Skip to content

Honvédhuszárok – Magyar királyi honvédlovasság 1920-1945 (PDF átirat)

Honvédhuszárok – Magyar királyi honvédlovasság 1920-1945

Találatok: 527

131

S ágvári György

Somogyi Győző

Szabó Péter

HONVEDHUSZAROK

Magyar királyi honvédlovasság, 1920—1945

HONVÉDHUSZÁROK

Ságvári György – Somogyi Győző — Szabó Péter

HONVÉDHUSZÁROK

Magyar királyi honvédlovasság, 1920-1945

KIADÓ

2001 –

© Ságvári György, Somogyi Győző, Szabó Péter, 2001

ISBN: 963 00 7540 7

Szaklektor: Bene János

Korrektor: Bognár Antal

Borítóterv és művészeti szerkesztő:
smArt DesignStudio
home: www.sm-art.hu
email: info@sm-art.hu

A kötet szerzői:
Ságvári György, Szabó Péter

Illusztrálta:

Somogyi Győző

Minden jog fenntartva, beleértve a bárminemű eljárással történő sokszorosítás jogát is.

A könyv a Magyar Millennium
Kormánybiztosi Hivatal támogatásával készült.

Kiadta és nyomta a TIMP1 Kft.
1027 Budapest, Vitéz utca 5-7.

Tel.: +36 (1) 2129103

Felelős szerkesztő:

Solymosy Lajos

Felelős vezető:

Cseh Tibor ügyvezető

(A belső címlapon a Jászkun I. huszárezred 1920 mintájú zászlója, 1940-es szalaggal)

KÖTETÜNK ELÉ

Alig két évvel ezelőtt jelent meg a magyar hu­szárság képes enciklopédiájának szánt Nagy huszár­könyv, amely az első világháborúval bezárólag mu­tatta be a magyar huszárság történetét. Voltak kiadói ígéretek, hogy következik a folytatás, arra azonban alig mertünk gondolni, hogy ilyen rövid idő múlva kézben tarthatja az olvasó a hiányzó fejezeteket, a 20. század első fele magyar huszárságának, a magyar királyi honvédhuszároknak a képes történetét. A „kis huszárkönyvet”, ahogy szerzői maguk között a ké­szülő kötetet elnevezték. Ezek a két világháború kö­zötti honvédhuszárok lettek, kényszerűen, a „magyar huszárok utolsó mohikánjai”, akik – noha nem is mindig hivatalosan — de magukat még huszárnak ne­vezhették, akik a második világháború véres csata­terein még megpróbálkozhattak igazi huszárként élni, alkalmazni az ősi harcmodort — „kard ki kard” — és fergeteges rohammal rárontani az ellenfélre.

Azt írtuk a Nagy huszárkönyv előszavában: a 20. század magyar huszárságának történelme másfajta história. Valóban másfajta história. Ahogy a huszár­ság a 19. század második felében beolvadt az egysé­ges lovasság monolit közegébe, majd ahogy ez a lovasság az első világháborúban „lóról szállt gyalog­sággá” vált a lövészárkok poklában, a háború után a hadművészetben úgy folytatódott a maradék lovasság további térvesztése szerte a világon. A haditechnika lökésszerű fejlődésével a nevükben még lovascsapatok mindinkább elveszítették hajdani lovasjellegüket. A lovasezredek gépesedtek, jelentős tűzerőt képviselő, gyorsan mozgó alakulatokká formálták őket, min­denhol nagy tűzerejű fegyverek, lövegek, páncélko­csik kerültek az ezredek hadrendjébe. A lovasság, amint az a kék hajtókás magyar huszárokkal is tör­tént, betagozódott a „gyorsfegyvernembe”.

Hogy mi maradt meg ebben a romantikusnak még a legerősebb megszorításokkal is alig nevezhető rövid korszakban a régi jó huszárvilágból? Erről szól ez a könyv, a kései utódokról, a magyar huszártörté­nelem legutolsó negyed évszázadáról. A magyar ki­rályi honvéd lovasság tisztjeiről és közembereiről, a huszárlegénységről, a huszáralakulatok szervezéséről, külsőségeikről, hétköznapjaikról, harcaikról. A szer­

zők csak remélhetik, hogy sikerült érzékeltetniük, mit mentettek át ennek a korszaknak magyar lovas ka­tonái elődeik harci tudásából, kiváló katonai tulaj­donságaiból, érdemeiből, a régi huszármentalitásból, megmaradt-e egyediségük, különbözőségük a többi fegyver- és csapatnemhez képest, mennyire idomul­tak a modern háború követelményeihez.

De hát milyen is volt az a klasszikus „huszárvi­lág”, amelyhez a kései huszárutódok magukat min­dig büszkén igazították? Milyenek voltak azok a régi jó magyar huszárok?

Elevenítsük fel röviden történetüket!

A huszárság a magyar történelem, egyszersmind az egyetemes hadművészet öröksége is. Szigorú ka­tonai osztályozás szerint, ahogy a lovasság történe­tét bemutató nagy monográfiák is meghatározzák, a huszárság a lovas fegyvernem része, ezen belül könnyűlovas csapatnem, amely a 18. században, a korszak hadművészeti kihívásaira válaszul jelent meg az európai hadszíntéren. Azonban éppen a mi nem­zeti történelmünkből ismerhető a legjobban, hogy a huszárok története ennél jóval régebbi, s a ma is mérvadó történelmi konszenzus szerint valamikor a 15. században kezdődhetett. Mindezt történeti, mű­vészettörténeti és nyelvészeti adatok is megerősítik. Ugyanakkor mindig voltak, akik még régebbi his­tóriát szerettek volna a huszároknak, mondván, hogy honfoglaló őseinktől, sőt a sztyeppéi lovas nomád né­pektől tart a „magyar huszártörténelem”, és az egy­kori könnyűlovasok és a 18. századi, majd a 20. szá­zadi huszárok is egyenes ági leszármazottai ezeknek az ezredéves könnyűlovasoknak. És az évszázadok is mintha csak arra kellettek volna, hogy összekössék a régmúlt és a közelmúlt vitéz katonáit. Sokszor ke­veredett a huszárok miatt érzett jogos nemzeti büsz­keség a magyar katona elismert vitézségének nem mindig szerencsés, túlzó propagandájával.

Miközben a huszárság az évszázadok során való­ban magyar nemzeti intézménnyé, nemzeti örökség­gé vált. A véres csaták és népmesék minden rossz fölött győzedelmeskedő huszárjai mindig békésen megfértek egymás mellett történelem- és meseköny­veinkben. Hetvenkedő Háry János-ok és Mária Terézia rendes és arany vitézségi érmes huszárok áll­nak ma is egymás mellett nemzeti mitológiánkban. Mézeskalácshuszárok és messzi csatamezőkön harcoló

hősök jelennek meg ma is a huszár szó hallatán kép­zeletünkben.

A katonai szakírók mondják, néha csak sejtetve, s persze mindig némi túlzással, hogy a huszárokra akkor volt igazán szükség a harcmezőn, amikor a ka­tonai racionalitás már kevésnek bizonyult, amikor el­sősorban a virtus és az intuíció kellett, amikor egy- egy harci feladat megoldásában a személyes képes­ségek döntöttek. Vagyis amikor — katonai nyelven szólva — a harcászati tudás volt az igazi erény. Egy tény kétségtelen, a huszárok birtokában voltak va­lamilyen különleges katonai tudásnak, amelyet Ma­gyarország sajátos geopolitikai helyzete és a törté­nelmi ellenfelek által kikényszerített hadviselési mód­szerek fejlesztettek ki, s amely huszárgenerációkon és hosszú évszázadokon át hagyományozódott tovább szinte nemzeti örökségként.

A huszárságnak több nagy korszakát is számon tartja a történelem. Az első nagy korszak – amikor történeti forrásainkban is fel-feltűnnek a „huszárnak nevezett könnyűlovasok” — a 15. századra esik, fő­leg Hunyadi Mátyás korára. Ekkor ismeri meg Kö- zép-Európa a Balkánon addigra már a szó szoros ér­telmében is félelmetes hírnévre szert tett, eredetileg délszláv, majd egyre inkább elmagyarosodó huszár- ságot. A másik nagy korszak a török elleni honvédő háborúk időszaka, amikor a végvidéken, a török tor­kában lényegében kialakultak azok az oly sokszor megcsodált huszárerények. A végvidékek huszára ál­landó készenlétben állt, vigyázott, figyelt akkor is, ha az ellenfél a várában pihent, foglyot ejtett, hogy megtudja, mit tervez ellenfele, vagy — mert ez is ré­sze volt a vitézi életnek – zsákmányszerző akciókra indult az ellenség hátába, hogy nem igazán bőséges ellátmányát kiegészíthesse. Ebben az időben, a „vég­vári dicsőség fénykorában” alakultak ki a huszár ké­sőbb oly sokszor megcsodált különleges katonai ké­pességei: az ösztönösség, a gyors észjárás, a gyors döntés, a furfangosság, a jó helyzetfelmérő képesség, a kiváló lovaglótudás, a kis kötelékekben való har­colni tudás, az ilyenkor elengedhetetlen bajtársias- ság.

Az igazi „huszárértékek” elsősorban a irreguláris harcmód értékei voltak: a lovasügyesség, a bátorság, a gyorsaság, az egyéni képességek. A harckészség, az intuíció. Az ösztönös katonai tudás, amely nem

igényelte a megtanulható bonyolult harceljárásokat, és nem kívánt a vezetőktől sem különösebb straté­giai ismereteket. Itt a „harcászati tudás” volt az iga­zi erény. Ha egy lovascsapat olyan ellenségre akadt, amelyet legyőzhetőnek vélt, azt többé nem hagyta nyugton. Zaklatta, körülrajzotta – ahogy akkor mondták: „körülcsiripelte” -, lőtte, vágta az ellent, ahol érte. Irreguláris harcmód volt ez a javából. En­nek a „huszárstratégiának” Magyarországon valójá­ban már a kuruc időkre esik a virágkora. Mind a Thököly-, mind a Rákóczi-szabadságharc kuruc lo­vassága mesterien alkalmazta ezt a harcmódot. A na­gyobb csatákat ugyanakkor sorra elvesztették a ku­rucok, törvényszerű bizonyságául annak, hogy a nyu­gati típusú csatalovassággal szemben önmagában kevés volt az akár legkitűnőbb ösztönös harci tudás.

A leghíresebb korszak – „aranykornak” is mond­ják – a 18. századdal kezdődött, s tartott közel más­fél évszázadon át. Ebben az „aranykorban” vált a hu- szárság az akkori Európa szinte minden államában az új elvek szerint szerveződő hadseregek integráns részévé, maga a huszár pedig egyenrangú fegyver­társává az akkori idők klasszikus nehézlovasainak. Számon tartja a történelem azt is, hogy az első hu­száralakulatokat ezekben a hadseregekben magya­rok szervezték meg a század első felében. Sőt az ala­kulatok tisztikara, legénységének jelentős része is magyarországi illetőségű volt — legalábbis az első né­hány évtizedben. A későbbi évtizedek immár fran­cia, porosz, holland, dán, svéd, orosz születésű hu­szárjai tőlük tanulták el speciális könnyűlovas harci mesterségüket és az effajta harcmodor különleges for­télyait. Egy francia szolgálatba állt hajdani magyar huszártiszt és hadmérnök, Jeney Lajos Mihály A por- tyázó, avagy a kisháború sikerrel való megvívásának mes­tersége korunk géniusza szerint című könyve, amely 1759-ben először Hágában jelent meg francia nyel­ven, össze is foglalja ezeket könnyűlovas jó tulajdon­ságokat.

„7. Termékeny képzelőerő a szándék, a fortély és a lele­mény vonatkozásában; 2. Éles elme, amely képes a harcme­ző, a hadi vállalkozás minden körülményével számot vet­ni; 3. Rettenthetetlen szív minden váratlanul feltűnő veszéllyel szemben; 4. Magabiztos, mindig határozott ma­gatartás, amelyet sohasem gyengít szorongás egyetlen jele sem; 5. Szerencsés emlékezőtehetség, hogy mindenkit nevén szó­

líthasson; 6. Éber, erős és fáradhatatlan természet, hogy min­denhol jelen legyen és mindenkibe lelket öltsön; 7. Helyes és gyors szemmérték, hogy felfogja a harcmezőn a terepből és a menet közben észrevett tárgyakból fakadó hasznosságot és haszontalanságokat, továbbá az akadályokat és a veszé­lyeket; 8. Olyan érzelemvilág, amely erősíti az egész csa­pattest tiszteletét, bizalmát és ragaszkodását. ”

A század végére szilárdultak meg azok az egye­temes „huszársztereotípiák”, amelyek a csapatnem valós katonai értékeiből és legalább annyira a hozzá kapcsolódó mítoszokból táplálkoztak. Ki volt az igazi huszár? Az, aki parancsra, de leginkább ösztöneinek engedve, virtusból akár a leglehetetlenebb katonai vállalkozásokba is belevágott; aki tartotta magát ah­hoz az Európa-szerte eltejedt hetyke vélekedéshez, miszerint az igazi huszár nem is érheti meg a negy­venedik életévét, vagy ha megéri, már nem is szá­mít igazi huszárnak.

Az első csapást a huszárokra s egyúttal a lovas fegyvernemre a 19- század második felében mérte a történelem. A lovasság egyre inkább segédfegyver­nemmé vált, noha presztízse mindig is magas ma­radt. Bár még nagy a lovasok száma az egyes hadse­regekben, a lovasezredekben egyre újabb és újabb, addig soha nem látott katonai szakágak képviselői jelennek meg, utászok, távírászok, géppuskások. Majd elérkezett a 20. század elejének nagy háború­ja, ahol a lovasság, a huszárság is, a szükség kény­szere alatt lényegében gyalogos katonává „lépett elő”. Ezzel ért véget a huszárság „cifra története”, s vette kezdetét az utolsó szakasz, amely ennek a mostani könyvnek a lapjain elevenedik meg.

A Nagy huszárkönyv folytatásaként az olvasó most kezébe veheti a „kis huszárkönyvet”, a magyar hu­szárság képes történetének második kötetét. Egy jó­val rövidebb időszak huszártörténelmét. Hasonlít rá, de más is ez a kötet, mint az előzménye, küllemé­ben, szerkezetében. De más a keretet adó kor is. Merthogy közelmúltunkról van szó. Az egykori sze­replők közül sokan – hál’ istennek – itt járnak ma is közöttünk, saját élményeik, amelyeket beszélgetések­ben és visszaemlékezéseikben megosztottak velünk, élőbbek minden, bármilyen érzékletes történészi ér­tékelésnél. A történész egyet tehet: összerakja a mo­zaikjaikat, behelyezve személyes „mikrotörténel- müket” a korszak nagy hadtörténeti összefüggéseibe.

Az archívumok ezen kívül is rendkívül sok for­rását őrzik a korszaknak: lovasalakulatok iratait, had­műveleti iratokat, térképeket, anyagi-technikai irato­kat, rajzokat, számtalan fényképet és nagyon gazdag, múzeumokban, magángyűjteményekben megőrzött tárgyi kultúrát. A kötet, mint elődje is, nagy szere­pet szán a képi megjelenítésnek, és ahogy akkor, most is hitelesség az elsőrangú célunk. Somogyi Győző szí­nes grafikái, rajzai emberekről és tárgyaikról, a sze­mélyes holmikról és a kincstári ellátmányról, a lo­vakról és felszerelésükről, fegyverekről, járművekről, a huszárok „anyagi technikájáról”, valamennyi hite­les ábrázolás — művészi látásmóddal. Általuk válik hitelesebbé a bemutatott történelmi idő, életszerűb­bé a kötet hősei, a korszak „fő- és közhuszárjai”.

Más a kötet a benne szereplő dokumentumérté­kű fotók miatt is. Nagyszámú fotót használtunk fel a szerkesztés során, amelyek mintegy képi dokumen­tációját adják a narratíváknak, közöttük nem egy technikai bravúr is, megőrzött 50—60 éves színes dia­képek. Ahogy az lenni szokott, gazdagabb a béke­évek fotótermése, kevesebb, de életszagúbb és meg­döbbentőbb a frontoké. A szerzők és a kiadó ezúton mond köszönetét a fotókat rendelkezésre bocsátó közgyűjteményeknek és magángyűjtőknek, családi fényképarchívumok tulajdonosainak: a Hadtörténeti Múzeumnak, a sárvári Nádasdy Ferenc Múzeumnak, a nyíregyházi Jósa András Múzeumnak, személy szerint Babucs Zoltánnak, Haranghy Miklósnak, Kókay Györgynek, Laborcz Györy Péternek, dr. Söptei István­nak, különösképpen pedig dr. BeneJánosnak, a kö­tet szaklektorának — akiknek közreműködése nél­kül ez a kötet nem készülhetett volna el.

7

BEKEEVEK

(1920-1938)

Az első világháború után a lovasság minde­nekelőtt továbbra is alkalmi fegyvernem maradt. Szervezetét, fegyverzetét és felszerelését a Magyar Királyi Honvédség kötelékében is megpróbálták valahogy a modern harceszközök (harckocsik, ro- hamlövegek, repülők) tömeges megjelenése ered­ményezte új hadműveleti, harcászatai alkalmazás­módokhoz, eljárásokhoz igazítani, de lovai miatti érzékenységén és harcba vetésének limitált idején változtatni nem lehetett. Harcait — ahogy az első világháború hosszabb időszakában is — már nem lovon, hanem gyalogosan vívta meg. A lovak el­sősorban huszár csapattestek mozgékonyságát, vá­ratlan megjelenését és terepjáró képességét voltak hivatottak szolgálni, de a szélsőséges időjárási vi­szonyok és a szünet nélküli bevetések igencsak ká­rosan hatottak ezen tulajdonságaik kamatoztatá­sa szempontjából.

Hivatásos és tartalékos tisztikarának és legény­ségének társadalmi összetétele is mutatott hason­

lóságot a korábbi időszakok huszárjaiéhoz. A tisz­tikarban – ha nem is a korábbi jelentős mérték­ben — ősi tradíciójához híven továbbra is képvi­seltette magát a főnemesség, az arisztokrácia. Az Eszterházy, Dőry, Stipsicz, Dégenfeld-Schonburg, Széchenyi főúri családok huszártiszt fiai többnyi­re a Nádasdy Ferenc 3. huszárezredben szolgál­tak. Szinte alig akadt olyan főúri, fóldbirtokosi vagy volt fóldbirtokosi család, amelynek ne lett volna legalább egy hősi halottja a második világ­háború küzdelmei alatt. Két hercegi, valamint nyolc-nyolc grófi és bárói családból származó hi­vatásos és tartalékos huszártiszt esett el 1941 és 1945 között. Az arisztokrácia ifjain kívül a lo­vasságot választották az egyes katonadinasztiák (Pongrácz, Lázár, Fejes, Dienes, Sibrik, Splényi) sarjai, az első világháború előtti talaját vesztett po­litikai és katonai vezetéshez, a feltörekvő hiva­talnokréteghez tartozó, az értelmiségi vagy az agráriumhoz kötődő foglalkozást űző családok fiai, s az első világháborús hadiárvák is. Érdekesség­képpen megemlíthető Garamszeghy-Géczy Péter hivatásos huszár hadnagy, kinek édesapja színmű­vész volt. A különböző anyagi és egzisztenciális

A 4/1. lovasszázad egyik szakasza. A felvétel 1935. március 21-én készült

8

Békebeli idill kisüstivel. Hét huszártiszt a 4. huszárezredből az 1920-as évek végén

háttérrel rendelkező tisztek között a huszártiszt­mentalitás nem engedte meg az elkülönülést sem a szolgálatban, sem a szolgálaton kívül.

A lovasság legénységi állománya továbbra is a Nagyalföld, a Tiszántúl, a Jászság, a Kunság, s a Dunántúl lótenyésztéshez értő, gazdálkodó, föld­művelő népének fiataljaiból került ki. A huszár­alakulatok gyakori hadiállományra emelésének időszakában azonban a falusi és városi iparosré­tegből is kerültek hadköteles ifjak a lovassághoz.

Jóllehet a 20. század magyar huszáralakulatai elnevezésében már nem kizárólag a „huszár” kife­jezés szerepelt (lovasdandár, lovashadosztály, hu­szárezred lovasszázada stb.), a lovasság szerepe s mennyiségi arányai csökkentek a többi fegyver­neméhez képest, már az első világháború idején meg kellett válni díszes ruházatától, egy tulajdon­ságával azonban messzemenően különbözött a más fegyver- és csapatnemtől: ez az egységes és hagyo­mányos huszárszellem volt. Ez kötött össze tisz­

tet és huszárt, s elsősorban a közös harci élmények­ből, a huszár és tisztje közötti közvetlen viszony­ból s a lovak szeretetéből alakult, illetve újult ki évszázadok múltán is. A tisztikar fenntartás nél­kül ápolta a huszármúlt tiszteletét, s példaadó ma­gatartásával mindvégig annak fenntartására töre­kedett. Mindez békében az alárendeltekről való gondoskodásban, háborúban pedig az őszinte baj- társiasságban nyilvánult meg. A huszártisztek szol­gálatban mindent megkövetelő szigorú elöljárók, szolgálaton kívül beosztott legénységük legfőbb támogatói voltak, akikhez alárendeltjeik bizalma­san fordulhattak minden problémájukkal, gond­jukkal abban a tudatban, hogy ha tudnak, segí­teni fognak. E magatartásukkal nyerték meg huszárjaikat, akik feltétlenül bíztak bennük, meg­becsülték őket, ragaszkodtak hozzájuk, s a válsá­gos helyzetekben megtettek értük mindent.

A huszárszellem lényegét Splényi Géza, a nyír­egyházi 4. huszárezred egykori őrnagya az alábbi

.9

frappáns módon fogalmazta meg kötetében: „En­nek alapja az elöljárókba vetett feltétlen bizalom, azok­nak tisztelete és megbecsülése. Hozzájuk való ragaszko­dás. Ez vonatkozik minden huszárra, úgy tisztre, mint legénységre. A huszártiszt sohase volt csak parancsnok, hanem századának, szakaszának apja, papja, tanító­ja. Apja, aki minden körülmények között gondoskodik. Papja, akihez minden alárendeltje minden bajával, gondjával fordulhat. “Tanítója, aki megtanította a leg­fontosabbra, a hagyományos huszárszellemre, bajtársi- asságra jóban-rosszban az önfeláldozásig. Ez forrasz­tott össze tisztet, altisztet és huszárt egy családdá, ennek folyománya az a viszony, melyet más fegyvernembeliek úgy megcsodáltak. Ebből származik a tiszteleten, meg­becsülésen alapuló fegyelem, melyen nem változtat se sú­lyos harchelyzet, se hadifogság, se civil ruha. ”

Az első világháborút lezáró trianoni békedik­tátum Magyarországra nézve súlyos katonai ren­delkezései a honvédség lovas fegyvernemét is ér­zékenyen érintették. Az 1921. június 1-jén életbe lépő hadsereg-szervezési rendelkezések szerint mindössze négy huszárezred (16 század), s a hét vegyesdandár közvetlen lovasszázadai képviselhet­ték e tradicionális csapatnemet.

Fekete sapka és világháborús lovassági bekecs.
A sapkarózsát nemzeti színű kokárdával fedték el

Magyarország nemzetközileg is elismert fegy­verkezési egyenjogúságának 1938-ban történt visszaszerzéséig – az általános hadkötelezettség kezdeti tiltása és a Szövetségközi Katonai Ellen­őrző Bizottság kezdeti felügyelete következtében — a lovasalakulatok szervezetében nagyobb mére­tű minőségi és mennyiségi változtatásokat nem le­hetett végrehajtani.

A Magyar Királyi Honvédség sereglovasságát jelentő 6-700 fős békelétszámú huszárezredek mind­egyike két osztályból állt, melyek 1928-ig egy-egy karabélyos-, illetve géppuskás-, azt követően két ka- rabélyos- és egy géppuskásszázaddal rendelkeztek. Ezredközvetlen alosztályként egy-egy árkász-, illet­ve távbeszélőszázadot állítottak be. A négy huszár­ezred — mely kettő lovasdandárt alkotott — egy lo­vas és egy könnyű tarackos ütegből álló lovas tüzérosztállyal kiegészítve lovashadosztállyá fejlődhe­tett fel. 1937. október 1-jétől az 1-A. huszárezrednél a „karabélyosszázad” helyett a „lovasszázad” elneve­zés jelent meg a hadrendben.

A huszárezredeket 1930. március 1-jével a ma­gyar lovasság történetének kiemelkedő alakjairól, illetve e fegyvernemhez kapcsolódó jelentős tör­ténelmi személyiségekről nevezték el. A főváros­ba, illetve Kecskemétre települt 1. huszárezred az

  1. Ferenc József jász-kun, a Komáromban, illetve Székesfehérvárott (1928-tól Pápán) levő 2. az Ár­pád fejedelem, a Sopronban, illetve Tolnán állo­másozó 3- a Nádasdy Ferenc, a Nyíregyházán te­vékenykedő 4. pedig a Hadik András elnevezést vette fel hadrendi számán felül. A 2/1. és a 3/E huszárosztály 1932-ben hadrendi számot cserélt, a 2. huszárezred pedig 1935-ben Szentesre tele­pült.

Az ezredek — az 1933-ban épült és 200 fő befogadására képes szentesi kivételével — mind a Monarchia korabeli nagy lovassági laktanyákban nyertek elhelyezést. Kiemelkedett közülük az 1890/91-ben épült, pavilonrendszerű nyíregyházi lovassági laktanya. A 30 holdas, téglalap alakú te­rületen elhelyezkedő kaszárnya eredetileg egy törzsépületből, két-két kapuépületből, illetve egy­emeletes főtiszti és altiszti lakból, hat legénységi épületből, a tiszti lovak istállójából, 12 legénysé­gi lóistállóból, fedett és nyitott lovardákból, fog-

10

Vitéz Dienes-Oehm Tivadar, a nyíregyházi 4-
huszárezred első parancsnoka az 1920-as évek elején,
még Monarchia korabeli huszár ezredesi atillájában

da-, markotányos-, zuhany- és mosdóépületekből, a beteg lovak istállójából, szekérszínből, raktárak­ból, valamint külön csapatkórházból állott. A vá­roson kívül egy 312 holdas gyakorló- és lőtér is tartozott hozzá. 1920 augusztusától elsősorban a megszálló román hadsereg által okozott károkat igyekeztek kijavítani, s az 1930-as évek elején is csupán az istállókhoz tartozó 13, félereszes kocsi­színnel, lópataáztatóval, kopófalka-épülettel s egy házi lövöldével gyarapodott a kaszárnya. A na­gyobb építkezések — ahogy valamennyi laktanya esetében is — az 1938-as haderőfejlesztési program jegyében történtek. A nyíregyházi lovassági lak­tanya mögött ekkor épült fel egy újabb legénysé­gi épület, s egy kapuépületettel, három, 100—100 lovat befogadó istállóval, illetve egy-egy betegló­istállóval, kovácsműhellyel és patkoló épülettel is bővült a „Hadik huszárok” szálláshelye.

A vegyesdandár-közvetlen huszárszázadok a honvédség csapatlovasságát s egyben a huszárez­

redek egyik karabélyosszázadát képezték. 1928. október 1-jétől 1938. október 1-jéig — a trianoni békediktátum megkötései miatt — fedőnév alatt mint „csendőrlovas alosztályok” szerepeltek a had­rendben. Névlegesen ezért a Belügyminisztérium állományába tartoztak. Tisztjei és legénysége a magyar királyi tábori csendőrség tábori barna egyenruháját viselte piros-zöld csendőrhajtókával, s a Magyar Királyi Honvédség tábori barna (Bocs- kai-)sapkáját hordta egy kisebb méretű csendőr kakastolldísszel. Szervezetileg a vegyesdandár-pa- rancsnokságok alárendeltségébe kerültek, a csapat­összevonással egybekötött hadgyakorlatokat a hu­szárezredekkel együtt hajtották végre.

A csapatlovasság szervezése és elhelyezkedése a két világháború között az alábbi volt:

  1. vegyesdandár-huszárszázad: Budapest
  2. vegyesdandár-huszárszázad: Komárom
  3. vegyesdandár-huszárszázad: Keszthely
  4. vegyesdandár-huszárszázad: Pécs
  5. vegyesdandár-huszárszázad: Szeged
  6. vegyesdandár-huszárszázad: Debrecen
  7. vegyesdandár-huszárszázad: Miskolc

A huszárezredek személyi állományának bé­kelétszámát 1928-tól 48 tiszt és 658 huszár, a „csendőrlovas alosztályokét” 5 tiszt és 95 huszár jelentette.

A huszárezredek parancsnokságai ezredtörzs­re és visszamaradó különítményre tagozódtak. Az ezredközvetlen alosztályokat kezdetben csupán egy-egy árkász-, illetve távbeszélőszázad, majd 1935-től egy 7,5 cm-es 15/31 M. lovassági köny- nyűágyúkból álló huszárüteg képezte. Az ezred­törzsben az ezredesi rendfokozatú ezredparancsnok munkáját az ezred első és másodsegédtiszt segí­tette, s ide tartozott a felriasztási terv készítője, a különleges beosztású törzstiszt és a visszamaradó különítmény, mozgósítás esetén a visszamaradó pótkeret parancsnoksága.

A beosztott huszárosztályok törzsét az alezre­desi vagy őrnagyi rendfokozatú parancsnok irányí­totta, segédtisztje támogatásával. Ide tartozott még egy anyagi tiszt, a vezető orvos és állatorvos, a gazdasági hivatal főnöke beosztottjaival, a pat-

11

Címer Bocskai-kalpagra, babér és tölgy címerdísszel
Anyaga sárgaréz, illetve tombak, matt színűre aranyozva.
Magassága 6,2 cm.

A Bocskai-kalpag oldalnézetből, a bocskaidísszel

Sapkarózsa Bocskai-kalpaghoz

Aranysodralékból készült, közepén fémből, tojásdad alakú, domborított betét — nemzetiszí­nűre zománcozva.

Az 1926 MINTÁJÚ atilla hátsó nézetből, az ÚGYNEVEZETT PÁVAFARKAS HÁTZSINÓRZATTAL

Huszártiszt az 1 924-ben rendszeresített úgyne­vezett „Csáky-díszruhában”

Nevét az öltözet a bevezetését elrendelő Csáky Károly hon­védelmi miniszterről kapta.

Öt évet élt meg ez a ruhafajta, de rövid élete alatt is meglehetősen markáns vélemények fogalmazódtak meg körülötte, főként esztétikumát, hagyományőrzését, kato- násságát illetően. Maguk a kísérletezések e díszru­házat kapcsán a 17. századi magyar férfidivat felélesztésére irányultak. A díszruha küllemében megjelenésében végül is nagyon hasonlított a kor­szak jellegzetes férfidivat-öltözetére, a Bocskaira. A Bocskay (más említésekben: bocskai, Bocs- kai-ruha, Bocskai-öltözet, illetve Bocskai- sapka, Bocskai-kabát) nevű öltözékek, ruházati cikkek mint a historizáló ma­gyaros férfidivat legutolsó karakteres tí­pusai az 1920-as évek elején jelentek meg a magyaros férfiruházatban. Szorgalma­zójuk Nemes Mihály festőművész, aki a század elején egyenruha gyanánt más, főként reprezentációs célú történel­mi ruhadarabot, öltözetet is tervezett a testőrségek, a rendőrség és a honvédség ré­szére. A Bocskai-kalpag formáját a mű­vész Bocskai István fejedelem korabeli áb­rázolásokról ismert süvegéről mintázta. Nemes mellett, aki művészeti tervezője a díszegyenruhá­nak, a katonai tervező Péter Ferenc II. osztályú főhadbiztos.

Huszártiszti atilla karzsinórzata és karhajtókája A zsinórdísz alatti piros- fekete páros hajtóka a vezérkari minőséget, az alapruházat kék színe a huszár mivoltot jelzi.

Huszártiszt (százados) társasági öltözetben 1926—1931 A díszruha a Monarchia korát idézi, a kiegyezés utáni honvédség atillás egyenruháját. Az atilla zsinórzata olyan, mint a 48-as honvéd atilláé. A karzsinórzat azonban egészen új találmány. Há­tul a derék alatt úgynevezett pávafarkas a zsinórzat. A honvédtisztek illő társasági öltözködésével a hadvezetés feltűnően sokat foglalkozott végig az egész korszakon. A társasági öltözködés – nevéből is egyértelműen — a tisztikar társadalmi rangjának szükség­szerű velejárója, az úri körökben dívó normákhoz igazodott. A nagy-, illetve kistársasági öltözet a civil öltözködési etikett frakkos, illetve zsakettes normáinak felelt meg. Az effajta normákhoz való disztingvált alkalmazkodás az egyik legfontosabb bejutási feltétel volt ezekbe a társaságokba. A hadvezetés intézményesen gondoskodott tisztikaráról.

A huszártisztek nagy társasági öltözete alapruházatként fekete sapkából, sötétkék atillából, fekete pantallóból és fekete cúgos cipőből állt. Mentét, esőköpenyt, körgallért nagytársasági öltözethez nem lehetett viselni. Ami­kor első változatában 1924-ben rendszeresítették, „társasági díszruhának” nevezték. Viselési helyzetei in­kább a civil szférához kötődtek, de „katonai eseményeken”, ilyen volt a hadbírósági tárgyalás, a becsület­ügyi tárgyalás, elrendelt kihallgatás, szolgálati jelvénnyel, igazán ünnepélyes és díszes alkalmakon, mint az udvari bál, díszebéd, esküvő, bál, színház, hangverseny, hazafias és egyházi ünnepek, illetve temeté­seken is viselték.

12

13

Huszártisztek köpenyben. Feltűnően rövid, úgynevezett lovaglóköpenyt visel a kezében
lovaglópálcát tartó tiszt

kolóműhely a patkolómesterekkel s a fegyverzeti műhely a fegyvermesterekkel. Az osztályok két lovas- és egy géppuskásszázadból alakultak meg.

A lovasszázadok tisztikarába a századparancs­nok, a 3, később 4 szakaszparancsnok, valamint az arcvonalmögötti tiszt tartozott. A századpa­rancsnok általában századosi rendfokozatot viselt, s a folyamőrség mellett egyedül a huszároknál őriz­ték meg azon hagyományt, hogy őt szolgálatban és szolgálaton kívül kapitánynak kellett szólítani. Az arcvonalmögötti tiszt a századparancsnokot tá­mogatta és helyettesítette a parancsnoki teendők ellátásában. Feladatai közé tartozott békeidőben és háborús körülmények között a századtörzs, a tartalék, a vezeték lovak irányításának, valamint a lőszer- és anyagutánpótlás, a lóellátás és patko- lás munkájának irányítása, illetve ellenőrzése is. A géppuskásszázadnak parancsnoka, arcvonalmö­götti tisztje és szakaszparancsnoka volt. A fiatal szakaszparancsnokok alá tartozott a szakaszokba beosztott, kiképzés alatt álló legénység, a lovak, a fegyverzet, a felszerelés és az elhelyezési körlet.

Helyettesük egy szintén fiatal őrmester vagy sza­kaszvezető volt. A szakasz három, tisztesek pa­rancsnoksága alatt álló rajból állt. A raj létszámát 16 lovas és egy málháslóvezető jelentette. Az ez­redhez tartozott még az új lovak belovaglására a pótló idomító keret és a karpaszományos újonc

Tiszti csoportkép az 1930-as évek elejéről. Az akkor
viselhető huszártiszti nyári egyenruhavariációk szinte
mindegyikét láthatjuk a képen: khaki, fehér vászon,
zöld zsávoly ruha, fehér lovaglópantalló (középen),
fekete szalonnadrág, csizmanadrág

14

A magyar királyi lovasság hadrendje 1935-ben

osztag (önkéntes iskola), amely parancsnokból és 2-2 oktatóból állt.

1935—36-ban egy huszárezredben általában 54—56 hivatásos huszártiszt szolgált. A Magyar Királyi Honvédség huszártisztjei a két világhábo­rú közti időszakban még javarészt az Osztrák—Ma­gyar Monarchia volt honvéd- és közös huszárez­redeiből származtak. Az utóbbiak többsége a bécsújhelyi katonai akadémiát végezte. A fiatalab­bak a Ludovika Akadémiáról kerültek ki.

A tisztikart a hivatásos altiszti és szakaszveze­tői állomány segítette munkájában. Ok látták el a szakaszparancsnok-helyettesi, patkolómesteri, fegyvermesteri, ezredtrombitási, szolgálatvezetői, nyilvántartó, számvivő, írnoki s anyagi altiszti fel­adatokat. Létszámuk 1936 őszén ezredenként 40 altisztből és 9 szakaszvezetőből állt. Hasonló fel­adatokat látott el még mellettük 21 nem hivatá­sos továbbszolgáló szakaszvezető és tizedes is. Munkájuk minden időben pótolhatatlan volt. Ok

képezték az alapját a rendnek és a fegyelemnek. A parancsok végrehajtását szigorú, de következe­tes követelményeik s jó példaadásuk biztosította.

A tiszthelyettesek képzése a tisztesiskolán kez­dődött, majd folytatódott a különböző szaktanfo­lyamokon, ahol a rájuk váró — szakaszparancsnok helyettesi vagy kiképző — feladatok sikeres ellátá­sára készítették fel őket. A legmagasabb fokú kép­zést a jutási Kinizsi Pál tiszthelyettesképző isko­lában kapták.

A század legénységének legfőbb gondviselője a szolgálatvezető volt. Általában az első világhá­borút megjárt, idősebb huszár tiszthelyetteseket bízták meg ezen beosztás ellátásával. Szinte éjjel­nappal a század körletében tartózkodtak, név sze­rint ismerték a század katonáit és a lovait, s a kis- ujjukban volt a huszármesterség minden csínja- bínja. „A városi „vagányokat* éppúgy begyúrta a közös huszármasszába, mint a fennhéjázó falusi gazdafiúkat, vagy a naiv tanyasi legénykéket, igazi huszárokat for­mált belőlük. Szemöldöke egy rántására pillanatok alatt helyreállt az istállórend. Néhány nap kellett csak hoz­zá, hogy hajnali öt órakor vagy az esti zabolásnál egy­szerre ugorjon a zaboszacskóval az etetővályúhoz vagy az itatóvederrel a hátratekintő huszárlovak fejéhez a sok újonc. Jaj volt annak, akinek a lova zablakariká- ján vagy karabélya závárzatán akár csak egy kis rozs­dafolt mutatta gazdája gondatlanságát. Rend is volt a huszárok istállójában, akár egy patikában. A járás vé­gig kiseperve, felhintve sárga homokkal, gereblyével ki­cifrázva. A lóállások közötti elválasztó rudak vége egy vonalban betekerve világos szalmafonattal, nehogy a lo­vak lába megsérüljön. Az istállóőr föl-alá járt a stan­don, és a farokemeléshez készülődő lovak fara alá tar­totta a deszka trágyalapátot vagy a nyeles húgyfogó vöd­röt, nehogy bepiszkolódjon a lovak alatt magasló, mindig tiszta, friss szalmaalj. A beosztott újonc istállóőrök — nappal és éjjel felváltva – vigyáztak itt a rendre, mint a szemük fényére” — olvasható Nagy Kálmán ma­gyar királyi huszár százados írásában.

A huszárezredek nem hivatásos legénységi ál­lománya a fentiekben jelzett időpontban 711 hu­szár volt. Közülük 159 tisztes látta a rajparancs­noki, írnoki, trombitás, s egészségügyi feladatokat, a többi közhuszárként teljesített szolgálatot. Az utóbbiak között volt 30 mesterember is, kik első­

sorban a századoknál mint szíjgyártó, csizmadia, szabó és kovács tevékenykedtek.

A gyalogos katonának — kemény harckikép­zése és őrszolgálata mellett – a ruházatát és fegy­verét, felszerelését kellett karbantartania. A hu­szár ezenkívül lovait ápolta, gondozta, ellátta, s reá várt a ló- és nyeregfelszerelés állandó tiszto­gatása is. Közben lovas és gyalog harckiképzés­ben vett részt, s gyakran osztották be istállóőri, századügyeleti és laktanyai őrszolgálatra is. Hogy mikor imádkozhatott e sok elfoglaltság közepette a huszár újonc? Ahogy akkoriban mondták: csak­is zaboláskor, mivel a lovat ilyenkor nem volt sza­bad zavarni.

lyonként egy-egy darab nehézpuska, illetve 1935- től a lovassági ágyús szakasz két darab 7,5 cm-es 15/31 M lovassági könnyű ágyúja. A 12 darab géppuskát a két osztály géppuskásszázada között osztották el.

A tábori zöld színű öltözéket viselő huszáro­kat felszerelésük összeállításában is igyekeztek al­kalmassá tenni a gyalogsági harcra. Karabélyuk­hoz szuronyt is kaptak, ezenfelül szinte valamennyi felszerelési cikkel – rohamsisakkal, gázálarccal, gyalogsági ásóval, drótvágó ollóval, csákánybal­tával, gáz- és sebkötöző csomaggal — ellátták, me­lyek a puskásszázadok harcosainak kelléktárában megtalálhatók voltak.

Huszárönkéntesek az 1920-as évek közepén Budapesten, az I. Ferenc József huszárlaktanyában

A lovasalakulatok fegyverzetébe ezen időszak­ban az alábbi kézifegyverek tartoztak: rövid csö­vű 96 M, majd 31 M Mannlicher ismétlő kara­bély, háton hordható szíjazatta!, 7,65 mm-es Frommer pisztoly, 06 M vízhűtéses Schwartzlose géppuska, 04 M lovassági kard. A huszárezre­deknél ezt egészítette ki a 16 darab golyószóró (karabélyosszázadonként négy-négy darab), osztá-

Egy huszárezred járműállománya 1935-ben az alábbiakból állott: a lovassági ágyús szakasz ré­szére két lőszerkocsi, a hat huszárszázadnak és az ezredtörzsnek pedig hét mozgókonyha és 26 or­szágos jármű (azaz szekér).

1920 és 1938 között a honvédség lovasságá­nak legfelsőbb elöljárója a lovassági szemlélő, egy­úttal a lovashadosztály parancsnoka volt. Kikép­

16

zés szempontjából felügyelete alá tartoztak a ve- gyesdandár-közvetlen huszárszázadok is. A Nem­zeti Hadsereg első lovassági szemlélője közkívá­natra a kiváló lovas, s a bécsi spanyol lovas iskolát végzett lovaglótanár, Horthy István lovassági tá­bornok lett, majd 1938-ig Riedl Miklós altábor­nagy, Újfalussy Gábor altábornagy, Rapaich Ri- chárd altábornagy, végül Denk Gusztáv lovassági tábornok látta el ezen beosztást.

A huszárok hétköznapjai és ünnepnapjai

Az 1920-as és 30-as békeévek szűkre szabott keretek között, kevésbé változatosan teltek el a lovasalakulatoknál. Az alacsonyra szabott létszám­oknak a kiképzésre gyakorolt hátrányos követ­kezményeit rövidre szabott szolgálati idővel igye­keztek kiegyensúlyozni. Mindössze hat hónapra vonultak be a huszárok. Ez az idő az alapos lovas­kiképzésre elégtelen volt. A kényszerűségből meg­rövidített kiképzés legsúlyosabb következményei főként a létszám feltöltésnél mutatkoztak. A pót­lovak belovaglására, mely a századok negyedik sza­kaszának „öreg huszárjaira” hárult, nem álltak rendelkezésre megfelelően kiképzett lovasok. A helyzet csak akkor kezdett javulni, mikor 1937- ben ismét visszaállíthatták a hároméves kiképzési időt.

Huszárok támaszban a „Válts ülést!” vezényszóra.
A csuklógyakorlatok egyik kevésbé bonyolult eleme

A lovaskiképzés irányát a két világháború kö­zötti időszakban egyre inkább a nagy tűzerő, il­letve a nagy menetteljesítményekre előkészített lo­vas és ló adta meg, ellentétben az első világháború

előtti kiképzési formulákkal, melyek a gyalogsági kiképzés rovására a lovaglásra helyezték a hang­súlyt. A lovaglás és a gyalogosharc számos eshe­tőségének, fortélyának elsajátíttatása fele-fele arányban oszlott meg a kiképzés során.

Huszárok kapaszkodón. A „másztatás” gyakorlása
terepen menetfelszerelésben

1937 után az újoncok kiképzése a lovasszáza­dok első három szakaszában általában az októbe­ri bevonulástól a következő év márciusáig tartott. Ennek keretében a lövészet, a műszaki ismeretek elsajátítása, s naponta két-három órás lovaski­képzés szerepelt. Márciustól raj-, szakasz-, majd századkeretben folytatódott tovább a kiképzés. Különösen a terepen való gyors és biztos előreju­tásra, a felderítő jellegű feladatok begyakorlására és a súlypontképzésre fektettek nagy hangsúlyt. A szakaszkiképzés keretén belül külön foglalkoz­tak a karabélyos- és a géppuskásszakaszokkal. A harcalakzatok különböző formáit, valamint a kü­lönféle tüzelési módozatokat ismertették meg, il­letve gyakoroltatták be velük. Ebben az „alapki­képzési” időszakban járőr- és menetgyakorlatokra is sor került. Júliusban a kiképzés szünetelt, a le­génységet váltott turnusokban aratási szabadság­ra engedték el. A későbbi század-, illetve osztály­keretben folytatott kiképzés során begyakorolt feladatok között szerepelt például a vízen való át­kelés, a folyammegfigyelés, a hídfőalkotás, a ta­lálkozóharc, a felváltás, az ellenséges vállalkozás és lovasroham elhárítása, valamint a kézigránát­dobó gyakorlatok. Az újonckiképzést az augusz­tusi, illetve szeptemberi osztály-, valamint az őszi nagygyakorlat zárta, mely utóbbi keretében leg-

17

Huszárkiképzés az orgoványi rohamtanfolyamon

inkább a folyamátkelési gyakorlatokat, a harcsze­rű lövészeteket, a határmegfígyelést, a határon való betörést és az ellenség üldözését gyakorolta a huszárezredek állománya.

A hivatásos huszár tisztikar — ahogy a gyalo­gos, a kerékpáros és a páncélos is — a Ludovika Akadémián egyazon képzésben részesült. A kép­zési idő 1938-ig négy év volt, azt követően há­

romra, végül kettőre csökkent. Az utolsó négy évet végzett évfolyam növendékeit parolijukon viselt gombjaikról gombos nyakúaknak is nevezték. A ludovikás évfolyamok 150 fős létszámmal indul­tak. A növendékek java része a pesti és a pécsi fő­reáliskolákból került ki, csak a hiányzókat pótol­ták polgári gimnáziumokból, líceumokból. A hu- szárakadémisták — ahogy akkor nevezték őket létszáma többször is változott. Legkisebb volt a létszámuk – 4—4 fő évfolyamonként — 1928-ban és 1929-ben, a legnagyobb – 27 fő – pedig az utol­só avatáskor, 1944. november 15-én Körmenden. A huszártisztjelöltek az első két évfolyamot a gya­logságnál töltötték. Puskásszázadokhoz voltak fe- gyelmileg és az elhelyezés szempontjából beoszt­va. A tulajdonképpeni lovaskiképzés csak a III. és a IV évfolyamon kezdődött el, melynek során a gyalogosszabályzatokat a lovasszabályzatok váltot­ták fel, s minden napra egy óra lovaglást és lovas gyakorlati kiképzést iktattak be az egyébként a gyalogosokéval megegyező tanrendbe.

Pihenő. Komárom, 193 5

18

A Ludovika Akadémiára eleinte a katonai fő­reáliskolai vagy a polgári középiskolai érettségi után jelentkezhettek, felvételizhettek a katonatisz­ti hivatást választók. A Magyar Királyi Honvéd­ség 1940/41. évi szervezési változtatásai nyomán bővült az akadémiára jelentkezők előképzését biz­tosító intézmények sora, miután újból életre kel­tették a hadapródiskolákat. A lovasságnak ilyen jellegű intézménye ugyan nem volt, de a maros­vásárhelyi Csaba Királyfi Gyorsfegyvernemi Had­apródiskola keretében egy huszár törzstiszt (Sallay Bertalan alezredes, Szilágyi Dezső őrnagy) parancs­noksága alatt működött egy lovasalosztály. A nö­vendékeket négyéves középiskolai végzettséggel vették fel. Négyéves kiképzés után érettségit tet­tek. Békeidőben a legjobbakat a Ludovika Aka­démiára vezényelték volna, a többiek pedig zász­lósként a csapathoz kerültek volna. Csupán egy évfolyam került felavatásra 1944. november 16-án.

A fiatal huszártisztek szakismereteinek és ké­pességeinek továbbfejlesztését több tanfolyam és iskola szolgálta. Magasabb lovastudásukat az éven­ként megtartásra kerülő kezdetben egyéves, majd 1938-tól hat hónapig tartó lovaglótanfolyamon, az úgynevezett ekvitáción sajátították el. Napon­ta délelőttönként négy lovat is meg kellett lova­golni, nevezetesen a szolgálati, a futószáras, a pót- és a saját lovat. E tanfolyamok kezdetben a lovas­dandárok keretében működtek. Azok 1942/43. évi átszervezése, illetve megszűnte után e tanfolyamo­kat egyesítették, és a lovagló- és hajtótanárképző iskolának rendelték alá. Az itt kiválónak minősí­tetteket többnyire a Magyar Királyi Honvéd Lo­vagló és Hajtótanárképző Iskolára vezényelték, ahol megtanulhatták a lovaglás tudományának minden fortélyát. Évenként általában 4 huszár, 3 tüzér és egy fogatolt vonatbeli tiszt került be ide.

Ezen iskola — Pótló Idomító Keret fedőnév alatt — 1921-ben Budapesten alakult. A világhí­rű bécsi Reitlehrer Institut nyomdokain haladt. A kiképzés időtartama kezdetben három év volt, melyből a harmadik évfolyam már csak a vadász­idényt töltötte az iskolában. Elhelyezése kezdet­ben a budapesti Ferenc József lovassági laktanyá­ban, majd 1930. október 1-jétől Orkénytáborban

volt. Az utóbbi katonai létesítményben — mely 1932. október 1-jétől mint magyar királyi hon­véd lovastábor működött — az egykori tüzérségi gyakorlótábort és lőteret bocsátották rendelkezé­sére, s szakszerűen megtervezett és kialakított fe­dett és nyitott lovarda, vágtapálya, sporttér, s ug­ratókert is tartozott az iskolához. A lovaglásban, a lóidomításban és a hajtásban mind az elmélet­ben, mind a gyakorlatban olyan tiszteket képez­tek itt a lovasság, a tüzérség és a vonatcsapat szá­mára, hogy a lovaglás és a hajtás művészetének tanítására képessé és hivatottá váljanak. A lovasság és a vonatcsapat részére altiszteket is képeztek ki itt, akik aztán a lovaskiképzésben és pótlóidomí- tásban az alosztályparancsnokok támaszaiként tel­jes mértékben és önállóan is alkalmazhatók vol­tak. Az iskola keretében, de a kiképzéstől és a gyakorlástól függetlenül tevékenykedtek itt díj­lovagló és díjugrató csoportok is. Rendeltetésük a nemzetközi mérkőzéseken, olimpiákon részt vevő tiszteknek és lovaknak díjlovaglásban és díjugra­tásban való felkészítése volt. Az iskola Prónay Sán­dor, Szunyogh Albert, Malanotti Lajos, Binder Ottó, Adda Alfréd és Kánia Antal ezredesek pa­rancsnoksága alatt 1944-ig állt fenn. Az iskola át­telepítését a Dunántúlra (Ozora, Pula), majd a Kisalföldre (Felsőszeli, Szilsárkány) 1944. október 10-én kezdték meg. Tanárai — mint önálló lovas-

Örkénytábori lovas ki képzés a 30-as években. A „lemászás” gyakorlása

19

század-parancsnokok — szinte valamennyien részt vettek a második világháború küzdelmeiben. Kö­zülük hatan hősi halált haltak.

Ugyancsak Orkénytáborban működött a köz­ponti lovastiszti továbbképző tanfolyam (kezdet­ben lovastiszti lovagló tanfolyam) is. A környék változatos terepadottságai s a gyakorlótér viszony­lag nagy kiterjedése lehetőséget nyújtott a hadi létszámú századokkal történő gyakorlatok végre­hajtására. A tanfolyamon — csapatszolgálatának második évében — elvileg minden lovas fegyver­nembeli alantos tisztnek részt kellett vennie. A lo­vaglásban való gyakorlati és elméleti, valamint a katonai elméleti képzésüket igyekeztek tökélete­síteni. A lovaglás klasszikus hagyományait őrző magyar spanyol iskola is Orkénytáborban alakult meg. A bécsi spanyol iskola mintájára megszer­vezett iskolát Gömbös Gyula miniszterelnök és honvédelmi miniszter kezdeményezésére hívták életre. Parancsnokai Hanthy László ezredes, Szabadhegy István és Hazslinszky-Krull Géza al­ezredes, illetve mint utolsó megbízott Hazslinszky Zoltán őrnagy voltak.

A fentieken kívül az Örkényi lovastáborban zaj­lott — kihelyezett lovasszázadok részvételével — a tartalékos tisztek s a hivatásos tisztjelöltek ki- és továbbképzése is.

A huszártisztek harcvezetői kiképzését ezre­denként, majd összevontan rendezett harcászati gyakorlatokon, alkalmazó megbeszéléseken, éles­lövészetekkel egybekötött harcgyakorlatokon fejlesztették tovább. Az itt szerzett ismereteket a csapatokkal rendezett nagyobb gyakorlatokon ka­matoztathatták. Az újonnan rendszeresített fegy­verekkel végrehajtott éleslövészetekre a nagyobb átszervezések után nagy szükség volt. Ezek a gya­kori lőszerhiány miatt azonban rendszerint bemu­tató jellegűekre sikeredtek. A megerősített huszár­századok kötelékében éleslövészettel is végrehajlott harcgyakorlatok azonban nagyban szolgálták a ki­képzés eredményességét, kiváltképpen, ha azok a változatos terepet és nagy kiterjedést biztosító, jó adottságú örkénytábori lovas kiképzőtáborban zaj­lottak.

A huszártisztek mindennapi elfoglaltsága — a többi fegyvernem képviselőitől eltérően — roppant

változatos volt. A lovakról való gondoskodás, il­letve annak ellenőrzése kiemelt szerepet játszott tevékenységeik sorában. Szolgálati, illetve részben saját lovaiknak naponkénti lovaglása, idomítása, a beosztott pótlovak nyereghez szoktatása s lelo- vaglása mind fontos feladatuk közé tartozott. A hajnali zabolástól kezdve egész nap folyamatosan ellenőrizniük kellett a lovak erőállapotát, ellátá­sát, ápolását s felszerelésük karbantartását. Ehhez jött még a lovassportokban való részvételükhöz nélkülözhetetlen edzés, gyakorlás és a lovak előké­szítése a versenyekre. Ezek mellett természetesen rájuk hárult a legénység lovaglási, lőkiképzési, lo­vas és alaki, valamint harckiképzésének irányítá­sa és végrehajtása, továbbá visszatérő elfoglaltsá­got jelentett a laktanya-ügyeletes tiszti szolgálat. Csütörtökönként általában úgynevezett lópihenő­napot tartottak. Ezen a napon a századparancs­nok és az állatorvos a lovak alapos ápolását kö­vetően megvizsgálta az alosztály összes lovát a tisztaság, az erő-, illetve az egészségi állapot szem­pontjából.

A tiszteknek — rendezett családi és anyagi hely­zetük (házassági kaució, legalább háromszobás la­kás, személyzet stb.) fenntartása mellett — voltak bizonyos társadalmi kötelezettségei is. Ilyenek vol­tak például a vizitek. Az adott alakulathoz újon­nan érkező tisztnek végig kellett látogatnia az összes nős tiszttársát, mely látogatást azoknak 3 napon túl, de 8 napon belül vissza kellett adniuk. A nőtlen tiszteknek általában nem kellett vissza­adni e vizitet. A vizitelők nagytársasági atillában,

Huszártisztek lovaglás után, kezükben lovagló­pálcával a 30-as években

20

karddal az oldalukon jelentek meg, s kötelező lá-
togatásuk rövid ideig — gyakran csak tíz percig —
tarthatott. A vizitelés a tartalékos tisztek, sőt a
tartalékostiszt-jelöltek (karpaszományosok, hadap-
ródok) számára is kötelező volt. Luby Lajos a 4.
huszárezred tartalékos zászlósa ekképp emlékezett
vissza ezen eseményekre: „Az első kötelesség volt le-
vizitelni az ezred házas tisztikarát. A módja az volt,
hogy a délutáni vizit időben megjelentünk a helyszínen,
én Istvánnal (Keresztszeghy István) mentem mindenho-
va, és átadtuk a névjegyeinket az ajtót nyitó cselédnek
vagy tiszti legénynek. Belépvén a szalonba, a kesztyűt
és a díszkalapot a kezek rázása és csókolása után a fo-
tel alá helyeztük. A diskura többnyire feszes volt, mert
a tisztek a laktanyában olyan magasan voltak felet-
tünk, hogy a magánéletben találkozni velük igen fonák
helyzetnek bizonyult.”
Társadalmi követelménynek
számított még a tisztek számára a nős tiszti csalá-
dok által rendezett zsúrokon s egyéb rendez-

vényeken (falkavadászatokon, bálokon

stb.) való megjelenés is.

Hogy milyen volt a hu-

szártisztek megítélése, s mi-
lyen véleményük volt saját
magukról, arról álljanak itt

Kenessey Miklós méneskari
huszár százados gondolatai:

A huszártiszteket úgy tüntet-

ték fel és még ma is az a hírük,

hogy könnyelmű, pénzszóró, szalon-
katonák voltak. Ez igaz, de nem te-

szik hozzá, hogy szolgálaton kívüli Szalonkatonák vol-
tunk, mert származásunknál, neveltetésünknél fogva
minden társaságba bejutottunk és vidámságunk hozta,
hogy mindenütt szívesen láttak minket. Hogy szórtuk a

pénzt? Szórta, akinek volt és ameddig volt. Azután már
nem. Isten mentsen adósságot csinálni és azt ki nem fi-
zetni! Erre vigyázott mindenki. Rangját vesztette az il-
lető. (…) Élveztük a lovaglást! Bolondjai voltunk a
lónak. A tiszti étkezdében, a szabad órákban, majd csak
annyi szó esett a lóversenyről, konkúrokról és a lóról fő-
leg, mint a szép asszonyokról és lányokról. Mindezek-
ben a témákban szakember volt a huszár! A külső meg-
jelenésre mindig sokat adott a huszár, ezt megkövetelték
az elöljárók is. A mindig jól szabott egyenruha, a ko-
saras kard, a fényesre kefélt csizmán csengő sarkantyú

és mindezeket büszkén hordó legény látása mindig igen
szédítő hatással volt a lányokra. A huszárnak az volt

a szokása, hogy csak a szép lányt, szép asszonyt látta
meg. így volt ez a tisztnél és a közhuszárnál is egyaránt.
Egyeztek még ebben is!”

Az 1920 augusztusában megalakult magyar
királyi testőrségben számos országosan ismert nevű
s rendszerint lovaglótanári képesítésű huszártiszt
szolgált. Az alabárdos, puskás, majd székely test-
őr alosztályokat magába foglaló gyalogos testőr-
ség, s az 1943/44-ben felálló testőr lövészzászlóalj
mellett tevékenykedő lovas testőrség állományá-
ban olyan magasan kvalifikált huszártisztek for-

dultak meg, mint a már említett Hanthy László
ezredes, Szabadhegy István és Hazslinszky-Krull
Géza alezredes, valamint Lázár Károly altábor-
nagy, aki 1935 és 1936 között a lovas testőrség,

majd azt követően 1944.

október 16-ig a testőr-
ség egészének parancs-

noka volt.

A lovas testőrséget
a parancsnoki törzs, a

két beosztott testőrtisztből

és húsz testőrből álló lovasszakasz,
s az 1938 júniusában tisztjeivel és hat

idomárával Budapestre helyezett spa-
nyol iskola alkotta. Részvétele a kor-
mányzói udvariak belső biztonsági szol-
gálatában csak alkalomszerű volt.
Számára valódi testőrszolgálat — a

helyszíni ismeretek elsajátításán kívül — kezdetben, a 20-as években nem is akadt. Mikor az alkalmi díszelgésekre egyre több alkalom adódott (Szent István-napi körmenetek, az olasz királyi pár fo­gadása 1937 májusában, XXXIV. eucharisztikus világkongresszus stb.), megsokasodtak szolgálatai. Néha gyalogos díszelgésen is jelen voltak, példá­ul a követek megbízólevelének átadásán, a diplo­máciai testület újévi díszelgésén s hasonló ünne­pélyes alkalmakkor. Ilyenkor a lovas testőröket a fogadóhelyiségekbe vezető lépcső fokain állították fel, nehogy szembetűnjön a többi testőrökétől el­térő alacsonyabb testmagasságuk. A lovas testőr­ség parancsnokának — alosztályának vezetésén és kiképzésének irányításán kívül — fontos feladata

21

Huszártrombitás szolgalati ruhában, 1925

Rangja törzsőrmester. Extra nadrágján jól látható a szarvasbőr lovaglóbetét. Az ilyen nadrág
viselése a „megengedett” kategóriába tartozik. Azt a nadrágot, melyet lovaglásra használtak,
azokon a részeken, ahol érintkeztek a nyereggel, lovaglófolttal erősíthettek meg. Az anyag és for-
ma szabályozását először még meghagyták az egységparancsnok hatáskörében, 1958-ban azon-
ban egységesítették a térd- és ülőfoltokat; meghatározták, hogy barna, bársonyszerű pamutszövet
legyen, úgynevezett velveton (ördögbőr). A trombitást a többi huszártól viseletileg egyébként már

semmi sem különböztette meg — csak zeneszerszámja. A trombita dísze a rojtos bojtban végződő
zsinór. Színe kávébarna, anyaga gyapjú. Ha a trombitás lovon ült, a zsinórt jobb vállán átvetet-
te, és a vállszalag alá fűzte.

Csapattiszti jelvény

A honvédség csapatszolgálatot teljesítő

tisztjei zubbonyon a jobb mellzseh
közepén viselték ezt a magyar nemzeti

jelképekből építkező jelvényt. Bár
öltözködési szabálytalanságnak
számított, alá fegyvernemi színű

posztót — a huszártisztek természe-

tesen búzavirágkéket — tettek.

kormányzó felesége volt. A zászlócsúcshoz hat szalagot

1920 MINTÁJÚ LOVASSÁGI ZÁSZLÓ

A zászló jobb oldalán Magyarország patrónájának — Szűz Máriának — földgömbön álló alakja, bal olda-

lán az angyalos középcímer. A
hímzett zászlólapot mindkét ol-

dalon piros-zöld lángnyelv alakú pártázat sze-
gélyezi. Három szabad oldalán nemzetiszínű
zsinórzat, a sarkokon bojt. A lap anyaga ripsz-
selyem, mérete 80×80 cm. A zászlócsúcs stili-
zált, levél alakú forma, aranyozott sárgaréz-
ből. A zászlórúd vörös. Az avatáskor a
zászlórúdra zászlószögeket vertek. A jászkun
huszárezred zászlajára az első szöget Zadravetz
István tábori püspök ütötte be, majd Horthy
kormányzó, József főherceg és Auguszta főher-
ceg asszony.

A zászlószentelési ünnepélyes aktus része volt a
zászlószalagok felkötése is. Az ezredhez vala-
milyen formában kötődő személyek, csoportok,

közösségek, törvényhatóságok nyer-
tek jogot szalag adományozására.
A soproni Nádasdy huszárezred-

nek 1926-ban volt a zászlószentelése, a zászlóanya
kötöttek, az alábbi feliratokkal:

  1. HAZÁDNAK RENDÜLETLENÜL, HORTHY MILKÓSNÉ
  2. ISTENNEL KIRÁLYÉRT HAZÁÉRT, GYŐR-MOSON-POZSONY EGYESÜLT VÁRMEGYÉK KÖZÖNSÉGE
  3. A M. KIR. 3. H. HUSZÁREZREDNEK AZ EZRED TISZTI HÖLGYEI
  4. BARANYA VÁRMEGYE KÖZÖNSÉGE
  5. TOLNA VÁRMEGYE KÖZÖNSÉGE A M. KIR. 3. HONVÉD HUSZÁREZREDNEK
  6. SOPRON VÁRMEGYE KÖZÖNSÉGE A HŐS SOPRONI HUSZÁROK MÉLTÓ UTÓDAINAK

22

Rendfokozati jelek a zubbonygalléron

Az egyenruhán a rendfokozat megjele-
nítésére a legfontosabb hely a zubbony
gallérja, amelyen az itt látható formá-
jú hajtókára helyezték el rangot jelölő
arany-, ezüstcsillagokat és paszományo-
kat. A legénységnek csont(bakelit)csil-
lagjaik voltak. A hajtókát sujtászsinór
— a legénységit barna gyapjú, a tiszt-

helyettesit ezüst, a tisztit arany — szegélyezte, hátsó részén hármas karikában végződő dísszel. Az arany az ezüst és gyapjú mint anyag­

minőség egy-egy állománycsoportot is jelölt.

A logikus rend ott vált eklektikussá — a tiszti és altiszti csoportok ha­tárán —, ahol az életkor, az előmenetel az érdem és a szervezés miatt disztingválni kellett. Ennek esett áldozatul több alkalommal is a zász­lósi, alhadnagyi, tiszthelyettesi rang jelölése.

A rendfokozatokat a tábori ruhán a zubbony galléron kívül a tábori sapkán, a köpeny ujjhajtókáján, az ing felkarján, 1940-41 -ben rö­vid ideig a köpeny váll-lapján hordták.

Huszár lóháton menetfelszerelésben, 1925

A ruházat már khakiszínű, a felszerelés még az első világhábo-

rú előtti állapotokat idézi. A huszár lova az 1906 mintájú

lovaglószerszámmal van felszerelve: A nyeregfelszerelés az

1906 mintájú Wilhelmy típusú nyeregből (nyeregváz, nye-

regtalpbélés, nyeregülés-takaró}, málhaszíjkészletből, alsó

és felső hevederből, 1899 mintájú kengyelvasból és szü-

gyelőből áll.

Kantárzat részei: kötőfékszár, feszítő- és csikózab-
la (zablaszárakkal}, álladzólánc. A kellékek:

lópokróc, kenderkötőfék, 1899 mintájú kö-

tőfékszár, málhatáska, zaboszacskó, pat-

kótáska, abrakostarisznya, vászon itató-
veder, lókefe, lóvakaró, patkósarokkulcs,
patkósarokzacskó.

23

volt a kormányzó lovaglásainak biztosítása és lo­vainak erre a célra történő felkészítése is. Ez utóbbi nem csupán a csaknem mindennapos reggeli, fe­dett lovardái lovaglásokra és a nyári gödöllői te­replovaglásokra vonatkozott, hanem a falkavadá- szatokra és az agarászatokra is.

A lovas testőrök katonai kiképzése a Lovassá­gi gyakorlati szabályzat alapján történt. Az alaki kiképzésben nagy figyelmet fordítottak a sulyko­lásszerű gyakorlatozásra: fegyverfogások gyalog és lóháton, karddal és karabéllyal. Harcászati kikép­zésük raj és szakasz keretében elméletben, terep­asztalon, majd a terepen zajlott. Mivel az állomány általában kiváló lovasokból állt, a lovas kiképzés­nek a gyakorláson túl inkább már továbbképzés jellege volt. A testőr naponta átlag két órát ült a nyeregben, és két-három lovat lovagolt le. A test- őr-díszszolgálatra való kiképzés mindenekelőtt az alkalmi felvonulások sulykolásszerű gyakorlásából állt.

A nyíregyházi Hadik András 4- honvéd huszárezred
lovaspólócsapata a harmincas évek elején

A lovas testőrség szálláshelye a budai várpa­lota istállóhelyiségei felett, abban az épületben volt, amely az északi szárny belső, keleti frontjá­val szemben, a Szent György tértől az udvarlaki őrség épületéig húzódott. A parancsnoki irodát az udvarlaki őrség épületében jelölték ki, a nagy fe­dett lovarda pedig az elhelyezési épülettől és az istállóktól nyugatra, utcaszélességnyi távolságra állt. Ezek az épületek Budapest ostromakor oly mértékben megrongálódtak, hogy újjáépítésükre már nem kerülhetett sor.

Lovasverseny Nyíregyházán az 1920-as évek végén

A két világháború közötti élénk hazai lovas­életbe a Magyar Királyi Honvédség alakulatai is aktívan bekapcsolódtak. A huszárhagyományok ápolását szolgáló első lovasvetélkedést 1920 őszén még a budapesti ügető versenypályán tartották, majd később, évente több alkalommal, elsősorban lovassági, de más fegyver- és csapatnembéli ala­kulatok is szerveztek hasonló versenyeket. Az egy­két napig tartó, idővel hagyományossá váló ver­senyek általában díjlovaglásból, díjugratásból, s military lovaglásból álltak, melyeket több kate­góriában (úrlovasok, hölgyek, tisztek, altisztek, tisztesek, lovas próbacsendőrök stb.) bonyolítot­tak le. A military összetett versenyszám volt, díj­lovaglásban, tereplovaglásban és díjugratásban mérték össze lovasképzettségüket a versenyzők. Az egyes versenyszámok közé néha lovaspóló-mérkő- zéseket is beiktattak. A díjlovaglás, díj(vadász)ug- ratás és military lovasszámot, illetve ezek össze­tett és egyéb variánsait 1912-től vették fel az olimpiai sportágak közé. A magyar lovas olimpi-

Hubertus lovaglás. Jobbról a kép előterében
Trummer Béla százados

24

Hazslinszky-Krull Géza százados, számtalan
lovasverseny győztese díjlovagló-bemutatón

konok közül, akik szinte kivétel nélkül huszár törzs- és főtisztek voltak, először Platthy József százados szerzett érmet. Az 1936-os berlini olim­pia nehéz vadászugrató számában Gömbös Gyula miniszterelnök Sellő nevű telivér kancáján harma­dik helyezést ért el.

1930-tól a lovasmérkőzések versenyszámai közé tartoztak a „parancsőrtiszti lovaglások” is. Ebben az 1910 táján meghonosodott versenyszám­ban a versenyzőknek súlykiegyenlítés nélkül álta­lában 50 km-t kellett ismeretlen vidéken, részle­tes térképbe berajzolt vonalon, részint utakon, részint terepen át haladva három és fél órán belül belovagolniuk. Eközben kötelező volt a megjelölt természetes és mesterséges akadályok leküzdése és a felállított ellenőrző állomásokon való keresztül- lovaglás. E lovaglás alapgondolata tehát az volt, hogy a lovastiszteknek egy fontos parancsot isme­retlen ellenséges területen át is gyorsan kell köz­vetítenie két magasabb parancsnokság között.

Versenylovaglásra és az olimpiai military ke­ret lovasainak az akadályversenyeken való rész­vételére a vezényelt huszár, tüzér és fogatolt vo- natalakulatbeli tisztek számára 1923-tól rendel­kezésre állt az alagi honvéd versenyistálló is, melyet a telivértenyésztés fejlesztésére és a magyar lóexport fokozására hívták életre. A vezényelt tisz­tek az úrlovasoknak kiírt bel- és külföldi sík-, gát- és akadályversenyeken vettek részt. A lovak ugyan a négy huszárezred, a lovas tüzérosztály, a hét fo­gatolt tüzérosztály és a fogatolt vonatosztályok ne­vei alatt futottak a versenyeken, de az alakulatok­

nak nem volt befolyásuk sem a lovasokra, sem a lovakra.

A lovaspóló a két világháború között szintén kedvelt versenyszámnak számított. A honvédség bekapcsolódásával 1931-ben már kilenc pólóklub működött az országban, Budapesten három ka­tonai és egy polgári, továbbá Komáromban, Pá­pán, Tolnán, Miskolcon és Nyíregyházán egy-egy. Különösen a hazai tenyésztésű pónikon megvívott, hagyományos őszi margitszigeti lovaspóló-mérkő- zések voltak jelentősek. A perzsa eredetű, Indián át angol közvetítéssel Európában is elterjedt lo­vaspóló az 1890-es évek került Magyarországra. Az első pólópónikat Andrássy Géza gróf hozta az országba, s hamarosan megalakult a budapesti pó­lóklub, mely a lóversenytér közepén szép pályát alakított ki. A hatszor nyolcperces szakaszokból álló mérkőzést négy-négy játékos játszotta. A já­tékosok a kezükben levő ütők (120 cm-es nád­pálca, a végén három-négy cm átmérőjű, szivar

Nyeregben. Ló és lovasa tökéletes harmóniában.
1922 körül

25

A budapesti 1. Ferenc József jászkun 1. honvéd
huszárezred tisztjeinek egy csoportja kilovagláson,
1940 körül

alakú, keményfából készült kalapáccsal) segítsé­gével igyekeztek az ellenfél kapujába beütni a te­niszlabda nagyságú, fából készült és fehérre fes­tett labdát. A játéktér hossza 250, szélessége 150 méter volt, két végén háló nélküli, hét méter szé­les kapukat állítottak fel.

A fegyvernem lovasai jelen voltak a 19- század közepén angol mintára meghonosodott falkava- dászatokon is. A négy huszárezred s a lovas kato­nai intézmények, iskolák is tartottak fenn falkákat. Eme ugyancsak hagyományossá vált lovasesemé­nyek sorából kiemelkedtek a vadászat védőszent­je, Szent Hubertus tiszteletére rendezett, általá­ban évadzáró, novemberben megtartott falka- vadász lovaglások. E lóhátról történő vadászat levezetése, természetes és mesterséges akadályok­kal tarkított útvonalának megtervezése a „master” feladata volt. A falkát segítőtársa, a „kunstman” (falkanagy) tartotta kordában a lovas „wippek” se­gítségével. A vadászat a „kuntsman” kürtjeiével kezdődött, s a lovasok több gyorsszakaszt, azaz hajtást, „run”-t beiktatva, akadályokat leküzdve követték a vadat — többnyire vonszalékot – űző falkát. Az utolsó „run” „halali”-val, a „kunstman” kis kürtjeiével végződött, amely a hajtott vad el­fogását, vagy megmentését jelezte. A halalit a ki­futóverseny, a futtatás követte, melyen a még ál­lóképes lovakkal rendelkező lovasok vágtak neki az ugratókkal és akadályokkal nehezített utolsó szakasznak. Az első díj a leggyorsabb lovast, a kö­pök által elfogott róka levágott farka pedig a falka- vadászaton legelőször lovagló lovashölgyet illette.

Perczel Aladár alezredes, a nyíregyházi 4. huszár­ezred 1924 és 1929 közötti egykori falkanagyja az alábbiakban emlékezett vissza ezen nevezetes lovaseseményekre: „Mi élővad után nem. vadászhat­tunk, a mezei károk miatt. Azok még így is, a gondos útvonaltervezés mellett is jelentősek voltak. Óhatatlan, hogy egy harminc-negyven lovasból álló csoport kárt ne okozzon a vadászat hevében valami vetésben. Ezért »von- szalékkal« lefektetett nyomon vadásztunk. A tervezett útvonalon, röviddel a vadászat kezdete előtt egy lovas, a fogva tartott rókák ürülékéből és fészkük fűrészporá­ból készített keveréket vonatott maga után, drótfonalból készített kosárkában, kötélen. A nyomvonalat — mint falkamester — magam terveztem ki és gondosan titok­ban tartottam, hogy a résztvevők számára az igazi va­dászat illúzióját megőrizzük. (…) A wippek oldalt és hátul vigyáznak, hogy új, vagy rossz nyomra ne vált­son a falka. Ez esetben nekik kell ostorral leverni a fal­kát a nyomról. (…) A találkozót a sóstói útra tűztük ki. Onnan egy major udvarán, a gémeskút hosszú vá­lyúján, majd a nagy udvar kerítéspalánkján ugratva át, először kereszteztük a pazonyi dombot, amelynek tara­ján sövény volt felállítva. Aztán néhány könnyebb aka­dály beiktatásával következett a kanális, melyet ugratni kellett, s az átellenes gyepes part meredek oldalát má- szatni. Eltávolodtunk, de visszakanyarodva, a máso­dik run-ban hosszában vettünk irányt a dombtetőre, melynek végében a homokbánya volt. A part elé egy mé­ter magas sövény volt felállítva, úgy, hogy a lovak na­gyot röpültek lefelé. (…) Itt vége volt a vadászat első felének. A pihenőszakasz után még egy helyen ugrattuk a kanálist, ahol nem meredekek a partok, majd ismét másutt kanyarodtunk rá és le-fel mászattuk meg mere­dek partjait.

Kopófalka a nyíregyházi huszárlaktanyában,
1950-as évek

26

Életkép a 30-as évek végén.

Huszártisztek vadászlovaglás szünetében

Az utolsó runra csak azok maradtak nyeregben, akik a kifutó versenyben részt vettek. A kifutósövény a domb gerincén volt fölállítva, melyet egyszer már ugrat­tunk, amikor a dombon keresztben lovagoltunk át, most visszafelé kellett a versenyzőknek azt venni. Közben ki­tűzték a széleire a szép zászlókat, hogy minden verseny­zőnek ugratnia kelljen azokat. A nézők felsétáltak a dombtetőre, ahonnan jól lehetett a kifutót látni. Min­den nagyon jól sikerült, senkinek komoly baja nem tör­tént, az erős követelmények ellenére sem. (…) Este, va­csora előtt volt az ünnepélyes díjkiosztás. Ennek végén a szívességben felülmúlhatatlan ezredesem, Skerlecz Gyu­la, ki mint master lovagolta végig a vadászatot, pár kedves szó kíséretében egy ezüst vadászsípot nyújtott át emlékül nekem.”

A hagyományápolás és a bajtársiasság erősíté­se jegyében a huszáralakulatok számos rendez­vényt tartottak. Ezrednapokon és a lovasság vé­dőszentje, Szent György napján istentisztelettel egybekötve emlékeztek meg hős elődeikről. Az ez- redünnepek impozáns találkozói voltak az első vi-

Ealkavadászat az I. Ferenc József jászkun

1. huszárezred szervezésében. Pihenő

lágháborús huszároknak, akik közül néhányan régi egyenruhájukban jelentek meg ezeken.

A huszárezredek emlékművek állításával is adóztak első világháborús hőseik emlékének. A legszebbek egyike a pesti szervita templom falán elhelyezett dombormű, melyen Krisztus lehajol a keresztfáról, és magához emeli a lováról lehanyatló magyar huszárt. Említésre méltó még a székely huszárok budai bástyasétányon felállított szobra, illetve a székesfehérvári császári és királyi 10. hu­szárezred hősi emlékműve is. A második világhá­ború huszár hőseinek már a háború alatt igye­keztek méltó emléket állítani. Ennek jegyében kerültek fel 1942 nyarán márvány táblákon a nyír­egyházi huszáremlékműre az 1941. évi ukrajnai hadművelet során elesett Hadik-huszárok nevei, illetve avatta fel a helyi önálló huszárszázad 1943. október 6-án Rimaszombatban a doni harcokban hősi halált halt bajtársai obeliszkjét.

A Nádasdy Ferenc 3. honvéd huszárezred zászló-
szentelési ünnepe. Sopron, 1927

A legénység hazafias és gyakorlati nevelését a húszas-harmincas évektől gyakorta megrendezett szabadelőadások, illetve altisztek önképzőkörének színielőadásai, táncmulatságai szolgálták, a tiszti­kar számára pedig a helyőrségi tiszti kaszinóbeli rendezvényei jelentették a kulturális kikapcsoló­dást. Ezen kaszinók szerepéről, magasztos céljai­ról az 1923- július 15-én megalakult nyíregyházi Helyőrségi Tiszti Casino Egyesület alapszabályza­tában többek között az alábbiak olvashatók: „A katonai és egyéb tudományok ápolása. A bajtársiasság és a közszellem emelése. A társadalmi élet előmozdítása. A tagok anyagi érdekeinek szolgálata. Ezen célok el-

27

A Nádasdy Ferenc 3- huszárezred zászlószentelési
ünnepe, Sopron, 1927. A zászlóanya, Horthy
kormányzó felesége szalagot köt az ezred
csapatzászlajára

érésére egy könyvtárt tart fenn, tudományos folyóiratok­ra és hírlapokra előfizet, felolvasásokat és mulatságokat rendez, r az egyesület vagyonának gyarapodásával meg­felelő jóléti és sport intézményeket létesít. Az egyesület politikai és felekezeti kérdésekkel nem foglalkozik. ”

A Magyar Királyi Honvédség lovas fegyver­neméről és annak képviselőiről felvázolt kép nem lenne teljes, ha nem tennénk említést a hűséges társakról, a lovakról.

A honvédség mindenkor állandó vásárlója volt a magyar lótenyésztőknek, akik ezt nemes külsejű, jó hátú és kötésű, térnyerő járású lovak tenyészté­sével igyekeztek megszolgálni. Ezek a lovak kí­méletes idomítás és megfelelő edzés mellett kitar- tóakká és szívósakká váltak. A honvédalakulatok

Ezrednap a budapesti I. Ferenc József lovassági laktanyában. A képen Unkelhduser Károly százados kivont karddal, mellette altisztje, kezében az ezredzászló

számára a lovakat az úgynevezett lóvásárló bizott­ságok vásárolták fel a tenyésztőktől. Általában négyéves állatokat vettek, melyek a csapatoknál nyolc hónapig tartó úgynevezett pótlóidomításban részesültek. A pótlovak besorozása mellett a hon­védségnél alkalmazták az úgynevezett vállalkozó lovak rendszerét is. Ez abból állott, hogy az ala­kulatok a békelétszámon felüli „keretlovaikat” megbízható gazdáknak adták ki használatra. A lovakat az őszi nagygyakorlatokra vissza kellett szolgáltatni a csapatoknak, ezenkívül éveként két­szer is ellenőrizték állapotukat, s amennyiben min­den esetben kifogástalannak találták, 4—5 év után térítésmentesen a gazdák tulajdonába adták át azokat. Mozgósítás esetén persze a keret- és a vál­lalkozó lovak nem fedezték az alakulatok lószük-

Budapest, I. Ferenc József laktanya, 1935. Mackensen tábornok az ezred tisztikarával ségletét, ezért az úgynevezett igénybevételes lo­vakat is bevonultatták. Ez utóbbiak a községek­ben gazdáknál kinn levő, nyilvántartott lóállo­mányból kerültek ki, melyekért behívásuk esetén a kincstárnak fizetnie kellett. A lovasalakulatok 6 és 14 év közötti lovakat vettek igénybe.

A honvéd kiegészítő parancsnokságokon ló­nyilvántartó tisztek is tevékenykedtek. Az volt a feladatuk, hogy kerületük lóállományát a mező­gazdasági munkák után osztályozzák és értékel­jék. A hadiszolgálatra alkalmas lovak részére be­hívó jegyeket készítettek, s ezek is részét képezték a mozgósítási terveknek. A behívások alól — el­lentétben a „lóprimadonnáknak” becézett lovas- pólólovakkal — csupán a versenylovak, az első osz­

28

tályú tenyészkancák, valamint a csikós kancák mentesültek.

Noha lótenyésztéssel, lovak felnevelésével az uradalmi s a kisebb gazdaságok is foglalkoztak, ezen tevékenység javarészt a magyar királyi álla­mi lótenyésztő intézetekben — a ménesekben és a méntelepeken — folyt. Ezek katonai szervezés sze­rint működtek, e tekintetben tehát a honvédelmi, egyébiránt — lótenyésztési és az ezzel kapcsolatos gazdászati-közigazgatási szolgálat tekintetében — a Földművelésügyi Minisztérium lótenyésztési fő­osztálya alatt álltak. Feladatukat szabályzatuk az alábbiak szerint határozta meg: „A magyar királyi állami ménesek, melyeknek feladata tenyésztörzseik se­gítségével az országos lótenyésztés számára bizton átörö­kítő képességű, kiváló fedező méneket tenyészteni és fel­nevelni. (…) A magyar királyi állami lótenyésztési ke­rületi parancsnokságok vezetése, irányítása és ellenőrzése mellett a magyar királyi állami méntelepek, amelyek­ben a tenyészkörzetükbe beosztott állami fedező méneket gondozzák, a körzetük lótenyésztését irányítják és vég­zik az ezzel kapcsolatos szolgálatot. ”

Az állami ménesekben felnevelt s tenyésztés­re alkalmas mének kerültek tehát a méntelepek­re, majd innen részint a lótenyésztő gazdák ren­delkezésére a fedeztetőállomásokra, részint pedig az egyes tenyésztőknek bérbe.

Az állami lótenyésztő intézetek katonai osz­tagainak személyzete alkotta a még II. József alatt, 1783-ban felállított méneskart. Szolgálata kiter­jedt a katonai kiképzésre, illetve a felügyeleti, ápo­lási s a lótenyésztésre vonatkozó szakszerű és gaz­dászati-közigazgatási szolgálatra is. A méneseknél tevékenykedő osztagok törzsből és egy vagy két ménesosztályból álltak. A ménesosztályok a mé­nes szervezetéhez alkalmazkodva különféle részek­re tagozódtak, nevezetesen törzsménszakaszra, ko­csisszakaszra, felállító istállóra és ménesistállóra. Hasonló volt a méntelepek katonai szervezete is.

A ménesek, illetve méntelepek katonai szer­vezeteinek legénységét általában két, illetve há­rom évre sorozták. Elsősorban a mezőgazdasági is­kolák tanulóiból válogatták őket, illetve olyan újoncokból, akik értettek a lovak ápolásához és gondozásához, s akik lakóhelyén állami mének voltak magángondozásban. A polgári mesterségek és szakképzettségek szerint szóba jöhettek még a lovászok, polgári lóápolók, kocsisok, béresek, csi­kósok, patkoló és kocsi kovácsok, továbbá szíjgyár­tók, nyergesek, cipészek és szabók is megfelelő számban. Testi követelmény a kisebb, zömök, erős testalkat, könnyebb súly, illetve a legalább 156 cm-es testmagasság volt. A szükséges mesterem­berek testmagasságra való tekintet nélkül beoszt-

A Hadik huszárezred újoncainak eskütétele 1936-ban

29

hatók voltak. Kiképzésük hasonlított a huszáro­kéhoz, lovaskiképzésük azonban keményebb volt, golyószórós kiképzésben pedig nem részesültek. A fegyelem is szigorúbb volt, mint a huszárezredek­nél, mert a méneskari legénységet a kora tavasz­tól nyár közepéig tartó fedeztetési idényben, kü­lönböző számú ménnel, a méntelephez tartozó községekben helyezték el. Tényleges szolgálati ide­jük letelte után a huszárezredek tartalékos állo­mányába kerültek. Altisztjeik kiképzése a jutási altisztképző iskola lovasalosztályánál történt. Idő­sebb korosztályokból álló hivatásos tisztikarát pe­dig 1938-tól továbbszolgáló tisztekkel próbálták kiegészíteni. Mozgósítási terv a méneskar számá­ra is készült, mely szerint négy lovasszázadot kel­lett szükség esetén felállítania.

Az állami lótenyésztő intézetek katonai fel­ügyelőjének állomáshelye a fővárosban volt, az egyes lótenyésztési kerületi parancsnokságoké Jászberényben, Nagykőrösön, Debrecenben és Nagykanizsán, az állami méneseké Bábolnán, Kis­

béren és Mezőhegyesen, az állami méntelepeké pedig Baján, Békéscsabán, Celldömölkön, Debre­cenben, Gyöngyösön, Hódmezővásárhelyen, Jász­berényben, Komáromban, Nagykanizsán, Nagy­kőrösön és Székesfehérváron. Az 1938 és 1941 közötti terület-visszacsatolások után állami ménes Alsózsukra, állami méntelep pedig Kolozsvárra, Palánkára, Perbenyikre, Szatmárnémetibe és Csík­szeredára is települt. Turjaremetén állami ménes és méntelep egyaránt működött. A legrégebbi mé­nes az 1775-ben alapított mezőhegyesi volt. Itt a kis és a nagy nóniusz, furioso, northstar és a gidrán fajtát, Bábolnán az arabs és a lipicai fajtát, Kisbé­ren pedig az angol telivért és angol félvért tenyész­tették.

A lovasalakulatok lóvesztesége a második vi­lágháború alatt rendkívül nagy volt. A gyakran megerőltető igénybevételük, a légitámadások, a keleti hadszíntér kegyetlen időjárási és terepviszo­nyai, illetve az élelmezési nehézségek következté­ben a teljes veszteség hetvenszázalékosra tehető.

Huszár őrvezető tábori felszereléssel a 30-as évek végén egy Cegléd környéki településen

30

HÁBORÚS EVEK

(1939-1945)

A trianoni békediktátum súlyos katonai ren­delkezései által érzékenyen érintett Magyar Kirá­lyi Honvédség szerkezeti átalakítása és fejlesztése tekintetében az 1938-as év eseményei — Magyar­ország fegyverkezési egyenjogúságának elismeré­se (bledi egyezmény) s a haderő fejlesztéséhez a kormány általi 600 millió pengős külön hitel biz­tosítása (győri program) — jelentették a forduló­pontot. A Huba hadrendfejlesztési terv gyakorlati megvalósulása a korábbi vegyesdandárok hadtestté való átalakításával s három hadsereg-parancsnok­ság létrehozásával vette kezdetét. A lovasságnál is gyökeres változások történtek. A sereglovas-

Huszár szakaszvezető.

Lovaglópálcája, ahogy a szabályzatok előírták, jobb csizmaszárába dugva

ság két lovasdandárjának hadrendjébe a huszár­ezredeken kívül ekkortól állítottak be egyenként két kerékpáros zászlóaljat, egy-egy gépvontatású közepes tüzérosztályt, könnyű harckocsizászlóaljat, valamint gépkocsizó utászszázadot, a meglevő négy huszárezred közvetlen alosztályainak számát ekkortól növelték meg egy-egy géppuskásszá- zaddal és gépkocsizó páncéltörő ágyús század­dal, s azok osztályait is ekkortól alkotta három – egységesen 12 golyószóróval felszerelt – lovasszá­zad. A huszárezredek eddigi fogatolt 7,5 cm-es hu­szárágyúval ellátott „lovassági ágyús szakaszai” „huszárüteg” elnevezéssel huszárezredenként egy- egy üteggé épültek ki. Eddigi lovas távbeszélő szá­zadai szakaszokká alakultak át, a nehézpuskás sza­kaszok pedig megszűntek.

Egy huszárezred 1456 fős békelétszáma 1941- ben az alábbiak szerint oszlott meg: 66 tiszt, 64 hivatásos altiszt, 66 továbbszolgáló altiszt, 163 sortisztes és 1097 huszár. Fegyverzetébe, illetve fel­szerelésébe 8 löveg (4 ágyú, 4 páncéltörő ágyú), 14 géppuska, 72 golyószóró, 6 nehézpuska, 8 lőszerkocsi, 9 mozgókonyha, 34 országos jármű (szekér) és 4 kerékpár tartozott, s 1121 lóval rendelkezett. A huszárok az 1941. évi ukrajnai hadművelet során használták utoljára a lovassági kardot.

Miután az egyoldalú és nagyarányú gépesítés háttéripar és a szükséges nyersanyagok hiányában nem volt megoldható, a magyar hadvezetés a hon­védség korszerűsítése végett gazdasági szempont­ból olcsóbbnak tűnő megoldást választva a vegyes fegyvernemekből álló gyorsfegyvernem felállítását határozta el. Ennek első eredményeként a német­lengyel háború tapasztalatait is felhasználva s a gyorsan mozgó alakulatok egységes vezetése cél­jával a két lovasdandár — a két gépkocsizó dandár­ral együtt — az 1940 márciusában megalakuló, bu­dapesti parancsnokságú gyorshadtest kötelékébe került. A lovasalakulatok önálló kötelékben tör­ténő vezetésének korábbi időszakokban alkalma­zott módja ekkor szűnt meg végleg a magyar had­erőben. A modern fegyverekkel vívott háború ugyan a többféle feladat egyidejű ellátására is al­kalmazható seregtestek életre hívását követelte meg, de a modernizálása kezdetén álló Magyar Ki-

31

A magyar királyi honvéd sereglovasság hadrendje 193 8—3 9-ben

rályi Honvédségnél még nehéz volt a különböző szervezésű s menetteljesítményű csapattestek al­kalmazását valamilyen szinten összhangba hozni.

A Magyar Királyi Honvédség 1940-ben felál­lított egyetlen gyorsseregteste, bár a felszerelés és a fegyverzet tekintetében messze elmaradt a né­met hasonló alakulatoktól, magyar viszonylatban mégis modernnek és jól felszereltnek számított. Gyorsaságát, harcászati mozgékonyságát gépko­csizó lövész, kerékpáros és huszár csapattestei vol­

tak hivatottak elősegíteni, míg modernségét legin­kább páncélozott járművei, kis és könnyű harc­kocsiszázadai jelentették. A gyorsseregtestek leg­korszerűbb alakulata, a páncélos és gépesített alosztályokból álló önálló páncélosalakulat – anyaghiány miatt — nem szerepelt a gyorshadtest hadrendjében. Az utóbb említett harckocsiszá­zadokat, nem önálló szervezéssel, a felderítő-zász- lóaljakba, valamint a gépkocsizó és lovasdandár­ok harckocsizászlóaljaiba osztották be.

32

A magyar királyi honvéd sereglovasság hadrendje 1939—42-ben

33

A honvédség csapatlovasságát a hadtestköz­vetlen önálló huszárszázadok, illetve mozgósítás­kor az általuk felállított gyalogdandár-közvetlen (1942. február 17-től könnyű hadosztály) huszár­századok és gyalogezred-közvetlen huszárszaka­szok alkották. 1938. október 1-jétől megszűnt a csendőrlovas alosztály megnevezés. E századok 1939 januárjában 165 fővel alakultak újjá. Fegy­verzetük csupán 4 golyószóróból állott, s 128 ló­val, egy mozgókonyhával és 3 országos járművel (szekérrel) rendelkeztek.

Az újonnan felállított csapatlovassági alaku­latok közül 1939 januárja és 1941 októbere kö­zött a VIII. hadtest huszárszázada Kassán, a IX. hadtesté Kolozsvárott, az 1. önálló hegyi huszár­század Érsekújvárott, a 2. önálló székely hegyi hu­szárszázad pedig Szilágysomlyón állt fel. Történt néhány változás az egyes csapatlovassági alakula-

Zaleszky Mihály közhuszár az
Árpád fejedelem 2. huszárezredből.

Komárom, 1930-as évek első fele

tok elhelyezésében is: a III. önálló huszárszázad 1939- október 1-jétől Keszthelyről Sopronba, az V 1941. október 1-jétől Szegedről Bácstopolyára, a VII. pedig Miskolcról Rimaszombat önkormány­zatának és magyar lakosságának kérésére e gömöri városba települt.

Míg a huszárezredek fegyverzetéhez és felsze­reléséhez 8 löveg, 18 géppuska, 48 golyószóró, 8 lőszerkocsi, 9 mozgókonyha és 34 fogatolt, illet­ve fogatolatlan országos jármű (szekér) tartozott, addig az önálló huszárszázadoknál 4 golyószórót, egy mozgókonyhát és 3 fogatolt országos jármű­vet (szekeret) rendszeresítettek. A lovasalakulatok utánszállítását, ellátását biztosító egységek, az úgynevezett vonatalakulatok sokáig csak fogatolt járművekkel végezték feladataikat. Az áttörést az 1. lovasdandár 1941. évi ukrajnai hadműveletei hozták, amikor a megfelelő ütemű előrenyomulás biztosítása végett a lovasdandár parancsnoksága már a hadműveletek elején 4-4 tehergépkocsit bo­csátott a két huszárezred rendelkezésére.

Az 1938/39- évi hadseregszervezési rendelke­zések alapján a gyorsfegyvernem egészét (gép- kocsizólövész-, kerékpáros-, lovassági, páncélos­csapatok) egy közös felügyelő — nevezetesen Gorondy-Novák Elemér altábornagy – hatáskö­rébe vonták össze. A lovasalakulatok legfelsőbb fegyvernemi elöljárója 1942-ig a gyorshadtest pa­rancsnoka, azt követően az újonnan felálló 1. lovashadosztály parancsnoka volt. A tűzerőben megerősödött s átszervezett lovasalakulatokra ha­marosan komoly feladatok vártak: a visszacsatolt területek megszállásában való részvétel, illetve a keleti hadszíntér hadműveletei.

A második nagy világégés kezdetét jelentő 1939- szeptemberi német—lengyel háború esemé­nyeit, nevezetesen a lengyel lovasság egyes hősi, de semmi esetre sem korszerű és így kudarcba ful­ladt lovasrohamait tanulmányozva a hazai és kül­földi szakemberek közül sokan azt a tanulságot vonták le, hogy a lovasság ebben a háborúban már nem juthat jelentősebb szerephez. Ezen megálla­pítás a későbbiek során éppen úgy tévesnek bizo­nyult, mint ahogy a spanyol polgárháború tapasz­talataiból leszűrt azon következtetés is, miszerint a harckocsik a jövő háborúban nem fognak döntő

34

Huszár tizedes teljes alakos portréja az 1930-as évek
második feléből. Utólagos színezéssel készült felvétel
Lőwi József fényképész Komárom, Klapka György út
8. szám alatti műterméből

szerepet játszani. Cáfolatát a német hadsereg már az 1941. évi franciaországi hadjáratában bizonyí­totta, mikor is a páncélos seregtestek mellett ered­ményesen vetette be 1. lovashadosztályát, mely hét nap alatt, az üldöző harcok közepette a Szajnán és a Loire-on átkelve 231 km-t nyomult előre. A német hadsereg kötelékében még két Wehrmacht s három SS lovashadosztály harcolt a második vi­lágháború folyamán. Az utóbbi alakulatok közül a hazai német ajkú legénységgel is rendelkező 8. és 22. SS lovashadosztály — lóállománya nélkül — 1944/45-ben részt vett a magyarországi harcok­ban is, s Budapest védelmében semmisült meg.

A második világháború alatt még számtalan példa hozható fel a lovasság nélkülözhetetlensé­

gére. Több hadviselő európai ország hadseregében maradt fenn, a legtekintélyesebb, szinte már túl­zott mértékben a lengyel hadsereg hadrendjébe került be. Az amerikai, angol és francia hadsereg­gel ellentétben kiemelt szerephez jutott még a szovjet Vörös Hadseregben is. A szovjet lovas­hadtestek általában három lovashadosztályból áll­tak, s kötelékükbe tartozott egy harckocsidandár is. A lovas- és a harckocsi-alakulatokat tehát együttesen alkalmazták. 1943 júliusában az Irán­ban tartózkodó kivételével nyolc szovjet lovas­hadtest és két önálló lovashadosztály vett részt a keleti hadszíntér hadműveleteiben. Mindez 238 968 embert, s 226 816 lovat jelentett. A háború utol­só éveiben a magyarországi hadszíntéren is be­vetésre kerültek. Az egyik ilyenre Debrecen és Nyíregyháza körzetében 1944. október 20. és 28. között került sor, mikor is a 4., 5. és 6. gárda lovashadtesteket összehangolt támadó feladattal bízták meg.

A második világháború lovas katonája, huszár­ja persze különbözött a fegyvernem korábbi képvi­selőitől. Kard helyett főként golyószóróval, gép­puskával vagy karabéllyal harcolt, s lováról leszáll- va általában gyalogságnak szánt feladatokat látott el. A korábbi időszakok ütközeteit, csatáit jellemző híres és emlékezetes lovasrohamok csak elvétve fordultak elő. Az egyik legjelentősebb 1943- ja­nuár 25-én zajlott le, mikor a szovjet 5. gárda lovashadtest alakulatai Kirovográdtól északnyu­gatra ezt a harceljárást választották a szemben álló német csapatok visszaszorítására. Támadási célja­ikat egyharmados veszteség árán sikerült megva­lósítaniuk.

A lovasság háborús alkalmazásának hazai tá­mogatói – Közép-Európa lehetséges hadszíntere­it tekintve — elsősorban terepjáró képességét és megbízhatóságát emelték ki mondván „… oly csa­patneme a gyorscsapatoknak, mely egy relatív menetgyor­sasággal, menetsebességgel, továbbá ugyancsak egy rela­tív értékű menetteljesítménnyel mindenkor és minden körülmények között rendelkezik. ’’ Szerepére, feladata­ira vonatkozólag az 1927-ben és 1939-ben megje­lent Harcászati szabályzatban az alábbiakat ol­vashatjuk: „A lovasság mozgékony, gyors és tűzerős fegyvernem. Hivatása: a harchoz kedvező előfeltételek te-

35

Tábori legénységi sapka

A sapka, ahogy a korabeli „termékprospektus” leírta: „fejrészből, sapkarózsából, rendfokozati jelekből, nyak­védőből, szemernyőből, Bocskai-díszből és sastoliból áll”. Előbb a kerek alakú „Bocskai-süveggel” próbálkoz­tak, és csak 1923-tól kezdték el gyártani ezt a formát, amely jellegében a monarchiás lovassági tábori sapkát idézi. A sapka legfőbb dísze a sapkarózsa. Átmérője 3 cm, magassága 8—10 mm. A huszárlegény­ség rózsája tombak, esetleg vasbádog, amelynek peremrészét kávébarnára, közepét nemzetiszínűre festették. Az altiszti rózsát ezüst-, a tisztit aranysodralékból készítették, közepére nemzetiszínű, domborított zománc­betétet tettek. A sapkarózsa alá helyezték el a csúcsba futó rendfokozati jeleket.

c.

Lovaglócsizma felcsatolós sarkantyúval

A húszas években a huszárcsizma még oldalvarrott, az 1928-ban rend-
szeresített új változat azonban már hátul varrott, torkolata magya-
ros, ív alakú, bőr rózsácska dísszel — ennyiben hagyományos is.

A jó csizmaviselés titka a kapca szabályos feltekerésében volt. A kapca
mérete 45×41 cm, majd 1935-ben — két méretnagyságban —

48×44, illetve 44×41 cm.

Botos

Fatalpú, nemezből vagy halinából készült téli óvócikk. Nagy hidegben, őrszolgálatban vették fel a csizmára a huszárok is. 1942-ben új halina- csizmát rendszeresítettek.

36

37

Bevonulás Naszódra

Huszárszázad az ezeréves határok felé Kárpátalján,
Nagy bocs kó határában 1941 nyarán

remtése, közreműködés a döntésben, a döntés után a si­ker kíméletlen kiaknázása, vagy a balsiker ellensúlyo­zása és a felderítés. A lovasság feladatait úgy szabjuk meg, hogy jellemző tulajdonságai: a nagy mozgékony­sággal párosult tűzerő, az utaktól való függetlenség, min­dig érvényesüljenek. A lovasságot nem szabad oly kö­rülmények között, melyekben különleges képességei nem

érvényesülnek, pusztán és alkalmazást kereső türelmet­lenségből vagy kényszerbőlfeláldozni. Mert lóanyaga mi­att érzékeny, gyorsan elhasználódik és nehezen pótolha­tó, tehát alkalmi fegyvernem és rendszerint csak rövid ideig tartó feladatok végrehajtására alkalmazható. ” A magyar katonai vezetés, illetve a lovasság elöljá­rói tehát abban látták a fegyvernem alkalmazásá­

Magyar huszár Ukrajnában. Huszártrombitás a Búg folyónál

38

nak lényegét, hogy az – viszonylagos gyorsaságá­nak, valamint szinte korlátlan terepjáró képessé­gének hála — a harci feladatok végrehajtásának mozgó elemét képezheti.

A Magyar Királyi Honvédség lovassága 1938 és 1941 között valamennyi terület-visszacsatolás eredményezte „bevonulásban” részt vett. Az első valódi harci feladatokat a 3. huszárezred kapta, mely során hathetes újoncaival a kárpátaljai önál­ló fegyveres akció előtt, 1939. március 13-án a Munkácsot Beregszásszal összekötő egyetlen szűk korridor kétoldali kibővítésekor, majd 15-én Őrhegyalja és Szentmiklós térségében az ukrán Szics-gárdisták ellen vetették be. Az 1941. áprili­si délvidéki hadművelet során a huszárszázadok többnyire járőrvállalkozásokat hajtottak végre, csupán a lovasdandárok páncélos zászlóaljai vet­tek részt az április 12—13-i szabadkai, illetve szent­tamási kisebb helységharcokban. A személyi állo­mányukat és főleg a lovakat erősen igénybevevő első jelentős menetteljesítményeket a visszakapott észak-erdélyi és a székelyföldi területek 1940. szep­temberi katonai megszállásakor hajtották végre.

Az 1. lovasdandár 1941. évi ukrajnai
hadműveletei

A Magyar Királyi Honvédség — benne sereg- és csapatlovassága — jelképesnek induló, majd ko­moly és veszteségteljes hadműveletekbe torkolló részvétele a Wehrmacht Szovjetunió elleni hadjá­ratában 1941. június 27-én vette kezdetét. Az elő­ző napi – máig nem tisztázott —, Kassa elleni bom­batámadás megtorlásaképpen a magyar légierő gépei határ menti szovjet városokat támadtak, s a magyar hadvezetés megkezdte a visszacsapásra ki­jelölt szárazföldi csapatainak felvonultatását, majd bevetését.

Még június 26-án este mozgósították a Kár­pátalján állomásozó és már korábban készültség­be helyezett 1. hegyi- és 8. határvadászdandárt, valamint – az Újvidék környékén megszálló fel­adatok ellátására visszamaradt 2. lovasdandárja kivételével — a gyorshadtestet. A harccsoport Kár­pát csoport elnevezéssel, 90 ezer fővel, Szombat­helyi Ferenc altábornagynak, a kassai VIII. had­

test parancsnokának vezetésével június 30-án ala­kult meg.

A gyorshadtest hadrendjében szereplő sereg­lovassági alakulat, a nyíregyházi parancsnokságú s Vattay Antal vezérőrnagy vezette 1. lovasdan­dár az alábbi csapattesteket foglalta magába:

Chapó Gyula páncélos hadnagy és Káldor tizedes a
jászberényi lőtéren 1941-ben

  1. huszárezred (Nagyvárad): 6 lovasszázad, távbeszélőszakasz, árkász-, géppuskás és gépvon- tatású páncéltörő ágyús század, valamint a huszár­üteg 4 darab fogatolt 7,5 cm-es hegyi ágyúval.
  2. huszárezred (Nyíregyháza) szervezete, mint a 3. huszárezredé.

1. lovas-páncélos zászlóalj (Nyíregyháza) egy- egy kis, illetve könnyű harckocsiszázaddal, vala­mint egy páncélgépkocsi századdal.

13. (Szilágysomlyó) és 14. (Kolozsvár) kerék­páros zászlóaljak. Állományukba egyenként 3 ke­rékpáros és egy kocsizó géppuskásszázad, egy 10,5 cm-es könnyű tarackos üteg, egy kisharckocsi-

39

Álcázott huszárágyúk egy gyakorlaton a Zemplénben század, árkász-, távbeszélő szakaszok, illetve egy gépvonatású páncéltörő ágyús század tartozott.

1. lovas tüzérosztály (Nagyvárad) 2 üteggel.

3. gépvontatású tüzérosztály (Nyíregyháza) 2 üteggel.

1. lovas-légvédelmi gépágyús üteg (Nyíregyháza). 1. lovas-híradó század (Nyíregyháza).

3. gépkocsizó utászszázad (Huszt).

1. lovasdandár vonat (Nyíregyháza).

A mozgósított alakulatok közül az 1. hegyi és a 8. határvadászdandár már június 28-án átlépte a határt, s a Kárpátok hágóinál harcba bocsát­kozott a szovjet utóvéd csapatokkal. A zöm azon­ban június 30-ra érte el menetkészültségét és kezd­te meg felvonulását a határra. Az egyes alaku­latoknál az előírt hadiállomány közel 20 %-a hiányzott. A huszárezredeknél a lovak vasaltatása okozott gondot, s mivel a lóállomány kétharma­dát a gazdáktól vonultatták be, még kiképzésü­ket is sok esetben menet közben kellett végrehaj­tani. A nagy távolságok megtétele alatt az is be­bizonyosodott, hogy az a vállalkozó ló, mely a nyereghordozástól elszokott, és az olyan igénybe- vételes ló, melyen sok esetben sohasem volt nye­reg, nem fogja bírni sokáig a megerőltető mene­teket.

Az 1. lovasdandár alakulatainak 1941. nyári, s őszi háborús alkalmazását tekintve már több olyan szempont érvényesült, amely nem minden esetben vallott a lovasság alkalmi fegyvernemként

való kezelésére. Ott és úgy vetették harcba, ahol és ahogy a feladat számukra a helyzetből kifolyó­lag adódott. Feladataik sorában szerepelt távol- és közelfelderítés, oldal- sőt hátbiztosítás, támadás sűrűn művelt síkterületen, erősen tagolt dombvi­déken, karsztos terepen és erődrendszer ellen, szí­vós védelem műszaki záróharccal, folyamellenőr­zés, erőszakos folyamátkelés, üldözés, erdei harcok, harc harckocsialakulatok ellen s partizáncsoportok felszámolása.

A H 377-es rendszámú Toldi könnyű harckocsi,
előtte Kováts Ferenc huszártizedes

Az 1941. június 28-án felriasztott 1. lovasdan­dár csapatai két nap eltelte után kezdték meg fel­vonulásukat – részben gyalogmenetben, részben vasúti szállítással – a Felső-Tisza völgyében. Júli­us 4-én Nagybocskótól indulva lépcsőzetesen kö­vették a gépkocsizó-dandárokat, és 5-én elérték a Tatár-hágót. A mozgósítási nehézségek miatt ké­sőbb felvonuló 3. huszárezred csak július 7-én Delatynnál érte utol a 4. huszárezredet. A Kár­pátokon való nehéz és fáradtságos átkelést köve­tően július 10-én Kolomeán át Zalesczykitől nyu-

40

Pihenőben. Huszárlovak teljes menetfelszerelésben a keleti fronton

gatra keltek át a Dnyeszteren. Zwanczyknál, majd Kamenec Podolsknál kerültek először komolyabb harcérintkezésbe az eddig általában gépesített és páncéloscsapatokkal szemben védekező ellenség­gel. Az előbbi galíciai települést a 3- huszárezred géppuskásszakasszal és fél huszárüteggel megerő­sített 2. lovasszázada foglalta el, mely erőszakos felderítése során meglepő gyorsasággal közel 120 km-t tett meg a településig az esős időjárás és a rossz útviszonyok miatt csak lassan tért nyerő két gépkocsizó-dandár között. Rövid gyalogos tűzharc eredményeképpen jutott a kezére ezen fontos út- csomópont.

A hazai tömegtájékoztatási szervek által túl­zottan is dicsért huszáralakulatok a felettes német parancsnokoktól s az azok befolyása alatt álló ma­gyar összekötő vezérkari tisztektől kezdetben igen kemény bírálatokat kaptak. A német 17. hadse­reg-parancsnokságon tevékenykedő Makray Sán­dor vezérkari alezredes július 30-i jelentésében az

alábbiak olvashatók: „Az én meggyőződésem és a né­meteké is, hogy nem használható az oroszokkal szemben a lovasság. Egy komolyabb összecsapás és megint egy 8- 10 nap pihenő, ez itt nem megy. (…) Fogoly kísérésre, hátsó terep megtisztítására talán egészen megfelel. A lo­vasság mint fegyvernem meghalt. Kár a pénzért. ” Ezen lesújtó kritika csak a későbbiek során módosult, mikor a Búg folyón átkelt, s néha napi 40 km-es menetteljesítményeket végrehajtott 1. lovasdan­dár emlékezetes, 1941. augusztusi haditetteit vitte véghez.

Az egyik az Umany térségében vívott harccse­lekmény volt, mely során a huszár-, illetve lovas­páncélos alakulatai jelentős mértékben kivették ré­szüket a gyűrűbe zárt ellenséges csapatok több napig tartó golovanevszki kitörésének elhárításá­ban. Merész László tartalékos zászlós páncélgép- kocsi-szakaszának augusztus 6-i felderítő jellegű vállalkozása, nevezetesen két kozák lovasszázad szétverése, kb. 20 gépkocsin szállított, déli irány-

41

Merész László tartalékos zászlós haditette. 1941. augusztus 6.

bán kitört ellenséges gyalogság visszavonulásra kényszerítése, foglyok beszállítása, mind átlagon felüli teljesítménynek számított. Ezen váratlan raj­taütések nemcsak a körülzárt szovjet 6. hadsereg kitörési kísérletét fedték fel, hanem a támadásra szétbontakozó szovjet lovas- és gépesített lövész­csapatokra is súlyos csapást mértek. Merész Lász­lót vitézi tettéért soron kívül hadnaggyá léptették elő, majd a Katonai Mária Terézia-rend javaslata alapján a legmagasabb kitüntetéssel, a magyar Tiszti Arany Vitézségi Éremmel tüntették ki, s egyben vitézzé is avatták.

A lovasdandár csapatai augusztus 7. és 9- kö­zött a Búg folyó biztosítása mellett közel 3000 ha­difoglyot ejtettek a golovanevszki erdő és a Búg közötti terület felderítése közben. Az umanyi csa­tát követően a lovasseregtest — élén a 4. huszár­ezreddel és a 14. kerékpáros zászlóaljjal — az Ingül folyó völgyében tört előre. Feladatául azt kapta,

hogy erőteljes támadásával törje meg a szovjet 164. lövészhadosztály utóvédjeinek ellenállását, biztosítsa ezzel a Nyikolajevet védő ellenséges erők bekerítését, s segítse elő a német Adolf Hitler SS motorizált hadosztály egy csoportjának előreju­tását, melynek támadása a felrobbantott hidak okozta átkelési nehézségek miatt elakadt.

A másik nevezetes harccselekményt augusztus 15-én a Nyikolajev városának elfoglalására, s az ott védekező szovjet egységek bekerítésére előre­nyomuló német és magyar seregtesteket biztosító „Hadik András” 4. honvéd huszárezred katonái hajtották végre. Feladatuk az volt, hogy az Ingül patak mentén tevékenykedő 1. lovasdandárbeli alakulatok mögött, keleti irányban való biztosí­tás mellett a német 16. páncéloshadosztály 79. gépkocsizó lövészezrede oldalába, illetve hátába került, bekeríteni szándékozott szovjet erőket de­rítse fel, s egy déli-délnyugati irányú előrenyomu-

42

Huszárszázad a szentesi huszárlaktanyában (2/1. huszárosztály)

Csoportkép a délvidéki bevonulás idejéből az 1. lovasdandár törzsének tisztjeiről.
Jobbról a negyedik Vattay Antal vezérőrnagy

43

lássál szórja szét. A huszárezred elsőként az e napi harcokban később elesett Kenéz Géza százados fel­derítő osztagát, majd a déli óráktól két harccso­portban valamennyi kötelékét harcba vetette. Az emlékezetes — a magyar hadtörténelemben utol­sóként számon tartott — lovasroham Mikecz Kál­mán őrnagy harccsoportjához fűződik. A harc­csoportnak a Nyikolajevbe tartó vasútvonaltól nyugatra eső területen, Mihajlovka, Grejga irányá­ba kellett előretörnie, el kellett foglalnia a vasút­vonaltól 4 km-re nyugatra húzódó terepszakaszt, hogy ezzel megakadályozza a szovjet csapatok esetleges északkeleti irányba történő kitörését. A huszárkötelékek nyílt, áttekinthető terepen, állan­dó ellenséges tüzérségi tűz közepette, lángoló ga­bonatáblák között, tikkasztó hőségben bocsátkoz­tak harcba. Lovasrohamukra egy német szemtanú háború utáni memoárjában — kissé eltúlozva — az alábbi módon emlékezett vissza: „…Ismét kemény harcban álltunk a kétségbeesetten védekező ellenséggel, aki egy magas vasúti töltés mellett ásta be magát. Már

Mikecz Kálmán huszárezredes, a nyikolajevi csata hőse

négyszer rohamoztunk, és mind a négyszer visszavertek bennünket. A zászlóaljparancsnok káromkodott, a szá­zadparancsnokok azonban tehetetlenek voltak. Ekkor a tüzérségi támogatás helyett, amit számtalanszor kértünk, egy magyar huszárezred jelent meg a színen. Nevettünk. Mi az ördögöt akarnak ezek itt a kecses, elegáns lova­ikkal? Egyszerre megdermedtünk: ezek a magyarok meg­bolondultaki Lovasszázad lovasszázad után közeledett. Parancsszó harsant. A bronzbarnára sült, karcsú lova­sok szinte odanőttek a nyereghez. Fénylő aranyparolis ezredesük (sic!) kirántotta kardját. Négy-öt könnyű páncélkocsi vágódott ki a szárnyakra, az ezred pedig a délutáni napban villogó kardokkal végigvágtázott a szé­les síkságon. Seydlitz rohamozhatott így valaha. Min­den óvatosságról megfeledkezve kimásztunk az állá­sainkból. Olyan volt az egész, mint egy nagyszerű lovasfilm! Eldördültek az első lövések, aztán mind rit­kábbak lettek. Kimeredő szemmel, hitetlenkedve néztük, ahogy a szovjet ezred, amely eddig elkeseredett elszánt­sággal verte vissza támadásainkat, most megfordul, és pánikszerűen otthagyja állásait. A diadalmas magya­rok pedig maguk előtt űzték az oroszt, és csillogó szab­adjukkal aprították őket. A huszárkard, úgy látszik, egy kicsit sok volt az orosz muzsik idegeinek! Most az egyszer az ősi fegyver győzedelmeskedett a modern felsze­relésen. .. ”

Nyikolajev sikeres elfoglalását követően a gyorshadtest — benne az 1. lovasdandár is — új fel­adatot kapott. Augusztus 31-től október 6-ig a Dnyepropetrovszktól délre egészen Nyikopolig húzódó 155 km széles Dnyeper szakasz biztosítá­sát látta el. Az 1. lovasdandár csapattestei – a kez­detben tartalékban levő két huszárezred kivételé­vel — a gépkocsizó-dandárok között foglaltak el védőállást. A huszárezredeknek szervezetszerű al­osztályaikon kívül ekkor már létezett egy-egy gya­logszázada is, melyek a ló nélkül maradt huszá­rokból alakultak meg. A zaporozsjei vízerőművek felrobbantása következtében a folyó apadásával számos sziget és gázló keletkezett, ahonnan a kö­zel hasonló erővel rendelkező ellenséges csapatok gyakori éjjeli rajtaütésekkel nyugtalanították a vé­dőket. A nagy kiterjedés miatt csupán gyéren megszállt folyópart állandó ellenséges tüzérségi tűz alatt állott; szeptember 13-án Muhr Albert szá­zados, a 3/3- lovasszázad arcvonalmögötti tisztje,

44

Huszársírok Ukrajnában.

A sírhantok alatt, a nyikolajevi csata hősi halottal. Középen Kenéz Géza százados

a híres limanovai hős fia is itt lett egy sorozatvető tűzrajtaütés áldozata.

Az 1. lovasdandárt — a magyar politikai és ka­tonai vezetés kérésére — október 10-én kivonták a további harcokból, s megkezdhette hazatérését. A Kárpátoktól a Dnyeper partjáig, majd onnan vissza — a hazaszállítás céljából a berakási körzet­be történő meneteket is beleszámítva — kevés sze­mélyi veszteséggel közel 2100 km-t tett meg 120 napos harctevékenysége során. Legnagyobb me­netteljesítménye 1941 augusztusában három nap alatt 120 km volt, naponta átlagban 40 km-t tett meg. Teljesítménye mindenképpen elismerésre méltó, különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy mindezt Ukrajna úttalan terep viszonyai, szél­sőséges időjárása, a sokszor 40 fokos hőség, a gya­kori vízhiány és az utakat nemegyszer félméteres mélységig feláztató nagy esőzések közepette vitte véghez. A keleti hadszíntér útviszonyaira s egy­ben a huszáralakulatok terepjáró képességére vo­natkozólag egy korabeli leírásban az alábbiakat ol­

vashatjuk: „…az út 30 perces eső következtében csú­szós, ragacsos lett és róla a járművek az árokba farol- tak. Az oldalvezetőföldutakon a gépesített részek agyig süllyedtek és lemaradtak. (…) Egymás után hagyták el a huszárok a sárba ragadt gépkocsi részeket, melyek járművei össze-vissza álltak a mély agyagban. ”

Szemle a 3/11. huszárosztálynál 1941 augusztusában
Ukrajnában. Középen áll Pongrácz Pál ezredes

Kettős málhatáska

A nyeregszerszámhoz idomuló táska a huszár ingóságainak tárolására szolgált. A bal oldali táska

aljában az 1935 mintájú zaboszacskóban mindenkor 2 kg zabnak kellett lennie. A zacskón volt a

lókefe és a vakaró, tetejükön a kender kötőfék. A felső traktusban a huszárkülső tisztítóeszközei, a

ruha- és cipőkefe, cipőpaszta, rongyba csavarva, legfölül pedig az abrakostarisznya.

A jobb oldali táskában legalul a tartalék fehérnemű volt, fölötte élelemzacskóban konzerv, két-

szersült, só, dohány, kávékonzerv, legfölül a főzőcsésze és törülközőbe csavarva a szappan, a
borotválkozókészlet, a fogkefe, a fésű és a tükör.

Némileg más volt a belrendje a tiszti málhatáskának, merthogy a lótisztító eszközöket a lóápo-
ló hordta. A bal oldali táskába alulra egymásra fektetve az ember és a ló tartalék élelme, illetve
takarmánya, efölé a kender kötőfék, majd az abrakostarisznya. A jobb oldaliba alulra a fehérne-

mű, fölé a mosdóeszközök, majd még följebb egymás mellé a kulacs és a csajka, az evőeszköz, legfö-
lülre fektetve pedig egy zseblámpa.

Ugyancsak eltért a málháslóvezetők és hajtők málhatáskájának belrendje, mivel ők két lóról gondos-
kodtak. Ok a személyi holmijaikat a kenyértarisznyában hordták.

1935 MINTÁJÚ NYEREG

A nyereg látható részei: felszerelt nyeregváz, nyeregtalp, nyeregülés-takaró, nye-
regszárnyak, kengyel és kengyelszíj. A nyeregtalp borítása fekete nemez, a mindkét
oldalán párnázott nyeregülés és a nyeregszámyak pedig barna marhabőrből készül-
tek. Tömésükre gyapjúhulladékot használtak. A patkótáskát a jobboldali nyereg-
szárnyra varrták.

Az 1936 MINTÁJÚ LOVAGLÓ­

VÁSZON ITATÓVEDER
Anyaga vitorlavászon,

űrtartalma 15 és negyed liter.

SZERSZÁMMAL FELNYERGELT HUSZÁRLÓ

A huszár a lovát szinte évszázadok óta azonos rituálé sze-
rint nyergelte. A ló hátát szőrmentén tisztára és simára tö-
rölte, majd az összehajtott lópokrócot a ló hátára terítette.
Következett a nyereg, ügyelve arra, hogy a nyeregtalpak elül-

ső végei a ló lapockái mögé essenek. Arra is vigyázott,
hogy ne maradjon a pokrócon ránc, mert annak a

rendkívül kellemetlen „nyeregnyomás’’ lehetett a

következménye. Ezután leengedte az alsó heve-

dert, majd következett a szügy elő, amelynek fel-

tevésénél a marszíjat a becsatolt jobb oldali

vállszíjjal a marra fektette, és becsatolta a
bal oldali vállszíjat. Aztán az ugratószíj

hurkán áthúzta az alsó hevedert. Ekkor a

lovat megfordította, és következett a felkantározás.

A huszár a ló elé lépett, a szárakat átemelte a ló nya-

ka fölött, jobb kezével megfogta a ló üstökét, bal kézzel pedig

a zablát a ló szájába tette. Aztán a tarkószíjat a ló füle mögé iga-
zította, becsatolta a torokszíjat, beakasztotta az álladzóláncot, vé-

gül becsatolta a hevedereket. Következett a kellékek, a köpeny, a roham-

sisak, az itatóveder, a kard a töltényöv és a gyalogsági ásó felmálházása.
Szabályszerű málházás esetén a koszorúba hajtogatott köpeny a hátsó ká-
pára, szükségmálházáskor az elülsőre kerülhetett. A rohamsisakot jobb
oldalra a patkolótáskára kellett szíjazni, az itatóvedret a bal oldali nye-
regtáskára. A töltényével, a gyalogsági ásót és a kardot egyben málház-
ták, úgy, hogy az övét a ló hátán keresztbe fektették, és a nyereg bal olda-
lán a rajta lévő csatlékkal a kardhüvelyt és a gyalogsági ásó nyelét

egybeszíjazták.

46

Kétfogatú országos jármű befogott lovakkal jobb oldali nézetből, illetve bal oldalról

Az úgynevezett országos jármű lényegében katonai felhasználásra kialakított lovas kocsi. Részei: 1. rúd, 2. rúdszámy, 3. juha, 4. első tengely, 5. első tengelytok, 6. alsó vánkos, 7. förgetyű, 8. első kerék, 9- felhérc, 10. hámfa, 11. nyújtó, 12. nyújtószámy, 13. hátsó tengely, 14. hátsó tengelytok, 15. hátsó vánkos,16. hátsókerék, 17. féktartó, 18. fékgerenda, 19. jobb oldali kocsioldal, 20, bal kocsiol­dal, 21. kocsifenék, 22. lábdeszka, 23, végdeszka, 24- saroglya, 25. hágcsó, 26. első lőcs, 27. hátsó lőcs.

A kocsit mesteremberek, bognár és kovács jelenlétében minden hónapban egyszer úgynevezett járművizsgának vetették alá. Az alkatrésze­ket kéthavonta átkenték, a faanyagúakat karbolineummal, a vasféléket vasiakkal. Mindezen túl pedig rendszeresen, minden megtett 40 kilométer után a tengelyvégeket kellett ápolni, ami annyit jelentett, hogy vastagon bekenték őket kocsikenőccsel. A fa alkatrészeket, ha meghibásodtak, eltörtek, a helyszínen javították, faragták, ha volt tartalékban, kicserélték, a vas alkatrészeket pedig a kötelező tartalék­ból pótolták, ugyanis az alakulat patkolókovácsa ráérő idejében ilyen alkatrészek gyártásával foglalatoskodott.

A befogásnál a hámos lovak felszerszámozása begyakorlott, szakszerű mozdulatokat igényelt. Elsőnek a rudas lovat, aztán a nyergest szerszámozták. Kantározáshoz a hajtó jobb kezével megmarkolta a ló üstökét, hüvelykujjára ráakasztotta a kantárt, s azt bal kézzel a ló fejére igazította, a zablát pedig hüvelykujjával a ló szájába helyezte. Aztán következett a ló jobb fülének, majd üstökének, végül bal fülének beigazítása a homlok és a fejszíj közé, majd a torokszíj és a külső szár becsatolása.

Aztán felhangzott a „Helyre!” vezényszó, amire a hajtó a lovakat a rúdnak háttal állította, Ezután következett a „Fogj bel”, amire a hajtó a lovakat a belső pofaszíjuknál fogva óvatosan a kocsirúd két oldalára hátráltatta, egészen addig, amíg a lovak feje a rúd hegyével egymagasságba nem ért. Aztán becsatolta előbb a rudas, majd a nyerges kantárszárát, kihurkolta a rudas ló istrángját, azt a hámfára erősítette, előbb a külsőt, majd a belsőt, és ugyanezt tette a nyergesnél is. Ha felhangzott a „Kocsira!” vezényszó, a hajtó nyerges ló hátszíjának külső karikájából kihúzta a duplán összehajtott gyeplőszárat, azt bal hüvelykujjára, akasztotta, átemelte a ló fara fölött, a kocsihoz lépett, majd tovább — jobb lábával a felhércre, ballal a rúdszámyra — és be a kocsiba. Leült az ülésdeszkára, a jobb oldalra, a szárakat és az ostort jobb kezébe vette, és a kocsi indulásra kész.

17

A hosszú menetek végrehajtására a nehezen járható ukrajnai útvonalakon különleges gyakor­lat alakult ki. A századok között 150—200 méter,

az ezredek között pedig – ha nem mentek külön útvonalakon — több kilométer volt a távköz. A fő jármod az ügetés volt, mely a közbeiktatott lépés után 40 percenként ismétlődött. A „lépés időszak” alatt a huszárok leszálltak lovaikról, s azokat ve­zetve gyalog meneteltek. Ezen intézkedésekkel si­került a zavartalan menetet biztosítani, hiszen a lovak az ismétlődő 40 perces ügetés időszak alatt beidegződtek e jármodba, s ennek köszönhetően jutottak el a Dnyeperig.

Horthy Miklós kormányzó – a huszárok és a lósportok legfőbb támogatója és szimpatizánsa – november 17-én az alábbi szavakkal köszöntötte

a hazatért lovasdandár Nyíregyházán díszelgő ala­kulatait: „(...) Ti a motorizált hadseregek korában lóháton vágtattatok sokszor ezer kilométeres utakon, azo­kon az utakon, amelyeken őseink érkeztek a Kárpátok alá. Újra fényt szereztetek a magyar lovasságnak és új megbecsülést a lónak is. A magyar embernek a ló nemes bajtársa, mely nélkül őseink sem harcolhattak volna. Ezúttal is eredményesen küzdött a lovasság a legrosszabb utakon, terepeken át. Bebizonyosodott, hogy a lovasság helyesen alkalmazva ma is nélkülözhetetlen. Ti rendet

Az 1. lovasdandár díszszemléje Nyíregyházán Horthy Miklós kormányzó és Bárdossy László miniszterelnök előtt. A
díszmenet élén Pongrácz Pál ezredes, a 3. huszárezred parancsnoka

A lovasdandár csapattestei közül a nagyszöllősi 14. kerékpáros zászlóalj szenvedte el a legnagyobb veszteségeket. Az 1941. december 23-ig rögzített adatok alapján 105-en estek el, s 213-an sebe­sültek meg javarészt a zászlóalj július 26-i trosz- tjanec—gordijevkai támadását követő ellenséges válaszlépés során, illetve augusztus 15-én Balac- kojénál. A 3. huszárezrednek 19, a 4-nek pedig 27 huszárja halt bizonyítottan hősi halált az 1941. évi ukrajnai hadműveletek alatt.

tartottatok a megszállott területeken és magyar módon, emberséges bánásmódot tanúsítottatok a lakossággal. Me­leg szeretettel és büszkeséggel üdvözöllek tehát bennete­ket és tudom, hogy mindig számíthatok a ti kipróbált erőtökre, akár békében, akár háborúban, ha a fegyve­rekre újból szükség lenne. ”

A sereglovassági alakulatok utolsó átszervezése 1942-ben, az 1. lovasdandár harctérről történő visszatérte után, számukra nyugalmasabb időszak­ban történt. Az átszervezés folytán a két lovas-

48

Az I. lovasdandár útja a keleti hadszíntéren

dandár megszűnt, az 1. huszárezred feloszlott, a 2., 3. és 4. huszárezredekből pedig Nyíregyháza központtal megalakult az 1. lovashadosztály. Az egyetlen magyar lovasseregtest kötelékébe a hu­szárezredeken kívül egy-egy kerékpáros zászlóal­jat, lovas-tüzér osztályt, gépvontatású könnyű tü­zérosztályt, légvédelmi tüzérosztályt, harckocsi- és felderítő zászlóaljat, illetve egy-egy gépkocsizó utász és lovas híradó-századot is beállított a ma­gyar hadvezetés. A feloszlatott 1. huszárezred I. osztályából — egy huszárüteg hozzárendelésével — Budapest székhellyel és az I. hadtest közvetlen alá­rendeltségében felállították az I. önálló huszár­osztályt. Fennmaradó hivatásos és tartalékos ál­lományát és anyagát az újonnan megalakult 2. önálló székely huszárszázad szervezéséhez hasz­nálták fel. Időközben változás történt a huszár­ezredek elhelyezésében is. A 3. huszárezred még 1939 januárjában Munkácsra, később egyes ré­szeivel Nagyváradra került, a 2. huszárezred II. osztályát pedig 1941-től Szabadkára helyezték át.

A csapatlovasság a keleti hadszíntéren
(1941-1943)

A honvédség csapatlovasságának java része 1942/43- folyamán a keleti hadszíntéren tevékeny­kedett. Az I. hadtest önálló huszárszázada a 2. és a 3-, a Il-é a 4- és a 6., a Ill-é a 7., 8. és a 9., a IV- é a 10., 11. és a 12., az V-é a 13. és a 14., a Vl-é a 17. és a 78., a VH-é a 19., 20. és a27., a VlII-é a 22., 23. és a 24., a IX-é pedig a 26. önálló hu­szárszázadot állította fel, s indította el Ukrajnába a megszálló erők kötelékébe, vagy a 2. hadsereg­gel a Don mellé. (A megszálló erők huszárszázadai dőlt betűvel jelölve. 2. önálló huszárszázad elne­vezéssel 1943 májusában a megszálló erők pa­rancsnokságához is kiszállítottak egy huszáralaku­latot.)

A német csapatok által elfoglalt galíciai és uk­rán területekre az első öt, megszálló feladatokat ellátó magyar seregtest kötelékében 1941 novem­berétől huszáralosztályok is kikerültek, eleinte fél­

19

századnyi erővel, mivel csupán két huszárszakasz­ból képeztek egy önálló huszárszázadot. Az arc- vonalmögötti területen a parancsnokságok körze­teit s az utánpótlási vonalakat biztosították és védték a gyakorta támadó partizáncsoportokkal szemben. Nagyobb partizáncsoportokkal ritkán keveredtek harcba, az ukrán nemzeti, illetve a len­gyel partizánokkal pedig – lőszer, robbanóanyag, egészségügyi cikkek átadása révén – igyekeztek egyfajta semlegességi, kölcsönös meg nem táma­dási kapcsolatot, esetenként együttműködést fenn­tartani.

Képek az I. önálló huszárosztály monori búcsúztatá-
sáról 1942 nyarán. Készülődés az esküre a csapat-
zászlóval

Néhány alkalommal seregtesteik kötelékében komolyabb harcokban, reguláris szovjet csapatok­kal szemben is helyt kellett állniuk. A felettes né­met parancsnokságok — a magyar hadvezetés hoz­zájárulását kierőszakolva — az arcvonalon támadt rések betömésénél, elreteszelésénél több ízben al­kalmazták ezen, gyenge harcerőt képviselő szá­zadokat. Elsőként, együtt seregtestének, a 108. könnyű hadosztálynak többi alakulatával a 8. önálló huszárszázad került harcérintkezésbe a szov­jet reguláris erőkkel. 1942. március 13. és 26. kö­zött Harkovtól délkeletre, Taranovka és Szmijev körzetében vívott súlyos harcokat a német sereg­testek hátába, illetve vonalaik mögé támadó szov­jet csapatok ellen. A Bolsaja Gomoljsa elleni már-

Az eskühöz felsorakozott huszárok. Monor, 1942 cius 14-i éjjeli ellenséges támadás sikeres feltar­tóztatásán felbuzdulva a század azonnal ellentá­madást indított, melynek során Balás Ervin szá­zados századparancsnok és két huszár hősi halált halt. A Szmijevtől délnyugatra folytatott harcok során a századnál sok volt a sebesült is, s elvesz­tett a lóállomány 40 %-a. A 8. önálló huszárszá­zadot seregtestének merefa-taranovkai arcvonalán május 12. és 18. között, a szovjet délnyugati front korlátozott célú hadművelete elhárításánál újból harcba vetették, mely még inkább megnövelte veszteségeit. Hasonlóan érzékeny veszteségek ér­ték az 1. könnyű hadosztály kötelékébe tartozó 1/3- önálló huszárszázadot is, mely 1943. szeptember 13- és 20. között a Gyeszna folyó mentén vívott súlyos elhárító harcokat. Az egyenlőtlen küzde­lemben, az erőszakos átkelést végrehajtó szovjet túlerő támadásai következtében állománya a felé­re csökkent.

A megszállt ukrajnai területeken 1943. má­jusától már 10 — teljes hadi létszámára kiegészí­tett — önálló huszárszázad tevékenykedett. A szov­jet hadsereg folyamatos előretörése következtében egy részük — a VIII. hadtest seregtestei köteléké­ben — a Pripjaty-mocsarak, illetve Rovno környé­kére szorult vissza, másik részük pedig – a VII. hadtest könnyű hadosztályaival — egyre inkább az országhatárhoz közeli galíciai területekre. Az utób­biak seregtesteinek feladata az volt, hogy minden-

50

A rimaszombati önálló huszárszázad búcsúztatása a frontra indulás előtt

nemű német támogatás nélkül próbálják meg kés­leltetni a nyugati, délnyugati irányú szovjet elő­retörést, s ezzel biztosítsák többek közt az Észak­keleti-Kárpátok előterében felvonuló magyar 1. hadsereg beérkezését az összpontosítási körzeté­be. Az 1944 márciusában vívott Dnyeszter menti hídfőcsatákban, illetve délnyugat-galíciai terüle­teken — Obertynnél, Kolomeánál és Nizniownál – a pécsi 11., a kolozsvári 26., a rimaszombati 21. és a debreceni 18. önálló huszárszázad jelentős, esetenként megsemmisítő veszteségeket szenve­dett.

A Magyar Királyi Honvédség csapatlovassági alakulatai érintve voltak a magyar történelem tra­gikus sorsú 2. hadseregének 1942/43. évi küzdel­meiben is. A Jány Gusztáv vezérezredes irányította hadsereget — a Barbarossa terv meghiúsulása, s az előző év telén elszenvedett pótolhatatlan német veszteségek okán – határozott német követelésre kellett bevetni a Wehrmacht 1942. kora nyarára tervezett második nagyobb szabású keleti hadszín-

téri offenzívájánál. A 207 ezer fős 2. hadsereg há­rom hadtestbe vont kilenc könnyű hadosztállyal, egy páncéloshadosztállyal és egy jelképes repü­lőkötelékkel vonult el a hadműveleti területre. Kötelékéhez összesen 3 hadtestközvetlen, s 9 had­osztályközvetlen huszárszázad, illetve 18 gyalog­ezred-közvetlen huszárszakasz és 3 huszárüteg tar­tozott. Nehéz és veszteséges frontszolgálatuk alatt sokféle, gyakran harcértéküket figyelmen kívül ha­gyó, irreális feladatot hárítottak rájuk. Az 1. lo­vasdandár 1941. évi harcaival ellentétben itt több ízben vívtak súlyos gyalogsági harcokat a túlerő­ben lévő szovjet reguláris és partizán csapatok el­len.

A 2. hadsereg kötelékében a keleti hadszín­térre kikerült huszárszázadok a századtörzsből, négy szakaszból, egy-egy távbeszélő- és nehéz- puskásrajból, a lőszerlépcsőből, a századvonatból álltak. Személyi állományukat 6 tiszt, 2 tiszthe­lyettes és 269 huszár alkotta. A századparancsno­kok szinte kivétel nélkül az Orkénytáborban mű­

51

ködő Magyar Királyi Honvéd Lovagló- és Hajtó­tanárképző Iskola tanári karából kerültek ki. Az egyes huszáralakulatok tisztikarában — a Don menti hadszíntéren – ismert és jelentős politikai személyiségek, illetve azok fiai is láttak el front­szolgálatot. Közöttük volt például Imrédy Béla miniszterelnök, tartalékos főhadnagy, aki 1942. augusztus 18-tól egy hétig a 19- huszárszázad pa­rancsnoki tisztét töltötte be, Gömbös Gyula szá­zados, Gömbös Gyula miniszterelnök idősebb fia, aki mint a 22. önálló huszárszázad arcvonalmö- götti tisztje 1943. január 15-én hősi halált halt, illetve Kállay András hadnagy, Kállay Miklós mi­niszterelnök fia, aki néhány hétig szintén a 22. önálló huszárszázadban szolgált.

A huszárszázadok fegyverzetébe — a legénység által használt karabélyokon kívül — 12 golyószó­ró és 2 nehézpuska tartozott, melyekhez kiegészí­tésképpen a hadszíntérre történő elvonulás előtt minden egyes huszárszakasz és huszárszázadtörzs egy-egy német 9 mm-es 40 M Schmeisser gép­pisztolyt is kapott. A hadtestközvetlen 150 fős hu­szárütegeket egyformán 4 db 8 cm-es 5/8 M tá­bori ágyúkkal látták el.

A 2. hadsereg alakulatainak 1942 február vé­gén elrendelt lépcsőzetes mozgósítása szinte vala­mennyi hadtestközvetlen huszárszázadot érintette. Az egyes huszáralakulatok — személyi állományuk­nak nemcsak a saját illetékességi területükről való kiegészítése, illetve a hiányzó felszerelés, fegyver­zet s a nagyszámú lóanyag elhúzódó rendelkezés­re bocsátása miatt — csak 1942. április, május folyamán érték el menetkész állapotukat. A lóál­lomány közel háromnegyedét úgynevezett vállal­kozó lovakból biztosították, amelyek közül harc­téri alkalmazásuk során — martörések és lesántu- lások miatt – soktól kellett megválni idő előtt.

A mozgósított s a helyőrségekhez közeli fal­vakba kihelyezett huszáralakulatokra elvonulásuk előtt számos feladat várt. Ekkor történt meg töb­bek között a személyi állomány szervezetszerú be­sorolása, felszerelése, szükséges fegyverkiképzése, néhány lőgyakorlat, a lovas és gyalogsági harcki­képzés fontosabb elemeinek, valamint a lovaglás­nak a begyakorlása, lovak patkolása, nyereghez és a lovasokhoz szoktatása is.

A keleti hadszíntérre elvonuló huszárszázadok kiszállítása — a 2. hadsereg szakaszos, három lép­csőben lebonyolított kiszállításához igazodva – rendszerint a hadtest-, a könnyű hadosztály- és a gyalogezred-közvetlen alakulatokkal együtt tör­tént. Elsőként 1942. április 17-én a komáromi 6. huszárszázad vonult el, utolsóként pedig a kassai 22-et búcsúztatták.

Elvonulnak a huszárok
Monor poros főutcáján, 1942

A hadműveleti területre kiszállított csapatlo­vassági alakulatok jelentős részét 1942 tavaszán, illetve kora nyarán a hadműveleti terület hátsó körzeteiben tevékenykedő kisebb-nagyobb parti­záncsoportok ellen vetették be. Leginkább a 6. könnyű hadosztály huszárszázada kapott ilyen jellegű feladatokat, melynek során a komáromi seregtest többi alakulatával együtt javarészt a Kurszktól délnyugatra levő Szeregyina Buda, Himelj, illetve Jampol helységen átvezető után­pótlási útvonalakat biztosította, s a nehéz gya­logsági fegyverekkel és néha lövegekkel is rendel­kező partizánerők leküzdésében működött közre. A partizáncsoportok mesteri elrejtőzése, észrevét­len visszavonulása miatt javarészt eredménytelen és nagy menetteljesítményeket igénylő vállalko­zások leginkább a lóállományt viselték meg. A 6. könnyű hadosztály 1942. június 1-i helyzetjelen­tésében közölt adatok is ezt támasztják alá: „Az eddigi összes lóveszteség (elhullott, kiirtva, leadva} 187

52

Bevagonírozás. Monor, 1942 nyara

db. ló. A hadosztály lovai igen gyenge állapotban van­nak és leromlott állapotuk miatt a mirigykor is fellépett (…) Jelenleg 120 beteg, 11 ragályos beteg ló van a had­osztálynál. ”

Kurszktól délnyugatra a 7., 9-, illetve a IV hadtestközvetlen 17. huszárszázad harcolt még partizáncsoportok ellen, a Kurszk és a Don kö­zötti térségben pedig a 19., 20. és a VII. had- testközvetlen 22. huszárszázad is feladatul kapta partizáncsoportok, illetve kisebb elszigetelt szov­jet reguláris csapatok megsemmisítését. A 13- hu­szárszázad a megszálló feladatokat ellátó magyar 105. könnyű hadosztály 32. gyalogezredét támo­gatva július 19-én Gluhov, majd azt követően né­hány kerékpáros szakasszal, s kocsizó géppuskás századdal „gyorscsoportot” alkotva Putyivl és Burin körzetének erdős, mocsaras területeit fésülte át partizáncsoportok felkutatása, illetve megsem­misítése céljából.

A partizánok elleni kisebb-nagyobb bevetések mellett a kezdeti időszakban még bizonyos utó­kiképzést is folytattak a huszárszázadoknál. Az arcvonalmögötti területeken leginkább néhány gyalogos kiképzéshez kapcsolódó elemet (kézigrá­nátdobás, védelemre való berendezkedés, géppisz­tollyal és karabéllyal végrehajtott lövészet, harc­alakzatok felvétele) gyakoroltak a századok. Az egészséges és a beteg lovak jártatása, legeltetése és ápolása általában egyik nap sem maradt el.

A német Dél Hadseregcsoport június 28-án meginduló Operation Blau fedőnevű támadó had­műveletében a 2. hadsereg huszárszázadai közül a 7., a 9. és a III. hadtestközvetlen 2. huszárszá­zad vett részt. A rajtuk kívül két kerékpáros-zász­lóaljjal, egy légvédelmi üteggel és a német 611. páncélvadászosztállyal megerősített gyors kötelék Major Ottó ezredes parancsnoksága alatt Tim vá­rosát déli irányból, Manturovon át megkerülve Sztarij Oszkolig, majd a Don folyóig gyalogsági csapattestek előtt tört előre. Feladatát teljesítve a 2. hadsereg támadó alakulatai közül elsőként ért ki július 7-én a Don jobb partjához.

Az első súlyos veszteségek az 1942 nyári, kora őszi Don menti hídfőcsaták alatt érték a huszárszá­zadokat. A folyón átkelt, s part menti mocsaras, erdős területeken befészkelt ellenséges harccso­portok felderítését, illetve – megfelelő gyalogsági tartalék hiányában — gyakran az előretolt védőál­lások védelmét bízták ezen csapattestekre.

Tábori kovácsműhely

A 2. hadsereg parancsnoksága augusztus 6-tól Gyevica helységnél, illetve a Gyevica és a Potudany folyók torkolatának mocsaras vidékén több huszárszázadot is bevetett. A 6., 7. és a III. hadtestközvetlen 2. huszárszázad nemcsak felde­rítő, hanem gyalogsági támadást biztosító felada­tokat is kapott. Augusztus 15-én hajnalban a Don és Potudany folyók mocsaras zugának ellenség ál­tal megszállt részén észrevétlenül átkelt szovjet csapatokon Mosztiscsjénél rajtaütő 7. huszárszá­zad e sikeres vállalkozásával jelentős mértékben hozzájárult az 1. páncéloshadosztály Korotojak be­vételére indított támadásának eredményességéhez. A 20. huszárszázad augusztus 10-i sztorozsevojei

Harcszünet. Mikecz Kálmán őrnagy tisztjei társaságában, Ukrajnában 1941-ben

harctevékenysége hasonlóképpen sikeres volt. A kezdetben tartalékot képező alakulat a gyalogzász­lóaljak visszavonulását követően támadó feladatot kapott, s a szovjet csapatok által bekerített 53/III. zászlóalj kitörését is elő kellett segítenie. Mind­ezen harccselekményekre dr. Soldos Béla tartalé­kos főhadnagy, a rimaszombati huszárszázad arc­vonalmögötti tisztje az alábbiakban emlékezett vissza: „A 20. huszárszázad Szilágyi Dezső százados parancsnoksága alatt mint hadosztálytartalék augusz­tus 1O-én délelőtt Veselij Hutorban várt parancsra. Ak­kor már nagyban ment a visszaózönlés. Kovács Károly vezérőrnagy és törzskara mellettünk állt és parancsot adott személyesen Szilágyinak. »Huszárok, lóra!« Meg­állítani és feltartóztatni a visszavonulókat’. Szilágyi pa­rancsára századunk lóra szállt és ügetésben megindult, mintha gyakorlótéren lettünk volna. Szakaszok négy­szögben az előírt távolságra egymástól, középen a szá­zadtörzs. A parancsokat trombitajelre kaptuk. Négy­szögben csatárcsoport. Nagy aknatűzben haladtunk

vágtában. Egy horhosban Szilágyi »Tűzharchoz lóról!«-t vezényelt, majd szuronyt fel és gyalog támadtunk tovább a hírhedt sztorozsevojei szélmalmok felé. A Zmeskall sza­kasz kézitusába keveredett és megsemmisített egy orosz géppuskaállást. Leghamarabb a Bárczay szakasz akadt el a nagy akna- és géppuskatűzben. (…) Szerencsére az orosz nem hajtott végre ellentámadást, így sikerült ren­deződni, helyben maradni és felvenni az összeköttetést a hadosztállyal. ”

A Kosztyenkinél átkelt szovjet csapatok vissza­vetésében a 9. huszárszázad is jelentős szerepet ját­szott. Augusztus 9-én — 22 km-es, lóháton vég­rehajtott menet után – gyalogosan csatlakozott a Böszörményi Géza alezredes vezette ellentáma­dáshoz, melyet a nagykanizsai 47/1. zászlóalj pa­rancsnokának korai sebesülése miatt végül is sa­ját parancsnoka — Némethy Bertalan százados — irányításával, közel- és kézigránátharcot folytatva hajtott végre. Vállalkozása ugyan csupán részsi­kert eredményezett, az ellenséges csapatokat nem

,54

sikerült a folyón túlra visszavetni, de a nap folya­mán számos szovjet gyalogsági nehézfegyvert s lőszert zsákmányolt és 42 foglyot ejtett.

A Don menti hídfőcsaták alatt a leggyorsab­ban bekövetkezett és legsúlyosabb veszteségek a 19- huszárszázadot érték. A század védőállása —

néhány száz méterre a Dontól — két kilométer szé-
lességben húzódott. Előtte áttekinthetetlen fás,
bokros terület, ahonnan horhosok, lefelé keskenye-
dő völgyek vezettek le a folyóhoz, melynek víz-
tükre nem volt teljes mértékben betekinthető. A
védőállást csak támpontszerűen lehetett megszáll-
ni. A tüzelőállások és figyelőhelyek kiépítése és rej-
tése – a gyakori ellenséges gyalogsági és tüzérségi
tűz miatt — csak éjjel történhetett. A 12 golyó-
szórós rajból 11 került védőállásba. A rajok a go-

lyószóró körül csoportosulva, 60—80 m széles-

ségben helyezkedtek el, köztük — ahogy

a négy szakasz között is — 80—100
m-es hézagok maradtak. A század a

hézagok közt nappal figyeléssel, éjjel

kétfős összekötő járőrrel próbálta az
ellenség átszivárgását felfedezni és
megakadályozni. A századparancsno-
ki harcállásponton készenlétben levő
tartalékot a századtörzs és a fennma-

radt raj képezte, megerősítésként pedig egy

gyalogos géppuskás szakasz is tartózkodott a szá-
zad védőkörletében. A lóról szállt huszárok veze-

téklovait az ellenséges tüzérség hatótávolságán túl, 6-8 km-re a védőállástól helyezték el, melyről az arcvonalmögötti tiszt gondoskodott. Általában igyekeztek rejtett és mélyített lóállásokat kiépí­teni számukra.

Az augusztus 17-ről és 18-ra forduló éjjelen a Scsucsjétól északra védelmi állásba rendelt alaku­lat Tolnay-Knefély Tibor tartalékos főhadnagy ve­zette szakasza ellen egy átkelt megerősített ellen­séges szakasz intézett heves támadást. Az állásokat megrohanó s azokban a védőkkel közelharcot foly­tató szovjet harccsoport a géppuska és az egyik golyószóró elnémítása után már-már sikeresnek könyvelte el vállalkozást, mikor Czupy Jenő alez­redes, századparancsnok a századtörzshöz tartozó másfél rajnyi huszárjával (kocsisok, szakácsok, se­besültvivők stb.) oldalba támadta, s visszavetette

a támadókat. A súlyos elhárító harcban 21-en es­tek el, s 71-en — köztük Czupy alezredes s Tolnay- Knefély tartalékos főhadnagy — sebesültek meg a 206 fős századból. A 19- huszárszázad parancsnok­ságát ezt követően Imrédy Béla tartalékos száza­dos, volt miniszterelnök vette át, de tüdőgyulladá­

sa miatt egy hét után távoznia kellett a harctérről.

  1. szeptember második felétől a huszárszá-
    zadok — leginkább azok, amelyek a Don jobb part-
    ján képzett szovjet hídfőkhöz voltak közel — lova-
    iktól megfosztva a 2. hadsereg irreálisan hosszú,
    200 km-es arcvonalának kitöltése miatt védelmi
    állást foglaltak el. Védőkörleteik kiterjedése ese-
    tenként a 8 km-t is meghaladta. Igyekeztek kör-
    védelemre berendezkedni. Megbízhatóan ilyen szé-
    les sávot lezárni nem lehetett. Ennélfogva – ahogy
    a gyalogosalakulatok is — csupán folyammeg-

figyelésre lehettek képesek. Kisebb szovjet

erők gyakorta átszivárogtak a vona-

laikon.

A tél közeledtével a századoknak

mindinkább meg kellett válni lóál-
lományuktól, hiszen a szálas takar-
mány és lótáp hiány miatt legyen-
gült négylábú társakra az arcvonal
közelében a biztos pusztulás várt. A
2. hadsereg kb. 60 000-es lóállomá-

nyának közel 80 %-a került hátra az arcvonaltól 100-150 km-rel távolabbra létesített lóátteleltető

állomásokra. A 9. huszárszázadnak például 249 darabból álló lóállományából 152-től kellett meg­válnia. A hadtest-, illetve hadosztályközvetlen hu­szárszázadok személyi állománya — a kerékpáros­zászlóaljakéhoz hasonlóan — az 1942. november végétől megalakuló síalakulatok állományát ké­pezte. Ezen alakulatok zászlóalj és század kötelék­ben szerveződtek, felszerelésük a németektől ka­pott, illetve saját erőből rögtönzött anyagokból állt. A parancsnoki kereteket november elején finn oktatók képezték ki, a legénység harc- és síkikép­zése csak ezt követően kezdődhetett meg. A szov­jet hadműveletekig rendelkezésre állt pár hetet és a legénységnek a sílécekkel való első találkozását tekintve ez a kiképzés nem lehetett eredményes.

A kerékpáros- és huszáralakulatok személyi ál­lományából felállított s a hadtestek tartalékát, vil-

56

1

Huszártiszt körgallérban

4 körgallér „viselésre megengedett cikk” volt. Ennélfogva viselési köre is meghatározott: csak tiszteknek, tiszt-
helyetteseknek és rangosztályba nem sorolt havidíjasoknak járt. Alakja kiterítve háromnegyed kört írt le, zsi-
nór díszítette, gallérja bársony (később zöld posztó) volt, olyan, mint a köpenyé. Gallérhajtóka hivatalosan

nem volt körgalléron, de hogy az univerzális megjelenésben mégis látható legyen, ki a huszár, voltak tisztek,

akik tettek hajtókát a gallérra, olyat, mint amilyet a köpenyre is. A ruhadarab lábikráig ért. Vállra

■ vetve, begombolva vagy nyitottan bármilyen ruhadarab fölött viselhették.

Frommer pisztolytáska

1919 MINTÁJÚ 7,65 MM-ES
Frommer-Stop öntöltő pisztoly

A nyári ruházat is khakiszínű volt, de vékonyabb anyagból készült. 1931 -tői

pedig nyers színű lenzsávolyra cserélték.

A nyári zubbony — az állógalléros korszakban is — minden esetben lehajtott

gallérú, a vállszalagon nincs fegyvernemi szín, a gombolás fedett.

I A tisztek számára igazán sok öltözködési variációt adott a nyári ru- . ;

házat. Zöld zsávolyból és fehér vászonból is csináltathattak nyári ru- /

(hát. Mind a zsávoly, mind a vászon anyagú ruházat „tetőtől tál-
: pig” volt kötelező, vagyis nemcsak a zubbony, hanem a bricsesznadrág. |
> az elegáns lovaglópantalló és a sapka is azonos anyagú és színű volt,
1938-ban még megerősítik a rendelkezést, az azonos anyagú és szí- |
nű ruházat viselését, 1939-ben azonban már tiltják a könnyű anyagú
sapkákat, egyúttal pedig azt is előírták, hogy a zsávolybricsesz csak
szolgálaton kívül hordható. Szolgálaton kívüli öltözet lett a fehér ruhá-

zat is. Lehetőség volt arra is, hogy a nyári ruhához szabvány posztó tábori
vagy fekete társasági sapkát viseljenek. Nyári ruhában való menetöltözetnél

a tisztek szövet lovaglónadrágot, csizmát és tábori sapkát viseltek kötelezően.

Belga, 1935 mintájú

Browning pisztoly

Katolikus lelkész „társasági öltözetben”, 1940

Öltözetének hivatalos részei: fekete sapka, fekete papi kabát,
fekete papi mellény, fehér collare, fekete pantalló, fekete cipő
fehér kesztyű, köpeny. Köpeny helyett körgallér vagy esőkö-
peny is lehetne. Ugyanezt az összeállítást reverendával is
viselhetné, ilyenkor lelkészi öv is felveendő. A protestáns lel-
készek ugyanígy öltözködnek, de collare helyett fehér álló-

gallért viseltek. Úgynevezett egyszerű öltözetben a kabát kha-
kiszínű, menetöltözetben a nadrág is.

A mellette álló huszártiszt úgynevezett kényelmes öltözetet visel, köpe-
nye alatt khaki zubbonyt. A fekete sapka és a fekete pantalló jelzi a
„kényelmet”, a fehér kesztyű az eleganciát.

57

lámcsoportjait képező sízászlóaljak az 1943- január 12. és 14. között megindult szovjet hadművele­tek során a harcok legfrekventáltabb helyein ke­rültek bevetésre. A szovjet csapatok előretörésé­nek megfékezésére, olykor ellentámadásra rendelt alakulatokat komoly veszteségek érték az egyen­lőtlen küzdelemben. Eklatáns példa rá a VII. had­test villámcsoportjába beosztott 22. huszárszázad esete, mely alakulat személyi állománya — tiszti­karával együtt — szinte teljes egészében meg­semmisült az 1943. január 15. és 20. közötti, Potudany menti, kolbinói, majd az Osztrogozsszk előtti védelmi harcokban.

Az 1943. januári és február eleji hadművele­tek, illetve a visszavonulás alatt a gyalogos- csapattestekhez hasonlóan a síalakulatokká át­szervezett huszárszázadok is súlyos veszteségeket szenvedtek. Helytállásukról, több napig tartó si­keres elhárító harcaikról számos fennmaradt ko­rabeli harctudósításban olvashatunk. Jelentősebb haditetteik közül kiemelkedik a 7. huszárszázad

  1. január 14-i és 15-i harctevékenysége, mely­nek során a Versényi Tibor százados vezette ala­kulat – mint utóvéd – eredményesen fedezte a sa­ját csapatok, illetve a január 13-án szétvert német 700. páncéloscsoport visszavonulását. A szovjet csapatok gyűrűjén rohammal áttörve szabadítot­ta ki a Plotaván körülzárt német alakulat töredé­két, azt követően január 15-én Repjevkán, majd Sztarij Oszkol környékén folytatott sikeres védel­mi harcokat. A 20., illetve a 10. huszárszázad 1943. januári tevékenységéhez egy-egy részsikert eredményező ellentámadás kapcsolódik. Az előb­bi január 14-én Veszelij Hutor irányába indított támadásával kimentette a Sztorozsevojéban beke­rített 14. gyalogezredbeli csapatok egy részét, az utóbbi pedig január 15-én reggel Kolomejcevot foglalta vissza rövid időre. 2. hadseregbeli huszár­századok harcoltak ezenkívül január 17. és 20. között Osztrogozsszk (13- huszárszázad), január 16. és 26 között Kocsatovka (6. és 20. huszárszá­zad), illetve január 17. és 19- között Prokudinszkij (9- huszárszázad) védelmében is. A súlyos veszte­ségeket szenvedett huszárszázadok közül a 20. hu­szárszázad 112 fővel, a 23. 121 fővel, a 9- pedig 63 fővel tért vissza a 2. hadsereg töredékének

1943. április végi, május eleji hazaszállításakor a hátországba. 8 tartalékos és 4 hivatásos huszártiszt halt hősi halált a 2. hadsereg egyéves keleti had- színtéri hadműveletei során.

A felderítő osztályok huszárszázadai
(1944-1945)

Az 1943. október 1-jén életbe lépett új szer­vezési rendelet megszüntette a hadtestek önálló huszárszázadait. Helyettük — német mintára — a hadtestek által felállított, s mozgósításkor a gya­loghadosztályok hadrendjébe vont felderítő osztá­lyok alakultak meg. Ezen csapattestek állomá­nyába az árkász-, távbeszélő-, páncéltörő ágyús és aknavetőszázadon kívül bekerült két kerékpáros­század, egy páncélgépkocsi-szakasz és egy huszár­század is. E különböző csapatrészek egységes ve­zetése, egymást kiegészítő, illetve egymással együttműködő alkalmazása, eltérő harcmodoruk összehangolása igen nehéz feladat elé állította a felderítőosztályok parancsnokait.

A 277 fős és 298 lóval rendelkező huszárszá­zadok négy szakaszból álltak, a negyedik a nehéz­fegyverszakasz volt. Fegyverzetüket 9 golyószóró, 6 géppisztoly, 2—2 géppuska, gránátvető és nehéz­puska, illetve 40 pisztoly és 200 karabély képezte. Gyaloghadosztályaik kötelékében lóról leszállított személyi állományuk gyakran került védőállásba, akár az 1. hadsereg galíciai, illetve kárpáti had­műveleti területén, akár az erdélyi, valamint ma­gyarországi hadszíntereken.

A Kárpátok és a Dnyeszter közötti hadműve­leti hézag kitöltésére, a kolomea—nadwornai kor­látozott célú támadásra rendelt 1. hadseregben 1944 áprilisában két, majd július végéig bezáró­lag további hat felderítő osztály, illetve annak hu­szárszázada tevékenykedett. Kötelékébe tartozott még az 1. és a 2. hegyi dandár két önálló hegyi huszárszázada is. Először a Kárpátok behavazott és nehezen járható hágóin átjutott 1. hegyi dan­dár csapatai — köztük az 1. önálló hegyi huszár­század – estek át a tűzkeresztségen. Április 8-tól vettek részt a Delatyn birtoklásáért folytatott har­cokban. Az 1. hadsereggel felvonult többi huszár­század kezdetben felderítő feladatokat látott el,

.58

Szemle Csíkszeredán. A lovasok élén Szilágyi Dezső százados

melyek során már kisebb összetűzésekbe került az előrevetett szovjet osztagokkal. A galíciai terüle­ten április 17-től megvívott, kezdetben sikeres tá­madásból leginkább a 2. önálló hegyi huszárszázad vette ki a részét. A felvonuló szovjet 18. hadsereg alakulatainak kemény ellenállásába ütközött, s a páncélosokkal is támogatott ellenséges ellentá­madás következtében április 25. és 28. között,

Gépvontatású páncéltörő ágyú

Kolomeától délkeletre, Kluczow és Sopow körze­tében seregteste többi csapattestével együtt súlyos veszteségeket szenvedett. Elesett a századparancs­nok, Boronkay Lajos százados és három szakasz­parancsnoka, a legénység véres veszteségét pedig 50 %-ra becsülték.

A részsikert eredményező kolomea-nadwornai támadás után az 1. hadsereg alakulatai másfél hó­napig tartó állásharcokat folytattak elért védővo­nalaik megtartásáért. A huszárszázadok általában seregtesteik tartalékát képezték. A szovjet táma­dás július 23-i megindulását követően azonban a gyalogos-, tüzér- és egyéb alakulatok mellett ak­tívan ki kellett venniük részüket a súlyos elhárító harcokból, s a megrendített csapatrészek vissza­vonulásának biztosításából. Ott voltak a 25. gya­loghadosztály által hősiesen tartott Rokieta magas­latok védelmében, a 24. gyaloghadosztály delatyni hídfőharcaiban, a 7. gyaloghadosztálynak a la- howczei hídnál, illetve a rosulnai erdőszorosnál ví-

.59

Páncéltörő ágyú.

Páncélját álcázó festékkel festették be

vott utóvédcsatáiban, majd a Kárpátok hágóinak elreteszelésében.

Romániának a háborúból történő augusztus 23-i kiválásával a szovjet csapatok akadálytalanul nyomulhattak előre a visszacsatolt erdélyi terüle­tek s Magyarország déli határai felé. A Kárpátok vonalának védőit bekerítés fenyegette, s az 1. had­sereg csapatainak a kárpátaljai erődvonalakba való

visszavételét követően a védelmi harcok mindin­kább a felvidéki, dél-erdélyi, majd a szűkebben vett magyarországi hadszínterekre koncentrálód­tak. Az utóbbi küzdelmekben – a honvédség erő­inek teljes mozgósítása következtében — már pót- huszáralakulatok is részt vettek. Kevés volt azon alakulat, mely — a veszteségei pótlása, s kiegészí­tése folytán változó személyi állománnyal — végig­harcolta az 1944. és 1945. esztendő vészterhes hónapjait. A rimaszombati 20. felderítő osztály, benne a Nagy Kálmán százados vezette huszár­század ezen csapattestek közé sorolható. Előbb

  1. május közepétől az 1. hadseregtől elvontan, közvetlen német alárendeltségben a Dnyeszter mentén foglalt el védelmi állást, majd részt vett a július végi Olszanicza, Stanislaw környéki súlyos halogató harcokban, az ezt követő kivonása és rö­vid pihenője után a 3 . hadsereg kötelékeként a vi­harsarki, a Duna—Tisza közi, majd végül a dunán­túli (a Sió vonala, Balaton-felvidék) hadszíntereken kellett folyamatosan, de harcolva feladnia állásait a szovjet hadsereg támadásai következtében.

fffuj’tá. elf’-ic’..

60

Ekiallok. a kapujába kibcszélqclem –

Békés idillt sugalló képeslapok a háború éveiből. Mintha nem is lenne, mintha soha ide sem érhetne a háború. Pedig, ha jól belegondolunk, ezek a képek is a háborús propaganda eszkö­zei voltak, még akkor is, ha éppen az ellenkezőjét sugalmazták

61

Az 1. lovashadosztály lengyel földön
(1944)

A magyar hadvezetés a lehetőségekhez képest mindent megtett, hogy az 1942/43-as szervezési rendelet által életre hívott 1. lovashadosztály had­rendjét, fegyverzetét és felszerelését a modern fegy­verekkel vívott háború igényeihez igazítsa. Az egyetlen lovasseregtestét a különböző fegyver- és csapatnemekhez tartozó csapattestek beiktatásá­val, tűzerejűk megnövelésével s némiképp a foga­tolt részek terepjáró, motorizált oszlopokkal való felváltásával a Magyar Királyi Honvédség elithad­osztályává akarta kiépíteni.

A három huszárezred szervezete is módosult némileg. Új ezredközvetlen alosztályként egy-egy 4 darab 81 mm-es aknavetővel felszerelt aknave­tő szakasz került be hadrendjükbe, miközben a hu­szárütegekből mozgósításukat követően felállt a 2. lovas-tüzér osztály. A szintén ezredközvetlen ár- kász-, illetve távbeszélőszázadnak csak egy-egy szakasza maradt az ezredtörzsnél, a fennmaradó­kat az osztályokhoz osztották be. A huszárezre­dek két osztálya a fentieken kívül kapott még egy- egy rohamszakaszt is, 3 golyószórós rajjal.

Teljesen új alosztályként tűnt fel a huszárosz­tályok kötelékében a viszonylag nagy tűzerőt kép­viselő nehézfegyverszázad, melynek parancsnoka – egy idősebb százados vagy őrnagy – egyben az osztályparancsnok helyettese is volt. Ezen század két-két géppuskás- és aknavetőszázadból, illetve egy gépvontatású nehéz páncéltörő ágyús szakasz­ból állt, ennélfogva fegyverzetébe 6-6 géppuska és aknavető, valamint 3 darab 75 mm-es páncél-

Aknavető tüzelőállásban

törő ágyú tartozott. A huszárosztályok súlypont­képzésre való alkalmassá tételét, illetve a lovas­századok megerősítését, támogatását akarták el­érni e fenti alosztály beiktatásával.

A huszárosztályok három lovasszázadát egyen­ként egy nehézfegyverszakasszal egészítették ki, így azok nehézfegyverzetébe 9 golyószóró, illetve 2-2 géppuska, gránátvető és nehézpuska tartozott.

A személyi állomány egyéni fegyverzete raj­parancsnoktól felfelé géppisztoly, attól lefelé kara­bély volt. A közelharc fegyverének — a hagyomá­nyos kard helyett — már a kézigránát, a későbbiek során pedig a páncélököl számított.

Az 1. lovashadosztály alakulatait 1943 első fe­lében látták el az előírt fegyverzettel és felszere­léssel, s ezen év nyarán már megtartották az első nagyobb összekovácsolási gyakorlatot is. 1944-ben a „sapkarózsától a patkószegig” mindennel ellá­tott és felszerelt csapattestek az alábbi helyőrsé­gekben folytatták kiképzésüket:

A hadosztály-parancsnokság Nyíregyházán.

A 2. huszárezred parancsnoksága és II. osztá­lya Szabadkán, az I. osztály Szentesen.

A 3. huszárezred parancsnoksága és az I. osz­tály Nagyváradon, a 3/3- lovasszázad Nagyszalon­tán, a II. osztály pedig Munkácson.

A 4. huszárezred teljes egészében Nyíregyhá­zán.

A 3. felderítő zászlóalj Szilágysomlyón. (Két páncélgépkocsi-század, 13-13 Csaba páncélgépko­csival, azonban csupán az 1. század és a közvetlen alosztályok kerültek ki a hadműveleti területre.)

A 15. kerékpáros zászlóalj Kiskunhalason. (3 kerékpáros — századonként 12 golyószóró, 2 ne­hézpuska és 2 gránátvető — és egy géppuskás — 6 géppuska – század, egy gépvontatású könnyű ta- rackos üteg – 4 darab 10,5 cm-es löveg -, vala­mint egy páncélvadászszázad – 6 darab Nimród páncélvadász — 40 mm-es légvédelmi gépágyúval.

Az 1. lovas-harckocsi zászlóalj Zentán. (Két nehéz harckocsiszázad 11-11 darab nehéz Túrán harckocsival, kettő közepes harckocsiszázad 11-11 darab közepes Túrán harckocsival és egy vegyes harckocsiszázad — törzsszázad — 3 darab közepes parancsnoki Túrán harckocsival és 5 darab könnyű Toldi harckocsival.)

62

Az 1. lovashadosztály hadrendje 1943—44-ben

6’3

Az 1. lovas-tüzér osztály Nagyváradon. (3 könnyű ágyús üteg, ütegenként 4 löveggel.)

A 3. gépvontatású tüzérosztály Nyírbátorban. (3 könnyű tarackos üteg, ütegenként 4 darab 10,5 cm-es löveggel.)

Az 55. légvédelmi tüzérosztály Szegeden. (3 üteg, melyből egy légvédelmi ágyús üteg 4 darab 8 cm-es légvédelmi ágyúval, kettő légvédelmi gép­ágyús üteg pedig 6-6 darab 40 mm-es légvédel­mi gépágyúval.)

A 4. gépkocsizó-utászszázad és hadihídoszlop Zentán.

Az 1. lovas-híradó század (távbeszélő- és rádi­ósszakasszal) Nyíregyházán.

A hadosztályvonat Szabadkán.

A huszárezredek fegyverzetéhez beosztott nehézpuska,
a huszárok páncéltörő fegyvere gyakorlás közben,
tüzelőállásban

A hadosztály hadilétszáma: 604 tiszt, 16 292 fő legénység és 11 057 ló volt. 1140 gépjárművel rendelkezett, ebből 120 harckocsival, illetve pán­célgépkocsival. Mozgósított kötelékébe került ké­

sőbb a VII/1. gépkocsizó közepes tarackos üteg (15 cm-es közepes tarackok), a Nagyváradon felál­lított 2. lovas-tüzér osztály (12 löveg) s a Kiskun­halasról származó 15. motorkerékpáros-század is.

Az egykori császári és királyi 15. huszárezred emlékművének avatása 1945-ban, a háború kellős közepén, Szatmár­németiben. A képen a Hadik András 4. huszárezred díszszázada. A századot Falion Kund Alfréd százados vezeti

64

Amikor a második világháború hadműveletei fenyegető közelségbe kerültek, s az ország keleti határai veszélyeztetetté váltak, a magyar politikai és katonai vezetés és Horthy kormányzó minden erőfeszítése arra irányult, hogy a Magyar Kirá­lyi Honvédség teljes erejét az ország védelmére koncentrálja. Mozgósították és felvonultatták az 1. hadsereget, s az Ukrajnában tevékenykedő meg­szálló seregtesteket is a Kárpátok vonalának védel­mére szerették volna visszavonni. Ezen elkép­zelésükben fontos szerepet szántak a magyar viszonylatban korszerűen felszerelt, feltétlen kor­mányzóhű és megbízható lovashadosztálynak. Ma­gyarország 1944. március 19-i német megszállása után azonban meglehetősen kevés esélyük maradt tervük maradéktalan megvalósítására.

Az 1. lovashadosztály mielőbbi hadszíntérre küldését — Hans von Greiffenberg gyalogsági tá­bornoknak, a budapesti német katonai attasénak közvetítésével — már a megszállást követő napok­ban szorgalmazták. E német kérés teljesítése alól előbb április 21-én Csatay Lajos vezérezredes, hon­védelmi miniszter, majd április 26-án Vörös Já­nos altábornagy, a Honvéd Vezérkar főnöke igye­kezett valamiféle ürüggyel, illetve viszontkérések- kel kibúvókat keresni. Vörös János altábornagy levelében többek között arról értesítette Keitel ve­zértábornagyot, a Wehrmacht főparancsnokságá-

Az I. önálló huszárosztály 1944-es ácsai búcsúztatá-
sának képei. A huszárosztály esküre felsorakozott
katonái

Tisztelgés a csapatzászlóval. Ócsa, 1944 nak főnökét, hogy a kormányzó ugyan hozzájárul a lovashadosztály mozgósításához, de az a lóállo­mánynak és a gépjárműveknek a mezőgazdaság munkálataiból történő kivonása miatt lassúnak ígérkezik. A seregtest tűzerejének s páncélelhárí­tásának növelésére 40 darab 75 mm-es páncéltö­rő ágyút és 25 darab 75 mm-es rohamlöveget, utánszállítási célokra pedig 2, egyenként 60 ton­na teherbírású tehergépkocsi oszlopot kért, s kí­vánalmai közé tartozott a lovashadosztály jellegé­nek megfelelő alkalmazása is. A magyar hadve­zetés lehetőleg az anyaország közelében szerette volna bevetni a lovashadosztályt, jellegének meg­felelően, egy-egy ellenséges terület megtisztításá­ra olyan módon, hogy a zord idő beálltával a se­regtest, illetve értékes lóállománya a hátország­ban telelhessék.

A lovashadosztály harcba vetésének kérdé­sében Horthy kormányzó és a magyar katonai vezetés a legnagyobb ellenállást a német részről tervezett alkalmazás részleteinek május 19-i meg­ismerésekor tanúsította. Az ()K\X; a német véd­erő-főparancsnokság terve ugyanis az volt, hogy a magyar lovasseregtestet német lovashadosztá­lyokkal együtt az arcvonal mögött, a partizánok által ellenőrzött Pripjaty-mocsarak területén akarja bevetni, ahol remélhetőleg nem kell majd nagyobb ellenséges harckocsitámadással számolni.

65

1937 Mintájú Krupp 12. H. 143 nagy terepjáró személygépkocsi

Az 1937-ben vásárolt Krupp-alvázat a magyar Uhry cég látta el kocsiszekrénnyel. Beépített rádióval magasabb egység parancsno­ki kocsijának is használták. Jó terepjáró-képességű kocsi. Vontatmánya úton 1000 kg, terepen 600 kg vonóereje 700 kg. Egyes példá­nyai a háború végéig használatban maradtak.

1941 mintájú Rába közepes tüzérségi vontató A győri gyár által kifejlesztett korszerű vontató. A Pavesi és a KV típusú traktor felváltására tervezték. Teljesít­ménye 125 lóerő, négy kerékmeghajtású, legnagyobb se­bessége 58 km lóra, a szállítható személyek száma a ve­zetőn kívül 11 fő. Vonóerejét 5 tonnára méretezték.

1936 MINTÁJÚ 37 MM-ES PÁNCÉLTÖRŐ ÁGYÚ

A fogatolt fakerekes, a gépvontatású gumikerekes változatban készült.
Úgynevezett pontlövő fegyver páncélosok és élőerő ellen. Lövegtalpa
terpeszthető. Hatásos tűztávolsága 1000 méter, könnyűpáncélosok ellen
300 méteren belül eredményes. Lőszerfajtái: 1942 mintájú nyeles
páncélrobbantó gránát, 1936 mintájú fény jelzős páncélgránát, 1936
mintájú repeszgránát. A csapatokhoz — először a gyalogsághoz —

1939-ben került az ágyúkból.

Lóvontatású (hatos fogatú) 1915/31 mintájú 7,5 cm-es hegyi ágyú lövegmozdonnyal

A „huszárágyú” rendeltetése szerint: „fedetlen élőcélok bénítására, páncélos járművek leküzdésére, fedezékben lévő élő célok, tűzfegyverek lefogására, zárótűz leadására alkalmas”. Mozgatásához négyes vagy hatos fogatot hasz­náltak. Tűzkészségbe helyezésének normaideje legfeljebb 5 perc. Kezelőszemélyzete 1+6 fő. A löveg biztosításra a legénységet önvédelmi kézigránáttal, puskával, pisztollyal, golyószóróval és géppuskával szerelték fel.

A fakerekes ágyúkat lóval vontatták. Az ágyuk elé befogott lovak száma négy vagy hat. A négyes fogatban elöl

az „éllovak”, hátul a „rudas lovak” húztak. A

hatosban a sorrend: „éllovak, középső lovak,
rudas lovak”. A bal felőli lovak a „nyerges

lovak” a jobb felőliek a „vezeték lovak”.

Az ábrán látható huszárágyút hatos
fogat húzza. A lovakon az 1941-
ben rendszeresített hatfogatú szügy-
hámszerszám, mindhárom nyerges
lovon hajtója ül.

66

7937 mintájú Krupp L2. H. 143 tüzérségi vontató
A német gyártmányú kocsit 1937-ben vásárolta a magyar
honvédség a 37 és 40 mm-es páncéltörő ágyúk vontatására.
A vezetőn kívül 5 főt szállíthatott. Vontatmánya terepen
600 kg, úton 1000 kg lehetett. Legnagyobb sebessége 65
kmlóra. 1943-ban még 72 db volt hadrendben.

1938 mintájú Botond A TEREPJÁRÓ tehergépkocsi

A kocsit főleg gépkocsizó gyalogság szállítására, illetve pán­céltörő lövegek vontatására használták. A honvédség mintegy 1400 példányt rendelt egy hat üzemből álló hazai konzorci­umtól. A kiváló konstrukciójú gépkocsit még a háború után is használták. 1941-ben áttervezték, ez a típus a Botond 38/42 B jelzést kapta. A Bolondok a vezetőn kívül 13 főt szállíthattak, teljesítményük 65 lóerő, legnagyobb sebességük 60 km/óra, hatótávolságuk 400 km.

1940 mintájú 75 mm-es páncéltörő ágyú

Az eredetileg a Krupp Művek által gyártott páncéltörőt Magyarországon – licenc alapján — a Mávag készítette. A több mint 15 tonnás
löveget géppel vontatták. Összsúlya 1525 kg, maga a lövedék, a páncélgránát 7,5 kg-mal volt nehezebb a rendszeresített német lövedék-
nél, és nagyobb volt a kezdősebessége is.

67

A lovashadosztály már politikai kérdéssé vált sorsa végül a magyar és a német katonai és politi­kai vezetés 1944. június 6-i klessheimi tárgyalásán dőlt el, ahol az erős erkölcsi és politikai nyomás­nak kitett magyar vezetők engedni kényszerültek, s hazatértük után Horthyt is rávették a hitleri dön­tés elfogadására.

Az esküre felsorakozott huszárok. Ócsa, 1944

A Vattay Antal altábornagy irányította sereg­test kiszállítása a hadműveleti területre – felvidé­ki, majd lengyel területen át — június 11. és 21. között zajlott le. 65 szerelvényéből 55 futott be, s rakodott ki veszteség nélkül a Pripjaty-mocsarak vidékén, Luniniec körzetében. A négy hadseregből álló német Közép Hadseregcsoport 1200 km-es arcvonalának délnyugati része mögé került, s a német 2. hadsereg kötelékében június 28-ig látta el a számára eredetileg meghatározott feladatokat. Luniniecet és a tőle északra, északkeletre elterülő erdős, mocsaras területet igyekezett a partizáncso­portoktól megtisztítani. A biztosítandó területen ebben az időben 10-13 ezer lengyel és fehérorosz partizán harcolt.

A hadműveleti területre kiérkező 1. lovashad­osztály alakulatai jól felszerelt partizáncsoportok­kal kerültek harcérintkezésbe, melyek elsősorban az utak elaknásításával és váratlan rajtaütésekkel érzékeny veszteségeket okoztak. Egy ilyen akna­robbanás következtében halt hősi halált 1944. jú­nius 21 -én Makay István vezérőrnagy, a seregtest

lovasparancsnoka is. Az elhelyezési körletek elle­ni éjszakai partizán- és repülőtámadások következ­ményeképpen a későbbiek során tovább nőttek a — főleg a lóállományt érintő – veszteségek. Az egyik legnagyobb partizántámadás június 22-én éjszaka a Botowón alig elszállásolt 3/II. huszárosz­tályt érte, ennek során egy 4-500 fős partizánkö­telék az őrséget meglepve és legyilkolva minden irányból és különböző fegyverekből heves tüzet zú­dított a községre. Foszforos lövedékeik nyomán tü­zek keletkeztek, s az álmaikból felriasztott huszá­rok soraiban pánik tört ki. Irinyi László főhadnagy és 8 huszár esett el a váratlan rajtaütés következ­tében, s 50 ló vált a lángok martalékává. A pa­rancsnokok alig tudtak rendet teremteni a nagy zűrzavarban, s csak nehezen, kemény utcai har­cok által sikerült megtisztítani a községet az ellen­ségtől. Négy nap múlva a Kupyaticzén beszállásolt 4/2. huszárszázad elhelyezési körleteit gyújtotta fel egy éjféli repülőtámadás. A szakaszokat csűrökben szállásolták el, az egyik csűr kigyulladt, majd ösz- szeomlott, maga alá temetve huszárt és lovat egy­aránt. 10 huszárral, 12 lóval együtt bent égett a század arcvonalmögötti tisztje, dr. Dadányi Sán­dor tartalékos főhadnagy is.

Huszárok díszfelvonulása. Ócsa, 1944

A nagyobb veszélyt azonban a szovjet csapa­tok június 22-én Bobrujszknál megindított sike­res támadása jelentette. A német hadseregcsoport arcvonalán tátongó rések keletkeztek, 25 német

68

Az Árpád fejedelem 2. huszárezred II. nehézfegyverszázadának katonái pihenőben egy lengyel faluban, 1944 nyarán

hadosztályt kerítettek be, s Sluck június 30-i fel­adásával a helyzet a Pripjaty-mocsaraktól északra súlyossá vált. Igen erős szovjet páncélos erők fellé­péséről érkeztek hírek, mely a harckocsikkal szem­ben érzékeny, s szinte védtelen magyar 1. lovas­hadosztályra nézve vészjóslóan hatott.

Az arcvonal válságosra fordult állapota a fe­lettes német parancsnokságot hadműveleti átcso­portosításra késztette. Ezt megelőzően a lovashad­osztály már két elhibázott átcsoportosításban vett részt, melyhez kapcsolódó menetek erősen meg­viselték a csapatait. Ezúttal kisebb részére bizto­sító feladatok ellátása várt, ennek megfelelően a 2. huszárezredet és a 3. gépvontatású tüzérosztály a német XX., a 15. kerékpáros zászlóaljat pedig a német XXIII. hadtest védőkörzetébe irányítot­ták. A zömöt ugyanekkor észak felé fordították, hogy a Luniniec-Baranowicze vasútvonal mentén, a Pripjaty-mocsarakon át vezető egyetlen úton, erőltetett menetben, állandó ellenséges légitáma­

dásoknak kitéve Siniawka környékére érkezzen be, s ott álljon a harcban álló német 4. páncéloshad­osztályból, illetve 4. lovasdandárból megalakuló német I. lovashadtest rendelkezésére. A valódi, nem várt tűzkeresztségen ezen feladatok teljesí­tésekor estek át a csapatok.

Az újabb fárasztó menetek alatt néhány kény­szerű rendelkezést is meg kellett hozni. Mivel a mély, homokos vagy mocsaras, többnyire rőzsekö- tegekkel borított utakon a csapatjárművek teljes terhelésükkel nem tudták követni egységeiket, ter­hüket csökkentették, a felszerelés és az ellátmány egy részét vasúton tervezték a csapatok után szál­lítani, s számtalan feleslegessé vált járművet hagy­tak hátra. A mozgókonyhákat ezek után 6-os, a meghagyott járműveket pedig 4-es fogatolással látták el.

Egyetlen menetvonalra szorított, 100-200 km-es út állt a lovashadosztály zöme előtt. Már kezdet­ben fennállt a veszélye annak, hogy a mocsarak­

éi

Schell ezredes harccsoportja a klecki katlanban
Helyzet VII. 4-én 13—14 óra tájban

tói északra, a Moszkva—Breszt-Litovszk—Varsó mű­úton előrenyomuló szovjet csapatok a magyar lo- vasseregtest előtt érik majd el Siniawka területét, így megakadályozhatják annak hátrajutását. A Timkowicze és Kleck közötti területre beérkező csapatok július 3-án a Schell Zoltán és Baintner László ezredes által vezetett két harccsoportban vették fel a harcot a túlerőben levő ellenséges erők­kel. Feladatuk az volt, hogy Bratkowo és a kleck—

niezwiezi út közötti területen állítsák meg az el­lenség előrenyomulását, ez által kelet felől bizto­sítsák a Niezwiez felé, északi irányban előretörő német 4. páncéloshadosztály oldalát, s vegyék át Timkowicze védelmét is. Ezen harcokban főkép­pen a Pongrácz Géza alezredes irányította 3/II. hu­szárosztály, illetve ellenállhatatlan rohamával Reök Attila százados nehézharckocsi-százada tűnt ki. Eredményes küzdelmeik által súlyos vesztesége­

70

két okoztak a seregtestet északi irányból bekerítés­sel fenyegető ellenséges csapatoknak. Július 4-én a csoportokra szakadt lovashadosztály zömét már minden oldalról heves támadások érték. Helyzete a német csapatok elvonulása után súlyossá vált, mivel tőle északra és délre az út szabaddá vált az előretörő szovjet 3 páncélos- és 9 lövészhadosztály előtt. Kleck birtoklása kulcsfontosságú volt, mi­vel a területéről indított támadással az ellenséges csapatok a visszavonulását 3-án éjjel megkezdő lovashadosztály hátába kerülhettek. A Németh Dezső alezredes irányította 3/1. huszárosztály — sikeres ellentámadása, s védelmi harcai által – mindaddig tartotta klecki állásait, míg Timko- wicze felől a 4. huszárezred a seregtest többi ré­szével együtt déli irányban ki nem szabadult az ellenség átkarolásából.

A nap legválságosabb pillanata akkor érkezett el, mikor a visszavonuló 4. huszárezredbeli részeket a Cepra folyó hídjánál ellenséges harckocsitámadás érte. Reök Attila százados nehézharckocsi-száza-

da és Száller Miklós százados páncélöklökkel küz­dő bátor 4. gépkocsizó utászszázada mentette meg a helyzetet, miáltal a lovashadosztály részei – ha nagy veszteségek árán is – kitörtek a bekerítés­ből, és déli, majd nyugati irányban menetelve el­érték a Szczara folyó mocsaras területét. A végig századparancsnoki harckocsijában álló Reök szá­zadost súlyos sebesülés érte, a fél karját vesztette el. A 4. huszárezred visszavonulás során báró Stipsicz Ferenc százados ezredközvetlen páncéltö­rő ágyús százada is sikeresen és öntevékenyen küz­dött, s verte vissza az ellenség megismétlődő ol­daltámadásait. A nagy — főképp anyagi – veszteség árán végrehajtott kitörés végső pillanatairól Szabadhegy István alezredesnek, a 4/II. huszárosz­tály parancsnokának naplójában az alábbiak olvas­hatók: „A németeknek sikerült az orosz páncélosokat átmenetileg visszaverni. Ezzel a hadosztály időt nyert az egérszorítóból való kijutásra. Mindenki fellélegzik! A hadosztályparancsnok parancsára az egységek lépcső­zetesen megkezdik elvonulásukat délnyugati irányba. A

1944 nyara, Lengyelország. Az Árpád fejedelem 2. huszárezred ezredközvetlen árkászszakasza átkel a maga építette
fahídon. Az élen Barsváry Sándor főhadnagy

71

dombhátat délről szegélyező mocsaras területen volt egy kb. 150-200 méter keskeny gázló, az egyedüli hely, ahol a mocsáron át lehetett hatolni. Az egymás után oda- özönlő, néha a lázas gyorsaságban egymáson keresztül- kasul gázoló, összekeveredett hátratörtető egységek, s a súlyosan megrakott, tengelyen felülig elmerülő járművek is óriási torlódást és kavarodást okoztak. Mindenkit csak egy gondolat hajtott: átjutni a mocsáron! A legtöbb jár­művet a lovak nem tudták kihúzni. A kocsisok elvágva az istrángot, csak a lovakkal vergődtek át. A kocsikat visszahagyták. A hadosztály gépkocsijai nem tudtak át­jutni. Mind bennrekedt a mocsárban. Ezalatt a délke­leti irányból beérkező ellenséges részek kb. 5-600 méter távolságról — ha nem is túl erős —, de állandó és jól fekvő tüzük alatt tartották az átkelési helyet. A nagy zűrzavarban sok ember, ló, a hadosztály majdnem egész vonata, összes gépkocsijai, s rengeteg fegyver veszett el. Azt lehet mondani, a hadosztály anyagi része legna­gyobb részt megsemmisült.”

Miután a Timkowicze-Kleck területén vívott harcokból szinte veszteség nélkül kikerült német

4. páncéloshadosztállyal és 4. lovasdandárral el­lentétben, a harc súlyát viselő lovashadosztály zöme emberben, lóban és harceszközökben súlyos veszteségeket szenvedett, tartós védelmi feladatok ellátására sem jöhetett egyhamar számításba. Fe­lettes német parancsnoksága ezt nem vette figye­lembe. Megkezdődhetett közel egy hónapig tartó nyugati irányú halogató harca a hadászatilag fon­tos Moszkva—Breszt-Litovszk—Varsó műút men­tén, kezdetben a Szczara folyó nagy kanyarulata között, s mellékágain keresztül. A német hadve­zetés ugyanis — különböző összevont, leharcolt se­regtestek maradványai s megszálló alakulatok ál­tal — e fenti folyó vonalában képzelte el megállítani a visszavonuló csapatai sarkában előrenyomuló szovjet tömegeket. Az egyetlen magyar lovasse- regtestre az egyik legnehezebb harccselekmény várt, állandó visszavonulásra kényszerített, meg­fáradt és megtizedelt csapatainak az ellenség nyo­mása alatt kellett minduntalan újabb és újabb vé­dőállást megszállniuk.

A Nádasdy Ferenc 3- huszárezred géppuskásszázadának tisztikara 1940-ben.
Jobbról a harmadik Monspart Gábor főhadnagy

72

Július 5-én az 1. lovashadosztályt a Szczara fo­lyó vonalának biztos tartása mellett — a német 292. gyaloghadosztállyal és a magyar 2. huszár­ezreddel történő összeköttetés felvétele érdekében — Zyganie területéről kiindulva — a fent említett seregtestek rosszul feltételezett elhelyezkedése irá­nyába egy korlátozott célú támadásra utasították. Az erejét meghaladó feladatoknak nem tudott ele­get tenni. A szovjet csapatok szinte ugyanekkor­ra érték el a védelemre kijelölt vonalat, s a még be sem rendezkedett alakulatok szabad szárnyait azonnal megkerülték. A mocsaras terep – a kör­nyék lakossága és partizánjai jóvoltából — a kisebb ellenséges lovas-, sőt harckocsiosztagoknak sem je­lentett akadályt. A járható ösvényeken hamar a védők hátába kerülhettek. Példa rá a 4/1. lovas­század esete, melyet az ellenség a Zyganie környé­ki erdőben tőrbe csalt, minden oldalról bekerített, s 24 huszárjának sikerült csupán megmenekülnie. Nyoma veszett a századparancsnoknak, Ibrányi László századosnak, illetve Tóth Zoltán főhad­nagynak is. A 3. illetve az egy osztályra zsugo­rodott 4. huszárezred csoportjai egymástól elszi­getelten, magukra hagyottan küzdöttek, s fa­törzsekből és földből emelt mellvédeik mögött igyekeztek hosszabb-rövidebb ideig feltartóztatni az ellenséget. A seregtest 11 tüzérütegéből már csak 3-at lehetett bevetni, a többi — az 1. lovas­tüzér osztályéi Klecknél teljesen – megsemmisült, illetve a 2. huszárezreddel együtt nem állt rendel­kezésre. Július 6-án az ellenség támadásai nyomán a 4. huszárezred helyzete súlyosra fordult, átjutot­tak védelmi vonalán, mely a szívósan védekező 3. huszárezredre nézve is fenyegetően hatott. Az utóbbi ezred Wonki környéki állásaiba is betör­tek az ellenséges csapatok, de egy német roham­üteg és a 4 harckocsiból álló saját nehéz harc­kocsiszázad támogatásával sikerült nagy részüket a folyón túlra visszavetni. A szovjet alakulatok si­keres átkaroló támadásaik miatt azonban a Szczara vonala tovább nem volt tartható, s az esti órák­ban a csapatok megkezdték elrendelt visszavonu­lásukat a Myszanka patak mögé.

Az 1. lovashadosztály zöme 20 km kiterjedé­sű újabb védővonalában sem tudott hosszabb ideig kitartani. Szomszédaival nem volt szoros kapcso­

lata, a támaszául beérkezett német 12. páncélgrá­nátos csoportot annak parancsnoka hibásan, ré­szenként vetette be, és 3. huszárezredének elke­seredett harcai Uciesnél, illetve Hajkowcénél, valamint a 15. motorkerékpáros század pirruszi eredménnyel zárult ellentámadása is csak ideig- óráig tartóztatta fel a túlerőt. Az ellenség döntő csapása elől azonban — mint ahogy a későbbiek­ben is — sikerült visszavonulnia. A visszavonulás, a halogató harcok során — a pihenési és élelmezési nélkülözések mellett — a huszárok hátrányává vált az is, hogy legfőbb támaszaik, lovaik nem lehe­tettek a közelükben. Ezen probléma fontosságát Schell Zoltán ezredes 1970-ben készített összeál­lításában az alábbiakban érzékeltette: „A hadosz­tály harcolt, mégpedig jól harcolt, de midőn a csapat látta, hogy közeledik az »utolsóperc«, mikor érezni kezd­te, hogy csak lovai segítségével menekülhet a teljes beke­rítés elől, mi sem volt természetesebb, mint az, hogy sze­rette volna a közelben tudni lovait. A huszár számára a ló nemcsak » szállítóeszköz* — miként sokan hiszik –

Nagyrévi Haranghy Miklós mint karpaszományos

73

1895 mintájú 8 mm-es Mannlicher
KÖZÉPÁGYTÁRAS ISMÉTLŐ KARABÉLY
A Magyar Királyi Honvédség lo-
vas és lovasított alakulatainak tí-

pusfegyvere. Lőszere 8 mm-es

1931 mintájú élestöltény, a
lövedéke 400 méteren belül
képes átütni 51 cm vastag-
ságú puhafát, 10 cm-es
téglafalat; 35 cm vastag
föld mellvédet. Fegyversza-
ki jellemzői szerint egyenes
házú, dugattyús zárszerke-
zetű, ismétlő rendszerű. Űr-
mérete: 8 mm; súlya: 3,3 kg.

Szabályosan felmálházott katonai kerékpár,

MELLETTE HÁTTAL HASZNÁLÓJA, A JELENTŐ KERÉKPÁROS

Felszerelésében leginkább gyalogosnak tetszenék, amelyre legfeltűnőbben ba-
kancsa utal, valamint az, hogy kellékeit „kerékpáros hordkészülékkel” mál-

házza magára, mindenekelőtt a koszorúba hajtott köpenyt.
(Az összehajtogatott köpeny „hurkája” nem lehetett

hosszabb, mint 80 cm.) A takarót, amelyet ugyancsak
szakszarűen kellett összehajtogatni, a kormányszarvra

szíjazták. A személyi felszerelés javarészt a kerék-

páros-málhatáskába került.

ROHAMSISAK KÉT VÁLTOZATBAN

A Magyar Királyi Honvédség kombattáns alakulatai, a hu­

szárok is az 1935 M rohamsisakot viselték. A sisakot német
licenc alapján a Mávagban és a Győri Magyar Waggon- és
Gépgyárban gyártották három méretnagyságban. Az 1330
gramm átlagos súlyú, acéllemezből sajtolt sisakot olívzöldre fes-
tették. Bélése és állszíja bőr. A tarkórészre málházási céllal kis
fém szíjkengyelt forrasztottak, amely a magyar rohamsisak ka-
rakteres jellegzetessége lett. A magyar rohamsisakot a
finn hadseregben is használták.

1915 MINTÁJÚ ROHAMSISAK – TÁBORI
JELLEL, CSERTÖLGYGALLYACSKÁVAL
A tábori jelvényt a bal oldali szellőzőlyukon
keresztül átfűzött zsinórral erősítették fel.

Ez a sisakforma hivatalosan
1935-ig volt használatban.

Huszár lóháton teljes menetfelszerelésben

74

„MAlHÁSÁLLATOK” – VEZETŐVEL, 1941
A huszárezredekben a Monarchia korából

örökölt 1894, 1907 és 1911 mintájú
málhásállatfelszerelést használták, a
szétszedett hegyi ágyú szállítására pedig az
ágyúval egy időben, 1915-ben rendszeresí-
tett változatot. A málhásállat-felszerelés a
nyeregvázból, a nyeregpámából, az alsó
hevederből, a szügyelőből a farhámból és a
keresztszíjból állt. A kantárzat részei a
kötőfék, a zabla és a vezetékszár. Az egész
málhát a málhatakaróval fedhették be,
amely valójában egy 268×136 cm alapte-
rületű vízhatlan ponyva. A málhafelszere-
léshez kincstári ellátmányként kellékek is
tartoztak: kender kötőfék, lópokróc, málha-
táska, lószereléktáska, lábvédő, málha-
nyeregkulcs, a lókomforthoz vászon itatóve-
der, lókefe, lóvakaró, abrakostarisznya,
patkósarokzacskó, zaboszacskó, továbbá
szíjak és háromméteres kötél a tárgyak
málhára való felerősítéséhez, illetve a ló

nógatására a rövid hajtóostor.

Huszár teljes menetfelszerelésben

LOVON 1940 KÖRÜL

A katonai szaknyelv szerint „karabélyos csatár”. Sze-
mélyi felszerelésének teljes súlya 9,277 kg, a testen
viselt ruháé 5,315 kg. A ló megterhelése – egy átlag
70 kg súlyú ember esetében – a nyeregszerszámmal
együtt mintegy 120 kg.

A nyári felszerelés — mivel a tábori takarót nem kel-
lett felmálházni — mintegy 2 kilóval volt könnyebb.

A tölténytáskában -2 db kettős vagy 4 db egyes — össze-

sen 60 töltény fért el. Ha a huszár lóról szállt, és gyalo-
gosként harcolt, a töltényével vállán átvetve hordta, az
egyébként nyeregre málházott felszerelések pedig a kenyér-
zsákra és az övre kerültek. Sisakját — szabálytalanul — a
nyereg bal oldalára helyezte.

75

hanem hűséges »bajtárs« és válságosán alakuló helyze­tekben nagyfokú »erkölcsi hátvéd« is. Jól tudja minden huszár, hogy nem történhet baj, ha lovai kéznél vannak és ez a tudat ad erőt neki arra, hogy a legvégsőkig ki­tartson. ” Az értékes lóállomány azonban a harcté­ri szolgálat múlásával egyre csak fogyott. A lo­vashadosztály külön oszlopban hátrairányított vezetéklovait július 7-én, a Hudropol és a Szczara közötti útszakaszon érte a legnagyobb szerencsét­lenség, mikor az oszlopot nappal szovjet repülő­támadás érte. Az állomány 50 %-a elpusztult, megsebesült, vagy elszéledt és a környező mocsár­ban rekedt.

A Szczara folyó nyugati ágának vonaláról tör­ténő kikényszerített újabb visszavonulást követően bekövetkezett a már levegőben lógó indulatos szó­váltás Vattay altábornagy s felettese, a német I. lovashadtest-parancsnok, Harteneck altábornagy között. Az 1. lovashadosztály parancsnoka erélye­sen visszautasított minden német vádat seregteste szereplésére vonatkozólag. A két tábornok között elmérgesedett viszony oda vezetett, hogy a lovas­hadosztályt július 10-én kivonták Harteneck al­tábornagy alárendeltségéből, s a német XXIII. hadtestnek rendelték alá. A német 129- gyalog­hadosztállyal, Jörgen SS tábornok erős tüzérségből és rohamlövegekből álló csoportjával és a megszál­ló feladatokat ellátó magyar 5. tartalék hadosz­tály részeivel a Pripjaty-mocsarakból kivergődő német seregtestek Kobryn irányú viszszavonulását kellett biztosítania. Újabb súlyos védelmi harcok következtek, előbb a Grywda, majd a Jasiolda pa­

tak vonalában. Elkeseredett küzdelmeik olykor
részsikereket is eredményeztek. Példa rá a 4/1. hu-
szárosztály két lovasszázadának július 11-i sikeres

szuronyrohama, mikor egy Owsta nevű
faluból kézitusában verték ki az ellensé-

get, és foglalták egy időre vissza a 3. huszárezred elvesztett védőállását. Ezen időszak alatt érte sú­lyos harckocsitámadás a seregtestéhez visszatért 15. kerékpáros zászlóaljat. Ennek következtében gépjárműveinek java része és 3 darab 10,5 cm-es könnyű tarackja semmisült meg. Veszteségei elle­nére azonban továbbra is tevékenyen részt vett a 1. lovashadosztály küzdelmeiben. Századai július 13-án Mielnikinél, a Pruzana város felé vezető utak birtoklásáért, illetve lezárása céljából vívott har­cokban feltartóztathatatlanul törtek rá a hirtelen­jében védelemre fejlődött ellenségre, és a 3. hu­szárezred és a német 102. gyalogezred közötti hézagba betört csapatait szuronnyal és kézigránát­tal űzték vissza. A pruzanai katlanból a 4/II. hu­szárosztály Poroslany környéki utóvédharcai által tudta kivonni alakulatait a lovashadosztály.

Július 15-én lezárult az 1. lovashadosztály len­gyel síkságon vívott harcainak első időszaka. A se­regtest visszavonulhatott a Bialowiez és Puszcza környéki erdőség területére, melynek keleti sze­gélyét német csapatok tartották. Két hosszú és küzdelmes hetet követően ekkor került ki az el­lenséges csapatok fenyegető gyűrűjéből. A pa- rancsnoklási viszonyokban is változások történtek. Július 16-án a lovashadosztály von Román tüzér­ségi tábornok XX. hadteste alárendeltségébe ke­rült, parancsnoka pedig átvette a magyar meg­szálló seregtesteket irányító II. tartalék hadtest­parancsnokság vezetését. Utóda, Ibrányi Mihály vezérőrnagy bevonulásáig Schell Zoltán ezredes látta el ideiglenesen a parancsnoki teendőket.

76

Alkalom nyílott az 1. lovashadosztály parancs­noksága által több ízben megismételt kivonási ké­relemmel kapcsolatban a seregtest harcértékének, nevezetesen személyi állományának, fegyverzeté­nek és felszerelésének felmérésére s a hiányok meg­

állapítására is. Eszerint a 2. huszárezredét és a 3. gépvonatású tüzérosztályát nélkülöző seregtest személyi veszteségeit (elesett, sebesült, eltűnt, ha­difogságba esett) 69 tiszt és közel 3000 főnyi le­génység jelentette. A fegyverzetben elszenvedett veszteségek meghaladták az 50 %-ot. A legna­gyobb hiányok a tüzérségi lövegekben és a pán­céljárművekben mutatkoztak. A leginkább fegy­ver nélkül maradt alakulat a 15. kerékpáros zászlóalj volt, melynek mindössze 18 golyószó­rója, illetve 2—2 géppuskája és gránátvetője ma­

radt. Elvesztette 10,5 cm-es könnyű tarac-

kos ütegét, Nimród páncélvadász szakaszát,

aknavetőit és páncéltörő ágyúit. A harc-
kocsizászlóalj — mint páncélosalakulat

— megszűnt. 84 harckocsijából egyet-
len üzemképes sem maradt. Rajtuk

kívül a páncélgépkocsi század 23
páncélj árművéből 6-ot lehetett még

bevetni, az 1. és a 2. lovas-tüzér
osztályok 24 lövegéből pedig 11
volt hadihasználatra alkalmas. Az

55. légvédelmi tüzérosztály veszteségei
viszont minimálisak voltak, csak 2 lövegét

vesztette el. A két huszárezred fegyverzeti vesz-
teségeit páncéltörő ágyúban és aknavetőben 50,
géppuskában és golyószóróban 60, gránátvetőben
és nehézpuskában pedig 80—90 százalékban álla-
pították meg.

A harcképtelenség azonban nemcsak a szemé-
lyi és a fegyverzeti hiányokból adódott, hanem a
csapatok mérhetetlen kimerültségéből és a felet-
tes német vezetéssel szembeni elkeseredettségből
is. A rendíthetetlen bátorságáról és vagányságáról
ismert, 1944. augusztus 28-án Ossownál fiatalon
hősi halált halt, 4. huszárezredbeli Lázár Sándor

főhadnagy harctéri naplójában július 17-i kel­tezéssel az alábbi kendőzetlen és őszinte sorok olvashatók seregteste leromlásának okairól: „Az egész harca a hadosztálynak nagy disznósággal kezdő­dött, és sorozatos disznósággal folytatódott a hadosztály

tónkremenéséig. A németek olyan piszok módon visel­kedtek, hogy arra kifejezést nehéz találni. Összevissza hazudnak mindenféle támadást, támogatást, csak mi tartsunk ki, ők közben futnak, minket benne hagynak a gyalázatban és az egész támogatás egy humbug volt,

mert a rohamlövegek odajöttek ugyan, de négy-öt lövés után villámsebesen eltűntek. Egyetlenegy rendes emberrel találkoztam közöttük, egy Schreiber nevű törzsőrmester­rel, aki utolsó percig kitartott mellettünk, és amikor észrevette, hogy az én szakaszom még benn harcol a gyű­rűben, azonnal visszajött és kihúzott a slamasztlkából. De ezen kívül csak futó németet láttam. Repülőtámadás mindennapos dolog lett, egy-két embert mindig meglőt­tek, és mindig nagy disznóságot csináltak. Az utóbbi két hetet harc, futás, éhség és újra harc jellemzi, nehéz­fegyver nélkül, tüzér nélkül, olyan karabéllyal, amelybe

minden lövés után beleragad a hüvely, tartottuk

a frontot, ki ruha nélkül, ki mezítláb, ameny-

nyire tudtuk 20 hadosztály ellen. Természetes,

hogy visszanyomtak, de nem tehetünk róla,
4 mert huszáraink olyan szépen verekedtek,

hogy öröm volt nézni. ”

Vattay altábornagy, amíg pa-

> rancsnok volt, több ízben fordult az

elöljáró német parancsnokságok-

hoz, hogy a továbbiakban ne

számoljanak alakulatával, mert

az 1. lovashadosztály a szünet nélküli
menetek és a súlyos személyi és anyagi

veszteségek miatt teljesítőképessége végső hatá-
rán van. A pihentetést a Harteneck altábornagyot
követő német parancsnokok meg is ígérték, de a
szovjet csapatok állandó és folyamatos támadása
miatt a lovashadosztálynak július második felében
még igen súlyos elhárító harcokat kellett vívnia,
míg végre pihenőhöz jutott. A július 16. és au-
gusztus 3. közötti breszt-litovszk—siedlcei harcok
során előbb — a magyar II. tartalék hadtest sereg-
testeivel — a Búg vonalát védte, majd az onnan
Siedlcébe vezető útvonal mentén folytatott súlyos
utóvédharcokat. E harcok során különösen a 3. hu-

szárezred Mordy és Losice környéki haditettei emelhetők ki, melyek következtében meghiúsul­tak az ellenségnek a német XX. hadtest bekerí­tésére irányuló erőfeszítései. A fenti ütközetek legválságosabb szakaszában érkeztek vissza a se­

77

regtest korábban elvezényelt kötelékei. A javarészt mellékhadszíntereken bevetett 2. huszárezred és a 3. gépvontatású tüzérosztály kevésbé megvisel­ten került saját seregteste parancsnoksága alá, mindössze a Pinszktől északnyugatra folytatott, jú­lius 15. és 18. közötti utóvédharcai során voltak

jelentősebb veszteségeik.

A rövid pihenőre, a kötelékek rendezésére, a fegyverzet némi pótlására s a csapatok — legfőkép­pen a 2. huszárezredbeliek és a 15. kerékpáros zászlóalj beliek — német automata karabélyokkal, könnyű és nehéz villámgéppuskákkal, illetve pán­célöklökkel történő átfegyverezésére és a hozzá­juk szükséges átképzésére augusztus 3. és 20. kö­

zött került sor, miután a súlyos siedlcei harcokat
követően a lovashadosztályt Varsótól északnyu-
gatra, a Narew folyó mögötti Plöhnen körzetébe

irányították. A kapott német páncélelhárító

fegyverekre a későbbi, Varsó környéki har-

coknál lett nagy szükségük. A lótáphi-

ány és közel 900 beteg és sérült ló ha-

zaszállítása miatt a huszárezredeknél —
a 2. kivételével — átszervezések történ-

tek. Csupán az I. huszárosztályok ma-

radtak lovasítottak, a törzseket és a II. hu-
szárosztályokat némileg motorizálták.

A három hétre tervezett pihenőidőt

a lovashadosztály alakulatai nem tudták
teljes egészében kitölteni. A német had-
vezetés az augusztus elsején kitört var-

sói felkelés leverésére akarta azokat be-
vetni. A hagyományos lengyel-magyar
barátságra hivatkozó, újonnan kinevezett
hadosztályparancsnok, Ibrányi Mihály vezér-

őrnagy határozott tiltakozására azonban kényte­len volt elállni ettől a szándékától. „Általában a lengyel felkelők a magyarokat nem bántották. Ez az év­századokra visszamenő magyar-lengyel barátság oka. A magyar csapatok sem törődtek velük. Ha lengyel ban­dákkal találkoztak, hagyták futni őket a németek nem kis dühére. Kölcsönös meg nem támadási egyezséget is kötöttek a magyar csapatok a lengyel felkelő vezetőség­gel. A magyar autókra, a németektől való megkülön­böztetés céljából, piros-fehér-zöld táblákat erősítettek a rendszámtábla mellé” — olvasható Szabadhegy alez­redes naplójában.

Az az elképzelés és remény, hogy a seregtestet majd Varsótól délre mint gyorsan mozgó tartalé­kot fogják alkalmazni vagy folyammegfigyelést lát el, hamar szertefoszlott, mivel jellegének meg nem felelő feladatra, szívós gyalogsági védelemre vetet­ték be. A Gille SS altábornagy parancsnoksága

alatt álló IV. SS páncéloshadtest alárendeltségébe került. A lengyel fővárostól keletre, Karlovka és Wolomin körzetében, rendkívül előnytelen, ho­mokos terepszakaszon foglalt el védőállást, ahol Pilsudski hadosztályai 1922-ben megverve a szov­jet-orosz csapatokat eldöntötték a varsói csata s egyben a lengyel—orosz háború sorsát. Kezdettől fogva a leghevesebb támadásoknak voltak kitéve.

A túlerőben lévő szovjet páncéloskötelékek

‘ több ízben mélyen betörtek állásaik közé, de

-a huszárok bravúros ellentámadásokkal min-

’ dig visszafoglalták eredeti védőállásaikat.

Szeptember 3-tól Gille altábornagy foko-
zatosan hátrább vonta hadteste arcvonalát

az előkészített három védőállásba, így a lo-

vashadosztálynak a tőle délre levő, súlyos

| veszteségeket szenvedett német 73. gya-

loghadosztály védelmi vonalát is át kel-

lett vennie. Szeptember 16-án egy sikeres
szovjet támadás a harmadik védővonalat is

áttörte, a lovashadosztály, valamint a né-
met Totenkopf SS és a 19. páncéloshad-

osztály határozott ellentámadása meg-
mentette a kritikus helyzetet. Ezekben az

állásokban az utolsó ütközetnapig, szep-
tember 19-ig tartott ki a lovashadosztály.

Az egyik utolsó nevezetes haditettet
Bialolekánál Remete Tamás százados 80

fős, 3. huszárezredbeli csoportja hajtotta végre, mely – parancsnokait is meglepve – kézigránát – és közelharcban visszafoglalta a 2/II. huszárosztály kiürített védőállásait.

A Varsó környéki harcokban tanúsított bátor magatartása és helytállása elismeréseképpen a kor­mányzó október 2-án elrendelte az 1. lovashad­osztálynak magyar királyi 1. huszárhadosztályra történő átkeresztelését, s annak összes alárendelt hadrendi alakulata is eddigi neve megtartása mel­lett elnevezésében használhatta a huszár megkü­lönböztető szót.

78

Honvédő huszárok
(1944-1945)

Románia háborúból való 1944. augusztus 23-i kiválása után az ország veszélyeztetettsége miatt a lengyel területen levő magyar alakulatok haza­szállítása vált szükségessé. A huszárhadosztály csa­patait szállító szerelvények október elejére érkez­tek meg Magyarországra. A magyar hadvezetés újból a már korábban is tervezett hadműveleti tar­talékként akarta alkalmazni, sőt részvétele fel­

merült a kormányzó október 15-én bejelentett
fegyverszüneti elhatározásának támogatásánál is.
Német nyomásra a bomladozó déli arcvonal sür-

gető megszilárdítása és megmentése végett — pi-
henés és rendezés nélkül — azonban nyomban a

Duna-Tisza közén vetették be.

A legkeményebb ütközetek a lengyel terü-

letről leginkább harcképes állapotban vissza-

tért 2. huszárezredre vártak. Október 6-án
Szentesre irányították, hogy az ott előké-

szített hídfőállásban a másnap beérkezett
1. tábori pót gépkocsizó-lövészezreddel és
az 1. tábori póthuszárezreddel együtt biz-
tosítsák a még Tiszántúlon harcoló, illetve

onnan visszavonuló saját seregtestek Tiszán

történő átkelését.

Az 1. tábori póthuszárezredet Auerhammer
József ezredes parancsnoksága alatt, jelentős
fegyverzeti hiányokkal — a Magyar Királyi
Honvédség erőinek szinte teljes mozgósítása-

kor — augusztus 23-án hívták életre. Rajta
kívül a tábori pót hadosztályok hadrendjé-

ben szereplő tábori felderítő pótosztályok huszár­századai voltak az 1944/45-ben harcba vetett utol­só huszáralakulatok, mivel a Nyugat-Dunántúlon megalakult huszárkiképző és -felállító központ ál­tal szervezett századok már nem kerültek alkal­

mazásra, Németországba települtek ki, s kikép­zésük ott zajlott. Az 1. tábori póthuszárezred ezredközvetlen alakulatait és egyik póthuszárosz- tályát a 2. huszárezred, a másik kettőt a 3. és a 4. huszárezred visszamaradó különítményei, béke­helyőrségükben levő kiképző alakulatai állították fel. Személyi állományának összeállításakor néhány méneskari tisztet, illetve a békéscsabai, szentesi és

a palánkai méneskari legénység is be kellett ven­ni. A 3. hadsereg kötelékében szeptember 13-tól részt vett a Magyar Királyi Honvédség Dél-Erdély birtokbavételére indított utolsó támadó hadmű­veletében, de már szeptember 10-én Kisperegnél, a román határvédelemmel vívott harcokban is vol­tak veszteségei. A fő támadás célja Arad elfoglalá­sa, majd a Maros völgyében történő előrenyomulás volt. Megindításának elhalasztása miatt a kezdet­ben sikeresen előrenyomuló alakulatok szeptem­ber 16-án már friss román csapatok ellenállásába

ütköztek, s 20.-tól az előretörő szovjet páncélos
ékek is keresztezték útjukat. Az 1. tábori pót-
huszárezrednek átkelve a Maroson még sikerült

birtokba venni a Temesújfalu, Savanyúkútfür-
dő közötti magaslatokat, de a szovjet elő-
renyomulás miatt a Maros völgyében már
nem tudott előrejutni. Különösen szeptem-

ber 17-én Lippakeszinél, Temeshideg-
kútnál és Szentandrásnál szenvedett sú-

lyos veszteségeket. Az ezt követő
általános visszavonulás után Mezőhe-
gyestől délre s Orosházánál vetették
be. Rövid pihenőt követően október
7-én jutott el a szentesi hídfőhöz.

A szentesi hídfő védői — sok ellen-

séges harckocsit megsemmisítve – még

október 8-án is tartották a várost. A lóról

& szállt egységek utcáról utcára hátrálva, ház-

tömbönként védekeztek, s amikor páncél-
törő ágyúikat kilőtték, páncélöklökkel igye-
l keztek feltartóztatni a rájuk zúduló
’ harckocsikat. A túlerő azonban győzedel-

meskedett, s éppen azt az huszárezredet, illetve
annak I. osztályát szorította ki a városból, mely-
nek 9 éven át itt volt a békehelyőrsége.

A huszárhadosztály ezt követően immáron tel-
jes állományával a Csongrádnál átkelt és onnan

támadó szovjet és román csapatok visszaszorítása végett október 15-ig Lakitelek és Tiszaalpár kö­zött látott el felderítő, illetve védelmi feladatokat. Egy rövid harcmentes időszak után október 23-án támadó feladatot kapott, ezredéivel három irány­ból a Kiskunfélegyházától délre fekvő tanyacso­portokat kellett visszafoglalnia. A magyar huszár­nak ezen harccselekmény során adódott utolsó le­

79

hetősége és alkalma feladatainak lóháton törté-
nő végrehajtására. Az 1. huszárhadosztály csapa-
tainak helyzete október 2 5-ét követően kivált-
képpen súlyossá vált, hiszen az 1. páncéloshadosz-
tállyal tartott arcvonala a Budapest mielőbbi
elfoglalására előretörő szovjet és román erők, ne-
vezetesen a szovjet 46. hadsereg egyik támadási
irányába került. Az elkeseredett, véres harcokra
jellemző, hogy Dienes-Oehm Tivadar őrnagy, a 2/
II. huszárosztály parancsnoka maga is kézitusában
esett el október 26-én Kiskunfélegyháza külterü-
letén. A huszárok összetartását és hősiességét bi-
zonyítják a 3/1- huszárosztály parancsnokának,
Monspart Gábor őrnagynak alább idézett em-
lékező sorai is: „Október 26-án az osztály parancsot
kapott, hogy délkelet felé Szánk község irányában kor-
látolt célú támadással biztosítsa a huszárhadosztály

visszavételét. A feladatot viszonylag könnyen telje-

sítettük és megkönnyebbülten adtam ki az átcso-

portosításra a parancsot. A gyülekezőhelyre az 1.

és 3- század teljes rendben érkezik

meg. A 2. századnak csak részei ér-
tek oda, azok is pánikhangulat-

ban. Kiderült, hogy Ferenc-ta-
nyán, amikor Nádasdy Ferenc

főhadnagy századparancsnok a

visszavonulásra intézkedett, akna-

telitalálattól hősi halált halt. A század

annyira megrendült szeretett parancsnokának elveszté-
sétől, hogy rendezetlenül megszaladt. Hol a századpa-
rancsnok teteme? — kérdeztem. Zavaros összenézések után
kiderült, hogy ottmaradt a helyszínen. Nem gondoltak
megrendülésükben arra, hogy jár a végtisztesség egy olyan
hős és lelkiismeretes katonának, mint Nádasdy Feri volt.
Lehordtám őket. (…) Másnap vissza fogjuk hozni,
akármi is történik, mondtam. Jelentettem az esetet a pán-
céloshadosztály parancsnokának, Schell Zoltán ezredes-
nek, hogy korlátolt célú támadással holnap reggel vissza-
hozzuk a tetemet. Egyetértésének jelét az mutatta, hogy
támadásunk támogatására 4 harckocsit bocsátott ren-
delkezésünkre. A támadás sikerült. Sőt, annyira jól sike-
rült, hogy a hősi halotton kívül még 4 löveget is vissza-
hoztunk. A 2. századot nagyon bántotta az a tény, hogy

parancsnokát tegnap otthagyta, ezért nem állt meg táma-
dási céljának elérésekor, hanem tovább előrenyomulva
csak ismételt parancsra volt hajlandó visszavonulni. ”

Az október 15-i kormányzói proklamáció, a

késői és katonailag nehezen végrehajtható fegy-
verszüneti kérés, majd a nyilas hatalomátvételt kö-
vető, a harc további folytatásáról rendelkező hon-
véd vezérkar főnöki parancs Tiszaalpár körzetében
érte a huszárhadosztályt. A katonapolitikai, illet-
ve az általános hadműveleti helyzetről szinte tel-
jesen tájékozatlan legénységi és tiszti állomány
nagy meglepetéssel, örömmel és izgalommal, majd
teljes elképedéssel és lesújtottan fogadta a híreket.
Monspart Gábor őrnagy ekképpen emlékezett
vissza a sorsdöntő órákra: „A nagy felelősség miatt
Németh Dezső (alezredes, a 3. huszárezred pa-
rancsnoka) csak olyan intézkedést akart kiadni, amely

egyetértésben van mindkét osztályparancsnok véleményé-
vel. Egyetértésben a helyzetet úgy ítéltük meg, hogy sor-
sunk pillanatnyilag inkább Budapesten, mint a fron-

ton fog eldőlni. Azért úgy gondoltuk, legokosabb

minél gyorsabban Pestre menetelni. Biztosak vol-
tunk abban, hogy ennek a proklamációnak volt

politikai előkészítése, így inkább a némettől,
mint az orosztól kellett ebben a pilla-

natban tartanunk.”

Október 17-én a 3.
hadsereg parancsnok-
sága a huszárhadosz-
tály zömét a 23. tartalék

hadosztály megtámasztására

a kecskémét—kiskunfélegyházi műúttól nyugat-
ra vetette be, a seregtest felderítő és kerékpáros
alosztályait ugyanekkor Kiskunmajsa, Puszta-
mérges irányába rendelte előre. A zöm Bugac –
puszta területéről, a 23- tartalék hadosztály hé-
zagos arcvonalán keresztül megindított támadása
— súlyos veszteségek árán — egy rövid ideig le-
fékezte az ellenséget, majd október 19-én
a Kiskunmajsa—Kiskunfélegyháza vasútvonal
mentén szervezett védelmi harcokban meg is állí-
totta. Ezt követően október 31-ig folytatott sú-
lyos, elhárító harcokat a szovjet 46. hadsereg
Kecskemét-Nagykőrös vonalat elért csapataival.
November 1-jén Bugyinál megsebesült parancs-
nokát november 15-én Schell Zoltán ezredes, az
1. páncéloshadosztály korábbi ideiglenes parancs-
noka, majd a huszárhadosztály parancsnokhelyet-
tese váltotta fel. November elején a Soroksáron

80

gyülekezett seregtestet kivonták az arcvonalból,
és részeivel Csepel szigetén látott el folyambizto-
sító feladatokat. Az 1. tábori póthuszárezred ez idő
tájt oszlott fel, illetve olvadt bele a huszárhadosz-
tály kötelékébe. Személyi állományának több mint
fele halt hősi halált, illetve esett fogságba az Arad
környéki, mezőhegyesi, majd a Duna—Tisza közi
harcokban.

November 21-én Ráckevénál mintegy három
hadosztálynyi szovjet harccsoport kelt át a keskeny
soroksári Duna-ágon, hogy a Csepel-sziget közép-
ső részén indított támadásával kettévágja védői
arcvonalát. A Szigetcsépnél is átjutott erők veszé-
lyes helyzetet teremtettek a szigeten. Bekerítő
hadmozdulataik elől a 3. huszárezred részei Sziget-
szentmiklós és Lakihegy felé tértek ki, míg a szi-
get déli részén elhelyezkedő 2. huszárezred és a

15. kerékpáros zászlóalj a lórévi belső hídfő meg-

hagyása mellett november 22-én feladta ál-
lásait a szigeten, és átkelt a Duna jobb part-
jára. A 4. huszárezred és a budapesti I.

önálló huszárosztály
ellenállása azonban

lelassította az ellenség

előretörését, s sikerült a sziget észa-

ki részén kelet-nyugati irányú védővo-
nalat kialakítaniuk. Az I. önálló huszár-

osztályt 1944 július-augusztusában a

Bácskában szerb partizáncsoportok ellen vetették
be. Innen a hadműveleti helyzet alakulásával Kecs-
kemét környékére vonták vissza. A visszavonulás
fedezésében és a Csepel-sziget védelmében három
századával már az 1. huszárhadosztály alakulata-
ként vett részt.

A Csepel-szigeti északi védőkörlet átadását, il-
letve a Duna vonalának tarthatatlanságát köve-
tően — a fővárosban rekedt és ott fogságba esett
4. huszárezred zömének, a 2. lovas-tüzér osztály-
nak és a 2. huszárezred páncéltörő ágyús száza-
dának kivételével – a huszárseregtest ismét a har-
cok gyújtópontjába került, mivel a fővárost
megközelített ellenséges csapatok fő támadási irá-
nyába, a Velencei-tó s a Váli-medence környékére
csoportosították. A leharcolt és megfogyatkozott
huszáralakulatok már nem voltak képesek ellátni
védelmi feladataikat, a Kápolnásnyék és Csákvár

környéki harcokban súlyos veszteségeket szenved-
tek, s személyi állományuk jelentős része esett fog-
ságba.

Rövid, kéthetes csallóközi pihentetés és rész-
beni újjászervezés után 1945. január 10-étől az 1.
huszárhadosztály újból hadműveleti feladatokat
kapott. Előbb a Vértes nyugati részén foglalt el

védőállást, majd a Székesfehérvár és a Balaton kö-
zött végrehajtott sikeres német támadással egy
időben, néhány eredményes ellencsapása folytán

  • a Körtvélyes-, illetve Kőhányáspuszta, majd a

Kotló-hegy birtokbavételével — egy ideig ellenőr-
zése alá került a Vértes keleti része is. Csákvárnak

  • mint a Vértes egyik fontos kijáratát lezáró tele-

pülésnek – ismételt elfoglalása azonban nem si-
került, január 28-án csupán a helységtől északra
magasodó Kotló-hegyet foglalták el a zömmel 4.
huszárezredbeli alakulatok. Ezen a helyen azon-
ban a messze előretörő huszárokat az

ellenséges csapatok körülzárták, s
ők három napig tartottak ki szoron-

gatott helyzetükben. Egy
ízben Wack Géza tartalé-

kos zászlós szakasza bravú­ros és meglepetésszerű felde­rítő vállalkozás során bejutott Csákvárra, s nagy zűrzavart

okozott az ott elszállásolt szov­jet csapatok körében. Mivel a hadosztály felmentő vállalkozásai rendre eredménytelennek bizonyul­tak, a körülzárt csapatoknak meg kellett kísérel­niük visszatörni seregtestük védőállásaiba. A kri­tikus helyzetet a dermesztő hideg is súlyosbította. E harcokban Marjay Tamás hadnagy, a 4/1. huszár­század egyik szakaszparancsnoka különösen kitűnt bátorságával és példamutatásával. Az 1945. már­cius 3-i 52. számú hadosztályparancs az alábbi­akban emlékezett meg Marjay hadnagy haditet­téről:

A Kőhányáspuszta elleni támadásnál a leg­súlyosabb ellenséges tüzérségi és gyalogsági nehézfegyve­rek összefogott, gyilkos tüzében mint szakaszparancsnok, szakasza élén sorozatosan rohamozta meg a mélységben elhelyezkedett ellenséges támpontokat, míg áttörte az el­lenség védelmi övét. Személyes példája magával ragadta szakaszát, sőt a mellette küzdő többi egységet is.

81

1935 mintájú Ansaldo kis harckocsi

Az antant ellenőrzését kijátszva a magyar honvédség 1934-ben vá­sárolta meg az első — fegyverzet nélküli — Ansaldóit. Összesen 150 db került a hadrendbe, egy részüket átalakították. (Gebauer gép­puska, forgótorony, megfigyelőkupola, periszkópok.) Az Ansaldók részt vettek az 1941-es hadműveletekben, gyenge páncélzatuk és fegy­verzetük miatt azonban csakhamar kivonták őket a harci állomány­ból. A harckocsi személyzete két főből, fegyverzete 2 db 341’AM gép­puskából állt. Súlya 3200 kg, teljesítménye 43 lóerő, legnagyobb sebessége úton 42 km, hatótávolsága 150 km.

1939 mintájú Csaba felderítő páncélgépkocsi

A típust angol minták alapján az 1930-as évek második felében kísérletezték ki a Haditechnikai Intézetben. A gyártó cég a csepeli Weiss Mánfrédgyár. 1939-ben 61, 1940-ben 40, majd 1941-ben 70 darabot rendelt a Honvédség. Hi­vatalosan a háború végéig hadrendben voltak a Csabák.

Hossza: 4 méter 52 cm, magassága 2 méter 27 cm, tömege közel 6 tonna. Négykerékmeghajtású, motorja 4 ütemű 8 hengeres benzines Ford-motor. Maximális sebessége úton 65 kmlóra. Kezelőszemélyzete 4 fő.

Fegyverzete: 1 db 1936 mintájú nehézpuska (200 db lő­szerrel). 1 db 1934/37 mintájú géppuska (3000 db lő­szerrel) és 1 db 1931 mintájú golyószóró.

1940 mintájú Nimród

1938 mintájú Toldi (Toldi A 20)könnyű harckocsi

A svéd L—60-as harckocsi licenc alapján gyártott magyar
változata. A Mávagban és Ganz gyárban készítették.
Mintegy 200 példány került a hadrendbe Toldi A 20,

illetve Toldi B 20 néven. A harckocsi gyors, mozgékony,

de gyenge páncélzatú volt. Felderítésre, gyengébb fegyver-

zetű helyi ellenállások leküzdésére és könnyebb páncélosok
ellen vetették be. A háború végéig hadrendben maradt. Ke-
zelőszemélyzet 3 fő, fegyverzete 1 db 1936 mintájú nehéz-

puska (204 db lőszerrel) és 1 db 1934/37 mintájú géppuska (2400 db lőszerrel). Teljesítménye 155 lóerő, maximális sebessége úton 50 km, hatótávolsága 200 km.

PÁNCÉLVADÁSZ ÉS LÉGVÉDELMI GÉPÁGYÚ

A Mávagban összesen 135 db Nimródot gyártottak a

háború folyamán. Kezdetben páncélvadászként is használ-
ták, főleg Bofors gépágyújának tűzgyorsasága miatt, ám a
szovjet harckocsik vastagabb páncélzata miatt csak kis ha-
tásfokkal. Később önjáró légvédelmi lövegként alkalmazták.
Kezelőszemélyzete 6 fő, teljesítménye 155 lóerő, sebessége úton
50 km/óra. Fegyverzete 1 db 1936 mintájú 40 mm-es lég-
védelmi gépágyú 160 db lőszerrel.

82

Motorkerékpáros bőrruhában, málházott felszereléssel

A magyar honvédségben 24 fajta motorkerékpárt használták a negyed évszázad
alatt. Legelterjedtebbek a német típusok voltak, a Zündapp és a BMVÁ.

A lovas magasabb egységekhez beosztott motorkerékpárosok speciális
bőrruházata a harckocsizó-ruházathoz hasonlított. Legjellegzetesebb
viseleti cikk 1937 mintájú fejvédő bőrsisak.

Kupolarésze vulkánftber, melyet feketére festett lóbőr fed be. Ehhez
csatlakozik az abroncsszerű, nemezzel párnázott toldalék, hátul a
nyakvédő, oldalt pedig az állszíjjal kombinált fülvédő. Ez utóbbin

egy-egy „hallgatónyílás” a kupolán pedig kétoldalt egy-egy

szellőzőnyílás van.

1935 MINTÁJÚ PÁNCÉLOS-BŐRRUHÁZAT

A huszáralakulatokhoz beosztott páncéloslegénység bőrruházata. 1935-ben rendszeresítették — eredetileg
csak gépkocsivezetők részére. Az 1936-ban bevezetett, hivatalos nevén 1937 mintájú fejvédővel kiegé-

szülve már a páncélosok is ezt hordták. Alapanyaga vízhatlan, fekete, krómcserzésű juhbőr. Az öltözet-
hez télidőben szőrmebélés is járt. A bélés ára 24 pengő. A kabát 4 méretben készült, térítési ára 52
pengő, a nadrág, amelyet lenvászonnal béleltek és nadrágtartóval együtt készítettek, 44 pengő.

Ugyanezt az öltözetet viselték a motorkerékpárosok is. A felszereléshez derékszíj, pisztolytáska pisz-
tollyal, gázálarc tartozott. A motorkerékpárosok elmaradhatatlan kelléke a porszemüveg, alkalmasint
a porköpeny. A fehéressárgás vagy szürke vászonból készült por köpenyt 1933-tól a huszártisztek is
viselték, de csak szolgálaton kívül. 1942-re kísérletezték ki – német minták alapján — az új, füstszürke

színű, posztó páncélosruházatot.

83

A Nagybükk elleni rohamnál egymaga két ellensé­ges, nehézfegyverrel megerősített támpontot semmisített meg kézigránáttal, majd rátapadva a lendületes roham­tól megrendült ellenségre makacsul üldözte azt, úgyhogy az ellenség nehézfegyvereit hátrahagyva kényszerült ren­dezetlenül visszavonulni. Szakasza elsőül ért fel a Kot- ló-hegyre, miközben négy, nehézfegyverrel megerősített támpontot küzd le.

A Kotló-hegyen az ellenség bekerítette a 4/1. hu­szárosztályt. M.arjay hadnagy két napon át, lőszerután­pótlás nélkül, étien, szomjan, dermesztő hidegben és hó­viharban rendületlenül kitart szakaszával és egymás után közelharccal veri vissza a nyomasztó túlerő meg­megújuló támadásait. A gyűrűből való kitörési parancsra szakasza élére áll és elkeseredett közelharcban áttöri a két nap folyamán kiépített orosz védelmi övét. Közben szilánkos combcsontlövéssel megsebesül, az orosz védőál­lás mögött fekve marad. A dermesztő hidegben keze-lába lefagy. Ilyen állapotban öt napon át étlen-szomjan, a nagy vérveszteségtől teljesen kimerültén, hófúvásban, mé­teres hóban, hegyről hegyre csúszik-kúszik Marjay had­nagy az orosz védőálláson át, míg saját csapataihoz visszatér. (…)”

Életét csak mindkét lába és ujjai amputálásá­val tudták megmenteni. Hőstettét a legmagasabb kitüntetéssel, a Tiszti Arany Vitézségi Érem ado­mányozásával ismerték el.

A Gánt és a Kotló-hegy környéki súlyos har­cokban a dunántúli méntelepek és ménesek sze­mélyi állományából megalakult méneskari lövész­osztály századai is részt vettek. Felállításuk 1944. augusztusában Celldömölk körzetében Hadházy József alezredes parancsnoksága alatt történt. Há­rom századát az 1. huszárhadosztály alakulatai között osztották szét. Az I. önálló huszárosztály 3. századát alkotó méneskari alosztály szinte tel­jes tisztikara — parancsnokával, Windisch József főhadnaggyal együtt – az 1945. január 23-i gánti harcokban vesztette életét. Hasonlóan súlyos vesz­teségeket szenvedett a 4. huszárezredhez beosz­tott méneskari század is, mely 1945. január 30-án a Kotló-hegyen morzsolódott fel.

A szovjet hadsereg március 18-i nagyarányú támadó hadművelete végül véget vetett a Vértes­ben folytatott további ellenállásnak, az 1. huszár­hadosztály megmaradt állományával a Kisalföld

Dr. Dadányi Sándor tartalékos főhadnagy sírja irányában szorult ki az ország területéről. Utolsó kisebb bevetései Ausztriában voltak, ahol Linztől délre, Haag, Schweinhub térségében gyülekező 7200 főre apadt személyi állományára május 5-től szeptember 14-ig rövid amerikai fogság várt. A kegyetlen és embertelen szovjet hadifogságtól az amerikai hadsereg gesztusa — szemtanúk szerint a lovasszenvedélyéről ismert N. George ezredes (má­sutt Patton tábornok) segítsége — mentette meg a huszárhadosztályt. Az utolsó pillanatban ugyanis engedélyezték számára az Enns folyó hídján való átkelést, ezáltal átjuthatott a megváltást jelentő amerikai zónába. A seregtest hazatéréséről Soltész Emil százados az alábbiakat írta: „…az itthoniak nagy csodálkozására Győrben még úgy rakott ki parancs­nokai intézkedései szerint, alosztály kötelékbe rendezve, mintha nem hadifogságból, hanem kihelyezési gyakor­latról tért volna haza. ”

84

A második világháborúban a lovasság, a huszár- ság, a legősibb magyar fegyvernem végleg letette a fegyvert. Nem ellenségei, hanem a technika előtt. Utolsó háborújának — az első világháborúétól eltérő — mozgó jellege még számos, fegyvernemének is

megfelelő feladatot szánt, követelt meg tőle. A ma­gyar huszárok a repülők és a harckocsik korában az elődöktől örökölt huszárszellemmel és virtussal pe­dig még olyan vitéz haditetteket vittek véghez, me­lyekre feltehetően egyedül ők voltak képesek.

HUSZÁRÉLETUTAK,
HUSZÁRSORSOK

BÉLDY (1927-ig BRUCKNER) ALAJOS, vitéz (Budapest, 1889- július 8.-Budapest, 1946. de­cember 22.) vezérezredes. Vendéglőscsaládból szár­mazott. A bécsújhelyi katonai akadémia elvégzé­se után 1910. augusztus 18-án avatták hadnaggyá. Az első világháborút a császári és királyi 10. hu­szárezred kötelékében megjárt főtiszt a Tanácsköz­társaság hadseregében is szerepet vállalt, a 2. had­osztály vezérkari főnöke volt. 1920 és 1921 kö­zött elvégezte a Hadiakadémiát, majd tényleges szolgálatát egy időre megszakította. 1926 márci­usától 1927 novemberéig Varsóban, a katonai atta­sé szakelőadója, majd utána 1931- február 15-ig katonai attasé Londonban, 1930. augusztus 1-jétől Washingtonba is akkreditálva. Diplomáciai szolgá­latát követően a 3. s az 1. vegyesdandár parancs­nokságán, illetve a 3. huszárezrednél tevékeny­kedett. 1932. augusztus 1. és 1936. augusztus 1. között a Honvédelmi Minisztérium Elnökség „B” vezetője. Ezt követően fél évig a 4. huszárezred, majd 1937. október 10-től a 2. (1939-től hadrendi számcsere miatt 1.) lovasdandár parancsnoki tisz­tét látta el. A két világháború között kiemelkedő sportember, országos úszóbajnok volt. Nyíregyházi szolgálata alatt támogatásával megalakult a tiszt­helyettesek Hadikfalva Bajtársi Egyesülete, s 12 népes tiszthelyettes család költözhetett új, saját la­kásba. Az 1. lovasdandár élén jelentős érdemeket szerzett az elcsatolt kárpátaljai területek visszavé­telében. Az alárendeltségébe tartozó 3. huszárez­redet 1939- március 13-án a munkácsi korridor kibővítésére vezényelte, majd a Vereckei-hágó irá­nyába 15-én meginduló támadás során 16-án 13 óra 30 perckor seregtestével már kijutott a törté­nelmi határokhoz. Kitüntetései közül a Magyar Ér­demrend középkeresztje a csillaggal, a Kormány­zói Különös Dicsérő Elismerés Magyar Koronás Nagy Aranyérem, s a Magyar Érdemrend tisz­tikeresztje érdemel említést. 1940. december 24- től a Toldi Miklós Honvéd Sporttanár- és Vívó­mesterképző Intézet parancsnoka, 1941. augusz­

tus 1-jétől az „ifjúság honvédelmi nevelésének és a testnevelésnek országos vezetője”, majd 1944. szeptember 29-től október 16-ig a Nemzetőrség országos parancsnoka. Ezt követően november ló­ig német fogságban volt, majd bujkált. 1945. ja­nuár 19-én Debrecenben jelentkezett az Ideiglenes Nemzeti Kormánynál. Hamarosan az új Honvé­delmi Minisztérium fegyverszüneti bizottságának elnöke, s személye szóba került a békedelegáció katonai vezetőjeként is. 1945. február 12-én letar­tóztatták, s a Budapesti Népbíróság július 20-án mint háborús bűnöst halálra ítélte. A Nemzeti Főtanács ezen ítéletet augusztus 13-án életfogy­tig tartó kényszermunkára változtatta. A lefo­kozott s a honvédségből kicsapott tábornok a bu­dapesti börtönkórházban halt meg. Az ellene igaz­ságtalanul meghozott ítéletet 1994-ben semmissé nyilvánították.

LÁZÁR KÁROLY, vitéz csíktaplóczai (Zsebely, 1890. október 2O.-Budapest, 1968. április 7.) testőr altábornagy. Katona- és földbirtokoscsa­ládból származott. Tényleges katonai szolgálatát 1911- október 1-jén kezdte meg, miután a temes­vári császári és királyi gyalogsági hadapródisko­lát abbahagyva, a tartalékos tiszti vizsgát viszont 1911-ben letéve került be a Monarchia hadsere­gének hivatásos állományába. Az első világhábo­rú orosz, román és olasz hadszíntereit — mint sza­kasz-, század-, majd rohamszázad-parancsnok – a császári és királyi 14. huszárezred kötelékében járta meg. Egyike volt az első világégés vitézségben leg­kimagaslóbb s legszebben kitüntetett huszártiszt­jeinek. A háborút követően az 5. honvéd huszár­ezredben, illetve rövid ideig a Tanácsköztársaság hadseregében szolgált, majd Brassóban román ha­difogságban volt. 1921. március 1. és 1927. már­cius 1. között a nyíregyházi 4. huszárezred állo­mányában látott el századparancsnoki teendőket. Ezt követően a testőrséghez került, melyben 1935. július 20-ig a lovas testőrség beosztott tisztje, utá­na 1936. december 31-ig a lovas testőrség pa­rancsnoka, végül 1944. október 16-ig a teljes testőrség parancsnoka. Utóbbi beosztásának elnye­réséhez – első világháborús vitéz tettei, s kiváló lovaglótudása mellett – széles kapcsolatai, felesé­

gének a kormányzónéval való közeli rokonsága is segített. Tántoríthatatlan hűséggel állt ki mind­végig a kormányzó mellett, egyike volt annak az öt személynek, akik a Horthy-dinasztia alapítását szorgalmazták. A kormányzó díszkíséretének ál­landó tagjai közé tartozott. Sportember volt: versenylovasként 1926 és 1929 között számos ga­loppversenyen indult, az 1926—27. évi lovasbaj­nokságon a második, 1928-ban a harmadik he­lyen végzett, 1929-ben hatszor lovagolt és nyert. Fontosabb katonai kitüntetései az alábbiak voltak: Magyar Érdemrend középkeresztje, Magyar Ér­demrend tisztikeresztje, Lipót rend lovagkereszt­je hadidíszítménnyel a kardokkal, Arany Vitézsé- gi Érem tisztek számára. 1944. március 19-től kezdve fontos szerepet játszott a németellenes ha­zai erőkkel való kapcsolat kiépítésében. Március 19-én megakadályozta, hogy a német alakulatok behatoljanak a budai Vár területére, megszervez­te a kapcsolattartást gróf Bethlen István, volt mi­niszterelnökkel, lakásán rejtegette Szent-Györgyi Albert professzort, majd Howie angol ezredest, aki Náday vezérezredessel Olaszországba repült, az angolszász hatalmakkal való tárgyalás céljából, tagja volt a kormányzó köré tömörült, s a fegy­verszünetet előkészítő szűkebb csoportnak, s in­tézkedett a Vár fegyveres védelméről a várható német támadással szemben. 1944. október 15-én és 16-án — mint a kormányzó személyes védelmé­vel megbízott testület parancsnoka – alakulata részeit kezdetben a németekkel és a nyilasokkal szembeni fegyveres ellenállásra utasította. Október 17-én a németek a mauthauseni lágerbe hurcol­ták, majd onnan 1945. január 10-én Sopronkőhi­dára szállították vissza. Március 29-én gyalogme­netben Németországba indították el, majd rövid német fogsága után június 21-én tér vissza Buda­pestre. 1946. szeptember 1-jén nyugállományba helyezték. Ezt követően 1951 és 1953 között csa­ládjával együtt kitelepítették. 1992-ben a Magyar Köztársaság elnöke posztumusz vezérezredessé léptette elő.

MAKAY ISTVÁN, vitéz makói és geleji (Buda­pest, 1891- január 14.—Luniniec, 1944. június 21.) vezérőrnagy, post mortem altábornagy. Hivatal­

nokcsaládból származott, nagyapja mint kadét részt vett a solferinói ütközetben. A Ludovika Aka­démia elvégzése után 1911. augusztus 14-én avat­ták hadnaggyá. Az első világháborúban mint a marosvásárhelyi 9- honvéd huszárezred géppuskás- századának parancsnoka vett részt. A Bruszilov- áttöréskor orosz hadifogságba esett, ahonnan többszöri kísérlet után 1918 májusában sikerül megszöknie. Különböző huszárezred-, körlet-, majd vegyesdandár-parancsnokságokon teljesített szolgálat után 1924 júniusa és 1927 decembere között a budapesti Lovagló- és Hajtótanárképző Iskola állományában tevékenykedett. A két világ­háború közötti időszakban minden jelentősebb lo­vasversenyen indult, s legtöbbet meg is nyerte. A lovasság nélkülözhetetlenségében kételkedőket az alábbiak szerint próbálta meggyőzni: „A lovasság nem elavult fegyvernem. Az orosz puszta az év három­negyed részében csak lóval bírja. Ahol a kocsi beragad, a lovas vígan tovább megy. Majd meglátjátok.” 1928 és 1932 között az 1., majd a 2. huszárezred tör­zsében, utána egy évig mint a 2/II. huszárosztály parancsnoka szolgált. 1933 novembere és 1936 augusztusa között ismét a Lovagló- és Hajtótanár­képző Iskola állományába tartozott. Ezt követően 1937. októberéig az 1. huszárezred visszamaradó különítményének, majd az 1/1. huszárosztálynak parancsnoka. Az utóbbi alakulatával részt vett a felvidéki bevonulásban. 1939- január 1. és 1941. február 1. között a II. önálló huszárszázadot irá­nyította, majd az I. gyorshadtest parancsnokságára osztották be. Az 1941. évi ukrajnai hadművele­tek alatt június 30. és szeptember 1. között a gyorshadtest parancsnokságán hadműveleti össze­kötő tiszt, utána október 15-ig a 4. huszárezred parancsnoka. A keleti hadszíntérről visszatérve 1942. november 15-ig utóbbi beosztásában ma­radt, azt követően — mint a 108. könnyű had­osztály parancsnoka — seregtestével Ukrajnában, Szeregyina Buda és a Gyeszna folyó vidékén lá­tott el megszálló feladatokat. Fontosabb hadiki­tüntetései a Magyar Érdemrend lovagkeresztje és a Magyar Érdemrend középkeresztje hadiszalagon a kardokkal. 1943. augusztus 10-én az 1. lovas­hadosztály lovasparancsnokává (parancsnokhelyet­tesévé) nevezték ki, s ezen beosztásában vonult el

87

Orvos százados

Tájolótok

Bőr látcsőtok

Tiszti vállszíjas derékszíj
A vállszíjat 1941-ben
hivatalosan levétették.

Azonossági jegy, az úgynevezett „dögcédula”

Anyaga alumínium. A zsinegre kötött tokocskát nyakba akasztva, rejtve, az ing alatt hordták. A tokban négyrét hajtoga­tott papíron a katona személyi adatai.

Tábori sapka

Az 1945-ban engedélyezett úgynevezett felderítőjel­vénnyel. A jelvény alumínium „villám”.

Huszár százados, 1941

Kitüntetéseivel, gomblyukban a frissen szerzett II. osztályú vaskereszt szalaggal. A bal mellzseben vitézi jelvényét viseli. A vállszíj — mint szolgálati jelvény — hordását 1941 decemberében fronttapasztalatok alapján eltiltották. Csak esőköpeny alatti viselését engedélyezték

Huszártiszt mint századparancsnok NYÁRI MENETÖLTÖZETBEN, MENETFELSZERELÉSSEL Ez a huszártiszt alapöltözete és alapfelszerelése. Tiszti minőségét ruházatán kívül néhány kellék is jelezte: a nyakában lógó távcső, bal vállán a vállszíj (antantszíj, a szolgálat jelvénye), a felső gomblyukba hurkolt zsinóron függő jelsíp, amelyet a 2. és 5. gomblyuk között a zubbony alá kellett rejteni, az ugyancsak vállon átvetett szíjon függő, a bal oldalon hordott térképtáska. Természetesen különbözött beosz­tottjaitól fegyvereivel is: az 1904 mintájú lovastiszti kardjával és derékszíján hor­dott pisztolyával. Egyéb kellékeit a málhatáskában, illetve a tisztiszolgája által cipelt hátizsákban és a málhakocsin szállított tiszti bőröndben tárolta.

Csapatcsendőr

Lóról szállt huszár mint

ROHAMOSZTAGOS A KELETI FRONTON

Vállán karabélya, övében 1942 mintájú nyeles kézigránát. Felszerelése csak a legszükségeseb­bekből áll. Tölténytáskák, kenyérzsák, gáz­álarc, a vállán töltény’öv töltény táskákkal.

1936/39 MINTÁJÚ 81 MM-ES AKNAVETŐ

Kísérő és támogató fegyverfajta. Tűzgyorsasága: lassú tüze­lésben 5—6 lövés percenként; gyorstüzelésben — a lehetőség sze­rinti töltősebességgel — 15—20 lövés. Gyors töltősebesség mel­lett egymás után 70 lövés tehető meg. Fegyverszaki jellemzői: sima csövű, elöltöltő, felső szögcsoportra berendezett, kétko- rongos irányzékú. Úrmérete 81,4 mm; súlya tüzelőállásban: 85 kg; a cső hossza 1,405 m.

Huszár, amint 1938 mintájú sátorlapját
LEPELKÉNT HASZNÁLJA

A sátorlap sokfunkciós katonai holmi. Elsődleges rendelte­tése: lakósátor. Két személy részére két lap összefűzésével ké­szült, de alkalmasint tíz lapot is összefűzhettek. Ez volt c tízszemélyes sátor.

20 MM-ES 1936 MINTÁJÚ NEHÉZPUSKA Jl M

Alkalmi pont lövő fegyver, nyílt célok ellen |B_

2000, fedett célok ellen 1000 méterig hatá­

sos. Teljes hordtávolsága 5100 méter. Gyakorlati tűzgyorsasága 15—20 lövés percen­ként. Harci alkalmazása: nehézfegyverek és gyenge páncélzatú harckocsik ellen. Alkal­mazott lövedéke 1936 mintájú páncélgránát töltény fényjelzővel, illetve 1936 mintájú repesz. Úrméret 20 mm. A tár 5, a teljes rákász pedig 80 db lőszert tartalmaz. Re- peszgránátja 3 méter átmérőjű körben képes hatást kifejteni. Fegyverszaki jellem- zői: egyes lövések leadására alkalmas, csőszájfékes, hátrasikló csövű, önműködő. A teljes fegyver súlya 45 kg, hossza 164 cm.

Huszár tábori öltözetben, 1943

Felszerelése kenyérzsák, gázálarc, gyalogsági ásó, a vállán át­vetve töltényöv, karabélyát kézben tartja. Az osztott belsejű y kenyérzsák praktikus kellék volt. Egyik rekeszében fogy­ta vertisztító felszerelést, a másikban —

\ i(d|V . valódi rendeltetésének megfelelően — \ ■ S élelmiszert, evőeszközöket, varrókész-

JX 48ÍC? ‘ letet tartott a huszár. A belső rekesz

g . \ elkülönített zsebrészébe kézi-

1 7 _ gránátot, zseblámpát tett, a

/ kívülre rávarrt toldalékban

> l ? hordta a kulacsát.

89

alakulatával 1944. júniusában a Pripjaty-mocsao– rak körzetébe. Hősi halálának körülményeiről utó­da, Schell Zoltán ezredes az alábbiakat írta: „Előt­tünk Makay vezérőrnagy gépkocsija haladt (…) hirtelen eltűnt egy hatalmas, fekete füstfelhőben és erős, tompa robbanás hangja reszkette meg a levegőt (…) Az akna a kocsi jobboldali, középső kereke alatt robbant fel, hol Makay vezérőrnagy ült, és felszakította a kocsi alját. Az ülés hiányzott, a robbanás ereje kidobta a gépkocsi­ból (…) Makay vezérőrnagy (…) eszméletlenül feküdt az út bal oldali árkában, pontosan 17 és fél méterre a robbanás színhelyétől. (…) Makay Pista, e néven is­merte őt mindenki. Neve fogalom volt a lovasság köré­ben. Elöljárói és alárendeltjei egyaránt szerették, tisz­telték. Kimagasló szellemi, jellembeli, katonai és emberi tulajdonságaival dísze volt a magyar lovasság tiszti­karának. (…) Holttestét repülőgépen hazaszállították és honi földbe helyezték örök nyugalomra. ”

MIKECZ KÁLMÁN, vitéz (Nyíregyháza, 1895. szeptember 22.—Budapest, 1974. szeptember 15.) ezredes. Hivatalnokcsaládból származott. Mint joghallgató, 1914. szeptemberben vonult be ön­kéntesként Aradra, a császári és királyi 3. huszár­ezredhez. A soproni tiszti iskolát elvégezve az első világháborút – szakasz-, majd századparancsnok­ként – az orosz harctéren küzdötte végig. 1915. szeptember 30-án comblövés érte. Tényleges ka­tonai szolgálatát 1916. augusztus 1-jével kezdte meg. 1920-ban a Duna-Tisza közi 4. huszárez­red-parancsnokság az ő nevére állította ki első sze­mélyazonossági igazolványt. Ezt követően katonai pályafutását végig Nyíregyházán, illetve Szabolcs vármegyében töltötte el: 1931. október 31-ig a 4. huszárezred szakasz-, majd századparancsnoka, illetve ezredsegédtisztje, utána Nagykállón leven­teparancsnok, 1933. szeptember 1-jétől 1938. április 30-ig a 4. huszárezred anyagi tisztje, majd a Szabolcs vármegyei katonai parancsnokságon lónyilvántartó tiszt, 1940. január 31-től decem­ber 31-ig az 1. lovasdandár-parancsnokságon sze­mélyügyi előadó, ezt követően 1942. december 31-ig a 4. huszárezred visszamaradó különítmé­nyének parancsnoka, s a 4/II. huszárosztály pa­rancsnoka, végül az 1945. március 31-i soproni szovjet fogságba eséséig a VIII. hadtestparancsnok­

ságon lónyilvántartó tiszt, az 1. lovashadosztály­nál anyagi tiszt, s 1945 márciusában Csorna tér­ségében egy harccsoport vezetésével bízták meg. Nevezetes második világháborús haditette az volt, mikor 1941. augusztus 15-én és 16-án mint a 4. huszárezred harccsoportjának parancsnoka alaku­latával Nova Dancig és Mihajlovka közötti ellen­séges erők szívós ellenállását és kitörési kísérletét az igen erős tűzfólénnyel szemben meghiúsította, és lovasrohammal megakadályozta, hogy az ellen­ség a német 79- gyalogezred oldalába és hátába kerüljön. Ezen érdeméért a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét adományozták részére. A szovjet hadifogságból 1948. június 28-án tért vissza. 1950-től Budapesten fizikai munkákat vállalt, volt múzeumőr is. A Magyar Köztársaság elnöke 1994. május 21-én posztumusz dandártábornokká lép­tette elő.

MONSPART GÁBOR (Zalaegerszeg, 1906. áp­rilis 13.-Kaposvár, 1997. július 14.) huszár őrnagy. A Ludovika Akadémia elvégzése után 1928. au­gusztus 20-tól a kecskeméti l/II. huszárosztály­nál, majd 1930. május 1. és 1932. augusztus 10. között a nyíregyházi 4/II. huszárosztálynál szakasz­parancsnok, utána két évig az örkénytábori Lo­vagló- és Hajtótanárképző Iskola hallgatója. Ezt követően, immáron véglegesen, a 3. huszárezred­hez került. 1938. január 1-jéig Pápán a 3/II- hu­szárosztály egyik géppuskás szakaszparancsnoka, majd ezen év decemberéig Sopronban a 3/L hu­szárosztály géppuskásszázadának parancsnoka. Alakulatának Munkácsra települését és némi szer­vezeti változását követően 1942. május 1-jéig a 3- huszárezred ezredközvetlen géppuskás(nehéz- fegyver)-századát irányította. Ezzel az alakulattal vett részt Kárpátalja visszafoglalásában, a visszaka­pott erdélyi és a délvidéki területek katonai meg­szállásában, majd 1941. július 1. és 1941. szep­tember 15. között az 1. lovas dandár ukrajnai had­műveleteiben. A kárpátaljai hadművelet során tanúsított bátor magatartásáért a Kormányzói Di­csérő Elismerés hadiszalagon kardokkal kitünte­tésben részesült. A keleti hadszíntérről visszatér­ve rövidesen a nagyváradi 3/L huszárosztály gép- puskás(nehézfegyver)-századának parancsnoka

90

91

lett, s ezen alakulattal vonult el 1944. június 13- én ismét a keleti hadműveleti területre, ezúttal a Pripjaty-mocsarak körzetébe. Július 13-án, Za- mose település visszafoglalásakor szerzett érdeme­ket magának és alakulatának, mely haditettéért a Magyar Érdemrend lovagkeresztje hadiszalagon kardokkal kitüntetést adományozták részére. Jú­lius 16-tól a 3/1- huszárosztály parancsnoki teen­dőit látta el. A Varsó környéki, majd a Duna-Ti- sza közi harcok után egy időre otthagyta a harcte­ret, mivel november 4-én motorbalesetet szenvedett és kórházba került. 1945. február 21-től a Vértes­hegységben vívott harcokban ismét a 3/1. huszár­osztály parancsnokaként vett részt. Ausztriába már nem követte alakulatát, beteget jelentett, majd Budapesten jelentkezett az új demokratikus hon­védségbe. 1945. április 10-én — már alezredesi rendfokozatban – a miskolci 20., majd később a székesfehérvári 17. gyalogezred parancsnokságá­val bízták meg. 1946. augusztus 1-jén szolgála­ton kívül helyezték, majd a komáromi, illetve a kisbéri méntelep lótenyésztési előadója volt. 1951. március 7-én a Budapesti Katonai Törvényszék koholt vádak alapján, „folytatólagosan elkövetett háborús bűntett” (polgári személy durva vallomás­ra bírása, Bogdanovka 1944. nyári felgyújtása) miatt 8 év börtönbüntetésre ítélte. Az ítéletet rö­videsen jogerőre emelték, majd 1954. december 16-án enyhítették. 1954. december 17-én sza­badult a márianosztrai börtönből. Ezt követően Nagyvázsonyban lovasiskolát vezetett, s lovagló­tanárként is dolgozott. Perújítási kérelme folytán bűntette alól a Somogy Megyei Bíróság 1991- jú­nius 17-én felmentette, rehabilitálták és egyben tartalékos ezredessé léptették elő. A 3/1- huszár­osztály története 1944-1945 című visszaemléke­ző írását a sárvári Nádasdy Ferenc Múzeum adat­tárában helyezte el.

NÉMETH DEZSŐ, nemes benkepatonyi (Du- naszerdahely, 1899- szeptember 27.—?) alezredes. A Ludovika Akadémia elvégzése után a császári és királyi 11. huszárezred kötelékében 1918. au­gusztus 18-án kezdte meg tényleges szolgálatát. 1919- augusztus 1-jétől a szombathelyi huszár­osztály, 1921. augusztus 1-jétől pedig a 4. ve­

gyesdandár huszárszázadának szakaszparancsno­ka. 1924. augusztus 1. és 1926. december 1. kö­zött a Lovagló- és Hajtótanárképző Iskola hall­gatója. Ezt követően egy évig arcvonalmögötti tisztként ismét a 4. vegyesdandár huszárszázadá­ban szolgált, majd a Lovagló- és Hajtótanárkép­ző Iskola olimpiai lovaglócsoportjába osztották be mint versenylovast. Ezen idő alatt egy 10 hóna­pos lengyelországi grandeuri lovastanár-képző is­kolát s 8 hónapos olasz lovaglótanár-képző tanfo­lyamot is elvégzett. 1932. augusztus 1. és 1934. augusztus 1. között az 1. huszárezrednél század­parancsnok, majd egy kis megszakítással egészen 1942. március 1-ig az örkénytábori Lovagló- és Hajtótanárképző Iskola military olimpiai csoport­jának vezetője. Több hónapos harctéri szolgálatai ezt követően kezdődtek el. 1942. április 15-től au­gusztus 17-i sebesüléséig mint a 17. önálló hu­szárszázad parancsnoka részt vett a 2. hadsereg hadműveleteiben. A korotojaki hídfőcsatákban ve­tették be századát, érdemeiért a Magyar Érdem­rend lovagkeresztje hadiszalagon a kardokkal ki­tüntetésben részesítették. Három hónapig tartó gyógykezelését követően a nagyváradi 3/L hu­szárosztály parancsnoki teendőit vette át, mellyel 1944. június 13-án az 1. lovashadosztály kötelé­kében újból a keleti hadszíntérre vezényelték. A Pripjaty-mocsarak vidékéről lengyel területek felé történő visszavonulás alatt fáradhatatlanul irányí­totta alakulata harcait, a kritikus helyzeteket ellen­támadásokkal igyekezett menteni, s július 6-án Wonkinál meg is sebesült. Július 10-én Baintner László ezredes megbetegedését követően megbíz­ták a 3. huszárezred vezetésével. Alakulatával részt vett a Varsó környéki, a Duna-Tisza közi, majd a Csepel-szigeten és a Vértesben vívott súlyos har­cokban. Az 1. huszárhadosztály maradványával osztrák területre sodródva 1945. március 28-tól német internálás alatt, majd május 9. és szeptem­ber 14. között amerikai fogságban volt. Hazaté­rését követő éveiről, sorsáról nincs tudomásunk.

PLATTHY JÓZSEF (Karancskeszi, 1900. decem­ber 17.-Budapest, 1990. december 22.) alezredes. A Ludovika Akadémia elvégzése után 1922. au­gusztus 20-án avatták hadnaggyá. Első alakula­

92

tai a tolnai 3/II-, majd 1925 májusától a soproni 3/1. huszárosztályok voltak, melyek kötelékében mint szakaszparancsnok teljesített szolgálatot. 1927. augusztus 1. és 1943- november 30. között a Lovagló- és Hajtótanárképző Iskola állományá­ban tevékenykedett. Két évig mint hallgató, majd az olimpiai díjugrató csoport tagja, 1940 és 1942 között a csoport vezetője. Kiváló lovaglótanár, il­letve nyolcszoros díjugrató bajnok volt, s az 1936- os berlini olimpia vadászugrató számában harma­dik helyezést ért el. 1942. áprilisa és 1943. júniusa között — mint a komáromi 4. önálló huszárszázad parancsnoka — alakulatával Ukrajnában megszálló feladatokat látott el. A törzstiszti tanfolyam elvég­zése után 1943- december 1-jétől 1945. március 19-ig a budapesti I. önálló huszárosztály törzspót- századának (állománykezelő) parancsnoka volt. 1944. október 15-én a budapesti Andrássy lakta­nyába betört nyilasokkal az általa felfegyverzett pótalakulatával felvette a harcot. A tűzharc során visszaverte a támadó nyilas különítményt. Hiányo­san felszerelt alakulatával azonban teljesen egye­dül maradt, a további ellenállás céltalannak lát­szott, a nyilasok felelősségre vonását viszont sike­rült elkerülnie. A háború utolsó hónapjaiban a Dunántúlon, majd Németországba kitelepítve 3. huszár lovaskiképző és -felállító keret parancsno­kaként tevékenykedett. 1946. szeptember 18-án tért vissza az angol hadifogságból. 1948. február 29-én nyugállományba helyezték. Ezt követően a lósportnál helyezkedett el mint galoppidomár. Később különböző fizikai munkákkal kereste a kenyerét, s csak 1953-tól kaphatott újból idom­ári állást a kisbéri állami versenylótenyésztő tele­pen. 1994-ben posztumusz ezredessé léptették elő.

PONGRÁCZ GÉZA, vitéz báró szentmiklósi és óvári (Bécs, 1900. március 15.-Montclair (USA), 1985. július 7.) alezredes. Nagybirtokos családból származott. A Ludovika Akadémia el­végzését követően 1921. augusztus 20-án avatták hadnaggyá. Katonai pályafutását a 3- huszárezred­nél kezdte mint az 1. lovasszázad egyik szakasz­parancsnoka. 1925. május 1-jén elkerült a fenti huszárezredtől, s előbb a 4., majd a 3. vegyes­dandár önálló huszárszázadában szolgált. 1932.

október 11-én újból visszakerült a 3- huszárezred­hez, melynek kötelékében 1942. január 1-jéig a 3/1. lovasszázad parancsnokaként tevékenykedett. Ezen alakulat élén vett részt Kárpátalja 1939- márciusi visszavételében, s vonult el 1941. július 2-án az ukrajnai hadműveleti területre. A rábízott alakulattal mind a két hadművelet során kitün­tette magát. 1939- március 14-én és 15-én a Mun­kács körüli 2 napos harc során 32 cseh foglyot ej­tett és 8 golyószórót zsákmányolt, 1941. július 11. és 16. között pedig mint felderítőosztag-parancs­nok egységével Glebocsek és a Kalus-patak kö­zött, az ellenséges utóvédek heves ellenállásának megtörésével lehetővé tette az 1. lovasdandár fo­lyamatos előrenyomulását. Az előbbi haditettéért a Magyar Érdemrend lovagkeresztje hadiszalagon a kardokkal kitüntetésben részesült. A keleti had­színtérről visszatérve előbb a 3. huszárezred ezred első segédtisztje, majd az I. gyorshadtest-parancs- nokságra beosztott főtiszt, végül az örkénytábori honvéd lovassági központi iskola tanára. 1943- ok­tóber 1-jén a 3/IL huszárosztály parancsnokává ne­vezik ki, melynek élén 1944. június 13-án újból a keleti hadszíntérre kellett vonulnia. Június 23-án a Pripjaty-mocsarak körzetében található Botowo helységben sebesülés érte. Ezt követően is alaku­lata élén maradt, s részt vett az 1. lovas(huszár)- hadosztály lengyel hadműveleti területen, majd a Duna—Tisza közén, végül a Dunántúlon vívott harcaiban. 1945 áprilisában az ausztriai Horn vá­rosában szovjet hadifogságba esett, ahonnan 1950. december 1-jén tért vissza. További sorsára leánya az alábbiakban emlékezett vissza: „Aztán nyaraltatták az Andrássy út 60-ban egy ideig és három évet töltött Kazincbarcikán az internáló­táborban, utána rendőri felügyelet alatt állott, al­kalmi munkával mint osztályidegen élt 1956-ig. Akkor kijött Amerikába.”

SCHELL ZOLTÁN (Kassa, 1895. július 4.- Thalham bei St. Georgen, Ausztria, 1973- no­vember 22.) ezredes. Katonacsaládból származott, apja Landwehr őrnagy volt. A bécsújhelyi kato­nai akadémia elvégzése után 1914. október 15-én avatták hadnaggyá. A császári és királyi 10. hu­szárezredhez került, s ezen alakulat kötelékében

93

Huszár (golyószórós lőszeres) tisztesi beosztásban,
NYÁRI MENETFELSZERELÉSBEN, 1941

Alapfelszerelése megegyezik a karabélyos csatáréval, kardja

azonban nem volt, helyette szolgálati jelvényként szu-

ronyt hordott. Málhaként lovára 12 db golyószóró tá-
rat, golyószórós tölténytáskát, 2 db bádog töl-

tényrakaszt, és az ezekhez szükséges „golyószórós

rajsaroglyát” erősített fel. Felszerelésének súlya 11
kg 30 dkg, a ló összes terhelése — 70 kg test sú-
lyú emberrel számolva – 136 kg.

Alapszabály, hogy a lovas szélesen, szét nyit ott

üleppel, lazán, elengedett izmokkal üljön a nyereg kö-
zepén, és testének minél nagyobb felülete érintkezzék a ló-

val, illetve a nyereggel — szólt a lovaglóoktatási kívánalom.

A lábszárak fesztelenek legyenek, leengedett sarokkal, ernyedt

bokával. Lábak a kengyelben. Fontos, hogy a lábszárak állandó

érintkezésben legyenek a ló oldalával. A lovas felsőteste legyen me-
rőleges a nyeregre, könnyű ügetésben és vágtában, továbbá ugratásnál

pedig kissé dőljön előre, j kövesse a ló mozgását. A karok lazán csüng-

jenek. A kantárszárat tartó kezek a mar fölött mintegy tenyérnyivel le-
gyenek, úgy, hogy mindig a hüvelykujjak legyenek fölül.

Huszárok a keleti fronton
A bal szélen álló tiszten min-
den szabályos, ahogy az öltözkö-
dési és a málházási és felszere-
lési szabályok előírták. Pisztoly,
távcső, gázálarc, jelsíp, térkép-
táska – mintha csak jól előké-
szített gyakorlaton lenne. A
háttal álló öltözete nagyjából
előírásos, de már láthatók az
egyéni könnyítés trükkjei. Az
időpont talán 1942 kora ősze.
Ebben a nézetben jól látható sze-
relvénye, a vállon átvetett, ko-
szorúba hajtott takaró a nem
éppen szabályosan ráerősített
gyalogsági ásóval, a kenyérzsák
és a rá szabályosan felszíjazott
sisak. A mellette álló, harcias
küllemű huszár talán csak egy
fényképezés kedvéért szerelkezett
fel így. Mindenesetre lehet ro-

hamcsapat katonája, sisakján tábori jellel, nyakában géppuskahevederrel, övében kézigránáttal. Jobboldalt, a sisakos tiszt kezében gép­pisztollyal egy rohamcsapat parancsnoka lehetett. A mellette álló huszár a front viszonyaihoz alkalmazkodva fehér hólepelben van.

94

1939 mintájú 9 mm-es Király géppisztoly

Olasz 1938/A mintájú 9 mm-es Beretta géppisztoly

1936 mintájú kézigránát

1943 mintájú 9 mm-es Király géppisztoly

A géppisztoly tömegesen a második világháború alatt terjedt el. Nagy teljesítményű közelharcfegyver. Rohamban, ellen­támadások kivédésénél, árokrendszerben, erdei és helységharc­ban. meglepetéseket rejtő, át nem tekinthető terepen nélkü­lözhetetlen. Több változatát is használták. Közös fegyverszaki jellemzőik: önműködő, gáznyomásos, súlyzáras, léghűtéses. Lőszerek: 1939 mintájú 9 mm-es Mauser (az 1943 min­tájúhoz), illetve 9 mm-es Parabellum géppisztolytöltény (az 1940 mintájúhoz).

1931 MINTÁJÚ 8 MM-ES GOLYÓSZÓRÓ

Kis kötelékek kézi lőfegyvere, főleg kis és közepes távolsá­gokon belüli célpontok leküzdésére alkalmas. Egyes vagy sorozatlövésekkel, állványra szerelve, földi célok ellen 1500, légi célok ellen 1000 méterig hatásos. Tűzgyorsa- sága egyes lövésnél 80 lövés/perc, rövid sorozatnál 150/ perc, teljes sorozatnál 250/perc. Megszakítás nélkül legfel­jebb 250 lövés leadására alkalmas; alkalmazott lőszere: 1931 mintájú 8 mm-es élestöltény. Fegyverszaki jellem­zői: önműködő, röviden hátrasikló, teljes reteszelésű, léghű­téses. ÍJrméret: 8 mm. Súly: 9,5 kg. Hossza: 1,17 m.

1907/31 MINTÁJÚ 8 MM-ES SCHWARTZLOSE GÉPPUSKA A géppuska nagy tűzerejű sorozatlövő fegyver. Földi célok el­len közvetlen irány zással 1500 méteren, közvetett irány zás­sal 3500 méteren, légi cél ellen 1000 méteren belül hatásos. Gyakorlati tűzgyorsasága 250 lövés/perc, a lövedék űrmére­te 8 mm, teljes hordtávolsága 4400 méter. Adagolása heve­derből történt, a teljesen töltött heveder 250 db lőszert tar­talmaz. Technikai jellemzői: önműködő, gáznyomású, reteszeletlen merev csővel, súlyzáras, vízhűtéses. Súlya tüze­lőállásban 42,2 kg, hossza 950 mm.

1942 MINTÁJÚ NYELES KÉZIGRÁNÁT A kézigránát hatása 2 méter átmérőjű körben „megsemmisítő”, 6 méteresben „lefogó”. A nyeles kézigránátok összecsavarozásával „megerősített” gránátokat is készítettek.

9.5

harcolta végig — mint századparancsnok — az első világháborút, többnyire az orosz hadszíntéren. 1919 és 1935 között a 2. huszárezred állományá­ban szolgált századparancsnokként, ezredsegéd- tisztként, majd osztályparancsnokként. Ezen idő­szak alatt végezte el a törzstiszti tanfolyamot, s Székesfehérvárott a lovagló tiszti iskolát. 1935. május 1-jén az 1. huszárezredhez osztották be mint ezredsegédtisztet. 1937. augusztus 1-jétől közel egy évig Budapesten a törzstiszti tanfolyamon ta­nított, majd a lovassági szemlélő mellé beosztott törzstiszti teendőket láttáéi. 1940. március 1-jétől ismét az 1. huszárezredhez osztották be, s mint az 1/1. huszárosztály ideiglenesen megbízott pa­rancsnoka vett részt az erdélyi bevonulásban, majd az 1941. évi délvidéki hadműveletben. Közben to­vábbra is tanított a törzstiszti tanfolyamon, illetve 1941. október 1-jétől tartósan a Honvéd Vezér­kar főnöke szabályzatszerkesztő osztályára vezé­nyelték. 1942. április 20-án az 1. huszárezred pa­rancsnokává nevezték ki, majd annak feloszlatását követően, október 1-jétől Szabadkán a 2. huszár­ezred vezetését vette át. 1944. június 10-én ezen utóbbi alakulat élén vonult el a keleti hadműve­leti területre. Június 25-én — Makay István vezér­őrnagy hősi halála után – őt nevezték ki az 1. lovashadosztály lovasparancsnokául. A magyar lo- vasseregtest magyar területre történő visszatéré­sét követően október 15. és november 12. között ideiglenesen megbízták a Duna—Tisza közti har­cokba bevetett 1. páncéloshadosztály parancs­nokságának átvételével. Utolsó beosztásában az 1. huszárhadosztály parancsnoki teendőit látta el. Legmagasabb kitüntetései: Magyar Érdemrend lo­vagkeresztje (1939), Magyar Érdemrend középke­resztje hadiszalagon a kardokkal (1944). Soron kívüli vezérőrnagyi előléptetése érdekében eljáró utolsó magyar felettes parancsnoka, Hankovszky Gyula vezérőrnagy utolsó harctéri tevékenységei­ről 1945. február 23-án az alábbiakat írta: „Az erő­sen leharcolt, de töretlen harci kedvvel rendelkező pán­céloshadosztályának kimagasló és higgadt vezetésével különösen kitűnt a Duna-Tisza közötti csatában, egy­részt a Kiskunfélegyháza védelmében vívott hősies és igen eredményes harcban, amely az ellenségnek 800 fő meg­számlált halott veszteséget okozott, másrészt az utána

következő súlyos és veszteségteljes harcokban, amikor is a legválságosabb helyzetekben együtt tartotta hadosztá­lyát és az ellenség bekerítő gyűrűjéből 3 ízben kivágta magát. (…) December közepén az ellenségnek Buda­pest köriilzárására megindított támadásánál az 1. hu­szárhadosztály kötelékei hősies harcokban felmorzso­lódtak, de Schell ezredes eredményes vezetése alatt rendületlenül harcoltak Kisvelence-Lovasberény- Csákvár területén a túlerejű és páncélosokkal megerősí­tett ellenséggel szemben. Csákvár területén a Vértesen átvezető műút kapuját védte hősies ellenállással, ami­kor az ellenség minden oldalról bekerítette. Ebből a gyű­rűből parancsra sikeresen kitört. (…) Vértes hegység birtokbavételéért folyó harcokban hadosztályával erélyes támadásba lendült és a Vértes DK-i szegélyéig tört elő­re. A csákvári műúton előretörő egységeket Schell ezre­des személyesen vezette, miközben gépkocsiját 50-60 mé­terről az ellenséges utóvédállások előtt kilőtték. Mind az 1. páncéloshadosztályt, mind az 1. huszárhadosztályt kiváló rátermettséggel, katonai tudással és eréllyel ve­zette. Mint hadosztályparancsnok kiválóan megfelelt. Személyes példaadással és bátorsággal is kitűnt. ” Seregtestének osztrák területre történő visszavo­nulását követően 1945 május elején Steyerben amerikai, majd rövidesen angol fogságba került. Az angolok 1946-ban átadták a szovjet megszál­ló csapatoknak, s azok 1947-ben a magyar kato­nai szerveknek szolgáltatták ki. A népbíróság ko­holt vádak alapján — mint háborús bűnöst — két év börtönre ítélte. Büntetése letelte után 1953-ig mint internált Dévaványán élt. 1958-ban Auszt­riába menekült. Hadtörténeti összeállítása a Ma­gyarország honvédelme a II. világháború előtt és alatt (1920—1945) című, 1972-ben Münchenben megjelent háromkötetes monográfiában látott napvilágot, hagyatékát és levelezését a Hadtörté­nelmi Levéltárban őrzik.

SZABADHEGY ISTVÁN, csallóközmegyercsi (Pér, 1901. március 16.-New York, 1969. február 9.) testőr alezredes. Földbirtokoscsaládból szár­mazott, a Ludovika Akadémia elvégzése után 1921. augusztus 20-án avatták hadnaggyá. 1928. október 1-jéig a 2. huszárezredben szolgált, majd a budapesti Lovagló- és Hajtótanárképző Iskola hallgatója. 1930. október 1. és 1931. szeptember

Bajtársi vacsora a 20-as évek végén. Az ülő sorban balról a harmadik Szunyogh Albert ezredes

Huszártisztek csoportképe. Ekvitáció az 1920-as évek közepén

97

1. között a franciaországi Saumurban lovastiszti tanfolyamot végzett el, onnan hazatérve az 1. huszárezredhez került. 1937. április 1-jével tartó­san a testőrséghez vezényelték, ahol 1940. már­cius 31-ig a lovas testőrség parancsnokának teen­dőit látta el. Ezt követően a szabadkai 1/1. hu­szárosztálynál teljesített szolgálatot, majd 1941. október 1-jétől — mint lovaglótanár — a Hadi- akadémián tevékenykedett. A 2. hadsereg Don menti arcvonalán — László Dezső altábornagy, Hadiakadémia-parancsnok parancsőrtisztjeként — 1942. június 18. és szeptember 15. között tartóz­kodott. A keleti hadszíntérről visszatérve 1943- október 15-ig a II. hadtest komáromi önálló hu­szárszázadának parancsnoka. Utána 1944. októ­ber 1-jéig Nyíregyházán, majd fehérorosz és len­gyel hadműveleti területen a 4/II. huszárosztályt vezette. Testőrparancsnoki, illetve harctéri szol­gálata elismeréseképpen a Magyar Érdemrend tisztikeresztje hadidíszítménnyel a kardokkal, il­letve a Magyar Érdemrend lovagkeresztje hadisza­lagon kitüntetést adományozták részére. A hábo­rú utolsó időszakában a Ludovika Akadémia gyorsosztályának parancsnoka volt. A katonai tanintézet Nyugatra települését követően 1945. május elején angol hadifogságba került. A német­országi Eselheide bei Paderbornban magyar hadi­foglyokból akrobatacsoportot alakított, és mint „Szabadhegy cirkusz” a rajnai angol megszálló hadsereg kantinjaiban lépett fel velük, hogy élel­mezésüket biztosítsa. 1949-ben az USA-ban tele­pedett le, ahol különféle fizikai munkákkal (por­tás, gépkocsivezető, házmester, mosogató) kereste a kenyerét. A világban szétszóródott huszártársait politikamentes, szakmai jellegű szövetségbe vonta össze, s az összegyűlt tagdíjakból a rászoruló, be­teg, öreg — többnyire az óhazában élő — bajtár­sakat támogatták. Testőrtársa, Bangha Ernő az alábbiakban jellemezte: „Büszke, érzelmeit palástol­ni nehezen tudó, indulatos ember volt. Különösen a fölé­nyeskedést, a fennhéjázást nem tűrte. Ellenérzését a ma­gasabb rangúakkal, akár elöljáróival szemben is nyíl­tan kimutatta. Mint vendégeit fogadó házigazda előzékenynek és szívélyesnek mutatkozott. Szellemi ké­pességeivel magasan az átlag fölé emelkedett, amit elöl­járói kellőképpen méltányoltak. Parancsnokként kemény­

ség, magas követelmény támasztás, következetesség jelle­mezte. Mind tiszti, mind altiszti beosztottaival szigorúan bánt, de soha nem megalázóan. Emberei, ha tartottak is tőle, becsülték.” Hadinaplóját nem sok­kal halála előtt öntötte végleges formába, mely Mindig kevesebbek leszünk… címmel, Bene Já­nos szerkesztésében 1995-ben látott napvilágot Nyíregyházán.

SZILÁGYI DEZSŐ (Mátészalka, 1905. április ll.-New Brunswik, USA, 1983. július 18.) őr­nagy. Hivatalnokcsaládból származott. A Ludovika Akadémia elvégzését követően, 1928 szeptembe­rétől első alakulata a 2. huszárezred volt. Elvégezte a Lovagló- és Hajtótanárképző Iskolát, s tevékeny­kedett annak olimpiai díjlovagló csoportjában is. Mint lovaglótanárt több ízben vezényelték a ko­máromi központi lovastiszti tanfolyam állomá­nyába. Erdélybe 1940. szeptember elején a rima­szombati 20. önálló huszárszázad élén vonult be, s 1942. júliusában ezen alakulatot vitte ki a Don­hoz is. A Katonai Mária Terézia-rendbe való fel­vételi kérelme indoklásául alakulata, illetve a neki alárendelt 53/III. zászlóalj önállóan elhatározott sikeres 1943- január 14-i Novo Uszpenka-i ellen­lökését vetette papírra. Ezen harccselekményt el­bíráló 1. vezérkar főnöke osztálytól 1944. május 2.-án az alábbi véleményt kapta: „Összefoglalva: megállapítom, hogy Szilágyi Dezső I. őrnagy a helyzet helyes felismerésében, saját elhatározásából és ennek meg­felelő javaslatából folyó parancs alapján hajtotta végre a Nowo Uspenka-i ellentámadást, amelynek során sze­mélyes vitézségével is hozzájárult az ellentámadás sike­réhez, amely végeredményben a 20. könnyű hadosztály zömének fenyegető elvágástól való megmentését eredmé­nyezte. Ezzel a fegyverténnyel kimerítette a katonai Má­ria Terézia rend alapszabályainak 21. pontjában fog­lalt ama feltételt, hogy “mindazok a tettek, amelyek felelősség nélkül abba is maradhattak volna, de mind­azonáltal végrehajtattak, méltóak a Rendre” és „ha üt­közetben azon a szárnyon, amelyen van dandárával, századával, vagy osztagával, saját kezdeményezéséből olyan mozdulatot hajt végre, amelyből egy hadtestre stb. különös előny származik.” A rendbe való felvétele, mely az egyik legnagyobb hazai katonai kitünte­tésnek számított, mindezek ellenére nem valósul­

98

hatott meg. A Magyar Érdemrend lovagkeresztje hadiszalagon a kardokkal kitüntetésben részesült. A keleti hadszíntérről hazatérve a marosvásárhe­lyi Csaba Királyfi Gyorsfegyvernemi Hadapród­iskola oktatója, majd a lovasalosztály parancsnoka. A tanintézet 1944 őszén történt Németországba telepítését követően 1945 januárjában az iskola és a Ludovika Akadémia lovasszázadából Bromberg- ben irányításával önálló csoport alakult. 1945. március 4-től csoportjával Dániába, Saeland, majd Gavnő szigetére került át. A kapitulációt követő­en a Dán Szabadságharcos Szövetség óhajára mint a megalakult dán kormány hivatalos vendégei egy ideig Dániában maradhattak. Szilágyi Dezső őr­nagy 1946 és 1950 között Koppenhágában lovag­lótanárként dolgozott, majd az USA-ban telepe­dett le. Princetonban lovaglóiskolát tartott fenn.

VATTAY (1930-ig VETTER) ANTAL, vitéz (Sop­ron, 1891- augusztus 13–Budapest, 1966. no­vember 2.) altábornagy. A bécsújhelyi katonai aka­démia elvégzése után 1912. augusztus 18-án avatták hadnaggyá. Az első világháború küzdel­meit kisebb megszakítással a nyíregyházi császári és királyi 14. huszárezredben harcolta végig. Ott volt a kárpáti téli csatában, a gorlicei áttörésnél, Volhiniában, majd 1918-ban a piavei harcokban mint az 5. század parancsnoka vett részt, s egy támadás során olasz hadifogságba került. 1920-tól előbb a miskolci körletparancsnokságon szolgált, elvégezte a hadiakadémiát, majd átmenetileg Jó­zsef főherceg szárnysegédje volt. 1922. március 1. és 1928. október 22. között a kormányzó szárnysegédje. Ezt követően a 7. vegyesdandár anyagi vezérkari tisztje, 1932-től a Honvédelmi Minisztérium VI-2. osztályán tevékenykedik, 1935-től pedig a lovassági felügyelő melletti ve­zérkari tiszti teendőket látta el. 1937-től Szege­den az 5. vegyesdandár vezérkari főnöke, ahon­nan 1939- január 15-én mint főnökhelyettest a kormányzó katonai irodájába osztották be. 1940. december 24-től ismét Nyíregyházára került, az 1. lovasdandár élén vett részt az 1941. évi délvi­déki bevonulásban, illetve az ukrajnai hadműve­letekben. A lovassági alakulatok utolsó nagy át­szervezése után, 1942. október 1-jétől az 1.

lovashadosztály parancsnoki teendőit látta el. Ezen egyetlen magyar lovasseregtest szervezésében, hadrendjének összeállításában aktívan közremű­ködött. 1944 júniusától — a lovashadosztály kele­ti hadszíntéri tevékenységének megkezdődésétől — mindvégig seregteste rendeltetésének megfele­lő alkalmazását szem előtt tartva, s részenként való bevetése ellen igyekezett eljárni. 1944. augusztus elején, mikor már a magyar II. tartalék hadtest parancsnokaként irányította a Varsó környékére visszaszorult magyar megszálló seregtesteket, Bor- Komorowski tábornoknak, a Lengyel Honi Had­sereg főparancsnokának kérésére két közlekedési útvonalat biztosított a németek által körülzárt varsói felkelők részére. Ezen nemes gesztusa ha­marosan a németek tudomására jutott, ezért nem maradhatott tovább csapatai élén. 1944. augusz­tus 17-től — mint főhadsegéd is – a kormányzó katonai irodájának vezetését vette át. Jelentős sze­repe volt a háborúból való kiugrás október 15-i, balul sikerült kísérletének előkészítésében. A kor­mányzó legszűkebb köréhez tartozott, s egyike volt azoknak, akiket Horthy fogságában is maga mellett akart tudni. Széles műveltségével, kiváló vezérkari felkészültségével, megfontoltságával és nyugodt természetével jó tanácsadója volt az ál­lamfőnek. Hosszú katonai pályafutása alatt töb­bek között a Magyar Érdemrend középkeresztje hadiszalagon a kardokkal, később hozzá a csillag hadidíszítménnyel a kardokkal, s a Magyar Érdem­rend tisztikeresztje elismerésekben részesült. Né­met, nyilas, majd amerikai fogság után 1946. jú­nius 16-án tért haza. 1951. november 2-án az Államvédelmi Hatóság letartóztatta, és a Buda­pesti Katonai Bíróság „háborús bűntett és a de­mokratikus államrend megdöntésére irányuló szer­vezkedésben való tevékeny tagként való részvétel miatt” tízévi börtönre ítélte. 1956. augusztus 31- én ideiglenesen szabadlábra helyezték, majd 1957. november 22-én büntetését háromévi próbaidőre felfüggesztették. A Legfelsőbb Bíróság Felülvizs­gálati Tanácsa bűncselekmény hiánya miatt 2001. június 25-én az ellene felhozott vádak alól felmen­tette. Önéletrajzi írása „Vattay Antal naplója 1944—1945” címmel Vígh Károly sajtó alá ren­dezésében 1990-ben jelent meg.

99

Lovas testőr díszöltözetben, 1938

A ruházaton feltűnő a piros-ezüst-zöld színösszeállítás. Jellegzetes az 1937-ben bevezetett
süveg, amely kuruckori ihletésű, j olyan, mint a Koronaőrség 1909 mintájú süvege. (Előtte
a lovas testőrök is az alabárdosok által viselt csúcsos sisakot hordták.) Lovas (huszáros) /
mivoltot kölcsönöz a panyókán viselt nyusztprémes mente is, hasonlóan a sárga csizma és í ,

a kard is. A lovas és a gyalogos testőrség egészen 1939-ig egyforma kardot használt, ■

ekkor azonban a lovastestőr-szakasz új kosaras kardot, szablyát kapott. A lovasszablya
pengehossza 71 cm. A kardhüvely bőrözött, rajta ezüst pántok, veretek.

A lovas testőrség lóháton, huszáros egyenruhában, főleg kíséret-

ként, jobbára a palotán kívül reprezentált, mint a hajdani
nemesi testőrség. De a testőrök külleme sokban emlékeztetett
Ferenc József-kori elődjeiknek akkor még „udvari szolgála-

ti”- nak nevezett viseletére is; a ló- és nyeregszerszám például
teljesen azonos volt, csakúgy, mint a ruha piros színe, felékesí-
tése és a fegyverzet is.

A rangot a ruha díszítettségével, sujtásozással, az atillán és a

fövegen paszományokkal jelölték. A rangcsoport jelző paszomány a sabrakra (nyeregtakaró) is rákerült.

Lovas testőr – udvari szolgálati öltözetben

Az 1920 augusztus 10-től „magyar királyi testőrség,, címmel megszervezett alakulat egyéb­ként alabárdos, puskás és lovas részből tevődött össze.

Az itt álló testőr rangja: őrmester. A gyalogos (alabárdos) és a lovas testőrség ruhadarabjai

szabásban hasonlítottak, színben azonban különböztek egymástól. A lovasok a régi, huszáros szín-

hagyomány alapján kék-piros összeállítású ruhavariánst viseltek. Újdonság volt azonban a szürke
ispahán zsinórzat.

A húszas évek elején a 16 fős lovas testőrszakasz — ideiglenes jelleggel — fehér huszárcsákót,
sötétkék atillát és piros huszámadrágot viselt, mint hajdan a császári és királyi első huszár-
ezred katonái.

1930-ra alakult ki a királyi vár kormányzói gárdistáinak teljes öltözeti rendszere, amely néhány kisebb változtatástól eltekintve fennmaradt Horthy Miklós 1944 őszi, hatalomból való eltávolításáig. A test­őrök számára udvari díszöltözetet; udvari szolgálati öltözetet, menetöltözetet, nagytársasági öltözetet, kistársasági öltözetet és köznapi öltözetet állapítottak meg.

100

Testőr menetöltözetben, 1950

A ruházat összhatásában alig különbözik a korszak huszáregyenruhájától; különlegesség azonban a testőr bocs kai, továbbá a zubbony zsinórozása és természetesen a testőr „vállfődísz”. A zubbony két vállára elhelyezett díszt a köztestőrök számára barna, az altiszteknek ezüst, a tiszteknek aranyszínű zsinórból készítették. Barna szőrzsinórból való a zubbony három­szor hármas csoportozatú mellzsinórzata is.

Szabályok szerint az öltözet tábori barna Bocskai-sapkából, testőrzubbonyból, mentéből, lo­vaglónadrágból, fekete csizmából (rajta 1935 mintájú felcsatolható sarkantyú), tábori bar­na nyakravalóból, fehér kesztyűből áll. Kellékei közé fonott testőr derékszíj (hordszíjakkal és csatlékokkal) valamint pisztolytáska, a fegyverek közül pedig a testőrkard tartozik.

Testőrtiszt köznapi öltözetben

Ha zordabbak voltak az időjárási viszonyok, a lovas testőrök skarlátpiros galléros sötétbarna kö-
penyt, azaz a kor divatjához illően: piros galléros, zsinóros kunkópenyt vettek magukra. A kun-
köpeny derékban szabott, alul terebélyesedő, lábikráig érő köpenyfajta. A hagyományokhoz híven

a köpeny hátsó járhasítéka — a lóra szállás okán — hosszabb volt, mint a sötétzöld gyalogos
testőrköpenyé.

A fekete pánt állás, szolgálati díszatillás („nagyatilla’j, ezüst öves nagytársasági öltözetek a test-

– őrtisztek különleges társadalmi rangjának társadalmi elismertetését szolgálták. A nagytársasá-
gi öltözet a civil frakkos megjelenés egyenruhás megfelelője. Ezt viselték bálokon, operaházi dísz-

előadásokon, a testőrünnepeken, mint például a testőrkarácsonyok, vagy a kormányzó kíséretében

emelvényeken, páholyokban. A kis társasági öltözet ugyanakkor a szmokingos és zsákéttes civil öltöny
megfelelője. Fekete sapka, sötétkék ezüst lánczsinórzatú társasági zubbony („kisatilla”) vállán fonadék-
kal (testőrdísz) és fekete pantalló tartozott hozzá. Ez az öltözet már inkább a magánszféra viseleti
szokásaihoz igazodott. Például első viziteken az etikett szerint „kistársasági” volt az előírt viselet.

101

VERSÉNYI TIBOR (Kolozsvár, 1910. május 4.- Budapest, 1956. október 27.) főhadnagy, 1942. október 1-jétől százados. Az 1929 és 1933 között Ludovika Akadémiát végzett huszártiszt a két vi­lágháború közötti időszakban — az 1. huszárezred mellett — leginkább az örkénytábori Lovagló- és Hajtótanárképző Iskola állományában szolgált, majd 1939- április 1. és 1940. október 1. között annak olimpiai díjugrató csoportjában tevékeny­kedett. Ezt követően a soproni III. önálló huszár­századhoz került, melynek kötelékében 1942. április 21. és 1943. március 19. között előbb arcvo­nalmögötti tisztként, majd századparancsnokként látott el harctéri szolgálatot a 2. hadsereg hadmű­veleti területén. 1942. augusztus 15-én alakulatá­val sikeresen rajtaütöttek a Mosztiscsjénél átkelt ellenséges csapatokon, majd 1943. január 14-én és 15-én mint utóvéd eredményesen fedezték a

saját csapatok, illetve a január 13-án szétvert né­met 700. páncéloscsoport visszavonulását. A szov­jet csapatok gyűrűjén rohammal áttörve szaba­dították ki a Plotaván körülzárt német alakulat töredékét. Haditetteiért a Magyar Érdemrend tisz­tikeresztjét hadidíszítménnyel és kardokkal érde­melte ki. A keleti hadszíntérről visszatérve a III., majd az I. hadtest parancsnokának, Bakay Szilárd altábornagynak személyi segédtisztje volt. 1944. október 8-án a kormányzótól jövet a pesti Duna- parton álló Ritz Szálloda elől Bakay altábornaggyal együtt a német Gestapo elhurcolta. A mauthau- seni koncentrációs táborból 1945. június 1-jén sza­badult. Az 1956-os októberi forradalom során egy „ismeretlen” géppisztolyból kapott sorozat követ­keztében vesztette életét. 1991-ben posztumusz ezredessé léptették elő.

102

A magyar királyi lovasság történetének
ajánlott irodalma

Adonyi-Náredy Ferenc—Nagy Kálmán: Magyar huszárok a II. világháborúban. Huszár Múzeum Ba­ráti Kör, Sárvár, 1990.

A nyíregyházi huszárok hadinaplója (1941). Sajtó alá rendezte Bene János. Jósa András Múzeum Kiad­ványai 35., Nyíregyháza, 1993.

Az 1. huszárhadosztály a második világháborúban. Szerkesztette: Söptei István. Huszár Múzeum Ba­ráti Kör, Sárvár, 1992.

Bene János: A nyíregyházi huszárok. Jósa András Múzeum Kiadványai 31., Nyíregyháza, 1991.

Kenessey Miklós m. kir. méneskari huszár százados életútja Magyarországtól Brazíliáig. Szerkesztette Kenessey Csaba. Magánkiadás, Budapest, 2000.

Lázár Sándor 4-es huszár főhadnagy naplója (1944). Sajtó alá rendezte Bene János. Jósa András Mú­zeum Kiadványai 46., Nyíregyháza, 1999-

Magyarország honvédelme a II. világháború előtt és alatt (1920—1945). Kiadta és sajtó alá rendezte: Dálnoki Veress Lajos vezérezredes. I—III. kötet. München 1972-1974. II. kötet, XV fejezet. Schell Zoltán ezredes: A Huszár(lovas) Hadosztály hadmű­veletei az orosz hadszíntéren.

Mindig kevesebbek leszünk… Szabadhegy István hu­szár alezredes naplója 1944- Jósa András Múzeum Kiadványai 41. Sajtó alá rendezte Bene János. Nyíregyháza, 1995.

Br. Splényi Géza: Az utolsó magyar huszárok. Adat­gyűjtemény. Magánkiadás. Év nélkül.

Tóth Endre—Nagy Kálmán: Szent György a lovas­ság védőszentje. Magyar Honvédség Oktatási és Kul­turális Anyagellátó Központ, 1992.

103

NÉVMUTATÓ

Adda Alfréd ezredes 19 Andrássy Géza gróf 25

Auerhammer József ezredes 79

Baintner László ezredes 70, 92

Bakay Szilárd altábornagy 102

Balás Ervin százados 50

Bangha Ernő testőr őrnagy 98 Bárczay Tibor tartalékos hadnagy 54

Bárdossy László miniszterelnök 48 Béldy Alajos vezérezredes 86

Bene János történész 98

Bethlen István, gróf miniszterelnök 87 Binder Ottó vezérőrnagy 19

Bor-Komorowski, lengyel tábornok 99 Boronkay Lajos százados 59

Barsváry Sándor főhadnagy 71 Böszörményi Géza ezredes 54

Chapó Gyula páncélos hadnagy 39 Czupy Jenő alezredes 55

Csatay Lajos vezérezredes 65

Dadányi Sándor, dr., tartalékos főhadnagy 68, 84 Denk Gusztáv lovassági tábornok 17 Dienes-Oehm Tivadar ezredes 11

Dienes-Oehm Tivadar őrnagy 80

Falion Kund Alfréd százados 64

Garamszeghy-Géczy Péter hadnagy 8 George, N., amerikai ezredes 84

Gille, Herbert Ottó, német SS altábornagy 78 Gorondy-Novák Elemér altábornagy 34 Gömbös Gyula miniszterelnök 20, 25, 52 Gömbös Gyula százados 52

Greiffenberg, Flans von, német gyalogsági tábornok 65

Hadházy József alezredes 84 Hankovszky Gyula vezérőrnagy 96

Hanthy László testőr ezredes 20, 21 Harteneck, Gustav, német altábornagy 76, 77

Haranghy Miklós tartalékos zászlós 73 Hazslinszky Zoltán őrnagy 20 Hazslinszky-Krull Géza alezredes 20, 21, 25 Horthy István lovassági tábornok 17

Horthy Miklós kormányzó 48, 65, 68

Howie, Charles Telfer, angol tüzér ezredes 87 Ibrányi László százados 73

Ibrányi Mihály altábornagy 76, 78

Imrédy Béla miniszterelnök, tartalékos főhadnagy 52, 55

Irinyi László főhadnagy 68

Jány Gusztáv vezérezredes 51

Jeney Lajos Mihály 6

Jörgen, német SS-tábornok 76

Káldor tizedes 39

Kállay András főhadnagy 52

Kállay Miklós miniszterelnök 52

Kánia Antal ezredes 19

Keitel, Wilhelm német vezértábornagy 65 Kenéz Géza százados 44, 45

Kenessey Miklós méneskari százados 21 Keresztszeghy István tartalékos zászlós 21 Kováts Ferenc huszártizedes 40

Kovács Károly vezérőrnagy 54

László Dezső vezérezredes 98

Lázár Károly testőr altábornagy 21, 86-87 Lázár Sándor főhadnagy 77

Luby Lajos tartalékos zászlós 21

Mackensen, August von, német tábornagy 28 Major Ottó ezredes 53

Makay István altábornagy 68, 87, 90, 96 Makray Sándor vezérkari ezredes 41 Malanotti Lajos ezredes 19

Marjay Tamás hadnagy 81, 84

Merész László tartalékos hadnagy 41, 42 Mikecz Kálmán ezredes 44, 54, 90

Monspart Gábor őrnagy 72, 80, 90, 92

Muhr Albert százados 44

Nádasdy Ferenc, gróf, tartalékos főhadnagy 80 Náday István vezérezredes 87

Nagy Kálmán százados 13, 60

104

Németh Dezső alezredes 71, 80, 92

Némethy Bertalan százados 54

Patton, George S., amerikai tábornok 84 Perczel Aladár alezredes 26

Pilsudsky, Józef, lengyel marsall, államfő 78 Platthy József alezredes 25, 92-93

Pongrácz Géza alezredes 70, 93

Pongrácz Pál ezredes 45, 48

Prónay Sándor ezredes 19

Rapaich Richárd altábornagy 17

Remete Tamás százados 78

Reök Attila százados 70, 71

Riedl Miklós altábornagy 17

Román, Rudolf Freiherr von, német tüzérségi tábornok 76

Sallay Bertalan alezredes 19

Schell Zoltán ezredes 70, 73, 76, 80, 90, 93, 96 Skerlecz Gyula báró, lovassági tábornok 27 Soldos Béla, dr., tartalékos főhadnagy 54 Soltész Emil százados 84

Splényi Géza báró, őrnagy 8, 9

Stipsicz Ferenc százados 71

Szabadhegy István alezredes 20, 21, 71, 78, 96, 98

Száller Miklós százados 71

Szent-Györgyi Albert professzor 87

Szilágyi Dezső őrnagy 19, 54, 98

Szombathelyi Ferenc vezérezredes 39

Szunyogh Albert ezredes 19, 97

Tolnay-Knefély Tibor tartalékos főhadnagy 55

Tóth Zoltán főhadnagy 73

Trummer Béla alezredes 24

Újfalussy Gábor altábornagy 17

Unkelháuser Károly százados 28

Vattay Antal altábornagy 39, 43, 68, 76, 77, 99

Versényi Tibor százados 58, 99, 102

Vörös János vezérezredes 65

Wack Géza tartalékos zászlós 81

Windisch József főhadnagy 84

Zaleszky Mihály közhuszár 34

Zmeskall Aladár tartalékos zászlós 54

105

106

TARTALOM

KÖTETÜNK ELÉ 5

BÉKEÉVEK (1920-1938) 8

A huszárok hétköznapjai és ünnepnapjai 17

HÁBORÚS ÉVEK (1939-1945) 31

Az 1. lovasdandár 1941. évi ukrajnai hadműveletei 39

A csapatlovasság a keleti hadszíntéren (1941—1943) 49

A felderítő osztályok huszárszázadai (1944—1945) 58

Az 1. lovashadosztály lengyel földön (1944) 62

Honvédő huszárok (1944-1945) 79

HUSZÁRÉLETUTAK, HUSZÁRSORSOK 86

A magyar királyi lovasság történetének ajánlott irodalma 103

Névmutató 104

107

A huszárszellem lényegét Splényi Géza, a nyíregyházi 4. huszárezred egykori őrnagya az alábbi frappáns mó­don fogalmazta meg kötetében: „Ennek alapja az elöljárókba vetett feltétlen bizalom, azoknak tisztelete és megbecsülése. Hozzájuk való ragaszkodás. Ez vonatkozik minden huszárra, úgy tisztre, mint legénységre. A huszártiszt sohase volt csak parancsnok, hanem századának, szakaszának apja, papja, tanítója. Apja, aki minden körülmények között gondoskodik. Papja, akihez minden alárendeltje minden bajával, gondjával fordulhat. Tanítója, aki megtanította a legfontosabbra, a hagyományos huszárszellemre, bajtársiasságra jóban-rosszban az önfeláldozásig. Ez forrasztott össze tisztet, altisztet és hu­szárt egy családdá, ennek folyománya az a viszony, melyet más fegyvernembeliek úgy megcsodáltak. Ebből származik a tiszteleten, megbecsülésen alapuló fegyelem, melyen nem változtat se súlyos harchelyzet, se hadifogság, se civil ruha. ’’

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Lap tetejére!