Skip to content

Jokai Mór – A feher rózsa

Hits: 4

152

JÓKAI MÓR

A FEHÉR RÓZSA

TARTALOM

  1. A zsibárus 5
  2. Gül-Beiáze (Fehér Rózsa) 15
  3. Ahmed szultán 20
  4. A rabnő rabja 27
  5. A tábor 38
  6. A vihar kitörése 48
  7. Tulipánbimbók és emberfők 52
  8. Felfordult világ 60
  9. Lemenő és felkelő nap 72
  10. A halvet-ünnep 82
  11. Látások a jövendőbe 88
  12. Ember reményei 99
  13. Az üres hely 112
  14. A zsibárus

Régidők, száz meg száz év óta foly a harc a síiták és szunniták között.

Perzsia, India, Teherán a síiták földje, Törökország, Arábia, Egyiptom és a berber ország a szunna híveié.

Sok vér, sok pénz és sok átok és sok árulás pazaroltatott már el, és mégsem derült ki, hogy a síitáknak van-e igazuk,

vagy a szunnitáknak. Az a kérdés, hogy a próféta halála után következett helytartók közül melyik volt az igazi szent: Ali, Abu-Bekr, Omár és Ozmán. A síiták azt állítják, hogy csak Ali volt az, a szunniták pedig azt hiszik, hogy mind a négyen azok voltak. És bizonyára nagy bohók a síiták, hogy inkább engedik magukat ezrével leapríttatni, minthogy megengednék, hogy isten neki, legyen hát ezzel a három névvel is több a szent naptárban.

A f őmufti már három fetvát sújtott Mahmud sah ellen, s ugyanannyi hadsereg rohant a vitéz szunnita fajokból az eretnek síiták tartományaira; a derék, vitéz nagyvezér Damad Ibrahim már elfoglalta tőlük Taurist, Erivánt, Kermandzsahánt, Hamadánt, s Sztambulban alig beszélnek egyébről, mint az ő győzelmeiről, amiket már arról is meg lehet tudni, hogy a győzelmi híreknél a janicsár őrsereg sokkal élénkebben érezteti harcias erényét mind a békés lakosokkal, mind a még békésebb szultánnal, aki egyébiránt nem sokat törődik sem velük, sem a szunnával, sem Damad Ibrahim győzelmeivel, nagyon meg levén elégedve szüntelen viruló tulipánjaival és szeráji hölgyeivel, kik még szebbek és szebben virítnak a tulipánoknál.

Az esthajnal utolsó sugárait bocsátja Sztambul minaréjire. A héthalmok városa nagyszerű megható képül tűnik fel az alkonyfényben, alant a sugáros égtől lángoló Boszporusz, melyben a szeráj s a Pera és Galata külvárosok házsorai s a tarkára festett pillangószínű tündérpaloták tükrözik magukat, melyek hosszú, tekervényes, keskeny utcákat képezve vonulnak fel egyik halomrul a másikra, és mindegyik halom oly zöld, mintha csak a természet osztályt követelt volna a lakosoktól; nem olyan, mint a nyugati városok, kikövezve, kiseperve csupa kő és kémény minden; itt minden csupa zöld, a bástyák beültetve szőlővel, olajfával, a gazdagok házai előtt gránátalmák, ciprusok; a szegényebbek, kiknek kert nem jutott, házaik tetejére vitték fel a virágokat, vagy legalább az ablakba ültettek egy szőlőtőt, mely azután befutotta az egész házat, s közbe csak

kétszáznyolcvan mecset ragyogó kúpjai emelkednek ki tündökölve az örökzöld közül, majd minden utca végén ott van a temető, benőve mind buja fűvel és sűrű ciprussal; csak a turbános sírkövek mutatják, hogy ott szomorú nyugalom helye van, s ami a kép hatását növeli, az egészen uralgó Aja Szófia-mecset roppant kúpozata, mely valamennyi palotán keresztül tekint le a Boszporusz aranytükrébe. Az aranytükör nemsokára érctükörré válik, a nap eltűnik, s a sötétkék égtől ércragyogványt kölcsönöz a nyugvó tengeröböl; a kiöszkök, a bezesztán elsötétülnek, a rumili hisszár és anatoli hisszár tömör alakjai rajzolódnak még a csillagos égen, s az idegen kereskedők hánjain s a közminareteken itt-ott meggyújtott lámpákat kivéve, tökéletesen elsötétül az egész roppant város.

A müezzin a naplemente utáni naámát énekli a mecsetek karcsú tornyaiból, mindenki siet hazajutni, mielőtt tökéletesen beáll az éj; a hajcsárok csengős öszvéreiket kétoldalt rakott tömlőkkel kergetik a szűk utcákon; a vízhordók, terhészek riogatják a szembejövőket, széltiben elfoglalva az utcát a vállaikra tett póznával; a kutyák egész csordástól jönnek elő a temetőkről, s marakodnak a piacon hagyott hulladékok felett. Minden igazhívő iparkodik minél hamarább biztos zár és födél alatt lenni, s nagy istenkísértésnek tartaná a müezzin reggeli énekeig bármily ürügy alatt elhagyni háza küszöbét. Kivált annak, ki ez időben az Etmeidán piacon keresztül merne menni, nagy vakmerőséggel vagy nagy tudatlansággal kellene bírnia, miután e piacra három kapu nyílik a jenicserik kaszárnyájából, akik pedig, ha jókedvükben vannak, nemigen szokták válogatni a tréfákat, mikkel a kezeik közé akadt idegent mulattassák. E helytől tehát minden igazhivő müzülmán megőrzi az ő lábait, kötelessége levén ismerni a koránnak azt a versét, miszerint „bolond az, aki keresi azt a veszedelmet, mely nélkül ellehet”.

Már a takarodót is elverték a fatáblán fabotokkal, mid őn az Etmeidánra vezető utcák egyikén két férfi találkozik.

Az egyik oláh gúnyába öltözött idegen, hosszú sarukkal, széles tüsz ővel oldalán, mintegy negyvenévesnek látszik, s amennyiben arcvonásait és termetét a félhomályban kivehetni, erős, jól termett férfi, meglehetősen elhízott arccal, melyen e percben nem csekély nyomai látszanak a félelemnek és azon kényelmetlen tétovázásnak, mely valakit egy idegen nagy városban meg szokott lepni, melyet legelőször lát.

A másik tisztességes müzülmán mintegy harminc év körül, s űrű szénfekete szakállal s szenvedélyes izgatag arcvonalokkal, miknek jellemét igen jól tükrözi viszsza a két villogó fekete szem. Turbánja oly mélyen van lehúzva homlokára, hogy szemöldeit egészen lenyomja, ami még dacosabbá teszi tekintetét.

Az idegen az Etmeidán felé látszik tartani, ez pedig arról j ő. Amaz engedi őt maga mellett elmenni, magát a falhoz vonva, s csak akkor meri megszólítani, midőn látja, hogy nincs iránta semmi rossz szándokkal.

  • Kérnélek, ha meg nem haragudnál, emberséges muzulmán, nem mondanád meg nekem, merre van az Etmeidán-piac?

A megszólított egyszerre megállt, s kemény tekintetét a kérdez őre szegezve, haragos hangon felelt:

  • Csak eredj el őre, mindjárt ott fogsz lenni. E szóra megrogytak a kérdező inai.
  • Jaj nekem, érdemes müzülmán, kérlek ne haragudjál, nem azért kérdeztem én az Etmeidánt, mintha oda akarnék menni, hanem hogy oda ne tévedjek. Idegen vagyok ezen városban, s féltemben éppen oda közelítek, ahova nem akarok. Kérlek, ne hagyj itt magamban, minden ház be van már zárva, a hánokba sem eresztenek sehol, vezess el magadhoz, nem leszek terhedre, elhálok az udvarodon vagy a pitvarodon, csakhogy az utcán ne maradjak az éjszaka, mert félek nagyon.

A megszólított török egy gyékényb ől font tarisznyát vitt az egyik kezében, azt most felnyitotta, s egy pillantást vetett

bele, mintha magában tanakodnék rajta, hogy vajon az estebédre bevásált hal és hagyma elégséges lesz-e két ember számára, azután egyet bólintott fejével.

  • Tehát jer, és kövess! Az idegen kezet akart neki csókolni, s nem győzte hálálkodással.
  • Elébb fogadd el, azután köszönd meg, mert addig nem tudod, hogy mit köszönsz. Nálam igen szűk vendégségre találsz, mert én szegény ember vagyok.
  • Ah, én is igen szegény vagyok, nagyon szegény – sietett felelni a jövevény, a görög fajnak azon ravasz alázatosságával.
  • Az én nevem Janaki, mészáros vagyok Jassiban. A legényemet minden marháival együtt elfogták a kavaszok: azért jöttem Sztambulba; koldus vagyok, ha viszsza nem adják.
  • No, Allah segítsen. Siessünk, mert már sötét van.

Azzal maga elöl menve, elkezdé vezetni a török vendégét azon kiismerhetlen tekervényes zegzugos sikátorokon keresztül, melyek a Hebdomon palotához vezetnek, hol a görög császárok hajdani fényhelyén most a népség legszegényebb, legrondább osztálya lakik, az utcák oly keskenyek, hogy két átelleni háztetőnél a felfutó tök és szőlő indái összekapaszkodnak, s természetes mennyezetet alkotnak, s többnyire csak gyalog emberek által járhatók. Egyszer, mid őn éppen egy hosszú, vékony sikátorba jutottak, szemközt jövő rikácsoló dal zaja üté meg füleiket; valami részeg ember lehetett, de akárki volt, rettenetes tüdejének kellett lenni, mert úgy tudott ordítani, mint egy bölénybika, s mintha még nem volna megelégedve az ordításával, az útjába eső házak ajtait sorba döngette ökleivel.

  • Jaj, érdemes müzülmán, az talán valami jókedv ű jancsár lehet? – rebegé megijedt hangon a jövevény.
  • Bizonyosan az. Békességszeret ő ember nem ordíthat így.
  • Nem jó volna, ha visszafordulnánk?
  • Más úton kett őre találhatunk. Tanuld meg azt, hogy utadból soha vissza ne fordulj, mert másfelől szerencsétlenségbe lépsz. Eközben mindig közelebb értek az ordítóhoz, s nem sokára látható lőn annak alakja is.

A termet nem vált szégyenére a hangnak. Roppant, hat láb magas herkulesi férfi volt az, vállig felgyűrt ujjakkal, dolimánjának zavart állapotja s a félrecsúszott turbán gyaníttaták, hogy aligha kelleténél többet nem vett be abból a nedvből, melyet a próféta megtiltott.

  • Gel! Gel! Ne míktár dír! Gel! (Jer, hányan vagytok?) – danolt tele torokbul a janicsár, az utca egyik oldalától a másikhoz tántorogva, s kivont handzsárjával hadazva maga körül.
  • Jaj nekem. Derék müzülmán – szabódott szepegve az oláh mészáros -, nem lennél olyan jó, hogy vennéd el a botomat, mert még meglátja nálam, s azt hiszi, hogy verekedni akarok vele.

A török átvevé a mészáros botját, ki félni látszott attól.

  • Hm, pedig ugyan jó botod van, a feje szegekkel kiverve s ólommal beöntve; kár, hogy nem tudsz vele bánni.
  • Örülök, ha békességben lehetek.
  • No, hát csak gyere a hátam mögött egész bátorsággal, és rá se nézz, mikor elmegyünk mellette.

Az oláh úgy akart tenni, de a janicsár már messzir ől szemet vetett reá, s amint ez vezetője ködmenébe fogózva el akart mellette surranni, egyszerre útját állta, s iszonyú markával megragadá gallérát, és odarántá magához.

  • Khair evetlesszin domusz! (Ne siess, disznó!) Gyere ide csak egy szóra, most vettem egy jatagánt, hozd ide a nyakadat, hadd próbálom meg rajta, éles-e.

Az ember rögtön félholt lett az ijedelemt ől, s egész készséggel kezdé a nyakravalóját leoldozni, csak azon hebegve, hogy hát az ő négy gyermekére azután ki fog majd gondot viselni.

A vezető dacosan veté magát közbe.

  • Gel! (Menj!) Részeg filkó! Hogy merészled vendégemre tenni kezedet? Nem tudod, hogy átkozott az, aki az igazhivő vendégét megsérti?
  • Ninini! – szól kacagva és csúfolódva a janicsár. – Elment az eszed jámbor balukdzsi (halász), hogy a próféta kertjének virágaival, Begtas fiaival kiköss? Elmenj utadra, míg egy darabban mehetsz, mert ha sokáig itt maradsz, majd megtanítalak, hogy kell elhallgatni!
  • Ereszd el vendégemet békével, s azután menj utadra te is.
  • Mi bajod emberséges müzülmán, bánt téged valaki? Mashallah! Mi bajod tenéked abból, ha én egy kutyának fejét levágom? Foghatsz helyette tízet mást az utcán. A török látva, hogy ittas emberrel nehéz szavakkal boldogulni, közelebb lépett hozzá, s megfogta azt a kezét, amelyben a jatagán volt.
  • Mit akarsz te? – kérdé a janicsár, egészen elszörnyedve e vakmer őségen. – Gel! Eredj utadra. – Tudod-e, hogy kinek a kezét fogtad meg? Az én nevem Halil! – Az enyim is Halil. – Halil Peliván az enyim. (A birkózó.) – Az enyim meg Halil Patrona. A janicsár egészen fel volt bőszülve az ellenzés miatt.
  • Te féreg, te pokrócon ül ő szatócs, te madzagkereskedő! Ha el nem bocsátasz rögtön, elvagdalom kezedet, lábadat, orrodat és füledet, úgy akasztalak fel.
  • Én pedig, ha el nem bocsátod vendégemet, úgy ütlek f őbe ezzel a bottal, hogy itt fekszel le.
  • Engemet? Te? Bottal? Engemet, Halil Pelivánt valaki bottal meg mer ütni? Ide üss, te kutya, te tisztátalan állat, te müzülmánok söpredéke, ide üss, ha mondom!

S mutogatta dacos képpel felhányt fejét, hogy oda üssön, ha van bátorsága.

Halil Patronának pedig volt bátorsága, s a kezében lev ő ólmos bottal olyat sújtott a janicsár fejére, hogy annak arcát elborította a vér.

Peliván elordítá magát az ütésre, s megrázva véres homlokát, mint a rosszul talált medve rohant Patronára, s

miután még egypár ütést karjaira és vállára kiállott, miközben még a handzsárt is kiejté kezéből, megragadá ellenfelét rettentő karjaival, s feldobta a levegőbe, s azután magához szorítá, olyan öleléssel, mint a boa constrictor. De ekkor tűnt ki, hogy Patrona sem az utolsó férfi küzdés dolgában, mindkét kezével megragadá az óriás torkát, s oly erővel szorítá azt össze, hogy az kis idő múlva tántorogni kezdett, végre hanyatt bukott, amikor aztán Patrona mellére térdelt, s annyit kitépett szakállából, amennyi elég volt neki is, annak is emlékül. Peliván bor- és vereségtől elgyalázva ott aludt el az utcán. Patrona pedig holtra rémült vendégével sietett lakát elérni.

Néhány sz űk folyosószerű menedéken áthatolva, és azután még mindenféle kerteken és búvóhelyeken keresztül-kasul járva, végre saját házához ért Halil Patrona.

Ha utcaajtóról beszélnénk, nagy járatlanságunkat árulnók el e helyen, miután ott, ahol Patrona lakott, még csak eszmében sem létezett semmiféle utca; hanem mintegy másfélezer faház úgy volt egymás hegyére-hátára építve, hogy ki-ki a szomszédja folyosóján, udvarán és tornácán keresztül juthatott csak saját házába, s miután egész házsorok népei rendesen a legtitkosabb, ravaszabb egyetértésben szoktak élni, minden ház úgy volt rendezve, hogy abból rögtön a szomszéd házába lehetett átlépni, néhol a háztetők is egyenlőek, másutt a pincék is egymásba nyílnak, hogy ha valakit hirtelen üldözőbe vesznek, egy perc alatt a háztetőkön, a szobákon, a pincéken keresztül úgy eltűnhessen, hogy senki észre ne vegye.

Halil Patrona háza is fából volt, mint a többi; egyetlen szobából állt az egész, de abban elfértek sokan, volt benne tűzhely is, s ha éppen válogatós volt a vendég, igen szép fekvése eshetett a ház tetején, mely szinte be volt nőve szőlőlugassal. A bútorzat benne nem volt valami éppen nagyon pazar; egy gyékény a szoba közepén, egy szőnyeggel leterített pad a szögletben, néhány fatányér és fatál egy korsóval valami fapolcon s egypár igen egyszerű

főzőedény a tűzhelyen, ebből állott minden. A szoba tetejéről csüggött alá egy cserépmécses, azt Patrona ősi tűzkővel és taplóval meggyújtotta, egy gömbölyű teknőben vizet hozott vendége számára megmosdani, a hosszú korsóban pedig italnak valót a kútról, s azután elővevé a gyékényszatyort, s kirakva annak tartalmát a gyékényre, odaülteté magával szembe a jámbor Janakit, hogy vendégeskedjék.

Nem volt ugyan egyebe, mint egypár apró hala és néhány szép rózsapiros hagymája, de azokat úgy el tudta dicsérni, hogy azokat a halakat hol és hogyan fogják? Mi módon sütik? Miféle porcogókat lehet találni bennök, amik a legkedvesebbek? S hogy abban a hagymában mennyiféle íz van? Több van benne, mint az ananászban, s aztán az a jó friss tiszta víz! Az egész alkorán tele van a tiszta víz magasztalásával, és ezeket Patrona mind könyv nélkül tudta, s annyi érdekes mesét tudott mondani a pusztában eltévedt utazókról, kik epedve sóvárogtak egy csepp vízért, s Allah könyörült rajtok, és elvezette őket az oáz forrásaihoz

  • hogy vendége nem képzelt egyebet, mint hogy a legpompásabb lakomában részesül, és jól esett neki étel és ital, és megelégedve kelt föl a gyékényről.

Ahmed szultán – szegény – aligha kelt föl ily elégedetten szörbettel és cukros gyümölcsökkel rakott szofrája mellől, mely körül kétszáz odaliszk táncolt és énekelt!

  • Már most eredj alunni – monda Patrona vendégének -, tudom, hogy az álom a legnagyobb öröm, mellyel Allah megajándékozta az embereket, mert az ébrenlét más embereké, csak az álom a mienk; ha jót álmodtál, örülsz, hogy jó volt; ha rosszat álmodtál, örülsz, hogy csak álom volt. Szép langyos az éjszaka, a háztetőn alhatol; ha a kötélhágcsót felhúzod magad után, nem félhetsz, hogy valaki háborítand.

Janaki megköszönt mindent, s felmászott a tet őre. Ott már el volt számára készítve a szőnyeg és bőrvánkos, melyen aludjék. Nyilván egyetlen szőnyeg és vánkos, mely a házban

találtatott, s a vendég észrevevé, hogy ezek ugyanazok, miket odalenn a szobában látott, s lekiáltott Halilhoz:

  • Emberséges csorbadzsim (házigazdám), te felhoztad nekem sz őnyegedet és vánkosodat. Hát te magad min alszol? – Ne törődjél velem, muszafir (vendég), előveszem a másik szőnyegemet és másik vánkosomat, s alszom azon. Janaki letekintett a padlás hasadékain a szobába, s látta, hogy miután Halil er ő- sen megmosdott, s kétszer oly erősen imádkozott, vevé a gömbölyű teknőt, azt megfordítá, lefeküdt a gyékényre, a teknőt feje alá tevé, s kezeit összedugva keblén, csendesen elaludt a prófétában. Másnap reggel, mid őn Janaki felébredt s leszállt Halilhoz, egy pénzt adott át neki, melyet neveznek ott arany dinárnak.
  • Íme, fogjad e pénzt, derék csorbadzsi, és ha megengeded, hogy még ma is hajlékodban maradjak, készíts mindkettőnk számára ebédet.

Halil sietett a pénzzel a piacra, bevásárolt mindenféle ennivalót, és lelkiismeretes dolognak tartotta volna csak egy réz aspert is megtartani az e végre adott pénzből, hanem készíte vendége számára piláfot (török eledel, rizs juhhússal főve), hozott neki a sütőktől és cukorral bánó mesteremberektől mézes lepényt, dulcsászt, pisztáciákat, édes paprikákat dióval megtöltve és mézben kifőve, s más egyéb kellemetes dolgokat, miknek látására és ízleltére Janaki ordítani kezdett, hogy ennél Ahmed szultán sem eszik különbet. Halil csak arra kérte, hogy ne igen emlegesse a szultánt, és ne kiabáljon olyan nagyon.

Azon éjjel ismét felfekteté vendégét a tet őre, s minthogy a múlt éjjel az nagyon sokat forgolódott fekhelyén, gyanítá, hogy nincs ilyen keményen fekvéshez szokva, s lopva alája dugta a szőnyegnek levetett kaftánját.

Másnap reggel ismét adott Janaki egy arany dinárt Halilnak.

  • Hozz nekem íróeszközöket, mert levelet akarok írni valakinek, és ma azután isten hírével elhagyom házadat, és tovább megyek.

Halil elment, bevásárolt, visszatért. Beszámola az adott pénzzel: ennyi volt a kalem (írótoll), ennyi a mürekob (tinta), ennyi a mühür (pecsét) ára. A többit viszszaadta Janakinak. Ez felment a tet őre ismét, ott írt, a levelet lepecsételte, letette a szőnyegre, és azután véve ismét a botját, és megkérte nagy háládatos köszönés mellett Patronát, hogy vezesse ki őt a perai útra, ahonnan aztán majd eligazodik.

Halil megtevé szívesen a vendég kérelmét, s kikísérte őt egész a járható utcáig. Amint Janaki megpillantá a Boszporuszt, látva, hogy már onnan majd eligazodik, hirtelen felkiálta:

  • Nézzed, nézzed. Most jut eszembe! A levelet, melyet írtam, ott feledém nálad a tetőn, a szőnyegre téve, mellette egy erszény pénzt, melyet a levéllel együtt el kellett volna küldenem. De már nem érek rá visszatérni, kérlek, szaladj haza, s vegyed a levelet és pénzt, s vidd el annak, akinek címezve van. Azután áldjon meg az isten. Halil rögtön visszafordult nagy sietséggel.
  • De aztán átadd ám annak, akinek szól a pénz! – monda a görög. – Olyan bizonyos lehetsz felőle, mintha magad adtad volna neki.
  • És ígérd meg nekem, hogy kényszeríteni fogod azt, akinek a levél címezve van, hogy a pénzt elfogadja.
  • Ki nem jövök addig a házából, amíg keze írását nem adja, hogy átvette, amid őn ismét ezen jársz, megtalálandod nálam.
  • Isten veled, jámbor müzülmán. – Szalám alek.

Halil futott egyenesen haza; felhágott a tet őre, ott találta a szőnyegen mind a levelet, mind a pénzt, nagyon megörült rajta, hogy azalatt el nem lopták, s mindkettőt gyékénytáskájába téve, anélkül hogy sokat nézegetné, futott vele a bazárra, ahol egy ismerőse volt pénzváltó, aki egész Sztambulban minden embert ismert, hogy majd attól megtudja, hol lakhatik azon ember, akihez a levél írva van, melyet az idegen bízott rá.

Evégett odanyújtá a pénzváltónak a levelet, hogy adjon neki utasítást, anélkül hogy maga sokat nézegetne rajta.

A pénzváltó megnézé a levél címét, s csodálkozva monda:

  • Halil Patrona, farsangjuk van-e most a gyauroknak, hogy magadból bolondot csinálj? Hiszen tudsz te olvasni?
  • Tudok ám, de nem hiszem, hogy ismerném azt az embert, akinek ez a levél szól.
  • Még tegnap ilyenkor legalább ismerhetted, mert az magad vagy.

Halil csodálkozva vevé át a levelet, melyet eddig meg sem nézett, s valóban saját nevét olvasá rajta.

  • Akkor az bolond, aki nekem ezt a levelet adta, hiszen egy erszényt is kellene átadnom.
  • Íme, arra is a te neved van írva.
  • De mikor nekem semmi közöm sem a levélhez, sem az erszényhez. Bizonyára őrült volt az az ember, aki ezeket rám bízta.
  • Legjobb lesz, ha feltöröd a levelet és elolvasod, ekkor megtudod, hogy mi közöd van hozzá.

Valóban ez a legegyszer űbb mód megtudni az embernek, hogy mi köze egy levélhez, ha feltöri és elolvassa.

A levélben pedig ez volt írva:

„ Jámbor Halil Patrona. Nem vagyok én szegény ember, mint neked mondám, s őt inkább isten kegyelméből elég gazdag. Nem is azért járok én alá s fel a világban, mintha marháimat vették volna el, de elrabolták egyetlen leányomat, aki kedvesebb volt nekem minden kincseimnél, s most azután járok nyomrul nyomra, hogy őt feltaláljam, s ha lehet, kiválthassam. Te jót tettél velem. Birkóztál érettem a részeg óriással, megosztád tanyádat, saját ágyadba fektettél, magad háltál a földön, még kaftánodat is alám tetted; fogadd el kérlek háládatosságom fejébe ezt a kis erszényt, melyben vagyon ötezer piaszter, hogy majd ha egyszer ismét viszszakerülök hozzád, jobb állapotban találhassalak; az isten segítsen meg mindenekben, háladatos szolgád, Janaki.”

  • Mondám, hogy ő a bolond, nem én! – kiálta fel a levelet elolvasva Halil. – Csak nem fog nekem valaki három vereshagymáért ötezer piasztert adni?

Lármájára többen gyülekeztek oda, Patrona és a pénzváltó ismer ősei, s sokáig tanakodtak egymás közt, hogy melyik hát a bolond: Janaki-e, aki ötezer piasztert ád három hagymáért, vagy Patrona, aki nem akarja azt elvenni? Csakugyan Patrona maradt a nagyobb bolond, mert most meg elindult felkeresni azt az embert, aki neki e pénzt adta; hiszen keresheti azt már! Hamarább megtalálhatna valakit, aki ugyanannyi pénzét ellopta.

A nagy csavargásban egyszer ugyanazon helyre talált jutni, ahol harmadnapja Halil Pelivánnal birkózott. Megismeré a helyet. Egy tócsa vér, ami az óriás fejéből kifolyt, most is ott látszott az utca közepén, s a mellette levő ház falára volt írva mindkettőjük neve; hihetőleg mikor felocsúdott a jancsár, saját vérébe mártott ujjával írta fel azt a falra emlékezetnek okáért, Halil Patrona nevét alól, Halil Pelivánét felül.

  • Ez így nem jól van – mondá magában Halil -, te voltál alul, nem én. – S kapván egy veres tégladarabot, felül írta vele a nevét.

Kés ő estig lótott-futott, nem találta Janakit sehol, s úgy telezavarta a fejét mindenféle gondolattal, hogy mikor estefelé az Etmeidánon halat vásárolt, egy cseppet sem csodálkozott volna rajta, ha azt hallja, hogy minden pontyot ezer piaszterért adnak.

Átlátta, hogy csakugyan meg kell tartania a pénzt. És amiatt egész éjjel nem tudott aludni.

Másnap ismét kiballagva a bazárra, újra azon ház el őtt ment el, ahova tegnap a nevét fölírta. Íme, Peliván neve megint az övé tetejébe volt írva.

  • Már ezen segíteni kell – monda Halil, s odaírva egy teherhordót, annak a hátára felállt, s legeslegfelül az eresz alá írta a maga nevét, ahova azután Peliváné nem férhetett; s már ebből is látszik, hogy Halil Patronában van valami

titkos ösztön, hogy ő nem szeret alul állani, nem szeret magánál magasabb embereket ismerni, s amint végigmegy az épülőfélben levő Csiragán palota előtt és találkozik a padisáhval, s amint III. Ahmed szultán, Damad Ibrahim a nagyvezér és a kiaja bég és a kapudán basa és a főimám, Ispirizade kíséretében elvonul előtte, ső alázattal hajtja meg fejét a porba előttük, mintha valami azt súgná szívébe: „Lesz idő, amidőn ti valamennyien így fogjátok fejeiteket a porba hajtani előttem, mint én most, Halil Patrona, a zsibárus előttetek, országok, világok urai!”

Szerencséje azonban Halil Patronának, hogy arcát fel nem emeli, amíg a nap urának kísérete előtte elvonul, mert meglehet, hogy Halil Peliván, ki a szultán előtt megy kivont pallossal, ráismerhetne, s nemigen sokat kérdezősködnék senki is utána, hogy ennek vagy amannak a zsibárusnak miért hasították ketté a fejét?

  1. Gül-Bejáze (Fehér Rózsa)

Halil Patrona zsibárus boltja ott állt a bazáron. Nemigen jövedelmes kereskedés volt; dohányt, csibukot és pipaszárokat árult. Áfiont (mákony) nemigen tartott, pedig ez akkor kezdett legkeresettebb cikk lenni Törökországban. Meg is látszott rajta. De Patrona felfogadá, hogy ő e lélekbódító szert nem fogja boltjában megszívelni soha, s amit Patrona megfogadott, azt ő meg is szokta tartani. Sokszor összeült szomszédjaival efelett beszélgetni, s elmondta nekik, hogy az áfiont mind a sejtán (sátán) küldé az igazhivőkre, és az nem egyéb, mint a dzsinnek (rossz szellemek) által elhullatott rútság, mit a müzülmánok nem átallanak szájukban forgatni, lenyelni, felszíni, és ettől következik a romlás mind rájuk, mind maradékaikra, és az

egész mozlemin népre! A szomszédok helybenhagyták beszédeit, de azért ők csak árulták az áfiont, mert abból volt a legnagyobb haszon; s azért, ha valaki elvágta a torkát késsel, tehát sohase áruljanak többet kést a boltban? Látszék, hogy Patrona nem született kereskedőnek. Azonban ami kevés haszna származott, az neki untig elég is volt, és sohasem jutott eszébe, hogy valamire szüksége volna, ami nincs.

Nagyon meg volt tehát akadva, mid őn most egyszerre ötezer piasztert kapott, hogy mit tudjon azzal csinálni? Amit ő óhajtott, azok mind igen távol eső dolgok voltak. Szeretett volna hajóhadakat vezényelni a tengeren, hadseregeket a táborban, városokat építeni, basákat tenni le és fel, uralkodni, parancsolni; hanem arra mind kevés ötezer piaszter; ez olyan sok volt és olyan kevés ránézve, hogy nem tudott vele mit kezdeni.

Boltja éppen azon részére nyílt a bazárnak, hol egy rostéllyal különválasztott helyen a legalacsonyabb fajú kimustrált rabszolgákat szokták elárverezni. Naponkint látott Halil tíz-húsz ilyen emberi árucikket boltja előtt eladatni. Ez nem volt előtte valami különös dolog.

Nem azok az érzékeny jelenetek voltak ezek, miket a költ ők olyan szépen le tudnak írni, midőn a gazdag derbendi kalmár elhozza a szépség tündéreit a kéjnek, a gyönyörnek játékszeréül, a szép cserkesz és georgiai szüzeket, kiknek arcuk elpirul a férfitekintet előtt, s szemük könnybe lábad, midőn hozzájuk szólnak; ide csak az unott, hányt-vetett portékát, a kelletlen jeszíreket (rabszolga) szokták küldeni, csak a kérges arcú szerecsen rabnők, az elvénült mérges dajkák, az emberi barmok szoktak jutni, kiknek mindegy, akármely gazdánál szolgáljanak, kik egykedvűen hallják a kikiáltó szavát, aki éveikről, tulajdonságaikról beszél, s engedik a vásárosok által fogaikat megnézetni, karjaikat, lábaikat próbálgatni, s az egész dologgal legkevesebbet törődnek. A legközelebbi Pazárgün napján (vasárnap), hogy Janaki Haliltól eltávozott, ismét künn ült a szatócs boltja

előtt a bazárban, midőn a kikiáltó megjelent a vásárban, egy lefátyolozott rabnőt vezetve kézen fogva, s végigkiabált az utcán:

  • Emberséges müzülmánok! Íme, egy odaliszk a felséges szultán háreméb ől, ki a nagyúr parancsára nyilvánosan eladatik. Neve az odaliszknak Gül-Bejáze, fehér rózsa, éveinek száma tizenhét, fogai mind megvannak, lehelete egészséges, bőre tiszta, haja sűrű, tud táncolni és énekelni s mindenféle női munkákat. Aki többet ád érte, annak eladatik, s ára a dervisek között fog kiosztatni; kétezer piasztert már ígértek érte, jöjjetek ide, és nézzétek meg, ki ád többet érte!?
  • Allah őrizzen meg bennünket ily gondolattól, hogy mi e leányt megvásároljuk – mondának az okos kalmárok. – Az annyi volna, mint készpénzen venni meg a nagyúr haragját.
  • S bölcsen visszahúzódtak boltjaikba. Nagyon jól tudták ők, mit tesz az: egy elutasított odaliszkot a szultán háreméből valakinek házába fogadni. Jobb volna annak, aki ilyesmit merészel, mind a négy ártó angyal nevét szobája falára írni vagy a talizmánra gázolni papucsával, mint felvenni egy virágot, melyet a szultán elhajított, hogy azt megszagolja.

A kikiáltó egyedül maradt a bazár közepén a rabn ővel, a kereskedők még boltjaikat is bezárták. Köszönik alássan, még ajándékba sem kell az ilyen szerencse.

Csak egy ember maradt boltja el őtt, csak egynek volt bátorsága megtekinteni a kikiáltott rabnőt, és ez volt Halil Patrona. Talán megszánta azt a rabnőt. Látszott, mint reszket szegény a sarkig érő fátyol alatt, melyből bár nem látszott ki egyéb, mint szemei, de e szemekben meglátszott a könny.

  • Jer, hozd be őt boltomba – szólt Halil a kikiáltóhoz -, ne leplezd le az utca közepén.
  • Nem lehet – szólt a kikiáltó -, fejemre van parancsolva, hogy a bazár közepén, ahol a többi közönséges rabszolgákat szokták eladni, vegyem le arcáról a fátyolt, s kiáltsam ki az árát mindenki láttára és hallatára.
  • Nem tudod, mit vétett ezen odaliszk, amiért ilyen csúfosan eladatik?
  • Halil Patrona – szólt a kikiáltó -, sokkal jobb lesz mind az én nyelvemre, mind a te füleidre nézve, ha az ilyen kérdésekre nem felelek. Én teszem, amit nekem parancsoltak, leleplezem az odaliszkot, elmondom, mit tud, mire alkalmas, nem ócsárlom és nem magasztalom, senkit sem biztatok, hogy vegye meg, és senkit, hogy ne vegye meg. Allah mindnyájunkkal szabad, s az történik velünk, ami régóta elvégeztetett.

E szavakkal leemelé az odaliszk fejéről a fátyolt.

  • A prófétára! Ez szép deln ő! Milyen szemek! Az ember azt hiszi, hogy beszélnek, s ha sokáig néz beléjök, többet tanul, mintha az Alkoránból olvasna; milyen ajkak! Szeretnék kívül maradni a paradicsomon, hogy ez ajkakat láthassam mindig. És minő halovány arc! Jól nevezték őt Gül- Bejázénak. A fehér rózsához hasonlók arcai. Látod, harmat is van rajta, mint a rózsán szokott lenni. A szemek harmatja. Milyenek lehetnek e szemek, midőn mosolyognak? Minő ez arc, midőn elpirul? Minő ez ajk, midőn beszél, midőn sóhajt, midőn édes vágytól remeg!

Halil Patrona egészen el volt ragadtatva.

  • Ne vidd őt tovább – szólt a kikiáltónak -, és ne mutasd meg senkinek, úgysem meri őt megvenni senki. Én olyan árt adok érte, aminőt más sem adna, ötezer piasztert.
  • Legyen úgy – szólt a kikiáltó, lefátyolozva újra a deln őt -, ám te lássad, hozd a pénzt, és vigyed a lyánt.

Halil bement az erszényért, átadta a kikiáltónak, egy pénz sem hiányzott bel őle; az kezébe tevé az odaliszk kezét, és otthagyta azt nála.

Halil Patrona rögtön bezárta boltját, fogá az odaliszkot kézen fogva, s elvezeté őt magával szegényes, magányos lakáig. A leány nem szólt az egész úton.

Hazaérkezve, Halil leülteté a lyánt t űzhelye mellé, s nyájos, szelíd hangon monda neki:

  • Íme, ez itt az én házam; amit látsz benne, az enyim és tiéd; igaz ugyan, hogy mindaz kevés, de nem tartozol vele senkinek; ékszert, füstölőt nálam nem találsz, de járhatsz szabadon, és senki nem néz utánad. Íme, itt két piaszter, ebből készíts ebédet mindkettőnknek.

A jámbor müzülmán azzal visszatért a bazárra, s egyedül hagyá a hölgyet házánál, s csak este tért vissza ismét. Gül-Bejáze ezalatt vacsorát készíte számára, ami két piaszterb ől kitelt, Halil tányérát odatevé a gyékényre, maga leült a küszöbre.

  • Nem ott, itt mellettem ülj – monda Halil, s megfogá az odaliszk remeg ő kezét, s odaülteté őt maga mellé a vánkosra, s rakott eléje a piláfból, és kínálta megható szóval, hogy egyék. Az odaliszk szót fogadott. Még egy szót sem szólt ekkorig, csak mikor elvégezte az evést, odafordula Halilhoz, és alig hallható hangon rebegé:
  • Hatod napja, hogy nem ettem. Halil csodálkozva kiálta fel:
  • Hatod napja! Irtózatos! S ki volt, aki ennyire kínzott? – Magam akartam úgy, meg akartam halni. Halil fejét csóválta. – Ilyen ifjú és már meg akar halni. És most nem akarsz meghalni többé? – Szemeiddel látod.

Halil nagyon megszereté a lyánt; sohasem volt neki senkije, akit szerethetett volna, s amint ott ült vele szemközt a lyán nagy, sötét szempillái árnyékot vetve fehér arcára, azon méla hallgatag ajkakkal, azt hivé, tündért lát maga előtt, kinek varázsa által új emberré érzi magát alakulni.

Halil nem emlékezett rá, hogy valaha örült volna, hogy szíve dobogását észrevette volna; és most, midőn a szép hölgyet látta maga mellett ülni, úgy dobogott az, úgy örült.

Ah, bizonyára jól énekli a költ ő: „két világ van, egyik a nap alatt, másik a hölgy szívében”.

Sokáig elnézte szép rabn őjét gyönyörködve, arcát, bűbájos szemeit, húri termetét; az mind mind olyan szép volt.

S ha gondolt rá, hogy e szépség mind az övé, hogy ő ura, birtokosa e lénynek, ki parancsára keblére omlik, s éjhaja sátorával eltakarja, és bársony karjaival átöleli, hogy ez

ajkak nemcsak pirosak, de édesek is, s hogy e kebel nemcsak hófehér, de forrón is dobog, óh, akkor eszét kezdé veszteni a gyönyör, a vágy miatt!

És mégsem tudta, hogyan szólítsa őt meg. Sohasem volt még rabnője, nem tudta, mit mondjon neki. Az ő nyelve nem volt édes hízelgéshez szokva, nem tudá, mit kell mondani a nőknek, hogy szeressenek.

  • Gül-Bejáze… – rebegé halkan. – Parancsolj, uram. – Az én nevem Halil. Nevezz engem úgy. – Parancsolj, Halil. – Ne mondd, hogy parancsoljak. Ülj mellém. Még közelebb hozzám. A leány odaült mellé. Egészen hozzá közel.

És most még kevésbé tudta Halil, hogy mit mondjon neki? A leány szomorú, egykedvű volt, de nem sírt, mint rabnők szoktak. Halil úgy szerette volna, ha beszélne a leány, mondaná el élte történetét, szomorúságának okát, akkor talán könynyebben szólhatna ő is; vigasztalná, s a vigasztalás után megjönne a szerelem.

  • Mondjad nekem, Gül-Bejáze, miért történt az veled, hogy a szultán a bazárban eladatni parancsolt?

A leány feltekinte Halilra azokkal a nagy fekete szemeivel; mikor hosszú szempilláit fölemelte, mintha az éjszaka nyílna meg két fekete nap előtt, s azután sokáig nézett rá merően, szomorúan.

  • Azt majd te is meg fogod tudni, Halil – felelt neki suttogva. És Halil mindinkább hevülni érzé szívét ily közel a legforróbb, a legégetőbb lánghoz; szemei kápráztak ennyi szépség láttára, megragadá a leány kezét, és ajkaihoz szorítá azt. Oly hideg volt e kéz. Annál több ok, hogy azt ajkain, keblén melengesse fel, de a kéz csak hideg maradt, hideg, mint egy halott keze. Vajon a kebel, az ajk is oly hidege?

Halil szenvedélyittasan ölelé át a leányt, és amint keblére voná, és magához szorítá, hosszan, édesen, a leány halkan rebegé magában:

  • Szűz Mária.

És a leány hosszú fekete haja leomlott arcára, s amint Halil félresimítá azt a szép arcból, hogy meglássa, ha pirosabb lett-e az az öleléstől, íme, az még fehérebb volt. Eltűnt belőle minden élet, a szemek le voltak csukva, az ajak zárva és elkékülve. Holt, holt, halott!…

Halil nem akarta hinni. Azt vélte, a leány csak tetteti magát. Szép keblére tevé kezét. Nem dobogott az. A leány nem érzett semmit. Tehetett vele Halil, amit akart. Egy holttest feküdt keblén.

A forró szenvedélylángra egyszerre jéghideg borzadály hatotta át Halil szívét, reszketve tevé le a leányt, s ijedten rebegé:

  • Ébredj fel, nem bántalak, nem bántalak.

A könny ű kaftán le volt csúszva kebléről, azt ismét betakarta, s félelmesen nézte a szép hullaarcot.

A leány egy perc múlva nehéz sóhajjal nyitá meg ajkát, azután nagy sötét szemei nyíltak meg ismét, ajkai újra visszanyerték az előbbi pírt, szemei a bűbájos ragyogást, arca a fehér rózsa gyöngéd elevenségét, szép keble ismét szállt, emelkedett.

Felkelt a sz őnyegről, melyre letevé Halil, s a szerte heverő edények eltakarításához fogott, s csak néhány perc múlva susogá Halilhoz, ki bámulatából nem bírt magához térni:

  • Már most tudod, miért adatott el engem a padisah a bazárban? Amint engem férfi ölelése érint, azon percben holt vagyok, és holt maradok, amíg ismét el nem bocsát, és ajkai megfagynak rajtam, és szíve visszaborzad tőlem. Az én nevem nem Gül-Bejáze, hanem Gül-Ölü (holt rózsa).
  1. Ahmed szultán

A nap a szeráj ablakain keresztül sütött már, a két ulema, ki a szultánnal együtt szokott imádkozni, éppen most távozott el, s a kapu agaszi és az anaktár oglán (főajtónálló és

kulcstartó) sietnek nyitni az ajtókat, melyeken keresztül a padisah öltözködő teremébe szokott lépni, ahol már készen várnak reá az udvar legnevezetesebb személyei: a khasz- oda basi (főöltöztető), a csohodár, ki a szultán felső köntösét adja fel, a dülbendár, aki a sált köti a derekára, a berber basi, aki fejét megborotválja, az ibrikdár aga, aki megmossa a kezeit, a peskirdzsi basi, aki megtörülgeti, a serbedzsi basi, aki italát tartja készen, és a tirnakdzsi basi, aki körmeit elmetéli. Mindezek a legnagyobb hódolat- és tisztelettel hajolnak a földig, midőn a padisah orcáját megpillantják, ki a számtalan faragott ajtókon keresztül öltöző szobájába lép.

Egyszer ű hatszegletű terem az, magas, arany rácsos ablakokkal, minden szépsége abból áll, hogy falai ki vannak rakva ametiszttal, miknek jácintszínéből élénken ragyognak elő a topázból és dalmatinból rakott arabeszkek. A padisah nagy kedvelője a drágaköveknek; öltözetének minden darabja gyémánt-, rubin- és gyöngyöktől ragyog, s ujjai nem látszanak a szikrázó gyűrűktől. Ő e pompában örömét leli. És arca illik ennyi fény közé. Szelíd, nyájas, tündökletes arc, mintha egy atya lépne gyermekei közé. Nagy, mélázó szemei enyhén nyugosznak meg mindenki arcán, szép sima homlokán semmi ránc nincs, látszik, hogy nem szokta azt redőkbe vonni, hogy nem haragszik soha; hosszú, tömött, fekete szakállában egy ősz szál sincs, látszik, hogy nem szokott búsulni, hogy igen boldog.

Valóban az. Huszonhét éve ül már a trónon. Meglehet, hogy e huszonhét év alatt történtek birodalmában olyan változások, amiken nem volt oka örülni, de Allah azon különös áldásban részesíté őt, hogy az ily szomorú dolgokkal nem törődött, hanem, mint minden bölcs, örült annak, ami örvendetes; szerette a szép virágot és a szép asszonyt; volt is neki mind a kettőből elég. Kertje pompásabb volt, mint „ragyogó” Szolimán alatt, s hogy szerája nem volt örömtelen, bizonyítja az, miszerint ez ideig harmincegy gyermeknek lett boldog édesatyja.

Ma különösen jó álmainak kellett lenni, vagy a szultána asszeki (kedvencn ő), a felülmúlhatlan szépségű Aldzsalisz regéi lehettek nagyon mulattatók, vagy tán egy új teljes tulipán nyílt ki az éjjel, mert mindenkinek odanyújtja kezét csókolásra, s midőn a berber basi elkészíti alája a vánkost, megveregeti annak csattanó piros orcáját, melyet az érdemes basi még zárai borbélylegény korában szerzett, s azóta olyan szépen megnövelt, hogy gyönyörűen odaillik vele berber basinak.

  • Allah gondoskodjék rólad, hogy szádnak sohase legyen panasza kezed ellen, derék berber basi. Mi új dolog történt tegnap óta a városban? Úgy látszik, hogy a berber basik Sztambulban is nevezetesek arról, hogy szeretik a napok eseményeit figyelemmel kísérni, s azokat másokkal közleni, azon unalom enyhítésére, melyet a borotválkozás rendesen előidéz.
  • Ha érdemesítesz arra, leghatalmasabb és legkegyelmesebb úr, hogy amit leghaszontalanabb szolgád érdemetlen száján kibocsát, azt mennyei szózatokra méltó füleidbe bevedd, elmondom azt, ami legújabban történt Sztambulban.

A szultán gyűrűivel játszék, miket egyik ujjáról a másikra vont.

  • Megparancsolád, legnagyobb kegyelm ű padisah – szólt a berber basi, letekergetve a gyöngyös kaukot (turbántekercs) a nagyúr fejéről -, miszerint tudakozzam ki, mi történt tovább Gül-Bejázéval, miután háremedből elvitetett. Reggeltől estig és estétől reggelig kutattam házról házra, tudakozódtam, hallgatóztam, füleltem, álöltözetben a kereskedők közé vegyültem, beszédet kezdtem, szaglálóztam, míg végre kitudtam a dolgot. A leányt sokáig nem merte megvenni senki, mert illendő, hogy amit a világ leghatalmasabb ura elhajít, azt senki fel ne merje venni, és ahová ő pipája hamvát kiveri, azt a helyet mindenki kerülje, és rá ne merjen arra gázolni. Íme, azonban mégis akadt egy vakmerő férfi a bazáron, kit megvesztegetett a leány

szépségének látása, s megvette azt a kikiáltó kezéből ötezer piaszteren. Ez volt minden pénze, ezt is csodálatos módon kapta egy idegen mészárostól, kit házába fogadott.

  • Mi neve e férfinak? – Halil Patrona. – Mi történt tovább?
  • Az ember hazavitte a leányt, kinek szépsége bizonyára mindenkit el fogna ragadni, aki még nem tudná, hogy mik történtek vele a szerájban és a kiaja bég s Damad Ibrahim fővezér kioszkjában és a fehér herceg háremében. Valóban gyönyörűség látni e leányzót, és könnyen eszét vesztheti miatta, aki még nem tudja róla, hogy a szép virágszál csak nézni és nem letörni való, hogy azon szép és a paradicsom húrijait megszégyenítő alak egyszerre holt és merevvé válik, amint férfi keze érintiőt, és e halálhidegségből sem a padisah napként melegítő arca, sem a nagyvezér haragja, sem a szultána asszeki korbácsütései, sem a fehér herceg könyörgése nem bírta őt felébreszteni.
  • És utánajártál, hogy mi történt ezen leánnyal tovább?
  • Áldott legyen minden szó, mely ajkaidról engemet illet, óh, nagy padisah! Igenis, utánajártam. A jámbor szatócs hazavitte a leányt magához; örült neki, hogy mindenét odaadhatta érte. Maga mellé ülteté. Vacsorált vele együtt, akkor át akarta ölelni, keblére vonta, és íme, a leány holtan rogyott karjai közé, mint szokta mindig, valahányszor férfi ér hozzá, valamely bűbájos varázsoló szót ejtve ki ajkain, melytől őrizzen meg minden igazhívőt a próféta; azon szent asszonynak neve ez, kinek képét a gyaurok zászlóikon viselik, s nevét kiáltják, midőn az igazhívőkkel harcolni szállnak. – Haragos volt-e a vevő?
  • Nem, s őt inkább megnyugodott benne. Ez idő óta békében hagyja a leányt. Úgy tekinti, mint egy tündért, mint az őrülteket szokás, akiket nem bánt senki. Szabadon jár-kel házában. Halil nem engedi semmi durva munkát végezni, inkább maga tesz helyette mindent, úgyhogy azok között, akik őt ismerik, már példabeszéddé kezde válni a neve, hogy Halil rabszolgálót vett magának, s maga lett annak rabszolgája.
  • Ez valóban nevezetes eset – monda a padisah tudd meg tovább is, mi kifejlése lesz e dolognak! A teszkeredsi basi (titkár) jegyezzen fel mindent, amit elmondasz, örök emlékezetre.

A berber basi e beszéd alatt ügyesen végzé a padisah fejével hivatalos m űködését, s azután jött az ibrikdár aga, megmosá annak kezét, a peskiridzsi basi megtörülgeté azokat, a tirnakdzsi basi elvagdalá körmeit, a dülbendár felköté fejére a gyöngyös kaukot s derekára a hosszú keleti sált, a csohodár ráadá a turquoise-októl nehéz biniszt (felső gúnya), a szilihdár felköté bogláros kardját, s azután a szokott főhajtások mellett mindnyájan eltávozának előle, csak a khaszoda basi és a kapu agaszi maradtak mellette.

A khasz-oda basi jelenté, hogy a szeráj el őcsarnokaiban térdhajtva várakozik a szultán legalázatosabb két szolgája: Abdullah, a főmufti és Damad Ibrahim, a nagyvezér, kik fontos országos ügyben kívánnak szót terjeszteni a nagyúr elé.

A szultán még nem adott feleletet, mid őn a háremhez vezető ajtókon keresztül belép hozzá a kizlár aga (eunuch főnök), tisztességes fekete, hasított ajkú nemes úr, kinek azon szomorú kiváltsága van, hogy a szultán háremében szabadon járhat ki s be, és abban neki semmi öröme nincsen.

  • Mit kívánsz, h ű szolgám, kizlár aga? – szólt eléje menve Ahmed, s felemelve őt a földről, hová előtte leborult.
  • Legkegyelmesebb padisah. A virág nem tud ellenni nap nélkül, a virágok legszebb, legillatosabb szála, a szultána asszeki óhajtja látni orcádat.

E szókra még szelídebb, még mosolygóbb lett Ahmed arca; inte a khasz-oda basinak és a kapu agaszinak, hogy vonuljanak ki a másik terembe, a kizlár agát pedig visszaküldé, hogy vezesse elé a szultána asszekit.

Gyönyör ű damaszkuszi hölgy volt Aldzsalisz. A természet minden szépséget pazaron ruházott reá; bőre fehérebb, mint az elefántcsont, és simább, mint a bársony. Hajfürtei

mellett csak árny volt a legsötétebb éjszaka, s telt, mosolygó orcájának színe megszégyeníté a hajnalt s a feselő rózsát, s ha e szemekkel Ahmedre pillantott, mikben egész gyönyörvilága égett a paradicsomi örömöknek, a padisah édes villámoktól sújtva érzé szívét, s ha e bűvös­bájos ajkak megszólaltak, ki volna az, aki ellent tudjon neki mondani? Ahmed bizonyára nem. Óh, nem. „Kérjed országom felét.” Ez a legkisebbike azon hízelgéseknek, mikkel őt el szokta halmozni. Ha őt ölelheti, ha égő szemeibe nézhet, ha őt mosolyogni látja, elfeledi Sztambult és a hadsereget és a háborút és az idegen követeket, s ez nagy áldás a prófétától.

A kedvenc szultána azon csábító mosollyal járult Ahmed elé, mely örökké ellenállhatatlan volt reá nézve, s nem engedé a szultán ajkain megjelenni a tagadó választ.

Min ő sürgető kérése lehetett, hiszen csak hajnalban vált el tőle a padisah, minő álmot láthatott azóta, melynek megvalósulását óhajtja?

A szultán kezénél fogva vezeti őt bíbor ottománjáig, s megengedi, hogy lábaihoz leüljön; a szultána összefonja kezeit a padisah térdein, s felvetve arcára szemeit, szól:

– Leányodtól, a kis Eminától jövök, ő külde hozzád, hogy csókoljam meg helyette lábaidat. Valahányszor tégedet látlak, felséges kán, mintha az ő arcát látnám, s valahányszor őt szemlélem, mintha a te arcod állana előttem. Úgy hasonlít hozzád, mint a ragyogó csillag hasonlít a tündöklő naphoz. Három évet tölte be már, most lép a negyedik esztendejébe, s mégsincs férjhez adva. Ma reggel, hogy arcodat elfordítád tőlem, álmot láttam, mely a következő volt: leányaid hárman, Aisah, Hadissza és Emina ültek a nyílpiacon, pompás csillogó sátorok alatt; három sátor volt egymás mellett, egyik fehér, másik violaszín, harmadik naftazöld; ezekben ültek a hercegasszonyok ezüstszövetű kapanidzsákba öltözve, a gömbölyű selmikkel fejükön, s a hét szerencsés karika által felékesítve, melyek egy nőnek boldogságot hoznak, és amelyek az istifán

(diadém), a nyakkötő, a fülönfüggő, a gyűrű, az öv, a karperec és a kösöntyű.1 Mellettük ismét számtalan sátor, háromféle kék, háromféle zöld, miket az emírek, defterdárok, reisz effendik, muderriszek és sejkek nagy serege foglalt el. És a szeráj előtt három magas pálmafa volt felállítva, melyet elefántok húztak nagy kerekeken, és három kert, melyben minden virág cukorból vala készítve, és ekkor elkezdék a fővezérek az ünnepélyt, a kézcsók után a főmufti végrehajtá az egybekelést, melyen a vőlegényt a kiaja, a menyasszonyt pedig a kizlár aga képviselte, és azok mind megajándékoztattak. Ekkor jöttek a vőfélyek a nászajándékokkal, száz teve virággal és gyümölccsel megrakva, egy elefánt arannyal, drágakövekkel és tündöklő fátyolokkal; két eunuch smaragddal kirakott tükrököt hozott, pompásan felnyergelt lovakat a miri ahorok (lovászok). Ezek után jöttek a nagyvezér kísérői, és dzsiridhajításban gyönyörködteték a bámuló szemeket, jöttek ismét a tömlőhordók, s egy sátorban faembereket és egy eleven kentaurt játszattak, és az egyiptomi kard- és abroncstáncosok, az indu szemfényvesztők és kígyótáncoltatók, akik után következett a főmufti, s orcádnak színe előtt a Koránból egy versezetet olvasott fel, és azt megmagyarázta szépen. Ezután jöttek az arzenálból való emberek, kik egy egész vitorlás gályát húztak nagy hengereken, és utánuk a topidzsik (tüzérek), kik szinte hengereken egy várat szállítottak elé, ágyúkkal megrakva, és azokból lövöldöz

1 E hét jelt kapják menyasszony-ajándokul.

tek. Ismét erre az egyiptomi ópiumev ők tánca következett, amely igen csodálatos, akik után ismét majmok és medvék játszottak furcsa dolgokat; mindezekre következett a céhek elvonulása és a janicsárok megvendégelése, legvégtére a pálmák ünnepe; amidőn azok a szeráj kapujáig vitettek a cukorkertekkel együtt, és a lámpaünnepély, melyben tízezer színes lámpa ragyogott húszezer nyíló tulipán között,

úgyhogy azt lehetne hinni, hogy a lámpák virágoznak és a tulipánok világítanak; a rumili hisszár és az anatoli hisszár ágyúi mennydörögtek közben, s a Boszporusz egy lángtengerré látszott válni a fénylő hajóktól s a szikrázó tűzjátékoktól. Ime, ilyen álma volt legalázatosabb rabszolgálódnak Dzsemahir 12. (jún. 15.) hajnalán, amely szerencsés nap az ozmanlik előtt.

Hasonló álmokat igen unalmas dolog volna végighallgatni, de Ahmed gyönyör ű- ségét lelé azokban; őt az ünnepélyek boldogíták, és semmivel sem lehete annyira megnyerni kegyét, mint valami új, feltűnő ragyogó pompával, aminőt még elődei nem ismertek. Aldzsalisz azáltal lett kegyencévé, hogy a tulipánok és lámpák ünnepélyét feltalálta, melyet minden évben megültek, s a „pálmák ünnepélye” ismét új eszme volt, és a „cukorkerteké” szinte. Ahmed elragadtatással ölelé keblére a kedvenc szultánát, s megesküvék neki, hogy álmát teljesíteni fogja, s úgy bocsátáőt vissza a hárembe.

A kizlár aga bebocsátá a künn várakozó két f őurat. Elöl lépett be a főmufti, utána Damad Ibrahim, a fővezér, mindkettő hófehér, rengőősz szakállal, komoly, tiszteletgerjesztő arcok.

Ott lehajoltak a szultán el őtt, megcsókolák köntöse szegélyét, s leborulva maradtak előtte, míg fel nem emelé őket.

  • Mi hoz benneteket a szerájba, derék országnagyok? Mint illett, a főpap kezdé a beszédet.
  • Legkegyelmesebb és leghatalmasabb úr. Légy kegyelemmel irántunk, amid őn életed örömeit szavunkkal háborítjuk; mert ámbár áldás az álom, de jobb az ébrenlét az álomnál, s aki rejtegeti maga előtt a veszélyt, annyit tesz, mintha önmagától lopna. Tudva lesz előtted, legdicsőbb padisah, miszerint néhány év előtt tetszett Allahnak megengedni, hogy a lázadó Esref Perzsia törvényes fejedelmét, Tamasip sahot elűzze fővárosából. – A fejedelem bujdosóvá lett. A fejedelem anyja rongyokba öltözött

közszolgáló gyanánt tengette életét Ispahánban. Az ozmán fegyverek nem engedheték a bitorlónak, hogy rablott trónján nyugodtan ülhessen, s diadalmas hadseregeid, miket Ibrahim vezér s az „erényes” Küprili utóda, Nuumán Küprilizáde vezérlett, elfoglalák Perzsiától Kermandzsahánt, s birodalmadhoz csatolák. Ime, azonban a prófétának tetszik csodák történését engedni. Egyszerre előtámad az elveszettnek hitt Tamasip sah egy maroknyi hadsereggel, s három csatában Damaghan, Derechár és Ispahan mellett tönkreveri Esref kánt, őt magát futtában a lovak taposták el. Most a visszatért fejedelem visszaköveteli az ozmán birodalomtól az elfoglalt tartományokat, s fővezére, Szafikuli kán nagy hadsereggel közeleg Küprilizáde ellen. Az ozmán fegyverek napját sötétség fenyegeti. Leghatalmasabb úr! Ne engedd dicsőségeden e csorbát esni; mi a fővezérrel már összegyűjtöttük a hadsereget, mely készen áll a Boszporusz partján minden percben hajóra szállani; pénz és eleség ezerötszáz teve hátán előre küldetett a határok felé Nuumán számára. Csak egy szavadra van szükség, s fegyveres kézzé válik az ország, melynek csapása egy másik országot ejt el; csak egy intése kell szemeidnek, s a földből támadnak elő a harcosok, mintha a négyszáz év alatt elhullott ozmán hősök mind egyszerre kikelnének sírjaikból, hogy a próféta zászlóját megvédjék; de a zászlót neked kell kezedbe ragadnod, legdicsőbb padisah, mert fegyvereinknek csak jelenléted adhatja meg a diadalt; azért kelj, övezd fel derekadat Mahomed kardjával, és szállj le a seregek közé, melyek óhajtva várják arcod láthatását, mint óhajtja a nap feljöttét, kinek hosszú az éjszaka, és aludni nem bír.

Ahmed szelíden tekinte le a beszél őre, mintha azalatt, míg ez beszélt, egészen másról gondolkoznék, s egy szót sem hallana azokból, amik hozzá mondattak.

– H ű szolgáim – szólt nyájasan mosolyogva. – E mai nap szerencse napja rám nézve. A szultána asszeki álmot látott e hajnalon, mely méltó, hogy valósíttassék; Isztambul utcáin fényes ünnepély volt, ki volt világítva az egész város,

lámpák és tulipánok ragyogtak a puszpángfák kertjeiben és az „édes vizek” körüli kiöszkök udvarain, s mozgó pálmafák és cukorból készült kertek vitettek körül a piacokon, az utcákon kerekenjáró gályák és várak sétáltak végig. Egy álom oly szép, hogy valósulásra vár.

A főmufti meghajtá magát mellén keresztbetett kézzel.

  • Allah akbár! Allah kérim! Az isten hatalmas. Legyen úgy, ahogy parancsolod. Keljen fel a nap ezután nyugoton, ha úgy kívánod.

Azzal a főpap visszavonult, és elhallgatott.

De el őlépett az agg fővezér, Damad Ibrahim, s kaftánja szélével megtörölve könynyes szemeit, szomorúan állt meg a padisah előtt és szólt.

  • Óh, uram! Allah külön napot rendelt az örömre, különt a szomorkodásra, s nem jó azokat egymással összetéveszteni. Semmi ok sincsen jelenleg az örömre, de a bánatra annál több. Az ország minden részeiből gyászhírek érkeznek, mint fekete hollók, midőn zivatar közelg: tűzvész, ragály, földrengés, vízáradás, vihar rémíti a népet. Csak e héten égett le Sztambul legszebb része, a hodzsa basa mellett, alig néhány hete az Ejul külváros az egész part mentében, midőn a város másik része kivilágíttatott Murad herceg születésére. Kallipoliszban a villám a lőpormalomba sújtott, s hatszáz munkás repült a légbe. A Kiagadkhane patak egy éjjel úgy megáradt, hogy az egész édes vizek völgyét elöntötte, s a fölállított ágyúkat elragadta, s íme, nézzed: legújabban Szantorin sziget mellett egy új sziget emelkedett ki a tengerből, három hónapig folyvást nőttön-nőtt, és amíg megnőtt, Sztambul alatt reszketett a föld. Óh, uram, ez nem jó jelenség nekünk, s ha van füled szolgáid tanácsát meghallgatni, böjtöt rendelj és hamvazó napot az örömünnep helyett, mert Sztambulra gonosz napok közelgenek. Ellenség szava hallatszik határainkon körös­körül, a Ton (Duna) partjáról, mint a Prut vize mellett és Eriván hegyei közül, mint a szigetek felől, s ha tíz keze volna minden muzelmánnak, mind a tízre jutna egy kard, hogy

azzal védelmezze országodat. Ám neheztelj ősz szakállamra, és büntess meg vakmerőségemért; én lángok között látom Isztambult, valahányszor ünnepélyre van az kivilágítva, s ijedtséggel kiáltok hozzád és a prófétához: segítsetek!

Ahmed szultán folyvást kegyesen mosolygott. Hangja édes volt, mint a folyóméz, midőn felelt.

  • Nemde tenéked, derék Ibrahim, van egy fiad, akit Omárnak hívnak, aki meghaladta már a negyedik évet? Nekem is van egy leányom, aki már hároméves, Emine. Él az én lelkem, hogy addig fel nem kötöm a próféta kardját és a veszély zászlaját kezembe nem fogom, amíg őket össze nem házasítám. Régen egymásnak voltak ők szánva, s érdemeid szaporodása sietteti egybekelésüket. A szultána asszekinak esküvel fogadtam azt fel, s visszafelé esküdni nem lehet, mint ahogy tesznek a hitetlen tűzimádók, kik ha fogadást vagy esküt tőnek, viszszafelé elmondják azt, s azt hiszik, hogy azáltal fel vannak oldva alóla. Igaz hívő- höz ez nem illik. Én megígértem ez ünnepélyt, s akarom, hogy ez pompás legyen.

Ibrahim felsóhajtott, s búsan köszöné meg a nagyúri kegy ez újabb tanúbizonyságát. Ráért volna ugyan ez későbbre is maradhatni: hisz a vőlegény csak négy, a menyasszony csak hároméves.

  • Allah kérim! Az isten ne engedje megrövidülni árnyékodat, hatalmas padisah! – szólt Damad Ibrahim, s azzal megcsókolva a nagyúr kezét, eltávozának mind a ketten.

A szeráj kapujában borúsan monda a f őmufti a nagyvezérnek: – Jó lett volna nekünk kettőnknek nem őszülni meg.

Ahmed pedig a bosztandzsik (kertészek) kíséretében sietett a puszpángfák kertjébe tulipánjai közé.

  1. A rabnő rabja

A jámbor Halil Patrona egész példabeszéddé kezde már válni, a bazáron nem is nevezték másképp, mint a rabnő rabjának; ami egyébiránt éppen nem ártott neki, mert annál többen mentek be hozzá csibukot és dohányt vásárolni, minthogy mindenki szerette volna ismerni azt a müzülmánt, aki egy valóságos pénzen megvett rabnőt még csak kezével sem érint, hanem végez helyette minden házi dolgot, mintha az vette volna meg őtet.

Patrona szomszédjában lakott Musszli, egy veterán janicsár, ki id őtöltésből a papucsfoldozás művészetét gyakorolta.

Ez gyakran látta Halilt holdvilágos éjszakákon a háztet őre fellopózni, ahol GülBejáze aludt, s ott kétlépésnyire leülve tőle, elmélázni, órákig, éjfélekig, a késő hajnalig; homlokát tenyerébe fektetve nézte, bámulta azt a gyönyörű termetet, azt a szép halovány arcot, és gyakran közelebb csúszott hozzá, oly közel, hogy ajkai annak arcától alig voltak egy gondolatnyi távolra; akkor ismét visszakapta fejét, és ha olykor fel talált ébredni a rabnő, inte neki, hogy csak aludjék tovább, nem háborítja senki.

Halil mindezzel a beszéddel nem tör ődött, arca ugyan még valamivel halványabb volt, mint azelőtt, de ha valaki szemtül szembe mert volna vele tréfálni, tapasztalandá, hogy karjai most sem gyöngébbek, mint valaha.

Egy napon szinte ott ült boltja ajtajában, keveset ügyelve az el őtte járókelőkre, s oly irányt adva messze kibámuló szemeinek, hogy valamennyi feje fölött ellásson, amidőn valaki, aki egészen csendesen lépett oda hozzá, nagy nyájasan megszólítja:

  • Kedves csorbadzsim! Patrona odatekintett, s Janakit látta maga előtt, egykori rejtélyes vendégét.
  • Ah, te vagy az, muszafirom. Ugyan kerestelek két álló nap azután, hogy eltávoztál, vissza akartam adni ötezer piaszteredet, melyet nagy bolondság volt tőled nekem ajándékoznod. No, de jól van, már most nem kereslek, mert azt a pénzt mind elköltöttem.
  • Örülök ezt hallani t őled, Halil, remélem, hogy sorsodon javítottál vele. Elfogadsz-e ismét egy napra vendégednek?
  • Kész örömmel. Csakhogy kett őt kell megígérned: először, hogy semmiféle ravaszságot el nem követsz avégett, hogy nekem valamit megfizess, amit ingyen adok; másodszor, hogy nem kívánsz nálam maradni éjszakára, hanem átvándorolsz tanyázni az én derék szomszédomhoz Musszlihoz, aki szinte magányos ember és papucsokat foldoz, s ilyenformán igen tiszteletre méltó férfi.
  • És miért nem hálhatok te nálad? – Mert tudnod kell, hogy most már ketten vagyunk a háznál, én és egy rabnő.
  • Hát nem tesz az semmit, Halil. Én elhálok a tet őn, te pedig leviszed a rabnődet magadhoz.
  • Az nem lehet, Janaki, az nem lehet. – Miért nem lehet?
  • Mert inkább elhálnék abban a veremben, melybe a tigris beleesett, inkább aludnám a hyppopotamus fészkében, vagy egy csónakban, melyet kajmánok és krokodilusok őrzenek, inkább töltenék egy éjszakát egy pincében, mely tele van skorpióval és skolopendrummal, avagy a szúremi toronyban, melyet a dzsinnek látogatnak, s jobb volna az eleven baziliszkusszal ülnöm szemtül szembe, mintsem töltenék egy éjszakát ezen rabnővel egy szobában.
  • Bámulatra gerjesztesz, Halil. Tán csak nem te vagy az a nevezetes müzülmán, kiről már Perában is beszélnek, hogy rabnőt vett, és azt szolgálja.
  • Te mondád. De jobb lesz, ha nem beszélsz róla többet. Mindennek a te ötezer piasztered az oka, egészen meg vagyok rontva azóta; az eszem visszafelé jár, s ha jönnek hozzám vásárosok, kérdéseikre olyan feleletet szoktam adni, hogy nevetnek rajtam. – Beszéljünk inkább terólad. Megtaláltad-e már leányodat?

Most Janakin volt a sor felsóhajtani. – Kerestem mindenütt, nem találtam sehol. – Hogyan vesztetted el?

  • Egy szombat napon több társnéival a Márvány-tengerre ment egy vitorlás ladikban, mulatozni. A zene és énekhangok odacsaltak egy török kalózt, s az a békességes

ország közepében elrablá mind a lányokat, s oly titokban el tudta adni, hogy nyomára nem juthatok sehol. Már az kell hinnem, hogy a szultán szerájába vitetett.

  • No, onnan ugyan pedig sohasem kapod ki. Janaki nagyot sóhajtott, s fejét búsan megcsóválva kérdezé: – Gondolod, hogy sohasem juthatok hozzá, ha ott van?
  • Ha-ne-ha egyszer a janicsárok vagy a dzsebedzsik vagy a bosztandzsik egyet gondolnak, s a szultánt leteszik.
  • Ki merne ilyesmire még csak gondolni is, Halil?
  • Bizony én mernék, ha az én leányom volna ott a háremben, az én akaratom és az ő akarata ellen. Hanem az nem neked való dolog, Janaki. Te nem ontottál más vért soha, mint tulok- és ökörvért, hanem annyit mondhatok, hogy ha én olyan gazdag ember volnék, mint te, még a szerájból is ki tudnám hozni leányomat. A gazdagság nagyobb erő, mint a vitézség.
  • Kérlek, ne beszélj olyan fennhangon. Szomszédaid valamelyike meg találja hallani, s leüt, hogy pénzemet elvegye. Pedig sok pénzt hordok magammal, s mindig félek, hogy elrabolják tőlem. A bazár előtt vár egy szolgám egy öszvérrel. Annak a hátán van két tömlő aszalt pálmaszilva. Neked megmondom, hogy azon tömlők félig arannyal vannak töltve, s csak azon fölül van a pálmaszilva. Szeretném azokat nálad letenni. Rabnőd nem nyúl hozzá, ugyebár?
  • Bátran otthagyhatod; ha meghagyod neki, hogy ne nézzen rájok, be fogja hunyni szemeit, mikor azon megy.

Ezalatt bezárta boltját Patrona, s elvitte vendégét magához; útközben beszólt szomszédjához, az emberséges janicsárhoz, aki papucsokat foldoz. Musszli szívesen ajánlkozott Halil vendégének éjszakai szállásadásra. Patrona azonfelül meghívta őt magához egy kevés jóízű piláfra s néhány serleg tiltott nedv elköltésére, melyre az érdemes jancsár még szívesebben ajánlkozott.

Azzal beléptek Halil házába.

Gül-Bejáze éppen a t űzhely mellett állt, és Halil vacsoráját főzve, amint ez vendégével együtt bejött az ajtón, s hallva a lépéseket, visszafordítá arcát.

Ezen pillanatban elordítá magát a görög jövevény, s hosszú süvegét magasra hajítva, odarohant a rabnőhöz, és térdre borulva előtte, kezeit, karjait, azután halovány orcáját össze-vissza csókolá, és a leány odaomlott vállára, és átölelte a férfi nyakát, és sírt mind a kettő, és egyik rebegte e szót: „leányom!” a másik: „atyám!”

Halil csak bámult, és nézett reájuk.

Janaki pedig folyvást térden állva, ég felé emelé kezeit, és hálákat adott istennek, hogy lábait ide vezérlé.

  • Allah akbár! Áldott legyen az úr – szólt Patrona is, odalépve hozzájuk. – Íme, akit oly régen kerestél, nálam kellett őt feltalálnod. Magasztald istenedet, mert illetlenül nyered őt vissza tőlem.
  • Nem jól mondád, Halil – szólt az apa örömt ől ragyogó arccal. – Nem fogod őt nekem visszaadni, sőt inkább itt marad nálad örökre. Mert ha háromszor, három irányban körüljárom is ezt a földet, nem találnék számára olyan férjet, mint te vagy; azért mondjad, mi árát szabod neki, hogy őt kiválthassam, és mint szabad nőt adjam át neked.

Halil nem sokat gondolkozott a váltságdíjon, hamar készen volt vele. Egy tekintetet vetett Gül-Bejáze mosolygó ajkaira, és egy csókot kért azokról. Janaki megfogá leánya kezét, és az ő kezébe tevé azt.

Halil már kezében tartá a forró sima kezecskét, érzé annak biztató szorítását, látta a lányt mosolyogni, látta ajkait csókra nyújtani, és még mindig nem hitt szemeinek, még mindig attól remegett, hogy amidőn ajkaival érinteni fogja, a leány ismét el fog halni, halovány lesz és hideg, csak amidőn végre ajka ajkihoz forrott, és keble keblén dobogott, és érzé a visszaadott csókot és a szív meleg dobogását, akkor hívé csak el boldogságát, és azután hosszan-hosszan tartá őt kebléhez és ajkát ajkaihoz szorítva, és boldogabb volt, mint akik a paradicsomban vannak.

És azután leültették maguk közé a lyánt, egyfel ől az apa, másfelől a férj, kezükbe vették kezeit és hízelgének neki és ölelték. A leány csókot és ölelést kapott, akár jobbra, akár balra hajolt, és arca nem volt halovány többé, hanem égő piros, mint az átváltozott rózsa, melyre Thisbe vére hullott. Igérte atyjának és férjének, hogy sokat, igen sokat fog nekik beszélni oly dolgokról, minőkről sejtelmük nem volt soha.

Az ablakon keresztül, a vékony rácsozaton át nézte e jelenetet az emberséges berber basi.

Még javában élvezék örömeik mámorát, amid őn bedugja fejét az ajtón a sokszor emlegetett szomszéd, az emberséges Musszli, s meglátva ezt a jelenetet, vissza akará húzni ábrázatját, de észrevette őt Halil, s nagy vígan rákiálta:

  • Gyere be, gyere! Jámbor szomszédom, ne tarts semmitől, látod, vígan vagyunk.

A jámbor szomszéd szépen tartózkodva belépett, dugdosva kezeit a kaftánja keblébe, mert szurkosok valának azok igen nagy mértékben, ámbár szüntelen mosta, de nem akart lemenni róluk a szurok; a turbánja tekercsébe pedig most is oda volt szúrva az ár, s nagyon szépen vette ott ki magát, mint valami kócsagtoll; természetesen neki is, mint minden csizmadiának, a legrongyosabb papucs volt a lábán.

Mid őn meglátta Gül-Bejázét Halil ölében, s magát Halilt örömtől sugárzó arccal, összecsapá a kezeit, és elkezdett csodálkozni, mindjárt gondolva, hogy nagy változásoknak kellett itt ma történni.

Halil pedig kényszeríté, hogy üljön közéjök, és Gül-Bejázét megcsókolta, és monda:

  • Látod, kedves szomszéd, ez most az én feleségem; és ezentúl szeretni fog engem, és én nem leszek az én rabszolgálóm rabja. Ezen tisztes férfiú pedig az én nőm atyja. Azért üdvözöld őket, s azután egyél és igyál velünk.

Musszli odalépett Janakihoz, és megcsókolá annak vállát; azután Gül-Bejázéhoz fordulva, kezét a földhöz és

homlokához értette, s leült Janaki mellé az eléhozott vánkosokra, és lakmározott velök.

Janaki elküldé magával hozott legényét a pástétomsüt őhöz, Musszli átszaladt házához, és hozott át egy ezüsttel kivert tamburát, melyet nagyon jól tudott verni, és igen érzékenyítőn tudott mellette énekelni, s így bor és zene és szép hölgy csókja mellett vígan folyt le Halil nászestéje.

A vigalmat az ablakon keresztül nézte az érdemes berber basi, s alig bírta fékezni csodálatát, midőn látta, hogy Gül- Bejáze sem a csóktól, sem az öleléstől nem rogy össze halottan többé, mint ezt a háremben tevé, sőt arca pirosabb, mint a hajnal.

Végre nem állhatá tovább a kíváncsiságot, az ajtóra került, s belépett a mulatozók közé.

Együgy ű baltadzsinak (baltás, favágó) volt öltözve, elég ostoba képe is volt hozzá, hogy többet senki se nézzen ki belőle, s nagy alázatosan mutatta be magát:

  • Allah kérim! Szalám aleikum! Az isten adjon áldást a ti mulatságaitokra; olyan vígan voltatok, hogy kihallott a temetőbe, midőn arra mentem. Ha meg nem bántanálak benneteket, örömest itt maradnék, míg megengeditek, s hallgatnám a zenét, melyhez ezen derék müzülmán olyan szépen ért, s azokat a szép regéket, miket amaz égből aláhozott huri zengedező ajkai mesélnek.

Musszli ittas volt a bortul, Gül-Bejáze és Halil a szerelemt ől, egyiknek sem volt semmi kifogása az idegen szavaiban, csak Janaki nem élt sem borral, sem szerelemmel, ő volt józan, s fülébe súgá Halilnak:

  • Vajon ezen idegen nem kém, vagy nem tolvaj-e?
  • Hogy gondolsz arra? – mondá négyszemközt Halil – Hiszen látod, hogy milyen emberséges baltadzsi. Ülj le, derék müzülmán, és tarts velünk.

A berber basi szót fogadott. Evett és ivott, mint aki három nap óta éhezik, el volt ragadtatva Musszli tamburája által, s felnyitott szájal hallgatta az általa elmondott mesét a

fösvény papucsairól, s akkorát kacagott rajta, mint aki sohasem hallotta még ezt.

  • Már most mondj te nekünk valami regét, asszonyok legszebbike – szólt a hölgyhöz fordulva ekkor, s Gül-Bejáze megcsókolva férjét, egy cseppet ivott az eléje nyújtott serlegből, hogy ajkai nedvesek legyenek, és mondott regét:
  • Volt egyszer egy gazdag keresked ő, nem tudom már hol, Pérában vagy Galatában vagy Damaszkuszban. A neve sem jut eszembe, nincs is arra semmi szükség. Egyetlenegy leánya volt ennek, akit igen nagyon szeretett, akinek minden kívánságát teljesíté, s még a szellőtől is megőrizte.
  • Nem tudod, hogy e leányt hogy hívták? – kérdezé a berber basi. – De igen, Irénének hívták, mert görög leány volt.

Janaki megijedt e szóra. Leánya tán saját történetét akarja elbeszélni, mert hiszen ő kapta e nevet a keresztségben. Az ugyan nagy gondatlanság volna idegen emberek jelenlétében. – Iréne egy napon ifjú barátnéival a tengerre ment csónakázni; énekeltek, dalolgattak, az idő szép volt, a tenger sima; midőn egyszerre a sima tengeren kalózvitorla jelen meg, s egyenesen a csónakázó leányok felé csap, s mielőtt azok elérhetnék a partot, mindnyáját elfogja, és rabul magával viszi.

Szegény Iréne! Még csak istenhozzádot sem mondhatott szeret ő atyjának; elgondolá, midőn a rabló vitorlája sebesen repült vele, s mindig messzebb látta távozni a várost, melyben lakott, hogy ott őt most várják – várják! Atyja kinn áll az ajtóban, s minden érkezőt megkérdez, ha nem jön-e még leánya. Otthon vigalmat rendezett számára, minden vendég együtt van már, csak ő nincsen; majd kimegy a tenger partjára, s végignézi a sima, fényes víztükröt szemeivel, és kérdi a haboktól: leányom hol van, ki tud felőle?

(A férj és apa szemei önkénytelen megteltek könnyel.)

  • De ne sírjatok hát, milyen bohók vagytok ti, hisz ez csak mese! Halljátok tovább. Az elrabolt lányt Sztambulba hozta a rabló, s egyenesen a kizlár agához vitte, aki a padisah

háreme számára szokta a rabnőket összevásárlani. Az alku rövid volt; a kizlár aga kifizette, amit a kalóz kért, s azzal átadá Irénét a szeráj rabnőinek, kik őt rögtön illatos fürdőkbe vitték, s csodálkozva magasztalták arcát, termetét, szépségeit. És midőn Iréne e magasztalásokat hallá, szívében elborzadt. Tehát isten azért adott neki bájokat, hogy azok miatt áldozatul vesszen el? Jobban szerette volna ekkor, ha púposnak, kancsalnak, feketének született volna, ha arca ragyás volna, mint a jégeső verte víz, és teste bélpoklos, hogy undorodnék el tőle, aki látja, oh! Mert jobban undorodott ő magától így.

Ekkor cifra köntösöket adának reá, fülébe gyémánt függ őket akasztottak, derekát drága sállal fonták körül, karjaira, lábaira arany kösöntyűket csatoltak, s így vivék be őt a titkos terembe, melyben a padisah hölgyei voltak együtt. Ez pedig régenrégen volt, ki tudja, melyik szultán alatt, akit atyáink sem ismertek.

Fény és pompa, virágok és sz őnyegek ékesíték a roppant termet, melynek boltozatja drágakövekkel volt kirakva, és a padozat csupa merő gyöngyházból állt, hogy csillogott, mintha csupa merő szivárvány volna összetörve, s annak darabjaiból volnának a földön kirakva virágok és madarak a legcsodálatosabb formákban, mely miatt szőnyegeket nem volt szabad a padozatra rakni, s hogy a hideg padon át ne hűtsék a delnők lábaikat, apró zsámolykák álltak készen, melyeket lábaikra kötöttek, s azokon állva sétáltak végig a teremben. Ezeket nevezik kobkobnak.

  • Ej, ej – szólt aggódva Janaki -, oly elevenen írod le a szeráj belsejét, hogy szinte félni kezdek tőle. Ha az ember ezt hallgatja, annyit tesz, mintha a szultán háremébe vetne egy pillanatot, s annak jobb volna előre meghalni.
  • Hiszen csak mese ez, és képzelt terem, amelyr ől beszélek. A terem közepén volt egy nagy szökőkút, és abból illatos rózsavíz szökellt magasra, arany labdákkal játszva; a falakon földig érő velencei tükrök, mikben gyönyörű odaliszkok bámulták termeteik alkotását, az oszlopokon száz

meg száz lámpa ragyogott, mindenféle színekben, s tündéri világítást adott a teremnek, melyen valami átlátszó kékes köd látszott derengeni, az ámbra és burnut füstjéből támadt ez, melyet a delnők hosszú argilákból szívnak. De jobban mint minden pompa és ragyogvány lepé meg Irénét a szultána asszeki alakja, kihez vezetteték. Egy magas, ideges termetű hölgy ült a terem végén emelt dívánon, termete derékban karcsú, de vállban széles és gömbölyű, hófehér nyakát és karjait igazgyöngy füzérek köríték, gyémántos kapcsokkal, drágaköves turbánjába magas kócsagforgó volt tűzve, mely még büszkébb tekintetet adott fejedelmi alakjának; nagy fekete szemeivel igazgatni látszott az egész világot.

  • Ejnye, ejnye – szólt közbe Janaki -, olyan elevenen írod le, hogy szinte félek rá hallgatni, legalább csak egy kis fátyolt hagytál volna meg az arca előtt.
  • Hiszen régen történt ez, ki tudja melyik szultán alatt?… A rabn ő a szultána asszeki elé vezetteték, ki kétszáz rabnőtől környezve, kis kedvenc törpéjével játszadozott, körüle énekeltek, táncoltak és füstölőt hintének, fölötte egy nagy cukorból készült gyümölcsfa volt, melyen mindenféle alakú és színű cukorgyümölcsök függtek, s mikből gyakran szaggatott le a szultána, s megkóstolá egy kevéssé, ami megmaradt, a kis törpének adta, az megevett mindent. Irénét itt egy fekete eunuch fogadá el, ripacsos fekete képű férfi, kinek felső ajka fel van hasítva, hogy úgy fogai kilátszanak.
  • Éppen mint a mostani kizlár agának! – kiálta fel kacagva Musszli. – Mintha csak őt látnám magam előtt.
  • A szerecsen parancsolá Irénének, hogy boruljon arcra a szultána el őtt. Iréne leborult, és amíg ott arccal a földön feküdt a szultána előtt, e szavakat mondá magában: „Boldogságos szent szűz! Isten anyja, szüzek védője, láss meg engemet ezen helyen, és midőn hívlak, szabadíts meg engem.” A szultána ezalatt parancsolá rabnőinek, hogy bontsák le Iréne hajfürteit, s amidőn sarkig omló hajától

eltakarva ottan előtte állt, meghagyá, hogy fessék ki orcáját pirosra, mert nagyon halovány volt, szemöldeit feketére, és haját kenjék be illatos olajjal, nyakára és karjaira pedig fűzzenek igazgyöngyöket. Iréne nem tudta, hogy mi fog történni vele, amidőn a kizlár aga odalépett hozzá, s biztató hangon e szavakat mondá neki: „Légy örömben, boldog hajadon, mert nagy szerencse ért ma tégedet. A bejrám ünnep egy hét múlva leend, s a kedvenc szultána téged választott ki a többi odaliszkok közül, hogy a padisahnak ajándékozzon. Azért örülj.” Iréne pedig szeretett volna meghalni e hírre. Azzal a szultána egy nagy legyezőt adatott kezébe merő pávatollakból, s megengedé neki, hogy folyvást ott lehessen mellette, s a kis törpét ölében tarthassa. Mint később megtudá Iréne, ez is nagy kegyelem jele volt. Hat napig azután halálos aggodalmak között élt ott a leány. Társnéi irigykedtek rá, mert a háremhölgyek nem szeretik egymást, ők csak gyűlölni tudnak. Mindennap látta a szultánt, szelíd, nyájas arca iránt önkénytelenül tiszteletet érzett, de ha arra gondolt, hogy őt szeretnie kell, elborzadt lelkében. A szultán legtöbbször a kedvenc nővel töltötte idejét, de néha megesett, hogy egyik vagy másik odaliszknak veté a kendőt, és az nagy szerencsének tartatott, vagy nagy szerencsétlenségnek. Egy szép szőke olasz leány volt ott, kit a nagyúr nagyon látszott kedvelni; egyszer a szép szőke leány elmulasztá szemeit lesütni a szultána előtt, midőn vele találkozott. Másnap Iréne nem látta többé a leányt, s midőn tudakozódott utána, hálótársnéja megsúgá, hogy az a múlt éjjel megfojtatott. S akárhányszor lehete hallani éjféli sikoltásokat a szeráj titkos erkélyén, s utána mintha valami nehéz hullana a vízbe, és másnap rendesen egy-egy ismerős arc hiányzott a szerájból. Azok mind elbízott rabnők voltak, kik örömüket nem bírták elrejteni a szultán kegyei felett, s emiatt a vízbe hányattak. Senki sem kérdezősködött felőlük többet.

Janaki összeborzadva szólt közbe: – Ugyan jó, hogy mindez csak rege.

  • Eljött végre a bejrám ünnepe – folytatá Gül-Bejáze a regét.
  • Egész nap dörögtek az ágyúk a Boszporuszon. Este kifáradva érkezett a padisah háremébe, amidőn a szultána asszeki kézen fogá Irénét, és odavezeté a nagyúrhoz, s a más egyéb neki rendeltetett ajándokokkal, arannyal kivarrott jószágokkal és befőtt gyümölcsökkel együtt őt is átadá a padisah gyönyörűségének. A nagyúr nyájasan tekinte a leányra, míg az, mint az oroszlány kalitkájába vetett őz, reszketett előtte, és midőn a szultán megfogá kezét, hogy őt keblére vonja, e szókat suttogá: „Szűz Mária…” És íme, azonnal elhalaványult a leány, szemei lezáródtak, és holtan rogyott le a földre. Nem első volt az ilyen jelenet a háremben, az idehozott hölgyek mindegyike rendesen az ájuláson kezdi; a rabnők rögtön futottak hozzá, testét illatos szerekkel dörzsölék, átható szeszeket töltöttek arcára, jeges vizet csepegtettek szívgödrére, mind hasztalan! A leány nem ébredett fel, és holt maradt másnap reggelig; ahová letették, ottmaradt.

Másnap ismét maga elé hozatta őt a padisah; elébb hízelgő szavakat mondott neki, megajándékozá szép ruhákkal, kösöntyűkkel, arany istifánnal, a rabnők körülfüstölék bódító illatokkal, megfüröszték hevítő ámbra és nárdus fürdőben, vérlázító italt adtak neki inni. Mindhiába. A Szűz Mária

nevére ismét megszűnt minden vérforgás szívében, lerogyott, elhalt, és föl nem ébredett semmi mesterségtől; ez így történt harmadnap is. Ekkor a szultána asszeki dühre gerjedett ellene, s azt mondá, hogy ez nem isten műve e leányon, hanem gonosz indulatból tetteti magát halottnak, s rögtön parancsolá, hogy meg kell kínozni a rabnőt. Elébb jéghideg márványlapra tették a leányt egészen öltözetlenül; nem reszketett! Azután lassú pártűz fölé tarták vasrostélyon. Nem mozdult meg. Azután veres hangyákat kerestettek elő a puszpángfák kertjéből, azokat bocsáták el testén. A leány meg sem szisszent mérges harapásaikra. Végre hegyes tűket szurdaltak körmei alá, és a leány még arra sem mozdult meg. Ekkor dühében korbácsot ragadt az

asszeki, s maga addig verte azzal a leány testét, míg bele nem fáradt, de lelket még sem tudott bele verni.

  • Allahra mondom! – kiálta az elbeszélésnél Halil, öklével az asztalra ütve. – Azon szultána megérdemlené, hogy bőrzsákba varrva a Boszporuszba vettessék. – Hisz ez csak mese – szólt Gül-Bejáze, megsimogatva a jó Halil Patrona állát, és folytatá. – A szultán megparancsolá, hogy el kell Irénét távolítani a háremből, mert nem akarta az eleven halált látni maga körül; s a szultána oda ajándékozá őt a padisah kis öccsének, ki a szultán testvérének fia volt. Szép halavány ifjú volt a herceg, mint rendesen szoktak lenni azok, akiket az asszonyok nagyon szeretnek. A szeráj külön részében tartatott ő fogva, mert bár minden öröme megvolt, pompa, gazdagság, rabszolgák vették körül, de a szerájt sohasem volt neki szabad elhagyni. A szultána maga vezeté hozzá Irénét, gondolva, hogy a leányon ülő varázst legkönnyebben meg fogják törni az ifjú szép szemei. A halvány herceg el volt ragadtatva a leány látásától, hízelgett, rimánkodott előtte, kérte, hogy ne haljon meg csókja, ölelése elől. Hiába. A leány ismét elalélt az első érintésnél, s mintha hullát csókolna, aki ajkát érinté. A herceg ráborult, sírva kérte, hogy térjen magához. Nem hallá az, és nem felelt. Végre maga is megszánta őt a szép szultána asszeki, a könny, a rimánkodás, mely nem hatott a halottra, az ő szívét indítá meg; odahajolt a halavány hercegre, átölelte őt gyöngéden, keblére vonta szeretettel, és elkezdé vigasztalni, megcsókolva ajkát és szemeit, s a herceg megvigasztalódott, és nagyon örültek egymásnak, nem volt senki más jelen, csak az alélt leány, ki csak annyi volt rájuk nézve, mint egy halott.
  • Üm – mormogá magában a berber basi -, ezt is jó volt megtudni.
  • Másnap oda ajándékozá a halvány herceg Irénét a f ővezérnek. A fővezér is nagyon örült a leánynak, elvivé őt pincéjébe, megmutogatá a három nagy kádat, mely tele van arannyal és drágakövekkel, s azt mondá, hogy ez mind neki

adja, csak őt szeresse, megmutogatta neki a tömérdek drága ékszert, melyet a palota eresze alá eldugva tart, és azokat neki ígérte, kínálta az édes vizek mellett épült palotáival, minden csókért egy palotát.

  • Tüzet ezen palotákba! – kiálta fel hevesen Halil.
  • Nono, fiam, legyen eszed – szólt Janaki, maga is sejteni kezdve, hogy ez alighanem több mesénél. A berber basi is szörnyen fülelt a nagyvezér által eldugott kincsek emlegetésére.
  • Irénét a kincsek látása sem hódítá meg. A szent sz űz nevét soha sem hallgatá el, midőn férfi arca közeledék arcához, és az mindig csodákat tett.
  • Én azt hiszem – szólt Halil -, hogy azok nem csodák voltak, hanem e hölgyben volt erős az akarat, és holtnak tetteté magát minden kínozásra.
  • Végtére az határoztatott a rabn ő felől, hogy ki kell őt állítani a bazárra, a nyilvános rabszolgák közé, és eladni a többet ígérőnek. És ekkor megvette Irénét egy szegény zsibárus, aki mindenét érte adta; egy hó lefolytáig érintetlen hagyá rabnőjét a vevő, és a leány, kit sem kínzás, sem nagy urak kegyelme, sem kincs, sem hő gerjedezés meg nem hódított, megszerette a szegény szatócsot, és többé nem rogy össze holtan, midőn forró ajk érinti arcát. Ezt mondva átölelte férjét Gül-Bejáze, s megcsókolá, és szemébe mosolygott azokkal a nagy ragyogó szemekkel.
  • Ez ugyan szép történet volt – monda Musszli nyelvével csettentve -, kár, hogy tovább nem tart.
  • Óh, ne búsulj, jámbor müzülmán – szólt felállva helyéb ől a berber basi. – Van folytatása a mesének. Csak hallgassatok rám. A padisah eladatván a leányt a bazáron, rábízá Ali Kermeszre, az ő berber basijára, hogy látna utána, mi történt ez odaliszkkal tovább? És a berber basi megtudta, hogy a leány csak tetteté magát, midőn elájult, és a berber basi visszavitte őt a szerájba, mielőtt férjével egy éjet töltött volna. Mert én vagyok Ali Kermesz! És te vagy Gül-Bejáze, azon Iréne nevű rabnő, ki holtnak tetteti magát.

Mindenki rémülten ugrott fel helyéb ől, kivéve Janakit. Ő térdre esett a berber basi előtt, s átölelte lábszárait, s úgy könyörgött neki, hogy tegye mind azt hallatlanná, amit leánya most beszélt.

  • Elvesztünk! – rebegé sápadtan Gül-Bejáze, ki egyszerre kijózanodott a mámorból, mint a bor és szerelem idézett szívébe. Janaki könyörgött, Musszli szitkozódott, csak Halil nem szólt semmit. Ő hallgatva tartá szorosan magához ölelve nejét, s arra gondolt, hogy elébb le hagyja vágni kezét, mint őt eleressze. Janaki roppant kincseket, pénzt ígért Ali Kermesznek, hogy hallgassa el a történteket, s engedje leányát férjénél maradni.
  • Leányodat is elviszem, s kincseid is enyimek lesznek. Halál fiai vagytok mind, akik itt e házban lélegzetet vesztek, mert azon titkoknak hallása, miket e rabnő kifecsegett, elég arra, hogy háromszor meghaljon valaki. Parancsolom, hogy vedd fel fátyolod, és kövess, ti pedig itt maradjatok, míg a dzsebedzsik a zsineggel értetek fognak jőni.

Ezzel elrúgta magától Janakit, s odalépett a deln őhöz, és megfogta annak kezét. Halil folyvást tartá őt átölelve.

  • Jöszte velem. – Szűz Mára, szűz Mária! – rebegé a hölgy reszketve.
  • Védszentednek nincs rajtad hatalma többé. Téged férfi ajka érintett. Jöszte velem.

Ekkor megszólalt Halil, tompa, mély, elbúsult hangon. – Bocsásd el nőmet, Ali Kermesz. – Hallgass eb! Egy óra múlva függsz kapud előtt. – Még egyszer kérlek, bocsásd el nőmet, Ali Kermesz.

Ez felelet helyett egyik karjával ki akará szakítani a férje keblére borult n őt, s másik karját Halilnak feszíté. Erre Halil olyat sújtott öklével a berber basi fejelágyára, hogy az egy árva szó nélkül menten összerogyott.

  • Mit cselekedtél! – kiálta Janaki ijedten. – Megölted a szultán berber basiját!
  • Úgy hiszem, hogy megöltem – felelt Halil nyugodtan. Musszli odaugrott Ali Kermeszhez, megtapogatta, s a tűz

felé fordítá.

  • Meghalt biz ez. Tökéletesen meghalt. Ejnye, Halil, ez szép ütés volt t őled. A prófétára! Ilyen ütést nem mindennap látni. Puszta kézzel, csupasz ököllel így megütni valakit! Ha ágyú hordta volna el, sem halt volna meg tökéletesebben.
  • De mit tegyünk most? – aggódék Janaki. – A szultán kerestetni fogja elveszett berber basiját. Tudva van, hogy ide jött álruhában, az eset kitudódik.
  • Ne féljetek semmit – biztatá őket Musszli. – Könnyű itt a tanács. Mielőtt kitudódnék a dolog, elmegyünk az Etmeidánra, beállunk a janicsárok közé. Ott keressen azután bennünket valaki. Ott legbiztosabban leszünk. Tavaly történt, hogy a lázadó Dzsefir kán, kit még a külső országokon is halálra üldöztetett a padisah, utoljára azon gondolatra jött, hogy beálljon janicsárnak, és itt Sztambulban biztosabb volt az élete a selyemzsinór ellen, mint mikor Rodoszba menekült. Beálljunk mindnyájan janicsárnak, én is, te is, Janaki is.

Janaki tiltakozott ez ötlet ellen.

  • Csak menjetek ti ketten, majd mi addig leányommal elszökünk Tenedoszba, s ott várjuk be tudósítástokat. Az egyik tömlő pálmaszilvát én elviszem, a másikat osszátok ki a janicsárok között, hogy szívesebben fogadjanak.

Halil átölelé nejét, megcsókolá, megsiratta. Nem sok id ő volt a búcsúzásra; a dzsebedzsik, kik a berber basit kísérték, már nyugtalankodni kezdének gazdájok kimaradásán, s hallatszott kopogásuk a ház körül.

  • Hirtelen, hirtelen! Ne sokat csókolózzatok – sürgeté őket Musszli, hátára véve az egyik tömlőt.

Halil még egyszer egy hosszú csókot nyomott Gül-Bejáze reszket ő ajkára. – Allahra mondom, nemsokára látjuk egymást. S már most ki jobbra, ki balra!

Musszli elvezeté Janakit egyfel ől a házak alatti pincéken keresztül, Halil másfelől a háztetőkön át menekült tova, s egy óranegyed múlva egyszerre értek mind a ketten az Etmeidánra.

  1. A tábor

Min ő zaj, minő élénkség ez Sztambul utcáin? A nép tömegestől tódul az Aranyszarv kikötői felé. Ifja, véne lelkesült tekintettel látszik buzdítani egymást, tízen, húszan megállnak egy csoportban, s magyarázzák egymásnak a történteket; az Etmeidánon, a szeráj előtt, a mecsetek kapuiban rajzik a nép, s kíséri utcáról utcára a zászlós dülbendárt, ki trombitaszó mellett hirdeti ki az igazhívőknek, hogy III. Ahmed szultán megizente a hadat Tamasip sah ellen.

Mindenütt lelkesült arcok, harcias kiáltások.

Olykor egy-egy csoport jancsár vagy egy csomó arnót lovas vonul végig az utcán, vagy nehéz, hosszú kerekes ágyúkat vontatnak bivalyokkal. Azokat ezernyi népség követi a Szkutari felé vezető útra, hol a tábor már fel van ütve. Végre-valahára megeléglette a padisah a sok ünnepélyt és kivilágítást, s miután mindenféle szelíd ürügy alatt 18-ik Szaferről (2. szeptember) Rebiulevvel elsejére, arról ismét tíz nappal később a próféta születésnapja után halasztá a próféta zászlójának kitűzését, elközelgett a várt, az ígért nap, s az egész hadsereg öszszegyűlt a táborban Szkutari alatt, csak a szultán megérkezésére várva, hogy a készen álló hajókra szálljon, s a csatatéren álló Küprilizáde segélyére siessen.

Az egész Boszporusz egy eleven erd ő, mely rengő árbocokkal, vitorlákkal van beültetve; ezernyi színes lobogó repked, pattog a reggeli szélben. A roppant sorhajók hármas fedezettel, hosszú evezősoraikkal, mint százszemű tengerszörnyek látszanak úszni száz lábbal a vízszínen, ágyúik dörgése bömbölő visszhangot költ a Boszporuszra néző paloták homlokán.

A part hosszában mindenütt fegyveres nép; fényl ő kardok, kopják ezrei verik viszsza a nap fényét. Az egész zöld tér be

van ültetve minden színű sátorokkal, fehér
számára, világoszöld a vezéreké, skarlátszín

a főmufti
a kiajáké,

sötétkékek a fő országbírák, emírek, a mekkai, medinai és
sztambuli bírák, a defterdár és nisandzsi sátrai, lilaszín az
ulemáké, világoskék a muderriszeké, lazúrkék a csausz
agáké és sötétzöld a Mir Álem, a szent zászló vivőié,2
melyek közül legmagasabb dombra feszítve tűnt ki a
padisah narancsszín sátora, arany és bíbor függönyökkel s
bejárása elé letűzött kettős és hármas lófarkakkal.

Még naplementekor nyoma sem volt az egész tábornak,
egész éjszaka verték a sátrakat, s reggelre, mint egy
tünemény, készen állt az egész. A síkságot elfoglalták a
szpáhik, a sereg legszebb, legdélcegebb lovasai,
parthosszant álltak a topidzsik, sorbahelyezett ágyúikkal,
vagy el voltak helyezve a dombokra, szélrül
2 Hammer-Purgstall, Gesch. d. osm. Reiches.

volt helyezve az arnót lovasság, a tatárok s a horáni drúzok;

középett illeté a hely a sereg
jancsárokat.

S valóban jól látszottak azt tudni,
még csak közeledni sem volt

seregosztálynak, nem hogy összeelegyülni velök, legfellebb
egy-egy delinek (őrjöngő) engedék meg, hogy fanatikus
elmerevedésben soraik között előre-hátra ődöngjön.

Az egész sereg harcvágytól van lelkesülve, s ha olykor
tömeges ordításokat hallani, mikbe egész dandárok
összhangzó kiáltása vegyül, az a hadizenet kihirdetésére
történik; míg a hajóhad ágyúk dörgésében nyilvánítja
tetszése örömét.

színe javát, a büszke

hogy ők a sereg java, s
szabad hozzájuk más

Ahmed szultán ezalatt reggeli imáját végzi, mint ahogy azt napról napra pontosan megszoká.

Az éjt nem tölté háremében, hanem együtt tanácskozott vezéreivel a dívánnak azon titkos teremében, melynek arany kúpozata van. A tanácskozmány eredményét senki sem tudá rajta és a vezéreken kívül, és mégis, midőn

imatereméből kilépett, a kizlár aga már ott várt reá, s egy pecsétnyomó gyűrűt nyújtott át a szultánnak.

  • Legdics őbb padisah! Az asszonyok legbájosabbika küldi e gyűrűt neked. Jól tudod, hogy e gyűrű köve alatt mi volt? Halálos méreg volt ez alatt. Most nincsen ott. Üdvözletét küldi neked a szultána asszeki, és szerencsekívánatát a harchoz. Üdv neked. Az őrangyalok kísérjék minden léptedet. A szultána elzárkózott magányos szobájába, s azon órában, melyben te a szerájt elhagyod, beveszi a mérget, melyet pohárban felolvasztott, hogy meghaljon.

A szultán nagyon elkomorodott. – Miért búsítasz engem ily szavakkal?

  • A szultána szavait mondom, legnagyobb padisah. Azt mondja ő, hogy ha te most a harcba mégy, sohasem térsz vissza többet, és ő nem akar azon uralkodónak rabnője lenni, aki utánad a trónra lép.
  • Miért búsítasz engem e szavakkal?
  • Nyelvem átkozza meg ajkamat, és fogaim harapjanak nyelvembe, amiért ezeket mondom. A szultána parancsolta így.
  • Menj vissza hozzá, és mondjad neki, hogy jöjjön ide. – Ez izenet halála lesz, uram. Élve el nem hagyja szobáját. A szultán elgondolkozott, s azután mélázva kérdezé:
  • Ha házad ég, és benne van kedvesed: arra fogsz-e gondolni, hogy elébb a tüzet oltsd, vagy kedvesedet megszabadítsd?
  • Bizonyára az oltás ráér, és a kedves megszabadítandó. – Te mondád. Minő ágyúlövések ezek? – A tábor üdvlövései. – A szerájba is lehallanak-e? – Elnémítja azokat ott a dal.
  • Vezess Aldzsaliszhoz. Neki nem szabad meghalni. Mit ér az ég, ha nincs többé nap, mit ér az egész világ, ha a legkedvesebb elvész. Eredj előre, és mondjad, hogy sietek hozzá.

A kizlár aga eltávozott. Ahmed magában suttogá:

  • Csak egy percig, csak egy pillanatig, csak ameddig egy hosszú csók tart, csak egy óráig, csak egy éjszakáig, csak

egy álomig még. Azután is jókor lesz a hideg, fagyos csatatérre menni.

Azzal háremébe sietett.

Ott ült a szultána, széjjelszórt hajakkal, megtépett ruhában, ékszer nélkül, hímzetek nélkül, szürke gyászruhában. Előtte az asztalon kis pohár, átlátszó kék nedűvel. Azon nedv bizonyára méreg. Rabnői körüle a földön heverve sírtak, és körmeikkel tépték orcáikat s kebleik havát.

A padisah odajárult hozzá, s gyöngéden keblére ölelte. – Miért akarsz énelőttem meghalni, világok világa? A szultána eltakará arcát kezeivel.

  • Szeret-e nyílni a rózsa, mikor tél van? Nem lehull-e a levél, ha az ősz szelei ráfúnak?
  • De még az a tél messze van, mely téged elhervaszt.
  • Óh, Ahmed, mikor valakinek a csillaga lehull, kérdik-e attól: ifjú vagy-e, szép vagy-e? Tetszik-e az élet? Mashallah! Holt ember az! Az én csillagom a te orcádon ragyog, s ha azt elfordítád tőlem: haljak meg akkor én.
  • S ki mondá neked, hogy én elfordítám tőled arcomat?
  • Óh, Ahmed, a szél nem mondja: én hideg vagyok, mégis érezzük azt. Te elvivéd szívedet tőlem messze, messze, midőn még közel voltál. Az én szívem veled van a távolban is; ott vagyok hozzád közel, de te messze vagy, midőn mellettem ülsz is. Ez nem Ahmed, aki velem beszél. Ez csak Ahmed teste. Lelke másutt jár, véres harcmezőkön, hideg fegyverek közt. Azt hiszi, hogy e zászlók, e fegyverek, ez ágyúk őt jobban szeretik, mint a szegény, elhagyott, elfeledett Aldzsalisz.

Egész sor ágyúk tüze hallatszott a szeráj előtt.

  • Hallod, mint szólnak hozzád? Az ő szavuk erősebb, mint Aldzsaliszé, eredj, kövesd hívásukat. Eredj, amerre ők mutatják az utat. Aldzsalisz szava nem versenyez velök, mi az én szóm? Gyönge, erőtlen hang. Eredj! Ott is veled fogok lenni. S midőn a zászlók hosszú sörényei előtted lengenek a diadal mezején, gondold, hogy Aldzsalisz lobogó haját látod

magad előtt, ki, hogy lelkével követhessen téged, megszabadítá azt testétől.

– Óh, ne mondd ezt, óh, ne mondd ezt – rebegé a szelíd szultán, magához ölelve az édes-kedves termetet, s ajkait lezárta ajkával, mintha meg akarná őrzeni, hogy lelke el ne repüljön.

Döröghettek már az ágyúk künn a Boszporuszon, hirdethették a csauszok nagy trombitaszó mellett a hadizenetet, várhatott a tábor népe Szkutari síkjain, Ahmed szultán sokkal boldogabb volt Aldzsalisz karjai között, mintsem arra gondolhatna, hogy most a próféta zászlaját kezébe vegye, vérszomjas tömegeket vezetendő a fáradalmas csatatérre.

Az odaliszkok serege kobzot, mandolint ragadott, s édes b űbájos éneket zengtek a boldog fejedelmi pár körül, míg odakünn Sztambul utcáin dörögve gördültek végig az ágyúk, s a nép fellázadt fanatizmussal ordított harcot, háborút a támadó síiták ellen.

Az els ő jancsárezred bográcsa körül azalatt zajosan megy a dolog. Ezek a bográcsok nevezetes szerepet szoktak játszani Törökország történetében. Ezek körül sereglett a jancsárság, midőn harcot vagy harácsot követelt, midőn gyűlöletes basák fejét kérte, midőn a próféta zászlajának látását kívánta, s annyiban félelmesek valának e bográcsok, hogy a megszorult vezérek és padisáh rendesen arannyal voltak azokat kénytelenek megtölteni, vagy tulajdon vérükkel.

Egy csoport nyugtalan jancsár áll a bogrács körül, mely magas háromlábú vasállványra van föltéve, köztük Halil Patrona és Musszli. Mindketten jancsáröltözetben, kerek turbánokkal, mikbe fekete kócsag van tűzve (fehéret csak a vezérek viseltek), mezítelen lábszárakkal, miket csak térdig fed a rövid, bő bugyogó. Halilon alig ismerné meg valaki a tegnapelőtti szatócsot; merész, bátor tekintete, határozott beszéde, s a tegnap és ma elpazarlott pénz, melyet Janakitól kapott, kedvencévé tettékőt új társainak. Musszli

még most is ittas, oly kétségbeesett önfeláldozással ivott egész éjjel az új bajtárs egészségeért; valamennyi régi bajtárssal, s a jancsár aga sátora előtt nem restell kiabálni fennhangon, hogy ha olyan vitéz ember Hasszán, hát bújjék ki onnan a sátor alól, ne őrizze a medve bőrét, vagy pedig adja át a fehér forgóját Halil Patronának, majd az vezetni fogja őket az ellenség ellen.

A janicsár aga jól hallja ez ordítozást, de azt is hallja, hogy még a sátora el őtt őrt álló jancsárok is kacagnak rajta, s hallatlanná teszi az egészet.

Ezalatt egy csoport lovas csausz közelít az els ő jancsárezred bográcsa felé, melynek vezetőjében Halil Pelivánra ismerünk. Allah felvitte a dolgát, csauszvezetővé emelkedett. Az óriás megáll a janicsárok között, s dörgő hangon kérdi:

  • Melyiteket hívják itt a közjancsárok közül Halil Patronának? Patrona előlép.
  • Úgy hiszem, Halil Peliván, hogy nem szükség nagyon meger őtetned az eszedet, ha rám akarsz ismerni.
  • Hol van a te társad, Musszli?
  • Nagyságolj engem, csauszkutya! – ordít Musszli. – Nagyságos úr az én nevem, nem tudod? Amíg te jancsár voltál, te is nagyságos úr voltál, most pedig csauszkutya vagy. Miért jöttél Begtas virágos kertjébe?
  • Gyomlálni. Ti ketten egymáshoz kötözve követni fogtok engem.
  • Nézzétek, barátim – szólt Musszli társaihoz -, ez az ember részeg, holt részeg. Alig áll a lábain. Hogy merészelsz te olyat mondani, hogy két jancsár, Begtas kertjének két virágszála téged kövessen, midőn a zászlók előttünk lobognak?
  • Nekem parancsom van a kapu kiajától, hogy titeket eléje vigyelek.
  • Ne úgy mondd, izmidi farkas! Ő jöjjön mielénk, ha dolga van velünk! Micsoda, bajtársim? Nem jól mondom-e, hogy a kapu kiaja kötelessége volna itt lenni a harcmezőn, a

táborban, nem pedig a mienk ott lenni őnála. Nincs-e igazam? Ő jöjjön ide.

Ötletét általános ordítás helyeslé. Jöjjön ide, ha egy jancsárral akar beszélni; mikor hallotta azt, hogy egy jancsárt a táborból kiszólítottak volna?

Peliván alig fékezhette haragját. – Ti ketten gyilkosok vagytok, megöltétek a szultán berber basiját.

Általános kacaj hangzott fel rá. Tudta azt már mindenki. Musszli elmondta azt a történetet százszor, mindenféle változatokkal, leírva, hogy ütötte agyon egy ökölcsapással Halil Ali Kermeszt, hogy esett le annak egyszerre az álla, s hogy nyaklott össze egy állóhelyében, ami a janicsárok előtt mind igen nevetséges dolog volt.

Erre öten-hatan kezdtek egyszerre felelni Pelivánnak.

  • Nincs több berber egész Sztambulban, hogy ezért az egyért olyan zajt csináltok?
  • Minő káromlás ez? Két jancsárt kérni egy borbélyért!
  • Hogy soha egyéb mulatságod ne legyen a paradicsomban kapu kiajáddal együtt a borotválkozásnál.

Végre előlépett Patrona, s kérte társait, hogy engedjék őt beszélni.

  • Hallod-e, Peliván. Te énnekem ellenségem vagy, jól tudom; légy is az, nem bánom. Nem is azért felelek neked, mintha menteném magamat, hanem csak azért, hogy ha visszamégy a kiajádhoz, tudj neki értelmes választ vinni, ami magadtól nem telnék. – Igenis, én megöltem Ali Kermeszt, egyedül öltem meg. Senki sem segített. Most felcsaptam a jancsárok közé, és itt állok, ahol, ha Allahnak úgy tetszik, hogy halálért halállal büntessen, szabad velem. Meghalhatok, és halálommal is az ő neve fog dicsőülni. Legyen meg akaratja. Azért ő övezze fel derekát az érdemes kiaja és mindazon urak, kik a padisah árnyékában pihennek, kössék fel kardjaikat, és jöjjenek közénk valahára! Én és társaim mind, az egész jancsár sereg, készek vagyunk egytül egyig elhullani egy intésükre a csatamezőn, de

egyetlenegy sincs a jancsárok között, aki térdét meghajtsa a hóhér előtt.

A cseng ő érchangon elmondott szavakat az egész ezred tetszésordítása követte, mely zaj alatt iparkodott Musszli szinte egypár izenetet csatolni Patronáéhoz.

  • És mondd meg uraidnak, a te kiajádnak és annak az ősz nagyvezérnek és a hosszú szakállú muftinak, hogy ha a próféta zászlóját és a szultánt el nem hozzák ide a táborba még ma, holnap már egyiknek sem lesz szüksége borbélyra, ha csak fejeik hiányában a talpaikat nem akarják megborotváltatni.

Peliván eközben folyvást Patrona szemei közé nézett; valami kárörvend ő gúny látszott tekintetében, hogy Halil önkénytelen kardja markolatát kereste kezével.

  • Ne félj, Patrona – szólt hozzá gúnyosan -, Gül-Bejázét nem fogják többé a szerájba vinni. Elfogták őt ipáddal együtt a szökés közben, s a hitetlen görög mészárost bevették a közönséges gonosztevők börtönébe; azon némbert pedig, kit te nődnek nevezsz, ama becstelen nők tömlöcébe zárták, kiket a kegyes szultán az ország minden részeiből összehajtott, hogy ne rontsák a muzulmán erkölcsöt; ott van ő is.

Patrona, mint az ingerelt tigris, melynek kalitkája egyszerre felpattant, ugrott ki társai sorából e szóra. A kard egyet villant kezében, s ha még egyszer akkorára nőne is Peliván, jaj volna neki. A csauszvezér azonban hirtelen kengyelvasát vágta lova oldalába, s kacagva vágtatott el csauszaival a dühöngő Patrona elől, s midőn jó messze elnyargalt, visszafordulva gúnyhahotával kezde kiáltozni a jancsárok felé, kik közül öten-hatan kergetésére indultak.

  • Hah, ez bennünket gúnyol! – kiáltá Musszli, mire a janicsárok, kik legközelebb álltak, látva, hogy gyalog utol nem érik a csauszokat, a legközelebbi ágyútelephez futottak, erővel elvettek a topidzsiktől egy mozsarat; azt, ahogy tudták megtöltötték, s utánasütötték a futó csauszoknak. A kilőtt golyó a fejök felett süvöltött el, s

azután messze éppen egy őrtűz közepébe esett le, mely körül jámbor bosnyákok sütkéreztek, s szemeik közé rúgta a parazsat, innen ismét felugorva szépen átlyukasztotta a bosztandzsi basi sátorát, két ablakot ütve rajta, s még azután háromszor-négyszer megugrott, felriogatva az útjában fekvő csoportokat, s végre sebes gördüléssel futott végig a földön, utoljára egy pálinkaáruló boltjába hengeredve be, s összetörve ott számtalan mennyiségű üvegeket. Peliván itt kapta meg a golyót, s elvitte azt magával a kiajához, s elmondván a küldött izeneteket, megmutatá a tizenkétfontos gömböt is, hogy ilyenekkel kísérik a janicsárok mondásaikat.

Peliván azt várta a kiajától, hogy az nagy haragra fog gerjedni, e dolgokat hallva legalábbis megtizedelteti a vétkes jancsárezredet; azonban a kiaja harag helyett rémületbe jött. Ő e vakmerő válaszokban már a lázadás hadizenetét látta, s ijedten futott a nagyvezérhez, magával vívén a tizenkétfontos golyót.

Ibrahim megérté a mondottakat, s a golyót bársonnyal bevont ládába zárva, elvitte a szerájba, és ott előhívatva a kizlár agát, kezébe adta azt, és meghagyta neki, hogy vigye azt a szultánnak.

– A hadsereg küldi ez ajándékot a legdicsőbb padisáhnak.

Olyan kincs az, mely addig semmit sem ér, míg birtokunkban van, csak akkor becses, ha kifizettük azt, káros pedig, ha nekünk fizetnek vele. Mondjad a leghatalmasabb szultánnak, hogy ha az egyet kevésnek találja, a hadsereg majd többet is fog küldeni, s átadóul nem választ sem engem, sem téged.

A kizlár aga nem tudta, mi van a szekrényben, s bevitte azt a gyönyör űség termeibe, s az izenettel együtt átadá Ahmednek. A szultán az asszeki jelenlétében bontá fel a szekrényt, s íme, meglátta benne a nehéz ágyúgolyót, s most értette Ibrahim izenetét.

Lelke mélyéig elszomorodott, mid őn azt megérté. Ő oly jó, oly szelíd volt mindenkihez, sohasem iparkodott senkinek

bánatot okozni, s őt hogy szomorítja mindenki. Megirigyelték már édes örömeit, s még e titkos örömhelyen sem engedik megnyugodni.

Megölelé, megcsókolá a szép szultánát, s könnyel szemében rebegé:

  • Halj meg tehát, szép virágom, hervadj el, múlj el el őlem. Halj meg, ha tudsz; legalább ne legyen szívemnek hova visszavágyni.

A szultána kétségbeesve veté magát lábaihoz, omlatag hajfürteivel s fehér karjaival fűzve át Ahmed térdeit, s kérte zokogva, hogy ne menjen el ma, csak ma ne szálljon a táborba. Gonosz álmok hadd múljanak el, miket a múlt éjjel látott.

Nem lehetett maradni többé. Hasztalan volt sírás, kétségbeesés. A szultán elhatározá, hogy menni fog. Egy percig tétovázott még csak, egy percig tartott lelkében azon gondolat, hogy hát ő csak játékszer-e hadserege kezében, s nem azért van-e kard az oldalán, hogy azon fejeket, melyek ellene fölemelkednek, leüsse azzal? De rögtön letett e gondolatról; tudta, hogy nem volna azt képes kivinni. Soknak, igen soknak meg kellene halni akkor, mégiscsak jobb lesz, ha ő engedelmeskedik.

  • Csak te halj meg, szép virágszál – suttogá a szultánához, ki őt zokogva kísérte a hárem ajtajáig, s ott lefejtve vállairól az ölelő karokat, a tanácsszobákba sietett. Aldzsalisz azonban nem halt meg, hanem titkos folyosókon át felkeresé a halvány herceget, és vigasztalást talált nála.
  • A szultán nem hajtott rábeszéléseimre – monda a fehér hercegnek, ki őt ölébe vette. – Elmegy a táborba. Ha még csak egy napig tartóztathatnám vissza, a lázadás kitör ellene – s akkor az ő uralkodása elmúlt, s következel utána te.
  • Ne aggódjál, még id őt nyerhetünk; izenj ki hozzá a kizlár agától, hogy el ne mulassza a Korán-szúrást.
  • Helyesen szóltál – monda Aldzsalisz, s menten elküldé a tanácsszobába a kizlár agát.

A nagyvezér, a kapudán basa, a kiaja, a f őmufti és az Aja Szófia seikje, Ispirizáde valának együtt a szultánnal, ki éppen rendeletet adott a szilihdárnak, hogy kösse fel oldalára Mahomed kardját.

  • Legnagyobb padisah – szólt arcra borulva a kizlár aga, a szultána asszeki figyelmeztet, hogy el ne mulaszd, mielőtt elhatározod magadat, tanácsot kérni Allahtól a Korán-szúrás által, miként őseid veték előtted, valahányszor béke és harc közt választának.
  • Helyesen mondád – szólt Ahmed, s parancsolá a f őmuftinak, hogy hozza elé az Alkoránt, melyet nagy országos kérdések alkalmával a szultánok jóslat- és tanácsadásra szoktak felhívni, olyformán, hogy tűvel beleszúrtak annak lapjaiba, s amely lap utolsó volt az átdöföttek között, a keresztülszúrt sorban kellett lenni a jó tanácsadásnak.3

A tanácsterem minden asztalán állt egy Alkorán, számra tizennégy azon egy szobában. Egynek gyémántokkal volt kirakva táblája, ezt hozá elé a mufti, s kezébe adta a szultánnak a tűt, hogy végezze vele a kegyes szertartást. Ibrahim ezalatt nyugtalanul tekintett a teremben lev ő három nagy pompás órára, melyek egymás mellé voltak állítva, mindegyik háromnegyedet mutatott már tizenkettőre, és a szertartás annyi időt elvett.

A szultán kinyitá a könyvet ott, ahol a t ű megállt, és íme, az átszúrt sor ezt mondá:

„Aki fél a kardtól, annak ellensége a kard, mert jobb a rozsdavette kard a kézben, mint a fényes a hüvelyben.”

  • La Illah, il Allah! Egy az Isten! – szólt fejét meghajtva Ahmed, s megcsókolá az Alkorán sorát. – Készítsétek paripáimat. Isten akarja úgy.

A kizlár aga visszament a hírmondással Aldzsaliszhoz és a fehér herceghez.

A korán-szúrás is tervök ellen sikerült.

  1. Hammer-Purgstall, Gesch. d. osm. Reiches.
  • Figyelmeztesd a szultánt – szólt Aldzsalisz, még egyszer visszaküldve a kizlár agát hogy útra ne keljen a győzelmi Szúrem nélkül.

A kizlár aga még a tanácsteremben találta Ahmedet, s figyelmeztette a Szúremre.

Ez egy szent könyörgés, melyet a f őimám szokott elmondani a mecsetben, mielőtt a padisah személyesen a csatába menne, hogy Allah adjon fegyvereinek diadalt.

Az id ő rövidsége miatt most az Aja Szófia helyett csak a szeráj kápolnájában végzék az imát. Ispirizáde olvasá fel a Szúremet, de oly hosszasan, oly vontatva tevé azt, mintha készakarva az időt akarná vesztegetni; úgy, hogy mire elvégzék a szertartást, éppen akkor ütötte valamennyi óra a szerájban a tizenkettőt.

Ibrahim sietteté a szultánt, hogy csak minél el őbb szálljon a készen álló hajóra, mely őt a hercegekkel együtt Szkutariba fogja szállítani; azonban a lépcsők alján, a szeráj külső udvara előtt, ahol a szultán lovai állottak, melyek őt a kerti kiöszkön át a tengerig fogják vinni, útját állotta a kizlár aga, s levetve magát előtte a földre, és lova zablájába kapaszkodva, hevesen kezde kiabálni:

  • Uram, tiportass el engem lovad patkóival, de halld meg szavaimat! A déli óra elmúlt, s a délutáni órák szerencsétlenség órái minden kezdetre nézve, és igaz müzülmán semmit el nem kezd, amire Allah kezéből jön az áldás, ha a dél elmúlt. Íme, holttestemen gázolj keresztül, de ne mondd, hogy senki sem volt, aki veszedelmedben meg nem állított.

III. Ahmed lelke tele volt minden ábrándos indulattal, a hit, remény és szeretet, mely másokat erőssé tesz, nála babona, könnyelműség s gyönyörvággyá fajult, s elgyöngíté szívét.

A kizlár aga szavára ismét kiemelé lábát a kengyelb ől, melybe azt nagy gondolkodva tette a rikiabdár térdén, s elhatározottan mondá:

  • Holnap megyünk.

Ibrahim kétségbe volt esve ez új ingadozás miatt. Néhány szót súgott Izmail aga fülébe, mire az alig várva, hogy a szultán felmenjen a lépcsőn, lovára veté magát, és elnyargalt Szkutariba.

Azalatt a fővezér és mufti iparkodtak a szultánt a dívánteremben tartani.

Háromnegyed óra múlva visszaérkezett Izmail aga; portól és izzadságtól belepve jött a szultán elé.

  • Legdics őbb padisah. A táborból jövök. Hajnal óta mindenki talpon áll, és várja megérkeztedet. Ha estig meg nem érkezel a táborba, egy az isten, hogy a sereg nem marad Szkutariban – hanem bejön Sztambulba!

Ez rémületes szó volt. A sereg bejön Sztambulba!

És III. Ahmed jól érté, mit jelent az. Nagyon emlékezett még azon szavakra, miket huszonhárom évvel elébb izent a sereg elődének, Musztafa szultánnak, ki a drinápolyi háreméből nem akart kijönni Sztambulba. „Ha halott volnál is, holtan idejöhetnél két nap alatt!” És ami erre következett: a szultán letaszíttatott a trónról, utána ő lépett annak zsámolyára, s most ugyanazon vihar ingatja azt az ő lábai alatt, mely elődét megdönté.

  • Mashallah! Isten akaratja legyen meg – monda Ahmed, megcsókolva Mahomed kardját, s egy óranegyed múlva, a próféta zászlaját maga előtt vitetve, hajóra szállt.

A szerájban az órák sorba mind egyet ütöttek, amid őn a huszonegy ágyúlövés hirdeté, hogy a szultán a próféta zászlajával, együtt megindult a táborba.

És a délutáni órán nem hiszi Allah áldását a keleti nép.

  1. A vihar kitörése

A Boszporuszon kedvez őtlen szél fútt, úgyhogy a szultán csak estefelé érkezett meg Szkutariba, s ott tengerparti palotájába szállott, vele a vezérek, a mufti, a hercegek és Ispirizáde.

Azonban egész éjjel lehetett hallani, ha a közelebbi zaj elcsendesült, a távolabbi zúgást, morajt, mely a tábor felől jött, s melynek okát senki sem tudta megmagyarázni.

A nagyvezér többször küldött futárokat a jancsár agához, megtudakolni, hogy miféle lárma az ott a táborban? Hasszán azt felelte, hogy ő maga sem tudja, miért zajongnak, miután már kihirdetteté, hogy a szultán és a szent zászló megérkezett.

Ibrahim erre azt parancsolá neki, hogy fogassa el mindazokat, akik csendesen nem akarnak maradni. Hasszán elfogatott néhányat, akik keze ügyébe estek, a többiek azért mégsem hallgattak, s a zaj kezdett már terjedezni Sztambul felé is.

Éjfél tájon érkezett egy csausz a kiajához, jelentve a vezérnek, miszerint Tebriz felől futamodó katonák jőnek, akik azt beszélik, hogy Küprilizáde serege Tamasip sah által szétveretett, sők annak maradványaiból menekültek ide, a sereg azért zúg, azért zajong.

A kiaja fölkelté a nagyvezért, elmondva neki a rémhírt.

  • Az nem lehet – kiálta Ibrahim. – Küprilizáde nem hagyta magát megverni, néhány nap előtt küldtem neki fegyvert és segélycsapatokat, azokkal tarthatja addig magát, amíg a deréksereg, megérkezik.
  • És ha mégis igaz volna? Ha a szultán vonakodása miatt elkéstünk volna, s azóta Hamadán, Kermandzsahán veszve van?
  • Akkor Allah kezében vagyunk mindnyájan. Eredj imádkozni, és aludjál.

Ugyanez órában három szofta költé fel a f őmuftit és Ispirizádet, s egy pergamenre írott levelet hoztak eléjük, melyet a középmecsetbe hajítva találtak. A levél, mintha puskaporral lett volna írva, alig volt olvasható.

Felhívás volt ez a müzülmánokhoz, hogy fogjanak kardot Mohamed védelmére, de midőn ellenségre mennek, vigyázzanak, hogy a legnagyobb ellenség itthon ne maradjon, aki nem más, mint a szultán miniszterei.

  • E levél megérdemli, hogy a t űzbe vettessék – szólt Ispirizáde, s a tűzbe veté azt, és azután lefeküdt aludni nyugodt lélekkel.

Másnap csütörtöki nap volt, szeptember huszonnyolcadika.

Egy év el őtt ugyanezen napon halt meg a szultán tizenegyedik fia, ezt tehát olyan napnak tartá, melyet meg kell ünnepelni, s általános pihenést rendelt a táborban, melyet trombitaszó mellett kihirdetének.

Többen a vezérek közül komolyan vevék a pihenést; a jancsár aga kiöszkjébe távozott, a kapudán basa a csatornán át Csengelkőiben fekvő jószágára evezett, éppen most kapván egy hollandi kereskedőtől igen szép tulipánhagymákat, melyeket saját kezeivel akart elültetni. A reisz effendi az édes vizek melletti nyári lakába sietett, újra meg újra elbúcsúzni odaliszkjaitól, s a kiaja Sztambulba ment vissza. Ünnepet tartottak mind.

De más ünnep volt a sors által e napra rendezve.

Korán reggel napfeljöttekor tizenhét jancsár állt meg a Bajazid-mecset el őtt, élükön Halil Patrona.

Mindnyája kezében meztelen kard volt; közepett Musszli állt, a félholdas zászlót emelve.

A népség helyet adott nekik, s engedé Patronát a mecset lépcs őzetére felállni, s midőn a lármatülkök recsegése elhangzott, hallható volt a szatócs rengő, átható szózata, mely az egész kalán piacon végighangzott.

  • Müzülmánok! Nekünk törvényes követeléseink vannak. Bennünket árulók rontanak. Futó menekültek hozzák hírül a csatatérről, hogy Küprilizáde serege szétveretett, négyezer lovast és hatszáz, eleséggel terhelt tevét a perzsák elfogtak, a vezér maga Erivánba futott, Hamadan, Kermandzsahan ellenség földe ismét. És ez mind azalatt történik, míg a nagyvezér és a főmufti lámpaünnepélyeket, pálmák sétáit, kivilágításokat rendeznek Sztambul utcáin, s késleltetik a tábort a vitéz Küprilizáde segélyére menni; testvéreink a mészárszékre vannak küldve, mi halljuk kiáltásaikat, látjuk zászlóinkat elesni, ellenség kezébe jutni, s a kivont karddal kezünkben nem szabad mentségükre sietnünk. Ez árulás Allah és a próféta ellen! Azért, aki igazhivő, hagyja el rögtön a mindennapi munkát, vessetek félre árt, kalapácsot és gyalut, ragadjatok helyette kardot, zárjátok be a boltokat, és jöjjetek zászlóink alá. Éljen a szultán, halál az árulókra!

A nép dühödt ordítással fogadta e szavakat. Patronát felkapták vállaikra, s keresztülvitték a bezesztán boltozatos vásárpiacán. Mindenki sietett bezárni boltját, a város egyszerre fenekestől felfordult, mint mikor az állóvizet felkavarják, mindenféle nyugvó csoda és salak kavarodik felül, úgy özönlött egyszerre az utcákra valami ismeretlen csőcselék, mely minden nagy városban vegetál anélkül, hogy tudnának felőle a rendes lakosok, s csak akkor lep meg feltűnésével, midőn valamely rázkódás a felszínre juttatja.

Ordítva, dühöngve követék Halilt mindenütt, csak olykor hallgatva el, mid őn ő kísérői vállaira emelkedve megszólalt. Mennydörgő szavára elnémult a zaj.

És most éppen a jancsár aga háza elé jutottak.

  • Hasszán! – szólt rövid címzettel Halil, a bezárt kaput megdöngetve öklével. – Társainkat, azért mert zúgtak, elfogattad. Most ordítást hallasz zúgás helyett. Add ki őket! Hasszán nem szerette az ilyen jeleneteket, hirtelen rongyokba burkolta magát, s a kert hátulsó ajtaján kiszökve a Boszporuszra, ott egy rossz csónakra ült, s a táborba menekült.

A jancsárok betörték kapuját, kiszabadíták társaikat. Halilt felültették Hasszán lovára, s úgy vonultak nagy diadallal az Etmeidánra; egy perc alatt fegyveres néppel volt tele a tér, a kaszárnyából előhozták a kulkiaja üstjét, s azt felállíták a középen. Ez volt a szokásos jeladás a felbőszült szenvedélyek harcára.

  • Nyissátok fel a börtönöket – ordítá Halil bocsássátok ki a rabokat. Adjatok a gyilkosok kezébe kést, a gyújtogatók kezébe kanócot. Menjenek ölni, gyújtogatni. Halálnak, siralomnak napja van ma.

És a népség rohant a börtönökre, feltörte a rostélyokat, gyilkosok, gonosztev ők csordái rohantak elő az utcákra, és aki legutoljára jött ki a börtönből, az Janaki volt, Patrona ipa. Ott is megállt az ajtóban, mintha félne vagy szégyenkednék, míg Musszli oda nem ugrott hozzá, s erővel ki nem húzta.

  • Ne búsulj, muszafir! Fogj kardot, és állj mellettem. Itt semmi baj sem fog érni. Most a poroszlókon a sor!

Halil ezalatt azon börtönhöz jutott, melybe a becstelen n ők voltak rekesztve, kiket a szultán egy kegyes parancsából minden városból összeszedtek, s ide zártak.

Kinyiták a kapukat, s beordítának a csarnokokba, hogy fusson, akinek a szabadság kedves. Mint egy kísértetes raj ömlött ki e szóra a zsivajgó némbertömeg. Azon asszonyok, kik fedetlen orcával járnak a nép között, akik kifestik szemöldeiket, ajkaikat mások mulatságára, s kiket rút szenvedélyek miatt, mint a dühödt ebeket, elzártak a világtól, hogy meg ne mérgezzék a népet. Némelyik közülök megvénült már azon idő alatt, hogy fogsága tart, de a lángoló szenvedély tüze most is fellobog beesett szemeiben. Hah! Minő pestis van rászabadítva a müzülmán népre! Fogsz-e e viharon nyargalni tudni, Halil, melynek szárnyakat adtál?

Ott áll ő a kapuban. És várja, mikor fog ez undok nők csoportjában az ő lelkének tiszta bálványa, a szép, az ártatlan Gül-Bejáze előjönni? Milyen soká marad. Mind kijöttek, mind szétfutottak már, csak egy-egy elkésett alak

rohan még ki a börtönből a többiek után, kit a riadal hangja öltözetlenül kapott, s félig fedett testtel, szétszórt hajakkal rikácsolva száguld tova. Csak Gül-Bejáze nem jön.

Halil aggódva száll le az utálatos fészekbe, melybe csak néhány gömböly ű ablak a tetőn vet gyér világot.

  • Gül-Bejáze, Gül-Bejáze! – suttogja halkan, széttekintve a börtönben, s suttogó szavára valami fehér tömeget lát megmozdulni a szögletben, a fal mellé húzódva. Odalép. Egy beteg nő az, ki előle rejti arcát. Szelíden elvonja kezeit arcáról, és nejét ismeri meg benne. A szégyen nem engedé neki, hogy megszabadítsa magát. Inkább ott maradt a börtönben.

Halil fuldokolva a fájdalomtól emelé őt karjaira. A nő nem szólt, és nem nézett rá, csak arcát férje keblébe rejté, és zokogott.

  • Ne sírj, ne sírj – hörgé Halil. – Akik meggyaláztak téged, porba fognak csúszni előtted még ma, esküszöm Allahra! És akik játszottak a te szíveddel, játszani fogsz te az ő fejeikkel, és az a gőgös szultána, aki kezét éreztette veled, csókolni fogja a te kezeidet! Ezt én mondom, Patrona Halil, kinek neve legyen megátkozott minden müzülmán előtt, ha valaha hazudott!

Azzal kivivé ölében nejét a néptömeg közé, s ott felmutatva e halvány, megtört alakot, szólt:

  • Ime, müzülmánok, ez az én n őm. Kit elraboltak tőlem menyasszony éjjelén, s kit itt kell most megtalálnom a förtelem és átok tanyájába zárva! Szóljon közületek, aki férj: kegyelmezne-e annak, aki így bánna nejével?…
  • Halál fejére! – ordítá a b őszült tömeg, s perc múlva tovább ömölve, mint a gátját szakasztott vízár, egy palota elé jutott. – Kinek a palotája ez? – kérdezé Halil a néptől.
  • Damad Ibrahimé! – kiálták néhányan a tömeg közül. – Kinek a palotája ez? – kérdé Halil újra, bosszúsan megrázva fejét. Többen elérték a kérdést, s felkiáltának rá: – A tied, Halil Patrona!

– Úgy van, a tied! – ordítá rá a tömeg, s azzal megrohanták a palotát, kapuit bedönték; odavivé fel Patrona ölében tartott nejét, s felkeresve a nagyvezér háremét, parancsolá Ibrahim odaliszkjainak, hogy boruljanak arcra úrnőjük előtt, s parancsait teljesítsék. A kapu előtt pedig tiszteletőröket állított.

Künn harci lárma, dobriadal és csatakürt hangja; és ezt az egész vihart egy megtört beteg nő gyönge lélegzete szítja…

  1. Tulipánbimbók és emberfők

Szeptember közepén nyíló tulipánokat látni valóban nem mindennapi dolog. Amin a leghíresebb kertészek oly soká hasztalan törték fejeiket, végre sikerült a kapudán basának rájönni.

Mint idézhetni el ő mesterséges tavaszt ősz derekán, s rászedni a tulipánhagymákat, hogy májusnak nézzék szeptembert s akkor kezdjenek el virágozni?

Elébb saját melegágyat készíttetett, melybe a legtáplálóbb föld, ami a Libánon hegyei között ezredéven át egymásra hullott cédrusfák leveleiből támadt, az antilopék ganaja, mely oly hevítő és növényélesztő, hogy ahol elhull a sivatagban, a sívó homok között apró oázocskák támadnak körüle, virággal és zöld fűvel benő- ve – égett és porrá tört fekete márvány, melyet csak a Holdhegyek (Aegyptus) között találni, hevertetett össze, amiből egy puha, porhanyó és mégis nedves melegágy támadt, s ebbe ültette el a kapudán basa a tulipánhagymákat a tavaszi elvirágzás után, mind saját kezével, mutatóujját beledugva, s morzsánként hintve rá a földet.

Ekkor havat hozatott a Kaukázus hegy tet őiről, ahol az nyáron át is áll, egész hajókkal a Fekete-tengeren keresztül,

s hóval takargatá be az elültetett tulipánokat, s ha az olvadt, ismét új havat tett rá; ilyenformán a megcsalatott tulipán azt hitte, hogy most tél van, s amint azután augusztus végével egészen el hagyták rajta olvadni a havat, azt képzelte, hogy itt a tavasz, s kidugta az átnedvesült, átmelegült ágyból sárgászöld csíráját.

A próféta születése napja el őtt már mintegy ötven darab bimbónak eredt, melynek mindegyike győzelmesen elfoglalt városok és csatahelyekről volt elnevezve. Ekkor azonban a kapudán basának tengerre kelle szállani, hogy a hajóhadat vezényelje, s éppen a legérdekesebb ponton volt kénytelen odahagyni tulipánjait.

Éppen azon estén, mid őn a szultán megérkezett Szkutariba, jött hozzá egyik kertésze azon örvendetes tudósítással, miszerint a Belgrád, Napoli, Morea és Kermandzsahán holnap ki fognak nyílni.

Mennyi nyughatatlanságot okozott ez a vezérnek! Ő nem fogja látni kinyílásukat! Mint szerette volna, ha ellenkező szél még egypár napig visszatartóztatná a hajóhadat.

Amit a szél meg nem tett, alkalmat adott rá a szultán ünnepe; a másnapra határozott pihenőnap megengedé a kapudán basának, hogy Csengelkőibe evezhessen, nyári palotájába, ahol csoda tulipánjai nyílnak ősz kezdetén.

Minő látvány várt reá! Mind a négy ki volt már nyílva.

A Belgrád halványsárga volt, világoszöld csíkokkal, és ami csíkok alul haloványsárgák voltak, azok felül rózsaszínbe olvadtak át, s amik felül világoszöldek voltak, azok alul sötét lilaszínben végződtek.

A Napoli egy teljes tulipán volt, melynek szétdúlt haragos vörös szirmai, sárga szegéllyel, tán azon ezerötszáz velenceit képviselhették, akik ott elhullottak.

A Morea volt a legszínváltozatosabb. Alapja sötét csokoládészín, melyen zöld és rózsaszín csíkok vonulnak végig, s a zöld ismét pirosba megy át, és a rózsaszín májszínűbe, s minden csíkon ismét egy-egy világossárga

vonal fut végig. Kívül jobban uralkodnak a zöldes színek, belül inkább a pirosak.

De a legritkább, legpompásabb volt a Kermandzsahán. A tibeti dalai láma kertjéből elorzott kincs ez: hófehér, egy vonás nincs rajta, s oly teljes, hogy az eredeti hat szirom lefelé kénytelen fordulni.

A kapudán basa el volt ragadtatva a gyönyör űség által. Mindezen tulipánokat ő a szultánnak szánta, melyért a leggazdagabb tartomány, tán Aegyptus kormányzatát fogja nyerni. Azért megrendelé, hogy hozzanak pompás kínai porcelánedényeket, mikbe e virágokat átültesse, saját

kezeivel jól alámarkolva a földbe, nehogy a hagymákat meg találja sérteni.4

Amint éppen ott térdelt a tulipánok között, besározott kézzel, jön lélekszakadva egy bosztandzsi hozzá, s nem várja, hogy odaérjen, már messziről kiált felé:

  • Uram, kelj fel gyorsan, mert Sztambul fellázadt. – Rá ne lépj a tulipánjaimra, te bolond! Nem látod, hogy majd, ráhágtál egyre?
  • Óh, uram, a tulipán minden évben kivirul egyszer, de ha az emberre ráhágtak, jass Allah, nem kel az fel többet. Siess, mert a lázadók felfordítják ezalatt a várost!

A kapudán basa szép csendesen, óvatosan helyezé át a két kézzel kiemelt virágot a porcelánedénybe, s körül megnyomogatá a földet, hogy ne inogjon benne.

  • Mit beszélsz, fiam? – A sztambuli nép fellázadt. – Micsoda nép? A vargák, a szatócsok, halászok és kenyérsütők? – Igen, uram, ezek mind fellázadtak. – Majd mindjárt odamegyek és lecsendesítem.
  • Óh, uram, úgy beszélsz, mintha amaz öntöz ő edénnyel ott elolthatnád a meggyulladt várost. Ám te lássad.
  1. Hammer-Purgstall, G. d. o. R.

A kapudán basa még azután egész vidám szívvel megöntözgeté az átültetett tulipánokat, s rábízva azokat négy bosztandzsira, meghagyá nekik, hogy a csatornán

keresztül vigyék azt Szkutariba, a szultán palotájába, ő maga pedig lovat nyergeltetett, s egyes-egyedül, senkitől nem kísérve, belovagolt Sztambulba, ahol akkor éppen halált kiáltottak fejére.

Szemközt találkozott a kiajával, aki egy rongyos kétkerek ű kibitkába bújt el, s egy orosz fuvarost ültetett maga elé, hogy ne lássák. Ez rákiáltott a kapudán basára, hogy be ne menjen Sztambulba, mert ott halál várakozik reá. A kapudán vállat vonított rá. Az minden fogalmán kívül esett, hogy a pékek és csizmadiák seregétől mint lehet megijedni? Sőt még biztatta a kiaját is, hogy térjen vissza, s megjelenésükkel állítsák vissza a rendet, amit azonban ez a paradicsom minden gyönyörűségiért meg nem fogadott volna, hanem kérte a fuvarost, hogy csak hajtson vele sebesen Szkutari felé.

A kapudán megígérte, hogy ő is nemsokára ott lesz, sőt minthogy a kiajának nagy kerületet kell tenni, ő pedig egyenesen Sztambulon keresztül megy; hihetőleg hamarább odaér, mint amaz.

  • Oda: Ábrahám kebelébe, a paradicsomba – gondolá magában a kiaja, és elvágtatott. A kapudán pedig lovagolt nagy bizton be a városba.

Messzir ől szemébe tűnt a reisz effendi palotája, melynek oldalára nagy messziről olvasható betűkkel volt felírva: „Halál a f őmuftira! Halál a nagyvezérre! Halál a kapudán basára! Halál a kiaja bégre!”

  • Hm – gondolá magában a kapudán. Ezt bizonyosan valami szofta írhatta, mert a csizmadiák nem tudnak írni. Szép írása van, szeretném megfogadni teszkeredzsimnek.

Amint közelebb lovagolt a palotához, nagy néptömeget látott az el őtt összeseregleni, kik között egy lovas kikiáltó trombitált hosszú tárogatóval, egyikével ezen mérföldekre hallatszó, lázító szavú török kürtöknek, amik minden sztambuli lázadásnál használtatni szoktak.

A kürtszóra összecsődült népnek ilyen szavakat hirdete a kikiáltó:

– Isztambul lakosai, igazhív ő müzülmánok! A mi parancsnokunk, Halil Patrona, jancsárok főnöke nevében és Szulali Hasszán, sztambuli bíró nevében hirdetem tinéktek, hogy minden igazhívő müzülmán zárja be boltját, tegye le kézi munkáját, és gyülekezzék a piacokra; akik pedig kenyérsütők és mészárosok, azok be ne csukják boltjaikat, hanem nyitva tartsák, mert aki ellenkezőleg cselekszik, annak boltja közragadmánnyá fog tétetni. Akik pedig hitetlen gyaurok laknak Sztambulban, azok maradjanak házaikban békén, és ki ne mozduljanak onnan, és senki sem fogja őket ott bántani. Ezt hirdetem én tinektek, Halil Patrona és Szulali Hasszán nevében.

A kapudán végighallgatta a hirdetményt, ekkor odarontott lóháton a kikiáltóhoz, s kivevén kezéből a tülköt, úgy veré azt annak hátához, hogy szintúgy döngött, s akkor dörgő szóval kiáltá az egybegyűlt néphez: – Semmirekell ő csőcselékhadak! Piszkos naplopók, iszaptaposó kecsegefogók, szurokharapó papucsfoldozók, guggon ülő áfionevők, ti aspergyűjtögető, singgel mérő kupecek! Ti csomótaszigálók, ti ringy-rongy, aludttejtől részeg szemétnépek. Én szólok hozzátok, Abdi, kapudán basa, s csak azt sajnálom, hogy nem kérhetem kölcsön valamely gyaur magyarnak a nyelvét, hogy összeszidhatnálak benneteket úgy, illendő káromkodásokkal, ahogy megérdemlenétek. Mi kell nektek? Nincs mit enni-inni? Meguntátok a békét, s háború kellene? Háború, ugyebár? De ti magatok nem mennétek oda? Ti csak itthon szerettek hadakozni asszonyok és szüzek ellen, s ostromot futni nem várak, hanem boltok ellen? Takarodjatok haza, ahonnan eljöttetek, mert akit egy óra múlva az utcán találok, annak feje az igazság sátora5 elé fog gördíttetni!

Ezt mondva megugratta lovát Abdi basa, s a legs űrűbb néptömegen keresztülnyargalt. Ez ijedten oszlott szét előtte, s a kapudán büszke önérzettel látta, mint bújnak az

emberek előle házaikba, s tisztulnak el az utcákról és háztetőkről.

Ellenállás nélkül nyargalt be a városba. Minden utcaszegletben megfútta az elvett kürtöt, s tartott az odagyűlt népnek válogatott mondásokat, mely azokat mindenütt szétoszlatá.

Majd a bezesztánra jutott, ahol minden bolt be volt zárva.

  • Nyissátok ki boltjaitokat, ebek! – ordítá Abdi a csoportozó keresked őkre. – Talpaitok viszketnek talán, vagy füleiteket s orraitokat untátok meg viselni? Kinyissatok minden boltot rögtön, mert aki zárva hagyja azt, boltajtaja elé akasztatom fel! A kalmárok megszeppenve engedelmeskedtek.

Innen lovagolt ki az Atmeidánra.6

Tömve dugva volt az egész húspiac népséggel; veszett ordítástól nem lehetett hallani a szót, amit egy-egy rekedt szónok beszélt a többinek, kit a szökőkút oszlopára felállítottak.

Azonban a kapudán által megfútt kürt recseg ő, sivító hangja túlhangzá az ordítást, s minden arcot arra fordított, ahol ő állt. Kengyelébe fölemelkedve, rettentő szóval kiálta Abdi:

5Így hívták a szultán sátorát a nyílpiacon, mely elé szokták a kivégzettek fejeit hengeríteni.

6 Megkülönböztetendő az Etmeidántól.

  • Megbolondult nép! Őrült kezek, melyek tulajdon fejetek ellen támadtatok! A földet akarjátok-e beszakasztani, hogy ennyien álltatok egy csomóba? Ki veszett meg közületek, hogy mindnyájatokat összeharapdáljon? Hogy szakadna le rátok az ég, hogy esnének rátok ezek a házak, s temetnének oda, hogy válnátok egyszerre négylábú állatokká, s ne tudnátok egyebet, mint ugatni. Húzzátok le fejeiteket, nyomorúk, és takarodjatok haza, és egy kiáltás ne jöjjön utcáitokról, mert ha megmoccantok, Allah árnyékára esküszöm, halommá lövetem Sztambult, és senki

abban többet nem lakik, mint a kígyók és deneveérek és a ti elátkozott lelkeitek, kutyák!

És senki nem mert ellene mondani. Hallgatták a szitkot, félrebújtak el őle, utat csináltak neki. Nem volt ott Halil; lett volna csak ő ott, majd tudott volna neki felelni.

Itt is szerencsésen keresztülgázolt a zendül őkön Abdi, s fölkeresé végre az Etmeidánt.

Most már nemcsak az els ő, hanem az ötödik jancsárezred bográcsa is fel volt állítva, melyet a táborkovácsoktól hoztak el, s egy csoport jancsár, ki a táborból szökött ide, állt a két bogrács körül.

Abdi basa oly véletlenül termett ott közöttük, hogy csak azon vették észre, mid őn hirtelen rájuk ordított:

  • Letegyétek a fegyvereket!

Ijedten tekintének mind a kapudánra. Hogy jöhetett ez ide? Senki sem merte kardját kivonni ellene, de nem is engedelmeskedett senki. Patrona itt sem volt jelen.

A piac közepére volt let űzve a zendülők zászlója. Abdi basa egyenesen odalovagolt. A jancsárok csak néztek rá elbámulva.

Egyszerre azonban kiugrik közülök Musszli, s megel őzve a kapudánt, magához ragadja a lobogót.

Abdi basa valódi tengerészi nyugalommal szólt hozzá: – Nyújtsd nekem e zászlót, fiam.

Musszli még nem tért annyira magához, hogy felelni tudjon, de fejével inte, hogy „nem”.

  • Nyújtsd e zászlót, jancsár! – szólt újólag mer őn szeme közé nézve Abdi. Musszli csak nem felelt, hanem a lobogót szépen a zászlónyél körül tekergeté.
  • A zászlót add ide! – ordítá harmadszor recseg ő hangon Abdi, s kardját rántotta ki.

Erre Muszli kopjás végét fordítva a zászlónak, mellyel a földbe volt tűzve, monda:

  • Tisztellek, Abdi basa, és nem bántalak, ha elmégy. Jobb is szeretném, ha gyaur ellenséggel csatázva estél volna el, mert megérdemlenéd, hogy dicsőítve legyen neved, de e

zászlót ne kérd tőlem, mert ha közelebb jössz hozzám, ugyan az oldaladba rontom a csúnyábbik végét.

E szóra egyszerre a janicsárok mind felugráltak, s körülállták a vitéz Musszlit kardjaikat kivonva.

– Sajnállak benneteket, derék jancsárok. – Mi is sajnálunk téged, dicső kapudán basa – monda Musszli.

A kapudán ezzel elhagyta az Etmeidánt. Látta, mint oszlott szét el őtte mindenütt a tömeg, ahol megjelent, de azt is tapasztalá, hogy háta mögött ismét összecsoportosult az, midőn eltávozott.

Ezeket csak fegyver fenyíti meg, gondolá magában, s keresztülnyargalt a városon anélkül, hogy valaki egy ujjal is bántaná.

*

Künn a táborban ezalatt nagytanács tartaték. A lázadás hírére, melyet a megmenekült kiaja és a jancsár aga rémszínekkel festettek le, a szultán összehívatá a vezéreket, az ulemákat, a nagyvezért, a muftit, a sejkeket és a hodzsagiánokat part melletti palotájába.

Egy órával elébb azon palotában lakó testvérnénjével tanácskozott sokáig, a bölcs szultána Khadidzsával.

A jó tanács drága volt itt.

A f ővezér azt kívánta, hogy a szultánt Brusszában hagyva, az egész hadsereget indítsák rögtön Tebriz felé, az ellenségre. Ha még Abdullah basával egyesülni lehet, minden meg van nyerve, s hagyják Sztambult magára, csináljanak a lázadók, amit akarnak, ha az ellenség meg lesz verve, akkor majd rájok kerül a sor.

A mufti nem hitte, hogy e hadat csatára lehessen vezetni most. De azt mégis óhajtotta, hogy távolítsák el Sztambultól, nehogy a lázadás szelleme átragadjon.

A kiaja azt tanácsolá, hogy alkuba kellene ereszkedni a lázadókkal, s úgy csendesíteni le őket.

A szultán helybenhagyólag inte fejével. A Khadidzsa szultána is azt tanácsolá.

Csakhogy a kiaja úgy érté ezt, hogy alkudozásba ereszkedve könny ű lesz a lázadás főnökeit egyiket a másik után elveszteni, a Khadidzsa pedig úgy értelmezé, hogy a szultán kibékítheti a zendülőket, ha a gyűlölt kiaja béget kiadja nekik, s ha azok még a többit is kívánnák, a többit is odaengedi. S ez nagy különbség! A szultán a kiaja tanácsát találta legjobbnak. E pillanatban lépett be a tanácsterembe Abdi basa, a kapudán.

Mindenki bámulva tekinte rá. A kiaja el őadása szerint ennek már ezer darabra kell tépve lenni.

Bejött ugyanazon hidegvérrel, mellyel az egész fellázadt városon keresztüllovagolt. Az ajtónállóktól tudakozódott, ha nem érkeztek-e még meg küldöttei a tulipánokkal? Még nem.

  • Vajon hol maradhattak? Én azóta egész Sztambult megjártam. Azzal a szultánt üdvözölve, annak intésére helyet foglalt a vezérek között.

Azok bámulva néztek rá, mintha most is azt hinnék, hogy csak szelleme jár közöttük.

  • Te Sztambulban voltál? – kérdé t őle végre a nagyvezér. – Ez órában jövök onnan. – Mi kívánsága van a népnek? – kérdé a padisah. – Ehetnék és ihatnék. – De vért ihatnék – suttogá a főmufti magában. – És mi panasza van?
  • Az, hogy a kard magától nem hadakozik, hogy a föld nem terem magától kenyeret, s hogy az ereszről nem csorog bor és kávé.
  • Ilyen könnyen beszélsz e tárgyról, Abdi? Mint gondolod elcsendesíthetni e zajt?
  • Nagyon egyszer ű az. A sztambuli vargák és szatócsok nem érdemesek egy lövés kartácsra. Kár is volna értük szegényekért. Soknak közülök felesége, gyermeke van. Akik forralják őket, azok a táborbeli jancsárok. Vezetőik e táborból vannak. Azokkal, kik Sztambulban izgatják a népet, kár volna vesződni, hanem elő kell őket hívatni ezredenkint, s minden tizediket főbe lövetni. Ez segíteni fog.

A vezérek mind elszörnyedtek. Ki merné azt tenni? – Én így tennék – szólt Abdi röviden, s aztán elhallgatott. A szultán vevé fel a szót:

  • Miel őtt megérkeztél volna, a kiaja bég tanácslatára elhatározók, miszerint a próféta zászlajával és a hercegekkel együtt visszamenjünk Sztambulba.
  • Az is jó – szólt Abdi -, dics ő megjelenésed elnémítandja a zajt. Tűzesd ki a próféta zászlaját a szeráj kapuja fölé, a főmufti és Ispirizáde nyissák meg az Aja Szófia és az Ahmedie mecseteket, s hívják imára a népet. Damad Ibrahim maradjon künn a hadseregnél, hogy szükség esetén a lázadók megzabolázására siethessen. A kiaja bég gyűjtse össze a szerájtőrző dzsebedzsiket, csauszokat és bosztandzsikat, s tisztítsa ki általuk az utcákat; ha egyik sem sikerül, az én ágyúim a tenger felől engedelmességre fogják őket tanítani.

Ahmed szultán megcsóválta fejét.

  • Mi mást határozánk. Tinektek nem szabad ént őlem elmaradnotok. Velem fog jönni a nagyvezér, a főmufti, a kapudán basa és a kiaja.

És amíg neveiket sorra számlálta, egyikre sem tekintett a megnevezettek közül a padisah.

E négy férfi neve volt az utcaszegletekre felírva. E négy férfi fejét kérte a nép és Halil Patrona.

Mit vétettek a népnek?… Ők voltak a legmagasabbak akkor, midőn szerencsétlenség érte az országot. De mit vétettek Halilnak?. Ők okozták Gül-Bejáze szenvedéseit.

A vezérek meghajták fejeiket.

E pillanatban érkezének meg Abdi küldöttei a tulipánokkal. Odahozák azokat a padisah elé, ki szépségük által el volt ragadtatva, s rendelé, hogy vigyék el Sztambulba a szultána asszekinek, jelentve, hogy ő is nemsokára megérkezik. Abdinak pedig megveré vállait, és könnyekkel szemeiben esküvék, hogy őt tartja legkedvesebb emberének.

A kapudán megcsókolá a szultán köntösét, s azután hátul maradt Ibrahimmal, Abdullahval és a kiajával, s nagy

szelíden mosolyogva monda nekik:

– Abdullah, derék Ibrahim és te, kiaja; – mind a négyünk feje nem ér ez órán túl egy fületlen gombot.

Damad Ibrahim búsan hajtá le fejét, s csüggedten sóhajta: – Szegény – szegény szultán!

Azzal követték Ahmedet mind a négyen a hajóhoz. Semmir ől sem voltak bizonyosabbak, mint arról, hogy Ahmed mindnyájokat fel fogja áldozni, s azután maga is utánuk bukik.

  1. Felfordult világ

Sztambulban már ekkor Halil Patrona volt az úr.

A lázadók f őnökei a középmecsetben gyűltek össze, s onnan küldözék szét parancsaikat.

Hat órakor este (a keresztyén számítás szerint 10 órakor) érkezett meg a hajó a szultánnal, a hercegekkel, a főurakkal és a szent zászlóval a parti kiöszk mellé, az ágyúk kapujánál.

Benn a szerájban senki sem tudott a küls ő dolgok állásáról semmit. A városban körös-körül hangzott a zaj, a kürtölés, a temetőben szerteszét égtek az őrtüzek.

  • Miért nem küldhetek egypár gránátot közéjök a tengerr ől!
  • sóhajta fel a kapudán. – Hogy elcsendesülnének mindjárt! Amint a kizlár aga, Elhadzs Besir az érkez ő vezérekkel találkozott azon szoba előteremében, melyben a próféta köpenye őriztetik, rejtélyes mosolygással dörzsölé kezeit, ami rút arcához s hasított ajkaihoz éppen nem illett, s midőn kérdé tőle a padisah, hogy mit kívánnak a zendülők, azt felelte reá, hogy ő valóban nem tudja.

Mosolygása, kezeinek dörzsölése, mikr ől a hüvelykujjakat egykori kegyetlen gazdája valami csíny miatt levágatta, mind oly félelmes előjelek voltak a jelenlevőkre.

Elhadzs Besir aga már ekkor tizennégy év óta viselé hivatalát, s nyolc nagyvezért teremte, és ugyanannyit tett le hivatalából. Mint lehessen megtudni a zendülők kívánatát? Damad Ibrahim azt gondolá, hogy legjobb lesz az egykori sztambuli bírót, Szulali Hasszánt kerestetni fel, kinek nevét együtt hallá említtetni a kikiáltó által Halil Patronáéval a kapudán basa.

Szulalit nyári lakában találták, s az els ő hívásra megjelent a szerájban. Mondá, hogy nevével visszaéltek a zendülők, s ő azok kívánatairól mitsem tud.

  • Tehát vedd magad mellé a hasszeki agát, húsz bosztandzsival, s keressétek fel Halilt, és tudjátok meg, mit kíván! – ezt mondá a padisah.
  • Kár fárasztanod az érdemes embereket, dics ő szultán – szólt keserűen Abdi basa. – A lázadók kívánságát megmondhatom én, mert olvastam a falakra írva. Négy főhivatalnok kiadatását kérik: engemet, a főmuftit, a nagyvezért és a kiaját. Adass ki minket, csakhogy ne adass át élve, hanem öless meg elébb, és szájuk be lesz tömve. Jóllaknak velünk. Tudod, hogy semmi vadállat sem dühös, ha egyszer jóllakott. A szultán nem tekintett föl, de úgy tett, mintha nem hallotta volna, amit a kapudán beszélt, s a hasszeki agának parancsolá:
  • Keresd fel Halil Patronát, és üdvözöld őt a padisah nevében.

„Üdvözöld Halil Patronát, a padisah nevében!” A szatócsot, a dohánykeresked őt a minden országok urának, a fejedelmek fejedelmének, a sahok, kánok, dejek s nagymogulok uralkodójának nevében!… Ki hitte volna ezt három nap előtt?

  • És tudósítsd róla, hogy minden jogos kívánataik megadatnak, ha megígérik, hogy azután szét fognak oszlani.

A hasszeki aga és Szulali Hasszán a húsz bosztandzsival az utcákat elálló s űrű néptömeg között utat vertek maguknak

a középmecsetig. Útközben csak kilenc bosztandzsit vertek agyon a lázadók, tizenegy szerencsésen odaért a mecsetbe. Ott ült egy leterített teveb őrön, miként egykor Dzsingisz kán, a zendülők vezére, Halil, és parancsokat, kinevezéseket diktált az előtte ülő szoftiknak, kikből teszkeredzsiket választott.

Mid őn jelenték neki az őrt álló janicsárok, hogy a szultán hasszeki agája jött el, s vele szólani kíván, szárazon viszonza:

  • Várhat. Elébb érdemesebb férfiakon a sor. Kik voltak ez érdemesebb férfiak?

Az öreg Szulejmán mester, kit er ővel húztak ide házából, melynek padlásán elbújt. Halil most íratta számára a kinevezést, melyben őt reisz effendivé emeli.

Hail Patronán most is a közjancsár viselet volt, a kék dolimán, a térdig ér ő salavári, meztelen hagyott lábszárakkal, csupán turbánján volt a fekete forgó kicserélve fehérrel, s oldalán függött a nagyvezér kardja, kinek palotáját Galata külvárosban ezelőtt egy órával rombolták a földig.

E kard markolatába vésett pecsétnyomóval hitelesíté az okiratokat Halil.

Szulejmán után következett a nyereggyártó Mohammed. Derék, izmos ember volt, maga megbirkózott kettővel, hárommal; ezt megtette agának Halil.

Azután következett valami Orli nev ű csausz, ezt kinevezte főtábornoknak; Ibrahimot, egykori iskolamestert, a „bolondos” melléknévvel megtette Sztambul főbírájává, s amint megpillantá Szulalit, odainté őt a csauszok közül, és monda: Te fogsz lenni Anatoli f ő országbírája. Szulali meghajtá magát e kegy előtt.

  • Köszönöm, Halil. Tégy bel őlem, amit akarsz, hanem elébb halld a padisah izenetét, melyet ő rám bízott, mert még nagy kétségben vagyok: vajon te vagy-e az úr minden mozlimek felett vagy Ahmed szultán? Azért mondd meg nekem, mit kívántok a szultántól, és ha jogos és méltányos

a kívánat, és ti megígéritek, hogy csendesen szétoszoltok, meg fog az adatni.

Halil Patrona felállt Szulali előtt, s szigorú, mozdulatlan arccal felelt:

  • Kívánatunk rövid. A négy f ő árulót, kik az országot ért csapásnak okozói, kívánjuk kiadatni. Ezek: a kul kiaja, a kapudán a mufti és a nagyvezér.

Szulali megcsóválta fejét. – Sokat mondtál, Halil.

  • Ma sokat mondtam. Holnap többet fogok mondani. Ha ma megegyeztek, holnap béke lesz; ha holnap jöttök, nem lesz béke sem holnap, sem holnapután.

Szulali visszatért a szultánhoz és a vezérekhez, kik még mind együtt voltak. Feszült figyelemmel várták Halil izenetét. Szulali nem merte azt egyszerre elmondani. Csak egyenkint hullongatá el. – Megértém a lázadók kívánatát. Ők a kiaja bég kiadatását követelik. A kiaja haloványabb lett, mint a viaszkép. – Oly régi hű szolgám volt – sóhajta Ahmed.

  • Ám lakjanak jól vele. A kiaja szédelegve lépett a bosztandzsik közé. – Továbbá követelik… – szólt Szulali. – Még többet is? – Követelik a kapudán basát. – Őt is! Legvitézebb bajnokomat – kiálta fel fájdalmasan Ahmed.
  • Mashallah! – szólt vidáman a kapudán, övék vagyok, s azzal elhatározott bátor tekintettel lépett a bosztandzsik közé. Ne könnyezz érettem, padisah! A bátor a vesztőhelyen is hősi halált fog halni, s téged védve halok meg ott is. Vigyetek bennünket, bosztandzsik, ne remegjetek, fiúk! Melyitek tudja jól összerántani a zsineget? No, semmit se féljetek, majd megtanítalak benneteket én, majd elrendezem én a selyemzsinórt. Éljen a szultán!

Azzal kilépett a teremb ől, elöl menve a bosztandzsik előtt, még kardját sem vetette le.

  • Ezután kérik még a nagyvezért és a f őmuftit – monda Szulali. A szultán ijedten kelt föl helyéből.
  • Nem, nem lehet az! Rosszul hallgattál szavaikra. Őrült volt, haragjában beszélt, akitől választ kértél. A nagyvezért és a főmuftit ölessem meg én? Megölessem őket oly hibáért,

melyet magam követtem el, s melytől ők meg akartak óvni? Vérük az égre kiáltana. Menj vissza, Szulali, és mondd meg Halilnak: én kérem, én könyörgök neki, ne kívánja e két ősz szakállt a porban heverni látni; elégelje meg, ha elbocsáttatnak s száműzetnek, ők bizonyára nem bűnösök. Könyörögj a kapudánért és a kiajáért is; míg vissza nem térsz, ki ne adják őket.

Szulali újra felkereste Halilt. A kapudánt és a kiaját el ő sem merte előtte hozni. Tudta, hogy a kapudán fogta el a tengeren menekvő nejét, s a kiaja záratta őt a becstelen asszonyok börtönébe. Csak a nagyvezér és a mufti számára kért kegyelmet.

Halil elgondolkozott. Eszébe jutottak az édes vizek melletti palotában történt jelenetek, eszébe jutott, hogy Damad Ibrahim ölelése is kényszeríté Gül-Bejázét a halálos ájulásba menekülni, s nem hallá, mit beszél neki Szulali Ibrahim ősz szakálla felől.

  • A nagyvezérnek meg kell halni – válaszolt. – Abdullah ám éljen, és legyen számkivetve. (Hisz ő nem bántotta soha Gül-Bejázét.)

Szulali visszatért a szerájba. Halil a főmuftit élni engedi, de a másik háromnak halálát kívánja. Ahmed mint a fölvert oroszlán szökött föl e szóra dívánjáról, s kirántá kardját.

  • Ide hát veletek, vitéz lázadók! Akiknek szolgáim fejei kellenek, jöjjön értök, és vegye el tőlem. Nem, egy csepp vérét sem adom egyiknek is, s ha eljönnek érte, meg fogják látni, van-e még éle Mohammed kardjának? Tűzzétek ki a próféta zászlaját a szeráj kapuja fölé. Aki igazhívő, velem tart. Küldjetek kikiáltókat minden utcára, hirdessék, hogy a szeráj veszélyben van, s kinek Allah orcája kedves, siessen a zászló védelmére! Én összegyűjtöm a bosztandzsikat, és védni fogom a szeráj kapuit.

A két ősz férfi megcsókolá a szultán kezét, kinek, ha e férfias fellobbanása korábban jő, egészen más események lesznek írva a történetkönyvébe.

A veszély zászlaját rögtön kit űzték a közép kapu fölé, s ottmaradt az korán reggelig.

Hajnaltájon visszaérkeztek a kikiáltók, jelentve, hogy az Aja Szófia templomon túl nem bírtak vergődni, s hirdetéseikre a nép kőzáporral felelt.

A zöld zászló magányosan lengett a szeráj el őtt, senki sem gyülekezett alá, még a szél sem akarta azt mozgatni, lankadtan csüngött alá nyelére.

A zöld zászló kit űzése a szeráj kapujára nagyon ritka eset a történetben. Csak a legnagyobb vész idején szokott az megtörténni, mert ez azt jelenti, hogy itt az idő minden igaz mozleminnek fegyverhez nyúlni, elhagyni tűzhelyét, ekéjét, és sietni Allah és az ő felkentjei védelmére, és átok volna azon az ozmán férfin, aki ilyenkor késlekednék, s vérét és vagyonát kész nem volna a padisah lábaihoz tenni.

Ezt tudva fog rémes nagyságában felt űnni azon ijedtség, mely a szerájban levő- ket meglepte, midőn látták, hogy a kitűzött szent zászló alá senki sem gyülekezik. A kikiáltók harminc piaszter felpénzt ígértek minden katonának, ki a zászló alá siet, a két piaszterel több napi fizetést a szokottnál. Öten-hatan követték őket, de amennyi jött egyfelől, másfelől ismét annyi elszéledt, délután egy sem maradt a zászló alatt.

Estefelé a második kapura t űzték ki a zászlót, mely felett aludtak a főhivatalnokok, a vezérek a kihallgatási teremben, a fő országbíró, Damadzáde betegen feküdt Murad szultán szobájában, a mufti és az ulemák a bosztandzsik csarnokában. Ahmed szultán egész éjjel nem feküdt le, hanem szobáról szobára járt, nyugtalanul tudakozódva a történtek felől: ha jön-e valaki a hadseregből segítségére? Gyülekeznek-e a szent zászló alá? S a hideg veríték ült homlokán, midőn mindenünnen csak leverő választ hallott. A tetőkön őrt állók jelenték, hogy a lázadók őrtüzei sokkal közelebb vannak már, mint a múlt éjszakán, s Szkutari felé egy őrtűz sem látszik, amiből azt gyaníthatni, hogy a tábor is visszajött Sztambulba, s a zendülőkkel közös ügyet kötött.

Ahmed maga is felment a tet őre, meggyőződni az állítások valóságáról, s mondhatlan aggodalom és szorongás közt járt egyik teremből a másikba, szüntelen megnézve a nagyvezért, a kiaját és a kapudánt, ha nem alszanak-e. Csak a kapudán tudott aludni, a kiaját láz törte, s a nagyvezér imádkozott; bizony nem magáért, hanem a szultánért. Utóbb maga a kapudán is megszánta a padisaht, ki miattuk aggódott.

  • Miért költögetsz bennünket annyit, uram? Még nem haltunk meg. Eredj aludni háremedbe, s ne gondolj reánk. A zendülőknek csak velünk van baja. Allah kérim! Gondold azt, mintha örökre alunnánk. A feltámadás angyalainak trombitaszavára mi is fel fogunk ébredni, mint a többi!…

Ahmed megfogadta a kapudán szavát, s hajnal felé elt űnt közülök. Reggel, midőn keresték, nem jött elő háreméből. A négy férfi tudta, hogy ez mit jelent.

Korán reggel, még alig pirkadt a hajnal, eljött a maftiért Szulali effendi és Ispirizáde, s meghívák magukkal a reggeli imára.

Az ulemák egybe voltak gy űlve mind, kiket meglátva Abdullah könnyekre fakadt, és zokogva szólt hozzájuk:

  • Íme, idehoztam ősz szakállomat, és ha nem tetszik nektek, hogy tisztességesen megfehérült ez, ám mossátok meg véremben, s ha sokalljátok azon néhány napot, melyet Allah még életemhez adott, íme, vegyétek el.

Erre mind felálltak az ulemák, s kezeiket fölemelve kiálták: – Allah őrizzen meg tégedet ettől!

Azzal leborultak imádkozni, s ima végeztével a bels ő kerten át az eriváni kiöszkbe gyülekeztek mindnyájan, ahol már a nagyvezér várt reájok, nemsokára jött a kiaja és a kapudán basa is, legkésőbb a beteg Damadzáde és a medinai bíró, Musztafa effendi és a Szegbán basa.

  • Holt embert láttok magatok el őtt – szólt a nagyvezér, Damad Ibrahim az érkező főurakhoz. – Én el vagyok veszve. Mi négyen feláldoztatánk. A főmufti talán meg fogja menteni életét, de mi hárman nem látunk több hajnalcsillagot. Nem

lehetett másképp. A szultánt meg kellett mentenünk, s azt csak ezen az áron tehettük.

  • Régen mondtam ezt – szólt a kapudán basa. – Még tegnap ki kellett volna holttesteinket adni a lázadóknak; attól félek, hogy ma már késő lesz, attól félek, hogy a szultán is elveszett. Nem kellett volna kitűzni a veszély zászlóját, hanem megölni bennünket rögtön.
  • Ti hárman távozzatok a hóhérok szobájába – szólt a nagyvezér társaihoz -, én is nemsokára követlek benneteket, de meg kell várnom, míg a kizlár aga jön, és elkéri tőlem az ország pecsétjét, s addig teljesítnem kell hivatalos kötelességeimet.

A három férfi búcsút vett Damad Ibrahimtól, megölelték egymást, s a bosztandzsik által elvezettetének.

Most még az a kötelesség várt a f ővezérre, hogy az ulemákból új muftit választasson. Azok elébb Damadzádét kiálták ki, ez azonban betegségét vetve ürügyül, nem fogadta azt el, ekkor a medinai bírót választák, s fehér palást hiányában_zölddel ruházták fel.7

Ezután kiválaszták maguk közül Seid Mohammedet és Amadzádét, hogy a szultán titkos izenetét hallgassák meg a kizlár agától, és vigyék át Halil Patronának.

Damad Ibrahim jól tudta ez izenet titkát – s áldá Allaht, ki meghatározza az emberi életnek végét.

Ahmed szultán ott ült a gyönyör űségek teremében, mellette a szép Aldzsalisz, előtte a négy nyíló tulipán, miket Abdi basa ajándékozott neki tegnap.

A négy tulipán olyan szépen nyílik most is.

Aldzsalisz átöleli a szultán nyakát, s homlokát megcsókolja, mintha el akarná bűvölni lelkéből azon gondolatokat, melyek nem hagyják nyugodni, nem hagyják örülni, nem hagyják szeretni.

Csak e tulipánokon vesz el szeme, úgy ápolgatja, úgy takargatja azokat. Alig veszi észre, hogy Elhadzs Besir, a

kizlár aga előtte áll, s egy hosszasan beírott pergament tart eléje.

  • Uram, olvasd át az ulemák válaszát, melyet azok Halil Patronának adtak, és ha tetszésed szerinti az, erősítsd meg neved aláírásával.

7 Hammer-Purgstall, Gesch. d. osm. Reiches.

  • Mi kell nekik? – kérdi halkan a szultán, kis kését el ővonva övéből s hegyével körülszurkálva a tulipánok földét, hogy porhanyó legyen az.
  • A zendül ők teljes biztosítást kérnek arról, hogy üldöztetni nem fognak. – Legyen meg nekik. – Azonkívül kérik a kiaja bég kiadatását. A szultán levágott egy tulipánt a késsel, s odanyújtá azt a kizlár agának. – Nesze. Az bámulva vette el a tulipánt, és folytatá. – Továbbá a kapudán basát. A szultán a tulipánok legszebbikét vágta le. – Ím, fogad. – Kérik a főmufti száműzetését. A szultán tövestől tépte ki a harmadik tulipánt, és odaveté. – Ezt is. – És a nagyvezért. Az utolsó tulipánt cserepestül hajítá a földre Ahmed, s azután eltakarta arcát. – Ne kérj többet. Látod, hogy mind odaadtam.

Azzal odanyújtá neki pecsétgy űrűjét, melybe névvonása volt vésve, s a kizlár aga ráüté azt az okiratra, s azzal egyedül hagyta Ahmedet ismét.

A nagyvezér a szeráj kertjében sétált alá s fel. A kizlár aga idejött őt felkeresni, vele voltak Halil Patrona követei: Szulejmán, az általa tett reisz effendi, Orli és Szulali. Ezek jelenlétében járult Elhadzs Besir hozzá, s megcsókolván a szultán által aláírt okiratot, átnyújtá azt neki.

Damad Ibrahim homlokához és ajkaihoz érinté az iratot, s azzal átolvasva, visszanyújtá azt ismét, és levonta ujjáról az ország pecsétjét, s átadta a kizlár agának.

  • Legyen bölcsebb és szerencsésebb, aki ezután viselni fogja. Üdvözöld a szultánt. Ti pedig vigyétek hírül Halil Patronának, hogy láttátok Damad Ibrahim háta mögött bezárulni a hóhérok termének ajtaját.

Azzal széttekintve a nagyvezér, hogy kivel kísértesse magát odáig, mid őn hirtelen odaugrott mellé egy kajkdzsi (hajóslegény), s kérte, hogy ő hadd kísérje a nagyvezért a bakók termébe.

A legénynek éppen olyan hosszú ősz szakálla volt, mint a nagyvezérnek.

  • Honnan ismersz te engem? – kérdé Damad Ibrahim az öreg legénytől.
  • Együtt harcoltam veled, uram, Belgrád alatt, mikor még mindketten fiatalok voltunk.
  • Mi neved? – Manoli. – Nem emlékezem reád.
  • De én emlékezem rád, mert kiváltottál a fogságból, s ápoltál, mid őn sebesült voltam.
  • Tehát ezért kísérsz most a bakók szobájáig; köszönöm. Mindezt azalatt beszélték, míg a kerten át az érintett szobáig értek, ahova Manoli bement a nagyvezérrel.

A kizlár aga s a lázadók követei ott vártak, míg Manoli visszajött. Kezeit szemein tartá. Bizonyosan sírt. A másik, a nagyvezér, benn maradt.

  • Holnap holttestét fogjátok látni – mondá a kizlár aga a reisz effendinek, s azzal visszabocsátáőt és társát Halilhoz.
  • Inkább élve kapnánk meg őket – szól barbár kegyetlenséggel a csauszból lett főúr távoztában.

Még azon este visszaküldé Halil Szulalit azon izenettel, hogy a f őmuftit szabadon bocsáthatják.

Az öreg éjfél után hagyta el társait, s még alig hajnalodott, már újra hívaték a nagyúr elé.

Ahmedet egész éjjel nyugtalanítá a kizlár aga a reisz effendi azon mondásával: „Inkább élve kapnánk meg őket!”

  • Nem, nem – mondá a szultán -, élve nem fognak hozzájuk jutni. Nem fogják őket kínozhatni, széttéphetni. Inkább haljanak meg nálam egy pillanat alatt, félelem nélkül, rövid fájdalommal, megsiratva, megkönnyezve.
  • Úgy siettesd halálukat, uram, nehogy reggelre kelve életüket követeljék tőled.
  • Várjatok még. Várd meg a reggelt. Éjszaka hogy ölnétek meg őket. Éjszaka be vannak zárva az ég kapui. Éjszaka el vannak szabadulva a sötétség rémei. Hogy ölnétek meg valakit éjjel! Várjátok meg a hajnalt.

Alig mutatkozott az els ő fényvonal a láthatáron, már megjelent a kizlár aga a szultán előtt.

  • Uram, itt a reggel. – Hívasd a muftit és Szulalit. Azok megjelentek. – Vigyétek meg a halált azoknak, akik rá vannak szánva – szólt Ahmed. Mindkettő térdre esett előtte.
  • Miért e sietség, uram? – könyörge lábait csókolva a vén ulema. – Mert a lázadók élve akarják őket kiragadni.
  • Úgy van – bizonyítá Elhadzs Besir, a kizlár aga -, a kiöszk el őtti tér tele van már lázadókkal.

A szultán összeborzadt. – Siessetek, ne jussanak élve kezeikbe.

  • Óh, uram – könyörge Szulali -, engedd meg nekem elébb, hogy az Aja Szófia imámjával lemehessek, megnézni, vajon valóban tele van-e az utca lázadókkal?

A szultán inte, hogy menjenek.

Szulali, Hasszán és Ispirizáde sietve bocsáttaták ki magukat a szeráj kapuján, futottak a kiöszk felőli térre, senkit sem találtak ott. Nem elégedtek meg egy látással, meg akartak győződni felőle: más oldalról nem jönnek-e zendülők, s körülkerülték a szerájt.

A szultán ezalatt a perceket számlálta, és nyugtalan volt, hogy mégsem jönnek.

  • Ezóta kétszer megjárhatták volna a kiöszkig viv ő utat és vissza – monda a kizlár aga. – Bizonyosan a zendülők kezébe estek, s azok visszatartják őket, hogy hírt ne hozhassanak.

A szultán kétségbe volt esve. – Siess, siess – kiáltá a kizlár agának, s maga futott, menekült a belső szobáiba.

Tíz perc múlva visszaérkezett az imám, és Szulali, s jelenték, hogy körül egy lélek sincs, aki a szerájt fenyegetné.

A kizlár aga a kapu alá vezette őket. Egy kétökrös szekér állt ott, gyékénnyel beterítve. A gyékényt felemelé előttük, s a hajnal derengő fényénél három hullát láttak maguk előtt: a kiaját, a kapudánt és a nagyvezért.

*

A boldog Gül-Bejáze ott ül Halil ölébe, s andalogva ringatózik annak ölel ő karjain. A pompás palota ablakain áthangzanak a diadalkiáltások, melyek Halilt éltetik, ki Sztambulnak s az ozmán birodalomnak ura e percben.

Gül-Bejáze rebegve sugdos Halil fülébe, mint szeretne ő e pompás palota helyett Anatoli csöndes olajligetei között a magányos, egyszerű házban lakni. Halil elsimítja neje homlokáról az omlatag hajfürtöket, el mondatja magának még egyszer újra azon lázasztó jeleneteket, amik történtek vele a szerájban, a kapudán fogságában és a becstelen nők börtönében. Miért ébresztgeti úgy a gyűlöletet?

A n ő iszonyodva mond el mindent. A férj lábai előtt három kosár tele virággal. Ajándékba hozta ezeket Halil.

De a kosarak fenekén még becsesebb ajándék van. Veszi az elsőt és elhárítja róla a virágokat. Egy véres fő van a kosár fenekén. – Ki ez? Gül-Bejáze borzadva rebegé Abdi basa nevét. A másik kosárról is lehull a virág: véres fő van ott is. – Hát ez kicsoda? – Ez a kiaja bég – nyögé a hölgy iszonyodva. Most a harmadik virágos kosarat vevé el ő Halil, s lebontva róla a friss virágokat, egy ősz, fehér szakállú főt mutatott Gül-Bejázénak, mely a kosár fenekén feküdt behunyt szemekkel.

  • Hát ez kicsoda? – kérdé Halil.

Gül-Bejáze gyöngéd termete reszketett az er ős férfi karjai közt, midőn ez kényszerítéőt a véres fejeket nézni. És midőn a harmadik főre tekinte, csodálkozva csóválá meg fejét.

  • Nem ismerem ezt.
  • Nem ismered őt? Nézd meg jobban. Talán a halál változtatta el arcvonásait? Ez Damud Ibrahim, a nagyvezér. Gül-Bejáze bámulatra nyitott szemekkel tekinte férjére, s azután sietett mondani:
  • Valóban az, Damad Ibrahim. Igen, igen, senki sem más. A halál tette ismeretlenné arcát.
  • Mondám neked, hogy aki szíveddel játszának, játszani fogsz az ő fejeikkel; kelle még több?
  • Óh, nem, nem, Halil. Én félek ezekt ől is. Én félek e néma fejeket látni. – Tehát takard be őket virággal, s azt fogod hinni: virágkosarakat látsz.
  • Engedd őket eltemetni, Halil. Ne akard, hogy féljek tőled, engedd, hogy szeresselek ezután is. Bár eljönnél velem Anatoliba, ahol senki sem tudna rólunk semmit. – Mit szólsz? Most menjek el, midőn a nap nem bír lemenni miattam, s az emberek nem alhatnak el nevemnek hangzása miatt? Nem akarsz-e e dicsőségben fürödni te is?
  • Óh, Halil. Együtt n ő ki a rózsa és a pálma a földből, mégis a pálma nagyra nő, s a rózsa kicsiny marad. Engedj megvonulnom csendesen melletted, engem csak szerelmedben osztass, dicsőséged legyen egészen a tied. Halil gyöngéden ölelé, csókolá meg a n őt, s minthogy ő kívánta úgy, eltemetteté a három főt a palota kertjében, három terebélyes rozmarinbokor alá.

Azután elbúcsúzék Gül-Bejázétól, a nép küldöttei már vezérükért jöttek, hogy kövesse őket Zulejmája mecsetbe, ahol a szultántól jött követek várnak válaszára.

Halil, hogy könnyebben eljuthasson a mecsetig, s ne legyen kénytelen az utcákon tolongó nép közt keresztülvergődni, a csatornához sietett, s a legelső kaikba beült, s parancsolá a hajósnak, hogy evezzen vele a Zulejmája átellenéig.

Útközben a hajós arcára talált tekinteni. Öreg ősz férfi volt ez. – Jó öreg – szólt Halil -, hogy hívnak téged? – Manoli a nevem, kegyelmes úr.

  • Ne nevezz kegyelmes úrnak engem. Látod ruhámról, hogy én csak közjancsár vagyok.
  • Óh, én jobban ismerlek: te vagy Halil Patrona, akit Allah éltessen soká.
  • Te is oly ismer ősnek látszol előttem. Éppen oly hosszú fehér szakállad van, mint Damad Ibrahimnak, ki nagyvezér

volt.

  • Sokszor hallottam ezt, uram.

A Zulejmája átellenébe érve, parthoz hajtá csónakát a hajós. Halil egy arany dinárt nyomott az öreg markába, s ez megcsókolta a kezét érte.

Halil sokáig nézett az öreg arcára. – Manoli! – Parancsolj, uram. – Látod felkelni a napot ott a hegyek mögött? – Igen, uram.

  • Miel őtt az árnyék visszatérne ezen hegyek oldalára, te mögöttük légy, és több napfelkölte téged itt ne találjon.

A hajós meghajtá magát keresztbe tett karokkal, és eltávozott csónakával. Halil Patrona pedig sietett a mecsetbe. A szultán küldöttei vártak reá. Sejk Szulejmán lépett elé. – Halil. A három férfi holttestét átadók a népnek. Fejeiket tehozzád küldők. – Kik voltak azok? – kérdé Halil sötéten. – A kiaja bég hullája az egyik. Az kivettetett az Atmeidán kapuja elé a keresztútra. – És a másik? – A kapudán basáé, ezt kitevék a khór-khóri szökőkút elé. – És a harmadik?

  • Damad Ibrahim a nagyvezéré; az kivetteték a szeráj el őtti piacra, éppen azon szökőkút elé, melyet maga építtetett. Halil Patrona éles tekintettel nézett a sejk arcába, és hidegen viszonza: – Tehát tudd meg azt, sejk Szulejmán, hogy most hazudtál, azon harmadik holttest nem volt Damad Ibrahim nagyvezéré, hanem egy Manoli nevű hajóslegényé, ki hozzá hasonlított, s aki magát érte feláldozá. A nagyvezér pedig megszökött, és nem fogja senki tudni, hová lett. Ezt mondd meg otthon azoknak, akik küldtek.
  1. Lemenő és felkelő nap

Az áldozatok holttestei már az utcákon hevertek.

Ahmed szultán összegy űjté az ulemákat a kupoly teremében. Arca szomorú volt, és levert.

Miel őtt idejött volna, sorra csókolá gyermekeit, és midőn tízéves fiára, Bajazidra került a sor, s látá, hogy az könnyezik, azt kérdezte, mi baja, a gyermek így felelt: „Atyám, jó dolguk van azoknak, akik teneked ellenségeid, és szomorú azoké, akik tégedet szeretnek. Mi sors vár akkor mireánk, akik legjobban szeretünk? Testvérnénéink között nem egyet fogsz találni szürke gyászruhában, nézd Ummettullah arcát, nézd Szabiha szemeit, Ezma tekintetét. Özvegyek és árvák ők, kiknek férjeit, ipáit megöletted. – Hogy titeket mentselek meg – rebegé Ahmed, keblére ölelve őket. – Meglásd, hogy nem mentettél meg bennünket”.

Ezen szavak visszhangzottak Ahmed lelkében örökké. Felült a trónra, körül az ulemák elfoglalták a kördívánokat, szemközt ült vele Ispirizáde, a főimám. Emellett állt Szulali.

  • Íme, az áldozatok vére kifolyt – szólt Ahmed bús, ingatag hangon. – Legh űbb szolgáimat feláldozám. Most szóljatok: mit kívánnak még a zendülők? Miért fújják még tárogatóikat, miért égetik őrtüzeiket? Mire várnak még?

Folyvást visszhangzott lelkében fiának mondása:

„Jó dolguk van azoknak, akik teneked ellenségeid, és szomorú azoké, akik tégedet szeretnek.”

Senki sem felelt szavaira. – Feleljetek. Mit mondotok reá?

Újra mély csend. Egyik ulema a másikra nézett, többen elkezdék Szulalit rángatni, aki állt: hogy feleljen. Erre aztán ő is leült.

  • Beszéljetek tehát. Én nem azért hívattalak benneteket ide, hogy egymásra és reám nézzetek, hanem hogy adjatok választ.

Az ulemák hallgattak. Némán ültek ott körül, mintha nem is él ő emberek, hanem csak bebalzsamozott hullák volnának, minőket a fáraók sírboltjaiban találni a királyi ravatalok körül sorba ültetve.

– Csodálatos ez – szólt Ahmed, mid őn tovább egy óranegyednél az egész tanács hallgatott, és senki sem

válaszolt neki. – Megnémultatok-e?

Ekkor fölemelkedék helyéb ől Ispirizáde. – Ahmed! Ez volt a rövid megszólítás, mellyel a szultánt illeté.

  • Halil Patrona kívánsága az, hogy lépj le a trónról, és add át azt Mahmud szultánnak…

Ahmed felegyenesült ül ő helyéből. – A kimondott szavak után minden hang elmúlt a teremben, s a rémletes csendben elszörnyedve látták az ulemák a padisaht trónja lépcsőjén állani, amint kinyújtott kezét az imám felé tartá, és szemeit rászegezte, és ajka nyitva volt, és egy hang sem jött ki rajta.

És sokáig állt így a trónon, kinyújtott kézzel, nyitott ajakkal, k őmerev szemeit az imámra szegezve, hogy akik látták, az iszonyattól rendültek össze, és Ispirizáde kővé válni érzé tagjait, s feje körül forogni a világot e rettenetes kép előtt, mely reá nézett, reá mutatott. Egy néma átok volt az, egy néma, szótlan, megvető igézet, mely istenre és az ő ártó angyalaira bízza, hogy kívánatának szavakat adjanak, és olvassanak szívében, és teljesítsék azt, amit ő elmondani nem bír.

Az egész gyülekezet reszketve omolt végre a padisah trónja elé, és sokan odacsúsztak lábaihoz, és azt könnyeikkel nedvesítve, kiáltának hozzá:

  • Óh, uram, bocsáss meg nékünk! – Egy órával el őbb egyhangúlag határozták el, hogy Ahmednek le kell köszönni, és most egyhangúlag kérték bocsánatát. – De már megtörtént.

A padisah átkozó keze lassankint lehanyatlott, szemei félig lezárultak, ajkai öszszecsukódtak, s palástja zsinórjába akasztva kezeit, nézett le sokáig az ulemákra, azután csendesen leszállt a lépcsőkön. Midőn lenn volt a trón mellett, reszkető, tompa hangon mondá: – Én megsz űntem uralkodni. Jöjjön utánam, aki jobb. Nem kérek semmit, csupán csak egyet: esküdjenek meg az ozmán birodalom mostani urai, hogy gyermekeimet nem fogják bántani.

Esküdjenek meg az Alkoránra. Menjen el kettő közületek, s vigye meg Halilhoz e kívánatomat.

Újabb mély hallgatás követte Ahmed szavait, az ulemák a föld felé szegzék szemeiket, s egy sem mozdult, hogy az izenetet megvigye.

  • Gyermekeim halálát is kívánják talán? Vagy egyitek sem mer odamenni, hogy velök beszéljen?

Egy szélütött öreg reszketeg ulema volt ott, Mohammed Dervis, aki végre megszólalt.

  • Óh, uram, kinek volna bátorsága beszélni az ordító oroszlánnal, ki tudna alkudozni a sívó számum viharával, avagy ki menne követségbe a felháborodott tengerhez, hogy vele beszéljen? Ahmed sötéten, csüggedten tekinte széjjel az ulemákon, arcán a hallgatag kétségbeesés volt kifejezve.

Szulali megszánta a szultánt.

  • Én el fogok hozzájuk menni – monda biztatólag. – Maradj itt addig, uram, míg visszatérek. Bizony mondom, hogy vissza nem jövök addig, míg meg nem esküsznek arra, amit kívántál.

Most Ispirizáde is felszólalt, hogy ő is együtt megy Szulalival. Nem volt elég ereje lelkének kiállani a szultán tekintetét addig, míg Szulali visszatért; inkább elment a lázadókhoz ő is. Különben is jól értették ők már egymást. Halilt az Atmeidánon találták a sátor alatt a követek. Szulali

odalépett hozzá, s átadta a szultán izenetét.

De nem úgy adta azt át, ahogy Ahmed mondta; nem kérve, nem esedezve, nem keserű lemondással, mint Ahmed tevé, hanem szigorúan, merészen, ahogy Ahmednek kellett volna tennie.

– A padisah saját és gyermekei életét esküvel akarja biztosítani – szólt az egybegyűlt népfőnököknek. – Azért esküdjetek meg az Alkoránra, hogy őket kímélni fogjátok; esküdjetek meg társaitok nevében is. A padisah el van határozva: ha megtagadjátok az esküt, ő az egész szerájt minden benne levőkkel együtt a levegőbe röpítendi.

A lázadók meg voltak döbbenve ez izenetre, csak Halil Patrona mosolygott. Jól tudta ő, hogy e fenyegetés nem Ahmed szívében fogamzott. Az ő szelíd lelke nem volna képes erre. Karjait összefonta, és mosolygott.

Ekkor a főimám arcra borula előtte, s alázatos hangon szólt hozzá:

  • Ne halljad társam szavait, Halil. A padisah alázatosan könyörög neked életeért és gyermekei életeért.

Halil összeráncolta szemöldeit, és haragosan kiálta rá:

  • Kelj fel, ulema, és ne borulja porba a szultán nevében énel őttem. Akikőt meg akarják ölni, nem cselekesznek vele oly gonoszat, mint te, aki őt megalázod. Szulali mondott igazat. A szultán nagy tettekre képes. Én tudom, hogy a szeráj pincéi lőporral vannak megtöltve, s nem akarom, hogy a sejk ul-izlám s a próféta utódainak virága elvesszen. Én, íme, esküszöm az Alkoránra, hogy sem általam, sem társaim által semmi bántódása Ahmed szultánnak nem leszen, sem az ő fiainak, sem leányainak, sem leányai férjeinek, és aki ellenük felemelné kezét, annak fejét én magam hasítom ketté, lelkét pedig vágják ketté Allah öldöklő angyalai, hogy soha egyik fele a másikra ne találjon. Menj vissza, és legyen béke Ahmed felett.

Szulali futott vissza az izenettel. Ispirizáde pedig sietett az Aja Szófia-templomba, előre rendet csinálni az új szultán beavatási ünnepélyére. Ahmed ezalatt maga körül gyűjté fiait mind a kupolyterembe, s leülve a trón legalsó zsámolyára, odaülteté őket lábaihoz, s várta az izenetet, mely élet és halál felett határoz.

Szulali ragyogó arccal jött be, kezében hozva az Alkoránt, melyre Halil és társai megesküvének, s azt a szultán lábaihoz tevé le.

  • Élj sokáig, uram, s legyen szívednek gyönyörűsége gyermekeidben.

Ahmed hálateljes arccal tekinte fel, és megköszöné Allah kegyelmét, kit ől jő minden jó és tökéletes ajándék.

Gyermekei átölelték, örömkönnyekkel szemeikben, s Ahmed nem feledé el kezét nyújtani Szulalinak, ki azt homlokához és ajkaihoz érteté.

Ekkor elküldé Ahmed a kizlár agát Mahmud szultánért, kinek mellékneve volt „a fehér herceg”, arcának halványsága miatt, hogy hívja őt eléje.

Fél óra múlva Elhadzs Besir kíséretében el őjött Mahmud herceg, II. Musztafa fia, kinek atyja éppen így szállt le a trónról Ahmed előtt, mint most Ahmed őelőtte.

A szultán felkelt, és eléje sietett, megölelte és megcsókolta homlokát.

  • A nép téged kíván trónra. Légy kegyelmes gyermekeimhez, mint én kegyelmes voltam a te atyád gyermekeihez.

Mahmud szultán lehajolt nagybátyja el őtt, s annak tiszteletreméltó kezét megfogva, megcsókolá.

Ekkor fiainak inte Ahmed, s azok egyenkint odajárulva Mahmudhoz, mindnyájan kezet csókolának neki. Az ulemák a földre borulva maradtak körülök.

Most jobb kézr ől bocsátva az új uralkodót Ahmed, elvezette őt magával kézen fogva a próféta köpenyének teremébe, ott a trón előtt levette saját fejéről a gyémántos forgót, az uralkodás jelvényét, s tulajdon kezével tűzé azt fel az új szultán turbánjába, s kezét fejére téve megáldá őt.

  • Uralkodjál, és légy boldog. Akiket szeretsz, szeressenek, akiket gy űlölsz, féljenek. Légy dicső és hatalmas, míg élsz, áldott és magasztalt, ha meghalsz.

Azzal meghajtá magát el őtte ő és gyermekei mind háromszor, s akkor kézen fogva két legidősebb fiát, csendesen, méltóságos léptekkel elhagyá az uralkodás termeit, miket sohasem fog többé látni, és elhagyá egyenkint mindazokat, mik előtte kedvesek voltak.

A kihallgatási teremben átadá a próféta kardját a szilihdárnak, ki azt leoldá derekáról, a háremhez vezető ajtóban átadá gyermekeit a kizlár agának, megmondva neki, hogy üdvözölje nevében a szultána asszekit, és kérje meg,

hogy gondoljon reá, és tanítsa meg nevére apró gyermekeit!…

Mert sem éles kardját, sem a szép Aldzsaliszt, sem a többi édes deln őket, sem gyermekeit nem fogja ő látni többet. Örökre elzárva maradnak azok tőle. Mert a letett szultánt többé sem kard, sem nők, sem gyermekek nem illetik. Ez így történt ezelőtt huszonhat évvel is II. Musztafával; éppen így választák el kardjától, nejétől, gyermekeitől. És erre Ahmed jól emlékezett, mert akkor ő lépett fel a trónra; most ő lép le róla, s csak az történik meg vele utódáért, ami megtörtént érte elő- dével.

Mahmud szultán el őtt pedig arcra borultak az ország nagyjai, s hódolva kívántak neki üdvöt.

Kés ő éjfélig tartott a hódolók hosszú seregének átvonulása a termeken, az udvari személyzet mind térdet-fejet hajtott az új szultán előtt, a fő-fő tisztviselők, a papok, az eunuchok; de hátra voltak még a hadsereg vezetői, és hátra volt Halil Patrona.

Rögtön írott leveleket bocsátának mind a hadvezérekhez, mind a zendül őkhöz, tudatva velök, hogy Ahmed szultán lelépett, s helyette Mahmud foglalta el a trónt, tehát jelenjenek meg holnap napfeljöttekor a szerájban hódolatukat bemutatni.

A hold régen fenn volt már az égen, s keresztülsütött a szeráj színes ablakain, midőn a főurak eltávozának, s Mahmud egyedül maradt.

Csupán a kizlár aga várt reá, sötét fekete arcával, mely mintha önmagára vetne árnyékot.

Mahmud mosolyogva nyújtá neki kezét, mit az megcsókolt. És azután elvezeté őt Elhadzs Besir ama titkos teremek ajtajáig, miken belül az üdv és gyönyörök virágai nyílnak, s felnyitva azt, bebocsátá az új szultánt rajta.

Csak hárman voltak a szépség tündérei közül, kik inkább választák az örökös szerelemtelen rabságot, mint az új padisah kegyeit; és azok között, akik a belépő ifjú szultánra mosolyogtak, legboldogabb, legragyogóbb arca volt a szép

Aldzsalisznak, aki szultána asszeki, kedvencnő maradt a nagy változás után is, mely az egész országot úgy felzavarta, hogy a legkisebb lett a legmagasabb, és a legmagasabb esett legalól.

Annyi mosolygó arc közül az övé volt az, mely elé a boldogsága gyönyörében remegő Mahmud gyöngéd elragadtatással sietett, ő volt az, akit keblére emelt, kinek karjaira bízta, hogy dicsősége álmait elringassák, és csókjaira, hogy aggodalmait elfelejtessék.

…Minden alszik már a boldogság termeiben, csak a szerelem van ébren. Mahmud önmagát és országát elfeledő gyönyörben szorítja keblére a bűbájos édes szultánát, ezt a legkedvesebb kincset mindabból, amit e napon nyert; csak a szép szultána borzad el olykor a forró ölelés közepett.

Úgy tetszik neki, mintha valaki háta mögött állana és suttogna, sóhajtana, s hideg kezével érintené meleg kebelét. Tán annak sóhajtását, suttogását hallja, ki mélyen és messze a kéj termei alatt ül álmatlanul a „feledség szobáinak” hideg boltozatai között, s vesztett országáról és vesztett édenéről gondolkozik.

*

Másnap korán reggel megjelentek a hadsereg vezérei, a basák, a sejkek a szerájban – üdvözölni az új szultánt. Csak a lázadók vezetői nem jöttek el.

Amióta Szulali azzal rettenté a zendül őket, hogy a szeráj pincéi lőporral vannak megtöltve, tájékára sem óhajtottak menni annak, s midőn Mahmud felszólítását a kikiáltók felolvasták a mecsetek előtt, mintha egy szájból jőne a kiáltás, felelt rá ezer meg ezer hang: „nem megyünk!” Hallani sem akart senki a szerájban megjelenésről.

  • Ez csak kelepce – monda a bölcs reisz effendi -, egy egérfogóba akarnak bennünket becsalni mind, hogy egy csapással ott nyomjanak, mint a mézre gyűlt legyeket.
  • Nagyon rövid út volna ez a paradicsomba jutásra – szólt gúnyosan Orli, ki szofta létére nem restellt tiszteletlenül

emlékezni a paradicsomról, hová minden igazhivőnek örömmel kell sietni.

Végre a „bolondos” Ibrahim adott tanácsot.

  • Legjobb lesz így: válasszuk ki magunk közül a leghaszontalanabb embereket, holmi gyilkosokat, börtönből kiszabadult gyújtogatókat, azokat nevezzük el Halilnak, Musszlinak, Szulejmánnak, öltöztessük fel agáknak, bégeknek, ulemáknak, s úgy küldjük be a szerájba, s ha azután látjuk, hogy azok épségben visszatérnek, akkor magunk is bemehetünk.

Kérdést sem szenved, hogy ez a bolondos tanács általános tetszésben részesült. Mindnyájan helyeselték.

Halil Patrona megvet ő hallgatással nézte őket, s mikor aztán már ez indítvány határozottá vált, akkor felállt, és monda:

  • Én magam fogok a szerájba menni. Ki bámulva, ki nevetve tekinte reá. Musszli összecsapta kezeit.
  • Halil! Álmodol-e, vagy félrebeszélsz? Ezeregyéjszakai tündérhercegnek képzeled-e magadat, aki csodákon és rémeken vágja keresztül magát, vagy meguntad messziről nézni a napot, s közelebb akarsz hozzá jutni?
  • Nem a ti gondotok, amit én cselekszem. S ha én nem félek, mi szükség tinektek helyettem félni? – De gondold meg, Halil, hogy okosabb tréfa volna tőled a kölykező oroszlán barlangját meglátogatnod, s bölcsebb ember volnál, ha a balszórai kénköves üregbe készülnél, vagy ha fogadásból leszállnál a candiai tengerfenék korallerdeje közé egy levetett rézasperért, mint hogy belépj a szerájba, midőn ott senki sincs más jelen, mint ellenségeid, hol még a levegő, még a falról leereszkedő pók is mérges, halálos ellenséged.
  • Megölhetnek! – kiálta Halil, mind a két kezével mellére ütve, s bátran el őre lépve. – Megölhetnek, de azt nem mondhatják, hogy gyáva voltam. Széttéphetik testemet, de amidőn azt fogják írni a krónikákba, hogy Sztambul csőcselék népe gyáva volt, utána fogják írni, hogy egy férfi

mégis volt közöttük, aki nemcsak emlegetni tudta a halált, hanem, midőn megjelent, szemébe is tudott nézni annak.

  • Hiszen, Halil, megállók én is, másik is a töltött ágyú torkával szemben, láttam éles kardot is felém fordulva elégszer, s nem került még ki az a dárda a kovács kezéből, amely azzal dicsekedhetnék, hogy kifent hegye előtt behunytam szememet, de kinek legyen bátorsága ott, ahol tudja, hogy a föld alatt, melyen áll, a pokol van elásva, s csak egy akkora szikra kell hozzá, amekkorát egy pofoncsapás után szokott az ember szeme vetni, s repülünk az ég felé, és ha tele volna mind a két kezünk fegyverrel, pajzzsal, egyik sem oltalmazna meg bennünket, ki akarna itt bátor lenni?
  • Én nem hívlak benneteket. Én megmondám, hogy magam megyek.
  • De mi nem bocsátunk. Mire gondolsz? Ha te ott fogsz veszni, mi vezértelenül maradunk, széthullunk, elveszünk, mint a nádtető, mely alól kihúzták a csapfát, téged pedig ki fognak nevetni, mint a mesebeli kakast, aki magát nyársra húzta és megsütötte.
  • Azt nem fogják tenni – monda Halil leoldva kardját, mit a szerájba nem volt szabad bevinni, s átadva azt Musszlinak. – Viseld gondját, míg visszatérek, s ha nem térek vissza, emlékezzél rám róla.
  • Tehát csakugyan mégy? – kérdé Musszli. – No, ha elmégy, akkor én is megyek.

És erre a szóra a többiek is megindultak, s miután látták, hogy Halil csakugyan nem tréfál, elkísérték őt egész a szerájig, oda be ugyan nem mentek, hanem legalább körülfogták a roppant épületet, mely maga egy egész városrészt képez, s roppant üdvordítást emeltek, midőn látták, hogy Halil Patrona csakugyan belépett a szeráj kapuján.

Egyedül, fegyvertelenül, kíséret nélkül ment végig a pártvezér ez idegen, ismeretlen termeken, miknek mindegyik ajtajánál fényes, fegyveres csapatok fogadták, s

midőn átlépett az ajtókon, ismét keresztbe vetett kopjanyéllel zárták el azokat mögötte.

A kihallgatási terembe érve, ott két kapu agaszi karon fogá, s úgy vezették be a kupolyterembe, ahol Mahmud szultán a hódolatokat fogadá. Rendkívüli pompa uralkodott mindegyik teremben, minőt csak a trónralépés napjain lehet látni, már az előterem, melyet gyékények termének neveznek azon cifra szalmagyékényekről, mikkel az be szokott terítve lenni, most drága perzsa sző- nyegekkel volt bevonva; a kupolyterem padozata egy virágágynak látszott, melyen emelkedett hímzéssel varrott szőnyegek terültek ezerszínű selyem és aranyezüst virágokkal, s gyöngybokrétákkal. Az emelvényen álló szófa lábainál igazgyöngyökkel kivarrott terítő tündökölt, mindkét felől alacsony, gömbölyű íróasztal, arany verettel, melyeknek egyikén drágakövekkel kirakott tárca és smaragd s rubintól ragyogó íróeszközök voltak letéve; a másikon fekete bársonyba kötött Alkorán, briliántrózsákkal, egy másik Alkorán egy kisebb asztalon volt felnyitva, arany és cinóber és ultramarin talik írással készült sorokat mutatva, és tizenhét más Alkorán volt a két ablak között ugyanannyi asztalra téve, mind arany kapcsokkal és gyöngyhímzetű kötésekben. A kandalló két oldalán mesterséges faragványú állványokon voltak a felhalmozott díszköntösök, miket ilyen alkalomkor ki szokás akasztani, s hosszában a fal mellett állt alabástrom emelvényeken nyolc ütőóra, különbnél különbféle mesterséges alakzatokkal, melyek mozogtak és muzsikáltak minden óraütésnél, s három nagy velencei tükör sokszorozta a teremben felhalmozott ragyogványt.

Körül pedig a dívánokon ültek a f őhivatalnokok, a vezérek, a titkárok, a kérelemlevelek átadói, ki-ki rangja szerinti pompás viseletben, s hivatalához mért gömbölyű, vagy piramis alakú, vagy méhkas formára készült turbánokkal.

De mindannyi fényét elhomályosítá a ragyogvány, mely az új padisahról szerte tündökölt, egy gyémánt- és igazgyöngyesővel látszott elborítva lenni; akármerre fordult,

a ruhájára hímzett rózsák, a derekára kötött öv, a turbán forgói és minden fegyverzete szivárványszikrákat látszottak hányni, hogy elvakult, aki ránézett, mielőtt orcáját láthatta volna.8

Az arany tróntámla mögött, melyen diónyi karbunkuluskövek villogtak, állt a szolgálattevő tisztek számos serege, kezeiket öveikbe dugva.

E terembe lépett Halil. A két vezető itt elbocsátá karjait, és Halil egyedül járult a padisah elé.

Arca semmivel sem volt haloványabb, mint máskor, léptei oly szilárdak, tekintete oly merész, mint mindig.

Viselete most is az volt, ami eddig. Egyszer ű jancsárköntös, hasított ujjú kék dolimán, minden cifrázat nélkül, rövid, térdig érő salavári, mely a lábszárakat térden alul mezítelen hagyta, fején a megismertető kuka.

Amíg a hosszú termen végighaladt, körüljártatá tekintetét az ül ő főurakon, és nem talált egyet is közülük, akinek szemeit ki ne tudta volna állni. Felemelt fővel lépett a szultán elé, s izmos, félmeztelen lábát a trón zsámolyára téve, úgy állt ott egy percig, mintha ércből volna öntve, kiáltó ellentét ennyi reszkető pompa, ennyi arcra boruló dicsőség közepett; azután felemelé kezét a szultánhoz s erős, reszketéstelen hangon üdvözlé őt.

  • Aleikum unallah! (Isten kegyelme rajtad.)

És ekkor összetevé mellén kezeit, és leborult a trón el őtt, s homlokát annak lépcsőjére fekteté.

Mahmud leszállt hozzá, és saját kezével emelte fel őt. – Szólj, mit tehetek érted? – kérdé tőle leereszkedéssel.

  • Amit kívántam, az már teljesült – szólt Halil, és minden szavát, melyet ez órában kimondott, feljegyezte a történetíró. – Kívánatom volt, hogy Mahommed kardja méltó kézbe jusson: ím, ez betelt, te a trónon ülsz, melyre én emeltelek. Én jól tudom, hogy az ily szolgálatoknak mi szokott a jutalma lenni, reám gyalázatos halál vár.

Mahmud indulatosan szakasztá félbe.

– Én pedig esküszöm teneked őseimre, hogy semmi bántalom tégedet nem ér, kívánj jutalmat, és az, mielőtt kimondtad, meg van adva.

Halil néhány percig gondolkozott, s szemei ezalatt csendesen néztek végig a sorban ülő főurak arcain. Mindenki azt hívé, hogy áldozatot keres közöttük, akinek hivatalát magának kívánja. A pártvezér észrevevé e gondolatot a főurak arcán, s még egyszer sorba nézte őket, és azután szólt: – Uram, dics ő padisah! Minthogy az érdem nem enyim, hanem népedé, a jutalom is legyen azé, akié az érdem. Jobbágyaidat egy nagy teher nyomja, melynek neve malikiane; a főuraknak, a basáknak osztogatott élethosszig tartó bérbeadás ez, amiből magas kapuidnak semmi haszna; szüntesd meg e bérbeadást, hogy egyedül a te kezeidben legyen a nép, s ne e gazdag uzsorásokéban itt! És e szavaknál vakmerő mozdulattal mutatott a jelenlevő főurakra.

Azok hallgattak mélyen; a zárt ajtókon keresztül hallatszott a szeráj körül gyülekezett sokaság viharos ordítása. Remegtek a bennlevők, és Halil Patrona úgy állt közöttük egyedül, fegyvertelenül, mint egy bűvész, akiről tudva van, hogy sérthetetlen, megölhetetlen.

A szultán rögtön megparancsolá a csausz agának, hogy a szeráj minden kapui előtt trombitaszó mellett hirdesse ki a népnek, hogy a malikiane e naptól fogva el van törölve Halil Patrona kívánatára.

Az emelked ő ordítás, mely nemsokára megreszketteté a szeráj falait, tanúsította a hatást, amit az izenet gerjeszte. – És most állj hadsereged élére – szólt Halil -, s kövesd néped hívását az Ejubmecsethez, ahol ősi szokás szerint oldaladra kössék a szilihdárok a próféta kardját.

A szultán kihirdetteté rögtön, hogy egy óra múlva az Ejub- mecsetbe fog bevonulni, a próféta kardját felövezendő.

A nép örömriadallal tódult a mecset felé, s s űrűen elfoglalta az utcákat és a háztetőket mind, melyek a szeráj és a mecset között vagynak; a Boszporusz ágyúi dörögve

hirdeték a távol hegyeknek Sztambul örömét, s egy óra múlva harsogó zene mellett vonult végig Mahmud szultán a főváros utcáin, lóháton ülve; a nép szőnyegeit lobogtatta elé a háztetőkről, s virágokat hányt útjára. Mögötte a délceg ragyogó urak, vezérek, tanácsosok jöttek fényes öltözetekben, pompás telivérű lovakon, de előtte csak két férfi járult: az egyik Musszli, a másik Halil Patrona, mindkettő egyszerű, fénytelen öltözetben, csupasz lábszárakkal, kerek turbánokkal, kivont kard kezeikben, ahogy közjancsárok szoktak járni.

És a háztetőkön álló nép éppoly hangosan hallatá Patrona nevét, mint Mahmudét.

Az utósó ágyúszó elhangzása tudatá, hogy a szultán az Ejub-mecsetbe megérkezett.

Az Aja Szófia-mecset imámja, Ispirizáde várt reá. Ő kívánta magának ott azon kegyet Haliltól, hogy Mahmudot megáldhassa, és Halil beleegyezett. Amióta a szerájban meg mert jelenni, mindenki az ő szavainak hódolt. A nép már széltére beszélte, hogy a szultán mindent úgy cselekszik, ahogy Halil Patrona kívánja.

Ispirizáde már fenn állt a magas szószéken, mid őn Mahmud kíséretével együtt a számára elkészített emelvényen helyet foglalt.

A f őpap arca dicsőségtől sugárzott. Kiterjeszté kezeit feje fölé, és háromszor kiáltá Allah nevét. És amidőn harmadszor kiáltá az istent, egyszerre megnémultak ajkai, néhány pillanatig úgy állt mereven, égre emelt kezekkel, nyitott szemekkel, s azután egyszerre lebukott a szószékről halottan.

– Az Ahmed néma átka! – súgá körös-körül az elszörnyedt

9

népség.9

  1. A halvet-ünnep

A surgudzsál (a három aranyabroncsos turbán) Mahmud fejében volt már, de a kard, a hatalom kardja Halil Patrona kezében. A nép, melynek kegyence lőn, megszokta őt apró bajaiban közbenjárónak tekinteni, s a hadsereg reszketett előtte, és a főurak kedvét keresték.

Az ozman népnél nincsenek született f őurak, mindenkit kardja, esze vagy szerencséje emelhet a legmagasb polcra; akárhány fővezér és kapudán basa viselé már e mellékneveket: favágó, kőműves, halász stb. Ezért a mahomedán senkit sem néz le hittársai közül, a legutolsó embert sem, mert tudja, hogy ha ma ő van legfelül, s ez legalul, holnap egyet fordulhat a világ, s az utolsó lett az első.

Az országot még most is a szatócs igazgatá, Mahmud szultánnak csak szép hölgyeire van gondja. Ki tudja: más tenne-e másképp? Ha húsz évig el volna zárva szigorú, örömtelen rabságba, s akkor egyszerre azt mondanák neki: „Uralkodjál szíveken és országokon!”; nem a szívet választaná-e más is?

A szép szultána asszeki kívánatára, mihelyt megoszlott a népzajongás, halvetünnepet rendelt a szultán.

Ez az asszonyok ünnepe, mid őn senkinek sem szabad járni az utcán, csupán csak az asszonyoknak; ilyen boldog nap kétszer vagy háromszor fordul elő egy esztendőben.

El őtte való estén nagy kürtszó mellett kihirdetik, hogy holnap halvet-ünnep lesz. Azon a napon tehát semmiféle rangon levő férfi az utcákra ki ne lépjen, sem háza tetején meg ne jelenjen, sem ablakait nyitva ne hagyja, mert halálára lesz a kíváncsiság. Az utcákon rendet tartó fehér és fekete eunuchok irgalom nélkül lenyakaznak mindenkit, aki házában nem tud maradni; ugyan ez kihirdettetik a sorompóknál is, hogy az idegenek tudjanak őrizkedni.

A halvet-ünnep napján a hölgyek levetik fátyolaikat, mely nélkül máskor sohasem szabad az utcán megjelenniök, egyik hárem odaliszkjai látogatóba mennek a másikhoz, az utcákon, a vásártéreken tarka sátrak vannak felvonva,

mikben szörbetet, violaléből, nádmézből és citromnedvből készült italt és hoszápot, rózsavízben kifacsart aszú szőlő nedvet, másutt cukorsüteményeket, mézpogácsát és tarka csecsebecséket, ami asszonyoknak tetszeni szokott, árulnak, és az árulók is mind asszonyok.

Ah, min ő látvány volna ez egy férfi szemének! Ezer meg ezer bűbájos szépségű alaktól hemzseg minden utca, a börtöneikből kiszabadult nők vidámak, mint a gyermekek, egy-egy csoportozat énekelve, citerázva megy végig az utcán, pompás pillangó öltözeteik csak úgy röpkednek termeteik körül, szemeikben minden égalj napjai, csillagai ragyognak; dal és hangzatos csevegés hallik az egész roppant városban, s aki látná őket így csoportosan andalogni, kétségbeesve kiáltana fel: „Miért nem vagyok száz! Miért nincsen ezer szívem?”

Hát mid őn a szultán háreme megindul! Másfél ezer odaliszk, minden tartományok szépségei, kikért egész vidékek ifjai őrjöngtek; gyöngyökkel és drágakövekkel ragyogó öltözetekben, pompás délceg paripákon, miken hímzett csojtár lobog. Középen a szép szultána, turbánjában rengő kócsag, melynek virágszálain szikrázó gyémántok libegnek. Gyönyörű termetét könnyű csipkeöltöny, fedi, melyen még a telt karok hószíne is keresztül látszik. Úgy ül délceg paripája tigris takaróján, mint egy amazon. Villogó szemeinek tekintése hirdetni látszik a két szultán uralkodónéját, az egyedül büszke asszonyt egész Sztambulban, kinek joga van azt mondani: „Én férjem neje vagyok!”

A tündéri csoport el őtt és mellette kétfelől négyszáz szerecsen eunuch szaladgál kivont pallossal vállaikon, betekintve a házak ablakain, melyek előtt elhaladnak, ha nem rejté-e magát oda valami kíváncsi férfi?

Táncolva, énekelve vonul végig a tüneményes csoport Sztambul f őutcáin, néhol a kanyarodásoknál rövid jajgatás, sikoltozás hallik: az elöl száguldó eunuchok valami kíváncsi férfit kaphattak meg; mire a fényes csoport odaér, csak a

vérnyomok vannak még az utcán, s táncolva, dalolva mennek rajta keresztül a szép delnők, alig gondolná valaki, hogy ama sikoltozások is nem az örömhangok közé tartoztak.

Az Atmeidánon ezalatt fesztelenebb mulatság folyik, a népség alsóbbrend ű aszszonyai vigadnak ott tarka csíkos sátrak alatt, mikben méhsert árulnak számukra, s a piac közepén leterített kerek szőnyegen táncolnak az utcai bajadérek, kiket egykor Ahmed szultán összefogatott, s elzáratott a börtönbe, s az átalános népmozgalom szabadítá ki ismét.

Kezeikben a csörg ős nakara, melyet forgás közben fejeik fölött összecsapnak, lábaikon érc kösöntyűk, haj és öltöny felbomladozva repked körülök, midőn szilaj taglejtéssel járják a táncok legmerészebbikét, melynek érzéki mozdulataihoz képest még a spanyol bacchánsnők lelkesülése is szende művészet.

Egyszerre egyike az utcai táncosn őknek ujjongva kiált társaihoz, megállítva őket szökellő táncaik közepett.

  • Nézzétek! Ott jő Gül-Bejáze! Gül-Bejáze, Halil Patrona neje.
  • Gül-Bejáze! – hangzik egyszerre mindenfel ől. A bajadérek ráismernek a nőre, ki velök együtt volt a börtönbe zárva, körülfogják, elkezdik ruháit, lábait csókolni, s felemelik őt karjaikra, vállaikra, s úgy mutatják fel a piacon egybegyűlt asszonyoknak.
  • Ez itt Halil Patrona neje! – terjed el rögtön a futó hír, a népség közt táncoló bajadérek mindegyike tud felőle valami magasztalót mondani, egyiket ápolá betegségében, többet vigasztalt bánatában, mindegyikhez jó és szelíd volt, és valamennyinek ő adta meg szabadságát, mert őérte törte fel a börtönt Halil Patrona, s megszabadítá őket.

Mindenki odasiet hozzá, a n ő nem menekülhet üdvkiáltásaik elől, vállaikon hordozzák körül a többi asszonyok, izmos halkufárnék, tenyeres, vállas némberek a fürdőházakból szegődnek hozzájok, s utoljára elhatározzák, hogy tisztelet okáért egész hazáig, Halil Patrona palotájáig

fogják vinni vállaikon Gül-Bejázét, ki hasztalan rimánkodék, hogy engedjék őt elrejtőzni, elvegyülni, ismeretlenül, mert ő fél, reszket e tisztelet elől. Utcáról utcára viszik őt magukkal, s amerre mennek, mindenkit magával ragad az ittas lelkesülés árja, már előre fut előttük a zaj, hogy azon nő, akit ott a többiek vállaikon hoznak, Halil Patrona neje, az ünnepelt népfőnöké, s mindig sűrűbb, mindig erőszakosabb lesz a tömeg; ha jönnek velük szembe apróbb csoportok, azokat erővel viszik magukkal; gyakran basák, beglerbégek háremei jönnek szemközt. Mindegy. Azoknak is menni kell velök, kísérni Halil Patrona nejét, aki leghatalmasabb ember az országban, s kinek neje legszelídebb hölgy az ég alatt. Egyszerre, amint a héttornyú vár el őtti téren bekanyarodnak, egy másik hatalmas tömeg jön reájok szembe. A szultánnő kísérete az. A másfél ezer odaliszk s a négyszáz eunuch széltében elfoglalták a tért, de szemközt tízezer ittas némber jő, kiket a bőszült bajadérek vezetnek.

  • Helyet a szultánn őnek! – kiáltoznak a kengyelfutó eunuchok a közelgő tömegre. – Utat a szultána kíséretének!

E parancs teljesítése a kivihetlenséggel határos, az egész szemközti tér tömve van némberekkel, egyik fej a másikat éri, s valamennyi felett látszik egy ingadozó, hajladozó fehér alak, kit magasra kiemeltek.

  • Csináljatok utat a szultána el őtt! – kiált a menetet vezető khadun-kiet-kuda, egy vén, bibircsós némber, ki a háremre szokott felügyelni.

E szóra előlép a bajadérek legmerészebbike.

  • Magad csinálj utat, vén szakállas boszorkány, Halil Patrona hitvese el őtt, akinek nem vagy méltó lábai porát csókolni. Kétfelé váljatok, ha velünk nem akartok jönni.

S e szavakkal nagyot ütött csörgős dobjára a khadun-kiet- kuda orra előtt.

Néhány eunuch ekkor azt a rossz ötletet engedte magának eszébe jutni, hogy pallosát felemelje a zajongó némberek ellen, tán hogy utcát vágjon rajtok keresztül a szultána számára.

Ah! Nem maradt idejök a kegyeseknek megforgathatni a kardot fejeik felett, egy pillanat alatt ki voltak azok tekerve kezeikből és hátaikhoz verve, a dühödt menádok leverték, földre gázolták az ellenállókat, s egy pillanat alatt a lovagló odaliszkok paripáinak zabláiba kaptak. A kizlár aga átlátta a veszélyt, melyben a szultána forog, az egész tér el volt lepve bőszült némberekkel, kik hevült arccal, villogó szemekkel rohantak az odaliszkokra, ha itt-ott egy eunuchot elkaphattak, annak egy perc alatt mártírhalála volt, azt széttépték, ízenkint szaggatták széjjel, s véres tagjaival hajigálóztak a levegőbe. Elhadzs Besir rá akarta bírni a szultánát, hogy forduljanak vissza, s iparkodjanak a szerájt elérni.

Aldzsalisz büszke, lenéző tekintetet vetett az agára.

  • Látszik, hogy nem vagy sem férfi, sem asszony, mert akár egyik volnál, akár a másik, tudnál bátor lenni.

Azzal arany kengyelének hegyét lova oldalába vágva, odanyargalt, ahol a legdühödtebb menádok álltak, s küzdöttek a lovas odaliszkok ellen, egypárt lerántottak paripájáról, letépték ruháit, s csúfra úgy ültették fel ismét lovára, arccal hátrafelé.

A szultána megállt előttük, büszke uralkodó tekintettel, mint egy félistennő.

  • Kicsoda azon vakmer ő, aki engemet fel mer tartóztatni? – kiálta csengő, átható szózattal.

A bajadérek egyike odaállt eléje, s egyik kezét csipejére téve, másikkal GülBejázéra mutatott.

  • Íme, lássad! Gül-Bejáze az, aki téged megállít, és kényszerít, hogy neki utat engedj.

Gül-Bejáze, kit a n ők vállaikon odahoztak, esengve, rimánkodva, tördelt kezekkel könyörge a szultána előtt, mondva, kezeivel mutatva, hogy ő akarata ellen van itt, hogy ő óhajtaná magát megalázni a szultána arca előtt. Mind nem használt az. Szavait elnyelé a vad bacchánsnők rikoltozása, s Aldzsalisz nem méltatá őt arra, hogy reá nézzen.

  • Utcák söpredéke! – kiáltá Aldzsalisz indulatosan. – Melyik gonosz szellem vette magát belétek, hogy azt kívánjátok, miképp a szultána asszeki kitérjen egy halvány női báb elől?
  • E n ő elébbvaló, mint te vagy – felelt a bajadér. – Előbbvaló, mint én? – szólt Aldzsalisz elbámulva. – Miért elébbvaló? – Mert szebb, mint te vagy!

Aldzsalisz arca haragvörösre pirult e szavakra, míg Gül- Bejázéé fehér lett, mint a liliom, mintha amaz minden pirosságot elrabolt volna ettől. Amott a szégyen, itt az ijedtség. Egy büszke nőnek azt mondani tízezer, húszezer ember előtt, hogy egy másik nő nálánál szebb!

  • És hatalmasabb, mint te vagy – tetézte a b őszült bajadér a gyalázatot -, mert ő Halil Patrona neje. Aldzsalisz a düh kétségbeesésével emelé fel ökleit az ég felé, és nem tudott mit mondani, a tehetetlen bosszú könnyeket facsart ki szemeiből, s csak e könnyek után bírta rebegni:
  • Ez Ahmed átka!

Mid őn könnyeket láttak a szultána szemeiben, egy percre elcsendesült mindenki, e néma pillanat csendjében egyszerre a héttornyú vár legmagasabb ablakából egy férfihang kiálta alá: – Aldzsalisz szultána.

  • Hah! Férfi! Férfi! – ordítá egyszerre az egész tömeg felb őszülten, s egyszerre odatekintének mind, s azután babonás elcsendesüléssel suttogák, rögtön elcsillapuló morajjal:
  • Ahmed, Ahmed!

Csak Aldzsalisz nem bírta ajkain kibocsátani e nevet, bár szája nyitva maradt, amint odatekinte.

Ahmed állt ott, a héttornyú vár ablakában, azon Ahmed, kinek kezeiben rettenetesebb hatalom van most, mint midőn a kormánypálcát tartá abban, mert átkok hatalma van az ő ujjaiban; kinek elég ujjával mutatni arra, akit nem szeret, hogy viruló ifjúságában elhervadjon; ki ha rálehel valakire, bárminő távol legyen az, összeesik és meghal, és senki nem segít rajta; kinek csak ellensége nevét kell kimondani, hogy az kínokat érezzen minden belső

részeiben, s kinek minden tekintetét Allah ártó angyalai őrzik, hogy akire ráveti szemeit, el legyen kárhozva rögtön. Ispirizádé halála óta jobban félt t őle a nép, mint amíg a trónon ült. Mély csend fogta el a tömeget. Senki sem mert szólani.

És Ahmed kinyújtá kezét Aldzsalisz felé; akik a szultána körül álltak, szent borzalommal kezdtek távozni mellőle, és ő maga sem merte fölvetni szemeit.

  • Köszöntsd e tiszta asszonyt, Aldzsalisz! – hallatszék Ahmed reszket ő szava. – Köszöntsd Halil Patrona nejét, és takard el előtte arcodat, mert ő férjének hű társa.

Ezt mondva eltávozott az ablaktól Ahmed, hova őt a zaj csalta ki, s a népség felzúdult ismét, s most már nem arra kényszerítik a szultána kíséretét, hogy GülBejáze előtt utat nyissanak, hanem hogy ők is kísérjék Halil Patrona nejét férje lakáig.

Aldzsalisz düh és szégyen miatt kétségbeesve érkezett vissza a szerájba. Zokogva veté magát a szultán lábaihoz, elmondva a gyalázatot, melyet rajta elkövettek.

Mahmud csak mosolygott az egész beszéd alatt, de ki tudja, mi volt e mosolygás alatt? – Nem szeretsz-e engem, hogy mosolygasz, midőn én sírok? Nem vérnek kellene-e folyni, midőn az én könnyeim folynak?

Mahmud megsimogatá gyöngéden a szultána fejét, s mosolyogva monda:

  • Óh, Aldzsalisz, ki szedné le a gyümölcsöket éretlenül?
  1. Látások a jövendőbe

Halil Patrona palotája erkélyén ül, melyet neki a szultán és a nép kegye ajándékozott. A nap lemenőfélben van, az Aranyszarv víztükre felragyog, száz meg száz színes lobogó és vitorla libeg-lobog az alkonyi szélben.

Gül-Bejáze ott fekszik mellette az ottománon, szép fejét a boldogság lankadt érzetével hajtja férje kebelére, nagy szempilláit orcájára eresztve, míg hattyúkarjával nyakába kúszik fel. El-elszenderül, de a hő szívdobogás, mely férje keblét emeli, felriasztja mindig. Halil Patrona egy nagy kapcsos könyvet olvas, melyben szép talik írással vannak írva cifra betűk. Gül-Bejáze nem ismeri ezt az írást, ránézve idegen jegyek azok, de gyönyörködve nézi a szépen festett rózsa- és liliomfüzéreket s a tali tarka madarakat, mikkel a kezdőbetűk ki vannak szépen rajzolva, s alig veszi észre, hogy e szép tarka pillangós betűk milyen sötét árnyékot vetnek Halil arcára.

  • Min ő könyv az, melyet olvassz? – kérdi tőle Gül-Bejáze. – Tündérregék, bűvös mondák – felel Patrona.
  • Ebb ől olvasod-e azon szép történeteket, miket esténkint nekem el szoktál regélni?
  • Úgy van. Ebb ől. – Elmondod majd, amit mostan is olvastál?
  • Ha fölébredsz – szól Halil, s gyönyörködve néz a szép deln ő arcára, ki ölében alszik el, s tovább fordít a nagy könyvben. Mi van abban? Mit tartanak e fényesen rajzolt betűk? Mi a neve ezen könyvnek?

Nem rege az, nem tündérmondák, nem mulattató mesék. E könyv a „Takimi Vekai”.

Ah, ne kérdezd a müzülmántól, hogy mi az a Takimi Vekai, mert elszomorodik rajta, s a mahomedán nő előtt ne említsd ezt a nevet, mert a könny kiesik szeméből! A Takimi Vekai a „jövendőmondás könyve”, melyet harmadfél század előtt megírt Szid-Ahmed-Ben-Musztafa, s melyet ott őriznek a Muhamedije mecsetben, s csak a hatalmasoknak van alkalmuk azt színről színre látni.10

10Ugyanerről Decsi Ozmanographiájában is van említés, csakhogy szerinte a

törökök már a XVIII. század végére várták a jóslat teljesülését. A pompás virágokkal rajzolt, arany hímmel

festett betűk e sötét szavakat tartalmazzák:

„Takimi Vekai.” (A jövendők lapja.)

„ Huszonnyolcadik napján a Rabi-Estani hónapnak, a Hedzsira 886-ik esztendejében (1481. Kr. után) én, Szid- Ahmed-Ben Musztafa, a szkutari Kazajek-naibja (helytartó) és hodzsa efterdár (palotai írnok), miután az abdesztánt (ima előtti mosdást) elvégezém, s kezeimet ég felé emelve a fatehát (az Alkorán első fejezetét) elmondtam, felmenék az Ujuk Kúlé tornyába, melyből egész Sztambulra lelátni, s ottan elmélkedni kezdék.

És íme, megjelent el őttem a próféta, és megilleté szemeimet és füleimet, hogy ne lássak és ne halljak egyebet, mint amit ő parancsol látnom és hallanom.

És én leírtam azokat, amiket a próféta nekem mondott.

A gyaurok már látják az idegen hadak sátorait felvonva a Csiragán piacon, látják a félholdat leütve, s a kettős keresztet felállítva a mecsetek tornyain, a khaznét (a szultán kincstárát) kifosztva, az igazhívőket a karadzs (kivégeztetés) alá vetve. A fanar negyedekben (hol a görögök laknak) már számláják a napokat, és mondják egymásnak: holnap!… holnap!…

De Allah az isten, ki megvédi az ottománok padisahit. Odzsákjaik (lovas csapatjaik) félelmet fognak szétterjeszteni. Allah akbár! Hatalmas az isten!

És a bash-ráik (hajóskapitányok), a ráietterik (hajóvezet ők), a bastopodzsik (tüzérkapitányok) meg a beharik (kalózok) maguk is osztozni fognak a kincseken, miket a hitetlenektől vesznek el.

És a padisah uralkodni fognak tizenhárom nemzet fölött11 D e támad, ím, sötét felleg a hideg észak fel ől; egy ellenség jelen meg, félelmesebb és kitartóbb, mint a magyarok, mint a velencések, mint a perzsák. Gyönge még most, mint a balkáni saskesely fiai, de majd-majd kiterjeszti szárnyait. Előre, szilihdár aga, recsinbtár aga (a szultán kard-és kengyeltartói), tegyétek kötelességeiteket. Ti ferikek

(vezérek) gyűjtsétek össze a redifeket (tartalék). Ama férfiak, kik azon földről jönnek, hol a fenyvek és jegenyék emelik szűk sudaraikat az ég felé, vágynak bírni a meleg tájat, melyen az olajfa, a fabagó, a lestiszk, a terebint és a pálmák koronái emelik az eget. Az apák fiaiknak ujjal mutogatják Sztambult, mint prédát, melytől meghízzanak; gyönge nők veszik kezökbe a kar 11E tizenhárom nemzet azon idők szerint: török, szláv, oláh, arnót, görög, örmény, zsidó, tatár, arab, szíriai, drúz, kurd és turkomán.

dót az ozmanlik ellen, és harcolni fognak mint h ősök!… Ámde még itt nem végződnek az ő napjaik napjai: ellent fognak állani, mint a szalamándra az égő parázs között.

Az évek múlnak a világ felett; a gyaurok tömegestül jönnek ismét, fenyeget őzve, de a díván azt mondja nekik: „olmaz!” Ez nem lehet. Az anatoli fanár és a rumili fanár magasából idegen hajóhadak közeledtét fogják jelölni.

Sokkal kés őbben leend az, minekutána huszonhárom padisah uralkodott a tizenhárom nemzet fölött, hogy Sztambul alá fog vettetni a hitetlenek jármának. Jaj! Jaj nekünk! Örökké győzhetlenek maradtak volna ők, ha szilárd léptekkel jártak volna a Korán parancsai szerint; de jövend idő, midőn a régi szokások feledékenységbe mennek, midőn új erkölcsök csúsznak a müzülmánok közé, mint a csörgőkígyó csúszik a rózsás kertbe. A hit nem ád többé erőt ama jég-emberek ellen, s ők bejönnek huszonnyolc kapun a héthalom városába.

Íme, ezt fedezte fel énel őttem a próféta, az El-Asször ima idejétől kezdve a meghereb (napnyugta) idejéig.

Allah adjon üdvöt a világok urainak!” .Ezt mondja a Takimi Vekai.

Halil Patrona sokszor keresztülolvasta már e sorokat, csaknem minden bet űjét ismeri már, s arról gondolkodik, arról álmodik, és nem engedi lelkét megnyugodni azon örökké visszatérő eszmének forrongása alatt: ha e jóslatot meg lehetne cáfolni, ha erős kézzel a futó sors kerekébe

lehetne kapni, s megállítani azt, és elfordítani másfelé, hogy ami a nap és hold teremtése óta a tóra könyveibe meg van írva, ki legyen törölve onnan, és az őrangyalok más sorokat írjanak helyette.

Az eszme nem müzülmánhoz ill ő; nem a kegyes lemondás eszméje, mellyel a mahomedán a jövendő iránt viseltetik, megnyugodva a sors határozataiban és nem törekedve halandó kézzel mindenható erők ellen küzdeni; nagyravágyó, világokat emelő gondolatok dúltak Patrona lelkében, melyek nincsenek halandókra bízva. Szegénység az ember gondolatja; összerak egy világot a másik tetejébe, ezredéveknek épít; egy lengeteg szellő megüti, és por lett belőle: miért gondol az ember a holnapi napra?

Az éj lassankint leszállt, a délesti sugár mindig halaványabb lett a minarék félholdjain, végre egészen elsötétültek azok, a müezzim kiáltása hangzott a mecsetek tornyaiból.

„Allah kérim! Allah akbár! La illah il Allah, Mohamed rászul Allah!” (Az isten felséges! Az isten hatalmas! Egy az isten és Mohammed az ő követje.) S néhány perc múlva kiáltá ismét: „Jöjjetek el népek az istennek nyugalmába, az igazságnak helyére, jöjjetek el a boldogságnak hajlékába.”12

Gül-Bejáze felébredt. Halil megmosá kezeit, s arcát a mehráb13 felé fordítva, elkezde imádkozni.

De hiába küldte el Gül-Bejázét magától (n őnek nem szabad jelen lenni férfiak imádkozásánál, sem férfinak, ha nők imádkoznak), hiába emelé ég felé kezeit, hiába térdelt és feküdt a földre arccal, szívében más gondolatok jártak, ijesztő, háborító eszmék, hogy magában már azt gondolá, miként már azon isten nem is él, akihez ő imádkozik, hanem amint itt e földön elronták birodalmát, ott az égben is megszüntetett az, s háromszor kellett újra kezdenie imáját, mert mind a háromszor félbeszakasztá azt a köhintés, s a félbeszakadt imát folytatni nem szabad. Még egyszer széttekinte az elsötétült városon, s nagyon elszomorodék rajta, hogy egy félholdat sem látott sehol ragyogni, azzal

bement, felkereste Gül-Bejázét, s mesélt neki szép tündérregéket, miket ama talikos könyvből olvasott. Másnap összegyűjté Halil titkos teremében mindazokat, kikhez bizalma volt.

Köztük volt Kaplan Giráj (tigris), a krími tatár fejedelmi család tagja, Musszli, az öreg Vunli, Mohammed dervis és Szulali.

Szulali írta, amiket Halil mondott.

  • Müzülmánok! Tegnap az abdesztán el őtt olvasék egy könyvet, amelynek neve a Takimi Vekai.
  • Jash Allah! – kiáltának fájdalmasan a mohamedánok mind.
  • Eme könyvben az ottomán birodalom végromlása van megjósolva. Eljövend ő az év, a nap, melyen nem fogják Allaht dicsérni e földön, és a szökőkutaknál gulyák kolompolása hallik, és a tornyokban csengettyűk és harangok, miknek szavát Allah gyűlöli. Az igazhívők fejeivel a gyaurok fognak tekézni, és sírjaik tetejébe házakat építenek.
  • Mash Allah! Legyen meg az isten akaratja – szólt az öreg Dervis Mohammed reszketeg hangon -, akkor mindnyájan a paradicsomban leszünk, fenn a hetedik égben, melynek földje tiszta lisztláng, ámbra, pézsma és sáfrányból vagyon, és kövei hiacintkövek és kavicsai igazgyöngyök, melyet a tubafa boldogságos árnyéka fedez, aranyvirágú, ezüstlevelű, édes gyümölcsű fa, melynek tövéből tej, méz és bor fakad; hol a próféták Mahommed, Jézus és Mózes hajlékai épültek kimondhatatlan szépségben, és minden igazhívő hajlokára lehajolnak a szent fa ágai, melynek gyümölcsei el nem fogynak, meg nem asznak, el nem rohadnak

12 Decsi: Ozmanographia.

13Mutatótáblák, melyek Mekka fekvését jelölik, amerre fordulni kell a

mahomedánnak, mikor imádkozik. soha, és itt fogunk együtt e fényes paradicsomban lakni, hol minden igazhívőnek

palotája lesz, és minden palotában hetvenkét ifjú gyönge húri fog eléje mosolyogni, ifjú, örökké szép szüzek, kiknek arcán soha ránc nem támad, s kik százszorta érzékenyebbek a földi asszonyoknál.

Halil csendes lélekkel hallgatá végig az ősz Vunli beszédét a paradicsom örömeiről.

– Mind szép az, és mind való, amiket mondtál, de eszedbe jusson az, mit a próféta meghagyott a bűnök és érdemek megítéltetéséről. Midőn az Azráel angyal csendesen elválasztja testeinket lelkeinktől, s eltemetnek bennünket, fejünkhöz ültetve a kettős sírkövet, melyre ez van írva: „Dáme Allah hu te ále Remaéti” (Isten legyen neki örökké kegyelmes), odajő hozzánk a két vizsgáló angyal, Monker és Nakir. És kérdezni fogják tőlünk, hogy tölténk be a próféta parancsait? Mi felelni fogunk reszkető ajakkal. És amidőn azt fogják kérdeni, hogy védelmeztétek meg az igaz hitet, a hazát a hitlenek ellen, mit fogunk felelni akkor? Boldogok, akik így felelhetnek: „Én megtettem mindent, ami rám bízatott”; az ő lelkeik az Izmail kútjában fogják elvárni a végítéletet; de akik azt felelik: „Én láttam a veszélyt, mely az ozmán népet fenyegette, hatalmamban volt segíteni, és nem tevém azt”; annak testét vasvesszőkkel verik meg az angyalok, s lelkét bevetik a Morhut vermébe, s ott fog vesztegelni az ítéletnapig. És midőn az Izrafil angyal tárogatója megzendül, s megjelen a csodakép Sáfa hegyéről felírva az emberek homlokára e szót „Múmem” (hívő) vagy „Gyaur” (hitlen), midőn eljön az Aldallaja (Antikrisztus), s eltörli az ozmánok népét; midőn leszáll a Krisztus a mennyből, s megöli Aldallaját, midőn eljönnek a Góg és Mágóg hadai, s kiirtják a Krisztus hívő- it, és kiisszák a folyók vizeit, s végre mindenkit leöldös a Móhdi, akkor a hegyek romlásánál, a csillagok hullásának napján, midőn Gábriel és Micháel őrangyalok felnyitják a sírokat, és Allah színe elé vezetik a reszkető halovány arcokat egyenkint, kik átlátszók lesznek, mint a kristály és minden gondolat meglátszik szíveikben: mit fogtok felelni akkor, ti, kiknek

hatalmatokban áll Mahomet birodalmát megtartani, kiknek kezébe adatott a kard és fejébe az ész, hogy tartóssá tegyétek azt, ha majdan kérdezni fogja az ércszózat: „Láttátok-e a romlást, és segítetteteke rajta?”; mit használand akkor elmondanod, ősz Vunli, és ti, többiek, hogy sohasem mulasztottátok el az abdesztán, güfül és tüharet mosódásit, sem az ötrendbeli namazát imáit; hogy megtartottátok a ramazán böjtöt és a bejrám ünnepet; hogy bőven kiosztottátok a zakátot (törvény parancsolta alamizsnát) és a szadakátot (önkénytes alamizsnát); hogy ennyiszer meg ennyiszer zarándokoltatok a mekkai kábához (hol Mahomed született), csókoltátok a bűnbocsátó fekete követ, ittatok a Zenzemet kútból (Hágár kútjából), s megkerültétek hétszer az Arafát hegyét, s hajigáltátok a köveket az ördög ellen a Dzsemret völgyében, ha ezen kérdésre nem tudtok megfelelni? Mert ki mit vétett Isten ellen, megbocsátja neki Isten; ki vétett felebarátja ellen, megbocsáthatja neki az; de aki vétett önmaga ellen, kitől kérjen az bocsánatot? Jaj tinektek és jaj minekünk mindnyájunknak, kik látunk, hallunk, és mégis álmodunk. Mert midőn az Alsirát hídra fogunk lépni, melynek beretva élén minden igazhívő átfut a paradicsomba, minket ez egyetlen bűn terhe leránt a mélységbe, le a pokolba és nem az első pokolba, a Jehennába, hol az igazhívők bűnhődnek, nem a Ladhánába, hol a zsidók lelkei tisztulnak, sem a Hotámába, hol a keresztyének vezeklenek, és nem a Száirba, mely az eretnekeké, sem a Szakárba, melyben a tűzimádók átkozzák a tüzet, és nem a Jahimba, mely a bálványimádók bömböléseitől hangzik, hanem a legmélyebb, a legátkozottabb, a hetedik pokolba, melynek neve az Al-Haviját, hol azok fetrengenek, kik csak szájjal vallották a hitet, és szíveikkel nem érezék azt soha; mert hazugságot imádkozánk, midőn azt mondók, hogy imádjuk Allaht, és templomait meg hagytuk fertőztetni!

E szavak megrendíték az egybegy űltek lelkeit. Minden mondat a mozlem fogalmak legsúlyosabbikát adta elő;

politikájok, vallásuk, közéletük sarkpontjaira kötött háló volt az, mellyel Halil Patrona megkötözé szíveiket, hogy kezeiket keblökre téve, meghajoljanak előtte és mondják: – Parancsolj velünk, és mi tenni fogunk. Halil Patrona látnoki ihlettel szólt az egybegyűlt férfiakhoz

  • Jaj minekünk, ha azt hisszük, hogy a fenyegetett napok még messze vannak! Jaj minekünk, ha azt hisszük, hogy azon bűnök még nincsenek elkövetve, melyek megrontják az ozman népet. Amíg őseink bőrsátorokban laktak, a fél világ rettegte nevünket; mióta selyemben, bársonyban jár az ozman nép, ellenségeinek csúfja lett belőle. A palotákban virágokat termesztenek, bor, zene és asszonyölelés közt töltik napjaikat főuraink, irtóznak a csatamezőtől, és rettenet kimondanom, Allah nevét káromolják. Ha a gyaurok közt akadnak istentagadók, nem csodálom; a sok világi tudomány elveszi eszöket; de hogy emelheti fel fejét Isten ellen egy müzülmán, ki nem tanult egyebet életében, mint Isten dicséretét? Midőn a halvetünnep estéjén egy sejk, egy utóda a próféta családjának, egy sejk, aki előtt tisztelettel hajol meg a nép az utcán, ily szavakat mondott a bortól ittas hodzsagiánok (palotaurak) előtt: „Nincsen Allah, vagy ha van Allah, úgy nem mindenható; mert ha mindenható volna, úgy megtilthatná nekem, hogy azt mondjam: nincsen Allah!”14

Az egybegy űltek elszörnyedve zúgtak fel, s mint távozó szélzúgás, sokára csillapodott el közöttük az iszonyat moraja.

  • Ki volt ez átkozott? – kiálta ökleit fenyegetőleg rázva Mohammed dervis.
  • Ez volt Uzun Abdi, jancsár aga – felelt Patrona -, ő mondta ezt, és a többiek nevettek rajta.
  • Legyenek átkozottak valamennyien!
  • A gazdagság rontá meg az ozmanlik szívét. Kik vezetik országunk sorsát, a szultána kegyencei, a kizlár aga rabszolgái, az izoglánok, kiknek fajtalansága

14 Decsi: Ozmanographia.

Szodoma és Gomorra sorsát hívja fel Sztambulra; ezekb ől lesznek vezéreink, kincstartóink, s ha néha egy hőst dob közéjök a sors, mint a koromra cseppent víz, ő is fekete lesz; mert a kegyvesztett vezér kincsei, palotái, örömleányai az új kegyencre jutnak, s őt is úgy megrontják, mint az elébbit; és amíg e paloták állnak az édes vizek mellett, több átok születik Sztambul falai közt, mint imádság, azért ha Sztambult meg akarjátok menteni, gyújtsátok fel e palotákat, mert él az Isten, hogy különben e paloták fogják felemészteni Sztambult.

  • A szultánhoz menendünk érte – szólt Mohammed dervis.
  • Rontassanak le, mert egy igaz sincs azokban. Rendüljön meg az egész kőország; aki csak egy fejel magasabb a többinél, mind vétkes az. Emeltessenek fel azok, akik legalul vannak. Le a polcról, pénzen vett vajdák, kámok, basák, kik pénzért meg vettétek az ország egy részét, s pénzért eladjátok azt újra. Jöjjenek ismeretlen harcos férfiak helyettök. Meg van vesztegetve még a levegő is, melyben amazok éltek. Egy idő óta Sztambulban alakokkal és oroszlánfőkkel vert aranyak és tallérok forognak a piacon; pedig tudva van, hogy müzülmán pénzekre nem veretnek élő ábrák, nem is fizet nekünk adót sem orosz, sem lengyel, sem svéd, és mégis közöttünk forognak e pénzek. Óh, amióta baltadzsi ki hagyta menekülni az éjszaki császárt, a fehér bajuszt (Nagy Péter), azóta jól tudják ők, hogy arannyal és ezüsttel messzebbre és biztosabban célba lehet lőni, mint vassal és ónnal. Új világot kell teremtenünk, senki se maradjon meg a régi közül. Irjatok egy hosszú lajstromot, s vigyétek azt a nagyvezér elé. Ha vonakodik azt elfogadni, írjatok helyette is mást a lajstromra, s vigyétek azt a szultánhoz. Jaj volna az ozman népnek, ha nem találkoznék közötte annyi igaz ember, amennyire szüksége van.

Az összegy űltek ezzel hirtelen hosszú névsort készítettek, melyben az ország minden főhivatalaira új kijelölteket

tűztek ki. A kapudán helyére Dzsanüm hodzsát, a belügyminiszter helyébe Musztafa béget, a jancsár aga helyébe Musszlit tették, a mostani bírákat, kamarásokat száműzték, a száműzötteket visszahívták; az idegen műveltségű Maurocordato helyett annak ellenségét, a Dzsihánnak nevezett Rakovicza Richardot nevezték ki Oláhország vajdájának. Moldva hercegévé Ghyka helyébe a pérai mészárost, Janakit tűzték, s a Krím kánja Mengligiraj helyett a jelen volt Kaplan Girájt hívták fel ősei trónjára.

Kaplan Giráj köszönettel nyújtá kezét Halilnak e bizalomért. És különös! Amint Halil megszorítá a kám kezét, úgy tetszék neki, mintha valami villanyos rándulást érezne karjaiban. Mit jelent ez?

Ekkor eléje állt Musszli.

– Most engedd, hogy ez írással én mehessek a nagyvezérhez. Te már egyszer voltál a szerájban, most engedd nekem azt a dicsőséget, hogy én is bebizonyíthassam bátorságomat, ne akarj minden dicsőséget a magad számára elragadni, engedj másnak is valamit. Aztán ez nem is illenék tehozzád, hogy izeneteidet magad hordozd a díván elé. Lám, a gyaur fejedelmek sem jönnek magok, hanem követeiket küldik.

Halil Patrona érzékenyen nyújtá kezét a jancsárnak. Jól tudta ő azt, hogy nem dicsvágy az, ami belőle szól, hanem azért akar őhelyette menni, mert megeshetik, hogy e követelés átadóját rögtön lefejezik.

Musszli még egyszer nagyon kérte Halilt, hogy bízza e követelések átadását mind őreá, s e kérést annyira büszkeségévé tette, hogy Halilnak nem lehetett azt tőle megtagadni.

Musszli azonban furfangos ember volt. Jól tudta, hogy ennyi követeléssel el őállni egyszerre nagyon kockáztatott vállalat volna, azért is a maga természetes eszével akként osztá fel a dolgot, hogy a meglepett nagyvezér levegőhöz ne jöhessen, s ha az első kérést megadta, a másodikat meg ne tagadhassa.

Az új nagyvezért melléknevén Kabakulak, goromba fül űnek nevezte a köznép, minthogy nagyot hallott, ami nagy szerencse volt Musszlira nézve, mivel hogy ő különben is nagyon szokott kiabálni.

Eleinte éppen semmit sem akart hallani Kabakulak, mintha tökéletesen megsiketült volna, hanem mindent háromszor mondatott el magának; de mikor azután olyasmit mondott Musszli, hogy ha te nem akarod hallani, amit mondok, majd elmegyek a szultánhoz, s elmondom annak, erre egy kissé megnyíltak a fülei, s kegyesebb lett, és nyájasan kérdezé Musszlitól, hogy mivel kedveskedhetik neki?

Musszli bátorságát a kénytelen ordítozás még jobban felfokozta. – Azt parancsolja neked Halil Patrona! – kiálta Kabakulak fülébe. A vezér hátrakapta fejét. A kiáltástól-e, vagy annak értelmétől?

  • Nono, fiam, ne kiabálj úgy a fülembe, mintha süket volnék; mit kér tőlem Halil Patrona?
  • Ne igazítsd ki a szavamat, vén bagoly. (Ezt azonban csak lassan mondá el Musszli.) Azt, hogy Dzsanüm hodzsát nevezd ki kapudán basának.
  • Jól van, jól van, fiam, hiszen magam is úgy akartam, régen el volt ez határozva, hazamehetsz.
  • Dehogy mehetek… Oláhországnak új vajda kell.
  • Van már, van már, fiam. Maurocordatónak híják, ki tudod mondani? Maurocordato.
  • Nem is fárasztom vele a nyelvemet. Hanem azt ki tudom mondani, hogy Dzsihán.
  • Hát minek neked ez a Dzsihán? – Oláh fejedelemnek. – Megkapjátok, hát te mi akarsz lenni? Musszli janicsár agának volt felírva a lajstromon, de szégyenlett magáról beszélni.
  • Csak te ne bánts engem, Kabakulak, amíg érdemesebb emberekr ől van szó. Kívánjuk a Krím fejedelmét levettetni s helyette a száműzött Kaplan Girájt nevezd ki.
  • Majd megküldjük Mengligirájnak a felmentést. – De ne majd, hanem mindjárt! Rögtön, azonnal és minden haladék

nélkül.

Musszli olyan mozdulatokkal kísérte ékesenszólását, hogy a nagyvezér jónak látta meghátrálni előtte.

  • Van-e még valami bajod? – kérdé aztán Musszlitól, ki most elhallgatott, mert elfelejtette a többi kívánatokat.
  • Van hát! – szólt ez, s azzal leült szépen a földre, kikereste kebléb ől a rábízott lajstromot, s kiterítve azt a földön, egyenkint sorba mondá Halil Patrona kinevezéseit.

A nagyvezér valamennyit helybehagyta. Még csak ellenvetést sem tett reájok. Legutoljára hagyta Musszli Janaki kitűzetését. – Ezt pedig moldvai vajdává kell tenned. Kabakulak egyszerre megsüketült. Nem hallotta a kérelmet. Musszli odament hozzá, és hangtölcsért csinálva markából, azon keresztül kiálta fülébe:

  • Janakit mondtam.
  • Úgy! Hallom, hallom. Azt kívánod, hogy a szultán konyháját ő lássa el vágott ürü és marhahússal. Meglesz, megkapja.
  • Hogy Izrafil angyal trombitáljon a füleidbe! – monda lassan Musszli. – Nem mészárszékről van a szó, hanem arról, hogy moldvai fejedelemmé tedd.

Kabakulak jónak találta ezúttal meghallani a kívánságot, s komolyan felelt:

  • Nem tudod, mit kívánsz; a padisah éppen négy nap el őtt adá e hivatalt Ghyka hercegnek, aki igen bölcs és előkelő ember, s szavát nem másíthatja meg.
  • Bölcs és el őkelő ember? – szólt csodálkozva Musszli. – Mit értsek én ez alatt? „Hát mi különbség van egy gyaur meg a másik gyaur között?”15 – A szultán cselekvé, s az ő tetteit tudta nélkül meg nem másíthatom.
  • No, hát eredj a szultánhoz, s másítsa meg, amit tett ő maga, különben tégy, ami tetszik, „csak arra vigyázz mindenek felett, hogy a Halil Patrona kedvét meg ne szegd”.16

Kabakulak szerette volna már, ha Musszlit nem látja, míg ez egyre kereskedett a lajstromban. Emlékezett rá, hogy még valamit bízott rá Halil, csak azt nem tudta, hogy mit?

  • Úgy, igaz! Eszembe jutott már. Azt parancsolta Halil Patrona, hogy azokat a csúf palotákat, melyek az édes vizek mellett vannak, szabad legyen felgyújtogatni.
  • Kérjetek még arra is engedelmet méltóságos gyújtogatók, hogy Sztambult kirabolhassátok.
  • Nagyon rosszul beszélsz, Kabakulak, ha így beszélsz. Halil nem azért akarja a palotákat felgyújtani, mintha kedve telnék benne, hanem azért, hogy a vezéreknek ne legyen hová elbújniok, virágokat ültetni és buja gyönyörökbe elmerülni, midőn éppen táborba kellene szállaniok. Majd ha nem lesz minden basának saját paradicsoma a földön, többen fognak kívánkozni a mennyei paradicsom után. Ezért akarja a bujaság házait leégettetni Halil.
  • Sokáig éljen. Ezt is meg fogom mondani a szultánnak. – Hát csak eredj szaporán. Én addig itt fogok várni a szobádban! – Itt fogsz várni?
  • Miattam ne búsulj. Megrendeltem, hogy hozzák utánam ebédemet, kávét és dohányt majd adsz te, s ha holnap reggelig ki találsz maradni, elhálok itt a sző- nyegen. Kabakulak átlátta, hogy veszett emberrel van dolga, aki innen meg nem mozdul, amíg tökéletesen ki nincs elégítve. Lett volna ugyan módja a legrövidebb kielégítésnek: beszólítani egypár csauszt, s a fickónak lábához tétetni a fejét, de ily merényletekhez nem volt még elég tiszta a láthatár. A zendülők csoportjai még ott künn táboroztak a téreken. Előbb le kellett őket csillapítani, s csak azután lehetett ellenük fordulni.

A nagyvezér nem tehetett egyebet, mint hogy egész őszintén eléterjeszté a szultánnak Halil Patrona követeléseit. Mahmud mindent helybenhagyott.

Már egy óra múlva kezében voltak Musszlinak a kívánt kinevezési és szám űzési fermánok és hatti serifek. Csupán a kiöszkök elpusztítása módjára nézve jegyzé meg a

szultán, hogy „ne gyújtsák meg azokat, ezáltal nevetségnek téve ki magukat a keresztyén népek előtt, hanem bontsák szét falaikat, s vagdalják ki a mulatókerteket”.

És három nap alatt százhúsz pompás kiöszk döntetett halomba az édes vizek mellett, s a pompás virágkertek növényeit a vízbe hányták, és a szerelmi andalgások ligeteit kivágták tőből; most már csak romjai látszanak még a tündéri városnak, melyben egykor a földi gyönyörök minden nemei tanyáztak, s miket Halil Patrona három nap alatt elrontatott, hogy amint egy az Isten, úgy paradicsom is csak egy legyen, és az ne legyen a földön, hanem az égben, s tanuljon küzdeni érte, aki el akarja nyerni.

  1. Ember reményei

Mikor már olyan magasra ment a csillag, hogy feljebb többé nem mehet, és mikor már tudja, hogy innen csak lefelé lehet még esni!…

…Minden úgy történt, ahogy Halil Patrona egykor álmodá. Ott állt a hatalom tet ő- pontján, ahonnan országokat, világokat lehet igazgatni. Vezéreket tett le és fel, hadseregeket küldött idegen tartományok ellen, fejedelmeket erősíte meg székeikben, és magas urakat látott lábainál hízelegni.

Egész napokat elült az ozmán történetírók könyveit olvasva; a híres Rasídot és a bölcs Cselebizádét, s azután a térképeket tanulmányozta, keresztül-kasul húzva azokat minden színű vonalokkal, s pontokat rakva bennök, miket csak ő értett. És e vonalok, e pontok messze-messze behatoltak Ukránia, Podolia közepébe. Ő tudta, mit akart velök.

A tervek, miket ő készített, századok számára voltak előre alkotva – pedig mi az ember élete?

Gondolataiban ezredéves er őt gyűjte a megifjult ozman birodalomnak. Újra látta azt hatalmas karjaival kiterjeszkedni keletre, nyugotra, de legkivált észak felé. Látta, mint hódolnak meg előtte a legtávolabb népek, s mint takarják el szemeiket az őrző angyalok a diadalmas kard vakító villanásai elől, s sietnek más sorokat írni a jövendők könyveibe, mint amelyek eleitől fogva meg vannak azokban írva.

Ember reményei! A szellő rájok fuvall, és elenyésznek.

De nagyobb öröm, de magasabb remény dagasztá Halil keblét, mid őn a világ zajától megválva, felnyitá titkos teremének ajtaját, s belépett rajta.

Min ő hangok azok, amiket oly jól esik lelkének hallani? – Miért áll hallgatózva a szőnyeg mellett? Mit hall?

Egy gyermek csevegése az; egy csecsem ő gyermeké. Gül- Bejáze néhány nap előtt fiat szült, éppen azon évnapon, melyen őt nőül vette.

E gyermek volt Halil örömeinek legtisztább fele, reményeinek legmagasabb csillaga. Ahova ő nem emelkedheték, e gyermek fog emelkedni egykor, gondolá magában; amit ő ki nem vihetett, végrehajtandja ez, a boldogabb, a dicsőbb korszakot, amitő meg nem érhetett, ez fogja megérni, s örök hírt hágy maga után az ozmán történetekben, mint a Küprili család, mely másfél századon keresztül csupa hősöket és bölcs, erényes férfiakat adott a birodalomnak. Gül-Bejáze azt akarta, hogy Ferhádnak vagy Szendernek nevezzék el a gyermeket, ahogy szokás szegény emberek fiait hívni; de Halil Behram nevet adott neki, amit a hősök viselnek: mertő egykor nagy dolgokra lesz hivatva.17

Ember számításai, ember reményei! Ma tele virággal a fa, holnap tövéb ől kifacsarva fekszik a földön.

Ki pöröl Istennel, avagy kitől hágy az Úr magának tanácsot adni?

Halil lábhegyen lép neje ágyához, ki gyermekével játszik; nem veszi őt észre elébb, mint midőn már ott van. Mint örülnek egymásnak! A csecsemő egyik kezéből a másikéba vándorol, ölelik, csókolják; mind a ketten újra élnek benne. Majd az ősz Janaki is belép, arca mosolyog, de azért örökké szomorú dolgokat beszél; amióta vajdának kinevezték, elmúlt minden kedve az élethez; mintha azt érezné, hogy ettől már csak a halál által fog megszabadulni. Különös kedve telik benne, örökké rossz jóslatokat mondani.

  • Vajha felnövelhetnétek e fiút. De ti nem fogtok oly sokáig élni. Olyan ember, mint te, Halil, nem élhet sokáig; én pedig nem akarok tovább élni, mint te. Meglásd, ha láthatod, meghalok, amikor te meghalsz, és fiad kétszeresen árva lesz.

Ilyen szavakkal búsítja őket. Szinte jólesik nekik, midőn végre egy szegletbe leül, és bújában elalszik; amióta úgy aggódik, szüntelen álmos.

De újra nyílik az ajtó, s belép rajta a szeráj asszonyainak őre, a khadun-kiet-kuda, két rabnő kíséretében, s pompás virágos porcelánibriket hozva a betegágyas nő elé, alázattal mondja el izenetét:

  • A szultána valideh üdvözöl általam, s küldi a szörbetet.

Ezt csak a szultán kegyencn őinek szokta küldeni az anyaszultánnő (valideh), midőn gyermekágyat feküsznek, s nagy megtiszteltetés volt ez Halil nejére nézve – vagy nagy megaláztatás a szultánára.

Igen, ez utóbbi volt az.

17Sokak előtt talán felötlő fog lenni az, hogy Halil, aki maga müzülmán volt, GülBejázét nőül vevé, s azt nem kényszeríté vallását elhagyni. Felvilágosításul helyén leend Mahommed próféta bizonyságlevelének ide vonatkozó cikkeit idézni: „XIV. A müzülmánokhoz férjhez menendő asszonyok sohase kényszeríttessenek vallásuknak elhagyására, és közönséges isteni szolgálatjukban soha se háborgattassanak. XV. Senki el ne tiltsa őket a templomaikba járástól. XVI. Valaki ezen

szabadság-levelemet megrontja, eltávozik Istentől és az apostolok parancsolataitól stb. XVIII. És utoljára azt parancsolom, hogy e törvényeket világ végzeteig egy müzülmán se merészelje megrontani.” E levelet írta a seregek vezére, Ali Abu Taleb fia, melyet tizenöt tanú jelenlétében maga a próféta saját kezűleg írt alá a mecsetben, a Hedzsira 2-ik esztendejében, Moharrem 3- dikán. Ahmed szultán parancsára küldé a szultána szörbetet.

  • Látod – szólt Halil nejéhez „a világ hatalmasai csókolják lábaid porát, nem mind a bazáron vannak a rabszolgák; az elsők lettek az utolsók. Örülj a jelennek, én fejedelemnőm, s ragadd meg a szerencsét röptében.”
  • „A szerencse, Halil – szólt szomorú mosollyal a n ő – hasonlít a Boszporusz angolnáihoz, akkor csúszik ki, midőn azt hiszed, hogy fogod azt.”18

És Halil azt hívé, hogy kezében tartja azt.

A legf őbb hivatalokat mind barátjai, szövetségesei bírták, maga a szultán lekötelezettje volt, mert hiszen ő hozta őt ki a héttoronyból a trónra.

Pedig már ekkor ásták a vermet, melybe őt elejtsék.

A szultán, ki nem t űrheté azon gondolatot, hogy egy nyomorult szatócsnak tartozzék köszönettel, a szultána, ki nem feledheté a Gül-Bejáze miatti megaláztatást, a kizlár aga, ki befolyását féltette Haliltól, a fővezér, ki kénytelen volt engedelmeskedni, rég vártak már az alkalomra, melyben őt elveszejtsék.

Egy napon a negyvenezer jancsár, húszezer szipahi és tizenhatezer topidzsi között harminc szekér pénzt osztatott ki a szultán, miután azok felajánlák magukat kibékülni a szerájjal, s a próféta zászlója alá gyűlni, a felkelt nép pedig, két föltétel alatt megígérte, hogy szét fog oszlani: hogy büntetés senkit se érjen közülök, s számukra három zászló hagyassék meg, hogy ha ellenük valamit támasztanának,

ismét összegyülekezhessenek. Minden megígértetett nekik. Halil Patrona pedig a dívántanács tagjai közé számíttatott. Huszonheten a népvezérek közül hívattak meg vele együtt a tanácskozmányokban részt veendők. Halil Patrona volt valamennyi lelke.

Ő bátorítá őket nagyszerű, világfordító merényletekre, s midőn lelkesülten beszélt előttük, hősöket támaszta maga körül a jámbor szatócsokból és halászokból, hogy úgy tetszett, mintha ők volnának a hadvezérek, és mellettük a basák és hodzsagiánok a halászok és szatócsok.

Mindenki bámulta őt, barátai, szövetségesei közül.

Csak egy nem tudott kibékülni azon gondolattal, hogy ő egy porban született szatócsnak köszönje hatalmát – a tatár kám, Kaplan Giráj.

Ez volt elárulója.

Ő tudósítá a nagyvezért Halil terveiről, ki rá akarta bírni a szultánt, hogy izenjen hadat Oroszországnak, amiért az Perzsiát fegyverrel segíti. Moldva és a Krím lennének a kiindulási pontok, honnan a fenyegető északi ellenség szárnyait meg lehet törni, s meghazudtolni a Takimi Vekai ijesztő jóslatát.

  1. Poujoulat Baptist, Histoire de l’empire Ottoman.

Kaplan Giráj tudatá a szándékot Kabakulakkal; Halilnak e merész eszme után nem volt szabad élni többé.

Elhatározák, hogy a nagyvezérnél tartott ülés alatt meg fogják őt gyilkoltatni.

Evégre kiválogaták a legmerészebb jancsárok közül azon tiszteket, kik leginkább bosszankodtak Halilra a hatalom bitorlása s a fölöttük gyakorlott erőszak miatt, s azokat mint a dívántanács tagjait, odavivék a gyűlésbe.

A jeladás az volt, hogy amid őn Halil el fogja mondani indítványát az oroszok ellen indítandó harcra nézve, akkor Kaplan Giráj ellenvetéseket teend, mire Halil tűzbe fog jönni, s erre a kám kardot ránt ellene, mire a jancsár tisztek

egyszerre felkelnek mind, s Halil szövetségeseit mind leaprítják.

Ily jól elkészített kelepcébe lépett be Halil és társai, nem is gyanítva semmit a vészről, mely fejeik felett függ.

A nagyvezér közepén ült, mellette jobb fel ől Kaplan Giráj, a balfelőli hely, mint tiszteletülés, Halil Patrona számára volt fennhagyva.

Körös-körül a jancsárok és szipáhik tisztjei ültek, kardjaikat kezeikben tartva. A terv jól ki volt főzve, egy pillanat alatt kellett megtörténni mindennek.

Megérkeztek a népküldöttek, Halil Patronán kívül huszonheten. A jancsártisztek voltak hatvanan.

Kabakulak inte Halilnak, hogy üljön baljára, a többieket pedig úgy ültették, hogy minden két jancsár közé jutott egy. Amint Kaplan Giráj jelt ád, kivonva Halil ellen kardját, rögtön rájuk fognak rohanni, s lekoncolják őket.

  • Édes fiam – szól a nagyvezér Halilhoz, miután mindenki helyet foglalt kívánatodra, ím, összegyűjtém a tanácsot, a hadsereg vezéreit, tehát mondd el nekik, amiért hívattad őket.

Halil felállt, és az összegyűltekhez fordulva szólt:

  • Müzülmánok, Mahomed hívei! Ha valamelyitek hallaná, hogy háza ég, kellene-e annak sokat magyarázni, hogy siessen azt eloltani; ha azt hallanátok, hogy valamely rabló házatokba betört, s ládáitokat fosztogatja, ha valamely kalóz gyermekeiteket fojtogatná, vagy szülőitek, feleségeitek fejét fenyegetné éles bárddal, elvárnátok-e, hogy biztasson benneteket valaki, s nem rohannátok-e önmagatoktól a rablót, a kalózt megölni? És íme, ami több, mint házaink, vagyonunk, több, mint gyermekeink, szülőink, feleségeink – a hazát, a hitet fenyegeti végromlással az ellen. Olyan ellen, melynek akarata már van, de ereje nincs még véghezvinni azt, amit kimondott. Olyan ellen, melynél apáról fiúra száll a törekvés, mely nem békül soha, mely

vagy megöl, vagy megölettetik. A moszkó az, a moszkó.19 A

  1. Törökül: orosz.

ink keveset hallottak e névr ől, fiaink többet fognak hallani, és unokáink sokat fognak sírni miatta. Hitünk ugyan az, hogy meg kell nyugodnunk a sors végzéseiben, de abban csak a gyávák fognak megnyugvást keresni, hogy el kellett veszni az ozman népnek, mert az égben akként határoztatott. Ha a jóslat azt mondja, miszerint jövend idő, amidőn széthull az ottomán birodalom, mert népe gyáva lesz, nem mitőlünk függ-e, és nem utódainktól, hogy e jóslat messze-messze elmaradjon? Hisz e jóslat csak azt jelenti, hogy elveszünk, ha gyávák fogunk lenni, tehát ne legyünk gyávák soha, és nem veszünk el soha. És ha ki van jelölve az ellenség, melynek kardja legfájdalmasabb sebeket fog ejteni egykor Mahomed népein, melynek óriási léptei legvéresebb, legszégyenteljesebb lábnyomokat fognak hagyni a török földön, miért ne előzzük meg mi őt, miért várjuk el, hogy megnőjön, hogy elnyeljen bennünket, amidőn most még mi vagyunk elég erősek őt elemészteni? Az alkalom kínálkozó. A kozákok segítséget kérnek tőlünk a moszkó uralom ellen. Ha megadjuk azt nekik, szövetségeseink lesznek, ha megtagadjuk, ellenségeink. A tatár, a cserkesz, a moldován birodalmunk védbástyái, tegyük hozzá még a kozákot is, s ne várjuk el, amíg mindezekből ellenségünk számára lesz védbástya, s ő fogja azokat hozni ellenünk. Midőn Azov várát fölépítteté, megmutatta, hogy mit akar. Most mutassuk meg mi, hogy elértettük, és rontsuk le azt!

E szavakkal ismét helyére ült Halil. Mint ki volt csinálva, Kaplan Giráj kelt fel utána.

Halil semmit sem várt inkább, mint hogy a tatár fejedelem, kinek ő terveiben a legtekintélyesebb szerepet osztá, kinek birodalmát legközelebb fenyegeté a hatalmasodó ellen, hőn fogja pártolni indítványát. Annál nagyobb volt tehát

bámulása, midőn Kaplan Giráj gúnyos tekintettel fordulva hozzá, ily szavakkal válaszolt neki: – Nagy baj az egy országra nézve, ha elöljárói tudatlanok. Én a jóakaratot t őled elvitázni nem akarom, Halil; de azt nagyon tréfás dolognak találom, hogy te egy török barát jóslata miatt hadat akarsz izenni egy szomszédunknak, ki velünk békességben él, s ki nekünk nem árt, és ellenünk nem törekszik. Te úgy beszélsz, mintha rajtunk kívül senki sem laknék Európában, mintha körös-körül nem hatalmas nemzetek volnának szomszédjaink, kik egy igazságtalanul megkezdett harc esetében ránk rohannának mindannyian; ez onnan származik, mivelhogy te a világot nem ismered Halil, hiszen csak együgyű szatócs voltál, azért hagyj te az országok dolgainak békét, s midőn regéket és költeményeket olvasgatsz, ne hidd azokat való dolgoknak.

A népküldöttek bámulva néztek a kámra, Halil keser ű tekintettel mérte őt tetőtől talpig. Tudta már, hogy elárultatott. Éppen az által árultatott el, akinek egy hős szerepét szánta.

Megvet ő arccal fordult hozzá. Nem gondolt arra, hogy kelepcébe jutott, úgy beszélt a kámhoz, mintha csak ketten volnának a szobában. – Valóban igazat mondtál, Kaplan Giráj, midőn szememre vetéd, hogy tudatlan vagyok. Én nem tanultam soha egyebet, mint az Alkoránt, nem volt alkalmam olvashatni azon könyveket, melyek megcáfolják azokat, amik az Alkoránban vannak írva, s csak azt tudom, hogy midőn a próféta megindítá a harcot a bálványimádók ellen, nem kérdezősködött a szomszéd népektől: tegye-e, ne tegye-e, és győzedelmeskedett; és azt is tudom, hogy amióta a díván ellenségeivel tanácskozik és szövetkezik, azóta három folyóvizen hajtották át az ozman seregeket, és fogyunk és olvadunk mindenfelől. Én tudatlan, ostoba ember vagyok; nem tanultam alattomos furfangokat, azért ne csodálkozzál rajtam, hogy Mahomed hitét karddal akarom megvédni, midőn tán más eszközzel is lehetne, amelyet én nem ismerek, s viszont én sem fogok

csodálkozni rajtad, hogy te, a krími fejedelmi család ivadéka, félsz a harctól. Úrnak születtél, tudod, hogy életed becses. Szépíted az ellenség tetteit, hogy ne légy kénytelen vele összeveszni. Azt mondod: jó szomszéd, békességes szomszéd, senkit sem bánt, pedig jól tudod, hogy Kermandzsahánból moszkó ágyúk verték el timariótáinkat, s orosz területen át kerültek a perzsák Abdullah basa háta mögé. De az teelőtted mind nem ellenséges dolog, te meg vagy elégedve sorsoddal, a harc elvehetné tőled a kámi buzogányt, míg béke idején békével hordod azt; neked mindegy: akárki szolgája légy, csakhogy úr lehess, s bolondnak nevezed azt, aki nem magát szereti legelébb. Igen, Kaplan Giráj, én ostoba vagyok, mert nem féltem nyomorú éltemet, s másvilágon várom jutalmamat. Engem nem neveltek bíborban, bársonyban, de hazaszeretetben, istentiszteletben: míg te elég bölcs vagy megelégedni az élet örömeivel. De jutalmadul meg adja érned Allah, hogy aki jó barátod árulója lettél, ellenségeid szolgája lész egykor, s akit kaplannak (tigrisnek) neveztek eddig, ezután nevezni fognak szicsiánnak (egérnek)…

Ha soha el őre ki nem lett volna is tervezve, Kaplan Giráj kardjának el kellett hagynia hüvelyét e vérig sértő szavakra. Dühödten ugrott fel helyéről a villogó karddal kezében. Ah! De most a csodálkozás sora a nagyvezérre s a többi összeesküdtekre került.

A jancsárok, kik a népf őnökök mellé voltak rendelve, meg sem mozdultak helyökből, s a jeladásra egy sem húzta ki kardját.

E tétlenség annyira meglep ő volt a beavatottakra, hogy maga Kaplan Giráj is bámulva állt meg Halil előtt, ki keresztbe font karokkal állt helyén, s megvetően tekinte rá. – A jancsártisztek nem követték a jeladást: – Én nagyon jól tudom – szólt Halil Patrona hideg nyugalommal a kámhoz hogy e helynek minő tisztelettel tartozom, azért kivont kardodra karddal nem felelek; mert ámbátor nem ismerem olyan jól az európai szokásokat, miként te, s nem tudom,

szokás-e az idegen nemzetek minisztertanácsaiban karddal végezni el a dolgokat, és akként döntetnek-e el Angliában vagy Franciaországban a tanácskozások, hogy aki levágja a másikat, annak van igaza, és az határozott, hanem annyit bizonyosan tudok, hogy az ozmán dívántanácsban verekedni nem szokás. Majd a tanácskozmány végével szállj le velem a kertbe, ott elvégezhetjük ez ügyet, s egyikünk megszabadul azon gondtól, hogy életét féltse.

Halil nyugodt, hideg viselete megnémítá, lefegyverzé elleneit.

A nagyvezér és a kám bámulva jártaták végig szemeiket a jancsártisztek felett, míg Patrona hívei főnökük körül kezdtek gyülekezni.

  • Tehát nincs-e semmi válaszotok Patrona szavaira? – kérdé végtére Kabakulak. Azok hallgattak. – Hát semmit sem tudtok felelni? Ekkor felálltak a jancsárok mind, és egy közülök előlépve, monda: – Halilnak igaza van. És amiket mondott, azokat mi helybenhagyjuk.

A nagyvezérrel egyet fordult a világ. Kaplan Giráj bosszúsan taszítá kardját hüvelyébe vissza. A tisztek mind Halil részére álltak.

Lehetetlen volt akárkinek is észre nem venni a zavart, mely a tervbe avatottak arcán mutatkozott. Nem lehetett azt végrehajtani.20

Csak nagy sokára tért magához Kabakulak, hogy új eszméket támaszthasson.

  • Ily fontos határozatok nem történhetnek meg a szultán tudta nélkül – mondá -, azért holnap gyűljetek mindnyájan a szerájba, ott a padisah elé terjesszétek kívánataitokat, ott légy te is, Halil, és te is, Kaplan Giráj.
  • Hogy kettőnk közül melyikünk lesz ott, azt csak Allah tudja
  • mondja Halil.
  • Nem jól mondod, fiam, rosszul beszélsz. Rút dolog két müzülmánnak egymást fogyasztani, inkább béküljetek össze, nyújtsátok egymásnak kezeiteket. Én meg nem

engedem, hogy vívjatok. Mind a ketten jó szándékból beszéltetek, s az a bűnös, aki a közügyek kérdésében a magát illető sérelmeket el nem tudja felejteni. Bocsássatok meg egymásnak, és nyújtsátok kezeiteket.

S ő maga összeerőszakolá a két férfi kezét, s két kezével egymásba szorítá azokat; ámde azt nem gátolhatta meg, hogy szemeik ne találkozzanak, és ha kardjaikkal nem lehetett, pillantásaikkal vérig ne sértsék egymást.

A tanács eloszlásával egyedül maradtak Halil ellenfelei a nagyvezérnél. Kaplan Giráj fogait csikorgatá dühében.

– Mondtam, hogy ne engedjük őt szólani, mert ha beszélni kezd, mind ellenünk fordítja a kivont kardokat, s varázsló nyelvével kibeszéli az emberek szívéből a haragot.

Tehát holnapra más tervet kelle készíteni.

  1. Hammer-Purgstall, Gesch. d. osm. Reiches.

*

nap estéjén levezeté a Boszporuszon Gül-
sétálni vinné őt. A nő karján emelte

Harmadnapra volt határozva a dívánülés. Halil Patrona e két
napot úgy osztá fel, mint aki sejti, hogy utolsó óráival
rendelkezik. Nagyon rövid eszének kellett volna lenni, hogy
át ne lássa, miként az ítélet ki van reá már mondva, csak
azt nem tudják még, miként hajtsák azt rajta végbe?

Megnyugodott benne, mint igaz müzülmánhoz illik. Csak
egy aggodalma volt még, amelyet el kellett hárítania: neje

és fia. Az utolsó
Bejázét, mintha
gyermekét.

Mióta gyermeke

nyert. A legszelídebb állat is merész lesz, ha fia van, még a
galamb is megvadul, midőn fiait kikölté.

Halil egy födött csónakba ülteté nejét, melyet egyedül
hajtott izmos kezével. A gyermek úgy örült a csónak
hintázásainak, azt hívé: bölcsőjének ringása az. A nő szemei
majd az égen, majd a szélcsendes víztükrön merengtek.
Csillag mosolygott reá mindenfelől. Csendes volt az est.

volt a n őnek, sokkal bátrabb tekintetet

  • Tudod-e hová viszlek most, Gül-Bejáze? – kérdezé Halil a nőt.
  • Ha t őlem kérdenéd, hová vigy, azt mondanám, vigy el engem valahová csendes, félreeső völgybe, melyet magas hegyek zárnak el körös-körül. Építs nekem ott egy kis házikót forrás partja mellett, kis kertet a házikó előtt. – Engedj engem a cédrusfák lombjai alatt andalogni, hol nem hallik egyéb hang, mint a vadgalamb búgása, engedj engem a csergő patak partján virágokat szedni, őzikéket lesni, engedj engem ott élni, ott meghalni; élni a te karjaid közt, meghalni virágos mező- ben, csergő patak partján. Ha tőlem kérdenéd, én azt mondanám: vigy engem oda.
  • Te mondád – szólt Halil, bevonva az evez őket, mert a támadó esti szél kifeszíté a vitorlát, s a csónak magától repült tova; azután odaült neje mellé és monda:
  • Én elküldelek tégedet félrees ő, rejtett völgybe, ahol a forrás partja mellett kicsiny házikó áll, melyet számodra szerezék. Ott fogsz élni gyermekemmel együtt.
  • És te magad?
  • A túlsó partig viszlek magam, ott nyergelt öszvérekkel atyádnak egy agg cseléde vár, aki téged nagyon szeret, az el fog vinni a csendes völgybe, és soha el nem hagyand.
  • És te?
  • Ezen ládikát elviszed magaddal, pénz van benne, atyádtól kaptam azt, senki átka, senki vére sincs rajta. Ez tied lesz, és gyermekemé.
  • És te? – kérdezé harmadszor is Gül-Bejáze, s közel volt már ahhoz, hogy sírva fakadjon. – Nekem vissza kell mennem még Sztambulba. De utánatok fogok menni. Talán holnap, talán holnapután, vagy azután. Lehet, hogy mentül előbb, lehet, hogy nagyon soká. Csak ti várjatok reám. Minden este terítsetek számomra, mert nem tudjátok, mikor érkezem meg.

Gül-Bejáze könnyei elkezdtek ölében tartott gyermekére hullani.

  • Miért sírsz? – szólt Halil. – Bohó vagy. Az elválás rövid, csak az óhajtás hosszú. Neked jobb dolgod van, mint nekem: mert veled ott van gyermeked, de nekem senkim sem marad, mégis én nem sírok, hiszen majd meglátlak ismét. Eközben partot értek. A vén szolga ott várt a két felnyergelt öszvérrel. Halil segíté nejét kiszállni a csónakból. Gül-Bejáze odaborult férje keblére, és átölelte őt.
  • Ne menj vissza többet, ne hagyj el engem, ne hagyj el minket, jöszte velünk. Mit keressz te ama nagy kietlen városban többé, ha mi nem vagyunk ott? Jöszte velünk, menjünk együtt, tűnjünk el együtt. Hadd keressenek, mint az égről leesett csillagot; nem jó neked ott a magasban lenned.

Halil nem felelt semmit. Neje igazat mondott, de a büszkeség tiltá, hogy gyáván megszökjék, amidőn tudja, hogy ellene törnek; azután megnyugtató hangon monda neki:

  • Ne aggódjál miattam, velem talizmán van; miért mosolyogsz? Keresztyén n ő vagy, s nem hiszed a talizmánt? Az én talizmánom szívemben van. Már ebben hiszesz, ugyebár? Még eddig mindig megsegített ez engem. És azután megcsókolta nejét és gyermekét Halil, s visszatért a csónakba. Megragadá erős kézzel a lapátokat, s eltávozott a parttól. S amint az esthomályban tovább evezett, látta, hogy még most is ott áll az elhagyott nő gyermekével keblén, s mentül messzebb távozott, annál jobban fájt érte a szíve, hogy mért nem tért vissza hozzájuk, s mért nem csókolta meg őket még egyszer.

*

Korán reggel Halil Peliván, az óriás, tizenkét bosztandzsi kíséretében megjelent a jancsárok között, s három öszvér hátáról öt kis hordócskába rakott ötezer darab aranyat önte ki a földre, és kiosztá azt a vitézek között.

  • Ezt küldi nektek a nagyvezér, derék hadfiak. A jancsárokkal csak így lehetett beszélni. – És most én kérek tőletek valamit. – Mondjad.
  • Van-e közöttetek olyan legény, aki nem szeretett soha senkit, aki, ha parancsolják és megfizetik, képes volna megölni tulajdon édesapját,21 aki sem meg nem ijed, sem nem könyörül, sem bölcs szavaktól el nem tántorul?

E felhívásra százan meg százan léptek ki a janicsár hadtestb ől, bizonyozva, hogy ők Peliván kívánatának meg tudnak felelni.

Peliván kiválaszta közülök harminckett őt, a legizmosabb, a legmarconább alakokat, s parancsolá, hogy kövessék őt a szerájba.

Ott felvezeté őket a porcelán terembe, leülteté a drága szőnyegekre, hozatott nekik finom ételt és italt, ciprusi borokat s hevítő muskavitot,22 tartotta mákonnyal, amennyi kellett nekik.

Nemsokára odajött hozzájuk a nagyvezér, a sánta basa Topál Ozman, a ruméliai országbíró Pacsmagdzsizáde, a cipővarga fia és a tatár kám; és megveregeték vállaikat, megkóstolák ételüket, ittak poharaikból, s megdicsérve őket, ismét eltávozának.

A dívántanács az orszlánház termében volt összegyűlve.

Együtt voltak az ulemák, a vezérek, a nép küldöttei, ott volt Halil Patrona is, mid őn Kabakulak, Topal Ozman, Pacsmagdzsizáde és Kaplan Giráj megérkeztek.

Első volt Halil, akihez a nagyvezér nyájas leereszkedéssel szólt:

  • A padisah kegyelmét küldi általam neked, s magas jóvoltából kinevez téged Rumili beglerbégjévé.

S azzal két dülbendár el őállt a beiktatási fényes kaftánnyal. Halil Patrona egy percig elgondolkozott.

A szultán valóban kegyesen érez iránta. Utat akar neki engedni, hogy magát becsülettel megmenthesse. Magas hivatalt ád neki, mely által eltávolítsa őt a fővárosból, s egyúttal nagyravágyását is kielégítse. A szultán valóban kegyelmes szívvel bír. Jutalmat kínál annak, kire vezérei büntetést kérnek.

Csak egy percig tartott e tétovázás. Határozottan felelt azután.

  • Én a kaftányt nem fogadom el. Magamnak nem kértem én semmit. Nem jöttem én ide azért, hogy adjatok hivatalt; hanem, hogy adjatok harcot.

A nagyvezér meghajtá magát előtte.

21Igaz ugyan, hogy a jancsárokat keresztyén gyermekekből nevelték eleinte, de már ezen időben apáról fiúra maradt kaszt támadt a hadosztályból.

  1. Ezt csak a szultán issza, valami rejtélyes ital, amely a férfierőt növeli.

Ezzel az ulemák és Patrona hívei levezettetének az eriváni kiöszkbe.

  • Jöjjetek legelébb a szultán kézcsókjára, kik legderekabb férfiak vagytok – szólt Kabakulak. – Te, Halil, és te, Musszli.

Halil hideg mosolygással szorítá meg Musszli kezét. Ez még most sem tudá, mi történik velök, s csak akkor kezdte magát rosszul érezni, midőn a „hideg forrás kapujánál” a szófaőrök elvették kardjaikat, mivel a szultán elé karddal járulni senkinek sem szabad.

A szófateremben, hol a díván föl volt állítva, van egy aranyrácsozatos fülke, melynek függönyein át hagyományos szokás szerint a szultánok hallgatják ki titokban vezéreik tanácskozásait, e függönyök mögött most, ha néha hátulról fölemeltetnek, egy női arc tűnik elé. Aldzsalisz az, a szultána asszeki, háta mögött Elhadzs Besir áll, a kizlár aga. Ma különös látvány lesz itt.

Az ajtók függönyei félregördülnek, s belép rajta a két férfi. A szultán trónjáig lépnek, ott leborulnak a földre, s megcsókolják palástja szegélyét.

Mahmud trónjára ül. E percben kezébe csattantva kiált Kabakulak: – Hozzátok elő a kaftányokat!

E szóra egyszerre el őrohan a mellékteremből Peliván és a harminckét janicsár kivont pallosokkal.

Mahmud eltakarja arcát, hogy ne lássa, ami történni fog.

  • Halil! El vagyunk árulva! – kiálta Musszli, s magát bajtársa elé vetve, testével fogja fel a legelső csapást, melyet Peliván ellene intézett.
  • Hiába írtad nevedet az enyim fölé, Patrona! – kiált az óriás, megcsóválva feje fölött görbe pallosát.

E szóra kirántja Halil övében maradt t őrét, s oly erővel hajítja azt Pelivánra, hogy az éles hegyével annak bal vállán keresztülfúródik.

De a következ ő pillanatban őt is lesújtá a halálos csapás. Fél térdre bukva égre emeli szemeit, és mond: – Allah akarta így. Még egy csapás éri, összerogy, ott a földön fekve, végsőt sóhajtva nyög: – Én meghalok, de megmaradt fiam.

  1. A kaftányosztás minden nevezetesebb szertartásnál elmúlhatatlan.

És meghal.

Azután többi társait is egyenkint vezették be a szófaterembe az eriváni kiöszkb ől, hogy felkaftányozzák őket, s amint beléptek, egyenkint levágták fejeiket. Annyi ideje sem maradt egynek is, hogy szemeit behunyja a halálos csapás elől.

Huszonhatan vérzettek el. Csak hárman maradtak meg ez nap.

Szulali, Mohammed dervis, a Mir Aalem (szent zászló őre) és a sztambuli bíró. Ezek ulemák voltak, kiket megöletni még a szultánnak sem szabad.

Mindhármat kinevezé a nagyvezér szandzsákbégeknek.

Társaik haláláról nem tudhattak semmit, s elfogadák a kinevezést. Ezáltal lemondtak az ulemai rangról.

Így ölettek meg másnap.

Harmadnap a szeráj el őtt járó-kelő nép huszonkilenc levágott főt látott meg kopjákra kitűzve a középkapu fölött; mindnyájan nyitott szemekkel, haragos ajakkal látszottak e halálfők bámulni, beszélni a népre, csak Halil Patrona szemei voltak csukva, az ő ajkai lezárva.

Egyetlen nagy jajkiáltás hangzott végig a városon. A népség fegyverre kapott, s tódult az Atmeidánra, három zászlója alá.

Vezéreik közül nem voltak már senki, egyedül Janaki még. A többi elpártolt, vagy meghalt. Most őt hozták elő. Halil esetének híre nem idézett benne semmi változást elő, sejtette azt régen, s tudtával történt Gül-Bejáze eltávolítása a városból. Ő maga rendezte el számára a kis völgyi lakot a Taurus hegy menedékei között, melyet kívüle s az ottlakókon kívül kevesen ismertek, s egy postagalamb párját elhozá onnan magával, hogy ha a végzet bekövetkezik, ne legyen kénytelen embertől izenni leányának.

Mid őn a zajongó nép az Atmeidánra hívta őt, egy vékony hártyára levelet írt leányának, s azt a galamb szárnya alá köté. A levélbe ez volt írva:

„Isten kegyelme rajtad. Halilt ne várd, ő meghalt. A janicsárok ölték meg. És én megmondám, hogy utána fogok halni. Te élj, és vigyázz gyermekedre. Janaki.”

Azzal felnyitá az ablakot a galamb el őtt; az gyorsan emelkedék fel, szárnyait csattogtatva a magasba, s ott egy percig libegve, hirtelen nyílsebesen repült el a hegyek felé.

– Szegény Iréne! – suttogá Janaki, kivonva a kardot, mellyel ő bizonyára senkit sem fog megölni; s azzal követé a zajongókat az Atmeidánra.

Sztambulban újra felfordult világ lett. A hetedik janicsárezred, amint a harminckét jancsár véres kardjaival dicsekedve visszatért, rájuk rohant, és összeaprította őket. A jancsár agát, Muhsinzádét saját kapujában lőtték keresztül. Kabakulak egy mecsetbe vonta magát. Halil Peliván, kit kul kiájának neveztek ki, egy csatornába bújva

menekült meg, s abból három napig elő nem jött, amíg zajt hallott maga fölött.

Harmadnapra elcsöndesült minden.

Egy új név állt el ő, mely megbirkózott a feltámadt viharral: a hírhedett Küprili család legutolsó ivadéka, melynek minden férfia hős volt.

Küprilizáde Ahmed összegy űjté a szent zászló körül a szerájban lakó tízezer dzsebedzsit, bosztandzsit és baltadzsit, s midőn mindenki kétségbe volt már esve, megtámadta nyílt utcán a lázadókat, megverte őket piacaikon, három nap alatt hétezren hullottak el csapásai alatt,24 s azután békesség lett az országban.

Janaki is elesett. Le hagyta vágni fejét anélkül, hogy ellenmondott volna.

De Pelivánt és Kabakulakot is szám űzték gyávaságuk miatt. Küprilizáde Ahmed lett a nagyvezér.

III. Ahmed még azután kilenc évig élt a héttoronyban; mint a hagyomány tartja, méreg által halt meg.

  1. Poujoulat szerint 16 ezer.
  2. Az üres hely

Minden elcsendesült már, a világ folytatja rendes futását, csak ott a távol kékl ő hegyek között él még egy nő, ki semmit sem tud a külvilágról, s ki minden este felhág a magas hegyek ormaira, melyek kunyhóját körülveszik, s epedve, vágyva néz el Sztambul felé, szemeivel kísérve a hosszú kanyargó utat, mely a távolba visz el: ha nem jő-e még rajta, kire ő vár?

Minden este szomorúan tér vissza hajlokába, s mid őn vacsorához ül, magával szemközt tányért, poharat tesz, úgy várja azt, aki nem jő. Éjszakára Halil vánkosát maga mellé teszi, és gyermeküket kettőjük közé, hogy ott találja azt, ha megérkezik. Így foly nap nap után.

Egy reggel megzörgetik ablakát. Örömmel ugrik föl ágyából, hogy azt felnyissa. Nem Halil az, hanem egy galamb. Postagalamb – levelet hozott.

Gül-Bejáze fölbontja a levelet, elolvassa azt – és másodszor is elolvassa – és azután harmadszor is elolvassa; s midőn harmadszor is elolvasta, elkezd mosolyogni, és azt suttogja magában:

  • Ő mindjárt itt lesz.

E perct ől fogva csendes őrület fogta el a nő elméjét, egy neme a hallgatag monomániának, melyet elébb nem venni észre, mint amidőn a rögeszmére kerül a sor.

Alkonyatkor ismét kiment az útra, mely a völgyb ől kivezet. Öreg szolgájának megmutatá a levelet, mondva, hogy ebben az van, miszerint Halil ma érkezik meg, tehát jó vacsorát készítsen. Az nem tudott olvasni, és elhitte.

Egy óra múlva nagy örvendve jön haza a n ő: szinte kipirulva a sietésben. – Nem láttad őt? – kérdé a szolgától. – Kit, asszonyom? – Halilt. Ő megérkezett. Más úton került el, már idehaza van.

A szolga azt hívé, hogy tán titokban jött meg Halil, s ő is örömmel követé a szobába a nőt, hol két személy számára volt ismét terítve.

  • No, látod, hogy itt van ő – szólt Gül-Bejáze, az üres helyre mutatva, s odarohant, átölelt egy láthatatlan alakot, forró csókjai hangzottak a levegőben, ittas szemei gyönyörködve nézték a semmit…
  • Nézd gyermekedet – szólt felemelve fiát -, emeld karodra. Így. Ne csókold oly erősen, mert alszik. Látod: felcsókoltad. Szakálladtól felébredt, ringasd egy kissé. Szeretted őt ringatni máskor. Így, tartsd öledben. Fáradt vagy? Várj, poharadba töltök. Ugye, minő jéghideg víz? Most hoztam azt a forrásból.

Azután ételt rakott férje tányérjára, s örült, hogy az milyen jólesik neki.

Vacsora után karjába ölté karját, s nyájasan suttogva, beszélgetve kivitte őt magával a kertbe, a holdvilágos estre;

a jámbor szolga könnyezve nézte őt, mint sétál végig egyes- egyedül a fák között, s aközben úgy tesz, mintha valakihez suttogna, beszélne. Kérdezősködik tőle, és feleleteket vár, regéket mond neki. Elmondja, mi történt vele amióta elváltak, megmutogatja neki apró madarait, virágait, azután odahívja a lugasba, leülteti maga mellé, kaftánját odább húzza, hogy rá ne üljön, hogy egészen odasimulhasson mellé, s akkor suttogva, epedve beszél vele, s oly boldogan, oly szemérmes örömmel tér vissza, s csak lopva vet egy-egy szerető tekintetet felé. – Kihez?

Odabenn megveti neki ágyát, vánkosát feje alá igazítja; fehér, puha karját feje alá teszi, odaszorítja kebléhez, megcsókolja, s azután gyermekét odafekteti kettőjük közé, s csendesen elalszik, még egyszer megszorítja kezét. – Kinek? Másnap reggelt ől estig ismét várja, alkonyatkor újra kimegy az útra, s midőn viszszajön, ismét ott találja már őt lakában. Boldog tébolyodás!

Ez így foly napról napra.

Reggelt ől estig végzi a nő szokott munkáit, szomszédjai, ismerős emberek nem vesznek rajta észre semmi változást; de amint a nap lemegy, eltávolít magától mindenkit, kerül minden társaságot, mert már akkor Halil ott várakozik reá a kis kertre nyíló szobában.

Pontosan megjelen el őtte, amint a nap lemegy. Oly megszokott dolog ez ránézve. Úgy intézi minden dolgait, hogy akkorra üres ideje legyen. Néha igen jó kedve van Halilnak, másszor meg igen szomorú. A nő számtalanszor elmondja ezt öreg szolgájának; néha azt is megsúgja neki, hogy Halil nagyratörő tervekben fáradozik, de ne szóljon felőle senkinek, mert az könnyen Halil életébe kerülhetne.

Szegény Halil! Azóta régen omlatag por az ő teste, melynek a halál többé nem árt.

És így vénül meg, így hervad el a „Fehér rózsa”. Egy éjszaka sem marad el házából a kedves vendég. Évekig, hosszú évekig eljár az hozzá minden este.

S mid őn fia megnő, eszebíróvá lesz, megférfiasodik, minden este hallja anyját egy láthatatlan alakkal beszélni, és minden este hallja, mint mutatja őt be e láthatlan alaknak, s készteti, hogy őt üdvözölje, mert ez neki édesatyja. És dicséri a fiút atyja előtt; milyen bátor és milyen jószívű; és összehasonlítja arcaikat. Szakasztott édesatyja; csakhogy Halil már öregszik, szakálla fehéredni kezd. Végül Halil. Különben egészen fiához hasonlítana.

És a fiú nagyon jól tudja azt, hogy az ő apját, Halil Patronát régen, régen, évek hosszú sora előtt megölték a janicsárok.

Lap tetejére!