Skip to content

ILLYÉS GYULA – Hetvenhét magyar népmese

Találatok: 32

593

.

HETVENHÉT

MAGYAR NÉPMESE

.

ILLYÉS GYULA

Hetvenhét magyar népmese

(Tartalom)

A kis gömböc

Volt egyszer a világon, még az Óperenciás-tengeren is túl, egy szegény ember meg egy szegény asszony. Volt nekik három lányuk meg egy kis malacuk. Mikor a malacot már jól meghizlalták, vagy ahogy mondták, annyira, hogy kétujjnyi zsír volt a hátán, megölték. A húsát felrakták a füstre, a gömböcöt pedig felkötötték a padláson a legelső gerendára, a szelemenre. Ötőjüknek csak annyi volt a kis malac húsa, mint egy eperszem. Már az orja, nyúlja, feje mind elfogyott. Egyszer a szegény asszony ráéhezett a gömböcre, azt mondja hát a legöregebb lányának:

Eredj csak fel, lányom, a padlásra, akaszd le a szelemen gerendáról azt a kis gömböcöt, főzzük meg. Felmegy hát a lány a padlásra; amint a szelemenről le akarja vágni a gömböcöt, csak azt mondja az neki:
Hamm, mindjárt bekaplak – S nem tréfált, hanem igazán bekapta.

Lesték, várták odalenn a lányt a gömböccel, hogy jön-e végre. De biza nem haladt. Azt mondja hát az asszony a középső lányának:

Eredj csak fel, lányom, a nénéd után, mondjad neki, hogy hozza azt a kis gömböcöt.

Felmegy hát a másik lány is, szétnéz a padláson, de nem látja sehol nénjét. Azzal odamegy a kémény mellé, s le akarja vágni a kis gömböcöt, de az azt mondja neki:

Már a nénéd lenyeltem, hamm, téged is bekaplak!

Azzal szépen bekapta.

Odalenn csak lesi, csak várja a szegény asszony a lányokat. Mikor aztán megsokallta a várakozást, azt mondja a legkisebb lányának:

Eredj csak fel, lányom, hidd le már a nénéidet; azok az isten nélkül valók bizonyosan az aszalt meggyet szemelgetik.

Amint felmegy a kislány a padlásra, azt mondja neki a kis gömböc:

Már két nénéd elnyeltem, hamm, téged is bekaplak!

S bekapta azt is.

Az asszony már nem tudta mire vélni, hogy hol maradnak azok a lányok oly soká. Felment hát a nyújtófával, hogy majd lehívja őket, de úgy, hogy nem köszönik meg, mert elhányja a hátukon a bőrt. Amint felment, azt mondja neki a kis gömböc:

Három lányod már bekaptam, hamm, téged is bekaplak! Azzal úgy bekapta, hogy még a kisujja se látszott ki.

Aztán a gazda, a szegény ember is, mikor már elunta várni a lányait meg a feleségét, felment a padlásra. Amint odamegy a kémény mellé; azt mondja neki a kis gömböc:

.

.

– Három lányod, feleséged már bekaptam, hamm, téged is bekaplak!

És nem teketóriázott sokat, hanem ízibe bekapta; de a rossz kócmadzag már nem bírt meg öt embert, hanem elszakadt, a kis gömböc pedig leesett; azután, hogy feltápászkodott, elkezdett gurulni, s gurult, gurult a garádicson a földre.

Amint a kiskapun kigurult, kinn az utcán előtalált egy csoport kaszáló embert, s azt az egész csoportot is mind egy szálig bekapta.

Azzal gurult, gurult tovább. Az országúton előtalált egy regemen katonát. Azokat is minden bagázsitól együtt bekapta. Megint gurult tovább. Nem messzire onnan, az árokparton egy kis kanászgyerek legel tette a csürhét. A disznók szerteszéjjel cserkésztek, a kis kanászgyerek pedig ott ült az árokparton, s a bécsi bicskájával kenyeret, szalonnát evett. Odamegy a kis gömböc a kis kanászgyerekhez is, s azt mondja neki:

– Már három lányt apjostól-anyjostól, meg egy csoport kaszás ember egy regement katonával együtt bekaptam, hamm, téged is bekaplak!

Hanem amint be akarta kapni, a bécsi bicska megakadt a kis gömböc szájában, az aztán kihasította. Csak úgy özönlött ki belőle a sok katonaság meg a sok ember. Azután ment mindenki a maga dolgára; a kis gömböcöt pedig otthagyták az árokparton kirepedve.

Ha a kis gömböcöt a kis kanász bécsi bicskája ki nem hasította volna, az én kis mesém is tovább tartott volna!

Kacor király

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy özvegyasszony s annak egy macskája. Nagy macska volt már, de éppen olyan nyalánk volt, mintha kis macska lett volna. Egy reggel is mind felnyalta a lábasból a tejet. Megharagudott az özvegyasszony, jól megverte, s elkergette a háztól. A macska elbujdosott a falu végére, s ott nagy szomorúan leült a híd mellé.

A híd végén ült egy róka is, lógatta a lompos farkát. Meglátja azt a macska, neki-nekifutott, s játszadozni kezd a róka farkával. A róka megijed, felugrik, megfordul. A macska is megijed, hátrál, s felborzolja magát. Így nézték egymást egy darabig.

A róka sohasem látott macskát, a macska sohasem látott rókát. Mindegyik félt, de egyik sem tudta, mit csináljon. Végtére a róka szólalt meg:

– Ugyan, ha meg nem sérteném, nem mondaná meg az úr, hogy miféle nemzetség?

– Én vagyok a Kacor király!

– Kacor király? Soha hírét nem hallottam!

– Bizony pedig hallhattad volna. Minden állatot meg tudok regulázni, olyan nagy a hatalmam. Megszeppent a róka, s nagy alázatosan kérte a macskát, hogy legyen vendége egy kis csirkehúsra. Minthogy már délfelé járt az idő, s a macska nagyon ehetnék volt, nem várt két meghívást. Elindultak hát a róka barlangjába. A macska hamar beletalálta magát a nagy uraságba, s örvendett, hogy a róka olyan tisztelettel szolgálja, mintha valóságos király volna. Urasan is viselkedett, keveset szólott és sokat evett, ebéd után álomra dőlt, s azt parancsolta a rókának, ügyeljen, hogy senki se háborgassa, amíg alszik.

A róka kiállott a barlang szájához strázsálni. Hát éppen akkor ment el ott a kis nyúl.

– Hallod-e, te kis nyúl, itt ne járj, mert az én uram, a Kacor király alszik; ha kijön, majd nem tudod,

.

.

merre szaladj; minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma!

Megijedt a kis nyúl, szép lassan elkotródott, s egy tisztáson lekuporodva azon gondolkozott: „Ki lehet az a Kacor király? Soha hírét sem hallottam.”

Arra bódorgott egy medve is. Kérdi tőle a nyúl: hova megyen?

– Járok egyet, mert nagyon unatkozom.

– Jaj, erre ne járj, mert a róka azt mondja, hogy az ő ura, a Kacor király alszik, s ha kijő, majd nem tudod, merre szaladj! Minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma!

– Kacor király? Soha hírét sem hallottam! Már csak azért is arra megyek, legalább meglátom, milyen az a Kacor király. – El is indult a medve a róka barlangja felé.

– Hallod-e, te medve – kiált rá a strázsa. – Itt ne járj, mert az én uram, a Kacor király alszik, ha kijő, nem tudod, merre szaladj; minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma!

Erre a medvének inába szállt a bátorsága, szó nélkül megfordult, és visszatért a kis nyúlhoz. Ott találta a kis nyúllal a farkast és a varjút is; panaszolták, hogy ők is éppen úgy jártak.

– Ki lehet az a Kacor király? Soha hírét sem hallottuk! – mondták mindnyájan, s mind azon tanakodtak, mit csináljanak, hogy megláthassák. Abban állapodtak meg, hogy meghívják ebédre a rókával együtt. Mindjárt el is küldték a varjút, meghívni a vendégeket.

Mikor a róka meglátta a varjút, nagy méreggel kifutott, s összeszidta, hogy megint alkalmatlankodik.

– Eltakarodj innen! Nem megmondtam már? Az én uram a Kacor király; ha kijő, majd nem tudod, merre szaladj; minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma!

– Tudom, nagyon jól tudom; nem is a magam jószántából jöttem ide, hanem a medve, a farkas és a nyúl küldött, hogy meghívjalak benneteket hozzájuk ebédre.

– Az már más! Várj egy kicsit.

Ezzel bement a róka megjelenteni a dolgot a Kacor királynak. Kisvártatva ki is jött, tudtára adta a varjúnak, hogy a király szívesen fogadta a meghívást, elmennek az ebédre, csak tudják, hova.

– Eljövök én holnap értetek, s elvezetlek!

A jó hírre a medve, a farkas és a nyúl ugyancsak felütötte a lacikonyháját. A kis nyulat megtették szakácsnak, mert kurta farka van, s így nem könnyen égeti meg magát. A medve fát és vadakat hordott a konyhára. A farkas asztalt terített, és pecsenyét forgatott.

Mikor kész volt már az ebéd, a varjú elindult a vendégekért. Egyik fáról a másikra szállott, de nem mert leszállani, hanem csak a fán maradt, s onnan szólítgatta a rókát.

– Várj egy kicsit, mindjárt készen leszünk – mondta a róka -, csak még a bajszát pödri ki az én felséges uram.

S csakugyan, végre kijött a Kacor király is. Lassan s nagy méltósággal lépdelt elöl, de a varjút szemmel tartotta, mert félt tőle. A varjú is szepegett, csak fél szemmel mert reátekinteni, egyik fáról a másikra szökdécselt, úgy vezette őket.

A medve, a farkas és a nyúl nagy várakozásban volt, mind azt mondották: vajon milyen lehet az a Kacor király? Ki-kinéztek az útra, ahonnan a vendégeket várták.

– Ott jön, ott jön! Jaj istenem, merre fussak! – kiáltotta a kis nyúl, s ijedtében nekifutott a tűznek. Megpörkölte magát, s ettől olyan bátor lett, hogy fordultában belekapott a farkas képébe, jól végigkarmolta. A farkas azt hitte, hogy ezt csak a medve tehette véle, s ezért jól képen teremtette a medvét. A medve a kis nyúlnak akarta továbbadni az ütést, de a Kacor királyt találta el, aki épp akkor ért oda.

Mikor látta, hogy a fenséges Kacor királyt ütötte meg, úgy megrémült, hogy nyaka közé szedte a lábát. A Kacor király meg attól ijedt meg, hogy így nyakon teremtették. Uzsgyi hát, ő is futóra! Elröppent ijedtében a varjú is.

.

.

Még most is mennek, ha meg nem álltak.

A kakas és a pipe

Volt az erdő kellős közepén egy kakas meg egy pipe. Meghalt a gazdájuk, nem volt mit enni nekik. Megéheztek. Találtak aztán egy szem vadkörtét, de a vadkörte nagyobb volt, mint a pipe gégéje. Hát azt mondja a pipe:

– Menj gyorsan, kakaskám, hozzál egy kis vizet, mert megfúlok.

Szalad a kakaska a kúthoz.

– Jaj, édes kutam, adjál vizet, vizet viszem kispipémnek, mert megfúl a vadkörtétől.

– Nem adok vizet – mondja a kút -, míg nem hozol koszorút egy szép lánytól.

Elment aztán a kakaska a szép lányhoz.

– Szép lány, adjál koszorút.

– Nem kapsz – mondja a szép lány -, amíg nem hozol tejecskét a tehéntől.

Elment a kakaska a tehénhez is.

– Tehén, adjál tejecskét, tejecskét viszem a szép lányhoz, szép lány készít koszorút, koszorút viszem a kúthoz, kút ád vizet, vizet viszem pipémnek, mert megfúl a vadkörtétől.

– Addig nem adok tejecskét a szép lánynak – mondja a tehén -, míg nem hozol szénát a rétről.

Elment a kakaska a réthez.

– Rét, adjál szénát, szénát viszem tehénnek, tehén ád tejecskét, tejecskét viszem szép lányhoz, szép lány készít koszorút, koszorút viszem kúthoz kút ád vizet, vizet viszem kispipémnek, mert megfúl a vadkörtétől.

– Addig nem adok szénát – mondja a rét -, ameddig a boltba nem mégy kaszáért.

Elment a kakaska a boltba:

– Bolt, adjál kaszát, kaszát viszem a rétnek, rét ád szénát, szénát viszem tehénnek, tehén ád tejecskét, tejecskét viszem szép lányhoz, szép lány készít koszorút, koszorút viszem kúthoz, kút ád vizet, vizet viszem pipémnek, mert megfúl a vadkörtétől.

– Addig nem adok kaszát – mondja a bolt -, ameddig nem hozol pénzt.

Akkor szegény kakaska elbúsulta magát, ment gyorsan a szemétdombra kaparászni, ott lelt egy krajcárt, azt elvitte a bolthoz, akkor aztán kapott kaszát, elment a réthez, rét adta a szénát, tette a tehénke elé, tehénke adott tejecskét, vitte a tejecskét a lányhoz, szép lány készít koszorút, koszorút vitte a kúthoz, kút adott vizet, vizet egyenest vitte pipének, épp jókor, mert szegény pipe majdnem utolsót tátogott nagy fuldoklásában. De így gyorsan lenyelte a vizet, a víz levitte a körtét, a körte utat adott a levegőnek, s így a levegőhöz jutott pipe ma is él, ha meg nem halt!

A kiskondás

Hol volt, hol nem volt, volt az Óperenciás-tengeren túl, az üveghegyeken innen, volt egyszer egy szegényasszony. Volt annak egy fia. Malacot őrzött volna, ha őrzötte volna, mert csak kárt csinált mindenütt. Nem tudták hasznát venni, nem vált be kondásnak sem. Hiába próbált vele az anyja

.

.

akármit, mindegy volt annak.

Hát ez a teddlenerontsd kondásgyerek meghallotta egyszer, hogy a király annak adja a lányát; aki úgy el tud bújni, hogy az ő lánya nem találja meg.

– No, kiskondás! – mondta magában – most mutasd meg, ki szült! Sokat nyerhetsz egy kis ügyességgel! Fel is szedelőzködött, kért egy tarisznya hamubasült pogácsát, nyakába kanyarította a cifra szűrét, avval elindult.

Ment, ment, mendegélt, árkon-bokron, hegyen-völgyön keresztül, hol erdőben, hol sík földön. A pogácsa is fogytán volt már, de csak nem talált még a király kastélyára. Megy megint egy álló hétig, már az utolsó pogácsát is megette, de még semmit sem lát. Szomjas is volt már, olyan volt a nyelve a nagy szárazságtól, mint a felvert galuska.

– Mit csináljak már? Éhen vesszek? Ha ezt tudom, el se indultam volna.

Ahogy megy, nagy sokára talál egy kutat. A vályúján ült két fehér galamb. Odamegy.

– No, két fehér galamb! Én most titeket megeszlek, mert majd meghalok éhen!

Azt mondja a két fehér galamb:

– Ne egyél meg, kiskondás! Inkább húzzál nekünk egy veder vizet szomjasak vagyunk nagyon. Jótét helyébe jót várj!

Úgy rimánkodott neki a két galamb, hogy nem ette meg őket. Odament a kút kávájához, húzott nekik egy vederrel, azután maga is jóllakott a jó hideg vízzel.

Avval ment tovább.

Hát szomjas már nem volna, de a hasa, az morgott, mint egy láncos kutya. Amint épp egy nagy pusztaságban vándorolt, talált megint valakit: egy sánta rókát.

– No, sánta róka! Akármi legyek, ha téged meg nem eszlek!

Könyörgött a sánta róka is, hogy ne egye meg: a kisfiának visz éppen egy kis ennivalót.

– Jótét helyébe jót várj, kiskondás! Majd segíthetek én még terajtad!

A kiskondásnak már dülledt a szeme a nagy éhségtől, de nem bántotta. Gondolta, hogy majd visszafizeti az még az ő jóságát!

Csetlik-botlik tovább a kiskondás. Szántáson, vetésen, tarlón, parlagon vitt az útja. Összekotorászta már az utolsó morzsát a tarisznyából, azt is megette. De mi volt az annak az éhes hasnak! Jobbra dőlt, balra dőlt, már azt hitte, sohasem ér oda, ahová akar.

Utjában akkor messziről meglátott egy nagy tavat. Ő bizony megnézi hátha lesz ott valaki, valami. Lemegy a partjára, hát ott látja, hogy a víz szélében vergődik egy kis hal.

Odakap nagy mohón, felveszi a vízből a kis halat. De az azt mondja neki:

– Ne egyél meg, kiskondás, megszolgálhatom én még a te jóságodat!

Nézte a halat sokáig a kiskondás; szép volt nagyon, a pénze csak úgy ragyogott, csillogott, ahogy rásütött a nap. Megsajnálta, és visszatette a vízbe.

Huncut dolog az éhség, nyomon követi az embert. A kiskondás bánta már, hogy útra kelt. De már mindegy. Ha ég-föld összeszakad is, már nem fordul vissza.

Ment, ment tovább. Hát megint talál egy kutat vályúval, a vályún két fehér galambot:

– No, már nem tesztek bolonddá! Nem nézek már se istent, se embert megeszlek benneteket!

Rimánkodott a két fehér galamb, hogy csak most az egyszer ne egye meg őket, majd megszolgálják még a jóságát.

– Ugyan, ugyan, csak ki akartok rajtam fogni. Én meg, mint a bolond hallgatok rátok! De azt bezzeg nem látjátok, hogy már felfordulok éhen!

Meg akarta fogni a galambokat, de azok rimánkodtak, esedeztek neki. Utoljára aztán mégsem bántotta őket. Húzott nekik egy vödör vizet, nyelt ő is egy nagyot a vederből, avval továbbment.

.

.

De már igazán azt hitte, hogy nem ér oda. Ebbe az éhségbe el kell pusztulni! Már maga sem tudta, mióta, csak azt tudta, hogy nagyon régen úton van már. Beletörődött a sorsába, most már káreszkuresz, ahogy lesz, úgy lesz.

Nagy sokára mégis elért a kastélyhoz.

A kapuban ott állt a király. A kiskondás illendően odaköszönt neki, s a király el is fogadta:

– Hát hol jársz erre, te kiskondás, ahol még a madár se jár? Mi keresnivalód van itt?

Elsorolja aztán a kiskondás, mivégről jár ő erre. Bizony nagyon is ide igyekezett, merthogy azt hallotta, hogy a király annak adja a lányát, aki el tud bújni előle. Megpróbálkozik ő is, hátha lenne valami sikere a vállalkozásának.

– Jól van, fiam, jól van! – mondta a király. – De látod-e, itt van kilencvenkilenc emberfej a karón. Te leszel a századik, ha nem tudsz elbújni.

A kiskondásba nem szakadt bele a madzag, csak azt mondta:

– Majd lesz valahogy!

Bementek a házba. A kiskondás először is azzal állt elő, hogy bizony ő már nagyon éhes, vessenek neki egy kis maradékot.

Adtak neki annyit, amennyi belefért.

Másnap, ahogy felkelt, megy be hozzá a király, hogy bújjék már el, míg a lánya föl nem kel, mert ha fölkelt, nemigen tud előle elbújni.

Kászálódik a kiskondás, kászálódik, egyszer csak ott látja az első két fehér galambot. Kinyitja az ablakot, azok azt mondják:

– Gyere, rögtön elviszünk!

A kiskondás sem húzódott soká. Rájuk bízta magát, azok meg uzsgyi! Mentek vele, mint a szél, egyenest a nap háta mögé.

Felkészült a királykisasszony is. Lement a kertbe, leszakította a legszebb rózsát, perdült egyet a sarkán, és így kiáltott:

– Gyere elő, kiskondás! Ott vagy a nap háta megett!

Hű, ette a méreg a kiskondást, meg félt is! De mit csináljon a nap háta mögül, és ment egyenesen a konyhába.

Megvirradt a másnap. Felkel a kiskondás. Ránéz az ablakra, a sánta róka már ott ágaskodott, most az várta. Felkészült hirtelen, kinyitotta az ablakot, megy el a rókával.

A róka levitte őt hétszer olyan mélyre a föld alá, amilyenre ásni lehet.

Kimegy a királykisasszony a kertbe, leszakítja a legszebb rózsát, perdül egyet a sarkán.

– Gyere elő, kiskondás, a föld hét mélységéből!

Mit volt tenni, a kiskondás előbújt onnan is.

Harmadnap a kishalhoz ment el a tóba. Az levitte a tó egyik szögletébe.

Ide már nem ér el a szeme világa! Itt találjon meg!

De a királykisasszony, ahogy lement a kertbe, leszakajtotta a rózsát, perdült egyet a sarkán, s mindjárt hívta a kiskondást a tó fenekéről.

– Hát végem van! Az van! Már az enyém a századik karó! – mondogatta a kiskondás. – Már ha háromszor megtalált, negyedszer se tudok én úgy elbújni, hogy rám ne akadjon!

Lefeküdt, hogy majd elalszik, kipiheni magát, de nem bírt ám sem aludni, sem pihenni. Csak hánykolódott, veckelődött.

Másnap virradóra ott lát az ablakán két fehér galambot. Ahogy azok őt meglátták, az egyik mindjárt elszállt, a másik ott maradt.

Beereszti a galambot. A galamb azt mondja neki:

.

.

– Gyere sebesen! Változzál át egy szép rózsává, én is azzá változom.

Úgy is lett. A kertben már délelőttre minden bimbó gyönyörűen kifeslett. Itt is, ott is szebbnél szebb virágok virítottak.

Lejön a királykisasszony, keresi a legszebb rózsát, hát kettőt egyformának talál. Leszakítja mind a kettőt, és a keblére tűzi.

Perdült egyet a sarkán, de már nem látta a kiskondást. Perdül még egyet, akkor sem látja!

– No, apám, nem látom a kiskondást. Úgy elbújt, hogy nem találok rá!

– Dehogynem, dehogynem! Perdülj még egyet a sarkadon, hátha meglátod!

Perdült a lány harmadszor is, de perdülhetett volna akárhányat, úgysem találta volna meg a kiskondást.

Akkor a lány kebléről az egyik rózsa galamb formájában elszállt, a másik meg a kiskondássá változott.

A királylány csak nézett, hogy maga előtt látta a kiskondást.

Akkor a kiskondás magához ölelte a lányt.

– Szívem szép szerelme! Én a tied, te az enyém! Ásó-kapa válasszon el egymástól!

Megölelték, megcsókolták egymást. A kiskondásból még hétszerte szebb legény vált. Olyanok voltak ott egymás mellett, mint a bokrétába kötött virág. Azután lagzit tartottak, boldogok lettek.

A kiskondásból olyan finom ember lett, akár a párja; a lányból meg olyan dolgos, szép asszony, amilyen a kiskondásnak kellett. Még most is élnek, ha meg nem haltak.

Együgyű Misó

Egyszer volt, hol nem volt, magam sem tudom, hol, de volt valahol ezen az élő világon egy ember, akit a sok bolondoskodásáért hol együgyű Miskának, hol együgyű Misónak neveztek. Amire ugyan rá is szolgált, mert noha már felesége is volt, soha egyebet sem tett, mint sült bolondságot.

Egyszer, hogy, hogy nem, két tehenet szerzett ez az együgyű Miska. Fogja is be rögtön a teheneket, s megy ki velük az erdőre, fáért.

Meglát hamarosan az erdőben egy gyönyörű nagyszál cserfát.

– Ezt viszem haza – mondja -, ebből bezzeg lehet majd tüzelni.

Azzal a fa alá tereli a teheneket a szekérrel. Azért, hogy amint ő a fát kivágja, a fa dőljön egyenesen a szekérre. Mert minek kínlódjék az ember még avval is, hogy széthasogassa a fát, s darabonként rakosgassa a szekérre.

Jól van! Vágja, vágja, végül szerencsésen ki is vágja a nagyszál fát, s a fa rá is dőlt a szekérre, mégpedig akkora zuhanással, hogy szekeret, tehenet, mindent úgy szétlapított, mint egy lepényt.

Hej! Vakarja a füle tövét együgyű Miska, mit tegyen ő most?! Hát hogy üres kézzel mégse menjen haza, vette a fejszéjét meg a szekérkötő láncot a karjára, s úgy indult haza.

Útközben elért egy tóhoz. Mit lát a tóban a nád között? Három vadrucát. Hogy a feleségét a két tehénért kibékítse – azt gondolta -, a fejszével agyondobja a rucákat. De a rucák elrepültek, a fejsze a vízbe csuppant, s azzal az is oda!

No már most hogy vegye ki onnan? – gondolta. Csak nem megy be vízbe egy semmi fejszéért? – Ne te ne! – kurjant fel észbekapva, a homlokára ütve. Mégiscsak van itt ész! Veszi a láncot, a fejsze után hajítja. Egy dolog végett még kár volna, de a kettő már csak megérdemli hogy a vízbe menjen!

.

.

Gondolta azt is, a lánc majd ráütődik a fejszére, s így megmutatja, hol kell keresni. De a lánc egyet se koppant, csak úgy a vízbe csobbant, akár a fejsze. Hát erre már nagyon méregbe jött Misó.

– Most csak azért is megkoppantalak én mind a kettőtöket! – kiáltotta dühösen.

Volt a zsebében húsz ezüst húszas, előkapta nagy bosszúsan, s egyiket a másik után a tóba hajigálta, hogy valamelyik csak rákoppan a fejszére. De bezzeg, hogy csak nem koppant. Aj! átkozódott szertelen méreggel Miska, csak azért is kiveszlek, te fejsze, onnan. Nagy ízibe nekivetkőzött, be a tóba!

Öreg este lett, mire a keresést elunta, s meg is fázott. Hát kijött, hogy felöltözzék. Igen, csakhogy amíg ő a tóban űzte a hóbortját, a ruháját a kutyák elhordták a partról, meztelenül kellett hazamennie. Vallatóra fogta otthon azonnal a felesége. Mit tehetett mást szegény Miska, csak elbeszélte, hogy s mint járt aznap. Hát attól olyan méregbe jött az asszony, hogy előkapta a laskasirítőt, s úgy elagyabugyálta szegény Miskát, hogy elég lett volna az ütést számolni is, nemhogy tűrni. Reggelre kelve pedig az asszony feltarisznyázta s iskolába kergette az urát! Hogy talán egy kis észt tudnának verni annak abba a buta fejébe!

Amint ment Miska az iskola felé, hát egyszer csak, íme, talál az úton egy nagy tarisznya pénzt! Szalad vissza azonnal nagy örvendezéssel, hogy mégiscsak szereti őt az a jó Isten, mert bezzeg hogy helyreütötte az ő tegnapi károsodását!

Keresi azonközben a pénz gazdája az elveszített pénzét, s Misóval is találkozik. Kérdi tőle:

– Hallja-e, nem talált erre az úton egy tarisznya pénzt?

Azt mondja Miska:

– De igenis találtam, épp akkor, mikor először mentem az iskolába.

Dühbe jött a szegény káros, mert azt hitte, hogy csúfolódik vele Miska, s jól ellazsnakolta a hitvány Miskát. Telt-múlt megint az idő. Azt mondja egy vasárnapra kelve az asszony Miskának:

– Hallja-e, apjuk, én elmegyek a templomba! Amíg haza nem jövök ügyeljen arra a szál kolbászra a lábasban meg arra a fazék káposztára, nehogy odasüljön vagy elégjen.

Jó! Odaült a tűzhelyhez Miska. Forgatja a kolbászt, s csipegeti, s forgatja a káposztát, s csipegeti abból is a húst; addig vette, addig csipegette s ette a lábasból a kolbászt, fazékból a húst, amíg mind el nem csipegette; úgy jóllakott, akár egy esperes.

– Aunye! – nyújtózott egyet együgyű Misó, mikor már kész volt nagy gyomrozással. – Igyunk is rá, ne csak együnk!

Ment hát le a pincébe borért. Megnyitja a csapot. Hát abban a percben ott látja a kutyát is maga mellett. Mit keres ez itt?!

– Ejnye, hogy a farkasok rágjanak meg! Nem viszed el a hírt a szomszédba, hogy mit csinálok, de még asszonyodnak se árulsz el! – rikkantott rá Misó. – Mit vágjak hozzád?

Avval kikapta a csapot a hordóból, s azt hajította utána a kutyának. Hiszen a kutya el is futott nagy vonítva, hanem a bor is mind egy cseppig kifolyt a hordóból.

– Ejnye, ejnye, hogy tettem ilyen bolondot? – vakarta a füle tövét nagy sopánkodva Misó, amint meglátta, mit csinált.

Hanem hát ember téved – gondolta -, de ember is teszi jóvá!

Nekilátott újra a tennivalónak, kinyitotta a szuszékfedelet, és elkezdette hordogatni abból a puliszkalisztet a pincébe, hogy behintse, beitassa vele a tócsában álló bort. Áldott szerencséjére jött hamarosan a felesége a templomból.

Látja itt is, látja túl is, hogy semmi egyéb, hanem csak kárra kár a szegény asszony olyan pulykaméregbe gurult, hogy megint úgy „ellaskasirítőzte”, vagyis hogy a tésztanyújtófával megint úgy helybenhagyta együgyű Misót, hogy az végül csak az ágy alatt érezte maga emberének magát. De az

.

.

asszony onnan is kihúzta. És kilökte a kapun, hogy le is út, fel is út.

– Miska, többet a lábad be ne tedd a házba, mert kitekerem a nyakad – kiabálta az asszony.

Jól van, ha már így megesett a vásár, mit tehetett egyebet, elindult együgyű Miska világgá, szolgálatot keresni. Ment, ment, ameddig mehetett, amíg be nem keveredett egy rengeteg nagy erdőbe. Ott találkozott – kivel? Az ördöggel! Azt mondja neki az ördög:

– Hol jársz itt, te ember, a mi országunkban?

– Hát én biza szolgálatot keresnék, ha kapnék – mondja együgyű Misó.

Az ördögnek éppen cselédre volt szüksége. Nagy íziben meg is alkudtak. Misa persze minden dolgot vállalt – mindent megtesz, mindenhez ért! Hanem alighogy az ördög házához ért Misó, kezébe nyomtak egy nagy hordót, akkorát, hogy üresen is alig vonszolta. A sok ördögfióka meg rárivallt, hogy hozza tele vízzel!

Hm! – gondolta Misó – mit csináljon ő most? Hiszen üresen csak elvoncikálja hol erre, hol arra a kútig; de vízzel tele megbillenteni sem tud akkora hordót, nemhogy hazavinni képes lehetne.

Hanem amíg így gyöntölődött, fontolódott Misó magában a kútnál, megunták várni otthon az ördögök. Egyet utána küldöttek. Haj, megszeppent Misó, amint az ördögöt feléje menni látta, hogy mi lesz most. Hát hogy valamit mégis csináljon, előkap egy fácskát, s ásni kezdi vele a kút mellékét.

– Hát te, ember, mit csinálsz itt? – kérdi az ördög.

– Mit?! – kezdi Misó. – Mit? Hát azt hiszitek, hordom én nektek hordónként a vizet?! Kiásom az egész kutat, s egyszerre hazaviszem!

– Jaj, ne tedd! Jaj, azt ne tedd – kezdett rimánkodni az ördög – mert ha otthon a kút, az a sok ördögfióka mind kiissza, s azután mit iszunk? Inkább én hordom helyetted.

– Ez már mondás – hagyta helyben Misó kegyes leereszkedéssel.

Másnap az erdőre küldték fáért. De hogy legalább öt-hat szál fát hozzon. Megijedt Misó, hogy vigyen ő haza akkora világnagy szálfákat, mikor az ő erejéhez egy forgács is bőven elég lett volna. Törte erősen az eszét, hogy mitévő legyen. S aközben, hogy mégis valamit tegyen, elkezdette az egyik szálfát a másikhoz kötözgetni.

Megunják otthon várni az ördögök. Egyet megint csak utána küldöttek.

– Hát te mit csinálsz itt? – kérdi az ördög, amint meglátta Misó munkáját.

– Mit-e, te? Hisz csak nem járok ki mindennap az erdőtökre fáért! Összekötöm a fákat, s egyszerre mind hazaviszem az egész erdőt!

– Jaj, ne tedd, az Istenért, hisz ha otthon lesz, mind elégetjük egyszerre, s télire egy szál se maradna. Inkább én hordok helyetted, rátánként.

– Jól van! – feleli Misó – hát hordjad, ebadta ördöge, ha nem lehet belőled abódi pap.

Hanem otthon most már összesúgtak az ördögök, hogy miképp tegyék el láb alól valamerre Misót, mert még bajt hoz rájuk ez az átkozott fajzat. Azt határozták, hogy amíg éjjel alszik, összevagdalják. Szerencsére éppen hallgatózott Misó, hát meghallotta az ördögök határozatát is.

Kérdik tőle az ördögök este, hogy hol is szokott aludni.

Feleli nekik Misó:

– Én csak úgy az eresz alatt, a szűrömbe takaródzva.

Összenéznek az ördögök, ez kell nekünk, miénk az életed már, Misó.

De együgyű Misónak is volt magához való esze. Amint megestül az idő, fogta Misó a favágótönköt, s vitte az eresz alá, szépen lefektette, a szűrével, már mintha éppen ő lett volna, beterítette. Maga pedig bebújt a szalmalikába, aludni.

Éjjel aztán kilopódzkodtak az ördögök. Összeaprították úgy az ördögök a favágótönköt az éjjeli sötétben, hogy egy porcikája sem maradt sértetlen.

.

.

– Na, ez ugyancsak erős volt – mondták az ördögök, amint megvolt a nagy csata.

Reggel Misó szépen előjött, vette a dirib-darabra vagdalt szűrét a vállára.

Így ment bé az ördöghadhoz, szerencsés jó reggelt köszöntve nekik.

– Te vagy, Miska te? Hát – hát hogy aludtál az éjjel? – kérdik az ördögök nagy megrökönyödve, amint elevenen maguk előtt látták.

– Hát hogy – mondja Misó -, a bolhák szinte megettek. Éktelen sok a bolha, nem is fekszem én többet oda!

Na hiszen, kerekedett is ijedtség az ördögfamíliában! Hogyisne, amint azt hallották, hogy az ő fejszecsapásaik csupán bolhacsípésszámba mentek Misónál! Egynek sem volt többet istenes igyekezete, hogy új próbára tegye Misót, hanem nagy ízibe teletöltöttek egy feneketlen nagy zsákot arannyal, hogy tüstént vegye, vigye, s pusztuljon a szemük elől, amerre a két látó szemével mehet. Mondja nekik nyugodtan együgyű Misó:

– De már olyan bolondot nem teszek, hogy én vigyem! Ha azt akarjátok, hogy idő előtt elmenjek, hozzátok haza nekem, különben itt ülök a nyakatokon, míg az időm ki nem telik.

De hiszen az ördögök inkább hazavitték neki a zsák aranyat, csak éppen hogy menjen már tőlük. Misó akkor már otthon volt, megbékélt a feleségével. A házánál éppen be volt gyűlve a fonócéh, vagyis az este épp Misóéknál pödörték a guzsalyról a fonalat az asszonyok, mikor az ördög megérkezett a zsák arannyal. Mert erősen ki volt a hitvány ördög fáradva, akkorát szuszogott, lehelt, miközben a zsákot letette, hogy nagy leheletével az asszonyokat, mint a pihetollat, mind felröppentette a levegőbe, hogy mind a padlás felé lebegtek.

Megijedt az ördög! Fel sem tudta fogni, hogy mit is akarnak ezek most ott a feje fölött, mert hisz esze ágába se jutott, hogy az ő ziháló, nagy lélegzete emelte őket guzsalyostól a levegőbe. Kérdezte Misótól nagy megrökönyödve, mit akarhatnak, mit készítenek ellene ezek most, hogy így forognak, táncolnak a levegőben. Mert mindegyik asszony kezében ott volt a hegyes guzsaly.

– Hát nem látod, rusnya ördöge – mondja Misó -, hogy azokkal a hegyes lándzsákkal téged kerülgetnek, hogy nyársra húzzanak?

Megijedt az ördög. Átlépett a zsákon, s úgy elfutott, hogy még tán most is fut, ha végleg el nem tikkadott.

Misó meg azután már boldogul élt a zsák aranyból, vagy tán még ma is él, ha eddig meg nem halt.

Az állatok nyelvén tudó juhász

Ahogy mentem, mendegéltem, elmentem Pelegre, ott láttam jászolhoz kötözve a sok mesét, abból választottam ezt a legszebbiket. Hol volt, hol nem volt, még az Óperencián is túlnan volt, az üveghegyen innen volt, kidőlt, bedőlt kemencének egy csepp oldala se volt, teli volt kaláccsal, egy se volt benne. Hát hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy juhász. Ahogy a juhait őrzötte az erdőben, meglátott messziről egy tüzet. Abban egy rettentő nagy kígyó sírt:

– Segítsél ki, te szegényember, jótét helyett jót várj; mert az én édesapám a kígyók királya, és megjutalmazza a te hűségedet.

Hát kapta a juhász, levágott egy karót, s azzal kivette a kígyót a tűzből. A kígyó elmászott egy darabon. Felemeltek ott ketten egy nagy követ. A kő alatt lyuk volt, azon lementek a föld alá, a kígyók királyához.

.

.

Kérdezte a kígyók királya:

– Mit kívánsz, te szegényember, amiért a fiam életét megmentetted a haláltól?

Azt mondta a szegényember, csak azt kívánja, hogy az állatok nyelvét értse. A kígyók királya megadta, de egy feltétel alatt: hogy azt senkinek se merje elmondani, mert akkor azonnal meghal. Azzal visszajött az ember a földre.

Ahogy hazafelé utazott, meglátott egy odvas fát. Ült azon két szarka. Azt mondta egyik a másiknak:

– Hej, ha tudnák az emberek, hogy mennyi pénz van ebben az odvas fában, milyen boldogok lennének belőle!

A juhász meghallotta, megjegyezte a fát. Elment haza. Később eljött szekérrel a pénzért, hazavitte. Nagygazda lett belőle.

Elvette a számadó lányát. Az asszony mindig kérdezgette, hogy honnan van nekik ennyi pénzük. A juhász azt mondta:

– Ne kérdezd; az isten adta.

Odahaza, a szobában, a kemencenyakon ült két macska. Azt mondja az öreg macska a kis macskának, hogy mivel ő kisebb, s könnyen befér a kamrába, lopjon neki szalonnát. Erre a juhász elnevette magát. Kérdezte a felesége, hogy mit nevet. Elmondta, hogy az öreg macska mit mondott a kis macskának. Kérdezte a felesége, hogy honnan érti azt a beszédet.

– Ha te tudnád! De nem szabad megmondanom, mert akkor meghalok.

– Mindegy, csak mondjad meg! – mondta a felesége.

– Nem lehet! – kötötte magát a juhász.

De egyszer vásárra készültek. Az asszony ült a kanca lóra, az ember pedig a csődörre. Az asszony elmaradt egy kicsit. A csődör ekkor rányerített a kancára, hogy miért nem jön hamarább. Ez meg azt mondta:

– Könnyű neked, te csak azt a sovány embert viszed, én meg ezt a kövér asszonyt itt e!

A juhász ezt mind értette; megint elnevette magát. A felesége most is kérdezte, hogy mit nevet. Hát elmondotta, hogy mit mondott a csődör a kancának. Az asszony rákezdte, hogy mondja meg neki, honnan tudja ő megérteni az állatok nyelvét. De a juhász azt mondta, nem szabad mert mindjárt meghal, ha megmondja.

Hazamentek. Odahaza a farkasok elmentek bárányt kérni a kutyáktól. A kutyák azt mondták, hogy nem lehet, azután mégis négyet odaígértek. De az öreg Bodri kutya azt mondta:

– Gyalázatosak, hogy meritek a gazdánk juhait odaadni?

A gazda ezt mind értette, a kutyákat szétkergette, csupán a Bodrinak adott egy nagy karéj kenyeret.

Hát az asszony ismét kérdezte, honnan tudja ő megérteni az állatok nyelvét. A juhász azt mondta, ő meghal, ha megmondja. Az asszony erre azt mondotta, hogy mindegy, ha meghal is, csak mondja meg. Erre a juhász koporsót csináltatott, és belefeküdt. Még annyit mondott, hogy hadd adjon utoljára a Bodrinak egy darab kenyeret. De a Bodrinak nem kellett, mert nagyon szomorú volt, sajnálta a gazdáját.

Hanem ekkor bement egy hetyke kakas, és nagy kényesen ette a kenyér darabot. Azt mondta a Bodri neki:

– Ó, te átkozott, gonosz állat, hogy esik jól a kenyér olyan kényelmesen, mikor a drága jó gazdánk most haldoklik?

De a kakas azt mondta:

– Te bolond! Te is olyan bolond vagy, mint a gazdád; nem tud egy asszonynak parancsolni. Ládd, énnekem húsz feleségem van, mégis tudok mindegyiknek parancsolni.

Erre a juhász felugrott, jól megverte a feleségét, hogy többet nem kérdezte, honnan tudja az állatok

.

.

nyelvét.

Fábólfaragott Péter

Volt egyszer egy szegény parasztember és a felesége. Éltek, éldegéltek kedv nélkül, mert gyermekük nem volt. Egyszer azt mondja az ember a feleségének:

– No, asszony, gondoltam én egyet!

– Mit, apjuk?

– Elmegyek az erdőbe, és faragok fából egy gyermeket.

Nagyot kacagott ezen az asszony.

De úgy történt. Estére, mire a vacsora készen lett, az ember egy kifaragott gyermekkel érkezett haza. Az ajtó sarkába állította.

Leültek az asztal mellé vacsorázni. Ahogy vacsoráztak, maradt egy kis étel. Még azt mondja az asszony:

– No, éppen a fiunk részére maradt.

Akkor lefeküdtek. Egyszer éjfél felé megszólal a fagyermek:

– Édesanyám, alusznak-e?

Megörült az asszony, felelt azonnal:

– Nem alszunk, édes gyermekem.

– No, ha nem alusznak, keljenek fel, és adja ide a vacsorámat!

Hát a fából faragott gyermek megelevenedett. Addig gyönyörködtek benne; addig beszélgettek vele, hogy szépen meg is virradott.

Mikor háromnapos lett a gyermek, azt kérte, engedjék ki az utcára, hadd keressen magának játszótársat.

Kiment a kicsi fiú a kapu elé. Hát éppen egy vele egykorú gyerek várta őt. Kérdi Fábólfaragott Péter:

– Te kis pajtás, lakik-e ebben a városban kardmester?

– Hogyne laknék, éppen ott van, nem messze!

Bemegy Péter az apjához, s azt mondja:

– Legyen szíves, adjon nekem nyolc krajcárt!

– Ó, édes gyermekem, adok én neked többet, mit érsz azzal a csekélységgel?

– Nekem csak nyolc krajcár kell! – mondja Fábólfaragott Péter.

Azzal kifutott, s elment a pajtásával a kardmesterhez.

Ott azt mondja:

– Kardmester úr, adja nekem nyolc krajcárért azt a kardot, amelyet legelőször készített.

– Ó, kedves öcsém – mondja a kardmester -, megette már azt a rozsda. Van itt réz-, arany- és gyémántkardom. Amelyik tetszik, azt veheted!

Nem kérek tőled azért egy krajcárt sem.

– Nem gyermek kezébe való az – feleli Péter -, keresse ki csak a kardot, amelyen legelőbb tanult. Az kell nekem.

Elment a kardmester, s addig hányta a kardokat, amíg meg nem találta azt a rozsdás kardot, amelyet legelőbb készített. Újból kutatni kezd és megtalálja azt a tokot is, amelyikbe a kard illik.

Péter vette a kardot, fölkötötte. Úgy illett rá, mintha onnan nőtt volna ki, derékból. Azt mondja:

.

.

– No, itt van nyolc krajcár, mert az első munkát is meg kell fizetni.

Aztán nagy örömmel elment haza. Éppen másnap következett a vásár abban a városban. Azt mondja Péter az édesapjának:

– Édesapám, menjünk ki a vásárba, hadd lássam, milyen gyülekezet van ott.

– Éppen azt is akartam mondani, édes fiam – mondja az apja -, menjünk, és vegyünk két ökröt.

Járnak a piacon az ökrök között. Hallják ám egyszer, hogy van két ökör, aranylánccal összekötve. Amelyik vitéz kettévágja a láncot azé lesz a két ökör.

Azt mondja Fábólfaragott Péter az édesapjának:

– Menjünk, apám, arrafelé! Hadd lássam, milyen az a két ökör!

Hát látják, hogy milyen szép két aranyökör. De már annyi a csorba kard körülöttük, hogy a szügyüket éri a sok kardvég.

– Ha megengednék, én is hozzávágnék – mondja Péter.

Elcsodálkoznak a népek, hogy mit akar ez a kisfiú. De meg kell engedni. Ekkor Péter hozzávágott, s úgy elvágta az aranyláncot, hogy annak csengése-pengése tizenkét országon is keresztülhallott. A két ökör meg felcsapta a farkát, futott, s egyenest hozzájuk az istállóba.

Azt mondja ekkor az ökrök gazdája:

– No, te Fábólfaragott Péter, menj haza, s adj nekik enni. De tudd meg, hogy ezeket hiába kínálod akármiféle takarmánnyal, mert ezek csak parazsat esznek!

Hazament Péter, s meggyújtott tizenkét öl fát. Mielőtt az elégett volna, vette az itatóvedret, és hányta a parazsat belé. Azt a két ökör mind egy szemig megette. Igen ám, de akkor a két ökör felhányta a farát, és egyik ment napnyugatnak, a másik napkeletnek.

Azt mondja Fábólfaragott Péter erre:

– No, édesapám, jöjjön velem! Mutatok én magának egyet!

Kimentek a kapu elé. Péter a kapu sarkába két helyre beleütötte az ujját. Egyik lyukból tiszta piros bor folyt, a másikból meg tiszta pálinka.

– No, édesapám, ide tegyen asztalokat, üvegeket. Itt ihatik mindenki, amennyi kell néki. De most, édesapám, látja ezt a szántótaligát?

– Látom, kedves fiam.

– Hát ezt a malomkövet látja-e?

– Látom, kedves fiam.

– No, mikor ez a szántótaliga az ajtó elé áll magától, és a malomkő felmegyen a szántótaligára, a bor pedig vízzé változik, a pálinka meg piros vérré, akkor tudja meg, hogy én meghaltam. Akkor, ha fel akar keresni, üljön fel a szántótaligára, mert az éppen oda viszi, ahol én vagyok. Most, kedves édesapám, nekem el kell mennem világot látni, szerencsét próbálni.

Elindult Fábólfaragott Péter. Hét országon, hét világon keresztülment. Elérkezett egy királyi városba. Beköszönt a királyhoz:

– Adjon isten jó napot, felséges királyom.

– Hozott isten, öcsém. Mi járásban vagy?

– Elindultam szolgálni, szerencsét próbálni.

– Az asztalosinasom éppen most halt meg! – mondja a király. – Mi kérsz egy esztendőre?

– Nem kérek én semmit, csak ételt-italt.

Ott maradt Péter, végezte az asztalosinasi dolgot. Olyan ügyesen és kellemesen járt, hogy az öreg király nagyon megkedvelte. A királynak volt egy lánya, az is annyira megszerette Pétert, hogy már meg akart halni, ha nem adják hozzá feleségül.

– No – azt mondja a király -, inkább megengedem, hogy hozzámenj.

.

.

Azonnal nagy lakodalmat hirdettek. Jöttek mindenfelől grófok, bárók hercegek, papok, hóhérok. Pap eskette, hóhér seprűzte őket.

Aztán úgy éltek a királyi udvarban, mint férj és feleség.

Egyszer jön a királyhoz egy olyan írás, hogy fűt-fát állítson glédába s itt és itt jelenjen meg a háborúban. Mikor ezt a király meghallotta nagyon sírt.

Kérdi Fábólfaragott Péter:

– No, felséges király, hát te miért sírsz?

– Hát hogyne sírnék, édes fiam – mondja a király -, mikor egy olyan írás érkezett, hogy fűt-fát állítsak glédába, és itt és itt jelenjek meg háborúban.

– Felséges királyom, sose sírj. Elmegyek én oda magam is.

– Ó, kedves fiam, mit érsz te ott egyedül? Csak mint a szúnyog bivaly mellett!

De Péter csak elment egyedül. Csatázni kezdett. Annyira harcolt a kardjával, hogy már-már mindenkit legyőzött. De akkor véletlenül meg botlott. Erre aztán őt győzték le. Rögtön földbe is tették.

Másnap reggel a szántótaliga otthon elment az ajtó elé, a malomkő felment a szántótaligára magától, a bor vízzé változott, a pálinka meg piros vérré.

Látta ezt Péter apja, felült a szántótaligára, és elment oda, ahol Pétert legyőzték. Kereste, hasztalan. De látja ám a két ökröt jönni. Nap keletről az egyik, napnyugatról a másik aranyökör úgy jön, hogy égföld majd összeszakad.

A két aranyökör hányni kezdte a szarvával a földet mindaddig, amíg Pétert ki nem vették. De hát a nyaka le volt vágva, és semmi élet nem volt benne. Azt kérdezi egyik ökör a másiktól:

– Te mit tudsz?

– Én tudok annyit, hogy össze tudom ragasztani. Hát te mit tudsz? – kérdi a másiktól.

– Én lelket tudok ereszteni belé.

Ekkor az egyik összeragasztotta, a másik lelket fútt belé. Fölkelt Fábólfaragott Péter:

– Jaj, de jót aludtam!

– Aludtál volna bizony örökre, ha mi nem lettünk volna – mondják az ökrök.

Akkor megindult Péter, és hazamentek.

Ahogy hazaértek, a király újra összehívta a grófokat, hercegeket, válogatott cigánylegényeket, és felavatták Pétert királynak. Még mai napig is folytatja a királyságot, ha véletlenül meg nem halt.

A diákot erővel királlyá teszik

Útra ment egyszer egy diák. Amint a városból a mezőre ért, talált valami kipattogzott borsószemeket. Gondolta, hogy hasznukat veheti, mert ő szegény legény; hiszen az apja is azt tanácsolta volt neki, hogy ami többet ér a bolhánál, azt, ha találja, vegye fel. Felszedte hát a borsót, s a zsebébe rakta.

Utjában elestéledett egy királyi városban. Bejelentette magát a királynál, s útiköltséget kért, s éjjelre szállást.

A diák jóforma legény volt, talpraesetten beszélt, s ügyesen viselkedett. A királynénak ez figyelmére esett, s minthogy eladó lánya volt, úgy vélekedett, hogy hátha királyfiú ez a legény, s lánynézőbe jött, s csak azért öltözött diáknak, hogy ne ismerjék meg! Ezt a gondolatját megmondta az urának, s a király is helyesnek vélte.

.

.

Ketten megegyeztek, hogy kitudják, igazán királyfiú-e.

Megmarasztalták vagy két napra. Első éjszakára nemigen pompás ágyat vetettek neki, azért, hogyha avval megelégszik, úgy csak diák; de ha nem, akkor királyfiú.

Megvetették az ágyat egy oldalházban. A király egy bizalmas emberét a szoba ablakához állította, hogy lesse meg a diákot, mit csinál. Megmutatták a diáknak az ágyat, s ő vetkezni kezdett ott egyedül. De amint vetkeznék, a borsó a zsebéből mind az ágyba hullt alája; kezdi keresgélni s egyenként összeszedegeti. Hajnal lett, míg össze tudta szedni.

A vigyázó nem látta, mivel dolgozik a diák, de látta, hogy nem aluszik hanem mind csak az ágyat igazgatja, s csak hajnalra aludt egy cseppecskét Azt jelentette hát a királynak, hogy a szállóvendég nem aludt, csak az ágyánál bajlódott. Úgy látszik, nem afféle ágyhoz van szokva!

Felkelt a diák. Reggeli alatt a király megkérdezte, hogy aludt. A diák azt mondta:

– Egy kicsit nyughatatlanul, de magam vagyok az oka!

Ebből azt gondolták, hogy megbánta, miért nem adta ki magát, mert akkor nekivaló jó ágyat vetettek volna. Hitték hát, hogy királyfiú, s ahhoz képest bántak vele.

Más este ismét oda vetettek ágyat, de most már királyi módra. A diák, hogy a múlt éjjel nem pihent volt, mihelyt a fejét letette, úgy elaludt, mint a tej. Virradatig meg sem moccant. Most a borsóval nem kellett, hogy baja legyen, mert azt a kis ruhája szegébe kötötte, mikor az ágyból összekeresgélte.

A vigyázó most azt jelentette reggel, hogy a szállóvendég végig jól aludt.

Most már szentül hitték, hogy a diák csak diákképet vett, de igazán királyfiú. Ráfogták, hogy királyfiú, s királyfiúnak szólítgatták. Húzódozhatott!

A király lánya sokat járt utána a diáknak. Hogyne: ilyen szép királyfi! Nem nagy dologba került, hogy magát véle megszerettesse. A diák most már nem ellenkezett. Összekeltek.

Álló esztendeje volt, hogy együtt éltek. Akkor felrakták szekérre őket, s útnak eresztették, hogy a diákkirály is mutassa meg feleségének a maga országát! Puff neki!

A diák csak most ijedt meg, hogy kurucosan talál járni. Szepegett előbb, szepegett, de csak elszánta magát, hogy legyen úgy, ahogy jó. Azt gondolta magában: „Elindulok velük, s ha nem lesz egyéb, elszököm tőlük, s visszamegyek a kollégiumba.” Hisz a diákköntöst sohasem hagyta el addig sem magától.

Elindultak, s addig mentek, míg egy nagy erdőbe nem értek. Ott egy helyt a diák félremegy, s egy mély árokban vetkőzni kezd, hogy a diákgúnyába öltözzék, s ha kell, elszökjék.

Éppen ott hevert egy hétfejű sárkány.

– Ki vagy? Mit keresel itt? Mit akarsz? – kérdezte tőle a sárkány.

A diák elbeszélte a sárkánynak az egész dolgát, s azt is, hogy előbb-utóbb biz’ szökni akar.

A sárkány azt mondta rá:

– Nem szükséges elszökni. Kár volna! Csak folytasd az utadat. Amint az erdőből kiérsz, meglátsz egy lúdlábon forduló rézvárat. Menj be abba, s lakjál ott békében feleségestől, kutyástól, macskástól addig, míg a vár mozogni s forogni nem kezd. De akkor aztán kotródj, mert akkor én megyek oda haza, s ha benne kaplak, vége az életednek!

Visszament hát a diák az útitársasághoz. Tovább utaztak, míg az erdőből kiérve, a várat meg nem látták. Oda mind bementek s megtelepedtek, mint az övékbe. Jól találták magukat két esztendőn keresztül, s már maga a diák is csak hinni kezdte, hogy ő mégiscsak király. De hát egyszer a vár mozogni, forogni kezd nagy gyorsan.

Megbúsul a diák, s kimegyen a vár élire, ott sétál nagy szomorúan alá s fel.

Talál ott egy vén banyót, azt kérdezi tőle:

– Mi bajod van, felséges király?

.

.

– Hm, az a baj, anyó – mondja a diák -, hogy nem vagyok király, de mégis annak kell lennem.

Aztán elbeszélte az egész dolgát mostanig.

– Az még nem baj, fiam! – mondja a banyó. – Köszönd, hogy nem titkoltad el előlem a dolgodat! Én a kurucos királyné vagyok, a hétfejű sárkány legfélelmetesebb ellensége. Azért azt tanácsolom: süttess igen hirtelen egy cipót egymás után hét sütéssel. Ezt a cipót tétesd ki a várkapuba, mikor a hétfejű sárkány megérkezik. Tétesd csak ki a várkapuba, s az a cipó majd úgy megfelel a sárkánynak, hogy az téged sohasem fog háborgatni, s a vár mindenestől neked marad.

A diák a cipót elkészíttette, s már éjfél után egy órakor a cipót kitették a várkapuba.

Hajnalban, mikor a nap felkelt, jön a hétfejű sárkány a várkapuhoz, de a cipó mindjárt megszólította:

– Hé, itt én vagyok az őrző, ide az én engedelmem nélkül nem mégy be! Ha be akarsz menni, előbb ki kell állanod azt, amit én kiállottam!

– Nekem ide csak be kell mennem! – mondja a sárkány. – Micsoda próbákat állottál ki hát?

A cipó elbeszélte, hogy őt, mikor mag volt, felásott földbe takarták, ott elrothadt, kikölt, felnőtt, sok hideget, meleget, esőt, havat kiállott, mégis termett. Aztán levágták, összekötözték, megcsépelték, összemorzsolták, meggyúrták. Azután hétszer egymás után, mindannyiszor minden társainál előbb, a tüzes kemencébe bevetették.

– Ha ezt mind így kiállod, akkor hiszen beeresztelek, de máskülönben ide nem!

A sárkány tudta, hogy ő mindazt ki nem állhatja, úgy nekiharagudott hát, hogy mérgében kihasadt, és így elpusztult.

A diák pedig aznaptól fogva ura lett annak a várnak; ipa s napa halála után két országnak lett királya. S ha meg nem halt, ma is uralkodik.

Ha tudnám, hogy ilyen szerencsésen járok, mint az a diák, én is a mai szentséges nap beállanék diáknak.

Virág Péter

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy gazda. Volt három fia, három lánya. Gyönyörűen kiiskoláztatta mind a hatot. De egyszer csak meghalt az ember; a felesége eltemette. Árván maradt a hat gyermek. Azt mondja az asszony:

– Kedves gyermekeim, megyek, szolgát fogadok.

Azt mondja a legidősebb fiú:

– Édesanyám, ne menjen el! Azt, amit a cselédnek adnánk, fordítsuk egyébre. Majd szántok-vetek én, gazdálkodok, de nekem minden délre hozzanak ebédet.

– Kedves fiam, főzök minden délre neked ebédet, és kiviszi a legidősebb lány.

Azt mondja a legidősebb lány:

– Én viszek majd, kedves bátyám, ebédet. Csak azt kérem, ha kimégy az ekével a kapun, rögtön akaszd földbe az ekét, hasíts egy barázdát, hogy tudjam, hová mentél.

A fiú kihasította a barázdát. De arra ment a hatfejű sárkány, és bekaparta. Más barázdát hasított, egészen a maga kastélyáig. Így a lány oda vitte az ebédet, a sárkánynak. A sárkány ölbe kapta a lányt, bevitte a kastélyába. Ő ette meg az ebédet.

A fiú hazament a szántásból, mérgesen, mert hogy nem kapott ebédet.

Most a középső lány vállalta, hogy másnap ő visz ebédet. A fiú befogott az ekébe. Kihasította megint

.

.

a barázdát a föld végéig. De jött a tizenkétfejű sárkány, bekaparta, és másikat hasított, egészen a kastélyáig. Ez a lány is a sárkányhoz tévedt. Megint a sárkány ette meg az ebédet. A lány meg ottmaradt gazdasszonynak.

Hazament a fiú nagy mérgesen, merthogy nem vittek neki ebédet.

– Édesanyám, hát így hoznak nekem ebédet?

– Már két lánnyal küldtem, odaveszett mind a kettő. A föld nyelte el, vagy mi!

– Kedves bátyám, én viszek holnap ebédet! – mondta a legkisebb lány.

A fiú kihasította a barázdát harmadszor is. De ezt meg a huszonnégyfejű sárkány kaparta be, s másikat hasított a kastélyához. Így odavitte ez a lány is az ebédet.

– Kedves gyermekem, te leszel az én feleségem – mondta neki rögtön a sárkány. – Én leszek az urad. Amit én mondok neked, azt kell megfogadnod.

A fiú abbahagyta a szántást, és elment megkeresni a három lányt. Elment a hatfejű sárkányhoz, ott találta a legidősebb testvérét.

– Szedd össze magad, testvérem, gyere haza!

– Jaj, menj innen, mindjárt itt lesz az uram.

– Honnan tudod?

– A hatmázsás buzogányt már hazahajította jeladásul!

Jött is már a sárkány. Azt mondja:

– Jó napot, kedves sógorom! Rakjál tüzet, főzzél ebédet, kedves feleségem.

Megfőtt az ebéd, jóllaktak. A sárkány elment a pincébe a kancsóval, hozott egy kancsó bort. Megitták. – Na, most gyere, kedves sógorom, birkózni!

Kimentek az udvarra, birkózni. Úgy belevágta a sárkány a sógorát a földbe, hogy minden csontja összetört. Eltemette, nyárfát ültetett rá, s az a fa többet nőtt éjjel, mint nappal.

Elment a középső fiú a tizenkétfejű sárkány házába. Ott lelte a lánytestvérét. Mondja neki:

– Kedves testvérem, jó napot! Mikor jön haza az urad?

– Majd megtudjuk, amikor a tizenkétmázsás buzogányt hazahajítja. Hazahajította a buzogányt, haza is jött a sárkány.

– Főzzél, kedves feleségem!

Főzött is, jól is laktak. Elment a sárkány a pincébe, egy kancsó borért. Megitták a kancsó bort.

– Na, most gyere, kedves sógorom, birkózni!

Kimentek az udvarra, birkózni. A sárkány megfogta a sógorát. Úgy belevágta a földbe, hogy összetört minden része. Meghalt.

Elindult a legfiatalabb fiú is, megkeresni a húgát. Elment a huszonnégyfejű sárkányhoz. Megtalálta a testvérét.

– Jó napot, kedves testvérem! Az urad hol van?

– Elment országolni.

– Mikor jön haza?

– Majd megtudod. Amikor elindul hazafelé, arra a nagy szegre, amelyik a kastély sarkán van, egy huszonnégymázsás buzogány fog rászállni.

Hazahajította a sárkány a huszonnégymázsás buzogányt, s már jött ő maga is.

– Főzzél, hékám!

Jóllaktak. Lement a pincébe a sárkány, hozott egy kancsó bort. Megitták.

– Gyere, sógor, az udvarra, birkózni!

Úgy belevágta a sógorát a földbe a sárkány, hogy ottmaradt, meghalt. Fejfa helyett nyárfát ültetett a sírjára a sárkány.

.

.

Most már odamaradt a három lány, odamaradt a három fiú. Nem volt gyerek. Az asszony vette a kis ponyvát meg a sarlót. Elment a ponyvával és a sarlóval a föld végébe, az árokba füvet szedni. Talált egy szép fehér virágot, leszakította. De véletlenül úgy, hogy nem maradt szára. Megszagolta a virágot, nagyon jó illatú volt. Sajnálta eldobni. Bevette a szájába. Addig tartotta a szájában, hogy véletlenül lenyelte.

Hazament az asszony. Nemsokára született egy fia abból a virágból, amit lenyelt. Táltosfiú volt. Elkeresztelték Virág Péternek. Jó gondját viselte az anyja. Mikor egy hétig szoptatta Virág Pétert, akkor azt mondta a gyerek az édesanyjának:

– Édesanyám, tegyen le, bontson ki, vegye le a pólyát!

Kibontotta az anyja. Kiment Péter az udvarra játszani. A kertben volt egy nagy mezsgyefa, elkezdett avval birkózni. Meghajtotta a nagy fát. Bement a fiú az anyjához.

– Édesanyám, pólyázzon be még, és viselje gondomat!

Megint szopott egy hétig a fiú. Akkor megint mondja az anyjának:

– Édesanyám, pólyázzon ki, megyek játszani az udvarra.

Játszott az udvaron, lement a kertbe, meghajtotta a fát derékban.

Visszaszaladt az anyjához:

– Édesanyám, pólyázzon be! Aztán le se tegyen, se éjjel, se nappal. Még a kútra se menjen, egy veder vizet se hozzon.

Addig tette csak le a fiút, míg felöltözött meg levetkőzött. Három hétig szopott Virág Péter. Akkor kibontotta az anyja a párnából, a pólyából. Lement Péter a kertbe, azt a nagy óriás fát a mezsgye tövinél meghajlította. Bement a fiú az anyjához:

– Hozzon be most, édesanyám, egy nagy paraszttányért.

Bevitte az anyja a tányért.

– No, édesanyám, amennyi teje van, azt mind fejje bele ebbe a tányérba!

Kifejte az anyja, a tányér színültig lett tejjel.

– No, édesanyám, hozza be a gyúrótáblát, rá lisztet.

Elkészítette az anyja a táblát a liszttel.

– Abba a lisztbe töltse bele a tejet. Három pogácsát gyúrjon, de abba nem szabad vizet tenni. Süsse meg a három pogácsát. No, édesanyám, most a három lánynak keresse meg a selyemkendőit, a gyűrűit. Pakoljon be mindegyik selyemkendőbe egy pogácsát meg egy aranygyűrűt, és hajtsa össze szépen. Vette Virág Péter a három csomagot, elindult keresni a három lányt meg a három fiút. Megtalálta a legidősebb lányt a hatfejű sárkánynál.

– Jó napot adjon az isten, drága egy testvérem!

– Adjon az isten neked is!

– Mikor jön haza az urad?

– Te fiú, te gyermek, miért vagy te nekem testvérem?

– Hát ha én mondom, akkor testvéred vagyok. Ne, itt ez a selyemkendő, bontsd ki!

Kibontotta a legidősebb lány a selyemkendőt.

– Kié ez a selyemkendő és ez a gyűrű?

– Az enyém!

– Törd kétfelé a pogácsát, és edd meg. Milyen ízű az a pogácsa?

– Olyan, mint az édesanyám teje.

– Elismered-e, hogy a testvéred vagyok? Mikor jön haza az urad?

– Azt ne kérdezd. Eredj, amerre látsz, mert az téged megöl. Az a hatfejű sárkány!

– Ne törődj vele, már ha itthon volna is, késő volna. Főzzél, rakjál tüzet!

.

.

– Nem szabad, majd ha az uram hazajön.

– Mikor jön haza az urad?

– Majd megtudod. Hajítja haza a hatmázsás buzogányt!

Kiment Virág Péter az udvarra. Hajította haza a sárkány a hatmázsás buzogányt. Virág Péter odaugrott, és megkapta a buzogányt. Nem engedte, hogy a földre essen. Visszahajította a buzogányt, még hat mérföldnyivel tovább, mint a sárkány volt. Nagyot mordult a sárkány:

– Vajon ki garázdálkodik az én udvaromon? Nem tudom, nem az a kölyök Virág Péter-e? Na, csak érjek haza!

Hazavitte a buzogányt, letette.

– Jó napot, kedves egy sógorom. No, kedves feleségem, főzzél, tálalj!

Jóllaktak. A sárkány elővette a pince kulcsát, lement a pincébe, hozott egy kancsó bort. A kancsó éppen két pohárral volt. Kiöntötte, Virág Péter nem itta.

– Idd meg, sógor, a borodat, azért töltöttem.

Feleli Virág Péter:

– Kedves sógorom, nem iszom meg. Ha te eljössz énhozzám vendégségbe, akkor én levezetlek a pincébe, s annyit iszol, amennyi jólesik.

Vette a sárkány a kulcsot, levezette Virág Pétert a pincéjébe. Volt ott hat hordó bor. Virág Péter fogta a hordókat, és egymás után megivott öt hordóval. A hatodikat nem engedte neki meginni a sárkány.

– Eredj már, hagyjál nekem is egy hordóval, addig, míg új terem.

És kilökdöste Virág Pétert a pincéből.

Kimentek a kastély udvarára. Mondja Péternek a sárkány:

– Gyere, sógor, birkózzunk egyet!

Elkezdtek birkózni. Megfogta a sárkány Virág Pétert, belevágta a földbe, kötésig. Virág Péter kiugrott a földből. Megölelte a sárkányt, belevágta hónaljig a földbe. Ott aztán levágta mind a hat fejét. A testvére ki akart ugrani az ablakon. Megfenyegette Péter, hogy meg ne mozduljon.

Innen megszabadult Virág Péter. Ment a tizenkétfejű sárkányhoz. Benyitott az ajtón, köszönt. Mondja neki a középső lány:

– Mit keresel, te fiú?

– Mit keresnék? Teérted jöttem, testvéred vagyok.

– Dehogy, mi hatan vagyunk testvérek, és mind a hatan elkerültünk hazulról. Te nekem nem vagy testvérem.

– Ha nem vállalsz testvérednek, itt ez a csomag, bontsd ki!

Kibontotta a lány.

– Kié ez a selyemkendő, kié ez az aranygyűrű?

– Ez az enyém.

– Törd kétfelé azt a pogácsát, edd meg! Milyen a pogácsa?

– Olyan, mint az édesanyám teje volt. Elvállallak testvéremnek.

– Az urad mikor jön haza?

– Majd megtudod, mikor a tizenkétmázsás buzogányt hazahajítja.

Kiment Virág Péter az udvarra. Várta a tizenkétmázsás buzogányt.

Mikor a sárkány hazahajította, Virág Péter megkapta a buzogányt, és a sárkányon túl hajította, tizenkét mérfölddel. Ez a sárkány is elkezdett köpködni, mint a hörcsög:

– Vajon ki legénykedik ott? Nem az a kölyök Virág Péter?

Hazament a sárkány. Ettek is. Mikor jóllaktak, a sárkány lement a pincébe, és hozott egy kancsó bort. Megitta a sárkány a maga poharát, de Virág Péter nem ivott.

.

.

– Miért nem iszod meg, sógor?

– Nem iszom.

– Miért?

– Ha te eljössz hozzám vendégségbe, akkor én odavezetlek a hordókhoz.

Avval lementek a pincébe. Tizenkét hordó bora volt a sárkánynak. Virág Péter megivott tizenegy hordó bort, a tizenkettediket nem engedte a sárkány.

– Ne légy telhetetlen. Hagyd meg nekem ezt az egy hordó bort! Gyere, sógor, birkózzunk!

Összedűlt Virág Péter a tizenkétfejű sárkánnyal. A sárkány megkapta Virág Pétert, és levágta hónaljáig. De Virág Péter ügyes volt, megkapta a sárkányt, és úgy lecsapta, hogy azzal ki is pusztította a sárkányt. A nyakára hágott. Avval elindult harmadik lánytestvéréért.

– Jó napot, kedves egy drága testvérem!

– Adjon isten neked is. Mit keresel itt, te fiú?

– Testvéred vagyok.

– Jaj, dehogyis vagy nekem testvérem, mi mind a hatan elkerültünk hazulról.

– Ne, itt ez a kendő, bontsd ki!

Kibontotta.

– Kié ez a selyemkendő és ez az aranygyűrű?

– Ez az enyém.

– Itt van ez a pogácsa benne, törd kétfelé, és edd meg!

Megette.

– Milyen ízű az a pogácsa?

– Olyan, mint az édesanyám teje.

– Mikor jön haza az urad?

– Majd megtudod. Amikor a vár megrendül. A falban van egy óriási szeg, arra fog ráesni a huszonnégymázsás buzogány.

Már esett is. Péter visszahajította.

Hazajött a sárkány nagy mérgesen.

– Héj, vacsorát adj, asszony!

Megvacsoráztak. A sárkány bevitt egy kancsó bort. A kancsó bor éppen két pohárral volt. Virág Péter nem itta meg a borát.

– Miért nem iszod meg, kedves egy sógor?

– Nem iszom. Ha te eljössz hozzám vendégségbe, én bevezetlek téged a pincébe, és annyit iszol, amennyi kell.

Lementek a pincébe. Volt ott huszonnégy hordó bora a sárkánynak. Megivott Péter huszonhárom hordó bort.

– Hagyjál meg egy hordóval nekem, amíg új terem. Gyere, kedves, drága egy sógorom, birkózzunk egyet!

Akkor összedűltek az udvaron, birkóztak. Pétert levágta hónaljig a földbe, de Péter fiatal volt, és kiugrott. Megkapta a sárkányt, és bosszúságában bevágta a sárkányt a földbe, nyakig. Akkor kivette a bicskáját, és egy vágásra levágta a sárkánynak huszonhárom fejét. Egy megmaradt.

– Állj meg, Virág Péter! Péter sógor! Ezt az egy fejemet hagyd meg, Péter! Ha meghagyod ezt az egy fejemet, írást adok róla, hogy úgy elmegyek ebből az országból, senki híremet sem hallja.

– No, sógor, meghagyom ezt az egy fejedet. Ha a három fiútestvéremet lábra állítod, akkor meghagyom a huszonnegyedik fejedet, az életedet.

Özönlött a sárkányból a vér, mint a patak. Megkente a vérrel a sárkány mind a három nyárfát, ahol a

.

.

fiúk el voltak temetve. Mind a három fiú talpra állott, és így megmaradt a sárkánynak az élete az egy fejével. El is tűnt onnét, ma sem hallani hírét.

Maga maradt Virág Péter. Összeszedte a hat testvérét, a három lányt és három fiút; mentek haza, nagy vígsággal, nagy örömmel. Az anyjuk odahaza az udvart tisztogatta, söpörgette. Mikor hazaértek, s az anyjuk meglátta, hogy ott van az ő hét gyermeke a kapuban, kinyitotta gyorsan a kaput, beeresztette őket. Bement a hét gyermek az udvarra. Az anyja felkapta Virág Pétert, és úgy csókolta, de a többit is. Aztán az anyjuk az egész falut becsődítette.

– Itthon van a három fiam, három lányom, egyszóval a hat gyermekem! Meg ez a hetedik!

Nagy lakomát tartott. Ettek-ittak, mulattak; ami csak kellett a világon, minden volt. Az édesanyjuk örömében nem tudott mit csinálni. Nagyon örült. Akkor Virág Péter megcsókolta a három fiút, a három lányt:

– Kedves testvéreim!

Elbúcsúzott Péter a három fiútól, a három lánytestvértől. De megfogta Péter az anyját is, megölelte, megcsókolta.

– No, kedves édesanyám, engem most már vezessen oda vissza, ahonnan leszakított, az árokba. Elmentek oda, ahol az anyja leszakította. Megölelte, megcsókolta még egyszer az anyját:

– Kedves édesanyám! Engem nem lát már többé!

A föld már kétfelé volt nyílva.

– Hát elmégy, kedves gyermekem?

– El.

A kezét a lábaszárára tette, és beleugrott a nagy mélységbe, az árokba. Hazament az anyjuk. A hat gyerek még mindig nagy vígságban volt! Ettek, ittak, mulattak. Faggyúval mécseltek, boldogan éltek, még máig is élnek, ha meg nem haltak.

Ribike

Volt egyszer egy király, s volt neki három fia. Volt arrafelé egy özvegyasszony is, annak meg volt egy lánya.

Ribike volt a lány neve, mert az mással nem élt, mint csak ribizlivel.

Egyszer megbetegedett a lány. Az anyja ugyanis már nem tudott több ribizlit venni neki. Szegény asszony, hogy megmentse a lányát, elment a klastromkertbe, mert ott látott ribizlit bőven. Beszökött a kertbe, és kihozott egy kosár ribizlit. Meglátta kijövet az apácafőnöknő, odament hozzá, s rászólt: – Mit csinálsz, te asszony?

Azt felelte ijedten a szegény asszony:

– Soha életemben nem loptam, most is csak a kénytelenség szorított rá! Mert nekem oly gyönyörű lányom van, hogy annak párja nem találkozik; de ha csak egy nap ribizlit nem eszik, meghal. Ma nem evett, ha holnap sem enne, belehalna.

Megbocsátott az asszonynak a rendfőnöknő. De elment vele az asszony házába, mert nem akarta elhinni, hogy a szegény asszonynak olyan különös lánya van.

Mikor meglátta, hogy valóban szép, így szólt az asszonyhoz:

– No, te szegény asszony, add oda a lányodat énnekem, nálunk jóllakhat ribizlivel.

Mit csináljon szegény asszony, ribizli csak a klastromban volt, odaadta a lányát.

.

.

Ott élt a lány. Akkorában még szabad volt tárva-nyitva lenni az apácaklastrom ablakának. Ki-kinézett rajta a lány. Egyszer arra ment három királyfi, s egy lépést sem tudtak tovább tenni a lány szépsége láttán.

A legöregebbik királyfi rögtön elkezdi, hogy ő nem nyugszik addig, amíg az a lány nem lesz az ő felesége. A középső királyfi is belevág, hogy ő sem nyugszik, míg az övé nem lesz. A legkisebb királyfi meg azt mondja:

– Én nem engedem! Mert az enyém lesz!

A három testvér csúnyán összekapott. Az utasok választották szét őket. A lármára a főnöknő is odamegy az ablakhoz: mi történik itt? Ribike meg azt mondja:

– Énértem vesztek össze.

Megijedt erre a főnöknő, hogy még ő kap pirongatást a királytól vagy a királynétól. Tüstént elhívta Ribikét az ablaktól, megbüntette, megpirongatta, és mikor az ellenkezett, mert hisz semmiről sem tehetett azt mondta neki:

– Mit, nemcsak szép vagy, de jó is akarsz lenni? Hát idehallgass, Ribike, a te szépséged és jóságod változzék gyíkká, lakásod pedig ne itt nálam, hanem a világ végén legyen!

Szegény Ribike azonnal gyíkká változott, és egy perc múlva a világ végére jutott.

Telt az idő, a királyfiak anyja meghalt, az apjuk meg elöregedett. Szerette volna már letenni a királyságot, de nem tudta eldönteni, hogy melyik fiának adja, mert mind a három fiát egyformán szerette. Azt mondta hát nekik az öreg király:

– Édes fiaim, hárman vagytok, és tudom, egyik sem derekabb, mint a másik. Hanem azért én adok nektek három próbát. Amelyikőtök meg tudja mind a hármat tenni, az kapja meg a királyságot. Bólintott mind a három fiú, hogy csak mondja meg apjuk a három kívánságot.

Azt mondja a király:

– Elég lesz, fiaim, először egy is!

Akkor elmondta, hogy őneki oly csoda vásznat hozzanak, hogy hossza-szélessége száz rőf legyen, és mégis keresztülmenjen az ő karikagyűrűjén, ha összehajtja.

Fogadták a királyfiak mind erősen, hogy megszerzik. Egyik a másikban bízott, gondolva, hogy azt az első próbát majd a nála öregebb csinálja meg. Fogtak magukkal mind a hárman sok pénzt, világgá indultak. A váron kívül rögtön három utat találtak: két út szép volt, azon ment el a két öregebbik. A harmadik út igen göcsörtös volt, azon ment el a legkisebb királyfi.

A két öregebb hamarosan szép, nagy városba érkezett. A legkisebb ment, ment, elfáradt nagyon, de nem talált egy madarat sem. Azok, a két bátyja, már vásárolt sok szép vásznat, ő meg csak ment, ment egyre. Egyszer csak odaért a világ végére.

Talált ott a világ végén a legkisebb királyfi egy kőhidat, oda leült, s búsult erősen, hogy mitévő legyen, mert hogy lám, nem tudja az első kívánságát se az apjának megtenni.

Egyszer csak odament hozzá ott egy aranyos hátú kis gyíkocska. Azt mondja neki szép csendesen (mert akkorában még tudtak az állatok beszélni), hogy:

– Királyfiú, mit búsul, mit szomorkodik?

Megnézi a gyíkocskát a királyfi, s így válaszol:

– Mit kérded te, aranyos hátú gyíkocska, úgysem tudsz te nekem tanácsot adni!

Felel szépen a gyíkocska:

– Mondja csak, hátha tudok!

Akkor megmondta a királyfi, hogy az ő apjának – hárman vannak fiúk – az a kívánsága, hogy amelyik fia meg tudja három kívánságát tenni, az kapja meg a királyságot. Első kívánsága az, hogy olyan csoda vásznat hozzanak, hogy hossza-szélessége száz rőf legyen, és mégis keresztülmenjen az ő

.

.

karikagyűrűjén.

Hallgatja a beszédet a gyíkocska, aztán azt mondja:

– Jól van, királyfi, csak ülj itt, egypár perc múlva talán már tudok is a bajodon segíteni!

Azzal vissza lement a gyíkocska a kőhíd alá, a pókok közé. Jó barátja volt a pókoknak, azokat kérte segítségre. A pókok rögtön hozzáfogtak a fonáshoz, szövéshez. Tíz nap, tíz éjjel alatt megcsinálták a vásznat. A gyíkocska felvitte a királyfinak. Belefért az annak egyik zsebébe.

A királyfi két bátyja már rég hazament, szekérszám vitték apjuk elé a vásznat: hosszú volt, széles volt mind, de a karikagyűrűjén nem tudta keresztülhúzni az apjuk.

Ekkor jött a legkisebb királyfi.

Előveszi a zsebéből, amit ő hozott. Próbálja a király, bólint annak:

– Ez igen, keresztülmegy, de nem tudom, meglesz-e vagy se akkorának, amekkorának rendeltem! Hozatott mindjárt mérnököket, megmérték a vásznat, hát éppen se több, se kevesebb: száz rőf hosszú, száz rőf széles.

Mondja erre örvendezve az öreg király:

– Látjátok, fiaim, a legkisebbik már itt is megtette a magáét; de aki még a hátralevő két próbát meg tudja tenni, azé lesz a királyság. A következő kívánságom, hogy oly kiskutyát hozzatok nekem: egy arany dióhéjba beférjen, mégis, ha kiugrik, a sikongatása hetedhét országra szóljon.

Elindul megint a három testvér. A két idősebb a jó úton megint a város felé, a legkisebb most is csak a göröngyös úton, a világ vége felé.

Mikor a legkisebb királyfi újra odaért a világ végire, azt mondja ott nagy fennszóval:

– Aranyos hátú gyíkocska, gyere elő a hívásomra!

A gyíkocska előjött.

– Mi kell?

Mondja neki szomorúan a királyfi:

– Most igazán azt hiszem, nem tudod az én parancsolatomat megtenni.

Feleli a gyíkocska:

– Mondd csak, hátha tudom!

Akkor a királyfi elmondja az apja kívánságát. Hogy annak milyen kiskutya kell.

Gondolkodik a gyíkocska, aztán így szól:

– Csak légy itt, hátha tudok segíteni!

Azzal a gyíkocska rögtön lement a föld alá, az icinpiciny törpe emberekhez. Könyörgött a törpe királynak, hogy legyen szíves, adjon neki egy olyan törpe kiskutyát. A törpe király az első miniszterjét adta oda: az volt olyan kutya. A gyíkocska beletette a kutyát egy dióhéjba, vitte föl. Mondta fenn a királyfinak:

– Te, ezt a zsebedbe tedd, de ki ne nyisd az úton, hanem csak iparkodj!

Iparkodott is haza a királyfi.

A két bátyja már rég otthon volt. Azzal tértek meg, hogy olyan kiskutya nincs is a világon, kár az időt tölteni a keresésével.

Mondja az öreg király, ahogy meglátja a legkisebb fiát:

– No, fiam, te is üresen jöttél, mint a bátyáid?

Előveszi a királyfi nagy vidáman az arany dióhéjat, kinyitja: kiugrik a kiskutya! Egyet sikoltott, de az a hang mindjárt hetedhét országig szállt. Az öreg királynak meg olyan jólesett az a sikoltás, mintha írósvajjal kenték volna meg a hátát. Akkor szépen azt mondta:

– No, látjátok, fiaim, a legkisebbik ezt is meg tudta tenni. No, még azért amelyikőtök a legutolsó próbát megteszi, az lesz a király. A harmadik akaratom pedig az, hogy arra hagyom az országot, aki

.

.

közületek a legszebb menyasszonyt szerzi meg magának.

A két idősebb királyfi jót nevetett. Szentül azt hitték, hogy ezen most megfölözik a testvérjüket, mert hisz ők sokfelé jártak, sok szép lányt láttak, azok közül könnyű lesz a legszebbet kiválasztani. A kis királyfi meg mit látott? Senkit! Még a világ végén is csak egy gyíkocskát!

El is szomorodott erősen a kis királyfi, mert hát az aranyos hátú gyíkocska a szép menyasszonyt nem tudja csak úgy a föld alól kivenni. De mégis elment hozzá, szomorúan leült a kőhídra. Jött a gyíkocska. Mondja neki a királyfi:

– Most igazán elhiszem, hogy nem tudsz a bajomon segíteni!

Feleli szép csendesen a gyíkocska:

– Hátha tudok!

Mondja erre a királyfi:

– Most az a kívánsága az apámnak, hogy amelyőnk a legszebb menyasszonyt hozza, az lesz a király. Elpirult az aranyos hátú gyíkocska, s azt mondja:

– Csak fogj meg engem, és vágj ehhez a kőhídhoz!

Feleli megrökönyödve a kis királyfi:

– Azt már csak nem teszem, hisz a legnagyobb hálaadással kell lennem irántad.

De erősködik a gyíkocska:

– Mondom, csak vágj engem oda a kőhídhoz!

A királyfi váltig ellenkezett, de amikor látta, hogy a gyíkocska mennyire elszontyolodott, bekumta, vagyis jól behunyta a szemét, és úgy vágta a gyíkocskát oda a kőhídhoz. Hát erre mit lát? Egy gyönyörű szép fehérnépet a gyíkocska helyett. Azt mondja az a szép lány:

– No, királyfi, rám ismersz-e?

Feleli a királyfi, maga se tudva, hova álljon:

– Egy kicsikét vélekszem, de nem tudom, hogy az-e.

Mondja nevetve az a gyönyörű szép lány:

– Én vagyok, aki kinézett a klastrom ablakán! Aki miatt te veszekedést tettél! Ribike!

Ámul a királyfi, de Ribike csak mondja tovább:

– No, most tied leszek halálos holtig!

Nem is tudja a királyfi, hogyan karolja, úgy vitte haza.

A bátyái már otthon voltak, vittek már menyasszonyt. Csak rá vártak, hogy a próba eldőljön. Mikor a kis királyfi hazaért, az öreg király a kertben éppen krumplit rakott, de olyat, hogy az mind aranyos almává vált. Mikor meglátta a legkisebbik fia menyasszonyát – hát azonnal határozott. Azt mondta a két idősebbnek:

– Ne haragudjatok rá, ez érdemli a királyságot!

Azok nem is haragudtak rá, mindenki csak jót kívánt neki: éljen boldogul!

Az együgyű csizmadia mint csodadoktor

Volt egyszer egy együgyű, szegény csizmadia. Szegény feje erősen habókás volt, de azért jó mesterember volt.

Egyszer a felesége nagyon beteg lett, a feje fájt. Próbált a csizmadia ott a falun mindenféle ráolvasást, de a felesége csak nem gyógyult meg.

.

.

Abban az időben vidéken még nemigen voltak doktorok. Az együgyű csizmadia csak hallomásból tudta, hogy van doktor is, valahol a fővárosban, mégpedig olyan doktor, aki mindent meg tud gyógyítani. Elment hát a fővárosba, elment ahhoz a doktorhoz, mégpedig ő egyedül, nem vitte a feleségét. Azt sem tudta, hogy az orvos megvizsgálja a beteget.

A doktornál sokan voltak, a váróteremben kellett állni sokat. Mikor a csizmadiára került a sor, az a maga együgyűségében kucsmában akart bemenni a doktor elé, mert azt sem tudta, hogy levegye-e a kucsmáját. Az ajtóban álló ember csak az utolsó pillanatban vette észre, hogy valaki kucsmában akar a doktor elé állni, ezért nagy hirtelen az együgyű csizmadia fejéhez kapott, de úgy, hogy véletlenül akkorát ütött a csizmadia fejére, hogy annak leperdült a kucsmája. Így jutott be az együgyű csizmadia az orvoshoz. Azt hitte, itt ez a szokás.

Kérdi tőle a doktor:

– Mi a baj?

– Doktor úr, az a baj, hogy a feleségem nagyon beteg, gyógyítsa meg! Hogy egy recept?

– A felesége a beteg? Akkor miért nem ő jött ide?

– Mert beteg! Nehezen jár!

– S maga jött el helyette? Miért?

– Mert én jól tudok járni – mondta a csizmadia. – Adja csak ide nekem a receptet!

A doktor azonban így nem akart receptet adni. Elküldte az együgyű csizmadiát.

Az együgyű csizmadia közben jól körülnézett, hogy miért is doktor ez a doktor, és mi az az egész doktorság. Látta, hogy a doktor fogasán van egy magas, hegyes kalap. A szobában meg sok a könyv, sok papír van az asztalon. Egy embere meg az ajtóban áll, csupán azért, hogy aki bemegy, annak üssön egyet a fejére – így hitte, mert hát ő kapott egyet. Ezt mind jól megjegyezte magának. Kívülről is megmérte a doktor házát. A kapu mellett tábla, rajta a doktor neve, meg deák nyelven valami, amiről csak gondolni lehet, azt jelenti, hogy ez az orvos mindent meg tud gyógyítani. Ahogy így áll, jön ki a doktortól egy ember, kezében egy papír, a recept. Megkérdi az együgyű csizmadia az embert, mit fizetett érte.

– Öt forintot.

– Nem adná el kéz alatt?

– Ezt nem lehet eladni – mondja az ember.

– Akkor mutassa!

Megmutatja az ember a cédulát, rajta csupa ákombákom. Fog egy darab papirost a csizmadia, rárajzolja, hogy „Recept”, s rámásolja azt az ákombákomot, ahogy tudta.

Aztán elment a patikába, kiváltani az orvosságot.

A patikus nem tudta elolvasni az irkafirkát, de volt neki egy üveg ecetes vize; az olyan olvashatatlan receptekre abból szokott mérni.

Mikor a csizmadia hazaért, adott a feleségének az orvosságból. Az meg is gyógyult attól már másnapra.

– No – mondja a feleségének az együgyű csizmadia -, látod, használt az orvosság! Tudod, mi az ára egy ilyen receptnek? Öt forint! Nálunk úgysincsen doktor; én jól megnéztem, mi az a doktorság. Jó foglalkozás az, jobban ereszt, mint a csizmadiaság. Tudd meg, hogy én is doktor leszek!

A felesége eszesebb volt valamivel az együgyű csizmadiánál, összeszidta az emberét nagy mérgesen.

– Te lennél doktor?! Még írni se tudsz! El tudod gondolni, mennyit tanulhatnak azok a doktorok, amíg doktorok lesznek! Hajaj!

De a csizmadia azt felelte, hogy az is csak mesterség, s mivel pedig ő jó mesterember, alaposan, jól megnézte, s így jól is tudja, mi az orvosi mesterség. S máris azon törte a fejét, mit csináljon, hogy elég

.

.

pénze legyen az orvosi mesterség megkezdéséhez. Mert ha pénze lenne, a pénzzel a városban kibérelne egy házat, megvenné azt az orvosnál látott hegyes kalapot, venne receptnek való cédulákat, meg ceruzát, meg asztalt, könyvet, széket, mindent, ami kell. De hogyan szerezzen pénzt?

Nekifogott, csinált egy pár csizmát. Összeszedte minden tudását, úgyhogy nagyon szép csizmát csinált. Betette a csizmát a tarisznyába, a tarisznyát a vállára vetette, s elindult egyenest a királyhoz. Gondolta, ha a csizmát fölkínálja a királynak, a király majd jól megfizeti az ajándékot.

Mikor a palota elé, a kapuhoz ért, hát a kapus nem engedte be, hanem megkérdezte, hogy mit visz, mit akar a királynál. Az együgyű csizmadia megmondta, hogy ő ez meg ez a csizmadia, meg hogy csinált egy pár gyönyörű csizmát ajándékba a királynak. Jutalmat remél érte.

– No – azt mondja a kapus -, beengedlek. De csak úgy, ha az ajándéknak a felét nekem adod.

A csizmadia mit tehetett – a kapusnak ígérte a felét az ajándéknak.

Mikor odaért a király ajtajához, ott meg egy másik ajtónálló tartotta fenn. Az se akarta beengedni! De amikor kitudta, hogy mit is akar azzal a csizmával, megszelídült, azt mondta:

– Beengedlek, ha az ajándék felét nekem adod!

Szegény együgyű csizmadia, mit tehetett, odaígérte a második felét is az ajándéknak. Erre bement az ajtós, bejelentette, hogy egy szegény csizmadia szeretne a királlyal beszélni. Aztán kinyitották előtte az ajtót, beléphetett.

– Mit akarsz velem, te szegény ember? – kérdezte a király.

Elővette a csizmadia a csizmát, s azt mondta:

– Felséges uram! Egy pár csizmát hoztam magának ajándékba.

Elvette a király a csizmákat, felpróbálta; mindjárt nagyon megszerette, olyan szép volt, úgy illett rá. Azt mondta:

– Ez csizma! Megér ez nekem egy tál aranyat is. Mindjárt kimerítem.

De a csizmadia azt mondja a királynak:

– Felséges uram! Nem kell nekem a tál arany. Hanem méressen ki nekem inkább száz szál vesszőt a hátamra.

Csodálkozott ezen a király. De hát a kívánság – kívánság! Küldött a vesszőkért meg a vesszőző padért. Amikor behozták a vesszőket meg a derest, azt mondotta a csizmadia, hogy hívják be a kapunállót is, mert az első ötven vessző annak jár. Jött a kapunálló.

– Akarod a fele ajándékot? – kérdezte a csizmadia.

– Már hogyne akarnám! – felelte a kapunálló.

– Adjátok ki neki – mondta nevetve a király.

A szolgák lekapták a kapunállót, kimérték neki becsületesen a száz vessző felét. Alig ért ez ki, hivatták be az ajtónállót. Így járt az ajtónálló is: az is vállalta, az is megkapta a részét.

A királynak annyira megtetszett ez a nem is olyan együgyű csizmadia, hogy két tál aranyat adott neki. Azzal a csizmadia haza is indult. Otthon elment a legközelebbi városba, kibérelt egy házat, vett egy asztalt, egy hegyes kalapot, cédulákat, ceruzát, könyveket, széket. Odavitte a feleségét, kiíratta a házra, hogy itt olyan doktor lakik, aki mindent meg tud gyógyítani. Odafogadott az ajtajához egy jó erős embert, hogy aki majd bemegy hozzá, annak üssön a fejére. Úgy volt vele is, így akart csinálni ő is.

Akadt is betege hamarosan! A csizmadia csak írta a receptekre az ákombákomot, ahogy arra az ő receptjére emlékezett. Mondta a betegeknek, hogy vigyék a patikába, csináltassák meg, s ahányan isznak belőle, mind megjavulnak. Mindenkivel fizettetett öt forintot.

A városban volt egy patika, ott két fiatal legény árulta az orvosságot. Ezek nézték-nézték a csizmadia receptjét, persze nem tudták elolvasni. De szégyellték a doktornak visszaküldeni, inkább minden

.

.

beteget megkérdeztek, hogy mije fáj, s úgy adtak orvosságot, amit ők gondoltak.

Így jó szerencséje volt a doktornak. Az a híre támadt s terjedt aztán mind erősebben, hogy igazán mindentudó. Mentek a betegek; volt, aki meggyógyult, volt, aki nem gyógyult meg, mint általában a beteg.

Egyszóval az együgyű csizmadiából mindentudó híresség lett.

Volt a városban egy nagy úr, egy gróf, aki nagyon szerette a szép lovakat. Egyszer egy éjjel ellopták a tolvajok a legszebb két lovát. Keresték mindenfelé, de sehol sem találták meg. Akkor előhívatta a gróf a kocsisát, s azt mondta neki nagy mérgesen, hogy ha három nap alatt meg nem találja a lovakat, akkor törvény elé állítja s fejét véteti!

Járt a szegény kocsis mindenfelé, egyik nap, másik nap kereste, de sehogy sem akadt a lovak nyomára. Harmadik nap már nem is ment ki a boldogtalan kocsis a mezőre keresni, hanem nagy búsan csak benn sétált a városban, alá-fel az utcán. Egyszer, amint ment, meglátta azt a feliratot, hogy itt olyan doktor lakik, aki mindent tud!

Gondolja magában a szegény kocsis, nekem úgyis a fejemet veszik, megpróbálom, bemegyek ehhez is, talán ez tud valamit a lovakról. Amikor bement, állnia kellett a váróteremben egy fél óráig, mint már ilyen nagy helyen szokás. Az sem volt éppen semmi neki. Amikor pedig belépett az orvoshoz az ajtón, akkora ütést kapott, hogy majd elszédült tőle.

– No, mi baj van? – kérdi a doktor. Látta, hogy milyen szomorú a szegény kocsis. Alig állt a lábán a sok járástól, virrasztástól.

– A baj, az én nagy bajom az – mondja -, elvesztettem a lovakat! Holnap reggel elveszik a fejemet is. Talán maga tud valamit segíteni?

– Én mindent tudok – mondja a csizmadia oda se figyelve -, adok is rögvest egy receptet. Menj vele a patikába, aztán idd meg az orvosságot. Ettől mindjárt elmúlik a te bajod; mert ettől minden baj elmúlik!

Nem nagyon hitte a szegény kocsis, de csak megfizetett mindent, s elment a patikába. Ott a patikusok látták, hogy a kocsis alighogy áll a lábán a nagy álmosságtól. Azt persze nem tudták, hogy azért, mert már nagyon sokat járt s virrasztott. Hát adtak neki jó ébresztő port. Azt mindjárt be is vette a kocsis. De azért egy darabig azután is álmos volt nagyon.

Félt, hogy még az a szégyen éri, hogy itt a városban dől le s alszik el. Ment hát a város szélére, mert tudta, hogy ott elhagyott pincék vannak. Éppen hogy elért az egyik pincéig, lefeküdt, aludni akart. De csak nem jött álom a szemére. Éjszaka lett. Egyszerre csak valahol az éjszakai nagy csendben nyerítést hall! Az ébresztő por úgy megélesítette a hallását, hogy rögtön megismerte, az ő lovai nyerítettek! Erre ő is nyerített egyet. A lovai is megismerték a hangját, visszanyerítettek neki. No, erre már kezdett múlni a kocsis baja.

Kiáltott a lovainak:

– Várjatok, lovaim, mindjárt kihozlak benneteket, csak még egy kis orvosságot veszek be. – Bevett még egy kis ébresztő port, ettől a szaglása is olyan éles lett, akár a kutyáé. Szag után megtalálta a lovakat. Aztán már hajtotta is őket vidáman, baj-bánat nélkül haza a gazdájához, nagy örömmel. A gróf is örvendezett. Kérdezte, hogy találta meg a lovakat. A kocsis mindent elmondott neki, hogy miképpen történt. Csodálkozott a gróf, hogy milyen nagy okos doktor van a városban. Még ajándékot is küldött a csizmadiának.

Így telt-múlt az idő, a csizmadiának mindenben szerencséje volt. Amíg egyszer csak országos baj nem támadt!

Udvari emberek jöttek hozzá, a csodadoktor csizmadiához. Elmondták neki, hogy a király udvarában történt baj, mégpedig nagy. A királylánynak elveszett a drága aranygyűrűje, éppen amikor

.

.

menyasszonynak öltöztették. Vegye hát elő a mindentudó ember minden eszét és minden szerszámját, és jöjjön azonnal a király elé.

A szegény csizmadia megijedt, nem akart menni, de hát menni kellett.

A király palotája előtt muzsikával álltak elébe, virágot szórtak az útjába, úgy fogadták, mint híresneves nagy embert. Kérdezte a király tőle:

– Mindentudó vagy? Meg tudod-e találni a gyűrűt? Ha nem, készülj a halálra!

Mit mondhatott a szegény csodadoktor? Azt mondta:

– Meg én, felséges királyom – legalábbis megpróbálom! Adasson nekem külön szobát három napra, s mindenféle ételt-italt. Külön szakács szolgáljon ki!

Pedig dehogy hitte, hogy megtalálhatja azt a gyűrűt. Már a szerencséjében sem bízott. Úgy számított magában, hogy ezen a három napon legalább jól él, hiszen úgyis karóba kerül a feje.

Harmadnapra még a feleségét is elhozatta; ha már meg kell halnia, utoljára legyen együtt vele. Mikor megérkezett az asszony, leültek az asztalhoz, várták az utolsó vacsorát, és beszélgettek. Szegény csodadoktor már az emberek butaságában sem bízott.

Az első szakács aközben bevitte az ételt.

– No, látod, ez az első. De ebben sem bízhatunk – mondja a csodadoktor a feleségének. Úgy gondolta, hogy az az első a három szakács közül.

De a szakács rögtön elkezdett ám reszketni. Alig talált ki a szobából.

Mindjárt ment a másik két szakácshoz, elmondta nekik, hogy mit mondott a csodadoktor. A másik szakács már be sem akart menni a szobába! De hát muszáj volt neki.

– No, nézd, feleségem, ez meg a második. Ebben sem bízhatunk – mondta a csodadoktor.

A második szakács még a falnál is fehérebb lett.

A harmadik, szakács már tudta, hogy végük van. De hát muszáj volt bevinni az ételt. Azt mondja a doktor:

– No, látod, feleségem, ez a harmadik. Ebben sem bízhatunk.

Erre a szakács rögtön térdre esett előtte, elővette a gyűrűt, s azt mondta:

– Jaj, mindentudó csodadoktor úr, mentsen meg bennünket! Itt a gyűrű, mi loptuk el! Kegyelem szegény fejünknek! Mind a hárman adunk még egy-egy erszény aranyat is.

Megörült erre a csodadoktor nagyon, s kegyelmet adott. Azt mondta a főszakácsnak, fogjon meg egy pulykát, a gyűrűt nyelesse le vele, de jól vigyázzon, el ne tévessze, melyik pulykával csinálta.

Reggel muzsika szólott a doktor ajtajánál. De ekkorra már a hóhér is felkészült. Nem volt más választás, vagy a gyűrű – vagy a halál. De a csizmadia csodadoktor nagyon kevélyen állott a királyi ház népe elé. Ezt mondta:

– Álljanak elébem mind a vendégek: asszony, ember, minden!

Mikor mind ott voltak, így szólt:

– Felséges uram, a gyűrűt keresem. De itt embernél nincs a gyűrű. Vezessék ide az állatokat! Odavittek elébe minden állatot, ami csak volt a király udvarában. Legutoljára vitték a pulykákat. De a főszakács mindig ott állt a doktor mellett. S megsúgta neki, hogy melyik pulykában van a gyűrű.

– No, nézzétek – kiáltott a doktor. – Felséges uram, ez a pulyka a tolvaj. Fogjátok meg rögtön!

Most már aztán hamar előkerült a gyűrű. Csodálkozott is mindenki a csodadoktor nagy tudásán. Hányták rá a virágot, mindent. A király meg egy hintót adott neki ajándékba. Hogy azon menjen haza. Örült a szegény csizmadia, hogy így elvihette az irháját.

Azután mindjárt azon gondolkodott, kérdezte a feleségét is, hogyan szabaduljon meg a doktorságtól. A felesége okosabb volt nála, kitalálta:

– Mikor hazaérünk, meggyújtjuk a házat, amiben lakunk. Mikor javában ég a ház, akkor te mindenki

.

.

szeme láttára be akarsz majd ugrani a tűzbe, hogy jaj, odaég minden tudós könyved. De én majd nem engedem, így aztán megszabadulunk az átkos papíroktól, receptektől, az egész mesterségtől.

Hazaértek, úgy is tettek. Utána aztán visszament az ember a csizmadia mesterséghez. S máig is csinálja a gyönyörűbbnél gyönyörűbb csizmákat.

á  r • r ff

Az égigérő fa

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, fölnyergeltem egy fakót, fölültem a hátára, és kiszaladtam az erdőbe. Jól ittam, jól ettem, a fakót a fejem alá tettem. Egyszer felébredtem, ellopták a fakót. Akkor megijedtem. Fölszaladtam egy hegyre, hegyről meg a fára. Úgy megráztam a fát, hogy az eper, szilva, mogyoró majd beszaggatta a fejem. Egyszer rám kiáltott egy öregasszony: – Haj, haj, te gyerek Ne gázold el a répát, retket, mert nem te ültetted el a káposztát.

Volt a világon egy király, annak volt egy Jancsi nevű kanásza. Észrevette egy reggelen ő is és a király is, hogy a kastély előtt egy égig érő almafa nőtt. De az olyan fa volt: reggel virágzott, délben már almája volt, éjfélre megérett, de el is lopták róla.

Kihirdette a király az országban: hogyha valaki neki arról a fáról hoz egy almát, annak adja a lányát és a fele királyságát – halála után az egészet. Mert ő már több mint hét éve beteg, és azt jósolta neki egy öregasszony, hogyha ez az almafa kinő az ablaka alatt, és ő ennek a gyümölcséből eszik, akkor rögtön meggyógyul.

Kihirdette tehát az országban, az országa minden tájában, hogy legyen bárki, szegény vagy gazdag, ha báró, ha gróf, ha ezt megszerzi, azé lesz a királylány.

Volt is jelentkező sok, de a fára fölmászni egyik sem tudott. Azt mondja a királynak az ő kis kanásza, János:

– Felséges királyom, ha meg nem sérteném a szavaimmal, ha megengedné, én fölmegyek, és hozok almát a fáról.

– Mit akarsz, te taknyos? – nevetett a király. – Te akarsz, ahova egy gróf, egy herceg nem tud felmenni, te akarsz fölmenni!? Eredj csak a dolgod után!

De a kanász nem hagyott nyugtot a királynak. Mindaddig járt a nyakára, míg meg nem engedte. Azt mondta neki a király:

– No, fiú, most mondd: mit akarsz? Mivel akarsz a fára fölmenni? Amit kérsz, mindent megadok. Azt mondta János:

– Csináltasson a király először is három vaskapcsot, olyat, hogy a fát körülérje, és azon, mint egy létrán, föl  lehessen menni. És adjon három pár  vasbocskort és egy hétre  való eleséget, ami egy

embernek elég.

Így János, azon a napon, amikor ez készen lett, elindult fölmászni a fára. Azon a napon ő olyan magasra mászott, hogy már nem is látták. Mászott már egy nap, két nap, három nap, amikor észrevette, hogy az egyik bocskor lyukas. Vágta a lábát a vas. Kapta magát, levette, leeresztette a földre.

– Hadd menjen vissza a gazdámhoz!

Mikor lepuffant a bocskor, azt mondta a király:

– No, a gyerek még él, de már kicserélte a bocskorát, mert ez kilyukadt.

Mikor a fiú a fának a hetedik ágára ért, talált ott egy lépcsőt, amelyiken bátran mehetett. Azt mondta magában:

.

.

– Köszönöm a királynak, hogy megsegített. Leeresztem neki mind a két pár bocskort, hadd lássa, hogy még életben vagyok. És a kis baltámat is, mert most már nincs rá tovább szükségem.

Mikor leeresztette a fáról a baltát, akkor már olyan magasan volt, hogy mire a balta leért a földre, kirohadt a nyele. És a bocskor is úgy megöregedett, mire az udvarba ért, hogy alig ismerték meg. De az őr, akit a király kirendelt a fa alá, hogy minden pillanatban várja a gyerek jelzését, ha bármit ejt is le, és neki azt rögtön jelentse, megismerte.

Így mind a három pár bocskor kilyukadt a hetedik napra, amikorra ő a fa koronáját elérte.

A fiú most nem gondolt a királlyal többet. Egy nagy kastélyban találta magát. Végigment az első, második, harmadik, tizenegyedik szobán is. Egy gyönyörű szép lányt lelt ott. Olyan szépet még ő életében sohasem látott. A király lánya is szép volt, de még csak halvány ibolya se lehetett amellett. Odaköszön hozzá:

– Adjon isten jó napot, fenséges kisasszony! Nem tudom, minek szólítsam, királykisasszonynak vagy minek. Hát én csak így tisztelem.

Azt mondja a királykisasszony:

– Királykisasszony vagyok, csak árva. A szüleim meghaltak, árván maradtam, Etelka a nevem. Mondjad, fiú, hogy kerülsz te ide, ahova még a hazádbeli madár sem jár?

Azt mondja János:

– Én, fenséges királykisasszony, szolgálatot keresek.

– Jókor jöttél, mert én úgyis magam vagyok. Egy jó cselédet fölfogadnék bármely pillanatban. Nálam itt maradhatsz, ameddig akarsz. Amit kérsz, azt fizetek, csak a tizenkettedik szobába bemenned nem szabad.

A fiú megígérte, hogy ő rendbe tesz mindent, és szorgalommal mindent megcsinál. Meg is alkudtak, ott is maradt. Kapott jó ebédet, együtt ebédelt a királykisasszonnyal.

Addig-addig haladtak, hogy el is jegyezték egymást a királykisasszonnyal.

Egyik nap azt mondja a királykisasszony:

– Én most elmegyek a templomba. Itt van tizenegy szobának a kulcsa. Mindegyiket takarítsd ki tisztességgel, és főzd meg az ebédet! Ott van elkészítve minden, csak tüzet kell rakni. De a tizenkettedik szobának kulcsát ne keresd.

A gyerek elvégzett mindent, gondja sem volt arra, hogy mi lehet a tizenkettedik szobában. De most nem hagyott neki békét a kíváncsiság. Mégis megnézi, mi lehet abban a szobában. Mikor a kisasszony elment a templomba, megkereste a tizenkettedik szoba kulcsát, avval a szándékkal, hogy kitakarítja azt a szobát is. Az már úgyis régen volt kitisztítva.

Meglátott a sarokban egy rossz söprűt. Gondolta, hogy eldobja ezt a rossz söprűt, minek ez itt, tesz ő helyette másikat. Amint a söprűt félredobta a helyéről, a szoba ajtaja kinyílott. Belépett a szobába. De az ajtó rögtön becsukódott utána.

Amint szétnéz a szobában, látja, hogy ott egy óriási hétfejű sárkány van kiszögezve a falra. A két lábán ötven-ötven mázsás vasgolyó lóg. A két szárnya két óriási szöggel kiszögezve, és két óriási malomkő közé van a szakálla szorítva.

Megszólal a sárkány:

– Jó, hogy jöttél, fiam! Arra kérlek, hozzál nekem egy vödör vizet, adok egy országot. De úgy menj ki az ajtón, hogy rögtön visszajössz, mert másként olyant lehelek rád, hogy mindjárt megfúlsz. Különben nem is kell kimenned. Ott van a sarokban három vödör, tele friss vízzel. Nagyon szomjazom rá, de nem volt senki, aki ideadja. Öntsd a szélső számba a felét, a másik szélső számba a másik felét, mert – hét fejem van.

János bele is öntötte.

.

.

– Köszönöm, fiam – azt mondja a sárkány. – Most kapsz egy országot. Arra kérlek, még add ide a másik vödör vizet is, adok még egy országot. Öntsd az egyik felét az egyik szélső számba, a másik felét a másik számba.

Amikor ez megtörtént, a sárkánynak a szakálla a malomkő alól kiszabadult, és a két lábáról a két vasgolyó leesett, mert már két vödör vizet megivott.

– Most még – azt mondja – add ide a harmadik vödör vizet is! Azt a középső fejembe, a két szélső köztibe öntsd, felét ide, felét oda, ahogyan a másikat megcsináltad.

Ezt is megtette János.

– Köszönöm, fiú – mondja a sárkány -, hogy ezidáig megszabadítottál, meg is kapod a három országot, dehát most még egyre kérlek mindkettőnk szabadságáért, hogy ebből a szobából ki tudjunk kerülni. Mert próbáld meg, az ajtó zárva van, egyikünk sem tud kimenni.

Nem hiszi János. Megpróbálja az ajtót, hátha mégis nyitva van. De bizony az csak úgy volt, ahogyan a sárkány mondta. Zárva volt. Nem tudott kimenni.

– Arra kérlek még – mondja neki a sárkány -, itt van az a kis szekrény, a középső fiókjában van egy kis alma. Tedd azt a legközépső számba!

Megtalálta János az almát, bedobta a sárkány szájába. Az ajtó rögtön kinyílt. A sárkány megrázkódott és elrepült. Az útról visszakiáltotta:

– Majd még találkozunk!

A fiú kiment, tovább intézni a dolgait. Volt három táltoslova. Az egyik jobban nyerített már, mint a másik, mert észrevették, hogy a gazdájukat becsapták.

Ez idő alatt hazajött a királykisasszony, a szép Etelka. Amint csak belép a szobába, mindjárt azt kérdezi:

– János, mit csináltál? Lám, megmondtam, a tizenkettedik szobába be ne menj. Most már nem sokáig leszünk együtt. Hiába vagyunk jegyesek, mert amikor kijövünk az esküvőről, a sárkány engem elvisz. János sírva fakadt. Ha ő azt tudta volna! Sose csinálta volna!

– Jaj, édesem, most már késő. A sárkány ígért neked három országot, de annak semmi hasznát nem veszed, mert azt az én visszaszerzésemért három úton elveszik.

Bementek a szobába; egymás nyakába borultak, és sírtak mind a ketten. Hogy miért is tudott ő olyan balga lenni, hogy miért is nem hallgatott leendő feleségére?

Megvoltak otthon egy hétig. Eljött a vasárnap, az esküvő napja. Összehívták a közeli rokonságot. Aki közeli hozzátartozójuk volt, elkísérte őket a templomba.

Mikor a misének vége volt, az esküvő megtörtént, nagy vihar keletkezett. Amint a templomajtón kiléptek, abban a pillanatban a sárkány Jánostól elragadta a feleségét. Azt kiáltotta neki vissza:

– Három országot adtam, fiam, háromszor eljöhetsz a feleségedet meglátogatni. De hazahozni nem fogod többet, hiába is akarod!

János sírva fakadt. A násznéppel hazament, de a menyasszony nincs. Búslakodott, szomorkodott, hogy mit csináljon, mit cselekedjék. Merre menjen ő most feleségét megkeresni, mert haza akarta őt hozni, még ha az életébe kerül is.

Nagy búsan bemegy az istállóba.

Ott panaszkodik a lovainak:

– Édes lovacskáim, elvitték a gazdasszonyotokat.

– Ne gondolj vele, édes gazdám, mert visszahozzuk. Csak nyergelj föl! Tegyél enni-, innivalót nekem is, meg neked is a nyeregkápára!

Azzal másnap fölnyergelt. Fölült a lova hátára, és elrepült, mert a lova táltos volt.

Mennek, repülnek hegyen-völgyön át, országról országra, erdőkön, síkon, mezőn keresztül, de sehol

.

.

nyomát nem látják, hol, merre lehet.

– Nézz csak, édes gazdám, a földre – mondja a ló. – Látok ott egy kis házikót, egy asszony ül az ajtaja előtt. Nézd meg, nem ő-e az. Teknő van a kezében, véres ruhával van tele. Megy ki a kúthoz, mosni. Rögtön leszálltak. Hát János felesége volt. Azonnal egymás nyakába borultak, megcsókolták egymást, és sírtak örömükben is, meg bánatukban is. Azt kérdi a fiú:

– Van-e egy kis idő, hogy egy kicsit kipihenhessem magam a lovammal együtt?

– Van – azt mondja – egy kicsi, mert a sárkány minden pillanatban itt lehet.

Azt mondja a fiú:

– Ne töltsük az időt. Csomagolj, ülj föl a lovamra, és menjünk!

– Fölülök én a lovadra – mondja az -, de úgyis tudom, hogy feleúton utolér; mert annak a lova még a tiédnél is jobb.

– Ne törődj vele! Csak ülj fel, és menjünk.

Fölült a lovára, és útnak indultak hazafelé.

Ahogy a sárkánynak a lova észrevette, hogy viszik a gazdasszonyát, rögtön elkezdett rúgni, kapálni és nyeríteni. Azon nyomban hazajött a sárkány. Ráförmedt a lovára szigorúan:

– Kutya egye májadat, holló vájja ki a szemedet! Szép széna előtted, szép zab előtted, szép patak előtted, mi bajod még?

– Viszik a feleségedet!

Azt kérdi a sárkány:

– Ehetek-e, ihatok-e, egy zsák diót megtörhetek-e, megehetek-e?

– Még azt is megteheted, mert úgyis utolérjük.

A sárkány nyugodtan evett-ivott, egy zsák diót megtört, és egy mázsa dohányt elpipált. Utána felpattant a lovára, utánuk eredt. Egypár órai repülés után utolérte őket. Kivette az asszonyt János öléből. Azt mondta a fiúnak:

– János fiam, egy ország oda van.

János búslakodik: mit csináljon most? Azt mondja a lova:

– Édes gazdám, most elrepülök haza, és felülsz a húgomra. Az fiatalabb, erősebb, mint én, jobban kitart. Talán azon sikerül.

Úgy is tett János, szépen elment haza. De nem volt neki nyugta.

Alig várta a hajnalt, ismét útra kelt. A ló az utat jól ismerte, mert a nénje jól megmagyarázta. Mert három testvér volt ez a három ló.

Elindultak olyan sebességgel, hogy még aznap délben oda is értek a sárkányhoz. Meglátta János a feleségét, hogy sírva mos a kútnál.

– Gyere, édes feleségem – mondja neki -, visszajöttem érted. Ülj a lovamra, máris indulunk.

– Elmehetünk – mondja az asszony -, de úgyis tudom, hogy hiába, mert megint csak utolér a sárkány.

– Édes gazdasszonyom – feleli a ló -, hacsak lehet, amíg az inam bírja, addig nem!

Felugrottak a ló hátára, és azonnal megfordultak hazafelé.

Nyomban rúg-kapál a sárkány lova, s nyerít. Jön a sárkány nagy széllel-lobbal. Ráförmed nagy haragosan:

– Kutya egye meg a májad, holló vájja ki a szemed! Szép széna előtted, szép zab előtted, szép patak előtted, mi bajod még?

– Viszik a feleséged!

– Ehetek-e, ihatok-e, egy zsák diót megtörhetek-e, megehetem-e, és még rá egyet alhatok-e?

– Mindent tehetsz egy keveset, mert azért utolérjük.

Evett-ivott gyorsan a sárkány, aztán felpattant a lovára, és utánuk eredt. Hamarosan utolérte a fiút. S

.

.

elvette Etelkát.

– No, János – azt mondja -, most már két ország oda van!

Már közel voltak a határhoz, de hát hasztalan. Nem értek át.

Megint elröpült János haza, a harmadik, a legfiatalabb lóért. Másnap reggel korán, alig pitymallott a hajnal, elindultak az útra. Azt mondja a lova:

– Élet vagy halál, gazdám, de most olyan utat próbálunk, amit még nem csináltunk.

Elindultak, repülnek, csak repülnek, hol a földön, hol a levegőben. Megtalálták megint a házat. Az asszony újra csak véres ruhát mosott a kútnál.

– Na, kedves feleségem, eljöttem harmadszor is érted! Ülj fel a lovamra!

– Felülök, de úgyis tudom, hiába!

Fel is ültek, el is indultak hazafelé.

Nyomban tombol a sárkánynak a lova. Jön a sárkány nagy haraggal haza.

– Miért nem hagysz nyugton a vendégeim között? Nem hagysz békével soha! Kutya egye a májadat, holló vájja ki a szemedet! Szép széna előtted, szép zab előtted, szép patak előtted, mi bajod még?

– Viszik a feleségedet!

Azt mondja a sárkány:

– Ehetek-e, ihatok-e, egy zsák diót megtörhetek-e, megehetem-e?…

– Megeheted, mert még van időnk.

Azzal a sárkány hozzáfogott evéshez, iváshoz. De mi az: hét szájnak egy zsák diót megtörni, megenni, egy percet szunnyadni?!

Rögtön felpattant a lovára, és utánuk eredt. De ezek már közeledtek az utolsó ország széléhez, mert a sárkánynak tizenkét országa van. Az utolsó ország határának közelében fogta őket el.

– Na, János fiam, most már mind a három ország lejárt. Mondtam, háromszor eltűröm, hogy eljöjj a feleségedért. Ha még egyszer eljössz, az életedbe kerül.

Elvette az asszonyt, és elrepült vele vissza.

Azt mondja a fiúnak a lova:

– Édes gazdám, ha meghalunk is, de visszamegyünk még egyszer szerencsét próbálni.

– Nem bánom, édes lovam – mondja a fiú -, ha mindjárt meghalok is. Élet vagy halál, de az asszonynak haza kell jönnie!

Alighogy a sárkány hazaért, letette az asszonyt, és elment vissza a vendégeihez. A fiú azonban akkorra már ismét odaért. Könyörgött a feleségének:

– Kedves feleségem, ülj föl még egyszer a lovamra! Nem bánom, ha meghalok is, de akkor nem fáj a szíved utánam.

Az asszony könyörgött, hogy ne tegye, mert úgyis tudja, hogy a halálba megy.

– Nem bánom, ha meghalok is, csak ülj fel, és menjünk!

Azzal felült a lovára, és nyomban megfordult hazafelé. Azt mondja az úton a lova:

– Édes gazdám, most kapaszkodj meg, mert most vagy meghalunk, vagy hazaérünk.

Alighogy elindultak, nyomban tombol megint a sárkány lova. Jön újra a sárkány nagy mérgesen.

– Kutya egye májadat, holló vájja ki a szemedet! Szép széna előtted, szép zab előtted, szép patak folyik előtted, mi bajod még? Miért nem hagysz engem békében?

Azt mondja a lova:

– Viszik a feleségedet!

– Mit?! – azt mondja. – Már megint el mert érte jönni?! Ehetek-e ihatok-e, egy zsák diót megtörhetek-e, megehetem-e, és még egyet alhatok-e?

– Ne sokat beszélj, az utolsó ország felé közelednek már!

.

.

Megharagudott erre a sárkány, nyomban a lovára pattant, és utánuk eredt. Az utolsó ország árokpartján fogta el őket. Már csak pár méter választotta el őket a szabad országtól, akkor már nem lett volna a sárkánynak hatalma, hogy utánuk menjen.

– Megmondtam – azt mondja -, gazfickó, hogy háromszor megkegyelmezek. De negyedszer már nem. Azzal lerántotta az asszonyt János öléből. Feldobta a saját lovának a hátára, és rárivallt:

– Hogy mertél a lovára ülni, mikor megparancsoltam, hogy még egyszer elő se hozd őt?

Azzal nekimegy Jánosnak, és apróra szétszaggatja. Volt a lova hátán egy zsák. Ráparancsolt az asszonyra, hogy János minden darabját szedje össze, abba a zsákba tegye bele, kösse a lova hátára, hadd vigye haza.

– Hadd lássák meg otthon, így jár az, aki utánad mer jönni!

Azzal Etelka Jánosnak minden porcikáját a zsákba rakta, feltette a lova hátára, és a lovat eligazította haza.

– Vidd a gazdádat haza, és mondd a többinek, hogy utánam többet soha senki se jöjjön!

Evvel a sárkány fölkapta az asszonyt a lovára, és elrepült vele haza.

Jánosnak a lova búsan ballagott haza. Búslakodott, szomorkodott, mert a gazdáját halva vitte a hátán. Hogy lehetne ebből még egyszer embert faragni?

Amint ballag a gyalogúton, meglátott egy kis kígyót. Egy szép szál fű van a szájában. Azt kérdi tőle:

– Mit viszel, te kis kígyócska ?

Azt mondja a kígyó:

– Élesztőfüvet. Átment a kocsi a fiamnak a derekán, hát meg akarom vele gyógyítani.

– Add nekem egy kicsit! Van nekem egy jó gazdám, föl akarnám éleszteni. Itt van – azt mondja – a zsákban, a hátamon.

– Nem bánom – mondja a kígyócska. – De a kisfiam ott hentereg az úton, jön egy kocsi, eltöri a derekát máshol is. Hadd gyógyítsam meg előbb azt!

– No – azt mondja a lovacska -, gyere, majd én segítek. Megfogom a fogammal a farkát, nem harapom meg, csak elteszem az útról, hogy több kocsi el ne gázolja.

Úgy is tett. A kígyó pedig meghúzta egy párszor azt a füvet a seb helyén. Azonnal meggyógyult a fiacskája, fürgén csúszott tovább.

A ló keresett közben egy kis tisztást. Kettőt nagyot rúgott, a hátáról a zsák leesett. Kibontotta a zsák száját, és a húst belőle kiszórta. Elkezdte az orrával olyan emberformára igazítani. Ő azt igazgatta, a kis kígyócska meg a füvet húzogatta. Ahol a táltos megigazította, a kígyócska meg a füvet húzogatta, ott a test azonnal begyógyult.

Amikor készen volt, látta, hogy a gazdája csak alszik, és hétszerte szebb, mint volt. Azzal gyengén a vállába harapott. Talpra állította, majd gyengéden megrúgta.

– Gazdám, kelj fel, ne aludjál!

Rögtön felébredt a fiú.

– Ej, édes lovam, de jót aludtam!

– A világ végéig aludhattál volna, ha nincs ez a kis kígyócska, aki ezt az élesztőfüvet nekem ajándékozta, hogy téged újra talpra állíthassalak.

– No most, édes lovam, egyszer már fölébredtem, de most gyerünk újra vissza. Vagy menjünk elébb haza?

Azt mondja a lova:

– Menjünk elébb haza. Három nap múlva induljunk útra, gazdám. Legalább a sárkány elfeledi, ami vele történt, és nem gyanakodik.

Úgy is tettek. Elmentek haza. Kipihenték magukat. Harmadnapon újra elindultak. Amint mennek, azt

.

.

mondja a lova:

– Édes gazdám, most hallgass a szavamra. Most nem szabad nekünk egyenesen odamenni a sárkányhoz, hanem egy kis kerülőt kell tennünk a kastély körül. Mert neki még a halottai is megmondják, hogy idegen jár az országában. De úgy vigyázz, úgy menj oda, hogy a sárkány ne legyen odahaza. A feleségétől kérdezd meg, hogy a sárkány hol vette a lovát, mert másképp sose kerül haza az asszony.

Megkerülték a kastélyt, egy domb mellett elbújtak, és ott meghúzódva hallgatóztak. Mikor a sárkány elment hazulról, János rögtön az asszonyhoz ment. Etelka megijedt, amikor meglátta. Nem hitt a szemének, hogy csakugyan ő.

János megszólal:

– Kedves feleségem, ne ijedj meg tőlem, mert én vagyok az. Csak bújtassál el, hogy senki meg ne tudja!

– Hát a lovad hol van?

– Az jó helyen van!

Etelka megölelte, megcsókolta, bevezette a szobába. János azt mondta neki:

– Kedves feleségem, arra kérlek, kérdezd meg a sárkánytól, hogy hol vette a lovát! Ha megmondja, és elmegy hazulról, akkor én máris itt leszek. És akkor elmegyek oda, én is szerzek egy lovat, különbet, mint az övé. Csak azt nem tudom, hogy hol van olyan ló.

Avval ott kellett hagyni a feleségét, mert a sárkány jött haza. Visszamegy, mondja a lovának:

– Édes lovam, megkérdi majd, de meg kell várnunk. Lehet, hogy az éjjel meglesz.

Megjött a sárkány a vendégségből.

– Na, készen van-e már az ebéd? – kérdezi a feleségét.

– Készen lesz rögtön – mondja a felesége. – Gyere, férjecském, gyere, ebédeljünk!

Ez a szép szó feltűnt a férjének, hogy most nem sír, hanem nagyon hízelgően beszél. Leültek az első tál ételhez. Azt mondja az asszony :

– Mondd meg, édes férjem, ha nem bántanálak meg szavammal: ugyan hol vetted a lovadat?

Erre a szóra úgy csapta pofon a sárkány az asszonyt, hogy az csak az ajtóban állt meg.

– Mi közöd hozzá? – ordibál. – Mit akarsz te avval, hogy én hol vettem a lovamat? Különben majd megmondom – csak várj! Majd rákerül a sor. Menj, hozd a másik ételemet is! Hadd egyek. Fogta az asszony a tálat, behozta, letette az asztalra.

– Nem rossz szándékból kérdezem – szólalt meg az asszony. – De mondd meg igazán, hogy hol vetted a lovat, mert ilyen jó lovat még sohasem láttam.

Második kérdésére megint csak pofon vágta a sárkány, hogy kiesett az asszony a konyhába.

– Mit faggatsz? Mit kérdezgetsz engem mindig? Nem hagysz még nyugodtan enni se. Menj, és hozd a harmadik tál ételemet is!

Behozta Etelka a harmadik tál ételt: letette az asztalra. Megint megkérdezte:

– Mondd meg, édes férjem, nem rossz szándékból kérdem, ugyan hol vetted a lovat?

A sárkány harmadszorra úgy csapta pofon, hogy kiesett az udvarra.

Akkor aztán sírva fakadt az asszony. Azt mondja a sárkány:

– Látom, hogy igaz szívből kérdezted, de nem akartam hinni. Majd megmondom, csak várj, előbb kerülök egyet.

Avval a sárkány elment. Megkerülte a temetők kertjét, melyekben az ő halottai voltak, akiket ő gyilkolt meg. Mindegyiket sorban kérdezte, hogy nem láttak-e erre idegent.

– Nem jött senki az után az eset után, mióta a feleségedet negyedszer elvitték – mondották a halottak. Elment a sárkány haza, azt mondja a feleségének:

.

.

– Hát most gyere ide mellém. Most hallgasd meg, megmondom. Most már annak úgysem tudod megmondani, hiszen a szemed láttára szétszaggattam. Te magad meg nem sokat nyersz vele. A ti kastélyotoknak a bal sarkán van egy gyalogút. Nem nagyon látszik, mert ember ritkán jár rajta. De azért észre lehet venni, mert a fű rövidebb rajta, mint másutt. Ez az út az Óperenciás-tenger partjára vezet. Azon a darabon, ahol az út kiér, ott vagy húsz öl szélességben csak térdig érő a víz. Annak a túlsó partján, ott van ez a gyalogút, az tovább vezet a másik ország szélén. Ott lakik egy öregasszony, egy vasorrú banya. Annak van még három lova. Egy van köztük, a vasderes, az még kétszerte erősebb és ügyesebb, mint az enyém. Csak azt az öregasszonyt hűségesen kell kiszolgálni. Annál három nap az esztendő. Aki azt hűségesen kiszolgálja, alku nélkül, amit kér, azt kap. No most – mondja a sárkány -, hallottad, hogy így van. Evvel elégedj meg. Most elmegyek. Isten veled! – Avval a sárkány elment. Jánosnak a lova rögtön megszólalt:

– A sárkány most ment ki a kapun! Rögtön, de azonnal menj be édes gazdám, és kérdezd meg, mit mondott.

János tüstént bement, átölelte a feleségét.

– Mondd, kedves feleségem, ugyan mit mondott?

– Ide hallgass, édes férjem. A mi kastélyunk bal sarkán van egy gyalogút, amely az Óperenciás-tenger partjára vezet. Azt arról ismered meg hogy ott a fű egészen rövid, de másutt nagy. És a tengeren keresztül is csak térdig ér a víz, azon átjuthatsz a túlsó partra. A második országban, ott lakik egy öregasszony, azt kell hűségesen kiszolgálnod. Annak van még három lova. Azok között a legfiatalabb egy vasderes. Az kétszer erősebb és gyorsabb, mint a sárkányé. Hogy azt hogy szerzed meg, ahhoz az isten segítsen, abban én segíteni nem tudok. De most isten áldjon, mert a sárkány azonnal itthon lesz, már hallom, hogy tombol a lova. Én megvárlak, akármilyen nehezemre esik is. Csak vigyázz magadra, hogy bajod ne essék!

János megcsókolta a feleségét, és otthagyta. Kiment a lovához, felült a hátára. Az úton elmesélte neki, hogy mit hallott. Elmentek haza. János megetette minden lovát, beállította az istállóba. Másnap fogta a tarisznyát avval az egy szál élesztőfűvel, ami az ő lovánál maradt, amit a kis kígyó vele megfelezett, megindult azon a járatlan gyalogúton. Ment, mendegélt.

Megtalálta a tengerpartot. Próbálgatta a vizet jobbra-balra, hát csakugyan nem ért fentebb a térdénél. Kinézte az irányt, és egyenest átment.

Mikor átért, látja, hogy ott egy szép aranyhéjú halacska hentereg a porban. Egyik fele már megszáradt, megégette a nap, de még él. Megsajnálta a halacskát. Azt mondta:

– Szegény halacska! Itt pusztulsz el, megsütött a nap, a víz meg messze van, nem tudsz belemenni. Ezzel bedobta a vízbe. A halacska rögvest fölugrott a vízen, de abba a pillanatban kétszer akkora lett, mint volt, és frissebbnek és egészségesebbnek látszott. Odaszökkent Jánoshoz:

– No, te fiú, amiért így megsajnáltál, megszántál, mert láttad, hogy élve elpusztulhatnék, vegyél ki a bal oldalamból egy szál héjat, amelyiket nem sütötte a nap. Ha valamikor valami bajod lesz, görbítsd meg, én rögtön ott leszek, és segítek a bajodon. Evvel a halacska beleugrott a vízbe, és eltűnt.

Elgondolkozik János:

„Ehol-e, mégse gondolná az ember, hogy honnan kerül a segítsége. De hát mit tudna nekem ez a kis halacska segíteni?”

De azért szót fogadott, a héjacskát eltette a tárcájába. És ment tovább.

Megy, mendegél egy erdőn keresztül. Az erdő közepén talált egy tavat. Ott látott egy szép vadkacsát búslakodni, mert az egyik szárnya el volt lőve. Repülni akarna, de nem tud. Megsajnálta János megszólította:

.

.

– Te kis kacsa, gyere ki, hadd gyógyítsam meg a szárnyadat!

– Nem megyek! Mit gondolsz? Azért, hogy paprikást vagy pecsenyét készíts belőlem?

– Ne félj – mondja János -, nem bántalak! Tiszta szívből mondom hogy meggyógyítlak.

– No, isten neki, nem bánom. Ha már rászorultál az életemre, úgy se sokat ér. A szárnyam el van törve, nem bánom, ha meghalok is.

Ezt mondta a kacsa. Avval kiúszott a patak szélére. János megfogta és leült vele. Az ölébe tette, elővette tárcájából az élesztőfüvet, megkenegette vele a kacsa sebes szárnyát. Az azonnal meggyógyult. Olyan lett mintha sohasem lett volna eltörve.

Megörült a kacsa. Mindjárt próbálja a szárnyát, próbál vele repülni. Hát bizony lehet.

– Na, jó fiú, azt gondoltam, hogy elveszed az életemet. De mivel ilyen jót tettél velem, húzz ki a bal szárnyamból, amelyik nem volt törött, egy szál fényes tollat. Ha valamikor bajod lesz, a szélesebb felét repeszd le. Én rögtön ott leszek. De jól tedd el, hogy el ne veszítsd!

Azzal a kacsa köszönt és elszállt. János pedig ment tovább a patak mentén. Az erdő szélén talált egy forrást. Ott egy kicsit leült megpihenni. Elővette a tarisznyát, és falatozott. Gondolkodott, hogy mit is fog ő evvel a halhéjacskával és tollacskával csinálni. De azért, gondolta, megőrzöm én, meg bizony. Hadd legyen!

Mikor kipihente magát, elindult tovább az útján. Meg kell keresnie azt az öregasszonyt, de hol-merre van? Távolban – de nagyon messze volt még hozzá – meglátott egy házat, egy kis házikót inkább. Jó néhány kilométerre volt még a háztól. Nagyon bokros erdőségbe került. Megy el egy bokor mellett, egyszerre kiugrik egy róka. De csak három lábon ugrál, a negyedik lábát csak húzza maga után. Azt mondja:

– Várjál, róka pajtás! Látom, fáj a lábad. Állj meg, hogy meggyógyíthassam!

Hátranéz a róka, azt feleli a fiúnak:

– Dehogyis állok meg! Üsd le a másikat is?! Akkor megnyúzhatsz, jó subát csinálhatsz a bőrömből!

– Nem bántalak én, róka pajtás, csak sajnállak. De ha nem hallgatsz a szavamra, nem tehetek róla.

– No, nem bánom – mondja a róka -, hát megállok. De lelkedre bízom. Hogyha megütsz, azonnal megharaplak!

– Dehogy bántalak – mondja a fiú -, örülök, hogyha segíthetek a bajodon.

Avval elővette az élesztőfüvet, megkente vele a róka fájós lábát. Az egyszerre úgy meggyógyult, mintha sohase fájt volna. Ugrabugrált, szaladgált, szökdelt a róka. Nagy örömmel azt mondja:

– No, jó fiú, amiért jót tettél velem, hát szakassz ki a farkam tövéből egy csomó szőrt. Tedd el, és hogyha valamikor valami bajod lesz, tömd a pipádba, gyújts rá, én rögtön ott leszek.

Avval a róka megköszönte János jóságát, és elment.

János pedig ment, ballagott az útján tovább. Éppen este lett, mire a házhoz ért. Látja, ott ül egy öregasszony a konyhaajtóban. Rákönyökölt a két tenyerére, és nézi a fiút, ki lehet az, aki közeledik hozzája.

Odaér János, köszönti illedelmesen:

– Adjon isten jó estét, édes öreganyám!

– Adjon isten neked is, fiam! Köszönheted, hogy öreganyádnak szólítottál! Kilencvenkilencnek már karón van a feje, tied lett volna a századik.

Mondd, fiam, mi járatban vagy itt, ahol még a hazádbeli madár sem jár?

– Én, édes öreganyám, szolgálatot keresek – mondja János.

– Éppen jókor jöttél. Én megfogadlak – mondja a szüle. – Nem kötöm ki a béred. Három nap az esztendő. Amit kívánsz, azt adok. De úgy adom, ha a három lovamat tisztességesen megőrzöd, ha azokat nekem este hazahozod, ha azok el nem szöknek.

.

.

– Megőrzöm én, édes öreganyám. Majd elbánok én velük.

– Jól van, édes fiam, akkor gyere be, vacsorázzál! Megmutatom a lovakat is, hogy hol vannak és hogy milyenek.

A szüle adott Jánosnak jó vacsorát. Készített neki jó fekvőhelyet. Mikor aztán János jóllakott, kimentek az istállóba. Nézegeti János a három szép lovat, olyat az ő szeme még nem látott.

– Ezek lesznek azok, fiam, melyeket őrizned kell – mondja a szüle.

János megsimogatta mind a három lovat. A szüle otthagyta. A legfiatalabb ló megnyalogatta a kezét, de akkor még nem szólt neki semmit.

János bement a szüléhez a szobába. Azt kérdezgette, hogy mit csinált, merre járt. Beszélgettek, azután lefeküdtek.

Másnap reggel a szüle fölpakolta János tarisznyáját. János meg felkantározta a három lovat. Ő mindjárt a vasderes hátára pattant. A szüle megmutatta neki a legelőt. Ugyanaz az erdő volt, ahol ő a forrásnál megpihent. Ott levette a lovakról a kantárt. Azok elkezdtek legelészni, ő pedig egy nagy fa alá telepedett. Heverészett, és nézte a lovait, hogy legelnek.

Egyszer csak délfelé jön egy kis szellő, rászállt János szemére. Mély álomba merült. Jó délután volt már, amikor felébredt. Keresi a lovait hol vannak: nem találja őket sehol. Nincs meg egy sem. Megtalálja a helyet, ahol legeltek, de a lovakat nem találja sehol, bármerre is bolyong.

Eszébe jutott, hogy a halacska adott neki egy héjat. És azt ígérte, hogy ha baja lesz, hát segít rajta. Meggörbítette a halhéjat, abban a pillanatban ott termett a kis hal előtte.

– Mit parancsolsz, jó fiú? – kérdi tőle.

– Arra kérlek, kis halacskám – mondja a fiú -, mondd meg, hogy hova lettek a lovaim.

– Hm, a te lovaid – mondja a halacska – ott vannak az én táboromban. Az egyik futárom jelentette, hogy három idegen hal került közéjük. Gyere velem egy pillanatra, ott leszel a tengerparton, majd csak vigyázd! Majd mikor a tenger elkezd mozogni, akkor három nagy tüskés hátú dörgencs, tiszta fekete, úszik majd a part felé. Az én legényeim szorítják, hajtják a tengerből kifelé. De jól vigyázz! A kantárt jól fogd a kezedbe, hogy amikor a középső a partra ér, úgy üsd fejbe, hogy felforduljon. Abban a pillanatban ott leszel a helyeden, és meglesznek a lovaid.

Abban a pillanatban a halacska segítségével János kinn termett a tengerparton. Nézi: a tenger nagyon morog, nagyon zúg, és három fekete hal – de egyenesen neki tart – csak úszik ki a partra. Abban a pillanatban jól megfogta a kantárt, úgy megütötte a középsőt, hogy az mindjárt felfordult. A következő pillanatban már ott volt János a legelőn, a három lovával együtt.

Szépen felkantározta őket, felült a vasderesre, és elnyargalt haza.

– Jó estét, édes öreganyám!

– Adjon isten, fiam! Megjöttél, fiam?

– Amint látja, öreganyám! Jó lovacskák ezek! Igen szépen legelésznek!

– No, eredj be, fiam, vacsorázz meg – mondja a szüle.

Míg János bent vacsorázott, a szüle a három lovat az istállóban, az egyiket piszkafával, a másikat szeneslapáttal, elkezdte ütni-verni, mind a dobot, azért, mert nem tudtak elszökni.

– Így kellett elbújnotok, hogy megtaláljon benneteket? Ti ilyenek-olyanok. Megálljatok, majd holnap elbújtatlak én jobban! Mert ha el nem bújtok, akkor adok nektek!

Avval bement Jánoshoz a szobába, mintha semmi sem történt volna. Szépen eldiskurált, elbeszélgetett vele. Aztán lefeküdtek, és aludtak reggelig.

Másnap reggel még többet pakolt a szüle a tarisznyába, hogy berúgjon, hogy csak jól elaludjon. Azért adott a fiúnak álomport a borába.

János másnap reggel fölkelt, kiment az istállóba. Fölkantározta a lovait megint csak a vasderesre ült.

.

.

Kinyargalt a legelőre, ahol előző nap is volt, és eleresztette a lovakat. Ő lepihent a helyére, a forrás mellé, a hűvösre.

Eljött a dél, megcsapta a szellő János szemét, elaludt újra. Estefelé felébredt, körülnézett, hát a lovai nincsenek sehol. Gondolkodik, hova menjen, hol találja meg a lovait. Eszébe jutott a tegnapi halacska. Gondolta, hátha a kacsa is tudna segíteni. Elővette a zsebéből a fényes tollat, a szélesebbik felét lerepesztette. Egyszer megsuhan a levegő fölötte, hát megjött a kacsa.

– Mi bajod van, jó fiú? Miért hívtál?

– Elvesztek a lovaim, nem tudom, hogy hol keressem őket. Ha tudnál tanácsot adni, arra kérlek – mondja János.

– Ó – azt mondja -, afelől ne gondolkozz! Van az én falkámban három fehér holló, tiszta fehérek, ami ritkaság. Majd az én legényeim leszorítják őket olyan alacsonyan, ahogy te vagy, és hajtják feléd. Csak a kantárra jól vigyázz! El ne szalajtsd, és üsd meg a középsőt úgy, hogy rögtön essen le elibed. Azonnal meglesznek a lovaid. Ott lesznek a legelőn, ahol délben voltál.

Úgy is lett. János elment a kacsa után a patak partjára. Egyszer szétnéz, hát mint a felhő, annyi a vadkacsa. De szorítják ám a három fehér hollót. Jönnek egyenest neki, mintha el akarnák őt gázolni. Ő sem volt rest megfogta a kantárt szorosan – mikor ütésre került, úgy megütötte a középsőt, hogy rögtön a lába elé esett. Abban a pillanatban ott termett a legelőn, ahol reggel volt, ahonnan a lovai elszöktek. Mindjárt fölkantározta mind a hármat, fölugrott a vasderesre, és elnyargalt haza. Köszön a szülének: – Adjon isten jó estét, édes öreganyám!

– Adjon isten neked is, édes fiam! Hát megjöttél?

– Megjöttem, édes öreganyám!

– Jók voltak-e a lovaid?

– Jók voltak, édes öreganyám. Nem mennek ezek sehova.

– No – azt mondja a szüle -, eredj be vacsorázni. Majd én addig megitatok.

János bemegy a szobába, a szüle meg az istállóba. Előveszi a megtüzesített piszkafát – piff puff -, üti- veri a három szilaj csikóját, egyiket jobban, mint a másikat.

– Nem tudtatok jobban elbújni? Megálljatok, bitangok, majd holnap! Kétszer megtalált benneteket. No, de majd holnap találjon meg! Itt lesztek a konyhában a szakajtóban! Tyúk alatt tojások!

Avval otthagyta a lovakat. Bemegy a fiúhoz:

– No, egyél, édes fiam, én is vacsorázom. Azután ráérünk, egy kicsit beszélgetünk.

Úgy is volt. Beszélgettek egy darabig. Azután lefeküdtek.

Másnap reggel, ahogy fölkeltek, fölpakolta a szüle a tarisznyát a fiúnak:

– Na, itt van, fiam, az ennivaló! Vezesd ki a lovakat, hadd legeljenek!

János kiment az istállóba. Fölkantározta a lovait, fölpattant a vasderes hátára, kinyargalt a legelőre, a tegnapi helyre. Ott a lovait szabadon eresztette, ő meg lehevert a forrás mellé, az árnyékba, a fa tövébe.

Tizenegy óra felé jött a meleg szellő, megsuhintotta János szemét, és ő elaludt. Estefelé ébredt fel, hát nincsenek a lovak sehol. Gondolkodik, hogy mit csináljon most. Kétszer megtalálta, de hol fogja őket harmadszorra is megtalálni? Eszébe jutott neki a sánta róka. Fogta a szőrt, beletömte a pipába, és rágyújtott. Alighogy rágyújtott, megzörren a bokor, megjött a róka.

– Mi bajod, jó pajtásom, vagy inkább jó barátom, hogy ilyen hamar híttál?

– Róka pajtásom, az a bajom, hogy elvesztek a lovaim.

– Ez, pajtás, egy kicsit bizony baj – mondja a róka koma -, de azért megpróbáljuk. Most csak jól hallgass a szavamra! Gyere utánam, egészen közel a házhoz, de úgy, hogy a szüle véletlenül meg ne lásson. Mert van a szülének egy hét országra szóló torkú kakasa. Azt majd én megfogom. A szüle azt

.

.

szereti az összes között a legjobban. Majd én ordíttatom, te meg addig húzódj a ház mellé. De olyan közel, hogy mikor a szüle a konyhából kiugrik, és fut utánam a piszkafával – én majd futtatom a kakast minél messzebb a bokrok közé -, akkor te meg a kantárral, amit az ajtó mellett a sarokban találsz, ahol a szüle ült -, a szakajtóban látsz három tojást, csapj közibük úgy, hogy mind a három szétfröccsenjen, de úgy, hogy még a falra is jusson belőle. Abban a pillanatban meglesznek a lovaid, ott lesznek a legelőn.

Elindultak szépen, egyik bokortól a másikig, tovább-tovább lopakodva. Ugyannyira, hogy János közel ért a házhoz, a róka meg a szemétdombhoz, ahol a tyúkok kapargáltak. Egyszer a róka kiugrik a bokor mellől, villámgyorsan elkapja a kakast, és fut vele a bokrok közé. Ordít a kakas szörnyen, hogy hét országon hallik. Kifordul a szüle:

– Megállj, te bitang, már megint ide mertél jönni? Egyszer már letörtem a lábad, de most letöröm a derekad! Megállj, te bitang róka!

Fut a szüle egyik fától a másikig, de a róka szaladt szörnyen.

Ezalatt János beszökött a konyhába. Olyant vágott a kantárral a tojások közé, hogy az mind a három szétfröccsent. Abban a pillanatban ő kint termett a legelőn a három lóval együtt. Mindjárt fölkantározta mind a hármat. Felült a vasderesre, és elnyargalt haza. Útközben azt mondja a vasderes a fiúnak:

– Édes gazdám, tudom, hogy énértem szolgálsz, de holnap nem ismersz rám. Mert én holnap koszos csikó leszek, és a szemétdombon hentergek. A szüle majd ígér neked mindent, a két másikat is odaadja, de te csak engem válassz, még ha a hátadon viszel is egy darabig. Most még arra figyelmeztetlek: ha megvacsoráztok, a szüle majd sokáig beszélget veled, azért, hogy elálmosodj, és minél előbb aludj el úgy éjfél felé. De te el ne aludj, mert hiába szolgáltad ki a három napot, a fejed az éjszaka mégis karóba kerül. A szüle majd pontosan tizenegy órakor mondja: – Jó éjszakát, édes fiam, aludjál te is! – Ő nyomban elalszik, de fél tizenkettőkor már fölkel. Ott lóg a sarokban egy rossz szerszám, kantárral és egy rossz kardhüvellyel. Ő majd kihúzza a hüvelyéből a kardot. Meg ne ijedj tőle, mert kiölti a nyelvét, és azon elkezdi fenni a kardot. Akkora nyelve van, mint egy nagy csoroszlya. Amíg háromnegyedére ér az óra a tizenkettőn, addig mindig azt huzigálja, a nyelvén feni. Akkor majd szól: – Szolgám, kelj fel! – De te meg ne mozdulj, mert akkor megtudja, hogy ébren vagy. Amikor pontosan üti a tizenkettőt, akkor majd rád kiált: – Szolgám, kelj fel, a durrogós ménkű üssön beléd mert mindjárt kettéváglak! – Te abban a pillanatban vágódj a fal mellé, mert akkor a szüle elveszti a szemevilágát, nem lát, és úgy suhint a karddal az ágy alá, alulról fölfelé. Te a fejnél való végén maradsz, az ágyat kettévágja alattad, és azután majd tapogat, keres, hogy hol vagy darabokban. És majd ha nem talál, az ágy újra összeáll, mint az előbb volt. Akkor elmegy az ágyára, a kardot beteszi a hüvelyébe, és alszik reggelig. Így azután te is aludhatsz, de csak ébren. Mert olyan kard az, amilyen a világon nincs több.

Amíg a vasderes a gazdájának elmesélte, hogyan viselkedjék, mit csináljon, addigra szépen hazaértek. János nagyon megfigyelte, hogy őt mire tanították. Otthon szépen köszönt:

– Jó estét, öreganyám!

A szüle is köszön, mintha nappal semmi se történt volna a lovakkal vagy a kakassal.

– Eredj be, fiam, vacsorázzál! Én meg majd itatok.

Avval fogta a piszkafát meg a szemétlapátot, s elkezdte ütni-verni a lovakat:

– Még most se szöktetek meg tőle, az utolsó napon? Úgysem adlak neki! Az éjszaka megölöm! Vagy olyan ronggyá teszlek, hogy nem is kellesz neki!

Aztán bement a szobába.

– Na, gyere, édes fiam, vacsorázzunk!

.

.

Elkezdtek aztán kettesben vacsorázni. János álmos volt, de szót fogadott. A banya sokáig beszélgetett vele vacsora után, hogy még álmosabb legyen.

Elérkezett a tizenegy óra. Mondja a szüle:

– Jó éjszakát, fiam! Feküdj le és aludj, mert én is lefekszem.

Lefeküdt János, de csak úgy aludt, mint a nyúl. A szüle aludt, mint a bunda.

Mikor az óra fél tizenkettőt ütött, mint a villámcsapás, úgy felugrott a banya. Ment a kardért a sarokba, kihúzta a hüvelyéből, egy darabig nézegeti: – No, ez elég lesz neki! – Kivette rőfös nyelvét, elkezdte a kardot a két oldalán fenni.

Háromnegyed tizenkettőkor szól Jánosnak: – Szolgám, kelj fel!

De az meg sem mozdul, mint aki az igazak álmát alussza.

– No, csak aludjál, majd adok egy fertályóra múlva!

Pontosan tizenkettőkor szól megint:

– Szolgám, kelj fel, a durrogós mennykő üssön beléd, mert mindjárt kettéváglak!

János a fal mellé vágódott. Ettől a banya szemevilága elveszett. A karddal az ágy alá vágott.

Abban a pillanatban János az ágyfejre kuporodott. Alatta az ágy összeesett. A szüle rögtön keresni kezdte, hátha valamelyik darabja a kezébe akad. Az ő feje lett volna a századik, ha a vágás sikerül. De hiába tapogatta, nem találta. Dörmögött magában, hogy hova lehetett ebben a pillanatban.

– No, nem baj – azt mondja -, kiszolgált. Most már lejárt a hatalmam, elmúlt éjfél. Tudom, hogy mit akar elvinni tőlem. De olyan csúffá teszem, hogy úgysem viszi el.

Azután lefeküdt, és mélyen elaludt. János is töprengett, elaludjon-e vagy sem, de nem mert elaludni. Inkább fennmaradt.

Megvirradt. Fölkelt a szüle, megcsinálta a jó reggelit.

– Na, fiam – azt mondja -, hűségesen kiszolgáltál, mondd, mit kívánsz! Megadom!

– Nem kívánok én, édes öreganyám, más egyebet, csak azt a rozsdás kardot és kantárt meg azt a piszkos nyerget, amelyik az ólban van, meg azt a csikót, amelyik a szemétdombon van.

Nevetett a szüle:

– Ugyan mit csinálsz, fiam, vele? Ez még ócskavasnak sem kell! Meg ezt a rossz csikót a hátadon kell elvinned, mert ez téged úgysem bír el.

– Nem bánom én, édes öreganyám, majd kijavítom odahaza. Ezt meg kifényesítem.

A szüle csak nevetett, azt mondja:

– Adok, fiam, aranyat, ezüstöt, amennyit csak elbírsz. Gazdag ember lehet belőled. Nem kell szolgálnod többet az életben.

– Köszönöm, öreganyám, én megelégszem már csak evvel – mondja János.

– No – azt mondja a szüle -, ha neked csak ez kell, én nem bánom, hát vidd el! De megmondom, a csikót vinned kell, mert nem tud menni amíg a határból ki nem ér!

Fogta János azon szutykosan, sárosan, ahogy volt, a csikót; föltette a hátára azt a rozsdás, piszkos nyerget, fölkantározta. A rozsdás kardot felkötötte a maga derekára! Akkor fogta a csikót, a hátára vette, mert az maga nem bírt menni.

– No, isten áldja, édes öreganyám! – mondja János. – Köszönöm a szolgálatot!

– Isten veled, fiam! Csak jól abrakold, mert másként nem áll lábra! – mondja a szüle.

El is cipelte János a lovat egész a szüle határáig. De közben annyira elfáradt, hogy háromszor hajította le válláról a csikót, s háromszor vette fel újra. Mikor átért az árkon, azt mondja a csikó: – Most tegyél le, gazdám! Ezután már én viszlek!

Avval a csikó odavágta magát a földhöz; a másik pillanatban felugrott, megrázkódott, s olyan aranyszőrű vasderes lett belőle, amilyent János még életében nem látott. Abban a pillanatban

.

.

végignézett saját magán is, nem hitt a szemének! Úgy ragyogott a kardja, a ruhája, a sarkantyúja, a csizmája, hogy olyan még sohasem volt. Azt se tudta, hogy ő az, vagy más.

– No, édes gazdám, ülj fel a hátamra! – mondja a lova. – Azt kérdezem most tőled, hogy úgy menjünk- e, mint a szélvész, vagy mint a gondolat?

– Úgy menjünk, édes lovam, hogy se tebenned, se bennem kár ne essék.

Abban a pillanatban már repültek is a levegőben. Így értek haza. Alig ismerték föl a rokonai. Azt mondja a lovának:

– Édes lovam, még most van időnk elég, talán odaérünk. Elmegyünk a feleségemért.

– Ó – azt mondja a lova -, ott leszünk mindjárt! Én azt is tudom, hogy hol van! A nagybátyámnál! Mert a sárkánynak a lova az ő nagybátyja volt.

Fölugrott János a ló hátára. Mire észrevette, már a sárkánynál termett. A felesége éppen vizet merített a kútnál, amikor ő a vasderesen megjelent. Azt mondja:

– Kedves feleségem, eljöttem érted! Amit megígértem, meg is tettem. Itthon van-e a sárkány?

– Nincs – azt mondja az asszony. – Oda van a rokonainál.

– Na, csak hadd mulasson ott, mi meg majd itt – mondja János. Ugyan régen látták egymást. Megölelte, megcsókolta az asszonyt János.

– Na – azt mondja -, kedves feleségem, csomagold össze a holmidat. Most bátran ülj fel a lovamra! Össze is csomagolt az asszony, fel is ült a ló hátára, Jánosnak az ölibe. Így lassan megindultak hazafelé.

Amikor a kapun kiértek, a sárkánynak a lova abban a pillanatban nyerít meg tombol. Fut a sárkány haza, mérges nagyon. Rákiált a lovára:

– Kutya egye májadat, holló vájja ki a szemedet! Szép széna előtted, szép zab előtted, szép patak előtted, mi bajod van még?

– Viszik a feleségedet! – feleli a sárkány lova.

– Ehetek-e, ihatok-e, egy zsák diót feltörhetek-e, megehetem-e?

– Semmit se tehetsz, mégsem érjük utol!

Eh, megharagudott a sárkány! Fölkötötte a tízmázsás sarkantyút, fölugrott a lova hátára, sarkantyúját majdnem félig belevágta a lova oldalába. Lehelt az, majd kifújta a tüdejét. János meg csak kinevette őkelmét.

– Ne tombolj, koma! Most mi megyünk jobban!

Nyerít a sárkány lova a másik lónak:

– Állj meg, öcsém – mondja -, kivágja a belemet!

– Nem kár érted, ha nem tudod úgy levágni a hátadról, hogy mire a földre ér, kulimász ne legyen belőle! – mondja vissza János lova.

A sárkány lova erre nagyot rúgott, a sárkány lefordult a ló hátáról; azonnal összerogyott, mint a rongy. A másik ló emehhez meg szépen odament. Így Etelka átült a sárkány lovára, és szép lépésben elbaktattak haza.

Mikor hazaértek, megvolt a nagy öröm. Hítták össze a rokonokat. Megtartották a lakodalmat. Otthon éltek egy darabig.

Egyszer találkozik ott János egy szép fiúval, egy hozzá hasonlóval. Azt mondja neki:

– Hallod, pajtás, mondanék neked valamit. Boldog embert csinálok belőled, ha meghallgatod a szavamat. Gyere most velem az én hazámba, mert az én királyom eddig már meghal bánatában, mert azt gondolja hogy az ő Jancsi fia sohasem tér többé vissza.

– Elmennék én, pajtás – feleli a másik -, de gyalog úgysem mehetek veled odáig.

– Nem baj, pajtás, segítek én azon. Adok én egy lovat, azon könnyen utazol.

.

.

Ebben aztán meg is egyeztek. A rokonoktól elbúcsúztak, és János hazájába indultak. Meg is érkeztek harmadnap.

Beköszönt János a királyhoz illedelmesen. Vitt neki almát is egy tele zsákkal. Megkérte aztán a királyt:

– Felséges királyom! Én a lányodat feleségül most már nem vehetem mert nekem van már feleségem. Hanem itt van egy igen jó barátom. Ha a királykisasszony beleegyezik, őneki ajánlom.

Beleegyezett a király szívesen, mert amikor ő egy almát megevett abban a pillanatban talpra állt, és egészséges lett.

Akkor azután iszonyú nagy lakodalmat csaptak. Volt ottan lé meg lé, hogy még a kutyák is térdig jártak a levesben. De boldog ember volt, aki egy kanállal kapott. A Dunát bekötötték egy nagy zsákba. Sárgarépából sarkantyút csináltak a fiú csizmájára. Amint forgolódtak a nagy vigasságban, a gyerek sarkantyúja beleakadt a zsákba, így a zsák kirepedt, a Duna pedig folyásnak eredt.

Itt a vége, tedd a jégre, majd elcsúszik valamerre!

Nyakigláb, Csupaháj meg Málészáj

Volt egyszer egy szegény ember, annak volt három fia. A legnagyobbikat Nyakiglábnak, a másodikat Csupahájnak, a legkisebbiket Málészájnak hívták. Ezek annyit tudtak enni, hogy az apjuk még kenyérből sem tudott nekik eleget adni. Egyszer azt mondja nekik, hogy menjenek már szolgálni, keressék meg a maguk kenyerét. Kiették már őt mindenéből!

Elindult a legnagyobbik, Nyakigláb. Ment, ment soká. Találkozott egy öregemberrel, az felfogadta szolgának egy esztendőre.

Ahogy elmúlt az esztendő, az öreg azt mondja neki:

– Adok neked egy asztalt, amiért jól szolgáltál. Ennek csak azt kell mondanod: teríts, teríts, asztalkám – és lesz rajta mindenféle! Elfogadod?

– Márhogy én? Aki a hegyet megette volna kenyérrel? El, el!

Nyakigláb alig várta, hogy kiérjen a faluból. Egy bokor mellett előveszi az asztalt, s mondja tüstént neki:

– Teríts, teríts, asztalkám!

Hát lett azon annyi minden, ennivaló, innivaló, hogy Nyakigláb szeme-szája is elállt a csodálkozástól. Jól is lakott mindjárt, de úgy, hogy majd kirepedt. Azzal indult hazafelé. Talált útjában egy kocsmát, oda is betért. Bement mindjárt egy szobába. Teríttetett az asztallal. Jóllakott, aztán kért egy pohár bort.

De amíg benn volt, a kocsmáros megleste, hogy mit csinál. Látta, hogy milyen asztala van ennek a legénynek. Hű, ha az ő kocsmájában olyan volna!

Ahogy este lett, lefeküdtek. Nyakigláb is jó mélyen elaludt. A kocsmáros meg csak belopózott, és a csodaasztalt kicserélte egy másikkal, amelyik pontosan olyan volt, mint Nyakiglábé.

Másnap reggel Nyakigláb újra elindult. Addig ment, míg haza nem ért. Otthon eldicsekedett, hogy milyen asztala van őneki.

– No, lássuk! – azt mondják. – Épp jó éhesek vagyunk, mint mindig!

Mondta szegény Nyakigláb az asztalnak, hogy „Teríts, teríts, asztalkám!”, de biz az nem terített. Az egész család meg már várta, hogy jóllakjanak. Hogy Nyakigláb így becsapta őket, még üresebbnek

.

.

érezték a hasukat. Kapták magukat, jól elverték Nyakiglábot.

Elindult most már a második gyerek, a Csupaháj. Az is ahhoz az öreghez érkezett, akinél Nyakigláb szolgált. Öt is megfogadták egy esztendőre Mikor kitelt az idő, az öreg őt is magához hívta.

– Fiam, a szolgálatodért neked is adok valamit. Itt van egy szamár! Ennek csak azt kell mondani: „Tüsszents, tüsszents, csacsikám!” – s annyi aranyat tüsszent neked, amennyit csak akarsz! Elfogadod? – Egy ilyen jószágot?

Csupaháj nagyon megörült a szamárnak. El is indult vele hazafelé. Útközben ő is betért a kocsmába. Evett, ivott, amennyi a bőrébe fért, és azt mondta, hogy majd csak reggel fizet. De a szamarat magával vitte a szobájába. Ahogy este lett, odaállította maga elé, és azt mondta neki:

– Tüsszents, tüsszents, csacsikám!

A csacsi hegyezte a fülét, aztán elkezdett tüsszenteni. Tüsszentett is egyvégből olyan sokat, hogy Csupaháj már alig fért a sok aranytól. Felszedte az aranyat, és lefeküdt.

De a kocsmáros a kulcslyukon ezt is megleste. Mikor észrevette, hogy Csupaháj már alszik, bement a szobába hozzá, és a szamarat is elcserélte egy másikkal.

Csupaháj vitte haza a csacsit, ő is nagyra volt vele, hogy mit szolgált. De mikor rászólt a szamárra, hogy tüsszentsen, az bizony egyetlen aranyat sem tüsszentett a padlóra, hiába várták. Csupaháj se vitte el szárazon, őt is jól elverték.

Szegény apjuk már kétségbe volt esve, hogy egyik gyereke sem tud rajta segíteni. Elindította a legkisebb fiát is, Málészájt.

Ez is elvetődött az öregemberhez. Öt is felfogadták egy esztendőre szolgának.

Mikor letelt a szolgálata, azt mondja neki az öreg:

– Fiam, jutalom nélkül téged sem eresztelek el. Itt van egy zsák, ebben van egy furkó. Ennek csak azt kell mondani: „Ki a zsákból, furkócskám!” – s akkor a furkó kiugrik, s azt verhetsz meg vele, akit akarsz.

Málészáj a hóna alá vette a furkót, és elindult vele hazafelé. Neki is útjába esett a kocsma. Már nagyon éhes és szomjas volt. Bement. Evett, ivott, amennyi jólesett. A kocsmáros kérte tőle az árát, de Málészáj nem tudott fizetni, mert egy fillérje sem volt. A kocsmáros elkezdett lármázni, hogy ő bizony elveszi Málészáj gúnyáját, ha nem fizet, vagy pedig becsukatja. Erre Málészájt is elfutotta a méreg, elővette a zsákot, és azt mondta:

– Ki a zsákból, furkócskám! Verd meg a kocsmárost!

A furkó csak kiugrott a zsákból, neki a kocsmárosnak, és csihi-puhi, elkezdte porolni. A kocsmárosnak hamar elege lett a verésből, elkezdett jajgatni:

– Jaj, jaj! Hagyd abba a verést, barátom, visszaadok mindent, amit a bátyáidtól elloptam!

Málészáj csak nagyot nézett.

– Mit lopott el kend az én bátyáimtól?

– Hát a teríts-asztalt meg az aranytüsszentő szamarat!

De a furkó még folyvást ütötte a kocsmárost ezalatt is. Azt mondja Málészáj:

– Jó, ha visszaadod az asztalt meg a szamarat, akkor nem bántlak! Vissza, vissza, furkócskám, a zsákba!

A furkó visszament, a kocsmáros meg behozta az asztalt meg a szamarat, és odaadta Málészájnak. Málészáj hazament. Otthon elmondta a testvéreinek, hogyan szerezte vissza az asztalt is meg a szamarat is. Volt már mit enni meg inni, volt pénz is, amennyit akartak. A szegény ember családja így aztán nagyon boldog lett.

.

.

A repülő kastély

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túlnan volt, volt egyszer egy szegény ember meg egy szegény asszony. Nagyon nagy szegénységben éltek. Mégis mindig azon tűnődtek, hogy őnekik miért nem lehetett gyerekük.

Volt egy almafájuk.

Egy szép őszi napon kiment az asszony a kertbe. Amint az almafa mellé ért, egyszerre lepottyan arról három alma. A földön pedig csak kettéválik a három alma, és három egészséges, gyönyörű kis csecsemő fordult ki belőlük. Mind a három fiúgyermek volt.

No, lett nagy öröme az asszonynak! Vitte nagy boldogan a gyerekeket a házba:

– Nézd csak, apjuk, az Isten megáldott bennünket három makkegészséges gyerekkel!

Elmondta azután úgy, ahogyan történt: amint megy a kertben, egyszerre csak lepottyan három alma, és három fiúgyerek terem ott az alma helyett Most már, csak az volt a tennivaló, mi legyen a gyerekek neve.

Abban állapodtak meg, hogy mindnek Almafi lesz a neve: első Almafi második Almafi és harmadik Almafi.

Nőttek a gyerekek, nődögéltek, egyik jobban, mint a másik. Úgy hasonlítottak egymásra, hogy a szomszédok nem tudták megkülönböztetni, melyik másik.

Csak a szülők tudták, más senki. Mikor a fiúk elérték a tizennyolcadik évet, azt mondja az édesapa egy napon az első Almafinak, a legöregebbnek:

– No, fiam, a tizennyolcadik éved betöltötted. Látod, szegénységben vagyunk. Eredj világot próbálni, szerencsét keresni.

Az édesanyja sütött neki útravalóul egy árpacipót. Első Almafi búcsút vett a szülői háztól, búcsút a testvéreitől.

Ment, ment egész nap. Estefelé már nagyon elfáradt, meg is éhült. Leült az út szélére egy kőre. Elővette a tarisznyából az árpacipót, falatozni kezdett. Alig evett néhány falatot, egyszerre ott terem előtte egy igen ősz öregember.

Köszönti az öregember:

– Adjon a jó isten jó estét, fiam!

– Azt már megadta, kedves öregapám! – mondta a fiú.

– Látom, fiam, hogy neked megadta – válaszolta az öreg -, mert jóízűen falatozol. De én már három napja egy betevő falatot sem ettem.

– Elég baj az, kedves öregapám, hanem segíthetünk rajta. Nekem sincsen sok, de amim van, azt megfelezzük.

Avval a fiú kettétörte az árpacipóját, s felét átnyújtotta az öregnek. Az öreg – hamm! – szinte egy falatra lenyelte. Aztán így szólt:

– Köszönöm, fiam, hozzámvaló szívességedet, talán még visszaszolgálhatom. Kérdezném, hogy mi járatban vagy, de hát úgyis tudom, kedves fiam, hogy szerencsét próbálni jöttél. Éppen jó helyre vetődtél. Várd meg este a Kaszáscsillag feljöttét; majd amerre a nyele áll, abba az irányba indulj utadnak. Arra találod meg a szerencséd! Hanem egyre figyelmeztetlek, fiam. Elérsz majd egy rohanó patakhoz, vad sebesen sodródik a vize, de te csak menj bátran a vízre, ne félj tőle. Bűvös patak az: mihelyt rálépsz, mintha száraz mezőn mennél.

A fiú figyelmesen hallgatott. Az öreg meg így folytatta:

– Mikor annak a folyónak a közepe tájára jutsz, nagyon szép vízirózsákat látsz. Egyik szebb, csábítóbb lesz, mint a másik, de akárhogy tetszenek is azok a rózsák, le ne szakítsál belőlük egyet sem, mert

.

.

vesztedet okozzák. Ha pedig általérsz a vízen, találsz egy ezüstrétet. Ott minden szál fű és rózsa ezüstből van. Azok is nagyon megtetszenek, de a világért le ne szakíts belőlük egyet sem, mert az is vesztedet okozza. Ha szerencsésen átjutottál, aranyrétet találsz. Ott meg minden szál fű és rózsa aranyból van. Az is csábít majd, de abból se szakassz le, mert az is vesztedet okozza! Ha azon is átjutottál, ott már megtalálod a szerencsédet!

A fiú megköszönte az öregnek a szíves útbaigazítást. Az öreg aztán elbúcsúzott a fiútól, és rögtön úgy eltűnt, mint a kámfor. Észrevétlenül jött, észrevétlenül ment.

Az első Almafi megvárta a csillagok följövetelét. Ismerte a csillagok járását, így nyomban nekiindult az útnak, abban az irányban, ahogy az öreg magyarázta. Meg is találta a rohanó patakot. Habozott, hogy az öreg talán nem is mondott igazat, mert hogy tudná a víz őt fönntartani. De aztán eszébe jutott az öreg biztató szava, hogy csak bátran lépjen rá. Gondolta, lesz, ami lesz. Nekiindult, és valóban! Amikor az első lépést tette a vízen, mintha száraz mezőn járna. Mikor elérte a folyó közepét, hát valóban gyönyörű szép rózsák nyiladoztak előtte. Emlékezett az öreg óvásaira, de akár a vizet, ezeket is kétkedve nézte. „Mit árthat nekem ez a gyönyörű szép rózsa? – gondolta. – Leszakítom, milyen szépen illik a gomblyukamba!” – Le is szakította, beletűzte a gomblyukába a rózsát. Abban a pillanatban hallá változott, belecsobbant a bűvös patakba, és eltűnt. Múlik az idő, az első Almafi csak nem tér vissza. Azt mondja az apa a második Almafinak:

– No, fiam, rajtad a sor! Eredj te is szerencsét próbálni, keresd meg a bátyádat!

Útrakelt a második Almafi.

Ő is kapott egy árpacipót útravalóul. Hogy, hogy nem, ő is éppen arra az útra talált, amelyiken a bátyja ment. Elfáradt, megéhült, leült ő is ugyanarra a kőre, amelyen a bátyja falatozott. Ott termett őelőtte is az ősz öregember. Neki is panaszkodott, s ő is megosztotta vele az árpacipóját, éppúgy, mint a bátyja, az első Almafi. Az öreg neki is ugyanazt az útbaigazítást adta. Öt is figyelmeztette a bűvös patakra és a bűvös rétre, hogy le ne szakítson egy rózsát se. Ezt mondta:

– A jó múltkor itt járt a bátyád, annak is vesztét okozta a leszakított rózsa. Vigyázz tehát, kedves fiam, nehogy a bátyád sorsára juss!

Az öreg aztán őtőle is elbúcsúzott, s eltűnt, mint a kámfor.

Útnak indult a második Almafi. A bűvös patakon keresztülment szerencsésen. Már nyúlt le ő is a vízirózsáért, hogy leszakítsa, de eszébe jutott a bátyja sorsa. És bárhogy csábították a rózsák, nem szakított le egyet se. De mikor az ezüstrétre ért, tovább nem tudta magát türtőztetni, ott leszakított egy ezüstrózsát, betűzte a gomblyukába. Abban a pillanatban ezüstgyíkká változott, s azonmód besiklott a kövek közé.

Most már két Almafi tűnt el.

Telnek-múlnak az idők, nem jön a két fiú. Azt mondja az édesapjuk a harmadik Almafinak:

– No, fiam, rajtad a sor! Eredj te is szerencsét próbálni, keresd meg a két bátyádat!

Az is kapott, szegény, útravalóul egy árpacipót. Ő is azon a nyomon ment, amelyen a két bátyja. Azon a kövön is falatozott, ahol azok. Előtte is megjelent az öreg, ősz ember, és ő is megosztotta vele az árpacipót. Azt mondja neki az öreg:

– Látom, jószívű vagy, fiam, te talán majd okosabban cselekszel, mint a két bátyád!

Elmagyarázta neki is a bűvös patakot, a rétet, meg hogy nagyon vigyázzon, nehogy a bátyjai sorsára jusson. A fiú megfogadta az öreg, ősz embernek, hogy majd mindenre vigyáz.

Odaért a bűvös patakhoz. Ő is akart szakítani a rózsából, de emlékezett az öreg tanácsára. Szerencsésen át is kelt a bűvös patakon. Át az ezüstréten is. De mikor az aranyrétre ért, ott már ő is alig tudta magát türtőztetni. Már nyúlt is a rózsáért, hogy leszakítsa, de akkor megint eszébe jutott az öreg figyelmeztetése.

.

.

Ment hát, ment, s egyszerre csak hova jutott az aranymezőről? Egy puszta homoksivatagra. „No – mondja magában -, igazán eltalálta az öreg, hogy hol találom meg a szerencsémet, mert itt aztán éhen pusztulok! Se fű, se fa, se semmi nem látszik, semminek semmi nyoma.”

Nagy búsan mégiscsak folytatta az útját. Gondolta, míg bírja az éhséget, addig megy, mert úgyis éhen kell elpusztulnia ezen a halott homoksivatagon.

Három nap, három éjjel mindig gyalogolt, éhen-szomjan. Már közel volt ahhoz, hogy összeesik. De egyszerre csak meglát igen messziről egy borzasztó nagy házat. Talán a házban csak lesz lakó! S talán odáig még eljut az éhségtől.

– Mikor a ház elé ért, akkor esett csak csodálkozásba. Egy ablak, de egy picinyke sincs azon a borzasztó nagy palotán. Csak elrejtve egy egész kis ajtó. Mindegy, amit az Isten ád! Benyit a fiú a palotába, hát egy rettenetes nagy terembe jut.

Olyan fényesség volt benne, hogy kápráztatta a szemet, pedig a falán egy ablak sem volt. Körülnéz a fiú, asztalokat lát, sorban. Odalép az első asztalhoz, egy tál kása van rajta, a kása mellett táblácska, a táblácskán írás, hogy ez a kása a tündérek kásája, és aki ezt a kását megeszi, az soha többé meg nem éhezik. Több se kellett a fiúnak, hozzáfogott nagy étvággyal, bekebelezte a tál kását. Bekebelezte, s valóban úgy érezte, hogy örök időkre jóllakott.

Ment a második asztalhoz. Azon meg egy üvegben valami folyadék volt. Az üveg mellett aranytáblácska, az aranytáblán írás, hogy ez az ital a tündérek itala, aki ezt kiissza, az soha többet meg nem szomjazik. Szomjas volt a fiú, nem tétovázott, fölhajtotta az italt. Olyan jólesett neki, hogy igazán azt hitte, hogy soha többet nem kíván italt.

Ment a harmadik asztalhoz, azon meg egy kis tálacskában valami kenőcsféle volt. A tálacska mellett rubintáblácska, a rubintáblácskán írás, hogy ez a kenőcs tündérek kenőcse, aki evvel bekeni a testét, az ezer ember erejét kapja. A fiú nem hagyta érintetlen a kenőcsöt, jól bekente magát belőle.

Úgy ment a negyedik asztalhoz. Azon egy kard, a kard mellett smaragdtáblácska, a smaragdtáblácskán írás, hogy ez a tündérek kardja, aki az oldalára csatolja, az ne féljen semmiféle ellenségtől, mert ez a kard legyőzhetetlen. Persze hogy magához vette a fiú a kardot. Aztán ment az ötödik asztalhoz. Azon egy korsócskában szagos olaj. A korsó mellett gyémánttáblácska, a gyémánttáblácskán írás, hogy aki evvel a szemét bekeni – az mindent lát, le a mélységbe, a föld gyomrába, mert ez a láthatóság olaja, a tündérek használatára. Gondolkodás nélkül megkente a szemét az olajjal.

Most ébredt rá Almafi, hogy minek is jutott a birtokába. Az öreg igazat szólt. Hiszen ahogy bekente magát avval a kenőccsel, rögtön érezte, milyen borzasztó erő szállja meg. És ahogy a szemét is bekente és a padlóra nézett, hát meg is látott menten a föld gyomrában mindenféle szörnyeteget. Mivel nagyon ki volt merülve, s most már jól evett is, ivott is, lefeküdt a padlóra, és azon nyomban elaludt. Hogy meddig aludt, azt nem tudta: csak rettenetes nagy zúgásra ébredt föl. Azt hitte, talán a ház omlik össze. Kiszaladt a szabadba, nézelődött jobbra-balra, hogy mi is az a nagy morajlás. Egyszerre aztán, ahogy néz-néz a levegőbe, egy gyönyörű szép repülő kastélyt pillant meg ott. Annyira elbámult azon a szép repülő kastélyon, hogy az utolsó pillanatban vette észre, hogy a kastély erkélyén egy gyönyörűséges szép lány ül. Abban a pillanatban halálosan beleszeretett.

A kastély máris tovatűnt a levegőben, de a fiú megfogadta, hogyha életébe kerül is, addig nem nyugszik, míg azt a repülő kastélyt meg nem találja.

Ment, mendegélt abba az irányba, amerre a kastélyt repülni látta. Teljes három hónapig utazott. Egyszer csak beért Tündérországba. Ez olyan ország volt, hogy a fákon levelek helyett húszkoronás körmöci aranyok csillogtak. A patakoknak az egyik felén tej folyt, a másik felén meg tokaji bor. Egyszóval abban az országban ugyancsak mesés volt minden. Már egy álló napot utazott harmadik Almafi Tündérországban. Este odaért egy házhoz. Táncmulatság volt ott, gyönyörű szép lányok

.

.

táncoltak körben. Almafi szemrevaló fiatalember volt, odavegyült a többiek közé, s ő is táncolt a tündérlányokkal. Mikor vége lett a mulatságnak, kérdezősködni kezdett, nem hallották-e hírét a repülő kastélynak. Nem tudtak neki útbaigazítást adni. Szegény megint csak ment, ment nagy szomorúan, maga se tudta, merre. Amint ment, mendegélt, most egyszerre csak egy nagy erdőbe ért. Kiszemelt magának egy szép nagy terebélyes fát. Mivel már este volt az idő, s nagyon el volt fáradva, gondolta, kipiheni ott magát. Lefeküdt hanyatt a fa alá, s azon gondolkozott, hogy meddig kell neki még barangolnia, míg azt a repülő kastélyt megtalálja.

Álomba merült, de kevés ideig aludt, kakaskukorékolásra riadt. Néz föl a fiú a fára, hát a feje fölött egy kinyúló ágon egy aranytarajú kakas ül.

Azt mondja Almafi:

– Ej, ej, aranytarajú kakas, neked is valami nagy bánat nyomhatja a szívedet, hogy ilyen szomorúan kukorékolsz.

Megszólal erre az aranytarajú kakas:

– Bizony, földi halandó, elég szomorú a dolgom!

Kérdi a fiú:

– Miért, ha szabad kérdeznem? Hátha segíthetnék a bajon!

– Nem hiszem, földi halandó – feleli a kakas -, hogy az én bajomon segíteni tudnál.

– De csak szólj bátran, aranytarajú kakas – válaszol Almafi -, nem bántalak! Gyere le a fáról, panaszold el a bajod.

A kakas nekibátorodott, lerepült a fáról Almafi elé.

– Elmondhatom a bajom, bár úgyse segíthetsz rajta! Szerelmes voltam egy tündérlányba, és szerencsétlenségemre az Ármányosság tündére is szerelmes volt belé. Én is tündér voltam, de a jó és szegény tündérek fajtájából. A lány énhozzám húzott, nem az Ármányosság tündéréhez. Már jegyben is voltunk a menyasszonyommal. Már az esküvőre készültünk, mikor valami bűvös vízzel az Ármányosság tündére befecskendezett, és elátkozott, hogy örökké ezt a kakasalakot viseljem. Az aranytarajt azért adta, hogy mégis különbség legyen köztem és a rendes kakasok közt.

Azt felelte erre Almafi:

– Csak azt mondd meg, hogyan tudnám visszaszerezni neked emberi alakodat!

Az aranytarajú kakas azt mondta:

– Az Ármányosság tündérének a kertjében van egy kút, abban a kútban bűvös víz van. Ha onnan tudnál hozni egy pohár vizet, és azzal a vízzel háromszor beföcskendeznél, de úgy, hogy én ne vegyem észre, akkor visszanyerném régi alakomat. Csakhogy azt a kutat tizenkétfejű sárkány őrzi, s oda nem lehet bejutni, mert a sárkány minden kis neszre fölfülel, és azon nyomban fölfalja az embert.

A fiú bátor volt, nem ijedt meg ettől, hisz övé volt a legyőzhetetlenség kardja. Ezt azonban az aranytarajú kakasnak nem árulta el. Azt felelte:

– Csak azt mondd meg, hol találhatnám én meg az Ármányosság tündérének kertjét!

– Van egy beszélő hegy – mondta az aranytarajú kakas -, abban a hegyben van egy márványtábla: aki azt megláthatná, és elolvashatná, hogy mi van arra fölírva, az megnyithatná annak a hegynek a torkát, mert az a torok emberi hangon beszél.

– Még csak azt mondd meg most, hogyan tudok én odamenni! – mondta erre a fiú.

– Szakíts le a tarajomból egy darabot!

– Nem fog fájni? – kérdezte Almafi.

– Csak szakíts le egy darabot belőle, ne törődj az én fájdalmammal! – válaszolta a kakas.

A fiú kitépett egy darabot a kakas tarajából. Azt mondja az erre:

– Dobd föl a levegőbe azt a tarajdarabkát, és az majd mindenütt megy előtted. Ha az megáll majd a

.

.

levegőben, arról megtudhatod, hogy megérkeztél. A többi már a te dolgod.

Úgy is lett, az aranytaraj szállt, szállt a fiú előtt vagy három méterrel, vezette. Három nap, három éjjel mentek. Egy nagy erdőbe értek. Az erdő közepén egy magas hegy volt. Az aranytaraj megállt a hegy felett. Almafi megértette, hogy a célnál vannak.

Nézelődött a hegy körül, meglátja végül a táblát. Mi van ráírva? Az, hogy aki ennek a hegynek a torkát meg akarja nyitni, annak a saját erejéből föl kell hoznia az erdőből tizenkét szál szagos fenyőfát, máglyába kell raknia, és meg kell gyújtania. Mikor az utolsó szikra kialszik, akkor megnyílik a hegy torka.

Mi volt az őneki? Fogta, és tövestül szaggatta ki a fenyőfákat, megcsinálta a máglyát, alágyújtott szépen. Gyönyörű szép illat áradt ki a fenyőből. Mikor aztán az utolsó sziporka is kialudt, mert nagy tűz volt ebből a tizenkét szál fenyőből, egyszer csak mély, dörgő hangon megszólalt a hegy:

– Mit kívánsz, te földi halandó, aki saját erődből hoztad a tizenkét szál rózsafenyőt, és avval megnyitottad a torkomat?

Felelt erre a fiú:

– Csak azt mondd meg, merre van az Ármányosság tündérének a kertje, s hová lett a kakassá varázsolt dalia menyasszonya?

A hegy így felelt:

– Üveghegy támadt a tenger fenekén, abban van a menyasszony.

– És az Ármányosság tündérének a kertje?

– Menj mindig csak kelet felé! Nézd fölötted a tarajdarabkát.

A taraj erre rögtön megindult. Három hétig éjjel-nappal utazott, alatta a fiú. Akkor a taréj megint megállt. Ott volt a kert.

A fiú bement a kertbe. A kutat csakugyan tizenkétfejű sárkány őrizte. Mikor meglátta a fiút, már ordított is a sárkány, csak úgy rengett bele az egész kert. Az Ármányosság tündére nyomban fölébredt, de azt gondolta, valami madár repült el, azért ordít a sárkány.

Közben a sárkány már tüzet okádott. Hiába volt, a fiú kirántotta a kardját, s a kard magától működött: a sárkánynak egyszerre három fejét is levágta. Négyszeri vágásra mind a tizenkét fej lehullott. Az Ármányosság tündére csak akkor nyitott be a kertbe. A fiú ki volt merülve, lefeküdt, elaludt: észre se vette, hogy az Ármányosság tündére megkötözte. Csak akkor riadt fel, amikor a sárkány a pincébe dobta. Azt mondta neki, csúnyán röhögve:

– No, öcsém, majd három hét múlva találkozunk! De addig egy falatot se kapsz.

Almafi csak fütyörészett: oda se neki, hogy be van zárva, hogy se enni, se inni nem kap. Kibírja! Mikor a három hét letelt, Ármányosság tündére ment a pince felé. Azt hitte, Almafi már éhen pusztult. A szolgákkal nagy máglyát rakatott, hogy majd elégeti az Almafi testét. Mikor a pincéhez ér, mit hall? Hogy Almafi nagyban fütyörész!

Elfutotta a harag.

– Arra készültem, hogy rég elpusztultál, s a testedet kell elégetnem. Élsz? Hát akkor elevenen égetlek el.

S indult feléje, hogy a máglyára vigye.

No, de Almafi se volt rest. Elkapta az Ármányosság tündérét, megkötözte kezét-lábát, és vitte, mint a pelyhet, ki az udvarra.

Közben azt mondta neki:

– Tudod, hogy aki másnak vermet ás, maga esik bele? El akartál égetni, hát most én égetlek el téged. És elégette ott a máglyán, a hamuját meg nekieresztette a szélnek. Azóta terjedt el az ármányosság az egész világon.

.

.

Kerített aztán egy korsót Almafi, megmerítette a bűvös kútban, és útnak indult. Jó csillagja, az a tarajdarabka, még mindig várta az égen. Megint utaztak, most már visszafelé: három hétig éjjel-nappal mentek. Akkor odaértek abba az erdőbe, ahol az aranytarajú kakas élt. A csillag itt eltűnt, Almafi pedig lefeküdt aludni.

Virradatig aludt. Virradatkor megint a kukorékolásra ébredt. Meglátta a kakast egy fán. Odaszólt neki: – Gyere le a fáról, aranytarajú kakas!

Leröpül a fáról az aranytarajú kakas, s kérdi a fiútól:

– Szerencsével jártál?

Sajnos – feleli a fiú -, nem segíthetek rajtad, nem tudtam hozzájutni a varázsvízhez!

De ezt csak azért mondta, hogy a kakas ne is sejtse, hogy le akarja őt föcskendezni a varázsvízzel.

Az aranytarajú kakas elszomorodott, lehajtotta fejét. Almafi észrevétlenül elővette a korsót, és háromszor befecskendezte a vízzel a kakast. Megriadt erre a kakas, megrázkódott, és helyette egy daliás, csinos fiatalember termett Almafi előtt. Átölelte Almafit, megcsókolta, és megköszönte neki a szolgálatot.

Azt mondja akkor Almafi:

– Tudod-e, hogy a menyasszonyoddal mi történt?

– Nem tudom – felelte a szegény tündér -, mert én már akkor el voltam varázsolva.

– Én kérdeztem a hegytől, s az azt mondta, hogy egy tengerben egy üveghegyben van bezárva. De hogy az a tenger hol van, arról semmit se mondott.

– Én tudom, hol van az a tenger – mondta a jó tündér -, de nem sokat érek vele, mert ki láthat le a tenger fenekére? Én nem. Így meg hogyan találjuk meg?

– Azt csak bízd rám! – mondta Almafi. – Induljunk mindjárt!

Mentek egy darabig gyalogosan. De a tündérnek megvolt a hatalma, hogy repülni tudott. Azt mondta Almafinak:

– Tudod mit? Ülj föl a hátamra, röpülök veled.

– De nehéz leszek – mondja Almafi.

– Nem számít semmit – mondja a tündér. – Ha elfáradtam a röpülésben, ismét leszállunk, gyalog megyünk.

Röpültek egy jó ideig, aztán ismét gyalog folytatták útjukat. Három nap, három éjjel mindig mentek, hol gyalog, hol röpülve. Egyszer aztán a tenger szélére értek.

– No – azt mondja a tündér -, itt vagyunk, Almafi, a tengernél. Mit látsz?

Azt mondja Almafi:

– Röpüljünk csak a tenger közepéig, hogy mind a két partig elláthassak.

A tenger fölé repültek. Egyszer azt mondja Almafi:

– Nyomon vagyunk, tündér barátom! Nem csodálom, hogy el akarta rabolni tőled az Ármányosság tündére a menyasszonyodat – gyönyörű szép lány!

– Hát már látod, barátom?

– Igen, látom – mondja Almafi -, épp most fésülködik bent az üveghegyben! Szálljunk le a partra! Hanem itt már nemigen segíthetek rajtad. Az már terajtad áll, tündér barátom, hogyan szabadítsuk ki a vízből. Mert én nem mehetek le a vízbe.

– Az a fő, hogy látod, hol van. A többit én elintézem!

Lehajolt a tündér a vízbe, és lekiáltott egy csukahalnak, mivel az volt a legügyesebben úszó hal, hogy szedje össze a haltársait, és ezt az üveghegyet onnan a tenger fenekéről emeljék föl a víz színére.

A csuka rögtön bejárta a halak birodalmát. Nem telt bele jó negyedóra, már emelkedett föl a hegy. Mikor a halak annyira felemelték a hegyet, hogy el lehetett érni, Almafi megfogta, egyetlen rántással

.

.

partra teremtette. Aztán egy óvatos ökölcsapással kettétörte az üveget, úgyhogy a tündérkisasszony sértetlenül kiszabadult belőle.

Lett nagy öröm. A szerelmesek boldogan ölelkeztek. Hiszen azt gondolták, hogy az életben már sohasem találkoznak. Mikor megint összeölelkeztek, abban a pillanatban arra szállt egy sólyommadár. A tündérfiú észrevette, magához intette, és megkérte, hogy röpüljön haza, vigyen hírt az ő édesanyjának, hogy itt meg itt vannak, küldjön értük fogatot, hogy mentől előbb hazaérhessenek, mert ők tudnak ugyan röpülni, de Almafi nem tud. Meg is érkezett a fogat, négy rénszarvas húzott egy aranyhintót, beleültek mind a hárman, és a tündérlakhoz utaztak.

Lett otthon is nagy öröm. A fiú bemutatta az édesanyjának s a húgainak, hogy ez a fiú mentette meg a varázslat alól őt is, a menyasszonyát is. Almafi most már el akart búcsúzni, de a tündérfiú nem engedte:

– Maradjál itt, barátom, a menyegzőmön is. S válassz te is menyasszonyt magadnak a két húgom közül. Három nap múlva megtartották a menyegzőt. Almafi volt a tanú az esküvőn. Ott volt Almafi számára is az alkalom, hogy megházasodjék, de ő nem tudott senkibe szerelmes lenni, csak abba a repülő kastélyos kisasszonyba. Megnézte a két tündérkislányt. „A két bátyámnak szánom őket” – ezt gondolta magában.

Mikor aztán elmúlt a lakodalom, a tündérfi csak akkor kérdezte Almafitól, hogy hát mi tulajdonképpen az ő utazásának a célja. Almafi elmondta neki, hogy ő a repülő kastélyt keresi. De ennek a tündérek sem hallották a hírét. A tündérfi azonban így szólt:

– Te segítettél rajtam én is segítségedre lehetek talán. Utazzunk együtt.

Útnak is indultak aztán mind a ketten. Megint csak úgy utaztak hogy hol röpültek, hol gyalogoltak. Három teljes hétig mentek. Bejártak már hetvenhét országot.

Amint véletlenül ismét a tenger fölött röpültek egyszer csak a távolban Almafi mit pillant meg? A repülő kastélyt! Meglöki rögtön a barátját, hogy abba az irányba röpüljön. De még három nap, három éjjel kellett röpülniük, míg összetalálkozhattak a kastéllyal, mert hiszen Almafi csodásan messze ellátott.

Most már látták a kisasszonyt is az erkélyen. De hogy jussanak észrevétlenül hozzá?

Azt mondja a tündérfi:

– Tudod mit, barátom? Fölröpülök a kastély fölé, leereszkedünk az udvarba, az udvarban leteszlek téged a hátamról, s együtt majd csak betörünk a szobákba.

Almafi azonban így szólt:

– Köszönöm a szívességedet, barátom. De neked már van feleséged, ne kockáztasd az életed. Csak egyet kérek még tőled. Öreg szüleim vannak, meg két bátyám. Menj el értük, vidd el magadhoz őket, s a két öregebb Almafihoz add hozzá a te két húgodat.

Azzal elbúcsúztak. A tündérfi ment, amire kérték. Almafi pedig leszállt a kastély udvarára. Indult azonnal a palotába. Betörte az ajtót, sorra járta a szobákat. Hamar rátalált arra az erkélyre, ahol kinn ült a kisasszony. Éppen akkor is sírdogált, mikor Almafi odatoppant.

Azt mondta neki Almafi:

– Szívemnek szép szerelme, miért sírsz?

Azt mondja a kisasszony:

– Hogyne sírnék, mikor ide vagyok láncolva három éve már ehhez a kastélyhoz, ehhez az erkélyhez. Nézi az Almafi, hát csakugyan oda van láncolva a lány keze-lába erős lánccal. A láncon nagy lakatok. Fogta magát, lecsupálta a lány kezéről-lábáról a láncot.

Nem kereste a lakat kulcsát, van-e vagy nincs. Az ereje volt hozzá a kulcs.

– Most mondd meg, szívemnek szép szerelme, hogyan kerültél ide, ebbe az elátkozott kastélyba!

.

.

A lány erre ezeket mesélte:

– Én egy királynak a lánya vagyok. Édesapám egyszer kiment vadászatra a közeli erdőbe, de nem ejtett semmiféle vadat. Amint a vadászatról visszatért, egy szörnyeteggel találkozott. Fogta a nyilát, belelőtte a szörnyetegbe. A szörnyeteg elment, de azt mondta az apámnak, hogy még drágán fogja ő megfizetni, amiért megsebesítette, mert akárhogy vigyáz, elviszi majd egyetlenegy lányát. Apám csak mosolyogta, hogyan bírna egy királyi kastélyhoz jutni egy szörnyeteg, mikor ott van az a sok testőrség! De aztán otthon csak elfogta a nyugtalanság. Nekünk nem szólt, de láttuk, hogy mind jobban búsul. Hiába ostromoltuk kérdésünkkel, búsulásának okát nem árulta el előttünk. De aztán úgy-ahogy megfeledkezett a dologról, vagy tán gondolta, hogy a szörnyeteg úgyse váltja be a szavát. Egy szép napon azonban én kiszöktem sétálni a királyi kertbe, pedig apám nagyon őrzött, minden lépten-nyomon kísérőkkel jártam. Hogy, hogy nem, egyedül mentem le a kertbe. Egyszer csak mire lettem figyelmes? Valami nagy zúgásra. Mire körültekintettem, hogy miféle zúgás az, észrevettem a repülő kastélyt. A kastély szemlátomást egyenest hozzám szállt. Mikor egy méterre szállt a föld színéhez, kiugrott belőle egy szörnyeteg, engem nyalábjába kapott. Mire magamhoz tértem ijedtségemből, itt találtam magamat ezen az erkélyen. Kezdetben nem voltam ideláncolva, szabadon járhattam a kastély lakosztályában, de a szörnyeteg mindennap fölkeresett, és azzal ostromolt, hogy legyek a felesége. Nem hallgattam rá, el akartam szökni, azért láncolt ide, ehhez az erkélyhez. De nem bánt velem gorombán, nem hiányzott semmim, csak nem járhattam szabadon. Máig is mindennap megjelenik, és megkérdezi, meggondoltam-e már magamat. De ha ítéletnapig röpülünk, akkor sem leszek a felesége.

– No – mondja válaszul Almafi -, hol találhatnám én meg azt a szörnyeteget?

Feleli erre a királylány:

– Ez a kastély száz szobából áll. A szörnyeteg épp a századik szobában lakik. Azt hiszem, most épp déli álmát alussza. Legyőzhetetlenül erős. Mégpedig azért, mert van a kastély pincéjében egy hordó, annak a borát itta. Ha meg akarsz küzdeni vele, eredj le, és igyál te is az italából, akkor tán legyőzheted.

Almafi megtalálta a pincét, meg az akós hordót. Nem keresett poharat, hanem fogta magát az akós hordót, és jó nagyot ivott belőle. Egyszerre úgy érezte, hogy izmai szinte vasból vannak, mert hiszen eddig is ezer ember ereje volt benne. Indult rögtön megkeresni a szörnyeteget.

A hetvenedik szobába érve már hallotta a nagy hortyogást. Ment a hortyogás irányába, beért a századik szobába, ott volt a szörnyeteg. Megrúgta csak úgy a fekvőhelyén:

– Ébredj, szörnyeteg!

Fölébred a szörnyeteg, dörzsöli a szemét. Látja, hogy egy földi halandóval van dolga. Csak úgy fektéből mondja neki:

– Hogy mersz te álmomban háborgatni?

– Azért, mert kettőnk közül az egyiknek pusztulni kell – mondja Almafi.

– Jól van – mondja az -, látom, ember vagy a talpadon, bátor fickó vagy! Hát mindjárt próbára megyünk!

Volt ott egy métermázsás vasgolyó. A szörnyeteg fölkel, s azt mondja:

– Amelyikünk ezzel a vasgolyóval keresztül tudja törni a falat, az lesz a győztes.

– Dobj te előbb, szörnyeteg! – mondja Almafi.

A szörnyeteg fogja a golyót, fél kézzel belevágta a falba, úgy, hogy a golyó félig belement. Almafi sem volt rest, kikapta a falból a golyót, úgy belevágta, hogy keresztültörte a falat, és kiesett az udvarba. A szörnyeteg csak most nézte meg, kivel is van dolga. Azt mondja:

– Látom, erős ember vagy. Gyerünk ki az udvarra, birkózni.

Az udvaron rögtön összefogóztak. Almafi ezer embererővel birkózott, a szörnyeteg ezerkétszáz ember

.

.

erejével. Ezért aztán Almafit úgy vágta földhöz, hogy majd széjjelmállott. Nagy nehezen föltápászkodott Almafi. Összeszedte magát ezerötszáz embererővel, a szörnyetegnek csak ezerkétszáz embererővel tellett. Ezért aztán most Almafi úgy vágta földhöz a szörnyeteget, hogy palacsintává lapult, kiadta a gonosz lelkét.

Almafi nyomban szaladt az erkélyre a lányhoz. Megállt előtte, s így szólt:

– Szívemnek szép szerelme, ha akarod, ásó, kapa, nagyharang választ csak el bennünket egymástól! Már két éve bolyongok utánad!

Aztán elmesélte neki, hogyan látta meg őt, röptében a kastéllyal. Most már a lány is beleszeretett Almafiba, hiszen az életmentője volt, de amúgy is nagyon csinos egy gyerek volt. Rögtön ott a repülő kastélyon hűséget esküdtek egymásnak.

De Almafi nem szerette ezt a folytonos repülést. Megkérdezte a lánytól, hogyan lehetne ezt a kastélyt megállítani. A lány tudta, hogy a kastélynak a két oldalán egy-egy szárny van. De azt már nem tudta, hogyan lehet a szárnyakat megállítani.

– Ha másképp nem megy – mondja a fiú -, elvágom a két szárnyát! El én, mihelyt valahol földet látok! Egyszer éppen az erkélyen beszélgettek, Almafi hirtelen felugrik, aztán azt mondja a királykisasszonynak:

– Szívemnek szép szerelme, nemcsak földet, valami várost is látok!

A királykisasszony még másnap sem látott semmit. Harmadnap, amikor a kastély a város fölé ért, s már jól leereszkedett, Almafi kirántotta a kardját, és egy csapással levágta a kastélynak először az egyik szárnyát, azután a másikat. Épp jó helyen, mert a város a lány apjának a fővárosa volt.

Míg a lány odavolt, immár harmadik éve, az egész város fekete gyászba borult. Mindenkinek fekete zászlót kellett a házára kitenni, éjjel-nappal. A király olyan szigorú rendeletet adott ki, hogy még mosolyogni sem volt szabad senkinek se; akit rajtakaptak, hogy a száját csak egy kicsit is mosolyra húzta, megbüntették.

A király fölfigyelt a zúgásra. Megy ki az udvarra, akkor látja a repülő kastélyt! Meglett az öröm, mikor aztán még azt is látták, hogy az elveszett lány ugrott ki egy fiatal, daliás emberrel. A királylány mindjárt bemutatta szüleinek a vőlegényét, az ő életmentőjét.

A gyász mindjárt megszűnt a városban. A király kiadta rendeletben, hogy mindenki vonja be a fekete lobogót, és örvendjen! Aztán megtartották az esküvőt, meghívták a tündérfit, a két másik Almafit, az öreg szülőket, nagyszerű lakodalmat csaptak.

Még most is élnek, ha meg nem haltak!

A táltos ökör

Volt egyszer, hol nem volt, még az Óperencián is túl volt, volt egyszer egy szegény ember, s annak volt egy fia. A szegény embernek a felesége meghalt, és ő egy másik asszonyt vett feleségül. Annak az asszonynak meg volt öt lánya. A legkisebb lánynak három szeme volt, a második lánynak négy szeme volt, a harmadiknak öt, a negyediknek hat, az ötödiknek pedig hét: egy leghátul, a nyakcsigolyáján volt.

Volt a szegény embernek két ökröcskéje. A csás ökröt, a jobb oldalit, Szilajnak hívták. A fiú mindennap kiűzte az ökröket a legelőre. Tarisznyába való ételül a mostohaanyja folyton korpából sütött neki kenyeret. A fiú mindig azt ette, korpakenyeret. A csás ökör megsajnálta a fiút,

.

.

megszólította:

– Édes jó gazdám, te csak korpakenyérrel élsz! Van nekem a jobb szarvamban elég eleség, csak ügyelj magadra. Húzd ki a jobb szarvamat, s amit akarsz, azt egyél belőle.

A fiú kihúzta az ökörnek a jobb szarvát, és mindjárt megterült egy asztal magától. A fiú evett-ivott. Aztán visszadugta az ökörnek a szarvát.

Így folyt napról napra, s a fiú mind kövérebb lett, mind jobb színben volt. A mostohaanyja elcsodálkozott, hogy a mostohafia a korpától milyen jó színben van. Azt számította, hogy elküldi a legkisebb leányát, lesse ki a fiút, hogy mit eszik.

A legény kiment, enni adott az ökröknek. Az ökör táltos volt, már tudta, hogy másnap mi történik. Megmondta a fiúnak:

– Vigyázz, holnap a háromszemű lány jön velünk. Addig játsszál vele, míg el nem alszik. De vizsgáld meg jól a szemeit, hogy mindegyik szemével elaludjék, mert különben meglátja, hogy te honnét eszel, s jaj lesz neked.

A fiú úgy csinált. Addig játszadozott a lánnyal, míg a lány el nem aludt, s mindegyik szeme be nem volt hunyva. Akkor kihúzta az ökör szarvát, evett jól, s megint visszadugta a szarvat a helyére. Hazamentek este, kérdezte mindjárt az anya suttyomban a lányától:

– Evett-e valamit?

– Nem egyebet korpakenyérnél – mondta a lány.

Elküldte a mostoha másnap a fiúval a négyszeműt, lesse ki az, hogy a fiú mit eszik. De az ökör megint csak mondta a fiúnak, hogy vigyázzon, és játsszon megint, míg a lány el nem alszik mind a négy szemével.

A fiú úgy is csinált. Addig játszott, míg a lány egészen el nem aludt. Megvizsgálta, s mikor elaludt, kihúzta az ökör szarvát, evett-ivott, és megint visszadugta. Este hazamentek, kérdezte az anya a lányát, hogy mit látott. Az sem tudott mondani semmit.

Másnap a mostoha elküldte az ötszeműt. De az ökör megint megmondta a fiúnak, hogy mi lesz. Játsszék vele, míg mind az öt szeme el nem alszik a lánynak.

A fiú úgy is csinált. Addig játszott a lánnyal, míg az el nem aludt. Evett-ivott jól, aztán visszadugta az ökör szarvát. Hazamentek este, s a lány azt mondta az anyjának, hogy nem látott egyebet, csak korpakenyeret.

Másnap úgy határozott az asszony, hogy elküldi a hatszeműt. Erősen ráparancsolt, hogy ügyeljen, mit csinál a fiú. Az is csak úgy járt, mint a többi. Este az anyja jól elverte, mert hogy ő se látott semmit.

Azt határozták most, hogy menjen el a hétszemű lány. De az ökör megint megmondta a legénynek, hogy ügyeljen magára. Az ökör sírva mondta el:

– Avval a hétszeművel addig játsszál, míg mind a hét szemével nem alszik el, mert ha nem, pórul járunk!

És addig játszott a fiú, míg a lány el nem aludt. Megvizsgálta a szemeit. De egyet a nyakcsigolyáján nem látott meg. Avval nem aludt el a lány. Meglátta, hogy a fiú kihúzta az ökörnek a szarvát, s evett- ivott.

Este megmondta az anyjának, hogy a fiú miért van olyan jó színben, s miért olyan vidor.

– Olyan ételeket eszik, hogy még a bárók sem különbet, a Szilajnak a szarvából!

Az asszony most már tudta, mit csináljon. Betegnek tettette magát, s azt mondta a férjének, hogy addig nem gyógyul meg, míg a Szilajnak a húsából nem ehetik.

Nagy nehezen ráadta magát az ember, hogy az ökröt vágják le. Az ökör sírva panaszkodott a fiúnak, hogy mit terveznek vele.

– Tudd meg, édes fiam, engem holnap levágnak! Hanem ügyelj, mert mi ketten el fogunk szökni.

.

.

Holnap, mikor visznek majd levágni, kérjed meg édesapádat, hogy te vezess engem a vágóhídra. És mikor én letérdepelek, te ugorj a szarvam közé.

Másnap vitték az ökröt levágni. A fiú, mikor az ökör letérdelt, felszökött a szarva közé. Az ökör többé nem ment a földön, hanem felemelkedett a levegőbe. Elrepült a fiúval, és a többi faképnél maradt. Mentek az ökörrel, sokáig repültek, és elértek nagy idő múlva egy szép rézerdőhöz. Leszálltak. A fiú megkívánta a szép rézvirágokat, mondta az ökörnek, hogy leszakít egyet, s a kalapja mellé tűzi. Leszakított egyet, s a kalapja mellé tűzte. Az ökör azt mondta:

– Édes fiam, miért nem hagyod békén? Ezért nekem mindjárt megint kell szenvednem.

Mikor kiértek a rézerdőből, előállott egy nagy farkas.

– Hó, megálljatok! Miért bántottátok az én rézerdőmet? Most, Szilaj ökör, meg kell küzdened velem.

– Nem bánom – mondta a Szilaj ökör -, küzdjünk hát egyet.

Megküzdöttek, s a harmadik öklelésnél Szilaj ökör úgy felkapta a farkast, hogy három ölre vetette a levegőben. Mire a farkas visszaesett a földre, nyaka-lába ki volt törve, nem bírt többet mozdulni. Mondta az ökör a fiúnak:

– Látod, egykönnyen martalékul eshettem volna a farkasnak. Ne próbálj hát az erdőből szakítani. Mentek, mendegéltek, sokáig mentek, míg végre elértek egy szép ezüsterdőbe. Az erdő nagyon szép volt, ezüstlombbal, virágokkal volt teljes. A fiú rimánkodni kezdett az ökörnek, hogy ő mégiscsak szakít egy virágot innét is. Az ökör eleget kérte, hogy ne szakítson, mert azért neki meg kell küzdenie. De addig rimánkodott a fiú, míg végül az ökör megengedte, hogy szakasszon egy ezüstvirágot az erdőből.

Mentek tovább, kiértek az erdő szélére. Mikor kiértek, előáll egy oroszlán.

– Szilaj ökör, mi csengett az erdőn? Valamit hallottam, bántottátok az ezüsterdőm!

Megküzdtek az oroszlánnal. Ezt Szilaj ökör úgy megöklelte, hogy a szarvai keresztülmentek az oroszlán oldalán. Mégis, az oroszlán valahogy a jobb fülét leharapta az ökörnek.

– No – mondja az ökör a fiúnak -, látod, most már jegyes vagyok. De harmadszor ne próbáld, mert akkor életemet veszítem.

Mentek, mendegéltek tovább, nemsokára elértek egy tiszta aranyerdőt. Az erdő szép aranyvirággal volt tele. A fiú rimánkodni kezdett, hogy ő mégiscsak szakít egy aranyvirágot. Az ökör sírva kérte a fiút:

– Ne szakíts, mert ennek az erdőnek már nemcsak egy őre van.

De a fiú nem fogadott szót, mégiscsak szakított egy virágot. Az ökör megrántotta a fejét:

– Látom már előre, hogy végem lesz. Hanem ha megküzdöm a kis nyúllal, a jobb szarvam majd leesik messzi tőlem; ügyelj, és vedd fel. Dugd el rögtön a zsebkendődbe, ott lesz neked étel elég.

No hát, ahogy az erdő szélére érnek, előállít egy tigris, egy háromfejű sárkány és egy kis fekete nyúl. A sárkány beszélt mint gazda:

– No, Szilaj ökör, most akár add meg magad, rabszolgánk leszel, míg élsz, a fiúval együtt, akár pedig egymás után mind a hármunkkal meg kell küzdened. Miért bántottátok az aranyerdőt?

A fiú búsulni kezdett. Sírt nagyon, hogy az ökör elpusztul, de az ökör azt mondta:

– Ne sírj, ez még nem az utolsó, evvel megbirkózhatom.

Másnap délben megverekedtek, és az ökör a tigris nyakát keresztülöklelte egészen. Avval elment legelni, s azt mondta a fiúnak:

– Ha valaki keresni fog, mondjad, hogy holnap délben itt leszek; ha pedig késztet, fújjad a furulyát, s itt leszek mindjárt.

Jön a kis fekete nyúl, azt kérdi a fiútól: hol a Szilaj ökör? A fiú megfújta a furulyát, de még igazi vígan, táncnótára. Azt mondja a kis fekete nyúl:

.

.

– Hagyj békét a furulyának! Csak azt mondd meg a Szilaj ökörnek, hogy holnap délben velem verekedjék meg: ez a háromfejű sárkánynak, az erdő királyának a parancsa.

Előjött az ökör, s kérdi a fiútól:

– Miért fújtad olyan táncnótára a furulyát?

– Hogyne fújnám, mikor idejött egy kis fekete nyúl, s azt mondta hogy vele kell megküzdened.

– Az teszi el az én fejem!

Így is lett. Mikor a küzdéshez fölálltak, a kis nyúl csak forgott egyre ott az ökör körül, míg végre bebújt az ökör hasa alá. Úgy feldobta az ökröt, hogy mindjárt kétfelé hasadt, s a jobb szarva két- három ölnyire szökött el tőle.

A fiú felvette a szarvat, a zsebkendőjébe tette, s ment tovább nagy búsan, egyedül. Elért egy szép rétre. Ott egy forrás felett leült, kihúzta a szarvat, evett-ivott, lefeküdt s elaludt. Mikor felébredt, látja, hogy az egész rét tele van nyájakkal. Búsulni kezdett, hogy hogyan tudja majd visszaűzni azt a tenger nyájat a Szilaj ökör szarvába, mert azok mind onnét jöttek ki; de nem bírta eltalálni.

Hát jött egy öregasszony, és az egy valóságos boszorkány volt. Látja a fiút, hogy búslakodik. Könnyen kiszedte a fiúból, hogy mi van a dologban:

– Én nem tudom ezt a sok csordát beűzni a szarvba.

– Ha csak az a baj – mondja a boszorkány -, az nem nagy baj. Én beűzöm, nem is nagy a fizetség. Csak arra esküdj meg, hogy soha meg nem házasodol.

A fiú nagy nehezen megesküdött, és az öregasszony egy hoppra elővette a mesterségét, és beűzte a sok csordát. A fiú elbúcsúzott az öregasszonytól, és ment tovább.

Nemsokára elért a fiú egy malomba, szállást kért. A molnárnak volt egy igen szép lánya. A fiú megszerette a lányt, a lány is a fiút. A lány még inkább, mint a fiú; kérte hát, hogy vegye el őt feleségül. De a legény megmondta, hogy neki milyen esküje van, hogy sohasem házasodhat meg.

– Ha csak az a baj – mondta a molnárlány -, segítek én azon. Légy bátor, mert semmi bajod nem lesz! Erre összekelt a lánnyal, megesküdtek.

Mikor eltelt a vendégség, lefeküdt az egész ház népe. De a menyecske feltett az asztalra egy kenyeret és egy korsó vizet. A vaskanalat meg a seprűt pedig felállította a nyelére az ajtó mellé. A számítás jó volt, mert éjfélkor jött a boszorkány.

Kiáltja a seprűnek:

– Nyisd ki, seprű, az ajtót!

Mondja a seprű:

– Nem lehet, mert a fejemen állok.

Kiáltja a vaskanálnak:

– Vaskanál, nyisd ki az ajtót!

– Én sem tehetem, mert a fejemen állok!

Kiáltja a boszorkány a házba:

– Gyere ki, esküszegő, mert úgyis véged lesz!

Erre megfelelt a kenyér:

– Hej, te kutya boszorkány, te nem engedheted meg, amit én megengedek? Engemet elvetnek, megnövök, azután lekaszálnak, azután megcsépelnek, megőrölnek, vízzel összegyúrnak, megsütnek, azután megesznek. Ennyit kínt én mind kiállok, s megbocsátok.

– Ejnye teremtette! – kiáltott a boszorkány. – Itt nagyobb boszorkány van nálamnál!

Úgy megharagudott a boszorkány, hogy rögtön kettéhasadt.

A fiatalok pedig még ma is élnek, ha meg nem haltak.

.

.

Ilók és Mihók

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, volt egy özvegyasszony s egy Mihók nevű boldogtalan fia. Egyszer azt mondja Mihók az anyjának:

– Édes anyókám, házasodhatnám.

– Kit vennél el, édes Mihókom?

– Ilókot, édes anyókám.

– Eredj, fiam, kéresd meg!

Mihók elmegy az Ilókék házához, és ott egy tűt kapott ajándékba. Jövet megunta a kezében tartani, és amint egy szénásszekeret ér, beszúrja a szénába. Megérkezik a szénásszekér, s Mihók váltig keresi a lehányt szénában a tűt, de nem lelte meg. Elment haza, az anyjához.

– Hol voltál, édes Mihókom?

– Ilóknál, édes anyókám.

– Mit vittél neki?

– Nem vittem semmit, adtak.

– Mit adtak?

– Egy tűt.

– Hadd lássam!

– Egy szekér szénába szúrtam, és nem lelem sehol benne.

– Jaj, fiam, nem jól tettél; a csákódba kellett volna szúrni.

– Másszor úgy teszek.

Megint azt mondja az anyjának:

– Édes anyókám, házasodhatnám.

– Kit vennél el, fiam?

– Ilókot, édes anyókám.

– Eredj, fiam, kéresd meg.

Mihók elmegy lánynézni, és kap ajándékba egy ekevasat. Hazamenet beléteszi a csákójába, de az nem akart megállni: hol jobbra, hol balra húzta le a csákót, a fejét is összeverte. Utoljára megrestellte Mihók, s elhajította a sárba. Hazamegy üres kézzel.

– Hol voltál, fiam?

– Ilóknál, édes anyókám.

– Mit vittél neki?

– Nem vittem, adtak.

– Mit adtak?

– Egy ekevasat.

– Hadd lássam.

– A csákómba szúrtam, de nem akart megállani, s elhajítottam.

– Jaj, fiam, nem jól tettél, a válladra kellett volna vetned, s úgy hoznod haza.

– Másszor úgy teszek.

Megint elkezdi Mihók:

– Édes anyókám, házasodhatnám.

– Kit vennél el, fiam?

.

.

– Ilókot, édes anyókám.

– Eredj, fiam, kéresd meg.

Elmegy Mihók a lányos házhoz, kap ajándékba egy kis kutyát. Hazamenet a vállára veti, és úgy viszi haza. A kis kutyának sehogy sem tetszett az a hely, minél jobban nyomta oda, annál jobban fickándozott, utoljára mardosni kezdte a vállát. Mihóknak fájt, és eldobta.

– Hol voltál, fiam?

– Ilóknál, édes anyókám.

– Mit vittél neki?

– Nem vittem semmit, adtak.

– Mit adtak?

– Egy kis kutyát.

– Hadd lássam.

– A vállamra vetettem, de marta, s eleresztettem.

– Jaj, fiam, nem jól tettél. Egy darab madzagra kellett volna kötnöd, magad után húznod, s szólítgatnod: Kucó! Kucó!

– Másszor úgy teszek.

Aztán megint elkezdi:

– Édes anyókám, házasodhatnám.

– Kit vennél el, fiam?

– Ilókot, édes anyókám.

– Eredj, fiam, kéresd meg.

Elmegy Mihók Ilókhoz, és kap ajándékba egy fél szalonnát. Jó erős madzagot köt reá, maga után vonszolva ballag hazafelé, és minduntalan szólítgatja: Kucó! Kucó! A kutyák nem kérették sokáig magukat, az egész faluból reágyűltek a szalonnára, s amíg Mihók hazaért, mind megették, csak az álla csontját hagyták meg, amelyikre a madzag volt kötve.

– Hol voltál, fiam?

– Ilóknál, édes anyókám.

– Mit vittél neki?

– Nem vittem; adtak egy nagy darab szalonnát, ezt ni!

– Hisz ez csak az álla csontja.

– Madzagra kötöttem, magam után húztam, talán megették a kutyák.

– Jaj, fiam, nem jól tettél; a hátadra kellett volna venned, hazahoznod s a házba felakasztanod a füstre.

– Másszor úgy teszek.

Aztán kezdi újra:

– Édes anyókám, házasodhatnám.

– Kit vennél el, fiam?

– Ilókot, édes anyókám.

– Eredj, fiam, kéresd meg.

Mihók ismét maga ment a lányos házhoz, és kapott egy borjút. Kötelet hurkolt a nyakára, hátára vette, s akármennyit feszengett, kapálózott és rugdosta, hazavitte nagy nehezen. Otthon felvonszolta a padlásra s felakasztotta a kakasülőre.

– Hol voltál, fiam?

– Ilóknál, édes anyókám.

– Mit vittél neki?

– Nem vittem, adtak egy borjút.

.

.

– Hol van, nem látom.

– Hazahoztam a hátamon, s felakasztottam a füstre.

– Jaj, édes fiam, nem jól tettél. Gyengén kellett volna körülkeríteni a nyakát egy kötéllel, szépen hazavezetni, a pajtában a jászol elébe kötni s szénát vetni eleibe.

– Másszor így teszek.

Aztán megint elkezdi:

– Édes anyókám, házasodhatnám.

– Kit vennél el, fiam?

– Ilókot, édes anyókám.

– Eredj, fiam, kéresd meg.

Mihók elmegy, és odaadják neki a lányt. Mihók kötelet vet Ilók nyakába, vezeti hazafelé, szólítgatja: „Ne, bocikám, ne! ne!” Hazaérve beköti a pajtába, szénát vet eleibe, aztán bereteszeli az ajtót, s bemegy a házba.

– Hol voltál, fiam?

– Ilóknál, édes anyókám.

– Mit vittél neki?

– Nem vittem, adtak.

– Mit adtak?

– Ilókot.

– Hát hol van?

– Bekötöttem a pajtába.

– Jaj, fiam, nem jól tettél. Eredj hamar, cirógasd meg, vess szép szemeket rája, s hozd be a házba. Mihók el is ment mindjárt, a háznál valamennyi aprómarhának kivájta a szemét, a pajtába ment, megcirókálta Ilókot, és ráhányta a szemeket. Ilók szegény azt gondolta, hogy Mihók csúfolódik vele, megsokallta a tréfát, s elszaladt haza.

Azalatt a násznép összegyűlt a lakodalomra, elment a vőlegénnyel a menyasszony után, megengesztelte, s elvitte haza Mihókékhoz. Mikor vége lett a vendégeskedésnek, felvitték Mihókot és Ilókot a pajta padlására, és lefektették a szénába. Ilóknak nem volt kedvére ez a nyoszolya, azon járt az esze, hogy elillanhasson, s valami szín alatt lekéredzett egy kis időre. Mihók nem hitt neki, s egy hosszú zsinórt kötött a nagy lábujjára, úgy bocsátotta le. Ilók pedig, mihelyt künn volt az udvaron leoldta a zsinórt, egy kecske lábára kötötte, s maga elillant haza. Mihók csak várta, várta. Kiszaladt utána, s hogy nem jött, rángatni kezdte a zsinórt. A kecske a rángatásra mekegett. Mihók anyja meg a lármára kinézett, aztán felment a pajta padlására, hogy lássa, mi baj.

– Hol van Ilók, fiam?

– Odale, megkecskésedett, édes anyókám.

– Hogy kecskésedett volna?

– Zsinórt kötöttem a lábára, s most húzom fel, de nem felel, csak mekeg.

Az anyja, a zsinórt tapogatva, megkapja a kecskét, s észreveszi, hány hét a világ. Megint felkölti a vendégeket, elmennek a menyasszony után, kibékítik nagy bajjal, s még egyszer elviszik a vőlegényhez. Egybekelnek, s máig is élnek, ha meg nem haltak.

A róka és a farkas a lakodalomban

.

.

Egyszer lakodalom volt egy faluban. A róka megérezte a szagot, s gondolta, jó volna belopódzni oda. Rábeszélte a farkast, hogy menjenek el ők is a lakodalomba.

Azt mondja a farkas:

– Menjünk! Bár attól félek, hogy megbánjuk.

Feleli a róka:

– Ne félj semmit, csak gyere velem!

Amint bementek az udvarba, a vendégek már mind bent ültek az asztalnál a szobában.

Azt mondja a róka:

– Te csak húzódj meg itt, farkas koma! Én majd megszimatolom, hogy hol menjünk be.

A róka szaglászott, aztán szép óvatosan bement a tornácra.

„Elébb bemegyek a kamrába” – gondolta magában. Keresi is a kamrát. A tornácon nem volt senki. Végre megtalálja, s megnyitja a kamraajtót. Látja, hogy mennyi bor meg pálinka van ott. A sok sütemény is mind ott volt. „No, ide jó lesz behúzódni” – gondolta. Hívta a farkas komáját is.

Odasettenkedtek most már mindketten. Éppen nekikezdtek volna a süteménynek, akkor veszi észre a róka, hogy van ott jó fazék töltöttkáposzta is. Odaszól a farkasnak:

– Ezt lesz jó megkóstolni legelébb!

Nekiestek hát előbb a káposztának. Aztán vették sorra a kalácsot, kürtőst, fánkot, a csörögét.

Azt mondja a farkas:

– No, most már, róka koma, jó lenne valamit inni is.

Csapra ütöttek egy nagy hordót, s nekifogtak az ivásnak. Annyit ittak, hogy végül is berúgtak. Nekikezdtek dudorászni! Egyik jobban ordított, mint a másik. De a rókának mégis volt annyi esze, ha be is volt rúgva, hogy a küszöb alatt vájjon egy lyukat, ahol ki tudjon bújni, ha veszedelembe jut.

Benn a szobában a vendégek közben megették a levest. Indul a szakácsné, hogy a leves után feltálalja a káposztát a vendégeknek. Mikor megnyitja a kamraajtót, szinte meghal ijedtében attól, amit lát: egy részeg róka meg egy részeg farkas összeölelkezve dalol!

Szalad be a vendégekhez, s mondja rémülten, hogy mit látott! Azok nem akarták hinni, azt gondolták, afféle lakodalmi tréfa. De egypáran mégis kimentek. Mire kiértek, a róka neszt fogott, s már kibújt a lyukon. Csak a farkast lelték ott. Neki! A szegény farkast úgy elverték, hogy csak úgy zörgött a csontja. Alig tudott kivánszorogni a kamrából.

A róka közben szaladt, iszkolt a falu végére. Ott lefeküdt egy csomó pozdorjára, s elaludt. Egyszer csak arra ébredt fel, hogy nagyon lökdösi valami. Felnyitja a szemét nagy álmosan, nézi, hogy ki az, hát – nicsak, farkas komája! A szegény farkas alig tudott menni a részegségtől, meg attól, hogy minden oldalbordája meg volt dagadva. Jajgatott ugyancsak a rókának:

– Menni se tudok!

Azt feleli neki bosszúsan a róka:

– Mit jajgatsz? A te csontod csak meg van dagadva, de az enyém, lám, mind kívül lóg az oldalamon. Látod, milyen fehér? – azzal mutatja azt a pozdorját ami ráragadt, ahol aludt.

Csak könyörgött a farkas, hogy vegye fel a hátára őt a róka. Mert itt lepik az emberek! Jönnek! Mondja neki a róka:

– Hogy vegyelek, mikor az én csontom, látod, kívül lóg a szőrömön? Vegyél inkább fel te engemet, vigyél.

A bolond farkasnak részeg fővel csak annyi esze volt, hogy mégis nekidurálta magát, s felvette. Elindult, s vitte a hátán. A róka meg csak vigyorgott magában a farkas hátán. Végül is nagy elégedetten dudorászni kezdett.

– Vert visz veretlent, vert visz veretlent.

.

.

Azt mondja a farkas:

– Mit pusmogsz te ott a hátamon, róka koma?

Azt mondja a róka:

– Jaj, kedves komám, azt mondom, hogy veretlen visz vertet, veretlen visz vertet.

A farkas most már tisztán megértette, hogy mit mond a róka. Akkor már jó messze elvitte volt a rókát. Megharagudott hát, s ledobta a hátáról a rókát, de úgy, hogy most a róka oldalbordája is megreccsent. Fölugrott mérgesen a róka, neki a farkasnak! Csihi-puhi, zim-zum! Oda, ahol puha, ne törjön a csontja! Úgy egymásnak akaszkodtak, se láttak, se hallottak. Azt se vették észre, amikor a vendégek odaértek, közrevették, s vitték vissza őket olyan haddelhadd lagzira, hogy amíg élnek, megemlegetik.

A zöldszakállú király

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, még azon is túl, ahol a kurta farkú disznó túr, volt egy zöldszakállú király.

Az a zöldszakállú király egyszer fogta magát, elindult vándorolni. Már nagyon sokáig vándorolt, bizonyosan megjárt már száz tű hosszát egyszer csak azon vette magát észre, hogy bizony tizenhét esztendeje már annak, amióta ő hazulról eljött. A sok járás-kelésben nagyon kifáradt, megszomjazott, leült egy patak partjára. Azután lehasalt a víz színéig hogy majd iszik egy jót. Alig kortyantott egyet- kettőt, valaki megfogta a szakállát. Húzta volna ő vissza, de nem tudta. Odakiált a vízbe:

– Hallod-e, te nemtudomki, ereszd el a szakállamat, míg szépen vagy!

De még annál jobban húzták. Már rimánkodásra fogta a dolgot, mert annyira húzták befelé, hogy majd megfúlt. Azt mondja egyszer a vízben valaki:

– Ha ideadod nekem, amit az országodban nem tudsz, eleresztem a szakállad.

– Ugyan mit nem tudnék én az országomban? A legutolsó tűt is tudom! – mondta a zöldszakállú király.

– De csak ígérd meg, hogy amit az országodban nem tudsz, enyém lesz! – mondta a vízben az ördögök királya. Mert az volt!

– Hát jól van, legyen a tied! Úgysem sütsz te abból a kenyérből, amit én az országomban nem tudok! – mondta a zöldszakállú király.

De már nagyon rossz volt neki a kénytelen-kelletlen hason való fekvés. Végre eleresztette az ördögök királya. Akkor aztán indult a király hazafelé, azon gondolkozva, mi is lehet az, amit ő otthon az országban nem tud.

Mikor hazaér, elejbeszalad egy szép, nagy legény, a nyakába ugrik, összevissza csókolja.

– Jaj, kedves apám, de sokáig itthagytál bennünket! De jó, hogy egy szer itthon vagy! Én vagyok a János.

A király csak nézett. Aztán eltaszította magától a gyereket.

– Kinek vagyok én az apja? Te meg kinek a fia vagy? Nem ismerlek!

De odabent a felesége elmondta neki, hogy bizony az ő gyereke az! Már éppen annyi idős, mint amióta ő elment hazulról.

Csak akkor kapott a zöldszakállú király az eszéhez. Emlékezett, hogy az ördögök királyának ígért valamit, amit az országában nem tud. Hát ez a szép legényfia volt az, akit nem tudott! Majd megette magát. Már arra is gondolt, hogy jó volna oda nem adni a gyereket, de a másik percben meg attól félt, hogy akkor maga az ördögök királya jön el érte.

.

.

Magához hívatta a fiát. Elmondott neki mindent, ahogy van. De a legény nemhogy megijedt volna, még maga is azt bizonygatta, hogy jó lesz, ha elmegy. Másnap felkészült, el is ment.

Megy, megy, mendegél a fiú hetedhét ország ellen. Ahhoz a patakhoz ér, ahol az apja szakállát megfogták. A vízben hét gyönyörű szép arany kacsa úszkált, a parton meg egy inget lobogtatott a szél. Lehajlik, fel veszi az inget, már a tarisznyába akarja gyömöszölni, mikor a hét arany kacsa közül egyik tündérszép lánnyá változik, s azt mondja a királyfinak :

– Szép királyfi, tudom, ki vagy, meg hogy hová sietsz. Te a zöld szakállú király fia vagy, s mégy az apámhoz, mert ő téged elnyert az apádtól. Add ide az ingem, jótettedért jót várj!

A királyfi odaadta. A lány felöltözött, lehúzott az ujjáról egy arany gyűrűt, odaadta a királyfinak:

– No, ezt tedd el! Tizenkét várkapun tudsz bemenni anélkül, hogy valaki észrevenné. Csak fordítsd meg a gyűrűt, a kapu magától kinyílik. S ha bejutottál, majd mond neked az apám olyanokat, hogy ha hangya vagy, akkor sem tudod megtenni. Én segítőd leszek. Este nyolc óra tájban dongó képiben ott dongok az ablakodnál, te eressz be, aztán ne félj semmit!

A legény ujjára húzta a gyűrűt, a lánytól elbúcsúzott, s ment az ördögök királyának palotája felé. Tizenkét várkapu állta útját, de ha a gyűrű fordult, mind kinyílt magától. Utoljára a palota ajtaja nyílt meg, s ekkor előtte állott az ördögök királya.

– Felséges király! grácia fejemnek! itt vagyok előtted!

– Hát ha itt vagy, jól van! – mondta a király. – De nagyon bátran beszélsz, tán nem tudod, kihez jöttél?

– Tudom én – mondta a királyfi -, te sem vagy különb, mint az apám: az is király, te is király vagy, aztán megvan.

A király nagyon mérges lett.

– No várj csak! Három feladatot kell teljesítened, ha azoknak ura tudsz lenni, jó; ha nem, vége az életednek! Itt van ez a káposztalevél, fogd meg! Becsuklak a szobába, ha ebből holnap reggelre darutollas kalapot nem csinálsz, hát imádkozhatsz!

Azzal mentek egy szobába. A királyfira rázárták az ajtót mind a három oldalról, tettek be neki ételt- italt, hogy ne unja magát. Mikor magára maradt, bizony szomorú lett.

– Hej, hogy az anyád ne sirasd meg, ördögök királya! – mondotta magában. – olyant adtál fel, hogy míg a világ világ, sohasem tudom megcsinálni!

Még tovább is szomorkodott meg gondolkozott volna, de az ablaknál valami dongást hallott. Akkor jutott eszébe a szép lány. Odamegy, hát hallja, hogy a dongó azt mondja:

Eressz be, galambom!

Javadat akarom!

Nyitotta az ablakot, a dongó berepült, gyönyörű szép lány lett belőle.

– No, édes szívem, szép szerelmem, mondd meg, miben lehetnék segítségedre ?

Elmondja János, hogy meg van ijedve, káposztalevélből darutollas kalapot kell csinálni!

– Ha csak az a baj – mondja a lány -, akkor nincs baj. Hol van az a káposztalevél?

– Itt van.

– No, nézd csak! – s abban a pillanatban olyan szép darutollas kalap feküdt az asztalon, hogy olyan tán még Kossuth Lajosnak sem volt.

A legény majd kinézte a szemét, úgy nézett. Ő még ilyent nem látott.

Akkor azt mondja az a szép lány:

– Holnap este is eljövök, de ne várakoztass olyan sokáig, mint ma. Ha a dongásomat hallod, csak eressz be. Most pedig megyek, nyisd ki az ablakot.

Abban a percben kis irinyó-pirinyó dongó lett belőle, s elszállt.

A királyfi meg nyugodtan lefeküdt; tudta, hogy majd néz egyet az ördögök királya, ha ezt meglátja.

.

.

Másnap jókor reggel ment a király a királyfihoz. Alig nyitott be, meglátta az asztalon a szép darutollas kalapot. Azt mondja a legénynek:

– No, hát ennek derekasan megfeleltél!

– Meg biz én! – mondta rá a legény hetykén.

– Ühüm, hát ha olyan büszke vagy, majd adok én fel olyant, hogy csakugyan nem bírod megtenni! Azzal az ördögök királya kiment, hozott egy bögre káposztalevet.

– No, ha ebből holnap reggelre ezüstsarkantyút nem csinálsz, vége az életednek!

A legény arra is csak a vállát rázta.

– Hát majd meglesz az is, ha a jó isten megsegít!

A király azzal kiment, a királyfi meg magára maradt.

„Káposztalé meg ezüstsarkantyú! No, ebből már csakugyan nem lesz semmi. De bolond egy esze van annak a királynak, hogy ilyeneket kitalál!” – gondolkozott magában.

Megvárta az estét, a nyolc órát. Jött a kis dongó.

Eressz be, galambom!

Javadat akarom!

Beeresztette, s az megint az a szép lány lett, akit a patakpartról látott. Elmondta neki, mit parancsolt az édesapja. De annak ez is annyi volt, mint a semmi. A káposztaléből olyan ezüstsarkantyút kanyarított, hogy akárki megnézhette volna. De boldog volt a királyfi! Megölelte, megcsókolta a lányt, ahogy szíve vágyása akarta. Azután a lány újra megrázkódott, kis dongó lett belőle, s elrepült.

Másnap az ördögök királya majd hanyatt esett, mikor a gyönyörű ezüstsarkantyút meglátta. De mégsem nyughatott a legénytől, mindenáron az életére tört, el akarta veszíteni. Hozott be egy kancsó tiszta, szűrött vizet.

– No, ha ebből holnap reggelig rézfokost nem csinálsz, előre megírhatod a testamentumodat.

A királyfi nem szólt semmit. Az estére várt, azt hitte, hogy ha eddig ment minden, ezután is megy. Az ám, de mikor a kis dongó szép lánnyá változott, s megtudta a parancsot, csak a fejét csóválta, hogy már azt ő sem tudja csinálni!

– Tudod-e, mit? – mondta a királyfinak. – Elmegyünk mi innen, mert itt egyikünknek sem lesz jó a sora! Téged majd megütlek a pálcámmal, átváltozol egy aranygyűrűvé, a szép kis pejlovam aranyalmává, én meg madár leszek, s megyünk.

Ahogy mondta, úgy lett. A királyfiból aranygyűrű, a szép kis pejlóból aranyalma, a lányból meg madár lett, a gyűrűt a szájába, az almát meg a lábába fogta, s ment, ment, mint a gondolat.

Másnap reggel az apja észrevette, hogy se a lány, se a királyfi. Mindjárt tudta, hogy egy követ fújnak. Azt mondja a szolgájának:

– Eredj csak utánuk, ha tudod, hozd vissza őket!

Még olyan szaladást, amit az a szolga tett! Úgy ment, mint a villám. Egyszer azt mondja a madár a gyűrűnek:

– Jaj, de sebes szél fúj a hátam megett, jönnek utánunk! – Aminthogy igaz is volt.

Látott egy sűrű bokrot, beleszállott éppen a közepébe.

A szolga nemsokára a nyomukban volt, de hasztalan keresett, kutatott, nem talált semmit. Megy haza, mondja a királynak:

– Felséges uram, nem láttam én őbelőlük annyit sem, mint a körmöm feketéje! Egyedül egy bokor volt a pusztán, annak a közepiben meg egy kis madár.

– Az volt az, te szamár! – mondta a király. – Látom már, hogy magamnak kell mennem, mert rátok még ezt sem lehet bízni.

.

.

De még ha látott valaki sebes menést, látta volna az ördögök királyát. A kis madár is nyomta ám. De hasztalan ment volna akárhogy, ha mindjárt ott nem lett volna az ország határa, megfogták volna. De az ördögök királyának ereje csak a maga országa határáig tartott, tovább nem. Mikor látta, hogy azok átlépték a határt, olyan mérges lett bele, hogy mindjárt megpukkadt.

A kis madár átváltozott szép lánnyá, a gyűrű királyfivá, az aranyalma szép pejló lett. A lóra felültek mind a ketten, mentek haza a zöldszakállú király országába. Otthon megesküdtek, lagzit csaptak, én is ott voltam a lakodalmon, mint kisbőgős, úgy jóllaktam hurkával, kolbásszal, még másnap se kellett az étel. Bandi legyek, ha nem igaz! Még most is élnek, ha meg nem haltak!

Erős János

Volt egyszer egy özvegyasszonynak egy fia. Jánosnak hívták. Felnőtt már tizennyolc esztendős koráig, de semmit sem akart dolgozni. Az anyja nagyon búsult, hogy mi lesz az ő fiával, amikor még egy szikrát sem akart egyik helyről a másikra tenni, hanem csak beült a sutba, és őrölgette a hamut. Mikor húszéves lett, a szomszédban házat építettek. Éppen a gerendákat akarták felhúzni a házra. Azt mondja János az anyjának:

– Mit kopácsolnak azok ott túl a szomszédban?

– Házat építenek, fiam. Mindenki dolgozik; csak te nem akarsz!

– Elmegyek én is – azt mondja -, segítek!

Elment hát. Éppen a gerendákkal kínlódtak. Húzták ide is, tova is, de nem bírták.

– Álljatok félre onnan, semmiháziak, felrakom én, ne féljetek!

– Menj el, hamuőrlő, nem érsz meg egy hagymát!

– Bizony, ti nem érdemlitek meg az ételt!

Avval fogja János a gerendákat, és felhányja a házra. Lett neki aztán becsülete: mindenhová elhívták napszámba. Abból, amit keresett, megéltek becsületesen ketten az anyjával.

A falu bírája fösvény ember volt. Azt mondja Jánosnak:

– Szegődj hozzám, János. Eltartalak esztendeig; édesanyáddal együtt, de bért nem adok egyebet: hanem kettőnk közül amelyik hamarabb megharagszik, annak a hátából egy pár bocskorszíjat és bocskort vághat a másik.

– Nem bánom, bíró úr, legyen úgy!

Volt egy nagy darab csalitos füzese, és volt egy csomó juha a bírónak.

– No, János, egyéb dolgod nincs, kihajtod a juhokat, és a cserjét mind kiszeded őszig! Kihajtja János első nap a juhokat. Nézi a tarisznyáját, hát nincs benne semmi étel. Ő bizony nekilátott, két juhot megfogott, a legszebbeket. Megnyúzta, tüzet csinált, megsütötte és megette őket.

– No, János, vágtál-e ki sokat? – kérdi este a bíró.

– Igen én, kettőt, a legszebbeket!

A bíró azt gondolta, a cserjét vágta ki, a legszebb bokrokat, kettőt. Másnap megint kihajtja a juhokat, a tarisznyájába akkor se tettek semmit. Akkor nap is megfogott két juhot, megsütötte és megette. Harmadik napon is csak úgy csinálta. Negyedik nap kiment a bíró maga, hogy lássa, mit dolgozik János. Hát látja, hogy a juhokból hiányzik hat, de cserje semmi sincs kivágva.

– Hát, Jancsi, mit dolgoztál? – kérdi a bíró.

– Amit lát a bíró úr! Csak nem haragszik érte?

.

.

Számba vette a bíró, hogy Jancsinak enni kell, mert egyébként nem dolgozik, és a juhokat is mind megeszi. Másnap tett neki kenyeret, szalonnát, hagymát és egy kis pálinkát is a tarisznyájába. János nekilátott, és mind kitépte a cserjét, egy szikrát se hagyott.

No, elfogyott a cserje. Másnap elmentek szántani, a bíró úr és János. Délben, amikor az ökrök ettek, meg a bíró úr is, azt mondja János :

– Bíró úr, én egyet perdülnék hazáig. Nekem olyan szokásom van, hogy amikor szántok, perdülnöm is kell.

Megindult János, futott a bíró házáig. Ott volt a kántor a bírónénál. Ahogy meglátja Jánost, hogy jő messziről, azt mondja:

– Kántor úr, csak valamerre bújjék el, mert baj van.

Elbújik a kántor, be a kemence mögé. János bemegy, kérdi a bíróné :

– Mi baj van, János?

– Azt mondta a bíró úr, hogy a fuszujkakarót mind hányjam be a kemence mögé.

Előbbre ugyanis egy nagy csomó babkarót vittek haza a bíró házához. Kapja magát János, behányta mind a karót a hegyével, ahogyan meg voltak hegyezve. Jól összeszurkálták a kántort. Avval futott vissza János a mezőre. Kérdi a bíró:

– No hát perdültél-fordultál, János?

– Igen, bíró úr, most mehetünk dologra.

Estig szántottak.

Este hazamentek.

Panaszkodik a bíróné, hogy ni, János mit csinált, mikor otthon volt délben. A fuszujkakarót behányta mind a kemence mögé. De azt nem mondta meg, hogy a kántor is ott volt.

Másnap megint elmentek szántani, délben János megint perdült-fordult. Akkor is elment haza. A kántor megint ott volt. Meglátja a bíróné Jánost.

Mondja a kántornak:

– No, valamerre el kell bújni, mert megint jön János.

Mondja a kántor:

– Egye meg a manó Jánost, mert vagy táltos, vagy bolond. A múltkor is jól összeszurkált, ma vajon mi történik velem?

– Menjen csak, bújjon el hamar, mert itt van. Az ajtó mögött van egy kád gyapjú, abba kocorodjon bele.

Bemegyen János, kérdi a bíróné:

– Miféle baj van?

– Azt mondta a bíró, főzzek két üst vizet, és forrázzam meg az ajtó megett a kád gyapjút.

Úgy is tett János. A bíróné ellenkezett, de nem volt mit tenni, mert János felfőzte a vizet, ráöntötte a gyapjúra, és visszaperdült-fordult a mezőre.

– Kiperegted-forogtad magad, János?

– Ki, bíró úr, immár dolgozhatunk.

Dolgoztak estig, este hazahajtottak. A bíró felesége megint panaszkodott az urának, hogy János odahaza járt, és a gyapjút megforrázta. Ő nem akarja tovább tartani szolgának.

– De hogy pusztítsam el, hogy küldjem el, mikor fogadásunk van? Mindjárt kivágja a bocskort meg a szíjat a hátamból.

Kitalálta hát a bíró, hogy Jánost elküldi a nagyerdőre.

– Menj, János – azt mondja a bíró -, van nekem egy disznócsordám meg egy disznópásztorom az erdőben. Miklós bácsinak hívják. Vigyél neki egy inget és egy gatyát. Mondjad neki, vegyen fehér

.

.

inget meg fehér gatyát, mert már régen nem vett. És hajtsátok haza a disznókat.

Elment János, de a bírónak nem volt disznócsordája. Arra gondolt a bíró, hogy Jánost az erdőben bizonyosan megeszik a vadak.

Megy János, viszi az inget meg a gatyát, jár az erdőben mindenfelé.

Sehol disznócsordát, sehol disznópásztort nem lát. De egyszer csak a nagyerdőben talál egy falka vaddisznót meg egy medvét. A medve éppen kerítette a vaddisznókat. Meglátta János, gondolta, az a disznópásztor a Miklós bácsi.

– Álljon meg – azt mondja a medvének -, vegyen inget és gatyát! Hoztam tiszta fehéret. Azután meg hajtsuk haza a disznókat. De a medve oda se neki.

– Álljon meg, Miklós bá! Hová megyen?

A medve elkezdi:

– Mammammamm!

– Ne majd, ne majd, hanem most rögtön vegye fel ezt az inget, azt parancsolta a bíró.

A medve csak cammogott ide s tova. Megfogta János a medvét.

– Miklós bá – azt mondja -, itt az ing meg a gatya. Vegye fel, és hajtsuk a disznókat!

A medve csak nem akart. János megfogta, és két pofont adott neki. A medve megint elkezdi:

– Mammammamm!

– Nem ma, hanem most rögtön hajtsuk a disznókat!

A medve látta, hogy János ugyancsak készül őt pofozni, felhágott egy fára.

– Szálljon le onnan, Miklós bá, hajtsuk a disznókat, elkésünk, este lesz!

De a medve nem jött le. János előkapott egy nagy rudat, leszurkálta onnan.

– Na hát, most sem jön, Miklós bá?

A medve megint elkezdte:

– Mammammamm!

– Mindig csak ma, mindig csak ma! Most rögtön! – mondta János, és megragadta a medve fülét. Adott neki egy jó pofont, és húzta. A rúddal terelte a disznókat, a másik kezével meg Miklós bát fogta. A disznók is, hogy látták, hogy egyet-egyet kapnak a rúddal, csokorba gyűltek, és mentek szépen. Csak egy nem akart menni, az mindig szembe szállt Jánossal, hogy megmarja. De János úgy agyoncsapta a rúddal hogy mindjárt felfordult. Megnyúzta, megsütötte, s a felét odaadta Miklós bának, hogy egyen ő is.

Megették, s megint elindultak. János most már eleresztette Miklós bát. Odakiáltotta neki, hogy kerítse ő is a disznókat. De a medve csak ódarolt ide-oda, nem akart semmit sem dolgozni. Megfogta ismét János a fülét neki, és vitte.

– Úgyis hazahajtom a disznókat, s magát is viszem! – kiáltott neki menés közben. Amikor a kapun be akarnak hajtani a disznókkal, hát meglátja őket a bíró.

– Jaj, szerelmes istenem! – mondja a feleségének. – Jön megint János, hoz egy csomó disznót!

Azt mondja János:

– Ez a Miklós bá nem ér egy fabatkát sem! Feladtam rá a fehér inget a fehér gatyát, s mégsem akart jönni. De enni nagyon jól eszik, a kenyérnek a felét megette. Ennek ne adjon semmi bért, nem érdemli meg!

– Jól van, János fiam. Nem adok egy krajcárt sem. Nem életrevaló ember!

– De hová rekesszük a disznókat?

– A csűrbe rekeszd be, Miklós bát meg a disznóólba!

Úgy is tett János. Berekesztette a disznókat a csűrbe. Miklós bát pedig a disznóólba. De másnap azt

.

.

mondja a bíró Jánosnak:

– Mit adjunk ennek a sok disznónak enni? Megeszik a fejemet nem űzzük vissza az erdőbe! Vissza kell őket űzni, oda, ahonnan jöttek.

János azt mondja:

– Disznópásztor én nem leszek. A bíró úrnak, ha tetszik, űzze ki maga! Ha nem, Miklós bával űzesse ki. Csak verjen rá, ha nem akar menni.

De a bíró egyikhez sem akart közelíteni. Se a disznók közé, se Miklós bához. Azt mondja:

– János fiam, vágjuk le őket, de mind!

Kezdik vágni. Vágják két nap a disznókat, s pörkölik őket szalmával Harmadik nap elfogyott a szalma. Nem volt mivel pörkölni.

– János fiam – azt mondja a bíró -, eredj, menj el a szomszédba kérj kölcsön szalmát.

Elmegy János a szomszédba, s kér kölcsön szalmát. Azt mondja a szomszéd:

– Hátul a csűr mellett van, onnét vigyél, János, amennyit gondolsz.

János felveszi az egész boglya szalmát, és viszi az udvaron át a kertből.

De a csűr szegletébe megakadt a szalmaboglya, János nem tudta tovább vinni. Kérdi a szomszédtól, hogy szabad-e egy cseppet arrébb mozdítani.

– Szabad, János, szabad!

Azt gondolta a szomszéd, hogy a szalmát szabad-e arrébb vinni.

János megfogta a csűrt, félretaszította, úgy vitte tovább a szalmát. Megpörkölték a többi disznót is. Most már azon gondolkoztak, hová tegyék azt a sok húst, azt a rengeteg szalonnát.

A bíró azonban ezenközben is azon törte a fejét, hogy Jánost hogy is pusztítsa el. Volt egy- nagy kút az udvaron, de víz nem volt benne régóta. A bíró azt sütötte ki, hogy rakják be a húst a kútba. Beállította a kútba Jánost, hogy az rendezze el a húst. De egyszerre csak a kútszájára egy nagy malomkövet tétetett a bíró. Azért, hogy János ne tudjon kijönni. János látja, hogy nem adnak le több beraknivaló húst, megveti két lábát a kút két oldalán, s feljő a kútszájához. Hát látja, hogy egy nagy malomkő zárja el a kútszáját. De ő bizony nem áll meg, nekimegy, s a fejét a malomkő lyukába dugja. Kiáll a kútból a malomkővel a fején, megy> a bíró elé, s jó napot köszön neki:

Adjon isten jó napot, bíró úr! Ilyen kalapja bíró uramnak sohase volt. De kérdem én: húst miért nem adnak többet?

Mondja a bíró:

A többit eladtam, János.

Épp akkor jön egy híradó, hogy kell vagy húsz-harminc ember a faluból katonának. Nagy viaskodás van, az országot el akarják foglalni mások. Megörül a bíró, hogy Jánost most csatába, háborúba küldheti. Mondja is tüstént neki:

János fiam, menni kell a háborúba!
Hát, bíró úr, mit kell ott csinálni?
Egyebet nem, János, csak verekedni.
Jó, bíró úr, elmegyek! – azt mondja.

Bemért Jánosnak a tarisznyájába; tett neki puliszkát, lisztet, disznóhúst, még egy nagy serpenyőt is. János meg elindult szépen. Odaért a háborúba, azt mondja:

Előbb főzök egy kis puliszkát, majd azután kezdek verekedni. Eszem jól előbb.

Amint főzte a puliszkát, hát már jöttek az ágyúgolyók az ellenségtől.

Ne dobáljatok engemet, mert bizony pórul jártok!

De bizony csak jöttek a golyók. Ki mellette, ki az üst felett repült el.

Na bizony, csak még feldöntitek a puliszkafőző üstömet! De lesz ám bajotok, csak helytelenkedjetek!

.

.

Hát az ágyúgolyó többek közt éppen az üstöt találta el. Darabokra tört az üst, a puliszka meg kiömlött. Megharagudott János nagyon. Volt a közelben egy sátor. Kikapott egy sátorlábat, rárontott az ellenségre. A sátorlábbal összevissza verte őket.

Meghallja a király, hogy jött egy ember, s már meg is verte az ellenséget. Maga elé hívatta, és megtisztelte. A lányát feleségül adta hozzá. Csaptak nagy lakodalmat. Tál, kanál elég volt, de szerencsés ember volt, aki egy csepp levet is kapott volt. Én is odamentem. Kértem, adjanak egy kicsi húst. Egy ember csonttal jól megdobta a bal lábamat, máig is sántikálok vele.

Itt a vége, fuss el véle!

Aranyszóló pintyőke

Hol volt, hol nem volt, hetedhét ország ellen volt, az Óperenciás-tengeren is túl, de az öreganyám házán is túl volt, élt a világon egy király. Annak volt három fia.

Már nagyon öreg volt, a szemét úgy kellett vasvillával feltámasztani. Azt mondja egyszer a fiainak:

– Fiaim, ha ti a fiatalságnak meg a halálnak vizéből tudnátok nekem hozni, s megkerítenétek az aranyszóló pintyőkét, megfelezném veletek a birodalmamat.

Több sem kellett a három királyfinak. Ment, nyergelt egyszerre mind a három. A két öregebb szép paripára, a legkisebb egy csúnya szürke lóra.

Mikor a nagyobbak a kicsit meglátták, elkezdték csúfolni, hogy ilyen amolyan, hogy mer elindulni azon a gebén. De rájuk se hajlott a királyfi, ment ő is az orra után.

Ment, ment, mendegélt hetedhét ország ellen. A bátyjai csalták, hogy menjen arra, amerre ők, de hogy még jóformán el sem indultak, s már kicsúfolták, ment inkább csak magában. Utjában egy rossz kunyhót talált, abban lakott egy öregasszony.

– Adjon isten jó reggelt, öreganyám! – köszönt a királyfi.

– Adjon isten, kedves fiam! Mi járatban vagy?

Hát elmondta sorra, hogy mi végett vette a nyakába a világot. Azt mondja az öregasszony:

– Én nem tudok semmit, de eredj, az erdőn túlnan lakik egy másik öregasszony, az majd tud valamit mondani.

Azzal elévesz egy korsót, a kezibe nyomja a királyfinak.

– Kedves fiam, ha jössz visszafelé, merítsd meg nekem ezt a korsót az élet vizével, s hozd be. Jótét helyébe jót várj!

A királyfi ment tovább. Az erdőn túl csakugyan megtalálta a másik öregasszonyt, de az is annyit értett az ő dolgához, mint a tyúk az ábécéhez, az is csak a korsót nyomogatta a kezébe. De elmondta, hogy oda nem messzire lakik egy még őnála is öregebb asszony, menjen ahhoz, avval jól jár.

Elment, rá is talált arra a vénasszonyra is. Vénebb volt már az országútnál. Beköszön a királyfi:

– Adjon isten jó napot, öreganyám!

– Adjon isten, kedves fiam! – mondta volna az öregasszony, ha tudta volna, de csak úgy dödögte. – Hát mi járatban vagy?

Elmondta a királyfi töviről hegyire, hogy ő a fiatalságnak meg a halálnak a vizéből akar hozni, s megszerezné az aranyszóló pintyőkét is, ha lehet, mert az apja úgy kívánja. De magától nem sokra menne, hát kéri az ő tanácsát. Azt mondja neki az öregasszony:

– Nagy fába vágtad a fejszét, kedves fiam! De próbáld meg, hátha sikered lesz. Ahogy innen elindulsz,

.

.

érsz egy nagy erdőbe. Annak a közepén találsz egy aranyvárat, egy ablaka mindig nyitva van. Ott kösd fel a lovad farkát, hogy egy szál se maradjon el, s ugrass be az ablakon. Mindjárt ott találod Tündérszép Ilonát, de meg ne csókold valahogy mert akkor véged, hanem szakítsd ki egy hajszálát, ezzel kösd be az aranyszóló pintyőke száját, ott találod mindjárt Tündérszép Ilona mellett a kalitkában. Balról folyik a fiatalságnak, jobbról a halálnak a vize korsaidat merítsd meg, avval gyere, de vigyázz, hogy a lovad farka fel legyen kötve, mert nagy baj lesz, ha észrevesznek. Nesze ez a kefe meg ez a tojás, meg ez a törülköző, ha bajba kerülnél, ezekkel kisegítheted magadat.

Azzal a harmadik öregasszony is elévett egy korsót, odaadta a királyfinak a kefével, tojással meg törülközővel együtt. A királyfi pedig elindult.

Nemsokára el is ért az erdő közepébe, az aranyvárhoz.

Éppen dél volt, sütött a nap, a királyfi majd megvakult a nagy fényességtől. Az aranyvárra rásütött a nap, az volt az a nagy fényesség. Leugrott hát a lóról, első dolga volt a ló farkát felkötni, azzal újra felült, s beugratott a nyitott ablakon. Ott meg eltátotta szemét-száját, mert olyant még életében nem látott.

Egy székben ült Tündérszép Ilona. Annál szebbet még tán pingálni se lehetne, mellette egy kalitkában egy aranyszóló pintyőke. A királyfi már odahajolt a Tündérszép Ilona arcához, hogy megcsókolja, de akkor eszébe jutott az öregasszony mondása. Kihúzott a Tündérszép Ilona fejéből egy aranyhajszálat, bekötötte az aranyszóló pintyőke száját. Azután merített a fiatalság és a halál vizéből, ahány korsót hozott, mind belemerítette, a kalitkát feltette a nyeregbe az aranyszóló pintyőkével együtt, s azzal irdóc! ment ki az ablakon.

Igen ám, de elfelejtette a lova farkát újfent megkötni, egy szál kicsüngött belőle; a várhoz ért, s az a száltól olyant zendült, hogy a tündérek mind felébredtek a zendülésre. Mindjárt tudták, hogy ott járt valaki. És ahányan csak voltak, mindnyájan utána a királyfinak! Már majdnem elérték, amikor elhajította a kefét, amelyet az öregasszony adott. Mindjárt egy nagy erdő lett belőle.

No, meg voltak akadva a tündérek, mert ha gátat vetnek eléjük, nem repülhetnek át rajta, át kellett az erdőn törniük magukat. Azalatt pedig a királyfi jó messzire haladt. De a tündéreknek nem sok kell, ha egyszer a szárnyukat használhatják. Ahogy az erdőből kiértek, mindjárt nyomában voltak újra az aranyszóló pintyőkének. Már nagyon égett a ló talpa alatt a föld, mikor a királyfi elhajította a tojást. Abból rögtön nagy hegy lett. A tündéreknek át kellett gyalogolniuk rajta, ha az aranyszóló pintyőkét még egyszer látni akarták. A királyfi, amikor harmadszor is a sarkában látta őket, eldobta a törülközőt, abból tenger lett, olyan, hogy még a tündérek sem tudták átlábolni.

Nemsokára útjába esett az öregasszony kunyhója, akitől a tanácsot kapta. Vitt neki egy korsó fiatalságvizet. Azután sorba elment a másik két öregasszonyhoz is a korsóval.

Most már jó volna minden, megvan az aranyszóló pintyőke is, a fiatalságnak meg a halálnak vize is, de ezzel nem lett vége a bajnak.

Hazamenet a királyfi találkozott testvéreivel, azok semmi haszon nélkül jártak. Mikor meglátták, hogy ott a két korsó az öccsük nyakában, a kezében meg a kalitka az aranyszóló pintyőkével, kapták magukat, elvették tőle. Őrá meg ráparancsoltak, hogy öltözzék fel béresnek, álljon be az apjához kocsisnak, s az egészről ne szóljon senkinek semmit, különben megölik. A királyfi, mit volt mit tennie, úgy tett, ahogy a bátyjai mondták, megígérte, hogy nem szól semmit. Avval mentek hazafelé.

Otthon megörült az öreg király, hogy az ő két legnagyobb fia milyen derék ember. Mindjárt odaadta nekik birodalmának felét. A legkisebb fiát meg, aki béresnek volt öltözve, megfogadta kocsisának.

Így éltek. A két királyfi uraskodott, jómódban volt, a legkisebb lovat vakart meg szántott.

Egyszer, ahogy felébrednek, látják, hogy éjszaka a palota előtt támadt egy aranyhíd, szép, gyönyörű aranyhíd, a közepén áll Tündérszép Ilona, s azt kiabálja:

.

.

– Király, király, öreg király, küldd ki azt a fiadat, aki engem a váramban megrabolt.

A két fiú csodálkozott, hogy ki lehet az, mi járatban van.

Kimegy a legöregebb, lóra ül ő is, mint ahogy Tündérszép Ilona jött, s kiáll a hídra.

Azt kérdezi tőle Tündérszép Ilona:

– Királyfi, mondd meg nekem, jobb vagy bal oldalamon folyik-e a halál vize!

Az meg se tudott mukkanni.

– Ha nem tudod, küldd ki az öcsédet, hátha az meg tudja mondani!

Kimegy a második királyfi. Tündérszép Ilona attól is megkérdezi a halál vizét, de annak a felelete se ért egy petákot.

Azt mondja akkor Tündérszép Ilona:

– Király, király, öreg király, ha házadból senki sem tudja megmondani amit én kérdezek, háborút indítok ellened!

Akkor a királyhoz bement a kocsis, azt mondja neki:

– Felséges királyom! Grácia fejemnek, engedd meg, hogy az aranyhídra mehessek, hátha én meg tudnálak menteni a háborútól.

A király kapva kapott rajta:

– Eredj, no! De okosan beszélj!

Felhajította magát egy lóra a legkisebb királyfi, vágtatott egyenest a hídra, Tündérszép Ilona elé. Kérdezi tőle is Tündérszép Ilona:

– Mondd meg nekem, királyfi, jobb vagy bal oldalamon folyik-e a halál vize?

– Balról a fiatalság, jobbról a halál vize – feleli a kocsisnak öltözött királyfi.

– Ez jól van-mondta Tündérszép Ilona. – Hát az aranyszóló pintyőkével mi történt?

– A fejedből kivettem egy aranyszálat, avval kötöttem be a száját, s úgy hoztam el kalitkástól együtt. Az öreg király meg a két fia odabenn csak nézték, a két királyfi különösen. Tudták, hogy most már vége a pünkösdi királyságnak. Azt kérdezi még ott kinn a legkisebbtől Tündérszép Ilona:

– Hát én ki vagyok?

– Te Tündérszép Ilona vagy! A te váradból hoztam én a fiatalság meg a halál vizét, meg az aranyszóló kis pintyőkét.

– No, ha az én vagyok, te meg szívem szép szerelme vagy, ásó-kapa válasszon el egymástól. Összeölelkeztek, összecsókolóztak, bementek a királyi palotába. A két legidősebb királyfinak már akkor csak hideg nyoma volt otthon, elbujdostak, ki tudja, hová. Az öreg király a fiatal párnak adta egész birodalmát, azok pedig megesküdtek, lagzit csaptak, hetedhét országra szólót, még most is élnek, hogyha meg nem haltak.

A malacon nyert királylány

Volt egyszer, hol nem volt, hetedhét országon, de még az üveghegyen is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egy szegény özvegyasszony, és annak egyetlen fia, úgy hívták, hogy János. Szegények voltak, mint a templom egere. Alig volt szűkösen, napról napra, miből éldegéljenek. Szerencsére a fiúnak a keresztanyja egy kissé megélhetősebb volt. A fiú el-ellátogatott hozzá, csak úgy időtöltésből is.

Egy szép tavaszi napon, mikor már mezítláb is előgyeleghetett a keresztanyjához, nagy örömére a fiú

.

.

egy kocát látott a keresztanyja udvarán, hét gyönyörű malaccal. A kis János űzőbe vette a malackákat, nagyon szerette volna megfogni őket. A keresztanyja nevetve mondta:

– No, fiam, amelyiket megfogod, azt neked is adom! Neveld fel, s tartsd meg a te szerencsédre. Ügyeskedett erre ugyancsak a János. Végre is fogott egyet. Hazavitte a kis malacot azon nyomban. Telt-múlt az idő, a malac nőtt, a másik tavaszra már szép nagy volt. Egy szép napon Jancsi észrevette, hogy Penzsi – így hívták a malacot – mindig el-eltűnik egy időre. Megy Jancsi, hogy megkeresse a jószágát, s hát a szemétdomb megett Penzsi öt kis malacot szoptatott. Szalad a gyerek tüstént az anyjához, s mondja:

– Édesanyám, jöjjön csak! Penzsi megmalacozott az éjszaka!

Örvendett ennek az édesanyja is ugyancsak. El is küldte attól fogva mindennap Jánoskát a malacokkal, hogy legeltesse őket ott, ahol jobb füvet s egy kis papsajtot talál, a réten meg a patak partján.

Egyszer a kisfiú a falu végén a temető alá, szép lapályra terelte a malacokat. Édesanyja két ropogós málépogácsát tett a tarisznyájába, hogy estig ne kelljen hazamennie. Délben elővette Jánoska a pogácsát, jóízűen rágcsálta. A malacok is köréje gyűltek, s Jancsi még nekik is adott a keziből. Olyan jóízűen falatoztak így együtt, hogy Jancsi észre se vette hogy a háta megett egy szép kisasszony már régóta bámulja. Végül is az szólította Jancsit:

– Te, fiú, nem adnád nekem az egyik malacot?

János gondolkozott egy darabig, aztán így felelt a szép kisasszonynak aki gyönyörű szép, bokáig érő ruhát viselt, igen büszkén:

– Nem bánom, odaadom, ha a kisasszony megmutatja nekem a meztelen lábait térdig.

– Ó, te, te, még mit nem gondolsz?

De aztán hirtelen csak felhúzta a ruháját, s megmutatta térdig a meztelen lábát.

Megy haza este a kisfiú. Az anyja, ahogy észrevette, már messziről szaladt neki nagy mérgesen s fenyegetődzve:

– Ó, te hóhérinas, hát egy malacot hol hagytál?

– Édesanyám, lelkem, ne verjen meg, mert elvitte a farkas – válaszolt János.

– Hát te csak így vigyázol reájuk? Nappal alszol! Ne merj a szemen elé kerülni, ha holnap mind az egészet haza nem hozod!

Másnap ismét kimegy Jánoska a legelőre. Déltájban, amikor enni akar megint odamegy az a bokáig ruhás szép lányka hozzá. Megszólítja megint Jánost:

– Te, fiú, nem adsz nekem még egy malacot? Úgy unatkozik a másik egyedül!

János előbb dehogyis akart adni, de a szépruhás kisasszony olyan gyönyörűen nézett a szemébe, hogy János nem tudott ellentmondani.

Azt felelte nagy merészen:

– Odaadom, ha a kisasszony derékig megmutatja magát nekem!

– Ó, te, te, még mit nem! – mondta az büszkén, de aztán egyszerre csak fordult egyet a sarka körül, olyat, hogy ruhája csak úgy úszott a levegőben, egy percig ott forgott János előtt, s már vitte is a kis malacot.

Aznap este János édesanyja már a kapuban várta nagy kíváncsian fiát. Mikor meglátta, hogy megint hiányzik egy malac, rákezdte:

– Mi az, te égetnivaló tekergő, már megint elherdáltál egy malacot?

S avval – supp! – egy nagy bottal nekiesett a fiának.

– Ha holnap is hiányzik, kirázlak a bőrödből, s világgá kergetlek, te anyád szégyene, te!

Másnap megint kimegy legeltetni Jánoska. Most már titokban remélte is, hátha megint eljön az a szépséges lány, hogy visszakérhesse tőle a malacait.

.

.

Ahogy a delet elharangozták, a hosszúruhás lány ott is termett, s megint csak azt mondja:

– János lelkem, nem adnál nekem még egy malackát?

Jánosnak eszébe jutott az anyja fenyegetése, de olyan szépen kérte az a ragyogó szemű lány, olyan szépen tudott nézni, hogy Jánoskának nem volt szíve megtagadni. Azt mondta a lánynak:

– Nem bánom, odaadom a harmadik malacot is, ha a kisasszony megmutatja magát, úgy, ahogy lett, nyakig.

– Ó, te, te, még csak az hiányzik! – mondta büszkén először a kisasszony, de aztán hirtelen megint csak megfordult a sarkán, de most oly sebesen, hogy a ruhája a nyakánál úszott a levegőben. Úgy fordult egyet János előtt. Hát a fiú azt látta, hogy a lánynak a hátán egy fényes nap, keblén meg hold és csillag ragyog. Csudálkozott rajta erősen, s meg is kérdezte, hogy miféle jegyek azok a hátán, de a királykisasszony csak annyit mondott, hogy ne szóljon róla senkinek, s azzal már el is tűnt Jancsi szeme elől a malacaival együtt.

János nem is mert az anyja szeme elé kerülni, tudta, mi vár rá otthon! Elment a keresztanyjához. Az befogadta, mert János ügyes fiú volt. Mindenfélében segített neki a ház körül.

Telt-múlt az idő. János ügyes, szép szál legénnyé serdült. Járogatott a mezőre szántani, hozott fát az erdőről. Épp házasuló korba jutott mikor egyszer csak különös nagy hír járta a népek közt. Országszerte dobolták, még a templomban is kihirdették, hogy a király férjhez akarja adni a lányát. Aki meg tudja mondani, hogy milyen jegyek vannak a királylány testén, a király ahhoz tüstént hozzá adja feleségül. De annak, aki nem találja el, mi van a királykisasszony testén: annak karóra kerül a feje.

Az egész országból, de még a szomszédos országokból is jöttek királyok, királyfiak is seregestül – mert gyönyörűséges volt a királylány De hogy mi a jel a királylány testén, azt a titkot semmiképp sem tudták meg, mert a királylányon kívül arról csak a néma dajkája tudott, aki a lányt kicsi korában fürösztgette. Egyik kérő mondott egyet, másik kérő mást, de senki se találta el az igazat, annál inkább a karót: mert azoknak mind karóba került a fejük.

Meghallja Jancsi is a hirdetést. Már maga sem tudta, miért, de mintha emlékeznék valamire! Elhatározta, hogy ő is megpróbálja szerencséjét a királykisasszonynál. Hazamegy, mondja is a keresztanyjának:

– No, lelkem, keresztanyám, én már nem pusztítom tovább az áldott kenyeret, hanem süssön nekem egy nagy lepényt, mert elmegyek szerencsét próbálni a királykisasszonyhoz!

A keresztanyja eleget kérlelte, hogy így meg úgy, hányan elpusztultak már, de mindhiába: János csak hajtogatta, hogy megy s megy… Mit volt mit tenni, a keresztanyja betarisznyált neki, s nagy sírás közben útnak engedte. A jó keresztanya még egy lovat is adott az útra, igaz, hogy egy kicsit sovány gebe volt szegény, de János nagyon örvendett annak is. Indultában mindjárt föl is ült rá.

Estére kelve egy erdőbe ért. Már messziről tűzvilágot látott. Arrafelé tartott. Ahogy odaér, hát a tűz mellett két gyönyörű vitéz heverészett arany- s ezüstmentében. Mellettük legelt két gyönyörű paripájuk. Jancsi illedelmesen köszöntötte őket:

– Szerencsés jó estét adjon isten!

– Adjon isten neked is, öcsém! – köszöntek az úrfiak. – Hát te mi járatban vagy?

– Én biz szerencsét próbálnék a királykisasszonynál. Hát az úrfiak mi járatban vannak?

Az úrfiak majd megfulladtak a kacagástól:

– Hát biza mi is oda igyekeznénk, ha meg nem előznél bennünket… De azért csak gyere velünk. Széles az út, elférünk rajta – s azzal az úrfiak meghívták a fiút, hogy üljön le közéjük.

Reggel felé járt már az idő, a tűz alvóban volt. Mondták az úrfiak a szegény legénynek:

– Menj, s szedj össze valami száraz gallyat, hogy tegyünk a tűzre.

.

.

Jancsi ment is szívesen. Volt neki egy kopott gubája. Azt a tűznél hagyta, hogy ne cipelje magával, de alig lépett el a tűztől, a dölyfös úri daliák a rossz gubát a tűzbe dobták. Megy vissza Jancsi a gallyal, keresi a gubát, nem találja. Kérdezi hát az úrfikat, de azok ráadásul még össze is szidják:

– Fene a hátad megegye, annyi időt odajártál, nem volt közben mást mit a tűzre tenni!

Nem szólt János semmit. Egy idő múlva ő mondja az úrfiaknak:

– Menjenek most az úrfiak tűzrevalóért, mert már fogyatékán van a fánk.

Az úrfiak is persze otthagyták gyönyörű mentéjüket, hogy ne mocskolják a gallyszedés közben. Gondolták, fa van elég, Jancsi nem mondhatja, hogy tűzre kellett tennie azokat is.

Mire az úrfiak visszajöttek, a szép menték sehol sem voltak. Kérdezték rögtön:

– Hol vannak a gyönyörű mentéink?

Jancsi nagy ravaszul azt felelte:

– Láttam valami nagy felhőket közeledni. Féltem, hogy eső lesz, az eső kioltja a tüzet, s ezért beborítottam a mentékkel a parazsat. Bolond menték, nem elégtek?

Az úrfiak nem szólhattak egy szót sem, mert ők kezdték a csúfolkodást.

De azért magukban azt gondolták: várj csak, nagy okos, mert még máma visszatréfálunk téged!

Úgy is lett. Jancsi a nagy úttól már erősen álmos volt El is aludt ott mindjárt, azon ültében. Csak ezt várták az úrfiak! Mindjárt kieszelték, hogyan tegyenek kárt a szegény legénynek. Megfogták rossz gebéjét, erővel bevonszolták egy nagy pocsolya közepibe, s otthagyták. Szegény ló már derékig süppedt, nem tudott kivánszorogni.

Fölébred Jancsi. Megy megkeresni a lovát. Észreveszi szegényt a nagy pocsolya közepin. Megy hozzá, s kihúzza nagy kínnal-bajjal a pocsolyából, megmossa szépen az erdő szélén egy patak vizében. Aztán fogja az úrfiak lovait, megköti őket egy fához mind a kettőt, s bicsakjával levágja farkukról a szőrt, nyakukról a sörényt, s úgy megcsúfítva bocsátja szabadon őket.

Felébrednek az úrfiak. A méreg majd megöli őket, hogy a megkopasztott lovakat látják. Ezeken ugyan nem lovagolhatnak valamirevaló városban. Nekiesnek Jánosnak:

– Az anyád nemjóját, te nyomorult! Mit csináltál a drága lovunkkal?

János nagy ártatlanul feleli:

– Hát én ugyan semmit, csak elcsudálkoztam, mikor láttam, hogy az én szegény gebém betévedt a pocsolyába. Ezek a paripák meg úgy megsajnálták, hogy nagy gyorsan kihúzták, megmosták, és még meg is törölték szegényt a saját levágott sörényükben és farkukban.

A dölyfös úrfiaknak egy szavuk sem lehetett, mert hisz ők kezdték a csúfságot.

Ezalatt megvirradt. El is indultak mind a hárman, s még aznap estére elérték a királyi palotát. Bementek rögtön a királyhoz, s jelentették, hogy a királylány kezére pályáznak.

– Jól van, fiúk – mondta a király -, de jól vigyázzatok, mert ha nem találjátok el, mi látható a lányom testén, karó a béretek!

– Tudjuk, felség!

Elöl megy az egyik dalia. Kérdi tőle a király:

– No, mi a lányom jegye?

– Szőlőlevél látszik a bal karján! – feleli a dalia. – Megálmodtam!

– Vigyétek a szemem elől! – kiáltja mérgesen a király. – Rosszul álmodtad! Jöjjön a következő!

S Jánosra mutat.

János előlép s mondja:

– A felséges királykisasszonynak a hátán tündöklő nap van, elöl meg egy hold s két fényes csillag!

– Ez az igaz! Eltaláltad! Tiéd lesz a lányom keze! – mondja a király. Közben azonban előlép a másik dalia, s azt kiabálja:

.

.

– Én is épp ezt akartam mondani! Én is azt tudtam!

Nos, mit tegyen a király?

Nehéz a válasz. Azt mondta hát végül mind a két legénynek, hogy menjenek be ma este mindketten a királylány szobájába. Válasszon köztük maga a lány!

Úgy is tettek a legények. A királylány már alig várta, hogy Jancsit láthassa. Mert ő is megismerte rögtön. Ahogy a lámpa elaludt, a sötétben mindjárt egymás mellé ültek. „Szentem, lelkem, édes galambom!” – mondta Jánosnak a királylány, s boldogan átölelte.

A dalia hallgatta.

Jánosnak volt a zsebében egy kis tészta, egy kis méz és pár darab füge. Megkínálta vele a királylányt. Elkezdtek boldogan csemegélni. Kérdi irigyen az úrfi, hogy mit esznek. Jancsi azt feleli:

– Mit? Az egyik fülemet esszük! Nesze neked is egy darab – s azzal átnyújtott a sötétben egy darab piskótát.

Az úrfi azt gondolta, neki is így kell tenni, hogy megszerettesse magát, hogy legyőzze Jancsit. Az ő füle még jobban fog ízleni a királylánynak: úrfi füle! Fogta a kését, belevágott a fülébe, fölszisszent, s abbahagyta a nyiszálást.

De azok ketten ismét nagyon kedvükre ettek valamit.

Az úrfi megkérdezte, most már haragosan:

– Mit esztek ismét?

Felelte Jancsi:

– Mit? Levágtam az orromból, olyan jó! Nesze neked is egy kicsi – s avval átnyújt egy fügét az úrfinak.

Hát ez jó, csakugyan, gondolja az úrfi, ahogy megette, amit kapott. Itt az idő, hogy ő is megkínálja őket, vág ő is az orrából! Az úrfiorr csak jobb, mint a paraszti!

Fogja a kését; s azt mondja:

– Várjatok, kóstoljátok meg az enyémet is!

Azzal belevág az orrába. De megint csak fölszisszen, megint csak abbahagyja. Végre is elaludt mérgében.

Reggel megy a király, hogy lássa, kit választott a lánya. Jancsit találja a királykisasszonnyal boldogan összebújva, a hercegúrfi pedig véres orral és füllel egy sarokban kucorog. Így hát Jancsit eskette össze a királykisasszonnyal. Még most is boldogan élnek, ha meg nem haltak!

A legerősebb állat

Élt egyszer az erdőben egy medve meg egy farkas. Aszályos, rossz esztendő volt, nem sok ételhez juthattak. Mindkettőnek külön-külön már egy ideje az forgott az eszében, jó volna ellátogatni az emberek éléskamrái, istállói felé.

Összetalálkozik egyszer a medve a farkassal.

Azt mondja a medve:

– Jó reggelt, farkas koma! Válaszol a farkas:

– Nekem ugyan nem jó ez a reggel, medve koma, és attól sem lesz jó, ha te kívánod, de azért hozott isten.

.

.

Mire a medve:

– De szomorú vagy! Talán valami bajod van?

Azt mondja a farkas:

– Ne is kérdezd! Baj?! Volt is, maradt is belőle.

Erre a medve:

– Talán éhes vagy? Mert olyan csikasz a horpaszod, mint egy szúnyogkisasszonyé.

Sóhajt a farkas:

– Az is baj, de más is.

A medve csak most nézi meg a farkast:

Azt mondja:

– Ejnye, de meg van hasogatva a bundád is! Talán valamelyik atyádfiával verekedtél össze?

Legyint a farkas:

– Atyámfiával? Az emberrel!

Mosolyog a medve:

– Csak az emberrel?

Elámul ezen a farkas:

– Csak az emberrel?! Hiszen nincs annál erősebb állat!

Gyanút fog a medve:

– Hát hogy s mint történt?

Szétnéz a farkas:

– Elmondhatom! Nem bírtam már az éhezést, s az éjjel belopózkodtam a faluba, hogy valami kövér bárányt vagy malacot szerezzek. Óvatosan jártam, de amint megérezték a szagomat a kutyák, ugatni kezdtek, ahogy kifért a torkukon. Kiugrik erre az ember, térül-fordul, csapkod azzal a fényes farkával, amit ők baltának neveznek, azután csak neki a fejemnek; úgy helybenhagyott, hogy alig tudtam elvánszorogni idáig.

Hitetlenkedik a medve:

– Az ember? Hiszen az gyönge, hiszen csak ember!

Mire a farkas:

– Én meg azt mondom, hogy nincs annál erősebb állat!

Kihúzza magát büszkén a medve:

– Nézd, én ugyan sose láttam embert, de ha találkoznék eggyel, így tépném szét, mint ezt a bokrot itt. Azt mondja lesajnálón a farkas:

– Könnyű neked itt ezzel a bokorral vitézkedni! De csak jönne erre egy ember! Nem tudom, akkor mit csinálnál?!

– Én tudom! – mondja önhitten a medve. – Azt tenném, hogy itt hagyná a fogát!

– Hiszi a piszi! – mondja fitymálva a farkas.

Fölfortyan a medve:

– Fogadjunk!

Nyújtja lábát a farkas:

– Fogadjunk! De mibe?

– Egy kövér nyúlba! – mondja dolgabiztosan a medve.

Ebben maradtak.

Azzal kilopakodtak az erdőből, s lesbe álltak az országúton, amerre a falusiak szoktak járni.

Várnak, várnak, egyszer csak jön arra egy gyerek.

Kérdezi a medve:

.

.

– Ez az ember?

Mondja a farkas:

– Ez még nem. Ez csak lesz.

Várnak, újra várnak. Egyszer csak arra jön egy vén koldus.

Kérdezi a medve a farkastól:

– Hát ez ember?

Feleli oktatón a farkas:

– Ez csak volt!

Várnak, várnak, egyszer csak arra jön egy menyecske.

Kérdezi a medve:

– De ez csak ember már?

Feleli mindentudóan a farkas:

– Ez csak társa az embernek!

Várnak, várnak, egyszer csak arra jön egy huszár.

Kérdezi a medve:

– Hát ez már ember?

Feleli suttogva neki a farkas:

– Ez már az!

De azzal a farkas már szaladt is, amerre látott.

A medve meg kiült nagy büszkén az országútra, a huszár útjába.

Meglátja a huszár a medvét, megköpi a markát, előveszi először pisztolyát, és rálő. Aztán rögtön kirántja a kardját, s azzal neki, de vitézül a medvének! Olyan ügyesen forgolódott a huszár, hogy a medve még csak hozzá se kaphatott. Nem bírta sokáig a medve, megfordult és – uzsgyi! – nem nézte, hol az út, futott tökön, paszulyon át, amerre látott, vissza az erdőbe.

Nemsokára csak találkozik megint a medve meg a farkas.

Azt mondja a farkas:

– No, medve koma, megkapom-e a nyulat?

Feleli neki kedvetlenül a medve:

– Megkapod! Most már elhiszem, hogy az ember a legerősebb állat!

Mire a farkas:

– Hát hogy s mint történt, medve koma?

Mondja megokosodva a medve:

– Elmondom! Világéletemben nem láttam olyan furcsa állatot, mint az ember! Amikor összeakaszkodtunk ott az országúton, mentem neki morogva, üvöltve, de ő – hát ő már messziről rám köpött, de úgy, hogy csak úgy szikrázott tőle a szemem. Ez még hagyján lett volna! De amikor a közelébe értem, és ugrottam volna rá, előhúzta a fényes nyelvét, azzal nyalogatott, pofozgatott, olyan ügyesen, meg olyan élesen, hogy még csak hozzá sem férhettem. Ezt már én sem bírtam tovább, farkas koma, és szégyen ide, szégyen oda, biz elfutottam!

Kis Kolozs meg nagy Kolozs

Volt két mostohatestvér. Az egyiket hívták nagy Kolozsnak, a másikat hívták kis Kolozsnak. Nem

.

.

egyformán örököltek az apjuk halála után. Az egyik gazdag lett, a másik szegény.

Nagy Kolozsnak lett négy lova, kis Kolozsnak meg csak egy lett. Azzal kellett volna szántania.

Két szomszédos falunak volt ott náluk egy temploma; vagyis az egyik falu népe a másik faluba járt templomba. A templomba igyekvőknek épp kis Kolozs földje mellett kellett elmenniök. Kis Kolozs szégyellte hogy neki az apjuk örökségéből csak egy ló jutott. Kölcsönkérte a bátyja négy lovát. De az csak vasárnapra adta oda. Így kis Kolozs vasárnap szántott, és hogy az emberek ne tudják meg a szegénységét, így biztatta az eke elé fogott lovakat:

– Gyí, szép öt lovam! gyí, gyí!

Nagy Kolozsnak fülébe jutott a dolog. Magához hívatta kis Kolozst, és nagy dölyfösen ezt mondta neki:

– Mit hallok?! Ne merd többet azt mondani, hogy Gyí, szép öt lovam Még azt találják hinni, hogy mind az öt a tied. Hanem azt mondd :

Gyí, szép egy lovam! Mert neked csak egy van.

Kis Kolozs hallgatott, de a parancsra mégsem adott, hanem a következő vasárnap megint csak úgy biztatta a lovakat:

– Gyí, szép öt lovam! gyí, gyí!

Nagy Kolozs éktelenül megharagudott, mikor ez is a fülébe jutott. Kirohant a mezőre, kikapta kis Kolozs kezéből az ösztökét, s agyonütötte vele kis Kolozsnak azt az egy lovát.

Búsult erősen kis Kolozs, de hát mit tehetett. Gondolta, legalább a nyele maradjon meg a veszett fejszének, s ott helyben megnyúzta a lovát. Otthon megszárította a bőrt, összehajtotta, zsákba tette, fölvetette a vállára, s elballagott vele a másik város felé. Gondolta, csak adnak valami pénzt érte. Mikor odaért a szélső házhoz, épp ráesteledett.

Benézett a ház ablakán, mert abban volt, hogy aznap már úgysem tud mihez kezdeni a városban, meghál tehát itt, ha kap éjjeli szállást. De mit lát, ahogy benéz? Azt, hogy van már ott vendég. Mégpedig a gazda távollétében. A gazda felesége látott vacsorára minden jóval egy deli szál katonát. Kis Kolozs így nem is szólt be az ablakon, tudta, hogy ő itt már úgysem kap szállást. De mivel mégiscsak tető alatt akarta tölteni az éjszakát, szépen bemászott a kapun, fölkapaszkodott a háztetőre, a háztetőről meg a padláslyukon át beereszkedett a padlásra.

Ahogy elhelyezkedik, hangokat hall. A padlás rosszul volt sározva, a mestergerenda mellett le lehetett látni a szobába. Kis Kolozs lenéz, s töröl egyet a száján. Azt látja, hogy az asztal lent teli van süteménnyel, sült hússal; még egy nagy üveg bor is van rajta.

A vendég épp evéshez készülődött, amikor egyszer csak valaki megzörgeti a kaput, s azt kiabálja be, hogy:

– Asszony, nyisd ki a kaput!

Az asszony megijedt, azt mondja a katonának:

– Az uram! Bújj ebbe a nagy ruhásládába!

A katona gyorsan belebújt a ládába, az asszony meg a bort eltette a sifon háta mögé, a süteményt meg a sült húst pedig berakta a kemencébe. Aztán kiszaladt, kinyitotta a kaput.

A gazda behajtott, kifogta a lovakat, bement a szobába. Ahogy ment befelé, föltekint a padlásra, a lyukon át ő is föllát. Látja, hogy egy ember van ott összehúzódva, fölkiált hozzá:

– Ki vagy te ott a padláson?

Kis Kolozs töpreng egy kicsit, de aztán mégis megszólal:

– Én vagyok, egy szegény vándorló!

– Hát gyere le, ide a szobába!

Kis Kolozs szót fogadott, lement szépen a szobába, vitte magával a zsákban a lóbőrt, s leült. Azt

.

.

mondja akkor az ember az asszonynak:

– Hozzál egy kis vacsorát! Jót főztél-e?

Azt mondja erre az asszony:

– Nem főztem én, nem tudtam, hogy hazajön kend. Hanem van egy kis kenyér, fokhagyma meg vöröshagyma.

Az asszony odavitte a kenyeret meg fokhagymát meg a vöröshagymát az asztalra. A gazda kis Kolozst is meghívta vacsorára. Kis Kolozs nem is uraltatta magát, elfogadta, mert nagyon éhes volt.

Eszik a kenyeret, harapják a hagymát, nyelnek nagy szárazakat. Egyszer csak a gazda ezt kérdezi kis Kolozstól:

– Hát ebben a zsákban mi van?

– Ebben a jövendőmondó és mindentudó szerkezet van – feleli kis Kolozs.

– Miféle mindentudó szerkezet? – kérdi a gazda.

– Afféle – feleli kis Kolozs -, hogy az mindent megmond, ami csak van vagy lesz a világon. Azt kérdezi erre a gazda:

– És tudna az a szerkezet most is mondani valamit?

– Már mért ne tudna – mondja kis Kolozs, és rögtön megnyomja a zsákot. A nyomásra a zsákban összeszorult a lóbőr, és közben meg nyikordult.

– Máris mondott valamit – mondta kis Kolozs.

– Mit mondott? Én nem értem! – mondta az ember.

Felelt neki nagy fontoskodva kis Kolozs:

– Nem is érti ezt mindenki. Ennek a zsáknak a hangját csak a gazdája érti. Csak annak tesz jelentést.

– És most mit jelentett?

– Most azt jelentette, hogy ebben a kemencében itt sült hús meg sütemény van. Elcsodálkozik az ember, de aztán csak odaszól az asszonynak:

– Nézd meg, asszony, hátha igaz!

Az asszony szó nélkül kiszaladt, kinyitotta a kemenceajtót, kiszedte a húst meg a süteményt, behozta, odarakta az asztalra. A két éhes ember jóízűen nekilátott. De az ember nem állhatta szó nélkül, azt mondja egy kis idő múlva:

– Nyomja már meg még egyszer, hátha megint jövendöl valamit.

– Az lehetséges – mondta kis Kolozs, és nyomott megint a zsákon. A zsákban a lóbőr megint jót nyikordult.

– No, mit jövendölt? – kérdezi a gazda.

Felel megint ünnepélyesen kis Kolozs:

– Most azt jövendölte, hogy ott van a sifon háta mögött egy jó nagy üveg bor!

Az ember most már kevésbé hitetlenkedett. Jókedvűen szólt oda az asszonynak:

– Eredj, hé! Nézd meg, hátha igaz! Nagyon jólesnék egy kis bor erre a sült húsra meg süteményre.

Az asszony odaugrott a sifon mögé, kihúzott egy nagy üveg bort, odatette az asztalra. Jóízűen iszogattak. A gazdának vidám kedve kerekedett. Nem volt már semmire se szüksége, de azért csak odaszólt kis Kolozsnak:

– Nyomja meg kend megint! Mit jövendöl harmadszor?

Kis Kolozs megnyomta a zsákot, megnyikordult a lóbőr. Kis Kolozs csodálkozó arcot vágott. Kérdi izgatottan az ember:

– Most mit jelentett?

– Most azt jelentette – feleli kis Kolozs -, hogy gonosz van a ruhásládában.

Fölugrott erre a gazda, fölnyitja rögtön a láda tetejét. Beletekint, s a katona csákóját, forgóját, kardját,

.

.

sarkantyúját megpillantva, csak azt látja hogy valami iszonyú fényes, karmos, szőrös teremtés van benne. Lecsukta hamar a ládát, leszögezte, s hogy ki ne jöjjön az az ördögi valaki, rá is ült. Úgy kérdezte meg kis Kolozst, nem adná el neki azt a mindentudó zsákot.

– Odaadom én, három véka aranyért! – mondta kis Kolozs.

– Jól van, megadom a három véka aranyat – mondta az ember ráadásul ezt a ládát is odaadom! Sőt még azért külön kocsit, lovat kapsz, ha elviszed innen, azzal a gonosszal együtt, aki benne van.

Megalkudtak, lefeküdtek. Reggel, ahogy fölkeltek, kimérte a gazda a három véka aranyat. Aztán az ember befogott. Kocsira tették a nagy ruhásládát a gonosszal együtt. Kis Kolozs vígan hajtott hazafelé, közben jókedvében így dudorászott:

– Belevetem ezt a gonoszt a Tiszába!

Hallgatott eddig a katona a ládában, de most megszólalt ugyancsak :

– Ne vigyél a Tiszába! Adok inkább én is három véka aranyat! Vigyél érte az apám házába!

– Azt se tudom, hol lakik az apád – szólt hátra kis Kolozs. – Nyilván a pokolban.

– Ördögöt a pokolban! – mondta a katona. – Itt lakik a harmadik faluban! Nem vagyok én ördög! Katona vagyok.

Kis Kolozs odahajtott, megtalálta a katona apjának a házát, beállt az udvarba. Ott a katonát kieresztette a ládából, az meg kimérte neki a három véka aranyat. Ezután kis Kolozs hazafelé fordította a kocsirudat és szépen hazakocogott a hat véka arannyal.

Ahogy hazaért, a legnagyobb fiát mindjárt magához szólította:

– Eredj el, fiam, nagy Kolozs bátyádhoz, kérd el a felöntőt. Mérnivalónk van.

A gyerek elszaladt, s mondja gyorsan nagy Kolozsnak:

– Nagy Kolozs bácsi, apám kéreti, adja kölcsön a felöntő sajtárt!

Kérdezi nagy Kolozs:

– Mit akar apád a felöntővel?

Mondja a gyerek:

– Eladta a lóbőrt, egy kocsi aranyat hozott.

Nagy Kolozs maga kereste elő a felöntőt, maga vitte el kis Kolozshoz. Megmérték együtt az aranyat, tizenkét felöntő! Kérdezi nagy Kolozs kis Kolozst:

– Ezt mind a lóbőrért kaptad?

– Azért kaptam! – mondja kis Kolozs.

Nagy Kolozs hazament, elgondolkozott. Agyonütötte mind a négy lovát, bőrüket szekérre rakta, s elvitte ő is a másik városba, árulni. A kereskedők megígérték a bőr tisztességes árát, de nagy Kolozs nem adta alább, mint kis Kolozs. Azt mondta:

– Darabja hat véka arany!

Az meg, persze, huszonnégy véka aranyat nem kapott a négy lóbőrért. A kereskedők így szóba se álltak vele.

Megmérgesedett iszonyúan nagy Kolozs, hogy így megjáratták. Hazament, elővette a fejszét, indult tüstént, hogy agyonüti majd kis Kolozst. De kis Kolozs élt a gyanúval. Éppen egy boszorkány vénasszony kért tőle szállást, maga helyett fektette az ágyába, ő meg lefeküdt a padra. Jön éjszaka nagy vigyázva a fejszével nagy Kolozs, a sötétben belopózkodott kis Kolozs házába, kitapogatta, hol van kis Kolozs ágya, nekihuzakodott, és – zumm! – agyonütötte a vén boszorkányt, az ördög öreganyját. Kis Kolozs reggel fölkelt, fölültette a vén boszorkányt a kocsiba, hátul az ülésbe, befogott, és elhajtott vele a másik városba. De mielőtt odaért volna, megállt egy kocsma előtt, mert szomjazott. Bement a kocsmába, kért a kocsmárostól egy ital bort. A kocsmáros adott neki. Azt mondta ekkor kis Kolozs: – Vigyen az ükanyámnak is egy pohárral, de nagyokat kiáltson neki, mert nagyothall.

.

.

A kocsmáros kiviszi a pohár bort a vénasszonynak, s nagyot kiált:

– Itt van egy pohár bor: az ükunokája küldte.

De az asszony rá se hallgatott, mintha nem is neki beszélnének. A kocsmáros még egyszer odanyújtotta a bort, még egyszer kiáltott. Semmi válasz most sem. A kocsmáros erre úgy megharagudott, hogy odavágta a poharat az asszony fejéhez. Az öregasszony eldűlt az ülésben.

Kiugrott ebben a pillanatban kis Kolozs a kocsmából.

– Jaj! Mit csinált az ükanyámmal! Agyonütötte!

A kocsmáros nagyon megrémült, könyörögni kezdett rögtön kis Kolozsnak, hogy ne mondja el senkinek a tettet, ad inkább neki három véka aranyat!

Kis Kolozs gondolkodik egyet, s azt mondja:

– Nem bánom, de az ükanyámat temettesse el, hogy senki meg ne tudja a dolgot.

Azt mondja erre a kocsmáros:

– Van nekem jó nagy kertem, majd eltemetem én oda, csak maga se szóljon senkinek.

A kocsmáros ezután rögtön kimérte a három véka aranyat. Kis Kolozs fordította vissza a kocsirudat, az aranyat szépen hazavitte. És küldte a fiát ismét nagy Kolozshoz:

– Hozd el a felöntőt!

A gyermek vidáman elszaladt, mondja még vidámabban nagy Kolozsnak:

– Nagy Kolozs bácsi, édesapám kéreti, adja kölcsön a felöntőt!

– Mit akar apád azzal a felöntővel? – kérdezi nagy Kolozs.

– Eladott egy öregasszonyt a másik városban, hozott sok aranyat azt akarjuk megmérni.

Nagy Kolozs maga kapta föl a felöntőt, maga szaladt oda kis Kolozshoz. Együtt mérték meg az aranyat, hat felöntő lett.

Kérdezi nagy Kolozs kis Kolozstól is:

– Hol vetted azt az aranyat?

Feleli erre kis Kolozs:

– A múlt éjjel agyonütöttél te nálunk egy vénasszonyt, az ükanyámat azt vittem el a másik városba, azért kaptam.

– Hát veszik ott a holt asszonyt? – kérdezi nagy Kolozs.

– Hogyne vennék – feleli kis Kolozs -, még kérdezték is többen hogy van-e még több.

Ennél sem kellett egyéb a lelketlen nagy Kolozsnak, hazaszaladt, fejbe vágta az öreganyját, beletette egy talicskába, áttolta egy másik városba s kezdi teli torokkal kínálni:

– Holtasszonyt vegyenek! Holtasszonyt vegyenek!

A rendőrök persze mindjárt közrekapták s kérdik:

– Micsoda holtasszony ez?

– Fejbevágtam az öreganyámat – feleli büszkén nagy Kolozs -, az hoztam árulni.

A rendőrök összenéztek, megkötözték nagy Kolozst, bevetették egy sötét dutyiba, szerencsére az öregasszonyt megmentették.

Rettenetes bosszút esküdött nagy Kolozs. Mikor nagy sokára kiszabadult s hazament, fölvett nyomban egy erős zsákot, s indult kis Kolozshoz hogy bosszúját megállja. Ahogy meglátta kis Kolozst, elkapta, beletette a nagy zsákba, aztán zsákostul fölvette a vállára, s vitte, hogy majd beleveti a Tiszába.

Ahogy a templom előtt haladt, a templomban éppen akkor miséztek. Gondolt egyet nagy Kolozs. Kis Kolozst letette a földre, ő maga meg bement, hogy ha már ilyen bűnt követ el, mond egypár imát a saját lelkéért.

Közben odakint a zsákban kis Kolozs meg kiabálni kezdett:

– Jajjaj, visznek a mennyországba! Jajjaj, visznek a mennyországba!

.

.

Arra hajtott éppen egy öreg ősz ember egy falka marhát, hallja, hogy mit kiabál valaki ebben a zsákban, odament a zsákhoz, s azt mondja:

– Bár engem vinnének már, öcsém! Örömest odaadnám érte ezt a falka marhát!

Megszólal a zsák, azazhogy kis Kolozs a zsákban:

– Cseréljünk! Oldja ki kend a zsák száját, üljön helyettem a zsákba, én meg majd bekötöm!

Az öreg ősz ember kioldta a zsákot, kis Kolozs kijött. Az öreg beleállt a zsákba, kis Kolozs meg bekötötte, s azt mondta neki:

– Akármit beszélnek, maga csak ne szóljon!

Kis Kolozs ezzel a marhák mögé került, elhajtotta. Az öreg hallgatott. Nagy Kolozs végül elvégezte az imádságát a saját lelki üdvösségéért, kijött a templomból. Nekihajolt, fölvette a zsákot a vállára, vitte a Tisza felé.

Mikor odaért, azt mondja:

– No, átkozott kis Kolozs! Végzünk végre egymással, nem csapsz be többet!

Azzal gurította le a zsákot a parton, a víz felé! A zsák megakadt egy fűzfacsonkban. Az öregembernek semmi baja se lett. De nagy Kolozs azt már nem látta, igyekezett hazafelé.

Amint kiér az országútra, majd földbe gyökerezik a lába attól, amit lát. Azt látja, hogy kis Kolozs egy nagy falka marhát hajt csöndesen, ugyancsak haza, a falujuk felé.

Nyelt egyet nagy Kolozs, és azt mondja kis Kolozsnak:

– Hol vetted, te kis Kolozs, mondd meg már, hol szerezted ezt a falka marhát?

Feleli erre nyugodtan kis Kolozs:

– Hol vettem volna? A Tisza fenekén, az alvilágon!

Csak meglepte megint nagy Kolozst a szerezhetnék:

– Van-e még ott?

Válaszol erre megint csak kis Kolozs:

– Hogyne volna! Hiszen én a rosszat, az utolját hajtottam el. Vannak ott még ennél is szebbnél szebbek. Azt mondja erre nagy Kolozs:

– Egyre kérlek, öcsém. Tégy a zsákba, vigy oda, hajíts bele a vízbe! És segíts majd a marháimat terelni, mert én a javát hozom!

Feleli erre kis Kolozs:

– Hogy a vállamon odavigyelek, olyan jó bolond már nem vagyok, de odavezetni odavezetlek; az már a te dolgod, hogy ott mit csinálsz.

Azt mondja a végtelen kapzsiságában nagy Kolozs:

– Köszönöm! Gyerünk! Tudom én, mit csinálok!

S megindult, olyan sietve, hogy kis Kolozs alig tudott nyomán haladni. És ahogy a Tisza partjára ért – zsupsz! – bele a vízbe.

Így szabadult meg kis Kolozs végre nagy Kolozstól. Így élt aztán kis Kolozs boldogan a maga szerzeményében, a maga jó esze szerint.

A muzsikáló ezüstkecske

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy muzsikaszerető öreg király. Építtetett az olyan palotát, hogy még a fala is alabástromból volt. Vagyis olyan szép volt az a palota, hogy aki elment mellette,

.

.

meg nem állhatta, vagy csak nehezen, hogy meg ne nézze, minél közelebbről, s meg ne tapogassa.

A király meg nagyon, de nagyon féltette a palotáját. Éjjel-nappal egy katonával őriztette, hogy a palota szép fehér falát valaki be ne találja piszkolni.

Áll, álldogál a katona a ház előtt egy téli éjszaka is. Gyönyörű holdas éjszaka volt, de nagyon-nagyon hideg volt. Elgondolta hát ugyancsak magában a szegény katona, hogy de jó is ezeknek a nagy uraknak! Míg a szegény ember kívül fagyoskodik, ők a meleg házban jó dunnába csavargódznak, eszükbe se fér a kinti rossz világ. De hát mit csinálhat az olyan szegény ember, mint ő is? Ha neki az ura, a király azt mondja, ide álljon a hidegbe, hát ide áll.

Néha összedörgölte a kezét, mert fázott a szegény katona, meg-meghuhukolta a körmeit, de csak annyit ért bizony az, mintha meg sem tette volna. A holdvilág sütött szépen, a hó meg csikorgott-nyikorgott a katona lába alatt. Elgondolta most a katona megint, hogyha a király volna itt az őr, ő maga meg a király, akkor bizony ő aludna a jó helyen, s helyette a király sopánkodna az időre. De hát az sem volna igazság, mert akkor meg őt átkoznák. Nem jó sor ez, akárhogy, akármint!… Avval járkált tovább. A hold meg ahogy rásütött a házra, csak úgy ragyogtatta az alabástromfalakat.

Gondolt egyet a katona azután is. Egy nagyot mégpedig.

Tudja meg azért egyszer már mindenki, hogy mi a szegény ember baja! Elővett egy darab szenet, s írta nagy betűkkel a ház falára ezt, hogy:

Akinek pénze van, az mindent megtehet,

Akinek pénze nincs, semmire se mehet!

Mert úgy belefeledkezett ebbe a gondolatba, hogy nem jutott az eszébe hisz ő épp arra van odarendelve, hogy a fal tisztaságát őrizze. S lám most meg ő piszkolta be!

Reggel mentek most is már korán a vizitálók, hogy lássák, nem történt-e valami. Meglátták a falon az írást. Mindjárt elővették persze a katonát: ki tette? Ő, szegény – mit tehetett? Vállalta, hogy ő írta be a falat. Miért? Mert igazán azt hiszi, hogy a pénz minden.

Viszik a király elé. Mondja neki a király:

– Egyszóval neked csak a pénz hiányzik?

Feleli bátran most már a katona:

– Az, fölséges uram!

– Akkor meghalsz! – mondja erre a király.

De a királylánynak nagyon megtetszett az egyenes válasz, meg maga a katona is. Kegyelmet könyörgött neki.

– Jó – mondta a király. – Én nem bántom. De majd magától a pénztől kap leckét a szemtelenségéért! Volt a királynak a palota mellett egy nagy kertje, oda sarkallt a város szélére. A király büntetésből annak a kertnek a végébe falaztatta be a katonát, egy kamrába, a kőkerítés alá. És amiért arra panaszkodott hogy neki semmi pénze nincsen, adott neki oda temérdek pénzt, aranyat meg ezüstöt. Hogy hát most mulassa magát, most már megvan mindene!

A királylány most még jobban elszomorodott. Mit tegyen?

Volt a városban egy aranymíves. A lány attól kért tanácsot. Az aranymíves szegény volt. Éjszaka elment oda, ahol a katona volt befalazva. Lyukat fúrt a kőkerítés falán, s beszólt a katonának, hogy adjon neki a pénzből, az aranyból meg az ezüstből, ő majd visz érte neki mindennap ételt. A katona beleegyezett. De a lány csak tovább tanakodott, hogyan engesztelhetné meg az apját. Végre rájött.

Az aranymívessel egy szálig mind elhordatta a kincset. A befalazott katona így nem halt éhen, sőt egészen tűrhető sora volt. Az aranymíves meg otthon – mert nagyon ügyes ember volt – a sok aranyból s ezüstből egy kecskét csinált. Mégpedig olyant, hogy belül üres volt, egy ember bele tudott ülni. Ráadásul a kecske olyan szépen tudott muzsikálni, hogy ha azt valaki meghallotta, minden baját

.

.

elfelejtette, és csak azt a muzsikát hallgatta. Mikor a mester készen volt vele, kibontotta a katona kamrájának a falát ott a kert végén, s odaadta neki, hogy ha megunja magát, muzsikáljon vele. De főleg akkor muzsikáltasson vele, ha kamrája fölött a király lépteit hallja.

Muzsikálgatott is a zenélő kecskével a katona, mulatott hébe-hóba, ha megunta magát. S még inkább akkor, ha a kertben, ahova csak a királynak volt bejárása, lépteket hallott.

Egyszer a király, ahogy sétálgatott a kertjében, épp arra talált járkálni, amerre a katona be volt falazva. Hallott valamit: mintha valami szép muzsikaszó jönne valahonnan. Mi lehet az; s honnan? Nézegetett a király erre is, arra is, de csak nem tudta kitapasztalni, honnan jön a szép zene.

Másnap a lányával meg a miniszterével ment ki a kertbe. A katonának ott lent a föld alatt, a kamrában épp jókedve lehetett, mert ugyancsak megzendítette a kecskét.

– No, most már ki kell tudnom, honnan jön és mi ez! – mondta a király. Nézte a helyet, de az régen kiment az eszéből, hogy volt valaha egy katonája, akit éppen ide falaztatott be, azért, amiért a palotát befirkálta. Mégis kőmíveslegényeket hívatott, felásatta a földet, ahonnan a múzsikaszót hallotta.

Ástak a legények, ástak, egyszer csak ráakadtak a gödörre, aztán a föld alatti kamrára, ahova a katonát valaha betették.

De a kamrában most nem volt egyéb egy ezüstkecskénél. Abból dőlt még akkor is a nóta, amikor kiemelték, de úgy, mint az eső az esőzsákból.

Fogta a király a zenélő kecskét, bevitte a szobájába. Nézegették elölről is, hátulról is, de csak nem tudták, miképp s hol szólhat benne az a gyönyörűséges muzsika. Nagy keresés, toprongás után vette észre a király, hogy a kecske hasán egy helyen kulcslyuk van. Próbálták nyitogatni, de nem volt hozzá kulcsuk. Elhívatták a város aranymíveseit, de azok se tudtak vele boldogulni. Utoljára ahhoz az aranymíveshez küldtek, aki a kecskét csinálta. Az aztán kinyitotta, amikor ráparancsoltak.

De a király csak akkor nézett nagyot, amikor a kinyitott kecskéből egy katona lépett elő.

– Ki vagy? – kiáltott rá a király.

A katona rögtön vigyázzba vágta magát.

– Felséges uram, én vagyok az, akit ezelőtt régen felséged befalaztatott, mert a palota falára azt írtam, hogy a pénz minden. Nem volt igazam.

A király kezet fogott vele.

– Hát mi ér annál is többet? – kérdezte a király.

A katona megnézte a király mellett az aranymívest, aki neki enni hordott, s azt felelte:

– Másodszor az, ha az embert megsegítik!

– És először? – kérdezte a király csodálkozva a furcsa válaszon.

A katona szeme most a királykisasszonyon állapodott meg. Ezt felelte:

– Először, ha az embert szívvel megszeretik.

A királykisasszony nagyot pirult, de a király annál nagyobbat nevetett a katona talpraesettségén. Most értette csak meg, mi történt. Gondolt ő is erre egy okosat.

Azt gondolta, hogy azon nyomban a katonának adja feleségül a lányát. Rögtön meg is tartották a lakodalmat. Muzsikusokat nem kellett hívni, az ezüstkecske muzsikált, három nap, három éjjel, de még azután is egy délelőtt.

A szegény lányról, aki aranyvirágot lépik

.

.

Volt egyszer egy szegény ember, annak a szegény embernek volt két gyermeke. A nagyobbik lányka volt, a kisebbik pedig fiúcska.

A lányka táltos volt, csodahatalommal született anélkül, hogy tudott volna róla.

Mikor a gyermekek megnőttek, elmentek, mivel szegények voltak, kéregetni az utcára. Bevetemedtek egy özvegyasszonyhoz. Azt mondja az a lánykának:

– Lányka, mondd meg édesapádnak, hogy ha elvesz, akkor titeket tejbe-vajba fürösztlek.

S még ad egy-egy szelet kenyeret. A lányocska és a fiúcska mondják az édesapjuknak:

– Édesapó, azt mondja az özvegyasszony, hogy ha őt anyónak elveszi, akkor minket tejbe-vajba füröszt.

Avval azt mondta az édesapa a lánykának:

– No, lányom, én elveszem, ha úgy bánik veletek.

El is ment másnap, feleségül vette. Az asszony két hétig tejben-vajban fürösztötte a lánykát és a legénykét, két hét múlva azt mondta az urának:

– Hogyha a gyermekeidet el nem pusztítod, akkor elmegyek innen.

A szegény ember mit csináljon, befogta a két tehénkéjét a szekérbe, felültette a két gyermeket a szekérre, elvitte őket az erdőbe. Ott kalibát csinált, a kalibába behelyezte őket, s azt mondta a lánynak:

– No, lányom, mikor visszatérek, akkor hazaviszlek. Megyek, hogy rakjak egy szekér fát.

A lányka táltos volt, tudta, hogy mit akar az apja vele. Az apja pedig levette a szekérről a fejszét, megrakta a szekerét, és elindult hazafelé. S amint ment hazafelé, a fejsze fokával mindenik fára ütött egyet-egyet, hadd gondolják azt a lánykáék, hogy csak a fát készíti a szekérre. Hanem elment haza, otthagyta a gyermekeket az erdőben, a kalibában.

A lánykáéknak pedig ott telt sok idejük a kalibában. Egy nyári napon kiment az erdőbe a lányka, hát az erdő közepén volt egy szép kaszálócska. Olyan szép volt, hogy a napra inkább lehetett nézni, de arra a kaszálócskára nem.

Egyszer kimegy a királyfiú az erdőbe vadászni. Amint vadászgat az a királyfi az erdőben, hát ráakad a kaszálócskára.

A királyfiú meglátta a szép helyet, látta, hogy van ott elég sok széna, azt számította, hogy abból a szénából ad egy keveset a lovának, hogy egyék. Hát bizony, mikor odamegyen, megijed, hogy milyen szép fiút s lányt lát ott. Nagyon megtetszettek a királyfiúnak.

Azt mondja a királyfiú a lánynak:

– Eljössz hozzám feleségül?

Azt mondja a lány a királyfiúnak:

– Hogy menjek én magához feleségül? Nem hagyhatom itt az öcsémet!

Azzal elővesz egy fésűt, megfésülködik. Olyan két szép virágot fésül ki a fejéből a lány, hogy a napra inkább lehetett nézni, de arra a virágra nem. Azt mondta a királyfiúnak:

– Ezt a két szép virágot magának adom. Vigye haza az édesanyjának, tegye az ablakba egy pohár vízbe, és ha holnap jönnek értem, akkor elmegyek én is.

Hazamegy a királyfiú a két szép virággal, elbeszéli az anyjának, hogy járt ő egy lánnyal az erdőben, és a lány küldötte neki ezt a virágot hogy tegye pohárba, vízbe, és tegye fel az ablakba. Elbeszélte az édesanyjának, hogy holnap ő elveszi a lányt feleségül. S azonnal nem bánta az anyja. Gondolta, jó lesz neki a lány menyének.

De hogy szavam ne felejtsem, a királyfiúnak egy boszorkányné lánya volt a jegyese. Mikor másnap elmentek a szegény lány után, a legutolsó kocsira felült a boszorkányné a lányával. Elmentek a szegény lányhoz felteszik a kocsiba a lányt és az öccsét is, és visszatérnek hazafelé. Amikor az

.

.

erdőszélbe érnek, akkor a boszorkányné a kocsit megállította, de úgy, hogy senki semmit sem tudott. Elment a kisfiú mellett, s a szegény lányt levette a kocsiból. Levetkőztette, az ő lányának a ruháját feladta a szegény lányra, és a szegény lánynak a két szemét kivette, és – a közelben volt egy nádas – a nádhoz kötötte. A boszorkányné a lányát a királyfiú mellé ültette, a szegény pedig ottmaradt a nádasban.

Visszament a boszorkányné a kocsihoz, és a kocsit elindította. Elmentek haza, otthon pedig összehívták nagy vendégségre a hercegeket, grófokat, bárókat, meglett a nagy lakodalom.

De nagyon búsult a királyfiú másnap reggelre kelve. Hogy a királykisasszony megfésülködött, nem virágot fésült, hanem tetűt. Gondolta magában: mi baja ennek? Búsult nagyon.

Éppen a nádas mellett volt egy tó. Egy öreg halász odajárt halacskát halászgatni. Történt egyszer, hogy amint ott halászgat, a szegény lány a hajától megkötve eljajdulja magát. Az öreg halász meghallotta a jajdulást. Azt kiáltja vissza:

– Ha emberi állat vagy, még egyszer jajdulj meg, akkor felkereslek!

Meghallotta a szegény leány, s még egyszer feljajdult. Odamegy a szegény halász, feloldja a hajától fogvást, s elviszi magához, az ő szegény házába.

Egyszer azt mondja a szegény lány, adjanak neki egy fésűt. S megfésülködik a szegény lány, olyan két szép virágot fésült ki a fejéből, hogy a napra inkább lehetett nézni, de erre a két szál virágra nem. S azt mondja az öregembernek:

– Öregapó, vigye el ezt a két szál virágot a városba; adnak a két szál virágért három-négy szekér aranyat. De kend ne adja azért a háromnégy szekér aranyért, hanem mondja azt, hogy: „A báránykám az erdőben járt, s a bal szemét kiütötte; aki neki bal szemet ad, annak adom a virágot.”

Azzal elindult az öregember a városba. Amint megyen a városba, ígérnek a két szép szál virágért négy-öt szekér aranyat. De az öregember nem akarja adni a virágot, csak azt mondja:

– A báránykám az erdőben járt, s a bal szemét kiütötte; aki neki bal szemet ad, annak adom a virágot. Erre elért éppen a király kapujába. Meghallja az öreg boszorkányné, hogy milyen két szép virágot árulnak, s beszalad, azt mondja a lányának:

– Te, lányom! Urad úgysincs itthon, menj, vedd meg azt a két szál virágot. Mikor hazajön, nagyon örvend annak a két virágnak, azt gondolja, a fejedből fésülted.

Kimegy a királykisasszony, s ígér öt-hat szekér aranyat a két szál virágért, de az öregember nem akarja. Azt mondja, hogy a báránykája az erdőben járt, s kiütötte a bal szemét. Aki neki szemet ad, annak adja a virágot.

Azzal azt mondja a boszorkányné a lányának:

– Menj, te, lányom, hozd ki a kemence mögül a bal szemét annak a lánynak, akinek az erdőben kivettük a szemét.

Bemegy a boszorkányné leánya, és kihozza a bal szemét annak a lánynak, odaadja az öregembernek, az öregember pedig odaadja a virágot, és elmegy haza. Ahogy haza ér, odaadja a szemet a lánynak. A lány pedig korán reggel felkelt, kiment, harmatcseppel megmosta, s feltette a szemét, hát hétszerte szebben látott, mint azelőtt.

– No – azt mondja a lány -, most egyik szemem helyrejött, most jókedvem van.

Jókedvében tépett két szál virágot, de ez a két szál virág még hétszerte szebb volt, mint a másik, amelyet fejéből fésült. És azt mondta az öregembernek, hogy vigye el azt is a városba. Ígérnek érte tíz szekér aranyat, tizenegyet, de oda ne adja, hanem mondja azt, hogy a báránykája az erdőben járt, s a jobb szemét kiütötte, s aki neki jobb szemet ad, annak adja a virágot.

No hát ígértek tizenegy-tizenkét szekér aranyat azért a két szál virágért a városban, de az öregember nem akarta adni, csak azt mondta, hogy a báránykája az erdőben járt, s a jobb szemét kiütötte, s aki

.

.

neki jobb szemet ad, annak adja a két szál virágot. Elért megint a király kapujába s meghallotta a királykisasszony, hogy milyen két szál virágot árulnak. Megállítja az öregembert a királykisasszony, azt mondja neki:

– No, öregember, add nekem a virágot.

Azt mondja az öregember:

– Neked adom a virágot, hogyha jobb szemet adsz a báránykámnak.

Azzal beszalad a királykisasszony, s kihozza a jobb szemet a kemence mögül, s odaadja az öregembernek, az öregember pedig odaadja a virágot. A szemmel pedig elmegy haza, s odaadja a lánynak a szemet. Ahogy odaadja a lánynak, a lány jókor reggel felkel, kimegy, helyreteszi a szemet, harmatcseppel megmosdik, a szemet megmossa, hát hétszerte szebben lát, mint a másikkal. S azt mondja az öregembernek:

– Eddig, nagyapó, nagyanyó, szívesen gondomat viselték, már most gyűjtsék össze minden edényüket, hozzák be a ház közepére, s rakják egy rakásra.

Mikor behordták minden edényüket, akkor azt mondja a lány:

– No, öregapó, ne szégyellje magát, forduljon egyet előttem!

Az öregember nem szégyellte magát, egyet fordult előtte, hát tizenhat éves fiú lett belőle.

Azt mondja az öregasszonynak is:

– No, anyó, ne szégyellje, forduljon kend is egyet!

Az öregasszony is fordult egyet, hát tizennégy esztendős lány lett belőle. Akkor elővett egy fésűt, s azokat az edényeket, amelyeket behordtak a ház közepére, mind telefésülte arannyal. Akkor azt mondja az öregembernek s az öregasszonynak:

– No, nagyanyám, nagyapám, van miből éljenek, most én elmegyek.

Azzal elbúcsúzott tőlük, elindult a városba. Amint megy a városba elér a király kapujához a lány. Azt mondja a szakácsné neki:

– Hé, lány, hová mész?

Azt mondja a lány:

– Én elszegődnék, ha valami helyet kapnék.

Bemegy a szakácsné, s megjelenti a királyfiúnak, hogy egy lány van kint a kapunál, és jó volna mosólánynak. Kimegy a királyfiú, s megfogadja a lányt a szakácsnénak segítségére.

Ott ült vagy három hétig. Három hét múlva, egy vasárnap azt mondja a szakácsnénak:

– Szakácsné, legyen olyan szíves, engedje meg, hogy én is csináljak egy palacsintát.

A szakácsné megengedte. Ő is csinált egy palacsintát, azt a gyűrűt pedig, amelyiket a királyfiú az erdőben adott neki, amikor a két szál virágot kapta tőle, betette a palacsintába. Az a palacsinta pedig délebédkor éppen a királyfiú elébe került. A királyfi, amint ette, hát beleharapott a gyűrűbe. Kiveszi a gyűrűt, hát látja, hogy a gyűrű kié. Felkel egyszeriben az asztaltól, s kimegy a konyhára. Azt mondja a szakácsnénak:

– Hej, ki csinálta a palacsintát?

A szakácsné azt mondja, hogy más senki, csak ő. De mégis kezdi faggatni a királyfiú a szakácsnét. A szakácsné megmondta, hogy a szolgálónak engedte meg, hogy csináljon egy palacsintát. Odamegy a szolgálóhoz, kezdi kérdezni, hogy ő csinálta-e a palacsintát. Azt mondja a szolgáló ő nem. Bizony a királyfi egy pofont ütött a szolgálónak, a szolgáló pedig elkacagta magát, s jókedvében lépett előtte. Hát a nyoma után két szép szál virág lett, amilyet a királyfi sohasem látott.

Mindjárt megismerte a királyfi, hogy az az ő kedvese. Azonnal karon fogta, felvitte az asztalhoz, és az asztal mellé ültette. Aztán pedig lekötötte a boszorkánynét és a lányát, és kivallatta őket, hogy hová tették a lánynak az öccsét. A boszorkányné és a lánya berakták a szegény lánynak az öccsét a kőfalba.

.

.

És a királyfi kivette onnan, őket meg betette egy nagy-nagy hordóba, a nagy hordót kerekedeskereken hosszú szeggel megverték, s kivitték egy nagy hegyre, onnan leeresztették, mind ízzé-porrá törték. A királyfi a lányt elvette feleségül. Nagy lakodalmat csaptak máig is lakodalmaznak, ha meg nem haltak.

    F

Tündérszép Ilona és Árgyélus

Volt egyszer egy király és annak három fia. Volt a királynak egy almafája, amelyen aranyalmák termettek. Olyan különös fa volt az, hogy éjjel virágzott, s meg is ért rajta az alma minden éjjel. Így a király gazdagsága napról napra annyira szaporodott, hogy oly gazdag király nem volt az egész világon.

Egyszer azonban a király, amikor szokása szerint korán reggel kiment sétálgatni gyönyörűséges kertjébe, az aranyalmáknak csak a hűlt helyét lelte. Így történt ez másnap is, harmadnap is.

Összehívta a király erre az egész udvart, s kihirdette, hogy ha olyan emberel találkozik, aki az aranyalmákat megőrzi, fele vagyonát neki adja.

Az őröknek sem kellett egyéb, odaállottak az almafához. De hiába volt minden, mert éjféltájban mély álom ereszkedett reájuk, és alig múlt el negyedóra, mire felébredtek, az aranyalmák mind eltűntek. Egyszer azután a tanácskozásban felszólalt a három királyfiú, és megjelentették, hogy ők fogják őrizni az almafát.

Legelőször is a legidősebb ment őrködni. De vele is csak ugyanaz történt, ami a többivel.

A középső sem járt jobban.

Végre a legkisebb vállalkozott, Argyélus királyfi. Legelőször is dohánnyal jól megtömött aranyszelencét dugott a zsebébe, így ült le az almafa alá.

A holdvilág szépen világított Argyélus királyfi arcára, már érezni kezdte, hogy az álom össze akarja a szemét húzni, szippantott hát egy kis dohányt, jól megdörzsölte a szemét, nagyokat prüsszentett. Aztán másodszor is nagyot szippantott a dohányból, még egyszer megdörzsölte a szemét. Egyszer csak halk suttogást hallott. Feltekintett, hát a feje felett tizenkét hollót látott repülni. Egyenest az almafához tartottak; a tizenharmadik holló mint vezér, elöl repült. Árgyélus megkapta a tizenharmadik hollónak a lábát, s felkiáltott:

– Megvagy, tolvaj!

De midőn rátekintett, hát látja, hogy karja közt gyönyörű szép lány fekszik, arany fürtjei eltakarják szép fehér vállát.

– Ki vagy te, szép tolvaj? – kérdi a királyfi. – Soha többé el nem eresztelek!

– Én Tündérszép Ilona vagyok – mondta a szép lány -, ezek a hollók pedig a lánypajtásaim. Mulatságból minden este iderepülünk, hogy a sok aranyalmákat leszedjük. De nálad nem maradhatok, pedig megvallom hogy te vagy, akit soha felejtenem nem lehet, mert csak téged szeretlek!

– Maradj nálam – kérte Árgyélus.

– Nem maradhatok – felelte Tündérszép Ilona -, de megígérem, hogy ezentúl mindennap el fogok jönni, de az almákat többé el nem viszem. Légy mindig itt, ha látni akarsz!

Ezzel nagy robajjal elrepült a tizenhárom holló.

Másnap az egész udvar nagy csodálkozására az aranyalmák mind meg voltak. A király homlokon csókolta a fiát. Árgyélus csak azt kérte az apjától, engedje meg, hogy tovább is őrizhesse az almafát. Ki is ment minden éjjel Árgyélus királyfi őrködni, hogy láthassa Tündérszép Ilonát.

.

.

De volt a király udvarában egy Vénbanya, aki Argyélus királyfit nagyon szemmel tartotta. A király is kezdett kíváncsi lenni, mi lehet az oka hogy Argyélus annyira szeret az almafánál őrködni. Magához szólította hát a Vénbanyát, és így szólt hozzá:

– Látom, hogy Argyélus királyfit te szemmel tartod. Vigyázd meg egyszer, mikor az almafánál őrködik! A Vénbanya úgy tett. Mikor Argyélus az almafához ment őrködni a Vénbanya a bokrok mögé bújt. Másnap korán reggel már jelentette a királynak:

– Meglestem Argyélus királyfit. Gyönyörűséges aranyhajú lánnyal láttam az almafa alatt ülni; holló képében jött az almafára, úgy lett belőle aranyhajú lány.

– Hazudsz, Vénbanya! – mondta a király. – Nem igaz!

– De úgy van az, felséges uram. Ha kell, holnap jelet is hozok arról hogy igazam van.

Másnap este Árgyélus és Tündérszép Ilona megint egymással mulattak. Maguk sem tudták, hogyan történt, mélyen elaludtak mind a ketten. Ekkor előcsúszott a Vénbanya, és egy aranyfürtöt levágott Tündérszép Ilona hajából, azután lassan elment.

Felébredt tündérszép Ilona, sírni, jajgatni kezdett, felébredt erre Árgyélus is.

– Mi bajod van, kedvesem?

– Jaj, Árgyélus, élj boldogul, én téged soha többé nem láthatlak, nálad nem maradhatok; a házadban tolvajok laknak, nézd, aranyfürtjeimből egyet levágtak.

Ezzel megölelte Árgyélust, ujjáról egy gyűrűt vett le, és Árgyéluséra húzta.

– Neked adom – mondta -, erről akárhol megismerlek.

Ezzel összecsapta kezét, hollóvá változott és elrepült.

Másnap reggel a Vénbanya megmutatta az aranyfürtöt a királynak. Nagyon csodálkozott a király, és tüstént magához hívatta Árgyélus királyfit.

– Édes fiam, testvéreidet már mind kiházasítottam, megjött az hogy téged is megházasítsalak; gazdag királylányt kerestem számodra, azt hiszem, nem lesz ellenvetésed.

– Kedves atyám, én meg fogok házasodni, de csak úgy, ha én választok magamnak feleséget. Már találtam is. Tündérszép Ilona lesz a feleségem!

A királynak nem tetszett a felelet, de bármint akarta is lebeszélni Árgyélust a kívánságáról, az nem engedett. Kardot kötött az oldalára, és elment hogy Tündérszép Ilonát megkeresse. Az egész udvar gyászba borult utána.

Már majdnem az egész világot összejárta Árgyélus, de Tündérszép Ilonának még a nyomára sem talált.

Egyszer egy kis házhoz jutott, a házban egy vén anyóra talált. Illendően köszöntötte. A vén anyó széken ült, csodálkozva kérdezte Árgyélust :

– Hol jársz erre, ahol a madár se jár?

– Öreganyám – mondta Árgyélus -, nem tudná nekem megmondani merre lakik Tündérszép Ilona?

– Nem biz én, édes fiam, de talán ha hazajön az uram, a Nap, mindenüvé odasüt, az talán meg tudja mondani. De bújj el, mert meglát, felfal!

Erre elbújt Árgyélus. Hazajött a Nap, belép a szobába, mindjárt kezdte:

– Pfű, pfű, anyó, emberhús, büdös!

Erre kimászott az ágy alól Árgyélus, s köszöntötte a Napot.

– Szerencséd, hogy szépen köszöntöttél – mondta a Nap -, másként felfaltalak volna! Tündérszép Ilonáról nem tudok semmit, de talán Hold bátyám tud felőle valamit.

Elment hát Árgyélus oda is. Ott is úgy járt, mint a Napnál. Az a Szélhez utasította.

Oda is eljutott, szépen beköszöntött, és a Széltől is megkérdezte, hogy nem tud-e valamit Tündérszép Ilona felől.

.

.

– Én – mondta a Szél – nem tudok semmit, de nem messze tőlem abban az erdőben lakik az Állatkirály, az talán tud valamit.

Ment, mendegélt újra Árgyélus, már egészen beesteledett, úgy, hogy majdnem semmit sem látott, felmászott egy fára, szétnézett, nem lát-e valahol világot. Csakugyan messze távolban észrevett egy kis világocskát, egy szép kastélyból szüremlett. Bekopogott, kinyílott az ajtó, és egy óriás jött elébe, akinek a szeme a homlokán volt.

– Jó estét, felséges király – köszönt Árgyélus -, nem tudnál te nekem Tündérszép Ilonáról valamit mondani, hol lakhat?

– Szerencséd, hogy úgy köszöntöttél, mint illik, másként halálfia lettél volna! Én az Állatkirály vagyok. Tündérszép Ilonáról nem tudok semmit, de talán az állataim közül valamelyik tud felőle valamit.

Ezzel egyet füttyentett, és az egész palota azonnal tele lett mindenféle állattal. Megtette a király a kérdést, de az állatok közül sem tudott senki semmit. Végre is előkullogott egy sánta farkas:

– Én – mondta a sánta farkas – tudok Tündérszép Ilona felől valamit.

A Fekete-tengeren túl lakik, ott törték el a lábamat.

– Nahát, akkor vezesd oda ezt a szegény királyfit – mondta a király.

A sánta farkas azonnal odaállt, hogy Árgyélus üljön rá. Így mentek száz meg száz esztendeig. Egyszer csak letette a farkas Árgyélust.

– Már én tovább nem vihetlek, oda most már magad is eltalálsz, hisz nincs már messzire, csak száz esztendőt kell még menni! – ezzel elbúcsúzott tőle, és elsántikált.

Ment, mendegélt Árgyélus tovább, egyszer csak egy völgyet lát mely három heggyel volt körülvéve. A völgyben épp három ördög verekedett. Odament hozzájuk, és kérdezte tőlük, miért verekednek.

– Az atyánk meghalt, s maga után ezt a köpönyeget, ostort és a bocskort hagyta. Ez a köpönyeg olyan köpönyeg, hogyha magadra veszed, és aztán a bocskort a lábadra húzod, és ezzel az ostorral egyet csattantasz, és azt mondod: „Hipp-hopp! Ott legyek, ahol akarok” ott vagy azonnal; ezen nem tudunk mi megegyezni. Nem tudjuk, kire mi jusson.

– No – mondta Árgyélus -, ha csak az a baj, majd elosztom én köztetek ; hanem egyik hágjon fel erre a hegyre, a másik arra, a harmadik meg amarra!

Az ördögök felmentek a hegyre. Árgyélus pedig felvette magára a köpönyeget és a bocskort, az ostorral egyet csattintott, és azt mondta: „Hipp-hopp! Ott legyek, ahol akarok, legyek azonnal Tündérszép Ilonánál!”

Azonnal egy kristálytiszta palota előtt termett.

Éppen kitekintett az ablakon Tündérszép Ilona egyik játszótársa, meg ismerte Árgyélust, beszaladt hangosan Tündérszép Ilonához:

– Itt jön Árgyélus!

Tündérszép Ilona azt hitte, hogy csak játszanak vele, pofon vágta a lánypajtását.

De jött a másik, a harmadik, a negyedik, a tizenegyedik, de úgy jártak mind a tizenegyen, mint az első. Árgyélus bekopogott az ajtón. Egy öregasszony jött ajtót nyitni. Nagy csodálkozással nézett Árgyélusra. Aztán a csodálkozása nagy örömmé változott.

– Jaj, de jó, hogy itt vagy, Árgyélus, legalább megszabadítod a királykisasszonyunkat! Most nem lehetsz vele, csak éjféltájban, mert csak akkor járhat szabadon. Akkor, ha te háromszor megcsókolod, a Varázslónak nem lesz több hatalma rajta. Most éppen jókor jöttél, mert nincs itthon, másként halálfia lennél.

– Nem félek én tőle sem – mondta Árgyélus -, megvívok én vele!

Az öregasszony behívta Árgyélust, selyemágyat vetett neki, pompás vacsorát készített számára, aztán

.

.

azt mondta:

– Minden-éjjel eljön ide Tündérszép Ilona, ne aludj el!

De az öregasszony gonosz boszorkány volt. Volt egy sípja, melyet ha megfújt, akit akart, elaltatott vele. Most is kihúzta a sípot, elfordult és sípolt, és attól Árgyélus úgy elaludt, hogy azt sem tudta, hogy a világon volt-e valaha. Éjféltájban eljött Tündérszép Ilona, meglátta a kedvesét, és felkiáltott: – Ébredj fel, kedvesem! Ha háromszor megcsókolsz, megszabadulok a varázslattól.

De Árgyélus nem ébredt fel. Reggel azt mondja a vén banya:

– Itt volt Tündérszép Ilona, de te aludtál, mint a bunda.

Másnap is úgy történt, harmadnap is.

De egyszer, amint a Vénboszorkány elbóbiskolt, Árgyélus meglátta a nyakán a sípot. Leoldotta, és kíváncsiságból belefújt. Hát látja ám, hogy az egész cselédség elaludt tőle.

Ekkor tért észre, hogy azért aludt ő is olyan mélyen, mikor a vén banya sípolt. Most a maga nyakára akasztotta a sípot, és valahányszor a Boszorkány fel akart ébredni, ő mindannyiszor sípolt egyet. Így volt éjfélig.

Ekkor jött Tündérszép Ilona. Árgyélus háromszor megcsókolta, és azonnal az egész vár kivilágosodott, minden ajtó felnyílt, a Vénboszorkány elsüllyedt.

De hogy másodszor megcsókolta volna Árgyélus Tündérszép Ilonát, előbb tizenegyszer pofon vágta.

– Ez azért van, mivel te tizenegy játszótársadat pofon vágtad, mikor igazat mondtak.

– Megérdemlem – rebegte Tündérszép Ilona.

Ekkor Árgyélus karjába vette Tündérszép Ilonát, felhúzta a köpönyegét és bocskorát, ostorával egyet csattantott.

– Hipp-hopp! Ott legyek, ahol én akarok, legyek az apám várában!

Azonnal odarepültek egy szempillantás alatt.

Árgyélus hatalmas király lett, Tündérszép Ilona hatalmas tündér; ha meg nem haltak, most is élnek.

A loncsos medve

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, élt egyszer egy kisgyerek. Ez a kisgyerek kiment egyszer az erdőre, s felmászott egy nagy körtefára, s ott a bécsi bicskájával elkezdett körtét enni. Amint eszegelődik, hát jön egy lompos, lucskos, vagyis ahogy arrafelé mondták egy loncsos medve. Nem tudom, hol járt, hol nem, de a hátán egy üres zsák volt. Amint a kisgyereket meglátta, odament a fa alá, s azt mondta neki:

– Te kisgyerek Adjál nekem egy kis körtét a bécsi bicskáddal.

– Nem adok bizony én, mert lerántasz.

– Dehogyis rántalak, dehogy! Nem én bizony, csak adjál!

Az hát szakított egy szépet, nyújtotta le neki. A loncsos medve azonban megkapta a kisgyerek karját, lerántotta annál fogva, s beletette a zsákjába. A kisgyerek sírt-rítt, de az bizony nem használt semmit, mert a medve hátára kapta a zsákot, s ment vele hetedhét országon keresztül hazafelé. Útközben elfáradt, letette maga mellé a zsákot, és elaludt ott helyben.

Amint ezt észrevette a kisgyerek, a bécsi bicskával kihasította a zsákot, teletömte tégladarabokkal meg szerbtövissel, maga pedig odébbállott.

Mikor a loncsos medve fölébredt, hátára vette a zsákot, s vitte egyenest hazafelé. Egyszer csak szúrást

.

.

érez az oldalán. Szisszent egyet-kettőt, aztán azt mondja:

– Ne szurkálj, kisgyerek, mert majd meglásd, megtürücsköllek!

Azzal megy, csak mendegél. Egyszer csak még jobban szúrják az oldalát. Azt mondja megint:

– Ne szurkálj, kisgyerek, mert majd meglásd, megtürücsköllek!

Nem ért semmit a fenyegetés, annál jobban szúrták az oldalát. Azt mondja hát harmadszor is:

– Ne szurkálj, kisgyerek, mert bizony megtürücsköllek!

Most sem ért semmit a szó, csak szúrták az oldalát. Mikor aztán már elfogyott a tűröm-olaja, levetette a zsákot a válláról, s úgy megdögönyözte, hogy jobban sem kellett. Aztán megint a hátára vette és vitte, vitte hazafelé.

Mikor aztán hazaért, azt mondja az öreg ördöngös szülének:

– Eredj, te szülém, hordd tele a nagy üstöt vízzel, gyújtsd alá, melegítsd fel jól!

No, jól van. Az öreg ördöngös szüle telehordta a nagy üstöt vízzel, tüzelt erősen a katlan alá.

Mikor felforrt a víz, a loncsos medve kioldja a zsák száját, megfogja a csúcsát, rázza, hát úgy hull belőle ki a diribdarab kő meg a szerbtövis, hogy szeme-szája elállt bele a medvének.

– No, még így sohasem jártam! – mondja.

Avval hátára véve az üres zsákot, elindult. Ment, ment hetedhét országon keresztül, meg sem állott, míg vissza nem ért abba az erdőbe.

Hát a kisgyerek már megint ott volt egy nagy körtefán, ette a körtét a kis bécsi bicskájával, amúgy istenigazában.

Amint ezt a loncsos medve meglátta, tüstént odament a fa alá.

Azt mondja a kisgyereknek:

– Te, kisgyerek. Adjál nekem egy kis körtét a bécsi bicskáddal!

– Nem adok bizony én, mert lerántasz!

– Dehogy rántalak, nem rántalak biz én, csak adjál!

A kisgyerek szakított hát, és lehajította.

– Ó, te kisgyerek – mondja neki a loncsos medve -, nem azt mondtam én, hogy hajíts, hanem hogy adjál egy kis körtét a bécsi bicskáddal.

Addig kunyorált, könyörgött ott a fa alatt, hogy a kisgyerek szakajtott egy szép körtét. Nyújtotta lefelé a medvének. Az pedig megkapta a kisgyerek karját, lerántotta, s beledugta a zsákjába. Avval fölkapta hátára, vitte, vitte hetedhét országon hazafelé.

A loncsos medve útközben megint elálmosodott, de most már volt annyi esze, hogy nem tette le a zsákot, mert félt, hogy megint elszökik a gyerek.

Megparancsolta most is az öreg ördöngös szülének, hogy a kemencét tüstént fűtse be irgalmatlanul, a kisgyereket meg süsse meg benne. Avval maga elment, megtisztálkodott, s minthogy nagyon el volt fáradva, lefeküdt egy kicsit delelni.

Az ördöngös szüle jó sok fát hordott be, azzal úgy felfűtötte a kemencét, hogy majd összedőlt. Mikor már csak úgy szikrázott a kemence feneke, behozta a sütőlapátot, és azt mondta a kisgyereknek: – No, kis szolgám, ülj fel erre a sütőlapátra!

A kisgyerek rákucorodott a lapátra, de valahányszor be akarta az ördöngös szüle a kemence száján dugni, mindannyiszor talpra állott.

– Nem úgy, kis buta, hanem ülj le egészen!

– Ó, kedves nénikém – mondja neki a gyerek – nem tudom én, hogy kell rá felülni, mutasd meg te előbb!

Az öreg ördöngös szüle nem kérette magát sokáig, ráült a lapátra. De a kisgyerek sem volt ám rest: amint ezt meglátta, hirtelenében meg kapta a lapát nyelét, s bevetette az ördöngös szülét a tüzes

.

.

kemencébe, maga pedig nagy üggyel-bajjal felmászott a kémény tetejébe.

Mikor a loncsos medve felébredt álmából, keresni kezdte a szülét. Tűvé-heggyé tette az egész udvart, de nem találta sehol. Egyszer csak felnéz a kéményre, hát látja, hogy a kisgyerek odafenn gubbaszkodik a kémény legtetejében.

– Hogy mentél te oda fel, te kisgyerek?

– Hát alfelembe vasnyársat dugtam, és nagyot ugrottam.

A loncsos medve gondolta, hogy ő is úgy tesz, de amint nagyot ugrott, a vasnyárs keresztülszúrta, és meghalt. A kisgyerek pedig lejött a kéményből, és szaladt, szaladt, amíg csak haza nem ért.

Jávorfából furulyácska

Volt a világon egy király, annak három lánya. Kiküldte egyszer az erdőbe földiepret szedni. Megmondta nekik: aki leghamarabb teli szedi a kosarát, annak vesz legszebb ruhát.

A legkisebb lány volt amúgy is legszorgalmasabb, hamar teliszedte a kosarát. A két öregebb alig szedett valamit, mással töltötték az időt. Amikor észrevették, hogy húguk nyerte meg a versenyt, elöntötte őket a rossz irigység. Azt mondja a legöregebb halkan a középsőnek:

– Mit szól majd apánk, ha látja, hogy ilyen keveset szedtünk? A húgunk meg teliszedte a kosarát! Majd megkérdezi: mit csináltunk? Mit felelünk ? Hogy ki ne kapjunk, üssük agyon inkább a húgunkat. Otthon azt mondjuk: elveszett az erdőben! Kerestük sokáig, azért is nem tudtuk teliszedni a kosarunkat, azért jöttünk ilyen későn haza.

A középső lány nem akart beleegyezni, de a legöregebb végül mégis csak agyonütötte a szegény legkisebbet. Azután elásta. Otthon az apjuknak azt hazudták, hogy a kis húguk elveszett az erdőben, keresték mindenfelé, de nem találták, azért is nem szedhettek a nagy kereséstől elég epret, rájuk esteledett, alig tudtak ők is hazajönni!

A király igen nagyon sajnálta a kislányát, bánatosan megsiratta, ő volt a legjobb a lányai közt.

A szegény legkisebbik királylányból pedig ott künn az erdőben jávorfácska nőtt.

Tavasszal juhász legeltetett azon a tájon. Amint egyszer a jávorfácska felé ment, gondolt egyet, levágott róla egy ágat, és furulyát csinált belőle. Mindjárt meg is próbálta, belefújt. De a furulya mindig csak ezt szólta:

Fújjad, fújjad, juhászlegény!

Én is voltam királylányka,

Királylányból jávorfácska,

Jávorfából furujácska.

Arra ment egyszer maga a király is, hallgatta, hogy mit mond a furulya. Mindig a kislányára gondolt. Most az jutott eszébe, milyen rejtelmesen tűnt is el az ő kislánya az erdőben. Megkérdezte a juhászt, hol vette a furulyát.

Felelte a juhász:

– Itt vágtam az erdőben.

Gondolt egyet a király:

– Add csak ide azt a furulyát.

A juhász odaadta a furulyát. A király a szájához vette, belefújt. S a furulya most ezt szólta:

Fújjad, fújjad, királyatyám!

.

.

Én is voltam királylányka, Királylányból jávorfácska, Jávorfából furulyácska.

Megvette a király azon nyomban a juhászlegénytől a furulyát, hazavitte, odaadta a feleségének, hogy fújja meg az is. Mikor a királyné fújta, ezt mondta a furulya:

Fújjad, fújjad, királyanyám! Én is voltam királylányka, Királylányból jávorfácska, Jávorfából furulyácska.

Hallgatják mindketten, hogy mit mond a furulya. A királyné már régóta abban a hitben volt, hogy többet tudnak a lányai a kis húguk elvesztéséről, mint amennyit mondanak. Behívatja hát őket. Ahogy belépnek, a királyné odaadja a kisebbik lányának, hogy fújja meg a furulyát. A furulya azon nyomban elkezdi:

Fújjad, fújjad, rossz nénécském! Én is voltam királylányka, Királylányból jávorfácska, Jávorfából furulyácska.

– Most fújd meg te – mondta a királyné a legöregebbik lányának. De bizony az már nem akarta. De nem térhetett ki. Kezébe nyomták a furulyát, meg kellett fújnia. Alighogy megfújta, a furulya máris elkezdte:

Fújjad, fújjad, én gyilkosom! Én is voltam királylányka, Királylányból jávorfácska, Jávorfából furulyácska.

A gonosz testvér kiejtette kezéből a furulyát. Aztán térdre csuklott, úgy szánta bánta bűnét, s rimánkodott kegyelemért.

De a király rögtön kiparancsolta a házából, a fővárosból, az egész országból azzal, hogyha visszatér, a fejét veszik.

Az erdőben nőtt jávorfácskát pedig nagy gonddal kiásatta, és az ablaka alá ültette.

A huszár és a szolgáló

Egy papné, valamikor régen, a tányért, tálat, tejesfazekat belerakta egy kosárba, s elküldte a szolgálót, hogy mossa meg a patakon. A szolgáló mosogatás közben meglátta, hogy egy rák épp akkor mászik ki a vízből. Még soha rákot nem látott, hát rábámészkodik, s egy kicsit fél is tőle. Azonban ott megy egy huszárkatona lóháton.

Kérdi tőle a szolgáló:

– Ugyan bizony, vitéz uram, mi az istencsodája az ottan?

– Az bizony, húgom: rák – feleli a katona.

A szolgáló erre megbátorodik, közelebb lép a rákhoz, nézni kezdi, s azt mondja:

– Az bizony mász.

– Az bizony rák – mondja ismét a katona.

.

.

– Az bizony mász – mondja nagy nyersen a szolgáló.

– Az bizony rák – feleli harmadszor is a katona.

– Ugyan bizony, vitéz uram, miféle lélekkel mondhatja azt, mikor én jól látom, hogy mász – mondja a szolgáló.

– De hát már húgomasszony is miféle lélekkel mondhatja azt, mikor én jól látom, hogy rák? – kérdi a katona.

– No, én nem vagyok sem vak, sem bolond, én jól látom, hogy mász – mondja a szolgáló.

– No, én nem vagyok sem vak, sem bolond, én jól látom, hogy rák – mondja a katona.

A szolgáló megharagszik, s amennyi edény nála volt, mind a földhöz veri, hogy mind diribdarabra törik, s azt mondja nagy méreggel:

– Az isten engem éppen úgy pusztítson el, ha nem mász.

A katona leugrik a lováról, kirántja a kardját, elvágja a lova nyakát, s azt mondja reá:

– Az isten engedje meg, hogy a hóhér éppen így vágja el a nyakamat, ha nem rák.

A katona elmegy gyalog, a szolgáló is hazamegy az edény nélkül. Kérdi tőle a papné:

– Hát hol vannak az edények?

A szolgáló elbeszéli, hogy mi történt közte és a katona között a másszal s a rákkal.

– Hát te csak azért törtél olyan kárt nekem? – mondja a papné.

– Ó, asszonyom! Hisz én nem is hagyhattam annyiban, mikor én jól láttam, hogy mász, mégis az a gaz katona mind csak azt hajtotta, hogy rák!

A papné éppen kemencét hevített, mert sütni akart, erre még inkább megharagszik, kapja a százforintos új bundáját, belöki a kemencébe s azt mondja:

– A tűz lángja éppen így égessen el engemet, ha mind a ketten bolondok nem voltatok!

– Hát itt miféle égett bőrbűz van? – kérdi kívülről bejőve a pap, s mikor megtudja, mi történt a rák és a mász miatt, kapja a palástját mérgében összevagdalja azt egy fejszével a küszöbön, s azt mondja:

– A hóhér éppen így vágjon össze engemet, ha mind a hárman bolondok nem voltatok!

Odaérkezik a mester. A bornya betévedt a pap udvarára, az után jött, hogy hazahajtsa. Az is megtudja, hogy miféle dolog történt, s miért. Kap egy botot, s úgy vágja főbe a maga bornyát az ajtó előtt, hogy az mindjárt felfordul s megdöglik. És azt mondja a mester:

– Az isten engedje meg, hogy a tüzes mennykő éppen így üssön agyon engemet, ha mind a négyen bolondok nem voltatok!

Érkezik az eklézsia kurátora is, kérdezi, hogy mi történt ott, s amikor elbeszélik neki, megharagszik, felkapja az eklézsia ládáját, s úgy vágja a földhöz, hogy a láda darabokra szakad, a drága abroszok, kendők széjjelomolnak a ház földjén, s azt mondja:

– Az isten éppen így pusztítson el engemet, ebben az órában, ha mind az öten bolondok nem voltatok! Betoppan azalatt az egyházfi is, látja az abroszokat és a kendőket a földön, összecsapja a kezeit, s kérdi, hogy ugyan bizony milyen dolog történt, s miért is történt, s mikor megtudja, felkapja a földről az abroszokat, kendőket, diribdarabokra hasogatja mind egyig, s azt mondja:

– Az ördög éppen így szaggasson el engemet, ha mind a hatan bolondok nem voltatok!

A hír elterjedt a történt dolgokról továbbig. Arra összegyűl az eklézsia, felgyújtják a papi házat, s azt mondják:

– A tűz lángja így égessen meg minket, mind amennyien vagyunk, ha mind a heten bolondok nem voltatok!

.

.

A

.

bőgős fia meg az ördögök

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt a világon három szegény ember. Egyszer ezek hárman kimentek az erdőre fát vágni. Csak vágják, vágják a fát, egyszer megszólal az egyik szegény ember:

– Ej, de jó volna, ha csak egy kívánságom is teljesednék!

– Miért? Mit kívánnál? – kérdi a másik szegény ember.

– Én azt – mondja az első szegény ember -, hogy mikor hazamegyek, legyen egy tál kolbász meg egy fehér cipó az asztalomon! Hát te?

– Én meg – mondja a másik – azt kívánnám, hogy egy tál túrós lepény legyen az asztalomon! És te? – S a harmadikhoz fordult.

A harmadik, aki a muzsikus bandában bőgőzni szokott, s így sokat tapasztalt, azt gondolta, hogy hiába kíván bármit, csak nem teljesedik az be. Ezért tréfálni akart egy kicsit, s ezt mondta:

– Én meg azt kívánnám, hogy mivel gyereket vár úgyis a feleségem – mikorra hazamegyek, egy helyett tizenkét rajkója legyen!

Eljön az este, viszik haza a fát. Bemegy az egyik szegény ember a házába, hát ott a tál kolbász meg a fehér cipó!

Bemegy a másik is, hát ott a tál túrós lepény!

Hazamegy a bőgős is, hát éppen ott találja a bábaasszonyt. Tenné le szokás szerint a fát a bőgős a szögletbe, de rákiált a bába:

– Ne tegye kend oda, ott gyerek van!

Tenné szegény bőgős a másik szögletbe a fát. A bába megint rákiált:

– Oda se tegye kend, ott is gyerek van!

Tenné a szegény bőgős a kamrába; a bába megint rákiált:

– Oda meg éppen ne tegye kend, mert ott két gyerek is van!

Tenné ide, tenné oda a bőgős a fát, mindenütt tele a ház gyerekkel. Sehova nem tudta letenni a fát szegény bőgős. Utoljára is megharagszik, s most már ő kiált:

– Ejnye, disznó teremtette, hány gyerek van itt?

– Biz itt – felel a bábaasszony -, éppen kerekszám tizenkettő!

Megijed erre a bőgős, hogy tartja ő azt el. Kilép a ház elé, s ott így sóhajt:

– Hajaj, az asszonyon kívül tizenharmad magammal leszek a háznál. Szerencsétlen szám! Inkább mennék a pokolba kályhafűtőnek!

Alig mondotta ezt ki, mindjárt ott termett egy sánta ördög. Nyakon csípte a bőgőst, vitte azon nyomban a pokolba kályhafűtőnek.

A tizenkét gyerek otthon nőtt, nőtt, növekedett, úgy annyira, hogy mindnyájan legénykort értek. Egyszer a legkisebb azt kérdi az anyjától:

– Édesanyám, sohase volt nekünk édesapánk? Vagy ha volt, hova lett, hogy én sose hallottam róla semmit?

Mondja neki erre a szegény asszony:

– Bizony volt nektek is, fiam. De mikor megszülettetek, azt mondta, hogy tizenhárom szerencsétlen szám, ő nem lesz tizenharmad magával egy fedél alatt. Mérgében kiment a házból, azóta se látta senki: Odaveszett!

Felel erre a legkisebbik gyermek:

– No hát, ha így van, édesanyám, majd megkeresem én, s haza is hozom!

Evvel elindult a fiú világgá, az apját keresni. Kereste, kereste, az egész föld kerekségét összejárta

.

.

utána, de csak nem akadt rá.

Amint így keresi, éppen egy erdőben, észrevesz egy nagy nyárfát. A fa hegye az égbe ért, a gyökere a pokolba. No, gondolja magában a fiú, ha a földön nincs az apám, bizonyosan az égben találom. Fölmegyek oda is, legalább odafönt is széjjelnézek egy kicsit.

Azzal elővett egy fejszét, elkezdett magának grádicsot vágni a fába. Mindig feljebb, mindig feljebb vágta maga előtt a grádicsot. Utoljára is felért az égbe. Amint felért és széjjelnéz, látja a tömérdek sok lelket a mennyország kapuja előtt álldogálni. Nézte őket, nincs-e közte az apja. Majd félretessékelte őket az útból jobbra-balra, odament a kapuhoz, bekopogtatott rajta.

– Ki van ott? – kérdezi belülről Szent Péter, a kapus.

Feleli a fiú:

– Én vagyok a Zsiga bőgős tizenkettedik fia.

Mondják belülről:

– Most nem lehet bejönni, várakozzál.

– Nem várok biz én, nem az az én dolgom – feleli a fiú. – Eresszenek csak be, hadd keressem meg az apámat.

Felelik megint belülről:

– Már, fiam, most nem ereszthetünk be, mert nincs itthon az ég ura. Majd ha hazajön, akkor gyere.

A fiú látta, hogy már így semmire sem megy. Kapta magát, behajította a kalapját a kapun. S kiáltott fennen:

– Jaj, Szent Péter uram, befútta a szél a kalapomat, adja ki!

Feleli belülről Szent Péter:

– Kiadnám, fiam, de messze elgurult, nem is látom. S míg érte járnék s keresgélném, ez a sok ménkű lélek mind bebujkálna a kapu alatt a kutya-bejáráson.

Kiáltja a fiú:

– Nohát, eresszen be kelmed, majd megkeresem én!

– Jaj, fiam, de ha nem lehet! Mondtam már!

Kiáltja be erre mérges hangon a fiú:

– Jól van! Majd bepanaszolom a gazdájának, csak jöjjön haza, hogy kelmed bennfogja a más ember igaz jószágát!

Szent Péternek mit volt mit tennie, félt, hogy megpirongatják, hát beeresztette a fiút. De megígértette vele, hogy amint a kalapot megtalálja, rögtön megy ki, vissza. Meg is ígérte a fiú, de bizony esze ágában sem volt, hogy rögtön kimenjen, ha egyszer belül lehetett. Megkereste a kalapját, a fejébe nyomta, azzal előre, az apját kutatni, meg széjjelnézni egy kicsit.

Amint így kódorog, egyszer egy dombhoz ér. A domb legtetején egy nagy karos szalmaszék volt, körülötte meg sok gyalogszék.

Az a nagy karosszék volt az ég urának széke. Abból meg lehetett látni az egész világot, eget, földet, tengereket! A gyalogszéken pedig az angyalok szoktak ülni. A fiú nekiindult a dombnak. Mikor a székhez ért, se kérdett, se hallott, beleült, elkezdett bámulni, hogy milyen messze lehet onnan látni. Amint így nézeget, szemébe ötlik az apja viskója, mindjárt jobban odanéz, hogy talán az anyját is megláthatná!

Egyszer csak észreveszi ám, hogy a szomszédjuk éppen akkor akarja ellopni az anyja egyetlenegy, nagy üggyel-bajjal szerzett malacát.

„No hiszen, megállj! – gondolja magában a fiú -, majd rád ijesztek én most.” Felkap egy gyalogszéket, a föld irányába vágja! De biz az még csak a falu közelébe se járt, nemhogy a tolvajhoz. Felkap egy másikat, az sem éri a célt! Felkapja a harmadikat, a negyediket, ötödiket… elkezdett ugyancsak

.

.

hajigálni az apró székekkel. Amint legjavában hajigálózik, jön ám haza maga az ég gazdája.

Mondja a fiúnak:

– Hát te mit hajigálsz itt, te gézengúz?

Feleli a fiú:

– Hogyne hajigálnék, felséges uram, mikor látom, hogy a szomszédunk el akarja lopni, de – a mindenét! – azóta el is lopta az édesanyám malacát. Azt akartam oldalba hajítani! De nem tudtam.

– Jaj, te – hangzott a válasz -, ha én minden emberhez széket vágnék, aki egy malacot ellop, nem győzne engem a világ minden fúró-faragó embere se székkel. Ezért azt mondom, hogy elhordd magad a mennyországból, mert ebrúdon vettetlek ki!

Megijedt a fiú, elkotródott, mintha ott sem lett volna. Mikor kívül volt a mennyország kapuján, elkezdett gondolkozni, hogy hát mégis, hol lehet az ő apja, ha se a földön, se az égben nincs. Már bizonyosan a pokolban van, az ördögök vitték el, gondolta magában. De nem fognak ki rajtam, elmegyek oda is! Majd megtanítom én őket!

Azzal elindult, meg sem állott, míg a pokol határába nem ért.

Amint ott megy, mendegél, szembe találkozott egy regiment katonával.

– Hová mégy, fiú? – kérdezik a katonák.

– Megyek a pokolba. Az apámat keresem!

– Oda ugyan hiába mégy. Mi is épp ott voltunk, azért, mert az ördögök ellopták a királyunk egyetlen lányát! Azt akartuk visszavenni, de bizony azok nem adták. Pedig a királyunk annak ígérte a lányát, a fele királyságával együtt, aki visszahozza! Azért jobb lesz, ha tovább nem is mégy hanem visszafordulsz.

Azt felelte nekik a fiú:

– Bizony én nem fordulok, ha már eddig jöttem!

S azzal ment odább a maga útján. Egyszer elérkezett a pokol kapujához. Bekopogtat rajta, s kérdi:

– Itthon van-e Plutó?

Felel belülről egy hang:

– Nincsen, kérem.

Mondja tovább a fiú:

– Hát akkor adjátok ki nélküle is az apámat! Tudom, hogy itt van!

Felelik erre már többen odabentről:

– Nem adjuk mi bizony! Nem bolondultunk meg!

Kiált nekik vissza a fiú:

– Jól van! Majd kiadnátok még, tudom istenem, ha kellene!

Az ördögök csak nevették a fiú mérgét. De a fiú se kérdett, se hallgatott tovább egy szót sem, hanem elővett egy ásót. Aztán elkezdett nagy komolyan lépegetni a pokol kapuja előtt, előre és hátra. Az ásóval meg pecézgette közben a helyet széltibe-hosszába.

Meglátja ezt egy ördög a kapulyukon át. Kijön, odamegy hozzá.

– Mit csinálsz itt, te legény?

Feleli a fiú:

– Én? Csak egy templomot rakok ide. Hogy se ki, se be, egy fia ördög ne járhasson a pokolba, amíg az apámat ki nem adjátok.

Megijedt erre az ördög, mindjárt beszaladt, kihozta az öreg bőgőst.

– Itt az apád. Mehetsz a dolgodra!

De a fiú nyomja tovább az ásót a földbe, s mondja:

– Nem addig van ám az! Amiért az imént ki nem adtátok, most már egy tapodtat sem megyek addig,

.

.

míg a királykisasszonyt is ki nem adjátok.

Esengeni kezd erre a főördög:

– Jaj, csak azt ne kérd! Inkább adunk aranyat, ezüstöt, amennyit csak elbírsz!

Feleli a fiú:

– Nem kell nekem sem az aranyotok, sem az ezüstötök. Csak a királykisasszony.

Feleli az ördög:

– Jaj, csak addig várj, míg Plutó hazajön.

Ás egyet a fiú, s azt mondja:

– Nem várok én egy szempillantást se! Adjátok, nem adjátok? Mindjárt olyan anyaszentegyházat építek ide, hogy maga Plutó is kiszorul a pokolból!

Nagyon megijedtek az ördögök. Kiadták rögtön a királykisasszonyt. Ők hárman – a fiú, az öreg bőgős meg a királykisasszony – tüstént elindultak a felvilág felé.

Hazamegy Plutó a pokolba, mindjárt észreveszi, hogy mi hibázik. Kérdi mérgesen:

– A királykisasszony hol van?

Mondja remegve az egyik főördög:

– Bizony, azt odaadtuk egy fiúnak. Mert azt mondta, ha oda nem adjuk, olyan templomot épít a kapu elébe, hogy se ki, se be nem tudunk járni!

– Ó, bolondok – mondja Plutó -, hiszen nem tudott volna az templomot építeni. Nem is volt neki, amiből csinálja. Eredjen utána mindjárt a leggyorsabb futárom! Hozza vissza tőle a királylányt! Ha pedig a fiú nem adná, győzze le abban, amiben ő az erősebb, versenyfutásban.

Elindul a futár, utol is érte a fiút nemsokára. Rákiabál már messziről:

– Héhó! Add vissza a királykisasszonyt! Vagy versenyezz velem!

Megáll a fiú, s visszaszól:

– Én, egy ilyen legénnyel? Kiállok én teveled akármiben!

– No, hát fussunk versenyt – feleli az ördög.

Egy kengyelfutóval versenyt futni? Nem kis dolog! Most légy okos, fiú! De meglátja a fiú, hogy ott fekszik a bokorban egy nyúl. Eszébe ötlik valami:

– Ó, te szegény ördög – mondja nagy kevélyen -, ilyen legénnyel, mint te vagy, én nem futok magam, csak a kis öcsémet küldöm. Az is legyőz! Eredj, szólítsd; ott felel a bokorban! S ha majd megindul, előbb azzal álld meg a versenyt. Aztán jöhetsz hozzám.

Odamegy az ördög a bokorhoz. A nyúl felriad, elkezd szaladni. Uccu neki az ördög. De bizony a nyúlnak még csak nyomába se hághatott. Megállt nemsokára, pihegve. Így hát elhitte, hogy a fiú különb futó nála. Nem is merte tovább kérni a királykisasszonyt. Visszakullogott nagy szégyenszemre a pokolba.

– Hol a királykisasszony?! – kérdezi tőle Plutó.

Feleli még mindig szégyenkezve az ördög:

– Bizony, az ottmaradt! Miért? Így meg így jártam! – s elbeszélte, hogy hogyan járt. Plutó mérges lett:

– Ó, te bolond! Hiszen nem az öccse volt az, hanem nyúl. Nem tudott volna az a fiú úgy szaladni!

S azzal odafordult egy másik ördöghöz, akinek az volt a híressége, hogy olyan messze hajította a buzogányt, mint senki más. Mondja neki:

– Eredj utána te, fiam, buzogányos! Hozd vissza tőle te a királykisasszonyt.

Útnak eredt a buzogányos, utol is érte a fiút csakhamar. Kiáltott neki már messziről:

– Héhó! Add vissza a királykisasszonyt! Vagy versenyezz velem!

Megáll a fiú, végigméri a buzogányos ördögöt. S azt mondja:

– Ilyen legénynek, mint te, nem adom! Kiállok én akármiben veled is!

.

.

Fölfújja magát a buzogányos ördög, s azt feleli:

– Lássuk hát! Ki tudja ezt a kétmázsás buzogányt magasabbra hajítani!

A fiú meghökken egy kicsit, de azért így szól:

– No, hajítsd először te.

Az ördög fölhajította a buzogányt olyan magasra, hogy alig látszott. Amint leesett, a fiú megfogta a buzogány nyelét. Avval elkezdett kiabálni: Bátyám! Bátyám! S néz föl a felhőkre.

– Kinek kiabálsz? – kérdi az ördög.

Feleli a fiú:

– Bizony én csak a bátyámnak. Kovács, ott a felhőkön túl, a másvilágon. Neki akarom felhajítani ezt a kis buzogányt, hasznát veheti ennek a sok jó vasnak. Csak azt várom, hogy meglássam.

Megijed az ördög, azt mondja:

– Jaj, inkább ne is hajítsd! Maradjon a tiéd a királykisasszony. Csak a buzogányomtól ne fossz meg örökre.

Ez az ördög is királykisasszony nélkül ment vissza a pokolba. Ettől is kérdi Plutó, már előre mérgesen:

– Hol a királykisasszony?

Feleli szepegve a híres buzogányhajító ördög:

– Bizony, azt nem hozhattam el! Így meg így jártam a fiúval – s ő is elmondja, hogyan járt.

Nyeli dühét Plutó újra, s így szól:

– Ó, te bolond! Hiszen nem bírta volna az a fiú a buzogányodat meg se mozdítani!

Aztán odafordul egy másik ördöghöz:

– Eredj utána te, fiam, ostoros. Hozd vissza tőle te!

Utána indult az ostoros ördög, aki arról volt híres, hogy akkorát tudott durrantani az ostorával, mint egy ágyú. Elindult, el is érte a fiút.

Már messziről kiáltott neki:

– Héhó! Add vissza a királykisasszonyt!

Megáll, megfordul a fiú, s azt mondja:

– Különb legénynek sem, mint te! Kiállok én versenyre veled is!

Feleli gőgösen a durrantó ördög:

– Tudsz ezzel a karikás ostorral nagyobbat kondítani, mint én?

Azt mondja a fiú:

– Csak kondíts, hadd lám előbb, mit tudsz te.

Az ördög kondított akkorát, mint egy ágyú, s azt mondja nagy büszkén:

– No, kondítsd a párját!

A fiú nem szólt semmit, hanem keresett gyorsan három abroncsot. Beabroncsolta először szép gyengén a királykisasszony fejét, azután az apjáét, utoljára a magáét.

– Mit csinálsz? – kérdi tőle az ördög.

Feleli egyszerűen a fiú:

– Csak a fejünket abroncsolom be. Mert mindjárt akkorát kondítok, hogy akinek be nem lesz abroncsolva a feje, szétreped.

– Jaj, abroncsold be az enyimet is! – ijed meg az ördög.

A fiú elkezdte abroncsolni az ördög fejét, de olyan erősen, hogy utoljára az ördög könyörgésre fogta a dolgot: „Jaj, ne szorítsd már jobban, inkább legyen tied a királykisasszony!”

Erre aztán megtágította a fiú az abroncsot. Az ördög visszament nagy pironkodva.

– Hol a királykisasszony? – kérdi ettől is mérgesen Plutó.

.

.

Feleli a durrantó ördög, megtapogatva a fejét:

– Nem hozhattam bizony azt vissza. Így meg így jártam az abroncsolással – s elmondta, mutatta, mi esett vele.

Plutó alig látott a méregtől. Azt mondja:

– Ó, te bolond! Hiszen nem tudott volna az a fiú semekkorát se kondítani.

Odafordul egy másik ördöghöz:

– Eredj utána te, kocsisom, hozd vissza már te valahára!

Útnak ered Plutó kocsisa egy vasvillával, utol is éri a fiút.

Kiált már messziről:

– Héhó! Add vissza a királykisasszonyt, mert mindjárt agyonszúrlak! Védd magad!

Feleli a fiú:

– Nem félek én tőled sem. Versenyzek én véled is. De így a sík földön nem nagy mesterség viaskodni. Ha legény vagy, állj ennek a sövénynek a belső oldalára, én majd kívül állok, lássuk, ki tudja a sövényen keresztül jobban összeszurkálni a másikat.

Az ördögnél kétágú vasvilla volt. A fiú egy nyársat fogott.

Azzal elkezdtek szurkálódzni a sövényen át. De bizony az ördög sohasem tudott átszúrni a kétágú vasvillával, mert mindig megakadt a sövényben. De a fiú a nyárssal úgy összevissza szurkálta az ördögöt, hogy utoljára az megsokallta a dolgot, szaladásnak eredt: visszanyargalt a pokolba.

– Te sem hoztad vissza a királykisasszonyt? – kérdi nagy haragosan Plutó.

Feleli hüppögve a kocsis ördög:

– Nem lehetett! Így meg így jártam! – s ő is elmondta, hogy járt, hogy összeszurkálta a fiú.

Plutó most lett csak igazán mérges!

– Úgy kell, bolond! Hisz sövényen át a kétágú vasvillával egyet sem lehetett szúrni.

Azzal odafordul egy következő ördöghöz:

– Eredj utána te, fiam, szabó, próbálj szerencsét vele te!

Nekirugaszkodik az ördögök szabója, utoléri egy kis ház mellett a fiút. Rákiált:

– Héhó! Ide a királykisasszonyt, vagy állj ki velem versenyre!

– Szívesen – feleli a fiú. – De hát mi a te mesterséged?

Dülleszti erre mellét az ördög, s azt mondja:

– Az enyém? A varrás! Próbáljuk meg, ki tud jobban varrni! Gyere, menjünk be ebbe a kis házba, varrjunk versenyt!

Bementek a házba, hozzáfogtak a varráshoz. Az ördög, hogy ne kelljen a cérnát sokszor húzogatni a tűbe, rögtön olyan hosszút belehúzott, hogy minden öltésnél ki kellett az ablakon ugrania. A fiú kurtát húzott a tűbe, s a kurta cérnával szaporán öltögetett. Nem öltögetett még tíz percig sem, már ő készen volt. Így tehát ez az ördög sem nyerhette el a királykisasszonyt. Üres kézzel visszakullogott ő is a pokolba.

Plutó majd szétpukkadt haragjában.

– Te is a királykisasszony nélkül jössz vissza? – kérdi.

Feleli sápadtan a varró ördög:

– Úgy bizony! Miért? Mert nagyon jól tud az a fiú varrni! Olyan hosszú cérnát húztam a tűbe, hogy minden öltésnél ki kellett ugranom az ablakon, ő meg csak kurtát, s mégis hamarább kész lett vele.

– Ó, te bolond! Hisz éppen azzal telt el a sok idő, míg kiugráltál beugráltál! – feleli haragosan Plutó. Azzal odafordul a következő ördöghöz:

– Szaladj utána te, fiam, kanász; hátha te el tudnád venni tőle.

Vesd el magad! – a fiú után rugaszkodik most az ördög kanásza, utoléri, éppen a pokol határánál.

.

.

Rákiált:

– Héhó! Nem a tiéd ám a királykisasszony!

– Hát kié? – kérdi a fiú.

Azt mondja a kanász ördög:

– Azé, aki jobban érti a kanászmesterséget. Itt van egy nagy disznóól, tele disznóval. Ha ebből több disznót ki tudsz hajtani egy óra alatt, mint én, elviheted a királykisasszonyt!

– Nem bánom – feleli a fiú.

– De hát miről ismerjük meg, hogy melyik disznót ki hajtotta ki? – kérdi az ördög.

– Én majd – feleli a fiú – csak a göndör farkúakat hajtom. Te meg hajtsd az egyenes farkúakat.

Erre az ördög is ráállott. Hozzáfogtak rögtön a disznóhajtáshoz. A fiú kihajtott nyomban húszat- harmincat. Azzal lefeküdt. Az ördög meg az egész óra alatt kereste az egyenes farkú disznókat. Csak nem talált. A sok disznót mind felzavarta, mind kiszaladt az ólból. Mikor aztán eltelt az óra, szólította a fiú az ördögöt:

– No, ördög, gyere, olvassuk meg, melyik több, a göndör farkú-e, vagy az egyenes farkú. Ki mennyit hajtott ki?

Kereshették biza. Egyenes farkút egyet sem leltek. Megint a fiú lett a nyertes. Az ördög visszament leesett állal a pokolba. A fiú pedig a királykisasszonnyal addigra kiért a pokol határából. Tovább nem volt rajta hatalma Plutónak.

Amint felértek erre a világra, egyenesen a királykisasszony édesatyjához mentek. Mikor a király meglátta egyetlen kedves lányát, mikor megtudta, hogy milyen nagy bajjal, milyen sok veszedelem közt tudta megszabadítani a fiú, mindjárt beváltotta az ígéretét: hozzáadta a lányt a fele királyságával együtt. Nagy lakodalmat csaptak, ettek, ittak. Még most is élnek, ha meg nem haltak.

A farkas mulatni megy, azután szállni tanul

A hosszúháti hegyeken innen, a buzogányi hegyeken túl, volt egy öregasszony, annak volt egy kakasa meg egy tyúkja. Kimentek a szemétdombra kapargatni; a kakas talált egy garast, azt mondja a tyúknak:

– Gyerünk el a kocsmába, egy messzely bort inni!

– Nem bánom, gyerünk – mondta a tyúk. Amint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy nyulat. Azt mondja a nyúl:

– Hová mentek, kakas koma, tyúk koma?

Azt mondja a tyúk koma:

– A kakas koma talált egy garast, elmegyünk a kocsmába egy messzely bort meginni! Azt mondja a nyúl:

– Én is elmegyek.

– Gyere, gyere, majd többen leszünk! Amint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy rókát. Azt mondja a róka:

– Hová mentek, kakas koma, tyúk koma, nyúl koma?

Azt mondja a nyúl koma:

– A kakas koma talált egy garast, elmegyünk a kocsmába egy messzely bort meginni!

– Én is elmennék! – mondja a róka koma.

.

.

– Gyere, gyere, majd többen leszünk!

Amint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy farkast. Azt mondja a farkas:

– Hová mentek, kakas koma, tyúk koma, nyúl koma, róka koma?

Azt mondja a róka koma:

– A kakas koma talált egy garast, elmegyünk a kocsmába egy messzely bort meginni!

– Én is elmék!

– Gyere, gyere, majd többen leszünk!

Amint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy nagy sáncot, megállnak ott a szélin. Azt mondja a kakas koma:

– No, most az jön velem bort inni, aki ezt a sáncot átugorja!

A kakas átszállta, a tyúk átszállta, a nyúl meg a róka is átugrotta, a farkas is át akarta ugrani, aztán beleesett.

Ott sírt a farkas, hogy nem tud abból a mély sáncból kimenni, hogy éhen kell neki megdögleni. Amint sírt-rítt, éppen arra mentek a madárkák magot szedegetni, megkérdezték, miért sír.

– Harmadnapja, hogy beleestem a sáncba, nem bírok kimenni – mondta a farkas, és könyörgött nekik, hogy hordjanak gizöcskét-gazocskát, amin ki bír menni.

– Van négy csonka fám, költhettek rajta!

Hordtak is a madárkák annyi gazt, hogy a farkas ki bírt rajta menni. Örült is a farkas, hogy nem kellett neki elvesznie, de a kismadarak is örültek, hogy lesz nekik min költeni. Rá is fészkeltek, költöttek is rajta, szépek is voltak már a kicsinyek, örült is nekik az anyjuk. Hát egyszer megy ám a farkas, felkiált a fára:

– Kismadár, adjál le egy fiadat, mert kivágom a fát, felszántom az alját! Cselőre két lábom, hajszára két fülem, jól tartsd az ekét, farkam!

Az egyik madár akkor levetette neki egy kisfiát. A farkas megette, jóllakott, akkor lement a hűvös alá lefeküdni. Mikor kialudta magát, akkor megint felkelt, elment a csonka fa alá. Mikor meglátta a kismadár, megijedt, elkezdett sírni, hogy már megint itt a farkas. A farkas pedig, ahogy odaért, megállt a csonka fa alatt, felnézett a fára, azt kiáltotta fel a kismadárnak:

– Kismadár, adj le nekem egy fiadat, mert kivágom a fát, felszántom az alját. Cselőre két lábom, hajszára két fülem, jól tartsd az ekét, farkam!

Akkor megijedt a kismadár, hogy már csakugyan kivágja a fát, és levetette megint egy kisfiát. A farkas megette, jóllakott, megint elment a hűvös fa alá, pihenni.

Sírt-rítt a kismadár, hogy ez a csúnya farkas már elvitte két fiát, mi lesz belőle, ha mind el találja vinni.

A farkas kialudta magát, megint felkelt, megint elment a csonka fa alá. Mikor meglátta a kismadár, megijedt, elkezdett sírni-ríni, hogy már megint itt a farkas! Az pedig nagy büszkén felkiáltott a fára:

– Kismadár, adj le nekem egy fiadat, mert kivágom a fát, felszántom az alját. Cselőre két lábom, hajszára két fülem, jól tartsd az ekét, farkam!

Akkor megijedt a kismadár, hogy már csakugyan kivágja a fát, és levetette egy kisfiát. A farkas megette, jóllakott, megint elment a hűvös fa alá, lefeküdni. Sírt-rítt a kismadár, hogy az a huncut farkas mind elhordja a kisfiát.

Arra szállt egy varjú, kérdezi tőle:

– Miért sírsz, te kismadár?

– Hogyne sírnék, mikor az a huncut farkas elvitt három fiamat, már csak egy maradt.

De a varjú jó tanácsot adott a kismadárnak:

– Ha még egyszer eljön a farkas, és azt mondja: adjál egy fiadat, mert kivágja a fát, felszántja az alját,

.

.

akkor csak mondd neki: vágd ki a fát, ha van fejszéd, szántsd fel az alját, ha van ekéd!