Skip to content

Jókai Mór – Az élet komédiásai

Találatok: 8

621


Minden jog fenntartva, beleértve bárminemű sokszorosítás, másolás és közlés jogát is.

A magyar irodalom és kultúra értékeinek ápolása és terjesztése érdekében az Országos Széchenyi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtárával együttműködve kiadja a Mercator Stúdió.

Felelős kiadó a Mercator Stúdió vezetője

Műszaki szerkesztés, tipográfia: Dr. Pétery Kristóf

ISBN 963 606 191 2

© Mercator Stúdió, 2006

Mercator Stúdió Elektronikus Könyvkiadó 2000 Szentendre, Harkály u. 17.

www.akonyv.hu Tel/Fax: 06-26-301-549 Mobil: 06-30-305-9489 e-mail: peteryk@axelero.hu

JÓKAI MÓR

AZ ÉLET KOMÉDIÁSAI

Tartalom

„Napóleon öcsém”

AMIT KÉT LEÁNY BESZÉL

6
EGYMÁS KÖZT

AMIT A HARMADIK LEÁNY

6
BESZÉL A KETTŐNEK 12
AZ ALBUMBÓL

AMIT EGY NŐ BESZÉL EGY

27
LEÁNYNAK 44
A VÉDSZENT, AKI LESZÁLL

MÁSODIK RÉSZ

59
„A rendúr” 73
A „FÜRST” ÉS A „PRINC” 73
A KÉSZÜLŐ ZÁSZLÓ

HARMADIK RÉSZ

122
Alkotmányos harc 135
A HÍVEK TÁBORA 135
AZ ELLENFÉL TÁBORÁBAN 148
NAGY JÁNOS 167
A KÖZÖNYÖSEK TÁBORA 175
A NŐ SEGÉLYE 187
A VÁRATLAN ELLENSÉG

NEGYEDIK RÉSZ

190
Pompeia 199
AZ ELKÉSZÜLT ZÁSZLÓ 199
LÍVIA FELADATA 206
CSATAVESZTÉS UTÁN 212
A JÓTÉKONY BAZÁRBAN 217

ELSŐ RÉSZ

A „JERICHÓI KÜRT” GÉPEZETE 81

KARAKÁN BARÁTUNK

TRAGÉDIÁJA 86

A TRAGÉDIA VAUDEVILLE-BEN

VÉGZŐDIK 99

POMPEIA 101

HADITERVEK 112

A HADJÁRAT ELŐKÉSZÜLETEI 119

A RÓZSA CSIPKEBOGYÓI 222

A MEGTALÁLT KÖNNYEK 228

MAGYARORSZÁG BÉCSBEN 236

A VASKAKADU 239

ÖTÖDIK RÉSZ

Lívia 252

A LORELEI 252

RAGYOGÓ VESZÉLY 262

AZ OROSZLÁN,

AKIT MEGÜTNEK 272

MOST JÖVÖK ÉN! 276

TÁNC A VULKÁN FELETT 282

A „SCHWARZER PÉTER” 292

A TŰZAKNA FELLOBBAN 302

HATODIK RÉSZ

A vadonban 304

A VADONBAN 304

AZ ISTEN SZOLGÁJA ÉS AZ

ISTENTAGADÓ 316

A HARMADIK NYOM 324

BOLONDSZERENCSE 330

NIOBE PARASZTRUHÁBAN 337

AZ UTOLSÓ

SZÍVDOBBANÁSOK 343

A HERCEGNŐ GYÁSZFÁTYOLA347

AZ ÉN ATYÁM 356

A GÚLA MAGASÁN 370

MINDENFÉLE AUSPICIUMOK 374

A REJTÉLY KULCSA 379

A KINN REKEDT FÉRJ 380

VIGASZTALÁS 384

BŰBÁJOS ÉJEK 387

TÖPRENGÉS 390

LÉGY ÜDVÖZ!… 392

MI LETT A VÉGE? 404

A FRANCIA UTAZÓ VÁZLATA 405

RAFAELA KÍSÉRLETE 407

A NÉMET UTAZÓ VÁZLATA 408

Ő CSÁSZÁRI ÉS KIRÁLYI FELSÉGÉNEK

ERZSÉBET

AUSZTRIAI CSÁSZÁRNÉNAK, MAGYARORSZÁG KORONÁS

KIRÁLYNÉJÁNAK

LEGMAGASABB KEGYTELJES ENGEDELMÉVEL

LEGMÉLYEBB HÓDOLATTAL

AJÁNLJA

A SZERZŐ

ELSŐ RÉSZ „Napóleon öcsém”

AMIT KÉT LEÁNY BESZÉL EGYMÁS KÖZT

  • Te, Lívia: én azt hiszem, hogy mi mind a ketten megőszülünk, amíg ez az oltárszőnyeg elkészül.
  • Nehéz mintát választottunk. Az „à la Gobelin” hímzés időt kíván.
  • Vagy férjhez vesznek bennünket odáig. – De ha már elkezdtük, be kell fejeznünk.
  • Te, Lívia, én nem engedem, hogy te férjhez menj addig, amíg én leány vagyok.
  • Nem, hercegnő.
  • Csakhogy már egyszer egy „nem”-et is hallok tőled; ámbár ez is csak körülírása az „igen”-nek. Tudod, hogy te vagy az oka annak, hogy én olyan kiállhatatlan vagyok?
  • Nem tudok sem az egyikről, sem a másikról.
  • Azáltal, hogy mindig velem vagy, úgy elkényeztettél, hogy más asszonyi terem-tést nem bírok tűrni magam körül. Én a fiatal leányokat mind igen rútaknak találom. Egyedül te vagy szép. – Szép, ha egyedül vagyok.
  • Ne csavard el a szavamat! Eszményi szépség vagy, ha mondom. Koromfekete haj, s hozzá sötétkék szemek. Egy országot lehet beszaladni, amíg hasonlót talál valaki. Ez a mindig mosolyra álló finom ajk, ami még ha haragot akar kifejezni, akkor is csak egy változatát adja a mosolynak; s aztán e gyönyörű tiszta fehér homlok. Oh, milyen jól teszik ezek a többi hölgyek, hogy a hajukat „á la kanászbojtár” lehúzzák a homlokukra, s eltakarják azt az egyetlen bájt, amit még egyik nő is szépnek talál a másikon. A te homlokod engem mindig nagyanyám imakönyvére emlékeztet, aminek elefántcsont tábláját áhítattal szoktam megcsókolni, pedig nem értem, ami benne van, – mert latinul van, de tudom, hogy az mind szentírás.
  • Csak a hercegnő jó szíve találja mindezt rajtam.
  • Azért is szeretlek magasztalni, mert ez az egy tárgy az, amivel fel tudlak inge-relni, hogy nekem ellentmondj. Ezzel az eggyel tudom mindig, hogy megharagítlak. S milyen jó vagy még akkor is, amikor haragszol! Nem használod fel a fegyvert, amivel bosszút állhatnál rajtam. Nem dicsérsz vissza. Más leány azt sipogná: „óh, mi vagyok én a hercegnőhöz képest!” Hah! szeretnék tűt szúrni a nyelvébe annak, aki azt mondja szemembe, hogy szép vagyok. Hiszen tudom, hogy az vagyok! Van tükröm, van szemem, látom magamat. Termetem magas, sudár, szoborszerű; vállaim, karjaim gömbölyűek; vonásaim szabályosak; arcszínem fehér és piros; ajkaim teltek; fogsorom fehér és rendes; szemeim nem kicsinyek, s van bennük elég kevélység és tűz; hajam leeresztve térdemig betakar, s aranyat játszik nap nélkül is. Ez csak elég szépség. De ha én nem tetszem magamnak!
  • Ugyan mi az, ami a hercegnőnek nem tetszik magán?
  • Hát legelőször is ez a termet. Mi szükség volt nekem ily magasra felnyúlnom? Szobrász-mintaképnek növekszem-e? Minden embernek a feje fölött látok el. Más nőnek zsámolyra kell felállni, ha beszélni akar velem. Mért nem vagyok inkább alacsony, hajlékony, eleven mozdulatú? Aztán nem nézhetem a hajamat undorodás nélkül. Miért szőke? Lenne inkább veres! De ha már a szemem fekete, miért nem fekete a hajam is? Kedvem volna pert indítani a gondviselés ellen, hogy ha már szőke hajat adott, mért nem adott hozzá legalább kék szemeket?
  • A hercegnő úgy járhatna ezzel a perével a gondviselés ellen, mint Falbenheim Pompeia baronesse.
  • Haha! Ezt jól találtad, Lívia. Ez csakugyan csodálatos jelenség. Egy fiatal lány, akinek az egyik szeme kék, a másik meg fekete.
  • S hozzá a haja se nem szőke, se nem fekete, se nem veres; hanem fehér.
  • Csak távolból látszik fehérnek és lámpafénynél, úgyhogy az ember azt hinné, egy fiatal lány, aki ősz; vagy albina, vagy rokokó parókát visel; de közelről látva és nappal, van rajta valami halvány színezete a szőkeségnek: olyan ezüstszőke. Hogy rajongják körül a férfiak, hisz láttad! Mindenki őrjöng utána. De én azért mégsem szeretnék Falbenheim Pompeiával arcot, hajat és szemeket cserélni. Nekem eltűrhetlen volna az a gondolat, hogy rajtam valami felemás legyen. Hogy mikor valaki a szemembe néz közelről, sohase tudja meg rólam, hogy ki vagyok. Mert közelről csak az egyik szemébe lehet az embernek egyszerre nézni, föltéve, hogy a ránéző nem kancsal. S mikor Pompeia kék szemébe néz az ember, derült, nyílt, őszinte kedélyt lát benne; ha pedig abba a másik szemébe néz, abba a feketébe: ravasz, csalfa, csábító szellem ül abban. Egyik szemével vonz, a másikkal eltaszít. A haja is oly csalárd. Távolról nézve szentes matrónáé. Közelről nézve a Lorelei haja. – Én ettől a leánytól félek! Kedélye megigéz, meghódít. Az első találkozásunknál „te és te” lettünk egymással. Felvillanyoz, ha beszélek vele. Kénytelen vagyok jókedvű lenni, ha együtt vagyunk. Irigykedem rá. Megszólom érette, hogy oly dévaj, csélcsap, kacér, s magamban évődöm, hogy mért nem tudok én is olyan lenni. Mikor legutóbb elváltunk egymástól, megcsókolta a szememet. Ez a szemem azóta mindig ég. Jer, tedd rá te az ajkadat, csókold le azt a varázst vagy azt a mérget, vagy nem tudom, mit hagyott ott. Az meggyógyít majd. – A hercegnő túlbecsül engem.
  • Nem, Lívia. A te kedves ajkad sokszor meggyógyított már engem: egy okos, szelíd szóval, néha egy hallgató mosolygással, amit én megértek. Nem az terajtad a szépség, amit szemmel lehet látni, hanem az a te gyémánt kedélyed. Akit csak nemünkön levő teremtést ismerek, az mind „asszony” a szó legrosszabb értelmében, egyedül te vagy az, ami a „nő” fogalmában eszményi. Türelmes vagy, mint egy angyal; szenvedni mosolyogva tudó, mint egy hitvértanú; gondoskodó, mint egy jó anya; hűséges, mint egy feleség; engedelmes, mint egy gyermek; pedig az, akire ennyi jóságot pazarolsz, rád nézve se nem férj, se nem gyermek, se nem szülő: csak egy barátnő.
  • Óh, hercegnő, hadd csókoljam kezét. Jó hitves, jó gyermek, jó szülő nagy kincs a földön; de ritkább kincs mindannyinál egy jó barátnő. S ön nekem bizonyára az volt: gyermekkorom óta.
  • De hát mért nincsenek ezek a jó indulatok az én szívemben, amik a tiedben?
  • Azok az én sorsomhoz való tulajdonok, hercegnő. Az ön helyzetében gyöngeségek volnának azok, nem erények. Önnek más tulajdonai vannak, s azok is eszményei egy nőnek.
  • Tudom, Lívia. S ha testi szépségemről nem szeretek magasztalást hallani, úgy még kevésbé érint kellemesen, ha lelki tökélyeimről vesz valaki tudomást. Én mindazzal, amit érzek, tudok, ami szívemben van, amit tanultam, ami hajlamom, szenvedélyem: elégedetlen vagyok. Én nem szeretem magamat!
  • Lehet-e, hogy az, aki mindenkit szeret, csak önmaga ne szeresse magát?
  • Szeret-e mindenki, azt nem tudom. Sokan mondják: kevésnek hiszem el. Ha-nem, hogy én kevés embert szeretek, az bizonyos, s hogy e kevés közé nem számítom magamat, annak oka van. Akit közelről ismerek, minden hibáját látom; s erősebb bennem az ítélő, fürkésző szellem, mint a ragaszkodás és ösztön. Atyámat jobban szerettem, mint anyámat. Ez hiánya a gyermeki naivságnak, ami koromhoz illenék. Meg tudom ítélni szülőim sajátságait, s azután felkeresem azokat saját magamban. Atyámtól örököltem azt, hogy ha valami jó tulajdont veszek észre magamban, azt eltitkoljam, hogy más meg ne tudja, s ha valami jót akarok tenni, azt oly alattomban tegyem, hogy rajta ne kapjanak. Még valami mást is örököltem tőle, amit majd csak utoljára gyónok meg néked, te kis papnőm; ne hagyd elfelejtenem. Anyámtól örököltem pedig a kétkedést, a gyanakodást mindenkiben: még saját magamban is. Nem hiszek magamnak, mert nem hiszek másnak sem. Amíg ezt az oltárszőnyeget hímezem, azt mondom magamnak: „te most ezzel be akarod hízelegni magadat a mennyei hatalomnál!”. Mikor beteg özvegyasszonynak ebédet küldök, azt mondom magamban: „te most azt hiszed, hogy megvesztegeted az Istent, hogy segítsen meg valami vágyadban”. Mikor imádkozom, letérdepelve, azt hiszem, hogy komédiázok; éppen így vagyok, mikor az anyámat megcsókolom. Pedig akarok áhítatos lenni, akarok szeretni, de nem hiszek a szívemnek. Szeretném, ha szenvedélyeim volnának, mint más nőknek, amik boldoggá vagy szerencsétlenné tesznek. Ahelyett csak vágyaim vannak, amik kielégíthetlenek. Szeretnék valami lenni a magam erejéből. De mindenütt találok valakit magam előtt, aki messze megelőzött. Szenvedéllyel tudtam zongorázni, de amióta egy hírhedt művésznőt hallottam, nincs kedvem többé a piánót felnyitni. Ezért tettem le a festőecsetet is. Nőket ismertem meg, akik a művészetben többre vitték. Szerettem énekelni is: Patti elhallgattatott örökre. Pedig ezek még csak nők voltak előttem! Gyönyörűségem telt benne, hogy verseket írjak, míg egyszer rájöttem, hogy mi különbség van a férfi által írt és a nő által írt vers között. A férfi költeménye a százlevelű rózsa, melyben a hímszálak változtak át szirmokká; a nő költeménye pedig a zöld rózsa, melyben a virág zöld kelyhe szaporodott el szirmok gyanánt. Letettem a tollat.
  • Kár volt. Nagyon szép versek voltak.
  • Nem nekünk való az. Mi gazdagok vagyunk és főrangúak. Atyám zászlósúr, s a magyarországi három leggazdagabb birtokosok egyike. Az ő egyetlen leányának más pályát nyitott a sors vágyai kielégítésére. Ott a high life tündérvilága, az udvar Olympja. Ez a mi versenypiacunk. Itt folynak a női harcok, mikben koronák olvadnak egymásba. S én itt érzem magamat leggyöngébbnek. Minden eszközöm hiányzik a hódításra. Nem vagyok se legszebb, se legelmésebb, se leggazdagabb. Mikor azt látom, hogy mennyien vannak nálamnál magasabban, akkor érzem, hogy milyen alant állok. És aztán ha jön is alkalom diadalra, amit mások hódításnak neveznek: én nem tudok neki örülni. – Mit akartam neked még mondani? – Mire kértelek, hogy ne hagyd elfelednem?
  • Hogy még egy tulajdonát örökölte a hercegnő atyjának.
  • Igen. Köszönöm. Pedig rá kellett volna jönnöm arról, amiről éppen beszéltem. Ha én egyszer valaha szeretnék, igazán, szívemből, azt úgy el tudnám titkolni, úgy eltemetni magamba, hogy soha senki se tudná meg. Arról gondolkodnám napestig, arról álmodnám éjszaka; de az, akiről gondolataim, álmaim beszélnek, e beszédet meg nem hallaná soha, ha magától ki nem találná. Híve lennék annak a másik embernek, akinek nevét viselnem kellene, becsületét őrizném büszkén, kötelességemet viselném iránta, gyöngéd volnék hozzá, és azt meg nem tudná soha, hogy szívemben nem ő lakozik. Ez atyai örökségem. Anyám beszélte el ezt. Amióta nagy idegbaja úgy elhatalmasodott rajta, valahányszor hozzá megyek, mindig elmondja előttem legtitkosabb gondolatait. Ezért félek is hozzá menni. Azt mondja, hogy fiatal leánynak jókor meg kell tudni mindent, s jobb, ha anyjától tudja meg. Néha olyan dolgokba avat be, amik csak orvosnak valók. A női hivatásról oly realisticus részleteket ismertetett már meg velem, hogy minden kedvem elment tőle. Tehát anyámtól tudtam meg, hogy atyám ifjú korában egy bájos szép leányt szeretett, de aki csak köznemesi családból való volt, és nem gazdag, de büszke. E vonzalom nemes volt, mint minden jellemvonása atyámnak. „Azért” szülői elküldték hosszú utazásra. Körülhajózta a földet, s mire visszajött, akkorra eszményképe rég férjhez ment, anya is volt, s talán boldog. Atyám sohasem közelített hozzá többé; megnősült, rangjához illő nőt választott, gyöngéd férj lett, gyermekek atyja, példás házastárs: de azért anyám sohasem találta meg a szívéhez vezető utat. Hajdani eszményképét holtáig nem látta többé, még a temetésére sem ment el; ámde valahányszor az a nő súlyos balviszonyok közé került (férje tékozló volt), mindannyiszor valami titkos kéz kisegíté a bajból őt és családját. Senki sem ismerte fel a kezet, csak anyám sejté azt. Az asszonyok e tekintetben clairvoyante-ok. Látod: ilyen volnék én is.
  • A hercegnőnek nem lesz arra szüksége. Választhat a rangjához illő eszményképek közül, akinek együtt adja szívét és kezét.
  • Óh, hallod-e, én nagyon válogatós vagyok. Engem nem könnyű megvenni. Annak, aki engemet arra bírna hódítani, hogy én kimondjam neki a szót: „szeretlek”, nem egy erénnyel, de mindazon erényekkel kellene bírnia, amik egy férfit egy nőnek „urává” tesznek. Annak szép, deli férfinak kellene lenni, nem elhanyagolt, de nem is cicomázott külsővel; arcában nemes kifejezésnek, parancsoló tekintetnek, ránc nélküli homloknak. Hangjában teljes változatosságnak kell lenni, hogy tudjon dörögni, ha indulata fölhevíti, és lágyan könyörögni, ha gyöngéd érzelmei meghunyászítják. Edzett testének kell lenni, akit ne lássak dideregni, ha hideg van, ellankadni, ha fáradt; ne panaszkodjék apró bajokról minden szellőfúvásra. Legyen ügyes, tudjon verekedni, lőni, lovagolni, s amellett ne legyen kérkedő, veszekedést kereső, hanem lovagias és finom. Lelkének is minden tökéllyel kellene bírnia. Jellemén semmi nemtelen vonásnak nem szabad lenni. A jóságnak párosulva az okossággal. Bátornak és szelídnek kell lennie – mindig a maga helyén. Beszédében nyugodt humort akarnék találni, de nem léha élckeresést, s nem sértő szarkazmust. Szeretném, ha kitűnő szónok volna. Költői, művészi hajlamokat, azoknak megfelelő tehetségtől emelve, szívesen látnék nála. Jó gazdának akarnám látni, de nem fösvénynek. Követelném, hogy szeressen egész lelkével, de ne féltsen még egy gondolatjával sem. Tudjon nekem parancsolni, de tudjon nekem engedelmeskedni. És mindezek mellett követelném tőle múlhatatlanul, hogy nálamnál minden tekintetben magasabban álljon, még rangban is, hogy ne az én nevem tegye nemesebbé őtet, hanem az ő neve engem. – Hát hiszen … itt van princ Alienor…
  • Princ Alienor! Hát van neked jó dolgod? Hát princ Alienorra ismersz te abban az eszményképben, akit én előtted leírtam? Hiszen igaz, hogy a rangja magasabb, mint az enyim. Atyja „rendúr” (Standesherr), mediatizált német uralkodó fejedelem, de a princ maga mindannak ellentéte, amit én, mint férfieszménykép jellemvonásait felsoroltam. Egy férfi, aki feltűnően affektálja a nőiességet, mégpedig apró hibáiban. Arcát simán tartja, s azt mondják, még festi is fehérre és pirosra; vállfűzőt visel, hogy karcsúsága kitűnjék; inggallérját szélesen kihajtja, hogy decolletirozott nyakát mutassa, mint egy kisasszony; fülében gyémánt függőt visel, s keblébe virágcsokrot tűz, kézcsuklóján karperecet hord, s a színházban és táncvigalomban legyezővel hűseli magát. S magaviseletében is mindazt a bizarr törekvést tanúsítja, hogy a férfit megtagadja magában: szereti az aprólékos emberszólást, szenzitív, szenvelgő, ideges, görcsökről, migrénről panaszkodik, ájuldozik, fél a macskától, rosszul lesz a friss rózsa szagától, s végigénekli Rosina bravúráriáját falzett hangon, mint egy ál-Catalani. Ez ugyan udvarlóm nekem, de nem eszményképem, – akivel megtörténhetik az az ő szerencsétlensége, hogy hozzámenjek, de nem az az én szerencsétlenségem, hogy belészeressek.
  • Ki tudja, hercegnő, hátha a szenvelgett nőies küllem csak bohóskodás; – hátha amögött egy erős férfijellem rejlik; amihez mindez csak takaró álca?
  • À propos: álca! Mit szólsz te ehhez a Napóleonhoz?
  • Napóleonhoz? Én?
  • No ne mereszd rám azt a két égglóbust olyan nagyon! Nem a nagy Bonaparte Napóleon Lajos császárról akarom megtudni véleményedet, hanem erről a különös emberről, akit minden ember úgy hí, hogy „Napóleon öcsém”, s akivel többször találkoztunk itt atyámnál.
  • Nem tudok róla mit mondani, hercegnő.
  • Akkor én többet tudok mondani. Ez a fiatalember annak a meghalt nőnek a gyermeke, aki ifjúkorában atyámnak eszményképe volt. Mármost, ha atyám az ő anyját vette volna nőül, akkor én volnék „ő”, vagy ő volna „én”. Mégis érdeklő gondolat, hogy vajon milyen ember lehet az, akivel így cseréltünk az életben?
  • Nagy bohó.
  • Azt látom. De éppen azt szeretném megtudni, hogy vajon csupán bohóc-e, vagy pedig „Brutus”.
  • Nem tudom.
  • Te semmit sem tudsz. Volna csak itt madame Corysande!
  • Miért híjuk mi Corysande-ot madame-nak, mikor még kisasszony?
  • A francia oly udvarias, hogy a kisasszonyokat bizonyos koron túl madame-nak címezi.
  • Akkor ő ugyan megérdemli.
  • Nem oly idős, mint amilyennek látszik azokkal a mély ráncokkal a szája szögletein – az csak a sok szájösszeszorítástól van. Sokat mérgelődik magában. Hidd el, hogy mikor derült kedvében van, tíz évvel fiatalabb. A mérgelődés nagyon véníti a nő arcát. Én sohasem fogok mérgelődni.
  • Hogy kerüli azt ki, hercegnő?
  • Hát mikor valakire megharagszom, legelőször is azt gondolom meg, hogy nincse annak igaza ellenemben, aki megharagított? Azután pedig azt számítom ki, hogy vajon az a veszteség, ami a haragoskodás által rám nézve származik, nem lesz-e nagyobb, mint az a nyereség, amit a megtorlás által magamnak szerzek, s ezalatt megalkuszom a haragommal.
  • A hercegnőnek az lehetséges, mert a bántalmak legnagyobb részének elérhetlen magasban áll fölötte; de mit tegyen az olyan szegény teremtés, mint madame Corysande, aki azt hiszi, hogy őt mindenki bántja, sérti, bosszantja; aki minden közönyös szóban célzást keres; ha elneveti valaki magát, azt hiszi, őrajta nevetnek; ha valaki hallgat, azt hiszi, őrá haragszik; ha valaki más elvégez valamit, ami az ő teendője volt, cselszövényt fedez fel benne, s mindezek ellen nincs egyéb módja a megtorlásra, mint az, hogy ha megharagszik, hát nem eszik; azt

mondja, a feje fáj, s aztán addig koplal, míg csakugyan megfájdul bele a feje, s kénytelen vele lefeküdni. Ez az ő harcmodora.

  • Pedig amellett olyan áldott jó teremtés. Engem nagyon szeret.
  • Éppen ez a szerencsétlenségének legfőbb oka. Ő nagyon ki tudja mutatni külsőségekkel, hogy valakit szeret, s nem hiszi el, hogy a hercegnőnek más modora van: magát mindig mellőzve látja. – Most is azért fekszik.
  • Hogyan? Én bántottam volna meg?
  • Azt is tudom, hogy mivel! Mégpedig igen érzékenyen.
  • Te tudod, hogy mi baja?
  • Sőt azt is, hogy mi a bajának az orvossága!
  • Ah, te kis doktornő! Meg tudnád őt gyógyítani?
  • Ha a hercegnő megengedné.
  • Engedem-e? Sőt kívánom.
  • De sokba kerül.
  • Sokba? Mibe?
  • Egy csésze bouillonba, meg egy jó szóba.
  • Hát hisz az mind kikerül a háztól.
  • A bouillon – elhiszem.
  • Elhiszem, hogy meggyógyítaná, de hogy veteted be vele! Én magam próbáltam tegnap is odavinni neki a levest; nem fogadta el, azt mondta, meghal tőle.
  • Annak a bizonyos szónak meg kell azt előznie.
  • Adtam én neki eleget. Kedvesnek, drágának, angyalnak neveztem.
  • De azt az egyet nem adta neki, amit várt.
  • S te tudod, mi az? – Mondd neki hát.
  • S a hercegnő beváltja azt?
  • Ha te mondod! Ha én megtehetem! S ha ő meggyógyul tőle!
  • Tökéletesen meggyógyul. Egy óra múlva már velünk fog reggelizni, s ha még arra is felszólítjuk, hogy beszéljen minekünk a vármegyében történtekről, mendemondákról, akkor tökéletesen – megifjítjuk tíz esztendővel.
  • No hát fogj hozzá.

AMIT A HARMADIK LEÁNY BESZÉL A KETTŐNEK

Erre a két fiatal leány felállt a nagy széles hímzőrámától, s egyet nevetett egymás szeme közé. Ok nélkül, de csak nevettek.

Lívia fél fejjel kisebb volt, mint Rafaela hercegnő. Mindketten egyforma szabású öltönyt viseltek, egyforma hajfonadékot; az egyiknek fehér, a másiknak piros tearózsa volt tűzve a hajába.

Lívia becsengette a komornát, rendeletet adott neki, a komorna utasítást vitt az inasnak, az inas öt perc múlva visszatért egy ezüst tálcán, porcelán csészében gőzölgő édes illatú bouillont hozva: azzal megindultak mind a négyen. Elöl Lívia, nyomában a hercegnő, utána a komorna, leghátul az inas a bouillonnal, lábujjhegyen.

  • Szt! – suttogá Lívia.
  • Csendesen – parancsolá Rafaela.
  • Ugyan nem tud vigyázni, hogy ne csikorogjon a csizmája! – mondá a komorna az inasnak.

A beteget ingerli az, ha szobája ajtajában csak a csizmája ropogását hallja is egy férfinak.

A beteg szobája ajtaján legelőször belépett Lívia, s óvatosan odasompolygott az ágyig. – Utána jött Rafaela, de az már az ágyfüggönyök mögött maradt, a komorna az ajtóban állt meg, az inas az ajtón kívül.

A beteg szobája úri kényelemmel volt berendezve, ágya mellett az éji asztalkán minden színű orvosságok, s válogatott minőségű compressek és cataplasmák, ő pedig maga ott feküdt bekötött fővel hímzett vánkosai között, mint egy színpadi halott, akinek bárhogy bosszantsa is az orrát a légy, s bármiket beszéljenek is fölötte a színészek, nem szabad se a legyet elhajtani, se magát elnevetni.

– Madame Corysande…! – susogá Lívia.

A lehunyt szempillák még csak meg sem moccannak.

  • Hogy van ön, madame?

Erre egy mély nyöszörgő sóhajtás felel.

  • A hercegnő küldött önhöz, hogy tudjam meg hogylétét.

Semmi válasz, csak a szájszeglet ráncai vágnak be mélyebben, s a szemöldek húzódnak össze.

  • Nem parancsol ön egy kis bouillont?

Erre a szóra éppen félrefordítja fejét a megszólított.

Most egészen odahajol föléje Lívia, s odasúg a fülébe.

  • Rafaela hercegnő ma este meg akarja látogatni édesanyját.

Erre a varázsszóra egyszerre visszafordult a fej, s felnyíltak a szemek.

  • Igen, madame. A hercegnő szerette volna önt magával vinni, hogyha egészsége helyreállt volna.

Most már félkönyökére emelkedett a beteg, s egyik kezével megfogá Lívia kezét, s ajkai megszólalásra nyíltak fel.

  • Talán – egy kis – bouillont… – rebegé túlvilágról visszatérő hangon.

Ekkor Lívia hátratartá a kezét a hercegnő felé, a hercegnő a komorna felé, a komorna az inas felé: – az inas átadta a tálcát a csészével a komornának, a komorna a hercegnőnek, a hercegnő Líviának, s az odatartá azt madame Corysande ajkaihoz.

Az első korty után már csillogtak a szemei.

  • De igaz ez? – kérdé erősbödő hangon.
  • Csak igya meg ön előbb ezt a bouillont egészen.

Most eltolta magától a csészét.

  • Ön engem csak ámít. Csak vissza akar az életre hozni.
  • Komolyan mondom. A hercegnő azért akarja anyját meglátogatni, hogy önt bemutassa nála.

Erre a szóra egy nagy adag bouillon elfogyott ismét. De a gyanú visszatért.

  • Hol van a hercegnő?
  • Abban a percben itt lesz ön előtt, amint ön az utolsó csepp húslevest kiitta.

Ez sikeres volt. A csésze kiürült.

  • Igazat mondott ön? – kérdé most a beteg, egészen felülve agyában.
  • Igazat, madame – szólt most a hercegnő, előlépve, kinek láttára a beteg egészen friss erővel ugrott fel, paplanát leszórva magáról (teljes öltözetben szokott mindig ágyában feküdni), s hirtelen megragadva Rafaela kezét, azt odaszorítá kebléhez, ajkaihoz, s elkezdett zokogni.
  • Óh, hercegnő, ha ön szívembe látna…ha tudná, mit érzek itt belül… Csukják be azt az ajtót! (Az inas csizmacsikorgása hangzott, ki az üres csészét vitte el.) Én túl boldog vagyok, hogy önnek bizalmát visszanyerhettem.
  • Bizonyosan mondhatom, hogy mindig bírta azt. De hogy van ön most?
  • Óh, nagyon jól. Csodát tett velem az a kegy. Újjászülettem.
  • Hát képes lesz velem jönni ma estére?
  • A világ végére is, hercegnő.
  • Akar ön most felöltözni? Segítsen valaki?
  • Nem kell senki, felkelek magamtól. Most már kérem, hagyjanak magamra. Mi-kor felkelek, imádkozni szeretek, egyedül.

Tehát egyedül hagyták.

Madame Corysande sajátszerű rítus szerint szokott imádkozni, maga elé tett tükörből, s egy rizsporos dobozkából egy gömbölyű pelyhes tárggyal port szórva az arcába, s mindenféle töviskoszorúkkal és testsanyargató fűzőeszközökkel végezve penitenciáját. Azonban mi hagyjuk meg mindenkinek a maga vallását, s ne háborgassuk a szertartásaiban.

Egy óra múlva, mikor a villásreggelihez le kellett jönni, már teljesen felkészült pompájában szállt alá madame Corysande, s ki egy órával előbb éppen olyan magas volt termetre, mint Lívia, most már éppen kilenc hüvelykkel mutatott nálánál magasabbat.

A társalgóban még csak Lívia kisasszonyt találta madame Corysande. Rafaela hercegnő még toalettjét végezte szobájában. A luncheonhoz férfivendégekre is számítottak.

Madame Corysande szívét még egy gond terhelte nagyon, s az élénk kífejezést nyert ajkainak ama bemélyítő szögletráncaiban. Ez a következő volt. Ha Rafaela hercegnő a mamahercegnőt meglátogatandja, s Lívia kisasszonyt is magával viszi, vajon melyiket ülteti az első ülésbe: a madame-ot-e vagy Líviát? Ez casus belli lehet.

Annál fogva nagyon szenvedő hangon és erősen bal oldalra hanyatló fejjel kérdezé Líviától:

  • Hány órára parancsol velünk a hercegnő, hogy készen legyünk a látogatáshoz?
  • Csak egyedül madame Corysande megy vele, én itthon maradok.

E szóra egyszerre egyenesre állt a madame feje, s visszatért hangjának erélye.

  • Igazán? Csak ketten megyünk? (Óh, milyen kedves barátnője lett egyszerre Líviának!) Ön már többször is volt az öreg hercegnőnél látogatóban, ugye?
  • A kérdésre pedig azt a felvilágosítást adhatom, madame Corysande, hogy esti hét órára kell készen lenni az úti toalettel.
  • Este? Miért olyan későn indulni útra?
  • Mert Etelváry hercegnő nem fogad korábban.

Madame Corysande megkísérlé közelebb vonni a futóárkot az ostromlott várhoz.

  • A hercegnő különös nőnek látszik.
  • Honnan gondolja ön?
  • Kombinációim eredményéből. Fél éve, hogy idekerültem a hercegnő mellé társalkodónőnek, mely minőséget Rafaela hercegnő jósága és finom gyöngéd tapintata egész a repraesentansnői kvalifikációig emelte. És mind ez idő alatt nem tudtam rávenni, hogy a hercegnő engemet édesanyjához elvigyen, és neki mint házához tartozót bemutasson. Pedig nincs közöttünk feszült viszony. Rafaela hercegnő minden hétfőn, szerdán, szombaton ír anyjának levelet, s az viszont minden kedden, csütörtökön, vasárnap küld neki egyet: csak a pénteket hagyják ki; tehát szeretik egymást. Etelváry herceg az idő alatt többször meglátogatta nejét, tehát elválva nincsenek. Mi oka mégis, hogy engem fél évig el nem vitt az anyahercegnőhöz Rafaela hercegnő?
  • Azt ön az első látogatásnál meg fogja tudni.
  • Talán valami kedélybaja van?
  • Madame Corysande! ha tetszésére lesz, én önnek mindent elmondok az öreg hercegnőről, amit tudok.

E szóért kebléhez ölelte madame Corysande Líviát, ideges, csiklandós gyönyörrel.

  • De véghetetlenül boldoggá tesz bizalmas nyíltságával.
  • Ha kérdezte volna ön, korábban is megmondtam volna, mert hiszen nincs ben-ne titkolni való. Etelváry hercegnő nem elmeháborult, de oly idegbetegségtől van megtámadva, mely eltávolítja a világtól. Ezelőtt tizennégy évvel az a szerencsétlenség érte, hogy fiat szült, de halva, s a balesetnek saját maga volt az oka: nem ügyelt az életrendre, melyet ily állapotban a nőnek szigorúan meg kell tartani.
  • Én nem tudom, mi az. Kérem, ne beszéljen róla. – tiltakozék szemérmes pruderie-vel madame Corysande. (Ő még leányka volt.)

Lívia csendes mosolyt engedett arcán végigenyészni. Majd megtudjuk, hogy mi oka volt mosolyogni.

  • E balesetnek az a szomorú következése lett, hogy a hercegnő idegrendszere egészen fel lett dúlva. Annak a tudatáról, hogy saját gondatlansága okozta gyermeke halva születését, az az önvád nőtt fel lelkében, hogy ő gyermekgyilkos. Szüntelen meghalt gyermeke lelkétől látta magát üldöztetve. E rémlátás üldözte minden éjjel, úgyhogy minden éjjelre más szobában vettetett magának ágyat, hogy a kísértet rá ne találjon. A hercegre nézve pedig megszűnt azontúl nő lenni.
  • Ezt nem értem. Menjünk tovább.
  • Utoljára aztán annyira ment az idegessége, hogy nem bírt egy házban megférni az őt környező világgal, s a herceget arra kérte, rendeztesse be számára ide egy óra járásnyira fekvő ősi lovagkastélyát, hadd lakjék ott saját cselédjeivel egyedül. Ez Etelvár. Körös-körül gyönyörű ezüst levelű hársak takarják el a kastélyt.
  • Ah, az nagyon regényes élet lehet.
  • Igen, regényes. Reggel öt órakor, mikor a nap felkel, becsukják a kastélynak minden ablaktábláját, a függönyöket leeresztik; a kapukat elzárják; a kutyákat eleresztik a láncaikról, s megy minden ember aludni. Éjszaka van. S hogy annál nagyobb legyen a csalódás: az éji őrnek a távolban minden órát meg kell kiáltani, s inteni a jámbor keresztyén embereket délelőtti tíz-tizenegy órakor, hogy tűzrevízre vigyázzanak, s menjenek nyugodalomra. A déli tizenkét óra az éjfél. Ilyenkor kísértetek nem járnak. Ki vannak játszva tökéletesen. Mikor aztán az éji őr délutáni három órakor azt kiáltja, hogy „éjfél után óra három!”, akkor felhangzik a matutina harangszó. Hajnalodik. Az ablaktáblákat félig kinyitogatják a kastélyban. A hercegnő szeret korán kelni. Már négy órakor felöltözik – délután. Akkor kisétál a parkba, élvezni a szép reggeli levegőt; télen, vagy ha rossz idő van, téli kertjében teszi meg sétáját. Kocsira, lóra soha nem ül. Este hét órakor kész a reggeli, azt, ha vendégei vannak, azokkal együtt költi el, s igen eleven társalgó. Ekkor meggyújtják a lámpákat minden szobában és folyosón, s kezdődik a nappal. Tíz órakor mise van a kápolnában. Azalatt, míg úr és vendég ájtatoskodik, a cselédek takarítanak, söpörnek, szellőztetnek, mintha reggel volna. Pontosan éjfélkor jelenti a komornok, hogy kész az ebéd. A kísértetek órája a dél. Ebéd után, ha nyár van, következik a délutáni séta az angolkertben; vagy holdvilágnál, vagy lámpafény mellett. Meleg nyári éjszakán a halastóban horgásznak, s a mindig éber hattyúkat etetik. Lámpa- vagy holdfénynél megnézik a remontans rózsákat, s beszélnek róluk, hogy melyik szebb. Séta után reggeli három óra tájon elkészítik a kártyázóasztalokat, s azután whiszteznek mintegy óra hosszant. Következik az esteli tea reggel négy óra felé. Van hozzá hideg sült és sütemények. Mikor aztán a reggeli öt órát harangozzák, akkor minden ember felkel, jó éjszakát kíván egymásnak, és megy aludni. A hercegnő addig nem bocsát el senkit. S ez így megy napról napra, évről évre következetesen.
  • De hisz ez még mind kedélyes dolog. A hercegnő tehát szereti a társalgást.
  • Nagyon szereti. Beszéde szellemdús, társalgása kedélyes, roppant sok ismere-tekkel bír, és emlékező tehetsége bámulatos; tud beszélni egyszerre négy emberhez, folyvást négy különböző nyelven, angolul, franciául, németül, magyarul, átszökve az egyikből a másikba, intéz egymás után tíz kérdést az emberhez, s követeli a feleletet, de azalatt, míg a válaszra hallgat, már egy új tárgyról beszél, s megkívánja, hogy más is tudjon egyszerre beszélni és ügyelni.
  • Ah, hisz a hercegnő nekem nagyon fog tetszeni.
  • No – már nem tudom. Attól függ, hogy hogyan veszi önt? Úgy veszi-e, mint madame-ot, vagy úgy, mint mademoiselle-t?
  • Miért?
  • Azért, mert egészen más társalgási modort követ asszonyságokkal és mást kisasszonyokkal szemben.
  • Mit ért ön azalatt? Minő más modort?
  • Én nem tudom. Mert engem sohasem vitt el hozzá Rafaela hercegnő; én csak az ő beszédéből tudom ezt.
  • Tehát önt sohasem vitte még el az anyjához a hercegnő? S ön megnyugodott benne?
  • Tökéletesen.

Madame Corysande kezdette magát fensőbb lénynek tartani Lívia kisasszonynál.

A hercegnő belépte megakadályozá a további beszélgetést e tárgyról.

A hercegnő toalettje elárulta, hogy ma nagyon szép akar lenni. Ugyan kinek a kedveért?

Mikor mind a három hölgy együtt volt, a herceg inasa jött jelenteni, hogy őexcellenciája menti magát, nem jöhet a reggelire, mert elment vadászni az urakkal, csak ebédre jön haza, méltóztassanak la duchesse és mesdames egyedül reggelizni.

A hercegnő kérdé az inastól, hogy kik voltak azok az urak, akikkel a herceg vadászni ment?

Az inas elsorolta őket. (Francia volt és párizsi.) – Monsieur le Saint Arteaux.

  • (Értsd: „Számtartó” – magyarázá madame Corysande.) – Azután monsieur le Jericho.
  • (Azaz Kolompi úr, a „Jerichói Trombita” szerkesztője.) – És monsieur Napóleon öcsém.

Már ennél rendreutasítá őt mme Corysande.

  • Ne mondja ön Napóleon öcsém, hanem monsieur de Zárkány.
  • Oui, madame: monsieur Des Arcanes.
  • Vagy pedig: monsieur szolgabíró.
  • Oui, madame: monsieur Saule Gaburon.

A hercegnő nevetett. Mindhárman helyet foglaltak az étkezőasztal mellett, s aztán a magára maradt három leánynak nagy kedve telt abban, hogy oly ételnemeket is ízletesnek találjon, amiket máskor csak a férfiaknak szokás átengedni, s torkoskodjék a paradicsom tiltott gyümölcseiből, sorba kóstolva kaviárt, paprikás szalonnát, s rá egy nyelvhegy megégetésére elég chartreuse-t. És most szóljuk meg a férfiakat! Hisz egyedül vagyunk. A felszolgáló inas nem számít, mert az nem ért magyarul.

  • Micsoda ember ez a Napóleon öcsém? – kérdé Rafaela hercegnő, egyenesen Corysande-ot aposztrofálva. – Mit keres ez minálunk?
  • Szolgabírája őexcellenciájának, a főispánnak.
  • Azt tudom. De ezenkívül? Ön ismeri őt jól, én akarom, hogy mondjon el róla mindent.
  • Valóban jól ismerem őt, hercegnő, tíz évig voltam boldogult édesanyjának társalkodónője, egész házuknak minden történetébe be vagyok avatva, s különösen Napóleonról sokat tudok beszélni.
  • De hát gúnyolják őt Napóleonnak?
  • Nem azt, hercegnő. Ez neki valóságos keresztneve. Mert ámbátor minálunk augusztus 15-én Mária mennybemenetelét ünneplik, nem pedig annak a nagy embernek a földre jövetelét, aki e napon a Marsmezőn katonai szemlét tart, mégis támad néha egy-egy magyar úr, ki a Bonaparte-kultuszban annyira haladt, hogy újszülött fiát Napóleonnak keresztelteti, s miután e névnek alig akad még egypár druszája az országban, az ekként kiemelkedő nagy nevet aztán jobban megismerik, mint magát a családi nevet predikátumostul: „Zákány de Sárkányháza”. S midőn még azt is hozzáteszik, hogy „öcsém”, ezzel egyrészt azon nyájas elismerés van egybekötve, miszerint e névnek viselője kedvelt és társaságba való fiatalember, másrészt meg jólesik az embernek, ha egy olyan nagy császári névvel ilyen komázást követhet el.
  • Napóleon szülői fennhéjázó emberek lehettek – szólt a hercegnő.
  • Csak az atyja. Az rendkívüli ember volt. Mindenhez értett, csak a kétszerkettőhöz nem. Szüntelen nagy vállalatokon törte a fejét, amikbe beleveszett. Vendégszerető volt, nyílt házat tartott. Jó barátjaitól nem tudta megtagadni a neve aláírását. Magánál nagyobb urakkal szeretett együtt mulatni, s mindennek az lett a vége, hogy mikor meghalt, a fiára egy teljesen szétzilált nagy gazdaságot hagyott, amiből az csak úgy tudott megszabadulni, hogy minden nagy terjedelmű birtokát eladta, ménesen, gulyán túladott, hogy adósságaitól meneküljön; míg magának csak egy kis udvartelket tartott meg, egy régi kastéllyal, akkor aztán nevetve mondá: „most már igazán Napóleon vagyok – Szent Ilona szigetén”.
  • Könnyű vérrel tudta azt venni.
  • Mindent a világon. Legalább úgy mutatja. Tréfát csinál minden bajból. Ha fáj is talán neki valami, azt nem mutatja soha. Ő maga élcel a balesetén legjobban. Ahol más ember kérkedik, ott ő ócsárolja magát. S ha valaki részvéttel van iránta, azt kineveti. – Ő maga szívességet tesz mindenkivel, aki rászorul, de azt is oly furcsa modorban teszi, hogy akit kielégített, azt egyúttal ki is neveti. Még most is megvan a múlt évekbeli udvari kancellárnál az a folyamodás, melyet egy szegény földmíves kérésére készített, ki minden fórumon elvesztette a perét, s most a kormányhoz akart járulni; ezért kérte fel Napóleont, ki akkor otthon volt az atyjánál, mint fiatal jogász. Ez aztán nem írt, hanem rajzolt neki egy folyamodványt, amiben csupa karikatúrákból volt összeállítva az egész perpatvar, ami a szegény paraszt panaszát képezte. Ezt vitte az fel a kancellárhoz. És lám a folyamodásnak teljes sikere lett. Ha írva lett volna, elvetették volna a papírkosárba: így minden ember nevetett rajta, akinek kezébe került; a cifra folyamodás megjárta a legmagasabb köröket is: derültséget idézett elő; a szegény parasztnak az ügyét elővették, megvizsgálták; rájöttek, hogy igaza van, s megorvosolták a baját. Az máig is áldja Napóleont nagyhatású instantiájáért.
  • Pedig ő csak gúnykeresésből jött erre az ötletre?
  • Arra ő minden percben kész. S bír a színjátszás minden előnyével. Amit játszik, az mindig komoly szerep. Nem látszik belőle az a törekvés, hogy mulattasson a bohóskodásával. Csak távol tartja magától az embereket vele. Még külsejét is el tudja tagadni. Fejét lehajtva, vállait előrehúzva, mellét begörbítve jár, renyhe léptekkel, mint aki el van fáradva, köhécsel is, pedig alakja egy Achillesé, s minden férfias testgyakorlatban versenytárs nélkül áll az egykorú fiatalok közt. Hanem ő azért úgy tesz, mint aki mindentől fél, és minden embernek kénytelen megengedni, hogy az ő rovására rossz élceket mondjon. Mindenkinek hízelkedik, s ritka ember, aki észreveszi, hogy hízelgése irónia. Aki elárulja előtte valami gyöngeségét, az kész zsákmány rá nézve. Paródiázó magasztalásával kövérre hizlalja a mások hiúságat. Aki szereti a magasztalás nektárját, azt ő ez itallal lerészegíti. Erős utánzási tehetséggel bír, s kiváló egyéniségek modorát, szokásait, ferdeségeit remekül tudja visszaadni; amivel társaságokban, nyilvános gyűlésekben közderültséget idéz elő. Felel az előtte speechelt szónokoknak, mindeniket paródiázva: aki applombbal lép föl, aki eredetiskedik, aki mokányul hánykódik, aki kenettel perorál, azt ő mind túlhajtja utánzásával. Másoktól elmondott balgaságokat mint bölcs, feljegyzésre méltó reminiszcenciákat, auktoritás gyanánt idézget. A megyebizottmányi üléseken szokott egy tudálékos szónok szerepelni (abból a kategóriából, amelyet „unius libri” – egykönyvűek címmel szoktak megtisztelni), ki egy alkalmat sem szalaszt el, hogy beszédébe be ne fonja Stuart Millt, s ne idézzen belőle nézeteit támogató érveket eredeti angol szöveggel. Rendesen Napóleon felel meg neki hasonló katedrai pedáns bölcsességgel, s idéz ellenérveket, amik szintén Stuart Millnél vannak megírva, szintén angolul. A tudós szónok az ellenészrevétel által igen megtisztelve érzi magát és bámul: először az ifjú ember olvasottságán, másodszor pedig a publikum bornírtságán, mely Napóleon beszédét élénk kacajjal követi, s nem jön rá magától, hogy mindaz, amivel őt Napóleon megcáfolta, először is sehol sincs meg Stuart Millben, másodszor pedig éppen nincsen angolul.
  • Ez egy haszon nélküli zsenialitás – jegyzé meg rá a hercegnő.
  • De tudja ezt Napóleon haszonra is fordítani. Egyszer például az atyja halála után, mikor már vagyoni állása felől egészen tisztában volt, s éppen a követelések és tartozások kiegyenlítésének sakkfeladványán törte a fejét, betoppant hozzá egy pénzügyi biztos, megfelelő kísérettel, s tudatja vele, hogy ő atyja után még a kincstárnak is tartozik ezer és sok száz forinttal, amihez az öreg úgy jutott, hogy nagy kertész levén, mindenféle külföldi virágmagokat hozatott magának, s azokat elvetette. Azok között volt egy, amit Cacalia speciosa cím alatt árult a kertész. A rászák nőttek embermagasra; az öreg csak várta, hogy milyen virág lesz belőlük. Egyszer aztán megverte egy kertészlegényét, s akkor mindjárt megtudta, hogy milyen virág az amerikai Cacalia speciosa. Másnap nyakán volt a finánc, megmondta neki, hogy ez az ismeretlen molyhos lapu nem díszvirág, hanem dohány; a rászán kihúzgálták a földből, megmázsálták nyersen, s csempészett dohánynak véve, elítélték az öreget horticulturai kísérleteért roppant nagy összegre. Most azt jött behajtani a biztos. „Hogy hívják önt?” – kérdi Napóleon. – „Zubka”. „Hja, akkor önre csak az alfabét végén kerül a sor.” Hanem a pénzügyi biztos nem engedte tréfákkal elüttetni a dolgot; azt mondta, hogy a kincstár követelése az első, azt ki kell az úrfinak fizetni, ha a pokolból veszi is elő a pénzt. „Tehát megengedi ön, hogy a pokolból vegyem elő a pénzt? Jó, meglesz.” Azzal ott marasztá vendégül a végrehajtót, leveleket írt, s estefelé jól megvacsorálván vele, felszólítá, hogy nem volna-e kedve kimenni vele a pagonyba, szalonkára lesni. A biztos szenvedélyes vadász volt, ráállt, vették a puskáikat, felálltak az út mellé, ahonnan a szalonkákat kapóra lehet várni: szalonka ugyan nem jött, mert már vége volt az idejének, hanem jött ahelyett egy szekér végig az úton, s azon egy bundás ember; külsejére nézve tehetős bérlő vagy pálinkagyáros. A biztos látta őt maga előtt elhaladni, s még köszönt is neki és tüzet kért tőle, mert tűzszerszámát otthon feledte. Az utas továbbment, s amint Napóleon leshelye elé ért, az kiugrott eléje nekiszegzett puskával s pénzét követelte. Az utas előadta tárcáját, s aztán menekült lóhalálában.
  • Ah, rabolt volna!
  • Dehogy rabolt! Csak a biztost tréfálta meg. Az utas saját bérlője volt, akivel a tréfára összebeszélt. Azzal odament a rémületben kővé vált biztoshoz: „No cimbora, van már pénz a pokolból! Kitelik ebből a bírság, s ami fennmarad, azon megosztozunk: minthogy együtt raboltuk; ne bámulj, nem árullak ám el.” A cimbora úgy elszaladt erre, hogy hazáig meg sem állt, otthon referált, hogy a követelés behajthatatlan, s azóta rendkívüli nyájassággal van Napóleonhoz, szentül meg levén győződve, hogy az egy olyan titkát bírja, amiért a vesztőhelyre kerülhet; azt hiszi, hogy segített neki egy utast kirabolni.
  • Engedjen meg, madame Corysande: igaz, hogy ő nagyban szokott veszteni?
  • Nem, hercegnő. Nem is kártyázik soha. Versenyparipái sohasem voltak.
  • Én mégis úgy hallottam, hogy ő nagy dolgokat szokott elveszteni.

Madame Corysande-nak erre a szóra az orra és a szemhéjai kezdtek pirosodni. Közel volt hozzá, hogy megharagudjék és elhallgasson.

A hercegnő azonban megelőzte azzal, hogy elnevette magát, s jókedvűen ragadta meg mindkét kezével Corysande kezét. Erre aztán annak arca is felderült.

  • Jól van hát! Azt is elmondom. Tudom, mit akar a hercegnő megtudni. Nem örömest juttatom eszembe, a hercegnő kívánatára megteszem. Hát mikor az anyja is meghalt Napóleonnak: én fölszólítottam őt, hogy most már egészen fölösleges vagyok a háznál, itt nem maradhatok, ajánljon el valami előkelő családhoz nevelő- vagy társalkodónőnek. Ő ezt is csak tréfára vette, s azzal biztatott, hogy várjam meg, míg megvénül, akkor majd elvesz. Én kimondtam, hogy nem megyek férjhez, s nem várok reá, míg megvénül. Van itt egy derék öregúr a megyében, a hercegnő is látta többször, Kadártai másodalispán, ennek sok tréfát kellett kiállani Napóleon öcsémtől, ki közel rokona is; egyszer az öregúr gondolt ki valamit, amivel őt visszatréfálja, fogadásra került a sor. Napóleon öcsém szabódott, hogy ő pénzbe nem fogadhat, mert az nincs: hanem felteszi a fogadásra anyjának utolsó örökét, legdrágább klenodiumát. A fogadást elvesztette. Akkor aztán könnyező szemekkel mondá a nyertes nagybátyjának, hogy holnap elküldi hozzá azt az anyjától öröklött utolsó kincset, s kéri, hogy tartsa azt megérdemlett becsben. Az öregúr elérzékenyülten fogadta, hogy megőrzi a kincset. Másnap Zárkány Napóleon engem szépen felpakolt, átküldött Kadártaihoz egy ajánló levél kíséretében, mely így hangzik: „Íme itt küldöm önnek anyámról öröklött utolsó drágaságomat, madame Corysande-t, valódi klenodium. Tartsa őt megérdemlett becsülésben”. Az öregúr igen nyájasan fogadott, s én a legkedvesebb családba jutottam házánál, s csak akkor tudtam meg, mikor már a fogadás híre a herceghez is eljutott, hogy én hogy lettem elveszítve Napóleon öcsém által fogadásban. Ekkor részesültem aztán abban a szerencsében, hogy a herceg saját házához hívott meg. Jellemzi az én esetem mind Napóleon öcsémet, mind a hercegnő édesatyját. Napóleon öcsém egyszerűen tehette volna azt, hogy akár az alispánhoz, akár a herceghez beajánljon, és jól is akart velem tenni. De ezt a jót is úgy akarta tenni, hogy én ezért mégis bosszankodjam rá. A herceg pedig nem tűrhette azt, hogy Napóleon tréfája miatt egy nő helyzete humoristicus világításba kerüljön, s idehozott, hol nem teszek egyebet, mint a hercegnőt untatom.
  • Ellenkezőleg. Hát nem jól mulatunk-e most is? Én nagyon szeretem az embereket megismerni, s ön, madame Corysande, az emberismereti adatoknak valódi tárháza. A csinált regényeket nem szeretem olvasni, de az olyan regényt, ami az életben valóban megtörtént, örömest hallgatom. Némelyiknek gondolkozom a folytatásán, mi lesz belőle tovább. Ön azt mondta, madame Corysande, hogy atyám nem tűrhette azt, hogy Napóleon tréfája miatt más szenvedjen, s azt jóvátenni igyekezett. – Mit gondol ön, mi köze van az én atyámnak Napóleonhoz?
  • Kétféle viszonya van hozzá, hercegnő. Az egyik az, hagy mikor a Zárkánybirtokokat a megyében eladták, azokat a herceg vette meg, s a vételárból az adóssági terhek kiegyenlítését magára vállalta. Ez igen bonyolódott feladat volt.
  • És a másik? – unszolá a hercegnő türelmetlenül.

Madame Corysande nem jött zavarba.

  • A másik pedig az, hogy a herceg e megyének főispánja, Napóleon öcsém pedig ugyanitt szolgabíró, s így hivatalos kapocs is létezett közöttük: ami azonban aligha fog már soká tartani.
  • Miért?
  • Mert Napóleon öcsém nem szolgabírónak való ember. Tréfát űz a hivatalából is, és tiszttársait inkább rászedni és mulattatni törekszik, mint nekik segíteni az ügyhalmaz elintézésében. Az a véleménye, hogy ha bírák nem volnának a világon, az emberek nem perlekednének. Az is nagy baj, hogy nem viseltetik a felsőbbjei iránt azzal a devotióval, ami a társadalmi rendnek fenntartója, sőt még az intézményeket is persiflálja. Most legutolsó casusa azt volt, hogy a megyegyűlés kezdetén ő is felvetődik a székvárosba, s ott összetalálkozik a megyei főügyésszel az utcán. Az megszólítja: „Mi bajod, kedves barátom?” Napóleon abban a percben gondol ki a megszólító számára valami tréfát. „Nagy bajom van, mondja neki: képzeld, tegnapelőtt behoztak hozzám két oláhot, akik lólopással vannak vádolva. Én kivallatom őket, meggyőződöm róla, hogy a vád igaz, s másnap reggel felakasztatom mind a kettőt. Csak később jut eszembe, hogy előbb össze kellett volna hívnom a statáriális bíróságot: azt illette meg az ítélethozatal. Mármost mondd meg, mit tegyek?” „Hja, barátom, ez nagy baj!” – szörnyűködik a főügyész. „De majd rajta legyünk, hogy azt valahogy elcsináljuk.” „Kérlek, ne szólj felőle senkinek.” – „Dehogy szólok!” Persze, hogy legelső dolga volt a főügyésznek az egész várost beharangozni vele, micsoda szörnyű balfogást követett el Napóleon, aki ellen másnap a megyegyűlésben egész vihar támadt a felakasztott két oláh miatt. Az első vádat maga a kedves jó barátom, a főügyész emelte ellene. Kadártai alispán mély sajnálatát fejezte ki ez eset fölött, a román képviselők nemzetiségi kérdést kalapáltak ki belőle, s a jobboldali ellenzék bűnvádi vizsgálat elrendelését szorgalmazta a hatáskörét áthágott szolgabíró ellen. Napóleon engedte az egész záport fejére zúdulni, s csak a vihar végeztével szólalt fel: „Hiszen ezt az egész dolgot én csak álmodtam.” A főügyész ekkor dühösen förmedt rá: „De hát minek kérdezte ön akkor tőlem, hogy mármost mit tegyek?” – „No igen, felelt Napóleon, azt tudakoltam, hogy micsoda számokat tegyek mármost a lutriba?” Az erre támadt általános hahota lehetetlenné tette a gyűlésnek a tanácskozáshoz megkívántató komoly habitus visszaszerzését. A herceg főispán azután a gyűlés végén maga elé hívatta Napóleon öcsémet, kegyetlenül megmosva a fejét, s tudtára adva, hogy a gyűlésterem nem komédiaház. Alkalmasint ez ügyben jár most itt Napóleon öcsém.
  • Úgy látszik, hogy semmi szíve nincs ennek az embernek – szólt a hercegnő, egy olajbogyót fenyegetve kétágú villája hegyével, mintha ez egy keresztülszúrandó férfiszív volna.
  • Vagy jól el van nála rejtve. Való, hogyha olyan emberre akad, aki hozzá ragasz-kodik, aki az eszéhez bízik, azt tréfálja meg legirgalmatlanabbul. A hercegnő is jól szokott mulatni ezen a jámbor számtartón, valahányszor a herceg itt tartja őt ebédre. Az öreg tisztviselő igen derék ember, s mint oeconom, megbecsülhetlen, hanem a világi dolgokban egészen hátra van maradva. Nem olvas egyéb hírlapot, mint a „Jerichói Kürtöt”.
  • Ennek a „Jerichói Kürt”-nek a szerkesztője is sokszor látható nálunk.
  • A lapot a herceg tartja fenn, több főúr és főpap társaságában. Egyébiránt szükséges közlöny azon nézetek képviselésére, amik más lapokban nem nyilvánulhatnak.
  • De én sohasem láttam, hogy atyám felbontotta volna a számára küldött pél-dányt.
  • A lap tartalma nemigen felel meg őhercegsége igényeinek. Azonban ha valami érdekes van benne, azt siet vele megismertetni Dumka úr, a derék számtartó, ki a maga példányát annál szorgalmasabban tanulmányozza. Ez az ő egyik orákuluma. A másik Napóleon öcsém. Nincs az a képtelenség, amit Dumka úr a „Jerichói Kürt”-ből olvasva vagy Napóleon öcsém szájából hallva, el ne higgyen. Ezt tudva Napóleon öcsém, az ország különböző részeiből küldöz fel közleményeket álnevek alatt a „Jerichói Kürt”-nek, amiket Kolompi úr, a szerkesztő olvasatlan kiadogat. E közlemények válogatott csodákat tartalmaznak. Egy helységben csodakutat fedeztek fel, melynek fenekén egy szentkép látszik. Az a helység egy hegytetőn fekszik, ahol köztudomásra semmi kút nincsen. Majd leírnak egy pompás menyegzőt, bájos menyasszonnyal, deli vőlegénnyel, ebben s ebben a városban; kiket maga a prímás esketett. Utóbb kisül, hogy a bájos menyasszony egy vak koldusnő, a deli vőlegény a sánta éji őr, s a prímás a cigányprímás. Ismét: képviselőjelöltül kikiáltják egy választókerületben elveinknek leghívebb támaszát, legnépszerűbb hazánkfiát: aki köztudomásra a falu bolondja. Bankot alapíttatnak olyan jóhitelű társulatok által, amiket a hatóság rögtönítélő bírósággal üldöz, s hálás köszönet szavaztatik kegyes alapítványokért egy-egy megszökött cridatáriusnak. Jönnek rémhírek! A Balaton jege beszakadt egy processió alatt, nagyobb hitelesség kedvéért a vízbe fúltak árvái számára öt forint mellékeltetik. Minden húsvétkor fölmerül az a rémeset, hogy a zsidók keresztény kisfiúk vérét használják fel rettentő szertartásaikhoz, amiért aztán vagy földindulás következik, vagy a villám csap le; de a bosszú el nem marad. És ezeket Kolompi úr mind hűségesen kiadja; nem törődik vele, hogy egy hét múlva megcáfolják.
  • De hát miért vesztegeti Napóleon ilyen haszontalan tréfára az idejét és tehetsé-gét?
  • Lehet, hogy ez csak Momus sugallata: bohóskodási ösztön. De az is lehet, hogy mélyebb indokai vannak. Tán éppen egyéb szándéka sincs vele, mint a herceget néha felderíteni, kit mi ritkán látunk mosolyogni, de olyankor, midőn Dumka úr komoly prosopopoeiával előadja olvasmányai eredményét, még néha nagy bámulatunkra, hahotára is hallunk fakadni. Dumka úr egy hangszer, amin Napóleon öcsém játszik. S azt a művészetet egész a virtuozitásig vitte. Abban a példányában a „Jerichói Kürt”-nek, mely Dumka úr címére jár, rendkívüli dolgok olvashatók hébe-hóba. „A török szultán megkérte Victoria királyné kezét, s előkészületeket tesz a keresztény hitre áttéréshez.” – „A római pápa az idén az aranyrózsát a porosz királynak szándékozik adni, mely igen nagy horderejű esemény.” – „Bismarck herceg Párizsba megy nagykövetnek, s helyét Wantrup foglalja el a minisztériumban.” – „A Rotschild-ház likvidál, s minden eddig kötött kölcsönt azonnal készpénzben követel vissza.” – „Szentpétervárott a nihilisták kikiáltották a köztársaságot.” „A magyar országgyűlésen elhatároztatott Fiumének egy Horvátország alatt fúrandó alagút általi visszacsatolása.” „Törvényjavaslat a hosszú szárú pipák megadóztatásáról, minthogy azokon keresztül tovább élveztetik a pipafüst.” – „Nemsokára egy titokteljes mozgalom veendi kezdetét az országban, melynek vezértagjai elszámláltatnak, köztük van Dumka úr is, az etelvári számtartó.” Ezeket Dumka úr mind igazhívő pietással mondja el őhercegségének, ki hasztalan nevet rajta nagyokat. Dumka úr megmutatja a lapot, oda van az nyomtatva mind, s minthogy mind e hírek a későbbi lapokban meg nem cáfoltatnak, tehát igazaknak kell lenniök. Ez a boszorkányság pedig úgy megy végbe, hogy a legközelebbi postaállomás Dancsház. Az ottani postamester szobája a kaszinó, ahol az érkező lapokat az érdemes látogatók elolvassák, s azután küldik szét az előfizetőknek. Vannak köztük nagy kópék, kik a tréfát tudják tódítani. Ezeknek szerzett Napóleon öcsém nyomdai betűket, amikkel ők az általa kifundált képtelenségeket Dumka úr „Jerichói Kürt”-je példányába belenyomatják. A lapban igen nagy spáciumok vannak az egyes rovatok között, mikbe egy-egy ilyen hír belefér. Így kap Dumka úr egy extra lapot, ami egyenesen in usum Delphini az ő számára van kiegészítve.
  • Ah, ez bolondság! – szólt a hercegnő kedve ellen nevetve. – Én nem szeretem az udvari bolondokat.
  • Ne feledje a hercegnő, hogy azok már udvarképesek.

A hercegnő még többet akart megtudni.

  • S vajon a nők iránt is ily csalfa szokott lenni?
  • A legfőbb mértékben, hercegnő; a nőkre nézve éppen legveszedelmesebb modora van. Szelíd, alázatos tud lenni irányukban; – nincs saját akarata, föltétlen rabja annak, akinek udvarol, annak szeszélyeit szolgálja; nem mond bókokat, de kitalálja a hölgy jó tulajdonait, s azoknak tömjénez! – egy lépéssel mindig hátrább marad, mint amennyire mennie szabad; – engedi magát játékszerül használni, s inkább keresteti magát, mint tolakodnék; egész női társaságot oly élénken tud mulattatni, hogy mindenik azt hiheti, hogy ő a szíve választottja; majd meg olyan szépen tud hallgatni, s csak azokkal a veszedelmes, mély tüzű dióbarna szemeivel beszélni, hogy „egy” bizonyosan azt hiszi „én vagyok az igazi”.

A három lány közül egyiknek az arca pirosabb lett e szónál, mint volt eddig.

  • És ez mind csak tréfa és színjáték tőle. Megcsalja valamennyit. Most egy éve négy szép lánynak udvarolt egyszerre, s mind a négy azt hihette, hogy fogva tartja a lepkét. Gyönyörű göndör bajusza volt, első ifjúkori dísze. Egyszer csak egy őszi táncvigadalomban bajusz nélkül jelent meg. Az le volt borotválva simára. Mindenki sajnálkozott rajta, s szemrehányásokat tett neki érte, hogy miért fosztotta meg arcát e férfidísztől? De legjobban nehezteltek rá emiatt kiválasztottai. Azokat aztán sikerült kiengesztelnie.
  • Odaajándékozta nekik a levágott bajuszt? – szólt ajkpittyesztve Rafaela.
  • Igenis azt tette; de nem azt a bajuszt, mely saját ajkán termett, hanem azt, ami egy havannai fajú tengeri virágselymét képezi, s mely megszáradtan tökéletesen hasonlít mahagóni színével a férfibajuszhoz; azzal ajándékozta meg őket; s a szegény négy leány bizonyosan hordja ma is nagy kegyelettel médaillonjában a „Zea mais havannensis” virágselymét.
  • Ah, ez infámia! – kiálta fel haraggal a hercegnő, a kétágú villával keresztülszúrva az olajbogyót, s arra gondolt, hogy azt a vakmerő szentségtörőt, az egész kigúnyolt nőnem megbosszulásáért érdemes volna valakinek megbüntetni, vétkéhez méltó kegyetlenséggel.

S e szavaknál a három leány közül egyiknek arca halaványabb lett, mint volt azelőtt.

  • S szépek voltak azok a hölgyek? – kérdezősködék tovább a hercegnő.
  • Megítélheti a hercegnő: ott vannak az arcképeik a fényképalbumban.

Rafaela áthozatta madame szobájából a nevezetes gyűjteményt. Százhuszonnyolc arcképet tartalmazott az, mindenféle vidéken grasszáló fényképészek remekléseit, félig fehér, félig fekete arcképeket, halálfélelemtől mosolygó ábrázatokat, napba hunyorgató fizimiskákat, levegőnek támaszkodó problematikus pozitúrákat, világtól elrugaszkodott bús vitézeket, férfiakat a leglehetetlenebb változatosságban, egymásra facsart, székre, asztalra felrakott lábakkal, kitört nyakú élő embereket s rettenetes halottakat, akik nevetni akarnak, élethíven talált fényes csizmákat s bőkezűen megnagyobbított orrokat és szájakat, hazai szerecsenyeket és világhírű bálkirálynőket a divat minden korszakainak készletében megörökítve.

És ennek a százhuszonnyolcnak mind tudja madame Corysande az élettörténetét, még tán annak az egynek is, akinek a képe egy vakablakból hiányzik. Mivelhogy az album minden lapján négy fülke van ugyanannyi arckép számára.

Azonban siessünk rögtön helyreigazítani egy első tekintetre észre nem vett hibát. Az album nem 128, hanem 124 egyéniség arcképét tartalmazza. Egy lapnak mind a négy fülkéjét ugyanis Napóleon öcsém foglalja el négy különböző kiadásban. Az első magyar népies viseletben tünteti föl, árvalyánhajas túri süveggel, makrapipa a szájában, karikás ostor a kezében, valóságos hetyke „nyíri pajkos”. A második arcképe egy rongyos vándorló legény, hamisan alázatos kolduló ábrázattal, kezében egy gyűrött cilinder, mintha minden rajta levő öltönydarabért, sőt még az arcvonásaiért is valami kétségbeesett zsibárust juttatott volna tönkre.

  • Mennyit megsirattam én a kópét ezért az arcképért – monda Corysande. – Azt beszélte róla, hogy ilyen volt egyszer, mikor minden pénzéből kifogyott, Budapestről menekülnie kellett, s gyalog indult meg, így koldulta át magát fél országon hazáig. Egy hétig mindig tudott valami új helyzetet elmondani a kiállott nagy nyomorúságról. Akkor vallotta csak meg, hogy egy szó sem igaz abból. Budapesten műkedvelői előadást tartottak, ő játszott benne egy korhely ágrólszakadtat, annak a képmása ez a fénykép.
  • Milyen ellentéte annak a másiknak.
  • Hát még a harmadiknak?

A harmadik arcképe volt az a bajuszhagyott ábrázat, divatos táncöltözetben, fekete frakk, fehér mellény, csapott kalap; arckifejezése finom, előkelő, a fesztelen eleganciát még a fotograf sem tudta elrontani rajta. Tökéletes diplomataarc, s hogy nagyobb legyen a csalódás, ott van a fekete frakk közepén a nagyszerű belső titkos tanácsosi csillag, melyről azonban, közelebbről nézve; a közepéből kimosolygó Ámorfej elárulja, hogy az cotillon-érdemrend.

  • És most az a negyedik.

Az meg ismét tökéletes ellentéte mind a három megelőzőnek. Egy komoly, nyílt, egyenes tekintetű férfiarc; nemzeti díszruhában. Egy valódi úr, – dalia.

Most már melyik ezek közül az igazi?

Az átelleni lap négy fülkéje közül hármat viszont ugyanannyi ifjú hölgyszépség foglal el, – kiket a gonoszkodó madame Corysande szándékosan csoportosított itt össze.

  • Ezek a rászedett szépségek.

Madame Corysande siet megjegyezni, hogy a valóságban sokkal szebbek.

  • Hát a negyedik? – kérdi Rafaela.
  • Annak az arcképét nem tudtam megszerezni, pedig az a legszebb közöttük.

A hercegnő aztán tovább lapozgat az albumban, s azzal mulatja magát, hogy a férfiarcokon lavateri tanulmányokat tesz, ami igen üdvtelen foglalkozás, mivelhogy az a háromlábú szörnyeteg, aki bennünket még e földön halhatatlanokká tesz, rendesen minden férfiarcba szokott belecsempészni vagy valami bolondost, vagy valami rossz lelkiismeretűt. Az ember az arcképével nem mer egy szobában hálni.

Mikor végiglapozta az egész albumot Rafaela, odafordult Líviához – Nézd! A te arcképed hiányzik innen.

  • Nekem nincs fényképem.
  • Nem is fényképezteted le magadat soha?
  • Soha.
  • Miért nem?
  • Aki emlékezni akar rám, emlékezzék rám fénykép nélkül.
  • Nézd! Ez jellem!

AZ ALBUMBÓL

Az urak megérkeztek a vadászatról, s ebéd idejéig atöltözni szobáikba vonultak.

Etelváry Miksa herceg udvara vendég nélkül is elég népes szokott lenni. Mikor idelenn lakott uradalmában, (tavasz és ősz idején) vele volt orvosa, etelvári uradalmának főszámtartója, titkárja és etelvári prépostja.

Igenis. Az etelvári hercegi uradalomnak saját prépostja van. Az egyházi javadalmakat maga a hercegi család alapította, s az etelvári prépost jövedelme fölér másfél miniszterével. A megürült papi hivatalra a hercegi családfő maga nevezi ki jelöltjét. Az etelvári prépost a legfüggetlenebb főpap.

A jelenlegi prépost: nagyságos és főtisztelendő Barcsák Timotheus, a közbeszédben „páter Timót”, hajdan ezredpap volt a huszároknál, a reverenda alatt most is veres huszárnadrágot és sarkantyús csizmát visel. Erős, egészséges, duráncai alak, gömbölyű piros orcával, katonás magatartással. Arról nevezetes, hogy szeret igazat mondani, nyersen és gorombán mindenütt és mindenkinek. Ezt megkapja tőle a herceg is, a hercegnő is, és a fiatal úrhölgyek meg madame Corysande, a megyegyűléseken a szónokok, a közönség és az elnök. Ez ellen nem véd meg senkit se fensőbbség, se alázatosság, se párthűség, se hízelkedés. Sohasem biztos felőle senki, hogy előre üt-e vagy hátra?

A főtisztelendő úr az első, aki az ebédhez megjelenik. Ehhez hozzászoktatták még a refectoriumban. Mielőtt a hercegi szalonba lépne, előbb útba ejti a konyhát, megtudakozza a szakácstól, mi lesz a menü; betekint az ebédlőbe, megszámlálja, hányra terítenek; értekezést tart a pincemesterrel a felszolgáltatandó borok érdemeiről, s csak azután halad át a szomszéd terembe. Az a társalgó. Ott még senki sincs. Csupán a zenélő óra. Annak meghúzza a zsinegét, mire az a kedveért eljátssza a „búsul a lengyelt”. Azután áttér az olvasóterembe, ott a kerek asztal beterítve hírlapokkal. Azokkal ő nem rontja az egészségét. Továbbhalad a fegyverszobába, mely egyúttal a férfitársaság gyűlhelye is. Még ott sincs senki. Innen egy becsukott ajtó a herceg hálószobájába vezet. Az egyházi méltóságnak oda is mindenkor szabad bejárása van. Kopogtatás után benyit. A szobában a herceg van csak jelen és az orvos.

A herceg ötvennégy éves férfi, magas, egyenes alak. Vonásai híven emlékeztetnek azokra az ősökre, kiknek arcképei a címerteremben néznek le az új ivadékra; csakhogy az élő arca halaványabb, mint a festett kísérteteké: alig látszik élni, ritkán szól, beszéde halk suttogás. Fején a sűrű haj galambfehérré őszült, míg erős szemöldökei s röviden tartott bajusza hollófeketék. A hercegnek idült szívbaja van, s az látszik meg rajta, mintha mindig szíve rendetlen verését hallgatná.

Most éppen orvosa rendeletére valami csillapító port vesz be. A vadászat felizgatta.

Az orvos régi híve a családnak, szüntelen vele jár. Nagy tudományú, tapasztalt ember, csak az a hibája, hogy amit tud, nem tudja elmondani. Egy tósztot nem volna képes kisütni, ha halottat támaszthatna is fel vele. S ha valami történetet el akar mondani, a hallgatójának kell kivontatni a hínárból, hogy benn ne rekedjen. Leírni igen szépen tudná azt: a tolla ékesen szóló, de disputálni nem született.

Ez a pap pedig valóságos kínzója a doktornak. Ez egy Torquemada. Annál is több. Homoeopatha. Doktor Barbo előtt azzal dicsekszik, hogy hány száz embert gyógyított ő ki itt a falun a nagy kolera alatt veratrummal!

A prépost az első üdvözlő szó után az orvoshoz fordul.

  • Doktor úr, tudja ön, miért ítélték Palmert Londonban a garottra?

Az orvos megdöbbenve néz a kérdezőre. Az feleletet is ád neki.

  • Azért, mert négy szemer digitalist adott be a feleségének. Hanyadik szemer ez már, doktor úr?
  • Főtisztelendő úr! – szól az orvos elvösösödve. – Az orvosi tudomány… De csak nem mondja tovább.

Régóta készül ezt a papot egy huszonnégy fontos gorombasággal agyonsújtani, mely így hangzanék: „az orvosi tudomány nem – breviarium.” – Amint ezt a vérmes pap meghallja, azt rögtön megüti a guta. – Azért a doktor csak megszánja őt mindig a mondat közepén, s engedi még egy kicsit tovább élni.

  • Óh, dicső Hufeland! – sóhajt fel a prépost, még meg is kínozva kapituláló ellenfelét.

Azonban a túlsó teremből közeledő lépések új alakulást adnak a szcénának. A herceg szobájába vezető ajtó előtt két férfihang vitatkozik a belépés „utóbbisága” felett.

  • „Kérem: ön az idősebb.” – „Rang szerint ön az első.” – „Ecclesia praecedit.” – „Én a házhoz tartozom.”

Csakugyan Napóleon öcsémnek kell előbb belépni. Az a másik úr pedig, aki a primogeniturát ekként ráerőszakolta, Kolompi, a „Jerichói Kürt” szerkesztője és tulajdonosa – egyházi személy, amennyiben a papok pénzét költi és a házhoz tartozó, amennyiben a herceg pénzét költi.

Különben Napóleon öcsémnek megvolt az az előjoga magához hasonlók között, hogy mindenütt elölbocsátották, azután arról, hogy ő mit és hogyan tett, tudták meg a többiek, hogy nekik mit és hogyan kell tenni. Utánzói voltak. Egyszer a bálban a nyakkendője csokra félrecsúszott: s félóra múlva minden táncos féloldalt hordta a nyakkendőcsokrot.

Ezúttal éppen azon nagy probléma megoldását akarná általa megkísérltetni Kolompi úr: vajon a hercegnek szokás-e, illendő-e kezet csókolni, mikor az ember a szobájába lép. Ezt ő eddig sohasem tette, s folytonos lelkiismeretmardosásokat érez emiatt, hogy nem követett-e el vétkes mulasztást az udvariasság szabályai ellen.

Zárkány Napóleon sugár, csaknem öles termetű ifjú, kissé aláhajtva hordja a fejét, mint aki megszokta, hogy minden emberhez le kell hajolnia, ha beszéd közben a szemeivel szemébe akar nézni. És ezekben a szemekben igézet van. Ezek folytonos derűt sugárzanak ki. Még mikor vív is, karddal a kézben, néha komolyan is, amidőn tornaszabály szerint folyton egymás szemébe kell nézni a két ellenfélnek: az a szelíd, félig tréfás, félig szerelmes sugárzat egy percre sem ad helyet vad villogásnak. Minden mozdulatában bennszületett kellem van, mely ily magas termetnél feltűnő. Minden ember tudja róla, hogy szeret rászedni, de oly bizalomgerjesztő tekintete van, hogy mégis mindenki hisz neki.

Napóleon öcsém a herceg elé lépett, s megcsókolta a kezét. Nem volt az szokás, illemszabály, hanem kivételes kegy, csupán az ő számára; kölcsönös hallgatag elismerése egy megnevezhetlen gyöngéd összeköttetésnek.

Hanem a hátul jövő Kolompi úr e tényt parancsoló rendszabálynak vette, s maga részéről is sietett a hódolatnak ez adóját leróni, s cuppantott a herceg kezére egy olyan hangos csókot, hogy minden addig elmulasztottakat kárpótolt vele.

Ezáltal kész prédául esett Napóleon öcsémnek.

Ez amint észrevette, hogy tisztelt barátja felkapott a nyeregbe, sietett őt meg is lovagoltatni, s tovább lépvén, a doktornak is kezet csókolt.

Ennek csakugyan az lett a következése, hogy Kolompi is, a maga szokott perplexitásában, utánacsinálta a kézcsókot a doktornak is.

Harmadik volt a prépost, annak aztán a tenyerébe csapott Napóleon, e szóval: „servus pater!”

Ekkor ébredt csak fel Kolompi, még mindig kezében tartva az orvos kezét. A két úr meghökkenten bámult egymásra, az egyiknek úgy tetszett, mintha vissza kellene kérni, a másiknak pedig, mintha vissza kellene adni az illetéktelenül lerótt kézcsókot.

Utoljára a doktornak volt annyi esze, hogy nem adta vissza.

A prépost hangosan felkacagott. Nem tudta eltitkolni, ha a nevetés rájött. Megfenyegette ököllel Napóleont, aki minden helyen bolondot űz, s még úgy tesz, mintha nem tudna róla semmit.

  • Nos! Hát mit álmodott ön megint? (Célzás az álmodott egzekúcióra.) – szólt a prépost a megfenyegetettre.
  • A paradicsomról álmodom itt mindig, szent atyám – felelt Napóleon öcsém ke-netteljesen.
  • De hisz ön oda be nem jut – tiltakozék az egyház embere. – Majd, hogy még magát Ábrahámot is kifigurázza! Ott az ön számára nem lesz kvártély.
  • Nincsenek nagy igényeim, szent atyám. Ez a tisztelt pártfogóm itt biztosított már a számomra, ha a mennybe jut, egy ágyhelyecskét a maga szállásán.

Kolompi barátunkra mutatott.

A „Jerichói Kürt” lovagja alacsony, tömzsi termet, akin minden csupa demonstráció.

A kiborotvált áll demonstrálja a lojális alattvalót, a kipödrött bajusz a rendületlen hazafit; attilájának antik gombjai a tradíciók hagyományos őrét, egyik inggombja liliom, az a legitimizmus helyreállítása mellett tüntet, másik inggombja egy halálfő, az a Szent Antonius egyesület tagsága mellett tanúskodik; az óraláncáról lefüggő csilingek egyike Szent György-pénz, mely a keresztény katolikus sportsman jellegével ruház fel, a másik egy aranytokú íróeszköz, az a szellem lovagját hirdeti; mellénygombjain Szent István koronája, mint az ős alkotmány jelvénye, bal keze kisujján címeres gyűrű, arisztokratikus tartozandóság igazolványa, sőt a szolgálattevő személyzet tanúskodása szerint még a csizmája talpaira is az országcímer van felvésve. És amit mond, az is mindig érzelmeinek és meggyőződéseinek szilárdságát demonstrálja.

Azonban a prépost nem engedi őt ezúttal szóhoz jutni.

  • De hiszen ennek a patrónusnak magának is pártfogóra lesz szüksége, hogy a mennybe bejusson.
  • Miért? – szólt tüntető megrettenéssel Kolompi úr, mint aki azt tartaná a legnagyobb csapásnak, ami rajta megeshetik.
  • Azért, mert újságíró vagy. (Volt oka a tegezésre.) Minden újságíró egy héten hatszor vét sorba mind a tíz parancsolat ellen, elkezdve onnan, hogy „ne csinálj te magadnak xylographiákat!” egész odáig, „hogy ne kívánd te a te felebarátodnak előfizetőit”.
  • Akkor bizonyára nem volna rajtunk ég áldása – védé magát és osztályosait nagylelkűen Kolompi úr.
  • No hiszen szép kis ég áldása van rajtatok, mondhatom! Csak a szubvenció tartja bennetek a szuszt. Nem egy kis jusculumért jöttél-e most is ide?

A főtisztelendő úr nagyon őszinte volt, mert Kolompi megjelenését Etelváry hercegi lakában rendesen az ő részéről is meg szokta bánni egynéhány angyal (amik a bankjegyekre vannak rajzolva.) Ezért a keserves célzás a jusculumra.

  • Az idők mostohasága … és az emberi hitetlenség … a közöny … – mutatott rá a vész indokára a betűk nagymestere.
  • Ejh mit – zúgolódék az egyháznagy méltó bánattal –, ti nem értetek hozzá. Aki-nek újság van a kezében, annak át van adva a publikum ládájának a kulcsa. Csak ki kell tudni nyitni, van ott pénz elég. Tizenöt milliom lélek közül ha csak minden ezredik praenumerál is a lapodra, herceg vagy, s te traktálhatsz minket. Miért nem tudod őket megfogni? Mi átadtuk neked az egész világot, mint a cigány a fiának; hogy nem tudsz megélni belőle? Kaptál rá szabadalmat, hogy vesd ki az adót a népre: tanuld meg a módját, hogyan kell azt behajtani.

Ezt a módot csakugyan nem tudta Kolompi úr, s ennélfogva nagyon meg volt akadva, hogy mivel védje magát.

Napóleon öcsém aztán segítségére sietett.

  • Én itt árulást sejtek – mondá fontoskodó arccal. – A kereskedelmi miniszter, mint tudjuk, szabadkőmíves.
  • Ah! Ez igaz volna? – hebegé bámészkodva Kolompi.

Napóleon öcsém csak a szem csöndes hunyorításával bizonyított állítása mellett.

  • Mégpedig a nagy tanács tagja. Nagymesteri praesumptiv jelölt. Mikor a walesi herceg itt járt, aki valamennyi szabadkőműves páholyok főmestere, egyszerre odasereglettek hozzá a magyarországi kőművesek, egész éjjel tanácskoztak vele, s hogy plauzibilis ürügye legyen az értekezletnek, a herceg százezer fontot hagyott nekik quasi makaón elnyerni magától, ez volt a titkos szubvenció.
  • Ah, ezt az én lapomban egészen ellenkezően írták le.
  • Rászedték önt a ravaszok! A postamesterek, mint rég konstatálva van, mind a szabadkőművesek egyesületéhez tartoznak. Innen magyarázható meg már, hogy a hitbuzgó lapoknak oly kevés előfizetőjük van. Mit csinálnak ezek a postamesterek a vidéken? Ha jön valaki a „Jerichói Kürt”-re előfizetni, lebeszélik róla. Azt mondják neki, hogy a lap meg fog bukni, a pénz odavész; beírják erővel más lap előfizetői közé. Ha mégis erőszakosan előfizet, akkor megszekírozzák: minden második száma a lapjának elmarad. Vagy kap a „Jerichói Kürt” helyett „Alföldi Csimpolyát”, tót újságot, míg megunja. S ha mindennek dacára mégis oly tömeges a hívek jelentkezése, hogy az igaz ügyet elnyomni nem lehet, akkor mit cselekszenek? Azt, amit dicső druszám ott Párizsban praktizál a szabadelvű lapok irányában. Titkos nyomdában újranyomják a „Jerichói Kürt”-öt, titkos szerkesztőség által meghamisítottan, s e hamisított lapokat küldik szét titkos expedíció által az előfizetőknek.

Kolompi úr a hercegre nézett e szavak után, mintha azt akarná megkérdeni, hogy szabad-e az ő jelenlétében ilyen dolgokat elhinni.

Hanem a prépost nem kérdezte azt.

A hasára csapott a tenyerével, s elkezdett nevetni.

– Bravó, Napóleon! A kalapomat tegye az úr bolonddá, nem engem! Majd bizony miniszterek, királyi hercegek, s valamennyi kőművesek összeesküsznek azért, hogy egy magyar lapocskát megbuktassanak! Megbukik az magától azért, mert élvezhetlen.

E szó elfeledteté Kolompival elébb a hercegre nézni, hogy engedelmet kérjen a tűzbe jövetelre. Ennél a szónál a szerkesztő elkezd ember lenni.

  • Miért volna a „Kürt” élvezhetetlen?
  • Azért, mert átabotában van szerkesztve. Beleraknak tücsköt-bogarat. A szer-kesztőt ha megszorítják valamiért, azt feleli, hogy nem olvasta a lapját. Aztán goromba, nyers, szószátyár!

Súlyos vádak!

De itt van Napóleon öcsém az intervencióval.

  • Au contraire! Nekem éppen az a kifogásom a „Kürt” ellen, hogy nagyon is sze-líd, hogy igen kíméletesen bánik ellenfeleivel. Nem fejt ki elég zélust.

Ez már sok volt! Azon vád által, hogy a lapja goromba, csak megtisztelve érezte magát Kolompi úr; de az a vádpont, hogy ellenfeleihez nagyon szelíd, minden védelmi eszközeihez nyúlni kényszeríté. Kereszttűzbe jutott. Napóleon öcsém ellen csinált arcvonalt.

  • Én úgy hiszem – szólt a kötelesség teljesítését érző harcfi buzgalmával –, hogy én a szent ügy elleneseinek mindenkor a legkíméletlenebbül meg szoktam mondani az igazat.
  • Igazat! Mit ér az? Igazat mondjanak a papok, mikor prédikálnak, igazat mondja-nak a rabok, mikor vallatódnak; de igazat ne mondjon egy újságíró, aki előtt egy magas cél lebeg. Kinyomtatni csupán azt, ami igaz, annyi, mint gyertyával világítani meg a holdat. „Gyanúsítsunk!” mondá a nagy Széchenyi. Hát a derék Albufeda mit mond „De insidiis” című könyvében a 456. lapon: „Ha ellenfeled rossz ember, fogd rá, hogy bűnös; kétségtelen, hogy vagy elkövette már azt a bűnt, vagy el fogja követni, sőt ha ráfogod a bűnt, melyet nem is akart elkövetni, miután már rá van fogva, kedvet kap hozzá.” Ez volna a „Kürt” jelszava, programja. Így kell elbánni az igaz ügy elleneivel. Ráfogni. Kitalálni titkos bűneiket. Ha tagadják, annál gyanúsabbak. A hívek nekünk hisznek.

A prépost hahotával kacagott. A herceg pedig egy arcvonását sem mozdítá. A hírcsinálás mestere kétkedve nézett hol a nevető, hol a komoly arcra, mérlegelve, hogy mi ebben a tréfa, mi a valóság.

Szerencséjére még egy vendég érkezett: a számtartó.

A derék úr kezeit dörzsölte, mert odakinn hideg volt, s ő a kesztyűt csak a szobában szokta felhúzni, ha hölgyek vannak jelen. E kézdörzsölést Kolompi úr buzdító biztatásnak vette.

  • Jöjjön, tekintetes úr, az Isten áldja meg, legyen védelmemre. Nézze, bántják a „Kürtöt”.

Számtartó úr megnyomta az orra hegyét a mutatóujjával, s kimondá a tábori jelszót.

  • Éljen a „Jerichói Kürt!” Isten tartsa meg sok esztendőkig!
  • Íme, itt van egy hű olvasóm! – szólt Kolompi úr, belekapaszkodva az új érkezett karjába. – Minden semestrisben ő az első előfizető a nagy könyvben.
  • Mégpedig lelkiismeretes olvasó: aki elolvassa a hírlapot egész odáig, hogy: „Nyomtatta Gyurián és Bagó”. A „Jerichói Kürt” igen jó lap! A legjobb lap valamennyi között.
  • Hát a többi lapokat is elolvassa a számtartó úr? – kapcáskodék a prépost.
  • Nem! kérem. A pogány lapokból csak az újdonságokat olvasom, s onnan mond-hatom, hogy a „Kürt” valamennyi fölött áll, mert abban minden nap találok olyan újdonságokat és kiváltképpen táviratokat, melyek semmi más lapokban nem észlelhetők.

Kolompi kissé meghőkölt. Ez sok lesz a jóból. Ő tudta, hogy az újdonságait kilenc más lapból szokta kiollózni, s a táviratokból a jó publikumnak a tegnapi sütést válogatja, hogy meg ne ártson. Akármi egyéb magasztalásra készen volt, csak erre nem.

Pedig a nagy oeconomnak nem természete az ironizálás. Ő mindig egyenesen beszél. Illusztrációkkal is szolgál a kétkedőknek.

  • No hát nem a „Kürt” hozta legelőször, hogy „Rotschild megvette Palesztinát, s a zsidó nemzetet mind az egész világból oda foga összegyűjteni?” – Hát azt, hogy „Bismarcknak három fia – az egyik franciscanus, a másik dominicanus, a harmadik templarius baráttá lett.”
  • Ah! – kiáltá fel elbámulva a szerkesztő – templarius! (Ez mégis sok volt.)
  • Ahogy a következő lapban meg lett adva a felvilágosítás. A templariusok rende helyreállíttatott, s vagyonaik visszaadattak.

Ezt csakugyan nem olvasta a saját lapjában Kolompi úr.

A prépost arca már kezdett lilaszínre válni a nevetéstől:

– Kegyelem! kegyelem! Ne mondjon többet ilyet, mert megszakad bennem valami.

A derék gazdatiszt pedig egészen komolyan értette, amit mondott.

  • Íme a legújabb számban is, ami csak éppen most érkezett, egész csoporttal vannak a meglepő hírek, melyek más lapokban nem találhatók. „Monacóban kiütött a forradalom.” – „Az ashantik fenékbe fúrták az angol hajóhadat.” – „Nena Sahib angol peerségre emeltetett.” – „A három északi nagyhatalom elhatározta a törökök kiűzetését Európából. Konstantinápoly a pápa leendő székhelye.”
  • Per amorem Dei! Ne mondjon többet! – könyörgött a kacagó főpap, míg Kolompi úr, kezét szája elé téve, bámult és a fejét rázta.
  • Ez mind itt van nyomtatva. Kérem! – szólt a számtartó előhúzva zsebéből a „Jerichói Kürt”-öt. – Tessék. Itt van. De nini! Még több is van itt! Amit még észre sem vettem. Egy távirat Rómából: „Timót etelvári prépost excommunikáltatott, oka a veres nadrág.”
  • Apátok lelke! – szörnyedt fel a főtisztelendő úr, minden tekintetről elfeledkezve.
  • Itt van – mondá a számtartó, eléje tartva a lapot. – Nyomtatva van.
  • Az nem lehet! – kiálta felvillanyozottan Kolompi úr. – Az nincs az én lapomban! Ezt a számot én magam revideáltam.
  • Pedig íme, itt van.
  • Hogy történhetik ez?
  • Uraim! – szólt megnyugtatólag Napóleon öcsém a felháborodott hívekhez. – Mondok egy szót. Van itt egy másik példány is a „Jerichói Kürt”-ből. Őhercegsége példánya. Künn fekszik az olvasóteremben, hasonlítsuk vele össze.

Ez az indítvány praktikusnak látszott, az egész társaságot izgalomba hozta. A herceg arcán szelíd mosoly kezdett feltűnni.

  • Megengedi, kegyelmes uram – szólt Napóleon –, hogy a komornyikot elküldjem a lapért?

A herceg helyeslően inte, Napóleon a csengettyűvel jelt adott.

  • Hiszen közülünk is elhozhatná azt valaki az olvasóteremből – serénykedék Kolompi úr.
  • Nincs még az olvasóteremben – súgá fülébe Napóleon öcsém.
  • Hát hol van?
  • A konyhában odafenn.
  • A konyhában?
  • Nem mintha főzni tanulnának belőle, de mivel oly illatos festékkel van a lap nyomtatva, hogy a herceg egyszer azt mondta rá: „ennek a lapnak olyan szaga van, mint egy új koporsónak”, s azóta elébb mindig kiterítik a kemencére száradni.

De már ezt nem hitte el Kolompi úr. Pedig ez az egy kivételképpen igaz volt. A visszakerült hírlap még azon meleg volt, mint a most sütött zsemlye.

A herceg arcvonásain mind jobban erőt vett a mosoly, amint a most bekövetkező, hogarthi irónra méltó jelenetet végignézte. A megdöbbenés, az elbámulás, az elszörnyedés torzalakító kifejezéseit e különféle arcokon. A prépost nyitva maradó szájába befulladt a kacaj, a számtartó álla leesett, szemöldökei pedig felszaladtak; Kolompi úr beledugta a fejét az incriminált hírlapba, minden arcvonását az orra körül iparkodva összegyűjteni; míg Napóleon öcsém maga igyekezett a legnagyobb rémületet kifejezni, fejét két válla közé húzva s haját az ég felé borzolva.

  • Ez hamisítvány!! Ez utánnyomás!! – hangzék fel minden oldalról.
  • Felonia! Stellionatus! Larvatus! – szólt szerencsétlenkedve Kolompi úr.
  • Sőt misdemeanour! – hajszolta tovább Napóleon öcsém.
  • Igenis az! Íme itt van egy utánnyomott lap! – kiálta felragadva a corpus delictit Kolompi úr. – Itt az elvitázhatlan tény! Kegyelmes herceg, én kötelességemnek tartom az esetet kegyelmességednek, mint a vármegye kormányzójának feljelenteni.

A számtartó megrántotta az atilláját hátulról, s fülébe súgott.

  • Ezt a szolgabírónak kell feljelenteni, az az első instantia.
  • Igen, uram, Zárkány Napóleon! Én kívánom, hogy szigorú inkvizíció tétessék rögtön ezen mis – izé – angol nevű cudarság felett. – In flagranti? – In facie loci? – biztatá őt a – fődelinquens.
  • De talán mégis, nem illenék itt őkegyelmessége színe előtt – okoskodék Dumka úr szerénykedve.
  • A törvény nem ismer személyválogatást – szólt a hivatalos tekintély szigorú hangján Zárkány Napóleon, s tudta arcával jelezni, hogy mikor a szolgabíró hivatalosan működik, akkor a főispánja is csak „közönség” vagy „tanú” – cím nélkül.

S hogy tökéletes legyen az illúzió, a herceg is letette kezéből a szivart, amire éppen rá akart gyújtani, s ahelyett az égő gyertyákat a komornyikkal az íróasztalra helyeztette, az ott mindig középütt álló feszület mellé.

Zárkány Napóleon helyet foglalt az íróasztal mellett, s elkezdé a benevolumot magán a komornyikon, azután került a sor a számtartóra, majd a publicistára, végül a prépostra. A három elsőnek a hitet is le kellett tenni. Mindegyiknek el kellett mondani, hogy híják, hány esztendős, nős-e vagy nőtelen, micsoda vallású, volt-e már befogva, be van-e himlővel oltva? Azután következtek a keresztülkasul vallatások, mely műtét között olyan furcsa kérdések merültek fel, hogy az embert szinte kivették volna a sodrából, ha meg nem lett volna felőle győződve, hogy ezek mind a nagyon bonyolult bűneset kiderítésével függnek össze, s egy organikus egésszé fognak képződni az ügyes vizsgálóbíró kezében. Napóleon öcsém inkvizítori hitele meg volt állapítva azáltal, hogy e hallatlan cselszövényt úgyszólván megérezte.

A komornyik reszketett és vallott.

– Mikor szokott fölkelni? – Hát a Babette? – Együtt szokták önök olvasni az újságot? – Mikor hozza ön el a lapot a postáról? – Mit keres ön ugyanakkor a kocsisnénál? – Melyik korcsmába tér ön be útközbe? – Szokta ön a miláreszeket valami papírba takarni, amiket innen kivisz?

A számtartó izzadt és vallott.

  • Mikor volt ön az aradi vásáron? – Milyen hírlapba volt takargatva az a kalap, melyet ön a divatárusnénál vett? – A ténsasszonynak vette-e azt a kalapot vagy másnak? – Kik voltak azok, akikkel ön Pestig utazva, a vagonban egy kiterített pléden egész éjjel ferblizett?

Következett Kolompi úr.

  • Ön a lap szerkesztője? – Meg mer rá esküdni? – Hogy híják a munkatársait? – Szoktak-e azok valamikor, valamit más hírlapokból kiollózni? – Olvassa-e ön néha lapját? – Mely napjain a hétnek? – Szokott-e osztrigát enni? – Hol? – Miért ott? – Kik jönnek ott össze? – Emlékezik ön arra a dominóra, aki önnek a múlt húshagyón a Neue Weltben azt súgta: ismerlek? – Mi összefüggése van ennek a szabadkőművesek ismertető signaculumaival? – Kikkel játszik ön calabriast? Nyerni szokott-e vagy veszteni? – Hány előfizetője van, mikor sok van?

Végül jött a prépost; az haragos volt, alig akart deponálni.

El kellett mondania egész életrendjét, szokásait, tapasztalatait, ami nem ment minden makacskodás nélkül. Azután következett a szembesítés.

  • Komornyik! ismeri ön ezt az urat? – Szokott adni önnek borravalót, mikor el-megy? – Mi oka lehet, hogy nem ád? Kolompi úr! Mi célból érkezett ön e kastélyba? – Honnan ismeri ön a jelenlevőket? – Tisztelendő úr, ismeri ön ezt a két urat?

Végre kiderült, hogy együtt és külön-külön ismerik és kivétel nélkül jeles és feddhetlen egyénekül ismerik egymást a tanúk, mely előzmények után az is konstatálva lett a tanúvallomások által, hogy Dumka úrnak a „Jerichói Kürt”-jében egészen mást tudósítások foglaltatnak, mint amelyek a herceg és a prépost példányaiban feltalálhatók.

Az egész benevolum alatt a herceg tekintete egyre derültebb lett, néha eltakarta zsebkendőjével arcát. Doktor Barbo nyugodt lélekkel csomagolta össze gyógyszereit, amik fölöslegesekké váltak.

Mikor aztán az egész benevolum be volt fejezve: a tanúk mind aláírták a jegyzőkönyvet. Megvan.

  • Mármost tessék a jegyzőkönyvet hitelesíteni – szorgalmazá Napóleon öcsémet Kolompi úr.
  • Én-e?
  • Igen hát! mint vizsgálattevő szolgabíró.
  • Az ám. De én már nem vagyok szolgabíró. Még tegnap beadtam a lemondáso-mat őkegyelmességének.
  • Hát akkor miért vallatott az úr itt bennünket? – förmedtek rá egyszerre hárman is.
  • Önök maguk kívánták, s tőlem nem kérdezték, hogy mi vagyok.
  • Szörnyűség! – sopánkodék a számtartó –, még meg is esküdtetett, s kivallatta velem, hogy volt a szalmakalap!
  • Tőlem meg az előfizetők számát is kivette, amit sohsem tudott meg tőlem senki.
  • S még kikérdezett, hogy egyedül ebédelek-e, mikor magam vagyok! – veté szemére az egyháznagy.
  • Én már azt hittem, hogy akasztani visznek – jajveszékelt a komornyik.

A herceg pedig nevetett. Ritka jótétemény volt rá nézve az. Egy neme a gyógyulásnak. Olyan volt, mintha egy halott elevenülne meg, mintha egy márványszobor venné fel élő mintája eleven kifejezéseit.

– De én viszem a dolgot a minisztérium elé. A nyilvánosság fóruma elé adom. Interpellálom a kormányt – tüzeskedék Kolompi úr, hatalmába kerítve a jegyzőkönyvet.

A herceg inte komornyikjának, hogy csillapítsa le a felháborodott tengert, nem olajjal, hanem pálinkával, ki aztán sorba kínálta az uraságokat a chartreuse zöldarany nedvével.

A szesztől még nagyobb bátorságot kapott Kolompi úr. Ivott, kalácsot evett és interpellált.

  • Majd én jövök most Napóleon urat kivallatni!

De a herceg félbeszakítá e vállalatát. A nevetés elmúlt arcáról. Nagyot sóhajtott: szíve könnyebbülten vert utána.

  • Kolompi úr! – mondá – jöjjön be velem kabinetembe.

Kolompi úr e szóra békét hagyott Napóleonnak, chartreusenek és kalácsszeletkéknek, s követte a herceget kabinetjébe, melynek ajtaja bezárult mögöttük.

A künn maradtaknak Napóleon öcsém nehány szóval röviden elmondta a meghamisított lapok történetét, hogy nyomatnak a dancsvári postakaszinóban Dumka úr példányaiba extra táviratokat. Dumka úr maga nevetett rajta legjobban. Elismerte, hogy erősen megtréfálták. Napóleon öcsém viszont szavát adta neki, hogy a tréfát nem fogják tovább űzni, s ezentúl Dumka úr a „Jerichói Kürt” sajtóterményeit egész természetes savanyúságukban fogja élvezhetni minden szőlőcukor és spiritusz hozzákeverése nélkül. S ezzel szent lett a béke. Falun nem szoktak az emberek a tréfáért sokáig haragudni.

Nemsokára visszatért Kolompi úr is a herceg kabinetjéből egyedül. Nagyon komoly és fontos arcot igyekezett csinálni. Kezet szorított Napóleon öcsémmel. Azt mondta neki, hogy mégis meggondolta a dolgot. Nem fogja az utánnyomatot hivatalosan üldöztetni, sem egyéb lármát ütni belőle. A dologba könnyen magas állású személyek is belekeveredhetnének; ha nagyon firtatnák a mozdító erők kútfejét, még internacionális kérdéssé fajulhatna el e sérelem; lehet, hogy maga a walesi herceg is kompromittálva lenne általa, s az mégis az angol trónörökös, s Anglia ez idő szerint barátságos nagyhatalom; lojális embernek magánsérelmeit alá kell rendelni magasabb állami tekinteteknek, azért kéri is a jelenlevő urakat, hogy tartsák e kényes természetű felfedezést titokban.

Azok meg majd a fejük tetején ugrottak ki az elfojtott nevetésvágy miatt.

Napóleon öcsém aztán csak azért se mondta el neki, amit már azok tudtak. A többieknek sem esett meg rajta a szíve. Az már a rurális gyönyörűségek közé tartozik: lóvá tenni az újságírót.

Kolompi úrnak pedig hát igen nemes intenciói voltak Napóleon öcsém irányában. – Karjába ölté karját s félrevonta magával az ablakhoz.

  • Ön tehát elhagyja a megyei pályát? – kezdé a belekötést. – Nem is az ön tehet-ségeihez való az. Önnek a magasabb politikai küzdtért kell választania, ott az ön karrierje.
  • Igaz a! – szólt Napóleon öcsém felsóhajtva. – Csak akadnék olyan mesterre, akinél az inasesztendőt kitöltsem.

Kolompi megszorítá a karját, s protektori hunyorítással súgá:

  • Itt vagyok én. Rég szándékom új fiatal tehetségekkel felfrissíteni a lapomat.
  • Igazán? – szólt Napóleon gyermeteg örvendezéssel. – Befogadna a műhelyébe úgy holmit tenni-venni? Aztán nem vernek meg, ha sok papirost elrontok? Mi lesz a kötelességem? Nekem kell-e a sajtóhibákat belecsinálni a lapba? Csak arra kérem, hogy a kisgyereket ne ringattassa velem, mert azt nem szeretem.

Kolompi úr aztán megnyugtatta; először is: kisgyerek nincs a háznál, azután meg nem fizikai működés végett, hanem szép tolláért akarja őt megnyerni.

  • Az igaz, hogy nagyon szép toll – szólt önelégülten Napóleon öcsém. – Magam lőttem azt a darut a töbörcsöki pusztán.

Kolompi úr sietett felvilágosítani, hogy nem a kalapja mellé dugott tollról van szó, hanem az írótolláról: melyre Napóleon öcsém ismét becsületes őszinteséggel bevallá, hogy biz az ő írótolla olyan csúnyát fog, mint a macskakaparás; de e strupulusa nagy rögtön el lett enyésztetve Kolompi úrnak azon felfedezése által, hogy valamennyi híres publicistának mind fertelmes kalligráfiája van. – Végre észrevette Kolompi úr a mókázást: akkor hátba vágta Napóleont, s azt mondta neki, hogy beszéljen vele komolyan. Ő mint vezércikkíró főmunkatárst akarja őt lapjához szerződtetni, egyenesen azon kifejtett nézetek miatt, amiket az imént közrebocsátott. Aki annyira érti in theoria, hogy mint kell az ellenséggel elbánni, annak in praxi még jobban kell érteni.

Erre aztán Napóleon öcsém egyszerre igen komoly arcot öltött, és kezet adott rá.

  • Ha az igaz ügyért kell küzdeni, akkor szívesen felajánlom szerény tehetségei-met.

Ez már okos beszéd, s beillik egy kezdő képviselőjelölt programjába.

  • Aztán illő díjazás is jár vele: a „Jerichói Kürt” havonkint kétszáz forintot fizet.
  • Ah, az nagyon sok lesz! – szabadkozék Napóleon öcsém. – Hisz annyi fizetése egy alispánnak sincs. Ha azt megtudják, minden szolgabíró otthagyja a hivatalát, elmegy újságírónak, s idő jártával annyi lesz a lapszerkesztő Budapesten, mint Nagyváradon a gubás.

Kolompi úr sietett őt megnyugtatni, biztosítva afelől, hogy van gondoskodva róla, hogy a fák bele ne nőjenek az égbe, s magában megbírálta ezt az együgyű falusi talentumot, aki elég naiv ki nem találni, hogy a számára felajánlott havidíj a herceg gráciájából kerül, ki mindkettőjük patrónusa, de ki jót tenni csak kerülő úton szokott, álcázva, idegen kéz által. Pedig bizony Napóleon öcsém azt is kitalálta már, hogy ez a havi kétszáz forint a hercegnek alighanem ötszázba kerül, mert Kolompi úrnak csak le kell belőle desztillálni a maga provisióját.

  • Áll az alku!

Kolompi úr aztán sietett a jelenlevőknek egyenkint bizalmasan elmondani, hogy milyen jó acquisitiót csinált. Viszi Napóleont magával. Most kell már majd a „Jerichói Kürt”-öt megnézni!

Az ifjú Zárkány pedig azt súgta az orvosnak:

  • A herceg tehát azt akarja, hogy menjek el innen.
  • Mert az önre nézve jobb lesz. (Az orvos, ha olyan emberre akadt, akit szeretett, Demosthenes volt, tudott beszélni.) Rá nézve pedig rosszabb. Ön mindig földerítette. De a hercegben nincs semmi önzés.
  • Majd gondoskodom a mulattatásáról ezentúl a „Jerichói Kürt” útján.
  • Ah – a legunalmasabb lap a világon!
  • Majd mulatságos lesz az, csak egyszer én kapjam a hónom alá a dudáját.

A befejezés nem váratott magára mely minden családi vígjátéknak a végét képezi, ti. az ebédre meghívó szózat. A herceg előjött kabinetjéből, karján vezette Rafaelát, ki mindig maga szokta atyját az asztalhoz meghívni. Az urak sorfalat képezve üdvözlék a közöttük ellebegő tündéri jelenséget, ki a viszonzás alatt egy észrevevő pillantást vesztegetett el Napóleon öcsémre. Az urak rangfokozat szerint követték őket az étterembe, hová a túlsó lakosztályból madame Corysande és Lívia kisasszony is megjelentek. Az asztalnál mindenki megtalálta a saját nevét a terítéken, tudta, hova üljön. Az asztalfőt Rafaela hercegnő foglalá el, jobbján ült a prépost, balján a herceg; átellenben az asztal végén Napóleon a két házi hölgy között.

  • Az urak olyan sokat nevettek ma – szólt Rafaela szomszédjához. – Felhallat-szott hozzám az emeletbe.
  • S őkegyelmessége is osztotta a jókedvet – mondá az orvos.
  • Óh, az Isten áldja meg, aki őt felderítette – szólt Rafaela, gyöngéd kézzel simítva meg atyja homlokát, mintha azt akarná, hogy sohase legyenek azon e búskomor ráncok.
  • De ne áldja meg! – sietett ellenvetni páter Timót. – Mert a mi rovásunkra történt. Mindnyájunkból komédiát csinált megint, még belőlem is!
  • Kicsoda?
  • Hát ki más, mint őkelme ott ni! Az én antipodesem.

Napóleon szembeszállt a váddal.

  • Miért ellenlábasa, páter Timót?
  • Azért, mert ön mindig hazudik, én pedig mindig igazat mondok.
  • Ami bizony nagy virtus, mikor az embert az ornatus megvédi az igazmondás minden kellemetlen következményeitől.
  • Ecce! – szólt a prépost felserkenten – ez igaz volt. Lám, nekem tud igazat mon-dani.
  • Mert ön is igazat mond nekem.
  • Holott ezer embernek sorba tud hazudni.
  • Mert ezer ember is sorba teszi azt velem.
  • Tehát aki önhöz igazlelkű, ahhoz ön is tud hű és igaz lenni?
  • Bizonyosan.
  • Mindenkihez? Utriusque sexus?
  • Ad internecionem! – Bizonyítson mellettem, drága jó madame Corysande!

Mme Corysande olyan jó volt, hogy azt mondta rá: „igen!” Amin aztán a prépost nagyon nevetett, madame Corysande pedig elpirult.

Rafaela pedig fogta a kis arany sóhintőt az étszerei zsámolyáról, annak a hegyes nyelével felírta e szókat a menülap tiszta oldalára: „utriusque sexus” – „ad internecionem”. E szavakat majd ők Líviával, egy szótár meg egy nyelvtan segélyével ki fogják hieroglyphozni, s megtudják belőle, hogy az első azt teszi, hogy „mindkét nembeliekhez”, a másik pedig azt, hogy „halálnak haláláig!”

Napóleon öcsémnek a figyelme az egész ebéd alatt teljes mértékben madame Corysande-nak volt szentelve. Őt igyekezett mulattatni. Bal oldali szomszédnéját, Lívia kisasszonyt alig tüntette ki egyébbel, mint hogy a poharát obligát udvariassággal néha-néha megtölté.

Ebéd után a társaság átvonult a társalgóterembe. Rafaela hercegnő ismét atyja karján, Napóleon öcsém madame Corysande-ot vezette.

A társalgóterembe érve azonban, egyszerre szemközt találta magát Rafaelával. A hercegnő kereste őt.

Rafaela, két kezét egymásra téve, megállt Napóleon előtt, s azt kérdezé tőle:

  • Ön szolgabíró?
  • Nem többé, hercegnő; már leköszöntem.
  • S miért tette azt?
  • Diplomáciai cselfogásból. Megelőztem vele, hogy a közgyűlés letegyen.
  • S mit fog ön most kezdeni?
  • Beállok valami úriházhoz lengyelnek.
  • Mi az?
  • Az egy fölöttébb szükséges ember egy magyar háztartásnál, aki a háziúrral együtt vadászik, az asszonyságot mulattatja, a jó boroknak becsületére válik, pótolja a családban a tékozló fiú helyét, este a whistpartie-t kiegészíti, nappal siratja a hazát, a becsületért megverekszik, beszél franciául, úgy, hogy csak maga érti, s nem haragszik érte, ha az ismeretlenek grófnak címezik.

A hercegnő e tréfás öngúnyt e szemrehányással feddé meg:

  • Önt Napóleonnak hívják, nemde?
  • Nem egészen. Én csak Leonnak írom magamat.
  • S miért?
  • Hogy megmutassam, mily méltó utódja vagyok apámnak. Nekem nem maradt más örökségem, mint egy nagy keresztnevem. Én még annak is el tudtam költeni a felét.
  • Ah, az nem szép öntől, hogy atyjáról tiszteletlenül szól!
  • Kiszámított ravaszkodásból teszem. Mivelhogy a Sion hegyén ránk oktrojált tíz parancsolat hosszú életet ígér azoknak, akik atyjukat tisztelik.
  • Még életunalom is! Tudja ön, hogy az férfihoz nem illik. Akinek annyi módja van magát újjáteremteni, utat törni minden új világba. Nem választott ön életpályát?
  • De igen: szeretnék – úgy – főispán lenni, vagy nagykövet, vagy miniszter.

Amilyen komoly arccal ezt Leon elmondta (kit már ezentúl mi is így fogunk nevezni), olyan komolyan fogta fel azt Rafaela.

  • Ez igen szép kitűzött cél. De avégett, hogy a magasra eljusson, elébb alant kell kezdeni.
  • Úgy hiszem, elég alant kezdtem; de ha tanácsolja a hercegnő, még lejjebb is megyek.
  • Először hírt s nevet kell szerezni.
  • Az már van. El vagyok ismerve a leghíresebb cotillonvezérnek a vármegyében. Nagy celebritás vagyok: ha muzsikálnak; az a kár, hogy nem muzsikálnak mindig.
  • Az sem fölösleges érdem. De ön rajzolni is tud. Erről is hallottam.
  • Óh, akkor bizonyosan áldott jó apám görögdinnyéiről hallott a hercegnő. Mikor jogász koromban szünidők alatt hazavetődtem, feledhetlen ősöm, hogy ne törjem mindig rosszban a fejemet, szüntelen azon törekedett, hogy nemesebb szenvedélyeket tápláljon bennem, hajtott rajzolni, kertészkedni. Ő maga, az úrban boldogult, világhírű görögdinnyetermesztő volt. Én aztán, hogy mindkét szenvedélyt egyesítsem, délutánonkint kimentem a kertbe, s a szép sima görögdinnyéit mind telekarcoltam cifra torzképekkel. Mikor aztán a dinnyék nőni kezdtek, áldott emlékű életadóm rémülve látja maga előtt Cham és Nadar egész albumát a dinnyehéjon megelevenülni. Egyet sem engedett a meggyalázott dinnyék közül asztalára felvitetni; hanem beküldte szekérszámra a városba. Ott meg kapott rajta a közönség. Agióval vették a cifra dinnyét. Erről lettem hírhedtté, hercegnő.
  • Nem csupán erről – szólt Rafaela, ki el sem mosolyodott Leon adomáján. – Vannak, akik emlékeznek az illusztrált folyamodásra, mely a főkorlátnokságnál oly nagy hatást tudott eszközölni.
  • Ez a vétkem még nem jő beszámítás alá, hercegnő; kiskorú voltam, mikor azt elkövettem.
  • Én, ha férfi volnék, s erős tehetségem volna hozzá, festő lennék. A festő a legfüggetlenebb úr a földön.
  • Igaz, hercegnő; hanem a leghíresebb festő sem más, mint csupán festő. Abból nem lesz miniszter. Íróból még lett néha miniszter, színészből is, sőt nyomdászból és szabóból is, de festőből soha még eddig.
  • Hát mért nem lesz ön író, színész, nyomdász vagy szabó?
  • A két utóbbi kvalifikáció csak Amerikára szól. Színész nem lehetek a termetem-nél fogva. Hisz a suffiták mindig eltakarnák fejemet, s az arcjátékomat csak a zsinórpadon élvezhetnék.
  • Az nem igaz, ön nem magasabb nálamnál többel, mint két ujjnyival.

Valóban, amint így szemközt álltak, önkénytelen eszébe jutott a rájuk nézőnek, hogy ez a két alak nehezen talál a világban ilyen magához illő más párt. Leonnak most már emelten kellett tartania a fejét, hogy szembenézhessen azzal, akivel beszél.

  • Marad az író. Nos?
  • Megvallok mindent, hercegnő. A bűnbánó vallomás fele útja a megjavulásnak. Én éppen azon merényleten töprenkedem, hogy eladjam a lelkemet.
  • A lelkét? Kinek?
  • Egy igazhitű keresztyén rabszolgatartónak, a „Jerichói Kürt” érdemdús szerkesztőjének, aki azt ígéri, hogy felváltja a napóleonomat péterfillérekre.
  • No, és ön gondolkozik rajta, hogy elfogadja-e?
  • Nagyon meggondolom. Hercegnő, én ismerem mindenféle módját a pénzkeresésnek, mely a törvény által nincsen üldözve: eltagadni az adóköteles tárgyat a finánc elől; elnyerni kártyán a jó barát pénzét; eladni gavallérosan a vak lovat épszemű helyett; felvenni a diurnumot, s nem dolgozni érte semmit, de mindezek között legádázabb vállalatnak tartom azt, hogy egy ember előálljon, s azt mondja ezer embernek: „nekem most jutott eszembe valami, amit én leírok; ti pedig ezeren fizessetek nekem azért, hogy ezt el hagyom nektek olvasni”. Hiszen igaz, hogy mindig szerettem elbolondítani, akivel tehettem, de annak mindig én adtam meg az árát; nem tudom, hogyan szokom meg, hogy az a jó becsületes nép, akinek publikum a neve, ezentúl nekem fizessen azért, hogy őt mindennap elámítom.
  • De hát tegye ön az ellenkezőt. Mondjon igazat. Nézze az érem túlsó felét. Aki egy nagy eszméért küzd, az nem ámítja, hanem vezeti a népet, s ez nemes, magasztos hivatás.
  • Leteszem a pajzsomat, hercegnő, s nem védem magam: ez valóban úgy van. De éppen azt nem tudom, hogy van-e bennem elég erő e nagy hivatáshoz? Számíthatok-e magamra, hogy megközelíthetek egy célt, amelyhez háttal fordulva indulok el?
  • Hisz a föld gömbölyű. Ha valaki folyvást nyugatnak tart, egyszer bizonyosan eljut keletre.
  • Tökéletesen igaz, hercegnő, de éppen az a kérdés, hogy a hosszú úthoz lesz-e bennem elég kitartás?
  • No és ki fog önnek e kérdésre megfelelni?
  • Majd tanácsot tartok elébb a védszentemmel.
  • Védszentjével? Gondolja meg ön, hogy én vallásos vagyok, s ha e szóval tréfát űz ön, úgy kettőt sért meg: a szentet és engem.
  • S inkább minden szenteket, mint önt, hercegnő. De Isten őrizze ajkaimat attól, hogy e szóval tréfáljak. Van egy védszentem, akit annyira tisztelek, hogy még imádkozni sem merek hozzá, még invocálni sem merem. Könyörgetlenül száll le hozzám, mikor kétségek között vagyok. Látogatása nem álom, hanem „jelenés.” Buzdít vagy lebeszél, vigasztal vagy megfedd, s amit tanácsol, azt követem vakbuzgón. Isten engem!

E szavak alatt a hercegnő érezé, minő hatása van a földi halandók szemei sugárzatának a mennybeli angyalokra, ha szemeikbe néznek.

  • Mi a szent neve? – kérdé a hercegnő a varázs alatt.

Most lesüté a szemét Leon, s nem nézett Rafaela szemébe többé.

Aztán halkan mondá:

  • Az egy nőnév.

Rafaela jónak látta végét szakítani a beszélgetésnek.

Az a diadala már megvolt, hogy a szarkazmusokkal vértezett embert kényszeríté páncélját letenni, s az érzés selyemköntösében jelenni meg a küzdtéren. De azt még nem tudta, hogy megsebesítette-e őt?

„Az egy nőnév?”

Tehát van egy nőnév, mely egy férfira nézve oly kimondhatatlan, mint a hithű mozaita előtt az „Úr”-nak neve. Ez nem kérkedés, ez meghódolás.

Rafaela attól tartott, hogy nem fogja magának megtilthatni, hogy álmában meg ne jelenjen Napóleon előtt, ahogy ő mondta, könyörgetlenüI, és tanácsát el ne mondja neki.

Büszkesége talált ki valamit az ellen.

  • Madame Corysande, nekünk még ma utaznunk kell – figyelmezteté társalkodónéját.
  • Én készen vagyok.

Napóleon megcsókolá madame Corysande kezét.

  • Kérem, madame Corysande, adja át e kézcsókomat a hercegnő anyjának, s mondja meg neki, hogy ez búcsúzó tisztelgésem. Holnap eltűnök e vidékről.
  • Hová megy ön?
  • Vagy előre: Európát elfoglalni, vagy vissza: Szent Ilona szigetére.
  • Honnan tudja ön, hogy mi anyámhoz készülünk? – kérdé tőle hidegen a hercegnő.
  • Az indulás késői órájáról.

A hercegnő sietett búcsút venni a társaságtól. Atyjának megcsókolta a kezét és arcát, s valamit súgott a fülébe. Azután a másik két nővel együtt eltávozott.

Tartott tőle, hogy ez az ember minden gondolatját kitalálja; még tán arra is rájön, hogy ő most azért rándul át anyjához, mert ott egész éjjel nem feküsznek le, s így meg lesz óva attól, hogy vele álmában, büszkeségének ellenére, találkozzék. Az hadd álmodjék őróla, de az álom viszonozva ne legyen.

Aztán arra gondolt, hogy ez az ember mindenesetre meg van már sebesítve. Az a kérdés, hogy hová fog futni sebével? Ha ki a világba, úgy az ösztönül fog szolgálni neki, hogy magasra törekedjék: egyik fényes polcot a másik után elfoglalja; lángésszel, szorgalommal a mindennapi emberek feje fölé emelkedjék, visszaszerezze, amit ősei elvesztettek; láthatóvá tegye magát s ez jó lesz ránézve. Ha pedig vissza fog futni sebével az erdőbe, hát jól van, ott majd elzüllik, elpusztul, s meg lesz rajta bosszulva az a sok gonosztett, amit ő követett el másokon.

Negyedóra múlva útban volt a hintó a két hölggyel Etelvár felé.

AMIT EGY NŐ BESZÉL EGY LEÁNYNAK

  • Ah, a kedves madame Corysande! Comme elle est charmante! Milyen régen kívántam önt már látni. Önt mindenki magasztalja előttem. Szép tudományú hölgy. Vous êtes mariée? Jamais? Annál jobb. Csakhogy elhoztad őtet hozzám, te „aranyfácán”. Az Isten áldjon meg, hová nősz még? fel az égbe? Hajolj le egy kicsit, hogy megcsókolhassalak! Bohó! Most meg letérdel. Térden is majdnem oly magas, mint én. No jól van. Elmehetsz. Veled nincs mit beszélnem. Te nem hallgatsz oda. Eredj zongorázni. Jó volt a zongorát feltalálni azoknak a számára, akik nem szeretik a gondolatokat. Eredj, verd agyon az eszméidet a billentyűkön. Eredj. Eleget megbámultalak. Majd ha ebédelni akarunk, hívatlak. Itt marad a kedves madame Corysande. Nos, hogy tetszik önnek ez az ócska kastély? Ugye milyen mesebeli vár? A négy donjonnal a négy szögleten, a falai mind végig befuttatva repkénnyel. Nem lepte önt meg, hogy az ablakok mind nyitvák, most szellőztetik a szobákat? A cselédek az udvaron a szőnyegeket most porolják. Nálunk most van reggel. Mikor ott a hársfák közül a lemenő nap ide veti sugarait. Ön bizonyosan megteszi a maga jegyzeteit, kedves madame Corysande. Ön okos, figyelmező hölgy. Nálunk este kelnek, s reggel feküsznek. Ez így van jól. Az éjszakai élet jobb, mint a nappali. Télen úgysem nagy a különbség. Akkor az ember nappal sem lát mást, mint egy alvó természetet. De nyáron nappal a hőség kiállhatatlan, az ember izzad, egyik kezével mindig a napernyőt kell tartania, csak naplemenet után lehet szabadon lélegzeni. Ha egész nap szél fú, pedig nálunk mindennap fú, éjjelre lecsendesül. Nappal tele van léggyel minden szoba; éjjel azok is alusznak. Nappal az ember az egész világot megkapja ráadásul az ébrenléthez. Minden ember jön, megy, kiabál körülöttünk, akire semmi szükségünk nincsen, aki csak alkalmatlankodik; éjjel nincs körülöttünk más társaság, csak amit magunk válogattunk össze: a többi lefeküdt. Nappal az ember az egész láthatárt körül látja, s arról, amit lát, százféle gondolat tódul kedélyére; olyan gondolat, amivel nem örömest foglalkozik; éjjel pedig csak azt látjuk meg, amit szándékosan meg akarunk lámpánkkal világítani. Aztán meg fordítva: aki éjjel alszik, az mintha el volna temetve. Nem elég, hogy nem lát: még sötétség is van körülötte. Mikor e sötétségben az ember fölébred, olyan nyomasztó azt tudni, hogy most az egész világ alszik. Számlálni az ébrenlét alatt az óraütéseket, s elborzadni annál a gondolatnál, hogy most éjfél az idő. Gondolkodni az ismerősről és az ismeretlenről. Eszébe jutnak az embernek a rémmesék és Pitaval bűntörténetei. Azoknak az ideje van most. S nem találni meg az elveszett álmot többé a nyugtalan szívdobogástól. Míg nappal az alvásnál oly megnyugtató érzés, hogy most az egész világ ébren van; zsibong, munkál, örül, s ha üt az óra (az én hálószobámban öt ismétlő óra van, mindegyik három perccel elébbre igazítva, úgy, hogy minden óranegyedet ötször hallok elkondulni), akkor a tizenkét óraütéssel is, ha fölébredünk, az jut eszünkbe: most ül le jól megszolgált ebédéhez az emberiség munkás része; most áldják milliók az Istent, ki asztalukat megáldotta; s valahányszor álmunk félbeszakad, mindig megtaláljuk annak folytatását az ablaktáblák hasadékain beszűrődő napvilág vékony sugarainál. Ön meg fogná ezt az életet szeretni, madame Corysande, ha gyakran eljönne hozzám. Én kérem, hogy gyakran jöjjön el hozzám. Itt is marasztalnám, de tudom, hogy nagy szüksége van önre ennek a nagy gyereknek. Valóságos nagy gyerek! Ez az aranyfácán. Olyan túlhalmozott minden szépségekkel, mint egy aranyfácán, és éppen olyan semmire egyébre nem való, mint ránézni. Ennek az arca még hetven esztendős korában is olyan lesz, mint most. Ilyen semmit se kifejező szépség. Akarja ön látni, milyen voltam én az ő korában? Jöjjön velem, megmutatom az arcképemet. Barabás festette tizennyolc éves koromban. Semmit sem szépített rajta: még a termetet egy kissé vaskosabbra vette. Műértők azt mondják, hogy ez csak látszat, a fehér öltöny a festményeken a derekat vastagabbnak tünteti fel. No nézzen ön ide. Ugye menynyire nem hasonlít a mostanihoz? Ne mondjon semmit bókot. Én jobban megvénültem, mint koromhoz illik. S ennek tudom az okait. Sok fizikai szenvedést álltam ki. Egy gyermeket szültem és szoptattam. Egy másikat elvesztettem. Az rettentő szenvedés egy nőre nézve. Avez vous des enfants? Ah, ah, pardon. Hisz ön nincs férjnél. Elszóltam magamat. Bocsánat, oly feledékeny vagyok. De az arcvonások elváltozásának egyéb okai is vannak. Az arcnak minden izomszalaga egyegy különnemű indulat behatására jön önkénytelenül mozgásba, s ez fejezi ki az érzelmet. Akinek arca nagyon fogékony az indulatkifejezésekre, s érzésein nem tud uralkodni, annak arcán idő jártával egészen megosztoznak a szolgálattevő izomszálagok, s megannyi jellemző kígyóvonalt örökítenek meg rajta. Jöjjön csak, kedves madame Corysande, ide a tükör elé: hadd mutatom meg önnek, hogy lesz a fiatal arcból az indulatok befolyása által vén arc. Nézze ön, itt a homlokán, ha erősen figyel valamire, s homlokizmait felvonja, támad három paralel fekmentes kígyóvonal. Ha haragot fejez ki, három függélyes vonal fut alá. Ezeket mind diagonálban érinti az a ránc, mely a fél szemöld integető felhúzásától ered. A jókedvű nevetés, s még inkább a kritizáló hunyorgatás támasztja a szemszögletből kiinduló négy legyezőforma redőt. A gúny támasztja ezt a hármas karéjt az orrcimpák fölött, s a kínszenvedés ezt az állkapocsszeglettől az ajkszegletig húzódó redőt, a duzzogás a felső ajk fölött képezi ki az összetörekvő redőcskéket, míg a tetszelgés mély bevágásokat támaszt az ajkszegletek körül. A fitymálás kifejezése az egyik arcgödröcskét alakítja át mély árokká, s azzal egyúttal félképűvé teszi az arcot, míg a sok sírás koncentrikus ívekkel fogja körül az áll környékét, végre a gőg megkettőzteti a tokát. Lássa: ez az én arcomon mind megvan. Mind láttam őket támadni, kifejleni; magam is siettem az öregbítésükhöz azáltal, hogy indulataimon nem tudtam uralkodni. Ezért mondta azt a párizsi híres művész, kivel le akartam magamat arcképeztetni, hogy lehetetlen az arcomat eltalálni, mert az minden ülésnél más. Vigyázzon ön magára, madame Corysande. E tekintetben tanuljon Rafaelától. Más egyébben őneki kell öntől tanulnia. Mert az egy tudatlan és tudvágy nélküli teremtés. Akar-e ön felvilágosítója lenni, édes jó madame Corysande?

Ez volt az első pihenő, ahol madame Corysande-nak alkalma nyílt szóhoz juthatni.

Madame Corysande oly megzsibbasztva érzé magát, mint mikor egy primadonna assoluta meghall énekelni egy másik művésznőt, aki őt egy egész olymppal felülmúlja. Madame Corysande eddig azt hitte, hogy ami az előadásí tehetséget illeti, abban ő az utolérhetetlen nagyságok közé tartozik, s íme most talált egy vetélytársra, akivel szemben a párbeszéd nem lehet más, mint az egyik fél által tartott, s a másik által „oui”-val és „non”-val megszaggatott monológ.

  • Jawohl, duchesse.

A beszélgetés németül folyt, franciával vegyest.

  • Ön igen okos hölgy, madame Corysande. De ugyebár, az okosságot nem adják ingyen? A férfi késő vénségeig tanul, az adja neki a fölényt a nő fölött, akit gyermekkorában megtanítanak egyre-másra félig-meddig, s amint egyszer bemutatják a világnak, be van zárva a háta mögött a propylaeum: azontúl nem tanul semmit. Könyvtára regény- és travellerirodalom. Kitől tanuljon még valamit?
  • Igen hercegnő. Hanem auto-
  • Az autodidaxie, akarta ön mondani? (A hercegnő nem engedett neki egy egész szót végigmondani.) Csakhogy az tízszeres fáradságba kerül, s nem is olyan egyéneknek való, akik vagy házi munkával vagy mulatsággal vannak elfoglalva. Ehhez nagy és erős belső ösztön kell, előszeretet valamely szakmához, különben a ferde választás egyoldalúvá, a mindent összetanulás kiállhatatlan tudákos polihisztorrá teszi az asszonyt. Isten őrizzen a tudákos asszonytól; ahol az leül, onnan férfi, asszony, gyerek úgy szalad szét, mintha a pestist hozta volna magával. – Uti figura docet!

A hercegnő elnevette magát, önmagára mutatva. Olyan kedves volt egyszerre az arca, mikor nevetett, a szétkuszált redők mindegyike harmóniába törekedett jönni egymással.

  • Még a leányom is elszalad tőlem, pedig én neki csak javát akarom. Borzad a praelectióimtól. Igaz, hogy nekem kissé brusque előadásom van. Nem vagyok cicomázó. Nem szeret egy helyben ülve maradni mellettem.
  • Hercegasszonyom! Talán peri…
  • Igen, peripateticus módon (dehogy engedte neki a szót egészen kimondani). Ez a legjobb tanrendszer. Két hölgy, teszem föl, együtt sétálgat a parkban. Egy pókháló ötlik szemükbe, melynek központját egy superbe nagy keresztespók foglalja el. Ott megállnak. Kis idő múlva a kerekre kifeszített háló egyik szélén egy felényi nagyságú pók jelenik meg. Félénken közelít a másik felé. Az lábait összehúzva mozdulatlanul vár reá. A kisebbik pók egyre közelebb jön, tartózkodó rukkolásokkal. Kétszer-háromszor körültáncolja spirálkörben a nagyot. Annak pedig nyolc szeme van; mindenütt rálát. Most egészen közelébe ér. Akkor a nagy pók hirtelen szétpeckeli a lábait, mire a kis pók ijedten szalad le a hálóról, és siet elbújni a falevelek közé. Ekkor ön megmagyarázza a tanítványának: „Nézze kedves, ez egy jelenet a pókok házaséletéből. Férj és nő. De itt korántsem a férj az erősebb, hanem a nő. Ez a hatalmas nagy pók, akié az egész selyempalota, az asszonyság; az a félénken közelítő pedig, akinek a kuckóban a helye, az az úr. Ha rossz kedvében találja az úr az asszonyságot, az őt elkergeti, sőt ha megkaphatja, meg is öli”. Erről aztán áttér ön a corollariumokra és applicatiókra!
  • Ah!
  • Vagy pedig együtt ülnek a hímzésnél. Két légy a levegőből egyszerre lecsapódik a kartonra eléjük. Arról ön alkalmat vesz magának elmondani a „légy fiziológiáját”. Csak nem mosolyog ön azon, madame Corysande, amit mondok? A légy alkotása a legfenségesebb tanulmány. Az egy kiváltságolt lény a világon. A teremtés remeke! – Ha az ember azt mondhatja magáról, hogy ő a világ „ura”, úgy a légy elmondhatja, hogy ő a világ „úrnője”. – S ezt ön megmagyarázza neki.
  • De hercegnő! Én nem tudok semmit a légy fiziológiájáról – kiálta fel elszörnyedve madame Corysande.
  • Ah, menjen ön! Ön tudja azt nagyon jól! De hát miről beszélünk? Lehet-e botanikát tanítani a hím és nő ismertetése nélkül? Van valami haszna az ismeretlenségnek? Tudatlanságban kell-e nevelni a leányt, hogy jó erkölcse legyen? S csak addig kell-e tartani a jó erkölcsnek, amíg az ismeret megjön? Ez a tan érhet valamit a munkás polgárosztály leányainál, kik, ha szépek, sok csábnak vannak kitéve, s azért nekik jobb férjhezmenetelükig nem tudni semmit, ami női hivatásuk fiziológiai oldalát illeti; férjhezmenetelük után pedig őrizheti őket a férj, kihez az élet minden fázisában hozzá vannak varrva. De miért tartják rejtve a természet megtudásra méltó titkait azon körök leányai előtt, mikben a rang, gazdagság, megszokás a mindennapi csábokat lehetetlenné teszi, s akiknél az ismeretlenség nem biztosítja örök időkre a női erényt, mert később a férj és nő egészen külön szférában élnek; s a nőnek mégis mindig minden esetben szilárdnak kell maradnia? Mit használ egy hercegkisasszonynak nem tudni azt, amit megtudni veszedelmes egy polgárleánynak? És elvégre is a női erényt nem az ostoba ártatlanság őrzi, hanem a bennszületett szívbeli büszkeség. Egy polgárleány is lehet diadalmas minden csáb ellenében e szívbeli büszkeséggel, s ennek hiányával lehet egy hercegnő is luxuriőz. Daphne, a nimfa, meg tudta védeni női büszkeségét az erdőn maga a „Nap” ellenében; míg Danae, a királyleány, a zárt kastélyban, még csak az eső ellen sem.

Madame Corysande mégiscsak kíváncsi volt rá, hogy mi lesz mindennek a vége.

  • Madame Corysande, kérem önt, nehogy azt higgye, hogy én itt száraz pedagó-giai vitát akarok önnel előidézni. Én, mint anya beszélek önhöz, saját leányom fölötti aggodalmaimban. Nem vagyok én túlfeszített agyú. Ámbár nem volna csoda, ha az eszem összezavarodott volna azok miatt, amiket szenvedtem. Mert nem a csapás nagysága teszi a szenvedést naggyá, hanem a fogékonyság annak átérzéséhez. Gondolja meg ön, hogy a legnagyobb boldogság küszöbén álltam, ami egy nőt idvezít, s akkor egy könnyelmű, oktalan tett: egy pohár hideg víz, egy nyitott ablak, talán egy fölhevülés, örökre megfosztott egész várt paradicsomomtól. Mert engemet is tanítottak táncolni, zongorázní, festeni, öt nyelven beszélni, öltözködni; hanem arra nem tanítottak, ami a nő életében a végcél: hogyan kell nem lenni gyermekgyilkosnak.

Madame Corysande homloka kezdett verejtéket izzadni. Sejtette már, hogy hová megy ki ez az értekezlet. – Avez vous des enfants?

  • Még mindig nincsenek, hercegnő – felelé madame Corysande ecetesedni kezdő kedéllyel.
  • Az baj. Mert így nagyon körülményesen meg kell önnek mindent magyaráznom. Lesz ön szíves velem az olvasószobámba jönni?

Kénytelen volt vele.

Az olvasószoba az emeleten volt, éppen azon terem fölött, amelyben Rafaela zongorázott. Felhangzottak onnan alulról a változatok, amiket Chopin ábrándjaiból játszott.

A kastélyban már meggyújtották a lámpásokat, minden terem ki volt világítva. A legtöbb szobának nyitva volt hagyva az ablaka, s azon keresztül az éjjeli lepkék minden fajai tódultak be körülrepkedni a lámpásokat; néha egy-egy denevér is besuhant, a maga zegzugos röptével bekalandozva a világos termet. A hercegnő nem félt attól. „Ezek az én fecskéim”, mondá.

Künn a ligetben hangversenyeztek az éj dalnokai: a csalogányok.

Gyönyörű éjszaka volt, a hold végigsütött a szobákon, a lámpáktól vetett sárga árnyékokat ezüstkék árnyékokkal kettőztetve.

A hercegnő rendeletet adott komornyikjának, hogy a reggelit mindkettőjük számára vigyék fel az olvasóterembe. Rafaelának nem kell: ő nem szokott reggelizni (ti. este).

Madame Corysande is elengedte volna azt a reggelit, mert elébb is egy tojást kellett meginnia nyersen, azután meg teát kapott, amiről nem tudta kitalálni, hogy ambra van-e benne vagy ánizs; azután egy csigahéj alakú csészében valami gyanús rezgő anyagot kellett leküzdenie, ami alighanem héjastól összetört kerti csigák kocsonyája lehetett, s mellé pirított kenyérszeletkék vártak reá, mik meg voltak kenve valamivel, ami erősen gyanús volt arról, hogy azt valaha tengeri pók rejtegette csontkarjaiban.

A hercegnő leeresztette az ablakok elé a függönyöket. A tudományos értekezéshez nem volt szükség az éjjeli lepkékre.

Gyönyörűen berendezett könyvtár volt ott: de ijedelem fogta el madame Corysande szívét, amint a könyvek sarkán a címeket kezdé olvasgatni. Ez neki igazán „étrange” irodalom!

A hercegnő legelső ismertetésül kiválasztott számára egy bonctani atlaszt, melynek a legelső felnyitására madame Corysande-ot az ájulás kezdte kerülgetni. Nem! Soha rézmetsző vésűje rettentőbb működésre nem használtatott fel, mint ezeknél az ábráknál.

A hercegnő magyarázott. Madame Corysande kékült-zöldült.

  • Mert, lássa ön, madame Corysande – szólt a tudományos magyarázat közben a hercegnő –, a mi nőnevelésünknek halálbűne az, hogy a leányoknak csupán a szellemi kimívelésére gondolunk, s a testet, az állatot elmulasztjuk rendeltetéséhez megfelelőleg kifejteni. Ezen mulasztás következményei aztán a boldogtalan házasságok. A fizika erősebb az etikánál. Erény és erkölcs vele születik a nővel: azt nem kell neki tanítani, de az életszervezet ismeretét: a belső organizmus csodálatos összműködését kell vele megismertetni. Látja ön, mivé lettem én amiatt, hogy az ismereteket annak idejében megszerezni elmulasztottam? A világból száműzött halott. Hasonló sorstól szeretném megmenteni egyetlen leányomat. De neki hiába beszélek e tárgyról. Ő egy rigó! Figyelni sem tud előadásomra, mindig kacag rajta, s ha öt percig magyarázok neki valamit, felugrik és elszalad. Azért nagyon szeretem, hogy önnel beszélhetek. Én önnek magyarázok meg mindent, s ön aztán enseigne-olja Rafaelát. De talán nem is kezdtem eléggé a dolgok alfáján? Ismeri ön a nőalkat struktúrájának alapzatát? Nem? Akkor én mutatok önnek egy nőalakot a maga primitív valóságában.
  • Dieu! – rezzent fel galvanizáltan madame Corysande: Une dame sans habits?

A hercegnő egy szekrény elől félrehúzta a függönyt.

Attól aztán, amit abban látott, nem elpirulni, de elsápadni volt oka madame Corysande-nak. Az az asszonyság egy csontváz volt.

E látvánnyal találkozni különben sem minden emberre nézve kellemetes: de ami madame Corysande-ra nézve még behatóbbá tette az élvezetet, az, hogy neki a női csontváz minden egyes porcikájának rendeltetését, előnyeit, hátrányait apróra végig kellett tanulmányozni, s ha elfordította a fejét, akkor azt még egyszer megmagyarázta neki a hercegnő. Született bonctanár volt!

Soha még harangszó oly szívből üdvözölve nem volt, mint a tízórai, mely a misére jelt adott, s félbeszakítva az előadást, madame Corysande-nak e spanyol inkvizítori tortúra alól felszabadulást hozott. A hercegnő ájtatosságát a tudományos szenvedély sem csorbítá meg.

  • Menjünk most a kápolnába – szólt helyre téve természettani könyveit, s ima-könyvét keresve elő, ami azon gyönge reményt gerjeszté madame Corysandenál, hogy talán már most a praelectió be van fejezve.

Rafaela hercegnő nyitott be az ajtón; de csak a fejét dugta be rajta, előrebocsátva a tudakozó kérdést.

  • Csak ketten vannak önök vagy hárman?
  • Csak ketten! – mondá a hercegnő, a csontváz elé húzva a szőnyeget. – Te Loripapagáj! Csak két szót tud, s azért azt hiszi, hogy beszélni tud. Rafaela bejött s maliciózus nyájassággal kérdé madame Corysande-tól – Nos, hogy tetszik önnek anyám könyvtára?
  • Rettenetes szép.
  • Mit értesz te hozzá? Te aranyfácán! Neked ha nem regény, hát nem könyv. Nesze, hozd az imakönyvemet. Ez legalább közös olvasmányunk. No nyújtsd karodat. Te óriásnő. Milyen gránátos lett volna belőled, ha férfi volnál. Jer. Imádkozzál, hogy teremtsen az Isten egy hozzád való embert.

A kápolna a kastély bal szárnyán volt, az egyik donjont foglalta el. Belseje fejedelmi pompával díszítve. Művészi remekképek és szobrok a falakon, az oltár körül. De madame Corysande itt sem tudott ájtatos hangulatába beletalálni, a képeknél, szobroknál is mindig az kísértett fejében, hogy ez itt a „musculus buccinator”, ez a „musculus masseter”, ez a „serratus magnus”, ez a „pronator”, ez a „flexor”, et caetera! et caetera!

Fél óra eltelt az ájtatos szertartással.

A kápolnából visszajövet azt mondá a hercegnő Rafaelának:

  • Most eredj tőlünk. Ránk nézve hasznavehetetlen vagy. Tudom, hogy te nem szereted azokat az ételeket, amiket én eszem. Pedig azok specialiter a női rendeltetéshez vannak alkalmazva. Te a magad különc ételeidet szereted. No hát, rendeld meg a szakácsnál, hogy mit készítsen neked külön! Ne koplalj nálam. Eredj, te szép páva.

Rafaela megköszönte az engedélyt, s trillázva futott végig a folyosón.

  • Mi pedig menjünk a múzeumomba.

Madame Corysande könnyebbülten sóhajta föl. Tehát nem a könyvtárba. Mégis használt hát Szent Rókushoz folyamodni. Már ahogy vesszük. A „használás” relatív fogalom. Madame Corysande a „hercegnő múzeuma” alatt képzelt magának egy ritkasággyűjteményt, antik ékszerekből, becses festményekből, régi hímzetekből, viseletekből, bútorokból; porcelánokat, majolikákat, vén emlékeket, ahogy ezeket fel szokta az ember találni előkelő nagyúri családoknál.

Rettenetes csalatkozás várt reá.

Az egy anatómiai múzeum volt. Összeállítva mindazon borzasztó szép remekmintázásaiból a – természetnek, amiken, ha egy kíváncsi laikus végighalad, egy hónapra elmegy a kedve ételtől, italtól, minden felebarátjától és saját magától.

S e borzasztó múzeumban másfél óráig kellett madame Corysande-nak hallgatni és nézni a hercegnő felvilágosításait patológiai misztériumokról, az emberi belső részek titokteljes működésének revelációiról, hipochondriaköltő felfedezéseket, amikkel a jószívű előadó annyira megtölté a madame minden érzékét, hogy az valamennyi megismertetett bajt és nyavalyát érzett már testének minden belső részében.

  • No, lássa ön: az igen jó, hogy önnek elmondhattam – szólt a hercegnő nagyon elégülten. – Azt a nagy aranyfácánt hasztalan hozom ide, mert az felkapja a szoknyájáról a volant, az arcára teríti, hogy ne lásson semmit.

De bizony madame Corysande szerette volna az egész esőköpönyeget a fejére borítani!

  • És lássa ön: ezek azok, amiket az előkelő családok leányainak mindenekfelett megtanulniok kellene. Ezen ismeretek hiánya az alapja minden családi szerencsétlenségnek, oka annak, hogy a férfiak nejeiket elhanyagolják, hogy a nők boldogtalanok. Megjegyzett ön magának mindent? El tudja majd mondani a tőlem hallottakat Rafaelának? Nem felejti ön el ezeket?

(„Tartok tőle, hogy nem”, mondá magában madame Corysande.)

Most értette már, hogy mi volt az értelme annak a szónak, amit Líviától hallott a hercegnő felől; azt is kitalálta már, hogy Rafaela miért nem hozza el anyjához Líviát soha?

Nem vélünk a világtörténelembe hamis adatot becsúsztatni, amidőn azt állítjuk, hogy ez volt az első eset, amidőn egy élő testtel felruházott ember az éjféli rémes tizenkét óraütést mint szabadulása hangját áhította. Madame Corysande úgy volt értesülve, hogy az etelvári kastélyban az éji tizenkét óra kondulására tálalni szoktak. Ez az órakondulás azonban az egész kastélyban szabályszerűen van berendezve. Ahogy más uraság családi orvost tart a kastélyában, akként a hercegnő egy családi órást. A szakács órája három perccel előbb jár, mint az étterem órája. A nőcselédség azt pletykázta, hogy ez a kísértetek confundálása végett van így: azok nem tudják a sok óraütés közül kiválasztani az igazit; a férficselédség ellenben azt állítja, hogy ez a tálalás rende végett van így, a hercegnő csak teljesen kihűlt állapotban engedi az ételeket feladni: ezért a szakács jeladó csengettyűje s a komornyik „le diner est servi” jelentése között hárompercnyi időköz van hagyva.

És ez a három perc időköz még éppen elég arra, hogy a hercegnő madame Corysande előtt legrejtettebb szekrényét a viaszminta múzeumnak felfedezze, s őt ama borzalmas misztériummal contemplative megismertesse, mely II. Lajos magyar király és Macduff életében az első végzetterhes eseményt alkotta.

Madame Corysande-ot a hideg lelte. Néhányszor el akart ájulni.

Egy kastély, tele kísértetekkel nem kínozta volna így meg, mint e borzasztó tudományos előadások.

Még az ebédre hívás után is, amíg a lépcsőn az étteremig lehaladtak, nem szűnt meg a hercegnő az értekezést folytatni materialisztikus életnézeteiről, s megmegállt a lépcsőn, madame Corysande-ot nekiszorítva a falnak, s bebizonyítva neki, hogy minden rossz indulat, szenvedély, jellemgyöngeség a testi életműszerek hibáiból ered; ez a baj ilyen lelki állapotot idéz elő, amaz meg amolyant; s aközben ujjai hegyével gyöngéden érinté áldozatának magyarázat alatt levő alkatrészeit.

Az ebédhez csak hárman jelentek meg. A hercegnő nem volt bőkezű azon kegyével, hogy valakit asztalához ültessen. Madame Corysande-ra nézve az valódi kitüntetés volt. És mindazok, akiket e szerencsében „nem” részesített a hercegnő, valóban mély hálára lehettek ezért lekötelezve: mert a hercegnő rettenetes menüt tartott.

Csak annyit bocsátunk előre, hogy számára minden ételt csaknem só nélkül, de igen sok cukorral készítettek.

Aztán minden ételnek célja volt nála. Hiszen célja van a szegény ember ételének is: az, hogy a gyomrot ellássa. De a hercegnő ételeinek nemcsak a gyomor számára volt nemes küldetésük. Azoknak üdvös hatása számítva volt a test minden életszervezetére: az egyik ide, a másik amoda hatott; azokból az ember nem azért evett, hogy jóllakjék, hanem hogy üdítő, zsongító, lágyító, szíverősítő, vértisztító, izzasztó és álomhozó szereket szedjen be magába, s ha valakivel együtt ebédelt a hercegnő, azzal dicsérte az ételeit, hogy ez erről, amaz arról jó: csak az éhségről nem volt jó egy se; s ha aztán a vendég végigkóstolta az egész patikát, akkor csakugyan fölösleges volt neki kedves egészségére kívánni az ebédet.

  • No te nagy arckép! Kiléptél a rámádból? – ezzel a szóval köszönté leányát a hercegnő. – Valóságos arckép! Mozdulatlan minden vonása. Szoktál gondolkozni valamiről? Érzesz valamit? Éhséget ugye, semmi mást? Szeretsz valakit?
  • Igen. Tégedet.
  • Senkit. Magadat. Nos, mit főzettél magadnak ebédre?
  • Amit a cselédek számára főztek. Az nagyon ízletes. Burgonyaleves és pörkölt hús, tarhonyával.
  • Az pedig egyik sem neked való. A burgonya túlságosan sok fehérnyét ád a vér-nek, a sápkórra tesz hajlandóvá, a paprika pedig izgatólag hat a zsigerekre. Ezt majd magyarázza meg neki, madame Corysande.

De nem hallott abból semmit madame Corysande, mert annak a figyelmét más tárgy foglalta el. Egy gyönyörű nagy fülesbagoly, mely a hercegnő karszékének támlányán gubbaszkodott. Madame Corysande irtózott a bagolytól, s nem volt felőle bizonyos, hogy eleven állat-e az, vagy csak kitömött példanya egy bagolynak. Mindenesetre sajátságos díszítménye egy karszéknek.

Végre annyira kihűlt a leves, hogy le lehetett hozzá ülni. Az valami rókaszínű folyadék volt, melyből amint egy evőkanállal bevett madame Corysande, úgy érezte, mintha egy rébuszt vett volna a szájába, amelyet addig nem lehet lenyelni, amíg a nyelvével ki nem találja a tartalmát. Ilyet ő még sohasem ízlelt.

A hercegnő előtt állt egy felnyitott doboz, melyből ő kis aranykanálkával a leveshez hasonló színű – valami süredéket szedett ki, s azt a leves közé keverte, hogy még tartalmasabb legyen.

  • Ez kengurukivonat-leves – magyarázá a hercegnő hüledező vendégének, ki azt képzelé e szónál, hogy a kenguru még húskivonat korában is megtartotta ugrási tehetségét, s irigy szemmel tekinte Rafaelára, ki azalatt tele tányérral étvágyingerlő burgonyalevest fogyasztott egész mohósággal.
  • Ez a leves az izmok szilárdságát mozdítja elő – igazolá a keserédes főzeményt a hercegnő. – Szükséges azoknak, kik a női idomok plasztikai egyöntetűségét sokáig fenn akarják tartani. Egyék még, madame Corysande.

Lehetetlenséget kívánt a hercegnő. Ételei mind olyanok voltak, hogy azokba csak belekóstolni lehetett, de belőlük enni épp oly erős meggyőződésre volt szükség – minő az övé.

Az ember nem tudta nála, hogy mit eszik! Tészta boríték alatt gyanús, rezgő, nyúló anyagok lappangtak; százféle fűvagdalék komplikált hospóttá keverve, rejtegetett félelmes, csúszós, mézgás falatokat, miknek lenyelésekor végigborsózott az embernek a háta; majd meg csak akkor vette észre, mikor a foga alatt valami megroppant, hogy most olyan állatot eszik meg, aminek sohasem vétett életében. Megörül valaminek, mikor a villájára kerül, azt hiszi, hogy palacsinta, s mikor beleharapott, akkor veszi észre, hogy kolbász, s mikor lenyelte, akkor kezdi sejteni, hogy az valami csúszómászó állat volt.

A hercegnő menüjében lényeges alkatrészt képeztek a hidegvérű állatok, halak, rákok, békák, kagylók, madame Corysande pedig delejes irtózattal gondolt mindezekre. Ő a halat sem ette soha, de a hülőkkel meg éppen nyílt ellenségeskedésben élt.

S a hercegnő olyan kegyes volt, hogy meg is magyarázta neki, mi előnyük van a vízlakó állatoknak emberi táplálék alakjában, s föltette róla, hogy azokat majd odahaza is meg fogja honosítani, s e célból körülményesen elmagyarázta neki, hogyan kell elkészíteni a békát feketekávé mártással; mit használjon a minestrához, ha azt kínai holothurokból (tengerpuhányok) készítteti; miért kell két tengeri pókot használni egy grancevolihoz; hányféle fű, laboda, paréj vagdaltatik össze a macedoine-hoz; mi mindenből áll ezeknek a kis lilaszínű, uborkába ojtott bogyóknak a tölteléke, amiknek a neve melonzani. Ahogy jó gazdasszonyok szoktak kedveskedni vendégeiknek, mikor azok valami új ételt nagyon megszerettek. A húsneműekből a hercegnő csupán a vadaknak engedett polgárjogot, de azok is olyan csodálatos alakban voltak feladva, hogy az ember inkább hitte volna, hogy az valami csokoládszínű sajt, amit felmetszenek előtte, hogysem nyúlhús, s mikor egy bepácolt mahagónibarna tömegről azt az ajánlatot hallotta madame Corysande, hogy az hódcomb, fogadást tett magában, hogy még a castorkalapját is elpusztítja, ha hazakerül, nehogy erre a tárgyra visszaemlékeztesse.

De ezek az ételek mind különösen női életműszerek üdítésére, zsongítására valók.

E közben a hercegnő egyre zsémbelt Rafaelára, hogy azokból a parasztételekből oly jóízűen eszik, s az övéit meg sem ízleli.

  • Ezek az ételek neked valók. Sohasem lesz jó hozzád a férjed, ha ezeket meg nem szokod.
  • Mama. Inkább sohase veszek férjet, mint hogy azt a sok csigát, békát mind együtt elvegyem vele.
  • Így beszél a „menyasszony kacsa”. Ön nem iszik, madame Corysande? Ön nagyon keveset eszik és éppen nem iszik.

Ital pedig sokféle volt ott: az is mind langyos, mint az ételek. Ez a fogak épségben tartása végett van így rendelve. Bor, ser nincs azok közt, de különféle üvegekben árpavíz, kenyérvíz, édes savó, savanyú cibere, narancsvíz. Ezek közé a komornyik kegyes csalásból egy málnavíz feliratú üvegbe valami könnyű veres bort csempészett Rafaela számára az asztalra. Rafaela megszánta madame Corysande-ot, s abból töltött az ő poharába is: amiért madame Corysande örök hálára lett iránta lekötelezve, e pohár veres bor mentette meg attól, hogy a hideg ebéd után kilelje.

  • Ön, látom, hogy más ételekhez van szokva – mondá a hercegnő. – No várjon, most jön valami, ami önnek tetszését meg fogja nyerni. A legnemesebb része a marhának. Ez a kérődző állatoknak egyedüli alkatrésze, mely érdemes nők táplálékául szolgáni.

Ugyan mi lehet az? – Behozták. – Egy roppant nagy marhaszív volt spékelve.

  • Az állatok szíve mint eledel erősíti a női szívet. A női szív, mint tudjuk, egynyolcad résszel kisebb, mint a férfiszív. Ezért az ösztön minden ifjú nőnél csirkék s egyéb szárnyasok szívét elkölteni. Ösztönszerű védelem a cardiopalmus ellen. De leghatásosabb erre az ökörszív. Egyék belőle, madame Corysande…

De nem volt a világnak olyan kincse, amiért azt madame Corysande megtette volna! Eszébe jutott a trubadúr szíve, melyet a kegyetlen férj nyújtott feleségének szarvasszív gyanánt elkészítve, mely után a nemes hölgy éhen ölte el magát.

  • Te sem? – kínálkozék Rafaelához a hercegnő.
  • Nem, mama, megosztott szívet nem fogadok el.
  • Úgy látom – szólt elszomorkodva a hercegnő –, hogy az én lakomámat megint nem osztja velem senki más, mint Jakab.

Erre a névre a szék támláján gunnyasztó bagoly meglibbentette a szárnyait, s madame Corysande akkor lett bizonyossá felőle, hogy az csakugyan élő állat. Most aztán annál jobban félt tőle: amióta megtudta, hogy azok a nagy világító szemei nincsenek üvegből, hanem azokkal az emberre ránéz. A pompás éjmadár feltátotta száját a nyújtott falat elé, s lenyelte azt, mint egy gép. A hercegnő nagy gyönyörűséggel rakta a madár szájába a falatokat egymás után.

  • Ez a legokosabb állat a világon. Éjjel van ébren, mint én, s megeszi azt, amit én.

Mély szomorúság volt e szavakban. Rafaela könnytelt szemekkel nézett anyjára: kinek egyedüli igaz élettársa – egy bagoly, aki együtt ébred, együtt alszik, együtt eszik vele. – Senki más. – A többi mind kényszerűségből teszi azt, ez az egy rokonszenvből.

A bagoly huhogott. Ez volt az asztaláldás nála. Meg-megrebbenté szárnyait, mintha el akarna repülni, de azért erősen fogta karmaival a szék támlányát, mintha a hercegnőt is magával akarná vinni.

Madame Corysande ájuldozott attól a gondolattól, hogy ha az az ő fejére találna repülni, s titokban megtapogatta a chignonját: elég szilárdul van-e az alapzathoz hozzáépítve?

  • Ugye mily pompás állat? – magasztalá őt a hercegnő. – Mily okos arc, mily gondolkozó fő, milyen szép szemek! És minő hatalmas karmok! Képes volna egy férfival megvívni. Csak nőket enged magával bánni.
  • Gyönyörű! – rebegé madame Corysande.
  • Ha meghalok, önnek hagyom Jakabot, madame Corysande.
  • Óh, hercegnő, én mindennap imádkozom, hogy az ég tartsa meg sokáig a hercegnő életét.

Egyszer aztán mégiscsak szerencsésen vége szakadt az úri ebédnek.

Rafaela odament az anyját megcsókolni. Ekkor a hercegnő odavonta őt az ölébe: ezt a diánai alakot.

  • No jer ide, te kis ölbeli baba, te parányi. De rég nem voltál az ölemben. Hát mondd el, hogy viselted magadat azóta, hogy nem láttalak. Fűztél-e mar rabláncra férfiszíveket? Hogyan? Egész olvasószámra? He? Vagy még most is babával játszol? A leveledből nagyon keveset tudok meg. Nagyon röviden elbánsz az ifjakkal, akikről írsz. A Jenő jó lovas, a Béla nagy bohó, az Alienor kiállhatatlanul szép ember. Nos, hát mi történt tovább? Mi van a Jenővel?
  • Még mindig jó lovas.
  • Hát a Béla?
  • Valamivel nagyobb bohó, mint azelőtt.
  • És az Alienor?
  • Épp oly szép és kiállhatatlan, mint eddig.
  • Azt szeretem, hogy hidegvérrel tudod megítélni a férfiakat. Minden nőnek van eszményképe. De az nem szükséges, hogy abban az emberben, akihez nőül akar menni, eszményképét keresse. Az nagy szerencsétlenség egy nőre nézve, ha történetesen azt kapja élettársul, akit bálványoz, mert annak rabjává lesz. A középszerűség jellemzi a jó férjeket. Az olyan házasság a legboldogabb, amilyen Zenobiáé volt Odenatusszal. A férj ne legyen se nagyon híres ember, se nagyon eszes. Inkább őseitől örökölt ranggal bírjon, mint olyannal, amit öntehetségével szerzett. A nőn fordul meg a család sorsa. Ép nő csinálhat egy beteges férjből egészséges embert, gyáva férjből nagy jellemet, egyszerű férjből okos embert és megfordítva: egy túl erős férj mellett a nő elcsenevészhet betegessé, nagyon erélyes jellemű férj mellett a nő félénk báb lesz, s fölöttébb eszes férj mellett a nő együgyű, akarat nélküli, gondolkodni nem tudó lénnyé idomul át. – Atyád egészséges-e?
  • Most derült volt, hogy eljöttünk. Csókoltat általam.
  • Köszönöm. Vidd át neki a viszoncsókot. Mi nagyon gyöngédek voltunk egymás-hoz. Azt te jól tudod. De őneki hivatása van, ami nem engedi, hogy egy asszony szeszélyei nyűgözzék. Neki a világban kell élni, nekem a világon kívül. Övé a nappal, enyim az éjjel. Kérdezősködnek-e utánam látogatóitok?
  • Üdvözletüket mindig megírom levelemben.

E szónál madame Corysande-nak eszébe jutott, hogy az ő lelkét is nyomja egy átadandó üdvözlet.

  • Megengedi hercegnő, hogy én is átadjak egy rám bízott búcsúkézcsókot?
  • Kitől?
  • Zárkány Napóleontól.
  • Ah! Napóleon ott volt nálatok? – Erről az egy emberről nem írtál leveledben.
  • Nem jutott eszembe – felelt Rafaela.

A hercegnő odanyújtá kezét madame Corysande-nak.

  • Köszönöm Zárkány Napóleonnak a megemlékezését rólam. Ebből az ifjúból nagy ember lesz még valaha. Megmondhatja ön neki, hogy én mondtam. Nagy ember lesz belőle.
  • Miért hiszed azt? – szólt Rafaela.
  • Azért, mert nem akarják őt észrevenni.

A további magyarázatot félbeszakítá egy villámlás, mely a nyitott ablakon át egyszerre vakító világot terjeszte szét a teremben. A zivatar olyan gyorsan jött, hogy csak az első villámlásra vették észre megérkeztét.

Az ablakok nyitva voltak, a függönyök csak félig lebocsátva, a villámfény teljes pompájában jelenhetett meg a lámpákat elhomályosítani.

  • Ah, mily gyönyörű zivatar! – kiálta fel a hercegnő, s egészen félrehúzatta a függönyöket az ablakokról, hogy teljesen élvezhesse e nagyszerű tüneményt.

Madame Corysande pedig szerfelett félt a villámlástól és mennydörgéstől; mikor zivatar közeledett, olyankor ő bezárkózott szobájába, s ha nagyon mennydörgött, bebújt a dunnája alá, s amellett az az előítélete volt, hogy a villám nyitott ablakon át örömest belátogat a házba. A hercegnő pedig megfogta a két másik hölgy kezét, s odavitte őket magával az ablakhoz, hogy onnan bámulják e gyönyörű fénypazarlását a természetnek, e cikázó napsugarakat a fekete éjben.

  • Az ilyen ünnepélyes percben rejlik a teremtés titka – súgá a hercegnő a reszkető Corysande-nak. – A kiáradó villanyosság termékenyítőleg hat növényre, állatra, emberekre. A villámlás alatt terem meg a szarvasgomba. Ez a tudósok által elismert tény.

S azután olyan szépen elmagyarázta a hercegnő fogva tartott áldozatának a villanyosság közvetlen teremtő erejét, hogy a jó madame Corysande lassankint kezdett a villámtól olyanformán félni, mint valami garázda férfitól.

– Az ilyen szép zivatarok az én ünnepnapjaim – szólt elragadtatással a hercegnő. – Ez az én koncertem, az én látványom, amiben a nappal élők nem gyönyörködnek. Ezalatt elfeledem, hogy a földön vagyok és ember vagyok. Azért szeretem ezt a vidéket, hogy olyan sok szép zivatarai vannak. Milyen egyenesen csapott le most az a lángsugár az égből! Mily dörgő orgonahang ez utána! Mily fölséges éjjeli zene!

Kár, hogy rövid ideig tartott. A zivatar nagyon hamar elvonult a tájról.

De a hercegnő egészen felfrissültnek látszott utána.

Éjfél után két óra volt az idő.

E helyen ebéd utáni két óra.

  • Most lesz legszebb idő sétára, madame Corysande.
  • Talán a folyosón, hercegnő.
  • Nem, nem a folyosón. Ki sétálna fedett helyen ilyen időben, mikor élettel, villannyal, ózonnal van tele a lég. Ki a szabadba, a parkban fogunk sétálni.

A hercegnő csöngetett, s a komornyiknak parancsot adott. A leányok készítsék el a lámpákat, a gondolát lássák el.

Tehát mégis gondolán fognak sétálni, vigasztalá magát madame Corysande. Hisz másként nem is lehet. Az utakon most sár van.

De gyanús maradt előtte mégis az a szelíd szemszögletből való félremosolygása Rafaelának, amit e szavak után feléje vetett. Itt még valami következik.

Mikor jelezték, hogy készen áll a gondola, a hölgyek felvevék nagy kendőiket, s a kastély hátsó lépcsőjén leszálltak az oszlopcsarnokig, melynek küszöbét egyenesen a tó habja locsolta. Szép nagy halastó volt, partjai szegélyezve nymphaeákkal. Kövér potykák ugráltak fel a víz színére, a tó felett táncoló szúnyogok után kapkodva. Szép, kedves éjszaka volt, az égen szivárványszikrázó csillagok ragyogtak, a hold eltűnőben volt már a magas fasudarak között, a falevelek hegyén ragyogtak az esőcseppek, mint megannyi gyémánt, minden fű, fa, virág tízszerezve adta ki illatát az eső után, kéjmámorral volt tele a lég.

Négy köpcös leánycseléd kísérte a hölgyeket rúdra akasztott lampionokkal, s feltűnő volt madame Corysande előtt, hogy az evezősök is mind nőcselédek voltak.

A rezgő tó tükre messze veté a lámpák világát, s karcsú hattyúpárok indultak utána a tovasikló csónaknak.

A gondola egy kis sziget felé tartott, mely a tó közepéből emelkedett ki. A sziget tamariszkbokrokkal volt környezve, s e bokrok keretén belül széles pázsittábla terült el, meg-megtörve egy-egy virágcsoport által, melyek rózsákból s ritka délvirágokból voltak összeállítva.

Hanem út nem volt e szigeten sehol. – A zöld pázsit szőnyege szakadatlanul teríté azt be.

  • Hol fogunk mi itt sétálni? – súgá aggódva madame Corysande Rafaelának, amint észrevette, hogy a gondola a szigetnél kiköt.
  • A fűben – felelé neki Rafaela.
  • Vékony brunellcipőinkben? – mondá ijedelmesen Corysande.
  • Nem. Mezítláb.

Madame Corysande azt hitte, hogy ez csak tréfa. Hanem aztán rémülve győződött meg a rettentő valóságról, mikor meglátta, hogy a nőcselédek hozzáfognak a hercegnőnek és Rafaelának a lábait megszabadítani cipőiktől, harisnyáiktól, s ruháikat térdig feltűzködni.

Madame Corysande még aludni sem szokott mezítláb, s a lábát soha negyven fokon alul levő vízbe bele nem dugta.

Márpedig ezt a mulatságot együtt kell élvezni.

  • Je me meurs! – rebegé az ártatlan áldozat. – Ebbe én belehalok.
  • Biztosítom önt – mondá neki a hercegnő –, hogy a női organizmus megerősítésére, idegbajaink eltávolítására ez a legsikeresebb óvszer. Egy séta mezítláb a harmatos fűben, de még inkább a meleg záportól áztatott fenyéren. Ezt mindennap megtegyék önök Rafaelával. Korán reggel, hajnal előtt.

Mit volt mit tenni? Oda kellett engednie magát a halálveszedelemnek, s eltűrni, hogy a szolgálók az ő lábairól is lerántsanak minden oltalmazó hüvelyt, s öltönyeit magasra feltűzködjék.

A hercegnő maga volt az első, aki a gondolából kiszökött, a gyepre. S azután a lámpavivő leányokat kétoldalt bocsátva, sorba elvezette kedves vendégeit a térdig érő fűben, megmutogatva nekik holdfénynél gyönyörű rózsacsoportjait, yukkáit, kaktuszait, jázminbozótjait, fikuszlugasait, keresztül-kasul csatangolva a kaszálatlan vadborsóban: kecskebékák, levelibékák ezrei ugráltak kétfelől szanaszét az éjjeli sétálók csoportja előtt; madame Corysande csak azon imádkozott, vajha egy béka rá ne ugranék a lábára, s lelkét Istennek ajánlotta arra az esetre, ha egy kígyó találna feltekergőzni a bokáján.

A hajnal kezdett derengeni az ég alján, mire a séta be lett fejezve, s a társaság ismét visszakerült a gondolához.

A cselédek itt meleg flanellel ledörzsölték a hölgyek lábait, s ismét felöltöztették azokat a megillető öltönyfélékkel, mely után kényelmes felfrissülés érzete terjedt el az egész testen; hanem azért mégiscsak azt hitte madame Corysande, hogy holnap ilyenkor nem beszél már ővele senki, mert akkorra ő már meg lesz halva, de ha Isten úgy engedi, hogy élve maradjon, már hisz akármilyen bölcs, okos és kedves teremtés legyen is ez a hercegnő, de nem látja az őt többet a kastélyában, ahol a vendégeket éjfélig anatómiai felolvasással, délben kengurukivonattal traktálják, s ebéd után egy óráig mezítláb sétáltatják az ázott fűben.

Most már egészen igazolva volt előtte Rafaela, ki anyjának minden másodnap ír levelet, de csak minden hat hónapban látogatja meg egyszer. Mikor a gondolából a verandára kiléptek, így szólt a hercegnő:

– Mindjárt reggel lesz; most nálunk mindenki aludni megy. Tudom, hogy ti másként vagytok szokva: ti nappal éltek. Nem tartóztatlak. A hintó előállhat. Csókolj meg, te márványszobor, s add át e csókot atyádnak. Madame Corysande, nagyon örülök, hogy önt megismertem. Ne felejtse el Rafaelával mindazt közölni, amit önnek megmagyaráztam. Látogasson meg minél többször. Zárkány Napóleonnak vigye meg viszontüdvözletemet. Ha útra kel: mondja meg neki, amit felőle hallott tőlem. Egyéb útravaló neki nem kell. Jó reggelt! Ti mondjatok nekem „jó éjt”.

A VÉDSZENT, AKI LESZÁLL

Az etelvári kastélytól a „herceglakig” (ahogy a herceg úrlakát nevezték) jó lovakon másfél órai út volt.

Rafaela meg volt elégedve magával és tervének jól sikerültével.

Az a nagyszerű terve sikerült, hogy ki tudta játszani Napóleon öcsémet. Ez a vakmerő fiatalember még arra mer gondolni, hogy álmában találkozzék ővele. S az álomország csodálatos birodalom! Ott nem azok parancsolnak, akik hatalmasok. De sikerült őt kijátszania. Tessék neki egyedül álmodni akárkiről, de álma nem viszonoztatik. Minő vakmerőség!

Még ugyan hátravan ez a veszedelmes másfél óra, s reggel három órától ötig a herceglakban még álmodni szoktak, s az is megesik, hogy akik az egész éjjelt ébren töltötték, mikor kocsira ülnek, a szempilláiknak nem bírnak parancsolni; hanem hiszen itt van madame Corysande, majd az eltöltött éj élményei, a körül ébredező természet látványa annyi tárgyat nyújtanak a beszélgetésre, hogy könynyű lesz mellette ébren maradni.

Az út egy ezerholdas búzavetés sima táblái között vonult el. A leggyönyörűbb zöld szőnyeg; se búzavirág, se pipacs közte: tiszta búza ez, jól mívelt földbe vetve; most bújnak a kalászai, s minden levelén, s végig a kalászok érdes toklászain az eső és harmat billió cseppje ragyog. A nap most kel föl, s visszfényt támaszt a kalásztengeren, melyben az utasok futó árnyékát egy fényoszlop kíséri: a fűszálakon támadó szivárvány.

  • Nézze, hercegnő – szól madame Corysande –, minő dicsfény veszi az ön fejének az árnyékát körül.
  • Én látom az én fejem árnyéka körül képződő „halo”-t: de az, mit ön lát, az a saját árnya körül támadó glória. Ki-ki a maga szivárványát látja. Ez a megtört napsugarak tüneménye.
  • Ah! a hercegnő is természettudós! – sóhajta fel sajnálkozva madame Corysande.

Rafaela nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjék.

  • Ön talán nagyon megeléglette a természettudományokat?
  • Ellenszenvem van irántuk, hercegnő: az én lelkemet a hit tartja fenn, szeretek hinni a csodákban, a természetfölöttiben, s minden megmagyarázott csoda, amit a természettudomány a maga anyagi mozderejére visszavezet, olyan fájdalmas kiábrándulás érzetét költi bennem, mintha valaki megcsalt volna, akit én híven szerettem. A természettudomány nem egyébre való, mint az embereket hitetlenekké tenni. S mit használ a természet rejtett titkait megtudni? Mozdítja-e elő a gyógyászatot egy hajszállal is az, hogy a chirurgia oly nagy haladást tett? Az orvosok közül csak azt tűröm, aki delejességgel gyógyít, s a sympatheticus gyógyszerek hatásában hiszek. Ragaszkodom a földfelettihez, s nem engedem ma-

gamtól ábrándjaimat elokoskodtatni. Nekem a mennydörgésben Isten haragja szól, s a szivárványban Isten bocsánata tündököl. Én a fénykört fejünk árnyéka körül felavató dicsfénynek tekintem. A mindent tudás lehet férfierény; de a nőre nézve szerencsétlenség az. Minden nőnek szüksége van jó adag tudatlanságra, hogy fel ne lázadjon a természet ellen annak a tudatában, hogy az emberi hivatás terheit és örömeit oly egyenlőtlenül osztotta fel a férfi és a nő között. Irigyelem a parasztnőt, aki minderről nem tud semmit. S nem lennék hercegnő: nem kellene ez az egész birtok, ahogy a láthatárig elterjed, azzal a föltétellel, hogy mindent megtudjak, ami a természetben történik.

A jó madame Corysande annyira meg volt telve visszafojtott gondolatokkal, hogy amint egyszerre alkalma nyílt beszédének szabad folyást engedni, ezt a szabadságot teljes mértékben felhasználni is sietett, s beszélt aztán Rafaelának ideális, transzcendentális fogalmakról annyit, hogy Rafaela szerencsésen elaludt mellette.

S amint pedig Rafaela szemeit lehunyta, abban a percben odavitte őt a csodatevő álomtündér Napóleon öcsémhez. Hogy került hozzá, az homályban maradt előtte. Mintha ő maga egy rámába foglalt kép volna, mely a hozzá fohászkodó kértére megelevenedik. Napóleon öcsém hírhedett publicista lett, kinek munkái általános feltűnést okoztak. S mintha mind e művek alapeszméit az a védszent sugallná lelkébe. Az emberek bámulva kérdezik, ki adott neki ilyen inspirációt. Ki? A védszent. Rafaela tudja magáról, hogy ő az a védszent, s haragszik érte magára, hogy miért az. S az ifjú feljebb halad: népképviselő lesz. A védszent most már ott ül a képviselőház karzatán, s hallja a csodahatású szónoklatot, amit amaz ifjú tart a teremben. Ki sugallja neki e remek mondatokat? Ki adja neki e magas felfogást, ez igaz lelkesülést? A védszent. Rafaela szeretné elhagyni a karzatot, de nem mehet, meg van igézve. Most eltűnik a védenc. Senki sem tudja, hová lett; egyedül a védszent. Ő olvassa leveleit, miket a távol országokból küldöz, rejtelmes, nagy horderejű államtitkokkal terhes leveleket, ő ki tudja találni e titkos jelírást, ő tudja, mi nagy mű van rábízva. A mű sikerül. Jutalom, kitüntetés várnak a visszatérőre. Érdemrendek ragyognak mellén, magas hivatalok várnak reá. Ki adta azokat neki? A védszent. Az vezeti mindig feljebb, feljebb. A magas gúla tetejéig. Grófi, hercegi korona, gazdagság vár reá. Kormányhatalomban osztozik. A védszent még itt sem engedi pihenni. Fel, fel, egész a gúla tetejéig. Mi van a gúla legmagasán? Egy koporsó. S abban a koporsóban fekszik egy szép, halott szűz, fényes öltözetben, s e holt hajadonban Rafaela önmagát ismeri meg. – S a védenc odajön a koporsóhoz, és sír fölötte. – És az álmodónak eszében van az, hogy ő most álmodik. És még arra is tud eszmélni, hogy az álomnak magyarázata van. Hogy egy leánynak halottul látni magát: menyasszonyságot jelent! S afölötti haragjában, hogy miért álmodja most ő azt, szemöldei összehúzódnak, és homlokán veríték gyöngyözik.

Pedig kár a szép hercegnőnek ez alabástrom homlokra gyöngyöket idézni emiatt, Napóleon öcsém nem várja őt álmában, mert az már ébren van, és a herceglaki gesztenyefasorok alatt sétál.

Az egyik fasor alatt ő, a másik fasor mentében Lívia.

Mind a kettőt egy gondolat hozta ide összebeszélés nélkül.

  • Ön a hercegnő elé sétál, Lívia kisasszony?
  • Igen. Ön szintén?
  • Könnyű kiszámítani visszaérkeztét. Reggel három óra után Etelvárott lefeküsznek; a hercegnő akkor elindul, s most már közel jár ide.
  • Én is így számítottam.
  • Lássa: egy gondolaton voltunk. Hallotta az éjjel azt a nagy zivatart?
  • Nem hallottam. Én igen mélyen alszom.
  • Egészen megújult utána a természet.
  • S ma igen szép, derült nap lesz.

A kelő nap éppen az egyenes sétány végén látszott meg, s mint egy aranyfolyosón tündökölt végig a gyönyörű egyforma gesztenyefák sorain, a háttérben meglátszó várkastély minden ablaka tűzben látszott állni a reggeli fénytől. E hosszú sétány félmérföldnyi vonalban szelte át a gyönyörű parkot, melynek egyik végéről a masikig lehetett látni.

  • Igen kellemes az ilyen reggeli séta – jegyzé meg Napóleon öcsém.
  • Én megszoktam, hogy mindig eléje menjek a hercegnőnek, mikor Etelvárról hazajön.
  • Megengedi, hogy én is önnel mehessek?
  • Ahogy tetszeni fog.

Most egy dűlőúthoz értek. Ez az egyenes fasorból a park vadaskerti osztálya felé kanyarult.

  • Most melyik úton menjünk? – kérdezé Napóleon öcsém Lívia kisasszonytól.
  • Melyiket választja ön?
  • Én azt hiszem, hogy a hercegnő a dűlőúton fog jönni.
  • Miért gondolja azt?
  • A körülmények összevetéséből. A kocsis, ki a hercegnőt vitte, jó barátságban van a csaplár leányával, ki a telepen bort mér; mikor egyedül jön, mindig a csárda felé tér le, s ott meg szokott állni, maga egy korty törkölypálinkát kap, a lovai egy falat kenyeret a szép csaplárleánytól.
  • De most a hercegnőt hozza.
  • Úgy van. De az egész éjjel fenn virrasztottak mindannyian. S most az úton szé-pen szunnyadnak: az úrhölgyek a hintóban, kocsis, inas a bakon. Az okos két szürke pedig kocog csendesen, s ki nem tér a kerékvágásból. Hanem amint a dűlőút bekanyarodásához érnek, ott eszükbe jut, hogy ők erre szoktak járni, s eszükbe jut a csemege, amivel a csaplárleány fogadja őket rendesen, s azzal szépen maguktól rátérnek a dűlőútra. Akar ön velem fogadni, hogy így lesz?
  • Nem. Inkább elhiszem.

Azzal tehát letértek a mellékútra, itt már nem voltak rendes fasorok, amik külön válasszák őket: mögöttük eltűnt a százablakú kastély, előttük a mindenüvé belátó nap; az összeboruló hársfák boltozata eltakarta őket.

Leon közelebb húzódott Líviához, s karját nyújtotta neki.

Lívia szelíden odasimult hozzá, s karjára fűződött.

Akkor Leon megállt, s karjára nyugtatott kezét másik kezével megszorítva, azt kérdezé a leánytól:

  • Hiszesz-e még bennem?
  • Amíg csak élek – felelé a leány.
  • Ismersz-e még engem?
  • Egyedül én téged.
  • Viseled-e még gyűrűmet ujjadon?

E szóra lehúzta kesztyűjét a leány, s megmutatá ujján azt a vékony platina gyűrűt (amit ezüstnek is nézhetett akárki).

És akkor odaszorítá Leon ezt a kis rózsaszínű ujjat azzal a fehér gyűrűvel ajkához és végtől végig csókolá azt, halkan suttogva a halk csókok közben:

  • Én szentem, – én védangyalom. Örömem és szomorúságom. Reményem és nyugtalanságom. Életemnek egyedüli célja! Ne dobd el ezt a gyűrűt magadtól, kérlek. Mindenkinek bolondja vagyok – tréfából, de igazán csak teneked, mert nálad tartom az eszemet. Hallottál rólam eddig is sok rosszat, hallani fogsz ezentúl is eleget. Mondani fogják neked, hogy hűtelen vagyok mindenhez, hogy megcsalok mindenkit, hogy gúnyt űzök mindenből, ami rám lett bízva: nép zászlójábul, ország címeréből, király koronájából, papok pásztorbotjából, holtak keresztjéből, szerető szívekből. Lehet igaz, lehet nem igaz. De ezt az egy szentséget, ezt a te jegygyűrűdet meg nem csalom soha. Hiszed-e ezt nekem?
  • Mindent hiszek neked, Leon. És én viszont azt mondom neked, hogy ha mind-azt a sok szentséget, drágaságot cserébe kínálnák nekem ezért a gyűrűért: nem adnám azt oda soha.

Leon szemében könnyek ragyogtak. E drága gyöngyöket nem látta azokban senki, csak az Isten, ha egyedül volt, s ez a leány: ha ketten voltak.

  • S most tanácsodat kérni jöttem; fogózzál karomba, s hallgasd meg, mit mondok. Aztan válassz, merre menjek. Előttem is válaszút áll most.

Az ifjú pár karöltve haladt a csendes hársak között.

Nem a tündérszép, a tündérkevély hercegnő volt Leon védszentje, kinek sugallatára várt, hanem egy szegény árva leány!

  • Lásd: énbelőlem mindenki bolondot csinál. Valóságos jogát tartja hozzá. Legnagyobb bolondot csinált belőlem az apám. Nemcsak azáltal, hogy gyermekkoromtól fogva tréfálkozó pajtásának tartott, s abban gyakorolt, hogy melyikünk tud a másikon nevezetesb kópéságot elkövetni, de legkülönösebben azáltal, hogy mágnásnak nevelt, s szegény legénynek hagyott. Tanultam én mindent, amivel egy ember, ha előkelő úr, ha nincs egyéb gondja, mint a világban élni, nevezetes ember lehet, de semmit sem, amiből meg lehessen valakinek élni. Azzal, amit én tudok, egy gróf és gazdag ember lehet diplomata és miniszter, egy szegény legény lehet sarlatán. S minthogy én az előbbi nem vagyok, roppant hajlamot érzek az utóbbihoz. Megadóztatni az emberek gyarlóságait! Adót vetni az együgyűekre, s robotoltatni az ostobákat. Csak két ember tart tőle vissza. Te és a herceg. Egyedül az egész világon ti ketten vagytok azok, akikre ha gondolok, gyermeknek érzem magamat, s azt hiszem, hogy jó vagyok. Olyankor fölébred egész büszkeségem, s nagyravágyó leszek, mint egy gyermek. Ne nevess ki érette! A leánynak hő kézszorítása biztosítá róla, hogy komolyan hallgatnak rá.
  • Egy életpályát látok magam előtt, melyen a nagy tehetségek s a nagy sarlatánok futnak. Néha a sarlatánok jutnak el a célhoz, s a tehetségek maradnak le a pályáról. S mind a kettőnek kell mind a kettőből bírni valamit, s a nagy világ sohasem tudja meg felőlük, melyik volt az igazi, csak amikor a függönyt leeresztik, mikor a haldokló Augustus azt mondja: „tapsoljatok, vége van a komédiának.” Mert komédiát játszani kell. Azt, aki ki hagyja magát tanulni, a világban rosszul látják el. Ha azt tudják meg felőle, hogy gyönge, félretolják az útból, ha azt látják, hogy erős, mindenki szövetkezik ellene. De milyen bolond vagyok én, hogy úgy beszélek veled, mint egy tanár a katedrából.
  • Én nagyon szeretem azt hallani.
  • Az egyik ösvénye a válaszútnak hosszú és tekervényes, ha ezen elindulok, sokáig nem látsz, néha majd egészen is eltűnök előled, úgy, hogy híremet se hallod. Majd meg olyan híreket hallasz felőlem, amik hitedet megingatni jönnek. Szégyenleni fogod magadat miattam.
  • Nem fogom azokat elhinni.
  • Ugye nem? Nehéz megpróbáltatásokat fogsz majd kiállani. Minden valószínűség kiáltó bizonyítványt fog ellenem adni. Saját szemeid fogják mondani, hogy hűtelen vagyok hozzád.
  • Saját szemeimnek sem hiszek. Azt fogom mondani, hogy álmodom.
  • Fogsz rólam olyan hírt hallani, amely azt hirdeti, hogy mélyen buktam, s oly alacsonyságba süllyedtem, ahonnan nem érdemes egy tiszta nőnek kezével fölemelni. Vagy pedig hallasz rólam olyan hírt, hogy magasra emelkedtem, dicsőség, világi fény vesz körül, amelyben nem szokták meglátni a régi szerelmet, s el szokták felejteni az egyszerű, hallgató, hű leányt. Bízni fogsz-e még akkor is bennem?
  • Akár bukol akár emelkedel: tudom, hogy visszatérsz hozzám.
  • S ha ez nagyon soká fog tartani? Ha év múlik év után, s minden év egy elvesz-tett halott lesz rád nézve?
  • Várok rád, s tudom, hogy ha megvénülök is, értem fogsz jönni.
  • Magadat is csábítani fog a jó szerencse, amit gyémánt szíved megérdemel. Reád méltók, nálamnál méltóbbak fognak versenyezni, hogy emlékemet kitörüljék abból, képemet fölváltsák.
  • Nem adom azt oda soha. Ezt a gyűrűt nem cserélem föl máséval soha.

A leány mind a két kezét összekulcsolá, mintha imával akarná védni azt az ereklyét.

– Áldott jó lelkem. Tehát kész vagy rám várni a végtelen időkig és hinni és tűrni örömtelenül, s temetve tartani közös reményeinket. Ez a válaszút egyik ága. A másik ösvény sokkal közelebb ér véget. Az az én kis Szent Ilona-szigetemre vezet. Egy kis nemesi udvartelek; ami egész birtokomból megmaradt. Hogy apám jó hírnevét megmentsem: anyámtól maradt örökömet is odahagytam hitelezőinek, s most csak Szent Ilonám van még. Terem rajta búza és tengeri, amennyi egy család szükségeire elég. Ha magam utánalátok, újig mindig kitart, s adóra is marad. Dohányt is lehet rajta termeszteni jó sikerrel. Van hozzá egy kis regále, s ha a tagosztályi per véget ér, a közös legelőből is jut még valami. Kis ősi házunk kevés tatarozással lakhatóvá tehető, s a régi bútorok még kiszolgálnak egy nemzedéket, s én ismertem már embereket, akik ilyen házban boldogok voltak. Láttad házunkat, ugye? Emlékezel a nagy diófákra, amik kétfelől beárnyékozzák? Tudod a kis patakot, amely a kerten keresztülfolyik? A szép gyümölcsfák alja terítve nyáron érett gyümölccsel? Nem szeretnél e házban lakni? Nem volnál ott boldog velem? Válassz számomra a két út közül. Kezedbe adtam sorsomat. Ha azt mondod: menjünk a Szent Ilona-i házba, ma kihirdettetem esküvőnket, s két hét múlva egymásé vagyunk. S aztán nem fogja híremet hallani többé senki. Otthon ülő, csendes, hűséges férj leszek, tüzes gazda, jó feleségtartó, cselédrendbentartó, nagy dohánytermesztő. Hivatal után nem látok, kártyapajtás nem kell. Nem lesz más örömem, más bánatom, csak a tied. Akarod-e?

A leány megállt, és kezét homlokára tette. Arca elhalványult. Oly csábító volt a boldogság eszméje ily közelből. Nekidőlt egy mohos fának, melyet végig befutott a repkény, s tekintete elmélyedt az erdő labyrinthjában.

Olyan jó volna elkezdeni a boldogságot.

Öntudatlanul leszakítá egy levelét az örökzöldnek, s azt, mintha válasz volna, odanyomta kedvese kezébe.

– Ne felelj rögtön reá – szólt Leon, gyöngéden visszautasítva az ajándékot. – Még itt maradok estig, addig gondolj végig azokon, amiket neked mondtam. Sorsom kezedben van. Küldhetsz, ahova akarsz. Amit választasz számomra, azt fogadom el.

A leány a boldogság gyönyörével simult még szorosabban hozzá, s arcára viszszatért a lángoló pír. Szíve magasan dobogott arra a gondolatra, hogy ő e férfi sorsát most kezében tartja. Egy szavától függ annak fordulata: „menj” vagy „jöjj!”

Többet aztán nem beszéltek erről, hanem magasztalták a rigókat, amik oly szép hangversenyt rendeznek az erdőben.

Egyszer a parkból kivitt az út a szabadba.

Minthogy ötven-hatvan holdat tevő szabad tér nyílt meg előttük, melyen az út átvezetett. E téren már nem voltak szálfák, csak egy-egy elnyomorodott bokor, néhol a földben hagyott reves tuskók, kiirtott erdő korhadó emlékei.

Göröngyös ugarok, embermagas gazzal, vetéstáblák, amik virítnak a pipacstól, csüküllőtől, aszú legelők szikfűvel lepve; egy olyan gazdaság, amit a gazdája évtizedek óta felében szokott kiadni. Semmi háziállat nyoma rajta. Az utakat kétfelől szegélyezi a szerb tövis.

  • Milyen szép pénzt bevehet a vadpalatinus az idén a papsajtból – mondá Leon. – (Az pedig nem sajt, hanem gyom.) – Miért hívják azt palatinusnak?
  • Diák korában az apja kérkedett vele, hogy az ő fia magyar nemes, abból pedig minden lehet: még palatinus is. Azóta rajta maradt a palatinus név.
  • Rossz ember ez vagy bolond?
  • Szép harmóniában egyesül nála mind a kettő, s igyekszik egymást gyarapítani.
  • Hogy léteznek ilyen alakok a hercegi kastély közelében?
  • Úgy, hogy mikor a herceg a park kiterjesztése végett a szomszédságába eső közbirtokosokkal mind kiegyezett telkeik megvétel iránt, háromszoros árakat adva meg nekik, ez az egy szomszéd (igazi neve Tukmányi) nem akarta a magáét tízszeres áron alul adni. Ezért a hatvan holdért hatvanezer forintot kért. A herceg nem adta meg, s e nélkül készítette el a parkját. Megbánta később nagyon. A palatinus nagyon kellemetlen szomszéd. Mindenféle bosszantás nemeit kigondolja a herceg ellen. Vadait ellövöldözi, s még azonfölül folyton hajtja a kártalanítasi pöröket az uradalom ellen. A birtoka hosszú, keskeny, az országútról az erdei csárdához okvetlen az ő tagján kell keresztül jönni, s ezt az utat ő nem zárhatja el, mert szolgalom kötelezi a fenntartására; hanem azt megteszi, hogy hellyelközzel az út két oldalán mély vermeket ás, amik éppen csak hogy megengedik két szekérkeréknek a közöttük átvonulást. A herceg megbánta már nagyon, hogy eleinte meg nem adta neki a kívánt hatvanezer forintot, de azóta valahányszor megkísérték vele az alkudozást, mindig többet kér; most már nem elég neki százezer forint, még azonfölül holtig való ellátást követel.
  • Pedig ugyan nyomorúságos élete lehet neki itten.
  • Kevéssel beéri. Meg van elégedve sült krumplival meg avas szalonnával; ruhá-zatra nemigen költ.
  • Azt mondják, hogy felesége is van.
  • Hol van, hol nincs. Az egyik oka a mostani állapotának éppen az asszony. Le-gény korában jómódú, ügyes fiú volt, akkor elvett egy szegény leányt, azért, hogy majd az jó háziasszony lesz. Hanem a leány, amint asszonnyá lett, egyszerre megváltozott, elfeledte, hogyan kell dolgozni, préda, cifrálkodó lett, veszekedő, patvarkodó. Mindennap verekedtek, s egy-egy nagy ütközet után az asszony elbújdosott a háztól. Idő jártával megint hazakerült, s újra kezdődött a nibelungenharc. Még most is folyik. Az asszony hónapokig odavan. Senki se kérdi tőle, hol jár; aztán megint beállít, akkor megverik; másnap ő kezdi el a verekedést, s ez megy szépen felváltva. Arról tudni meg, hogy mikor van itthon a palatinusné, hogy olyankor a férj elmegy kóborolni a régi ismerősökhöz, azokkal is minden fölött összevész, ott is rendesen megverik; beül a malom alá politizálni, s hecceli a parasztokat. Azalatt az asszony, ami csak elpusztítható van a háznál, azt elprédálja; mikor aztán odább megy, akkor a férj szépen hazakerül. Néha elvannak fél esztendeig is csöndesen a közös házban; olyankor nem szólnak egymáshoz. Az egyik a pitvarajtón jár ki, a másik a konyhaajtón. Amit egymásnak tudtára akarnak adni, azt felírják krétával egymásnak az ajtajára kívülről; az arra menők olvashatják az egész épületes levelezést, mely kezdődik a leggyöngédebb címeken, amik között a „te boszorkány” és a „te zsivány” a legszelídebbek közé tartozik. Mikor otthon van az asszony, akkor a gazda mindennap hátához veri a kozmás ételt, avas rántást, a főzetlen babot lábasostul, mikor aztán maga marad, akkor jó dolga van, süthet magának burgonyát, s hogy jól mulasson, egész nap kártyázik; de minthogy se játszótársa, se pénze nincsen hozzá, játszik tarokkot egyedül; ha nyer, azt felírja, ha veszt, akkor nem fizet; ha nem jár jó kártyája, összevész a képzelt játszótársakkal, s felrúgja a székeiket, s aztán játszik pasziánszt egyedül. Ebben telik le az egész élete.
  • Félelmes embernek mondják.
  • Ha valaki megijed tőle, azzal goromba. Kutyára nincs szüksége a háznál, maga is meg tudja ugatni az embereket.
  • Egyszer elmentem a háza előtt, s rám kiáltott, hogy mit nézegetek ott körül. Pedig bizony nem őrá voltam kíváncsi, hanem az udvarban egy szép sárga rózsabokrot láttam.
  • Igen. Ez képezi éppen az ő büszkeségét. Ez a szép aranyszínű centifolia. Ennek a dugványát az ő nagyapja a Louvre kertjéből hozta el a tarsolyában a francia háború alatt, s büszke volt rá, hogy a rózsát Wellingtonnak híják. Igazán egyetlen példány. Maga az eredeti rég elveszett, ez pedig egész bozóttá lett már. Nincs olyan ár, amiért e rózsából hagyján egy ojtóágat vagy dugványt adna oda az öreg, de csak egy rózsát is le hagyna szakítani. Azt ő körülkerteli tövissel, s nyílás idején őrzi puskával. Ez az ő szimbóluma. Koronkint új nevet ad neki. Egy időben elnevezte Bemnek: Wellingtont elcsapta. Az volt az ő legnagyobb embere. Azután Napóleont tisztelte meg vele. Most Garibaldinak híja.

A sétáló pár e beszélgetés alatt elhagyva a park hűs, árnyékos fáit, az ugaron átvezető út hosszában haladt előre, külön válva. Az irigy út választotta őket el egymástól, mely közepén sáros volt, s csak a két oldalán volt egy keskeny pázsitos mezsgye, amin száraz lábbal lehetett előrehaladni egyesével.

Az úttól nehány ölnyi távolban feküdt a vén világkerülő háza. Igazán feküdt, mint egy kifáradt mastodon, aki várja már az özönvizet, ami eltakarja. Falairól lehullott minden vakolat, kifitítva a ronda vályograkást, a háztetőn több volt a lyuk, mint a zsindely. Hanem egy szegletén a rozzant, ronda vityillónak virított egy rengeteg rózsabokor, mely még a szarufákon is túlemelkedett, s ráborult a rongyos háztetőre. Az a rózsabokor tele volt aranysárga virágokkal, amik a rózsák között a mammutok, mintha aranypalást volna egy rongyos koldus vállára vetve, ez a rózsabokor pedig körül volt kerítve egy tüskesánccal, a tövisek egész gyűjteménye volt a körül embermagasságra összehordva, egy minden ostrommal dacoló mamelon.

A különös védelem annyiban indokolt volt, hogy az udvarnak mind a két kapuja kidőlt már a sarkából; az járhatott rajta keresztül, aki akart.

  • Menjünk az udvaron keresztül – mondá Líviának Leon.
  • Félek, hogy ránk kiált megint az az ember.
  • Szabad-e neked félned, mikor énvelem vagy?
  • Ne tegezz itt! Meghallják.
  • Alszik ez a fenevad most.
  • Lépteink felkölthetik.
  • Ne féljen tőle. Nyújtsa karját. Szabad-e önnek félni, mikor én mellette vagyok?
  • Nem magamért félek. Engem csak nem bánt, de önbe belevesz.
  • Ne féljen semmit. Én ismerem őt jól. Tudok a nyelvén beszélni. Jöjjön oda velem. Én kicsalom az odújából. Meglássa, hogy megszelídül majd. Még ráveszem, hogy ajándékozzon önnek a rózsából.

Lívia gyermeteg odaadással kapaszkodott Leon karjába, aki aztán odament vele az egyik ablakhoz, mely legközelebb volt a rózsatőhöz.

Az ablakon nem volt függöny, egy tábláján hiányzott az üveg, az be volt ragasztva papírral: azt a papírt is kilyukasztotta valami baleset, s ott be volt ragasztva másik papírral. Lívia félrehúzódott az ablaktól, átallva idegen férfi szobájába belesni; Leon azonban egyenesen odaplántálta magát az ablak elé, s benézett rajta.

Az asztal előtt, melynek egyik eltört lába téglával volt felpóckolva, ült a világkerülő. Hatvan éves lehetett, talán ősz, talán kopasz, azt nem látni, fejébe van húzva a vidrasüveg; minden öltözete rongyos, szurtos, meszes a faltól, sáros az úttól, zöld a fűtől, arca céklapiros a pálinkától, s szemei tüzesek, orra megfekszi a bozontosan előrenyúló bajuszt, mely háromféle színű a dohány mindenféle kromatikus befolyásától. – Kártyázik egyedül. – Háttal ül az ablaknak, hogy a nap ne süssön a szemébe. Kever, emel, oszt, felszedi a kártyát, kiteríti az ellenfeleiét, elégülten krákog. Tele a marka tarokkal, tous les trois, quint major. Leon odavonta Líviát is, hogy nézze azt az embert.

Lívia kíváncsian várta, hogy fog ezzel Leon elkezdeni „szépen” beszélni.

Hát úgy, hogy hirtelen ráütött az öklével az ablakfára, s bekiáltott medveriasztó hangon:

– Kontra a pagát ultimónak!

A vadember e szóra és robajra, mint a meglőtt vadkan ugrott fel helyéből, s első ijedelmében az ajtónak akart rohanni, hanem aztán mikor váratlan látogatójának arcát meglátta, odajött csendesen az ablakhoz, s kinyitotta a fél szárnyat, s igen szelíden szólt a békezavaróhoz

  • No, mi kell, barátom, Napóleonkám?
  • Semmi barátom! Urad és bírád! Fel vagy jelentve, hogy játékbarlangot tartasz: társaid feladtak, hogy hamisan játszol, s elnyered a pénzüket.
  • Csak mindig bolondozol te énvelem, Napóleonkám – szabódék a saját házában megtámadott.
  • Semmi komázás! Azt akarod-e, hogy én menjek be tehozzád, vagy te jössz ki énhozzám?

A pseudopalatinus kitekintett az ablakon, s igazán meghökkent, amint egy nőalakot is megpillantott. A pipáját a túlsó oldalra fordította a szájában. Pedig az nevezetes pipa volt: a kutya megállta, annyira vadszaga volt.

  • Te! Ki az? A feleséged? – kérdé Leontól.
  • Hát ki volna más?

Erre a szóra elkezdett szatírmódra vigyorogni az öreg, kétfelé törülgette a bajuszát, egész jó kedve lett. Azon örült talán, hogy íme megint beleesett egy ember a csávába, amiben ő ki lett cserezve. Fiatal ember elvett egy fiatal leányt. Harminc esztendő múlva ezek is így fognak verekedni, mint mi ketten.

  • No, hát mért jöttetek ide, Napóleonkám?
  • Majd megmondom, ha kijössz. Fogni akarom az üstöködet. Veled csak úgy lehet beszélni. No, szedd fel magadat, s hozd ki a fejedet. Hanem előbb szépen gombolkozzál össze.

A vén medve engedelmeskedett; kinyitotta a nyikorgó ajtót, s megjelent látogatói előtt. Alacsonynak látszó, görbedt hátú ember volt, az egyik válla lejjebb állt, mint a másik. Semmi sem volt rajta szép.

  • A fejéhez van ám nőve a kalapja – mondá Leon.

Erre csakugyan kihúzta a fejét a vidrasüvegből.

  • No, annyira már rávettem a medvét, hogy mikor egy asszonyt lát maga előtt, megemelje a tökfedőt. Velem is kezet szorítanál ugye, ha olyan piszkos nem volna a kezed, hogy félsz, hogy hozzám ragad? Mikor mosdattak meg utoljára?

A furcsa alak nevetett.

  • Hehe, Napóleonkám, nem akarok én már szép lenni. Majd a te kezed is pipa-mocskos lesz, ha megvénülsz.

Lívia bámulta Leont, hogy ezzel a rettegett erdei manóval ilyen hangon mer beszélni.

Pedig még egy sokkal merészebb kísérletre is vállalkozott Leon. Ez olyan, mint mikor az állatszelídítő a tigrisnek párolgó nyers húst ver az orrához.

  • Te palatinus – szólt Leon, karját bizalmasan öltve a diogenesi alak karjába. – Nem hiába jöttem én tehozzád; hanem azért, hogy valamit kérjek tőled.

Lívia gondolta magában: sárga rózsát. Volt annál még veszedelmesebb tárgy is.

  • Lásd, én most fel akarok lépni képviselőjelöltnek. Nagyon rá vagyok szorulva, nincs miből élnem. Ha bejutnék, egy kis hazaárulásért nekem is adnának majd valami jó zsíros hivatalt, s az nekem jól esnék. Neked nagy befolyásod van a parasztokra. Kérném a pártfogásodat.

Ez volt az a tárgy, amivel vad oroszlányt lehetett csinálni a barlanglakóból.

  • Mit? – kiáltá fel, szerteszét köpve a szót és a dohánybűzt. – Tégedet választani meg képviselőnek? – s azzal kirántá a karját Leon kezéből. – Inkább Rózsa Sándort, Patkót, Bogár Ferkót! Az egész fiatal nemzedék ágyúból kilőni való! Gyávák, hazaárulók vagytok valamennyien! Muravjeff, Nena Sahib kell nektek, nem országgyűlés! Hozzátok ide Orsinit, arra rászavazok, aztán a guillotine-ra, az legyen az alkotmányotok!

Leon ijedt arccal csapta össze a kezeit.

  • Szerencsétlen ember, mit cselekedtél?

Erre az ijedt arcra maga a dühösködő még jobban megijedt.

  • No, hát mit cselekedtem?
  • Miket beszéltél most, két tanú jelenlétében.
  • No hát adjatok fel! Aztán mi lesz érte? Hát levágják a nyakamat! – De nem vágják le a nyakadat, hanem rosszabbat tesznek veled.
  • Mi rosszabbat?
  • Te! Tudod, hogy mit csinál most a feleséged?
  • Az ördög tudja. Hát mit csinál?
  • A bíz abban mesterkedik, hogy tégedet, mint őrültet becsukasson, s akkor azután ha bekerültél a vörös toronyba, majd ő veri el a szép domíniumodat. Márpedig az ilyen beszédért okvetlenül odakerülsz. Ketten hallottuk. Ha a feleséged ránk hivatkozik: datum Lipótmező.

Lívia megszánta a szorongatott embert. Ez már kegyetlenkedés volt az ő szemében. Egy erős embernek egy gyöngét nem szabad így kínozni.

  • Ne féljen, Tukmányi úr – szólt bele szelíden –, én nem fogom elárulni Tukmányi urat.

A vadembert meglepte az, hogy saját nevén szólítják. Már hozzá volt szokva egészen a gúnynevéhez. Először körülnézett, hogy nem más ember-e az, akihez szólnak. Azután nagyon meghatotta a kegyes pártfogás. Hihetetlen, de igaz, hogy a mosdatlan, káromkodástól bélpoklos száj e szókra idomulhasson.

  • Csókolom a kezeit a ténsasszonynak. – S azzal, hogy egyszerre más fordulatot adjon a beszédnek, azt kérdé, hogy: Látta-e már az én szép rózsámat? Adok belőle egyet a tekintetes asszonynak.

Leon színlelt bámulattal mondá:

  • Te ajándékozni kezdesz Garibaldiból?
  • Semmi Garibaldi! – förmedt fel a vadpalatinus –, annak már vége van! Garibaldi is pecsovics lett, áruló lett, királypárti lett, megadta magát. Mazzini az egyetlen igaz ember. Tetszik-e Mazzini rózsájából? Ha nem tetszik, nem adok. Ha Garibaldinak mondják, nem adok belőle!

Nagyobb feladat volt az annál, hogy hogyan lehet hozzájutni Mazzinihoz, mert az jobban körül volt véve gyilkos fegyverekkel rózsa alakjában, mint valóságban. A vadember nem restellte vasvillával rést törni a saját várán, s a szűk nyíláson átfurakodni, kockáztatva, hogy rongyos kabátját még rongyosabbá tépi; azon átesve azután, kikereste a rózsák legszebbikét, azt törte le Lívia számára.

Ez olyan ajándék volt, aminőben még nem részült semmi hercegnő. Mi vette rá a barlanglakót? Lívia szelídsége? Vagy Leon kegyeskedése? – Tán együtt mind a kettő.

  • Látod – szólt Leon a furcsa háziúrhoz, miután Lívia szépen megköszönte az ajándékot –, pedig mi ketten olyan szépen megélhetnénk együtt, ha társaságba lépnénk. Én tudok mindenféle nyelveket: eljárnánk Európa nagy városaiba; van jó hangom és előadásom; azután mutogatnánk tégedet, mint magyarországi troglodythot, aki megeszi a csirkét nyersen s a cserebogarat elevenen, s majdnem úgy röfög, mint egy ember, sok pénzt bekeresnénk vele.
  • Csak nagy ördög vagy te! – védé magát gyöngén az inzultált házigazda. Azon-ban más jutott most eszébe. Megfogta Lívia kezét, amelyikben a kapott rózsát tartotta. – Hanem arra kérem ám, hogy ezt a rózsát oda ne ajándékozza ennek itt ni. Mert félek, hogy ojtani talál belőle.
  • Nem! Nem adom oda senkinek – szólt kedélyesen Lívia.
  • Lovagi szavamat adom rá, hogy nem ojtom el a szemeket róla – biztosítá Leon pátosszal.
  • Ej, a te szavadra nem adok én semmit. Férfiszó, becsületszó, esküvés mind hazugság, de a fehérszemélynek hinni lehet: amíg férjhez nem ment.
  • No, de micsoda gorombaság ez? – támadt rá Leon, tüntetőleg vonva Lívia kezét karja alá.
  • Dejszen nem feleséged ez neked! Mert ha feleséged volna, már azóta vesze-kedett volna veled.
  • Akarod, hogy megtépázzam az üstöködet?
  • Azzal nem bizonyítasz semmit, öcsém, hosszú Napóleon! hanem hát merd megcsókolni, ha feleséged.

Erre a szóra a füléig lángvörös lett Lívia arca; nem is várt be több szót, hanem futásra vette a dolgot, s Leont is magával ragadta.

A troglodyth kacagott utánuk, a két oldalát fogta a tenyereivel, a falnak támaszkodott, azt verte az öklével, úgy kacagott, a papucsait felrúgta a levegőbe, úgy kacagott, hanyatt vetette magát a kutyakapor közé, s a lábaival kalimpázott a levegőben, úgy kacagott. Még a távolból is hangzott utánok leányszalasztó röheje.

  • Minek bántál olyan kegyetlenül szegény emberrel? – duzzogott Lívia Leonra (hogy a félbeszakadt témát más textussal helyettesítse).
  • Mert rászolgált. Mikor szembeáll neki valaki, akkor meghunyászkodik, de amint hátat fordít neki, már rosszban töri a fejét. Ezt minden mellette elmenőnek érdemes oldalba ütni; ha ma nem érdemli meg, majd megérdemli holnap; ha nekem nem vétett, vétett valakinek másnak. Ezt meg kell verni, hogy beszéljen, s meg kell verni, hogy hallgasson. Bizonyos vagyok benne, hogy rászolgált ma is arra, amit kapott. – Ott van ni! mit mondtam?
  • Jézus Mária!

Mi történt?

Rafaela álmodott tovább. Az ifjú hős már elérte a gúla magaslatát; már ott áll a koporsóban fekvő ragyogó alak előtt; megfogja annak kezét, s arra a halott öszszeszorítja ujjait, úgyhogy a kezeik nem bírnak többé elválni egymástól, ujj ujjba kulcsolódik; akkor elkezd az egész nagy pyramid ingadozni, egy rémséges robbanás: s azzal holt menyasszony és vőlegény együtt zuhannak a mélységbe alá.

A hercegnő felriad álmából, s ébren is Leon arca az, amit maga előtt lát.

  • Mi történt? – kérdi felriadva.
  • Szerencsére nem nagy baj – felel Napóleon öcsém. – A két első kerék egyszerre zuhant az árokba. – Hát a kocsis és az inas?
  • Az egyik az innenső, a másik a túlsó árokba esett, most másznak ki, semmi bajuk, csak nyakig sárosak.
  • De hogy történhetett ez?
  • Bizonyosan aludt minden jó lelkiismeretű lélek, a lovak félretértek a dűlőútra, ahol olyan közelre ásta az a vén gonosztevő a két tiltó árkot, hogy mind a két kerék belézuhant. Nem mondtam, Lívia kisasszony?
  • Lívia! Te itt vagy? Ugyan jó, hogy elém jöttetek. Most mit csináljunk?
  • Kiemeljük a megfeneklett hintót, aztán visszafordítjuk; a két cseléd ilyen sáro-san nem ülhet fel a bakra, azok hazamennek gyalog; én majd hajtom a lovakat.
  • Nem jó lesz – ellenzé a hercegnő. – Ha ön hajtja a lovakat, atyám meglát bennünket, s ez őt felizgatja. Majd én hajtom a lovakat, akkor azt hiszi, kedvtelésből tettem.

Hanem akkor a hercegnőnek kell Napóleon öcsém mellé ülni.

Így sem jó lesz.

  • Lívia mellém ül, ön pedig uram, madame Corysande-hoz.

Így egészen jó lesz.

Ezalatt a cselédek ismét kerékre állították a hintót. Ugyan áldották, aki azt az árkot vájta. Az pedig most hasra feküdt, úgy kacagott.

Hazaérve Lívia mindenkinek eldicsekedett a nagyszerű ajándékkal, amit a rossz szomszédtól kapott. Ebéd felett ez volt a társalgás tárgya. Mindenki tudott felőle valami hallatlan badarságot felhozni, amiknek összefoglalásából a barlanglakó egy tökéletes majommá visszafajult darwini ősremekké domborult ki.

  • …És ez az ember ezelőtt harmincöt évvel éppen ilyen kedélyes, derült, jószívű, elmés ifjú volt, mint Napóleon öcsém – jegyzé meg végül az öreg számtartó. – Még szép is volt, a leányok bolondultak utána.

…Mikor délután Zárkány Napóleon elbúcsúzott a hercegi családtól, a kézszorítás közben, mit Líviától kapott, egy repkénylevél maradt a kezében. Ez örökzöld levél azt mondá: „Menj! … Rád várok …”

MÁSODIK RÉSZ „A rendúr”

A „FÜRST” ÉS A „PRINC”

  • Kedves princ Alienor, megbocsát ön, hogy itt az előszobájában egy férfinak (azt hiszem, a komornyikja volt) egy pofont adék, s egy másik állatot, akinek a neme után nem tudakozódtam, innen az ön szobájából nyakánál fogva kilökék… Ez már az én modorom valahová bekocogtatni, ahová nem akarnak beereszteni. Egyébiránt az ön hibája, hogy elmulasztotta utasításba adni, miszerint azon bizalmas személyek közé, akiknek szabad bejárásuk van önhöz, az apja is odaszámítandó. Azért kérem, ne dúlja fel magát, még csak reggel tizenegy óra van: a legszebb hajnali álom ideje. Ha kívánja, idehozatom a csokoládéját, az ágyfüggönyöket csak félig húzzuk szét, s aztán beszélgethetünk. Ön azalatt kibontogathatja a hajából a popillotokat, vagy ha ezt a friseur nélkül nem teheti, felveheti a peplumot, ledűlhet a kerevetre, s én majd kezébe adom a nargiléhjét, kedves princ Alienor… Csak nem szégyenli ön magát tőlem? Igaz, hogy én férfi vagyok, s ön ezzel a hímzett hálófőkötővel, ezekkel a függőkkel a füleiben úgy tűnik fel, mint egy kisasszony; hanem hiszen mi benső viszonyban állunk egymással, s nincs okunk titkolózni, még ha két külön nemhez tartoznánk is.
  • Ugyan, édes „Fürs Pratz von und zu Nornenstein”, széles birodalmad nagyszá-mú alattvalói között nem találsz senkit mást, akit untass, mint engemet?
  • Au contraire, kedves princ Alienor, én önnek gratulálni jöttem a születése nap-jához: huszonkettedik születése napjához.
  • Merci! A huszonkettedik nem érdemes a gratulációra.
  • Mert még kettővel hátrább van a huszonnégynél. Lássa ön, éppen ezért jöttem ma önhöz. Mert én nem tartozom önnek a szeretői közé, akik azért gratulálnak, hogy ékszereket kapjanak ajándékba, sem cimborái közé, kik a pezsgőt várják a nyájas üdvözlet után!… …– Hanem az apáim közé.
  • Biztosítom önt róla, hogy e szónak csak singulárisa van, mint a „halál”-nak. Én hoztam önnek valamit a gratulációhoz. Éppen arról akarok önnel beszélni, hogy szándékom van a hátralevő két fatális évet anticipálni, s önt nagykorúsítani.
  • Már ezt meg lehet hallgatni.
  • No ugye? Most már kiment az álom a szeméből? Még tán fel is öltözködnék? El van készítve számára a légfűtő szekrényben a burkony és selyemsalavári, hogy meg ne hűtse magát fölkeléskor a hideg öltönydarabokkal. Kezébe adjam? Tehát nem volna önre nézve kellemetlen, ha két évvel ideje előtt birtokába vehetné anyai örökségét, s évdíj helyett egész vagyonával rendelkezhetnék? Nem kívánok minden kérdésemre választ. Tudom méltánylani azon gondot, mellyel ön szép fogainak és szájpadlásának tartozik; csak vegye ön tele a száját az anatherinvízzel, s ha helyesli, amit mondok, majd bólintson a fejével, ha nem helyesli, rázza meg azt, én érteni fogok belőle.
  • Tehát én ki akarom önnek adni anyai örökét. (Mellesleg megjegyezve, azt nem jól teszi ön, ha a „keleti szőrvesztő szert” használja arra, hogy karjáról és lábszárairól a férfias pelyhet eltávolítsa, attól a bőr érdességet kap; a rómaiak azt izzó dióhéjjal szokták elperzselni, arról a bőr egész nőies simaságot kap.) Azonban kedves princ Alienor, én önnek anyai örökét csak egy föltétel alatt vagyok hajlandó kiadni két évvel a törvényes idő előtt, s a föltétel az, hogy ön az apai örökségnek is átveendi egy részét. – Ah! Kezdesz érdekes lenni.
  • Úgy van, kedves princ Alienor, önt nagyon fösvényül részesíté az apja mind-azon lényeges tulajdonokban, amiket ő maga őseitől örökölt. Legelőször is – hasonlítsa ön össze külsőnket. Én az idén töltöm be az ötvenedik évet, s bár homlokom tarkóig kopasz, s hajam, bajuszom szürkül: – nem festem, nekem az így illik –, azért tökéletes délceg férfi vagyok. Egészségem vas, kezeimmel patkókat török szét, megvívok a medvével a vadászaton, s megállok a hózivatarban napestig, még be sem rekedek utána. Ön pedig egy huszonkét éves ifjú, aki, hogy nőiesebbnek lássák, kitépi a szőrt az álláról, festi az arcát, ajkait, elfárad a táncban, s kiszalad a színházból, ha a darabban lőnek.
  • Valóban nagyon különbözünk egymástól.
  • Mikor én ilyen idős voltam, mint ön, már kilenc párbajom volt, egy orosz ezredest megöltem kardviadalban; háromszor voltam nyertes az epsomi és longchampi akadályversenyen saját magam lovagolta paripával; kezemet, lábamat törtem s kigyógyultam; átúsztam fogadásból a nagy vízesés medencéjét Schaffhausennél, s felmásztam a Dhawalagiri csúcsára. Harminc esztendős koromban ezredese voltam az osztrák hadseregnek, s viseltem mellemen hét ország érdemrendét. Egy praetereálás miatt odadobtam kardbojtot és érdemrendeket, s elmentem hadakozni Abd el-Kader ellen, mint önkénytes, s verekedtem beduinokkal és oroszlánokkal. – Ezt én mind nem csinálom utánad.
  • Tudom. És sok egyebet nem. Én nemcsak atléta voltam, hanem gavallér is. Én is szerettem az asszonyokat, de nem azokat, akiknek bírása olcsó gyönyörűség, hanem akiknek megnyerése fáradság és veszély. Nem én voltam bolondja a nőnek, hanem az őrjöngött értem. S e genre-ben nem volt előttem semmi elérhetlen.

Csókot kaptam nyilványos tornában egy királynétól, s elszöktettem a török szultán háreméből a nagy bejrám ünnepi kegyencnőt.

  • S utoljára elvetted egy amszterdami kereskedő leányát feleségül.
  • De aki harmincmillió mark aranyat hozott nászajándékul, s a világ első szépsége volt, s huszonnégy kérője közül választott engem, akinek nagy szükségem volt rá, hogy uralkodó fejedelmi házam vagyoni állását rehabilitáljam.
  • És egy kis lágy kereskedővért olts bele a Nornenstein fejedelmi erekbe.
  • Sajnos, hogy így van. Ön e vérvegyülék hybriduma. Akiben mind a két faj jó tulajdonai kárbavesztek. A hollandiból megkapta ön a lágyságot, a hidegséget, az önzést, a vendből (mert mi azok vagyunk) a pazarlást, az élvkeresést, a kevélységet; az első paralizálta az utolsóban a férfias bátorságot, a nyugtalan tettvágyat, a lelkesülést; az utóbbi kiölte az elsőből a családiasságot, a szemérmet, a megfontolást.
  • Akkor ez nem az én hibám, hanem a vegyészé.
  • Meg a nevelőé. Anyja keze alatt nevelkedett ön. Az csinált önből, férfiból, leányt.
  • Látod, milyen kár volt, hogy nem te vállaltad magadra Mentor szerepét. Ha min-dennap nyers hússal etettél, s jeges vízbe mártottál volna, most meglehet, hogy méltó utódod volnék.
  • Tettem volna azt is, ha ennél nagyobb küldetés nem várt volna rám a világban. Ön nem is álmodott még eddig arról. Azt hiszi, kedves, hogy a férfierő csak verekedésben s asszonycsábításban nyilvánult nálam? Életemnek évtizedei voltak arra szentelve, hogy vasakarattal, szívós makacssággal küzdjek egy eltaposott ügy mellett, melyre egész Európa ráépítkezett már, s melyről én még most is le akarom szórni az új építményeket. S ön erről mit sem tud?
  • Rotteckben nem fordul elő a neved.
  • A nevem nem, de tetteim igen. Olvasott ön a német „rendurak”-ról (Standesherren), a mediatizált uralkodó fejedelmekről valamit?
  • Már elfelejtettem.
  • De azt tán nem felejtette el ön, hogy ősei is uralkodó fejedelmek voltak „von und zu Nornenstein”. Olyan jó uralkodók, mint a Brandenburgiak vagy a Coburgok. Egyenrangúak a Görzökkel, Platenekkel, Nájpergekkel. Akik határaikon vámot szedtek, fővárosukban rezidenciát tartottak és testőrsereget, halál- és kegyelemjogot gyakoroltak, újoncokat szedhettek.
  • S katonáikat eladhatták, mint a hesseni választófejedelem.
  • Azt is megtehették. Kedves princ Alienor, én kockáztatom azt, hogy önnek a türelmét kimerítsem, amidőn elmondom önnek a „Pratz von und zu Nornenstein” uralkodó fejedelmek történetét.
  • A kék öreg Istenre Bajorországban! ez sok lesz.
  • Nagyon örvendek, hogy egy férfias tényre már kényszerítettem önt. Ön már káromkodik. Éspedig ez volt az ön nagyatyjának kedvenc erőkifejezése: „beim blauen Herrgott in Bayern!” Az ön nagyatyja még tettleges uralkodó fejedelem volt Nornensteinban; országfejedelem, s mikor meghalt, kétheti országos gyász volt hirdetve egész Nornensteinra.
  • Amit meg is tartottak – a kéményseprők.
  • Negyvenkilenc országfejedelemség volt Németország területén. Szuverén önál-ló birodalom, mely saját törvénnyel, saját pénzzel, saját mértékkel, saját országos színekkel, saját hadi egyenruhával bírt.
  • És saját államadósságokkal.
  • Mikor a brandenburgi vakmerő erőszakkal bekebelezte a nevezetes két Giech és Schönberg uralkodó fejedelemségeket, az jeladás lett a többi apróbb-nagyobb királyoknak, fejedelmeknek, hogy a területükön alapult uralkodó fejedelemségeket felfalatozzák.
  • Királyi kannibalizmus!
  • Negyvenkilenc uralkodó fejedelem s huszonöt őrgróf egyhangú tiltakozása áll örökké útjában ez égbekiáltó jogtapodásnak. A Bundesarchiv őrzi ezüst tokba elzárva a mindannyi Durchlaucht és Erlaucht pecsétjével szentesített okmányt. A gonosz emlékű bécsi kongresszus megkísérté ez országrablást szentesíteni, s paragrafusra szedte jogaink elrablását. Azontúl elneveztek bennünket mediatizált fejedelmeknek. Csupán Metternichnek volt irántunk rokonszenve, ő bennünket „szomorú áldozatok”-nak címezett.
  • Kérlek jobbágyi hódolattal, fenséges „szomorú áldozat”, majd ha vége lesz, – költs fel.
  • Nem fog ön elaludni rajta, kedves princ Alienor, majd mindjárt fog következni valami, ami az újabb kor ivadékát is érdekelni találja. Annyit talán hallott ön udvarmesterétől, hogy első Napóleon kedvenc eszméje volt a „rhenusi szövetség”, ami ránk nézve egyértelmű a paradicsommal. Gaugrófjaink csoportosan harcoltak Napóleon táborában. Ezért bántak el velünk a győztesek oly irgalom nélkül. Szuverén jogainkat elébb átalakították privilégiumokká. – Kimondták, hogy a „rendur”ak képezik a német birodalom legkiváltságoltabb osztályát, elöl ülnek az országgyűlésen, birtokaik a katonai szolgálat alól fölmentetnek, s ha nekik tetszik a hadi pálya, bármely ország hadseregébe szabad választás szerint beléphetnek; a családfők testőröket tarthatnak, s jobbágyaik fölött első folyamodású bíróságot gyakorolhatnak! Gyalázatos alábbszállítása uralkodói hatalmunknak: de bár töredéke a trónnak, még mindig ereklye. Meg akartuk azt őrizni. Mikor én önnek anyját nőül vettem, mely házassági tény a Bundesacte 75. §-a szerint minden német uralkodónak bejelentendő, s azok által tudomásul veendő volt, azt mondám: jól van, nem akarjátok elismerni a mi isteni jogainkat in theoria, bizonyítsuk be azoknak létezését in praxi. Önnek anyja, mint mondám, harmincmillió mark aranyat hozott a házhoz nászadományul. A Bundesacte 89. §-a megtiltja a renduraknak hitbizományokat alapítani oly nászhozományokból, melyek nem fejedelmi származású nőtől erednek. De azt nem tilthatták meg, hogy a meglevő birtokba beruháztassanak. A nornensteini hercegség fővárosában fejedelmi várkastély emelkedett, nagyszerű városháza épült ötven lakosztállyal, gyönyörű színháza vetekedett a weimarival, s télen dráma, nyáron olasz stagione volt benne. Amellett az egész terület utai tégla burkolatú klinkerutakká alakíttattak át, hogy amint az utazó a brandenburgiak területéről a mienkre belépett, bár nem voltak is ott festett korlátaink, rögtön megtudta, hogy ez Nornenstein tartozandósága. Egy fogadalmi templomot is kezdtünk el építtetni, de az már félbenmaradt. A demokratikus lavina, melyet egykor pajkos suhancok megindítottak a lejtőn, rohant alá feltartóztathatlanul. A kimondott elv maga után vonta a következményeket. Amidőn a nagyfejedelmek elnyelték a kis fejedelmeket, ki lett mondva az ítélet, hogy a királyokat el fogják nyelni a még nagyobb császárok, s valamennyit elnyeli a Moloch, a nép!
  • Fenséges uralkodó fejedelem, biz Isten, olyan szépen prédikálsz, mint pater Klinkowström.
  • Várjon csak, kedves princ Alienor, még szebben is fogok. Egyszer az a követe-lés jutott eszébe a demokráciának, hogy az igazságszolgáltatást egyszerűsíteni kell. Mi a felsőházban hasztalan protestáltunk ellene: egy pairtoloncozás, s le voltunk szavazva. Elvették tőlünk a törvényszék jogát, s azzal a nornensteini pompás városháza, közepén az aranyos toronnyal és óraművel, üresen maradt.
  • A szegény parasztok nagy örömére.
  • A szegény parasztoknak még nagyobb örömük is következett. A Molochnak mentül jobban tágul a bendője, annál éhesebb. L’appetit vient en mangeant! Következett a jobbágyok felszabadítása az úri szolgálat, a dézsmafizetés alól. Egy tollvonással megszűntünk a mi népünknek urai lenni, hitvány mammonnal fizettetve ki isteni jogainkért. A Dagon bálvány követelése még tovább ment. Magának vindikálta az egyházak fölötti patronatus jogát, s mi egy ballotázása után a mezítlábas képviselőknek megszűntünk az egyház pártfogói lenni, templomunk nem a mi templomunk volt többé.
  • Szegény fejedelmek! Már az úr Istennek sem parancsolhattatok.
  • Még nem értünk a keserű pohár fenekére. Astaroth bálvány újra éhezett, Beliál pokla égett, új áldozat kellett. Kimondatott a nagy carbonari szövetségben, melynek parlament a neve, hogy nincsenek többé kiváltságok: minden ember csak ember és semmi más, az én fejem csak olyan fej, mint a kefekötőé, s az én kezem csak olyan kéz, mint a cserzővargáé: mind a kettőnk fejére egyformán kivetik az adót, s mind a kettőnk tenyere egyformán tartozik azt befizetni.
  • Ahelyett, hogy egy tenyér fizetne meg mind a két fej helyett.
  • Még ez sem bírt elűzni az őseimet uralt földről. Új megaláztatás következett. Dacára a Bundesacte 33. §-ának, mely örök időkre megállapítja a „rendurak” férfitagjaira nézve a fegyveres szolgálat önkénytességét, kimondatott a heródesi rendszabály, hogy minden lakosa a német területnek alá van vetve a hadkötelezettségnek, ki-ki azon országban, mely fölötte szuverén, s az én egyetlen gyermekem, ki akkor kétesztendős volt, azért lesz fejedelmi gonddal felnevelve, hogy egykor a potsdami fändrich csizmáit tisztítsa.
  • Nem tettem volna meg neki.
  • E kolerahírre önnek az anyja elhagyta Nornensteint, s elment Amszterdamba, elhatározva, hogy fiát minden egyébnek fogja nevelni, csak katonának nem. Én még helyben maradtam. „Nec civium ardor prava jubentium!” (Már Horác tudta, hogy ha a „Burger” parancsolni kezd, az csak rosszat parancsol.) Vártam a jobb sors fordulatára: bíztam az örök igazságban, s hittem az európai bonyolulatok non putaremeiben. Végre eljött az utolsó csapás a vasúti törvények alakjában. Egy, a gergezenusok ördögszállta disznóiból alakult konzorcium engedélyt kapott rá, hogy sínvonalát a nornensteini területen keresztül rakhassa le, s a civilizáció vandáljai nekiálltak a kisajátításnak, lyukat fúrtak magán a szent Nornenfelsen keresztül, melyen maga Odin isten tartotta ítéleteit hajdan; kettévágták töltéssel a parkomat, pocsékká tették a vadaskertemet, áthidalták a halastavamat, rést vágtak a hárserdőmön keresztül, s odafészkeltek az indóházukkal a kastélyom tövébe, ahonnan minden pasasér beleláthatott a számba; ahol nekem magamnak meg kellett állnom a sorompó előtt, s várnom engedelmesen, míg egy vonat birkákkal, ökrökkel és filiszterekkel rakva végigrobog; s mikor egyszer hajtóvadászat alkalmával az űzött szarvas után átugrattam a korlátot, a kriminál elé idéztek, s a szemtelen publikánus, a staatsanwaltok legkreténebb példánya, még hat esztendei várfogságot kért rám: Nornenstein uralkodó fejedelmére!
  • Ez elől aztán elszöktél.
  • És ami mind ennél még nagyobb baj volt, az, hogy a sine nobis épült vasút elvit-te magával a szomszéd városba Nornensteinből az ipart és kereskedelmet is.
  • S neked nem maradt se zsidód, se csizmadiád!
  • Amely állam nem tartja meg kötelezettségeit fiai irányában, annak fiai is feloldva érzik magukat az állam iránti tartozásaik alul. Én rögtön felmondtam tőkepénzeimet, piacra dobtam állampapírjaimat, elárusítottam minden fekvő birtokomat a hitbizományon kívül, s e pénzerővel kerestem magamnak egy olyan országot, mely hajlamaimnak legjobban megfelelt, s kitűzött célom szolgálhatására elég közelséggel bírt. Ez volt Magyarország. Itt még olcsón lehetett nagy területeket vásárolni, itt még a földesúr uralkodó fejedelme volt az ő jobbágyainak, a megvett birtokkal a pallosjog is együtt járt, itt még a kiváltságolt osztály nem fizetett adót, nem tartozott katonáskodni, a magyar nábob méltán nevezte magát „kis király”nak: valóban az volt.
  • De te ugyan „pünkösdi király” lettél közöttük. Egy esztendő múlva, hogy ide telepedtél, kiütött a forradalom, itt is felszabadították a parasztot, itt is kifizették a kis királyokat papírpénzzel, s aztán kivetették rájuk az adót, elvitték a fiaikat katonáknak, s átszelték a birtokaikat vasutakkal.
  • Az mind igaz, de azért mégis ég és föld a különbség az itteni és az otthoni álla-potok között. A magyarra nézve német vagyok, az osztrákra nézve magyar. Egyikhez sem köt le semmi tekintet. Azt fogadom el tőlük, ami nekem tetszik, s azt adom nekik, ami nekem nem kell. Otthon parancsszóval sem tudtam rávenni a parasztot, hogy segítsen nekem szidni a kormányt: itt megteszi nekem egy kurjantásra. Otthon minden garasomat számbavették: itt annyi adót fizetek, amenynyiben a becslőbiztossal megalkuszom; a fiamat megváltottam a katonáskodás alul egy ezer forinttal, s a vasútvonalat oda tracíroztattam, ahol nekem legkényelmesebb volt, és végül itt azzal és afelől konspirálhatok, akivel és amiről nekem tetszik, ha csak dohányt nem csempészek, nem szólít meg senki.
  • Kérlek, nekem valamit el ne mondj ez intrikáid közül, mert tudod, hogy én va-gyok a városban a legpletykább ember.
  • Szép férfitulajdon! De annyit mégis megtudhat ön, amit már minden ember tud, hogy amidőn 1865. március 30-án a frankfurti „rendurak” egylete Heidelbergben bizottsági ülését tartá: e titkos ülésben oly határozatok hozattak, melyek az európai bonyodalmakkal szemközt messze kiható terveket állapítanak meg, s hogy e titkos ülésnek egyik másodelnöke Fürst Octavian Pratz von und zu Nornenstein, önnek testi édesapja volt.
  • Remélem, hogy azon határozatoknak semmi közük sincs az én nagykorúsítá-som tervéhez.
  • Igen nagy közük van hozzá, kedves princ Alienor. Mint előrebocsátám, ön a törvényes idő előtt csak akként juthat anyai örökéhez, ha apai örökének egy részét átveszi; az ön atyjának van férfias bátorsága és vannak magas ambíciói. Nem kínálom mind a kettőt: engedek közülök választani. Én mint apa, nem teszek le arról a hitről, hogy ön az ifjú Achillesként, kit leánynak neveltek, a kínálkozó alkalom esetén rögtön és meglepően fogja elárulni férfilétét, s utánakap a kardmarkolatnak. Én abban is megnyugvást fogok találni, ha ön távol akar maradni azon politikai chimeráktól, amiket mi vének még egyre üldözünk, s azt mondja, semmi közöm nekem a rhenusi szövetségtekhez, apró fejedelemségeitekhez: az én birtokom Magyarországban fekszik, én azt akarom szaporítani: ideházasodom, elveszem Etelváry Rafaela hercegnőt, aki az országban legszebb, leggazdagabb és tegyük hozzá: legszellemdúsabb úrhögy, itt alapítok családot, leszek ebben az országban főispán vagy képviselő: feje az arisztokratikus demokráciának. A nornensteini fejedelmek története be van fejezve, s kezdődik a NornensteinEtelváry hercegeké. Én ebben is meg fogok nyugodni.
  • Talán én is.
  • Csakhogy egy körülményt ne felejtsen el. Etelváry Rafaela hercegnő, bár nem uralkodó princessz, de azért oly büszke lélek, akit e sardanapali magaviselettel nem lehet meghódítani. Az csak igazi férfinak adja meg magát.
  • Kívánod, hogy bajuszomat meg hagyjam nőni?
  • Nem, kedves princ Alienor, a férfi bizonyítványai a szívben vannak és a karban, a jellemben és az észben. Önben minden alszik, ami a férfit teszi. Bizonyosan megvan, de én azt hiszem, hogy alszik. Ön egész álomjáró. Ébredjen föl! Adja valami jelét férfilétének! Merjen valamit! ha megbukik is, nem árt semmit. Nem bánom: legyen az bolondság, de férfias bolondság. Áruljon el valami ambíciót.

Álljon be lázító korifeusnak a demagógok vagy az ultramontánok közé: nekem az mindegy. Legyen veszekedő, kössön belé valakibe, hívja ki, vagdalja meg, vagy vagdaltassa meg magát. Tegye magát nevezetessé valami fogadással: legyen az távlovaglás vagy versenyúszás; vállalkozzék valami egzotikus utazásra; alapítson valami férfias klubot: legyen az tűzoltó, athletik, rókavadász vagy krikettjátszó klub; lépjen föl magyar országgyűlési képviselőnek, beszéljen bolondokat, verekedtesse össze a korteseket, s választassa meg magát tenger bor árán; de tegyen valamit, mert biz Isten, azt fogja önnek mondani Etelváry Rafaela hercegnő, ha őt megkéri, hogy: két asszony nem lehet egy háznál. Nos, mit válaszol ön? Vállat vonogat? Ez a válasz? No hát jól van. A szokott bolondságokban nincs kedve nyilvánítani a férfiasságot. Juttassa hát azt érvényre az ész és lelki erő útján. Menjen el Németországba: csatlakozzék a ligához; ajánlja fel szolgálatát Ehrenbreitstein fejedelmi rokonunknak, annak lesz esze az ön számára is, meg fogja mondani, mit cselekedjék; tolni fogja önt előre: annak van egy leánya, nagyon csúf, de uralkodó fejedelemnő, s azt megkérheti per procura, csak a fotográfiáikat kell kicserélniök; a hatalmas összeköttetés elősegítve egy jól vezetett európai cselszövény által, vissza fogja önt helyezni ősei birtokába, fényes uralkodói állásába. Nos, princ Alienor, hát a körmeitől kér ön tanácsot? Feleljen, mi tetszik? Vagy még nem ébredt fel? Kinyissam az ablaktáblákat? Bántja önt a világosság talán? No, a háromezer ördögbe is! hát ne tegyen úgy, mintha a fogaival nézne s az orrával hallgatna rám, hanem feleljen! Akarja-e ön rögtöni nagykorúsítását s anyai örökének átvételét azon az áron, hogy valami önhöz méltó életjelt adjon magáról?

  • Semmit sem. Várok még két évig, s addig csinálok adósságot anyai örökömre.
  • Nem lehet, édes princ Alienor. Legalább sokat nem.
  • Miért nem?
  • Mert a hitelezők okos emberek.
  • El volna tán költve anyai örököm?
  • Óh, nincs, kedves princ Alienor: mind megvan teljes értékben, és be van ruház-va az ősi hitbizományba. – Vagy tán túl van terhelve?
  • Egy fillér teher sincsen rajta. Olyan tiszta a hypotheca, mint az Aphroëssa szi-get, ami most merült fel a tengerből. Ott van az anyai öröke először is egy gyönyörű várkastélyban, mely fejedelmi rezidenciának volt építve, azután egy gót stílben épült városházában, azután egy remek dalszínházban, mely igazi trianoni minta, továbbá egy fegyvertárban, egy fogadalmi templomban, egy múzeumban és végül huszonnégy mérföldnyi példányszerű klinkerutakban. Az egész harmincmillió márka arany ott van becsületesen elhelyezve. Ez az ön anyai öröke. Nagy kincs, ha egyszer ismét visszajuthat ön a nornensteini uralkodói trónra, akkor Nornenstein ismét a régi gazdagság gyűlhelye lesz, a várpalota hajdani, tallérokkal kirakott falazatú szobáját behúzathatja ön papírszőnyeg helyett porosz tallérjegyekkel, privilégiumot oszthat kereskedőknek és iparosoknak, s korlátot zárhat a vasúton keresztül, s adót, vámot szedhet ismét, és balettet tarthat a saját költségén, de amíg ez a fordulat be nem következik, addig, bizony Isten, nem ád önnek senki az ön várpalotájára, színházára, templomára, városházára, országutaira s etceteráira egy számkivetett osztrák ezüstforintot sem.
  • Ezer milliom lobogó mennykő!
  • No, hála a lorettói szent szűznek, hogy végre mégis káromkodik ön! Attól féltem, hogy e felfedezésnél el fog ön ájulni, s magamnak kell majd szalamiaszeszért szaladnom. Csakugyan sikerült önt kiugratnom az ágyból. Ez már első lépésnek jó. Mármost csak folytassa, édes princ Alienor. Kezdje el az apján, szidja össze, minek volt olyan bolond, hogy ennyi pénzt vert bele olyan beruházásokba, amik csak fejedelmeknek valók. Majd ebből azután belejön a mások ellenében kifejtendő erélyes kedélyállapotba is, s végül az anyagi veszteség gondja rávezeti önt magáért a nagy eszméért való lelkesedésre, s megértendi ön, mit tesz az: önkényes számkivetésben lakni az osztrák-magyar monarchiában, az uralkodó fejedelmi címerrel pecsétnyomó gyűrünkön; s mi dolgunk van nekünk mind ez elemek közepett, amik segítenek nekünk bontani ott, ahol bontani kell! s majd megtudja aztán, hogy minő eszmeláncolat fűzi össze az ön nagykorúsításának tényét a heidelbergei rendúri titkos ülés március 30-i határozataival. Nos, princ Alienor, kezdjen hozzá!

De bizony princ Alienor nem kezdett semmihez, hanem azt tette, amit haragba jött asszonyok szoktak tenni, hogy elkezdett szótlanul járkálni fel s alá a szobájában, karjait összefonva mellén, a hosszú, tarka selyempeplum lebegett utána, a feje körül kötött hímzett hálófőkötő még nőiesebbé tette halavány arcát, mint maga az erélytelen harag kifejezése. Időközönkinti csuklása elárulá, hogy görcsöket kapott.

Fürst Octavian Pratz von und zu Nornenstein csak várta egy darabig, hogy mikor fog megállani, s mikor kezd el beszélni. Mikor látta, hogy hiába vár, vette a kalapját, s otthagyta a princet.

Mikor az előszobába kiért, a komornyiknak egy napoleond’ort nyomott a markába.

  • Ez a pofonért. S most menj be az uradhoz, és mondd meg neki, hogy ha ő megteszi a kedvemért azt, hogy valakivel, akárkivel megverekszik, nem pisztolyra, hanem kardra, amely afférban vér folyik: akkor én magam fogok neki kölcsönözni a nornensteinei monumentáira.

A „JERICHÓI KÜRT” GÉPEZETE

  • Nos hát, hogy van ön megelégedve a „Jerichói Kürt” szerkesztőségével, barátom, Napóleon? Megismerkedett ön kollégáival, az én munkatársaimmal? Mind kitűnő fiatalemberek. Ott van Buksy úr, nagytudományú férfiú, fordít angolból, franciából, olaszból… („Német szótár segélyével.” A zárjelben Napóleon öcsém beszél.) Ő a mi külföldi rovatvezetőnk. Ahányszor Viktor Emánuelt

    1. „JERICHÓI KÜRT” GÉPEZETE

országrablónak, Bismarckot Heródesnek nevezi, annyi szivart kap a hónap végén extrabonificatióképpen. Azután Pökhendi úr: kitűnő tudományos férfiú, aki ír nemzetgazdászatról, conjecturalis politikáról, egyházpolitikáról és magas diplomáciáról. (Lásd Welker és Rotteck „Staatslexiconát”.) Az a komoly tekintetű, magas termetű szikár alak különösen megbecsülhetetlen egyéniség. Neve Stomfaksz úr. Az ő feladata összegyűjteni azon híreket, melyek a pártunkhoz tartozó főurak körül történnek, azoknak megérkezését, elutazását jelezni, a családjaikban történt örvendetes és gyászos eseményeket felsorolni, kitűnő egyháznagyok mozdulatait figyelemmel kísérni, jótékonyságaikat elismeréssel jutalmazni, péterfillérek gyűjteményeit megköszönni. Ugrik úr kezeli a színházrovatot: feladatának teljes magaslatán állva, mellőzi a haszontalan szépműtani és művészeti szempontokat, egyedül a dogmák szempontjából bírálja meg a darabokat. Semmi sem kerüli el figyelmét e tekintetben, s a visszaéléseket lángostorral korbácsolja. Tapló úr azzal a szőke kecskeszakállal és ragyás orral, referál a képviselők és méltsás főrendek üléseiről, szellemdús aperçukkel fűszerezve a szónokok előadásait, s találó sziluetteket nyírva a kiválóbb alakokról. („S tanulmányozza a régi lőcsei kalendáriumot adomákért, miket felfrissít.”) Bámba úr teljhatalmú függetlenséggel dolgozik in spiritualibus. („És in spirituosis.”) Éles, kemény, választóvízbe mártott tolla van. Nem kímél senkit, nem válogatja a szavakat: oda sújt, ahol legjobban fáj és sohasem revocál. Végül ott találja ön Karakán barátunkat. Ő úgy látszik, mintha nem dolgoznék semmit, mintha egyéb feladata sem volna, mint feljárni a szerkesztőségbe a többieket infestálni, elanekdotázni az időt, senkit sem engedni dolgozni; úgy, hogy mikor jön a metteur en pages a kéziratért, akkor nyakra-főre kap mindenki az ollóhoz, s vágja ki a tölteléket a többi lapokból, míg végre egyesült erővel ki nem lökik Karakán barátunkat a bureauból, hogy dologhoz foghassanak. – Ez pedig a legszükségesebb tagja a szerkesztőségünknek. Hallgasson ön ide, és bámulja azt a furfangosságot, mellyel én hadjáratunkat berendeztem. Mint ön és mindenki tudja, a „Jerichói Kürt” feladata mindenkinek megmondani az igazat. Ezt tesszük. Mindenkit megostorozunk, aki ügyünknek ellensége. Ez veszélyes merénylet. Hasonló a keresztes hadjárathoz. Az igazhivők táborának szüksége van egy „oroszlánszívű Richárdra”, aki a hitetlenek ellen karddal is kész legyen megvédeni a zászlónkat. Ez a mi oroszlánszívű Richárdunk Karakán úr. Látta ön azokat a karokat, vállakat? Egy Sámson! Úgy tud vívni bal kézzel, mint a jobbal. Katonatiszt volt, de le kellett neki köszönni a sok verekedés miatt. Mindenkibe belekötött, s mindenkit megpiszkolt. Ez százötven forinttal van szerződtetve a laphoz („Ecclesia militans”), igenis: azon célból, hogy ha a „franc maçon”-nak kedve kerekednék a divatszerű ellenargumentumokhoz folyamodni, s ügyét a kard élére apellálni, az ordaliákhoz megtalálja nálunk is a maga emberét. E vértezett lovag pajzsának oltalma alatt mindenki írhat mindent bátran és szabadon. Cikkeink mind álnév alatt jelennek meg. Karakán barátunk készen áll azoknak bármelyikeért elvállalni a felelősséget, ha valaki sértve érzi magát, megverekedni vele. Ugyanő a sajtóbíróság előtt is helytáll, ha szükség, s elítéltetés esetén kettőzött honoráriumért kiüli a fogságot.

  • És sok párbaja volt már a „Kürt” cikkeiért Karakán úrnak?
  • Egyetlen egy sem! De csak egy sem. A kollégák tudják, hogy mi lakik a bokor-ban, s még csak mukkanni sem mernek. Őrizkednek a kesztyűt idedobni.
  • Lássa ön, ez nagy baj. Ön gondoskodott arról, hogy meg legyen védve; de nem gondoskodott arról, hogy meg legyen támadva.
  • Micsoda? Ezt nem értem.
  • Dehogynem. A „Jerichói Kürt” hadakozik a saját árnyékával, mert nincs ellenfe-le. A többi lapok nem vitáznak vele, tudomást sem vesznek róla, agyonhallgatják. Ligát kötöttek, s megállapodtak benne, hogy a „Jerichói Kürt” akármit mondjon róluk, még ha azzal vádolja is őket, hogy ezüstkanalat loptak, az se tekintessék sértésnek. Ebből aztán először is az a baj származik, hogy a közönségnek tizenkilenchuszad része azt sem tudja, hogy vagyunk-e a világon; a többi lapok nem költik fel irántunk a kíváncsiságot. De nagyobb baj ennél még, hogy a mi magas pártfogóink, miután egyedül kiabálunk, senki ellenünk nem mond, egészen fölöslegesnek tartják a buzgalmunkat; megszűnünk rájuk nézve égető szükség lenni. Nem értik, miért haragszunk, miután senki sem bánt bennünket. Nem fogják fel, mit védelmezünk, miután semmi sincsen megtámadva, sőt vannak közöttük finynyás emberek, akiknek az ízlését az esztétika annyira elrontotta, hogy egészséges, jól odamondott kifejezéseinket nem találják alkalmasaknak, amidőn ellenünkben hasonlót senki sem használ. Nekünk az a bajunk éppen, hogy nincs ellenségünk, aki bennünket mindennap mérgezett nyilaival keresztüllövöldözzön, fogaival megmarcangoljon, üvegcserepeken meghengergessen, hogy mi azután sebeinkre hivatkozhassunk, s vértanúságunk jeleit bemutathassuk. Nekünk egy jó telivér ellenségre volna szükségünk, aki küzdelmeink értékét kellő világításba helyezze.
  • Napóleon! Ön csakugyan nagy ember. Igaz a, hogy az a legnagyobb bajunk, hogy senki sem akar bennünket bántani. De hát hogy lehet ezen segíteni? Hogy lehet valakit arra rávenni, hogy támadjon ránk, és bánjék velünk kegyetlenül?
  • Márpedig múlhatatlan föltétele egy diadalmas harcnak: egy magát megveretni vállakozó ellenség.
  • Nem lehetne megvesztegetni valami desperatus zugírót, hogy adjon ki ellenünk egy pamfletet?
  • A pamflet jó eszme, de a zugíró nem. Először is az ilyen nem marad titokban, s nevetségessé tesz bennünket. Azután meg valami üresfejű piszkolódást visszaverni semmi dicsőség. Nekünk olyan megtámadóra van szükségünk, aki a harcot komolyan veszi, aki meggyőződésből beszél, s amit mond, abban eszme, gondolatok magva van, aki azután a megkezdett vitát egész hévvel folytatni is tudja, s aki egyúttal oly társadalmi állással is bír, mely őt arra kötelezi, hogy kilétét titokban tartsa, s magára ismerni ne engedjen.
  • Napóleon! Önnek van már ilyen embere! A felsőbb körökhöz tartozó egyéniség? Micsoda?
  • Nem szólok többet. Elég volt önnel sejtetnem, hogy mit akarok! A többi az én gondom.

    1. „JERICHÓI KÜRT” GÉPEZETE
  • Napóleon! ön nagy ember!

Hogy mint járt el ezek után feladatában Napóleon, azt szabad legyen egy ideig eltitkolnunk.

Tíz napra e párbeszéd után egyik pesti könyvárusnál, aki abban a hírben áll, hogy a „Nagy Orient”-hez tartozik, jelent meg egy röpirat, ezen címmel: „Mene, Tekel, Fáresz!”

A röpirat általános felpezsdülést gerjesztett, s az első kiadása három nap alatt elkelt.

Magas szempontból ítélő ész tűnt ki belőle: modora finoman gunyoros volt, és amellett merész; iránya az ultramontán és konzervatív eszmék ellen volt intézve, nem sokat elméletezett, hanem adatokat hozott elő, jártasságot árult el a magas körökben, élesen jellemezve azoknak vezértehetségeit, fűszerezve előadását csípős adomákkal, repülő mondatokkal, meglebbentve titokfedő függönyöket, mik alatt még több is rejlik az elmondottaknál, s nem kímélve még a női hiúságot sem.

Ez már aztán gazdag fogás volt a „Jerichói Kürt”-re nézve: ez méltó ellenfél volt Leonhoz. Tíz napig volt neki miről írni. Tette is egész buzgalommal. Kimutatta alaposan a névtelen szerző irányának veszélyes voltát, ad absurdum vezette le minden okoskodását: adatairól bebizonyította, hogy azok egytől egyig hamisak, végül kegyetlen beszédet tartott neki erkölcsiségről, kegyeletről, nők iránti tiszteletről, és mindezen filippikának aláírta a nevét. – Első eset, hogy valaki a saját neve alatt írt a „Jerichói Kürt”-be.

Napóleon öcsémnek e cikkek sok nagybecsű kézszorítást jövedelmeztek.

Hanem aztán tíz nap múlva megint jött a „Mene, Tekel, Fáresz”. A második füzet.

Ez már az eszményi alláspontokat védelmezve, nem feledkezett meg azoknak megtámadójáról sem. Napóleon öcsém ugyan kikapta benne a magáét. Le volt benne rajzolva – a Dunába ugrásig – az a nevetséges szerep, amire ő vállalkozott. Egy ifjú, aki pénzért ráadja a fejét, hogy a szabadelvűtlen eszmék mellett buzogjon. Meg volt neki mondva magyarán, hogy zelusa csak nagymérvű hypocrisis és sarlatánság. Be volt mutatva a világnak, mint egy Don Quijote, s egész helyzete a világ előtt a legkegyetlenebbül lett diffamálva.

Mikor ez a második füzet megjelent, Karakán barátunk dühösen rontott fel a szerkesztőségbe, hol már Napóleon öcsém dolgozott a válaszon, ki levén előtte terítve a sértő röpirat.

  • Ezért meg kell verekedned! – ordítá Karakán úr. Olyan volt, mint egy bika.
  • Először is nem verekedhetem, mert nem tudom, hogy kivel. Másodszor: az eszmék harcát csak eszmékkel hiszem végigküzdhetőnek; végül pedig nem ízlésem a verekedés, nem is értek hozzá, nem voltam katona.
  • Ez gyávaság! – mormogá rá Karakán barátunk.

De annál jobban megnyerte ez a válasz Napóleon öcsém munkatársainak és főnökének tetszését. Igenis, a szellem harcát a szellem fegyvereivel végigharcolni! Ez volt az ő jelszavuk is. Nosza tehát: „kaszát, ásót, vasvillát ragadjatok!” (Értve mindig szellemi ásókat, kaszákat és vasvillákat.) Valamennyien mind nekiestek a névtelen pamfletírónak, s azt a megtámadott főmunkatárs becsületeért szellemi dorongokkal úgy elcsépelték, szellemi bivalylábakkal úgy megtérdelték, szellemi kulimásszal úgy bekenték, hogy az, ha egy csepp szeméremérzet van a testében, kénytelen rögtön inkognitó kivándorolni Európából.

De fájdalom, hogy ez egy megátalkodott ember volt, aki a névtelenség álarca alatt nem bírt elpirulni, s annálfogva újabb tíz nap múlva jött a III. füzet „Mene, Tekel, Fáresz”. Ez még amennyire lehet felülmúlta az első kettőt. Folytatta az elvi harcot komoly indokokkal is, de egyúttal nem szalasztá el az alkalmat az ellennézetek pártfeleit arról az oldalról is megtámadni, ahol legérzékenyebbek voltak; az egyéniségeket mutatva be, remekül torzított körvonalakban, akik az ügyet szolgálják. Itt azután sorban kijutott a „Jerichói Kürt” szerkesztőségi tagjainak is a fekete levesből, de senki sem került ki a csávából olyan jól kicserzetten, mint Kolompi úr, a laptulajdonos maga.

De már ez több volt az elégnél. Kolompi úr nem az az ember, ki ily megbántásokat megtorlatlanul elvisel, sajtópert indított a kiadó ellen, mivelhogy a szerző nem volt beperelhető.

E pernek kettős haszna ígérkezett: először a büntetés, másodszor a szerző felfedeztetése, mert az kétségtelen volt, hogy ha a kiadó megkapja a félévi fogságot, amit fejére kértek, akkor majd kiadja a szerzőt, hogy üljön be a kóterbe az.

Ámde az a sajátszerű anomália következett be, mely többször fordult elő az esküdtszékek történetében: hogy amidőn a bíróság elnöke feltette az esküdtek elé azt a kérdést, hogy „foglaltatik-e az incriminált pamfletben becsületsértés Kolompi úr személye ellen?” nyolc szavazattal négy ellen azt felelték rá: „igenis”. Mikor pedig azt a kérdést tette fel eléjük, hogy „bűnös-e tehát azon cikk szerzője vagy kiadója?” arra tíz szavazattal kettő ellen azt felelték, hogy „nem”.

E szerint Kolompi úr megkapta ugyan a visum repertumot arról, hogy a becsületén tetemes kék foltok és bőrlehámlások találtattak, de egyúttal megvigasztaltatott, hogy ez neki jólesett, fel se vegye!

Most már Kolompi úr Napóleon öcsémnek esett neki, hogy mondja meg, ki ama vakmerő röpiratok szerzője.

  • Én nem tudom.
  • Ön nem tudja? Hisz ön vállalkozott rá, hogy szerez nekünk valami ellenséget, aki bennünket megtámadjon.
  • Hát hiszen szereztem is, hanem azért nem tudom, hogy az kicsoda! Nekem csak a kiadó ismerősöm. Én azt szólítottam fel, hogy írasson ilyen irányú röpiratot valakivel, de hogy ő kire bízta ezt, ez az ő titka. Ez pedig maga is szabadkőműves, s azok inkább el hagyják fűrészeltetni a lábukat, mint valami titkát a Nagy Oriensnek elárulják.
  • Vigye a tatár az ön ötletét azzal az ellenségszerzéssel.
  • De hisz ön nagyon jól meg lehet vele elégedve. Amióra önt ütik, azóta a párthí-vei elárasztják önt kegyeikkel. Küldöznek önnek finom borokat, vadpecsenyét,

déligyümölcsöket, mint valami lábadozó betegnek. A szubvenció bővebben folyik be, s az előfizetők száma szaporodik. Ön ünnepelt férfiúvá lett. Köszönje meg szépen. A kéményseprő-mesterség együtt jár a füsttel.

Kolompi úr és az egész világ azonban nem akart ezzel a nézettel megelégedni. Az irodalmi körök és a közönség fel voltak izgatva, kitudni a titokteljes szerző kilétét.

Annyi bizonyos volt, hogy akárki írja e röpiratokat, annak a bécsi és budapesti magasabb körökben egészen otthonosnak kell lenni, s az országban szétágazó cselszövényeket legjobban ismerni. Gyanúba vétetett minden tollforgató mágnás. A kaszinóban a habituék gyanús szemmel néztek egymásra esténkint, s óvakodtak a társalgást irodalmi tárgyakra átvezetni. Végre egy világsugár hatott át a rejtélyes homályon.

A füzetek kiadójának volt egy fordítója: ez nem volt szabadkőműves, s annálfogva elárult egy lényeges útba vezető körülményt. Az ismeretlen szerző a röpiratokat eredetileg német szöveggel szokta megküldeni a kiadónak, az fordíttatja le azután magyarra.

A detektívpolitikának a dolga ezzel nagyon egyszerűsítve lett. A mű szerzője egy olyan főrangú úr, aki német.

A vak is rátalálhatott, olyan közel esett a rejtély kitalálása. A „Mene, Tekel, Fáresz” senki sem más, mint princ Nornenstein Alienor. Ez a fölfedezés, mint a békalencse, egy éjszaka megtermett, el is terjedt, virágzásnak is indult. Most már számosan voltak, akik vissza tudtak emlékezni rá, hogy csakugyan hallottak ők egyszer-másszor princ Alienortól ilyen meg ilyen nyilatkozatokat, amik találkoznak a füzetekben kifejezettekkel. Ez excentrikus ember. Kitelik tőle, hogy titokban „ír!”

Princ Alienor először meghőkölt, mikor gyanúsítással a szeme elé léptek; hanem azután mikor látta, hogy semmi veszedelem nem lesz belőle, hagyta a megtisztelő gyanút magán száradni, s ha találkozott fejcsóváló, szemforgató, mutatóujjal fenyegető alakokkal, titokteljesen mosolygott reájuk. Engedte magát a „Mene, Tekel, Fáresz” veszedelmes nimbuszától körülderengetni.

Mi azonban nem késünk azon gyanúnknak kifejezést adni, hogy azokat a pamfleteket alighanem Zárkány Napóleon maga írogatja, leszidván azokban saját magát, ahogy megérdemli, teljes kedvtelése szerint.

KARAKÁN BARÁTUNK TRAGÉDIÁJA

De senki sem fente annyira a fogát princ Alienorra, mint Karakán barátunk. Fogadta, hogy ha egyszer megkaphatja, bizony princhúst fog enni! De nehéz összetalálkozni e két úrnak: Karakán úr nem jár a kaszinóba, a princ meg a „Kis Pipába” nem; az utcán az egyik gyalog jár, a másik kocsin; a princ a színházak közül a németbe jár, Karakán úrnak pedig fogadása tartja oda be nem tenni a lábát, – a „Jerichói Kürt” munkatársai mind telivér magyar knownothingok.

Egy szép reggel a szerkesztőségben egy ylang-ylang illatú levélke várt Karakán úrra, melyet felbontva, nagy bámulatára Nornenstein Alienor princ névjegye akadt kezébe, e rövid sorokkal:

„Uram, izenje meg, hol lehetne önt megtalálnom?”

Ez nagy szó! Nemcsak a merénylet vakmerősége miatt, hanem azért is, mivel csakugyan nehéz rá megfelelni, hogy Karakán úr hol lakik. Ő minden harmadnap változtatni szokta a szállását. Az oroszlánnak is van az a gyöngesége, hogy fél a kakaskukorikulástól. Karakán úr is sok ilyen kakast ismer, akik korán reggel azzal kukorikolják fel az embert, hogy „mikor fizet már.”

Legjobbnak találta a princnek a hotel „Hungáriá”-ban adni találkozót holnapra. Ott bérelt szobát erre az időre.

Princ Alienor pontosan megjelent a kitűzött órában à la bon enfant hajfodrozva, kezében napernyővel. A brilliánt gyűrűt ujján vékony aranylánc csatolta a kézcsuklóját szorító karperechez, arca, halántékai remekül retusolva kárminnal és ultramarinnal.

Amint belépett, s bemutatta magát, rögtön a dologra tért.

  • Uram. Én azt hallottam, hogy ön engemet mindenfelé keres, azon célból, hogy velem megverekedjék. Kedves szolgálatot véltem önnek tenni azáltal, ha magam helyébe jövök. Nekem is éppen az a szándékom, ami önnek.
  • Uram! princ! Ha ez nem tréfa!
  • Részemről nagyon is komoly dolog. Én tudom, hogy ön híres kardvívó. Én akarok önnek egy vágást adni.
  • A mennykőbe!
  • Egy szép, derék vágást, amitől az ember a karját két hétig a nyakába felkötve hordozza, vagy a képére valahová, ahol jobban meglátszik.
  • Ohó!
  • Igen egyszerű dolog. Én vívni nem tudok, ön pedig mester benne, annálfogva szükséges, hogy ön az első odavágásnál megkapja a sebet. Igen világosan beszélek. Nekem szükségem van arra a vágásra az ön testén, majd azt is elmondom, hogy mi okaim vannak e szükség beismerésére. De előbb hallgassa meg ön az én ajánlatomat. Én önnel szerződésre akarok lépni. Ahány centiméter hosszúságú vágást ejtek én az ön karján, annyi ezer forint fizetésére kötelezem magamat.
  • Az istenfáját!
  • Kérem, ne káromkodjék ön, az nekem idegrángásokat okoz.
  • Hiszen nem káromkodás az. „Istenfa” egy jószagú virág: Artemisia camphorata, szagos üröm.
  • No hát szidjon ön valami másféle bokrot. Hát mit szól hozzá: ha én egy tíz cen-timéternyi vágást hagynék hátra az ön nagybecsű bőrén: nem volna-e az tízezer forinttal jól meggyógyítva?
  • Tízezer forint!
  • Ha pedig arra tudná ön magát elhatározni, hogy egy látható helyen, a homlo-kon, vagy arcon hajtassék végre ilyen műtét, annak minden futó centiméterje háromezer forinttal lenne kárpótolva.
  • Méltóztatik tréfálni?
  • Nem én. Egészen komolyan beszélek, s ha megegyezhetünk, a föltételek iránt, önt nemesi szavammal is biztosítom. Elmondom az indokokat is. Én egy előkelő hölgynek udvarlok, aki még ragaszkodik a középkori regényes lovagiasság eszméihez. E napokban e hölgy a sokat emlegetett „Mene, Tekel, Fáresz” röpiratról beszélve, úgy nyilatkozott, hogy ez iratok szerzőjétől nem lovagias felfogás ellenfeleit álnév alá rejtőzve piszkolni, míg azok nyíltan lépnek föl ellene. A megrovás egyenesen rám volt célozva. Nem tudom miért, el van terjedve a vélemény, hogy azon füzetek szerzője én vagyok. Nem segíthetek rajta. A névtelen szerzőt illető megrovásokat mind nekem kell fölszedegetnem. Nekem érdekemben van az említett hölgy véleményét lovagiasságom felől megtéríteni. Mármost remélem, hogy tökéletesen megértett ön engem?
  • Tehát komolyan áll az ezer, meg háromezer forint centiméterenkint?
  • A vista fizetve. Ahogy önnek tetszeni fog, a karra vagy az arcra.
  • Óh, kérem alássan, tessék a bőrömből kisajátítani rőfszámra azért az árért, amennyi tetszik; kaptam én már olyat ingyen is eleget, ebcsont majd beforr. Itt a kezem rá. – Tehát a karjára?
  • Nem. Inkább a pofámra. Ide ni, a fültől kezdve a szájig. Az lesz önnek a dicsőség, ha majd a hírhedt viador Karakán Absolon viseli, mint eleven trophaeumot, önnek a manupropriáját a cifferblattján: akár aláírhatjuk, hogy „Sculpsit Alienor”. Ebnek fáj az, nem nekem, harmincezer forintért.
  • Tehát tíz centimétert enged ön.
  • Nem lesz baj, ha hosszabban üt is ki.
  • De természetesen, ön nem vág vissza énrám. Mert ha ön is megsebesít, akkor az egész szerződés semmis.
  • Vigyázni fogok.
  • De nem sérthet meg akarata ellen a karddal?
  • Óh, semmi esetre sem. Én nem a „német” szablyavívást követem, melynél a kart és a kardot előrenyújtják, ahogy Magyarországon is tanulják a vívást; hanem a francia modort, mely szerint a kar fel van húzva, s a kard felemelve. Nézze így, princ Alienor. Mintha ez a bot volna a kard, s az ön napernyője a másik kard. Én így állok ön előtt en garde: most célozzon ide a bal pofámra azzal a napernyővel. Csak bátran. Nem fáj az a kutyának! Úgy ni! Bravó! Pompásan volt. Az első vágásra, amint a vér foly, a négy szekundáns egyszerre közberont, a kardjaikat kettőnk között keresztbeteszik, s kinyilatkoztatják, hogy a közöttünk fennforgott ügy a lovagiasság követelményei szerint elintéztetett.
  • Ezzel tehát reménylem, rendben volnánk. De mármost előbb valami ürügyet kell találnunk az összekoccanásra.
  • Úgy gondoltam, hogy a „Mene, Tekel, Fáresz”…
  • Nem! Annak a szerzőségét nem akarom a világ előtt elvállalni. Valami mást kell kigondolnunk.
  • Nekem van egy jó eszmém. Én újságíró vagyok.
  • Azt tudom.
  • Naponkint el szoktam járni a nemzeti színházba. – Az ön imádott hölgye jár-e oda?
  • Páholya van ott, s minden este ott szokott lenni.
  • Tehát a mai előadás alatt jöjjön fel a princ a delnő páholyába, s ahogy az urak szokták, az előadás alatt társalogjanak mentül jobban fennhangon. Én azután majd iktatok be a „Kürt”-be egy hatalmas megrovást a színházban fennhangon fecsegő úrfiak és úrnők ellen. Ön az által magát és hölgyét találva érzendi, rögtön küldi a segédeit a szerkesztőségbe. Ott felfedezik a cikk szerzőjét. A kihívás megtörténik, s önnek tenyerébe hull a diadal pálmája.

A szerződés ekként mind a két gentleman által megállapítván, s nemesi parolával és kézszorítással megerősíttetvén, nem volt hátra más, mint a jól betanult színműnek nyilvános előadása, ami kétségen kívül igen fényesen sikerülendett. Karakán úr soha könnyebb mesterséggel nem jutott még ilyen szép összeg pénzhez, hogysem az alkalmat elszalassza, míg princ Alienor elég olcsón vásárolta meg azt a dicsőséget, hogy a büszke Etelváry Rafaela hercegnő szép szemeiért a főváros leghetvenkedőbb viadorát legyőzte; s azzal egyszerre kimutatta, hogy a szenvelgett asszonyos külső alatt mi lakik.

Arról nem szükség senkinek tudni, hogy a princ atyjának felfedezései, ígéretei és fenyegetései mennyi befolyással voltak e furfangos tragédia fogalmazására.

A szerepek igen jó kezekben voltak. Az esteli előadáson Alienor fellátogatott Rafaela hercegnő páholyába: szokott fesztelen modorában ott fecsegett vagy egy félóráig, nem törődve a közönség elégületlenségével, mely elég háládatlan nem köszönni meg, ha egyszerre a színpadon is, meg a páholyban is játszanak. Princ Alienor nagy megelégedéssel ügyelt a páholy alatt megtámaszkodó Karakán mogorva alakjára, ki a felvonás közben fejébe vágta kalapját és elsietett.

Ment egyenesen a szerkesztőségbe, megírni azt a bizonyos cikket.

A „Jerichói Kürt” szerkesztőségében az a jó rend uralkodott, hogy ott minden munkatárs akkor jelent meg, amikor neki tetszett, s azt írta a lapba, ami saját testének jólesett, és egyik munkatárs a másik rovatát soha nem olvasta, a szerkesztő pedig egyikét sem, ennélfogva megtörtént, hogy egy és ugyanazon dolgot két külön rovatban megírtak, egymásnak ellentmondó értesüléssel, vagy amit az egyik már tegnap közölt, azt a másik holnap, mint legújabb eseményt adta elő; a revizor, kinek az egész lapot át kellett volna olvasni mindennap, este beült a „Kis Pipá”-ba, s éjfélig ki sem jött onnan, s a metteur en pages, ha már egyszer ki volt valami szedve, akár avult el, akár volt megcáfolva, azt ő belenyomta a lapba, mert már pénzben volt a szedés, s azt a közönségnek el kellett fogyasztani; s ha néha az is megesett, hogy a lap nem telt meg, és sehonnan semmi fiókból nem lehetett már előkeríteni tavalyról felmaradt szedést, amivel a hiányt pótolni lehessen, maga a főszedő fogta az ollót, kivágott egy megfelelő hosszúságú hasábot a legelső istentelen hírlapból, s beszedette azt a jámbor életű „Jerichói Kürt”-be, csakúgy szikrázott tőle másnap a kegyes olvasó szeme!

Csupán egy tagja volt a szerkesztőségnek, aki becsületben járó dolognak vette a hivatását: Leon. Ő is azon furcsa emberek közé tartozott, akik szeretnek titokban saját maguk tudtára csupán becsületesek lenni; ösztön ez, mint a macskánál a mosdás, ki ha besározza a talpát, nem nyugszik, míg tisztára nem nyalja: – a kutya hagyja sárosan.

Tehát Leonnak az a különös szokása volt, hogy késő este, mikor vacsoráról jött, mielőtt hazament volna, előbb mindig felnézett a szerkesztőségbe. Ott már akkor egyedül volt – a füstölő olajlámpás, mely elé hosszában lerakta a főbetűszedő a hasábok kefelevonatait, s megint elhordta onnan, akár nézett beléjük valaki, akár nem. – Leon nem tűrhette, hogy egy olyan lapban, melybe ő dolgozik, mindenféle banális ostobaságok jelenjenek meg, s a sajtóhibák legyenek a legmulattatóbb rész. Minden este ő olvasta végig a kefelevonatot: igazgatott, szelídített a kifejezéseken, elfogdosta a hircusokat. Őrködött a társaság hangulata felett. Úgy volt, mint mikor egy józan ember hét részeggel egybecimborázva kerül illedelmes közönség elé.

Ezen a napon is megjelent a tête à tête-re a füstölő olajlámpával. Tanúk nélkül lehetett jelen. Korrektor és revizor az új schwechatit próbálgatta az átelleni Gambrinus-templomban. Ő egyedül szedegette egyik papírlebbencset a másik után elő, melyeknek mindegyikén ott volt először a szedőgyerek ujjainak helye, másodszor a masiniszta hüvelykének a nyoma, harmadszor a főszedő tenyerének önlenyomata, s kergette végig a sorokat. És aztán elgondolkozott magában, hogy milyen furcsa az, hogy a dicsőség útja itatós papirosból van.

Írni meggyőződésével ellenkező dolgokat, s azokat még ki is korrigálni és a többiek hallatlan gallimathiásait is elolvasni és kitatarozni, s szégyenleni magát maga előtt. Ha szidják, haragot színlelni, ha dicsérik azért, amit ő maga megvet, azt még meg is köszönni. Azonban ez a nagyság útja.

Hát egyszer az újdonságok végén rátalál arra a kakukktojásra, amit Karakán barátunk iktatott be frissiben a színielőadásról, melyben azonban a darab címén kívül semmi sem vonatkozott a művészeti részre, annál több gorombaság egy szám szerint is kipécézett páholy látogatóinak a közönséget sértő magukviselete ellen.

Hiszen a dolog érdemére nézve igaza volt a cikkírónak, csakhogy a rétori virágok, melyek hozzá voltak kötve, mind olyanok, aminőket az irodalmi kertből tisztességes ember ki szokott gyomlálni.

Leon nem restellte a fáradságot, az egész cikket újraírni, s a pimaszságokat kihagyni belőle, s úgy adni be újra. A metteur en pages ugyan protestált ez eljárás ellen: ez már egészen új szedés, s kilenc órán túl a 24 krajcár per mille „n” betű duplán számíttatik: Leon azt is megfizette a saját zsebéből; még egy miláreszt is adott ráadásul.

Voltaképpen sejtelme sem volt róla, hogy a gorombáskodás éppen Rafaela, sőt Lívia ellen volt intézve. Ő, amióta e pályára lépett, nem járt se színházba, se látogatóba: megfeszített szorgalommal tanult odahaza, mikor dolgát végezte a szerkesztőségben.

Másnap korán reggel (még csak nyolc óra volt) szokatlan látogatás lepte meg Fürst Nornensteint: a fia, princ Alienor.

Nagy dolognak kellett történni, hogy ez ilyen jókor fel legyen öltözve. Kifestve ezúttal nem volt.

  • Nos? Mi dőlt fel?
  • Olvasd ezt – szólt princ Alienor, odanyújtva a „Jerichói Kürt” festékszagú szá-mát atyjának, melyben veres plajbásszal körülkoszorúzva tűnt elő az olvasásra méltó cikk. – A nyilvánosan megrótt főúri társaság egyik részese Rafaela hercegnő, s a másik én vagyok. Teendőm világos előtted. Én a szerkesztőségtől lovagías elégtételt akarok kérni. Leszesz-e párbajsegédem?

A fejedelem érzékenyen ölelte meg trónörökösét.

– Tehát mégis!

A vér nem válik vízzé.

– Ember vagy, fiam! Mátul fogva tegezni foglak. Rögtön sietek ügyedet elintézni. Tartózkodjál odahaza, a többi a segédeid gondja lesz.

Azzal forrón megrázta fiának a kezét, lekísérve őt a bérkocsijáig, maga sietett legbensőbb barátját, gróf Kolabinszkyt felzavarni, második párbajsegédül.

Gróf Kolabinszky szívesen vállalkozott e lovagias feladatra, de kikötötte, hogy semmi irkafirka ne legyen a dologból, mert az ő melle rossz, a doktor megtiltotta neki az írást, meg hogy a kocsikkal egész a harc színhelyéig menjenek, mert a gyaloglás az ő egészségének megárt. A szerkesztőséghez hajtattak egyenesen.

Gróf Kolabinszky, mielőtt belépett volna, beküldte az irodaszolgát recognoscálni, hogy nincs-e egy ablak nyitva az irodaban, mert neki megárt a légvonat.

Az irodában még nem volt senki más, mint Leon.

A rendúr bemutatta magát és társát Leon előtt; elmondá, hogy ők princ Nornenstein Alienor képviselői: ki magát és másokat érzékenyen találva hisz a megjelölt cikk által, s annálfogva azon cikk szerzőjét fölfedeztetni kéri.

Leon nem habozott a válasszal.

  • Azt a cikket én írtam.

Igazat is mondott – betű szerinti értelemben.

  • Azon esetben kész-e ön a megsértettnek lovagias elégtételt adni?
  • Szíveskedjenek önök e tárgyban az általam felkérendő két barátommal értekezni, akik a megállapodást majd tudatni fogják velem.

Ezzel Leon két névjegyét átadta Alienor képviselőinek, megnevezett két barátjához intézett felhívásával őt ez ügyben képviselni.

Gróf Kolabinszky csak az iránti aggodalmának adott kifejezést, hogy nem laknake azok az urak a harmadik emeleten, mert neki a lépcsőmászás életveszélyes merénylet. Leon biztosítá róla, hogy mind a két gentleman első emeleti szállást tart.

Azzal meghajtották magukat; – a két főúr eltávozott. Napóleon pedig leült polémiát írni a „Mene, Tekel, Fáresz” ellen.

Fél óra múlva megnépesült az iroda. Jött nagy zajjal a nemes cimboraság; felültek az íróasztalokra, leheveredtek a hírlapokkal terített pamlagokra, és élceltek a főszerkesztőre, akit feltréfálni minden munkatársnak legkomolyabb feladata.

Karakán barátunk is berontott. Első dolga volt előkeresni a hírlappetrence közül a saját lapját, abból elolvasni a saját cikkét. „Hm! de kisimította valaki, én ezt nyomatékosabban írtam meg.”

Azért maradt elég ok a megneheztelésre.

  • Nem keresett engem itt valaki? – kérdé türelmetlenkedve társaitól.

Azok élceltek rá. Dehogynem, „Szipoly” úr, „Nadály” úr, ismeretes uzsorások.

Ő más látogatókra lesett.

  • Nem járt itt két idegen úr?

Az irodaszolga mondá neki, hogy korán reggel volt itt két finnyás úr, bizonyosan mágnások lehettek, mert nagyon fintorgatták az orrukat, mikor ebben a bokáig érő összesepretlen papírhalomban végig kellett gázolniok, de akkor még csak Napóleon úr volt itt, azzal beszéltek.

Karakán barátunk bajt kezdett szimatolni. Napóleon egy kis mellékodúba húzta félre magát, hogy dolgozhassék, benyitott hozzá s megszólítá.

  • Napóleon, te!
  • Nix ungrisch! – volt rá a rövid felelet a sürgős dolgozótól.

De végleg megállapodott Karakán barátunk gyanúja, mikor fél óra múlva két fiatal urat látott belépni a szerkesztőségbe, kik már egyenesen Zárkány úr után tudakozódtak, s vele egyedül óhajtottak beszélni, aztán bementek hozzá, az ajtót gondosan betették maguk után, odabenn igen csendesen értekeztek és igen rövid ideig, aztán megint kijöttek és eltávoztak.

Karakán alig várta, hogy kihúzzák a lábukat, rohant be Leonhoz:

  • Mit akartak ezek az emberek itt?
  • Velem volt dolguk, az én magánügyemben.
  • Ezek párbajsegédek voltak!
  • Arról nem szokás beszélni.
  • Ki igazította ki az én cikkemet a páholyi fecsegőkről?
  • Én.
  • S ennélfogva most te fogadtad el a kihívást e cikk miatt princ Nornenstein Alienortól.
  • De mi közöd neked az én dolgaimhoz?
  • Szerencsétlen! Tönkretettél! Koldussá tettél! Kiloptad a zsebemből a nagy

„treffert”!

Azzal tombolt ki és le és fel a nyomdába, torkon ragadta a szerencsétlen metteur en pages-t, addig ki nem eresztette a markából, amíg az elő nem kereste neki egy határ országos szemét közül az ő eredeti ős igazi cikkének kefelevonatát, melyet szerencsétlen megtalálva, futott lóhalálában egyenesen princ Alienor lakására.

Princ Alienort ezalatt már siettek felkeresni a segédei.

  • Minden a legjobban el van intézve. Az ellenfél segédei kardot választottak, mi megegyeztünk „első vér”-re, holnap reggel hat órakor a szentlőrinci erdőben.
  • Sokkal jobban szerettem volna – szólt gróf Kolabinszky –, ha zárt teremben történik; reggel deres a fű, az ember könnyen meghűti a lábát.

(Átkozott önzők az ilyen párbajvívók, hogy azoknak csak a saját egészségükre van gondjuk: a segédekével nem törődnek.)

  • Tehát korán kelj – szólt a rendúr, fiának atyai utasításokat adva –, s reggelire igyál egy pohár rumot, mely fölmelegít, meg egypár lágy tojást. Ma délután aludd ki magadat, mert az éjjel izgatott léssz.
  • Ne legyen miattam aggodalmad – szólt princ Alienor –, az egész dolog még csak fel sem izgat. Tapintsd csak az üteremet.
  • Bámulatos! oly nyugodtan ver, mintha csak foxhuntingról volna szó. Nekem az első párbajom előtt egész nap lázam volt, nem tudtam se ülni, se feküdni, folyvást szaladnom kellett. Ez a hidegvér már hollandi örökség. – De tudsz-e te vívni? Megállj, tanítalak egypár mesterfogásra. Elhozattam a vívókardokat. Jer, tedd fel a víálarcot.
  • Ah. Hagyj nekem békét ezzel a tréfával. Az én dolgom lesz az. – De nem árt ezeket a fogásokat tudni. Állj csak ki a mensurába.
  • De meg találsz ütni.
  • No ugyan nagy baj lesz! Életlen karddal.
  • Csak mutasd te azt úgy a levegőben, nálam nélkül.
  • Nézzed csak. Mikor az ellenfél en garde teszi magát: így ni, a kard belső felével egyet csapni a keze fejére, mindjárt vége van. Vagy ezt ni. Kétszer felül egymás után, a második vágás az ellenfél támadó tempóját szelve keresztül, okvetlenül annak a karját találja. Aztán meg ezt. Az ellenfél alvágását nem parírozni, hanem a kart felkapni, az ellenfél vágását átsuhantani s egyidejűleg eléje vágni, ez bizonyosan pofát talál.
  • De ne hadonázz azzal a karddal, mert én csiklándom! Bizonyos vagyok én ma-gamról, ne félts.
  • No hiszen, ami az ellenfeledet illeti, az iránt egy nagy kő esett le a szívemről. Megvallom: egy kicsit szepegtem. Ön tudja jól, gróf, az a mennykő-fickó, az a Karakán, a híres krakéler, csak azért van szerződtetve a „Jerichói Kürt” szerkesztőségéhez, hogy ha jön valaki elégtételt kérni valami cikkért, előálljon, s azt mondja: én írtam azt! Aztán tessék vele verekedni, akit az ezredétől is azért bocsátottak el, mert mindenkit összevagdalt. Attól féltem, hogy nekünk is őtet fogják idetolni, s akkor nem lett volna más hátra, mint hogy magam verekedjem meg a fickóval. Szerencsére nagyon jókor jöttünk, s találtunk helyette egy görbe hátú, nádtermetű, tintás ujjú diákot, aki az első ijedtségben kivallotta, hogy ő írta a cikket. Igazság! meg se mondtuk neked az ellenfeled nevét. Micsoda bolond neve is van? valami Napóleon? Sárkány, vagy Tárkány, vagy Párkány. Nini. Mi bajod lett egyszerre, Alienor?

Mi ám? Az, hogy akármiféle Napóleon legyen is az a bizonyos, de ez nem az az ember, akivel princ Alienornak szerződése van ennyi meg ennyi centiméterre.

  • Rögtöni szívdobogás… – hebegé Alienor.
  • No, ez ugyan rosszkor jön! Micsoda kisasszonyoknak való betegség ez! Igyál egy kis hideg vizet. A Poncius Pilátusra! Hogy ver egyszerre az ütered! Nem szeretem ezt a bajt sehogy sem. Egészen reszketsz. Még a szád is fehér lett. Teringettét. Igyál inkább egy pohár rumot, s lélegzelj egyet nagyot. Hiszen csupa erő, izom vagy. Két olyan fickót megennél kenyérre kenve, mint az ellenfeled. Egy ínséges Napóleon.

De princ Alienornak egyszerre az egész kedve odalett. Ez a quiproquo neki semmiképpen nem tetszett.

  • Én nem tudom… – Mit nem tudsz?
  • Nem fog-e Rafaela hercegnő megneheztelni?
  • Csak nem bántad meg talán a kihívást?
  • Óh, azt nem. De úgy látom, hogy ti mégis követtetek el egy inconvenientiát a kihívásnál.
  • Teringettét! Te adsz nekem leckét abból, hogy mik a párbaji konvenciók?
  • Journalsértésnél mindig alternatívát szokás feltenni, vagy revocálja a cikkíró a sérelmet, vagy fegyveres elégtételt ád. Ti az elsőt meg sem kísérlettétek.

A két főúr megdöbbenve nézett egymásra. Az igaz, hogy az első se kérve, se ajánlva nemigen volt.

A rendúr kezdett kétségbeesni fia fölött. Az rettenetes volna.

E kényelmetlen helyzetet egész alkalmilag szakítá meg a belépő komornyik.

  • Egy úr van itten, erővel be akar jönni. Nincs látogatójegye. Valamit beszél Jericóról, hogy odavaló.

Princ Alienor arcát egy reménysugár deríté fel.

  • Bocsásd be.

Karakán barátunk rontott be a szobába. Fújt a sietségtől, s a homloka csupa izzadság volt.

  • Alásszolgájuk, uraim. Az én nevem Karakán Absolon, a „Jerichói Kürt” főmunkatársa. Csak most értesültem, hogy önök, uraim, princ Alienor megbízásából, a szerkesztőségben jártak, s ama bizonyos színházi cikk szerzője után tudakozódtak. Azon cikk szerzője, uraim, én vagyok!

(– Nos, mit mondtam? – dörmögé gróf Kolabinszkyhez Nornenstein fejedelem.)

  • Becsületemre esküszöm, hogy én írtam azt a cikket – heveskedék Karakán Absolon –, itt van az eredeti kéziratom, azon módon, ahogy a szedőinas bepiszkolta a festékes ujjával, itt az eredeti szedés, ahogy én azt megírtam; az a másik úr, aki a szerzőséget magára vállalta, csak átidomította azt; maga ott sem volt a színházban. Én vagyok a szerző, igaz katolikus hitemre esküszöm. Önök tartoznak nekem hitelt adni. Tanúkkal is bizonyíthatom. S én azt nem engedhetem, lovagias érzületem tiltja, hogy az én vétségemért más valaki bűnhődjék. Én nem bújok el senki háta mögé. Amit írtam, azért helytállok, ha ott maradok is.
  • (Ettől féltem, dörmögé Nornenstein Octavian rendúr. No ez szép fordulat. Tudtam előre.) – Azután nyugalmat erőltetve fordult Karakánhoz. – De uram, ha ön lovagiasságára hivatkozik, akkor tán megengedi magához azt a kérdést intézni, hogy nem találná-e helyesebbnek egy olyan megbánást, mely nőket is érintett, szintén hírlapi úton helyrehozni?

Most egyszerre mindkét segédjének bámulatára előlépett princ Alienor. Arca büszke volt és fejtartása vakmerő.

  • Semmi egyezkedés! Én nem kívántam revocálást! Az csak ráduplázás volna a bántalomra. Én fegyveres elégtételt kértem, s azt követelek.

Nornenstein Octavian fejedelem azt hitte, hogy fiából most a hamis becsvágy beszél, s csitítva súgá oda neki

(– Te, fiam. Ez a legveszedelmesebb verekedő a monarchiában.) Princ Alienor fennhangon válaszolt rá.

  • S én nem bánom, ha vívómester is! Ő még dicsekszik azzal, hogy engemet, és még más valakit, akinek én védelemmel tartozom, megbántani merészelt. Én e megbánás emlékét oda akarom neki a pofájára feljegyezni.

Karakán Absolon arca ragyogott a dicsőségtől. Oda! oda! Egy tíz centiméter hosszúságút!

Fürst Octavian Nornenstein pedig meg van dicsőülve.

Odament fiához és keblére szorította.

  • Most ismerek a saját véremre benned! Éppen így szóltam én, mikor egy névte-len megbánás okozójául egy óriást, az orosz ezredest találtam magam előtt; gyermek voltam: az meg egy hős, én is azt mondtam, amit te. Mindegy! Én meg akarom azt az embert ölni! És megöltem. (Jaj, hogy dörzsöli a képemet a szakállad!)
  • Nos, hát uram, Karakán Absolon úr, nevezze meg ön a segédeit, akikkel érte-kezzünk, s mondja meg, hogy a nap folytán hol találhatjuk meg, ha szükség lesz rá.

A nagy viador mondott két hozzá méltó gentlemant, s olyan nagy volt az öröme afölött, hogy ajánlata elfogadtatott, hogy még búcsúra is nyújtá kezét princ Alienornak, mikor eltávozott. Szerencsére ez jobban betanulta szerepét, s eldugta a kezét a háta mögé.

  • Futóbolond! – dörmögé utána Octavian fejedelem.
  • Nem szeretnék vele egyedül találkozni valami erdőben – volt gróf Kolabinszky észrevétele.

A két úr azonnal fölkerekedett, és ment azt a két gentlemant innen-amonnan öszszeszedegetni, akik az ellensegédek lesznek; gróf Kolabinszkynek ismét nem kellett sok emeletet járni, mert mind a két disztingvált úr a kávéházban volt található. Délig rendbehozatott az ügy.

Nornenstein Octavian fejedelem túl a rendén meg volt elégedve utódjának magatartásával. Első vérre fog menni. Itt minden a pillanatnyi sugallattól függ. Végtére is Alienorban fel van ébresztve a férfiszellem, ez volt a főcél: ez a tiszta nyereség. Lehet, hogy ő is sebet kap, annál jobb rá nézve. Az első sebbel fel van az ember avatva hősnek.

Amellett az urak érdemesnek sem tartották még Zárkány Napóleonnak vagy annak segédeivel is szóba állani, s a változásról őket értesíteni. A dolog nagyon érthető volt. A szegény tintásujjú megszeppent, mikor megtudta, hogy karddal fognak a nyaka körül járni, s sietett hirtelen maga elé tolni a conventionatus viadort, az most örül, hogy kihúzhatta a lábát a sárban hagyott csizmából, s mezítláb megmenekülhetett. Jó lesz szegénynek békét hagyni.

Hanem ennek a téves felfogásnak aztán az a következése lett, hogy Zárkány Napóleon másnap reggel jóval a kitűzött óra előtt első volt a kijelölt helyen megjelenésben segédeivel és orvosával együtt, s jó öt percet várt, míg a szentlőrinci úton egy másik fedett hintó is utána érkezett; melyből megint Karakán barátunk és segédei ugráltak elő. Ezek nem hoztak magukkal felcsert, gondolták, majd hoz a princ.

A két összetalálkozó konzorcium aztán rettenetes farkasszemet nézett egymással. Tévedés nem lehetett a dologban, mind a kettőnek az utasítása: balra a csőszháztól, a tölgyes közepén levő tisztás volt.

  • Hát ti mit kerestek itten? – kérdezé Karakán Absolon Leontól.
  • Azt én kérdezhetem inkább tőletek, aki elébb foglaltam el a tért.
  • Adjatok nekünk helyet, mi most verekedni akarunk.
  • Azt nekem nem szükség megtudnom. Verekedhetsz, amennyit akarsz, de itt és ebben az órában nem.
  • Miért nem?
  • Azt mondják el egymásnak a segédeink, ha jónak látják.
  • Napóleon öcsém, ne hozz ki a türelmemből. Én nem parlamentairozok sokat. Nekem ma itt párbajom van princ Nornenstein Alienorral.
  • Az nem lehetetlen, mihelyt az enyim be lesz fejezve ugyanazon gentlemannel.
  • No most már elég. Princ Alienor az én ellenfelem. Ő provokált engem szabályszerűen.
  • Az én kihívatásom épp oly szabályszerűen esett meg.
  • De az tévedés volt, félreértésen alapult.
  • Erről engem nem világosított fel senki.
  • No hát felvilágosítalak én.
  • Te pedig nem vagy Nornenstein képviselője.
  • No hát vagyok a magam képviselője, s már most én mondom, hogy tisztulj innen, mert különben velem gyűlik meg a bajod.
  • Az is megtörténhetik.
  • Zárkány úr! Én nagyon röviden szoktam azokkal elbánni, akik a lábukat előttem keresztbe teszik.
  • Nem kétkedem benne.
  • No, hát az istenfáját! vagy elmegy ön innen, vagy velem verekszik meg elébb.
  • S minthogy nem megyek el innen, amíg mások nem engedik meg…
  • Hát akkor csak le a kabáttal, aztán ki a gyepre! Egy, kettő, három, az idő rövid.
  • Az megint igaz.

A segédek hasztalan vetették magukat közbe, Karakán hencegett pogányul, Leon pedig csak vállát vonogatta. Egyik sem akart tágítani. Utoljára is rájuk kellett hagyni, hogy verekedjenek össze impromptu.

Levetkőztek. Karakán bika erejű test volt. Zárkány Napóleon karcsú, nyúlánk; de hosszú karú és lábszárú.

Karakánnak megvoltak a professionatus hencegő modorai. Markába köpött, mikor a kardot a kezébe vette, mutogatta a foga fehérét, gyönyörűséggel, valódi étvágygyal mosolygott ellenfelére, ravaszul hátrahúzta magát, s karját úgy összehúzta, hogy öklével vállát érinté, s mikor előre csapott, vadállati horkantást hallatott, s a lábával nagyokat dobbantott. Mindez könnyen megzavarja a tapasztalatlan ellenfelet. Aztán az volt a szokása a vívásnál, hogy nem sokat törődve a védmozdulatokkal, első rohamra, mint a medve, legázolta ellenfelét, s annak nem engedett időt a támadásba átmenni. Ezzel rendesen megpiszkolta elleneseit, s ha maga is sebet kapott, az nem sokat számított.

Hanem ezúttal mégis olyan vívóval akadt össze, akinek szintén megvoltak a maga sajátságai. Leonnak meg abban állt a fortélya, hogy hosszú karjai voltak, s azokkal úgy be tudott vágni az ellenfél kardján keresztül, hogy az maga sem értette, hogy jutott ahhoz a vágáshoz. Amellett a hosszú lábainak is jól tudta hasznát venni. Szökellt előre és hátra. Nem lehetett rárohanással letörni, mert ő éppen olyan gyorsan tudott hátrálni, s hátrálás közben finom, kimért visszavágásokkal ellenfelének meggyűjteni a baját. Úgy elszökött Karakán elől, hogy nem bírta kardhegyre kapni. „A táncmesteres istenfádat.” A csetepaténak eredménye ez lett:

Először kapott Karakán barátunk Leontól egyet a jobb pofájára, ami, ha princ Alienornak számított volna, megér huszonnyolcezer forintot. Akkor Leon egy kicsit hagyta magát kergetni, s eközben ott felejtett neki a mellén egy tizenöt centiméternyi vonalt, tizenötezer forint értékben, azután nem tagadhatott meg tőle egy tizenkét centiméternyit a karjára, végül megtisztelte pour la dame a kezefejére egy ötezressel: úgyhogy az együtt egy igen csinos összeget reprezentált volna, ha princ Alienortól vette volna eredetét. Az utolsó vágás egyúttal harcképtelenné is tette ellenfelét. Ez volt az utolsó cotillonfigura.

Mikor princ Alienor a segédjével és orvosával megérkezett a találkozás színhelyére, már akkor Karakán ki volt terítve a gyepre, s három ember varrta és ragasztotta össze a bőrét, míg körüle vérázott szivacsok hevertek.

Alienort az ájulás környezte e látványra.

Leon segédjei nem késtek a felvilágosítást megadni Alienor segédjének. A két munkatárs összeveszett azon tisztesség felett, hogy melyiknek legyen joga princ Nornenstein Alienornak elégtételt adhatni a „Jerichói Kürt”-ben megjelent s mindkettőjük által jogosan sajátul elismert cikk miatt. Zárkány úrnak kedvezett a sors, akinek a cartellje különben is fennáll.

Ezt nem lehetett eltagadni.

És most már az az ember, aki a gyakorlott spadassint így tönkreaprította, hogy fog még táncba kerekedni princ Alienorral.

(– No most már, fiam, csak hidegvér! – dörmögé Octavian Alienor fülébe.)

Princ Alienor halavány volt, mint egy sápkóros leány, hanem azért erőt vett magán, hogy ideges borzalmát el ne árulja. Ideges ellenszenve volt a köszörült vas iránt, amit ott szeme előtt törölgettek meg a harasztban a vértől. S neki most azt a vasat meg kellett fogni, és szembeállni azzal az emberrel, aki már egyet lefektetett a fűbe. De meghalni könnyebb, mint visszalépni.

Mikor apja odalépett hozzá, hogy a fekete selyemkendővel átkösse a kezét csuklóban, hogy az üterét ne érje a vágás, ijedten súgá neki:

  • Neked lázad van.

Mielőtt az ellenfeleket levetkőztették volna, gróf Kolabinszky, a segédek egyike, hogy ezúttal a párbajszabályok minden szakaszának eleget tegyen, föltette a kérdést a vívandók elé, hogy nem hajlandók-e kibékülni; nevezetesen a sértő fél nem akarja-e a sértést megkövetés által helyrehozni.

Ezt mindig meg szokták kérdezni, de a felelet rá rendesen az, hogy „nem”.

Ezúttal azonban kivétel történt. E felszólításra Zárkány Napóleon azt felelte:

  • Igen.

És azzal oldalzsebébe nyúlt, s kihúzott egy iratot.

  • Én ezennel nyílvánítom önök előtt, hogy ama cikkben foglalt megsértéseket bánom és rosszallom, s azokért a sértetteket megkövetem, és tőlük bocsánatot kérek, ezt írásban is adom, s felhatalmazom önöket, hogy e megkövetést hírlapilag közzétegyék.

Princ Alienor új életre feltámadva érzé magát. Egész hévvel ragadá meg Leon kezét, és kérte, hogy nevezze őt ezentúl barátjának, egyedüli igaz barátjának.

  • Erről ismerni meg az igazi gavallért! – szólt beavatkozva a kézszorongatási duettbe Octavian fejedelem. Ez a nemesi bátorság: elismerni és visszavonni a megbántást férfiasan, ha megérdemli a bántott fél.

Napóleon pedig nem szorongatta vissza a kezeiket. Csendesen mosolygott. Gondolta magában: mégiscsak én vagyok itt a legnagyobb komédiás; megkövetést teljesítek egy cikkért, amit egy harmadik írt, s amiben az megsértett egy hölgyet, akit én tisztelek, s egy másikat, aki szeretek, s még ezért agyba-főbe hagyom magamat dicsértetni.

Leon pedig e váratlan ötletével annyira meghódította a kedélyeket, hogy még gróf Kolabinszkynak is az jutott eszébe, hogy felső kabátját rásegítse, nehogy meghűtse magát a felhevülés után, s egy percre mégis elfeledkezett saját magára vigyázni.

A TRAGÉDIA VAUDEVILLE-BEN

VÉGZŐDIK

  • Jó reggelt, kedves Zárkány barátom – köszönte be egy reggel Leonhoz Nornenstein Octavian fejedelem –, lássa, már úgy vagyunk önnel, mint a megszorult adós a jótékony hitelezővel: mentül jobban eladósodtunk nála, annál többet

A TRAGÉDIA VAUDEVILLE-BEN VÉGZŐDIK

követelünk tőle. Ön minket lovagias eljárásával teljesen lekötelezett, s már most azt nyerte vele, hogy le nem rázhat a nyakáról. Annak a fatális afférnek még folytatása is van. Nézze csak: micsoda levelet ír nekem az a rettenetes Karakán! Olvassa csak el. Senkivel sem merem közölni, mert ha kipattan belőle valami, akkor kivándorolhatok a fiammal együtt Tasmaniába. Egyedül önhöz van bizalmam. Ön olyan nagyon megnyerte azt. Nos mit szól ehhez a históriához? A fickó leírja, hogy micsoda szemfényvesztési kísérlet volt ő közötte és fiam között. A fiam megvette az ő pofáját, hogy ráhúzhasson egyet, drága pénzért. Én azt el is hiszem, ez az ötlet nagyon hajaz az én fiamhoz. Egészen beillik a conduite-jába. A bramarbas ám megkapta a vágást a pofájára, de nem a fiamtól, hanem öntől, per procura. Persze, hogy ennek most Alienorra nézve semmi becse nincsen. De Karakán úr csak viseli azt mégis. Mármost ez az ember azzal fenyegetőzik, hogy ha én neki ennyi meg ennyi pénzt rögtön le nem teszek, hát ő ezt az egész történetet kinyomatja, minden hírlapnak megküldi, annyival is inkább, mert Kolompi úr ama párbaj indokai miatt, de még inkább a következményei miatt neki felmondott, most ő kenyér nélkül maradt, harc- és írképtelenné lett: ezt a levelet is balkézzel calligraphiázta. Mármost mit csináljak én ezzel az emberrel? Tanácsoljon ön. Agyonüttessem-e? Befogassam-e? Vagy kifizessem? Hogy elhallgasson.

  • Egyiket se kísértse meg ezek közül magasságod. Az agyonütést ily esetben hazai törvényeink tiltják, a befogatást pedig nem rendelik el. A kifizetés végre semmi célra sem vezetne, mert amint a pénz elfogy, megint itt volna a fenyegetéssel, hogy szólni fog, ha nem adnak. Magasságod erszénye fölött örökösen egy damoclesi zsebmetszőkés függne. Hagyja nálam ezt a levelet, holnap reggelig elintézem az egész dolgot.
  • Tartok tőle, hogy már eddig sem egészen titok az a cselszövény, a kaszinóban csipkelődő észrevételeket hallottam elejtegetni.

Másnap reggel a „Jerichói Kürt” tárcájában teljes szövege szerint megjelent Karakán Absolon levele Nornenstein Octavianhoz a princ Alienorral kötött szövetség meséjével együtt.

Nornenstein Octavian az ágy mennyezetéig ugrott fel fektéből, amint ez megpillantotta: „Perfidia, toronymagas!”

Hanem aztán mikor végigolvasta a cikket, akkor kellemesen volt megnyugtatva. Zárkány Napóleon zárszavai a közönséget hívták fel ítélő bíróul, hogy lehet-e hitelt adni ily ízetlen, esetlen eszmeficamnak, amit egy gyanús egyéniség gondolt ki, egy a közvélemény előtt magasan álló család megsarcolására, mely e kicsikarási szándék és rágalom ellen legjobb védelemnek találja azt szórul szóra közölni, átadva a fenyegetőt a közvélemény törvényszékének. Az egész vad mese különben nem is eredeti gondolat, szórul szóra volt az megírva Grandmesnil: „Le duel payé” című vaudeville-jében, amit a Port Saint Martinban előadtak, ki is fütyöltek az első előadásnál. Tehát nemcsak rágalom, hanem még plágium is hozzá.

Fürst Nornenstein sietett Zárkány Leonhoz.

  • No, ön szépen megijesztett! Hanem aztán megvigasztalt. Így csakugyan agyon van ütve a mendemonda. De ugyan mondja csak ön: valóban létezik egy ilyen monsieur Grandmesnil, aki egy hasonló tartalmú „Le duel payé” című vaudeville-t írt?
  • Nem tudom, mert én sohasem hallottam a nevét.
  • Eszerint ez misztifikáció? magyarán, hazugság?
  • Olyan hazugság, aminőt az ember a rablónak fel van jogosítva mondani, ki pisztolyt szegez a mellére.
  • De kockáztatja ön, hogy valaki nem restelli azt a faradságot, hogy elmenjen Párizsba, s felkutassa a Port Saint Martin színház könyvtárát, s kiderítse, hogy az a darab nem is létezik.
  • Azalatt rég elfelejtik itthon az egész ügyet, s ha kiderítik a misztifikációt, csak engem nevetnek ki érte; én pedig újságíró vagyok, rajtam elfér.
  • Köszönöm. Mármost mit gondol ön, nem jó volna, ha ön ezt az egész ezer forin-tot ebbe a hírlapba betakargatva, annak a fickónak elküldené.
  • De az bizony annak nagyon jól fogna esni.

Ezért ugyan aztán Leon kapott Karakántól egy levelet vissza, melyben elneveztetík a világ minden nyelvén tolvajnak, rablónak, haramiának, hanem az ezer forint nem küldetik vissza.

Ezzel aztán princ Alienor első kirohanása a tettek mezejére szerencsés visszavonulásával végződött, azt azonban mindenki tudta, ha nem mondta is, hogy ezúttal a nornensteini Pratz dinasztiának Zárkány Napóleon volt a Szobieszkyje.

Azt az érzékeny szívűek megnyugtatására megjegyezhetjük, hogy azért Karakán barátunk nem maradt kenyér nélkül: átment a radikális irányáról ismeretes „Isten ostora” című szélsőbali laphoz főmunkatársnak, ahol tárt karokkal fogadtatott.

POMPEIA

  • Kedves Leon, úgy látom, hogy ön nem azzal a szándokkal jött a bálba, hogy táncoljon, hanem inkább látni szeret. Látni pedig sokkal jobban lehet az embernek másodmagával, mint egyedül. Tehát innen a jázminbozót mögül legjobban körültekinthetjük az egész világot, anélkül, hogy útjába esnénk valakinek, aki megzavarja beszélgetésünket, azzal a szeretetreméltó kérdéssel, hogy jól szolgál-e egészségünk. Gyönyörű szép terem! Az egész Etelváry hercegi palota hasonlít az én nornensteini várlakomhoz „kicsiben”. Csak a felséges szép park hiányzik körüle, ami oly múlhatatlan kiegészítő része egy úri laknak; azok a fenséges négyszáz éves hársfák, azok a nemesi címerei egy kastélynak. Hja, biz azt egy varázsszóra előidézni nem lehet. Épületet lehet emelni pénzért, de a szép terebélyfa ősök hagyománya, s egymást tiszteletben tartó ivadékok öröksége. A szép ősfák hiánya még sokáig el fogja árulni önök fővárosáról az újonsült nemességet, hogy ez csak egy európai Chicago, a palotasorok még magukban nem teszik meg. A másik, ami első tekintetre az amerikai keletkező új városokra emlékeztet, egy nagyobbszerű templom hiánya. Minden világvárosnak van legalább egy cathedráléja, mely messze kimagasodik a ködből, amiben a többi házak tömkelege összefoly, s jellemet ád a városnak. Önök ezen könnyen segíthetnének. Csodálom, hogy rá nem jöttek még maguktól. Ausztria hercegprímása Bécsben székel, Franciaországé Párizsban, az önöké pedig Esztergomban. Milyen könnyen megtehetnék önök, hogy az is tegye át székhelyét Budapestre, s emelje gazdagságával, fényével a fővárost. Akkor azután majd lenne Budapestnek bazilikája is. Hanem azt persze nem azon kellene kezdeni, hogy a hozzá tartozó elemeket szószékről és hírlapokból folyton-folyvást inzultáljuk. Nem önt értettem: ön kivétel a sok közül. Annyi bizonyos, hogy egyik irány a másikat kizárja. Gyárkémények és bazilikák egymás szomszédságában egyidejűleg nem emelkednek. Prága ős nemesi fényét csak az Altneu zsinagóga kormos barlangja egészíti ki, s a zsidóváros sikátorai. Én nem azt mondom ezzel, hogy az újabb kor nemességének meg kell vetni az üzletet. Ellenkezőleg. Az üzletet magát kell nemessé tenni. Mi voltunk a földbirtok fejedelmei hajdan, lehetünk mi pénzfejedelmei a jövőben. Miért engednők a pénzbáró, pénzkirály rangját másoknak, mikor azokat magunk is megtarthatjuk? Ön előtt bizonyosan eléggé ismeretes lesz, hogy a katolikus szövetségnek, mely Európa sorsát intézni fogja örökké, nem a péterfillérek perselyében áll minden gazdagsága. Az legalább harmadfél milliárd franknyi tőkével rendelkezik: egy teljes ezermillió osztrák forinttal. S irányt ad a brüsszeli és párizsi pénzpiacoknak. E tőkének nagy része a jelenleg bizonytalan viszonyok között rendelkezhető állapotban van, s csak egy kedvező véleményáramlatnak kell megindulni az ön hazájában, s ez olcsó pénztömeg önkényt ideomlik, s önöknek egy varázsütésre támad minden intézményük, eszközük, ami gazdagodásuknak életföltétele, lesz jegybankjuk, világkereskedelmük, hitelük, gyáriparuk. Ezek nem dogmatikus subtilitások, ifjú barátom, ezek korszükségek. Ez föld és kenyér. S egy ilyen lendületnél az olyan tehetségnek, mint az öné, magas emelkedés kínálkozik. Egy az ügynek tett jó szolgálat, s ön mint félmilliomos ébred föl. Én nem tréfálok. Ön ismeri azt a keleti mesét, ahol egy bűvös lakban alvónak tizenkét dzsinn jelen meg éjjelenkint, kezébe adnak egy vasvesszőt, aztán ott táncolnak előtte, nem hagyják aludni, végre mindenik dzsinn odadob neki egy rézaspert, s azzal eltűnnek; a nyomorult így éldegél tizenkét aspernyi alamizsnából. Egyszer az öccse hál helyette a megbűvölt szobában, s az a dzsinnekre ráver a vasveszszővel, s ez ütésre azok egyszerre aranyszobrokká változnak. Így lesz önnel is. Az ön rézaspergyűjtő főnökét rövid időn megérdemlett nyugalomba helyezzük, s ön lép helyébe, mint lapvezér, s akkor kezében lesz már a vasvessző, melytől a dzsinnek arannyá válnak. De a fecsegés közben egészen elfeledkeztünk a társaságot szemügyre venni, mely előttünk hullámzik. Íme, a magyar „high life”. Ez is új szerzemény: csak azóta támadt, amióta sikerült önöknek az udvart megnyerni – vendégül. Mert még csak vendég az; itthon nincsen. A budai királyi lak nem rezidencia még, csak királyi leszálló hely. Most mégis látni már egy magyar főúr táncvigalmán fényes katonai egyenruhákat és rendjeldíszített férfiakat. De ezek még mind nem a legfőbbek közül valók. A küldiplomáciának nem a nagykövetei, csak a konzulai vannak itt. A jelenlevő katonai celebritások közül legkitűnőbb Falbenheim lovag, de ő még csak tábornok, bár derék vitéz, ki Sadovánál nagy érdemeket szerzett, s pártunknak kitűnő híve: az ő pályafutásának magasabb része azonban még a jövendőben van. Majd meg fogom önöket ismertetni egymással. Ő ugyan az írók irányában kissé feszes, mint akik merő ellentétei a fegyelemnek, szubordinációnak, hanem önért kivételt fog tenni, úgy hiszem. Az is feltűnő, hogy ilyen ünnepélyen alig látható egy főpapi palást. Más ország előkelő terméből az nem hiányzik. Alig látok többet egypár violaszín soutane-nál, s azok is inkább akadémikusok, mint prelátusok. A születési arisztokrácia, az meglehetősen együtt van. Az ilyen főurak, mint Etelváry herceg, valóban mindent megtesznek, hogy az elmulasztottat helyrehozzák. Odahagyják Párizst, ahol annyi a finom élvezet, nem mennek Nizzába, a hyerei szigetekre telelni, amit egészségük megkívánna, lelépnek a küludvarok fényes parkettjeiről, ahol szerepet lehet játszani, s hazajönnek, palotákat építenek a fővárosban, elnökölnek a közgyűlésekben, feljárnak a múzeumba főrendeket játszani, ölelkeznek a bundás hazafiakkal, szónokolnak anyanyelvükön, úgy, mint aki nem szokott hozzá, hogy mezítláb járjon a göröngyös úton, olvassák a németből fordított újdonságokat magyar hírlapokból, szamaritánus felebaráti szeretettel hallgatják végig mindazt, amit a Scala, Covent Garden, Théâtre Français, Odeon és Varietés-ben külön találtak fel, itt együtt, vesződnek a közintézetekkel, nevelnek szülőiktől elhagyott gyermekeket, adakoznak minden ínség és művészet számára, keresik az elveszett tehetségeket, színdarabokat játszanak, tablókat komponálnak, lacikonyhán árulnak szent célok gyarapítása végett, felöltöznek középkori lovagoknak nemesi ünnepélyek alkalmával, törekszenek a népet kevesebb káromkodásra s több istentiszteletre szoktatni, munkát adnak az itthoni iparosnak és kereskedőnek, s mindezzel azt nyerik, hogy torzképeket, karikatúrakat csinálnak róluk az élclapokban: de azért mégis folytatják, mert meg akarják mutatni, hogy az a „kis” ország, mely nekik ideáljuk, mely őseik hazája, nem „volt”, hanem „lesz”. Lássa ön: ez az, amiben egy hiten vagyunk. De most veszem észre, hogy nagyon is belemerültem a politizálásba. Önkényt jön. A magyar high life férfiairól beszéltem, s itt önkényt merül fel az az észrevétel a szemlélő előtt, hogy a magyar főrend nem az a büszke, önérzetteljes kaszt, ami az angol, az orosz, a német, még a cseh is, a magyar mágnás érzi azt, amit én, az indigena érez Magyarországon, hogy keresni kell a nagy zsarnok, a közvélemény jóindulatát, s eltűrni önkénykedéseit. A magyar főúr már nem is a neve elé, hanem a neve után írja azt, hogy „gróf”, „báró”, „herceg”, mintha első volna a lába, azután jönne a feje, utoljára a koronája. Hanem aztán ami a hölgyrészét illeti a társaságnak, az előtt porrá leszek feltétlen hódolatomban. Hivatkozhatnám első Sándor cárra, ha szükségem volna tekintélyekre, aki azt mondta a magyar hölgyekről egy táncvigalomban, hogy „ez egy csupa királynékból álló társaság!” Mily gyűjteménye a szépségeknek! És mily különfajú szépségek, az arcok metszése, az arcszín, a szemek, a hajzat, a termet plasztikája, mintha a világ minden nemzetének szépségei tartanának nemzetközi kongresszust. De mindannyi között, valljuk meg az igazat, legjobban meghódít Rafaela hercegnő szépsége. Párisnak ezúttal aligha összeütközése nem lenne a mitológiával. Junónak adná az aranyalmát. Ilyen lehetett Juno leánykorában. A férfi semmivé lenni érzi magát mellette. Istennő! neked társul nem elég egy fejedelem, neked egy isten kell férjül. Csak a végtelen jóság, szelídség, mely arcáról sugárzik, teszi halandókra nézve elviselhetővé emberek közötti megjelenését. Mennyivel másnemű szépség az a másik! Az a miénk. Az német szépség. Falbenheim Pompeia, a tábornok leánya. Az a haj nincs rizsporozva, magától oly fehér, mint a len, mint az oxidált arany. Hosszan zilált hullámokban hagyja leomlani, hogy lássák, miszerint nem mesterkélt színű. Mennyi elevenség arckifejezésében! Báj, humor, kötekedés egymást felváltva gyorsan, s néha bűvszerű összekeveredésben. A szellem egyesülve a szépséggel. Akarja ön, hogy bemutassam neki? Most éppen végződött a francia négyes, s ő helyére ment.
  • Kérem, magasság!
  • Hanem aztán vigyázzon a szívére!
  • Nem nagy kár érte, ha elvész.

Ezzel karon fogta Nornenstein fejedelem Leont, s odavezette a magas társaságon keresztül Falbenheim Pompeiához, bemutatta őt, s aztán utána dobta az úszókötelet, evickéljen ki a partra, ahogy tud.

  • Igen örülök, hogy önt megismerhetem – szólt Pompeia Leonhoz. – Nornenstein megígérte nekem, hogy alkalmat ád rá önnek bemutatásával. Én vártam önre.

Leon úgy találta, hogy Pompeiának a fekete szeme is épp oly szelíd, szende ragyogású, mint a kék. (Ez veszedelmes asszó volt első fogadásra.) – Bárónő, tekintse, hogy én a gyenge nemhez tartozom.

  • S bánjak önnel irgalommal, nemde? Sajnálom, hogy nem tehetem. Annak bi-zonyságául, hogy milyen bizton számítottam önre, nézze táncrendemet. Itt a füzértánc helye betöltetlen van hagyva. Akarja ön, hogy odaírjam az ön nevét?
  • Soha fényesebb lapra ne legyen írva a nevem.
  • Én ezt is meggondoltam, hogy nem kockáztatok-e vele valamit. Ön lehetett vol-na a füzértáncra már más valakivel foglalkozva. De én kiszámítottam azt is, hogy nincsen. Én ügyeltem rá, hogy mely hölgynek mutattatja ön be magát. Láttam néhány szót váltani Rafaela hercegnővel és elválhatlan barátnőjével, Lívia kisaszszonnyal, azontúl senkivel sem. Princ Alienortól viszont azt tudtam meg, hogy ő foglalkozott a hercegnővel a cotillonra, s így bizonyosan számítottam önre.

Leon úgy tapasztalá, hogy Pompeiának a kék szeme is éppoly csábító, oly csalfa, mint a fekete.

Kettészakítá a társalgást a rázendülő polka, melynél Pompeia bárónőt a táncosa sietett elrabolni; arra aztán Napóleon is elszédelgett a társaság közé.

Akinek egy hölgy a cotillonrovatot hagyja fenn, annak nagy oka van e dicsőségével elbizakodni. A két óráig tartó füzértánc alatt több idő van az ellenőrzetlen társalgásra, mint a keringőre. A kedélyes zűrzavarból mindig visszatér mindenki a maga párjához, s két órai megszokás egymást a maga párjának tekinteni: már egy darab együttlét.

A füzértánc csak a nyugóra után kezdődött, mikor egy lelkesítő vacsora behatása vállalkozóbbá teszi a kedélyeket, mikor a mellbokréták már el vannak hervadva, a hajfürtök lelankadtak, s a csipkefodrok gyűrődöttek, mikor már azt mondja az ember mindenre: bouquetra, hajfürtre, csipkére és – szívre: hadd pusztuljon, ha elkezdett!

Nornenstein Octavian fejedelem mérgesen jött ki a férfibüféből. S fennhangon gondolkozott, úgy, hogy akárki meghallhatta:

(„Átkozott flamand vér! Nem hiába almaboron hízott mijnheer volt az anyai ősöd! Három pohár pezsgő leüti a lábáról. Én csap alul tanultam inni a bort, nem folyondárvirág tölcséréből. De azért se fogod csúffá tenni a Nornenstein-címert!) Azzal fölkereste Rafaela hercegnőt, s így adta neki elő a bajt.

– Hercegnő! Az én Alienoromon az a baj esett, hogy elcsúszott egy narancshéjban, s kificamította a lábát. Sebaj, minden jó lesz. Én jövök magamat felajánlani a fiam helyett táncosul, s ígérem, hogy becsületére fogok válni a cserének.

A hercegnő kecsesen nevetett, és kezet adott rá. Octavian fejedelmi rendúr élére állt a colonne-nak, s az egész társaság egyértelmű véleménye az lett, hogy soha még elmésebb, ügyesebb cotillonvezér nem működött a küzdtéren, mint aminőt a véletlen ajándékozott. Octavian délceg és ideges férfi volt, könnyen táncolt, s táncosnéi repültek inkább, mint lejtettek vele. Az egész mulatságnak új érdeket, verve-t adott az a körülmény, hogy az öreg gárda lépett a sorompóba, s bizony megszégyenít minden fiatalt, Nornenstein hangja, alakja uralkodott az egész teremben.

Azalatt fesztelen beszélgethetett egy ifjú táncosnővel, annak széktámlájára támaszkodva.

  • Én mindent elolvasok, amit ön ír. És az mind úgy jön nekem, mintha mindazt a gondolatot ébresztené fel bennem, ami eddig csak álomban élt nálam. Mások is írnak e tárgyakról, de azokon meglátszik a kényszerített buzgóság. Az ön mondatain áttündöklik az egyszerű meggyőződés. És aztán nemcsak azt olvasom, amit ön ír, hanem azt is, amit ön ellen írnak. A „Mene, Tekel, Fáresz” minden füzete megvan nálam. Az egy rendkívüli ember. Nem is ember, hanem démon. Ötletei elkábítók, világnézete képes a gyönge fejűt elszédíteni, megrémít vakmerőségével, s dühbe hoz kegyetlenségével, mellyel ellenfeleit megkínozza, gyanúsításai úgy hasonlítanak az igazsághoz, hogy szinte fájnak az olvasónak. Mondja csak, hogy tudnak az írók egymással ily kegyetlenül bánni?
  • Biztosíthatom róla, báróné, hogy az nekünk nem fáj. Úgy vagyunk már treníroz-va, mint az angol öklözők; egy ökölcsapás, amitől más ember szerteszét hullana, számításba sem jön.
  • Jól van, azt elhiszem, hogy annak, aki kapja az ütést, nem fáj az, de hogy nem fáj annak, aki adja? Hogy nem érzi az ösztönszerű visszaborzadást saját tettétől egy mívelt, becsületben, erkölcsben nevelt ember, mikor egy pályatársát lelkileg megsebesíteni, kínpadra vonni, megölni törekszik?
  • Bárónő! a kannibálok nem azért eszik meg egymást, mintha haragudnának egymásra, vagy rossz erkölcseik volnának, hanem: mert egymást megenni először is hőstett, másodszor pedig delicia.
  • És ön azt mégsem teszi soha. Az ön viszonzásai mindig oly nyugodtak, oly hideg méltósággal vannak tartva. Ez, ami önre nézve nyert üggyé tesz minden vitát. A hidegvér meghódít. Én nem jó volnék az ön helyében. Én dühbe jönnék, s mindent elrontanék, mikor mindent megtámadva látok, ami előttem szent. Így aztán nem tudok más bosszúállást kitalálni, mint hogy előveszem a gombostűt, s összeszurkálom a „Mene, Tekel, Fáresz” minden lapját: azt hiszem, hogy azt mind megérzi az, aki írta.
  • Ah, a bárónő tehát egész harcot folytat mellettünk.
  • És azonkívül, ahol önt támadja meg, ott ollóval kivágom a sorból az ön nevét. Szidja a semmit! – Aztán tömjénfüst fölé tartom, s ráteszem a fülemet: úgy hallgatom, hogy sírnak benne a rossz szellemek! Egy újabb cotillonfigura félbeszakítá e társalgást.

Mikor visszakerültek helyükre, Pompeia, még a tánctól lihegő kebellel, újra fölvevé az elejtett fonalat. Tudniillik azt a fonalat, amiből a hálót szövik.

A bókok, a hízelgések már bevégezték szerepüket, következett a bizalmasság második stádiuma: az ismerősök megszólása.

  • Mily hévvel vezényel a fejedelem őmagassága, s maga is átugrik a kifeszített fátyolon, s kapkodja a felvetett zsebkendőt, és pihenés közben elmondja minden összetalálkozónak, hogy neki most Alienort kell helyettesíteni, aki szegény kificamította a lábát, s aztán mindenki hasonló komoly arccal sopánkodik rajta, s ajánlja a jeges borítékot.
  • Ezt valóban én is baráti kötelességemnek tartottam emlékezetembe hozni.
  • És amellett mindenki gondolja magában, hogy „az ám: megártott neki az, amit a ,fehér lapból’ tanult”.

Pompeia nem akarta azt mondani, hogy megártott neki a bor: elég volt a „carte blanche”-ra céloznia.

  • Szívdobogást kapott tőle – menté Leon.
  • Nem igaz sem az egyik, sem a másik. A princ csak teszi magát gyöngélkedőnek. Ki akarta magát húzni a cotillonból. Ez az egész. Ő kényelmes, önző és lusta. Azt nem bánná, ha az egész hölgytársaság őt mulattatná; de hogy ő mulattassa azt, ahhoz rest. Valami más oka is lehet. De a restség az alapok. Semmi ambíció nincs benne, még csak a cotillon-előtáncosi dicsvágy sem. Készebb azt a szégyent eltűrni, hogy borszédítettnek higgye az előkelő világ, mint hogy kényelmes helyét odahagyja.
  • Cotillon! – hangzék a fejedelmi vezényszó, s arra Leonnak kötelessége lett höl-gye karcsú derekát rögtön átölelni, magához szorítani, s nekieredni vele a világnak; az ezüstszőke fürtök röptében arcához verődtek, az egymásnak ellenmondó szempár szemeibe tüzelt közvetlen közelből: a tündéri zűrzavarban el-elhagytak egy táncoló párt, a táncosnőben Leon Líviára ismert. Az nem látta őt meg. Lesütött szemmel táncolt. Ismét visszatértek helyükre.
  • Hallja csak ön: ez önt személyesen is érdekelni fogja. Nornenstein Octavian gyakran eljár atyámhoz, s előttem fesztelenül beszélgetnek. Természetesen: én vagyok a háziasszony. Egyszer azt mondja a fejedelem atyámnak: „Ennek az én trónörökösömnek mégis kellene már valami állást szerezni a világban”. „Miért nem küldöd a hadsereghez?” – mondá rá az atyám, ki előtt egyedüli rang a katonai. Őelőtte az, aki kard nélkül jár, lehet akármilyen nagy herceg, de nem lehet férfi. Erre azonban a fejedelem dühbe jött, s arra fakadt: „Tán markotányosnénak küldjem oda?” Akkor aztán elmondta, hogy micsoda bizarr ötlete volt nemrég a princnek. Felöltözött hölgyruhába, egészen journal szerint, s úgy ment el egyikébe azoknak a báloknak, ahova a hölgyek kíséret nélkül is beléphetnek, s mulatta magát azon, hogy egypár fiatalembert elbolondíthatott. A rendőrség azonban felismerte, s nem látszott tréfára venni az ötletet. Octavian fejedelemnek sok fáradságába került a dolgot elsimítani, hogy botrány ne legyen belőle. Harcias hajlamai nincsenek. Tehát a fekete frakkos világban kell neki valami fényes állást szerezni, hogy számot tegyen a társaságban. „Lehetne belőle képviselő a magyar országgyűlésen” – vélte a fejedelem. Atyám nagyot nevetett rá. „De hát ért ő valamit a magyar törvényekhez, alkotmányhoz?” – „Annyit, mint a ház háromötödrésze. Vannak ott poéták, sportsmanok, papok, kereskedők, vannak világ karikatúrái, vannak, kik a tanácskozás nyelvét nem értik, vannak, kik a büfén túl nem is keresik a helyüket; mért ne lehetne Alienor is ott?” – „Az már igaz – mondá az atyám –, de hát tulajdonképpen mi haszon lenne őrá nézve, s mi változás állna be a világban, ha Alienor princ (megelőzvén a nagykorúsíttatás) fiadból atyáddá emeltetnék?” – „Oh, Alienor nagyon jó helyen volna ott – mondá Fürst Octavian –, ő nevezetes celebritás fogna ottan lenni. Nem a szószéken: az rá nézve pitoyable début lenne, hanem a kulisszák között. Nincs olyan cselszövő a világon több, mint Alienor. Ez az asszonyi tulajdon nagyon nagy tökéletességre van benne fejlődve. Pártokat aláaknázni, kormányférfiakat kitúrni a helyeikből, vakon rohanó töredékeket eszközül felhasználni, frakciókat összeboronálni nagyon jól értene ő. S a miniszteri székek nagyon közel vannak a képviselői padokhoz.” – „Tán még utoljára miniszter is lehetne belőle!” – szólt atyám felkacagva. – „No hát mi nevetni való van ezen? Egy magyarországi nagy birtokú dynastából? Hiszen úgyis olyan kevés válogatásuk van már a mágnásokban, hogy kénytelenek a professzorok közül szemelgetni minisztereket. Mi teszi a jó minisztert? A jó államtitkár, meg a jó miniszteri ebédek. Csak arra kell ügyelnie, hogy az osztálytanácsosainak a dolgába bele ne szóljon, s valódi pezsgőt adasson fel. Tán nem láttunk már ilyen minisztereket még különb országokban is? Bismarck az iskoláit sem végezte, Persigny nem tudott helyesen írni, s Gladstone fiatalkorában a kakasviadalon kívül egyebet nem kultivált.” – Az atyám erre egyre kacagott. – „De hát mégis miféle reszortot szántál Alienornak?” – „Hát akármelyiket. Legkönnyebben a honvédelmit.” – „De hiszen magad mondtad, hogy nem való katonának.” – „Katonának nem, de honvédnek igen: olyan katonának, aki csak tartalékul szolgál, hadgyakorlatoknál vaktöltéssel lövöldöz, háborúban ágyúdörejtávolra campíroz, s akinek a minisztere végre is csak akkor köt kardot, amikor névnap van az udvarnál. Mindez pedig nem tréfa. Te tudod, hogy mik a végcéljaink. Azokhoz minden eszközt fel kell használni. A magyar parlament is egyik eszköz. Amerre az megindul, viszi magával Ausztriát is…” – De most vegyen karjára: a vezér cotillont kiáltott, rajtunk a sor.

Leon ezúttal nagyon kicsinyre szabta az ellipsoid kört, hogy mentül előbb helyére érhessen Pompeiával.

  • Szóljon közbe ön is valamit. Aki ránk ügyel, észre fogja venni, hogy mindig én beszélek önhöz.
  • Igazolni fogja azt az önzésemet, hogy önt örömest hallom.
  • Tehát azután az atyám azt kérdezte a fejedelemtől: „De hát hogyan fogsz hozzá, hogy fiadat a házba behozd? Úgy tudom, hogy a publikumot olyankor haranguirozni kell: pohárral és szóval.” – „A pohár meglesz – szólt Pratz Octavian –, pénzt szántam rá eleget. Szónoklatokat a fiam nem tud tartani, hanem van neki egy igen jó barátja, aki ért hozzá.” – Az bizonyosan én vagyok.
  • Szeretem, hogy kitalálta ön. Aztán mondá: „Különben is le vagyunk ennek a fiatal gentlemannek kötelezve.”
  • Tehát annálfogva én vagyok az ő adósuk.
  • Várjon csak, Nornenstein fejedelem nagyon sok jóakarattal van önhöz, csak-hogy abban a hitben – mondom: tévhitben él, hogy jóakaratot tanúsítani gazdag embernek leginkább pénzzel lehet. Az ő terve princ Alienort az etelvári kerületben választatni meg, a herceg befolyásával – és az ön vezetésével.
  • Ah, tehát már emelkedem a sors létrafokán, már kortesvezérré kandidálnak.
  • Teljhatalommal az affér pénzügyi kérdéseiben.
  • Ami a kortesvezérre nézve felér egy szindikátussal.
  • Azután elmondtak előttem mindenféle cselfogást, amikkel választások idején a választókat megnyerni, elfogni, elijeszteni szokás. Ezeket, úgy hiszem, sokkal jobban ismeri ön, mint én, és azok az urak, akik azt mondják, hogy ők nagyon értenek a cselszövéshez. Hanem mi nők mégis jobban értünk hozzá. Ugyebár, azok után, amiket önnek elárultam, valódi megbántás lesz az, ha önt fel fogják szólítani, hogy vigye el princ Alienort az etelvári kerületbe megválasztani: „Coûte que coûte”. És én azt mondom önnek mégis, hogy fogadja el e megbízást. – (Vigyázzon! Ránk ügyelnek.) – Tegyen úgy, mintha egy szál jácintot kérne a virágcsokromból, s én azt kínálnám önnek. Nos? Elfogadja?
  • A jácintot nagy triumfussal, hanem a megbízást…
  • Azt még inkább. Mondok önnek valamit. Ha beleviszi princ Alienort a választási mozgalomba, ahogy én a színészt és a színpadot ismerem, ő a fele játék alatt megszökik az előadásból, s akkor ön marad ott a helyén, kitűzi a saját zászlóját, s maga hozza el az etelvári kerület babérjait.
  • Mivelhogy a tábornok őnagyméltósága nincs jelen, aki erre az obligát nevetést ismételje, engedje meg bárónő, hogy azt magam teljesítsem.
  • Rossz helyütt alkalmazná ön azt. Ön ismeri jól saját értékét, s annak a helynek a nagy becsét is, amelyet a képviselői mandátum megszerez. Ön nem menne oda cselt szőni, áskálódni, hanem nyíltan és lelkesen küzdeni egy eszméért, aminek még most oly kevés előharcosa van, és amely nekem és sokunknak egész lelkünket betölti. Mi a nem közönséges embert látjuk önben. S ha önnek mondják azt, hogy a képviselői padhoz a miniszteri szék nem messze van: az nem hiú szólásforma. Lehetnek, akik önben vélik feltalálni azt, aki egykor maga után viszi Magyarország vitéz légióit: nem azokat, kik ágyúdörejtávolban táboroznak, hanem azokat, akik előremennek az igaz ügyért harcolni. De vigyázzon ön! Forduljon meg! A hölgykeringő járja, a hercegnőt látom közeledni: az önért jön.

Rafaela hercegnő valóban Leonért jött. Megszégyenítette. Ő egy fordulóra sem kérte fel a hercegnőt. Azért is egy hálósipkás cotillonrendet akasztott mellére.

Mikor helyére ért vele, meg is feddé.

  • Ön észre sem veszi hajdani ismerőseit. Nagyon elveszté magát az ezüsthajú tündér szép szemeibe.
  • S az ország nehéz gondjaiba.
  • Visszaadom önt napjának.
  • Még nem, hercegnő.

Azzal Leon meghajtá magát a hercegnő előtt, s egy lépést tett Lívia felé.

A leányka elérté a közelítést, s karjára támaszkodott. Leon vitte őt magával. Most már szemébe nézett. A tánc szilaj lejtése közben azt súgá Leon: „szeretsz-e még?” Lívia visszasúgott: „örökké”. – Senki sem hallotta, mit sugdostak.

  • Természetes! – szólt csípősen Pompeia hazakerült táncosához –, ha a hercegnő elvitte önt, akkor önnek az elválhatlanjával is kellett egy fordulót tennie.
  • De kedves gyermek!
  • Én mégsem értem a hercegnőt: mit akar vele? Úgy tartja, mint saját magát. Ezzel szerencsétlenné teszi szegény leányt. Főrangú úr nem veszi el, mert tudja, hogy szegény és nem magas születésű, szegény ember pedig nem mer hozzá közelíteni, mert úrnőnek volt szoktatva. Én nem tudom, hogy mi lesz ebből?
  • Én sem tudom, bárónő.

A cotillonnak vége lett a legelmésebben szabályozott zűrzavar után. Leon búcsút vett táncosnőjétől, s gomblyukába tűzte a nyert rózsaszín jácintot, az Isten kegyelméből uralkodó bálkirálynők becsületrendjének csillagkeresztjét, s a megfordulásnál szemközt találta magát Octavian fejedelemmel.

Ily nagy munka után a rendúr még csak nem is izzadt.

  • Nos? hát? Lehet önnel még prózában beszélni? Ön tökéletes hódítást követett el. Láttam, ügyeltem önökre. Az egész cotillon alatt a többi férfitársaság nem létezett a bárónőre nézve: a cotillonjegyek mind ott maradtak a fauteuiljében heverve, felhasználatlanul. S mily hévvel beszélt önhöz, és milyen közelből! Hogy az ajkaival mit beszélt, az persze titok; hanem hogy a szemeivel mit beszélt, azt érthette, aki rávigyázott. S még ez a virág is a gomblyukban! Tökéletes a hódítás. Mármost csak törekedjék ön minél gyorsabban gazdag emberré lenni. Egyéb nem kell. Akarja ön, hogy bemutassam a bárónő atyjának? Éppen itt jön.
  • Zárkány Napóleon úr.

Falbenheim tábornok nem tagadhatta el, hogy Pompeiának édesatyja. Éppen olyan világosszőke haja volt, szemöldei és szempillái hasonló fehérek, s à la Haynau bajusza, mind két halászmadárszárny verte a levegőt röptében. Tíz érdemrend volt a mellén.

A kitűnő hadvezér, miután a bemutatott úr nevének sem előtte, sem utána nem hallott semmi felvilágosító minőségét, csakis olyan fejbólintással vevé tudomásul a bemutatást. Amit Leon rögtön észrevett, s azzal katonásan, ujjai hegyét homlokához emelve, sietett a mulasztást készségesen utánpótolni; előadva minősítését:

  • Kiszolgált egyéves önkénytes káplár extra statum a hadseregnél.

Erre megmutatta neki a fogait a bajusza alatt a tábornok, ami annyit fejezett ki nála, hogy elmosolyodott.

  • Ön leányom táncosa volt a cotillonban – szólt aztán leereszkedőleg. – Látogasson meg egyszer bennünket.
  • Élni fogok ez engedelemmel.

Azzal „jobbra át”-ot csinált, és eldefilírozott.

A társaság oszlóban volt. Leonnak még alkalma nyílt a ruhatárban előkerestetni Pompeia burnuszát és capuchonját, s azokat felsegíteni, azután sikerült neki három kengyelfutó fiatal óriás között a leggyorsabbnak lenni, s éjben, ködben leghamarább feltalálni Falbenheimék bérkocsisát az urasági szekérvár között, s azzal diadalmasan visszatérni, és tartani a hintó ajtaját, amíg a tábornok úr kisaszszonyát felsegíti a hintóba, s aztán becsapni az ajtót, jó éjt kívánni, és megmondani a bérkocsisnak, hogy hová hajtson, amik mind határozottan kitűnő előnyök.

Pompeia, amint hazaérve, éji toalettjét bevégzé, mielőtt nyugalomra tért volna, elővett egy dobozkát: olyanformát, aminőkben műkedvelő entomologok lepkegyűjteményeiket tartják. Azt felnyitotta. Sajátságos gyűjtemény volt az. Kártyából kivágott alakok, gombostűvel a doboz oldalához tűzve. Legtöbb a veres alsó, de makk filkók is feles számmal. Pompeia most elővette a pasziánszkártyát, s kikeresett belőle egy „valet de coeur”-t, azt kis hímzetollójával kinyírta a lapból; aztán hátuljára odaírt egy nevet: „Zárkány Napóleon.” Tehát csak „valet de coeur!” Csak a „szív szolgája”.

Ezt is odatűzte gombostűvel a doboz oldalához.

Olyan bizonyos volt már felőle.

A sok kártyasziluett között van egyetlenegy, a „szívkirály” is; hanem hogy annak a hátlapjára minő név van írva, azt nekünk Falbenheim Pompeia nem mutatja meg.

Leon is hazatért: ő sem vetette magát az ágyra mindjárt. Előbb kivette a kebléből azt a médaillont, mely annak a védszentnek a képét rejti, akivel ő tanácsot szokott tartani, s amíg ahhoz beszélgetett, az is lassankint elmondott neki mindent szépen.

„Hogy Falbenheim Pompeia téged oly felötlően kitüntetett: az azt jelenti, hogy te egészen közönyös vagy rá nézve, de van valaki más, akit féltékennyé akar tenni teveled.”

„Princ Alienort gúnyolta előtted, leszólta, nevetségessé tette. Tehát bizonyosan ez az, akit szeret. Ez a ,szívkirály’.”

„Nornenstein Octavian bemutat téged Pompeiának, őt magasztalja teelőtted, tégedet őelőtte. Belétek akarja vitatni, hogy szerelmesek vagytok egymásba. Még azzal is biztat, hogy majd valami országos hitelmívelet alkalmával gyorsan szerzett vagyonhoz segít, s akkor semmi akadály sem lesz közöttetek.”

„Ezt Nornenstein Octavian azért teszi, mert fél, hogy Alienor bele talál bolondulni Pompeia ezüst-arany hajába, s fogva marad benne, mint egy légy”.

„Alienor pedig aligha fogva nincs már. Ittasnak színleli magát inkább, csakhogy ne legyen a füzértáncban társa Rafaelának Pompeia láttára.”

„Octavian pedig semmiképpen sem engedi, hogy Rafaela megmeneküljön a játékból; inkább maga áll be fia helyett táncosának. Tehát Rafaelát akarja Alienornak megtartani.”

„Most azután kioldózik az egész cselszövény csomója. Ezért törekszik Pompeia meghiúsítani azt a vállalatot, hogy Alienort az etelvári kerületben képviselővé megválasszák, ami őt a legszorosabban csatolná az Etelváry herceg családjához, míg egy bosszantó megbukás, visszalépés összeforraszhatatlan törést idézne elő közöttük.”

„Te vagy az, aki azt végrehajthatod.”

„És így jössz bele, te, barátom Napóleon, ebbe a credóba, képviselőségeddel, miniszteri karszékeddel, honvédezredesi paripáddal együtt: meg azzal a jácinttal ott a gomblyukadban.”

…Ezeket beszélte az a parányi védszent abban a kis arany dióhéjban Leonnak.

Leon rázárta a képre a födelet, s „azután” megcsókolta azt, ahogy illik a sanctuariumnak csak az ajtaját érinteni halandó bűnös ajkkal, nem magát a szentet, azzal felkacagott egyesegyedül magában, késő éjszakán.

– Hahaha! Főuraim és delnőim! Hahaha! Hiszen én magam is komédiás vagyok!

Azzal elfújta a gyertyát, ágyába vetette magát, és elaludt ringatás nélkül.

HADITERVEK

  • Méltóságos, kegyelmes és excellenciás uraim! A nagy hadvezér Montecuccoli azt mondta, hogy egy hadjárathoz három dolog kívántatik meg: pénz, pénz és ismét pénz. Én a most megnyitandó alkotmányos hadjáratra aláírok a magam részéről háromszázezer márkát, másik háromszázezer márkát a rendúri egyesület részéről. Kegyelmes herceg Etelváry, méltóztassék az aláírást folytatni, s az ívet a többi főuraknak körüladni.

(Tíz perc múlva visszakerül az ív a mediatizált fejedelemhez.).

  • Az eddig aláírt összeg tehát körülbelül kétmillió forint. Vannak azonban még távol levő ügybarátaink, kik részvételükről biztosítottak, több főpap hozzájárulása az elmaradhatlan események közé tartozik, az is be fog bizonyulni, hogy a „cassa nemonis” nem ábrándkép. Innen könnyen kitelik a harmadik millió. A negyedik millióra bizton számíthatunk több barátságos bécsi bankárház részéről, kik vasúti vállalkozás, s országos hitelmíveletek érdekegysége által vannak ügyünkhöz kapcsolva, némelyiknek legolcsóbban teljesíthető vágya: csupán a magyar nemesi cím megnyerése.

Borcsák Timót prépost úr nem állhatta meg, hogy azt az észrevételét ki ne mondja, hogy mégis égrekiáltó: annyi tenger pénzt a tisztelt választók torkába beletölteni. A rendúr megnyugtatá őt azzal a mondattal, hogy „a háború nem történik meg vérontás nélkül, s ott is minden egyes elesett ember annyi pénzbe kerül a hadviselő félnek, mint egy megválasztott képviselő. Minden halottra negyvenezer forint hadiköltség jut. Ennyit egy képviselő is megér. Van eszerint eszközünk eddigelé száz darab képviselőt hozhatni be, aki saját zászlónkat fogja követni.” – Lássuk magát a zászlót!

Az is kibontatik.

A jelenlevő főurak, egyházi és világi méltóságok fölöslegesnek tartják egymástól parolát venni előlegesen, hogy nem árulják el a titkot: hiszen anélkül is „noblesse oblige”.

A program érthető, világos és mindent magában foglaló. Ezüsttáblájú tokba van foglalva: ezért neveztetik ezüstkönyvnek.

A legtöbben jól ismerik már annak tartalmát. – Csak néhány faluról jött adeptus kíváncsi azt végigtanulmányozni. E kíváncsiak közé tartozik páter Timót, az etelvári prépost.

Kilenc szakasza van a sybillakönyvnek. Első szakasz: vallási és nevelési ügyek; program: az æcumeni concilium határozatai, az encyclika. (Ezt még érti páter Timót.) 2. szakasz. Sajtóügy; program: az index, a syllabus s hírlapokra nézve a párizsi szeptemberi conventió, a megintési rendszer. (Már ezt nem egészen érti.) 3. szakasz. Alkotmányügy; program: a soproni XII. pont. (Hát azokat ki adja elő?) 4. szakasz: hadügy; program: az innsbrucki megállapodás codicillusa. 5. szakasz: bankügy, financiális kérdések; program: a vöslaui értekezlet eredménye. 6. szakasz: kereskedelmi, vám, vasútkérdések; program: a badeni összejövet cartellja. 7. szakasz: nemzetközi viszonyok; program: a frohsdorfi entente cordiale reciproque. 8. szakasz: külpolitika és szociális kérdések; program: a heidelbergai rendúri gyűlés jegyzőkönyve. 9. szakasz: európai véd- és dacszövetség; program: a gasteini entrevue corollariumai.

  • De hát én ezeket megtudva, éppen oly okos vagyok, mint azelőtt – mondá ki igazmondó őszinteséggel véleményét páter Timót.
  • Vannak, akik egész fenékig értik a dolgot, főtisztelendő úr – nyugtatá őt meg az elnök, mire néhányan a jelenlevő celebritások közül komolyan bólintának fejeikkel, a többi pedig hallgatott, nehogy kinevessék tudatlanságáért, mint ezt a faluról jött papot.

„Encyclica, index, conventió, punctatió, codicillus, resultatum, cartell, entente cordiale, protocollum, corollarium!” Ki megy ennek mind utánjárni a Vatikánba és a többi helyekre? Talán nem is találna rá ottan azokra az urakra, akik útbaigazítsák, hogy hol keresse ezeket. Inkább aláírja az ember, s elhiszi, hogy akiknek a neve az ezüstkönyvbe belekerült, nagyon jól tudják, hogy mit cselekesznek.

Következik a táborkar megalakítása. Elnökség, jegyzők, pénztárnok, szűkebb bizottság.

Azután kerül napirendre a leendő harctér topográfiai felvétele.

A magyar képviselőház padjainak négyszáznegyvenhárom ülése van, melyeknek ugyanannyi választókerület felel meg a térképen. Vannak különböző nagyságú, kaliberű, nemzetiségű, vallású választókerületek. Vannak drága és olcsó, szabott árú és ingyen megkapható választókerületek. Vannak kerületek, melyekben az alkotmány iránti buzgalom hihetetlen nagy fokú szomjat szokott felkölteni, mely okvetlen eloltásra vár; vannak olyanok, amikben húsz szavazó jelen meg a választásra; megint olyanok, amikben nyolcezer szavazót kell összehordani tíz mértföldnyi kerületből szekéren; vannak lelkes, tántoríthatlan választókerületek, kik tűzbe, vízbe mennek a kedvenc vezérükért, megint olyanok, kiknek minden választáskor új képviselő kell; vannak választókerületek, amikért egész nibelungenharcot kell folytatni, aztán megint olyanok, amiket el lehet lopni. A jó hadvezér első feladata azt kikémszemlészni, hogy melyik kerület meghódítható; második kérdés, hogy ki által meghódítandó, ki ott a „posszibilis ember”. Mert nem minden ember mindenütt posszibilis. Ahhoz sajátszerű kombináció kell, mint az orchideák, calceolariák tenyésztéséhez: saját lég, saját talaj, saját komposzttrágya és alkalmas plánta.

A haditanácsnak az a legnehezebb feladata: „possibilis” embereket állítani fel a „disponibilis” kerületekben. A többi azután az alvezérek dolga, kiket „kortesvezérek”-nek neveznek, mely szó valószínűleg a spanyol „cortes”-től származik, s egyike azon idegen szavaknak, amikhez a nyelvújítók szentségtelen keze még nem mert hozzányúlni.

E terhes munka, nem képzelné az ember hogy mennyi időt vesz igénybe. Az egy olyan statisztikai tanulmány, aminek pontos összeállításáért végtelen hálára érezhetné magát lekötelezve az egész tudományos világ, az ezzel foglalkozó szakférfiak irányában. Ez a tudomány igen sok paragrafusra oszlik. Bár bizonyosak vagyunk felőle, hogy véghetetlenül untatni fogunk vele mindenkit, kivéve a szakférfiakat és (miért ne mondanók?) a szakhölgyeket, mégis az utóbbiak kedveért nem mulaszthatjuk el, hogy legalább a fejezeteit el ne mondjuk e katekizmusnak.

  1. kérdés. Mennyi a választók száma most? mennyi volt a múlt összeíráskor? (Ebből tudható meg, ha fogyott-e, vagy szaporodott, hogy jó adófizetők-e azok vagy rosszak, következőleg kell-e oda pénz és mennyi.)
  2. Minő vallásfelekezet mekkora contingenst szolgáltat e számhoz?
  3. Minő nyelveken beszélnek ott? (Ennek eldöntésétől függ, hogy pálinkát kell-e oda küldeni vagy bort.)
  4. Hány község tartozik hozzá? Azok megint micsodások? V. Hány volt a többsége a múlt választásnál a győztesnek?
  5. Mit ígért nekik, amiért megválasztották? s mit nem tartott meg?
  6. Mibe került neki átlag egy szavazat?
  7. Ki ott a nagybirtokos, aki feles kukoricaföldekkel rendelkezik?
  8. Melyik párton vannak a Mózes-hitű polgártársak? Vannak-e felmondható bérleteik?
  9. Milyen számarány van a pártok között?
  10. Hány szavazatot lehet az ellenpártból reklamáció útján kitörültetni? (Ez a leg-olcsóbb agyonverése az eleven embereknek.)
  11. Vannak-e ellenjelöltek? jelöltaspiránsok? jelöltségért duzzogók, s más efféle gyanús személyek a kerületben?
  12. Ha vannak, mi hibáikat lehet felfedezni? Mi puhatolható ki ellenük egész életük lefolyásából?
  13. Vannak-e híres verekedők, akikkel meg lehet rémíteni az ellenpártot, hogy otthon maradjon?
  14. Kik a legnevezetesebb népvezérek ott helyben? s mit kell nekik ígérni, hogy szolgálataikat rendelkezésre bocsássák, hivatalt vagy készpénzt?
  15. Ki a választási elnök? és a mi emberünk-e az?

A nagyméltóságú bizottság mind e kérdéseket esetről-esetre tüzetesen megvitatni el nem mulasztotta, s oly szerencsésen oldá meg feladatát, hogy háromnapi permanens ülésezés után már csak az etelvári kerület maga volt hátra.

Az értekezlet feszült várakozással leste az elnök szavait, ki előtt egy hosszú lajstrom állt, tele kék és veres irallal aláhúzott nevekkel: abba sokat nézegetett, vajon kit fog jelöltül hangoztatni?

Őmagassága nagyon törni látszott a fejét. Összeráncolta a homlokát, s felnézett a plafondra.

Ekkor felemelkedék székéből Kolompi úr, ki ott mint jegyző működött, s engedelmet kérve nagy vakmerőségeért, melyet mentsen ki az ügy iránti nagy buzgalom, e véleménynek adott kifejezést

  • Több hű elvtársaink nevében is bátorkodom azon ajánlatot tenni, hogy ha az etelvári kerületben diadalunkat biztosítani szándékozunk, ez csupán egy névnek égisze alatt lehetséges, s e név nem más, mint princ Nornenstein Alienor.
  • Ahaha! uram – kiáltá fel az elnöklő rendúr, szerteszórva kezéből plajbászt és lajstromot –, ön talán csak tréfál? Az én fiam! Egy gyermekember! Egy tudatlan fickó. Egy ilyen magas hivatásban! Mit gondol?
  • Bocsánatot kell kérnem őmagasságától, hogy ezúttal vakmerő vagyok ellentmondani, de az ügy szentsége kényszerít felemelni szavamat még azon veszélylyel szemben is, hogy őmagassága neheztelését magamra vonjam. Hazánknak új, ifjú erőkre van szüksége, s egy ilyennek ismerjük mi princ Alienort, aki mind éles elméje, mind széles ismeretei, mind magas állásánál fogva országgyűlésünk legkiválóbb díszei közé fogna tartozni. Nekünk áll legfőbb érdekünkben, hogy hazánknak ily kedves fogadott fiát ily erős kapcsokkal láncoljuk le hazánk földéhez, s a Nornenstein nevet kitörülhetetlen betűkkel írjuk be nemzetünk aranykönyvébe.

E szép beszédet itt-ott helyeslő mormogás követte.

  • Nagyméltóságú uraim – szólt erre Nornenstein Octavian mély megilletődéssel – , ha az ajánlat csakugyan komolyan van értve, akkor én kénytelen vagyok e termet elhagyni, s felkérni őkegyelmességét, alelnökünket, herceg Etelváryt, hogy foglalja el az elnöki széket, mivelhogy én magam nem elnökösködhetem akkor, midőn a gyűlés családom tagja fölött határoz.

Azzal fölkelt az asztalfőről, s elhagyta a szobát. Helyét Etelváry herceg foglalta el.

  • Főtisztelendő prépost úr legjobban felvilágosíthatná a tanácskozmányt az etelvári kerület viszonyairól – szólt Kolompi úr, páter Timótot aposztrofálva.

Páter Timót egy kicsit vonogatta a vállait, de végre is átlátta, hogy itt nem lehet azzal felelni, hogy „non sum paratus”, hát csak rászánta magát.

  • Hiszen ha parancsolnak velem kegyelmességtek, én elmondhatok mindent, úgy, ahogy van, de én csak igazat fogok mondani. Ha megengedik? Felhatalmaztatott rá, hogy mondjon hát igazat: ha már nem tud másképp.
  • Tehát az elején kezdve mondhatom azt, hogy az etelvári kerület a múlt válasz-tásoknál is mindig rossz kerület volt, mindig megbuktunk benne, akárhogy felhasználtunk minden rendelkezésünkre álló eszközt. Az arány ez: 1900 választó közül 900-nál többet mi soha nem tudunk összeszedni. Ez a mi négy hű községünkből telik ki, melyek név szerint: Már, Bátok, Kopron és Csiva. Ezek, ha lefoglaltatnak, bizonyosak. Ellenben meghódíthatlanok Turó, Gezetlen, akik nyakas kálvinisták, s maga a választókerület központja és választási helye, Sipota mezőváros, melyben dominálja az egész lakosságot a csizmadia és fazekas iparűző osztály. Ezeket semmi pénzen megvenni nem lehet. Ez kuruc nép, akit megijeszteni sem lehet. Próbáltuk őket már megszöktetni is a választástól olyanformán, hogy elzárattuk őket a katonasággal a várostól ki a mezőre, ahol még csak vizet sem kaptak, s elébb a mieinket szavaztattuk le, de azok meg sem mozdultak onnan, étlen, szomjan kiállták, s leszavaztak az utolsó emberig, még a kolerabetegeiket is felhordták szavazni. Egy ott halt meg a választás színhelyén, öt perccel azután, hogy a szavazatát beadta. Tehát ezer áll kilencszáz ellen. Most még egy újabb veszedelem is fejlődött ki. Az eddig megválasztott képviselő: Nagybaróty Sámuel, régifajta, balközépi ember, vonakodik a jelöltséget újból elvállalni, beteges voltát vetve okul, de ami nem igaz. Inkább az áll, hogy a menyecske féltékeny, s nemigen szereti, hogy férje abban a veszedelmes Pestben mindenféle csábító alkalmaknak legyen kitéve.

(Általános derültség.)

  • Erre a neszre, hogy a balközépnek nincs jelöltje, hirtelen ott terem a szélsőbal, valami Karakán Absolon személyében.
  • Ah! az én volt munkatársam.
  • No ezt szépen kinevelte az úr, mondhatom. Bezzeg tud az a nép szája ízén főzni. Ígér ez a népnek olyan dolgokat, hogy az embernek a háta borsódzik tőle.
  • Be kell őt fogatni, mint lázítót!
  • Jó lenne; de van ám neki annyi emberi esze, hogy a piac közepén, a népgyűlés előtt nem mond el semmit, amiért a hatóság rátehetné a kezét a gallérjára, hanem kijár a mezőre, a tanyára, ott ül össze az egyes gazdákkal, azoknak mondja el, amit tud, azok megint továbbadják; már van neki négyszáz szavazója, s nem tudom, hogy nincs-e közte a mienk is, mert nagyon megérthető ígéreteket osztogat ám, amik erősen hasonlítanak a kommunizmus tételeihez.
  • Fel kell világosítani a népet.
  • Hiszen ez az, amit én is mondok. Szükséges volna egy olyan férfiút állítani e veszélyeztetett helyre, aki mind szóval, mind tettel meghódítaná a közönséget. Azért ha még egyszer megengedik, kegyelmes uraim, hogy egy kis igazságot elmondjak, csak akkorát, mint egy mustármag: tehát nem tarthatom titokban, hogy akármilyen derék és eszes ember legyen is az a princ Alienor, de az Isten áldja meg őtet, amint azt a szót kimondja a népgyűlésen, hogy „Tisztelt polgártársak!” s a nép meghallja, hogy nem tudja az „r”-et kimondani, mind fölkiált rá, hogy „köpje ki a szájából azt a kását, úgy beszéljen!” s azzal vége van.

E nyilatkozatot elfojthatlan közderültség követte.

  • Ne aggódjék emiatt, főtisztelendő úr – szólt a nyugalom helyreálltával Kolompi úr. – Van arról már gondoskodva kellőleg. Mint hajdan a bölcs törvényhozó Mózest, ki maga dadogott, kísérte az ékesszóló Áron, princ Alienort a mi legügyesebb, legbátrabb, népszerűbb barátunk fogja jelöltségi körútjában kísérni, aki majd meg tudja nyerni hathatós szóval is a kedélyeket, s leveri a Góliátot.
  • S ki legyen ez a nagy férfiú?
  • Zárkány Napóleon.
  • Micsoda? Napóleon öcsém? – kiáltá fel bámulattal Timót prépost.
  • Talán nem találja őt elég ügyesnek?
  • Elég ügyesnek? Sőt inkább. Hanem mikor Napóleon öcsémre gondolok, mindig az jut eszembe, hogy bizony jó, hogy én vagyok az ő papja, s nem ő az enyim; mert ha ő volna az én papom, s nekem kellene azt elhinnem, amit ő prédikál, de keservesen szolgálná meg az én lelkem a mennyországot!
  • Kételkednék tán benne?
  • Kételkedni nem kételkedem, de nem szeretnék vele medvevadászatra együtt menni, mert soha sem tudnám, hogy nem az én bőrömet hozza-e haza a medvéé helyett?
  • Van gondoskodva róla, hogy igen erős érdekekkel legyen ügyünknek megnyerve.

Páter Timót csak fejét rázta, előhúzta a hátulsó zsebéből a burnótszelencéjét, nagyot szippantott belőle, s azzal ismételve megrázta a fejét, aztán elővette zsebkendőjét, az orránál fogva még jobban megrázta a fejét.

  • Nem ismerik kegyelmességtek azt az ifjút. Nagyon csalatkozik az, aki azt hiszi, hogy azt az ifjút meg lehet venni, s aztán annak, aki őt megvette, csak egy óráig is híve marad. Legyen bár azon ár, amiért őt megvásároltnak hiszi valaki, pénzösszeg, vagy halálból való megváltás. Hanem én tudok egy árt, amivel őt hívünknek biztosíthatjuk. S ez nem sok: csak egy jó szó. De attól függ, hogy kitől jön. Ne méltóztassanak egymásra nézni kegyelmes uraim; az nem ül közöttünk. Az a szó nem férfiútól váratik.

Általános felkacagás következett.

Erre aztán a pap tűzbe jött.

  • Én nem tréfálok. Ismerem az embereket. Azért kimondom kereken, hogy ha azt akarjuk, hogy Zárkány Napóleon testtel-lélekkel nekiinduljon zászlónk győzelemre juttatásának az etelvári kerületben, erre csupán az lesz az egyedüli biztosíték, ha őhercegsége elszánja magát arra az áldozatra, hogy a választási előmozgalmak alatt kegyelmes családjával együtt Etelvárra lejöjjön. Egy bokréta a hős kalapja mellé tűzve gyöngéd és tiszteletreméltó hölgykezektől nagyobb jutalom és buzdítás leendhet a világ minden kincseinél.

Páter Timót nagyon elbámult, hogy ezt az ötletét nem tapsolták meg.

Gondolta, hogy még jobban meg kell azt magyarázni.

  • Úgy gondolom, hogy a kecses hercegnő ez áldozatot meghozhatja princ Alienor kedveért…

Erre meg már éppen sziszegni kezdtek az uraságok.

Az elnök befejezé a kérdést.

  • Úgy látom, hogy a tanácskozmány helyesli és elfogadja Nornenstein Alienor princ etelvári jelöltségét. Felkérem főtisztelendő Borcsák Timót prépost és tekintetes Kolompi Zoltán urakat, méltóztassanak őmagasságát a határozatról értesíteni, s őt a terembe meghívni.

Amint a két úr a teremajtón kilépett, Kolompi úr azt súgá misemondó hangon a prépost fülébe.

  • Erravit pater!

Mire az hasonló hangon antiphonált vissza.

  • Tace magister!
  • Nem kellett volna a princ és a hercegnő közötti viszonyra példálózni.
  • Már miért nem? Hiszen köztudomású dolog, hogy a princ megkérte Rafaela hercegnő kezét.
  • Igen, de a herceg azt felelte Octavian fejedelemnek, hogy ő csak egész embert fogad el vőül, nem felet, s egyenesen attól van feltételezve, hogy lesz-e kézfogó: hogy megválasztatik-e Alienor az etelvári kerületben képviselőnek. Mert akkor, hogy a törvény szerint választható legyen, Octaviannak a fiát nagykorúsítani kell, a nagykorúsítással Alienor egyúttal anyai birtokának tulajdonába is belép. Itt tehát sok érdek forog a kérdésben.
  • És mégis Octavian fejedelem vonakodott tőle.
  • Az csak az etikett végett volt.
  • Csak az etikett végett? Csak tette magát, hogy nem kell neki?
  • Hát természetesen. Hiszen már itten is van a deputáció Etelvárról, amely meg-hívja a jelöltség elfogadására Alienort. Főtisztelendőséged a küldöttség szónoka.
  • De már úgy segéljen, az nem igaz. Én nem speechelek. Otthon is káplányomra hagyom. Nekem egy hétig kell készülnöm a prédikációra. Én nem dikciózok.
  • Csak lassan! Már meg is történt. Már ki is van nyomtatva. Itt a zsebemben a korrektúraív a holnapi „Kürt”-ből, ahol le van írva, milyen szépen beszélt főtisztelendőséged a princnek, s milyen dicső szavakat hangoztatott ő vissza a meghívásra, mely után harminc terítékű lakoma következett a Grand Hotel Hungariában.
  • S mikor történt ez?
  • Ma este nyolc órakor.
  • S tenálad már délben két órakor ki is van nyomtatva az, ami este nyolc órakor – nem is lesz igaz!
  • De igaz lesz, mert nyomtatva lesz, s nem fogja senki meghazudtolni.

Páter Timót mellére ütött tenyerével, s nagyot fújt az orra alá.

  • No – ezt még nem tanultam a szemináriumban.

A meghívott rendúr ismét elfoglalta elnöki székét, s aztán töredezett hangon, melyen érezhető volt a mély meghatottság, köszöné meg a nagyméltóságú tanácskozmánynak azon elhatározását, mellyel családját megtisztelni kegyeskedett; fogadkozván, hogy a szeretetnek e nyilatkozata által örökre az ország sorsához kötve érzendi maga és egész családja jövendő történelmét.

A HADJÁRAT ELŐKÉSZÜLETEI

  • Drága Pompeia baronesse. Hölgyek ízlése az ilyen dolgokban csalhatatlan. Milyen tolljelvényt tanácsol ön Alienor számára? A jelvény igen nevezetes tényező. Ki fogunk osztani ötezer darabot. Hadd viseljék még a gyermekek is. Jó lesze: fehér toll zöld levéllel, arra a név arannyal nyomtatva, s mellette piros sombogyók? – No, nagyon örülök, hogy ízlésünk így összetalálkozik. – Azután jön a zászlókérdés. Én azt a szokásos háromszínűt igen mindennapinak találom. Nem szebb lenne-e tiszta fehér lobogó, piros és zöld szegéllyel körül? Középen a név arany nyomattal. Ugye, hogy ez meglepő fog lenni? Alienor neve a fejedelmi koronával igen jól fog illeni rája. Titokban megsúghatom, hogy Etelváry hercegnő (ti. az anyahercegnő) sajátkezűleg hímezett egy fehér selyemzászlót Alienor számára, melynek közepét az országcímer foglalja el, körüle e szavak arannyal: „in hoc signo vinces”. Ezzel fogja őt meglepni a választás napján. Óh, a hölgyek igen buzgó pártharcosok. S hogy értenek a cselszövéshez! Milyen titoktartók! Gyakran a választás utolsó estéjétől reggelig meg tudják fordítani a harc kimenetelét. Én a hölgyek pártfogására igen nagy súlyt fektetek. Az ő lelkesedésük ragadja magával a férfiakat. Politikai titkokat csak nők tudnak megőrizni, férfiak azt kifecsegik. Én merném nagysádnak közreműködését fölkérni, drága baronesse.
  • Én is zászlót hímezzek princ Alienor számára?
  • Annál sokkal több az, amire igénybe veszem. Nézze ezt a kis albumformát. Találja ki, mi van benne?
  • Költemények?
  • Az ám. Lám milyen egyszerre kitalálta, drága baronesse. Egy híres szerző művei, akinek neve Meyer.
  • „Meyer!” Hisz ilyen név legalább kétmilliom van, s egy híres költőt sem ismer közte a világ.
  • Ezt különösen nem, mert olyan apró betűkkel van írva a neve, hogy csak górcsővel lehet elolvasni. Ez a Meyer az osztrák bank cassendirektora, aki azt a költeményt írta ezekre a lapokra, hogy ezeknek mindegyike megér ötven forintot.
  • Ah, tehát állambankjegyek.
  • Igenis. Ebben a csomagban van ezer darab ötvenforintos állambankjegy.
  • S mit kell énnekem megbámulnom ezeken a jegyeken?
  • Arra kérem önt, baronesse, hogy tegye meg nekem azt a szívességet, fogjon egy ollót, s egyenkint mindenik újdonat bankjegyet vágja ketté: úgy, hogy a metszés éppen a kettős sas közepén fusson végig, s azt a darabot, melyen a férfialak

A HADJÁRAT ELŐKÉSZÜLETEI

van az oroszlánnyal, tegye azután ebbe az egyik borítékba, a másikat, a nőalakkal ebbe a másikba.

  • Mi lesz abból?
  • Hát hiszen tudom, hogy akárkit kérnék erre a szívességre, mind ugyanezt a kérdést intézné hozzám: micsoda vad gondolat ezer darab ötvenforintos bankjegyet kétfele vagdalni, s én nem mondhatom el e felvilágosítást másnak, mint egy nőnek, ki oly buzgó híve ügyünknek, mint a baronesse.
  • Valóban kíváncsi vagyok rá.
  • Tehát ezen a pénzen lelkeket fogunk vásárlani: nem „holt lelkeket”, mint Gogol regényhőse, hanem eleveneket. Ez választási „foglaló”. Ötven forint egy szavazat ára.
  • Ah, mármost értem. Nehogy a tisztelt polgártárs zsebre tegye az ötvenest, s aztán elmenjen máshová szavazni: csak a fél bankjegyet adják a kezébe a szavazás előtt, s a másik feléért megjelenhet akkor, ha híven szavazott. Ha elpártol, nem veheti a fél ötvenesének semmi hasznát.
  • Kitalálta, baronesse. Az így kettémetszett fél bankjegyek egyik csomagát elküld-jük Dumka úrnak Etelvárra, ki az ottani pártunk pénztarnoka. Ő ezeket kiosztja azon polgártársak között, kik híveink lajstromába beíratjak magukat.
  • Ezek tehát „választási szelvények” – mondá Pompeia.
  • A másik csomagot a másik felével a jegyeknek átadjuk Zárkány Napóleonnak. S ez azt csak a választás utáni napon kézbesíti Dumka úrnak. Olyan elővigyázati rendszabály ez, mint mikor a tűzmentes pénzszekrénynek az egyik kulcsa a pénztárnoknál, a másik az igazgatónál áll.
  • Nem tiltja a törvény a vesztegetést?
  • A jelöltnek igen. Annak az előmunkálatok alatt még alamizsnát sem szabad adni, sem borravalót a pincérnek, mert azt mind megvesztegetési ténynek nevezhetnék; hanem hogy valaki megjutalmazza azon derék emberek fáradságát, kik nem sajnálják a közügyért félbenhagyni munkájukat, sőt éjszakáikat is feláldozni, s reggelig virrasztani a tanyahelyeken, egymást kapacitálva, néha még ütlegeket is eltűrni: ez úgy hiszem, hogy összefér a törvénnyel és igazsággal. Sem Dumka úr, sem Zárkány Napóleon princ Nornensteinnak nem rokona, nem alattvalója; magánemberek, akik oda szórhatják a pénzüket, ahová nekik tetszik. Valamint a környékbeli korcsmárosok is megtehetik azt, hogy ha nekik tetszik, mérik a bort a vendégek számára iccénként egy krajcárért.
  • De hátha mégis eszébe találna jutni valakinek a törvény szigorát komolyan ven-ni? ha a képviselőház vizsgálatot rendelne el, s a kiküldött tag vallatásokhoz folyamodnék, hogy hol vették Dumka és Zárkány e nagy összeg pénzt, nem derülhetne-e ki önök ellen valami kellemetlen tény: az a két úr aligha szokott hamisan esküdni.
  • Meggondoltam én azt is, drága szép baronesse. S éppen ez hozott arra az öt-letre, hogy önnek a közreműködéseért esedezzem. Tudja ön: úgy vagyunk, mint a sorshúzásnál, szükségünk van egy ártatlan kézre, mely a szerencsekerékhez közvetlen hozzányúljon. Ez az, amit öntől kérek. Ha ön lesz oly kegyes, hogy a bankjegyeket kétfelé vagdalja, akkor, kérem, az egyik csomagot adassa fel postára: Dumka számtartó úrnak címezve Etelvárott, a másik csomagot pedig küldje el hordár által Zárkány Napóleonnak. A borítékra ne legyen más írva, mint ez „iratok: érték nélkül”. Ez összeg egy „fond perdu”, senki sem tudja, honnan jött a kezéhez; a célt, melyre fordítandó, mind a kettő jól ismeri; mennyit fordítson rá belőle, tetszésétől függ: senkit sem fog találni, akinek számot adjon róla. Önnek éles elméje és tapintata eltalálja már, hogy miért arcátlankodom e kéréssel önnél, bárónő. E feladattal csak oly kivételes lényt bízhatok meg, akinek magas jelleme s elvbaráti hűsége elég biztosíték rám nézve arra, hogy ez összeg rendeltetése céljához eljut, s aki mégis oly állásban van hozzám, hogy miattam nem kompromittálhatja magát, s méghozzá nő, ki meg tudja őrizni a titkot. Nos tehát, baronesse: idekölcsönzi-e nekünk ehhez a sorsjátékhoz ezt a drága szép ártatlan kezet?

Pompeia elmélázott, lesütve kétféle tüzű szemeit és arra gondolt, amíg a rendúr kezét cirógatta: „Így jössz te az én kezemet megkérni, de úgy, ahogy én akarnám, nem kéred azt! Arra kell neked ez a szép kezem, hogy segítsen neked abban a sorsjátékban, melyben a nyerő szám díja nem a szegény magyar országház (dehogy ház, csak gunyhó) iskolapadja, hanem a hatalmas Etelváry Rafaela hercegnő keze”. És aztán kedve lett volna neki azzal a drága, szép liliomkézzel az egész bankjegycsomagot a szeme közé vágni.

Hanem valami mást gondolt hirtelen.

  • Jól van. Magamra vállalom azt.

Octavian fejedelem megcsókolta a kezét a szép hölgynek.

  • Bizonyos voltam felőle. De kérem, e titkot még a tábornoknak sem szükséges tudni.
  • Az természetes.

Octavian fejedelem ezzel búcsút vett a baronesse-től, s otthon lehúzta a kocsisának a béréből a farmatring árát, amit az elvesztett. A rendúr meg tudja becsülni a pénzt, s egy krajcárt sem enged el a cselédnek, ha az kárt tesz.

Mikor eltávozott a rendúr, Pompeia kiteríté asztalára a bankjegyeket, fejét tenyerébe hajtva, gondolkodott sokáig; míg egyszer az arca elveresedett attól, amit gondolt – szégyenében. Tán ilyen gondolatmenete volt:

„Mily tömérdek pénz egy rakáson!… Egy tábornoknak hét esztendeig kell szolgálni, míg ennyi pénzt lát… Ötven hivatalnoknak családostul együtt egész éven át kell ennyiből megélni… S most ezt kidobják az ablakon… Megissza a homok, elröpíti a szél… Senkinek sem lesz hasznára: csupán azt fogja eszközölni, hogy ezer ember egy hónapig a korcsmát járja, s nem dolgozik… Eladott lelkek bűndíja ez, amiért megválasztanak egy embert képviselőnek, aki azzal az országgal nem törődik… Bolondok adják bolondoknak… Senki sem számol róla senkinek… Elveszhet a postán, útközben: az a két ember összebeszélhet, eldugja felét, akár az egészet… S ha nem teszik azt; hanem becsületesen arra a célra fordítják, amire küldve van: akkor követik el a legnagyobb rosszat – az országgal – és két nő szívével… Mert az egyik nő éppen olyan szerencsétlen lesz azáltal, hogy Alienort megnyeri, mint a másik azáltal, hogy elveszíti… Ez a pénz elég volna arra, hogy egy vagyontalan katonatiszt árvájának jövője biztosítva legyen vele… Ezen a pénzen mindazt az álgyémántot, hamis gyöngyöt, amivel egy szegény baronesse a többi úrhölgyek között ragyog, igazgyönggyé, valódi gyémánttá lehetne átalakítani…”

Ennél a gondolatnál pirult el önmaga előtt Pompeia. Aztán haragosan tekintett tükrébe, mintha megfeddené önlelkét, hová akart büszkeségéből alásüllyedni? Hát nem magasabb-e az ő célja?

Hirtelen elkezdett nevetni. Jó ötlete támadt.

Elővette ollóját, s elkezdé a bankjegyeket kétfelé vagdalni.

S aközben vidáman énekelt.

Mikor készen volt vele: két csomagot csinált a bankjegyekből, azokat borítékba tette, lepecsételte, címet írt rájuk.

Azután megállt öltözőtükre előtt, s saját magára nevetett, és hunyorított szemével hamiskásan. Meg volt elégedve magával.

Shawlját, kalapját vette, s saját maga sietett a postára, a két csomagot feladni.

Visszatértében egy papírkereskedőnél olyan téntát vasárolt, mellyel az ember saját maga kőnyomda nélkül sokszorozhatja írását.

Vajon mi cselszövényt gubancol össze?

A KÉSZÜLŐ ZÁSZLÓ

  • Kedves Leon, parancsodra megtettem, hogy bajuszt eresztettem, s most úgy nézek ki, mint egy facér vidéki színész, aki azalatt, amíg nincs engagementje, nem borotválkozik. Mármost még arra is rávetettem a fejemet, azaz a lábamat, hogy rendeletedre pantalon collée-t, avec beaucoup des soutaches húzzak fel, s tetejébe még hosszúszárú csizmát, hogy mikor végignézek magamon, azt hiszem, valamennyi gamin mind utánam énekli az 59-i párizsi kuplét: „Il a des bottes, il a des bottes de Bastien! – Pour battre les Autrichiens!” Parancsolsz-e még valamit?
  • Ez még csak a kosztüm.
  • S mi van még hátra?
  • Egy egész népszínmű.
  • Szerencsére te énekled benne a főszerepet, én csak némajátékos vagyok.
  • De azért neked is kell mondanod valamit, nehogy azt higgyék, hogy torokgyík-ban szenvedsz; mikor felköszönt egy-egy küldöttség (minden faluvégén várnak rád), akkor mondani fogod: „nagyon örvendek e kitüntető megtiszteltetésnek”, másutt megint: „át vagyok hatva a hála legmélyebb érzetétől”, „szívemből üdvözlöm önöket, szeretett polgártársaim”. „Ígérem, hogy éjjel-nappal az önök javán fogok munkálkodni”.
  • Te, én azt nem állom meg nevetés nélkül.
  • Ha olyan faluba jövünk, hol tótok laknak, a felköszöntésre ezt feleled: „Za zwlaštni štesti si držim, wám slaužiti moči”.
  • Te! Valami olyat ne mondass velem, amiért megdobálnak.
  • Ne félj. Ez annyit tesz, hogy „különös szerencsémnek tartom önöknek szolgála-tára lehetni”. A kerület végén pedig van egy oláh falu, ott románul felelsz az üdvözlésre: „Primesce multiemera mea cea mai ferbinte, din launtru pentru acea”. Ez annyit tesz, hogy „fogadja ön legforróbb, legbensőbb köszönetemet”.
  • Lelked rajta! Én elmondom.
  • Az etelvári állomásnál azonban kissé össze kell szedned magadat, s ezt a tíz sorból álló választ szóról szóra betanulod, amit itt leírtam, mert ott vár az összes kerületi intelligencia.
  • De már hogy tanuljak én be egy választ egy olyan megszólításra, aminek a tartalmát senki sem ismeri!
  • Én ismerem. A szónok Dumka úr lesz, a pártvezér. Ő köszöntötte fel már két választás alkalmával a párt jelöltjét, mindkétszer ugyanazzal a beszéddel, a te kedvedért sem fog újat betanulni; beszéde így fog kezdődni: „Te, ki kora zsenge ifjúságodtól fogva folyton a haza ügyeinek szentelted napjaidat”, s végződni fog ekként: „melyet is (tudniillik sorsodnak az élet dagadó hullámaitól hányt vetett gályáját), hogy kedvező szellők biztos kikötőbe repítsenek, az mindnyájunknak a legforróbb óhajtása”.
  • S nekem ezalatt egy vonást sem szabad félrehúznom az arcomon?
  • Nem ám, hanem szép alázatosan le kell hajtanod a fejedet, és a csizmád orrára nézned mozdulatlanul.
  • S meddig fog az a mulatság tartani?
  • Ha mindenütt pontosan órára megjelenhetünk, akkor három napig, különben négyig. Etelvár a kiindulási pont, onnan bejárjuk a hű községeket. Azoknak a lelkesedését magunkhoz csatolva, elindulunk meghódítani a hűtlenkedőket, akkor bevesszük általános rohammal a központot, s végül ismét visszatérünk diadallal Etelvárra.

Az elindulás előtti éjjel Leon ott hált Alienornál, hogy el ne mulassza az idején fölkelést. Ő maga segített neki azután a nemzeti öltözetet fölvenni, amihez a komornyik nem értett. Ezt itthon is hagyták. A kortesvezér még a komornyikot is pótolja útközben.

Alienor nagyon megnyugtatva érezte magát azáltal, hogy ilyen korán indulnak, amikor még nem járnak emberek az utcán, akik kicsúfolhatnák a darutollas kalapjáért.

Leon figyelmezteté őt ugyan jó eleve, hogy az előkészületekről sehol semmit ki ne fecsegjen, de Alienornál nem állt meg a titok, ő ezt a tréfát napok előtt sietett elmondani mindenkinek a kaszinóban, a szalonokban, a budoárokban, a klubban, a turfon, aminek az lett a következése, hogy amint a hintóból leszálltak a vasúti indóháznál, s szokás szerint a trafiknál útravaló hírlapokkal látták el magukat, a legelső lap, amely gyönyörködtetésükre vállalkozott, az ellenpárt élclapja volt, mindkettőjük fertelmes torzképével.

A torzkép még hagyján, de a hozza való szöveg! Az meg éppen egy méregpohár volt, melyből pókok isznak, s varangyok másznak elő.

Alienor elszörnyedt az infámis persziflázs olvastára.

  • Mit fogunk ez ellen tenni?
  • Ez ellen? Már volt rá gondom. Én meg a mi élclapunkban torzképeztettem le az ő jelöltjüket, s most visszük ezt magunkkal számos példákonyban szétosztás végett.
  • Hát ez elégtétel? Hisz ezek az embernek a becsületében gázolnak.
  • Becsület? Hja, ez most nincs. A választási előmozgalmak alatt minden becsületről való fogalom és szabály fel van függesztve. Minden neme a dehonestatiónak felszabadíttatik, s a rágalom háromheti moratoriumot kap. Ezalatt szabad és szokásos a jelöltekre s azoknak a hozzátartozandóira minden kigondolható nemét a bűnnek és gonoszságnak ráfogni, s a megtámadottnak azért megharagudni nem szabad. Ezalatt nincs se párbaj, se törvényszék. Ha terólad azt mondják, hogy apád raubritter; te magad zsebmetsző vagy: neked azt kell állítanod, hogy ellenfeled veremfeltörésért, váltóhamisításért van kurrentálva. Az sem fogja magát megbántva érezni. Most a választásokig mind gazemberek vagyunk. A választás után megint mind becsületes emberek leszünk. Ki ijedezne a sártól, mikor rókavadászat van?
  • Én annak se nagy barátja vagyok.
  • Pedig én a rókavadász jelmezedet is bepakoltattam.
  • Csak nem akarsz tán veres frakkban bemutatni a választóközönségnek?
  • Ki tudja?

Alienor aztán kibékült azzal a gondolattal, hogy e mozgalmas időben a jó mulatságok közé tartozik: az embernek azt olvasni, hogy mint szidják és élcelik becses személyét.

  • De neked mégis jobban kijutott, mint nekem.
  • Látod, te azon mulatsz, hogy engem gúnyolnak, én meg azon, hogy téged, s a közönség mulat mind a kettőnkön. Ezt a lapot visszatérett ott fogod találni minden ismerős úrhölgynek az asztalán.
  • Én még jól jártam: engem csak majomnak rajzoltak, de téged medvének.
  • Ezért mi visszatorlásul az ellenjelöltet mint oroszlánbőrbe öltözött füles barmot fogjuk bemutatni.
  • Abominable párbaj!

A vasúti állomásnál, mely Etelvárhoz legközelebb esett, már nagy sereg küldöttség várta az érkező argonautákat, zászlókkal és cigányzenekarral. Leszálláskor lelkesült éljenzés fogadta hőseinket.

Princ Alienor csak akkor kezdett valami nyugtalanságot érezni, mikor a gyorsvonat odábbrohant, részvétlen közönyösséget tanúsítva a nagy nap mozgalmai iránt, s ő ott találta magát egyedül, hatvan ismeretlen arctól megbámulva s köröskörül fogva, akik közül egy eléje lépett, egy széles vállú, kurta nyakú hazafi, s azon kezdé, hogy hatalmas tenyerét eléje nyújtá, és bikányi hangon rádördíté: „Légy üdvözölt, dicső princ Alienor!”

Alienor úgy tudta, hogy illendő lesz a nyújtott tenyérbe a saját kezét beletenni, mire ez aztán ott is maradt, mert a szónoknak az a szokása volt, hogy ha a megszólított kezét megkaphatta, azt azután az ökléből ki nem eresztette, hanem ott tartotta a beszéd végeig, s minden mondatnál egyet rántott rajta, hogy a felköszöntöttnek ropogtak bele a csontjai, s csak úgy emelgette a lábait sziszegve; mikor pedig eleresztette a szónok, akkor nyomott neki az arcára egy akkora csókot, mint egy papucs.

  • No, nekem mind szétment a kesztyűm ettől a kézszorítástól – sopánkodék Alienor Leonhoz, mikor felültek a rájuk váró ötlovas hintóba.
  • Jobb is, ha lehúzod máskor a kesztyűt, mikor kezet szorítasz, mert a polgártársak kevélységnek tartják, ha valaki kesztyűs kézzel csap a tenyerökbe.
  • Csak legalább megmosdanának elébb! – nyafogott princ Alienor.
  • Jegyezd meg, hogy két dolog nem jó megmosva: a szőlő s a szerető kéz szorítása.

Amint fenn ültek a hintóban, újra felharsant az éljenriadal, a cigányok rázendíték a Klapka-indulót, s megindult a díszmenet. Elöl negyven lovasból álló bandérium. Por pedig nagy volt az úton, s azt mind a megtisztelt uraknak kellett elnyelni odahátul.

  • Jobb szeretném, ha hátul kísérnének bennünket ezek a lovasok, nem elöl – kényeskedék Alienor. – Megfulladunk a porban. Nem lehetne őket megállítani s hátraparancsolni?

Leon megkísérté utánuk kiáltani a lovasoknak, amire azok még jobban elkezdtek vágtatni: az ember a felvert por miatt se eget, se földet nem látott.

  • Mire megérkezünk, olyan leszek, mint a vályogvető cigány – lamentált Alienor, s oldaltáskájából előkeresett egy selyemfátyolt, azt köté fel a kalapjára, hogy arcszínét megvédje a kegyetlen fekete portól.

(„No ez szép parádé lesz! – mondá magában Leon –. Egy képviselőjelölt, aki lefátyolozott arccal jelenik meg a választók előtt, mint valami gyanús magaviseletű dáma.”)

Csak azt várta, hogy egyszer egy nagy tócsa elé érkezzenek, amilyen volt ott az út mellett elég. „Várj csak! a fátyolod le akar oldódni a kalapodról.” Aztán segített rajta: egészen leoldozta; a fátyolt belevitte a szél a pocsótába.

Alienor jajgatott a fátyolért; de miután az nem volt kihalászható többé, előrántotta az en-tous-cas-t, s felfeszítve azt, ily módon védte meg por és napsugár ellen érzékeny arcszínét: ami ismét igen kompromittáló első benyomás a jelöltjét váró publikumra. Parazolt tartani a nap ellen egy képviselőjelöltnek, akinek a jégesőt is begyűrt kalappal kell fogadni!

De biz arról Alienor nem hagyta magát lebeszélni: ő cigánnyá nem bronziroztatja magát a magyar alkotmány kedveért, s megtette azt a parádét, hogy kifeszített napernyővel vonult be Etelvár helységébe, s mikor a diadalkapu mellé felállított hófehér szüzek kereszttűzbe vették koszorú- és bokrétalövegekkel, vállig rántotta magára a napernyőt, hogy képen ne találja valamelyik a kassairózsa-bombával.

A helységház kapuja előtt várta őt a párt intelligenciája, élén Dumka úrral.

Dumka úrnak asztrakánprémes panyóka volt a nyakában s nyusztkalpag a fején, oldalán széles ezüstös pallos, amihez két ember kellett, ha ki akarták húzni. De nem is arra való volt. Kesztyű is volt a kezén, aminek az ujjai még túlcsüngtek a bőrhüvelyét nem egészen betöltő kéz ujjain, ami nem kevéssé emelte a jelenet ünnepélyességét. A többi honoráciorok is mind ünnepiesen voltak öltözve.

S ezekkel szemben az üdvözölt nagy férfiú úgy lépett fel, hogy az egyik kezét a zsebébe dugta, a másikkal pedig feltartá a napernyőt. Félt már, hogy az is elkapja a kezét, s duettben deklamál vele.

Dumka úr elkezdé áhítattal az üdvözlő szózatot.

„Te, ki kora zsenge ifjúságodtól fogva folyton a haza ügyeinek szentelted napjaidat.” (És így tovább ugyanazt a szónoklatot, amit Leon szórul szóra elmondott Alienornak.)

Aleinor majd a bőréből bújt ki a nevetésvágy miatt, s hogy meg ne sértse a derék becsületes hazafit, eltakarta az arcát a napernyővel, mint egy pajzzsal, s csak egy hatalmas lábára taposása valamelyik fontos talpú honoráciornak bírta annyira ellensúlyozni jókedvét, hogy az teljes hahotában ne törjön ki, mikor ama bizonyos „dagadó hullámoktól hányt-vetett gályára” került a sor. Képtelen volt azonban a választ elmondani a lelkes üdvözletre. Aztán Leon állt elő helyette, körmönfont viszonüdvözlettel rögtönözve a gyülekezethez, melyből senki se értett semmit; a felharsogó éljenriadal alatt pedig odalépett a megtisztelthez a környék legmagasabb papja. (Nem a rangját értve, hanem a termetét.) A tisztelendő úr kinyújtá hosszú karját széles tenyerével, hogy megáldja a mi választottunkat, s miután annak a fejéhez nem férhetett hozzá a parazoltól, arra tette rá a kezét, s megáldotta őt napernyőstől együtt.

Akkor aztán Dumka úr bemutogatta egyenkint a választókerület párthű honoráciorait: bíró úr, jegyző úr, tisztelendő úr, kántor úr, ispán úr, kurátor úr, kataszteri becslőbiztos úr, postamester úr, patikárius úr, káplán úr, útbiztos úr, Julius Cèsar-

i emlékező tehetséggel sorolva fel mind a hatvannak vezeték- és keresztneveit. Mindazokkal Alienor kezet szorított és nagyon örvendett, hogy őket megismerheti.

Innen elvitték a helység kaszinójába, ahol díszlakoma volt rendezve a tiszteletére, melyen az említett honoráciorokon kívül az eddigi kíséret tagjai is részt vettek, s melynél a nagy lelkesültséget aligha lehetne mással kifejezni, mint azzal, hogy az ember, amíg a villáját egyszer a szájához vihette a rászúrt falattal, addig háromszor kellett a ráköszöntött tósztot viszonoznia.

Mikor aztán végre princ Alienor mindenkivel pertu lett, akkor megfogták innen is, túl is, s minden ember elkezdte neki a maga panaszát az egyik az egyik fülébe, a másik a másikba kimagyarázni, kívánva tőle egymással ellentétben levő dolgokat, lehetetlenséggel határos dolgokat, szövevényesen összebonyolult dolgokat, soha senki által meg nem érthető dolgokat, amiknek kedvező elintézésétől függ a választókerület jóindulatja. Leon ezalatt el nem mozdult a háta mögül, s felelt helyette mindenkinek, s mikor már nagyon szorították, véget vetett a dicsőségnek e vezényszóval:

– Urak! Kocsira, lóra mindannyian! Még ma nagy utat kell tennünk. A hercegnő vár bennünket ebédre, s éjjelre még Bátokra kell eljutnunk.

A jelszó engedelmes fülekre talált. Alienor sietett a napernyőjét megkaphatni, s első volt, aki a kocsiba felült. Nagyon örült, hogy ennek a lakomának már vége van.

A nagy áldomásozásnak azonban az a csodálatos hatása van, hogy a szilaj kedv még a lovakra is elragad. A továbbrobogó alkotmányos karaván, melynek szekerei eddigelé szépen sorjában követték egymást, most egyszerre hármasával, négyesével nyomakodott előre; a szekerek leszorították a lovasokat az országútról a kaszálóra, a csősz az apja lelkét szidta a megtiszteltnek, s a jelöltet vivő kocsis maga is azon kedélyállapotban volt, amelyben annál jobban hajt az ember, mennél jobban kérik, hogy ne hajtson.

Mikor a diadalmenet már a hercegnő kastélyának láttávolába ért, egy töltésen kellett végigmennie, melynek két oldalán szikkadófélben levő mocsár volt. Ezen a töltésen haladt előttük végig egy oláh szekér, amelyiken egy félfenekű üres hordó volt, a nyitott részével hátrafelé fordulva.

Leon előre látta a veszedelmet.

  • János – mondá a kocsisnak –, jó lesz megvárni, míg a szekér letér arra Pityód felé, mert az az ostorhegyes nem megy neki annak a hordónak: azt hiszi, hogy ágyú.

De iszen beszélhetett valaki Jánosnak! Csak azért is kieresztette az ostort, s odacserdített az első lovak közé.

  • No, most mindjárt megtudjuk, hogy fogott-e az áldás a napernyődön? – mondá Leon, kiszabadítva a lábát a köpenyeg közül, s ugrásra tartva magát készen.

E percben a kastély előtti dombon elsütöttek egy mozsarat. A lovak azt gondolták, a hordó lőtt olyan nagyot; azzal félrekaptak, le a töltésről, mind hintóstul együtt bele a mocsárba.

Leon előre kiugrott, s vele nem történt más viszontagság, mint hogy térdig esett a puha iszapba; de Alienor úgy nyakkant bele a lágy agyagba, hogy ott maradt az egész megfordított bas-reliefje, mint egy szobrászminta.

Baj nem történt semmi: a megijedt lovak az elszakított hámfával együtt előre elnyargaltak hintó nélkül haza a kastélyba, s a szárazra kimentett képviselőjelöltről a hívei bicsakkal lefaragták a rátapadt agyagot, mint egy Pompejiból kiásott antik szoborról; hanem a napernyő csakugyan ízzé-porrá törött.

  • No, most így nem mehetünk a hercegnőhöz látogatóba – mondá Alienor tönkrejutott magyar kosztümjére mutatva, amint nyugalmát ismét visszanyerte.
  • Sőt éppen így leszünk érdekesebbek – vigasztalá őt Leon. – Látod, ez kedvező ómen; nem is választás, ahol a jelöltet fel nem borítják, s az a kritériuma a jó szerencsének, ha a felborulás után épkézláb marad. A sárpróbát már kiálltuk. E szalto mortáléval száz percentet emelkedtek a sanszaid. A hölgyek odalesznek rémületükben miattad, s a választók imádni fognak, amiért így besároztad magadat. Ennek a kocsisnak adunk jutalmul egy fél ötvenest.
  • Igen: huszonötöt.
  • (Ad vocem „fél ötvenes” – súgá Dumka úr Leon fülébe. A fél bankjegyek erősen megteszik a hatásukat: tudja ön?
  • Tudom – súgá vissza Leon –, a másik fél jegyek nekem küldettek meg. Nem értem, miért nem önnek egyenesen.)
  • Annak jó oka van. Én a választásnál egyik „bizalmi férfi” leszek, akinek ott kell ülni a bizottságban az egész szavazás alatt, s ott csak nem oszthatom a szavazóknak a bankók másik felét; úgy vannak már utasítva, hogy önhöz menjenek érte, akinek itt semmi hivatalos minősége nincsen.
  • Hány fogyott már el?
  • Nyolcszáznak akadt gazdája, aki a nevét beíratta a mi lajstromainkba. Eszerint még legalább százhatvanat kell kiszorítanunk.
  • Dolgozni fogunk, amíg csak Dumka úr azt nem mondja, hogy „üres a tok!”

Ezalatt a szíves választók letisztogatták valahogy princ Alienorról a sarat, késsel, lókefével, ahogy lehetett, s felültették a két hőst Dumka úr kocsijába, s attól fogva aztán szép rendben, csendesen történt meg a felvonulás a kastélyig: a mozsarasoknak is megizentetett lovas nyargoncok által, hogy ne ágyúzzanak többet.

A hercegasszony kastélyában csoda történt! Délben tizenkét órakor talpon volt minden ember, nyitva minden ablak. Amit sok év óta senki kedveért meg nem tett a hercegasszony, az alkotmányos izgalom rábírta arra, hogy az ébrenlét óráit az éjszakáról áttegye a nappalra. Az agyrémeket, a szeszélyeket, amik jobban uralkodnak az emberi szíven, mint a hit és meggyőzés, le tudta győzni erre a napra, tömlöcbe zárta képzelődését, s kijött a napvilágra.

A leglármásabb, zajosabb, izgatottabb napot választotta hozzá, amikor száz meg száz alak jön és megy, akinek örül az ember, mikor jön, s örül, mikor elmegy.

A termekben, a tágas korridorokon hosszú asztalok voltak megterítve vendégek számára.

A hercegasszony maga divatos öltönyt viselt, a gyűlöletes corsettel, amivel a legnagyobb kitüntetést fejezte ki várt vendégei iránt.

Ott voltak nála ez alkalommal Rafaela hercegnő, madame Corysande és Lívia. S a hercegnő ezúttal nem gyötrötte őket anatómiai múzeumával. Ellenkezőleg, éppen női kezek számára való munkát adott nekik: azt a selyemzászlót hímezték.

Mind a négyen dolgoztak rajta a hímzőráma négy oldalán, hogy gyorsan elkészüljön: csak napok vannak még hátra a választásig. A címer már kész, selyemmel és arannyal hímezve, körüle a jelszó ezüsttel áttört aranybetűkből, most még csak a szegély van hátra, melyet zöld babérfolyóka képez, piros bogyókkal; azzal sietnek mind a négyen.

A mozsárlövés tudatja velük, hogy vendégeik közelednek, arra félbehagyják a munkát, letisztogatják öltönyeikről az odaragadt selyemszálakat, hogy senki észre ne vegye, mit dolgoztak. Néhány perc múlva azonban szalad be a komornyik, ki a donjon tornyában kémszemlészett, elhűlt arccal, s rémülten jelenti, hogy az „urak” lefordultak a töltésről az árokba; s nemsokára hangzik a pariparobaj, amint a három első ló, az elszabadított hámfával, bevágtat az udvarra.

A hölgyek mind lefutnak az előcsarnokba: s közöttük van egy, akinek arca nagyon elhalványult.

Ámde nyomban ott terem egy vágtató lovas banderista, ki siet a megnyugtató izenettel.

  • Ne tessék megijedni, kegyelmes asszonyom. Semmi baj sem történt.
  • Ki küldte önt? – kérdi a hercegasszony.
  • A Napóleon úr.

Arra a halvány arcra ismét visszatért az élet színe.

A hercegasszony a két fiatal leányt felküldte szobáikba. Az érkező vendégek olyan állapotban lesznek, amikor nem lesz előttük kellemes fiatal hölgyekkel találkozni.

  • Madame Corysande gondoskodni fog róluk.

Óh, madame Corysande azt megteszi a legnagyobb örömmel. Szenvedőket ápolni: ha tán valamelyiknek a homlokán daganat van, azt késfokkal lenyomkodni, jeges borítékot a zúzott karra kötözgetni, ez neki a kiváló kedves foglalatosságai közé tartozik.

Nagyon meg kellett volna azonban változni az emberi természetnek, ha a két fiatal leány onnan felülről a lecsukott redőnyök közül nem leste volna a szerencsésen bukfencezett argonautákat, kik nehány perc múlva minden éljenzés és muzsikaszó nélkül érkeztek meg a kastély udvarára.

Nem volt rajtuk semmi elegancia. Sáros volt mind a kettő fülig. Hanem éppen az ilyen állapotban tűnik ki az igazi ember. Alienorra alig lehetett ráismerni. Őt mindig liliom- és rózsaarccal szokta az ember látni, most a szép fekete pomádétól összefenve csakugyan elmehetett volna a vályogvető cigányok közé. Amellett bosszús volt, tenyerét a fél derekán tartotta jajgatva, s úgy látszott, mikor a kocsiból leemelték, mintha sajnálná a jobb lábát. Pitoyable figura volt. Leon ellenben, ki anynyiban még sárosabb volt, hogy őt le sem kefélék, ruganyos eréllyel szökött le a hintóból, s amint derült arccal sietett a lenn maradt két hölgy elé, a sáron, piszkon keresztül, is kitűnt belőle az igazi lovag.

  • Semmi bajunk se történt, kegyelmes asszonyom! A kocsis nem hibás, magam voltam az oka a balesetnek.
  • Menjenek önök szobáikba átöltözködni. Kérem, madame Corysande, gondos-kodjék a vendégeinkről. Dumka úr lesz szíves elhelyezni a többi társaságot.

(– Még most is az a legelső gondja, hogy a hibás cselédet kimentse, nehogy megbüntessék – súgá madame Corysande a hercegasszonynak.)

  • Nem szoríthatok kezet, kedves madame Corysande, amíg meg nem mosdom – tréfálózék Leon.

Madame Corysande, a hercegasszony visszavonulása után, teljhatalmúlag rendelkezett, hogy a komornyik segítsen a princnek az átöltözködésnél, a hajdú pedig Leonnak.

  • Csak bízzon bennünket sorsunkra, drága jó madame Corysande. Engemet, tudja, hogy soha nem öltöztetett hajdú életemben, a követjelöltnek, amíg együtt járunk, én vagyok a komornyikja, azt én öltöztetem, mosdatom, fésülöm, költöm és fektetem. Ez már a kortesvezér kötelessége és kiváltsága.

És csakugyan nem is engedte magát ez előjogától megfosztani.

Princ Alienorról pedig úgy kellett késsel lenyesni az átázott, szűk öltönydarabokat.

  • No legalább megszabadultam ez átkozott kosztümtől – szólt megkönnyebbülten Alienor.
  • Jaj, dehogy szabadultál meg; szegény, szánalomra méltó áldozata az alkotmá-nyos joggyakorlatnak Magyarországon, te! Itt van a bőröndben még az „Attila”. Amit most lehántottam rólad, az csak a „Zrínyi” volt, s ha azt is elviseled, hátra van még a „Kazinczy”, sőt még egy „Victoria” is ólompitykékkel, amit népies látogatások alkalmával fogsz felvenni. Rám bízta az apád a bevásárlást.
  • Minden szentekre! Te egy egész theâtre garde-robe-ot hoztál el számomra!
  • Nemhogy megköszönnéd.

Alienornak újból fel kellett öltözni magyar lovaggá. Leon még a bajuszát is kipödörte neki hegyesre.

  • No nézd meg magadat a tükörben, nem különb legény vagy-e, mint otthon? Ez az egynapi út is egész életszínt adott az arcodnak. Mire hazaérsz, rád sem ismernek, annyira emberi képed lesz.
  • S még tűrnöm kell a gorombaságait, mert kezében vagyok kényre-kegyre!
  • Minden hölgyszívet meghódítasz ma.

Leon úgy kicsípte magát védencével együtt, hogy megakadhatott rajtuk akárkinek a szeme.

A fatal accidentből maradt még némi ború Alienor arcán, hanem azt is sikerült Leonnak eloszlatni, amint Dumka úr bekocogtatott hozzájuk nyájasan, édes arccal, hogymintlétük után tudakozódva.

Kész préda Leonnak!

  • Ugyan, édes Dumka úr. Egy nagy szívességre kérném. Meg akarom írni a „Kürt”-nek a mai dicső nap eseményeit, a nagy sietségben nem értem rá lefotografiázni azt a remek szép beszédet, amivel jelöltünket fogadni méltóztatott. Nem szíveskednék nekem azt lediktálni?

Dumka úr pontosan a lépre ragadt.

  • Nagyon szívesen! – s azzal mindjárt hozzákezdett a demonsthenesi remekmű megörökítéséhez, mondatról mondatra morzsolva azt Leon elé, ki egész élvezettel gyorsírta ezt jegyzőkönyvébe, utána mondva minden szót: „te, ki kora zsenge ifjúságodtól… fogva folyton a haza…” stb.

Alienor csak tűrte egy ideig, hol a zsebkendőjét, hol a kesztyűjét dugva a szájába, majd a kalapja karimáját kezdte el harapdálni, Leon csak szótagolta tovább a remekművet: „a sors dagadó… hullámain hintáló… gályádat duzzadó…” Alienor nem állhatta tovább: puff! úgy vágta Leont hátba, hogy kiesett a plajbász a kezéből, azzal kirohant az ajtón, az éppen szemközt jövő komornyiknak nyakába esett, annak a keblén kacagta ki elfojtott érzelmeit, aki megint bámulatában azt is elfelejtette, hogy miért jött.

Dumka úr a fejét rázta: azt kezdte hinni, hogy jelöltjüknek a nagy eséstől alkalmasint megzavarodott az agyveleje. El nem bírta gondolni, hogy mi nevetnivaló van azon, hogy „életed gályáját kedvező szelek biztos kikötőbe fuvallják”; mikor ezen két más jelölt antistes könnyekig elérzékenyült egykoron.

(– De ugyan minek kényszerítettél engemet ennek a derék, becsületes embernek a rovására nevetni? – pörölt négyszemközt Alienor Leonra.)

(– Hát azért, hogy ne csinálj majd a hölgyek előtt olyan kámficsorodott képet.)

A hajdú ebédre hítta az urakat. A nagy címerteremben harminc vendég számára volt terítve, a többieknek a hosszú korridor szolgált étkezési helyül, ahonnan nemsokára felhangzott a jelöltért mondott áldomások lelkesült zsivaja. A teremben is fesztelen, jó kedv honosult meg, miután a magas vendéglátókat megnyugtatá Leon aziránt, hogy semmi nevezetes baj nem történt, csupán csak a követjelölt „ismerkedett meg” egy kissé közvetlen érintkezés által a választókerületével, s annak kétségtelen ragaszkodása tanújeleit elhozta magával.

Dumka úr sorba megsúgta minden vendégnek, hogy a hercegnő nem szereti, ha az asztalnál tósztot mondanak. Ezzel saját magát védte meg azon vád ellen, hogy a jelöltre poharat emelni elmulasztá. Ezt nem vétkes gondatlanság, de magasabb tekintet okozta.

A fényes úri lakoma végeztével a hercegnő megszólítá Leont.

  • Jöjjön velem, mutatok önnek valamit. Princ Alienor maradjon itt a hölgyekkel. Neki nem szabad azt még látni: mert ránézve ez meglepetésnek készül.

Azzal bevezette őt a hölgyek dolgozószobájába, s feltakarta előtte a készülő zászlót. Aztán elmondta neki, hogy az milyen rövid idő alatt készült, mind a négy hölgy dolgozott rajta, Rafaela ezt a részt készíté, Lívia amazt, minden betűt elmondott, hogy melyik hölgynek műve, s elégült mosollyal fogadta Leon bámulatteljes magasztalásait.

  • Ez a győztes diadaljelvénye lesz, ha visszatérnek.
  • Mindent el fogunk követni a diadalért, hercegnő.

Azonban búcsút kellett venni. A nap már alkonyatra járt, s még estére Bátokra kellett eljutni, ahol a hű párt zöme van, ott a jelöltet nagy dáridóra várják. Sok mindenféle hajcécú lesz. Ki-ki sietett magát ajánlani, és megtalálni a szekerét, meg az útitársát. Alienorék számára ezúttal a hercegasszony legszelídebb fogata állt készen.

Mielőtt eltávoztak, Lívia azt súgá Leonnak: „vigyázzon magára”.

Leon visszasúgott: „van, aki énértem imádkozik”.

Mikor a kocsiba ültek, Alienor azt mondá Leonnak:

  • Te! Ez a Lívia kedves egy gyerek. Rafaela értékét nagyon növeli a körülmény, hogy ők „elválhatlanok”.

Leon ránézett a szemöldéig nyomott kalap karimája alul, s ebben a nézésben az volt mondva: „te! ha egyszer én fordítalak föl, akkor kitörik a nyakad”.

A díszmenet százhúsz kocsival, ötven lovassal tovarobogott az országúton. Minden szekéren volt egy zászló, minden lovasnál a csizmaszárba dugva egy lobogó, a jelöltet szállító kocsi koszorúkkal körülfonva. Minden kalap mellett fehér toll, az ő nevével.

Milyen szép az a dicsőség!

A honn maradt hölgyek a lármás vendégsereg tovavonultával a dolgozószobát keresték fel. Sürgős volt a munka. A babérgirland sok pepecseléssel jön létre, nem lehet az időt tékozolni. Alig hordta el a szél az eltávozottak porfellegét, ők már a hímzőkeret mellett ültek, s járt ujjaik közt a hímzőtű szorgalmasan.

  • Milyen jó színben volt ma a princ – kezdé el Lívia.
  • Valóban használt neki, hogy megsütötte a nap, s kifútta a szél: szépsége férfias kifejezést nyert vele – folytatá madame Corysande.
  • A változás modorára és jellemére volt legtöbb hatással – mondá a hercegasz-szony. – Ki van ragadva eddigi tespedéséből kezdi érdekelni magát országos ügyekért, tettvágyra van hangolva. Ember lesz belőle.
  • Óh, bizonyosan igen derék ember: oly nyájas és szelíd – mondá Lívia.
  • Egészen az én ideálom egy férfiban – tódítá madame Corysande. – Énnekem az ilyen férfiak tetszenek legjobban, akik szelídek, odaengedők, követelés, uralkodásvágy nélkül.
  • S van jó humora és éles ítélőtehetsége – mondá a hercegasszony.

Rafaela nem szólt semmit. Csak Líviára nézett néha, mikor az princ Alienort úgy magasztalta előtte, mintha ki akarná belőle nézni, hogy mit gondol.

  • Óh, én bizonyos vagyok győzelme felől – heveskedék Lívia.

Ekkor megszólalt Rafaela hercegnő.

  • Azt igen rosszul teszi princ Alienor, hogy Zárkány Napóleont hordja magával beajánlóul.
  • Miért? – szólt az anyahercegnő. – Az a legalkalmasabb ily szerepre. Nagy szónok. Ismeri a népet. Találékony, ügyes, rettenthetlen. Buzgó és kifáradhatlan. Képes akárkit megnyerni.
  • Annál rosszabb princ Alienorra nézve – mondá Rafaela hercegnő.

Erre mind a három hölgy beleszúrta a hímzőtűt a kelmébe és rábámult.

  • Hogy érted azt? – szólt vállait csodálkozóan vonogatva a hercegasszony.
  • Azért ne álljatok meg a munkával, hímezve is beszélhetünk. Adj kölcsön a selyemedből egy szálat, Lívia. No nézd, hogy összeszorítottad a markodat: mintha nem tudom, mit kérnék tőled kölcsön? Hát ugyan mondjátok csak, ha a nők is bírnának szavazatjoggal, Nornenstein Alienor princ és Zárkány Leon közül melyik vinné haza az etelvári kerület képviselői mandátumát?
  • Ah! Hah! – szörnyűködék fel egyszerre a hercegasszony, valamint madame Corysande. – Ez sok! Ez sok!

Lívia tűjéből pedig kiszaladt a selyem. Ijedten bámult Rafaelára. („Te is?”)

Rafaela mosolygó fölénnyel tekinte hol anyjára, hol madame Corysande-ra.

  • No hát jól van. Tegyünk egy próbát. Itt most négyen vagyunk asszonyok. Csi-náljunk próbaszavazást. De titokban.
  • Hogyan?
  • Itt vannak e tányérkán cukor- és csokoládébonbonok, fehérek és feketék. Ballotáljunk velünk. Mindegyikünk kivesz egy fehéret és egy feketét a markába. Az egyiket a szájába teszi, a másikat bedugja ide a hímzőkosárba. A fehér Zárkány Leoné, a fekete princ Alienoré. Aztán majd meglássuk, hogy hány fehér lesz a kosárban?
  • Egy sem lesz! Egyetlen egy sem – heveskedék madame Corysande. – Még csak gondolatnak is, képzeletnek is képtelenség ez.
  • No hát tessék a bonbonokhoz nyúlni. Mama, megengeded? Járulj te is a tréfá-hoz.

A hercegasszony derült kedélyben volt.

  • Ah, akkor négyen leszünk, s a szavazatok egyformán üthetnek ki.
  • De nem, nem! – bizonyozott madame Corysande. – Egy fehér sem lesz közte!
  • Kérlek – szólt Rafaela anyjához –, játsszál velünk alkotmányos szavazást.
  • Jól van – mondá a hercegasszony, s első volt, aki a bonbonok közé nyúlt.
  • Szavazzunk keresztneveink alfabeti rendje szerint – indítványozá Rafaela.
  • Akkor madame Corysande az első. Ismétlem, hogy a fehér Napóleon, a fekete Alienor.

Madame Corysande szenvelgő ízetlenkedéssel kelt föl a hímzőkeret mellől, s járult az asztalhoz, melyen a szavazatszedő urna: a hímzőkosárka állt. Egyik bonbon belehullott, a másik madame Corysande ajkai közt szétmajszoltatott.

  • Következik Lívia.

A leánykának láthatólag reszketett a keze, mikor szavazatát a kosárba rejté.

– Azután jövök én – mondá a hercegnő. Az ő neve Madeleine volt. – És végül te, Rafaela.

A ballotozás bevégeztetett. A szavazatgolyókat kiönték az asztalra – és íme – óh, csodák csodája: három fehér és csak egy fekete bonbon hullott ki belőle.

Három szavazat Napóleonra és csak egy Alienor mellett!

Három áruló négy közül!

Ez mégis hallatlan valami.

A négy hölgy egymásra bámult.

Az az egy, amelyik a fekete golyót vetette be, az tisztában lehetett a másik hárommal. De vajon melyik volt az az egy?

Rafaela felkacagott.

– No, ugye megmondtam!

Azzal mindnégyen hozzáfogtak – tovább hímezni azt a zászlót.

HARMADIK RÉSZ Alkotmányos harc

A HÍVEK TÁBORA

  • Barátom, Leon – monda Alienor, mikor a kocsiban fenn ültek –, lesz-e még ma valami ivás, mert én ma már annyit ittam, szokásom ellenére, hogy úgy emelem már a fejemet, mint Atlas a földglóbust. Többet ki nem bírok.
  • Ne félj semmit, az eddigit kirázza belőled Bátokig a kocsi, s kifújja a szél: még meg is szomjazol. A korteskedés jó étvágyat csinál, s kimíveli a torok képességeit. Ma pedig még szörnyű nagy eszemiszomság vár ránk. Bátokon lesz csak az igazi választási lagzi, s abból úgy sem maradhatsz ki, mint a menyasszony a lakodalomból. Hanem tanítalak egy praktikus fogásra. Ha nem vagy erős ivó, s tartasz tőle, hogy egy-két-tizenkét pohár levág, akkor adass magadnak veres bort, tölts a poharadba vizet, s a borbul csak annyit, hogy mikor iszod, lássék, hogy színe van, azután minden pohárkoccintásnál arra legyen gondod, hogy a poharad tartalmának felét a kettőtök közé eső hazafiak nyakába loccsantsd, így aztán kevesebb felhajtanivalód marad. Hanem inni kell: ez már regula. Ha vízbe ugrol, vizet kell innod; ha borba ugrottál, bort kell innod.

Alienor megköszönte szépen a jó tanácsot, s köpönyegébe takarózva, oldalt vetette magát, s aludt volna, ha minden öt percben el nem rikkantja magát egy-egy banderista a fülébe: „éljen a lion úr!” s arra aztán minden lovas legény rákezdi „a lion úr” (Alienor népies neve) nótáját: a szokott dallamra.

„A lion úr azt izente,

Hogy nincs elég regementje,

Ha még egyszer azt izeni

Mindnyájan el fogunk menni, Éljen a pirinc!”

A szomszéd márfalusi lovas legények svábok voltak, azok ugyanezt a szöveget németül énekelték, ami igen szépen hangzik:

„Herr Aljonur liesz uns sagen:

Er hat nicht genug Soldaten.

Wen ers nochmals haszt verkünden:

Werden alle uns einfinden. Es lebe der Prinz.”

Azután még a folytatását az ellenjelöltre vonatkozó szöveggel

„Karakánnak nem kell hinni, Mert az jégre akar vinni.

Nincs itt annak semmi jussa:

Üres a pugyellárussa.

Éljen a pirinc.”

A márfalusi banderisták műfordítása még sokkal erőteljesebben hangzott:

„Dem Garakan sollst nit trauen.

A schlechtes Bier thut er brauen.

Leer ist immer sein Geldbeutel:

Hol’ ihm der krumpete Teufel.

Es lebe der Prinz!”

Alienor azon aggodalmát fejezte ki Leon előtt, hogy vajon Karakán nem fogja-e magát sértve érezni, ha ezt meghallja?

– Csak te aludjál békével – vigasztalá meg Leon. Azt aztán meg is fogadta Alienor, s minden kocsirázás, éneklés, éljenzés mellett átadta magát a keserves kocsinalvásnak, amitől az ember tudvalevőleg jobban elfárad, mintha gyalogolt volna.

Egyszer aztán rettentő harci zajra ébred fel. Lövöldöznek mozsárból, puskából, pisztolyból rettentő módon, s a világra ébredő ott találja magát az ütközet kellő közepén. Egy dombtetőrül mozsarak durrognak, a szekeret tomboló lovasok veszik körül, akik veszedelmesen pisztolyoznak fel a levegőbe, keresztül-kasul a hintóban ülők feje fölött, le a lovaik hasa alá, a garád mögül korpával csőszájig töltött puskák sortüzelése ropog; dob pörög, trombitahang rivall, s ezernyi száj kiált torkaszakadtából valami harci jelszót. – No, Alienor, itt vannak a mi bátoki híveink!

Nem ütközet az, csak egy kis üdvözlő felköszöntés a lelkesült párthívek táborából.

Az álmából felriadó jelölt maga előtt látja a tiszteletére emelt diadalkaput, ami díszesen ki van világítva sárgatök héjából készült lampionokkal. (Ami zseniális ötlet, akárki fejében termett!) Este lévén ti.! Mintha emberkoponyák lógnának ott, fogaik közül mécsvilágot derengetve.

Az „éljen”-harsogtató sokaság közül kiválik az üdvözlő szónok alakja, kinek a lovak lábai közt valahogy helyet csinálnak, hogy a hintóhoz furakodhassék, mivelhogy a jelölt rá nem bírható, hogy a kocsiról leszálljon.

Hanem az nem akadályozza a buzgó párthíveket, hogy a megállapodott hintóra minden oldalról fel ne kapaszkodjanak, a bakra, a felhágóra, a kerekekre, s onnan ne harsogtassák Alienornak a fülébe a saját nevét, hogy el ne felejtse, míg a diadalkapu magaslatán álló szűzek georgina, kassai rózsa, pulykaorr, kenyérbélvirág, égő szerelem, pézsma, boldogasszonytenyere koszorúkkal, s ami egyébbel az Isten megáldotta, igyekeznek kocsiját telehajigálni.

Egy nagyszájú kortes onnan a bakról aztán csendet kiabál a többieknek: „halljuk a szólnokot!”

A „szólnok” egy vén, fogatlan tisztelendő úr, akit nagyon megviseltek már az idők. Csak minden harmadik szavát lehet már hallani, s azt is oly keservesen mondja, hogy az üdvözlő beszéd hasonlít egy halotti búcsúztatóhoz, melyet egy reményteljes ifjú sírja fölött elzokognak.

– Nagyon be van már „káfolva” az öreg ilyenkor estefelé – magyarázza a nagyszájú kortes a bakról. – Kiáltsatok éljent, fiúk, mert különben nem lesz ám ennek vége soha! – Aztán Alienorhoz fordult. – Nem hallja ám ezt az öreg, süket ez, mint a föld.

Csakugyan az is lett a vége, hogy a siralmas üdvözlet végét agyonéljenezte a türelmetlen publikum, a szónokot pedig felkapta két ember a vállára, úgy szabadította ki az oratiója hínárjából, s azzal tódult a sokaság be a faluba, a jelölt hintaján elöl-hátul annyi ember, ahány ráfér, fél lábbal kapaszkodva. Az éljenriadalt puskalövések élénkíték, s a kísérő zenekar igyekezett bele még nagyobb zajt keverni.

A hívek arcán meglátszott, hogy ez az este már egy tettdús napnak a befejezése csak, s az üres hordók nem ok nélkül vannak a tanya udvarára kihengerítve. A jelölt kísérői, kik mai napság már két díszlakoma feladataival küzdöttek meg, a harmadik küszöbén éppen semmi előnyben sem látszottak lenni a rájuk vártak fölött.

Bátok nem olyan helység, ahol előkelő uraságok laknak, itt nagy vendéglő, táncterem nincsen, hanem van egy nagy, hajdani urasági dohányszárító pajta, ami azóta, hogy a hajdani úrbéresek az úri szolgalom alól felszabadultak, s a legelőelkülönítés megesett, a községnek jutván, üresen áll, váltig törik rajta a fejüket az elöljárók, hogy mit csináljanak egy olyan épületből, aminek harminc öl a hossza, s hat öl a szélessége. Dohányt meg már nem termesztenek.

Hát most ezt az épületet szerelték fel a díszlakoma helyiségeül. Elfér benne ötszáz vendég kényelmesen, három hosszú asztal mellett. A falak zöld gallyakkal és lobogókkal, a gerendázat virágfüzérekkel van festőileg feldíszítve.

Az a kis baj megvan ugyan benne, hogy a százesztendős dohánypor úgy belevette magát a padlóba és gerendázatba, hogy azt akárhogyan kitakarítottak, az ember az első belépésnél azon kezdi, hogy nagyot tüsszent, s ha az a sok ember elkezd majd egyszer mozogni, vagy éppen táncolni, s megrázza az épületet, nem győzik majd egymásnak a sok „kedves egészség” kívánást megköszönni.

– Itt fogunk mi lakmározni? – kérdé Alienor Leontól, gyanúsan szimatolva a levegőt –, hisz itt megfulladunk az emberi kigőzölgéstől.

Biz azok az úri vendégek nincsenek parfümozva. Szűr, ahogy megázott, ködmen, ahogy megkeseredett, csizma, ahogy a szántásból hazajött, azon módon jelenik meg a tisztességadásra; az asszonynép sem fürdött otkolonban, pedig az is szép számmal van képviselve, nem ugyan mint vendég, mert az úri szokás, az aszszonyfélét is az asztalhoz ültetni, de mint néző sereg, s mindez Alienor essbouquethoz szokott szagérzékét nem kellemesen csiklandozza. De hát mit akarunk? „Monsieur, c’est la guerre.”

Itt nem sokáig ceremóniáznak: asztalhoz ülnek mindjárt. A középső asztalnál a főhelyre ültetik a jelöltet, mellette kétfelől a tisztelendő, aki megérkezésekor felköszöntötte, és Leon, tovább Dumka úr és az együtt jött honorácior kísérők, háta mögött az a nagyszájú kortes, aki úgy látszik, hogy itt a „rendező”.

Mögöttük van egy padozaton felállítva a cigánybanda, derék falusi művészek, akik remekül tudják játszani a „Kerekes András nótáját”, hanem a prímásuk ambitionatus ember, s hogy most egy princet kaphatott a színe elé, el nem engedi magának azt a dicsőséget, hogy végig ne húzza a háta mögött „Ördög Róbert” opera kivonatát, ami Alienor zenefinnyás idegeinek ördögi élvezeteket szerez.

No de hozzák az ételt, s ez minden más beszédtárgyat háttérbe szorít.

Malomkő nagyságú cseréptálban cinóbervörös lé között tornyosuló húsfalatok. Mi lehet ez?

  • Pörkölt hús, kegyelmes princ! – kínálkozik vele a nagyszájú kortes. – Én ma-gam készítettem. – S azzal odatartja eléje a nagy tálat.
  • Ah, tehát maga a szakács – mond Alienor, mire a nagyszájú arcáról rögtön el-tűnik a mosolygás a neheztelő duzma felhői mögé.
  • Nem szakács – siet Leon helyrehozni a tévedést. – Csajkos uram helybeli birto-kos, ő egyenesen a jelölt iránti tiszteletből vállalkozott a nemzeti eledel elkészítésére.
  • Ah, tehát nemzeti eledel? – mondá Alienor, s nagyon kíváncsi volt megtudni, hogyan kell abból azzal a nagy fakanállal valamit kivenni, s mi abban a megennivaló.

Végre Csajkos uram (kinek most már tudjuk a nevét), megszánta a jelölt gyámoltalanságát, fogta a nagy kanalat, s rakott neki a tányérjára annyit a paprikásból, hogy azzal elmehetett volna napszámba kukoricát kapálni.

Egy másik polgártárs viszont egy tál ecetbe csinált zöldpaprikával kínálta meg, azt mondván, hogy ez magyar ananász. Abból is kellett kivenni egyet a becsületért.

Alienornak tökéletesen elég volt abból a nemzeti eledelből egy falat.

Azt mondá rá, mikor szóhoz tudott jutni (mert a lélegzete két percig elmaradt utána), Leonnak:

  • Te! Én azt hiszem, hogy én most vitriolban főtt csörgőkígyóhúst ettem meg. Ez valahol kirágja magát az oldalamon.
  • Harapj hozzá egyet abból a magyar ananászból.

Alienor gyanakodva nézett rá, de miután azt látta, hogy Leon maga egész gyönyörűséggel harapja ketté azt a zöld gyümölcsöt, s csak úgy harsog a foga alatt, ő is nekibátorodott, s beleízlelt: akkor vette aztán észre, mikor már rágni kezdte, hogy hisz az égő parázs zöld burokban, ami az embernek a száját agyonégeti. De kiköpni nem merte, mert nagyon nézték, most rá kellett tenni az életét, hogy bátorságát kimutassa: hát csak lenyelte valahogy. De sietett hirtelen egyet inni utána, hogy eloltsa, mielőtt a gyomrát kiégetné.

Az a poháremelés pedig egyenes felhívás volt a jobbján ülő papnak, hogy felemelkedjék, s ekként kezdje a szót.

  • Az előttem szólott kegyelmes jelölt úrnak felköszöntésére sietek válaszolni –, (süket levén, a jó lélek, azt hitte, hogy mikor a jelölt iszik, akkor egyúttal tósztot is mond) s elkezdett aztán egy bibliai felköszöntést elzokogni Józsefről, ki az ő testvéreinek az ínség idején enni és inni ád. Csakhogy a tósztot senki sem hallgatta, mert nagyon hosszú volt, és igen jámbor volt, a közönség pedig igen jókedvű volt, beleéljeneztek neki, ő azért csak mondta tovább. Már egy másik tósztot is elmondtak közbe, a cigányok is rákezdték a Luiza-csárdást, a szónok azért csak tátogott folyvást, s a vele szemben ülő Leon hallgatta nagy áhítatosan és szemöldökével igyekezett kifejezni a mondottakkal tökéletesen találkozó véleményét, amiknek sohase lesz vala vége, ha Csajkos uram oldalba nem üti az elpusztíthatlan tósztmondót egy tótkalap nagyságú tállal, melyre odatekintve, a szónok e nem várt retorikai fordulattal végezé tósztját: – Túrós csusza! De már abból eszünk! – Aztán leült.
  • Ezt meg a feleségem készítette! – dicsekedék ragyogó orcával Csajkos uram, a tálat Alienor elé tartva, s aközben, odasúgott gordonkahangon Leon felé. (Ilyet, tudom, a hetvenhetedik öregapád sem evett fejedelem korában, ott Nornensteinban!)

Már az igaz, hogy pompás eledel volt: apró csipedett, fehérsárga, mint a kisaszszony bőre, úszott a zsíros tejfelben, s elkevert morzsás kapros túróban, ami sűrűn volt fedezve apró vágott tepertyűvel.

  • Hát ez micsoda? – rebegé Alienor Leonhoz fordulva; tűzkő, friss oltott mésszel, légylábakkal keverve és csizmatalp darabokkal felcifrázva, s dehogy mert volna belőle enni: attól félt, ez is megharapja, kivált mikor egy galuska, amit fel akart szúrni, kiugrott a villája alól, olyan kemény volt. Leonnak az sem ártott meg. Úgy evett, mintha egész nap kaszált volna, s most látna először főttet. Meg is nyerte a hívek tetszését. Az az igazi ember, aki jóízűen tud enni. Mit ér az olyan vendég, aki csak turkapiszkál a jó ételben.

Közben harsogtak a lelkes áldomások. Biz azokat nem gyorsírta le senki, mert nem is lehetett az asztal egyik végétől a másikig hallani, csak látni, hogy ki mit beszél. Bizonyosan mind jót kívántak Alienornak, s ilyenkor a felköszöntő szónokkal nemcsak összeinni, de összecsókolózni is napirenden levő kérdés volt.

Alienor alattomban az asztal alatt felnyitotta a mindig zsebében hordott otkolonos üveget, a markába töltött belőle, s azt olyan mozdulatokkal simította végig a homlokán, mintha valami gondolatokat terelne össze benne.

Lassankint kezdett rossz kedve lenni a sok megivott veres bortól, amivel a világot bolondította. Leon vette azt észre, s odasúgott valamit Csajkos uramnak, mire az tenyerébe csapott, s azt mondá: igaz a! s azzal ugrott a menyecskék közé.

Éppen akkor hozták fel a káposztás rétest, azon módon tepsiben összegöngyölítve tekercsben, mint az alvó kígyót.

  • Ahol jön még a boa constrictor! – ijeszgetőzött Leon. – De már abból nem eszünk. Asszonyoknak való az a csemege. Hagyjuk azt a táncos menyecskéknek.

Erre a szóra odapenderült a néző tömeg közül a cigányok elé nyolc darab idei menyecske, akik most farsangkor mentek férjhez, szép, eleven, ruganyos alakok, piros arcokkal, tüzes szemekkel, a népdivat örökszép viseletében: fekete mellénykék, széles piros vállcsíkokkal, átkötve fehér csipkekendővel, a fejükön aranycsipkés, lobogó pántlikás főkötők, a százráncú tarka szoknya fölött színes selyemkötények, s azok ott elkezdtek egymással táncolni: nő nővel, egyik kezét csipejére téve, másikat társa vállára nyugtatva. Azon vidék sajátszerű tánca volt ez: a nők toborzója. Valóban eszményi szép tánc, szelíd, ábrándteljes: a zenéjét sem tudja más, csak az ottani cigány húzni.

Alienornak rendkívül megtetszett ez.

  • No, ugye, hogy ezért magáért érdemes volt Budapestről Bátokig jönni? – mondá neki Leon.

Alienor figyelmét különösen lekötötte egy karcsú, darázsderekú, bogárszemű menyecske, aki tripla villámokat szórt felé a szeméből, s a selyemszoknyájával söprötte a tért. Úgy suttogott hozzá az a selyemviganó!

  • Az éppen Csajkos uramnak a menyecske leánya: húshagyókor ment férjhez, ott áll a férje, a jegyző, abban a molnárszínű dókában – világosítá fel Leon, ki ismert a hajdani szolgabírói járásban minden embert, s különösen menyecskét.

Hiszen szép az a csupa asszonyok tánca, de mégis csak többet ér az, ha férfival van tarkítva. Csakhogy legény kell a gátra, akinek elég oroszlánszíve legyen, odarontani a villik közé, és megbontani a tündéri falanxot.

Taszigálnak is előre egy-egy legényt, hogy merjen közévágni, de az még egyik sem ivott annyit, hogy ezt meg merje tenni.

Egyszer aztán kitör a zsivajból egy harsány „ujuju!”, mely a vállalkozó vakmerőt jelzi, s a bámuló társaság egy vendéget lát felugorni az asztal mellől, akiről senki sem tette volna ezt fel.

Dumka úr ez: a jámbor, szelíd, higgadt eszű férfi. Csak egyszerre lecsapja az asztalra az ezüstös kardot, amitől addig meg nem vált volna a világért, ledobja nyakábul a panyókát, kiugrik a középre, az egyik vállát felhúzza, a másikat aláereszti; összecsapja a két tenyerét, rácsap a csizma szárára, szügyébe vágja a fejét, belekiált a cigányba: „hogy volt hogy?”, s azzal elrikkantja a csatajelszót: „utcucuca! szűk az utca!”, közibe veti magát a menyecskecsoportnak, egyet mindjárt nyalábra kap, s azt úgy megpörgeti, forgatja, mártogatja, hogy senki jobban, s míg a sarkával kirakja a taktust, addig még el is dalolja a nótáját a kopogósnak: „száraz dió csördögél, – a vén asszony dörögdögél, – hap, hap, hap, – eb lesz pap, – egyszer voltam, kicsaptak!” – hogy minden ember majd szétdűl a nevetéstül. Ugyancsak tapsolnak neki.

Ez tűzbe hozza Alienort. A bátorság ragályos. Sohasem hitte volna, hogy Dumka úr valami dologban merészebb legyen, mint ő. A versenyvágy is nagy dolgokra kényszeríti az embert. Alienor ráadta a fejét arra a vakmerőségre, hogy a szép parasztmenyecskét, akinek a férje ott áll vele szemközt, az apja meg a háta mögött, kiszakítsa a falkából, átölelje, s elkezdjen vele csárdást táncolni.

Ez már férfias tett! Bizton melléje állítható Fürst Octavian Nornenstein bajrám ünnepi kegyencnő rablásának. Az bizonyosan látatlanul történt, fekete éjszaka, alvó őrök mellett, ez pedig ötszáz paprikaevő ember láttára.

S a menyecske éppen nem volt vad. Inkább ő forgatta a táncosát, mint az őtet, oda is tapadt hozzá, ha átszorította, s nem hunyta le a szemét, ha bele akart nézni. A közönség tapsolt, éljenzett; a zene is biztatta: „szorítsd hozzád: nem anyád!” Egyszer csak az történt, hogy Alienor a szép farsangi menyecske rózsaarcára egy csókot nyomott.

Ettől aztán maga is megijedt.

Emlékezett rá, hogy látott ő egyszer egy népszínművet, ahol egy ilyen úrfiadta csókból rettentő három felvonás származik, a csókadónak irgalmatlan agyonveretésével végződő.

De nem így van ez az életben.

Annak a csóknak egészen más lett a következése. Az lett belőle, hogy amint Alienor azt a menyecskét eleresztette, nyalábra kapta őt magát egy másik, ez forgatta meg, attól is kapott egy csókot. Attól megint elkapta egy másik, úgy vándorolt kézről kézre. Megforgatták, megcsókolták. Hisz a mi képviselőjelöltünk ez. Aki a képviselőjét megcsókolja, csak annyi, mintha sajátmagát csókolná meg.

Aztán szép fiú is volt Alienor, megérdemlette e tisztességet.

Azzal ugyan meg is lehetett elégedve.

Elhalmoztatott a szeretetnek legcsalhatatlanabb jeleivel.

Csakhogy a szeretet jeleinek van aztán örege is.

Amint az idei menyecskék kézről kézre sorba adták, jött a nagyja a mulatságnak. A derék tenyeres-talpas asszonyságok magok is kedvet kaptak a folytatáshoz: mindjárt legelöl maga Csajkosné asszonyom, a szép süldőmenyecske szülője, két karral átérhetlen termetű hölgy, piros karokkal, mint a cékla, kerek, ragyogó orcával, az kapta ölre a mi jelöltünket, aki most tudta már meg, hogy mit tesz a jelöltnek egy csókot rabolni: azt, hogy kap utána százat ingyen. És minő csókokat? Hatalmas, őszinte, jó szívvel odaszánt, tetézve adott csókokat, fokhagymától emlékezetes csókokat, káposztás rétestől ihletett csókokat, cuppanó csókokat, amiktől a füle megcsendül, s az állkapcsa félrelódul. Közel volt hozzá, hogy Orpheus sorsára jusson, amitől egyedül az mentette meg, hogy egyszer csak bekiált valaki a nyitott ajtón ezzel a rémszóval: Tűz van a faluban!

S az ablakon át csakugyan látható volt a tűzfényben vereslő ég.

A társaság képe rögtön megváltozott.

  • Ezt a Karakán emberei tették! – ordíta a zsivajon keresztül Csajkos uram, s azzal rohant minden ember, egymást taposva, az ajtónak.
  • Csak a jelöltre vigyázzatok! – figyelmezteté őket Leon, az ajtónál megszorult tömeg agyonszorítással fenyegetett minden gyöngébb alkotású embert. Elvégre is Leon felkapta Alienort a nyakába. „No most már hasonlítunk ahhoz a képhez, amit a bolond lapban adtak rólunk”.

Így vitte ki Alienort a zűrzavarból, mint Aeneas Anchisest Trója romjai közül, s addig meg sem állt vele, míg szállására nem jutott, a pap lakára, aki maga is fél stólája kárbavesztével menekült haza a nagy veszedelemből.

Pedig hát semmi baj nem volt. Egy kukoricagóré gyulladt meg a mezőn, pásztorgyerekek vigyázatlansága miatt, Csajkos uram maga jött a megnyugtató hírt bejelenteni.

Alienor félholtra volt fáradva. Ennyi szeretetet és ragaszkodást végigélvezni, csakugyan sok egy napra: kivált néki, aki a világ leglustább emberének ismerte magát. Tíz mérföldet vágtatni, feldűlni, három lakomát végigenni, inni, utoljára még táncolni, s fiatal és vén asszonyokkal csókolózni, más idegeknek való.

  • Most már menjünk aludni – mondá Leonnak.
  • Még nem lehet, kedves barátom. Itt van még Csermő uram, Bátok nagyérdemű bírája, aki megérkezésed óta itt vár reád a folyosón ülve. A lakomára sem jött fel, csak azért, hogy józanon maradjon a derék ember. Nehány szóval el akarja mondani Bátok helység leglényegesebb panaszait, ezt még ki kell hallgatnod. Ez egy igen derék, okos ember.
  • No hát hadd jöjjön be – mondá Alienor, nagyot ásítva s két lábát szétvetve, vé-gigvágta magát a pamlagon.

Csermő uram, az érdemes helységbíró csakugyan igen derék, okos és tanult ember volt, de éppen ez volt az ő tulajdonsága, amiért őt Alienor fél óra múlva a bátoki legmélyebb kút fenekére kívánta.

Mert éppen fél óráig tartott az az egypár szó, amivel Csermő uram a képviselőjelölt úrnak Bátok község égető kérdését érthetővé tenni megkísérté.

Elmondá neki Bátok község keletkezésének történetét. Hogy települtek ide le az ősök, hogy nyerték privilégiumaikat, hogy vették el azokat tőlük, hűnek maradtaktól a protestáns erdélyi fejedelmek, s hogy nem adták vissza a császáriak? Hogy kerültek földesuraság alá? Hogy volt faizási joguk az erdőben, amíg erdő volt, s hogy lettek szőlődézsmások az erdőkiirtás után? Hogy kaptak sok vizet a Tiszaszabályozás után, ahol azelőtt legelő volt? Milyen commassationalis pereket folytattak a földesuraság ellen? Hogy kötöttek végre egyezséget? Hogy bánták azt meg? Hogy semmisítették meg a szerződést, s hogy bánták meg.ismét, hogy a szerződést megsemmisítették s a törvényre apelláltak?

Hasztalan ásított Alienor egyiket a másik után: a derék ember nem félt, hogy elnyeli, folyt ajkairól az előadás, mint a csergedező patak. Úgy tudta azt a dolgot, hogy nincs az a prókátor, aki jobban értsen az informáláshoz.

S nem haszontalan mendemonda volt, amit előadott. Idézte a törvényeket II. Ulászlóból, Mária Teréziából, pontosan évszám és paragrafus szerint. Hivatkozott az 1836-i és 1842-i idevonatkozó törvénycikkelyekre, amiket a tisztelt jelölt úr bizonyosan nagyon jól fog ismerni, felemlegette a curialis decretumokat és kegyelmes királyi leiratokat, amik e tárgyban történtek.

Alienor már a mutatóujjával támogatta fel a szeme pilláit, hogy le ne ragadjanak. A rettenetes derék ember még mindig nem érte fenekét a tudományának.

Elmondta, ha micsoda kísérletek történtek ez ügyben a lefolyt országgyűlés alatt. A volt képviselő mikor nyújtotta be a kérvényt, hányadik szám alatt utasíttatott az a kérvényi bizottsághoz, hogyan tette az azt át az igazságügy-minisztériumhoz, hogy indorsálta rá az igazságügyminiszter, hogy az a belügyminiszterre tartozik, hogy adatott be új kérvény megint, hogy utasítá ezt a kérvényi bizottság most már a belügyminiszterhez, de időközben belügyminiszter is más lett, igazságügyminiszter is változott, most meg a belügyminiszter indorsalta a kérvényre, hogy ez az igazságügyminiszterre tartozik.

Alienor közel volt hozzá, hogy nyakon ragadja a derék, becsületes, okos embert, s valamennyi miniszterével együtt kidobja az ajtón.

Végre Leon megszánta, félbeszakítá az előadást.

  • Jól van, édes bíró uram. Mindezt írják le még egyszer, s küldjék fel kérvény alakban Budapestre. Ezúttal majd olyan képviselőjük lesz, aki a kormányférfiakkal tud beszélni, s ha nem hallgatnak ránk, akkor megbuktatjuk őket. Most pedig hagyja a jelöltünket kissé magára. Tetszik tudni, hogy még ma mily fontos nagy feladat vár reá.

Csermő uram okos ember volt. Engedett az indokoknak, s nagy emberségtudással búcsút vett és eltávozott, ígérve, hogy még visszajön. Alienor azonban gyanakvó aggodalommal kérdezé Leontól:

  • Te, ugyebár, ez csak ürügy volt tőled, hogy még ma valami nagy feladat vár rám? Én már alszom.
  • Ne is álmodj arról, hogy alszol. Persze, hogy fontos feladat vár még ránk. Ez a nap koronája.
  • De már én köszönöm, nem kívánok semmiféle koronát. Ami még van, halasz-szák holnapra, reggelre.
  • Már ez pedig olyan dolog, amit nem lehet reggelre halasztani, mert ennek ok-vetlenül sötét éjjel kell végbemenni.
  • Mi a csoda az?
  • Hát mi volna más, mint fáklyászene? Hogy képzeled azt, hogy egy ilyen nap végbemenjen fáklyászene nélkül? Hisz az annyi volna, mint búcsú mézeskalács nélkül. Ha fáklyászenét nem kapnánk, azt írná rólunk minden újság, hogy kivertek bennünket. Az a lyuk, amit a kalapunkon a szuroksziporka éget, a diadalunkat szentesítő (L. S.) „Locus Sigilli”. De azt már el kell fogyasztanod.
  • S még dikciózni is fognak?
  • De még milyen szépen. A jegyző lesz a szónok. Annak a szép menyecskének a férje, akit megcsókoltál. Most reszkess a bosszújától, nem lesz az nagy, de hoszszú.
  • S ki fog neki válaszolni?
  • Ha akarsz, te magad.
  • Az nem jó lesz, mert én azt fogom neki mondani, hogy menjenek már aludni!
  • Hát akkor majd én felelek neki.
  • De csak röviden.
  • Lehet is azt! Mikor az érdemeidet kell elősorolnom: ami valóságos „embarras de richesse”.
  • Én közbe fogok kiáltani, hogy hazudsz!
  • Hallod, már pufog is az öreg dob. Jön az elkerülhetetlen sors!

A zenehanggal egyidejűleg ébred fel az utcát bevilágító fáklyafény is. S jött a tengernyi sokaság az utcán végig impozáns látványt képezve, elöl ahány kuvasz volt a faluban, egymást keresztül-kasul ugrálva, utána az összes mozgósítható gyerekhad, virtust csinálva belőle, hogy ki tud jobban cigánykereket hányni, azután a zenebanda az öreg dobbal, végre nagyon sok száz fáklyavivő, kik közt zászlókíséret mellett lépdelt a felköszöntéssel viselős szónok, az asszonynép kétfelől a kerítés mellett.

Mikor az ünnepélyes menet a paplak elé ért, hol a tisztelt követjelölt volt szállva, százszorosan zendült fel a lelkes éljenriadal. A házigazda miatt ugyan zendülhetett, mert az már lefeküdt és aludt: Alienor nagy irigységére, hanem a megtisztelt férfiak tudták már kötelességüket, hogy ilyenkor meg kell jelenni a tisztelgők előtt, s kimentek eléjük. Az utcaajtó mellett volt egy felfordított ladik. (A helységet sokszor járta a víz árja.) Erre a rostrumra állította fel Leon Alienort, hogy mindenki gyönyörködhessék benne. Mire a tisztelgők szónoka, az egyenmagasság elérése végett, egy széket kért magának szószékül; azt hoztak is neki, arra felállt, s aztán rágyújtott a hatalmas szónoklatra, aminőhöz hasonlót nem hallott még Bátok.

Mintha helyre akarta volna hozni azt a hibát, amit Csermő uram, a helységbíró elkövetett azáltal, hogy szűk látóköréből nem tudott más feladatot szabni a jelölt elé, mint Bátok község agrári panaszainak megorvoslását: addig Mujkos János jegyző európai magaslatra emelkedett, s tartott egy hatalmas leckét a jövendő képviselőnek az európai bonyodalmak fontosságáról, a német hegemóniáról s a francia imperializmusról, s azoknak Nagy-Britannia ellen irányzott szövetségéről, az orosz terjeszkedésről Khíván át Afganisztán felé, Nagy Péter cár testamentomáról s az ebből Törökországot fenyegető veszélyes komplikációkról, az észak-amerikai bankkrízisről és a veszélyesen terjedő szabadkőművességről s annak válfajáról, a nazarénusságról: közben megemlékezett Magyarországról is, melynek feladata lesz az öt világrész közül legalább kettőt megmenteni örökölt bajaitól.

Nagyon szép beszéd volt az, csakhogy nagyon hosszú volt, és semmi kilátás, hogy a szónok berekedjen. Olyan hangja volt annak, mint a vízduda. A közönség sokallta is már.

– Végezd már, Jancsi! mert a körmünkre ég a fáklya! – kiáltott bele Csajkos uram, de amit veje ura egészen hallatlanná tett, s most már áttért annak az elemezésére, hogy mit vár az öt világrész attól a férfiútól, akit az etelvári kerület megválaszt képviselőjének. Itt azután tetőtől talpig feldicsérte Nornensteini Alienor herceg úrfit, megrakva őt a bölcsesség és erényesség minden válfajaival. S ki tudja, hol végezte volna, ha az a fatális incidens közbe nem jön, hogy egy nagy csikasz komondor a fáklyások közé tévedvén, azok addig rugdalták innen oda, onnan ide, míg a nyomorult pára a középre menekedett, s ott meg a zászlónyelekkel fogadtatván barátságtalanul, utoljára a végső szűk menedékbe, a szónok széke alá furakodott be; de ott sem pihenhetvén meg üldözői miatt, tovább rohant, s a székeket is magával vitte: a szónok éppen Gibraltár magasán járt e percben, onnan esett le a földre, képzelhetni, hogy betörte az orrát.

Sebaj! Katonadolog! Rögtön készen állt Leon a remek szónoklatra egy még remekebb rögtönzéssel megfelelni.

Követte nyomról nyomra a felköszöntő szónokot NagyBritanniába, Oroszországba, Törökországba, átment vele a Csendes-tengeren, idézett angol és arabs mondatokat kitűnő államférfiaktól, világosságot derített a szocializmus és saintsimonizmus tanai körül, az ateizmussal sokat foglalkozott, s Anglia egyedáruskodását megtámadta erősen; kiterjeszkedett Magyarország legégetőbb kérdésére: a jus placetira, s miként hinné azt megszüntethetőnek. S végül, miután elmondta nézeteit a proletariátus szép jövendője s az erényegyesületek szükségessége iránt, áttért a mi tisztelt jelöltünknek megismertetésére. Először is feldicsérte annak apját, minden ivadékát; összeköttetésbe hozta a genealogiáját a híres Crouy Chanell családdal, s ezáltal egyenesen Árpádtól származtatá le, majd elmondta mindazt a szép és jót, ami magáról a jelöltről köztudomású.

A fáklyák azalatt egyenkint leégtek, a közönség sötétben maradt, a kakasok kezdtek éjfél utánra kukorítani.

Leon csak folytatta.

Elmondta Alienorról, hogy milyen vitéz a harcmezőn, milyen bölcs a tanácskozasban, mily híres költő és hány tudós akadémiának a tagja. Amellett mily jótékony. Hány kisdedóvó intézetnek az elnöke, hány bölcsődének a megalapítója, aki minden jövedelmét a mezítelenek felruházására fordítja az ó- és az új-világban.

(– Soká fogsz még itten szemtelenkedni? – dörmögé a fülébe Alienor.)

(– Csak amíg az utolsó fáklya is kialszik.)

S csakugyan szavának állt, kihúzta addig a speechet, amíg az utolsó legény is eldobta a körmére égett szurokcsutakot, s sötétben maradt a tisztelgő sereg.

Akkor aztán végzé e szavakkal:

  • No mármost jojcakát kívánok mindnyájuknak, különösen a mi szeretett hazánk-nak! – „Éljen!”!

Alienornak az a véleménye volt, hogy az embernek egy ilyen választási körút végeztével lehetetlen, hogy olyanná ne legyen a bőre, mint a bagaria: először a portól és napégetéstől, másodszor attól a sok érdemetlen magasztalástól, amit nyilvánosan szemébe mondanak.

  • Majd lesz annak böjtje is, csak várj – vigasztalá őt Leon.

De már most csakugyan ideje volt lefeküdni, a nap fáradalmai után.

Alienor előbb kénytelen volt egy olyan lefekvés előtti foglalkozást elvégezni, ami csak a töröknél szokásos: a „thüharet”-ot, az éjszakai mosakodást (vagy az „abdesztán”? nem merünk rá megesküdni.)

  • Kétezer polgártársnak a tenyere… – dörmögé fennhangon – …Kétszáz vaskos delnőnek a csókja… Minő tenyerek! Minő csókok!

Csak azután tudott lefeküdni, hogy azoknak az emlékeit selyem bőréről lemosogatta.

Azután levetette magát az ágyba. Azt hitte, rögtön el fog aludni.

Az pedig olyankor megy legnehezebben, mikor az ember nagyon ki van fáradva. Zúgott, forrott a fejében a mai nap zűrzavaros képe: zeneszó, üdvkiáltás, lövöldözés most engedett mind ki a füléből, mint báró Demanx vadászkürtjéből a belefagyott hang; Leon már rég horkolt a másik szobában, ő még egyre forgott az izzó kínveremben, aminek pelyhes ágy a neve, s mikor már azt hitte, hogy végre mégis kibékülnek az agyában összeveszett tömeges rémalakok egymással, s a bódulás álomba megy át, akkor egyszerre megharsan az ablaka alatt valami rémületes hang, hasonlatos ahhoz, amit Cooper Fenimore világhírű amerikai regényeiben leír: mikor a rettentő oneida indiánok éjjeli orvtámadással megrohanják az álomtól elnyomott utasok tanyáját, s egyszerre rázendítik ötven torokból vérszomjas riadójukat.

Alienor rémülten ugrott ki az ágyából… Első dolga volt a gyertyát elfújni. (Asszony módra mindig gyertyát égetett, mikor aludt). Azután a sötétben átrohant Leon szobájába, ott feldöntötte az éji szekrényt gyertyatartóstul, órástul, poharastul.

  • Mit keressz itt? – rivallt rá Leon.
  • A revolveremet! Nem hallod? Az ellenség megrohanta a házat.
  • Eredj aludni szépen. Mi jut eszedbe? Hisz ez a helybeli dalárda. Neked énekel-nek most itten notturnót. Nem hallod?

Csakugyan „notturno” volt. Valami szárazföldi barcarole. „Szunnyadjál csendesen… Csak csendesen… Csak csendesen…”

Pianissimo… csend… des… sen…

S azután fortissimo fel a hetedik égig: … aludjál csendesen!!! hogy attól még a mákonyrészegnek is fel kellett volna ébredni.

  • Mégis jó volna a revolverrel egypárszor kilőni az ablakon, attól talán elszaladnának – ezek a mi tisztelőink – mondá Alienor.

Leon megszánta, kiszólt az ablakon a tisztelt dalárdának.

  • Nemes barátim. Nem ebben a szobában alszik a képviselőjelölt, hanem a kertre nyílóban, oda lebegjenek el zengedezni.

De a dalárdának is van ám esze. Nevetnek ők ezen állításon. Tudják jól, hogy a kerti szobában Rebék asszony alszik, a gazdasszony, az pedig minden gyanún felül áll. Van hatvan esztendős. Azért csak ott maradnak, s az első dal végeztével újra összhangolni kezdenek: „cisz, e, d, gisz”!

  • Hallod-e Alienor! ezek nem egyhamar hagyják abba. Ismerem a repertoárjukat. Egyszer már nekem is végigénekelték szolgabíró koromban. Most következik a „Jer vidám csónakos, jer Fidelim”! Azután a „Múlik, mint az árnyék, ez az élet”, s ha még el nem felejtették, a „Mars műhelyén, vér mezején!” szép dalt. Hanem annyit bizonyosan mondhatok, hogy legutolsó az a gyönyörű „Éji őr dal” lesz: „Midőn, minden állatsereg. S az emberek nyugosznak: Csak a kísértet ténfereg. Csak a rossz lelkek kullognak: Én lándzsám kezembe ragadom. A várost bebarangoholom. Hu-hu-hu-hu!– Huhuhu -hu! Kiáltom! Huhuhu!”

Alienor megsemmisülve rogyott Leon ágyára mint egy agyonvert ember. Ott mégsem kapta olyan közvetlen első kézből a megtisztelést, mint a saját ágyában.

  • Mondok neked valamit – szólt Leon –, gyújtsunk gyertyát. Ennek az éji szek-rénynek a fiókjában bizonyosan lesz kártya (hiszen papnál vagyunk), pikétezzünk addig, amíg ebben tart.

Alienor azt mondta, nem bánja. Gyertyát gyújtottak; csakugyan megtalálták a kártyát, s aztán egy ágyban fekve, egyik innen, másik onnan, elkezdtek a paplan fölött kártyázni. Csakugyan kijátszottak hat játszmát, mire az utolsó dalra került a sor.

De már a végső „huhuhu” biztató kadenciájánál csakugyan elnyomta az álom Alienort, s ott, Leonnak lábtól fekve, elaludt; a másik percben elaludt Leon, a harmadikban a gyertya, s ott aludtak egy Munkácsy ecsetére méltó zsánerkép: két korhely, egymáson keresztülhajigált lábakkal, betakarva elszórt kártyákkal, s megvilágítva a tartójába beégett, fel-fellobbanó, füstölgő gyertya kanóca által.

Ha ezt Octavian fejedelem láthatná!

Princ Alienor aztán aludt édesdeden (pedig vánkos sem volt a feje alatt; ez mind Leonnak maradt) és álmodott csodadolgokat, összeállítva bőszült fantázia által a lefolyt nap tarka eseményeiből. Vágtatott megszilajult gőzkocsikkal, s beleesett egy bortengerbe: segítségkiáltásaira népsereg jelent meg, mely leitta róla a bortócsát, úgy szabadult meg. Megmentőinek a neveit mind meg kellett tanulnia, s azokkal mind kezet szorítni, és a sornak nem akart vége szakadni. Dumka úr

táncolt előtte és szónokolt egyszerre, s arra őneki kézen fogva, mint a menüettben vissza kellett táncolni és szónokolni. Aztán minden ember táncolt, ott volt a hercegnő is, az öreg, mintha az akart volna vele mindenáron táncolni. Félt tőle. Felmenekült Leon nyakába, akkor Leon táncolt vele, mint a medve. Akkor Leonnak vis-à-vis-je támadt Csajkos uramban. Az meg a feleségét vette fel a nyakába, úgy táncolt. Neki egy vakmerő gondolata támadt. Hirtelen megragadta a deli amazont, lekapta férje nyakából, saját vállaira emelte, s azzal kétezer fáklyás ember sorfala között vesszőt futva, akik mind azt énekelték neki, „aludjál csendesen!”, elrohant a kétmázsás eszményképpel a vállain, hazarohant Octavian fejedelemhez, betört az ajtaján: „itt van! méltó pendantja a bajrám ünnepi kegyencnőnek: ez az én menyasszonyom: áldj meg bennünket!” A fejedelem erre dühbe jön, puskát ragad, ő elöl, a megrabolt férj hátul keresztüllövik őt, de nem érnek vele semmit: a bőre olyan vastag már, mint a krokodilusé. Most az üldöző férj egy fakalán paprikás pörköltet tart feléje, azzal akarja megmérgezni, míg az a rettenetes káposztás rétes, mint eleven anakonda fonódik lábszárai és dereka körül, s megfojtással fenyegeti.

Valódi jótétemény volt rá nézve az a duplapuska-ropogás, amivel az álmát elriaszták összeszorult kebléről.

Ez volt ugyanis a kissé drasztikus jeladás a rendezőség részéről a fölébredésre.

AZ ELLENFÉL TÁBORÁBAN

Alienor úgy érezte magát, mint akit gyöngén kerékben törtek.

  • Te, Leon – panaszkodék egyik tagját a másik után próbálgatva, hogy az övé-e még, bajtársának, ki amint ébredt, egyszerre ugrott is ki az ágyból, s első dolga volt a hideg víznek menni és kegyetlenül megmosakodni. – Te, Leon! Mindennap így fog ez menni?
  • Óh, nem. Most egy kis változatosság áll be a dologba. Ma az ellenpárt vidékét fogjuk meglátogatni. Ott minden egyéb lesz, csak fáklyászene nem.
  • No hála a magas égnek! Csakhogy már a jó barátok közül kiszabadulunk. Vá-gyom már az ellenségek után.

Alienor azt hitte, hogy a tegnapi nagy dáridó után a csatatért rakva találja csatában elesettekkel, hogy úton-útfélen fognak heverni, akiket a bor lábaikról levert. Nem ismerte a kortes természetét. „A gárda iszik, de meg nem adja magát”! Évkönyveinkben nincs följegyezve olyan eset, hogy egy kortes egy nap annyit ivott volna, hogy másnap újra ne tudta volna kezdeni.

Mire a két hős kilépett a paplakból, már szekéren, lovon találta tegnapi kísérő seregét, mely harsány üdvriadallal fogadta ünnepeltjeit.

A tisztelendő úr még egy búcsúztatót zokogott az eltávozók fejére, azzal hintóikba ültek, s vágtattak seregestül, és énekelték Alion úr nótáját és közben lövöldöztek, amint illett. Nehány ember ingadozott, de a lováról le nem esett senki.

  • Szeretném én ezt a tábort valahogy elveszteni magamtól – mondá Alienor nyílt bizalmassággal Leonnak. – Ne búsulj, mindjárt elmaradnak.

Amint kikaptak a gyepre, s elértek a hármas halomhoz, ahonnan meglátszott a legközelebbi falu tornya, ott egyszerre, amint kétfelé válik az út, a domb előtt felállt a lovas bandérium szép katonás rendben. Itt aztán a szekerek is megállapodtak, s ki-ki leszállt a kocsijáról.

  • Itt búcsút veszünk a híveinktől – mondá Leon Alienornak, aki aztán odament a lovasokhoz, megdicsérte lovaikat, megkérdezte tőlük, hogy nem fáj-e valamijök így szőrin ülni a lovat. S még egyszer kezet szorított a notabilitásokkal. A kísérettel asszonyok is jöttek: azok fenn maradtak a szekéren; ott volt a darázsderekú menyecske is.
  • No, Alienor – biztatá Leon védencét –, nem adsz egy búcsúcsókot a szép táncosnénak?

De köszönte az szépen a ráadást, s örült nagyon, mikor már fenn ülhetett a hintóban, s egészen megkönnyebbült a lelke, mikor azt látta, hogy elmarad és visszafordul az egész szekérvár. S nem verik már a port a szemébe, s nem kiáltják a fülébe a keresztnevét.

Egy kocsi sem kísérte már. Még Dumka úr is hazaküldte a magáét a díszköntössel és az ezüstös karddal együtt, egészen civilbe öltözött, s átült a jelölt úr hintójába a szemközti ülésre. Még aztán Csajkos uram csatlakozott hozzájuk a nagy nemzetiszín szegélyű fehér zászlóval: a kocsis mellé ült fel. Többen nem voltak.

Mikor mind fenn ültek, akkor azt a kérdést intézé a kocsis Leonhoz, hogy melyik úton induljanak el.

  • Hát csak arra, ahol az a falu tornya ragyog.
  • Az ott „Gezetlen!” – mondá a kocsis, aggodalomteljesen mutatva ostorával arra-felé.
  • Az ott Gezetlen! – ismétlé Csajkos uram a bakról és Dumka úr a szemközti ülésből duettben.
  • Hát hiszen tudom, hogy Gezetlen, elégszer voltam benne adót egzekválni. Sze-retnek ott engem nagyon. Éppen azért megyünk belé, mert ő Gezetlen.

A három polgártárs nagyon csóválta a fejét, még a lovak is csóválták a fejüket, azonban csak nekiindultak Gezetlennek.

Nagyon csendesek lettek azonban valamennyien.

Leon biztatni kezdte őket.

  • No, Csajkos uram, most danoljuk már a nótánkat: magunk vagyunk hozzá! – S ő maga kezdte rá: „Füge legény a Karakán! Kendermadzag van a nyakán!” – De csak nem akart neki senki kontrázni. Nagyon szolíd életet kezdtek el folytatni. Aztán meg Dumka úrba kötött bele: – No, kedves urambátyám, Gezetlenben vannak ám még szép menyecskék, azokkal táncolunk ám még nagyot! – amire Dumka úr nagy mogorván azt felelte, hogy a Lucifer táncoljon az egész Gezetlennel!

Fele útján Gezetlennek, mikor a nagy tábla kukoricaföldek közé jutottak, jött rájuk szemközt valami egylovas szekér, az az egy ló az első lábára sántított, s a hátulsóra meg volt merevedve, egy ökölnyi kis gyerek hajtotta, ahányat ütött rá az ostorral, annyit rántott a száján a gyeplővel, s így igen jó taktusban tartotta. A hátulsó ülésben pedig egy növendék leány ült bekötött fejjel.

Amint az uraságokat megpillantá, a szekéren ülő leány megállíttatá a lovat, mely kívánatnak az sokkal könnyebben tett eleget, mint a szekér, mely szeretett volna még a lejtőn egy kicsit odább menni.

  • Álljanak meg! Álljanak meg!

Az urak is megálltak aztán.

  • Ez a Jakab korcsmáros leánya – monda Csajkos uram. – A Száli.
  • A biz a Száli! – bizonyítá Dumka úr.
  • Csakugyan a Száli! – erősíté a kocsis.
  • No mi baj, Száli? – kiálta rá Leon.
  • Jaj, rettenetes nagy baj van, tekintetes, nagyságos uraim – jajveszékelt a Száli, mindjárt a síráson kezdve. – Bele ne menjenek ma Gezetlenbe, az Isten szent szerelmiért; tele van a falu gyilkosokkal, haramiákkal. Amint tegnap este a tátele kitűzte az odaküldött fehér zászlót a házhiuba, egyszerre odarohantak, voltak legalább ezeren, késsel, baltával, fokossal, csúnyául káromkodtak, az Istent szidták, minden ablakot bevertek, az ajtót bedöntötték, minden iccés poharat összetörtek, rontottak, a tátelének a fejét három helyen beszakították, most megyek be a tilógusért Sipotára, hogy jöjjön ki visum repertumot meg flastrumot adni a szegény tátelének. Van legalább ötszáz forint ára kárunk. Ki tudja, ki fizeti meg? Ha ma éjjel mind meg nem ölnek bennünket, hát sohase érjem a holnapi napot. Be ne menjenek ma Gezetlenbe tekintetes, nagyságos uram, a gyilkosok ott állnak a falu végén, s mind valamennyit gulyáshúsnak felaprítják!

A megszeppenés nagy volt. Csak Leont nem hagyta el a jó kedve.

– Hahhó, húgám! Korábban kelj fel, ha engem bolonddá akarsz tenni. Rá se hallgassunk, uraim. Ismerem már ezt a fogást. Régi kortestempó: eleibe küldenek a közeledő jelöltnek egy ijesztő postát vérengző rémhírekkel, s ha aztán a gyönge szívű visszafordul, megszalad: nagyot nevetnek rajta. Mondd meg nekik, húgám, akik elejbénk küldtek ezzel a hírrel, hogy nem veszek belőle: magam is azzal kereskedem. Hajtson, kocsis!

A Száli még ezután is esküdött mennyre-földre, hogy de biz a tátele fejét nem pro forma szakasztották be három helyen, de már arra nem hallgatott senki, az urak a jelölttel robogtak tovább Gezetlen felé.

Az a biztos derült kedv, amivel Leon ezt a hírt fogadta, egészen megnyugtatá Alienort, kinek számtalan hasonló fogást mesélt el a kortesvilágból, amikor a küzdő ellenfelek egymást rászedni törekszenek.

Ő maga ugyan meg volt győződve róla, hogy amit Száli elbeszélt, az mind egy szálig igaz, de nem akarta elrémíteni embereit, attól tartott, fele úton visszafordulnak. Így pedig még ők nevettek nagyobbat.

Csak akkor győződtek aztán meg a valóságról, mikor egy nyárfaerdőből kibukkanva, maguk előtt látták Gezetlent. Gezetlen „kulcsos” város volt: amennyiben körös-körül lévén szőlőkertekkel befoglalva, abba akárhol csak az egyenes úton lehetett bejutni, mint egy avar körsáncba. Dűlőúton, „kertek alól” megkerülni sehol nem volt rá mód.

Az az egyenes bejárás ugyancsak meg volt szállva az ellenségtől.

Roppant népcsoport, asszony, férfi, gyerek hemzsegett a két szőlőgarád között, s hogy minő szándékkal, ezt tanúsíták a botok, csákányok, miket a levegőbe emeltek, midőn a kibukkanó hintót a fehér zászlóval a bakon megpillanták, valamint az üvöltő riadal felzendülése, aminek magja is volt, egy hatalmas kőzáporban, mely nem érte ugyan el a hintót, de a jó szándékot legalább kimutatta.

  • Jó lesz visszafordulni – véleményezé a kocsis.
  • Jó lett volna becsavarni a zászlót, s nem mutogatni messziről.
  • Csendes vér, urak – mondá Leon, széttekintve a csatamező területén. – Nem eszik a levest olyan forrón, ahogy főzik.
  • De én nem akarom magamat a magyar alkotmányért skalpoztatni – tiltakozék Alienor.
  • Ne félj semmit, míg engem látsz.
  • Én visszafordulok.
  • Nem fordulsz vissza. Én vagyok a kortesvezéred. A vezérnek engedelmeskedik minden ember. Most én kommandírozok. Nem vagyok én vándorsáska, hogy engem nagy lármával el lehessen kergetni. Másforma pereket is láttam én már! Mi az egy határigazítási per ítéletének végrehajtásához képest? Ott igazán csatát kell vívni. Ezek mostan jó emberek, jókedvük van. Odamegyek, s ha beszélek velük, lebeszélem a szűrt a nyakukból.
  • Az Isten szerelméért, oda ne menjen ön – kiáltá Dumka úr.
  • Leon, én nem bocsátlak – heveskedék Alienor.

De már akkor ő le is ugrott a kocsiról, s a kocsisnak azt parancsolta, hogy álljon félre addig a lovakkal a nyárfa árnyékába, míg ő visszakerül.

Hogy pedig semmi kétség ne legyen az utat elálló népcsoport szándékai iránt, az úton fölfelé egy lovas legény jött száguldva, aki amint hangtávolba jutott, fokosát megrázva a levegőben, ezt az izenetet adtá tudtul:

  • Be ne próbáljatok jönni, aki rézangyalatok van! mert a kutyák isszák meg a vé-reteket!
  • Ejnye de szép kancád van, Bandi – szólt Leon, odalépve a legényhez –, meg sem ismernéd a lóhátról a szegény embert.

A lovas herold abbahagyta addig egy kicsit a káromkodást.

– Hát addig, amíg a kutyák meginnák a vérünket, nem adnál egy kortyot abból a kulacsból? Szörnyű meleg van ám ma.

A szilaj legény csak leakasztotta a kulacsot a nyakából, s odanyújtotta Leonnak. Az jót húzott belőle.

  • Magad bora van ebben ugye, Bandi? Érzik rajta, hogy nem a Jakab mérte. Hát termett-e sok?

Ezzel aztán belekeveredtek a diskurzusba. A lovas legény szép csendesen léptetett Leon mellett, az kikérdezte minden otthon levő pereputtyának állapotját, katonaviseltségét, vőlegénységét, azt a szép bokrétát kitől kapta a süvege mellé, s az a nyeresége volt belőle, hogy a kölykek nem hajigálhatták meg a szőlőgarád mellől, a kísérő lovas legény miatt.

  • Hát ki a pártvezér? – kérdé végre Leon. – Ugyebár Tukmányi úr?
  • Az: a vadpalatinus! Disznó túrja ki a tövéből!
  • Szeretitek, ugye?
  • Mint az ördög a malacot.

Leonnak nem nagyon kellett tudakozódni a pártvezér holléte iránt; mert amint odaért a népcsoport zöméhez, hol egy pár trikolor zászló is díszelgett, ő maga jött eléje.

Azaz, hogy nem egyedül maga, hanem feleségestől együtt. Igenis; az alkotmányos izgalom csodákat képes előidézni. Etelvárott kényszeríté az éjjel élő hercegnőt a fényes nappal előtt is kinyitni ablaktábláit, s a parlagi házban kibékíté a férjet és feleséget: most együtt járnak korteskedni, s ha a férj kifogy a szónoklatból, az asszony soha.

Most is karöltve jönnek Leon elé. A barlanglakón csak az a különbség van azóta, amint legutoljára láttuk, hogy jól kiette-itta magát a faluzásban, s tökéletes kiegészítő részére talált visszakerült élete párjában. Még a vonásaik is hasonlítanak egymáshoz, két veszekedő élettárs arckifejezése rendesen egymáshoz idomul. A delnő öltözete épp oly piszkos volt és sasoktól tépett, mint a férjeé, lábain két felemás cipő, fején horgacsolt főkötő volt, de abból mint szeg a zsákból, törtek elő minden lyukon a fésületlen fakó hajpamatok, hanem aztán mindent jóvátett egy irgalmatlan nagy veres haraszból készített rózsa, ami a feje búbjára volt feltűzve. A karján hosszú szalaghurokra akasztott ridikült hordozott, mely gyöngy helyett tökmagokból volt hímezve, s tartalma súlyos lehetett.

  • Szervusz, kedves cimborám, Palkó – üdvözlé a nagy férfiút Leon, tenyerébe csapva kordiálisan. – De megnőttél, amióta nem láttalak. Üdvözlöm szép nagysádat, tekintetes asszony. Ejnye, de jól néz ki! Csókolom a kezét.

S meg is tette, amit mondott. Kezet csókolt a vadpalatinusnénak. Amivel azt rögtön annyira lefőzte, hogy amint egy pákosz kölyök Leonra a nyelvét öltögette, azt a derék amazon úgy becsületre tanította, hogy rögtön megeredt az orra vére.

  • Hát mért nem akartok minket beereszteni, kedves cimborám? – enyelgett Leon a félelmes ellenségi főnökkel. – Úgy megijesztitek az embert, még a vére is meghűl.
  • Hát mit kerestek itten! – förmedt rá Leonra a vezér, kirángatva a kezét annak a markából!

Erre aztán Leon a karja alá ölté a kezét, s hamiskodó arckifejezéssel súgott oda neki.

  • Te, pajtás, hát olyan sok pénzetek van, hogy magatok kibírjátok a választást, nem kell ellenjelölt?
  • Van az ördögnek! A zászlókat is úgy kértük össze az asszonyoktól, egyik a fehér szoknyáját adta ide, a másik a vöröset a harmadik a zöldet: abból csináltunk trikolort.
  • Hát akkor mi a patvarnak akadályozzátok meg, hogy az ellenjelölt bejöjjön a faluba, aki pénzt hoz, meg enni-innivalót? Hát szárazon akarjátok dicsérni az urat? Azt gondolod, hogy én ezt a majmot azért hordom a hátamon, hogy megválasztassam képviselőnek? Van eszemben! De hát hadd költse a pénzét a bolond: úgyis annyi van az apjának, hogy felveti, mint nagypéntek estén az elásott pénz. Aztán tudod, nekem is csak marad belőle egy kis „psóres”. Az ilyen szegény legénynek, mint magam, tíz-húsz ezer forint is jólesik. De bolond volnék, ha el nem venném. Hahaha.
  • Hehehe! – már ennek a troglodyth is nevetett.
  • Ugye, Palkó, hiszen emlékezel rá, hogy még eddigelé minden választásnál megtette Gezetlen azt a tréfát, hogy engedte az ellenjelöltnek megnyittatni a tanyáját, kitűzetni a zászlóját, eljárt oda meginni a borát, hazahozta a mészárszékből az ingyen vágott húst, táncolt neki, ivott neki a választás napjáig, akkor meg aztán ellene szavazott mind egy lábig, de csak írmagnak se kapott az egy votumot soha. No, nem úgy volt?
  • A biz úgy volt.
  • Hát mit akarsz mostan, új rendet csinálni; mit állod el a bornak az útját, ami a szomjasokat enyhíteni jön? Csak nem hiszed tán, hogy ha behozom hozzátok azt a fancsali feszületet, az egész táborod mind hozzá áll, s pápistává lesz a kedvéért?
  • No már attól nem félek; hehehe! A viaszbábtól nem szoktam félni. Olyan mé-zeskalács huszártól nem ijedek meg.
  • Hát akkor szépen beeresztesz bennünket a faluba.
  • Tudod, nem félek, az ördögtől sem félek. A pénzetektől sem félek. Hozzátok ide! Nem vesztek meg rajta senkit. Hanem tetőled magadtól mégis félek. Te átkozott calefactor vagy! Ha tégedet beszélni hagyunk, befűtesz nekünk, attól félek.
  • Palkó, ugyan legyen eszed! Hisz ismered a programunkat. Lehet azzal valakit Gezetlenben eltántorítani? A „Jerichói Kürt” elveivel meg lehet ingatni valakit Gezetlenben? Meg biz a botot! De olyan bolond sem leszek ám, hogy azt én itt elprédikáljam a piacon, s beveressem a fejemet. Hanem mindössze is annyit fogok mondani, hogy édes atyámfiai, itt hozok nektek hat tulkot.
  • A hetedik a jelölt.
  • No, ne gorombáskodj! Mert hátba váglak itt a táborod közepén! Csókolom a kezét, kedves nagysád, hogy megadta neki a hátbavágást helyettem. Ugyan szedje ráncba kérem, ezt a rakoncátlan kópét! Hát az lesz az egész, hogy itt a csapszék, itt a mészárszék; ahol a zászlónk kitűzve, minden embernek ingyen mérnek a választási szent napig. Adja Isten egészségetekre, szeretett pogártársaim! S azzal „ámen!” Ha pedig valami veszedelmes dolgot találnék mondani, ami ellenetekre volna, hát hiszen ott leszesz te, ott lesz Tarifás rektor uram (már akkorra az is odafurakodott, s a két beszélő közé dugta a veres orrát), majd megcáfoltok rendén. Hát hiszen intelligens emberek előtt beszélünk, akiket nem lehet elbolondítani. Először szóltok ti; kifejtitek programotokat, azután szólunk mi, s végül megint a tietek az utolsó szó. Te! hiszen az valami gyönyörű komédia lesz, mikor ez a német elkezd magyarul beszélni, aki nem tudja az „r”-et kimondani, aztán az orrán át nyekeg, – hogy akarod ettől a mulatságtól megfosztani a publikumot?

A vadpalatinus már nevetett, de Tarifás, a rektor keményen tartotta magát.

  • No, én csak félek az urakat beereszteni a városunkba.
  • Micsoda? – kiálta fel Leon – hát magyarok vagytok ti? Háromszázan vagytok, s féltek egy szál némettől? Még csak közel sem meritek magatokhoz ereszteni?
  • No, hát nem félünk, azért sem félünk! – kiáltott közbe türelme hagyottan Tukmányi nagyasszony, karjára gyűrve a fűzős oldaltáskát. – Jöjjenek elejbénk! Nézzenek a szemünkbe. Halljuk a szép szót. Itt is van ész elég. Nem félünk a nagy uraktól. No hát tessék besétálni.
  • Köszönöm, óh tisztelt honleány, tekintetes asszony! kegyes pártfogását. Bátor leszek további kegyességét magam és társaim számára kikérni.

Az asszonyság aztán megtette érette azt a barátságot, hogy a gyermekeknek megparancsolta, hogy ne merjenek az eltávozó után hajigálni, úgy látszik, ennek a falanxnak ő volt a commendánsa.

A kocsin maradtaknak nagy volt az elbámulásuk, hogy Leont épkézláb visszatérni látták, de még nagyobb lett, mikor elmondta alkudozásai eredményét, hogy nemcsak akadálytalanul bemehetnek Gezetlenbe, sőt a zászlójukat is kitűzhetik a tanya fölé, s azt onnan senki le nem fogja tépni. Sőt mindezek fölött még az is megengedtetik nekik, hogy programjukat a népgyűlés előtt a vásártér közepén elmondják.

  • Ön ezermester! – nyilatkozék Dumka úr.
  • Valami spiritussa van – véleményezé Csajkos uram, megint kibontva a zászló lobogóját.
  • Utoljára mégis csak az lesz a vége, hogy itt agyonvernek bennünket – sóhajtá Alienor.
  • Te pedig legkevésbé sóhajtozzál. Te mondtad, hogy barcsak már ellenséget látnál. Hát itt van.
  • Ellenséget látni! igen, de nem verést kapni.
  • Mais c’est la guerre, monsieur.

A hintó tehát megindult a helység felé. Az ellenfél tábora szépen két oldalra sorakozott előtte, nagyszerű gúnyhahotával fogadva a közbül elhaladókat.

Bezzeg hallott most már Alienor egyebet is, mint hízelkedést! Egy csoport a gúnydalt énekelte rá: „Nincs a németnek…” (bizonyos öltönydarabja), másutt meg a póznára akasztva mutogatták fel az élclapban megjelent torzképét, s egy siheder óriási kulacsot vitt a hintaja előtt, nagy meszelőrúdra tűzve, arra volt írva: „In hoc signo vinces”. S a vexillifer egyre süvöltözé: „Éljen Alienor, zászlónk vezére!” (Ez a rektor ötlete volt.) Mire száz meg száz torok bömbölte rivallva: „Éljen Karakán Absolon!” Egy suhanc belekapaszkodott a jelölt hintaja kocsifogantyújába, úgy szaladt mellette, visítva: éljen Karakán, a túlzó oldalon pedig egy cigányasszony futott vele versenyt, egyik kezében egy visító malaccal, a másikban egy ökörkolomppal. Valahonnan egy bógácsból összeragasztott koszorút dobtak a hintajába. Szép változatosság a tegnapi diadalúthoz.

A Jakab kocsmája előtt volt a megállapodás: azt volt a fehér zászlósok tanyája.

No hiszen, nem fogadták itt Alienort üdvözlő szónoklattal; hanem amint a Jakab meglátta azt a fehér zászlót a bakon, jajt kiáltott ijedtében, s maga felfutott a padlásra, a felesége meg le a pincébe. Csakugyan igaz volt, amit a Száli mondott, Jakab feje be volt kötve, s az ablakai mind beverve. A tanyára betérő urak csak nagy könyörgéssel bírták előcsalni a pincéből az ifjasszonyt, hogy adjon nekik egy kis vizet – megmosdani.

Szívszaggató volt az érdemes hölgy panaszát hallani, kivált midőn az összetört üvegek rémes recsegését elmondta. A rémület ékesenszólását toll nem képes visszaadni. Itt ismét kitűnt az a bizonyos varázserő, melyet Leon gyakorolt a vele érintkező emberekre, s melyről nem tudni, a szemeiben vagy hangának ércében rejlik, vagy delejes fascinatiónak nevezendő-e, de annyi bizonyos, hogy amint az mondta a halálra rémült asszonynak, hogy az eddigi szenvedések ötszáz forinttal kárpótoltatni fognak, s hogy ezentúl Dumka úr számlájára éjjel-nappal mindenkinek, aki érte jön, a székben marhahús és juhhús méretik ingyen, a söntésben pedig idei nyolc krajcáros, amennyi csak el akar fogyni, szintén ingyen: az ideges reszketés egyszerre mintha el lett volna fújva az asszonyság tagjairól, keze nem reszketett, feje nem vacogott többé, a hangja is megjött egyszerre, sőt gyógyulása még a padláson levő férjre is elragadt, annak is csodamódon begyógyultak egyszerre a fején ütött veszedelmes sebek, amint a lépcsőn alásietett e szóra.

– Te Leon, elmehetnél nyavalyatörősöket és betört fejűeket gyógyítani a világba – monda Alienor, ki egy percre elfeledte, hogy maga is a betegek sorába tartozik.

A népség ezalatt felgyülekezett a térre, mely a korcsma előtt volt. A korcsmával szemben a község háza.

Közepén volt a kút: annak a kámváját ez alkalommal befedték egy keresztbe tett pinceajtóval, elmés találékonysággal rögtönözve abból szószéknek való emelvényt. Az ajtó jó vastag volt, a szónoknak nem kellett attól tartani, hogy keresztülesik rajta, s megfürdik a kútban; míg jó volt neki tudni, hogy alatta víz van; ha rosszul beszél, beledobják.

De ki beszélne ilyen helyen rosszul? Beteg ember és képviselőjelölt mind igen szépen szokott beszélni.

A Jakab korcsmájában levő uraságok nemsokára, lelkes éljenzések szűnni nem akaró vihara közepett látták megjelenni ellenjelöltjük személyét, a nép vállain emelt Karakán urat.

Dehogy „urat!” Zseniális gondolat volt tőle egészen parasztnak öltözni, lobogós borjúszárú ingben, meg abban a másik öltönydarabban, ami a németnek nincsen; pitykés mellénye volt, túri süveg a fején, meg tulipános szűr a nyakában. Sohasem mondta volna senki, hogy nem most szalajtották el a Bakonyból a disznókonda mellől.

A lelkes szónoklat is egészen abból a szűrkelméből volt szabva.

„Szeretett testvéreim! Látjátok, hogy én nem vagyok úr. Szegény paraszt vagyok, miként ti is. Szüleim alacsony származásúak voltak: magam is tenyerem törésével keresem hazánk véraztatta földéből verítékkel sózott kenyeremet”.

(– Sohasem volt kártyán kívül más szántóvető eszköz a kezében – jegyzé meg rá Leon, közbevetőleg.)

„De hát miért kell minekünk, tinektek, a népnek, hazánk véráztatta földét verítékünkkel kövérítenünk? Azért, hogy az urakat hízlaljuk, akik bennünket kirabolnak, lenéznek, kicsúfolnak, eladnak, mészárszékre hordanak”.

A többit elnyomta a tetszésnyilvánítas.

Alienort kezdte a hideg lelni. A fogai vacogtak össze.

A szónok azután áttért egyenesen az ide most megérkezett urakra. Azokat ugyan szépen learcképezte. Az egyik: a számtartó, az nem más, mint fáraónak a tiszttartója, aki a szegény néppel téglát vettet, s még polyvást sem ad hozzá, a sarcoló, commassáló, szegény zselléreket telkeikből kibecsülő vén gonosztevő, kinek több a bűne, mint fején a haja szála. (No, nekem kijutott szépen; monda Dumka úr.) A másik, az ifjú óriás, az a Napóleon: no hisz ezt ismerheti Gezetlen, mint hajdani kegyetlen adóegzekváló, újoncbehajtó, tömlöcbe csukató, közmunkára elhajtó istentelen törvényszolgát, ki most ifjú és férfi létére nem szégyenelte eladni magát, beállani rabszolgának, a papok és főurak zsoldjába, tányérnyaló kutyának.

  • Hüh! – szörnyedt fel Alienor.
  • Hahaha – kacagott fel Leon.

A szónok folytatá: „Íme most pedig, hogy gyalázatosságait megkoronázza, még beáll majommutogató komédiásnak, s idehoz közétek egy orángutángot, hogy válasszák meg képviselőnek.” Ekkor aztán következett Alienor.

No, ha tegnap nagyon megcsömörlött a magasztalásoktól, hát ma megkapta mindannak az antidotumát. Borzasztó csodaszörny volt, aminek most leírták, párosulva benne az irtózatos a nevetségessel.

Alienornak most már melege volt: még izzadt is. Sohasem hitte volna, hogy jöhessen egy olyan helyzet, amelyben ilyen dolgokat mondhasson el valaki füle hallatára.

Nem jutott azonban eszébe a harag, hanem a félelem. A hallgatóság fenyegető helyesléskiáltása megrémíté.

  • De hát nincsen itt katonaság, finánc vagy pandúr, aki az ember életét megvé-delmezze? Hisz ez felakasztat itt bennünket sorba.
  • Csigavér! – csitítá Leon. – Fél óra múlva mind megváltozik az, csak hagyd te azt énrám. Vagyok én olyan legény, mint Karakán. Két vége van a botnak.

Miután az ellenfeleit olyan szépen helybenhagyta, áttért Karakán barátunk saját becses személyére, hogy ki ő, és minő alapelvek nyomán szándékozik Gezetlent a paradicsom központjává varázsolni, ha megválasztatik.

„Az adó természetesen leszállíttatik, s azt is csak akkor fizeti az ember, mikor már kiszakad a tarisznyája a sok pénztől, az adóegzekúció neve még a szótárból is kitörültetik.” (Lelkesült éljenzés.)

„A katonáskodás megszüntettetik: minden ember nemzetőr lesz, aki az ellenséget puszta megjelenésével elkergeti.” (Zajos taps, tetszéshangok, különösen a hölgyközönség részéről).

„Dohányt termeszteni szabad lesz mindenkinek, a trafika eltörültetik”. (Általános helyeslés.)

„Az államadósságokra egyszerűen kimondatik, hogy azokat nem fogadjuk el.” (Zajos tetszés.)

(– Mi van még? – szólt alá a szószékről a szónok. Kétfelől ott álltak mellette pártvezérei, Tukmányi és Tarifás, a rektor.)

(– A vasút – súgá neki Tukmányi.)

„Igenis. A potyománd-gezetleni vasút országos kamatbiztosítás melletti létrehozatala első feladatunk legyen.” (Lármás helyeslés.)

(– Nevelésügy – súgá Tarifás uram.)

„Igen. Fő súlyt kell fektetnünk a népnevelésre, különösen az ütenyrendszernek az iskolába behozatalára.” (Erről sokat beszélt neki a rektor, annálfogva nem tudta tisztán, hogy mi az.) „És a felnőttek oktatására.” (Mit felejtettem még el?)

(– Egyházi javak – súgá Tukmányi úr.)

„Igazság! Semmi sem olyan méltányos, mint hogy a papok jószágát vegye el az állam, annak több szüksége van rá. A papok dolgozzanak, ahogy mi dolgozunk. Az apostolok is dolgoztak. Ki vámszedő volt, ki halászott.” (Ez is tetszett nagyon.)

(– No még mi van?)

(– A nemzeti bank.)

„Éppen a nyelvemen volt. Nem kell nekünk német bankó: csináljunk magunk nemzeti bankot; nem kell annak semmi ezüstalap, ha nem fogadja el a külföld, legalább magunknak marad, annál több pénzünk lesz.” (Ezt már csak gyöngén éljenezték meg: ebben az egy kérdésben megszűnik a kedélyesség.)

(– Mi a végszó?)

(– A polgári házasság.)

„Igenis. A polgári házasság. E nélkül hazánk alkotmánya nem tökéletes. E nélkül nincs meg a polgárok közötti tökéletes egyenlőség. A polgári házasság okvetlenül behozandó. (Erre csak sporadice éljeneztek. Bánták is azt!)

Éljenzés nélkül végezni pedig a beszédet öreg hiba volna egy jelölttől. Vette azt észre Karakán, s annálfogva még egyszer rágyújtott arra a lelkesítő témára, hogy minden bajainknak az okozói az urak, ezek nyúztak bennünket századok óta: elkezdve II. Ulászló alatt, amikor Dózsa Györgyöt tüzes vastrónusban sütötte meg Szapolyai János.

Erre aztán megéljenezték a szónokot is, Dózsa Györgyöt is, meg Szapolyai Jánost is.

Végezte. Nagy munka volt. Bele is izzadt erősen. Meg is törlé a homlokát a lobogós ing ujjával, igaz parasztlegény módjára: amiért újra megéljenezték.

(– Mind agyonvernek ma bennünket – szurkolt Alienor, ki mindezt a kocsmaablakból hallgatta és nézte.)

És most következett a szónokok másodika: Tukmányi úr. Ő mászott fel az emelvényre.

Neki nem kellett arra hivatkozni, hogy ő kinek az embere? Látták. Rongyos volt. Azzal bizonyította be a szegény emberek iránti szeretetét.

Hangja rekedt és recsegős volt, s előadása nem kellemetes. Hanem, hogy mára való esze volt több, mint a tisztelt jelöltnek, az bizonyos.

Sietett megmagyarázni az egybegyülteknek, hogy miután meghallottak a jelölt remek programbeszédét, annak buzdító szavait ne akként vegyék ám, mintha már most itt volna az ideje az urakat tettlegesen eldöngetni, mert ennek rossz következései lennének. A képviselőjelöltek és kísérőik személye szent és sérthetetlen, aki azoknak a fejét beveri, a szolgabíróval meg a csendbiztossal jön barátságtalan érintkezésbe, katonaságot küldenek érte, az ellenállókat megszurkálják, s a vezéreket becsukják egypár esztendőre, mert most a zsarnokoké a hatalom. Annálfogva az a lelkes szózat, mit a jelölt úr hallatott, hogy „fennyen villogtassuk ellenségeink feje fölött fegyvereinket”, csak mint bibliai mondás értendő. Csupán alkotmányos fegyvereinkről van szó: szavazatainkról, azokat villogtassuk. Méltó haragunkat pedig temessük keblünkbe, és most hallgassuk ki az ellenpárt szónokait is, igazságunk bevehetetlen várának sáncaira könyökölve, s nagyokat köpve azoknak ostromlóira, kik nem érdemesek arra, hogy botjaink végét beszennyezzük az ő megérintésükkel.

  • Ez derék, okos, becsületes ember – rebegé Alienor könnyebbült szívvel. – Eb-ben van keresztyéni érzés.
  • No, énbennem nem lesz annyi keresztyéni felebaráti szeretet – mondá Leon –, mert én megdögönyöztetem a két kedves barátomat, most mindjárt a saját népe által.
  • Tehát csakugyan ki akarsz hozzájuk menni?
  • Veled együtt.
  • Ilyen úri ruhában? Mikor fel vannak bőszítve a fekete kabát ellen.
  • Ezt le is vetjük. Hoztam magammal más kosztümöt is. Te felveszed a rókava-dász piros frakkot, én meg a francia zuávegyenruhát a múlt jelmezbálról.
  • Csak nem bolondultál meg?
  • Sőt egészen megokosodtam. A fekete kabátot gyűlölik; de az egyenruha imponál nekik. Meg lesznek lepve. Én csak kiosztom a szerepet. Te angol vagy, én francia. A többit bízd rám. Most siess öltözködni. A közönség már türelmetlenkedik. Siess. A színpadon vagy. Nincs hová menekülnöd, mint a súgólyukhoz. A fejed épsége, az életed függ tőle, hogy jól játsszál. Ha most innen elfutunk, utánunk szaladnak, s kékre-zöldre páholnak. Közéjük kell rontanunk merészen, mint egy operettlibretto eszeveszett hőseinek, s azon lennünk, hogy mi veressük meg velük az ő vezéreiket. Tertium non datur, itt más választás nincs.

Alienor ráadta a fejét a veszedelmes komédiára. Nem mert Leonnal ellenkezni. Ez volt egyedüli védelmezője a szavannák indiánjainak wigwámjai között. Csak felvette a veres frakkot, amint látta, hogy Leon egy fütty alatt felrántja a zuáv kantust a veres bugyogóval. Leon még koszperdrül is gondoskodott a számára, s a kiegészítő háromárbocos kalapról, s hogy tökéletes legyen a kosztüm, feltűzött a mellére egy nagy ezüst cotillonrendcsillagot. Aztán maga is felkötötte a kardját. No mármost „all right” – „vogue la galère?”

Künn rettentően halljukozott már a kíváncsian türelmetlen sokaság.

Az idegen, felötlő egyenruhák láttára rögtön a bámuló meglepetés hallgatásába halt el az eddigi zaj, utat nyitottak előttük, s a legközelebb állók még kalapot is emeltek nekik, amíg a kútig eljutottak. Itt Leon felsegíté előbb Alienort, s maga egy erélyes szökéssel melléje ugrott, s rögtön kezdé a megszólítást.

„Felséges nép!”

(Felséges! Nem: „hallják kentek!” nem: „ti barátim!”, hanem „felséges!”)

„Mert ez a cím illeti meg a szuverén népet, kinek színe előtt szabad legyen nehány szót szólanom.”

(– De micsoda maskara ez? – dohogott Tukmányi a szószék mellett.)

„Nem szükség magamat bemutatnom a népnek, ismert engem a nép: tudja mindenki, hogy én vagyok Napóleonnak az öccse.”

Erre kellemetes morgás támadt, hiszen az egész világ úgy ismerte, hogy „Napóleon öcsém”.

(– Még csak nem is lehet megcáfolni! – dörmögött Tukmányi úr).

„Annak a dicső nagy Napóleonnak, aki Solferinónál legyőzte az osztrákot, s akinek köszönhetjük, hogy nem ül többé nyakunkon a cseh zsandár és mindnyájunkat be nem csuktak Olmücbe, Józsefstadtba, hanem szabadon megválaszthatjuk képviselőinket. Éljen a hős francia nemzet! Éljen az én dicső bátyám és druszám, Napóleon!”

Ezt az éljent lehetetlen volt megtagadni.

No, már egy éljent kicsikart a hallgatóságból.

„Ez az én tisztelt barátom pedig, kit ime önöknek bemutatok, a nagy nevű princ Alienor, uralkodó fejedelmi sarj, fia annak a hatalmas Angliának, mely a magyar menekülteket vendégszeretően fogadta. melynek hatalmas hajóhada előtt reszket az egész világ, azon hatalmas Angliának, mely minden elnyomott népnek leghívebb barátja, mely Lengyelországot már felszabadította, s most meg Magyarországot fogja felszabadítani a járom alól.”

(– Te! Ezért meg a kormány akasztat fel – szepegett Alienor.)

(– English spoken, mylord! – dörmögött rá a szakálla közül Leon s folytatá:)

„Igen, a dicső Angliának küldötte ő: az angol hajóhad commodore-i egyenruhájaban, mellén a Victoria regia érdemrendével.”

(– Hisz az vízi virág! – kiálta fel tudákosan Tarifás rektor úr.)

„Az ám, mert ha borvirág volna, akkor ő is az orrán hordaná azt, mint Tarifás uram.”

Tarifás úrnak igaz, hogy nagyon veres orra volt, annálfogva a hallgatóság nagyszerű röhejben tört ki a találó visszavágására a szónoknak.

Már meg is nevettette őket. Ez a második bevett sánc.

(– Mondtam, hogy ne engedjük ezt az embert szóhoz jutni! – dörmögé Tarifás úr.)

„De hát mit keres egy ánglus a magyar országgyűlésen, azt kérdi tőlem a felséges nép? Megfelelek rá. Nagyon helyesen mondá az előttem szólott igen tisztelt képviselőjelölt, kinek tehetségei és hazafiúsága előtt én mindenkor meghajlom, hogy az adófizetést végképpen meg kell szüntetni. Én is egy véleményen vagyok vele. De nem mondta el az én nagyon tisztelt barátom, hogy mi módon hiszi megszüntethetőnek az adófizetést hazánkban: pedig ez a nyele a dolognak. No majd megmondja ez az ánglus. Mert tudd meg, óh én népem, hogy mikor dicső nagybátyámat, azt az első Napóleont, a többi potentátok leverték 1815-ben, akkor nagyszerű hadikárpótlást csikartak ki tőle, amelyből Magyarországra is jutott nyolcszáz millió. Ezt a pénzt azonban, ahelyett, hogy akkor kiosztották volna a nép között, ahogy illett, inkább megtartották, és betették az angol bankba. Ez most is ott van. Ez az ország pénze. Ez azóta kamataival együtt felmegy kétezermillióra. Ezt a kétezermilliót kipörölni az angol bankból és nekünk juttatni, leend feladata az általam bemutatott képviselőjelöltnek.”

(– Hüh, hisz ez felségsértés, amit te itt beszélsz. Én elszaladok innen – monda Alienor.)

(– Nye krics, ha angol vagy – dörmögött rá mérgesen Leon, el pedig nem szaladhatott, mert fogta a karját.)

Ez a felvilágosítás pedig rendkívül tetszett a hallgatóságnak. Lám, ezt Karakán úr vagy nem tudta, vagy elhallgatta előttük.

„S ha azt megkaphatjuk, nem hogy mi fizetnénk az államnak, hanem az állam fizet nekünk. Mert legelőször is hadsereget nem fogunk tartani. Ebben én is egyetértek tisztelt barátommal, Karakán úrral. De semmiképpen nem helyeselhetem azt a módszert, amit ő nekünk ahelyett ajánl. A nemzetőrség! Nem kell a nekünk! Itt van Czuppan uram, itt van Dézsás uram; akik negyvennyolcban nemzetőr hadnagyok voltak, tudják jól, mit tesz nemzetőrnek lenni. Familiás embernek házát, tűzhelyét elhagyni. Kenyéren, vízen Nagybányáig gyalogolni, szűr nélkül, kalap nélkül hazaérkezni, itthon a feleségnek hűlt helyét találni. Nem hiszem, hogy még egyszer kedvük legyen a ,bőrseregbe’ beállani.”

(„De nem bizony! De kell biz a kányának!” – kiáltozának minden oldalról a hallgatóság öregebb férfiai.)

A nemzetőrség tehát forma szerint megbukott.

„A mi jelöltünk azonban majd megtanítja az országgyűlést arra, hogyan lehet mind a katonáskodást megszüntetni, mind a nemzetőrséget fel nem állítani. Ezt úgy híják, hogy ,garancia’. Ha Franciaország meg tudja védelmezni Algírt, pedig az pogány nép, Anglia pedig Kelet-Indiát, aki csupa cigány: ketten együttvéve hogy ne védelmezhetnék Magyarországot is, s akkor nekünk nem kell magunknak fáradni vele; ami igazság is: mi háromszáz esztendeig védtük egész Európát, most védjen bennünket Európa. Mi majd csak nézzük.”

Ez igen érthető és természetes megoldása volt a védelmi rendszernek.

„Ami az államadósságok kérdését illeti, arra nézve a tisztelt előttem szólott barátom nézetei ellen semmi kifogásom nincsen, csupán azt szeretném hozzátétetni, hogy mindenekelőtte kimondanók, hogy az államadósságokat nem kell fizetni: fölöttébb szükséges volna, hogy az állam minden egyes polgárának a magánadósságát vállalná el magára, s abból is lenne államadósság. Így legalább addig is, amíg azok eltörültetnének, nemcsak mi szegény adósok nem fizetnők a keserves uzsorát az adósságainktól, hanem a cudar hitelezők maguk is fizetnék a saját követeléseikért járó kamatokat.”

Ez meg már oly világos pénzügyi projectum volt, hogy azt lehetetlen egy hallásra meg nem érteni akárkinek, hangzottak is sűrűn a fölkiáltások: „De jól beszél! Nagyon jól beszél! Halljuk, halljuk!”

(– Te Leon! Ne bolondítsd a népet ily infámis módon! – zsörtölt rá fel a vadpalatinus.)

(– Ha ilyen százmázsás bolondságok alatt le nem szakad ez az ajtó, amin állunk, hát akkor sokat megbír – mormogá Alienor.)

„Halljuk! halljuk!”

„Amit a dohánytermesztésről mondott a nagyon tisztelt előttem szóló: azt az eszmét sem találom egészen tökéletesnek. Mert hogy mi szabadon termeszthessünk dohányt, az nagyon helyes kívánság, hanem, hogy minden ember termeszthessen dohányt, az már csak istentelenség volna. Hát akkor ki veszi meg a mi dohányunkat, amit magunk el nem pipálunk? A mi jelöltünk oly törvényjavaslatot fog behozni a képviselőházban, mely szerint dohányt csak a kisbirtokosnak szabad termeszteni, a nagybirtokos vessen zabot, abból is megél. A kormány pedig ezentúl is vegye meg a dohányt. Tehát legyen szabad dohány, ne legyen finánc, de maradjon meg a trafika.”

Rémséges éljenkiáltás fogadta ezt a törvényjavaslatot.

(– No bizony még elbolondítja a népet a kezünkről – aggodalmaskodék Tukmányi úr. – Elég már a pletykából, Napóleon!)

„Mi van még? – szólt hozzá fordulva Leon. – Úgy! A potyománd-gezetleni vasút. Hát hiszen, felséges polgártársaim, ha csak vasút kell, az olyan könnyű dolog, hogy azt minden képviselő rázhat ki a kabátja ujjából a maga választóinak. De az a kérdés, hogy kell-e nekik? Hát mi haszna van a népnek a vasútból? Az, hogy a búzának az ára felmegy, s a szegény nép drágábban veszi, a talián napszámosokat behozzák, s azoktól az itthoni munkás nem jut keresethez. (Igaz a!) Százötven derék becsületes polgártárs van Gezetlenben, aki azzal tartja a családját, hogy fuvarba jár; amint ide vasút jön, agyoncsaphatja a lovát, s beállhat vasúti bakternek: vége a keresetének. De legfőbb az, hogy ki nem tudná, mikor tavaszszal megáradnak az erek, ha azoknak a lefolyását egy hosszú vasúti töltéssel elzárják, minden kertészgazda ki lesz öntve a házából, mint az ürge. Hát azért kell Gezetlennek a vasút, hogy békát termesszünk a káposztáskertjeinkben.”

(– Nem kell! Nem kell! Vesszen meg a vasútja! Igazsága van neki! – hangzott fel a tömeg közül.)

(– Te asszony, ördög bújjék a sarkadba – nyájaskodék Tukmányi úr gyöngéd élete párjával –, minek szóltál amellett, hogy ezt ide beeresszük? Tudtam én, hogy ez nagyobb akasztófáravaló, mint mi vagyunk. Kilicitál bennünket a helyünkből. Már most eredj, tedd jóvá a dolgot. Eredj, csinálj valamit a kölykekkel.)

Az a valami abból állott, hogy a gyöngéd élettárs felbiztatott egy csoport vásott iskolakerülő suhancot, hogy csináljanak sárból galacsinokat, hozzávaló anyag van az árokszélen elég: jó, szikkadó fekete agyag, azzal aztán, mikor legjobban beszél a szónok, teremtsenek oda a füle közé.

Leon azalatt folytatá a hátralevő témát:

„Helyeslem nagyon, hogy a papok jószágai elvétessenek, de ne az állam által, ahogy tisztelt előttem szólott kifejezé, hanem miáltalunk, nekünk több szükségünk van arra.”

(– Hisz ezért meg excommunicálnak bennünket! – hüledezék Alienor.)

Igyekeztek itt-amott Leonnak közbekiabálni az ellenpárt kortesvezérei, kik vették észre a romboló hatást, amit beszéde költött, de nem bírtak vele, olyan hangja volt, mint a jerichói kürtnek: dűlt előtte a fal.

Még csak a bankkérdést igyekezett megoldani: felvilágosítva a tisztelt előtte szólottnak azt a tévedését, mintha a magyar nemzeti banknak nem kellene ezüstalap, de nagyon is kell, sőt inkább az kell, de hát mire való a kvóta? Ha az osztrák adósságnak harmincas kvótáját hátunkra nyomták, akkor az osztrák bank ezüstjének harmincas kvótája is minket illet, úgyis a mi bányáinkból került az ki. Ez ismét igen érthető és elfogadható propozíció.

(– Te, hisz ez meg éppen kommunizmus! – szörnyűlködék Alienor.)

Eközben vette észre Leon azt a szép törekvést, hogy a kis polgártársak hogy furakodnak a kút közelébe, nyomogatva a markaik közé gömbölyű sárgombócokat, s sejtette a stratagémát. Várt, míg egészen közel jönnek, akkor rátért a nevelésügyre.

„De tisztelt, felséges polgártársaim; merőben kénytelen vagyok ellentmondani egyben a tisztelt előttem szólónak, s ez az, hogy ő a népiskolákba be akarja hozatni az ütenyrendszert. Tehát üttetni, botoztatni akarja a mi gyermekeinket? Ezt a gyönyörű sarjadékot, melyre örömmel tekintünk, e kedves magzatokat, a haza reményeit ismét mogyorófával, virgáccsal akarja, mint a barmot, üttetni. Mit? Hogy nem igaz? Hát nem világosan kimondá-e az ütenyrendszer behozatalának szükségét a népiskolába? Óh, ti ártatlan, vidám gyermekek, hát azért ujjongtok-e ti e mai napon oly örvendezve, hogy ezentúl mindennap tizenkettőig vágjon benneteket a rektor? Ez a ti nyereségtek a követválasztásból? Hej, te Pista, Marci, Gyurka! tapogathatod a helyét előre is.”

A gyerekhad felzendült!

Karakán sem vette tréfára a dolgot.

  • Tiltakozom szavaim elferdítése ellen! – rikácsolá, fel akarván kapaszkodni har-madiknak a két szónokhoz az emelvényre, de abban a percben Pista, Marci, Gyurka úgy teremtették nyakon, pofon az agyaglövegekkel, hogy egyszerre látast-hallást vesztett, s visszaesett a párkányról.
  • Nesze üteny! – sivalkodék a fiatal „krethi és plethi.” A rektornak is jutott belőle vagy kettő, sőt Tukmányiné asszonynak is letrafálta egy löveg a fejéről a piros rózsát.

Leon úgy tett, mintha nem is tudná, mi történik oda alant, biztos volt már róla, hogy őtet meg nem dobják.

„Nagyon sajnálom – folytatá a szónoklatot –, hogy az érdemes ellenjelölt urat kénytelen vagyok nézeteiben megtámadni, mert én a legnagyobb tisztelői közé tartozom, s teljesen meghajlom előtte, nem tekintve azt, hogy ő csak egy zsidógyerek.”

Ez volt a legnagyobb petárda.

Azt mondani az ellenjelöltről, hogy zsidó! Ez kegyetlenkedés.

Lám, Karakán olyan emberséges volt, hogy az ellenjelöltről nem mondott mást, csak azt, hogy az német, sehonnai, tolvaj, majom és szamár, s ezek elég irgalmatlanok a végsőre vetemedni, s azt fogni rá, hogy ő „zsidó”!

Mármost, hogy cáfolja azt meg?

Az ellenfél pedig felülkerült.

„Igenis, az! hát mi tagadni való van rajta? A zsidók is derék emberek. Ismertem az apját is, becsületes pipakupakoló volt Gyertyámosban, a Jakab szomszéd is mindjárt ráismert, amint meglátta.” (No, a szegény Jakab erre a mondásra rögtön elbújt egy üres kád alá, hogy meg ne kapják.)

– Nem igaz! Hazugság! Gyalázatos, szemtelen hazugság! Le vele! – kiáltozának Karakán főemberei.

(– No, most már végünk van! – sóhajta fel Alienor.)

„Hazugság? – rivallt éles hangon Leon. – No, hát majd én bebizonyítom, hogy ő zsidó. Én bebizonyítom a saját beszédéből.”

„Hát nem hallotta-e az egész közönség, hogy mit mondott utoljára? A polgári házasság okvetlenül behozandó. Hát mit tesz ez? Azt, hogy aki már megunta a feleségét, odamehet a jegyzőhez, leteszi az öt forintot, s az rögtön elválasztja tőle, s akkor aztán másik öt forintért összeesketi valami szép zsidólánnyal: a kapufélfa lesz az oltár. Ez az a polgári házasság.”

Meggondolandó, hogy a hallgatóság vegyítve volt feles számú asszonyokkal, minden korosztályból.

„Ezt éljenezték meg az urak őkegyelmeik olyan nagy lelkesedéssel! – folytatá Leon. – Jó volna ugye a maga öregét oly könnyűszerrel kifiruncvancigolni kinekkinek a házból, aztán új menyecskét hozni haza? Bezzeg Tukmányi uram is ugyancsak tapsolt két első lábával a polgári házasságnak. Tetszenék ugye a hűséges, jámbor hitestárs helyében a vadaskerti csapláros Rákhelét a házhoz állítani a polgári házasság útján?”

Tukmányi úr e nem várt orvtámadás ellen gyors és erélyes védelemre készült, de nem volt ideje rá: mert a hűséges hitvestárs ott volt a háta mögött, s az amint Leon eltalálta azt a kulcsot, mellyel szívéhez lehetett férni: se kérdett, se hallott többet, hanem marokra fogta a tökmagos ridikült, s olyat húzott vele Tukmányi úr fejére, hogy az a nyelvébe harapott tőle, s aztán nemcsak egyet, hanem igen sokat azzal a ridiküllel, az pedig nehéz volt mindenféle cókmóktól, és a zenéhez a recitativót is hangoztatá.

– Hah, te vén akasztófáravaló! Hát Rákhel kell neked! Polgári házasság kell neked! Nesze Rákhel! Nesze polgári házasság! (Az pedig mind egy-egy ütés volt a fejére, a hátára.)

S a jó példa nem maradt követetlen. Egy féltékeny asszony százat csinál. Ez a nyavalya a legragályosabb a világon. A sok ifjú és vén menyecske rohant a hallgatóság közé, kiszemelni a maga életpárját, mintha félne, hogy már viszik is polgárházasodni, s húzta-vonta ki onnan, ha megtalálta. És amíg a bőszült zűrzavarban Alienor utolsó óráját hitte már elérkezettnek, addig Leon pokoli gyönyörűségét találta benne, hogy még olajat töltögessen a tűzre, s a dühbe jött asszonyokat még név szerint is heccelje az uraikra.

„Ugye, Siskáné asszonyom, ugye, Bendekné asszonyom nem kell már a parasztházasság, polgári házasság lesz már eztán! Majd lesz itt farsang egész esztendőn át!”

Azok aztán mentek a jussukat keresni tíz körömmel.

De senki sem járt olyan gonoszul, mint maga a legelöl szólott nagyon tisztelt képviselőjelölt, aki a hercehurcából kifelé menekülvén, éppen egy csoport hajlott korú matróna keze közé került. E haragos amazonok bosszúálló tenyerei közül csupán tulipános szűrének hátrahagyásával bírt a bíróház ajtaján bemenekülni, még ott is üldöztetvén a jogaikra féltékeny legitim házastársak felzúdult cohorsai által.

Leon diadala ezúttal tökéletes volt. Ellenfelét sikerült nemcsak kiverni a sakktábláról egészen, de meg is veretni saját emberei, s mi még rosszabb, saját asszonyai által.

S hogy győzelmét, jó hadvezérként, még teljesen fel is használja: amint a helyzetnek kizárólagos ura maradt, ismét felhangoztatá az emberzajt túlkiáltó hangját.

„Felséges nép! Halljad tovább beszédemet.”

Olyan nagy volt már varázshatalma a sokaság felett, hogy csend lett szavaira: abbahagyták a veszekedést szépen.

„Én elmondanám mondandóimat, s hálát rebegek érte a felséges népnek, hogy azt kihallgatni kegyeskedett. Most azonban, uraim és úrnőim, hallgassák meg azon szavakat, melyeket tisztelt jelöltünk fog önök előtt elmondani.” Most rettent csak meg Alienor.

(– Csak nem bomlottál meg, hogy velem is akarj beszéltetni?)

„Őhercegsége angolul fog szónokolni, melyet kegyes engedelmükkel én bátorkodandom zengzetes hazai nyelvünkön tolmácsolni.”

(– Eredj a gutába! Nem tudok én semmit angolul könyv nélkül egyebet, mint Hamlet monológját Shakespeare-ből.)

(– No hát elmondod azt, de csak hamar, itt nem lehet sokat teketóriázni.)

S Alienornak nem volt más menekülése, mint előállani, nekiköszörülni a torkát, s elmondani a gezetleni kút tetején azt a szép philosophi beszédet „Hamlet”-ből: „To be, or not to be, that is the question”.

Nem sült bele. Elmondta végig, a hallgatóság áhítatos figyelme mellett.

Akkor aztan előállt Leon, és megmagyarázta a beszéd tartalmát, melyet a Shakespeare-commentatorok mind e mai napig hasztalan törekedtek tökéletesen felfogni.

„Uraim és úrhölgyeim. Az elmondott szavakban dicső jelöltünk szentül megfogadta azt, hogy mindazon programtételeket, melyeket én szerencsés voltam önök előtt bemutathatni, az utolsó betűig beváltani kötelességének tartandja. A három nyári hónapot, mikor nincsen országgyűlés, mindig Gezetlenben fogja tölteni, s akkor mindenkit szívesen lát úri asztalánál. Vesztegetni a mi jelöltünk nem kíván, ez nem is szép, s Angliában nem is szokás, de ha valakinek valami titkos kívánsága volna a mi úri barátaink közül, azt Dumka úrnak elmondhatja, aki két szóból is ért, olyan ember. A mi jelöltünk maga is nagy gazda, ő küldeni fog választóinak olyan egyiptomi múmiabúzát, ami százhatvan magot ad, olyan jersey-i káposztamagot, aminek a feje egy lépés, olyan yorkshire-i emsét, aki hat mázsára meghízik, s olyan aargaui tehenet, aki negyven icce tejet ád, a hölgyeknek pedig olyan brahmaputra tyúkokat, amiknek strucctolluk van, mindennap kétszer tojnak, s kakasuk sem kukorikol, hanem énekel: hogy megemlegessék róla. A reményteljes fiatalságnak pedig, míg csak a mandátum le nem telik, kijár minden napra Ábrahám boltjában a medvecukor”.

(Ez mind benne van Hamlet monológjában.)

„Egyébiránt áldást, békességet kíván mind közönségesen, s élete legfelejthetetlenebb napjai közé fogja számítani ezt a mai szent csütörtököt.”

Az általános éljenzés elnyelte a többit, a két ifjú hőst vállaikra emelték a férfiak, s úgy vitték a fehér zászlós tanyáig vissza.

  • No, te Leon – monda Alienor –, ha minket ezért a sok veszett bolondért, amit te itt most elmondtál, rögtön perbe nem fog, s be nem csukat az államügyész, akkor ugyan hiába eszi a kormány kenyerét.
  • Sose búsulj. Azért, amit a képviselőjelölt és kortesei beszélnek a piacon, épp oly kevéssé szokták perbe fogni, mint Macbeth személyesítőjét, amiért Duncan királyt megölte.
  • No de mármost iramodjunk innen, ahogy csak a lovaink visznek!
  • De gutát iramodunk! Most jön még a feladat gyakorlati része. Ha elfoglaltuk a csatatért, az után kell néznünk, hogy hadizsákmányt is ejtsünk.
  • Hadizsákmányt?
  • Igen bizony. Szavazatokat kell gyűjtenünk most hevenyében, amíg melegek az embereink, azért jöttünk ide, nem pedig a te angol szavalatodat meghallgatni, amit a concert spirituelben is hallottam én már tőled. Aztán meg ember az ember. Én legalább annak érzem magamat. Nem tudom, te mi véleményen vagy. Én megéheztem. Most harangozzák éppen a delet. S a legközelebbi falu félnapi járásra van. Én odáig ki nem állom. – Hát majd ád valami ebédet Jakab.
  • No nézd! Ez bizony azt hiszi, hogy én neki kortese vagyok, s Jakabbal akar megtraktáltatni. Kell ez nekem! Menjen csak Csajkos uram Nagy János uramhoz: ismeri ugye, bíróviselt ember, jelentse be az asszonynál, hogy odamegyünk hozzájuk ebédre: négyen leszünk. Mi meg addig vessük le ezt a jelmezt, öltözzünk vissza tisztességes embereknek; mert Nagy János uram nem szereti a tréfát.
  • Hát ez nem látott így bennünket?
  • Dehogy jön olyan ember, mint Nagy János uram, ilyen helyre!

NAGY JÁNOS

  • Hát az a Nagy János megint miféle Isten teremtése?
  • Ez, barátom, egy közönséges parasztember, akinek van húsz, jó években har-mincezer forint évi jövedelme, s ki amellett télen-nyáron maga lát a gazdasága után, sehova nem megy, ahova nem kénytelen, s nem beszél, amíg nem kérdezik; de ha aztán menni kell valahova, onnan el nem marad, s amit kérdeznek tőle, arra megfelel.
  • Úgy látszik, hogy az nem tartozik a mulatságos zsánerek közé.
  • Éppen nem. Hozzá csak azért viszlek, hogy ott kipihend magad. Kapsz nála igen jó ebédet. Ne félj semmit a tegnapi vitriolban főtt csörgőkígyóhústól: jó konyhát tart. Még tószttal sem kell lefizetni az ebéd árát. Ebéd után pedig minden szégyenkedés nélkül lefekhetel. Ne félj addig, amíg ti hárman, Dumka úrral és Csajkos polgártárssal, ki ide, ki amoda el nem feküsztök, akár szavát se halld. Énelőttem néha-néha megszólal, ha jó kedvében találom.
  • Furcsa bagoly!

A hetes jött is már Nagy Jánoséktól, hogy szívesen látják az uraságokat: tessék odaköltözni kocsistól, lovastól, poggyászostól. – Tehát nem a kutyák isszák meg a vérünket?

Nagy János egyedül lakott tágas kőházában a feleségével. Harmadik asszony volt már, és három-négy esztendős kisgyerekek játszottak a folyosón. Ezek a legkisebbek, vannak nagyobbak is. Maga életerős hatvanas férfi, felesége szelíd, kellemes modorú, csinos menyecske, élete javában.

Nagy János uram nemigen nyújtogatta a más keze után a magáét szorongatás végett, hanem aki meg akarta az övét fogni, azt visszaszorította.

Lakásában otthonias kényelem volt, minden paraszt pompa nélkül. Semmi sem volt kirakva tüntető szemlére: se cicoma, se könyv. Nem szokott ő se azzal dicsekedni, amije van, se azzal, amit tud.

A vendégeket olyan traktára várták, hogy leülhetett mellé a kínai császár! S ez az első vendégség volt útközben, ahol a tisztelt jelölt a szíves házigazdának semmivel sem fizette meg az ebéd árát.

(Az etelvárit sem véve ki: ott fejedelmi koronája volt a díj.) És talált Alienor valamit, amit, ha meg tudott volna érteni, emlékezete igazgyöngyei közé foglalta volna: igaz szeretetet.

A ház asszonya úgy fogadta őt, mintha édes gyermeke lett volna. Az anyja nem kényeztette jobban: pedig az már ugyancsak elkényeztette. Felhordott elé mindent, amiről gondolta, hogy ízleni fog neki, s olyan mézédesen tudott kínálkozni mellé, hogy a kínálás maga fűszerezte az étkeket. Aztán olyan szívesen el tudott sopánkodni a princ által kiállott nagy veszedelmeken. Micsoda nagy porban kellett utaznia, milyen rekkenő melegben! Hogy le is fordult a töltésről a hintóval, de a jó

Isten őrizte drága életét, áldassék érte szent neve! Hát még ezek közé a gyilkosok közé bejönni! Milyen gonosz nép! Óh, hogy merte kockáztatni kedves szép fejét: ha ezt szülői tudnák!

S annál a szónál könny ragyogott a szemében. Drágagyöngy.

De Alienornak nem volt szíve hozzá, hogy az ilyen drágagyöngy értékét meg tudja becsülni. Látta ő ezt a könnyet tulajdon édesanyja szemében is ragyogni. Ott sem értette meg, hogy mi az. Önző volt, amióta csak eszmélt.

  • No de legyőztük az ellenségeinket! – mondá, a házigazda szemébe tekintve.

Nagy János nem felelt, csak a fejét ingatta csendesen, ez azt jelenté, hogy „nem”. Le is sütötte a szemeit tányérjára: ő szégyenlette magát a kérdező helyett.

  • Ön nem volt ott a népgyűlésen? – folytatá Alienor. (Olyankor bátor volt, mikor magánál félénkebb emberre talált, s Nagy Jánost annak nézte.) – De hallgattam azt egy házból.
  • S mért nem jött ki a nép közé?
  • Nem nekem való hely az.
  • Ön úgy látszik, hogy arisztokrata.

Nagy János nem felelt, csak a vállát vonogatta.

Alienor azt hitte, hogy nem értette meg az idegen szót.

  • Hogy ön: gazdag ember?
  • Igen, az vagyok: van hat fiam és három vőm, s mind a maga emberségéből keresi a kenyerét.
  • Nem úgy értettem, hanem hogy büszke ember?
  • Felfogtam a szót, kegyelmes princ. Nem vagyok büszke, csak válogatós. Mint maga a törvény, mely cenzust szab meg, s aszerint nevezi az embereket egyeseknek és nulláknak, ahogy azon felül vagy azon alul esnek: csakhogy az én cenzusom más, mint amilyet a törvény állít fel.
  • S milyen az az ön cenzusa?
  • Minthogy parancsolt velem a kegyelmes princ, tehát megmondom. Annak a gyülekezetnek, mely előtt kegyelmességtek szónokoltak, fele asszony- és gyereknép volt, tehát szavazat nélküli szájak. A másik felének fele összecsődített napszámosnép, szolgalegények, az adóalapot eltagadott kontár mesteremberek, állandó lakhely nélküli fuvarosok, cigányok: tehát nem választóképes egyének. A megmaradt rész, mely valóban szavazattal bír, állt azokból a kertészekből, zsellérekből, kik egy viskóval bírnak, melyben két lakrész van, amit az adókivetők elől nem lehet eltagadni, s annálfogva emberszámba mennek a szavazás alkalmával, s akiket mi, ahogy tetszett mondani, „arisztokraták”, egyszerűen „gányók”-nak és „duhaj”-oknak szoktunk nevezni, és igaz, hogy a társaságukba nem kívánkozunk. Azon a népgyűlésen nem láttak kegyelmességtek egyetlenegy telkes gazdát sem. De azért itt nincs arisztokrácia, mert ez azt jelenti, hogy a „jók uralkodása”. Itt a duhajok uralkodnak. Választások alkalmával az ő akaratuk teljesül, ők jelölnek, s nekünk nincs mit tennünk, mint vagy arra szavaznunk, vagy itthon maradnunk. Mert sem a fejét, sem az ablakát senki közülünk beveretni nem akarja, sem attól nem akar reszketni egész éven át, hogy a pajtáját felgyújtják, a lova füleit levagdalják, a vetését lelegeltetik, az újságba kiíratják a nevét s legyalázzak, hát inkább félrehúzza magát, és hagyja őket ilyenkor uralkodni. Ez nem büszkeség, ez csak őrizkedés. Ez a duhaj nép az én rétemen legelteti a marháját, az én szénámon telelteti ki a lovat, az én szőlőmet szedi meg, s azt hordja be a hetivásárba; ha fuvarba fogadom, megdézsmálja a gabonámat; ha munkaidő van, olyan napszámot követel, mint egy kiküldött hivatalnok, ha munkát nem ad neki más, maga nem keres, hanem éjjeli munka után lát; ha pénze van, azt mentül előbb megiszsza, ha nincs, hét rétbe gyűri a gyomrát, s inkább koplal, mint hogy kosarat fonna, vagy töltést csinálna napszámban. Ezekkel nemhogy magamfajta ember keverednék egy társaságba, de még a béreseim is kizárnák maguk közül azt, amelyik olyan korcsmába belépne, ahol a duhajok isznak. És énnekem nem fér össze a természetemmel, hogy akikkel egész esztendőn át éreztettem, hogy tőlük őrizkedem, a választások alatt odamenjek közéjök, velük együtt inni, csókolózni, ölelkezni. S ami a legfőbb: hallgatni azt, amit ők beszélnek. Hogy én hallgassam azt, mikor nekem a duhaj elkezd hazafiúi erényekről beszélni! ő, a duhaj! aki az adófizetést csak a nemteljesítésből ismeri, s a katonáskodás elől vagy megszökik, vagy nyomoréknak teszi magát, lúdtalpúvá neveli a gyermekeit, hogy be ne váljanak! és nekem! ki minden negyedben ott vagyok az adóhivatalban tartozásomat leróni, s soha az államot egy font csempészett dohánnyal meg nem csaltam, aki magam a szabadságharc alatt az utolsó fegyverletételig harcoltam a hazáért, mind a hat fiammal sorba leszolgáltattam a katonáskodást, akinek a hozzájárulását megtalálják minden adakozásnál, ahol emberiség, közmívelődés, nemzeti intézet követeli az önkénytes áldozatot! Ez az én cenzusom, kegyelmes princ. Aki ezen felül esik, az az egyes, aki alul esik, az a nulla. S mármost aztán menjek én oda közéjük, s nézzem el és hallgassam el, hogy nekem ott álljon fel az asztalra egy Tukmányi, s beszéljen előttem nemzetgazdaságról, az ország felvirágoztatásáról! ő! akinek kidűl a háza oldala; nekem! aki a magam keze keresményéből építettem fel az új iskolaházat. Vagy hogy elém álljon a részeges rektor, akit tegnap hordtam le keményül mint egyházgondnok, amiért a gyermekeknek az algebrát és a hazai történetet hitványul tanítja, s ma meg engemet tanítson ugyanaz legmagasabb pénzügyi tervezetekre s Európa nagy történelmére, s végül mind a ketten toljanak fel elém egy követjelöltet, mint Karakán, s az mondjon nekem egy programot, józan, ép öt érzékkel bíró, írni-olvasni tudó embernek: ő! akinek az Úristen csak egyet felejtett el megadni a tökéletességei kiegészítéseül egy pár címeres nagy szarvat.

Általános hahota tört ki, miközben Alienor azt mondá Leonnak:

  • Egy „drôle de corps” ez a mi gazdánk.

Ő nem talált benne mást, csak fontosságot, hogy ezek a parasztok egymás között éppen olyan kínai falat tartanak, mint a nagyságos, méltóságos, kegyelmes és fenséges urak odafönn: holott egyforma sáros csizmájú fickó valamennyi.

  • De aztán a mi beszédünkkel meg volt ön elégedve, Nagy János uram? – szólt, bátorságot véve mókázni a házigazdával, aki elárulta magáról, hogy vele mindent szabad elkövetni.
  • Tökéletesen. Amit princséged szavalt, azt ugyan nem értettem, mert angolul nem tudok: de annyit kivettem belőle, mert skandálva mondta el, hogy jámbusokban volt írva: tehát vers volt.
  • Ah! Észrevette, hogy skandáltam? No de Napóleon beszéde csak jó volt?
  • Nagyon jó volt. Egészen hozzáillett a közönségéhez. Én megértettem azt. Aki maga félbolond akar lenni, abból egész bolondot csinálni virtus. Arra az „adjon Isten”-re, amit Karakán mondott, jobb „fogadj Isten”-nel nem lehetett volna válaszolni. De énnekem az arcom égett volna ki a szégyentől, ha engemet látott volna valaki, amikor azt a beszédet hallgattam. Egyik vőm házából hallgattam azt, a leeresztett ablakfüggönyök mögül. Oda sem a kíváncsiság vitt, hanem valami más. Nem szeretem a gyalázatoskodást. Megmondtam Tukmányinak a népgyűlés kezdete előtt: „Hallja az úr: feleljen érte, hogy minden szép rendben menjen végbe, és az ellenjelöltnek és kísérőinek valami goromba tettel megbántásuk ne történjék, mert itt leszek én, meg a hat fiam és három vőm”. – No én nem vagyok valami termetes ember (csak hat láb magas volt, egyrőfnyi széles vállakkal), hanem a fiaimat tetszenék látni. – „Aztán ha valami tettlegességet találnának kezdeni az ellenjelölttel a duhajok, akarom mondani, a tisztelt polgártársak, ami a községnek szégyenére válnék, hát akkor előjövünk ám mind a tízen a petrencerudakkal, aztán öt perc múlva nem lesz ám egy csepp népgyűlés se a vásártéren.” – Mondok.
  • Az Isten áldja meg érte – mondá Leon.
  • Én csak a község becsületét őrzöm; úgyis elég rossz hírben állunk. Nem kívánok én a követjelöltektől semmit, csak azt, hogy hozzanak olyan jó törvényeket, amik mellett az ország boldogulhat. Azért szégyenlek odamenni, ahol szónokolnak, mert úgy beszélnek hozzánk, mintha éhenhalók volnánk, s ők ráznák le a mannát az égből, s olyan ostobák volnánk, akik mindent elhisznek. Mikor idejönnek, össze-vissza csókolnak, ölelnek, kedves János bácsinak neveznek, s amint a választási oklevelet megkapták, s betették a sarkukkal maguk után az ajtót, soha többet felénk se jönnek, s ha mi megyünk fel hozzájuk, ránk sem ismernek. De hagyján! a magunk apró bajai! De hát azok a szép programok, amikben országos nagy dolgok vannak ígérve. Nem mondom, hogy azokat teljesítenék, de csak legalább ne olvasnók a neveiket szavazások alkalmával a távollevők között. Ez unalmas beszéd alatt legalább hatot ásított Alienor, minden tartózkodás nélkül.
  • Jobbat mondok én – szólt bele a háziasszony. – A mi kedves vendégeink el vannak törődve. A múlt éjjel bizonyosan nem is aludtak. Engedjük őket lefeküdni és kipihenni magukat. Tudom én, hogy szeretik az urak a délutáni álmot. Parasztember is szereti, hát még aki ezt a törődést nem szokta.

Ezért az indítványért még Alienor is hálás köszönetét nyilvánította a háziasszonynak, őszintén megvallva, hogy ő minden porcikáját úgy érzi, mintha másoktól kapta volna kölcsön, s azok most mind visszakérnék.

  • Bizonyosan meg is csömörlött a lelkem drága princ attól a sok zsíros ételektől. No, ez ellen meg éppen jó lesz egy kis megkenés.

Alienor soha hírét sem hallotta e falusi profilaktikus gyógymódnak, s azt hitte, mikor ágyba fektették szépen levetkőztetve, s aztán a berendelt béresné elkezdte a hátat izmos tenyereivel megdömöckölni, a karját, csuklóit megropogtatni, hogy szétmegy minden csontja ízeiből, a kenő asszony azonban nagy műértelemmel kidagasztotta a hátából a csömört, s utána úgy elaludt a princ, mint egy ürge.

Dumka urat is lehúzta a feje a kanapéra, s rögtön elkezdett a színhelyén horkolni, míg Csajkos uram kiment a méhesbe átadni a testét a délesti nyugalomnak. Csak Leon maradt ott Nagy János urammal az asztalnál, melyről mindent eltakarítottak, csak a borosüvegeket és a poharakat hagyták ottan. A két férfi még kvaterkázott tovább, és hallgatta a másik kettő horkolását.

  • Biz úgy van az, kedves János bátyám – kezdé rá egyszer Leon, odakoccintva poharát a házigazdáéhoz.
  • Hát hiszen én mindent megértenék, és mindenben megnyugodnám. Még abban is, hogy mikor arról van szó, hogy Etelvár kerületének szószólót kell küldeni az országgyűlésbe, akkor ilyen ember, mint ön, jön ide ajánlani képviselőül olyan embert, mint ez a herceg. Az urak odafenn jobban értik, mint mi, hogy ennek mért kell így történni. Hanem egy dolgot mégsem tudok magamnak megmagyarázni. Azt beszélik, én nem tudom, igaz-e, hogy ez az úr itt, Dumka úr, a választóknak négy faluban már fél bankjegyeket, ötveneseket osztogatott, szavazataikra foglalóul.
  • Igaz.
  • És hogy azok a lefoglalózott választók azt a biztatást nyerték, hogy a választás napján bankjegyeik kiegészítő felét az ön kezéből fogják megkapni. Így hallottam.
  • Az is igaz.
  • No mármost ez az, amit nem értek. Hogy ön tréfát űz a választókból, azt értem: – aki táncolni akar, annak dudás kell, aki muzsikál, nem pap, aki prédikál. Hogy ön angol princnek mutatja be a jelöltjét, azt is értem: – ezeknek itt vagy zsíros süveg kell, vagy koronás csalma, vagy közülök való paraszt, vagy idegen potentát. De hogy ön: Zárkány Napóleon, aki szolgabíró korában börtönbe csukatta azt a peres félt, aki önt meg akarta vesztegetni, s aki semmi ajándéknak hozzájárulható nem volt, hogy ön most magára vállaljon olyan megbízatást, mely nem egyéb, mint pénzzel való megvesztegetése a népnek, amidőn az mint bíró ítél az ország politikai vezetői felett! hogy ezt ön elvállalhatta: ez az, amit nem tudok megérteni.

Napóleon öcsém most kelepcébe volt szorítva. Ezek a parasztemberek veszedelmes őszinteséggel tudják a becsületbe vágó kérdéseket föltenni, úrféle ezt hallatlanná tenné, s csak a háta mögött szólná meg érte.

Leon odanyújtjá jobbját Nagy János elé, az asztalra fektetve, tenyerével fölfelé. De Nagy János nem tette bele a magáét.

  • Fog ön hinni a szavamnak?
  • Attól függ, hogy mint lesz mondva.
  • A fél bankjegyeket nem én osztottam ki, az tehát nem az én bűnöm.
  • De a másik felét ön fogja kiosztani a szavazóknak.
  • No, hát én erre adom önnek szavamat, hogy a nálam levő fél bankjegyekért senki, de senki nem fogja jelenteni magát: visszakapja egy csomagban az, akinek sajátja.
  • No, akkor a csodák világa következik be!
  • Kételkedik ön abban, amit mondtam?
  • Uram! Én nem ismerek Bátokon, Csiván, Kopronon és Máron olyan embert, aki egy fél ötvenesnek a másik felét otthagyná, mikor elveheti.
  • És én mégis azt mondom, hogy sem én, sem senki más a nálam levő bankjegyeket a választók megvesztegetésére kiosztani nem fogja, és hogy azt azok maguk sem fogják kívánni. Erre becsületemet kötöm le. Rögtön beletette a kezét Nagy János uram Leon tenyerébe.
  • Ez a legnagyobb szó, ami után csak az elhivés következik: ámbátor megvallom, hogy ezt éppen olyan vakon kell hinnem, mint a feltámadást; ami szintén nehezen fog menni, de azért szent, hogy meglesz. Tehát tudni most sem tudok semmit, de hinni: hiszek.
  • Én pedig tudok is, hiszek is.
  • S ez éppen az elsőbbsége az úrnak a paraszt fölött.

A beszélgetést egyszerre nagy hangos beszéd szakította félbe: valaki a folyosón künn a háziasszonytól tudakozta lármásan, hogy megebédeltek-e már az urak, be lehet-e hozzájuk menni; mire a háziasszony azt felelé, biz azok most nagyobbrészt alusznak, de Zárkány úr meg a gazda ott ülnek még az asztalnál.

Azt a nyers, ráspolyzengésű hangot a benn levők is felismerték, s bámulva mondták egymásnak egyszerre:

  • Tukmányi!
  • A vadpalatinus!

Már akkor nyitott be rájuk, előretolva a hosszú szarú pipáját, amit az agyarai közt tartott.

Egy karmolással több volt az orrán, mint reggel; egyéb változás nem történt az arcán. Csakúgy mosolygott, mint máskor, ha jó kedve van, vagy ha haragszik.

  • No te gézengúz! – kiálta barátságos ökölfenyegetéssel Leonra. – Minket ugyan szépen lefőztél! Az ördög se bír többet ezzel a néppel, úgy elrontottad. Most aztán ígérjen neki valaki többet! S még az asszonyokat is a nyakunkra uszítottad. Engem a feleségem úgy elvert, mint a szapult ruhát. Sohase veri ki többet senki a fejéből a vadaskerti csapláros Rákhelét. S csak legalább igaz volna. De az a leány rám se néz. Mégis majd kikaparták a szememet érte. De megállj, tüzes béka bújjék beléd. Ezt nem viszed el szárazon. Ezért rettentő bosszút fogok állani rajtad. Meg azon az ánglus hercegen, aki Árpádtól származott! Milyeneket tudtál kigondolni! s csak úgy hevenyében! – Az Isten éltesse Nagy János uramat! hát ugye, hogy jól viseltük magunkat? ugye, hogy szavamnak álltam?

Ezzel odalépett az asztalhoz, s felvett egy borospoharat.

Leon megfogta a kezét

  • Ugyan ne igyál már többet, hisz most is tele vagy.
  • Igen, rossz vinkóval. Annak pedig csak egy orvossága van: az, hogy igyék az ember rá még több bort, de jót: ugyebár, Nagy János uram?

A gazda azt mondta neki rá, hogy „tessék”.

Akkor aztán barátságból mutatott Tukmányi úr egy „kunststückot” azzal a pohár borral: amíg azt egy hajtókára felhajtotta, egyet sem kortyantott, sőt inkább az ivás alatt énekelve húzta végig ezt a virtuózkiáltást: „páóóóón”.

  • Bravó! Jól sikerült.
  • Kaszakő csapjon beléd! – mondá aztán, leülve hűségesen Leon mellé, s a pipáját az asztalra felnyújtva. – De kikészítettél bennünket. Tudtam, hogy ha tátogni engedünk, hát lehúzod az angyalokat az égből lábaiknál fogva. Milyeneket hazudtál a populénak! Én is csak tudok hozzá egy kicsit, de melletted juhászkutya se lehetek. Ugyan, hogy tudtad kigondolni azt a kétezermilliós hadikárpótlást? Még a gyerekeket is felbőszítetted. A rektornak az ablakát mind bekenték fekete sárral, a felesége meg jól megverte a polgári házasságért, olyat húzott a karjára a sodrófával, hogy most vízzel borogatják. Az egész népet elbolondítottad. De azért bosszút állok. Nem is gondolod, hogyan? Nagyon furcsa lesz az. Igazi nemezis lesz. Amiben vétkeztél, abban bűnhődöl. – No de – én nem haragszom, már kibékültem, no itt a kezem. – Félek tőle, – hogy elsül.
  • Már hogy a „disznóláb is elsül?” – ezzel azt mondod, hogy az én kezem disznó-láb? No jó. Még azt is zsebre kell tennem. Meg is pofoztattál: az is az enyém lett. Majd kikapsz te ezért mind egyszerre. No hát igyunk még egy „páóóóónt”, nem a te egészségedre ám, ne gondold azt, hanem a mi kedves házigazdánk, Nagy János uram egészségére, a gezetleni választók jövendő pártelnökére.
  • De már az nem leszek, uram. Mindent rám mérhet az Úristen. Megteheti, hogy árestáns legyek Illaván; de hogy pártelnök legyek Gezetlenben, már azt az egy keserű poharat csak el hagyja tőlem múlni.
  • Csak nem kell idejekorán tiltakozni. Hiszen nincs már szó Karakánról. Úgy el-szaladt az a püfölés elől, hogy lóháton se lehetett utolérni. Még a szűrét is itt hagyta az asszonyok keze között. Pipogya ember! Kell is nekem többet ilyen nyámnyila követjelölt! Nem tudom, hogy gázolt ki a sömlyékből, ha beletévedt. Kuruttyolhat ott a békáknak! Minek fog olyan dologhoz, amihez nem ért? Mondtam én, hogy nem való medvének a papucs! Többet ide ne tegye a lábát, mert én dobom ki, a nyakánál fogva!

A másik kettő meg volt felőle győződve, hogy Tukmányi olyan részeg, mint a tök.

Akkor pedig nem ismerték az ő természetét.

Ő józanon is volt olyan részeg, mint más ember, mikor már sok borfélét bevett, s amit ennek a tetejébe ivott, az őtet már egy cseppel sem tette részegebbé, mint amilyen éhomra volt.

Tudta ő most is, hogy mit beszél.

Mind alapos volt a fenyegetés, amit ő hallatott.

Künn az utcán zeneszó és sűrű rivalgás közeledett Nagy János uram háza felé. Nem valami különös tünemény egy ilyen napon.

– Gyerünk csak az ablakhoz, nézzük meg, mi az – mondá Tukmányi. S miután a másik kettő nem fogadott szót a meghívásra, ő maga ment az ablakhoz, kikönyökölve rajta, s a hosszú szárú pipát kilógatva az utcára, s nem törődve az indecens pozitúrával, melyet az asztal mellett ülők irányában tanúsított.

A lárma, zenehang, rivalgás egyre közelebb jött, végre az egész népcsoport megállt Nagy János uram háza előtt. Nagy tömeg volt. Ott elcsendesültek. Akkor egy hórihorgas legény felemelve a nemzeti zaszlót, elkiáltá magát recsegő hangon:

„Éljen Zárkány Napóleon, képviselőjelöltünk”.

Utána valamennyi, ki vékonyan, ki vastagon, egy riadó „éljen”-t! melyre még a pamlagon alvó Dumka úr is felhorkantott, álmában rebegve: „hogy volt? hogy?” Mire aztán Tukmányi odahajolt hozzá, és a fülébe kurjantott:

  • Éljen Zárkány Napóleon, etelvári követjelölt!

(– Ne muzsikálj a fülembe, cigány! – morgott rá az alvó, s tovább horkolt.)

Tukmányi pedig miután még kétszer ismételteté jeladással a riadó jelszót, most már diadalérzettel dugta a pipát a szájába, s győzedelmesen lépegetett Leon elé, minden lépésnél felemelkedve a sarkáról a lába hegyére.

  • Nesze! Megkaptad! Ha te elverted az én követjelöltemet: elverem én most a tiedet! Teveled magaddal! Ránk licitáltad a képviselőséget: mármost maradjon rajtad! Te idehoztad a hátadon a princet: mármost vigyen téged haza a hátán a princ! Én megválasztatlak képviselőnek tégedet magadat. És ezzel aztán annak a te húszezer forintodnak is fuccs! Kapsz a princtől ezt ni: fügét! Ez az én bosszúm! Mondtam ugye? Pernicies tua ex te Israel! Agyiő húszezer gyönge forintok! Majd megemlegeted te még a vadpalatinust! Megválasztatlak, te hétfejű sárkány! Oda nyomom bele a hét fejedet a képviselőházba. Szervusz neked húszezer ártatlan forint!

Azzal kacagva, röhögve eltántorgott, még az ajtót is nyitva hagyta maga után. Ott künn aztán összeölelkezett a kortesekkel, s együtt dalolta velük a frissensült új nótát:

„Napóleon a fiskális!

Pöröl az a királlyal is.

Kivívja jussunkat Zárkány:

Bár rajta üljön a sárkány! Éljen Napóleon.”

A princ és a számtartó még erre sem ébredtek fel.

De felébredt valami más alvó: a gyanú Nagy János uram szívében.

Odaállt Leon elé, olyan közel, hogy a bajuszaik hegyei érintkeztek.

  • Mi volt az a húszezer forint, amiről az a részeg ember példálódzott? Leon elmondta neki az egész dolgot, szórul szóra, úgy, ahogy történt.
  • Tehát semmi igaz sincs az egész húszezer forintból?
  • Azt elhiheti ön.
  • Csak az ő elbolondítására lett az mondva. S mármost ez az ember, abbeli hitében, hogy önt húszezer forinttal megkárosítja, mindent el fog követni, hogy önt megválasztassa, s önmaga által buktattassa meg a princet?
  • Kitelik tőle.
  • Pedig hát egy szó sem igaz abból az ajánlott pénznyereségből? No jól van. (A gazda még gyanakodott.) Hát mit szól ön hozzá: ne fogadjam el ezek után a pártelnökséget Gezetlenben?
  • De kérem, hogy fogadja el – sietett Leon válaszolni.

Nagy János most már megszorítá a kezét ifjú vendégének.

  • Jó. Most már nemcsak hiszem, amit hiszek, hanem tudom is, amit tudok.

(Hogy mit tudott meg e szóból Nagy János uram, az majd kiderül az események további folyásából.)

A KÖZÖNYÖSEK TÁBORA

Alig lehetett lelket verni a két alvó úriemberbe. A harmadik ott a méhesben szintén elaludta azt a nagy lármát, amit a polgártársak csaptak a ház előtt. Nem volt semmi tudomásuk arról a nevezetes fordulatról, ami azalatt történt, amíg ők a túlvilágon voltak. Az egyetlen ember, aki ezt megmondhatta volna nekik, a hercegnő kocsisa, csak másnap reggel ébredt fel. Annak meg olyan baja volt. Azt ott is hagyták Nagy János uram gondviselése alatt, s innen tovább az ő jó négy lova vitte az urakat, amiket Nagy János uram legifjabb legény fia hajtott.

Alienor egészen felfrissülve érezte magát e pár órai alvás után. Talán a béresné magnetizáló tenyere is járult a fölépüléséhez.

  • Mit kellene ennek a mi háziasszonyunknak ajándékba küldeni ezért a szíves ellátásért? – kérdezé Alienor Leontól.
  • Ha már olyan nagylelkű kedélyállapotban vagy, hát tedd meg azt, hogy vedd fel a karodra a kis háromesztendős leányát, s kérdezd meg tőle, hogy hívják. Ezzel egész életére boldoggá teszed az anyját. Még útravalóval is telirakták a szekerüket.

A Pista legény kiereszté az ostort, a lovak egyszerre nekirugaszkodtak, s a szekér kirobogott az utcára, a háziak sokáig köszöngettek még utána.

A Jakab korcsmája előtt nagy csoport vigadó ember lézengett.

  • Jó jel! – mondá Csajkos uram.

Ugyancsak ő figyelmezteté az urakat, mikor a templomon túlhaladtak, egy házra: „ez a rektor lakása”.

Rá lehetett ismerni a besározott ablakokról.

  • No, ez kemény darab munka volt – jegyzé meg Alienor. – Remélem, hogy ennél nagyobb már nem jön.
  • Dehogy nem jön! – sóhajta fel Leon. – Most jön még az örege.
  • Micsoda? megint ellenség?
  • Az még csak jó volna.
  • Az Istenért! meg ne ijessz! Csak nem jó barátok ismét?
  • Se nem ellenségek, se nem jó barátok, hanem a legrosszabbak: a közönyösek. Az eddigiekkel gyerekmunka volt elbánni, ahhoz akármelyik kocakortes ért, de ami most jön: a sipotaiak, azok próbálják meg a mestert, hogy mit tud. Azokat egyenkint kell megmozgatnia helyeikből, s mindegyiknek az ajtajához más kulcs kell, hogy be tudjon az ember hozzájuk jutni. Sipota az a félelmes hely a kortesnek, ami a köd és szélcsend a hajósnak. Abban pedig háromszáz szavazó lakik, s dönt, mert választási hely.

Dumka úr szomorúan bólintott rá a fejével: a biz úgy van. Jó este volt már, mikor megérkeztek Sipotára, aminek a külseje falu, a belseje város, még emeletes házak is vannak a piacán. Itt lassan kell hajtani, hogy a döcögős kövezeten el ne harapja az ember a nyelvét.

Nem volt itt sehol semmiféle zászló kitűzve, amin Dumka úr mód nélkül csodálkozott. Hisz ő küldött ötven darab zászlót ide Stipsics úrnak, aki hajdani hű pártbizományos, s a zászlók kitűzésének speciális nagymestere. Nem kapta volna tán a levelet, hogy hol vegye át a zászlókat?

Kapta biz azt Stipsics úr, de a másik kabátjában felejtette az okuláréját, s mikor hazament, akkor jött a majorosa jelenteni, hogy a tanyán dobkórt kapott két tehén, siessen a troikárral. Akkor aztán megtalálta a kabátját az okuláréval, de otthon felejtette azt a másikat, amelyikben a levél volt; majd a választás után megtalálja, s akkor el fogja olvasni.

Itt bizony senki rájuk se hederített.

Nem is várta őket senki, nem is állta el az útjukat senki.

A „nagy” vendéglőben, ahogy az „Arany Sas”-t nevezték, nem fértek el mind valamennyien, mert csak egy üres szoba volt, a többit elfoglalták a katonatisztek, akiket gyalog és lovas hadakkal iderendeltek a választás alatti rend és béke fenntartására. Dumka és Csajkos uraknak tehát el kellett menni a régi „Fehér Lóba”, ahol jobban is el lettek látva, hanem azért Dumka úr, amint átöltözött, visszajött az urakhoz, hogy együtt menjenek a kaszinóba.

Ez a gyűlhelye az intelligenciának éppen átellenben van az „Arany Sas”-sal. Vállalkozó urainknak nem nagy utat kellett tenni odáig. Dumka urat előreküldték a lépcsőn, hogy dörzsgyufák segélyével csináljon világosságot a hátul jövőknek, mert ott sötét van, s a lámpás luxus.

Innen egyenesen a kaszinóba lehetett bebukni, a szó szerinti értelemben, a folyosó fél lábbal magasabb levén, mint a szoba pádimentoma, úgy, hogy oda az idegen vendég rendesen azzal a szóval szokott beesni „aláz-szolgája” helyett, hogy „utcu kutya, disznó, emez amaz!”, kijövet pedig annál nagyobb balettfigurával vehetett búcsút: „a herkópáterét!”

Az ott mindjárt a „szála” volt, aminek a közepét egy tekeasztal foglalta el, annál gyakorolta magát egyes-egyedül a karambolpartie-ban egy rendkívül borzas hajú ifjú úr, aki a belépő uraságokat, látván, hogy idegenek, rögtön felvilágosította a biliárdnak arról a malíciájáról, hogy az kutyául húz, s a golyó minden lökés után még egyet őgyeleg rajta a maga contentumára, mielőtt megállna valahol.

Miután a princ sem ahhoz nem mutatott nagy kedvet, hogy biliárdozni kezdjen, sem a falakra körülakasztott kardforgató tablókat nem szándékozott sorba nézni, az olvasószobába pedig mind olyan hírlapok voltak az asztalra felterítva, amiket az ember otthon még tegnapelőtt olvasott: eszerint indikálva lett benézni a kártyázószobába.

Ott már csakugyan volt négy úr, aki egy asztalnál ült és paskevicset játszott: mint tudva van, ez az ország nagy hálára van lekötelezve e hírhedett hadvezérnek azért is nevezték el a kedvenc tarokkjátékot az ő nevére.

Az is bizonyos, hogy mikor valaki paskevicset játszik (föltéve, hogy lelkiismeretes ember, érti a dolgot és pénzbe megy a mulatság), akkor arra nézve a külvilág meg van halva, s sokkal könnyebb egy imádkozó törököt feleletre bírni, mint egy paskevicsjátékost. Annálfogva, mikor Leon bemutatá az uraknak a bevezetett vendéget teljes címe szerint: „Princ Nornenstein Alienor”, senki azt se mondta neki rá, hogy „tessék leülni!”, s valószínű, hogy ha Leon Dumka urat meg azzal mutatta volna be, hogy ez meg itten IX. Pius pápa, egy hajszállal sem eszközölt volna vele nagyobb hatást.

Nem volt mit tenni, mint várni a később érkezőkre.

Ezt nevezik aztán „csallóközi szerencsének!” (Ti. mikor az ember át akar menni a vízen, s éppen ott találja a révben a kompot.) A legelső, aki az ajtón utánuk benyitott, maga Nagybaróthy Sámuel úr volt, az elmúlt országgyűlésen képviselője a kerületnek.

Nagybaróthy Sámuel úr egyike volt azoknak a meghatározhatatlan kifejezésű arcoknak, amiket, ha az embernek mindennap bemutatnak, mindennap megint elfelejti a tulajdonosának a nevét, akiről az országház folyosóján, miután jól kidiskurálták vele magukat a kollégák, amint hátat fordít, mindenki azt kérdezi egymástól: hogy híják ezt a mi barátunkat? aztán egyik se tudja megmondani, akit a gyorsírók és riporterek minduntalan összetévesztenek egy másikkal, meg egy tizenharmadikkal, akik éppen olyan megjegyezhetetlen alakok, mint ő, s akinek folytonos hadjárata van a szerkesztőkkel, kik minduntalan a „jelen nem voltak” lajstromába sorozzák a nevét, holott ő ott volt és szavazott.

Leon sietett egymásnak bemutatni a két celebritást: a volt és a leendő képviselőt. Mind a kettő szerfölött örvendett ennek a különös szerencsének.

Leon azonban mindjárt karon fogta Nagybaróthy urat, s kivitte az olvasószobába.

  • Legelőször is egy kérdést, amire őszinte feleletet kérek. Akarsz-e újra föllépni képviselőül e kerületben? Mert ha akarsz, akkor ebben a városban, ami egészen a tied, fel se nyitjuk a szánkat, megyünk odább. Igen vagy nem?
  • Igen nagyra becsülöm, hogy ilyen megtisztelő kérdést intézesz hozzám. Ezt vártam is tőled. Én tehát egész határozottan mondhatom neked, hogy nincs a török szultánnak meg a perzsa sahnak meg a nagy mogulnak: együtt a háromnak annyi kincse, amiért én rá hagynám magamat vétetni, hogy még egyszer odaragadjak ahhoz az amerikai bőrhöz, amivel az országház padjai be vannak húzva. Én kimondtam, hogy visszavonulok, itt sem leszek a választások alatt, megyek feleségestül Koritnyicára. Én már kiszolgáltam a magamét. Elég volt abból három esztendő, kínlódjék más is.
  • Eszerint tehát nem lesz semmi kifogásod az ellen, hogy összehíjam a sipotai választókat, a mi jelöltünk programbeszédének meghallgatása végett.
  • Bátran teheted, csak azt ne kívánd tőlem, hogy én is odamenjek, mert én még a hírétől is irtózom minden dikciózásnak.
  • Jól van. Akkor gyere vissza Alienorhoz, s mulassátok magatokat együtt, míg én eljárok a nyomdába a meghívó falragaszokat kinyomatni.

Azzal újra visszavitte a kiszolgált államférfiút a praesumptiv utódhoz, s rájuk hagyta, hogy keressenek valami olyan közös témát, ami fölött eldiskurálhassanak: ami ment, ahogy mehetett. Nagybaróthy úr sokakat ismert Alienor ismerősei közül; csakhogy azok mind nem azok voltak, akiket Alienor ismert, s végül kérdezősködött a testvére felől, aki függőket visel, mire Alienor felvilágosítá, hogy az apjának csak egy fia van, s veheté észre az elbámulásból, hogy ez most azt nézi az arcán, hogy hát most miért nincs kifestve. Aztán, hogy ő is mondjon neki valami kellemetest, felhozta, hogy milyen sokszor látta őt a képviselőházban nagy tetszés közt szónokolni, amihez aztán megint Nagybaróthy úr csinált furcsa képet, mivelhogy az ő fényes szónoklatai, amiket három év alatt (igaz, hogy mindig általános nagy tetszés között) tartani szokott, rendesen ez egyetlen szóból állottak:

„elállok!”

Leon ezalatt futott a nyomdába.

A nyomdász maga nem volt otthon: a mocsári szalonkáknak az ideje volt, s ilyenkor ő a lesben szokott ülni. Hanem otthon volt a faktor: aki egy személyben betűszedő is, meg nyomdász is; ő, az egész személyzet, a gőzgépet is személyesítve. Azonkívül olyan siket, hogy mikor jön hozzá valaki, csak nyújtja neki előre a papírtülköt, aminek az egyik nyílását a saját fülére illeszti, míg a másik az izenet elfogadását várja.

Éppen betűszedéssel foglalkozott Lapci úr, mikor Leon berontott hozzá, s nagy figyelemmel hallgatá az alagúton keresztül azt a megbízást, hogy Nornenstein Alienor meghívóját ki kellene holnap reggelig nyomatni; három sorból áll az egész.

Az érdemes szakférfiú nagy szomorúan tette le a kezéből a sorzót, a homlokáról a papiros ernyőt, s a szeméről a pápaszemet, s fejét búsan megcsóválva, mondá:

  • Az lehetetlen.
  • Mi rajta a lehetetlen? – kurjantott a hangcsőbe Leon.
  • Hát ez ni. Most szedem a holnapi színlapot: „Moor Károly”. A felhívás címe pe-dig Nornenstein Alienor. Mind a kettő „verzál”. A kettőben együtt fordul elő öt darab O betű. A szekrényben pedig nincs több, csak négy verzál O betű. És így a két szedés egyszerre nem „állhat”, egy „formába” sem tehető.
  • Hát nyomják ki elébb a színlapot, aztán a plakátot – kiáltotta fülébe Leon.

Ez meg már oly megvetést keltő kívánság volt, hogy Lapci úr még csak feleletre sem méltatta azt, hanem letette a hangcsövet, s folytatta tovább a szedést.

És igazsága volt. Mikor ő maga az egész nyomdaszemélyzet. Aztán van a rendelkezésére egy Gutenberg korszakából való fasajtó, amit neki magának kell háromrét feltakarni, a papírt beleilleszteni, megint háromrét letakarni, azután a hengert a nyomdafesték fölött meggurítgatni, s ismét a szedés fölött végigdömöckölni; akkor a rámát ráfektetni, s végül a sajtórudat kétszer-háromszor rárántani. Amíg így ötven színlap elkészül, akkorra éppen éjfél van, s az embernek aludni is kell.

Leon nem tudott másképp segíteni a dolgon, mint hogy felkereste a színigazgatót a kavéházban (aznap éppen nem volt előadás), s rábeszélte, hogy engedje Moor Károly vezetéknevét csak egy O-val nyomatni; amit sikerült tőle megnyerni, anynyival inkább, mert még aziránt is meg kellett alkudniok, hogy holnap délelőttre a vendéglő nagytermét engedje át gyűlésteremnek, ott levén különben felállítva a színpad. Két páholy árában letett egy darab százas ratifikálta a szerződést.

Így aztán sikerült Leonnak megoldani azt a bonyolult kérdést, hogyan lehessen a színlapot is, meg a meghívót is kinyomatni holnap reggelig.

Alienor pedig azalatt haza is ment, le is feküdt.

De majd megette Leont, mikor az elmondta neki, hogy a gyűlést holnaputánra hívta össze.

  • Hát miért nem holnapra? Hisz én, ha egy egész napot itt kell ülnöm ebben az átkozott fészekben hiába: hát megzöldülök az unalomtól!
  • Csak ne jöjj tűzbe. A harag nem egészséges. A meghívóknak kell egy nap, hogy azokat a közönség meglássa a falon. Te pedig nem fogod magadat megunhatni azalatt. Van gondoskodva felőle. Délelőtt látogatásokat teszünk. Meg kell tisztelnünk a társaság sommitásait, akiktől a kedvező fogadtatás függ. Már tudtul adtam az irányadó céheknek és közintézeteknek, hogy azokat is meg fogjuk látogatni. Ez jó hatással van. Délután majd deputációk jönnek hozzád, s ami üres időd marad, azalatt meg kell tanulnod könyv nélkül azt a rövid kis szónoklatot, amit holnapután elmondandó lész a gyűlés színe előtt, este pedig díszelőadás lesz a tiszteletedre, azt végig kell nézned, és ugyancsak tapsolnod annak az úrnak, aki Moor Károlyt és Ferencet fogja játszani, – egy személyben, – aki ugyan nem választó, de nagy kortes, s sok helyre bejár.
  • Hüj! Tyhüj! Atyaúristen Bajorországban! – szörnyedezett el Alienor. – Hiszen Napóleon Lajosnak nem került nagyobb munkájába magát Franciaország császárjává megválasztatni, mint nálatok valakinek magyar képviselővé.
  • Az is igaz – hagyta rá Leon, s aztán ő is lefeküdt.

Alienort aztán egész éjjel háborgatták mindenféle deputációk, amik nem jönnek ugyan fáklyászenével, hanem az embernek a bőrén annál érzékenyebb emlékeit hagyják üdvözlő csókjaiknak.

Másnap reggel azt mondta Leon, hogy most legelső látogatás a csizmadiacéhnél leend: mert ma hetivásár van, később ki kell menni a mestereknek a piacra.

Princ Alienort ketten Duma úrral közrefogták, hátul Csajkos uram kísérte: semerre se szaladhatott el. Kellett neki menni a csizmadia céhházhoz.

Ott nagy frekvencia fogadta; leültették az asztalfőre. Leon tartott az egybegyűltekhez egy beszédet, melynek folytán kifejté, hogy ő és jelöltje a magas politikában a Bentham-iskolához tartoznak, melynek alapelve, mint ezt tudni méltóztatik, az, hogy a céheket fenn kell tartani, s a bécsi susztereknek nem kell megengedni, hogy itt nálunk boltot nyithassanak.

Ez a beszéd nagyon tetszett.

Dumka úr, ki egy kissé hátramaradt az urak eltávozta után, csakhamar utolérte, s ragyogó orcával tudósítá őket, hogy ez a látogatás a legjobb eredményeket szülte: itt most bizonyos harminc szavazatot nyertünk. Be is írta azt a lajstromba.

Innen a fazekascéhbe mentek. Ott azt szónokolta Leon, hogy a legközelebbi világtárlaton a sipotai cserépkorsóknak első helyre kell tétetniök.

(– Húsz bizonyos szavazat! – rebegé Dumka a jegyzőkönyvébe firkantva.)

Azután meglátogatták Golyhó urat, a legtekintélyesebb fűszerkereskedőt, aki a boltjában fogadta őket, a pudlin ülve, s onnan beszélt le hozzájuk a lábait lógázva, s odaveregetett Alienornak a vállára, olyan kontemfinter, mintha Sipotán csakúgy henteregnének a princek, aközben tartott neki értekezéseket a hazai kereskedelem hátramaradásának indokairól, végül biztosította magas pártfogásáról.

(– Ez tekintélyes ember a városban – súgá Dumka úr –: ahova ez szavaz, a kereskedők mind odamennek.)

– De mármost, ha a „Fehér Elefántnál” voltunk, akkor a „Fekete Kutyához” is elmenjünk; mert ezek rivalizálnak, s ha megtudja, hogy amott voltunk, itt meg nem:

ellenségünk lesz.

A „Fekete Kutya” meg posztókereskedő volt. Az finom, udvarias ember volt. Alienornak még a csizmáját is leporolta; s a legvékonyabb hangon biztosítá az urakat, hogy ennél nagyobb szerencse a házát sohase érte, s kényszeríté őket a boltból a szobába bemenni, bemutatta nekik a két fiát, az egyik rajzolt, a másik hegedült. Alienornak meg kellett nézni a rajzokat, s meg kellett hallgatni egy Chopin-etüdöt, s végül megígérni, hogy mind a két ifjú lángészt becsinálja valami akadémiába odafenn Budapesten.

  • Lesz-e még sok ily látogatásunk? – kérdé Alienor.
  • Csak egy helyre megyünk még: Brnyasztevics Tózsó úrhoz. Ez okvetlen meglá-togatandó. Itt szerbek is laknak, s azoknál mindennap megfordul, nagy szükségünk van a barátságára. De nézd, micsoda szerencse. Éppen itt jön az utcán Brnyasztevics úr. Szervusz, goszpodine!

Azzal elfogta a szemközt jövőt: beszédbe eredt vele, mégpedig rácul, s ahogy tősgyökeres szerbek szoktak, egyszerre beszélt mind a kettő, kérdezett is, felelt is, mégpedig igen fennhangon, végre Brnyasztevics Tózsó úr úgy látszott, meg lett nyerve az ügynek, mert elváláskor megszorította a kezét Alienornak. Olyan hideg volt a keze, mintha jégbe lett volna hűtve.

  • Ki volt ez az úr, akinek a neve kimondásához két ember kell: egyik, aki prüsz-szent, a másik, aki kedves egészségére kívánja.
  • Ez a város orákuluma.
  • S mi programot mondtál neki a nevemben?
  • Ő azt kívánta tőlünk egy lélegzet alatt, hogy szabadítsuk fel Boszniát és Hercegovinát, az oláhoktól vegyük el a templomot, s az omladinát törvénycikkelyezzük be, én még mindezek fölé azt is megígértem neki, hogy törvényt fogunk hozni, melyben a szakállviselés megtiltatik. Ennek nagyon megörült, s felcsapott rögtön.
  • Talán borbély?
  • Persze hogy az.
  • Ejnye, ha tudtam volna! Megkértem volna, hogy borotváljon meg. Már három napja, hogy nem vagyok borotválva; csak úgy ég a képem.

Leon nevetett. Gondolta magában: „Szegény princ! ő azt hiszi, hogy nincs megborotválva.”

  • Hová megyünk még?
  • Hát a paphoz. Azt csak nem kerülhetjük el. Szükségünk van az áldására meg a szavazatára.

S ha már a paphoz elment Alienor, a tanítót hogy kerülhette volna ki, akit Leon professzornak szólított, s nagyon megdicsérte a szép rendet, amit iskolájában talált.

A polgármestert pedig éppen nagyon illendő volt meglátogatni, mert ez igen sokat tehet.

De megbocsáthatlan bűn lett volna elmellőzni Igrici Lőrinc fiskálist, akinek legtöbb kliense van, s ő a takarékpénztár ügyvédje: tőle függ, hogy a választópolgárok váltói felmondassanak-e, vagy prolongáltassanak, ami igen hatályos koefficiens a választások alkalmával! Ezt tökéletesen lekenyerezte Leon azzal a biztatással, hogy ha Alienort választják meg, Sipota is kap törvényszéket.

(– No ez legalább tizenöt szavazatot hoz magával! – örvendett Dumka úr, s bejegyezte ezzel a kontingenssel a jegyzőkönyvbe.)

  • Járunk-e még sokat? – kérdezé Alienor összeroskadófélben. – Nekem a lábaim már kiálltak. Hisz ez az athletikklub tagjainak való. Ezen a rémséges kövezeten! Úgy hiszem, szándékosan rakták ezeket a köveket így le, hegyeikkel fölfelé, hogy elvegyék az asszonyoknak a kedvét a házból kijárástól. Nem koldultunk még elég szavazatot össze?
  • Még nem – felelt őszintén Dumka úr –, még hiányzik hatvan szavazat.
  • Üssük azokat már agyon!
  • Az nem lehet, a katonaság nem engedi.
  • No. Vége van. Nem megyünk több látogatóba – mondá ki Leon. – Most már megyünk vissza a tanyára ebédelni.
  • Csúnya hidegvérű nép ez a sipotai! Sehol sem marasztottak meg ebédre. Pedig a vendéglői lakomától már borzadok.

Borzadhatott is. Sütötték már a számara a birkacombot, amit úgy adnak fel eléje, mint „Reh-filet à la princ Alienor”.

Amint azonban hazafelé mennének, az utca túlsó végén jön rájuk szemközt egy úriember, fején szajkótollal díszített vadászkalap. Kezében lovagostor, mintha ő volna a legnagyobb vadász és lovas a városban.

  • Hó! ez elől meg kell szöknünk! – mondá Leon, visszarántva karjánál fogva Alienort.
  • Miért? – szólt elbámulva Dumka úr – hisz ez Potyási barátunk.
  • Éppen azért tűnjünk el előle.
  • De ez a leghíresebb kolompos a városban. Első kortes.
  • Tudom én azt. Csakhogy ez olyan ember, akinél egy kézszorítás ötezer forint. Ez a nulla. Azon fölül kezdődik az egyes.

Ettől a szótól aztán Dumka úr megszeppent.

  • De hová meneküljünk? Már észrevett bennünket, s nekünk tart.
  • Meneküljünk be ide Kalán mesterhez.

Kalán mesternek a kapuja fölött egy pléhtábla lengett, amire egy szétterpesztett olló volt kifestve: ami azt tanúsítá, hogy szabó.

  • De hisz oda is utánunk jön.
  • Azt nem teszi, mert tartozik Kalán mesternek húsz forintjával már három esz-tendő óta.

Csakugyan bemenekültek e biztos várba.

  • De hát mit csináljunk idebenn? – patvarkodott Alienor. – Csak nem teszünk Kalán mesternél staatsvisitet?
  • Szabatunk vele Dumka úrnak egy paletot-t.

Dumka úr hasztalan szabadkozott: neki kellett magát feláldozni a közügyért, hogy Sipotáról paletot-t vigyen haza.

  • Azalatt Csajkos uram maradjon a kapuban, s lesse, hogy elment-e már a félel-mes ember, s adja hírül.

Kalán mester semmi rendkívülit sem talált benne, hogy ily magas megtiszteltetés érte. Ő nemcsak szabómester volt; hanem versíró is. Ahol csak üres papirost talált, azt mindjárt teleírta verssel. Megígérte, hogy délutánra kész lesz. Nem a paletot, amit Dumka úrra szabott, hanem a győzelmi költemény, amit a princ számára fog varrni.

Hogy Csajkos úr sokáig nem jött be (az a veszedelmes úr bizonyosan ott ólálkodott az utcán), Leon előkerestette Kalán mesterrel azokat a szép verseket, s felkérte, hogy legyen szíves azokból a princnek nehányakat felolvasni, mely kérelemnek bőségesen elég lett téve.

(– Ez is egy szavazat! – vigasztalá magát Dumka úr, mikor végre Csajkos uram jelt adott, hogy ki lehet már jönni.)

  • Egy országot egy lóért! – rebegé Alienor, ki közel volt hozzá, hogy valamelyik-nek kísérői közül a hátára kapaszkodjék, s úgy vitesse magát haza.

Otthon aztán, amint az ebédet ki-ki a háta mögé dobálta, Leon nem hagyott neki addig nyugtot, míg elő nem vette a számára készített programbeszédet, s meg nem tanulta könyv nélkül. Akkor aztán elszavaltatta vele maga előtt az egészet: oktatva védencét a szavak magyaros kiejtésében, hogy a kettős betűket világosan megpattogtassa: az „ő”-t az „ü”-vel, a „b”-t a „p”-vel semmiképpen fel ne cserélje, a mondatok végső tagját franciásan meg ne húzza; ne hadarjon, hanem csendesen potyogtassa a szót, s a végső három sort emelkedett hangon, teljes torokerőltetéssel mondja el; mert akkor lesz nagy a hatás.

  • Nem! ilyen kegyetlen kínzást még az udvarmesterem sem követett el velem kisgyerek koromban! – sóhajta fel Alienor, mikor Leon felszabadítá, hogy „mára elég lesz, majd holnap reggel még egyszer elővesszük”.

Most menjünk a színházba!

Még aztán Moor Károlyt végignézni! Sipotán!

Ezen az éjszakán már az forgott a fejében Alienornak, hogy ő megszökik ez elől a dicsőség elől. Csak azt várja, míg Leon lefekszik aludni.

Csakhogy ez a szándéka amiatt nem volt kivihető, hogy Leon egész reggelig nem feküdt le. Kinyittatta magának a vendéglő nagytermét, ahol a színpad volt, s ott csinált Dumka úrral, meg Csajkos úrral egész éjjel – statisztikát.

Mert ez a leglényegesebb része a feladatnak. Összeírni név szerint mind a híveket, s azután felosztani őket, kit, honnan, milyen alkalmatossággal, melyik kortesvezér felügyelete alatt kell majd behozatni, hogyan gondoskodni ellátásáról, ha a tanyára kiment, utána küldeni, lefülelni, behozatni erővel, ha beteg, kihúzni az ágyból, ha halálán van, biztatni, hogy várjon még egy kicsit, és aztán vigyázni, hogy a sok közül valakit el ne fogon a kánya! ahol ingadozást venni észre, oda apostolokat küldeni szaporán a megtámasztás végett. Ez nagy munka!

Reggel aztán nem volt mit tenni Alienornak, mint megadní magát, és nekiöltözni a programbeszédnek, amit még egyszer elrecitáltatott vele Leon.

  • Soha életemben ilyen nyomorultul nem éreztem magamat, mint most – panaszkodék Alienor, izgatottan járva fel s alá a szűk szobában, mint a menazsériás tigris a ketrecében. – Mintha egy óra múlva kivégezni vinnének. Ha egy ajtót becsapnak, minden izom megrándul a nyakamban. Csak már átestem volna rajta.

Leon vigasztalá, hogy „ez csak az első alkalommal van így, harmadik, negyedik választásnál föl sem fogod venni”.

  • Dejszen, nincsen az athletik-klubban az a gyors futó, aki engem utolérjen, ha még egyszer azt mondják, hogy menjünk képviselőjelöltnek!
  • Jó lesz egy kis veres bort innod.

Leon hozatott Alienornak veres bort. Attól meg úgy elkábult a feje, hogy az egész programbeszédet elfelejtette. Hirtelen aztán hideg vizet ivott megint nagy mennyiségben, amivel aztán úgy megbolondította a gyomrát, hogy egészen odalett.

Végre eljött a rettegett perc. Megérkezett a küldöttség, mely a jelöltet meghívja a gyűlés elé. Dumka úr volt a szónok.

  • Te, ki kora zsenge ifjúságodtól fogva…

Egyszóval: a közönség felgyülekezett, s várja a programbeszédet.

A jelöltet a folyosón át vezették azon ajtóhoz, mely a színpadra nyílik. Az leendett a szónoki emelvény. A hallgatóság a nézőhelyet foglalta el.

– Tele van a terem! – súgá örvendezve Dumka úr.

Mikor Alienort bevitték a színpadra, azt hitte, Sidrák, Misák és Abednego tüzes kemencéjébe taszították bele. Ember hátán ember volt a teremben, s a kánikulai hőségben úgy sütött fel a színpadra az embertömeg, mint a befűtött kemence. Gőzfürdői atmoszféra volt.

Alienort az ájulás környékezte. Az a gondolatja jött, hogy onnan a trempolinról leugorjon: lehetetlen, hogy ez a vastag levegő fenn ne tartsa: keresztülúszik rajta, az emberek fejei fölött.

Ott előbb Leon bemutatta őt a választóknak, s aztán felkérte, hogy adja elő programját.

Alienor megküzdött vele. Elmondta a betanult beszédet, oly hangon, amilyenen beszélhet valaki, akinek egy gyapjús zsákot tettek a mellére, nem hallott abból senki semmit. Hanem azután előállt Leon, s elmondta, hogy íme rövideden ezek azon alapelvek, amik a jelölt politikai meggyőződését képezik, s amiket ő bátor lesz bővebben kifejteni.

Tartott ezután egy szép, komoly és okos beszédet, melyben mindazt elmondta, amit a választóknak szükséges volt megérteni. A beszéd hétnegyed óráig tartott.

Alienort azalatt a halál minden gyötrelmei környékezték. Neki is ott kellett állni azalatt tolmácsoló barátja mellett. Nem látott ő már emberarcokat, csak kék és zöld káoszt a szeme előtt, s nem hallott beszédet, csak egy megszűnni nem akaró patakzúgást a fülében, közte süvöltő szélrobajjal (ez volt a közönség helyeslő éljenzése). Az izzadtság csorgott végig a hátán, s a lába szárai bizseregtek, mintha hangyák szaladgálnának rajta, s az egész épület mintha körös-körül forogna vele.

Hétnegyed óra alatt a választóközönség is, a jelölt úr is porhanyóra meg volt főve, akkor aztán kitöltötte őket a serpenyőből a szakács. Meg lehettek vele elégedve.

Alienor maga sem tudta, hogy került vissza a szobájába.

  • No, barátom – mondá Leonnak, mikor újra visszanyerte öt érzéke használatát –, a dahomeyi szultán, aki az idegeneket kullancsokkal tölt verembe vetteti, s úgy kínzatja halálra, hozzátok képest kegyelmes ember.
  • Ugye, meg vagy vele elégedve?
  • Nem kívánom az ismétlését.

A siker azonban kézzelfogható volt.

A gyűlés után egyik küldöttség a másiknak adta a kilincset, megannyian teljes megelégedésüket nyilvánítva a hallott dolgokkal. Ott volt Nagy János uram is Gezetlenből, s nyilvánítá, hogy ez a mai beszéd már egészen jó volt.

De legkedvesebb meglepetés várt Alienorra akkor, amidőn a sipotai érdemes csizmadiacéh küldöttsége megjelent előtte, s elhozta számára a mesterlevelet, melynek tanúsága szerint Nornensteini Pratz Alienor princ megválasztatott egyhangúlag a sipotai becsületes csizmadiacéh tiszteletbeli tagjának, miről is a pecsétes levél mai napon kiállítatott.

– Te! – mondá Alienor Leonnak –, hát mármost én ezeknek a csizmadiáknak kollégájuk vagyok? Nagyon jó. Legalább, ha ezentúl Octavian fejedelem nem akar pénzt adni, azzal fenyegethetem, hogy kiakasztom a cégért a lakásom elé: „princ Nornenstein Alienor csizmadiamester ajánlja magát a tisztelt közönségnek sarukat és topányokat foldozni”.

Délután felé már Alienoron kezdtek mutatkozni gyönge szimptómái a bekövetkező sárgaságnak.

Dumka úr és Csajkos úr nagy dologban voltak.

Egész délután szaladgáltak alá s fel a városban, s jöttek haza kipirult orcával, izzadó homlokkal, jelenteni Leonnak, ki egy helyben ült, mint valami jótékony célú tombola pénztárnoka: „A Csonka Nagy Mihály aláírta az ívünket!” – Azután megint: „A Kulimász Gergő annyi, mint bizonyos!” – „Megfogtuk szerencsésen Talyiga uramat, a fiával együtt.” – „Töbörtsög Máté azt ígérte, hogy akkorra hazajön a hosszú fuvarból.” – „Annak a szegény Coki Péternek felmondták a kölcsönét a takarékpénztárnál: egypár sort kellene írni Igricinek!” Leon jegyzett és correspondeált.

Közbe-közbe felszaladt Kalán mester, hozta a diadalnótát a jelölt úr számára. Nagyon szép vers volt. Egy óra múlva megint előkerült: nehány új strófát hozott, amik még annál is szebbek voltak.

Leon segített neki azokat eldalolni.

Alienor közel érezte magát a csendes megtébolyodáshoz.

  • Te Leon – nyögé elhaló szóval. – Én már magam is annyira bele vagyok hec-celve ebbe a választási irgalomba, hogy azt képzelem, ettől függ Magyarország felvirágzása, Európa békessége, a keresztyénség diadala és mindnyájunknak lelki üdvössége, s ha megbukunk, nem marad számomra más hátra, mint levegőbe röpítenem magamat egész Sipotával együtt.

Délután hat órakor Dumka úr és Csajkos úr azzal a leverő hírrel tértek meg, hogy még mindig hiányzik huszonöt szavazat, s az már sehonnan elő nem teremthető. A túlsó párt még annyival erősebb.

  • De hisz uram s én Istenem – mondta Alienor –, hisz még ellenjelöltünk sincsen.
  • Dehogy nincsen! – lamentált Dumka úr. – Csak titkolja még az ellenfél a nevét. De meg van az dugaszban. Az utolsó órán rukkolnak elő vele. Mindig így szoktak tenni az ármányosak.
  • No hát mármost majd én is gondolok ki valamit – mondá Leon. – Én megyek ki szétnézni a városban. Dumka úr maradjon itthon.

Azzal nyakába vette a várost.

Késő este vetette haza.

  • Heuréka! – monda az otthon levőknek. – Megtaláltam, amire még szükségünk van. Lesz még negyven bizonyos szavazatunk.
  • Halljuk! – De halljuk!
  • Hát legelőször is tíz bizonyos szavazatot fedeztem föl: hol? – a kolerakórházban. Ott van tíz darab reconvalescens beteg, aki senki másnak nem jutott eszébe. Holnap korán reggel meglátogatjuk a kórházat, s mind a tíz szavazat bizonyosan a miénk, s ez az egész lakosság közt a legjobb szenzációt fogja költeni.

Erre még Dumka úr is fintorgatta az orrát.

  • A második felfedezésem még nevezetesebb.
  • Halljuk! – De halljuk!
  • A Mózes-hitű polgártársak e városban harminc szavazattal rendelkeznek. Most tudtam meg, hogy az éjjel a sakternek fiú magzatja született. – Elővettem: rábeszéltem, hogy hívja fel princ Alienort a vallási felavatás szertartásánál keresztapának. A derék férfiú megígérte.
  • Mit? Micsoda az? – vágott közbe Alienor.
  • Óh, igen egyszerű ceremónia. A keresztapának ott semmi egyéb dolga nincsen, mint a végzett szertartás után leülni a terített asztalhoz. Az operatőr akkor elkezd chaldeai nyelven imádkozni; azután fölvesz egy poharat, telve borral, azt megízleli, továbbadja. Az asztal körül mind sorban megízlelik, míg visszakerül az a keresztapához, ki a maradékot fenékig kiissza. Az egy igen szép patriarkális szertartás.

No, ez ugyan jó gondolat volt Leontól! Ezzel minden semita eredetű honpolgár a mi jelöltünk számára van megnyerve!

Ezzel a három fő kortesvezér kiosztotta egymás között a szerepeket. Az éjjel Leon a felső városban, Csajkos uram az alsóban fogják sorba járni a korcsmákat, s a polgárokat kapacitálni, míg Dumka úr otthon marad a „Fehér Lóban”, s az érkező izeneteket átveszi, a tisztelt jelölt urat pedig hagyják ez éjjel magára, hogy kedve szerint kipihenhesse magát.

Abban maradtak aztán.

Reggel három órakor, mikor Leon hazafelé vándorolt a korcsmainspiciálásból, szemközt rohan rá, ijedt ábrázattal Csajkos uram, ezzel az örvendetes hírrel:

  • Az éjjel princ Alienor megszökött, Dumka úr pedig megbolondult!

A NŐ SEGÉLYE

  • Mi történt? – kérdé Leon, megfogva Csajkos uram gallérját két kézzel, hogy tovább ne rohanjon.
  • Hát tudom én? Reggel, mikor az utolsó tanyán elvégeztem az inspiciálást, men-tem haza szépen a „Ló”-ba, a kapuban majd összeütöttük az orrunkat az aranysasi házszolgával: egy levelet hozott Dumka úrnak. Mondtam, hogy én majd átadom neki, azt mondta, hogy ő maga akarja átadni neki, erre én azt mondtam neki, hogy jól hátba vágtam. Erre ő azt mondta, hogy elszaladt. Akkor beviszem a levelet Dumka úrnak. Dumka úr, nem tudom én, részeg volt-e, álmodott-e valamit, amint a levelet elolvasta, kiugrott az ágyból, hasba lökött, azt mondta, hogy szaladjak mindjárt, fogassak be, elszökött a princ! ő szalad utána. Akkor én kifutottam az istállóba, nagyot ütöttem a kocsisra, hogy mért nem fog már. Aztán segítettem neki felszerszámozni, Dumka úr ezalatt felpofozta a pincért, hogy mért nem siet a számadással, azután kijött, megpálcázta a kocsist, hogy mért nincs készen, a kocsis aztán végigverte a lovakat. Nagy verekedés volt ott! Mikor már

A NŐ SEGÉLYE

ment a szekér, akkor dobta le nekem ezt a levelet a számtartó úr, hogy hozzam el a tekintetes úrnak, olvassa el, de pofon ne üssön aztán maga is!

Leon átvette az összegyűrt levelet, s kisimította annak ráncait a térdén.

S aztán olvasta a levelet fennhangon.

„Uram!

Négy nap óta hagyok már magamból önök által bolondot csináltatni, olyan nagyot, amilyen valaha a Bedlamen kívül szaladgált. Járok nyaktörő utakon részeg parasztok táborával, szorongatok piszkos tenyereket ezerszámra, eszem és iszom egy vályúból mosdatlan vadállatokkal, olyan méregkeverő szakács készítette ételekből, amikkel valahol rabokat vallatnak.” – De uram! Az én magam főzte paprikásom!

„Táncolok kemencevastag, csúf, hájszagú boszorkányokkal.” – De uram! Az én feleségem!

„Hallgatom a sok botozni való parasztnak a sápítozó panaszait.” – Mink: botozni való parasztok!

„Nekimegyek a halálveszedelemnek a banditák táborába: le hagyom magam szidatni egy bitang kalandor által majomnak, szamárnak, tolvajnak, s rá hagyom magam vetetni, hogy szavaljak a pecsenyégek és kalmukok előtt angol verseket.” – Mink pecsenyégek és kalmukok!

„Engedem magam lenézetni egy nálamnál nagyobb arisztokrata, egy parasztgazda által. Sorba látogatok boltost, szabót, csizmadiát, gelencsért, borbélyt, cirógatom őket, koldulom a barátságukat. Leckét tanulok és mondok fel, mint egy diák, lapáttal meríthető emberbűz közepett, sőt még csizmadiamesterré is meg hagyom magamat tétetni. De ami még most akar bekövetkezni, az már több az elégnél! Hogy én kolerabetegeket menjek látogatni, s onnan húzzam ki a ragályos ágyból a szavazókat! S hogy én, Nornenstein Alienor princ, akinek az ősei a zsidókat csak a gettóban tűrték meg, most elmenjek újszülött zsidógyereket felavatni, annak keresztapjává lenni, a sakterrel meg tizenkét más hitsorsosával egy pohárból inni: azt nem teszem meg, nem az önök rongyos képviselőségeért, de a spanyol királyi koronáért sem. Csinálják önök a választást, ahogy tudják. Mondják meg, mennyi pénz kell rá. Vegyenek meg annyi gazembert, ahány csak eladó, ami áron csak kapható! de tőlem se egy jó szót, se egy kézszorítást, de legkevésbé zsidókkal való komázást nem kaphatnak többé. Én itt hagyom önöket.

Közölje ön e levelemet a másik két úrral is.

Princ Alienor Pratz von und zu Nornenstein.”

  • Tyhű, aki áldotta! – kiáltá el magát Csajkos uram. – S én ezért az emberért egész éjjel ittam! De ezt nem viszem haza.
  • Mit csinál, Csajkos uram?
  • Mindjárt, mindjárt. Csak a torkomba dugom az ujjamat, aztán egy kicsit a fal felé fordulok. Hát hogy is mondja csak az a levél? „Mosdatlan vadállatok”. – „Méregkeverő szakács.” (Ez én vagyok!) „Kemencevastag boszorkányok!” (Tyhű, ha azt a feleségem meghallja!) „Pecsenyégek és kalmukok” (Ezek meg valamennyien vagyunk), s még „rongyos képviselőség!” No megállj, pirinc! Ha rongyos, nem veszed rád. – Hüj! csak azok a fél bankók ne volnának! – Uram! Szabad nekem ezt a levelet elvinnem? („Önnek is szól.”) Megyek haza! Megmutatom a híveknek. Csak akad ember, aki nem fogad el ötven forintot úgy, hogy jobbról, balról pofon csapják vele. „Vegyenek meg annyi gazembert, ahány csak eladó!” Eladó van, de nem gazember, gazember van, de nem eladó.
  • Mit csinál, Csajkos uram? Csak nem akar a falra fölmászni?
  • De biz oda akarok. – S addig nem is nyugodott, míg le nem tépte a falról azt a plakátot, ami azt hirdette, hogy „Éljen Nornenstein Alienor képviselőjelölt.” Azt tizenhat felé tépte, s elszórta a szélbe.
  • De hát aztán mi lesz ebből, Csajkos uram?
  • Hogy mi lesz? Várjon csak, hadd szaladok előre egy kicsit.

Mikor aztán már akkora egérutat vett Csajkos uram, ahonnan gondolta, hogy Leon nem éri többé utol: akkor elordítá magát.

  • Éjen Zárkány Napóleon, etelvári képviselőjelölt! – s azzal, ahogy csak a lábai bírták, nyargalt végig az utcán, minden alvót felordítva az álmából a fentebbi csatajelszóval.

Leon nem szaladt utána, hogy a száját befogja, hanem felment a szállására, ahol most már egyedül maradt.

Előkereste bőröndjéből azt a csomagot, mely a fél bankjegyeket tartalmazza.

E bankjegyekhez egy vegytani tintával sokszorozott levél volt mellékelve.

„Polgártársaim. Azokkal a fél bankjegyekkel, amiket önöknek a választás céljából kiosztattak, az urak önöket rá akarják szedni. A szavazás után meg fogják önöknek mondani, hogy minden fél bankjegynek a másik fele ott van a szomszéd faluban. Ha a ,vitéz’-es rész Bátokban van kiosztva, akkor a ,leány’-os rész Máron: két ember ragassza össze a magáét, s úgy lesz belőle egész. Erről meggyőződhetnek, ha a szomszéd helységek összehasonlítják a fél jegyeiket: amit jó lesz előre tudni.”

Az, akire bízva volt a bankjegymanipuláció, el is végezte azt híven, csak azt a perfidiát követte el, hogy mind a két csomagnak megcserélte a felét. Ezt nem is volt eszében Dumka úrnak vizsgálat alá venni. Látta, hogy fél bankjegyek, s kiosztotta azokat, először Bátokon, Kopronon, majd Csiván és Máron; az első két falu kapta a vitézes feleket, a másik kettő a leányosokat.

Ezt tudva, fogadta el a másik csomagot Leon. Biztos lehetett felőle, hogy amint a polgártársak figyelmeztető anonim levelek által értesülve lesznek, kiegyenlítik maguk között a dolgot, s haragjukban fel sem jönnek Sipotára, azt hiszik, hogy félig meg vannak csalva, beérik a nyereség felével, s a másik feléért visszacsalják ők a lélekvásárlót egészen.

A végkatasztrófára is bizton lehetett számítani. Hogy Alienor nem várja be az utolsó stádiumot, arra mérget lehetett venni.

És így ezer szavazat otthon fog maradni.

Leon tehát megtette azt a barátságot Pompeia bárónőnek, hogy Alienort megszabadította az etelvári képviselőségtől, s ezzel a szép Rafaela hercegnő jegygyűrűjétől is.

És Pompeia bárónő elveszíttetett Nornenstein fejedelemmel ötvenezer forintot azért, hogy el ne veszítse – Alienort.

Leon elgondolkodott rajta.

…Milyen nagy a nők szerelme!

…Milyen nagy a nők csalfasága!

A VÁRATLAN ELLENSÉG

Még javában aludt Leon, mikor már látogatója jött.

Ama félelmes ember volt, aki elől tegnap az utcán elszökött. Potyási úr!

Ez a rettenetes egyéniség, akinek egy kézszorítása ötezer forint.

Leon összeborzadt, és eldugta mind a két kezét a paplan alá, egész a füléig húzta a takarót.

Az a veszedelmes ember pedig odalépett hozzá, és leült az ágya szélére, rámeresztve azokat a kalapácshalforma kiülő szemeit.

  • Jó reggelt, kedves Leonkám, jó reggelt.

Leon összevacogtatta a fogait.

  • Jaj, ne bánts. A hideg lel.
  • No majd mindjárt mondok én neked valamit, amitől rögtön meggyógyulsz. Most kaptam ezt a levelet, ami Bátokon volt kiragasztva a községház kapujára. Olvasd.
  • Jaj, nem dughatom ki a kezemet, mert fázom.
  • No hát majd elolvasom én neked.

Azzal elolvasta neki ugyanazt a levelet a polgártársakhoz a fél bankjegyek ügyében, amit Leon már régen ismert.

  • Nos, mit szólsz hozzá?
  • Nagyon fáj a fejem, nem értek belőle semmit.
  • Hát én majd megmagyarázom neked. Alienor hű községei megtudták, hogy a kiosztott bankjegyek két összeillő félt képeznek, szépen kiegészítették azokat, azt mondták, megcsalt a német, megharagudtak a jelöltjükre, s el sem jönnek a választásra. Nagybaróthy fel sem akar lépni, Karakán megfutott, a gezetleniek téged kiáltottak ki jelöltnek. Most te vagy az egyedüli jelölt az etelvári kerületben. Megválasztásod bizonyos.
  • Jaj, nem bánnám én, csak a gyomrom ne émelyegne.
  • De annyira bizonyos, hogy „zikher”.

Leon csak didergett.

  • No mármost. Tudod: semmi nincs hátra, mint egy kis alkotmányos előkészületet tenni a megválasztatás alkotmányos megünneplésére. Hiszen tudod te ezt. Bankett, fáklyászene, tollak, lobogók, et cetera. Ez mindig az én gondom szokott lenni. Már ehhez én értek legjobban. Más ember kétannyiba keríttetné. De én kiteremtem félannyiból. A múlt választáskor Nagybaróthy ide nyomott a kezembe háromezer forintot, aztán belekerült a cókmók meg a dínomdánom ötezer forintba. No, ez nem is sok; ötezer forint egy alkotmányos aktusnál. Ez a nulla. Ezen felül kezdődik az egyes. (Mondta ezt Leon már tegnap.)
  • Tehát marad fenn a múlt választásról kétezer forint lebegő adósság. Ezt az új képviselőnek kell elvállalni. Ez már alkotmányos úzus, jól tudod. A képviselő a kerületét cum beneficio inventarii kapja meg. Ez az adósság be van táblázva az ő kerületére. Jó hypotheca. Okos ember kevés szóból ért. Én tudom, hogy te nem vagy gazdag ember: nem akarlak nagyon megtaksálni. A háromezer forint „mínusz”, az már a tied: ha még kétezer forintot kiszorítasz hozzá, abból én kinyögöm a választási parádét. Nos, mit mondasz rá? Ha most nincs pénzed, add meg felét, a többit elküldheted majd a képviselői napidíjakból, elvárok vele. Nem zaklatlak érte.

De már ekkor Leont úgy rázta a hideg, hogy egy szót tízfelé harapott a vacogó fogaival, amíg ki tudta mondani.

  • Látom már, hogy doktort kell hívnom hozzád. Megyek, mindjárt hozom Séra urat.

De mire Potyási úr visszajött a doktorral, már akkorra Leon megszökött a szállásáról, s a pincérnek azt mondta, hogy egész nap oda lesz.

  • No megállj! Megbánod te ezt! – mondá a veszedelmes férfiú, végigcsapva azzal a korbáccsal csizmája szárán, s ment más vadat keresni.

Délig akárkivel találkozott a városban Leon, mindenki gratulált neki az etelvári képviselőséghez, s kérdezősködött, hogy van-e már intézkedés téve, hogy kitűzzék a zászlóját, s kiragasszák a kiáltványait. Nincs? Hát miért nincs? Kire van bízva? Senkire! – Akkor aztan minden ember akart lenni az a valaki, aki ezt elintézni magára vállalja.

Délután azonban már nem gratuláltak neki, s nem ajánlkoztak a plakátjait kiragasztani.

Elment a kaszinóba. Itt most nagy dolognak kellett történni, mert sokan voltak, s még a paskevics hívei sem kergették a pagátot. A biliárdon körül ültek a mandanellen, egész gyűlésszíne volt a társaságnak, s a jelenlevők arcán észrevehető volt a zavar, amidőn Leon közéjük lépett.

Jelen volt Nagybaróthy úr is.

Miután egy darab ideig nézett Leon és a társaság szótlanul egymás szeme közé, egyszer csak eléje ment Nagybaróthy úr, s belépett in medias res.

– Hát tudod, kedves barátom, éppen a bekövetkezendő választásról tanakodunk most, s igen jó, hogy te is itt vagy, előtted nincs titkunk. Arról bizonyosan értesültél, hogy Nornenstein princre megharagudtak a hívei, a princ búcsút vett a kapufélfától, s most azok abstineálnek: s ezzel a többség elesik; most a gezetleniek, kiktől Karakánt megszöktetted, ami igen jó tréfa volt, téged kiáltottak ki jelöltjüknek, s toborzanak melletted.

A tréfa tréfa volt: egészen hozzád illő, de azt te bizonyosan nem veszed komolyan. Gezetlen szélsőbal, s hogy te, ki – megbocsáss a nyíltságért – eddigelé a jobboldal híve voltál, most egyszerre mint szélsőbali képviselő foglalj helyet az országházban, minden politikai morál ellen volna. Egészen más, ha a balközép választana meg, amit csak egy subtilitás választ el tőletek: de egyszerre a szélsőbal! Ez „saltus in natura!” – Volt is róla szó eleinte, hogy pártunk téged karoljon fel: ma délben azonban barátaim, pártunk vezérférfiai, rám jöttek, s addig unszoltak, erőltettek, amíg kénytelen voltam a közóhajtásnak engedni, s újból elfogadni a jelöltséget. Reménylem, hogy ezáltal nem érzed sértve magadat. Ifjú vagy még, ráérsz karriert kezdeni, s nem válik szégyenedre, ha az e téren tapasztalt veterán előtt visszavonulsz, amit annyival is nagyobb raisonnal tehetsz, mivel ha kenyértörésre engeded jönni a dolgot: nékünk itt Sipotán a körülfekvő falvakban hatszáz bizonyos szavazatunk van, míg Gezetlen és a hozzá hajlók nem képviselnek többet háromszáznál. Azért most az egyszer nyugodjál meg ezen elhatározásunkban, kedves barátom.

(Ah! a török szultán, perzsa sah és a nagymogul bizonyosan valami nagynénjét örökölte tegnap óta, s így léptek fel egyesített kincseikkel rávenni Nagybaróthy urat e lehetetlenséggel határos véleményváltoztatásra? Nem biz az, hanem hogy a nevezetes férfiú restellt ötezer forintot kidobni a bizonyos megbukás hitében: mit örömest rászánt, mikor bizonyossá lett a győzelem.)

Potyási úr ott ült a kályha mellett, s önelégülten csapdosta a korbácsával a lábszárait (partem pro toto), – Leon egyszerre megértette az egészet.

(„Sic vos non vobis!” Ő küzdte keresztül az egész hadjáratot. Ő semmisített, térített meg egész táborokat, s most azt mondják neki: „Szervusz, öcsém, köszönjük a barátságot: eredj haza!”)

Egy percig sem csinált kedvetlen arcot. Odacsapott Nagybaróthy tenyerébe jókedvűen, s megrázta a kezét barátságosan:

  • Vivat Soroksár! kedves bátyám. Van eszemben képviselőségre gondolni! Előre megmondtam neked, itt ezen a helyen, ahol most állunk, hogy ha te fel akarsz itten lépni, a kisujjamat sem mozdítom meg.
  • Igen. Ezt el kell ismernem. Lojálisan léptél fel irántam. Akkor azt mondtam, hogy nem akarok. De azóta barátaim annyira rám estek…
  • Jól tetted, hogy engedtél a kívánságuknak, csatold hozzá még az enyimet is, s aztán Isten éltesse Etelvár képviselőjét, az én kedves bátyámat: Nagybaróthy Sámuelt!

S azzal akkorát csapott a tenyerébe, mint egy kis pisztolylövés, összecsókolóztak: az egész társaság riadó éljenben tört ki, s mindenki sietett Leonnal most már szívélyesen kezet szorítani. Potyási is. Most már nem ötezer forint a kézszorítás (legalább nem Leonnak).

  • Hát nem lel már a hideg?
  • Sohasem is lelt engem.
  • Csak engem bolondítottál el.

Leon súgva mondá neki

  • Nem akartam az öreget kiszúrni. Tudtam, hogy nagy kedve van elmenni.

Ekkor aztán Nagybaróthyhoz fordult:

  • De nem addig van ám az, kedves bátyám, hogy „a mór megtette kötelességét, a mór elmehet”; hanem mit mond a Biblia: „adj bort a szomorodott szívűnek”. Ha megszomorítottál, meg is vigasztalsz ma. Ezt nem visszük el szárazon. Én ma inni akarok, de nagyot.
  • Meglesz, pajtás, meglesz! – kapott rajta nagy örömmel a jeles hazafi.
  • De nehogy valami korcsmába invitálj meg, mert attól már irtózom, vannak neked jó magyarádi boraid odahaza. Aztán azt a csupa férfitársaságot is megeléglettem már.
  • Ne félj, bruder, nálam lesz a lakoma. Készülnek már rá az asszonyok. Lesz ott szép leány is, van gondoskodva róla. Ismerősök a tavalyi kaszinóbálokból. Vígan leszünk.
  • Kivilágos-kivirradtig!

Mindenki elismerte azt az egyet, hogy ez a Leon megennivaló fidélis cimbora. Nem ront ez el semmi mulatságot.

Hanem ezért Potyási úr, aki nagy praktikus, jónak látta összeszólalkozni egynehány cimborával, hogy e perctől fogva soha se eresszék ki a kezükből Leont, mindig legyen vele kettő-három, aki kísérje, mert kötve kell hinni a komának! Ha ez most a gezetlenieket értesítheti a történtekről, vagy beszélhet velük, amint holnap feljönnek a választásra, megtehetik azt, hogy a sváb falukból jövő választókat megijeszti, a rácokat meg elcsábítja, s a szavazásnál még majd elverik rajtunk a port. Legjobb lesz pedig, ha a mai esti vacsoránál leitatjuk az öcsémet, hogy holnap délig azt se tudja: a földön van-e vagy a mennyországban.

E dicséretes szándékkal ölelte és kísérte karonfogva minden ember Leont egész addig az óráig, amikor Nagybaróthyéknál meg kellett jelenni.

Leon, természetesen, a legszívesebben látott vendég volt a háznál. A háziaszszony juristakori táncosnője volt. Kedves emlékek! Aztán Napóleon szép, igéző szemei mindenütt hódítottak. Veszedelmes volt azokkal játékot kezdeni.

A bekövetkezett lakománál egyik áldomás a másikat érte. Körömpróbáig kellett inni a poharat. Leon mindjárt vette észre, hogy ezek most őt le akarják itatni. Ez kellett neki éppen. A kecses háziasszony maga is bele volt avatva a kegyes complottba, mely egy alkotmányos cél elérésére terveztetik, s ott maradt az asztalfőn, még mikor a fagylaltot elhordták is. Tudva van, hogy amíg a háziasszony ott ül, addig senkinek sem illik az asztalt elhagyni. Leon ott ült a jobbján, s a kecses hölgy saját szép molett kezeivel töltögetett a poharába, s az átellenben ülő férj nógatta a koccintásra.

A szép háziasszony kíváncsi is volt. Azt mondták neki, hogy Leon igen érdekes alak, mikor leissza magát. Az is volt. Tósztjai majd költői fellengésben úsztak, majd a humor tüzében röppentyűztek szerte, adomái megnevettették az egész társaságot: mikor elmondta a négy nap élményeit princ Alienor társaságában, roppantak a vállfűzők zsinórjai a nagy kacagástól.

Közbe-közbe udvarlói tisztjéről sem feledkezett meg Leon, s hízelgő bókokat mondott kecses szomszédnéjanak, el-elszalasztva egy-egy áruló sóhajt ajkairól.

  • Hiába, csak ami szép, örökké szép marad! – Hej, ha én akkor már szolgabíró lettem volna, amikor jurista voltam! (Egy veszedelmes oldalpillantással azokból az igéző szemekből a háziasszonyra.) Nos uraim: ezt a poharat a legszebb asszony egészségeért az egész vármegyében!
  • Te Leon – mondá féltréfával Nagybaróthy. – Ha te ilyen veszedelmesen kez-desz udvarolni a feleségemnek, akkor én nem viszem fel az asszonyt Budapestre.

(– Ah – gondolta Leon –, még magad jössz kapóra elém. Milyen szépen lelőlek most!)

  • Ah, azt elhiszem. Az ürügy hamar készen van, amiért a képviselő urak itthon hagyják a feleségeiket. A kis Fifine azóta bizonyosan kijárta már az énekiskolát.
  • Micsoda kis Fifine? – kapott bele a háziasszony.
  • No, az a kis reményteljes csemete, akit a képviselőház taníttat ki énekesnőnek. Egyébiránt a színháztéri pogácsaárulónő többet tudna felőle beszélni.
  • …Sssss! – hangzék az asztal túlsó végéről. Potyási úr már vette észre a Leon képéhez emelt puskát, s látta, hogy most mindjárt lelövi Nagybaróthyt, mint egy szalonkát.

Leon azonban hallatlanná tette az ő pisszegését, s részeg ember szelességével folytatá csak azért is

  • De iszen ismerjük a képviselő urak kópéságait! Mikor otthon elpanaszolják a feleségnek, hogy micsoda szörnyűség attól a pártelnöktől, hogy tíz órára teszi a konferenciát, s éjfél utáni két óráig nem ereszti haza a törvényjavaslatok tüzetes tárgyalásából a tagokat! Szép kis tárgyalások azok.
  • Zárkány! Zárkány! – kiáltának most már többen közbe.

Erre a figyelmeztetésre úgy tett Leon, mint aki hirtelen meg hökkent, s ahogy részeg ember szokott, mikor észreveszi, hogy egy vasvillára való ostobaságot vetett az asztalra, azt hirtelen igyekszik még egy petrence még ostobább magyarázattal eltakarni.

  • Óh, kérem, én a világért sem céloztam Nagybaróthy barátomra, ő kivétel a többiek közt. Ő példánya a jó férjeknek. Amint a nyolc órát üti, ő kel fel a klubban a helyéről és megy haza. A színháztéri mandoletti boltba pedig csak azért szokott bepillantani, hogy a kedves feleségének egy kis friss diós kalácsot meg pogácsát vigyen haza.

Ezzel a mentséggel aztán tökéletesen a víz alá buktatta szegény Nagybaróthyt, mert ez sohasem szokott nyolc órakor hazamenni, pogácsát sem vitt a zsebében haza soha.

Potyási odaszaladt Leonhoz, s a fülébe súgott:

(– Gyere már haza, kedves barátom. Szükséged van a nyugalomra. Tudod, reggel a hideg lelt.)

(– Nagyon részeg vagyok már, ugye? Sokat ittam.)

A háziasszonyság is felkelt, és asztalt bontott, s igen fagyos tekintettel s feszes magatartással hagyta el a társaságot.

Leon tökéletesen el volt készülve. Úgy kellett a kalapot a fejébe nyomni, mert azt sem tudta, hogy az mire való? Aztán e két cimbora kétfelől a karjánál fogva, nagy vesződséggel vezette haza az Arany Sasig. Útközben minden házba be akart menni. A szállásán aztán levetkőztették, lefektették, s rábízták a pincérre a szobakulcsot, hogy majd ha csenget, nézzen fel hozzá, – úgy holnap délfelé.

Nagy volt aztán a pincér bámulása, mikor félóra múlva hallotta a csengetést, s felszaladva a szobába, ott találta azt a holtrészeg embert az íróasztal mellett ülve, s leveleket pecsételve.

Leon a legnyugodtabb hangon mondá neki, hogy rendeljen a számára rögtön egy lovas embert, aki azt a két levelet elvigye.

Az egyik szólt Nagy János uramnak Gezetlenbe.

A másik Csajkos uramnak Bátokba.

Nehány perc múlva újra csengetett a pincérnek.

Visszakérte az egyik levelet. A Bátokra szólót.

Meggyújtotta azt a gyertyánál s elégette.

Az a hajszálrugón ketyegő finom bolondság, ami az emberi szív óraművében van meg (amíg el nem kopik), s amit becsületérzésnek neveznek, ezt még a mámor sem bírta elaltatni, ez megsúgta neki azzal az alig hallható óraketyegésével, hogy lehetetlen az, hogy ő a bátokiak segélyéhez folyamodjék, s győzzön olyan emberek szavazatával, akik Nornenstein Alienor borát és pénzét elfogadták.

Csak a gezetleni levelet küldte el.

De nem is volt többre szükség.

A petárda megtette már a hatását.

Másnap a választásra felgyűlt városi és vidéki választók előtt az elnök egy levelet olvasott fel, melyben Nagybaróthy Dániel úr kijelenté, hogy őneki családi körülményei s egészségi állapotjai nem engedik a képviselőség elvállalását, minélfogva barátai bizalmát megköszönve, kéri jelöltetését visszavonatni.

Nagy lett erre az ijedelem.

Futottak Nagybaróthy szállására, ott azt tudták meg, hogy az már korán reggel el is utazott családostól Koritnyicára.

A gezetleniek, kik a piac bal oldalát foglalták el, azalatt lelkesülten hangoztatták Zárkány Napóleon nevét.

Az elnök határidőt tűzött ki a másik pártnak jelölt fölállítására.

Potyási lótott-futott jelöltet keresni: de minden ember hátradugta előle a kezét, tudták, hogy ez drága kézszorítás.

Lassankint terjedt a lelkesülés, s a jobb oldalon álló csizmadiák is elkezdték hangoztatni Zárkány nevét, a Nagybaróthy-tábor kezdett átpártolni.

A végzetes határidő is letelt, most csak egyetlenegy mód van még fordítani a dolgon, azt megsúgta Potyási úr az elnöknek.

A közönség csak egy nevet hangoztat már: Zárkány.

Egyhangú lesz a megválasztás.

Csupán egy lényeges kérdés akaszthatja azt meg.

A jelölt a választás színhelyére idéztetik.

  • Van-e önnek választóí igazolványa? – ezt kérdi tőle az elnök.

Azt pedig ezer ember közül kilencszázkilencvenkilencnek nem jut eszébe a tárcájában hordozni. Pedig ebbe bele lehet kötni, ha nincs; mert a törvény azt mondja: választható csak az, aki választó.

De éppen Leon volt az az ezredik ember, aki azt elő tudta adni.

  • Itt a budapesti választói igazolványom, s minthogy a törvény a huszonnégy éves kort és a magyar nyelv tudást is feltételül szabja a képviselőnél, elhoztam a keresztlevelemet is meg az iskolai bizonyítványomat: méltóztassék belőlük meggyőződni.

Csak akkor esett hanyatt minden ember bámulatában.

Hát ez már akkor, midőn hazulról elindult, tudta azt, hogy itt őt fogják megválasztani képviselőnek.

Irtóztató ember ez! Ilyen fiatal létére.

Mi lesz belőle még, ha a bölcsességfogai kinőnek?

S hangzott aztán az általános felkiáltás: „Éljen Zárkány Napóleon, Etelvár képviselője!”

S nem volt egy falragasz, nem egy kitűzött zászló a városban, mely azt előre hirdette volna.

Alienor késő éjjel rendelte meg a pesti kocsit, melyen hadjárata színhelyéről elmeneküljön. Másnap reggelre ért be Gezetlenbe. Ott le sem szállt a kocsiból, lovakat váltatott, s utazott tovább. Délután lett, mikor Bátokra eljutott. Nem kellett neki sem étel, sem ital, csak friss előfogat. Ki se dugta a fejét az ernyő alól, hogy meg ne lássa valaki, aki ráismerhetne. Ebben az átkozott hosszú épületben táncolt ő a falusi nimfákkal s azoknak az öreganyjaikkal. Még a csóktól is elment már minden kedve. A gyomra émelygett, ha rágondolt. Minden poézisát elvesztette előtte az élet. Amint befogták a lovakat, jó borravalót ígért a kocsisnak, ha még ma eljut vele Etelvárra. Késő este volt, mikor a hercegnő kastélya mellett elhajtatott. Osonva akart keresztülmenni előtte, de a kocsis okvetlenül meg akarta a lovait itatni az út közepén levő kútból, s azalatt ideje volt kikémlelni a hintó ernyője alól.

A hercegnő palotájának minden ablaka ki volt világítva, s a narancsfák sorba rakva a terasz előtt, tele aranyalmákkal.

A kapubejárat nemzeti színű szalagokkal volt felpiperézve, s az ősi faragványok virágfüzérekkel átfonva.

Az udvar közepén állt egy roppant nagy gúla, melyen sorba rakott veres és fehér virágú pelargoniumok képeztek egy óriási „ÉLJEN”-t. A korridor boltívei mind szőnyegekkel feldíszítve, míg a kastély legmagasabb tornya hegyéről egy földet seprő nagy trikolor zászlót lebegtetett meg koronkint a fel-feltamadó esti szél. Holmi ácsok, szőnyegészek mindenféle állványokon, karzatokon dolgoztak még ez éjjeli órában is, s a kastély melletti tó szigetén erősen építettek valami échafaudot: az bizonyosan a tűzijáték számára lesz.

És ez mind az ő tiszteletére készül.

És ő ennek mind hátat fordít.

Egyszer-egyszer úgy rémlett neki, hogy be kellene hajtatni arra az udvarra, s megkérdezni: ébren van-e, vagy alszik már az a szép leány, akinek őróla kell gondolkozni, ha ébren van, s róla álmodni, ha alszik. De csak elmúlt az is. A négynapi erőltetett tevékenység, izgalom után még mélyebben esett vissza erélytelen lomhaságába.

Nem kellett neki már se istennő, se nimfa, ha még küzdeni is kell érte.

A méreg ette belül, ha rágondolt, hogy milyen hóborodott hadjáratra engedte magát rávetetni.

A parkból szép csengő szoprán énekhang zendült fel, kísérve egy másik női alt hangtól.

– Siessünk, kocsis!

Alig várta, hogy a kocsizörgésben elvesszen az a csábító dal.

Éjfél volt, mire az etelvári postaház előtt megállt a hintó. Sietteté az előfogatot: reggelre az indóháznál kell lennie. Még nagyon is korán érkezett. A reggeli vonat csak tíz órára érkezik meg. Tehát öt óráig ülhet ott egy helyben. Nagyon haragos volt. Az állomásfőnök azt kérdezé tőle, hogy honnan jön. Megmondta neki, hogy Sipotáról. – „Ejnye, nem tud valami hírt a princről? Itt azt beszélik, hogy a gezetleniek levágták mind a két fülét.” – Alienor megtapintotta a magáét. Még megvolt. Azt mondta, hogy nem tud róla semmit. Azt kérdezte tőle az állomásfőnök, hogy hová akar menni. Mondta neki, hogy Budapestre. – „Ah, hisz akkor iszonyú kerülőt tett ön szekérúton. Sipotához csak egynapi járat a dancsvári állomás: arra mehetett volna.”

Erre Alienornak egy rémgondolatja támadt.

Ha Dancsvár csak egynapi járás Sipotához, akkor Dumka úr meg Leon a vasúton még eléje kerülhetnek, megfoghatják, visszavihetik.

Ez a rémület felkölté benne az akaraterőt.

Azt kérdezte az állomásfőnöktől, hogy lehetne innen különvonatot kapni?

Ez a kérdés gyanússá tette őt a hivatalos úr szemeiben. Kinézte a szeméből, hogy nem jó járatban van.

  • Szabad a becses neve után tudakozódnom?
  • Igen hát. Princ Nornenstein Alienor!

Erre aztán csinált neki a főnök furcsa bókokat, egymás után hármat is. S futott, a sarkával előre, be az irodájába, s egy óra múlva fűtve volt a gép. Alienor princ könnyebbült szívvel ült fel a vagonba. Ide már nem jöhet utána a kortes!

A tízórai vonattal csakugyan megérkezett Dumka úr, a hátán cipelve a bundáját, amit kölcsönkért Dancsváron.

  • Kit tetszik keresni? – kérdezé tőle az állomásfőnök.
  • Nem látta a princet? – sugá az érdemes úr.
  • Dehogynem. Most ment el két óra előtt különvonattal Pestre.
  • No, akkor jójcakát kívánok.

Azzal bement a váróterembe, levetette magát a bundájára, s azt mondta a szolgának, hogy őtet fel ne költse estig. Nem tudta azonban a szemeit se behunyni.

Felkelt, kocsit keresett, felvetette rá a bundáját, s hajtatott Etelvár felé.

NEGYEDIK RÉSZ Pompeia

AZ ELKÉSZÜLT ZÁSZLÓ

Az utolsó éjszakát Sipotán azzal töltötte Dumka úr, hogy levelet írt Etelváry Madelaine hercegasszonynak. Leírta a nehéz nap élményeit, a sűrű küzdelmeket, az életveszéllyel járó táborozást. Nagyon megdicsérte Leon ügyességét és páratlan hűségét pártunk és jelöltünk iránt. Különösen kiemelte gezetleni vakmerő hadi fortélyát, hol, mint egykor Imre király, egyedül és fegyvertelenül bátorkodott bemenni az ellenséges felfegyverzett táborba, s annak ellenkirályát hívei közepéből a históriához híven kiszakította. Princ Alienor is igen bátran viselte magát, minden strapáciát vitézül kiállt, sőt még csárdást is táncolt Bátokon, s ami nem kisebb virtus: programbeszédét igen szépen elmondta Sipotán ötszáz főnyi díszes közönség jelenlétében. A nép szíve meg van számára nyerve. Híveink lelkesültek, ellenfél fel sem meri ütni a fejét, minél fogva a diadal egészen bizonyos, s ha Isten is úgy akarja, mint magunk, holnapután este a győzelemhírrel és a kiérdemlett koszorúkkal a princ Etelváron leend, átveendő a győzelem legdrágább koronáját stb.

Ezt a levelet lovaslegény által el is küldte még azon éjjel Etelvárra.

Két órával később kapta aztán a princ levelét.

Első gondolatja az volt, hogy utánamegy és visszahozza.

Leonnal azonban közölnie kellett a princ levelét, mert annak szólt. Azt már nem gondolta meg, hogy ennek rossz hatása is lehet. Ő csak a princcel törődött. A félbankjegyek varázshatalmában nagyon bízott.

Úgy gondolkozott, hogy ha a princ Dancsháza felé vette az utat, akkor ott nyomja őt az állomásnál; ha pedig Etelvár felé ment, akkor a vasúton eléje kerül, s a peronnál csípi el, mikor fel akar ülni.

Mint láttuk, a princ túljárt az eszén.

A hercegnő kastélyában tehát készültek a diadal hősét nagy pompával fogadni.

A hercegnő ismét követte régi életrendjét, az éjszakát téve nappallá, s gyöngéd figyelemnek vette azt a gondoskodást, hogy az alkotmányos harc hőse az esti órákban fog megérkezni kastélyába.

Az ő reggele délután öt órakor kezdődött.

Ispánok, kasznárok teljesíték az udvarmesteri hivatalt rendezve az ünnepélyi pompát; a tűzijáték sikerét Stuwer maga és a szép csendes, derült idő biztosítja; madame Corysande-nak pedig tökéletes elégtétele van huszonnégy kis földészleánynak hófehérbe öltöztetésében, kik a nap hősének útját virágokkal fogják behinteni, egy kis murillói kövér pofájú angyalka pedig egy akkora rózsacsokrot fog neki átadni, mely valóságos rózsalavina már.

Az úrhölgyek is teljes díszben várnak az érkezőre. Lívia rádisputálta Rafaelára, hogy fehérbe öltözzék, amit a hercegnő csak oly feltétel alatt fogadott meg, ha mindketten egyformába öltöznek. Olyanok voltak a zöld ciprusbozót között, mint két villi.

  • Különös érzés – mondá Rafaela – arra gondolni, hogy az a férfi, akinek a ked-véért most ez a nagy nemzeti diadalpompa készül, egyúttal azzal a szándékkal jön ide, hogy nekem férjem legyen.
  • Igen, igen.
  • Milyen nagyon kapsz rajta! Mintha te örülnél rajta legjobban, hogy férjhez ad-hatsz, s valahára megszabadulsz tőlem. Látod: pedig énnekem úgy jön ez folyvást, mint egy kinevetni való tréfa, amiből végre semmi sem lesz. Ez a mi mára várt vendégünk nem lesz az én vőlegényem soha. Vagy ha vőlegényem lesz is, de odáig nem fogja vinni, hogy engem elvegyen.
  • De igen, hercegnő, igen!
  • No hát fogadjunk. Szakíts tíz fűszálat, én meg összekötözöm a végeit; ha lánc lesz belőle, te nyertél; ha nem lesz, én nyertem.
  • De hát mibe fogadjunk? nekem nincs semmim, ami nem Rafaela hercegnőé volna.
  • De igen van: a szíved, s én arra akarok fogadni. Ha én vesztek, akkor én me-gyek nőül ahhoz, akit te szántál nekem, ha te vesztesz, akkor te mégy ahhoz, akinek én szántalak.
  • De ez nem jól van föltéve, hercegnő! Inkább megfordítva tán, a férjhezmenés a nyeréshez van kötve.
  • Nem, kicsikém, a férjhez ment nő szíve elveszett tárgy: lehet, hogy a becsületes megtaláló megőrzi azt; de az bizony csak a ő kegyelmétől függ. Tehát maradunk az elébbinél: ha én vesztek, én – ahhoz –, akit te nekem: ha te vesztesz, te – ahhoz –, akit én neked…

A fűszálakat aztán kötözte, kötözte, mikor mind megvolt, szétbontotta: nem lett belőle lánc.

– Én vesztettem.

Rafaela elszórta a jósló fűszálakat. Lívia pedig örvendve tapsolt.

Ha tudta volna, hogy minek tapsol.

A legzajosabb ünnepélyi előkészületek alatt nem is igen ügyelt rá senki, hogy egy poros, sáros alak, alázatosan lehúzott fővel, lomhán csámpáskodó léptekkel settenkedik keresztül a díszes népcsoporton, s mint aki nagyon jól tudja itt a járást, egyenesen megy a korridorra, s nem kérdezősködik senkitől. Az anyahercegnőt látszik keresni, ki nyugtalan tevékenységgel jár fel s alá, s oszt százfelé parancsot, hangja folyvást hallik magyarul, németül, franciául, most éppen a két leányt zaklatja, kik azzal mulatják magukat, hogy madame Corysande bokrétanyújtó pofók angyalkájával valami felköszöntőt igyekeznek betanítani, „mért nem végzik mar toalettjüket?” – (Mi van még hátra? Még kesztyűt nem húztak.)

  • Hisz arra ráérünk akkor is – mond Rafaela –, mikor az őrök jelt adnak, hogy a princ közelít.
  • Jaj, de azok nem fognak jelt adni – sóhajt fel a díszbokrok közül egy gyászosan búskomor hang, melyre mindannyian meglepve tekintenek oda, s ensemble kiáltanak fel a csodálkozás hangján:
  • Dumka úr!
  • Hát mi az? Dumka úr? Ön csak egyedül? – kérdi a hercegasszony.
  • Én magam egyes-egyedül – nyög a bánatos férfiú.
  • És princ Alienor?

Dumka úr úgy tett, mint mikor az ember egy legyet akar lecsapni a kezével a légből, ami azt jelenti, hogy „hol van az már?” – Megbukott-e?

  • Azt nem tudom.
  • Hát mit?
  • Csak azt, hogy megszökött a választás elől.

E percben eldördült az első mozsárlövés a Bátok felé néző domb tetejéről, s utána még két dörrenés.

  • Hát az mit jelent?

Bátok felől az útkanyarulat végig látható volt a kastély korridorjáról, ez úton egy hosszan elnyúló lovascsapat kezdett kibontakozni az alkonyfény aranyozta porfellegből; kilátszottak a zászlók hegyei.

  • Hát ott ki közelít?

Dumka úrnak nyitva maradt szeme, szája a bámulattól.

  • Nem tudom én.

A lovasság hosszú sora után megint egy egész szekértábor közeledett, melynek nem akart vége szakadni. Azok is mind fellobogózva.

  • Mi ez, Dumka úr?
  • Nem tudom én.
  • Dumka úr? Ön négy éjszaka nem aludt. Nagyon ki volt fáradva. Önt előre küldték hírhozónak. Az úton elnyomta az álom. Aztán azt álmodta, hogy princ Alienor megszökött.

Dumka úr ezt maga is kezdte elhinni. Az csakugyan igaz, hogy négy éjszaka nem sokat aludt; az is igaz, hogy tegnap óta egy harapást sem evett, csak minden állomáson egy kupica szilvapálinkát hajtott fel; az is igaz, hogy ő a princet szökni nem látta: de meg az a levél is eltűnt (talán nem is volt soha?), amelyikben a princ azt jelenté, hogy ő szökik. De legigazabb, hogy íme itt jön az egész bandérium és tengernyi választó népség, amint szokás megválasztott képviselőt diadalmenettel kísérni egész a vasútig. Ő azt a másik dolgot bizonyosan mind úgy álmodta. – Kedves madame Corysande, legyen olyan jó, gondoskodjék a számtartó úrról.

És Dumka úr engedte magát jól ismert vendégszobájába vezettetni, s ott hajdú által lehúzatni a csizmáit, s fennhangon pirongatta magát.

  • Ejnye, te vén tökfej! Már micsoda bakot lőttél mostan! Csak hiába! gyöngül az embernek az elméje, ha vénül. Nem bírjuk már ki a négy napi tivornyázást… a hazáért.

S a jó becsületes ember el hagyta magát altatni csak azért, hogy a hercegaszszonynak legyen igaza.

Mikor Dumka úr azt a szót kiejté, hogy Alienor megszökött, Rafaela diadalmas örömmel ragadta meg Lívia kezét, s nagyot szorított rajta, mikor aztán a lövések dördültek, kedvetlenül taszította el a kezet magától.

A hercegasszony előhozatta három lábon álló messzelátóját, hogy a közelgő menetet a távolból is szemlélhesse, s elnézte azt sokáig oly feszült figyelemmel, hogy az egész körüllevő világ nem létezett rá nézve.

Rafaela türelmetlen lett.

  • Ugyan mit nézesz rajta olyan nagyon? Az egész arcod csupa redő lesz a távcsőbe bámulástól.
  • És mégsem tudok kivenni semmit. Az alkonyég verőfényében minden alak feketének tűnik fel, csupa merő sziluettek.
  • Hiszen majd itt lesz egy félóra múlva, s akkor aztán láthatod színről színre.

De ez hosszú félóra lett. A lovas csapatok csaknem lépésben jöttek, s már ott volt az égen mind a két fényes planéta, ami ez évben az alkonyt látogatta: a Venus és a Saturnus, mikor az első csoport a kastély elé megérkezett.

Nyomukban jött egy teljes lovasezred, szakaszonkint különválva, ahogy a külön helységekben alakultak. Az egyik csoport lovasai sastollas süvegekkel, panyókára vetett mentékkel, a másiké piros mellényben, fehér lobogó ingujjal és lábravalóval, a harmadiké hegyes csalmákkal, kifordított gubákban, a negyedik tarka szőnyegekkel beterített lovakon, kalapjaik mellett lengő szalagokkal, csizmáik szárába apró nemzetiszín lobogók tűzve. Közel nyolcszáz lovas. Nem vasárnapi lovagok, huszárviselt legény mind vagy annak készülő, s nem rúd mellől kifogott gebék, mind gyönyörű paripák.

Azok felálltak szép hadirendben a kastély homlokzata előtt. A hercegasszony előhozatta a hímzett zászlót, s kibontva annak lobogóját, maga tartá azt kezében, a zászló arany bojtját meglebbenté a szél, hogy a nemzeti címer kivillant egy percre; az a pillanat egy rögtöni éljenriadalt költött a lovas sorban, s a riadal közepett érkezett meg a négylovas kocsi, mely a nap hősét hozta.

Két férfi szállt ki belőle: Nagy János uram és Leon.

Leon fedetlen fővel volt. Az út pora haját, szakállát behajporozta. Olyan volt, mintha egy éjszaka megőszült volna. Saját maga – harminc év múlva.

S arckifejezése is olyan komor volt hozzá. A gondolkozó ember számvetése az, ki azt számítja, hogy a túlvitt népszeretet árát valaha meg kell fizetni! Lehet-e az?

Az üdvriadal közepett csendesen haladt fel kísérőjével a veranda lépcsőzetén, hol a hölgyek álltak, s ott megállt előttük némán, lehajtott fővel.

Hová lett a mindig tréfára kész bohó, a nők kedélyes udvarlója, az ötletgazdag szónok? Elveszté-e minden erejét, mint Sámson, hogy haját levágták?

Tudta jól, hogy ez a pompa e kastélyban mind nem őreá várt, ezek a virágpiramidok nem az ő számára lettek emelve, ez a kivilágítás nem az ő örömére lett meggyújtva, ezek az úrhölgyek nem az ő szép szemeiért öltöztek villiknek, tündérasszonyoknak, ez a zászló nem az ő diadalára lett hímezve, és mégis kötelessége lett ide eljönni és megmutatni: „íme ez a poros arc az, ami titeket képviselni fog, három évig én hordom a ti neveteket”.

De mondani annyit sem tudott

Kísérőjének kellett azt helyette megtenni.

Nagy János uram régi ismerős volt a hercegasszonynál, sokszor járt közbe a család és a jobbágyok vitás ügyeinél, békés egyezséggel szüntetve meg régi villongásokat. Szívesen látott alak volt Etelváron.

– Kegyelmes hercegasszonyom. Engedje meg, hogy bemutassam önnek az etelvári választóközönségnek egyhangúlag, egyesült örömmel megválasztott képviselőjét.

Rafaela ajkáról egy önkénytelen „hah” kiáltás csattant fel, melyben bámulat, diadal és dac, öröm és harag volt kifejezve, egyszerre összefonta két karját mellén, s úgy tekintett az ifjúra, ki lesütött fővel állt előtte s gondolá: „és én mindezt loptam, és tőletek loptam el”.

A hercegasszony pedig fél kezével a zászlót hátrakapva, önkénytelen kitörő erélylyel tevé másik kezét Leon vállara, mintha meg akarná állítani ezt az embert, – aki olyan nagyokat tud lépni.

Percekig nézett így reá. Amit e percek alatt gondolt, azt nem tudta meg ember soha. Éveit járta be azalatt a lélek a múltnak és a jövőnek a fény gyorsaságával.

Vére megszólalt a hercegasszony, halk, szelíd hangon.

– Üdvözlöm önt, Etelvár képviselője. A győztesnek mindig igaza van. Öné a győzelem. Ez a zászló Etelvár képviselője számára készült. Vegye ön kezemből e jelvényt, s emlékezzék meg arra, hogy e zászlót négy hölgy hímezte, akik közül három kívánta azt, hogy ön legyen Etelvár képviselője…

(– Óh, mind a négy! – mondá magában az a negyedik, s kezeit szíve fölétette, hogy az el ne árulja dobogásával ezt a nagy titkot.)

E szónál aztán mondott valamit a megszólított: nem az ajkaival, hanem a szemeivel! Megjelent bennük a könny.

S egy könnyező szem annyit csinál, ahány belenéz.

Nagy János uram úgy látta, hogy jó lesz ennek a jelenetnek véget vetni. A kérges tenyerű embernek gyöngéd tapintata volt.

  • Kegyelmes hercegnő – szólalt meg –, rövidre van szabva képviselőnk gyönyörűsége, amit vele kegyelmességtek éreztet. Ezernyi meg ezernyi nép kísérte őt idáig. Ennek egy része messziről jött, napi járó utat tett, azokat békében vissza kell bocsátani, más része tovább akarja őt kísérni egész a vasútig. Kezdeni kell a búcsúzást, mert az sokáig fog tartani, sokan vagyunk hozzá.

Köszönettel tartoztak a derék embernek mindannyian a siettetésért. Közel volt hozzá a játszószemélyzet mindegyike, hogy valami mást játsszék el, mint ami a szerepébe van írva.

Leon megcsókolta a hercegnő kezét. És az ajándékozott zászlót is. Éppen ott, ahol Lívia hímzése volt. És a leány vette azt észre. S mégis azt hitte, hogy ez csak véletlen.

  • Atyámfiai! – kezdé el a szót Nagy János, kézen vezetve le az udvaron Leont, kinek úgy reszketett a keze, mint egy újonc szónoké: egy szót nem tudott volna most mondani. A szekéren jött közönség betódult a kastély udvarára, s azt félig megtölté. Egy nagy rész pedig künn maradt. – Képviselőnk most útjára távozik. Emlékezzetek rá, mit mondott, mikor a választási jegyzőkönyvet kezébe adták: „Szegény embert választottatok meg, aki még ígéretekben sem gazdag”. Mert hogy mindaz, ami a gezetleni kút felett mondva volt, csak merő gúny volt, megszégyenítése a nagyszájú alakoskodásnak, azt bizonyosan megértettétek. A haza nem oszt ajándékokat, a haza áldozatokat követel. Ti gazdagok vagytok, az ország a szegény! Aztán elmondta előttetek, mik egy népképviselő kötelességei, őszintén, igazán. „Ha tetszem nektek így, akkor elfogadom megbízástokat. De ha azt kívánjátok tőlem, hogy ámítsalak benneteket fényes ígéretekkel, hogy játékot űzzek a nép hitével; akkor összetépem a megbízást, válasszatok más képviselőt!”. Így beszélt hozzátok. És ti egy szívvel, lélekkel kiáltottátok fel szavára az „éljent”. Ez a mi emberünk. Az ő szavai után ismerünk saját magunkra. Minden ember jobbnak érezte magát, mint azelőtt volt. Mintha álomból ébresztett volna fel bennünket. Kívánjunk neki most egy istenhozzádot a viszontlátásig. Mi adjuk neki szeretetünket, az Úr adja neki lelki erejét, s aztán ne mondja, hogy ő szegény ember. Gazdag az ilyen ember, mert kincse van, amit nem vehet meg semmi pénz, semmi hatalom.

Az egyszerű földmíves szavait dörgő tetszészaj követte onnan alulról.

A tűzijátékosnak utasítása volt: az első szónoklat után megvilágítani a tájat bengáli tűzzel. Kékes, zöldes fény áradt el az udvar és környéke felett, a fény közepett, mint mozdulatlan ércszobor, állt a nap hőse, egyik kezét a másikkal megfogva, érzéketlen a körüle felzendülő riadal iránt; egy alak, mely talán él: de nem érez.

A hölgyek a magas oszloptornácról néztek le reá. Csábító bűbáj van az ily jelenetben.

Amint az udvaron csoportosult nép lecsendesült, a kapun kívül szólalt meg egy hang.

A görögtűznél látható volt Csajkos uram alakja, ki egy szekérre állt föl, onnan beszélt a néphez.

– Atyámfiai! Bátok és szomszédságának népe! Mi is osztozni akartunk a mai nap örömében, s csatlakozni akartunk atyánkfiaihoz, kik Etelvár képviselőjét diadallal kísérték falvaikon végig. Ők azonban elutasítának minket e szóval: „ti nem osztozhattok a mi örömünkben; ti nem jöhettek mihozzánk, árok van miközöttünk, ami bennünket elválaszt”. Micsoda ez az árok? Az a bűndíj, az a lélekvásárra adott foglaló, amit elfogadtunk. Temessük be vele ezt az árkot. Ha a Messiást elárulta Júdás harminc pénzért, ki lesz az a Júdás, aki a mi megváltónkat eladja huszonöt pénzért? Nem vagyunk mi eladó rabszolgák, nem kell nekünk lélekfoglaló, alamizsna. Szedjük össze a közénk szórt pénzt, s mert nincs gazdája, nem tudjuk, ki adta, fordítsuk igazi helyére: építsünk rajta tanyai iskolákat.

Lázadó tapsvihar követte ezt az indítványt. Nagy tömegben a lelkesedés ragadós. Az emberek csak egyenként önzők, együtt nagylelkű a nép.

S e lelkesedés áthidalta az árkot, mely a két tömeget eddig különválasztá. A gezetleniek kifelé, a bátokiak befelé tódultak, az udvaron összekeveredtek, és aztán egymás nyakába borultak, ölelték egymást, kezeiket szorongatták, kedves bátyámnak, kedves öcsémnek nevezték egymást, megbocsátották a régi haragot, viszalkodást, őszintén, igazán, egész ivadékokra. Sírtak. Nem lehet az ilyen jelenetet rendezni, nem mondva csinálni. Királyoknak minden kincse meg nem vásárolhatja azt. Perc szülte azt, s évtized viselte méhében. És az egymást testvérül ölelő csoportok odarohantak ehhez az emberhez, akinek varázslatára e csodák végbementek. Felkapták Leont vállaikra, mint a hinduk Brahma bálványképét. Csókolták kezeit, ruháit, amit elérhettek. Nevettek, zokogtak. Óh, azok igazi könynyek voltak! Meggyógyult betegek, feloldott bűnösök, kiszabadult rabok, hazatért száműzöttek igazi könnyei.

Nem jó az ilyen jelenetet hölgyeknek nézni!

A nép szerelme veszedelmes csábító, a néptömeg lelkesült mámorában iszonytató varázs van, a felemelt alakot dicsfény, igézet, bűbáj veszi körül, – ami elszédít.

(– Hát te ily nagy léptekkel közelítsz felém? – gondolá Rafaela.)

(– Hát te vagy az, akit én a fűszálakon elvesztettem? – aggódék Lívia.)

(És büszke volt rá mind a kettő.)

A bengáli tűz most már rózsafényben úsztatta a tündéri jelenetet.

A néptömeg, mint egy hullámzó tenger, továbbvonult. A lovas csapatok kardalt énekeltek, azt a himnuszt, mely vakmerően vitáz az Isten ellen egy nemzet mellett, azt mondva a szenvedésekre, hogy „elég már!”

A zsolozsma közé vegyülnek a fényes tűzijáték robogásai.

A szikrázó színpompánál vonul végig egyik csapat a másik után.

– Fölséges jelenet! – sóhajt fel magánkívül madame Corysande.

A hercegasszony pedig bosszúsan toppantott a lábával.

  • És most következik valami, ami a fölségest egyszerre a legdrasztikusabb ne-vetségbe fogja alárántani, most jön a tűzijáték utolsó része: a név.

Az valóban az egész lelkesedést egyszerre démoni kacagássá átalakító tréfa lesz, amidőn a tűzijátékos, ki az itt történtekről nem tud semmit, e végjelenetnél levegőbe bocsátja azokat a röppentyűket, amikből a csillagos magasban e betűk fognak messze sugárzani: ALIENOR. Így volt megrendelve.

  • Erre nem gondolt senki!
  • Hátha mégis gondolt rá valaki – suttogá Rafaela. A következő percben már felrobbant a tűzijáték végkitörése, s a szétlövellő röppentyűk e betűket rajzolták a csillagos égre: LEON.

A tűzijátékosnak könnyű volt Alienor nevéből betűket felhasznalni.

Csak Lívia vette észre, hogy Rafaela hercegnő a nagy diadalmámor közepett néhány szót mondott suttogva komornyikjának, mire az sietve távozott a park felé.

Dumka úr is felébredt egyszer a nagy diadalzajra, azt mormogta: „hej de nagy szél fúj odakünn”! – s aztán befordult a fal felé, s aludt jó lelkiismerettel tovább.

LÍVIA FELADATA

Mikor minden pompának vége volt, azt mondá Rafaela az anyjának:

  • Hanem azért nem volt szép tőled, hogy négyünk közül hármat elárultál.
  • Bocsánat, kedves hercegnő, én csak „egy” ellen követtem el árulást: aki a fekete golyóval szavazott. Nyilatkozzék, ki volt az, s én sietni fogok, hogy kiengeszteljem.

Rafaela hercegnő egy percig gondolkozott rajta, hogy ne mondja-e azt, hogy övé volt a külön szavazat. De Líviának csak fél perc kellett hozzá, hogy őt megelőzze s kimondja:

  • Enyim volt a fekete golyó.

A hercegasszony tapsolt, a kebléhez ölelte Líviát, s megcsókolta a homlokát:

  • Bravó, kisleány! Most megjártad te szép aranyfácán! Amíg te törted rajta a te kemény fejedet, hogy felhasználd-e az alkalmat, melyben anyád bocsánatot kell hogy kérjen tőled, addig Lívia megelőzött.
  • No hát kövesd meg őt.
  • Majd ha egyedül maradunk. Azt nem ígértem, hogy publikum előtt teszem. Te holnap reggel madame Corysande-dal haza mégy Etelvárra. Líviát pedig itt hagyod nálam az én ősodúmban – csak egy napra.
  • De csak egy föltétel alatt, hogy nem viszed őt a bonctani múzeumodba.
  • Még a tájékára sem.
  • S nem tartasz neki fiziológiai felolvasásokat.
  • Ellenkezőleg. Csupán érdekes mendemondákkal fogom őt mulattatni.
  • S a cselédek ételéből tálaltatsz neki, ahogy én szoktam magamnak.
  • Nem lesz rám semmi panasza.
  • És végül, – ha Lívia is itt akar maradni, ő a maga ura.

Ezen még szegény Lívia is nevetett. Ő a maga ura! Aki sohasem volt más, mint egy mindenki által kényeztetett rab. Mondta, hogy szívesen marad.

  • Tökéletes némber vagy – mondá a hercegasszony Rafaelának –, aki minden levélhez három utóiratot függeszt. Egy föltétel alatt hagyod itt Líviát, s lesz belőle négy. Tehát áll az egyezség. Ti holnap elmentek: Lívia itt marad, és semmi természettudományban nem részesül.

Óh, a szegény lánynak mennyivel kevesebb gyötrelme lett volna, ha a bonctani múzeum irtózatait mutogatták volna meg neki órahosszant, mint hogy a hercegnőtől oly barátságban részesíttetett, mely elég lehetett rá, hogy az eszét veszítse bele.

Amint másnap reggel, (ti. du. négy órakor) Rafaela madame Corysande kíséretében elhagyta az etelvári őskastélyt, hogy az etelvári herceglakba visszatérjen: a hercegasszony karon fogta Líviát, s elvitte magával a parkba, ott egy művészien összerakott grotta állt, nyílt kilátással a tóra, a grottában fatuskókból kivájt székek. A hercegnő egyikbe leült, szemben az ajtón beható világossággal, Lívia ott maradt a bejáratnál egy, a sziklából kinőtt platánfa tövében. Szokása volt a hercegasszonynak egyenesen rátérni a tárgyra.

  • Az én Rafaelám azt mondta nekem, hogy én elárultam négyünk közül hármat. – Mi által követünk el árulást? Ha híveink kárára szolgálatot teszünk az ellenségnek. Ez az első. Híveinknek tettünk-e kárt? Ez a második. Sem az egyik, sem a másik eset nincsen jelen. Kezdjük madame Corysande-on. Ő hármunknak bizonyosan híve, de ő Zárkányt is kegyeli. Nem mondja ugyan szóval, de elárulja az arca, ha jót, ha rosszat beszélnek az ifjú felől az ő jelenlétében. Ő nagyon rosszul tudja indulatait elrejteni, s ha valaki madame Corysande-nak az orrát veresnek akarja látni, hát csak kezdje el előtte Zárkány Leont megszólni. Tehát rajta nem követtem el árulást. – A második vagy te.

Lívia remegett.

  • Te is hívünk vagy, családunkhoz nőve. Talán nem is tudod az okát, mi köt oly erősen hozzánk. Nemcsak az, hogy mindnyajan szeretünk, hanem a végzet maga. Te talán nem is emlékezel arra a nagy balesetre, mely után a mienk lettél.
  • Négyéves voltam akkor.
  • Annyi, mintha nem tudnál róla semmit. Talán senki sem is hozta azt neked az-óta elő. Nem árt megtudnod. Atyád főerdésze volt férjemnek, igen kedves hivatalnoka. Egy vadászat alkalmával valami véletlenül elsült fegyver ott a férjem oldala mellett ölte meg őt. A golyó, mely az ő mellén keresztül hatolt, még azután a férjem arcát is megütötte, s örök nyomot hagyott rajta. Te árván maradtál, apa, anya nélkül. Nekünk Isten előtti kötelességünk volt apát és anyát adni neked. Mint teljesítettük a kötelességet, azt te magad tudod. No ne sírj, mert az engem is megindít, s én nem szeretek hozzákezdeni, mert aztán nem tudom elvégezni. Tehát te is hívünk vagy. De viszont Zárkány Leonnak sem lehetsz haragosa. Ő kedvence volt a te atyádnak. Mikor oly szerencsétlenül végezte életét szegény megboldogult, akkor Leon suhanc gyermek volt, s ő is ott volt a hajtóvadászaton. Ő fogta fel összeroskadó atyádat, s azután ő volt az, aki érted ment, hogy elhozzon magával kastélyunkba, magadra maradt árvát, s ahogy te aznap sehogy sem akartál elaludni, ő mesélt neked addig, míg elnyomott az álom, s aztán ölében hozott át a várlakba. Mindez nagyon régen történt már, s aztán neked semmi okod nem volt, hogy őreá neheztelj, ugyebár? – Nem. Kegyelmes asszonyom.
  • A harmadik vagyok én a négy közül. Azt is tudni fogod, hogy a herceg ifjúkorá-nak első ábrándjait egy nő bírta, aki később Zárkány Napóleonnak anyja lett. Férjem akarta őt nejévé tenni. Ez a nő boldogtalan volt aztán teljes életében. Egy hóbortos férj megölte kedélyét, elprédálta vagyonát, koldussá tette egyetlen gyermekét. Pedig ennek a fiúnak lángész volt adva, összekötve a géniusz szilaj vágyaival, amik vihették őt égnek vagy pokolnak. Én ezt az ifjút mint egy élő szemrehányást találtam mindig magam előtt, kinek sorsáért én vagyok felelőssé téve. Saját végzete hercegi koronát ígért neki, s az én végzetem csörgősipkát adott helyette. Nincs nagyobb szenvedés, mint az a tudat, hogy másnak szenvedést okoztunk. Férjem megértett engem. Tudta, hogy amidőn ez ifjút figyelemmel kíséri, az én lelkemnek szerez nyugodalmat, hogy minden titkos jótettével, mely Zárkány Leont éri, azon purgatórium tüzét oltja el, melyben az én lelkem ég. Ő vásárolta össze Zárkány birtokait, midőn fia azokat áruba bocsátá, hogy apja adósságait kifizesse. Nagyobb árt adott értük, mint amire becsülve voltak. A becsületét tehát megmenté Leon: nem szidják kielégítetlen hitelezők. Azt is tudom, mi célja van férjemnek e birtokokkal, helyeslem a célt. Csak holta után fogják azt megtudni végrendeletéből. Tovább kíséri őt figyelmével életútjain. Nem fogja kezét, csak az utakat nyitja meg előtte. Látatlanul kíséri. És ezt azért teszi, hogy engemet megvigasztaljon. Tudja, mily ideges, mily rémlátó vagyok. Hogy mikor haragomban egy bosszantó legyet leütök, megbánom, felveszem a földről, s ápolom, míg feléled. Én hiszem, hogy ez az ifjú fényes polcra fog jutni önerejéből, becsületes úton. Én értem őt. Kívánom neki, hogy úgy legyen. De még azzal sem érem be, hogy őt magas állásra jutni lássam. Én még annál többet is kívánok neki. Mindent, amit az én végzetem elvett őtőle, vissza kell foglalni az ő végzetének az ő számára. Így gondolkozom én felőle. Hát lehettem-e akkor áruló?
  • Nem… – rebegé a leány, ki kezdett félni.
  • Most jön a negyedik: Rafaela. Ha lehet szó ellenségről és ellenségről, úgy ő és Leon bizonyára azok. Rafaela bírja mindazt, ami lehetett volna Leoné. Azonkívül mindketten mindazt lelki tehetségekben, ami férfit és nőt egymástól elkülönít: ami mindegyiknek kizárólagos jellemvonása. Leon mint tizenkét éves gyermek többször megfordult házunknál, atyjával együtt, ki szüntelen nagy vállalatokba akart kapni férjem társaságában. Ilyenkor az ötéves Rafaela rendesen találkozott vele. Az gyakran megesik, hogy leánygyermek a fiú iránt ellenszenvet érez. Rendesen elfut tőle. De Rafaela annyira ki nem állhatta Leont, hogy üldözte őt. Fintorképeket csinált a szeme közé, ha ránézett, s egyszer a parkban abból a ragadós muharkalászokból, amikből gyermekek koszorút szoktak csinálni, egy ilyen füzért a fejéhez vágott, s ez Leon hajához ragadt. A fiú megköszönte azt, s eltette a keblébe az inge alá. Te! Az valami rettenetes: arra gondolni, hogy valaki azt a szúrós kalászcsomagot a mezítelen testén viselje. S Leon ott viselte azt egész nap. Rafaela kért, könyörgött, sírt, dühös volt érte. De nem bírta őt rávenni, hogy dobja ki a kebléből e kínzó ajándékot. Az apja erővel akarta tőle elvenni, annak megharapta a kezét. Akkor férjem szólt hozzá egy szót. S arra az egy szóra előadta. Későbbi években nem látta őt Rafaela többé, csak akkor hallott felőle újra, amikor Leon atyja meghalt, s ő maga egyszerre szegény lett, alászállt. Egészen elfeledkezett róla. A társaságban csak mint tréfacsinálóról hallott felőle beszélni. Újabb találkozásnál megújult nála a régi ellenszenv. Te! az ellenszenv gyanús egy indulat. Mindig van benne valami elismerése annak a fölénynek, amit az antipatikus alak gyakorol a megigézettre. Az ellenszenvben már van valami egyenrangúság. Aztán, elismert dolog, hogy a férfi búskomorsága a női szívekre vesztegető hatással bír, de van a melankóliának egy végtelenül veszedelmes faja: s ez az, mely a bohóckodás álarca alá rejtőzik. Az a nő, aki ez álarcot megbolygatja, fogva van.

Lívia hevült és fázott.

  • Szoktál-e te pasziánszt játszani? – kérdé rögtön a hercegasszony, kinek modo-ra volt beszéd közben számtalanszor bebizonyítani, hogy van „saltus in natura” (ugrás a természetben). Lásd, ez az okos emberek bolondsága, az otthon orákuluma. Nekünk asszonyoknak ez egy beszélgető társ. Köt hozzá valami babonás hit. Vakhit. Igazi babona. De hát ki tehet arról? Aki asszonynak született, sohasem menekül meg minden babonától. A világ minden reáltudománya ki nem irtja azt belőle. Idegei újra megtanítják rá. Óh, ezek a rettenetes női idegek! Mi megérezzük előre az esőt, a szelet, az időváltozást, miért ne sejthetnők a sorsfordulatokat is? Nekem a pasziánsz folyvást azt mondta, hogy Alienor nem lesz etelvári képviselő. Nevess ki! Én hiszek a kártyának. És ha képviselő nem lesz, akkor Rafaela férje sem lesz, mert anélkül atyja nem kénytelen őt nagykorúsítani, s gyámság alatt álló férfihoz Etelváry herceg nem adja leányát. Én nem bánom, hogy így történt. Mit szólsz te hozzá?

Lívia úgy tett, mint akit nagyon érdekel megtudni, hogy mi van a platánfa lehámló kérge alatt, mit ujjaival lefeszegetett.

  • Nos, mit szólsz hozzá?
  • Hogyan? kegyelmes asszonyom?
  • Azt kérdezem, hogy örülsz-e neki vagy búsulsz rajta, hogy mai nap nincs el-jegyzési ünnepély az etelvári herceglakban. A kérő elillant. Eltűnt, mint egy falra vetett fényfantom. S odaállt a helyébe egy igazi férfi. Milyen nagy lépést tett egyszerre fölfelé! Mert ez magas polc – annak, aki meg tudja ülni: – persze annak, aki nem termett rá, csak kopott bőrszék. Egyik emberre nézve táltos, mely repül, másiknak pedig pálcaló. S ő nem fog itt megállni. Merész szökésekkel fog haladni följebb, följebb, míg egyszer szemtül szembe fog állni. Ez a princ Alienor nem tetszik nekem. Egy ember, aki mindjárt oda született, ahol meg is fog maradni. A csillagászatban csak a bujdosókat szeretem, amik engedik magukat végtelenül nagyíttatni, amik közelítenek és eltávoznak. Mennyivel más ember emez! Mit gondolsz, mi lesz még belőle? Most nyitva áll előtte a legmagasabb pálya, s mi lehet a pálya végén? Én szeretek regényt csinálni. Az olyan könnyű és háladatos munka. Az én regényem vázlata ez: Zárkány Leon a diplomáciai pályán nagy nevet szerez magának, szolgálatokat tesz országának, amikért fényes rangot nyer, bámulatos módon, amit csak én tudok, úri vagyonhoz jut, s mikor a sors minden elégtételt megadott neki, akkor megkoronázza ezt az utolsóval, egy hölgy szerelmével, akiben visszakapja mindazt, amitől a végzet születése előtt megfosztá, még az elvesztett nagy családi nevet is. Nos, nem jó regényvázlat ez?

A hercegasszony annyira bele volt hevülve regénye tervezésébe, hogy észre sem vette, hogy az a leány elsápad, s szédülve támaszkodik a platánfának, gyámolt keresve kezével a felfutó repkény indáiban.

A hercegasszony fölkelt helyéről, s aztán Lívia vállára támaszkodva, tovább vitte a leányt magával sétálni.

  • Lásd: én ebbe az én regénytárgyamba egészen szerelmes vagyok. Mondták nekem már, hogy engem rémlátások gyötörnek. Az nem igaz. Hazajáró lelkekben én nem hiszek. A spiritisztákat, médiumokat is mind csalóknak vagy megcsaltaknak hiszem. Hanem vannak igenis olyan gondolataim, amiktől az ember megőrülhet. E gondolatoktól én rettegek, és mégis mindig keresem őket. Ilyenek a végtelenségről való töprengések. Mi van az utolsó csillagon túl? Ha semmi, hát ennek a semminek mi a határa? Mi a lélek? Mi az örökkévalóság? Ilyen kínzó eszmém a túlvilágon való találkozásuk a szellemeknek. Itt a földön elzárhatjuk egymástól magunkat, van külön társaságunk, bemutatási szabályaink: akit nem akarunk elfogadni, az ránk nézve nem létezik. De a szellemek szabadok, azoknak a számára nincsen zárt hely. Ha mármost két olyan szellem, mint az enyém és Zárkány Napóleon anyjáé, a túlvilágon egymást fölkeresi, kik közül az egyik bírta azt a kincset, amit a másik elvesztett, minő védelmet találok én a másik ellen? – Kinevetsz, látom. – Hát gyerünk az ellenkező pólushoz: a tiszta materializmus szempontjához. Te ismered Rafaelát. Alig hiszem, hogy volna férfi, ki hatni tudna rá. Túl követelő: azért közönyös az ismerős alakok iránt. Illemházasságot kész lesz kötni, azt hiszem. De minő jövendőt ígér az ilyen flegmatikus szövetség? Rangján alul nem férjesülhet, az bizonyos. Hogy közönséges férfi vegyen el hercegasszonyokat, olyan regény – lehet ugyan, de általunk nem olvastatik. De az nem tartozik a lehetetlenségek közé, hogy egy férfi, akinek szívét a nemes ambíció is hevíti, felküzdheti magát egy elérhetlennek látszó ideálig. A világ ismert már, mégpedig itt Magyarországon, köznemesekből lett grófokat, hercegeket, minisztereket és államkancellárt. Az ilyen embernek, aki legalulról küzdte fel magát, nagyon meg kellett tanulnia az emberek meghódításának művészetét. S a parvenük az asszonyokra nézve legveszedelmesebbek. A nők leggyöngébb oldala a kíváncsiság. Gazdag embert, eszes embert, jó embert, még szeretetreméltó embert is eleget árulnak a világ piacán, de érdekes embert nagyon keveset. És aztán vannak nők, akik ebben a nagy embervásárban amilyen nagyon idegenkednek attól, hogy maguknak rabszolgát vegyenek, olyan könnyen megesik rajtuk, hogy urat vesznek maguknak. Mikor egy nő egy ilyen férfival találkozik össze, a legelső indulat, amit érez vele szemben: a harag, a félelem. Haragszik rá, mert fél tőle. Mindenki gyűlöli az erőset. De a gyűlöletben ragaszkodás van. Majd figyeld meg Rafaelát, mikor Zárkány Napóleonnak a nevét előhozzák előtte, mit tesz akkor. Ha magasztalni hallja, ki fogja nevetni, s kész lesz őt leszólni; de szólja le csak előtte más, akkor képes lesz védelmére kelni. Figyeld meg. Hozd elő neki egyszer-egyszer, mintha véletlenül tennéd. Most már sokat fog róla beszélni a hír. Mondj neki véleményt róla különböző szempontokból. Meglátod, mily hatással lesz rá. Törekedjél madame Corysande-dal ellenkező véleményen lenni. Kísértsd meg Alienort magasztalni előtte. Ennek az a hatása lesz, hogy Leonhoz fog közelíteni. Mert csak kétféle ember juthat közelébe. Vagy az, akit előtte megtámadnak, vagy az, aki őt meg meri támadni. De akit előtte célzatosan magasztalnak, vagy akiről észreveszi, hogy neki kedves akar lenni, az úgy jár, mintha a távcsőt kicsinyítő visszafordításban irányzanák feléje. De hát mit vétettek neked azok a dáliabimbók, hogy ahányat útban találsz, mind letéped?

Szegény Lívia! tudja is ő, hogy mit csinál most.

  • Ugyebár, mit szólsz hozzá? Férfinak is elég délceg Zárkány Leon?
  • Nem tudom – kegyelmes asszonyom – rebegé a szorongatott leány.
  • Eredj, te csetre! Hiszen csak néztél rajta egyszer végig? s csak van eszményed arról, hogy mi egy szép férfi? Vagy talán te szent vagy?
  • Igen, kegyelmes asszonyom – monda, nem is eszmélve arra, amit mond, Lívia.

A hercegasszony kedélyesen felkacagott e vallomásra.

– Óh, be naiv gyermek! Ő szent akar lenni. Jól van, gyermekem. Tartsd ide arcodat, hadd csókoljam meg. Végrendeletemben egy apácakolostort fogok alapítani, s annak fejedelemasszonyává teszlek téged.

S ez nem volt a hercegasszonytól üres szóbeszéd. Ő sokat gondolkozott Lívia sorsa felől, s megszokta őt azon kivételes lények közé számítani, akik szerelem-

ből nem tévednek a házasélet rögös útjára, sorsuk szerinti férjet pedig nem választhatnak, s emiatt a kolostort tartják legkedvezőbb menedéknek. Gondoskodott róla, hogy e helyzetet mentül fényesebbé tegye fogadott leányára nézve.

E szempontot foglalva el aztán, sikerült a hercegasszonynak egy egész éjszakát arra fordítani, hogy Líviát éppen olyan nagy mértékben kétségbe ejtse lélektani fejtegetéseivel, mint aminővé tette egy éjjel madame Corysande-ot bonctani előadásaival.

Szegény leány egész agyonrémülve hagyta el a hercegasszonyt másnap. Az etika, az aesthesis, a nemezis, a religió, a metafizika, pszichológia és a biotica, s még azonfölül a költői igazságszolgáltatás is, mind közreműködtek abban a feladatban, hogy Zárkány Napóleont Rafaela hercegnő élettársává emeljék. Még csak egy kis női cselszövés volt szükséges, hogy a sikert elmúlhatatlanná tegye. Az áldott jó hercegasszony igen jó kézre vélte azt bízni, amidőn Líviát ruháza fel e hivatással: éppen úgy, mint mikor madame Corysande-ot hatalmazta fel rá, hogy Rafaela diaeteticai felügyeletét viselje.

Hanem Lívia kisasszony annyira szent mégsem volt, hogy a hercegasszony utasításait követte volna, hanem azt tette, hogy ezentúl erről a két ifjúról se jót, se rosszat nem beszélt Rafaela előtt.

Félt tőle és az anyjától.

Félt azoktól, akik úgy szerették, jóltevőitől: második anyjától s fogadott testvérétől.

CSATAVESZTÉS UTÁN

Hasztalan volna elsorolnunk a neveiket azoknak a kiváló férfiaknak, akik a két főúr, Nornenstein és Etelváry elnöklete alatt, rendesen az etelvári családi palotában gyűlésezni szoktak, mert azokon nem igazodnék el a história. A magyar főrangú körökben a legtöbb kiváló egyént nem arról a nevéről ismerik, amelyikkel a főrendiház jegyzője szokta szavazásra felhívni, egymás között ők bámulatosan furcsa neveket használnak, amelyeket a legheterogénebb tárgyaktól vettek kölcsön. Házi és mezei állatok, emberi tagok és közhasználatban levő tárgyak élnek, uralkodnak és házasodnak ottan, némelyiket csak a címéről emlegetik; mást hároméves korában saját magának adott becenévről; valamelyik egy híres táncosnőnek udvarolt, s most csak annak a neve alatt ismeretes, másik megint egy régi római költőt fosztott meg nevétől, még az egyházi méltóságék sincsenek kivéve e sors alul; akiknek az apjuk mestersége vagy nemzetiségi különlegessége válik prédikátumukká. Némelyik maga is tudja, hogy mi neve, más előtt holta napjáig titokban marad, hogy kinek hívták. Így például a két klubelnök közül az egyik: Nornenstein, tudja azt, hogy őt társai egymás közt „Nagymogulnak” hívják, míg Etelvárynak sejtelme sincs róla, hogy más név alatt társai nem emlegetik, mint a „Karthauzi”, amire hallgatag modora szolgálhatott ürügyül.

A „Nagymogul” sehogy sem volt megelégedve a választások eredményével. Ki is fakadt egész keserűen a bizottsági ülésben.

  • Ennyi tenger pénzt elprédálni, s ily kevés eredménnyel!

Már hiszen, uraim, azt Oroszországban is megszoktuk, hogy ha valamit meg akarunk nyerni, akkor vesztegetni kell, de legalább ott az, akit megvesztegettünk, az a mi emberünk lesz; nálatok is elfogadják a douceurt, de utána, mint Otelló aszszonyai, megtörlik a szájukat, s azt mondják: „nem ettem”. – Ez lecke a vesztegetőnek – mondá rá az igazmondó prépost.

  • A leckét nem fogjuk elfelejteni, s másodszor nem lát ilyen választási kampányt Magyarország, mint az idei volt.

Kolompi úr letéve jegyzői tollát, jónak látta tódítani a panaszt.

  • Legsajnosabban sújtott bennünket az etelvári roppant nagy árulás, ahol éppen azon ember, kit bizalmunkkal elhalmoztunk, szedett rá bennünket oly perfidül! Saját pénzünkön választva meg magát.

Ennél a szónál a lázas pirosság gyulladt ki Etelváry herceg arcán, az a vád megszólásra bírta a „Karthauzit”.

  • Én nem hiszem, hogy Zárkány Leon bármily becstelenséget tudott volna elkö-vetni.

Kolompi úr kapkodott a tárcájához:

  • Kérem alássan, nekem adataim vannak, a félbankjegyek.

Nornenstein visszanyomta őt helyére.

  • Hagyja ön azokat nyugodni. Zárkány úr bennünket erősen megtréfált, annyi igaz. De mi e tréfáért még csak egy szemrehányással sem férhetünk hozzá közel. A legkorrektebb volt az eljárása. Ő felhasználta minden eszközét a választási küzdelemnek, hogy a mi jelöltünket győzelemre segítse. Az utolsó eszközök oly drasztikusak voltak, hogy az én Alienorom előlük megszökött. Én is megszöktem volna azok elől. Zárkány egyedül maradt, és megválasztották őt. A pénzkérdésben pedig egészen gavallér módra viselte magát. A választás után rögtön még Sipotáról megküldé nekem a rábízott huszonötezer forintot.
  • No hát huszonötezer forintunk mégis megmaradt – vigasztalódék a prépost.
  • Dehogy maradt! Én igen természetesen visszaküldtem azt neki, azzal a szóval, hogy semmi közöm a pénzhez, nem tudok felőle. – Hát akkor mégis nála veszett! – kapott rajta Kolompi.
  • Bár nála veszett volna. De ő azt hozzácsatolta rögtön a bátokiak által felajanlott összeghez, s most a mi saját pénzünkön fognak építtetni tanyai és községi iskolák. – Szemináriumok demagógok számára. – Mert az „egyház és állam” csak ellenségek, de az „egyház és iskola” riválisok!
  • Azt kellene kitudni, hogy ki árulhatta el az összeilleszthető bankjegyek titkát? – mondá fejét a furfangokon törő Kolompi. Nornenstein fejedelem ajkát pittyeszté.
  • Könnyű kitalálni. Az osztrák nemzeti bank hivatalnokai között szabadkőművesek is vannak, akiknek a révén minden cselszövény céljához talál.
  • Én meg fogom támadni lapomban az osztrák nemzeti bankot.
  • Csak dugja ön hüvelyébe kardját, s ne támadja meg a nemzeti bankot. Lássunk a magunk dolga után. Vegyük számon, hogy kikre számíthatunk.

Furcsa játékot játszottak az urak. Európának csináltak új térképet. Lehet játék, lehet komoly világváltozás.

Számításba jött minden közreműködő.

A sok alkatrész között, mely a világtörténet óraművét mozgatja, Magyarország is helyet foglal. Ő ez óraműben az „ütő”. Csak akkor vesznek róla tudomást, mikor üt. Mikor nem üt, akkor akár ne is volna az óraműben. Hanem ha egyszer aztán nem üt, akkor mégis utánajárnak, hogy mért nem üt?

Ennek pedig különb-különbféle okai vannak.

Pedig számítani kell rá, mert félmillió szuronnyal és karddal figurál az európai koncertben.

A bizottság tagjainak a nézetei igen szerteszét ágaztak. Volt egy csoport, mely kifogyhatlan leleményességet tanúsított azon akadályok feltalálásában, amik Magyarországot visszatartják minden európai akcióba lépéstől. E csoportnak Etelváry herceg látszott a központja lenni.

Nornenstein fejedelem lassankint rájött arra a bizonyosságra, hogy Magyarországon nincs olyan konzervatív elem, mely az alkotmányos életet meg tudja vetni. Különféleképpen értelmezik azt, de mind úgy féltik, mintha a lábuk alatt levő föld volna. Pogányok! Nem kívánkoznak az égbe, ahol nincs konstitúció. Végre kijött a türelméből s kifakadt:

  • Uraim! alkotmányos élet csak nagy államoknak való. Kis államok elpusztulnak vele. A duódec fejedelmecskéket nevetségessé tudták tenni, pedig azoknál sokkal nevetségesebbek a duódec Pittek és miniatűr Robespierre-k: köpönyeg nagyságú országoknak toronymagas államférfiai.

Ez aztán egész vitát keltett föl a gyülekezetben, melyet elvégre Falbenheim tábornok a Brennus-karddal vélt Nornenstein részére eldönteni.

  • Hát hiszen beszéljetek, urak, amit akartok. Csináljatok parlamentet, kormányt, ahogy tetszik. Nekünk arra semmi gondunk. Amikor arra kerül a sor, hogy közbe kell vágni, akkor a katonai kormány adja ki a parancsot, s akinek az nem tetszik, annak a dolga hallgatás. Akkor majd el fog dűlni, hogy kik vezetik a monarchia sorsát: a szónokok-e vagy a custozzai hősök?

Az igaz, hogy ezzel a buzdító felvilágosítással a vita szépen el lett csendesítve. Nem okoskodtak többé: elhallgattak vele. Alig bírta Nornenstein Octavian elvtársait ismét annyira bemelegíteni az ügybuzgalomba, hogy célravezető terveinek részleteit kellő figyelemmel meghallgassák.

Az ülés tagjai apródonként megszökdöstek.

Az ülés után Nornenstein Octavian hintajával hazavitte Falbenheim tábornokot. Útközben azt mondá neki:

  • Kár volt az uraknak azt mondani, hogy a katonai kormány minden, ők csak addig valamik, amíg ennek úgy tetszik.
  • Hisz az úgy van Európa-szerte, s azt a nagy férfiak maguk is tudhatják.
  • Tudják is: de szeretnek úgy tenni, mintha nem tudnák, s megorrolnak érte, ha ezt valaki fennhangon felfedezi többek jelenlétében.

Nornenstein Octavian ez estén nem is ment a kaszinóba, hazatért lefeküdni.

A korai hazatérés annyira feltűnt Vendelinnek, hogy azt kérdé tőle:

  • No! Talán valami baj van?

Vendelin komornyik volt a fejedelemnél. Régi szolga, akinek már joga van ilyen kérdést intézni urához.

  • Mi közöd hozza? Eredj a pokolba! – válaszolt neki Octavian fejedelem, becsap-va maga után hálószobája ajtaját.

Perc múlva aztán csengetett neki.

  • Parancsol, magasságod?
  • Nem parancsolok, Vendelin. Bocsáss meg, hogy megbántottalak. Rossz ked-vem van. Ki vagyok fáradva. Csináld meg éji toalettemet.
  • Mibe fáradt ki, magasság? – kérdé Vendelin egy alacsony szekrényt nyitva fel, s abból egy pokrócot vonva elő.
  • A komédiajátszásba, fiam. Egész nap komédiát játszani: minden embernek mondani valamit, ami nem igaz, s átvenni tőle, amit az hazudik vissza. S ez így megy egész nap.
  • Nehéz sors! – mondá Vendelin, egy tigrisbőrrel bevont tábori ágyra terítve ki a vastag fehér pokrócot.
  • Igazán úgy vagyok, mint Midás borbélya, ha te nem volnál meg, nekem is egy lyukat kellene ásnom a földbe, abba kiabálnom bele, hogy „Midas habet aures asininas”.
  • Annyival jobb, hogy énbelőlem nem nőnek ki nádszálak.
  • Igaz, Vendelin, utolsó és egyetlen hívem vagy a világon. Az ember ötvenesz-tendős koráig sokat megtud, ha tanulni szeret. Volt idő, mikor azt hittem, hogy alattvalóim szeretnek: megtudtam, hogy a hátam mögött összeesküdtek. Hittem azt, hogy szuverénem kegyel: megtudtam, hogy semmivé akar tenni. Gondoltam, hogy hű hozzám az „asszony”. Elhagyott, mikor rám unt. Aztán azt képzeltem, hogy szeretnek az „asszonyok”. Megöleltek és megcsaltak. Egyetlen fiam mind azon töri a fejét, hogyan szedjen rá, s előle kell legjobban rejtegetnem titkaimat, mert akárkinek elárulja. Szövetségeseket keresek, s minden alkalommal azt veszem észre, hogy nem én lovagolok őrajtuk, hanem ők énrajtam. S mindehhez még jó pofát kell csinálnom, s nincs más, kinek elpanaszoljam, hogy miért van rossz kedvem, csak a komornyikomnak.
  • Hát panaszolja el, magasság, majd én azalatt levetkőztetem.
  • Elébb nedvesítsd meg a pokrócot.
  • Bocsánat: előbb kiviszem a gyertyákat a szomszéd szobába.
  • Megint igazad van, Vendelin. Nehogy úgy járjak, mint János király, akit a ko-mornyikja szintígy szokott estenkint borszeszes pokrócba bevarrni, s egyszer a gyertyától meggyulladt a borlél, s a jámbor fejedelem nyomorultul elégett a pokrócban. Látod: ezt sem tudja rajtad kívül senki, hogy engem minden éjjelre borszeszes pokrócba varrnak be, úgy tartom fenn sokat elhasznált életerőmet. Ha egy ember tudná rajtad kívül, azóta ott volna a figurám az élclapokban, szépen bepólálva. Te vagy az egyedüli igaz barátom, viseled a livrémet, s hagyod magadat leszidatni és küldöztetni.
  • Kegyeskedjék csak hanyatt feküdni ide a pokrócra.
  • No hisz az igaz, hogy viszont te is parancsolsz nekem, s én sem fogadot szót másnak, csak neked. Egymáshoz szoktunk, Vendelin, huszonöt esztendő óta. Az idén megtarthatnók az ezüstmenyegzőnket. Szeretnél-e még Nornensteinba viszszakerülni? A fejedelmi palotába?
  • Nyújtsa ki a lábát, magasságod! Hisz így nem tudom bevarrni.
  • Közeledünk hozzá, Vendelin, bár minden ellenem esküdött is. Ezek a magyar urak csalnak engem. Én azt hiszem, hogy ők a mi hajónkon csak „blinder passagier”-ként utaznak. Azt nem bánják, ha a tyúkszemüket kivágom, hanem már az eleven húsukba nem engednek belemetszeni. Mihelyt valami merész vállalkozásról van szó, egyszerre azzal állnak elő: hogy így meg úgy! a magyar nép vére kímélendő. A kék Úristenre Bajorországban! Ha én nem kímélem az én német népem vérét!
  • Ne tessék úgy rugdalózni, mert felfordul a tabouret.
  • Csak a fiam volna egy tizedrésznyi férfi abból, ami én vagyok! Még egy olyan nyomorúságnál is, mint egy magyar képviselőség, kudarcot vallok vele. Tudod, hogy ki segített ehhez a bukáshoz? Ki nem találnád, ha fejedre állnál sem. A szép Pompeia baronesse. Miért is voltam én olyan bolond, hogy azokat a félbankjegyeket őrá bíztam? Azt hittem, szereti Alienort, tehát legjobban rajta lesz a győzedelmén. Nem gondoltam, hogy túljárjon az eszemen, s észrevegye, hogy e győzelem egyúttal Rafaela hercegnő kezét is megnyeri számára. Ezt hiúsította meg az a leány. Senki sem tudja, hogy ő tette, csak én. Annak a bárgyú Kolompinak azt mondtam, hogy a szabadkőművesek tették a nemzeti banknál. Elhitte és el fogja majd híresztelni. Csak ezt a Falbenheim tábornokot tudnám valakivel helyettesíteni, hogy kidobnám a hajóból baronessével együtt! Azóta Alienor mindig az ezüsthajú szépségnél ül. De keresztet húzok a szép Lorelei számadásán végig. Tudod, hogy mit csinálok? Alienort a bukás dacára nagykorúsítom, s akkor fenntartom az eljegyzési viszonyát Etelváry herceg leányával. Biz ez egy kis mésalliance lesz. Egy magyar herceg nem sokkal nagyobb rang egy cserkesz hercegnél vagy egy oláh bojárnál. De gazdag és nagy befolyása van ebben az országban. Ha kilátás volna valami európai akcióra, nem gondolnék rá, mert akkor ott volna fiam számára az ehrenbreitsteini uralkodó fejedelem leánya. De az a kilátás most nagyon homályos, s amíg kitisztul, tartok tőle, hogy Alienor valami bolondot csinál. Az a Pompeia veszedelmes egy varázsló. Olyan, mint Circe. Hogy kidobatott velem ötvenezer forintot! Tartotta volna meg magának! Akkor most megvehetném. – Így pedig rettegek tőle. – Miért nem bíztam reád azt a dolgot? Azért, mert azt gondoltam, hogy elcsensz az ellenőrzetlen pénzből, mint ahogy bizonyosan megdézsmálod a szivaraimat, a boros palackjaimat, s percenteket veszesz a szállítmányosaimtól. Ezt én jól tudom, s nem lármázok érette. Természetesnek találom, s azért tudom, hogy tűzbe-vízbe mennél értem. Rád kellett volna bíznom ezt is. Legalább a te tőkepénzed is szaporodott volna. Szépen szereztél mellettem: úr lehetnél, ha akarnál, mégis itt maradsz nálam szolgának. Ez szép tőled. – Hát Alienort megházasítom. Vegye el a szép hercegnőt. Azzal Pompeia baronesse megszűnik rám nézve veszedelmes lenni. Mit szólsz hozzá? Tudom, hogy azt mondod most magadban, hogy „micsoda hebehurgyaság!” Hát ha időjártával úgy fordul a világ, hogy a cselekvés ideje eljön, akkor princ Alienorra nézve éppen olyan nagy baj lesz, hogy már egy magyar hercegnő neje van, mint volt rám nézve az, hogy a hollandi bankárleányt elvettem. De gondoltam én erre. Halld csak, milyen messze lát az én eszem! Mikor legutóbb a fiammal együtt Etelvárott voltunk, egy ottani parasztnak fia született. Kieszközöltem, hogy a szülők híják meg Rafaelát és Alienort keresztkomáknak. Mármost ide figyelj. Ha egyszer arra találna szükség lenni, hogy Alienor az ehrenbreitsteini fejeledelemkisasszonyt vegye nőül – az, hogy ő Rafaelával keresztszülői rokonságba lépett, ok lesz arra, hogy elválasszák őket. Antonelli bíbornok lekötelezettem: a pápa megteszi azt a kedvemért, s úgy hiszem, hogy Rafaela hercegnő, ha egyszer Alienor felesége lesz, örülni fog, ha elválhat tőle. Ugye, hogy messze jár az eszem, Vendelin?
  • Engedje az éji italt a szájába töltenem, magasság.

S azzal a karjára emelte a rendúr fejét a komornyik, s megitatta őt egy csücskés edényből, mint valami pólyás gyermeket. Aztán felhúzta a zeneszekrény óraművét, mely háromféle melankolikus dallamot játszott egymásután szakadatlanul. Enélkül a nagy ember nem tudott aludni.

– Auh, auh! Mit szólsz hozzá, Vendelin? Eredj, imádkozzál helyettem.

A JÓTÉKONY BAZÁRBAN

Egy emberbaráti intézmény javára jótékony bazárt rendeztek Budapest előkelő és hírneves hölgyei: szépségek a főúri és művészi körökből. Az emberiség rosszabbik fele (mint tudva van, a férfinem!) sietett e bájos adószedő hivatalba, tartozását leróni. Egy hideg sültekkel és likőrökkel kereskedő trónmennyezetben egyike volt a bájos Hébéknek Falbenheim Pompeia bárónő, breton pincérnőnek volt öltözve, tarajos csipkefőkötővel, kurta nagyvirágos szoknyában, mely alól kikandikáltak a rózsaszínű selyemharisnyák. Asztala leglátogatottabb volt, nagy gráciával tudott

A JÓTÉKONY BAZÁRBAN

kiszolgálni, s remek talentummal bírt a boltja előtt elsunnyogó urakat odacsalogatni.

Akinek nem kellett nagy csalogatás, az Leon volt.

A választás óta nyomta valami olyan gondolat a lelkiismeretét, hogy ő Pompeiának egy „csókolom a kezét”-tel tartozik, de nem volt könnyű kitalálni a módját, hogy azt miként adja át neki.

A benső viszonynak, ami közte és a „társaság” közt azelőtt oly szépen virágzott, egyszerre vége lett a képviselőséggel, az urak igen feszesen fogadták a köszöntését, s ha Nornenstein fejedelemmel vagy Falbenheim tábornokkal találkozott a kaszinóban: azok rendesen úgy ejtették a dolgot, hogy éppen akkor egy harmadik emberrel beszédbe eredjenek. Tehát otthon nem tehette tiszteletét Pompeiánál.

Most azonban, hogy a bárónő felcsapott pincérnőnek, ezáltal édes mindnyájunké lett, s egy forintért ád mindenkinek sonkaszeletet és jó szót.

  • Bizony mégiscsak rám ismert – feddőzék enyelgő szóval a bárónő. – Ezer éve, hogy nem láttam.
  • Pedig mutogatnak engem mindennap.
  • Hol?
  • Nem az állatkertben, hanem abban a nagy kiállításban, ahol a haza bölcsei vannak összegyűjtve. Én is egyik viaszfigura vagyok ottan.
  • Még nem is kívánhattam önnek szerencsét hozzá. No ezt a pohár sherryt in-gyen kapja: a választási diadalára.
  • A másodikért aztán majd duplán fizetek.
  • Sonkaszeletet is adok, de ne falja be egyszerre, hogy tovább tartson.
  • Óh, majd kérni fogok még többet is.
  • De akkor igen hosszú lesz a számla. – Mondja csak: mikor tartja ön a „szűz beszéd”-ét? Akkor elmegyek az országház karzatára.
  • Úgy igen sokáig fognak epedni a bárónő tisztelői, szónoklatra lelkesítő megjelenése után, mert én azon kevesek közé tartozom, akik „szűz hallgatással” igyekeznek kiérdemelni a képviselőház elismerését.
  • De hát mi okból?
  • Mert annyi ragyogó lument látok ottan magam körül, hogy átallom közöttük meggyújtani a magam mécsecskéjét.
  • Ezzel traktáljon ön meg mást: mi nagyon jól tudjuk, hogy ön jó hallgató az or-szágházban, de az értekezleteken mindenkit meglep találó észrevételeivel, a szakbizottságokban felismerték, mily kincset bír tanulmányaiban, s el is halmozták munkával, ami legfőbb foka a méltánylásnak. Sajnálom, hogy olyan rövid ideig marad ön itt.
  • Kevés ideig maradok „itt” bárónő! Inkább megeszem azt az egész sonkát, ha tudom, hogy ittlétemet tűrheti.
  • Az „itt” alatt nem értettem az én boutique-met, s az egész sonkát sem adom, mert ebből nekem éppen ötven forintot kell beárulnom, amire önnek tíz napi diurnuma felmenne. Hanem azt értem alatta, hogy kevés ideig fog ön az országházban maradni, mint képviselő.
  • „Kikérnének” talán valami kriminálitásért?
  • Hasztalan igyekszik ön védeni a vágásaimat élcekkel. Én találok. Önt rövid időn elviszik diplomáciai hivatalnoknak a külügyminisztériumhoz, s akkor el kell hagynia Budapestet, a Sándor utcai palotát és minket is.
  • A bárónő mindent tud.
  • Vannak nekünk „Dionysius-füleink”.
  • A nőknek sok közös tulajdonuk van a királyokkal.
  • Ön a karrierjét már nem is vaspályán, de repülő gépen teszi meg. Diplomáciai állásra jut.
  • Őszintén megvallva, bárónő, ezt az egész szerencsét annak köszönhetem, hogy a magyar ember három dolgot nem szeret: angolul tanulni, külföldön utazni és levelet írni; én történetesen mind a hármat megszoktam, a külügyminisztériumnak szüksége volt egy hivatalnokra, aki magyar is legyen, az országház tagja is legyen, s akit aztán Ponciustól Pilátusig lehessen küldözgetni, s akinek ha azt mondják, „hau du ju du?” azt ne felelje, hogy „meg ne üss német; mert visszaütlek!” Ilyen több nem volt, csak én: faute de mieux kiszemeltek diplomáciai commis voyageurnek.
  • Ön nagyon érti ennek a hivatásnak a fontosságát!
  • Miért?
  • Mert kicsinylőleg beszél róla.
  • Tehát annyira diplomatának hisz már a bárónő, hogy minden szavamnak az ellenkezőjét kell elhinni?
  • Óh, nem. Mindig és mindenkinek az igazság ellenkezőjét mondani: ez csak „udvarlónak” való erény, nem „udvaronc”-nak. Aki mindig és mindenkire nézve Machiavelli, az rossz Machiavelli. A diplomatának nem szabad mindenkit megcsalni: annak kell valakit tartani, akihez igazán hű. Annak kell néha igazat is mondani. Néha igazat mondani annak, aki utána kémkedik: azért, hogy el ne higgye, máskor hazudni annak, akit szeret, azért, hogy megnyugtassa.
  • Hisz a bárónő engem nagyobb bölcsességre tanít, mint valamennyi professzorom.
  • Ott nőttem fel, ahol ezt mindennap tanítják. Férfi, asszony közreműködik ebben. Az udvaroncoknak már a gyermekei is intrikálnak. Komornát, komornyikot és fodrásznőt nagyon megbecsüljön kegyed az udvarnál, mert azok nevezetes személyek.
  • Eddig is nagyon tiszteltem őket.

A JÓTÉKONY BAZÁRBAN

  • Lassan szürcsölje azt a sherryt, s egyék meg egy pogácsát közben. Valamit akarok önnek elmondani. Én ismerem azt a pályát, amire ön most elindul. Olyan gyors benne az emelkedés, mint a léghajóval fel, de olyan gyors benne a bukás, mint a léghajóból le. S az egyszer megbukott diplomata holt ember örök időkre, kivált ha alárendelt egyén volt. Sok ilyen halottal fog ön találkozni a maga útján, akik intő például maradoznak el mellette. Különösen egy feltűnő alakkal fog ön találkozni mindjárt az első napokban. A nevét? (az igazat) nem mondom meg: a leírás után ráismerhet. Meg fogja önt lepni: az új hivatalnokokat rögtön körül szokta fogni. „Vaskakadu”-nak gúnyolják. Valaha szénfekete erős haja volt, melyet feje közepén felviaszkolva viselt, mint egy kakadubóbitát, most már megvénült, képe ezer ránc, de azért minden ránc most is mosolyogni törekszik, s a régen megőszült haj viaszkenőccsel most is kakadubóbitának van a feje tetején feltarajozva.
  • Találkoztam én ezzel már valaha!
  • Ez egy igen nevezetes diplomata volt egy időben, s a monarchiának teljhatalmú képviselője egyik al-dunai fejedelemségben. Kilátása volt egykor konstantinapolyi nagykövetté lehetni. Azon országnak nyughatatlan népe van, minduntalan elégedetlen a fejedelmével. A vaskakadunak határozott utasítása volt kormányától a fejedelmet gyámolítani az elégületlen pártok ellenében. Híven és buzgalommal járt el benne. Egyszer hírül hozzák neki az ügynökei, hogy egy osztrák főtiszt jár a fejedelemségben, aki a népet erélyes mozgalmakra buzdítja. A diplomata jelentést tesz miniszterénél, s kérdést intéz az iránt, hogy kettőjük közül melyik képviseli a kormány politikáját? Hiszen ha szükséges a fejedelmet elejteni, s az elégületleneket pártfogolni, hát azt a vaskakadu is megteszi. Azt a választ kapta, hogy csak maradjon az utasításai mellett, s gyámolítsa a fejedelmet. A főtiszt azonban csak folytatta az alattomos izgatást. Egy napon aztán felzendült a fejedelem ellen a népe, s annak választania kellett, hogy leverje-e a forradalmat tűzzel-vassal, vagy elfusson előle? A vaskakadu éppen akkor érkezett a fejedelmi palotába, mikor erre a kérdésre csinálták a választ. A fejedelem aranyát éppen akkor öntötték viasz közé; úgy szállították hajóra. Ő maga álöltözetbe rejtőzött, s a vaskakadu szerencsésnek érezte magát, ha vele egy hajón, matróznak álcázva menekülhetett. Sietett fel miniszteréhez nagy méltatlankodva, s elmondá, hogy ő azt tette, ami neki parancsolva volt. „Igaz – felelé neki az államvezér –, s ha a fejedelem leverte volna a forradalmat, ön nagy kitüntetésben részesült volna, de mert a forradalom került felül, ama főtiszt foglalandja el az ön helyét, ön pedig nyugdíjba lép, és diplomáciai pályáját befejezettnek tekintheti.”Attól a naptól fogva ez az ember egy halott, akit etetnek, de akivel nem beszélnek. Kegyvesztettnek „kell” lennie: azért, mert hűséges volt. Minden miniszteri bureau-ba feljár, panaszkodik, szorgalmaz, nyűgösködik, ajánlja magát mindenféle szolgálatra. Hasztalan: semmire sem alkalmazzák. El van temetve. Hazajáró lélek, akit szemtől szembe megtagadnak, akit a tükrén kívül, senki sem akar észrevenni, S ilyen ember van igen sok, nagyobbak is, csakhogy azok megnyugosznak sorsukban, s nem járnak ki szarkofágjaikból. Ez az egy ráncos képű, fehér hajú diplomata azonban folyvást szaladgál, és mutogatja példájában a nagyravágyó udvaroncnak, hogy mi lesz a diplomatából, akit elgázol a véletlen. Ha a fejedelem verte volna le a forradalmat, akkor a főtiszt ment volna sáncra.
  • A bárónő figyelmeztetése nagy beccsel fog előttem bírni.
  • Beszédmód! Ön nem is hallgatott arra, amit mondtam. A szomszédnőm türlütütüjét nézte folyvást.
  • Becsületemre! Azt sem tudom, mi az a türlütütü?
  • No hát, ha jó barátjának tart, ígérje meg nekem, hogy mikor válságos helyze-tekbe jut, efelől engem értesíteni fog. Én meg tudom önnek mondani, hogy kinek higgyen, kinek ne.
  • Legnagyobb büszkeségemnek fogom tartani, ha önnel diplomáciai levelezésbe léphetek, bárónő.
  • Ez megint façon de parler! No, fogja ezt a pogácsát, aztán tegye el a zsebébe. A papírborítékot ne hajítsa el odahaza.

Leonban nagyon kevés diplomata lett volna, ha azt a papírt, amibe a pogácsa takarva volt, azonnal vizsgálat alá nem vette volna. Elbámult. Ez volt az eredetije annak a levélnek, amely a bátokiakat a félbankjegyek titkáról felvilágosította.

Leon el nem rejthető meglepetéssel hajtá meg magát Pompeia előtt.

  • Ismeri ön most már a barátjait?

Leon arcán sajátszerű mosolygás derengett.

  • Én tökéletesen értem önt, bárónő.
  • Tehát meg fog bizalmával tisztelni ezentúl?
  • Mindenkor, bárónő.

(Ha még ennyi hatalmas kegyjel sem elég valakinek, hogy beleszédüljön abba a sötét verembe, aminek nagy költőnk a szerelmet nevezi!)

  • Kedves egészségedre kívánom a reggelit meg az ebédet! – szólalt meg a nagy suttogásban levők háta mögött egy mindkettőjük előtt ismerős hang: Alienoré. – Vagy talán még vacsorálni is itt szándékozol?
  • Ah! olyan régen itt volnék?
  • A perceket nem számláltam, hanem a sonkaszeleteket és a pogácsákat igen. Öt szelet sonka, kilenc pogácsa. Ez még bátoki bankettnek is elég.
  • Akkor úgy jártam, mint a nagybátyám, ki szenvedélyes sakkos. Egyszer a kávé-házban, mikor el van merülve a gambitpartiban, odamegy hozzá a kis cukrászleány egy kosár molnárostyával: kínálja vele. Vidd tova, nem kell! A cukrászleány azonban csak ott maradt, s az én bátyám a játékdühben egyenkint az egész kosár hohlhippent megeszegette. Akkor észreveszi a cukrászleányt: „Mit állsz itten? Mondám már, hogy nem kell a molnárostyád!”
  • Az adomázás olyan némely embernek – mondá rá Alienor –, mint a tintahalnak a festék: ha meg akarják fogni, felleget csinál belőle maga körül, s a ködben el-

menekül. Pompeia bárónő hivatalosan meg fogja mondani neked, hogy mennyit fogyasztottál el a jótékony cél érdekében.

Pompeiát pedig ez a hivatkozás egy kis zavarba hozta, mert ő csakugyan nem jegyezte azt, hogy vendége mit és mennyit fogyaszt el a beszélgetés alatt. Hamis adatot mondani pedig kompromittáló lett volna olyankor, midőn itt áll a „coeur roi”, aki ellenőrizte féltékeny szemmel, hogy mennyit kapott a „valet de coeur?” Zárkány könnyen kisegítette őt a zavarból.

  • Urak nem szoktak számlára fizetni, hanem tetszés szerint! – mondá hetyke munificentiával, s azzal kivett zsebéből egy százfrankos aranyat, s ezt Pompeia rózsás tenyerébe csúsztatá. Még aztán kapott tőle egy tüntető kézszorítást is, Alienor szeme láttára.

Leon sietett menekülni a tündéri Abruzzókból. Nem volt több kiadni való százfrankosa. Ezt az egyet valaki más számára hozta ő ide. De az a más nem volt itten.

Rafaela hercegnő Líviával együtt az utolsó nap mondott le a bazárban közreműködésről. Hirtelen elutaztak a herceggel együtt, s nem mondták meg elutazásuk okát.

A RÓZSA CSIPKEBOGYÓI

Az a véletlen, amiért az Etelváry hercegi család oly rögtön elhagyta Budapestet, az a szomorú hír volt, hogy az anyahercegnő súlyosan megbetegedett.

Rafaela meg sem pihent a herceglakban, hanem sietett egyenesen az ős kastélyba, hol anyja lakott, s nem is vitt magával senkit madame Corysande-on kívül. A herceg is szabadságot kért a főrendiháztól, s az egész időt neje kastélyában tölté. Líviára volt bízva, hogy a herceglakra felügyeljen.

Először életében volt egyedül. Milyen nagyon egyedül!

A roppant nagy palota vendégek nélkül, lakók nélkül, a kulcsár a cselédekkel csak takaríttatni jár bele, s már délben minden ablaktáblát betesznek.

Mennyi búskomorság lakik egy ilyen lakatlan, fényes úri palotában! Kívülről már kezdik a deszkaburkolatot felrakni a homlokzat faragványaira, belül a szőnyegeket, bútorokat vászontakaróval vonják be, a teraszról már eltűntek a narancsfák.

Lívia nem szeretett a visszhangos termekben időzni. Amíg csak tartott a nappal, künn időzött a szabadban.

Késő ősz volt. A parkban mindenütt a platánok lehullt leveleit söpörték össze a napszámosok, a halomra hányt amerikai diók kopáncsait hántottak le a gyermekek, s a kertészlegények kezdték a kényesebb növényeket kiszedni a virágágyakból, s a pawlowniák ágait bekötözni zsúppal. Az ember búcsúzott a szép természettől.

Egy-egy lapályoson már megütötte a dér a virágokat, az őszirózsának csak csillagai ragyogtak még, levelei már szárazak voltak, a fák lombja festészi képtelenség egyetemét mutatta fel, aranysárga facsoportok, keverve lilaszín, vérvörös, rézbarna bohócokkal, mik közül élesen kirítt a virginiai boróka érett bogyókkal rakva, mint egy nefelejcskék lobor, és a rézzöld tujafacsoportok, az erdei iszalag, a faltakaró bércse bíborvörös színt hazudott lehullása előtt. A természet búcsúzott az embertől.

Lívia délutánonkint, mikor az őszi nap végigaranyozta a park sétányát, besütve a láthatárról a terebély gesztenyefák boltozata alá, ott járt végig a lehullott suttogó sárga levelek közt. A csalogány elköltözött már. Az őszi erdő mulattatói, a mókusok, azok cincognak most a fákon, s hajigálóznak üres makk- és mogyoróhéjjal. A szajkó kiált közbe nagyokat s a harkály kopácsolja a fákat, mintha a közelgő tél kopogtatna a csendes erdőben, kérdezve: „szabad-e?”, az állatok is érzik hogy övék már a világ, a szarvasok csordánkint jönnek fel legelni a kastély pázsitos udvarára, s az ezüstfácán ott hívogatja egymást a park díszbokrai közt, s a magányos sétáló előtt repked.

A virágok helyén bogyók vannak már, az ibolyáé sötétkék, a gyöngyvirágé karmazsinpiros, a vadrózsák tele csipkékkel és azokkal a furcsa gubancos labdákkal, amikről azt tartják, hogy a bölcsőbe téve a kisgyermeknek álmot hoznak.

Kár, hogy nem alszunk már bölcsőben!

Idáig jöttek ők – tavaly tavasszal – egymástól különváltan.

Itt ennél-a nagy hársfánál tértek be a mellékútra. Ott nyújtotta neki karját az ifjú, s azt kérdezte: „szeretsz-e még?”

Igaz az. A vén repkény, aminek szára olyan bozontos, mint az őzláb, még most is ott kapaszkodik fel arra a fára, ahogy akkor, midőn egy levelet leszakított róla.

Meg van-e még az a repkénylevél valahol!?

Azóta még csak másfél év múlt, s mily örökkévalóság volt az!

Akkor kéz kézben haladtak itt végig.

Az ifjú azt mondá neki: „nézd: kezem kezedben, szívem szívedben most, akarode, hogy itt maradjak? Ott füstölög a gunyhóm a távolban, akarsz-e velem elrejtőzni abba?”

És ő azt mondta neki: „menj!” S mily messze haladt azóta!

Csak fölfelé messze, vagy talán a távolba is?

Meg van-e még az a repkénylevél valahol?

Azóta hírneves férfi lett belőle. Szidják és magasztalják. Jól teszik. Egész férfi csak az, akinek ellenségei is vannak. A képviselői padról fontos hivatalra lépett elő. Megismerték tehetségei kincsét. Jó volt neki elmenni.

De vissza fog-e térni?

S majd ha a nagyvilágot bírni fogja, emlékezni fog-e még arra a kis világra, ami egy szerető leánynak a szíve?

Lívia tovább bolyongott azon a magános úton, melyen nem jött rá szembe senki.

Minden tárgyhoz emlékei voltak kötve, s minden emlék újraéledt szívében.

Még azok a vándorhangyák is éppen így jártak keresztül az úton egy szakadatlan vonalban, mint akkor, mikor ők azt mondták egymásnak: „vigyázzunk: rájuk ne tapossunk a kis rovarokra, mikor mi magunk boldogok vagyunk!”

Hát más boldog emberek mért taposnak rá azokra a férgekre, akinek embertárs a neve, férgekre, akik őket nem bántják soha, csak hogy éppen útjokba akadnak?

A keresztúton volt egy kőfeszület: valami régi fogadalmi emlék, egészen betakarták már a fák, fél oldala sárga volt a mohától, Lívia a kereszt előtt letérdepelt és imádkozott.

Miért imádkozott?

Hogy gyógyítsa meg az ég jótevőjét, a hercegasszonyt.

Az ég látta, hogy az imádság szívéből jött. Rá nézve rettegés volt az a gondolat, hogy a hercegasszony meghalhat.

A hercegasszony halála napvilágra hozhat oly titkokat, amik az ő reményeinek halála lehetnek. Végrendelete Leonról is szól. Súlyos betegsége alatt, talán végórája előérzetében, mindent el fog mondani Rafaelának, amit ővele közölt már Leon felől. S ha Rafaela anyja végóhajtását élte vezéreszméjéül találja fogadni!

– Óh, ég, ne hagyd meghalni őt!

Akkor aztán a sötét kőszobor és a mohos fák megfeddék őt. „Tettető! hipokrita!

Imádkozol jótevőd életéért, azért, hogy a magad szerelmét megvédd.”

Az esti szél végigzúgott a zörgő lombok között, a berek árnya beszélt

„Önző lélek! Ki útjában akarsz állni a sorsnak, hová reménykedel? Mi jogod van elhomályosítani egy felkelő csillagot? Az ifjúra, kit kötve tartasz emlékeddel, magas pályafutás vár, dicsőség, hatalom, fény: amihez te csak árnyék vagy és teher és gyöngeség.”

„Ha el tud feledni téged, egykor az ország első nagyságai közé emelkedik: ha hozzád ragaszkodik, veled együtt lemerül a fenékre.”

„Hogy mersz szeretni? hogy mersz hinni? hogy mersz reményleni?”

„Hogy mersz gondolni arra, hogy versenytársa légy Rafaelának? Te! Kegyelemkenyéren élő koldus! Ügyetlen, félénk teremtés, ővele, egy istennővel!”

„S ha megtörténhetnék az, ami képtelenség, hogy akinek választása van őközte és teközted, téged válasszon: volna-e vakmerőséged e diadalt elfogadni? Nem volnál-e egész életeden át örök szemrehányás tennenmagadnak!”

Az egész rengeteg minden falevele ellene zúdult! Az mind Rafaela vazallja volt.

Mellette csak az az egyetlen egy repkénylevél szólt… amit Leon elvitt.

„Minden látható és láthatatlan ellentmond a te vágyaidnak. Szépség, gazdagság a vetélytársnénál, köznapiság, szegénység tenálad”.

„A sors igazságszolgáltatása kívánja, hogy amit elvett a férfitól, azt visszaadja neki. Boldogult halottak túlvilági üdve, nyugalma rejlik e fátumban. Hazafiúi kötelessége lesz, hogy úgy tegyen. Megvetné, kinevetné minden józan ember, ha azt tenné, hogy amidőn Magyarország leggazdagabb leányát bírhatná, engedje egy idegen nejévé lenni, csak azért, hogy a te két szemed ne könnyezzen”.

„Szörnyeteg vágy az, ami után te epekedel!”

„Kísérted az Istent, hogy tud-e lehetetlent létrehozni?”

„Essél kétségbe és mondj le róla!”

Szinte könnyebbség volt szívének, mikor az erdő szélét elérte, s eléje tárult a róna, hogy a haragos fák zúgása elmaradt mögötte.

A tarlón még kéklett a búzavirág és szarkaláb, a sík róna még világos volt az aranyban égő alkonyégtől. Az egész rétet bevonták finom selyemhálójukkal azok a kis parányi pókok, amiknek tanyája az aszú fű, s amik minden ősszel megszövik a mezők szemfödelét. Úgy csillámlik tőle a róna a napsugárban. A légben hoszszan úszik az ezüstből selyemmé szőtt ökörnyál: „késő asszonyok nyara” más néven, mint egy láthatlan világ izenete a földhöz.

Lívia tovább barangolt az ismerős úton, mely az elhanyagolt telken vezetett keresztül az országútig. Odáig szokott minden este elmenni, várva Rafaela visszatértét.

Félt tőle, s mégis vágyott utána. Izenetet várt, amitől rettegett.

Az út egy gyepes, mohás rónán vitt keresztül. Az most tele volt kökörcsinekkel. Letépett egy csomót e szép rózsaszín tulipánokból, s körültűzködte vele kalapját. Azokról is magára gondolt.

„Ti is olyan virágok vagytok, mint én. Pusztán jelentek meg a föld színén, s mikor virágoztok, még nincs öltönyötök. A zöld levelet csak a másik tavasz küldi utánatok, mikor már nem vagytok többé virág.”

Tovább kanyargott az út, a barangoló leány eljutott Tukmányi rozzant házáig. A nagy rózsabokor előtt megállt, levett szalmakalapját két kezében tartva, s ott elmerengett hosszasan.

Milyen különös, hogy a sárga rózsa csipkebogyói feketék! Egy virágbokor, mely gyászol.

Eszébe jutott, hogy itt e rózsabokor előtt mondá azt kedvese: „igen, ez az én feleségem!” Feleségem! Ah, minő lángveres lett az arca akkor! Ah, minő halavány most! „Ő az én feleségem…” – Szép jó estét, „kisasszony!” Összerezzent e köszöntésre.

Az odújába hazatérő barlanglakó üdvözölte így.

Alig volt képes neki valamit rebegni elfogadás fejében, annyira megzavarodott.

  • Azon bámult ugye a kisasszony, hogy mi lesz a rózsából ha megérik? Hecsepecs. – Eltette-e azt a rózsát, amit adtam?
  • Óh, igen. Szépen megmaradt szárazon.
  • Ez szokása a sárga rózsának. Hát most már vigyen el még egy csipkét is róla. Lássa: az fekete. Ha mellé teszi a sárga rózsának, együtt kilesz belőlük a nemzeti szín.
  • Köszönöm.
  • A kisasszony nagyon szomorú!
  • Az vagyok.
  • Miért szomorkodik?
  • Mert úrnőm nagyon beteg.
  • Már nem beteg, mert meghalt.
  • Szent Isten!
  • Meghalt biz az. Ebben az órában. Az orvostól tudom, akit lóhalálában vittek oda a hullát bebalzsamozni. Hallgassa kisasszony. A harangszó idehallik a kastélyból.

Lívia két kezét összekulcsolva szorítá feje fölé.

  • Óh, Isten! Isten! Isten!

És elkezdett zokogni kétségbeesetten.

  • Ejh, milyen nagyon megsiratja a kisasszony a szegény boldogultat! Jól járt az már! Mind utána megyünk egyszer.
  • Jaj énnekem! Jaj énnekem!

S amint kezeit tördelte, kulcsolta, azt a kis vékony platinagyűrűt észrevétlenül lerántotta az ujjáról. Leesett az a fűbe.

A vadember észrevette a veszteséget, s fölemelte azt a földről. Lívia zokogva futott vissza a herceglak parkja felé.

A vadpalatinus suhancos kötődéssel kezdte el a futó után dalolni a gyerekek gúnydalát:

„Kinek mije elveszett, Sírva ríva keresi, Apja, anyja megveri:

Nálam, nálam megleli”.

Lívia megdöbbenve állt meg, s elkezdte magát körülnézni, hogy mije veszhetett el? Egyszerre kezére tekintett, és észrevette a gyűrű hiányát.

Halálsápadttá vált. Minden meggondolás nélkül visszafutott a vademberhez, s összetett kezeit ajkaihoz emelve, könyörge neki.

  • Az Isten áldja meg, adja vissza a gyűrűmet!
  • Ahán! tudunk szépen könyörögni ugye? Hátha nem adom ingyen? Hátha azt találom kívánni, hogy jöjjön el a gyűrűjeért éjfélkor: oda lesz akasztva a kőfeszület lábujjára az erdőben?
  • Eljövök érte – rebegé a leány. – Óh, édes jó Tukmányi úr, adja vissza!
  • Heh, te akasztófáravaló vén gazember!

(Ezt egy harmadik személy hangoztatá közben, s Lívia megrettent a hangtól s látványtól egyaránt. A vályogház egyik ablakán egy szörnyű fej dugta ki magát: a vadpalatinus életpárjának rettentő ábrázata.)

A vadembert még kedvesebb hangulatba hozta ez a közbeszólás. Most már kettőt bosszanthatott egyszerre.

  • Hátha azt teszem, hogy ennek a fertelmes boszorkánynak adom a gyűrűjét, s azt mondom, hogy csókoljon neki kezet, amiért visszaadja!
  • Meg fogom csókolni a kezét.

Erre a bozontos asszonyfő megint visszahúzódott az ablakból, elébb jól kiöltve a nyelvét Líviára.

Tukmányi röhögött.

  • No hát ne sírjon no! visszaadom ingyen. Nem olyan fekete az ördög, mint ami-lyennek festik. Lássa, eldughattam volna a gyűrűjét, hadd kereste volna, hadd sírt volna érte. Pedig bizonyosan jegygyűrű lesz! No ne féljen. Az jó jel, mikor egy leány elveszíti a jegygyűrűjét, s aztán megint megtalálja. Ne féljen semmit. El fogja venni az, akit szeret. Én tudom, hogy kit szeret. Haragszom rá, ellensége vagyok. Engem megcsalt, meg is veretett. Minden embert megcsal. De magát nem fogja megcsalni. Én gyűlölöm. Reactionarius, pecsovics, hazaáruló, feketesárga! Hanem azért jó férj lesz belőle. No ne féljen! Azaz, hogy csak féljen, mert akasztott ember özvegye fog lenni. Ha én egyszer megkaphatom azt a hazaárulót: én felakasztatom. – No itt a jegygyűrűje. – No ne szégyellje magát. Félrefordítom a fejemet, nem látom meg, ha megcsókolja. Hahaha! Milyen bolond az ember, amíg fiatal. Hahaha.

Azzal kuncogva, dünnyögve, rázkódva ment a háza felé, s amint az ajtaján be akart nyitni, s azt megütötte a homlokával, mert zárva volt, elkezdte a bezárt ajtót rugdalni.

  • Hej! te tüskére való boszorkány! Nyisd ki az ajtót! – Süket disznó a boglyában! Nem hallod? Eressz be!

Beeresztés helyett nyakon öntötték az ablakon keresztül egy fazék lúggal.

Erre a vadpalatinus felszedett egy nyaláb rothadt almát a fa alól, s azzal kezdett az ablakon át bebombázni. Rothadt alma berepült, kirepült, a két házastárs szidta egymást minden csúf névvel, hogy a széles rónán végighangzott a lármájuk.

Lívia futott onnan. S amíg e veszett lármát hallotta, folyvást üldözte az a gondolat, hogy ezelőtt harminc évvel ez a két ember hogy nevezte egymást „angyalomnak, egyetlenemnek!”

Csak az erdő sötétje nyugtatá meg.

Itt a suttogó fák oltalma alatt megállt, megpihent. Százszor meg százszor megcsókolá azt a visszakerült gyűrűt. Valami, mint az álomlátomány, felmagasztalá lelkét. Nem gondolt lemondásra. Nem volt kétségbeesve. Az a gyűrű azt mondta neki: „Küzdj! Ne engedd jogodat. Szentebb az minden jognál a földön. A szív joga az!”

Úgy vette azt, mintha a láthatatlan védangyal nyújtotta volna eléje kezét. Bátorság támadt szívében megragadni ezt a segédkezet.

Valamit határozott. Valamit tenni akart.

Először életében mert tenni valamit, amivel önmagát védje. Az erdőszélből egy kis parasztleány jött rá szemközt. Kosara tele volt vadrózsacsipkével. Megkínálta vele Líviát. Urak szeretik ezt vaddisznópecsenyével. Húsz krajcárért mind odaadja.

Lívia azt mondta neki, hogy megveszi azt tőle mind, de kosarastul.

  • Úgy ötven krajcár lesz az ára.
  • De haza is kell vinned. Tudod, hol van a távirda?
  • Ahol dróton beszélnek?
  • Odaviszed, s ott hagyod. S egy levágott fatörzs mellé leülve, egy papírszeletké-re e sorokat írta:

„Nornenstein Octavian fejedelemnek Budapesten. – Etelváry Madelaine hercegasszony meghalt.”

Azt borítékba tette, egy forintot zárva mellé, s átadta a kisleánynak.

  • Ezt a levelet vidd el ahhoz az úrhoz, aki a dróttal izen, s add át neki. Tőle megkapod az ötven krajcárodat.

A távirdász visszaadott a kis leánynak a forintból ötven krajcárt, továbbadta a sürgönyt, s aztán nagyot bámult, mikor az ott hagyott egész kosár csipkebogyót meglátta: holott neki se felesége, aki azt cukorba törje, se vaddisznója, amihez elköltse.

A MEGTALÁLT KÖNNYEK

Mire Lívia hazaért a herceglakba, már akkor ott várt rá a hintó, melyet érte küldtek, hogy siessen rögtön az ókastélyba. Madame Corysande írta hozzá azt a néhány sort, melyben tudósíták az anyahercegnő haláláról.

Rögtön útnak öltözött, s még alkonyvilágnál megérkezett a hercegnő kastélyába.

Megérkezésekor madame Corysande fogadta. A meghalt hercegnőhöz még nem bocsáták. Az ilyen magas halottnak előbb nagy toalettet kell végeznie, mielőtt a közönség elé jöhetne. Hírhedett orvosok vannak elfoglalva azzal a nagy munkával, hogy testét az enyészettől megóvják csodahatású balzsamokkal.

Líviát Rafaela hercegnőhöz vezették.

Rafaela éppen gyászruháját próbálta fel.

Minden cselédnek ki volt sírva a szeme, akikkel Lívia találkozott.

Ő maga is elkezdett zokogni, mikor Rafaela kezét nyújtá neki.

Rafaela megölelte őt és megcsókolá.

  • Te is tudsz sírni – súgá neki halkan. – Mindenki tud sírni, csak én nem. Azt hi-szem, csak mások láttára nem tudok sírni. Bezárkóztam szobámba, hogy egyedül legyek. Hasztalan! Nem tudok sírni. Nincs könnyem. Oh, milyen rossz az! Nem tudni érezni! Látom előttem halva azt, akit úgy szerettem, akinek egész életemben nem tudtam kimutatni azt, hogy szerettem, és még a ravatalánál sem tudom nyilvánítani, hogy mit érzek. Jéghideg vagyok. Nézd, milyenek a kezeim. Kívülbelül ilyen vagyok. Pedig tudom, hogy mit vesztettem. Amit nem pótol ki semmi és senki! Tudom, hogy milyen rettenetes egyedül maradtam a világban. Tudok kétségbeesni miatta; de nem tudok sírni.
  • Óh, hercegnő, hisz önnek még atyja is van, egy angyali jóságú, szerető szív – sietett Lívia a vigasztalással.

(Hajh milyen nagyon megszenvedett e leány azért a mondásért valaha.)

E szónál tűzfényben ragyogtak Rafaela szemei. Megragadta Lívia kezét:

– Ugyebár! Angyali jóságú szív. Olyan gyémánt szív, amilyen nincs a földön második. Egy ember, aki csupa erényekből van összealkotva, akiben hibát nem lehet találni, akit mindenki szeret, akinek árnyékában nyugszik az üldözött, akihez fordul özvegy és árva, akire bízza a nép frigyládáját, a király koronáját, egy szent! Az én édes jó atyám. Ugye, hogy az? ugye, hogy az? Lívia!

S az indulatkitörés közben oly hévvel szorongatta kebléhez az ifjú barátnét, hogy az nyugtalankodni kezdett miatta.

  • Óh, majd megtudod te azt, hogy mennyire szeretem én az én édes jó angyalom, apámat! Mit fogok én érte tenni? Majd megtudod te azt, de csak később.

És azzal összecsókolá Lívia arcát hévvel, indulatosan, mint egy szerelmes nő.

  • Nem ma. Majd később. Ma sírás napja van. Eredj szobádba, sírd ki magadat. Hagyj itt engemet, én nem tudok sírni. Óh, nekem oly gonosz kemény szívem van.

Annál kevésbé bocsátá el magától Líviát madame Corysande.

  • Csodálatos természet ez a Rafaela hercegnő! – panaszkodék Líviának –, más úri családban az a szokás, hogy mikor halott van a háznál, a család kiköltözik, s éppen csak a gyászszertartás idejére jön haza. Ez meg itt maradt, s egész környezetét itt tartja az előkészületek alatt, ebben a megbűvölt kastélyban.
  • Madame Corysande! Ön csak nem fél talán a kísértetektől? – mondá Lívia, kit bántott madame Corysande affectantiája. A madame-ra nézve igen kellemetlen volt az, hogy a hercegnő éppen ott halt meg, ahol neki is jelen kell lenni.
  • Óh, hagyja el, kedves Lívia. Van is szüksége kísértetekre egy olyan kastélynak, ahol a „bencék” járnak.
  • „Bencék?” madame Corysande!
  • Én nem is tudom, mi kedve telik a parasztnak „bencék”-nek híni őket, kik alatt mi tiszteletreméltó benedictinus szerzeteseket értünk, ezeket a fertelmes állatokat! Huh! ott mászik egy a falon! Lívia! Csengessen az inasnak!
  • De hát mi az?
  • A legrettenetesebb állat a világon! Borzasztóbb a rinocérosznál. Most mindjárt repülni fog. Én elájulok, ha rám repül.

Lívia öltönyére repült. Madame Corysande felsikoltott. Sikoltására beszaladt a szobaleány. Amint az meglátta a rettenetes állatot, elhajított mindent a kezéből s kiszaladt; bekiabálva az inast. Az inas a jajveszéklés okát megértve, sietett egy porseprűvel, egy csípővassal meg egy rézlapáttal segítségére.

  • Jaj hozzá ne érjen! – igazgatá madame Corysande –, gyöngéden seperje le a lapátra! Meg ne szorítsa nagyon a csípővassal, meg ne ölje itt a szobában! Nyissa ki az ablakot, úgy dobja ki.

Persze a nyitott ablakon aztán három repült be az egy kidobott helyett, akik ott leskelődtek már a redőnyök között, s azok ellen újra kezdődött a hajtóvadászat; egy fenevad magának az inasnak a nyakára repült: arra az is elbődült, s elkezdett franciául imádkozni: „Sacré! diable d’une punaise volante”; elhányta a fegyvereit, s megfutott az egyenlőtlen tusából.

  • De hát mit vétettek ezek a jámbor rovarok, hogy úgy félnek tőlük? – kérdé Lívia.
  • Azt, hogy oly irtóztató halottbűzük van, hogy lehetetlen velük egy szobában megmaradni. Ezek a repülő poloskák. Aki egy ilyen állathoz hozzáér, tengeri betegséget kap tőle, s ha egyet eltaposnak a szobában, ott minden embert kilel a hideg. Ez az átka ennek a vidéknek. A közeli nádas a hazájuk, onnan jönnek elő ősszel; addig békén vannak a nyári szálláson, akkor aztán beszállásolják magukat a körül fekvő kastélyokba, úri lakokba, kolostorokba. Szegény ember házába szállnak be. Ezért tartotta a boldogult hercegasszony a baglyot a szobájában, hogy az felfalta rögtön a szörnyetegeket, amint az ablakon bejöttek. Én nem is tudom, minek teremtett a jó Isten ilyen állatokat. Csak akkor van tőlük bizton az ember, ha sötét van a szobában. Madame Corysande előtt a repülő poloskák egészen háttérbe szorították azt a nagy gyászt, ami ezt a palotát befátyolozza ez éjszakán.
  • Hát akkor oltsuk el a lámpát.

-– De a sötétséget sem szeretem. Kivéve, hogyha ébren maradunk, és beszélgetünk egymással.

  • Én ébren maradok – madame Corysande –, s ha ön beszélni fog, én hallgatom azt.
  • De egyszer-egyszer mégis szóljon közbe, hadd tudjam, hogy ébren van.
  • Hiszen nem vetkőzöm le.
  • Én sem. Hiszen tudja, kedves Lívia, én nem vagyok babonás, de amint sötét lesz, oly elevenen látom magam előtt a hercegasszonyt, mintha előttem feküdnék most is. Az utolsó percig nem bocsátott el maga mellől. És nekem meg kellett hallanom mindazt, amivel végső gondolatai foglalkoztak. Rafaela hercegnő is ott volt mellette. Az utolsó órájában azt mondá Rafaelának: „Jer ide, csókolj meg egyszer, kétszer, háromszor, négyszer: az arcomat, az ajkamat, a homlokomat, aztán eredj át a terembe, ülj le a zongorához, s játszd el nekem Beethoven eszdúr szonátáját. Kedvenc darabom”. Mikor aztán Rafaela kiment a szobából, megfogta a kezemet a hercegasszony, s azt mondá: „Én azalatt, amíg ő a szonátát végigjátssza, jobblétre szenderülök, nem akarom, hogy itt legyen, mikor haldoklom. Férjemnek adtak-e álomitalt? Ő is aludjék. Ne fájjon neki ez az óra. – (Húzza közelebb a székét hozzám, kedves Lívia.) Azt Lívia szívesen megtette.
  • Akkor aztán elkezdte nekem a hercegasszony az utasításokat kiadni, hogy minő halott öltönybe legyen felöltöztetve. Hol van az mind előre elkészítve. Azután így szólt: „Tudja ön, miért kértem most Rafaelától négy csókot? Az négy ember búcsúcsókja. Mert mikor már a koporsóban leszek, akkor nem szabad arcomat senkinek megcsókolni többé. Megmondom az okát, miért. Amint lelkem elszállt, halandó részemet be fogják balzsamozni. Akkor aztán elmondta nekem, hogy mi ez a bebalzsamozás. Ah, Lívia! A hercegasszony még az utolsó órájában is oly kegyetlenül bánt velem, hogy énbelőlem a borzalom és iszonyat által kiölt minden érzést. Elbeszélte, hogy ezelőtt harminc esztendővel még ezer forintba került ez a műtét, mert persze balzsamot, moschust, chinaport, kajaputolajat használtak hozzá, de most már a Cannal-Francina rendszer mellett csak mercurius sublimatus corrosivust és arzenicumot alkalmaznak; aztán kinyittatott velem egy titkos szekrényt, abból előkerestetett velem mindenféle lepecsételt üvegeket: elmondá, melyikben milyen rettenetes méreg van. Mérgek fontszámra! Azokat ő előre elhozatta, hogy az orvos készen találja. A hideg kiráz, ha rágondolok. Repülő mérgek, amikhez az orvos maga sem nyúlhat puszta kézzel, s mialatt a műtétet végrehajtja, üvegálarcot visel. És aztán elmagyarázta nekem a hercegnő tudományos alapossággal, minő vegyszer az, amit majd az ő ütereibe és visszereibe nagy mesterséggel be fognak fecskendezni, ami testét enyészhetlenné teendi; hogyan fog ez a műtét végbemenni. Nem szeretném, ha ezt hallotta volna ön, Lívia kisaszszony! Én nem merek a hercegnő ravatalához közelíteni azok után, amiket nekem mondott. Különben is borzadok mindentől, ami a halálra emlékeztet. És aztán végül oly szelíden szólt hozzám. „Ezért nem szabad az arcomat megcsókolni senkinek, madame Corysande, majd akkor! egy ilyen érintéstől veszélyes kütegek támadnak az élő arcán. Ezt elmondja ön mind a négynek. Kedves Corysande”… Kettőnek már elmondtam: a harmadik alszik.

Lívia gyöngéden megszorítá madame Corysande kezét.

  • A negyedik, nem tudom, megérkezik-e idejére?

(Kit tart a negyediknek?)

  • Ezután egészen elcsendesült, s hallgatni látszott Rafaela zongorahangjaira. Mikor a szonáta utolsó akkordjai elhangzottak, a dicsőült lélek is elszállt velük együtt. Én átmentem Rafaelához, alig bírva e szót kirebegni: „ő jobb hazába tért”. Rafaela kezei csüggedten estek ölébe. Aztán felállt, nagyot sóhajtott, arcát végigsimította kezével: nem könnyezett. „Atyám tudja már?” – kérdezé. „Nem: ő alszik”. – „Akkor ne költsék fel, hagyják szunnyadni; majd én intézkedem”. S nehogy felköltsék az alvó herceget, ő maga fogott hozzá azt a munkát végezni, ami egy férfinak is nehezére esik. Szegény Dumka úr, úgy sírt, hogy semmi hasznát sem lehetett venni. Nekem kellett a leveleket megírnom, s a táviratokat fogalmaznom. Egy táviratot küldtem Zárkány Napóleonnak is.

Hah, milyen ideges rángással taszítá el egyszerre Corysande kezét Lívia.

  • Mi lelte önt? Talán egy bogár szállta meg?
  • Igen. Egy rovar! – rebegé Lívia.
  • Hozzá ne nyúljon! Le ne rázza itt magáról!
  • Nem. Nem. Majd kimegyek vele a folyosóra!

Lívia elhagyta a szobát. S várhatta aztán madame Corysande vissza, tenger időkig. Beleőszült a várakozásba. Ha meggyújtotta a gyertyát, rögtön elkezdtek kísértetes bőgőhúr hangon donogni körüle azok a félelmetes szárnyas ördögök, ha pedig eloltotta a világot, ott állt előtte a holt hercegnő alakja, amint magyarázza neki a titkos vegyszer hatását a holt ember ütereiben és visszereiben. Ki pedig nem mert volna menni a folyosóra, hogy utána nézzen Líviának, ha azt az egész kastélyt neki ajándékozták volna is.

Lívia lázas remegés közt járt alá s fel a hosszú folyosón, melyet csak az egyik végén világított meg egy ligroinlámpa.

Tehát Leonnak is táviratoztak.

Ővele is tudatva van, hogy a hercegnő meghalt.

Az a pillanat pedig elhatározó.

Amidőn a legnagyobb gyász közepett megjelent valaki, aki vigasztalást hozhat.

A nők szíve legkönnyebben megnyerhető a koporsó mellett. Azon arc, melyet a fájdalom daguerrotypja felvesz, a szív hártyáihoz tapadva marad. Ez a benyomas kitörülhetetlen.

Erre számított ő, amidőn Nornensteinnek táviratozott. Hisz Alienor nemes, derék férfi. Méltó Rafaelára. Boldog lehet mellette.

A hercegnő rangjára oly büszke. Vágyait teljesülve láthatja benne.

És most egy másik kéz lerontja az egész kártyavárat!

Ha Leon is el fog jönni! Ha ő is megjelenik akkor, amidőn a női szív legfogékonyabb egy férfiarcot kitörülhetlenül befogadni! Ha ő hozza meg a vigasztalás balzsamát!

Óh, mint kétségbe volt esve a leány! Óh, mint járt kezeit tördelve végtől végig a hosszú folyosón, s mint Jákob a pusztában küzdött az angyallal, aki nem sajnál egy szegény halandóval tusakodni, ne történjék ez meg! Véletlenek, csodák, rendkívüli sorsszeszélyek jöjjenek az ő segítségére!

Az a másik leány nem tud sírni! Az is nagy kín! De ő meg nem tud imádkozni! Ez még nagyobb.

Nem tudja, mit kérjen, és nem tudja kitől. Szabad-e egy ilyen kéréssel megjelenni Isten előtt? Van-e a szentek között egy, aki az ilyen vágyak teljesüléseért közbenjáró legyen az ég és föld között?

Óh, az rettenetes: kívánni valamit kétségbeesetten, amiért imádkozni szentségtörés! Imádkozni most egy leánynak földi boldogságért, amidőn jótevője, második édesanyja halva fekszik, s minden sóhajtásának az ő mennybeli üdveért kellene fölszállni, midőn az volna kötelessége, hogy imazsámolyára térdelve, olvasóval és imakönyvvel közeledjék az ég kapuihoz.

Madame Corysande elvégre megsokallta Lívia künnmaradását, s a hetedrészig kinyitott ajtón kiszólt hozzá:

– Lívia, kedves! bejöhet már. Elaludtak a rémek. Majd csak megoltalmaz bennünket mindannyitól a jó Isten.

Igaz. – Igaz. – Ki is takarna be ellenük más? – Csak te eredj nyugodtan aludni, szegény leány. – Corysande távirata nem találta Leont Budapesten, mert az távol jár most, kevesen tudják, hol, a te izeneted pedig címzetére talált, meg lett értve: és értéke elismerve. – Octavián fejedelem és fia útban vannak már Etelvár felé.

A boldogult szelleme pedig útban van a mennyország felé, csillagok útjait, szellemek útjait nem kell előttük járó imádkozásnak az égre rajzolni: az ima csak a földiek tekervényes, homályos útjain gyújt világot.

Octavian, amint a táviratot kapta, rögtön sietett Alienort felkeresni, s tudatni vele, hogy mi történt, tartsa magát az utazásra készen teljes gyászruhában: ő még maga elfutott a „Jerichói Kürt” szerkesztőségébe, a gyászhírt tudatni, s a maga részéről a következő közleményt beiktatni a személyi hírek közé:

„Octavian von und zu Nornenstein fejedelem a mai napon egyetlen fiát és fejedelmi utódját, Alienor von und zu Nornenstein princet nagykorúnak jelentve ki, a fejedelmi előjogokról lemondott, s azokat örökösére, most már Alienor von und zu Nornenstein fejedelemre ruházta át!”

Meg is várta Octavian, míg abból a lapból egy példányt kézisajtóval az ő számára lehúztak, azt azon nedvesen zsebébe dugta, s aztán sietett Alienort a vasútra vinni magával.

Az egész úton aztán folyvást tartotta beszéddel Alienort. Az pedig szeretett volna aludni, de világért sem lehetett. Az öregúr kifogyhatatlan volt.

  • Fürst Octavian. Ha a te szád gőzmalom volna, irtóztató pénzt bekeresnél vele, amennyit tudsz darálni pihenés nélkül.
  • Ahhoz is gyakorlat kell.
  • Miért nem szivarozol inkább?
  • Tudom, hogy te nem szereted a füstöt.
  • De hát mért nem hagysz engemet aludni?
  • Azt is megmondom. Halottas házhoz megyünk. Mikor valaki egész éjjel nem aluszik, olyankor nagyon érzékenyek lesznek az idegei. Nagyon előnyödre fog szolgálni, ha úgy leendesz diszponálva, hogy a gyász látása könnyekre fakaszszon.
  • Ha ezt valaki meghallja, darabot ír rólunk: „Agg színész és fia”. Eldugom előled otkolonos üvegemet, képes vagy szalmiákszeszt cseppenteni közé, hogy megríkasson.
  • No no! Tenálad ugyan nem sok kell ahhoz. Hiszen Wagner „Walkür”-jének előadásán, meg „Siegfried halálán” úgy sírtál, mint egy Niobe. Ez is egy jó asszonyi tulajdon nálad. Ha megharagítanak, sírva fakadsz. Ha a balerinád nem jelenik meg a légyotton, megsiratod. Könnyebben áll nálad a sírás, mint a hajdani híres színész Celesztinnél, aki megrendelésre, közkívánatra tudott sírni.
  • Hát akkor annyival inkább engedj aludni.
  • Nem engedlek, mert én bizonyos akarok lenni a dolgom felől. Nézd csak, milyen szépek itt a kukoricák!

Másnap reggel maga Rafaela tudatá atyjával anyja halálát.

  • Egész éjjel egymással beszéltünk – monda a herceg.

Az a lelke volt a jó hercegnőnek. Teste már be van balzsamozva.

A herceg régóta nem alszik ágyban. Szívbaja nem engedi. Nagy karszékben szokott szunnyadni felöltözötten.

– Vezess a ravatalhoz.

Rafaela kezét atyjáé alá ölté, s levezeté őt a földszinti nagy teremig, mely gyászpompával volt már feldíszítve, de még nem volt feltárva a látogató közönség elé.

A gyertyák meg voltak gyújtva már a koporsó körül, s két szerzetes ott imádkozott mellette.

A hercegasszony ott feküdt a koporsóban halotti mezében. De Rafaela könnyeit még ez a látvány sem indítá meg.

Ez éppen nem.

Az a halott arc nem hasonlított az ő anyjához. Minden ránc el volt rajta simulva; egyetlen vonás nem maradt meg az élőből. Idegen arc volt az, sima és fényes. Nem olyan, mint a szegény ember halottjának az arca: derült, mosolygó, nyugalmas, ez egy főúri halott, kinek testéből a tudomány ércet, pergament csinált, s elvette vonásaiból az üdvözültek magasztosságát, helyette a műtői pepecselő kéz egy múmiamosolyt mesterkélt rájuk.

Rafaela visszataszítva érzé magát e látvány által.

Minden érzetét ellenszenvesen érinté az a gondolat, hogy az a bálványalak, akit ő édesanyjának nevezett, nem lehet az, amivé a gyermeki kegyelet a halott anyákat átalakítja: egy mennylakó szent, hanem amivé a tudomány alakította át: egy múzeumi tárgy.

Úgy fájt neki ez a gondolat; majd a szívét metszé keresztül, s ez a fájdalom még mélyebben fojtá el könnyeit.

Kényszeríté magát e borzalmat leküzdeni, s nem törődve madame Corysande óvásával, odahajolt, hogy megcsókolja az alak arcát.

Egész teste összeborzadt tőle.

Az orvos elővigyázó volt. A bebalzsamozott hulla arcát bevonta az arsenas sodae után vízüveggel.

Nem „személy” az többé: hanem „tárgy”.

E pillanatban a hátulsó ajtón két alak lépett be a gyászterembe. A viaszgyertyák megvilágíták arcaikat.

A herceg eléjük lépett.

  • Nornenstein fejedelem, Alienor princ…
  • Nem princ többé – mondá Octavian. – Hanem Alienor Nornenstein fejedelem tegnap óta.

Alienor pedig odalépett Rafaela elé. A leány kezét nyújtá neki.

  • Nézze ön: szegény anyám.

Alienor érzékeny szívű volt (nem is aludt az éjjel), e szóra ellepték szemeit a könnyek: amint a ravatalhoz ért, zokogni kezdett.

S erre, mintha a lebilincselő varázs tört volna szét Rafaela szíve fölött: egyszerre kitörtek az ő könnyei is.

– Óh, édes egyetlen jó anyám – sikolta fel, s odaveté magát a halottra, átölelve annak lábait, és azután sírt hosszasan, bőségesen: egész lelke mélységéből.

S mikor kisírta magát, akkor odafordult Alienorhoz, és megszorítá annak a kezét, halkan rebegve.

  • Köszönöm. Nagyon köszönöm önnek.

Alienor tekintete azt kérdezé, hogy „mit”?

  • Hogy megtaláltam a könnyeimet.

Alienor is hozzáadta az övéit.

S az összevegyült könnyek frigye szentesítő erővel bír.

Legalább a költők azt mondják.

A hercegnőt nagy pompával temették el az etelvári családi sírboltba: jelen volt közel és messze környékről minden tisztelője, úr és szegény.

MAGYARORSZÁG BÉCSBEN

Csak egy nem jött el a temetésre. Zárkány Napóleon. Azt bizonyosan nem találta fel a gyászhír. Ki tudja, hol járt azalatt?

Nornensteinék még a temetés utáni napot is ott tölték a hercegi kastélyban. Úgy utaztak fel együtt Budapestre.

Az utolsó nap estéjén Rafaela hercegnő odaölelte magához Líviát, s azt súgá neki:

– Kicsikém. Menyasszony vagyok. Nornenstein Alienor fejedelemmel mai nap eljegyeztek atyáink.

Lívia arca ragyogott a boldogságtól. Tehát mégis csak vannak olyan szentek, akik közbenjárnak az ég és föld között a szegény halandók olyan vágyaiért, amiket nincs szó kifejezni!

…De ne keverjük mi a szenteket a halandók történeteibe…! Ki tudja, mi lesz a vége?

MAGYARORSZÁG BÉCSBEN

Bécs belvárosának utcatömkelegében van egy szűk sikátor, amit Bank gassénak tisztelnek.

Ez eldugott utcában van egy komor külsejű ódon palota. Ez Magyarország háza Bécsben, régi nevén „magyar királyi udvari kancellária”.

Zárkány Leon új hivatalával e házban talált foglalkozást. Ezt a házat Magyarország számára építteté Mária Terézia.

Telkét Nádasdy kancellár vette meg Bécs városától, s másfél századon át e magyar főúr nevére volt ez átírva, csak az utóbbi években lett Magyarország nevére a Bécs városi telekkönyvben bekebelezve. E helyről intézték közel másfél évszázadon át Magyarország sorsát. Benne minden a szeretett királynőre emlékeztet, s az emlékek bizonyítják, hogy a kegyelet kölcsönös volt.

A palota az örökkévalóság számára látszik építve lenni. Tömör falai most is oly épek, mint százötven év előtt voltak, kívül rajta időbarnította faragványok, homlokán az aranyozott Szent István korona és országcímer, belül fejedelmi pompa maradványai. Csak maradványai. A politika vandáljai, mikor kimondták, hogy Magyarországnak el kell tűnnie a fogalmak világából, e palotát is elfoglalták, s legelső dolguk volt a lépcsőhaz gyönyörű aranyozott arabeszkeit – bemeszelni! Csak nehány teremben láthatók még a plafondoknak e remek arany cikornyázatai, miket az építészek mintául rajzolnak le ma is.

A termeket remekművű nagy olajfestmények ékesítik, amiken Mária Terézia megannyi ünnepélyes históriai monumentumban van ábrázolva hű magyarjai között; első kép, midőn a koronázásra indul, elöl lóháton a tárnokmester szórja a pénzt a nép közé; második, midőn megkoronázzák; harmadik, midőn megesküszik az alkotmányra; negyedik, midőn az aranysarkantyú lovagrendjét alapítja; ötödiken az a jelenet van megörökítve, midőn a megtámadott királynő kis fiát bemutatja az ország rendeinek, s azok lelkesülten kiáltják: „vitam et sanguinem pro rege nostro!” E képeket ponyvákkal betakarták, félretették, hogy ne lássa senki. A termek renaissance kori bútorzattal voltak feldíszítve: aranyozott karszékek, pamlagok, miknek szövete sok ezret érő gobelin kézmű, külön-külön a hímzőfestések egy-egy remeke mindegyik humorisztikus állatmesék ábráival, azokat leküldték a félszerbe. Alkalmatlanok irodai használatra.

Nem jutott hasonló szerencse a nagy tanácsterem falait takaró felséges gobelinszőnyegeknek, ezeket a szeretett királyasszony ajándékul kapta XV. Lajos francia királytól, három remek mitológiai csoportozat istenalakokkal helikoni tájképek között. Azoknak a felső részébe, mintegy a ráma risalitjául, a megrendelő királynő odahímeztette Magyarország címerét. A politikai vandálok aztán nekiálltak, s beragasztották csirizzel, papirossal a magyar címert a gobelinon! papirosra aztán megfelelő terjedelmű emblemákat festettek! Csak a negyedik gobelin menekült meg az iconomachusok haragja elől, azáltal, hogy egy félreeső pitvarba szorult, ez ábrán a művész sajátszerű fantáziája a bikával játszó Európát és társnőit, híven az etnográfiához, fahéjbarna szerecsen hölgyekül állítja elő.

Az antik órák, bronz- és ébenfaállványaikkal, a pompás kristálycsillárok, zománcozott kandeláberek felhordattak a padlásra. Útjában voltak a civilizáció egyformaságának. A két nagy porcelánkályhát csak tömörsége őrzé a ninivei rombolástól, mindegyiknek tetejét tízezreket érő aranyozott bronz troféumok képezik, múzeumi ritkaságok ez idő szerint.

S a szép, fénymázolt, aranyozott thékából (kellett az máshová garde-robes-nak) kihányattak a „liber regiusok”. A magyar nemzet „arany könyve”, históriai kincse! mely ötvenezer nemesi családnak nemeslevelét őrzi, mikben minden magyar nemesnek ősi címere gyönyörű festői remekben van megörökítve, felírva ősapjának érdemei, viselt dolgai, miként nyerte a nemességét, szentesítve királyi névaláírással. Hatvankét könyve Magyarországnak, huszonhét könyve Erdélynek aranyozott pompás bőrkötésben. Egy históriai unikum! – Belökték azokat egy sötét lomtárba mind, az egereknek. De az egerek jó emberek voltak: nem ették meg.

Mikor aztán Magyarország és Ausztria között megtörtént a kiegyezés, Magyarország visszakapta a saját házát is Bécs városa közepében. Most itt vannak a király személye melletti miniszter, a külügyminiszteri államtitkár, a közös pénzügyminiszteri államtitkár lakásai és irodái. Itt üléseznek az országos bizottságok Magyarországból, s adják folytatását minden évben a vitam et sanguinemnek: „avenam quoque!”

A régi gazda aztán nekifogott megint lecsiszolgatni a bemeszelt aranyozásokat: előkeresgette a padlásról, félszerből az antik bútorokat, kargyertyatartókat, óráMAGYARORSZÁG BÉCSBEN

kat, csillárokat, miket a műértő, a régiségkedvelő ha meglát, a hideg leli ki örömében. A régi gazda nekiállt a becsirizelt gobelinoknak, s kávésöprűvel, káposztalével letisztogatta róluk a maszatot, kiszabadította az országcímert, a gyönyörű históriai képeket kitataroztatta (egy csakugyan eltévedt belőlük, az, melyen Mária Terézia a királydombra fellovagol. Ki tudja, melyik exzellenz padlásán lepi a por?) S az aranykönyveket is felkereste a lomtárból, s minthogy a szép fénymázas théka már nem volt sehol (négy lába volt, elment), összeácsolt a számukra egy deszkaállványt, s rárakta kincseit. És aztán hozzálátott az aranykönyv folytatásához. – Már azóta egy új (hatvanharmadik: az erdélyivel együtt kilencvenedik) „királyi könyv” is megtelt félig.

Leon nagy gyönyörűséggel tanulmányozta ez érdekes könyvet. Az újabbkori nemesség diplomáit.

A hajdankori címerekben kardos vitézek, lovagok, levágott török fők, üstökön fogva vagy pallos hegyére szúrva, nyilak, sasok, griffmadarak, oroszlánok tündökölnek. Az újkor nemesi címereinek jelvényei a korszellemet képviselik.

Az Aesculap-bot a felkúszó kígyóval az orvosi érdemeket jelenti; törőkalapács van a bányász címerében; egy vasöntöde alapítójának címere fogaskerék; egy vasúti igazgatóé mozdonykerék; az irodalmi érdemek nemesi jelvénye keresztbe tett toll és pálma, hármas halom mögül kiemelkedő arany nap; a békekötésnél működött diplomatáé galamb, olajággal; a pénzügyi téren emelkedett nagyság nemesi jelvénye a nevét visszaadó arany hegy; arany méhek és arany búzakévék jutottak az oeconomusnak; az erdészet és faüzlet terén kitűnt új nemes címere zöld fenyőfa arany mezőben; a kereskedőé vasmacska; az első gyorskocsizás megalapítójáé felszerszámozott fehér ló; a vízépítészé ezüst csatorna; a mérnöké arany cirkalom; a bortermelőé három szőlőtő; a bíróé serpenyő és pallos. A heraldika jelvényszótára nagy supplementummal szaporodott meg. Elmésebb ötletet alig találni a sok között, mint egy derék vászonkereskedőét, ki magának egy arany mezőben álló, felül kockás oxford ingbe, alul fehér rumburgi vászongatyába öltözött griffmadarat választott jelvényül. Azt is megtudta végül Leon, hogy egy igen kedves ismerőse, egy lovagias megjelenésű bankár miért visel télen-nyáron ibolyát a gomblyukában. Ennek a nemesi címerében négy szál ibolya a jelvény.

Aztán jönnek a nemességből bárói, grófi rangra előléptetettek címerei. Egész kombinált tablók. Négyes mezők, még egy tetejükbe jött ötödikkel rigolirozva. Újkori érdemek, új szimbólumokkal.

Gyakran elnézegette Leon azokat a nevezetes történelmi festményeket, amik Magyarország házának elnöki termeit ékesítik. A kecsteljes királynő hű magyarjaitól körülvéve. Van azokon mit nézni, mint művészi alkotáson is. Azonkívül minden alak egy jóltáplált arckép. Mind nevezetes államférfiak, fő-fő zászlós urak, magas rangú úrhölgyek képmásai azok. Az öltözetek egész jelmeztanulmányt képeznek. Az akkor divatozó francia hímzetpazarlás, magyar szabású dolmányra, mentére alkalmazva, csizmák skófiummal hímezve, nyusztkalpagok kócsagtollal, s e kócsag, nyuszt-, párducbőr között simára borotvált arcok, a piros, duzzadó, erőteljes magyar típus a versailles-i, trianoni udvaroncok mintájára borotválva, hajporozva, hátul szalaggal átkötött varkoccsal! Egy magyar dalia, ki kardjához kap, királya védelmére lelkesülten, s hátul a copfja billeg, s bajusza, szakálla sehol sincs. Torzkép nekünk most. Pedig történelmi arckép.

A magyar Pompeji omladékai közül nemcsak antik szobrokat és szőnyegeket ástak ki, hanem eltemetett élő embereket is. Leon megismerkedett azokkal az alakokkal, akik az épület fala között évtizedek óta voltak eltemetve. Jó hazafiak, derék emberek, nagy talentumok: még költői tehetségek is. Lappangó életet éltek eddig, üldözve, gyanúval kísérve egyfelől, félreismerve, kitagadva másfelől.

Most a rejtett életerő újra felmelegedett bennük. Levegőhöz jutottak, mely életföltételük volt. Lett tárgya dicsekvésüknek. Elbeszélték nehéz küzdelmeiket – tehetetlen kézzel – a hatalom emberei ellen: a kettős szenvedést, önmagukért és honfitársaikért; megmutogatta ki-ki, amit a nagy hajótörésből megmentett, ott vannak a királyok pecsétnyomói, a tányér nagyságú ércminták az uralkodók homorművű alakjaival. (Egyen hiányzik a kettős sas a magyar országcímer körül: ez Ferenc pecsétje.) A kancellárok roppant ezüst országcímer mintái, az ezüst szekrényben őrzött levél, mit a nagy királynő egészen sajátkezűleg írt hű magyarjaihoz, fekete szegélyű papíron (meghalt férjét gyászolta akkor). Aztán előhordták a tarkabarka adomákat a lefolyt korszak embereiről, akik éppen olyan élő halottak, olyan járókelő múmiák lettek most, mint voltak ők eddig.

S e múmiák némelyike – be sincsen balzsamozva.

A VASKAKADU

A legelső tanúja az ősidőknek, aki Leont Magyarország bécsi házában fogadta, mindjárt a folyosón, volt egy mopsz. A hajdani kávénénikék, a nyugdíjazott államhivatalnokok oly elválhatlan képviselője, mint Szent Péternek a kakas, egy agyonkényeztetett állatfaj, mely kiveszett a nagy ápolás miatt, melynek utolsó deficiensét rég el is parentálták a német lapok, íme egy legeslegutolsó példánya még itt maradt, Bécsben ugyan, de Magyarország házának födele alatt: a mopsznemzet utolsó ivadéka.

A mitológiai állat széles, fekete, feltűrt orrával megszagolgatta az új kor jövevényét, végignézett rajta, klasszifikálva, hogy tekintetes-e vagy nagyságos vagy éppen excellenciás? Regisztrálta. Leon bizalmaskodó fittyet pattintott felé. Arra elmordult. Semmi konfidenskedés! Akkor aztán Leon megemelte előtte a kalapját. Akkor a mopsz egyet csóvált felkunkorodott farkával, s megrázkódtatta zsemlyeszínű bőrét. A bemutatás megtörtént.

De már a második személy, aki a kőlépcsőn Leont fogadta, csakugyan a vaskakadu volt.

Éppen olyan, aminőnek őt Pompeia leírta. Képe úgy tele volt rajzolva ráncokkal, mint egy földglóbus meridianusokkal, postavonalokkal, vasutakkal és folyóvizek-

kel. Két kis hegyes, szürke bajusz, erősen kifenve felső ajka fölött s egy festőecset az alsó alatt, s amily nyugtalanul táncol a két hegyes bajusz beszéd közben, éppen olyan szökelléseket követ el a nyugtalan szemeket őrző szemöldökpár, mely még hegyesebb, előreállóbb, mint a bajusz. A névadó kakadubóbita, a felfésült haj, alul tőben sárgálló ősz, felül pedig rőtlilaszín, hajdani rosszul sikerült hajfestés emlékeül.

A nevezetes férfiú felülről jött, Leon pedig felfelé indult a lépcsőn. A vaskakadu egyszerre ráismert, és nevén szólítá; pedig sohasem látta.

A legelső lépcsőnél már tegezték egymást.

Kész volt Leont felkísérni a lépcsőn, bár éppen most jött le rajta.

A második lépcsőn elmondott neki egy adomát a volt osztrák miniszterelnökről. („Ha szárazság van Magyarországon, miért nem öntözik a parasztok a búzájukat?”)

A második lépcsőn elpanaszolta neki, hogy a volt osztrák igazságügyminiszter, született magyar gróf, a palotájában levő pompás freskókat a plafondon bedeszkáztatta takarékosságból, hogy kevesebb fa fogyjon.

A harmadik lépcsőnél megmutogatta neki azokat a bizalmas leveleket, amiket a múlt, jelen és jövendő államférfiak őhozzá írogattak.

A negyedik lépcsőnél elszámlálta Leonnak azokat a fontos szolgálatokat, amiket ő közvetlenül és közvetve az országnak s az ország egyes fiainak tett, hányat szabadított ki annak idejében a fogságból? Hány menekülőnek szerzett suttyomban útlevelet?

Az ötödik lépcsőn beavatta Leont az odafenn működő új és régi államférfiak jellemrajzába, szokásaiba, gyöngeségeibe.

A hatodik lépcsőn megismertette őt azokkal a veszélyekkel, amik a magyar diplomatát az osztrák, orosz, német, horvát cselszövők részéről, a cseh feudálisok machinációiból, s a katonai körök féltékenysége folytán fenyegetik.

A hetedik lépcsőn figyelmeztette őt többrendbeli gyanús egyéniségekre, akiktől jó lesz őrizkednie, mert azok kémek, agent provocateurök, tízkulacsos reporterek, akik minden kormányt szolgálnak, egyiket a másiknak elárulják, s utoljára valamennyinek a titkait összeszedik, hazudnak hozzá egy csomót, ezt kinyomatják, de nem adják ki, hanem elküldik a kefelevonatot a kormányoknak, fenyegetőzve: hogy ha meg nem veszik azt tőlük drága pénzen, akkor könyvárusi útra bocsátják. Ezektől őrizkedjék, mert ezek csak azért barátkoznak, hogy valami titkot kikapjanak!

A nyolcadik lépcsőn aztán elmondá, hogy ő nem olyan ember, mint azok. Az ő keblében egész Szibilla-könyvei vannak eltemetve az állam magas politikájának, s őtőle azokból vas harapófogókkal sem lehetne soha egy szót is kicsikarni. Próbálták már őt megvesztegetni a külhatalmak, de hasztalan! (Következett a kilencedik lépcső.)

Itt elmondá, hogy pedig bizony ráférne. Az a kis nyugdíj, amit az államtól húz, éppen felényit tesz a mostani pénzviszonyok között, mint tett ezelőtt harminc évvel, s szűken lehet kijönni vele Bécsben.

A tizedik lépcsőn aztán elkezdett keservesen panaszkodni a kormányférfiakra, akik nem tekintik az ő nagy szolgálatait, amiket a közügynek tett; folyvást biztatják, de mindig adósak maradnak ígéreteikkel, s így töltetik el vele egész életét, meddő reménykedésben.

A tizenegyedik lépcsőn kisírta magát.

A tizenkettediken becsületszavát vette Leonnak, hogy őt elöljárói figyelmébe fogja ajánlani. A tizenharmadikon ő kötelezte magát becsületszavával, hogy Leonnak minden válságos percben jó tanáccsal, figyelmeztetéssel fog szolgálni.

Végre, mikor már az ajtó előtt állt Leon, akkor elővont a zsebéből egy hosszúra összehajtott ívet. Szerény felhívás egy elszegényedett, de szemérmes úri család felsegélésére. Leon megértette a dolgot, s megváltotta magát egy ötössel, ami lelkiismeretesen beíratott a lajstromba, melyben már nagyságos és excellenciás nevek pompáztak, kék, zöld, veres és violaszín tintával írva, arany, ezüst, gyémánt porzóval behintve. Láthatta Leon, hogy milyen előkelő társaságba került.

Még aztán az ajtót is kinyitotta előtte, bevezette az előszobába, bizalmasan odasúgott az irodaszolga fülébe, s mint aki e helyen legjobban otthon van, sietett őt bemutatni a hivatalszobában, s megismertetni a jelenlevő urakkal. Aztán ajánlotta magát.

A hivataltársak már előre nevettek Leonnak.

  • Már elcsípte a vaskakadu!

Aztán elszámlálták neki, hogy lépcsőről lépcsőre mikkel traktálta. Úgy volt szóról szóra.

  • Végül kért öt forintot egy szemérmetes úri család számára?– Erre már nem akart emlékezni Leon.

Mindenki úgy ismerte a vaskakadut, mint egy alkalmatlan, tolakodó, nevetséges, dicsekedő egyéniséget, akire soha senki se bíz semmit, aki bejáratos ugyan mindenhová, de akit mindenünnen kilöknek. Egy szomorú clown a diplomáciai cirkuszban.

Leon azért sohasem tagadtatta el magát előle: sajnálta szegényt. Bizony szomorú sors: a harminc év előtt előszabott nyugdíjjal élni mai világban. Sokat fecsegni azonban nem engedte látogatóját, hanem mindjárt az első adoma után belelépett, „in medias res” azzal a kérdéssel, hogy hát ama bizonyos szemérmetes úri család hogy éli világát. S minthogy arra még mindig ráfért a jó emberek részvevő figyelme, egy újabb öt forint szerencsésen befejezte a hosszúnak ígérkezett diskurzust. Amiért aztán viszont a vaskakadu szolgált Leonnak egy csempészett szivarral, egyik látogatástól a másikig elfeledve, hogy Leon nem él dohányfüsttel. Olyan embert, akiről tudta, hogy szivarozik, nem is szokott megkínálni.

A politikai láthatár vereslett. Nagy zivatart jósolt. Ama bizonyos fekete pontok kezdtek bombaalakot fölvenni.

Az a szövetség, melynek egyik ágát Nornenstein Octavian fejedelem képezte, úgy látta, hogy az ő búzája virágzik.

Nornenstein Octavian ez időben áttette lakását Bécs közelébe. Badenben bérelt ki egy nyári palotát a maga számára, s az lett mindennapi gyüldéje az egyetértőknek.

Járt oda mindenféle ember. Diplomaták, katonák és papok, honfiak és külföldiek.

Mióta Zárkány Leon az új pályán működött, többször találkozott Octavian fejedelemmel, aki most minden alkalommal igen barátságos volt iránta.

Ez nem ritka tünemény. Két ismerős, aki Budapesten csak ímmel-ámmal köszönti egymást, ha Bécsben találkozik össze, kezet szorít, s párbeszédbe ered.

Nornenstein Octavian még meg is hívta magához látogatóba Leont, mely előzékenységet Leon a látogatás megtevésével viszonzott is. Octavian egy szót sem beszélt vele ez alkalommal politikáról. Elmondá neki, hogy Alienor most Etelváron ül, a szép hercegnőt eljegyezte: az ősszel fognak egybekelni. Leon tudta ezt már, s sajnálatát fejezé ki, hogy jelen nem lehetett az anyahercegnő temetésén, kit nagyon tisztelt, de külföldön járt akkor éppen: későn kapta a gyásztudósítást.

Octavian azt sem kérdezte tőle, hogy hát merre járt. – Tudta úgy is.

Azután azt is elmondá neki, hogy Falbenheimék is feljöttek Bécsbe. A tábornok elő lett léptetve vezérőrnaggyá. Sokszor eljár ide a szép Pompeiával együtt, amikor hölgytársaság is van együtt, ha egyszer olyankor ide vetődnék Leon, régi jó ismerősökre találna.

S miután áttérve a bécsi színházakra, ezt a tárgyat is alaposan kimeríték, mint igen jó barátok váltak el egymástól. (Jó barátok ti. az olyan emberek, akiknek egymás irányában nincs se kérni, se adnivalójuk semmi.)

Leon pedig tudta azt jól, hogy miért van ott Bécs közelében Nornenstein Octavius. Azt is jól tudta, hogy miért sietett a megszakadt ismeretség fonalát vele összekötni, még azt is tudta, hogy ez a fonál hogyan téved a szép Pompeia ezüstszőke hajfürtei közé.

S most íme ez az Ariadne-fonal rá nézve az új labyrinthban. Csakhogy ezúttal Ariadne fonala Theseus eltévesztésére van szánva.

Az pedig a legtökéletesebb labyrinth, amibe Leon jutott.

Egy fiatal magyar diplomata, aki ezt a mesterséget eddigelé csak a vármegyén tanulta: aztán most egyszerre belejut az udvari légkörbe, amit a hagyományok otthonról pestisesnek és ragályosnak hirdettek előtte, úgyszólván szája elé tett zsebkendővel lépett bele, s meg volt felőle győződve, hogy itt minden ember ellensége neki s fajának.

S aztán ahelyett azt találta, hogy ellenkezőleg, inkább mindenütt kényeztetik, előrevonják, követelik tőle, hogy jól érezze magát.

Nem a vén Bécs ez most, hanem a fiatal, az élni, mulatni akaró Bécs, akinek még akkor a krach köszvénye nem szállta meg a csontjait, fiatal volt az egész világ. Ifjak voltak a paloták, ifjak az iparvállalatok, ifjak a börze új vezérei, ifjú a konstitúció, a diplomácia: ifjaké volt a világ.

Ezt rögtön érezheté a kérvényezők seregéről, akik egész nap ostromolták az ajtaját, s jöttek a legheterogénebb tervekkel a nyakára, mikhez mind az ő nagy befolyású pártfogása igényeltetett, kíséretében a csáb, szemfényvesztés minden műfogásainak a szem káprázott a millióktól, amik csak egy helyeslő mosolygásba kerülnek, s a szép hölgyarcok mosolygásától, amik milliókat érnek.

S hogy helyzetének fontosságáról meggyőződjék, egymást követték a kitüntetések rá nézve a magas és legmagasabb körökben, amiknek, akármilyen erős önbírálattal nézett is végig saját magán, nem tudta okát adni. Titkos protekció tolja-e előre, vagy főnökeinek van arra szükségük, hogy megbízottjuk állásának tekintélyt szerezzenek? (Mint ahogy Lipót-rend lovagjává tesznek egy színészt, hogy elhíhassák az udvari koncertbe deklamálni.) Többször a legkényesebb megbízásokkal küldték el a berlini és párizsi diplomáciai körökhöz, s hogy eljárásával meg voltak elégedve, azt bizonyítá, hogy a megbízást ismételték.

Akárhová ment, mindenütt feltalálta ugyanazt a színpadot, ugyanazokat a komédiásokat. Ninivét, Babilont, Sybarist, az Astarte ünnepélyeket, az aranyborjú körüli táncot, Párizsban, Berlinben, Bécsben, s ő úgy játszott és úgy táncolt együtt velük, mintha elfelejtette volna egészen a gezetleni szegény paraszt baját s az etelvári erdő repkénylevelét. Pedig a szíve fölött hordta mind a kettőt. Azt hitték, mulat. Azt hitték, könnyelmű, csapodár, csélcsap. Hogy kifecsegi a rábízott államtitkokat. Pedig ez csak művészete volt. Mindenkit megcsalt: komolyan – és tréfából, csak azt nem, akinek hűséggel tartozott.

S ez nehéz feladat ott, ahol a jövevény mentül előbbre hatol, annál nehezebben tudja elhatározni, hogy kinek tartozik tulajdonképpen hűséggel. Ahol van a „látható” és „láthatatlan” kormány. Kezek, amik a határozatot aláírják és kezek, amik a határozatot keresztülhúzzák. Ligák, szövetségek, amik egymás tervei ellen dolgoznak. Titkos kézszorítások egyetértő jeladása pompásan elmondott nyilvánításokkal szemben. Cukorral bevont bombák és lőporral töltött bonbonnière-k. S a hívek tábora fenn a hegy magasától le a völgy mélyéig terjed. – Kié itt a hűség? – Azt azután csak a szíve mondja meg az embernek!

S a szív: az olyan ritkaság a magas helyeken. A szív, mely fel tudja fogni: mennyi verítéket hullatott el a szegény földmíves, amíg azt a forintot megszerezte, melynek milliárdjai vesznek el egy kimondott szó miatt, mennyi könnyet hullatott el a szegény anya, míg felnevelte egy fiát, aminőnek százezrei hullanak egy kard markolatára ütő kéz miatt. Ezt a szót, ezt a csörrenést alig várják ott, hogy meg lehessen adni.

S a fél világrész készül az ítéletnapi találkozóra. Ninive, Babilon, Sybaris táncol, tömjént éget Astarténak, de azalatt a Dagon templomában fegyvert halmoz öszsze.

Titokban keresik a szövetségeket. Ígéreteket tesznek.

„Ha te ellensége leszesz az én ellenségemnek, én prédául adom neked az én barátomat.”

Ami útban áll, azt el kell hárítani. Ha megy: cselszövénnyel, ha megy: pártalakítással – ha nem megy: erőhatalommal. „Tegnap ellenségek voltunk ketten, holnap szövetkezzünk ketten, holnapután egy harmadikat megverjünk ketten. – S aztán megint lehetünk ellenségek ketten.”

Hogy reszket már az a kard magától is a tokjában? Hogy vibrálnak a dobverők a kifeszített bőrön érintetlenül is! Hogy búg az ágyú torka, mikor a szél végigfúj előtte!

A háború a levegőben függött: megérve. Megkaphatta, aki utánanyúlt.

A gezetleni szegény embernek pedig nem kellett a dicsőség, hanem a béke. S a gezetleni szegény ember – az az egész ország.

Egy késő tavaszi estén Leon rendeletet kapott, hogy készüljön Párizsba.

Ez ugyan anakronizmusnak látszik. A gyorsposták és távirdák idejében még futárok által küldözni leveleket. Hanem ez bizony így szokás. Mély barátságban élünk egymással, hanem azért nem hiszünk egymásnak, s nem tudunk szabadulni attól az előítélettől, hogy minden ország kormánya hódol annak a rossz szokásnak, hogy a diplomatáknak küldött leveleket felbontogatja (a műtét nyomot sem hágy), a sodronyon küldött izeneteket pedig lemásoltatja, s egész bureaut tart, melynek feladata a titkos írásjegyekben küldött sürgönyöket megoldani. – Nem tudjuk: alapos-e a gyanakodás, de mélyen gyökeredzik, s ezért a titokban tartandó izeneteket titkos jegyekben is írják, be is pecsételik, s még azonfelül az elszállításukat is a legmegbízhatóbb emberre ruházzák.

Leon rögtön sietett szállására, úti málháját összecsomagolni. A megőrzendő sürgönyt magát azon oldaltáskájába zárta, amelyet az egész úton, szíjra kapcsolva, a vállán szokott viselni, annak a kulcsa pedig az óraláncán függő csecsebecsék közé volt rejtve.

Hogy annál nesztelenebbül elosonhasson, inasát elküldte a legközelebbi kaszinóvendéglőbe, hogy hozzon számára valami estebédet, akkor aztán nem lesz kénytelen reggelig kimenni a házból, s minden vele találkozónak a kérdésére felelgetni.

Mert arról az egyről ugyan bizonyosnak kellett lennie, hogy abban az órában, amelyben azt a sürgönyt az ő kezére bízták, már tudják e küldetését olyan helyeken is, ahol nem kellene tudni.

A chiffre-olt sürgönyöknek kulcsa van. Ahány, annyiféle. Külön titkosírás az, amellyel az uralkodók egyenesen egymás között leveleznek, megint más, amelylyel a külügyminisztereikhez írnak, ismét más, amelyen két ország külügyminisztere értekezik egymással, s különböző a titkosírás, mely a nagykövetek és kormányaik között folyik, s mindannyitól eltér, ami a kormányok és kiküldötteik által használtatik. A sürgönyök megoldásának kulcsát egy jelszó képezi, amely jelmondat betűi szabályozzák az alphabetet, úgy, hogy a kezdő ABC betűk minden szónál más betűre esnek. A jelszóban „A” betűnek nem szabad lenni. Aki e jelszót nem bírja, semmiképpen nem olvashatja el az írást, mert az egyik szó a másikra rá nem vezet. Ezt a jelszót magát is gyakran felcserélik.

Azon sürgönynek a nyitját képező jelszó, mely Leonra volt bízva, ez volt: „Non semper idem”.

Ez olyan titok, amit még az sem tud, akinek a sürgöny szól, amíg a megbízott nem közli azt vele. Leon még a tárcájába sem jegyezte azt fel, elégnek találta emlékébe felróni.

Csöngettek bezárt ajtaján. Egyedül volt, azt hitte, az inasa tér vissza, s sietett az ajtót kinyitni.

Tökéletes volt a bosszúsága, amint a belépőt megismerte. A vaskakadu volt.

  • Szervusz barátocskám! Jaj de szaladtam! Csuromvíz vagyok. Utolért a zápor, s én otthon hagytam az esernyőmet. Ne haragudj, hogy ilyenkor háborgatlak. De téged legközelebb találtalak. Tudom, hogy nem dobsz ki.

No bizony ezt Leon nem tudta olyan bizonyosan.

Akárkit sem látott volna most szívesen, ezt az embert pedig legkevésbé. Azon is csodálkozott nagyon, hogy most eső eshetik odakünn, holott félóra előtt, mikor ő hazajött, tiszta derült volt az ég. Hanem a kóbor diplomata leolvasta azt a gondolatot az arcáról, s eléje került a gyanúnak, nehogy Leon azt higgye, hogy ő most a városi park kertészével öntöztette le magát tetőtől talpig, hogy ürügye legyen Leonhoz berontani.

  • Ilyen ez a Bécs! Az ember soha sem tudja, hogy esernyővel menjen-e ki az utcára vagy sétabottal. A Neubauban a nap süt, a Lipótvárosban a szél fú, s a belvárosban eső esik. S én otthon hagytam az esernyőmet.
  • Nekem pedig nincs több egynél, s azt nem adhatom kölcsön, mert szükségem van rá.
  • Nem is kívánom, majd hazajön az inasod, s hoz nekem egy comfortáblet. Addig megengeded, hogy itt lebzseljek nálad.

Csak ez kellett még!

  • Leülhetsz, ha akarsz, az előszobában, de a szobámba be nem jöhetsz.

Leon nem akarta vele tudatni, hogy útra készül, amit annak a csomagolt málhák rögtön elárultak volna.

  • Hehehe! Valami kellemes találkozás? – enyelgett a kopott államférfi. – Valami szép fiatal hölgy van odabenn?
  • Az hát – hagyta rá Leon bosszúsan.
  • Zavartam a pásztorórát? hehehe!
  • Igen, zavartad. S most eredj le a házmesterhez, küldd el azt kocsiért, mert az inasom soká nem jön meg, s ha nem volna aprópénzed, szívesen szolgálok vele.

S azzal Leon kivette tárcájából az obligát öt forintot, a stereotip szemérmes úri család jutalékát, s oda akará azt nyomni a tolakodó markába, hogy megszabaduljon tőle.

Ez azonban ezúttal nem fogadta el a kegyadományt, hanem sajátságos mosollyal hajlott oda Leonhoz, fülébe súgva:

– „Non semper idem.” – Ami azt teszi, hogy „nem mindig ugyanaz”.

Leon meghökkenve rántá vissza fejét, s rábámult a furcsa vendégre, ki az ő titkos rejtszavával köszönt be hozzá.

Az egy ideig gyönyörködni látszott Leon elbámulásában, azután csendesen az oldalzsebébe nyúlt, s onnan kivett valamit, amit a markában tartva oda mutatott Leonnak.

Ez azon aranypecsét volt, mely jelvénnyel a kormány legbensőbb megbízottai igazolják magukat. Ezt a titkos jelvényt csak a legválságosabb percben szokták megmutatni; csak a legnagyobb kényszerűség idején. Némelyik soha napvilágot nem lát, s mint lepecsételt hagyaték jut vissza megbízójához, a megbízott halotti ágya mellől.

A jelvény látása, mint a galvanszikra hatott Leonra. Ennyire nem csalta még meg ember soha, mint ez az ütött-kopott nevetséges alak.

A kopott diplomata súgva mondá neki:

  • Nem minden ember az, aminek látszik. – Ugyebár? semmi szép delnő nincs rejtve a szobádban, Leon?
  • Nincs.
  • Hanem útra készülsz, s azt nem akarod senkivel tudatni?
  • Úgy van.
  • Akkor beeresztesz a szobádba.

Leon elöl bocsátá vendégét.

  • Nem esik ám az eső odakünn, hanem magam locsoltam össze a kalapomat a szökőkútnál, hogy ürügyem legyen hozzád berontani. Már össze is pakoltál: látom. Itt ebben az oldaltáskában van az a sürgöny, amit el kell vinned, ugyebár? Csak azért kérdem, mert azt el fogják tőled lopni. No, légy felőle bizonyos, hogy ellopják. Akármit csinálsz, akárhova teszed, ellopják. Ki van már adva a rendelet, hogy ezt a sürgönyt minden áron kézre kell keríteni. Ebben van Európa legközelebbi jövendőjének sorsa. A jelszó, mely vagy elolt vagy meggyújt. Én a tartalmát is tudom. S bizony mondom, hogy drágább lakmározást Kleopátra nem követett el akkor, mikor a 80 ezer sestertiát érő gyöngyöt ecetben felolvasztva lenyelte, mint én eszem ma, aki lenyelem ezt a titkot, amiért engem „Olcsó Jánosnak” neveznének bizonyos urak, ha százezer forintért odaadnám azt nekik. Ha nem ismernének úgy téged, mint ahogy ismernek, már azóta itt volna az asztalodon három darab váltó, ugyanannyi százezer forintról szóló, azért a barátságért, hogy csak egy éjszakára engedd át ezt a lepecsételt levelet, s mondd meg a jelszót, ami a cryptographia kulcsául szolgál. – Azt nem merik tenni. – Hanem el fogják tőled lopni. Már ki van adva a rendelet. Innen Párizsig két nap, két éjszaka. Nem is gyanítod, milyen emberek indulnak el erre a vadászatra, s milyen cselszövénnyel kerítenek meg. Ha férfinak nem sikerül; sikerülni fog nőnek. Mikor legkevésbé gyanítod, akkor lopják el, ahol legbiztosabbnak fogod magadat érezni, ottan lopják el tőled. Hasztalan mondod, hogy a testedhez fogod kötni, hogy rajta hálsz. Ha száz szemed lesz, mint Árgusnak, nekik százegy kezük lesz, s a százegyedik meglop. – No már most eléggé megijesztettelek. – Ne félj semmit! Csak tréfa volt. – Már most beszéljünk komolyan. Kell egy szivar?
  • Köszönöm: csak gyújts rá magad.
  • Igaz: te nem szivarozol. Hát mondom, hogy ez csak tréfa. Az egész sürgöny csak tréfa. Az a sürgöny, amit most viszesz, éppen arra való, hogy ellopják. Azokat bolonddá tenni való, akik vadásznak rá. Van nekik reményük, hogy nagy megvesztegetés árán valakitől mástól megkapják a titkos írás kulcsát is, ha tőled meg nem kaphatják. De rólad sem mondtak le! Őrizkedjél a szép asszonyoktól! Csak azt mondom, hogy őrizkedjél a szép asszonyoktól! De hát mi az ördögért őrizkednél a szép asszonyoktól? Te bizony csak ne őrizkedj a szép asszonyoktól, hanem vedd őket, ahogy vannak. Hadd lopjanak meg. Lopd meg őket te jobban. – Ez a sürgöny, amit magaddal viszesz, áltudósítas. Ezt te elő se add azoknak, akikhez küldve vagy, még ha el sem lopják is tőled. Élő szóval mondd el, amit tudatnod kell. – Hogy mit kell tudatnod: azt kérdezd a saját szívedtől és fejedtől. A szíved érzi, az eszed ismeri azt, amit elő kell adnod. Az igazat mondd mindenütt. Ne légy ravasz, ne titkolózzál, őszintén és mindenki előtt a valót, az igazi helyzetet mondd el és azt, amit az egész ország kilenc-tizedrésze kíván. Ha nem fogják elhinni, csak azért, mert igaz, ha az ellenkezőjét fogják elhinni, az baj lesz, de nem nekünk. Ha elhiszik, az jó lesz mindenkinek. Most semmi utasításod nincs. Látsz, tudsz mindent, ami előtted és mögötted van. Semmi ravaszság nincs rád bízva. Ha küldetésed be lesz fejezve, akkor visszahívatol. Ha új utasítást kapsz, sürgönyeid titkos írásának kulcsos jelszava ez lesz: „Virtute puer”.

Leon kénytelen volt föltétlenül hinni ez embernek.

  • Hiszesz nekem?
  • Hiszek.
  • Ismersz már most?
  • Ismerlek.
  • Mégsem olyan jól, mint én téged. Más embernél azon kezdtem volna, amin tenálad végzem. A pénzkérdésen…

(Tehát mégis!)

  • Ami pénzt az útra kaptál, az éppen csak saját szükségleteidre való. Azonkívül még sok kiadásod lesz. Urat kell mutatnod, hogy mindenütt ott lehess. Splendide kell föllépned, és imponálnod külsőleg a veled érintkezőknek. Feladatod lesz: feltűnővé lenned. Fogadd ezt a csomag pénzt. Ne kérdd, ki küldi, ne számláld meg, mennyi. Én sem tudok róla többet. Nem adsz róla nyugtát, s nem adsz róla számot. – Nincs kinek. – Tedd el gyorsan! Az inasodat hallom csoszogni a lépcsőn. Kérlek, szidj ki előtte nagyon. Nevezz szemtelen tolakodónak. Fenyegess, hogy a lépcsőn dobsz le, ha még egyszer idejövök. Megszoktam én azt már. Tőled az igaz, hogy nem. – Te nem szoktál a kéregetőkkel gorombáskodni. Te a zsebedbe nyúlsz, markukba nyomod a pénzt, úgy rázod le őket a nyakadról. – Hát csak ezután is tégy úgy velem. – Add ide azt a keserves öt forintost annak az ínségszenvedő szemérmetes úri családnak a részére, s aztán mondd rá: hogy több is veszett Buda alatt! Mások meg is taszigálnak, akiknek ez a modoruk. Akinek leghívebb szolgája vagyok, annak a kapusa botot fog rám, ha közelítek. Úgy csúfol minden ember, hogy a „vaskakadu”.

Csengettek.

A kopott emberke háttal ment kifelé, alázatosan hajlongva Leon előtt, s köszöngetve és hálálkodva neki latin nyelven, hogy az inas ne értse: „ago gratias, domine illustrissime; Deus omnipotens faciat felicem summa cum benignitate dominationem vestram. Sancta trinitas et omnes beati sancti vigilent super passus vestras. In gratiam angelorum vos recommendo”.

– O, du verfluchter Eisenkakadu! – kiáltá el magát a háta mögött valaki, rekedten dörgő hangon, s egy indiscretus kéz odamarkolt a szépen felviaszkozott üstökébe, s azt hátulról előre simította, míg egy goromba csizmaorr a térdhajlásába rúgott. – Nem az inas volt a belépő: hanem Nornenstein Octavian fejedelem.

A kis kopott ember ugyancsak sietett a rendúr hóna alatt keresztülsurranni s a lépcsőt elérni: a magas úr még oda is utána kiáltott:

  • Csak énnálam mutasd meg a bóbitádat, te szemtelen jótékonysági adószedő! majd olcsó lesz a cukornád! – Orcátlan egy fickó! Csupa gummi elasticumból van. Akárhogy ledobja az ember, megint felugrik – koldul egy szemérmetes család részére, s amint megkapja az öt forintot, egyenesen megy a Hotel Imperialba, s pezsgőt parancsol magának. Kellemetlen vendégtől szabadítottam meg önt, kedves Leon!

(– Au contraire – mondá magában Leon.) De azt az új vendéget csakugyan be kellett vinnie a belső szobájába.

Nornenstein Octavian még ott is úgy gesztikulált, mintha semmire másra nem gondolna, mint arra az innen kikergetett alázatos emberkére.

  • Hogy eresztheti be az ilyen embert a szobájába, kedves barátom? – zsörtölt Leonra. – Hiszen ez egy valóságos komisz kém. Muszka és porosz zsoldban álló kém. Ez egy olyan ember, akinél a koldulás csak ürügy. Azt nézi, hogy mit lophasson el. Ettől az embertől őrizkedjék ön. Ez a „hárombetűs” emberek osztályába tartozik, akikre a boltos legények e három betűvel figyelmeztetik egymást, D. M. S. (Der Mann schnipft). Vigyázzon a kezére, mikor itt jár.

S e közben Octavian fejedelem szemei fürkészőleg járták be Leon szobáját, megmegakadva tekintetükkel az oldaltáskán.

Leon azt mondá nyugodtan:

  • Engem még nem loptak meg soha.

És tudott parancsolni arcvonásainak, hogy azok egy rándulással se árulják el az e válaszban rejlő malíciát.

  • Nos? Hát? Ilyen nagy előkészületeket tesz ön? – szólt, másfelé fordítva a beszédet Nornenstein, s a félig csomagolt bőröndre és egyéb útitáskákra mutatva.

Leon foga alá szorítá az ajkát. Az ember kénytelen néha megfogni a száját, hogy ne beszéljen.

S azt már tudta Leon jól, hogy két nagy tudomány van a világon, amivel messze földet be lehet utazni: az egyik tudomány „nem hallani”, a másik „nem felelni”.

Nem hallotta, hogy mit kérdeztek, és nem felelt rá.

  • Nos megkapta ön levelemet?

Már erre mutatta Leon a fejével, hogy nem kapta.

  • Micsoda? Nem kapott semmit? Ez mégis szörnyűség! Itt van a zsebemben a postai vevény, három nap előttről! Tehát csakugyan igaz! Hogy minden levelemet elfogják és előbb a cabinet noirba viszik, felbontják, lemásolják, s csak azután kézbesítik. Most már tetten kaptam őket. Panaszt fogok tenni a miniszternél. A levéltitok szent! No, hanem ezúttal ugyan felsültek vele. Az egész levelemből nem tudtak meg többet, mint azt az ártatlan dolgot, hogy én ma a badeni villámban estélyt adok, s arra néhány régi kedves ismerősömet meghívom. Ön is azok közé tartozik, kedves Zárkány. Ön ismerősei nagyrabecsülését kivívta. Igazán helyesen van mondva: kivívta! Megállította az embert az úton, kihúzta a hintajából, mellére szegezte a pisztolyt, s azt mondta: „ideadod a nagyrabecsülésedet, vagy meghalsz!” Az ember meg van babonázva általa. Az ember! De hát még az aszszony. Önnek nincs fogalma arról, hogy micsoda pusztítást követ el az asszonyi szívekben? No, majd meglátja ön! Micsoda szerencsés sejtelem volt tőlem, hogy ide feljöjjek! Pedig csak egészen véletlen. Az irodában volt dolgom, s akkor jutott eszembe hogy hohó! hisz az én barátom, Leon is itt lakik. Hátha nem kapta levelemet? Az a cabinet noir! No lett volna az én fejemnek zivatar: szép szemek villámaiból és könnyeiből, ha önt ma elő nem tudom adni.

Ismét csengettek.

Leon nem ment az ajtót kinyitni, – nyitva hagyta azt szándékosan. Majd rátalál, aki jön, hogy nincs bezárva.

Az inas jött az ételes kosárral.

Azalatt, míg az motyogott az előszobában, Octavian el akart készülni Leonnal. Megfogta a kezét.

  • No csak el fog ön jönni hozzánk Badenbe?
  • Alig tehetem, magasság; mert holnap reggel találkozóm van.
  • Micsoda? Tête à tête vagy rencontre? Mindegy no. Egyik a kettő közül. Hány órakor kell önnek ott lenni?
  • Reggel fél kilenckor.
  • Megvan! Akkor bizton eljöhet ön hozzánk Badenbe: a reggeli öt órai vonat visz-szahozza. Nem kérdezem, párbaj-e vagy szerelmi légyott, ami önre vár? Az mindegy. Ha párbaj, nem árt neki egy éjjeli dínomdánommal megvetni az ágyát. Experto crede Ruperto. Én mindig különb dolognak találtam, ha valami rencontre várt rám, víg cimborákkal eltölteni a megelőző éjszakát, s illuminált fővel menni neki a halálveszélynek, mint otthon ülni, testamentomot írni, s bűneimen bánkódni. Ha pedig szerelmi kaland az, ami oly elhalaszthatatlan, annak megint higgye el ön, semmi sincs annyira javára, mint egy átdőzsölt éjszaka. S egy nagyon kicsiny kis hűtelenség, aminőre önt képesnek hiszem, csak hatványozza az utólagos szenvedélyt. Ez a fantáziát feleleveníti. No hát kezet rá! El fog ön jönni hozzánk az éjjel. Falbenheimék is ott lesznek.

Leon meg volt akadva.

Inasa teríteni kezdett, s figyelmezteté, hogy a beefsteak megfagy.

  • Csak költsd el a beefsteakedet magad, fiam – monda neki a rendúr – s nesze, igyál hozzá egy pohár bort is. Urad ma nem vacsorál itthon.

Annyit vett észre Leon, hogy nagyobb tériméjű bankjegy volt az, melyet Nornenstein inasa markába nyomott, mint amekkorával egy pohár bort szoktak kifizetni.

  • Nem tagadom meg magamtól azt a szerencsét, hogy magasságod estélyén jelen legyek – mondá Nornensteinnak kezet nyújtva.
  • Ah, az utolsó biztatás fogott– enyelgett hamiskodó szemhunyorítással a rendúr. – Ezt tudtam én. A szép Lorelei is ott lesz. Csak aztán el ne felejtse ön azt a másik légyottot miatta!
  • Két rencontre-ért cserébe.
  • Micsoda két rencontre-ért?
  • Nincs kedvem az öreg generálistól összeapríttatni magamat.
  • Ah, az öreg kardcsörtető nem öli meg a leánya udvarlóit.
  • Lehet, hogy azok maguk teszik meg egymásnak ezt a szívességet. S én isme-rek a közelben valakit, aki erre aligha nem kész.
  • Ah! Badarság! Az a valaki nincs a közelben. Arra már szavamat adom. Az a valaki most Etelvárott ül, s segít hímezni a szép Rafaela hercegnőnek. Az biztos helyen ül.

Ennél a szónál valami démoni ötlet villámlott keresztül Leon agyán. A rontás, a rombolás gondolatja volt az. Rossz gondolat.

Nem kellett volna neki megkívánni a démonok gyönyörűségét, akik annak örülnek, ha azt látják, hogy az emberi bolondság mint szakítja a saját fejére a legszebben fölépített fellegvárakat. Nem tudott ellentállni annak a csiklánynak, hogy megtréfálja azokat, akik vele játszani akarnak. Nem gondolkozott tovább rajta, hogy mi lehet még abból.

A démoni ellenszenvhez aztán még egy kis emberi igazságérzet is vegyült. Lehete azzal a gondolattal kibékülni, hogy Rafaela hercegnő egy olyan férj neje legyen, mint Alienor, aki őt már abban a percben sem szereti, amidőn megesküszik erre az oltár előtt. Nincs olyan közönyös idegen, aki ne sajnálja tőle azt a meg nem érdemlett kincset. Minek is választotta őt Rafaela? Nem talált széles Magyarországon magához illő alakot? Főrangú, délceg, nemeslelkű ifjak között nem válogathatott? Ez a báb tetszett meg neki? Rangkórság az uralkodó szenvedély nála? No hát bűnhődjék benne!

  • Az esteli vonatnál találkozunk – mondá a menni készülő Nornenstein előtt meghajtva magát.
  • Nagyon fogunk rajta örülni.
  • Legnagyobb tisztességnek veszem megjelenhetni.

Mikor a rendúr eltávozott, Leon utasítást adott az inasának, hogy úti bőröndjével másnap reggel várjon rá az indóháznál, most pedig készítse elő táncvigalomhoz való öltönyeit.

Az inas az oldaltáskát is a többi útimálhák közé akarta tenni.

  • Ne bántsd, azt magammal viszem.
  • Hogyan? Az oldaltáskát táncvigalomba?
  • Oda. Csak tedd le.

Amíg átöltözött, az inge alatt viselt kis medaillon, azzal a védszentképpel még egyszer megszólítá: „Nem jobb volna-e, ha ezt az estét azzal töltenéd, hogy levelet írj annak, akinek minden gondolatja te vagy, akinek egyedül mondhatod el minden titkodat? nem jobb volna-e, ha az ő szeretettől dicsfénylő arcát invocálnád lelked elé, s álmodnál felőle, ahogy minden éjjel”.

Ez jó szellemének szava volt. – Nem hallgatott rá. Azzal mentette magát önlelke előtt, hogy e titkot még ővele sem szabad tudatni. A gúny, a rontáskedv kapott erőre szívében. Bálnak öltözött.

Mikor a lépcsőn lement, kezében tartva oldaltáskáját, valaki a sötét kapuív alatt megfogta a karját. – A vaskakadu volt.

  • Rád vártam. Hátha elfelejtetted a jelszót: virtute puer!

Valóban elfelejtette már.

A kapus kergette kifelé a kopott embert.

– Ugyan ne alkalmatlankodjék már!

Leon elgondolkodott rajta magában, amíg az indóházig kocsizott, hogy hát vannak az életben olyan komédiások is, akik a koldus, a könyörgő, a hányt-vetett szerepét játsszák végig. Akiknek küldetésük lenézetni, leköpdöstetni, megrugdaltatni, gúnynevet viselni, s akik egyetlenegyszer sem emelik fel a fejüket a világ előtt, hogy megmondják az igazi nevüket. Játsszák élethíven a megvetett nyomorultat végig – és soha sem tudja meg róluk senki, hogy kik voltak??

ÖTÖDIK RÉSZ

Lívia

A LORELEI

Nornenstein Octavian fejedelem a Bécs melletti Badenben valóságos rezidenciát tartott, palotáját ismerte már minden bérkocsis.

Leon, ki vasúton ment oda, már otthon találta Octavian fejedelmet, az saját fogatán előre sietett.

A termek már ki voltak világítva pompásan, s az úri társaság egy része egybe volt gyűlve. Azok mind saját fogataikon érkeztek: a plebejus vasútat egyedül Leon használta. Itt találta már a régi ismerősöket a budapesti gyüldéből, a szent liga tagjait, mely őt egykor szellemi bajnokának hitte, s mely még most sem tudja, hogy hányadán van vele. De azokon kívül több félig ismerős arc, kikkel futtában találkozott, a diplomáciai körök sikamlós parkettjein, nagynevű hercegek és grófok, előkelő prelátusok, kik a díszlakomák alkalmával nyakukon rendjeleket, mellükön csillagokat, derekukon rendszalagot, hátukon aranykulcsot viselnek, s kiknek tömegében olyankor nagyon könnyű észrevétlenül elenyészni egy puszta fehér nyakravalónak, fekete frakknak. – Itt azonban észrevették. – Még az inasok is észrevették. Ami nagy szó.

Mikor a ruhatár elé került, Vendelin maga sietett eléje, ott kinn lerakandó holmiját átvenni. Mosolygása jelenté, hogy méltóztatik rá emlékezni.

  • Monsieur Vendelin – mondá a hű szolgának bizalmas barátsággal Leon –, nekem egy táskám is van, amit nem hagyhattam otthon. Ezt szeretném valami biztos helyre eltenni.
  • Óh, kérem alássan, méltóztassék velem jönni.

Azzal Vendelin a tisztelgő hajlongások minden attitűdjeit alkalmazva az új vendég irányában, átkormányozta őt egy kis sötét szobába. Ott volt egy wertheimszekrény, azt kinyitotta előtte. – Itt egészen biztos helyen lesz.

Abban a wertheimszekrényben mindenféle pénznemek csomagai voltak rendbe rakva, aranyok tekercsekben, porosz tallérjegyek és chèque-k. Ott úr lakik.

Leon az óraláncán függő kis kulccsal felnyitá a táska zárát, a beletömött pénzcsomagból kihúzott egy összeget, azt oldalzsebébe dugta, azután bezárta ismét a táskát: megvizsgálta, hogy jól zárult-e. Vendelin aztán betette azt a trezorba, rázárta a vasajtót s átadta a szekrény kulcsát Leonnak. – No itt még maga Cartouche sem fogna hozzá nyúlhatni.

Leon megköszönte a szívességet, eltette a szekrénykulcsot, s aztán nem volt nagyobb gondja, mint hogy a kesztyűjét be tudja gombolni.

A szalonban már nagy társaság volt együtt. Leon felkereste a háziurat, az sietett őt bemutatni a legközelebb eső cseh főúrnak, s aztán rájuk bízta, hogy mulassanak egymással, maga sietett hálószobájába, s csengetett a kormornyikjának.

  • Vendelin! Tudsz-e te lopni?
  • Furcsa kérdés!
  • Ennek az úrnak, aki most érkezett, útitáskája is volt.
  • Azt rám bízta. Én elzártam a wertheimszekrénybe, s a kulcsot neki adtam.
  • De a wertheimszekrény kulcsainak a párja nálad van, s a táskához hozzáfér-hetsz.
  • Igen.
  • Az a táska is be van zárva, de te azt ki tudod nyitni?
  • Nem mondom, hogy nem.
  • Abban a táskában van egy Párizsba szóló levél, a hivatalos országpecséttel lezárva. Te fel tudod azt bontani pecséttörés nélkül?
  • Alighanem sejtek hozzá valamit.
  • Annak a tartalmát betűről betűre lemásolod: vigyázva, hogy egy betűt is el ne tévessz, mert az titkos írás. S ha készen léssz vele, a levelet ismét leragasztod úgy, hogy a felbontást észre ne lehessen rajta venni: visszateszed a táskába, s azt ismét bezárod s a szekrénybe visszahelyezed.
  • Ebben nekem csak egy dolog lesz múlhatatlanul szükséges. Két órai idő, amely alatt biztosítva vagyok, hogy az az úr nem jöhet rám a táskája után tudakozódni.
  • Erről gondoskodva lesz.
  • Miről tudom én meg azt az időt, amikor hozzá foghatok?
  • Mikor azt fogom neked mondani: „eredj, készítsd el a tarokkasztalt a kártyázó szobában”.
  • Elkészülök vele.

Azzal ment – teát felszolgálni a vendégeknek.

Leon arra volt készen, hogy faggatni találják. Hogy próbálgatni fogják a nyitját, mint lehetne valamit kivenni azokból a súlyos titkokból, amik lelkére vannak bízva? – Csalatkozott. Várakozásával ellenkezőleg, inkább minden vele szólalkozó, tüntetésig látszott vinni irányában a politika iránti közönyt. Egyes csoportok minden szögletben nekihevülten vitatkoztak a borotvaélen táncoló béke és háború sorsa fölött, a porte-épée különösen első tenort igyekezett énekelni, azonban a fekete frakk is úgy beszélt a háborúról, mintha csak egy jótékony célú cavalcaderól volna szó, melyben csak az a kérdés, hogy a főurak milyen kosztümbe öltözzenek, s aztán a bevétel nettó jövedelmét hogyan osszák ki a szegények között? Még a hölgyek is bele voltak keveredve a politizálásba, s olyan szeretetreméltó vérszomjjal kísérték a férfiak kombinációit egy megindulni készülő hadjáratról, hogy egészen megfeledkeztek a táncteremről miatta. Hanem amint Leon valamelyik csoporthoz közelített, észrevette, hogy rögtön felhagynak diplomáciával, stratégiával, s fordítják a beszédet a tavaszi lóversenyek hőseire: „Advocate” – „Beindlstierer” futtat a mezőn: beszélnek az „Arany Chignonról”, s nagy érdeklődéssel tudakozódnak az újon érkezettől, vajon Magyarország akar-e részt venni a bécsi világtárlaton, s lesz-e ott külön pavilonja. – Úgy tesznek, mintha ők félnének Leontól hogy az kémleli ki őket.

(– Bravó! – mondá magában Leon! – úgy énnekem a mai éj munkája nagyon meg van könnyítve. Itt igazán csak mulatni kell.) Átment a táncterembe.

Kereste szemeivel a szép Pompeia baronesse-t, akiről tudta, hogy itt van.

Máskor oly könnyű volt rátalálnia. Ahol legélénkebb volt a raj, ott rejlett bizonyosan a méhkirályné. Ő adta a társaságnak az elevenséget, élcei, csípős aperçui, néha felötlő bohóságai is felvillanyozták a pompájában elnehézkesült báli tömeget. Egész megjelenése feltűnő szokott lenni, toalettje szembeszökő, s ízlése a merészség határáig vállalkozó. Ahhoz is szokva volt Leon, hogy ahol ővele találkozik Pompeia bárónő, a hölgy az első, ki az ismeretséget manifesztálja, s a barátság jogait igénybe veszi.

Most pedig valódi kémszemlészetet kell tartani utána, amíg valahol egy szögletben ülve felfedezhető lesz, félig rejtve a kerevet támlájától, melyen meghúzta magát.

Pompeia bárónő észrevétlenné akarja magát tenni.

Ruhája vadgalambszín selyem: egyszerű csipkézettel, minden virágdíszítés nélkül. Szép szőke haja egész szigorú Amalazuntha tekercsben hátraszorítva, csupán egy teknönchéjfésűvel feltűzve, mely éppen oly halványsárga, mint a hajzat. Arca halavány, tekintete részvétlen, közönyös, levert. A kezében tartott legyezőt sem mozdítja meg, hogy még azzal se árulja el, hogy ezen a világon van.

A hajdani szeszélyes kötekedő tündértől könnyen tudott volna szabadulni Leon, de ez a szomorú, félrevonuló alak magához igézte.

Csak azt várta, hogy a legelső kontratáncot elkezdjék. Látta, hogy Pompeia mindenkinek kosarat ad, nem akar táncolni. Ki is találhatta az okát.

Amint egyedül maradt, Leon odasietett hozzá.

Pompeia mintegy álomból látszott fölébredni, midőn Leon üdvözlé. S aztán öröm gyulladt ki arcán, amint megismeré. Kezét nyújtá neki – Ah, ön rám talált!

  • A bárónő igazán bújósdit játszik. Még nem is táncol.
  • A garde-dame-om, az altábornagyné, táncol helyettem, s én őrzöm az ő bouquetját.
  • S a bárónő egész kosarasboltot etablirozott itt, amiből a táncra kérőket ellátja.
  • Az Istenre kérem, fel ne hívjon táncolni, mert ma minden embert a haragosaim lajstromába jegyzek, aki ezt teszi velem.
  • Nem is volt szándékom, bárónő.
  • Ugyebár? Önnek több érzéke van, mint másnak. S aztán még azt kérdezik tőlem: ugyan, mi baja? talán beteg? – Mi bajom? – Az, hogy most itt „kell” lennem. Kell! Mit tehetek? Atyám parancsol. Mit érti ő azt? S még kérdezik tőlem, hogy mi bajom. Pedig tudják mind. – Egyedül ön nem kérdezi, aki egyedül nem tudja.

Eközben a táncoló párok Leont hol megtaszították, hol a sleppjeikkel sodrották el a helyéből, utoljára egy tour des mainsnél úgy lökték hátba, hogy térdei a szép úrhölgyéihez ütődtek.

  • Ejh! – monda Pompeia bosszúsan – gyerünk erről a helyről, hisz itt mindenki elbotlik bennünk, – s azzal fölkelt a kerevetről, nem őrizte tovább a garde-dame-ja bokrétáját, elhagyta a tánctermet, maga után vonva Leont is.
  • Te, Vendelin, készítsd el a tarokkasztalt a kártyázószobában – mondá Nornenstein Octavian fejedelem komornyikjának.
  • De ugyan hová tűnhetett el a leányom? – aggóskodék Falbenheim vezérőrnagy, nem látom sem a táncosok közt, sem a helyén.
  • De mi gondod neked a leányodra? Ott a garde-dame-ja, annak a hivatala rá vigyázni. Gyere velem: a tarokkasztal szerelve van.

A vezérőrnagy szenvedélyes tarokkjátszó. Ez egy csatatér volt, melyen harcias indulatait béke idejében is kiönthette. Elemében volt, ha „pozdorjává törhette az ellenséget”, s szerencsével játszott.

Pompeia bárónő a palota erkélyére kísértette magát Leonnal. Ott egy padra leült, s kérte Leont, hogy üljön mellé. Árnyékos, titoktartó hely volt, a lámpák, csillárok világát megszűrték a délszaki növények virágbokrétás sűrű lombjai; szerelmespár sem választhatott volna jobb helyet annál. Senki sem leskődött rájuk. Belülről a tánczene zsibongása hangzott ki, a kertből a csalogányok dala zengett fel, mikor a hintórobogás szünetelt az élénk utcákon.

  • Ön azt hiszi, hogy szenvedek, s azért nem kérdi, mi bajom. Ezek odabenn mind részvétteljesen kérdezik, mert tudják, hogy nem szenvedek, hanem gyűlölök! S ön oly ártatlan arcot csinál hozzá: ön nem is sejti azt, hogy gyűlöletem legelső tárgya ön.
  • Én? bárónő! Mit tettem én, ami ezt fejemre vonta?
  • Nem az, amit tett, hanem amit nem tett. Mikor találkozott ön Rafaela hercegnővel?
  • Legutoljára a képviselőválasztáskor.
  • Amikor ön elfoglalta Nornenstein Alienor helyét. – Miért nem foglalta el ezt a helyet egészen?
  • Bárónő!
  • Kapott ön akkor egy hímzett zászlót? Kaphatott volna még egy jegykendőt is!
  • Nagyon téved ön, bárónő.
  • Nem tévedek. Ön gyáva. Nem tudja észrevenni előnyét? Büszkék voltak ön irányában? S nem vette ön észre, hogy az istennő mindenkihez nyájas, szíves, leereszkedő, egyedül ön ellenében kevély! Mert a hajszálai hegyéig szerelmes önbe! Az a kevélység csak a teljes meghódolást takaró álarc, s önnek nem volt bátorsága azt észrevenni. – A hercegnő jegyben jár mással.
  • Aki egészen rangjához illik. S ön nem merte ennek a másnak a helyét elfoglalni, mert félt, mert nem bízott magában, hogy ura, parancsolója tud lenni egy nőnek, ha hercegi bölcső ringatta is azt! Önben csak a férfiúi gyávaságot gyűlölöm, de a hercegnőben az asszonyi erélyt. A szép hercegnő így gondolkozott: „Ha ezt választom, akiért égek, ez nekem uram és hódítóm lesz, ha a másikat, akit kinevetek, az szolgám lesz és játékszerem, majd megtartom mind a kettőt: a szolgát címemnek, a hódítót szívemnek. Úgy lesz az jó”.
  • Bárónő! Ön saját neme ellen követ el igaztalanságot, midőn ezzel vádolja a hercegnőt.
  • Mert saját egész asszonyi nemem megérdemli ezt a vádat. Mondja csak: hiszi ön azt, hogy lehet a világon nő, aki Nornenstein Alienort szeretni tudja? Szeretni? A reá gondolástól üdvözülni? Ön nem hiszi azt. – Hanem vele pompázni! – igen. Hisz bolondulnak utána! De a főrangú hölgynek nemcsak büszkesége van, hanem szenvedélye is. S a kettő megfér szépen együtt. „Alienor” nevéből máskor is lehetett már csinálni „Leon”-t. Lehet azt tűzjáték nélkül is. – S önnek tetszik ez a szerep?

Leon kétkedve nézett Pompeia szemébe. Színjáték-e az csupán, vagy valódi érzés is van mögötte?

  • Óh, nekünk nőknek csalhatlan érzékeink vannak. Ön éppen olyan szerelmes Rafaelába, mint az önbe. Ha közönyös volna önre nézve, ott csapongna mellette, s udvarolna neki régi ismeretség jogainál fogva. De ön fut előle. S azzal árulja el magát. Mért nem kerüli ön a többi nőket? engemet? mást is? Mert tőlünk nem fél.
  • Sőt megesküszöm rá, bárónő, hogy öntül egész a fegyverlerakásig félek.
  • Az nagy bolondság volna. Hisz én nem akarok önből férjet csinálni, mit érnék én el önnel? Egy szegény hivatalnok bárónéja, aki maga vasalja a ruháit! Én nem ilyen ábrándokhoz szoktattam magamat. Az én kevély lelkem nem éri be a boldogsággal: az a más boldogtalanságát is akarja élvezni. Falbenheim kisasszony önt uram nem számítja fájdalmai közé, hanem, hogy Nornenstein Alienor neje – Zárkány Leon nejének nem okozna-e fájdalmakat, azt nem tudom.

Ez veszedelmes vallomásnak látszott.

  • Bárónő! Nem jó az embernek váltót írni alá, bármily hosszú időre is, mert az egyszer mégis letelik.
  • És aztán?
  • Akkor fizetni kell.
  • S kettőnk közül melyik a másiknak adós?
  • Én vagyok az, bárónő, elismerem.
  • A múltakért nem. Azzal leszámoltunk. Ki van egyenlítve. Ön megtette azt, amit kívántam, s annak akkor sikere volt. De a jövőre nézve, bizonnyal mondom, hogy oly nagy adóssága van nálam önnek, aminek az értékét még egyikünk sem ismeri. – Ha Nornenstein Alienort Etelváry Rafaela férjül veszi, nekem nem marad más választás, mint kolostorba mennem.
  • Ez végletekhez csapongás.
  • Igaz, hogy másik véglet is van. Csakhogy ahhoz nincs elég jó szívem. Mert, higgye el ön, nagyon jó szív kell ahhoz, hogy valaki elfogadja élete céljául azt, hogy másnak mindig csak örömöt szerezzen, magának pedig cserébe megvetést. De ne beszéljünk erről. Ha ön megengedi azt történni, hogy Nornenstein Alienor nőül vegye Etelváry Rafaelát, akkor én úgy fogom önt gyűlölni, mint: – mint ahogy gyűlölhet egy leány egy férfit, akinek egyszer elárulta, hogy szíve van, s az nem vette azt észre.

Leont még ez sem melegíté fel. Talán, ha egy más kép nem töltötte volna be lelkét, elég csábító lett volna előtte egy nőnek azon bizarr ötlete, hogy „segíts engem férjhez menni ahhoz, akihez én akarok, akkor szeretni foglak téged”. De nem. Még akkor sem. Sokkal ravaszabbnak ismerte ő Pompeiát, minthogy ezt elhiggye neki, s sokkal ravaszabb volt ő maga, semhogy ilyen pókhálóval el hagyja fogni magát. Nem engedte képzeletét felhevülni a kétféle szép szemek ragyogásától, a szép ajkaknak élvezte csábító szavait, érezte arcába melegítő langy leheletét, s nem kérdezte, hogy mi van még tovább?

  • No hát beszéljünk másról – szólt Pompeia, könnyű bajadérjét meztelen nyaka körül burkolva. – Mit gondol ön, lesz az idén háborúnk?
  • Kívánom, hogy ne legyen. Félek, hogy lesz. De remélem, hogy mi kimaradunk belőle. A jövendőt nem tudom.
  • Én kívánom, hogy legyen, remélem, hogy lesz: bizonyosan hiszem, hogy mi benne leszünk, s a jövendőt előre fogom tudni.
  • Olyan nagyon óhajtja bárónő atyját altábornagynak látni?
  • Mit nekem az atyám? Mit törődöm a háborúval? Nekem csak egy gondolatom van. Ha megvan a biztos jelenség, hogy monarchiánk kész a háborúba belevegyülni, úgy ez csak egy irányban lehet. Azon irányban, mely a Nornensteinokat őseik fejedelmi hatalmába visszavezeti, mely a szent liga terveit megvalósítja: melyért imádkozik és konspirál most odabenn ez a társaság, melyről ön azt hiszi, hogy táncol és kártyázik. Nem ezek imádkoznak és konspirálnak. – Ne tekingessen ön az ajtóra, nem leskelődik utánam senki. Atyám a tarokkasztalnál ül, s onnan őt nem engedik felkelni, mások pedig oly gonddal ügyelnek reám, mint amilyennel ügyeltek Juditra, mikor elküldték, hogy hozza el Holofernes fejét, s aztán a krónikák szemére nem vetették a hősnőnek a tète à tète-t…, sőt elnevezték róla a megmentett várost Bethuliának: „Isten szűz leányának”.
  • Tehát az én fejemet akarja elvinni a bárónő?
  • Azt. S tudja, mit nyerek vele?
  • Nem tudom, nem ismerem az értékét.
  • Ha én úgy levehetném ezt az ön fejét, hogy abból megtudnám, vajon csakugyan teljesül-e az, amit én óhajtok: lesz-e háborúnk?
  • Akkor a bárónő ezzel lekötelezni hinné Octavian fejedelmet?
  • Óh, ne higgye ön, hogy én magamat csalom meg, midőn más is meg akar csalni! Senkinek nem tartozom annyi tromffal, mint Nornenstein Octaviannak. Ő engem nagyravágyása eszközének használni vél. Megbízottjává tesz. Cselszövényeibe avat. Apámat heteken át magánál tartja, mintha legkedvesebb rokona volna, s nem törődik vele, hogyha fia mulatja magát mellettem, de amellett a legcsalárdabbul intézkedik, hogy gátakat rakjon közénk. Én nem vagyok a fiára nézve „partie”. Ha egész ember volna! Annak még egy kiegészítő rész kell, aki őt „valamivé” tegye. Ő enged engem hírbe hozni, csalogattatni, hízelgő reményekben élni. „Kedves kis leányomnak” nevez és nevem napjára ajándékokat hord. S a világ gúnyja olyan olcsó! Nem csodálom, hogy sokan vannak, akik a ciánkálit még olcsóbbnak találják. De nekem nincs kedvem holtan lefeküdni. Én győzni akarok. Csak egy akkora kis reménysugár legyen, mint ennek a lámpának a fénye, ami a fák közül olykor felvilágít, mikor a falevél mozdul, és Octavian rögtön felmondja a hitet Etelváryéknak, és Alienort elküldi Etelvárról Ehrenbreitsteinba.
  • S mi vár rá Ehrenbreitsteinban?
  • Ott vár először is a fejedelem, aki a ligának a feje, s aki a szövetségeseket a monarchia táborába vezeti, ha ez akcióba fog lépni. Másodszor pedig – ott vár reá annak a fejedelemnek a leánya, aki púpos hátú ugyan és mellbeteg, de akinek keze Alienort a nornensteini uralkodói méltóságba visszavezeti.
  • De hisz akkor ön csak azt éri el, bárónő, hogy Alienor Etelvár helyett Ehrenbreitsteinba fog menni.
  • Ne feledje ön el, hogy közbeesik Bécs!
  • Ah! tehát egész hadilábon állunk? Egész a „qui vive?”-en.
  • Lássa ön: én még a tervembe is be hagytam pillantani. A gyóntatómnak nem mondom el azt, amit önnek! pedig bigott vagyok, s félek az elkárhozástól. Ha Octavian elébb tudná meg azt, hogy egy oly fordulat van készülőben, mely az ő merész vágyait valósítani ígérkezik, ha előbb tudná meg azt, mint Alienor egybekelése Rafaelával megörténnék, akkor ez el is maradna örökre. Érti ön már most, hogy mennyivel adósom ön nekem?

Leon e percben arra gondolt, hogy a szépség egyedül még nem teszi a nőt tündérré. Az a másik leány még azt a titkát is, ami egészen kedveseé volt, csak sejteni engedte, s azt követelte tőle, hogy ha róla álmodik is, mire fölébred, elfelejtse, hogy mit álmodott!

Falbenheim Pompeia pedig csábító szép volt. S a csábot sokszorozta az a merészség, amivel megvallotta, hogy más neje akar lenni: nincsen semmi „ellenséges” szándékkal az iránt, akit szép szemeivel megigéz. Őrá nézve nem akar nő lenni, – csak tündér.

Leon sem volt gyermek.

Hanem azért mégis azt felelte a szép szirénnek erre a kérdésre:

  • Mindent értek, bárónő, csak egyet nem: azt, hogy miért vagyunk mi ketten ma itt.
  • Világosabban szóljon.
  • Tehát először is: olyan kedves ember-e Nornenstein Octaviannak Zárkány Napóleon, hogy azt útjában el kellett fognia, mert nála nélkül e fényes estély tökéletes nem lett volna? Másodszor: olyan nagyon kedves hely-e Nornenstein Octavian badeni kéjpalotája Falbenheim Pompeia bárónő előtt, hogy mikor gyűlöli az egész világot, akkor ide jöjjön azt felkeresni, s minden migrének, görcsök s más otthon marasztó ürügyek úgy elmúltak-e örökre a női fegyvertárból, hogy atyja által ide engedte magát hozatni akkor, amidőn princ Alienort Etelvárra küldték házasodni? És harmadszor: vajon Nornenstein Octavian fejedelem azzal a szent szándékkal idézett-e ide minket kettőnket, hogy alkalmat adjon nekünk princ Alienor etelvári házasságát elrontani?

Pompeia hosszan nézett e szavak után Leon szemébe. Tapasztalá, hogy itt nem közönséges ellenféllel van dolga.

Most még közelebb simult hozzá. Egészen odatapadt Leon vállához.

  • Nem. Mind a három kérdésre „nem!” Ön egészen le akar engem fegyverezni, s azt akarja, hogy puszta kézzel küzdjek meg vele. Ugyan kérem, húzza le hát legalább az egyik kesztyűjét, hadd fogjam meg az egyik kezét. Azért akarom ezt tenni, hadd lássam, hogyan történik az meg, mikor egy férfi ijedten ugrik fel egy nő mellől, s kezét kirántja a kezéből és elfut tőle. Azt már megvallotta ön, hogy fél tőlem. Ezt látom. Most még azt akarom meglátni, hogyan ijed meg tőlem.

Ezzel odasúgott a fülébe.

  • Azalatt, amíg ön itt az erkélyen velem beszél, odabenn ellopják önnek táskájá-ból a rábízott sürgönyt és lemásolják.

E szavak után visszakapta a fejét Pompeia, s szilaj tekintettel nézett Leonra, mint aki saját vakmerő kísérletétől megrettent, s két kezével erőszakosan szorítá öszsze Leon kezét.

Leonnak most két teendő közt volt választania.

Vagy kirántani kezét a kedves bilincsekből, s keresztülrontani a fényes termeken, amíg a háziúrra rátalál, ott annak a szemébe mondani: „uram önnek a házában tolvajok vannak!” s azzal sietni a rendőrhivatalba, s feljelenteni a történteket, vagy pedig elmosolyodva ajkaihoz vonni a szép tündérnő mindkét fehér kezét, egyiket a másik után megcsókolni, s aztán azt mondani neki: „édes bárónő, csak enyelegjünk itt, ameddig önnek tetszik (nekem tetszik), hanem aztán majd mondja meg azoknak az uraknak, hogy sohase törjék a fejüket azon a sürgönyön, amiért kár volt a lelkiismeretüket megterhelni. Az nem az igazi okirat. Az éppen csak ellopatásra volt szánva. Az igazi itt van a homlokomon belül s azt nem hagyom elcsenni”.

E kettő közül kellett volna választania.

De nem tudta megtagadni jellemének alapszínét: a hajlamot a gúnyra, a csúffátevésre. Talán nagyon is kapóra jött neki e megtorlás. Rászedni azt, aki lop. Elnézni, hogy cepeli ez a kaviccsal telt zsákot, abban a hitben, hogy aranyat lopott. Ezt az egész társaságot, melynek kártyavárat máskor is segített már építeni, s mikor készen volt, ráfújt, összeomlott, most utoljára hétországra szóló módon feltréfálni! Elvezetni a diplomácia kémeit az igazi nyomról, s beleigazítani a posványba – saját kívánatuk és törekvésük szerint, hogy saját maguk tegyék magukat bolonddá.

Arra nem gondolt, hogy egy ilyen tréfának oly következményei lehetnek, amiket milliók vére és könnyhullatása fizet meg! Csupán egy kisebb katasztrófát látott előre, ami utána bekövetkezik, s ezt nem sajnálta. Nornenstein fel fogja bontani fiának eljegyzését Rafaelával, mihelyt nyílt utat lát maga előtt uralkodói méltóságába visszajuthatni. A Rajna-szövetség az ő tündérálma, s annak a naprendszerében ős koronák keringenek. Egy olyan kis asteroid, minő egy magyar mágnás címere, azok közt elhalaványul. S Leonban volt valami gonoszság, hogy ezt meg hagyja történni. Rafaela megérdemli e fenyítést a sorstól, hogy elhagyja a vőlegénye. Egy férfit, akit nem szeret, nem becsül, de férjül választ, csak azért, mert annak rangja még egy fokkal magasabb, mint az övé. S a sors csak azt teszi vele ekkor, amit a gondos anya, mikor leányát megfenyíti. Sohasem lenne boldog Alienorral.

A gúny démona súgta, mit mondjon.

Csendesen mosolyogva szólt:

– Most még a másik kezemet is odaadom, bárónő, s ha nem bízik bennem: húzzon ki egy selyemszálat bajadérjéből, és kössön meg vele, hogy el ne futhassak. Hát ön valóban azt hiszi, hogy Nornenstein Octavian fejedelem ismétli énrajtam, ami Berlinben oly nagy zajt ütött, a sürgönyelsikkasztást? Hogy amit az ön varázsszava ki nem vehetett belőlem, azt majd kiveszi a tolvajkulcs? Ez megengedett fogás. Én nem is neheztelek érte, s kész veszteségnek tartanám e műtétet megakadályozni, azon az áron, hogy ön mellől eltávozzam. Kivált ha még olyan kedves barátomnak is, mint Octavian fejedelem, mulatságot szerezhetek vele.

E közben csendesen nevetett.

Ez a nyugalom, ez a halk nevetés zavarba hozta Pompeiát.

  • Mit nevet ön?
  • Azon a sajátszerű szarkazmusán a sorsnak, hogy ugyanazon percekben, amikben én Falbenheim vezérőrnagy leányának szemeiből egy titkos jegyekkel írt rejtélyt törekedem kiolvasni: Falbenheim vezérőrnagy maga az én sürgönyöm kibetűzésén töri a fejét, s aztán amily hasztalan keresem én az én cryptographiám nyitját; épp oly sikertelenül sorozza ő a maga rejtélybetűit egymás után. Az írás kulcsa nélkül ő éppen úgy nem tud meg semmit, mint én.
  • S ha ön kitalálná az én rejtélyemet – szólt forró lélegzettel a leány –: átadná nekem az ön rejtélyét?

Leon hosszasan nézett e kérdés után a csodálatos hölgy szemébe, kiben annyi ellentétes indulat egyesült, hogy nehéz volt kitalálni, melyik kormányozza a másikat: a nagyravágyás-e vagy a szenvedély? Mi benne a ravaszság, mi az esztelen hajlam? Mi a számítás, mi az önfeledtség?

Leon kivette mellényzsebéből azt a kis jegyzéktárcát, aminek pergamenlevelei mind egy legyező nyithatók szét, s aztán azt mondá Pompeiának:

  • Bárónő, én megismertetem önnel az én sürgönyöm titkos iratának kulcsát.

Pompeiának egészen oda kellett dűlnie Leon vállára, hogy a kerti lámpák rezgő fényénél az irón vonásait kísérhesse, mellyel a rejtély mintáját Leon megérthetővé tette előtte, amíg megmagyarázta neki, mint történik a megoldás a „non semper idem” jelszó betűi nyomán. E magyarázat sokáig tartott, s ez idő alatt kénytelen volt arc archoz érni, a leány keze az ifjú kezével együtt tartá a jegyzőkönyvet: szívdobogása áthangzott hozzá. Talán észre sem vette mindezt, úgy elfoglalta minden érzékét a titokcsomó kibontása.

  • Felfogta ön, bárónő?
  • Várjon csak. Adja ide ezt a jegyzőkönyvet és az irónt. Majd én kísértem meg a titkosírás szerint valamit írni. Elolvashatja-e?

Azzal elvette tőle a jegyzőkönyvet, térdére tette azt, s írt bele nagy figyelemmel betűzve szavakat: a titkosírás rendszere nyomán.

Azután visszaadta a jegyzőkönyvet Leonnak, hogy betűzze ki a talányt.

Mik lehettek e leírt szavak?

Amíg azokat Leon egymás után kibetűzte, a leány arca lassan kigyulladt, homloka kipirult, s szemei megteltek könnyel. Mikor minden szót kitalált Leon, akkor egy leányt látott maga előtt, aki sír.

Ki lett megcsalva?

Leon?

Vagy Pompeia? Vagy Octavian?

…Hát Lívia?!…

Ki lett meglopva?

Leon?

Vagy Pompeia?

Vagy Lívia?

…Hát Alienor?!…

A szupénál diadaltól ragyogó arccal került Pompeia Nornenstein Octavian elé.

  • Kezünkben van a sürgöny másolata – súgá halkan a rendúr.
  • De nálam van a titkos írás kulcsa – suttogá Pompeia.

E szóra Octavian felhúzta homlokára a szemöldeit, s furcsán összecsücsörített száján át szívta a levegőt, ami azt látszott kifejezni „– Hüh! kisasszony: ezt drágán fizethette ön meg”.

Pompeia elérté az arckifejezést, s mutatóujja hegyével végigütött gyöngén az összecsücsörített ajkon, s ezzel megint az volt mondva:

„– Bolond! te fizeted azt meg Alienorral”.

Leon amint a világosság elé lépett, kivonta kebléből a zsinórra akasztott medaillont, s megnézte, hogy nem törött-e el rajta az üveg?

Bizony nem törött el.

RAGYOGÓ VESZÉLY

Fél év múlt el Etelváry Madelaine hercegasszony halála óta, amely napon a család letette a mély gyászt, s a fekete csipkék helyet adtak a fehér díszítésnek; azon a napon bontották fel a hercegasszony végrendeletét is, s felolvasták a hivatalos személyek, az aláíró tanúk s a meghívott hagyatékosok jelenlétében.

A hercegnő figyelme mindenkire kiterjedt; madame Corysande is megnyugodhatott, számára élte fogytáig tartó évdíj volt rendelve.

A hercegasszony végrendelete úgy volt szerkesztve, hogy legelébb is a cselédjeiről, azután a környezetéről emlékezett meg, úgy tért mindig feljebb a kedvenceire, közintézetekre, végezve általános örökösén, a férjén.

Líviáról egy nagyszerű alapítványban volt gondoskodva; a hercegnő patrociniumi joggal bírt a zajnai Szent Erzsébetről címzett zárda irányában: annak hagyott nevezetes összeget, oly feltétellel, hogy a megürült fejedelemnői állást az ő kegyes növelt leánya, Lívia foglalja el. A szent gyermeket ő fejedelemnővé avatta.

Rafaela kezében tartá Lívia kezét, mikor a végrendeletet felolvasták előttük, s úgy találta, hogy a leány reszket.

Rögtön utána Zárkány Napóleonról volt szó.

Lívia szívdobogása a lázig fokozódott.

A hercegasszony maga mondta toll alá végrendeletét: saját szavai voltak azok, miket most felolvastak.

Gyengédség és szeretet hangzott azokban. De semmi világos meghagyás. Leont egyszerűen férje szeretetébe ajánlá. Ezt hagyta neki. Semmi célzást nem tett, mely Rafaelára vonatkoznék. Ismerte leánya büszke természetét. Tudta jól, hogy az képes önakaratból, szerelemből meghódolni: de elajándékoztatni nem engedi magát senkitől, még egy halottól sem!

Lívia szívdobogása szűnni kezdett, s a reszketést hőség váltotta fel.

A végrendelet végrehajtásával, a család legderekabb hivatalnoka: Dumka úr lett megbízva.

A hivatalos tény bevégzése után a herceg megölelte leányát, és az arcát gyöngéden megcsókolá, mindenkivel kezet szorított, de Líviát legutoljára hagyta. Őelőtte tisztelettel hajtá meg magát. Máskor annak is meg szokta csókolni a homlokát, hiszen fogadott leánya volt, de most már fejedelemasszonyi jelölt.

  • Tehát menyasszonyok volnánk most már mind a ketten – szólt Rafaela, felsó-hajtva, mikor Líviával szobájába visszatért. – Az én vőlegényem csak egy földi fejedelem: a tied az ég királya. Én már megnyugodtam az enyimben… és te?

Lívia nem adott választ, de fejével intett tagadólag.

  • Hogyan? Te nem? Te nem fogadod el a végrendelet hagyatékát? A fényes pol-cot? Te nem akarsz apácafejedelemnő lenni? Te elutasítod ezt a dicsőséget magadtól?
  • Nem érzek arra magamban sem képességet, sem elég erényt. Vessen meg érte! Én nem akarok zárdaszűz lenni!

Rafaela e szóknál egész szenvedéllyel ölelte magához Líviát, s összevissza csókolá.

  • Én? tégedet megvesselek, azért, hogy lemondasz a fényes rangról, amire szá-zan versenyeznek, előkelő családok leányai? Sőt szeretlek, ölellek e szavadért! Te visszautasítod a végrendelet jótéteményét. Köszönöm ezt neked! Így nagy tehertől szabadítottál meg. Különben nekem kellett volna arra vállalkoznom, hogy lebeszéljelek róla, s az nekem nagy lelki tusába került volna: visszatartani egy tiszta lelket attól, hogy az égnek szentelje magát, s visszahozni őt ide ebbe a mi bűnös világunkba. Így nagyon jól van: te magad sem akarsz zárdába menni, még fejedelemnőnek sem. Inkább elfogadod a női hivatást, ha ideje eljön, minden terheivel, bánatával, csalódásaival. Inkább tűrsz nélkülözést s ha kell, önfeláldozást. Így szeretlek.

S csókjaival bizonyítá, mennyire szereti.

  • Látod én is férjhez megyek – szólt Rafaela nagyot sóhajtva –, pedig ha végig-gondolok azon, ami rám vár, nagyon elővesz a vágy, hogy magam foglaljam el azt a helyet, mely neked volt szánva, s a te vőlegényedet vegyem magaménak.

Líviának minden idege összerezzent.

Rafaela keblére téve kezét rebegé utána:

  • Az én uramat és megváltómat.

Azután hosszan elhallgatott, szép fejét gondolatterhesen lecsüggesztve. Majd kitekintett ablakán és felsóhajtott.

  • Már csak három hónapig leszek itten. Akkorra van kitűzve menyegzőnk. Belenyugodtam. Én fel fogom találni magamat mindenütt. Nem várom férjemtől azt, hogy angyal legyen, s amit más hibának tart, azt én emberi megszokásnak veendem. Engedelmes leszek és megelégedő. Igyekezni fogok tudatlan maradni s nem hallgatok a mendemondákra. Így nyugalmat biztosítok magam körül. Saját sorsom nemigen aggaszt engem, de mi lesz atyámból, ha én elhagyom? Én voltam egyetlen felvidítója életének. Nem tudott elaludni soha, míg engem meg nem csókolt. Én nem úgy nőttem fel, mint más nagyúri gyermek, akit az apja csak ünnepnapokon lát, s csak azért beszél vele, hogy megtudja, mennyire ment már a gouvernante-tal az angol nyelvben. Én kisgyermek koromban is mindig az atyám nyakán csüngtem, mindenüvé elvitt magával, ahova utazott. S cipőimet ő húzta fel mindig reggel. Maga tanított az első ábécére. Minden ruhácskámat, amiből kinőttem, félretette, ott vannak egy szekrényben sorban felaggatva, mint egy emlékgyűjtemény. Búskomorsága csak akkor enyhült, ha én beléptem hozzá. Orvosának sohasem mondta el, hogy mi baja, nekem kellett azt kivallatnom vele. Minthogy éjjel keveset tudott aludni, a délutáni álommal pótolta azt. De az meg álomlátásokat szokott neki hozni, s a szívbetegek álomlátásai vagy gyönyörteljesek vagy iszonytatók. Nekem kellett pamlagánál őrködnöm és figyelnem arcára, lélegzetvételére, töredezett szavaira, hogy megtudjam, mit álmodik most, rémület, iszonyat kínozza-e, hogy felébresszem belőle. Ki ébreszti fel őt ezentúl kínzó álmaiból?

Rafaela csüggedten ült le íróasztalához, melyen atyja arcképe állt.

  • Ha magára fog maradni, egy évig nem él – suttogá a hercegnő.

Aztán egyszerre Lívia felé fordult, s oly gyorsan ragadta meg a leány kezét, hogy az szinte összerezzent bele.

  • Hát te hová léssz, ha én férjhez megyek? Velem nem maradhatsz többé. Ne-kem férjem lesz, aki parancsol velem. El kell tőlem szoknod. Hát itt hogyan maradsz? Palotánk megüresül. Atyám szívbajával el fog utazni valamerre: tán a hyerès-i szigetekre vagy Kairóba. Kire maradsz, te kedves kicsikém?
  • Az Isten majd gondot visel rám – szólt Lívia nyugodtan.
  • Én gondoltam valamit. Régen főzöm azt már. Addig nem mondhattam azt meg senkinek, amíg jó anyám végrendeletét fel nem bontották, mert a te elhatározásodtól függött, hogy elfogadod-e a zárdafejedelemnői állást, vagy visszautasítod azt. Most már elindulhatok. Te megmaradsz elhatározásod mellett, hogy a végrendelet intézkedését, mely rólad szól, nem fogadod el. Csak Nornensteint várom vissza, nehány nap alatt meg kell érkeznie. Különben őróla bizonyos vagyok. Akkor nagy dolgokat fogsz tőlem hallani, amikből majd megtudod, hogy mi vagy te énnekem.

Lívia sejteni sem volt képes, hogy mi terve lehet Rafaelának. A következő napokban gyakran sétáltak együtt a parkban Rafaela, Lívia és az özvegy herceg.

  • Vezessük ketten az én jó atyámat – mondta Rafaela, s egyik jobbról, másik balról akasztá magát a herceg karjába. A haraszt alatt tavaszi ibolyát kerestek, már egypár szál virított, amit találtak, összetették s azt Rafaela Miksa herceg gomblyukába tűzte.
  • Az én apám egy kedves kis dandy! – ugye Lívia?

Egy napon aztán megérkezett Alienor. Bécsből jött, ajándékokat hozott Rafaela számára. Rafaela duzzogva fogadta, amiért Líviának semmit sem hozott, s azt kívánta tőle, hogy az ajándékokat ossza meg Líviával.

Aznap este hárman családi értekezést tartottak. Lívia nélkül. Másnap reggel kocsira ültek négyen, áthajtattak az őskastélyba, s meglátogatták a családi sírboltot.

Madelaine hercegnő márványemléke ott állt mar. A boldogult fekvő szobra művészi remekül faragva díszíté a kőravatalt. Imádkoztak, könnyeztek mellette.

A herceg megcsókolta a kőszobor homlokát.

Rafaela és Lívia hajdíszébe egy-egy fehér rózsa volt tűzve, a hercegnő kivette azt mindkettejük hajából, s odatette a szobor egymásra hajtott kezeibe.

Azután ő is megcsókolta a kezeket, Lívia is.

Este madame Corysande-nak rossz kedve volt, s valamit parancsoló hangon talált mondani Líviának –, csak szokása szerint.

Másnap Dumka úr korán reggel megjelent madame Corysande-nál, átadta neki egy szép újdonat új bőrtárcában az egész évre járó kegydíjat, amit a hercegnő végrendelete biztosított számára, s tudatá vele, hogy rendelkezésére áll az utazó hintó, bármikor akarja elhagyni a kastélyt.

Madame Corysande meg volt lepve, de inkább Alienorra gyanakodott, mint bárki másra, s midőn búcsúzni a hercegnőnél megjelent, ott találva Lívián kívül még Alienort is, erőt vett érzelmein: nem árult el semmi érzékenykedést, hálás szavakat szedett mondatokba, s megkímélte a társaságot minden teátrális jelenettől.

Lívia megsajnálta, mikor elment, utána akart indulni. Érezte, hogy annak jól fog esni, ha valakit megölelhet az itt maradók közül, hanem Rafaela megfogta a kezét és visszatartotta.

Ugyanakkor Alienor majd kitörte a lábát abban az igyekezetben, hogy a hölgyeket a lépcsőkön lekísérve, Líviát minden fordulónál jobb kéz felül eressze.

Líviának feltűnt, hogy Alienor eddigi kacér udvarlói modora egyszerre hódolatteljes tisztelgéssé alakult át.

Lovagolni mentek: mind a négyen, Rafaela, Lívia, a herceg és Alienor.

Rafaela előre bocsátá az atyját és Líviát.

  • Gyönyörűen ül a lovon ez a kedves teremtés – mondá Alienornak elég hallhatólag.

Mikor visszatértek, mind a két hölgy szobájába távozott átöltözni.

Rafaela hamarább készen volt a maga toalettjével, mint Lívia. Ő sietett át amahhoz. Amit az nagyon szégyenelt: hogy olyan soká piperézte magát.

  • Jól teszed! Én azt akarom, hogy szép légy. Én büszkélkedni akarok veled. Ne fésüld úgy fel a hajadat. Az nagyon gyermekes külsőt ad.
  • Hát azt akarja a hercegnő, hogy matrónás külsőm legyen.
  • Megállapodottabb. Komolyabb. Így.

S ő maga igazgatta el neki a választékait, lehúzva azokat halántékaira, hogy idősebbnek tessék.

Az ebédhez csak négyen jelentek meg, se az orvos, se a prépost, se Dumka úr nem voltak ma hivatalosak.

A társalgás nagyon vontatva ment. Meglátszott mindenkin, hogy csak szükségből keresi azt a tárgyat, amiről beszédet kezd. Más van a fejében.

Alienor háromszor is áthágta a tilalmat, hogy háborúhírekről nem fog beszélni, amiért aztán a beszédét a szó közepén szakítá félbe Rafaela gyöngéden szigorú intése. A herceget nem szabad izgatni e hírekkel.

Ebéd végével Alienornak meg lett engedve, hogy elmehet akármerre szivarozni. Idebenn nem szabad. Miksa hercegre nézve az ebéd utáni óra az a boldog idő, amelyben az álom önkényt meglepi. Éjszaka kerüli az. Ilyenkor, amint bágyadt fejét a karszék támlájára lehajtja, a karszék gépszerkezete a támlát félig hátradönti, hogy félfekve aludjék. Ezek drága pillanatok, amiket féltve kell őrizni.

A két leány ott maradt mellette.

Rafaela odaült a szék karjára, s legyezőjével hűsselte az alvót.

  • Nézd minő szép, mikor alszik! Olyan mint egy szent! Ez a szép, sima márványhomlok! Ez a szenvedésektől megdicsősült arc! Ez a kimondhatlan szépségű ajk, melynek hallgatása is imádság! Ha sokáig nézek rá, valóságos glóriát látok arca körül. Van-e ennél szebb férfi a világon valahol? Nézd, most összevonja szemöldeit. A halavány vonásokon villanyos rángások cikáznak át, lélegzete szaggatott lesz, öklei reszketnek: nyög. Rossz álma van most. Óh, hányszor imádkoztam el róla e lidércnyomást. Jer ide, próbáld meg te is. – Így. Nézd. A két kezet összetenni a szíve fölött, aztán rebegni: „óh, Isten, légy hozzá irgalmas! Amen!” Látod? látod? Mily sikere van a te imádnak! Már nem nyög, nem szorítja össze ökleit, homloka elsimul. Arca mosolyogni kezd. Nézd azt a szelíd ragyogást e mosolygó ajkakon. Hagyd még a kezeidet szíve fölött. Most édeset álmodik. Most boldog. Most felmagasztosult.

Az alvó jobb kezét felemelte, s a szíve fölött imádkozó kezeket hirtelen eltakarta vele, gyönyörteljesen suttogva:

  • Óh, Rafaela!

Azok Lívia kezei voltak.

Az alvó észrevette azt. Talán reszketésükről, s egy percre föltekintett – Kegyed az, Lívia? köszönöm.

Lívia szemérmesen vonta ki kezeit az ő keze alól, mely a tovább alvó szíve fölött maradt. Most már csendes álma volt. Egy teljes óráig fel nem ébredt.

Ezen a napon egész estig a legderültebb kedélyben volt a herceg.

Este whisthez készültek.

Mikor már le akartak ülni: Alienor egy távsürgönyt kapott az atyjától, mely azt parancsolta neki, hogy rögtön keljen útra, különvonattal. Veszély a késedelemben.

Ennek tehát rögtön pakolni kellett.

  • Azért nem bomlik meg az asztal – mondá Rafaela, mikor vőlegénye búcsút vett (mintha ez volna a legnagyobb veszteség az ő eltávoztából). – Játsszunk hárman, egy szalmabábbal.

A herceg örült az indítványnak, mint egy gyermek.

  • Jatsszunk hárman! Jó lesz!
  • Az én társam lesz a szalmabáb.

A herceg felsóhajtott. Lehet még a sóhajtásban is szarkazmus. Ebben az volt: „tartok tőle, hogy a tied lesz!”

– Ti pedig együtt lesztek Líviával.

A herceg mind kiejtette kezeiből a kevert kártyákat.

-– Ah, milyen ügyetlen vagy a kártyakeverésben.

Abban a percben pedig mar nem kellett a hercegnek attól tartani, amiért felsóhajtott. Hasztalan volt Rafaelának a szalmabábot választani. A szalmabábot már viszi haza az ő magasságos apja, az nem fog őhozzá visszajönni többet, a meglopott sürgöny már megtette hatását. Az eljegyzést fel fogják bontani. Alienorra most már két uralkodó fejedelmi címer egyesítése vár. Az egyiken egy hableány, a másikon egy vadember, s ezek nagyon vágynak egymás keblére borulni. A herceg kezéből kiejtett kártyákért legelőbb lehajolt Rafaela, azt Lívia nem akarta engedni, ő igyekezett azokat felszedni: ezt megint a herceg nem engedhette meg. Így mind a hárman összekerültek – az asztal alatt, amin aztán nagyon jót nevettek mind a hárman. – Máskor a hercegre nézve merénylet volt a földre lehajolni. Most nem szédült el bele.

Sokáig tartott a játék. A hercegnek egész öröme telt benne, hogy ő és Lívia sok pénzt elnyertek Rafaelától és szalmabábjától.

Rafaelának kellett utoljára is figyelmeztetni Miksa herceget, hogy már ideje lesz a lefekvésre gondolni.

A jó éj kívánásnál Rafaela szeretettel csókolta és ölelte meg atyját, s éppen oly gyöngédségi nyilatkozatokkal vált meg Líviától. Másnap már korán reggel felkölteté Líviát Rafaela.

A hercegnő igen korán szokott kelni. Az az életmódja volt, hogy amint a hajnal hasadt, rögtön felkelt, igen egyszerű házi öltönyt vett magára, s aztán Líviával együtt lekocsizott a parkba, ott volt egy tó, melynek vizét a beleömlő meleg ásványvízforrás folyton langyhűs állapotban tartotta: ott félóráig ketten versenyt úsztak, s aztán gyalog visszamentek a palotába.

  • Használjuk fel még a rövid időt – monda Rafaela e napon Líviának –, úgysem soká tart már ez örömem is.

Az úszás után gyalog visszatérők szemközt találkoztak Miksa herceggel. A beteg férfi máskor egész éjjeli álmatlanság után csak reggel felé szokott elszenderülni, s azért későn kelt mindig. Most úgy örült neki, hogy a nap fölkeltét látja s a harmatot a füvön.

  • Hogyan? Te már fenn vagy?
  • Az éjjel igen jól aludtam, s azért korán lehetett kelnem.
  • S nem várhattál bennünket haza, s elénk jöttél?
  • Úgy van.
  • Hogy fog majd az orvos csodálkozni, ha nem talál szobádban! Óh, mint szeret-ném én azt a te orvosodat nyugalomba helyezni!
  • Hiszen majd nyugalomba fog ő lépni felőlem rövid időn, kedvesem.
  • Óh, de nem úgy, ahogy te gondolod! Te rossz vagy. Látod!

A hercegnő csak olyankor tudott gyermeteg lenni, mikor atyjával beszélt.

Ez nap a reggelizés után Rafaela Líviát vállánál átölelve, a saját szobájába vitte, s aztán leültette a balsacra.

  • Így. Most ülj velem szemközt. De most nem szabad nevetned. Igen komolyan fogok veled beszélni. S aztán ne hívj hercegnőnek.
  • Jól van, kis mama.
  • Semmi kis mama! Te nem vagy kisleány többé, te nagy, eladó leány vagy. Én téged férjhez akarlak adni.
  • Ah!
  • De ne csinálj ilyen gyermekes képet, mert akkor az egész tervem összedől s én elszomorodom, ha te mosolyogsz.
  • Hiszed-e, hogy én szeretlek?
  • Sőt bizonyosan tudom, hercegnő.
  • Már megint „hercegnő!” – Kedves Rafaela!
  • Hát hogyan szeretlek?
  • Mint édes testvérét.
  • Nem igaz. Jobban szeretlek, úgy szeretlek, mint az édesanyámat. Lívia! Én téged édesanyámmá akarlak tenni.
  • Hercegnő!
  • Hívj nevemen! Én neked adom az atyámat.

Lívia egészen elveszté minden gondolatát e váratlan villámcsapásra.

  • Nem értettél meg? Én azt akarom, hogy légy te az én atyám hitvese… Mért vetsz rám oly ijedt tekintetet?… Valami szörnyeszmének adtam kifejezést? Atyám ötvenéves, te húsz: leánya lehetnél, miként én az vagyok. És én tudnék oly férfit, amilyen ő, egész lelkemből szeretni. – De hát szerelmet kívánok-e én tőled? – Nem; csupán gyöngédséget. Mindenki tudja: atyám maga is, az orvosok véleményét. Ő a tudomány törvényszéke előtt halálra van ítélve. Ki van rá mondva, hogy rendes körülmények szerint egy évig él: gondos ápolás, gyöngédség mellett tán kettőig is, szokatlan lelki izgalom, felháborodás nehány nap alatt megölheti. Gondolhatok-e egyébre, mint arra, hogy az ő életét megtartsam? Te egy szent vagy. Anyám zárdafejedelemnővé akart tenni. Én másra gondoltam, arra, amit Szent József-házasságnak neveznek. Aminek köteléke a kölcsönös tisztelet. Te tiszteled őt, ő szeret téged. Egy család voltunk eddig is. S hátha megtörténnék az, ami nem tartozik a csodák közé, hogy a te gyöngédséged visszaadná őt az életnek? Én Istenem! miért ne gyógyulhatna meg egy szenvedő szív, egy szerető szív által? Megtudnád akkor, mennyi szeretet lakik ebben a szívben, s nem cserélnéd el a birtokát semmi hízelgő ifjoncért. Ha ő még egyszer boldog lenne! És teáltalad! Ha új öröm ifjítaná meg szép arcvonásait! Ha a boldogságot, mit évtizeden át megvont tőle a sors, most későre tartogatta volna fel számára! – De ne követeljünk az égtől egyszerre mindent. Maradjunk csak a jelennél. – Engem boldogtalanít az a gondolat, hogy őt elhagyjam egyedül, szerettelenül, ridegen. Ő nem panaszkodik arról, amit érez, amint nem kérkedik azzal, amit tesz. Élete egy folytonos munka, mely hazájának, a közjónak, az emberiségnek használ, de amelyről naplót nem vezet senki. Élete munkájáról nem a megtörtént dicsőség, hanem a megakadályozott balesetek beszélnek. Mennyi balsorsot elfordított az országról az ő eltitkolt, bölcsességteljes közbenjárása, mennyi romboló vésznek állt útjába akadályul, mennyi gonoszt tört össze fészkében, mielőtt tojáshéjából kipattanhatott volna, azt csak a férfikönnyek fogják elmondani egykor sírboltja előtt. E sírboltajtónak a kulcsa most a te kezedben van. Maradhat zárva sokáig, ha te úgy akarod. Napokat, hónapokat, éveket adhatsz az ő drága életéhez. Nem akarlak megvesztegetni a nagyravágyással. Nem beszélek neked a megosztott hercegi koronáról. Mit neked a világi hiúság? De szólok az ő mártírkoronájáról. Osszad meg vele ezt. Légy jótevője, boldogítója a népnek, a nyomorultaknak, s a minden árvák és özvegyek közt legárvább hazának! Óh, fogadd el férjül az én szegény atyámat!

Lívia azt hitte, hogy az ég szakad most rá, s agyonsújtják a hulló csillagok!

Oly védtelenül érezte magát, mint egy gyermek egy óriás ellenében.

Rafaela nem is várt tőle feleletet.

  • Tudom, hogy megleptelek ez óhajommal, s kételyeidet látom, mert magam is megküzdöttem velük. Emlékezhetel rá, mikor jó anyám halála után találkoztunk, mit mondtam neked. Már akkor gondoltam erre. Mi lesz jó atyámból, ha én is elhagyom majd, ha egyedül marad? Miért gondoltam egyszerre terád? Hisz rangjabeli nő van elég a világon, ki két kézzel kapna az ő keze után, s tán korához illőt inkább kereshetne élettársul. De én ismerem nemünk rigolyáit, mindazok a nők, akiket közelből s messziről ismerek, az élő pokol volnának őrá nézve, kínoznák szeszélyeikkel, s amely nő nem őrizné meg jól az ő szeplőtlen becsületét, az őt megölné. Őt csak az bírhatja, aki mint egy oltárkép jön be az ő szentélyébe: nem asszony, de védszent. Te vagy az. Benned minden tökéletesség egyesül. Tőled minden hiba távol van. Sohasem árultad el egy sóhajtással is, hogy szívednek valami titkos vágya lehet. Hisz magad mondád: több voltam rád nézve, mint testvér: barátnőd voltam. Ha szeretnél valakit, azt nekem elébb kellett volna megtudnom, mint tenmagadnak. Képtelennek hiszlek oly végtelen tettetésre, hogy ezt előttem el tudtad volna titkolni. Ez olyan fájdalom volna nekem, amit nem tudnék megbocsátani!

(Ah! de hát vallhatja-e meg egy leány azt, hogy szeret, annak, akit vágytársnéjának hisz? S Lívia őt még most is annak hiszi!)

  • Én azt gondoltam – folytatá Rafaela. – Íme itt van egy hölgy, aminőt valaki leimádkozhat az égből, akinek gyermekkorától a mai napig minden gondolatjáról lelkemmel állok jót. Ő eddig is családunk tagja volt, maradjon örökre az. Atyámnak eddig is kedvence volt. Ha én rosszalkodtam, azt mondta: „nézd, Lívia milyen jó”! Ő szeret téged. Mikor előhoztam neki ezt az eszmét, megcsókolt érte. S azt mondta: „igazad van. Csak a címe valtoznék. Nőmnek nevezné a világ, s én atyja maradnék ezentúl is. Nem is soká tartana rabsága. Legszebb hajadon korában lenne ismét szabad. De nem köti-e le őt egy boldogabb emlék?”

Lívia szédült; szemei előtt káprázatot játszott a világ.

  • Ne szólj, ne húzd össze szemöldeidet, ne törd a fejedet azon, hogy mit felelj. Ismerem én minden kételyedet. Hat hónap óta tusakodom magam is azokkal. Nézd ezeket a leveleket, amiket rokonaimnak, nagynénéimnek írtam, s olvasd el a rájuk küldött válaszokat. Tudakozódtam előre, milyen néven veszi a társaság, ha atyám fogadott leányát veendi nőül. Elolvashatod, hogy mit feleltek rá. Megtudhatod, hogy mi véleménnyel vannak felőled. Nyílt, őszinte megbecsülés kész fogadni a születési rang magas köreiben. „A magyar főnemesség társasága csak a nem nemes előélet irányában ismer zárfalakat”; így szól az egyik. A másik példákat sorol fel, mik buzdításra szolgálnak. Több grófi nőrokonunkat láthattad azóta kastélyunkban megfordulni, azok mind „leánynézőbe” jöttek. S te nem is tudtál afelől, hogy téged megbírálni jöttek ide. Egytől egyig mind meghódítva mentek el innen, s üdvöt kívántak nekem e sugallatomért… A legutolsók voltak Nornensteinék, akikkel e tervemet közöltem. Tegnapelőtt hozta meg Alienor atyja válaszát. A büszke Nornensteini Pratz uralkodó család kész tisztelettel meghajolni a szív nemessége előtt, s Octavian fejedelem azt kívánja, hogy amidőn fia engem oltárhoz vezet, már akkor anyai áldást vigyek oda magammal: – a te áldásodat.

Lívia csak lefordult eszméletlenül, ájultan a pamlagról.

Mikor magához tért, saját szobájában lelte magát, ágyában fekve, Rafaela ott állt mellette az orvossal.

Mikor szemeit fölveté, Rafaela szelíden megcsókolá őt.

  • Óh, milyen gyermek vagy te! – szólt feddő hangon hozzá. – Ugye, orvos úr, nem lesz semmi baja?

Az orvos biztosítá róla, hogy az eset nem aggodalomkeltő. Fiatal lányoknál gyakori tünet ez. Vérkeringési szabálytalanság. Gyógyítani sem kell, elmúlik magától.

  • Kérem, doktor úr, menjen atyámhoz és nyugtassa meg.

Azután, hogy egyedül maradt Líviával, azt mondá neki:

  • Kívánsz valamit kedvesem?
  • Aludni – rebegé a leány.

Akkor aztán Rafaela maga leereszté ablakain a függönyöket, megigazítá vánkosait feje alatt, Lívia megfogta Rafaela kezét és ajkaihoz szorítá azt.

Rafaela gyöngéd enyelgéssel mondá neki:

  • Ma még te csókolsz nekem kezet, holnap már én teneked.

Azzal egyedül hagyta őt: hadd tudjon aludni.

Az, dehogy aludni! Szegény boldogtalan leány! De arcra borulva zokogni ágyában, kétségbeesetten tördelni kezeit, s attól az ujjáról lehúzott vékony karikagyűrűtől kérni tanácsot, és azt csókjaival elhalmozni.

Hová fusson innen? – Csak az a kérdés.

Lehet-e azon rettentő talánynak megoldására találni, amit a sors eléje vetett? Mi kijárás van e tömkelegből?

Íme a legnemesebb férfi kínálja őt kezével. Rang, fény, gazdagság és igazi szeretet van eléje téve a sorstól. Ha semmi más érzés nem, a hála kötelezné rá, hogy annyi szeretetért viszonzásul adja mindenét, amije van: hűségét, szeretetét. Ha egy gondolatja van lelkében a büszkeségnek, úgy elhatározása nem lehet kétséges. Hercegnővé lenni, a köztisztelet legmagasabb polcára egyszerre fölemelkedni! De ő valóban szereti is azokat, akik őt úgy szeretik. Életét, fiatalságát fel tudná áldozni azért a férfiért, akit csak bámulni és tisztelni tanult, s ha azt kívánná tőle, hogy legyen szolgálója ezentúl, hódolattal teljesítené kívánatát. De az nejévé akarja őt tenni. Óh, ez rettenetes! S hogy válaszoljon erre? Hogy ejtse ki ezt a szót: „nem!” Mi okot adjon rá? Hogy álljon meg tekintete előtt, hogy viselje el azontúl az ő látását? S ha a tagadó válasz után hideg haraggal fordulnak el majd

AZ OROSZLÁN, AKIT MEGÜTNEK

tőle mindazok, akik szerették, mivel védelmezze magát? Hová rejtőzzék el ítélő bírái elől, akit azt fogják rá kimondani: „neved vagy bűnös, vagy bolond?”

Óh, valóban, Leon sokkal jobban tette volna, ha akkor amidőn Nornenstein badeni táncestélyére elment, otthon marad, és nem keresi fel a szép Lorelei ezüst-arany hajfürteit, és nem találgatja az ő rejtélyeit, s cserébe a maga rejtélyeit nem találgattatja vele, hanem elébb nézi meg azt a medaillont, hogy nincs-e eltörve rajta az üveg, s aztán szépen leül levelet írni Líviához, ahogy sugallta neki valami. Most annak a leánynak volna egy menedéke a kétségbeesés sivatagában, min megnyugodjék. Felmutathatná azt a levelet a megkísértés nehéz órájában, s büszkén üdvözülten mondhatná: „Nézd: én szeretve vagyok! Ez a vékony kis gyűrű nászjegyem, s nincs az a hercegi koronája a kerek földnek, amiért én ezt elcseréljem!” – Akkor nem volna kénytelen eltakart orcával, szégyenpirulva futni innen: és nem mondhatni meg, miért?

Másnap reggel, mikor Rafaela felkeresé Líviát szobájában, hogy szokott najádi mulatságainak társául magával vigye, a szobát üresen találta, s Lívia asztalán egy levelet, mely hozzá volt címezve.

Felszakítá a levelet sebesen, s ezt olvasá belőle:

„Imádott hercegnő! Taszítson el, és vessen ki emlékéből engem. Én nem maradhatok itt tovább. Futnom kell innen. Legyek meghalva ön előtt. Szerencsétlen, de nem hálátlan. –” Egyéb semmi.

Mikor ment el és mely úton, azt nem tudta megmondani senki.

Még csak egy úti felöltönyt sem vitt el magával.

Semmi útbaigazító nyom nem maradt utána.

Senki sem látta őt elmenni.

Sötét éjszaka, egyedül, erdei mellékutakon kellett elmenekülnie, hogy tanúja nem akadt hoválétének. Mi üldözhette oly nagyon?

AZ OROSZLÁN, AKIT MEGÜTNEK

  • Mi vagyunk a hibásak, kik őt elüldöztük – mondá a herceg, midőn Rafaela megmutatta neki azt a levelet. – „Ő szeretett valakit.”
  • De ki lehetett az, akit jobban szeressen, mint engem? Kit szerethetett úgy, hogy azt el kellett titkolnia énelőttem?
  • S most még őt felkeresni is kegyetlenség volna tőlünk. Tegyük el őt szépen a halottaink közé.
  • Sohasem bocsátom azt meg magamnak.

Rafaelára oly kínos volt az a nap s a rákövetkező éj.

Minden útját összejárta a parknak, az erdőnek, azt hitte, szemközt fogja őt találni, amint visszajön, csak kegyetlen tréfa volt az egész, még éjjel is felkelt álmából, s átment Lívia szobájába, megnézni, hogy csakugyan nincs-e ott, hátha visszatért már.

Azután megpróbálta haragudni rá. Hálátlannak; rossz szívűnek nevezte magában. Előkereste büszkeségét. s ezzel a személyválogató igazságtalan bíróval mondatott ítéletet az eltávozottra: „Ő el tudott utasítani egy hercegi koronát magától, a koldus, a családtalan! Ízlelje hát az elhagyottság keserű kenyerét! Szentnek mutatta magát, szenvedélytelennek! iszonyodott a nők szerelmi bolondságaitól. S íme nem kívánja a csillagkoszorút sem az égen, sem a földön, nem akar zárdafejedelemnő lenni, sem egy herceg felesége, előbbvaló neki egy földi szerelem, melyet megbélyegez a titoktartás. Az nem lehet tiszta szerelem, amit bevallani nem szabad!”

S még nagyobbra nőtt az elkeseredése az eltávozott iránt, midőn atyjával találkozott szobájában. Az orvos mondá, hogy a hercegnek igen rossz éjszakája volt.

Rafaela megdöbbent tőle, mikor meglátta.

Akiről azt mondta pár nap előtt: „az én apám egy kis dandy!” kész öreg ember volt ma, kifáradt, sírba kész alak. Csak intve beszélt, szótlanul.

(„Volnál itt! hogy látnád őt most, te szívtelen leány!”)

Rafaela egy percre sem hagyta a herceget egyedül, igyekezett eszméit másfelé téríteni, beszélt neki közelgő mennyegzőjéről, hitegette vele, hogy milyen boldog fog lenni, dicsérte Alienort és fejedelmi atyját előtte, kíváncsiságot árult el megláthatni a tündérszép nornensteini székpalotát. Költött magára hiúságot, ámította őt büszkeségével, felfogta a ragyogás sugarait arcával, hogy annak visszfényét a beteg arcára vethesse.

Ebéd után, mely a hercegre nézve csak ételkóstolás volt, ismét ott maradt mellette, szokása szerint, míg elszunnyadt, és őrködött álma felett. Ha nyugtalan lett, kezét odatette keblére imádkozva. A herceg ismét érinté az imádkozó kezeket és mosolygott. Aztán föltekintett, elszomorodott, s azt mondá:

– Te vagy itt, Rafaela?

(„Csak én vagyok itt!”)

Rafaela már kezdte gyűlölni Líviát, s az eltűnése utáni délestén minden bimbót leszaggatott arról a fehér rózsáról, amelyről azt a hajéket szakíták, melyet mindketten az őskastély sírboltjában hagytak, s széttépve elszórta azokat az út porondjára.

Postakürt szólt a park útján végig, a szemközt járó szekerek nagy készséggel tértek ki az ügető postaszekér útjából. Dumka úr maga jött átvenni a postától a hercegnek szóló leveleket. Rafaela nem mulasztá el a jó öreget üdvözölni. Egy kis önzés is volt abban. Észre akarta vétetni magát, hogy itt van, – ha talán ő is kapott volna levelet. – Kitől várta azt? Ha mástól nem: hát talán Alienortól, hisz az igen természetes volna, hogy a hirtelen eltávozott vőlegény gyorsan tudassa AZ OROSZLÁN, AKIT MEGÜTNEK

menyasszonyával az indokot, mely mellőle elhívta, a bánatot, mit e kényszerűség miatt érzett, s az örömteljes napot, melyen ismét visszatér.

Dumka úr kitalálta gondolatját, s végigtekintve a levelek címein, alá s fel fordított tenyerével mutatá, hogy a hercegnő számára azok közt semmi sincs.

Rafaela aztán folytatta a feladatot, hogy kitudja: hány lépés az a rotunda, ami a park közepén a szökőkutat körülveszi, hányszor kell azt valakinek körüljárni, hogy akkora utat tegyen gyalog, mint innen Budapestig.

De alig tette meg a kerülő fele útját, amidőn a palota lépcsőzetén futva rohanni látja Dumka urat, kalap nélkül, ki aztán nem is, hogy a rotunda körútján sietett volna hozzá, hanem egyenesen keresztül vágott a szép vetett pázsiton, s annak valamennyi virágrabattján, a hercegnő felé.

Nagy dolognak kellett történni!

  • Kegyelmes hercegnő! Siessen, az Istenért! A herceg rögtön meghal.
  • Irgalom Istene! – sikolta fel Rafaela, s aztán nem kérdezősködött tovább, hanem elfogta Dumka úr karját, s egyenesen a pázsiton keresztül törve, sietett fel a palotába.

Mikor atyja szobájába ért, már akkor az orvost ott találta.

A herceg karszékében feküdt, s szaggatott, taszító lélegzetvétele tanúsítá, hogy szívgörcsökben szenved. Szempillái kínteljesen voltak leszorítva, homlokán a veríték gyöngyözött. Néha megnyíltak ajkai hirtelen, mintha kiáltani akarna.

Rafaela oda térdelt eléje.

  • Atyám! Mi történt veled?

Az orvos felelt helyette.

  • A herceg egy levelet kapott, annak a tartalma háborítá így fel, amidőn beléptem, az összegyűrt levél öklében volt, most ott hever lábai előtt.

Rafaela fölemelte az összegyűrt levelet.

A címer a papíron már tudatá vele, kitől jön az. A cserkoszorús vadember e jelmondattal: „In fortitudine virtus” (Erőben az erény) a Nornensteinok jelvénye.

A levelet Octavián fejedelem írta. Rafaela elolvasta azt

„Kegyelmes herceg!”

„Magasabb állami tekintetek kényszerítenek a fiam, Nornenstein Pratz Alienor tervezett egybekelési szándokát Etelváry Rafaela hercegnővel megmásítani. Nem nagyrabecsülésem változott önnek magas családja és bámulandó hercegkisaszszonya iránt, hanem az európai konstellációk, melyek elutasíthatatlan kötelességemmé teszik személyes rokonszenveimet alárendelni a parancsoló erejű politikai kényszerűségnek. A boldogságnak hátrálni kell a ,misszió’ előtt. Ily boldogságtól fosztom meg fiamat, amidőn ily ,misszióval’ ruházom fel. A veszteség csak az enyim: a nyereség csak a szent ügyé. Ez ki fog minket menteni ön előtt.”

„Fogadja stb.”

Rafaela a levél olvasása után odaborult atyja keblére, s kezei közé szorítá jobbját.

– Áldassék Istennek szent neve, hogy ez így történt! Atyám! Nem bánat ez, hanem öröm nekem. Jobb hírt nem hozhatott volna nekünk a kerek világból semmi postagalamb. Rablánc esett le a kezemről: egy bilincs! Én köszönöm azt annak, aki feloldott alóla. Nézz rám! Nevetek! boldog vagyok. Óh, ne epeszd magad miatta. Isten gondviselése ez. Egy rossz jövendőtől szabadított meg engem. Most ismét a tied lehetek. Szerethetlek, veled maradhatok. Óh, milyen boldogság ez! Egy napra sem hagylak el többet soha! vesd ki a bánatot szívedből! Elmegyünk utazni együtt, a délszigetre, az örökzöld fák közé, az örök kék ég alá, s olyan derült lesz a mi lelkünk is. Hogy tudsz felindulni ily semmiség felett! Hát veszteség ez? – Ezután két szalmabábbal fogunk játszani!

Sikerült neki.

A beteget megnevetteté e szó. S ez a baj oly csodálatos. Feltámad egy rossz hírre, megenyhül egy sikerült tréfától.

Miksa herceg felemelkedett fektéből, s leányának fejét két keze közé fogva, sokáig nézett annak arcába. Aztán keserűen felsóhajtott.

– S ők ezt a kincset elutasítják! Magasabb állami tekintetekből! Mi nekik nem vagyunk elég magasak! – De hát kicsodák ők, és kik vagyunk mi?

A főúr ennél a szónál elfeledé azt, hogy szenved: alakja kiegyenesedett, hangja megcsendült.

  • Mi az ő büszkeségük alapja, ha velem szemközt állnak? Őseim sorában nádorok és bánok voltak, kiknek tetteit megörökíté a történet, míg a Nornensteinok viselt dolgairól csak a chronique scandaleuse beszél. Ha mi barbárok voltunk, de hazánkat szerettük, míg ők, német létükre, minden ellenségével Németországnak szövetkeztek, s hogy maguk apró királyok lehessenek, gátolták országuk naggyá lételét örökké. Mi béke idején iskolákat, könyvtárakat, múzeumokat alapítottunk, mikor még a Nornensteinok a káplánnal íratták alá a nevüket. Mi századokon át vérrel és vagyonnal védelmeztük a szentegyházat, míg ők egyebet se tettek, mint hogy a pápa papucsát elmentek megcsókolni. Nekünk szentség volt az oltár, nekik csak kohó, melyben tört bilincseiket forrasztják össze. Mi a népet védtük fegyverrel, védtük törvényekkel, megosztottuk vele kenyerünket, előjogainkat, míg őket a maguk népe nem ismeri másról mint zsarnokságaikról. Áruló nem volt családunkban soha: hős, vértanú elég, ők összeesküvők voltak minden uralkodó ellen, akinek csak hűséget esküdtek, s ha a mi családfánkon nincsenek is fejedelemnők nevei, de megnemesített balerinák nevei sincsenek, mint az övékén.
  • Atyám! Az Istenért! Csendesülj le!
  • Nem fogok lecsendesülni! Akarom, hogy ismerjenek meg valahára. Aki velem büszkeségben akar megmérkőzni, legyen mindenben jobb, mint én! Ismerjenek meg, hogy ki vagyok! Nem a déli szigetekre fogok bujdokolni, hanem odamegyek hozzájuk, ahol sark sarkat ér: s aztán lássuk, hogy ki lesz az erősebb! Velük voltam azért, hogy gátja legyek világbontó terveiknek. Most azt hiszik, hogy eljött az

ideje a gátat félrelökni. Beszélnek új európai konstellációkról. Legyen európai nevetséggé fennhéjázásuk!

A herceg arca lázas tűzben égett. Nyugtalanul járt-kelt heves léptekkel, s öklével szíve fölé vert, mintha végtusára hívná ezt az ő legnagyobb ellenségét.

Rafaela odaborult keblére.

  • Óh atyám! édes jó atyám!
  • Nekem álmatlan éjszakáim rémképe volt ez az eljegyzés, de azt hittem: szereti-tek egymást, s nem akartam elszakítani, amit Isten kötött. Most ők szakítják széjjel. S én áldom érte csillagzatomat, hogy halálom óráján Istenben vetett bizalmamat visszaadta. De nem halok még meg nekik! Ne higgyék, hogy halálra sebeztek. Még találkozni fognak ők velem! Utolsó leheletemmel ráfújok kártyavárukra, s összeomlik az! Holnap utazunk Bécsbe, leányom. Nem! Még az éjjel. Nincs veszteni való idő.

Rafaela zokogva rogyott térdére, atyjának lábait átkarolva, mintha így akarná őt visszatartani.

  • Kegyelmes uram – szólt az orvos –, az önnek halálát okozhatja.
  • Akkor csak az történik velem, ami a jó katonával, aki a csatatéren hal meg. Ké-szüljön útra, aki velem akar jönni.

Az indulatkitörés csodaerőt kölcsönzött roskatag alakjának. Mi fáj? Mi hibás, ittamott, a veszni induló életszervekben? Abból nem érzett ez órában semmit.

Mint a jó katona nem érzi a kapott halálsebet – addig, amíg küzd – addig, amíg össze nem rogy.

MOST JÖVÖK ÉN!

  • Most jövök én! – e szóval csapott kardmarkolatára Falbenheim Hugó vezérőrnagy, a szent liga stratégiai lumene, midőn ki lett betűzve a „megnyert” sürgöny titka. Most azután hallgassanak el a deklamáló urak, a firkászok dugják a tollaikat a füleik mellé, most a kard fog vezényelni.
  • Csak lassan a testtel! – mondá neki Nornenstein Octavian. – Nem kell azt a kardot még zörgetni. „Si vis bellum, para pacem.” Nekünk a nagy hadvezér, Józsue jelszavára van szükségünk: „állj meg nap!”, amíg államférfiaink pénzt tudnak szerezni a háborúhoz. Mert pénzzel járják a vásárt. Addig minden diplomatának esküdni kell mennyre-földre, hogy a béke örök időkre biztosítva van, hogy a kormányok között a legbensőbb egyetértés uralkodik, avégett, hogy a börze gyanútlanul fogadja a hasznos beruházásokra contrahált kölcsönt. Mert ha előre kikiáltjuk, hogy hadi felszerelésre s hadseregmozgósításra kell a pénz, olyan pánikot indítunk meg, hogy mikor senki sem kerget, akkor is szaladunk, s ahol nem lőnek, ott is elesünk. Azért nekünk nagyon a haditervünkbe illik, hogy azok, akiké a „szó” és a „toll”, még jó darabig beszéljenek és írjanak arról, hogy – ők vezetik a világtörténetet. Historice nekik kell a felszínen maradni. Párizsban hadd játsszák a kibékítő, az engesztelő, a komolyan intő szerepet, Berlinben esküdjenek a változhatlan jó barátságra. Mi pedig azalatt cselekedjünk. Ők arra valók, hogy tagadják el, amit mi teszünk, mi pedig, hogy tegyük meg, amit ők eltagadnak.
  • Így már szeretem a magyarázatot.
  • Most a legelső dolgom lesz Alienort hazahívni, s eljegyzését felbontani.
  • És Etelváry herceggel mi történik?
  • Azoknak az embereknek, akik csak beszélnek, a napja lejárt. A magyar tör-vényhozóktól senki sem kérdi, hogy mi történjék a külpolitikában. Ők adják a közkatonát, s többet nincs rá gondjuk.
  • De hátha szeretik egymást?
  • Kik? A képviselők a közkatonákat?
  • Az ördögöt! Az eljegyzett fiatalok.
  • Ugyan, ugyan, édes báró! Hát szokták azt valahol? – Ön tud sakkozni ugye, ha egy parasztot bevihetek az első sorba, felcserélem a királynéval, parasztnak csak nem hagyom ott? Alienornak most legelső dolga lesz ventre à terre nyargalni Ehrenbreitsteinba, ott a rég tervezett eljegyzést a princesszel végrehajtani.
  • Lesz-e hozzá kedve? A princessz nagyon mostohán lett kistaffirozva a termé-szettől.
  • A természettől megtagadott „staffierung” hiányát kipótolja az atyai „kelengye”. – Ha valaki princessz, akkor okvetlenül szép.
  • Azt is mondják, hogy igen csípős természete van: a környezete nem képes kiállni.
  • Hát hiszen a világ elég nagy, hogy két házastárs elférjen benne. Nem féltem én Alienort, hogy neki asszony keserűséget tudjon okozni.
  • Ez hát az ő dolguk lesz.
  • Az összeköttetés meghitelesíti Alienor misszióját, azontúl nemcsak a mi ne-vünkben, de az egész szent szövetség égisze alatt cselekedhetik. És Alienor első cselszövő a világon. Annyit mondhatok!
  • Kivéve Zárkány Napóleont, aki Alienort már egyszer szépen kiszabta abból a posztóból, amit mi valamennyien szőttünk.
  • Annak nyakát szegjük. Falnak fog repülni a fejével.
  • Aztán tovább?
  • Akkor Alienor átmegy Hannoverbe, s a welf hívek táborában kiosztja az ordre du bataille-t. Ha azt bevégezte, ekkor aztán megy bride abattue Párizsba, közli az irányadó körökkel a felfedezett diplomáciai titkot. Azalatt én a bankárkonzorciumommal létrehozom a kölcsönt, valami nagy ipar- és vasútvállalat címe alatt, s mikor az megvan: – akkor jön azután Falbenheim altábornagy.

Falbenheim nem tarthatta vissza a mosolyt a hízelgő címelőlegezésre.

  • Csak nagyon soká ne tartson ez a dolog.
  • Amint Alienor hazaérkezik.

Másnap már Badenben volt Alienor.

  • Hát mi bajod velem, hogy éjszaka nyargaltatsz haza?

Octavian fejedelem megmutatta neki azt a levelet, melyet Etelváry Miksa hercegnek írt.

  • No ezt jó lett volna három nappal előbb közölnöd velem, mikor még a menyaszszonyi ajándékokat nem vittem el neki.
  • Pfuj! Nornenstein rendúr! Micsoda asszonyos kicsinyeskedés ez megint. Ilyen bagatellnek jutni most eszedbe! A te ajándékaidat úgyis utánad fogák hajigálni, ne búsulj. Most tudd meg további teendőidet. Ugyan kérlek, ne ásíts a szemembe!
  • Légy mulattatóbb.
  • Az leszek. Még ma este útra kelsz Ehrenbreitsteinba. A nagyfejedelem már értesítve van érkeztedről: a pályafőnél fog várni egész suite-jével, ő maga a nornensteini gárda ezredesi egyenruhájában, míg te az ehrenbreitsteini dzsidás őrnagyi egyenruhában jelensz meg.
  • Potz element! Még színpadi kosztümöt is kapok?
  • A peronnál a nornensteini himnuszt fogja megérkeztedkor játszani a zenekar.
  • Ismerem. A „hymenaeus”-t a „Kék szakáll”-ból.
  • De ugyan lehessen már veled egyszer három szót beszélni komolyan.
  • Hát ne komizálj mindig.
  • A nagyfejedelem leányát ott el fogod jegyezni.
  • Úgy! Ez már elég komoly dolog.
  • Arcképét tekintsd meg. Itt van.
  • Nagyon megnyugtató látvány. Nem sok bajom lesz a féltékenységgel, azt látom.
  • Gyermek vagy, ha azt hiszed, a legrútabb leányokból lesznek a legkacérabb nők – kedvező körülmények között. – De ezzel meg egészen elijesztesz.
  • Ah, bah! Ismerlek én téged. Az a francia herceg, aki a felesége szobájából kijö-vő házibarátnak ezt mondta: „comment? Sans y être obligé?” nagyon hasonlít te hozzád. – No hát tovább!
  • A nagyfejedelem el fog téged látni ajánlólevelekkel és további utasításokkal, amiket ismeretes furfangoddal végrehajtasz. Szükségesnek tartom figyelmedbe ajánlani, hogy amit rád bízok, annak a jó vagy rossz sikere nemcsak a közügyre, de a saját személyedre nézve is fölötte komoly dolog. A jó siker téged Nornenstein és Ehrenbreitstein egyesült fejedelemségek szuverén urává fog tenni.
  • Balsiker esetén pedig, ha megkapnak, főbe lőnek.
  • Hát hiszen más ember is meghal.
  • Ezt nálad nélkül sohase tanultam volna meg. Köszönöm.
  • Hogy mennyire komoly e misszió, amit rád bízok: azt megítélheted abból, hogy az összeg, amit rendelkezésedre bocsátok, nem kevesebb, mint egy félmillió.
  • Ez már „hagyja magát hallani”.

Ezt el kell költened. Rendelkezni fogsz többel is. Brüsszelben egy nagyobbszerű kölcsön negotiatiójánál ügyességedtől fog függni, hogy egy milliót nyerj-e vagy kettőt? Én magam intézném el ez ügyeket, de ezer látcső kísér, s mindenütt megtudják, mit teszek. Terólad pedig mindenki azt tudja, hogy egy szeleburdi vagy, ki ha utazol, vadászni, lófuttatni jársz; Párizsba ha mégy, menyasszonyodnak vásárolsz trousseau-t, a nagykövetnél, az udvarnál „Schwarzer Pétert” játszol, s ha a bankárok ajtaján kopogtatsz, úgy az bizonyosan azért történik, hogy a magad számára szivattyúzod meg őket; notórius „tékozló fiú”. Ez álca alatt végrehajthatod a komoly küldetést, amit „Brutus”-nál nem gyanít senki. Tehát gondolkodjál végig a szerepeden. Itt vannak a félmillió értékig kiállított váltók, itt útikészleted becsomagolva, itt ajánlóleveleid, itt katonai egyenruhád. Ha estig értük jössz: indulhatsz az útra. Ha pedig nincs kedved a küldetést elfogadni, azt estig megmondod, s én keresek mást, akit ezzel megbízzak, te pedig mehetsz haza Budapestre, s folytathatod a „váltónyargalást”, amit én a legkellemetlenebb utazásmódnak tartok.

  • Hahaha! öreg! – szólt Alienor nevetve, s belecsapott az apja tenyerébe. – Ettől ne tarts! De elviszem mindenedet, még a dzsidás jelmezedet is, s ha csak az kell, hogy az embereket egymással összeveszítsem: akkor ne félj, jól foglak kiszolgálni.

Octavian fejedelem e szónál megcsókolta Alienort.

  • No! Ne nyald le a képemről a festéket!

…Még aznap este a legkésőbb induló vonattal útra kelt Alienor, legnagyobb elővigyázatból még csak egy inast sem víve magával.

  • Most jövök én…

Ezt pedig nem Falbenheim Hugó vezérőrnagy mondta; hanem Falbenheim Pompeia baronesse. Ezúttal.

  • Háromezer milliom tüzes ördög és pokol! – E rettentő üdvözlettel kívánt másnap jó reggelt Falbenheim vezérőrnagy Nornenstein Octavian fejedelemnek, ki nyugodtan szivarozott a reggelije mellett.
  • De mi szükség van olyan nagyon sok pokolra, mikor egy is elég? – kérdé elbá-mulva a magas úr, s higgadt kedéllyel veré teás csészéje aljába a szivarhamut.
  • Hallatlan gyalázat ez, uram! – szólt a tábornok, kardtokja végével csörrentve hozzá.
  • No, mi az?
  • Az, hogy princ Alienor az éjjel elszöktette a leányomat.

Már erre a szóra Octavian fejedelmet is ledobta a karszéke magáról, felugrott, s az égő szivart belehajítá a teába.

  • Az nem igaz! – ordítá vissza. – Az ön leánya szöktette el Alienort!
  • Az mindegy, ördög. Ők együtt szöktek. Önnek ez semmi baj, de én meg vagyok gyalázva!
  • De tüzes mennykőt nem baj! Alienort ma délben Ehrenbreitsteinban várja a nagyfejedelem, akinek a leányát el kell vennie.
  • Ahhoz nekem semmi közöm. Az én becsületem nem tűr foltot.
  • A kék Úristenre Bajorországban! Vigyázott volna ön jobban a leányára! Minek nevelte oly szabadelvűen! Tartott volna szigorú rendet a házánál, most nem történt volna meg ez a katasztrófa.
  • Csak katasztrófa? Ez nem katasztrófa! Ez point d’honneur! Nem ön adott-e nekik alkalmat a találkozásra százszor meg ezerszer?
  • Bíztam a női erényben! Lehetetlennek tartottam ilyesmiről még álmodni is a mi köreinkben. Pfuj az ilyen világra!
  • De én nem hagyom magamat meggyalázni! Én utánamegyek a princnek, s megölöm őt, ha leányomat el nem veszi.
  • Én pedig megölöm őt, ha elveszi.
  • Uram!
  • Nos, mit uram?
  • Itt csak egy módja van a helyrehozásnak.
  • Tudom. De abból nem lesz semmi. „Vérségből” való princek rangukon alul csak morganatikus házasságot köthetnek.
  • Ez sértés ellenem és leányom ellen!
  • Minden halálos méregre a földön! Hát talán hízelkedő kedvemben legyek ma?
  • Ezért önnek meg kell velem verekednie!
  • Meg vagyunk mi már verve mind a ketten úgy, hogy jobban már meg nem ver-hetjük egymást. Ez a botrány fölér egy elvesztett hadjárattal, egy szétvert hadsereggel, egy kapitulált várral. S ezt mind ön vesztette el!

E szóra végső elkeseredés fogta el Falbenheim Hugó vezérőrnagyot, lecsatolta oldaláról a kardot, s odadobta azt Nornenstein Octavian fejedelem asztalára.

  • Itt van! – tehát tessék! – szólt mélyen elérzékenyülve. – Ha én vesztettem el a hadjáratot: ne viseljem ezt a kardot tovább. Keressenek önök nálamnál jobb hadvezért a hadjáratukhoz. Én semmivé leszek.

Nornensteint a vezérőrnagy atyai elérzékenyülése csak még nagyobb dühbe hozta.

  • Még utoljára ön fog itt sírva fakadni! Holott én vagyok veszettül megborotválva. Én elrontom fiamnak házasságát egy hercegasszonnyal, a leggazdagabb, hatalmasabb magyar dynasták egyikének egyetlen leányával, csak azért, hogy másnap összekeljen egy… egy…
  • Falbenheim baronesse-el. Remélem.
  • Igen baronesse-el, akinél még csak kezdődik az ember…
  • Az ön fiánál meg már végződik az ember!

Ekkor meg Octavian kapta fel a kardot, s csapta oda az asztalhoz.

  • Uram! Én nem szoktam sértegetéseket megtorlatlan hagyni!
  • Annál jobb! akkor mégis verekedni fogunk!

S már közel voltak hozzá, hogy minden kihívás, cartell és párbajsegédek nélkül kardra kapjanak, s egymást összekaszabolják, amidőn éppen idején talált az ajtóban leskelődő Vendelin színpadi pontossággal megjelenni, egy ezüst tálcán levelet hozva Octavian fejedelem számára.

A komornyik láttára a két főúr abbahagyta a pogány lármát.

  • Egy levél, magasság! – szólt mosolyogva Vendelin.

Octavian fejedelem elkapta azt a tálcáról, s feltette orrcsíptetőjét.

No igen. Ez biz Alienor írása. A levélben ez volt: „Kedves papa! Nehogy összeverekedjetek Falbenheimmal, sietek veled tudatni, hogy én még tegnap este összekeltem Falbenheim Pompeia baronesse-el, az alservorstadti templomban. Szeretett nőm jó eleve gondoskodott az egybekelést megelőző törvényes előkészületekről, s mi már, mint boldog házaspár, indulunk a mennyegzői útra, s egyenesen Párizsba megyünk, hová reménylem, mindkettőtök atyai áldása kísér. Írtam Falbenheimnak is. Egyébiránt amit rám bíztál, azt híven elvégeztem stb. stb.”

–Most már készen vagyunk – dörmögé Octavian, harminckétfelé tépve a levelet, s a kandallóba hajítva.

  • Nos! mi az? – kérdé Falbenheim, ki nagyon különösnek találta azt, hogy egy levelet összetépnek, ahelyett, hogy neki is felolvasnák.
  • Csak tessék hazamenni: otthon várja excellenciádat e levélnek a párja. Egyéb-iránt megmondhatom: a princ nőül vette már a baronesse-t. Az okos teremtés készen tartotta a fiókjában a diszpenzációt. Azért vannak az embernek püspök jó barátjai. Oly bizonyos volt a dolga felől. Pedig Alienor még tegnap Etelváry Rafaela hercegnővel járt jegyben. – Ehhez hát gratulálhatunk egymásnak. – Ha-

nem most kezdődik a jó mulatság. – Ez a futóbolond, az én kedves fiam, most nem megy Ehrenbreitsteinba, ott nem tudja meg, hogy mi elintéznivaló van DélNémetországban, nem viszi el a hadjárati tervet Hannoverbe, nem hágy nekem időt a bankárokkal negotiálni, ahelyett szalad egyenesen Párizsba, ott fellármázza a világot, meggyújtja a tűzaknákat: akkor aztán mehet ön neki egy világháborúnak a mi jó pénzügyminiszterünk salinenscheinjaival s a háromszázharminc nyugalmazott tábornokkal. Most már elmondhatja vezérőrnagy úr, hogy „most jövök én!” – Hanem én meg elmegyek. – Hej Vendelin! Készítsd el a fegyvereimet, megyünk medvevadászni Mármarosba.

Falbenheim látta, hogy itt semmi dolga sincsen többé: vette a kardját és eltávozott.

Octavian pedig dehogy készült vadászatra menni, levágta magát a karszékébe nagy búsan, s az öklére támasztotta fejét.

Vendelin a vett parancshoz híven előhordott puskát, vadásztarisznyát, kürtöt, háromlábú lesőszéket, kulacsot, étszeres kosarat, bundát és lábzsákot, mintha semmi sejtelemmel sem bírna az itt végbementek felől, s rakott mindent sorba, míg egyszer Octavian olyat ütött az asztalra, hogy minden edény táncra kerekedett rajta.

  • Ne bosszants a készületeiddel.
  • Hát nem megyünk medvét lőni Mármarosba?
  • Nincs a mármarosi hegyekben olyan nagy medve, mint én vagyok, én pedig már meg vagyok lőve!

Vendelin aztán megint mindent elrakott szépen.

Mikor aztán eltakarította az asztalt, azt mondá Octavian fejedelemnek:

  • Magasság! Nem jobb lett volna ahhoz a parasztgyerekhez, akit princ Alienor tartott keresztvízre, Pompeia baronesse-t hívatni keresztanyának?

TÁNC A VULKÁN FELETT

Leon Párizsba megérkezve, legelőször is hivatalos küldetésében járt el.

Ott talált már egy csomó táviratot, amiknek titkos írása az általa elhozott kulcsra várt, hogy megoldható legyen: azok mind megerősíték azon nézeteket, amiket ő már élőszóval is elmondott, s amiknek összessége oda megy ki, hogy az osztrák s magyar monarchia komolyan békét akar, háború esetén semleges marad, s háborúra nem is készül.

Azt azonban mindenütt vehette észre, hogy olyan képpel hallgatják, mint akiről azt hiszik, hogy ő az a valaki, akit valaki jónak látott rászedni.

Csak azután került rá a sor, hogy számot adjon magának arról a nagy benyomásról, amit a Szajna-parti világváros gyakorolt rá. Egy város, amelynek minden részecskéje él, melynek soha sincs éjszakája, mely mint a virágzásnak induló áloé, szemmel láthatólag nő, melyben még ami kőből van, az is újjáalakul. Egy város, mely uralkodik ellenség és jó barát felett, szellemeivel meghódítja, ízlésével adófizetőjévé teszi az egész világot. Egy város, mely diktálja a divatot és a nemzeti rokonszenveket, melynek szeretetét bírni elég, hogy egy holt nemzet feltámadjon, s elég általa nem ismertetni, hogy egy élő nemzet el legyen temetve. Iskolája a dicsőségnek, klasszikus földe a szabad eszméknek, ábrándja mindenkinek, akiben fiatal vér lüktet. S az egész város egy nagy szív, mely ha hevesen kezd dobogni, minden benne lakónak a vére sebesebben dobog egyszerre tőle. Most éppen ilyen szívdobogás ideje volt.

A tavaszi meleg éjszakák reggelig forrongásban tartották a boulevard-okat. Ma Bonaparte Péter peréről vitatkoztak, mely akkor folyt le a tours-i törvényszék előtt, s egy hétre az oecumeni zsinat és a Daru gróf jegyzéke fölötti lármát háttérbe szorította. (Az is egy jelensége volt e kornak, hogy egy császári herceg tanúkat esketett sorba annak a bebizonyítására, hogy ő kapott egy pofont, s egy republikanus vezér minden ékesenszólását elővette annak az eltagadására, hogy ilyesmi adva lett volna annak. Ha egy csepp caesari vér lett volna az egyikben, s egy csepp cassiusi chylus a másodikban, éppen megfordítva kellett volna allegálniok.)

Ez is hamar lekopott a színpadról: következett a nagy „tömegszínjáték” a plebiscitummal, senatus consultummal, baloldali manifesztummal. A szerepek mind jó kezekben voltak, az előadás összevágott, a karok dicséretesen működtek.

A közönség megunta ezt is.

Egypár napig megtette a hatását az a hír, hogy a császár megint beteg. Harmadnapra csak mégis meg kellett neki gyógyulni.

Előkeresték az ócska darabokat a repertoárból. Hátha nem ismer rá a közönség más név alatt, hogy kétszer-háromszor is volt már adva? Fogtak egy összeesküvőt, aki robbanó granátokkal akarta a császárt megölni a longchamps-i lóverseny alkalmával, s hogy változatosság legyen a paródiában, ezúttal a bombák új mintára voltak öntve. Az összeeesküvés feje volt Flourens: azt természetesen el hagyták szaladni – nagyon természetesen: Londonba, hanem fogtak helyette egy csoport stereotip összeesküvőt, akiknek kenyérkeresetük volt a gyanúból befogatás címe alatti ingyen kitelelés.

De összesküvést néplázadás nélkül becsületes vaudeville író nem csinál. Erről is gondoskodva lett. Egyik nap a Fauburg du Temple-ban döntöttek fel két omnibuszt, barikádépítéshez, másik nap a rue St.-Martinban állt elő egy ouvrier, s a revolverét kilövöldözte a levegőbe, sőt a Château d’Eau mellett több ablakot be is vertek, mire a chasseurs d’Afrique ezrednek egy, providentialis véletlenből éppen közel levő escadronja megjelent a helyszínén, s az émeute-öt szétverve, s a mouchardok segélyével egy csoport ácsorgó statisztát összefogdosott.

Általános volt a közvélemény, hogy a császárság kénytelen háborút kezdeni, hogy a belforrongást lecsillapítsa. A nyughatatlan kedélyek szabadságvágyát csak egy népszerű hadjárat csendesítheti le; melynek csatakiáltása alatt az „engesztelhetlenek” manifesztumai, az orleansok petíciói, a börze lamentója a Szent Gotthard-i vasút miatt, sőt még a püspöki kar encyclicája is mind egy általános lelkesedésben fognak egyesülni.

Leon nem késett a jelenségekről élethű vázlatokat küldeni megbízóinak, s egyúttal azoknak megbízását is híven tolmácsolni a diplomáciai körökben.

A külügyminisztériumnál volt egy úr, aki Leonnal egyszerre benső barátságot kötött, vicomte de Brancardier-nek hítták, épp olyan bizonytalan hivatalos minőségű celebritás, mint Leon a maga részéről. Eleven, ruganyos alak, mindig jókedvű és jó barát, lelkesült és fellobbanó: amellett hiszékeny és könnyelmű. Mellesleg: abban a hírben állt, hogy az ő reszortja a külügy tekintetében éppen Magyarországról szerezni információkat, mint ahogy voltak mások, akik Dániát, a skandináv országokat, Romániát és Szerbiát tanulmányozták: igaz, hogy térkép nélkül.

Mikor legelőször bemutatták őket egymásnak, s vicomte de Brancardier meghallotta Leonról, hogy ő „hongrois”, sietett őt szívélyesen üdvözölni, és megrázta a kezét.

  • Így ni! Mi így üdvözöljük a barátainkat. Szokták-e a magyarok is megszorítani egymásnak a kezét üdvözléskor?

Leon eleinte nagyot bámult erre a kérdésre, de új barátja hirtelen kimagyarázta magát alaposan.

  • No, mert a köszöntésmód minden nemzetnél különböző: az oroszok köszöntéskor megcsókolják egymás ajkát, még a férfiak is a nőkét, a lengyelek meghajtják a térdüket, s a kezüket leeresztik a földig, a törökök egyszerre mind a két kezüket adják egymásnak köszöntéskor, az olaszok megtaszítják egymást könyökkel, ha találkoznak, a berliniek azt mondják „morjen”, ami azt teszi, hogy „majd holnap!”, a bécsiek pedig azzal inzultálják egymást találkozáskor, hogy „nekem van becsületem” (Ich habe die Ehre), – a szamojédek az orrukat értetik össze…

Mikor már a szamojédekre került a sor, Leon ugyan sietett beavatkozni.

  • Óh, minálunk pedig a „karikás parola” járja. Megfogjuk az üdvözöltnek a kezét így, a tenyerével fölfelé, a mutatóujjunkkal egy karikát rajzolunk a tenyerébe, aztán a könyökünkkel beleütünk, s akkor csapunk bele kézszorításra.
  • Ah! Ez naiv! A könyökükkel ütnek bele! Ah, ezt Ollivier legközelebbi estélyén produkálni fogom. – Ön „hongrois” vagy „magyar”? Mert én tudom jól, hogy ez nagy különbség. A hongrois-k az arisztokraták, az uralkodó faj, a „magyarok” pedig: az a nép, az elnyomott faj. És ön micsoda?
  • Úgy: valami a kettő között, olyan mesztic.
  • Ah! Ez naiv. Egy fehér mesztic! Én nagyon jól ismerem Magyarországot, utaz-tam benne sokat. A magyar nők igen szépek. Kár, hogy mind szőkék és kék szeműek. Eggyel utaztam a gőzhajón Galacig, s attól megtanultam, hogy a „dix” magyarul is „tíz”, hanem mikor azt kérdeztem tőle, hogyan mondják magyarul azt, hogy „je vous aime”, az nagyon rosszul hangzik, azt mondta hogy „nix tájts”!
  • Azt nekem is mondták már.
  • Ugyan mondja csak: önöknél minden ember kardot hord most is, ugyebár? Kü-lönben hogy jutott volna eszükbe Liszt Ferencnek is ezüst kardot ajándékozni?
  • No, mert egy ezüst zongora tetemesen többe került volna.
  • Ah. Ez naiv! De hát ennél fogva önöknél minden ember katona. Háború esetén talpra áll legalább egy millió? – Különösen reggel, mikor fölkel.
  • Megvannak még azok a régi harcos osztályok: a gouillachok, a chiquauchok és a cannasse-ok, akik a fejszéjükkel, mint a bumeranggal úgy tudnak hajítani? Én láttam egyet.

Leon rettegett, hogy most mindjárt a „mamelukokról” fog tudakozódni, s az több lesz, mint tréfa.

Szerencsére a magasabb politikába szárnyalt át érdemes kollegája.

  • Micsoda különbséget talál ön a bécsi, berlini és a párizsi benyomások között? Nem Baedekert akarom elmondatni magamnak, hanem azt, hogy a nép hangulata mint hatott önre, mert ezt egy idegen, akire nézve mind a három város újdonság, legjobban megítélheti. Mi véleménye van egy háború eshetősége iránt?
  • Hát én így találtam: a bécsi azt mondja, „minket okvetlenül megvernek, akárki ellen háborúba megyünk”, s ezt mondja derült jó kedvvel. A párizsi azt mondja: „mi megverünk akárkit, ha hadba kezdünk”, s ezt mondja keserű lelkesedéssel. A berlini nem szól semmit a háborúról, s ezt teszi igen nagy flegmával.
  • Hát a magyarok?
  • Azoknak két világhírű tábornokuk van: az egyik vasutat épít, a másik csatornát ás, a többi meg ezeknek segít. Vicomte de Brancardier megrázta a fejét hitetlenül, s vállára veregetve Leonnak, mondá:
  • Mon ami, „az embernek azért adatott a szó, hogy a gondolatait eltitkolja vele” – ezt mondja Talleyrand.
  • Ki az a Talleyrand? – kérdé Leon ártatlan képpel.

Barátja végignézett rajta, furcsa tekintetet vetve rá oldalvást.

  • Az egy udvari szabó a palais royalban.
  • Holnap szabatok vele magamnak egy frakkot.

A vicomte erre ruganyos léptekkel körültáncolta Leont, s aközben védnöki oktatással mondá neki:

  • Mon cher ami, még egy históriai dátummal akarom önt gazdagítani. Az első francia forradalom idején egy tábornok azt jelenté, hogy a hadsereg szűkölködik, s emiatt zúgolódik, küldjön neki kenyeret, csizmát és pénzt. Ekkor egy valaki azt válaszolá: „se kenyeret, se csizmát, se pénzt nem küldhetünk, hanem küldünk tízezer darab Marseillaise-t, osztasd ki azt a katonák közt és győzzetek”! – Hanem ehhez a valakihez ne menjen ön mértéket vetetni magáról, mert az meg szokta kurtítani az embert. A neve Robespierre. Önöknek is van egy olyan híres zeneszerzőjük, mint a franciáknak volt Rouget de l’Isle, ez a nagyhírű Rákóczi, aki azt a Berlioz-féle marsot írta: szólítsák fel Rákóczit, hogy írjon még egy olyat, s ha a magyarokat fel kell lelkesíteni, ossza ki azt közöttük egy magyar Robespierre.
  • Csakhogy minekünk nincsen Robespierre-ünk, nekünk csak „schwarzer Peterünk” van.
  • Farceur va! Hisz ön itt engem folyvást persiflál! s én csak most veszem észre. N’en parlons plus! Ne beszéljünk többet politikáról: egyikünk sem ért hozzá! Ma együtt menjünk a Closerie des Lilas-ba, ott tartsuk készen a tilburymat, s ha valami émeute talál kiütni valahol az éjjel, együtt kocsizzunk oda. Szép lenne, ha valamelyikünket meglőnének ottan.
  • Farceur va! – adta vissza neki Leon. – Hiszen nincsenek azok a puskák golyóra töltve.

Egyszer úgy éjfél után a Closerie des Lilas mulatozó köreinek csakugyan meg lett szerezve az a várt élvezet, hogy egy lázadási hírrel riaszták fel őket asztalaiktól, s a hír ezúttal nagyszerű volt „fél Párizs tűzlángban áll”.

Vicomte de Brancardier és Leon futottak ki a lámpafény közül az utcára, s amit láttak, az meglepő volt. Az ég déli részén erős veres fény emelkedett fel, mint egy tűzhajnal, megvilágítva a házak tűzfalait és a tornyokat.

  • Nos, mon ami! – szólt vicomte Brancardier Leonhoz –: ez csak nem komédia többé?
  • Nem. Ez csak kivilágítás.
  • Jön velem oda?
  • Hogy ne mennék?

Azzal felkaptak mind a ketten a tilburyba. A vicomte maga vette a kezébe a gyeplőt, s Leont oda ültetve maga mellé, hajtott a tűzfény irányában.

Egész Párizs talpon volt már. A pompier-k vágtattak tűzoltó készleteikkel, trombitaszó mellett az utcákon végig, dzsidások, cuirassier-k robogtak zárt falanxban, fegyver a kézben, bérkocsik, úri fogatok űzték egymást, a legtöbb hintóban hölgyeket lehetett látni hevenyészett toalettekben. A kíváncsiság nem ismeri a félelmet.

Pedig a lárma nagy volt. „A Montparnasse ég!” – „A lázadók felgyújtották a rue des gobelines-t!” – „A rue Mouffetard-ban torlaszokat emeltek és harcolnak!”

A vicomte tilburyja a Mouffetard utcai irányt választá. Amint e hosszú egyenes utcába kiértek, azt egész végig bevilágította a tűz.

  • Nos, mit szól ön ehhez? Forradalmáraink igazi orosz módra kezdik a zendülést, fél várost gyújtanak fel.
  • Azt mondom, hogy ez a tűz legalább félnapi járásra van Párizstól.
  • Ah, hisz akkor egy vulkánnak kellett volna kitörni, hogy ennyire ide világítson.
  • Miért ne? Hiszen „vulkánon táncolunk”.

Mikor aztán fele útját megtették a hosszú rue Mouffetardnak, folytonos kocsitörés veszedelme mellett, akkor kezdtek valami akadályt érezni maguk előtt.

  • A tűz kívül van az erődítési vonalakon – hangzott eléjük.

Lovas csendőrök jöttek szemközt, s kiabálták a kocsikon ülőkre, hogy ugyan ne hevítsék föl magukat. A tűz Fontainebleau-ban van: ott ég ezer acre erdő. Szép tűz, de tizenhét kilométernyire van Párizshoz.

Akinek aztán nem volt kedve hét óráig kocsin ülni, azért, hogy párizsi forradalom helyett fontainebleau-i erdőégést lásson, az gondoskodott a visszafordulásról: ami nem történhetett meg másképp, mint a rue Mouffetard-ból valamelyik mellékutcába befordulni. Arra gondolni is vakmerőség lett volna, hogy az egyenes utcán a folyvást szemközt tóduló kocsiár ellenében kísértse meg valaki a visszatérést.

  • Tehát csakugyan nem más, mint kivilágítás – dörmögé a vicomte. – Önnek ez-úttal igaza volt! – Akkor aztán hozzáfogott ahhoz a remekléshez, hogy tilburyjával kibontakozzék a kocsik tömkelegéből, s valahogy elérje a rue Croulbarbe-ot, amelyen keresztül könnyebbnek ígérkezett a menekülés. Ehhez ügyesség kellett és művészet. Szemközt jövő, keresztbe forduló, hátulról fenyegető kocsik között kígyóvonalban átcsuszamlani.

Amint egy elegáns landauert így kikerültek, Leon egy hölgyet pillantott meg abban, ki egyedül ült, úgyszólván feküdt a fehér hintóban; fejére rózsaszín bashlik volt húzva, melynek csipkézete egész szemöldökéig lejött, termete sávos beduinba volt burkolva. Szép fiatal hölgy volt.

Amint Leon odatekintett rá, a szép hölgy fejbólintással köszönté, mely ismerős mosollyal volt fűszerezve.

  • Nézd, ez a hölgy köszönt neked. Ismerősöd tán? – mondá Leon új barátjának.
  • Eh! Érek is én rá most szép hölgyekre ügyelni, mikor arra kell vigyáznom, hogy valami parasztszekér mésalliance-ot ne kössön a tilburymmal.

Leon még egyszer visszanézett az elkerült hintóra, s most már az abban ülő hölgy kezében tartott zsebkendőjével egyenesen őt üdvözlé.

  • Tiens! Ez a hölgy nekem köszönget. S olyan ismerősnek tetszik az arca.
  • Hát valami hercegnő lesz a quartier Bredából. Azoknál szokás a köszöngetés. Hahó!
  • De címert láttam a hintó ajtajára festve.
  • Azt is kapni kölcsön. Ohé!

Leon mégis illendőnek találta megemelni a kalapját, mit a delnő leereszkedő elismeréssel fogadott, s aztán egészen lehúzta az arcára a bashlik csipkefátyolát.

Leon egész hazáig törte rajta a fejét, hogy hol láthatta ő ezt az arcot valamikor?

Ha a haját is láthatta volna, akkor nem kérdezte volna azt senkitől.

Másnap délben Leon egy aranyszegélyű címeres meghívót kapott: „Mr. le prince et princesse de Nornenstein Pratz” holnaputáni estélyére.

Ez nem lepte meg. Tudta, hogy Alienor házassága Rafaela hercegnővel ez idő tájra volt kitűzve: a mézesheteket azok természetesen Párizsban fogják tölteni, s így természetes, hogy régi ismeretségnél fogva, de meg hivatalos minőségeért is őt estélyeik vendégkoszorújába illesztik.

Megnyugodott a lelke, arra gondolva, hogy tehát az ő indiszkréciója mégsem rontotta el a házasságot. S bár sajnálta Alienortól e kitűnő hölgyet, akinek az nem fogja ismerni az értékét, de mégis elhitette magával, hogy ez már a világ rendje.

Harmadnap a kitűzött időben sietett a princ hotelét felkeresni.

Alienor fejedelmi szállást tartott, Leonnak várnia kellett, míg kocsijára kerül a sor, hogy a vestibule-be begördülhessen az előtte érkezett vendégek kocsisora miatt.

A termekben Párizs akkori legelőkelőbb világát találta együtt. Magas diplomaták, rendszalagokkal gomblyukaikban s gyémántos úrhölgyek, együtt a szépség és nevezetesség.

A belépő Leont Alienor fogadta. Házigazdai szerepében igen nyájas volt az érkezőhöz, karon fogta, s sietett őt nejének bemutatni.

A szépség és divat pompájától ragyogó úrhölgyben azután ráismert Leon a tegnapelőtti rejtélyére. Az Alienor neje volt: Pompeia.

Múlt este a tűzfény szokatlan világítása, s a takaró burkony okozhatá azt, hogy rögtön nem ismert rá, de leginkább az, hogy Leon éppen nem gondolt arra, hogy őt most Párizsban találja, azt pedig a mesék közé sorozta volna, hogy őt, mint Nornenstein princesszt tisztelje e helyen.

Pompeia vette észre Leon meglepetését, akárhogy akarta is az ezt eltitkolni, s mulatta magát rajta nagyon.

  • Minket csak a véletlen hozott össze – szólt Pompeia. – Ha a tegnapelőtti nagy égéskor össze nem jövünk par hasard, én meg sem tudom, hogy ön Párizsban van.

Leonnak tetszett az, hogy Pompeia a férje jelenlétében ily szeretetreméltóan hazudik. Ő nem akar arról tudni, hogy Leon Párizsban van, holott a sürgönyéről, amit ide kellett hoznia, egész történetet tudna elmondani. Hát ő még tódított a hazugságon.

  • Magam sem tudom okát adni, hogy kerültem ide. Miután Brüsszelbe voltam küldve valami financiális operáció miatt. De hát az embert a régi szerelme elcsábítja. Párizst nem lehet kikerülni.
  • Sokáig fog ön itt maradni?
  • Már sietnem kellene innen, de Gounod új operájának az előadását meg akarom várni.
  • Mi pedig Biarritzba sietünk, mihelyt a longchamps-i versenyeknek vége lesz.

Úgy hazudtak, mintha olvasnák.

De ez csak addig tartott, amíg Alienor is ott volt. Amint azt házigazdai tiszte elszólította másfelé, Pompeia egyszerre megfordította a beszédet.

  • Ugyan az Isten áldja meg, de későn jutott eszébe, hogy tudomást vegyen felőlem! Lehetetlen, hogy ittlétünkről ne tudott volna. Lehetetlen, hogy Alienor útja az önét ne keresztezné. Mi háborút csinálunk itt, ön pedig békét.
  • A princcel találkoztam már egyszer, de azt nem tudtam, hogy nejével van itt.
  • S mikor megtudta is, akármi egyebet hitt, csak azt nem, hogy az a nő én vagyok. Az igaz, hogy nagyon hamar ment. S mint ön emlékezni fog rá, ezért én önnek nagy hálával tartozom.
  • Óh, princessz az ilyen csekélység nem érdemes a köszönetre.

Pompeia olyan kedélyesen nevetett azon, hogy Leon csekélységnek nevezi – implicite – Alienort.

  • Mondja csak: jó barátja önnek vicomte Brancardier, akivel tegnapelőtt együtt kocsizott?
  • Több egy heténél, hogy az.
  • Mert Alienornak is jó barátja.
  • Köszönöm a figyelmeztetést, princessz, akkor jó lesz előtte nem fedezni fel minden titkomat. Mi Alienorral antagonisták vagyunk, vagy éppen riválisok – a diplomáciai téren.
  • A vicomte pedig mind a kettőjük kéme. Oly kedvesen tudja játszani a tudatlant, a naivot, hogy könnyen rászedi vele az embert. Beszélni fog önnek badarságokat Magyarországról, mint egy gimnazista.
  • Már megtette.
  • És ön nem jött rá tűzbe? Nem sietett azokat helyreigazítani?
  • Nem szedettem rá magamat. Még toldottam hozzá.
  • Ez kitelik öntől. Ön engem is megcsalt.
  • Ah! Ki árulhatott el?
  • Az a sürgöny, aminek a titkát annyi mesterséggel lehetett önből kivenni, nem volt az igazi. Önnek a küldetése: a békepolitika mellett izgatni. Látja, hogy kitaláltam a rejtélyét?
  • S anélkül, hogy a reciprocitás elvét fenntartaná.
  • Ki tudja? Mi két ellenfél vagyunk; de akiket éppen az ellentét elválhatlanokká tesz. Mind a ketten képviselünk egy irányt, amelynek mögöttünk erős tábora van. Egyikünk sincs se megcsalva, se biztosítva. Amelyikünk bukni fog, az egész táborával együtt bukik. Ha az ön iránya győz: ön mint Szent István-rend lovagja, s egyik vármegye főispánja fog hazatérni, ha a mienk győz: én mint fejedelemnő ülök be Nornensteinbe. Amelyikünk pedig veszteni fog, abból lesz a „vaskakadu”.
  • Én már kezdem a hajamat hozzászoktatni.
  • Ne akarjon újra megcsalni. Az ön áramlata most előnyben van az enyim fölött. Ennyit elárulhatok önnek. – A jó szándok megvolna itt, de nem tudják megtalálni Janus templomának a kulcsát, melynek ajtaja béke idején zárva van. Az utcai zavargások nem akarnak sikerülni. Hiányzik egy szerencsés jelszó. Talán a véletlen segélyül jő. Az egész előadás sehogy sem megy még össze. Sok függ Oroszország magatartásától, ami ismét Ausztriára nézve irányadó, s amire megint ez határozza magát, az dönt a német déli államoknál. Ezeknek az elhatározása a legfontosabb kérdés. Alienornak már régen el kellett volna Ehrenbreitsteinba menni, de egy kényes alternatíva előtt áll, ahol nehéz a választás.

Itt egyszerre félbeszakítá a beszédet Leonnal a princessz, egy újon érkező hercegi pár miatt, akiket el kellett fogadnia, s arra Leon is eltűnt a vendégtömeg között.

Nagy együgyűség lett volna tőle, ha a maga fejétől is ki nem tudta volna találni, hogy micsoda kényes alternatívája lehet Alienornak az Ehrenbreitsteinba menetelnél.

Pompeia princesszel együtt menni oda annyit tesz: mint igen rosszul fogadtatni, nála nélkül menni oda pedig annyit tesz: mint Pompeiát egyedül hagyni Párizsban! Mindenképpen gonosz kelepce! S nem lehet csodálni, hogy Alienornak nincs kedve a választáshoz. Olyan drága kincs, amit magával hordani is bajos, magától elhagyni is bajos.

Az estély obligát hangversennyel kezdődött, amint zongora, hegedű és hangjegy elvégezte feladatát, következett egy nagyérdekű előadás.

Vicomte de Brancardier megígérte Nornenstein Pompeia princessznek, hogy az ő estélyén be fogja mutatni egyikét azoknak a gyilkos pokolgépeknek, amikkel a

császárt meg akarta gyilkoltatni Flourens, Beary Camill keze által. – Ki tudja, hányan vannak még belekeveredve? Egy valóságos eleven bombát fognak bemutatni, mely hivatva volt a társadalmi rendet felforgatni, Franciaországot lángba borítani. Ez már csak érdekes részlet egy concert spirituelhez. Szoktak ott előadásokat tartani a magasabb bűvészetből is.

A hölgyek különösen kíváncsian tolakodtak az asztalka körül; melyen a vicomte a dobozkát felbontá, amibe a valóságos Beary-bomba volt rejte, ki azután elég szeretetreméltó volt mindent apróra megmagyarázni, s a bomba alkatrészeit a hölgyek kezeibe adni.

„Bonbonniè!”

  • Ez nem a közönséges Orsini-féle bomba – magyarázá a vicomte –, ez két da-rabból van összetéve, a két külön darabot ez a csavar szorítja össze, melynek fogantyúja van, aminél fogva a bombát tova lehet hajítani. Ne féljenek, uraim és hölgyeim, most nincs megtöltve durranyaggal. A két félgömbből tizennyolc szög nyúlik elő; amik igen könnyen járnak, de belül a szög feje gátolja a kihullásukat. Roppant elmés szerkezet!
  • Mi lesz azokkal a szegekkel?
  • Türelmet kérek. Most uraim és hölgyeim, a középcsavart kiveszem, a bomba kétfelé nyílik, s meglátjuk mi van belül.
  • A pokol? Egy arzenál? Nem ugranak elő ördögök belőle? – Tessék, négy darab üveghenger. A legvékonyabb és legtörékenyebb üveg. Ezek meg voltak töltve nitromannittal és pyroxylinnal, ami a leghatályosabb két durranyag. Egy ilyen üvegcse tartalma elég volna rá, hogy mindnyájunkat a levegőbe vettessen. Mármost ennek a tizennyolc szögnek az a hivatása, hogy amint e bomba a földre leesik…
  • Dieu! Le ne ejtse ön!
  • Hiszen nincs megtöltve, madame! – Azonnal benyomul az egyik szög az üreg-be, az üveget eltöri, s a vetanyag e törés által elrobban, s a bombát ezer darabra szakítja. Egyetlen ily bomba, az ablakon kihajítva, képes egy utcát ötven méternyire tisztára söpörni.
  • Ah, ezt én szeretném ötvenegy méternyi távolból látni!
  • Élő ember nem maradna a közelben.
  • Valószínű! Mind elfutnának. S nézzék önök rajta ezt a finom munkát! Ezt úgy nevezik, hogy „harmadik öntés”. Kétségtelenül ócska vasat használnak hozzá. A mintáját művészi kéznek kellett készíteni. Alig találni a művön egy karcolást. A bombakéreg lyukai kitűnően vannak fúrva, s a két fél a legnagyobb pontossággal hermetice záródik össze. Ily munkát csak tökéletes műszerekkel lehetett előállítani. – Nézzék uraim, vegyék kezükbe, győződjenek meg felőle.

Vicomte Brancardier-nek különösen nagy gondja volt a küldiplomácia tagjait meggyőzni a Beary-bombák valóságos létezéséről. Leonhoz viseltetett annyi barátsággal, hogy azt is megmagyarázta neki, hogy miből készül a nitromannit.

Leon a kíváncsi falusi ember ájtatosságával vizsgálta összevissza a szem nem látta csodát, s miután minden ember mondott rá valami elmés észrevételt, ő végül ezzel az együgyű kérdéssel fordult vicombe Brancardier-hez.

  • S mennyibe kerül egy ilyen bomba, monsieur?
  • Ah! Ez nagyszerű! Ez azt hiszi, hogy ezt a bombát én csináltattam!

Hanem ezzel a szóval agyon volt ütve a bomba.

Mint a futótűz terjedt el a fényes társaságban a barbár hongrois aperçuje, s a vicomte-nak nem lehetett többet beszélni a bombájáról. Össze kellett neki azt pakolni és hazaküldeni.

S még a városban is elterjedt a furcsa bon mot, másnap monsieur Grandperret államügyészt minden ember azzal bosszantotta, hogy „mennyibe is kerül egy olyan bomba?” Nem is látta senki az ő expozéját e tárgyról soha. Az egész bombacomplott a lomtárba lett hajítva.

Elég, hogy Nornenstein princessz (la belle hongroise) szalonjában egy esteli mulatságot okozott, s Zárkány Leont egy napra e társaság lionjává tette.

(Szegény apja mégis jót tett vele, hogy Napóleonnak kereszteltette, most a keresztneve is ajánló levél volt számára).

A „SCHWARZER PÉTER”

Az idő egyre borongósabb kezdett lenni, a börzék: a politika barometrumai, közelgő zivatart jósoltak, a hírlapok repülő mondatokat eregettek a szélbe.

Grammont herceg is megérkezett Bécsből, s a rá következő napokon a Nornenstein hotel nagy izgalmak színhelye volt. Ugyan mindjárt nyomába jött az a repülő mondat, amit a berlini „vasember” bocsátott világba: „Grammont herceg köztudomásra oly erős ember, hogy a két ujja között egy napóleont ketté tud törni, vigyázzon, hogy az erős kezével azt a másik Napóleont is össze ne törje!” A parlamentben kezdték a prágai békekötés teljesítését sürgetni.

Hírlapok, interpellációk, távoli villámokat engedtek felpislanni: tartalékosok behívása, kölcsönök, fegyverek, csapatszállítások híreiben.

Egyszer aztán megérkezett, ami egyedül hiányzott még a történelem új fejezetéhez: a cím!

Mégpedig olyan helyről, ahonnan senki sem várta: a spanyol félszigetről.

Pedig olyan megnyugtató a szomszédokra nézve egy ország, amelyben forradalom van. Az históriát játszik odahaza, s ha senki meg nem támadja, úgy elbánik magamagával, hogy nem marad kedve mást bántani.

A spanyolok megunták a köztársaságot, s elindultak királyt keresni.

A historikusok így adják elő a dolgot:

Rábízta a cortes Primre, hogy szerezzen Spanyolországnak királyt. A kormányférfi aztán felírta ugyanannyi cédulára a Coburg, Leuchtenberg, Montpensier, Savoya, Napóleon, Jerome és Hohenzollern neveket, azokat a kalapjába tette, azután rábízta a kis hatéves leánykájára, hogy húzzon ki belőlük egyet, s az ártatlan gyermeki kéz éppen a Hohenzollern nevet húzta ki.

Ez így történt! Az egykorú krónikaírók megesküsznek rá, hogy semmi célzat és szándék nem működött az elhatározásban. Megkerült Janus templomának a kulcsa.

A francia diplomaták azt mondták: „elég nekünk egy Caesar keleten, nem engedünk még egy másikat délen is támadni!” A lázadók csodamódra megtértek egyszerre, a nép, mely még tegnap torlaszokat akart emelni, ma már harci riadót énekelt, s éltette a császárt.

A diplomácia zenekarában elkezdődött a rémséges „tintamarre”. Aki ki akart okosodni az ellentmondásokból, az belebolondult.

A spanyol küldöttség megjelent Párizsban, melynek onnan hívatása volt Berlinbe: a spanyol koronát felajánlani Hohenzollern hercegnek.

Aznap a spanyol bikaviadorokat kikergették a cirkuszból. Pedig éppen Donna Dolores de Santamula produkálta magát, aki a spadával jobbjában, a veres köpönyeggel baljában, kisasszony létére a százötvenkettedik bikát volt halálra üdvözlendő,s még egy héttel előbb a „Journal amusant” 98 ezer példányt adott el abból a számából, melyben a hősnő arcképe megjelent. Ma elkergeték. Ilyen múlandó a nagyság! – S a Hotel d’Espagne et d’Hongrie-t éppen csak a dualisztikus cím mentette meg valami katasztrófától.

Az egész Párizs lázas izgalomba volt helyezve.

Az osztrák követség palotája ellenben tüntető ovációknak volt kitéve egy hivatalos távirat folytán, mely igen szerencsés parafrázisa volt ennek a dodonai oráculumszónak: „ajo te Aeacidam romanos vincere posse”.

Másnap a lapok Bonaparte Napóleon Lajost Emsbe utaztatták, egy európai békekongresszus ajánlatával. Az utazás azonban elmaradt.

Július hatodikán az igazságügyminiszter estélyén azt mondá a külügyminiszter, hogy „nagy nyereség volt az összes pártoknak egyesülése a Hohenzollern herceg trónjelöltsége ellen”.

Ugyanott, mint bizonyos hírt adták tovább, hogy Madridban forradalom ütött ki.

Ez azonban nem volt egészen igaz. Pekingben ütött ki a forradalom. Az összes francia papok, az irgalmasnénék, a francia ügyvivő és konzul leölettek, a francia templomot fölégették. – De hát ki törődött volna most ily bagatellekkel?

Azzal sem törődött már senki, hogy a római forradalmárok a szent feszület I. N. R. I. betűit ily értelemmel egészíték ki, mit éjjel a keresztre felírtak: „Io Non Ricognosco Infallibilitâ”.

Csak az volt még a kérdés, hogy ki tud magának szövetségeseket szerezni és mekkorákat.

Azzal a kérdéssel senki sem foglalkozott, hogy lehet-e nekik hinni.

Zárkány Napóleon e napokban egész lelkével átadta magát a rábízott feladatnak. Azt vette észre, hogy amit ő nappal épít, azt éjjel egy másik kéz lerontja. Kétféle utasítás, kétféle felvilágosítás működik egymással szemközt. Az egyik a bosszú, a megtorlás politikája, a másik az engesztelés, a kibékítés törekvése.

Leon egész szívéből ez utóbbi híve volt.

Rettenetes gondolat, hogy két ilyen nemzet, mely hivatva van a legmíveltebb világrész kultúráját vezetni, melyeknek egyike a vallási, másika a társadalmi reformációt adja a világnak, most minden elv és cél nélkül, egymást, mint két tatárcsorda támadja meg; hogy elhallgasson a tudomány és művészet a maga tökélyének magaslatán, s szolgálatába álljon minden múzsa a vérszomjú harci „diráknak”! hogy ez a szorgalmában, takarékosságában mintául álló két nép menjen egymás házát felgyújtogatni! hogy ezeket a monumentális remekeit századok jó ízlésének a tüzértudomány pokolgépei rombolják halomra! Hogy egész Európa szabadság, jólét és míveltség után vágyó nemzeteinek ne sikerüljön a két óriás közé vetni magukat: óh, ne tiporjátok el, ami mindnyájunké: e század keserves vívmányát; óh, ne verjetek egymáson sebeket, miknek mindegyike nekünk mindnyájunknak sebe lesz!

Az emberek táncoltak a kitörni készülő vulkán felett!

Leon ott volt a külügyminiszternek azon az estélyén, melyen e nevezetes államférfi (kinek neve olajfát jelent) egy ellenzéki képviselőnek amaz emlékezetes szavakat mondá:

  • A császár térden áll (l’empereur est â genoux), s nekünk igyekeznünk kell, hogy őt Európa szemei előtt felegyenesítsük!

Akkor még sokan voltak, akik e szavait nem helyeselték.

  • Ejh, mit urak! Ne komolykodjunk most, játsszunk egy kis schwarzer Pétert.

Mint tudva van, ezzel az importcikkel mi szolgáltunk a szép Lutetiának. S ha volna valaki, aki nem tudná, hogy mi az a schwarzer Peter, annak néhány szóval elmondjuk, hogy az egy Bécsben és nálunk a kis városokban divatozó társasjáték, amivel magunk is töltöttünk el több kellemes órát fiatal korunkban. A társaság tagjai körbe állanak, háttal, kifelé fordulva, s kezeiket hátaikra teszik. Egy választott a körön kívül jár, kezében egy korbáccsá fonott (selyem) kendőt tartva, s a körben e jelszót hangoztatja: „Rum, rum, rum, der schwarze Peter geht herum”, s a kendővel megérinti a kezeket, míg egyszer a többiektől észrevétlenül valamelyik kitüntetettnek a kezében feledi a kendőtekercset, mire aztán annak joga támad, azzal mindenkit tetszés szerint megütlegelni. Ez elmés játék legelőször a Tuileriákban honosult meg, s onnan azután, mint divatcikk leszármazott az előkelő szalonokba.

S ez igen elmés találmány! Nagy jelentőségű, hogy egy hölgy, kinek a selyemkorbács kezébe akad, kit üt meg vele legelébb. Ez ütés a néma beszédek legérthetőbbike. Ez egy nyilatkozat, melyet a felsőbb divat szankcionált. S mentül erősebb az ütleg, annál határozottabb annak értelme. A hölgy, aki ütleget ád, adósságot vállal magára vele.

„Rum, rum, rum! Der schwarze Peter geht herum!”

A belle hongroise-on volt a sor, kinek a megelőző schwarzer Péter, vicomte Brancardier játszotta kezébe a selyemkendőt.

A csalfa tündér sorban minden vendég tenyerét megcsiklandotta a selyem kendőfonattal, anélkül, hogy valamelyiknek a kezében ott felejtené.

Mikor Leon háta mögött elment, annak a hátratartott kezeit is érinté valami. De az nem selyemkendő volt: hanem egy darab papír. Az ott is maradt a markában.

A másik percben aztán már puffogott is a hátán a selyemkorbács. Vicomtesse de Brancardier kapta azt meg, s Leon büszke lehetett rá, hogy az első ütleget ő kapta meg tőle.

Ez is nagy diadal ugyan, de még érdekesebb, hogy mi van abban a levélben.

Leon szerét tette, hogy egy ablakmélyedésbe félrevonulhasson, s ott kibontsa a kis cédulát; ezt olvasá ki belőle: „Holnap délben A… Ehrenbreitsteinba megy”.

Érthető. Ha holnap délben Alienor Ehrenbreitsteinba megy, akkor holnap este Pompeia princessz egyedül lesz odahaza.

Sapienti pauca!

Valóban legfőbb ideje volt, hogy Alienor (ha küldetésének meg akar felelni) Németországba utazzék.

A szent liga szolgálatában levő bajor lapok erősen fútták a tárogatót, fenyegetve Poroszországot, hogy nem mennek vele, ha Franciaországgal háborúba keveredik. Azoknak bíztatás kell. Aki lármázik, az fél.

De hogy merte mégis Alienor rászánni magát, hogy ifjú szép feleségét egyedül hagyja Párizsban?

A talánynak megoldása van.

Azt, hogy Alienor mért nem siet Ehrenbreitsteinba, legkönnyebben kitalálta Octavian papa.

Hisz éppen ő boronálta össze az előzményeket akként, hogy Pompeia és Leon egymást érdekesnek találják. – Nagyon is sokat számított Pompeia igéző kacérságára, s most ez a fegyver ellene fordult.

E napok egyikén Alienor levelet kapott atyjától, melyet nem talált szükségesnek nejével közölni.

Hogy miért nem, azt a levél tartalma igazolja. „Kedves Alienor!

Neked e levél elolvasása után legrövidebb idő alatt menned kell oda, ahova küldtelek. Hogy eddig miért nem mentél, annak az okát én kitalálom, sőt méltánylom is. Feleségedet oda vinned magaddal lehetetlen, ez affront volna, de Párizsban egyedül hagynod még lehetetlenebb. Én magam nem végezhetem azt el, amit rád bíztam, sem kiváló barátaink közül senki. Mi mindannyian kipécézett emberek vagyunk, kik, amint a ’vasember’ területére tesszük a lábunkat, már rácsappan a vidravas. Ránk lesnek. Én tehát „ott” nem válthatlak fel. De felválthatlak másutt. Cseréljük meg a feladatainkat. Én ma Génuán keresztül Marseille-be utazom, ott várom táviratodat, hogy utazol a mondott helyre. Amely nap reggelén te elindulsz Párizsból, én azon nap estéjén megérkezem oda. Arról azután bizonyos lehetsz, hogy a kizlár-aga nem őrzi jobban a szultán háremét, mint én a tiedet. S ha kell valakinek nyakát törni, azt is rám bízhatod. Még úgy sem üdvözöltem kedves menyemet: ami pedig szokás. Ha tetszik, megmondhatod neki előre, hogy érkezem, ha kellemetes meglepetést akarsz neki szerezni, az is a te dolgod. Nekem mindegy. Válaszodat bizonyosan várom.”

Alienor bizony nem mutatta meg a levelet Pompeiának. Attól fogva, hogy nejévé tette őt, megszűnt rá nézve az a varázs, mellyel leánykorában annyira elbűvölte. Pompeia nem tartotta többé szükségesnek, hogy férjére nézve bűbájos legyen. Ahelyett eszessége fölényét éreztette Alienorral. A kacérságról pedig éppen nem tudott leszokni.

Abba pedig egészen belekábult Alienor feje, ha azt akarta kitanulni, hogy hol van a határvonal az asszonyoknál a diplomáciai és szerelmi cselszövés között. Ez igen bonyolódott határigazítási per.

Tetszett neki az atyja által ajánlott terv, a levél felől nem szólt semmit Pompeiának. A kitűzött napon útra kelt – egyedül. Csak annyit mondott meg nejének, hogy oda nem viheti magával, ahova mennie kell.

Octavian pedig már akkor útban volt Párizs felé, ahova éjszakára kellett megérkeznie.

Octavian legjobban szerette volna, ha úgy találna mindent, ahogy magában kigondolta.

A könnyelmű, kacér nő, ki Alienort csak hiúságból tette férjévé, egy régi barátjával összetalálkozik Párizsban, kivel már itthon is szeretett suttogni, akinek perfid módon kezére játszott a képviselőválasztások alatt, akinek nagy titkait vásárolta meg – talán még nagyobb titkok árán, az most itt a divatszalonok lionja, lehet, hogy a nő fantáziáját felhevíti a férj távolléte, s tilos élvezetekre gondol. Meglepni őket mily nagy nyereség volna! Zárkány szerepe ezáltal Párizsban be volna fejezve. Vagy a botrány által, mely megszöktetné, vagy egy golyó által, mely lefektetné. Octavian lőni is tud, még pedig igen finomul. Aztán Pompeia számára is volna igen szép alap egy válóperre.

Octavian ilyenforma conjecturákkal foglalkozott az egész úton.

Pompeia princessz azonban szintén távollátó tervező volt. A világvárosban ő az első tekintetre kiismerte a mások cselszövényeit, s tudta szükség esetén felhasználni.

Leon egész társaságot talált Pompeiánál, mikor másnap este megjelent nála, nem nagyot, de válogatottat. Négy előkelő állású úr, ugyanannyi úrhölgy, kiket ő futólag, látásból ismert.

Hajlandó volt igen kedvező magyarázatot adni e körülménynek.

Itt nem lehet szó bizalmas tète â tète-rül. Nagyon sok fej van hozzá.

Pompeia mindamellett fesztelen szívességgel fogadta, s félreismerhetlenül kitünteté őt kegye által.

Ahány hölggyel és úrral megismerteté a jelenlevők közül, titokban mindegyikről megsúgá neki, hogy ennek azzal, amannak ezzel van egyetértő csillagképlete: míg Leon lassankint rájött, hogy itt mindenkinek van, akihez tartozik, egyedül ő az a bolygó, aki még a napját keresi.

S a szerelmi cselszövők nagyon jó szövetséges társak.

Ez a valódi belle allience, mely egymást el nem árulja.

Mindenik ismeri jól a másiknak a titkát, s el van szánva azt megvédelmezni. A carbonarik, a szabadkőművesek szövetsége nem olyan erős, mint ezeké.

Egyik titok a másikat fedezi.

X. márkinő el nem árulja Z. grófnőt, és ketten együtt kimentik Y. princesszt, és hárman együtt lefegyverzik a rágalom minden támadását.

Ha együtt vannak, a magas politikáról beszélnek, s ha páronkint külön húzódnak, – ott – valószínűleg folytatják az égető kérdéseket.

– Éppen önről volt szó, mikor belépett – mondá Pompeia, mikor mindenki hallhatá. – De Colas márki úr azt állítá, hogy önt a kormánya ma vagy holnap haza fogja híni. S ez nekünk nagy nyereség lenne!

A forró kézszorítás azt mondá, hogy éppen az ellenkezőjét kell érteni.

  • Rám nézve pedig kettős veszteség. Egyébiránt köszönöm De Colas márki úrnak szíves figyelmét irántam.

Senki se vette azt komolyan, amiről ők beszéltek.

Egyik fiatal úrhölgy a zongoránál ült, s hagyott sugdosni a fülébe egy úr által, ki széktámlájára könyökölt, egy másik asszonyság egy acélmetszet-album képeit magyaráztatta magának, s úgy tett, mintha csakugyan a képek szövege volna az, amit hall, egy harmadik delnő a térképen keresett másodmagával valamit, amit nehéz volt megtalálni. S egy alá s fel sétáló pár élénk zsémbelés hangán és civódási lejtésekkel mondott egymást – gyöngédségeket.

Pompeia leülhetett egy nagy fikusz lombja alá Leonnal, és folytathatta a diplomatizálást.

  • Én azt hiszem, hogy ön maga is szeretné, ha vissza mehetne már Bécsbe.
  • Ahol ilyenkor nyáron még csak ismerősöm sincs.
  • Egy mégis van. Azt önnek lehetetlen nem tudnia, hogy Etelváry herceg most Bécsben van, s hogy családostul van ott, és hosszabb ideig szándékozik ott maradni, azt érthetővé teszi ottlétének indoka. Atyám írt nekem efelől, őtőle tudok mindent. A herceg eddigi nyugodt kedélyétől egészen elütő eréllyel lépett föl ellenünk, s minden befolyását felhasználja, hogy azon áramlatnak útjában álljon, mely a mi céljainkhoz vezet. A diplomácia köreiben minden nap láthatni őt, s mert terveinket legjobban ismeri, azoknak meghiúsítására legsikeresebben ő dolgozik. Vagyona, befolyása, összeköttetései, széles ismeretei száz akadályt képeznek előttünk. Ön is egyike az ő eszközeinek, bár maga nem is sejti azt talán. S mi csatolja önt a herceg politikájához? Van-e abban valami természetesség, hogy ön azokkal tart, és nem mivelünk? Nem volt-e a magyar előtt gyűlölet és gúny tárgya a német faj? Nem bámulták-e a francia nemzetet? Nem tartoznak-e neki régi hálával? Nem rajongott-e érte minden magyar, aki fiatal? Hát egyszerre megvénült-e Magyarország fiatalsága?
  • Princessz! még most is szeretjük a franciákat. Csak a szeretet fogalma külön-bözik nálunk. Egyikünk szereti őket békességben boldognak, szabadnak látni, a másikunk szereti őket a csatamezőn dicsőnek, itthon elnyomottnak látni. Gyűlölni pedig nem akarunk többé senkit. A nemzeti gyűlölet betegség: elmúlása kigyógyulás.
  • Ah, ha ha! Milyen komolyan tudja ön ezeket a frázisokat elmondani! Kérem: itt nincsen karzat! Minek ez a magas stílus? A nagy óraműveket olyan kicsiny rugók mozgatják. Az a magas politikai eszménykép, mely az ön meggyőződését képezi, szőke hajat hord és fekete szemeket hozzá.
  • Lelkemre mondom, princessz, oly távol van tőlem e merész ábránd, mint a jövő század.
  • Az nem igaz! Ön oda vágyódik hozzá. Ön unatkozik itt, ahol mindenki mulat, s ön az izgalom örvényében is mozdulatlan marad. Pedig ez a hölgy önt boldogtalanná fogja tenni! Széttépni, halálra kínozni egy nemes szívet, ez az ő istennői büszkeségének tetsző játék, de hogy boldoggá tegye azt, ahhoz nincs benne elég „ember”, elég „asszony”…
  • Az én boldogságom oly észrevehetlen atom, amit az ő keze se föl nem vehet, se el nem ejthet.
  • De amit ön mégis kezébe adhat. Milyen jól meg tudott ön őrizni egy nagy államtitkot, mindaddig, amíg én azt nem mondtam, hogy annak vélem közlése által Rafaela férjhez menetele könnyen meghiúsulhat. Amint az ő szép szemeire gondolt, elárulta ön azt nekem.
  • Én nem úgy emlékszem rá, princessz: nekem van egy kis jegyzőkönyvem, abba van írva nehány szó.
  • Ah! s ön még tartogatná azokat? Nem törölte még le a pergamentről? Emlékszik rá? – Csakhogy ön engem abban a percben is megcsalt. Én önnek az igazi szót mondtam, ön nekem nem azt. Vagy ön azt tartja, hogy diplomatát és aszszonyt megcsalni nem vétek? Hát még a kettőt együtt? Lássa ön, én ahelyett ön iránt egész a vakmerőségig őszinte vagyok. Én nem titkolom azt, hogy az én ellenfelem nem az a „vasember”: az államkancellár, hanem egy jégember: egy aszszony. Ha én politikával vesződöm, csak azért teszem, hogy őellene küzdjek. Lássuk, hol vannak önnek a jobb barátai: itt-e vagy ott? Tudatta már önnel Bécsből valaki, hogy rövid időn vissza fog hívatni?
  • Nem, princessz.
  • No hát én tudatom, mert én megtudtam azt. E visszahívatásnak kétféle értelme lehet. Vagy az, hogy az egész politikai irány, melyet ön itt képviselt, annak pártolóival együtt megbukott. Akkor ön pályafutása végét elérte, s mehet falura, gazdálkodni: több szerepe nincs. Vagy pedig azt jelenti, hogy megelégelték itteni működését, s most otthon akarják önt látni. Ön nagyon is hű volt: nagyon is buzgó abban a feladatban, melyet magára vállalt, ezért meg szokták büntetni az embert: – megtagadják. Adnak neki egy érdemrendet, s a jó ember azt hiszi, hogy ki van tüntetve; adnak neki egy mosolykísérte lekötelező szót, s ő azt hiszi, hogy szerelmesek bele. Aztán repked a gyertya körül, míg szárnyát elégeti. Volnék én férfi: tudnám, hogy mit tegyek.
  • Mit tenne, princessz?
  • Csak asszony vagyok: csak azt tudom, amit egy nő mondana annak a férfinak ebben az esetben: „ne menj vissza!”

S e szónál keze odatapadt Leon kezéhez.

A zongorázó úrhölgy már utolsó verseit énekelte a románcnak, melynek szövegét a találkozó szempillantások magyarázták, az albumvizsgáló pár már megegyezett abban, hogy melyik a legszebb táj; a térképtanulmányozók már rátaláltak a helyre, melyet kerestek, s a civódó úrhölgy már könnyezett:… Pompeia a virágligetben tovább suttogott e témáról: „ne menj vissza!”

A férfit leggyöngébb oldalán: sértett becsérzetén támadta meg. Ott nekünk nincsen páncélunk.

S ha van valaki, aki oly édes hő szavakkal maraszt, – aki egy percben amily végtelenül megkeserít, oly végtelenül megédesíti azt.

Pompeia csábító szép volt ez estén, egyik szemében a menny csillagai, másikban a pokol tüze. Ezüstszőke haja befonatlan hullámzott alá vállain, pedig fele része még hajékül volt fejére feltűzve. Leonnak éreznie kellett, hogy őt ezek a vékony selyemszálak egyenkint körülfogják, megkötözik.

Az idő éjfél utánra járt.

A marseille-i gyorsvonatnak ilyenkor kell már megérkezni.

Pompeia azt suttogta, hogy a szerelemnek leggazdagabb kútforrása a bosszúállás.

A kapus csengetyűje új vendéget jelentett be.

Egy mindent ígérő kézszorítás szakítá félbe a suttogó szót.

A komornyik bejelenté az érkezett nevét.

  • Vicomte de Brancardier!

Pompeia a belépő uracs elé sietett.

  • Ah, ön a feleségét keresi nálam ugyebár. Azt ígérte, hogy színház után idejön.
  • Nem, princessz. Nem szoktam a magam feleségét keresni. S ha azt ígérte, hogy idejön, akkor bizonyosan máshová ment. – Én monsieur Napoleon de Zárkányt keresem.
  • Véletlenül itt van. De ki adta önnek azt az eszmét, hogy hozzám jöjjön monsieur Zárkányt keresni?
  • Tudom, princessz, hogy ez a legfelsőbb fokú indiszkréció, amit Párizsban valaha elkövetett valaki, s engem már nyolc helyről dobtak ki ezzel a kérdéssel, hogy mit keresi ön minálunk monsieur de Zárkányt? S ha princessz is kidobat, az lesz a kilencedik. Hanem hát rendkívüli időket élünk. Idestova az ablakon fogunk bejárni egymáshoz. Az abnormis helyzet mentse ki illetlenségemet. A külügyminisztérium és az osztrák nagykövetség fontos sürgönyöket kapott, s azok között van egy chiffre-kben írott levél, mely Zárkány úrnak van címezve… Leon barátom a hivatalban azt hagyta meg, hogy ha éjjel nem találnának rá, s akkor érkeznék számára sürgős levél, azt ott bontsák fel rögtön és betűzzék ki. Ezzel is úgy tettek. Minthogy Leon szállásán nem volt található, felbontották a levelét, mely belül chiffreében volt írva. De semmiféle chiffre-kulcs nem illett rá. Az olyan sajátszerű titkosírással van szerkesztve, amihez nem tudnak a bölcseink hozzáférni. Ekkor nekem az lett parancsolva: „most fogja ön ezt a levelet, keresse fel vele monsieur Zárkányt akárhol, rontson be minden házhoz, ahova ő járni szokott ,de par le roi’, amíg csak fel nem találja; az ilyen levelet nem lehet reggelig pihentetni, minden dolog borotvaélen áll most: tizenkét órai idő most egy örökkévalóság.” Ez kényszerített, hogy egy ilyen csodálatos küldetésre vállalkozzam.

Pompeia mosolygott. Arra gondolt, hogy vicomte de Brancardier-nek még két nagy oka volt ily buzgalmat kifejteni az ismerősök házába betörésben. Az egyik az, hogy csakugyan félti a feleségét, s gyanúja van Zárkány ellen, amidőn az a schwarzer Péter selyemkendőjének ütlegeiből az első zsengéket kapta (Mintha bizony a selyemkendő is, a néma beszéd is, nem azért adatott volna az – aszszonynak, hogy a gondolatait eltitkolja vele?). A másik ok pedig az, hogy vicomte Brancardier Alienornak is jó barátja. Aligha az nem bízta rá, hogy kémkedjék. Csakhogy még nagyon korán jött.

Leont tehát csakugyan megtalálta.

Zárkány nem talált elég szavakat háláját kifejezni e nagy barátságért.

Az egész társaság összegyűlt körüle a szalonban. Sokan voltak, akik még soha sem láttak olyan titkos írásjegyű levelet.

Az ilyen levélnek egyik sajátsága az, hogy nyomtatásbetűkkel van írva, hogy a kézvonások el ne árulják azoknak íróját: legtöbbször német fraktur betűket használnak.

Leon maga elé tette a már felnyitva kapott levelet, s elkezdte azt kibetűzni.

Egy kis idő múlva elkezdte a bajuszát, szakállát rágni. Nem ment sehogy a kibetűzés.

  • Nem találom én ennek a levélnek a kulcsát!
  • Az lesz szép, ha önmaga sem tudja elolvasni.

Leon elővette minden tudományát. Kikereste tárcájából mindazokat a jelmondatokat, amik szerint különböző időben leveleztek vele. Egy sem oldotta meg ennek a levélnek a titkát.

Végre hátrafelé lapozva, jegyzőtárcájában talált egy lapot, melyhez egy repkénylevél volt tapadva, azon a lapon volt egy jelmondat felírva: ezt ő valamikor egy szegény jó leánykának adta, akit arra kért, hogy majd ha egyszer valami nagy bajban lesz, hogy kényszerűséggé válik ő hozzá levelet írnia, azt e mondat rejtélyével írja, nehogy el legyen árulva egy titok, amit két szív őriz.

Lívia!

Végig-végig borzongott az egész testén valami. Nagyokat dobbant a szíve.

Ő írta volna ezt?

E jelmondatot kísérlé meg alkalmazni a talányos sorokra.

És akkor aztán, akik az arcára néztek, bámulva látták azt a változást, mely azon lassankint fokozódva végbement, amint a levél szavait egyenkint kitalálta.

Elsápadt… Szemei merően bámultak az írott lapra… Ajkai reszkettek… Szemöldei összevonultak…

Most azt olvassa, hogy Rafaela mint kérte fel Líviát, hogy menjen atyjához nőül… A herceg szereti őt… Rafaela már megnyerte rokonai beleegyezését a házassághoz.

Egy pillanatra a keserű öröm görcsös mosolya rántja félre ajkait.

És akkor, midőn Lívia azt mondja: „de nekem nem kell férj, jólét, magas rang: én hű maradok tehozzád!”

Szemei egy percig nem látnak a könnytől.

S végül aztán ajkait összeharapja, arca fakó lesz, mint az ón, és homlokán nehéz veríték gyöngyözik.

Mindenki látja azt, aki ránéz.

Most azt olvassa, hogy Lívia nem talál másban szabadulást, mint elszökni, elbujdosni széles e világba!

Óh, ez a levél úgy összetörte a szívét. Úgy eltöltötte minden idegét fájdalommal.

Mit neki most Párizs, minden szép asszonyaival, mit neki most Európa minden császárjaival együtt?

  • Nos uram! Mi történt a világban? – kérdé tőle a bűbájos tündér.
  • Semmi sem, princessz. Magánügyem ez. Hazahínak.
  • Nem mondtam? – súgá halkan a szép Circe. – S mit tesz ön?
  • Hazamegyek.
  • Ah!
  • Még az éjjel.
  • Ugyan? Még ez éjjel? – kérdé, s szép rózsaajkai amint szétnyíltak, bosszúsan összeszorított gyönyörű fogsorai látszottak ki közülük.

Leon hangja egyszerre oly rekedt lett, hogy nem lehetett megérteni, mit felelt rá. Tán éppen szórakozottságában azt tette, hogy magyarul vett búcsút a francia vendégtársaságtól.

Ekkor az az asszony odalépett hozzá, s oly arckifejezéssel, melyben csalódás, gúny és düh volt egyesítve, monda neki valamit, amit csak ők ketten értettek meg:

  • Tehát ön lett a vaskakadu.
  • Igen, madame.

Azzal bókot csinált, s elhagyta a termet.

Vicomte de Brancardier az előszobában elfogta.

  • De csak nem mégy el anélkül, hogy elbúcsúznál a követségnél és a minisztéri-umnál.

A TŰZAKNA FELLOBBAN

  • Úgy hiszem, hogy meg fogja tudni magát vigasztalni eltűnésem felett mind a nagykövetség, mind a külügyérség. Nincs időm őket meglátogatni.
  • Vigasztalhatlan vagyok, hogy azt a fatális levelet éppen én hoztam el neked, és éppen most.
  • Én pedig nagyon köszönöm azt neked – mondá Leon, s forrón megszorítá a vicomte kezét. És aztán amint az őt megsajnálta (mert jószívű volt), és megölelte, akkor Leon megcsókolta a vicomte arcát. – Mi magyarok csak azt csókoljuk meg, akit szeretünk. Nagyon köszönöm ezt neked. Jót tettél velem

Azzal sietett ki abból a házból. A vicomte egész a kocsijáig kísérte, s aztán ő is elsietett a maga fogatán.

És valóban nagy oka volt Leonnak azt megköszönni, mert Isten keze volt e percben a feje fölött, s ugyan jól tette, hogy egy percig sem időzött tovább e helyen! Mert abban a pillanatban, amelyben az ő kocsija a hotel kijáró kapuján kigördült, mennydörgött be a Nornenstein Octavian kocsija a másik kapun, s ha az ott találja őt Pompeiánál, fia távollétében, holnap ő meg van halva.

Így pedig igen kellemes praecisióval ment össze minden.

Mikor Nornenstein Octavian fejedelem a bejelentő komornyik sarkára gázolva, útikabátban belépett Pompeia szalonjába: kedves menye a kitörő öröm sikoltásával rohant a nyakába, s csókot adott neki jobb és bal felül: mit Octavian fejedelem szépen visszaadott. Ott díszes úri társaságot talált együtt s meggyőződhetett felőle, hogy ki-ki párjával van: csupán Pompeia van egyedül. Az ifjú meny csupa szeretetreméltóság ipája irányában. Olyan jól illik neki a naiv duzzogás, mikor elmondja, hogy Alienor éppen ma utazott el, amit a papa bizonyosan nem tud, de mármost itt kell maradnia, amíg Alienor vissza nem tér. Aztán nem beszélünk egyébről, csak Alienorról. Politikához, diplomáciához a messze útról jött hozzá sem juthat, mindig csak a boldog házaséletről beszélnek neki, míg végre meggyőződik felőle, hogy fia méssalliance-t kötött ugyan, hanem azért példányszerű hű hitvestársra tett szert.

A TŰZAKNA FELLOBBAN

Másnap korán reggel sietett főnökéhez vicomte de Brancardier. Ott talált nála egy idegen urat, de neki szabadalma volt mindenkor belépni a dolgozószobájába, s azt az idegen urat, kivel főnöke beszélgetett, figyelembe sem vette.

  • A várt fordulat megtörtént – mondá félhalkan főnökének.
  • Hogyan?
  • Monsieur Zárkány ama levélben rögtöni visszahívatását kapta meg.
  • Ez még nem bizonyítja a fordulatot. Lehet, hogy csak hely- vagy személyváltoz-tatásról van szó.
  • Arca mindent elárult. Tökéletes bukását lehetett olvasni róla. Elsápadt, mint aki halálítéletét olvassa.
  • Lehetett neki utasításul adva abban a levélben, hogy sápadjon el, mikor azt végigolvassa.
  • Ajkai reszkettek, szemöldei összehúzódtak.
  • Óh, uram, a diplomaták nagy komédiások, – térdei inogtak, fogai vacogtak. Ez mind utasításában lehetett. Még talán könnyezett is?
  • Valóban a szemei megteltek könnyel.
  • No mondtam ugye? Ennek én mind nem hiszek. Láttam én már ilyet.
  • És rögtön elutazott még az éjjel.
  • Még annak sem hiszek.
  • De uram! Itt hagyott egy félbeszakadt légyottot a legszebb asszonnyal.
  • Igen? No mar akkor elhiszem neki, hogy megbukott. Hadd mutassam be önöket egymásnak. „Vicomte de Brancardier”, „duc de Nornenstein”.

Bizony legfőbb ideje volt. Vicomte Brancardier már éppen meg akarta nevezni azt a szép asszonyt.

*

Amik ezután történtek a világban, azt följegyezték a krónikák minden napról.

Július 9-én a francia hadügyminiszter kinyilatkoztatá a kamarák előtt, hogy a hadsereg csatakészen áll.

Tizedikén gyorsfutár küldetett a nagykövethez Wildbadba, határozott utasításokkal.

Tizenegyedikén kimondatott, hogy Metznél tábort kell összevonni.

Tizenkettedikén a külügyminiszter kinyilatkoztatta a törvényhozó test előtt, hogy a nemzet becsülete van megsértve.

Tizenharmadikán nagy munkástömeg tartott meetinget Párizsban – a béke érdekében, s elhatározá a kormányt felkérni, hogy ne kezdjen háborút. A küldöttség nem fogadtatott el. „A béke a forradalom!” Azt mondták.

Tizennegyedikén a porosz király azt izente a francia követnek, hogy „nincs több mondanivalója”.

Tizenötödikén megizenték neki a háborút.

Tizenhatodikán a törvényhozók megszavazták a hadi hitelt, és a hadsereg mozgóvá tételét kétszáznegyvennégy szóval „egy” ellen.

Ez elég volt egy hétre.

HATODIK RÉSZ

A vadonban

A VADONBAN

Egyhuzamban Párizsból a dancsvári állomásig, mely szerencsés végpontja egy magyarországi vasból csinált zsákutcának. Idáig Leon sehol meg nem pihent. A kábító vasúti „hajrá” alatt csak egy eszme foglalta el lelkét: nem is eszme, de zűrzavara a gondolatoknak. Csak a dancsvári állomáson juttatá eszébe a legelső paprikás, hogy a földön jár. Ettől jutott az eszébe, hogy ő „sebes kutyafuttában” valami nagy dolgot elfelejtett: leköszönését benyújtani a főnökénél. Igaz, hogy Bécset elkerülte Gänserndorfnál, különben ott is eszébe juthatott volna.

A postás régi ismerőse volt, különben is hozzá kellett folyamodnia fogat végett, mely tovább vigye (ővele egy társaságban készítették Dumka úr mulatságos extra lapjait). Itt írószereket kért, megírta lemondását, s azt ötszörösen lepecsételve, átadta a postásnak:

  • Itt a szekér? (Ez a szó bizonyítá, hogy semmiféle diskurzusnak nem szándéko-zik helyt állni.)
  • Készen van, igenis. Hanem egy alázatos kérésem van. Tetszik ismerni a Löw Hirschet?
  • Még mindig várom, hogyan eszi meg az egyik fele a másikat.
  • Hát nem ette meg. Sőt inkább igen gazdag bérlő lett, s most, hogy az országgyűlés kimondta az emancipációt, jószágot keres, amit megvegyen. Ott bérel nagyságod Szent Ilonája mellett. Mindenfélével üzérkedik. Megvásárolja a láthatatlan dolgokat is, virtualitást, remélhető örökséget. Bankokat alapít a vidéken. Életbiztosításokat negociál. Most éppen a dancsvársipotai kiházasító egyesületet sütötte nyélbe. Már van kétezer férjhez menendő leánya, aki ötven forint befizetésre a lakodalma napján ötszáz forintot kap ki. Hát ő is hazafelé térőben van, s azért könyörög, hogyha méltóztatnék őt hazáig magával vinni.
  • Jó lesz, csak nagyon sok ferslágot ne hozzon magával.
  • Csak egy útitáskája van, meg egy sajtos putinája. Hanem hogy nem házasítja-e meg a nagyságos urat az úton, arról nem állok jót.

Leon útitársa régi ismerős volt, ki rögtön sietett megújítani a hajdani jó barátságot, dacára annak, sőt éppen azért, mert Leont most már nagyságolta.

  • Nagyságos miniszteri tanácsos uram – mondá, mikor már egymás mellett ültek a kocsiban –, nagyon rossz út van Kolongyáig, ahol én lakom, most csináltatta az útibiztos, azért a publikum csak az út szélén törtet, a közepére senki se jár kőzúzni; ha mind a ketten elalszunk, a kocsis is el talál aludni, szent, hogy belefordulunk az árokba. Azért legjobb lenne, ha az egész úton beszélgetnénk.
  • Nagyon jó lesz, tisztelt Löw Hirsch polgártársam, hanem osszuk fel a munkát, amikor kegyed beszélgetni fog, akkor én szundikálni fogok, mikor aztán kegyed fog szundikálni, akkor meg én fogok beszélgetni.

De biz a tisztelt polgártársra egész Kolongyáig nem került a sor a szundikálásban, mert azt az utat végigszundikálta maga Leon, s csak akkor ébredt fel, mikor a kolongyai bérlőlak előtt megállt a kocsi, s útitársa a putinával a hóna alatt s a táskával a kezében búcsút vett tőle.

  • Aztán nagyságos miniszteri tanácsos uram, ahogy mondtam: huszonhatezer forint mindenért összevissza. Aztán ne ijedjen meg a Seregélytől. Alászolgája! Köszönöm alássan a kegyes gráciáját, majd egyszer megszolgálom!
  • Jó lesz minden, tisztelt polgártársam – hagyta helyben Leon, s sejtelme sem volt róla, hogy őtet fenyegeti-e valaki huszonhatezer forinttal, vagy tőle remél valaki annyit örökölni, s hogy madár-e vagy ember az a „seregély”, akitől nem szükség neki megijedni.

Nem is törte rajta a fejét: volt annak gondja most elég, Kolongyától az ő Szent Ilonájáig aztán változik az út: a forró nyári nap aszalta rónáról hűs erdők közé tér be, óriási bükkök: olyan sudárok, mint a fenyőszál, borulnak össze az út fölött, s az a megnevezhetlen lombillat, mely az erdők sajátja, üdvözli a tikkadt utazót. Itt már nem folytatta a szundikálást Leon: ez már „otthona” volt. Az út mellékén szemközt jött rá az a patak, melynek forrása az ő hegyei közt fakad, s ötszörhatszor keresztezte az útját, mintha üdvözlésére sietne. Azok a kis apró halak, amikre gyermekkorában annyiszor lesett gombostűből görbített horoggal, vickándoztak a kristály vízben: „te megnőttél, mi kicsinyek maradtunk, nem volna kedved, megint gyermeknek lenni?”

Valamennyi rigó az erdőben mind őneki füttyöngetett, valamennyi mókus a fán mind az ő jó pajtása volt.

Ezek a kiterjedt erdők már az ő kurtanemesi birtokához tartoznak. Holdszámra sok: jövedelemre kevés. Makk, gubics a haszon: a fát itt nem veszik, csak lopják.

Csak ahol a patak mentében egy-egy kis lapos völgy öblösül el, van egynehány holdnyi kaszáló: hanem az aztán rét! ötször raknak rajta boglyákat egy esztendőben, salátának lehetne feladni a szénáját. Malom is van a patakon, amitől tisztességes bért fizetnek. A völgykatlan körül, ahol a falu sűrű diófák által eltakarva fekszik, domborulnak a lejtős halmok, amiken a szántóföldek vannak: nem sok az egész, s nehéz a mívelése, mert kötött föld, és sok trágyát kíván, nem is ontja a magot, mint az alföldi korsónak való fekete sár, de viszont nincs is rajta soha ínséges termés, se árvíz, se aszály, se vándorhörcsög nem teszi tönkre soha. A búzatáblák még július elején is hamvaszöldek, odafoltozva közéjük egy-egy sáv fehérbe virágzó haricska, meg egy-egy darab sötétzöld kendervetés, aztán még egy égszínkék háromszög: virágzó lenvetés egy szántóföld csücskéjében, mint a szegény ember napkihúzta színű köpenyegén az új posztófoltok. A délnek fekvő dombokon még szőlőkertek is vannak, sövényeikkel az irtvány közepett úgy tűnve fel, mint rámába foglalt képek szeszélyes építészetű kolnácskákkal. A halmokon túl aztán emelkednek az ősrengetegekkel borított magas hegyóriások: egyik a másik fölé törekedve, a legmagasabbakon fölmeredő sziklacsoportok szaggatják meg az erdőpalástot.

A völgyben folytonos csendes zúgás hangzik, a patak moraja az, mely zuhatagaival örök dalt zeng a sziklákon. Itt-amott vesszősövénnyel elfogták a patakot, s ott kis tavak képződnek: azokban pisztrángot tenyésztenek, fenn kacsa, libasereg lubickol.

Alkonyat volt, mire Leon megérkezett, s bizonyosan valami ünnepnap, mert az emberek sehol sem dolgoztak, s a gyerekek játszottak kinn az útfélen.

Egy kis halom oldalában volt a bekerített temető, a pázsit kakukkvirágtól lilaszín hamvas, teletűzködve kék, fehér, piros keresztekkel, tarka fejfákkal, miken sárga gyopárkoszorúk függtek. A begyepesült ó sírhalmok fölött játszott hét gyermek. Hét egyformán szöszke fő, s egymásután következő, mint az orgonasíp: tízévestől háromévesig; a legnagyobbik, a tizenegy éves leány, a fűben ült, ő volt a nyolcadik, s ölében tartotta a legkisebbet, az egyévest, aki apró, karmazsinpiros lábaival mindenképpen együtt akart táncolni a többiekkel.

A gyermekek kezeikkel összefogózva körben táncoltak és daloltak.

„Ipsilánd, Ipsilánd,

Ipsilándi rózsa!

Rózsa volnék, piros volnék. Mégis kifordulnék…”

A szöszke raj, amint Leont megpillantotta, egyszerre abbahagyott dalt és táncot, s futott eléje a temetőkertből nagy zsivajjal.

Mind a kilencnek ő volt a keresztapja.

Elcsípték, belecsimpajkoztak, felmásztak a lábszáraira, nagyokat cuppantottak a kezére.

Leon felvette a legkedvesebbiket: a kis háromesztendős Erzsikét, a karjára.

  • Hát Erzsike, ismered-e még keresztapádat? Meg se csókolsz?
  • Majd aztán… – felelt duzmadtan a pofók szerafim, kis kezét a szájába dugva félig.
  • Mikor aztán?
  • Majd mikor… mit hoztál nekem abból a Páriusból?

A bizony! Erre az egyre senki sem gondolt abban a Páriusban, hogy a Rézalján van kilenc szöszke poronty, akinek vásárfiát kellene hozni. Pedig ott van ám sok mindenféle sifli!

– Mit hozott a keresztapa a Páriusból? – visszhangoztatá kórusban a többi apróság, ostrom alá véve a messziről jöttet.

A megszorult utazó összevissza kutatta a zsebeit: végre csakugyan talált valamit. Egy albumtokocskát tele azoknak a híres férfiaknak és delnőknek a fényképeivel, akikkel Leon a nagyvilágban saját képmását kicserélte; azt kiosztotta a gyerekek között. Hej, hogy megörültek annak a sok cifraruhás tábornoknak, miniszternek! Magának az Erzsikének az album aranyos tokja jutott, rámájában a csodaszép aranyhajú tündérasszonnyal. Egészen boldoggá lett vele téve.

A szöszke dandár aztán nyargalt kengyelfutónak, előre belármázni udvart és házat az örömhírrel, hogy megjött a keresztapa! Leon ősi háza az az ismeretes falusi kastély volt, amelyet megszégyenített a mellé ültetett diófa, azzal, hogy túlnőtt a tetején: elöl virágos kertecskével, a napkeleti oldalán oszlopos tornáccal, téglapádimentummal a folyosón, szunyoghálós ablakokkal, s fél ajtókkal a bejáratnál. Cifraságnak egy szarvasagancs a ház homlokzatán.

Legelső volt, aki a pitvarból előbukkant a lármára, az anyjuk. Derék, élte virágában levő menyecske: tűzrőlpattant, életvidám teremtés. A két keze csupa kovász, amint éppen kenyeret dagasztott: De azért mégis összecsapta a két kezét, mikor Leont meglátta.

  • Jézus Mária! a tekintetes úr. (Még az nem tudott Leon nagyságos címéről semmit.)

Az asszony feje tarkavirágos kendővel volt bekötve menyecskésen.

  • Én vagyok biz az, komámasszony, ha ki nem vernek. Azért ne húzza le a kesz-tyűjét a kezéről, csak folytassa a klavírozást, ahol elhagyta.
  • Éppen ma emlegettük az urammal! Majd mit mondok? Hiszen mindennap em-legetjük. Csókoltatok-e kezet a keresztapának, sok rossz gyerek?
  • De összecsókolóztunk már mindenképpen – bizonyítá Leon. – Hányan is van-nak csak? Ugye tizenegyen?
  • Ugyan ne tréfáljon! – szólt a menyecske szemérmes restelkedéssel. – Hiszen csak kilenc. Elég nyűg nekem ez is. Kilenc ilyen rossz gyerek egy rakáson! Még a jóból is sok volna.
  • Ej, ej, ne vétkezzél asszony! – szólalt meg egy hang a háta mögül. A gazda jött ki a pitvarból. Éppen olyan szőke hajú férfi, mint a gyerekei, akik úgy hasonlítanak hozzá, mintha mind a száján köpte volna ki őket (ahogy mi parasztok szoktuk mondani), s a szőke hajhoz gyönyörű ellentétet képzett a napbarnította egészséges arcbőr. Ingujjra volt vetkőzve, csak a mellénye begombolva; gazda ember nem szokta nyáron a ruháját szaggatni, – hát a kezében minek az a nagy hegyetlen kés? Azzal bizonyosan dohányt vágott. – Hozta Isten idehaza nagyságos komám uram! (Ez már megbecsülte Leont elöl is, hátul is.)
  • No csak lángost kell sütni szaporán – mondá Leon a menyecskének. – Még pedig teletetéz tállal: mert tizenketten vagyunk hozzá.

Azzal szépen megcsókolta komája asszonyának az odatartott arcát, komájával pedig hatalmasan kezet szorított, aki aztán sietett a kocsihoz, behordani Leon útitáskáját, köpenyét, úgy tért vissza.

Leon tudta vezető nélkül is a járást az ősi házban, ahonnan egykor nagyapja kiindult három testvérével együtt a világba, mint a négy Haymonfi, szerencsét házasodni, s melyben annyi boldog gyermekkori időt eltöltött ő maga, mikor apja később kastélyából el-elszökött.

A jó Seregély egykor hajdú volt az apjánál. Mikor megházasodott, ide küldte ki az apja ispánnak az ősi házhoz, s jó gazdatiszt lett belőle. Maga is megélt, az urának is juttatott: többet, mint mikor maga járt a gazdasága után.

A belső szobában minden úgy volt, mintha naponkint várták volna Leont. A bútorok (jó ősi tölgyfaszékek, bőrvánkosokkal) le voltak törülgetve a portól, a diófa asztal fényesre csiszolva viasszal és parafával, a kandallóban megrakva a hasábmáglya, alá tett forgáccsal, s mellé készítve a tűzszerszám. A szép lancasterpuskának, amint a fogason csüngött, a csövei bedugva csepűvel, hogy a por bele ne hasson, mellette a vadásztáska, aminek a hímzete gyöngéd kezek emléke lehet: itt-ott színehagyott is már. A padló fehérre zsúrolva finom kőporral. Az ágy hófehér patyolattal tisztába húzva. A legyek elfogdosva lépvesszőkkel. A könyvek sorba rakva a pohárszék aljában: iskolai bölcsesség tanújelei, költői olvasmányok, miket fél vármegye sorba olvasott, egy-egy kiegészítő kötet még most is vándorol huszadik kézen valamerre. Felül meg a diópálinkás üvegek. A nagy vadászcsizmák puhán tartva halzsírral. A tükör mögé egy csomó levendula volt dugva, hogy üde illatot tartson a szobában.

Nagyon vártak itt rá.

Egy-egy fekete fénymázas rámában saját gyermekkori rajzai voltak felaggatva a falra (művészremekek hajdan!), azokat a gyöngéd kegyelet megkoszorúzva tartá, kék búzavirággal, piros százszorszéppel. Milyen boldog idők voltak azok, mikor az ember az ilyenekben találta büszkeségét!

Seregély uram most sem feledkezett meg arról, hogy ő a nagyságos úr házánál valamikor hajdúi méltóságot viselt: most is ő rakta el az úti holmiait, ő szedte ki a táskából a készleteket, s rakosgatta el a régi kihúzó szekrény mindenféle fiókjaiba, ami odavaló volt; a feltoló íróasztalba, ami odatartozott.

  • Hát hogy áll a világ Szent Ilonán? – kérdezé Leon a sürgölődő gazdát.
  • Istennek legyen hála, elég jól. Ha méltóztatnék, nagyságos komám uram, va-csora idejéig még körültekinthetnénk: de csak úgy, ha nincsen elfáradva.

Leonnak első dolga volt felhúzni a nagy csizmákat, s felcserélni a párizsi talmát az otthoni kacagánnyal, amiben már ismerik a házi állatok, s kutya, lúd nem húzza le, ha kimegy az udvarra. Biz azért a divatos lebernyegért megkergetné a bivaly!

  • Dehogy vagyok elfáradva, hisz négy nap óta egyebet sem teszek, mint alu-szom.

Komája aztán aközben elmondta neki, hogy a vetések gyönyörűen állanak, az árpát már levágták, az tizennégy magot adott, a búza lesz 90 fontos, ha így marad az idő, – a tavasziak felségesen mutatkoznak, majd holnap reggel körüljárhatják a szántóföldeket. Még sáska nem mutatkozott, rozsdának, üszögnek híre sincsen, a szipoly is békét hagy az idén. A szőlő, ha megmarad, megád kétszáz akót, s makk annyi lesz, hogy még bérbe is lehet fogadni idegen kondát. Pedig a saját szalontai fajta is szépen felszaporodott: az idén el lehet belőle adni ötven darabot. A juhnyáj is több lett egy negyedével, s már négy mázsa gyapjút adott az idén, aminek jó ára lesz, ha egy kis háborút ád az Isten; a méhek is jól rajzottak, volt akácvirág elég, vadrepce, méhfű a mezőn tömérdek, az ősszel lesz húsz mázsa méz eladó. A szilvásban meg kell támogatni a fákat, annyi rajtuk a gyümölcs, lesz dolga az asszonynak az aszalással, pálinkafőzéssel. A gubicsot is kereste már a Löw Hirsch, s foglalót is akart rá adni, de nem álltak szóba vele.

Egyszóval roppant jövedelem lesz az idén összevissza egyből-másból. Ha az ember cselédbért, adót, tiszti fizetést, napszámot, biztosítást lehúz, még akkor is szép summa marad fenn belőle.

Szép summa!

Boldog Isten! Mennyit kell a szegény gazdának dolgozni, töprenkedni, míg ennyi összekerül? Mennyi hantot törni, sarat gázolni, gyomot irtani, korán kelni, későn feküdni, naphosszant izzadni! kapálgatni, ojtogatni, hernyót szedegetni! gyapjút csipetenkint, gyümölcsöt szemenkint összeszedegetni, méhrajt elfogdosni, tolvajt elkergetni, asszonyt, gyereket dologba állítani, dohánnyal, kenderrel egész esztendőn át vesződni, a meglevőt megtakarítani, minden falatot magának és másnak felpanaszolni, cseléddel vesződni, állatot dajkálni! Minden bejött garast a markában megköpögetni, s minden kiadottat a fogához ütögetni! Mennyit imádkozni esőért, napfényért! S aztán mennyit utat tenni, míg vásárra viszi, amit Isten adott, s mennyit rimánkodni, esküdözni, amíg eladhatja, hogy az a szép summa összekerüljön! Amennyi egy családnak egész évig elég: – amennyit az ember Párizsban egy hónap alatt elcsap, maga sem tudja hogyan.

Seregély koma körülhordta Leont, s nagy dicsekedéssel mutogatott meg neki pajtát, kertet, méhest, górét, ólat, hodályt és pincét, amit még hosszú nyári estén meg lehetett vizsgálni.

  • Egy harmaddal többet ér ma ez a birtok, mint tavaly ilyenkor – mondá kiérde-melt büszkeséggel a derék gazda. S aztán még, nézze csak, nagyságos komám uram: az az árendás, az a Löw Hirsch még a nyakamra jár, s azt akarja, beszéljem rá nagyságos komám uramat, hogy adja el neki a birtokát; ád érte huszonhatezer forintot. Hát az apja lelkének? De el is utasítottam ám. Azt mondtam neki, hogy „elmenjen innen az úr!” – De azt is csak úgy magamban mondtam. Talán csak nem haragudott meg érte.

Az asszony eközben megfőzte a vacsorát, s már a konyhaajtóban leste a visszatérőket, akiket messziről hívogatott haza a jó friss rántásszag. Meg volt már terítve az asztal mindhármuk számára.

  • Hát az apróságok? – kérdezősködék Leon.
  • Dejsz azok már rég megvacsoráltak, le is fektettem őket. Nem néz be hozzájuk? Hogy feküsznek egy csoportban?
  • Dehogynem!

Leon be hagyta magát vezettetni a hátulsó szobácskába, ahol az ifjú ivadék éji tanyája volt. Négy ágy egymás széltében-hosszában és abban nyolc gyermek: a legkisebb még az anyjánál hál. Nyolc szöszke gyermekfej egymáshoz bújva, karjaikkal összeölelkezve. Egy-egy konzorcium még osztozik nyugtalankodva a közös területen, más már elkülönözte a gazdaságát, s egyik fejtől, másik lábtól telepedett meg. A kis Erzsike még alva is markában tartá a szép albumtokot, s almapiros arcát ráfekteté annak a csodaszép asszonynak a képére.

  • No nagyságos komám uram, látott-e már seregélyfészket? – kérdezé a gazda atyai büszkeséggel.
  • Bizony sokan vagytok édes magzataim – sóhajta fel a menyecske –, nagyon is nagy istenáldás!
  • Ne vétkezzél asszony – feddé őt a férje –, mert bizony meghallja az Isten!
  • Hiszen mind az enyim, tudom én azt, s ha azt mondanák, hogy adjak oda belőle egyet: nem tudnám kiválasztani, hogy melyik hát a fölösleges, akitől meg akarok válni, de csak mégis nagy dolog az, egyszerre kilenc darab kenyeret leszelni, aztán mikor egyszerre így kilenc pár cipő van sorba rakva a padkán!
  • Lásd, a szomszédnak, az oláh zsellérnek, aki napszámból él, még eggyel több van, annak tíz van, még sem esik kétségbe. A múlt ősszel híttam napszámba, nálunk dolgozott máskor, most nem fogadta el, azt mondta: „nu me tieme da járma”. Nem félek a téltől! Termett a kertjében negyven darab tök, s ő kitelelt tíz gyermekével negyven portiron tökön. Nekünk pedig adott az Isten kenyeret bőven. Felneveljük őket, s ha megnőnek, mind megkeresi ez a maga kenyerét.

A menyecske végre mégis azt az egy szempontot nem engedte elvitatni magától, hogy az mégis illetlenség ennyi gyereknek lenni egy háznál, s hogy az a szülőknek egy cseppet sem válik a világ előtt becsületére. Egy leány, két fiú, az a legillendőbb. Amit azonban a családapa alaposan megcáfolt a bibliából:

  • Lám Jákob pátriárkának tizenkét fia volt, s ki tudja hány leánya.
  • De volt ám annak két felesége is.
  • Kettő együtt se volt olyan derék menyecske, mint az enyim.

Leon csendes gyönyörködéssel hallgatta a házastársak évődését afelett, hogy minek ilyen sok az örömből.

Éjjel arról álmodott. Csakhogy magát látta a helyükben, és azt az eltűnt kedvest.

Ők lakták ezt a házat. Ők voltak itten olyan boldogok. Ő szelte a kenyeret, s nem volt se vége, se hossza az érte nyúló kis kezeknek.

A hajnali kakasszóra felébredt. Rögtön felkelt, felöltözött, vállára vette a puskáját. Azt hitte: ő az első felkelő a háznál. De biz a komája már szemközt jött rá az istállóból, s a komaasszonya már meg is fejt akkorra.

Ő nem szokott itt kávét reggelizni. Egy hörpentet papramorgó, s hozzá egy darab paprikás szalonna jó rozskenyérrel: ez illeti meg a gazdaembert.

Leon azt mondta, hogy megjárja az erdőt.

Komája figyelmezteté, hogy a cserkészéshez vigye magával a kopót. De Leon ellenkezőleg azt hagyta, hogy a vadászkutyát zárják el, hogy utána ne menjen, rőt vadra e hóban nem szabad vadászni, a puskát csak azért viszi magával, hogy véletlenül medvére is bukkanhat.

– Bizony most sok málna termett, s lejárnak rá a mackók nyalakodni. Különben dúvadra sem érdemes most vadászni, mert megy a szőre, s tele van a bundája ilyenkor „lakóval”.

Nem is vadászni ment be az erdőre Leon. Hanem keresni az emberhangtalan magányt. Régi jó ismerőse volt ez a vadon erdő. Jobban helyre talált benne, mint egy főváros utcatömkelegében. – Tudta itt a dörgést. Merre van a rigók, fülemilék nagy operaháza? hol tartja a süketfajd nagy belépti díjjal megszerezhető előadásait? melyik boulevard-on járnak le az igazi „őzikék” karcsú termeteiket kacérkodva fitogtatni? melyik völgyben van Isten virágos kertje, terítve fejedelmi űzdék orchideáival, turbánliliomával? hol van medve őnagyméltóságának nem minden paraszt számára hozzájárulható rezidenciája? Hol adják a legpompásabb pezsgőt: a sziklából töltve? igazi carte blanche! fölötte a hársfák összeborulnak, most virágoznak éppen igazi, „maison d’or”. S hol van a legnagyobbszerű színház, melynek díszítményeit őshegyek képezik, a háttérben kéklő havasokkal, s lenn, a nagy színpadon emberek játszanak – igazi életet. Ez a nép színháza. A mélyen fekvő völgy népe előrenyomulni látszik szántóföldeinek zöld, sárga, barna sávjaival, mind nagyobb tért foglalva a vadontól, s hódítása terét gunyhókkal őrzi, és a vad patakot mederbe szorítja, malmot, kallót rak rá, szolgálni kényszeríti. A hegyoldalakban vágott faderekak hevernek elszórva, télen készült épületfa, a bokros irtványok közt fehér pontok mozognak, legelésző tehenek, kecskék. A zöld réten fehér gondolatjelek látszanak vonva. Ott vásznat fehérítenek. A napsugár maga is dologra van fogva. Minden dolgozik itt ebben a nagy theatrumban, ahol egyedül komoly minden, ahol nincsen komédia!

Az erdők mélyében volt egy ismerős hely, amit „Monostor”-nak híttak. Ez volt Leon gyermekkori kedvenc tanyája. Egy laktalan völgyet elzáró sziklafal fölött egy hosszan és szélesen elterülő fennsík, három oldalról körülvéve ősrengeteg födte hegyhátakkal. Egy része málnabozóttal benőve, másikon rengeteggé felsarjult mogyoró gesztje, tízöles egyenes sudarak, sűrűn egymás mellett, mint egy nádas. A sötétzöld háttérből tűnik elő a monostor romja, hajdan karthauziak menhelye, most mint egy óriási virágedény tele kolosszális virágokkal, százados hársfák nőttek ki a kemény gránitfalú palota udvarából, s a párkányon túl szoríták az odafészkelt som- és bangitabokrokat, a gót ablakokon kihajlik a páfrán hosszú szakállával, s a repkény felkapaszkodik hozzá, belefogózva a művészi faragványokba, s az egykori selyemtermő ültetvény, a krepin, miből a hajdani lakók harisnyakat szőttek, elvadultan fogá körül a lehullott romokat, s testszín virágfürteivel betakarja a felfordított oszlopfőt. A fennsík kert volt hajdan: a gyümölcsfák kivesztek már régen. A cseresznyének, meggynek csak a vadja díszlik, apró édes gyümölcsével madársereget örvendeztetve, de még a régi hársfák számlálják az éveket, elültetőik halála után. Most éppen teljes virágzásban vannak. Ilyenkor a hársfa az erdők királya. Csupa arany és méz! tündéri illatuk betölti a völgyet. Lombjaik sátora zeng a méhdöngéstől. Azok a te méheid, Leon! milyen messze eljárnak, hogy hazahordják számodra a mézet!

Annyiszor tette azt Leon régente, hogy félrekapta magát a vadásztársaságtól, idejött, leheveredett a fűbe, fejét kezére nyugtatta, s aztán bámult és bámult és nem gondolkozott semmiről.

A helyet megtalálta újra, de gondolatai utána jöttek.

Valaki azt mondta neki egyszer: „a megbukott diplomata megholt ember”.

Érezte már, hogy holt emberré lett. Nem is sajnálta az elveszett életet.

Ha az volt az élet, s ez itt a halál, a csere nem volna rossz.

Hát aztán a szegény halottak hogy élnek tovább?

Szabad-e még nekik örülni, tenni, venni, reményleni, ábrándozni – a másvilágon?

Miért ne, ha kedveseiket is magukkal vihetik oda?

De itt a göcs!

Hová lett az, aki egész életének végcélja volt?

Elhozta magával rejtírásos levelét. Könyv nélkül tudja már, s mégis kiteríti maga elé a fűbe, s újra olvassa azt. Néha egy méh leszáll a levélre, és segít neki olvasni azt, aztán odadong a fülébe, mintha elmondaná, hogy ő már megértette azt.

Mennyi lelkierő egy gyönge leányban! Hogy le tudjon mondani oly csábító fényes jövőről! Hogy el tudja hagyni azt az embert, akit bálványozott addig, s aki nem kívánt tőle egyebet, mint azt, hogy szeresse őt ezentúl is, mint atyját, de viselje nevét, hercegi címét. S azért cserébe kapja az élet minden kényelmeit, a világ hódolatát, a becsültetést, mindent, aminek neve „szerencse”. S ő elszökött az elől: hogy szerelméhez hű maradjon. Hová? – Ki a kerek világba? Vitt magával nyomort, kétségbeesést, megvettetést, elfeledtetést. Semmi útbaigazító szó a levélben, semmi intés, hol keresse fel őt. Azt mondja, hogy kedvese magasra törő életpályájának ne legyen útjában: majd ha eléri az a magaslatot, akkor, ha még emlékezni fog régi szerelmére, feltalálhatja őt.

Elérte már a mélyet!

De hogy foga ezt Lívia megtudni? A diplomácia halottait nem temetik el, nem prédikálják el, nem szegezik ki a fekete táblára a gyászjelentéseiket. Azokat igen csendesen takarítják el, mint a kivégzetteket szokás.

Hol keresse az eltűntnek legelső nyomait? Annak semmi rokona nincsen. Ha vannak is, rég elfeledték: megszokták benne az úrhölgyet látni, akinek őközöttük nincs többé semmi helye. Ott csak gúny fogadná és szidalom. Egy leányt, aki elutasítja magától a szerencsét, s azután megy a szegény emberek baját szaporítani. Akik ismerősei, azok előtt legfőbb oka van titkolni hová lettét. Mi lesz belőle a világban egyedül? Ha elhagyta jóltevőit, semmit sem vitt el magával: sanyarú munkával kell megszolgálnia kenyerét, hajlékát.

„S nekem van kenyerem és hajlékom!”

Nem talált semmi kiinduló pontot. Egész nap bújta a vadont, és faragott a keresztfiai számára malmokat bodzafából, meg kerekes gőzhajókat: hogy örüljenek neki, mikor hazamegy. Furcsa vadászat!

Már tizenkét napja volt, hogy ide temetkezett, s még nem találta ki, hogy merre van az útja a feltámadásnak.

Párizsból eljötte óta nem tudott a világról semmit. Ide hírlapok nem járnak. Mezei munka ideje van, a városba sem jár be senki, hogy valami hírt hozzon ki. Nem is törődnek itt azzal, ami odakinn történik. A béke és háború csak annyiban érdekli őket, hogy ez utóbbi esetben drágább lesz a zab.

Annyit tudott neki mondani a komája, hogy megint itt járt a Löw Hirsch, s még a lábán le akart foglalózni minden terményt, aligha valami nem lesz odakinn a világban, különben nem keresnék a rozsot meg a zabot. De ő nem szokott a lábán eladni semmit. A termény csak akkor a miénk, amikor már a hombárban van.

A monostori hársfák elhullatták már virágaikat, s a méhek nem jártak ki többé Leont körülzsongani. S ő még találgatta a maga rejtélyének a kulcsát a vadonban.

A kezdő szó az, aminek kitalálása oly nehéz!

Emlékezet, képzelem, ítélő tehetség egyesíti működését, hogy azt megtalálja. Kik voltak ismerősei? minő volt jelleme? az idő, a helyzet, melyben lakhelyét elhagyá? Minek lehetett és minek kellett megtörténni? Minő helyrajza van Etelvár környékének, hogy azon egy magános úrhölgy keresztülbujdokolhasson, anélkül, hogy valaki észrevenné menekülését? Kire lehet gyanakodni, hogy eltűnését valamivel elősegítette, és aztán nem fedezte fel a hercegi családnak, mikor látta, hogy az keresteti?

E töprengés oly lelkiállapotot idézett elő nála, amidőn az ember képes magát arról a helyről, ahol van, áttenni messze oda, ahol lenni akar: egy képzelmében meglátott alakot követni, csak álomban lehető szökésekkel, nem törődve térrel és idővel.

Vadásztáskáját ledobta a fűbe, puskáját odatámasztá a fához, s maga odafeküdt a fa tövébe, fejét a mohos gyökértörzsre nyugtatva.

A sűrűben csörtetés hangzott. A mogyorógesztből egy őzsuta jött elő kis őzgidójával. Az anyaőz megállt a síkon, orrlyukaival szimatolva, a kis baboshátú gödölye körültáncolta az anyját, keresztülbujkált a hasa alatt, s felszökellt a fejéhez.

A monostor romja mögül csergedezett elő az ősforrás, mely nefelejcsszegélyes medrében a fennsík párkányáig kígyózott, s onnan omlott alá a völgybe, hulltában vízporrá törve.

Az őz eljött a patakig, lehajtotta a nyakát és ivott belőle. Azután átlépett a patakon, nyifogó rigyetéssel csalogatva maga után játszó ünőcskéjét.

Leon gondolá magában: „én nem vagyok itten: ez az állat nem lát engem. Én ott járok, ahol megtaláltam azokat az apró, keskeny lábnyomokat a homokban, s követem őket lépésről lépésre”.

Az őz eljött odáig, ahol a vadásztáska le volt dobva a fűbe. Azt körülszaglászta, s aztán leült mellé és megszoptatta a fiát, maga azalatt kérődzött csendesen. Abban a táskában sohasem volt elejtett vad, különben az őz elfutott volna a szagától.

  • Én nem vagyok itten!

Az őz azután egyszerre csülökre kapott, megnyalta a gidójának a nyakát meg az orrát, s csendesen ellépegetett a hársfa mellett, annak egy oldalhajtásáról letépett egy levelet, a másik levél odahullott Leon arcára: úgy tetszett, mintha a vadállat merően odanézve nagy gránátszemeivel, ahol Leon fekszik, s nem látna ott semmit.

  • Én nem vagyok itten.

Dehogy lőtte volna meg azt az őzet. Pedig akkor a gidóját is elfoghatta volna, s milyen örömet csinált volna vele otthon a keresztgyerekeinek!

Ahelyett fogott egy sündisznót az útban, mely kitévedt a gyepre, azt a zsebkendőjébe kötötte, s azt vitte haza nekik.

Seregély uram nagyon csóválta a fejét: „Furcsa vadászat ez! Egész nap odajár, s egy sündisznót hoz haza!” Hozott az mást is.

Behítta a szobájába a komáját, s azt mondá neki:

  • Seregély komám, eredj át ahhoz a Löw Hirschhez holnap reggel, s mondd meg neki, hogy tisztelem: ha rögtön pénzt tud adni, eladok neki mindent, ami csak eladható termény lesz az idén, de azonnal. Seregély koma nagyon megcsóválta erre a fejét.
  • Jaj, nagyságos komám uram! Ez nem jó üzlet. Nincs annál nagyobb uzsora, mint amit az fizet, aki lábán álló termésre veszi fel a pénzt.
  • Szükségem van rá, jó Seregély. Múlhatlanul kell, s ilyenkor nem kérdezi az ember, hogy mennyibe kerül a pénz, csak kapható legyen.
  • De hát, édes nagyságos komám uram, micsoda önnek az az egypár ezer forint, amit így kiszoríthatunk, mikor úgy hentereg a pénze, mindenfelé, mint a polyva?
  • Pénzem? Nekem? – kérdé Leon nagyot bámulva.
  • Hát persze pénze. Hiszen csak én is meg tudom különböztetni a bankót a boros palackokról leszedett étiquette-től; s engem még nem fizettek ki az aradi vásáron bankó helyett ócska sorsjegyekkel, mint az egyszeri oláhot. Mikor kipakoltam az úti bőröndöt, itt egy csomó százas esett ki a csizmák közül, amott egynehány bolond ezeres repült elő a fehérneműkből, egy marék idegen bankó, amilyent én sohasem láttam, csak úgy oda volt gyűrve a papirosok közé. Én azt mind szépen rendbeszedtem, s bezártam az íróasztala fiókjába. Ott van a kulcsa a zsebében. Ha pénz kell, hát csak négyet kell önnek lépni, s ott van: belemarkolhat.

Leon úgy érezte magát, mintha főbe ütötték volna.

Ez a pénz, amit a vaskakadutól kapott. Erre nem is gondolt.

Egész testét elállta a hőség.

  • Jól van, Seregély. Ne menj hát Löw Hirschhez. Csak most hagyj magamra.

Mikor aztán egyedül maradt, akkor elkezdett, mint a verembe esett vad, kis szobájában nyugtalan léptekkel alá s fel járkálni.

Erre az egy dologra az egész idő alatt nem is gondolt.

Hogy ő egy nagy összeg pénzt kapott rendelkezésére, amivel egy fontos diplomáciai küldetést kellett végrehajtania. E pénzt felében ő már ki is adta: hanem aztán félbeszakítá az egész küldetését. Otthagyta a rábízott munkát kárba veszni, s búcsút vett a kapufélfától.

Hát hisz erre tökéletes joga volt. Azt mondhatta a magas diplomatáknak: én nem játszom nektek komédiát többé, gyújtsátok fel a világot, ha nektek úgy tetszik; én megyek haza, a Jónás töklevele alól nézni a világot.

Hanem akkor azt a pénzt vissza kell adni annak, akitől kapta. Mégpedig nemcsak azt, ami megmarad belőle, hanem azt is, amit elköltött. Az elköltött részre ugyan azt mondhatná, hogy „jöttünk, mentünk száz forint, ettünk, ittunk száz forint, öszszesen háromszáz forint!” de Leon nem abból a fából volt faragva!

Meghalatni magát: azt igenis megengedi, hanem hogy azután még a halott fejére egy sírkövet is odategyenek, s arra ráírják, hogy itt nyugszik az, aki elköltötte a számlálatlan pénzt, amit a bizalom kezébe adott, aztán nem tette meg érte, ami rá volt bízva, mint sokan mások, akik lomtárba kerültek, azt nem engedi magával elkövettetni ez a halott!

Vissza fogja adni azt a pénzt annak, akitől kapta. Annyit, amennyit kapott. – Ha az utolsó ős apai viskó utánamegy is.

Egész éjjel nem feküdt le. Számolt.

Rátért, hogy most már neki okvetlenül fel kell mennie Bécsbe. A vaskakadunak vissza kell adni azt a pénzt, mégpedig a saját kezébe, minthogy a szállását annak

senki sem tudja, az eredeti kútforrást pedig, ahonnan e pénz jött, ő maga nem ismeri.

Útközben aztán még két dolgot kell elintézni.

Rendbe hozni a dolgot Löw Hirschsel.

És felkeresni azokat az útba vezető nyomokat a homokban.

De most már aztán se kenyér, se hajlék.

Isten hozzád utolsó menedék: ős apai telek! Mézhordó méhek. Menedékadó magány!

Azért mégis fel kell őt találni! Nem ember az, aki azon aggódik, hogy mi lesz belőle, ha magáévá tesz egy nőt, akit szeret, mikor már semmije sincs a világon, csak ez az egy nő!

Még virradat előtt felkelt, kiment az istállóba és befogatott.

Ezúttal csakugyan megelőzte a komáját a felkelésben. Az már csak akkor jött ki, mikor Leon útra készen állt előtte. – Hová nagyságos komám uram?

  • Fel Bécsbe. Sietős dolgom akadt.
  • Reggeli nélkül? Az asszonytól se vesz búcsút? Csak addig várjon legalább, míg felköltöm a gyermekeket.
  • Nem. Ne költsd őket. Nem akarom őket látni.

Azután odahajolt komája vállára, s azt súgá neki:

  • Hogy meg ne lepjen a hír: halld meg saját magamtól. Útközben betérek Löw Hirschhez, s eladom neki a birtokomat.

Azzal felugrott a szekérre és elhajtatott. Hátra se nézett többet.

Szegény Seregély, mint akit szíven szúrtak, támolygott vissza a szobájába, ott leveté magát a négy ágy közé, hol gyermekei aludtak, és sírt keservesen.

AZ ISTEN SZOLGÁJA ÉS AZ

ISTENTAGADÓ

Két óra alatt megvolt az alku Leon és Löw Hirsch között, Zárkány Leon eladta utolsó birtokát, ősei bölcsőtartó házát: végső menedékét.

Bolond ember volt! Inkább meg tudott válni utolsó vagyonától, mint hogy azt a kicsiny kis foltot eltűrje a jellemén. Pedig hiszen olyan kevesen tudnának róla: alig vannak ketten-hárman beleavatva a dologba, hogy ő pénzt kapott valami titkos politikai feladat kivitelére, s aztán abból nem lett semmi, a pénz meg elkallódott. Hány ember tett már így! Aki ezért mégis gavallér ember maradt. Hiszen nem kérné tőle senki számon. Akik tudják, se mondják a szemébe. Csak éppen azt teszik, hogy mikor a neve valahová fel van írva, azt keresztülhúzzák, s átlépnek rajta. Éppen csak a beavatott körökben suttognának felőle, azok is csak nagy titokban: nyilvánosan senki sem vetné a szemére. Ott meg, ha zsenírozná ez a dolog, nem volna kénytelen megjelenni.

Hanem hát bolond ember volt no! Inkább eladta a fészkét, csakhogy kigombolt mellénnyel járhasson a világban, s ne legyen kénytelen senkinek a tekintete előtt lesütni a szemeit.

Délben már zsebében is voltak a váltók, amikkel őt Löw Hirsch kifizette, – pénzzé tehetők Bécsben a nemzeti banknál, mihelyt megérkezik. Hiszen még marad neki valamije, s kezdhet vele valamit. Most jó világ van, csak úgy terem a pénz, mint a gomba.

Éjjelre jutott el Dancsvárra. Itt hallotta meg először, ami Párizsból eljövetele óta a világban történt. Egy új szakasz a történelemben. A hírlapok akkor hozták a wörthi, weiszkircheni ütközetek meglepő hírét. Hihetetlen híreket, miket senki sem várt.

Mindez Leonra nézve oly véletlen, sejthetlen volt, mint aki arra ébred föl álmából, hogy a mennykő beütött, s még nem tudja, hogy nem gyulladt-e meg a háza?

Tehát egészen diadalmaskodtak azok, akiknek jelszava „harc, háború” volt.

Lázas izgalmat érzett, mely kergette tovább, s nem hagyta egy helyben maradni.

Ő, aki keletkeztében látta ezt a vihart, rettegett annak kiterjedésétől.

Most már egészen porrá törve érzé magát.

Most már két varázserő ragadta magával. Az égen a világégés tűzfénye, a földön eltűnt kedvesének lábnyomai: az üldözte, ezek vezették.

Sietett minél előbb szekeret kapni Etelvárra. A vasútnál masnapig kellett volna várakoznia. S azalatt megőszült volna. Szekéren éjjel is utazhatott.

Este volt, mikor Sipotán végigdöcögött vele a szekér. A házak falain még akkor is olvasható volt, amit két év előtt a hazafiúi lelkesedés korommal, veres márgával nagy betűkben felírt: „Éljen Zárkány Napóleon, etelvári képviselő!” Nem él az már!

Egy kocsma szegletén Alienor kiáltványának romjait lobogtatta a szél. – Mégis az győzött!

Másnap korán reggel megállt a szekere a prépost kapuja előtt. Leon sietett a főtisztelendő urat felkeresni.

Az már akkor a kertjében sétált, s a szegfűiben gyönyörködött.

Amint Leont meglátta a hosszú kerti út végén, csaknem megijedt tőle, hanem mire az odaért, összeszedte magát, s a régi bonhómiával kérdezte tőle:

  • Hát te „nagy” ember, hol jársz itt ezen az alacsony földön?

Leon pedig egész komoly töredelemmel mondá:

  • Gyónni jövök, atyám. Nagy bűnöm van. Én megöltem egy leányt. Megöltem az én szegény kis Líviámat.
  • Tudom…

E szót szalasztá ki ajkán a prépost.

Erre Leon hirtelen megragadta a kezét.

  • Akkor jó helyre jöttem.
  • Már hiszen mindenesetre jó helyre jöttél, ha idejöttél. De mondd meg, hogy jutott eszedbe az a gondolat, hogy a kerek világon éppen az én kapumat válaszd ki arra, hogy azon ezt a te kétségbeesett pofádat behozd?
  • Lerí róla a kétségbeesés ugye? Sok nap, sok éjszaka hánytam-vetettem én ezt meg: míg utoljára ilyen számításra jöttem. Ő elhagyta jóltevője házát búcsúzatlanul, ő vallásos volt, s érezte, hogy nagy bűnt követ el, amikor megbánt egy apát és egy testvért azért, mert egy olyan nyomorultat szeret, mint én vagyok. Ezt ő nem vihette el a lelkén; anélkül, hogy meg ne gyónta volna valakinek, akitől lelki vigasztalást kaphatott. Ő az eltűnése előtti órában idejött önhöz, és meggyónta, miért szökik el.

A prépost félrecsapta a fején a camaorát erre a szóra.

  • No, már most elhiszem, hogy a szerelmesek clairvoyant-ok. Erre a gondolatra rajtad kívül nem jött senki. Kérdezősködtek fűtől-fától, madártól, csak az nem jutott eszébe senkinek, hogy engemet szólítson meg. Az én nyelvemet pedig kötve tartja a gyónás szentsége. És Rafaela hercegnő azt a parancsot adta Dumka úrnak, hogy addig a szeme elé ne kerüljön, amíg Líviát fel nem találta, és míg nem gondoskodott róla, hogy valami úton-módon helyzetét tűrhetővé tegye.
  • Tehát itt volt abban az órában, amelyben a kastélyt elhagyta.
  • Ezt megálmodtad. De többet ne kérdezz tőlem, mert az gyónás titka! – S annak bizonyságául, hogy ezt a titkot fegyverrel is kész megvédelmezni, felvett a kezébe egy gereblyét, pásztorbot helyett.
  • Ha vétek az, amit valaki meggyónt – mondá Leon, az igenis titok –, de ő erényét gyónta meg.
  • Micsoda? Hogy téged szeretni erény? Bűn és halálveszedelem az! De már is kivakkantottam valamit, amit nem kellett volna. Non me inducas in tentationem!
  • Csak egyet akarok megtudni. Hová ment ő? Ha vétkem van: hadd siessek azt jóvá tenni.
  • Ha van vétked? De ha most elkezdenél térden állva járni, s úgy járnál utána, amíg rá nem találsz: még akkor se vezeklenéd le, amennyit vétettél. Csak te keresd! Ez a te vezeklésed. Nem tudom, hova lett!
  • Isten parancsolja ezt a kegyetlenséget?
  • Nem tudom, hogy hova lett! Nekem sem mondta meg. És engem ne vallass tovább. Tudod már, hogy nem vagy itten szolgabíró.
  • Igen, de vendég vagyok, s meg van írva, hogy „sacerdos debet esse homo hospitalis”.
  • No hát pap vagyok, vendégszerető vagyok. Mit adjak?
  • Egy pohár vizet.
  • Gyere velem a lugasba. Itt van, igyál.

Azzal odavezette Leont a szőlőlugasba, hol készen állt a friss víz és tiszta pohár.

A prépost maga töltött neki a pohárba.

Leon kiitta azt, s akkor hirtelen azt kérdezés:

  • Hány óra tájon volt itt Lívia?
  • Reggeli egy és két óra között – felelt neki a meglepett pap, ki nem vette észre a kelepcét.

Leon megcsókolta ezért a prépost kezét.

  • Köszönöm, pater! Már most a második nyomot is megtaláltam.

A prépost csodálkozva nézett rá.

  • No de csak nem készülsz már tovább menni? Itt maradsz nálam szépen. Meg-várod az ebédet, ha máshová nem vagy hivatalos.
  • Ebéd? Arról el kell szoknom.
  • Csak nem bolondultál meg. Miért?
  • Azért, mert nem lesz, aki adjon.
  • Micsoda? Becsuktak Bécsben minden vendéglőt?
  • Be biz az én tárcámat. Most adtam el Szent Ilonát Löw Hirschnek.

A prépost földhöz csapta e szóra a gereblyét.

  • Szent Ilonádat eladtad! Hisz akkor földönfutóvá lettél! Szerencsejátékon vesz-tetted el?
  • A leggonoszabb szerencsejátékon.
  • Hát akkor koldus vagy!
  • Annál még sokkal rosszabb. „Úr” vagyok, akinek nincs pénze.
  • Hát akkor micsoda lélekkel mégy te most felkeresni azt a leányt, akinek azt ígérted, hogy felviszed őt magaddal együtt majd a magasba!
  • Hát hiszen oda akarom őt vinni a „magasba”.
  • Ugyan hova?
  • Hát van egy igen magas csúcs a svájci havasok közt, a Monte Vierge, fölviszem őt magammal annak a tetejére, ott aztán szétnézünk a gyönyörű világon, megesküszünk egymással, kiürítünk két kis üvegcsét, valami mennyországba segítő folyadékkal, s aztán ott maradunk örökre.
  • Már megint elővett a bolondod! Hisz ott megesznek a sasok.
  • Nem. Mert ott örök fagy van. A hullák kővé dermednek rögtön, s akkor nem bántják a keselyűk. Ott megmaradnak ítéletnapig változatlanul. Az a jég el nem olvad az új kataklizmáig.
  • De most csak tréfáltál ugye?
  • Nem én. Gyóntam. S várom az absolutiót.
  • Várd a botot a hátadra! (Leon félreugrott, mert a gereblyenyél megint kézbe került.) Megállsz! Itt maradsz! Addig el nem eresztem a gallérodat a kezemből, amíg meg nem vallod, hogy bolondoztál.
  • Nem hazudhatom.
  • Te! – szólt a prépost, fenyegetésre fogva az öklét. – Én tudom, hogy hol van Líviád? S ha te nekem ilyen szándékot gyónsz meg, én hamarább oda megyek hozzá, mint te: elmondom neki, hogy te őt megcsaltad, elszöktél, váltót hamisítottál, zsiványnak álltál be. S rábeszélem, hogy férjhez menjen, s csukjon ajtót az orrod előtt.

Erre Leon egyszerre megszelídült.

  • Igazán tudja páterkám, hogy hol van?
  • No hát nem akarod magaddal együtt megölni? Add ide a kezedet. Becsületsza-vadra fogadod, hogy nem követed el azt az istentelenséget?
  • Becsületemre.
  • Szemem közé nézz! hadd tapintom meg az orrodat, nem hazudsz-e.
  • Igazat mondok.
  • Hát mit akarsz? valld meg igazán!
  • Megvallom. Nem vagyok egészen tönkrejutott. Maradt még egy kis összegem. Százféle dologhoz értek. Kivándorlok innen, oda, ahol a munka nem szégyen, keresek kenyeret, amit megosszak vele.
  • Amen!
  • Hát hol van ő?

A prépost alá is, fel is fordította a tenyerét.

  • Hát fiam, biz én nem tudom.
  • Hát szabad csalni a papnak?
  • A cél szentesíti az eszközöket. Ha két lelket megmenthetünk a pokoltul, hazudni is szabad. Pia fraus. Kegyes csalás a neve.
  • No hát köszönöm szépen.
  • Megtalálod te őt magadtól is, ha Istennel vagy.
  • Sietek is.
  • Hova?
  • Őt keresni.
  • A kastélyba mégy tán?
  • Kastélyba, de az nagyon furcsa kastély. – Deus benedicat, reverendissime pater.
  • A hercegi család nincs idehaza.
  • Számomra sehol sincs az többé otthon.

A prépost beszélt még neki, marasztalta, kérlelte, egész a kapuig. Leon hátra sem nézett többet, felült a szekerére, visszaköszönt és elhajtatott. Kereste azt a második lábnyomot.

A hercegi kastélyt elkerülve, a vadaskerti korcsmaházhoz hajtatott, s ott szekerét hátrahagyva, útnak indult a gyalogösvényen keresztül. Ő is elhaladt a kőszobor mellett, mely előtt egykor Lívia kétségbeesetten térdepelt, s úgy tetszett neki, mintha meg kellene azt szólítani, ha nem tud-e felőle valamit. Az pedig nagyon sokat tudott volna mondani, ha volna az embernek olyan érzéke, mely a kövek beszédét megértse.

Az út, amelyet választott, a vadpalatinus tanyájához vezetett.

Ugyanaz a rossz gazdaság most is, ami azelőtt. Aszottassal, bogáccsal, pipacscsal, búzavirággal, szikfűvel fölvert vetések, kapálatlan kukoricák, burgonyák, mikben alig lehet megtalálni a burjántól a vetett növényt. A lóherésben egész szérűk az arankapusztítástól, az ugar tele szerb tövissel, az útmelléken fonnak az ürgék háborgatatlan odúik szája előtt. A ház előfalán a múlt tél óta, mely nagyon nedves volt, s a háztetőket nyomta a magas hó, egy nagy repedés támadt, mintha meg akarna rajta osztozni férj és feleség. Hanem az ajtókról le volt törülve minden írás annak a bizonyságául, hogy megint nincs itthon az asszony, a correspondentia félbeszakadt, s a konyhaajtó küszöbét benőtte valami sárga gomba csoportostul.

A háziúrhoz vezető ajtó (megjegyzendő, hogy sajátszerű építési móddal volt az a ház szerkesztve: külön ajtaja volt a háziúrnak, külön a konyhának, hátul megint egy a kertbe kimenetelhez, a padlásra is kívülről jártak fel lábtóval, sőt még a kályhákat is mind kívülről fűtötték, azoknak az ajtajai is a szabadba nyíltak), tehát az ajtó nem volt bezárva: azaz hogy be volt csukva kilinccsel, de úgy, hogy azt nem lehetett kinyitni, ha csak valaki nem tudta a fortélyát. Leon már tudta. A tenyerével lenyomni a kilincset, ugyanakkor a hüvelykujjával a kilincs nyelénél fogva felemelni az ajtót, a vállával egy kicsit fölfelé tolni, aztán a térdével egyet taszítani rajta; akkor aztán kinyílik. Életrevaló anglus pátenst kérne az ilyen találmányra.

E betörés által Leon egész véletlenül lephette meg a háziurat, mivelhogy a szobába nyíló ajtó helyét meg egy szennyes lepedő képezte nyáron, aminek egyik oldalán úgy kellett bebújni. Jó az a legyek ellen.

Tukmányi úr ezúttal nem pasziánszozott. Még annál is hasznosabb munkát mívelt. Az asztala tele volt hintve búzával, s ő abból szemelgette ki a markába az egyes szemeket.

Mindenki tudni fogja, hogy a nagyon kizsarolt földben az a szokása a búzának, hogy rövid kalászt hajt, annak a szemei elnyomorodnak, hanem aztán egy-két szem akkorára megnő belőle, mint egy kicsi kávébab. Ilyen csodaszülötteit a búzaszemeknek szedegette össze saját terméséből Tukmányi úr. Volt már egy vékára való. Ott állt mellette egy zsákban.

Leon elkezdett hahotával kacagni, mikor őt ebben a munkában meglepte.

  • Óh, te gályára való mintagonosztevő! Micsoda feloniában töröd a fejedet megint! Azt hittem, hogy a gazdászat az az egyedüli mesterség, amiben nem lehet komédiázni, s most látom, hogy lehet. Te most szemenkint kiszedegeted a feles termésednek gyönyörűséges remekeit a többi ocsú közül, – a búzák hydrocephalusait, felküldesz ilyen egy mérőnyit a bécsi világtárlatra, s szentül elnyered vele az elsőrendű arany medaillont valamennyi magyarországi mintagazdaság elől, s elviszik a híredet Ausztráliáig! A hörcsök, mint búzatermelő!

Tukmányi válogatott benne, hogy nevetésre vagy káromkodásra fordítsa-e a dolgot. Utoljára mégis csak nevetésre tért át.

  • Bizony nagy ördög vagy te, Napóleon, hogy kitalálsz mindent! Egyszerre kisü-tötted amint beléptél, hogy mit csinálok én idehaza? Hát hiszen a németet bolonddá tenni: virtus. Hanem mármost én is kitalálom, hogy mit csinálsz „te” énnálam. – Vajon mit?
  • A szeretőd nyomát keresed. Azét a szép leányét, akiről azt mondtad, hogy feleséged. Hahaha! ugye most énrajtam van a nevetés sora? No ugye most már te nem nevetsz?
  • Igaz – szólt Leon elkomolyodva.
  • De ugyan, hogy juthattál arra a gondolatra, hogy itt az én düledező vályogbarlangomban keresd a tündérednek a lábnyomát? – kérdé az emberkerülő, felhúzva a lábait a székre, s a térdeit átölelte karjaival.
  • Elmondom őszintén. Amint az első nyomot megtaláltam, így okoskodtam: Egy és két óra között volt az idő, hogy ő a kastélyt elhagyta. Hogy észrevétlenül eltűnhessen, azt az időt kellett választania, amikor még mindenki alszik. Kocsit nem fogadhatott magának a továbbmenetelre, mert a fuvaros elmondta volna, hogy hová vitte. Gyalog kellett tovamennie. És úgy sem az országúton, mert ott az éjjel minden órájában járnak-kelnek, megláthatják. Álutakon kellett menekülnie. Éjszaka egyedül nem mehetett, nem is ismerte a mellékutakat, nem is lehetett annyi vakmerősége. De a jól ismert úton idáig, ahol te lakol, eljöhetett. Te vagy az egyedüli ember, akire rábízhatta magát. Vadállat vagy, de nem rossz ember. Haragban vagy az egész világgal, ami körülötted lakik, de ővele nem. Egyszer egy sárga rózsát is adtál neki.
  • Mást is adtam neki! Te azt nem is tudod. Mikor elvesztette a jegygyűrűjét, tudod, azt a kis vékony ezüst karikát: én találtam meg, én adtam neki vissza. Furcsa történet volt. Úgy még nem láttam embert sírni, mint ahogy az sírt, s még úgy nem könyörögtek király előtt, mint ahogy az könyörgött énelőttem a gyűrűjeért. Meg is köszönte: olyan szépen, hogy a feleségemmel reggelig verekedtünk miatta.
  • Köszönöm. Te voltál az egyetlen ember az egész vidéken, akit ha felkért, kísérd el őt mellékutakon, erdőkön keresztül valamerre, bizonyos lehetett felőle, hogy magad kedvéből senkinek ki nem beszéled; míg azok, akik őt keresni fogják, kérdezősködni fognak élőknél és halottaknál: egyedül tenálad nem.
  • Ez már aztán az okos ember!
  • Nem okos, csak szerelmes.
  • Így kitalálni, amit nem látott, nem hallott! Mintha csak itt lettél volna. Szórul szó-ra azt mondta, amit te. Kivéve, hogy vadállatnak nem nevezett. No hát mármost mi kell?
  • Mondd meg, hogy meddig kísérted el őt?
  • De megtiltotta ám, hogy valakinek elmondjam.
  • De énnekem?
  • Téged sem vett ki. Mit tudom én, miért szökött el? Hátha éppen teelőled szökött? Hogy nem lopott, azt tudom, mert semmi batyuja nem volt.
  • Pfuj, ember!
  • No hát én nem tudhatom, mi vitte el innen? Én nem kérdeztem semmi titkát. Aztán tartozom én neked valami barátsággal? Kaptam én tetőled valaha valami egyebet, mint ütleget? Szeretem látni, hogy végre valahára neked is fáj valami. Csak sopánkodj, csak panaszkodj: az fog nekem tetszeni nagyon. Ennyit sem tudsz meg tőlem. S ha úgy bánsz velem, mint egy haramia: parazsat raksz a hátamra, még akkor sem csikarsz ki belőlem semmit. Ugye most én nevetek? hehehe! – Hízelkedj hát egy kicsit no! Mondd, hogy „kedves palatinuskám. Édes jó Palkó cimborám. Szeretlek én téged nagyon”; tudod, mint akkor – Gezetlenben.
  • Úgy? No hát áldjon meg az ég – mondá Leon, s azzal felmarkolt egy csomót a kínnal termő búzakalászokból, s azt a zsebébe tette s azzal indult kifelé.
  • No, no, Napóleon! – kiálta leugorva a hintázott székről a vadember. – Mit akarsz a kalászaimmal, no ne bolondozz! Bizony kitelik tőled, hogy elviszed magaddal Bécsbe, s odatűzöd az én búzám közepébe címernek. No gyere vissza: add ide, kérlek. Megmondok mindent, amit kérdeztél, még többet is, látod, ha megígéred, hogy nem árulod el a búzámnak a titkát senkinek. No: szavadat adod rá, hogy nem szólsz felőle a komiténak?
  • Ott sem leszek már akkor.
  • No, jól van hát: gyere vissza. Ülj le. Ide az ágyra, ne arra a székre! Kijár a lába: összetörik alattad. No hát elmondok neked mindent. Csak rakd ki a zsebedből azokat a kalászokat. Mind kiraktad? egy sem maradt benn? Fordítsd ki a zsebedet: nem hiszek neked. De ki ne írd az újságba, hogy mit láttál. Hát hiszen most már úr vagy, csak nem foglalkozol komám újságírással többet? No hát még többet is megmondok, mint amennyit kérdeztél. Egészen útbaigazítalak. De aztán el ne árulj. Mondd, hogy „bizony Isten!” – „Fújd ki” Isten nevét! – Hát én elkísértem Lívia kisasszonyt az új erdőn keresztül. Haj de sebesen tud járni! Igazán mon-

dom, majd a nyelvemet vetettem ki, hogy lépést tudjak vele tartani. Az egész úton nem szólt semmit. Nagyon ügyelt rá, hogy az út melletti füvön járjon, bizonyosan azért, hogy a homokban elárulta volna azoknak a piciny cipőknek a nyoma. Az etelvári indóházig kísértette velem magát. No de mostmár többet is megmondok neked. Pedig csak ennyit kérdeztél tőlem. De hogy lássad, milyen jó barátod vagyok! Pedig te mindig mortifikálsz engem. No hát halld meg. Az indóháznál ő maga leült kívül a padra: nekem ide adta a tárcáját, s azt mondta, hogy menjek be, és váltsak neki jegyet a harmadik helyre. Ha ő maga megy, először is megnézik azért, mert olyan szép fiatal leány, aki egyedül utazik, másodszor meg azért, mert arannyal fizet. Nem volt a tárcájában egyéb, mint arany. Ő azt bizonyosan születésnapi emlékül kapta, s úgy rakta félre, vagy még az apjáról maradt rá. Tizennégy arany volt a tárcájában. Éppen kiüt. Négy esztendős volt, mikor a kastélyba hozták, s annak tizennégy esztendeje. Én váltottam neki jegyet. Megmondta, hogy hová: de elébb megesküdtetett rá, hogy ezt senkinek el nem árulom. Nem is árulom el. De arra nem esküdtem meg, hogy a vasúti jegynek az árát is titokban tartsam. Azt hát megmondom neked. Harmadik helyre váltott jegyért viszszakaptam két aranyból éppen ötvenhét krajcárt. Az aranyat számították akkor 5 Ft 39 krajcárba. Mármost ezzel kitudhatod az etelvári állomáson, hogy micsoda utolsó állomás az, ahová ezelőtt huszonöt nappal 10 Ft 21 krajcárért adtak egy III. osztályú jegyet?

  • Köszönöm! – mondá Leon, megölelte a vad embert és elsietett…
  • Aztán te, gyere csak vissza. Még valamit mondok. Hát látod, nem bolondságból szedegetem ám én szemenkint össze ezt a búzát, hanem értsd meg a dolgot. Nem akarom én a zsürit bolonddá tenni, meg egész Európát. Annál becsületesebb ember vagyok. Hanem hát azt hallom, hogy a hercegnőt az a te Alienorod akarja elvenni. No ha a herceg meghal, s rászáll a birtok, akkor az én jószágomat okvetlenül megveszi. No már most: egy olyan gazdaságért, mely a világtárlaton kitüntetést kapott, az embernek méltán lehet többet követelni. Érted? Ő nem ért hozzá. Aztán sok pénze lesz. Idegen is. Nekem meg jól fog esni. Hát ez már csak igazság?

Megcáfolhatatlan igazság volt. Leon sietett odább.

Az etelvári állomáson azt felelték a kérdezősködésre, hogy I ezelőtt 25 nappal az akkori ezüstázsió mellett 10 Ft 21 krajcár vitelbér mellett nem lehetett más állomásra kapni III. osztályú jegyet, mint éppen csak – Bécsbe.

A HARMADIK NYOM

Most aztán nem volt elébbvaló dolga Leonnak, mint egyenesen Bécsbe sietni.

A helyi benyomások csodálatosan hatottak kedélyére. Előbb az élvezetek és izgalmak paradicsomából, a Szajna-parti világvárosból rögtön a rézaljai vadonba, most megint a csendes, nesztelen vadonból egyszerre beleesett egy olyan nagy városba, ahol minden ember elvesztette a saját édes eszét, s aztán szaladgált az utcán, hogy a másét megkaphassa.

Senki sem akart másról beszélni, mint háborúról. A kávéházban, vendéglőben az emberek háborút ettek és ittak, az utcákon háborúhíreket árultak, rettenetes hírlapokat, fejedelemnők torzképeivel, kiállhatatlan volt az utcánjárás. Mindenütt azt hallani, hogy ennyi ezer német, annyi ezer francia esett el! A közönség ittas az embervértől.

Leon utálta már az egész világot. A magyar udvari kancelláriába levén útja, felkerült a stadtparkba, hogy kikerülje az utcát, ahol embertömegeken kell átfurakodni mindenütt, s senki sem beszél egyébről, mint ágyúról és mitrailleuse-ről.

Leon föltette magában, hogy senkinek sem fog a szemébe nézni, nőkre meg félre sem tekintett.

Egyszer azonban mégis csak kénytelen volt aszkétai világtól megválását megszegni. Egy hölgy suhant el mellette gyorsan egy kis kutyával. Bécsben az a dicséretes rend van, hogy aki kutyát akar magával hordani, az tartozik azt zsinegen viselni. A fenn tisztelt ölebecskének nem volt oly sietős az útja, mint az úrnőjének, ő időt vett magának egy kis mellékkirándulásra, s ezáltal a járszalagot Leon elé húzta. „Pamina!” hangzott erre a hölgy parancsszava. Arra meg aztán a vezető zsineg a visszatérő kutyácskánál fogva egészen Leon lábai körül tekerőzött, s ő egyszerre meg volt fogva.

– Ah, madame, ez bauernfängerei! – szólt Leon hátrafordulva, de aztán mikor a sűrű fátyol dacára felismerte a delnő arcát, örömtelten kiálta fel: – Ah, madame Corysande! Ah, la chère madame Corysande!

A delnő nagy zavarba látszott jönni, amit igyekezett álcázni ölebecske miatti vesződséggel. A miniatűr oroszlán most megint ettől a hosszú embertől megijedve, asszonya mögé futott, s azt csavarta körül a zsinórral, s egyéb mindenféle indiszkréciót követve el a toalettjével, utoljára a juponja alá menekült, onnan dugta ki a fejét, amikor aztán nagyon vitéz lett, s elkezdett Leonra ugatni.

  • De Pamina! Pfuj Pamina! Légy illedelmes!

Leon aztán úgy egyenlíté ki a bonyodalmat, hogy leguggolt, s addig hízelgett a kis fenevadnak, míg magához édesgeté.

  • Ah, be kedves kis kutyácska! Ah, milyen módos kis szörnyetegecske.

Mikor aztán megkaphatta, felvette az ölébe, s ezáltal tökéletesen foglyul ejté madame Corysande-ot: kezében volt a kézi zálog.

  • Majd én viszem a kicsikét, kegyed pedig kapaszkodjék a karomba.
  • Dehogy kapaszkodom! Mit gondolnának az ismerőseim, ha meglátnának?
  • Azt gondolnák, hogy én önnek az atyja vagyok. Mennyire örülök, hogy önt látha-tom, édes jó Corysande!
  • Hiszem, hiszem. Én is fölöttébb örülök. Hanem most sietős utam van. Ön is siet: látom. Isten önnel.

S azzal húzta volna a kutyáját Leon öléből.

  • Óh, énnekem semmi sietős dolgom sincs. Facér vagyok. Elcsaptam tőlem a minisztériumot. Ön járatlan a városban. Majd én elvezetem mindenüvé. Leszek Führer durch die Stadt. Parancsoljon velem.
  • Köszönöm. Sehová sincs járásom. Szállásomra megyek.
  • Óh, oda meg éppen a legnagyobb örömmel fogom elkísérni.
  • Nagyon megtisztel ön vele, uram, de kénytelen vagyok azt is megköszönni. Egy magánosan lakó hölgy nem fogadhat el férfilátogatást.

Ez a nyilatkozat határozott tiltakozás alakjában volt fogalmazva.

Leon megállt, s erre madame Corysande-nak is meg kellett állani, mert a kis kutya nála volt.

  • Kedves Corysande! – szólt, ránézve azokkal az igéző szép szemeivel, amiknek a bűvereje elé hasztalan húzogatá sűrűbbre a delnő a fátyolát. – Ön nem lakik egyedül.

Madame Corysande a lábával toppantott, ami nagy elhatározást jelentett. Már most félreveté arcáról a fátyolt, hogy egyenlővé tegye a küzdelmet.

  • Ön meg akar engem sérteni?
  • Madame Corysande sokkal jobban ismeri félénk természetemet, mintsem fölte-hetné rólam, hogy én ilyesmit el merjek követni.
  • Hát mit akart mondani? Kivel lakom én együtt?
  • Egy másik kisasszonnyal.

Madame Corysande csodálkozva rázta a fejét, s elkezdett a napernyő hegyével ismeretlen ábrákat rajzolni a kerti út homokjába.

  • Ez már mégis valami varázslat! – tört ki végre, s ahelyett, hogy odább ment volna, leereszkedék egy kerti lócára. – Lenormand vetette ki kártyán? Vagy table moving kopogtatta ki? Ki utasította önt a nyomába?
  • Tehát ott van önnél! – kiáltá hevesen Leon, s mielőtt meggátolhatta volna madame Corysande, megcsókolta a kezét.
  • Igen. – De hogy tudott ön a nyomára találni?
  • Óh, mondja: hogy van ő? hogy él? mit csinál? mit szenved?
  • Legyen felőle nyugodt: ő egészséges, egész nap dolgozik, munkája után él és – nem panaszkodik.
  • Munkája után él? És minő munka az?
  • Azt nem mondhatom meg önnek. Kézi munka. Tisztességesen fizetik. Nem szenved szükséget. Nálam olcsó szállása van, azt sem fogadja el ingyen. Minden szívesség, mit tehetek neki, abból áll, hogy munkát keresek a számára, boltról boltra járva.
  • Óh, az ég áldja meg önt ezért, kedves Corysande! De hát nem engedi meg nekem, hogy őt lássam?
  • Természetesen, hogy nem. Ön ismeri az előzményeket, hisz megírta önnek. Azt is fogja ön tudni, hogy én kegydíjat húzok a hercegi családtól. Ha megtudnák, hogy a szökevénynek én adok menedéket, könnyen megvonhatnák azt tőlem. Ön nem ismeri Rafaela hercegnő bosszúálló természetét. A sértett büszkeség kegyetlenebb a vért szagolt oroszlánnál.
  • Édes jó Corysande, kérem szépen! ne traktáljon engem Lemouton grammaire-jéből való frázisokkal, amikben maga sem hisz. Ön nagyon jól ismeri Rafaela hercegnőt. Az bizony mindent elkövet, hogy eltűnt kedvence balsorsát enyhítse. Az angyalok bosszúállók, ahogy a biblia ismerteti őket, de Rafaela jobb az angyaloknál. Őmiatta nincs ok elrejtőzni.
  • Jó! tehát semmi hímezés-hámozás. Nem az angyalok miatt, hanem az ördögök miatt van ok elrejtőzni.
  • Akik közé tartozom én magam is?
  • Sőt különösen és kiválólag ön miatt.
  • Madame Corysande. Én legkomolyabb szándékkal jövök.
  • Jól van, jól van. Ugyanezt mondta ön annak a másik három leánynak is, akiket megajándékozott a Zea mais havannensis bajuszával. Ne féljen ön, egy férfi sem kezdi azon, hogy „kisasszony, én igen tréfás szándékkal jövök önhöz”. Azért kérem, tegye le a kutyámat, – nézze, milyen szép szőke hölgy megy amott! majd elnyeli önt a szemeivel: szaladjon utána.
  • Madame Corysande! Én most olyan kedvemben vagyok, hogy ha megharagíta-nak, nem kímélem a bölcsőben fekvő csecsemőt sem! Ha ön nekem meg nem mondja, hol lakik, s oda nem enged menni, én fogom önnek a Pamináját, s belehajítom a Dunába.
  • Menjen! ön bolond marad teljes életében! A legünnepélyesebb pillanatokban sem tudja a bohóckodást megtagadni. Eressze el azt a kutyát, mert sírni fogok.

Leon csakugyan látta, hogy madame Corysande orra már hajnalodni kezd, hát inkább letette az ölebecskét melléje a padra, ki is nem szűnt meg, asszonya csitító keze alatt is, folyvást morogni rá.

  • Ha ön bolondozik, majd én is tréfálni fogok: nézze, ott jön felénk egy schutzmann, s emlékezzék Blasel couplettjére. – „Ki stadtparkban udvarol: Börtönbe vándorol!”
  • Nem, hanem a másik: „Ki vén szűz után kóborol: Börtönbe vándorol”. Beszéljen okosan.
  • No hát mi célból akarja őt tudósítani ittlétéről?
  • Ismétlem, hogy a legkomolyabb célból. Nőmmé akarom őt tenni. Becsületemre mondom.
  • Kedves Leon! Hogy mondhat ön ilyet? Ön oly okos ember. És nem gondolja meg azt, amit kimond. Hisz éppen ez az, ami a lehetetlenségek közé tartozik. A herceg Líviának gyermekkorától fogva jóltevője volt: önnek pedig egyedüli igaz pártfogója volt a földön. A herceg nem tudott arról semmit, még csak sejtelme sem volt róla, hogy önök egymást szeretik. Azt hitte: Lívia egy gyermek, kinek lelkét nem tölti be semmi ideál. Nemes nagylelkűség volt tőle, kezét az elhagyott árva gyermeknek felajánlani. S ha Lívia egy olyan közönséges lélek lett volna, amilyennek szeretnek a férfiak minden nőt képzelni, azt mondta volna: legyen meg, a beteg férj úgysem soká él, az ifjú özvegy akkor majd gazdagon kerülhet régi eszményképéhez; vagy ha még inkább az önök ízlése szerinti nő lett volna, még ezt a vesztegzárt se lett volna kénytelen maga elé szabni, hisz az élő férjet is meg lehet csalni. Ezt ön legjobban fogja tudni. – Nem így tett. Elhagyta a hercegi házat, hol az úrnői magas polcot nem foglalhatta el. És most azt hiszi ön, hogy rá fogja beszélhetni ezt a leányt arra, hogy „gyere kedvesem, esküdjünk meg, aztán menjünk karöltve a mi jóltevőnk elé, mondjuk el neki, hogy mi komédiát játszottunk az ő tiszteletreméltó alakjával: cselt szőttünk a háta mögött, engedtük őt nevetségessé lenni rokonai előtt, kiknek nézeteit kikérte, mielőtt tudakozódott Lívia szíve után, s csak akkor tudattuk vele, hogy ez a szív már nem szabad!” Képes volna ön a herceg szeme elé kerülni, Líviával, mint feleségével a karján? – Nem, uram; önnek nem lehet Líviát nőül venni, amíg a herceg él!

Mindez megcáfolhatlan igazság volt, s hogy Leon mindeddig nem gondolt erre, azt csak az mentheti, hogy a szerelmesek, mikor egymástul elszakadtak, az egész kettőjük között eső világot nem látják.

  • De hisz, ez szörnygondolat! Oly helyzetet alkotni, amelyben én kísértetbe le-gyek hozva, hogy jóltevőm haláláért imádkozzam!
  • Ön nem fogja azt tenni: hanem várni fog türelmesen. Gondolja, mintha valami nagy bűnt követett volna el, s most azért el volna ítélve ennyi és ennyi esztendei fogságra. S ilyen bűnt követett is ön el, s ezt a büntetést meg is érdemelte érte. A komédiajátszás volt a bűne. Az, hogy igazi szerelmét úgy eltitkolta, hogy azt hazudott csapodársággal úgy elálcázta, hogy mindenkit megcsalt vele. Ha ön csak egy elejtett szóval gyaníttatta volna ezt a herceg előtt, ha őszintén megvallotta volna neki, atyja helyett atyjának, hogy Líviát szereti, hogy őt magának eljegyezte: ha ön csak egyetlenegy írott sort adott volna Lívia kezébe, amivel az Rafaelának szemérmesen eldicsekedhessék, ez a balhelyzet most nem állt volna elő.

Leon homlokát verte tenyerével.

Az az estély! az az estély! (A Badenben eltöltött éjszaka jutott eszébe.)

Akkor készült éppen Líviának írni és érzelmeinek őszinte bizonyítványát adni. Mennyi rosszat tett ahelyett! Itt hibázta el az egész életét.

  • A balhelyzetet az önmaga választotta szerep idézte elő. Én elismerem, hogy a szándék igen okos, túlságosan is finom ésszel kiszámított volt. Egy fiatal férfinak, ki a világban gyorsan akar utazni, magas célt elérni, nincs előnyére az, ha elárulja hogy szíve már le van kötve. És éppen azt, hogy egy szegény, jelentéktelen leány szíveért van cserébe adva. Még a kész feleség nem olyan nyűg a pályatörőnek, mint a bevallott jegyes. Hogy önök ezért titkolóztak, azt értem és helyeselem. Hanem mármost játssza ön végig a szerepet. Titkolja el tovább is azt, hogy szeret, s emelkedjék mindig magasabbra: míg egyszer oly magasra jut, hogy nem kénytelen semmit titkolni többé.
  • Kedves madame Corysande, én nem emelkedem már sehova. Lezuhantam: elértem pályám végét. Semmi közöm többé hercegekhez és államférfiakhoz, kifacsart citromhéj vagyok. Experimentum in anima vili. Nincs semmi vágyam, semmi ambícióm. És semmi kilátásom. Talán ha utánajárnék, megnyerhetném, hogy egy kis titkos évdíjacskát kapjak, mint nyaktörési fájdalompénzt a szemérmetes rendelkezési alapból, de hogy mennyire szándékozom ezt tenni, azt megítélheti ön abból, hogy utolsó birtokomat, Szent Ilonámat eladtam, hogy annak az árából visszafizethessem a kegyelmes uraknak azt az összeget, amit rám bíztak, mint diplomatára, hogy költsem el, s én nem végeztem be, amit rám bíztak, mert előbbvaló kötelességem volt. Azt megtehették, hogy ledobjanak, de hogy akár térdre, akár hasra essem, az nem tőlük függ: én estemben is fejjel fölfelé akarok maradni.
  • Szentséges Isten! Ön Szent Ilonát is eladta? Hisz akkor önnek semmije sincs többé?
  • Van! Megvagyok magam magamnak.
  • S hogy akarja ön Líviát akkor elvinni?
  • Hát csak a gazdagoknak van joguk házasodni? Elviszem őt magammal a világnak valamelyik zugába, ahol még van értéke egy embernek, aki nyelveket tud, dolgozni szeret, s hideget, meleget kiáll. Ne féltsen ön engem attól, hogy én nem tudok becsületes úton kenyeret keresni. Nem kell senki pártfogása többé. – Kérem önt, madame Corysande, ha már nem engedi ön, hogy őt láthassam, mondja meg neki, hogy szegény vagyok: de nem koldus. Nincs mit várnom senkitől, de nem is tartozom senkinek semmivel. Meg vagyok halva tökéletesen: ahogy csak egy elhibázott élet az egy halállal befejezve lehet. De el vagyok határozva újrakezdeni az életet, s újjáteremteni magamat. Most már nem kínálok neki megosztott dicsőséget, jólétet, hanem megosztott fáradtságot és nélkülözést.
  • Ön rettenetes csábító! Tudja jól, hogy ha a világ kincseit ígérné neki, azokkal ki nem csalná rejtekéből, de ha azt mondja neki: „nézd, nincs egyebem, mint száraz kenyerem”: azzal el fogja őt csábítani. Jó. Én mégis át fogom neki adni az ön izenetét. – S nem fogom lebeszélni róla, hogy választ adjon rá önnek. Hanem mármost egyre kérem. Nem szükség becsületszavát vennem: csak belátására hivatkozom. Önnek sikerült Lívia nyomaira akadni, bármennyire igyekezett is ő azokat mindenki előtt eltakarni. Mindenki előtt rejtve maradhatott: ön előtt nem. Ez nem is csodaeset. Mármost még ahhoz sem kellene bűvészet, hogy ön azt is kitudja, hol lakom én, s egész a rejtekig eljöjjön, de gondolja meg, hogy ezzel nem érne el egyebet, mint hogy azt a szegény gyermeket utolsó szerény menhelyéből is elriasztaná, s tovább kergetné a világba. – Ily kegyetlen még a szerelem sem lehet.
  • Ígérem, hogy nem fogom őt keresni.
  • Akkor viszont én is megígérem önnek, hogy minden héten ezen a napon, ebben az órában itt fogok ülni ezen a padon: és ha ön is idejön, hírt mondok önnek Líviáról.
  • Köszönöm, nagyon köszönöm.

Leon megcsókolta mind a két kezét madame Corysande-nak, ami ellen Pamina hangosan tiltakozott: azt hitte, valami merényletet követnek el úrnője ellen.

  • Tehát csak mához egy hétre hallom meg a választ! Addig nem jövök ki a ház-ból.
  • Dehogynem. Addig lát ön valami kezdet után, hogy tudjak én is ön felől valami újat mondani.
  • Jól van, madame Corysande. Hanem mármost még egyet. Beszéltünk száraz kenyérről. Milyen édes az, ha kétfelé van törve, ha meg van osztva. Mondám, hogy én koldus nem vagyok. Annyi vagyonom még maradt, hogy azt, akit szeretek, szükséget szenvedni ne engedjem.

Madame Corysande e szónál büszkén állt föl helyéből, s végignézte Leont.

  • Uram! Ön még nem ismeri saját kincsének egész értékét! Az a leány, akit ön magáénak tart, még tőlem: egy asszonytól sem fogad el ajándékot! hanem dolgozik annyit, amennyit lehet, s beéri kevéssel.
  • De énnekem elviselhetlen az a gondolat, hogy ő kényszerű munkával megrontsa egészségét, azokat az ő szép kék szemeit!
  • Hja uram, ez a végzet! Ön szerezte azt neki és magának, mármost tűrje nyugalommal, mint ő. Elhiszem, hogy ez önnek fáj. De hisz ez büntetés: várja végét! Ön még csak tegnapelőtt halt meg, s ma már fel akar támadni? Soha sem láttam ilyen türelmetlen halottat. Várjon! Mához egy hétre találkozunk. Adieu! Gyerünk, Pamina!

Azzal odahagyta Leont.

BOLONDSZERENCSE

Leonnak legelső dolga volt váltóit pénzzé tenni, s azután pénzterhétől megszabadulni.

Evégett legelőbb is fel kellett találni a maga vaskakaduját, akinek az alkalmatlan hitbizományt visszaadja.

Másutt bajos volt azt megtalálnia, mint az udvari kancelláriánál. Gondolta, hogy a kapus talán útba tudja igazítani.

A Bank utcához a hadügyminisztérium palotája előtt visz el az út. Ezt az utat sokszor járta Leon, s valahányszor elment az ott kiszegezett két ágyú előtt (amik címernek vannak kitéve, hogy a publikum tudja, mi van a boltban), a sétabotjával mindig egyet húzott rájuk. Az ilyen civilistának könnyebb a lelke, ha egy olyan excellenciás réztekintélyt inzultálhat. Ezúttal olyat ütött az egyikre, hogy a pálcája végighasadt. Járhatott aztán vele, mint harlekin a csattogtatóval.

A Bank utca szegletén egyszer csak a nyakába esik valaki, s jobbra-balra megcsókolja. Éppen az ő vaskakaduja volt. Gavallérnak volt öltözve az öreg, fehér figaró a fején, kék frakk és porcelánfehér inexpressible…

  • Szervusz! lelkem, Leonkám. Hozott az Isten! Hová indultál? Az udvari kancellá-riába? Ne menj most oda.
  • Hiszen csak azért akartam odamenni, hogy téged megtaláljalak. Ezen szeren-csét elérve, ne félj, nem taposom én le azt a szép zöld petrezselymet, ami a magyar udvari kancellária küszöbén terem.
  • Haha! Nincs igazad. Mert minden két esztendőben egyszer lekaszálják előtte a füvet, mikor a delegáció ott ül. Hát velem akartál találkozni? Nagyon derék, hogy nem feledkeztél meg a szegény öreg vaskakaduról.

(– Dejszen: nem te vagy már a vaskakadu, hanem én – gondolta magában Leon.)

  • No hát ha háborítatlanul akarsz velem fecsegni, tudok én itt a Verestorony ut-cában egy kedves kis csapszéket, ahol pompásan csinálják a beefsteaket, s kitűnő borok vannak, oda beülünk egy kis külön szobába, aztán kibeszélgetjük magunkat. Ott nem háborgat senki. (Az öreg úr nagy ínyenc volt.)

Leon ráállt az indítványra, s aztán mentek egymás után. (A bécsi belvárosi utcák tudniillik arról nevezetesek, hogy két ismerős, ha együtt akar menni, akkor egymás mögött és előtt kell hogy menjen, karöltve pedig csak azok járnak, akiknek kiválasztott gyönyörűségük telik az oldalba lökdöstetésben. Jártas emberek leginkább úgy szoktak, hogy társaságban egyik az utca jobb, másik a bal járdáján halad egymás mellett.)

Csak a kis vendéglő ajtajában találkozhattak ismét össze.

A kis öregúr itt már nagyon otthonosnak látszott, a felszolgáló személyzet sajátszerű bizalmas mosollyal fogadta. Úgy látszik, hogy ő szokta idehordani az idegen vendégeket.

  • Jean! Nyissa fel a numero 4-et, aztán két beefsteaket, angolosan. Ugye, te is angolosan szereted, Leon? Olyan legyen, mint az epigramm! Aztán semmi burgonyát hozzá! A burgonyától az ember ostobává lesz. A burgonya nem egyéb, mint egy óriási nagy hazugság, amivel az embereknek a gyomrát megcsalják. Hús az étel, semmi más. A többi csak formalitás.

Eközben bevontatta magával Leont a számukra felnyitott kabinetbe, ahol rögtön meg lett részükre terítve az asztal, s előállt az az ökölnyi kis ember, aki bort szokott hozni a vendégeknek.

  • Nos, Relli! hát van-e már szeretőd? Micsoda bort adsz nekünk inni? Hozz legelébb is útcsinálónak két palack chablis-t. Vagy jobb szereti tán az én barátom a liebfrauenmilchet? Vagy a steinheimer cabinetet? Vagy a Château Margot-val tartsunk?
  • Hallod-e öregem – mondá Leon –, ne rendelj most drága borokat, mert szűken kell bánnom a pénzzel.
  • Ah! – Az öreg úr nagyot bámult. – No hát fiam, hozz két „pfiff” vöslauert.

Mikor aztán egyedül maradtak, odakönyökölt Leon mellé, s suttogva mondá neki:

  • A mennykőbe is! Olyan laute gazdálkodtál Párizsban, hogy elfogyott a pénzed?
  • Nem fogyott el. Sőt inkább visszahoztam az egészet, éppen azért kerestelek, hogy visszaadjam, itt van, nesze.

Azzal kivette tárcájából a csomagot, s odatette eléje.

A vén diplomata nagyon rázta a fejét, s vonogatta a vállait.

  • Mi ez kérem? Nem értem.
  • A pénz, amit te nekem adtál, s amit én neked most visszaadok.

Az öregúr mind a két tenyerével lecsapott az asztalra. S oly féktelenül nevetett, hogy elárulta, hogy mind a két fogsora hamis.

  • No ez jó! No még így nem tréfált meg senki, amióta kétágú vagyok. Ugyan kér-lek, keress magadnak valakit, akivel elhitesd, hogy én ennyi pénzt adtam teneked! Ha csak ellennyugtát nem produkálsz róla.

Nem lehetett a beszédet folytatni, mert a kis Relli már jött a két pfiff borral. Iccényi pohárnak a fenekén egy ujjnyi ital. Ezt nevezi a bécsi ember egy „fütty” bornak, aztán azt párkányig tölti vízzel, s nem részegszik meg tőle.

  • Micsoda ez? – förmedt fel az öreg diplomata – hát te pagát ultimója a pincérek-nek, két fütty borral akarsz bennünket megtraktálni? Hát nem értetted? Mit mondtam? Hozz két palack chablis-t „és” egy liebfrauenmilchet! Ezt meg idd meg magad! A kis Ganymedes bámulva nézett rá.

Az öregúr aztán felkapkodta az asztalon heverő pénzcsomagot, s végigpörgette azt a kis Relli orra előtt.

  • Láttál már ennyi pénzt egy rakáson? – Ez mind az enyim.

Erre a kis Relli, minden tiszteletről megfeledkezve, hangos nevetésben tört ki, és úgy elszaladt, hogy majd a fejével vitte ki az ajtót.

  • No, kedves Leon: hát adj ide belőle egy ötöst, aztán a többit tedd el.
  • Kedves öregem – mondá Leon. – Én most semmi tréfáló kedvemben nem va-gyok. Ellenkezőleg, úgy érzem, mintha neki kellene indulnom, úton-útfélen minden embernek igazat mondani, míg valahol agyon nem ütnek. Hát csak hagyj fel mindenféle komédiajátszással. Énnekem ezt az összeget te hoztad, arra a célra, hogy egy diplomáciai küldetéshez eszközül szolgáljon. Én ezt a küldetést nem hajtottam végre, a pénzt tehát vissza kell adnom. Én nem élek dispositionsfondból.
  • Arra esküszöm neked, hogy ez nem került a dispositionsfondból.
  • Hát akárhonnan került: én azt, amire ezt fordítani kellett volna, nem végeztem el.

Az öregúr nyelvét ajkai közé fogva mosolygott, s aztán ráütött Leon kezére:

  • Te azt a küldetést nagyon jól hajtottad