ban.

Egész nap sut­togva vitat­koz­tak, de mama kemény maradt, mint a gyé­mánt. Végül Larry azt aján­lotta, hív­juk ki The­o­dore-t, és kér­jük ki a véle­mé­nyét. Ebbe aztán mama is bele­egye­zett. Küld­tünk egy leve­let, mely­ben meg­hív­tuk The­o­dore-t, tölt­sön nálunk egy napot. Vála­szát, misze­rint elfo­gadja a meg­hí­vást, ugyanaz a kocsi hozta meg, mely­ben Zat­opec köpenybe bur­kolt alakja volt lát­ható. Zat­opec, mint kide­rült, oly elké­pesztő mennyi­ségű búcsú­i­tó­kát nya­kalt be, mielőtt elhagyta volna Kor­fut, hogy rossz hajóra szállt, és Athén­ban kötött ki. Mivel így lema­radt a bosz­niai csat­la­ko­zás­ról, filo­zó­fus­hoz illő nyu­ga­lom­mal szállt a leg­első hajóba, mely vissza­hozta Kor­fura több kosár bor kísé­re­té­ben. The­o­dore más­nap érke­zett, a nyárra való tekin­tet­tel puha­ka­lap helyett szal­ma­ka­lap­ban. Mielőtt mama óvhatta volna a kopasz ven­dég­től, Larry már be is mutatta őket egy­más­nak.

– Dok­tor? – szólt nyom­ban Mel­anie, Torro gróf­nője, ragyogó szem­mel. – Milyen érde­kes. Talán taná­csot adhatna… most épül­tem fel orbánc­ból.

– Ah! Khm! Való­ban? – kér­dezte The­o­dore, mohó érdek­lő­dés­sel szem­lélve a gróf­nőt. – Milyen… khm… keze­lést kapott?

Hosszú és szak­szerű beszél­ge­tésbe merül­tek lel­ke­sen, és csak mama hatá­ro­zott fel­lé­pése térí­tette el őket a témá­tól, melyet mama még min­dig igen illet­len­nek vélt.

– Iga­zán, The­o­dore éppen olyan rom­lott, mint ez a nő – mondta Lar­rynek. – Én való­ban igyek­szem nagy­vo­nalú lenni, de min­den­nek van határa, és sze­rin­tem ilyen dol­go­kat nem lehet uzson­ná­nál meg­tár­gyalni.

Később mama elkapta négy­szem­közt The­o­dore-t, aki elma­gya­rázta neki a grófnő beteg­sé­gét. Mamát elfogta a lel­ki­is­me­ret-fur­da­lás, ami­ért téve­sen ítélte meg a gróf­nőt, és egész nap ked­ves volt hozzá, még fel is aján­lotta, vegye csak le a paró­ká­ját, ha melege van.

Aznap este külö­nö­sen tarka és rend­kí­vüli volt a vacso­rázó tár­sa­ság: engem meg­bű­völt a sok­féle alak, a külön­böző beszél­ge­té­sek, azt se tud­tam, melyik­nek szen­tel­jem figyel­me­met. A lám­pák csön­de­sen füs­töl­tek, és meleg, méz­színű fényt vetet­tek az asz­talra, fel­csil­lan­tot­ták a por­ce­lánt és üve­get, és tűzbe borí­tot­ták a vörös­bort, mikor a poha­rakba csur­gott.

– De édes fiam, te ezt nem érted… nem, nem! – böm­bölt Zat­opec, hor­gas orrát boros­po­hara fölött tartva. – Nem lehet úgy beszélni a köl­té­szet­ről, mint holmi szo­ba­fes­tés­ről.

– …és, mon­dok, én nem vagyok haj­landó nekik egy tízes­nél olcsób­ban raj­zolni… már ez is sza­rul van meg­fi­zetve, mon­dok…

– … és más­nap reg­gel olyan vol­tam, mint a guta­ütött… tel­je­sen meg­bé­ní­tott… ezer virág, össze­törve, letépve. Azt mond­tam, soha­sem fes­tek többé… az ide­geim meg­ráz­kód­tak… az egész gyü­möl­csös, pff, csak úgy eltűnt… és ott áll­tam…

– Ah, igen… khm… bár azt hiszem… tudja… khin… kicsit túl­be­csü­lik a für­dő­ket. Azt hiszem, a bete­gek kilenc­ven­két szá­za­léka…

Az éte­lek­kel meg­ra­kott, tűz­há­nyó for­mává púpo­zott tálak fino­man gőzö­lög­tek, az asz­tal köze­pén ragyogó színű korai gyü­möl­csök tor­nyo­sod­tak. Luga­re­cia az asz­tal körül bice­gett, hal­kan nyög­dé­cselve magá­ban. The­o­dore sza­kálla csil­lo­gott a lám­pa­fény­ben, Leslie kenyér­ga­la­csi­no­kat gyúrt műgond­dal, és célba lőtt velük a lám­pák körül imbolygó pil­lékre, mama osz­totta az ételt, bizony­ta­la­nul mosoly­gott min­den­kire, és szeme sar­ká­ból figyelte Luga­re­ciát; Roger az asz­tal alatt hideg orrát néma könyör­gés­sel a tér­dem­hez nyomta.

Margo a még min­dig ziháló Micha­el­lal beszél­ge­tett művé­szet­ről:

– … de én azt hiszem, Law­rence job­ban csi­nálja az ilyes­mit. Olyan gaz­dag stí­lusa van, mintha… nem gon­dolja? Vegyük pél­dául a Lady Chat­ter­ley-t…

– Ó, igen, tel­je­sen igaza van. És azután a siva­tag­ban is olyan cso­dá­la­tos dol­go­kat művelt, ugye?… Hiszen ő írta azt a cso­dá­la­tos köny­vet… ee… izé… A Böl­cses­ség hét­pil­lére, vagy minek is hív­ják…

Larry és a grófnő művé­szet­ről beszél­ge­tett:

– … de a leg­fon­to­sabb a szó­ki­mondó egy­sze­rű­ség: egy gyer­mek tiszta sze­mé­vel kell nézni… Vegyük a leg­szebb, alap­vető ver­set… pél­dául a Boci boci tarká-t… na, hát ez az igazi köl­té­szet… egy­sze­rű­ség köz­he­lyek nél­kül… semmi divat­ja­múlt szó­lam…

– …de nincs értelme arról sza­valni, hogy egy­sze­rűen köze­led­jünk a köl­té­szet­hez, ha köz­ben olyan teker­vé­nyes ríme­ket farag valaki, mint egy teve gyomra…

Mama és Durant:

– … és elkép­zel­heti, ez milyen hatás­sal volt rám… meg vol­tam ren­dülve…

– Igen, kép­ze­lem. Iga­zán ször­nyű, mikor már annyit baj­ló­dott vele. Nem paran­csol egy kis rizst?

Jon­quil és The­o­dore:

– … és a lett parasz­tok… sohase lát­tam hoz­zá­juk hason­lót…

– Igen, itt Kor­fun is… khm… úgy hiszem… Albá­nia egyes vidé­kein, a parasz­tok­nak nagyon… khm… hasonló szo­ká­saik van­nak.

Kívül­ről a hold néze­ge­tett be a sző­lő­le­ve­lek csip­kéin át, és a bag­lyok fur­csa, kongó kiál­tá­so­kat hal­lat­tak. A kávét és a bort az erké­lyen szol­gál­ták fel a sző­lő­től ros­kadó osz­lo­pok között. Larry gitár­ját pen­gette, és egy Erzsé­bet-kori indu­lót éne­kelt. Ez eszébe jut­tatta The­o­dore-nak egyik fur­csa, de igaz kor­fui tör­té­ne­tét, melyet paj­zán derű­vel adott elő:

– Mint tud­ják, itt Kor­fun sem­mit sem úgy csi­nál­nak, ahogy kel­lene. Min­denki a leg­jobb szán­dék­kal… khm… fog hozzá, de azután végül min­den balul sike­rül. Ami­kor, néhány évvel ezelőtt, a görög király meg­lá­to­gatta a szi­ge­tet, a körút… khm… csúcs­pontja… khm… egy szí­ni­elő­adás lett volna… egy szín­da­rab. A dráma tető­pontja a ther­mo­pü­lai csata volt, és mire a füg­göny legör­dült, a görög had­se­reg­nek győz­te­sen ki kel­lett volna ker­getni a… khm… per­zsa had­se­re­get a… minek is hív­ják… kulisszák mögé. Nos, úgy lát­szik, a per­zsá­kat ala­kító szí­né­szek nagyon szí­vükre vet­ték, hogy a király előtt vissza kell vonul­niuk, és külön­ben is bosszan­kod­tak, ami­ért éppen nekik kel­lett per­zsák­nak lenni… khm… értik? Egy kis vélet­len indí­totta el a dol­got. Saj­nos a csa­ta­je­le­net­ben a görög had­se­reg vezére… khm… rosszul szá­mí­totta ki a távol­sá­got, és fakard­já­val ala­po­san fejbe ütötte a per­zsa had­se­reg vezé­rét. Ez ter­mé­sze­te­sen vélet­len volt. Úgy értem, sze­gény fiú nem szán­dé­ko­san csi­nálta. De viszont… khm… csak ez hiány­zott, hogy a per­zsa had­se­reg dühbe gurul­jon, olyan dühbe, hogy vissza­vo­nu­lás helyett… khm… elő­re­nyo­mult. A szín­pad köze­pén egy sereg sisa­kos csa­tár gyil­kos harcba keve­re­dett. Ket­tőt lelök­tek a zene­karba, mire valaki észbe kapott, és leen­gedte a füg­gönyt. A király később meg­je­gyezte, hogy nagy benyo­mást tett rá a csa­ta­je­le­net… khm… rea­liz­musa.

A kitörő hahota hang­jára a sápadt gek­kók rémül­ten futot­tak föl a falon.

– The­o­dore! – neve­tett köte­kedve Larry. – Biz­tos vagyok benne, hogy ezt te talál­tad ki!

– Nem, nem! – til­ta­ko­zott The­o­dore. – Szín­igaz, magam lát­tam.

– Nagyon való­szí­nűt­len tör­té­net.

– Itt Kor­fun – mondta The­o­dore, és szeme ragyo­gott a büsz­ke­ség­től – min­den meg­tör­tén­he­tik.

Az olaj­fák között csil­lo­gott a hold­su­ga­ras ten­ger. Lent a for­rás­nál izga­tot­tan kuruttyol­tak egy­más­nak a leve­li­bé­kák. A veranda alatti fán két bagoly vitat­ko­zott. Fejünk fölött gek­kók mász­kál­tak a tekergő sző­lő­in­dá­kon, mohón figyelve a rova­rok röp­tét, melye­ket a lám­pa­fény örvény­ként von­zott magá­hoz.

Kilencedik fejezet

A téglafal világa

Az omla­dozó kerí­tés, mely a ros­ka­tag ker­tet hatá­rolta a ház men­tén, gaz­dag vadász­te­rü­let volt szá­momra. Régi tég­la­ke­rí­tés volt, ame­lyet egy­kor beva­kol­tak, de most ez a külső héj mohá­tól zöl­dellt, fel­pú­po­so­dott, meg­la­zult a bősé­ges téli párá­tól. Felü­le­tére bonyo­lult tér­ké­pet raj­zol­tak a repe­dé­sek: néme­lyik több cen­ti­mé­ter szé­les volt, néme­lyik vékony, mint a haj­szál. A vako­lat­ból itt-ott egy-egy nagyobb darab lehul­lott, és alóla rózsa­szín tég­la­sor bor­dák buk­kan­tak elő. Való­sá­gos táj­ké­pet látott ezen a falon az ember, ha ala­po­san szem­ügyre vette: száz kis gomba cso­por­to­sult a fal ned­ve­sebb részein, piro­sak, sár­gák és bar­nák, akár egy-egy kis falu. A palack­zöld moha­ku­pa­cok oly sza­bá­lyos dom­bocs­kák­ban nőt­tek, mintha ültet­ték és nyír­ták volna őket. Az árnya­sabb része­ken páf­rány­er­dők búj­tak elő a repe­dé­sek­ből: bágyad­tan csügg­tek alá, mint csöpp kis zöld víz­esé­sek. A fal teteje siva­tag volt, szá­raz és forró ahhoz, hogy gyér, rozs­da­vö­rös mohán kívül bármi is meg­él­jen rajta, ott csak a szi­ta­kö­tők süt­ké­rez­tek. A fal tövé­ben virá­gok nőt­tek nagy cso­mók­ban, cik­lá­men, sáf­rány, asz­fo­dél­osz dugta ki leve­lét az ott heverő törött, csorba tető­cse­re­pek közül. Ezt az egész kert­részt kúszó­sze­der-útvesztő védte, mely érés ide­jén teli volt vas­kos, nedv­dús, ében­fe­kete gyü­mölccsel.

A fal lakos­sága vegyes tár­sa­ság volt, mely nap­pali meg éjjeli mun­ká­sokra, üldö­zőkre és üldö­zöt­tekre osz­lott. Éjjel a varan­gyok vol­tak a vadá­szok, melyek a sze­der­in­dák között lak­tak, és a sápadt, átlát­szó, dül­ledt szemű gek­kók, melyek fel­jebb a fal repe­dé­se­i­ben éltek. Pré­dá­juk az ostoba, szó­ra­ko­zott lószú­nyog­nép­ség volt, mely a leve­lek között züm­mö­gött és imboly­gott, továbbá min­den­féle méretű és alakú éjjeli pil­lék: csí­ko­sak, fol­to­sak, koc­ká­sak, tar­kák, melyek lágy fel­hők­ben lebeg­tek a vihar­vert vako­lat körül, azután a boga­rak, göm­bö­lyűek és jól öltö­zöt­tek, mint a poca­ko­san és buz­gón éjjeli mun­ká­juk után siető üzlet­em­be­rek. Mikor az utolsó szent­já­nos­bo­gár is ágyba cipelte jeges, sma­ragd­szín lám­pá­sát a moha­dom­bo­kon keresz­tül, és föl­kelt a nap, a falat bir­tokba vette a lakók követ­kező cso­portja. Itt már nehe­zebb volt különb­sé­get tenni vadász és préda között, mert úgy tet­szett, mintha min­denki válo­ga­tás nél­kül meg­enne min­den­kit. A vadász­da­ra­zsak pél­dául a her­nyó­kat és póko­kat sze­mel­ték ki, a pókok legyekre vadász­tak, a nagy, töré­keny, rózsa­szín szi­ta­kötő föl­falta a póko­kat és a legye­ket, a gyors, tarka fali gyí­kok pedig min­dent bekap­tak.

De a fal lakos­sá­gá­nak leg­fé­lén­kebb és leg­el­vo­nu­lóbb tag­jai vol­tak a leg­ve­sze­del­me­seb­bek. Az ember nem is vette észre őket, hacsak nem kuta­tott utá­nuk, pedig alig­ha­nem több száz élt belő­lük a fal repe­dé­se­i­ben. Ha az ember óva­to­san betolt egy kés­pen­gét egy darab meg­la­zult vako­lat alá, és vigyázva leemelte a tég­lá­ról, ott kupor­gott alatta a két cen­ti­mé­ter­nél alig hosszabb, fekete skor­pió, mely fény­lett, mintha fekete cso­ko­lá­dé­ból készült volna. Fur­csa kül­sejű teremt­mé­nyek vol­tak ezek lapos, tojás­dad tes­tük­kel, taka­ros, görbe lábuk­kal, óri­ási, rák­ol­ló­hoz hasonló kar­ma­ik­kal, melyek büty­kö­sek és ügye­sen tagol­tak, mint valami pán­cél­zat. Far­kuk olyan volt, mint egy barna gyöngy­sor, és rózsa­tö­vis­hez hasonló ful­lánk­ban vég­ző­dött. A skor­pió nyu­god­tan feküdt, ha néze­get­tem, csak a far­kát emelte fel szinte bocsá­nat­kérő moz­du­lat­tal, ha az ember közel­ről fújt rá. Ha sokáig süt­tet­tem őket a nap­pal, egy­sze­rűen hátat for­dí­tot­tak, és odébb áll­tak, azután las­san, de hatá­ro­zot­tan besik­lot­tak egy másik vako­lat­da­rab alá.

Nagyon meg­sze­ret­tem eze­ket a skor­pi­ó­kat. Úgy talál­tam, hogy kel­le­mes, sze­rény jószá­gok, és álta­lá­ban véve meg­nyerő szo­ká­saik van­nak. Ha az ember nem köve­tett el buta­sá­got vagy ügyet­len­sé­get (pél­dául nem nyúlt hoz­zá­juk), a skor­piók tisz­te­let­tu­dóan visel­ked­tek, s egyet­len vágyuk volt odébb állni és minél hama­rabb eltűnni. Bizo­nyára nagyon ter­hükre lehet­tem, mert állan­dóan újabb vako­lat­da­rab­ká­kat fesze­get­tem le, hogy meg­fi­gyel­hes­sem, vagy elfog­tam, és lek­vá­ros­üve­gek­ben sétál­tat­tam őket, és lábaik moz­gá­sát szem­lél­tem. Hir­te­len és várat­la­nul támad­tam a falra, és így sokat tud­tam meg a skor­pi­ók­ról. Fel­fe­dez­tem, hogy kék don­gót esz­nek (bár örök rej­tély maradt, hogyan tud­ták meg­fogni), továbbá szöcs­két, lep­két és fátyol­kát. Sok­szor raj­ta­kap­tam őket, amint egy­mást fal­ták fel, ami igen rossz fényt vetett az egyéb­ként oly eré­nyes terem­té­sekre.

Éjje­lente zseb­lám­pá­val kupo­rog­tam a fal tövé­ben, és így volt alkal­mam néhány röpke pil­lan­tást vetni a skor­piók cso­dá­latra méltó sze­relmi tán­cára. Lát­tam őket állni össze­kul­csolt kar­mok­kal, tes­tü­ket égnek emelve, far­ku­kat sze­rel­me­sen össze­fonva, lát­tam, amint las­san kerin­gőz­nek a moha­pár­nák között, lábu­kat össze­fonva. De csak rövid pil­la­na­to­kig lát­tam efféle mutat­ványt, mert amint meg­gyúj­tot­tam a zseb­lám­pát, a tán­cos­pár meg­állt, várt egy kicsit, majd meg­ál­la­pítva, hogy nem oltom el a fényt, meg­for­dult, és elszán­tan távo­zott, kar­mot karomba öltve, egy­más olda­lán… Hatá­ro­zot­tan rátarti bes­tiák vol­tak. Ha fog­ság­ban tart­hat­tam volna egy cso­por­tot, való­szí­nű­leg meg­fi­gyel­het­tem volna az udvar­lás tel­jes mene­tét, de a csa­lád kitil­totta a skor­pi­ó­kat a ház­ból, hiába érvel­tem érde­kük­ben.

Egy napon egy kövér nős­tény skor­piót talál­tam, mely első látásra mintha vilá­gos, őzbarna szőr­me­bun­dát viselt volna. Köze­lebbi vizs­gá­latra kide­rült, hogy a fur­csa öltö­zék nem más, mint egy csomó cse­csemő, mely a mama hátába kapasz­ko­dik. El vol­tam ragad­tatva a csa­lád­tól, és elha­tá­roz­tam, hogy becsem­pé­szem őket a házba a háló­szo­bámba, hogy egy dara­big figyel­hes­sem növe­ke­dé­sü­ket. Vég­te­le­nül óva­to­san bete­rel­tem az anyát és csa­lád­ját egy gyu­fa­ska­tu­lyába, és siet­tem a vil­lába. Sze­ren­csét­len­sé­gemre éppen akkor tálal­ták az ebé­det, mikor belép­tem az ajtón. Dobo­zo­mat gon­do­san úgy helyez­tem el a kan­dalló pár­ká­nyán, hogy a skor­piók elég leve­gőt kap­ja­nak, azután men­tem az ebéd­lőbe, és asz­tal­hoz ültem a csa­lád­dal. Elül­dö­gél­tem az ebéd­nél, titok­ban etet­tem Rogert az asz­tal alatt, és hall­gat­tam a csa­ládi vitá­kat; töké­le­te­sen meg­fe­led­kez­tem új zsák­má­nyom­ról. Végül Larry, aki befe­jezte az ebé­det, kihozta ciga­ret­táit a nap­pali szo­bá­ból, hát­ra­dőlt szé­ké­ben, szá­jába dugott egy ciga­ret­tát, és fogta a gyu­fa­ska­tu­lyát, melyet ugyan­csak magá­val hozott. Tel­je­sen meg­fe­led­kez­tem a fenye­gető veszély­ről, és érdek­lődve néz­tem, amint könnye­dén tár­sa­logva kinyi­totta a dobozt.

Nos, én mind­máig állí­tom, hogy a nős­tény skor­pió nem akart semmi rosszat. Izga­tott volt és némi­leg bosszús, hogy ennyi időre bezár­ták egy gyu­fa­ska­tu­lyába, és meg­ra­gadta az első adódó alkal­mat a mene­kü­lésre. Vil­lám­gyor­san kiemel­ke­dett a doboz­ból, és végig­fu­tott Larry keze fején. Ott meg­pi­hent, kicsit tana­ko­dott, hogy mit is tegyen, ful­lánk­ját tettre készen a magasba gör­bítve. Larry meg­érezte kar­ma­i­nak moz­gá­sát, és lené­zett, hogy mi lehet az. Ettől fogva a dol­gok egyre job­ban össze­za­va­rod­tak.

Larry fel­üvöl­tött félel­mé­ben, ami­től Luga­re­cia föld­höz vágott egy tálat, Roger pedig vad uga­tás­sal kiug­rott az asz­tal alól. Larry egy kéz­moz­du­lat­tal az asz­talra röpí­tette a sze­ren­csét­len skor­piót, amely Margo és Leslie között kötött ki, kon­fetti mód­jára szórva min­den­felé a kis­ba­báit, amint az asz­talra pottyant. A vég­ső­kig fel­dü­hödve a bánás­mó­don, futott Leslie felé, és ful­lánk­ját remeg­tette izgal­má­ban. Leslie fel­ug­rott, fel­bo­rí­tott egy szé­ket, és két­ség­be­eset­ten csap­ko­dott az asz­tal­ken­dő­jé­vel, elló­dí­totta a skor­piót az asz­tal­te­rí­tőn Margo felé, aki akko­rát visí­tott, hogy egy moz­dony­nak is becsü­le­tére vált volna. Mamát tel­je­sen kihozta sod­rá­ból ez a hir­te­len átvál­tás béké­ből káoszba, fel­tette szem­üve­gét, és az asz­talra meredt, a pokoli lárma okát kutatva. Ebben a perc­ben Margo siker­te­len kísér­le­tet tett a skor­pió fel­tar­tóz­ta­tá­sára: egy pohár vizet zúdí­tott rá. A zuhany elke­rülte az álla­tot, de sike­re­sen nya­kon találta mamát, aki soha­sem áll­hatta a hideg vizet, most is nyom­ban kiful­ladt, és levegő után kap­kodva ült az asz­tal végé­ben, min­den til­ta­ko­zásra kép­te­le­nül. A skor­pió köz­ben Leslie tányérja alá bújt, cse­cse­mői pedig vadul raj­zot­tak sza­na­szét az asz­ta­lon. Roger nem értette ugyan, miért ez a nagy ije­de­lem, de elszánta magát, hogy kive­szi részét az ese­mé­nyek­ből, és esze­lő­sen ugatva nyar­galt körbe-körbe a szo­bá­ban.

– Már megint ez a nya­va­lyás kölyök! – üvöl­tött Larry.

– Vigyázz! Vigyázz! Jön­nek! – visí­tott Margo.

– Egy köny­vet adja­tok! – böm­bölte Leslie. – Nem kell begyul­ladni, üssé­tek le egy könyv­vel!

– Mi van vele­tek, az iste­nért? – könyör­gött mama, szem­üve­gét töröl­getve.

– Ez a nya­va­lyás kölyök… még elpusz­tít mind­nyá­jun­kat… nézz az asz­talra… tér­dig járunk skor­pi­ó­ban…

– Gyor­san… gyor­san… csi­nálj vala­mit… vigyázz, vigyázz!

– Ne visíts, hozz egy köny­vet, az isten áld­jon meg… Rosszabb vagy, mint a kutya… csönd, Roger!

– Úris­ten, csak nem hara­pott meg!

– Vigyázz… ott is van egy… gyor­san, gyor­san!

– De hogy kerül­tek skor­piók az asz­talra, drá­gám?

– Az a nya­va­lyás kölyök… ebben a ház­ban min­den gyu­fa­ska­tu­lya élet­ve­szé­lyes!

– Vigyázz… felém jön… gyor­san, gyor­san… csi­nálj vala­mit!

– Üsd le a késed­del… a késed­del… gyor­san, üsd!

Mivel senki sem áldo­zott időt arra, hogy Rog­er­nak meg­ma­gya­rázza a dol­go­kat, az a tév­hit ébredt benne, hogy valaki meg­tá­madta a csa­lá­dot, és neki kell min­ket meg­vé­de­nie. Luga­re­cia volt az egyet­len ide­gen a szo­bá­ban, Roger tehát logi­ku­san arra a követ­kez­te­tésre jutott, hogy ő oko­zott min­den bajt, és bele­ha­ra­pott a boká­jába. Ez nem sokat segí­tett a hely­ze­ten.

Köz­ben némi­leg hely­re­állt a rend, a skor­pió­bé­bik elbúj­tak a tányé­rok és evő­esz­kö­zök alá. Szen­ve­dé­lyes könyör­gé­semre, melyet mama is támo­ga­tott, Leslie lemon­dott arról a ter­vé­ről, hogy az egész skor­pió­nem­zet­sé­get halomra gyil­kolja. A csa­lád, még min­dig remegve a düh­től és az ijedt­ség­től, bevo­nult a sza­lonba, én pedig egy fél­órát töl­töt­tem azzal, hogy kávés­ka­nál­lal össze­sze­de­ges­sem a bébi­ket, és egyenkint vissza­rak­tam őket az any­juk hátára. Azután fájó szív­vel kivit­tem őket egy tányér­kán, és elen­ged­tem a kert­fa­lon.

Roger meg én ezek után a domb­ol­da­lon töl­töt­tük a dél­utánt, mert úgy gon­dol­tam, jó lesz, ha a csa­lád pihen egyet, mielőtt viszont­lát.

Az eset­nek szá­mos követ­kez­mé­nye volt. Larry ettől fogva bete­ge­sen irtó­zott a gyu­fa­ska­tu­lyák­tól, és csak óva­to­san, zseb­ken­dőbe tekert kéz­zel mert kinyitni egyet. Luga­re­cia több méte­res kötés­sel a boká­ján sán­ti­kált a ház­ban még hetek­kel a hara­pás gyó­gyu­lása után is, és min­den reg­gel, vala­hány­szor behozta a teát, min­den­ki­nek meg­mu­tatta, hogy fej­lő­dik a var. De az ügy­nek rám nézve volt a leg­ke­ser­ve­sebb követ­kez­mé­nye: mama úgy gon­dolta, hogy már megint kez­dek elva­dulni, és ideje, hogy némi okta­tás­ban része­sül­jek. Addig is, amíg szert teszünk meg­fe­lelő tanárra, úgy hatá­ro­zott, hogy leg­alább fran­ci­ául kell tanul­nom. Intéz­ke­dett tehát, és Spiro min­den reg­gel elő­állt, hogy a belga kon­zul­hoz vigyen fran­cia­órára.

A kon­zul a város néhai zsidó negye­dé­ben, büdös siká­tor­töm­ke­leg­ben lakott. Lenyű­göző kör­nyék volt, a zsú­folt utcá­kon bódék szo­rong­tak, tele vidám, tarka szö­vet­bá­lák­kal, halomba rakott, fényes cukor­kák­kal, ver­t­ezüst dísz­tár­gyak­kal, gyü­mölccsel és zöld­ség­gel. Az utcák oly kes­ke­nyek vol­tak, hogy a fal­hoz kel­lett húzódni, vala­hány­szor arra koco­gott egy-egy áru­val meg­ra­kott sza­már. Ele­ven, szí­nes negyede volt ez a város­nak: lár­más és moz­gal­mas. Alku­dozó asszo­nyok riká­csol­tak, tyú­kok kotyog­tak, kutyák ugat­tak, és a teher­hor­dók pana­szos han­gon kiál­toz­tak, köz­ben forró, friss cipó­val meg­ra­kott, nagy tála­kat egyen­sú­lyoz­tak a fejü­kön. Pon­to­san a közé­pen lakott a belga kon­zul egy nagy, ros­ka­tag épü­let leg­felső eme­le­tén, mely fárad­tan hajolt a kis utca fölé.

Ara­nyos emberke volt, leg­fel­tű­nőbb tar­to­zéka pom­pás, három­he­gyű sza­kálla és gon­do­san pomá­dé­zott baju­sza. Fel­ada­tát igen komo­lyan vette, és min­dig úgy kiöl­tö­zött, mintha valami fon­tos hiva­ta­los teen­dőre készülne, fekete sza­lon­ka­bátba, csí­kos nad­rágba; fényesre kefélt cipő­jére őzbarna kamásli borult, óri­ási selyem­zu­ha­tag­hoz hasonló nyak­ken­dője egy­szerű arany­tű­vel volt meg­tűzve. Öltö­zé­két nagy, fényes cilin­der koro­názta. A nap min­den órá­já­ban ekkép­pen öltözve volt lát­ható: sie­tett a pisz­kos, szűk utcá­kon, fino­man lép­ke­dett a pocso­lyák között, föl­sé­ge­sen udva­rias moz­du­lat­tal húzó­dott a fal­hoz, ha sza­már koco­gott el mel­lette, és paj­ko­san fené­ken bil­len­tette ébenfa séta­bot­já­val. A város lakói nem cso­dál­koz­tak öltö­zé­kén. Azt hit­ték róla, hogy angol, és mivel min­den angolt lord­nak vél­tek, nem­csak helyes­nek, de egye­ne­sen szük­sé­ges­nek tar­tot­ták, hogy elő­írá­so­san öltöz­köd­jék.

Első nap, mikor meg­je­len­tem nála, betes­sé­kelt a nap­pali szo­bába. Szá­mos fény­ké­pet lát­tam a falon súlyos keret­ben; vala­mennyi őt ábrá­zolta napó­le­oni póz­ban. A Vik­tó­ria-kora­beli nehéz, vörös selyem­mel bevont szé­ke­ken fej­ma­gas­ság­ban fehér hor­golt terí­tőcs­kék dísz­let­tek, az asz­talt, mely­nél tanul­tunk, fényes, zöld rojt­sze­gé­lyű, bor­vö­rös bár­sony­te­rítő takarta. Bosszan­tóan csúf helyi­ség volt. A kon­zul leült velem szem­ben az asz­tal­hoz, elő­szedte a Petit Larousse egy zsí­ros, vihar­vert pél­dá­nyát, elém tette, fel­la­pozta az első olda­lon, és hoz­zá­fo­gott, hogy pró­bára tegye, med­dig ter­jed fran­cia­tu­dá­som.

– Lesz szí­ves ezt olvasni – mondta, és arany­fo­gai barát­sá­go­san csil­log­tak sza­kál­lá­ban.

Baju­sza hegyét pödör­gette, szá­ját csü­csö­rí­tette, kezét össze­kul­csolta háta mögött, és las­san az ablak­hoz sétált, én pedig bele­kezd­tem az A-val kez­dődő sza­vak olva­sá­sába. Alig nyög­tem el az első hár­mat, mikor a kon­zul hir­te­len meg­der­medt, és foj­tott kiál­tást hal­la­tott. Elő­ször azt hit­tem, a kiej­té­sem hábo­rítja fel, de lát­ha­tó­lag nem erről volt szó. Átfu­tott a szo­bán, magá­ban motyogva fel­rán­totta a szek­rényt, és kihú­zott egy félel­mes kül­sejű lég­pus­kát, én pedig növekvő gya­nak­vás­sal és érdek­lő­dés­sel szem­lél­tem, némi szo­ron­gás­sal testi épsé­ge­mért. Meg­töl­tötte a fegy­vert, izga­tott siet­sé­gé­ben sza­na­szét szórta a töl­té­nye­ket a sző­nye­gen. Azután leha­jolt, vissza­lo­pa­ko­dott az ablak­hoz, és félig a füg­göny mögé rej­tőzve, mohón kém­lelt kifelé. Egy­szerre föl­emelte a pus­kát, gon­do­san cél­zott vala­mire, és lőtt. Majd vissza­for­dult, las­san és bána­to­san ingatta a fejét, és letette a fegy­vert. Meg­le­petve lát­tam, hogy a szeme könnyes. Elő­hú­zott egy óri­ási selyem zseb­ken­dőt a mel­lény­zse­bé­ből, és har­sogva kifújta az orrát.

– Ah, ah, ah – mondta, és fáj­dal­ma­san ingatta a fejét –, sze­gény kis terem­tés. De dol­goz­zunk… kérem, foly­tassa az olva­sást, mon ami.

A dél­előtt további folya­mán azzal az izgal­mas gon­do­lat­tal ját­szot­tam, hogy a kon­zul a sze­mem lát­tára gyil­kos­sá­got köve­tett el, vagy leg­alábbis véres bosszút állt vala­me­lyik szom­széd­ján. De mikor még a negye­dik napon is kilö­völ­dö­zött időnk­int az abla­kon, úgy dön­töt­tem, hogy a magya­rá­za­tom nem lehet helyt­álló, hacsak nem volt hábo­rú­ság­ban egy egé­szen külö­nö­sen népes csa­lád­dal, amely még ráadá­sul nem is tud vissza­lőni. Egy hétig tar­tott, amíg kisü­töt­tem, hogy a kon­zul szün­te­len lövöl­dö­zése macs­kákra irá­nyult. A zsidó negyed­ben, akár­csak a város más pont­jain, a macs­kák gát­lás­ta­la­nul sza­po­rod­tak. A szó szo­ros értel­mé­ben több száz volt belő­lük. Gaz­dát­la­nok vol­tak, senki se gon­dozta őket, úgy­hogy leg­több­jük ször­nyű­sé­ges álla­pot­ban volt. Bun­dá­ju­kon nagy, kopasz fol­tok ékte­len­ked­tek, lábuk bele­gör­bült az angol­kórba, és mind oly sovány volt, hogy az ember nem is értette, hogyan is élnek egy­ál­ta­lá­ban. A kon­zul nagy macs­ka­ba­rát volt, és ezt az is bizo­nyí­totta, hogy három jól ápolt, óriás per­zsa macs­kát tar­tott. De érzé­keny lelke nem bírta elvi­selni az éhező, rühes macs­kák lát­vá­nyát, amint a ház­te­tőn lép­ked­tek az abla­ká­val szem­közt.

– Nem tudom min­det etetni – magya­rázta –, hát azzal teszem bol­doggá őket, hogy agyon­lö­vöm. Nekik jobb így, de engem ez min­dig úgy elszo­mo­rít.

Való­já­ban igen hasz­nos és embe­ries cse­le­ke­det volt ez, és aki látta azo­kat a macs­ká­kat, csak helye­sel­hette. De fran­cia­óráim így állandó meg­sza­kí­tá­sok­kal foly­tak, mivel a kon­zul föl-föl­ug­rott, hogy az ablak­ból újabb macs­kát küld­jön bol­do­gabb vadász­me­zőkre. A pus­ka­dur­ra­nás után pil­la­nat­nyi csönd követ­ke­zett az elhunyt emlé­ke­ze­tére, azután a kon­zul har­sogva kifújta az orrát, bána­to­san föl­só­haj­tott, és ismét elme­rül­tünk a fran­cia igék szö­ve­vé­nyes útvesz­tő­jé­ben.

Isten tudja, miért, a kon­zul meg volt győ­ződve róla, hogy mama tud fran­ci­ául, és soha­sem mulasz­totta el, hogy tár­sal­gásba kezd­jen vele. Ha mamá­nak sze­ren­cséje volt, és a város­ban bevá­sár­lás köz­ben meg­pil­lan­totta a kon­zul bil­legő cilin­de­rét a tömeg­ben, gyor­san beme­ne­kült a leg­kö­ze­lebbi üzletbe, és össze­vá­sá­rolt min­den­fé­lét, amire szük­sége sem volt, míg a veszély el nem múlt. Néha azon­ban a kon­zul vala­me­lyik mel­lék­ut­cá­ból buk­kant elő, és orvul csa­pott le mamára. Jött, szé­le­sen moso­lyogva, bot­ját len­getve, nagy ívben meg­emelte cilin­de­rét, és föl­dig hajolt, majd meg­ra­gadta mama vona­kodva oda­nyúj­tott kezét, és szen­ve­dé­lye­sen sza­kál­lá­hoz szo­rí­totta. Azután áll­do­gál­tak az utca köze­pén, néha fél­re­hú­zód­tak a sza­ma­rak elől, miköz­ben a kon­zul fran­cia szó­ára­da­tot zúdí­tott mamára, elő­ke­lően hado­nászva bot­já­val és cilin­de­ré­vel, és lát­ha­tóan nem vette észre mama arcá­nak üres kife­je­zé­sét. Néha meg­sza­kí­totta elő­adá­sát, és meg­kér­dezte:

– N’est-ce pas, madame? – és mama szá­mára ez volt a vég­szó. Össze­szedte min­den bátor­sá­gát, és meg­csil­log­tatta töké­le­tes fran­cia­tu­dá­sát.

– Oui, oui! – kiál­totta ide­ge­sen moso­lyogva, és azután hoz­zá­tette arra az esetre, ha az előbbi nem hang­zott volna elég meg­győ­zően: – OUI, OUI!

Ez töké­le­te­sen kielé­gí­tette a kon­zult. Biz­tos vagyok benne, soha­sem vette észre, hogy ez az egyet­len fran­cia szó, amit mama tud. De ezek a beszél­ge­té­sek oly ideg­té­pően hatot­tak mamára, hogy csak oda kel­lett szi­szeg­nünk: – Vigyázz, mama, jön a kon­zul! – már szá­gul­dott is végig az utcán. Elvo­nu­lása inkább vág­tá­zás­nak volt nevez­hető, mint úri­nő­höz illő lép­ke­dés­nek.

Ezek a fran­cia­órák tulaj­don­kép­pen hasz­nomra vál­tak. Fran­ci­ául ugyan egy­ál­ta­lá­ban nem tanul­tam meg, de a dél­előtt végére már úgy unat­koz­tam, hogy a dél­utáni kirán­du­lá­sok a kör­nyékre az eddi­gi­nél sok­szorta nagyobb lel­ke­se­dés­sel töl­töt­tek el. És azután ott volt min­dig a csü­tör­tök, amit izga­tot­tan vár­tam. The­o­dore ebéd után érke­zett a vil­lába, ami­lyen korán csak illett, és maradt, míg a hold magasra nem hágott az albán hegyek fölé. A csü­tör­tök sze­ren­csés válasz­tás volt, mert ezen a napon kötött ki az Athén­ból érkező hid­ro­plán a ház köze­lé­ben fekvő öböl­ben. The­o­dore szen­ve­dé­lye­sen sze­rette nézni a hid­ro­plán leszál­lá­sát. Saj­nos a pad­lás volt a ház egyet­len pontja, ahon­nan jól lehe­tett látni az öblöt, de onnan is csak úgy, ha az ember éle­tét koc­káz­tatva kiha­jolt az abla­kon, és nya­kát nyúj­to­gatta. A repü­lő­gép min­dig akkor érke­zett, mikor éppen teáz­tunk. Tompa, álmos búgás hal­lat­szott oly gyön­gén, hogy az ember méh­dön­gés­nek gon­dol­hatta. The­o­dore, aki éppen egy tör­té­net vagy magya­rá­zat köze­pén tar­tott, hir­te­len elhall­ga­tott, szeme meg­szál­lot­tan fel­iz­zott, sza­kálla föl­bor­zo­ló­dott, és fél­re­haj­totta a fejét.

– Ez nem… khm… tudja… nem repü­lő­zú­gás? – kér­dezte.

Min­denki elhall­ga­tott és fülelt. A hang egyre erő­sö­dött. The­o­dore óva­to­san ráhe­lyezte mara­dék lán­go­sát a tányérra.

– Ah, ah – mondta, kezét gon­do­san meg­tö­röl­getve –, igen, ez való­ban úgy hang­zik, mint egy repü­lő­gép… khm… igen.

A zaj egyre erő­sö­dött; The­o­dore nyug­ta­la­nul fész­ke­lő­dött a szé­kén. Végre mama meg­kö­nyö­rült rajta.

– Nem akar föl­menni a pad­lásra meg­nézni a leszál­lást? – kér­dezte.

– Nos… khm… ha gon­dolja – mor­molta The­o­dore für­gén fel­szökve szé­ké­ről –, én… khm… nagyon vonzó lát­vány­nak gon­do­lom… ha biz­to­san nem veszi zokon…

A repü­lő­gép motor­já­nak hangja most már köz­vet­le­nül a fejünk fölött dübör­gött, nem volt vesz­teni való idő.

– Engem min­dig… khm… nagyon von­zott az ilyesmi.

– Sies­sen, The­o­dore, mert elké­sik! – ordí­tot­tuk kórus­ban.

Az egész csa­lád fel­pat­tant az asz­tal­tól, és The­o­dore nyo­má­ban rohan­tunk föl a négy lép­cső­for­du­lón. Roger rohant leg­elöl, bol­do­gan ugatva. Berob­ban­tunk a pad­lásra, kiful­ladva, nevetve, lábunk úgy dobo­gott a csu­pasz fapad­lón, mint a pus­ka­dur­ro­gás. Fel­rán­tot­tuk az abla­ko­kat, és kiha­jol­tunk, kifelé bámul­tunk az olaj­fák fölött az öbölre, mely­nek méz­sima tükre csil­lo­gott a fák között, mint a kék szem. A repü­lő­gép elszállt az olaj­li­ge­tek fölött, mint valami nehéz­kes, túl­hiz­lalt liba, és egyre lej­jebb eresz­ke­dett. Azután egy­szerre leért a víz tükre fölé, képét ker­gette a kék vízen, majd még ala­cso­nyabbra eresz­ke­dett. The­o­dore sze­mét hunyo­rítva, bor­zo­lódó sza­kál­lal, léleg­ze­tét vissza­fojtva figyelte. A gép egyre süllyedt, azután egy pil­la­natra érin­tette a víz­tük­röt, szét­nyíló hab­szir­mot hagyott maga után, majd tovább­re­pült, azután meg­ült a vízen, és végig­do­ho­gott rajta, fehér, szét­te­rülő taj­ték­le­gye­zőt húzva maga mögött. Mikor a motor las­san leállt, The­o­dore meg­dör­zsölte sza­kál­lát, és vissza­eresz­ke­dett a pad­lásra.

– Khm… igen… – mondta, leverve kezé­ről a port – iga­zán nagyon… khm… élve­ze­tes lát­vány!

Az elő­adás­nak vége volt. Egy hétig kel­lett várni a követ­kező gépre. Becsuk­tuk a pad­lás­ab­la­ko­kat, és a csa­pat zajongva tért vissza a föld­szintre a meg­sza­kí­tott uzson­ná­hoz. A követ­kező csü­tör­tö­kön újra pon­to­san ugyan­így ját­szó­dott le az egész.

Csü­tör­tö­kön­ként The­o­dore meg én együtt indul­tunk útnak, néha csak a kertbe, de néha távo­labb is elka­lan­doz­tunk a föl­dekre, gyűj­tő­do­bo­zok­kal és hálók­kal meg­rakva tör­tet­tünk az olaj­fák között. Roger előt­tünk vág­ta­tott, a föl­det szi­ma­tolva. Ami csak az utunkba került, mind érde­kes téma volt: virá­gok, rova­rok, szik­lák és mada­rak. The­o­dore szinte kime­rít­he­tet­len tudás­sal ren­del­ke­zett min­den tárgy­ból, de ezt olyan fur­csán, óva­tos bátor­ta­lan­ság­gal adta tovább, hogy az ember úgy érezte, mintha nem mon­dana újat, hanem csu­pán emlé­kez­tetne olyas­mire, amit az ember már tudott, csak vala­hogy éppen kiment az eszé­ből. Tár­sal­gása spé­kelve volt vidám tör­té­ne­tek­kel, hihe­tet­le­nül rossz szó­já­té­kok­kal és még rosszabb vic­cek­kel, melye­ket igen jóízűen adott elő. Szeme csil­lo­gott, orrát össze­húzta a hang­ta­lan neve­tés, ahogy sza­kál­lába kun­co­gott, saját magán és tré­fáin szó­ra­kozva.

Min­den víz­zel telt árok vagy pocso­lya vonzó és fel­fe­de­zésre váró vadon volt a mi szá­munkra, tele apró kük­lop­szok­kal és vízi­bol­hák­kal, zöld és korall­színű csel­lék­kel, melyek madár mód­jára lebeg­tek a víz alatti ágak között, míg az isza­pos meder­fe­né­ken a pocso­lya tig­ri­sei ólál­kod­tak: pió­cák és szi­ta­kö­tő­lár­vák. Min­den odvas fát ala­po­san meg kel­lett vizs­gál­nunk, hátha össze­gyűlt benne egy kis víz, ami­ben mosz­ki­tó­lár­vák élnek. Min­den mohos követ föl kel­lett for­gatni, hogy meg­néz­zük, mi van alatta, és min­den kor­hadt fada­ra­bot szét kel­lett verni. The­o­dore egye­ne­sen állt kifo­gás­ta­lan öltö­nyé­ben a pocso­lya szé­lén, óva­to­san végig­húzta kis háló­ját a víz alatt, kiemelte, és mohón kém­lelt a háló végén him­bá­ló­dzó kis üvegbe, amely magába gyűj­tötte a pará­nyi vízi éle­tet.

– Ahá – mondta izga­lom­tól remegő han­gon, bor­zo­lódó sza­kál­lal. – Ez, azt hiszem, ceri­o­da­ph­nia lati­ca­u­data.

Kikapta a nagyí­tó­üve­get mel­lény­zse­bé­ből, és köze­lebb­ről szem­re­vé­te­lezte az állat­kát.

– Ah… khm… igen… nagyon fur­csa… való­ban lati­ca­u­data! Nem adna ide egy… khm… tiszta kém­csö­vet… khm… köszö­nöm.

Töl­tő­toll­szí­vó­ká­val kiszip­pan­totta a csöpp teremt­ményt az üveg­ből, gon­do­san kém­csőbe helyezte, és ledu­ga­szolta, azután tovább néze­gette a zsák­mányt.

– Úgy lát­szik, más izgal­mas állat nincs… Ah, de mégis, észre se vet­tem… van itt egy igen fur­csa teg­zes­légy­lárva… ott, látja… khm… úgy lát­szik, vala­mi­lyen puhány­nak a héjá­ból csi­nált magá­nak házat. Iga­zán nagyon csi­nos.

A kis üveg aljá­ban hosszú­kás tok feküdt, vagy egy centi hosszú lehe­tett, és mintha selyem­ből készült volna. Apró, lapos csi­gák­kal volt fel­gom­bozva. Ennek az elra­gadó ott­hon­nak az egyik végé­ből kukucs­kált ki a lakás tulaj­do­nosa, egy egy­ál­ta­lán nem vonzó kül­sejű, kukac­forma állat a han­gyá­é­hoz hasonló fej­jel. Las­san mászott az üve­gen, szép házát maga után von­szolva.

– Érde­kes kísér­le­tet végez­tem egy­szer – mondta The­o­dore. – Össze­szed­tem egy csomó ilyen… khm… lár­vát, és levet­tem a héju­kat. Ez per­sze nem fáj nekik. Azután betet­tem őket egy befőt­tes­üvegbe, töké­le­te­sen tiszta vízbe, ami­ben nem volt semmi olyan… khm… anyag, ami­ből új lakást készít­het­tek volna. Azután min­den lár­va­cso­port­nak más színű épí­tő­anya­got adtam: egyik­nek igen pici, kék és zöld gyön­gyö­ket, másik­nak tég­la­mor­zsá­kat, fehér homo­kot, sőt… khm… szí­nes üveg­szi­lán­ko­kat. Mind házat épí­tett a külön­böző anya­gok­ból, és mond­ha­tom, az ered­mény nagyon cso­dá­la­tos volt és… khm… nagyon szí­nes. Iga­zán ügyes épí­té­szek.

Az üveg tar­tal­mát vissza­ön­tötte a tavacs­kába, vál­lára vetette a hálót, és tovább­in­dul­tunk.

– Épí­tés­ről jut eszembe – foly­tatta fel­csil­lanó szem­mel –, mesél­tem már, mi tör­tént egy… khm… bará­tom­mal? Hm, igen. Nos, volt neki egy kis vidéki háza, és a csa­ládja… khm… egyre sza­po­ro­dott, hát úgy hatá­ro­zott, ha a ház már nem elég nagy nekik, eme­le­tet húz rá. Azt hiszem, túl­be­csülte épí­té­szeti képes­sé­geit… khm… és ragasz­ko­dott hozzá, hogy maga ter­vezze az eme­le­tet. Hm, ha, igen. Nos, min­den jól haladt, és egy­ket­tőre elké­szült az eme­let, vol­tak benne háló­szo­bák, für­dő­szo­bák, miegy­más. Bará­tom a munka végez­té­vel ünnep­sé­get ren­de­zett. Mind­nyá­jan fel­kö­szön­töt­tük az új lak­részt, azután ünne­pé­lyes szer­tar­tás­sal lebon­tot­tuk az áll­vány­za­tot. Senki se vett észre sem­mit… khm… semmi hiá­nyos­sá­got, amíg egy későn érke­zett ven­dég meg nem akarta tekin­teni a szo­bá­kat. Akkor vet­tük észre, hogy nincs lép­cső. A bará­tom elfe­lej­tett lép­csőt ter­vezni, tudja… és az épí­tés ide­jén… khm… a mun­ká­sok meg­szok­ták, hogy az áll­vány­za­ton jár­ja­nak fel az eme­letre, így… khm… nem vet­ték észre, úgy lát­szik, a… khm… hiányt.

Men­de­gél­tünk a forró alkony­ban, meg­áll­tunk pocso­lyák, árkok, pata­kok szé­lén, átgá­zol­tunk a nehéz illatú mir­tusz­bok­ro­kon, a han­gá­tól roj­tos domb­ol­da­la­kon. A fehér, poros uta­kon néha utol­ér­tek a kókad­tan bak­tató sza­ma­rak, hátu­kon egy-egy álmos paraszt ült.

Este­felé, mikor üve­ge­ink, dobo­za­ink, kém­csö­ve­ink meg­tel­tek az élet izgal­mas és fur­csa for­má­i­val, haza­felé indul­tunk. Az ég hal­vány arany­szí­nűre sápadt, miköz­ben haza­felé bal­lag­tunk a már sötét­ben derengő olaj­fa­li­ge­tek között. A levegő egyre hűvö­sebb és illa­to­sabb lett. Roger előt­tünk üge­tett leffegő nyelv­vel, és néha vissza­pil­lan­tott, követ­jük-e. The­o­dore meg én kime­le­gedve, poro­san, fárad­tan bak­tat­tunk, tömött gyűj­tő­zsák­ja­ink kel­le­me­sen nyom­ták vál­lun­kat, és éne­kel­tük a dalt, melyre The­o­dore taní­tott. Lel­ke­sítő dal­lama volt, és új éle­tet öntött fáradt lábunkba. The­o­dore bari­ton hangja és az én érdes gye­rek­han­gom vígan zen­gett a sötét fák alatt:

Egy jeru­zsá­lemi öregúr, ősla­kos,

Hal­le­luja, te szent Úris­ten,

Cilin­dert visele, s volt igen taka­ros,

Hal­le­luja, te szent Úris­ten,

De milyen csissze­nős, de milyen csossza­nós,

Hal­le­luja, te szent Úris­ten.

Tizedik fejezet

Szentjánosbogár-parádé

A tavasz las­san alá­me­rült a forró, per­zselő, hosszú nyári napokba, melyek érke­zé­sét a kabó­cák har­sány, izga­tott éneke jelezte: az egész szi­get reme­gett a kiál­tá­sa­ik­tól. A föl­de­ken kitel­tek a kuko­ri­ca­csö­vek, selyem hajuk bar­ná­ból vaj­sző­kére érett, ha lehán­tot­tam a levél­bur­kot, és bele­ha­rap­tam a magok gyöngy­so­rába, tejes lé fröccsent a számba. A tőké­ken szep­lős, meleg für­tök­ben csün­gött a szőlő. Az olaj­fák ros­ka­doz­tak a gyü­mölcs súlyá­tól; a sima, zöld olaj­bo­gyók olya­nok vol­tak, mint a nef­rit­kő­csep­pek; közöt­tük cite­rá­zott a kabó­cák kórusa. A narancs­li­ge­tek­ben a sötét, fényes leve­lek között a gyü­möl­csök kezd­tek vörö­sen izzani, mintha göd­rös, zöld bőrük las­san elpi­rult volna.

Fönt a dom­bo­kon, a sötét cip­ru­sok és a hanga között rajok­ban tán­col­tak a lep­kék, kering­tek, mint a kon­fetti a szél­ben, le-leszáll­tak egy levélre, hogy pete­sor­tü­zet bocsás­sa­nak ki rájuk. A szöcs­kék és sás­kák raja pör­gött a lábam alatt, mint valami óra­szer­ke­zet; része­gen röp­köd­tek a han­gá­ban, szár­nyuk ragyo­gott a napon. A mir­tu­szok között imád­kozó sás­kák mozog­tak, óva­to­san, könnye­dén rin­ga­tózva, mint a meg­tes­te­sült gonosz­ság. Kar­csúak vol­tak és zöl­dek, áll nél­küli képük­ből kidül­ledt óri­ási, fagyo­san arany­színű gömb­sze­mük. Ijesztő, raga­dozó esze­lős­ség sugár­zott a sze­mük­ből. Szög­le­tes kar­juk a hegyes fogak rojt­ja­i­val mintha imára emel­kedne a rovar­vi­lág felé, vég­te­le­nül alá­za­to­san és buz­gón, és csak akkor rez­zent, ha egy lepke túl­sá­go­san közel repült el mel­lette.

Este­felé, ami­kor hűvö­sebb lett, a kabó­cák abba­hagy­ták az ének­lést, sze­re­pü­ket átvet­ték a zöld leve­li­bé­kák, melyek nyir­ko­san tapad­tak a cit­rom­fák leve­le­ire lent a for­rás­nál. Kigu­vadt sze­mük szinte hip­no­ti­zál­tan bámult, hátuk fény­lett, mint a leve­lek, melyek között ültek. Fel­fúj­ták hang­zsák­ju­kat, és reked­ten kuruttyol­tak, olyan hév­vel, hogy félő volt, nyir­kos tes­tük meg­re­ped az eről­kö­dés­től. Ami­kor a nap lebu­kott, rövid, alma­zöld alkony követ­ke­zett, mely foko­za­to­san fakult, és mály­va­szí­nűre vál­to­zott; a levegő lehűlt, és eltelt az est illa­ta­i­val. Ekkor jöt­tek elő a varan­gyos békák raga­csos bőrü­kön fur­csa, tér­kép­szerű, palack­zöld fol­tok­kal. Lopa­kodva hup­pan­tak az olaj­fa­li­ge­tek hosszú fűcso­mói között, ahol a lószú­nyo­gok bizony­ta­lan röpte mintha lebegő géz­füg­gönnyel borí­totta volna a talajt. A varan­gyok ültek, pis­log­tak, azután egy­szerre utá­na­kap­tak egy-egy arra röp­penő lószú­nyog­nak, majd vissza­ku­po­rod­tak kissé zavart kép­pel, és hüvelyk­uj­juk­kal gyö­mö­szöl­ték nagy szá­jukba a rovar kifi­tyegő szár­nyát és lábát. Fölöt­tük a ros­ka­tag kert mál­la­dozó falán a kis skor­piók sétál­tak ünne­pé­lye­sen, kéz a kéz­ben, a dundi moha­dom­bocs­kák és csöpp gom­ba­li­ge­tek között.

A ten­ger sima volt, meleg és sötét, mint a fekete bár­sony: egyet­len fod­rocska sem törte meg tük­rét. Albá­nia távoli part­ját csak az ég kissé vörö­ses izzása jelezte. Foko­za­to­san, perc­ről percre mélyült ez az izzás, egyre fénye­sebb lett, és szét­ter­jedt az égen. Azután egy­szerre fel­buk­kant az óri­ási, bor­vö­rös hold a hegyek csip­kés ormai felett, és egye­nes, vér­pi­ros ösvényt fes­tett a sötét ten­gerre. Most meg­je­len­tek a bag­lyok, és oly nesz­te­le­nül lebeg­tek fáról fára, mint a per­nye. Meg­le­pet­ten huhog­tak, mikor a hold egyre maga­sabbra emel­ke­dett, és előbb rózsa­szín, majd arany­színű lett, és végül úgy ült csil­lag­fész­ké­ben, mint egy ezüst­bu­bo­rék.

A nyár­ral együtt érke­zett Peter, az új taní­tóm. Magas, csi­nos fiú volt, akkor került ki Oxford­ból, és igen hatá­ro­zott neve­lési elvei vol­tak, melye­ket ele­inte nagyon bosszan­tó­nak talál­tam. De a szi­get lég­köre alat­to­mo­san beha­tolt az ő bőre alá is, eler­nyedt, és egész ember­sé­gessé vált. Ele­inte vég­te­le­nül kíno­sak vol­tak az órái, foly­ton csak tör­tek­kel és szá­za­lé­kok­kal, föld­tani réte­gek­kel és meleg áram­la­tok­kal, főne­vek­kel, igék­kel és jel­zők­kel baj­lód­tunk. De a nap­fény vará­zsos hatá­sára Peter már nem tar­totta az élet nél­kü­löz­he­tet­le­nül fon­tos tar­to­zé­ka­i­nak a tör­te­ket és szá­za­lé­ko­kat, ame­lyek egyre job­ban hát­térbe szo­rul­tak. Meg­ál­la­pí­totta, hogy a bonyo­lult föld­tani réte­ge­ket és meleg áram­la­to­kat sok­kal könnyeb­ben meg lehet magya­rázni, ha az ember köz­ben a part men­tén úsz­kál, és hogy ango­lul úgy tud a leg­egy­sze­rűb­ben meg­ta­ní­tani, ha min­den­nap írat velem vala­mit, és azután kija­vítja a dol­go­za­to­kat. Azt aján­lotta, hogy vezes­sek nap­lót, de én ezt hatá­ro­zot­tan elle­nez­tem, mert, mint mon­dot­tam, már veze­tek egy ter­mé­szet­tu­do­má­nyos nap­lót, melybe fel­jegy­zem min­den nap érde­kes ese­mé­nyeit, és ha még egy nap­lót vezet­nék, ugyan mit írhat­nék abba? Erre az érvre Peter nem tudott vála­szolni. Fel­aján­lot­tam, hogy talán valami nap­ló­nál igé­nye­sebb és érde­ke­sebb dol­got írhat­nék. Bátor­ta­la­nul fel­ve­tet­tem, hogy talán inkább köny­vet írnék, amin Peter kissé meg­le­pő­dött, de végül kény­te­len volt bele­egyezni, mert nem talált sem­mi­lyen ellen­ér­vet, hogy miért ne írhat­nék köny­vet. Ezután min­den dél­előtt egy bol­dog órát töl­töt­tem azzal, hogy egy újabb feje­zet­tel tol­dot­tam meg epo­szo­mat. Izgal­mas elbe­szé­lés volt, világ körüli utat tet­tem meg csa­lá­dom­mal, mely­nek során az állat­vi­lág min­den elkép­zel­hető tag­ját elfog­tuk a leg­va­ló­szí­nűt­le­nebb fifi­kák­kal. Stí­lu­so­mat a Fiúk Lapja modo­rá­hoz iga­zí­tot­tam, és ezért min­den feje­zet vala­mi­lyen izgal­mas ese­ménnyel vég­ző­dött: mamát jaguár támadta meg, vagy Larry ver­gő­dött egy óri­ás­kí­gyó szo­rí­tá­sá­ban. Néha a cse­lek­mény eme csúcs­pont­jai oly bonyo­lul­tak és vésze­sek vol­tak, hogy más­nap csak a leg­na­gyobb nehéz­ség­gel sike­rült meg­men­te­nem a csa­lá­dot. Miköz­ben én remek­mű­ve­men dol­goz­tam léleg­zet-vissza­fojtva, nyel­ve­met kidugva, s több­nyire Roger­ral vitat­tam meg a bonyo­da­lom fino­mabb árnya­la­tait, Peter és Margo sétára indul­tak a ros­kadt kert­ben, hogy a virá­go­kat néze­ges­sék. Nagy meg­le­pe­té­semre várat­la­nul mind­ket­ten kezd­tek erő­sen érdek­lődni a bota­nika iránt. Így a dél­előt­tök vala­mennyi sze­replő szá­mára igen kel­le­me­sen tel­tek. Az első napok­ban Peter még hir­te­len lel­ki­is­me­reti roha­mok­ban szen­ve­dett, epo­szo­mat a fiókba kel­lett dug­nom, és mate­ma­ti­ka­pél­dákba merül­tünk. De ahogy a nyári napok hosszab­bod­tak, és Margo érdek­lő­dése a ker­té­szet iránt állan­dó­sult, ezek a bosszantó idő­sza­kok egyre rit­kul­tak.

A sze­ren­csét­len skor­pi­ó­ügy után a csa­lád egy nagy föld­szinti helyi­sé­get adott nekem, ahol elhe­lyez­het­tem álla­ta­i­mat. A csa­lád abban a balga remény­ben rin­gatta magát, hogy ezzel az álla­to­kat a ház­nak egy bizo­nyos részébe szám­űzik. Ebben a helyi­ség­ben – melyet én dol­go­zó­szo­bá­nak nevez­tem, a csa­lád pedig polos­ka­fé­szek­nek – kel­le­mes éter- és metil­al­ko­hol­szag ter­jen­gett, itt tar­tot­tam ter­mé­szet­rajz­köny­ve­i­met, nap­ló­mat, mik­rosz­kó­po­mat, bon­co­ló­szer­szá­ma­i­mat, háló­i­mat, gyűj­tő­zsák­ja­i­mat és más fon­tos kel­lé­ke­ket. Nagy kar­ton­do­bo­zok­ban vol­tak a madár­to­já­saim, boga­raim, lep­kéim és szi­ta­kö­tőim, a fali­pol­co­kon sorba rakott üve­gek pedig metil­al­ko­hol­ban tar­tó­sí­tott külön­le­ges­sé­ge­ket őriz­tek: egy négy­lábú csir­két (Luga­re­cia fér­jé­nek aján­déka), több­féle gyí­kot és kígyót, ebi­ha­la­kat a fej­lő­dés külön­böző fokain, egy polip­bé­bit, három süldő pat­kányt (Roger ado­má­nya) és egy csöpp tek­nős­bé­kát, mely éppen hogy kikelt, és nem élte túl a telet. A falak sze­ré­nyen, de ízlé­se­sen vol­tak díszítve: egy pala­da­rab lógott raj­tuk egy hal meg­kö­vült marad­vá­nya­i­val, saját fény­ké­pem, amint kezet rázok egy csim­pánz­zal, és egy kitö­mött dene­vér. Ezt a dene­vért magam töm­tem ki, min­den segít­ség nél­kül, és rend­kí­vül büszke vol­tam az ered­ményre. Tekin­tet­tel arra, hogy igen cse­kély isme­re­teim vol­tak az állat­ki­tö­més terén, úgy gon­dol­tam, iga­zán hason­lít egy dene­vérre, külö­nö­sen ha az ember a szoba másik végé­ből nézi. Kitárt szár­nyak­kal, hara­go­san nézett le a falra erő­sí­tett faké­reg­da­rab­ról. Csak­hogy ami­kor eljött a nyár, a dene­vér mintha meg­érezte volna a mele­get. Kissé meg­eresz­ke­dett, szőre már nem volt sima, és új, titok­za­tos, az éter­nél és metil­al­ko­hol­nál is erő­sebb szag kez­dett ter­jen­geni. Elő­ször mél­tat­la­nul Rogert gya­nú­sí­tot­tuk, de mikor már Larry háló­szo­bá­jáig is elha­tolt a szag, az ala­pos vizs­gá­lat végre a dene­vér­hez veze­tett. Meg­le­pőd­tem, és meg­le­he­tő­sen bosszús vol­tam, de a kény­szer hatá­sára ki kel­lett dob­nom a dene­vért. Peter elma­gya­rázta, hogy nem kezel­tem meg­fe­le­lően, és fel­aján­lotta, ha szer­zek egy másik pél­dányt, meg­mu­tatja a helyes eljá­rást. Hálá­san meg­kö­szön­tem, de tapin­ta­to­san azt aján­lot­tam, hogy tart­suk titok­ban az ügyet: úgy érez­tem, a csa­lád gya­nakvó szem­mel nézi az állat­ki­tö­més művé­sze­tét, és csak hosszú és fárasztó rábe­szé­lés­sel lehetne őket jobb belá­tásra bírni.

Bár­hogy igye­kez­tem, nem sike­rült újabb dene­vért fog­nom. Órá­kig áll­tam, hosszú bam­busz­nád­dal föl­fegy­ver­kezve, az olaj­fa­so­rok hold­fény­csí­kos köze­i­ben, de a dene­vé­rek elci­káz­tak mel­let­tem, mint a higany, és eltűn­tek, mielőtt fegy­ve­re­met hasz­nál­hat­tam volna. De amíg hiába les­tem, hogy lecsap­jak végre egy dene­vérre, szá­mos olyan éjjeli álla­tot lát­tam, ame­lyet más­ként sohase fedez­tem volna fel. Meg­fi­gyel­tem egy fia­tal rókát, mely remény­kedve ásott a domb­ol­da­lon, ügyes man­csa­i­val kaparva a föl­det. Amint kiásott egy rovart, éhe­sen elro­pog­tatta. Egy­szer öt sakál bújt elő a mir­tusz­bok­rok közül. Meg­le­pet­ten áll­tak meg, mikor ész­re­vet­tek, azután beol­vad­tak a fák közé, mint az árnyak. A lap­pan­tyúk halk, sely­mes szár­nyak­kal sik­lot­tak, mint nagy, fekete fecs­kék az olaj­fák között, és imbo­lyogva vadász­tak a gyep szí­nén a része­gen kavargó lószú­nyo­gokra. Egy­szer éjjeli mókus­pár jelent meg fölöt­tem a fán. Bolond jókedv­vel ker­ge­tőz­tek fel-alá a liget­ben, ágról ágra ugrál­tak, mint az akro­ba­ták, föl-alá cikáz­tak a fák tör­zsén; lom­pos far­kuk olyan volt a hold­fény­ben, mint két szürke füst­go­moly. Annyira el vol­tam bűvölve ezek­től az álla­tok­tól, hogy okvet­le­nül akar­tam fogni egyet. Per­sze a leg­al­kal­ma­sabb idő nap­pal volt, ami­kor alusz­nak. Buz­gón kutat­tam hát az olaj­fa­li­ge­tek­ben a rej­tek­he­lyük után, ami remény­te­len fel­adat­nak bizo­nyult, mert min­den gör­csös, teke­re­dett fatörzs üres volt belül, és mind­egyik­ben fél tucat odút talál­tam. De türel­mem meg­hozta jutal­mát, mert egyik napon, mikor karo­mat egy odúba dug­tam, ujjaim valami puhát és aprót fog­tak körül, vala­mit, ami ver­gő­dött, miköz­ben kihúz­tam. Első pil­lan­tásra zsák­má­nyom olyan­nak tet­szett, mint egy túl­mé­re­te­zett pity­pang­fú­jóka, két óri­ási, arany­színű szem­mel föl­sze­relve. A köze­lebbi vizs­gá­lat azt mutatta, hogy a zsák­mány fia­tal füles­ba­goly, mely még bébi­pely­he­ibe volt öltözve. Egy pil­la­na­tig néz­tük egy­mást, azután a madár való­szí­nű­leg fel­bő­szült azon, hogy illet­le­nül kine­vet­tem a kül­le­mét, és mélyen bele­vájta kis kar­mait a hüvelyk­uj­jamba. Eleresz­tet­tem az ágat, és mind­ket­ten lees­tünk a fáról.

Zse­bem­ben vit­tem haza a mél­tat­lan­kodó bagolyfi­ó­kát, és némi szo­ron­gás­sal mutat­tam be csa­lá­dom­nak. Meg­le­pe­té­semre a leg­na­gyobb helyes­lés­sel fogad­ták, és meg­en­ged­ték, hogy meg­tart­sam. Egy kosár lett a lak­he­lye a dol­go­zó­szo­bám­ban, és hosszas vita után Odüssze­usz­nak keresz­tel­tük. Első perc­től meg­mu­tat­ko­zott, hogy igen eré­lyes madár, aki­vel nem jó tré­fálni. Bár kényel­me­sen elfért volna egy teás­csé­szé­ben, sem­mi­től sem félt, és habo­zás nél­kül meg­tá­ma­dott min­dent és min­den­kit, tekin­tet nél­kül a mére­tére. Mivel meg kel­lett egy­más­sal osz­ta­niok a szo­bát, úgy gon­dol­tam, helyes, ha köze­lebbi isme­ret­sé­get köt Roger­ral. Így aztán, amint a bagoly beköl­tö­zött, meg­ren­dez­tem a köl­csö­nös bemu­ta­tást; letet­tem Odüssze­uszt a földre, és fel­szó­lí­tot­tam Rogert, hogy jöj­jön köze­lebb, és kös­sön vele barát­sá­got. Roger újab­ban már bele­nyu­go­dott, hogy min­den­féle állat­tal kell barát­koz­nia, amit én örökbe fogad­tam, és ter­mé­sze­tes­nek tar­totta a bagoly meg­je­le­né­sét. Behí­zelgő modor­ban meg­csó­válta a far­kát, és köze­le­dett Odüssze­usz­hoz, aki a föl­dön gub­basz­tott igen barát­ság­ta­lan arc­ki­fe­je­zés­sel. Roger köze­le­dé­sét pis­lan­tás nél­kül, vadul ráme­redve figyelte. Roger bátor­ta­lan lett; Odüssze­usz továbbra is dühö­sen meredt rá, mintha hip­no­ti­zálni akarná. Roger meg­állt, fülét leko­nyí­totta, farka már csak gyen­gén moz­gott, és tanács­ta­la­nul nézett rám. Szi­go­rúan meg­pa­ran­csol­tam, hogy foly­tassa a barát­ko­zási kísér­le­te­ket. Roger ide­ge­sen nézett a bagolyra, azután szín­lelt könnyed­ség­gel meg­ke­rülte, és meg­kí­sé­relte hátul­ról meg­kö­ze­lí­teni. Odüssze­usz azon­ban hátra for­dí­totta fejét, és sze­mét továbbra is a kutyára meresz­tette. Roger még soha­sem látott olyan élő­lényt, mely így tudott hát­ra­nézni, anél­kül hogy meg­for­dult volna, és kissé elbi­zony­ta­la­no­dott. Egy pil­la­na­tig gon­dol­ko­dott, azután úgy dön­tött, hogy meg­koc­káz­tat vala­mi­féle dévaj, játé­kos kez­de­mé­nye­zést. Hasra feküdt, fejét man­csai közé nyug­tatta, és las­san csú­szott a madár felé, hal­kan vinnyogva és far­kát lel­ke­sen csó­válva. Odüssze­usz továbbra is úgy ült, mintha ki volna tömve. Roger, egyre csak hason csúszva, egész közel került hozzá, de ekkor vég­ze­tes hibát köve­tett el: elő­re­tolta gyap­jas pofá­ját, és han­go­san, érdek­lődve oda­szi­ma­tolt a madár felé. Odüssze­usz béke­tűrő volt, de azt még­sem hagy­hatta, hogy egy hatal­mas, fekete für­tös kutya bele­szag­lásszon. Úgy dön­tött, hogy meg­mu­tatja ennek az idom­ta­lan, szár­nyat­lan dög­nek, kivel van dolga tulaj­don­kép­pen. Leen­gedte szem­hé­ját, össze­csat­tin­totta cső­rét, azután a leve­gőbe ugrott, és egye­ne­sen a kutya pofá­ján kötött ki, borot­va­éles kar­mait a fekete orrba vájva. Roger seb­zett üvöl­tés­sel lerázta a mada­rat, és vissza­vo­nult az asz­tal alá. Sem­mi­lyen rábe­szé­lés­sel nem lehe­tett elő­csa­lo­gatni, míg Odüssze­usz vissza nem került a kosa­rába.

Idő­sebb korá­ban Odüssze­usz elhul­latta bébi­pely­heit, és faj­tá­já­nak finom, hamu­szürke, rozs­da­vö­rös és fekete tol­la­iba öltö­zött. Hal­vány mel­lén szép minta volt fekete mál­tai keresz­tek­ből. Hosszú fül­bojt­jai is nőt­tek, melye­ket fel­há­bo­rodva emel­ge­tett, ha valaki túl­sá­go­san bizal­mas­ko­dott vele. Most már idős volt ahhoz, hogy kosár­ban tart­has­sam, a kalitka ellen azon­ban eré­lye­sen til­ta­ko­zott, így hát kény­te­len vol­tam sza­ba­don engedni a dol­go­zó­szo­bá­ban. Repü­lő­lec­kéit az asz­tal és a kilincs között tar­totta, és amint mes­tere lett ennek a tudo­mány­nak, az ablak fölötti füg­göny­ru­dat válasz­totta ott­ho­nául. Ott aludt egész nap csu­kott szem­mel, töké­le­te­sen mímelve egy olaj­fa­rön­köt. Ha meg­szó­lí­tot­tam, rés­nyire nyi­totta sze­mét, föl­emelte fül­bojt­jait, és kihúzta magát. Ilyen­kor olyan volt, mint valami kísér­te­ties, kiaszott kínai bál­vány. Ha külö­nö­sen gyen­géd han­gu­lat­ban volt, rám csat­tog­tatta cső­rét, vagy, ami nagy kegy volt, lere­pült, és egyet csip­pen­tett a füle­men.

Mikor lement a nap, és a gek­kók kezd­tek fut­kosni a ház sötétbe borult falain, Odüssze­usz fel­éb­redt. Fino­man ásí­tott, kinyúj­tóz­tatta szár­nyait, meg­tisz­to­gatta a far­kát, azután oly heve­sen meg­bor­zon­gott, hogy tol­lai szét­áll­tak, mint egy szél­fújta kri­zan­tém szir­mai. Unot­tan föl­ké­rő­dzött egy kis emész­tet­len étel­ma­ra­dé­kot, és kiköpte az alája terí­tett újság­pa­pírra, ami erre és egyéb célokra szol­gált. Miu­tán így fel­ké­szült az éjsza­kai mun­kára, pró­ba­kép­pen meg­eresz­tett egy „tihuuu”-t, hogy meg­ál­la­pítsa, hang­já­nál van-e, azután puhán szárnyra kapott, körül­szállt a szo­bá­ban oly hal­kan, mint egy hamu­pihe, és kikö­tött a vál­la­mon. Kis ideig ott üldö­gélt, füle­met csip­kedve, azután újra meg­rázta magát, fél­re­tette az érzel­gős­sé­get, és áttért az üzletre. Föl­re­pült az ablak­pár­kányra, még egy kérdő „tihuu?”-t kiál­tott, rám bámulva méz­színű sze­mé­vel. Ez azt jelen­tette, hogy nyis­sam ki a zsa­lut. Amint kitár­tam a zsa­lu­kat, kisur­rant az abla­kon, árny­képe egy pil­la­natra fel­sö­tét­lett a hold tányérja előtt, azután eltűnt a sötét olaj­fák között. Egy perc múlva már hang­zott a har­sány, kihívó „tihuuu, tihuuu” annak jeléül, hogy Odüssze­usz elin­dult vadászni.

Nem min­dig töl­tött egy­forma hosszú időt vadá­szat­tal. Néha már egy óra múlva vissza­sik­lott a szo­bába, más­kor egész éjjel kima­radt. De akár­merre járt, kilenc és tíz óra között min­dig haza­jött vacso­rázni. Ha a műte­rem­ben sötét volt, elrö­pült, és bekuk­kan­tott a nap­pali szo­bába, hogy ott vagyok-e. Ha ott sem vol­tam, újra végig­re­pült a ház mel­lett, és a háló­szo­bám ablak­pár­ká­nyán kötött ki, majd erő­tel­je­sen kopo­gott a zsa­lun, míg ki nem nyi­tot­tam, és oda nem nyúj­tot­tam egy csé­szé­ben a darált húst vagy vag­dalt csir­ke­szí­vet, vagy ami­lyen cse­mege aznap éppen az étla­pon sze­re­pelt. Miu­tán az utolsó véres darab­kát is elnyelte, lágy, csuk­lás­szerű cset­tin­tést hal­la­tott, egy pil­la­na­tig tűnődve állt, azután elre­pült a fák hold­fé­nyes csú­csa fölött.

Miu­tán bebi­zo­nyí­totta, hogy milyen kiváló har­cos, barát­sá­go­sabb lett Roger­ral. Ami­kor késő este úszni indul­tunk, néha rá tud­tam venni, hogy tisz­tel­jen meg ben­nün­ket tár­sa­sá­gá­val. Ilyen­kor Roger hátán lova­golt, és erő­sen kapasz­ko­dott a fekete bun­dába. Ha Roger, ami néha elő­for­dult, meg­fe­led­ke­zett uta­sá­ról, és túl gyor­san üge­tett, vagy játé­ko­san átug­rott egy követ, Odüssze­usz szeme vil­lá­mo­kat szórt, szár­nyai vadul csap­kod­tak, hogy egyen­súlyba hozza magát, és han­go­san, mél­tat­lan­kodva csat­tog­tatta a cső­rét, én pedig meg­dor­gál­tam Rogert könnyel­mű­sé­gé­ért. A par­ton Odüssze­usz a sor­tomra és ingemre tele­pe­dett, míg Roger meg én belá­bal­tunk a meleg, sekély vízbe. Odüssze­usz kerekre nyílt és kissé hely­te­le­nítő szem­mel nézte bolon­do­zá­sun­kat, és kihúzta magát, mint egy testőr. Néha-néha elhagyta őrhe­lyét, fölénk sik­lott, cső­rét csat­tog­tatva, azután vissza­re­pült a partra. Soha­sem tud­tam eldön­teni, hogy ezt miért tette: biz­ton­sá­gun­kért aggó­dott, vagy részt akart venni mulat­sá­gunk­ban? Oly­kor, ha sokáig úsz­kál­tunk, elunta magát, és vissza­re­pült a dom­bo­kon át a kert felé, búcsú­zóul „tihuuu”-t kiáltva felénk.

Nyá­ron, teli­hold ide­jén, a csa­lád este járt fürödni, mert nap­pal a nap túl­sá­go­san per­zselő és a víz túl meleg volt, hogy­sem fel­fris­sít­sen. Amint föl­kelt a hold, levo­nul­tunk a fák között a nyi­korgó pal­lóra, és bemász­tunk a Ten­geri Tehénbe. Larry és Peter ült az egyik eve­ző­nél, Margo és Leslie a másik­nál, Roger meg én a hajó orrába kerül­tünk, mi vol­tunk az őrsze­mek. Így sik­lot­tunk vagy fél mér­föld­nyire a part men­tén egy kis öbölbe, ahol fehér homok­nyelv nyúlt a vízbe, rajta néhány alkal­ma­san elren­de­zett, sima, még min­dig nap­me­leg, esz­mé­nyi ülő­kéül szol­gáló kő. Lehor­go­nyoz­tuk a Ten­geri Tehe­net, alá­buk­tunk, és fel­ka­var­tuk az öblön szét­te­rülő hold­fényt. Ha elfá­rad­tunk, bágyad­tan partra úsz­tunk, és lehe­ve­redve a meleg szik­lákra, föl­bá­mul­tunk a csil­lag­pöttyös égre. Rend­sze­rint fél­óra után meg­un­tam a beszél­ge­tést, vissza­csúsz­tam a vízbe, las­san átúsz­tam az öblöt, hanyatt for­dul­tam, elfe­küd­tem, rin­ga­tott a meleg víz, s bámul­tam a hol­dat. Egyik este, mikor éppen ezzel vol­tam elfog­lalva, föl­fe­dez­tem, hogy más élő­lé­nyek is hasz­nál­ják az öblöt.

Szét­tárt karok­kal lebeg­tem a sely­mes vízen, az égre bámul­tam, csak keze­met és lába­mat moz­gatva kissé, hogy fenn­tart­sam maga­mat a vízen, és néz­tem a Tej­utat, mely végig­nyúlt az égen, mint egy selyem­sál. Azon gon­dol­kod­tam, vajon hány csil­lag­ból áll­hat a Tejút. Hal­lot­tam a part­ról a töb­biek neve­té­sét, beszél­ge­té­sét, mely vissz­hang­zott a vízen, és ha kissé föl­emel­tem a feje­met, ciga­ret­táik fel-fel­vil­lanó fényé­ből kiszá­mít­hat­tam, hogyan helyez­ked­nek el a par­ton. Ott lebeg­tem, ernyed­ten és álmo­dozva, mikor egy­szerre fel­ri­asz­tott a köz­vet­len köze­lem­ben egy halk csat­ta­nás, amit víz­cso­bo­gás köve­tett, majd hosszú, mély sóhaj; azután egy­más után több lágy hul­lám him­bálta a tes­te­met. Gyor­san föl­egye­ne­sed­tem, és a vizet taposva néz­tem, hogy milyen messzire sod­ród­tam a part­tól. Ijed­ten álla­pí­tot­tam meg, hogy nem­csak a part­tól kerül­tem meg­le­he­tő­sen távol, de a Ten­geri Tehén­től is, és nem tud­tam, milyen állat úsz­kál alat­tam a sötét víz­ben. Hal­lot­tam, amint a töb­biek nevet­nek valami tré­fán a par­ton, és lát­tam, mikor valaki eldobta ciga­ret­tá­ját, és az úgy szállt az égen, mint egy vörös csil­lag, és kialudt a víz pere­mé­nél. Egyre kedély­te­le­neb­bül érez­tem maga­mat, és éppen segít­sé­gért akar­tam kiál­tani, mikor néhány méterre tőlem mintha halk suso­gás­sal és bugy­bo­ré­ko­lás­sal szét­nyílt volna a ten­ger, és egy fényes hát buk­kant elő. Elé­ge­dett sóhaj hal­lat­szott, és az állat megint a víz alá merült. Mire meg­ál­la­pí­tot­tam, hogy delfin, már ott is vol­tam a csa­pat kel­lős köze­pén. Mind föl­me­rül­tek körü­löt­tem, kéje­sen sóhaj­toz­tak, fekete hátuk fény­lett, amint hem­pe­reg­tek a hold­fény­ben. Lehet­tek vagy nyolcan, és egyik oly közel buk­kant fel mel­let­tem, hogy ha három tem­pót úszom, meg­fog­hat­tam volna ében­fe­kete fejét. Zihálva és sóhaj­tozva ját­sza­doz­tak az öböl­ben, és én velük úsz­tam, meg­bű­völ­ten figyel­tem, hogyan emel­ked­nek a fel­színre, föl­kor­bá­csolva a vizet, hogy azután mélyet sóhajtva megint leme­rül­je­nek, maguk helyett ter­jengő hab­fod­ro­kat hagyva a vízen. Hir­te­len, mint­egy jel­adásra, meg­for­dul­tak, és kifelé indul­tak az öböl­ből Albá­nia távoli part­jai felé. Tapos­tam a vizet, és néz­tem utá­nuk, ahogy végig­úsz­tak a hold­fény fehér lán­cán. Hátuk ragyo­gott, amint mámo­ro­san emel­ked­tek és merül­tek a víz­ben, mely lan­gyos volt, mint a friss tej. Hosszú bubo­ré­kuszály maradt utá­nuk, ami még kis ideig him­bált és ragyo­gott, mintha csöpp hol­dak csil­log­ná­nak a vízen, azután eltűnt a hul­lám­fod­rok­ban.

Később még sok­szor talál­koz­tunk a delfi­nek­kel, mikor hold­fény­ben füröd­tünk, és egyik este kivi­lá­gí­tást ren­dez­tek tisz­te­le­tünkre a szi­get egyik leg­von­zóbb rova­rá­nak köz­re­mű­kö­dé­sé­vel. Fel­fe­dez­tük, hogy az év forró hónap­ja­i­ban a ten­ger meg­te­lik vil­ló­dzó fények­kel. Hold­fény­nél mindez nem tűnt föl annyira, csak gyönge, zöl­des csil­lo­gás lát­szott a csó­nak orrá­nál, vagy rövid vil­la­nás, ha valaki a vízbe ugrott. Azt tapasz­tal­tuk, hogy a vil­ló­dzás akkor a leg­erő­sebb, ha egy­ál­ta­lán nem vilá­gít a hold. A nyári hóna­pok másik fényes lakója a szent­já­nos­bo­gár volt. Amint söté­te­dett, ezek a kar­csú, barna boga­rak kire­pül­tek, libeg­tek a parti olaj­fák alatt, far­kuk fel­vil­lanó és kialvó fénye zöl­des­fe­hér volt, nem arany­zöld, mint a ten­geré. A szent­já­nos­bo­ga­rak is akkor vol­tak a leg­szeb­bek, mikor nem vilá­gí­tott a hold, nem hal­vá­nyí­totta el a tüzü­ket. Fur­csa módon sohase lát­tuk volna meg a szent­já­nos­bo­ga­rak, delfi­nek és fény­vil­ló­dzá­sok össz­já­té­kát, ha nincs mama für­dő­ru­hája.

Mama már régen iri­gyelte nap­pali és esti úszá­sa­in­kat, de ami­kor hív­tuk, hogy jöj­jön velünk, kije­len­tette, hogy már öreg az ilyes­mi­hez. Végül kitartó rábe­szé­lé­sünkre mégis bement a városba, és sze­mér­me­sen sur­rant vissza a vil­lába, titok­za­tos cso­ma­got cipelve. Fel­bon­totta a cso­ma­got, és mind­nyá­jun­kat bámu­latba ejtett: kiemelt egy rend­kí­vül for­mát­lan, fekete klott ruha­da­ra­bot, mely véges-végig száz fodor­ral, redő­vel és ránc­cal volt díszítve.

– Nos, hogy tet­szik? – kér­dezte mama.

Bámul­tuk a fur­csa ruha­da­ra­bot, és tör­tük a fejün­ket, mi lehet.

– Mi ez? – kér­dezte Larry végül.

– Für­dő­ruha ter­mé­sze­te­sen – felelt mama. – Miért, mit gon­dol­tál, micsoda?

– Inkább olyan, mint egy rosszul nyú­zott bálna – mondta Larry, közel­ről szem­re­vé­te­lezve a ruha­da­ra­bot.

– Ezt nem lehet föl­venni, mama – szólt Margo elbor­zadva –, hiszen ez olyan, mintha ezer­ki­lenc­száz­húsz­ban készült volna.

– Mire valók azok a fod­rok és vac­kok? – kér­dezte Larry érdek­lődve.

– Ez a díszí­tés ter­mé­sze­te­sen – mondta mama mél­tat­lan­kodva.

– Milyen ara­nyos gon­do­lat! Ne felejtsd el kirázni belőle a hala­kat, mielőtt kijössz a víz­ből.

– Hát nekem tet­szik – szö­gezte le mama hatá­ro­zot­tan, össze­haj­to­gatva a ször­nye­te­get. – És hor­dani fogom.

– Vigyázz, nehogy tele­ivódj víz­zel, és leme­rülj abba a sok lafancba öltözve – óvta Leslie komo­lyan.

– De mama, ez bor­zal­mas! Ezt nem vehe­ted fel… – mondta Margo. – Miért nem tud­tál valami diva­to­sab­bat venni?

– Az ember az én korom­ban már nem mász­kál­hat két­ré­szes für­dő­ru­há­ban… már nincs olyan alakja.

– Sze­ret­ném tudni, hogy ezt miféle alakra szab­ták – jegyezte meg Larry.

– Iga­zán remény­te­len eset vagy, mama – mondta Margo elke­se­redve.

– Nekem tet­szik… és nem kíván­tam, hogy te viseld – közölte mama har­ci­a­san.

– Jól van, csi­nálj, amit akarsz – helye­selt Larry. – Ne izgasd maga­dat. Való­szí­nű­leg nagyon jól fog neked állni, ha tudsz magad­nak még három-négy lábat növesz­teni, ami bele­il­lik.

Mama inge­rül­ten fel­hor­kant, és föl­vo­nult az eme­letre, hogy fel­pró­bálja öltö­zé­két. Azután leki­ál­tott értünk, hogy men­jünk, és néz­zük meg a hatást. Mind­nyá­jan becső­dül­tünk a háló­szo­bába, Roger lépett be első­nek, és ami­kor a fur­csa, bő, fekete, fod­rok­tól hul­lámzó jel­mezbe bur­kolt, külö­nös jelen­ség üdvö­zölte, sietve kihát­rált az ajtón, és dühö­sen uga­tott. Eltar­tott egy dara­big, amíg meg tud­tuk győzni, hogy ez való­ban mama, de még ekkor is kissé bizal­mat­la­nul néze­gette a szeme sar­ká­ból. A mama azon­ban min­den til­ta­ko­zás elle­nére ragasz­ko­dott sátor­szerű für­dő­jel­me­zé­hez, és végül enged­nünk kel­lett.

Elha­tá­roz­tuk, hogy mama első vízre szál­lá­sát meg­ün­ne­pel­jük, hold­fény­pik­ni­ket ren­de­zünk az öböl­ben, és meg­hív­juk The­o­dore-t is, mert ő volt az egyet­len ide­gen, akit mama haj­landó volt meg­tűrni a nagy ese­mény alkal­má­ból. Eljött a nagy vízre szál­lás napja, élel­met és bort cso­ma­gol­tunk, meg­tisz­to­gat­tuk és kipár­náz­tuk a csó­na­kot, és mire The­o­dore meg­ér­ke­zett, min­den készen állt. Mikor közöl­tük The­o­dore-ral, hogy hold­fény­ben szán­dé­ko­zunk pik­ni­kezni, figyel­mez­te­tett ben­nün­ket, hogy azon a bizo­nyos éjsza­kán éppen nem lesz hold. Min­denki a mási­kat hibáz­tatta, ami­ért nem ellen­őrizte a hold állá­sát, és alko­nya­tig vesze­ked­tünk. Azután úgy dön­töt­tünk, hogy még­is­csak meg­ren­dez­zük a pik­ni­ket, ha már min­den elő van készítve. Levo­nul­tunk a csó­nakba, mely ros­kadt az éte­lek­től, borok­tól, és teli volt rakva asz­tal­ken­dők­kel, ciga­ret­tá­val, és elin­dul­tunk a part men­tén. The­o­dore meg én ültünk a csó­nak orrá­ban mint őrsze­mek, a töb­biek föl­váltva evez­tek, mama volt a kor­má­nyos. Azzal kez­dő­dött a dolog, hogy mama szeme nem szokta meg a sötét­sé­get, és ezért ügye­sen körbe-körbe kor­mány­zott ben­nün­ket, úgy­hogy tíz­per­ces eről­te­tett eve­zés után egy­szerre föl­buk­kant előt­tünk a stég, és nagy recse­gés­sel, ropo­gás­sal bele­ro­han­tunk. Mama ettől ide­ges lett, és a másik vég­letbe esett: kive­ze­tett ben­nün­ket a ten­gerre, és való­szí­nű­leg vala­hol az albán par­to­kon kötünk ki, ha Leslie ide­jé­ben észbe nem kap. Ezután Margo ült a kor­mány­hoz, és tűr­he­tően kezelte, kivéve ami­kor egy döntő pil­la­nat­ban meg­za­va­ro­dott, és elfe­lej­tette, hogy ha jobbra akar for­dulni, balra kell húz­nia a kor­mány­ru­dat. Az ered­mény az volt, hogy tíz per­cig kel­lett rán­gatni és tolni a nehéz csó­na­kot, mert Margo neki­vitte egy szik­lá­nak, ami­kor éppen el akarta távo­lí­tani tőle. Min­dent össze­véve, mama első für­dése sze­ren­csés elő­je­lek között indult.

Végre elér­tük az öblöt, lete­rí­tet­tük a pok­ró­co­kat a homokra, elren­dez­tük az éte­le­ket, behű­töt­tük a boros­üve­ge­ket a sekély vízbe, és eljött a nagy pil­la­nat. Mama lel­kes éljen­zé­sünk köze­pette levette pon­gyo­lá­ját, és ott állt tel­jes pom­pá­já­ban, új für­dő­ru­há­já­ban, mely­ben Larry sze­rint olyan volt, mint valami ten­ge­ré­szeti emlékmű. Roger igen jól visel­ke­dett, amíg azt nem látta, hogy mama kezd befelé gázolni, las­san és mél­tó­ság­tel­je­sen, a sekély vízbe. Ekkor ret­te­ne­tes izga­lom fogta el. Úgy lát­szik, azt hitte, hogy a für­dő­ruha vala­mi­féle ten­geri szörny, amely körül­fogta mamát, és be akarja von­szolni a ten­gerbe. Vad uga­tás­sal sie­tett meg­men­té­sére, meg­ra­ga­dott egyet az öltö­zék szé­lén csüngő fod­rok közül, és tel­jes ere­jé­ből húzta vissza­felé, hogy mamát vissza­rántsa a veszély­ből. Mama, aki éppen meg­je­gyezte, hogy úgy gon­dolja, kissé hideg a víz, egy­szerre azt érezte, hogy húz­zák hát­ra­felé. Rémül­ten sikol­tott fel, kicsú­szott lába alól a talaj, és nagy hup­pa­nás­sal leült a sekély vízbe, Roger pedig oly erő­tel­je­sen rán­gatta, hogy a fodor nem állta, és jókora dara­bon lesza­kadt. Roger meg­könnyeb­bült attól a tény­től, hogy az ellen­ség kezd osz­lás­nak indulni, báto­rí­tóan mor­gott mama felé, és hoz­zá­lá­tott, hogy meg­sza­ba­dítsa a fenye­gető szörny marad­vá­nya­i­tól. A neve­tés­től vég­képp elgyen­gülve fet­reng­tünk a homok­ban, míg mama levegő után kap­kodva ült a sekély víz­ben, majd két­ség­be­eset­ten pró­bált lábra állni, lerázni magá­ról Rogert és men­teni öltö­zé­ké­nek ron­csait. Sze­ren­csét­len­sé­gére a für­dő­ruha igen sűrű anyag­ból készült, és alá szo­rult a levegő. A víz lég­gömb­sze­rűen fel­duz­zasz­totta, és a hada­ko­zás ezzel a fod­ros-redős lég­ha­jó­val még job­ban meg­ne­he­zí­tette mama dol­gát. Végül is The­o­dore lépett közbe, odébb rúgta Rogert, és föl­se­gí­tette mamát. Ittunk egy pohár bort, hogy meg­ün­ne­pel­jük és kihe­ver­jük a jele­ne­tet, mely Larry sze­rint azt mutatta be, miként men­tette meg Persze­usz And­ro­mé­dát. Azután elmen­tünk úszni, míg mama sze­mér­me­sen üldö­gélt a sekély víz­ben, Roger pedig mel­lette kupor­gott, és fenye­ge­tően mor­gott a dereka körül daga­dozó és libegő für­dő­ru­hára.

Aznap éjjel külö­nö­sen erős volt a víz vil­ló­dzása. Ha bedug­tuk a vízbe a kezün­ket, és moz­gat­tuk, szé­les, arany­zöld tűz­sza­la­got raj­zol­tunk a ten­gerre, ami­kor lebuk­tunk, majd érin­tet­tük a víz fel­szí­nét, olyan volt, mintha csil­logó, jeges tüzű kemen­cébe merül­tünk volna. Elfá­rad­tunk, és kigá­zol­tunk a ten­ger­ből, csu­rom­vi­zes tes­tünk mintha láng­ban állt volna. Lehe­ve­red­tünk a homokba enni, majd a lakoma végén fel­bon­tot­tuk a bort, s mint­egy ren­de­zői vezény­szóra meg­je­lent néhány szent­já­nos­bo­gár az olaj­fák körül – ez volt az elő­adás nyi­tá­nya.

Elő­ször csak két-három zöld pötty jelent meg, és lágyan sik­lott a fák között, sza­bá­lyo­san vil­logva. De foko­za­to­san egyre több buk­kant föl, és az olaj­li­get egy részét meg­vi­lá­gí­totta fur­csa, zöld fényük. Soha nem lát­tunk ennyi szent­já­nos­bo­ga­rat össze­gyűlve; rajok­ban cikáz­tak a fák között, nyü­zsög­tek a fűben, a bok­ro­kon és az olaj­fák tör­zsén, rajok­ban tán­col­tak a fejünk fölött, és zöld para­zsak­ként pottyan­tak a pok­ró­cokra. Vil­logó for­ga­tag­ban repül­tek az öböl fölé, kering­tek a víz fölött, és ekkor, pon­to­san vég­szóra, meg­je­len­tek a delfi­nek. Liba­sor­ban úsz­tak be az öbölbe, üte­me­sen him­bá­lóz­tak a vízen, hátuk mintha fosz­for­ral lett volna bekenve. Kör­be­úsz­tak, lebuk­tak, és hem­pe­reg­tek az öböl köze­pén, néha fel­ug­rot­tak a leve­gőbe, és vissza­es­tek a fény­ör­vénybe. Fan­tasz­ti­kus lát­vány volt ez: fönt a szent­já­nos­bo­ga­rak és lent a kivi­lá­gí­tott delfi­nek. Még a víz színe alatt is lát­tuk a fénylő uszályt, ahol a delfi­nek úsz­tak tüzes min­ták­ban a homo­kos víz­fe­né­ken. Vala­hány­szor fel­dob­ták magu­kat, a leve­gő­ben sma­ragd­zöld­ben izzó víz­csep­pek vil­log­tak körü­löt­tük, és az ember már nem is tudta, hogy amit lát, az vil­ló­dzás vagy szent­já­nos­bo­gár. Körül­be­lül egy óra hosszat néz­tük ezt a pará­dét, azután a szent­já­nos­bo­ga­rak las­san vissza­vo­nul­tak a szi­get bel­seje és a távo­labbi par­tok irá­nyába. A delfi­nek is fel­so­ra­koz­tak, és sebe­sen meg­in­dul­tak kifelé az öböl­ből, lán­goló ösvényt hagyva maguk mögött, mely lobo­gott, ragyo­gott, és las­san kialudt, mint az izzó faha­sáb.

Tizenegyedik fejezet

Az elvarázsolt szigetvilág

Amint egyre for­róbb lett a nyár, úgy talál­tuk, hogy túl­sá­go­san nagy meg­eről­te­tés a Ten­geri Tehé­nen végig­evezni a part men­tén für­dő­öb­lünk­höz, tehát vet­tünk egy far­mo­tort. Ennek az új masi­ná­nak a segít­sé­gé­vel a part eddig isme­ret­len, nagy terü­le­tei nyíl­tak meg szá­munkra, mert most már messzebbre merész­ked­tünk. Kirán­dul­tunk a csip­ké­zett part­vo­nal men­tén rej­tett és elha­gya­tott öblökbe, melyek arany­lot­tak, mint a búza, vagy úgy feküd­tek az idom­ta­lan szik­lák között, mint földre hul­lott hol­dak. Így fedez­tem fel, hogy a part­tal pár­hu­za­mo­san több mér­föl­des szi­get­vi­lág húzó­dik. Kisebb-nagyobb szi­ge­tek vol­tak, néme­lyik elég szé­les, néme­lyik csak nagyobb­fajta szikla, amely­nek csú­csán zöld növény­sapka libe­gett bizony­ta­la­nul. Vala­mi­lyen kifür­kész­he­tet­len okból a ten­ger állat­vi­lá­gát erő­sen von­zotta ez a szi­get­cso­port. A szi­ge­tek csú­csa körül, a szik­la­po­cso­lyák­ban és a jókora asz­tal­nál alig nagyobb homo­kos öblök­ben káp­rá­za­tos tömeg­ben éltek álla­tok. Több­ször sike­rült a csa­lá­dot elcsal­nom ezekre a kis szi­ge­tekre, ott azon­ban nem vol­tak alkal­mas für­dő­he­lyek, így hát hama­ro­san meg­un­ták, hogy a nap­per­zselte szik­lá­kon üldö­gél­je­nek, míg én a vég­te­len­sé­gig halá­szom a pocso­lyák­ban, és időnk­int fur­csa, az ő sze­mük­ben undo­rító ten­geri lénye­ket hozok nap­fényre. Ráadá­sul a szi­ge­tek a part köze­lé­ben vol­tak szét­szórva, néme­lyi­ket alig öt-hat méter­nyi záto­nyos, szik­lás szo­ros válasz­totta el a szá­raz­föld­től. Min­den pamut­fo­na­lat, egy liter étert, egy­pár csi­peszt és két töl­tő­toll­pum­pát. Csüg­ged­ten álla­pí­tot­tam meg, hogy Lar­rytől hiába kérek for­ma­lint vagy gom­bos­tűt, de talán sze­ren­csém lesz, ha a lis­tám némi iro­dalmi haj­lam­ról árul­ko­dik. Ezért tele­ír­tam egy hatal­mas papír­la­pot, és fel­so­rol­tam az összes ter­mé­szet­tu­do­má­nyos könyv címét, szer­ző­jét, kiadó­ját, árát, ame­lyekre érzé­sem sze­rint szük­sé­gem volt, és csil­lag­gal meg­je­löl­tem azo­kat, melye­ket leg­szí­ve­seb­ben fogad­tam volna. Most már csak egy kérés volt hátra, és úgy hatá­roz­tam, hogy Leslie-t szó­ban fogom meg­kör­nyé­kezni ahe­lyett, hogy lis­tát nyúj­ta­nék be. De tud­tam, hogy az alkal­mas idő­pon­tot meg­fon­tol­tan kell meg­vá­lasz­tani. Néhány napig vár­nom kel­lett, amíg eljött a sze­rin­tem ked­vező pil­la­nat.

Éppen egy bal­lisz­ti­kus kísér­let meg­va­ló­sí­tá­sá­nál segéd­kez­tem neki, ami abból állt, hogy egy ócska elül­töl­tős pus­kát egy fára kötöt­tünk, azután a ravasz­hoz erő­sí­tett, hosszú madzag segít­sé­gé­vel elsü­töt­tük. A negye­dik kísér­let­nél végre bekö­vet­ke­zett, amit Leslie, úgy lát­szik, siker­ként köny­velt el: a pus­ka­cső fel­rob­bant, és fém­szi­lán­kok süví­tet­tek a világ négy tája felé. Leslie el volt ragad­tatva, és bősé­ges fel­jegy­zé­se­ket készí­tett egy borí­ték hátára. Azután hoz­zá­lát­tunk, hogy össze­szed­jük a puska marad­vá­nyait. Miköz­ben ezzel fog­la­la­tos­kod­tunk, csak úgy mel­lé­ke­sen meg­kér­dez­tem, mit szán­dék­szik adni a szü­le­tés­na­pomra.

– Még nem gon­dol­koz­tam rajta – felelte szó­ra­ko­zot­tan, lát­ható meg­elé­ge­dés­sel vizs­gálva egy elgör­bült fém­da­ra­bot. – Nekem mind­egy… bár­mit… választ­hatsz.

Meg­mond­tam, hogy egy csó­na­kot sze­ret­nék. Leslie most esz­mélt rá, hogy csap­dába esett, és mél­tat­lan­kodva mondta, hogy egy csó­nak túl­sá­go­san nagy aján­dék szü­le­tés­napra, és ilyes­mire nem telik a pén­zé­ből. Erre ugyan­csak mél­tat­lan­kodva felel­tem: ő mondta, hogy bár­mit választ­ha­tok. Leslie azt vála­szolta, hogy ez tény, csak­hogy ő nem gon­dolt csó­nakra, mert az ret­tentő drága. Azt felel­tem, hogy ha valaki azt mondja, bármi, az bár­mit jelent, ami­ben egy csó­nak is benn­fog­lal­ta­tik, és külön­ben egy szó­val sem mond­tam, hogy pén­zért vegye. Azt gon­dol­tam, mivel annyit tud csó­na­kok­ról, talán tudna nekem egyet épí­teni. De ha úgy gon­dolja, hogy nehéz…

– Per­sze hogy nem nehéz – mondta Leslie elha­mar­ko­dot­tan, azután gyor­san hoz­zá­tette. – Azaz… nem olyan bor­zasztó nehéz. De az idő! Vég­te­le­nül sokáig tar­tana. Nézd, nem volna jobb, ha hetenk­int két­szer elvin­néd a Ten­geri Tehe­net?

De én szi­lár­dul kitar­tot­tam: csó­na­kot aka­rok, és haj­landó vagyok rá várni.

– Jól van, jól van – mondta Leslie elke­se­redve. – Épí­tek neked egy csó­na­kot. De nem aka­rom, hogy itt leb­zselj körü­löt­tem, amíg csi­ná­lom, értet­ted? A köze­lembe se jöhetsz. Csak akkor lát­ha­tod, ha elké­szült.

Bol­do­gan elfo­gad­tam a fel­té­te­le­ket, így azután a követ­kező két héten Spiro állan­dóan jött-ment, kocsi­szám szál­lí­totta a desz­kát, és a hátsó veran­dá­ról zen­gett a fűré­sze­lés, kala­pá­lás és a károm­ko­dás. A ház teli volt hintve gya­lu­for­gáccsal, és amerre Leslie járt, fűrész­por uszályt hagyott maga után. Nem esett nehe­zemre, hogy fékez­zem türel­met­len­sé­ge­met és kíván­csi­sá­go­mat, mert akko­ri­ban más dolog fog­lalt el. A ház végé­ben nem­rég fejez­tek be valami javí­tási mun­kát, és ott­hagy­tak három nagy zsák, szép rózsa­színű cemen­tet. Ezt kisa­já­tí­tot­tam, és hoz­zá­fog­tam néhány kis tavacska készí­té­sé­hez, melyek­ben nem­csak édes­vízi álla­ta­i­mat akar­tam tar­tani, hanem mind­azo­kat a cso­dá­la­tos ten­geri lénye­ket, melye­ket majd új csó­na­kom­ból fogok. Nyár köze­pén tavat ásni nehe­zebb mun­ká­nak bizo­nyult, mint gon­dol­tam, de végül sike­rült néhány majd­nem négy­szög­le­tes göd­röt ásnom, és pár napos pacs­ko­lás a kéjes, korall­szín cement­ből kevert raga­dós kásá­ban hama­ro­san fel­üdí­tett. Leslie fűrész­por- és for­gács­nyo­mai a ház­ban most rózsa­szín láb­nyo­mok meg­ra­gadó min­tá­i­val keve­red­tek.

A szü­le­tés­na­pom előtti napon az egész csa­lád kirán­dult a városba. Erre három­szo­ros okuk volt. Elő­ször is be akar­ták sze­rezni az aján­dé­ka­i­mat. Másod­szor föl kel­lett töl­teni az élés­kam­rát. Meg­egyez­tünk, hogy nem hívunk meg egy sereg embert az ünne­pélyre, azt mond­tuk, nem sze­ret­jük a nagy töme­get, és leg­fel­jebb tíz, gon­do­san meg­vá­lo­ga­tott ven­dé­get vagyunk haj­lan­dók fogadni.

Kicsi, de válo­ga­tott tár­sa­ság lesz, aki­ket leg­job­ban sze­re­tünk. Miu­tán ezt egy­han­gú­lag eldön­töt­tük, a csa­lád min­den tagja meg­hí­vott tíz sze­mélyt. Saj­nos nem mind ugyan­azt a tízet hív­tuk meg. The­o­dore volt az egyet­len kivé­tel: ő öt külön meg­hí­vót kapott. Nem csoda, hogy mama az ünnep­ség elő­es­té­jén hir­te­len rádöb­bent, hogy nem tíz ven­dé­günk lesz, hanem negy­venöt. A városba mene­tel har­ma­dik célja az volt, hogy meg­győ­ződ­jünk róla, Luga­re­cia való­ban elmegy-e a fog­or­vos­hoz. Újab­ban a foga­ira volt foly­to­nos pana­sza, és dr. And­ro­uk­helli, miu­tán besan­dí­tott a szá­jába, zengő po-po-pózás­ban tört ki elször­nye­dése jeléül, és kije­len­tette, hogy ki kell húzni a fogait, mert vilá­gos, hogy azok okoz­zák min­den pana­szát. Egy­heti rábe­szé­lés után sike­rült Luga­re­ciát könny­ára­da­tok köze­pette rávenni a dologra, de nem volt haj­landó lelki támasz nél­kül elin­dulni. Halál­sá­pad­tan és sírva ült közöt­tünk, ami­kor a városba robog­tunk.

Este tér­tünk vissza kime­rül­ten és inge­rül­ten, a kocsi tele volt élel­mi­szer­rel, Luga­re­cia pedig kereszt­ben feküdt az ölünk­ben, mint a hulla, és rémü­le­te­sen nyö­gött. Az már biz­tos volt, hogy más­nap nem segít­het sem a főzés­ben, sem más mun­ká­ban. Spi­ró­tól kér­tünk taná­csot, és ő a meg­szo­kott mód­ján felelt:

– Sohse aggódsz – morogta –, csak bíz­zálsz mind rám.

Az elkö­vet­kező reg­gel teli volt ese­mé­nyek­kel. Luga­re­cia magá­hoz tért annyira, hogy könnyebb mun­ká­kat végez­hes­sen, min­den­felé utá­nunk jött a ház­ban, büsz­kén muto­gatta a véres göd­rö­ket az ínyé­ben, és rész­le­tes beszá­mo­lót tar­tott min­den egyes fogá­val kap­cso­la­tos kín­szen­ve­dé­se­i­ről. Meg­szem­lél­tem és meg­kö­szön­tem aján­dé­ka­i­mat, ahogy illett, azután hát­ra­men­tem Leslie-vel a veran­dára; egy titok­za­tos, pony­vá­val takart alak­zat hevert ott, Leslie ünne­pé­lyes arc­cal fél­re­vonta a pony­vát, és ott feküdt a csó­na­kom. Elra­gad­tatva bámul­tam: a leg­tö­ké­le­te­sebb csó­nak volt, amit valaha lát­tam. Ott feküdt, friss mázo­lá­sá­nak díszé­ben ragyogva a pari­pám, melyen az elva­rá­zsolt szi­get­vi­lágba indul­hat­tam.

A csó­nak körül­be­lül két és fél méter hosszú volt, és majd­nem kerek. Leslie sietve elma­gya­rázta – nehogy azt gon­dol­jam, hogy ez a forma hiá­nyos szak­tu­dá­sá­nak a követ­kez­mé­nye –, hogy a csó­nak azért kerek, mert a desz­kák rövi­dek vol­tak a váz­hoz, és én ezt a magya­rá­za­tot töké­le­te­sen kielé­gí­tő­nek talál­tam. Ilyen bosszantó dolog bár­ki­vel elő­for­dul­hat. Hatá­ro­zot­tan kije­len­tet­tem, hogy az ilyen csó­nak a leg­szebb, és ezt őszin­tén gon­dol­tam. Nem volt sima, kar­csú és raga­dozó kül­lemű, mint más csó­na­kok, hanem göm­bö­lyű, békés és kerek­ded tömör­sé­gé­ben szinte vigasz­taló. Komoly ganaj­túró bogárra emlé­kez­te­tett, arra a rovarra, amit annyira sze­ret­tem. Leslie örven­dett lát­ható elra­gad­ta­tá­som­nak, és saj­nál­kozva meg­je­gyezte, hogy kény­te­len volt a csó­na­kot lapos fene­kűre készí­teni, mert szá­mos tech­ni­kai okból ez a leg­biz­ton­sá­go­sabb. Azt mond­tam, hogy én leg­job­ban sze­re­tem a lapos fenekű csó­na­kot, mert a pal­lóra le lehet állí­tani az állat­gyűjtő üve­ge­ket, és nem kell félni, hogy föl­bo­rul­nak. Leslie meg­kér­dezte, tet­szik-e a színe, mert nem volt biz­tos benne. Véle­mé­nyem sze­rint a színe volt a leg­tö­ké­le­te­sebb, ez volt az utolsó ecset­vo­nás, ami a párat­lan vízi jár­mű­vet töké­le­tessé tette. Belül zöldre és fehérre volt festve, míg dagadó olda­lait ízlé­ses fehér, fekete és fényes narancs­szín csí­kok díszí­tet­ték. Ezt a szín­össze­té­telt meg­ej­tően művé­szi­es­nek és barát­sá­gos­nak érez­tem. Leslie azután meg­mu­tatta a hosszú, sima cip­rus­póz­nát, amit árboc­nak szánt, de elma­gya­rázta, hogy csak akkor lehet helyére illesz­teni, ha a csó­na­kot már vízre bocsá­tot­ták. Lel­ke­sen indít­vá­nyoz­tam, hogy bocsás­suk vízre azon­nal. Leslie azon­ban ragasz­ko­dott a szer­tar­tá­sok­hoz, és azt mondta, csak akkor lehet egy hajót vízre bocsá­tani, ha elke­resz­tel­jük, és talál­tam-e már nevet? Ez nehéz kér­dés volt, és az egész csa­lá­dot segít­sé­gül hív­tuk a meg­ol­dás­hoz. Ott tolong­tak a csó­nak körül, mely óriás virág­ként virí­tott közöt­tük, és tör­ték a fejü­ket.

– Nem lehetne Kalóz? – aján­lotta Margo.

Meg­ve­tően lein­tet­tem. Meg­ma­gya­ráz­tam, hogy valami kövér névre van szük­ség, ami meg­fe­lel a csó­nak kül­le­mé­nek és egyé­ni­sé­gé­nek.

– Pufi – aján­lotta mama bizony­ta­la­nul.

Ez se volt jó: a csó­nak egész egy­sze­rűen nem hason­lí­tott egy Pufira.

– Nevezd Noé bár­ká­já­nak – mondta Leslie, de én feje­met ráz­tam. Újabb csönd követ­ke­zett, min­denki a csó­nakra meredt. Egy­szerre föl­vil­lant fejem­ben a töké­le­tes név: Buci­nak fogom nevezni.

– Az nagyon ked­ves lesz, drá­gám – helye­selt mama.

– Éppen azt akar­tam aján­lani, hogy Bigyó – mondta Larry.

– Larry, drá­gám – szó­lalt meg mama fed­dően –, ne tanítsd a gye­re­ket ilyen sza­vakra!

Latol­gat­tam Larry aján­la­tát: biz­tos, hogy szo­kat­lan név, de hát a Buci is az. Mind a kettő kife­jezte a csó­nak alak­ját és egyé­ni­sé­gét. Hosszas gon­dol­ko­dás után eldön­töt­tem, mi a teendő. Elő­ke­res­tünk egy bögre fekete fes­té­ket, és nagy műgond­dal, meg­le­he­tő­sen csö­pö­gős nagy­be­tűk­kel ráfes­tet­tem „a csó­nak olda­lára a nevét: „BUCI-BIGYÓ”. Meg­volt: nem­csak rend­kí­vüli név volt, hanem elő­ke­lően ide­gen­szerű is. Hogy mamát meg­nyug­tas­sam, meg kel­lett ígér­nem, hogy ide­ge­nek­kel való tár­sal­gás köz­ben csak Buci­nak fogom nevezni. Miu­tán a név­prob­lé­mát meg­ol­dot­tuk, hoz­zá­fog­tunk a vízre bocsá­tás­hoz. Margo, Peter, Leslie és Larry egye­sült ere­jére volt szük­ség, hogy a csó­na­kot leci­pel­jék a domb­ról a stégre; a mama meg én mögöt­tük men­tünk az árboc­cal és egy kis üveg bor­ral, hogy illően bocsás­suk vízre. A stég végé­ben a csó­nak­hor­do­zók kime­rül­ten tán­to­rogva meg­áll­tak, míg mama meg én a boros­üveg dugó­já­val baj­lód­tunk.

– Mit vaca­kol­tok? – kér­dezte Larry inge­rül­ten. – Az iste­nért, sies­se­tek, nem szok­tam meg, hogy csúsz­dá­nak hasz­nál­ja­nak.

Végre kirán­tot­tuk a dugót az üveg­ből, és csengő han­gon beje­len­tet­tem, hogy a hajót Buci-Bigyó­nak keresz­te­lem. Azután a hajó göm­bö­lyű hátul­já­hoz vág­tam az üve­get oly sze­ren­csét­le­nül, hogy a fehér bor fele Larry fejére loccsant.

– Vigyázz, vigyázz! – til­ta­ko­zott Larry. – Melyi­kün­ket aka­rod tulaj­don­kép­pen vízre bocsá­tani?

Végre akkora len­dü­let­tel dob­ták le a Buci-Bigyót a stég­ről, hogy oly hatal­mas csat­ta­nás­sal esett lapos fene­kére, mint egy ágyú­lö­vés, ten­ger­vi­zet fröcs­kölve min­den irányba, azután buz­gón és biza­kodva rin­ga­tó­zott a hul­lá­mo­kon. Kissé jobbra dűlt, de én ezt nagy­lel­kűen a bor­nak tulaj­do­ní­tot­tam, és nem Leslie hiá­nyos mes­ter­ség­beli tudá­sá­nak.

– Most pedig behe­lyez­zük az árbo­cot – mondta Leslie, és meg­szer­vezte a műve­le­tet. – Margo, te tartsd a csó­nak orrát… jól van… Peter, te beállsz a hajó farába, mi Lar­ryvel benyújt­juk neked az árbo­cot… nem kell mást csi­nál­nod, mint behe­lyez­ned abba a talap­zatba.

Margo a hasán feküdt, és fogta a csó­nak orrát, Peter pedig könnye­dén beszök­kent a hajó farába, és elhe­lyez­ke­dett szét­ve­tett láb­bal, hogy átve­gye az árbo­cot, amit Leslie és Larry oda­nyúj­tott neki.

– Ez az árboc kicsit hosszú­nak lát­szik, Les – mondta Larry, bírá­lóan néze­getve a póz­nát.

– Ugyan! Rend­ben lesz, ha föl­ál­lít­juk – vágott vissza Leslie. – Na, Peter, készen vagy?

Peter bólin­tott, neki­du­rálta magát, két kéz­zel erő­tel­je­sen meg­ra­gadta az árbo­cot, és beál­lí­totta a talap­zatba. Azután hát­ra­lé­pett, lepo­rolta a kezét, és a Buci-Bigyó ilyen göm­bö­lyű jármű ese­té­ben egé­szen meg­lepő gyor­sa­ság­gal fel­for­dult. Peter, aki egyet­len jó ruhá­ját vette föl a szü­le­tés­na­pom tisz­te­le­tére, halk csob­ba­nás­sal eltűnt. A víz szí­nén nem maradt más, mint a kalapja, az árboc és a Buci-Bigyó fényes narancs­színű feneke.

– Bele­ful­lad! Bele­ful­lad! – sikol­to­zott Margo, aki vál­sá­gos hely­zet­ben min­den­nek csak a sötét olda­lát látta.

– Hülye­ség! Nem olyan mély! – felelte Leslie.

– Mond­tam, hogy hosszú az árboc! – álla­pí­totta meg Larry kenet­tel­je­sen.

– Nem hosszú! – hor­kant föl Leslie inge­rül­ten. – Az a hülye rosszul tette be!

– Ne merd hülyé­nek nevezni – dühön­gött Margo.

– Nem lehet egy hét­mé­te­res árbo­cot beál­lí­tani egy lavór­sze­rű­ségbe és azt várni, hogy állva marad­jon – vélte Larry.

– Ha olyan bor­zasztó okos vagy, miért nem csi­nál­tad te meg a csó­na­kot?

– Nem engem kér­tek rá… Egyéb­ként azt hiszed, hogy szak­értő vagy, de két­lem, hogy alkal­maz­ná­nak a Clyde-parti hajó­gyá­rak­ban.

– Nagyon mulat­sá­gos! Könnyű becs­mé­relni… csak mert az a hülye…

– Ne nevezd hülyé­nek… Hogy mered annak nevezni?

– Jó, jó, ne vesze­ked­je­tek, drá­gáim – békí­tett mama.

– Larry olyan fene fölé­nyes…

– Hála isten­nek, fel­me­rült! – mondta Margo, mintha hő imája tel­je­sült volna, mikor a lucs­kos és prüsz­kölő Peter fel­buk­kant a víz­ből.

Kise­gí­tet­tük, Margo pedig föl­ro­hant vele a házba, hogy meg­szá­rítsa az öltö­nyét, mielőtt a ven­dég­ség meg­kez­dőd­nék. Mi, töb­biek, követ­tük őket, még min­dig vitat­kozva. Leslie, Larry bírá­la­tán fel­bő­szülve, für­dő­nad­rá­got húzott, fel­sze­relte magát egy nagy hajó­épí­tési kézi­könyv­vel meg egy mérő­léc­cel, és lement, hogy kiemelje a csó­na­kot. A dél­előtt folya­mán egyre több dara­bot fűré­szelt le az árboc­ról, míg a csó­nak végre meg­ült a vízen. De addigra az árboc már csak egy méter magas volt. Leslie nagyon bosszan­ko­dott, de meg­ígérte, hogy új árbo­cot készít, amint kidol­gozza a pon­tos mére­te­ket. A Buci-Bigyót kikö­tötte a stég­hez, s ott libe­gett tel­jes szép­sé­gé­ben, mint egy igen tarka, túl­hiz­lalt, far­kat­lan macska.

Spiro meg­jött kora dél­után egy magas, idő­secske férfi­val, aki úgy fes­tett, mint valami nagy­kö­vet. Ez, magya­rázta Spiro, a görög király egy­kori inasa, akit sike­rült rábe­szél­nie, hogy jöj­jön elő vissza­vo­nult­sá­gá­ból, és segéd­kez­zen a ven­dég­ség­nél. Spiro ezek után min­den­kit kiza­vart a kony­há­ból, és bezár­kó­zott az inas­sal. Meg­ke­rül­tem a házat, és beles­tem a kony­ha­ab­la­kon. Lát­tam, hogy az inas ing­ujj­ban poha­ra­kat törül­get, míg Spiro mor­cos, gond­ter­helt kép­pel, magá­ban dünnyögve neki­esett egy nagy halom zöld­ség­nek. Időn­ként a fal­hoz kacsá­zott, és erő­tel­jes fújás­sal rubin­vö­rösre izzí­totta a parázzsal telt hét faszén­ser­pe­nyőt.

The­o­dore érke­zett meg első­nek. Leg­jobb ruhá­já­ban, maku­lát­la­nul ült egy konflis­ban, cipője ragyo­gott, és a nagy ese­mény tisz­te­le­tére ott­hon hagyta gyűj­tő­fel­sze­re­lé­sét. Egyik kezé­ben séta­bot­ját szo­ron­gatta, másik­ban egy csi­no­san átkö­tött cso­ma­got. – Aha!… Igen… khm… gra­tu­lá­lok. Min­den jót a szü­le­tés­nap­jára… – mondta, meg­rázva keze­met. – Hoz­tam egy kis… khm… aján­dé­kot… a nagy nap emlé­kére.

Fel­nyi­tot­tam a cso­ma­got, és bol­do­gan fedez­tem fel benne egy vas­tag köte­tet: Élet a tavak­ban és folyó­vi­zek­ben.

– Úgy gon­dol­tam, hasz­nos… khm… darabja lesz a könyv­tá­rá­nak – mondta The­o­dore láb­uj­jain bil­legve. – Igen érde­kes dol­gok van­nak benne a… khm… az egész édes­vízi állat­vi­lág­ról.

Egy­más után érkez­tek a ven­dé­gek, a villa előtt kocsik és taxik tömege gyűlt össze. A nagy nap­pali és az ebédlő tele volt beszél­gető, vitat­kozó, nevet­gélő embe­rek­kel. Az inas (aki mama leg­na­gyobb meg­döb­be­né­sére frak­kot öltött) für­gén sik­lott a tömeg­ben, mint egy koros ping­vin, és oly kirá­lyi mél­tó­ság­gal kínálta az italt és ételt, hogy több ven­dég azt gon­dolta, talán nem is valódi inas, hanem valami mókás rokon ven­dég. Kint a kony­há­ban Spiro mér­he­tet­le­nül sok bort ivott, miköz­ben ide-oda lép­ke­dett a lába­sok és faze­kak között, mord képe vörös­lött a tűz mele­gé­től, és mély hang­ján böm­bölve éne­kelt. A levegő súlyos volt a fűsze­rek és a fok­hagy­ma­il­la­tá­tól, és Luga­re­cia szo­kat­lan gyor­sa­ság­gal bice­gett ki-be a konyha és a nap­pali között. Néha sike­rült egy-egy sze­ren­csét­len ven­dé­get a sarokba szo­rí­ta­nia, és akkor, egy tál ételt az orra alá dugva, elő­adta kín­szen­ve­dé­seit a fog­or­vos­nál, rop­pant élet­hűen és vissza­ta­szí­tóan utá­nozva, milyen reccse­nés­sel for­dult ki a záp­foga alap­ja­i­ból, és nagyra tátotta a szá­ját, hogy meg­mu­tassa áldo­za­ta­i­nak a fog­hú­zás után maradt ször­nyű pusz­tu­lást.

Egyre több ven­dég, egyre több aján­dék érke­zett. A leg­több az én szem­pon­tom­ból tel­je­sen hasz­na­ve­he­tet­len volt, mert nem lehe­tett ter­mé­szet­tu­do­má­nyos munka cél­ja­ira fel­hasz­nálni. Véle­mé­nyem sze­rint a leg­jobb aján­dék két kölyök­ku­tya volt, melye­ket egy közel­ben lakó isme­rős paraszt­csa­lád­tól kap­tam. Az egyik kölyök máj­színű és fehér volt vas­tag, vörö­ses szem­öl­dök­kel, a másik szén­fe­kete, ugyan­csak vas­tag, vörös szem­öl­dök­kel. Mivel aján­dék volt, a csa­lád ter­mé­sze­te­sen kény­te­len volt befo­gadni őket. Roger gya­nak­vás­sal és érdek­lő­dés­sel szem­lélte a jöve­vé­nye­ket, ezért bevit­tem mind­hár­mu­kat az ebéd­lőbe, hogy köze­lebb­ről meg­is­mer­ked­je­nek. Egy nagy tányér finom fala­tot rak­tam elé­jük, és rájuk csuk­tam az ajtót. Az ered­mény nem egé­szen az volt, amit vár­tam. Ami­kor a ven­dég­ára­dat már akko­rára duz­zadt, hogy ki kel­lett tár­nunk az ajtó­kat, és be kel­lett min­den­kit tes­sé­kelni az ebéd­lőbe, Roger aggo­dal­mas kép­pel ült a pad­lón, a köly­kök ott ugrál­tak körü­lötte, és a szoba deko­rá­ci­ója nem hagyott két­sé­get afe­lől, hogy a két jöve­vény ugyan­csak jól­la­kott. Larry azt aján­lotta, hogy nevez­zem őket Csu­ri­nak és Büdi­nek, és bár mama undor­ral til­ta­ko­zott, a név raj­tuk ragadt.

Még min­dig jöt­tek a ven­dé­gek, a nap­pali után elárasz­tot­ták az ebéd­lőt, a csu­kott erké­lye­ket és a veran­dát. Néhá­nyan, bár előbb una­lom­tól tar­tot­tak, oly jól mulat­tak, hogy hívat­ták kocsi­ju­kat, haza­men­tek, és egész csa­lád­ju­kat elhoz­ták. Folyt a bor, a levegő kék­lett a ciga­ret­ta­füst­től, a gek­kók elő se mer­tek jönni a mennye­zet repe­dé­se­i­ből a nagy lárma és neve­tés miatt. A szoba egyik sar­ká­ban The­o­dore meré­szen ledobta kabát­ját, és a kala­ma­ti­anó-t járta Leslie-vel és több fel­pezs­dült ven­dég­gel, lábuk dob­bant és dön­gött a pad­lón, akko­rá­kat ugrot­tak és top­pan­tot­tak. Az inas alig­ha­nem kicsit töb­bet ivott a kel­le­té­nél, mert úgy elra­gadta a nem­zeti tánc lát­vá­nya, hogy letette a tál­cát, csat­la­ko­zott a tán­co­lók­hoz, és korát meg­ha­zud­tolva, oly erő­tel­je­sen ugrott és dob­ban­tott, mint bárki más, miköz­ben frakk­já­nak szár­nyai csak úgy röp­köd­tek. Mama kissé szó­ra­ko­zot­tan és eről­te­tet­ten mosoly­gott, mert be volt ékelve az angol pap és a belga kon­zul közé. Az előbbi növekvő rosszal­lás­sal szem­lélte a dári­dót, az utóbbi baju­szát pödör­getve cse­ve­gett mama fülébe. Spiro bejött a kony­há­ból az inast keresni, és azon­nal csat­la­ko­zott a kala­ma­ti­a­nó­hoz. Lég­göm­bök száll­tak a szo­bák­ban, neki­ütőd­tek a tán­co­sok lábá­nak, és nagy puk­ka­nás­sal rob­ban­tak széj­jel. Larry azon fára­do­zott a veran­dán, hogy néhány görö­göt finom angol bök­ver­sekre tanít­son. Csuri és Büdi aludni tért vala­ki­nek a kalap­já­ban. Dr. And­ro­uk­helli is meg­ér­ke­zett, és elné­zést kért mamá­tól a késé­sért.

– A fele­sé­gem miatt kés­tem, éppen most szü­le­tett kis­ba­bája – mondta büsz­kén.

– Ó, gra­tu­lá­lok, dok­tor úr – mondta mama –, igyunk az egész­sé­gére.

Spiro a tánc­tól kime­rül­ten ült a közeli dívá­nyon, és legyez­gette magát.

– Micso­dát? – ordí­tott And­ro­uk­hel­lire, dühö­sen össze­rántva szem­öl­dö­két. – Már megint van babátsz?

– Igen, Spiro, fiú! – mondta And­ro­uk­helli ragyogva.

– Most hány van? – kér­dezte Spiro.

– Hat, csak hat – mondta And­ro­uk­helli meg­le­pet­ten. – Miért?

– Szé­gyell­hetsz magu­kat – mondta Spiro undor­ral. – Hat!… Fenék!… Sza­po­rod­nak, mint a macs­kák és kutyák!

– De hát én sze­re­tem a gye­re­ke­ket – til­ta­ko­zott And­ro­uk­helli.

– Ami­kor én nősülsz, kér­dez­tem fele­sé­gem, hányat akarsz? – mondta Spiro har­sá­nyan. – Azt mondta, ket­tőt, csi­nál­tam kettő, azután bevar­rat­tam. Hat gye­reksz… Istenre, az ember­nek kifor­dulsz a gyomra! Mint a macs­kák és kutyák!

Ez volt az a pil­la­nat, ami­kor az angol pap kije­len­tette, hogy saj­nos indul­nia kell, hol­nap nehéz napja lesz. Mama meg én kikí­sér­tük. Mire vissza­tér­tünk, Spiro és And­ro­uk­helli már beállt a tán­co­lók közé.

A ten­ge­ren már haj­nal deren­gett, és rózsásra pirult a keleti látó­ha­tár, mire ásí­tozva fülel­tünk a kapu­ban az utolsó kocsi elhaló zör­gé­sére. Lefe­küd­tem az ágyba, Roger­ral a lábam­nál, és min­de­nik olda­la­mon egy-egy kutya­kö­lyök­kel; Odüssze­usz fel­fújva ült a füg­göny­rú­don. Kibá­mul­tam az abla­kon az égre, néz­tem, hogy ter­jed a rózsás szín az olaj­fák csú­csán, és oltja ki sorra a csil­la­go­kat. Úgy gon­dol­tam, hogy, min­dent össze­vetve, rend­kí­vül sike­rült szü­le­tés­napi ünnep­ség volt.

Más­nap már kora reg­gel össze­cso­ma­gol­tam gyűj­tő­fel­sze­re­lé­se­met és némi enni­va­lót, és Roger, Csuri meg Büdi tár­sa­sá­gá­ban útnak indul­tam a Buci-Bigyón. A ten­ger csön­des volt, a nap enci­án­kék égből tűzött le, és épp csak gyenge kis szellő fúj­do­gált; töké­le­tes nap volt! A Buci-Bigyó las­san és mél­tó­ság­tel­je­sen dülön­gélt a part mel­lett. Roger mint őrszem elöl ült, Csuri és Büdi a csó­nak egyik olda­lá­tól a másik­hoz rohan­gált, vere­ked­tek, kiha­jol­tak, hogy meg­íz­lel­jék a ten­gert, és álta­lá­ban szá­nal­mas szá­raz­földi pat­kány mód­jára visel­ked­tek.

Micsoda bol­dog­ság egy saját csó­nak! Az ember élvezi ere­jét, mikor meg­húzza az eve­zőt, és a csó­nak elő­re­len­dül, a víz szisszenve suhog, mintha sely­met vágna valaki. A nap jól­esően mele­gí­tette a háta­mat, a ten­ger tük­rén ezer szín­ben szik­rá­zott a nap­fény. Micsoda izgal­mas dolog volt a nád­bo­zó­tos záto­nyok, útvesz­tők között kanya­rogni, melyek köz­vet­le­nül a víz fel­színe alatt izzot­tak! Még a tenye­re­men púpo­sodó víz­hó­lya­go­kat is öröm­mel néz­tem, pedig merevvé és ügyet­lenné tet­ték keze­met.

Sok napot töl­töt­tem a Buci-Bigyón utazva, és sok kalan­dot éltem át, de egyik se volt az első úthoz fog­ható. A ten­ger kékebb­nek, üdébb­nek, átlát­szóbb­nak tűnt, a rej­tett szi­ge­tek nap­sü­töt­tebb­nek és elbű­vö­lőbb­nek, mint valaha, és úgy tet­szett, mintha a ten­ger összes élő­lé­nyei talál­kát adtak volna egy­más­nak a kis öblök­ben, hogy engem és új csó­na­ko­mat üdvö­zöl­je­nek. Vagy har­minc méterre egy kis szi­get­től behúz­tam az eve­ző­ket, és elő­re­mász­tam a hajó orrába, lefe­küd­tem Roger mellé, és lebá­mul­tam a kris­tály­tiszta víz mélyére a ten­ger­fe­nékre, míg a Buci-Bigyó oly béké­sen lebegve sod­ró­dott a part felé, mint egy töm­zsi cel­lu­loid játék kacsa. A csó­nak galamb alakú árnyéka las­san sik­lott a víz fene­kén, és alatta fel­tűnt a vízi élet sok­színű, örökké mozgó sző­nyege.

Az ezüs­tös homok­ban kagy­lók áll­tak egye­ne­sen, kis für­tök­ben, tátott szá­jal. Néha fel­buk­kant a kagyló sza­ru­aj­kai között egy csöpp, ele­fánt­csont­színű bor­só­rák, egy töré­keny, lágy pán­célú, elkor­cso­sult teremt­mény, amely élősdi éle­tet élt a nagy kagyló baráz­dált falai között. Érde­kes dolog volt a kagy­ló­te­le­pen ria­dót ren­dezni: egy cso­port fölé evez­tem, és mikor pon­to­san alat­tam vol­tak, és rám tátot­ták szá­ju­kat, óva­to­san lenyúj­tot­tam a lep­ke­há­lóm nye­lét, és meg­kop­pin­tot­tam az egyik kagy­lót. Abban a pil­la­nat­ban becsa­pó­dott, a moz­gás kis, fehér homokör­vényt kavart fel, mint valami for­gó­szél. Ahogy a kagyló vész­je­lé­nek ára­mai szét­ter­jed­tek a víz­ben, a telep többi lakója is meg­érezte. Egy pil­la­nat múlva jobbra, balra, min­de­nütt becsap­ták kapu­ju­kat, és a víz meg­telt apró homokör­vé­nyek­kel, melyek kava­rog­tak és pörög­tek a kagy­lók körül, azután ezüs­tös por­ként vissza­hull­tak a víz­fe­nékre.

A kagy­lók között ott vol­tak a ser­pu­lák, szép, tol­las szir­mok, melyek örökké körbe-körbe mozog­tak, egy hosszú, vas­tag, szür­kés cső végébe tűzve. A mozgó, narancs­szín-arany és kék szir­mok sehogy sem illet­tek ezekre az otromba szá­rakra: mintha orchi­deák nyíl­ná­nak egy gomba tönk­jén. A ser­pu­lák­nak is volt riasz­tó­be­ren­de­zé­sük, sok­kal érzé­ke­nyebb, mint a kagy­lók­nak. A háló nyele még csak három cen­ti­mé­terre volt a fénylő szir­mok örvé­nyé­től, máris hir­te­len égnek mered­tek, azután becsu­kód­tak, és fej­jel lefelé eltűn­tek a szá­rak­ban, nem lát­szott belő­lük más, mint a homokba dugott öntö­ző­cső-darab­kák­hoz hasonló tön­kök.

Azo­kon a záto­nyo­kon volt leg­na­gyobb a nyüzs­gés, melyek csak néhány cen­ti­mé­ter­nyire vol­tak víz alatt, és apály ide­jén kiemel­ked­tek. A lyu­kak­ból puffadt képű, nyál­kás halak bámul­tak rám, vas­tag, néger ajku­kon szem­te­len kife­je­zés ült, és felém libeg­tet­ték uszo­nyu­kat. Az árnyas hasa­dé­kok­ban a híná­rok között a ten­geri sünök gyűl­tek hal­ma­zokba, mint fényes, barna vad­gesz­te­nyék, tüs­kéik las­san mozog­tak, mint az iránytű muta­tói, az eset­le­ges veszély irá­nyába. Körü­löt­tük ane­mó­nák tapad­tak a szik­lákra, vas­kos és csil­logó kar­ju­kat ernyedt és kele­ti­es­nek tűnő táncra len­dí­tet­ték, hogy elkap­ják az arra sikló, üveg­szerű, átlát­szó, csöpp ráko­kat. A víz alatti, sötét bar­lan­gok­ban tur­kálva, talál­tam egy­szer egy polip­bé­bit, mely úgy ült a szik­lán, mint egy Medúza-fő, pisz­kos­bar­nára pirult, és mély szo­mo­rú­ság­gal bámult rám fejé­nek kopasz kupo­lája alól. Amint újra meg­moz­dul­tam, kis, fekete tin­ta­vi­har­fel­hőt köpött ki, mely lebe­gett és höm­pöly­gött a tiszta víz­ben, míg a polip elsik­lott mögötte, átlö­vellt a vízen, kar­jait maga mögött libeg­tette, mint egy lobo­gók­kal díszí­tett lég­gömb. Vol­tak ott rákok is a zátony tete­jén: hája­sak, zöl­dek és fénye­sek, úgy kép­zel­tem, olló­ju­kat barát­sá­go­san len­ge­tik felém. Alat­tuk, lent a ten­ger híná­ros ágyá­ban a ten­geri pókok jár­kál­tak fur­csa, szál­kás végű pán­cél­juk­ban, hosszú, vékony lábu­kon. Min­de­nik más ruhát viselt: hínárt, szi­va­csot vagy néha egy ane­mó­nát, amit gon­do­san a hátukra ültet­tek. A záto­nyo­kon a hínár­cso­mók között szá­zá­val nyü­zsög­tek a homo­kos víz­fe­né­ken a csi­no­san kék, ezüst, szürke és vörös szín­ben csí­ko­zott és pöttyö­zött kúp­csi­gák. Aló­luk reme­te­rá­kok bámul­tak kifelé bíbor­színű, meg­le­he­tő­sen mél­tat­lan­kodó kép­pel. Ide-oda vonul­tak idét­len kis kara­vá­nok­ban, egy­másba ütköz­tek, tere­fe­rél­tek a híná­rok között, vagy für­gén sik­lot­tak el a homo­kon a kagy­lók és legye­ző­ko­ral­lok cso­port­jai között.

A nap leszállt, pala­szürke árnyék ter­jen­gett már az öböl vizén meg a szik­lák düle­dező várain. Las­san evez­tem haza­felé Buci-Bigyón, az eve­zők lágyan csi­ko­rog­tak. Csuri meg Büdi a nap­tól és a ten­geri leve­gő­től kime­rül­ten alud­tak, man­csuk meg-meg­rán­dult, vörös szem­öl­dö­kük moz­gott, ahogy vég­te­len záto­nyo­kon álom­rá­kokra vadász­tak. Roger ült az üve­gek és kém­csö­vek között, melyek­ben csöpp halak libeg­tek, ane­mó­nák inte­get­tek kar­ja­ik­kal, és ten­geri pókok kopog­tat­ták üveg­bör­tö­nük falát finom olló­juk­kal. Roger csak ült, és bele­bá­mult az üve­gekbe, fülét hegyezte, néha rám pil­lan­tott, kur­tán meg­csó­válta a far­kát, mielőtt újra elme­rült volna tanul­má­nya­iba. Roger élén­ken érdek­lő­dött a ten­geri állat­vi­lág iránt. Az olaj­fák mögött izzott a nap, mint a réz­pénz, a ten­ger arany és ezüst csí­kos volt, mikor a Buci-Bigyó göm­bö­lyű hátsó fele gyen­gé­den a stég­hez koc­cant. Éhes, szom­jas és fáradt vol­tam, fejem zúgott a szí­nek­től és for­mák­tól, las­san cipel­tem föl a domb­ol­da­lon álló vil­lába érté­kes lele­te­i­met, a három kutya ásítva és nyúj­tóz­kodva jött utá­nam.

Tizenkettedik fejezet

Tél, szalonkákkal

Nyár végére leg­na­gyobb bol­dog­sá­gomra megint tanító nél­kül marad­tam. Mama fel­fe­dezte, hogy Margo és Peter – ahogy fino­man kife­jezte – „túl­sá­go­san ked­ve­lik egy­mást”. A csa­lád egy­han­gú­lag hely­te­le­ní­tette, hogy Peter­rel házas­ság révén rokon­ságba kerül­jünk, vala­mit tehát nyil­ván tenni kel­lett. Leslie mind­össze egy javas­lat­tal járult a kér­dés meg­ol­dá­sá­hoz, még­pe­dig azzal, hogy le kell lőni Petert, de ezt vala­mi­lyen okból csak nagy neve­tés­sel fogad­ták. Sze­rin­tem ragyogó ötlet volt, de én kisebb­ség­ben marad­tam. Larry azt aján­lotta, küld­jék a bol­dog párt egy hónapra Athénba, hogy, mint mon­dotta, szer­ve­ze­tük kiél­hesse magát. Ezt a ter­vet mama mint erkölcs­te­lent eluta­sí­totta. Mama végül is fel­mon­dott Peter­nek, aki hir­te­len és lopva távo­zott, és ránk maradt a tra­gi­kus, könny­ben úszó és vadul til­ta­kozó Margo, aki a leg­e­l­om­lóbb, leg­gyá­szo­sabb ruháit öltötte fel ez alka­lom­ból, és nagy­sze­rűen ját­szotta sze­re­pét. Mama nyug­tat­gatta, és gyen­géd köz­he­lye­ket mon­dott, Larry elő­adá­so­kat tar­tott Mar­gó­nak a sza­bad sze­re­lem­ről, Leslie pedig, csak ő tudta, miért, elha­tá­rozta, hogy a sér­tett fivér sze­re­pét fogja ját­szani: időnk­int meg­je­lent revol­ve­rét szo­ron­gatva, és fenye­ge­tő­zött, hogy lelövi Petert, mint egy kutyát, ha be meri tenni lábát a házba. Margo ezen­köz­ben, hatá­so­san ömlő könnyek­kel arcán, tra­gi­kus tag­lej­té­sek köze­pette közölte velünk, hogy élete ket­té­tört. Spiro, aki, mint álta­lá­ban min­denki, imádta a drá­mai hely­ze­te­ket, azzal töl­tötte ide­jét, hogy rész­vét­ből együtt sírt Mar­gó­val, és köz­ben több barát­ját őrködni küldte a kikö­tőbe, hogy figyel­jék, nem kísérli-e meg Peter a vissza­té­rést a szi­getre. Mind­nyá­jan reme­kül szó­ra­koz­tunk. Az ügy már éppen készült ter­mé­sze­tes halál­lal kimúlni, és Mar­gó­nak már sike­rült sírás nél­kül elköl­te­nie egy egész ebé­det, mikor leve­let kapott Peter­től, mely­ben meg­ígérte, hogy vissza­jön érte. Mar­gót meg­ré­mí­tette a gon­do­lat, és meg­mu­tatta a leve­let mamá­nak. A csa­lád megint szen­ve­déllyel vetette magát a bohó­zatba. Spiro meg­ket­tőzte az őrsé­get a kikö­tő­ben, Leslie meg­ola­jozta fegy­ve­reit, és a ház ele­jére tűzött nagy kemény­pa­pír alakra lövöl­dö­zött célba. Larry hol arra buz­dí­totta Mar­gót, hogy paraszt­lány­nak álcázva szök­jön Peter kar­ja­iba, hol szidta, hogy úgy visel­ke­dik, mint a ledér Camilla. Margo sér­tet­ten bezár­kó­zott a pad­lás­szo­bába, és nem enge­dett be mást, csak engem, mert én vol­tam a csa­lád egyet­len tagja, aki nem fog­lalt állást az ügy­ben. Ott feküdt, könnyeit bősé­ge­sen ontva, és Ten­ny­sont olva­sott. Néha meg­sza­kí­totta az olva­sást, és vál­to­zat­lan étvággyal fogyasz­totta el a bősé­ges ebé­det, amit tál­cán vit­tem föl neki.

Margo egy hétig maradt bezár­kózva a pad­lás­szo­bá­ban. Olyan ese­mény kény­sze­rí­tette lejönni, ami méltó csúcs­pontja volt az egész ügy­nek. Leslie fel­fe­dezte, hogy több apró tárgy eltűnt a Ten­geri Tehén­ről, és a halá­szokra gya­na­ko­dott, akik éjjel elevez­nek a stég mel­lett. Elha­tá­rozta, hogy ellátja a tol­va­jok baját. Ezért három hosszú csövű pus­kát erő­sí­tett háló­szo­bája abla­kára, melyek a domb­ról lefelé a stégre céloz­tak. Egy lele­mé­nyes madzag­rend­szer­rel el tudta sütni egyik csö­vet a másik után anél­kül, hogy az ágyá­ból ki kel­lett volna kel­nie. A cél per­sze messze volt, hogy kárt tehes­sen vala­ki­ben, de úgy kép­zelte, hogy a golyók fütyü­lése az olaj­fa­le­ve­lek között és a becsa­pó­dá­sok loccsa­nása a ten­ger­ben alkal­mas riasz­tó­esz­köz lesz. Annyira elra­gadta ragyogó ötlete, hogy sen­ki­nek sem emlí­tette a riasz­tó­szer­ke­zet fel­sze­re­lé­sét.

Mind­nyá­jan vissza­vo­nul­tunk szo­bánkba, és külön­böző dol­gok­kal fog­la­la­tos­kod­tunk. A ház csen­des volt. Kint­ről a tücs­kök halk pir­re­gése hal­lat­szott a forró éjsza­kai leve­gő­ben. Hir­te­len egy soro­zat eget verő dör­re­nés rázta meg a házat, és uga­tásra kész­tette az összes kutyá­kat a föld­szin­ten. Kiro­han­tam a lép­cső­házba, ahol tel­jes zűr­za­var ural­ko­dott. A kutyák föl­vág­tat­tak a lép­csőn, hogy részt vehes­se­nek a fel­for­du­lás­ban, és izga­tot­tan ugrál­tak és ugat­tak. Mama fel­dúl­tan és rémül­ten rohant ki háló­szo­bá­já­ból ter­je­del­mes háló­in­gé­ben: attól tar­tott, hogy Margo öngyil­kos lett. Larry hara­go­san rob­bant ki a szo­bá­já­ból meg­ál­la­pí­tani, hol ég a ház, Margo pedig azt hitte, hogy Peter vissza­jött érte, és Leslie legyil­kolta: a pad­lás­szoba ajta­ját mar­ko­lászta, és teli torok­ból sikí­tott.

– Valami osto­ba­sá­got csi­nált az a lány… valami osto­ba­sá­got csi­nált… – visí­tott mama, két­ség­be­eset­ten hada­kozva Csu­ri­val és Büdi­vel, akik úgy gon­dol­ták, hogy vidám éjsza­kai dáridó zaj­lik körü­löt­tük, elkap­ták mama háló­in­gé­nek csücs­két, és vadul morogva cibál­ták ide-oda.

– Ez már mégis sok… még aludni se hagy­ják az embert… ez a csa­lád meg­őr­jít!… – böm­bölt Larry.

– Ne bánt­sá­tok… hagy­já­tok… gyá­vák! – sikí­tott Margo könnybe fúló han­gon, miköz­ben két­ség­be­eset­ten kapa­rá­szott, hogy kinyissa a pad­lás­szoba ajta­ját.

– Csak tol­va­jok… nyu­ga­lom… csak tol­va­jok!… – üvöl­tött Leslie, kinyitva háló­szo­bája ajta­ját.

– Még él!… Még él!… Vigyé­tek innen eze­ket a kutyá­kat!

– Vad­ál­la­tok… hogy mer­té­tek lelőni?… Enged­je­tek ki, enged­je­tek ki!

– Mit vaca­kol­tok, csak tol­va­jok…

– Egész nap csak álla­tok és rob­ba­ná­sok! És akkor még az éjszaka kel­lős köze­pén egy ilyen rohadt díszössz­tűz!…Ami sok, az sok!

Mama végre föl­ver­gő­dött a pad­lás­szo­bá­hoz, Csu­rit és Büdit éjjeli öltö­zé­ké­nek sze­gé­lyé­nél fogva maga után von­szolva, és sápad­tan, remegve fel­rán­totta az ajtót. Mar­gót ugyan­csak sápad­tan és remegve találta. Hosszas zűr­za­var után kisü­töt­tük, mi tör­tént, meg hogy ki mire gon­dolt. Mama az ijedt­ség­től resz­ketve, szi­go­rúan lehordta Leslie-t.

– Nem sza­bad ilyes­mit csi­nál­nod, drá­gám – magya­rázta. – Ez iga­zán buta­ság. Ha elsü­töd a pus­ká­i­dat, leg­alább figyel­mez­tess ben­nün­ket elő­ző­leg.

– Igen – mondta Larry kese­rűen –, egy kis figyel­mez­te­tést adj le leg­alább. Kiáltsd, hogy „Jön a far­kas!”, vagy ilyes­mit.

– Nem tudom, hogyan lep­jem meg a tol­va­jo­kat, ha előbb mind­egyi­kő­tö­ket figyel­mez­tet­nem kell – mondta Leslie sér­tő­döt­ten.

– Nem értem, miért kell ben­nün­ket is meg­lepni – mondta Larry.

– Szó­val ezen­túl csön­gess, vagy adj valami jelt, drá­gám, de kér­lek, ilyet ne csi­nálj más­kor… egész fur­csán érzem maga­mat – kérte mama.

De ez az ese­mény végre lehozta Mar­gót a pad­lás­ról, ami mama sze­rint tiszta haszon volt.

Noha a csa­lád­dal megint némi hűvös kap­cso­latba került, Margo mégis job­ban sze­rette magány­ban gyó­gyít­gatni meg­tört szí­vét, és ezért min­den­nap eltűnt hosszabb időre a kutyák tár­sa­sá­gá­ban. Meg­várta, amíg fel­tá­madt a hir­te­len, vad őszi sirokkó, és akkor úgy dön­tött, hogy magá­nyá­nak leg­job­ban egy kis szi­get felel meg a ház­zal szem­közt fekvő öböl­ben. Egyik nap, ami­kor megint túl­áradt benne a magány utáni vágy, kiköl­csö­nözte (enge­dé­lyem nél­kül) a Buci-Bigyót, bele­rakta a kutyá­kat, és elin­dult a szi­get felé, hogy napoz­zon és elmél­ked­jen a Sze­re­lem­ről.

Uzson­na­táj­ban sike­rült tábori lát­csö­vem­mel fel­fe­dez­nem, hova tűnt a csó­na­kom és Margo. Hara­go­san és meg­le­he­tő­sen meg­gon­do­lat­la­nul közöl­tem mamá­val Margo hol­lé­tét, és hang­sú­lyoz­tam, hogy nincs joga elvinni a csó­na­ko­mat enge­dély nél­kül. Ki épít nekem új csó­na­kot, kér­dez­tem szem­re­há­nyóan, ha a Buci-Bigyó hajó­tö­rést szen­ved? A sirokkó már üvöl­tött a ház körül, mint egy far­kas­csorda, és mama – elő­ször azt hit­tem, hogy a Buci-Bigyó sorsa fölötti kínzó aggo­da­lom hatá­sára – lihegve fel­ro­hant az eme­letre, kiha­jolt a háló­szoba abla­kán, lát­csö­vé­vel végig­ku­tatta az öblöt. Luga­re­cia is föl­bi­ce­gett, zokogva és kezét tör­delve, és mind­ket­ten egyik ablak­tól a másik­hoz fut­kos­tak, és remegve, rémül­ten kém­lel­ték a taj­ték­fol­tos öblöt. Mama min­den­áron ki akart kül­deni vala­kit Margo meg­men­té­sére, de nem volt kéz­nél senki. Így hát nem tehe­tett mást, csak kupor­gott az ablak­nál sze­mére szo­rí­tott lát­cső­vel, míg Luga­re­cia imá­kat mor­molt Szent Szpi­ri­di­on­hoz, és hosszú, bonyo­lult tör­té­ne­te­ket mesélt mamá­nak a bácsi­ká­já­ról, aki éppen ilyen sirokkó alkal­má­val ful­ladt a vízbe. Sze­ren­csére mama Luga­re­cia elbe­szé­lé­sé­nek csak min­den tize­dik sza­vát értette.

Végre, úgy lát­szott, Mar­gó­ban is deren­geni kez­dett, hogy jobb lesz haza­felé indulni, mielőtt a sirokkó tom­bolni kezd. Lát­tuk, hogy elin­dult a fák között lefelé a köté­len ugráló, hin­tázó Buci-Bigyó­hoz. De Margo las­san és, mond­hatni, fur­csán haladt előre. Két­szer elesett, azután ötven méterre a csó­nak­tól ért le a partra, és egy dara­big kör­ben járt, mintha keresné. Végre, Roger hívó uga­tá­sára végig­bot­la­do­zott a par­ton, és meg­ta­lálta a csó­na­kot. Azután nagy nehe­zen sike­rült rábír­nia Csu­rit és Büdit a beszál­lásra. Sze­ret­tek csó­na­kázni nyu­godt idő­ben, de még soha­sem hajó­káz­tak viha­ros ten­ge­ren, és nem volt ked­vük éppen most kipró­bálni. Margo elhe­lyezte Csu­rit a csó­nak­ban, és vissza­for­dult, hogy elkapja Büdit, de mire elcsípte, Csuri már partra ugrott. Így ment ez egy dara­big. Végre sike­rült a csó­nakba rakni mind­ket­tőt, és maga is beug­rott utá­nuk. Egy ideig eről­ködve eve­zett, míg végre ész­re­vette, hogy elfe­lej­tette elol­dani a csó­na­kot.

Mama léleg­zet-vissza­fojtva figyelte köze­le­dé­sét az öblön át. A Buci-Bigyó mélyen a vízbe süllyedt, és eltűnt szem elől. Ahány­szor eltűnt egy-egy külö­nö­sen nagy hul­lám mögött, mama meg­der­medt rémü­le­té­ben, s bizo­nyosra vette, hogy a csó­nak min­de­nes­től elsüllyedt. Csak­hogy a derék narancs­szín-fehér pocak újból föl­buk­kant egy hul­lám tara­ján, és mama megint fel­lé­leg­zett. Margo nagyon fur­csán irá­nyí­totta a csó­na­kot, a Buci-Bigyó ide-oda kanyar­gott az öböl­ben, tel­je­sen ötlet­sze­rűen, és időnk­int orrá­val Albá­nia felé buk­kant fel a hul­lá­mok közül. Margo egy­szer-két­szer bizony­ta­la­nul föl­állt, és körül­kém­lelt a látó­ha­tá­ron, sze­mét árnyé­kolva, aztán vissza­ült, és megint evezni kez­dett. Mikor a csó­nak, inkább vélet­le­nül, mint szán­dé­ko­san, hal­ló­tá­volba került, lero­han­tunk a stégre, és uta­sí­tá­so­kat ordí­tot­tunk a hul­lá­mok szissze­né­sébe és loccsa­ná­sába és a szél böm­bö­lé­sébe. Kia­bá­lá­sunkra Margo végre dere­ka­san húzni kez­dett a part irá­nyába, és olyan erő­vel futott a stég­nek, hogy majd­nem a ten­gerbe dön­tötte mamát. A kutyák kimász­tak, és föl­me­ne­kül­tek a dom­bon; lát­ha­tó­lag attól fél­tek, hogy újabb útra kény­sze­rí­tik őket ugyan­az­zal a hajós­ka­pi­tánnyal. Ami­kor partra segí­tet­tük Mar­gót, fel­fe­dez­tük, mi volt a szo­kat­lan hajó­zás oka. Mikor kiért a szi­getre, kife­küdt a napra, és mélyen elaludt. Csak a szél zúgása ébresz­tette föl. Három óra hosszat aludt a tűző napon, és a szeme úgy fel­duz­zadt, beda­gadt, hogy alig látott. A szél és a taj­ték még ron­tott a hely­ze­ten, és mire par­tot ért, már jófor­mán nem is látott. Arcát olyan vörösre égette a nap, mint a nyers hús, szem­héja annyira meg­duz­zadt, hogy Margo erő­sen hason­lí­tott holmi gonosz mon­gol kalózra.

– Iga­zán, Margo, néha azt hiszem, nem vagy épeszű – mondta mama, hideg teá­val boro­gatva Margo sze­mét. – Csupa buta­sá­got csi­nálsz.

– Ugyan, mama. Miért kell a dol­go­kat úgy fel­fújni – mondta Margo. – Ez bár­ki­vel elő­for­dul­ha­tott volna.

De az ese­mény, úgy lát­szik, meg­gyó­gyí­totta meg­tört szí­vét, mert nem sétált többé magá­nyo­san, és csó­nakba se merész­ke­dett többé. Annyira nor­má­lis lett, amennyire tőle tel­lett.

A tél sze­lí­den érke­zett a szi­getre, mint min­dig. Az ég még tiszta volt, a ten­ger kék és csön­des, a nap mele­gen sütött. De valami bizony­ta­lan­ság volt a leve­gő­ben. Sut­tog­tak, nevet­gél­tek egy­más közt a min­den­felé nagy cso­mók­ban heverő arany- és bíbor­szín leve­lek, időnk­int neki-neki­ló­dul­tak, s tarka kari­kák­ként görög­tek ide-oda a fák között. Mintha gya­kor­la­toz­tak volna, vagy készül­tek volna vala­mire, amit a fatör­zsek köré gyü­le­kezve izga­tot­tan tár­gyal­tak zörgő hang­ju­kon.

A mada­rak is kis cso­por­tokba verőd­tek, fel­bor­zol­ták tol­lu­kat, és elgon­dol­kodva csi­pog­tak. A levegő tele volt vára­ko­zás­sal, mintha nagy hall­ga­tó­ság várná, hogy fel­húz­zák a füg­gönyt. Azután egyik reg­gel, mikor szét­csap­tuk a zsa­lut, és lenéz­tünk az olaj­fákra, a kék öbölre és a szá­raz­föld rozs­dálló hegye­ire, ész­re­vet­tük, hogy meg­jött a tél, mert min­den hegy­csú­cson fol­tos hósapka fehér­lett. Most már órá­ról órára foko­zó­dott a vára­kozó han­gu­lat.

Néhány nap múlva kis fehér fel­hők kezd­ték meg téli dísz­fel­vo­nu­lá­su­kat. Lágy, pufók, hosszú­kás, lan­kadt, húsos vagy pely­hes, kicsiny fel­le­gek cso­por­to­sul­tak az égen, a szél meg terelte őket, mint valami rosszul össze­vá­lo­ga­tott bir­ka­nyá­jat. Ele­inte meleg volt a szél, és sze­líd hul­lá­mok­ban érke­zett, átsu­hant az olaj­fák között, a leve­lek meg­re­meg­tek, és ezüs­tösre for­dul­tak izgal­muk­ban, meg­ló­bálta a cip­ru­so­kat, hogy lágyan haj­la­doz­tak, és a halott fale­ve­lek­kel víg, pezsgő tán­cocs­ká­kat jára­tott, de ez oly hir­te­len maradt abba, ahogy kez­dő­dött. Játé­ko­san föl­bor­zolta a szél a vere­bek hátán a tol­lat, hogy meg­bor­zong­tak, és fel­fúj­ták magu­kat, és oly várat­la­nul ugrott a sirá­lyok­nak, hogy meg kel­lett áll­niuk a leve­gő­ben a szél­nek feszí­tett, fehér szár­nyak­kal. A zsa­luk kezd­tek csap­kodni, és az ajtók remeg­tek kere­tük­ben. De a nap még sütött, a ten­ger békés volt, és a hegyek önelé­gül­ten, nap­bar­ní­tot­tan feküd­tek fol­tos hósip­ká­juk­ban.

Vagy egy hétig csak ját­szott a szél a szi­get­tel, meg­ve­re­gette, magá­ban dúdolt a kopasz ágak között. Azután elcsen­de­sült min­den, néhány napig fur­csa nyu­ga­lom volt, és akkor egy­szerre, mikor leg­ke­vésbé várta volna az ember, vissza­tért a szél. De ez most már más szél volt, őrült, böm­bölő, üvöltő szél, mely úgy csa­pott le a szi­getre, mintha a ten­gerbe akarná sodorni. A kék ég eltűnt, finom, szürke fel­hő­ruha borult a szi­getre, a ten­ger sötét­kék lett, szinte fekete és taj­té­kos. A cip­ru­sok mint sötét ingák len­ge­dez­tek ide-oda az ég hát­tere előtt, az olaj­fák (melyek nyá­ron oly mered­tek vol­tak, oly némák és boszor­kány­sze­rűek) most elkap­ták a szél elme­ba­ját, és csi­ko­rogva haj­la­doz­tak torz, ros­tos tör­zsü­kön, leve­lük szi­szegve for­dult zöld­ből gyöngy­ház­ezüstbe. Erről sut­tog­tak a holt leve­lek, ezt gya­ko­rol­ták: most ujjongva emel­ked­tek a leve­gőbe, és tán­col­tak pörögve, forogva, lebukva és csa­pongva, majd lehul­lot­tak kime­rül­ten, ha a szél meg­unta őket, és odébb­állt. A sze­let eső követte, de meleg eső, mely­ben élve­zet volt sétálni. Nagy, kövér csep­pek hul­lot­tak, kopog­tak a zsa­lu­kon, dobol­tak a sző­lő­le­ve­le­ken, és dal­la­mo­san gur­gu­láz­tak az eresz­csa­tor­ná­ban. Fent az albán hegyek­ben fel­duz­zad­tak a folyók, és fehér fogu­kat mutat­ták, ahogy vicso­rogva rohan­tak a ten­ger felé; part­ju­kat tép­ték, sodor­ták a nyári sze­me­tet, ága­kat, faha­sá­bo­kat, fűcso­mó­kat, és kiokád­ták az öbölbe, úgy­hogy a kék víz­ben nagy, tekergő erek­ben úsz­kált a lebegő sár és hul­la­dék. Ezek az erek foko­za­to­san szét­re­ped­tek, a ten­ger kék­ből sár­gás­bar­nára vál­tott, azután a szél fel­ha­so­gatta a víz­tük­röt, hatal­mas hul­lá­mokba tor­nyozta a vizet. A hul­lá­mok mint nagy, homok­színű, fehér söré­nyű orosz­lá­nok elő­re­lo­pa­kod­tak, és neki­ug­rot­tak a part­nak.

Ez volt a vadász­idény. A szá­raz­föl­dön, a nagy But­rinto-tó pere­mén csi­lin­gelő jég­ré­teg húzó­dott, a befa­gyott tó jegén rajok­ban ültek a vad­ka­csák. Az eső­től nyir­kos és gör­ge­te­ges, barna dom­bo­kon nyu­lak, őzek és vad­disz­nók gyü­le­kez­tek a bozót­ban, és addig rug­dal­ták és harap­dál­ták a fagyos föl­det, míg­nem sike­rült kiás­niuk a gumó­kat és gyö­ke­re­ket. A szi­ge­ten a pocso­lyák­nál és tavacs­kák­nál húz­tak a sza­lon­kák, a kásás föl­det tur­kál­ták hosszú, ruga­nyos cső­rük­kel, és nyíl­vessző mód­jára süví­tet­tek, mikor fel­reb­ben­tek a lábunk elől. Az olaj­fa­li­ge­tek­ben a mir­tu­szok között kövér, idét­len erdei sza­lon­kák buj­kál­tak, és fel­ri­adva ret­tentő szárny­ber­re­gés­sel mene­kül­tek, mint szél­fújt őszi levél­cso­mók.

Leslie ter­mé­sze­te­sen ele­mé­ben volt ilyen­kor. Egy csa­pat hason­lóan szen­ve­dé­lyes társ­sal két­he­tenk­int átrán­dult a szá­raz­földre, és haza­térve nagy, sör­tés szőrű vadkan­te­te­met, vér­fol­tos nyu­la­kat és szín­ját­szó vad­ka­csa­hul­lák­kal telt kosa­rat cipelt magá­val. Pisz­ko­san, borot­vá­lat­la­nul, erős fegy­ver­olaj­sza­got árasztva adta elő vadász­ka­land­jait. Szeme izzott, mikor a szo­bá­ban fel-alá jár­kálva bemu­tatta, hol és hogyan állt, hol és mikép­pen tört ki a vad­kan, és utá­nozta a hegyek között zengő és morajló pus­ka­dur­ra­nást, a golyó csat­ta­ná­sát és a vad­kan buk­fen­cező zuha­ná­sát a han­gába. Oly élén­ken írt le min­dent, hogy úgy érez­tük, mind­nyá­jan jelen vol­tunk a vadá­sza­ton. Hol vad­kan volt, szag­lászta a sze­let, szo­rongva moz­go­ló­dott a nádas­ban, bor­zo­lódó szem­öl­döke alól mereszt­gette a sze­mét, hall­gatta a haj­tók és kutyák lár­má­ját, hol hajtó volt, óva­to­san lopa­ko­dott a deré­kig érő bozót­ban, ide-oda tekin­ge­tett, fur­csa, bugy­bo­ré­koló kiál­tá­sok­kal igye­ke­zett a vadat kihaj­tani a vac­ká­ból. Ami­kor azután kitört és hor­kanva meg­in­dult a vad­kan, vál­lá­hoz kapta a kép­zelt fegy­vert, és lőtt: a golyó élet­hűen kat­tant, a vad­kan föl­dobta magát a szoba sar­ká­ban, és hol­tan rogyott a földre.

Mama nem sokat törő­dött Leslie vadász­ki­rán­du­lá­sa­i­val, amíg az első vad­kant haza nem hozta. Miu­tán szem­ügyre vette a súlyos, izmos tete­met, az éles agya­ra­kat, melyek vigyor­gásra emel­ték felső ajkát, kissé elakadt a léleg­zete.

– Jó isten! Nem gon­dol­tam, hogy ekkora – mondta. – Remé­lem, drá­gám, vigyá­zol magadra.

– Nem kell félni! – felelte Leslie. – Csak akkor veszé­lyes, ha köz­vet­le­nül a lábad előtt tör ki; akkor viszont haj­szá­lon múlik a dolog, mert ha elvé­ted a lövést, neked ugrik.

– Nagyon veszé­lyes – álla­pí­totta meg mama. – Nem gon­dol­tam, hogy ilyen nagy… egy ekkora bes­tia még meg­se­be­sít­het vagy meg­öl­het, drá­gám!

– Ugyan, ugyan, mama. Nincs semmi veszély, csak akkor, ha köz­vet­le­nül az ember lába előtt tör ki.

– Nem értem, miért lenne akkor veszé­lyes? – szólt közbe Larry.

– Miért ne lenne? – kér­dezte Leslie.

– Nos, ha meg­tá­mad, és te elhi­bá­zod a lövést, miért nem ugrod át?

– Ne nevet­tesd ki magad! – mondta Leslie vigyo­rogva. – Ezek akkora dögök, váll­ma­gas­sá­guk egy méter, és pokoli gyor­sak. Az ember­nek nincs ideje átug­rani őket.

– Nem látom be, miért ne volna – mondta Larry. – Vég­tére nem lehet nehe­zebb, mint egy szé­ket átugorni. De ha nem tudod átugorni, miért nem lépsz át rajta?

– Ne beszélj hülye­sé­ge­ket, Larry! Sohase lát­tad, hogy ezek hogy mozog­nak. Tel­je­sen lehe­tet­len volna átlépni vagy átug­rani őket!

– Az a baj az ilyen vadá­szó pasa­sok­kal, hogy semmi kép­ze­lő­erő nincs ben­nük – jegyezte meg Larry bírá­lóan. – Nagy­szerű ötle­te­ket adok neked, csak ki kel­lene pró­bál­nod. De nem, te első hal­lásra eluta­sí­tod.

– Jó, hát gyere velem a követ­kező vadá­szatra, és mutasd be, hogy kell csi­nálni – aján­lotta Leslie.

– Én nem állí­tom, hogy a tet­tek sző­rös mellű embere vagyok – mondta Larry szi­go­rúan –, az én terü­le­tem a gon­do­la­tok világa, pon­to­sab­ban az agy­mun­káé. Én ren­del­ke­zé­sedre bocsá­tom az agya­mat, hogy ter­ve­ket és csel­fo­gá­so­kat gon­dol­jon ki, melye­ket te, az izom­em­ber, kivi­te­lez­hetsz.

– Helyes. Hát ezt nem fogom kivi­te­lezni – szö­gezte le Leslie mély meg­győ­ző­dés­sel.

– Nagyon vak­me­rően hang­zik – mondta mama. – Ne csi­nálj csa­csi­sá­go­kat, drá­gám. Larry, te meg ne ültess ilyen veszé­lyes gon­do­la­to­kat a fejébe.

Larry min­dig ontotta az ötle­te­ket olyan dol­gok­ban, melyek­ről fogalma sem volt. Engem is ellá­tott jó tanáccsal ter­mé­szet­tu­do­má­nyi kuta­tá­sa­im­hoz, Mar­gó­nak öltöz­kö­dési taná­cso­kat adott, mamát kiok­tatta, mint kezelje csa­lád­ját, és mit tegyen, ha túl­lépte hitel­ke­re­tét a bank­ban. Leslie-t lőni taní­totta. Tudta, hogy tel­jes biz­ton­ság­ban van, mert egyi­künk sem fog vissza­vágni és taná­csot adni, hogyan lehet leg­job­ban írni. Ha a csa­lád bár­me­lyik tag­já­nak prob­lé­mája volt, min­dig Larry tudta a leg­jobb meg­ol­dást, ha bárki vala­mi­lyen tel­je­sít­ménnyel büsz­kél­ke­dett, Larry nem értette, miért kell a dolog­nak akkora fene­ket kerí­teni – a dolog tel­je­sen egy­szerű, ha az ember az eszét hasz­nálja. Ennek a fölé­nyes maga­tar­tás­nak volt köszön­hető, hogy föl­gyúj­totta a vil­lát.

Leslie éppen egyik szá­raz­földi kirán­du­lá­sá­ról tért haza zsák­mánnyal meg­rakva, és majd szét­ve­tette a büsz­ke­ség. Mint mon­dotta, elsü­tötte első bal jobb lövé­sét. Rész­le­tes magya­rá­zatra volt szük­ség, hogy meg­ért­sük tel­je­sít­mé­nyé­nek egész nagy­sze­rű­sé­gét: vadász­nyel­ven a bal jobb lövés annyit jelen­tett, hogy két álla­tot lőtt le gyors egy­más­után­ban, előbb a puska bal csö­vé­vel, azután a job­bal. A nagy, kőpad­lós kony­há­ban állt a faszén­tü­zek para­zsá­nak vörös fényé­ben, és magya­rázta, hogyan köze­le­dett a vad­ka­csa­csa­pat a téli alkony­ban, szét­szó­ródva az égen. Har­sány szárny­su­ho­gás­sal elhúz­tak fölötte, és Leslie kisze­melte a vezér­ma­da­rat, lőtt, pus­ká­ját a máso­dik madárra for­dí­totta, újra lőtt káp­rá­za­tos gyor­sa­ság­gal, és mikor leen­gedte a füs­tölgő pus­ka­csö­veit, a két kacsa majd­nem egy­szerre csob­bant a tóba. A kony­há­ban össze­gyűlt csa­lád meg­bű­völ­ten hall­gatta a szem­lé­le­tes elő­adást. A szé­les desz­ka­asz­tal teli volt vad­dal, mama és Margo egy pár kacsát kopasz­tott ebédre, én a külön­böző faj­tá­kat vizs­gál­tam, és fel­jegy­zé­se­ket készí­tet­tem a nap­lómba (mely egyre vér­fol­to­sabb és tol­la­sabb lett), Larry pedig egy szé­ken ült ölé­ben egy csi­nos dög­lött gácsér­ral, és fod­ros szár­nyait simo­gatva figyelte Leslie-t, aki deré­kig merült a kép­ze­let­beli mocsárba, és har­mad­szor mutatta be, mikép­pen vitte vég­hez bal jobb lövé­sét.

– Nagyon jól van, drá­gám – mondta mama, mikor Leslie negyed­szer is leírta a jele­ne­tet. – Iga­zán nehéz dolog lehe­tett.

– Nem értem, miért volna nehéz – jegyezte meg Larry.

Leslie, aki éppen újra neki­ké­szült, hogy leírja az egé­szet, elhall­ga­tott, és ráme­redt.

– Szó­val nem érted? – kér­dezte har­ci­a­san. – És mit tudsz róla egy­ál­ta­lá­ban? Három lépés­ről elhi­báz­nál még egy olaj­fát is, nem­hogy egy repülő mada­rat!

– Édes fiam, én nem akar­lak lebe­csülni – közölte Larry leg­bosszan­tóbb és leg­ke­net­tel­je­sebb hang­ján. – Csak nem értem, miért tar­ta­nak olyan nehe­zen meg­va­ló­sít­ha­tó­nak vala­mit, ami sze­rin­tem igen egy­szerű fel­adat.

– Egy­szerű? Ha némi tapasz­ta­la­tod lenne a lövés­ben, nem mon­da­nád, hogy egy­szerű.

– Nem hin­ném, hogy tapasz­ta­latra van szük­ség a lövés­hez. Úgy érzem, csak nyu­ga­lom kell hozzá, és pon­to­san kell célozni.

– Ne hülyés­kedj! – mondta Leslie undo­rodva. – Te min­dent egy­sze­rű­nek tar­tasz, amit más csi­nál.

– Mert én rugal­ma­san gon­dol­ko­dom – sóhaj­tott Larry. – Rend­sze­rint min­den­ről kide­rül, hogy nevet­sé­ge­sen egy­szerű, ha az ember meg­pró­bálja. Ezért nem bírom, ha olyan nagy fene­ket kerí­tesz vala­mi­nek, ami nem egyéb, mint közön­sé­ges mes­ter­ség­beli tudás.

– Nevet­sé­ge­sen egy­szerű, ha az ember meg­pró­bálja? – ismé­telte Leslie hitet­le­nül. – Én még eddig sohase lát­tam, hogy bár­me­lyik ötle­te­det kipró­bál­tad volna.

– Ez aljas rága­lom – csat­tant fel Larry inge­rül­ten. – Én min­dig haj­landó vagyok az ötle­teim helyes­sé­gét bebi­zo­nyí­tani.

– Rend­ben van, lás­suk hát, hogy csi­nálsz egy bal jobb lövést.

– Kér­lek. Adj pus­kát, és szál­lítsd az áldo­za­to­kat, és én meg fogom mutatni, hogy sem­mi­lyen ügyes­sé­get sem igé­nyel, csak talá­lé­kony szel­lemre van szük­ség, mely képes a kér­dés mate­ma­ti­kai olda­lát mér­le­gelni.

– Jó. Hol­nap megyünk sza­lon­kázni a mocsárba. Ezút­tal bemu­tat­ha­tod a talá­lé­kony szel­le­me­det.

– Egy­ál­ta­lán nem sze­re­tek olyan mada­ra­kat gyil­kolni, melyek lát­ha­tó­lag ter­mé­szet­től nyo­mo­ré­kok – mondta Larry –, de mivel a becsü­le­tem forog koc­kán, úgy hiszem, fel kell áldoz­nom őket.

– Jó lesz, ha egyet elta­lálsz – felelte Leslie elé­ge­det­ten.

– Iga­zán, gye­re­kek, a leg­bu­tább dol­go­kon tud­tok vesze­kedni – álla­pí­totta meg mama böl­csen, a kacsa­tol­la­kat töröl­getve szem­üve­gé­ről.

– Tel­je­sen egyet­ér­tek Lesszel – szólt közbe Margo várat­la­nul. – Larry túl­sá­go­san sze­ret máso­kat kiok­tatni, hogy mit hogyan csi­nál­ja­nak, és köz­ben ő sem­mit sem csi­nál. Nem árt, ha kicsit meg­lec­kéz­te­tik. Én úgy gon­do­lom, Les nagyon ügyes volt, mikor két mada­rat ütött agyon egy kővel, vagy hogy is mond­ják.

Leslie úgy vélte, hogy Margo fél­re­ér­tette hős­tet­tét, és az ese­mény újabb rész­le­te­sebb leírá­sába fogott.

Egész éjjel esett, és mikor más­nap reg­gel elin­dul­tunk, hogy szem­ta­núi legyünk Larry hős­tet­té­nek, a talaj ned­ves és síkos volt a lábunk alatt, és oly dúsan illa­to­zott, mint a szilv­apu­ding. Az ünne­pé­lyes alka­lomra Larry hatal­mas puly­ka­tol­lat tűzött tweed­ka­lap­jába, és úgy fes­tett, mint valami ret­ten­tően mél­tó­ság­tel­jes, töm­zsi kis Robin Hood. A mocsá­rig, ahol a sza­lon­kák gyü­le­kez­tek, egész úton csak panasz­ko­dott min­denre. Hideg van, a talaj túl­sá­go­san csú­szós, nem érti, Leslie miért nem hitt a sza­vá­ban, mire való ez a nevet­sé­ges komé­dia; a pus­kája nehéz, talán nem is lesz mire lőni, mert ilyen ronda idő­ben csak az agya­lá­gyult ping­vin tar­tóz­ko­dik a sza­bad­ban. Hide­gen és kér­lel­he­tet­le­nül vezet­tük tovább a mocsár­hoz, mintha nem is hal­la­nánk érve­lé­sét és til­ta­ko­zá­sát.

A mocsár való­já­ban kis völgy ölé­ben fekvő, tíz­hold­nyi, lapos terü­let volt, melyet tavasszal és nyá­ron meg­mű­vel­tek. Télen par­la­gon hagy­ták, és csu­rig telt öntö­ző­ár­kok­tól szab­dalt bam­busz- és fűbo­zót nőtt rajta. Ezek a mocsár­ban össze­vissza keresz­te­ződő árkok meg­ne­he­zí­tet­ték a vadá­sza­tot; leg­több­jük szé­les volt ahhoz, hogy átugor­juk, de átgá­zolni sem lehe­tett raj­tuk, mert két méter folyé­kony iszap és más­fél méter pisz­kos víz volt ben­nük. Itt-ott kes­keny desz­ka­palló veze­tett át rajta, leg­több­jük repe­de­zett és kor­hadt, de csak a pal­ló­kon lehe­tett a mocsár­ban köz­le­kedni. Az ember ideje vadá­szat köz­ben azzal telt, hogy hol a vadat für­készte, hol a leg­kö­ze­lebbi hidat.

Alig­hogy átmen­tünk az első hidacs­kán, három sza­lonka reb­bent föl a lábunk előtt, és elber­reg­tek, röp­tük­ben ide-oda len­dülve. Larry vál­lá­hoz kapta a fegy­vert, és izga­tot­tan meg­rán­totta a ravaszt. A kakas kat­tant, de nem követ­ke­zett dur­ra­nás.

– Azt hiszem, jó ötlet volna, ha meg­töl­te­néd – szólt oda Leslie csön­des dia­dal­lal.

– Azt hit­tem, te meg­töl­töt­ted – mondta Larry kese­rűen –, vég­tére is te vagy az a nagy fene fegy­ver­szak­értő. Ha nem mulasz­tot­tad volna el, most elta­lál­tam volna ezt a párt.

Meg­töl­tötte a pus­kát, és las­san halad­tunk tovább a bam­bu­szok között. Előt­tünk egy szar­ka­pár csör­gött kajá­nul, ahány­szor csak lép­tünk egyet. Larry fenye­ge­té­se­ket és átko­kat szórt rájuk, ami­ért elijesz­tik a vadat. De ők továbbra is előt­tünk röp­köd­tek, han­go­san csö­rögve, míg Larry tel­je­sen két­ségbe nem esett. Meg­állt egy hidacska fejé­nél, mely nagy darab, békés víz fölött rogya­do­zott.

– Nem csi­nál­hat­nánk vala­mit ezek­kel a mada­rak­kal? – kér­dezte dühö­sen. – Min­dent elri­asz­ta­nak kilo­mé­te­res kör­zet­ben.

– A sza­lon­kát nem – mondta Leslie –, a sza­lonka ülve marad, míg az ember majd­nem rálép.

– Azt hiszem, nem érde­mes foly­tatni a vadá­sza­tot – vélte Larry. – Ez olyan, mintha rezes­banda vonulna előt­tünk.

Hóna alá dugta pus­ká­ját, és inge­rül­ten rádo­bo­gott a hídra. Ekkor tör­tént a baj. Éppen a nyö­szörgő, ráz­kódó palló köze­pén járt, mikor két sza­lonka, mely a híd másik végé­nél lapí­tott a magas fűben, kirob­bant a fűből, és ég felé süví­tett. Larry izgal­má­ban meg­fe­led­ke­zett meg­le­he­tő­sen kényes hely­ze­té­ről, vál­lá­hoz kapta pus­ká­ját, és vésze­sen egyen­sú­lyozva a lengő pal­lón, elsü­tötte mind­két csö­vet. A puska eldör­dült és kirú­gott, a sza­lon­kák sér­tet­le­nül tovább­re­pül­tek, Larry pedig rémült ordí­tás­sal hanyatt esett az öntö­ző­csa­tor­nába.

– Tartsd a pus­kát a fejed fölé!… Tartsd a fejed fölé! – üvöl­tött Leslie.

– Ne állj föl, mert elsüllyedsz – visí­tott Margo. – Ülj nyu­god­tan.

De Lar­rynek, aki kitárt karok­kal, hanyatt feküdt a vízen, egyet­len gon­do­lata volt: mielőbb ki akart kerülni a víz­ből. Fel­ült, és igye­ke­zett lábra állni, miköz­ben Leslie két­ség­be­esé­sére a pus­ka­csö­vet hasz­nálta támasz­té­kul. Föl­állt, a folyé­kony iszap meg­re­me­gett és bugy­bo­ré­kolt, a puska eltűnt a sze­münk elől, és Larry csí­pőig merült.

– Nézd, mit művelsz a pus­ká­val! – ordí­totta Leslie dühö­sen. – Eldu­ga­szo­lod azo­kat a nya­va­lyás csö­ve­ket!

– Mégis mit kép­zelsz, mi a frászt csi­nál­jak? – hor­kant rá Larry. – Feküd­jek és vár­jam, míg leme­rü­lök? Add a keze­det, az isten sze­rel­mé­ért!

– Szedd ki a pus­kát – för­medt rá Leslie hara­go­san.

– Nem men­tem ki a pus­kát, ha te nem men­tesz ki engem! – üvöl­tött Larry. – A fene egyen meg, nem vagyok én fóka… Húzz ki!

– Ha ide­nyúj­tod a puska végét, ki tud­lak húzni, te hülye! – kiál­tott Leslie. – Más­kép­pen nem érlek el.

Larry vadul tur­kált a víz alatt a puska után, és fél­arasz­nyit süllyedt, mire végre kiemelte fekete, büdös iszap­pal bevonva.

– Iste­nem! Néz­zé­tek! – jaj­ga­tott Leslie, az isza­pot töröl­getve a zseb­ken­dő­jé­vel. – Néz­zé­tek csak!

– Abba­ha­gyod végre az óbé­ga­tást a miatt a nya­va­lyás fegy­ver miatt, és kihú­zol innen?! – kér­dezte Larry epé­sen. – Vagy azt aka­rod, hogy elsüllyed­jek az iszap­ban, mint valami spor­toló Shel­ley?

Leslie oda­nyúj­totta a pus­ka­cső végét, és mind tel­jes erő­ből húz­tuk. Semmi ered­mény nem mutat­ko­zott, csu­pán Larry süllyedt vala­mi­vel mélyebbre, ami­kor kime­rül­ten meg­pi­hen­tünk.

– Segít­sé­get várok tőle­tek, nem pedig kegye­lem­dö­fést – magya­rázta Larry lihegve.

– Jaj, ne ugass, inkább pró­bálj te is kimászni – mondta Leslie.

– Mit gon­dolsz, eddig mit csi­nál­tam, az iste­nért? Leg­alább három helyen sér­vet kap­tam!

Végre, nagy eről­kö­dés után, elnyúj­tott böffe­nés hal­lat­szott az iszap­ból, Larry kicup­pant a víz­ből, mi pedig föl­húz­tuk a partra.

Ott állt, büdös fekete iszap­pal bevonva, mint egy olvasz­tó­ke­mence mellé került cso­ko­lá­dész­o­bor: mikor köze­lebb men­tünk, úgy lát­tuk, mintha olvadna.

– Jól vagy? – kér­dezte Margo.

Larry dühös pil­lan­tást vetett rá.

– Reme­kül – felelte gúnyo­san –, egy­sze­rűen reme­kül. Sohase mulat­tam job­ban. Elte­kintve egy kis tüdő­gyul­la­dás­tól, meg­rán­dult gerinc­től és attól a tény­től, hogy az egyik cipőm ötöl­nyi mély­ben pihen, iga­zán nagy­sze­rűen érzem maga­mat.

Haza­felé sán­ti­kálva átko­kat szórt a fejünkre, és mire haza­ér­tünk, már bele­lo­valta magát, hogy az egész dolog előre kiter­velt össze­es­kü­vés volt. Belé­pett a házba, és akkora baráz­dát vont maga után, mint a friss szán­tás, hogy mama fel­nyö­gött rémü­le­té­ben.

– Az iste­nért, mit csi­nál­tál, drá­gám?

– Mit csi­nál­tam? Mit gon­dolsz, mit csi­nál­tam? Lőt­tem.

– De mitől let­tél ilyen, drá­gám? Csu­rom­vi­zes vagy. Bele­es­tél vala­mibe?

– Iga­zán, mama, te meg Margo olyan éles­lá­tók vagy­tok, hogy néha már cso­dá­lom, hogy bír­já­tok ki!

– Hiszen én csak kér­dez­tem, drá­gám – mondta mama.

– Nos, hát per­sze hogy bele­es­tem vala­mibe. Miért, mit gon­dol­tál, mit csi­nál­tam?

– Át kell öltöz­nöd, drá­gám, meg fogsz fázni.

– Köszö­nöm, majd elin­té­zem magam – mondta Larry mél­tó­ság­gal. – Ma már ele­get tör­te­tek az éle­temre.

Min­den segít­sé­get vissza­uta­sí­tott, kivett egy üveg pálin­kát a kre­denc­ből, és vissza­vo­nult a szo­bá­jába, ahol uta­sí­tá­sa­i­nak meg­fe­le­lően Luga­re­cia ala­po­san befű­tött a kan­dal­lóba. Larry bebur­ko­lózva ült az ágy­ban, tüsszö­gött, és pálin­kát ivott. Ebéd­idő­ben lekül­dött még egy üve­gért, és uzson­na­idő­ben már vidám dano­lása hal­lat­szott, egy-egy óri­ási tüsszen­tés­sel meg­sza­kítva. Vacso­ra­tá­jon Luga­re­cia a har­ma­dik üveg­gel sán­ti­kált föl a lép­csőn, és mama aggódni kez­dett. Fel­küldte Mar­gót, hogy néz­zen Larry után. Hosszú csönd követ­ke­zett, aztán Larry átko­zódó hangja volt hall­ható és Margo sirán­kozó rábe­szé­lése. Mama gya­na­kodva föltap­po­gott a lép­csőn, hogy lássa, mi tör­té­nik. Mi Leslie-vel követ­tük.

Larry szo­bá­já­ban a tűz böm­bölt a kan­dal­ló­ban, és ő maga el volt rejtve egy halom takaró alatt. Margo pohár­ral a kezé­ben két­ség­be­esve állt az ágy mel­lett.

– Mi van vele? – kér­dezte mama, és elszán­tan elő­re­lé­pett.

– Részeg – mondta Margo két­ség­be­esve. – Nem lehet belőle egy értel­mes szót kiszedni. Kese­rű­sót akar­tam vele itatni, hogy ne éme­lyeg­jen hol­nap, de hozzá se akar nyúlni. Bebújt a taka­rók alá, és azt mondja, hogy meg aka­rom mér­gezni.

Mama kivette a poha­rat Margo kezé­ből, és az ágy­hoz lépett.

– Na, gye­rünk, Larry, ne bolon­dozz – kiál­tott rá –, idd ki ezt, de azon­nal!

Az ágy­ta­ka­rók föl­emel­ked­tek, és Larry zilált feje föl­me­rült a mély­ből. Egy­ügyűen bámult mamára, és elgon­dol­kodva pis­lo­gott.

– Ronda vén­asszony vagy… pedig biz­tos vagyok benne, hogy már lát­ta­lak vala­hol… – jegyezte meg, és mielőtt mama magá­hoz tér­he­tett volna e kije­len­tés után a meg­ráz­kód­ta­tás­ból, mély álomba merült.

– Hát – közölte mama elké­pedve – úgy lát­szik, kicsit sokat ivott. Most leg­alább alszik. Leg­jobb, ha meg­rak­juk a tüzet, és itt hagy­juk. Reg­gelre job­ban lesz.

Margo fedezte fel más­nap, kora reg­gel, hogy egy csomó izzó fa kicsú­szott a pad­lóra, és fel­gyúj­totta az alatta levő geren­dát. Háló­ing­ben repülve jött le a lép­csőn, és izga­lom­tól fehé­ren ron­tott be mama szo­bá­jába.

– Ég a ház… kelj föl… kelj föl!… – üvöl­tötte szín­pa­di­a­san.

Mama für­gén kiug­rott az ágy­ból.

– Kelt­sé­tek föl Ger­ryt… Kelt­sé­tek föl Ger­ryt!… – kia­bálta, s isten tudja, miért, fel akarta rán­ci­gálni a fűző­jét a háló­inge fölé.

– Ébred­je­tek… ébred­je­tek… tűz van… tűz van! – sikí­tott Margo tor­ka­sza­kad­tá­ból.

Leslie meg én kiro­han­tunk a folyo­sóra.

– Mi tör­tént? – kér­dezte Leslie.

– Tűz van! – visí­tott a fülébe Margo. – Larry kigyul­ladt!

Mama meg­je­lent, és hatá­ro­zot­tan fur­csán fes­tett a háló­in­gére fer­dén föl­rán­ci­gált fűző­ben.

– Larry kigyul­ladt? Gyor­san, men­teni! – sikol­totta, és föl­ro­hant a lép­csőn a pad­lásra, mi pedig utána. Larry szo­bája teli volt csí­pős füst­tel, mely a pad­ló­desz­kák közül szi­vár­gott. Larry maga béké­sen aludt. Mama az ágy­hoz rohant, és erő­tel­je­sen meg­rázta Lar­ryt.

– Ébredj, Larry, az iste­nért, ébredj föl!

– Mi baj? – kér­dezte Larry, és álmo­san föl­ült.

– Ég a szoba!

– Nem vagyok meg­lepve – jelen­tette ki Larry, és vissza­dőlt a pár­nákra. – Szólj Les­nek, hogy oltsa el.

– Önt­se­tek rá vala­mit – kia­bált Leslie –, hoz­za­tok vala­mit, amit rá lehet önteni!

Margo az uta­sí­tás értel­mé­ben meg­ra­gadta a félig telt pálin­kás­üve­get, és szét­lo­csolta tar­tal­mát a pad­lón. A tűz föl­lán­golt, és vígan pat­to­gott.

– Te hülye, ne pálin­kát – üvöl­tött Leslie –, vizet… hoz­za­tok vizet!

De Mar­gót annyira meg­rázta tulaj­don hoz­zá­já­ru­lása a tűz­ál­do­zat­hoz, hogy sírva fakadt. Leslie károm­kodva doho­gott, lerán­totta az ágy­ne­műt a béké­sen heverő Lar­ry­ről, és azzal igye­ke­zett elfoj­tani a lán­go­kat. Larry mél­tat­lan­kodva föl­ült.

– Mi a frászt csi­nál­tok?

– Ég a szoba, drá­gám.

– Nem tudom, miért kell emi­att halálra fagy­nom, és miért kell a taka­ró­kat lerán­tani rólam. Iga­zán, nem értem, miért ez a zűr­za­var. Nem nagy dolog egy tüzet elol­tani!

– Jaj, fogd már be a szá­dat! – hor­kant rá Leslie, fel-alá ugrálva a taka­ró­kon.

– Soha éle­tem­ben nem lát­tam ilyen begyul­ladt nép­sé­get, mint ti vagy­tok – mondta Larry. – Az a fon­tos, hogy az ember ne veszítse el a fejét. Les már elol­totta a nagy­ját, most Gerry majd hoz egy fej­szét, mama meg Margo, ti vizet hoz­tok, és mind­járt el lesz az egész intézve.

Míg Larry ágy­ban fekve irá­nyí­totta a had­mű­ve­le­te­ket, sike­rült végre fel­tép­nünk a desz­ká­kat, és elol­ta­nunk a parázsló geren­dát. Alig­ha­nem egész éjjel éghe­tett, mert a vas­tag olajfa gerenda félig elsze­ne­se­dett.

Mikor Luga­re­cia meg­je­lent, és kezdte elta­ka­rí­tani a füs­tölgő taka­ró­kat, faszi­lán­ko­kat, vizet és pálin­kát, Larry sóhajtva hanyat­lott pár­ná­ira.

– Na, tes­sék – mondta –, min­den el van intézve zűr­za­var és ije­de­lem nél­kül. Fon­tos, hogy az ember el ne veszítse a fejét. Sze­ret­ném, ha valaki lenne szí­ves, és hozna nekem egy csé­sze teát. Ret­te­ne­te­sen fáj a fejem.

– Nem cso­dá­lom. Részeg vol­tál teg­nap, mint a disznó – mondta Leslie.

– Ha nem tudsz különb­sé­get tenni kime­rült­ség­ből szár­mazó lázas álla­pot és részeg tob­zó­dás között, akkor ne ócsá­rold a jel­le­me­met – oktatta Larry.

– Hát attól a láz­tól min­den­esetre ala­po­san más­na­pos let­tél – jegyezte meg Margo.

– Nem vagyok más­na­pos – til­ta­ko­zott Larry mél­tó­ság­gal –, csak meg­vi­selt, hogy haj­nal­ha­sad­tá­val föl­éb­resz­tett egy csomó hisz­té­riás ember, és magam­nak kel­lett a vál­sá­got leküz­de­nem.

– Fene sokat küz­döt­tél az ágy­ban fekve – hor­kant fel Leslie.

– Nem a cse­lek­vés szá­mít, hanem az agy­munka, ami mögötte van: a gyors fel­fo­gás, a hideg­vér, mikor min­denki elveszti a fejét. Ha én nem len­nék, való­szí­nű­leg mind benn­ég­te­tek volna az ágya­tok­ban.

TÁRSALGÁS

Meg­jött a tavasz, és a szi­get virág­ban pom­pá­zott. Csap­kodó farkú, fehér bárány­kák ugrál­tak az olaj­fák között, és apró patá­juk­kal szét­ta­pos­ták a sárga kró­ku­szo­kat. Sza­már­bé­bik lege­lész­tek gör­csös, remegő lábu­kon állva az asz­fo­dél­o­szok között. A pocso­lyák, pata­kok és vizes­ár­kok meg­tel­tek pöttyös, ide-oda cikázó béka­po­ron­tyok­kal, a tek­nő­sök fél­re­tol­ták leve­lek­ből és föld­ből készült téli ágy­ne­mű­jü­ket, és a télen meg­fa­kult, meg­ko­pott, első lep­kék bágyad­tan röp­köd­tek a virá­gok között.

A friss, mámo­rító idő­ben a csa­lád leg­töb­bet a veran­dán tar­tóz­ko­dott. Ott ettünk, alud­tunk, olvas­tunk, vagy egy­sze­rűen csak vesze­ked­tünk. Itt gyűl­tünk össze hetenk­int egy­szer, hogy elol­vas­suk pos­tán­kat, melyet Spiro hozott ki nekünk. A posta leg­na­gyobb része fegy­ver­ár­jegy­zék volt Leslie részére, divat­lap Mar­gó­nak és állat­új­sá­gok az én szá­momra. Larry pos­tája rend­sze­rint köny­vek­ből állt és hosszú leve­lek­ből írók­tól, fes­tők­től és zené­szek­től, írók­ról, fes­tők­ről és zené­szek­ről. Mama pos­tája rokoni leve­lek­ből állt, néhány magár­jegy­zék­kel tar­kítva. Bön­gész­tük a pos­tán­kat, és időnk­int oda­ve­tet­tünk egy­más­nak egy-egy meg­jegy­zést, fel­ol­vas­tunk egy-egy rész­le­tet, nem azért, mintha tár­sas haj­la­ma­ink let­tek volna (egyéb­ként a csa­lád egyik tagja sem figyelt oda), hanem csak azért, mert a leve­lek és folyó­ira­tok tel­jes zama­tát csak úgy tud­tuk élvezni, ha meg­osz­tot­tuk vala­ki­vel. Néha azon­ban elő­for­dult, hogy vala­me­lyik meg­lepő hír magára vonta a csa­lád figyel­mét. Így tör­tént pél­dául egy tava­szi napon, ami­kor az ég olyan volt, mint a kék üveg­bura, mi meg üldö­gél­tünk a szőlő fol­tos árnyé­ká­ban, és a pos­tát fal­tuk.

– Ó, de csi­nos… nézd… organdi, puffos ujjak­kal… azt hiszem, szebb volna bár­sony­ból… vagy talán bro­kát fel­ső­rész és húzott szok­nya. Ó, ez is csi­nos… jól fes­tene hosszú szárú, fehér kesz­tyű­vel és vala­mi­lyen nyá­rias kalap­pal, nem?

Csönd. Luga­re­cia hal­kan nyö­gött az ebéd­lő­ben, a papí­rok zörög­tek. Roger han­go­san ásí­tott, Csuri meg Büdi követte pél­dá­ját.

– Iste­nem! De gyö­nyörű!… Nézd csak… táv­csö­ves irány­zék, önmű­ködő závár… De gyö­nyörű!… Hm… száz­öt­ven… nem is olyan drága, azt hiszem… Iga­zán meg­éri… Lás­suk csak… két­csövű… foj­tás… igen… Azt hiszem, tény­leg kel­lene kicsit nehe­zebb, vad­ka­csára.

Roger hol egyik, hol másik fülét vakarta, fejét fél­re­hajtva; mennyei bol­dog­ság ült a képén, és hal­kan nyü­szí­tett a gyö­nyö­rű­ség­től. Csuri lefe­küdt, és behunyta a sze­mét. Büdi legyet akart fogni, de nem sike­rült, áll­kap­csai üre­sen csat­tan­tak össze, ahogy utá­na­ka­pott.

– Ó, végre elfo­gad­ták Antoine egy ver­sét! Igazi tehet­ség, csak ki tudja ásni magá­ból! Var­laine nyom­dát nyit egy istál­ló­ban. Ph!… Kor­lá­to­zott pél­dány­szám­ban kiadja saját műveit! Úris­ten! George Bul­lock arc­ké­pek­kel kísér­le­te­zik… Mit szól­tok, arc­ké­pek­kel! Még egy gyer­tya­tar­tót se tud lefes­teni… Itt egy jó könyv, mama, el kel­lene olvas­nod: Erzsé­bet-kori drá­mák… nagy­szerű mű… kitűnő dol­gok van­nak benne.

Roger most a hátsó fer­tá­lyá­ban kuta­tott bolha után. Úgy hasz­nálta met­sző­fo­gait, mint egy haj­nyíró gépet, és szu­szogva szag­lászta magát. Csuri egész kicsit moz­gatta a lábát és a far­kát, vörös szem­öl­döke fel-le ugrált, úgy elcso­dál­ko­zott saját álmán. Büdi lefe­küdt, és úgy tett, mintha aludna, de fél szem­mel leste, mikor telep­szik le a légy.

– Mabel néni Sus­sexba köl­tö­zött. Azt írja, Henry letette az összes vizs­gáit, és egy bank­ban fog dol­gozni… vagyis, azt hiszem, hogy egy bank­ban, Mabel­nek iga­zán ször­nyű írása van, hiába dicsek­szik min­dig, hogy mennyibe került a nevel­te­tése… Stephen bácsi lábát törte, mert lét­rára mászott… azt hinné az ember, van annyi esze, hogy nem mászik lét­rára az ő korá­ban… nevet­sé­ges!… Tom meg­nő­sült… az egyik Gar­net lányt vette el.

Mama min­dig utol­só­nak hagyott egy vas­kos leve­let, mely nagy, hatá­ro­zott, göm­bö­lyű betűk­kel volt címezve, és Her­mi­one néni foly­ta­tá­sos művé­nek havi feje­ze­tét tar­tal­mazta. Leve­lei min­dig mél­tat­lan­kodó fel­zú­du­lást kel­tet­tek a csa­lád­ban, ezért fél­re­tet­tük pos­tán­kat, és oda­fi­gyel­tünk, mikor mama meg­adó sóhaj­jal fel­bon­totta a húsz­ol­da­las leve­let, kénye­lembe helyezte magát, és olvasni kez­dett.

– Azt írja, hogy az orvo­sok már nem sok reményt fűz­nek az élet­ben mara­dá­sá­hoz…

– Az utóbbi negy­ven évben már semmi reményt sem fűz­tek hozzá, és még most is olyan erős, mint egy ökör – mondta Larry.

– Azt írja, min­dig fur­csállta egy kicsit, hogy csak úgy ukk­mukk­fukk elutaz­tunk Görög­or­szágba, de nagyon rossz telük volt, és úgy gon­dolja, talán böl­csen tet­tük, hogy ilyen gyógy­ha­tású éghaj­la­tot válasz­tot­tunk.

– Gyógy­ha­tású! Micsoda kife­je­zés!

– Jézu­som!… Nem, nem… jaj, iste­nem!

– Mi baj?

– Azt írja, ide akar jönni hoz­zánk… az orvo­sok meleg éghaj­la­tot aján­la­nak neki.

– Nem, til­ta­ko­zom! Nem tud­nám elvi­selni! – kiál­tott Larry talpra szökve. – Elég baj, hogy Luga­re­cia fog­hú­sát kell min­den reg­gel meg­te­kin­te­nem, még az kell, hogy Her­mi­one néni itt hal­jon meg ízenk­int az orrunk előtt. Le kell mon­da­nod, mama… írd meg neki, hogy nincs hely!

– De hát azt nem tehe­tem, drá­gám. Leg­utóbbi leve­lem­ben meg­ír­tam, milyen nagy vil­lánk van.

– Hátha már elfe­lej­tette – vélte Leslie remény­kedve.

– Dehogyis, épp itt említi… hol is van… ó, igen, itt van: „Mivel most módo­tok­ban van ilyen tágas lakás­ban élni, biz­tos vagyok benne, drága Louie, hogy nem saj­nálsz egy kis kuc­kót egy öreg­asszony­tól, aki­nek már nincs sok hátra az éle­té­ből.” Na, tes­sék, mit lehet itt tenni?

– Írni és közölni, hogy him­lő­jár­vány dúl erre­felé. Mel­lé­kel­hetsz egy fény­ké­pet Margo pat­ta­ná­sa­i­ról.

– Ne beszélj buta­sá­go­kat, drá­gám. Egyéb­ként meg­ír­tam neki, hogy milyen egész­sé­ges hely ez.

– Iga­zán lehe­tet­len vagy, mama! – kiál­tott Larry hara­go­san. – Kel­le­mes, nyu­godt nyári mun­kára készül­tem néhány válo­ga­tott barát tár­sa­sá­gá­ban, és most meg­száll ben­nün­ket ez a gonosz, öreg teve, aki­nek moly­ir­tó­szaga van, és zsol­tá­ro­kat éne­kel a klo­zet­ton.

– Iga­zán túl­zol, drá­gám. Nem tudom, miért kell a klo­zet­tot emle­getni… soha­sem hal­lot­tam, hogy zsol­tá­ro­kat éne­kelt volna bár­hol is.

– Pedig egye­bet se tesz, mint zsol­tá­ro­kat éne­kel… „Vezess, égi fény”, miköz­ben min­denki sorba áll az ajtó előtt.

– Hát akkor ki kell talál­nunk vala­mit. Nem írha­tom, hogy azért nem lát­juk szí­ve­sen, mert zsol­tá­ro­kat éne­kel.

– Miért nem?

– Ne légy értet­len, drá­gám. Vég­tére is roko­nunk!

– És ez miért érde­kes? Miért kell nekünk körül­ud­va­rolni egy vén boszor­kányt csak azért, mert roko­nunk, mikor az egyet­len ésszerű cse­le­ke­det az volna, ha mág­lyán eléget­nék?!

– Nem is olyan bor­zasztó – til­ta­ko­zott mama kevés meg­győ­ző­dés­sel.

– Drága anyám, vala­mennyi bolond roko­nunk közül, akik­kel meg vagyunk áldva, ő a leg­bor­zal­ma­sabb. Hogy miért is érint­ke­zel vele, ezt soha éle­tem­ben nem tud­tam meg­ér­teni!

– Hát a leve­le­ire csak felel­nem kell, nem?

– Miért? Rájuk kell írni, hogy: „Cím­zett elköl­tö­zött” és vissza­kül­deni.

– Azt nem tehe­tem, drá­gám; meg­is­merné az írá­so­mat – mondta mama bizony­ta­la­nul –, és egyéb­ként is, ezt most már föl­bon­tot­tam.

– Nem írhatná azt neki vala­me­lyi­künk, hogy beteg vagy? – aján­lotta Margo.

– Nagy­szerű, azt fog­juk írni, hogy az orvo­sok lemond­tak rólad – mondta Leslie.

– Én meg­írom a leve­let – tette hozzá Larry örven­dezve. – Veszek olyan csi­nos, fekete sze­gé­lyes borí­té­kot… az való­szí­nű­síti a dol­got.

– Szó sem lehet róla – jelen­tette ki mama hatá­ro­zot­tan. – Ha ezt teszi­tek, azon­nal beál­lít, hogy ápol­jon. Tud­já­tok, milyen!

– Miért érint­ke­zel velük, csak azt sze­ret­ném tudni? – kér­dezte Larry két­ség­be­esve. – Milyen kielé­gü­lést okoz ez neked? Mind egy­től egyig ütő­dött vagy agya­lá­gyult!

– Iga­zán nem is agya­lá­gyul­tak – mondta mama mél­tat­lan­kodva.

– Ugyan, mama… gon­dolj csak Berta nénire, aki egy csomó kép­zelt macs­kát tart… és ott van Pat­rick bácsi, aki mez­te­le­nül jár­kál, és vad­ide­ge­nek­nek meséli, hogyan ölt cet­ha­la­kat bics­ká­val… mind esze­lő­sek.

– Igen, egy kicsit fur­csák, de nagyon öre­gek, és azért ilye­nek. De nem agya­lá­gyul­tak – magya­rázta mama, majd hoz­zá­tette gyer­me­teg ártat­lan­ság­gal –, leg­alábbis nem annyira, hogy bolon­dok­há­zába lehes­sen csu­katni őket.

– Hát pedig ha a roko­nok meg akar­nak szállni ben­nün­ket, csak egy dol­got tehe­tünk – mondta Larry meg­adóan.

– Mit? – kér­dezte mama, és vára­ko­zón kukucs­kált ki a szem­üvege fölött.

– Elköl­tö­zünk ter­mé­sze­te­sen.

– Elköl­tö­zünk? Hova? – kér­dezte mama rémül­ten.

– Egy kisebb vil­lába. Akkor meg­ír­ha­tod az összes krip­ta­szö­ke­vény­nek, hogy nincs nálunk hely.

– Ne butás­kodj, Larry! Nem lehet foly­ton köl­töz­ködni. Azért köl­töz­tünk ide, hogy el tud­juk helyezni a bará­ta­i­dat.

– Nos, akkor most azért köl­tö­zünk el, hogy ne tud­juk elhe­lyezni a roko­na­in­kat.

– De hát nem fut­kos­ha­tunk állan­dóan ide-oda a szi­ge­ten. Az embe­rek azt fog­ják gon­dolni, hogy őrül­tek vagyunk.

– Ha az a vén hár­pia meg­je­le­nik, még őrül­tebb­nek fog­nak tar­tani. Biz isten, mama, én nem bírom ki, ha ide­jön Köl­csön­ve­szem Leslie egyik pus­ká­ját, és lyu­kat lövök a fűző­jébe.

– Larry! Sze­ret­ném, ha nem beszél­nél ilye­ne­ket Gerry előtt!…

– Én figyel­mez­tet­te­lek.

Szü­net követ­ke­zett. Mama láza­san tisz­to­gatta szem­üve­gét.

– De ez olyan… olyan különc­kö­dés… hogy az ember így cse­re­be­rélje a vil­lá­kat, drá­gám – mondta végül.

– Ebben nincs semmi különc­kö­dés – mondta Larry cso­dál­kozva –, ez tel­je­sen ésszerű meg­ol­dás.

– Per­sze hogy az – mondta Margo –, vég­tére egy köl­töz­kö­dés felér egy ünnep­pel.

Így azután, meg­szív­lelve ezt az új köz­mon­dást, elköl­töz­tünk.

Harmadik rész

Mond­ják, élnek annyit a kaca­gók,

Mint a sírók: sőt eggyel több napot.

UDALL: Han­da­banda Bandi

Tizenharmadik fejezet

A hófehér villa

Az új villa domb­te­tőn kupor­gott olaj­fák között, és oly fehér volt, mint a hó. Szé­les veranda húzó­dott egyik olda­lán, a szőlő sűrű füg­göny­ként csün­gött rajta. A ház előtt zseb­ken­dő­nyi ker­tecske volt taka­ro­san beke­rítve, benne vad­vi­rá­gok tarka guban­cai. Az egész ker­tet egy nagy mag­nó­liafa árnyé­kolta; fényes, sötét leve­lei mély árnyé­kot vetet­tek. A lej­tős fel­járó végig­ka­nyar­gott a ház­tól a domb­ol­da­lon olaj­li­ge­tek, sző­lők és gyü­möl­csö­sök között, majd bele­tor­kol­lott a kocsi­útba. Azon­nal bele­sze­ret­tünk a vil­lába, mikor Spiro meg­mu­tatta. Meg­rok­kanva, de rend­kí­vül elő­ke­lően állt a részeg olaj­fák között, és úgy fes­tett, mint egy tizen­nyol­ca­dik szá­zadi dáma egy sereg taka­rí­tónő tár­sa­sá­gá­ban. Báját az én szem­pon­tom­ból nagyon növelte, hogy egyik szo­bá­ban dene­vért fedez­tem fel, mely fej­jel lefelé csün­gött az egyik zsa­lun, és sötét rossz­in­du­lat­tal csi­vi­telt. Remél­tem, hogy nap­köz­ben ezen­túl is a ház­ban fog tar­tóz­kodni, de amint beköl­töz­tünk, úgy vélte, hogy a hely most már túl­sá­go­san zsú­folt, és átköl­tö­zött vala­me­lyik békés olaj­fa­odúba. Saj­nál­tam, hogy így dön­tött, de annyi min­den egyéb fog­lal­koz­ta­tott, hogy hama­ro­san meg­fe­led­kez­tem róla.

A fehér vil­lá­ban kerül­tem iga­zán bizal­mas jó viszonyba az imád­kozó sás­kák­kal. Eddig is lát­tam néha egyet-egyet pré­dára lesni a mir­tusz­bo­kor­ban, de nem nagyon figyel­tem fel rájuk. Most kény­sze­rí­tet­tek, hogy min­den figyel­me­met nekik szen­tel­jem, mert a domb­te­tőn, ahol a villa állt, szá­zá­val éltek, és leg­több­jük jóval nagyobb volt, mint azok, ame­lye­ket addig lát­tam. Lenéző kép­pel gug­gol­tak az olaj­fá­kon, a mir­tu­szok között, a sima, zöld mag­nó­lia­le­ve­le­ken, és éjjel a ház köré gyü­le­kez­tek, ber­regve repül­tek a lám­pa­fénybe, zöld szár­nyuk kavar­gott, mint a régi kere­kes gőz­ha­jók lapát­jai. Leszáll­tak az asz­ta­lokra és szé­kekre, mél­tó­ság­tel­je­sen jár­kál­tak föl s alá, ide-oda for­gat­ták fejü­ket zsák­mányra lesve, és áll nél­küli képük­ből mere­ven kigu­vadó szem­mel bámul­tak ránk. Soha­sem tud­tam, hogy ez a sás­ka­fajta ekko­rára képes meg­nőni, mert akadt a láto­ga­tó­ink között arasz­nyi pél­dány is. Ezek a ször­nyek sem­mi­től sem fél­tek, és habo­zás nél­kül neki­tá­mad­tak akkora zsák­mány­nak is, mint ők maguk, vagy akár nagyobb­nak is. Ezek a rova­rok lát­ha­tó­lag tulaj­do­nuk­nak vél­ték a házat, a falat és a mennye­ze­tet pedig jogos vadász­te­rü­le­tük­nek. De a gek­kók, melyek a kert­fal repe­dé­se­i­ben lak­tak, szin­tén vadász­te­rü­le­tük­nek tekin­tet­ték a házat, így azután a sás­kák és a gek­kók állandó hábo­rú­ság­ban éltek. A leg­több csata pár­vi­a­dal volt a két állat­fajta egye­dei között, de mivel rend­sze­rint egyenlő ellen­fe­lek vol­tak, nem sokra men­tek a pár­ba­jo­zás­sal. Vol­tak azon­ban olyan csa­ták, melye­ket való­ban érde­mes volt végig­nézni. Abban a sze­ren­csés hely­zet­ben vol­tam, hogy egy ilyen har­cot dísz­pá­holy­ból szem­lél­het­tem, mert ágyam fölött, ágya­mon és ágyam­ban zaj­lott le.

Nap­köz­ben a leg­több gekkó a kert­fal laza vako­lata alatt tanyá­zott. Amint lement a nap, és a mag­nó­liafa hűvös árnyékba borí­totta a házat és a ker­tet, a gek­kók fel­buk­kan­tak, kicsi fejü­ket kidug­ták a repe­dé­sek­ből, és érdek­lődve bámul­tak körül arany­színű sze­mük­kel. Aprán­ként kibúj­tak a falra, lapos tes­tük és zömök, majd­nem kúp alakú far­kuk hamu­szürke volt az esti homály­ban. Óva­to­san kúsz­tak végig a moha­fol­tos falon, míg el nem jutot­tak a veran­dára fel­futó szőlő biz­ton­sá­gos védel­mébe, és ott vár­tak türel­me­sen, míg az ég elsö­té­te­dik, és kigyúl­nak a lám­pák. Ekkor vadász­te­rü­le­tet válasz­tot­tak, és ki-ki elin­dult a magáé felé a ház falán, egye­sek a háló­szo­bába, mások a kony­hába, néme­lyik pedig ott maradt a veran­dán a sző­lő­le­ve­lek között.

Volt egy bizo­nyos gekkó, mely az én háló­szo­bá­mat válasz­totta vadász­te­rü­le­tül, és én las­san közeli isme­ret­ségbe kerül­tem vele, el is nevez­tem Geron­imó­nak, mert a rova­rok ellen inté­zett táma­dá­sai sze­rin­tem éppen olyan fur­fan­go­sak és jól meg­ter­ve­zet­tek vol­tak, mint a híres Réz­bőrű Indián hős­tet­tei. Geron­imo sok tekin­tet­ben kivált a többi gekkó közül. Elő­ször is egye­dül élt egy hatal­mas kő alatt az abla­kom alatti cin­nia­ágyás­ban, és nem tűrt meg más gek­kót az ott­hona köze­lé­ben, sőt a háló­szo­bámba sem enge­dett be ide­gen gek­kót. Koráb­ban kelt, mint faj­test­vé­rei, kibújt a köve alól, mikor még a kőfal és a ház a nap­le­mente sápadt fényé­ben úszott. Fel­sza­ladt a pik­ke­lyes, fehér vako­lat­me­re­dé­lyen a háló­szo­bám abla­káig, Fejét kidugta az ablak­pár­kány fölött, kíván­csian bele­sett, és két­szer-három­szor gyor­san bic­cen­tett. Nem tud­tam eldön­teni, hogy ezt köszö­nés­nek szánta, vagy meg­elé­ge­dé­sét óhaj­totta kife­jezni, ami­ért úgy találta a szo­bát, ahogy hagyta. Üldö­gélt az ablak­pár­ká­nyon, nagyo­kat nyelve, míg besö­té­te­dett, és behoz­ták a lám­pát. A lámpa ara­nyos fényé­ben mintha a gekkó színt vál­tott volna, hamu­szür­ké­ből hal­vány, áttet­sző, rózsá­san gyöngy­szerű lett, ami kiemelte csi­nos, liba­bő­rös min­tá­ját; bőre oly finom­nak és vékony­nak tűnt, hogy az ember szinte látni vélte alatta a lepke szí­vó­ká­já­hoz hason­lóan csa­vart beleit hájas pocak­já­ban. Lel­ke­se­dés­től izzó szem­mel kacsá­zott fel a falon ked­venc helyére, a mennye­zet bal olda­lá­nak külső sar­kába, ott csüg­gött fej­jel lefelé, és várta, hogy jöj­jön a vacsora.

Az étel nem sokáig vára­tott magára. Az első rajo­kat, a mus­li­cá­kat, szú­nyo­go­kat és kati­ca­bo­ga­ra­kat, melyek­ről Geron­imo nem vett tudo­mást, hama­ro­san követ­ték a tipoly­szú­nyo­gok, fátyol­kák, kisebb éjjeli pil­lan­gók és néhány tes­te­sebb bogár. Való­sá­gos tanul­mány volt Geron­imo cser­ké­sző tak­ti­ká­ját meg­fi­gyelni. Egy fátyolka vagy pille, miu­tán szé­dü­lé­sig kerin­gett a lámpa körül, fel­li­be­gett, és leült a mennye­ze­ten oda, ahova fehér kört vetett a lámpa fénye. Geron­imo, aki fej­jel lefelé csüg­gött kuc­kó­já­ban, hir­te­len meg­me­redt. Két­szer-három­szor gyor­san bic­cen­tett, azután las­san és óva­to­san elin­dult a mennye­ze­ten, mil­li­mé­te­ren­ként, fényes sze­mét mere­ven a rovarra sze­gezve. Las­san kúszott végig a vako­la­ton, míg arasz­nyira nem került a pré­dá­já­tól, akkor meg­állt egy pil­la­natra, és látni lehe­tett, amint pár­ná­zott láb­uj­jait moz­gatta, hogy biz­to­sab­ban kapasz­kod­ja­nak a vako­latba. Szeme egyre job­ban kidül­ledt az izga­lom­tól, és olyan kife­je­zést öltött, mely véle­mé­nye sze­rint vér­fa­gyasz­tóan vad lehe­tett. Far­ká­nak vége alig lát­ha­tóan reme­gett, és azután egy­szerre átsu­hant a mennye­ze­ten oly simán, mint a víz­csepp, kis cset­tin­tés hal­lat­szott, és a gekkó vissza­for­dult, képén önelé­gült bol­dog­ság kife­je­zé­sé­vel, szá­já­ban a fátyol­ká­val, mely­nek lábai és szár­nyai kilóg­tak ajkai közül, mint valami remegő, fur­csa fóka­ba­jusz. Erő­tel­je­sen csó­válta a far­kát, mint egy izga­tott kutya­kö­lyök, azután vissza­ko­co­gott a pihe­nő­he­lyére, hogy kénye­lem­ben elfo­gyassza lako­má­ját. Hihe­tet­le­nül éles szeme volt; gyak­ran lát­tam, hogy egé­szen apró molyocs­ká­kat is fel­fe­de­zett a szoba szem­közti olda­lán, és meg­ke­rülte a mennye­ze­tet, hogy köze­lebb jus­son pré­dá­já­hoz.

A vetély­tár­sak­kal, ha meg­kí­sé­rel­ték, hogy bito­rol­ják vadász­te­rü­le­tét, igen kur­tán bánt el. Amint az ablak­pár­kány széle fölé kapasz­kod­tak, és leül­tek egy rövid pihe­nőre a villa falá­nak keser­ves meg­má­szása után, már hal­lat­szott is a suhanó zaj, és Geron­imo nyíl­se­be­sen futott át a mennye­ze­ten, le a falon, és kis hup­pa­nás­sal kikö­tött az ablak­pár­ká­nyon. Még mielőtt a jöve­vény moc­can­ha­tott volna, Geron­imo elő­re­ve­tette magát, és ráug­rott. Az volt a külö­nös, hogy nem a fejét vagy a tes­tét támadta meg az ellen­ség­nek, mint a többi gekkó, hanem egye­ne­sen ellen­fele far­ká­nak ron­tott, szá­já­val meg­ra­gadta egy cen­ti­vel a csücske alatt, ráakasz­ko­dott, mint egy bull­dog, és ide-oda rázta. A jöve­vényt meg­ré­mí­tette az aljas és szo­kat­lan táma­dás­mód, és azon­nal a gyí­kok hagyo­má­nyos véde­ke­zési mód­sze­ré­hez folya­mo­dott: elhul­latta far­kát, és futott, ahogy csak tudott, le az ablak­pár­kány szé­lé­ről, végig a falon a cin­nia­ágyásba.

Geron­imo kissé lihe­gett a meg­eről­te­tés­től, de dia­dal­ma­san állt az ablak­pár­ká­nyon: ellen­fe­lé­nek farka kiló­gott a szá­já­ból, és ide-oda csap­ko­dott, mint a kígyó. Mikor már biz­tos volt tenne, hogy vetély­társa eltá­vo­zott, Geron­imo leült, és hoz­zá­fo­gott a farok elfo­gyasz­tá­sá­hoz. Ezt az undo­rító szo­kást nagyon hely­te­le­ní­tet­tem. De lát­ha­tóan ilyen módon ünne­pelte győ­zel­mét, és nem volt iga­zán bol­dog, amíg a far­kot biz­ton­sá­gos helyen nem tudta dagadó gyom­rá­ban.

A szo­bámba repülő sás­kák több­nyire elég kicsi­nyek vol­tak, Geron­imo min­dig igye­ke­zett elkapni őket, de túl­sá­go­san gyors­nak bizo­nyul­tak. A sás­kákra a lám­pa­fény nem volt olyan hatás­sal, mint a többi rovarra, nem kereng­tek része­gen körü­lötte, hanem nyu­god­tan lete­le­ped­tek egy alkal­mas helyen, és mód­sze­re­sen fal­ták fel a tán­co­so­kat, vala­hány­szor leül­tek erőt gyűj­teni. Dül­ledt sze­mük épp­oly mohó volt, mint a gek­kóké, min­dig fel­fe­dez­ték őt, és sietve odébb­áll­tak, mielőtt olyan közel kúsz­ha­tott volna hoz­zá­juk, hogy rájuk vet­hette volna magát. A nagy csata éjsza­ká­ján azon­ban olyan sás­ká­val talál­ko­zott, mely nem volt haj­landó elre­pülni, sőt éppen­ség­gel elébe ment, és ezt már Geron­imo nem tűr­hette.

Rég­óta érde­kelt a sás­kák sza­po­ro­dási módja. Lát­tam olyan sze­ren­csét­len hímet, mely ott kupor­gott a nős­tény hátán, aki a leg­na­gyobb nyu­ga­lom­mal fala­to­zott belőle a vál­lán keresz­tül. A hím hátsó fele még akkor is foly­tatta fel­ada­tát, mikor a feje és pot­roha már eltűnt a nős­tény csi­nos szá­já­ban. Miu­tán meg­fi­gyel­tem meg­le­he­tő­sen vad sze­relmi éle­tü­ket, nagyon izga­tott, vajon hogyan rak­ják le és kel­tik ki peté­i­ket. Ezt is meg­hozta a vélet­len, mikor egy­szer a dom­bo­kon jár­tam, és köz­vet­len közel­ből meg­pil­lan­tot­tam egy kivé­te­le­sen nagy­mé­retű nős­tény sás­kát, mely kirá­lyian lép­ke­dett a fűben. A hasa nagyon daga­do­zott, és biz­tos vol­tam benne, hogy bol­dog csa­ládi ese­mény előtt áll. Meg­pi­hent, ide-oda him­bá­ló­zott kar­csú lábain, és hide­gen végig­mért, azután kényes­kedve foly­tatta útját a füvek között. Úgy gon­dol­tam, leg­jobb lesz, ha befo­gom, hogy egy dobozba rakja petéit, ahol kényel­me­sen tanul­má­nyoz­ha­tom őket. Amint ész­re­vette, hogy meg aka­rom fogni, meg­for­dult, meg­állt, szár­nyát szét­nyi­totta, és fenye­gető, véde­kező moz­du­lat­tal föl­felé gör­bí­tette fogas kar­jait. Nevet­tem rajta, hogy ily har­ci­a­san for­dul szembe egy nála annyi­val nagyobb teremt­ménnyel, és meg­gon­do­lat­la­nul két ujjam közé fog­tam a pot­ro­hát. Hosszú, éles kar­jai abban a pil­la­nat­ban a háta mögé len­dül­tek, és rázá­rul­tak a hüvelyk­uj­jamra. Úgy érez­tem, mintha fél tucat tűt szúr­tak volna a bőröm alá. Meg­le­pe­té­sem­ben elej­tet­tem a sás­kát, és leül­tem, hogy kiszív­jam a sebet. Föl­fe­dez­tem, hogy a szú­rá­sok közül három meg­le­he­tő­sen mélyre hatolt, és ha meg­nyom­tam, kis vér­csöp­pek buggyan­tak ki. Egyre nagyobb tisz­te­let­tel néz­tem a sás­kát; szem­mel lát­ha­tó­lag olyan rovar volt, amely nem hagy magá­val pac­kázni. A követ­kező kísér­let­nél óva­to­sabb vol­tam, két kéz­zel fog­tam meg, egyik­kel a pot­ro­hát szo­rí­tot­tam, a másik­kal lefog­tam vesze­del­mes elülső kar­jait. Ver­gő­dött, igye­ke­zett az áll­kap­csa­i­val belém harapni, lehaj­totta gonosz, hegyes kis arcát, és bőrö­met rág­csálta, de áll­kap­csai gyön­gék vol­tak, nem sike­rült belém harap­nia. Haza­vit­tem, és bebör­tö­nöz­tem a háló­szo­bá­ban egy géz­zel takart, nagy kosárba, amit ízlé­se­sen kidí­szí­tet­tem páf­rá­nyok­kal, han­gá­val és kövek­kel. A sás­kát Cicely­nek keresz­tel­tem min­den külö­nö­sebb ok nél­kül, és sok időt töl­töt­tem azzal, hogy lep­ké­ket fog­tam neki, melye­ket nagy tömeg­ben és lát­szó­lag kiapad­ha­tat­lan étvággyal fogyasz­tott el, miköz­ben hasa egyre nagyobb lett. Éppen ami­kor már biz­tos vol­tam benne, hogy hama­ro­san petézni fog, vala­hogy talált egy lyu­kat a kosá­ron, és kiszö­kött.

Egyik este éppen ültem az ágy­ban, és olvas­tam, mikor Cicely nagy szárny­ber­re­gés­sel átre­pült a szo­bán, és súlyos kop­pa­nás­sal a falra tele­pe­dett vagy három méterre attól a hely­től, ahol Geron­imo buz­gón nyelte egy külö­nö­sen bun­dás éjjeli lepke utolsó darab­jait. Meg­pi­hent, pihe­da­rab­kák­kal az ajkán, és elké­pedve bámult Cicelyre. Biz­tos, hogy még soha­sem látott ekkora sás­kát, mert Cicely leg­alább két cen­ti­mé­ter­rel hosszabb volt nála. Geron­imo elbá­mult a mére­tén, és elké­pedt a szem­te­len­sé­gen, hogy le mert tele­pedni az ő szo­bá­já­ban. Csak nézte mere­ven néhány pil­la­na­tig. Cicely ide-oda for­gatta a fejét, és zord érdek­lő­dés­sel nézett körül, mint egy szi­kár vén­kis­asszony a kép­tár­ban. Geron­imo végre magá­hoz tért meg­le­pe­té­sé­ből, és úgy hatá­ro­zott, hogy meg­lec­kéz­teti a szem­te­len rovart. Bele­tö­rölte szá­ját a mennye­zetbe, sebe­sen bic­cen­tett több­ször egy­más után, ide-oda söpört a far­ká­val, lát­ha­tóan halál­meg­vető dühbe her­gelte magát. Cicely egy­ál­ta­lán nem vett tudo­mást róla, továbbra is körül­bá­mult, kissé him­bá­lózva hosszú, kar­csú lábain. Geron­imo las­san lecsú­szott a fal­ról, dühö­sen nyel­de­kelt, azután egy méterre a sás­ká­tól meg­pi­hent, lábait egy­más után meg­moz­gatta, hogy biz­to­san kapasz­kod­jon. Cicely jól mímelt cso­dál­ko­zás­sal úgy tett, mintha csak most venné észre. Anél­kül, hogy hely­ze­tén vál­toz­ta­tott volna, meg­for­dí­totta fejét, és hát­ra­né­zett a válla fölött. Geron­imo mere­ven nézte, és erő­seb­ben nyel­de­kelt. Cicely hűvö­sen végig­mérte dül­ledt sze­mé­vel, azután tovább vizs­gál­gatta a mennye­ze­tet, mintha a gekkó nem is létezne. Geron­imo előbbre kúszott néhány cen­ti­mé­ter­rel, még egy­szer meg­moz­gatta láb­uj­jait, és farka hegye reme­gett. Azután elő­re­len­dült, és ekkor fur­csa dolog tör­tént. Cicely, aki eddig úgy tett, mintha elme­rül­ten tanul­má­nyozná a vako­lat egyik repe­dé­sét, hir­te­len föl­ug­rott a leve­gőbe, meg­for­dult, és ugyan­oda esett vissza, de köpeny­sze­rűen kitárt szár­nyak­kal, hátsó lába­ira emel­kedve, és harcra kész elülső két lábát elő­re­gör­bítve. Geron­imo nem szá­mí­tott ilyen szú­rós fogad­ta­tásra, meg­tor­pant egy­arasz­nyira a sás­ká­tól, és ráme­redt. Cicely hara­go­san és har­ci­a­san bámult vissza a gek­kóra. Geron­imót lát­ha­tó­lag kissé zavarba hozta az eset: tapasz­ta­lata sze­rint eddig min­den sáska mene­kült, és ber­regve elszállt köze­led­tére, ez meg itt áll döfésre kész kar­mok­kal, és szár­nya­i­nak zöld köpe­nye hal­kan zizeg, ahogy ide-oda him­bá­ló­zik. De ha már eddig elment, nem hát­rál­ha­tott, össze­szedte min­den ere­jét, és gyil­kos ugrásra len­dült.

Gyor­sa­sága és súlya hatá­sos volt; rázu­hant a sás­kára, meg­tán­to­rí­totta, és pot­roha alsó részét áll­kap­csai közé szo­rí­totta. Cicely vissza­vá­gó­dott: elülső lábá­val lecsa­pott Geron­imo hátsó lába­ira. Zizegve végig­tán­to­rog­tak a mennye­ze­ten és le a falon; mind­egyik ipar­ko­dott felül­ke­re­kedni. Azután szü­net követ­ke­zett, a küzdő felek meg­pi­hen­tek, és a máso­dik menetre készül­tek anél­kül, hogy eleresz­tet­ték volna egy­mást. Gon­dol­koz­tam, nem kel­lene-e beavat­koz­nom; nem akar­tam, hogy bár­me­lyi­kük hol­tan marad­jon a poron­don, de ugyan­ak­kor oly izgal­mas volt a harc, hogy nem volt ked­vem szét­vá­lasz­tani őket. Mielőtt dönt­het­tem volna, újra neki­kezd­tek a pár­baj­nak.

Cicely vala­mi­lyen oknál fogva igye­ke­zett Geron­imót lehúzni a fal­ról a pad­lóra, míg az ugyan­csak el volt szánva, hogy föl­húzza őt a mennye­zetre. Ide-oda dülön­gél­tek egy dara­big, előbb az egyik, majd a másik került fölénybe, de semmi döntő nem tör­tént való­já­ban. Ekkor Cicely vég­ze­tes hibát köve­tett el: a harc egyik szü­ne­té­ben a leve­gőbe dobta magát. Nyil­ván át akart repülni a szo­bán, kar­mai között a lelógó Geron­imó­val, mint sas a báránnyal. De nem szá­molt a gekkó súlyá­val. Hir­te­len elru­gasz­ko­dása meg­lepte a gek­kót, és letépte láb­uj­ja­i­nak szí­vó­tal­pait a mennye­zet­ről, de amint a leve­gőbe len­dül­tek, Geron­imo holt teher lett, olyan súly, ami­vel Cicely nem tudott meg­bir­kózni. Össze­vissza fonó­dott farok­kal és szár­nyak­kal az ágyamra zuhan­tak.

Az esés mind­ket­tő­jü­ket meg­lepte, úgy­hogy elen­ged­ték egy­mást, ültek a pap­la­non, és vil­lámló szem­mel mére­get­ték egy­mást. Éppen arra gon­dol­tam, hogy itt a meg­fe­lelő alka­lom, hogy beavat­koz­zam és dön­tet­len­nek nyil­vá­nít­sam a mér­kő­zést; már éppen meg is akar­tam ragadni a küzdő fele­ket, mikor megint egy­más­nak ugrot­tak. Most Geron­imo böl­csebb volt: bekapta Cicely egyik szú­rós mellső lábát. Cicely azzal vágott vissza, hogy átka­rolta a nya­kát a másik­kal. Mind­ket­ten egy­for­mán hát­rá­nyos hely­zet­ben vol­tak a pap­la­non, mert láb­uj­jaik és kar­maik bele­akad­tak, és mind­un­ta­lan meg­bot­lot­tak. Tán­to­rog­tak, vias­kod­tak az ágyon, majd meg­pró­bál­tak utat törni a pár­nák felé. Addigra már nagyon meg­vi­selt álla­pot­ban volt mind a kettő: Cicely fél szár­nya meg­gör­bült és letört, fél lába kibi­csak­lott, és hasz­nál­ha­tat­lanná vált. Geron­imo hátán és nya­kán Cicely mellső lába­i­tól szár­mazó véres kar­mo­lá­sok vol­tak. Most már annyira érde­kelt, melyi­kük lesz a győz­tes, hogy eszembe se jutott vissza­tar­tani őket. Mikor a pár­ná­hoz köze­led­tek, kilép­tem az ágy­ból, mert nem vágy­tam rá, hogy Cicely a mel­lembe vájja kar­mait.

Úgy tet­szett, mintha a sáska kez­dene kime­rülni, de ami­kor a lábai a sima vászon­hoz értek, mintha új erőre kapott volna. Kár, hogy meg­ta­lált ere­jét rosszul hasz­nálta fel. Elen­gedte Geron­imo nya­kát, és a far­kát ragadta meg; talán azt hitte, hogy így a leve­gőbe emel­heti, és harc­kép­te­lenné teheti. Nem tudom, csak­ugyan így volt-e, de ellen­kező ered­ményt ért el. Amint kar­mait a gekkó far­kába vájta, Geron­imo eldobta a far­kát, de ehhez oly vadul kel­lett magát lóbál­nia, hogy feje ide-oda lódult, minek követ­kez­té­ben kitépte Cicely egyik mellső lábát. Most hát ott volt Cicely egyik kar­má­ban a rángó farok­kal, míg a far­kat­lan és véres Geron­imo Cicely rán­ga­tó­dzó lábát tar­totta szá­já­ban. Cicely talán még győz­he­tett volna a pár­baj­ban, ha gyor­san elkapja Geron­imót, mielőtt az kiköpi a szá­ját eltömő lábat, de túl­sá­go­san elfog­lalta a csap­kodó farok, melyet alig­ha­nem ellen­fele élő részé­nek vélt, és egyet­len kar­má­val erő­sen szo­rí­totta. Geron­imo kiköpte a lábat, elő­re­ug­rott, áll­kap­csa egyet csat­tant, és Cicely feje és tör­zse eltűnt a szá­já­ban.

Tulaj­don­kép­pen ezzel vége is volt a csa­tá­nak, mert most már csak az volt fon­tos, hogy Geron­imo kitart­son, míg Cicely meg nem dög­lik. Cicely lábai teke­reg­tek, szár­nyai kinyíl­tak, mint zöld legye­zők, és szá­ra­zon zizeg­tek, csap­kod­tak, nagy hasa lük­te­tett, és halódó tes­té­nek moz­du­la­tai mind­ket­tő­jü­ket egy sza­ka­dékba sodor­ták a gyű­rött ágy­nemű közé. Sokáig nem lát­tam őket, csak a sáska szár­nya­i­nak gyenge recse­gé­sét hal­lot­tam, majd az is abba­ma­radt. Szü­net követ­ke­zett, azután egy össze­kar­molt, vér­fol­tos kis fej bújt elő a pap­lan szé­lé­nél, egy pár arany­színű szem nézett rám dia­dal­ma­san, és Geron­imo fárad­tan elő­má­szott. Nagy dara­bon lesza­kadt a bőr a vál­lá­ról, és nagy, vörös folt volt a helyén. A hátát vér­gyön­gyök pöttyöz­ték, ahol a kar­mok bele­váj­tak, és véres fark­csonkja vörös fol­tot kent a lepe­dőre, amerre járt. Vihar­vert volt, sánta és kime­rült, de győ­ze­del­mes. Ott ült egy dara­big magá­ban nyel­de­kelve, és tűrte, hogy egy gyu­fára tekert vat­ta­cso­mó­val letö­röl­jem a hátát. Hogy meg­ju­tal­maz­zam, fog­tam neki öt kövér legyet, amit élve­zet­tel elfo­gyasz­tott. Vala­me­lyest erőre kapott, las­san körül­ment a falon, fel az ablak­pár­kányra, azután le a ház külső falán az ott­ho­nába, a kő alá a cin­nia­ágyásba. Lát­ha­tó­lag úgy gon­dolta, hogy ilyen lázas dula­ko­dás után jót fog tenni, ha ala­po­san kialussza magát. Más­nap este újra ott volt a meg­szo­kott sarok­ban, épp­oly hetyke volt, mint min­dig, és élve­zet­tel csó­válta fark­csonk­ját, miköz­ben a lámpa körül kavargó rova­rok tán­cát figyelte.

A nagy csata után néhány hét­tel Geron­imo egyik este óri­ási meg­le­pe­té­semre egy másik gek­kó­val jelent meg az ablak­pár­ká­nyon. A jöve­vény egé­szen kicsi volt, fele­ak­kora, mint Geron­imo, nagyon finom, rózsás gyöngy­színű, nagy, fényes sze­mek­kel. Geron­imo meg­szo­kott helyére vonult vissza a sarokba, míg a jöve­vény a mennye­zet köze­pén válasz­tott helyet. Meg­fe­szí­tett figye­lem­mel fog­tak a rovar­va­dá­szat­hoz, és ügyet sem vetet­tek egy­másra. Elő­ször azt gon­dol­tam, hogy a jöve­vény, mivel oly kecses, talán Geron­imo meny­asszo­nya. De meg­vizs­gál­tam a cin­nia­ágyást, és meg­ál­la­pí­tot­tam, hogy Geron­imo még min­dig agg­le­gény mód­jára él a kő alatt. Az új gekkó nyil­ván­va­lóan másutt aludt, csak este bújt elő, hogy csat­la­koz­zék Geron­imó­hoz, ami­kor az föl­sik­lott a falon a háló­szo­bám felé. Tekin­tet­tel más gek­kók iránt tanú­sí­tott köte­kedő maga­tar­tá­sára, nem értet­tem, miért tűri ezt a jöve­vényt. Ját­szot­tam a gon­do­lat­tal, hogy talán Geron­imo fia vagy leá­nya, de tud­tam, hogy a gek­kók nem élnek csa­ládi éle­tet, csak lerak­ják tojá­sa­i­kat, és (ha kikel­tek) magukra hagy­ják a kicsi­nye­ket; ez a magya­rá­zat tehát nem volt való­színű. Még nem dön­töt­tem, milyen nevet is adjak háló­szo­bám új lakó­já­nak, ami­kor bor­zal­mas sorsra jutott.

A vil­lá­tól balra nagy, gye­pes, tek­nő­szerű völgy húzó­dott, sűrűn benőt­ték az olaj­fák görbe osz­lo­pai. Ezt a völ­gyet vagy hat méter magas agyag- és kavics­dom­bok vet­ték körül, lábuk­nál sűrű mir­tusz­bo­zót nőtt, mely nagy kupac egy­másra hal­mo­zott szik­lát takart. Ez kitűnő vadász­te­rü­let volt az én szem­pon­tom­ból, mert igen sok­féle állat élt ezen a dara­bon és kör­nyé­kén. Egyik nap ezek között a kövek között vadász­tam, ami­kor nagy, félig elkor­hadt olaj­fa­tör­zset talál­tam a bok­rok alá dőlve. Arra gon­dol­tam, bizo­nyára talá­lok alatta valami érde­ke­set, neki­du­rál­tam hát maga­mat, és addig emel­get­tem, míg sike­rült arrébb gör­dí­te­nem, és nyir­kos hátára for­dí­ta­nom. A mélye­dés­ben, amit a tuskó súlya nyo­mott a földbe, két olyan teremt­mény kuk­solt, hogy lát­tukra elállt a léleg­ze­tem.

Amennyire meg­ítél­het­tem, közön­sé­ges varan­gyos békák vol­tak, de akko­rák, amek­ko­rá­kat még sohase lát­tam. Mind­egyik­nek nagyobb volt az átmé­rője, mint egy átla­gos csé­sze­alj­nak. Szür­kés­zöl­dek vol­tak, teli sze­möl­csök­kel, tes­tü­kön itt-ott fur­csa, fehér fol­tok­kal, ahol a bőr fényes volt és szín­te­len. Úgy gub­basz­tot­tak ott, mint két elhí­zott, lep­rás Buddha, és rám bámul­tak bűn­tu­da­to­san nyel­de­kelve a varan­gyok szo­kása sze­rint. Mikor föl­emel­tem őket, úgy érez­tem, mintha két pety­hüdt, bőr­szerű lég­göm­böt tar­ta­nék a kezem­ben. A varan­gyok pis­log­tak rám szép, aranyfi­lig­rán díszí­tésű sze­mük­kel, kénye­lembe helyez­ked­tek ujjaim között, és biza­lom­mal bámul­tak rám; nagy, húsos ajkú szá­juk zavart és bizony­ta­lan vigyor­gásra nyílt. Nagyon örül­tem nekik, és annyira izga­tott a fel­fe­de­zé­sem, hogy úgy érez­tem, fel­rob­ba­nok az elfoj­tott öröm­től, ha nem oszt­ha­tom meg azon­nal vala­ki­vel. Vissza­ro­han­tam a vil­lá­hoz, min­de­nik tenye­rem­ben egy-egy varanggyal, hogy meg­mu­tas­sam szer­ze­mé­nye­met a csa­lád­nak.

Mama és Spiro az élés­kam­rá­ban a fűszer­árut rakos­gat­ták, mikor beron­tot­tam. Föl­emel­tem a varan­gyo­kat, és könyö­rög­tem, néz­zék meg, milyen cso­dá­la­tos hül­lők. Meg­le­he­tő­sen közel áll­tam Spi­ró­hoz, úgy­hogy mikor meg­for­dult, pon­to­san az egyik varangy képébe meredt. Spiro mord arca elhal­vá­nyult, szeme kidül­ledt, bőre zöl­desre sápadt; egé­szen fel­tű­nően hason­lí­tott a varangyra. Kirán­totta zseb­ken­dő­jét, szá­jára szo­rí­totta, bizony­ta­la­nul kitán­tor­gott a veran­dára, és hir­te­len elhányta magát.

– Nem kel­lene Spi­ró­nak ilyes­mit muto­gat­nod, drá­gám – mondta mama szem­re­há­nyóan –, tudod, hogy gyenge a gyomra.

Annak ugyan tuda­tá­ban vol­tam, hogy Spi­ró­nak gyenge a gyomra, de nem gon­dol­tam, hogy ily ara­nyos terem­té­sek, mint ezek a varan­gyok, ennyire rossz hatás­sal lehet­nek rá. – Miért? Mi baj van velük? – tuda­kol­tam sér­tő­döt­ten.

– Semmi baj sincs velük, drá­gám, iga­zán ara­nyo­sak – mondta mama, és gya­na­kodva szem­lélte a varan­gyo­kat. – Csak éppen nem min­denki sze­reti őket.

Spiro beka­csá­zott sápad­tan, hom­lo­kát töröl­getve zseb­ken­dő­jé­vel. Gyor­san a hátam mögé dug­tam a varan­gyo­kat.

– A fenék, Ger­rysz úrfisz – mondta pana­szo­san. – Miért mutatsz nekem ilyes­mitsz? Saj­ná­lom, hogy kiro­han­tamsz, Mrs. Dur­rellsz, de iste­nemre, ha ilyen dögö­ket látsz, hány­nomsz kell, és gon­dol­tam, jobb kintsz, mint bentsz. Kérem, Ger­rysz úrfisz, soha ne mutatsz nekem ilyen dol­gok!

Nagy csa­ló­dá­somra a csa­lád többi tagja is ugyan­úgy fogadta a varan­gyo­kat, mint Spiro, és mivel lát­tam, hogy nem tudom lángra gyúj­tani lel­ke­se­dé­sü­ket, szo­mo­rúan bevit­tem az álla­to­kat a szo­bámba, és gon­do­san berak­tam őket az ágy alá.

Aznap este, mikor meg­gyúj­tot­ták a lám­pá­kat, kien­ged­tem a varan­gyo­kat, hadd sétál­ja­nak egyet a szo­bá­ban, és azzal szó­ra­koz­tam, hogy lecsap­kod­tam nekik a lámpa körül röp­ködő rova­ro­kat. Nehéz­ke­sen hup­pan­tak ide-oda, fel­kap­kod­ták ado­má­nya­i­mat, nagy szá­juk halk cset­tin­tés­sel csu­kó­dott be, ami­kor raga­dós nyel­vük berán­totta a rovart. Egy­szerre egy külö­nö­sen nagy és hisz­té­riás éjjeli lepke csa­pó­dott be a szo­bába. Úgy gon­dol­tam, finom falat lesz, és maka­csul üldözni kezd­tem. Végre leült a mennye­zetre, ahol nem értem el, néhány cen­ti­mé­terre Geron­imo barát­já­tól. A lepke leg­alább két­szer nagyobb volt nála, ezért a gekkó böl­csen nem vett tudo­mást róla. Hogy lever­jem a varan­gyok szá­mára, meg­dob­tam egy folyó­irat­tal, ami nagy buta­ság­nak bizo­nyult. A folyó­irat elvé­tette a lep­két, de telibe találta a gek­kót, aki éppen egy közelgő fátyol­kára meredt. A könyv a szoba sar­kába repült, a gekkó pedig egy hup­pa­nás­sal a sző­nyegre esett, pon­to­san a nagyob­bik varangy elé. Mielőtt magá­hoz tér­he­tett volna, vagy bár­mit tehet­tem volna meg­men­té­sére, a varangy jósá­gos arc­ki­fe­je­zés­sel elő­re­dűlt, szé­les szá­ját fel­tá­totta, mint valami csa­pó­aj­tót, nyelve kivil­lant, azután vissza, magá­val rántva a gek­kót. A varangy újra becsukta a szá­ját, és megint félénk derű tük­rö­ző­dött az arcán. Geron­imo fej­jel lefelé lógott ked­venc kuc­kó­já­ban, és tel­je­sen közö­nyös­nek mutat­ko­zott társa bal­sorsa iránt, de én elbor­zad­tam az ese­mény­től, és fur­dalt a lel­ki­is­me­ret, mert tud­tam, hogy az én hibám­ból tör­tént. Gyor­san össze­szed­tem a varan­gyo­kat, és bezár­tam őket ládá­jukba, nehogy maga Geron­imo is áldo­za­tul essék kegyet­len­sé­gük­nek.

Sok­féle szem­pont­ból nagyon izgat­tak ezek a varan­gyok. Első látásra olya­nok vol­tak, mint az ismert fajta, de fur­csa, fehér fol­tok­kal volt tar­kítva a tes­tük és a lábuk. Ezen­fe­lül a varan­gyok, melye­ket eddig lát­tam, negye­dak­ko­rák vol­tak, mint ezek a ször­nye­te­gek. Egy másik fur­csa dolog volt, hogy együtt talál­tam őket a fatörzs alatt. Egyet­len ilyen ször­nyet találni is szo­kat­lan dolog, de egy párt találni, egy­más mel­lett ülve, ez, úgy érez­tem, ritka lelet. Még azt is remél­tem, hogy talán valami olyat talál­tam, amit a tudo­mány még nem ismer. Remény­kedve tar­to­gat­tam őket bezárva az ágyam alatt a követ­kező csü­tör­tö­kig, ami­kor The­o­dore meg­jött. Lélek­sza­kadva fel­ro­han­tam a háló­szo­bába, és lehoz­tam őket, hogy meg­néz­hesse.

– Ah, ha – jegyezte meg The­o­dore, és közel­ről szem­ügyre vette őket. Egyi­ket meg­ve­re­gette muta­tó­uj­já­val. – Igen, való­ban nagyon szép pél­dá­nyok.

Kiemelte az egyi­ket a doboz­ból, és lehe­lyezte a pad­lóra. A varangy ott gub­basz­tott, és gyá­szo­san fel­fú­jódva meredt The­o­dore-ra, mint egy töp­pedt, pené­szes cipó.

– Hm… igen – mondta The­o­dore –, úgy hiszem… khm… közön­sé­ges varan­gyos békák, bár, mint mond­tam, kivé­te­le­sen remek pél­dá­nyok. Ezek a fur­csa fehér fol­tok a bőr­fes­ték hiá­nyá­ból szár­maz­nak. Talán az öreg­ség­től, bár meg­tör­tén­het, hogy… khm… téve­dek. Tekin­té­lyes korúak lehet­nek, hogy ilyen… khm… mére­te­ket öltöt­tek.

Meg vol­tam lepve, mert soha­sem gon­dol­tam arra, hogy a varangy külö­nö­sen hosszú életű lehet. Meg­kér­dez­tem The­o­dore-t, med­dig élnek úgy álta­lá­ban.

– Hát ezt nehéz meg­mon­dani… khm… még nincs erről fel­jegy­zés – magya­rázta hunyo­rogva –, de úgy kép­ze­lem, hogy egy ekkora pél­dány lehet tizen­két vagy akár húsz­éves is. Nagyon szí­vós állat. Olvas­tam vala­hol házakba befa­la­zott varan­gyok­ról meg ilyes­mi­ről, és nyil­ván­va­lóan éve­kig vol­tak így bezárva. Egy eset­ben, ha jól emlék­szem, huszonöt évig.

Kiemelte a másik varan­gyot a doboz­ból, és letette a társa mellé. Ott ültek egy­más mel­lett, nyel­de­kelve és pis­logva, löttyedt olda­luk ren­gett, ahogy léleg­zet­tek. The­o­dore elnézte őket egy dara­big, azután elő­sze­dett egy csi­peszt a mel­lény­zse­bé­ből, kisé­tált a kertbe, és föl­for­ga­tott néhány nagyobb követ, amíg egy nagy, nyir­kos, máj­színű gilisz­tát nem talált. Ügye­sen föl­emelte a csi­pesszel, és nagy lép­tek­kel vissza­tért a veran­dára. Meg­állt a varan­gyok fölött, és leej­tette a tekergő gilisz­tát a kőpad­lóra. A giliszta nyom­ban cso­móba teke­re­dett, azután kezdte las­san kibo­gozni magát. A köze­lebb ülő varangy föl­emelte a fejét, sza­po­rán pis­lo­gott, és kissé meg­for­dult, hogy szem­be­ke­rül­jön a gilisz­tá­val. A giliszta tovább teker­gett, mint egy gyap­jú­szál, amit szén­pa­rázsra dob­nak. A varangy elő­re­ha­jolt, és szé­les pofá­ján vég­te­len érdek­lő­dés­sel bámult a gilisz­tára.

– Ah, ha – mondta The­o­dore, és bele­mo­soly­gott a sza­kál­lába. A giliszta külö­nö­sen gör­csös nyol­ca­sokba teke­re­dett, és a varangy még job­ban elő­re­ha­jolt izgal­má­ban. Nagy szája kinyílt, piros nyelve kive­tő­dött, és a féreg elülső része bere­pült a tátott szájba. A varangy egy cset­tin­tés­sel becsukta a szá­ját, és a giliszta nagyob­bik része, ami kiló­gott belőle, vadul teker­gett ide-oda. A varangy vissza­ült, és nagy gond­dal kezdte hüvelyk­uj­jai segít­sé­gé­vel a giliszta hátsó végét a szá­jába tömni. Ami­kor a rángó giliszta kima­radt részét is sike­rült benyom­kod­nia, a varangy nagyot nyelt, és mély fáj­da­lom kife­je­zé­sé­vel lehunyta sze­mét. Las­san, de biz­tos rész­le­tek­ben eltűnt a giliszta a vas­tag ajkak között, amíg már csak egy egé­szen kis darabka lógott ki ide-oda teke­regve.

– Khm… – mondta The­o­dore derű­sen – min­dig sze­ret­tem nézni, ahogy ezt csi­nál­ják. Azokra a bűvé­szekre emlé­kez­tet­nek, tudja, akik sok méter zsi­nórt vagy szí­nes sza­la­got húz­nak ki a szá­juk­ból… khm… csak ezek per­sze for­dí­tott irány­ban csi­nál­ják.

A varangy pis­lo­gott, két­ség­be­eset­ten nyel­de­kelt, szeme fönn­akadt, míg végre az utolsó gilisz­ta­da­rab is eltűnt a szá­já­ban.

Tizennegyedik fejezet

Beszélő virágok

Nem­so­kára kel­le­met­len hírt közöl­tek velem: új tanárt talál­tak szá­momra. Ezút­tal egy Kra­lefsky nevű egyént, aki szám­ta­lan, össze­vissza keve­re­dett nem­ze­ti­ség­ből szár­ma­zott, de lénye­gé­ben angol volt. A csa­lád véle­mé­nye sze­rint Kra­lefsky nagyon ked­ves ember, ráadá­sul a mada­rak iránt is érdek­lő­dik, nyil­ván jól meg­fé­rünk majd egy­más­sal. Az utóbbi köz­lésre nem sokat adtam: sok olyan ember­rel talál­koz­tam már, aki azt állí­totta, hogy érdek­lő­dik a mada­rak iránt, de (ala­pos fag­ga­tás után) bebi­zo­nyo­so­dott, hogy nem is konyít a dolog­hoz, még a búbos ban­kát sem ismeri, vagy nem tudja meg­kü­lön­böz­tetni a fekete farkú gébi­cset meg a közön­sé­ges gébi­cset. Biz­tos vol­tam benne, hogy a csa­lád csak azért fedezte fel ezt a madár­sze­rető taní­tót, hogy nagyobb kedv­vel fog­jak újra a tanu­lás­hoz. Orni­to­ló­gus híre meg­győ­ző­dé­sem sze­rint azon ala­pult, hogy – miként ki fog derülni – vala­mi­kor, tizen­négy éves korá­ban, kaná­rit tart­ha­tott. A lehető leg­bo­rú­sabb kedély­ál­la­pot­ban indul­tam tehát a városba első órámra.

Kra­lefsky a város pere­mén lakott egy négy­szög­le­tes, pené­szes, régi bér­ház két felső eme­le­tén. Fel­mász­tam a szé­les lép­csőn, és halál­meg­vető bátor­ság­gal han­go­san kocog­tat­tam az ajtón díszelgő kop­pan­tó­val. Vár­tam, magam­ban dohogva, és mér­ge­sen bele­váj­tam cipőm sar­kát a bor­vö­rös sző­nyegbe. Éppen újra kopogni akar­tam, mikor lágy, cso­szogó lépé­sek hal­lat­szot­tak, és az ajtó szé­lesre tárult, hogy fel­fedje új taní­tó­mat.

Azon­nal eldön­töt­tem, hogy Kra­lefsky egy­ál­ta­lán nem emberi lény, hanem valami manó, aki ember­nek álcázta magát, és régi­módi, de kifo­gás­ta­lan ruhá­za­tot öltött magára. Nagy, tojás alakú feje oldalt be volt lapítva, kopo­nyája hát­ra­nyak­lott lágyan göm­bö­lyödő, púpos hátára. Ez olyan fur­csa benyo­mást kel­tett, mintha állan­dóan vál­lát vono­gatná, és az eget bámulná. Arcá­ból hosszú, finom nyergű orr gör­bült elő szé­le­sen dudo­rodó cim­pák­kal, rend­kí­vül nagy szeme ned­ves volt és vilá­gos­sárga. Merev, réve­teg pil­lan­tása volt, mintha az, aki­hez tar­to­zik, éppen ébre­dezne dele­jes álmá­ból. Vékony ajkú, szé­les szája, mely vala­hogy egy­szerre hatá­ro­zott­sá­got és humort is kife­je­zett, ezút­tal üdvözlő mosolyra húzó­dott, sza­bá­lyos, de fakult fogait kimu­tatva.

– Gerry Dur­rell? – kér­dezte, bil­legve, mint egy sze­rel­mes­kedő veréb, és nagy, cson­tos kezeit felém len­gette. – Gerry Dur­rell, ugye­bár? Lép­jen be, ked­ves fiam, lép­jen be.

Felém intett hosszú muta­tó­uj­já­val, s én belép­tem előtte a sötét hallba. A pad­ló­desz­kák til­ta­kozva recseg­tek a kopott sző­nyeg alatt.

– Erre, ebben a szo­bá­ban fogunk dol­gozni – fuvo­lá­zott Kra­lefsky, fel­tárt egy ajtót, és betes­sé­kelt egy gyé­ren búto­ro­zott kis szo­bába. Lerak­tam köny­ve­i­met az asz­talra, és leül­tem a székre, amelyre taná­rom rámu­ta­tott. Kra­lefsky az asz­talra támasz­ko­dott gyö­nyö­rűen ápolt ujjain hin­tázva, és bizony­ta­la­nul rám mosoly­gott. Vissza­mo­so­lyog­tam és gon­dol­koz­tam, vajon mire vár.

– Bará­tok leszünk – kiál­tott fel elra­gad­tatva –, a leg­fon­to­sabb, hogy bará­tok legyünk! Egé­szen biz­tos vagyok benne, hogy bará­tok leszünk! Ugye?

Komo­lyan bólo­gat­tam, és ajka­mat belül­ről fogam közé harap­tam, hogy el ne moso­lyod­jak.

– Barát­ság! – mor­molta, és elra­gad­tatva behunyta sze­mét a gon­do­latra. – Barát­ság! Ez a lényeg!

Ajka hang­ta­la­nul moz­gott, s én azon gon­dol­koz­tam, vajon imád­ko­zik-e, és ha igen, akkor éné­ret­tem-e avagy önma­gá­ért, eset­leg mind­ket­tőn­kért. Egy légy röp­kö­dött a feje körül, majd bizal­ma­san meg­te­le­pe­dett az orrán. Kra­lefsky fel­ri­adt, elhes­se­gette a legyet, fel­nyi­totta sze­mét, és rám pis­lo­gott.

– Igen, igen, úgy van – mondta hatá­ro­zot­tan –, biz­tos vagyok benne, hogy bará­tok leszünk. Édes­anyja emlí­tette, hogy nagyon sze­reti a ter­mé­szet­raj­zot. Ez, látja, már vala­mi­lyen közös tulaj­don­sá­gunk… úgy­szól­ván köte­lék, nemde?

Muta­tó­uj­ját és hüvelyk­uj­ját a mel­lény­zse­bébe mélyesz­tette, nagy arany­órát húzott elő, és szem­re­há­nyóan ráné­zett. Azután sóhaj­tott, vissza­dugta az órát, meg­si­mo­gatta a kopasz fol­tot a feje búb­ján, amely úgy fény­lett zuz­mó­szerű haja között, mint egy barna kavics.

– Mel­lé­ke­sen madár­te­nyésztő vagyok, bár csak műked­velő – jegyezte meg sze­ré­nyen. – Talán érde­kelné a gyűj­te­mé­nyem. Úgy vélem, nem fog ártani, ha tanu­lás előtt eltöl­tünk egy fél­órát a tol­las állat­kák között. Kicsit el is kés­tem ma reg­gel, néhány­nak még friss vizet kell adnom.

Föl­ve­ze­tett a nyi­korgó lép­cső­kön a ház leg­felső eme­le­tére, és meg­állt egy pár­ná­zott, zöld ajtó előtt. Óri­ási kulcs­cso­mót sze­dett elő, amely dal­la­mo­san csi­lin­gelt, miköz­ben Kra­lefsky kike­reste a meg­fe­lelő kul­csot. Bedugta a kulcs­lyukba, meg­for­gatta, és kinyi­totta a súlyos ajtót. Vakító, ragyogó nap­fény áradt ki a szo­bá­ból, és fül­si­ke­títő madár­ének. Mintha Kra­lefsky a para­di­csom kapu­ját nyi­totta volna meg előt­tem a leg­felső eme­let­hez vezető, pisz­kos folyo­són. A pad­lás­szoba tágas volt, majd­nem az egész ház szé­les­sé­gét elfog­lalta. Sző­nyeg nem volt a pad­lón, az egyet­len bútor­da­rab, egy nagy desz­ka­asz­tal, fog­lalta el a szoba köze­pét. De a falak men­tén a pad­ló­tól a mennye­ze­tig egy­másra rakott nagy, szel­lős kalit­kák sora­koz­tak, tele sok tucat röp­ködő, csi­pogó madár­ral. A szoba pad­ló­ját finom réteg­ben lepte el a madár­ele­del, úgy­hogy járás köz­ben kel­le­me­sen ropo­gott az ember talpa alatt, mintha kavi­csos víz­par­ton járna. A madár­tö­meg elbű­völt, las­san körül­jár­tam a szo­bát, min­den kalit­ká­nál meg­áll­tam bámész­kodni, míg Kra­lefsky (aki, úgy tet­szett, tel­je­sen meg­fe­led­ke­zett léte­zé­sem­ről) leemelt egy nagy öntö­ző­kan­nát az asz­tal­ról, és könnye­dén egyik kalit­ká­tól a másik­hoz lej­tett, töl­tö­getve a vizes­edé­nye­ket.

Első benyo­má­som, hogy tud­ni­il­lik a mada­rak mind kaná­rik, merő­ben téves­nek bizo­nyult. Nagy örö­mömre föl­fe­dez­tem ten­ge­li­cé­ket élénk­vö­rös, cit­rom­sárga és fekete bohóc­ru­há­ban, zöl­di­ké­ket, melyek oly zöl­dek és sár­gák vol­tak, mint a cit­romfa leve­lei nyár dere­kán, ken­de­ri­ké­ket taka­ros cso­ko­lá­dé­színű és fehér szőt­tes ruhá­za­tuk­ban, dagadó, rózsa­szín keblű piró­ko­kat és még ren­ge­teg, sok­féle mada­rat. A szoba egyik sar­ká­ból kes­keny ajtó nyí­lott egy erkélyre. Az erkély két végé­ben madár­ház állt, az egyik­ben egy bár­sony­fe­kete, fényes, banán­sárga csőrű hím feke­te­rigó lakott, a szem­ben levő madár­ház­ban pedig egy éne­kes rigó­hoz hasonló madár, a leg­dí­sze­sebb kék tol­lakba öltözve, min­den­féle pom­pás szín­ár­nya­lat­ban a sötét­kék­től az opál­ké­kig.

– Szik­la­rigó – jelen­tette ki Kra­lefsky, aki egy­szerre csak kidugta fejét az ajtón, és rámu­ta­tott a gyö­nyörű madárra. – Egy éve küld­ték Albá­ni­á­ból, még fióka volt… Saj­nos eddig nem sike­rült fele­sé­get sze­rez­nem neki.

Gyen­gé­den intett a szik­la­ri­gó­nak az öntö­ző­kan­ná­val, és megint eltűnt a szo­bá­ban. A rigó hun­cu­tul pis­lo­gott rám, fel­fújta begyét, és egy soro­zat kis cset­tin­tést hal­la­tott, amint sóvá­ran bámul­tam, azután vissza­men­tem a pad­lás­szo­bába, ahol Kra­lefsky még min­dig töl­tö­gette a vizes­edé­nye­ket.

– Talán volna kedve segí­teni? – kér­dezte rám bámulva kife­je­zés­te­len sze­mé­vel, és a kanna úgy lógott a kezé­ben, hogy finom víz­su­gár csör­ge­de­zett belőle fényesre kefélt cipő­jére. – Azt hiszem, az ilyen munka sok­kal könnyebb, ha két pár kéz áll ren­del­ke­zésre. Ha tar­taná az öntö­ző­kan­nát… így… én meg alá tar­tom az edé­nye­ket… nagy­szerű! Ez a lényeg! Egy­ket­tőre készen leszünk.

Töl­tö­get­tem a vizet a kis agyag­edé­nyekbe, Kra­lefsky pedig óva­to­san, két ujja között fogva elvitte őket, és ügye­sen becsúsz­tatta a kalit­kák ajta­ján, mintha cuk­rot dugna egy gye­rek szá­jába. Munka köz­ben hol hoz­zám beszélt, hol a mada­rak­hoz, de mivel nem vál­toz­tatta hang­sú­lyát, néha nem tud­tam, hoz­zám szól-e, vagy a kalit­kák vala­me­lyik lakó­já­hoz.

– Igen, ma remek for­má­ban van­nak, a nap­fény teszi, tudja… amint ide­süt a ház­nak erre az olda­lára, kez­dik az ének­lést, tudja? Leg­kö­ze­lebb töb­bet kell tojni, drá­gám… csak kettő van, csak kettő. Ezt a leg­na­gyobb jóaka­rat­tal sem lehet fészek­alj­nak nevezni. Ízlik az új mag? Maga is tart mada­rat? Itt sok érde­kes madár akad… Ne csi­nálj ilyet a tiszta vízbe!… Néme­lyi­ket per­sze nehéz tenyész­teni, de hálás fel­adat, úgy érzem, külö­nö­sen a keresz­te­zé­sek… kivéve per­sze, ha valaki csak ket­tőt tojik… te betyár, te betyár!

Végre befe­jez­tük a víz­ada­go­lást, Kra­lefsky egy pil­la­natra meg­állt, és néze­gette a mada­rait magá­ban moso­lyogva, és köz­ben egy kis törül­kö­ző­vel gon­do­san meg­tö­röl­gette a kezét. Azután körül­né­zett a szo­bá­ban, meg­állt min­den kalitka előtt, és beszá­molt a madár tör­té­ne­té­ről, őse­i­ről meg a további ter­ve­i­ről vele. Éppen csönd­ben és elé­ge­det­ten egy vöröslő piró­kot vizs­gál­gat­tunk, mikor han­gos, rezgő csön­ge­tés hang­zott fel, túl­har­sogva a mada­rak lár­má­ját. Nagy bámu­la­tomra a zaj mintha egye­ne­sen Kra­lefsky gyom­rá­ból szólt volna.

– Az isko­lá­ját! – kiál­tott elbor­zadva, és aggo­dal­ma­san pil­lan­tott rám. Bedugta két ujját a mel­lény­zse­bébe, és kihúzta az órá­ját. Meg­nyo­mott egy kis gom­bot, és a csön­ge­tés elhall­ga­tott. Kissé csa­ló­dott vol­tam, hogy a zaj ilyen közön­sé­ges for­rás­ból eredt. Úgy gon­dol­tam, a lec­ke­órák báját erő­sen növelte volna, ha olyan taní­tóm van, aki­nek a belső részei időn­ként csön­get­nek. Kra­lefsky für­ké­szőn meredt az órára, és azután undor­ral elhúzta a szá­ját.

– Az isko­lá­ját – ismé­telte hal­kan –, már tizen­két óra… az idő iga­zán repül… Úris­ten, és maga fél­óra múlva már indul, ugye?

Vissza­csúsz­tatta az órát a zse­bébe, és kopasz feje búb­ját simo­gatta. – Nos – mondta végül –, már aligha halad­ha­tunk érdem­le­ge­sen a tanu­lás­ban egy fél­óra alatt. Ezért, ha maga is úgy gon­dolja, hogy kel­le­mes idő­töl­tés volt, javas­lom, men­jünk le a kertbe pity­pan­got szedni a mada­rak­nak. Az nagyon jót tesz nekik, külö­nö­sen mikor toj­nak.

Lemen­tünk a kertbe, és pity­pan­got szed­tünk, míg Spiro autó­du­dája hápogni nem kez­dett lent az utcán, mint valami sebe­sült kacsa.

– Itt a kocsija, azt hiszem – jegyezte meg Kra­lefsky udva­ri­a­san. – Sike­rült rövid idő alatt jó csomó zöl­det szedni. A segít­sége fel­be­csül­he­tet­len volt. Nos, hol­nap itt lesz pont kilenc­kor, ugye? Ez a lényeg! Ezt a dél­előt­töt sem tekint­het­jük elté­ko­zolt­nak, hiszen vala­me­lyest bemu­tat­koz­tunk egy­más­nak, föl­mér­tük egy­mást. Remé­lem, meg­pen­dí­tet­tük a barát­ság húr­ját! Az isko­lá­ját, ez nagyon fon­tos! Nos, au revoir, hol­nap.

Udva­ri­a­san inte­ge­tett, mikor becsuk­tam a csi­korgó ková­csolt­vas kaput, azután vissza­bal­la­gott a ház felé arany­sárga pity­pan­guszállyal a nyo­má­ban. Púpos háta bil­legve tűnt el a rózsa­bok­rok között.

Ami­kor haza­ér­tem, a csa­lád meg­kér­dezte, hogy tet­szik az új tanár. Nem bocsát­koz­tam rész­le­tekbe, csak annyit mond­tam, hogy nagyon ked­ves­nek talál­tam, és biz­tos vagyok benne, hogy jó bará­tok leszünk. Arra a kér­désre, hogy mit tanul­tunk az első napon, csak azt a rész­igaz­sá­got közöl­tem, hogy a dél­előt­töt a madár­tan­nak és a növény­tan­nak szen­tel­tük. A csa­lád, úgy lát­szik, meg volt elé­gedve. De nagyon hamar tapasz­tal­nom kel­lett, hogy Kra­lefsky kono­kul ragasz­ko­dik a taní­tás­hoz, és elszán­tan gya­ra­pí­tani igyek­szik tudá­so­mat min­den ellen­kező elkép­ze­lé­sem elle­nére. Az órák vég­te­le­nül unal­ma­san tel­tek, mert taní­tási mód­szere olyan volt, ami­lyen talán a tizen­nyol­ca­dik szá­zad közepe táján lehe­tett divat­ban. A tör­té­nel­met nagy, emészt­he­tet­len fala­tok­ban tálalta, az évszá­mo­kat be kel­lett magolni. Ültünk, és ismé­tel­get­tük őket egy­hangú, dal­la­mos kórus­ban, míg vala­mi­féle kábu­latba nem estünk, és gépi­e­sen kán­tál­tunk, miköz­ben a gon­do­la­ta­ink másutt jár­tak. Föld­rajz terén bosszú­sá­gomra a brit szi­ge­tekre szo­rít­koz­tunk. Vég­te­len sok tér­ké­pet kel­lett raj­zol­nom, és meg­töl­te­nem a megyék és megye­szék­he­lyek nevé­vel. Azután meg kel­lett tanul­nom könyv nél­kül a megyé­ket és váro­so­kat, a fon­to­sabb folyó­kat, fő ter­mé­ke­ket, népes­sé­get és egyéb szá­raz és fölös­le­ges ada­to­kat.

– Som­er­set? – tril­lázta vád­lón rám mutatva.

Ilyen­kor két­ség­be­eset­ten igye­kez­tem vissza­em­lé­kezni vala­mire az emlí­tett megyé­vel kap­cso­lat­ban. Kra­lefsky szeme kitá­gult az izga­lom­tól, miköz­ben szel­lemi erő­fe­szí­té­se­met figyelte.

– Nos – mondta végül, mikor vilá­gossá vált, hogy tudá­som Som­er­set­ről a nem létező dol­gok vilá­gába tar­to­zik –, nos, hagy­juk Som­er­se­tet, és pró­bál­koz­zunk War­wickshire-rel. Nos, War­wickshire szék­he­lye? Ez a lényeg! Nos, mit ter­mel­nek War­wick­ban, mi?

Ami engem ille­tett, felő­lem akár­mit ter­mel­het­tek War­wick­ban, de pró­bát tet­tem, talá­lomra, szén­nel. Rájöt­tem, hogy ha az ember csö­kö­nyö­sen ismé­tel­get egy ter­mé­ket (tekin­tet nél­kül a szó­ban forgó városra vagy megyére), a válasz előbb-utóbb helyes­nek bizo­nyul. Kra­lefsky őszinte szív­fáj­da­lom­mal fogadta téve­dé­se­i­met. Azon a napon, mikor közöl­tem vele, hogy Essex­ben rozs­da­men­tes acélt ter­mel­nek, könnyek szök­tek a sze­mébe. De eze­kért a hosszú, nyo­masztó per­ce­kért bősé­ge­sen kár­pó­tolta a vég­te­len öröm és elra­gad­ta­tás, ha valami külö­nös vélet­len követ­kez­té­ben helye­sen vála­szol­tam vala­me­lyik kér­désre.

Hetenk­int egy­szer azzal kínoz­tuk magun­kat, hogy a dél­előt­töt a fran­cia nyelv­nek szen­tel­tük. Kra­lefsky igen szé­pen beszélt fran­ci­ául, és nem bírta elvi­selni, mikor hal­la­nia kel­lett, hogyan gyil­ko­lom én ezt a nyel­vet. Hama­ro­san rájött, hogy engem hiába akar közön­sé­ges tan­köny­vek­ből taní­tani, eze­ket tehát fél­re­tet­tük, és egy három­kö­te­tes madár­köny­vet vet­tünk elő. De a fel­adat így sem volt könnyű. Időn­ként, mikor már huszad­szor olvas­tuk el a vörös­begy tol­la­za­tá­nak leírá­sát, zord elszánt­ság jelent meg Kra­lefsky arcán. Becsapta a köny­vet, kiro­hant a hallba, és pár perc múlva hetyke szal­ma­ka­lap­ban tért vissza.

– Azt hiszem, kicsit fel­fris­sí­tene ben­nün­ket… elfújná a pók­há­ló­kat… ha rövid sétára indul­nánk – jelen­tette ki és undor­ral pil­lan­tott a Les Petits Oiseaux de l’Europe-ra. – Úgy gon­do­lom, átsé­tá­lunk a váro­son, és a korzó felé jövünk vissza, jó? Nagy­szerű! De nem fog­juk elté­ko­zolni az időt, ugye? Ez jó alka­lom lesz a fran­cia tár­sal­gásra, nemde? Tehát, csak semmi angol, kérem… min­dent fran­ci­ául kell mon­dani. Így lehet meg­szokni a nyel­vet.

Ennek követ­kez­té­ben jófor­mán némán jár­tuk be a várost. Ezek­nek a séták­nak a szép­sége abban rej­lett, hogy bár­mi­lyen irányba indul­tunk el, a végén vala­hogy min­dig a madár­pi­a­con talál­tuk magun­kat. Olya­nok vol­tunk, mint Alice Tükör­or­szág­ban, bár­mi­lyen hatá­ro­zot­tan lép­ked­tünk az ellen­kező irányba, per­cek alatt megint csak ott vol­tunk a kis téren, ahol a bódék tele vol­tak fűzfa kalit­kák­kal, és a levegő zen­gett a madár­ének­től. Itt meg­szűnt a fran­cia tár­sal­gás, fele­désbe merült, akár­csak az algebra, a mér­tan, a tör­té­nelmi évszá­mok, megyei szék­he­lyek és egyéb tár­gyak. Sze­münk ragyo­gott, arcunk kipi­rult; így ván­do­rol­tunk egyik bódé­tól a mási­kig, tüze­te­sen vizs­gál­gat­tuk a mada­ra­kat, szen­ve­dé­lye­sen alkud­tunk az áru­sok­kal, és kar­ja­ink las­san meg­tel­tek kalit­kák­kal.

Azután egy­szerre vissza­zök­ken­tünk a földre, mert Kra­lefsky mel­lény­zse­bé­ben hal­kan fel­ber­re­gett az óra. Kra­lefsky majd­nem elej­tette az inga­dozó kalit­ka­tor­nyot nagy igye­kez­té­ben, hogy kihúzza és elné­mítsa órá­ját.

– Az isko­lá­ját! Tizen­két óra! Ki gon­dolta volna, mi? Legyen szí­ves, tartsa csak ezt a ken­de­ri­két, amíg elzá­rom az órát… Köszö­nöm… Siet­nünk kell, ugye? Nem is tudom, haza­é­rünk-e ide­jé­ben gya­log, így meg­rakva. Úris­ten! Jobb lesz, ha kocsiba ülünk. Per­sze ez nagy pazar­lás, de szük­ség tör­vényt bont, ugye­bár?

Átro­han­tunk a téren, berak­tuk csi­csergő, röp­ködő szer­ze­mé­nye­in­ket egy konflisba, és vissza­haj­tat­tunk Kra­lefsky házá­hoz. A lószer­szám csör­gése és a paták csat­to­gása kel­le­me­sen elve­gyült a madár­ra­ko­mány füttyö­ge­té­sé­vel.

Már hetek óta tanul­tunk Kra­lefs­ky­val, mikor fel­fe­dez­tem, hogy nem lakik egye­dül. Dél­előt­tön­ként néha hir­te­len elhall­ga­tott egy össze­adás vagy a megye­szék­he­lyek fel­so­ro­lá­sá­nak kel­lős köze­pén, fél­re­haj­totta fejét, és hall­ga­tó­zott.

– Bocsá­nat, egy pil­la­natra – mondta –, meg kell néz­nem anyá­mat.

Ele­inte ez egy kicsit meg­za­vart, mert meg vol­tam róla győ­ződve, hogy Kra­lefs­ky­nak már nem élhet az anyja, ehhez túl­sá­go­san öreg. Hosszas gon­dol­ko­dás után arra a követ­kez­te­tésre jutot­tam, hogy ez csak vala­mi­lyen ille­del­mes kife­je­zés lehet annak köz­lé­sére, hogy ki kell men­nie, mert fel­fe­dez­tem, hogy ezzel a témá­val kap­cso­lat­ban nem min­denki olyan gát­lás­ta­lan, mint az én csa­lá­dom. Sohase tűnt föl, hogy ha a dolog így áll, Kra­lefsky gyak­rab­ban vonul illem­helyre, mint bár­mi­lyen emberi lény, akit valaha ismer­tem. Egyik nap túl­sá­go­san sok nas­po­lyát ettem reg­ge­lire, és ennek lesújtó követ­kez­mé­nyei a tör­té­ne­lem­óra kel­lős köze­pén jelent­kez­tek. Mivel Kra­lefsky olyan kényes volt az illem­hellyel kap­cso­lat­ban, azt gon­dol­tam, udva­rias leszek, és az ő sajá­tos kife­je­zé­sét fogom hasz­nálni. Elszán­tan a sze­mébe néz­tem, és azt mond­tam, hogy sze­ret­ném meg­lá­to­gatni az édes­any­ját.

– Anyá­mat? – ismé­telte elbá­mulva. – Anyá­mat akarja meg­lá­to­gatni?

Nem értet­tem, miért aka­dé­kos­ko­dik, és ezért csak bólin­tot­tam.

– Nos – szó­lalt meg habozva –, biz­tos vagyok benne, hogy nagyon fog örülni. De talán oko­sabb, ha előbb meg­né­zem, fogad­hatja-e.

Kiment a szo­bá­ból, még min­dig kissé cso­dál­kozva, és néhány perc múlva vissza­tért.

– Anyám nagyon fog örülni – jelen­tette –, de szí­ves elné­zé­sét kéri, hogy kissé ren­det­len. – Úgy gon­dol­tam, hogy ez már túl­zott finom­ko­dás: úgy beszélni egy klo­zett­ról, mint egy emberi lény­ről, de mivel Kra­lefsky lát­ha­tóan különc volt ebben a kér­dés­ben, jobb­nak lát­tam ked­vé­ben járni, és azt mond­tam, hogy egy­ál­ta­lán nem zavar, ha az anyja elha­nya­golt, a miénk is gyak­ran az.

– Ah… igen… khm, gon­do­lom – motyogta, és meg­le­pett pil­lan­tást vetett rám. Végig­ve­ze­tett a folyo­són, kinyi­tott egy ajtót, és leg­na­gyobb meg­le­pe­té­semre egy nagy, homá­lyos háló­szo­bába tes­sé­kelt be. A szoba való­sá­gos virág­erdő volt, vázák, kely­hek, cse­re­pek áll­tak min­den­felé, és mind tele volt cso­dá­la­tos virá­gok­kal. Csak úgy ragyog­tak a sötét­ben, mint kris­tá­lyok egy zöl­de­sen derengő bar­lang­ban. A szoba egyik végé­ben óri­ási ágy állott, és abban feküdt egy halom pár­nára fel­tá­masztva egy kicsi alak, alig nagyobb, mint egy gye­rek. Nagyon öreg lehe­tett, ezt lát­tam, mikor köze­lebb értünk, mert finom, nemes voná­sait sűrűn behá­lóz­ták a rán­cok. Bőre oly puhán és bár­so­nyo­san baráz­dált volt, mint egy kis gomba héja. De a leg­meg­le­pőbb a haja volt. Való­sá­gos zuha­tag­ként hul­lott a vál­lára, és félig elta­karta az ágyat. Az elkép­zel­hető leg­szebb és leg­dú­sabb bronz­szín­ben pom­pá­zott; fény­lett és ragyo­gott, mintha égne, és az őszi leve­le­ket jut­tatta eszembe, meg a róka fényes, téli bun­dá­ját.

– Anyám, drága – szó­lí­totta Kra­lefsky lágyan, végig­bil­le­gett a szo­bán, és leült egy székre az ágy mellé. – Anyám, drága, itt van Gerry.

A csöpp alak az ágy­ban föl­nyi­totta vékony, sápadt szem­hé­ját, és rám nézett nagy, homok­színű sze­mé­vel, mely oly fényes és okos volt, mint egy madár szeme. Föl­emelte a bronz­színű für­tök mélyé­ből kar­csú, for­más kezét, amin gyű­rűk nehe­zed­tek, kinyúj­totta felém, és paj­ko­san rám mosoly­gott.

– Nagyon hízelgő, hogy látni akart – mondta fátyo­lo­san lágy han­gon. – Annyian unják manap­ság a korom­beli embe­re­ket.

Zavar­tan motyog­tam vala­mit. Csil­logó szem­mel rám nézett, kacsin­tott, azután fuvo­lázó rigó­ne­ve­tést hal­la­tott, és meg­ve­re­gette az ágyat.

– Üljön le – mondta –, üljön le, és beszél­ges­sünk egy kicsit.

Óva­to­san föl­emel­tem a bronz­vö­rös haj­tö­me­get, és fél­re­tol­tam, hogy leül­hes­sek az ágyra. Lágy, sely­mes és súlyos haj volt, mintha láng­színű hul­lám sik­lott volna az ujjaim között. Mrs. Kra­lefsky rám mosoly­gott, ujjai közé fogott egy für­töt, és puhán csa­var­gatta, hogy csak úgy ragyo­gott.

– Egyet­len meg­ma­radt ékes­sé­gem – mondta –, ez maradt a szép­sé­gem­ből.

Úgy nézett a haj­zu­ha­tagra, mintha valami ked­ves állat volna, vagy valami más, tőle tel­je­sen füg­get­len teremt­mény, és sze­re­tet­tel meg­ve­re­gette.

– Fur­csa – mondta –, nagyon fur­csa. Van egy elmé­le­tem, tudja, hogy néha a szép dol­gok bele­sze­ret­nek önma­gukba, mint Nar­cis­sus. Ha ez meg­tör­té­nik, nem kell nekik táp­lá­lék sem az élet­hez, annyira elfog­lalja őket a szép­sé­gük, hogy csak annak élnek, önma­guk­ból táp­lál­koz­nak. Minél szeb­bek lesz­nek, annál erő­sebbé vál­nak, kör­for­gás­ban élnek. Ezt tette az én hajam is. Önelé­gült, csak önma­gá­nak nő, és egy­ál­ta­lá­ban nem érinti, hogy öreg tes­tem roncs lett. Ha meg­ha­lok, betölt­he­tik vele a kopor­só­mat, és való­szí­nű­leg még akkor is tovább nő, ami­kor én már porrá vál­tam.

– Ugyan, ugyan, anyám, nem kell ilye­ne­ket beszélni – dor­gálta Kra­lefsky gyen­gé­den –, nem sze­re­tem, ha ilyen bete­ges gon­do­la­taid van­nak.

Az anyja feléje for­dí­totta a fejét, sze­re­tet­tel nézett rá, és hal­kan neve­tett.

– De ez nem bete­ges, John, ez csak az egyik elmé­le­tem – magya­rázta. – Egyéb­ként kép­zeld csak el, milyen szép szem­fedő lesz belőle.

Bol­do­gan moso­lyogva nézett le a hajára. Türel­met­le­nül csör­rent a csöndbe Kra­lefsky órája, erre össze­rez­zent, kirán­totta zse­bé­ből, és ráme­redt.

– Az isko­lá­ját – mondta és fel­ug­rott –, a tojá­sok talán már ki is kel­tek. Elné­zést kérek, egy pil­la­natra, anyám. Meg kell néz­nem.

– Csak siess, siess – mondta Mrs. Kra­lefsky –, Gerry meg én majd beszél­ge­tünk, amíg vissza­jössz… ne törődj velünk.

– Ez a lényeg! – kiál­tott Kra­lefsky, és gyor­san kiro­hant a szo­bá­ból a virág­csok­rok között, mintha egy vakon­dok fura­kodna át a szi­vár­vány alatt. Az ajtó sóhajtva becsu­kó­dott utána; Mrs. Kra­lefsky felém for­dult, és rám mosoly­gott.

– Azt mond­ják – kezdte –, azt mond­ják, hogy ha az ember meg­öreg­szik, mint én, lelas­sul a teste. Én ezt nem hiszem. Sze­rin­tem ez téve­dés. Van egy elmé­le­tem, hogy nem mi las­su­lunk le, hanem az élet las­sul le körü­löt­tünk. Érti? Min­den úgy elbá­gyad, és annyi­val töb­bet lehet ész­re­venni, ha a dol­gok las­san mozog­nak. Mi min­dent lát az ember! Micsoda külön­le­ges dol­gok tör­tén­nek az ember körül, ami­ket azelőtt nem is sej­tett. Iga­zán élve­ze­tes kaland, nagyon élve­ze­tes!

Elé­ge­det­ten sóhaj­tott, és körül­né­zett a szo­bá­ban.

– Vegyük pél­dául a virá­go­kat – mondta, és a szo­bát meg­töltő virág­tar­tókra muta­tott. – Hal­lotta már a virá­go­kat beszélni?

Cso­dál­kozva ráz­tam a feje­met. Hogy a virá­gok beszél­né­nek, ez újdon­ság volt a szá­momra.

– Nos, biz­to­sí­tom, igenis, beszél­nek – mondta. – Hosszú beszél­ge­té­se­ket foly­tat­nak… leg­alábbis föl­té­te­le­zem, hogy beszél­ge­té­sek, mert ter­mé­sze­te­sen nem értem, miről beszél­nek. Ha olyan idős lesz, mint én, való­szí­nű­leg maga is meg fogja hal­lani, per­sze csak akkor, ha nin­cse­nek elő­íté­le­tei ilyen dol­gok­ban. Sokan azt mond­ják, ha az ember meg­öreg­szik, nem hisz sem­mi­ben, nem lepő­dik meg sem­mi­től, és ezért fogé­ko­nyabb új gon­do­la­tokra. Buta­ság! A leg­több öreg­em­ber, akit isme­rek, elzárta az agyát ser­dü­lő­ko­rá­ban, mint valami szürke, pik­ke­lyes oszt­riga.

Éle­sen rám pil­lan­tott.

– Most azt gon­dolja, hogy kicsit fur­csa vagyok? Kicsit bolond, mi? Tár­salgó virá­gok­ról beszé­lek?

Gyor­san és őszin­tén nem­mel vála­szol­tam. Azt mond­tam, sze­rin­tem is több mint való­színű, hogy a virá­gok beszél­get­nek. Elmond­tam, hogy a dene­vé­rek egé­szen halk csik­ka­nást hal­lat­nak, amit én meg­hal­lok, de idő­sebb embe­rek szá­mára már nem hall­ható, mert a hang túl­sá­go­san magas rez­gés­számú. – Ez az! Ez az! – kiál­totta elra­gad­tatva. – Csak hul­lám­hossz kér­dése az egész. Én min­dent ennek a lelas­su­lási folya­mat­nak tulaj­do­ní­tok. Egy másik dolog, amit az ember nem vesz észre, az, hogy a virá­gok­nak egyé­ni­sé­gük van. Éppen úgy külön­böz­nek egy­más­tól, mint az embe­rek. Nézze, majd meg­mu­ta­tom magá­nak. Látja ott azt a rózsát, ame­lyik egye­dül áll a vázá­ban?

A sarok­ban kis asz­tal­kán, kar­csú ezüst­vá­zá­ban egy gyö­nyörű, bár­so­nyos rózsa állt; oly sötét grá­nát­vö­rös volt, hogy szinte feke­té­nek tet­szett. Pom­pás virág volt, szir­mai töké­le­te­sen sod­ród­tak, oly ham­va­sak, sely­me­sek és maku­lát­la­nok, mint a fris­sen kikelt lepke szár­nya.

– No, ugye, szép­sé­ges? – kér­dezte Mrs. Kra­lefsky. – Nem cso­dá­la­tos? Már két hete van nálam. Ugye, nem hinné? Még csak bimbó sem volt, mikor ide­ke­rült. Nem, nem, már tel­je­sen kibom­lott. De tudja, olyan beteg volt, nem hit­tem, hogy meg­ma­rad. Aki leszedte, gon­dat­la­nul egy csomó őszi­ró­zsá­val kötötte egy cso­korba. Vég­ze­tes hiba volt! El se tudja kép­zelni, milyen kegyet­len az egész őszi­ró­zsa­csa­lád. Nagyon durva, közön­sé­ges virá­gok, nagyon föld­höz­ra­gadt gon­dol­ko­dá­súak, és csak bajt okoz, aki egy ilyen elő­kelő virá­got, mint a rózsa, közé­jük köt. Mire ide­ért, leko­nyult, és annyira elher­vadt, hogy észre se vet­tem az őszi­ró­zsák között. Éppen szun­di­kál­tam, mikor elkezd­ték a tár­sal­gást. Azt hiszem, főleg a sár­gák, azok min­dig olyan har­ci­a­sak. Per­sze nem értet­tem, mit beszél­nek, de bor­zal­ma­san hang­zott! Elő­ször nem tud­tam elkép­zelni, kihez beszél­nek, azt hit­tem, egy­más­sal vesze­ked­nek. Fel­kel­tem az ágy­ból, hogy meg­néz­zem, mi tör­té­nik, és akkor fedez­tem fel sze­gény rózsát az őszi­ró­zsák közé nyo­mo­rítva; majd­nem halálra gyö­tör­ték. Kiszed­tem, berak­tam egy külön vázába, és adtam neki egy fél asz­pi­rint. A rózsá­nak asz­pi­rint kell adni. A kri­zan­tém­nak pénz­da­ra­bo­kat, a rózsá­nak asz­pi­rint, a sza­gos bük­köny­nek pálin­kát, a húso­sabb virá­gok­nak, mint pél­dául a begó­ni­a­fé­lék, egy csöpp cit­rom­le­vet. Nos, miu­tán kiemel­tem az őszi­ró­zsák tár­sa­sá­gá­ból, és adtam neki egy kis szív­erő­sí­tőt, gyor­san magá­hoz tért, és olyan hálás­nak mutat­ko­zik, lát­ha­tóan igyek­szik minél tovább szép maradni, hogy meg­há­lálja, amit tet­tem érte.

Gyen­gé­den nézett a rózsára, mely izzott az ezüst­ke­hely­ben.

– Igen, sokat meg­ta­nul­tam a virá­gok­kal kap­cso­lat­ban. Éppen olya­nok, mint az embe­rek. Ha sokat rakok együvé, egy­más ide­ge­ire men­nek, és elfonnyad­nak. Ha bizo­nyos faj­tá­kat össze­ke­ver­nek, valami utá­la­tos osz­tály­ön­tu­dat fej­lő­dik ki ben­nük. És per­sze leg­fon­to­sabb a víz! Tudja, hogy van, aki azt hiszi, azzal tesz jót, ha naponta cse­réli a vizet? Bor­zasztó! Az ember hallja, hogy a virá­gok bele­hal­nak az ilyes­mibe. Én hetenk­int csak egy­szer cse­ré­lem a vizet, bele­te­szek egy marék föl­det, és így szé­pen gya­ra­pod­nak.

Kinyílt az ajtó, és Kra­lefsky berob­bant, dia­dal­ma­san moso­lyogva.

– Mind kikelt! – jelen­tette. – Mind a négy. Úgy örü­lök! Nagyon aggód­tam, mert most kel­tett elő­ször.

– Nagy­szerű, drá­gám! Úgy örü­lök! – mondta Mrs. Kra­lefsky elra­gad­tatva. – Ez nagy öröm szá­modra. Gerry meg én nagyon érde­ke­sen elbe­szél­get­tünk. Szá­momra leg­alábbis nagyon érde­kes volt.

Föl­áll­tam, és azt mond­tam, hogy én is nagyon érde­kes­nek talál­tam a beszél­ge­tést.

– Más­kor is el kell jön­nie hoz­zám, ha nem untatja – mondta Mrs. Kra­lefsky. – Talán kicsit külö­nös­nek fogja találni az én elkép­ze­lé­se­i­met, de érde­mes meg­hall­gatni őket.

Föl­mo­soly­gott rám az ágy­ból nagy haj­ta­ka­rója alól, és udva­rias elbo­csátó kéz­moz­du­la­tot tett. Követ­tem Kra­lefs­kyt a szo­bán keresz­tül, és az ajtó­ból vissza­néz­tem, és moso­lyog­tam. Csen­de­sen, meg­adóan feküdt hajá­nak súlya alatt. Újra föl­emelte kezét, és intett. Úgy lát­tam a fél­ho­mály­ban, hogy a virá­gok köze­lebb húzód­nak az ágyá­hoz, ott tolon­ga­nak körü­lötte, mintha vár­nák, hogy mond­jon nekik vala­mit. Olyan volt, mint egy meg­rok­kant öreg királynő, aki tel­jes dísz­ben fek­szik, körül­véve sut­togó virá­gok udva­rá­tól.

Tizenötödik fejezet

A ciklámenerdők

Körül­be­lül fél mér­földre a vil­lá­tól meg­le­he­tő­sen nagy, kúp alakú domb emel­ke­dett, melyet elbo­rí­tott a fű és a hanga. A tete­jén három kis olaj­fa­li­get volt, melye­ket szé­les mir­tusz­sá­vok válasz­tot­tak el egy­más­tól. Eze­ket a kis lige­te­ket cik­lá­men­er­dő­nek nevez­tem, mert ami­kor eljött a virág­zás ideje, az olaj­fák alatt a talaj lilás rózsa­szí­nűre és bor­vö­rösre pirult a cik­lá­men­től, mely itt sűrűb­ben és pom­pá­sab­ban nyílt, mint bár­hol másutt a kör­nyé­ken. A húsos, göm­bö­lyű, pik­ke­lyes héjú gumók egy­más hegyén-hátán szo­rong­tak, mint az oszt­ri­gák, és vala­mennyi nagy cso­kor sötét­zöld, fehé­ren ere­zett leve­let hor­do­zott, a szö­kő­kút­ként fel­törő, szép virá­gok pedig mintha lilás rózsa­színre fes­tett hópely­hek­ből készül­tek volna.

A cik­lá­men­er­dő­ben nagy­sze­rűen el lehe­tett töl­teni a dél­utánt. Ha az ember az olaj­fa­tör­zsek árnyé­ká­ban hevert, lelá­tott a völgyre, a föl­dek moza­ik­jára, a sző­lőkre és a gyü­möl­csö­sökre. Mögöt­tük ragyo­gott a ten­ger, ezer tüzes szikra futott végig rajta, amint lágyan és bágyad­tan a part­hoz dör­gö­lő­zött. A domb­te­tő­nek mintha saját szel­lője lett volna, kis szélcse­csemő csu­pán: akár­mi­lyen meleg volt a völgy­ben, fönt a három olaj­fa­li­get­ben állandó szellő ját­sza­do­zott, a leve­lek sut­tog­tak, és a lehajló cik­lá­men­vi­rá­gok vég nél­kül haj­bó­kolva köszön­töt­ték egy­mást. Ez volt a leg­al­kal­ma­sabb hely, hogy az ember meg­pi­hen­jen a kime­rítő gyík­va­dá­szat után, mikor a feje már majd­nem szét­dur­rant a hőség­től, ruhája átned­ve­se­dett és kifa­kult az izzad­ság­tól, a három kutya rózsa­szín nyel­vét lógatva lihe­gett, mint három régi­módi, apró moz­dony. Egy­szer, ami­kor egy ilyen vadá­szat után meg­pi­hen­tem a kutyák­kal, két új álla­tot sze­rez­tem, és ezzel köz­vetve olyan ese­mény­lán­co­la­tot indí­tot­tam el, ami Lar­ryt is, Kra­lefs­kyt is érin­tette.

A kutyák laffogó nyelv­vel vetet­ték el magu­kat a cik­lá­men közé, és ott feküd­tek hason, hátsó lábu­kat kinyújtva, hogy tes­tük minél nagyobb felü­le­ten érint­kez­zék a hűvös föld­del. Sze­mü­ket félig lehuny­ták, áll­kap­csuk sötét­lett a nyál­tól. Én egy olajfa tör­zsé­nek támasz­kod­tam, mely több mint száz évig fára­doz­ha­tott azon, hogy töké­le­tes tám­lává ala­kítsa magát, és lebá­mul­tam a föl­dekre. Igye­kez­tem föl­is­merni paraszt bará­ta­i­mat a lent moz­go­lódó, szí­nes kis pon­tok között. Messze távol­ban, egy érett kuko­ri­ca­tábla szőke négy­szöge fölött, kis fekete-fehér alak tűnt fel, mint valami tarka mál­tai kereszt, és gyor­san sik­lott a lapos, meg­mű­velt terü­le­tek fölött, egye­ne­sen a domb­tető felé, ahol üldö­gél­tem. Amint köze­le­dett, a szarka három rövid, rekedt csör­gést hal­la­tott, ami kissé foj­tot­tan hang­zott, mert a csőre teli volt ele­del­lel. Nyíl­se­be­sen bere­pült egy közeli olajfa koro­ná­jába. Rövid csönd követ­ke­zett, azután egy­szerre éles, sípoló han­gok kórusa hal­lat­szott a lom­bok közül, ami előbb fel­erő­sö­dött, aztán foko­za­to­san elhall­ga­tott. Újra hal­lot­tam a szarka lágy, figyel­mez­tető csör­gé­sét, azután a madár kiszök­kent a leve­lek közül, s ismét lesik­lott a domb­ról. Vár­tam, míg csak por­szem­nyi kis pötty­nek nem lát­szott, mely a sző­lők roj­tos három­szöge fölött lebe­gett a látó­ha­tá­ron, aztán föl­áll­tam, és óva­to­san körül­jár­tam a fát, ahon­nan a fur­csa han­gok hal­lat­szot­tak. Maga­san fönt az ágak között, félig elrejtve a zöld és ezüst leve­lek között, meg­pil­lan­tot­tam egy tojás­dad alakú, nagy gally­kö­te­get, mintha nagy, bor­zas fut­ball-lab­dát rak­tak volna az ágak közé. Izga­tot­tan kezd­tem föl­felé mászni a fán, a kutyák pedig a fa tövébe gyü­le­kez­tek, és érdek­lő­dés­sel néz­tek. Mikor a fészek köze­lébe értem, lenéz­tem, és a gyom­rom össze­szo­rult: a kutyák érdek­lődve felém for­dí­tott képe már csak akko­rá­nak lát­szott, mint egy-egy pity­pang­vi­rág. Izzadó tenyér­rel, óva­to­san kúsz­tam az ága­kon, amíg a fészek mellé nem értem a szél­bor­zolta leve­lek között. Szi­lárd épít­mény volt, gallyak­ból gon­do­san össze­font, nagy kas, belül sár­ral és gyö­kér­szá­lak­kal bélelve. A bejá­rati nyí­lás a fészek falá­ban kicsi volt, és a köréje font ágak­ból szú­rós tüs­kék mere­dez­tek, akár­csak a fészek olda­lán és az ügye­sen dom­bo­rí­tott, össze­font tetőn. A fészek alkal­mas volt arra, hogy a leg­el­szán­tabb orni­to­ló­gust is elked­vet­le­nítse.

Vigyáz­tam, hogy ne néz­zek lefelé, hasra feküd­tem az ág hosszá­ban, és keze­met óva­to­san bedug­tam a tüs­kés bugyorba. Meg­ta­po­gat­tam a nyir­kos mélye­dést, és ujjaim alatt puha, remegő bőrt és pihét érez­tem, miköz­ben rekedt, sivító kórus har­sant föl a fészek­ben. Óva­to­san fon­tam ujja­i­mat az egyik kövér, meleg bébi köré, és kihúz­tam a keze­met. Min­den lel­ke­se­dé­sem elle­nére be kel­lett val­la­nom, hogy nem volt nagy szép­ség. Szé­les csőre volt, két sar­ká­ban sárga redő­vel, a feje kopasz, szeme félig csukva, ami bamba, meg­le­he­tő­sen kába, hülye arc­ki­fe­je­zést köl­csön­zött neki. Bőre rán­co­san és redő­sen lötyö­gött a tes­tén, mintha lazán és ötlet­sze­rűen tűz­ték volna rá a fekete toll­to­ko­kat. Vékony lábai között löttyedt hús lógott, bőre oly vékony volt, hogy átlát­szot­tak rajta belső szer­vei. A bébi kupor­gott a mar­kom­ban, hasa kida­gadt, mint egy víz­zel telt lég­gömb, és remény­kedve siví­tott. Bele­tur­kál­tam a fészekbe, és meg­ál­la­pí­tot­tam, hogy még három kicsi van benne, és mind­egyik épp­olyan ronda, mint az, ame­lyi­ket a kezem­ben tar­tot­tam. Némi gon­dol­ko­dás után, miu­tán mind­egyi­ket ala­po­san szem­ügyre vet­tem, elha­tá­roz­tam, hogy ket­tőt elvi­szek, és a másik párt meg­ha­gyom az any­já­nak. Ez sze­rin­tem tel­je­sen kor­rekt eljá­rás volt, és nem tud­tam elkép­zelni, mi kifo­gása lehetne az anyá­nak ellene. Kivá­lasz­tot­tam a leg­na­gyob­bat (mert az hamar megnő) és a leg­ki­seb­bet (mert annak meg olyan szá­nal­mas kül­seje volt), gon­do­san az ingembe dug­tam őket, és óva­to­san lemász­tam a vára­kozó kutyák­hoz. Meg­mu­tat­tam nekik gyűj­te­mé­nyem leg­újabb pél­dá­nyait. Csuri és Büdi mind­járt úgy gon­dol­ták, hogy ehe­tők, és sze­ret­ték volna kipró­bálni, hogy föl­té­te­le­zé­sük meg­fe­lel-e a tények­nek. Meg­szid­tam őket, és meg­mu­tat­tam a mada­ra­kat Rog­er­nak. Az szo­kása sze­rint meg­sza­golta őket, azután ijed­ten hát­ra­hő­költ, mert a mada­rak föl­len­dí­tet­ték fejü­ket hosszú, cin­gár nya­ku­kon, eltá­tot­ták cső­rü­ket, és kéje­sen visí­tot­tak.

Miköz­ben haza­felé vit­tem új álla­ta­i­mat, azon tör­tem a feje­met, hogy is nevez­zem el őket. Még min­dig ezen töp­reng­tem, mikor a vil­lá­hoz értem, és ott talál­tam a csa­lá­dot, mely vissza­té­rő­ben egy városi bevá­sárló kör­út­ról éppen kifelé özön­lött a taxi­ból. Tenye­re­men felé­jük nyúj­tot­tam a bébi­ket, és meg­kér­dez­tem, melyi­kük tudna nekik meg­fe­lelő nevet adni.

– Milyen éde­sek! – mondta Margo.

– Mivel fogod őket etetni? – kér­dezte a mama.

– Micsoda undo­rító dögök – jegyezte meg Leslie.

– Több álla­tot nem hoz­tál? – kér­dezte Larry undor­ral.

– A fenék, Ger­rysz úrfi – mondta Spiro utál­kozva –, ezek micso­dák?

Meg­le­he­tő­sen hide­gen felel­tem, hogy szar­kafi­ó­kák, s hogy nem kér­tem sen­ki­től véle­ményt felő­lük, csak azt sze­ret­tem volna, ha segí­te­né­nek nevet adni nekik. Hogy nevez­zem őket?

De a csa­lád nem volt segí­tő­kész han­gu­lat­ban.

– Hogy lehe­tett elvenni sze­gény­ké­ket az any­juk­tól? – kér­dezte Margo.

– Remé­lem, már elég nagyok, és tud­nak enni, drá­gám – mondta mama.

– Istenre! Mi min­dent találsz, Ger­rysz úrfi – mondta Spiro.

– Vigyázz rájuk, hogy ne lop­ja­nak – mondta Leslie.

– Lop­nak? – kér­dezte Larry ijed­ten. – Én azt hal­lot­tam, hogy a csóka lop.

– A szarka is – közölte Leslie –, ezek vesze­del­mes tol­va­jok.

Larry kivett a zse­bé­ből egy száz­drach­más papír­pénzt, és meg­ló­bálta a bébik fölött. Azok azon­nal égnek lódí­tot­ták fejü­ket remegő nyak­kal, tátott csőr­rel, esze­lő­sen visítva és ugrálva. Larry gyor­san hát­ra­ug­rott.

– Iga­zad van, iste­nemre! – kiál­totta izga­tot­tan. – Lát­tad? Meg akar­tak támadni, és el akar­ták venni a pénzt!

– Ne légy nevet­sé­ges, drá­gám. Csak éhe­sek – mondta mama.

– Ugyan, mama… nem lát­tad, hogy nekem ugrot­tak? A pénz miatt volt – már ebben a kor­ban is bűnöző ösz­tö­neik van­nak. Gerry nem tart­hatja meg őket, külön­ben olyan lesz az éle­tünk, mintha Arsène Lupin­nel élnénk együtt. Menj, és tedd vissza őket, ahon­nan hoz­tad, Gerry.

Ártat­la­nul és az igaz­ság­nak nem éppen meg­fe­le­lően elma­gya­ráz­tam, hogy ezt nem tehe­tem, mert az any­juk elhagyná őket, és éhen hal­ná­nak. Ahogy sej­tet­tem, Margo és mama azon­nal pár­to­mat fogta.

– Nem hagy­hat­juk éhen halni sze­gény­ké­ket – mondta Margo.

– Nem tudom, mi baj szár­mazna belőle, ha meg­tar­ta­nánk őket – mondta mama.

– Meg fogod bánni! – közölte Larry. – Csak baj lesz belőle. A ház min­den szo­bá­ját föl kell fegy­ve­rez­nünk, min­den érté­kes hol­mit el kell ásni, és fegy­ve­res őrt kell föléje állí­tani. Ez kész őrült­ség!

– Ne beszélj buta­sá­go­kat, drá­gám – mondta mama békí­tően. – Kalit­ká­ban tart­hat­juk őket, és majd csak néha enged­jük ki egy kis test­moz­gásra.

– Test­moz­gás? – kiál­tott Larry. – Azt test­moz­gás­nak neve­zed, ha ide-oda röp­köd­nek a ház­ban száz­drach­más ban­kók­kal a koszos cső­rük­ben?

Szen­tül meg­ígér­tem, hogy a szar­ká­kat soha, sem­mi­lyen körül­mé­nyek között sem enge­dem lopni. Larry lesújtó pil­lan­tást vetett rám. Hang­sú­lyoz­tam, hogy a mada­rak­nak még min­dig nincs nevük, de sen­ki­nek sem jutott meg­fe­lelő név az eszébe. Áll­tunk, és bámul­tuk a remegő fió­ká­kat, de sem­mi­lyen név sem ötlött az eszünkbe.

– Mit fogsz csi­nálsz ezek­kel a dögök­kelsz? – kér­dezte Spiro.

Kissé csí­pő­sen felel­tem, hogy házi­ál­la­tot neve­lek belő­lük, és egyéb­ként nem dögök, hanem szar­kák.

– Minek neve­zelsz őket? – kér­dezte Spiro mor­co­san.

– Szar­kák, Spiro, szar­kák – mondta mama las­san és ért­he­tően tagolva a sza­va­kat.

Spiro for­gatta a fejé­ben az új szót, mellyel angol szó­kin­cse gya­ra­po­dott, magá­ban ismé­tel­gette, és igye­ke­zett agyába rög­zí­teni.

– Far­kák – mondta végül –, far­kák, ugye?

– Szar­kák – helyes­bí­tett Margo.

– Hiszen azt mond­tamsz – mél­tat­lan­ko­dott Spiro. – Far­kák!

Ettől a perc­től kezdve nem keres­tünk nevet a mada­rak­nak. Raj­tuk maradt a Far­kák.

Mire a Far­kák meg­nőt­tek és meg­tol­la­sod­tak, Larry annyira meg­szokta őket maga körül, hogy meg­fe­led­ke­zett állí­tó­la­gos bűnöző haj­la­ma­ik­ról. A kövér, fényes, cse­vegő Far­kák kosa­ruk tete­jén kupo­rog­tak, eré­lye­sen csap­kod­tak szár­nyuk­kal, és olya­nok vol­tak, mint a meg­tes­te­sült ártat­lan­ság. Min­den simán ment, amíg meg nem tanul­tak repülni. Kez­det­ben leug­rot­tak a veran­da­asz­tal­ról, szár­nyuk­kal vadul csap­kodva sik­lot­tak egy dara­big, és öt méter­rel odébb lehup­pan­tak a kőpad­lóra. Bátor­sá­guk azon­ban együtt nőtt szár­nyuk ere­jé­vel, és nem­so­kára bekö­vet­ke­zett az első igazi repü­lés: vidám kör­tánc a villa körül. Oly szé­pek vol­tak, hosszú far­kuk úgy fény­lett a napon, szár­nyuk úgy suho­gott, amint lebuk­tak, és átre­pül­tek a sző­lő­le­ve­lek alatt, hogy kihív­tam a csa­lá­dot, cso­dál­ják meg ők is. A Far­kák ész­re­vet­ték, hogy közön­sé­gük van, egyre gyor­sab­ban és gyor­sab­ban repül­tek, ker­ge­tőz­tek, röp­tük­ben elhúz­tak a fal mel­lett, és akro­ba­ti­kus tán­co­kat lej­tet­tek a mag­nó­liafa ágain. Aztán egyi­kük­nek fejébe szállt a siker, elvé­tette a távol­sá­got, neki­re­pült a sző­lő­nek, és bepottyant a veran­dára. Most már nem volt vak­me­rően len­dülő mes­ter­pi­lóta, csak egy pórul járt toll­csomó, mely eltá­totta a cső­rét, és pana­szo­san nyö­ször­gött, mikor föl­emel­tem és vigasz­tal­tam. De mire mes­te­rei let­tek a repü­lés­nek, a Far­kák hama­ro­san föl­tér­ké­pez­ték a vil­lát, és elkezd­ték a zsi­vány­ko­dást.

Tud­ták, hogy érde­mes föl­ke­resni a kony­hát, de csak akkor, ha meg­áll­nak a küszö­bön, és nem merész­ked­nek bel­jebb. A nap­pa­liba és az ebéd­lőbe, ha volt bent valaki, sohase men­tek be. Tud­ták, hogy a háló­szo­bák közül az enyém az egyet­len, ahol meleg fogad­ta­tásra szá­mít­hat­nak. Szí­ve­sen bere­pül­tek volna mama vagy Margo szo­bá­jába is, de ott foly­ton eltil­tot­ták őket min­den­fé­lé­től, és azt unták. Leslie csak az ablak­pár­ká­nyig engedte őket, tovább nem, de attól fogva, hogy egy­szer vélet­le­nül elsü­tött egy pus­kát, oda se száll­tak többé. Ide­ge­sek let­tek, és azt hiszem, azt kép­zel­ték, hogy Leslie az éle­tükre tör. Az a háló­szoba, amely iga­zán érde­kelte és von­zotta őket, ter­mé­sze­te­sen Lar­ryé volt, gon­do­lom, talán azért, mert soha­sem sike­rült ala­po­san körül­néz­niök benne. Még le se száll­tak az ablak­pár­kányra, máris olyan dühödt ordí­tás fogadta őket, és olyan tömeg­ben repül­tek a löve­dé­kek, hogy kény­te­le­nek vol­tak gyor­san a biz­ton­sá­go­sabb mag­nó­lia­fára röp­penni. Sehogy sem értet­ték Larry visel­ke­dé­sét, és úgy gon­dol­ták, mivel Larry olyan nagy hűhót csi­nál, bizo­nyára rej­te­get vala­mit, és nekik köte­les­sé­gük kiku­tatni, mi lehet az. Gon­do­san meg­vá­lasz­tot­ták az alkal­mas idő­pon­tot, türel­me­sen vár­tak, amíg Larry egy dél­után úszni nem ment, és nyitva felej­tette az abla­kot.

Én nem vet­tem észre, mire készül­nek a Far­kák, csak ami­kor Larry vissza­jött. Keres­tem a mada­ra­kat, de azt hit­tem, lere­pül­tek a domb­ról egy kis sző­lőt lopni. Lát­ha­tó­lag tud­ták, hogy tilos­ban jár­nak, mert míg más­kor min­dig fecseg­tek, most tel­jes csend­ben folyt le a rab­ló­had­já­rat, és (Larry sze­rint) föl­váltva őrköd­tek az ablak­pár­ká­nyon. Mikor Larry föl­felé jött a dom­bon, bor­zadva látta, hogy egyi­kük az ablak­pár­ká­nyon ül, és dühö­sen ráor­dí­tott. A madár figyel­mez­tető csör­gést hal­la­tott, mire a másik kire­pült a szo­bá­ból, és együtt lib­ben­tek a mag­nó­lia­fára, reked­ten kacagva, mint a gyü­mölcs­lo­pá­son kapott isko­lás fiúk. Larry bero­hant a házba, föl­szá­gul­dott a szo­bá­jába, és útköz­ben engem is magá­val rán­tott. Mikor kinyi­totta az ajtót, föl­jaj­dult, mint akit kín­padra von­tak.

A Far­kák oly ala­po­san föl­for­gat­ták a szo­bát, mint a tit­kos­szol­gá­lat ügy­nö­kei, ha fon­tos okira­to­kat keres­nek. Kéz­ira­tok és gép­író­pa­pí­rok hever­tek min­den­felé a pad­lón, mint őszi lom­bok, leg­több­jük csi­nos min­ták­kal átlyug­gatva. A Far­kák sohase tud­tak ellen­állni a papír­nak. Az író­gép egy­ked­vűen áll­do­gált az asz­ta­lon, és olyan volt, mint egy bika­vi­a­dal­ban kibe­le­zett ló: sza­lagja kiló­gott, a bil­len­tyűk le vol­tak ron­dítva. A sző­nye­gen, ágyon és az asz­ta­lon fehér papír­da­rab­kák vil­log­tak, mintha zúz­mara lepte volna. A Far­kák alig­ha­nem kábí­tó­szer­csem­pész­nek gon­dol­ták Lar­ryt, és vité­zül meg­küz­döt­tek a szó­da­bi­kar­bó­nás doboz­zal. Tar­tal­mát kiszór­ták az egyik könyv­sorra, mely hóbo­rí­tott hegy­lánc­hoz hason­lí­tott. Az asz­talt, a pad­lót, a kéz­ira­to­kat, az ágyat és főként a pár­nát művé­szies és újszerű min­tájú, zöld és piros tin­tás láb­nyo­mok díszí­tet­ték. Úgy tet­szett, mind a két madár a ked­venc szí­nét borí­totta ki, hogy bele­gá­zol­has­son: a kék tinta, ami kevésbé lett volna fel­tűnő, érin­tet­le­nül állt.

– Ez min­den­nek a teteje – dühön­gött Larry remegő han­gon –, hatá­ro­zot­tan min­den­nek a teteje! Vagy csi­nálsz vala­mit azok­kal a mada­rak­kal, vagy kite­ke­rem a nya­ku­kat.

Til­ta­koz­tam; iga­zán nem lehet szem­re­há­nyást tenni a Far­kák­nak, min­den érdekli őket, magya­ráz­tam, nem tehet­nek róla, ilyen a ter­mé­sze­tük. A hol­ló­fé­lék min­den tagja ter­mé­szet­től kíván­csi, mond­tam bele­me­le­gedve védő­be­szé­dembe. Nem tud­ják, hogy rosszat cse­lek­sze­nek.

– Nem kér­tem okta­tást a hol­ló­fé­lék­ről – mondta Larry vész­jós­lóan –, és nem érde­kel a szar­kák erköl­csi érzéke, akár örö­költ, akár szer­zett. De ismét­lem, vagy elvi­szed és bezá­rod a mada­ra­kat, vagy egyenkint tépem ki a tol­la­i­kat.

A csa­lád többi tagja kíván­csian gyü­le­ke­zett, miu­tán a vesze­ke­dés fel­za­varta őket ebéd utáni álmuk­ból.

– Úris­ten, drá­gám, mit csi­nál­tak? – kér­dezte mama körülá­mulva a fel­dúlt szo­bá­ban.

– Nem vagyok olyan han­gu­lat­ban, mama, hogy hülye kér­dé­sekre felel­ges­sek.

– A Far­kák – álla­pí­totta meg Leslie az iga­zolt pró­féta örö­mé­vel. – Hiány­zik valami?

– Nem, semmi sem hiány­zik – mondta Larry kese­rűen. – Ettől meg­kí­mél­tek.

– Bor­zal­mas sze­me­tet csi­nál­tak a papír­ja­id­ból – jegyezte meg Margo.

Larry egy pil­la­na­tig zihálva ráme­redt.

– Micsoda töké­le­tes meg­ha­tá­ro­zása a tények­nek! – mondta végül. – Min­dig készen­lét­ben tar­tasz valami alkal­mas köz­he­lyet, hogy véle­ményt nyil­vá­níts egy kataszt­ró­fá­ról. Iri­gyel­lek ezért, hogy sors­csa­pá­sok ide­jén kép­te­len vagy az értel­mes beszédre!

– Azért nem kell gorom­bás­kodni – mondta Margo.

– Larry nem úgy gon­dolta, drá­gám – hazudta mama –, csak per­sze kicsit izga­tott.

– Izga­tott? Izga­tott? Ezek a rühes kese­lyűk beszár­nyal­nak ide, mint két kri­ti­kus, és elté­pik, leköp­dö­sik a kéz­ira­to­mat, mielőtt befe­jez­tem volna, és te azt mon­dod, hogy izga­tott vagyok?

– Per­sze, drá­gám, ez nagyon bosszantó – szólt meg­ér­tően mama, és igye­ke­zett kellő szen­ve­déllyel nyi­lat­kozni az eset­ről –, de biz­tos vagyok benne, hogy nem szán­dé­ko­san csi­nál­ták. Vég­ered­mény­ben ők nem értik… hiszen csak mada­rak!

– Ne kezdd most már te is! – szólt rá Larry dühö­sen. – Éppen most oktat­tak ki, mi a helyes, és mi a hely­te­len a hol­ló­fé­lék értel­me­zése sze­rint. Undo­rító, amit ez a csa­lád művel az álla­tok­kal! Ez az egész ant­ro­po­morfi­szti­kus ömlen­gés, amit a ment­sé­gükre össze­lo­csog­tok! Miért nem lesz­tek mind Szar­ka­imá­dók, és miért nem vonul­tok cel­lába imád­kozni? Úgy visel­ked­tek mind, mintha én vol­nék a hibás, és én tehet­nék róla, hogy a szo­bám olyan, mintha Attila hun­jai dúl­ták volna fel. Egyet mon­dok: ha nem csi­nál­tok azon­nal vala­mit azok­kal a mada­rak­kal, majd elin­té­zem őket én magam.

Larry oly gyil­ko­san nézett, hogy biz­ton­sá­go­sabb­nak gon­dol­tam, ha meg­men­tem a Far­ká­kat a veszély­től. Egy nyers tojás­sal becsa­lo­gat­tam őket a szo­bámba, és bezár­tam őket a kosa­rukba, köz­ben pedig töp­reng­tem, mit tegyek. Nyil­ván­való, hogy be kell őket zárni valami kalit­kába, de én egé­szen tágas kalit­kát sze­ret­tem volna, és tud­tam, hogy egy­ma­gam nem leszek képes iga­zán nagy madár­há­zat csi­nálni. Tud­tam, hogy a csa­lá­dot hiába hív­nám segít­sé­gül, ezért elha­tá­roz­tam, meg­kör­nyé­ke­zem Mr. Kra­lefs­kyt, hogy segít­sen meg­szer­kesz­teni. Kijö­hetne hoz­zánk egy napra, és ha a kalitka elké­szül, meg­ta­nít­hatna bir­kózni. Régen vár­tam az alkal­mas pil­la­natra, mikor bir­kó­zó­lec­két vehe­tek tőle, és ez most igen meg­fe­lelő volt. Mr. Kra­lefsky ügyes­sége a bir­kó­zás­ban egyike volt szá­mos rej­tett képes­sé­gé­nek, melye­ket las­san föl­fe­dez­tem.

Ész­re­vet­tem, hogy elte­kintve any­já­tól és a mada­ra­i­tól, Kra­lefs­ky­nak volt még egy szen­ve­dé­lye az élet­ben: egy tel­je­sen kép­ze­let­beli világ, amit maga talált ki, egy világ, mely­ben foly­ton izgal­mas és fur­csa kalan­dok követ­ték egy­mást, és e kalan­dok­nak csak két fősze­rep­lője volt, ő (a hős), és az ellen­kező nem egyik kép­vi­se­lője, akit álta­lá­nos­ság­ban csak Hölgy­nek neve­zett. Úgy vélte, hogy én elhi­szem a tör­té­ne­te­ket, és egyre meré­szebb lett, nap­ról napra köze­lebb enge­dett saját külön para­di­cso­má­hoz. Mindez akkor kez­dő­dött, mikor egy dél­előtt kis szü­ne­tet tar­tot­tunk, kávéz­tunk, és süte­ményt ettünk. A beszél­ge­tés vala­ho­gyan a kutyákra tere­lő­dött, és én beval­lot­tam, hogy vég­te­le­nül vágyom egy bull­dogra – ellen­áll­ha­tat­la­nul csúf­nak gon­do­lom ezt a faj­tát.

– Az isko­lá­ját, igen! A bull­dog – mondta Kra­lefsky – nagy­szerű állat, meg­bíz­ható és bátor. Saj­nos a bull­ter­ri­er­ről nem lehet ugyan­ezt elmon­dani.

Kor­tyol­gatta a kávé­ját, és félénk pil­lan­tást vetett rám. Érez­tem, hogy további kér­dé­se­ket vár tőlem, és érdek­lőd­tem, miért tartja a bull­ter­ri­ert külö­nö­sen meg­bíz­ha­tat­lan­nak.

– Hami­sak! – magya­rázta szá­ját töröl­getve. – Nagyon hami­sak. – Hát­ra­dőlt szé­ké­ben, lehunyta a sze­mét, és össze­tette ujjai hegyét, mintha imád­kozna.

– Emlék­szem, egy­szer, évek­kel ezelőtt, mikor Ang­li­á­ban vol­tam, alkal­mam volt egy Hölgy éle­tét meg­men­teni, akit egy ilyen fene­vad meg­tá­ma­dott.

Kinyi­totta a sze­mét, és rám lesett. Látta, hogy csupa fül vagyok, hát megint lehunyta sze­mét, és foly­tatta.

– Szép tava­szi reg­gel volt, éppen egész­ség­ügyi sétá­mat végez­tem a Hyde Park­ban. Nagyon korán volt, még senki sem járt a park­ban, és a mada­rak éne­két leszá­mítva, tel­jes csönd volt. Elég messzire elsé­tál­tam, mikor hir­te­len mély, zengő uga­tásra let­tem figyel­mes. – Hangja remegő sut­to­gásra vál­tott, sze­mét még min­dig csukva tar­totta, és fejét hall­ga­tózva fél­re­bil­len­tette. Oly hite­les volt az elő­adás, hogy szinte magam is hal­lani vél­tem a vad, szag­ga­tott, messze hangzó uga­tást a nár­ci­szok között.

– Elő­ször nem gon­dol­tam semmi rosszra. Azt hit­tem, talán valami kutya azzal szó­ra­ko­zik, hogy a móku­so­kat haj­ku­rássza. Azután egy­szerre segély­ki­ál­tá­sok vegyül­tek a dühös uga­tásba. – Kiegye­ne­se­dett ülté­ben, össze­húzta szem­öl­dö­két, orr­cim­pája reme­gett. – Keresz­tül­ro­han­tam a fák közt, s egy­szerre bor­zal­mas lát­vány tárult elém!

Elhall­ga­tott, végig­si­mí­totta hom­lo­kát, mintha még most is nehe­zen viselné el a lát­ványt.

– Egy Höl­gyet talál­tam ott, aki hátát egy fának vetve állt. Ruhája ron­gyos volt és tépett, lábán véres hara­pá­sok, és egy nyug­ággyal véde­ke­zett egy őrjöngő bull­ter­rier ellen. A bes­tia tátott szája taj­ték­zott; ugrált, hör­gött, táma­dásra készült. A Hölgy ereje lát­ha­tóan fogy­tán volt. Nem volt vesz­teni való időm.

Sze­mét még min­dig csukva tar­totta, hogy job­ban fel­idéz­hesse a láto­mást. Kihúzta magát szé­ké­ben, kife­szí­tette vál­lát, voná­sai meg­vető kihí­vást fejez­tek ki és ret­tent­he­tet­len bátor­sá­got – olyan ember arc­ki­fe­je­zése volt ez, aki egy Höl­gyet készül kisza­ba­dí­tani éppen egy bull­ter­rier fogai közül.

– Föl­emel­tem súlyos séta­bo­to­mat, elő­re­ug­rot­tam, és han­gos kiál­tás­sal báto­rí­tot­tam a Höl­gyet. A kutya, han­go­mat hallva, azon­nal nekem ugrott ször­nyű­sé­ge­sen hörögve, de én olyan ütést mér­tem a fejére, hogy a botom ket­té­tört. Az állat, bár elká­bult, még ere­jé­nek tel­jé­ben volt. Ott áll­tam véd­te­le­nül, mikor újra össze­szedte magát, neki­len­dült, és tátott száj­jal a tor­kom­nak ugrott.

Kra­lefsky hom­lo­kát kiverte a verí­ték, mialatt beszélt, és egy kis szü­ne­tet tar­tott, hogy elő­ve­gye zseb­ken­dő­jét, és meg­tö­röl­gesse. Kíván­csian kér­dez­tem, mi tör­tént azután. Kra­lefsky megint össze­tette ujjai hegyét, és foly­tatta:

– Az egyet­len lehet­sé­ges dol­got cse­le­ked­tem. Nem sok esé­lyem volt a sikerre, de meg kel­lett koc­káz­tat­nom. Ami­kor az állat az arcom­nak ugrott, bedug­tam a keze­met a szá­jába, meg­ra­gad­tam a nyel­vét, és min­den erőm­mel meg­csa­var­tam. Fogai össze­zá­rul­tak a csuk­ló­mon, a vér kiser­kedt, de én erő­sen szo­rí­tot­tam, mert tud­tam, hogy az éle­tem forog koc­kán. A kutya ide-oda rán­gatta magát, úgy érez­tem, vég­te­len hosszú ideig. Ki vol­tam merülve. Érez­tem, hogy már nem sokáig bírom. És akkor a fene­vad egy­szerre gör­csö­sen meg­rán­dult, és össze­esett. Sike­rült! Az állat meg­ful­ladt saját nyel­vé­től!

Meg­könnyeb­bül­ten sóhaj­tot­tam fel. Nagy­szerű tör­té­net volt, akár igaz is lehe­tett volna. És ha nem is volt igaz, olyasmi volt, ami­nek meg kel­lett volna tör­tén­nie. Rokon­szen­vet érez­tem Kra­lefsky iránt, aki­től az élet meg­ta­gadta, hogy meg­fojt­has­son egy bull­ter­ri­ert, kita­lált hát egyet magá­nak. Kra­lefsky kinyi­totta sze­mét, lel­ke­se­dé­sem lát­tára elpi­rult örö­mé­ben, azután fölé­nye­sen mosoly­gott.

– Nem, nem, nem volt igazi hős­tett – helyes­bí­tett –, de a Hölgy baj­ban volt, és úri­em­ber nem cse­le­ked­he­tett más­ként. Az isko­lá­ját, nem!

Kész­sé­ges és elra­gad­ta­tott hall­ga­tója vol­tam, ami­től csak még köz­lé­ke­nyebb lett. Egyre több kaland­ját mesélte el nekem, és mind­egyik izgal­ma­sabb volt az elő­ző­nél. Föl­fe­dez­tem, hogy ha egyik reg­gel ügye­sen elül­tet­tem egy gon­do­la­tot a fejé­ben, biz­tos, hogy más­nap már hall­hat­tam is az ezzel kap­cso­la­tos kalan­dot, ha kép­ze­le­té­nek alkalma volt addigra mesét szőni belőle. Lebi­lin­cselve hall­gat­tam, hogyan maradt ő meg a Hölgy egye­dül élet­ben egy hajó­tö­rés alkal­má­val, Mur­manszkba menet. („Egy kis dol­gom volt ott.”) Két hétig sod­ród­tak egy jég­táb­lán, ő meg a Hölgy, ruhá­juk rájuk fagyott, nyers hal­lal és sirállyal táp­lál­koz­tak, míg meg nem men­tet­ték őket. Haj­szá­lon múlt, hogy a men­tő­hajó el nem kerülte őket, csak Kra­lefsky gyors ötlete segí­tett: a Hölgy bun­dá­já­ból csi­nált jel­ző­tü­zet.

Külö­nö­sen elbá­jolt az a tör­té­net, mely­ben a szí­riai siva­tag­ban ban­di­ták tar­tóz­tat­ták fel („egy Höl­gyet vezet­tem bizo­nyos síro­kat meg­te­kin­teni”), és mikor a gaz­em­be­rek azzal fenye­ge­tőz­tek, hogy elra­bol­ják szép társ­nő­jét, és csak vált­ság­dí­jért enge­dik sza­ba­don, fel­aján­lotta, hogy ő megy el helyette. De a ban­di­ták nyil­ván úgy gon­dol­ták, hogy a Hölgy von­zóbb túsz, és eluta­sí­tot­ták az aján­la­tot. Kra­lefsky gyű­lölte a vér­on­tást, de ilyen körül­mé­nyek között mit tehet egy úri­em­ber? A csiz­ma­szár­ban hor­dott késé­vel mind a hat ban­di­tát meg­ölte. Az első világ­há­bo­rú­ban ter­mé­sze­te­sen a tit­kos­szol­gá­lat­nak dol­go­zott. Sza­kál­lal álcázva átdob­ták az ellen­sé­ges vona­lak mögé, hogy fel­ve­gye a kap­cso­la­tot a másik angol kém­mel, és meg­sze­rez­zen egy bizo­nyos hadi­ter­vet. Csöp­pet sem lepőd­tem meg, mikor a másik kém­ről kide­rült, hogy egy Hölgy. Szö­ké­sük (a hadi­ter­vek­kel) a kivégző osz­tag elől felül­múl­ha­tat­la­nul gyer­me­teg tör­té­net volt: ki más­nak, mint Kra­lefs­ky­nak jutott eszébe, hogy betör­jön a fegy­ver­rak­tárba, vak­töl­tényt tegyen vala­mennyi pus­kába, és azután holt­nak tet­tesse magát, mikor a fegy­ve­rek eldör­dül­tek?

Annyira meg­szok­tam Kra­lefsy rend­kí­vüli tör­té­ne­teit, hogy azok­ban a ritka ese­tek­ben, ami­kor némi­leg való­színű mesét mon­dott, álta­lá­ban el is hit­tem. Ez lett a veszte. Egy­szer elme­sélte, hogy ifjú­ko­rá­ban Párizs­ban sétálni ment egy este, és egy nagy­da­rab ember bán­tal­ma­zott egy Höl­gyet. Ez sér­tette Kra­lefsky nemes érzel­meit, és séta­bot­já­val nyom­ban fejbe verte a gaz­em­bert. Kide­rült, hogy a férfi Fran­cia­or­szág bir­kó­zó­baj­noka volt, aki azon­nal jóvá­té­telt köve­telt a becsü­le­tén esett csor­bá­ért. Kra­lefsky bele­egye­zett. Az ember azt aján­lotta, hogy talál­koz­za­nak a szo­rí­tó­ban, és bir­kóz­za­nak meg. Kra­lefsky ebbe is bele­egye­zett. Kitűz­ték a napot, és ő edzeni kez­dett („növé­nyi diéta és sok­féle torna”), és mire eljött a nagy nap, kitűnő erőn­lét­ben volt. Ellen­fele, aki Kra­lefsky leírá­sá­ból ítélve mind mére­tére, mind lel­kü­le­tére nézve a Nean­der-völ­gyi ősem­ber­hez volt hason­la­tos, meg­le­pet­ten tapasz­talta, hogy Kra­lefs­ky­ban embe­rére talált. Kerek óra hosszat bir­kóz­tak a szo­rí­tó­ban, és egyik­nek sem sike­rült a mási­kat két vállra fek­tet­nie. Ekkor Kra­lefs­ky­nak hir­te­len eszébe jutott a fogás, amit egy japán barát­já­tól tanult. Egyet­len csa­va­rás­sal és rán­tás­sal föl­emelte súlyos ellen­fe­lét, meg­pör­gette, és kidobta a szo­rí­tó­ból. Sze­gény ember három hóna­pig feküdt kór­ház­ban, oly súlyo­san meg­sé­rült. Kra­lefsky hang­sú­lyozta, hogy ez igaz­sá­gos és meg­ér­de­melt bün­te­tés volt, mert a ripők kezet mert emelni egy Hölgyre.

Tör­té­nete annyira föl­iz­ga­tott, hogy arra kér­tem, tanít­son meg a bir­kó­zás alap­ja­ira, ami hasz­nomra lehet, ha valaha baj­ba­ju­tott Hölggyel talál­ko­zom. Kra­lefsky meg­le­he­tő­sen vona­ko­dott; majd talán később, ha lesz rá elég hely, mondta, mutat néhány fogást. Azután elfe­led­ke­zett a dolog­ról. De én nem. Mikor eljött hoz­zám, hogy segít­sen új ott­hont készí­teni a Far­kák­nak, elha­tá­roz­tam, hogy emlé­kez­te­tem ígé­re­tére. Mikor uzson­ná­nál ültünk, meg­vár­tam, míg meg­fe­lelő szü­net áll be a beszél­ge­tés­ben, és akkor emlé­kez­tet­tem Kra­lefs­kyt híres pár­vi­a­da­lára a fran­cia bir­kó­zó­baj­nok­kal. Úgy lát­tam, csöp­pet sem örült, hogy ezt szóba hoz­tam. Elsá­padt, és gyor­san lein­tett.

– Az ember nem dicsek­szik nyil­vá­no­san ilyes­mi­vel – súgta reked­ten.

Kész­sé­ge­sen tisz­te­let­ben tar­tot­tam sze­rény­sé­gét, de ahhoz ragasz­kod­tam, hogy egy bir­kó­zó­lec­két adjon. Hang­sú­lyoz­tam, hogy csak néhány egy­szerű fogást sze­ret­nék meg­ta­nulni.

– Nos – mondta Kra­lefsky, és meg­nyalta szája szé­lét –, talán muta­tok néhá­nyat a leg­ele­mibb fogá­sok közül. De ahhoz, hogy valaki sike­res bir­kózó legyen, sok idő kell, azt tudja, ugye?

Örven­dezve kér­dez­tem, hogy itt fogunk-e bir­kózni a veran­dán, ahol a csa­lád is néz­heti, vagy inkább a nap­pali magá­nyá­ban. Kra­lefsky a nap­pali mel­lett dön­tött. Az a fon­tos, hogy semmi se vonja el a figyel­mün­ket, mondta. Bemen­tünk a házba, és fél­re­tol­tuk a búto­ro­kat. Kra­lefsky ked­vet­le­nül kibújt kabát­já­ból. Elma­gya­rázta, hogy alap­vető és leg­fon­to­sabb elv az ellen­fél kilen­dí­tése egyen­sú­lyá­ból. Ezt úgy lehet elérni, hogy átka­rol­juk az ellen­fél dere­kát, és hir­te­len oldalra ránt­juk. Be is mutatta, hogyan gon­dolja: elka­pott, és sze­lí­den a díványra dön­tött.

– Nos – mondta egy ujját föl­emelve –, érti, miről van szó?

– Igen – mond­tam –, azt hiszem, jól meg­ér­tet­tem.

– Ez a lényeg! – mondta Kra­lefsky. – Most maga dönt­sön föl engem.

Nem akar­tam szé­gyent hozni taní­tómra, és nagy lel­ke­se­dés­sel ráve­tet­tem maga­mat. Átro­han­tam a szo­bán, átka­rol­tam a tör­zsét, jól meg­szo­rí­tot­tam, nehogy kicsússzon a kezem közül, és egy ügyes csuk­ló­rán­tás­sal a leg­kö­ze­lebbi szék felé lódí­tot­tam. Saj­nos nem len­dí­tet­tem meg eléggé, el sem ért a szé­kig, hanem lezu­hant a földre, és akko­rát ordí­tott, hogy az egész csa­lád bero­hant a veran­dá­ról. Föl­emel­tük a sápadt, nyö­szörgő bir­kó­zó­baj­no­kot a díványra, és Margo futott pálin­ká­ért.

– Az iste­nért, mit csi­nál­tál vele? – kér­dezte mama.

Mond­tam, hogy én csak uta­sí­tá­sai sze­rint jár­tam el. Azt mondta, dönt­sem el, és én eldön­töt­tem. Egész egy­szerű dolog, és nem értem, miért érde­mel­nék érte szem­re­há­nyást.

– Nem vagy tisz­tá­ban az erőd­del, drá­gám – vélte mama –, job­ban kel­lett volna vigyáz­nod.

– Mar­ha­ság volt – szö­gezte le Leslie –, meg is ölhet­ted volna.

– Ismer­tem egy embert, aki egész éle­tére nyo­mo­rék lett attól, hogy bir­kó­zás­nál lete­rí­tet­ték – jegyezte meg Larry tár­gyi­la­gos modor­ban.

Kra­lefsky még han­go­sab­ban nyö­gött.

– Iga­zán, Gerry, néha ször­nyű buta­sá­go­kat csi­nálsz – mondta mama izga­tot­tan, mert nyil­ván­va­lóan már látta lelki sze­me­i­vel Kra­lefs­kyt, amint toló­ko­csi­ban éli le hát­ra­levő nap­jait.

Inge­rültté tett ez a jog­ta­lan bírá­lat. Újra hang­sú­lyoz­tam, hogy nem én vol­tam a hibás. Meg­mu­tat­ták, hogyan kell fel­dön­teni vala­kit, azután fel­szó­lí­tot­tak, hogy tegyem meg. Hát fel­dön­töt­tem.

– Biz­tos vagyok benne, nem azt akarta, hogy ennyire kiké­szítsd – mondta Larry –, eltör­het­ted volna a gerin­cét. Annak a fic­kó­nak, akit emlí­tet­tem, úgy elha­sadt a gerince, mint a banán­héj. Nagyon fur­csa volt. Azt mondta, hogy a csont­szi­lán­kok kiáll­tak a hátá­ból.

Kra­lefsky kinyi­totta a sze­mét, és rémül­ten nézett Lar­ryre.

– Kap­hat­nék egy kis vizet? – kér­dezte elgyen­gül­ten.

Ekkor lépett be Margo a pálin­ká­val, és itat­tunk Kra­lefs­ky­val egy keve­set. Kissé vissza­tért az arc­színe, lefe­küdt, és megint lehunyta a sze­mét.

– Ó, ha fel tud ülni, az már jó jel! – kiál­tott fel Larry vidá­man. – Bár nem tudom, hogy iga­zán meg­bíz­ható jel­nek lehet-e tekin­teni. Ismer­tem egy fes­tő­mű­vészt, aki leesett a lét­rá­ról, gerin­cét törte, és egy hétig jár­kált, mire ész­re­vet­ték.

– Jó isten! Iga­zán? – kér­dezte Leslie őszinte érdek­lő­dés­sel. – És mi tör­tént azután?

– Meg­halt – mondta Larry.

Kra­lefsky ülő hely­zetbe emel­ke­dett, és bizony­ta­la­nul mosoly­gott.

– Azt hiszem, ha vol­ná­nak olyan szí­ve­sek, és bevi­tet­né­nek Spi­ró­val, nem ártana, ha bemen­nék a városba, és meg­né­zet­ném maga­mat egy orvos­sal.

– Igen, ter­mé­sze­te­sen Spiro be fogja vinni – mondta a mama. – Én a maga helyé­ben bemen­nék egye­ne­sen The­o­dore labo­ra­tó­ri­u­mába, és meg­kér­ném, hogy csi­nál­jon egy rönt­gen­fel­vé­telt, csak meg­nyug­ta­tá­sul!

A sápadt, de fegyel­me­zett Kra­lefs­kyt becsa­var­tuk egy csomó taka­róba, és gyen­gé­den elhe­lyez­tük a kocsi hátsó ülé­sén.

– Kérje meg The­o­dore-t, hogy üzenje meg Spi­ró­val a vizs­gá­lat ered­mé­nyét – mondta mama. – Remé­lem, hama­ro­san job­ban lesz. Iga­zán saj­ná­lom, hogy így tör­tént. Nagy könnyel­mű­ség volt Gerry részé­ről.

Ez volt a nagy pil­la­nat Kra­lefsky szá­mára: fáj­da­lom­telt elné­zés­sel mosoly­gott, és gyen­gén meg­len­dí­tette kezét.

– Ó, kérem, ne aggód­ja­nak. Ne is gon­dol­ja­nak töb­bet rá – mondta. – Ne okol­ják a fiút, nem az ő hibája volt. Tud­ják, kicsit kijöt­tem a gya­kor­lat­ból.

Sok­kal később, úgy este­felé, Spiro vissza­tért irgal­mas kül­de­té­sé­ből, és hozott egy leve­let The­o­dore-tól.

Ked­ves Mrs. Dur­rell,

a Mr. Kra­lefsky mell­ka­sá­ról készült rönt­gen­fel­vé­te­lek azt mutat­ják, hogy két bor­dája meg­re­pedt. Saj­ná­lat­tal kell közöl­nöm, hogy az egyik meg­le­he­tő­sen súlyo­san. Nem volt haj­landó meg­mon­dani, mi okozta a sérü­lést, de igen nagy erő játsz­ha­tott közre. Azon­ban, ha körül­be­lül egy hétig bepó­lyálva jár, nem lesz a sérü­lés­nek semmi követ­kez­mé­nye.

Mele­gen üdvöz­löm mind­annyi­u­kat,

The­o­dore

Ui. Nem hagy­tam ott vélet­le­nül egy kis fekete dobozt, mikor csü­tör­tö­kön kint vol­tam? Nagyon érde­kes Ano­p­he­les-mosz­ki­tók vol­tak benne, és úgy lát­szik, elhagy­tam vala­hol. Len­né­nek szí­ve­sek érte­sí­teni, hogy nincs-e ott.

Tizenhatodik fejezet

A liliomtó

A Far­kák nagyon fel vol­tak hábo­rodva, hogy bebör­tö­nöz­tem őket, pedig laká­suk nagy volt és tágas. Kielé­gít­he­tet­len kíván­csi­sá­guk miatt rop­pant keser­ves lehe­tett szá­mukra, hogy nem vizs­gál­hat­tak és tár­gyal­hat­tak meg min­dent, ami a ház­ban tör­té­nik. Látó­te­rük a ház előtti terü­letre kor­lá­to­zó­dott, s bármi tör­tént a ház mögött, két­ségbe vol­tak esve, mél­tat­lan­kodva csö­rög­tek és csuk­lot­tak, kör­be­röp­köd­tek kalit­ká­juk­ban, és kidug­ták fejü­ket a rács között, mert min­den­áron látni akar­ták, mi tör­té­nik. Mivel moz­gási sza­bad­sá­guk kor­lá­tozva volt, sok időt szen­tel­tek tanul­má­nya­ik­nak, főként a görög és az angol nyelv ala­pos elsa­já­tí­tá­sá­nak, és ügye­sen utá­noz­ták a ter­mé­sze­tes han­go­kat is. Hama­ro­san nevü­kön szó­lí­tot­ták a csa­lád tag­jait, galá­dul meg­vár­ták, míg Spiro beszállt a kocsi­jába, és a kocsi kez­dett lefelé gör­dülni a domb­ról: ekkor a kalitka sar­kába röp­pen­tek, és addig kia­bál­tak: „Spiro… Spiro… Spiro”, amíg Spiro meg nem rán­totta a féket, és vissza­tért a ház­hoz meg­nézni, hogy ki hívja. Ártat­lan örö­mü­ket lel­ték abban, hogy gyors egy­más­után­ban fel­váltva görö­gül és ango­lul kiál­tot­ták: „Ide gyere”, és „Menj innen”, ami­vel töké­le­te­sen össze­za­var­ták a kutyá­kat. Hal­lat­lan élve­ze­tet szer­zett nekik egy másik mutat­vány: a sze­ren­csét­len csir­ké­ket csap­ták be, melyek remény­kedve kapir­gál­tak egész nap az olaj­fa­li­get­ben. A sza­kácsnő időn­ként kilé­pett a kony­ha­aj­tóba, és hosszan kia­bált a csir­kék­nek, fur­csa, csuk­lás­szerű han­gok­kal sza­kítva meg a pip­izést, ami­ből a tyú­kok meg­ér­tet­ték, hogy enni kap­nak, és mint­egy varázs­ütésre össze­gyűl­tek a kony­ha­aj­tó­nál. Amint a Far­kák elsa­já­tí­tot­ták a csir­ke­hívó kia­bá­lást, halálra haj­szol­ták sze­gény tyú­ko­kat. Kivár­ták a leg­le­he­tet­le­nebb pil­la­na­tot, mikor a tyú­kok óri­ási eről­kö­dés­sel, nagy kot­ko­dá­cso­lás köze­pette föl­száll­tak, és meg­pi­hen­tek vala­me­lyik ala­cso­nyabb fán, vagy ami­kor forró napo­kon kel­le­mes dél­utáni álomba szen­de­rül­tek a mir­tu­szok árnyé­ká­ban. Ekkor a Far­kák rázen­dí­tet­tek az ete­tésre hívó kia­bá­lásra, egyi­kük szol­gál­tatta a pipegő han­go­kat, a másik a csuk­lá­so­kat. A tyú­kok ide­ge­sen körül­néz­tek, mind­egyik arra várt, hogy a másik meg­moz­dul­jon. A Far­kák egyre csak kia­bál­tak csá­bo­san és sür­ge­tően. Akkor a leg­fe­gyel­me­zet­le­nebb tyúk kárálva lábra kapott, és rohant a Far­kák kalit­kája felé, a többi pedig kotyogva, szár­nyát csap­kodva követte. Oda­to­long­tak a kalitka drót­há­ló­já­hoz nehéz­ke­sen, kot­ko­dá­csolva és egy­más lábára hágva, egy­mást csip­kedve, azután ott áll­tak ren­det­len, ziháló cso­port­ban, és bámul­tak a Far­kákra, akik kar­csún és ele­gán­san feszí­tet­tek fekete-fehér ruhá­juk­ban, lebá­mul­tak a tyú­kokra, és kun­cog­tak, akár­csak dör­zsölt városi szél­há­mo­sok, ha sike­rül bolonddá ten­niök egy csa­pat bamba, gya­nút­lan falu­sit.

A Far­kák sze­ret­ték a kutyá­kat, bár min­den alkal­mat meg­ra­gad­tak a bosszan­tá­sukra. Külö­nö­sen Rogert sze­ret­ték, aki gyak­ran meg­lá­to­gatta őket, fülét hegyezve lefe­küdt a drót­háló mellé, a Far­kák pedig lent ültek a kalitka pad­ló­ján öt cen­ti­mé­terre a kutya orrá­tól, és lágy, nya­fogó csuk­lá­sok­kal beszél­tek hozzá, fűsze­rezve egy-egy rekedt kaca­gás­sal, mintha trá­gár vic­ce­ket mesél­né­nek neki. Soha­sem bosszan­tot­ták Rogert olyan mér­ték­ben, mint a másik ket­tőt, és nem csa­lo­gat­ták lágy hízel­gés­sel a drót­háló köze­lébe, hogy azután rácsap­ja­nak, és meg­húz­zák a far­kát, ahogy gyak­ran cse­le­ked­ték Csu­ri­val és Büdi­vel. A Far­kák álta­lá­ban helye­sel­ték a kutyák léte­zé­sét, de meg­kö­ve­tel­ték, hogy kül­se­jük és maga­tar­tá­suk kutya­szerű legyen: így azután, mikor Dodo meg­je­lent körünk­ben, a Far­kák nem vol­tak haj­lan­dók elhinni, hogy kutya, és kez­det­től fogva köte­kedő, csú­fon­dá­ros meg­ve­tés­sel kezel­ték.

Dodo faj­tá­jára nézve Dandy Din­mont eb volt. Ezek a kutyák olya­nok, mintha hosszú, vas­tag, szőr­rel bevont lég­göm­bök len­né­nek, apró, görbe lábuk, óri­ási, dül­ledt sze­mük és hosszú, lógó fülük van. Külö­nös, hogy éppen mamá­nak volt köszön­hető a fur­csa, torz­szü­lött kutya meg­je­le­nése a ház­ban. Egyik bará­tunk­nak volt egy pár ilyen fajta kutyája, s ezek­nek várat­la­nul (sok­évi med­dő­ség után) egy­szerre hat kölyke szü­le­tett. Sze­gény ember nem tudta, mit kezd­jen, hol talál­jon ott­hont a szá­mos utód­nak, mire mama szo­ká­sos jóin­du­la­tá­val és meg­gon­do­lat­lan­sá­gá­val elvál­lalt egyet.

Egyik dél­után elin­dult, hogy kivá­lasszon egy kis­ku­tyát, és igen rosszul tette, hogy nős­tényt válasz­tott. Akkor még fogalma sem volt róla, milyen vak­me­rő­ség szu­kát hozni egy olyan ház­tar­tásba, mely kizá­ró­lag igen férfias kutyák­kal van bené­pe­sítve. Hóna alatt szo­ron­gatva a félig öntu­dat­lan, kol­bász­hoz hason­la­tos kutya­köly­köt, beká­szá­ló­dott a kocsiba, és dia­dal­ma­san indult haza, hogy bemu­tassa nekünk a csa­lád új tag­ját. A kutya­kö­lyök elha­tá­rozta, hogy az alkal­mat emlé­ke­ze­tessé teszi, és szü­net nél­kül, kiadó­san oká­dott a beszál­lás pil­la­na­tá­tól a kiszál­lá­sig. A veran­dán egy­be­gyűlt csa­lád mama cso­dá­la­tos kis­ku­tyá­ját szem­lélte, ahogy csám­pá­zott felénk az ösvé­nyen, szeme kidül­ledt, apró lábai láza­san dol­goz­tak, hogy hosszú, pety­hüdt tes­tét moz­gás­ban tart­sák, fülei csap­kod­tak, és néha meg­állt, s bele­oká­dott egyik-másik virág­ágyba.

– Hát nem édes?! – kiál­tott Margo.

– Jó isten! Olyan, mint egy ten­ge­ri­uborka! – szó­lalt meg Leslie elké­pedve.

– Mama! Ez már sok! – mondta Larry meg­ve­tés­sel szem­lélve Dodót. – Hol szed­ted föl ezt a kutya-Fran­kens­teint?

– Ó, de hiszen édes – ismé­telte Margo. – Mi kifo­gá­sod van a kutyuska ellen?

– Kis­lány – mondta mama büsz­kén tekintve szer­ze­mé­nyére –, Dodó­nak hív­ják.

– Hát itt mind­járt az ele­jén két hiba tör­tént – mondta Larry. – Elő­ször is: hogy lehet ilyen nevet adni egy állat­nak? Másod­szor: hogy lehet szu­kát hozni a házba, mikor már ez a három kéjenc is csak baj­nak van itt? És min­den­től elte­kintve, ugyan nézz rá! Nézd az alak­ját! Mitől lett az ilyen? Valami bal­eset érte, vagy ilyen­nek szü­le­tett?

– Ne csa­csis­kodj, drá­gám. Ilyen fajta. Ilyen­nek kell len­nie.

– Ez lehe­tet­len, mama. Ez egy szörny­szü­lött. Ki akarna szán­dé­ko­san ilyes­mit lét­re­hozni?

Bizony­gat­tam, hogy a tacskó is hasonló alakú, és szán­dé­ko­san tenyész­tet­ték ilyenre, hogy be tud­jon bújni a lyukba a bor­zok után. Talán a Dandy Din­mon­tot is hasonló célra tenyész­tet­ték ki.

– Ez olyan, mintha arra tenyész­tet­ték volna, hogy be tud­jon bújni a kaná­lisba az ürü­lék után – mondta Larry.

– Ne ízlés­te­len­kedj, drá­gám. Nagyon helyes kis kutyák, és azt mond­ják, nagyon hűsé­ge­sek.

– Azt el tudom kép­zelni, hogy hűsé­ge­sek ahhoz, aki érdek­lő­dést tanú­sít irán­tuk, mert alig hiszem, hogy sok cso­dá­ló­juk van a vilá­gon.

– Úgy érzem, nagyon rossz­in­du­latú vagy iránta, pedig te sem dicse­ked­hetsz a szép­sé­ged­del. Vég­tére a szép­ség csak lát­szat, és mielőtt mást meg­dob­nál kővel, lásd meg a geren­dát a saját sze­med­ben – mondta Margo dia­dal­ma­san.

Larry bosszan­kodva nézett rá.

– Ez köz­mon­dás akar lenni, vagy valami idé­zet az épí­tők lap­já­ból?

– Azt hiszem, azt akarta mon­dani, hogy ki mint vet, úgy arat – mondta Leslie.

– Tor­kig vagyok vele­tek – mondta Margo mél­tó­ság­tel­jes lené­zés­sel.

– Akkor talán csat­la­kozz Dodó­hoz a virág­ágy­ban.

– Ugyan, ugyan – mondta a mama –, ne vesze­ked­je­tek ilyes­min. Ez az én kutyám, én sze­re­tem, és ez a lényeg.

Dodo tehát lete­le­pe­dett nálunk, és hama­ro­san meg­mu­tat­koz­tak gyár­tási hibái, melyek követ­kez­té­ben több baj volt vele, mint az összes többi kutyá­val együtt­véve. Elő­ször is gyönge volt az egyik hátsó lába, csí­pő­ízü­lete éjjel-nap­pal haj­la­mos volt kiug­rani a helyé­ből min­den lát­ható ok nél­kül. Dodo nem volt béke­tűrő ter­mé­szetű, és vala­hány­szor a bal­eset bekö­vet­ke­zett, min­dig fül­si­ke­títő sival­ko­dás­sal fogadta, ami foko­za­to­san oly átható cre­scen­dóba csa­pott, hogy nem lehe­tett elvi­selni. Külö­nös módon semmi baj nem volt a lábá­val, ha sétálni ment, vagy ha egy ele­fánt bájá­val ugrán­do­zott a lab­dá­já­val a veran­dán. De este, mikor a csa­lád csönd­ben írásba, olva­sásba vagy kötésbe merült, Dodo lába óha­tat­la­nul kiug­rott for­gó­já­ból, és a kutya olyan üvöl­tö­zés­sel vetette magát hanyatt, hogy min­denki fel­ug­rott, és elfe­lej­tette, mivel fog­la­la­tos­ko­dott. Mire hely­re­dö­gö­nyöz­tük a lábát, Dodo az üvöl­tö­zés­től tel­je­sen kime­rült, és azon­nal mély és békés álomba merült, ezzel szem­ben a csa­lád ide­gei annyira fel­bor­zo­lód­tak, hogy kép­te­len volt bár­mi­vel is komo­lyan fog­lal­kozni az est hát­ra­levő részé­ben.

Hama­ro­san fel­fe­dez­tük, hogy Dodo értelmi képes­sé­gei vég­te­le­nül kor­lá­tol­tak. Agyá­ban egy­szerre csak egy gon­do­lat fért meg, de ha egy­szer bele­fész­kelte magát, Dodo maka­csul ragasz­ko­dott hozzá. Már pálya­fu­tása kez­de­tén eldön­tötte, hogy mama az ő tulaj­dona, de ele­inte nem vette túl­sá­go­san bir­tokba, amíg mama egy dél­után el nem ment a városba vala­mit vásá­rolni, és Dodót ott­hon nem hagyta. Dodo meg volt róla győ­ződve, hogy soha­sem fogja viszont­látni mamát, gyászba borult, és bána­to­san üvöl­tözve csám­pá­zott körbe a ház­ban. Időn­ként annyira elfogta a bánat, hogy lába kifi­ca­mo­dott. Mama haza­tér­tét két­kedő öröm­mel fogadta, és mind­járt el is hatá­rozta, hogy többé nem engedi el szem elől, nehogy megint meg­szök­hes­sen. Rára­gadt mamára, mint a kul­lancs, és fél méter­nél messzebb nem tágí­tott tőle többé. Ha mama leült, Dodo a lába­i­hoz feküdt. Ha mama köny­vért vagy ciga­ret­tá­ért végig­ment a szo­bán, Dodo elkí­sérte, azután együtt tér­tek vissza, és újra leül­tek. Dodo mélyen és elé­ge­det­ten fel­só­haj­tott, mert úgy gon­dolta, hogy sike­rült meg­gá­tol­nia mama szö­kési kísér­le­tét. Még ahhoz is ragasz­ko­dott, hogy mama für­dé­sé­nél jelen lehes­sen, és ilyen­kor fáj­dal­ma­san üldö­gélt a kád mel­lett, zavarba hozva mamát ráme­redő pil­lan­tá­sá­val. Ha meg­pró­bálta kizárni a für­dő­szo­bá­ból, Dodo esze­lő­sen üvöl­tött, és addig verte magát az ajtó­fél­fá­hoz, míg a csí­pője ki nem ugrott a helyé­ből. Az volt a benyo­mása, hogy nem biz­ton­sá­gos mamát egye­dül been­gedni a für­dő­szo­bába, még akkor sem, ha ő őrt áll az ajtó­ban. Nyil­ván­va­lóan attól félt, hogy mama a lefo­lyón keresz­tül egér­utat talál.

Csuri, Büdi és Roger ele­inte béke­tűrő lené­zés­sel kezelte Dodót, nem sokra becsül­ték, mert kövér volt és ala­csony, tehát hosszabb sétára alkal­mat­lan, ha pedig ját­szani akar­tak vele, Dodo üldö­zési máni­ába esett, és véde­le­mért üvöltve vág­ta­tott vissza a házba. Min­dent össze­véve, úgy tekin­tet­ték, mint a ház egy újabb unal­mas és hasz­na­ve­he­tet­len tar­to­zé­kát, amíg fel nem fedez­ték, hogy van egy párat­lan, vég­te­le­nül elra­gadó tulaj­don­sága: az, hogy sza­bá­lyos idő­kö­zök­ben tüzel. Dodo szinte meg­ható ártat­lan­sá­got tanú­sí­tott az élet dol­ga­i­ban. Lát­ha­tó­lag cso­dál­ko­zott, sőt meg­ré­mült várat­lan nép­sze­rű­sé­gé­től, ami­kor hódo­lói oly nagy szám­ban érkez­tek, hogy mamá­nak vas­tag bot­tal föl­fegy­ver­kezve kel­lett jár­kál­nia. Ennek a Vik­tó­ria korába illő ártat­lan­ság­nak volt köszön­hető, hogy Dodo könnyű pré­dája lett Büdi pom­pás és csá­bos, vörös szem­öl­dö­ké­nek, és ezért a halál­nál is rosszabb sorsra jutott, mikor mama könnyel­műen bezárta őket együtt a nap­pa­liba, és kiment teát főzni. Egy­szerre csak várat­la­nul meg­ér­ke­zett az angol lel­kész és neje. Mama betes­sé­kelte őket a szo­bába, ahol a bol­dog pár éppen szó­ra­ko­zott egy­más­sal; az ezt követő két­ség­be­esett kísér­let, hogy nor­má­li­san elcse­veg­je­nek, töké­le­te­sen kime­rí­tette mamát, és kínzó fej­fá­jást ered­mé­nye­zett.

Min­denki meg­le­pe­té­sére (bele­értve Dodót is) a frigy­ből utód szár­ma­zott: egy fur­csa, nyi­vá­koló, fitos kutya­kö­lyök, mely any­já­nak ter­me­tét és apjá­nak szo­kat­lan máj­színű és fehér folt­jait örö­költe. Dodo úgy érezte, hogy nagyon fárasztó dolog ily várat­la­nul anyává lenni, szinte ideg­össze­om­lást kapott, mert egy­részt a kölyke mel­lett sze­re­tett volna maradni, más­részt oly közel kívánt lenni mamá­hoz, amennyire csak lehe­tett. Mi nem vet­tük észre lelki tusá­ját, de végül is Dodo meg­ta­lálta a helyes meg­ol­dást: min­den­felé követte mamát, de köly­két cipelte a szá­já­ban. Már egy egész dél­előtt ezt csi­nálta, mikor föl­fe­dez­tük, mit művel. A sze­ren­csét­len kölyök fejé­nél fogva lógott anyja szá­já­ban, teste ide-oda him­bá­ló­zott, miköz­ben Dodo mama sar­ká­ban kacsá­zott. Nem hasz­nált sem szi­dás, sem rábe­szé­lés, mama kény­te­len volt vissza­vo­nulni háló­szo­bá­jába Dodó­val és a köly­ké­vel, és mi tál­cán vit­tük föl nekik az ebé­det. De még ez sem hozott tel­jes sikert, mert ha mama föl­kelt a szék­ről, az állan­dóan résen álló Dodo azon­nal föl­kapta köly­két, és ott ült mamára meredve, készen rá, hogy a nyo­mába ered­jen, ha kell.

– Ha ez még sokáig így megy, ez a kutya­kö­lyök zsi­ráffá fog nyúlni – jegyezte meg Leslie.

– Igen, tudom, sze­gényke – mondta mama –, de mit tegyek? Ha rágyúj­tok egy ciga­ret­tára, Dodo máris kapja a köly­két, és cipeli utá­nam.

– A leg­egy­sze­rűbb volna vízbe foj­tani – mondta Larry. – Úgyis ocs­mány állat lesz belőle min­den­kép­pen. Nézd meg a szü­leit!

– Csak nem foj­ta­nád vízbe? – kiál­tott mama mél­tat­lan­kodva.

– Ne beszélj ilyen ször­nyű­sé­ge­ket! – mondta Margo. – Sze­gény állat!

– Pedig sze­rin­tem iga­zán nevet­sé­ges eltűrni, hogy egy kutya a szék­hez lán­col­jon!

– Az én kutyám, és ha én itt aka­rok ülni, akkor itt is fogok ülni – mondta mama hatá­ro­zot­tan.

– De hát med­dig? Ez hóna­po­kig is eltart­hat!

– Majd kigon­do­lok vala­mit – közölte mama mél­tó­ság­gal. A meg­ol­dás, amit mama végül talált, igen egy­szerű volt. Fel­fo­gadta a sza­kácsnő leg­ki­seb­bik lányát, hogy az cipelje a kutya­köly­köt Dodo helyett. Ez a meg­ol­dás lát­ha­tóan töké­le­te­sen meg­fe­lelt Dodó­nak, és mama megint jár­kál­ha­tott a ház­ban. Úgy járt szo­bá­ról szo­bára, mint egy hatal­mas keleti ural­ko­dónő: Dodo a sar­ká­ban totyo­gott, mögötte a kis Sophia zárta be a mene­tet: nyel­vét kidugva és sze­mét kidül­lesztve az igye­ke­zet­től, nagy pár­nát cipelt a kar­jai között, és ezen nyu­go­dott Dodo külö­nös utóda. Ha mama hosszabb ideig egy helyen szán­dé­ko­zott tar­tóz­kodni, Sophia tisz­te­let­tel­je­sen a földre helyezte a pár­nát, és Dodo mélyet sóhajtva ráte­le­pe­dett. Amint mama a ház vala­me­lyik más részébe indult, Dodo leug­rott a pár­ná­ról, meg­rázta magát, és elfog­lalta helyét a dísz­me­net­ben, Sophia pedig olyan moz­du­lat­tal emelte föl a pár­nát, mintha kirá­lyi korona nyu­go­dott volna rajta. Mama hát­ra­né­zett a szem­üvege fölött, és mikor meg­bi­zo­nyo­so­dott róla, hogy a menet­osz­lop kész, bólin­tott, és elin­dul­tak a dol­gukra.

Mama min­den este sétára indult a kutyák­kal, és a csa­lád nagy­sze­rűen szó­ra­ko­zott, miköz­ben levo­nu­lá­sát szem­lélte a domb­ról. A mene­tet Roger, a leg­idő­sebb kutya vezette, őt követte Csuri és Büdi. Azután mama lép­ke­dett óri­ási szal­ma­ka­lap­ban, mely­ben úgy fes­tett, mint valami életre kelt gomba, egyik kezé­ben kerti ásót cipelt, hogy kiemel­hes­sen egy-egy érde­ke­sebb gyom­nö­vényt, ami útjába került. Mögötte kacsá­zott Dodo dül­ledt szem­mel és kilógó nyelv­vel, a mene­tet pedig Sophia zárta be ünne­pé­lye­sen lép­kedve és maga elé emelve a pár­nán nyugvó csá­szári sar­jat. Larry sze­rint ez volt mama cir­ku­sza, és azzal inge­relte, hogy után­aor­dí­tott az ablak­ból:

– Hej, asszony­ság, mikor kez­dő­dik a főatt­rak­ció?

Szer­zett egy üveg haj­nö­vesztő szert, és föl­szó­lí­totta mamát, kísér­le­tez­zen Sop­hi­á­val, hátha sike­rül sza­kál­las höl­gyet csi­nálni belőle.

– Ez kell a maga cir­ku­szá­nak, asszony­ság – mondta bor­ízű han­gon –, egy kis szen­zá­ció, tudja? Nincs jobb, mint egy sza­kál­las hölgy, attól lesz szen­zá­ciós az elő­adás!

De mama min­den­nek elle­nére dél­után öt óra körül továbbra is kivo­nult fur­csa kara­ván­já­val az olaj­fa­li­getbe.

A szi­get északi csücs­ké­ben volt egy nagy tó. Kel­le­mes, muzsi­káló neve volt: Antin­iot­issza. Ez volt egyik leg­ked­ve­sebb kirán­du­ló­he­lyünk. Vagy egy mér­föld hosszú, tojás­dad, sekély víz­fe­lü­let, sűrű nád- és sás­bo­zót­tal övezve. A ten­ger­től szé­les, lágyan lejtő, finom, fehér homok­gát válasz­totta el. The­o­dore min­dig elkí­sért ben­nün­ket, ha fel­ke­res­tük a tavat, mert a tó körüli pocso­lyák, árkok és mocsa­ras göd­rök gaz­dag kuta­tási lehe­tő­sé­get nyúj­tot­tak.

Leslie min­dig egy ütegre való pus­kát hozott magá­val, mert a nád­bo­zót­ban nyüzs­gött a vad, Larry pedig óri­ási szi­gonyt cipelt, és órá­kig állt a víz sod­rá­ban, ahol a tó a ten­gerbe ömlött, hogy meg­szi­go­nyoz­zon egyet az ott úsz­káló nagy halak közül. Mama is meg­ra­ko­dott: nagy élel­mi­szer­ko­sa­rak­kal, üres kasok­kal a begyűj­tendő növé­nyek szá­mára és min­den­féle kerti szer­szám­mal, hogy lele­teit kiás­hassa. Margo volt talán a leg­egy­sze­rűb­ben föl­sze­relve, ő für­dő­ru­hát hozott és egy nagy törül­kö­zőt meg egy üveg nap­ola­jat. Ezzel a sok­féle fel­sze­re­lés­sel úgy fes­tet­tünk, vala­hány­szor kirán­dul­tunk az Antin­iot­isszára, mintha nagyobb expe­dí­ci­óra indul­nánk.

Az évnek egy bizo­nyos idő­sza­ká­ban mutatta leg­szebb arcu­la­tát a tó: ami­kor a liliom virág­zott. Az öblöt a tótól elvá­lasztó, lágyan hajló homok­gát volt az egyet­len hely a szi­ge­ten, ahol ilyen homoki liliom nőtt. Fur­csa, torz gumók rej­tőz­tek a homok­ban, melyek­ből évente egy­szer vas­tag, zöld leve­lek és fehér virá­gok haj­tot­tak ki. Ilyen­kor a föve­nyes part olyan lett, mint egy virág­ból össze­állt jég­mező. Ebben az idő­szak­ban min­den évben fel­ke­res­tük ezt a helyet, mert felejt­he­tet­len lát­ványt nyúj­tott. Nem sok­kal azután, hogy Dodo anya lett, The­o­dore figyel­mez­te­tett ben­nün­ket, hogy köze­le­dik a lili­om­nyí­lás ideje, és meg­kezd­tük a készü­lő­dést az antin­iot­isszai kirán­du­lás­hoz. Hama­ro­san kide­rült, hogy ha a szop­ta­tós anyát magunk­kal akar­juk vinni, ez jelen­tős bonyo­dal­ma­kat okoz.

– Ez alka­lom­mal csó­na­kon kell men­nünk – mondta mama össze­hú­zott szem­öl­dök­kel vizs­gálva a bonyo­lult, moza­ik­szerű min­tát, amit kötö­ge­tett.

– Minek? Csó­na­kon két­szer annyi ideig tart az út – felelte Larry.

– Nem mehe­tünk autón, drá­gám, mert akkor Dodo hányni fog, és nem is volna elég hely mind­annyi­unk­nak.

– Csak nem aka­rod azt az álla­tot magad­dal hozni?! – kér­dezte Larry elbor­zadva.

– Magam­mal kell vin­nem, drá­gám… egy sima, két for­dí­tott… nem hagy­ha­tom itt­hon… három sima… tudod, hogy milyen!

– Hát akkor bérelj nekik külön kocsit. Nem bolon­dul­tam meg, hogy úgy vonul­jak végig a kör­nyé­ken, mintha kira­bol­tam volna a kutya­men­he­lyet!

– Nem mehet autón. Hiszen éppen ezt magya­rá­zom. Tudod, hogy autó­ban mind­járt hány… Most hall­gass egy per­cig, drá­gám, mert szá­mo­lok.

– Ez nevet­sé­ges… – kezdte Larry két­ség­be­esve.

– Tizen­hét, tizen­nyolc, tizen­ki­lenc, húsz – szá­molt mama fenn­han­gon és kihí­vóan.

– Nevet­sé­ges, hogy a leg­na­gyobb kerü­lő­vel men­jünk csak azért, mert Dodo oká­dik, ha autót lát.

– Na, tes­sék – csat­tant fel mama inge­rül­ten –, most elvé­tet­tem a szá­mo­lást! Sze­ret­ném, ha nem vitat­koz­nál velem, mikor kötök.

– És hon­nan tudod, hogy nem lesz ten­ge­ri­be­teg? – kér­dezte Leslie érdek­lődve.

– Aki autó­ban éme­lyeg, az sohase lesz ten­ge­ri­be­teg – magya­rázta mama.

– Ezt nem hiszem – mondta Larry –, ez csak daj­ka­mese, ugye, The­o­dore?

– Nos, ezt nem mer­ném állí­tani – felelt The­o­dore tár­gyi­la­go­san –, hal­lot­tam már magam is, de hogy van-e benne valami… khm… igaz­ság, azt nem tudom. Csak annyit tudok, hogy én eddig még soha­sem éme­lyeg­tem autó­ban.

Larry elké­pedve bámult rá. – És ez mit bizo­nyít? – kér­dezte meg­hök­kenve.

– Nos, én min­dig akkor vagyok rosszul, ha csó­na­ká­zom – közölte The­o­dore egy­sze­rűen.

– Hát ez nagy­szerű! – mondta Larry. – Ha autón megyünk, Dodo fog hányni, ha csó­na­kon, akkor The­o­dore. Lehet válasz­tani!

– Nem is tud­tam, hogy haj­la­mos a ten­ge­ri­be­teg­ségre, The­o­dore – mondta mama.

– Igen, saj­nos így van. Ez elég bajt okoz nekem.

– Ilyen idő­ben, mint a mai, a ten­ger egé­szen csön­des, és akkor nem lesz semmi baja – vélte Margo.

– Saj­nos – felelt The­o­dore láb­ujj­he­gyen bil­legve – ez nálam sem­mit nem jelent. Én a… khm… leg­ki­sebb moz­gás­tól rosszul leszek. Sőt az is több­ször elő­for­dult, hogyha a mozi­ban hajót lát­tam viha­ros ten­ge­ren, kény­te­len vol­tam… khm… távozni a hely­szín­ről.

– Leg­jobb volna, ha két cso­portra osz­la­nánk – mondta Leslie. – Az egyik rész csó­na­kon mehetne, a másik autón.

– Nagy­szerű ötlet! – örven­de­zett mama. – Így min­den meg van oldva.

Csak­hogy semmi sem volt meg­oldva, mert meg­tud­tuk, hogy az Antin­iot­isszá­hoz vezető utat eltor­la­szolta egy kisebb föld­csu­szam­lás, és kocsin nem lehet meg­kö­ze­lí­teni a tavat. Vagy a ten­ger felől megyünk tehát, vagy seho­gyan.

Meleg, gyöngy­színű vir­ra­dat­ban indul­tunk el; fojtó meleg nap és csön­des ten­ger ígér­ke­zett. Ha az egész csa­lá­dot, a kutyá­kat, Spi­rót és Sop­hiát el akar­tuk helyezni, igénybe kel­lett ven­nünk a Ten­geri Tehe­net is, a Buci-Bigyót is. A Ten­geri Tehén sebes­sé­gét erő­sen csök­ken­tette, hogy a Buci-Bigyó kerek tes­tét kel­lett von­tat­nia, de nem kínál­ko­zott más meg­ol­dás. Larry taná­csára a kutyák, Sophia, mama és The­o­dore ültek a Buci-Bigyó­ban, mi, töb­biek, a Ten­geri Tehén­ben szo­rong­tunk. Saj­nos Larry kife­lej­tett egy fon­tos ténye­zőt a szá­mí­tás­ból: a hul­lám­ve­rést, amit a Ten­geri Tehén oko­zott. A fará­tól kék üveg­fal­ként len­dült ki a tat­hul­lám, és éppen ott emel­ke­dett leg­ma­ga­sabbra, ahol a Buci-Bigyó szé­les orrá­hoz ért. Föl­emelte a leve­gőbe, és nagy csob­ba­nás­sal megint leej­tette. Jó dara­big nem vet­tük észre a nyom­dok­víz hatá­sát, mert a motor zaka­to­lása elnyomta mama két­ség­be­esett segély­ki­ál­tá­sait. Mikor végre meg­áll­tunk, és mel­lénk szök­del­tet­tük Buci-Bigyót, már nem­csak Dodo és The­o­dore hányt, hanem min­denki, még az olyan edzett ten­ge­rész is, mint Roger. Mind­nyá­ju­kat át kel­lett emelni a Ten­geri Tehénbe, ahol egy­más mellé fek­tet­tük őket, és Spiro, Larry, Margo meg én fog­lal­tuk el helyü­ket a Buci-Bigyó­ban. Mire köze­led­tünk Antin­iot­isszá­hoz, min­denki magá­hoz tért, csak The­o­dore ült a lehető leg­kö­ze­lebb a csó­nak pere­mé­hez, merőn bámulta a cipő­jét, és kér­dé­se­inkre kur­tán vála­szolt. Meg­ke­rül­tük a szá­raz­föld utolsó vörös és arany szik­láit, melyek hul­lá­mos réte­gek­ben tor­lód­tak egy­másra, mint egy halom meg­kö­vült újság­pa­pír vagy valami óriás könyv­tá­rá­nak rozs­da­fol­tos, sár­le­pett marad­vá­nyai, és a Ten­geri Tehén a Buci-Bigyó­val együtt befor­dult a tó bejá­ra­tá­nál nyílt, szé­les, kék öbölbe. A gyöngy­fe­hér homok­part mögött fel­tűnt a lili­om­mal borí­tott gát; a sok ezer fehér virág úgy fes­tett a nap­sü­tés­ben, mint tömér­dek ele­fánt­csont trom­bita, mely égnek emeli szá­ját, és zene helyett sűrű, súlyos illa­tot ont magá­ból, a nyár lepá­rolt esszen­ci­á­ját, meleg édes­sé­gét. Újra meg újra beszív­tuk az illa­tot, hogy eltel­jünk vele. A motor még egy­szer fel­bő­gött, hangja vissz­hang­zott a szik­lák között, azután leállt, a két csó­nak sur­rogva sik­lott a part­hoz, a lili­o­mok illata pedig elé­bünk jött, üdvöz­lé­sünkre sie­tett a víz fölött.

Partra cipel­tük fel­sze­re­lé­sün­ket és elhe­lyez­tük a fehér homo­kon, azután szét­szé­led­tünk, ki-ki a maga dol­gára. Larry és Margo fél­álom­ban hevert a sekély víz­ben, mely gyönge, lágy hul­lá­mok­kal rin­gatta őket. Mama kézi­ásó­val és gyűj­tő­ko­sár­ral föl­sze­relve rövid sétára vezette dísz­me­ne­tét. Spiro alsó­nad­rág­ban mint valami fekete hajú ősem­ber gázolt a sodró árban, mely a tóból a ten­gerbe ömlött, beállt tér­dig, a vízbe meredt, és készen­lét­ben tar­totta három­ágú szi­go­nyát a lába körül cikázó hal­ra­jok fölött. The­o­dore meg én sor­sot húz­tunk Leslie-vel, hogy melyik part legyen a miénk, azután elin­dul­tunk egy­más­sal ellen­kező irány­ban. A fél utat jelző határ egy külö­nö­sen torz növésű olajfa volt a tópar­ton, onnan kel­lett vissza­for­dul­nunk, és Leslie is így tett a maga olda­lán: ez kizárta a lehe­tő­sé­get, hogy Leslie vélet­le­nül lelő­jön ben­nün­ket vala­me­lyik sűrű és kusza nád­bo­zót­ban. Míg The­o­dore meg én a pocso­lyák­ban és erecs­kék­ben tur­kál­tunk és matat­tunk, mint egy pár buzgó kana­las gém, Leslie hatá­ro­zott lép­tek­kel föl-alá jár­kált a tó túlsó part­ján a bozót­ban, és útját időn­ként vissz­hangzó dör­dü­lé­sek jelez­ték.

Eljött az ebéd­idő, éhe­sen gyü­le­kez­tünk a föve­nyes par­ton. Leslie tás­kája tömve volt vad­dal, véres nyu­lak­kal, fog­lyok­kal, für­jek­kel, sza­lon­kák­kal és vad­ga­lam­bok­kal. The­o­dore meg én kém­csö­ve­ket és üve­ge­ket hoz­tunk, telve csöpp, csil­logó élő­lé­nyek­kel. Tüzet gyúj­tot­tunk, kirak­tuk az ételt a pok­ró­cokra, behoz­tuk mellé a sekély parti ten­ger­víz­ben hűtött boros­pa­lac­ko­kat. Larry fel­húzta a pok­róca sar­kát a gátra, hogy tel­jes hosszá­ban a lili­o­mok közé fek­hes­sen. The­o­dore egye­ne­sen és ele­gán­san ült, sza­kálla bil­le­gett, ahogy las­san és mód­sze­re­sen rágta az ételt. Margo elő­ke­lően elom­lott a napon, és kénye­sen csi­pe­ge­tett egy halom gyü­mölcs­ből és zöld­ség­ből. Mama és Dodo egy hatal­mas nap­er­nyő árnyé­ká­ban tele­ped­tek le. Leslie a homok­ban gug­golt, comb­ján keresztbe fek­tette a pus­ká­ját, egyik kezé­vel egy nagy sze­let hideg húst evett, a másik­kal szó­ra­ko­zot­tan simo­gatta a fegy­ver csö­veit. Spiro mel­lette kupor­gott a tűz­nél, az izzad­ság lecsur­gott baráz­dált képén, és csil­logó csöp­pek­ben hul­lott a sűrű, fekete szőr­bun­dába a mel­lén, miköz­ben a lán­gok fölött for­ga­tott egy rög­tön­zött olajfa nyár­sat, amelyre hét kövér sza­lonka volt fel­tűzve.

– Micsoda isteni hely – motyogta Larry tele száj­jal, kéje­sen hanyatt dőlve a sugárzó virá­gok között. – Ez a hely nekem van teremtve. Bár­csak örökké itt fek­het­nék, és kívá­na­tos, mez­te­len drü­á­dok töm­né­nek ételt és italt a számba. Lehet per­sze, hogy a szá­za­dok folya­mán, ha mélyen és egyen­le­te­sen léleg­zem, az illat be fog bal­zsa­mozni, és hűsé­ges drü­ád­jaim egy napon hűlt helyemre lel­nek, csak illat marad utá­nam. Ki dobna ide egyet azok­ból a jóképű fügék­ből?

– Nagyon érde­kes köny­vet olvas­tam egy­szer a bal­zsa­mo­zás­ról – mondta The­o­dore lel­ke­sen. – Egyip­tom­ban nagy műgond­dal pre­pa­rál­ták a holt­tes­te­ket. Iga­zán mond­ha­tom, sze­rin­tem nagy­szerű mód­szer volt, ahogy az agy­ve­lőt… khm… kiszed­ték az orron keresz­tül.

– Ugye, valami horog­szerű szer­ke­zet­tel húz­ták ki az orr­lyu­ka­kon át? – érdek­lő­dött Larry.

– Larry, drá­gám, ne beszélj ilyes­mi­ről, ami­kor eszünk!

Ebéd után a közeli olaj­fák árnyé­kába húzód­tunk, és bágyad­tan szu­nyó­kál­tuk át a forró dél­utánt, míg fölöt­tünk zen­gett a kabó­cák csengő, nyug­tató éneke. Néha vala­me­lyi­künk föl­állt, lebal­la­gott a ten­ger­hez, és bele­hup­pant egy percre a sekély vízbe, azután lehűlve vissza­tért, és foly­tatta a szi­esz­tát. Négy óra­kor Spiro, aki addig dagad­tan és ernyed­ten feküdt, és ren­gett a hor­tyo­gás­tól, egy hor­kan­tás­sal föl­éb­redt, és lement a partra, hogy újra­élessze a tüzet a tea­fő­zés­hez. Las­san, bódul­tan ébre­dez­tünk, nyúj­tóz­tunk, sóhaj­toz­tunk, és a gőzölgő, daloló teás­kanna köré gyü­le­kez­tünk a homokba. Amint ott kupo­rog­tunk, kezünk­ben a teás­csé­szé­vel, fél­álom­ban hunyo­rogva és elme­rengve, egy vörös­begy buk­kant fel a lili­o­mok közül, és csil­logó beggyel, ragyogó szem­mel felénk ugrált. Egész közel jött hoz­zánk, majd meg­állt, és kíván­csian végig­né­zett ben­nün­ket. Azután úgy gon­dolta, hogy egy kis szó­ra­ko­zásra van szük­sé­günk, oda ugrált, ahol két liliom szép ívben össze­ha­jolt, szín­pa­di­a­san meg­állt közöt­tük, fel­fújva begyét, és lágy, tril­lázó dalt fütyö­ré­szett. Ami­kor befe­jezte, lekapta a fejét, mintha nevet­sé­ges öntelt­ség­gel meg­ha­jolt volna, és kitörő neve­té­sünk­től meg­ré­mülve, elröp­pent a lili­o­mok között.

– Iga­zán drága kis álla­tok ezek a vörös­be­gyek – mondta mama. – Ang­li­á­ban egy ilyen madár órá­kig mel­let­tem maradt, mikor a kert­ben dol­goz­tam. Úgy sze­re­tem nézni, mikor fel­fúj­ják a kis begyü­ket.

– Egé­szen úgy bókolt, mintha haj­lon­gana – mondta The­o­dore. – Meg kell mon­da­nom… khm… mikor így fel­fújta a keb­lét, olyan volt, mint… tudja… egy meg­le­he­tő­sen külön­le­ges méretű ope­ra­éne­kesnő.

– Igen, mintha valami fül­be­má­szó, könnyű dal­la­mot éne­kelt volna… talán Stra­usst – helye­selt Larry.

– Ope­rá­ról jut eszembe – mondta The­o­dore fel­csil­lanó szem­mel –, mesél­tem már a leg­utóbbi kor­fui opera-elő­adás­ról?

Biz­to­sí­tot­tuk róla, hogy nem, még nem mesélt róla, és kénye­lembe helyez­tük magun­kat, mert ha The­o­dore mesélt, a lát­vány épp­oly szó­ra­koz­tató volt, mint maga a mese.

– Nos… khm… afféle utazó ope­ra­tár­su­lat volt, tud­ják. Azt hiszem, Athén­ból jött, de az is lehet, hogy Olasz­or­szág­ból. Az első este a Toscá-t adták. Az éne­kesnő, aki a cím­sze­re­pet éne­kelte, külön­le­ge­sen… khm… jól fej­lett volt, ahogy már lenni szo­kott. Mint tud­ják, az opera utolsó jele­ne­té­ben a hősnő leveti magát egy erő­dít­mény­nek… job­ban mondva, egy vár­nak az orom­za­tá­ról. Az első elő­adás alkal­má­val a hősnő föl­má­szott a vár­falra, eléne­kelte búcsú­da­lát, és azután leve­tette magát… a… khm… halálba, a szik­lákra.

Saj­nos az ügyelő, úgy lát­szik, nem készí­tett sem­mit a falak alá, ami fel­fogja az esést. Az ered­mény az volt, hogy a puffa­nás, és az… khm… azt követő fáj­dal­mas üvöl­tés elho­má­lyo­sí­totta azt a benyo­mást, hogy a művésznő össze­tört hul­la­ként hever a mély­ben a szik­lá­kon. Az éne­kes, aki éppen a hősnő halá­lát pana­szolta éne­ké­vel, kény­te­len volt, igen… khm… teli torok­ból éne­kelni, hogy túl­har­sogja. A hős­nőt ter­mé­sze­te­sen nagyon bosszan­totta ez az ese­mény, és ezért az ügyelő más­nap buz­gón min­dent meg­tett, amit csak tudott, hogy kel­le­me­sen puffan­jon. A hősnő kissé vihar­ver­ten végig­sán­ti­kálta az ope­rát, amíg el nem ért a végső… khm… jele­net­hez. Azután megint föl­má­szott az orom­zatra, eléne­kelte búcsú­da­lát, és leve­tette magát a halálba. Saj­nos az ügyelő, aki az első elő­adás alkal­má­val túl keményre csi­nálta a puffa­nás helyét, most az ellen­kező vég­letbe esett. A nagy halom mat­rac és… khm… azok a rugós ágy­be­té­tek olyan rugal­ma­sak vol­tak, hogy az éne­kesnő rájuk esett, és megint vissza­pat­tant. Így, amíg az együt­tes lent a… khm… hogy is mond­ják… igen, a rival­da­fény­ben állt, és mon­do­gatta egy­más­nak, hogy Tosca meg­halt, a hősnő felső fer­tá­lya a közön­ség ámu­la­tára két­szer-három­szor újra fel­buk­kant az orom­zat fölött.

A vörös­begy, mely az elbe­szé­lés alatt megint köze­lebb szö­kellt, meg­ijedt kitörő neve­té­sünk­től, és ismét elszállt.

– Biz­tos vagyok benne, The­o­dore, hogy eze­ket a tör­té­ne­te­ket magad esze­led ki ráérő időd­ben – mondta Larry.

– Nem, nem – mondta The­o­dore bol­do­gan moso­lyogva a sza­kál­lába –, bár­hol a vilá­gon ki kel­lene talál­nom, de itt Kor­fun… khm… az élet úgy­szól­ván túl­tesz a művé­sze­ten.

Tea után The­o­dore meg én vissza­tér­tünk a tópartra, és addig kutat­tunk, míg be nem söté­te­dett, s már jófor­mán sem­mit sem lát­tunk. Akkor las­san vissza­sé­tál­tunk a tűz­höz, melyet Spiro rakott. A tűz lük­te­tett és izzott, mint egy óriás kri­zan­tém a kísér­te­ti­e­sen fehér lili­o­mok között. Spiro három nagy halat nyár­salt föl a szi­gonnyal, azo­kat sütötte ros­ton elme­rül­ten és össze­vont szem­öl­dök­kel. Hol egy gerezd fok­hagy­mát, hol néhány csepp cit­ro­mot vagy csi­pet­nyi bor­sot hin­tett a finom, fehér húsra, mely kivil­lant, ahol a per­zse­lődő bőr kez­dett fel­kun­ko­rodni. A hold föl­emel­ke­dett a hegyek fölé, és ezüst­szí­nűre fes­tette a lili­om­sző­nye­get, csak a libegő lán­gok­tól pirul­tak itt-ott rózsa­szí­nűre. Csöpp fod­rok futot­tak végig a hold­fé­nyes ten­ge­ren, és meg­könnyeb­bül­ten sóhaj­tot­tak föl, mikor végre par­tot értek. A bag­lyok kezd­tek kiál­tozni a fákon, ködös nef­rit­zöld fényük lük­tetve fel­gyul­ladt, majd kialudt röpü­lés köz­ben.

Ásí­tozva és nyúj­tózva hord­tuk be hol­min­kat a csó­na­kokba. Kievez­tünk az öböl szá­já­hoz, meg­pi­hen­tünk, és míg Leslie a motor­ral bab­rált, vissza­néz­tünk Antin­iot­isszára. A lili­o­mok fehér­let­tek a hold­fény­ben, mint a hómező, s az olaj­fák sötét hát­te­rén fényes pötty­ként csil­log­tak a szent­já­nos­bo­ga­rak. A tűz, melyet indu­lás előtt elta­pos­tunk, és föld­del bete­met­tünk, grá­nát­ként izzott a virág­mező szé­lén.

– Ez iga­zán… khm… nagyon szép hely – mondta The­o­dore rend­kí­vül elé­ge­det­ten.

– Isteni hely – helye­selt mama, és hoz­zá­fűzte leg­na­gyobb elis­me­rése jeléül: – Itt sze­ret­nék nyu­godni.

A motor bizony­ta­la­nul pufo­gott, azután mély búgás­sal meg­in­dult. A Ten­geri Tehén egyre gyor­sab­ban sik­lott a part mel­lett, maga után von­tatva a Buci-Bigyót. Mögöt­tünk legye­ző­ként terült szét a nyom­dok­víz a sötét ten­ge­ren, fehé­ren és fino­man, mint a pók­háló. A sötét vízen itt-ott fel­iz­zott egy pil­la­natra egy-egy vil­ló­dzó szikra.

Tizenhetedik fejezet

A sakktáblaföldek

A villa alatti domb­sor és a ten­ger között terül­tek el a sakk­táb­la­föl­dek. A ten­ger itt nagy öbölt vájt a szá­raz­földbe, amely majd­nem tel­je­sen körül­zárta. A víz sekély volt és fényes, és a part menti lapos terü­letre bonyo­lult min­tá­kat raj­zol­tak a kes­keny csa­tor­nák, a velen­cei ura­lom néhai sópár­lói. Min­de­nik csa­tor­nák­kal körül­vett és sűrűn beül­te­tett kis föld­da­ra­bon kuko­rica, krumpli, füge és szőlő zöl­dellt. Ezek a föl­dek kis, szí­nes négy­szö­gek­ként éke­lőd­tek a fénylő vizek közé. A táj olyan volt, mint egy messzire nyúló, sok­színű sakk­tábla, ame­lyen a parasz­tok tarka figu­rái mozog­tak.

Ez volt egyik leg­ked­ve­sebb vadász­te­rü­le­tem, mert a kis csa­tor­nák és a buja alj­nö­vény­zet tömén­te­len állat­nak nyúj­tott ott­hont. Itt könnyen el lehe­tett tévedni, mert ha az ember lel­ke­sen elme­rült egy pil­langó üldö­zé­sé­ben, és vélet­le­nül elté­vesz­tette a fahi­dacs­kát, amely egyik szi­get­ről a másikra veze­tett, jár­kál­ha­tott azután ide-oda, amíg meg­ta­lálta a hol­mi­ját a füge­bok­rok, náda­sok és magas kuko­ri­ca­füg­gö­nyök kusza útvesz­tő­jé­ben. A föl­dek leg­többje a bará­ta­imé volt, a dom­bo­kon lakó paraszt­csa­lá­doké. Így, ha arra jár­tam, min­dig tud­tam, hogy meg­pi­hen­he­tek és elfe­cseg­he­tek isme­rő­se­im­mel egy fürt sző­lőt maj­szolva, vagy érte­sül­he­tek néhány érde­kes újság­ról, mint pél­dául arról, hogy Geor­gio föld­jén pacsir­ta­fé­szek van egy dinnye­bo­kor tövé­ben. Ha az ember egye­ne­sen átvá­gott a sakk­táb­lán, és nem engedte, hogy bará­tai, vagy a sáros par­to­kon lecsú­szó és a vízbe loccsanó vízi­tek­nő­sök, vagy a füle mel­lett elzúgó szi­ta­kö­tők elvon­ják a figyel­mét, elért arra a helyre, ahol a csa­tor­nák kiszé­le­sed­tek, és egy­másba foly­tak egy nagy, lapos, homo­kos tér­sé­gen, melyet az előző éjjeli dagály vég­te­len sok sza­bá­lyos redőbe gyűrt. Hosszú, tekergő hor­da­lék­lán­cok jelez­ték a ten­ger lassú vissza­vo­nu­lá­sá­nak útját. Ezek­ben a lán­cok­ban min­den volt, ami érdek­fe­szítő: szí­nes hínár, dög­lött tűha­lak, halász­há­lók­ból szár­mazó para­fák, melyek szinte ehe­tő­nek lát­szot­tak, mintha nagy mézes­ka­lács koc­kák len­né­nek, boros­üve­gek cse­re­pei, melye­ket a dagály és a homok átlát­szó drá­ga­kővé csi­szolt, kagy­lók, melyek tüs­ké­sek vol­tak, mint a sün­disznó, vagy simák, tojás­da­dok és fino­man rózsá­sak, mint valami vízbe fúlt istennő kör­mei. Ez volt a vízi­ma­da­rak országa: sza­lon­kák, csi­ga­for­ga­tók, part­fu­tók és csé­rek áll­do­gál­tak elszórt cso­por­tok­ban a víz pere­mé­nél, ahol a hosszú, bod­ros hul­lá­mok a part felé gör­dül­tek, és hosszú, kanyar­gós fod­rok­ban tör­tek meg a homok­buc­ká­kon. Ha itt meg­éhez­tem, begá­zol­tam a sekély vízbe, és kövér, áttet­sző rákocs­ká­kat fog­tam, melyek nyer­sen fogyasztva oly éde­sek vol­tak, mint a szőlő, vagy addig tur­kál­tam láb­uj­jam­mal a homok­ban, míg bor­dá­zott, dió­forma szív­kagy­ló­kat nem talál­tam. Ha ket­tőt záró­iz­ma­i­nál egy­más­nak feszí­tet­tem, és hir­te­len meg­csa­var­tam ellen­té­tes irány­ban, ügye­sen kinyi­tot­ták egy­mást. Tar­tal­muk kissé rágós volt, de tejes és finom.

Egy dél­után, mikor nem volt jobb dol­gom, elha­tá­roz­tam, hogy kirán­du­lok a kutyák­kal a föl­dekre. Még egy­szer meg­kí­sér­lem, hogy elcsíp­jem Vén Loccsot, átvá­gok a ten­ger­hez kagy­lót enni és úszni, azután Petro föld­jén át térek vissza, ahol majd leülök egy kicsit tere­fe­rélni meg görög­dinnyét és néhány göm­bö­lyű grá­nát­al­mát meg­enni. Vén Loccs nagy és igen öreg vízi­tek­nős volt, és akár­mi­lyen óva­to­san köze­lí­tet­tem hozzá, mikor aludt a sáros par­ton, min­dig föl­éb­redt a döntő pil­la­nat­ban, lábai vadul csé­pel­tek, lecsú­szott a síkos lej­tőn, és beloccsant a vízbe, mint egy tes­tes men­tő­csó­nak. Per­sze fog­tam már szá­mos vízi­tek­nőst, feke­tét apró, gom­bos­tű­fej­nyi arany­pöttyök­kel, és kar­csú szür­ké­ket őzbarna csí­kok­kal, de Vén Loccsot nagyon sze­ret­tem volna elcsípni. Nagyobb volt, mint az eddig látott vízi­tek­nő­sök, és oly öreg, hogy vihar­vert pán­célja és rán­cos bőre tel­je­sen meg­fe­ke­te­dett, eltün­tetve rég múlt ifjú­sá­gá­nak min­tá­za­tát. El vol­tam szánva, hogy meg­szer­zem, és mivel már egy tel­jes heti kímé­leti időt adtam neki, idő­sze­rű­nek gon­dol­tam, hogy újabb kísér­le­tet tegyek elfo­gá­sára.

Üve­gek­kel, dobo­zok­kal teli tás­ká­mat, háló­mat és a Vén Loccs­nak szánt kosa­rat magam­hoz véve elin­dul­tam a kutyák­kal lefelé a domb­ról. A Far­kák két­ség­be­esett könyör­gés­sel kiál­toz­tak utá­nam: „Gerry, Gerry, Gerry!”, azután, hogy nem for­dul­tam vissza, csú­fo­lódni és kárálni kezd­tek, és min­den­féle ocs­mány han­got hal­lat­tak. Rikol­to­zá­suk elhalt, amint az olaj­li­getbe értünk, azután min­dent túl­har­so­gott a kabó­cák kórusa, mely szinte meg­re­meg­tette a leve­gőt. Bal­lag­tunk a forró úton, mely fehér és lágy volt a lábunk alatt, mint egy púder­pa­macs. Meg­áll­tam Yani kút­já­nál egy italra, ráha­jol­tam az olaj­ágak­ból össze­tá­kolt disz­nó­ólra, ahol a két koca lakott. Har­sány élve­zet­tel hem­pe­reg­tek a csú­szós sár­ten­ger­ben. Ala­po­san és elis­me­rően meg­szag­lász­tam őket, a nagyob­bik­nak rácsap­tam mocs­kos, rengő fene­kére, és men­tem tovább az úton. A követ­kező kanyar­ban éles szó­vál­tásba keve­red­tem két kövér paraszt­asszonnyal, akik gyü­möl­csös­ko­sa­ra­kat egyen­sú­lyoz­tak fejü­kön, és fel­bő­szül­tek Csuri miatt. A kutya hoz­zá­juk lopa­ko­dott, mikor éppen el vol­tak merülve a tár­sal­gás­ban, meg­szag­lászta őket, és nevé­hez híven a szok­nyá­jukra és lábukra csu­ri­zott. Tíz per­cig mind­annyian bol­do­gan vesze­ked­tünk, hogy kinek a hibá­já­ból tör­tént, ami tör­tént, azután tovább­men­tem, míg oly messzire nem kerül­tünk egy­más­tól, hogy már nem hal­lot­tuk egy­mást, és nem tud­tuk mél­tá­nyolni egy­más sér­té­seit.

Átvág­tam az első három szán­tó­föl­dön, és meg­áll­tam Taki kert­jé­ben, hogy sző­lőt bön­gésszek. Taki nem volt ott, de tud­tam, hogy nem venné rossz néven. A szőlő apró szemű fajta volt, édes és mus­ko­tályízű. Ha meg­nyom­tam egy sze­met, az egész puha, mag­ta­lan tar­talma a számba lövellt, csak össze­töp­pedt héja maradt az ujjaim között. A kutyák is, én is, ettünk egy-egy für­töt, és még ket­tőt eltet­tem a gyűj­tő­zsá­komba későbbre, azután tovább­men­tünk a csa­torna szé­lén arra a helyre, hol Vén Loccs ked­venc sár­csúsz­dája volt. Ahogy köze­led­tünk, éppen tel­jes csendre akar­tam inteni a kutyá­kat, mikor egy nagy, zöld gyík sur­rant ki egy búza­táb­lá­ból, és elira­mo­dott. A kutyák vad uga­tás­sal üldö­zőbe vet­ték. Mire Vén Loccs sár­csúsz­dá­já­hoz érkez­tem, már csak a fino­man szét­gyű­rűző víz mutatta, hogy ott volt. Leül­tem, vár­tam a kutyá­kat, és min­den­féle ékes és szí­nes szi­dal­mat fogal­maz­tam, amit majd a fejük­höz vágok. De nagy meg­le­pe­té­semre nem tér­tek vissza. Vak­kan­tá­saik elhal­tak a távol­ban, azután csönd lett, később kórus­ban ugatni kezd­tek egy­hangú, egyen­le­te­sen ismét­lődő vak­kan­tá­sok­kal, ami azt jelen­tette, hogy talál­tak vala­mit. Utá­nuk siet­tem kíván­csian, hogy vajon mit lel­tek.

Fél­kör­ben áll­tak egy fűcsomó körül a víz­par­ton, azután elé­bem futot­tak csap­kodó farok­kal, izga­lom­tól nyü­szítve. Roger vigyor­gásra emelte felső ajkát örö­mé­ben, hogy eljöt­tem meg­vizs­gálni a lele­tü­ket. Elő­ször nem lát­tam, mi hoz­hatta őket ilyen izga­lomba. Azután, amit elő­ször gyö­kér­nek néz­tem, egy­szerre meg­moz­dult, és egy pár kövér, barna vízi­sik­lót lát­tam, melyek szen­ve­dé­lye­sen egy­másba csa­va­rodva feküd­tek a fűben, és szenv­te­len, ezüs­tös sze­mük rám meredt ásó­forma fejük­ből.

Izgal­mas lelet volt, és majd­nem kár­pó­tolt Vén Loccsért. Régen sze­ret­tem volna ilyen kígyót fogni, de gyor­sak, rend­kí­vül ügyes úszók vol­tak, és soha­sem tud­tam őket annyira meg­kö­ze­lí­teni, hogy elkap­has­sam. Most a kutyák egy szép párt talál­tak; ott hever­tek a napon, csak föl kel­lett őket szedni.

A kutyák, miu­tán meg­tet­ték köte­les­sé­gü­ket, meg­ta­lál­ták a kígyó­kat, és oda­hív­tak, biz­tos távol­ságba húzód­tak vissza (mert nem bíz­tak a hül­lők­ben), leül­tek, és érdek­lődve figyel­tek. Las­san teker­get­tem a lep­ke­há­ló­mat, míg sike­rült kicsa­var­nom a nye­lét. Így már volt botom a vadá­szat­hoz, a kér­dés csak az volt: hogyan lehet két kígyót elkapni egyet­len bot­tal? Míg gon­dol­kod­tam, az egyik dön­tött helyet­tem: kényel­me­sen szét­te­ke­re­dett, és lecsú­szott a vízbe, simán, mint a kés­penge. Azt hit­tem, hogy meg­szö­kött, és inge­rül­ten néz­tem, amint hul­lámzó teste elme­rült a tük­röző víz­ben. Azután nagy örö­mömre lát­tam, hogy egy iszap­osz­lop emel­ke­dik las­san a víz­ben, és szét­te­rül a fel­szí­nén, mint a rózsa: a hüllő beásta magát a fenékbe, és tud­tam, hogy ott is marad, míg azt nem hiszi, hogy már elmen­tem. Figyel­me­met a tár­sára for­dí­tot­tam, és leszo­rí­tot­tam a dús fűbe a botom­mal. Bonyo­lult cso­móba teke­re­dett, kitá­totta rózsa­színű szá­ját, és rám szi­sze­gett. Erő­sen meg­ra­gad­tam a nya­kát két ujjam­mal, és máris ott lógott a kezem­ben. Meg­si­mo­gat­tam szép, fehér hasát és barna hátát, ahol a pik­ke­lyek kissé fel­emel­ked­tek, mint egy fenyő­to­boz pik­ke­lyei. Gyen­gé­den a kosárba helyez­tem, és neki­lát­tam, hogy elfog­jam a mási­kat. Egy dara­bon lefelé men­tem a par­ton, leszúr­tam a lep­ke­háló nye­lét, hogy lás­sam, milyen mély a csa­torna, és meg­ál­la­pí­tot­tam, hogy fél­mé­ter­nyi víz alatt egy­mé­te­res puha, rengő iszap­ágy van. A víz zava­ros volt, és a kígyó beásta magát a fenék iszap­jába, úgy gon­dol­tam hát, leg­jobb lesz, ha a láb­uj­jam­mal kuta­tok utána (ahogy kagy­ló­kat szok­tam keresni), és majd ha meg­ér­zem, hol van, hir­te­len ráve­tem maga­mat.

Lerúg­tam szan­dá­lo­mat, és beeresz­ked­tem a meleg vízbe. Érez­tem, hogy a folyé­kony iszap fel­buggyan a láb­uj­jaim között, és föl­hú­zó­dik a láb­szá­ra­mon lágyan, mint a hamu.

Két fekete felhő ter­jen­gett comb­jaim körül, azután úszni kez­dett lefelé a csa­tor­ná­ban. Elin­dul­tam arra­felé, ahol zsák­má­nyom rej­tő­zött, las­san moz­dítva a lába­mat és óva­to­san tere­getve szét az iszap­füg­gönyt. Egy­szerre sikam­lós tes­tet érez­tem a lábam alatt, könyö­kig lenyúl­tam a vízbe, és oda­kap­tam. Ujjaim gyön­gyöző isza­pot mar­kol­tak, mely átszi­vár­gott köz­tük, és lassú, örvénylő fel­hők­ben höm­pöly­gött el a víz­ben. Átkoz­tam a bal­sze­ren­csét, mikor egy méter­rel odébb a kígyó egy­szerre csak fel­színre buk­kant, és teke­regve úszni kez­dett a vízen. Dia­dal­mas ordí­tás­sal tel­jes hosszú­sá­gom­ban ráve­tet­tem maga­mat. Zűr­za­va­ros pil­la­nat volt: lesüllyed­tem a sötét víz alá, az iszap fel­buggyant, sze­mem, fülem, szám tele lett, de érez­tem, hogy a hüllő teste vadul csap­kod bal kezem szo­rí­tá­sá­ban, és daga­doz­tam a büsz­ke­ség­től. Levegő után kap­kodva és bugy­bo­ré­kolva az iszap­ta­karó alatt, fel­ül­tem a csa­tor­ná­ban, meg­szo­rí­tot­tam a kígyó nya­kát, mielőtt magá­hoz tér­he­tett volna, hogy meg­mar­jon, azután sokáig köp­köd­tem, hogy meg­tisz­tít­sam foga­i­mat és szá­mat a finom, szem­csés réteg­től. Mikor végre lábra áll­tam, és a part felé kezd­tem gázolni, meg­le­pet­ten lát­tam, hogy kutya-néző­kö­zön­sé­gem meg­sza­po­ro­dott egy nesz­te­le­nül oda­ér­ke­zett ember­rel, aki kényel­me­sen gug­golt a par­ton, érdek­lő­dés­sel szem­lélt, és lát­ha­tóan reme­kül szó­ra­ko­zott.

Zömök, ala­csony ember volt, barna képe fölött dohány­színű haja rövidre volt nyírva. Gunyo­ro­san csil­logó, nagy, rend­kí­vül kék szeme volt, sar­ká­ban szar­ka­lá­bak raj­zo­lód­tak a finom bőrbe. Rövid sas­orra szé­les, neve­tős száj fölé gör­bült. Nefe­lejcs­szí­nűre fakult, kék pamut­in­get viselt, és ócska, szürke fla­nel­nad­rá­got. Nem ismer­tem, és azt gon­dol­tam, talán vala­me­lyik távo­labbi part menti falu­ból szár­mazó halász lehet. Komo­lyan nézte, ahogy föl­mász­tam a partra, azután elmo­so­lyo­dott.

– Jó egész­sé­get! – mondta zengő, mély han­gon.

Udva­ri­a­san viszo­noz­tam a köszön­tést, és hoz­zá­lát­tam, hogy betes­sé­kel­jem a máso­dik kígyót a kosárba, úgy, hogy az első ki ne szök­jön. Azt vár­tam, hogy elő­adást fog tar­tani az ártal­mat­lan vízi­sik­lók veszé­lyes­sé­gé­ről és a koc­ká­zat­ról, ami­vel érin­té­sük jár, de meg­le­pe­té­semre hall­ga­tott, és érdek­lő­dés­sel nézte, hogyan tusz­ko­lom a tekergő hül­lőt a kosárba. Majd kezet mos­tam, és elő­szed­tem a Taki sző­lő­jé­ben csórt sző­lő­für­tö­ket. Meg­kí­nál­tam a férfit, és szót­la­nul ettünk, har­sány élve­zet­tel cup­pan­tot­tuk ki a sző­lő­sze­mek belét. Mikor az utolsó üres héjat is elha­jí­tot­tuk a csa­tor­nába, a férfi dohányt vett elő, és ciga­ret­tát sodort tömpe, barna ujjai között.

– Kül­földi vagy? – kér­dezte, és mélyen, élve­zet­tel leszívta a ciga­ret­ta­füs­töt.

Mond­tam, hogy angol vagyok, és csa­lá­dom fent lakik egy vil­lá­ban a domb­te­tőn. Vár­tam a szo­ká­sos kér­dé­se­ket a csa­lád­ta­gok neme, száma, kora, fog­lal­ko­zása és ter­vei felől, amit ravasz kereszt­kér­dé­sek szok­tak követni, hogy miért is élünk mi Kor­fun. Ez volt a parasz­tok szo­ká­sos eljá­rása, nem kér­dez­tek kel­le­met­le­nül, és nem volt barát­sá­gos érdek­lő­dés­nél egyéb indí­té­kuk. Saját ügye­i­ket is a leg­na­gyobb köz­vet­len­ség­gel és őszin­te­ség­gel közöl­ték az ember­rel, és meg­sér­tőd­tek, ha nem cse­le­ked­tünk úgy, mint ők. De meg­le­pe­té­semre a férfi meg­elé­ge­dett a vála­szom­mal, nem kér­de­zett töb­bet, csak ült, finom füst­fel­hő­ket fújt az égre, és álma­tag, kék szem­mel bámult maga elé. Kör­möm­mel csi­nos min­tát kar­col­tam a com­bo­mon szá­radó, szürke iszap­pán­célba, és elha­tá­roz­tam, hogy leme­gyek, és lemo­som maga­mat és ruhá­i­mat a ten­ger­ben, mielőtt haza­tér­nék. Föl­áll­tam, vál­lamra vetet­tem tás­ká­mat és háló­mat, a kutyák is föl­áll­tak, meg­ráz­ták magu­kat, és ásí­tot­tak. Merő udva­ri­as­ság­ból meg­kér­dez­tem a férfit, hova készül. A paraszti illem meg­kí­vánta, hogy az ember kér­de­zős­köd­jön. Ez mutatta, hogy érdek­lő­dünk ember­tár­sunk iránt. Eddig még sem­mit sem kér­dez­tem tőle.

– Leme­gyek a ten­ger­hez – mondta, ciga­ret­tá­já­val lefelé mutatva – a csó­na­kom­hoz… te hová mégy?

Mond­tam, hogy én is a ten­ger­hez megyek, elő­ször mosa­kodni aka­rok, azután kagy­lót enni.

– Elme­gyek veled – mondta az ember, föl­állt, és nyúj­tóz­ko­dott. – Egy kosár kagyló van a csó­na­kom­ban, ehetsz belőle, ha sze­re­ted.

Hall­gatva vág­tunk át a föl­de­ken, és ami­kor kiér­tünk a fövenyre, lemu­ta­tott egy távoli eve­zős csó­nakra, mely kényel­me­sen hevert egyik olda­lán, fara körül fod­ros hul­lám­szok­nya lebe­gett. Amint a csó­nak­hoz köze­led­tünk, meg­kér­dez­tem, halász talán, és ha az, hon­nan jött.

– Innen jöt­tem… a dom­bok­ról – felelte –, leg­alábbis ott van az ott­ho­nom, de most Vidó­ban lakom.

A válasz meg­le­pett, mert Vido egy kis szi­get volt Korfu városa alatt, és úgy tud­tam, hogy ott csak rabok és őrök élnek, mert ez volt a helyi bör­tön­szi­get. Ezt meg is mond­tam neki.

– Igen, úgy van – mondta és meg­állt, hogy meg­ve­re­gesse a mel­lette elha­ladó Rogert –, úgy van. Én rab vagyok.

Azt hit­tem, tré­fál, és éle­sen rápil­lan­tot­tam, de arca egész komoly maradt. Azt mond­tam, bizo­nyára éppen most sza­ba­dult.

– Nem, nem, nincs olyan sze­ren­csém – mondta moso­lyogva –, még le kell ülnöm két évet. De jó maga­vi­se­letű rab vagyok, tudod. Meg­bíz­nak ben­nem, és nincs baj velem. Ha valaki olyan, mint én, és bízni lehet benne, annak sza­bad csó­na­kot épí­te­nie, és haza­me­het a hét­vé­gekre, ha nem lakik nagyon messze. Nekem leg­ké­sőbb hétfő reg­gelre kell vissza­men­nem.

Mihelyt egy dol­got meg­ma­gya­ráz­nak, mind­járt ért­he­tővé válik. Eszembe se jutott, hogy ez az eljá­rás némi­leg szo­kat­lan. Azt tud­tam, hogy angol bör­tön­ből nem lehet haza­menni a hét­vé­gekre, de Kor­fun vol­tunk, és Kor­fun min­den lehet­sé­ges. Fur­dalt a kíván­csi­ság, hogy vajon milyen bűnt követ­he­tett el, és magam­ban éppen kezd­tem meg­fo­gal­mazni a tapin­ta­tos kér­dést, mikor oda­ér­tünk a csó­nak­hoz, és abban volt valami, ami egy­sze­ri­ben min­den más gon­do­la­tot elűzött a fejem­ből. A csó­nak fará­ban, egyik sárga lábá­nál fogva az ülés­hez kötözve, egy óri­ási, fekete hátú dol­má­nyos sirály ült, és hara­gos, sárga sze­mé­vel nézett rám. Mohón köze­lebb lép­tem, és kinyúj­tot­tam a keze­met szé­les, fekete háta felé.

– Vigyázz! Vigyázz! Nagyon vad! – kiál­totta figyel­mez­te­tő­leg az ember.

A figyel­mez­te­tés elké­sett, mert már rátet­tem a keze­met a madár hátára, és simo­gatva végig­húz­tam ujja­i­mat a sely­mes tol­la­za­ton. A sirály leku­po­ro­dott, kissé kinyi­totta cső­rét, és sze­mé­nek sötét pupil­lája össze­hú­zó­dott a cso­dál­ko­zás­tól, de annyira meg­lepte a merész­sé­gem, hogy nem moz­dult.

– Szpi­ri­dion! – mondta az ember elámulva. – Úgy lát­szik, sze­ret téged. Eddig min­den­kit meg­csí­pett, aki hozzá akart nyúlni.

Bele­fúr­tam ujja­i­mat a madár nya­ká­nak fod­ros, fehér tol­lai közé, és amint gyen­gé­den vakar­gat­tam, a sirály elő­re­ej­tette fejét, és sárga szeme elál­mo­so­dott. Meg­kér­dez­tem az embert, hol tudott ilyen nagy­szerű mada­rat fogni.

– Tavasszal átvi­tor­láz­tam Albá­ni­ába nyu­lászni, és ott talál­tam rá egy fészek­ben. Akkor még kicsi volt és gyap­jas, mint a bárány. Most akkora, mint egy nagy kacsa – mondta az ember, és elgon­dol­kozva bámult a sirályra –, kövér, csú­nya, hara­pós kacsa, az vagy, ugye?

Erre a meg­szó­lí­tásra a sirály kinyi­totta fél sze­mét, és rövid, rekedt hápo­gást hal­la­tott, ami épp­úgy lehe­tett taga­dás, mint helyes­lés. Az ember leha­jolt, és kihú­zott az ülés alól egy öblös kosa­rat, mely pere­méig telve volt nagy, kövér kagy­lók­kal, melyek dal­la­mo­san csö­röm­pöl­tek. Beül­tünk a csó­nakba, és ettük a meszes héjú álla­to­kat, de én egész idő alatt egyre néz­tem a mada­rat: elbű­völt hófe­hér melle és feje, hosszú, kam­pós csőre, vad szeme, mely sárga volt, mint a tava­szi kike­rics, szé­les háta és hatal­mas, korom­fe­kete szár­nya. Véle­mé­nyem sze­rint nagy úszó­hár­tyás lábá­tól a csőre hegyéig egé­szen cso­dá­la­tos volt. Lenyel­tem még egy utolsó kagy­lót, bele­tö­röl­tem keze­met a csó­nak olda­lába, és meg­kér­dez­tem az ember­től, nem tudna-e nekem egy sirályfi­ó­kát sze­rezni jövő tavasszal.

– Akarsz egyet? – kér­dezte meg­le­pet­ten. – Sze­re­ted őket?

Lát­tam, hogy nem tudja fel­be­csülni az érzel­me­i­met: az éle­te­met adtam volna egy ilyen sirá­lyért!

– Hát vidd el, ha aka­rod – vetette oda az ember hüvelyk­uj­já­val a madár felé bökve.

Nem hit­tem a fülem­nek. Hihe­tet­len, hogy vala­ki­nek ilyen cso­dá­la­tos állata legyen, és azt csak úgy egy­sze­rűen el akarja aján­dé­kozni!

– Magá­nak nem kell a madár? – kér­dez­tem.

– Hát igen, sze­re­tem – mondta az ember, és elgon­dol­kodva nézte a mada­rat –, de töb­bet eszik, mint amennyit sze­rezni tudok neki, és olyan gonosz, hogy min­den­kit meg­csíp. Nem sze­reti sem a többi rab, sem az őrök. Már sza­ba­don akar­tam engedni, de nem megy, min­dig vissza­jön. Arra gon­dol­tam, hogy egyik hét­vé­gen átvi­szem Albá­ni­ába, és ott­ha­gyom. Ha iga­zán aka­rod, elvi­he­ted…

Hogy akar­tam-e? Mintha angyalt kínált volna. Egy kissé kaján kül­lemű angyalt, az igaz, de cso­dá­la­tos szár­nyak­kal. Izgal­mam­ban nem is gon­dol­tam arra, hogy a csa­lád mit fog szól­nia madár érke­zé­sé­hez, mely akkora, mint egy liba, és a csőre borot­va­éles. Nehogy az ember meg­gon­dolja magát, hamar ledo­bál­tam ruhá­mat, kiver­tem belőle a szá­raz isza­pot, amennyire tud­tam, aztán gyor­san úsz­tam egyet a sekély víz­ben. Utána fel­öl­töz­tem, füttyen­tet­tem a kutyák­nak, és hoz­zá­lát­tam, hogy haza­vi­gyem szer­ze­mé­nye­met. Az ember elol­dotta a madza­got, föl­emelte a sirályt, és oda­nyúj­totta nekem. Hónom alá szo­rí­tot­tam: meg­le­pőd­tem, hogy ez a hatal­mas madár hogy lehet ilyen pehely­könnyű. Hálá­san meg­kö­szön­tem az ember­nek a cso­dá­la­tos aján­dé­kot.

– Hall­gat a nevére – jegyezte meg, a sirály cső­rét ujjai közé fogva és gyen­gé­den lóbálva. – Alecko a neve. Oda­jön, ha hív­ják.

Alecko, amint meg­hal­lotta a nevét, vadul kalim­pált a lába­i­val, és kérdő, sárga sze­mé­vel az arcomba nézett.

– Halat kell neki fogni – jegyezte meg az ember. – Hol­nap nyolc óra körül kime­gyek a csó­nak­kal. Ha van ked­ved velem jönni, fog­ha­tunk neki egy csomó halat.

Azt mond­tam, nagy­szerű lesz, és Alecko helyes­lően hápo­gott. Az ember neki­fe­szült a csó­nak orrá­nak, hogy kitolja a vízre, és ekkor hir­te­len eszembe ötlött valami. Csak úgy oda­vetve meg­kér­dez­tem, mi a neve, és miért van bör­tön­ben. Ked­ve­sen vissza­mo­soly­gott a válla fölött.

– A nevem Koszti – mondta. – Koszti Pano­po­u­losz. Meg­öl­tem a fele­sé­ge­met.

Neki­fe­szült a csó­nak­nak, és meg­nyomta; a csó­nak sus­to­rogva sik­lott végig a homo­kon a vízbe; kis hul­lá­mok ugrál­tak körü­lötte, és körül­nya­lo­gat­ták az orrát, mint izga­tott kis­ku­tyák. Koszti bemá­szott a csó­nakba, és meg­mar­kolta az eve­ző­ket.

– Jó egész­sé­get! – kiál­totta. – A hol­napi viszont­lá­tásra!

Az eve­zők dal­la­mo­san nyi­ko­rog­tak, a csó­nak gyor­san sik­lott a kris­tály­tiszta vízen. Meg­for­dul­tam, és érté­kes mada­ra­mat hónom alá szo­rítva vissza­bak­tat­tam a homok­ban a sakk­táb­la­föl­dek felé.

A haza­té­rés meg­le­he­tő­sen sokáig tar­tott. Rájöt­tem, hogy rosszul ítél­tem meg Alecko súlyát, mert ahogy halad­tunk, egyre nehe­zebb­nek érez­tem. Holt súly volt, egyre csú­szott lefelé, úgy­hogy kény­te­len vol­tam időn­ként vissza­rán­tani a hónom alá, ami ellen eré­lyes hápo­gás­sal til­ta­ko­zott. Fél­úton vol­tunk a föl­de­ken, mikor meg­pil­lan­tot­tam egy meg­fe­lelő füge­fát, mely véle­mé­nyem sze­rint árnyék­kal és fris­sí­tő­vel szol­gál­ha­tott, és elha­tá­roz­tam, hogy meg­pi­he­nek. Míg a magas fűben feküd­tem, és fügét maj­szol­tam, Alecko oly moz­du­lat­la­nul ült mel­let­tem, mintha fából farag­ták volna, és pis­lan­tás nél­kül nézte a kutyá­kat. Csak pupil­lája mutatta, hogy él: izga­tot­tan tágult és szű­kült, ahány­szor a kutyák meg­moz­dul­tak.

Kipi­hen­ten és fel­üdül­ten fel­szó­lí­tot­tam tár­su­la­to­mat, hogy indul­junk neki az út utolsó sza­ka­szá­nak. A kutyák enge­del­me­sen föl­áll­tak, de Alecko fel­bor­zolta tol­lait, hogy zörög­tek, akár a szá­raz fale­vél, és tel­jes tes­té­ben meg­bor­zon­gott a gon­do­latra; nyil­ván nem tet­szett neki, hogy hónom alá csa­pom, mint valami ócska zsá­kot, és össze­ku­szá­lom a tol­lát. Most, hogy ilyen kel­le­mes helyen sike­rült meg­pi­hen­nie, nem volt szán­dé­ká­ban foly­tatni a sze­rinte unal­mas és fölös­le­ges utat. Mikor leha­jol­tam, hogy föl­emel­jem, össze­kat­tin­totta a cső­rét, han­gos, rekedt kiál­tást hal­la­tott, és háta mögé csapta a szár­nyait olyan test­tar­tás­ban, ahogy az angya­lok szok­tak állni a sír­kö­ve­ken. Dühö­sen meredt rám, pil­lan­tása mintha azt kér­dezte volna: miért men­jünk el innen? Van itt árnyas, lágy fű, ami­ben üldö­gélni lehet, és víz is van a közel­ben, mi értelme volna odább­állni és átzöty­kö­lődni a föl­de­ken, kényel­met­len és meg­alázó hely­zet­ben? Egy dara­big vitat­koz­tam vele, és mikor úgy lát­tam, hogy meg­nyu­go­dott, újra meg­kí­sé­rel­tem, hogy föl­emel­jem. Ez alka­lom­mal min­den két­sé­get kizá­róan bebi­zo­nyí­totta, hogy ott akar maradni, ahol van. Csőre elő­re­len­dült, oly gyor­san, hogy nem tud­tam elkapni a keze­met, és pon­to­san bele­ta­lált köze­ledő ujja­imba. Mintha jég­csá­kánnyal vág­tak volna belém: össze­zú­zott ujj­ízü­le­teim fáj­tak, az egy­cen­tis vágás­ból bőven bugyo­gott a vér. Alecko oly sunyin nézett rám, és oly elé­ge­dett volt táma­dá­sá­val, hogy dühbe gurul­tam. Föl­kap­tam lep­ke­há­ló­mat, és ügye­sen lecsap­tam, úgy­hogy Alecko nagy meg­le­pe­té­sére bele­te­ke­re­dett a háló rán­ca­iba. Ráug­rot­tam, mielőtt észbe kap­ha­tott volna, és meg­ra­gad­tam a cső­rét egyik kezem­mel. Azután ráte­ker­tem a zseb­ken­dő­met a cső­rére, és a biz­ton­ság ked­vé­ért rákö­töz­tem egy madzag­da­rab­bal, majd leve­tet­tem inge­met, és úgy rácsa­var­tam, hogy csap­kodó szár­nyait szo­ro­san a tes­té­hez rög­zí­tet­tem. Úgy feküdt ott össze­cso­ma­golva, mintha vásárba készül­nék vele, rám meredt, és foj­tot­tan kia­bált. Bőszen össze­szed­tem fel­sze­re­lé­se­met, hónom alá vet­tem a mada­rat, és büsz­kén vonul­tam haza­felé. Ha már kap­tam egy sirályt, nem vol­tam haj­landó eltűrni a pac­ká­zá­sait, és min­den­kép­pen haza akar­tam vinni a vil­lába. Az út hát­ra­levő részé­ben Alecko egy­foly­tá­ban, meg­sza­kí­tás nél­kül vad, ful­dokló, éles kiál­tá­so­kat hal­la­tott. Mire a ház­hoz értünk, már komo­lyan dühös vol­tam rá.

Betop­pan­tam a nap­pa­liba, letet­tem Alec­kót a pad­lóra, és hoz­zá­fog­tam, hogy kicso­ma­gol­jam. A műve­le­tet a madár rekedt kia­bá­lás­sal kísérte. A lár­mára mama és Margo besi­et­tek a kony­há­ból. Alecko, kisza­ba­dulva az ingem­ből, ott állt a szoba köze­pén, csőre még a zseb­ken­dőmbe volt csa­varva, és dühö­sen trom­bi­tált.

– Hát ez mi a csuda? – ámul­do­zott mama.

– Micsoda óri­ási madár! – kiál­totta Margó. – Mi ez? Sas?

Csa­lá­dom hiá­nyos madár­tani kép­zett­sége min­dig bosszan­tott. Ride­gen közöl­tem, hogy nem sas, hanem fekete hátú dol­má­nyos sirály, és elmond­tam, hogy jutot­tam hozzá.

– De drá­gám, hogy tud­juk ezt táp­lálni? – kér­dezte mama. – Halat eszik?

– Alecko – mond­tam biz­ta­tóan – min­dent meg­eszik. – El akar­tam kapni, hogy leve­gyem a zseb­ken­dőt a cső­ré­ről, de ő való­szí­nű­leg azt hitte, hogy meg aka­rom támadni, és har­sá­nyan, dühöd­ten trom­bi­tált a zseb­ken­dőn keresz­tül. Ez az újabb düh­ki­tö­rés Lar­ryt és Leslie-t elő­csalta a szo­bá­juk­ból.

– Ki az ördög ját­szik itt dudán? – kér­dezte Larry a szo­bába rontva.

Alecko egy pil­la­natra elhall­ga­tott, hide­gen végig­mérte a jöve­vényt, azután han­gos és hara­gos hápo­gás­sal nyil­vá­ní­totta véle­mé­nyét.

– Úris­ten! – mondta Larry, és hát­ra­ugorva neki­üt­kö­zött Leslie-nek. – Hát ez mi az ördög?

– Egy új madár, amit Gerry kapott – mondta Margo. – Ugye, milyen vad?

– Sirály – mondta Leslie Larry válla fölött kukucs­kálva. – Micsoda fene nagy dög!

– Dehogyis! – mondta Larry. – Ez egy albat­rosz.

– Nem, sirály.

– Ne hülyés­kedj. Ki látott ekkora sirályt? Mon­dom, ez egy nagy dög albat­rosz.

Alecko néhány lépést tap­po­gott Larry felé, és újra ráhá­po­gott.

– Hívd vissza – paran­csolta Larry. – Gerry, fékezd meg ezt az átko­zott dögöt: nekem akar ugrani.

– Csak állj nyu­god­tan, akkor nem bánt – taná­csolta Leslie.

– Neked könnyű, te mögöt­tem állsz! Gerry, fogd meg azt a mada­rat, de azon­nal, mielőtt jóvá­te­he­tet­len kárt tesz ben­nem.

– Ne ordíts úgy, drá­gám, meg­ijesz­ted.

– Sze­re­tem az ilyet! Itt csap­kod egy sár­kány­szerű valami a pad­lón, neki­megy min­den­nek, és te azt mon­dod, hogy ne ijesszem meg!

Sike­rült Alecko mögé lopa­kod­nom, és elkap­nom. Fül­si­ke­títő til­ta­ko­zása köze­pette lecsa­var­tam a zseb­ken­dőt a cső­ré­ről. Mikor újra elen­ged­tem, mél­tat­lan­kodva meg­rázta magát, és ostor­pat­ta­nás­hoz hasonló zaj­jal két­szer-három­szor össze­csat­tin­totta a cső­rét.

– Hall­gas­sá­tok csak! – kiál­totta Larry. – A fogát csi­kor­gatja.

– Ezek­nek nincs is foguk – jegyezte meg Leslie.

– Hát akkor más­va­la­mi­jét csi­kor­gatja. Remé­lem, mama, nem enge­ded, hogy meg­tartsa? Nem két­sé­ges, hogy vesze­del­mes dög. Nézd csak a sze­mét! És ezen­kí­vül sze­ren­csét­len­sé­get is hoz.

– Miért hozna sze­ren­csét­len­sé­get? – kér­dezte mama, aki szen­ve­dé­lye­sen érdek­lő­dött a babo­nák iránt.

– Ez köz­tu­do­mású: ha csak egy tol­lát magad­nál tar­tod, a ház­ban meg­be­teg­szik vagy meg­bo­lon­dul valaki.

– Te a pávára gon­dolsz, drá­gám.

– Nem, tudom, hogy az albat­rosz ilyen. Köz­tu­do­mású.

– Nem, drá­gám: a páva hoz bal­sze­ren­csét.

– Akár­hogy is, ez az izé nem marad­hat a ház­ban. Kész elme­baj volna. Gon­dolj csak rá, hogy mi tör­tént a Vén Ten­ge­résszel! Mind­nyá­junk­nak íjjal a pár­nánk alatt kell majd alud­nunk.

– Larry, te iga­zán min­dent úgy föl­fújsz! – mondta mama. – Én úgy látom, hogy nagyon kezes madár.

– Várj csak, amíg arra nem ébredsz egy reg­gel, hogy valami kivájta a sze­me­det.

– Butá­kat beszélsz, drá­gám. Nagyon ártal­mat­lan­nak lát­szik.

Dodo, aki min­dig csak utó­lag fogta föl az ese­mé­nye­ket, ha gyor­san követ­ték egy­mást, most vette csak észre Alec­kót. Nehe­zen szu­szogva, kíván­csian kidül­ledő szem­mel elő­re­csám­pá­zott, és meg­szag­lászta. Alecko csőre lecsa­pott, és ha Dodo abban a pil­la­nat­ban vész­ki­ál­tá­som hatá­sára el nem for­dítja a fejét, az orra bizo­nyára ket­té­ha­sad. Így csak hatal­mas ütést kapott a fejére, ami annyira meg­lepte, hogy a lába men­ten kifi­ca­mo­dott. Hát­ra­ve­tette a fejét, és fül­ha­so­gató voní­tásba kez­dett. Alecko úgy kép­zelte, hogy ez valami lár­ma­ver­seny, és min­dent meg­tett, hogy túl­ki­a­bálja Dodót, miköz­ben oly vadul csap­ko­dott szár­nyá­val, hogy elol­totta a leg­kö­ze­lebb álló lám­pát.

– Tes­sék – mondta Larry dia­dal­ma­san. – Mit mond­tam? Nincs öt perce a ház­ban, és már meg­öli a kutyát.

Mama és Margo hely­re­dö­gö­nyözte Dodót, mire végre elhall­ga­tott. Alecko ült, és érdek­lő­dés­sel figyelte a műve­le­tet. Han­go­san össze­csat­tin­totta cső­rét, mint aki elcso­dál­ko­zik a kutya­fajta gyar­ló­sá­gán, azután bősé­ge­sen kide­ko­rálta a pad­lót, és olyan öntel­ten rázta a far­kát, mint aki tudja, hogy bölcs dol­got cse­le­ke­dett.

– De édes! – mondta Larry. – Szó­val ezen­túl deré­kig gua­nó­ban jár­ká­lunk a ház­ban.

– Nem volna jobb, ha kivin­néd, drá­gám? – aján­lotta mama. – Hol aka­rod tar­tani?

Azt mond­tam, ket­té­osz­tom a Far­kák ket­re­cét, és ott tar­tom majd Alec­kót. Mama azt mondta, hogy ez nagyon jó gon­do­lat. Míg a kalitka készült, kikö­töt­tem Alec­kót a veran­dára, és a csa­lád min­den tag­ját figyel­mez­tet­tem, hogy ne men­jen a köze­lébe.

– Jól van – mondta Larry, mikor ebéd­nél ültünk –, azután ne nekem tegye­tek szem­re­há­nyást, ha a házat elso­dorja a cik­lon. Én óvta­lak ben­ne­te­ket, töb­bet nem tehe­tek.

– Miért sodorná el a cik­lon, drá­gám?

– Az albat­rosz min­dig rossz időt hoz.

– Elő­ször hal­lom, hogy a cik­lon rossz idő – jegyezte meg Leslie.

– De drá­gám, foly­ton magya­rá­zom neked, hogy a páva hoz sze­ren­csét­len­sé­get – mondta mama pana­szo­san. – Tudom, egy néni­kém tar­tott néhány farok­tol­lat a házá­ban, és a sza­kács­nője meg­halt.

– Drága anyám, az albat­rosz az egész vilá­gon elis­mer­ten bal­jós madár. Edzett, vén ten­geri fókák elsá­pad­nak, és elájul­nak, ha meg­lát­ják. Mon­dom, hogy egy éjjel kigyul­lad Szent Elmo tüze a kémé­nyen, és mielőtt észbe kap­nánk, ágyunk­ban ful­la­dunk a szö­kő­árba.

– Az előbb cik­lont mond­tál – muta­tott rá Margo.

– Cik­lon és szö­kőár – mondta Larry – és talán még némi föld­ren­gés és egy-két szór­vá­nyos vul­kán­ki­tö­rés. Az ember kihívja a sor­sot, ha ilyen dögöt tart a házá­ban.

– Hol sze­rez­ted tulaj­don­kép­pen? – for­dult hoz­zám Leslie.

Elme­sél­tem talál­ko­zá­so­mat Kosz­ti­val (nem emlí­tet­tem a vízi­sik­ló­kat, mert Leslie iszo­nyo­dott min­den kígyó­tól) és azt is, hogy nekem aján­dé­kozta a mada­rat.

– Épeszű ember nem ad más­nak ilyen aján­dé­kot – jegyezte meg Larry. – Ki ez az ember tulaj­don­kép­pen?

Gon­dol­ko­dás nél­kül rávág­tam, hogy rab.

– Rab? – mondta mama elcsukló han­gon. – Hogy érted, hogy rab?

Meg­ma­gya­ráz­tam, hogy Kosz­tit haza­en­ged­ték a hét­vé­gére, mert meg­bíz­ható tagja a vidói közös­ség­nek. Hoz­zá­tet­tem, hogy más­nap reg­gel együtt megyünk halászni.

– Nem tudom, hogy okos dolog lesz-e, drá­gám – mondta mama két­kedve. – Nem sze­re­tem, hogy rab­bal jár­kálsz. Az ember sohase tud­hatja, mit köve­tett el.

Mél­tat­lan­kodva mond­tam, hogy én, igenis, jól tudom, mit köve­tett el: meg­ölte a fele­sé­gét.

– Gyil­kos? – kér­dezte mama elké­pedve. – De hát az hogyan jár­kál­hat sza­ba­don min­den­felé? Miért nem akasz­tot­ták fel?

– Itt csak a rab­ló­kat íté­lik halálra – magya­rázta Leslie –, három évre íté­lik, aki gyil­kol, és öt évre, akit raj­ta­kap­nak, hogy dina­mit­tal halá­szik.

– Nevet­sé­ges! – hábo­ro­dott fel mama. – Soha­sem hal­lot­tam ilyen bot­rá­nyos szo­kás­ról.

– Sze­rin­tem elra­gadó érzé­kük van a dol­gok fon­tos­sága iránt – mondta Larry. – Apró hal töb­bet ér, mint a nő.

– Min­den­esetre meg­til­tom, hogy gyil­kos­sal mász­kálj! – mondta mama. – Még elvágja a tor­ko­dat!

Egy­órás vita és rábe­szé­lés után mama bele­egye­zett, hogy halászni men­jek Kosz­ti­val, de azzal a fel­té­tel­lel, hogy Leslie lemegy velem, és előbb meg­nézi magá­nak. Más­nap reg­gel elmen­tem halászni Kosz­ti­val, és ami­kor haza­tér­tünk annyi hal­lal, hogy több napra elég volt, hogy elszó­ra­koz­tassa Alec­kót, meg­hív­tam bará­to­mat, jöj­jön föl a vil­lába, hogy mama sze­mé­lye­sen is meg­te­kint­hesse.

Mama nagy szel­lemi meg­eről­te­tés­sel tanult meg két-három görög szót. Hiá­nyos szó­kin­cse min­den­kor erő­sen kor­lá­tozta tár­sal­gá­sát, de ha az a fel­adat hárult rá, hogy gyil­kos­sal cse­veg­jen, egy­sze­ri­ben elfe­lej­tette egész görög­tu­do­má­nyát. Ott ült hát a veran­dán ide­ge­sen moso­lyogva, míg Koszti fakult ingé­ben és fol­tos nad­rág­já­ban meg­ivott egy pohár sört, és én tol­má­csol­tam a sza­vait.

– Olyan ked­ves ember­nek lát­szik – mondta mama, miu­tán Koszti elbú­csú­zott. – Csöp­pet sem olyan, mint egy gyil­kos.

– Miért, mit gon­dol­tál, milyen egy gyil­kos? – kér­dezte Larry. – Olyan alak, aki­nek nyúl­szája van, lólába, és üve­get szo­ron­gat, amire rá van írva, hogy MÉREG?

– Ne butás­kodj, drá­gám. Per­sze hogy nem így gon­dol­tam. De azt hit­tem… szó­val tudod, azt hit­tem, hogy gyil­ko­sabb kül­seje van.

– Nem lehet a külső után ítélni – magya­rázta Larry –, csak a tet­tek alap­ján. Én mind­járt meg­mond­tam volna, hogy gyil­kos.

– Miből, drá­gám? – kér­dezte mama nagyon kíván­csian.

– Nagyon egy­szerű – mondta Larry meg­vető sóhaj­jal. – Csak egy gyil­kos­nak jut­ha­tott eszébe, hogy albat­roszt aján­dé­koz­zon Ger­rynek.

Tizennyolcadik fejezet

Vendégség állatokkal

A ház­ban nagy volt a sür­gés-for­gás. A hátsó ajtó­nál parasz­tok tolong­tak: fejü­kön kosár­ban ter­mé­nyeik és káráló tyú­kok. Spiro naponta két­szer, sőt néha három­szor is meg­je­lent kocsi­ján magasra tor­nyo­zott boros­lá­dák­kal, szé­kek­kel, össze­csuk­ható asz­ta­lok­kal, élel­mi­sze­res dobo­zok­kal. A Far­kákra átra­gadt az izga­lom, kidug­ták fejü­ket a drót­há­lón, és rekedt meg­jegy­zé­sek­kel kísér­ték a zűr­za­vart és jövés-menést. Margo az ebéd­lő­ben a pad­lón hasalt, körü­lötte nagy ív cso­ma­go­ló­pa­pír, és nagy, szí­nes fali­ké­pe­ket fes­tett kré­tá­val. A nap­pa­li­ban Leslie körül bútor­tor­nyok áll­tak, és papí­ron szá­mít­gatta, hány szé­ket és asz­talt lehet a ház­ban elhe­lyezni úgy, hogy még az embe­rek is befér­je­nek. A kony­há­ban mama (két har­sány paraszt­lány köz­re­mű­kö­dé­sé­vel) olyan kör­nye­zet­ben moz­gott, mely leg­in­kább egy tűz­há­nyó bel­se­jére hason­lí­tott: min­de­nütt gőz­fel­hők, szik­rázó tüzek, lágyan bugy­bo­ré­koló és sípoló faze­kak. Én meg a kutyák szo­bá­ról szo­bára ván­do­rol­tunk és segí­tet­tünk, ahol tud­tunk, tanáccsal és hasz­nos mun­ká­val. Larry béké­sen aludt eme­leti háló­szo­bá­já­ban. A csa­lád nagy ven­dég­ségre készült.

Mint min­dig, most is hir­te­len hatá­roz­tuk el, hogy ven­dég­sé­get ren­de­zünk, pusz­tán csak azért, mert egy­szerre csak ked­vet kap­tunk hozzá. A csa­lád­ban túl­buz­gott az ember­sze­re­tet, és min­den­kit meg­hív­tunk, aki csak eszünkbe jutott, bele­értve azo­kat is, aki­ket szív­ből utál­tunk. Min­denki lel­ke­se­dés­sel vetette magát az elő­ké­szü­le­tekbe. Mivel szep­tem­ber eleje volt, úgy hatá­roz­tunk, hogy kará­cso­nyi ven­dég­ség­nek fog­juk nevezni, és hogy a dolog ne legyen túl­sá­go­san szűkre sza­bott, a ven­dé­ge­ket ebédre, uzson­nára és vacso­rára hív­tuk meg. Ehhez óri­ási étel­mennyi­sé­get kel­lett készí­teni, és mama időn­ként órákra eltűnt a kony­há­ban (több kötet sza­már­fü­les sza­kács­könyv­vel föl­fegy­ver­kezve). Ha fel­buk­kant is néha gőz­től elkö­dö­sült szem­üveg­gel, sem­mi­ről sem volt haj­landó tár­sa­logni, ami nem étel­lel kap­cso­la­tos.

Mint min­dig, ami­kor ritka alkal­mak­kor a csa­lád egy­ön­te­tűen ven­dé­ge­ket óhaj­tott fogadni, a ren­de­zés­hez most is annyi­val előbb fogott hozzá és oly nagy buz­ga­lom­mal, hogy mire fel­vir­radt az ünnep­ség napja, már min­denki kime­rült és inge­rült volt. Azt mon­da­nom sem kell, hogy ven­dég­sé­ge­ink soha­sem úgy zaj­lot­tak le, ahogy elter­vez­tük. Akár­hogy igye­kez­tünk, min­dig bekö­vet­ke­zett az utolsó perc­ben vala­mi­lyen buk­tató, s elté­rí­tette a dol­gok mene­tét, gon­do­san elren­de­zett ter­ve­ink elle­nére töké­le­te­sen más pályára vitte az ese­mé­nye­ket, mint ame­lyen elin­dí­tot­tuk. Az évek folya­mán ezt már úgy meg­szok­tuk, hogy tiszta haszon­nak bizo­nyult, mert kará­cso­nyi ven­dég­sé­günk más­kü­lön­ben kez­det­től fogva kudarc­nak szá­mí­tott volna, tud­ni­il­lik az első perc­től fogva tel­jes egé­szé­ben az álla­tok vet­ték át az ural­mat. A dolog egé­szen ártat­la­nul kez­dő­dött, arany­ha­lak­kal.

Nem sok­kal előbb elfog­tam Koszti segít­sé­gé­vel az öreg vízi­tek­nőst, Vén Loccsot. Úgy érez­tem, vala­mi­vel emlé­ke­ze­tessé kell tenni az ese­ményt, hogy ily kirá­lyi és érde­kes pél­dánnyal gaz­da­gít­ha­tom gyűj­te­mé­nye­met. Úgy gon­dol­tam, leg­jobb lesz, ha átala­kí­tom tek­nős­ta­vacs­ká­mat, amely eddig egy közön­sé­ges bádog mos­dó­tál volt. Túl­sá­go­san sze­rény haj­lék­nak érez­tem olyan teremt­mény szá­mára, mint Vén Loccs; sze­rez­tem egy nagy, négy­szög­le­tes kőtar­tályt (vala­mi­kor olí­va­ola­jat tárol­tak benne), és művé­szi­e­sen beren­dez­tem kövek­kel, vízi­nö­vé­nyek­kel, homok­kal és kavi­csok­kal. Mikor elké­szült, rend­kí­vül ter­mé­sze­te­sen hatott, és úgy lát­tam, hogy a vízi­tek­nő­sök és kígyók helyes­lés­sel fogad­ják. Én azon­ban még nem vol­tam elé­ge­dett. Egé­szé­ben vitat­ha­tat­la­nul szép tel­je­sít­mény volt, de valami még hiány­zott belőle. Hosszas gon­dol­ko­dás után arra a követ­kez­te­tésre jutot­tam, hogy akkor lenne egé­szen töké­le­tes, ha arany­ha­la­kat ten­nék a vízbe. Most már csak az volt a kér­dés, hon­nan sze­rez­zek arany­ha­lat. Leg­kö­ze­lebb Athén­ban lehetne venni, de ez bonyo­lult volna, és sokáig tar­tana. Azt akar­tam, hogy a ven­dég­ség nap­jára készen legyen a tó. Tud­tam, hogy a csa­lád túl­sá­go­san elfog­lalt, hogy­sem időt szen­tel­jen arany­ha­lak fel­ku­ta­tá­sára, ezért Spi­ró­hoz for­dul­tam prob­lé­mám­mal. Miu­tán szem­lé­le­te­sen elma­gya­ráz­tam neki, mit neve­zek arany­hal­nak, azt felelte, hogy a kéré­sem sze­rinte tel­je­sít­he­tet­len, sohase talál­ko­zott ilyen hal­lal Kor­fun. De majd meg­látja, mit lehet tenni, mondta.

Hosszú vára­ko­zás után mikor már azt hit­tem, elfe­led­ke­zett a dolog­ról, egy nap­pal a ven­dég­ség előtt egy csön­des sarokba hívott, és körül­né­zett, nem hallja-e valaki, amit beszé­lünk.

– Ger­rysz úrfisz, azt hiszemsz, tudok sze­rezni ara­nyos halaksz – morogta reked­ten. – Nem szólsz sen­ki­neksz. Velem jössz ma este város­bansz, mikor bevi­szünk a mam­átsz fod­rász­hoz, és hozol vala­mit, amibe bele­te­szünksz.

Ez a hír fel­vil­la­nyo­zott, mert Spiro össze­es­küvő-modora kel­le­me­sen veszé­lyes­nek és bonyo­dal­mas­nak ígérte az arany­ha­lak meg­szer­zé­sét. Az egész dél­utánt azzal töl­töt­tem, hogy kan­nát készít­sek a halak haza­szál­lí­tá­sá­hoz. Este Spiro késett, és mama meg én jó dara­big vára­koz­tunk a veran­dán, míg kocsija dudálva és dübö­rögve föl­ka­nya­ro­dott az úton, és csi­ko­rogva meg­állt a villa előtt.

– Fenék, Mrs. Dur­rellsz; saj­nálomsz, hogy kés­temsz – sza­bad­ko­zott, a kocsiba segítve mamát.

– Semmi baj, Spiro. Már fél­tünk, hogy valami bal­esete volt.

– Bal­esetsz? – felelte Spiro zor­dan. – Nekem soha sincs bal­esetsz. Már megint bél­gá­zok miatt volt!

– Bél­gá­zok? – kér­dezte mama elcso­dál­kozva.

– Igen, min­dig jön­nek nekem bél­gá­zok ilyen­korsz – mondta Spiro mogor­ván.

– Nem kel­lene orvos­hoz menni, ha kel­le­met­len­ked­nek? – java­solta mama.

– Orvossz? – ismé­telte Spiro cso­dál­kozva. – Mineksz?

– Hát a bél­gá­zok nagyon kíno­sak lehet­nek – magya­rázta mama.

– Kíno­sak?

– Igen, igen. Ha elha­nya­gol­ják az ilyes­mit.

Spiro elgon­dol­kozva töp­ren­gett egy per­cig.

– Turista bél­gá­zok­ról beszé­lek – mondta végül.

– Turista bél­gá­zok­ról?

– Igen. Azt hiszem, Brüsszel­ből jöt­teksz.

– Talán bel­gá­kat akart mon­dani?

– Hiszen azt mond­tamsz: bél­gá­zok – magya­rázta Spiro mél­tat­lan­kodva.

Már söté­te­dett, mire lerak­tuk mamát a fod­rász­nál. Spiro elvitt a város másik végébe, és meg­állt egy óri­ási, ková­csolt­vas kapu előtt. Kimá­szott a kocsi­ból, lopva körül­né­zett, azután fel­ka­csá­zott a kapu­hoz, és füttyen­tett. Rög­tön elő­jött a bok­rok közül egy öreg, pofa­sza­kál­las egyén, és sut­togva tár­gyal­tak vala­mit. Spiro vissza­jött a kocsi­hoz.

– Adsz ide a kan­nátsz, Ger­rysz úrfi, és maradsz itt – mor­molta –, mind­járt jövöksz.

A pofa­sza­kál­las egyén kinyi­totta a kaput, Spiro beka­csá­zott, és láb­ujj­he­gyen ello­pa­ko­dott a bok­rok között. Fél­óra múlva Spiro újra fel­buk­kant, dom­ború mel­lé­hez szo­rítva a bádog­kan­nát; cipője cup­po­gott, nad­rágja szá­rá­ból csur­gott a víz.

– Tess­éksz, Ger­rysz úrfisz – mondta, és átnyúj­totta a kan­nát, mely­ben öt csil­logó, kövér arany­hal úsz­kált.

El vol­tam ragad­tatva, és hálás köszö­ne­tet mond­tam Spi­ró­nak.

– Nincs mitsz – mondta bein­dítva a motort –, csak egy szó se szólsz sen­ki­neksz, ugye?

Kér­dez­tem, hon­nan sze­rezte őket, kié a kert.

– Nem törődsz vele – morogta –, dugsz el őket, és sen­ki­nek se szólsz róla.

Hetek múlva, mikor The­o­dore-ral arra jár­tunk, a ková­csolt­vas kapu előtt meg­kér­dez­tem tőle, mi ez az épü­let. Elma­gya­rázta, hogy ebben a palo­tá­ban szo­kott lakni a görög király (vagy más kirá­lyi ven­dég), ha a szi­getre érke­zik. Spiro iránti cso­dá­la­tom nem ismert határt: úgy érez­tem, ha valaki betör egy palo­tába, és arany­ha­la­kat lop a király tavá­ból, az iga­zán nagy­szerű tel­je­sít­mény. A halak tekin­té­lyét erő­sen növelte ez a körül­mény az én sze­mem­ben, és emelte hájas tes­tük fényét, amint gond­ta­la­nul cikáz­tak a vízi­tek­nő­sök között.

A ven­dég­ség nap­ján már kora reg­gel kez­dett min­den rosszul menni. Elő­ször is: mama ész­re­vette, hogy Dodo éppen ezt a napot válasz­totta ki, hogy tüzelni kezd­jen. Az egyik paraszt­lányt ki kel­lett állí­tani a hátsó ajtó­hoz sep­rű­vel a kezé­ben, hogy elker­gesse az udvar­ló­kat, és mama nyu­god­tan főz­hes­sen, de min­den óva­tos­ság elle­nére vol­tak időn­ként rémü­le­tes pil­la­na­tok, mikor egy-egy meré­szebb Romeo a ház eleje felől sur­rant a kony­hába.

Reg­geli után az arany­ha­lak­hoz siet­tem, és bor­zadva lát­tam, hogy ket­tőt már meg­öl­tek, és félig meg­et­tek. Örö­möm­ben, hogy sike­rült a hala­kat meg­sze­rezni, elfe­lej­tet­tem, hogy a vízi­tek­nő­sök és a sik­lók egy­aránt sze­ret­nek néha kövér halat enni. Kény­te­len vol­tam átköl­töz­tetni a hül­lő­ket pet­ró­le­u­mos­kan­nákba, amíg vala­mi­féle meg­ol­dást nem talá­lok. Meg­tisz­to­gat­tam, meg­etet­tem a Far­ká­kat és Alec­kót, de még akkor sem tud­tam eldön­teni, hogyan tart­hat­nám egy helyen a hala­kat és a hül­lő­ket, és már köze­le­dett az ebéd­idő. Nem­so­kára vár­tuk az első ven­dé­ge­ket. Kel­let­le­nül oda­csel­leng­tem gon­do­san elren­de­zett tavacs­kám­hoz, és rémül­ten lát­tam, hogy valaki a kígyók kan­ná­ját a tűző napra állí­totta. Bénán és for­rón lebeg­tek a víz szí­nén, úgy­hogy elő­ször azt hit­tem, meg­dög­löt­tek. Vilá­gos volt, hogy csak azon­nali első­se­gély ment­heti meg őket. Ezért föl­kap­tam a kan­nát, és bero­han­tam a házba. Mama zak­la­tot­tan és szó­ra­ko­zot­tan tett-vett a kony­há­ban, nagy igye­ke­zet­tel pró­bálta figyel­mét meg­osz­tani a főzés és Dodo udvar­lói között.

Elmond­tam, mi tör­tént a kígyók­kal, és hogy csak az ment­heti meg őket, ha hosszú időre hideg für­dőbe teszem őket. Bete­het­ném őket egy órára a für­dő­kádba?

– Hát igen, drá­gám. Azt hiszem, az jó lesz. Csak kér­dezd meg, hogy min­denki meg­für­dött-e már, és ne felejtsd el majd a kádat fer­tőt­le­ní­teni utá­nuk, jó?

Meg­töl­töt­tem a kádat kel­le­mes, hideg víz­zel, és gyen­gé­den bele­csúsz­tat­tam a kígyó­kat. Néhány perc múlva már szem­mel lát­ha­tóan éle­dez­tek. Elé­ge­det­ten hagy­tam őket ázni, és föl­men­tem átöl­tözni. Mikor lejöt­tem, kibal­lag­tam a veran­dára, hogy egy pil­lan­tást ves­sek az ebéd­lő­asz­talra, melyet a sző­lő­lu­gas árnyé­ká­ban terí­tet­tek meg. A köze­pén, az egy­kor igen bájos virág­dísz helyén, ott ültek a Far­kák, lágyan rin­ga­tóz­tak jobbra-balra. Elhűl­ten néz­tem végig az asz­ta­lon: az evő­esz­köz sze­szé­lye­sen szét­do­bálva, a tányé­ro­kon vaj­ré­teg szét­kenve, és vajas láb­nyo­mok szán­tot­ták keresz­tül-kasul az asz­tal­te­rí­tőt. A bor­sot és sót sike­re­sen hasz­nál­ták egy már­tá­sos­csé­sze marad­vá­nya­i­nak fel­dí­szí­té­sére. Az egészre rábo­rí­tot­ták a vizes­kor­sót, hogy valódi, utá­noz­ha­tat­lan, Far­kák­hoz méltó művü­ket meg­ko­ro­náz­zák. Úgy lát­tam, hogy van valami hatá­ro­zot­tan fur­csa a bűnö­sök visel­ke­dé­sé­ben: nem repül­tek el a lehető leg­gyor­sab­ban, hanem ott gub­basz­tot­tak az össze­tört virá­gok között, üte­me­sen him­bál­ták magu­kat, sze­mük ragyo­gott, és elé­ge­dett, apró csuk­lá­so­kat hal­lat­tak. Az egyik, miu­tán elra­gad­tatva rám bámult egy pil­la­na­tig, igen bizony­ta­la­nul végig­ment az asz­ta­lon egy szál virág­gal a cső­ré­ben, elvesz­tette egyen­sú­lyát az asz­tal­te­rítő szé­lén, és súlyo­san a földre hup­pant. A másik reked­ten föl­ka­ca­gott, szár­nya alá dugta a fejét, és elaludt. Elké­ped­tem ezen a szo­kat­lan visel­ke­dé­sen. Azután föl­fe­dez­tem a törött sörös­üve­get a kőpad­lón. Rádöb­ben­tem, hogy a Far­kák külön ven­dég­sé­get ren­dez­tek, és a sárga föl­dig leit­ták magu­kat. Könnyen elkap­tam mind­ket­tőt, bár az, ame­lyik az asz­ta­lon maradt, igye­ke­zett elbújni egy vaj­pöttyös asz­tal­kendő alatt és úgy tenni, mintha nem volna jelen. Ott áll­tam a Far­kák­kal, és éppen azon gon­dol­kod­tam, hogyan dug­hat­nám vissza őket a ket­recbe, és tagad­hat­nám le, hogy bár­mi­ről is tudo­má­som van, mikor egy már­tá­sos­csé­szé­vel meg­je­lent mama. Raj­ta­ka­pott, és hiába is tulaj­do­ní­tot­tam volna a fel­for­du­lást hir­te­len szél­vi­har­nak, vagy pat­ká­nyok­nak, vagy bármi egyéb­nek, ami eszembe ötlött. Vál­lal­nunk kel­lett a követ­kez­mé­nye­ket a Far­kák­nak is, nekem is.

– Iga­zán, drá­gám, ügyelj a kalit­ká­juk ajta­jára. Tudod, hogy milye­nek – mondta mama sirán­kozva. – De hát ne búsulj, vélet­len volt. És azt hiszem, nem is lehet őket fele­lőssé tenni, hiszen része­gek!

Vissza­tet­tem a báva és tehe­tet­len Far­ká­kat a kalit­ká­jukba, és fel­fe­dez­tem, hogy meg­tör­tént, ami­től ret­teg­tem: Alecko meg­ra­gadta az alkal­mat, és ugyan­csak meg­szö­kött. Vissza­rak­tam a Far­ká­kat a lak­osz­tá­lyukba, és ala­po­san lehord­tam őket. Most már har­cias álla­potba kerül­tek, és vadul neki­tá­mad­tak a cipőm­nek. Azon mara­kod­tak, melyik­nek jut az a tisz­tes­ség, hogy a cipő­fű­ző­met meg­ehesse, majd egy­más­nak ron­tot­tak. Mikor elhagy­tam őket, csa­pongva és bizony­ta­la­nul röp­köd­tek a kalit­ká­ban, és siker­te­le­nül igye­kez­tek egy­mást fejbe verni cső­rük­kel. Alecko kere­sé­sére indul­tam. Végig­cser­kész­tem a ker­tet és az egész házat, de sehol sem volt lát­ható. Azt gon­dol­tam, talán lere­pült a ten­ger­hez egyet úszni, és örül­tem, hogy elta­ka­ro­dott a közel­ből.

Köz­ben meg­ér­kez­tek az első ven­dé­gek, és a veran­dán iddo­gál­tak. Csat­la­koz­tam hoz­zá­juk, és nem­so­kára vitába merül­tem The­o­dore-ral. Beszél­ge­tés köz­ben meg­le­petve lát­tam, hogy Leslie buk­kan ki az olaj­fa­li­get­ből pus­ká­val a hóna alatt, és háló­sza­tyor­ban sza­lon­kát meg egy nagy nyu­lat cipel. Elfe­lej­tet­tem, hogy elment vadászni, mert azt remélte, hogy sike­rül néhány korai erdei sza­lon­kát lőnie.

Bement a házba átöl­tözni, és The­o­dore meg én foly­tat­tuk a beszél­ge­tést. Mama meg­je­lent, és leült a tég­la­falra, Dodo pedig a lábá­hoz tele­pe­dett. Nyá­jas házi­asszo­nyi cse­ve­gé­sét kissé meg­za­varta az a körül­mény, hogy per­cenk­int meg­sza­kí­totta a tár­sal­gást, dühös képet vágott, és egy nagy bot­tal meg­fe­nye­gette a lihegve tolongó kutyá­kat, melyek az elő­kert­ben gyü­le­kez­tek. Időnk­int inge­rült, hörgő harc lán­golt föl Dodo udvar­lói között, és ahány­szor ez meg­is­mét­lő­dött, az egész csa­lád oda­for­dult, és fenye­gető han­gon böm­bölte, hogy KUSS. Ennek az volt a követ­kez­mé­nye, hogy a gyen­gébb ideg­zetű ven­dé­gek kilöttyen­tet­ték az italt a poha­ruk­ból. Mama az ilyen köz­já­té­kok után ragyogva körül­mo­soly­gott, és igye­ke­zett a beszél­ge­tést ismét nor­má­lis mederbe terelni. Éppen har­mad­szor sike­rült vég­hez­vin­nie ezt a mutat­ványt, mikor min­denki ajkára fagyott a szó, akkora üvöl­tés hang­zott fel a ház bel­se­jé­ből. Olyan kiál­tás volt, mintha egy fog­fá­jós mino­ta­u­rosz üvöl­tene.

– Mi tör­tén­he­tett Leslie-vel? – kér­dezte mama.

Nem sokáig maradt bizony­ta­lan­ság­ban, mert Leslie meg­je­lent a veran­dán, egy szál törül­kö­zőbe öltözve.

– Gerry – ordí­totta, és arca rák­vö­rös volt a düh­től –, hol az a fiú?!

– Ugyan, ugyan, drá­gám – mondta mama csil­la­pí­tóan –, mi baj?

– Kígyók! – hörögte Leslie, kezét vadul szét­tárva, hogy meg­mu­tassa, mek­ko­rák, azután gyor­san a törül­kö­ző­höz kapott, mert már lefelé csú­szott. – Kígyók!!! Csak ez a baj!

A ven­dé­gekre érde­ke­sen hatott a jele­net. Aki ismert ben­nün­ket, mohó érdek­lő­dés­sel figyelte a fej­le­mé­nye­ket. Az ava­tat­la­nok azt gon­dol­ták, hogy Leslie talán nem egé­szen épeszű, és nem vol­tak benne biz­to­sak, mi a helyes: ha nem vesz­nek tudo­mást az egész köz­já­ték­ról, és tovább beszél­get­nek, vagy ha ráve­tik magu­kat, és lefog­ják, még mielőtt neki­esik vala­ki­nek.

– De miről beszélsz, drá­gám?

– Az a nya­va­lyás kölyök tele­rakta az egész kádat ocs­mány kígyók­kal – mondta Leslie, vilá­go­san meg­fo­gal­mazva a tény­ál­lást.

– Ne beszélj ilyen csú­nyán, drá­gám, ne beszélj ilyen csú­nyán – mondta mama gépi­e­sen, azután hoz­zá­tette szó­ra­ko­zot­tan –, sze­ret­ném, ha föl­ven­nél vala­mit, még meg­fá­zol.

– Ménkű nagy dögök, akko­rák, mint a locso­ló­tömlő, csuda, hogy meg nem mar­tak.

– Ne hara­gudj, drá­gám, az én hibám volt. Én mond­tam neki, hogy oda tegye őket – men­te­ge­tő­zött mama, és érez­vén, hogy a ven­dé­gek valami magya­rá­za­tot vár­nak, hoz­zá­tette: – Nap­szú­rást kap­tak sze­gény­kék!

– Iga­zán, mama, ez már még­is­csak sok! – csat­tant fel Larry.

– Ugyan, most ne kezdd el te is – mondta mama hatá­ro­zot­tan –, Leslie für­dött kígyók­kal, nem te!

– Nem tudom, miért kell Lar­rynek min­denbe beavat­koz­nia – jegyezte meg Margo kese­rűen.

– Beavat­kozni? Én ugyan nem avat­ko­zom sem­mibe. De ha mama össze­es­kü­szik Ger­ryvel, és meg­töl­tik a kádat kígyók­kal, úgy érzem, köte­les­sé­gem til­ta­kozni.

– Ugyan fogd be már a szád! – mondta Leslie. – Én csak azt sze­ret­ném tudni, mikor szedi már ki onnan azo­kat a rohadt dögö­ket.

– Min­den sem­mi­ség­ből akkora hűhót csi­nál­tok! – mondta Margo.

– Ha ezen­túl kob­ra­fé­szek­ben kell tisz­tál­kod­nunk, kény­te­len leszek elköl­tözni – fenye­ge­tő­zött Larry.

– Füröd­he­tek végre vagy sem? – kér­dezte Leslie reked­ten.

– Miért nem sze­ded ki őket magad?

– Assisi Szent Ferenc volna az egyet­len, aki ebben a ház­ban ott­ho­no­san érezné magát.

– Jaj, hall­gass már, az iste­nért!

– Épp­annyi jogom van a néze­te­i­met nyil­vá­ní­tani, mint…

– Fürödni aka­rok, ez az egész. Ez iga­zán nem nagy kíván­ság.

– Ugyan, ugyan, drá­gáim, ne vesze­ked­je­tek – mondta mama. – Gerry, leg­jobb lesz, ha fölm­égy, és kisze­ded a kígyó­kat a kád­ból. Tedd őket egy­előre a mos­dóba vagy más­hová.

– Nem! Azon­nal vigye ki őket!

– Jó, drá­gám, ne ordí­tozz.

Sze­rez­tem egy lábast a kony­há­ból, és bele­rak­tam a vízi­sik­ló­kat. Nagy örö­mömre tel­je­sen maguk­hoz tér­tek, és erő­tel­je­sen szi­szeg­tek, mikor kiszed­tem őket a für­dő­kád­ból. Vissza­men­tem a veran­dára, és még ide­jé­ben érkez­tem, hogy hall­jam a hossza­dal­mas elő­adást, amit Larry tar­tott az egy­be­gyűlt ven­dé­gek­nek.

– Biz­to­sí­tom önö­ket, hogy ez a ház élet­ve­szé­lyes! Min­den elkép­zel­hető zuga tömve van gonosz bes­ti­ák­kal, melyek csak arra vár­nak, hogy elő­ront­has­sa­nak. Nem is értem, hogy még nem vál­tunk egy életre nyo­mo­rékká. A leg­egy­sze­rűbb, a leg­ár­tal­mat­la­nabb cse­le­ke­det, pél­dául egy ciga­retta meg­gyúj­tása is élet­ve­szé­lyes! Még a háló­szo­bám sem szent előt­tük. Elő­ször egy skor­pió táma­dott meg, egy undo­rító dög, mely mér­get és kis skor­pi­ó­kat szórt min­den­felé. Azután szar­kák dúl­ták föl a szo­bá­mat. Most pedig kígyók van­nak a kád­ban. A ház körül sűrű rajok­ban röp­köd­nek az albat­ro­szok, és olyan han­got adnak, mint valami beteg víz­ve­ze­ték!

– Larry, drá­gám, ez iga­zán túl­zás – mondta mama, és bizony­ta­la­nul mosoly­gott a ven­dé­gekre.

– Drága anyám, inkább azt mond­hat­nám, hogy eny­hí­tem a dol­go­kat. Mi volt pél­dául azon az éjsza­kán, mikor Qua­si­modo elha­tá­rozta, hogy az én szo­bám­ban hál?

– Az nem is volt olyan bor­zasztó, drá­gám.

– Nos – mondta Larry mél­tó­ság­gal –, lehet, hogy te sze­re­ted, ha haj­nali fél négy­kor föl­éb­reszt egy galamb, s azon fára­do­zik, hogy a vég­be­lét a sze­medbe nyomja…

– Jó, jó, már ele­get beszél­tünk álla­tok­ról – vágott közbe mama sietve –, azt hiszem, kész az ebéd, üljünk talán asz­tal­hoz.

– Jó, de akár­hogy van is – mondta Larry, miköz­ben végig­vo­nul­tunk a veran­dán az asz­tal­hoz –, ez a fiú állandó veszélyt jelent… állan­dóan vad­ál­la­to­kat tart készen­lét­ben.

A ven­dé­gek­nek meg­mu­tat­tuk, hova ülje­nek, a szé­ke­ket nagy csi­kor­gás­sal kihúz­ták, azután min­denki leült, és egy­másra mosoly­gott. A követ­kező pil­la­nat­ban két ven­dég halál­or­dí­tás­sal fel­pat­tant a szé­ké­ről, mint két rakéta.

– Jaj, drá­gám, mi tör­tént? – kér­dezte mama izga­tot­tan.

– Biz­to­san megint skor­piók – mondta Larry, és gyor­san fel­ug­rott szé­ké­ről.

– Valami meg­ha­ra­pott… meg­ha­rapta a lába­mat!

– Na, tes­sék! – kiál­totta Larry, és dia­dal­ma­san körül­né­zett. – Pon­to­san úgy van, ahogy mond­tam. Biz­to­san egy pár med­vét talál­nak az asz­tal alatt!

The­o­dore volt az egyet­len, aki nem der­medt meg a rémü­let­től a lába­i­nál set­ten­kedő, rej­tett veszély gon­do­la­tára. Komo­lyan leha­jolt, föl­emelte az asz­tal­te­rí­tőt, és bedugta a fejét az asz­tal alá.

– Ah, ha! – mondta érdek­lődve, foj­tott han­gon.

– Mi az? – kér­dezte mama.

The­o­dore fel­buk­kant az abrosz alól.

– Valami… khm… valami madár, úgy látom. Egy nagy, fekete-fehér madár.

– Az albat­rosz! – kiál­tott fel Larry izga­tot­tan.

– Nem, nem – helyes­bí­tett The­o­dore –, azt hiszem, valami sirály­féle.

– Ne moz­dul­ja­nak… senki se moz­dul­jon, ha nem akarja, hogy térd­ből levág­ják a lábát! – közölte Larry a tár­sa­ság­gal.

Ha ezt meg­nyug­ta­tás­nak szánta, nem érte el a kívánt ered­ményt. Egy ember­ként fel­ug­rott min­denki, és hagyta el az asz­talt.

Az abrosz alól Alecko hosszú, fenye­gető hápo­gást hal­la­tott. Nehéz volt eldön­teni, hogy az áldo­za­tok eltű­né­sét pana­szolta-e, vagy a lárma ellen til­ta­ko­zott.

– Gerry, azon­nal szedd ki onnan azt a mada­rat! – vezé­nyelt Larry biz­tos távol­ság­ból.

– Igen, drá­gám – helye­selt mama –, leg­jobb lesz, ha vissza­vi­szed a ket­re­cébe: ott lenn nem marad­hat.

Óva­to­san föl­emel­tem az asz­tal­te­rítő sze­gé­lyét. Alecko, aki kirá­lyian kupor­gott az asz­tal alatt, hara­gos, sárga szem­mel figyelt. Felé nyúj­tot­tam a keze­met, mire szár­nyát emel­gette, és vadul csat­tog­tatta a cső­rét. Lát­ha­tó­lag nem volt tré­fás ked­vé­ben. Fog­tam egy asz­tal­ken­dőt, és meg­kí­sé­rel­tem meg­mar­kolni vele a cső­rét.

– Ne segít­sek, édes fiam? – kér­dezte Kra­lefsky, aki nyil­ván úgy érezte, hogy neki mint köz­is­mert orni­to­ló­gus­nak illik föl­aján­la­nia szol­gá­la­tait.

Lát­ha­tó­lag nagyon meg­könnyeb­bült, mikor elhá­rí­tot­tam a segít­sé­gét. Meg­ma­gya­ráz­tam, hogy Alecko rossz han­gu­lat­ban van, és eltart egy dara­big, míg meg tudom fogni.

– Az iste­nért, siess, kihűl a leves – hor­kant rám Larry inge­rül­ten. – Nem tudod azt a ször­nyet kicsa­lo­gatni vala­mi­vel?

Sike­rült végre elkap­nom Alecko cső­rét, és kirán­ci­gál­tam a vij­jogó, csap­kodó mada­rat az asz­tal alól. Izzadt és zilált vol­tam, mire sike­rült leszo­rí­ta­nom a szár­nyát és vissza­vin­nem a ket­recbe. Miköz­ben vissza­tér­tem meg­sza­kí­tott ebé­dem­hez, Alecko sér­té­se­ket és fenye­ge­té­se­ket kiál­to­zott utá­nam.

– Emlék­szem, egy nagyon ked­ves bará­to­mat egy­szer meg­tá­madta egy hatal­mas sirály – jegyezte meg Kra­lefsky elme­rengve és leve­sét kor­tyol­gatva.

– Iga­zán? – kér­dezte Larry. – Nem is tud­tam, hogy ilyen elve­te­mült mada­rak.

– A parti szik­lák között sétált egy Hölggyel – foly­tatta Kra­lefsky, ügyet sem vetve Lar­ryre –, mikor a madár lecsa­pott az égből és meg­tá­madta őket. A bará­tom elmondta, hogy csak a leg­na­gyobb nehéz­ség­gel tudta elker­getni az ernyő­jé­vel. Az isko­lá­ját! Nem valami irigy­lésre méltó élmény, ugye?

Össze­csen­dül­tek a poha­rak, zörög­tek a kések és vil­lák, kotyog­tak a boros­üve­gek, ahogy folyt az ebéd. Egy­más után kerül­tek asz­talra a finom fala­tok. Ahány­szor a ven­dé­gek egy­han­gú­lag meg­di­csér­tek egy-egy fogást, mama sze­ré­nyen mosoly­gott. A tár­sal­gás ter­mé­sze­te­sen az álla­tok körül for­gott. Larry is bele­kez­dett egy tör­té­netbe.

– Emlék­szem, még gyer­mek­ko­rom­ban elküld­tek nagy­számú, idős, különc nagy­né­néim egyi­ké­hez láto­ga­tóba. Imádta a méhe­ket. Ren­ge­teg méhet tar­tott, a kert zsú­folva volt kap­tá­rak­kal, melyek züm­mögő han­got adtak, mint a táv­író­póz­nák. Egy dél­után óri­ási fáty­lat kötött a fejére, kesz­tyűt húzott, min­ket bezárt a házba, hogy biz­ton­ság­ban legyünk, és elin­dult, hogy kiszedje a mézet az egyik kap­tár­ból. Úgy lát­szik, nem bódí­totta el eléggé a méhe­ket, vagy mit szok­tak velük csi­nálni, mert mikor leszedte a kap­tár fede­lét, a méhek kirob­ban­tak, mint valami szö­kő­kút, és mind ráte­le­ped­tek a nénire. Mi az ablak­ból néz­tük az egé­szet. Nem sokat tud­tunk a méhek­ről, azt hit­tük, így kell tör­tén­nie, amíg észre nem vet­tük, hogy néni­kénk kör­be­fut a kert­ben, és két­ség­be­eset­ten igyek­szik meg­sza­ba­dulni a méhek­től, a fátyla pedig fenn­akadt egy rózsa­bok­ron. Végre elérte a házat, és neki­ve­tette hátát az ajtó­nak. Nem tud­tuk kinyitni, mert nála volt a kulcs. Igye­kez­tünk ezt meg­ér­tetni vele, de a néni sikol­to­zása és a rajzó méhek züm­mö­gése elfoj­totta a han­gun­kat. Azt hiszem, Leslie-nek támadt az a ragyogó ötlete, hogy egy vödör víz­zel nya­kon öntötte a háló­szo­ba­ab­lak­ból. Saj­nos nagy igye­ke­ze­té­ben a vöd­röt is utána hají­totta. Már az is meg­le­he­tő­sen kel­le­met­len, ha az ember­nek hideg vizet zúdí­ta­nak a nya­kába, és utána fejbe vág­ják egy nagy, zomán­co­zott vödör­rel, de ha köz­ben egy sereg méh­hel is hada­koz­nia kell, az már igen bosszan­tóvá teszi az egé­szet. Mikor a néni végre beke­rült a házba, a fel­is­mer­he­tet­len­sé­gig meg volt dagadva. – Larry szü­ne­tet tar­tott az elbe­szé­lés­ben, és bána­to­san fel­só­haj­tott.

– Bor­zal­mas, az isko­lá­ját! – kiál­totta Kra­lefsky tágra nyílt szem­mel. – Bele is hal­ha­tott volna!

– Hogyne, meg­tör­tén­he­tett volna – bólin­tott Larry. – Nekem min­den­esetre tönk­re­tette a szün­idő­met.

– Meg­gyó­gyult a néni? – kér­dezte Kra­lefsky, aki lát­ha­tó­lag már köl­tött is valami izgal­mas tör­té­ne­tet, egy Dühös Méh­ka­lan­dot, amibe Höl­gyé­vel együtt keve­re­dik.

– Ó, igen, csak néhány hétig volt kór­ház­ban – vetette oda Larry hanya­gul –, de nem ábrán­dult ki a méhek­ből. Nem sok­kal később egy méh­csa­lád a kéménybe raj­zott, és mikor ki akarta onnan füs­tölni őket, fel­gyúj­totta a házat. Mire a tűz­ol­tók oda­ér­tek, az épü­let már csak elsze­ne­se­dett váz volt, ami körül méhek röp­köd­tek.

– Bor­zasztó! Bor­zasztó! – mor­molta Kra­lefsky.

The­o­dore, aki nagy műgond­dal kente a vajat a kenye­rére, kis röffenő neve­tést hal­la­tott. Szá­jába dugta a kenye­ret, ala­po­san meg­rágta, lenyelte, és gon­do­san meg­tö­rölte a sza­kál­lát asz­tal­ken­dő­jé­vel.

– Ha már tűz­ről beszé­lünk – kezdte, és szeme paj­zá­nul fel­csil­lant –, mesél­tem már arról az idő­ről, ami­kor kor­sze­rű­sí­tet­ték Korfu tűz­ol­tó­sá­gát? Úgy lát­szik, a tűz­ol­tó­pa­rancs­nok járt Athén­ban, és nagy… khm… benyo­mást tett rá az ottani új tűz­ol­tó­fel­sze­re­lés. Úgy érezte, leg­főbb ideje, hogy Korfu meg­sza­ba­dul­jon lóvon­ta­tású tűz­ol­tó­ko­csi­já­tól, és újat kap­jon, lehe­tő­leg… khm… egy szép, fényes piro­sat. Még más újí­tá­sok­ról is gon­dos­ko­dott. Egé­szen… khm… föl­lel­ke­sül­ten jött vissza. Első dolga volt, hogy a tűz­ol­tók meg­ta­nul­ja­nak sza­bály­sze­rűen lemászni a póz­nán. De annyira sie­tett a moder­ni­zá­lás­sal, hogy a póz­ná­ról meg­fe­led­ke­zett. Így az első gya­kor­la­ton két tűz­oltó a lábát törte.

– Nem, The­o­dore, ezt nem hiszem. Ez nem lehet igaz!

– De, de, biz­to­sít­lak, hogy töké­le­te­sen igaz. Hoz­zám hoz­ták az embe­re­ket rönt­ge­nezni a labo­ra­tó­ri­umba. Úgy lát­szik, a parancs­nok nem magya­rázta meg az embe­rek­nek, hogy póz­nára is szük­ség van, és ők azt hit­ték, hogy a lyukba kell leug­ra­niuk. De ez csak a kez­det volt. Vet­tek igen nagy össze­gért egy nagyon… khm… nagy tűz­ol­tó­au­tót. A parancs­nok ragasz­ko­dott hozzá, hogy a leg­na­gyobb és leg­jobb legyen. Saj­nos akkora volt, hogy csak egyet­len utcán lehe­tett vele végig­menni a váro­son… tud­ják, milyen szűk itt a leg­több utca. Gyak­ran lehe­tett látni, amint a tűz­ol­tó­autó őrült csi­lin­ge­lés­sel rohant a tűz­zel ellen­kező irányba. Mikor kiér­tek a város­ból oda, ahol az utcák már szé­le­seb­bek, kerü­lő­vel el tud­tak jutni a tűz­höz. A leg­fur­csább azon­ban, azt hiszem, az a modern tűz­jelző készü­lék volt, amit a parancs­nok hoza­tott. Tud­ják, olyan, amin be kell törni az üve­get, és bent van egy kis… khm… tele­fon­féle. Nos, nagy vita volt, hova helyez­zék. A parancs­nok azt mondta nekem, hogy ezt nagyon nehéz eldön­teni, hon­nan lehet tudni, hol tör ki a tűz. Ezért a biz­ton­ság ked­vé­ért a tűz­ol­tó­ál­lo­más ajta­jára erő­sí­tet­ték a készü­lé­ket.

The­o­dore szü­ne­tet tar­tott, meg­dör­zsölte sza­kál­lát a hüvelyk­uj­já­val, és ivott egy korty bort.

– Alig­hogy meg­szer­vez­ték a dol­got, már be is követ­ke­zett az első tűz­eset. Sze­ren­csére éppen ott vol­tam a közel­ben, és lát­tam az egé­szet. Egy garázs gyul­ladt ki, és a lán­gok már ala­po­san elha­ra­póz­tak, mire a tulaj­do­nos elért a tűz­ol­tó­ál­lo­más­hoz, és betörte az üve­get a tűz­jelző készü­lé­ken. Dühös vesze­ke­dés lett belőle, mert a parancs­nok bosszan­ko­dott, hogy ilyen hamar betör­ték a készü­lék ajta­ját. Azt mondta az ember­nek, hogy inkább kopo­gott volna a kapun, a készü­lék vado­natúj, és hete­kig tart, amíg újra beüve­ge­zik. Végre kigör­dült a tűz­ol­tó­autó az utcára, és a tűz­ol­tók össze­gyűl­tek. A parancs­nok rövid beszé­det inté­zett hoz­zá­juk, és fel­szó­lí­totta az embe­re­ket, hogy min­denki tel­je­sítse a… khm… köte­les­sé­gét. Azután a tűz­ol­tók beül­tek a kocsiba. Kicsit vesze­ked­tek azon, ki kapja a meg­tisz­telő fel­ada­tot, hogy ráz­hatja a csen­gőt, de végül a parancs­nok maga vál­lal­ko­zott rá. Meg kell mon­da­nom, hogy igen hatá­sos lát­vány volt, mikor az autó meg­ér­ke­zett. Min­denki leug­rott, és sür­gött-for­gott, és úgy csi­nált, mintha hatá­so­san tevé­keny­kedne. Kite­ker­ték a hosszú töm­lőt, és akkor újabb hiá­nyos­ság derült ki: senki sem találta a kul­csot, ami­vel az autó hátul­ját ki lehe­tett nyitni, hogy a töm­lőt ráerő­sít­sék. A parancs­nok azt mondta, hogy Yan­i­nak adta, de Yani aznap éjjel, úgy lát­szik, sza­bad­sá­gon volt. Némi vita után elsza­lasz­tot­tak vala­kit Yani házá­hoz, amely… khm… sze­ren­csére nem volt messze. A tűz­ol­tók vára­ko­zás köz­ben a tüzet bámul­ták, mely addigra már igen tekin­té­lyes volt. Az ember vissza­jött, és azt mondta, Yani nincs ott­hon, de a fele­sége azt mondja, hogy a tűz­höz ment. Végig­ku­tat­ták a töme­get, és végül a parancs­nok fel­há­bo­ro­dá­sára meg is talál­ták a kíván­csi Yanit, a kulcs meg ott volt a zse­bé­ben. A parancs­nok nagyon dühös volt, és meg­ma­gya­rázta, hogy az ilyesmi rossz benyo­mást kelt. Végre kinyi­tot­ták az autó hátul­ját, rákap­csol­ták a töm­lőt, és meg­nyi­tot­ták a vizet. Addigra per­sze már alig maradt valami a garázs­ból, amit… khm… elolt­sa­nak.

Ebéd után a ven­dé­gek úgy jól­lak­tak, hogy már csak heve­részni tud­tak a veran­dán. Kra­lefsky javas­la­tát, hogy kri­kett­játsz­mát szer­vez­ze­nek, min­den lel­ke­se­dés nél­kül fogad­ták. Mi, tevé­ke­nyeb­bek, rábír­tuk Spi­rót, hogy vigyen le ben­nün­ket a víz­hez, és a ten­ger­ben lubic­kol­tunk, amíg el nem jött az uzsonna ideje. Az uzsonna újabb dicső­sé­get hozott mama sza­kács­mű­vé­sze­té­nek. Forró lán­gos­sal púpo­zott tálak vonul­tak föl, ropo­gós, papír­vé­kony pis­kó­ták, pehely­könnyű, lek­vár­tól csö­pögő süte­mé­nyek, lédús, nyir­kos, gyü­mölccsel töl­tött süte­mé­nyek, kis gyöm­bé­res süte­mé­nyek, töré­ke­nyek, mint holmi méz­zel átita­tott korall. A beszél­ge­tés majd­nem tel­je­sen szü­ne­telt, csak a csé­szék csör­re­nése hal­lat­szott, és egy-egy ven­dég szív­szag­gató sóhaja, mikor beka­pott még egy darab süte­ményt, hol­ott úgy érezte, hogy mind­járt szét­rob­ban. Azután kis cso­por­tok­ban heve­rész­tünk a veran­dán szag­ga­tott, álma­tag beszél­ge­tésbe merülve. Az alkony zöld deren­gésbe merí­tette az olaj­fa­li­ge­te­ket, a sző­lő­lu­gas alatt egyre mélyeb­bek let­tek az árnyak, és az arcok már alig lát­szot­tak a sötét­ben.

Spiro, aki valami titok­za­tos kül­de­tés­ben eltá­vo­zott kocsi­ján, most vissza­ér­ke­zett a fák között, tül­két har­sog­tatva, hogy min­denki érte­sül­jön érke­zé­sé­ről.

– Miért kell Spi­ró­nak meg­za­varni az esti csön­det ezzel az irtó­za­tos lár­má­val? – kér­dezte Larry elkín­zott han­gon.

– Igaza van, igaza van – mor­molta Kra­lefsky álmo­san –, a nap­nak ebben az órá­já­ban az ember füle­mü­lét kíván hal­lani, nem pedig autó­du­dát.

– Emlék­szem, hogy meg­hök­ken­tem – jegyezte meg The­o­dore hangja a sötét­ben, kis neve­tős mel­lék­zön­gé­vel –, mikor elő­ször ültem Spiro kocsi­já­ban. Már nem tudom pon­to­san, miről beszél­get­tünk, mikor egy­szerre csak meg­je­gyezte: „Igen, dok­torsz, az embe­rek meg­rit­kulsz, ha én átro­bo­gok egy falun.” Elkép­zel­tem… khm… hogy a fal­vak kiürül­nek, és a hul­lák nagy kupa­cok­ban feküsz­nek az út men­tén. Azután Spiro foly­tatta: „Igen, ha én átro­bogsz egy falun, úgy nyo­momsz a dudát, mint a fenék, úgy­hogy az embe­reksz meg­halsz ijed­tük­ben.”

A kocsi a ház elé kanya­ro­dott, fény­szó­rója végig­pász­tázta a veran­dát, fel­vil­lan­totta a ködös, zöld sző­lő­le­ve­le­ket, a beszél­gető, nevet­gélő ven­dég­cso­por­to­kat s a két piros ken­dős paraszt­lányt, akik hal­kan jöt­tek-men­tek, mez­te­len lábuk­kal cso­szog­tak a kőpad­lón, és terí­tet­ték az asz­talt. A kocsi meg­állt, a motor hangja elhalt, és Spiro jött fel kacsázva az ösvé­nyen, óri­ási és lát­ha­tó­lag igen nehéz papír­cso­ma­got cipelve.

– Iste­nem! Iste­nem! – kiál­totta Larry szín­pa­di­a­san, és remegő ujjal muta­tott Spi­róra. – A kiadó már megint vissza­küldte a kéz­ira­to­mat!

Spiro, aki már be akart menni a házba, meg­állt, és hát­ra­mor­gott a válla fölött:

– Fenék, Lar­rysz úrfi – magya­rázta komo­lyan –, ezek a háromsz puly­káksz, amit a fele­sé­gemsz sütött a mamá­naksz.

– Ó, akkor még van remény! – sóhaj­tott Larry meg­ját­szott meg­könnyeb­bü­lés­sel –, egé­szen elgyen­gül­tem az ijedt­ség­től! Men­jünk be, és igyunk egyet!

Bent a szo­bák ragyog­tak a lám­pa­fény­ben, és Margo tarka fali­ké­pei lágyan him­bá­lóz­tak a falon, ahogy az esti szellő emel­gette őket. Megint csen­dül­tek és koc­can­tak a poha­rak, dugók puk­kan­tak, mint a kútba ejtett kövek, a szó­da­víz sis­ter­gett, mint valami elfá­radt moz­dony. A ven­dé­gek kezd­tek maguk­hoz térni, sze­mük fény­lett, és a beszél­ge­tés meg­élén­kült.

Dodo meg­unta a ven­dég­sé­get, és látva, hogy nem képes mama figyel­mét fel­hívni magára, úgy hatá­ro­zott, hogy rövid, magá­nyos sétát tesz a kert­ben. Lecsám­pá­zott a hold­fénybe, és alkal­mas helyet kere­sett a mag­nó­liafa alatt, hogy ele­get tegyen ter­mé­sze­tes szük­ség­le­te­i­nek. Leg­na­gyobb rémü­le­tére egy falka inge­rült, har­cias, durva kül­lemű kutyá­val találta szem­ben magát, melyek lát­ha­tó­lag a leg­rosszabb szán­dék­kal vol­tak iránta. Fel­vi­sí­tott félel­mé­ben, meg­for­dult, és beme­ne­kült a házba oly gyor­san, ahogy csak rövid, kövér lábacs­ká­i­tól tel­lett. De a fel­he­vült udvar­lók nem vol­tak haj­lan­dók harc nél­kül lemon­dani róla. Egy forró és bosszantó dél­utánt töl­töt­tek azzal, hogy Dodo isme­ret­sé­gét keres­ték, és nem szán­dé­koz­tak elsza­lasz­tani ezt a lát­ha­tó­lag menny­ből jött alkal­mat, hogy viszo­nyu­kat Dodó­val inti­mebb ala­pokra helyez­zék. Dodo bevág­ta­tott a zsú­folt nap­pa­liba segít­sé­gért visítva, a sar­ká­ban a lihegő, hörgő, tolongó kutya­falka. Roger, Csuri és Büdi, akik egy kis kós­to­lóra a kony­hába sur­ran­tak, rohanva tér­tek vissza, és elbor­zad­tak a jele­net lát­tán. Úgy érez­ték, ha valaki elcsá­bítja Dodót, az csak közü­lük való lehet, nem pedig holmi göt­hös falusi kuvasz. Nagy lel­ke­se­dés­sel vetet­ték magu­kat Dodo imá­dó­ira, és a szo­bá­ban egy pil­la­nat múlva már csak csa­tázó, hörgő kutyák vol­tak és hisz­té­ri­á­san ugráló ven­dé­gek, akik igye­kez­tek mene­külni a hara­pá­sok elől.

– Far­ka­sok!… Ez azt jelenti, hogy kemény telünk lesz! – üvöl­tötte Larry, és für­gén fel­szö­kött egy székre.

– Nyu­ga­lom, nyu­ga­lom! – ordí­totta Leslie, föl­ka­pott egy dívány­pár­nát, és oda­vágta az egyik vere­kedő kutya­go­molyba. A párna föl­det ért, azon­nal öt hara­gos kutya­száj kapott utána, és cafa­tokra tépte. A toll nagy, sűrű fel­hő­ben szállt föl a leve­gőbe, és ott lebe­gett a csa­ta­je­le­net fölött.

– Hol van Dodo? – rikol­to­zott mama. – Keres­sé­tek meg Dodót, még kárt tesz­nek benne!

– Fog­já­tok meg őket! Fog­já­tok meg őket! Meg­ölik egy­mást! – sikí­tott Margo, majd fel­ra­ga­dott egy szó­dás­üve­get, és igaz­sá­go­san meg­osz­totta a tar­tal­mát a kutyák és a ven­dé­gek között.

– Azt hal­lot­tam, hogy bor­sot kell hin­teni a vere­kedő kutyákra – jegyezte meg The­o­dore, miköz­ben a tol­lak meg­ül­tek a sza­kál­lán, mint a hópely­hek –, bár én per­sze még soha­sem pró­bál­tam ki.

– Az isko­lá­ját!… – kia­bált Kra­lefsky. – Vigyáz­za­nak!… Ment­sék meg a Höl­gye­ket!

Saját taná­csát mind­járt meg is fogadta: föl­se­gí­tette a leg­kö­ze­lebb álló nőnemű ven­dé­get a díványra, és maga is fel­má­szott mel­léje.

– Azt mond­ják, a víz is jó – foly­tatta The­o­dore elmé­lázva, és mint­egy kísér­let­kép­pen, mód­sze­res ala­pos­ság­gal ürí­tette boros­po­hara tar­tal­mát egy közeli kutyára.

Spiro meg­fo­gadta The­o­dore taná­csát, és kiro­hant a kony­hába, majd vissza­tért, egy víz­zel telt pet­ró­le­u­mos­kan­nát szo­ron­gatva son­ka­szerű kar­ja­i­ban. Meg­állt az ajtó­ban, és feje fölé emelte a kan­nát.

– Vigyáz­za­naksz – böm­bölte –, én majd vég­zek a kuva­szoksz!!

A ven­dé­gek sza­na­szét futot­tak, de nem vol­tak elég gyor­sak: a fényes, csil­logó víz­tö­meg átzú­dult a leve­gőn, lecsa­pó­dott a pad­lóra, onnan vissza­fröccsent, és szö­kő­ár­ként öntötte el a szo­bát, ami­nek bor­zal­mas követ­kez­mé­nyei vol­tak a köze­lebb álló ven­dé­gekre nézve, de főleg a kutyákra: azon­nali és meg­lepő hatást gya­ko­rolt. Meg­ré­mül­tek a víz suho­gá­sá­tól és loccsa­ná­sá­tól, elen­ged­ték egy­mást, és kime­ne­kül­tek az éjsza­kába, léleg­zet­el­ál­lító véreng­zés nyo­mait hagyva maguk után. A szoba olyan volt, mint egy cik­lon dúlta tyúk­ket­rec, bará­ta­ink csu­rom­vi­ze­sen és tol­lak­kal ellepve tolong­tak benne. A toll a lám­pákra is rászállt, és pör­zsölt, csí­pős szag töl­tötte be a leve­gőt. A mama, Dodót szo­ron­gatva kar­ja­i­ban, végig­te­kin­tett a szo­bán.

– Leslie, drá­gám, menj, és hozz törül­kö­zőt, hogy meg­szá­ro­gas­suk magun­kat. Micsoda fel­for­du­lás! Nem baj, men­jünk ki a veran­dára, jó? – mondta, és éde­sen bólin­tott. – Iga­zán saj­ná­lom, hogy így tör­tént, Dodo miatt volt, tud­ják: jelen­leg éppen nagyon érdekli a kutyá­kat.

A tár­sa­sá­got szá­razra töröl­tük, lefosz­tot­tuk róluk a tol­lat, a poha­rak megint meg­tel­tek, és ismét elhe­lyez­ked­tünk a veran­dán, ahol a hold tin­ta­fe­kete sző­lő­le­vél­ár­nyé­ko­kat fes­tett a kőpad­lóra. Larry tele­tömte a szá­ját enni­va­ló­val, és lágyan pen­gette gitár­ját, ért­he­tet­len szö­ve­get dúdolva. A veranda abla­kán át lát­tuk, hogy Leslie és Spiro elme­rül­ten és szak­sze­rűen dara­bol­ják az óriás, barna puly­ká­kat. Mama ide-oda sur­rant a sötét­ben, és aggódva kér­dezte min­den­ki­től, nem kíván-e vala­mit enni. Kra­lefsky a veranda kor­lát­ján ült – árny­képe olyan volt, mint valami rák, a hold a púpja mögül kukucs­kált ki –, és hosszú, bonyo­lult tör­té­ne­tet mesélt Mar­gó­nak. The­o­dore a csil­la­gok­ról tar­tott elő­adást dr. And­ro­uk­hel­li­nek, és egy félig lerá­gott puly­ka­comb­bal muto­ga­tott a csil­lag­ké­pekre.

Kint a szi­get fekete-ezüst fol­tos és csí­kos volt a hold­fény­től. Messze lent a sötét cip­ru­sok közt biz­ta­tóan kiál­toz­tak egy­más­nak a bag­lyok. Az ég feke­tén és lágyan borult fölénk, mint a bár­sony, a csil­la­gok finom har­ma­tá­val behintve. A tere­bé­lyes mag­nó­liafa a ház fölé borult, ágai ros­ka­doz­tak a fehér virá­gok­tól. Olya­nok vol­tak, mint a hold száz kis tükör­képe: sűrű, édes, bódító illa­tuk ott lebe­gett a veranda fölött, és csá­bí­tóan hívo­ga­tott ben­nün­ket a titok­za­tos, hold­fé­nyes esti tájba.

A hazatérés

Mr. Kra­lefsky véle­mé­nyem sze­rint meg­bo­csát­ha­tat­lan úri becsü­le­tes­ség­gel közölte mamá­val, hogy ő már min­denre meg­ta­ní­tott, amire tudott, és úgy véli, helyes lenne, ha Ang­li­á­ban vagy Svájc­ban töké­le­te­sí­te­ném tudá­so­mat. Két­ség­be­esve til­ta­koz­tam az ötlet ellen. Azt mond­tam, szí­ve­seb­ben mara­dok fél­mű­velt; az embert annyi kel­le­mes meg­le­pe­tés éri, ha tudat­lan! De mama hajt­ha­tat­lan volt. Elha­tá­rozta, hogy vissza­té­rünk Ang­li­ába, egy hóna­pot azzal töl­tünk, hogy ren­dez­zük ügye­in­ket (ami annyit jelen­tett, hogy veszek­szünk a bank­kal), és azután majd eldönt­jük, hol fogom foly­tatni tanul­má­nya­i­mat. Hogy elcsi­títsa a csa­lád láza­dozó, dühös mor­gá­sát, azt mondta, hogy tekint­sük az egé­szet szün­i­dei kirán­du­lás­nak, kéj­uta­zás­nak. Hama­ro­san vissza­té­rünk Kor­fura.

Becso­ma­gol­tuk hát ládá­in­kat, tás­ká­in­kat és dobo­za­in­kat. Ket­re­ce­ket csi­nál­tat­tunk a mada­rak­nak és a tek­nő­sök­nek. A kutyák fél­sze­gek let­tek, és kissé bűn­tu­da­tos­nak lát­szot­tak új nyak­ör­vük­ben. Még egy utolsó sétára indul­tunk az olaj­fák között, könnyes búcsút vet­tünk szá­mos paraszt bará­tunk­tól, s azután a cók­mó­kunk­kal maga­san meg­ra­kott kocsik hosszú sor­ban meg­in­dul­tak lefelé az úton. Larry sze­rint úgy fes­tett a kocsi­sor, mint egy élel­mes ósze­res teme­tési menete.

Hol­min­kat óri­ási halomba rak­ták a vám­ház­ban, mama hatal­mas kulcs­cso­mót csör­getve állt mel­lette. Kint a ragyogó nap­fény­ben a csa­lád többi tagja beszél­ge­tett The­o­dore-ral és Kra­lefs­ky­val, mert ők eljöt­tek, hogy elbú­csúz­tas­sa­nak ben­nün­ket. A vám­tiszt meg­je­lent, és lát­ha­tó­lag leher­vadt a poggyász­to­rony lát­tán, mely­nek tete­jé­ről a Far­kák dühö­sen néze­get­tek le kalit­ká­juk­ból. Mama ide­ge­sen mosoly­gott, kul­csait rázo­gatta, és oly bűn­tu­da­tos­nak lát­szott, mintha gyé­mánt­csem­pész lenne. A vám­tiszt végig­mérte mamát, a poggyászt, szo­ro­sabbra húzta nad­rág­szí­ját, és elko­mo­rult.

– Ez a magáé? – kér­dezte a biz­ton­ság ked­vé­ért.

– Igen, igen, mind az enyém – csi­cser­gett mama, és gyors ütemű dal­la­mot csi­lin­gelt a kulcs­cso­món –, kívánja, hogy kinyis­sam vala­me­lyi­ket?

A vám­tiszt elgon­dol­kozva csü­csö­rí­tette szá­ját.

– Fan falami új ruák? – kér­dezte.

– Hogyan? – kér­dezte mama.

– Fan falami új ruák?

Mama két­ség­be­eset­ten Spi­rót kereste a sze­mé­vel.

– Iga­zán saj­ná­lom, de nem értem…

– Fan falami új ruák… új ruák?

Mama keserű báj­jal mosoly­gott.

– Saj­ná­lom, iga­zán nem értem.

A vámos dühö­sen meredt rá.

– Madame – kér­dezte vész­jós­lóan átha­jolva a pul­ton –, dud maga ango­lul?

– Ó, igen – kiál­totta mama bol­do­gan, hogy meg­ér­tette –, igen, egy kicsit.

Spiro ide­jé­ben meg­ér­ke­zett, hogy meg­mentse mamát a vámos harag­já­tól. Beka­csá­zott izzad­ság­tól lucs­ko­san, meg­nyug­tatta mamát, meg­bé­kí­tette a vámost, elma­gya­rázta, hogy évek óta nem vet­tünk új ruhát, és kici­pelte a poggyászt a kikö­tőbe, mielőtt bárki észbe kapott volna. Azután köl­csön­kért a vám­tiszt­től egy darab kré­tát, maga jelölte meg vala­mennyi cso­ma­gun­kat, és min­den el volt intézve.

– Hát nem mon­dom, hogy Isten velük, hanem au revoir – mor­molta The­o­dore, szer­tar­tá­so­san kezet rázva mind­egyi­künk­kel. – Remé­lem… khm… hogy nagyon hama­ro­san vissza­jön­nek hoz­zánk.

– Jó utat, jó utat – fuvo­lá­zott Kra­lefsky sor­ban oda­bil­legve min­den­ki­hez. – Hama­ro­san vissza­vár­juk! Az isko­lá­ját, igen! Mulas­sa­nak jól, hasz­nál­ja­nak ki min­den per­cet a jó öreg Ang­li­á­ban. Legyen igazi vaká­ció, eh! Ez a lényeg!

Spiro szót­la­nul kezet rázott vala­mennyi­ünk­kel, s csak állt és bámult ránk meg­szo­kott mogorva képé­vel, és kalap­ját gyű­rö­gette nagy kezei között.

– Hát jó napotsz, mon­doksz – kezdte, azután hangja meg­csuk­lott és elful­ladt, nagy, kövér könnyek buggyan­tak ki a sze­mé­ből, és végig­gör­dül­tek mélyen baráz­dált arcán. – Iste­nemre, nem akar­tamsz sírni – zokogta, és nagy hasa csak úgy ren­gett –, de mintha saját csa­lá­domsz búcsúz­námsz! Úgy érzemsz, mind enyé­meksz!

A kis hajó­nak türel­me­sen meg kel­lett vár­nia, amíg meg­vi­gasz­tal­tuk Spi­rót. Azután föl­bú­gott a motor, és elin­dul­tunk a sötét­kék vízen. Három bará­tunk ott állt a tarka hát­tér, a domb­ol­dalra fel­kú­szó ros­ka­tag házak előtt. The­o­dore csi­no­san és szál­egye­ne­sen állt, bot­ját komo­lyan tisz­tel­gésre emelve, sza­kálla csil­lo­gott a nap­fény­ben. Kra­lefsky ugrált, haj­lon­gott, és hóbor­to­san inte­ge­tett, Spiro nagy hor­dó­tes­té­vel mor­co­san állt, és zseb­ken­dő­jé­vel hol a sze­mét töröl­gette, hol nekünk inte­ge­tett. Mikor a hajó tovább­sik­lott a ten­ge­ren, és ami­kor a ragyogó Korfu bele­me­rült a szem­ha­tár forró, gyöngy­színű párá­jába, sötét mélabú fogott el ben­nün­ket, és el sem hagyott többé egész úton Ang­li­áig. A kor­mos vonat futott velünk Brin­di­si­ből Svájc felé, mi pedig csen­de­sen üldö­gél­tünk, nem volt ked­vünk beszél­getni sem. A fejünk fölött a poggyász­há­ló­ban a pin­tyek fütyö­rész­tek kalit­ká­juk­ban, a Far­kák cse­veg­tek, és kala­pál­tak cső­rük­kel, és Alecko időnk­int gyá­szos hápo­gást hal­la­tott. Lábunk­nál hor­kol­tak a kutyák. A svájci hatá­ron egy kel­le­met­le­nül fon­tos­kodó tiszt ellen­őrizte útle­ve­le­in­ket. Vissza­adta őket a mamá­nak egy kes­keny papír­da­rab­bal együtt, mosoly nél­kül bólin­tott, és magunkra hagyott ben­nün­ket bána­tunk­kal. Mama néhány perc múlva rápil­lan­tott az űrlapra, amit a tiszt töl­tött ki, és mikor elol­vasta, meg­der­medt.

– Ide néz­ze­tek, mit írt ide! – kiál­totta mél­tat­lan­kodva. – Szem­te­len alak!

Larry rábá­mult a kis cédu­lára, és fel­hor­kant.

– Ez a bün­te­té­sed, ami­ért elhagy­tad Kor­fut – magya­rázta. A kis papírra, abba a rovatba, mely fölött ez állt: Az uta­sok fog­lal­ko­zása, a tiszt vilá­gos, nagy betűk­kel ezt írta: Egy ván­dor­cir­kusz és tár­su­lata.

– Hogy sza­bad ilyet leírni – mondta mama még min­dig dohogva –, iga­zán, néme­lyik ember olyan fur­csa!

A vonat kat­togva robo­gott velünk tovább, Ang­lia felé.

Üzenet a Durrell Wildlife Conservation Trusttól

E könyv végé­vel nem ér véget Gerald Dur­rell tör­té­nete. Itt leírt élmé­nyei arra ösz­tö­nöz­ték, hogy egész éle­tén át keresz­tes had­já­ra­tot foly­tas­son boly­gónk vál­to­za­tos állat­po­pu­lá­ci­ó­já­nak fenn­ma­ra­dása érde­ké­ben.

Noha 1995-ben meg­halt, ebben és a többi köny­vé­ben meg­fo­gal­ma­zott gon­do­la­tai továbbra is sze­re­te­tet és tisz­te­le­tet ébresz­te­nek az embe­rek­ben „e vará­zsos világ” iránt. Művét lan­ka­dat­lan kitar­tás­sal foly­tatja a Dur­rell Wild­life Con­ser­va­tion Trust.

Köny­ve­i­nek szám­ta­lan olva­só­ját annyira fel­lel­ke­sí­tet­ték Gerald Dur­rell élmé­nyei és esz­mé­nyei, hogy maguk is foly­tatni akar­ták a tör­té­ne­tet – azzal, hogy támo­gat­ják az Ala­pít­ványt. Remél­jük, ön is így érez most, hiszen köny­ve­i­vel és éle­té­vel Gerald Dur­rell fel­ada­tot rótt ránk. „Az álla­tok nagy, jog­fosz­tott, néma több­ség – írta –, amely csak a mi segít­sé­günk­kel marad­hat fenn.”

Kér­jük, ne feledje ezt el, amint becsukja a köny­vet! Írjon nekünk, és mi meg­mond­juk, mikép­pen vehetne részt keresz­tes had­já­ra­tunk­ban, hogy az álla­to­kat a kiha­lás­tól meg­ment­sük.

Infor­má­ciót kérő vagy ado­mányt fel­ajánló leve­lét az alábbi címre küldje:

Dur­rell Wild­life Con­ser­va­tion Trust

Les Augrès Manor

Jer­sey, Chan­nel Islands, JE3 5BP

UK

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Lap tetejére!