Skip to content

Jókai Mór – Elbeszélések (PDF átirat)

Jókai Mór - Elbeszélések (PDF átirat)

Találatok: 113

899

Cover

Table of Contents

A Nepean sziget

1

2

3

Sonkolyi Gergely

A remete hagyománya

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

IX.

X.

XI.

XII.

XIII.

Hol leszünk két év múlva? vagy Három exkollega Szibériában

Székely asszony

A láthatlan csillag

1. A SAUL-TEMPLOM

2. AZ ÖRDÖG IVADÉKA

3. A CSILLAG VÉDENCEI

Szolimán álma

1

2

A két szász

Tsong-nu

A kalmár és családja

Kelet királynéja

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

Vándoroljatok ki!

1. LEONA RÓZÁHOZ

2. TEKINTETES HURDAI ÉS ALSÓKEREPESI HURDAY LÁSZLÓ ÚR, EGYIKÉHEZ TEKINTETES NEMES, NEMZETES ÉS VITÉZLŐ DRUSZÁINAK

3. CITOYEN KURCZ EGY ELVBARÁTJÁNAK BERLINBE

4. LEONA RÓZÁHOZ

5. TEKINTETES HURDAY LÁSZLÓ ÚR LEVELE GARMADI LÁSZLÓ ÚRHOZ

6. UGYANAZON HAZAFI LEVELE UGYANODA ÉS ONNAN

7. LEONA RÓZÁHOZ

8. HURDAY LÁSZLÓ ÚR TEKINTETES GARMADY LÁSZLÓ ÚRHOZ

HURDAY LÁSZLÓ LEVELE TEKINTETES GARMADY LÁSZLÓ ÚRHOZ

9. CITOYEN KURCZ LEVELE BERLINI ELVBARÁTAIHOZ

10. LEONA RÓZÁHOZ

11. HURDAY LÁSZLÓ GARMADYHOZ

LEONA RÓZÁHOZ

12. HURDAY LEVELE GARMADYHOZ

Shirin

A nagyenyedi két fűzfa

Az utolsó cigányország

A tengerszem tündére

A koldusgyermek KARÁCSONI TÖRTÉNET

A hazajáró lélek

Kötél áztatva jó KOMÁROMI MENDEMONDA

Melyiket a kilenc közül?

A megölt ország

Hogyan lett Dúl Mihály uramból Rácz János? A Debreceni Krónikákból

Százszorszépek

A csillagos szoba FURCSA KALAND

(Beszéli az, akivel megtörtént)

Történetek egy ócska kastélyban

Kurbán bég

A huszti beteglátogatók

A debreceni kastély

Egy lengyel történet

A debreceni lunátikus

1. A NAGY PIACON

2. A KÖZÖS KONYHA

3. AZ ELTÉVEDT ÜTLEG

4. IGAZSÁGOS DÁNIEL

5. NAGY HALOTT VAN!

6. AZ AKADÉMIKA PROMÓCIÓ

7. A NAGYBOTOS

8. A BÚCSÚPOHÁR

9. A VESZEDELMES IMÁDÓ

10. A HOLDDAL JÁRÓ

11. DEUS EX MACHINA

Ne hagyd magad!

1. A SZOMSZÉDTALAN HÁZ

2. A VILÁGÍTÓ POHÁR

3. EGY VESZTÉRE SZÜLETETT HÁZIÚR

A leaotungi emberkék

A béka

A hét nemes

A háromszínű kandúr

A férj kabátja

JEGYZETEK

Jókai Mór

ELBESZÉLÉSEK

A Nepean sziget

1

Megáldva a délövi ég minden gyönyöreivel, – közepén egy láthatártalan óceánnak, melynek szinén a „fata morgana” képe lebeg, – partjain kókuszligetek, hegyei tövében virul a királyi cebia, melynek virágából méz, gyümölcséből tej, tövéből bor folyik, örökzöld szavannáin édes patakok bolyonganak, őserdeit madársereg lakja, szivárványtollakkal és csalogányhanggal; s mikor leszáll az éj, csillagai gyémántok, holdja nap, a tejút, mint az európai holdfény világít le reá, míg az esthajnalcsillag fényében árnyékot vetnek a fák. Megáldva az istenkéz minden áldásaival, neveztetik a Nepean sziget – pokolszigetnek.

Százhúsz mérföldnyire Botany-Baytől a napfordítókon felül fekszik három sziget: egyik a Norfolk, másik a Fülöp, harmadik a Nepean sziget. Ez utóbbit sűrű korallzátonyok övedzik, melyek miatt csak az esőzési időszakok előtti napokban közelíthetni felé. Ilyenkor egy-egy kisded pilóta jelenik meg és halálveszéllyel közelít partjaihoz, benne rendesen öt ember ül. Midőn a révhez érnek, ott egyet az öt közül a partra kivetnek, s a másik négy siet távozni, és szemeit behunyja, hogy ne lásson.

Mi történik tovább az ott maradottal, minő élet, minő halál vár reá a sötétzöld mangava-erdőkön belől, mikből senki vissza nem lép? kik laknak ez átkos hírű helyen? oszt-e jutalmat és büntetést itt is ama hatalmas kéz, melynek neve gondviselés?

A Nepean sziget ki van zárva a világból.

Néhány nappal az esőszakok előtt, egy naplemenet után, pompás tünemény mutatkozott a Nepean és Norfolk közötti tengeren: az egész vízegyetem lánghabokká lenni látszék, átvilágítva, mint egy híg krizopráz-özön villanyos foszforfénnyel; mely tünemény nem szokatlan a déli tengerben, s rendesen közelgő vízforgók előjele. A keresztül sugárzott óceán habjai között a mélyben úszó tengerlakók ezrei látszottak elő, mintha egy alulról világító tűzforrás ragyogna pikkelyeiken; minden színű korallerdők, a gorgoniák, alcyonok, flabellák számtalanjai, az óriás anserina, mely háromszáz lábnyi mélységből emeli föl koronáját a víz színére, s a százkarú állatnövényi csodák, mind egymással összetenyészve, tüntek fel a tengerszín alatt, ismeretlen, megfoghatatlan pompában, rengetegek, mezők, virányok a vizek fenekén!

Az ég emellett feketekék volt, de tiszta s csillagai annál ragyogóbbak.

A pokolsziget pedig sötéten-hallgatag és félködökbe zárt; egész területén idegenszerű félcsend honol, olykor kísérteties ijesztő hangoktól felzavarva; őserdei mélyén az apiaster visszhangzó kiáltásai jajdulnak néha fel, mint haldokló segélykiáltása; az ónkák nyávognak, oly hangon, mint mikor eltévedt gyermek szülői után sír, s a sötétben olykor a jaguár szemei villannak elő a bokrok közül, s a százlábú scolopender foszforfényével, mint kísértő lélek mászkál az akajouleveleken…

A világló tengeren egy fekete pont kezd közelíteni, lassanként csónak alakját veszi magára s végre öt alakot látni benne, kiknek arcaikat tenger és ég világítja.

Elöl két evező legény ül, arcaik felötlően hasonlóak egymáshoz, talán testvérek.

A kormánykeréknél köpcös férfi áll, és rekedt, durva hangon kiabál és szitkozódik, majd a szelekre, majd az evezőkre; ez a kormányos.

Közepett az árbochoz támaszkodik egy férfi, vállán zöld köpeny van keresztülvetve, szemöldtelen szürke szemei vannak s veres, rövidre nyírott szakáll köríti bizalmatlan kifejezésű májfoltos arcát.

Az ötödik egy hölgy, fejére durva, fekete kámzsa borul – ott ül, és nem látszik élni.

A csónak révbe ér, a férfi, a rövid veres szakállal int a két evezősnek, azok szolgai készséggel karolják fel a hölgyet, kiszöknek vele a partra s ott leteszik. A hölgy fejéről lehull a köpeny felső része s arcát és vállait leleplezi.

Az ős liget, virágos banánjaival, a gyémánttal hintett ég, a lángoló foszfortenger, mind oly szépek voltak e percben, de szebb volt nálok a hölgy; ifjú halavány arcán valami mondhatlan báj malasztja ragyogott, amint jobb kezével felmutatott az égre, mely millió szemeivel néz egy pontra, s egy szemmel mindenüvé, baljával pedig rámutatott a parancsoló férfira a hajóban.

A férfi elértette az intést s arcát eltakarta, hogy ne lássa azt.

– Csónakba legények! – morga a kormánytartó.

Az egyik hajós beugrott a naszádba, hanem a másik irtózatos jajordítással vágta magát hanyatt, s képtelenül eltorzított arccal harapott karjába; minden izmai vonaglottak.

– Bátyám! az istenért, mi lelt? – kiálta a fiatalabb, s a mondhatatlan kínokat szenvedőt a csónakba emelte, ott mellé térdelt, átölelte és sírt.

Amaz pedig nem bírt szólani, arca elkékült, melle a megszakadásig felfuvódott, szemei kimeredtek s tikkadó arca rémségesen mosolygott; igazán pokoli kínjának kelle lenni, – senki sem tudta, mi baja?

A délszigeteken lakik egy féreg, a bennszülöttek maringoingnak, az utazók pokolbeli furiának nevezik. Hosszú, sárga, szőrös, mely az emberek és állatok tagjaiba fúrva magát, azokat a megdühödésig kínozza.

Az ember ajkai tajtékot kezdtek verni, halála közel volt és bizonyos.

E percben a parti sűrűségből egy kő repült ki, s egyet zúgva a levegőben, a kormányost úgy találta oldalba, hogy a kerékhez tántorodott.

– Evezőre gyorsan; – kiálta ez, szörnyen megrettenve; – mondtam, hogy ne jöjjünk a parthoz ily közel!

De a hajósnak csak testvére iránt volt figyelme.

Egy újabb kő fütyült ki a bokrokból, s a kormányos orrát laposra ütötte.

– Veszedelem-áldottát! – ordítá ez – fogd az evezőt s hagyd meghalni azt a dühödtet! – s ezzel a legényt a padok közé lökte, testvérét pedig lerúgta a hajófenékbe; a haldokló megfogta reszketeg kezével a kormányos ruháját, s egy görcsös vonaglással magához rántotta őt, s hályogos szemeit rámereszté… A kormányos, egy viharok közt megkövült tengerész, lefejté lábairól a haldokló kezeit, azután fölemelé őt gallérjánál fogva, s egyet lódítva rajta, a tengerbe kivetette. – Két tengeri angyal (cápa) rohant utána, s perc múlva néhány véres vízhólyag buborékolt fel a víz színére.

– Szegény bátyám! – sóhajta az egyedül maradt legény, mindkét evezőt kezébe véve. Néhány könny gördült durva mellényére.

A kormányos pedig, amint ismét helyére lépett, újabb parittyakővel találkozott, mely karját bénítá meg, – még egy hajítás s véres homlokkal zuhant végig a csónakban, fuldokolva: – Ó, el vagyunk veszve!

A fenyegető veszély felriasztá a parancsnokot merengéseiből, hirtelen leveté köpenyét, a kormányküllőt kezébe kapta: „evezz” parancsolt; a csónak megfordult, a szél vitorláiba feszült, még néhány kő repült utánok s percek múlva csak egy fehér sirály alakja lebegett a sötét világú tengeren.

A halavány hölgy a gyermekded arccal egyedül maradt az ismeretlen partokon.

Leült a mohos sziklapartra, gyönyörű fejét könyökére hajtá, s tekintetével a messze láthatáron, hol ég és tenger összeolvadnak, merengett; olyan volt e vadon puszta helyen, mint fehér hableány a mesék világából, ki kétes csillagfénynél a lábai alatt zúgó tengerben gyönyörködik, s hallgatja a driádok aeoli zengzetét.

Hirtelen durva kéz érinté vállát, hátratekintett, – egy férfi állt előtte, széles atlétai termet, ősz, kuszált hajakkal és szénfekete szakállal; feje körül pikkelyes armadillabőr volt tekerve, vállain fekete foltos agutibőr átkötve, egyik kezében tartotta nehéz parittyáját, másikban fekete piros színű almabogyót, hosszú zöld szárral.

– Ez az upasfa gyümölcse! – így szólt komoly merev hangon a hölgyhöz – aki ezt megízleli, annak nem fáj többé az élet. De mégsem! ez igen erős kín, noha rövid; – szólt, mintegy magában tusakodva az ember, s a hölgynek nyújtott halálmérget annak kezéből kiragadta s a tengerbe dobta. – Van könnyebb módja is a halálnak, – folytatá egész jószívűséggel – amott egy völgyben buzog egy meleg forrás, fölötte szüntelen nehéz, kék gőzök lebegnek, az ember ide lehajtja fejét, egyet lélegzik, s a másvilágon fog felébredni, ez legkönnyebb neme a halálnak.

A hölgy rettegve nézett a szörnyű tanácsok adójára, s kezei önkénytelen fonódtak imádkozásra össze.

A férfi szomorúan mosolygott.

– Itt nincs kihez imádkozni, – monda – itt nincs oltár, nincs törvényszék, nincsen gondviselés; itt az élet egy hosszú halál; mentül hosszabb, annál keserűbb; s húsz év alatt te vagy az első nő, akinek szemei a pokolszigetet meglátták.

A hölgy mondhatatlan iszonnyal kérdé a rejtélyes embertől:

– Kik laknak itt?

A kérdezett borzasztó nyugodtan felelt:

– A botany-bayi elítéltek!

A hölgy folyvást növekedő aggodalommal függeszté rá kérdő tekintetét, mintha iszonyú sejtelme volna, melynek eszméje még nincs tökélyre ébredve gondolataiban.

– Mindjárt gondoltam, – folytatá búskomoly nyájassággal a férfi, minővel egy sírból visszatérő szellem álomképe beszél rokonához, – mindjárt láttam ártatlan arcodon, hogy nem a törvény keze volt az, mely téged ide küldött; s volna kezemben úgy a halál, mint egy időben, – szólt, megcsóvált parittyájára nézve, – négy lény közől, kik téged idehoztak, egy nem tért volna vissza, de lehet, hogy egy sem; te iszonyú helyre jöttél; ez helye mindazon gonosztevőknek, kik vétkeket követtek el, miket titkolni kell az álladalomnak, nehogy a nép megismerje, hogy oly bűn is létezik; ott ama berekben egy méregkeverő lakik; közelebb ama barlangban egy apagyilkos; túl amott a kék köveken azon ember, ki hét feleségét halálra csiklándozta; ezen gobeafonadékok között tanyáz a szívevő, ki hat szűzet megölt, hogy szíveiket kitépje, s azt hiszi, hogy ha a hetediket megölné, repülni fogna, mint a madár; s fenn ama dombon van tuskóhajléka a nepeani hóhérnak, kinek kedvenc mulatsága, akit elől-utól talál, agyonlövöldözni… s benn a szavannákon nem egy vérgyalázó, stellionátus, fanatikus gyilkoló, lélekkalmár lakik: bűnök nevei, miket érteni irtózat! vad férfiak mind, kik mindnyájan külön laknak és félve kerülik egymást, kinek számára a föld mérget terem, az ég üldöző moszkítókat… és te ilyen helyre jutottál!

– És te?

– Azt kérded, hogy hát én ki vagyok? kit húsz évi halálra büntetett a törvény keze: az én nevem „a jó ördög”. Hah! ismerik e nevet Angolhon évkönyvei. Húsz évvel ezelőtt élt a yorki grófságban egy üstfoltozó; neve volt akkor Bark Williám; rossz volt akkor is a világ, mint mindig, hamis bírák pajzsa volt a törvény, orgazda volt a bíró, és az ítélet káromkodás; ekkor kezdték Bark Williámot a jó ördögnek nevezni; együgyű ördög volt ő, törvényeket nem tanult, csak azt látta, hogy míg a nagy tolvaj karonfogva jár a törvénykezelővel, addig a kis tolvajt felakasztják; míg a dobzódó ajtajánál éhező árvák és özvegyek sírnak s hiában kérnek a juryház kapuja fölött kifaragott igazság szobrától védelmet és pártfogást: addig az háborítatlan költi el ezeknek utolsó falatját! a jó ördög látta azt, s vette lőszerét, golyót tett belé, ítéletet hozott a vádlottak fölött s azt végrehajtá; – így estek el ítéletei következtében számra tizenegyen, kik mind nagy urak voltak szegény emberek filléreiből, s kik miatt húsz év óta lakja a pokolszigetet a jó ördög. Ó, ha meggondolom, hogy ezt az életet, melyet hosszúra nyújt az ostoba remény, itt kell e nagy sírban végignyomorognom, melyből sem halál, sem feltámadás ki nem szabadít! Ó jer, ismerd meg azon helyet, hol a halál forrása fakad, tenéked paradicsomot adhat még egy más világ, nekem – ki tudja mit?

A hölgy erélyes mosollyal tette gyöngéd kezét a vad férfi ideges karjára s szólt:

– Nekem ott fenn van egy védelmezőm: meghalt atyám; álmaimban sokszor megjelenik, fejemet megsimogatja és az örök üdvek honából hoz le vigasztalást; ezen szellem hangja susogja nekem, hogy még nincs ideje a meghalásnak, majd ha lesz, azt is meg fogja mondani; ezen ég, ezen csillagok mind azt mondják nekem, hogy még napok vannak hátra, mikben vérnek és könnynek kell folyni az igazság sujtoló kezétől; a világból poklot csinálnak az emberek, mi pedig, ördög barátom, csináljunk világot a pokolból – és legyen bizalmunk.

A fanatikus gyilkoló bámulva nyujtá vastag feltört kezét a hölgynek, másik kezével végigfutott a homlokán; látszott, hogy eddig alvó eszmék ébrednek agyában.

– Igen! – kiálta indulatosan, – dac nekik! legyen boldogság ott, hova ők iszonyokat ültettek, reményleni fogunk és – egymást biztatni a csüggedésben.

A rossz világból száműzött angyal és a pokolszigeti jó ördög kezet fogtak, hogy egymást védni fogják!

– Atyám segíts! – sóhajtá a hölgy, égre tekintve.

S elindultak mindketten Williám laka felé.

Tövises sűrűségek között csavargott egyenetlen útjok, néhol egy redves fától vagy a lámpásbogár fényétől bevilágítva; a bozótból vampirok repkedtek elő s lábaik alatt jéghideg kígyók mozdultak meg sziszegve.

Mentül beljebb haladtak, a rengeteg annál sűrűbb, a fák annál magasabbak, s mindennemű kúszó növényekkel és cserjékkel összebonyolódottak kezdtek lenni; a keskeny út, mely nem volt egyéb, mint az ember-magas haraszton keresztültiport nyomás, mély völgyön vezetett keresztül, melynek egyik oldalát mohos sziklafal, másikat sűrű gobea- és liánfonadékok képezték. Az ég nem látszott itt a felül összenőtt bataták ágaitól: sötét volt. Amint itt hallgatva nyomultak előre, amint Williám, a hölgyet kezénél vezetve, előretörtetett, hirtelen a sötétben egy az útban keresztülfekvő tömegbe botlott, mely erre bivalyi horkanással felébredt. – Két izzó szem világított a sötétben.

– Vissza! csitt! – szólt suttogva a jó ördög, a hölgyet szorgosan rejtve háta mögé, – ez a szívevő! ennek világítanak a szemei, úgy, mint a tigrisé.

A hölgy zsibbadtan a félelemtől szorult vezetőjéhez közelebb.

A két fénylő szem újra elhunyt, s egy alvó hortyogása kezde hallatszani.

– Megint elaludt a barom, – szólt Williám – meg találtam őt rúgni… De hogy éppen ide az útba kellett feküdnie; bárcsak valami állat a torkába mászna. Jer, lépjünk rajta keresztül. S már most óvatosan lépte át a szívevőt, azután hölgyének nyujtá kezét. – Alszik, nem vett észre; vigyázz, rá ne lépj!

De a szívevő nem aludt, hanem azon percben, melyben a jó ördög a hölgyet át akarta rajta emelni, rivalgó vad ordítással felszökött fektéből s a hölgyre rohant.

– Ohó, fattyú, ne oly hamar! – dörgé Williám, s megkapta hátul az óriás szörny nyakába kötött bőrpalástot, azon egy hatalmas kanyarítást tett hátrafelé s a nem-ember hörögve bukott a sűrű cserje közé, azután egy állatias üvöltéssel újra fellökte magát, dühösen ragadva meg favastagságú karjaival a jó ördögöt. Összeölelkeztek. Lépéseik alatt dübörgött a föld, amint mindketten roppant erővel dulakodtak szótlanul, lélegzetöket visszafojtva. Végre zuhanás hallatszott. Mindketten elestek. Williám könyöke egy tuskóba ütődött s jobb karja zsibbadtan csúszott le ellenfele oldaláról; az óriás felülkerült, hanem palástja Williám bal kezében maradt, ki azt ellene nyakára fojtani törekedett s annál fogva mint láncos ebet rántotta vissza mindannyiszor, midőn az veszett vérszomjjal lódult a futni nem bíró hölgy felé.

Még egy erőfeszített rándulást tőn – a kötéllé facsart bőr elszakadt.

– Megállj! – ordítá kétségbeesve Williám, nem bírva zsibbadt keze miatt felkelni.

– Atyám, segíts! – sikoltá a hölgy. S a szikla felett egy lövés dördült el; az óriás mindkét kezével agyához kapott, azután fejtetőre a sűrű bokrok közé zuhant; kis ideig tartó nehéz vergődés hallatszott még a cserje között, később nyögő vonaglás, azután semmi.

A sziklapárkányzaton pedig csillagfénynél távozó férfi látszott, mogorva, egykedvű léptekkel ballagva; ruhája szürke katonakabát s vállára hosszú puska volt vetve. Anélkül, hogy feléjök nézett volna, ismét csendes, apatikus mozdulatokkal továbbment.

Williám hallgatva nézett rá, míg eltűnt szemei elől, azután sürgetve ragadta meg a hölgy kezét.

– Siessünk, – mondá – ez sem barátunk; vak szerencse, hogy ez eszelős helyett minket nem lőtt le. Ez Grundler, a nepeani hóhér.

2

Közepén a Nepean szigetnek van a jó ördög laka, meredek szikla oldalában, melynek nyílásához hosszú gyékényhágcsón juthatni; a szikla tetejét három terebélyes theobromafa árnyékozza illatos lombjaival.

Ide vezette védettjét Williám. – Különös, jellemző gyöngédség volt e túlságos emberen, hogy a hölgynek semmiféle múlt körülményeiről nem tudakozódott, sőt nevét sem kérdezé, hanem nevezé őt egyszerűen: „Fájvirág”-nak.

Az egyik theobromafa alá szellős wigwamot készíte számára, friss vizet, gyümölcsöket és vadakat hordott ide neki, miket a szép hölgy kezei oly ízletes étkekké tudtak elkészíteni.

Így folytak el napok napok után. Fájvirág beleszokni kezdett helyzetébe: már nem rettegett az éjjeli kiáltozásoktól s az erdőkben bujkáló gonosztevők tekintetétől.

Lakása hozzáférhetetlen volt, ha Williám távozta után a gyékénylajtorját felvoná, s magassága által biztosítva a mérges bogarak, s a mocsárok éjjeli gőze ellen.

Egy napon magánosan ült Fájvirág wigwamja előtt, kezéből egy szelíd pávafaj-psophia csipegetett amais-magokat, lábaihoz a völgyből felkúszó növények indái vonultak, miknek virágharangjain lazur- és aranyszárnyú lepkék függtek; az esti szellő, felszedve a balzsamnövények aromáját, lengett a magas kakaófák körül, melyeknek ágain tarka paradicsommadarak himbálták magukat; a távoli pagonyok felett veres gőz lebegett. – Az e napot megelőző éjt iszonyú orkán dühöngte át, minőt csak a déli tartományok ismernek; egész erdők irtattak ki töveikből, a tenger kicsapott a sziget legmagasabb partjaira, letarolt fák között szétzúzott madarak hevertek fészkeikben. A szél ordításai közben olykor ágyúlövések is hallatszottak s összes kétségbeesett jajkiáltás, minő egy süllyedő hajó népségéé. A vész csillapodtával mindjárt sietett a parthoz Williám, s azóta vissza nem tért. – Most mintegy kipihenni látszék magát a természet, valami szokatlan ez a fényes nappali csönd.

– Fájvirág! – szólt a szikla alatt Williám ismeretes hangja – bocsásd le a gyékényt.

A hölgy lebontotta a fa derekához kötött hágcsót s kezét nyújtá az érkező elébe. De a hágcsón nem az ősz bajtárs jött fel, hanem egy szőkefürtű ifjú, szép, mint Apolló.

– Álom-e ez? – kiáltának mindketten, s hogy meggyőződhessenek a valóságról, egymás karjaiba hullottak. – Isten, istenem, – lihegé az ifjú, s kereste az eget kedvese szemeiben és az üdvöt annak ajkain.

Nagy gyönyörűsége lehetett benne az örök jónak, midőn ily boldog emberekre lenézhetett. – Még Williám is sírt, mint egy asszony, maga sem tudta, miért.

Most néhány száraz szót a krónikából:

Nem mondok évszámot – hanem volt idő, midőn bizonyos nemzet, mely elég keserű poharat megivott, hirtelen azon jó gondolatra jött, hogy mindazon fiait, kik neki szeretetet és szívük vérét fizették, kebléből kitagadta, s mert csak határain belől kívántak élni, halni: kitiltá csontjaikat is az országból!

Ily kitüntetésben osztozott Viktor, vagy, minthogy magyarul írunk, legyen neve: Géza.

Családi neve nem akar eszembe jutni, majd talán valakinek eszébe jő, – addig is nevezzük őt röviden Gézának.

Száműzve hordta a nagy honáldást keblében egyik tengertől a másikig.

Az elzárt paradicsom ajtaján cherubok vagy mik őrködének. Ily kéjutazásai egyikében, midőn Valparaisóban egy éjjel a város utcáin holdvilágnál bolyongana, egy palota erkélyén nősikoltásokat hallott; felrohant az erkélyre: két rabló egy leányt fojtogatott; két perc múlva az ifjú kardja átjárta testöket. A második rabló haldokolva csúszott lábaihoz s nyögve vont elő kebléből egy erszényt fuldokolva: „a kormányzó ötven guineát adott”, azután kifujta lelkét.

A kormányzót Quarrelsonnak hítták, ki a hölgynek nagybátyja volt s annak az élet színpadáról lelépése esetére örököse, mire nézve neki rokoni kötelessége volt arról a legbiztosabban gondoskodni.

Ez a hölgy volt Fájvirág, igaz nevén Quarrelson Mária.

A kormányzó nagy darab földön legelső ember volt, s így minden törvényen felül állott; nagyon természetes tehát, hogy senki sem vonhatta őt kérdőre e gyöngéd gondoskodásért, valamint Máriát sem biztosíthatta senki, hogy a jövő reggel Valparaisóban fog-e felébredni vagy a mennyországban?

S az ifjú, kit a föld túlsó oldaláról űzött ide engesztelen sors, szenvedélyt érzett a hölgy iránt; elmondá neki, hogy szerencsétlensége nagy, s a hölgy azt felelte, hogy kétfelé osztott teher kevesebb; két szív könnyebben visel egy fájdalmat, – ők megérték egymást.

Mária levelet írt Quarrelsonnak, melyben kinyilatkoztatá, hogy a száműzött idegen sorsához fűzendi a magáét s elbúcsúzék tőle, messze elutazandó.

Hanem Quarrelson lelke fekete volt, mint azon rabszolgák, kiket naponként korbácsoltat; azt hitte, miszerint Mária azért akar tőle megmenekülni, hogy majd a sydney-i főkormányzószéknél ellene vádat indítson s a kedveséhez szökő leányt, midőn az éjjel a reá váró csónakhoz sietne, elfogta, s sajkán elvitte a Nepean szigetre; ott kitette, tudva, hogy onnét még vissza nem jött senki, s midőn kérdezték tőle, hol van a leány, előmutatta annak levelét, s azt mondá, hogy kedvesével megszökött.

Géza pedig kereste az elveszettet az egész világon.

De jó az isten. Küldött egy vihart, mely Gézát a pokolszigetre kiveté, melynek partján őt a jó ördög megtalálta, az elveszettet.

Sokáig éltek itt mindhárman boldogan, Géza, Mária és vén barátjok, a jó ördög; egészen elfeledték, hogy a Nepean sziget neve: pokolsziget.

Hanem midőn az első örömek mámora eloszlott, kezdének jönni a jövendőrőli gondok, a honvágy, vágy a szabad világ után… Sokszor látták őket szabadon repülő felhők ott ülni néma ábrándban a theobromák susogó ágai alatt s keserű reménytelenségben merengeni a néptelen tenger puszta látkörén.

Sokszor megkísérték Géza és Williám, alattomban egy kis csónakot faragni kőfejszéikkel s midőn félig készen voltak vele, valami gazember felégette, vagy széthasogatta fáradságos művöket; irigység vagy a nepeani hóhér tehette.

Le kelle mondani minden szabadulási reményről.

Egy éjjel azonban szokatlan nyögések verték fel a barlang lakóit álmaikból; úgy hallatszottak, mintha a föld mélyéből egy haldokló sóhajtana fel.

– Ez bizonyosan a vakondok, – szólt Williám; – itt lakik egy oduban a szikla alatt, nyolc éve, hogy nem látott napvilágot. Ez a vakondok nyolc év előtt híres legény volt a northumberlandi grófságban, nevét nem tudom, volt neki vagy húsz: minden városban más, ma hosszú szakállú koldus volt, holnap parfümirozott dandy; délelőtt bérszolga, délben tőzsér, délután rendőrtiszt, este alakos, éjjel zsebelő; ma vőlegény volt s holnap mint hajóslegény jelent meg saját felesége előtt, tudtára adandó, hogy férjét a menyasszonyajándékkal egyetemben elnyelte a tenger; vagy tizenkétszer házasodott, feleségei mind élnek; ugyanannyiszor tömlöcéből megszökött, hatszor bukást hirdetett, most pedig itt lakik a föld alatt; azon nyolc év alatt, hogy idehozták, ki nem mozdult odvából; én szoktam neki mahinot gyökeret lehajigálni, abból élősködik, különben igen csendesen szokta magát viselni, s még úgy sem sóhajtozott mint most, valami baja lehet.

Másnap reggel lementek a vakondok odvába. A nyögések egészen megszűntek. Az ember halva volt. Ott feküdt összezsugorodtan szűk odujában, különös alkotmányt szorítva karjai közé. A sötétben nem lehete megismerni, micsoda; hanem a világosságra felcipelve, kitűnt, hogy az gyékényből mesterileg font naszád, kaucsukkal erősen bevonva s leghosszabb út vészeire készítve, sajátszerű kormánnyal és hársvitorlákkal. Csak percben múlt, hogy az ember tizenharmadszor meg nem szökött börtönéből; az a perc halálának perce volt, mely e nyolc évi munkát kigúnyolá.

Hanem a csónak csak egy ember számára készült.

Csak egy szabadulhatott meg!

S ki legyen azon egy?

Hosszas tanakodás után abban egyezének meg, hogy az Williám legyen, ki elvitorlázva Botany-Bayba, ott a kormányzót tudósítsa, hogy a Nepean szigeten méltatlanul szenvedők vannak, és őket szabadítsa meg.

Még azon éjjel kedvező széllel tengerre vitte naszádját a jó ördög, elbúcsúzva bajtársaitól, kis ideig északnak irányozta futását, azután feszült vitorlával indult meg nyugatnak, s kevés idő múlva eltűnt szemeik elől.

El fog-e jutni kisded csónakával a sydneyi öbölbe? Nem temetik-e el az úton a habok? Nem vesz-e el éhen?

Vagy ha megmenekült, fogja-e ő a törvényszéket felkeresni, hogy ott barátjaiért panaszkodjék s magát újra elfogassa? Nem fogják-e őt, mint szökevényt, azonnal fenyítésül letartóztatni, mielőtt panaszát elmondhatná?

S nem hiába fognak-e akkor várni szabadulásra a pokolszigeten hagyott baráti?

3

Hetek, havak múltak el; naponként várták az elhagyottak a szabadulást s amint nőtt az idő, reményök úgy fogyott. Felszámíták, mennyi idő alatt érhetett Williám Botany-Baybe, mennyi idő kellett arra, hogy visszaérkezzék. Az idő végtelenül hosszabbra ütött ki; szinte fél esztendő telt el így kínos várakozásban, midőn egy esős alkonyon vitorlát látott Géza feltűnni a tengeren, mely egyenesen a szigetnek tartott.

Ki írhatja le az örömet, melyet e látvány a szabadságvágyók szívében gerjesztett. Sokáig imádkoztak hálaimát, szemeiket az égre függesztve s midőn azokkal ujólag a hajót keresték, az már akkor a révbe érkezett, benne három férfi ült: egy evezőlegény, egy kormányos és egy veresszakállú, májfoltos arcú férfiú!

Az örvendők egyszerre égből hullottak alá a pokolba.

– Quarrelson! – ordítá dühösen Géza, kőbaltáját ragadva; szemei vadul forogtak.

– Az istenért, mit akarsz? – kiáltá Mária, az ifjú térdeit átkarolva.

– Meg fogom őt ölni, vagy meghalok magam, de így nem szabad a sorsnak csúfot űzni velünk.

– És én? – esenge a hölgy.

Az ifjú habozott.

E percben két mozsárlövés történt, a csónak kikötött, ezúttal közel mert jönni a parthoz, mert ormán két mozsár volt felállítva, golyókkal töltve.

Quarrelson kiszállt s sebes léptekkel egyenesen Grundler, a hóhér lakának tartott s annak ajtaján bement.

A csónakban az evezőlegény maradt, kezében égő, vasnyelű kanóccal, az ágyuk előtt ülve; hátul a keréknél a kormányos állt.

– Meg kell téged szabadítaniok, ha emberek, bárha Quarrelson emberei is! – kiáltá Géza s eszméletlenül ragadta magával Máriát; pár perc múlva a parton termett.

Alighogy észrevette a kormányos, inte a legénynek, hogy lőjön rájok; ez fölemelte kanócát.

– Az isten szerelméért! – sikoltá a hölgy, térdre hullva.

E sikoltásra felrezzent a hajóslegény, merőn rátekinte a hölgyre, leereszté kanócát s hátra fordulva, a kormányosnak fejrázva inte, hogy nem fog lőni.

Géza közeledett.

– Lőj! – ordítá a kormányos.

A hajóslegény vonakodott.

– Fogsz lőni, gazember? – dühönge amaz – vagy téged is a tengerbe vesselek, mint bátyádat oda vetettem? – s ezzel dühösen a legénynek ugrott.

Ez pedig, mintha kígyó csípte volna meg, szökött fel helyéből „vedd ezt bátyám emlékeért!” rikoltá, s a kanóccal úgy vágott a kormányos szeme közé, hogy visszatántorodott az árbocig; itt azonban indulatosan rántotta elő kését, képe elvörösült s vad bosszúval rohant a fegyvertelen hajóslegényre.

– Ne félj! – kiálta Géza, egy ugrással a hajóban teremve, míg kőfejszéje a kormányos ölésre emelt kezét lezúzta.

– Hurrá! – ordítá a hajós, mellénél ragadva a hanyatló kormányost s azt egy lökéssel a tengerbe taszítva. Két tengeri angyal rohant utána s perc múlva néhány véres vízhólyag buborékolt fel a víz színére…

Amint Quarrelson belépett Grundler ajtaján, mogorván kelt az fel moh-ágyáról, fegyverét a belépőre szegezve.

„Rule Britannia” jelszó hangzék Quarrelson szájából.

Grundler vállat vonva ereszté le fegyverét s röviden kérdé:

– Mit akarsz?

Quarrelson szétnéze, ülőhelyet keresve a gunyhóban.

Nem volt abban egyéb egy nyaláb mohnál s egy kőasztalnál.

Grundler furcsa ember volt; hajdan sydneyi hóhér, elélemülve azon kegyet kérte magának, hogy Nepeanra eresszék, adván vele elegendő lőport és golyót; különös kedve telt benne embereket vadászni s tudta, hogy a nepeani lelkekről senki számot nem kér.

– Emlékezni fogsz rá, – kezdé Quarrelson – itt e szigeten bizonyos némber tartózkodik s egy férfiú, kik a jó ördöggel laktak egy tanyán; ez utóbbi ezelőtt félévvel innét valahogy megszökvén, a kormányszékhez ezeknek kiszabadításáért folyamodott s a kormányszék törvényes vizsgálatot szándékozik tenni a Nepean szigeten, mely két hét múlva fog véghezmenni. Akkorra nem szabad nekik azon két személyt megtalálni, megteheted-e ezt?

Grundler fegyverére mutatott.

– S mit kívánsz érte, ha megteszed?

– Puskapor, rum; – volt rövid felelete Grundlernek.

– Tehát áll az alku? két hét alatt?

– Jó! – mondá Grundler.

E percben lövés durrant el s a gunyhó teteje forgácsokban hullott az alkudók fejére.

– Mi volt ez? – kiáltának kirohanva.

A csónak, melyen Quarrelson jött, kétszáz lépésnyire volt a parttól s duzzadó vitorlákkal távozék attól; benne egy evezőlegény ült, az árbocnál Mária, a kormánykeréknél Géza.

– Adjon az ég hosszú életet neki! – kiáltá a távolból Géza Quarrelsonnak s egy másik köszöntő lövés halomba dönté a tuskó-hajlékot.

– Utánok!! – ordítá őrülten Quarrelson, s hanyatt-homlok a vizeknek rohant. – Fogjátok el őket! fogjátok el! ide Grundler, lődd agyon őket, lőj.

Grundler képéhez illeszté fegyverét, célzott; azután újra leereszté azt, vállat vonva mondván: – Már messze vannak.

– Mindegy, lőj! – rikácsolá kétségbeesve Quarrelson s térden csúszott a hóhér után.

– A lőpor drága; – felelé az hidegen.

Quarrelson pedig tébolyodottan futkosott a parton, sírt, átkozódott s magát kétségbeesve verte a földhöz, haját tépte, kövekkel hajigált az égre; – bosszút állt magamagán.

A vitorlás pedig nemsokára Botany-Baybe érkezett, hol a keresettek megjelenvén, a törvényes vizsgálat elmaradt, s így Quarrelson sohasem szabadult meg a pokolszigetről; emlékeznek ugyan még sok év után is azon hajósok, kik újabb lakókat szállítottak ide, s kiknek nem szabad a hóhéron kívül egyébbel beszélniök, az pedig már jó ideje, hogy több szót nem tud, mint „rum és lőpor”; ezek emlékeznek egy őrjöngőre, ki démoni tekintettel dühöngve, jajgatva közelge feléjök, iszonyú átkokban kifogyhatatlan, midőn őket távozni látja; de annyi bizonyos, hogy azóta senki vissza a pokolszigetről nem került.

Williám letette ördögi melléknevét s becsületes lakatosmester lett belőle: Quarrelson bűnhödése után végképp lemondott az improvizált bíráskodásról s miután felsőbb helyekről kegyelmet eszközöltek ki számára, mint istenfélő ember végezte életét.

Géza és Mária mint éltek tovább?

Nem akarom a költői igazságtételt ezáltal zavarba hozni, hogy további életök folyamát ideírjam; elég azt tudnunk, hogy elvégre csakugyan boldogok lettek, ha nem is ezen, de legalább a másvilágon.

1845

Sonkolyi Gergely

Denikve – mi tűrés-tagadás benne? biz az én kedves Sonkolyi Gergely urambátyám mokány egy ember volt.

Maig is emlékezem rá, mikor a harasztosban megkergetett, isten nyugossza meg szegényt; amint árkon-völgyön keresztül zaklatott, azt hittem, hogy addig meg sem állok, míg a világ kerítésébe nem ütöm orromat.

Mintha most is látnám azt a somfanyelű csákányt a kezében, meg azt a meggyfa-csutorájú makrapipát a szájában, melyet akkor sem vett ki onnét, midőn káromkodandó volt, tehát akkor sem, midőn a harasztosban, hol én elől, hol ő hátul kergettük egymást.

De minő elokvenciával tudta az emberfiának az apja teremtését eláldani! a jégfergeteges égi háború azokhoz képest klarinéthang. – Én sem voltam az a legény, ki a bátorságot valami különös erénynek tartottam volna, s midőn a dörgésekből gyaníthatám, hogy majd le is üt: nem vettem tréfára a dolgot, hanem körültekinték, hogy hol hagyott a kőmíves rést a falon, s azzal „illa berek, nádak, erek”, próbáljuk meg, hát énbelőlem milyen inszurgens lett volna? vitézül elvasaltam…

De hát hogy nyilvánvalóvá tegyem, miért is kergetett meg engem tulajdonképp az én kedves Sonkolyi Gergely urambátyám, egy jókora vargabetűt kell kikanyarítanom emlékezetem tarlóján, s ott kezdenem a dolgot, ahol minden emberséges ember szokta kezdeni, tudniillik: az elején.

Tehát – mikor, mikor nem? bizonyosan nem emlékszem rá, hanem annyit precize és akkuráte mondhatok, hogy a francia háború után és a kolera előtt volt, – midőn tudniillik engemet az iskolából kicsaptak.

Hja, rosszul viseltem magamat, vétettem az emberiség ellen: nem akartam vágottorrú csizmát hordani! E nagyszerű bűnöm miatt szépen kitanácsoltak a padfaragók sorából – de mégsem viseltem vágottorrú csizmát…

Hazamentem meghosszabbodott képpel, otthon az apám jól megdögönyözött s azzal fenyegetett, hogy mészárosinasnak ad; de szerencsétlenségemre a helybeli húsvágómester azt mondta, hogy ész kell ahhoz – különben most emeletes házam volna Pesten.

– Ugyan, János gazda, odavág-e kee, ahová néz? – kérdém egy ízben az érdemes ökörhóhértól, midőn taglóját éppen nekimérte a marhafőnek, s rettentően bandzsított szokása szerint a jobbik szemével az ökörre, a rosszabbikkal meg énrám nézve.

– Oda bizony, hallja! – felelte a nagyra termett férfiú.

– De el is megyek én hát kee mellől.

– Ne féljen, hallja – szólt s egy csapással megdicsőíté az ökröt.

– Hát mondja meg énnekem, János gazda: mi ész kellett ide?

– Hja, maga ahhoz nem ért. Látja, hallja, minálunk egészen másforma a kétszer kettő, mint a diákoknál.

– Dejszen, panaszkodik is a keetek kétszer kettője ellen anyámasszony!

Most ez az ember földesúr.

Én pedig földetlen úr vagyok.

Otthon – mit volt mit tennem? Az ember déltől estig csak nem piszkálhatja a fogát – kezdtem széttekinteni a faluban. Ez nem volt nagy mesterség, mert dombon laktunk, honnét az egész komposszesszorátus valamennyi boglyáját meg lehetett számlálni, s ha a szérűskertünkben a nagy kazalra felkuporodtam, onnan éppen valamennyi szomszédunk udvarába beláttam. Itt tapasztalám testi szemeimmel, miképp egynémelyike azon hölgyeknek, kik ünnepnapon majd elrepülnek, oly cifrák és rátartiak – otthon könyökig szurtosak, térdig csatakosak, s frizurájok vetekedik azon gazdátlan szénaboglyával, melyet minden azon menő csikó megkókál, s míg odakünn oly kényesen ráncba szedik ajkacskáikat, hogy az ember azt hinné, az r-t sem tudják határozottan kimondani: bezzeg tudnak odahaza jégesőzni, hogy szintúgy porzik bele az út… S egy bizonyos háznál, melynek két ajtaja volt, napirenden szokott lenni, hogy a gazda az első ajtón kiment, valaki más olyankor a hátulsó ajtón bejött; s mikor a gazda ismét az első ajtón zörgetett: olyankor az a másvalaki a hátulsó ajtón ismét eltávozott. Mit keresett ott, mit nem? Azt nem tudom. Talán atyafia volt a gazdának, vagy a feleségének.

Egynémely urambátyámmal pedig megtörtént, hogy mikor későn vetődött haza ebédelni, jól kimocskolták s odakünn tálaltak neki a cselédekkel a malomköves asztalnál, s az volt legszebb a dologban, hogy kivált az ilyenek szoktak nagyra lenni a gazdai tekintéllyel.

Mindezt igen szép és tanulságos volt messziről szemlélni, hanem úgy került, hogy a sok szemlélet közben valamire, azaz sajátlag valakire találtam bukkanni, kinek közelebbrőli láthatása sem volna ínyem ellenére.

Éppen házunk szomszédságában lakott az én kedves urambátyám, Sonkolyi Gergely. Isten nyugossza meg szegényt! Meglehetősen ócska volt már a háza fedele, gyermekkoromban sokszor meghúzgáltam a nádlása alját, nádmézet keresvén benne. Háza falát hol kékre, hol sárgára meszelték, utoljára pedig kövecsekkel verette ki azt irombán az öregúr s nem kelle azt többé meszelni.

Kertek alatt lakott s háza két ablakával fordult az utcára, mely ablakok szüntelen virító sárgarépa-, muskátlibokrokkal voltak elszőnyegezve, s a házhéj elején egy négyfülű lyukból két füzér paprika piroslott elő, szelíd szomszédságában egy kinyúló kaszának. Az udvaron nagy szederfák álltak, ülőhelyei az udvar baromfiainak, s a konyhaajtóval szemközt a pincebejárás bolthajtása díszlett, erősen befutva az úritök erős indáival; valamivel odább egy nagy galambdúc éktelenkedett, még odább egy rakás ölfa, meg egy sertéshidas, meg egy nyikorgó kankalikos kút, meg még patvar tudja, mi mindenféle illatos alkotmány, közbe-közbe terpeszkedő társzekerekkel, ekékkel és boronákkal egyben, s ha még ezekhez hozzá képzelem azt a kilenc ordas agarat, meg a tarka tinót és a fehér lúdfalkát – mintha most is előttem látnám szomszéd urambátyám udvarát.

A kilenc agár szüntelen ott strázsált a pitvarajtóban, ha urambátyám vadászni nem volt, s gazdagítá képzeletét a konyha rácsajtaján kiszivárgó gulyáshús-szaggal. A tűzhelyen pedig rendesen nagy láng égett, a nagy láng mellett nagy fazekak, s mindezek mellett egy svadron pirosnál pirosabb vászoncseléd. A körül felaggatott tarka tálakat, vendelyeket, réz- és bádogkanalakat, mintákat, sodrófákat, szitákat és serpenyőket képzelje magában mindenki, mint szintén a két első szoba bútorzatát is, melyeket én elő nem számlálhatok, minthogy bennök sohasem voltam; hanem ha valaki kíváncsi rá, utasítom a megye levéltárába letett inventáriumhoz, ahol ott minden ingóságok a legkisebb famacskától a legnagyobb festett almáriomig együtt fel vannak jegyezve.

Magam csak a hátulsó szobára emlékszem, arra a kis sötét szobára, a nagy fehér kemencével; szögletben állt a ketyegő falióra, oldalt egymásnak vetve két tornyos nyoszolya, a falon József históriájának képei, középett széthúzható tölgyfaasztal s egy benyíló nyitott ajtaján át szemlélhető falra akasztott vadásztarisznya, puska, karikásostor, rézcsákány, tarsolyos kard és nyeregszerszám – egyik sem rozsdásabb, mint a másik.

Hanem ami legemlékezetesebb ezek között, egy viselt fekete bőrpamlag – hej, ez a fekete bőrpamlag volt az…

No de ne rohanjunk az ajtóval együtt a házba…

Tehát itt lakott az én kedves szomszéd urambátyám, nemzetes és vitézlett Sonkolyi Gergely, isten nyugosztalja meg szegényt…

Miattam azonban lakhatott volna az öregúr akár felső, akár alsó szomszédunkban, én bele nem botlottam volna, hogyha… hej, hogyha olyan szép kisleánya nem lett volna!…

Tehát szép kisleánya volt az öregúrnak. Esztikének hítták az eszemadtát…

Bizony, csak gyönyörű kis teremtés volt… Beh sokszor nem aludtam miatta! De még többször álmodtam felőle. Azokról a piciny kis kezekről, s azokról a nagy karika-szemekről, miknek egyetlen-egy tekintetét nem adtam volna a kínai császár legszebb sipkájáért… nem rösteltem naphosszant őrt állani a kazal tetején, hogy olykor megláthassam a szentemet, amint az udvarra kijött, vagy a virágait megöntözni, vagy galambkáit étetni, miközben oly kedvesen, oly módosan illett neki minden mozdulata, minden lépése és lejtése és hajlongása és minden, de minden csupa ennivaló volt rajta. Bizony sokszor elfelejtettem miatta: hogy dél előtt van-e az idő, vagy dél után?

Hanem mindez nem volt elég az üdvösségre. Ha az ember üvegen keresztül nyalja a mézet, nem igen érzi édességét, pedig az én képzeletem sok rendbeli édességekről álmodozott.

Odaadtam volna minden másvilági virtualitásomat annak, aki okos tanáccsal tudott volna megsegíteni ez egyszer; azonban az okos tanács nem gomba, hogy ott is teremjen, ahol nem vetették.

Kellett volna pedig ez egyszer a jó tanács, mert tudva volt faluszerte, hogy az én szomszéd urambátyám kuruc ember, aki bizonyos dolgokban nem érti a tréfát, s az a rebellis elve van, hogy leányához kilenc lépésnyire nem enged férfiembert közelíteni; így okoskodván: „Aki el akarja venni, kérje meg; aki el nem akarja venni, ne bolondítsa!”

Később beláttam, hogy igaza volt, de akkor, mondhatom, hogy nagyon bosszantott. Tudtam egyébiránt azt is, mivel szokta a leánykérőket kifizetni: „Ma adjak-e kenden ki, öcsémuram, vagy holnap?” Prosit! Azt mondta, hogy a leánya még nagyon fiatal, nem arra való, hogy a háztartást reábízza az ember. Ezt nevezem aztán a prózai életnézetek egyikének.

De még azt csak elszívelte volna nála az ember, hogy leányát úgy féltette; tudtuk volna mi azért, hogy micsoda nyelven beszéltek a paradicsomban Éva kisasszony meg a kígyó egymással, olyankor, amikor az öregúr napestig vadászni járt; – csak az a fatális – ó! Nem tudok nevet találni számára: az a Belzebub kályhatevője, az a vén Debora ne lett volna a háznál! Ki minthogy egy ülőhelyéből mozdulni nem tudott, mindig otthon kötött, s jaj volt neked, szegény fiatalember, aki Esztikéhez mertél ellátogatni! Lekorpázta azt úgy, hogy vőlegénykorában is szájában lehetett az íze.

Némelyek azt mondták, hogy testvére az öregúrnak; mások azt vitatták, hogy felesége; tudja Isten, mije volt, biz az nagyanyja is bízvást lehetett, hisz vénebb volt szegény a visegrádi várnál! Annyi bizonyos, hogy még akkor matrikulának eszméje sem volt a világon, amikor ez született – uram bocsá’, még Mátyás királyra is vissza tudott emlékezni!

Meg sem gondoltam, hogy azon hat esztendő óta, míg én iskolaport szagoltam, be ne csukták volna háta mögött a szentek paradicsomának ajtaját. Akkor is sokat imádkoztunk már érte a gyülekezetben, hogy könnyebbítse meg a jó Isten az ő ágyának szalmáját; de tapasztaltam nagy hirtelen tévelygésemet.

Amint egyszer megsejtve, hogy az öregúr hátat fordított a háznak, szívemnek mondhatlan fájdalmában odasompolyogtam a ház háta mögé, ahonnét ama szoba ablakára lehete látni, hol Esztike időzött, s nagy áhítattal álltam meg ott, amúgy diáktempóra, szomjasan tekingetve be az elzárt paradicsom ablakán – egy kezet láttam ott fel- s alájárni tűvel s cérnával. Esztike varr ott, gondolám magamban, s majd felfaltam szemeimmel azt a kezet. Hát egyszer az a kéz megzörgeti erősen az ablakot! Lehetetlen volt észre nem vennem, hogy a figyelmeztetés nekem szól, s nem tudtam, hogy elszaladjak-e most, vagy oda szaladjak.

E határozatlanságomat megszünteté azon eset, hogy az ablak felszakíttatott s kiüté rajta fejkötős fejét – Debora asszony; azt gondoltam: az egyiptomi hét sovány esztendő ütötte ki fejét.

– Hát maga, nagy hórihorgas léhűtő, mit ácsorog már ott egy óra óta, he? Mit bámul, mint a borjú az új kapura, he? Eltakarodik innét mindjárt, vagy ráuszítom a kutyákat! Menjen a maga dolgára pokolfélegyházába, s ne tátsa a száját más ember ablakára; ha pedig nincsen dolga, menjen ki a mezőre, keresse meg azt a füvet, amitől az ilyen sihedereknek kinő a bölcsességfoguk! – stb.

Ezzel becsapta az ablakot.

…Hej, de elkotródtam én is onnét, akárha lelúgoztak volna. Mintha nem is én lettem volna az, aki ott volt. Lehúztam a kalapomat szememre, fejemet leütöttem s hazamenvén, akkorát aludtam bánatomban, hogy este lett, mire felsejtettem belőle.

Egész éjszakán át majd megettem a csillagos eget; nem jött az álomnak gondolatja sem szemeimre; hogyisne! Mikor az egész délutánt végighúztam, mint az ürge, és éjjel aztán az én kis Esztikémet iparkodtam magam elibe állítani, de tudja patvar, még az emlékezetem is fügét mutatott; valahányszor vonásról vonásra szépen összeillesztgettem gyönyörűséges arcát, mindannyiszor azon vettem észre magamat, hogy ismét a vén Deborát látom magam előtt! Éjféltájban a környék valamennyi macskája oda jött zsinagógát tartani az ablakom alá. Ki vékonyan, ki vastagon, fújták, trillázták és cifrázták, hogy az embernek még a lelke is bukfencet hányt bele. Egy darab ideig csak áldogattam őket magamban s tartottam türelemmel; de mikor aztán vettem észre, hogy már nem lesz ám vége, mert ezek itt most operát tanulnak be; kilopózkodtam szépen, fogtam a sodrófát a konyhában s a pitvarajtóban megállva, nekimértem a tisztelkedőknek, s mikor éppen a „fisz-dur” kardalt énekelték, közibük hajítám, s képzelhetni, hogy volt színpadi hatás!

E perc óta megkímélték magukat az efféle tisztelkedésektől. Hanem bezzeg, reggel, mikor felocsúdtam, várt reám a feketeleves.

Belépett hozzám uramatyám, rókatorkos mentéje panyókán volt vetve nyakába, s fejébe volt nyomva a báránybőr-süveg.

– No fiú, – szólt – most már bújdossál ám a világból: agyondobtad az éjjel a Debora asszony cirmos macskáját.

– Phű, teringette, e bizony baj! – kiálték felugorva. – Nincs benne semmi élet?

– Bizony kimúlt ez ab intestato, – szólt atyám, előmutatva a nagy, kövér vadat, mely kezével, lábával alálógva, fehér fogait rámvicsorítá.

Véghetetlenül vakartam a fejemet. Mit tegyek? Ha megtudja, hogy én dobtam agyon, még macskává változtat, vagy kipöröl a világból, vagy úgy megátkoz, hogy sohasem kapok feleséget… Ejnye, ejnye, csak én soha macskával ne jöttem volna össze az életben!

– Azonban csak hagyja itt uramatyám azt a néhai kandúrt, – mondám s egy víg ötlet ment a fejemen keresztül, – megpróbálom kiengesztelni azt a jó Szibilla asszonyt, ha hátul nem köti a sarkamat.

Uramatyám megcsóválta fejével együtt a báránybőrsüveget s vállvonítva letevé egy székre a corpus delictit s otthagyott.

Én pedig vevém az élni megszűntet s szépen belefektettem a keszkenőmbe s annak négy csücsét összefogva, ballagtam nagy szívdobogással a szomszédba.

Amint a kapu eleibe értem, éppen akkor disputáltak urambátyám agarai egy házaló zsidóval, kinek manchesterbugyogóján csak vagy hat szelelőlyukat szakítottak eddig; az ember jajgatott, hadarászott és kapálózott, hogy csupa mulatság volt.

És ez volt szerencsém, különben tőlem kértek volna passzust, s urambátyám kutyáját megütni főbenjáró dolog. Így észrevétlenül jutottam a konyhába, körülnéztem a keszkenőt, hogy nem lóg-e ki valamerre a macska farka, azzal odautasíttattam magamat Debora asszony szobájához, s alázattal bekocogtattam.

– Ki az? – hangzék belől (akár egy repedt fazekat kongattak volna).

Benyitottam.

Az emlékezetes ablaknál ült Debora asszony s orrát felém fordítva sandított rám a pápaszem felett; haja (azaz: tudja Isten, kinek a haja) hurkákra volt szedve a fején, hátul pedig táritoppos zsiráf-fésűre szedve. Ránc volt az arcán, amennyi csak ráfért, s maga az arc nagyon cipószínű volt.

A másik ablaknál ült az én rubintom, Esztikém, s szintén varrt; szép kilátása volt szegénynek az ablakból. Éppen egy boglya bükköny volt elibe rakva. Amint beléptem, vállig elpirult a szentem, vagy csak én hitettem el magammal, de igen lesütötte szemeit s nem nézett rám.

– No, mi hozott? – Ekképp kívána jóreggelt Debora asszony.

Én odairamodtam hozzá, s miután csonttá vált kezét nagy ellenkezései dacára elhajhászhatám, azt erősen odakoccintottam a fogaimhoz. Brrh! Azóta nem ehetem a kocsonyát.

– Sohase bántsa.

– Ó édes, kedves, drágalátos asszonynéném, talán már nem is ismer? Ugye, hogy megnőttem? Én vagyok ám az a kis szöszke Csallóközi Péter, aki annyiszor hordott át asszonynéninek fiókgalambokat, nem tudja?

– Úgy? Aki annyiszor beverte pilinckkel az ablakomat? No ugyan nagy lett. Egészen nyakára vénül szegény apjának.

– Hanem asszonynéni még ugyan jó színben van. Egészen megfiatalodott. Hisz olyan, mint egy húszesztendős kisasszony. (Ha egyébért nem, ezért a hazugságomért bizonyosan kikergetnek a mennyországból.)

– Bizony, hallja öcsémuram, szép is voltam én a magam idejében. Meleg tejben mosdottam én minden estve, attól lett oly szép fehér a bőröm. Most is látszik az énrajtam (no ugyan!). Hej, nem termett azóta olyan szép leány a vármegyében sem, mint én voltam az én fiatal időmben. Hisz emlékezhetik rá édesatyja, majd csak kérdezze meg tőle.

(Tyűj! Mikor kegyelmed fiatal volt, még akkor talán az a pap meg sem született, aki az apámat megkeresztelte; gondolám, de nem mondtam el.)

– Hanem bizony egynéhány esztendő óta sokat vesztettem szépségemből (uram bocsá’, ennek félszázad is csak néhány esztendő!) – hja, csak így van az, semmiben sincs állandóság, tele van a világ mulandósággal. Hanem hát mi jóért jött öcsémuram, hadd hallom?

Én eközben közelebb-közelebb kezdtem húzódni Esztikéhez, mit észrevevén ama kincsőrző sárkány, nagy pillongatások és orrtörlések közt rá kezde parancsolni.

– Eszterka! Eredj ki, kérdezd meg, a béresek megjöttek-e már?

Esztike fölkelt és ment.

(Törjék ki valamennyi fogad! – mormogám magamban. Ártatlanabbul nem átkozhattam meg.)

– Hát mi baj, öcsémuram? Csak mondja el szaporán, mert látja, hogy nem érünk rá; nálunk sok a dolog, nem úgy, mint maguknál.

– Hát kedves, édes asszonynéném, csak annyiban vagyunk, hogy az ember nem győzi magát őrizni eléggé, hogy valami szerencsétlenség ne történjék rajta; minden léptennyomon szabad az Úr keze velünk.

– Azért maradjon az ember odahaza, – odahaza csak nem történik az emberen semmi baj.

– Nem emberen, hanem például a családján, például, hogy felhozzam, méltóztatik tudni, kedves asszonynéném, hogy kegyelmeteknek is vannak macskáik, minekünk is.

– Csakhogy a mieink szebbek.

– Tökéletesen igaz. Tehát ezen macskák át szoktak látogatni egymáshoz; a mieink kegyelmetekhez, és a kegyelmetekéi mihozzánk.

– Bölcsen tudom, sokszor megrágják a padláson a hurkák végit, meg az oldalast, hanem a mieink nem mennek kegyelmetekhez, van azoknak idehaza is mit enni.

– No, csak amúgy látogatásképpen.

E percben nyílt az ajtó s Esztike bejött.

– Eredj csak, Eszterka, – sürgeté a sárkány – nézd meg, esznek-e a kis pávák?

(Várj, lesz idő, midőn diót török a csontoddal! – gondolám, de nem mondtam el.)

– Hát gondolja, kedves asszonynéném, a múlt éjjel ezen ártatlan állatocskák, amint ismét szépen összegyülekeztek és énekelgettek, hogy szinte gyönyörűség volt hallani, valami istentelen, vérengző, kegyetlen ember egyet közölök, a legszebbiket, orozva és álnokul agyonhajított.

– Úgy kellett neki, mit jár szomszédolni! Jól tette, becsületes ember volt.

– De nem a mienket dobta ám agyon, hanem a kegyelmedét, nénémasszony, – mondám, kibontva a keszkenőt, s kihúzva a korán elhúnyt testi maradványait, azt eléje tartottam…

…Jaj! Azt a dühből, kétségbeesésből és rémületből vegyült tekintetet, melyet e percben kelle látnom, még álmomban sem felejtem el. Végigtapogattam magamat, hogy nem váltam-e tőle kővé.

– Az én macskám! – rikácsolá s kiragadta azt kezeimből.

– Az én macskám! – ordítá, hogy az ablak reszketett bele, miközben szemei forogtak és ajkai tajtékot vertek, s háromszor fölugrott volna, ha tudott volna. Aztán ölébe szorítá, s gyermekesen döncölte és csókolgatta azt. – Cicuskám, cicuskám! – szólt neki, szemeit fel-felnyitogatta. – Nézz reám, cicuskám, ébredj fel egy kicsinyt. – Végre lehelyezé azt az asztalra, s föléborulva, a legsiralmasabb énekhangon dúdolá: – Oda vagyok, oda vagyoooók! – és zokogott megkérlelhetlenképpen.

Erre Eszti újra bejött, s leült asztalkájához.

Én, használva Debora asszony keserves megilletődését, hozzásimultam (ti. Esztikéhez, nem Debora asszonyhoz), megfogva gyönyörűséges kis forró kacsóját, odahajoltam hozzá, s reszkető hangon kérdezém:

– Ugye, kedves Esztikém, maga nem haragszik énreám?

– Miért haragudnám? – felelé a kis ártatlan, s lesütötte szemeit, s kezét húzta kifelé az enyimből.

Ostoba egy kis kérdés is volt az tőlem, megvallom, de az embernek nem oly könnyen jönnek ám az okos kérdések, mikor szerelmes.

Hanem az a vércseszemű tátos – azt gondoltam, a macskáját siratja; pedig gutát! Odavigyázott, s alig nézhettem a violám szemébe, már újra rárivallt:

– Eszterka, eredj, nézz ki uradatyád elé, jön-e már?

S ismét egyedül maradtam.

Debora asszony pedig újra leborult, és sírt.

Eleget beszéltem hozzá, akartam volna mulattatni; mondtam neki, hogy ugyan szép idő van odakint, meg hogy a kukorica már a selymét hányja; mindhiába! Oda sem hallgatott.

Végre felpattant:

– Hanem megállj te semmirevaló, ilyen meg amolyan, aki ez ártatlan állatot meggyilkoltad, kitudom, – szóla – hogy ki voltál, s megbosszulom még az unokáid unokáin is.

(Boldog Isten! Ez még három nemzedéket túl akar élni!)

– A vármegye elé adom a dolgot, violentialis pert kezdek ellene, repositionalis pert, infamisationalis pert. Bosszút állok érted, ártatlanul kivégzett tarka macskám, példás rettentésül a késő nemzedéknek.

– Helyesen, kedves asszonynéném – biztatám őt – helyesen. Megérdemli a pokolra kandidált! Én magam legjobban rajta leszek, hogy ez iszonyú tett szerzője kitudódjék, ezt fogadom, ígérem.

– Ígéri? – kiálta, s úgy nekem esett, hogy attól féltem, megcsókol. – Drágalátos, édes uramöcsém, becsületes ember volt maga teljes életében, az apja is az volt, minden nemzetségeit szerettem. Tudja ki, keresse ki, az Isten áldja meg, azt a semmirevalót. Bizony még holta után is áldani fogom.

(De majd csak jobb lesz az, ha én áldom kegyelmedet holta után, nénémasszony – gondolám magamban, de nem mondtam el.)

S ezennel tehát ünnepélyesen felfogadtam, hogy amennyire tőlem kitelik, utána leszek a kriminális inkvizíciónak.

Ekkor következett a kimúlt érdemeinek előszámlálása.

Mint tudott dörömbölni! Mily okos volt! Hogy fel tudott ugrani az asztalra! Mint tudta már, ha a tányér zörgött, hogy ebéd ideje van! Mily szépen tudta megenni a kávét a csésze aljából; s aztán oly tiszta állat volt, hogy soha olyan piszkos állatot, mint az egér, még a szájába sem fogott stb. stb. Miután ekképp elbúcsúztatta magát kedvencétől Debora asszony, nagy szívfájdalommal megvála tőle, s jajgatásával adta oda kezembe, hogy azt az ő ablaka elé eltemessem, s neki a gyilkos kiléte felől minél előbb hírt hozzak.

…Megvolt tehát az ürügy, mely alatt Esztikét ismét megláthatom.

Eltemetém azonban a meghalálozottat az ablak alá, s sírt emeltem fölötte, s tűzködék fölébe zöld ágakat, miket ugyan a tarka borjú menten lelegelt, de mik által erősen befészkeltem magamat Debora asszony kegyébe.

Ki is azonban erősen elfeledé, hogy Esztikét kiküldte az uramatyámat várni. Ott találkoztam a szívem bálványával a kapuban.

– Kire vár itt? – kérdezém tőle.

– Édesatyámra, – felelé, s köténykéje bojtját csipegeté.

– Szegény kis Esztikém, mennyit kell kegyednek ettől a vén Deborától szenvedni!

Erre nem felelt szegényke semmit, hanem szemei megteltek könnyel, noha nem akarta.

Ekkor láttam, hogy milyen szépek a fekete szemek, mikor sírnak. A kéknek nem illik a sírás. Azt örömestebb látom, mikor nevet.

– Hej! – mondám, nagyot sóhajtva, – beh másképp tudnék én bánni kegyeddel! De nem hagynám én bántani senkitől, ha tehetném.

Erre nem felelt semmit. Megvallom, nem is szerettem volna, ha minden szavamra tudott volna felelni.

– Engem sem szeret senki a világon, – folytatám – olyan vagyok, mint az árva madár, kit a zápor mosdat meg, a zivatar meg fésül. Keserűség, árvaság az életem, hanem hiszen felderül még nekünk is a csillagos ég!

Látszott a galambomon, hogy menni is akart, nem is, de minthogy igen illendően viseltem magamat, ottmaradt. Igen hideg szél kezde fúni, s az ő nyakán csak vékony kis selyemkendő volt tűzve.

– Miért nem tesz melegebb kendőt? – feddém. – Majd meghűti magát és meghal.

– Nem nagy kár lesz értem, – szólt szegényke szomorúan – úgysem törődik énvelem senki, legalább jól járok, senki sem bánt.

– Ó, ne mondja azt, az isten áldja meg, ha nem akarja szívemet megrepeszteni (itt magamnak is igazán szorulni kezdett a hangom). Kegyednek még sokáig kell élni, kedves Esztikém, mert ha kegyed meghal, akkor – akkor majd én is tudom, hogy merre van a Duna.

Ezt mondva, lódultam haza s mire hazaértem, azon vettem észre magamat, hogy sírok, mint a gyermek… Csak furcsa állatja is az embernek az a szív!… Hej, ha az embernek szíve nem volna!

Ez idő óta nem féltem a szomszéd urambátyám agaraitól, tudva azt, hogy Debora asszony nem fogja azokat reám uszítani.

Csak azt lestem ki ablakunkon, hogy mikor megy Gergely úr a nyúlháborúba, azonnal vándoroltam a szomszédba, első egypárszor azon nesszel, hogy nyomában vagyok már a macskagyilkosnak, látta ez is, meg amaz is, s akkor leírtam sipkától bagariáig egy soha nem látott személyt, akinek kilétén aztán törhette a fejét, aki akarta.

Később, hogy erre ráuntam, s Debora asszony is kezdte felejteni halottját, urambátyámat keresni mentem által.

– Nincs itthon, éppen ebben a pillanatban ment el.

– Ejnye beh sajnálom! – s ekkor aztán a nagy sajnálkozásban ki találtam szalasztani a számon, hogy: – Ki hallotta, mi történt a faluban?

Azt persze senki sem hallotta, mert semmi sem történt, hanem Debora asszony annál kíváncsiabb volt meghallani az eseteket, s ottmarasztott. Én aztán ami pletykát tudtam Philemonról és Baucisról, azt mind szélesen és hosszasan elhistorizáltam előtte, s isten vétkemül ne vegye, biz én hevenyében akkorát füllenték neki könyv nélkül, hogy majd eldűlt bele.

Hanem ez sikeres volt; addig egy szóval sem küldött haza, míg ki nem fogytam, s ekként számtalanszor volt alkalmam Esztikém sóhajtásait elfogni s a magaméit megküldeni neki, s ha élőszóval ki nem beszélhettük is egymásnak magunkat, szemeinkkel gyakran egész érzékeny párbeszédeket folytattunk.

Másnap megint átmentem urambátyámat keresni, s ismét nem találtam honn. Természetesen, minthogy éppen rálestem, mikor elment hazulról.

– Ejnye, maga mindig oly szerencsétlen, hogy éppen olyankor jő, mikor nincsen idehaza.

Tudta volna csak, hogy mennyire verem a fejem a falba e szerencsétlenség miatt!

Hanem jól tudtam eleve, hogy e füst alatt nem fogom sokáig csalhatni a világot s turpisságom elébb-utóbb napfényre fog jőni.

Úgy is lett.

Egy időre már tisztességesen odakaptam a házhoz, elannyira, hogy Esztikének könyveket is szabad volt vinnem, miket én városon lakó tiszteletes sógoromtól kölcsönöztem.

Biz ezek német könyvek voltak, szegények! De én nem tehettem róla; ha magyar nyelven írt ilyszerű istentelenségeket hordtam volna a házhoz, bizony kirudaltak volna. Ha jól emlékszem rá, regények voltak és holmi szerelmes históriák, miket én Debora asszony előtt imádságos könyveknek kereszteltem (az áldott teremtés csak magyarul tudott), s az volt aztán a legvígabb történet, ha olykor előfogott a drága lélek, hogy fordítsak neki a bent megírt szent fohászkodások közül. Fordítottam én aztán oly penitenciális létániákat és katekizmusokat ama jóravaló könyvekből a hivő léleknek, hogy valamennyiünk szeme könnybelábadt tőle.

Kiváltképpen a férjhez menendő hajadon leányok könyörgését, no azt sokszor elmondatta velem, melyet is én szorgalmasan ki tudtam olvasni Wielandból úgy, mint Kotzebueból.

Ha aztán ezen dicséretes könyvekből valami emlékezésre méltót akartam Esztikém figyelmébe ajánlani, azt szépen körömmel aláhúztam, s ha ő látott benne figyelembe veendőt, szintén aláhúzta, tiszteletes bácsi pedig, mikor hazavittem a könyveit, nem győzött eléggé dőzsölődni, hogy ki a tatár karmolja össze ezeket az ő könyveit?

Így ment ez, míg meg nem állt; megállt pedig egyszer azon egyszerű eset által, hogy midőn én egyszer éppen látogatásom végezém (éreztem tudniillik azt az időt, mikor urambátyám meg szokott jőni) s kifelé ballagtam, amint az ajtót éppen nyitnám s húznám magam felé: valaki éppen akkor szintén nyitá kívülről s tolta énfelém.

No, szép meglepetés volt reám nézve, midőn az ajtó megnyílt s bejövő és kimenő egymásnak szemközt állottunk. Ha a nyakam elvágták volna, sem ijedtem volna úgy meg, mint most… Nemzetes és vitézlő Sonkolyi Gergely urambátyám állt előttem, testestül-lelkestül és rézcsákányostul. Merre fussak? Ez jutott legelőször is eszembe, s mikor már láttam, hogy nem futhatok, akkor jöttem csak azon gondolatra, hogy bátornak kellene lennem. Szerettem volna azonban akárki más lenni, csak saját magam nem.

– Hát öcsém, – kérdé urambátyám, nagyot pödörve kacskaringós bajuszán – láncos-lobogós, forgós-suhogós és ropogós! Hol jársz itten?

(Tán bolond vagyok, hogy megmondom, gondolám magamban; de hát mit is mondjak? Azt mondjam: hogy Debora asszonyt látogattam? Hátha felesége? Még agyonlő. Égből pottyantam ide? Uramatyám küldött? Vagy a pulykáinkat kerestem? Mit tudjak hazudni?)

– Nem én, kedves urambátyám, – felelém – nem járok én itten… Csak azt jöttem kérdezni, hogy mikor tetszik bemenni a városba?

– De öcsém, – szólt urambátyám, elmozdítván karomnál fogva az ajtótól, – hordom én a te mivoltodat, gonosz a te zúzád, haragos forgattát! Hanem nekem többet át ne kastankodjál, mikor itthon nem vagyok, a hatszázezermilliomáldotta szedtevette táncoltatta! Mert ha még egyszer – három kila mennydörgős égiháború! – át mered ütni az orrodat, fogadom a kilencvenkilenc apostolra s valamennyi Pontius Pilátus volt a világon, hogy Dóka Pista legyen a nevem, ha szíjat nem hasítok a hátadból, ropogós rángattát!!!…

– Köszönöm ássan, – mondám, örvendezve, hogy ily könnyen megszabadulok.

Urambátyám pedig, még egyszer rábízva az ördögre, hogy vigyen haza, belódult s még aztán sokáig hallottam pattogó, kikanyargatott allegorikus frázisait, miket a rossz világ káromkodásoknak nevez, s ismét ott láttam magamat, ahol voltam a macskahalál előtt.

Már tartottam tőle, hogy idestova a kutyákon lesz a sor.

Ez napságtól fogva csak igen gyéren tehettem szert Esztikém láthatására, akkor is csak a kerítésünkön át, amidőn mindannyiszor azon veszedelemnek tevém ki magamat, hogyha az öregúr meglát, belém lő. Egyszer Esztike is észrevett, nem mert közelebb jőni hozzám; mutatta pantomimikával, hogy fél, miképp meglátja valaki, én szintén szemkifejezéssel felmutattam nem ugyan az égre, hanem a padlásablakra, mit elértve a lelkem, ezentúl aztán csak úgy konverzáltunk egymással, hogy egyikünk az egyik padlásablakból, másikunk a másik ablakból játszottuk a némajátékok legfurcsábbikát, kezeinkkel egymásnak integetve és fejeinket hajtogatva, s fel-felpillantva a magas égre.

…Lőn azonban, hogy urambátyám egyszer hosszabb időre elutazék, mit onnan tudtam meg, hogy a honn maradt agarakat ez idő óta szüntelen ütötték-verték, mit nem mertek volna tenni, ha az öregurat a határon belől érezték volna.

Ezt megsejtve, kilódulék az erdőre, teleszedtem a kalapomat szarvasgombával, s mentem vele a szomszédba.

A legutóbbi expedícióm alkalmával igen ráncbaszedhette az öregúr az illető őrsereget, mert az egész cselédség, az első kuktától az utolsó agárig, kitelhetőképpen görbén néze reám.

Amint belépek a szobaajtón, – még csak az egyik lábam tettem belől, – odaugrik Debora asszony, s odacsuk az ajtóhoz, hogy másik kezem és lábam még kívül maradt, s leírhatatlan vendégszerető nyájassággal rivalla rám:

– Csak maradjon odakívül, öcsémuram, maradjon odakint.

– De bizony csak egy kis szarvasgombával kívántam kedveskedni kedves asszonynéninek, – szabódám – tudtam, hogy igen szereti.

– Vagy úgy! – szólt, kibocsátva a kalodából. – Szarvasgombát hozott? Már az más, úgy jöjjön be, hozza be, hozza be.

Bementem, bevittem.

– Ejnye, beh derék fiú maga; hát hogy aludt, mit álmodott? Tessék leülni. Ejnye, ejnye. Hát jár-e még iskolába?

– Nem biz én, már végeztem.

– Végezett! Milyen korán. Hát micsoda?

– Szemorvos vagyok, – felelém.

– Már mint borbély, – értelmezé a néne.

– Az ám, – mondám.

Esztike odasimult hozzám.

– Most ugye bizony tréfált, Péter bácsi? – sugá halkkal.

– Füllentettem, tisztesség nem esik mondván.

– De hát minek?

– Hát majd csak annak, hogy estére sziveskedjék kedves Esztikém a kerítésen átnyújtani Debora néni pápaszemét, javítok rajta valamit.

– Ejnye no – vága közbe Debora, – hogy szemorvos, no, ej-ej.

– Azonban megyek is, – mondám – kalapomat vevém.

– Maradjon még egy kicsit, – biztatott a jószívű lélek, mialatt hatályosan tolt kifelé, s kicsukott.

Estére megkaptam a szemüveget. A nagyítóüvegeket gyöngyen kiszedtem belőle, s szép sima ablaküvegből vágtam éppen akkora karikákat tűzkővel, azokat a nagyítóüvegek helyeire alkalmaztam, s reggelre kelve újra helyére eszkamotíroztuk a pápaszememet.

Én pedig újólag egy kosárka spanyolmeggyel iparkodtam a beléphetési engedélyt kihízelegni.

– Köszönjük, köszönjük, – szólt a néne, többes számban beszélve, pedig senkinek sem adott belőle, – bizony meg sem tudjuk majd szolgálni.

– Ó, szót sem érdemel.

– Hanem elébb megnézem, nincsenek-e zsellérek benne? Szoktak ám az ilyenekben lenni, hamar megterem benne a Jánoska – okoskodék s vevé pápaszemét s feltette orrára s nézett rajta…

De mintha nyakszirten csapták volna, úgy meghökkent. Persze, hogy a sima üvegen keresztül semmivel sem látott jobban, mint anélkül. Tartotta messze és közel hozzá a nézendő tárgyat: semmit sem használt, elővette a Szikszait, felütötte, de nem tudott olvasni belőle, törülgette hol a maga szemeit, hol a pápaszemeit: hasztalan – a dolog nem változott.

– Nem látok, – így szóla végre elrémülten.

– Hogy-hogy?

– Ugyan édes öcsémuram, nézzen ezen a pápaszemen, nagyít-e még?

Néztem rajta.

– Tyűh, asszonynéném, rettenetesen nagyít! Akkorának mutatja az ember pórusait, mint egy ürgelyuk.

– Jaj nekem, úgy én oda vagyok! Nem látok rajta.

– Asszonynéném! – szólék aggodalmas arccal, a világosság felé fordítva képes felét, s erősen szemeibe nézve. – Mi leli a maga szemeit? Szent Gergely apostol! Hisz maga szürkehályogot kap. Miért nem gondol magával?

– Szürkehályogot! – sikolta s szemeihez kapott. – Oda vagyok, oda vagyok. Uramöcsém, kedves uramöcsém, segítsen rajtam, ha testünknek megbocsáttatását és bűneinknek föltámadását hiszi, segítsen rajtam, ha még lehet.

– Hm – szólék fontos műértő képpel, s valóban orvosi szemöldök-grimászokat vágtam, – nem érzett kegyed holmi szélhűdéseket a tunica choroideán?

Tudta is ez, hogy mi az a tunica choroidea! S azt felelte, hogy de biz érzett.

– Hát különben éjjelenként nem szokott-e fel-felébredni?

– De bizony minden éjjel.

– Üm, ez rossz jel – mutassa a nyelvét…

Mutatta. – Sohasem láttam háromélű nyelvet, csak ekkor.

– Ez világosan mutatja a szemek veszélyes állapotját. A dolog fenyegetővé kezd válni, s ha még ezekhez azon nem várt frázis talál hozzájárulni, hogy a könyöke meg talál fájdulni az embernek: valóságos amaurosis fog következni.

Tudtam, hogy fáj a könyöke.

– Jaj nekem, pedig fáj a könyököm: de hát mi az a marmaurosis?…

– Ez azon eset, mikor a retina apoplexiát kap s végképpeni ablepsia marad az emberen.

Nem értette szegény, hogy mit mondtam, de megnyugodott benne.

– Az Istenért, édes öcsémuram, ne hagyjon megvakulni – rimánkodék – segítsen rajtam! mit tegyek? mit igyam? kihez folyamodjam?…

– Itt nincs veszteni való perc, le kell feküdni rögtön, és pedig hanyatt, én addig rohanok az orvosságaimért.

Mentem haza. Készíték egy üvegbe szappanos vizet, másikba medvecukros vizet; egyiket rózsavízzel, a másikat levendulával beszagosítottam, s mire visszaértem, már ágyban feküdt az agyonrémült páciens.

Féltette szemeit, mint akárki más, s biz azok már nem is a legjobbak lehettek. Én pedig bekentem azokat a vizek csípősebbikéből, s azután bekötöttem a szemeit, hogy csak az álla látszott ki az asztalkendő alól, s ráparancsolék, hogy azokat ki ne merje bontani, míg én nem mondom, különben rögtön vakon születik.

Tehát nem látott…

Csak ennyit akartam. Átöleltem ekkor az én galambom Esztikémet kedvem szerint, s néztem a szemeibe kedvem szerint, s miután sokáig néztem szemeibe és ő az enyimbe, isten bocsássa meg, megcsókoltam őt kedvem szerint, hogy a szívem majd kiugrott örömében.

– Eszterka!! – sivalkodék a tátos a bekötött szemmel.

– Csitt. Lassabban! – kiálték – nincs idebenn az Esztike.

– Hát mi cuppant az elébb olyan nagyot?

– Az orvosságos üvegből húztam ki a dugaszt.

– Úgy, az orvosságos…

– Hanem ne beszéljen asszonynéném annyit, mert még lilaszínű hályogot is kap.

Hanem ez így mégsem jól lesz – gondolám – az ember nem beszélhet miatta, mert fülei vannak, de jók. Ezen fordítani kell.

Odaültem az ágyához, s kezdék neki mesélni.

– Tudva van az anatómiából, hogy az embernek arra való a füle és az orra, hogy mintegy padlásablakok, szüntelen friss levegőt szolgáltassanak a szemek idegeire. Hanem, midőn ezen szemidegek gyulladásba jőnek, azon veszedelem áll elő, hogy kétféle ablakokon átmenő szél légvonatot támaszt, s a gyulladást éleszti, e végre orvostudor Smilax tanácsára ilyenkor e két ablakok közül vagy a fület, vagy az orrt be kell szépen tömni gyapottal, hogy légvonat ne támadjon. Már most tehát méltóztassék választani: melyiket tartaná kényelmesebbnek bezárva érezni, kedves asszonynéném, az orrát vagy a fülét?

Akárki is elébb likvidálta volna e célra a fülét, mint az orrát, s így lőn, hogy furfangosságnak általa az örökké élő házi statáriumot nemcsak megnémítók, de meg is vakítók és süketítők, szemeit és füleit bekötözve emberül.

Így folytanak le napok, századai reám nézve az örömnek és üdvösségnek. Debora asszony megvolt a kúra alatt; életében ekkor volt először másnak békéthagyó; de féltette a szemevilágát, s én ijesztgettem nagyon. Esztike szívem jó volt, mint a falat kenyér. Magamat nem akarom dicsérni, hanem annyi igaz, hogy boldogok és emellett önfeledtek voltunk, mintha ennek a boldogságnak örökké kellene tartani!

Gondolkodik is a szerelmes ember a jövendőről!

Egyszer azonban késő este volt, s én még szüntelen odaáltal. Künn esett az eső, a páciens szuszogott, a falióra ketyegett, s mi Esztikémmel semmiről igen sok szépet beszélgettünk. Ismétlem: este volt.

Hallottam ugyan, hogy valaki zörgetett egy ideig a kapun, aztán mintha beesett volna rajta; de nem ügyeltem rá; mit bántam én, ha a világ stukaturjáról hullott volna is a vakolat, mikor egyszer a szívem bálványa mellett ültem, ugyanazon széken pedig, melyen ő, tehát egymástól nem valami nagyon messze!

Egyszer tehát csak zörögni kezd valami a konyhában.

– Jaj, talán tolvaj… – rebegé Esztike, s reszketve simult a keblemre.

Ki ne volna bátor olyankor, mikor a kedvesét látja félni? én is fölkerekedtem és nekitürkőzve, hallatlan vitézséggel mondám, hogy ne féljen, míg engem lát, hisz azért vagyok én mellette, hogy ne hagyjam bántani; meg aztán oly ember is vagyok én, aki három zsivánnyal még akármikor megbirkózik!

Hősi elszántságom nemcsak megnyugtatá a kisleánykát, de rá is ragadt, s ő a gyertyát, én egy falra akasztott kovátlan pisztolyt véve kézbe, mentünk az ajtónak.

Kinyitók azt: ő nagyot sikolta, s elejté a gyertyát. És sötétben maradánk; valami fekete alak jött felénk. És a pitvarajtó fel volt nyitva.

– Szent Borbála, segíts! – mondám magamban – ez megesz.

„Ki vagy ember?” – ordíték rá, nekifogva a pisztolyt, amekkora hangon csak tudtam.

– De te ki vagy? ilyen-amolyan gézengúz pernahajder, a pocsétakerülő herkópáterednek a kifordított bundában járó dicsőséges hajnalát! veszedelem boronálta!

– Ujuju! ez az én tekintetes urambátyám! – ordíték, mint akinek taplót dugtak a fülébe. Vesd el magad! rohantam a kapunak, s egy perc alatt túltettem rajta magamat.

De ott is megjártam, mert a kaputom szárnyánál fogva fennakadtam a kapun, s lógék szárnyamnál fogva, mint a cserebogár.

Lógáltam, rángattam magamat, imádkozva, hogy bárcsak leszakadna egyetlen gála-öltönyömnek a szárnya; de nem tudtam szabadulni.

Eközben rémülten hallám, hogy urambátyám mint nyitja kulcsnál fogva az utcaajtót.

– Kolbásznak aprít, ha megkap – gondolám s végerőködéssel egyet vetve magamon, kaputom szárnya csakugyan szerencsésen leszakadt, s én leestem a földre.

Ez éppen azon percben történt, midőn urambátyám kilépett az aj tón.

– Szaladj! – mondám magamban, s amint isten tudnom engedé, lábam közé kaptam a széles földet, s neki a harasztosnak!

– Megállj, semmire sem való! – ordítá a perzekutor – mert agyonütlek.

Kettőt ugrottam egy helyett.

– Megállj! – ordítá – mert eltöröm a lábadat.

De már megkövetem, ha az agyonütés kedvéért meg nem álltam, a láb-eltörésért csak meg nem állok.

Így futottunk egymásután huzamos ideig, de egyikünk sem kapitulált, hanem én kezdtem észrevenni, hogy a távolság aligha nem fogy közöttünk (az öregúr 1809-ben nagyon betanult a futásba); igen közel éreztem a rézcsákány szagát magamhoz.

Már az én kedves urambátyám éppen nekihuzakodott, hogy mint vág végig a hátamon a jó somfanyelű csákánnyal, midőn éppen, amint nekem célzott – köd előttem, köd utánam egyszerre csak szőrin-szálán elvesztem előle.

Nem ért azonban rá a jó úr efölött elbámulni, mert rögtön maga is, mintha kikapták volna a földet a lába alól, elkezde bukfenceket vetni és esni mélységes mélységbe, hova midőn lejuta, nem tudá, hogy melyik részében legyen a másvilág pincéjének?

Sűrű sötétség vala körülötte, oly sötétség, hogy zsebre lehetett volna rakni.

– Jaj! uram s én Istenem – sóhajta a jó úr – elkárhoztam! meghaltam és elkárhoztam! jaj nekem én bűnös fejemnek. Mindig mondta a tiszteletes, hogy ne káromkodjam annyit, mert elvisz az ördög, és íme elvitt. És éppen gyilkolási szándékomban kapott el. Seregeknek ura, légy irgalommal irántam, csak most az egyszer bocsáss meg, és soha többet nem vétkezem ellened, nem káromkodom többé, nem megyek a tilosba vadászni, megfizetem a papbért, amivel hátramaradtam, hozzáadom a leányomat a szeretőjéhez, csak ne engedj elkárhoznom uram én teremtőm.

A jó úr reszketett, mint a kocsonya, s imádkozott volna, de nem tudott egyebet, mint a hiszekegy utóját, azt dörmögte aztán, erősen hivén, hogy legalábbis a purgatórium előcsarnokában kuksol.

Nagy módom volt pedig nekem mindezeket hallani, éspedig nagyon is jól hallani, valánk tudniillik mind a ketten egy és ugyanazon farkasveremben, mely alattunk a nagy futásban és sötétben leszakadt, és két öl mély lévén, meglehetős házi árestomul szolgált mindkettőnknek.

Tehát az én kedves urambátyám imádkozott.

Tőle eszerint nem lett volna mit félni, hanem az ötlött nekem meg eszembe, hogy hátha igazi farkas talál közénk vetődni! mikben a szomszéd nádas nem szűkölködik.

Hanem erre meg így okoskodtam: ha jő a farkas, akár félek, akár nem félek, megesz; ha nem jő: akár félek, akár nem félek, nem esz meg, s e szillogizmus által teljesen megnyugtatva magamat, elővettem hátulsó zsebemből pipámat és dohányzacskómat, s mert vala e veremben nagy sokasága a szúnyogoknak, rágyújtottam és füstöltem magam körül jobbra-balra.

– De szabadíts meg a gonosztól! – ordítá felszökve urambátyám, midőn a sötétben elkezde világítani pipám: azt gondolta, hogy már ő alája gyujtják a szalmát.

Persze, én hallgattam, mint a nyúl, a pipa sem szólt egy szót is, s urambátyámat környékezé a kétségbeesés.

Hadd reszkesse ki egy kicsit magát, gondolám, s fújtam a tüzet, hogy szintúgy sziporkázott.

Nagy nyavalygásai közben azonban egyszer úgy oldalba talált rúgni a sarkantyús lábával, hogy a szemem is szikrát hányt bele (a verem nem volt oly tág, hogy az ember kalamajkát járhasson benne). Erre már csak kénytelen voltam őt megszólítani.

– Ne nyughatatlankodjék már urambátyám – mondám neki – hiszen bizony az megtörtént, de azért csak ne rugdalja ki az emberfiának a fogait.

– Öcsém! – kiáltá örömrivalló hangon. – Öcsém Peti, hát élsz? hát te is itt vagy? vagy hol is vagyunk mind a ketten? hogy jöttünk ide mind a ketten?

– Csak úgy, mint az eső az égből: létra nélkül; mármost csak azon örüljünk, hogy épkézláb leértünk.

– De hát hol vagy?

– Farkasveremben.

– Farkasveremben? Ejnye haragos milliomrivalta!

– Urambátyám! lassabban! csak az elébb tett fogadást.

– Mit, az elébb? az elébb nem tudtam, hogy farkasveremben vagyok: azt gondoltam, sokkal tiszteletreméltóbb helyre jutottam. Ejnye harminchárom mázsa ördögmáj! kilenc akó sárkányköröm-teringette! hogy jutunk ki innét? Forgós szélvészráncigálta dolga! Hogy a skorpió vágja le a bolond filozófiáját, aki ide vermet ásott! Hogy a lidérc szántson rajta, aki kigondolta is, vitte volna el a gólya az óperenciákra!… korpacibereadta!

Ezzel sokáig ógott-mógott, míg végre hozzám fordulva így szól:

– Öcsém, állj csak ide, hadd állok fel a válladra, majd én valahogy kikapaszkodom, téged meg aztán kihúzlak.

– Tessék.

Rámlépett. Akkor emlegette még csak aztán istenigazában a haragos mennyköveket, látva, hogy füttyel sem éri el az én vállamról is a nyílást.

– De pedig urambátyám, ne kiabáljon annyit – csillapítám – éjszaka az idő; még majd farkasokat talál a nyakunkra csődíteni, s akkor aztán különös alakban látjuk meg a feltámadást; jobb biz üljön le szép csendesen, majd én mesélek.

Leszállt, dörgött, morgott még magában egyet-mást, s leült.

– De hát mit csináljak itt reggelig? a szúnyogok esznek meg: akkorákat haraptak rajtam, azt gondoltam, az ördögök tépnek tüzes harapófogókkal.

– Tegyen úgy, mint én: gyújtson rá és fumigálja a világot és a szúnyogokat.

– Ember vagy a talpadon, öcsém, hordom a lelkedet, úgy teszek – szólt s készült kiütni. – Hát ez micsoda itt? – kérdezé, valami fehér tömeget húzva ki lábai alól.

Hát ez éppen azon holt lúd volt, mely csalétkül szokott kitéve lenni a farkasvermek fölé, s mely velünk együtt szálla alá poklokra.

– Kidobom az ilyenadtát, ne háljon velünk – dörmögé s fölhajítá az állatot.

Vala azonban a verem nyílása igen szűk: a hajított lúd visszaesett, s üté az én kedves urambátyámat úgy nyakon, hogy jobban se kellett.

– Ejnye láncadta! – kiálta, s újra felhajítá azt, s újra nyaka közé esett.

– Kárpáti rengeteg erdő! – ekként káromkodék újra, s újra felhajítá, megint visszajött és megint oldalba ütötte őkegyelmét.

– Már öcsém, te dobd ki – szólt nekijuhászkodva – mert nekem ellenem esküdött ma minden élő és nem élő állat.

S én szerencsésen kihajítottam azt.

Azzal nekiültünk s dohányoztunk, mintha diurnumot kaptunk volna érte.

– Hanem hát, öcsém – kezdé egyszer eközben urambátyám, kisujjával letömködve a pipa tüzét – mi dolgod neked az én házamnál, hallod?

– Már urambátyám, akár inde, akár unde, hova tagadjam? Én szerelmes vagyok Esztikébe.

– De öcsém, csak az annak a rendi és módja: nekem kellene először szólanod.

– Urambátyámba nem vagyok ám szerelmes.

– De még én sem tebeléd. Hanem tréfán kívül: hát mi közöd neked ahhoz a leányhoz? Hiszen ha szereted, hát csak szeresd; de ne járj hozzá. Szeretheted, ha kilenc mérföldnyire vagy is tőle.

– De urambátyám, nem úgy verik a cigányt: nem akarom én annyiról szeretni Esztikét, a két padlás köze is elég nagy távolság volt már; hanem tehát ha nem bánja és nincs ellenem valami különös kifogása, ezennel itt a farkasveremben egész ünnepélyességgel megkérem kegyelmedtől drágalátos kis kacsóját és vele együtt szép magát, még ha Debora asszony vele jár, ráadásul azt is elveszem.

– Veszed az ördögöt, hiszen mostohaanyám; ipam is, vőm is csak nem akarsz lenni egyszerre? Hanem öcsém még gyerek vagy, nincs mit aprítnod a tejbe.

– Nagyobb igazság kedvéért: még tejem sincs, amibe valamit aprítsak; hanem iszen majd megjön az időjártával, az Isten elég gazdag, majd megsegít.

– De fiam – szólt az öregúr, pipáját tenyerében tartva – nem készíttet a jó Isten banknótákat senki számára, hanem egyiktől elveszi, másiknak odaadja; de az ilyen magadforma semmihez látó falufüle fráternek bizony nem repül ám a sült veréb a szájába.

– No de ami nincs még, majd lehet még; kezdetben sem vala semmi, mint a biblia mondja; majd felmegyek Pestre jurátusnak, törvényt végeztem, s lesz belőlem tekintetes úr és prókátor.

– Kandidátus koplaló – fejezé be urambátyám – jobb lett volna öcsém, ha pap lettél volna, uradatyád is eleget akarta, hanem te agyafúrt fickó voltál teljes életedben. Most káplán volnál valahol, s nem hozott volna ide a tatár miközénk izgágának. Hanem már túlestél rajta, átugrottad, mint a tinnyei leány a férjhezmenést. De megállj; egyet mondok, kettő lesz belőle; küszöbön van a restóráció, mihelyt leszüreteltünk, hozzáfogunk a nemes atyafiság kapacitálásához; ne búsulj, megnyomunk esküdtnek.

– S akkor Esztike az enyim lesz?

– Ijh, hogy te egyébről sem tudsz gondolkodni, mint Esztikéről.

– Nem bánom én, urambátyám, ha alispánnak megtesznek is, csak Esztikét nekem adják.

– No, patvar vigye, ha már ennyire vagytok, üsse meg a káposztás kő! nem bánom; hanem restóráció előtt egy kukkot sem szólsz senkinek, és hozzánk be nem ütöd az orrodat, különben lánconforgókereplő! semmi sem lesz a dologból.

Mit tehettem? Magam jóvoltáért megígértem, hogy hallgatok és nem megyek Esztikéhez, s azzal egymás nyakába borultunk az öregúrral, összecsókolóztunk, s „adj fiam tüzet”, mondá az öreg, pipája ki levén szunnyadva. Különös grácia, mert különben mindig maga szokott kiütni.

Így töltöttük nagy mulatsággal az éjszakát. Én szépen ölembe fektettem urambátyám fejét, s ő csakugyan boldogan elszunnyadott az Úrban, s harsogott álmában, mintha orrának mindegyik nyílásával egy-egy fagóttot fújt volna. Aközben meg álmában is rágta a pipát. Nem alhattam miatta. Szintúgy reszketett a verem tőle. Ha fütyültem neki, akkor elhallgatott; hanem akkor meg a magam fütyülése miatt nem alhattam, s ha én elhagytam, ő kezdte rá.

Így virradtunk meg szép pipaszóval.

Azalatt volt lótás-futás miattunk a faluban; kerestek égen, földön és padláson mindkettőnket, tűvé tettek értünk mindent, s természetes, hogy mégsem találtak.

Reggel felé, hogy az éhség elővett, magunk is elkezdénk gondolkozni a szabadulásról, teljes tehetségünkkel hozzáfogva a rikoltozáshoz és kurjongatáshoz.

Végre ránkakadtak. A veremből felkanyargó pipafüst vezette őket messziről a nyomunkra.

Urambátyám két béresének jutott a szerencse, bennünket kihúzhatni a siralomnak völgyéből, kiknek urambátyám rögtön meg is ígérte, hogy kifordítja a bőrüket, ha meg merik mondani valakinek holvoltunkat.

S jó hogy hazamentünk, különben már éppen kurrentáltatni akartak mindkettőnket.

*

Két álló hónapig nem beszéltem Esztikével; sokszor láttam szegénykét, kisírt szemekkel és halványan, majd a szívem repedt meg olyankor érte; de megígértem, hogy nem szólok hozzá, s meg akartam szavamat tartani.

Ekkor ment végbe a tisztújítás. – Szép volt, mondhatom, igen szép, csakhogy már egyébre nem emlékszem, mint, hogy egyszer egy vaskos legény megemelt, másik kettő meg lerántott, ismét másik három nyakonfogott s újra felemelt, az atillámat összehasogatták, a hajamat megtépték s egy zápfogamat kiütötték s megtettek esküdtnek.

Tisztújítás utáni nap urambátyám nagy ozsonnát rendezett házi kertjében. Az egész falubeli asszonynépség és urambátyámság hivatalos volt rá, többek között én is (noha senkinek sem asszonynénje, sem urabátyja nem voltam).

Mi volt legyen belső tartalma amaz ozsonnának, azt nem tudom, mert – fontos okaim voltak rá nem tudni. A szakácskönyv hamarább megmondaná.

A lugosban volt felterítve negyvennyolc személyre, s mire odaértem, már folyt a dáridó.

Esztike lelkem ott sürgött-forgott a vendégek körül, kínálgatva mindenkit, nyájas piros arccal (tűz mellől jött, attól volt piros), s szelíden vonta ki magát egynémely hamis urabátyja ölelendő karjai közül; azonban minden nyájassága és pirossága mellett is igen szomorú volt szegényke.

Amint beléptem, nagyot köszöntem neki, sarkantyúmat összeütve, mire a lelkem úgy megdöbbent, s úgy fülönöntött egy bizonyos urambátyámat a kezében volt lengyellével, hogy ez maig is nagyot hall arra a fülére.

– Hozott Isten, öcsém! – kiálta Gergely bátya – hát ilyen későn kell jőni? no, nem hiába vőlegény vagy.

Esztike szívem e mondásra halavány is lett, szomorú is lett: valami esett a szemébe, mondá, s könnyezett.

– Bizony csak növekedik ez a fiatalság, – szóla közbe egy tetemes asszesszor, ki mindig két széken szokott egyszerre ülni, – idestova Esztike húgom is eladó leány lesz.

– Semmi idestova, – szólt Gergely bátyám; és egy vágással úgy kettévágta a lúd hátába szúrt villát, mintha porcogó lett volna – menyassszony az is.

Esztikének sem kellett több. Ment kifelé. Igen tarka lehetett előtte a világ, mert alig találta meg a lugos ajtaját. – Nem jött az áldott azon gondolatra, hogy ő is lehet menyasszony, én is vőlegény, mégis egy pár válhatik belőlünk.

– Eszterka! hozd ki a cukortartót! – rivalla utána Debora asszony, ki is erősen örült magában, mint hitte, lefőzetésünkön, s reménylé, hogy ezúttal keresztyéni módon ki tudott túrni bennünket a boldogságból. Szüntelen lovalta amaz idő óta Gergely bácsit ellenem és Esztike ellen.

No de volt rá oka szegénynek. Másfél hétig tartottuk ágyban fekve, bekötött szemekkel és bedugott fülekkel. Én kivált még a macskáját is agyoncsaptam.

Tehát örült rajta, hogy Esztike búsul.

– Öcsém, – szólt, odaintve magához Gergely bácsi, – eredj csak utána, – súgá – vigasztald meg szegényt; még kisírja a lelkét.

Nekem sem kellett ezt kétszer mondani. Nyargaltam utána – a konyhaajtóban elértem, megragadtam a kezét, s azt szívemhez szorítva mondám: Esztikém galambom, egy szóra.

– Bocsásson, – mondá fájdalmasan, halavány arccal – igen rosszul vagyok.

– Esztikém, ismeri-e kegyed vőlegényét?

– Bárcsak meghalnék, mielőtt ismerném.

– Már pedig ne haljon meg, mert az most oly közel áll kegyedhez, hogy senki sincsen nálánál közelebb.

Ekkor kezde előtte világosulni a dolog: vére mind arcába futott, s azt rögtön piros rózsává festette; ha át nem kapom, elájul szegényke; mily sebesen dobogott a szíve! ó! az a sóhajtás, melytől ekkor megszabadult a szíve! még én is éreztem annak alpesi súlyát. Még egyszer magamhoz szorítám: „Hanem az egész még titok”, súgám neki, s azzal elválva tőle, siettem a kertbe vissza.

Gergely bátyámnak már ekkorra szinte kifúrta az oldalát a titok, s elmondá azt nagy teketóriával, az összes vendégeknek szintoly szíve örömére, amilyen bosszúságára Debora asszonynak, s mire újólag közéjök léptem, oly harsány gratulációval fogadtak, hogy szinte magam is elijedtem.

– Hanem ’szen én is fogadok ám akármibe, – mondá Gergely bácsi – hogy az a leány akármit egyebet kihoz, csak a cukortartót nem, amiért beküldték.

Fogadhatott volna, mert Esztike, midőn visszajött, kedve fordulatát ügyetlenül titkoló arccal, de a cukortartó nélkül jött vissza.

Minden szem reánézett.

Piros lett a lányka, mint az esthajnal.

– Hát hol a cukortartó? – rivalla rá félbosszúsan Debora.

Erre még pirosabb, még zavaradottabb lett, s végre, midőn látta, hogy mindenki mosolyogni kezd rajta, odafutott apjához és égő arcát annak keblére rejté. A jó öregúr kacagva csókolta összevissza a kis menyasszonyt, s borotvált szakállával még pirosabbra dörzsölé arcát.

– Már majd csak magam megyek hát be azért a nádméztartóért, – mondám (nekem is tüske volt a talpam alatt).

– De bizony, menjetek érte mind a ketten – mondá Gergely bácsi, kezembe adva Esztike kezét.

– De már úgy jótállok róla, hogy ma sem látjuk a nádméztartót, – tevé megjegyzését – és nem alaptalanul – a két széken ülő úr.

Mi pedig bementünk a házba.

…Ki volna oly vakmerő, boldogságát a mienkhez hasonlítani? Ki volna oly vakmerő, e boldogság leírására szavakat keresni?… hallgatok s újra érzem azt: azt a gyöngéd kezet a kezemben, azt a mosolygva repeső tekintetet – azokat az ártatlan, szótlan ajkakat, mik ezentúl mind, mind az enyimek voltak, s miknek bírása gazdagabbá tett, mintha egy országot adtak volna… Uram Isten, milyen szép gondolat volt tőled az a szerelem!

Urambátyáimék régen el is felejtették, hogy kávét ittak, mire mi kivetődtünk a nádméztartóval; azzal mentegettük magunkat, hogy nem volt benne vágott cukor.

Szerencsénk, hogy nem invesztigáltak tovább a dologban; mert igaz ugyan, hogy mikor bementünk, nem volt a kérdéses szelencében cukor, de mikor kihoztuk, sem volt ám benne.

*

Mához két hónapra szívesen látom kegyelmeteket mindnyájukat a mennyegzőre! – Ezzel fejezé be urambátyám a kézfogót.

*

Azonban szegény ember akaratját boldog Isten bírja!

Mielőtt ez megtörténhetett volna, urambátyámnak hosszú útra kelle menni, mégpedig olyan útra, hová az ember a pipát sem viheti magával. – Megáldott bennünket szegény, azután még egyszer elkerítette ennek az orvosságnak a keserű kínját! és megdicsőült és eltemetteték, várván ama boldog föltámadást.

Esztendeig gyászoltuk őt Esztikével – ruhában; szívben maig is csak oly kegyelettel emlékezünk reája, mintha tegnap halt volna meg.

(Ez volt oka, hogy őt soha uramatyámnak nem nevezhettem. Ki minő kvalitásban meghal, olyanban marad holta után; holtak között nincs előreléptetés.)

Esztendő után következett el azon boldog perc, melyben megnyílt mennyországomat keblemhez szorítva, mondhatnám neki: „édes, édes Esztikém!”

És csakugyan nem is érte ajkaimat soha oly édesség, mint mikor ő először és maga jószántából forrón megcsókolt.

…Még maig is emlékszem mindezekre.

Pedig bizony már régen volt.

Az a gyönyörű szilfid termet, melyet egykor arasszal átértem, elhízott azóta, hogy most karral is dolgot ad átölelnem, hanem azért most is úgy szeretem az eszemadtát, mint a lelkem közepét.

*

Debora asszony mind e mai napig él és uralkodik, testének semmi része nem mozog már, a nyelvét kivéve. Az még ép és egészséges. Előre prenumerált rá, hogy az unokáinkat ő tanítja majd beszélni. Adja Isten! De én nem kívánom.

1896

A remete hagyománya

Mintegy két éve lehet, midőn megtanultam, hogy az életben több a fájdalom, mint az öröm.

Megtanított rá a világ. – Óh, a világ igen keserű iskola. Akkor még fiatal voltam, most már nem vagyok az. Hála Istennek, megvénültem; úgy hiszem, hogy annak, ki többé semmit nem fél, semmit nem remél, nem hisz és nem szeret, kinek semmi nem fáj, kit semmi nem gyötör, joga van elmondani, hogy megvénült.

Nem az a legvénebb, ki legtávolabb van a bölcsőtől, hanem az, ki legközelebb van a sírhoz.

Mennyi elveszteni való reményem volt még akkor! A reménység szép természettünemény, szép, mint a szivárvány, és el nem érhető, mint az. Napsugár teremti a szivárványt, meleg szív a reményt. Ragyogó semmi mind a kettő. Gyermeköröm.

Különös lélekállapot az, hogy mikor az ember boldog, úgy keresi, kutatja a fájdalmat, mintha büszkeséget akarna belőle magának szerezni, mintha szégyenlené azt, hogy boldog, s büszkélkedni akarna azon sivatag érzésben, melynek neve világfájdalom. S ez nem érdekessé lenni vágyás, ez természetes túlömlése minden érzőbb ifjúi kebelnek. – Még ekkor nincsen semmi joga azon sötét archoz, melyet visel, semmi joga az embert gyűlölni, s lelke borújában keresni a magányt, mely oly sivár legyen, mint gondolatai; semmi oka kitagadni magát a világból; óh, mikorra a keresett fájdalom napjai megjőnek, mikor a keserű ital, mit a szenvedések pohara nyújt, a lelket átjárja, nem mutatja többé az arc a szív fellegeit, nem ád hangot szenvedéseinek, hanem megtanul örömöt hazudni, mert tudja, hogy bánataért még ki is nevetik.

Most a legvígabb fiú vagyok azok közt, kik kalapjaikat valaha félreviselték; ott vagyok, hol legtöbb zajjal jár a világ. Csókot, ölelést, szép szót és ütleget kapok és osztok. Számtalan emberrel jövök naponként össze, egyik barátomnak, másik ellenségemnek nevezi magát; ami nekem mindegy.

Ezelőtt két évvel a beszkidi fenyveserdőben laktam.

Egy rokonomnak, kit ott szép birtokkal áldott meg az Isten, volt a hegyek közt csinos majorsága, nem messze tőle kallómalom, melyben rezet zúztak, s benn az erdők között néhány mészkemence. Ezeknek lakóiból állott környezetem; nem mondhatnám, mintha valami nagy konverzációm lett volna az emberekkel, beszélni nem tudtam velök, mert nem szóltak emberi hangon; tetőtül talpig idegen az egész vidék. Most ha két napig ott kellene tanyáznom, megenne az unalom, akkor két hónapig laktam ott, s e két hónap volt legszebb része életemnek.

Akkor bennem volt a világ, magammal hordtam azt, most kívülem van, és ő ragad magával.

Csalatkoztunk: én is, a világ is. Én benne. Ő bennem. Hanem azért egyikünk sem akasztotta fel magát, s most igen szépen megférünk egymással.

Minő gondolataim voltak akkor! Ha hosszú fáradsággal szirtről szirtre kapaszkodva végre a legmagasb bérctetőre jutottam, honnét megjelenő arcom a kőszáli sast ijeszté zúgó repülésre, s végigtekinték az alattam terülő, embert nem mutató vidékre, a hűs hegyi szellő izzadt homlokomat verte… Lenn a völgyben már alkonyat volt, távol harangszó hítta estimára az elsötétült vidékek lakóit, míg fenn a bérctetőről még látható volt a leáldozó nap süllyedő fényképe, amint bíborszín fellegei közül utósugárait az ég aranytengeréből szétlövellé. Úgy tetszék ilyenkor, mintha nekem előbb jőne fel a nap, s utóbb áldoznék le, mint másnak. Optikai csalódás volt az egész. Gyakran ott talált a feljövő éj csillagképeivel, mélázva, merengve, amint végigdűltem a gyopár födte bércen, s az éj egyhangú sötétéből jövendőt olvastam. Gyakran ott lepett a bércei mögül feljövő holdvilág, szomorú, halott fényt vetve a világra. Oh, ily távol emberi szívektől, az éghez ily közel, mily magas sejtések születtek lángoló fejemben. Meg tudtam volna az egész világot javítani! De, szerencsémre, e műtét nem volt rám bízva. Legalább is lábbal állítottam volna az ég felé a szép mindenséget, hogy a nap ne süsse fejét.

Terv tervet űzött zaklatott agyamban. Eszméim egymásra nőttek: oly buján, mint tán a föld virágai sarjazhattak, midőn a lefutott özönvíz után legelőször sütött az Isten napja a föltámadt természetre. E virágok közül egy sem hozott gyümölcsöt. A telek, mely őket megtermé, most fonnyadt kórómaradványaikkal van tele, s bánja, hogy helyettök nem csicsókát termett, vagy más hasznos konyhanövényt.

Hála Istennek, ez eszmék nem bántanak többé, még emlékeiktől is megszabadultam.

Ha most visszamennék azon tájra, tán újra eszembe jutnának. Ha látnám azon havasokat, mikről alánéztem, látnám a vén fenyőt, mely alatt a vadmadár kiáltásait hallgattam, és a havasi rózsabokrot, mely indás ágaival a bérchasadékból fejem fölé hajolt, halavány virágszirmait egyenkint hullatva el; – ha újra hallanám a titokszerű hangot, mely a csendes rengetegben olykor megszólamlik: panaszos kiáltás, madárszó, vagy kóbor lélek hangja; – ha érzeném a vad erdők lélekemelő illatát, vegyülve a virágos pázsit friss demutszagával; – ha fekünném a halkan zúgó bérci csermely mellett, bámulva a beléhajló ágat, mely lombjait a hűs kristályvízben füröszti, s hallanám a közel madárzenét, s az érctörők távol zuhogását, s a pásztorkürt tévedő hangjait; tán mindazon eszme föltámadna bennem, mi ez emlékekhez híven csatolva van: mindazon ragyogó ifjú gondolat, miknek szivárványegysége, mint egy nyári délután képekben gazdag álma, le nem írható, de el sem felejthető.

De nem, az emberéletben nincsen kétszer tavasz. Amely virága ennek elnyílik, nincs napsugár, mely azt újra virágzásba hozza.

Ily lélekállapotban olykor naphosszant elbolyongtam az úttalan fenyves rengetegben. Életmódom egyszerűsége mellett könnyen tehettem ezt. Órákig el bírtam nézni a pókot, amint mesterséges hálóját megszövé, melynek egyes szálai szivárványszínt játszottak a verőfényben. Néztem a pókot, melynek alakja oly utálatos, s gondolkozám az emberről, kinek alakja oly dicső. Elkísértem a patakot, mely hűs bérc alól eredt, tisztán, mint a kristály, partjain virágokkal csókolózott, ahol csöndesen folyt, az ég látszott benne. Akartam tudni, hogy hol végződik, mentem vele vad szirtmosásokon, lapályos mezőkön keresztül, míg egy posványhoz vezetett, hol szétterülve, a bürkök töveit áztatni megállt, fekete, poshadt vizében tekergve úszott a barna vízikígyó.

Egy ily bolyongásom alkalmával a zivatar véletlen utolért. A hirtelen támadt szélvész tördelte a fákat a zúgó erdőben, a záporeső egyhangúan vágott alá a vidékre, olykor a villám nyilallt át az elsötétült égen.

Emberi hajléknak híre sem volt, sem távol, sem közel, s megázni mégiscsak prózai dolog.

Siettem egy közel talált völgyet jókor elérhetni, hol egy aláhajló sziklahomlok alatt száraz bőrrel hittem végignézhetni a természetmulatságot.

A völgy sötét volt, mint az éjszaka. Egymásra boruló bórfenyők fogták el róla az eget, s a sűrűre fajzott gyalogfenyőbokrok tűlevelű gallyaikkal szinte hozzáférhetlenné tevék az asylumot; ha a fergeteg nyakamon nincs, nem hiszem, hogy rávettem volna magamat az áthatolásra. Azonban a zápor nagy cseppekben kezdett átszivárogni a lombokon, s ez siettetett. Kezdék lefelé bocsátkozni. Olykor egy kő gördült meg lábaim alatt, s ugrálva futott le a meneteles úton, s ezt okosan tevé; hogy előttem futott és nem utánam. A völgy igen mély volt. Mire a kiálló szikla alá juték, oly sötét lett, hogy saját orromat sem láttam, amit ugyan fényes nappal is csak imígy-amúgy látok. Itt vevém csak észre, hogy jó helyre jöttem; fejemről ugyan elfogta a sziklaerkély az esőszakadást, de az alárohanó záporzuhatagnak tökéletesen útjába álltam, s ez rosszul biztatott.

Szerettem ugyan mindig a zivatart, örömest hallgattam a hegyektől visszavert mennydörgést s a szakadó zápor süvöltését, de a belőle származó sárral sehogy sem tudtam kibékülni, s ezúttal úgy vevém észre, hogy módom lesz benne nyakig fürödhetni. Mentül előbbre mentem, annál mélyebbre jutottam, végre csak kezeimmel tapogatva a nyirkos sziklát, haladhattam bátortalan léptekkel, az ázott, mohos föld csúszott lábaim alatt, s már hallám a mögöttem zuhogni kezdő vízomlást.

E vigasztalan percben úgy tetszék, mintha világosulni látnám környezetemet, s néhány pillanat múlva kétesen vöröslő félderű kezde elterülni a völgyben, a villám hihetőleg fenyőbe ütött le, ennek lobogó vérvilága terjeszte idáig némi reszketeg fényt.

Széttekinték nála. Körülem sűrűn összenőtt fák, oldalt meredek sziklafal, csüggő borostyánindákkal, mögöttem – megdöbbenve rázkódtam össze, mögöttem, a sziklához ragasztva, a legsűrűbb csalit közt rejtetten, egy magányos emberi lak.

Nem akartam szemeimnek hinni; e helyen, ily elhagyatva; ki lakhatik itt? Egyetlen ajtó volt a házon, az ajtón kis ablak; az alacsony kunyhó küszöbe előtt nagyot nőtt a tövis, a küszöb és ajtó között felmagzott a perje, s az ajtóragasztó hasadékaiban sárgultak a gombák. Ösvény nem vezetett hozzá sehonnét.

Ki választhatta magának tanyául e helyet? A ház, mintha csak holtteteme, kísértete lett volna egy igazi háznak, melyből a lélek elszállt, anélkül, hogy valami ijesztő lett volna rajta, oly különös, oly titkos, bántó hatással volt reám, hogy szinte remegtem tőle; e zárt ajtó, e tövises küszöb, a fűvel benőtt födél, s körül sehol ösvény, sehol emberi láb nyoma.

Tekintetem nem bírtam levenni róla, szemeim rá voltak bűvölve. Féltem, és mégis vonzódtam bemenni e házba, s míg keblem vitt, lábaim a földbe érzém gyökerezni.

A zápor határozott, az omló zuhatag egy lesodort sziklával úgy térden ütött, hogy szinte vele mentem. Az ütés fölrázott. Nem láttam többé a rejtélyes kunyhóban egyebet száraz menhelynél, s térdem az ajtónak feszítve, azt benyomtam, és beléptem. Az ajtót készakarva nyitva hagytam, azért-e, hogy szükség úgy hozván magával, szabadon futhassak, vagy hogy a növekedő lángfényt be hagyva sütni, láthassak nála? Nem bírom meghatározni.

Beléptemmel úgy vevém észre, hogy a kunyhó csak előszobája egy mélyen a sziklába vájt tágas teremnek, melyben több egyszerű bútoron kívül egy fonott karosszék is volt látható, a szék előtt a földbe vert asztal, s magában a székben egy férfi, ki, mint a félhomályban kivehetém, kezeit keblére rakva, fejét félrehajtá, és nem mozdult.

Egész tisztelettel kívántam neki jó napot, de nem fogadta el. Elmondám neki, hogy minek tulajdonítsa e szerencsét, hogy házánál tisztelhet; hagyott beszélni, de látszott, hogy fel sem vesz, meg sem mozdult.

Én szépen meghúzám magam egy lóca végén, fél szemmel az ajtót, másikkal a hallgató embert kémlelve, kinek nesztelen némasága százszorta félelmesebben hatott rám, mint a fejem fölött mennydörgő vihar. Örömest szöktem volna, de féltem, hogy les, s ha észreveszi, hogy félek, utánamesik és megragad.

Félóráig ültem ott, s maig is csodálom, hogy e félóra alatt meg nem őszültem. A zápor kioltá a besütő tűzvilágot, s amint fogyott a fény, úgy nőtt iszonyatom. Minden percben azt hittem, hogy fel fog kelni az ember, s mellém ül, megszólít vagy megcsókol. Szerencsémre nagy okai voltak ilyesmit nem tenni, s félóra múlva a fellegek eloszoltak, s én könnyebbült lélekkel láttam a fák tetején ragyogni az alkonyati napsugárt, mely e lak belsejét is tűrhetőleg megvilágítá.

Ki ne érzette volna azt a vigaszt, mit félelmes jután a virradó nap fénye nyújt? Egészen megújulva érzem magamat tőle. Künn a madarak elkezdtek énekelni, a friss esőszag becsapott az ajtón, s elverte a dohos penészszagot, mely idebenn úgy fojtá a lélegzetet. Érzém, hogy még nappal van, s e gondolat visszaadta könnyelműségem minden bátorságát.

Házigazdám még mindig ott ült, és hallgatott. Gondolám: aluszik, s mégsem akartam minden szó nélkül búcsút venni tőle, s odaléptem hozzá, s miután a menedéket szépen megköszöntem neki, megfogtam keblére tett kezét, s meg akartam azt rázni.

Az alak azon percben, melyben hozzáértem, összeomlott, – hamuvá lett.

Évtizedek óta kellett ez ismeretlen rejtektanyán meghaláloznia, azóta a szabad légen semmitől nem érintve lassankint elhamvadt, egykori alakját azon percig megtartva, míg porrá omló teteme nem érinteték.

E kombinációt csak később értem rá tenni. Ijedten rohantam el onnét ez eset után, s midőn lélekvesztve a majorba értem, a forróláz rögtön kitört, s csak tíz nap múlva jöttem ismét eszméletemhez. Ez egy körülmény nem tartozik ama két hónapi boldogság tényezői közé.

Alighogy fellábadoztam, első gondom volt a rejtett erdei tanyát felkeresni. Higgadtabb ésszel igen természetesnek találtam minden körülményt, s félelmem nem vala tőle.

Kérdezősködtem a környékben az ember felől, de egyebet sem bírtam kikutatni, mint hogy valaha itt egy vad ember élt, ki senkitől nem kért semmit, senkinek nem adott semmit, ki senkihez nem szólt, senkinek nem felelt, s kiről senki sem tudja, hol vette magát, és hová lett.

Hogy ráakadtam e helyre, tapasztalám, hogy azok, kiknek az esetet elmondtam, megelőztek. A kunyhót szépen kitakarították, ami elvihető volt, elvitték belőle, csupán egy csomag megsárgult, megfoltosult írott papírt hagytak ott egy szegletbe vetve, mit én gondosan felszedtem, s mohón elolvasék. Ez iratok minden szavát szívembe oltottam akkor. Mint pokoli balzsam, úgy esett keserv-éhes lelkemnek. Ez lett embergyűlöletem katekizmusa. Később eszem megtérvén, az egészet a tűzbe dobtam. Most sajnálom. Sok ábrándos bohóság volt benne. Amennyire emlékemben maradt, megpróbálok néhányat közülök kuriózum gyanánt ide feljegyezni.

I.

Fehér arc, sötét szív.

Milyen fehér az ember arca, milyen fekete az ember szíve.

Az ember a természet mostoha gyermeke.

Minden állatnak megadja a föld, mire szüksége van; az embert mezetlenül szüli a világra, mintha mondaná: menj, rabolj, ölj, hazudj, ha élni akarsz, mi gondom rád.

Te féregóriás! Ki lelked minden jobb érzésinek börtöne vagy, s mindennek, ami szennyes indulat, rabszolgája.

Kellettél ide, hogy a náladnál kisebb férgeket eltaposd, s a föld virágait letépd.

Mit adtál te a természetnek, hogy mindent elvégy tőle? Királya vagy te a világnak? Az volnál, ha annak, ki mindeneket üldöz, király volna a neve!

Fehér arc, sötét szív.

S te lész-e az, ki, ha a csillagok lehullanak, még élni fogsz?

Kevélység démona! Hiszed, hogy e csillagos mindenség csupán a te gyönyörödre világol, s hogy e ragyogó világegyetem, melyen csupán te vagy a sötét folt, csak azért van megalkotva, hogy téged, kinek élete egy buborék élete, mulattasson?…

Minek hordod oly fennen arcodat?

Végy egy marok port, és gondolj rá: hogy e por, melyet most lábaddal tapodsz, s mely most olyan sötét, ember volt egykor, olyan, mint te vagy, s ember lesz egykor, olyan, mint te vagy, s gázolni fog rajtad, mint most te gázolsz rajta, büszkén fogja arcát az égnek emelni; királyok lesznek majdan belőle, költők, hadvezérek, kiket a nép félistenekül fog bámulni, s kiket a forduló év nem találand többé…

Minek hordod oly fennen arcodat?

II.

Úr és szolga. – Az egész világ egymásnak ura és szolgája. S nincs úr, kinek ura, nincs szolga, kinek szolgája ne volna.

A koldus ebet tart, hogy legyen kinek parancsolnia, a fejedelmek hízelgőket tartanak; a jobbágyok fölött uralkodik a föld ura, és minden földesúr meghajtja fejét a király előtt, – és minden király meghajtja fejét a halál előtt…

Ez a beteg, halvány fényű égitest, a hold, rabszolgája a földnek, éjeit világítja, megláncolva forog körüle, és tűri, hogy ez idomtalan tömeg el-elfogja előle a napvilágot. – A föld rabja a napnak. A nap az Altairnak, ez a Siriusnak, s így a világ végtelen közepéig kereng és engedelmeskedik egyik hatalom a másiknak.

III.

Ha tudhatná az ember: mikor fog meghalni?

Ha tudhatná azt a sötét időt, midőn szemét lehunyja és föl nem nyitja többet, hanem lefekszik örökké tartó álmokat alunni, lelke pedig elbujdosik, mezítelen, vezértelen a hűvös éjszakába, a véghetetlen égbe… Miért nem tudja: hol s mikor? Mint kerülné azt a helyet, hová mégis mennie s hol meghalnia kell! Mint számlálná az éveket, később a napokat, amik még hátravannak, s mint esnék kétségbe, mikor már csak perceket kellene számlálnia…

Több jót, kevesebb rosszat tenne-e akkor? Használná-e jobban a rövidre mért időt? Vagy még tán kevésbé félné a hosszúra mért istenítéletét?…

IV.

Mennyi keserű van az ember éltében.

Ha mindazt föl akarná jegyezni, gyermekkorában kezdhetne hozzá, s megőszülne, mégsem érné végét.

Pedig édessége csak négy van a létnek.

Az anya teje, a szerető csókja, a bor lángja és az ellenség vére. Jut-e még eszedbe az a virágoskert, melynek kóróit is rég szétfútta a szél? Az a nyájas, bús, könnyező nőarc, mely betegágyadnál éjeket virrasztott át, a megnyugtató kebel, az érzékeny ölelés, a hízelgő hangok? Ó minő messze, minő messze vitte e képeket az idő! Ha jutnak eszedbe, tartogasd meg őket féltett ereklyeként, mert vissza nem jönnek sem ez életben, sem a másvilágon. Még egyszer fogsz anyai keblen pihenni, – a föld kebelében, mikor sírba tesznek. Ki fog akkor édes hízelgéssel reggelenkint felkölteni?

Anyacsók, anyaölelés…

Hová lesz a szivárvány, ha a nap eltűnik, hová lesz a virág, ha a tavasz elfogy, hová lesz a csillag, ha egéről lefut? Hát a szerelem hová lesz, ha a szív kiégett?…Mit adhatsz nekem, mindenható sors, a kínokért, miket fejemre mértél? Egy percet adj vissza, egy pillanatot azon időkből, midőn megtudtam, hogy a paradicsom a szívben van, nem a mennyországban. Kiűztél e paradicsomból, ajtajára állítottad hideg angyalodat. Adj vissza egy érzést azon szenvedélyből, mely egykor kéj miatt őrültté bírt tenni, adj vissza egy csókot azon reszkető ajkakról, miknek érintése velőmet gyújtá meg, ha csak álmomban is.

Első szerelem, első és utolsó szerelem.

Mi édesebb a szerelemnél? A bornak pohara. Kábult gyönyörei a mámor hőseinek. Hosszú önfeledség álma. Szabad járás a tündérországban. Gyönyör, melyhez nem férhet fájdalom. Őrültséggel határos örömök. Kergető láz. Bűvkorona, mely minden vágyadat azon percben, melyben megkívántad, betölti. Akarsz felejteni? elfelejtesz mindent; akarsz gazdag lenni? tied lesz a világ kereksége; akarsz király lenni? király leszesz. Ó az én lelkemen a bor démonának nincs többé ereje; nincs többé ereje, mióta a vért megkóstoltam, s megrészegültem tőle…

Ó a vérszomj irtózatos érzet, de a vérmámor gyönyöre még irtózatosabb.

Mi édesebb a bor kelyhénél? A bosszú pohara. Pohár gőzölgő ellenségvérrel megtöltve, mit a tajtékzó ajk szilaj átkok kiáltása közt, halálhörgések hangjánál iszik meg, s elolt a szívben egy évtizeden át lobogott gyehennát vele. Hah!…

Nincsen tehát számomra az életnek semmi édessége hátra?… Van, van még egy.

Ez egy utolsó kéj, ez utolsó édesség – a halál perce.

V.

Volt egykor egy férfi, ki egy lyányt őrülten szeretett. Elhagyta érte családját, a fénykört, melyben született, s melyet megszokott; elhagyta rangját, leszállt hozzá, hogy vele egyenlő legyen, megosztá vele falatját, s éjt, napot átfáradott, hogy legyen vele mit megosztania. – Viselte a gyalázat pírját homlokán miatta, hordozta a sors balkezét miatta, hordozta az apa átkának és az anya könnyhullatásinak terhét miatta, s kiállta érte mindazt, ami az életben és a halálban keserű.

A férfi, ki ily őrülten szeretett, én voltam.

Kéz kézben esküvénk egymásnak hűséget; egy fájdalom, egy élet, egy halál volt eskünk jelszava. Minden csillag fenn ragyogott az égen, láthatta jól, hallgatott az egész mindenség, hallhatta jól ez esküt.

– Ha lesz egy másvilág, mely egy új hazát ígér, s ennek ajtaja, a koporsófödél, számodra megnyílik, oda is veled megyek, ott sem hagylak el.

Ezt mondtam én a lyánynak.

– Ha lesz egy másvilág, mely szebb hazát, szebb világot ígér a sír után, onnét is eljövök, hogy tied lehessek.

Ezt mondta a lyány nekem.

Van-e hát, van-e élet a síron túl? Elment a lyány oda, s én nem mentem vele. Elment, s engemet látogatni nem jár.

Mi nyomot hágy a légben az elbocsátott hang, a villám dörgése s a szenvedő sóhaja, átok és áldás s Istent hívó eskü?

Üres hang az eskü. A lég sem tartja meg, hát még az emberi szív?

VI.

Midőn legelsőbb megsúgám szerelmem a leánynak, végigborzadt, elhalaványult. Olyan lett, mint a szobor, mit sírkövekre, kezében tört fáklyával, faragnak.

Pedig milyen vidám volt különben. Ha hajnalt akartam szívemben és szívemen kívül látni, csak az ő arcát kelle néznem, és láttam azt.

Mint elsápadt ez arc, mint elveszté pírját, midőn első csókom szempillájára nyomtam… Megérzette-e előre?…

A második csók ismét visszahozta arca rózsáit. A lyány szebb lett, mint azelőtt vala, s önkénytelen remegését kinevetve, enyelgő mesét mondott e titkos borzadásról, és vállamra hajolt és átölelt:

Hű lyánya előtt
Térdre borul a szerelmes,
És esküszik annak
Oly tiszta szerelmet,
Melynek hege s lángjai el nem apadnak,
S csókolja a lyányt,
És vissza a lyányka a térdepelőt…
Mért borzadozol,
Szép Emma, mi bánt?…
Künn a hideg éjben
A szél szava szól…
S rémes szekerében,
Mit vonnak aranyszemű éjmadarak,
A bőjti boszorka lihegve halad…
S mint végigutaz
Az éj viharában,
Mormogva magában
Így szól: nem igaz, nem igaz, nem igaz…
Szép Emma, mi bánt?
Mért borzadozol?…

Alkonyat volt. Hallám, a lyány mint nevetett e mese után; de érezém, tagjai mint reszkettek ölemben.

Érzette, hogy egykor…? Irgalmas Isten!

VII.

Emberszeretet, – embergyűlölet.

Mennyire tele van e két szóval a világ. Az ember azt hinné: e földön minden lény a más bajával törődik, a más örömeinek örül.

Pedig ez nem igaz.

Egy neve van e két szónak. E név önszeretet. Túl rajta semmi.

Ki a világot szeretni akarod, nem szereted-e benne legjobban azt, ki hozzád legközelebb van, tenmagadat? Ki a világot gyűlölöd, tudod-e gyűlölni azt, ki arra legméltóbb, tenmagadat?

Mi jogotok nektek az embert másutt gyűlölni, mint tenarcotokban? Egyik sem jobb a másiknál, ki mit szenved, magáért szenvedi. Utáld meg magadat, s nyugodjál meg szenvedéseidben; ez becsületedre válik. Minden gyümölcsnek megvan saját férge, minden embernek saját fájdalma, saját bűnhődése.

S ti a sorsot meritek káromolni? Tudtok emlékezni azon kézre, mely most benneteket ver, s nem emlékeztek azon kézre, mellyel ti vertetek mást. Emlékeztetek a kézre, mely tőletek mindent visszavesz, s nem arra, mely mindent adott. A tövis magjából tövis terem. Ki bűnt vetett, fájdalmat kell aratnia.

Ha embert akarsz gyűlölni, gyűlöld magadat, megérdemelted. Ha emberek üldöznek, ha Isten karja ver, ha nyomorúvá lettél, s mindenki megvetett, gyűlöld meg magadat, megérdemelted. Ha te nem, – vétkeztek apáid, s mint most te vezeklesz értök, úgy fognak majd teérted fiaid lakolni. Az adósságokat fizeti az örökös.

Én is megtanultam gyűlölni. Gyűlölök mindent, ami él. Gyűlölöm, ki hozzám legközelebb van, barát, atyafi, rokon, azután az ismeretlen népek, az élet, a halál; de központja gyűlöletem örökéletének én magam maradok.

Ó mennyit vétettem önmagam ellen!

Nincsen semmim a földön, nincs semmim az égben, minden világi birtokom a temető. Egy mohos síremlék s néhány száradt sírvirág. És ezt is én tevém. Magam vettem el magamtól mindent.

Szívem egyetlen seb, de legfájósabb ott, hol enkezeim pusztítának rajta. Ki semmit nem hisz, semmit nem remél, és senkitől sem szerettetik… E nyomorú én vagyok.

Én vagyok az, ki kedvesét, a hűtlent feledni akarta, s miután nem tudta őt elfeledni, megölte őt, s azután még kevésbé tudta elfeledni…

Emlékezet? Átkos emlékezet. Semmi állatnak, semmi fűnek nincs meg e fájdalma. Csak az ember szíve viseli fullánkod…

…Ha a vidékre köd száll alá, elvesznek szem elől a távol remények partjai, s a távol hajótörések bércei. Miért nem tud az ember emlékei fölé is ily köd vonulni?

VIII.

Futottam a világból. Szeretőmet és csábítóját megöltem.

Éppen egymást tarták átkarolva, ajk ajkat ért, boldogok voltak, midőn egy döféssel keresztüldöftem mind a kettőt. Lelkeiket egymásba sóhajták, vérök összeömlött, s egymást átölelve meghaltak mind a ketten. A leány még egyszer felnyitá szemeit, azokat a nagy sötétkék szemeket, s rám tekinte velök… Hajh e tekintet mint szívembe égeté magát! Még most is, ha elsötétül, olykor előmbe áll, mint egy világló kép, és jövendőt mond fejemre. – Véréből egy csepp kezemre feccsent, siettem az erdőbe, hogy azt a legelső patakban lemossam kezemről, de nem ment le. Mostam, vérig mostam kezemet, hiába, a vérfolt ott maradt, mint egy örökké élő emlék. És azóta is sokszor mosom kezemet, és soha le nem megy róla. Ott lesz az rajt, mikor majd azt az ítéletnapkor fel kell tartani az örök bíró eleibe. Legyen ott, vétkeztem, bűnhődni fogok, de nem emberek kezétől. Az örök igazság pallosa nem enged el, ne is engedjen el semmit. Az emberek ítéletét megvetem.

IX.

Most itt lakom e kietlen vadonban. Embert alig látok, kinek ember alakja van is itt, vesztegetve van belé a lélek. Nyomorú, tengődő nép, még az emberméltóság is lekopott arcáról, s csak abban különbözik a többi vadállatoktól, hogy mindig részegen találni; gyermekei is borszeszen nevelkednek föl, azt szíják anyatej helyett. Mennyivel szebb fiai a természetnek a fák, ezek a délceg óriások, mindenik megfelel a célnak, melyre alkotva van, zöldül, árnyékot tart, gyümölcsöt vagy virágot hoz, menedéket ad a madár fészkinek, s védi azt a viharok ellen, míg az ember, ez a világ mészárosa, ez a mindent evő sáska, csak pusztítani tud. Miért nem teremté őt az Isten az első napon? hadd halt volna meg éhen a hatodikra…

S tán csak az embernek van lelke ennyi állatok közt? Egy időben istenkáromlásnak vették, ha valaki azt mondá: nem a világ forog e porszemnyi atom körül, melynek neve föld, hanem e paránycseppet csóválja maga körül a nap. Még rájövünk, hogy el fogjuk ismerni, hogy minden lénynek van lelke a világon… nézd: e virág mily kellemmel tudja megnyitni kelyhét, szinte látszik rajta, hogy mosolyog vagy kacérkodik. – Azt hiszed, hogy ez csak azért nőtt ki a földből, hogy legyen mit leszakasztanod? s tán ez nem fáj neki? Hiszen minden letört virág vért hullat, fehéret az egyik, másik aranyszínűt vagy világoszöldet. Azt hiszed, hogy csak a piros vérnek van élete? Vagy tán az illat nem lelke-e a virágnak? S ki ne ismerné meg a méregnövényen azt a baljóslatú sötét tekintetet? Ki ne látná az egyszerű gyógynövény alakján az életvisszaadás áldását? Ki ne látná a virágok legpompásabbjain, hogy semmi haszonra nincsenek? Egy görög bölcs hajdanában megtanult a madarakkal beszélni, kár, hogy a mai tudósok nem görögök és nem bölcsek, megtanulhatnának beszélni a virágokkal.

X.

Templomban voltam egykor. Régen volt, igen régen. De nem tudtam imádkozni. A templomajtó előtt kicsukva rongyos emberek ültek. Piszkos öltönyük volt, így nem jelenhettek meg az Isten előtt, s csak künn az ajtóküszöbben kiáltozák énekeiket; azokat is csak azért kiáltozák, hogy a jövő-menőket alamizsnavetésre bosszantsák. Hm! ha mindazokat kicsuknák innét, kiknek lelke piszkos, elrongyolt öltözetet visel, be üres maradna e ház!…

A szegletben három kalmár alkudott, hátat fordítottak az oltárnak, úgy alkudtak. Kezeik és szemeik jártak. Forintokról beszéltek és szarvasmarhákról. Jó sötét helyre vették magukat, alkalmasb helyet nem is választhattak volna az alkuvásra…

Két hölgy haladt el egymás mellett. Suhogott mindkettőn a selyemöltöny, ragyogott mindkettőn arany és drágakő, arcaikon vastag volt a kevélység. A koldus fillért rimánykodott tőlök, nem hallották, hanem végignézték egymást, ajkat pittyesztének, gúnymosolyra vonták arcukat, s büszkén, dölyfösen leültek egymással szembe. Az Isten szolgája alázatosságról beszélt, – nem hallák; hanem nyakláncaikat igazgaták, és rezgeték tollaikat fejükön, és hátratekingettek.

Egy férfi és egy lyány léptek az oltárhoz. A férfi szép volt, fiatal és szegény, a leány éktelen, idejemúlt és gazdag. Kezöket egymás kezébe tették az oltár előtt, és Isten szent nevére esküdtek, hogy egymást szeretni fogják…

Ha én oltárképet festenék, nem úgy festeném a megváltót, amint ti szoktátok, nem a halál árnyékában, nem a keresztre feszítve, vérehullóan, elhagyva, elárulva; úgy festeném őt, mint mikor a kabbalistákat és a farizeusokat korbáccsal kezében verte ki a templom csarnokából!

Kijöttem az istenházából, nem tudtam imádkozni benne. Mulatni, kacagni, az ördögnek áldozni sokaság kell. Ha sírsz vagy imádkozol, vonulj magadba. Nincs földiebb tárgy, mint egy emberi arc…

Jaj a botránkozónak, de százszor jaj a botránkoztatónak!

XI.

Egy embert láttam egykor kivégeztetni. Lopott, rabolt, gyújtogatott, megérdemelte a halált. – Pedig mindnyájan meghalunk, és így mindnyájan megérdemeltük azt; csakhogy nekünk még egy nagy darab élet is van adva ráadásul e büntetéshez.

Fel hagyta az ember magát vinni a vérpadra, alig állt lábain, eszmélete nem volt többé, végigtekintett a bámuló néptömeg felett, mely ellepte a mezőt, és nézett, és tátotta száját, – mennyi fej! és e sok fej közül egyedül az övé az, melyet nem lesz szabad hordozni többé.

Közel a vérpadhoz egy ősz öreg ember feküdt, nem sírt, csak nyögött, szemei véresek voltak, ősz haját homokkal hinté tele, s amint ott fetrenge, a népség összerugdalta őt. Hisz ez volt a kivégzendőnek apja…

Mint nézett a halálraítélt, mint nézett a távolba, nem jön-e a fehér zászló, a kegyelemparancs. De nem látott semmi fehéret. Le kelle térdelnie, kezeit hátraköték, haját lenyírták. Még mindig nézett a távolba, még mindig remélt, végre beköték szemeit, és nem láta többé semmit. Kétségbeesetten feszíté akkor kezein a kötelet, szét akarta azt szaggatni, de nem engedett az. Erősebben rántotta, még erősebben, – végre elszakadt, – e percben gördült le feje lábaihoz. A vér magasra felszökellt, a hóhért fönn és az ősz embert alól összefecskendezé, az elszabadult test fejetlenül ugrált a téren föl s alá hánykódva, két kezével a vérpad szélibe fogódzott, míg a levágott fő kinyílt szemekkel bámult a bakóra.

És a néptömeg? A néptömeg tombolt örömében…

Másszor egy várost láttam égni. Kiknek házaik égtek, őrülten futottak alá fel, s imádkozának az emberekhez, és káromolták az Istent. Hát ha majd az egész világ fog égni, hogy fognak ezek jajgatni és ordítani akkor! Kiknek pedig semmijök sem égett, azok összecsoportosultak, összedugták kezeiket, s gyönyörködtek a fölséges látmányban.

S a látvány mindig nagyobbszerű kezde lenni. Tornyok gyulladtak ki, s lángoltak föl az égre, mily nagyszerű szép volt!

Emeletes házban csecsemősírás hallatszott, ajtók és ablakok s fenn a gerendázat tűzlángban lobogtak. Ekkor egy bátor férfiú elszántan betört a zsarátnokzáporon keresztül a házba, a népség kiálta: minő nagylelkű férfi! Visszajött, a csecsemőt ugyan nem hozta ki, de megtömte odabenn zsebeit ezüst és arany szerekkel, s odábbállt velök, mily nagylelkűség!

*

Pompás temetést láttam. Fáklyavilág kísérte a bársonnyal bevont, aranyszegekkel kivert koporsót, harsonák éneke siratta a kimúltat, gyertyákat osztogattak és halotti címereket és fátyolt minden kísérőnek. Meghordozák a halottat minden piacon keresztül, s mikor a temetőbe értek, a megholt özvegye ráborult a koporsóra, leszállt a sírboltba vele, be akarta magát falaztatni azzal. Ájultan húzták fel őt onnét az érzékeny részvevők, nem szégyellt sírni és magát annyi nép előtt oly szép drága ruhában a földhöz verni és hívni a halált.

Szegény asszony.

Később valakinek eszébe jutott azt mondani, hogy az ember halála nem volt természetes, s a holtat ismét felverék sírjából, s úgy találták, hogy méreggel végeztetett ki a világból.

Az özvegyasszony ezalatt eltűnt. Ki sem tudta, hová. Szegény asszony!…

Egyszer zivataros éjszakán a felháborodott tenger egy hajót temetett gyomrába, egyetlen férfi úszott a villámfénynél a haragos habokban. A férfi sírva kérte életét a tengertől, mondá neki hogy honn síró családja, apró árvái vannak, kiknek kívüle nincs senkijök. – A tenger hideg lény, sem szíve, sem lelke, de meg tudta szánni a siralom fiát, parancsolt szörnyeinek, hogy azt ne bánthassák, s kiveté őt sértetlen a partra. A parton kunyhók voltak fölállítva, e kunyhókban emberek laktak, mely emberek a hozzájok folyamodó hajótöröttet – megették.

XII.

Irtóztatókat szokott lelkem álmodni. Kétségbeejtő, gyötrő képeket, miket az ébrenlét sem töröl ki emlékemből, de mik ott ragadnak szívemben, újabb, sötétebb képekkel olvadva össze.

Egy óriási hegyet láttam egykor, melynek végtelen látása agyonfárasztá a gondolatot. Roppant fekete tömeg, alak és idom nélkül, láthatártalan óceán közepében. Semmi élet, semmi hang nem élt rajta; oldalain sem fű, sem bokor nem zöldült, csak a vihar vert oldalához veszni tért hajókat, s hosszú tengerútja felén a vándorfecske szállt meg vendégnemszerető kopár ormain. Éjenkint a viharok látogattak el hozzá.

És láttam, mint raktak e hegytetőre zsarnok várurak vastag sziklavárat, nagy, nehéz falakat, sziklába vájt börtönt, nehéz rostélyokat a keskeny ablakokra. Rabszolgahad, ki embervérrel élt, lakott e várban, s kínzó ördögök, kik bor helyett emberkönyűket ittak, s Isten nevében átkokat követtek el. – És elveszének mind. – – Mert élő volt a hegy. Gyomrában élő lángok laktak, s mikor nem tűrheté tovább az átkok terhét, mellyel elhalmozák, megrázkódék, kirombola, tüzével leszórta a rabszolgaság tanyáját fejéről, s haragja megolvadt érctüzével urat és szolgákat mélyen eltemetett.

Még azután századok lefolyásaig hányt önvállaira lángokat, s a tengert maga körül tűzpatakokkal forralá fel, s nagy égő köveket dobált fel az égre, mely egykor mennykövekkel sújtolá. – Aztán kihűlt, lecsillapult dühe, kiégtek égre támadt lángjai, s most ottan áll a tengersivatag közepén, magányosan, testvértelenül, kopaszon. Olykor nehéz füst üli ormait, mit a vihar kanyargva kapkod szét a légbe, s magános éjeiben meg-megrázkódik, megmozdul, mélyen dörg – s elcsendesül.

*

Másszor azt álmodám, hogy megöltem magamat.

Megátkozám az életet és a halált, a napot és éjszakát, a bölcsőt, melyben ringattak, s a temetőárkot, melybe majd ledobnak, mindent, ami él és mozog, azon kebeltől, mely fölnevelt, a sír férgeig, amely meg fog rágni, s szívembe döftem az éles kést. Omolt a vér, amint kihúztam belőle. A föld megitta véremet, s mikor a végső csepp vér kifolyt, a szív megállt, tárt ajtó rajta a seb, reszketve jött elő a lélek mezítelenül, remegve, halaványan. S megállt a sebnek néma, piros száján, s mint a madár, akit anyja elhagyott, bágyadtan, erőtlenül maradt ott ülve, várva a halál bús angyalát, aki majd elvezesse azon sötétlő ország ajtajáig, mit élő szem még nem látott meg soha.

Várt, várt, a nemtő nem jött érte.

Alatta olykor meg-megrángatózott a sebhelyes tetem, megnyíltak fájdalmasan a halvány ajkak és a pirosló seb. – A nemtő nem jött, ki őt elvezesse és megmutassa neki leendő lakhelyét, azon helyet, hol ezután élni fog.

Megindult végre kalauztalan, nem tudva, hova szálljon le a széles, végtelen világban. Hideg volt, merre ment; ismeretlen vad árnyakkal volt találkozása, kik holt szemeikkel merőn bámultak rá, és nem szólíták meg. Sorra járta a csillagokat, egy sem volt hazája; minden élethagyott testet fölkeresett, – egy sem fogadta be, egy sem volt az övé. Kereste a mennyet, kereste a poklot, de nem talált rájok. Örök bujdosásra volt elkárhoztatva.

És vándorolt. Nem volt rá nézve többé idő: a földön túl nincsenek évek és napok, csak a rettenetes örökkévalóság.

Ment, ment. Hideg szél szárnya vitte. Sötét föllegek kísérték, vakító napok ragyogtak elé idegen, nem melegítő világgal, ismeretlen holdak, ismeretlen földek kerengték körül. Megölelte a hulló csillagot, hogy vele együtt semmivé lehessen, – a csillag meghalt, de ő élve maradt. Versenyt futott az égő üstökössel, kit átkos útja kívül kergetett a világ határán. Századokig, ezredekig járták meg ez utat, mire visszatértek, az örökkévalóságból még egy perc sem múlt el.

Kiáltani akart az Istenhez, és nem voltak szavai!…

…Ó örökélet, legrettentőbb eszméje az emberi szívnek, te kezdet és vég nélküli iszonyú lény, mily kínzó még álomnak is a te képed!

*

Egykor pedig azt álmodám, hogy a föld megfagyott.

Meg volt rá érve. Megvénült, kiégett. Rég elfelejté a napot, melyben született; el a népeket, miket egykor szült és ismét benyelt, a pyramidokat rég eltemette a homok, maguk a múmiák is elrohadtak. Nem lehetett a kerek földön sírt ásni, melyben már egykor halott ne lett volna, nem egy követ letenni, hol egykor már város ne lett volna.

És kietlen, puszta volt a föld minden határa. Az ember mindent kiirtott róla, ami él. Erdők, virágok és az állatok ezer nemei nem léteztek többé, csak az ember és annak kevélysége.

Dicsekvés lett a vétek, az erény szégyen és bűnhődés tárgya, jutalmat kapott a gyilkos, kígyófullánkot a jóltevő, s mentül törpébb lett az emberi nem, annál magasabbra emelte arcát, és tagadta teremtőjét, az Istent.

Nem álltak templomok sehol; nem imádkozott senki, felvilágosultnak nevezte magát a kerek föld népe.

Csak egyetlen ember élt még, kinek lelkében Isten neve lakott, ez egy emberért élt még a világ, ez egyért kímélte meg a földet az Isten.

De ráakadtak embertársai.

Kínpadra vonták, töviskoszorút nyomtak fejébe, szegeket vertek körmei alá, hogy mondja velök együtt: nincsen Isten. És az ember erős hittel mondá: „van Isten”, és meghalt a hóhér kezében.

Ekkor máglyára hurcolták őt, hogy megégessék, midőn az élő föld, teremtője „ne legyen” szavára, fölszínétől magva közepéig keresztülfagyott, és minden tűz kialudt rajta, a két pólus jege közepén összeért.

Ugyanekkor két roppant hajóhad csatázott a tengeren. Két leghatalmasabb királya a földnek harcolt afölött, hogy melyiket illeti közülök az isteni név, midőn a tenger hirtelen fenékig jéggé merevült.

Fehér, sápadt lett a föld körös-körül. A nap nem csalt ki több meleget belőle, mély, süket hallgatás lett úr körül rajta, e síri hallgatásban, e jéghegyek közt, e halott világban bujdostam én egy országból a másikba, egyik kietlen, hangtalan vidékből a másikba, mint utolsó, egyedül maradott lakója a földnek, mely élethagyottan, holdsápadtan függött a fekete égen, holt csillaga a kerek mindenségnek.

*

Egy apa fiát átkozta meg.

Tele volt csillaggal az ég, tele volt hóval a föld. A vén ősz ember fehér haját lobogtatta a szél.

Kilencven év fehéríté meg e hajakat. És becsületben őszültek meg azok.

Egyetlen fia volt az ősz apának, ki e becsületben megőszült fürtökre gyalázatot hozott… Hazáját árulta el.

És az apa kirohant a hideg, fagyos éjszakába, s égre emelt kézzel kiálta gyilkos átkokat egyetlen fiára. Szava túldörgé a vihar ordítását. A csillagok szemei kápráztak.

– Légy elátkozott! – kiálta vért sírva két szeméből.

És az ég millió csillagai közül egy megindult e szó után helyéről, s sziporkázva szaladt végig az égen, és aláhullt.

Az ember leátkozta helyéről fia őrcsillagát.

*

Ilyen látások kísértenek meg álmaimban. De az ébrenlét semmivel sem jobb.

Ó hányszor látogat meg ez a fekete kép, e néma száj, e beszédes arc, e titkos sejtelem, melynek emberi ajk még nem mondta ki nevét.

Olykor éjnek éjén fölver álmaimból, hogy megmutassa az égen ama vérfoltokat, miket kívülem senki nem lát, dúlt arcokat, kik engemet ismernek, de kiket én nem ismerek, mély örvénynyílásokat a földben, miknek ingó szélén állok.

Egy tengerszem van az erdők mélyében, sötétzöld, ki nem apadó, fenéktelen tó, mely mindig sima, soha hulláma nincs. Ha olykor a sziklapartról e tóba letekintek, iszonyú arc tekint rám vissza onnét ijesztő rémtekintettel, kuszáltak hajai, de arca vonásai még kuszáltabbak, szemei, mint a léleklátóé. Naponkint elmegyek ez arcot megnézni, s mikor megláttam azt, rohanva futok el onnan ismét, hogy utol ne érjen… Saját arcom visszfénye az.

Néha úgy érzem, mintha látatlan ajk lehelne legszorosb közelről hideg sóhajtást arcomra, oly hideget, hogy szívem megáll bele, vagy el nem vonható titkos ujj mutat rám, felém fordulva, bárhova kerüljek, s kísérve, mint a mágnes az éjszakot, hogy lelkem rángatódzik bele, mint a kígyó levágott farka, mely naplementig életben marad.

Majd mintha repülnék. Rohanok egyedül határtalan síkon, sötétlő fellegek között, hol már csillag sem jár, hol a világnak vége van, s kezdődik az örökké tartó semmi. Onnét ismét a földre hullok…

Vad, gyötrő sejtelem, mit látogatsz meg annyiszor?

XIII.

Halál, halál…

Egy idő óta szüntelen a halál eszméi bántanak. Tán érezi lelkem közeledtét e szomorú angyalnak.

Olykor önkénytelen megborzadok, azt mondják, hogy ilyenkor a halál ugorja át az embert, amint számítja főről főre a tizenharmadikat. Ha tudnám, mily sorba vagyunk nála fölírva?

*

Egykor egy szép leányt láttam halottan feküdni. Milyen mosolygó volt rajt a halál képe. A halál képe. A halál képe nyájas kép.

Ki félné arcodat, óh megnyugtató angyala az emberiségnek?

– Akit te megölelsz, nem sír többé. Örökre megpihen. Védője vagy te az üldözöttnek, terajtad túl nem üldöz ember embert. Rövid fájdalom előz meg, ez a fájdalom is az életé. Határidon belől nincs szenvedés, csak boldog álmak, – hosszú, csöndes álmak…

*

S mi volna abban rossz?

Oly szép hazában lakni, mint az ég? Angyalok énekét hallani, s azt, kit lelkünk szeret, ölelni elválástalanul, örökké. Kéz kézben körülrepdesni a csillagokat, s jótetteknek édes emlékire nyugtatni le gond nem ismerő fejünket. És azt a kéjt, mit érez az emberi lélek, midőn az első csókban lelkének másik felét magához szíja, örökké édesen élvezni ott. És hinni és meg nem csalatni. Nem vonzatni a föld felé semmi fájdalom súlyától.

Mi volna abban rossz?

*

Szomorú ország a halottaké.

Kik ide sorba temetve vannak, mily gazdagok lehettek egykor! Hogy ragyogott rajtok arany és drágakő és a büszkeség arca! Mily nagyra lehettek zsellérhatalmukkal, s kölcsönvett lelki erejükben milyen elbízottak. Koldusok most, egyik oly hideg, mint a másik.

Éjfeleken bús szél keletkezik, mely fölveri a holtak álmait, magukra terítik halotti lepedőjöket, s mennek búval, bánattal bejárni a világot, melyből ki vannak zárva. Bezörgetnek a házak ablakain, melyekben egykor laktanak; az ágyat, melyben feküdtek, fölkeresik; az asztalról, melynél életökben ültek, fölszedik a rajt feledt morzsákat, s kik porrá omlának, azoknak hamvait a szél ragadja fel, s mint nehéz sírbolti leheletet, végigfújja az alvótermeken…

Ember, vigadj! ki tudja, meddig élsz. A halál után nincsen vigalom!…

*

Ezek voltak a mizantróp utolsó sorai. Könyv nélkül tanultam meg azokat, bár most felejteni tudnám!

Az embert önkeze teszi legszerencsétlenebbé, s ki valaha e gondolatra rájött, hogy minden szenvedést emberi kéz, emberi fő teremte, e fájdalmából ki nem gyógyul soha.

1847

Hol leszünk két év múlva?
vagy
Három exkollega Szibériában

Nagy fehér hómezőnek kellő közepében, ott lakik Vahot Imre hideg fakunyhóban. Fejében nagy prémes süveg, szakálla földig ér, tarkótól talpig nyusztbőr fedi testét. A hófuvatagból házának csak kéménye látszik ki; minden reggel kapával ássa ki magát háza ajtajából, mint a murmutér. Most is ott ül nagy bundába takarva, puskával lesi a farkasokat, kik éjjelenként bekiabálnak a kéménye nyilásán s nem hagyják alunni. Amennyiben éjjelnek szabad nevezni az ollyan időjárást, mikor hat hónapig egymásután nem jön fel a nap. Szibériában ez a divat. A hó fehérlik, az égen az északfény ragyog muszka nemzeti színekben, délfelé fekete az ég, mint a pinceablak. Vahot Imre pedig torkig farkasbundában lesi a farkasokat, kik háza kéményén beordítanak. S íme, amint ekép ül a lesben s a távolban károgó hollókat szemléli, egyszer a láthatáron egy magas alak tűnik fel, mintha fenyőszál vagy kútgém nőtt volna ki a fehér hó közül. Iszontató szál ember, és karcsú, mint a gyertyatartó. Lábán csónak alakú korcsolyák vannak, nadrágja irámszarvas-bőrbül, fejében bagósipka, öltözete vidrabőr-bekecs, rókatorok prémmel. Kezében hosszú dárdát, hátán nagy menkü jegesmedvét cepel, mely keze lába lóggatva veri a nagy termet inát. A termet hármot lép a láthatárról, s a negyedik lépéssel Imre előtt terem.

– Ki vagy? megállj! – kiált, puskáját neki fogva Imre.

– Polgártárs, Pálfi Albert! – felel, kinyújtva fejét a rókaprémből készült fatermörderből a termet, s leveti hátáról a medvét.

– Ah, hozott isten! jó sikerrel jártál, amint látom.

– Bizony jóval, de el is fáradtam ám. Három nap ötvenhat mérföldet jártam ez után a medve után, míg lebökhettem. De hiába, huszonkét medvebőrt kell adóba fizetnem, s ez még csak a tizenötödik.

– De már úgy én jobban gazdálkodtam, – szólt Imre – nekem kilencven farkast, nyolc rókát és harminc nyusztot kell adóznom, s már ezt mind összeszereztem, tudni kell a módját, csaptatókat kell állitani.

– Könnyü neked beszélni, de én a medvéket csak nem foghatom vidravassal.

– Még azon felül három hermelint is fogtam, jó lesz a feleségemnek főkötőnek, meg egy kék rókát, abból meg nekem lesz nyakravaló.

– Hanem szegény G…i járta meg; annak három zsák tengeri kutyafogat kell összeteremteni; egész nap a jégen jár, s ha megúnja magát, verseket ír a jégsziklákra.

– Egyébiránt minek köszönhetem e ritka szerencsét?

– Hát csak annak, hogy azon három napig, míg távol voltam, a szél eltemette a kunyhómat hóval, most nem találok haza, be kell várnom, míg ismét lefúja róla, addig hozzád kvártélyozom be magamat.

– Szívesen látlak. Egy irámtehenem tegnap mult ki a világból, annak a helyén ellehetsz.

– Van sok irámszarvasod?

– No, no, nem sok, de csak elég. Tavaly még nem volt több tíznél, most már van harmincöt; esztendőre, ha isten segít, felviszem kétszázra. Barátom, az irámszarvas megbecsülhetetlen kincs ilyen helyen. Maga keres magának enni és igen jó teje van. Már sajtot is tudok belőle csinálni és pálinkát, – fölségeset!

– Jó, hogy eszembe juttatod, szörnyen ehetném és ihatnám.

– Lesz minden, ne búsulj; a feleségem – áldott jó lélek, sohasem zúgolódik, pedig ugyan sok dolga van – most éppen kozáklevest főz, pompás comedentia, Kamcsatkában tanulta; irámtéj, halzsír, rákikra, földimoha, aszalt kökény és éretttúró összefőzve. Nem is képzeled, milyen angyali eledel? rá egy pohár savó, s azzal készen vagyunk.

– Hát ez a medve mit vétett itt? Soha sem ettél még rántott medvefület s halzsírban sült medvemájat? Hja sz akkor nem is tudod: hogy mi a jó? Ezt majd én készítem el, értek hozzá.

– Pompás! Hisz így még vendégeskedünk is.

Amint ők eképen készülnének a vendégeskedéshez, íme a távolban ostorpattogás, kutyaugatás s nagy csöngésböngés hallik s rövid idő alatt sebesen futó szán érkezik Imre háza elé, húzatva hat fehér és hat fekete kutyától, melyek mihelyt megálltak, lefeküttek a hóba s elkezdtek hentergőzni. A szánból ezalatt egy apró kis ember pattan elő, a kucsmája épen a csípejéig volt a fejébe nyomva, míg a csizmája szára tökéletesen a hónaljáig ért. Az egész emberből csak a kucsmát és a csizmaszörnyeteget lehete látni. De ő azért mégis kipattant a szánból, egy magához termetre hasonló női alakot kisegített a kocsizsebből, ki szinte el volt nyelve egy szürke tuszli által.

– Isten jó nap, polgártársak, – szólt a kisded férfiú, erősen törekedvén kiküzdeni magát medvebőr-kucsmája alól, melynek miatta nem látott sem eget, sem földet. Vahot és Pálfi látva e törekedést, odamentek hozzá s nyájasan kirázva őt a felemelt süvegből, bámulva kiáltanak föl:

– Ah! ön itt, Nádaskai!

– Itt biz én, testestül, lelkestül és feleségestül.

– Hozta isten, hozta isten!

– De bizony csak ez a tizenkét kutya hozott, aztán meg kergettek is.

– Mindegy, csakhogy itt van, legalább a feleségeink nem únják magukat, szálljon egyenesen mi hozzánk és mondja: honnét jön?

– Oroszország Tiszai tartományaiból, azaz sajátlag Belgrád vármegyéből, hol ez ideig fogva voltam.

– Hát él-e még magyar ember? mit csinál Kecskemét, Pest, Debrecen, az erdélyiek?

– Jaj, minderről sokat kell beszélnem, de elsőbb vigyetek melegre, mert megfagyok, a feleségem e hosszú úton, ha a tuszlit magára nem veszi s azt a kétújjú keztyűt, mit egy nagytenyerű kozákhetmán Pétervárott ajándékozott neki, ködmenül fel nem ölti, azóta gfrorneszül hoztam volna ide.

– Nem bánom, menjünk be tehát a házba, csakhogy ott pipázni nem lehet, mert a tűzhely s a harmincöt szarvas miatt úgy is nagy füst van.

Ez a ház fenyőfatuskókból volt fölépítve, a hasadékok kitömve erdei mohával, a belseje csapó földdel és medvefaggyúval szépen kitapasztva. Egy szögletben tűzhely állott, hol kedves szőke nő sütött-főzött bő újjas kaftánban, haja most is szépen felfonva à la cosaque, mi neki csaknem oly jól illett, mint hajdan a magyar csípkefőkötők a pesti színházban. A másik szögletben egy széles nyugágy, diván, asztal, fekhely és sodródeszka egy személyben, számtalan farkas- és rókabőrökből épitve, melyek ott száradtak és várták az asztrakáni vásárt. A háttérben harminchét irámszarvastehén kérődzött, kiket is nagy cseberbe sorba fejt Imre hajdani lapkihordója, kin még akkor is megérzett a tudományos illat, dacára a sok más mindenféle illatnak, mit a kedves szarvastehenek terjesztének magok körül. A falakról sok mindenféle túrószacskó lóggott alá s köztük egy boldog emlékü operngucker. A három kollégának meglehetősen pirosra volt fagyva az orra, de ez nem gátlá őket abban, hogy a rókapamlagra le ne heveredjenek s egy jó darab szarvastúrót ott in effigie loci rögtön kés villa nélkül be ne vágjanak. Ezalatt Vahotné és Nádaskainé szamojéd divat szerint egymást fülöncsókolás által üdvözölve, ültek az ablak alá, mely vékony halhártyával volt üveg helyett beragasztva, s mindig mélyebben merülének azon fontos téma fölötti értekezésbe: vajon a lapponiai asszonyok kopfputtza szebb-e, mely tömérdek marhafaggyúból készül, vagy a finn dámáké, kik fésű helyett egy egész jávorszarvas ágabogát hordják? Egyik kuckóban pedig két kis gömbölyű fejű angyalka guggolt, kik egy ábécéből egymást muszkabetűkre taníták. Ass. Buki. Wjedi. Glagol. Dobró. Giehst. Sivere. Szemlja. Ise. Kako. Ljudi. Müszléte. Nass. On. Pokoj. Rzü. Szlovo. Tverdo. Uhuj. Fert. Chrics. Züh. Tserv. Ezek az orosz alphabet betűi. Nehezen ment szegény magyar nyelvecskéiknek ez istentagadó pronunciációkon keresztülbotorkálni, s úgy meg sírtak az ártatlanok bánatukban, mintha kavicson kellett volna mezítláb sétálniok. Hát még mikor a szamojéd ábécére került a sor! Olaf. Behehe. Gomhal. Doladha. He. Vahlu. Sain. Cheth. Theth. Jujud. Kopp. Lomad. Mum. Num. Szemcath. Eee. Pkle. Zodje. Kufu. Ristyi. Sinme. Thauj. Írásjegyek: Petocho. Revoco. Chevozo. Sekofo. Ecoco. Gyicoco! Hogy a kakas csípje meg, de szép!

De hát mit csináljon az ember? ha már egyszer muszkák és tatárok között lakik, muszkául és tatárul kell tanulnia.

*

– Hát édes kolléga uram, mondja el csak, mik történtek az elmult időkben a szép Magyarországon? Hanem kérem: hogy ha magyarul szól, igen lassan beszéljen, mert ilyen hideg levegőben messze elhallik a hang, s ha meghallja valaki, hogy magyarul diskurálunk, még beljebb küldenek bennünket a jeges tengerbe.

– Hol kezdjem azonban? Mikor hallották önök az utósó hírt Illyriából?

– Honnét?

– Önök oly szemeket csinálnak, mintha még azt sem tudnák, hogy Hungariát jelenleg Illyriának híják.

– Most halljuk először, semmit sem tudunk mi azóta, mióta Kufsteinból ide kutyaszánkáztattak bennünket egy szép zivataros éjszakán.

– Hjaj biz azóta sok megváltozott. Magyarország címere jelenleg zöld tarlóban három kasza tetején egy illyr gucsma meg egy drótozott serpenyő. Jelenleg ott tót az uralkodó, s országszerte placatumokban van kihirdetve, hogy legszebb virág a krumpli; az ablakokban cserepekben tenyésztik, a kertekben úgy ápolják, mint a georginát, s az úri hölgyek bálokban a virágját kebleiken viselik. Soiréekban sült krumplit osztanak frissítőül. S midőn a mult ősszel a krumplibetegség nagyon elterjedt, a kórházból kiverték a betegeket s ott ápolták nyilvánosan e szent nemzeti virág gyökérgombócait.

– Ah, ah!

– Heves vármegyében mai nap kozákok eszik a dinnyét hámozatlanul, Nyitra vármegye határa egész a Solti járásig kiterjesztetett, maga a jászkúnság is „nyitránszke stolici” név alatt ismeretes, s Jászberényben a Lehel kürtjére erőszakkal ráfogták, hogy az Szvatopluk puskaportartója volt. A cigányoknak megtiltatott hegedűvesztés büntetése alatt a Rákóczi-marsot húzni, helyette a „nyeksze hrusti saka mala”-t kell fújniok; egy bőgőst a minap, ki részeg korában a „Nyitra, mila Nyitra, ti viszoka Nyitra!” helyett a „hej húj nem bánom”-ot találta rákezdeni, kétszáz kancsukára itélt el a kormány, a századik alatt meghalt a szegény dade, s a többi százat a bőgőjén verték el.

– De hát mint juthatott ennyire a magyar nemzet? Hol vesztettük el az eldöntő csatát, hol van a magyar nemzet utósó sírja?

– Sehol sincs. Nem került itt csatára a dolog. Míg az ellenség az országon kívül volt, a magyar ember boldog nyugalomban kifeküdt a napra, ott pirította a fogát, nem gondolt semmivel, ha mondták néki: hogy ég a ház, azt felelte: hogy jó az isten, majd eloltja, ha akarja; ha mondták neki: hogy jő a muszka, dehogy hitte, hetvenkedett, fenyegetőzött, azt mondta: hogy megeszi ő azt, de arról nem gondolkodott: hogy kanala is legyen, amivel megegye. Azt az egypár fiatal embert, ki szüntelen a fülébe kiabált, hogy keljen föl és készüljön hadakozni, egy szép reggel fülön csípte s elküldte Kufsteinba hallgatni. Ti is köztök voltatok. S hogy nyugalma semmi által ne háboríttassék, minden szerkesztőt tömlöcbe csukatott. Mikor aztán eként minden elhallgatott, egy szép tavaszi reggel nagy váratlanul egy csapat vendég érkezett a jó Magyarhonba, iszonyú bundákban, iszonyú szakállakkal, iszonyú medvebőrcsákókkal és iszonyú dárdákkal; utána másik csapat, meg harmadik csapat. Kik is sem kérdtek sem halltak, hanem egyenesen bekvártélyozták magukat a jó magyar hazafi tanyájába, odaültek az asztala mellé, elették előle a jó túrós galuskát, kiitták poharából a jó magerátit, összeölelték feleségét, napát, hugát, menyét, leányait és szolgálóit, felfeküdtek csizmástul bundástul a szép vetett tornyos nyoszolyába s iszonyúan hortyogtak, mikor aludtak, s ha fölébredtek, iszonyúan káromkodtak és pálinkát kértek, s veszekedett, nagy bőrkorbácsokkal suhogtattak az ember füle körül. A gazda csak nézte, hogy mi lesz már ebből. Azok pedig naponként mindig szélesebb tért kezdnek elfoglalni a házban, utóbb a gazdát kiszoríták az udvarra, végre kicsukták az ajtón. S ezzel konyec a magyar dicsőségnek.

– De hát senki sem gondolkozott ellentállásrul?

– Mikor már késő volt, igen. Akkor nagy hirtelen elkezdték a nemzetőrséget organizálni. Két hét került bele, míg a nemzetőrségi qualificatitót kidolgozták, s mire a muszka Pest alá ért, épen azon civakodtak, hogy fekete legyen-e a nemzetőrség csákója, vagy piros. Utójára is sem pénz nem volt, sem fegyver, sem puskapor, sem ágyú. Néhány lelkesült fiú felkapta a véres kardot, hogy meghordozza az országban, a legelső faluban elcsípte őket a szolgabíró, mint lázítókat, s sine mora felakasztatta. A nemesség azt mondta: hogy menjen a paraszt védeni a hazát, hiszen övé a haza; a táblabíróság azt mondta: hogy na most tűzlelkü fiatalság, állj elő, hadd lássuk, mit tudsz? majd mi nézünk. A spiszburgeraj azt mondta: hogy ő csak Istvánnapkor köteles kirukkolni, akkor sem töltött puskával, meg ha valakit temetnek; utójára is senki sem ment a muszka ellen, egypár crucifixus verset kivéve, melyet ismeretlen szerzők írtak; s néhány hét mulva muszka minisztérium tanyázott Pest városában, kinek is két nap alatt 18.000 aláirással terhelt árkus papiroson szavaztak Budapest békés honfiai teljes bizalmat, kiknek tökéletes mindegy volt, hogy magyarok alatt legyenek-e németek, vagy muszkák alatt, de nagyon pórul jártak, mert a muszka bezzeg nyakon tudta fogni a dolog boldog végit. Rögtön minden frakkot és attiladolmányt s egyéb civilizált öltönyt etörült, prémes kaftánban kell járni ifjúnak, öregnek. Nyár, nem nyár: azoknak décbundában kell járni; mert odahaza Pétervárban ez a nemzeti viselet. Minden utcában lovas kozákok portyáznak, kik minden embert, ki magyarul vagy németül gondolkozni, kombinálni, vagy pláne beszélni mer, rögtön agybafőbe kancsukáznak. A vendéglőben azt a divatot hozták be, hogy a muszka nem fizet; a német címerek helyébe szerb betűket kelle festeni egy nap alatt; ki ezt nem tette, kifordították a bőrit. A polgárság izmosabbjait elvitték katonának Ukraniába, feleségeiket pedig megtartották muszkánéknak, a melyik ti. szép volt; a többit kiküldték Lapponiába, a hol a legnagyobb férfi is négy láb magas, ott ezek is elkelnek.

– Hát a földmívelők mivé lettek?

– Azok is szépen jártak, most minden héten csak négy napot kell robotolniok, a magyarokat felszorították a hegyekbe, most azok esznek ott zabkenyeret s készítenek főzőkanalakat, a zsíros alföldet pedig beültették gyönyörű szép tót nemzetségekkel. Poszlovenszki járja mindenfelé a Hortobágyon is.

– Meg van e még Kecskemét?

– Meg, csakhogy az egész városnak ráccá kellett kikeresztelkedni. Szegények, szörnyen megsínlik azóta az olajos babot, s nehezen megy nekik a görög nyelv.

– Hát Debrecen mit csinál?

– A város csak megvan a régi helyén. De lakosait átcserélték Árva vármegyébe, ott fürészelnek jelenleg deszkákat s meszet hordanak a szomszéd városokba, meg majoranna polyvát, télen pokrócot árulnak és fenyőmadarakat. Azokat a jó debreceni cipókat, fonott kalácsokat, fánkokat, lepényeket, lángosokat, béleseket, csörögéket, katakönyökéket, borsoskákat, boszorkánypogácsákat, pereceket, kulcsosokat, kakastejjel, varjuvajjal sütött kenyereket csak híriből ismeri a világ. Ez a helyökbe költözött tót ivadék a legszebb búzalisztből sem tud egyebet sütni, mint puffancsot, pitét meg málét. Minden étele oda megy ki, hogy kása. Debrecen neve most Szlovenszkograd, Budapesté pedig Carograd.

– Ejnye be hamis nevek.

– Jól járt Csongrád vármegye, azt nem kellett újra keresztelni, annak a nevében már benne van a „grad.”

– Hát a tekintetes táblabírákból mi lett?

– Utója felé csakugyan kezdték elhinni: hogy a 1-ae 9-us nem szentírás, s hogy a muszka a repraesentatiótól meg nem ijed. Denique nem akartak oly országban élni, hol a nemesi szűzhátakat is kancsukázzák, s egy szép reggel táblabíró Bárány Ágoston vezérlete alatt, fölkerekedtek vagy harmincezren, mind megannyi szolgabíró, táblabíró és legale testimonium, hónuk alá csapták a Corpus jurist, meg a pragmatica sanctiót, s mentek új hazát keresni Mesopotamiába. A mesopotamiai mufti azonban sehogy sem akarta nekik az ott lakhatást megengedni, mert ily kutyabőrpusztító népnek ott élni nem szabad, hol a kutyák szentek. Fogták tehát, odább mentek s addig jártak, míg találtak egy határt, hol senki sem lakott. Azt gondolták, hogy kis Kún-Halas városa határába jutottak. Pedig ez volt a Szahara. Itt azután leütötték a sátort, felállították a municipiumokat, ültettek dohányt, s választottak magok közül három parasztot, hogy a többi nemes embernek legyen ki fölött regnálni; kihirdették az 1848-iki törvényeket a beduinoknak, s gyakran feljárnak Marokkóba a dey mulattatására, kinek udvarában országgyűlési dikciókat tartanak; nem érti ugyan senki, de a deyt mégis nagyon látszik mulattatni a dolog, szinte elsőbbséget ad nekik a kígyótáncoltatók felett, s sehogy sem tudja elképzelni, hogy mint lehet oly hatalmasan kigyakorolt nyelvű nemzet a világon, mely fél napig el tud beszélni, anélkül, hogy valakit vagy megütne, vagy ellopna valamit. Mint tudva van, a muzulmán napjában sem szól három igét.

– Hát a radicalok élnek-e még?

– Élnek valahol Amerikában. Ott cirkalmozzák most az Orinoco vizén Icaria határát, hol a communismust Vasvári Pali elnöklete alatt fogják megalapítani, ha ti. a vizet lecsapolhatják róla.

– Hát * úr, a hajdani népszerű kormányférfiú, mi véget ért?

– Meghalt. Egy reggel az inasa rosszúl kefélte ki a kabátját, melyen a jó úr úgy felindult, hogy az inasát agyonpofozta, maga pedig epehideglelésbe esett és Stáhly segítségével harmadnapra a paradicsomba jutott.

– Mondj valamit Petőfiről is.

– Nem tudni róla valami bizonyosat. Némelyek szerint a hajduböszörményiek megégették, mások azt mondják, hogy keresztrefeszíttetett, s ily szituációban sokáig mutogatta Borsod vármegyében a matyó fiának: látod, kis fiam, ez volt az az ember, aki királyokhoz verset mert írni, amiért aztán keresztre feszítettük. Csókolj szépen kezet a hetmannak, s vigyázz magadra, hogy verset ne irj a királyokhoz, kis fiam.

– Hát Lauka Guszti?

– De isz az jól járt. Mintha sejtelme lett volna a jövendőről, a múlt tavasszal egy orosz lányt vett feleségül. Most az ipa esztergomi érsek lett s Guszti legalább is superintendens fog lenni. Már is togában jár és szörnyen megspanyoltalanodott.

– Lehetetlen!

– Semmi sem lehetetlen, ha az ember megházasodik. Mióta felesége van, hallani sem akar a communismusról.

– Hát Horváth Laci él-e még?

– Elfutott Konstantinápolyba. Lett belőle kajmakán basa a portánál.

– Hát valjon Bernát Gazsi tót diákja hova avandzsírozott a muszka alatt?

– Nagy ember lett ő, a Sáros vármegyei spanyol. Mikolás cár nevenapjára írt egyszer egy köszöntő verset diákul, melytől a cár úgy megszeppent, hogy tüstént maga eleibe hozatta s félórai konverzáció után annyira beleszerelmesedett, hogy rögtön kinevezte udvari költőjének harmincezer rubel és tíz kopek évi fizetéssel. Most talpig vörös posztóban jár s mindennap dikciókat tart a Pillvaxban a muszka jurátusoknak. Némelyek azt rebesgetik, hogy valami titkos viszony aligha nem létez közötte és a cár felesége között, mert nagy befolyása van az udvarnál. Mikor a cárral kontraktust kötött az udvari poétai állomás iránt, ezeket kötötte ki magának. 1. Mindennap reggeli 9-től 10-ig szabad idő, hogy Bernát Gazsi csizmáit kifényesíthesse s szobáját kitakaríthassa. 2. A Festetics ház vallattassék be örökös és elidegeníthetetlen tulajdonul Gazsinak, hol élte boldogabb napjait leélte. 3. Azon mezítlábos kontesz, kit ő számozni tanított, az ország költségén holta napjáig csizmában járjon. 4. A Festetics házból mindenféle hatlábú állatok örök időre száműzessenek. 5. Azon kéményben, hol ő télen át lakik, rajta kívül semmi más disznólábat füstölni ne legyen szabad. – A cár mindezen kivánalmait haladék nélkül aláírta. Sőt egyszer arra is rávette a cárt borozás közben, hogy Gazsi adósságait elvállalta a státusadósságok közé. Ez fogja megbuktatni Oroszországot. Miklós cár csak akkor hűlt el, mikor liquidatióra került a dolog. Zálogba kellett adni egész Ukraniát, a hozzá tartozandó Phrygia, Cappadocia és Paropemysussal egyben. Kétheti prolongatio és kamat maga felemésztette az uralhegyi platinabányákat.

– Már azt elhiszem, különben hogy éli világát a mi kedves Gáspárunk?

– Hát fölségesen. Reggel elmegy az orosz premierministerrel, Paskeviccsel a „grober Sepl”-hez gabelfrüstükre, akinek akkora szakálla van, hogy szalmát sem tart az ajtaja előtt, hanem, ha sáros a csizmája, csak abba törüli bele. Déli tizenegy órakor egy muszka generálisnénak ád rendesen szerenádot egy szimpla tamburán, délután két órakor elmegy vacsorálni a „vitéz kozákhoz”, hová az orosz hautevoléci elite szokott összeseregleni; ott egy porció aszalt jeget vagy egy tányér pirított északfényt kancsukamártással bevág, s onnan megy azután négy órakor a színházba, hol décbundában adják Romeó és Juliát s hol Idali Laura talpig asztrakánba varrva táncolja a kakukát. Rendesen a cár páholyába szokott járni, kinek mind a kilenc leánya fülig szerelmes bele s színház végével, tizenegy órakor megy velök át Budára a rácvárosba csájára és rácürmösre.

– Színházat emlegettél. Miféle színház az?

– Természetesen: hogy a nemzeti, a Kerepesi úton. Színészeink megmaradtak a hajdaniak, mert a medvékkel született nép sem táncolni, sem énekelni nem tud, röhögni pedig szeret. Drámai színészeink közül egy kettő van még meg, a többinek igen drámai lett a kimenetele. A legelső alkalommal, midőn muszkául játszani kényszeríttetének, egy oly darabot adtak elő, melyben utójára mind mérget vesznek be. A darab veszettül tragikus. Az egész előadás alatt a baromállás majd megdőrült röhögtében, a muszka asszonyságok szemei kidüdörödtek, vagy aestheticaiabban mondva: kidiósodva megüvegesedtek a kacagás miatt, kivált, mikor az ötödik felvonás végin mind valamennyi meghal s ki jobbra, ki balra düledez s rakásra hull a súgólyuk előtt. Taps, tombolás volt akármennyi „Udri!!! udri!!! Zabije!!! Pogyszem! Secki pogyszem!!! Zatráceni!” (Mi magyarul tán annyit tesz: hogy „bravó!”) hangzék minden felől. A hölgyek egész turbánokat és krumplivirág koszorúkat hajigáltak a színpadra. Azonban a szereplők nem keltek föl többet. Az utósó jelenetben mindnyájan igazi mérget vettek be, s úgy haltak meg együl egyik szépen kifestve a szép festett erdők árnyékában. Az énekesek okosabbak voltak, ők elfogadták a szerződéseket. Fejenként egy hordó kaviár, egy hordó rácürmös, egy hordó szárazhal, két bunda, egy ködmen, három szánkó a hozzá tartozandó kutyaekvipázzsal, meg harminc kopek rendes havifizetésük, egyiknek úgy mint a másiknak, személyválogatás nélkül. Ezért tartoznak énekelni mindennap három operát; aki megbetegszik, vagy gyöngélkedik, kancsukát kap, aki el van rekedve, kancsukát kap, aki ghixert ád, kancsukát kap, aki ismételni nem akar, kancsukát kap. Ez egy oly saját universalremedium minden előfordulható bajok ellen, s úgy látszik, hogy van sikere.

– Biz ezek szomorú dolgok, édes exkolléga és csaknem hihetetlen, hogy mint volt képes hatvanezer orosz hatmillió magyart semmivé tenni.

– A dolog nagyon egyszerű: hogy az elkeseredés véres forradalmat ne idézhessen elő, le kelle fegyverezni a nemzetet. Az intelligencia meg volt hasonlva, ez ellen küzdeni sem kellett, kötve tartotta maga magát, a népnek csak azt kelle hirdetni hogy azért akarnak fegyvert adni a kezébe, hogy az országból ki vigyék katonának; mikor benn volt az ellen, ily okoskodást kellett terjeszteni közte: ez az ellenség nem bántja a szegény embert, ez csak arra tör, aki ellentáll neki, – szaladjunk a kukoricába; ha leégeti a falut, ott hagyja a földet, azt sem el nem viszi, sem meg nem eszi, esztendőre megint felszánthatjuk. A gyáváknak ez volt az argumentuma, akik vitézebbek voltak, azokat felheccelték a kaputosok ellen, igértek nekik adóelengedést, sóárleszállitást, földek felosztását, tíz huszast minden nyirott főért, s kis idő múlva várat lehetne építeni az úri koponyákból. A nép ízenként szedte szét legnépszerűbb embereit, kik szájuk falatját, szívük vérit adták egykor neki, de lelkük felvilágosodását nem. Ők estek legelőször áldozatul. Mikor aztán a gondolkodó fők ki voltak irtva, a fejevett nemzettel azt csinálhatták, amit akartak. Elvégre nyelvétől is megfosztották. A jövő században a szép erős magyar nyelvet nem fogja beszélni senki. Tudjátok, hogy a tót ragad, mint a kolláncs!

– Hát a tudós társaság milyen szemekkel nézi mindezeket?

– Mi gondja a tudományoknak a politikára? Tudjátok, hogy a magyar akadémiánál politikai osztály nincsen, miből bátran következik: hogy az akadémia hatáskörébe az ilyen státustani kérdések nem vágnak. Jövő évre ismét jutalmakat tűzött ki. A jogtani kérdés ez: „van-e hajadoni joga annak, kinek haja nincsen?” A nyelvészeti ez: „micsoda nyelvtani hasonlatosság van e cseremisz szó között: chrisme, és e tatár szó között: dzsinmu? s továbbá honnét vette eredetét a régi rómaiaknál e felkiáltás: biafora?” Az orvostani ez: „miért van az embernek a szája az orra alatt és nem háta közepén?” (Valóban szép figura volna egy tudós, akinek szája a háta közepén volna.) A természettani ez: „fejtessék meg: hogy a cserebogár miért nem szereti az ecetes salátát?” A históriai ez: „vajon Tamerlan piszkálta-e a fogát ebéd után, vagy sem?” A filozófiai elvégre ez: „mutattassék be okszerű argumentumokkal a posteriori annak lehetősége, hogy ha az ember egész életében semmit sem tanul, mégis úgy halhat meg, mint tudós?” A pesti vagyis a carogradi kozák hetmánt kinevezték akadémiai tagnak, ki is megengedte magán történni a tréfát, s hagyja őket továbbra is fáradni és pihenni a tudományok mellett, látja, hogy senkinek sem ártanak vele.

– Persze: a sajtószabadságnak vége van?

– Épen nem, olyan alakban, mint ezt az 1848-ki országgyülés elkészíté, továbbra is meghagyta a muszka a magyar irodalomnak. Semmit nem kellett változtatnia azon sajtótörvényeken, miket a magyar nemzet, miután litteraturájával kilencszáz esztendeig semmit sem gondolt, annak gyökeres kiirtására föltalált. Ennél rosszabbakat a muszka sem tudott csinálni; sőt annyiban lágyította azokat, hogy a fizetendő büntetési összegek helyett ő fizet az elitéltnek ugyanannyi kancsukát. Nincs szebb, mint ezen törvények szerint a rágalmazási peralapok. Írni csak azt szabad, ami igaz, következőleg poetizálni semmit, mert például: ha írja valaki, hogy Szatmár vármegyének Tyukod falujában van egy szélmalom, s nem tudja bebizonyítani, kancsukát kap, mert egy testületet rágalmazott; ha szerelmes verset ír, be kell bizonyítania, hogy az a hölgy, a kihez írt, sem férjnél, sem eljegyezve nincs, különben kancsukát kap, mert az erkölcsiség ellen vétett. Zsidónak nem szabad keresztyén hölgyhöz szerelmes verset írni. Feleséges embernek pedig csak a feleségéhez szabad. Ha egy novellában ilyesmi áll: „Don Hernando Hernandez, i Bachamonde i pena fulgida, ön semmirekellő!” rögtön lekapják érte az embert, s még be sem szabad bizonyítania, hogy az a novellai személy csakugyan rosszéletű ember. Ily módon aztán a magyar litteraturának nem mesterség kipusztúlni az orosz és tót mellett, melynek gyarapítására a cár évenkint százezreket ad ki.

– Most azonban önök feleljenek nekem egyet. Mi az ördögöt vétettek önök, hogy idejutottak Szibériába?

– Hát Pálfi kollégát azért küldte ki az országból a kormány, mert gáncsolta a kormányt.

– Vahot kollégát pedig azért, mert elkezdte dicsérni.

– Szinte elfeledtük megkérdezni: hát Jókaiból mi lett, mi történt vele?…

… Itt azonban a harminckilenc irámszarvas elkezde irtózatosan bőgni, ordítani és toporzékolni, egy szót sem lehete hallni tőlök, mindég jobban ordítottak, mindég jobban – erre fölébredtem.

…Ablakomon besütött a nap, arcomon az izzadság folyott végig. Künn ujjongató nép vonult végig az utcákon. Az önkénytesek csapatja toborzott dalolva, táncolva s éltette az uniót, mellynek friss híre egy perc alatt felvillanyozta a várost. Hála istennek, tehát nem vagyunk Szibériában! Nem járunk medvebőrben, nem szánkázunk kutyákon, nem iszunk szarvastejet. Nem lövünk adóba farkasokat és jegesmedvéket, nem szedünk tengeri kutyafogakat. Nem tanulunk muszka és szamojéd ábécét, nem köszönünk egymásnak dobre zdrawit. Hungariát nem hívják Illyriának, Debrecen még mindíg Debrecen és nem Szlovenszkograd, s a Nyitranszke Sztolici még mindíg ott fenn van a hegyek között. A Rákóczi induló helyett nem húzzák a nyekszehruszi saka malat, s a boltfelírások – hála Istennek – még mind németül vannak. Kecskemét nem tanul görögül, Heves vármegyében nem esznek a kozákok dinnyét s a táblabírák nem hordják Mesopotamiából Afghanistanba a municipiumokat és a pragmatica sanctiót, hanem Bécsből Insbruckba, a hónuk alatt. Petőfit még mindég nem égették meg, sőt a „két ország egyesülése” verse óta – a Pesti Hirlapban – a legharagosabb ellenségei is kiengesztelődtek iránta. De még Horváth Lázárból sem lett kajmakán basa, valamiképen Lauka Gusztiból szuperintendens. A nemzeti színházban az egész opera bátran be van rekedve, anélkül, hogy kancsukát kapna, s a magyar akadémia nemcsak hogy ott nincs, ahol ezután két esztendővel fog lenni, sőt inkább ott van, ahol ezelőtt tizenkét esztendővel volt. Csupán egy maradt meg élő valóságul ijesztő álmaimból, s ez a sajtótörvény. Valahányszor ez ötlik eszembe, mindég magam körül látom a végtelen havas síkot üvöltő farkasaival, rémséges északfényével, s szájamban van az íze a halzsírban főtt medvefülnek. Na de Pálfi még mindíg szabadon kritizálja a minisztériumot, s Vahot még mindíg szabadon védelmezi. A minisztérium egyiken sem állt érte bosszút, s ez arra mutat, hogy csakugyan nem vagyunk Szibériában, s ha isten úgy akarja, nem is leszünk.

Amen…

1848

Székely asszony

Elhallgattak az ágyúk, elhalt a csatazaj, elhullottak a hősök. Csak a távol égen villogott még valami láng, hallatszott a távol égdörgés, szélsóhajtás. Tán az elhullottak szellemei kezdettek odafenn új, kérlelhetetlen csatát, az ég kapuit védve most azok ellen, kik ellen egy óra előtt a hon határait védték.

Sepsiszentgyörgy kapuja előtt a domboldalban, a temetőben, ott ültek a székely asszonyok, várva-várva nem a csatából megtérő kedveseiket, hanem a győzelem hírét.

Leültek a sírkövekre, a kizöldült sírhalmokra, s hogyha dördülést hallottak, maguk között találgatták: ez a mieink ágyúja… ez volt mostan Gábor Áron… emez volt az ellenségé… s ez rá az ég mennydörgése…

S mikor már nem hallatszott semmi, dobogó szívvel várták, melyik győzött, melyik vesztett.

Székely anyák, székely leányok, menyasszonyok, feleségek egy óhajtást mondtak magukban: hogyha visszajő a kedves, győzelemmel térjen vissza, de ha elveszett a nemzet az eldöntő ütközetben, hírmondó se jöjjön belőle.

A kápolna küszöbén, a szellős kripta ajtajában ősz, hallgatag férfi ül. Vén ember már, nyolcvanéves, szemei világtalanok, két naptalan hold az égen, régóta már csak a lelkével lát.

Ide hozatta ki magát, nem nyughatva szobájában. Ide hozatta ki magát a temetőkertbe. Miért nem ásatott sírt is magának!

Mellette egy nyomorék ül. Egyik keze, egyik lába összezsugorodva. Pedig a szív minden gondolatja ott jár a véres csatatéren. Keserűen mondja magában: „miért nem lehetek én ottan!”

Az alkonyat kétes világánál térdére fektetett bibliából olvas a nyomorék az öreg embernek. Ők az utolsó két férfi a városban, az egyik vak, a másik sánta, a többi elment a harcba.

A nyomorék olvas az Izrael harcairól, nagy, nehéz csatáiról az Isten választott népének, a szép háborúról, hol az Isten ládája mellett, védve, viaskodva, harmincezer férfi vesztette el életét.

– Miért nem lehetek én ottan? – nyöszörg felsóhajtva a nyomorék és tovább olvas

„És elnyerék az Isten ládáját és Éli két fia is meghala.”

„Elszaladott pedig egy ember a harcból és ruháját megszaggatá és port hinte fejére.”

„És íme Éli ül az útfélen, várakozván, mert az ő szíve nagy rettegésben vala.”

„Mihelyt bejutott a hírmondó a városba, megzendüle az nagy jajkiáltással.”

„Micsoda kiáltás az? kérdi Éli, hallván a kiáltást.”

„Vala pedig Éli kilencvennyolc esztendős és az ő szemei meghomályosodtak.”

A nyomorék nem bírta tovább olvasni, föl talált tekinteni az ősz emberre és szíve elfacsarodott, szemei megteltek könnyel.

– Miért nem olvasod tovább? – kérdé az aggastyán.

– Sötét van, nem látom az írást.

– Nem mondtál igazat. A lemenő nap melegét még érzem arcomon. Miért nem olvasod tovább?

A nyomorék kitörülte szemének felhőit, a könnyeket és olvasott

„Monda az ember Élinek: a harcból jövök, a harcból szaladtam el.”

„Megfutamodék az Izrael, – a te két fiad is megholt, az Isten ládáját is elnyerték.”

A nyomorék nem bírta tovább tartani magát. Hangos zokogásra fakadt s fejét az aggastyán térdeire hajtva, elrejté arcát kezeibe.

Az ősz nem sürgette, hogy olvasson tovább, hanem behúnyt szemmel folytatá halk hangon a bibliai vers jól ismert végsorait:

„És mikor Éli az Isten ládáját hallá említeni, hátraesék székéből a kapufélen és meghala.”

A temető árka mellett egy ákácnak támaszkodva egy magas némber áll.

Harminchat éves lehet. Vonásai kemények, szigorúak, de még most is szépek.

Az ég egyik oldalán a lemenő nap lángol, a másik oldalán a fergeteg villog. A székely asszony arcát egyfelől a nap búcsúfénye festi tartós aranyszínre, másfelől a villám vet rá elmúló kékzöld világot.

S mentül jobban hanyatlik alá a nap, a villám fénye annál kékebb, annál sápasztóbb a nő arcán.

Kezét szeme elé tartva, a távolba bámul, alakja nem mozdul, mintha kőből volna faragva.

Ez Judit, a székely asszonyok ős példányképe. Egyike azon soha el nem virágzó alakoknak, kik arcuk kifejezését, nagy fekete szemeik ragyogását, sűrű hajfürtjeik hollószínét, szavaik átható csengését s termetök életerős karcsúságát megtartják a késő vénség idejéig, kikben a lélek sem vénül meg, hanem az évekkel megerősödik.

Karcsú, büszke termete körül szép, fiatal, tizenhat éves leányka fűzi karjait, odasimulva hozzá, mint hízelgő folyondár a sugárjegenyéhez.

E leánykát Arankának híják. Szép, kékszemű gyerek, sima szőke hajjal. Arca oly fehér, hogy szinte világít az éjben s alakja oly lenge, hogy tán a fuvallat is elvihetné, mint a repülő virágmagvat.

Azon nőnek fia, kinek kebléhez simult, a szőke leánykának jegyese. Most elment a csatába. Az anya és a menyasszony szemei tán őt keresik az alaktalan távol ködeiben.

– Nem látsz ott egy alakot közelíteni? – kérdi Judit a leánytól, kezével a távolba mutatva.

Aranka még közelebb simul hozzá, hogy a mutatott irányt megláthassa. Feje egészen a nő vállán nyugszik. Még nem lát semmit. A kék szem csillagsugára nem bír magának utat törni odáig a homályban, hová a fekete szem tűzsugára elhat.

Pillanatok múlva láthatóbbá lesz az alak. A leányka arcán szerelmes hajnalpír ömlik el, az anyáén haragos lángvörösség.

– Ez ő, kedvesem – rebegi Aranka, kis kezeit szívére nyomva, mintha csitítani akarná a kis nyugtalant.

– Nincs fegyvere! – kiált eliszonyodva Judit, s elfordítja arcát és szemeit kezével eltakarja.

Oly távolból megismeré a szerelmes vőlegényét, oly távolból meglátja az anya fia gyalázatát.

Tántorogva, tétovázva jött a látott alak az úttalan síkon. Feje búsan csüggött alá, lépései alatt inogni látszott a föld.

Térdei olykor megtörtek alatta. Elesett. Meg-meg fölkelt s végerőlködéssel látszott sietni a város felé.

Majd, hogy észrevette a temető dombjára gyűlt nőket, arra vette útját. Sáros és véres volt, haja lecsüggött arcába.

Ruhája meg volt szaggatva. Kezével egy nagy szakadást mellén nagyon iparkodott elrejteni, hogy senki meg ne lássa.

Mindenki ráismert benne Judit fiára, s a nők körülállták az anyát, amint a fiút arra látták tartani.

A temetőárok az anya és fiú között volt. Ez nem bírt rajta átmenni. Ott lerogyott az árok előtt.

– Hol hagytad fegyveredet? – kiálta rá, előlépve a tömeg közül, kemény, elitélő hangon Judit.

A fiú felelni akart. Akarta mondani, hogy fegyverét ott hagyta ellensége szívében, benne törve, de nem volt ereje szólani, a hang megfagyott ajkán.

– Szólj, elveszett-e a csata?

A fiú némán inte, és fejét lehajtá.

– Vesztél volna te is ottan, ne maradtál volna meg a gyalázat napjaira. Miért jöttél el?

A fiú hallgatott.

– Miért akarod túlélni hazádat? Temetkezni jöttél haza? Kerestél volna sírt magadnak ottan, hol meghalni dicsőség, a csatamezőn. Eredj innen! Ez a temető neked helyet nem ad. A mi halálunkban nem osztozol. Eredj tőlünk. Eltagadd, hogy itt születtél. Élj, vagy halj, de elfelejts bennünket.

A fiú esdő tekintettel nézett szét a nők arcain. Sehol részvét, sehol egy szánakozó vonás. Kereste szemeivel menyasszonyát, lelkének legszebbik reményét, a kis szőke leánykát.

Ott térdelt az anyja lábai előtt, kedves kis fejét elrejté Judit ruhái közt és el akarta titkolni, hogy zokog.

Az ifjú még tétovázott, még várta, hogy valaki tán marasztani fogja. S mikor látta, hogy senki sem szól hozzá, még menyasszonya sem, még az sem marasztja, az sem vigasztalja, felvánszorgott a földről szótlanul, kezével keblén szétszakadt ruháját összetartva, tántorogva, ingó léptekkel neki indult az úttalan avarnak, nem nézett egyszer sem vissza, elvadultan a puszta erdőkbe eltévedt, ott levette kezét elszakadt öltönyéről. Irtózatos seb látszott meg alatta. Valahol a harasztos völgyben eldűlt, vére kifolyott, ott meghalt. Sohasem tudta meg senki.

Jöttek aztán a vesztett csatákból még többen a székely ifjak közül. El- kiűzték őket a székely nők egytől-egyig.

– Keressetek más hont magatoknak, ha ezt meg nem védelmeztétek.

Elátkozták, elhajtották őket a széles világba. Menjenek, amerre látnak.

Székely ifjak elbujdostak. Kimentek idegen hazákba, most is odavannak, nem is jönnek vissza.

Nagy sírása hallatszott a székely asszonyoknak a temetőkertben. Egetverő sírás.

Az ősz ember a kriptaajtóban hallván a sírást, kérdé, mily sírás az?

– Elveszett Székelyország, a te fiaid, a te unokáid mind elhullottak. Gábor Áron is elesett, ágyúi is ott vesztek mind. A vezér is sebben elhullt.

Az ősz ember ezt hallva, kezeit és világtalan szemeit fölemelé az égre: „én Uram, én Istenem!” kiálta s megszünt világtalan lenni; a mennyei napfény megnyilt lelke előtt. Meghalt.

A székely nők felvevék karjaikba az elhunyt aggot, kinek a veszteség híre élte lángját kioltotta, s bevitték őt karjaikon árván maradt városukba, Sepsiszentgyörgybe.

Mankóval ment közöttük elmélázva a nyomorék, s keserűen mondogatta magában:

– Miért nem lehettem én ott? Miért nem veszhettem ott el?

*

Nem volt már férfi Sepsiszentgyörgyön. A bátrai elhulltak, a gyáváit elhajtották, az utolsót most teszik koporsóba. Az is nyolcvanéves világtalan vak volt.

Csak nők és gyermekek maradtak még a városban. Özvegy nők és árva gyermekek.

A nyolcvanéves agg koporsója körül ott sírnak az elhagyottak. Isten látja, nem azt a halottat siratják.

Lábtól, a koporsó mellett ül kis zsámolyon a nyomorék. Arcát tenyerébe rejté. Oly rosszul esett neki hallani, hogy a legutolsó férfi meghalt, őt nem tartja senki annak.

Az asszonyok a koporsó körül álltak, tele van az udvar is, mindenki elmegy nézni a halottat. Az utolsó férfi a koporsóban. Akit a legvénebbek sem ismertek fiatalnak. Aki meghalt szívszakadásban.

Rokona volt igen sok, tisztelői mind, akik ismerték, unokái és unokafiai száma egész népet tett már és mindazok, akikkel életében jót tett, kiknek bajában támasza, tanácsadója volt, oly sokan valának… Ezeknek nagy része nincsen mostan itten. Kinn feküsznek a csatamezőn, kinn futnak az elátkozott világban. Annyi unokafiú közül csak az egy nyomorék van jelen és azt senki sem tartja férfinak.

Mindenkinek szerette volt, mindenki halottja most, mindenkinek van benne mit siratni. De senkinek annyi, mint Juditnak, a büszke lelkű nőnek és Dávidnak, a nyomoréknak. És csak ők ketten nem sírnak.

Mindkettő feje ég, lángokkal háborog. A tűzhányó hegy oldalából nem fakad patak. Szemeikből könnyek helyett tán inkább szikrák hullanának.

Judit félrehíja a nyomorékot a nősírás közül egy mellékszobába.

Összevont karokkal megáll előtte és beszél.

– Dávid! Szépapád kiterítve fekszik, te ott ülsz a ravatal mellett s egy könnyet sem ejtesz, miről gondolkozol?… Egész éjjel nem aludtál, hallottalak ágyadban forgolódni, nyöszörgeni, miről gondolkozol?…

A nyomorék lesütötte fejét és hallgatott.

– Dávid, ha te ép, erős férfi volnál, ha neked e mankók helyett kardhoz, szuronyhoz szoktak volna kezeid, Dávid, lesütnéd-e fejedet némán, mint most?

A nyomorék felemelte lángoló arcát az asszony tekintetéhez s nagy, fekete szemei oly bátran, oly hősiesen világoltak elő, mintha az erős lélek egy pillanatra elfeledte volna lakháza silányságát.

– És te sohasem leszesz boldog, – folytatá az asszony. – Terád semmi öröm nem vár az életben. Pedig ki tudja, még meddig élhetsz?…De szólj, ha megjelenne a halál előtted legdicsőbb arcával, ragyogóbban, mint a csatamezőn, s azt mondaná: „vesd el mankóidat, vedd a rombolás szereit kezedbe, im én kezedbe adom a világból mindazt, amit szerettél, csinálj magadnak koporsót, csinálj magadnak máglyát belőle, hogy mikor meghalsz, ne maradjon itt utánad semmi, amiért visszagondolj a más világról a földre…”

– Nem értelek.

– Nem akarsz talán…Csak mégis szép az élet ugye? Még a rongyok között, a gyalázat szennyében, a nyomorék testében is szép az élet…Még a mankóért sem kellenek cserébe a szárnyak…

– Ó, ne mondd. Hányszor adtam volna oda a megutált életet az irigylett halálért, – szólt a nyomorék s halkan tevé utána: a dicső halálért.

– S kinek volna dicsőbb halála, mint neked! Egy csatatér felett, hol az elemek maguk is csatáznak, magasan a harckiáltás közepében ott állanál, vérontó angyalául a halálnak, érchangon hirdetve halálos ellenállást mindennek, aki él, s mikor már mindenki elhanyatlott, mikor nincs, aki segítsen többé, kiragadnád az ellen kezéből a biztos győzedelmet, s magaddal vinnéd azt hősiesen meghalni nem a sírba, hanem föl az égbe.

– Ó, tehetném bár! – sóhajta fel a nyomorék. – De mi az én hangom? Mik az én karjaim? Szavam nem hallatszik a harcban. Kezem a győzelmet el nem veszi senkitől.

– Figyelj reám. A győztesek ma vagy holnap városunkba jönnek. De nem leszen itt megpihenésük, nem vár reájuk öröm, nem nyugalom. A házak be lesznek előttük zárva. A fegyverre fegyver lesz a válasz, s ha Sepsiszentgyörgy férfiai el tudtak esni városuk védelmében, asszonyaik nem lesznek hozzájuk méltatlanok. Mi elveszünk, a nőkar gyenge, bár a szív erősebb. Sem fegyverünk, sem erőnk ellenállani, csak akaratunk. A cél úgysem a győzelem, hanem a becsületes halál. Te fel fogsz menni a toronyba. Midőn messziről meglátod jönni az ellenséget, a harangot meghúzod, mi akkor a halottat elvisszük temetni. Sírjánál bevárjuk a nem szeretett vendégeket, s ha erővel akarnak bejönni, akkor jaj nekünk. Minden házat külön fogunk védeni. A kétségbeesés megtanít bennünket harcolni, s ha erőt akarna venni a gyönge szíveken a félelem, a csüggetegség, hallani fogjuk a toronyból a te harangod ércszavait, s új erő fog szállni kebleinkbe. Verni fogod a harangot, míg a csata erőt nem vesz. Akkor találsz ott egy fülkében előre elkészített szurokkoszorúkat, azokat meggyújtod, s ha látod, hogy az ellenség elfoglalta a várost, lehányod azokat a házak tetejére, s visszafoglalod a várost tőle s szikrák özönében, füstnek fellegében fölviszed magaddal a magas mennyországba.

A nyomorék mindig lázasabb reszketéssel hallgatta a rettenetes némber szavait, az utolsó szavaknál kiejté kezéből mankóit, s odarogyott a nő lábaihoz és annak térdeit átölelte és rebegett valami érthetetlen szókat, de ragyogó szemeiből olvasni lehete, hogy lelke már repülni készül a halál képe felé.

– Lesz-e bátorságod?

– Ó, örülni, vigadni fogok! Nem leszek béna, nem leszek nyomorék, hős fogok lenni. Rám gyújtom a toronytetőt, úgy fogom húzni a harangot, s mikor már lángolni fog körüle a város, még akkor is verni fogom a tüzes, izzó harangot és énekelni, míg a láng meg nem emészt: „szolgáidnak testek, akik megölettek, adattak a hollóknak!” – Ordíts kapu! kiálts város! Eljött az Úrnak rettenetes napja!…

És a nyomorék alakja, mintegy szent konvulzióban elkezde erőszakosan reszketni, száraz, elfonnyadt karjai kiterjesztett kezeikkel az égre voltak emelve. Térden állt, mert mankóit elejté. Úgy nézett ki, mintha buzgó megdicsőülésben ihletten imádkoznék.

– Jer velem, – szólt az asszony, felemelve őt a földről. Dávid felvette mankóit, s oly sietve, oly élénken haladott az asszony mellett, mintha nem is a földön járna. Mintha a mankók helyett máris szárnyakat viselne.

Hogy átmentek a halottastermen, odalépett szépapjához, megcsókolá annak hideg arcát, hideg kezeit, s magasztos, túlvilági arccal rebegé: „látjuk egymást nemsokára”.

Judit meghagyta a nőknek, hogy ott maradjanak, míg ő visszajő, maga elment a nyomorékkal, felvezette őt a toronyba. Eddig nem mutatott erővel ment az fel a meredek lépcsőkön, a lélek látszott őt vinni.

Judit megcsókolta a szegény béna homlokát, s azzal otthagyta őt a toronyban.

Dávid kiült a torony ablakába, honnan messzire el lehete látni, s mikor meglátta Juditot, onnan fölülről utána kiáltott. A nő feltekintett, a béna kihajlott az ablakból s mankóját leveté.

– Nem lesz rá többé szükségem! Bizonyos akarok róla lenni,

hogy a kísértet órájában bátran viselem magamat. Azért magamra zártam a torony ajtaját, a kulcsot íme lehajítom.

S levetette a kulcsot a toronyablakból.

És azután a távolba nézett.

*

Judit a halottasházhoz visszatért.

Ott gyűltek össze Sepsiszentgyörgy asszonyai magukat kisírni. Pedig sírhatott volna mindenki otthon is, halottja volt minden háznak.

Judit megállt közöttük az udvar közepén. Magas, uralkodó termete, átható szemei, hideg, erőteljes arca mutatá, hogy mikor a fiág kihalt, neki kell a fenmaradottak vezérének lenni.

Inte, hogy ne sírjanak. Mindenki elhallgatott.

S azután szólt hozzájok, erős, csengő, reszketéstelen hangon.

– Testvéreim! Sepsiszentgyörgy özvegyei, árvái, halljátok szómat! Isten nehéz kisértetekkel látogatta meg napjainkat. Túl kellett élnünk a nálunknál jobbakat, túl mindent, akit szerettünk. Városunkban nincsen egy ház, mely valakire ne várna, valakire, aki vissza nem jő. Akármeddig éljünk, számunkra öröm nem terem többé. Megagghatunk, megőszülhetünk szomorú lakházainkban, éltünk jobb fele a föld alá van téve. De még ez nem legsúlyosabbika a csapásoknak, mik fejünkre mérvék. Azok helyett, akiket szerettünk, el fognak jönni azok, kik őket megölték. Látni fogjuk őket utcáinkon diadalmas zenével végigvonulni, látni fogjuk őket szobáinkban azon helyen ülve, mely kedveseink után üresen maradt. Az ismert hangok helyett hallani fogjuk az idegen szókat, s arcaitok özvegy bájait érni fogja az idegen kívánó tekintete. De én azon időt nem fogom gyáván megérni. A halál mindent visszaad, amit az élet elvett, s a halált nem veheti el senki, mint az életet. Ha nem tudnám, hogy székely nők közt vagyok, búcsút vennék tőletek, s azt mondanám, egyedül megyek, egyedül cselekszem, egyedül halok meg. De ismerlek benneteket. Ott kell lennetek, ahol én leszek, tennetek azt, amit én, halottjaitokhoz méltóknak lennetek. Most haza fogtok menni, mindenki hordja fel vagyonai legbecsesebbjét háza padlására, kapuit torlaszolja el szekerekkel, csak az ajtók maradjanak nyitva, rakjon tüzet a kandallóban, a gyermekek forraljanak vizet és olajat az üstben. Az első harangszóra mind ide fogtok jönni. A halottat kivisszük a város kapujába, ott az utca végén, a kapu előtt keresztben egy sírt ásunk neki, s ezzel a sírral be lesz zárva a város. Innen élve ki nem megy azontúl senki. Most menjetek, házaitokat elrendezni. Az első harangszóra sietve gyűljetek ide.

Az asszonyok szétoszlottak, egy sem sírt többé. Elfásultan, a kétségbeesés némaságával hazament mind. Tette azt, ami mondva volt, kapuit eltorlaszolta, vizet és olajat forralt, kést köszörült, fejszét élesített. A kis gyermekek sírtak, ríttak a pitvarokban, maguk sem tudták, hogy miért.

Predialó felől a hegyiút kanyarulatában a távolban magas porfelleg oszlopai kezdtek támadozni a Sepsiszentgyörgyre vezető úton közelegve.

A harang megkondult.

Egyetlen harangja volt ez Sepsiszentgyörgynek, a többit mind ágyúnak önték.

Most e harang kondulása jelenté, hogy nem szeretett vendégek jönnek.

– A készülőt húzzák!… A temetésre készülő verset… Kinek temetésére?… Az utolsó férfinak.

– A lélekharangot húzzák!… A halálra készítő csengettyűt… Kinek a halálára?…Az egész városnak.

Sepsiszentgyörgy kapujához két csapat közelget. Egyik kívülről, a másik a városból.

Amazok mind férfiak, fegyveres, kemény vitézek. Emezek mind nők, leányok, gyönge, fegyvertelen népség.

Amazokkal nehéz ágyúk, a halál diadalszekerei jönnek, hat-hat harcméntől vonatva. Ezekkel is egy szekér jő, az is a halál szekere, hat fekete paripától vonatva, a halottas kocsi, rajta a koporsó gyászfátyollal beterítve.

Amazok riadó harczenével közelítnek, bús, méla énekkel ezek, amazok lobogó zászlókkal, emezek lobogó fáklyákkal. Mindkét csapat a kapu felé tart. Sír van jelölve az úton keresztbe.

– Azelőtt fognak találkozni mind a ketten.

Egy csapat cserkesz lovag közelg a városhoz. Ruházatjok, arcvonásaik, nyelvök, mind valami eltévedt emlék a rég-rég múlt időkből, – mikor a magyar nép elindult az ismeretlen világba hazát keresni, – üldözte már akkor is a sors, – nem maradhatott régi honában, – milliónként elhagyta szülőföldjét, – itt-amott letelepedett, – a sors viharjai onnan is kizaklatták, – egy rész odább ment, – a másik elmaradt, – messze Volgán túli földön, – a Kaukázus vad bércei mögött, – az elvált testvérek sohasem hallottak egymásról többet, – összekeveredtek a szomszéd fajokkal, – mindenki nagyot változott – s mikor ezredév múlva a világszellem szeszélye ismét összehozza őket, mint ellenség állanak egymással szemben, nem ismernek egymásra többé; de valami fájdalmas sejtés, valami keserű vonalom lepi meg a találkozókat, s mindkettő elszorulni érzi szívét, ellankadni karját és nem tudja miért?

A csapat vezére egy szép ifjú herceg a Kaukázus vidékéről, napbarnította szép ovál arcához oly jól illik az a kis, sötét bajusz. Ha dolmányt venne magára, senki sem mondaná, hogy nem magyar.

De az öltözet is, melyet visel, oly különös hatású; az a piros, körül prémes süveg, a kurta virágos szövetű mellény rövid ujjaival, mely alól hosszabb, más színű kaftán látszik elő hosszú ujjakkal, az a görbe kard, maga a kard felkötésének módja, mind oly emlékeztető valami ismerős tárgyra, valakire, kit tán egykor képben lefestve láttunk s nevét elfeledtük, valami álomképre, mely többször megjelenik, valami regére a távol gyermekkorból. Az ember felsóhajt s úgy fáj, hogy nem tud vele beszélni, hogy nem tudja megkérdeni tőle, mit csinálnak az otthon maradt rokonok? Boldogok-e? Imádják-e még a régi Istent? Szabadok-e még ős pusztáikban, ős bérceik között? Lám, mi nem vagyunk boldogok az új földön. Minket el-elhagyogat a választott Isten. Sokat sírunk, sokat vérzünk, bár ne jöttünk volna ide soha.

Ha meg tudnák érteni szavainkat, s mikor haza mennek, elmondanák otthon, hogy az eltávozott testvérek sorsát nincs mit irigyelni s egy-egy könny, egy sóhaj jutna számunkra, s az unokagyermek megtanulná neveinket kimondani. S aztán alkonyatkor kiülnének a magas sziklákra, kunyhóik küszöbére, melyeket még nemrég oly hősiesen védtek és oly hiába, mint távol rokonaik, kiknek feje fölött a nap leáldozik, s mondanák olyankor: így áldoztak le ők is! – – –

A csapat a város kapujához ér, a nők már akkorra megásták a nagy sírt, keresztben az útban, elzárva vele a kijárást, bezárva a várost.

Mivel lehetne jobban bezárni a várost, mely nem akar magába több lakost fogadni, mint egy sírral, éppen a bejövők útjában?

A lovagok csapatja megáll a temetkezők előtt. A nők énekelnek, bús halotti dalt a halálról, a halál után megboldogultakról, vigasztalásait a sírnak, a túlvilág reményét, az élet semmi voltát; – a nőhang különben is szomorú, a halotti dal reszketve, mint az éjféli óraütés, hangzik el rajta, a zokogás kitölti a hangok időközeit, s belülről a városból a gazdátlan, egyedül maradt házőrzőebek sejtő vonítása hallik.

A lovagcsapat vezetője leszáll harcménjéről, társai is mind leszállnak. Kezeiket összeteszik, fejökről leveszik a csalmát s a sír oldalára állva, áhitattal imádkoznak, buzgón égre emelt szemmel. Ki hinné, hogy az ellenség?

A vezető a végzett ima után közelíteni akar a nőkhöz, kik a sír tulsó oldalán állnak, ekkor egy közülök előlép; Judit az, bátor, hideg tekintetével, s tiltó mozdulattal visszautasítja a közeledőt.

– Ne közelíts! E sír határ köztünk és köztetek. Nincs mit keresnetek e városban. Csak nők és gyermekek lakják ezt, kiknek gyámolait már megöltétek. Ime e sírba most fektetjük az utolsó székely férfit, aki Sepsiszentgyörgyöt lakta. Itten vénült ő meg, szent volt. Nyolcvan évig hagyta élni Isten, hogy vezére, tanácslója legyen az egész városnak, most elhívta őt magához, mert e városnak nincs szüksége életre többé. Csodálatos volt halála, nem kínlódott, mint más ember; a vesztett csata hírére kirepült a lélek belőle. Vak volt tíz esztendő óta, mert, ha nem lett volna az, akkor nem a csata híre ölte volna őt meg, hanem a csaták acélai, mint megölték a többit mind. Sepsiszentgyörgy hölgyei ide fogják őt elásni, a városnak kapujába, éppen a bejárás elé, hogy aki be akar jönni, elborzadva visszatérjen. Lassankint begyöpösödik majd az út s az utasok nem fognak ide találni többé, a város mellett köröskörül megnő az erdő és a fű. Mi pedig egyenkint elhalunk és nem akarjuk, hogy bennünket valaki megsirasson. Élünk gyászban, meghalunk emléktelenül, mint illik özvegyekhez, kiknek férjeik a csatamezőn maradtak. Azért áldott legyen e sír, mely e várost a világból kizárja, és átkozott legyen, aki azt átlépi, éltében és halála után – Amen!

A cserkesz engesztelő arccal szólt ismeretlen szókat a székely hölgyhöz, s a kebléből kivont fehér kendő, mit feltűzött dárdája hegyére, azt látszék mutatni, hogy békét, engesztelést hozott a városnak. Az asszony elérté a jelt, s megtagadva intett.

– Hiába hozod a békét. Amíg itt egy élő lehellet lesz, háború van köztünk és köztetek. Béke nekünk csak a halál. Szomorúság lakik itten. De a szomorúság csak halottainkért él a szívben, rátok nézve gyűlöletnek fészke van ott. Menjetek innen. Nagy a világ, elfértek benne. Nincs tőlünk mit elvennetek. Pihenni sem jöhettek ide. A nyugalom elköltözött e városból örökre. Fényes nappal sírok kísértetei járnak végig az utcán. Kisírt szemű nők, kik kedveseik sírját s a magukét keresik. Boldogtalanok, kiket az őrültség kerget s az öngyilkosság vezet. Menjetek innen.

A cserkesz szívében oly különös visszhangot gerjesztettek az ismeretlen ismerős hangok; elmélázva megállt a sír előtt, dárdája nyelére támaszkodott, szétnézett a gyászos asszonyokon, mintha mind ismerősei volnának, nem tudott nekik mit szólni.

Kötelességgyakorlásban növekedett fel, megszokta a parancsszót latolgatás nélkül teljesíteni, és most nem érzett magában erőt arra, hogy a városba bemenjen, mint ez meg volt neki hagyva.

– Vedd le kopjádnak hegyéről, vedd le azt a fehér kendőt! kiálta rá az asszony. – Döfd e szívbe fegyveredet, mártsd vérébe azt a fehér kendőt, akkor tűzd fel lobogónak: úgy jöhetsz be városunkba.

– Szíveinken, holttesteinken keresztül! – kiáltának mind egy hanggal az elkeseredett asszonyok s odaveték magukat a cserkesz főnök lova elé; a paripa tombolt és ágaskodott.

És a cserkesz arra gondolt, hogy neki is van otthon édesanyja, akinek szavai oly hasonlóak ez asszonyéhoz és szép húgai s ifjú jegyese, kik szintoly szépek, mint ez ifjú nők lovának lábai előtt, szemeik éppen úgy ragyognak, arcaik oly halaványak, hosszúkásak, vonásaik oly szenvedők, termeteik oly délcegek és hajuk olyan fekete, – a szépséges cserkesz nőké, mint e székely nőké itten.

És szíve erőt vett rajta. Félre fordította fejét, hogy az asszonyok ne lássák a szeméből hulló könnyüt, és azután lovát sarkantyúba kapta, egyet inte fehér kendőjével a hátrahagyott gyászos asszonyoknak, azután leborult lova nyakára. Társai utána siettek nyargalva, a dárdák süvöltöttek a légben. A porfelleg elnyelte alakjaikat. Sem a székely hölgyek, sem a cserkesz hölgyek nem látták őt többet.

A sereghez visszatérve, haditörvény elé állíták, amiért a parancsot nem teljesíté, s kit a csaták golyója elkerült, megölte a szigorú haditörvény, amiért ellene vétett.

Küldtek ezután keményebb szívű embert az asszonyoktól lakott város ellen. Az letapodtatá lovai patkójával az utca közepére ásott sír dombját, s a zárva talált házajtókat kopjákkal ütteté be erőszakosan.

Fáradságos harca lett ott, a harc dicsősége nélkül, asszonyokkal, gyermekekkel és gazdájukat védő ebekkel. Egyenkint kellett elfoglalnia minden házat. Újra kezdeni a harcot minden utcán, ablakokból, házhéjáról, kövekkel és forró vízzel küzdött ellene a fanatikus nép.

És a harang egyre kongott. Sikoltás és fegyverzaj közt hallatszott a rémes kongás, kétségbeesésre késztő hangok, mikkel a magas torony – mint egy tömör óriás, aki maga nem mozdulhat fölülemelkedve az egész városon, népét buzdítani tetszék, s ha olykor szűnt a nagy zaj, hallatszék a vad, rikácsoló ének onnan fölül:

Szolgáidnak testek,
Akik megölettek,
Adattak a hollóknak

Éjszakának idejére küzdetett le az ellenállás. A város kezében volt a hódítóknak, már erősen hallatszott a diadalének, alig-alig az elhalók kiáltása, midőn hirtelen, mintha az égből szállnának alá, ártó tüzek repültek le az alanti házak tetőire, az égő szurokkanócok egy perc alatt felgyujtják a várost, a viharos forgószél segélyül jő a lángoknak, a tüzes zsarátnokot végigfúja a város egyik szélétől a másikig. A láng emelkedik, az ég fedele izzadni latszik tőle, s a fekete füstben a szélkavarta repkedő üszköket mintha láthatlan démonok vinnék eget ostromló csatába.

Az emberkiáltást túlharsogja a vihar tombolása.

De legmagasabban minden lángok között lobog fennen égve a torony teteje, mint egy óriási fáklya és az égő lángtető alatt még mindig hallik a szomorú harangkongás, csatának, tűznek, viharnak és temetésnek hangja. Most egyet hirtelen fordul a szél, a lángokat ismét megfordítja, egy iszonyú roppanás hallik, azután a harang elnémul, talán éppen az esett le.

A két elem ura lett a csatatérnek, a szél és a láng.

Az emberek elfutottak onnan. Csak két ellenséges harckiáltás hallatszik még – a vihar üvöltése és a lángok ropogása.

Mintha léggé olvadt nők szellemei hánynák alá égő szikrák alakjában égnek törekvő lelkeit a harcos férfiaknak, s mentől többet levernek onnan, annál több rohanna utánok a vitatott csillagos hazába.

Miért nem vagyunk mi is ottan!

1850

A láthatlan csillag

A múlt években egy öreg angol kereskedővel jöttem ismeretségbe, ki ifjabb éveiben, mint tiszt, az angoloknak Akbár Sah elleneivel folytatott pártfogoló harcaiban részt vőn, s a katonai pályát ott kapott sebei következtében hagyta el, később úgy lett kereskedő.

A következő történetet tőle hallottam elbeszéltetni.

A természetes és természetfölötti események csodás összefüggése valami regeszerű, mitológiai színt ád e történetnek, a benne uralkodó csillag- és szellemalakok bűbájos fény és árnyékul lengik körül a történet folyamát, csodás, fölfoghatlan uralkodó befolyást gyakorolva a különben természetes eseményekre; a rég megholtak és az örökké élők vándor árnyképei sejtelmesen bolyongnak az élő alakok között, néhol emberi lényekkel kötnek rokonságot, azokat pokoli magasságra emelve magukkal, s az emberi lélek üldöző tagadása elől tömegestül a szentírás sorai közé hátrálva, melyek lételt adtak nekik, amidőn anatémát mondtak rájok.

Az események azonban megtörténtek nálok nélkül is. Akik a sors vakságában hisznek, kitörölhetik az alakok jelenlétét az események közül, s akkor egy rendes, kalandos eseményt fognak látni benne, minő emberek között szokott előfordulni.

Mister Drayson, az említett kereskedő ugyan komolyan állítá, hagy az általa elmondottak egy akkori hadi bulletinben is meg vannak említve s a főbb körülmények egy, az akkori hadjárat eseményeit tárgyazó hadi folyóiratban, mint lett dolog, híven följegyezve.

1. A SAUL-TEMPLOM

Még a mostani hindosztáni fejedelem őse, első Akbár hívta az angolokat segédül külellenségei ellen. Minden oldalról szorongatva volt; egyfelől a mysorei rajah, Hider Ali verte szét seregeit, másfelől a szomszéd nomád népek jöttek elő hegyeik közűl; pusztítva, dúlva nyomultak birodalma belsejébe, Delhit elfoglalák, s kétszáz millió guineára menő kárt tettek az országnak. Ily helyzetben nem volt mit tennie, mint magát Anglia karjai közé vetni. Az angolok védelme alatt ismét erősbülni kezde a birodalom, s bárha önállóságából sokat elvesztett, de külellenségeitől megszabadult. A nomád népek visszavonultak ismét bejárhatlan hegyeik közé, Hindukus és Himalája vad bércei tán újabb századokra elrejték őket, a Sind és Ganges partjain a vándorfajok kecskebőrsátrai helyét elfoglalták a brit kereskedelmi társulatok bűrói.

Csupán egy faj tartotta ki legmakacsabbul a harcot. Mikor már a többinek híre is múlni kezdett, ezek még akkor is elő-előtörtek a laktalan pusztákból, a Salamon-hegy havas bércei közül, gyalog, lóháton, olykor ördöngös bőrcsónakaikon, mikkel a hegyek közül eredő Indus-folyam kataraktáin is tudtak hajókázni; rohantak előre sebesen, nyomában a jöttüket megelőző rémhírnek; ölték, aki halandó volt, rabolták, ami szemüknek megtetszett, s ha észrevették, hogy valahol komolyabb készületek vannak ellenök, ismét oly hirtelen eltűntek, mint jövének.

Betöréseik mindig sűrűbbek, mindig alkalmatlanabbak kezdtek lenni, a nép puszta nevök előtt reszketett, volt is oka rá; ahol ők egyszer végigvonultak, azon a folton még a föld sem termett esztendőkig.

Ezek voltak az afgánok.

Mikor én a keletindiai hadsereghez jöttem, még akkor is réme, ínsége voltak a hozzájok közel lakóknak.

Egyszer azonban egy indigótelepítvényt találtak megrohanni, mely a Blackfort-ház tulajdona volt; a telepítvény helyén nem maradt egy élő fa, egy zöld növény, egy levert karó, egy felismerhető emberi holttest, nemcsak megölve, lerombolva, hanem a szó teljes értelmében semmivé volt téve minden. Csak az elébb elfutott szomszédok hozták hírül, hogy ott az afgánok jártak.

Ezt többé elnézni nem lehetett. Míg a vad szomszédok csak a falvak fölégetéseire szorítkoztak, addig senki sem gondolkozott mulatságaik megzavarásáról; hanem a Blackfort-ház már egyszer a legtekintélyesebb gyárházak egyike volt Angliában, s az ezen elkövetett injúriát megtorlatlan hagyni nem lehete.

Rögtön egy tekintélyes hadcsapat indíttatott el Kalkuttából a Hindukus felé, négy zászlóalj vadász, négy osztály lovas karabinier; egy lovas ágyúüteg és egy röppentyűtelep kiséretében, melyhez egy század utász volt mellékelve. Ez utászszázadnál voltam én főhadnagy.

Egész a Malhavi határhegyekig legkisebb ellentállásra sem akadtunk, itt-ott találtunk csupán feldúlt, leégett falvakat, levágott erdőket, mik az afgánok ittjártáról tevének tanuságot.

Az erdő bevágása nekik sajátságos védelmi rendszerök szokott lenni; ha üldöztetnek, félig befűrészelik a fák derekait, ahol az út végtelen kiterjedésü erdőkön visz keresztül, s mikor üldözőik a veszélyes helyre érnek, a szélső fákat nekidöntik a többieknek, s azok egymásra zuhanva, gyakran embert és lovat ott temetnek.

Ily jelenetnek mindjárt a legelső napokban voltam tanuja; mielőtt egy afgánt láttunk volna, az előttünk vonuló karabinier osztály előlovasait egy pillanat alatt összetörte a halomra zuhanó erdő. E jelenethez képest egy mína felvettetése csak szinpadi tréfa. A fák irtózatos roppanással hullottak egymásra, a nőttön növekedő harsogást csak egy iszonyú kiáltás múlta felül, a közbeszorult vadállatok és madarak halálordítása, s a másik pillanatban, mintha a forgószél ragadná fel magával, egész fellege a menekvő madaraknak támadt elő az erdő romjaiból, saját egybegyűlt ijedt kiáltásával töltve be a levegőt.

Szerencsénkre a lovas osztály nem volt még benn az erdőben, csupán az előre küldött két őrlovag veszett oda; hanem az utat felfogó fatörzsökkel még másnap is volt bajunk, s utóbb is csak ágyúütegünk hátrahagyásával hatolhattunk rajta keresztül.

A brigádvezér, sir Browding, semmi akadály által sem hagyva magát visszariasztani, parancsot adott másnap a továbbnyomulásra.

Déltájon elértünk a Hindukus hegyek aljáig, melyeknek cédruserdeiből vágtatva rohan elő az aranyhomokos Sepra-folyam. A távolban meglátszottak a Salamon hegy csúcsai, melyek örök hóval lepve, e hegylánc legmagasabb részét képezik.

Ez már az afgánok tartománya. Útközben több üres falura bukkantunk, melyekből jöttünk hírére minden élő lélek kiköltözött. Nem találtunk egyebet az agyagból vert üres kalyibáknál.

Hanem láttunk néha előttünk egyes, vad kinézésű lovagokat, nagy, magas, hegyes süvegekkel, vickándozó lovakon, egy-egy percre előtűnni az erdőből, s ismét sebesen visszanyargalni, rendesen oly távolban, hogy lőni nem lehetett rájok.

A lovagok mindig sürűbben, mindig közelebb tünedeztek elő s a velünk hozott malájok, kiket kémekül ereszténk előre, hírül hozák, hogy a Sepra tulsó partján nagy csoportban várnak ránk az afgánok, átkelésünket meggátolandók.

A kérdéses hely közelébe érve, a gyalogezredek a folyam innenső partját ellepő chinabokrok közé lőnek elhelyezve, a röppentyűtelep egy dombra fölállíttatott, s míg egy ezred vadász csatárláncban nyomult a folyam felé, a lovasság nagy része a folyam mentében fölfelé vonult, a folyam sekélyesebb részén keresztül az ellenség háta mögé kerülendő.

A legelső röppentyűre, mely a túlsó part bokrai közé röpült, egy perc alatt megelevenültek azok. Száz meg száz alak, mely eddig rejtve volt: gyalog és lovas, ugrált elő a part mögül, a bokrok, a sziklák rejtekéből, s rohant összezavarodva a távolabb erdőnek, egy lövést, egy kardcsapást sem kisértve meg.

Mi azt hivők, hogy könnyűszerrel legyőztük az átkelés akadályait, s rögtön hidat vertünk a sebes folyamon összekötözött bambusztörzsökökből, melyen gyalogságunk legkisebb zavar nélkül kezdett keresztülvonulni.

Alig valánk azonban felényire a tulsó parton, midőn egy mindenünnen hangzó pokoli ordításra, köröskörül az erdőből töméntelen vad, sátánalakú nép rohant elő, az átkelt csapatokat minden oldalról túlnyomó tömegekben támadva meg.

Nem első csata volt ez, melyben résztvevék, de félelmesebb ellenség szemébe nem néztem soha. Ezek a szilaj fekete alakok vickándozó lovaikon, sötét arcaik homályából, melyek csaknem egészen be voltak nálok nőve szénfekete szakállal, nyugtalan, éles, vadállati szemek villogtak elő, feketén, mint az éjszaka. Öltözetük is oly vad, oly rendkívüli volt, mintha az emberek nemzeti szokást csináltak volna abból, hogy kinézésök irtózatos legyen, s ha szólani hallotta az ember, mintha démonok beszédét hallaná; minden, amit az ember álmaiban látott, regékben hallott elmondatni, rémségest, csodálatost, földfölöttit és földalattit, eszébejutott e szavakra, miknek kiejtése alig hasonlított emberi nyelvhez.

Csapataink rögtön tömegeket formáltak, s kemény sortüzeléssel fogadták megtámadóikat.

A décharge-ok azonban, mintha csak élettelen árnyékok közé lettek volna lőve, legkisebb hatást sem idéztek elő a támadókban; lovaikra lehasalva nyargaltak felénk, úgy, hogy csak fölemelt fejeik látszának elő, villogó szemeikkel; körülszökellték négyszögeinket, pokoli vérszomjú gúnykacagás közt, nevetve és beszélve hozzánk azokat a vad, ijesztő szavakat, amik nem emberi nyelv és emberi fül számára látszának alkotva lenni.

Katonáink szuronyszegezve várták be a rohamot, mielőtt azonban összecsaphattak volna, egy vadállati bőgéshez hasonló kürtrivalgás szólalt meg az erdőből, támadóink megdöbbenve látszának rá figyelni, s azzal irtózatos hahota, kecskemekegés és hiénanyívás hangjai közt megfordultak s hánykolódva, vickándozva apró kusza lovaikon visszacsörtettek az erdőbe.

Perc múlva hallható volt oldalvást lovascsapataink trombitahangja, melyeknek átkelése okozá elleneink gyors visszavonulását, hátralévő gyalogságunk gyorsan átkelt a túlpartra, néhány röppentyű süvöltött még a rohanók után a banánfák labirintos sűrűjébe, azután csatarendben vonultunk előre az afgánok nyomában. Lovagaink egyszer-egyszer utolérték őket, a köztök támadt verekedés azonban alig tartott néhány pillanatig: úgy látszék, mintha nem tartották volna még magukat elég erősöknek velünk nyílt csatát elfogadni.

Naplementig üldöztük őket be a hegyek közé; a legvégső pont, melyet elértünk, egy a hegyoldalba épített puszta épület volt, a velünk volt malájok állítása szerint a Saul-temploma.

Csodás, sajátszerű rom, nem olyan, mint más romok szoktak, lenni, össze-vissza düledezve. Ez épen, egészen állt, mintha csak félbe volna hagyva, s ezredévek után arra várna, hogy valaki folytassa. Az épülethez a legkeményebb anyagok vannak használva, szines porfír és fekete bazalt, miken az idők foga egy csorbát sem ejte, a síma lapok lazúrja még folyvást tükörfényes, csupán oda, hol egyik kő a másikat éri, ültetett a vadon természet százados aloe- és óriási kaktusztöviseket.

Az építészeti modor is, mely az épület stíljét elvadítja, oly szokatlan, oly kiválólag merész, minőt sehol másutt emberi kezek művein nem találni: a vakmerő boltozatok, az óriás architrab, melynek több mint ezer mázsás bazalt oszlopát a legbámulatosabb erőművek által lehete csak a levegőbe fölemelve úgy keresztbe fektetni, ahogy az mind e mai napig látható, mindez arra mutat, hogy itt valaha magasabb, erősebb, hatalmasabb lények éltek, mint minők most, lett légyen azok neve démon, vagy ember.

A nagyszerű rom oldalához egy kis sárból rakott galyiba van ragasztva, mint valami fecskefészek, gúnytanújeléül annak, menyivel kisebb helyen megfér testben és szellemben a mostani ivadék, mint titáni ősei, kik helyt adtak neki.

E helyen túl a beközelgő alkony miatt nem lehete mennünk; éji szállásra tehát odább levonultunk egy tisztás térre, mely a sűrű erdő között csupán batatákkal és törpe keleti szilvabokrokkal levén benőve, tábori állomásra alkalmas helynek látszék. A Saul-templom több ezer lépésnyire maradt el előttünk, a keleti csillagok alkonyfényénél óriási formákban előtünve, a mellé nőtt pálmák úgy lengtek falai közt távolból, mint aszú fűszálak.

2. AZ ÖRDÖG IVADÉKA

A takarodóra lovasságunk is visszatért az üldözésből; én és tiszttársaim egy terebély kenyérfa alatt ütöttünk sátort, csak egy hiányzott még közülünk, legjobb barátaink egyike, Davidson.

Már éppen keresésére akartunk indulni, midőn az őrök egyike hírül adá, hogy a Saul-templom felől látja őt nem éppen sietve erre felé jönni.

Mindenki fiatal, hevesvérű fiúnak ismerte őt, azt hivők, hogy az ellenséget kergeté mind ez ideig.

Társaink egyike figyelmezteté őt, hogy az ily magányos üldözéseknél könnyen otthagyhatja az ember a fejét.

– A fejemet éppen nem, – viszonzá Davidson mosolyogva – hanem a szivemet, úgy látszik, hogy aligha el nem veszítém.

Mindnyájan kérdőleg tekinténk rá.

– Hát vettétek észre azt a kis fecskefészket, annak az idomtalan épületnek az oldalához tapasztva? Ugye nem? Én is csak visszafelé jöttünkben kezdtem rá figyelmes lenni. Itt valaki el lehet rejtve, gondolám, s lovamról leszállva, befeszítém az ajtót. Képzeljétek meglepetésemet. A kunyhó lakójában afgán ellenség helyett egy királyi vadat találtam.

– Tigrist?

– Nem, egy szép leányt.

– Áh, áh!

– Egyedül volt, soha csodásabb alak szemébe nem néztem. Magas, karcsú, mint az antilop, arc- és bőrszíne az itteni nők szennyes színétől elütőleg hasonló volt az aranyhoz, vállaitól kezdve egész csipőig födetlen volt: minden tagja fényes és gömbölyű, mintha ércből lett volna öntve; azon alul hosszú hófehér gyapotöltöny folyt le sarkáig, festői redőkben tapadva termetéhez. Mindez elég lehete arra, hogy egy fiatalember agyát fölgyújtsa; de ha arcába tekinték, azon különös, földöntúli kifejezésű arcba, melynek aranyszínén egyszer-egyszer keresztüllövellt az indulat hajtotta vér rózsapírja, a vékony metszésű hallgatag ajkakra s a hosszúkás, félig zárt szemekbe, melyek szempilláin keresztül valami idegen tűz, valami pokolbeli fluidum látszott ereimbe átszivárogni, akkor a szerelmi hevülést valami bódult, önérzéstelen őrjöngés váltá fel bennem. Leigézve állottam előtte. Érzém, hogy megbűvöl, és nem tudtam ellene állani.

– Én azzal segítendék magamon helyzetedben, hogy átöleltem volna, – szólt közbe Smith, egy meglehetős cinikus tüzértiszt, kinek haja már őszbe kezdett csavarodni.

– Tettem. De azt bántam meg leginkább. E csodás, elasztikus bársonysíma test érintésére egyszerre oly erővel szökellt föl minden vér agyam felé, hogy én, mint a gutaütött, lélegzetfogyottan rogytam térdeimre a leány lábaihoz, kezeimmel öltönyébe kapaszkodva. Ekkor néhány szót szólt hozzám azon a vad, idegen nyelven, amit az afgánok beszélnek, mintha valami sírból fölkelt lélek szavait hallottam volna. Lázas borzongás futott végig; még egyszer félve, iszonyodva tekinték a csodás arcra, melynek arany színével oly szokatlan igézettel ellentétezett a rózsapiros ajk, a tűzlövellő szemek s a tekercsekbe font hosszú, acélfényű hajzat. Betegesen-lázasan, égő főfájással, hideglelős vérforgással léptem ki kunyhójából, s azon percben minden bajom elmúlt, nem hagyva egyéb utóérzést hátra, mint azt az emésztő vágyódást, melynél kezdődik. Kedvem lett volna újra visszamenni, midőn harmadszor hallám a takarodót s fölébredt bennem a katona, kit a kötelesség hív. Szeretném, ha nem mentem volna oda soha.

– Nagyon heves a fiatalember, – veté közbe a vén tüzértiszt.

– De az igaz, – szólalt meg egy vén katona közülünk, egy eszmét kapva meg Davidson beszédéből, – hogy az a nyelv, amit ezek az emberek beszélnek, alig hasonlít valamihez, ami emberi, és ha az a leány is azon nyelvet beszélte, úgy nem csodálom fiatal barátunk megrendülését; én vén ember vagyok s mégis oly saját hatással volt rám minden szavok.

– Pedig én szeretném nyelvöket ismerni, s nagy kár, hogy nem ismerem, – szólt közbe szivara hegyét elharapva s kiköpve Smith. – Hogy majd ha egyet-egyet elfogunk közülök, megtudhassuk, hova rejtette el kincseit. Te talán érted a nyelvöket, Meliah? Micsoda? Hát emberi nyelv-e az, vagy állaté, vagy ördögé?

E kérdés egy vén malájhoz volt intézve, ki seregünknek vezetőül szolgált. Az afgánok feleségét, gyermekét megölték, tehát bíznunk lehetett benne.

A maláj fölkelt a megszólításra ültéből s oda jött közénk.

– Önök helyesen találgatták, – monda végigsimítva nagy hosszú szakállát – az afgánok nyelve a gonosz lelkek nyelve.

Többen gúnyosan kezdtek kacagni.

– Ha egy biblia volna önöknél, utánanézhetnének, hogy igaz-e az, amit mondani fogok?

– Nálam van, – mondám. Nálunk skótoknál divatozó puritán szokásból soha sem indultam hadba, anélkül, hogy egy kis, nonpareille betükkel nyomatott bibliát magammal ne hozzak, most is zsebemben volt. Kérdém a malájt, mit akar benne kikerestetni?

– Saul királyt, ki ezt a templomot építteté.

– Ezt itt előttünk?

– A gonosz lelkekkel. Ó, ne tessék nevetni. Önök szentírása világosan mondja, hogy Saul király régi ismeretségben volt a földalattival. Gyakran eljárt hozzá az úrnak gonoszlelke, a pokolbeli fejedelem, Asasiel, amikor Saul reszketve, láztól gyötörve ült királyi székében, a dárdát kezében tartva, míg az ördög beszélt hozzá. Ilyenkor hivatá magához Dávidot, ki trónja zsámolyára ülve, verte a lantot, szent énekhanggal űzve a gonosz lelket a király elől, ki irtóztató szavakat hallott a lelkét háborító szellem szájából, szavakat, mik lelkéhez tapadtak, mik elől lehetetlen volt füleit elrejtenie, miket lehetetlen volt elfelednie. Ilyenkor arra biztatá az ördög, hogy azon dárdával, mit a király őrjöngő féltében kezébe ragadott, legkedvesebb emberét, fogadott fiát, a szent énekest verje keresztül. A király irtózott e gondolattól. Minden érzéke föllázadt ellene, és az ördög mégis kényszeríté őt; az izzadtság csurgott homlokáról, szemei elhomályosultak a küzdelemben, fogait csikorgatá, és ajka tajtékot vert s kétszer hajítá az ördögtől kínzatva dárdáját az énekes felé. A fegyver mindig kikerülte Dávidot s mellette fúródott a falba… Nemde, így van az írásban, uraim?…

– Igen, Meliah, csak folytasd.

– Egyszer elhagyta az Isten a királyt, a próféta megátkozá, s azontúl Asasielnek lőn fölötte korlátlan uralkodása. Ez kényszeríté őt, hogy Dávidot hegyeken, országokon túl üldözve kergesse. Az ördög tudta jól, hogy ez ember lesz egykor az Isten legnagyobb magasztalója, s kényszeríté Sault, elfeledve hajdani ellenségeit, egész hatalmát ez egyetlen ember ellen fordítani, ki neki nem vétett, sőt szerette, s kétszer adta tanújelét annak, hogy megölhette volna a királyt, és nem tevé.

E lélek megtanítá a királyt saját nyelvére, azon nyelvre, melyet ott alant beszélnek, a király megismerteté ezt kettővel fiai közül; ezek voltak Izbózeth és Mefibózeth, a király legkisebb gyermekei.

Asasiel, látva a jövendőben ama pompás templomot emelkedni, mit Dávid utóda építendett az egek istenének, biztatá, gyötré Sault, hogy építsen egy roppant templomot Astarothnak, mely név alatt tisztelik a vad népek a földalatti istent.

Saul nem mert hozzáfogni, félt, hogy az építők kitalálják titkát az épület alakjából; ekkor Asasiel maga hozott neki építőket – az alvilágból.

Fekete, szökdellő alakok, vad, sötét arcokkal, s villogó nyugtalan tűzszemekkel jelentek meg a földön, kik mind valami csodálatos, emberektől érthetetlen nyelven beszéltek, s csak Saulnak tartoztak engedelmeskedni. Ő és fiai érték e nyelvet.

Egy napon hírül vevé Saul, hogy ellenségei táborba gyülekeztek ellene, ő is összegyűjté seregeit. Két, egymással szomszéd város falai alatt szállott táborba a két ellenséges sereg, a városok nevei nem jutnak már eszembe.

– Súnem és Gilbona, – mondám én, ráakadva a bibliában az érintett helyre.

– Úgy van, – folytatá a maláj. – Saul meglátta ellenei táborát, először életében rettent meg az ütközet előtt, az Isten lelke, ki a bátorságot adja, eltávozott tőle. Nem nyughatott, tudni akarta a leendő harc kimenetelét. Ingadozni kezde Isten és ördög között, szeretett volna menekülni innen, s nem fogadtatott be amott, kérdezé a prófétákat a jövendő sorsa felől, azok hallgatva távoztak el tőle; az Urim, Tummim, néma maradt kérdésére, az Isten nem jelent meg álomlátásai között. El volt hagyatva az égiektől, vissza kellett fordulni a földalattiakhoz…

Csodálkozva tekinték a malájra.

– Olvastad te a bibliát valaha? – kérdém tőle.

– Sohasem; amit mondok, hagyományul tudom, hanem hallottam, hogy a ti szent könyveitek is bizonyságot tesznek róla… A király nem nyughatott, ismerni akará sorsát, s miután prófétái nem adtak feleletet, a varázslókhoz folyamodott. Uralkodása elején vallásos buzgalommal üldözé őket, s most kénytelen volt azokat fölkeresni, kik előle elrejtőztek. Egy asszony élt Endorban, egy vén boszorkány, azt látogatta meg Saul, késő éjjel s álruhában: fölszólítá, hogy kérdezze meg a sírok lelkeit, a holnap jövendője felől. Az asszony vonakodott, félt az ördöngősökre szabott büntetéstől; Saul azonban esküvel és igéretekkel rávevé, hogy idézze magára a jövendők tudásának lelkét. Az asszony engedelmeskedett; amint a hívott lélek reá szállt s eltölté ereit nem-emberi lények számára teremtett érzésekkel, elkezde vonaglani, szemei forogtak, haja felborzadt, ajka elkékült, látni kezde, s felsikoltva rogyott Saul lábaihoz, rámutatva: „Te vagy a király! te vagy Saul.” – „Ne félj, – monda a király – nem lesz bántásod, idézd előmbe a megholt próféta lelkét.” Az asszony port hinte a földre, halálűző szavakat mondott, kezeivel szétválasztá a levegőt, s akkor sírbolti halavány fény mellett egy alak emelkedett elő, halavány testtelen légi kép, reszketve, mintha a szél fúná lengeteg átlátszó alakját. A király nem bírt ránézni, eltakará arcát palástjába, az asszony reszketve, sikoltozva tekinte az idézett tüneményre, mely fölött hatalma volt, de melytől irtózott. „Mit látsz?” kérdé tőle a király. – „Isteneket látok feljönni a földből.” – „Nézd meg arcaikat, minőek?” – „Egy vén fehér ember, – szólt reszketve az asszony – hosszú bő palástban.” – A király odanézett, s borzadva ismerte meg a próféta arcát, s leborult előtte a földre.

„Miért háborítál? – kérdé tőle a lélek tompa enyészetes hangon. – Miért hivattál elő a sírból?”

„Holnap harcom lesz elleneimmel, – beszélt a király – szólj, mit tegyek? megmaradok-e?”

„Holnap te és fiaid – velem fogtok lenni”, válaszolt a lélek, s visszahanyatlott a földbe.

A király csüggedten rogyott le a földre. Még azon éjjel, amint táborába menne, kisérői rémülve vevék észre, hogy a király termetének kettős árnyéka van, egyik háta mögött, melyet a holdvilág vet, a másik előtte, szemben a holdsütéssel. E másik árnyék volt Asasiel. Midőn sátorába ért, és magára maradt, hirtelen egy fényes alak szállt alá elébe, mintegy a sátor mennyezetén keresztül, egy angyal négy szárnnyal és fényes arccal, mely hasonlatos az olvadó aranyhoz, s kezében éles, fényes, kétélű karddal.

„Én vagyok a Malach-Hamowesh, – szólt a tünemény – az úrnak halálangyala, ki átadott tégedet nekem, téged és a te fiaidat és a te népedet mind. Holnap meghalsz, és ketté vágatol.”

Saul kiáltva hítta Asasielt. Az nem kelhetett, a földön feküdt, mint egy árnyék, az úrnak angyala egyik lábával fejére hágott. Perc múlva eltűnt a tünemény. Saul reszketve kérte Asasielt, hogy szabadítsa meg a haláltól.

„Életet elvennem szabad, de adnom nem”, – válaszolt a lélek.

„Tehát meg fogok halni?”

A lélek kivezette őt a sátor elé s fölmutatott az égre.

„Látod ott ama csillagot?” – kérdé tőle.

„Egyet sem látok. Az ég sötét.”

„Úgy meg fogsz halni”, – monda a lélek szomorúan.

„Szabadítsd meg legalább fiaimat”.

„Ha templomomat fel fogják építeni, élni fognak. Hivasd őket elő, kérdezd meg tőlök, melyik lát csillagot az égen; ha lát valamelyik, az élni fog, az menjen el a Paropamisus hegyek közé, hol szolgáim építik a templomot parancsodra, ott készítsen egy hozzád hasonló alakot viaszból, azt ültesse a királyi székbe, hogy meg ne tudják, miszerint meghaltál és parancsoljon a te nevedben.”

Saul úgy tőn, mint a lélek mondá. Előhivatá fiait, kérdezé tőlük, hogy látják-e azt a csillagot az égen?

Három közülök semmit sem látott. Ezek voltak Jonathan, Abinadab és Malkisuah. Nem tudom, úgy híják-e őket a ti szentírástokban?

– Igen.

– A másik kettő látta a csillagot. Ezek voltak Izbózeth és Mefibózeth.

Másnap megütközött a király az ellenséggel. Látta elesni mind a három fiát, s vesztett csata után saját fegyverével ölte meg magát, az ellenség rátalált, és elvágta fejét. Izbózeth és Mefibózeth megszabadultak.

Ezek úgy tőnek, mint apjok meghagyá, viaszból egy alakot készítének, mely hozzá hasonlított, azt felöltöztették királynak, koronát tettek fejébe, s nevében parancsolának a sötét szolgalegények fölött, kik iszonyú erőlködéssel hordának köveket kövekre az Astaroth templomához.

Egy napon azonban a fehér hangyák és méhek meglepték a szobrot, s mielőtt a fiak észrevették volna, összeőrlék a viaszalakot, fejét elhordák magukkal. A visszatérő démonok ijedten vevék észre, hogy a király fő nélkül ül trónusában s összébb-összébb roskadozva, végre egészen összedűl és porrá omlik.

Rögtön szétfutottak mind. Abbahagyták az építést, a templom így maradt félbe. Az idő nem bírt azóta egy követ is megmozgatni rajta. Amint egy száz mázsás követ hoztak keresztül a levegőn, azt ott ijedtökben elejték. A tudósok ráakadtak, s azt mondták rá, hogy „meteor”.

Izbózethet ez eset után saját szolgái megölték, s fejét elvivék Dávidnak.

Mefibózeth pedig elbujdosott a hegyek közé nehány hivével Beerótból, s minthogy mindkét lábára sánta volt, s bajnok nem lehetett belőle, ott a tudományokra adta magát, embereit megtanítá a démonok nyelvére, a bűvészetre, a csillagjóslatra; ezekből lett az afgán nemzet.

Ezek is, mint őseik, folyvást a démonok nyelvét beszélik, varázsolnak s az ég csillagaiból jósolják, mikor lesz jó idő harcolni. Ó, az csodás csillagászat, az övék. Itt nem egyes embereknek van külön csillagzatuk, hanem a sorsnak magának: csillaga van a szerelemnek, a hadnak, a lopásnak, a hajózásnak, csillaga minden sorsváltozatnak, s amint az ember egyik vagy másik befolyása alá botlik, úgy változik sorsa jobbra, balra.

– Ez a hindu nekem nagyon tudálékosnak látszik, – mormogá félig hozzám intézve szavait Smith.

– Azt nem kell önnek csodálni; egy országban sem foglalkozik annyi ember a teozófiával, mint Indiában, s Meliah azok közé tartozik, kik ifjabb korukban magasabb tudományos művelődésben részesültek.

– Hát te nem vagy-e ismerős a csillagzatokkal, Meliah? – kérdé a malájtól a vén katona; – tán ismered azt a csillagot, melyet az ördög mutatott Saulnak, s amelyet az nem látott?

– Ó, igen, – felelt komolyan a hindu. – Most is ott van az, és most is a harcosok szerencsecsillaga, és most is megvan az a tulajdonsága, hogy akik a harcot túl nem élik, nem látják meg.

– Ah, ezt mutasd meg nekünk, – kiáltának fel tisztjeink, tréfás kiváncsisággal. – Egy ilyen csillagot szép volna nem látni.

– Szivesen, – felelt komolyan a maláj – álljanak ide mellém.

Körüle álltunk. Az ég tiszta volt, a csillagok szokatlan fényben ragyogtak.

– Látják önök itt fejünk fölött azt a három második nagyságú csillagot egy vonalban, délnyugatról északkeletnek fordulva.

– Azok az Andromeda csillagai, – szólt valaki közbe.

– Igen, a középső neve Mirák, a szélső Alamák… Alább kelet felé a Tejúthoz látszik az Algol, mely minden két éjjel fényes s másik éjjel homályos. E négy csillag között van egy kisded ködfolt.

– Azt látjuk, – mormogák tisztjeink mind.

– És azon ködfolt közepében van az a csillag, melyet Asasiel mutatott Saulnak.

– Ah! – kiáltának fel társaim – ott semmi sincs. – S nevetve fogták körül az indust. – Meliah meg akart bennünket tréfálni.

A maláj eltitkolhatatlan zavarral fordult hozzájok: „És senki sem látja azt önök közül?”

– Én látom, – szólt ekkor közbe egy fiatal dragonyos kapitány, kit Drumfieldnek hívtak.

Mindnyájan megdöbbenve néztünk reá.

– Az ördögbe, ne tréfáljatok, lehetetlen azt nem látni, – kiálta közbe Smith hevesen. – Ott van világosan, és aki nem myops, láthatja.

– Ugye, ön is látja? – kérdé Drumfield.

– Mi az? mi az? – kérdezősködék a fiatal Davidson, ki eddig gondolataiba elmélyedve nem figyelt a beszéd folyamára, s most az élénkebb zajra előjött.

Megmagyarázták neki a helyet, hol a csillagnak látszani kelle, s feszült várakozással lesték, mit fog észrevenni?

– Hát természetesen, hogy ott van, – felelé – egy harmadrendű csillag; de igen könnyen kivehető, éppen a ködfolt közepében.

Most már igazán megzavarodottan tekinténk egymás szemébe, az arcok elhalványultak; az mégis különös volt, hogy egy és ugyanazon csillagot három ember lásson és a többi nem.

Mégegyszer odatekinték, élesen benézve a ködfolt közepébe.

– Valóban, ott látszik egy csillag, – mondám elbámulva; – de rendkívül homályosan, alig lehet negyedrangú csillag.

– Ah ön nem jól lát! – kiáltának rám minden oldalról.

– Ott nincsen semmi, – kiáltának egyfelől, míg másrészről azért támadtak rám, hogy mint tudom azt a csillagot homályosnak nézni, mikor az a legszembeötlőbb fényes.

És valóban én a leírt helyen egy kis pislogó homályos csillagot láttam.

– Ez összebeszélés! – mondának többen – próbára akarják tenni hitünket. Majd megkérdezzük sir Browdingot, ő nagy asztronóm, könyv nélkül ismer minden apró mécset az égen, majd ő meg fogja mondani, hogy kell-e azon helyen csillagnak lenni?

S ezzel többen társaink közül elmentek a colonelhez s kevés idő mulva diadalmas arccal jöttek vissza. A colonel azt mondta: hogy az Andromeda ködfoltjában nincs csillag, nem is volt soha.

Társaink nevettek, bolondoztak velünk, csúfolták az öreg malájt, hogy felsült az asztrológiával; mi pedig halaványan, elijedve néztünk egymás szeme közé. Míg társaink azt hitték, hogy tréfálunk, mi világosan láttuk a csillagot, Smith, Davidson és Drumfield fényesnek, én magam homályosnak.

Az öreg maláj eltűnt körünkből; az őrök azt mondták felőle, hogy félrement egy bokorba, ott lefeküdt, és sír.

3. A CSILLAG VÉDENCEI

Másnap korán reggel sir Browding összehivatta a tiszteket és a vezetőket, s a napi parancsokat kezdé kiosztani. Nekem előre kell mennem, az elrontott utakat helyrehozhatni, Davidson parancsot kapott a Saul-templomhoz előőrségre menni, a malájok minden irányban elindíttattak kémkedésre, Meliah pedig egy levelet kapott a coloneltől az afgánok vezéréhez átviendőt.

– Köszönöm, sir, – szólt a hindu, visszautasítva a megbízást, – erre nem vállalkozom, semmi kedvem – tevé utána halkan, de a körülállóktól hallhatólag – olyan néphez követül menni, aki a küldött idegeneket elevenen szokta megsütni.

– Úgy uraim, – szólt a colonel kegyetlen flegmával – önök közül kell valakinek parlamenterül átmenni. Többek között: ön Smith, különben sincs semmi foglalatossága, minthogy ütege elmaradt, érti is a hindu nyelvet, üljön csak lóra, s adja kézhez ezt a levelet.

Smithnek különben nagy vörös ábrázatja volt, most az egyszer nagy fehér ábrázatot kapott helyette. Szó nélkül átvette a levelet, keblébe dugta, s lóra ült. Ő jól hallotta a maláj észrevételét, s érdemesnek sem tartotta tőlünk elbúcsúzni, oly bizonyosnak tartotta, hogy ott vesz.

– Ah uram, önnek nincs mit félnie, – biztatá a maláj; – ha az én hajam oly ősz volna, mint az öné, magam is neki mernék indulni; az ősz hajak ott tiszteletben vannak tartva, s ön a csillagot is látta.

Smith tréfának vette a biztatást, s bosszúsan vágta sarkantyúját lova oldalába. A heves paripa erre elkezde bőszülten ágaskodni, hánykolódni, Smith még élesebben nyomta oldalaiba a sarkantyút, mire a toporzékoló paripa egészen fölegyenesedett, s egy pillanat mulva lovagjával együtt hanyatt vágta magát, s még kétszer megfordult az alá esett lovag testén, míg lábra tudott állni.

Smith szájából ömlött a vér, az odafutott orvosok azt mondták, hogy meghalt s félrevitették.

– No ennek sokat használt a csillag látása. – E cinikus észrevételt hallám itt-ott ez eset után tétetni. A colonel egy másik tisztnek inte, hogy vegye át az afgánokhoz viendő levelét. E tiszt Drumfield volt, a fiatal, barna dragonyos. Ennek már nem volt mit bíznia az ősz hajakban, de annál inkább bátorságában, mely a veszély félelmét nem hagyta ismerni; kardját felakasztva, lovára ugrott, s bennünket büszkén üdvözölve elnyargalt.

Én magam is nemsokára elindulék az utakat javíttatni, mik készakarva lehengergetett sziklákkal egészen járhatatlanokká voltak téve. Az idő egész délig kellemesen hűs volt, déltájon a forróság miatt néhány órai nyugalmat engedék embereimnek. Alig ülhettek le azonban pihenni, midőn mintha a föld okádná ki, oly hirtelen száguldtak elő minden oldalról pokoli lármával ama fekete, ijesztő alakok, hegyes fejű, kurta, vickándozó lovaikon, s iszonyú ordítás, hahota és mekegés között támadtak reánk.

Én azonban előre gondoskodva a védelemről, egy részét csapatomnak mindig fegyverben tartottam, s most a csapat élére állva, jó közelre bevártam őket, s csak akkor adattam rájok tüzet, midőn minden lövésnek találni kelle. A décharge nem volt hatás nélkül, mert a csapat ahelyett, hogy ránk rohant volna, hirtelen félre kanyarodott, s nemsokára újabb zajukat hallók a tőlünk távolabb eső Saul-templom felől. Nyomukban mindenütt folyt a vér, de egy halott sem maradt ott; ez a faj még holtan sem esik le a lováról.

Mikor félrekanyarodtak, néhány pisztolylövést tettek felénk, s ugyanakkor úgy érzém, mintha mellemet valami egy percre megütötte volna. Ahogy embereimhez fordulék, valami szokatlan megdöbbenést vettem észre arcaikon, egyike a hozzám közel állóknak, odaugrott mellém, s megragadta karomat, ezen szavakkal: „Mindjárt el fog esni”. S hevesen gombolta fel az öltönyt mellemen. Csak akkor vettem észre, hogy a vér egészen ellepte ruhámat, s valami lélegzetfojtó szúrást kezdtem érezni mellemen. Meg voltam lőve. Egy pillanat mulva összefolyt szemeim előtt a világ, lábaim ingadoztak, eszméletemet vesztve lerogytam, s mire föleszméltem, már a táborban valék, s jól hallottam, midőn valaki azt mondá fölöttem: „Ez is látta tegnap a csillagot”.

Amint mindinkább eszmélni kezdék, szokatlan robaj, szörnyűködés zajlott a táborban, száguldozó lovagok érkeztek az erdőből, s világosan hallám, amit a colonel beszélt hozzájok és azok őhozzá.

A bennünket megtámadott afgánok tőlünk elriadva a Saul-templomi előőrsökre rohantak, s azoknak nagy részét leölték.

– Hol maradt Davidson? – kérdé a colonel a megmenekültektől.

– Ott veszett, – felelé egyik. – Én magam láttam, mint szúrták fel levágott fejét egy dárda hegyére.

– Miért nem szabadítottátok meg?

– Már késő volt, közülünk is mindenki ott veszett, aki közelebb állt.

– Ez is látta a csillagot, – hallám újra gúnyosan mondatni!

A rámjövő sebláz újabb eszméletlen állapotba helyeze, zavart alakok és eszmék rajzottak agyamban, egyik a másikat üldözte, de jól emlékszem rá, hogy mind e zavart kép között legelevenebben láttam a vén maláj alakját, amint kezeit hóna alá dugva, szomorúan beszélé társainak a kémek által meghozott hírt: hogy az afgánok a hozzájok küldött parlamentert holnap fogják kivégezni. „Különös! – suttogá az öreg hindu, – pedig mind a négyen látták a csillagot, s mégis mind a négy elveszett.”

Borzadva hallám, hogy én is az elveszettek közé vagyok sorozva, de testemnek nem volt megmozdulásra való ereje többé, s ami kevés lelkemnek megmaradt, azt is letörték az újabb lázrohamok. Csupán azt véltem még hallhatni, hogy másnapra általános támadás volt rendezve az afgánok ellen.

Amint a reggel első sugára sátoromba besütött, felébredék. Lázam elmult, csupán valami lankasztó bágyadtság érezteté még velem, hogy meg vagyok sebesülve; a belépő tábori orvos nagyon meg volt elégedve állapotommal. „Ah hisz önnek semmi baja sincsen, – monda – köszönje ön bibliájának, mit zsebében viselt, a golyó azon ment keresztül, a seb jelentéktelen, a biblia nélkül ön most igen csöndes ember volna.”

– Anyám nem hiába unszolt, hogy el ne hagyjam magamtól.

– De nemcsak ön az, aki így helyre jött, – folytatá az orvos, beszédre kapva. – Az éjjel Smith, kiről azt hittük, hogy a ló agyonzúzta, szinte magához jött, ma már beszél, és minden tagját bírja. Én valóban legkisebb csudálkozás jelét sem mutatnám, ha önnek másik két csillaglátó társa is föltámadna halottaiból. Szegények, jó volna biz az rájok nézve.

E pillanatban valami zaj hallatszott a sátoron kívül, valami örvendetes, csodálkozó kiáltozás. Az orvos kinézett, s perc mulva hüledezve tért vissza: – Nem mondtam? – szólt, – önnek társa éppen most érkezik a tanyára, épen, egészségben, mije sem hiányzik.

– Kicsoda? – kérdezém, kiváncsian emelkedve föl ágyamban.

– Davidson, kinek levágott fejét valamennyien látták, kik a Saul-templomtól megmenekültek.

Kiváncsi voltam őt látni, kivitetém magamat a szabadba, s kettős lőn csodálkozásom, egyfelől Davidsont pillantva meg, másfelől azt látva, hogy a sátorok mind eltűntek a térről, a tábor helyén csak gyönge eszkort maradt, mely a hátrahagyott betegeket őrzé. A fősereg hajnal előtt elvonult előre.

– Merre ment a parancsnok? – kérdé Davidson, s egész lényegén valami izgatott, bágyasztó kimerültség volt észrevehető.

– Azt nem tudom, – felelé az orvos, – ma még titoktartóbb volt, mint egyébkor, nekünk azt parancsolta, hogy innen meg ne mozduljunk, és seregeivel jobbra-balra eltávozott, hogy még ne is gyaníthassuk az irányt, melyet kitűzött.

– Már most merre keressem őket?

– Legokosabban teszi ön, ha itt marad, úgyis oly rosszul néz ki, mintha négy éjjel egymásután virrasztott volna.

És valóban Davidson arca tegnap óta úgy elváltozott, hogy alig lehete ráismerni. Szemei beestek, arca elsápadt, ajkai megvékonyultak, és szemei körül valami idegenszerű tüzes veresség volt észrevehető.

Leült mellém, nem bírva lábain állani, alig látszott észrevenni, hogy én is beteg vagyok.

– Mi lelt? hol jártál? – kérdezém tőle, kinézésén megütközve.

– Ah, az pokoli kaland volt, – felelé sóhajtva – pokoli kaland. Alig hiszem, hogy valaha kigyógyuljak belőle, vagy a fejem, vagy a szivem örökre meg van rontva.

– Az Istenért, mi történt veled?

– Az a leány… az a leány! sohasem fogok nőre gondolhatni többet, anélkül, hogy borzadás ne fussa át lelkemet.

– Tőle jössz?

– Isten tudja, honnét jövök? Ah barátom, nem feketék az ördögök, hanem asszonyok, szép asszonyok, az ő szemeik lángjában van a pokol, ami engem most is éget, most is emészt, gyötör.

– Ön beteg, – szólt közbe az orvos.

– Meglehet, meg vagyok igézve.

– Vagy tán megmérgezve? Evett vagy ivott ön valahol valamit?

– Semmit, semmit. Meg vagyok igézve.

– Az meglehet: ezek a hinduk nagy tökélyre vitték a méregismeretet, nem csak ételben italban tudják azt beadni; egy érintés a homlokon, egy leülés a megmérgezett helyre, a beszívott illat képes az ő éteri mérgeiket odább adni. Szóljon ön, hol volt, mit csinált, kivel érintkezett? Mondjon el mindent, nekem tudnom kell, mert orvosa vagyok.

Davidson két tenyerébe hajtá szenvedő fejét, s reszketeg, izgékony hangon elkezde beszélni.

– Amint a Saul-templomához kiértünk, csapatomat őrhelyeire elrendezve, magam egy szolgám kiséretében körüllovaglám a tájat. Valami mondhatlanul kényszerítő érzés arra késztetett mennem a kunyhó felé, míg valami komolyabb benső szózat megdöbbentve állított meg utamban, eltaszítva onnan. E megdöbbentő szót akkor félelemnek neveztem magamban, s büszke daccal indultam leküzdésére a kunyhó felé, azon katonás határozattal, hogy akit benne fogok találni, legyen az férfi vagy nő, vagy ördög, mint ellenséges kémet elfogom, és magammal viszem. E szándékomat azonban rendkívül megzavarta azon körülmény, miszerint a kunyhó lakóját már mintegy reám várva találtam ajtajában, aranyszín arcán szokatlan mosolygás fénye piroslott, ajkai rubin hasadékán a legtisztább fogak gyöngysora látszott elő s az a tűz, mely fölemelt szempillái alól felém lövelt, nem volt az a leverő, visszataszító villámfény többé, mely első találkozásunkkor, hanem valami édes, éltető, melegítő, eleven napvilág. Ó, minő vágyam volt e napvilágnál melegedni. Elfeledém határozatomat, mellyel odajövék s lovamról leugorva, nem törődve semmivel a világon, odarogytam a csodás lény lábaihoz, térdeit átölelve s csókjaimmal halmozva el, ahol értem. Ő lehajolt hozzám, és fölemelt, s tiszta hindu nyelven megszólítva, hívott be magához. Szavai, kelet legköltőibb hangzatú nyelvén intézve hozzám, végképp elbűvöltek; rohantam, tántorogtam utána, kezét reszkető kezeim közt tartva és szemeimmel nem bírva megválni ragyogó arcától. A kunyhó hátulja, melybe vezetett, a Saul-templom falához van ragasztva. Csak akkor vettem észre, hogy a kunyhóból egy bejárás visz a rejtélyes épületbe s a kunyhó maga csak a bejárás elrejtéséül van idetapasztva. Két hosszú földalatti folyosón és számtalan csigalépcsőn keresztülhaladva, végre egy tágas gömbölyű terembe ért velem, melynek csodás faragványú oszlopai, középen mind összejőve, egy merész boltozatot képezének, minőről építésznek soha eszméje nem volt. Egyik oszlop a másikat tartja, egyszerre kellett mind valamennyit fölállítani, mert ha csak egy hiányzik belőle, az egész összedűl; a terem közepén valami láng égett egy üres csészében, sem kanóc, sem olaj, semmi éghető anyag nem volt körüle, ott lebegett a csésze fölött az üres légben.

– Nafta lehetett az, – vágott közbe az orvos.

– A terem oldalai nehéz virágos selyem és thibet függönyökkel voltak beaggatva, miknek egyike egy alacsony kerevetet látszott félig eltakarni, mely hosszú, fényes selyemszőrű angoraszőnyeggel volt beterítve; a leány odafutott, félrerántotta a függönyt, egy ott közelálló kis elefántcsont asztalt odarántott, s mellém ülve, átkarolt, megölelt, s édes, kedves hangon elkezde kínálni előbb étkeivel, azután csókjaival. Az asztalka rakva volt ízletes, zamatos keleti gyümölccsel s metszett hegyi kristály üvegekkel, mikben narancs és rubinszín italok töltve, de én egyikből sem ízleltem semmit.

– Azt ugyan jól tevé, meg voltak mérgezve bizonyosan, – szólt közbe az orvos.

– De nem azért, mintha ez akkor eszembe jutott volna, hanem, mert sokkal édesebb gyönyör volt hozzám közel. A csodálatos lény kábító lehelete arcomat égeté és szemei égeték bennem a lelket; átkaroltam, magamhoz szorítám oly erővel, hogy azt hivém, meg kell halnia ölelésem miatt, s mentül erősebben szorítám szivemhez, arca annál igézőbben, bájolóbban mosolygott reám, s midőn ajkaival hévvel kereső ajkaimra hirtelen lehajolt, azt hivém, az ég szakad rám, minden túlvilági gyönyöreivel. E pillanatban homlokomra tevé kezét, s ekkor úgy érzém, mintha azon ujjai, mik halántékomhoz értek, nedves helyet hagynának magok után, s azon három ujj helyén még azután is valami hűsítő érzés maradt hátra.

– Az volt a méreg, – mormogá az orvos magában.

– E pillanattól kezdve csak azon üdvezítő érzésre emlékezem, mely ereimben végighullámzott, egy percre a fölmagasult gyönyör minden érzékeimet elvevé, megszűntem látni, hallani, lelkem és testem két különvált lénnyé szakadtak, nem eszmélék magamról.

– Ez mind a méreg hatása volt.

– Midőn ismét magamhoz tértem, az emésztő élvezetláng még forralta véremet, idegzetemet kínteljes csiklandozó gyönyör reszketteté, szivem szökellt. A leány ott ült mellettem, elbűvölő, észvesztő alakja alig volt tőlem egy lépésnyire; közelebb akartam hozzá menni, kezemet akartam utána kinyujtani, és nem tudtam megmozdulni többé… Minden tagom, minden ízem meg volt merevedve. Szólni akarék, s nem bírtam ajkamat kinyitni, le akartam húnyni szememet, s az sem volt hatalmamban többé… Tetszhalottá voltam téve.

– Mondám, hogy méreg! – kiálta az orvos triumfáló hangon. – Ez éghajlat csodás növényei képesekké teszik az embereket oly hihetlen hatású mérgek készítésére, miknek mi neveit sem ismerjük.

– És vérem, szivem, lelkem élt. Láttam, eszméltem és nem tudtam mozdulni. A leány pedig oly gyöngéden, oly szelíden nézett reám, hogy nem tudtam őt magamban átkozni. Ekkor úgy tetszék, mintha alattunk, a padlat alatt valami tompa zörgés, zúgás moraja jönne közelebb. A leány hirtelen felugrott a kerevetről, a szőnyeg alól egy hosszú éles jatagánt vont elő. Szemei vadul villogtak, ujjaival végigpöngeté a fegyver élét, s azzal hirtelen kirohant a teremből. Perc mulva elfojtott kiáltás hangzék kívülről neszelő füleimbe s nemsokára visszatért a leány, egy levágott főt hozva kezében… ott künn hagyott szolgám fejét. Iszonyú erőlködéssel feszítém meg idegeimet, szét akarva törni a lebilincselő igézetet; most már nem a leány után, hanem kardom után akartam kinyujtani kezeimet… és nem tudtam megmozdulni. A leány leveté a padlatra a véres jatagánt, az angora-szőnyeggel egészen betakarta termetemet, szolgám fejét oda téve maga mellé, kardommal és tollas fövegemmel együtt. A földalatti zörej most ismét hallatszott, de már sokkal közelebb. Perc mulva hallám a függönyöket suhogni, a terem megtelt emberekkel, hallám azokat a kárhozatos démoni szavakat, mik oly borzalommal tölték el a szivet. Ezek az afgánok voltak, kik egy földalatti rejtekúton jöttek ide, előcsapatom háta mögé. A leány egyik kezét és fél térdét rám tevé, odaszorítja a kerevethez, s néhány ördögi szót mondott az afgánoknak, azok mániákus örömordításban törtek ki erre és odarohantak. Azt hivém, el vagyok veszve. Ekkor a leány odanyujtá nekik a levágott fejet és tollas kalapomat, azok feltették a véres főre a kalapot, s azt egy dárda hegyére szúrva, ordító ujjongatással rohantak ki a teremből.

– Ah, ön ezúttal köszönettel tartozik annak a dámának, hogy megszabadítá.

– Átkom reá! Bírtam volna csak magammal, nem lett volna az ő szabadítására szükségem.

– Kétlem, Davidson barátom, mert akik a Saul-templomon túl voltak, azokból egy sem jött vissza, csak az utóőrök tudtak megszabadulni.

– Az afgánok eltávoztával ismét feltakarta arcomat a leány, odaborult rám, megölelt, megcsókolt, s azután valami balzsammal megkenve szemhéjaimat, lassanként érzém, hogy tagjaim merevültsége feloldódik, szempilláim könnyedén lecsukódnak, érzém, hogy testem visszakapja mozgását s azon gondolkoztam, hogy mint fogok rögtön felugrani, s kardomat a varázsló kisértet szivébe döfni, ezt gondolám, s e gondolattól elaludtam.

– Ez volt a másik méreg mithridatja – ellenmérge.

– Midőn fölébredék, ismét e gondolat jutott eszembe. Fölugrottam. A kunyhóban találtam magamat egyedül és seholsem lelém a nyílást, mely onnan a templomba vezet. Ha a szerte elhullott holttesteket nem láttam volna, azt kelle hinnem, hogy egy évig aludtam, s álmodtam mindazt, ami velem történt. És most úgy fáj minden tagom, idegeim érzékenyek, fejem kábult és vérem nem akart lecsöndesülni, semmivé vagyok téve.

– Nincs önnek mitől tartani, a mithridat elölte az erősebb méreg hatását s a vincetoxikont az erős ifjú természet kiheveri. Hanem az, ami a dologban legcsodálatosabb: hogy ön is látta tegnap az Andromedában a csillagot, s íme ön is a legvilágosabb halálveszélyből kimenekült, míg küldött társai többnyire ott vesztek. Még csak Drumfield van hátra; ha még ezt is ép testben látnám hazatérni, csakugyan azt kellene hinnem, hogy a többiek mind el fognak veszni. Hanem ezt szegényt, az afgánok mai nap alkalmasint mártírrá tevék.

A doktor alig végezte beszédét, midőn az őrök egy emberre kezdének kiabálni, ki az erdőből jött feléjök. Alakja egészen fehér palástba volt burkolva, s födetlen feje ősz volt, mint a galamb.

Indusul kiabáltak rá, s ő tiszta angol nyelven felelt vissza, meg egy kicsinyt káromkodott is hozzá.

– Az ördögbe, ahány van, hát senki sem fog rám ismerni!

Embereink rábámultak, mindenkinek úgy tetszék, mintha látta volna valaha ezt az embert; de senki sem merte ráfogni, hogy kicsoda. Odavezették hozzánk. Amint meglátott bennünket, örvendezve kiáltá neveinket. A doktor még habozott, de én ráismertem; „Drumfield!” kiálték rá hangosan, amennyire sebem engedé.

Perc múlva sorra ölelte mindenki a jövevényt.

– A mennykőbe, – szólt az orvos – ön jól tudta magát maszkírozni.

– Micsoda maszkírozás? – kérdé Drumfield.

– No ezt a fehér parókát értem a fején.

– Semmi paróka, barátom. Ez tulajdon hajam.

– Lehetetlen! még tegnap hollófekete volt.

– Tán a nagy rémület őszítette meg.

– Azt kikérem magamnak. Ilyen indulatokat nem tartok. Ez a fehér haj engem igen érdekessé fog tenni, kivált a hozzákapcsolt események miatt. Azok nem mindennapi dolgok.

Mindnyájan kértük, hogy ismertessen meg ez eseményekkel.

– Elébb adjatok rám valami ruhát. Láthatjátok, hogy úgy vagyok felöltöztetve, mint valami ó-testamentomi próféta… Meliahnak igaza volt, mikor a levelet nem akarta az afgánokhoz vinni. Még azok nem tanulták a jus gentiumot; egyébiránt Orfeusz óta, ki a pokolba ment parlamenternek, még eddig az ördögök közül senkisem is tért vissza. Ezek a tisztelt ördögök, amint közibök értem s a küldött levelet átadtam, egy pányvát vetettek a nyakamba, lerántottak a lovamról, s mielőtt az amiensi traktátumnak a követek sérthetetlenségét illető paragrafusát felolvashattam volna előttök, megkötöztek s nyalábra fogva bevittek egy csodálatos alakú pagodába, mely oda volt építve valamelyik isten számára a legsűrűbb erdő közepébe. A pagoda közepén állt egy rézbálvány, ökör feje volt és kövér emberi termete, rendkívül hasonlított mister Snarkinshoz, az élelmezési biztosunkhoz. Homlokára zsidó betűkkel volt írva a név: Moloch. A bálvány lábainál egy asszonyság ült, a bálvány papnéja. Úgy veszem észre, hogy itt e hivatalt mind a nőnem viseli, férfinak nem szabad magát e heverő mesterségre adni.

– Goddam, ott örömest járhatnak az emberek templomba, – monda az orvos.

– Ne fészkelődjél barátom, az asszony vén volt és rút mint az éjszaka, ha ugyan láttál már zöld éjszakát, mert képe tökéletesen hasonlított színére nézve az éretlen olajbogyóhoz, megaszalva. Az asszony láttomra fölkelt helyéről s odajött hozzám, kétrét görnyedve, s beszélt fölöttem mindenféle ördöngős szavakat, hadonászott száraz kezeivel fejem fölött s vissza-visszafordult bálványa felé magát meghajtani. A bálvány erre elkezdett fényleni, izzani, belülről irtózatos tüzet gerjesztettek alá, az érc vöröslött a belső tűz miatt, iszonyú fényt vetve a különben sötét terem alakjára. Száján és szemein keresztül sugárosan lövelt elő lángtalan tűzlég, nehéz, tompa bőgést hallatva. Azzal még egy sereg asszony jött elő, tíz vagy tizenkettő, egyik vénebb és zöldebb mint a másik, azok elkezdtek körülem táncolni és énekelni, oly táncot és éneket, aminőért megvesznének a balettcsinálók, ha eltanulhatnák. Le-leterítettek egy fekete lepedővel, azután azt megint lekapták rólam, elébem guggoltak, a számba néztek és énekeltek; a legmulatságosabb az volt az egészben, amint a ceremoniákból észre kezdém venni, miszerint nekem azon megtiszteltetésben kelle részesülnöm, hogy az izzó bálvány karjai közé vettessem, melynek képe már akkor oly vörös volt, mint mister Snarkinsé, mikor kisült rá, hogy lopott… E percben zaj hallatszott az ajtó előtt s egy magas némber lépett be a pagodába, fölhevült arccal járulva az áldozók elé s hevesen beszélve a jelenlévő afgánokhoz azon az irtózatos démoni nyelven. A vénasszonyok erre dühösen veték magokat közbe. Az újon jött némber azonban előmbe állt, elfödve amazok rohama elől. Amint a gesztikulációkból kivehetém, azon támadott vita, hogy elfogóim az utóbb jött némber szolgálatában álltak, az pedig egy másik bálvány papnéja volt, s most a két hamis isten összekapott az áldozaton. Attól tartottam, hogy megfeleznek. De nem történt úgy; az afgánok úrnőjöknek fogták pártját, a vén asszonyokat elhajigálták az útból, azok aztán nekiestek bálványuknak, azt hítták, hogy tegyen igazságot, s hogy az meg sem mozdult a kedvökért, leköpködték, eloltották alatta a tüzet.

Engem pedig felkaptak az afgánok a levegőbe, s vittek úrnőjük után. Csak ekkor vettem szemügyre a némbert; magas, szép, karcsú alak volt, arcszíne hasonlatos az aranyhoz, vékony ajkain, félig zárt hosszúkás szemein valami különös megragadó komolyság honolt, hosszú acélfényű hajtekercsei hosszan lógtak le nyomában…

Davidson figyelni kezde az elbeszélésre.

– Fején kerek ezüst korona volt négy hegyes ággal, különös ellentétben aranyszín arcához, – folytatá Drumfield – komolyan, hallgatagon ment elöl, vivőimet vezetve föl a helyre. Mindig magasabbra, mindig közelebb a Salamon-hegy hófedett csúcsához. A növényzet lassanként gyérülni kezdett. Majd hófedett halmokhoz értünk, hol már alig tengett egy-egy törpe cédrus; végre semmi sem látszott más, mint az örök hó és jéghalmok, fehéren, ridegen. Itt egy barlanghoz vezetett bennünket a némber, mely egy jéghegy oldalába mélyed, belül éppen úgy bevonva ragyogó kristállyal, mint Irlandban a Surturhule. Falak és boltozat milliárd gyémánttól látszottak ragyogni a fáklyák világa mellett.

E barlang torkából egy vízforrás buzog fel, több ölnyi magas oszlopban vetve föl magát gránit medencéjéből. E fontaine vize oly forró, hogy amit belévetnek, rögtön megfől benne, s köröskörül mellette, a hó és jég közepett, a legbujább növényzet díszlik fel, a legritkább, csodaszép kövér levelű növények, mik csak a melegforrások partjain tenyésznek, bűbájos ellentétül a fehér hómezővel.

A vezető nő itt megállt, az afgánok letettek a forrás partjára s tisztelettel hajták meg magukat előtte. Kitaláltam, hogy a forrás ama másik bálvány, mely engem áldozatul kér, hihetőleg ennek forró vizébe kell vettetnem. Legalább nem látom azokat a csúf zöldképű vén asszonyokat, gondolám magamban, s megnyugodtam benne.

A leány odalépett hozzám, egy fürtöt levágott hajamból, egy ércmedencéből valami kenőcsöt véve tenyerére, azzal fejemet, alig hallható szavak mormogása közben, bedörzsölé, s azzal egy fehér lepellel tetőtül-talpig letakart. Megvallom, hogy midőn sima bársony kezével hozzám ért, egészen más vágyakat érzék magamban, mint a halált.

Egy óra múlva a barlang megtelt vén és fiatal afgánokkal, a vének éppoly utálatos feketék voltak, mint a fiatalok, csak hajuk és szakálluk volt fehér. A hold besütött a barlangba. Éppen holdtölte volt. A leány kiállt a középre, kezeit keblén összehajtva, meghajtá magát a hold előtt, s annak foltos képére mutogatva, rövid, szaggatott tételekben valami vad hangzatú verseket mondott, miknek végén az öregek mindannyiszor nagy mekegve keltek föl ültökből, az ifjak pedig kardjaikat verték pajzsaikhoz. Tán a közelgő csatáról mondott nekik jövendőt a papnő.

Ekkor megállt a forrás kráterénél, fölvette a hajfürtöt, mit fejemről levágott s a forrás krátere fölé tartotta. Néhány alig hallható igét mormolt, a forrás bugyogó vize szinte emberi hangokat látszott adni, a nő hangosabban szólt, hangosabban böfögött fel a forrásvíz hangja is, s mentül jobban kiáltozott a nő, a forrás hangja annál erősebben tombolt, bőgött, harsogott, mintha két természetfölötti lény pörölne egymással egy ember lelke fölött, míg végre a nő hajfürtömet vad sikoltással veté a vízbe, s balkezével felém mutatott. Az öregek felugráltak erre, rám rohantak szörnyű ordítással, fölemeltek a földről, levették fejemről a lepelt s azon pillanatban ijedten tántorodtak vissza tőlem, s arccal a földre borultak le előttem… Én nem értettem a dolgot… A papnő ott állt a forrás fölött, a besütő hold ezüstfényt orzott csodás aranyszínű alakjára, úgy állt előttem, mint valami túlvilági lény, ki előtt önkénytelenül törtek meg térdeim. Egyet intett az öregeknek, azok föloldották kötelékeimet, s a legnagyobb tisztelet kifejezéseivel vezettek ki a barlangból, felültettek egy lóra, azt ketten kétfelől gyalog vezették, így vittek végig a falukon, a népség mindenütt lefeküdt előttem a földre, s midőn egy berek közepén egy pagodához értünk, ott letettek, megcsókolták ruhám szegélyét, s bebocsátottak az ajtón. A pagoda közepén az aranyszínű hölgy várt reám, kecsesen, méltóságteljesen fogadott, mint egy királyné, kezét nyújtá elém, tiszta hindu nyelven mondva: „Szabad vagy; mehetsz, merre akarsz”. Én nem tartóztathatám meg magamat, hogy az előmbe nyújtott kezet forrón meg ne csókoljam. Ah, barátom, ha ezen kezet érintettétek volna.

– Érintettünk ott egyebet is, – sóhajta magában Davidson.

– „Minek köszönhetem életemet?” – kérdém hálateljesen a szép papnőtől. – „Hajfürteidnek”, – felelé s egy gömbölyű ezüst tükröt tarta elém. Csak akkor vettem észre, hogy ősz vagyok, mint a galamb. A kenőcs, mellyel fejemet bedörzsölé, megfehéríté hajamat, hogy megmentse fejemet. Sebaj, hajamat megfesthetem még, amilyenre akarom; de bőrt nem tudom, hogy festenék magamra, ha abba a forró vízbe belédugtak volna. Azért éljen az én aranyszinű királyném, ki engem ezüstszinűre festett!

A víg fiú megnevette beszéde végét, és mi is utána nevettünk; csak Davidson bámult hallgatagon maga elé, mintha valami képet nézne, mely csak lelke előtt látszik.

A mi nevetésünk nem tartott soká. Néhány hírmondó érkezett eltikkadtan a csatából: „Siessetek innen! – kiálták, seregünk körül van véve, Colonel elestével fölbomlott a csatarend, a tisztek mind – mind elestek.”

Csak mi négyen maradtunk élve: Smith, Davidson, Drumfield és én. Magam is meg voltam sebesítve. Azért láttam tán homályosnak a csillagot?…

*

Így mondá el mister Drayson előttem e történetet. Lehet, hogy nem ragaszkodott egészen az igazsághoz… Az is lehet, hogy mindez eseményt anélkül hozta össze a vakeset, hogy valami magasabb fátumnak befolyása lett volna rá… Mindenesetre emberi dolgot fogunk cselekedni, ha azt, minek lételét fölfogni nincs erőnk, merészen megtagadjuk.

1850

Ezt a novellát én 1850-ben írtam. Akiket a mese kútforrásaiul megemlítek, az angol nagykereskedő, mr. Drayson, és az angol hadászati folyóirat csupán képzeletem alakjai, akiket soha nem láttam. Ez nemcsak költői szabadalom, sőt kötelesség ilyenféle bevezetést adni egy mesének, hogy az olvasó által azt könnyebben bevehetővé tegyük. Negyven év múlva a csillagászok felfedezték az Androméda ködfoltfában rejlő új csillagot. Egy külföldi obszervatórium igazgatója, aki angol fordításban olvasta ezt a novellámat, kérdést intézett hozzám, hogy hol vettem a tudomást erről az eddigelé észre nem vett csillagról ezelőtt negyven esztendővel. Nem tudtam rá választ adni.

(J. M.)

Szolimán álma

1

A szultánnak örömünnepe volt.

Egyik diadalhír a másikat érte. Szárazról és tengerekről, a világ mind a négy része felől győztesen tértek vissza az ozmán hadseregek.

A föld leghatalmasabb királyai hajoltak meg a félhold hatalmától s követeik meghódoló ajándékkal várakoztak a magas kapu előtt.

Egész Sztambul visszhangzott a diadalkiáltástól, a müezzin szava helyett új meg új örömhír kiáltotta meg az órákat. A nép betöltötte az utcákat, a nők tarka csoportokban ültek ki a házak tetőire, a gyermekek felmásztak a házak mellé ültetett platánokra, s riadozva zúgták szakadatlanul Szolimán nevét.

Az Aja-Szófia templomától egész a Szolimanje-mecsetig hosszú kettős sort képezének a felállított janicsárok ezüsttől csillogó rendjei; a közbeeső út hosszan be volt vonva a legdrágább perzsa szőnyegekkel.

A két mecset között állt Mahmud síremléke, zöld és fehér korinthi márványoszlopokból emelve, melynek aranyozott rácsozatán keresztül a tuja és ciprus sötétzöld bokrai s a rózsa és jázmin eleven virágai kandikáltak elő.

Átellenben e ragyogó keleties síremlékkel állt egy szomorúbb épület: elevenek sírja – a státusbörtön, melynek szűk ablakhasadékain halavány holteleven arcok sápadoztak ki a napvilágra.

Minden ember ujjongott, örült, remélt, a pórnép pénzszórásra gondolt, a katona sokszorozott zsoldra, a papok új templomokra, a hivatalnokok előléptetésre és a foglyok szabadulásra.

Az idő gyönyörű volt. Kelő nap, keleti égen; egy elmúlt éjszakai eső után a ciprusok illata ülte el a levegőt, az arany félholdak sűrűen ragyogtak a hattyúnyakú minaretek tetején.

Egyszerre megdördültek a szeráj ágyúi, hirdetve, hogy a szultán megindult a diadalmenetre, a bömbölő hangokat sokszorosan adták vissza a távol hegyormok és a közel nép ajkai. A harsogó tábori zene mindig közelebb, közelebb jött, kísérve egy szakadatlan üdvözlő ordítástól, mely nyomról-nyomra támadt, ahol a szultán végighaladt.

Az egész roppant város élni látszék, a régi omladozott palotákon, mik a görög császárok idejéből maradtak meg, s a körülök halmozott apró faépületek tetőin tarka néptömeg lebegtette hosszú kendőit, a sötétkék Boszporusz árbócerdeje, a csonka szobrok, mik a házak körül fölmeredeztek, a három összefont kígyó szobra a Hebdomon-palota mellett, a sírkertek s a legtávolabb hegyek is ujjongó, tolongó néppel voltak megrakva, csak az Aja-Szófia mutatott sötét, élettelen képet óriási kúptetejével, és a még sötétebb börtön.

A zaj, az üdvkiáltás, a tábori zene mindig közelebbről hangzott, – egy pillanatra elcsendesült, midőn a szultán a Szófia-templomhoz érve, ott lováról leszállt s ájtatoskodni betért a mecsetbe. Azután ismét újrakezdődék a zaj és tolongás. Jött a végeláthatlan menet; elöl a csatákból megtért katonaság, mindennemű fantasztikus fegyverzeteikkel; itt fényesre csiszolt pajzsok, középen kiálló tőrheggyel, gömbölyű sisakok, szeges buzogányok, amott turbános nép, lengő kócsagtollal, gyöngyökkel rakott forgók, bogláros övek, görbe kardok; majd cirkasz-lovasság pikkely-páncélokban, tegezzel, puzdrával, hosszú, villogó hegyű dárdákkal s tekenős pajzzsal, arany szegekkel kiverve; ismét puskás hadak, nehéz ezüsttel vert hosszú lőfegyverekkel, fejükön vörös fez, hosszú kék cafranggal; majd a testőr szpáhik, selyemmel hímzett keleties öltönyükben, arab méneiken, fegyvereik markolatja smaragd- és rubinttól ragyog; utánok a tábori zenészek, csodás alakzatú rézkürtjeikkel, dobjaikkal, csengettyűikkel s mind e tarka csoport között a felüllengő koszorúzott lófarkak, félholdak és színes lobogók.

A katonaság után jöttek a hadi zsákmánnyal megrakott tevék csoportjai, szerecsen fiúktól vezetve. A felhalmozott drága edények, ragyogó boglárok és fegyverek egymásra hányt tömegében három kirabolt ország kincseit lehete szemlélni.

A nép még kisérte szemeivel a feltollazott és csöngettyűzött dromedárok sorait, midőn ismét új menet vonta magára a figyelmet.

Két roppant elefánt közelgett, ormányaikban pálmaágat tartva, s a hátukon vitt bíborral és keleti sálokkal beaggatott tornyocskákból két csausz hányt arany- és ezüstpénzt tele marokkal a tolongó nép közé.

A pénzdarabokon civódókat majdan a diadalszekerek dörgése választá szét, mik négy fehér lótól vonatva, a harcban elfoglalt zászlókat hozták; utánuk jöttek a bajadérek, karcsú táncosnők, piros rózsával koszorúzva, eszményi öltözetekben, miknek habkönnyű kelméje oly átlátszó, mintha ködből volna szőve; szökdelő lábaik alig látszanak a földet érinteni, míg a csengettyűs dobok, miket fejük fölött összeütnek, úgy összhangzanak szemeik vad villanásival.

Utánok jött az imámok és dervisek hosszú bús csoportozata, vezetve a fő ulemától, csodás tagjártatásokkal s még csodásabb énekléssel.

Végre jött maga a szultán, vezéreitől környezve.

Fejedelmi öltönye hímezetén Perzsia kimerítette művészetét, ragyogott turbánján és fegyverzetén rubin és gyémánt, de semmi sem volt rajta oly fejedelmi, mint hosszú hófehér szakálla és semmi sem ragyogott úgy rajta, mint villogó tűzszemei. Előtte vitte egy főcsausz hófehér paripán a próféta zászlóját.

A körüle lovagló basák kelet minden pompájában ragyogtak, csupán egy volt mindannyi közt egyszerű vas fegyveröltözetben, semmi gyémánt, semmi kasmír rajta, egy délceg, daliás férfi, ki a szultán jobbján lovagolt: Ibrahim, a nagyvezér.

A szultánt riadó örömkiáltással fogadta a mozlim nép, mindenütt, amerre járt, s a „Szolimán!” kiáltás közt sűrűn lehete hallani e nevet is: „Ibrahim!”

A szultánt követték háreme kedvenc hölgyei, a Kislar-Agától vezetve, aki utálatos fekete vén ember volt, s valamivel kevesebb, mint férfi.

A hölgyek mind aranyozott palankinban vitettek, legelől egymás mellett a Szultána-Valideh, a szultán anyja, s Szultána-Aseki, Szolimán kedvenc neje, utánuk a többi hölgyek, a szultán nejei és leányai, mind valami fényes ragyogó fátyollal leterítve, mely úgy tűnt fel arcaikon, mintha félig átlátszó arannyal volnának fedezve.

A menet után újra az elébbi sorozat ismétlé magát, dervisek, almék, diadalszekerek, pénztszórók és tarka fegyveres nép.

Amint Szolimán Mahmud síremlékéhez ért, ott megállt, feltárítá annak aranyozott rácskapuit. Intésére nyolc fekete rabszolga félrehárítá a cipruslombokat, mik a szőnyegekkel terített mauzóleumot elfedék, másik nyolc egy nagy márványlapot emelt fel egy rejtett mélység nyílásáról s ekkor egy aranycsapot megfordítva, a mély üregből roppant vízoszlop lövellt föl, szivárványszíneket vetve körül a rásütő naptól. Egy szökőkút volt az, mellyel Szolimán népeit meglepé: a legnagyobb jótékonyság kelet forró éghajlata alatt.

A meglepett nép kitörő üdvkiáltással fogadá a szultán kegyét, ki ekkor balra fordulva, hol a sötét épület állott, inte a tömlöctartóknak, azok föltárták a csikorgó kapukat, s a börtön szomorú lakóit megszabadítva láncaiktól, kibocsáták mind a tomboló tömeg közé, az élő napvilágra.

Az üdvkiáltás mégegyszer oly magas lőn. Szolimán tovább lovagolt, szemei még jobban ragyogtak, mint egyébkor. Egy könny ragyogását lehete bennök látni.

A Szolimanje-mecsethez érkezve a szultán, leszállt lováról, leterítteté szőnyegét, leborult imádkozni, melyet buzgóan végezve, megtörlé kezével arcát, meghajtá magát jobbra és balra a két láthatlan angyalt üdvözölve, kik török hit szerint az imádkozó mellett kétfelül állanak, s azzal átadta az ulemának és imámoknak az új templomot, melyet akkor építtetett, márvánnyal és mozaikkal kirakva s arabeszkekkel kifestve.

Minél tovább ment, az örömkiáltás annál jobban nőtt. A nép, mely az elszórt pénzt fölszedé, s az új szökőkút kristályvizét ízlelte, a foglyok, kik börtönükből kiszabadultak, s a papok, kik új templomot kaptak, mely pompában, s a Korán mondatai nagyszerűségében, mik fekete márványra aranybetűkkel voltak vésve, még az Aja-Szófiát is fölülmúlta, és a katonák, önmaguk látásától ittasak, nem szűntek meg Szolimán nevét visszhangoztatni. Az erkélyekről hulló koszorúk zápora borítá útját, s a hölgyek illatos víz harmatát hinték le rá.

Itt jutott vissza a szerájba, melynek ajtai bezáródtak a tömeg előtt, csupán a szultán kíséretét, papjait és háremhölgyeit bocsátva keresztül, míg a nép a kapun kívül maradt, új örömhírt várva az erkélyen megjelenő kiáltótól.

A diván gyöngyházzal kirakott termében trónja párnájára ülve, maga elé szólítá Szolimán országa legfőbb embereit, s egyenkint mindeniket külön megajándékozá s magasabb hivatalra emelte. A hirnök minden új kinevezést trombitaharsogás mellett adott tudtul a népnek, s a nép harsogó kiáltásban adta tudtul öröme nagyságát.

Mindenki beteljesülve látta vágyait. E nap örömnap volt mindenkinek, mely a legmerészebb reményeket gyümölcsözőkké tette.

Csupán egy volt még hátra, ki jutalmát el nem vevé: Ibrahim.

Őt hagyta legutoljára Szolimán.

Mindenki feszülten leste, mi tisztelet várhat arra, aki már a legnagyobbat elérte, amit a szultáni koronán alúl bírni lehet, s midőn a szultán maga elé szólítá Ibrahimot, mindenünnen irigy szemek tekintének felé, óhajtva, hogy hulljon le az, ami már magasabbra nem mehet.

A szultán szeretetteljes arccal tekinte Ibrahimra.

– Országom nagyjai közt legnagyobb vagy, Ibrahim, – szólt a nagyvezérhez – ím én téged még nagyobbá teszlek. – Ime összegyűlt agák, bégek, basák, padisahk és imámok, hajoljatok meg Ibrahim előtt; én őt fiammá fogadom, ki divánom vánkosán jobb felől fog mellettem ülni. Hírnök, kiáltsd ki a népnek, hogy Szolimán Ibrahimot fiává nevezte ki.

A nép őrjöngő örömkiáltása megreszketteté a palotát, s a divánba gyűlt országnagyok mellükön keresztbevetett karokkal hajoltak meg Ibrahim előtt, ki szomorúan sóhajta fel s szemeit a földre szegzé.

– És, hogy ne csupán név szerint légy fiammá fogadva Ibrahim, íme lépj e rostélyzathoz és nyisd fel azt.

Az agák szöktek Ibrahimot megelőzni a szolgálattételben. Szolimán intésével visszatéríté őket: „egyedül Ibrahimot illeti annak felnyitása” – monda.

Ibrahim odalépett a rostélyhoz, felnyitá azt, a rostélyon túli nehéz selyemfüggöny kétfelé vált, s a rejtekből egy csodaszép hölgy lépett elő, egy karcsú, eszményi alak, rózsaszínű kaftánkában, oly lenge, oly éteri, hogy az ember szinte fél, hogy eltörik az öleléstől.

Ibrahim a fátyolon keresztül is megismeré a kedves, szép gyermeket; gyakran látta őt meleg, nyári estéken asszonyaival a Helleszponton hajókázni, s nem egy szerelmes szót váltott már vele titokban.

– Ahidalla! – rebegé, reszketve szerelem- s meglepetéstől.

– Ő leányom, ki által fiam leendsz, – monda a szultán gyöngéden, s a divánjához járuló gyermek arcáról föllebbenté a könnyű fátyolt.

Ah, minő szépséget takart föl akkor! Ez arc az ezeregyéjszakai tündérek egyikére emlékeztetett, kik hivatva voltak az embereket őrültekké tenni a gyönyör által. Ibrahim térdére rogyott, úgy fogadta keblére az imádott hajadont, s a körülállók arcain egy gondolat volt olvasható; e gondolat: hogy Ibrahimnak meg kell halni.

Ennyi gyönyör, ennyi dicsőítés több volt, mint elég arra, hogy életével bűnhödjék érte, aki azt elfogadta.

Szolimán nem látott örömkönnyeitől, Ibrahimot szerelme tette vakká, de a nő szemei mindig ébren vannak, midőn szerelme tárgyát veszély fenyegeti.

A szultán összecsókolá kedvenc gyermekét s ölébe ültetve, hizelgő hangon monda neki:

– Kérj tőlem, amit tudsz, e percben, ha országom felét kérended is, megadom.

Ahidalla apja térdeihez borult, s reszkető hangon szólt:

– Atyám, hatalmas szultán, mindent adtál nekem, ami e földön boldoggá tehet, nincs mit kívánnom egyéb, mint hogy e boldogságom tartós legyen. Azért ígérd meg nekem azt, és esküdjél meg reá, hogy férjemet, Ibrahimot akárki és akármit mondjon is egykor felőle, soha megöletni nem fogod.

– Mi jut eszedbe ez órában, leány?! – kiálta fel Szolimán elszörnyedő arccal.

– Ne légy irántam haragos, ó atyám. Én tudom, hogy a nap, miután delet ért, aláfelé megy. Sokszor láttam palotádban ismerős boldog arcokat, mik jó kedved napvilágában ragyogtak; hallottam másik éjjel bevarrott zsákokat nehéz terheikkel a tengerbe hullani, s a boldog kegyenceket nem láttam azontúl körüled. Nénéim egyikét nemrég Ajasz basának adtad nőül, aki első volt kegyenceid között, nemrég Ajasz basa a magyarok által megveretett, s azóta néném szürke gyászruhát visel, s ha férjét kérdik tőle, könnyez. Ó atyám, veszélyes ott lakni, hol a villámok teremnek. Te nekem kérni hagytál országaidból, én nem kérek tőled egyebet, mint hogy ne öld meg azt az embert, kit most fiadnak fogadtál, s kit legjobban szeretsz.

Szolimán elkomorult; tekintete azalatt, míg leánya beszélt, néma szemrehányással járt végig udvarnokain, kiknek örök cselszövényük egymás közül a legnagyobbakat megbuktatni, annyi áldozatot juttatott eszébe. Ahidalla leborult atyja ruhájának szegélyét csókolni, Szolimán pedig inte az ulemának, hogy hozza elő az Alkoránt.

Az ulema lassú léptekkel közeledék a szultánhoz, a nehéz, zöldborítékú szent könyvet hozva két kezében, hosszú sovány arcán semmi vonás sem változott, úgy nyújtá a Koránt Szolimán elé.

A szultán fölkelt, jobb kezét a Koránra tevé, baljával leánya kezét fogta meg. Az udvarnagyok leborultak a földre, homlokaikkal a padozatot érintve, s azon helyzetben maradva, míg a szultán esküvék, hogy Ibrahimot, amíg ő élni fog, bármi következzék az idők folytán, soha meg nem fogja öletni és megöletni nem engedi; azután Ibrahimhoz lépett, megölelte, megcsókolá, s maga mellé ülteté jobb felől, míg Ahidalla lábainál foglalt helyet.

Az udvaroncok.még egyszer lehajták magukat a földre, után mormogva „La illah, il Allah!”

Künn a tomboló néptömeg „Szolimán és Ibrahim” neveit üvölté kicsapongó örömében.

2

A szultánnak rossz napja volt.

Egyik gyászhír a másikat érte. Kisded várak, apró hadseregek álltak ellen roppant hadainak, összetörték vezéreit, megsemmisíték terveit. A Zrínyiek maroknyi hada egy egész országot védett óriási hadereje ellen, a tengeren Doria János verte szét hajóhadait, majd itt, majd amott lettek vezérei árulókká, szövetségesei, vazalljai pártot ütöttek ellene.

A szultán haragra volt gerjedve, s haragját népein tölté, egy nap alatt kiüríte minden börtönt, s másnap újra megtölté azokat, a halál minden nemei segítének pusztító haragjának.

Az emberek elbújtak házaikba, a Bezesztán bezáratott, az ápoló házakból kiűzettek a koldusok, helyt adandók a sebesülteknek; jaj volt annak, ki a szultán szeme elé került, sohasem volt bizonyos, hogy egy visszatetsző moccanásért nem fog-e megöletni?

Nagy, kemény böjt volt kihirdetve az egész országra, a templomok előtt a dervisek szakállukkal söprék a földet, ordítva: Allah, allah, Illeha Mahomed, rasul allah usár!! Sztambul utcáin járt a búcsújáró gyászmenet, zsákba öltözött papok, megtépett szakállal mentek legelől, egy óriási ravatalt emelve vállaikon, mely eltört kardokkal és kézívekkel volt tetézve, nyomukban jött a hadsereg, vérrel fecskendett ruhákban, sírva és Allaht ordítva, s korbáccsal verve hátukat, utánuk a harcban elesettek üres lovait vezették halálraítélt keresztyén rabok, kik közül minden száz lépésnyire egyet megöltek. Jöttek azután a janicsárok, övig mezetlenül, derekaik tövissel körülövezve, vállaikon a harcban elesett vezérek koporsóit hozták, kiáltozva: „Allah, Jeri Muffa, Ai!” Tovább hangzott a szomorú ijesztő gyászzene, a posztóval bevont dobok, s a sikoltó tilinkók, miknek hangja a gyermeksíráshoz hasonlít; itt egyszerre arcraborult az egész nép: oly látvány következék, melyet nem volt szabad látni a pórnép szemének, kétfelől kivont karddal mentek a csauszok, aki föltekint, annak fejét rögtön elütendők; középen ment harminc basa, mezitláb; összekötött kezeikben egy-egy tevefarkat hordva, fejeik vérbemártott kendővel körültekergetve és a basák között jött a nagyvezér egy sánta öszvéren, feje vérbemártott kék kendővel becsavarva, szakálla hamuval hintve, egyik kezében hozta a „veszély zászlóját”, a másik kezében egy nádszál volt, mellyel saját fejét verve kiáltoza: „Affát millei Zaffái!” Körül ordított, sírt a nép, s a port csókolta fel a földről. Végre jött két elefánt, szürke lepellel bevonva, melynek hátáról apró réz aszpereket szórtak a nép közé; – befejezte az iszonyú jelenetet az őrjöngő dervisek csoportja, kik szédítő keringéssel ordíták: „Allah Buffaj! Allah Mitrei Chrestinnai! Oh!” s meztelen testüket éles késekkel szurdalák, hogy a vér köröskörül fecskendett róluk. Így járt a gyászmenet templomról templomra.

Végre rettenetes átkot esküdött a szultán, hogy azt, ki még egy gonosz hírt tudtára merészlend adni, a város legmagasabb hegyén húzatja karóba.

Az udvaroncok reszkettek és hallgatának.

Ekkor jött a híre: hogy Gritti, a szultán legkedvesebb megbízottja, ki alkudozás végett küldetett a portától, Erdélyben a magyarok által fiastul együtt lenyakaztatott.

Az eseményt lehetetlen volt elhallgatni, s ki legyen oly merész, hogy megmondja azt a haragjában beteg szultánnak?

A sápadt, sovány ulema volt az, aki elébe lépett. Szolimán megölő tekintettel pillanta rá fekhelyéről.

– Mi baj megint? Rossz hírt ne mondj, ha élni szeretsz. A hallgatás arany.

– Meghajtom fejem előtted, kegyelmes úr, tiéd az. Semmi sem jó, semmi sem rossz a nap alatt. Allah előre végze el mindent, s tőle rossz nem jöhet. Most hozatott hírül, hogy küldötted és megbízottad Gritti – a magyarok által megöletett.

A szultán felordítva szökött fel fekhelyéről, szemei vérben és tűzben forogtak.

– Ulema! te tréfálsz a halállal, hogy e hírt szemembe mered mondani.

– Nem uram, te a rossz hír mondójára ítéltél halált, az enyim nem az. Grittinek jó volt meghalni, mert áruló volt ellened.

– Nem hiszem.

– Magának akarta ő Erdélyt és Magyarországot, s szövetkezett, hogy téged trónodról letaszítson.

– Holtat rágalmazol, ulema! Kivel szövetkezhetett volna? Kinek van a világ fejedelmei közt elég hatalma engemet trónomon csak meg is ingatni?

– Annak, kit magad tettél ily hatalmassá.

– Nem értelek, – nevezd meg. Allahra! Holtakat akarok ma csinálni.

– Nevét ki nem mondom, kegyelmes úr, mert lehet, hogy azt rossz hírnek vennéd, hanem íme olvasd e leveleket, mik Gritti irományai közt találtattak, s magad add tudtul a rossz hírt magadnak.

A szultán kezébe vette a leveleket, s végigfutott rajtok tekintetével. Arca elhalaványult, az iratok kihullottak reszkető kezéből.

– Ibrahim! – rebegé, kezét forró homlokára csapva; – Ibrahim! – hörgé újra s arcát divánja vánkosai közé rejté.

– Ő volt az, ő az, – viszonza az ulema – ezért tért vissza a perzsa hadból parancsod ellenére.

Szolimán hörögve takarta el könnyes arcát, mintha egy halálrasebzett oroszlán sírna.

Azután fölemelé fejét, s egyszerre hideggé vált arccal fordula az ulemához.

– Megesküvék, – úgymonda – hogy éltemben nem fogom, és nem engedem őt megöletni.

– Úgy volt, kegyelmes úr, az Alkoránra esküvél.

– S az Alkorán szent könyv.

– Valóban az. E szent könyvre esküvél, hogy amíg élsz, nem öleted meg őt; de e szent könyvben írva van e mondat: „aki aluszik, az nem él”. Tehát ölesd meg őt mikor alszol. Így nem életedben öleted meg őt, mert a Korán azt mondja: „aki aluszik, nem él”.

– Te mondád, – szólt a szultán, s elbocsátá az ulemát.

Este odajött hozzá leánya Ahidalla, gyöngéd mandolinzenével űzve az ősz apa gondját. Szolimán sokáig mulatott vele, kérdezősködött gyermekeiről, megcsókolta homlokát s jó éjt kivánva neki, elbocsátá őt férjéhez.

Azután kioltottak minden mécset a szerájban, bezárták a kapukat, jeléül: hogy a szultán lefeküdt.

Az ulema ott őrködött hálóterme ajtajában; s mikor a müezzin az éjfélt énekelte, belépett a szobába, megtudandó, ha alszik-e a szultán?

– Ébren vagyok, – szólt Szolimán, meglátva a belépőt. Az ulema ismét csendesen visszahúzódott.

Mikor a müezzin a második órát énekelte éjfél után, ismét belépett az ulema. A szultán mégis ébren volt.

Az éj vége felé fordult már, a kakasok elkezdtek szólani, az ulema beüté fejét a szőnyegen. „Nem alszom!” hangzék elébe.

Már a hajnal látszott derülni. Az ulema fáradtan ült le a küszöbön és elaludt; nemsokára valaki felrázta álmából, felrezzent. A szultán állt előtte egészen felöltözködve.

– Te aludtál el, nem én.

Szolimán egész éjjel le nem hunyta szemeit.

Másnap a sors úgy hozta magával, hogy az egész napot családja körében töltse. Ahidalla, ki még most is kedvence volt, odaült apja ölébe s ősz szakállát cirógatva, játszadozott vele. Ibrahim még most is legdélcegebb, legderekabb volt mindazok között, akik ott körüle jártak. Szolimán úgy szeretett volna nekik valamit megmondani, csak egy intő suttogást, hogy távozzanak e helyről, menjenek, hol rájuk nem lehet találni, de az ulema ott állt mindig háta mögött, s őrzé minden szavát, minden arcvonását.

És ismét eljött az est. Az ulema ott virrasztott a szultán hálószobája küszöbén. És ismét hiába. Szolimán egész éjjel nem tudott elaludni.

A harmadik éj első felét ismét ébren látta lefolyni a szultán, még hallotta a müezzin dudolásának első szavait, de már az utolsókat nem, akkorra elnyomta az álom.

És álmodott.

Leánya Ahidalla rohant oda fekhelyéhez, kétségbeesett tekintettel, tépett ruhával, szétszórt hajfürtökkel.

– Mit akarsz? – kérdé az álomlátási képtől.

– Ibrahimot meggyilkolják a te parancsodra! És te nekem megesküvél, hogy nem fogod őt megöletni.

– Bolond vagy. Ibrahim itt ül jobbomon. Ülj ölébe, csókold meg. Látod, hogy él.

A szultán álmodott s künn hálószobája előtt a testőrök egy halavány nőt tartóztattak fel, ki oda akart hozzá rohanni. „A nagy úr aluszik”, mondának neki.

S a szultán újra álmodott.

Ismét ott volt előtte Ahidalla, összekulcsolt kezekkel veté magát lábaihoz sikoltva: „Ibrahim ártatlan, hazugul rágalmaztatott, ne gyilkoltasd meg őt.”

– Nem hal meg, – monda a szultán – nem hittem, amit mondtak ellene; – ha igaz volt, megbocsátom neki, eredj haza, és légy nyugodt.

S másodszor is elűzték a testőrök az alvó szultán ajtajától rimánkodó leányát, legkedvesebb kegyencét, a szerencsétlen Ahidallát.

És újra álmodott a szultán.

Holthalaványan jött elébe Ahidalla, hozta az Alkoránt, fehér ujjával rámutatott: „megesküvél” rebegé alig hallhatóan.

A szultán borúsan felelt.

– Jól tudom, távozzál előlem. Férjed bűnös, de megesküvém, hogy nem öletem meg. Hagyjátok el sietve országomat. Menjetek Palesztinába. Rejtsétek el magatokat; te pedig légy boldog, gondolj reám és szeress.

És látta azután, mint ültek lovaikra Ibrahim és Ahidalla. – Siessetek! siessetek! – kiálta utánuk, a porfelleg elnyelte alakjaikat, lovaik dobogása elhangzott, hajóra ültek, a hajó elvált a parttól, a szél kifeszíté vitorláit, a távol elnyelte alakját.

– Allah nagy! – sóhajta a szultán megkönnyebbült lélekkel ők meg vannak szabadítva.

E percbe harmadszor űzték el az őrök Ahidallát, ki szétszórt hajjal, tépett öltönyben, kétségbeesve erőszakolta a bemenetelt atyja hálótermébe. – „A nagy úr aluszik”, mondának neki.

– Allah nagy! Én megmentettem őket, – monda az álmodó szultán.

E percben lépett hálótermébe az ulema, egy szőnyeggel letakart ezüst tálat hozva kezében.

A szultán felébredt. – Mi az? – kérdé felriadva fekhelyéről.

Az ulema feltakarta a szőnyeget; az ezüst tálról egy véres, halavány fő bámult holt szemekkel a szultánra.

– Ibrahim! – hörgé eliszonyodva Szolimán, s visszarogyott fekhelyére.

1851

A két szász

Apafi Mihály uram idejében sokat járt a szász választófejedelem Erdélyországban; úgy látszott, hogy nagyon megszerette azt az eredeti, őssajátságú fajt, míg az erdélyi urak is megkedvelve a vidám és bátor, a mulatságra mindig kész s legmerészebb kalandokra vállalkozó ifjút, kézről kézre adták a fejedelmi vendéget; egész Erdélyben létele egy folytonos lakodalom volt, ma itt, holnap amott, mindenütt vendégszerető kiskirályok, mindenütt deli hölgyek, mindenütt új kaland. E szilaj mulatozás közben udvari cselédsége úgy szertemaradozott tőle, hogy utoljára az ország minden részeiben lehete belőlük találni, csak nála senkit. A magyar urak cselédei elmarasztották a szász cimborákat, s ha a fejedelem valaha egy fullajtárt Kolozsvárról elküldött Felvincre, az előbb bejárta Vásárhelyt és Dévát, míg oda eljutott, ahova küldve volt.

Így történt egy ízben, hogy egy fullajtárja a szász fejedelemnek el lévén küldve Fejérvárra valami sürgetős levéllel, Enyeden összetalálkozott Toldalagiék lovászaival, azok leitatták, félkótyagosan nekiindult az útnak, az útban összejött Apor hajdúival, kik éppen menyasszonyt vittek Solymosra; a lakodalmas nép elfogta a legényt, elvitte magával; Solymosról odább ment a násznép kárlátóba a vőlegény apjához Balázsfalvára; a fullajtárt oda is elvitték magukkal, s miután ott egy kicsinyt kijózanodván, kérdezősködék: hogy merre menjen Fejérvárra, olyan szépen útbaigazították, hogy estefelé csakugyan eljutott Szebenbe. Nem tévesztett el egyebet, csak azt, hogy nyugot helyett délnek tartott.

Itt aztán megértve a városházán, hogy tíz mérfölddel van messzebb Fejérvártól, mint reggel volt, elkezde hathatósan káromkodni minden nyelven, szidta a szebenieket, mintha azok tévedtek volna el, nem ő; mire nézve jónak láttatott minél hamarábbi bekvártélyozása valami jó emberhez, ki a szászok közt legvendégszeretőbb volt.

Az egy becsületes vargamester volt a bástyasoron, ki is megértvén, hogy a szász választófejedelem fullajtárja jön hozzá szállásra, igen megörüle, gondolván, milyen jól fog ő mulatni e messze földrül jött rokonnal, ki vele azonegy nyelvet beszéli; és kiálla előre a kapuban, s föltevé zöld bársonysipkáját, hogy legyen mivel köszönnie az érdemes vendégnek.

A fullajtár nem soká váratta magát, s miután a hellebárdos, aki odáig vezette, rábízta őt a gazdájára, összeölelkezett, összecsókolózott vele; a varga bevitte őt tisztaszobájába, leültette a lócára, az inas lehúzta csizmáit és menten kifényesíté; a két szász ezalatt diskurzushoz látott.

Előbb a fullajtár beszélt a vargának, azután a varga beszélt a fullajtárnak, s miután mind a ketten eleget beszéltek egymásnak, akkor jutottak arra a tudomásra: hogy egyik sem érti, amit a másik beszél.

– Der Duivel! – kiálta fel János varga, lecsapva zöld bársonysüvegét az asztalra; – tud kend magyarul?

– Hogyne tudnék? Esztendeje, hogy itt őgyelgek.

– No hát beszéljünk magyarul, mert amit németül szóltál, azt nem értem.

Tehát beszéltek mindketten magyarul.

És mivel tudvalévő dolog, hogy a bor minden nyelvre megtanít, tehát hogy annál jobban megértsék egymást, előhozott János mester egy nagy veder jóféle bort, azt két kupával az asztalra tette, s nekifeküdtek mind a ketten.

Mindkettő gyakorlott bajnok volt ilynemű harcokban; folyt a beszélgetés oly fennhangon, mintha veszekedtek volna.

– Hiszen kend is csak győzi, János mester, én is győzöm, – szólott a fullajtár – de úgy mégsem győzi senki, mint az én uram, az maga megiszik egy ülő helyében egy vederrel.

– Megiszik Apafi Mihály uram kettővel – viszonzá a varga.

– De nem megy ám ennek a fejibe.

– Biz Apafi Mihály uram sem tölti azt oda.

A fullajtár megdúzta az orrát, s elhallgatott. Jónak látta egy pohár borral növelni haragját, úgy kezdett megint a szóhoz.

– Hallja kend, az én uramnak van egy akkora karbunkulusa a gyűrűjében, mint egy dió.

– Van Apafi Mihály uramnak hat, akkora, mint a fejem! – kiálta villogó szemekkel a varga.

A fullajtár fújni kezde dühében, odakönyökölt a varga elébe, s félvállról intézve hozzá a szót, monda:

– Hallja kend, – az én uram olyan erős ember, hogy egy malomkövet felvesz a vállára.

– Elevenen? – kérdé flegmatice a varga, két könyökkel tehenkedve az asztalra.

– Megveszett kend? Mit elevenen? A malomkövet?

– No, mert Apafi Mihály uram felveszi ám a vállára az eleven bivalyt!

A fullajtár lecsapta az asztalra a kupát s ordított, ahogy kifért a torkán.

– De azt mondom kendnek, hogy mikor az én uram megfogja így a kezében a nehéz ezüstkupát, úgy meg tudja azt szorítani, hogy összevissza horpad, s kiömlik belőle a bor!

– Azt Apafi Mihály uram is megcselekszi, csakhogy ő előbb kiissza belőle a bort.

A fullajtár tökéletesen le volt gázolva, mérgében mit tehetett egyebet? kiitta a kupáját, s megint teletöltötte.

– Szállok kendnek, varga gazda – szólt, a vargára köszöntve a poharat.

– Állok elébe.

– Az én uram, a választó herceg egészségéért! – kiálta, odanyújtva kupáját.

A varga elvette, kiitta és mondá:

– Isten éltesse sokáig.

Ekkor a varga merítette meg a maga kupáját, s a fullajtárra köszönté.

– Ez meg az én uramért, Apafi Mihály fejedelemért!

A fullajtár zsebbe dugta a kezeit, s elfordult az asztaltól.

– Köszönöm, varga gazda, nekem már sok volt a bor.

– Sok é? De több lesz, ha a nyakad közé öntöm az egész vederrel! – szólt a varga dühbe jövén.

A fullajtár elkezdett nevetni, s csúfondárosan faragta ujját a varga orra alatt.

– Azt mondom, öcsém – szólt a varga – hogy nyúlj ehhez a kupához, s ne várd, hogy az nyúljon tehozzád, mert azt nem köszönöd meg.

A fullajtár látva, hogy a varga haragszik, még erősebben hahotázott, s minden módon inzultálta a dühöngőt. A varga mindig alantabb kezde beszélni társához, mint szokása az embernek, mikor már közel van hozzá, hogy valakit főbe üssön.

– Még egyszer kérdem tőled, édes öcsém, – szólt a varga moderate, oly szelíden, mintha könyörögne, – iszol-e vagy sem? – s amint erre a fullajtár még nagyobbat röhögött, úgy vágta hozzá a kupát, hogy az székestül hanyatt dűlt.

Erre a fullajtár is dühbe jött, s kirántva széles vadászkését, nekirohant a vargának, vérben villogó szemekkel. De János mester sem volt rest, hanem előkapott egy fokosbaltát a szegletből, s miután a vadászkést kiütötte ellene kezéből, nekiesett a fokossal, s úgy elverte, úgy elpáholta azt, mint a kétfenekű dobot, míg csak a fullajtár, bornak és ütlegeknek sokasága miatt le nem esett a lábáról, akkor aztán szépen lefektette az ágyba, s reggelig ott hagyta nyugodni a műhelyben.

Reggelre kelvén az idő, a fullajtár is fölveté szemeit, s hát imé, amint kezeit, lábait kezdené mozgatni, el nem tudja képzelni magában: hogy mi lelhette őt? Semmi csontja sem volt helyén, ahova csak tapintott, mindenütt fájt valami részecskéje.

– Ugyan mi bajom lehet nekem? – kérdezősködék az ott levő inasoktul – úgy érzem magamat, mintha valaki az éjjel álmomban szörnyen megdöngetett volna.

– Azt ugyan jól álmodta kend, – felelt neki az egyik inas – mert az éjjel bor mellett összekaptak kendtek a gazdámmal, mestram aztán kimángorlotta kegyelmedet, mint a szapult vásznat.

A fullajtárnak ekkor jutott eszébe a múlt éji mulatság. Rögtön egész méltatlankodással felvánszorgott fekhelyéről, s ment panaszra Veterani tábornokhoz, aki akkor legnagyobb úr volt Szebenben, igen derék vitéz úriember, a magyarságnak nagy védelmezője vala, és a jó tréfát sem utálta.

Ehhez járult nagy sántikálva a fullajtár, elbeszélte, hogy őt a gazdája megveré, de elhallgatta, hogy miért? megmutogatta kék foltjait, és nagy elégtételt ohajtott.

A tábornok odahivatta a vargát, s szembesítve a peres feleket, elmondatá magának a dolgot, melyet is elejétől végig jól megértvén, nyúla a zsebébe, s kivőn belőle egy tízes aranyat; azt adá a vargának, mondván:

– Imhol kendnek, amért ide fáradt. Kend pedig, fullajtár uram, már megkapta a magáét, az a kendé marad. Egyébiránt jövendőre tanulja meg kend: hogy ha inni akar, igyék a többi fullajtárokért, vagy akár a Hofmesterért, de az azon fellyül való személyeknek egészségeérti ivást bízza kend különb emberre. Kend is pedig, varga mester, ha máskor szomjazik, igyék a varga komákért, igyék a varga céhmesterért, a fejedelem egészségeért való italnak pedig hagyjon kend békét – mert kend nélkül is eleget isznak azért!

1851

Tsong-nu

Hol, merre nem jártál te egykor bujdosó magyar nép? Merre nem hordoztad hajdan fegyveredet? Melyik föld, melyik nép nem látott még téged?

Hol a jeges tenger hófedett partjain alig teng az élet, odáig hatoltál, Oroszország legutolsó széléig; végighajtottad legelő méneseid a Don és Volga végtelen rónáin; paripáid keresztül-kasul száguldották a három égöv alatt fekvő birodalmat.

Bizánc érckapuját bárddal beütötted; három lépéssel keresztüllépted a keleti Róma birodalmát.

Párizst, az egykori Lutetiát, csak védistene, a köd rejté el szemeid elől, s a chalonsi mezőn, hol a félvilággal küzdöttél, százezer halottja fekszik ellenidnek, kiknek neve sincs már.

Hol a világváros Róma, nemzeteknek anyja, hetes halmán fekszik, ott is voltál, láttad őt remegni, láttad könyörögni.

És túl e világrészen, a bölcsektől ismert határok mögött, ott is jártál, ott is megismertetéd magadat.

Hol a mennyei birodalom, Kína, örökké egyforma századjait éli; hol a sárga folyam mellett Peking áll porcellán tornyaival s roppant népségével, mely egy országnak is elég volna: te ott is megjelentél, évről évre adódat megkérni.

A kínai császárok roppant bástyát emeltek ellened, egy kétszáz mértföldnyi hosszúságú kőfalat, minden nyíllövésnyire magas tornyokkal.

De a bástya nem védi a népet, ha a nép nem védi a bástyát. Alig volt készen ez óriási mű, a világnak e hetedik csodája, ismét megjelentek miriád és miriád lovas csapatjaid, ott, ahol senki sem várta, hol élettelen sivatag, úttalan rengeteg, parttalan folyamok állták el útjokat.

A hún raj átkelt rajtok. A sivatagon megette a vadat, megitta vérét, a rengetegen utat égetett magának, s a folyamokat keresztülúszta.

A nép, mely a bástyát építé, ijedve hagyta azt el, a véletlenül megjelent had elől.

A hún paripák ismét a mennyei birodalom földén dobogtak. Ekkor a császár, Kao-Ti összegyűjté seregeit; hegy nem volt elég magas, melyről beláthatta volna hadainak terjedelmét; e roppant sereggel indult a húnok ellen.

Egy nagy rónát nézett ki magának csatatérül, ott négyszögbe állítá seregeit, maga középre állt, ahova semmi nyíl nem juthatott, s odavárta elleneit.

A húnok négy felé váltak, s roppant seregeiket szétosztva, elfoglalák a szomszéd hegyeket, körülfogva a császár táborát.

A megszámlálhatlan hadsereg nem tudott hová mozdulni, az éhség miatt hetednapra császárostul együtt megadta magát elleneinek.

Ezidő óta adót fizetett a mennyei birodalom a hatalmas nomád népnek; aranyat, selymet, porcellánt, és a legszebb hölgyeket.

Ez így tartott éveken át. A hún nép nem szántott, nem kereskedett, nem szőtt, mégis gazdag volt és pompás.

*

Történt azonban, hogy Kao-Ti császár meghalálozván, legidősebb fia, Tsong-Nu szállana fel a megürült trónra.

Ennek első dolga az volt, hogy apja háromszázhatvan feleségét mind a tengerbe hányatta, s valamennyi testvérét, nagybátyját, rokonát lenyakaztatá, míglen egyedül állott a trónon.

Ekkor kezde széttekinteni országa fölött. Kétszázmillió főnyi népen uralkodék, s mégis adófizetője volt kétszázezer embernek; a hún követek éppen akkor érkeztek oda a sarcolt harácsot átvenni, mit a meghalt császár mandarinjai eleve nagy gondosan elkészítettek, megrakva ötven nagy teherhajót arannyal és ezüsttel.

Tsong-Nu kivezetteté a követeket a sárga folyam partjára, ahol a hajók állottak.

– Ime, itt a kincs, melyért jöttetek, – monda nekik, s azzal inte a mandarinoknak, hogy süllyesszék el a hajókat.

A mandarinok az ijedtségtől elsápadva hullottak térdre a császár előtt, könyörögve, hogy ne hozzon veszélyt országára s ne semmisítsen meg annyi kincset.

Tsong-Nu rögtön leütteté a mandarinok fejeit, s azzal maga ment a hajók fenekét megfúrni, a szittya követek szeme láttára süllyesztve azokat a víz fenekére.

– Most menjetek, temessétek be az arany- és ezüstbányákat, a bányászokat vigyétek onnan a vasbányákba: nem arannyal, vassal fogjuk ezentúl az adót fizetni.

Úgy lőn, amint megparancsolá; a szittya követek elmentek, s a mennyei birodalom minden kovácsműhelyei fegyvereket kezdtek készíteni.

Fegyver lett elég, de ember nem volt, aki azt viselje.

A népnek egy ezredrésze sem volt képes a hadra. A legnagyobb rész művész volt vagy mesterember; pap, kereskedő és hivatalnok több volt az elégnél; hemzsegett az ország koldusoktól, szemfényvesztőktől, csak a katona volt ritkaság. Aki volt is, nem hivatása vitte oda, hanem a kaszt, melyben született.

Tsong-Nu rögtön parancsot adott ki, hogy egész országában minden szövőszéket össze kell törni, a porcelán-kemencéket bedönteni, a kereskedők hajóit elsüllyeszteni, a bálványokat leszórni, a hivatalnokokat s szemfényvesztőket füleiktől fosztani meg.

Úgy lőn, amint parancsolá. Egy hét alatt össze voltak törve a bámulatos selyemszövőszékek, a himzőrámák, az üvegfestőműhelyek, a porcelánhuták; megégették a selyempilléket, elgázolták a cochenillákat, kitépték tövestül a teafákat, a kaucsukerdőket; széthasgatták a kereskedőhajók bambuszból kötözött gördülő vitorláit; városrul városra kergették a kígyótáncoltatókat, sáskaviaskodtatókat, kötélen ugrálókat, betanított majmaikkal, egereikkel és papagályaikkal: felforgatták a pagodákat; összezúzták az agyaras, terpeszkedő állatfejű bálványokat; lekoncolták a hajcsárok tevéit: hasba szurkálták, akinek a hasára arany-, vagy kék, vagy piros kakas, mint hivatali rendjel volt himezve; – volt űzés, hajtás az országban; a nekiszabadított katonák, akit elől-utól találtak, sapkáján keresztülhúzott caffjából vagy füleiből vagdaltak el, – pedig kínai ember mindkettőre igen hiú; végre nem maradt egyéb műszer az országban, mint a földműves ekéje, az a csodálatosan ügyetlen X-alakú ásó, mellyel a kínai földjét fel szokta turkálni; ekkor ezt is megégetteté a császár s az asztagokat felgyujtatta, a gabonát beleszóratta a folyókba, tengerekbe.

Az embereknek nem maradt egyéb hátra, mint éhenhalni vagy Tsong-Nu hadseregébe állani.

Vagy még egy harmadik: föltámadni ellene.

Ezt választák Quenn-Hinn tartomány lakosai, azon időben mintegy húsz millió lélekből álló nép.

E tartománya volt Kínának mindannyi közt a legszebb, leggazdagabb.

Halmain a legbujábban tenyésztek a kávé- és teaültetvények, rónáin leggazdagabb volt a rizsaratás; kikötőiben legtöbb hajó fordult meg, tenger-homokjában legszebb gyöngyöket termett a csigaház, egész erdei voltak kenyérfából és banánból, folyamaiban bottal lehetett ütni a halakat, s kavicsdombjain gyémántok teremtek.

Fővárosa, Lieu-King, terjedelmére megközelíté Pekinget: porcelántornyai, függőkertjei, festett palotái, színes üvegházai, csigákkal kirakott utcái, bronzból öntött kígyói, szökőkútjai, kalapfödelű pagodái éppoly csodálatosak voltak, mint azé; itt tudták legjobban készíteni a pálmabort, itt hímzettek legszebben selyemre, itt szőtték a legcsodálatosabb virágos kelméket, itt ismerék a titkokat, mint lehet az üveget hajlékonnyá tenni, az aranyat rózsaszínűre, az ezüstöt azurkékre festeni; itt égeték a legátlátszóbb porcelánt, mely szikrát adott, mint a tűzkő, s melyet hajlítani lehete, anélkül, hogy összetörjék. Itt tanyáztak a vén tudósok, kik rég ismerék ama csodás port, amely lángot ad és mennydörög, kik föltalálták a könyvnyomást, az északtűt, a léghajót, mikor még mindezeknek Európában híre sem volt; s midőn az év tiszteletére a búcsújárás napján a tartomány népei idesereglettek, mennyi tarka népet lehetett itt látni! A mandarinokat tányéralakú üveggombos sipkáikkal, mellükön az aranykakassal; a teakereskedőket hasukig lelógó vékony bajuszokkal, amint a bazárok előtt keresztbevetett lábbal leültek, s egy öblös tálból két vékony fapálcával rakták szájukba a halból, zöldségből, s gyümölcsből összefőtt ételt; amott egy kötélen táncoló körül csoportozik a nép, ki rézalmákat hajigál a légbe, míg odább táncoló bajadér vonja magára a bámészok figyelmét, leterített szőnyegén kerengve, szökellve s csörgős dobját verve feje fölött; itt egy kalitkában felgyürkőzött hentes árul jól meghízott kutyákat s póznára feltűzött kövér patkányokat, a kínai nép legkedvesebb csemegéit; amott a borbély háromlábú székét letéve az utca közepére, ügyesen tépdesi ki az emberek állaiból a szőrt; a házak tetőin egy szép hölgy hűsel nagylevelű illatos virágok árnyékában, tízhúros hangszerét pengetve rózsaszínre festett ujjaival, lábacskái, mik a selyem redők közül kilátszanak, a szánkóorrú papuccsal együtt alig nagyobbak, mint egy gyermeké. Másutt templomba siet a nép, hol bőujjú kaftánban hajtogatja szárnyalakú sipkás fejét egy kétlábra állított rézvadkan előtt valami vén főpap; a templomajtó előtt kígyótáncoltató énekli ördöngős danáit, mik kényszerítik a csörgőkígyót farkára állani s sziszegve táncolni köröskörül a nép előtt; néhol a nép között málhákkal rakott tollas dromedárok ügetnek keresztül, másutt poroszlók nyitnak utat egy potrohos tisztviselőnek, kinek feje fölött hosszúnyelű napernyőt visz egy félmeztelen szerecsen rabfiú, vagy cafrangos palankinban cepelteti magát egy kényes, elhízott mandarin, felálló hajcsapja sipkájából kilóg, utána ügyetlen katonák tolongnak, fejükön nyílvégű sisak, melynek görbe fogantyúja van, mint a teás ibriknek, vezetőjük fejéről pávatollak lógnak, majd elbukik hosszú köntösében, a zászlótartónak cikkcakkos lobogóján sárkányok vannak festve, sisakján forgandó szélvitorlát visel, és valamennyi, míg egy kezében valami ügyetlen fegyvert hordoz, görbe kardot, melynek belül van az éle, nyilat, melyet kézzel kell hajítani, vagy dárdát, melynek hegye kígyófark alakú, a másik kezében lapátszerű legyezőt tart, mellyel a forróságot, legyeket űzi magától.

De semmi sem volt oly becses, oly hirhedt Quenn-Hinn tartományban, mint az ottani nők; ezek a karcsú, érzéki alakok, pici lábaikkal, epedő, hosszúkás, sötét szemeikkel, halvány arcaikkal, gömbölyű vállaikkal, sehol sem tudták a mandolint úgy pengetni, mint ők, a hajfürtöket fölfelé fésülve sehol sem tudták oly szeszélyes alakú kontyba csavarni, s a bogláros emailtűkkel oly izletesen körültüzkődni, az övet úgy kötni a karcsú derékra. A lefüggő fátyol, a hosszú bő patyolatujj senkinek sem illett oly jól, mint ő nekik.

Ez a nép szegült Tsong-Nu parancsai ellen. A vének, a mandarinok, a kereskedők, a selyemszövők testületileg tagadták meg rendeleteinek végrehajtását.

Tsong-Nu ekkor kiküldé katonáit, hogy a lázadókat menjenek megbüntetni, s egy hét alatt nem volt a Quenn-Hinn tartománynak sem kávé–, sem teaültetvénye, sem bányái, sem szövőszékei, sem porcelánhutái; Tsong-Nu fegyveresei kivágtak, letörtek, összezúztak, betemettek mindent.

Ekkor összeszedete Tsong-Nu minden férfit, aki a Quenn-Hinn tartományban lakott; aki a gyermekkoron felül volt, azt elvitte katonának, aki a férfikoron felül volt, azt megölette; nem maradt ott egyéb, mint a gyermek és a nő.

A katonának vitt férfiak nem részesültek többé a kényelemben, heverésben, melyben azelőtt; korán reggeltől késő estig fáradságos hadi gyakorlatokat tartatott velük Tsong-Nu; az ügyetlen fegyverek helyett kézíjhoz kellett szokniok, s a legyező helyett nehéz pajzst kellett emelniök. A legkisebb vétség-, mulasztásért bambusszal vertek a hibázó talpára, s egy engedetlen tekintetért fejét ütötték el.

Ha valamelyik elszökött, azon városra izentek, amelyből való volt s jaj volt neki, ha elő nem teremté a szökevényt – a földdel tétetett egyenlővé.

Egyszer a Quenn-Hinn népfaj közül egyszerre tizen szöktek meg, mind Lieu-Kingből való ifjak.

Tsong-Nu ráparancsolt a városra, hogy a szökevényeket keresse föl, s midőn az engedett időre azok meg nem kerültek, kimondá a másfél millió lakosú városra, hogy semmivé legyen!

És tulajdon magukat az onnan elhozott férfiakat küldé irtózatos itélete végrehajtására.

Ez nála szokás volt. A fegyelem legiszonyúbb próbája volt ez, s még nem akadt rá eset, hogy a szülötte városát elpusztítani kiküldött sereg a parancsot ne teljesítette volna.

Első eset lőn a Lieu-Kingé. A kiküldött sereg, ahelyett, hogy lerombolta volna apái lakhelyét, megerősíté annak bástyáit, s a piac közepére egy nagy, rézből öntött fenevadat állíta föl, és aláírta: „e vadállat Tsong-Nu”, s azzal kimondá, hogy városát halálig fogja védeni.

Tsong-Nu három napi böjtöt hirdete e hír hallatára az egész országra, mely idő alatt naponként háromszor kiálták ki a templomokban, a piacokon s a városok kapuiban a császár rettenetes esküjét, melyben felfogadta az isteneknek, hogy nyoma sem marad meg Lieu-King városnak, sem a népnek, mely azt építette.

A böjt után összegyűjté seregeit s minden oldalról betört Quenn-Hinn tartományba. Ki nem menekülhetett senki, az egész nép a főváros körül torlódott össze, ott kellett neki magát védeni, vagy elveszni.

A halálra itélt ország a kétségbeesés erejével oltalmazta bástyáit. Három évig ostromolta Tsong-Nu Lieu-King várost, anélkül, hogy egy házat elfoglalhatott volna belőle. Szerencséjére a szkíták messze fenn az Ob jeges partján táboroztak ekkor, s nem értek rá őt zaklatni, egész erejét a lázadók ellen fordíthatá.

De az ellentállás megtörhetetlennek látszott; az ostromlottak nagy árkokat fúrtak a föld alatt oda, honnan legerősebben hányták Tsong-Nu kőhajító gépei a mázsás sziklákat bástyáikra, s megtöltve azokat ama csodálatos porral, melyet később Európában Schvarcz Berthold fedezett föl, fölvetették őket a levegőbe.

Három év alatt Tsong-Nu több embert veszte hadaiból, mint amennyi a várost védte. Ekkor ő is az elemeket hívta segítségül; vizet a tűz ellen. Míg a városiak tűzaknákat ástak a föld alatt, azalatt ő a városukban keresztülhullámzó zöld folyamot óriási gáttal elrekeszté.

A megállított folyam iszonyú erővel fordult meg medrében s néhány nap alatt tengerré gyűlt a város körül, víz alá meríté annak utcáit, ledönté a földsáncokat, kiűzte a lakókat házaikból, s eloltá a föld alá fúrt tűzaknákat.

Tsong-Nu ekkor hajókra, tutajokra szállítá ostromló seregeit, s így támadta meg a védelemtől megfosztott lakókat, kik a nőttön emelkedő vízár elől házaik tetejére menekülve, minden rendszeres védelemmel kénytelenek voltak felhagyni. Az ostromlók egyenként támadták meg a házakat s utcáról-utcára foglalók el a veszni kényszerített várost, melynek sorsából nem volt egyéb hátra, mint a halál.

A kétségbeesés e pillanatában fölgyújtá palotáit a nép, s a hullámok és lángok csatája közt vítta ki utolsó harcát, melynek végeztével az egész Quenn-Hinn népből nem maradt meg egyéb, mint a gyermekek és hölgyek.

Midőn sem tűz, sem víz nem talált mit rombolni többé Lieu-Kingben, akkor széttöré a gátakat Tsong-Nu, a kék folyam zuhogva rohant le a pusztult város romjairól, vért és holttesteket sodorva örvényei között. Tsong-Nu ekkor katonáit ereszté a városra, hogy azt eltemessék. A szó teljes értelmében el lőn az temetve. A tornyok, a csonka falak, melyek még állottak, lehordattak a föld színére, a kőhalmokat behordták földdel, bokrot ültettek tetejökbe, a szétvert paloták helyét behantolták pázsittal. Semmit sem volt szabad elhozni a városból, a drágaságokat belehányták a kutakba, hogy még emléke se maradjon utána; nemsokára a hely, hol büszke város állott, egy zöld legelővé lőn varázsolva, melyen gyéren ingott a vadbokor, befutva szurós tövisindáktól, csupán azon szobor csonka talapja maradt fenn, melyen a réz fenevad állott, Tsong-Nu gúnyemléke; most e csonka kőre e szavak lőnek irva:

„Itt volt Lieu-King város!”

Egyéb semmi. Száz mértföldnyi kerületben üres volt és lakatlan a vidék.

Az elhullottak koponyáiból egy roppant piramidot emeltek a zöld folyam mellett, melynek szögletköveire ez volt írva:

„Itt van azon népnek bölcsessége, mely Tsong-Nu ellen fellázadt!”

Az egész vidék erdői felgyújtattak, s hogy még a vizeknek se legyen lakója, a nagy zöld folyamba egész hajókkal hordták az ólmot, arzenikumot és timsót. Azóta sem lakhatik benne hal s vizével semmi állat sem oltja szomját.

A Quenn-Hinn tartomány megszünt lenni.

A megmaradt gyermekeket szétosztá Tsong-Nu egész birodalmában rabszolgákul s a hölgyeket díjul adta katonáinak.

Csupán egyet tartott meg magának, egy szép tizenhat esztendős hajadont, ki az általános romlás alatt a császár lábai elé rogyott s szépsége bűbájával egy percre még a bosszút is elaltatá annak szivében.

E hajadon volt Bil-man-ha, egy árva, kinek apja és testvérei kard által estek el, s kinek arcán még piroslott családjának ráfreccsent vére, midőn Tsong-Nu csókjai azt onnan letörölték.

A leány legszebb volt a Quenn-Hinn hölgyek között, és a Quenn-Hinn hölgyek legszebbek voltak egész Kínában.

Szemeiben azon éjfélsugáros epedés, arcán a bársonyos virághamv, ajkain ama részegítő hőpirosság, mely el tudja fordítani Tsong-Nu lelkét a halálkiáltástól, hogy egy percig ne abban gyöngyörködjék, hanem ő benne.

És Tsong-Nu keblére ölelte a leányt, s kettős gyönyört érze, midőn ajkai annak égő arcát érinték, s fülei a kiírtott nép halálordítását hallák.

A láng az égre lobogott, a hullám döntögeté a tornyokat, a kardcsapások alatt százezrek sikoltása hallék, Bil-man-ha karjai Tsong-Nu vállai körül fonódtak; ő pedig látott, hallott; ölelt és az mind gyönyör volt.

A láng az eget, a vér a vizet, a csók a leány arcát festette pirosra; egyik szebb volt mint a másik, rózsaszínű folyam, rózsaszínű ég; rózsaszínű leány – ott egy letört ország, itt egy letört mennyország.

Tsong-Nu beleszeretett a leányba, ki Lieu-King romlása közt osztotta szivének dobbanásait.

*

Lieu-King pusztulása után néma lőn az egész ország. A megrémült tartományok reszkettek a szörnyű példa előtt, s hallgatva teljesíték a kényúr parancsát.

Ha életüket, vagyonukat, boldogságukat parancsolta volna levetkőzni, megteendék. Ha azt kívánta volna, hogy a két tengert kössék össze csatornával, vagy hogy a Poyang-hu tavat kiszárítsák, s medrébe narancserdőt ültessenek, kivitték volna.

Tsong-Nu mind ennél nagyobbat és váratlanabbat kivánt: összegyűjté seregeit, s tudtokra adá, hogy át fognak menni Szkítiába, a húnokat saját országukban küzdeni le, s birodalmuk fővárosait elfoglalni.

A nép reszketve hallá a parancsot, és hallgatott, a bölcsek fejet hajtottak a császár előtt és nem mertek szólni.

Tsong-Nu egy intésére útnak indult a hadsereg. – Mielőtt összesereglettek volna, eszébe jutott Lieu-King elpusztítójának, hogy azon gyermekek, kiket a Quenn-Hinn nép közül elhozott, férfiakká fognak nőni azalatt, amíg ő oda lesz, s emlékezni fognak rokonaik halálára, s föltámadhatnak ellene, azért meghagyá a városoknak, hogy amely napon a hadsereg megindult, minden gyermeket megöljenek.

S akkor útnak indult.

Az ország határán szemlét tartott hadserege fölött. Több mint egy millió harcosból állott az, a számtalan paripák felhőket vertek porból a légbe; az élelemvivő tevék, elefántok, s a bivalyoktól vont szekereknek nem lehete végét látni.

Amint a császár bölcsei e roppant sokaságot meglátták, szívök megesett rajta s egy közülök a császár elé lépett, magát milliókért föláldozandó.

Ott arcra borult Tsong-Nu arany trónja előtt s fölemelve kezeit, ellentmonda néki.

– Hatalmas császár, minden népeknek parancsolója, napnak öccse, holdnak bátyja, minden csillagoknak igazgatója, egyedüli uralkodó a földön, minden fehér elefántoknak ura! ne vesd ki füleidből a te szolgádnak beszédét. Mert bizony nem lészen jó tenéked Szkítiába általkelned, hogy a húnok városait elpusztítsad, mert a legközelebb lévő is azok közül messzebb vagyon országod határitól kétszáz mértföldnél, melynek neve Urdombha. Út pedig nem vezet odáig; hanem szakadékos hegyek, rengeteg erdők, élelem nélküli földek; mert a szittya nép nem vet gabonát a földbe, tejet és húst eszik csupán, s ha ellensége közelít, odább tereli élelmét, s üldözőit éhen hagyja veszni. De ha eljutnál is oda, gondold meg, hogy most a húnok ámbár messze vannak, ama mesés tengernek partjain táborozva, melyet ha „tó”-nak nevez a hajós, zivatart támaszt ellene; de hamar szemközt jöhetnek rád, s fegyvereik hatalmasak. Azért gondold meg szándékodat, ó hatalmas uralkodó, és ha már harcolni akarsz a húnokkal, várd őket határaidra, eljönnek ők, és nem kívánják, hogy elébök menj.

Tsong-Nu végighallgatá a bölcs beszédét, s akkor leüttette fejét.

Azzal paripájára ült, s kinyargalt hadserege elé, melyhez ily beszédet tartott:

– Napsugárból eredt vitézek! Egeket reszkettető győzhetetlen bajnokok! Sokáig nyomott bennünket az idegenek rabigája, itt az idő, hogy azt visszavigyük nekik. Előttünk áll Szkítia, zsákmányoktól gazdagultan, ahol tej és méz folyik, s zengő almákat terem az erdő; hátunk megett marad Tat-Sin-Koung[1] elpusztulva, ugarrá téve. Én pusztítám el ezt, hogy annál több kedvvel rohanjatok Szkítiára, s ne kívánjatok itthon maradni; – palotáitokat lerontám, erdeiteket kivágatám, de ti szebb palotákra, illatosabb fűszer-erdőkre fogtok ott találni; – ötven hajót süllyesztettem a sárga folyamba arannyal és ezüsttel megrakva, de ti száz annyi kincset fogtok zsákmányolni Urdombha városban, melyet elfoglaltok; – kiosztám közöttetek a Quenn-Hinn nép leányait, akik a csillagok sugaraiból születtek, de ti szebb hölgyeket fogtok találni Szkítia leányai között, kiknek szemeik ragyogóbbak, derekuk karcsúbb, ajkuk édesebb, szerelmük forróbb, s kik a ti öleléseitekre fognak jutni. Azért hagyjátok el itt az ország határán mindazon nőket, kiknek uraikká tettelek, ők e harcos útban csak terhünkre lennének, s nehogy visszakívánkozzatok hozzájuk, ha elhagytátok őket, hagyjátok őket itten halva!

Halotti csenddel fogadta a hadsereg Tsong-Nu szavait.

– Im én magam megyek a példával elő! – kiálta fel Tsong-Nu, s maga elé hozatva kedvesét, a gyönyörteljes Bil-man-hát, keblére ölelé őt s csókjaival becsukva annak szemeit, hirtelen kirántá kardját s a szép leány szivébe döfte.

Aztán ismét megcsókolá, s kit pirosan, mosolygóan vett ölébe, halványan, halottan letette a földre.

A nép fölkiáltott, minden kard kirepült hüvelyéből, s minden hölgy holtan feküdt le férje lábaihoz.

Így indult ki Tsong-Nu Kína határából.

Kietlen, puszta vidék volt Szkítia határa. Vad erdők látszottak mindenütt a szem előtt, hová a fenevad is csak meghalni jár, s megmászhatlan sziklák hegyláncai, miknek koronás tetején örök a hó.

Tsong-Nu roppant fáradsággal utat vágatott a rengetegen keresztül; áttörette a hegyláncokat, a mocsárokra hídat építtetett, s mire megtevé a kétszáz mértföldnyi útat, seregének fele elveszett éhség és fáradságos munka miatt.

De még akkor is elég hatalma volt a hún várost elfoglalni. Kémei útba vezették, senki sem állt neki ellent, s midőn már azt hivé, hogy a várost kezében tartja, odaérkezve, annak csak hült helyére talált. A húnok városai nem voltak kőből, facölöpökre kifeszített bőr és vászon képezé házaikat; Tsong-Nu jöttének hírére fölszedték a sátorkarókat, összehajtották vászon falaikat, feleségeiket, gyermekeiket fölrakták ernyős szekereikre s gulyáikkal, méneseikkel együtt odább mentek.

A hatalmas császár nem kapott ott egyebet, mint a szétdúlt tűzhelyeket, s a zsákmányéhes hadsereg az igért paloták, kincsek, s tűzszemű hölgyek helyett nem talált mást, mint az otthagyott sírokat, azokat mohón feldúlták, de amit bennök találtak, nem volt egyéb fegyvereknél, s azoknak sem vehették hasznát, mert nehezek voltak nekik. Az összeragasztott ökörszarvakból készült kézív idegét nem bírta a kínai kar megfeszíteni, s a buzogányt magára ejté, ha fölemelte.

Tsong-Nu, mint a prédáját elszalasztott oroszlán, futott az előle eltűnt húnok után. Látta őket a láthatáron, amint sötét felhőként odább húzódtak előle, s nem engedte megpihenni népeit, míg őket el nem érik.

Az üldözött húnok belemélyedtek Hilea idegen sivatagába, hol még a vadállat is éhen hal meg, ha eltéved; Tsong-Nu mindenütt utánok. Sehol sem érhette be őket. Seregének ismét fele elhullt a kényszerített üldözésben, s még egyet sem bírt elfogni a szittyák közül; tevéi, bivalyai elfogytak, lovai kidűltek, s már hétszáz mérföldnyire volt a sivatag közepében, még sem tudta elleneit ütközetre bírni.

Itt megelégelte e dicstelen fáradságot, s miután népének és kincseinek millióit elpazarlá, kifáradva megállt Hilea közepén, s amint ott egy kopasz gránit kőszálat látott a pusztaság közepett fölmeredni, e sziklára roppant betűkkel fölvésette e szavakat

„Itt járt Tsong-Nu, a mennyei birodalom ura, minden fejedelmek fejedelme, a napnak öccse, a holdnak bátyja, az egész földnek örököse, az egyedül győzhetetlen úr: – s ez emléket hagyá itt Szkítia közepében hétszáz mérföldnyire, ellenségeit idáig üldözve és általuk félve.”

Másnap, amint táborát kerülné, seregeit véve számba, messziről három lovagot láta felé közeledni; a lovagok viselete, kócsagos süvegeik, vállaikra vetett kacagányuk s kézíveik mutaták, hogy hún nemzetből valók.

Amint a lovagok a kínai tábort meglátták, megfordultak, s egy közülök hosszan kürtjébe fútt, melynek mélabús hangjait sokszorosan látszott visszaadni a távol erdős bércek visszhangja.

Tsong-Nu utánuk kiálta: „megálljatok!” s parancsolá lovagjainak, hogy fogják el őket; a hún paripák azonban a széllel tanultak versenyezni, s míg a kínai ügyetlen lovasok messze maradtak mögöttük, egyedül a császár s válogatott kísérete érhetett nyomukba.

Már mintegy négyszáz lépésnyire lehettek egymáshoz, ekkor a középső a hún lovagok közül hátratekint s azzal lekapva válláról tegzét, amint nyargalva rohant, nagy nyugodtan hátrafordulva, egy nyílvesszőt illesztett íjára s lassan, figyelve megfeszíté az ideget.

Alig lehete oly távolból kivenni, hogy mit akar; a kínai lovagok lőttek hozzá, de nyilaik a köztük levő térnek felét sem repülték keresztül.

Ekkor pendült a szittya íjász tegezhúrja, egy balhangzatú süvöltés hallatszott – és Tsong-Nu, torkán keresztülütve az íjász nyilától, holtan hullott le lováról.

Erre köröskörül megzendült a vidék. A hún hadseregek visszatérve az Ob mellől, minden oldalról rátámadtak a vezére elestén megrémült táborra; tíz napig tartott a harc s tíz országot festett végig vérével.

A harc végeztével visszajöttek a hún vezérek azon kősziklához, melyre Tsong-Nu nevét és tetteit fölvésette s ezt írták utána:

„Idáig jött, és itt veszett el minden seregével!”

1851

A kalmár és családja

Ennek az elbeszélésnek is van egy kis Hübnere. Akkor íródott ez, amikor még a szépirodalmi műveket is szigorú esztrengára fogta az osztrák cenzúra.

Ennek a bohóságnak ez volt a címe: „A görög és családja.” Szerzőt felidézték a rendőrségre.

– Mi jutott az úrnak eszébe? Kifigurázni a rácokat, akik az osztrákoknak hűséges fegyvertársai voltak!

– Hiszen kérem, az én alakom nem rác, hanem görög.

– No persze! A kutyánkat tegyük bolonddá! Ez a komikus alak nem maradhat görögnek. Ha azt akarja szerző, hogy a munkája megjelenjen, írja azt címnek: „Az örmény és családja.”

Az szabad volt. Az örmények nem voltak az osztrákok fegyvertársai.

Mit tehettem? A honorárium már fel volt véve, el is volt költve. Huszonöt forint nagy pénz! Kikorrigáltam a görögöt örménynek. Biz ez júdási cselekedet volt. De hát ha a Jézus személye megért harminc ezüst pénzt, az örmény is taksálva volt huszonöttel.

Ily címmel jelent meg az alábbi humoreszk. Ámde szerzőre is elkövetkezett a nemezis.

Mikor a Heckenast-féle népszerű gyűjteményben új kiadásra került a sor ezzel a beszéllyel, ugyanabban az évben estek meg az országos képviselőválasztások (anno boszniai honfoglalás). Mi egyszerre népszerűtlenekké lettünk. Én megbuktam a józsefvárosi volt kerületemben. Kivert belőle Szilágyi Dezső, az ellenzék vezérférfia. Tisza Kálmán azonban nem engedte, hogy kimaradjak a képviselőházból. Ő is megbukott a régi kerületében, Debrecenben (Baldácsy bácsi ellenében). De más három kerületben megválasztották. Két mandátumáról lemondott, s az egyiket, az erzsébetvárosit, nekem szánta. Ott föl is léptem. Az pedig tiszta örmény város. Én éppen akkor rendeztem sajtó alá egy füzet munkámat. Megszólalt bennem a belső bíró. „Ej! Hát te most magad is odamégy mandátumot kérni az örmény választókhoz? Előbb tarts penitenciát, amiben ellenük vétkeztél!”

Néhány nap múlva ott volt nálam az erzsébetvárosi deputáció, vezérszónoka maga a múlt szesszióbeli képviselő, régi jó barátom.

– Hát megteszünk, az bizonyos, csak az a kérdés, hogy egyhangúlag-e? Mert tudod, van oppozíció is. Azt hozzák föl ellened, hogy te egyszer minket, örményeket, egy mesédben kifiguráztál, s ezért ellenjelöltet emlegetnek.

Nekem éppen az asztalomon volt a revizió-ív.

– Igaz, hogy egy novellámnak azt a címet adtam, hogy „Örmény és családja”, de arra az osztrák cenzúra kényszerített. Ime lássad, és vidd magaddal, itt van nyomtatásban, ki van korrigálva „A kalmár és családjá”-ra.

Ez megnyugtatólag hatott, meg is választottak a derék jó örmények egyhangúlag képviselőjüknek.

Így lett a görögből örmény, az örményből kalmár s belőlem anabaptista.

Most aztán logikai rendben az következnék, hogy visszaállítsam ez összes kiadásnál a legelső „görög” címet, de attól ismét eltilt a „noblesse oblige” törvénye: oravicai képviselő vagyok és a Szent Száva-rend lovagja.

J. M.

*

Élt egyszer itt-amott egy szegény becsületes kalmár, akit nem tudni, hogy híttak.

Azért élt pedig „itt-amott”, mert az a különös szokása volt, hogy minden esztendőben más-más világrészben érte valami nagy szerencsétlenség, melyet aztán egy nagy crida követett s éppen azért nem lehetett tudni, hogy voltaképpen melyik az igazi neve, mert minden bukás után újra kikeresztelkedett, s az új országban új mesterséghez fogott, míg azt is valami új, válogatott és soha nem hallott sors csapása be nem fejezte.

Törökországban levantei árukkal kereskedett szegény, az egész kereskedő világ hitelezett neki, s íme egyszer kiüt a mameluklázadás, a keresztyéneket elkezdik öldösni, futott, aki futhatott, ez a szegény kalmár egy csibukkal a kezében, s két gyerekkel a hátán jutott el Belgrádra.

Itten – szegény – több atyafiak társaságában elkezdett marhakereskedést, s mikor felhajtotta a közös tulkokat Macedóniába, rajtaestek az albániai zsiványok, mindenét elvették, egy szamara sem maradt, kivéve azokat, akik pénzt kölcsönöztek neki.

Innen is elpusztulva, betévelyedett a Bánátba, ott belefogott a búzakereskedésbe, eleinte sok pénze volt, hanem persze, hogy utoljára minden hajója vagy elsüllyedt, vagy odafagyott, vagy megették az egerek.

Sehol sem volt maradása, mindenbe beleveszett szegény, mindenütt húzták, vonták, megcsalták, meglopták, kirabolták, tűz, víz, jégeső; marhavész és földindulás ártott neki; el-elment rakott szekerekkel a vásárra, s visszajött szekér nélkül, tarisznyájában egy fél vereshagymával, melynek másik felével három napig élt az úton; a gonosz emberek Pesten a nagy tolongásban kivágták a bugyillárist a kaputja zsebéből, még a kaputot is úgy kellett aztán viselnie, ablakkal az oldalán; otthon kiásták a háza oldalát, netto elvittek mindent, ami csak megmozdítható volt, a pénztárnoka rendesen mindenütt megszökött a kasszával, s hiába kurrentáltatta, sohasem akadt kézre; egyszóval, ami csak fatum, az ő rajta mind megtörtént.

Szegény ember! ily kifordított szerencse után képzelhetni kétségbeesését. Térdreesve könyörgött sűrű könnyhullatások közt hitelezőinek, kereskedőtársainak, hogy üssék őt agyon, vagy akasszák fel, neki úgyis jobb meghalni, mint azt látni, mint halnak meg éhen felesége, gyermekei. Bele is ugrott a Dunába, vagy pisztolyt fogott a szájába; sőt egyszer meg is bolondult s kifutott a nádasba; a jámbor hitelezők azután megszánva a szerencsétlent, nemcsak hogy agyon nem verték, sőt adtak neki enni, inni, kihalászták a Dunából, elvették kezéből a pisztolyt erővel, felkeresték a nádasban s esztendeig gyógyíttatták valami tébolydában közköltségen; felesége ezalatt félrevonulva egy kis erdélyi városba, ott egy szegény kis cérnásboltot nyitott, melyben aztán a felgyógyult kalmár maga is megállapodék, nagy szegényül ott töltve élte napjait, a boltajtóban ülvén, fején egy kopott vörös sipka, lábán egy halzsíros bagaria, mely soha sem volt újabb, kaput helyett egy prémes bőr vala reá övezve, melyet olyformán vett magára, hogy két lyukat vágott rajta, melyen a két karját kidugta, s szíjjal keresztülköté derékban. Ily alakban ismerték őt legutóbbi időkben Gerguc név alatt. Azelőtt Dimitrinek nevezte magát.

Ha valaki megszólítá, elébb egyet sóhajtott, úgy felelt rá, ne kérdezte legyen senki, hogy mint szolgál egészsége? mert arra rögtön sírva fakadt, elmondá, hogy mikor mit vesztett, mennyi szerencsétlenség érte, hogy nincs annyi pénze, amennyivel a lábtyűjét kireperáltassa, hogy ha gyermekeit nem tekintené, rég felakasztotta volna magát s több efféle érzékeny dolgokat.

A boltban maga árult, Boldizsár diákkal egyben, s ha jött vásáros, egy garas ára szatyingon három óráig elalkudott vele, megmagyarázva, hogy mennyibe kerül az, míg Egyiptomban megtermesztik, Szmirnában megszövik, Ázsiából ideszállítják, adó, vám, harmincad mennyi fordul érte! hát a gőzhajó taksa, a kövezetvám, az akcizák, a procento, az agio, a tantiémek, a cselédbér, a boltárenda! Neki magának semmi sem marad, csak az Isten irgalmából teng, leng.

Egyszer azonban egy marhakupec, kinek szintén roppant pénzekkel maradt adósa, azt a fáradságot vette magának, hogy nyomról-nyomra utána járva, felkereste Gerguc gazdát legutóbbi telepén.

Ott ült akkor is a boltajtóban, a csibuk a szájában volt, hanem dohány nem volt benne.

A kupec messziről megismerte s rákiáltott:

– Jó napot, Dimitri szomszéd!

A kalmár nagy szemet csinált, s rendületlen ábrázattal felele a kupecnek:

– Kit keresod te derik becsületes ember?

– Téged hínak Dimitrinak, ugye?

– Engem hínak Gergucot.

– Hát te nem az öcséd vagy, Dimitri?

– Én a bátyám vagyok, Gerguc.

– Ejnye milliom a lelke, már pedig azt gondoltam, hogy megkaptam azt a gézengúzt.

– Jaj, bizony talán tigodet is megcsalta az a semmirevaló?

– No meg engem, hogy akasztanák fel a neve napján.

– Kivánum neki tiszta szivbul! Engem is kirabult a gyilkus, a tulvaj, elvitte minden pinzomet, aranyet, ezustot, bankucédului. Hogy nyeljenek el neki a krukodélusok, ott, ahol vagyon, idegen országban.

– Hát idegen országba szökött a semmirekellő?

– Oda az istentelen haramia. Innen elfutott Girgácijába, ottan is felszedte a sok pinzt, futott odább Bulgárijába, Paplagonijába, Tótországijába; mind hiába! Mindenütt megcsalta a sok derik, becsületes, szamár, bolond embereket. Azok már most keresik nagy bolond módra, hogy sütnék meg, ahol megkaphatják, mert ha koldus nem lennék mind a két lábamra, magam mennék neki, s elhoznám a bőrit, ha nincsen egyebe.

– No azt már nem bántom, hiszen ha igazán szerencsétlenség érte, arról senki sem tehet. Ha, csak a bőre maradt, azt viselje egészséggel.

– De ne viselje. Ha bajája van, ő az okája. Ha spekulátul, mért nem kalkulátul? Ne mássz a fára, nem fulsz belája; ne menj a vízbe, le nem esol. Ezt régen megmondta a bölcs Kajabuc próféta, amiker még senki sem élt a földre.

A kupec átlátta, hogy becsületes emberrel van dolga, s addig engesztelé Gerguc gazdát, a megszökött Dimitri ellen való átkozódásokban kifogyhatatlan férfiút, míg az hajlandó lőn maga magának megbocsátani, könnyes szemekkel zokogván: hiszen hogy engem koldussá tett, azt csak megbocsátom neki, mert én neki is testvére voltam, meg az atyjának is, de hogy több ily becsületes embert is koldussá tett, mint kegyelmed, azt siralmas meggondolnom.

– Mit – kiálta fel büszkén a kupec. – Engem ugyan nem tett koldussá. Maradt még nekem azért elég. Ne gondoljon kend engem oly szegénynek. Mit árul kend?

– Cérnát meg tűt.

– Adjon belőle száz forint árát. Nem vagyok én koldus.

– Engedje meg, hadd csukuljalak meg a szájodat, a képet mellett, – rebegé elérzékenyülten a gyöngéd szívű boltos. – Mit adjak neked? Mivel szolgálhassak? Parancsuljál, ha ezer forintot ír is, odádum.

– Nem kell nekem semmi. Itt a pamuk ára.

– Nem eresztolek, míg valamit magadba nem vettél tülem. Mit eszol, itt iszol?

– Adj hát egy pohár bort.

– Te is olyat kirsz, ami nincsen.

– No hát hozass a csapszékből. Itt van tíz forint.

– Szalagy de fátyu, fog ezt a tíz forintot (s odaád neki öt garast), hozz a legdrágább borábul máslásbul, esszenciásbul. Ne ez a poflé előre, hogy ne igyál belőle.

A borért küldött fiú aztán tenger ideig odamarad, a kupec megúnja a várakozást, otthagyja a tíz forintját, meg a száz forintját, meg az ezer forintját, visszamegy Hódmezővásárhelyre, s otthon elmondja, hogy milyen derék, becsületes testvére van annak a semmirekellő, országcsaló Dimitrinek.

*

Magát a becsületes embert ilyformán megismerve, mutassuk be annak tiszteletreméltó hozzátartozandóságait.

Tőle magától ne kérdezzük, hogy kit hogy hínak, mert ő sohasem tudott egy nevet is megtartani fejében, úgyhogy mikor egyszer utazott valahova, tízszer megkérdezte a fuvarost: hogy is hínak tigodet?

– Tóth Jánosnak, uram.

– Jól van, Nagy Miska.

A feleségét hítták Borbálának, a nagyobbik leányát Oliviának, a kisebbiket Minervának.

Mármost ha valaki előtt beszélt róluk: az egyiket nevezte Libuckának, a másikat Mincuckának, a feleségéről pláne nem hallatszott egyéb, mint az „aszuny!”, kivételesen pedig: te áspis, te sárkány, te krukodélus! és más efféle gyöngéd megkülönböztetések; a nagyobbik leány hallatszott ekként: te burzas! a kisebbik pedig: te arányus leányum! Ez volt a család kedvence.

Kiegészíté a családot Boldizsár diák, ki szintén maga sem tudta, mint jutott a „Birbuc” névhez. Ez volt a család bűnbakja.

Akármi rossz történt a kapukon belől, azért neki kellett meglakolni, és ha semmi rossz nem történt, neki azért is meg kellett lakolni. Amit pedig korán reggeltől késő estig cselekedék, az minden levonás vagy beszámítás nélkül pernek és patvarnak vala tárgya.

Ha korábban kelt, mint Gerguc, azért lőn mortifikálva.

– De huvá kelsz nikem hajnálba, reggelbe, éjfélbe? Nem fogádtalak én tigodet bakternek, sem kákasnak, hogy engemet felkukurikáluj!

Ha későbben kelt mint Gerguc, megint az volt a veszedelem.

– Te hét álvu! te lusta zürge, a nap a zurrodra süt, és mégis álussz. Mirt nem szegődtél medvének, ott szundikálhatnál egisz télen.

Birbuc sohasem felelt, menteni sem próbálta magát, úgy tett, mintha nem is hallaná, hogy hozzá beszélnek, még mikor ez a beszéd abból állott is, hogy a hátához vágtak valamit.

Délelőtt a boltot kellett őriznie. A kalmár félfüllel, félszemmel mindig rávigyázott, s szüntelen úzusba tartá fölötte paterfamiliási hatalmát.

Szegény diák azon korban volt már, mikor az ember elmosolyodik, ha fiatal asszonyi képet lát; ha tehát jöttek a vidéki leányasszonyok pamukért, halcsontért s Birbuc kezeit dörzsölve sietett szolgálatukra, Gerguc éppen akkor fordult neki az ajtóból, nagy vastag szemöldökeit, miket más bajuszként is megtiszteltetésül vehetne, felhúzva homlokára.

– Te náplupó! Ma sem süpürted ki a butyát! Majd aduk én tigodnek a hátadat.

Ezzel aztán a szegény diák agyon volt ütve.

Ha jött idegen, az előtt múlhatatlanul be kellett mutatnia, ilyformán:

– Te nágy lu! Te ingyenilu! Miért tartalak én tigodet drága pinzen? (sohasem fizetett neki semmit). Miért neveltelek tigodet ekkurának? A sárbul, a szemétbul vettelek ki, mikor csak akkurka voltál, mint az ujom. Azuta én hizlállak, én ruházlak, én pinzellek, én uktátlak, mégis nem tudsz semmit.

Ha kellett az idegennek valami árucikk, volt futtatás.

– Nyargulj! Hozz ábul a jubul. (Csak egyféle volt mindenből.)

Ha az idegennek nem tetszett a portéka, jobbat kívánt:

– Mit mondtam, te filku! Nem azt mondtam, hogy a jobbikbul hozz? ugorj egyszerre. Nem ábul, amábul! felsőbul. Hát ott van felsül, te szamár? extrafainbul. No lássa zúr ezt a bulundot, nem ismeri az extrafaint. Pedig ha én elcsápum, az utcán hal meg.

Ha a vevő drágállotta az árut:

– Ne te Birbuc, honnan való ez a pámuk?

Akármit mondott Birbuc, az csak az ő veszedelme volt.

Ha azt mondta, hogy Amerikából, a kalmár véghetetlenül lenézve, odább taszította könyökkel.

– Te hugass! Tutsz is te! Ausztrálijábul. Az egész háju elsülyedt, aki hozta, csak ez maradt meg.

Asztalnál szüntelen szemére hányták a nagyon gazdaságos adagokban mért eledelt.

A ház asszonya, ki különben viseletére hasonlított bármely szurtos szolgálóhoz, félig tűz, félig víz, tudnillik korom és csatak, hogy idegen emberek akárhányszor kérdezték tőle, ha itthon van-e a nagyasszony? és mire ő azt szokta felelni, hogy itthon, ha ellenkezőleg megsejté, hogy valaki iránta a tiszteletnek valami nemével viseltetik, azzal gorombaságát nem szűnt meg éreztetni.

– De minek tartod ezt a torkos állatot? – szólt egy nap úgy, mint másnap az ebédnek címzett ételkóstolás felett, szavait Gerguchoz intézve, s Birbucra célozva. – Csak elnézem, ha hágy-e valamit abból a retekből? Bizony megevett maga egy egészet a pokolbélű. Mire hízlalod ezt a kenyérpusztítót? Mintha nem ellehetnél nála nélkül; akárhogy dolgozunk, semmire sem megyünk, csak a cseléd szájának keresünk.

– Hágyd, ászuny, – veté közbe Gerguc feltolva állát, mint valaki, aki mindenét a szegények között osztotta ki. – Az irgálum szip szu.

Birbuc hallgatott, megtörülte – szemeit, mert száját nem volt oka megtörülni, s fölkelt az asztaltól, jóllakva egy egész retekkel.

De ha két rossztól megszabadult, jutott a harmadikba, a legkisebbe, a leggonoszabba, az „arányus leányum” körmei közé.

Ez a kis tizenkét éves angyal egész nap azon élesítette elméjét, mivel gyötörhesse a Birbuc diákot. Odasompolygott hozzá, nyakába kapaszkodott, hízelegve, s mintha cirógatná, egész arcát bekormozta, akkor meg lármát ütött, hogy a Birbuc őtet meg akarta ijeszteni, s Birbucot meg is szidták, ki is nevették; vagy eldugta a kereskedőkönyveket, s denunciálta a segédet, hogy nem dolgozik. Egyik deláció a másikat követte.

– A Birbuc megint zsebibe dugta a kezeit.

– A Birbuc valamit evett.

– A Birbucnak pénz van a zsebében.

– A Birbuc fütyölt. A Birbuc danolt, a Birbuc elejtett egy skatulyát.

– A Birbuc azt mondta, hogy elmegy a háztól.

– A Birbuc gorombáskodott, azt mondta, hogy elmenj te leány.

E delációk így folytak, különféle indorzátákat vonva maguk után; Birbuc diák nem léphetett, nem állhatott, nem köhinthetett, nem ásíthatott, hogy az menten föl ne lett volna jelentve, s bárha kezein soha egy fillér sem fordult meg, minden este ki kellett forgatni zsebeit a családtanács előtt annak bebizonyítására, hogy a kasszát nem lopta meg, s ha akadt itt-ott egy-egy vörös pénz néha napján nála, azt hitelesen kellett igazolnia, hogy hol kapta, kitől kapta, miért kapta, és mire fogja fordítani?

Ha Birbuc diák e kellemetes alkalmaztatást csupa keresztényi türelemből viselte volna több mint tizenkét esztendeig, bátran méltó volna csodálatunkra, mely csodálat azonban rögtön el fog enyészni, ha őt és a családnak egy még eddig be nem mutatott tagját, Oliviát, egy-egy pillanatra találkozni látjuk; néha midőn egyik kimegy az ajtón, a másik bejön és szemeik véletlenül összetalálkozva, arcaik egyszerre elmosolyodnak, s azzal rögtön ismét elharapja mindkettő a mosolygást, mintha semmi sem történt volna. Ah, az olyan apró titkolózás sokat megmagyaráz. Ha Birbuc diákot szidják, Olivia nem hallhatja, fölkel és kimegy a szobából, s ha Oliviát üldözik, Birbuc diák fülig elvörösödik, s ami kezébe akad, jaj annak a skatulyának.

Mert Olivia is a család elhanyagoltjaihoz tartozik, amit abból is gyanítani lehet, hogy míg a kisebbik leány díszneve „arányus leányum”, addig az övé „te burzas”.

E nevet szép természetes göndörségű fekete fürtei hozták a leányra, ki szégyenelve gúnynevét, hasztalan iparkodott azokat lesimítani, mindig hullámosan maradtak, mi őt majd kétségbe ejté. Ha tudta volna, hogy ez milyen széppé teszi. Úgy hiszem, hogy Birbuc diák későbben aligha fel nem világosítá e körülmény felől.

Szép, karcsú termete volt a leánynak, fél fejjel magasabb volt apjánál, anyjánál. Szegény, mennyit kellett neki ezért mindennap hallani.

– De huvá nősz az égbe, te lájturja te! még kiütöd valami csillágnak a szemit a fejeddel. Nem győzlek ruhával. Nem mer senki elvenni, hogy így megnőttél. Nyakámon vesztél.

Egy téli este szintén ott ült Birbuc diák a hideg boltban, körmeit szájánál melengetve, s egy rossz szalmaszéken hintálva magát; midőn Olivia észrevevé, hogy atyja egy percre kifordult a boltból, hirtelen odasurrant mellé, s valami papírba tekert csomagot nagy titokban átadván neki, az mintegy előre történt összebeszélés értelmében vevé kalapját, s miután egy gombot nagy kínnal begombolt szűk nyári kabátján, előbb óvatosan széttekintve az ajtón, ha nem látja-e meg a gazda, vagy a Mincucka, nagy sebtében elosontott, azalatt a leány őrizte a boltot.

Vesztére szegénynek a gazda hamarabb hazajött, mint a diák, s látva, hogy Birbuc nincs a helyén, se kérdett, se hallott, bezárta a boltot s megparancsolta, hogy senki ki ne merje azt nyitni a zörgetőnek; nagyobb biztonság okáért a kulcsot is zsebébe tette, s meleg szobájába távozva, leült vacsorálni.

Olivia reszketve figyelt az ajtóra, melynek kilincsét nemsokára nyikorgatni kezdte kívülről valaki, amit azonban abbahagyott, látva, hogy nem nyílik.

– Hadd várjun, – monda Gerguc. – Hadd fázun. Hadd zürgásun, hadd reszkásun; mit jár másun? má most lásun.

A zörgetés egyszer-kétszer szép szerényen ismétlődött; egyszerre, mint a mennydörgés, olyan rúgás esett az ajtóra, azután még egy, még kettő, és még tudja Isten hányszor kettő?

– Ne úgy te! – ordíta fel Gerguc. – Berugod az ájtut.

A dörgetés nemhogy megszűnt volna, sőt még újabb variáciékban kezdett ismétlődni, mintha valaki kívülről a hátát nekivetette volna az ajtónak, s egyszerre sarkával, öklével és könyökével produkálná rajta az öreg dobot.

A kalmár magánkívül jött dühében, felkapta a rőföt, futott ki a boltba, utána az asszony, utána a Minerva, s egyszerre trióban kezdék el a szidást.

– Te Birbuc nem hallgatsz! betöröd az ájtut, kiütöm a fogad. Agyonütlek, s aztán elkergetlek.

A kívül levőnek azonban úgy látszék, hogy tetszett az időtöltés, s most már taktusra kezdett el dobolni az ajtón, szájával egész törökmuzsikát hangoztatva mellé.

A kalmár nem hitt kevesebbet, mint hogy Birbuc leitta magát valahol, s nehogy kivegye az ajtót a sarkából, beledugta a kulcsot a zárba.

A zörgetés e hangra megszűnt, s az így támadt pauzát jónak látta Gerguc gazda egy ilyen forma monológra felhasználni:

– Te csavárgu! Hun csavárugsz? Kávésházban? borosházban? promenádán? Csizmát rontani, időt lopni, pénzt vesztegetni! Kártyuznyi, biliártyuznyi! te akasztófárahuznyi! Kirj szipen mindjárt, hogy ne haragudjak.

A kérelem kicsinybe múlt, hogy le nem törte a kilincset, akkorát ütött egy kővel az ajtóra.

– Jaj te gyilkos, te haramja, azt gondolod, a pléh úgy terem, mint a gomba? Ne üss többet, majd én ütlek.

E szavakkal kinyitá Gerguc az ajtót, s majd elesett ijedtében, midőn azon Birbuc helyett egy termetes kocsisféle egyéniséget látott bebukni, ködmenben, csizmában, ki oly ügyesen mutatta be magát, hogy három lépéssel mind a három családtagnak ráhágott a lábára.

– Keed árul kík cérnát? – kérdé a jövevény rekedt hangon a meglepett boltostól.

– Én hát – bolond; állj meg, ne hágj rám.

– No hát adjon keed belüle egy meszelyt.

– Meszelyt? A vak apád. Ennek meszellyel mérik a fonalat. Eredj te ászuny, hozz neki meszelyt.

Gerguc tehát teletömte a meszelyt cérnával, s nyújtá a kocsisnak.

– Ne bolonduljon kee görög szomszéd, mert a fejihez vágom. Tudja, hogy nem ilyen „kík cérna” kell nekem.

– Nem ilyen? A lelked látott jobbat. Hát milyen kell?

– Hát nem érti? papramorgó kell.

– Pápramurgu? – szólt elmeresztve szemeit a boltos. – Csoéto? Kutya?

– Ejnye, hogy nem tud kee magyarul, nem kutya a, se nem cérna, hanem pálinka.

– Uh! Bolondulj meg, ha még van eszed. Hát korcsma az én házam, vagy vendégfogádu? Eredj apádnak, mert kápom ezt a rőfet s meglülek véle.

– Hát mért tart kee cérnásboltot, ha torkomba való cérna sincs benne?

– Cérna nincs, kötél van torkodnak! – lármázott Gerguc, kituszkolva a kocsist a boltból, s úgy bezárta utána az ajtót, hogy akarva sem tudta többet kinyitni.

Annyi bizonyos, hogy Birbuc diáknak ezúttal alkalma leendett az utcán megvirradni, ha annyi esze nem lett volna, hogy amint az első zörgetésre nem adatott válasz, a kerítésen mászott be, úgyhogy mire a kalmár feleségével és kisasszonyával nagy lárma közt (mert ez a faj lassan beszélni nem képes) szobájába visszatért; Birbuc diákot ott látta a kályha mellett fideliter sütkérezni.

– Hát te ördögfátyu a kulcslyukon jöttél be?

– Itthon vagyok én régen, – felelt Birbuc, egy titkos pillanatot váltva Oliviával.

– De ne támaszkudj a kályhának, mert kiégeted a ruhádut, vagy bedöntöd a hátudat a kályhával. Hol jársz még most is?

– Ne haragudjál, édes atyus, – veté magát közbe Olivia. – Az én kedvemért járt oda Boldizsár; ma neveestéje van az édes mamának, egy kis meglepetést akartunk neki szerezni.

– Csoéto meglepátus? megint pápramurgu?

Ezzel Birbuc diák egy skatulyát hozott elő s azt felnyitva, Olivia egy csinos, ízletes főkötőt vett elő abból, gyermekies érzékeny örömmel nyújtva azt anyjának.

Gerguc ráordított a diákra:

– Te gyilkus, hun vetted ezt? kit ültél meg érette?

– Én vettem atyus, – szólt a leány. – Éjjel gyermekfőkötőket szoktam horgacsalni, azok árából vettem.

– Az én cérnámból, te tulvaj!

– A cérnát Boldizsár kapta ajándékba a pesti kereskedőtől.

– De minek ez a rettenetes cifraság? – szólt erre feleségének fordulva; – kinek valu ez? grufninak, hercegninak, nem ilyen vin bolondninak, mit te vágyolsz. Tedd le, ne tedd fel. Ha meglátnának benne az utcán, még azt gondolnák, sok pénzed van, s kiásnák érted a házat.

Szó szót adott. Borbála asszonynak tetszett a főkötő, Gerguc gazdának pedig nem tetszett; az rögtön fel akarta tenni, s az utcára kiállani vele; emez pedig azt kívánta, hogy csak sátoros ünnepeken viselje, akkor is csak szobában, utoljára is fegyverre került a dolog, azaz hogy rőfre és seprűnyélre, melyből különös névnapi ajándékok származtak volna, ha Olivia gyöngéd szüléi közé nem veti magát, amiből az következett, hogy őt verték meg mind a ketten, mint az egész baj okozóját, juttatva a maradékból Birbuc diáknak is, ki elég eszélytelen volt akkor ingerálni magát a perbe, mikor már az egzekúció folyt.

Míg tehát Olivia egy szögletbe kuporodva azt akarta mutatni, hogy nem sír, előjött az „arányus leányum” s felkapaszkodva szülei ölébe, miután azok által össze-vissza nyalatott, falatott és szorongattatott, kényes hízelgéssel nyafogá:

– Ugye én jó vagyok?

– Angyál vagy! te kis drágalátus leveli bíka. Amarántus, tulipántus. Te mizeskalácsosbábu, te husvéti tarka birka. Nem adnálak a kétszáz forintért, nem adnálak – a háromszázért!

*

Ilyenformán múlt el egy pár esztendő. Libucka már eladó lány volt, hanem ő róla mindamellett sem tudott senki semmit; ha kérdezték az atyjától, azt felelte rá: „Udben van, ulvás, apácunak készul, egész nap ulvás.” Voltak azonban, akik azt gyaníták, hogy a leány a legszolgaibb munkákat végzi ezalatt, s szüléi oly szegényesen járatják, hogy nem mer idegenek szemei elé kerülni.

Annál ragyogóbb volt Minerva kisasszony, mindig új ruhában, mindig új frizurával és új szeszélyekkel. Minden másodpercben kikukkantott az utcára negédes fejecskéjével, s mindannyiszor ment azon valaki, kinek egy pukedli kellett.

Többé nem tréfált Birbuccal. Sokkal kisebb személy lőn előtte, mint hogy észrevehette volna, ha valamit akart vele tudatni, elébb az apját kereste föl, attól izente meg neki.

Gerguc el nem tudta vélni, mit jár annyi ifjú ember az ő boltjába, mintha tele volna a város szabólegénnyel, kik minden nap felvarrnak egy motring cérnát.

Mincuckának pedig mindegyikkel volt valami beszélnivalója, maga Gerguc alig jutott hozzá, hogy megölelgesse s megcsókolgassa aranyos leányát, akkor is kikapott érte.

– Eredj atyus, dohányszagú a szád. Eredj, megszúr a borzas szakállad; eredj, mind lenyalod a képemről a festéket.

– Te gyémántus bábu.

Különösen egy kis nyalka jurista szokott mindennap belépni a boltba. Rendesen egy gomb szakadt le kesztyűjéről, azt kívánta felvarratni.

– Mincucka! varrd fel az orfit arra a gombra! – kiálta Gerguc. (Az urfi apja vicispán volt és falukkal bírt.)

– Mit csinál az orfi édesapja? – szokta kérdezni Gerguc. – Egészségesek az ökrük? az a huszonnégy ökür?

– Harminchat – igazítá helyre az úrfi.

– Az a harminchat ökür! – szólt kezeit összecsapva a kalmár; – mindenik háromszáz forint. Háromszázszor harminchat: tízezer nyolcszáz forint! Áh, jaj! bizony a maga apja derék ember úr. Hát a többi testvérjei, az orfiak, kisasszonyocskák? az a kétezer birka, mind olyan egészségesek, mint az orfi maga?

– Nincs testvérem, magam vagyok, – viszonzá az úrfi, nyakát tekergetve nagy büszkén kravátlijában. – Birkánk pedig négyezer van.

– Áh maga derik orfi. Mincucka, meg ne szúrd a kezeit avval a tűvel.

A kalmárnak tetszett az úrfi látogatása, s ha ez olyankor talált érkezni, mikor Minerva nem volt a boltban, Gerguc ordítva dugta ki a fejét a hátulsó ajtón:

– Kuldjétek be a kisásszunyt! mingyárt jön a kisásszuny.

Saját maga is kisasszonynak nevezte a leányát.

Egy reggelen, mielőtt a boltot kinyitották volna, Birbuc diák félreszólítja a boltost nagy titkolózással, azt ígérve, hogy valamit mutat neki, csak jöjjön.

– De mit mutathátodsz te nékem? – szólt lenézőleg a kalmár, meg nem foghatva azon merészséget, hogy Birbuc diák mutathasson valamit, ami érdemes legyen arra, hogy ő megnézze.

De Birbuc vonta magával bundaszárnyánál fogva a kalmárt a pitvarszobába, mely mindig üres szokott lenni s következőleg most is az volt.

– No mit mutatsz nékem abba az üres szobába?

Birbuc semmit sem szólt, hanem odahúzta a kalmárt az ablakhoz s egy tökéletes lábnyomot mutatott neki az ablak hídján, amely azon sárosan ott maradt, amint valaki oda az utcáról felhágott.

A kalmárfelvonta szemöldeit, s miután végigbámulta a species facti hiteles másolatát, nem mondott egyebet, mint:

– Biz ez jul van.

Azzal ment a boltba, s kezeit hátra téve, egész nap járkált fel s alá, és egy szót sem szólt.

Este szokottnál korábban becsukta a boltot, s meghagyta Birbucnak, hogy akárkivel beszél, mindeniknek azt mondja, hogy semmit sem tud.

Maga pedig lesbe állt a kerítés mellé, rávárva, hogy megcsípje a hivatlan látogatót.

Az éjszaka oly sötét volt, amilyen csak lehetett kisvárosban, ahol még nem találták fel az utcai lámpásokat, s Gerguc gazdának minden törekvése mellett sem sikerült hat lépésnyire láthatni.

Egyszerre azonban kocogást hall a háta mögött s közel maga mellett egy frakkos alakot érez elsurranni, ki az ablak előtt megáll, azt felnyitja, s az egyik lábát felteszi rá.

Gerguc gazda ilyen pozitúrában ragadta meg a hivatlan látogató frakkjának mindkét szárnyát, kérdezve:

– Hová oda orfi?

Amaz is megijedt, s iparkodott arcát elrejteni a kalmár elől, ki a sötétben különben sem ismerhette őt meg, s komikus találékonysággal kérdé

– Hát nem szabad ide menni?

– De hogy szabadna? Mit akarsz itten?

– Keresztül akartam menni, azt gondoltam, hogy Durchhaus.

– Az én házam Durchhaus! Az ablákun be, a kiminyon ki? Mutasd nekem zábrázatudat, hadd lássam, te vágyolsz-e bulund, vagy én?

Az elfogott alak azonban ábrázat helyett az öklét mutatá meg Gergucnak, még pedig oly közel találta azt vinni a szemeihez, hogy az orra betörött miatta, s ő maga hanyattesett a sárba. Az alak elszaladt.

A feldöntött kalmár pedig felordítá az egész utcát, ott maradva a sárban fekve, hogy lássák mi történt vele, s föl nem hagyta magát addig emelni onnan, míg a publikum teljesen meg nem győződött esete felől, akkor is sántított kezére, lábára, s minden csontjaira jajgatott.

Másnap a családi tanácsban előterjeszté Birbuc diák azon felfedezését, miszerint ő azalatt, míg az utcán az éji rabló az ablakot nyitogatta, a pitvarajtón egy fehérszemély alakot látott kilopózni, ki a zaj hallatára ismét kifutott onnan, ő ugyan gyanakodni sem tud, hogy ki lehetett az?

Mincucka fülig elpirult e szókra, s azt mondá ujjait ropogtatva

– Én tudom ki volt, de nem mondom meg.

– Paráncsulum, hogy megmund! – kiáltá a kalmár.

– Ha kéred sem mondom.

– De ha szipen kérem.

– Ha felfogadod, hogy nem szólsz neki egy szót sem róla, sem másnak meg nem mondod, sem nem bántod érte.

– Fogádum, fogádum.

– No hát megsúgom. Tartsd ide a füledet. A Libucka volt.

– A… No megállj, most nem bántum, de majd bántum máskor. Majd vigyázok rá. Megtürüm a csontját.

E perctől fogva valahányszor nagyobbik leányát meglátta, mindig ököllel fenyegette, mondván:

– No megállj!

Az el nem tudta gondolni, hogy hová álljon, és miért álljon?

Egy éjjel Birbuc diák nagy sebesen felrángatja Gerguc gazdát az ágyából.

– Megint itt van a gavallér. Ott vannak mind a ketten a pitvarszobában.

A kalmár orrán-száján esett ki az ágyából dühében, de míg ő papucsát, bundáját s karikás ostorát kereste, azalatt Birbuc diák egy furkósbottal már a pitvarszobában dolgozott.

A kalmár ordítva rohant utána.

– Üsd ágyun! de ne nágyun. Dobd ki az ablákun, had szalágyun, mert nem tudod, hogy ki vágyun?

Eszébe jutott, hogy hátha valami nevezetes ember lesz a kópé, s Birbuc diák amilyen bolond, még agyonüti.

Birbuc csakugyan kivetette az ablakon a hivatlan vendéget, mire Gerguc odaért. A légyott személyzetének csak a másik fele maradt ott, a leányzó, ki bújni iparkodott valahova.

– Fugd el! – kiálta Gerguc dühösen. – Fugd be a száját, ne kiáltson! – s azzal kétrét fogva a karikást, elkezdé végig kenegetni az elfogott némbert, kire minden ütésnél kiálta: – ne te Libucka! semmirevaló Libucka! nesze Libucka!

A bűnhődő személy dühös vonaglással erőlködött magát Birbuc kezeiből kiszabadítani, de az izmos siheder, mint egy vaspánt, oly erővel tartá őt fogva egy kezével, míg a másikkal száját fogta be, nem törődve a karmolással és tépéssel, melynek saját képe és haja volt kitéve.

Mikor aztán a kalmár kifáradt a verésben, rekedt hangon hörgé:

– Már most mars a háztul. Soha ne mondd, hogy az én leányom voltál, Libucka.

E pillanatban gyertyavilág érkezett; a háznép elősietett a zajra, s a kalmár a legelső érkezőben Oliviát látta meg, míg a megvert egyéniségben, ki Birbuctól eleresztve, dühében és fájdalmában a földhöz vagdalta magát, az arányus leányumat ismeré fel.

A kalmár sóbálvánnyá változott bámulatában.

Az ütlegeket oly adagokban szolgáltatá ki kedvenc leányának, aminőkben azok csak Oliviának lehettek szánva. A kényeztetett gyermek, kihez kemény tekintettel sem volt szabad nyúlni, tarkótól talpig meg volt rakva keresztben, hosszában, mindenféle színű vonásokkal, miknek fájdalma és szégyene egyiránt égető volt.

– Már az megvan, – monda végre a kalmár hülye biztatással. – Erről bizony nem tehetek. Minek mondtad, hogy a Libucka volt? Hát mit csinálhatuk én most?

*

Azon városban, hol a kalmár lakott, hajdan sok görög és sok más cérnásboltos élt, de tudja Isten mi lelte őket, úgy kivesztek apródonkint, hogy utoljára csak egy kompatriótája maradt még Gergucnak, egy igen vén ember, ki szintén boltos volt, és mindenfélét árult, ami szemnek, szájnak és ostornyélnek való volt.

Utoljára ez is megúnta a sok ácsorgást ezen a földön, s egy szép éjszakán csendesen átszenderült azon boldogabb hazába, ahol örökké húsvét van s paszuly nem terem s hol a boldogultak megdicsőült szellemei egész nap nem tesznek egyebet, mint pénzt számlálnak.

Az egész város csodálkozott és sajnálkozott e jó ember halálán, csupán Gerguc vette sztoice a dolgot.

– Na bizuny. Ez a sorsnak az ü rendeltetise. Meghalnak a boltosok is, mert ha soha se halnának, csak mindig születninek, a sok cirnásbult nem férne egymástul a földön.

Így szólt mások előtt, de keblében másképpen érzett.

Valami borongós sejtelem szállta meg szívét, hasonlatos ahhoz, mint midőn a fél-hízásban levő mangalica egyszer csak elkezd nem enni, csak az ólat rágja, mintha érezné gyászos végét.

Gerguc gazda sejteni kezdé, hogy most már rajta kívül több boltos nem hal meg a városban.

E gondolat terhe vastag melankóliát hozott kedélyére. Leányaira nem ügyelt többé. Birbuc diáknak egész nap prédikációkat tartott a boltban, s míg egy-egy vásárló fuvaros kiválasztott magának egy ostornyelet, azalatt Gerguc egész ünnepélyességgel elbúcsúztatta magát. Semmit sem evett és mindent eladott a boltból, utoljára csak úgy kongott másodmagával az üres boltban, hogy magát sem találta benne.

Csakugyan a legközelebbi hosszú bőjt ágynak dönté a becsületes embert; oly színben volt, mintha nemcsak ette volna az olajat, hanem festette volna is magát azzal. A hosszú bőjt egyszerű eledelei, melyet szigorúan meg szokott tartani, fölöslegessé tettek nála minden étvágyat, gyomra felmondotta a szolgálatot, s tagjai egyenkint nyugalmaztatásért folyamodtak.

Gerguc soha életében sem élt orvossággal. Nem azért, mintha a bevételtől, hanem inkább mert a kiadástól irtózott.

Homoeopatikus úton hitte elűzhetni betegségét: a bőjt által okozott bajt koplalással. De még ezáltal sem bírt erőhöz jönni. Végre látva, hogy a baj nagyobbodik, megtért az allopathiához, elővéve univerzális házi gyógyszerét, mely fiatalabb korában, ha a csömör a hátába állt, annyiszor segített rajta, tudniillik egy meszely jó erős törkölypálinkát, borssal, gyömbérrel és szerecsendióval megfűszerezve.

Ettől természetesen hogy rögtön megütötte félig a guta.

A háznép sikoltozva tördelte kezeit ágya körül, csupán Birbucnak volt annyi esze, hogy elfusson egy borbély után, eret vágatandó rajta.

A borbély azonban megértve, hogy Gerguchoz hívják, célszerűnek látta addig meg sem mozdulni helyéből, míg előre ki nem fizetik a forintját. Birbuc diák tehát összekereste zsebeiből takarék garasait, s valahogy kifizetve a borbélyt, nyargalt vele a beteghez.

Az semmit sem tudott magáról, csak miután eret vágtak rajta, tért magához, s természetesen első volt a borbély, akit meglátott.

– De minek híttátok ezt az embert? – kiáltotta hebegve – ki fogja fizetni? Én nem.

– Kifizettem én már, – szólt Boldizsár.

– Elig bolond voltál. Mennyit fizettél neki? Elig lett volna tíz garas. Tudom, hogy attál neki tizenkettőt.

A borbély inté, hogy ne lármázzon, jobb lesz, hivasson egy papot és gyónjon meg, mert egy óra alatt meghal.

– Dá te bulund! Add vissza pinzomet, Birbucét, ha megháluk. Meg tudtam volna én hálni ingyen is. Majd én neked hálok meg pinzért.

Erre azonban keresztényi módon meggyónt, s miután a lelkész által figyelmeztetve lőn, hogy készüljön ama mennyei hitelező elé, kit sem cridával, sem hamis váltólevelekkel, sem eltagadással megcsalni nem lehet, bezáratta ajtóit, s családját ágya körül gyűjtve, miután minden idegent eltávolíta magától, még Birbuc diákot is, fölemelteté egy helyen a pallót ágya alatt, onnan a család összes erejével kihúzatott egy nehéz vasládát, s azt felnyittatá egy szüntelen nyakán függő kulccsal.

A láda színültig volt pénzzel.

– Itt vágyun félmillió forint, arányban, ezüstben; kétszázhatvanhétezernyolcszázötvenhárom forint, harminc krajcár ezüstben, kétszázharminckétezeregyszáznegyvenhét forint harminc krajcár arányban. Ezt én kerestem nagy fáradsággal ötven esztendőn keresztül, s nem viszek el belőle semmit.

– Jaj de sok pénz! – kiálta fel Minerva a láda mellé guggolva. – Ez a mienk lesz atyus, ugyebár?

– Lejányuk! – monda a kalmár haldokló szóval. – Kisászuny vagytok mind a ketten. Nem is tudtátok, hogy ti kisászuny vagytok; én tudtam. Kihoz mentek ti firhoz, mondjatok nékem. Hadd tudjam meg, ha megháluk, ki fogja nekem mondani: uram átyum?

Olivia szerényen lesüté szemeit, s felsóhajtva felelt:

-– Én azé leszek, akit mindig becsültem, s ki tégedet szintén becsült és szeretett.

– Nem ismerok olyan bolondut.

– Boldizsárt.

– Haj te Libucka! megbolondultad magadat! Én hagyom nektek a félmilliót arányban, ezüstben, s te választod a koldust? Na ez szip van.

– Én jó szívéért szeretem, s az többet ér nekem a világ minden kincseinél.

– Na jul van. Gyere ide arányus leányum. Neked vágyun vicispányod fia.

– Kell is nekem, – monda kacér hetykeséggel Mincucka. – Kapok én már főispánt is, grófot, bárót, herceget, nem is egyet, hanem kettőt.

– Arányus leányum! – kiálta fel Gerguc. – Jer, had üleljelek a nyakadba a kezemmel. Te vágy csak angyul. Drágalátus ruzsavirág! Hercegnek, kettőnek kell néked. Adj csukut orcájámra. No jul van. Ti meglesztek a magatokénak, én nem bánom. Te Libucka, neked ju lesz Birbuc diák, neked hágyum ezt a cérnás bultut. Te pedig arányus leányum nagyságus ászunyra kiszulsz, te urnak születtél, neked kell pinz, neked hágyum ez a fél milliót. Az ászunyt hágyom akinek kell.

E testamentomtétel után egy énekeskönyvet kért magának Gerguc, nagyot ásított belőle, és meghalt.

A temetés napján Olivia beteg volt a fájdalom miatt; a könny, mely szemeibe nem tudott jőni, szinte megfojtotta szívét, a diák sírt ő helyette is. Szegény Birbucnak oly vörös volt az orra a sok sírás miatt, mintha édes apjának tette volna.

Mincucka is tett annyi áldozatot ez ünnepély tiszteletére, hogy ez alkalommal pirosra nem festette ki magát, egyedül fehérre, s a gyászruhát csak kétszer verte a szabó fejéhez, amiért nem állt jól rajta.

A népség megtudva, hogy viaszgyertyákat fognak osztani a temetésen, roppant sokaságban jelent meg a derék ember utolsó tisztességtételén, nem győzte csodálni a megszomorult felek pietását, kik nem kíméltek semmi áldozatot, mely ez ünnepély pompájához megkívántatott. A koporsó fekete bársonnyal volt bevonva s ezüst szegekkel kiverve, a szomszéd városból hozattak kántorokat és zenekart, s a szekerektől kezdve a ministránsokig teljes ornátusban lőn mindenki megrendelve.

Az özvegy ugyan jobban szerette volna, ha mindez legkisebb zaj nélkül egyszerűen ment volna végbe, de Mincucka akarta amúgy.

– Mit gondol, mama? Hogy mehetnék én egy fakó koporsó után, amit gyalog emberek visznek? minden fáklya, minden muzsika nélkül? Bizonyosan ott lesz a vicispán fia is, meg tán Fügefi gróf is eljön. A szemem égne ki előttük.

Minervának tagadhatatlanul helyes tapintata volt e tárgyban, mert amint a készülőt húzták, csakugyan megjelent a vicispán fia és Fügefi gróf, kit ugyan még nincs szerencsénk tisztelhetni, de majd lesz. Előbb csak messzire álltak, de miután meggyőződtek felőle, hogy a kiállítási pompa rangjokhoz illő, s minden kompromisszió nélkül megmutathatják magukat, keresztül furakodtak a népségen, szorosan a gyászoló népek közelében foglalva helyet.

Az egyházfi menten odanyomott volna a kezükbe egy-egy viaszgyertyát; a vicispán fia csak elvette, de Fügefi gróf véleménye oda ment ki, hogy ő bizony nem faggyúzza vele össze a kesztyűit, s nem fogadta el.

Minerva felsikoltva kapott szivéhez. Az úrfi kötelességének tartá a rögtöni fájdalom okai felől tudakozódni.

– Mindjárt elájulok.

– Csak ide az én karomba.

– Kicsoda az ott gyertya nélkül?

– Az bizony Fügefi gróf.

– Minő botrány! minő kigúnyolása a fájdalmas sziveknek.

– Megmondom neki, hogy menjen innen.

– Dehogy azt. Mondja neki, hogy jöjjön ide, hadd adok neki egy gyertyát.

Már ez olyan szó volt, melynek föltétlen engedelmeskedni kellett. Fügefi gróf törte magát a vett parancs elé s őszinte kegyességgel fogadá el a gyászoló niobei alak kezeiből a pompás cirádákkal kékre, zöldre festett viaszgyertyát, melynél sem szebb, sem nagyobb más ember fiának nem jutott.

Tiszteljétek azon érzelmeket, melyek a fájdalom ily magasztos pillanataiban keletkeznek a szivek mélyén s ily ünnepélyes tények megragadó jeleneteiben nyilatkoztatják ki magukat!

A gróf az egész menet alkalmával szüntelen sarkában volt a gyászos szépségnek, nem egyszer taposva az úrfi tyúkszemeire, ki szintén iparkodott annak nyomdokaiba léphetni.

Olivia ezalatt hallgatva zokogott, Birbuc vállára borulva. A jelenlévő népség általánosan azon meggyőződésben élt, hogy Olivia a szebbik a megboldogult leányai közül, kit mind szerénysége, mind illendő magaviselete, őszinte fájdalma magasra helyeztek kisebbik testvére fölé; míg azonban a diákok énekeltek, az özvegy el találta beszélni titoktartás feltétele alatt valamelyik vigasztaló szomszédasszonynak, hogy ez a gazember, akiért most könnyei hullanak, neki egy fillért sem hagyott, a nagyobbik leányának is csak a cérnásboltot, a kisebbiknek pedig félmilliót. Amiből az következett, hogy mire a temetőben ismét összegyűlt a sokaság, Oliviát nem tartotta többé senki szépnek, jónak és kegyesnek, ellenkezőleg Minerva kisasszony emelkedett magas fokára a becsülésnek, mindaz, amit tett, avagy elintéze, csodálatnak és helyeslésnek levén tárgya.

E bátorító közvélemény benyomása alatt, ott a sír előtt háromszor ájult el a közrészvét által környezett hajadon. Kétszer az úrfi kapta el; akkor csakhamar felocsúdott, míg végre harmadszor csakugyan sikerült a gróf karjai közé hanyatlania; s ezúttal aztán annyira erőt vett rajta a fájdalom, hogy Fügefi úr le sem tehette őt, míg csak kocsijáig nem vivé, s ott is aztán egészsége iránti aggodalomból kénytelen volt mellette helyet foglalni, s egész hazáig ápoló felügyelete alatt tartani.

A népség kifogyhatlan volt részint a gazdag örökösnő őszinte fájdalmainak, részint a gróf emberszeretetének és minden előítéleteken felül emelkedett leereszkedésének méltányos és érdem szerinti bámulásában.

Az úrfi gyalog sétálván haza a temetőből, éppen akkorra ért a néhai kalmár háza elé, midőn Fügefi úr kilépett abból. Egy fehér rózsa, mi az imént Minerva hajába volt tűzve, most az ő gomblyukában díszlett. Ez köszönt neki, amaz nem fogadta el. Egyenesen benyitott Minerva szobájába, minden kopogtatás és lábtörlés nélkül. Az a tükör előtt állt, és már nem volt halovány.

Az úrfi durcás pátosszal lépett mellé. Nem tudta, hol kezdje a szót. Minerva nevetve veté magát egy karszékbe, hajfürtjeit rendbe rezgetve.

– Nos, miért jött?

– Miért jöttem? – szólt az úrfi, teátrális indulattal markolva üstökébe, – miért jöttem? semmiért sem jöttem, csupán azért jöttem, hogy önnek, hogy kegyednek, hogy nagysádnak kijelentsem, hogy az én szívem meg van hidegülve ön iránt.

– Ezt sokkal jobban kijelenthette volna azáltal, ha éppen nem jön ide.

– Ön mondja ezt nekem? Kegyed üt ily hideg tőröket lázongó szivemnek keblébe?

A leány félrefordult s köténye bojtjából szélmalmot csinálva, elkezdett dalolni.

– Lallalalá lallalalá.

– Ön a könnyelmű hidegvérűség északi pólusának jégbérce, mely fölött a kegyetlenség északfényének hazug sugárai mosolyganak! de én a földrengés leszek, mely vulkánná gyújtja a jégtengerek közepett megfagyott rideg sziklabércet pokoli tüzének hömpölygő lávarohamával.

– Lallalalá lallalalá.

– Kacagj mosolygó kísértet, kacagj, álmaimnak lábatlan ideálja, kiről az hivém, óh balga én! hogy égi szárnyalása közt még a virágok himporát sem szórják le égi talpai, s íme, alig lebbenté fel a viszályok zefirje álerényt hazudó palástját, meg kell látnom a szenvedélyek pokoli fertőjében besározott cipőit lelketlen szellemének.

– Lallalalá lallalalá.

– De majdan sírni fogsz, ha a sötét bú fátyolát sorsod egére felvonja az égi bosszúállás keze, s az egész világ csak egy sötétség leszen, hol a semmiség közepében csak egy szigetje lesz a nyugalomnak, csak egy virág fog nőni a szigetben. Az én borongós lelkem gondolatja lesz a sötétség, tudd meg ezt és a szigete a nyugalomnak az én kihamvadt érzelmeimnek sírja és e virág, e halvány liliom; mely a sírhalmon egyedül nyílik, halavány nefelejtse az emlékezetnek. Te kétségbeesve fogsz e sírhoz rohanni majd, hogy e virágot letépd halotti koszorúnak, de ekkor annak kebléből egy kígyó fogja kiemelni fejét, kígyója a lélekmardosásnak, melynek szemeiből villámok fognak lövelni és e villámok harsogása azt dörgendi füleidbe:

– Lallalala lallalalá lallalalá lallala! –

– Minka! ide hallgass, vagy úgy megcibállak, hogy soha se láttál olyat! – kiálta fel az úrfi, egészen kihozva a textusból.

– Három lépésre tőlem! – viszonzá Minerva büszkén. – Nem ismerjük egymást.

Az úrfi hátralépett, karjait összefonva mellén s megsemmisítő tekintetet vete a leányra.

– Háládatlan anakonda, gyöngyeitől megfosztott maradványa egy csigahéjnak, melyből szirének danája helyett csak tengerzúgás hallható; hát nem megmondtam, hogy elveszlek?

– Jaj, maga még gyerek, még magának sokan parancsolnak. Még magának egy esztendeig iskolába kell járni, egyig patvaristának, másikig jurátusnak lenni. Addig én megvénülök. Nem várhatok én magára. Aztán ne is hitesse el magával, hogy ez valami szerencse volna én nekem.

– Mit? Tán bizony különb embert is kap nálam? Talán grófot is?

– Éppen azt.

– Hahhahahha! – kiálta fel homlokára ütve az ifjú. – Ti emberek, te összes emberiség! Hát nem őrültök-e meg e pillanatban? Te lángzó üstökös! nem jössz-e még kivetni e silány földet sarkaiból? Hát azért hordtam én magának cukerlit? Hát azért költöttem én minden zsebpénzemet kaméliákra? Ó szörnyeteg asszonyi alakban.

– Hagyja el, hát mikor én magát kisegítettem a bajból, hogy a szabóját nem fizethette ki, s az atyám aztán Birbucon vette meg az elsikkadt pénzt? óh hagyja el.

– Hah! Ez több mint sok. Vajon nem álom-e ez? kísértetnyomásos álom? Milyet estem az ablakon, mikor kidobtak miattad!

– Hát engem, hogy elpáholtak ön miatt?

– Ne szólj, szavaid mindegyike éles penecilus, mely éltem fonalait metéli ketté. A csalódás skorpiói rágnak szívem fájának gyökerein. Én méheknek néztem őket, melyek mézet jöttek gyűjteni a virágokból, s ők skorpiók levének, melyek a gyökeret eszik meg. Hah leány, ha én egyet-mást elmondok a kávéházban, pedig tudod, hogy én sokat elmondhatok, ki vagy végezve a világ előtt!

– Világ! Ez a kis város, melyet holnap itt hagyok. Csak bátran. Az engem még érdekesebbé fog tenni. Nekem félmillióm van. Amiért mást meggyaláznak, engem magasztalni fognak. Agyő kedves Othellóm. El ne késsék ön a leckéről.

Az úrfi szemlesütve rohant ki a szobából, ilyen monológot dörögve a bolton keresztül:

– Omolj hát össze világ! oltsd ki fényedet nap, ti csillagok szakadjatok alá az égről. Rohanj elő enyészet vihara, szídd fel orrodba a tengereket, s köpd ki azokat a föld öt részeire, hogy haljon meg ember és barom. Világ elementumai, ragadjatok egymás üstökébe, s írjátok fel egymás vérével a pusztaságos égbe, hogy elveszett a mindenség az emberek bűnei miatt, s ti fellegek szédüljetek le onnan a magasból, s adjatok helyet borongós lelkemnek, mely járjon egyedül az enyészet Palmirájának sivatag romjai felett.

Ezzel vágtatott a kávéházba s a legelső alaguerre partiban kilyukasztotta a billiárdot.

*

Félév múlva a birodalmi fővárosban találjuk Minervát, mint egyikét azon ragyogó fenomenonoknak, kiknek fogatairól és estélyeiről az újságokban szokás beszélni.

Borbála asszony ott hagyva Oliviát a cérnásboltban, természetesen félmilliomos leánya mellé csatlakozott, ki számára pompás hotelében delegált egy udvarszobát, ahonnan a jó asszonynak fényes nappal nem volt szabad kijönni, sem pedig Minervát leányának szólítani mások jelenlétében, és így igen ritkán, miután Minerva sohasem volt egyedül.

Egyszer végtére mégis megsejté Borbála, hogy Minervának nincsenek látogatói s rajtarontott. A jó asszony nem bírva levetkőzni takarékossági elveit, mikbe belevénült, nem talált egyébre megbotránkozásnál a leányát környező pompában.

– De te Mincuska! kicsoda az a nagyságos úriasszony, aki te vagy? vagy-e te babilóniai királyné, hogy ilyen bolond vagy? Ha a te megboldogult édesapád látna téged, hogy mondaná: jaj te leány, mit cselekszel! Minek neked az a nagy palota, ilyen nagy szoba, ilyen nagy ablakokkal, mennyi fa kell arra, hogy ez befűljön! Minek neked ez a sok cifra cseléd, én mindeniket egy hercegnek nézem. Semmi dolguk sincsen, legalább fonnának, vagy fosztanának tollat, de egész nap lebzselnek. Az a legény is ott a kapuban, abban a nagy bundában avval a nagy bottal, egész nap semmit sem csinál, csak az utcára néz. Egyszer el akartam küldeni vízért a Dunára, még azt sem tette meg. Hát az a sok vendég? mind ingyen kap az itt enni inni? Egy sem fizet semmit? Hát az a sok muzsika estétől reggelig, meg az a sok tánc! Ha a te szegény édesapád látna téged, de megcsóválná a fejét.

Minerva végig hagyta őt beszélni, aztán felkacagott:

– Hagyja el jó mama, ez mind így divat. Igyék ebből a konyakból.

A jó asszony azt gondolta, valami jó gyenge likőrt fog inni, s majd megfúlt tőle.

– Mit gondolsz te bolond, – szólt nagy nehezen magához térve a köhögésből. – Nem szoktam én inni vitriolt. Ez is divat? Hát grófod mit csinál? megkapta már a jószágát, a báró Juinszky-féle hercegséget?

– Már meg. Csak kézhez kell venni.

– A perköltségeket persze te fizetted?

– Ez így divat mama.

– De ha minden ember jószágának te fizeted a perköltségeket, majd magad jutsz crida alá.

– Mindegy: az is divat.

– Hát elvesz-e aztán a gróf?

– Mihelyt a jószágot rendbe hozta.

– Hát mi kell még hozzá?

– A zálogos sommát kell elébb letenni.

– Azt is te fizeted ki?

– Természetesen.

– Hát ha neked semmi sem marad utána?

– Cridát mondok, s megint meggazdagszom.

– Ész kell ahhoz, nem veszteség, – monda Borbála asszony, s fejcsóválva hagyta el leányát.

A vigalom, a divatos őrjöngések folytak ezentúl is, Borbála asszony csak nagy néha bukkant elő szegletszobájából, egy-egy azon menő kuktától megtudakozandó, hogy megjött-e már Fügefi gróf?

– Még nem, – lőn rá az örök felelet.

Végre bátorságot vőn magának egy napon fölkeresni leánya pénztárnokát, s megkérdezni tőle, hogy hol fekszik a báró Juinszky-féle hercegség?

Az nagy pápaszemeket meresztett a kérdezőre, s mogorva arccal felelé, de példás rövidséggel:

– A holdban.

Borbála asszony szépen visszament felkeresni leányát. Nagy bámulatára igen könnyűnek találta ezúttal a hozzáférhetést. Sok gyanús képű és éppen nem elegáns emberek között, kik kocogtatás nélkül jártak ki s be az ajtón, ő is keresztül bocsáttaték.

Minerva könnyelmű volt, mint mindig.

– Tudom már, hová ment a grófod a jószágát kiváltani pénzeddel, – monda neki Borbála – a holdba. Azért van oda olyan soká, csak várd. Hát ezek a vendégek kicsodák? Már megint vendégek, ugyan minek ezek a vendégek mindig?

– Nem vendégek ezek mama, – szólt Minerva felkacagva. Csak egzekúció.

Borbálát majd megütötte a guta azonnyomban.

– S nem ugrottál még a Dunába?

– Dehogy ugrottam, hisz ez is divat.

– Hát mit fogsz cselekedni most?

– Azt biz én, hogy ha ez a gróf elszökött az én pénzemmel, keresek magamnak másikat, akinek pénzével majd én szököm meg.

– Ez is divat?

– Ez is.

– No már olyan messze nem utazom veled.

*

Évek múlva a cérnásbolt ajtajában egy jó húsban levő férfiút látunk ülni, kinek térdén és nyakában egy pár pirospozsgás ivadék pajkoskodik. E férfiú, mint a nagy aranyos betűkből a címeren megérthetjük, senki más, mint Boldizsár, – többé nem diák, hanem gazda.

Arcának boldog kinézése mutatja, hogy Isten áldása bőven volt mind rajta, mind boltján, melynek minden fiókja, skatulyája tömve van a legszebb csehországi csipkékkel, legfinomabb kesztyűkkel.

A városban általános meggyőződés az, hogy Boldizsár nem árul rosszat, és sohasem csal meg senkit, ezért mindenki tőle vásárol.

Néha ki-kitéved egy elhízott asszonyi alak a fiúkkal perlekedni, hogy menjenek be a szobába. Ez Borbála asszony, persze, hogy szavainak nincs foganatja. Később aztán előtűnik egy szelídebb lény, egy boldog tekintetű, mosolygó arcú nő, kis kék szalagos főkötőben hullámos hajfürtein, ez Olivia. A gyermekek örömrepesve futnak ölébe, atyjuk ölelését váltva fel az övével.

Mindenki azt mondja, hogy nincs náluknál boldogabb család a világon.

Még egy tagjáról beszélek a családnak, egy szegény elnyomorodott nőről, kiről senki sem tudja, honnan került oda, ki egy külön szobában van egész nap elzárkózva, és senkivel sem óhajt találkozni. Kik egy percre megpillanták, betegség rongálta arcán kora szépség s késő szégyen nyomait vélik föltalálni.

Senki sem gyanítja, hogy a világkerülő lény, kinek éltét a rokonszeretet tengeti, s ki búvik az emberek szemei elől: a boldog, az irigylett – a szerencsétlen Minerva.

1852

Kelet királynéja

Én nem tehetek róla, ha gondolataim mindig visszavisznek keletre, ahonnan támad a fény és minden, ami fényes, – ahonnan támad a nap is.

Igaz ugyan, hogy illendőbb volna ehelyett, hogy azon földről beszélek, mely bölcsőnk volt, arról beszélnem, mely sírunk lesz! de mit tehetek én arról, ha álmodni szebb, mint ébren lenni.

Ha olvasni akartok arról, mi újat talált föl tegnap óta a divatbölcsek, diplomaták, zsurnaliszták és börzeüzérek tudománya? fordítsatok a túlsó lapra, ott talán megtaláljátok, amit kerestek: vezércikk orákulumokat, becsületes, józan, fekete kabátos rendszereket, telegráfi mondatokat, örvendetes híreket táncvigalmakról, s szomorú tudósításokat vasúti balesetekről, börzefluktuációkról és miniszterkrizisekről, ott megtudtok mindent ami lesz, lehet és aminek úgy kell lenni.

De ha akarjátok tudni azt, ami volt, ami elmúlt, ami nem lesz többet, ha megúntátok ezeket a civilizált utcákat, ezt az egyszínű esernyővel járó népet, hallgatni a kávéházak politikáját, s olvasni bölcs dolgokat, miket aki írt sem értett, – jőjjetek velem; én elvezetlek benneteket oly helyekre, oly időkbe, mikről maga a história is azt mondja: ennek fele is csak álom!

1

Azon időkben, midőn Róma határa ott volt, ahol Perzsiáé, s a nagy világváros az ismert föld legvégső tartományait nevezte szomszédjainak – akkor volt Róma legkisebb.

A nagy respublika császárjai bírták a félvilágot, melyet őseik meghódítottak, de nem azoknak szellemét. Rövid életű istenek voltak, ész és erő nélkül, – törpék, kikre óriások fegyverzete maradt.

De a hősök, a históriai gyászok szelleme nem maradt föld alatt, s ha Rómában obeliszkokat raktak hamvaikra, kitört a szabadság, dicsőség és honszeretet lelke távol Perzsia, Armenia és Palmíra ege alatt.

Míg Rómában egy Commodus, egy Caracalla trónra ültette a bűnt, s nyilvános tiszteletet adott a gyalázatnak, míg ott harc helyett árulás adta a győzelmet, diadal helyett pénz vásárolta meg a békét, míg Heliogabal rokka és orsó, Galienus főzőkanál által örökíté nevét, addig keleten új életre támadt a száműzött erény és dicsőség, s mintha szégyelné magát a férfiak által meggyalázott hősi szellem, egy nőbe költözött át, hogy azt minden élőkön túlemelje.

A keleti tartományok közt, mik Róma védurasága alatt álltak, volt Armenia is, veszélyes közelében Perzsiának, hol Sapor király Cyrus birodalmának helyreállításáról álmodozott. Tizennyolc satrapáját Ázsiának hajtotta már trónja zsámolya alá, s engedte őket királyoknak hivatni, hogy magát királyok királyának nevezhesse.

A tizenkilencediknek következék Chosrus király, Armenia fejedelme. Harminc évig tartott a harc, melyet Chosrus a királyok királya ellen országát védve viselt, s a szabadságharcba utoljára is a hódító fáradt bele; a hőst, kinek pajzsán kardja eltompult, orgyilkosok tőrével öletve meg. Csak így juthatott annak országához.

A hatalmas védúr, Róma, ezalatt folytatta ittas életét, saját fejével sem bírva többé, nemhogy távolabb eső tagjaira ügyelhetett volna. Csak akkor ébredt föl, midőn egyik kezét levágták.

Armenia elestét megbosszulni, összegyűjté légióit az akkori császár, Valerian, átkelt az Eufráton, s mielőtt a hír érkezhetett volna, maga előtt látta Sapor király lovas seregeit, – s nemsokára háta mögött is, – a láthatár végtelenéből köröskörül porfellegek húzódtak elő, melyek nemsokára összeértek a római légiók körül, mint egy acélláncszem. A praefectus praetorio, Marcian, elárulá az ellenségnek a császárt, s az minden oldalról körülvéve látta magát, mielőtt seregeit csatarendbe állíthatá. Még a kétségbeesés sem segített: az első merész, de sikertelen menekvési harc után lerakta a római sereg fegyverét, s császárját kiadta a barbár fejedelemnek.

A királyok királya láncot tetetett a császári fogoly nyakára, általa vezetteté magát saját provinciái ellen, miket a viharnál sebesebben elgázoltak a perzsa lovasok patkói. Egyik város a másik után esett el, árulás, gyáva megadás, vagy vitéz védelem után. Antiochiában a színházi mulatság közepett lepte meg a népet az ellenség. Edesszában a főpap védte maroknyi népével a várost és templomait, s Caesarea falai közt Demoszthenész állítá meg a diadalmenetet. Mind hasztalan; elvesztek a városok, palotáikkal, templomaikkal, a hősök és az árulók egy sírba lőnek hányva. Sapor király egész völgyeket töltetett meg holttestekkél, s míg a szétdúlt provinciákból kiölt mindent, ami élet, csúfságból új római császárt nevezett ki számukra, egy ismeretlen rabot a legalsó börtönökből, kit bűnei miatt halálra ítéltek; azt felöltözteté az elfogott császár bíborpalástjába, s kikiáltatá és mégéljenezteté az elfogott légiók által, míg az igazi császár, a szerencsétlen Valerián, a despota lova előtt térdelt, ki az ő nyakára hágott előbb, úgy ült fel nyergébe.

Valeriant megölte a szégyen. Egy rómainak tudni kellett a gyalázat miatt meghalni. Az elbízott győztes kitömette a holt fejedelem bőrét, s ott állt az századokig a nap templomában borzasztó diadaljelül, császári palásttal vállán, rabszolga-lánccal nyakában, barbár, kemény gúny a legmagasabb büszkeségen ejtve.

Három országot kipusztított már az eleven dögvész, a halál angyala emberi alakban; a határos birodalmak remegve várták, melyik fog közülök következni, midőn egy napon Sapor király elé követség érkezett Palmírából, egy levelet hozva neki, melynek tiszteletteljes, de bátor szavai haragra gerjeszték a despotát.

A levél Odenath palmírai polgár által volt aláírva, ki a hódító engesztelésére kétszáz tevét külde kincsekkel rakottan, minőket csak a fejedelem adhatott fejedelemnek.

Kicsoda ez az Odenath? – kiálta föl büszke dölyffel az ellenállhatlan hódító; – ki a vakmerő, aki levelezni mer urával? hányjátok ajándékait az Eufrátba! Fejedelem-e ő, hogy nekem ajándékot mer küldeni? s nem alacsony rabszolga-e? kinek a porban fekve kell előttem megjelenni, mert amije van, az csak irgalomból övé. Mondjátok meg neki, hogy ha kegyelmet akar találni arcom előtt, s büntetése enyhítését reményli, hátán összekötött kezekkel csússzék térdenállva trónom elé. Ha késlekedni mer, gyors pusztulás fejére, pusztulás a családra, mely hozzá tartozik, pusztulás a városra, melyben született és a népre, mely azon várost fölépíté!

2

Fel, fel, ti szabad lakói az ősi pusztának, ti pásztorok, kik csordáitokat legeltetitek a sivatag forrásai körül, te szilaj vadásznép, ki elfogod a futó antilopot, s kihúzod az oroszlánt barlangjából, ti, kik sátrak alatt laktok, ősidőktől fogva nem tanulva mást, mint fegyverforgatást, te soha meg nem számlált nomádfaj, ki adót nem fizettél, s hódító arcát nem ismerted soha, ti délceg ifjak, kik három nap, három éjjel kitartjátok a nyargalást a szilaj paripán, átúsztok ragadó folyókon, keresztültörtök országokat ellepő erdőkön, s megelőzitek a homokfelleget, mit a puszták szele hajt a láthatárra, – fel!

Im fényes ellenség közelg nyugalmas berkeid felé; jer, mutasd meg neki, hogy itt minden porszem szabad, s föltámad az ellen, aki reátapod, minden férfi bajnok, minden rekettye nyílvessző, s minden bérc fellegvár, mely ellen vívni kell!

Az arab síkságok mintegy varázsszóra egyszerre megnépesülnek. A vad homokpuszták, miken azelőtt alig találkoztak az átvonuló karavánok egyes kóbor csapatokkal, egyszerre eláradnak száguldó hadseregekkel, az ismeretlen helységek vad, bőrrel övedzett harcosokat bocsátanak alá végetlen rajokban a szíriai rónákra, kik mind Palmíra felé sietnek, s amint a hegyekről jövők találkoztak a pusztákról érkezőkkel, dacos örömmel szorítanak kezet, mint kiket egy közös cél egyesíte fegyvert fogni. A fegyver egyszerű volt, buzogány, nyíl és dárda; de aki látta az izmos karokat, amik azokat forgatták, el kellett ismernie, hogy azon fegyverek jók fognak lenni.

E zajongó tömegek közt két vezéralak válik elő, kik jelenlétökkel bátorságot öntenek a harcosokba, rendezik a csapatokat, s minden vészt, a táborínség nélkülözéseit, éhséget, fárasztó útat, forró napot, hideg éjet együtt tűrve velök, vezetik Palmíra felé. E város kapuinál találkozik mindkét vezér.

Az egyik egy szelíd, de bátor tekintetű férfi. Mellét nem védi semmi vas, elégnek tartja a kardot védelemre, ruháján semmi arany; tetteiről ismerje meg a nép vezérét, ne palástja gombjairól.

A másik vezér – egy nő; magas, istennői alak, villámszemek, barnapiros arc, királyi homlok. Karcsú, idomos, mint egy antik szobor; sűrű, gazdag hajfürtei fel vannak szorítva arany-sisakja alá, mi arra mutat, hogy a női piperével keveset szokott bajlódni, s a nagy, széles görbe pallos oldalán azt gyaníttatja, hogy a vállig meztelen, gömbölyű sima karokban férfierő van elrejtve.

A két vezér bámulva tekinte egymásra, mintha két nap támadna fel egyszerre az égre. A hölgy hófehér paripája büszkén emelte föl fejét, míg a fekete mén, melyen a férfi ült, aláhajtott fejel húzódék hátra.

– Ki vagy te hős? Mi neved? Miért jössz? – kérdé a nő, hangja édes volt, mint a szerelmi dal és erős, mint a harcriadó.

– Nevem Odenath, – felelt a férfi – palmírai polgár vagyok, ki fegyvert emeltem a hódító ellen, hogy fejemet ne hajtsam meg előtte. S ki vagy te, istennő, ki pajzsoddal védni jöttél minket?

– Én Zenóbia vagyok, Szíria királynője, egyiptusi királynők s macedón királyok utóda, ki fölemelém kormánybotomat, hogy országom idegen ellenségtől megvédjem; – vagy az ellen törjék össze, vagy királyi pálcám!

A férfi lehajlék lováról, hogy Zenóbia palástja szegélyét ajkaihoz emelje.

– Üdv neked királynőm.

– Hagyd a királyi címet, s nevezz egyszerűen nődnek.

– Mit mondál?

– Azt, hogy ki tőlem távol, tőlem nem ismerve, velem egy gondolattól lelkesült át, annak lelke egy lélek az enyimmel. Te férjem leendsz.

– Én egyszerű polgár vagyok.

– És én egyszerű nő. A sors, mely előttünk áll, mindkettőnkre nézve egyenlő, dicsőség vagy halál, trón vagy katafalk. Mindannyi király és despota közül, kik kezeiket ajánlák nekem, egy sem jelent meg, midőn kardjokat kértem, és én nem akarom koronámat oly főre tenni, mely porba hajol meg ellenségem előtt; ők királynak születtek, bár inkább férfinak születtek volna, a sors rabszolgákat alkotott belőlök. Az első férfi, akire találok, te vagy, különben egy asszonyban kellene kihalni a dicsőségnek. Így ketten leszünk. Ha te hős léssz, én méltó leendsz hozzád, ha én király leszek, te méltó leszel hozzám. Elfogadod-e jobbomat, arcom nem taszít-e vissza?

Odenath gyönyörteljes pillanattal voná ajkaihoz a nyujtott szép kezet s szívből eredt hódolattal viszonzá:

– Arcod Kleopátrától örökléd, ősanyádtól, jobbodat Nagy Sándortól, ősödtől apai ágon.

– Ősöm isteneire! – kiálta föl lángragyulladt arccal a hölgy; – e kard is oldalamon ősapámról maradt, s nemde Sapor király nem Dárius utóda-e? E kard, mely az ős kezében összetörte az őst, az unoka kezében össze fogja törni az unokát; Nagy Sándornak Dáriust adta a sors, nekem Sapor királyt!

A tömegek lázas kiáltása szájról szájra adta e hangokat, s Palmíra körül ércfal támadt lelkesült férfiak karjaiból.

A királyok királya közelgett győzelmekhez szokott táborával. Kétszázezer lovas jött legelől, a keleti ragyogás sokféleségével. A külön nemzetek hadai saját színeikben, fegyverzeteikkel, egész ezredek csupa fehér lovon, mások mind feketén, utánok jött ötszáz elefánt, ballistákkal, hajítógépekkel terhelve, mik mázsás köveket, dárdákat és görögtüzet hánytak ezer lépésnyire, magát a királyt tízezer válogatott lovas környezé, ezüst-sisakos, arany-pajzsos vitézek, drágakövekkel kirakott fegyverzettel, a legutolsó is pompásabb, mint egy skandináv király.

Ezeket követte a hadi zsákmány, tízezer dromedár hátára fölhalmozva. Kipusztított országok kincsei, föl nem számítható érték, arany és drágakő. Leghátul maradt a gyalogság, léha, rendezetlen csoport, dárdával és parittyával, csak ütközet után rabolni jó, vagy ostromlott városok árkait betölteni holttestével.

Sapor király sohasem hagyott háta mögött ellenséget, azért serege rosszát és kincseit mindig leghátul tartotta, s javát maga előtt hajtá.

Mi volt e rendezett hadak ellenében a palmírai sereg? Hirtelen összecsoportosult nomádnép, pásztorok, vadászok és békés kereskedők, kiknek kezébe a kétségbeesés adott fegyvert, kopját, nyilat, vagy buzogányt, s kiknél a hadirend helyét csak a szabadságszeretet pótolta.

De kettőjük között feküdt a sivatag!

És e sivatag ezeknek hazájok volt, amazoknak ellenségök, harcra ellenök, s nem egyszer volt rá eset, hogy a perzsa hadsereg, midőn ellenét legyőzte, az éhség által veretett széjjel.

Az első nap megnyerte a csatát a perzsa had a sivatag ellen. Még ellenségre sem talált sehol a puszta homokon kívül, de ez is elég volt annak.

A forró szél, mely szemközt fujt arcaikba, keresztülszitálta a légen a finom homokot, mely mint megannyi tűszúrás hatott át a ruhákon keresztül, be a pórusokba, le a mellre, át a szemek idegein, az olthatlan szomj kiszárasztá a hőségtől égő ajkakat, a szúró napsugár elkábítá a főket.

A hadsereg kiállta e védtelen harcot az elemek ellen, s reggeltől estig éppen egy napi járóföldet foglalt el a sivatagból. Estefelé elmúlt a szél, csak az éhség és szomj maradt meg, a paripák fáradtan feküdtek le a földre, a tevék elszabadultak vezetőik kezéből, s bőszülten nyargaltak valamely távoli forrás felé, melynek irányát hatalmas ösztönük megsejté. Az eltikkadt katonák csoportosan futottak a tevék nyomait követve, némelyik elmaradt, s ott eldűlt a sivatagban, aki győzte velök a futást, meglátta az alkonyégen az ingadozó pálmákat, melyek az oázt jelölék, honnan a forrás fakadt, s akik odáig vánszorogtak, nem is tértek vissza többet, mielőtt szomjukat elolthatták volna, láthatlan nyilak elolták az éltöket.

Éjféltájon egy, az éj homályában is meglátszó, hosszú árny látszék húzódni a perzsa sereg sátorai felé, s amint csöndesen odaért, mint egy ijesztő kisértettábor rohant rémes ordítással a nomád lovagok ismeretlen száma az alvó, elcsigázott táborra.

A perzsák minden oldalról támadva voltak az ismeretlen ellenségtől, melynek erejét az éj sötétje még félelmesebbé tette. Ha visszaverték egy helyen, pillanat mulva a túlsó oldalon támadt, sokszorozva önmagát, s ijesztő üvöltésével fárasztva, csalva, bőszítve elleneit. A süvöltő nyílvesszők mindenütt élő célt találtak az összetömött hadsorokban, az őrtüzek által világított tömegekben, s ki lövöldözhetett ő utánok? a láthatlan éjbe, a külön álló, szökellő, nyargaló alakokra? Ki üldözhette őket a fekete pusztaságban, hol csak az ő szemeik ismerték az utat?

Ez így tartott szürkületig; reggelre csatarendbe állítá a király egész éjjel nyugtalanított seregeit, s íme ellenség nem volt sehol; mintha valóban a puszta rémei lettek volna, kik körülrajongák egész éjjel a tábort, s reggelre visszatértek volna sírjaikba, a perzsa had előtt nem volt köröskörül semmi, csak a homokpuszta.

Sapor király elbízott dölyffel parancsola előrenyomulást a hadseregnek, s még egy nap folytatta hódító útját a pusztában, de már e nap sikere alig volt néhány órai út, az eltikkadt hadsereg minden forrásnál megállt, mindeniket holttestekkel találta betemetve, s azon véresen itta ki belőlük a vizet az utolsó cseppig.

Újra eljött az éj. Csatarendben állt mindenki, sok, ki lefeküdt pihenni, ott elaludt és meghalt. Várták az éji támadást, s most már azt sem tudhaták, melyik oldalról jön az? Sokáig nem hallatszott semmi hang, csak az elefántok szomjdühös ordítása verte föl szokatlan hangokkal az éj csöndjét s benn a tábor közepében a harsogó zene és pohárcsörgés.

Míg a sereg epedve itta ki a források vérrel kevert vizét s az elhullt tevék húsából lakozott, azalatt Sapor király sátorában a világ legtávolabb tengereiből hozott halak, a legdrágább madarak s gyümölcsök illatoztak arany tálakban. Sátora hátulját núbiai zenészek foglalák el görög eunuchok énekét kisérve hárfáik és tollas sípjaikkal, s a sátor elején líbiai almék táncoltak áthevült arccal átlátszó öltönyeikben.

Sapor király maga hófehér, gyémántokkal hímzett pongyolában hevert bíbor nyugágyán; két kedvenc nője, kiket országok szépségei közül választott ki, mellette ült, egyiket ölébe vette, másiknak keblére hajtá ittas fejét, míg egy rabszolga ajkáig emelte az arany serlegbe töltött gránátszín ciprusit, melyre damaszki rózsák levelei voltak hintve, másik fűszeres gyümölcsökkel becsinált pávanyelvekből készült étellel iparkodék a királyok királyának eltompult étvágyát ingerelni, midőn egyszerre véletlenül, mint álomra az ébredés, rémes sikoltás hallik a sátoron kívül, s a nyílásnál őrt álló szerecsen halálra sebesülten bukik be a sátorba.

Sapor ijedten kapott fegyver után, s nem vevé észre, hogy amit kezébe ragadott, az kedvenc nőjének arany ollója volt.

A következő percben egy magas, harcias alak állt előtte, kivont karddal, csatától hevült arccal, villogó szemekkel.

– Ki vagy? mit akarsz? – ordíta rá Sapor mintegy helyére bűvölten.

– Nevem Odenath! – felelt a férfi. – Hivattál, itt vagyok.

Sapor dühös ordítással ugrott fel helyéről s sátora hátuljába futva, míg magukat közbevető rabszolgái élte megmentésében elestek, alvó testőrei közt lármát ütött és megmenekült.

Hogy neki kellett örülnie a megmenekvésen, hogy szemeivel kelle látnia, mint verik szét a mindenünnen támadó alakok egész gyalogságát, az éj sötétében háta mögé kerülve s egész sátoráig lopózva, mint oldják fel láncra fűzött rabszolgáit, mint hajtják el tevéit, mint rabolják el minden kincseit s két kedvenc hölgyét, kiket mind e kincsekért nem adott volna.

Ő rabolta el a babért, koronákat s rózsakoszorúkat, s mindazt más tette fejére, s ki tette azt? Egy megvetett asszony és egy tudatlan paraszt.

3

Semmi sem oly jó tükre a napnak, mint a kivont kardnak lapja. A sugár, mely róla visszaverődik: a dicsőség.

Néhány év múlva, hogy Valerián császárral elbukott nyugot dicsősége, aki nagy tettekről akart még hallani, kelet felé fordítá figyelmét.

Ott ragyogott két új név, mint két új csillag, sugáraival egymásba fonódva, Odenath és Zenóbia. Az elgázolt tartományok mint bosszúálló nemtőt látták e királyi párt megjelenni, ki láncaikat feloldá s a fölöttük civódó ellenségeket saját országaikba kergette.

Kétszer látta őket Sapor király Ktesiphon kapu előtt, hová futó seregeit beüldözék, s a római hadseregeken annyiszor diadalmas gótok dárdái ellen a fejedelmi pár pajzsa védte meg Ázsiát.

S amily messze a férj és nő győzelmeinek híre elhatott, elhatott szerelmöknek híre is: mindenütt egymás mellett lehetett őket látni, egymástól elválhatatlanul, a trónon úgy, mint a csaták zajában.

Szerelmök nem volt a galambok szerelme, kik szüntelen turbékolnak, csókolóznak, hanem a sasoké, kik egy évben csak egyszer szeretnek; hanem azontúl hűk egymáshoz.

S míg nyugoton Cato és Scaevola népének elkorcsult utódi asszonyruhákba öltözve piaci látványt csináltak a förtelemből, s felforgatva a természet rendét, kényszeríték a gyönyört undorrá fajulni, összetévesztve Vénuszt Cupidóval, addig a tündérregék honában, keleten, hol lágyabb a szív, forróbb a vér és a napsugár, tudott élni egy nő, ki még férjében is csak a lelket szerette s a vér indulatait leláncolva tudta tartani erős akaratával.

Amott a vénség undorító szenvedélye, itt az ifjú szüzesség. A római nép sóhajtva tevé az összehasonlítást s sajnálta, hogy nem született barbárnak. És a szenátus, melynek soraiba egyik császár kéjenceit nevezte ki, másik ugyanannyi számú kancsal, púpos és sánta vénasszonyt, a harmadik éppen jó nyerges paripáit, a patres conscripti, kiket majd pallossal, majd ostornyéllel, legutoljára éppen főzőkanállal kormányoztak, hódoló követeket küldöttek kelet királyi párjához, megerősítve őket azon trónban, melyet diadalaik által szereztek vissza az ellenségtől, ki Róma császárját kitömve tartotta templomában, míg annak édes fia Galienus csodálatos rántásokat főzött szakácsaival egy sorban s kinek midőn hírül hozták Fönícia elvesztét, csak azt sajnálta benne, hogy nem fog több menyhal-ikrát kaphatni onnan, s vállvonva kérdezé, hogy mit veszt Róma azzal, ha ezentúl az egyiptomi vásznat s galliai szőnyegeket nélkülöznie kell.

4

Az Orontes partján állunk. Jobbról a távolban látszik Emeza városa, tán inkább hihetnők a délibáb rajzolta ködképnek, magas palotáival, mik a távolban egymásba mosódva csak kék körrajzaikban tünnek elő. Közepettük a nap temploma, mint egy roppant, emberkézrakta hegy, még a messzeségből is ragyogó arany kúpfödéllel.

Balra sík lapályos erdőség terül, mely felé egy pompás vadászmenetet látunk vonulni. Ezer lovas, selyem és bíbor öltözékben, fegyverekkel, miknek markolatja drágakövektől ragyog, s miknek vasán csaták dicsősége, vonul félkörben az Orontes partján alá. Mögöttük ötven elefánt lépdegél, ébenfa tornyaik arab szőnyeggel beterítve, mikben bájos keleti hölgyek ülnek, meztelen karjaikon felgyűrve a patyolat öltöny, kezeikben aranyozott acél ívek s ezüst tollú nyilak. Csupán egyikében az elefántos tornyoknak ül egy férfi. Arcra, termetre az, de lélekre nem. A szegény, gyámoltalan ifjú Herode, Odenath fia első feleségétől, kinek apja lelkéből egy lehellet sem jutott; reszkető, érzékeny gyermek, ki elsápad, ha csak beszélni hall is azon veszélyekről, miken atyja és mostohája karddal szokta magát keresztülvágni, s ki most is csak úgy engedé magát a vadászatra kicsalatni, ha Zenóbia megigéré, hogy mellette fog maradni.

Zenóbia gyöngéd anyai szeretettel vevé pártfogása alá e szellemi nyomorékot; azon időben, mikor gyöngének lenni bűn volt, ő oltalmazta, kegyelte, ápolta e gyermeket, jobban, mint saját fiait.

Kettő azok közül, Timoll és Herend már csatában esett el, a harmadik, Vaballath, most is legelől lovagol apja mellett, a szegény Herodéval csak mostohája törődik, csak neki jut eszébe a lélekbeteg ifjúnak örömeiről gondoskodni, ő hoz neki tigrisvadászatról zengő madarakat, tengerviharokból ragyogó kagylókat, s vérengző csatákból bogláros csengőket, mikkel Herode el tud játszadozni, nem is gondolva arra, hogy az halállal játszott, ki ezeket hozta.

Zenóbia ott lovagol hófehér paripáján az elefánt mellett, melynek tornyából Herode aggodalmasan tekint le hozzá, félénken kérdezősködve: anyám, mi is bemegyünk e sötét erdőbe? vadállatokkal nem fogunk-e találkozni ottan? ugye nem hagysz magamra? légy mellettem, maradjunk itt a pálmák alatt, hallgassuk, a madarak hogy énekelnek? Nézzük a vízben a szökellő halacskákat. Nem, ne nézzünk a vízbe, mert én szédülök.

Az elefánt tulsó oldalán egy férfi lovagolt, izmos, vad tekintetű alak, ki Herode beszédjére hangosan felkacagott.

– Anyám, – szólt félénken Herode – Maeon itt lovagol mellettem és kikacag, nem merek odatekinteni, mert rám néz. Érzem, hogy sötét fekete szemei rajtam függnek, kérd meg, hogy maradjon el tőlünk, én szeretem őt, de mégis félek tőle.

– Maeon, – kiálta a nő – miért nem sietsz előbbre? – Maeon Zenóbia elé lovagolva, égető szemeit a hölgyre függeszté, s dacosan kérdé tőle:

– Mivel van nekem kevesebb jogom melletted lehetni, ki férjednek öccse vagyok, mint Herodénak?

– Te férfi vagy, ő gyermek, neked erős karokat adott a sors, neki gyönge szivet. Eredj oda, ahol veszély van.

– Nincs rám nézve nagyobb veszély, mint szemeidbe néznem. Örömestebb mennék a tigris barlangjába, s puszta kézzel fojtanám meg, örömestebb ülnék fel a szarvorrú hátára, minthogy téged lássalak, és én mégis tégedet akarlak látni, tégedet kereslek.

– Maeon! – monda a nő erényes borzalommal – arcom elpirul előtted. Még most csak a szégyen pirulása az, vigyázz, hogy a haragé ne legyen!

– Haragudjál reám. Tégy semmivé, tapodj el lábaiddal, lássam szemeidben a gyűlöletet, csak a hidegséget ne. Én csak szivedtől félek, nem kezeidtől.

– Minő démon szól belőled?

– Hát démon-e a szerelem? Csak egy neme van-e a szeretetnek? te szereted Odenathot és szereted Herodét: nem találkozik-e kettőjük között számomra egy kis parányi hely?

– Férjemet szeretem mint nő, fiát szeretem mint anya.

– No hát szeress engemet mint testvér.

– Odenath bátor, Herode érzékeny, hát neked mi érdemed van arra, hogy szerettessél?

– Tudod te azt; tudod, mert mindig el akartál magadtól távolítni. Csatákban a legveszélyesb helyekre küldtél mindig, a halálhoz én álltam legközelebb mindenütt: de visszajöttem ugye mindennünen? nem sikerült elvesztened, és nem fog sikerülni soha. Hiába küldesz a viharos tengerbe egy rozzant naszádon, én visszajövök hozzád, hiába vettetsz oroszlánok vermébe, én kiszabadulok onnan, hiába küldesz rám bérgyilkosokat, férfi karja el nem olthat engem, ezt egyiptomi mágusok jósolták énnekem. Értettél engemet, vesztemre törhetsz. Ha te elhallgatnád is, amit mondtam, az a pulya ott fenn cifra tornyában füleit hegyezve szítta begyébe minden szavamat, s még ez órában el fog atyjának mindent mondani, de te látni fogod, hogy engem összetörni senki keze sem elég erős, s nincs oly magasság, melyről én leesve összezúzzam magamat.

– Bámullak. Nem hallottam férfit ennyi ideig beszélni egy huzamban. Ha csak azért nem hordtál fel ennyi vadat, hogy mire társaid a többit elejtik, neked is maradjon valami. Attól ne tarts, hogy üres szavaidért megbüntessen valaki, ha csak úgy nem jársz, hogy kézíj-húrral hátadra nem vernek, mint olyan vadásznak, aki semmit sem lőtt.

– Értelek Zenóbia; szeretnél oly dühössé tenni szégyenemben, hogy azt a hírt vedd, miként engem valami fenevad összetépett. Odamegyek, de nem veszek el ottan. Elhozom neked a hiéna megfojtott kölykeit, a viziló agyarát, a mérgeskígyó fejét, hogy azokat lábaidhoz rakva elmondhassam: ugye nem vesztem el?

E szavakkal dacosan megsarkantyúzá paripáját Maeon s kopjája nyelével ráütve az elefánt ormányára, kacagva kiálta vissza futtában az egész beszéd alatt sápadtan hallgató ifjúra:

– Öcsém Herode! próbáld meg, belém tudnál-e lőni azzal a nyillal ott kezedben? – S azzal az erdőben eltűnt.

Herode borzadva rejté el arcát palástjába.

– Anyám, ez a Maeon ugye nem jól beszél?

– Ne hallgass szavaira gyermekem, – felelt nyugodtan a nő – apád előtt is hallgasd el, amit hallottál. Bolond beszédekre nem indul meg az ép.

– Hallgatni fogok, anyám – rebegé a gyámoltalan, s reszketve nyujtá tegzét a mögötte ülő rabszolgának, kérve, hogy eressze le felajzott idegét, nehogy kárt találjon tenni vele.

5

A nap délpontjára hágott, az erdők elcsöndesültek, hallgat minden.

A pálmák fényes kövér levelei harmatot izzadnak a hőségtől, s a fehér kérgű gumifák repedezett oldalaiból átlátszó aranyszín mézga szivárog. A nap fényében átlátszó minden lomb. Nem az éjszaki fenyves és bükkerdők egyhangú sötétje ez, a természet remekelni jött ide, csodás vegyületben állítva össze szépet és nagyszerűt; az ifjú természet országa ez, ki még nem tanult jó gazda lenni, a pazarló, fényűző, költői természeté.

Egész ligetek illatos fahéjfákból, miknek friss hajtásain rózsaszínű a lomb; a mirtusz, favastagságra nőve; fák, miken virág és ért gyümölcs van egyszerre; komoly sötét berkek fügefabokrokból, miken keresztül összevissza nőtt a folyondárok száz meg száz neme, mosolygó virágcsillagaival; magas, karcsú szálfák pikkelyes derékkal, tetejökben füzéres lombkorona, a levélcsutakok alól óriási gyümölcsfürtök csüggnek alá, vagy gyermekfő nagyságú diók, miknek terhe alatt meggörnyed a sudár. Néhol egyetlen fa foglalt el magának több száz lépésnyi tért, melynek odvában egész majomcsalád tanyáz, terebély ágai hosszú inakat hajtanak a földig, mik legyökerezve egy élő labirintot állítanak elő, lombos sátortetővel, melynek rengetegét egész népe lakja a majmoknak, papagályoknak, méheknek és pillangóknak. Másutt beláthatlan bozóttá fajul a növényzet, a vizenyős föld kiölte az árnyékos fákat, s a hirtelen felsarjult bambusznádak, cikkes kóróikkal, a tüskebokrok, újjnyi hosszúságú vörös tüskéikkel, küzdeni látszanak egymással az elfoglalt helyért, néhol belepetve egy mindkettőnél hatalmasabb jövevény, a kuszó iszalag és liánfonadék szövevényeivel.

A csendes magányban hűselve alszik minden állat, csak nagy néha csap el az ágak alatt egy-egy fehér páva, hosszú csillagszemes farka mint egy csodás uszály vonul utána: vagy egy-egy kis majom veti magát egy fáról a másikra, hosszú, kunkorgós farkával az ágakba fogózva.

Majd könnyű szellő lebben el a táj fölött, alig vehető egyébről észre, mint a levelek suttogásairól, s az ágakon csüngő fehér fügefészek könnyű ringásáról.

Egyszerre a távolból valami szokatlan zaj veri föl a csendet, valami kereplő hang, de csak a legnagyobb messzeségben, alig hallhatólag.

E hangra mozgás támad a bokrok közt, mintha valami nagy test futásnak eredt volna, messziről látni közeledtét, amint a karvastagságú csemeték elhajlanak léptei alatt, s hol bokrostul nőttek ki az összesűrűsödött fák, a veszett alak ki sem kerülve őket, egyenes irányban ront rajtuk keresztül, jobbra-balra döntve azokat, mint hajlékony nádvesszőket. A nyugtalan mozgás, mely jöttét megelőzi, előre is sokat igér, s a legsűrűbb tövisbozót eloszlik tekintete előtt, mint megvetendő gizgaz.

Még egy roham a venyigeszövevényen keresztül, mely azt, mint pókhálót a dongó, tépi összevissza, s egy borzasztó ordítással a síkon áll a legcsinosabb szörnyeteg, mely valaha erdőket evett, s mocsárokat ivott rá.

Egy délutáni álmából fölserkentett szarvorrú az, azon módon, ahogy a nyugvóhelyéről fölébredett, megnézni, hogy mi baj. Deli termete alig hosszabb két ölesnél, s rövid lábacskái versenyeznek egy emberi derék vastagságával, három vastag körmön végződve, mintha három csizmát húzott volna föl egyszerre mindenik lábára. Vastag, páncélkemény bőre, mintha nem ily karcsú termetre volna szabva, pötyögős ráncokat vet nyaka és combjai körül, s ha megrázza magán, csak úgy inog rajta, mintha alatta még egy másik volna, egyik oldala tele van ragadva apró csigácskákkal, mikbe egyszer lefeküdt, s miknek ottlétéről tudomást sem látszik venni s egyik hátulsó lábával egy hosszú bambuszgyökeret vonszol maga után, mely körmei közé talált szorulni, s most zörgő leveleivel kiséri lépteit.

Megáll, orrát föltartja szaglászva, másfél láb hosszú szarva, jobbra-balra mozog rajta; hosszú, lelógó fülei egyszerre egyenesülnek, s nagy, széles száját eltátva, meglátszanak fényes, fekete fogai. Két kis homályos szem tévedt valahogy koponyájába, melyek nem arra levén alkotva, hogy lásson velök, nem veszi észre az előtte álló kókuszfát, s nekimegy az orrával, melyért megharagudva rá, azt menten ketté harapja, s azzal megnyugodva, térdre ül, s az egész fát, koronáján kezdve a száráig, szép csendesen megeszegeti, miközben orrának hajlékony szarvával különféle mozdulatok által iparkodik kedélyállapotának különféle változatait kifejezni.

Egyszerre ismét hallatszik a kereplő hang, most már éppen ellenkező irányban; a fenevad felszökik fektéből s a legcsodálatosabb ügyetlenséggel kétszer mefordul helyében, s azzal kiszámítva magában a két hang közti középutat, elnyargal, egyszerre két első, azután két hátulsó lábával lépve, s szaggatott röfögés közt tördelve az útjába akadó fákat.

Kevés idő vártatva több helyen szólal meg egymásután a kereplő, jobbról, balról, köröskörül hallatszanak üldöző hangjai, a csörtetés zaja ismét visszatért, s ugyanazon helyre, ahonnan kiindult, ismét visszaüget a szörnyeteg.

Most már dühös. Szájában egy fiatal pálma van keresztben, melyet felszakított, s nem ért rá lenyelni. Szemei be vannak dagadva véres pillái közé, s orrszarva nem mozog többé, hanem megkeményülve hátragörbült. Szemeivel nem lát, de orrával annál jobban érzi ellenségei szagát, s hallja a közeledő lármát, melyet még emberi fül nem volna képes felfogni, s e lárma dühössé teszi. Fölemeli idomtalan fejét, s a szörnyű száját eltátva, iszonyú ordítással tölti be a léget, mintegy kihívó csatahangot küldve üldözői elé, s azzal nekidűl féloldalával egy mohos kősziklának, s fenyegető morgás között kezdi el szarvát köszörülni rajta, meg-megállva, hogy egy rikoltó, recsegő üvöltésnek levegőt adjon.

Eközben mindinkább hallhatóvá lesz a vadászok lármája, a magas bokrok közül kitűnnek az elefántok tornyai, nyilas amazonaikkal, s a nyergeikben fölemelkedett vadászok structollas kopjái, kiket mind e táj felé csalt a szörnyeteg ordítása.

Néhány perc múlva összeszorul a kör, az elefántok megállnak, ormányaikat fölemelve, s a paripák toporzékolva hánykódnak, amint meglátják az elszörnyesztő fenevadat, mely lábait megvetve, orrszarvát a kősziklához feni.

Ekkor két ellenkező oldalról két lovag nyargal a rinocérosz felé, fölemelt kopjáikat magasra tartva. Az egyik Odenath, a másik Maeon.

Az ingerelt szörny Odenathnak fordul, s orrát a földnek szegezve, szarvával hosszú barázdát hasít a pázsiton nyargaltában s azon pillanatban, midőn Odenath ágaskodó paripája sörényét félkézzel megragadva, kopjáját biztos kézzel irányzá a vad felé, Maeon hirtelen elébb ráhajítá a magáét, mely hegyével a szarvorrú oldalába furódva, annak vastag bőrében függve maradt, alig érve hegyével az elevenjét.

– Ostoba, mit cselekszel? – kiálta rá a király. A fenevad azon pillanatban villámsebesen megfordult, s kikerülve Odenathot, vérengző dühvel rohant másik ellenére, ki lováról leugorva, kardjával iparkodott annak hasa alá jutni.

A szarvorrú azonban nagyobb tárgyat szemelt ki bosszúja tárgyának s bőszült ordítással rohant az elefántok közé. A nyilak, miket a tornyokból lőttek rá, visszapattogtak bőréről, s a hölgyek, kik a megriadt elefántok tornyaiban hányódtak, mint bárkában hullámos tengeren, sikoltozva fogóztak hevedereikbe; a legelső elefánt, melyet a vad megtámadott, egy irtóztató csapást adott ormányával a szarvorrú hátára, melytől az térdeire bukott, de a másik pillanatban villámsebességgel rohant az elefánt alá s egy iszonyú döféssel hanyatt dönté azt a bokrok közé, s azzal elkezde alakjától nem remélhető fürgeséggel ugrálni, jobbra-balra osztva csapásait, hallatlan zavart idézve az elvadult elefántok között, melyeknek ordítása megbőszíté a vadászok paripáit, hogy lovagjaik alig maradhattak nyergeikben.

Már szinte keresztül törte magát üldözőin a vadállat, midőn Odenath másodszor elékerült s mennydörgő hangjával rákiáltott:

– Nekem tarts, szörnyeteg.

E hangról megismeré az állat méltó ellenfelét s egy lépést hátrálva, nagy gondterhesen megforgatá fejét, első lábaival bömbölve szórta a földet, s azzal elhallgatott, fejét elbúsultan a földnek szegezé, két szeme, mint két veres pont volt ellenére feszítve, s azzal sebesen, mint a kilőtt nyíl, rohant Odenathnak.

A paripának minden szőre borzadt, fülei felálltak, szemei forogtak, orrlyukain forró gőz lövellt ki; a király nyugodtan tartá kezében dárdáját, s amint a fenevad közel ért, egyszerre szemébe döfte azt annak, ahol éppen legsérthetőbb ez állat.

A roham sulyától hátulsó lábaira rogyott az erős csatamén, de Odenath meg nem tántorult nyergében, sem karja meg nem hajlott; a dárda hegyével leszögezve ott maradt lábai előtt a szörny, idomtalan fejének utolsó mozdulatával mélyen feltúrva a földet, s lábait szétmeresztve.

A vadászkürt örömhangja rivallt, s a környezők a király ügyességét és karja erejét jöttek dicsőítni; Maeon mellé furakodva, dacosan dörmögé:

– Könnyű volt a vadat elejtened, miután én sebet ejték rajta.

Odenath méltó haraggal viszonzá:

– Éppen e tetted volt oka, hogy az első találkozásnál el nem ejthetém; s ha e tiszteletlenségedért meg nem tudnék bocsátani mint király, kellene, hogy megbüntesselek szelességedért mint vadász.

– Tehát büntess meg, hadd lássam.

– Eredj előlem, hálátlan fiú; könnyen beszélsz velem, mikor tudod, hogy büntetésed nekem fájna jobban, mint neked.

6

Zenóbia ezalatt az Orontes partján horgászott Herodéval. Ősanyja példájaként parancsot adott búvárainak, hogy a víz alatt a kivetett horogra aranyhalakat akasszanak, s tudta osztani a mosolyt, mely e gyöngéd csel következtében az ifjú halvány arcán elvonult.

Mennyi lélekerő s mily női gyöngédség kellett arra, hogy e férfias munkához edzett asszony lemondjon legkedvencebb mulatságáról, midőn annak riadó hangjai füléig hatnak el, s leüljön egy lélekbeteg gyermeket mulattatni, kit rajta kívül mindenki megvet, kicsúfol; s míg férjét és tulajdon fiát fenevadakkal küzdeni tudja, szeretete gyöngédségével mostoha gyermekét halmozza el, ez erőtlen, hervatag ifjút, kinek minden öröme e csodás, e megfoghatlan szülői érzelem.

A vadászat zaja mindig hangosabbá válik, Herode remegve simul anyjához közelebb.

– Ó anyám! Hallod e lármát? Hallod ezt a szokatlan ordítást? Én félek.

– Az elefántok bőgése az. Jer tova, ha félsz hallani.

– Ó nem tova, ott szeretnék lenni, ahol ez a lárma van, akkor nem félnék tőle.

– Ne hallgass oda; vidám kiáltások azok, kedvtelő vadászok ujjongatásai.

– Nem hallasz valami sikoltást közbe-közbe? valami segítségkiáltó jajgatást?

– Ki tudná ezt ily távolról kivenni?

– Én hallom jól. Nem apám kiált-e?

– Hova gondolsz? Mi baj érhetné őt? Nincs sem ember, sem vadállat, melyet puszta kézzel meg ne öljön, puszta öklével képes betörni a bölény koponyáját, s az oroszlánt fél kézzel megfojtani.

– Igaz, – szólt Herode, nevetve, mint gyermekek szoktak, kik apjok erejéről, bátorságáról hallanak beszélni. – Apám erős ember. Aztán Vaballath is vele van. Anyám, mért nem vagyok én oly bátor, mint Vaballath?

– Minek volna e bátorság neked?

– Mert ott volnék apám mellett. Hátha mégis valami baja eshetik; lehet, hogy kardja eltörik a viadalban, akkor én a magamét nyujtanám neki, orozva jöhetne rá valami veszély, melyet ő nem lát meg, én észrevenném, s rákiáltanék, hogy vigyázzon. Eltévedhet kiséretétől, s valamely mocsárban elveszhet, én nem maradnék el oldala mellől soha. Ez mind megeshetik rajta. Jerünk oda, ahol az a lárma hallik.

– Messzünnen is remegsz tőle.

– Ha látni fogom, nem félek. Aztán te mellettem maradsz, ugye, nem távozol tőlem? Mitől félhetnék, ha te itt vagy? Ki bánthatna, ha te oltalmazol?

Édes gyermeki érzelem, mely mindenhatóvá képzeli a szülői szivet és kart!

Az ifjú nem bírt nyugodni, míg Zenóbia parancsot nem adott a hátramaradt kiséretnek, hogy induljanak a vadászok után.

Minél közelebb értek a zajhoz, annál többször iparkodék mondani s arcával és mozdulataival kifejezni, hogy nem fél, s midőn az első tanyához értek, hová éppen akkor vontatták az elejtett rinocérosz roppant tetemét; annyi bátorságot vett magának, hogy leszállt hozzá, és meg merte tapintani annak hosszú szarvát; hanem amikor aztán hallá, hogy az egy elefántot összegázolt, s kemény kérges bőrével összenézte azt a vékony aranyhegyű nyilat, melyet remegő kezében tartott, elsápadva emelteté magát elefántja hátára, vissza, s félve kérdezé a vadászoktól, hogy e tartós lárma hasonló szörnyeteggeli küzdés zaja-e?

– Ez csak hajtás, – viszonzá egy vadász. – Egy tigrispár vette magát a berekbe, s most azt nem bírják onnan kihajtani.

– De apám jó helyen van, úgye?

– Az mindig jó hely, ahol apád kardja ki van vonva, – felelt a vadász, a királyné intésére megindulva az elefánt előtt, s azon táj felé vezette, hol a király állott.

7

Egy széles, csalitos bozót volt, amelybe a tigris vette magát; iszapos feneke, összebonyolódott szövevényei miatt lónak és elefántnak egyiránt hozzáférhetetlen.

A vadászok széles kört alakítottak a berek körül, mialatt annak egyik oldalán felgyürkőzött arabok jártak lármát ütve, s botokkal kongatva a vastag bambuszbokrokat.

Odenath figyelmét annyira elfoglalta e munka, hogy csak akkor vette észre nejét és fiát, midőn mellette álltak.

Az apa magánkívül lett örömében, midőn Herodet megpillantá, ki nem látva semmi tárgyát a veszélynek, hanem csupa örömteli arcokat, inkább örülni látszott, mint félni.

– Te is idejöttél? – szólt Odenath atyai örömében. – Tehát benned is megszületett a bátorság valahára. Helyesen van. Csak egyszer nézz szemébe a halálnak, többé nem fogsz félni. Itt jó helyen állsz mellettem. A tigrist éppen erre fogják hajtani. Fogd e dárdát s amint látod, hogy kiugrik a bozótból, hajítsd reá. Akár találod, akár nem, mindegy. Tied lesz a dicsőség, hogy az első kopját te hajítád reá, s a dicsvágy bátorrá fog tenni.

Herode elvette a kopját, de arca másfelé volt fordulva, félelem, borzalom tekintetével.

– Nos, merre nézesz? – szólt Odenath – ne onnan várd a tigrist, ott bátyád Maeon áll a bokor mögött, nehogy őt hajítsd meg.

Herode remegve hajolt alá apjához, susogva:

– Ama bokorból egy nyílhegyet láttam feléd irányozva.

– Rosszul láttad, a tigrisre les ő is.

E pillanatban rivalgó kürthang szólalt meg a bozót belsejében, vadállati kétségbeesett ordítástól követve: valami vakmerő arab kürtöt vett kezébe s a csalitba lopózva, csendesen az elbújt tigris háta mögé került, s míg ez makacson fekve maradt a hajtók lármájára, s fektéből meg sem mozdult, ez egyszerre alig néhány lépésnyi távolban megfújta a kürtöt, mely véletlen hangtól fölriadva, bőszülten szökött fel a fenevad, s ijedt ordítással törte magát ellenkező irányban a bozóton keresztül.

– Erre jön! erre jön! – kiáltozák a vadászok, kik Odenath mellett álltak, s már ki lehete a tigris alakját venni a nádbokrok között, midőn hirtelen egy elhamarkodva hajított kopja, mely nagy zörejjel esett a bozótba, észrevéteté a vadállattal a lesben állókat, mire az hirtelen megtorpanva, borzasztó nyávogás közt visszafordult, s szép csöndesen hasoncsúszva, ismét eltűnt a sűrűségben.

– Ki hajítá e kopját? – ordítá Odenath dühösen, megfosztva apai, vadászi és királyi örömeitől.

Maeon dacos arca elárulá, hogy e vakmerő ismét ő volt.

– Vegyétek el lovát, – kiálta haragosan a király. – Szállítsátok le lováról tüstént.

Ez a legnagyobb büntetés volt, ami lovagot érhetett.

Maeon szemeiben a düh és szégyen könnyűi égtek; kirántotta övéből hosszú tőrét, gyöngyös hüvelyét elveté magától, s anélkül, hogy egy szót szólna, a bozót felé indult.

– Hová mégy arra? – kiált rá a király.

Maeon megállt s visszafordítá fejét duzzogva.

– Vagy én ölöm meg azt, vagy az öl meg engem.

– Ragadjátok meg! – kiálta Odenath – facsarjátok ki kezéből a fegyvert, dugjátok be az őrjöngőt egy barlangba, s hengerítsetek követ a nyílásra, hadd legyen ott, míg a vadászatnak vége van.

A király parancsai egy pillanat alatt teljesítve lőnek, Maeont lefegyverzék s barlang hiányában beerőszakolták egy roppant baobabfa odvas üregébe, sűrű tövissel elzárva annak nyílását. A tigrist azonban nem lehete többé berkéből kiverni. Már esteledni kezdett, s még nem bírtak vele boldogulni, ha egyik helyről elhajták, a másik oldalra ment, de a berket el nem hagyta.

Végre nem maradt más eszköz kiűzésére, mint a berket fölgyújtani.

Hosszú nyilakat kentek be cédrusgyantával s azokat meggyújtva, oda lövöldözék, ahol morogni hallák a vadat.

Az égő nyilak, mint megannyi lidérc, repültek az elsötétült égen, sűrűen hullva a cserje közé, mely itt-ott meggyulladva, egyszerre több helyen lángolni kezdett; a tűz tovább harapózott, az égő pontok összeértek, s a nedves rekettye ropogása közben megelevenedni látszék az egész csalit, mintha minden ágnak külön lakója lett volna, egész zivatara a madaraknak kerekedett föl az égő berekből, ijedt ordítozással töltve be a léget; s minden irányban lehete látni a futó kígyókat, mik süvöltő fejeiket feltartva menekülni iparkodtak az égő zsarátnok alól, rémségesen hangzott a benszorult teknősbéka jajgatása s borzasztó volt látni egy roppant boát, mely a tűz közé szorulva, miután mindenünnen visszariadt, végre felcsavarodott egy magányosan álló pálmafára, farkával verve az égő lombokat, széles szájával dühösen tátongva az alatta összeérő lángokra, s midőn a pálma is meggyulladt, egy pillanatig kínos tekergéssel csavargott az égő sudar körül, s azzal hirtelen lebomlott arról, s a tűzre veté magát, fetrengő karikákat hányva benne, míg végképp megégett.

Az egész táj sötét volt már, mi annál borzasztóbbá tette a berek égését, a fellobogó tűzfény vérszínt adva minden tárgynak. A tigrisnek semmi mozdulatát sem lehete még kivenni, egyszer azonban éppen oda eshetett az égő nyíl, hol a vad elrejtőzve feküdt, s amint a lángok melegsége kiállhatatlanná kezde válni, hirtelen elordítá magát a vad, s bőszülten rohant ki a még egyedül ép oldalán a bozótnak.

Ott vártak rá mind. A tigris látta őket rászegzett szemekkel, felé emelt dárdáikkal, s lehajtva a földre gyönyörű karcsu termetét, mérgesen összehúzva orrát és szemöldeit, körültekinte éles, topázzöld szemeivel, mintha kiszemelte volna magának azt, aki legjobban félt tőle, néhány apró kúszó lépéssel előbbre simulva, hirtelen egy óriási szökéssel azon elefánt fejére ugrott, melyen Herode ült.

Herode a bámulat és félelem által meg volt meredve, s a dárdát kezében tartá, anélkül, hogy legkisebbet tenne védelmére.

Az elefánt azonban készen várta ellenfelét, s ormányát hasa alá rejtve, amint a tigris fejének ugrott, egyszerre derékon kapta azt, s egyet lódítva rajta, fölhajtá azt a levegőbe.

Az izmos állat kapálózva vetett bukfencet a magasban, s amint visszafelé esett, egy kézív pendülése hallék s a földre hullott vad nem ugrott fel többet, ott maradt végig elnyúlva, egy aranytollú nyíl szívét járta keresztül. E nyilat Zenóbia küldte neki.

8

A tárogatószó hívása mindenünnen összetéríté az elszéledezett vadászokat. Egy óriási banánfa alatt ütöttek sátort, melynek roppant területe alatt az egész vadászsereg elfért. Fáklyák helyett két szálas cédrust gyujtottak meg, s ezek világánál ülték meg a vadászatot.

A langyos esti légben fegyvereiket s öltözetük nehezebb részeit lerakva, körülülték a pázsitból hányt kerek asztalokat a férfiak. Egyszerű ételek voltak azokra terítve, sült hús és bölényszarvakba töltött bor.

Minden ki volt fáradva a nap munkájától, csak a kedv nem még. A férfiak egyedül maradtak asztalaiknál, mialatt a nők rögtönzött sátoraikba s fák galyaira feszített függőágyaikba távoztak pihenni, hogy jelenlétök se ne gátolja a férfiak kedvét, se kicsapongásra ne ingerelje.

Az erőteljes férfihangok által énekelt kardalok lelkesítő riadalban hangzottak szét, a távolból hangzott egyes kürtszó, tán egy eltévedt vadászé, mire ismét a harci harmónia felelt vissza.

S midőn a bor lelke a sziveket átjárta, táncra ugráltak a férfiak, harcias kört alakítva, melyben nem a láb járta a táncot, hanem a kar, a fő, a szemek villogása. – Minden mozdulat harcot, viadalt kifejező, az egész egy csata fegyver nélkül.

Közepett ült a király. Trónja egy lefűrészelt cédrusfa törzsöke volt, baldachinja a harmattól ragyogó lomb. Lábainál játszott Herode, papagálytollakból kötözve bokrétát.

– Valaki hiányzik közülünk, – mondta Odenath, odaintve fegyverhordozóját. – Bocsássátok ki Maeont s hozzátok közénk.

Herode fölneszelt e névre, s elveté a tollakat kezéből s karjaival átfonva apja térdét, annak arcába néze félelmesen.

Maeont elővezették; sötét képpel, szótlanul állt meg a király előtt, palástja vállai körül volt tekerve s mindkét keze eldugva alatta.

– Megbocsátom hirtelenkedésed, – monda Odenath, bizalmas szivességgel nyujtva elé kezét, – jer, ülj jobbomra; ami a vadászok közt történt, ne tartsák eszükben a rokonok.

S azzal két billikomot hozatva elő, egyiket fölvette maga, másikat Maeonnak nyujtá, nyájasan kínálva:

– E pohár az engesztelődésnek.

Maeon balkezével vette el a serleget, s azon pillanatban, midőn Odenath fölhajtá a magáét, kirántá palástja alól jobbját, melyben kardja villogott, s felordítva: »és ez a kard a bosszuállásnak«, Odenathra rohant.

Sebesebben, mint a kardcsapás, veté magát Herode apja testére, gyönge kezével föl akarva tartani Maeon kardját. Nyomorú, elfonnyadt teste kevés volt pajzsnak, a villámgyors döfés az ő keblén keresztül érte az apáét, mindkettő szivét egy vassal szegezve egymáshoz.

Maeon lekapta a hátrahanyatló király fejéről a diadémot, s azt saját homlokára téve, felszökött annak helyére, s véres kardját öklébe fogva, kiálta a rémülettől megkövült férfiaknak:

– Én vagyok királytok! E korona azzá tesz engem, és ha e korona nem, azzá teend e kard.

– Halál fejedre! – ordítá két férfi, kardot ragadva kezébe. Azon pillanatban mindkettő orgyiloktól átszúrva rogyott össze.

– Meg ne mozduljatok! – kiálta Maeon hiénai szemforgással – minden ellenségem háta mögött egy hívem áll! Minden lázadó mellett ott ül a bakó!

Az emberek tétovázva tekintének egymás szemeibe, mindenik a másikat gyanítva Maeon hívének, s néhányan Maeon cinkosai közül seregleni kezdének körüle, míg a király barátai eldugott fegyvereiket keresték s a bosszú, a lovagiasság és önféltés elszántságával rohantak a gyilkosra a legelső fegyverrel, ami kezökbe akadt, s egyenkint estek el vad viadal közben, anélkül, hogy hozzáférhettek volna.

A zaj, a tombolás általánossá lőn, mindenki ellenségnek nézte társát, s a szilaj tusa közepett az egyik égő szálfa, gyökeréig leégve, a kűzdő tömegek közé zuhant, mint egy égi tűzkard, mely a harcolókat szétválasztani csapott le. Az ordítás közül egyedül Maeon mennydörgő hangja hallatszott ki.

– Én vagyok királytok! Én vagyok a megtapodott féreg, ki megöli az óriást. Rajtam nem fog sem fegyver, sem átok. Én vagyok a hetedik gyermek, ki burokban született, engem férfi keze el nem ejthet.

– Asszonyé fog hát elejteni, – kiálta közbe egy haragtól csengő szózat, melynek hallatára Maeon egyszerre elsápadt, elnémult; s a küzdő tömegeken keresztül egy nőalak tört felé, szétszórt hajfürtei a sötét éjben is feketék voltak, égő szemei világítottak benne.

– El innen, asszony! – kiáltának Maeon párthívei, elállva útját. – Ez harc, nem choraea!

– Én Zenóbia vagyok! – viszonzá büszkén a nő, s a kardcsapás, mellyel az ellenállók közé vágott, bizonyítá, hogy ő az.

Maeon hívei elhulltak egyenkint, gyalázatos halállal egy asszony kezétől; az utolsó, kinek a bosszúálló nő kardvillanása örökre kioltá szemevilágát, sikoltva terjeszté kezét Maeon elé:

– Maeon, védd magad! Ez asszony az égből esett ide, s minket a pokolra küld.

Maeon hallgatva, mozdulatlanul nézett a gyilkolva közeledő asszonyra, kinek tekintete megigézte a legbátrabb férfiakat, hogy nem tudták magukat védeni halálcsapásai ellen, s erőtlenül hullottak el körüle. A véres kard le volt eresztve kezében.

– Emeld fel ezt az orgyilkot! – kiáltá Zenóbia, Maeon kardjára ütve.

Maeon elborult arccal tekinte a hölgyre, s kardját elhajítá magától.

– Ha téged megölnének, akkor hiába öltem volna meg ezt.

S hogy szavai nem kegyelemkérés voltak, azzal bizonyitá, hogy ráhágott lábával Odenath holttestére.

Azon pillanatban markolatig merült szivébe Zenóbia kardja.

Szótlanul rogyott össze; Zenóbia hosszú hollófekete hajfürtei arcára omlottak, odavoná azokat ajkaihoz, összecsókolá, és meghalt.

9

Ezelőtt másfélezer évvel…

Ha Egyiptomból az arab sivatagokon keresztül hat napig vándorolt az utazó, s nem talált egyebet egyes kutaknál, hetediken a hasadó hajnal sugárai között messziről sötétlő pálmaerdőt látott megjelenni.

A tevék ezentúl nyargalva futottak, a lovakat nem lehete visszatartani többé, az emberek arca is egyszerre felvidámult. Az a pálmák országa volt. Palmíra földe, a gazdag, a boldog, a hatalmas Palmíráé, hova kelet és nyugot sietett kincseit hordani, s örömeit keresni; hol egyedül lakott még igazság a földön; hol egyedül állt fölemelt fővel a nép királya trónja előtt; hol egyedül volt még megjutalmazva az erény, üldözve a bűn, védve az ártatlanság; hol gazdag volt a becsületes, s boldog volt a tisztalelkű; hol igaz mértékkel mértek a piacon; hol üresek voltak a börtönök; hol egy asszony kezében volt a királyi pálca, kinek tekintete előtt elszáradt az ellen, s fölvirult az ország.

Ez volt Zenóbia, Palmíra királynője, a hasonlíthatlan városé, mely népek felett uralkodott, és akiken uralkodék, azok mind áldák és dicsőíték.

Három napi járás volt e roppant város falainak kerülete, melyek égetett téglából voltak rakva, védő tornyokkal, s száz kapuval, miknek portáléin diadalfaragványok díszlettek, királyok, hősök képei, kik négylovas szekéren, vagy fehér elefántokon álltak, kezeikben pálmaággal.

De jobban, mint e fal, védte Palmírát a körülfekvő véghetetlen puszta, védte népeinek karja.

Minden reggel korán lehete látni a kapukon gyakorlatokra kivonuló seregeket, kik a királynő láttára gyakorlák magukat nyíllövésben, kopjahajításban s bámulatos fordulatok kivitelében.

S ha szükség volt rá, fegyvert fogott minden férfi, aki Palmírában lakott, s ha ez nem volt elég, fegyvert fogott minden asszony.

E város egy aranymarkolatú kard volt, kívül ragyogó, belül éles.

Ez óriási templomok, roppant oszlopsoraikkal, mind úgy voltak alkotva, mintha váraknak lennének szánva, miket egykor védeni kell. Szilárd, tömör épületek mind, amiknek külalakját ragyogóvá varázsolta a keleti költészet.

A tágas, egyenes utcák palotáinak homlokzatán művészi véső remekelt, a roppant kerek tornyok, miken köröskörül egy tekergő csigalépcső vezetett, porfír oszlopokkal voltak tetejökig rakva; nagy, magas házak tetején virultak a függőkertek, kettős, hármas fokozatban, virágok, fák és tavak, mikben hattyúk fürödtek a magasban. A város közepén emelkedett Odenath mauzóleuma, arany oszlopokkal, márványszobrokkal, miken a márvány becsesebb lőn az aranynál, az egész padlat a legragyogóbb színekből összeállított mozaikkal kirakva.

Vele átellenben állt Zenóbia palotája, egészen fehér márványból, alabástrom oszlopokkal, csak nagyszerűségben királyi, minden körülragyogvány nélkül. A királyné szerette látni a pompát, de nem magán.

És minden, amit a szem látott, olyan volt, amit a lélek megszeretett, nagy és szép együtt; az egymás fölé emelkedő csarnokok különböző színű kövekből építve; kék, zöld és rózsaszínű márvány, vereslő porfír, ragyogó fekete épületek, ezüst oszlopokkal; roppant kúptetők, miket réz elefántok háta emelt; csodás portikuszok, miknek szövevényes bolthajtásai egymást látszottak támogatni, ellepve aranyozott rácsozattal, mely messziről úgy tűnt elő, mint egy arany csipkefodor; a szobrokkal rakott merész ívezetű hidak s a tágas téreken fölnyúlongó hattyu-karcsú obeliszkok, a sötét mirtuszberkek közepéről fellövellő szökőkutak, mikben bájos istenszobrok füröszték márvány tagjaikat; s mind e pompa és magasság fölött egy nagy uralkodó templom dombteteje, egészen megaranyozva, hogy még a nap is megismerhesse benne azon helyet, melyben őt imádják.

10

Odenath halála után öt év mult el már; kelet népei hozzászoktak már a boldogsághoz és szabadsághoz. A nemzeti élet érzete átmelegíté a szíveket. A római szenátus ugyan még szolgatartományai közé számítá Szíriát, de a szomszéd fejedelmek nem küldék többé követeiket, sem a népek az évi adót Rómába, hanem Palmírába, s Zenóbia bíbor palástban s fején diadémmal fogadá a hódolókat, kik őt kelet királynéjának kezdték nevezni.

Béke volt a szomszédban is, a népeket józan nyugalomban tartá a hatalmas nő közelléte, s egy napon egyszerre négy követ érkezett a világ négy része felől Zenóbia trónja elé.

Nyájasan, de méltóságteljesen fogadá a követeket a kétszeresen hódító asszony: hódító szépsége és hatalma által. Fegyver és drágakő ragyogott trónja körül, őt magát fehérruha födé, melyre bíborpalást hullott, amaz a tiszta erényű nő, ez a hatalmas királyné jelmeze.

Jött az első követ; Armenia királya küldé; csodabalzsamokat s varázsfűszereket hozott, miket bűvész-tudós mágusok készítének az élet hosszabbítására, s azokat Zenóbia lábaihoz rakva, elfogódott hangon rebegé: „üdv neked, kelet királynéja!” s háromszor veté magát előtte a földre.

A másik követ Perzsiából jött. Sapor király koronája gyémántjait küldé az egykor megvetett ellenségnek, kinek most szövetségeért folyamodott. A követ megcsókolá előtte a földet s elragadtatással kiálta: „üdv neked, kelet királynéja!”

A harmadik követ Indiákról vándorolt ide, tenger mélyéről halászott gyöngyöket s beszélő madarakat hozva a királynénak, s amint homlokával érintve a padlat mozaikját, monda: „üdv neked, kelet királynéja!” a madarak utána kiálták – üdv neked, kelet királynéja!

Zenóbia komoly arccal fogadá a hódolatokat, tekintetében nem látszott azon mosolygás, melyet gyönge szívekből szokott előcsalni a hízelgés és szerencse.

Ekkor előállt a negyedik követ. Kemény tekintetű férfi: merész arc, éles szemek, görbe sasorr, vállig meztelen karok; rövid tunika, vékony bíborszegéllyel; ujján egyszerű aranygyűrű, az is vasszínűre festve; oldalán rövid széles kard; semmi páncél, semmi arany, selyem vagy hímzés öltözetén.

Merészen a királyné elé lépett, fölemelé fejét, s ujjával rámutatva, kemény hangon kiálta rá:

– Le onnan a trónról, asszony! Engem Róma küldött…

Az arcokon az ijedtség viaszszíne s a harag lobogványa váltogatá egymást, csak Zenóbia arca maradt nyugodt. Kit a hódolat föl nem emelt, a bántalom le nem süllyeszte.

– Beszélj, – monda a követnek – hanem arra gondolj, hogy neked ki mint követ sérthetlen vagy, mást sértened nem merészség, asszonyt sértened nem dicsőség.

A követ összevonta mellén karjait s rendületlen hangon szónokolt

– Ez ország Róma tartománya s te Róma alattvalója vagy; e területen senki sem lehet úr, csak akit Róma tesz azzá. Férjedet a tanács engedé királynak lenni, téged nem ismerünk. A tanács határozata ez. Szíria trónja Odenath halálával ravatallá változott, s a koronát, mely utána sem téged, egy asszonyt, sem fiadat, egy gyermeket nem illet, tartozol férjeddel együtt eltemetni. Ha királyhoz mégy nőül, az ellen senki sem szól, de hogy egy országot válassz férjül, azt tiltjuk neked, s ha te Palmíra neje lettél, Palmíra özvegye fogsz lenni.

Zenóbia arca lángolni kezde e szavakra. Midőn a római elvégzé beszédét, fölemelkedék trónjában, s belső indulattól reszkető hangon válaszolt:

– Mondd meg Rómának ezt: sem Róma, sem én nem vagyunk urai e földnek; urai egyedül az istenek, kik országokat osztanak, s királyokat kennek föl. E trónt, melyen ülök, nem Róma ajándékozá nekem és férjemnek: kardom vívta azt ki, az övével együtt, egy ellenség kezéből, ki előtt légiótok lerakták a fegyvert, s ki legvitézebb császártok alakját polyvával kitömve tartja bálvány istenei templomában – és ez ellenségen én álltam bosszút, míg Valerian tulajdon fia, Róma cézárja, otthon tűzhely és serpenyők között tölté el idejét!

A római arca égett e szavaktól; – igazak voltak.

– És a szenátus, mely reszketett, midőn a barbárok Róma falai előtt állottak, s midőn kardunk megvédte tőlük a keleti határt, megengedte, hogy mi is megpihenjünk saját hazánk földjén, most nem ismer engem; most szégyenel nevemre emlékezni? S ki ez a szenátus? Róma patríciusai talán? az ősi laticlavusok? A Catók, Horatiusok, Flaviusok dicső utódai, a háromszáz patres conscripti unokái talán, kik az égő város piacán currulis székeiken ülve nyugodtan várták be a halált? Ők nincsenek többé. Tiberius, Caligula, Nero, Commodus, Caracella, Heliogabalus – ez őrült szörnyetegei a világnak – tövestül kitépték soraitokból e büszkeségeit Rómának s ültettek helyökbe borbélyokat, gladiátorokat, libertinokat, kéjhölgyek fiait! nem elég… paripáikat ültették oda közibétek!…

– Asszony, ne tovább! – kiálta közbe a római.

– Cáfolj meg, vagy mondd, hogy Rómában az igazmondás vétek. És e szenátus szégyenl egy asszonyt ismerni királynak, mely kéjhölgyek előtt hajtotta meg nyakát! és egy római mer büszke arcot mutatni egy asszony előtt? midőn Rómában templom van emelve egy Faustinának, hol őt mint istenasszonyt imádják holta után, ki életében az utolsó gladiátornak volt rimája!…

A római szemeiből hullottak a könnyek düh és méltán érzett szégyen miatt.

Zenóbia méltóságteljesen lépett alá trónja lépcsőjéről, s kezét a római vállára tevé.

– Aki az oroszlánt a pusztára küldé lakni, fegyvert is adott neki, mellyel magát védelmezze. Hogy ha Galienus jól megtanult bánni a főzőkanállal, én megtanultam bánni a karddal, s ha neki illik a szoknya és főkötő, melybe férfi lételét megtagadva búvik, nekem meg illik a páncél és sisak, s ha kedve van engem attól megfosztani, jőjjön érte, és vegye el tőlem…

Ezzel ismét felült trónjába.

– Te mondád! – viszonzá a római s sebesen eltávozott.

11

Nemsokára megindult Marcus Labio propraetor a kisázsiai és egyiptomi légiókkal Zenóbia ellen; az ország határán készen várta őket a királyné; apró előcsaták után előre hagyta őket nyomulni, akkor egész erejével rájuk veté magát. Hasztalan volt a római légiók összetartása, harcrendszere, gyakorlottsága a keleti fajok fanatizmusával szemben; mindenütt túlszárnyalva, hátravetve, csatát csatára vesztettek; nem futottak sehol, de fogytak mindenütt; egy kis csapat maradt csak utoljára, mely még folyvást küzdve hátrált egész a Boszporuszig, s ott az utolsó emberig elhullt, hogy vezérét és az utolsó sast megszabadítsa. A propraetor egyedül érkezett meg Rómába, elmondva, hogy látta Zenóbia kardját villogni.

A győztes királyné útját virágokkal hinték a népek, kiknek szolgaságát a légiók vérével letörlé; egész Kis-Ázsia, Egyiptom meghódolt előtte, az országok, miket egykor ősei bírtak, örömriadóval üdvözlék az unokaleányt, ki a régi dicsőséget visszahozta rájuk. S van-e öröm hasonlítható a dicsőség öröméhez!

Galienus császárt nem sokára utólérte a római cézárok sorsa. Orozva meggyilkoltatott. – Utóda Claudius lett, bátor hadvezér, józan uralkodó, kinek nemsokára kemény harcai támadtak észak barbár népeivel: a gótokkal és alemanokkal.

Egy napon ismét római követek jelentek meg Zenóbia előtt, Claudius császár által küldve, kinek szónoka e szavakon kezdé beszédét

– Üdv neked, kelet királynéja!

Claudius császár azon hízelgő izenettel tisztelé meg a palmírai királynét, hogy míg ő nyugaton védi a birodalmat, addig annak fényét Zenóbia tartsa fenn keleten…

12

Claudius császár nem tartá fenn a birodalom hatalmát nyugoton. Elesett a gótok elleni harcban. Ezúttal a császári trón a harcparipa nyerge lőn, s ki azt a több követelők közül legbiztosabban ülte meg, az Aurelián volt.

A nép ahhoz pártol, akit legerősebbnek lát; Aurelián rövid idő alatt markába bírta szorítani a szétbomladozó római birodalom részeit. Egyik lázadó a másik után elesett, vagy meghódolt, legyőzetett, vagy áruló lett.

Csak Zenóbia állt még, csak Palmíra mert még Róma vetélytársa lenni. Kelet minden népei szövetséget kötöttek vele a fenyegetve közelgő Róma ellen, maga Sapor király is odaveté a harc mérlegébe kardját, míg Egyiptom népeit Firmus lázítá fel a közellenség ellen, fanatizálva a vad szaracén fajokat.

Európa minden határán köröskörül hallatszott a fellázadt népek csatakiáltása.

Mindez nem volt képes Aureliánt megdöbbenteni.

Egy reggelen a bizanti hajók az ázsiai partokra szállították Aurelián légióit, s a másik reggelen már meg volt hódítva Bythinia.

A nomád seregek bámulva hátráltak az előrenyomuló hadtömegek előtt, melyeknek szabályosan rendezett hadsorait semmi oldalról sem lehete megtámadni. Hasztalan állták el útjaikat a hegyszorosokon, a velitesek fölkeresték a gyalogösvényeket s utat törtek a seregnek, hasztalan támadtak reájuk véletlen, midőn útban voltak, egyszerre minden oldalról. Azok rögtön, mint egyetlen gép, tömegekké alakíták hadsoraikat, miket seholsem lehetett megbontani; hiába rontottak rájuk éjjel. A római sereg ahol megjelent, egy óra alatt körülsáncolta magát, s egy perc alatt ébren és helyén volt mindenki. Hiába temették be előlük a kutakat, hiába égették el az élelmiszereket; a légionárius, nehéz fegyverzetén kívül, tíz napi eledelt is hordott magával. A dunai légiók voltak ezek, az örök csatákban felnőtt veteránok, kiknek játék volt a háború, s a legnehezebb fáradság mindennapi szokott munka.

Ancyra megrettenve ellenállhatatlan közeledtük miatt, melyet előre elhíresztelt a futó keleti csoportok ijedelme, megnyitá a császár előtt kapuit.

Tiana bezárta azokat. Azon nép, mely közt Apollonius élt, nem adhatta meg magát ingyen. Aurelián faltörői nem üthettek rést a város kemény falain, sem ajánlatai a nép kemény szivén.

Hosszas ostrom után egy éjszaka egy tianai polgár kiszökött a városból, ki a császárnak illő jutalomért elárulá, hogy egy vízvezető üregén keresztül észrevétlen a város közepébe juthatni.

– Magadhoz méltó jutalmat fogsz kapni, – mondá a császár az árulónak, s válogatott triariusai élén belopódzott a fölfedezett úton az alvó városba.

A csatazajra ébredő tianai nép városa közepén találta az ellenség legbátrabb légióit, élükön Aureliánnal.

A kard még kezében volt az elárult népnek, s ha nem védheté magát vele, önszívének fordíthatá azt, hogy hősi öngyilkolással meneküljön az ostromló bosszújától.

Ekkor Aurelián nyájas, bíztató arccal lépett közéjök.

– Bátrak voltatok, – úgy monda – nem gyávaságtok, hanem árulás adá a győzelmet kezembe; és én nem azért jöttem, hogy büntessem az erényt, s jutalmazzam a bűnt. Ti legyetek szabadok és sértetlenek, az áruló pedig legyen a tiétek.

Ezt mondva, megragadá az áruló kezét, s kilódítá azt a dühödt néptömeg közé.

Azok egy perc alatt ízekre tépték az árulót, s a másik percben hódolattal borultak a császár lábaihoz, ugyanazon kardot, melyet egy óra előtt ellene emeltek, most mellette ajánlván föl.

Így hódítá meg a népeket a római, előbb elfoglalá városaikat, azután sziveiket.

13

Aurelián középtermetű, izmos, szélesvállú férfi volt, naptól barna arca vonásai a harc és szív küzdelmeihez voltak edzve, csak magas homloka mutatta a fejedelmi lelket.

Viselete éppoly egyszerű volt, mint a többi katonáké: harcon kívül fedetlen fő, vállig meztelen karok, kifejlett domború izmokkal, fehér rövid tunika, barna szandálok, mutatóujján a közönséges aranygyűrű.

Így járt-kelt a légiók között, midőn azok fegyvereiket lerakva mulatoztak. E mulatság is hadi gyakorlat volt. Tárogató melletti pyrrhusi tánc, merész szökések, életlen fegyverekkeli viadal, mik kétszer súlyosabbak voltak a szokottaknál, s bajnoki tusák.

Aurelián leszakított egy ágat a legközelebbi borostyánfáról, mely az irriaei síkon bokrokban tenyészett, s azt fölmutatva, fölszólítá a bajnokokat.

– Ki akar küzdeni e jutalomért?

Egy zöld borostyán-gallyacska, nem igen gazdag jutalom ott, hol egész erdők vannak belőle.

Egyszerre száz pár vált ki a sereg legjobbjai közül e jutalomért küzdeni.

A győztesek ismét egymást vették elő, míg végre a küzdtéren csak egy magas, fiatal szicíliai maradt, ki küzdtársait mind legyőzte, a kitűzött jutalomért a császár elé lépett.

– Ó, még nem nyerted azt el, – mondta Aurelián. – Még egy társad hátra van, aki a győzelmet kétségessé teszi.

– Nem látok senkit, – mond a légionárius.

– Engemet sem? Most énvelem jőjj küzdeni.

A légionárius arca büszkeségtől ragyogott e pillanatban. Egyszerre küzdő állásba tevé magát, szembeállva a császárral, s minden erejét megfeszítve, elkezde vele bírkózni.

A körülálló sereg tetszésdörgése hangzott e tusához.

A katona izmosabb volt, a császár ügyesebb, míg amaz óriási erejű karjaival a levegőbe iparkodott őt felkapni, Aurelián gyors fordulataival majd jobbra, majd balra rántá őt ki erős állásából, néha felhajíták egymást, s a leeső újra ismét talpon állt, s mikor legjobban hanyatlott, akkor fordult ismét egyet, ellenének új gáncsot vetve. Végre Aureliánnak sikerült arcát ellene mellére nyomhatni, s acélölelésével hátraszorítani karjait; a szicíliai már lassankint hanyatlott hátrafelé, lábai belefurakodtak a fövénybe, midőn egyszerre eleresztve a császár kezeit, fejét sebesen kiölté annak ölelése alól s hirtelen félreugrott előle; Aurelián saját erőfeszítése által kihozva a súlyegyenből, előre bukott, s térde és egyik keze a földet érte.

– Győztél katona! – monda átnyujtva a zöld ágat a bajnoknak a seregek örömordítása között saját kezével tűzve azt föl annak sisakjára.

Adta volna egy országért a légionárius azt a kis ágat?

Hadrenden kívül bajtársa volt a császár katonáinak, a hadsor előtt imádott bálványa. Midőn aranyoroszlánnal ékített sisakját föltevé, szeme intésével igazgathatá az érc hadsorokat. Példabeszéd volt a rómainál, hogy jó katonának jobban kell félni vezérétől, mint az ellenségtől.

A gyávát, az engedetlent éppoly bizonyosan érte a büntetés, mint a bátrat, a hőst jutalom és dicsőség.

14

Tiana elfoglalása után Antiochiának fordult Aurelián. Itt üresen találta a várost. A lakosok, jöttének hírére, fölszedték vagyonaikat, s elköltöztek a hegyek közé, nem hagyva hátra egyebet a puszta falaknál.

Aurelián fölhívást intézett az elfutott lakókhoz, oltalmat és bocsánatot ígérve nekik, ha visszatérnek s felszólítására nemsoká megjelent Antiochia falai előtt Zenóbia.

Kelet királynéja összegyűjté válogatott hadait s fiát, Vaballathot, s nevelőjét, a bölcs Longinust, Palmírában hagyva, személyesen jött Aurelián elé.

Az immaei rónán találkozott a két tábor. Antiochia felől jött Aurelián, Emeza felől Zenóbia.

Ezer lépésnyi távolban fölállíták egymás előtt hadsoraikat. A császár legelől állítá négy részre szaggatott csoportozatban a gall és teuton segédcsapatokat; a félmeztelen, vadbőrökbe burkolt hadfiak, szeges buzogányaikkal s hosszú pallosaikkal, az ellenség első dühének voltak szánva, a köztük maradt hézagok a könnyű parittyás had számára lévén föltartva.

Ezek mögött foglaltak helyet taktikai összeműködésben a légiók, fegyverzetük által mind egyformák, tojásdad pajzsokkal, jobbkezükben az irtózatos pilum, az ellenállhatlan hajító dárda, melynek súlyos rohama elől semmi páncél, semmi pajzs meg nem védhet, oldalukon rövid, nehéz, kétélű kard, páncélul egyedül a mellet védő lorica.

A légiók, tribunok és centuriók alatti cohorsokra osztva, szabályos négyszögeket képeztek, hol minden férfinak egyenlő hely volt engedve a küzdésre, s a cohorsok között három embernyi tér. A legelső cohors elején, hol a római sas állott, épen a vexillifer mellett lehete látni a szicíliai bajnokot, a babérággal sisakján. Ki fogja azt onnan elvehetni?

Leghátul egyetlen tömött négyszögben álltak nyugodt arccal a triariusok. A sereg legjobbjai, legvénebbjei. Harcedzett hősök, sebekkel díszes arccal, miken nem látszék többé sem a győzelem előérzeténi öröm, sem a haláltóli félelem. Vasemberek, kiknek nem öltözetük van ércből, hanem arcaik.

A sereg két szárnyán állt egy illír és numid lovasság. Könnyen fegyverzett had, taréjos sisak, gömbölyű pajzs és hosszú kard minden fegyverzetük.

Az egész néma hadsereg fölött semmi sem mozdul, csak a sasokra és parancskezekre kötött szalagok, s nem hallik benne semmi hang, csak a tribunok szájról-szájra kelő jelkiáltása, s ha egy tag indul, vagy fegyvereit megzörrenti, mintha egyetlen gép mozdítaná egyszerre száz kezét, egyszerre hangzik el minden lépés, egyszerre áll meg, a hajítódárdák közül egy sem áll elébb, vagy hátrább, maga a parittyások bonyolódott tekergése az utolsó lépésig betanult, szabályszerű.

A seregek mögött még egy csoport lovasság van hagyva a táborszerek és néhány csodás gép védelmére, mikkel köveket s óriási nyilakat lehet az ellenségre hajigálni.

Szemben a római sereggel félkör alakban voltak fölállítva a palmírai hadak. Csupa lovasság, ezredekre osztva; minden ezrednek más színű zászlója, más alakú fegyverzete. Legszélről a beduin lovasok, hosszú dárdáikkal, fehér lepleik alól sötétlő szakállal s villogó szemekkel, a közepe felé a gyakorlottabb hadak: a kurdok, szaracénok nehéz harckardjaikkal s fűrészfogú hústépő pallosaikkal; legközépen tíz ezrede a legválogatottabb vitézeknek, tetőtől-talpig pikkelypáncélba öltözve, még a lovak homlokán is vaslemezek, mik kiálló dárdahegyekben végződtek; e válogatott harcosok mögött volt a kétszáz harcelefánt elhelyezve, miknek hátán minden felekezetek papjai ültek, bálványaikat kezeikben tartva, a legizmosabb elefántra volt föltéve a nap arany bálványa, az emezai templomból előhozva, melyet kétszáz hófehér palástba öltözött bonc őrzött hosszú csillagalakú buzogányokkal, maga a főpap a bálvány mellett ült: hosszú, fehér szakálla eltakarta a mellére hímzett arany napot.

A gyalogság itt is csak a had söpredéke volt, hátul hagyva fedezetül, mely a sátorokat őrzé, félmeztelen parittyás és kézíjas csőcselék, melyet csak a zsákmány csalt a harcba. A keleti hősök nem jártak gyalog soha.

Az ezredek közötti hézagokat a kürtösök foglalák el; csodás alakú, sárkányfejű hangszereikkel, fejökre egy-egy oroszlánbőr sörényes feje húzva.

A palmírai sereg úgy állt a rómaival szemben, mint egy óriási félhold, mely két ércszarvával amazt átölelni s ölelésével megfojtani fenyegeté.

Az első kürtriadó megszólalt. Aurelián egy emeltebb dombtetőre állt föl, honnan egész seregét beláthatá, míg Zenóbia végtől-végig nyargalt seregei előtt, lelke erejét öntve át azokba. Ezüst láncszemekből fűzött páncél födé a deli hölgy termetét, vállain gyémántos oroszlánfejekben végződve, s karcsú derekán széles aranyövvel átszorítva, fekete hajfürtei gömbölyű arany sisakja alá voltak felszorítva, melynek tetejét egy lángoló főnix ékesíté, óh annak könnyű volt meggyulladni szemei lángjától, orcája hevétől. A fehér paripa ágaskodva táncolt királyi terhe alatt, mintha azáltal is magasabbra akarná őt emelni. Amerre járt, a lelkesült hadak lázas örömkiáltása terjedt mindenfelé, oly csodás ellentétül a római sereg hideg, néma nyugalmával.

A második kürtszóra előnyargaltak az ezredek hadnagyai, s keleti szokáskint egyedül állva ki a had közötti síkra, hangos szóval fölhívták az ellenfél legjobb bajnokait lovagias párviadalra, bárminő fegyverrel.

A néma ellenfél velitesei parittyákkal feleltek e fölhívásra, mire a hadnagyok visszanyargaltak dandáraik elé s az erre támadt zaj és nyílsüvöltés közül csak Zenóbia szavai hangzottak elő, amint kardját kirántva, melynek csorbái sok harc küzdelmeiről látszottak beszélni, seregeihez szónokolt.

– Vitézek! szabad rónák, hódíthatlan bércek szülöttei! A harc napja megvirradt, az ellenség előttünk áll. Ő lánccal kínál bennünket, mi kínáljuk vissza karddal. Nem első ellenség ez, aki ellenünk jő, rohanjunk rá, hogy legyen utolsó. – Előttünk a dicsőség, hátunk mögött a gyalázat. – Előre!

A trombiták, kürtök, tárogatók harsogása folytatta szavait, s a hadsereg dörgő ordítása reszketni tanítá az egeket, egy kerek porfelleg támadt a nyargaló paripák robajában, a római sereg felé omolva, mintha a vihar hajtaná; belőle a kivont szablyák hánytak villámokat.

Legelsőbb a két szárny csapott a római seregre; az illír lovasság azon pillanatban össze volt törve a palmírai alvezér, Zabdas arab lovassága által. A nehéz harcszekerce szétrepeszté a pajzsokat, s a hosszú karcsú dárda kihányta a lovagokat nyergeikből, ezek vad futamodással rohantak a pusztának, Zabdas által űzetve. A tulsó szárny numid lovassága nem várta be a rohamot, mielőtt a szíriai csapatok összecsaphattak volna vele, hirtelen megfordult s szélesen kiterjedt sorban el kezde futni a nehéz páncélos lovasság elől, maga után csalogatva azt a mocsáros lapályba, s egyszer-egyszer összecsoportosulva visszatámadt reá, s mire az rendbeszedé magát, ismét odább vonult, keresztül-kasul hordta azt a síkon s kifárasztva, anélkül, hogy harcba ereszkednék vele.

Zenóbia válogatott hada addig egész súlyával csapott le a római sereg légióira.

A germán légiók, mik legelöl álltak, fogadták a roham első dühét. Mint a had istenasszonya nyargalt legelöl a királyné maga, arca elé tartott pajzzsal, a légió tribunját választva ki magának. Az, egy nő által látva magát megtámadtatni dühösen vágott hosszú pallosával Zenóbia felé. Az öblös pajzs nagyot kondult a csapás alatt, de a királyné karja meg nem hajolt tőle, s az ő csapása mint a villám csapott le a tribun meztelen nyakára; halva rogyott az le, látni sem maradt ideje a csapást, nemhogy kikerülni.

A germánok minden hősi védelme hasztalan volt e föltarthatlan roham ellen; a kard éle eltompult az átjárhatlan páncélokon. Soraik összebomlottak; itt-ott látszott még egy-egy izmos herkulesi alak, maga körül csapkodva szeges buzogányával s egyedül küzdve tömegek ellen, hosszú szőke haja repkedett a szélben, míg az is dárdáktól átfúrva eldőlt, s összetapostatott. Nem futott és nem adta meg magát egy is; ahol állt, ott halt meg.

Holttesteken keresztül diadalordítással rohantak a palmíraiak a római légiókra. Azok nyugodtan várták be őket egész tíz lépésnyi távolra, kezökben tartva a nehéz pilumot s azon pillanatban egyszerre hajíták elleneikre az irtózatos fegyvert, mely keresztül rontva pajzson, páncélon, másfél lábnyi vasával öldöklött, ahova ért, s azzal kezökbe ragadva a rövid kardot, mint egy ércfal megállíták a rohamot.

– Ne vágj, hanem szúrj, katona! – kiálta Aurelián a harcosoknak; a tanács jó volt: a kard éle nem fogta a pikkelypáncélt, de a döfés keresztüljárt rajta, s a palmírai lovasság egy eleven bástyát talált maga előtt, melybe sehol sem lehet betörni; ha elesett egy, rögtön másik állt helyébe, s ha kifáradt az első sor, egy pillanat alatt fölváltá a második, pihent erővel.

Az első cohorsnál folyt a legdühösebb harc, mindkét fél hősei itt voltak összegyűjtve, ahány palmírai esett el, annyi római halt meg érte. Végre a légió tribunja is elhullt, s a cohors közepén ketté töretett.

Aurelián a dombról nézte a csatát. Látta Zenóbiát a tömegek élén harcolni, mint tördeli össze legjobb légiója sorait, az elsőt, a másodikat, végre csak az utolsó rend állt még. Az is keresztül töretett, a hősök egyenkint hulltak el, csak a vexillifer körül küzdött még egynehány végelszántsággal, köztük volt a szicíliai, a babérággal sisakján. Végre csak ő maradt egyedül. Az ellenség körül özönlé; maga küzdött valamennyi ellen; balkezébe fogta a sast, jobbjával villámsebesen oszta csapást és döfést mindenfelé; egyik sebét a másik után kapta; arca, homloka vérzett, meg nem mozdult helyéből; végre egy nyílvessző állt meg szíve fölött, a bajnok féltérdre rogyott, a sisak leesett fejéről, kezével a babérágat ajkaihoz szorítá, s egy jajkiáltás, egy sóhaj nélkül meghalt. Ekkor jött elő Aurelián a triariusokkal.

A mogorva hidegség, mely a veteránok arcán honolt, most némi megtorló bosszú vonásaival elegyült; fenyegető tekintettel közeledtek a győztesen előre nyomuló palmíraiak felé, s az első dárdasuhintás kényszeríté azokat az elfoglalt tért nekik átengedni.

Zenóbia szemközt állt Aureliánnal. Mintegy új erőt gyűjtve megpihenni látszék leghatalmasabb ellenéveli végküzdelemre. Keble hevesen dobogott a harc küzdelemitől, kardjáról a vér csepegett alá. Kigyulladt arcát, villogó szemeit közelről láthatta az imperátor, hogy megítélhesse róla, miként méltó ellenére talált; hajfürtjei kibomolva a sisak alól, szabadon lebegtek délceg vállai körül. A harctárogató rivallása, a haldoklók nyögése s a küzdők tombolása közül kihallatszott dörögve csengő hangja, amint harcosait új viadalra buzdítá; a veteránok minden oldalról látták ellenök gyűlni e vérlepte alakokat, kiknek arcán a fanatizmus lángja vonaglott.

E pillanatban idegrendítő ordítás hangzott a palmíraiak háta mögött, mely kényszeríté őket megdöbbenve hátratekinteni.

A jobbszárnyon levő numid lovasság, a nehéz arab seregeket a mocsáros lapályokba csalva, itt egyszerre keresztültört azoknak szétosztott sorain, s míg azok messze hátra maradtak mögötte, a tartalékul maradt szíriai gyalogságra veté magát.

Ez az első nyíllövés után a futásban kereste menedékét, s a kétszáz elefánt a bálványképekkel magára maradt a támadók előtt.

Az elefántok harcordítása volt az, amely a csatazaj közepéből kihallatszott, midőn a győzelem már félig Zenóbia kezei közt volt.

A palmírai harcosok szívét egyszerre vad ijedtség állta el, midőn isteneik bálványait az ellenség által megtámadva látták. Egyszerre felbomlott a csatarend, visszafordult mindenki, s eszeveszett tömkelegben rohantak a bálványok védelmére, átengedve a vérrel kivívott csatatért a már félig leküzdött ellennek.

A papok ezalatt kétségbeesett küzdelmet kezdtek a numid lovasokkal, melybe az elefántok is belekeveredtek, a nap elefántja fölemelt ormánnyal rohant a lovasok közé, s felkapva egy decuriót nyakánál fogva, azzal mintegy buzogánnyal vágott a tömegek közé, utat törve iszonyú lábai gázolásával a legsűrűbb tömegek közt s hajigálva fel maga körül jobbra-balra az embereket, s a visszaesőket iszonyú agyaraival fogva fel.

Semmi sem volt képes a palmíraiakat rendbeszedni többé. Mindenki csak a veszélyben forgó bálványt látta, s annak megmentésére sietett a csatatérre. Maga Zabdas is elragadtatott visszatérő lovasai által, s iparkodott a zavargó csatazajban a királynét föltalálni.

Az még most is szemközt állt az ellenséggel s bátorítá, akik körüle álltak és küzdött a római veteránokkal.

Zabdasnak erővel kellett megragadni a királyné paripájának fékét, hogy elvihesse őt a csatatérről.

A numid lovasok azalatt körülfogattak a visszarohanó tömegektől s leapríttattak az utolsó emberig, de a palmírai sereg is szét volt verve. A bálvány megmenekült; hanem a csata elveszett.

– Minden veszve van! – kiálta Zabdas, magával vonva a királyné paripáját, mely ágaskodott, nyerített, kapálózott, nem akarva távozni a csatatérről.

– Nincs minden elveszve, – viszonza a királyné – még áll Palmíra!

Azonban sietnie kell üldözői elől; a római lovasság ismét összeszedte magát, egyedül azon csoportot látszott üldözni, mely Zenóbiát követé. Kísérői egyenként hullottak el védelmében.

– Állj meg királyné és add meg magad! – kiálta utána egy erőteljes hang az üldözők közül, s amint Zenóbia hátra tekinte, meglátta, hogy ez Aurelián.

Egyszerre meglassítá lova futását, leakasztá tegzét nyakából, egy nyilat fektetett az idegre és visszafelé fordulva lován, megvoná csendesen a kézíjat s percig célzott. Az ideg pendült. A királyné lova nyargalt, az üldözők messze elmaradtak.

A nyíl Aurelián vállát fúrta keresztül.

15

Még nincs veszve minden, még áll Palmíra! – Hangzék Zenóbia szava a vesztett csata után.

– Föl a falakra, zárjátok be a kapukat, fegyverre, aki férfi! Nyissátok meg a templomokat, a vének, a világtalanok, a nyomorékok menjenek imádkozni, a többi harcoljon! Rakjatok tüzeket a téreken, a nők forraljanak ólmot és olajat, a gyermekek faragjanak nyilat, hozzátok föl a kriptából a halottakat, tegyétek ki az utcára, ők se pihenjenek! Mérget a nyilakra és mérget a szívbe! Férfivá legyen a gyermek, és a férfi félistenné, villám legyen a kard!

Minden úgy lőn.

Zenóbia legkisebbik fia, Vaballath, már ekkor harcos ifjú volt, ő járt utcáról-utcára, falakról-falakra a népet buzdítani. Ő volt a vezére, költője, lelke a népnek.

Az első napon, hogy Aurelián Palmíra alatt megjelent, követet küldött Zenóbiához, felszólítva őt a meghódolásra, s azon esetben biztosítva életét, trónját és birtokait.

Zenóbia körülhordozá a követet a város falain, megmutogatta neki a felállított hajító és kopjalövő gépeket, levezette a piacokra, hol a népség fegyvergyakorlatot tartott, megmutogatta neki a roppant földalatti raktárakat, telve kifogyhatatlan élelmiszerekkel, a gazdag forrásokat, a városba foglalt gyümölcstermő pálmaerdőket, a szapora nyájakat, mik a hozzájárulhatlan mezőkön legeltek.

– Mondd meg uradnak, amit láttál. E falakon belől gazdag a föld, kívül rajtok koldus és sivatag. Velünk harcol az Isten, a föld és az idő.

A követ visszatért Aureliánhoz a dacoló válasszal. A város falain hallatszott az ezer meg ezer ajk által énekelt harci dal:

Föl csatára Palmíra!
Föl csatára a halálig!
Róma nem lesz úr e földön,
Rabfaj nem fog lakni benned,
Vagy velünk élj, vagy velünk vessz,
Vagy hazánk légy, vagy sírunk!

Aurelián ostromra készült. Levele, melyet a római tanácshoz írt, eléggé bizonyítja aggodalmait az ostrom kimenetele iránt.

A római nép, – így szól a levél, – megvetéssel beszél a harcról, melyet egy nő ellen viselek. Azonban nem ismeri Zenóbia jellemét és hatalmát. Lehetetlen fölszámlálni harckészleteit kövek, nyilak, s mindennemű hajító fegyverekben. Minden bástyaoldal két-három ballisztával van ellátva s harci gépei mesterséges tüzet szórnak. A bünhődés előli félelem a kétségbeesés bátorságával fegyverzé őt föl. Hanem én bízom Róma védisteneiben, kik ezideig minden vállalatomban megsegítének.

Rövid időn alkalma lőn Aureliánnak megtudni, ha Róma védisteneinek hatalma elterjed-e odáig!

Egy reggelen az általános trombitaharsogás a falakra idézte a palmírai népet. A légiók ostromra keltek, védelemre a palmírai nép.

Mintha kalászos vetés támadt volna a bástyákon, körös-körül fénylettek a dárdák s a tornyok párkányain megjelentek a csodálatos gépek, fogas kerekeikkel, acélrugóikkal. Minden emeltebb hely tetején lobogott a harci zászló.

A légiók megszokott csapatokban közeledtek lassankint a bástyák felé, mint egy-egy változatlan alakú folt; midőn néhány száz lépésnyi közelbe értek, a falakon álló erőművek kerekei mozgásba kezdtek jőni, mindig lassabban bírták azokat hajtani a melléjük állított izmos ballistáriusok, a gépek hátra facsart karjai lassudan hajlottak alább, alább; egyszerre félreugrottak mellőlük a gépészek, az elszabadult kerék búgva gördült vissza, s a fölpattanó ércgerenda három mázsás köveket hajított a messziről közelgő csoportok fejére.

Azok hulló nyílzápor s lecsapó kövek között jöttek előre, sem lassabban, sem sebesebben, mint azelőtt. Egyszerre támadtak minden oldalról a városra, a vízzel tölt árok nádkévékkel lőn betemetve, melyen keresztül pajzsokból egyetlen vastetőt képezve rohantak előre az ostromlók s míg egyfelől hosszú hágcsókat támasztottak a falaknak, másutt a tekenős testudokat gördíték a kapukhoz közel, miknek oltalma alatt földalatti aknákat kezdtek ásni a bástyák alá, s mindezek között lehete látni a lassan mozduló ostromtornyokat, miket alárakott faderekakon száz férfi hengerített előre. Fenn a toronyban, mely oly magas volt, mint a bástya, a legmerészebb harcosok álltak, eltakarva egy felvont híd által, s alól kilátszottak a faltörő kosok fejei.

A hajítógépek kövei e mozgó tornyokra voltak leginkább irányozva. Némelyiket megtalálta a sujtó gránitdarab, s az széthasadozva dűlt fel a bennlevőkkel együtt, másikat meggyujtá a repülő szurokkoszorú, az olthatatlan görögtűz, s az ott égett el a seregek láttára. Végtére egy közel jutott a falakhoz, vaslemezzel fedett oldalairól visszahullot a hajítódárda s a kénköves kanóc szorosan odaférkőzék a sáncok mellé, s akkor egyszerre csörömpölve zuhant le a felvonóhíd, a bástya ormaiba kapaszkodva vasfogóival. A legelső tíz-húsz férfi, ki e hídra felugrott, egy perc alatt halva esett le az árokba, keresztül-kasul lőve a mindenünnen oda irányzott nyilaktól, s az utánuk jövők egy pillanatra megdöbbenve álltak meg a keresztülláthatatlan nyílzápor előtt.

– Előre rómaiak! – kiálta ekkor a tribun, elkapva a vexillifer kezéből a római sast, s áthajítva azt az ellenség közepébe. Elvakult dühvel rohantak erre a rómaiak a hídon keresztül, zászlójukat visszavívandók. Pajzsát szeme elé tartá a katona, hogy ne lássa a halált; s míg tíz aláhullt a hidról, egy végre a sáncig jutott, s míg az oroszláni vitézséggel küzdött, másik tíz jött utána és ismét tíz, és végre száz, a torony egy fedett lépcsőt képzett, melyen keresztül folyvást újabb vitézek nyomultak előre, kényszerítve haladni az előttük levőket. A rómaiak már tért foglaltak a bástyán, mindig többet többet, már a vexillum vissza volt víva, s a csapatok előtt magasra emelve, már a palmírai hadsorokban megbomlott a csatarend, midőn egyszerre sebes futással látszék a rómaiak felé rohanni egy palmírai ifjú, pajzsát szemei elé tartá, kezében fegyver helyett egy szikrázó csóva.

Ez Vaballath.

– Félre előlem rómaiak! – ordíta vakmerően az ifjú az ostromlókhoz érve, s megcsóválván maga körül a szikrát okádó kanócot, az pokoli körfényt alakíta körüle, melynek olthatlan sziporkái megolvaszták az ércet, s keresztülégtek a csontig.

A rómaiak néhány percig megriadva e vakmerő támadó elől, ki nem emberi fegyverrel látszott ellenök harcolni, útat nyitottak neki, eltakarva arcaikat a gyilkoló szikrák elől, s e néhány perc elég volt Vaballathnak arra, hogy a bástyafalra ugorva, valamennyi harcoló fején keresztül biztos kézzel a torony közepébe hajítsa a romboló görögtűzkanócot, s akkor kirántva kardját fölkiálthasson: „ide mellém palmíraiak!”

A toronyba esett kanóc mindent szikrája gyújtott, hasztalan oltották vízzel, tapodták el sarkaikkal, takarták be vérteikkel; vizen és vason keresztülégett az, néhány pillanat alatt tűzlángban állt a torony, a bástyán rekedt kis csapatnak senki sem mehetett segélyére, távolból nézhették az ostromlók, mint olvad lassankint összébb-összébb, míg végre csak a sashordozó marad fenn, s midőn egyedül látja magát, a sassal együtt aláveti magát a mély árok hegyes palliszádjaira, kísérve a palmíraiak düh- és diadalordításaitól.

A város tulsó oldalán ezalatt sikerült az ostromlóknak az árkot betemetniök, a kévékből rakott gát mindig magasabbra nőtt, s az összekötött pajzsok mindig közelebb látszottak emelkedni, dacolva tűzzel és kövekkel, miket a falakról leszórtak, s mik ártalom nélkül gurultak alá az óriási tekenőn, melynek minden pikkelyét egy férfi kar által szorosan a másikhoz kapcsolt pajzs képezte, s melyet sehol sem lehetett megbontani. Egy izmos férfi már harmadszor hajít egész gránithasábokat a megtörhetlen érclapra, a harmadik kísérlet után bőszült dühvel ugrik le maga a vastetőzetre, s lábaival az ostromlók feje fölött tapodva, rettentő csapásokat oszt az alatta levők fejeire; egy-két pajzs betörik vaspörölye zuhanásaitól, s az ember maga elbukik a betört pajzsok alatt, mint aki beszakadó jégtábla alá tűnt el, de önfeláldozása megbontá az érc pikkelyzetét, s a falakról égő nyilak özöne repült az ott támadt résre. A fölhalmozott nádkötegek egy pillanat alatt meggyulladtak az ostromlók lábai alatt, s egy óriási rézcsoda kinyúló torkán keresztül a legmagasabb toronyból égő naftát s olvadt szurkot okádott a tűz közé. A pajzsok zavarodottan bomlanak szét, a föld maga ég a szétzavart sorok alatt, mindenki fut! s azon pillanatban, midőn fedetlenül maradnak az ostromlók, összebomolva, mint leforrázott hangyaboly, s visszahemzsegve a lángbaborult lejtőről, rettentő ropogás tölti el a léget, ezer meg ezer röppentyű lövell szét a toronyból, millió kék, zöld és veres csillagot rugva szét magából, miknek sziporkái pokoli tűzesővel hullanak a megrémült tömegek fejére.

A légiók hátrálnak mindenütt, emberfölötti erő küzd ellenök; de nem fordítanak hátat, arcot mutatva távoznak lépésről-lépésre; merész tekintettel fordulva a süvöltő tűzzápor elé, mely ijesztő ropogással tölti el az éjet.

Erre megnyílnak a kapuk, s vad ordítással rohan a hátráló tömegekre mindenünnen a palmírai lovasság, a csörömpölő kaszás-szekerek; a légiók szembeállnak az üldözőkkel, a vad csatalárma, fegyverzörej és tűzropogás között hallatszik a tibicenek meg nem szakadó harci zenéje, s a palmírai falakról áttörnek néha a felharsogó ének szavai: „Róma nem lesz úr e földön!” Az éjszakai égés fehérjében úgy állanak e visszavonulásukban is szabályos dandárok körülrajongva ama dühöngő csapatoktól, mintha egy kitörő vulkán tüze alatt küzdenének mesés őskori herosok, alvilági démonok rajával.

Amott egy nyugodt, félelmet nem ismerő férfi, mindenütt bátorítva; itt egy fehér asszony, vadul víva a hátráló csapatokkal. Amaz Aurelián, ez Zenóbia.

A palmíraiak egész sáncaikig üldözték vissza ostromlóikat.

Aurelián átlátta, hogy ostrommal be nem veheti a várost, és mégis felfogadta, hogy el kell azt foglalni. S amit egy római komolyan akart, az sohasem volt lehetetlen.

16

Nap nap után múlt, anélkül, hogy Palmíra falai gyengültek volna; a nép kijárt a falakra, a rómaiakat gúnyoló fölhívásokkal bosszantani, mindenki el volt bízva.

Zenóbia legtitkosabb szobájába vonult félre Vaballathtal s széttekintve, ha nem hallja-e meg szavait valaki? így szóla hozzá reszkető hangon.

– Vesztünk közelget. Ellenünk a sors. Szövetségeseink egyenkint meghódoltak Róma előtt, legbuzgóbb párthívünk Tirmusz, Egyiptommal együtt elveszett, s Sapor király, midőn éppen segítségünkre készült, meghalt, s halálával birodalma is szétomlott. Semmi reményünk a megszabadulhatáshoz. Isteneink is elhagytak, a szél nem oly dühös, a nap nem oly forró, a föld nem oly kopár, mint egyébkor. Ellenségeink kutakat ástak a puszta közelében, s minden világrészből szállítják számukra az eleséget. Az egyiptomi légiók vezére, Probus már útban van Aureliánhoz csatlakozandó; ha őt is bevárjuk, össze kell roskadnunk a támadás alatt. Még egy kétségbeesett merény van számunkra hátra. Ugyanaz, mely húsz év előtt megmenté Palmírát: a hegyek közt lakó nomád népeket föllázítani, s egyetlen rohammal elsöpörni az ellenséget falaink alól. E végre egyikünknek a környező ellenségen keresztül ki kell jutni a városból, s a másiknak védni azt azalatt, míg a segély megérkezik.

– Eredj te, anyám.

– Jó, határoznunk kell gyorsan és tenni rögtön. Az éjjel rohamot kell intézni minden kapuról, s e zajban könnyű lesz kimenekülnöm. De visszatérek!

– Anyám, – szól Vaballath – vidd magaddal kisleányaidat is.

– Miért vigyem el őket innen?

– Ha vissza nem találsz térni, ha minket meg nem szabadítasz, gondolod-e, hogy Palmíra megadja magát másképp, mint romba dűlve? vidd magaddal a gyermekeket.

– Te el vagy szánva.

– Mindenre. Ha meghaltak, akik a falakat védték, haljanak meg a falak is, vesszen el Tadmor neve is, ha népe elveszett! bennünket ne lásson senki rabszolgának. A dicső Palmíra történetét ne folytassa egy nyomorult, megalázott Palmíra!

– Véremből nőttél, – szólt Zenóbia, megszorítva kezét, s még az alkonyat leszálltával harcra rendezé a csapatokat, a királyné két leggyorsabb futó dromedárját hozatá elő, a puszták hajóit, mik pihenés nélkül futnak meg tíz mérföldnyi útat.

Alig csöndesült el az éj, midőn egyszerre megnyíltak Palmíra kapui mind, s a szíriai seregek kirohantak minden oldalról a várost környező római hadakra. Azok egy pillanat alatt talpon állottak, s úgy várták be a rohamot. Hozzászoktak már a keletiek harcolásmódjához, éji rohamaikhoz, támadásuk zajához, elefántjaikhoz és görögtüzeikhez; de Zenóbia még egy új nemét találta fel számukra a harcnak. Összefogatott kétszáz vad bikát a palmírai legelőkről, a legszilajabbakat, minők emberarcot tűrni nem szoktak, azoknak szarvaik közé szurokba mártott venyigenyalábokat kötöztetett, s ezeket meggyújtva, egyszerre kibocsátá valamennyit a rómaiakra.

Ezek hallák a rémséges üvöltést, láták az égő tüzeket sebes rohammal közeledni magok felé, miket a bőszült állatok szilajon ráztak alá s föl kínokban, s el nem tudták képzelni, minő ellenséggel leend dolguk. Bátran megálltak előtte, s midőn a szarvaikon hordott tűznél megismerték a bikákat, már akkor késő volt a csatarendet megváltoztatniok. Szétszórt sorokban kellett volna azokat elfogadni, mert az oktalan ellenség nem törődött az összetömött harcrenddel, hanem a dárdák közepébe rohant s a fájdalomtól elvakulva keresztültörte az érchadsorokat, égő homlokával föltaszítva az előtte állót. A megtámadt dandár erre zavarba jött, nem csata volt az többé, hanem bősz viadal dühös vadállatok ellen, alkalmatlan fegyverekkel; a légiók szétbomolva hátráltak sáncaik mögé s onnan lődözték le nyilaikkal e bőszült vadakat, mik vad bömböléssel nyargaltak alá s föl a mezőn, a földet túrva égő szarvaikkal.

E látmány alatt senki sem vevé észre, hogy két dromedár sebesen vágtat el a rómaiak sáncai között.

Az utolsó római őrszem észrevette a futókat, s a könnyű lovasság egy cohorsa rögtön utánok indult, hogy őket elfogja. A királyné meghallá az üldözők robaját s pihenés nélkül vágtatott a pusztan keresztül. Az egyik tevét, melyen két kis leánya ült, maga előtt hajtá. A két gyermek egymást átkarolva ült a nyeregben, Zenóbia meghagyá nekik, hogy hátra ne nézzenek.

A reggel első sugarai a puszta közepén találták a királynét. Üldözői még mindig nyomában voltak; a láthatár tulsó szélén már látszott valami hosszú ezüst vonal csillamlása, az volt az Eufrát folyam, melynek partjain már a szabad nomád népek ménesei legeltek; ha azokat elérheté, többé nem kellett futnia az ellenség elől.

A dromedárok előrenyújtott nyakkal röpülni látszottak a homokpuszta fölött, egyszerre azonban az első, melyen a két gyermek ült, megbotlott a kavicstömegekben, még azután kétszeres erővel nyargalt egy darabig, úgy hogy társa alig bírta utólérni, akkor futása elkezdett lassudni, szügye reszketett, s egyszerre megállt, és hátramaradt. Zenóbia ijedten ragadta meg a teve kantárát, s erővel vonta azt maga után, az mindig lassabban haladt, s gátolta társának futását, végre két térdére rogyott, s onnan egész testével a földre. A másik teve lehajlott hozzá, s megfogta nyakán levő kantárát fogaival, hogy föl segítse emelkedni. Az ismét visszarogyott, lábai nem bírták többé.

– Kapaszkodjatok fel hozzám, – kiálta Zenóbia leányainak s maga mellé ültetve őket, egy ijedt pillanatot vetett közelgő üldözőire, s vágtatott tovább.

Az elhagyott teve fájdalmasan bőgve vergődött ott a homokban, föl-fölemelt fejével az eltávozottak után fordulva, mintha nem az fájna neki, hogy meghal, hanem az, hogy elhagyatik.

Az üldözők és a királyné közötti tér azonban mindinkább fogyni kezde. A dromedár futása lasúbb kezde lenni a hármas teher alatt, már a római lovasok nyilai fütyültek a futók körül. Nem volt menekülés többé.

– Vess el minket, anyám, – szólt az egyik gyermek – s menekülj meg magad.

Zenóbia könnyezve csókolá meg a gyermeket s szorosabban ölelé magához.

Ha a dicsvágy nagyobb lett volna szivében, mint az anyai szeretet, megszabadulhatott volna.

Hogy hajítná el az anya gyermekeit, még ha koronáját mentené is meg általuk.

Még egy félórai futás s kelet királynéja a reménylett partokhoz oly közel, ellenségei kezébe jutott.

Az elfogott királyné nemsokára Aurelián előtt állott, legyőzve, megalázva.

– Miért támadtál fel Róma ellen? – kérdé a büszke győztes.

– Nem hajthatám meg fejem egy Galienus, egy Aureolus előtt, – felelt Zenóbia, még fogságában is királyné. – Téged egyedül ismerlek el legyőzőmnek.

A hírnök trombitahangja a várfalakra idézte a palmíraiakat.

– Mit kívánsz? – kérdé Vaballath a kapu tornyában állva.

– Meghódolást Rómának.

– Sokszor kérted azt, a választ sokszor elvivéd.

– Most nem kérem ingyen, hanem cserébe királynétok életéért; – ezt mondva, egy arany bilincsekkel leláncolt nőt s két gyermeket mutatott föl a hírnök.

E látvány a palmírai nép szívéből a lelket lopta ki, Vaballath halálra sápadva fordult társaihoz vissza, s csüggedten ment le a piacra.

– Minden el van veszve, még a dicső halál reménye is, – szólt leverten az egybegyűltekhez. – Kapunk kulcsa van az ellenség kezében, anyám élete. De ne essetek kétségbe soha. Nyissátok meg a kapukat az ellenség előtt, de zárjátok be sziveiteket. Ássátok el a kardot, de ne ássátok el a gyűlöletet. Nem utolsó napja ez még a világnak. Bocsássátok be az ellenséget, én esküszöm, hogy nem fog az megvénülni itten; legalább ha összeomlanak e falak, nem egyedül minket temetnek el.

A palmírai nép városa kulcsaival vásárolt kegyelmet királynéjának.

Aurelián megbocsátott neki.

De alig távozott el Palmíra alól, midőn a nép föllázadt az ott maradt dandárok ellen, s azokat az utolsó emberig kiirtá, és újra be lőnek zárva a kapuk, kitűzve az ormokra a harci lobogók.

A császár rögtön visszafordult, s napok múlva, akik keletre néztek, midőn alkonyodott a nap, úgy tetszett nekik, mintha egyszerre két helyen volna az esthajnal: nyugoton is vörös volt az ég, keleten is.

17

Míg Palmíra falai közé haldokolni járt a szellő, Róma utcáin végig vonult a triumfus.

Elől a cserággal koszorúzott légiók, a tibicenek zenéje, a fehérruhás augurok, a virágfüzéres áldozat-bikákkal. Utánuk jöttek a gladiátorok, a cirkuszok áldozatai, az elfoglalt tartományok szelidített vadai; húsz elefánt, négy királytigris, gyönyörű tevepárducok, hosszú, vékony nyakaikkal minden lépésnél köszöntve a háztetőkről ujjongató népet; óriási struccok, miket etiop fiúk nyargaltak, egész szekerek megrakva halomra döntött fegyverekkel, kincsekkel, drágakövekkel, más elfoglalt országok koronáival, vagy elgázolt népek zászlóival tetézve. A kerek világ minden birodalmának követei, pompától ragyogó nemzeti öltözeteikben, Aurelián fegyverhordozói, kik otthon a maguk országában mindegyik egy-egy hatalmas király. A fogoly vezérek és hősök hosszú sorozata, köztük tizenkét amazon, hófehér paripán, kik a csatában fogattak el, s végre, kiken az egész nép szeme függött, a gallusok császárja, Tetricus, ki saját népét elárulá, és Zenóbia, kelet királynéja.

Legpompásabb ruhájába öltözve, fején gyémántkoronával ment a diadalszekér előtt kelet királynéja. Léptei ingadoztak a drágakövek terhe, vagy tán a gyalázat súlya alatt; hófehér nyakát arany békó övezte körül, melynek hosszú láncát egy rabszolga tartá kezében.

Nyomában a diadalmas imperátor jött, kezében pálmaággal, gyöngyökkel rakott kocsiját négy szelíd szarvas vonta. Mellette kétfelől két költő verte lantját, az egyik dicsérő panegyricont, a másik gyalázó epigrammokat zengedezve a győztes nevére.

Csak egy mosolygása a sorsnak! és az a nő, ki most gyalog megy a diadalszekér előtt, könnyeivel jelölve az utat, ugyanazon diadalszekéren ülve jött volna be Rómába.

És e pillanatban csak egy gondolatja volt e megbukott nagy szellemnek. Nem az elmúlt nagyság, nem a meggyalázás keserve, nem a bosszú, nem a félelem.

Egyetlen gondolatja az volt: miért, hogy fiát Vaballathot nem láncolták mellé? Hol maradhatott ő?

Hajh! az már ekkor megölt rómaiak holttestéből vetett magának ágyat, s templomok romjaiból készített temetőt!

Aurelián a diadalmenet végeztével egy gazdag uraldalmat ajándékozott Zenóbiának. Leányait később római szenátorok vették el. Kelet királynéjának utódai sokáig éltek még Olaszországban, s emlékeztek az elmúlt dicső napokra.

18

Ha most a vándor hat napig utazott az arab sivatagban, a hetediken pompás palotákat lát maga előtt megjelenni, miknek homlokai az égbe emelkednek; a ragyogó dómok, az óriás kúptetők egymás háta mögül tekintenek elő, minden színű paloták: kék, lilaszin, opálfehér anyagból tornyosulnak az ég felé, roppant magasságú falak, viruló kertekkel mosolyognak a távolból; széles pálmaerdők terjedeznek nagy sötéten s körülárnyékozzák a ragyogó várost.

A tevék csöndesen ügetnek tovább, az emberek szomorúan fordítják félre arcaikat. A fata morgana az, a fantasztikus délibáb, a puszta álmai elmúlt dicsőségéről. Jön egy szellő s elleheli a roppant várost a föld színéről, a sokszínű paloták eltünnek, el a sötét pálmaerdő és a magas falak. A sivatag közepén egymásra hányt oszlopok látszanak, miket félig behordott a homok, s egy tágas templom cirkuszában lakik nagy nyomorúan negyven család, kik nádból épített viskókat ragasztottak a templom oldalához; márványfalak közt kizöldült töviseken néhány kecske legel. Három napi járóföldön tört szobrok, csonka oszlopok merednek föl a sivatagból, várva az időt és a vihart, mely őket lassankint eltemesse.

Ez Palmíra.

1852

Vándoroljatok ki!

A nagy világon e kívül
nincsen számodra hely…
Vörösmarty

Szívet cseréljen az, ki hazát cserél!
Tompa

Vándoroljatok ki…

Ha a szív mit sem érez, midőn e szóra gondol, – ha a hazát csak akkor kell szeretni, midőn ezt tenni élv és dicsőség és akkor nem, midőn a honszeretet neve keserv, – ha a távozni készülő nem hall lelkében semmi hangot, mely azt susogja: maradj, maradj! ha számot vetve magatokkal, meggyőződtetek felőle, hogy itthon nem tudtok semmit többé használni, ha a legszentebb remények utolsó csilláma is kihamvadt kebletekben, – ha nem szerettek senkit és semmit többé, aki utánatok itt marad, – akkor … vándoroljatok ki.

Hisz mi az a hon? Föld, melyet másutt ingyen osztogatnak. – Itt ugyan őseid vérén zöldül a fű, de amott még gazdagabb; itt ugyan minden lépten nemzeti emlék akasztja meg pillanatod, kedves vagy bánatos, dicsőség vagy gyász emléke; egy halom, egy diadalmező, egy rom vagy egy sír, – mit látsz rajtuk? kilátás van másutt is, akik elmúltak, azoknak mindegy, akár emlékeznek rájok, akár sem.

Légy hidegvérű. Hát mi érdeme van arra a nemzetnek, hogy szeresd, hogy hozzá tartozó légy? Históriája más népnek is van, nagyobb is talán, mint nekünk, – jövője fényesebb akárhánynak, – gazdagabb valamennyi. S mi az a honszeretet? Lelki gyöngeség, költői rajongás, gyermeki ösztön. Ha kérdeni találja benned valami titkos érzelem: nem látod-e ez ismerős rónákat, miknek virágait is névszerint ismered? nem andalog-e emléked azon ház küszöbén, hol gyermekéveidet eljátszottad? nem csengnek-e füledbe azon ismerős dallamok, mik a mezők virágaival együtt teremnek? nem jelennek-e meg álmaidban mindazok arcai, akiket szerettél? nem alszol-e csendesen, azt tudva, hogy fejed szülöttefölded keblén pihen? nem száll-e szivedbe büszkeség, ha a múltakra gondolsz, s nem dagad-e önérzettől, ha a jövőre nézesz? s mindezeket magaddal fogod-e vihetni? a délibábos rónákat, az ismerős hajlékot, az édes dallamot, a kedves arcokat, az emléket és a reményt, mely a nemzet életéhez van kötve? – utasítsd ki ez érzelmet szivedből s hitesd el magaddal, hogy elég nagy a világ, hogy az emberek mindenütt egyenlők, s hogy az mindegy az emberiségre nézve, akár van magyar nemzet a világon, akár nincs.

Vándoroljatok ki! Adjátok el földeiteket akárkinek, aki legjobb árt ad értük, hadd jőjjön helyetekbe idegen nép, s ne maradjon itt más magyarnak, mint a bolondok, kik szerelmesek a földbe, s a szegények, kik kénytelenek azt szeretni. Beszélgessétek egymásnak, hogy itt az idő, melyben a nemzet megoszlattassék, hogy szétmenjen keletnek, nyugotnak, hogy ne éljen ott, ahol ősei meghaltak s ne haljon meg ott, ahol született.

Vándoroljatok ki. Aki ebben nem érez egyebet, mint az éghajlat változását, ki visszatekinthet a határról, anélkül, hogy szemei nedvesek volnának, akinek nincs egyéb terhe, mint az úti poggyász, akinek nincs kedve bátor arccal fordulni a borús idők felé, s csak a napfényt keresi, az boldog ember, s okosan cselekszik, ha itthágy bennünket, kik el vagyunk szánva tűrni mindent, fáradni mindig és megtartani a régi szivet mindhalálig!

Egy képet rajzolok elétek, olvasgassátok el, ha útban lesztek. A levelek, mikből e koszorú össze van állítva, három külön egyéniség kedélyét rajzolják.

Az első rendbeliek egy hölgyé, kinek családja súlyos erkölcsi kényszerűség miatt hagyta el az országot; a második egy derék vállalkozó magyar hazafié, ki egy tisztújítás alkalmával rajta történt kellemetlenségek miatt túlment a tengeren ex nobili indignatione; a harmadik példány egy korát évekkel megelőzött, eszmékben gazdag francia-német lángelméjé, kinek egyedüli hibája az, hogy nem száz év múlva született, vagy éppen sohasem. Álljanak itt úgy, ahogy egymás után következnek.

1. LEONA RÓZÁHOZ

Dover, 184– év

Isten veled, Isten veled!

Nem írok érzelmeimről, az elválásról, távollétről, mert ha azokra gondolnék, akkor betűk helyett könnyeimet látnád e papiron. Már nyolc napja, hogy hajón vagyunk, az ég mosolyg, a tenger hízelg, az emberek előzékenyek; mintha mindenki tudná, hogy minket vigasztalni kell. Arcunkon meg kell látszani a gyásznak, melyet belül viselünk. Ha látnál bennünket, nem ismernél reánk. Atyám, az életvidám, őskedélyű férfi, kinek nyíltsága ismerős volt mindenki előtt, ki vele egyszer összejött, most magába zárkózott és hallgatag; egész nap kabinjában ül s matematikai könyveket olvas, miket azelőtt ki nem állhatott; velünk csak ebéd idején jön össze, akkor is különös ellenszenvet látszik a beszélgetés ellen mutatni, s ha testvéremmel találunk egymáshoz szólni, fölkel és otthagy bennünket; testvérem Géza lelkülete egészen másnemű változáson ment keresztül, ő, az oly gyöngéd, oly nemes érzelmű, oly lovagias ifjú, kinek költői kedélyébe mind szerelmesek voltunk, most egy keserű gunyolódó, tele élces epéskedéssel, minden szava szarkazmus, egész nap nem tesz egyebet, mint gúnyoros persziflázsokon töri fejét, miknek céltáblájául azon legfájósabb érzelmeket választotta ki, melyek szívemben a hazátóli távolsággal együtt nőnek.

Oly arcot mutat, mintha igen víg dolognak találná mindazt, ami velünk történt, s míg atyám minden szót, minden célzást kerülni látszik, mely e legfájdalmasabb hangot adó húrt érinthetné keblében, ő szatírákat csinál azokból.

Egyszer elém áll s elkezdi magasztos arccal, hogy neki egy világjavító eszméje van. Ő egy majomtelepet fog Amerikában alakítani, s ez új ivadékkal reformálandja az emberiséget, s hogy tervét megkedveltesse velem, azt rajzokkal illusztrálta. Ott volt: a majom mint hős, a majom mint államgazdász, a majom mint versíró, a majom a szószéken, a majom mint emberbarát, s több efféle torzalakok, nevetség tárgyává téve a legkedvencebb uralkodó eszméket.

Majd előveszi azon férfiak arcképeit, kik iránt a honban vagy külföldön rokonszenvet érzek, s lerajzolja őket nekem a legnagyobb élethűséggel, egyedül azt a különbséget téve bennük, hogy R.–G.-nak nyalka és neki igen jól illő bajuszát oda rajzolta viscount Palmerston ajkára, s felöltözteté őt magyar dolmányba; viszont Sz…t bajusz és szakáll nélkül, hosszú altdeutsch frakkban állítá elém; kedves népdalaimat németre fordítva énekli, franciául úgy beszél, mint egy bajor, s németül a berlini kiejtéssel, s ha olykor a hajóskapitánnyal szóba ereszkedik, az angol beszéd közbe, mintha tévedésből tenné, be-becsusszant egy-egy tót felsóhajtást, s míg a becsületes angol érzékenyen szorítja meg kezét, ő a leghamisabb pátosszal mondja, hogy milyen önkénytelen rájár a szája az édes anyai nyelvre.

Ő nevet magának, és én sírok, mert tudom jól, hogy ez affektált, éles gúny csak takarója az éles fájdalomnak, s hogy ez a mindent sértő kacaj csak a bánat diszharmoniája.

Nemrég ábrándozva egy képet kezdtem el naplómba rajzolni. Egykori lakunkat ábrázolta a B. megyében, hol éltem legboldogabb óráit töltém. Lerajzolám a virágos erkélyt, az ismerős lugast, a rostélyon átlátszó kertet, mindent amit emlékem vissza tudott adni.

Valami hiányzott a képből, s nem tudtam rájönni, hogy mi? de éreztem, hogy ez így nagyon üres, hogy látása nem adja vissza azt a mélabús benyomást, ami felőle lelkemben élt.

Otthagytam a képet kabinomban s nehéz szívvel mentem ki a födélzetre, s míg szemeim a változó habokba néztek, újra meg újra előképzeltem minden tárgyat. Hasztalan – nem tudtam a hiányzó vonást kitalálni.

Estenden egész csüggedten mentem vissza a kabinba, s amint a félbehagyott képet megpillantám, meglepetve láttam, hogy az most ki van egészítve.

Idegen kéz vonásai kiigazították mindazt, amit én hibásan rajzoltam, s amit kifeledtem, ami az egésznek azt a mélabús tekintetét megadá, oda volt rajzolva s a figyelmes kidolgozás tanusítá, hogy akinek keze ottjárt, kegyelettel nyúlt a képhez.

Kimentem Gézát fölkeresni.

Háttal állt felém, nem látott, a keletre siető felhőkbe bámult, szemeiben láttam a könnyet, mely ott ragyogott; észrevétlen melléje simultam s vállára téve kezemet, megszólítám:

– Te könnyezel.

Ő megdöbbenve fordult hátra s azután gúnyos tréfával viszonzá:

– A fiziológia szerint ennek az az oka, hogy a szemmirigyek dúcrendszere meggyengült!

– De édes testvérem, itt nem a szemekben, hanem a szívben van a baj!

Nem érezni! nem érezni! Milyen boldogság volna ez, ha lehetne. Hiába, az emlékezet a leghosszabb betegség, mert annak az idő a gyógyszere.

Isten veled; köszöntsd ismerőseimet. Nem kívánom, hogy rám gondoljatok, mert az csak fájhatna nektek. Jenőnek mondd azt, hogy én igen víg kedélyben vagyok, ne tudja meg soha, hogy van egy szív, mely egy másik világrészen és egy másik életen túl sem szűnt érezni, fájni, emlékezni és nem reményleni. Nem szeretném, ha azt érezné, amit én; de azt sem, hogy elfeledjen s lelkében ne maradjon számomra egy halk hangja a csöndes kegyeletnek, s ha egykor boldog leend, gyanítsa, sejtse, hogy e boldogságáért én imádkoztam az éghez.

Áldjon az ég, az a boldog, az az elhagyott ég!

2. TEKINTETES HURDAI ÉS ALSÓKEREPESI HURDAY LÁSZLÓ ÚR, EGYIKÉHEZ TEKINTETES NEMES, NEMZETES ÉS VITÉZLŐ DRUSZÁINAK

Hamburg, 184–

Szervusztok öcsém!

Mondtam, hogy otthagylak benneteket, mint Szent Pál az oláhokat, s ha megmondtam, hát meg is teszem. Velem ugyan többet sem dibdáb ügyvéd uram, sem pitypoty nótárius uram nem ül együtt a zöld asztalnál. Majd keresek én magamnak oly országot, ahol meg tudják az embert becsülni. Én megélek, fogadom, majd meglássuk, szájas uraimék olyan könnyen tudnak-e engemet nélkülözni? Hát csak olyan tedd ide, tedd oda ember voltam nektek, ugye? Ma megválasztottatok alispánnak azért, hogy híd legyek a három esztendő múlva utánam következőnek. Jól van, majd megmutatom én nektek (nem neked szólok, hanem azoknak ott), hogy aki embernek született, annak nem három lépés a világ. Elmegyek Amerikába, jószágomat eladtam Kirchthürmernek nyolcvanezer forinton. Negyvenezer ugyan már feküdt rajta, de a többi mégis elég arra, hogy úr legyek. Minden leszek, ami akarok. Megveszek egy birodalmat, s kikiáltom magamat benne királynak – s olyan ötvenet vágatok alattvalóim talpára minden nap, mint a parancsolat, s majd ha egy pár millióm lesz, akkor leereszkedem annyira, hogy benneteket meglátogassalak, addig nem láttok, ha megbetegesztek is értem.

Notabene, az agarászi társulat diplomáját küldd utánam, meg Jancsi hajdúm libériáját, amit otthon felejtettem; legalább lássák az emberről, hogy valami. Én magam ugyan inkognitó akarok lakni egy ideig Amerikában, de az inasomat nem akarom, hogy lenézzék.

Senkit sem köszöntetek.

3. CITOYEN KURCZ EGY ELVBARÁTJÁNAK BERLINBE

Ikaria, 184

Barátom! Megbocsáss, ha várvavárt levelemet sokáig kénytelen voltál nélkülözni. Elfoglaltságom némileg kimentend. Elképzelheted, hogy egy város megalapítása nem csekély fáradságokkal jár. Én e művet csak nemrég végezém be. Hírvágyó nem vagyok, ezért nem adtam saját nevemet ez általam megalapított városnak. Fekszik az egy szabad nép, a mohawkok szomszédságában, egy kellemes völgyben, mely különösen szép fákkal bővelkedik, úgy, hogy csupa campeche-fákból évenkint két millió dollárt vehet be az általam alapított státus. Gazdaságunk fő-főnemét azonban eddigelé a bivalyok teszik, melyek két-három ezernyi csordákban legelésznek buja szavannáinkon, anélkül, hogy valaki őrizni kényteleníttetnék őket, a lapályon fölségesen tenyészik az indigó s a napfényesebb helyeken igen sikeres kisérleteket tettem a cukornáddal, s hogy a természet minden ajándokával meg legyünk áldva, éppen e napokban fedeztem fél egy gazdag rézbányát, melynek míveléséhez rögtön hozzá is fogtam, s mely évenkint körülbelül kétszázezer mázsányi ércet fog kiszolgáltatni.

Házam egy gyönyörű folyamparton épült (nem említve több helyt létező nyári pavillonjaimat!), mely hely éppen legalkalmasabb leend kikötőnek, már eddig is kedvenc helyük az itt keresztülhajókázó kereskedőknek, mert tudnod kell, hogy városunk piaca nemcsak terményekben, hanem tranzító áruneműekben is igen jeles élénkségnek örvend, itt lévén egyik rakhelye a szomszéd mohawk fejedelemnek, Kamehamehának ki en passant mondva egyike a legszabadelvűbb férfiaknak, s annyira nagylelkű, hogy nemrég saját leánya kezével kínált meg, melyet én el is fogadtam, nem azért, mintha hiúságomnak hízelegne, fejedelmi családdal jönni rokoni összeköttetésbe, mint inkább az ajánlott hölgy, most már szeretett hitvesem, Urakatna, valóban megragadó személyes előnyei végett.

Kényelmünkre semmi sem hiányzik, csupán csak még egy gőzös, melynek építése iránt éppen alkudozásban vagyok, s mely rögtön megérkezendik, mihelyt a folyamot szabályoztatám.

Ámde mindezek oly anyagi érdekű dolgok, melyek a te költői kedélyedet meg nem hatják, kedves barátom. Végül hagytam a javát, mely téged is kielégítend.

Itt vagyunk végtére a honban, mely álmainkat valósulni látja, itt van a boldog Ikaria, az egyenlőség földe, hol mindenki egyforma, úr és paraszt, fehér és rézszinű ember és barom; hol a föld mindenki számára egyenlően terem, hol a világteremtő eszméknek nem kell küzdeniök kegyelt históriai emlékekkel, ősi szokásokkal, emberi balitélettel, legfeljebb mocsárokkal és szunyogokkal; itt teremteni lehet, mert itt még üres a tér (ahol t. i. a fák ki vannak vágva), az emberi teremtő lélek őshonában találja magát, hol nincsenek kasztok, népkülönbségek, valláskülönbségek, hogy egyenlő joga van a cselédnek a gazdával, az asszonynak a férfival, mindenki lehet az, amit akar, teheti azt, amit akar, párbajt víhat, feleségétől elválhatik, egyszóval itt a szabadság őshazája van, ne érts félre, nem a nyomorult spártai szabadságé, hol a vének voltak zsarnokai a fiataloknak, sem az önző római szabadságé, hol egy nép zsarnoka volt a többieknek, sem a francia szabadságé, hol a nép zsarnoka önmagának, sem az angol szabadságé, hol a törvények zsarnokai az egész népnek, még csak nem is az amerikai egyesült státusok szabadságáé, hol szinte vannak zsarnokok, minők a pénz, a tekintélyek, a becsületesség, hazafiúság s más efféle előítéletek kényszerűsége; ez az ikáriai szabadság, melyet nem korlátol semmi, még csak törvények sem, hol az emberek annyira szabadok, hogy még önmaguknak sem parancsolnak, hol nem grasszál semmiféle alkotmány, hol még a családi fensőbbség is el van törülve, s ahol a birtoktekintély zsarnokságától maga a természet óvja az embereket, nagyszerű nyilatkozványai, a viharok, árvizek s baromfipusztító állatok által hirdetve a kapzsi birtokvágyóknak, hogy itt minden a státusé.

Ezúttal ennyit elég tudnod Ikariáról, máskor többet. Kifejlődésünk oly óriási léptekkel halad előre, miszerint legkevésbé sem kell megütköznöd rajta, ha legközelebbi levelemet három új közbeeső postaállomás bélyegével ellátva találod venni…

Utóirat. E napokban szinte háborúnk ütött ki a szomszéd legwanokkal, egy internacionális kérdés miatt. Egyike tudniillik Ikaria státuspolgárainak, elveink szabad alkalmazása következtében a szomszédok kukorica-telepítvényeiről találta magát ellátni, melynek következtében kellemetlen érintkezések támadtak közte és azon kukoricaföldet monopolizáló rabszellemű népek között, s ennek megtorlásaul már éppen blokirozni akartam fővárosukat, azonban a fennforgó viszály mégis diplomáciai úton kiegyenlíttetett.

Légy boldog, – ami azt teszi, hogy siess hozzánk.

4. LEONA RÓZÁHOZ

Washington 184-

Túl vagyunk a tengeren, s olyanformán érezzük magunkat, mint ki valamit otthon feledett, és nem merjük magunknak megvallani, hogy ez otthon feledett tárgy: – a szív.

Sokat írhatnék azon benyomásokról, miket az itteni dolgok újdonsága lelkünkre teendett, ha egy uralkodó fájdalom mindazokat ki nem törülné belőlük.

Engem a boldogság érzete is bánt.

Más ember más körülmények közt dicsekednék azon sorssal, melyben mi vagyunk, én panaszkodom.

Mindazok, kik bennünket megismerének, kikhez utasítva voltunk, legmegelőzőbb szívességgel fogadnak bennünket; atyámat a tisztelet legőszintébb jeleivel fogadták az ország legjelesebb férfiai, s felderítésünkre a legelőkelőbb szalonok nyitják meg élvezeteik minden kútforrásait, a nők részvéte, a férfiak biztatásai egy percig sem hagynak el bennünket.

És ez a legkeserűbb érzés, mikor tudjuk, hogy bennünket vigasztalnak! Az egész úton derült egünk volt, mindenki sajnál bennünket, még a természet is, mindenki iparkodik velünk feledtetni azt, amit feledni nem lehet.

Boldogságot, jólétet látunk köröskörül. A munkás boldogul, a szegény ápoltatik, a népkifejlődésnek semmi akadály nem áll útjában, egy gazdag mellett nincs ezer koldus, a nemzetek testvérként laknak egy fedél alatt, mindenki szabadnak, elégültnek érzi magát! Miért nem érezzük hát mi is?

Német, frank, irlandi és olasz mind úgy él itt, mintha otthon volna, hazájának nevezi a földet, melyen megtelepült és tudja azt szeretni, vagy világpolgár tud lenni, s mindenütt jól érzi magát, vagy éppen gyűlöli azt a hazát, melyet elhagyott, mint az irlandi, ki ha elsüllyedve látná azt a földet, melyen született, megáldaná a tengert, mely azt elnyelé. – Miért hogy egyedül a magyar nem találja fel sehol hazáján kívül hazáját?

Talán azért, mert más nép szülöttének nem kell félteni nemzetét az elenyészéstől, csupán nekünk, őket az elszaporodás aggodalma bántja, minket az elfogyásé.

Itten szabad lég fog bennünket körül, és én irigylem annak sorsát, ki otthon a börtön levegőjét szívja.

Ne fordítsd le semmi nyelvre e mondatot, csak magyarul van annak értelme; ha találkozol a hazában szenvedőkkel, kik nélkülöznek, kiknek napi küzdelme a nyomor, keserv a bujdosás, mondd meg nekik, hogy túl a tengereken élnek náluk szerencsétlenebbek, kik kényelem, becsülés és szabadság áldásai között őket irigylik s a boldog ég alól visszasóhajtanak ama viharokkal terhes ég alá, kiknek hiába ád mennyországot egy új világ, lelkeik mindig hazajárnak az elhagyott hazába.

Megbocsáss, hogy e gondolataimat közlöm veled, oly mélységes időn keresztül el kelle azokat titkolnom mindenki előtt. A körülem élő világban senki sem érzi azokat, testvérem kigúnyolja, atyám elitéli. Egyik kínos spártai szigort erőszakol lelkére, másik még kínosabb alakoskodást: a világ csodálja a rómait, ki karját égeté el; ők szíveiket égetik ki, de hasztalan, mert a szív újra kinő.

E napokban atyám az elnöknél volt, ki igen kedvező ajánlatot tett neki, minélfogva egész kényelemmel élhetett volna a fővárosban, atyám ehelyett azon kegyet kérte ki magának, hogy félrevonulhasson valamely magányosabb részébe az országnak, s ott mezei gazdálkodással tölthesse idejét. Neki terhére van mindaz, ami őt örülni kényszeríti, fut a tisztelkedők elől. Magam is alig várom, hogy szabaduljak e bennünket minden jósággal elhalmozó nép közül. Úgy fáj nem szerethetnem azokat, kik azt megérdemlik: mint ahogy fáj szeretnem azokat, akiket nem szabad.

Érts meg és sirass.

5. TEKINTETES HURDAY LÁSZLÓ ÚR LEVELE GARMADI LÁSZLÓ ÚRHOZ

New-York, 184–

No öcsém, ittam tengert! Mondhatom, hogy nem jó. Tanácslom, hogy addig Amerikába ne jőjj, míg Angliától New-Yorkig hidat vagy tunelt, vagy vasutat, vagy más effélét nem építenek, akkor is előbb meggyónjál és testamentomot tégy s asszekuráltasd az életedet. Mert az igaz, hogy sok fürdőn voltam már életemben, de akkora kádban még nem fürödtem, mint most, sem mineralwassert akkora kvantumban nem ittam, sem a fürdőért annyit nem fizettem, mint most.

Hamburgból két hajó indult el tele kivándorlókkal. Többnyire németek voltak, bajorok, bádeniek.

Az első helyen kevés utazott, legtöbb az utolsó helyen volt összeszorítva, külön kabinja rajtam kívül senkinek sem volt. Elindulásunk előtt valami dalt kezdtek énekelni, hanem a legtöbbnek a torkába belefagyott a hang, s az egypár, aki még győzte magát pálinkával, mindenik másféle nótát fújt, míg abba nem hagyta.

Egy-két asszonyszemély kendővel integetett visszafelé, pedig oly sűrű volt a köd, hogy az ember a hajó egyik végéről a másikra nem látott s beletelt két óra, míg a kikötőből kivergődtünk, mialatt a sok lótófutó matróz szinte elütötte az embert a lábáról, taszigálva hosszú csáklyákkal a hajókat, amiknek nekimentünk, s iszonyúan dolgozva mindenféle kötelekkel és korongokkal legkisebb tekintet nélkül a publikumra. Az idő kriminális volt, a ködöt harapni lehetett, s mikor dél felé javulni kezdett, akkor eső lett belőle, s akinek még a bőre száraz volt, azt is keresztüláztatta.

Magam csak jól el lettem volna látva. Mindenről gondoskodtam Hamburgban, amit tanácsoltak: szabattam magamra egy tengeri kutyabőrt, fejemen guttapercsa sipka volt, lábamon kaucsuk csizma térden felül. Vettem dohányt, amennyivel a gőzkatlant is be lehetett volna fűteni, két tajtékpipám a zsebembe tettem. Egy vízmentes táska lógott az oldalamon, abban voltak a váltóim, meg az ajánló leveleim, másik oldalon egy kulacs, abban volt valami pálinka, melyhez képest a vitriol még savó sem lehet.

A sok kényesbőrű népség letakarodott lassankint az eső elől a födözet alá; magam csak megmutatom, gondolám, hogy én magyar vagyok, s föl sem véve az esőt, rágyujtottam s füstöltem mint egy harmadik kémény, utóbb nem maradt egyéb úrféle a födélzeten, mint én és a kapitány; már csak lemegyek én is, mert még azt találja gondolni, hogy én vagyok a kapitány, s ő megy el. Kivertem a pipámat s befeküdtem a kabinba, Jancsinak meghagytam, hogy ne zörögjön. Egyszer fölébredek, kérdem Jancsitól, hogy hol vagyunk már?

– A tengeren – felelte ő lakonice.

– Még nem értünk semmi stációt?

– Nem, ugyan hogy nem.

Én már szerettem volna, ha odaértünk volna.

Ismét kimentem, véghetetlenül únva magamat, most már a kapitány sem volt odafenn, az eső szakadt, a kapitány helyén egy szép nagy hosszúszőrű neufundlandi kutya ült nagyméltóságosan, odamentem hozzán konverzálni, s amint meg akartam cirógatni a fejét, úgy bekapta a kezemet, alig tudtam kijönni belőle. Nekiindultam, hogy majd benézek a födélzet alá, tán ott találok valami mulatságot. Az utolsó helyre benyitottam. Ott meg sem lehetett állapodni. Valami kétszáz férfi, asszony, gyermek és mopszli egymás mellett, hátán, ölében, aludt, pipázott, kártyázott, evett, ivott, danolt, káromkodott, pityergett, ki hogy fért egymástól.

– Az ajtót becsukni! – ordítá rám egyszerre tizenkettő, amint beléptem.

– Mindjárt, – mondék – csak előbb kimegyek.

Van is mit félteni, hogy ez a gyöngy atmoszféra ki ne szaladjon innen, ami kétszáz átázott köpenyeg, halzsíros bagaria, olajba főtt hal, foghagyma, pálinka és orrtekerő kapadohányfüstből szerencsésen konglomerálódott.

Aki ezt kiállja, az a víz alatt sem fullad meg.

Ez első helyre bevetődvén, itt már tisztességesebb arcokat találtam.

Az emberek mind egy asztal körül voltak gyülekezve: ott kártyáztak.

Még közibük sem léptem, midőn egy szögletből kínos sóhajtozás üté meg fülemet.

Odatekinték s az egyik pamlagon egy fiatal hölgyet látok fetrengeni, a kín és gyötrelem legiszonyúbb kifejezéseivel arcán. Jajgatva vonta össze magát, fogait összecsikorgatva s szemeit fehérével forgatva fölfelé; minden pillanatban irtózatos görcsös erőtetések kényszeríték, mik alatt meg látszott szakadni, s akármit adtak be neki a mellette ülő asszonyok, még rosszabbul lett tőle; a hideg izzadság verte az arcát, kapaszkodott ide-oda a legborzasztóbb halálfélelem kifejezéseivel.

Egy fiatal menyecske volt az, ki férjestül Amerikába vándorolni indult.

Férje az asztalnál éppen bankot adott.

Az emberek egy részét éppen bosszantani látszék a hölgy jajgatása, mások azonban már hozzá voltak szokva.

Én egész ijedtséggel léptem oda; – nincs ezen a hajón orvos? – kérdém aggodalommal.

– Parancsol ön valamit? – kérdé tőlem egy úriember, kártyáját gusztálva.

– Én nem, hanem talán ez az asszonyság ott.

– Tengeri betegség az egész, – szólt ez hidegvérrel.

– S azon nem lehet segíteni? – kérdém.

– Rögtön, amint szárazföldet érünk.

– De tán csak nem lehet belehalni!

Az orvos vállat vont, a férj osztotta a kártyát, a hölgy nehéz nyögését néha megszakíták kínos sikoltásai.

Én is elmentem onnan. Inkább az árbóc tetejében ültem volna, mint azt a kínlódást láttam; beültem a kabinba, s valahányszor el akartam szenderülni, mindig keresztül hallatszott hozzám egy-egy sikoltás a födélzet alól.

– Hány órája jövünk már, Jancsi?

– Tizenegy óta.

– Tehát még kétszázötven óráig megyünk, míg szárazföldet érünk.

A következő éjjel nagyon rosszul aludtam, a szél valami lyukat talált, melyen keresztül bedudolt hozzám, a hajókötelek szüntelen verték a zapfenstreichot, a kátrány bűzét még a dohányfüst sem bírta elölni, s ha a hajó egyik oldaláról a másikra fordult, mindig azt gondoltam, hogy kiesett a világ feneke.

Másnap, harmadnap majd megevett az unalom. Én olvasni nem szeretek, könyvet nem is hoztam magammal, de negyednapra már annyira nem tudtam mit csinálni, hogy megszólítottam egy tudós forma német embert, ha nem adna-e olvasni valami könyvet. Hogyne adott volna, még magát is ideadta ráadásul. E perctől fogva a becsületes ember az én kontómra eszik, iszik, az én dohányomat szíjja s az én csizmámat viseli. De nem sajnálom tőle, mert igen mulatságos fiú. – Elindult tíz forinttal Hamburgból Amerikába.

– Hát hogy fogunk ott megélni? – kérdém tőle.

Az én fiúm homlokára csapva, nagy büszkén mondá: itt a kapitális.

– Hát értünk valamihez, amice? – kérdém tőle.

– Mindenhez; én az vagyok, ami akarok: ha kell művészet, vagyok szinész, szerelmes vagy énekes, akár súgó, amire szükség van; értek a festészet minden nemeihez, a daguerreotypon kezdve a csizmatisztításig. Nekem egyenlő feladat a filozófiából prelegálni vagy a mopszlikat aufvartolásra tanítani; ha kell könyvet írni, én megírom, ha kell kiszedni, én kiszedem, ha kell bekötni, én bekötöm, s még ha rá kerül a sor, el is adom, meg is birálom, csupán azt nem teszem, hogy megvegyem. Én tudok mindent, amit Bosco tudott, bort töltök üres palackból, értek a gimnasztikához, járok a kezemen, árbocokat balanszírolok a fogamon, kilenc golyót hajigálok a levegőbe, és tartok humorisztikus felolvasásokat. Én a kézi mesterségektől sem rettenek vissza, csinálok varróvánkosokat, tűtartókat, tubákos pixiseket, s úgy megvarrom a kaputot, mint akármi más. Ha minden kötél szakad, találok vendéglőst, akihez beszegődöm, esztendő múlva magam nyitok korcsmát, tudom a frankfurti virslit készíteni felségesen, s tíz év múlva úr vagyok. Nur courage!

Már ez könnyű szívvel megy Amerikába; nekem tele pénzzel a zsebem, mégsem tudok aludni, ha arra gondolok, hogy miből élek meg? ennek kisebb gondja is nagyobb ennél. Itt is akadt bolondra: énrám; nem múlik el nap, hogy valamimet neki ne adjam. Ő a világért sem kér semmit, egyszer csak azt látom, hogy nekiajándékoztam. Volt egy cifra alföldi bundám. Magára vette, persze, hogy iszonyatos figura volt benne. – Lehetetlen volt, hogy így meg ne mutassa magát az ismerősöknek. Azok is majd halálra nevették magukat rajta. Azóta mindig benne jár, hogy nekem és a többi utazóknak jó kedvet csináljon. Eszem ágában sem lehet, hogy az a bunda még valaha az enyém legyen.

Azonban mindezen mulatozáson keresztül hallatszott az első helyen levő hölgy sikoltozása. Egy hétig folyamatosan tartott rajta a tengeri betegség, soha egy órára sem csillapult el. Reggelenként már oly félve hallgattam, ha nem hallatszik-e keresztül a szél zúgásán az a velőkig ható nyögés. Nyolcad nap reggel már nem hallottam, hogy nyögött volna, no már bizonyosan hozzászokott, gondolám s szinte jól esett, hogy nem hallottam a vékony deszkafalon át nyavalygása szavát. Pedig ekkor még nagyobb szél fútt, mint valaha; úgy jártunk Friccel, az én németemmel a födélzeten, mint a részeg emberek, én ő rajta nevettem, amint egyik hajókötéltől a másikig ugrált, ő pedig Jancsin nevetett, aki négykézláb mászott, ha egy tíz lépésnyi expedícióra kellett neki menni. Mikor legjobban nevettünk, jön fel a lépcsőkön két matróz, valami vitorlavászonba burkolt nyalábot emelve. Egy szót sem szóltak, letették a karfa mellé.

– Mi az? – kérdém kiváncsian.

A matróz végignézett rajtam, mintha előbb számot vetne magában, hogy vajon feleljen-e? azzal félpofájába igazítva a rágott dohánycsomót, flegmatice mondá:

– Az a nő, aki az éjjel tengeri betegségben meghalt.

Az inam megrogyott alattam e szavakra. Meg nem tudtam mozdulni helyemből; a matróz letérdelt a holttest mellé, s egy vastag tűvel hozzávarrta a halott arcát a lepedőhöz, hajós szokás szerint, a másik egy tizenkét fontos ágyúgolyót varrt a lábaihoz, s azzal megfogták kétfelül s belódították a tengerbe. Majd utána ugrottam magam is.

Egy perc múlva senki sem tudott róla többet, csupán engem lepett meg a gondolkozás, nem bírtam elfeledni azt a látványt, mint csapott össze fölötte a víz, s még csak jel sem maradt utána, melyről sírját megismerjék, ahol megsirassák; akik egy hét előtt elbúcsúztak tőle, kik ott álltak a parton könnyező szemekkel, kendőikkel integetve, tán atya, anya, barátnéi, tán most is forrón imádkoznak érette, mikor már ő testével a tengerfenék csodaférgeit táplálja. Öcsém, ez borzasztó gondolat, nem akarom, hogy a tengeren temessenek el.

Már ekkor a sík tengeren voltunk.

Öcsém, a mennyország szép dolog, a tenger is szép látvány, de a föld mégis a legszolídabb tünemény.

Azt látni, hogy az egész láthatáron semmi sincs azon a faalkotmányon kívül, mely talpunk alatt ingadozik, s azt tudni, hogy ez is minden percben kilyukadhat, elsüllyedhet, szétpattanhat, meggyulladhat, s ha az embert el nem nyelte a cápa, vagy a vízbe nem fult, hanem valami tutajra menekült, ott meghallhat éhen vagy szomjan s utóbb egymást lesz kénytelen megenni, ez szomorú állapot.

Egy reggel szokatlan zajra ébredtem fel. Mintha nagyon sokat kiabálnának odakinn, s valaki az ablakomat beszegezné.

– Mit csinálnak ott? – kiálték felriadva.

– Vihar lesz, az ablakokat beszegezik, hogy a víz be ne jőjjön rajta, – világosíta fel Jancsi.

– No ez lesz még szép, – mondék hirtelen felöltözködve. Alig voltam készen, éppen csak a kávémat akartam meginni, az asztal előttem, a csésze a kezemben, midőn egyszerre puff! nagyot csap valami az ajtómra, én a forró kávét a nyakamba öntöm s az asztal alá esve, findzsa, tányér és csupor minden hegyibem hull, magam pedig gurulok az ágy alá.

Eleinte még azt gondoltam, Frici bolondult meg, az csinál velem valami otromba tréfát, hanem egy másik taszitás, mely ellenkező oldalról támadván, ismét kabinom tulsó falához vágott, tudtomra adá, hogy benne vagyunk a viharban.

No most itt az itélet napja, gondolám magamban, mikor láttam, hogy a szobám pádimentumáról egyenesen a stukaturjára esem fel, s ütődöm, verődöm mind a négy falához, mint egy csaptatóba jutott egér.

Odakinn ordított a vihar, a habok keresztül csapkodtak a hajón, a kapitány káromkodott, az asszonyok jajgattak, s emellett a hajó úgy ropogott, mintha egyszeribe szétmenne minden eresztékeiből; erre felfordult velem a világ, a fejem szédülni kezdett, a gyomromban mintha malomkövek lettek volna, s azok is sokalnák az ott-lételt; idáig csak nevettem a tengeri betegséget, de most egyszerre elállta minden ízemet úgy, hogy feküdtem bele, mint egy darab fa; megfogtam kezemmel a függőágyamat s beleharapva eláldottam a világot olyan cifrán, hogy Jancsi térdenállva könyörgött, ne ingereljem a szenteket, mert bizonyára nemsokára meglátandom őket.

Egyszer elordítja valaki magát odalenn a hajó fenekén: Lyuk! – s rémséges hangon terjed e kiáltás egyik fedélzetről a másikra, lyuk, lyuk! az emberek őrjöngve nyargaltak alá s fel, csak ez egy szót ismételve mindenféle hangváltozatain az ijedelemnek.

Én amilyen fél-deliriumban ott feküdtem, nem képzeltem egyebet erre a szóra, mint hogy a hajó árbóca kilyukasztotta az eget.

De hisz könnyű lesz azt befoltozni, mert van miből, gondolám magamban, míg egyszerre Frici ijedt arccal benyit szobámba, s tajtékzó szájal beordít, míg szeme egyszerre tizenkétfelé állt:

– Az Istenért, ki innen, a hajó feneke lyukat kapott, már négy lábnyira van benne a víz.

– Bizony bánom is én, – viszonzék; – ha víz jött be az egyik lyukon, fúrjanak a fenekén másikat, s azon meg eresszék ki – s mérgesen hasra feküdtem.

Hallottam, hogy azután megint bekiáltott valaki.

– Munkára minden ember! A szivattyúhoz.

– De hisz azt a vizet mind megihatod, amit én kiszivattyúzok, gondolám magamban, s fekve maradtam.

A betegség azonban mindig nagyobb erőt vett rajtam, s a kínok dühöngése után bekövetkezett a haláltóli félelem.

E kínt nem lehet tollal leírni, az örök elkárhozás eszméje nem lehet nálánál nagyobb; a test és lélek egymással versenyez a szenvedésben, s egyik a másikat gyötri, – százszor keresztül esik a halálon, s megint újra kezdi. Maga előtt látja a legnagyobb irtózatokat, s nincs ereje testének megmozdulni, hogy tőlük megszabaduljon, sem lelkének, hogy bátran nézzen szemeik közé. Végre hat lövést hallottam dördülni, a segélylövéseket, melyek után az ágyúkat a tengerbe hányták, s erre az a gondolat támadt bennem, hogy most a lőporos hordókra senki sem ügyel, egy szikra bizonyosan odapattant, s lassankint szivárog közelebb, közelebb.

E gondolat annyira kínzott, hogy felvánszorogva kinyitottam ajtómat s kibuktam a födélzetre. A szél menten lekapta sapkámat s elvitte, nem tudom hová. A födélzeten dolgozott, aki még mozdulhatott, a vitorlaköteleket vagdalták széjjel. Két árbócot már kitört a vihar, a harmadik hol jobbra, hol balra csapott hegyével a habokba, a kapitány ott állt az árbócba fogódzva, mellette a neufundlandi, a födélzet tele volt jajgató, tehetetlen néppel, kik hasonló állapotban voltak, mint én. A toronymagas hullám majd a felhőkig tolt bennünket, majd lehajított a tenger mélységes fenekére; végre láttam, hogy a mentőcsónakokat kezdik leoldozgatni, s abbahagyják a szivattyúzást.

Tehát a hajó el fog süllyedni.

Egyszerre tódult minden ember a csónakok felé, kiki ölében vitte, amit féltett, amit szeretett, némelyik egy-egy nagy ládát, melyet a többiek behajítottak a vízbe, más alélt nejét, gyermekeit.

Csupán én értem nem jött senki, ott feküdtem tehetetlenül a karzat mellett, Jancsit láttam egy csónakba lépni. Utána kiáltottam, hogy vigyen el engemet is, rám sem hallgatott; később megláttam Fricit, az odaugrott hívásomra s a köpönyegemet megszabadítá, hanem engemet otthagyott.

Ezen pillanatban egy irtózatos hullám túlcsapott a hajón s engemet fölkapva, keresztül dobott a karfán, bele a tengerbe. Ez volt aztán az a fürdő, amit nem rekommendálnak az orvosok.

Kétségtelenül ott veszek, ha valaki nem könyörűl rajtam, egy valaki, kiben egyedül volt emberszeretet és becsületérzés az egész nép között s ez a valaki volt a neufoundlandi kutya. Utánam ugorva, megkapta galléromat s fölemelve iszonyú torkával a víz szinére, kiúszott velem azon csónakig, melybe a kapitány szállott.

Ő volt az utolsó, aki elhagyta a hajót; amint féligmeddig magamhoz térve láthatám, még egy darabig ingadozott az elhagyott hajó a víz fölött, azután egyszerre megállapodva, elkezdett lassan forogni, azután mindig sebesebben, egyszer körülcsapta az örvény, s a hajó elbukott, helyét a tengerfenékről feljövő buborék s a födélzetről fennmaradt málhakötegek úszó tömege jelölé csupán.

A megmenekült csónakokat azonban szétzavarta a vihar. Egy közülök túl lévén málhával terhelve, melytől a kivándorlók makacsul nem akartak megválni, szemünk láttára süllyedt el, senki sem menekült meg belőle.

Mi és még egy másik csónak, melyen Fricc és Jancsi voltak, három napig hányódtunk a tengeren, míg egy utánunk jövő brigg fölszedett bennünket.

Én ez idő alatt folyvást hagymázban feküdtem, különben nem tudom, hogy mit ettem volna, de még azt sem, hogy nem ettek volna-e meg engem; az bizonyos, hogy ki akartak dobni a hajóból, mint beteget, de a kapitány nem engedte.

Már most ide jutottam. Első dolgom az, hogy Jancsit elcsapom, amiért ott hagyott; másik pedig az, hogy neked írok, miszerint tudasd mindazokkal, akik utánam akarnak vándorolni, hogy előbb nézzék meg a komáromi kalendáriumból, hogy nincs-e akkorra zivatar jelentve, mert ilyen alkalommal az ember éppen olyan könnyen megláthatja a másvilágot, mint az új világot.

6. UGYANAZON HAZAFI LEVELE UGYANODA ÉS ONNAN

Jó napot, pajtás.

A múlt levelemet azon végzém, hogy Jancsit elcsapom, már megint visszafogadtam.

Ez ugyan furcsa tudósítás neked Amerikából, ki immár Niagara zuhatagokról s rézszínű emberekről szeretnél hallani, de e körül fordul meg minden; csak engedd, hogy elől kezdjem a dolgot.

Megérkezvén New-Yorkba, minden málhám odaveszett a tengerbe, az antik gombos díszmentémet kivéve, amit Jancsi, mikor minden veszni indult, felöltött magára, szerencsémre a váltóim mindig velem voltak a táskámban, azokat tehát rögtön siettem pénzzé tenni.

Inasom nem lévén, egy hotel garniban foglaltam helyet, ahol az ember table d’hôtenál eszik. Amerikában annyira szokás sietni, hogy itt az ember este reggelizik és reggel vacsorál. Ezt megértve, magam is iparkodtam az első harangszóra, mely a villásreggelit jelenté, a közös étterembe. Az egész sokaság a kandalló tüze körül volt seregelve, egyik lehúzta csizmáit, s a talpait fölrakta a kandalló rácsára, a másik szétvetette lábát előtte, frakkja szárnyait széthúzva, háttal melegedett nála, a harmadik köpködött jobbra-balra, ami alkalmat adott a negyediknek és ötödiknek igen ügyesen kapkodni félre a lábaikat, kettő-három nekiállt a falnak, s egy darab szénnel számokat írt rá, azokat összeadták, kivonták, sokszorozták és elosztották; én köszöntem egyiknek is, másiknak is, egyik sem fogadta el, aminél sokkal jobban bosszantott még az, hogy akármennyit figyeltem a beszédjökre, úgy hadartak, úgy össze-vissza nyelték a szót, hogy dacára két évi angolul tanulásomnak, egy hangot sem bírtam belőle megérteni, s ha valamelyikhez szóltam úgy, ahogy én tanultam angolul beszélni, egyenesen az orrom alá nevetett.

Végre felhozták az ételeket és italokat, alét, portert, melasset, rumot, halból csinált kocsonyát, hideg marhapecsenyét, vastag hurkákat, halikrát és mindenféle salátát.

Tudod, hogy én az itt elsorolt elementumokat otthon nézni sem tudtam, nemhogy megenni és inni. De az éhség most ráfanyalított. A harmadszori csengetésre egyszerre felugrott valamennyi a kandallótól, s rohant az asztalhoz, anélkül, hogy nekem valaki azt mondaná: tartson velünk.

Én azt hittem, hogy majd az ételeket sorba fogják adni, s nagy álmélkodással vettem észre, hogy aki minő tálat elfoghatott, annak nekiállt, és abból regalirozta magát, egyik jóllakott a kaviárral, másik a kocsonyával, némelyik a hurkák által boldogult, mire észrevettem magamat, nekem nem maradt egyéb, mint egy tál saláta, meg valami hideg sós hal, aminek a javát kiválogatta más.

Evés alatt ki-ki csak a körmeit használta, evés után vett mindenki egy villát, azzal szétfeküdvén ki az ablakba, ki a székekre, úgy, hogy a lábai a szék karján lógtak alá, mindenki elkezdte a villákkal elébb nagy hangosan a fogait piszkálni, azután meg a körmeit.

Gondolhatod, hogy ezt a mulatságot már nem vártam végig. Felmenten a szobámba, s előhivatva a pincért, megparancsoltam, hogy süttessen nekem pecsenyét meg hozzon bort.

Öt perc múlva visszajött.

– Mi ez? – kérdem megtekintve azt a gömbölyű húsdarabot, mely még annyira élni látszott, hogy tán elbődül, ha a villát beleszúrom.

– Ez beafsteak! – felelte a pincér.

– Jól van, hanem én a húst csak sülve szeretem, vidd vissza, süttesd meg. Hát a bor hol van?

Erre elém tett egy kis orvosságos üveget.

– Hát itt a bort talán patikában árulják, minden órában egy evőkanállal beveendőt? Hozz legalább egy itcét.

Újabb öt perc múlva aztán ebédeltem, elköltvén mellette négy olyan kis orvosságos üveg tartalmát.

Nálunk lehetett volna ez a bor tizenkét váltó krajcár, – itt fizettem érte négy pengő forintot.

Azért írtam le e dolgokat oly körülményesen, mert becsületes organizmusú embernél nagy rubrika a gyomor, aki tehát utánam akar jönni, előbb szokjék el a szegényes magyar eledelektől, mert azok itt csak nagy úrnak valók.

Aznap mindjárt rábíztam a kijáró legényre, hogy keressen nekem egy bútorozott szállást, mintegy öt szobából állót, meg egy inast, aki ételt hordani, ruhát tisztítani, dohányt vágni, s más efféléket értsen.

Egy óra alatt készen volt a komissióval, a sietség ellen itt nincs panasz.

A szobák és hely leírása után meg voltam elégedve a talált szállással, s rögtön felpénzt adtam rá.

A legény targoncába rakta holmimat, s egy jó fél óra múlva egy szép tágas utcában állt meg velem egy magas ház előtt, melynek lehetett legalább hat emelete.

– Nini! – kiálték megijedve, – melyik emeletben fogok én itt lakni?

A legény azt felelte: amelyikben tetszeni fog. Nem értettem!

– Dehát a szállás árára nézve mindegy, akármelyik emeletet foglalom lakásul?

– Tökéletesen.

Úgy bolond volnék, ha nem az első emeleten laknám. Az természetes.

A legény hívására azután előjött a kulcsárné, s miután megtudta, hogy én vagyok, aki a szállást fölvettem, maga után intett, hogy majd megmutatja szobáimat. Legelőbb is a földszinten felnyitott egy boltot, s inte, hogy nézzek bele.

– Lelkem! nem vagyok én sem mesterember, sem kereskedő, nekem nem kell a bolt.

– Együtt jár a szállással, – lőn a felelet.

No, hát isten neki, csak a többi legyen alkalmatos.

A boltból egy fa-csigalépcső vezetett fel az első emeletbe. Csinos, fával kitáblázott szobába jutottunk, mellyel meg voltam elégedve, s kérdtem, hogy honnan nyílik a többi.

A kulcsárné ismét egy csigalépcsőhöz vezetett, mely a másik emeletbe vitt föl.

Hát ez micsoda? tán a másik szobám meg a második emeletben van és a harmadik a harmadikban, negyedik a negyedikben.

Úgy volt, a szobák mind egymás tetejében következtek, az ötödik szoba a padláson nézett ki.

– Ez itt így szokás, – magyarázá ciceróném – földszint a bolt, első emeletben a szalon, másodikban az ebédlő, harmadikban a hálószoba, padláson a cselédszoba, ez így legkényelmesebb. Tehát az inas én rajtam jár keresztül.

Ha pedig én az egyik szobámból a másikba akarok menni, huszonkét lépcsőt kell felmásznom, s ha itt vagy ott feledtem valamit, egész nap szaladgálhatok létrán fel, létrán le.

Ez az egész ház így van felosztva, nem keresztben, hanem hosszában.

Mulatságos java azonban még csak ezután következett. Jött a megrendelt inas, egy nagy vörösképű siheder, beállt hozzám, leült egy székre minden kínálás nélkül, egyik lábát a másikra tette, szivarját a szája végébe nyomta, s elkezdtünk alkudni.

Ő kiválogatta, hogy mit tesz meg, és mit nem tesz meg s azután megmondta a szabott díjat, melyen alul nem szegődik; – csekélység biz az, annyi fizetésem nekem is volt főszolgabíró koromban.

Egy pár napig jól megvoltam vele, elvégzett mindent, csakhogy egészen úgy bánt velem, mintha nem is volnánk úr és szolga, hanem csupán két szerződő fél, kik közül az egyik fizet, a másik dolgozik, de mindketten egyenlő rangban állnak.

Harmadnap vasárnap volt. A legény délelőtt elvégezte egész napra való munkáját, s felszólított, hogy ha még valami dolgom van, mondjam meg eleve, mert nála délután társaság fog lenni, teaestélyt ád s ekkor nem fog ráérni, hogy velem bajoskodjék.

Nagy szemeket mereszték. Még ezt sem hallottam többet, még csak az van hátra, hogy én szolgáljak neki.

Azt gondoltam, csak tréfál velem. Délután későn jöttem haza, csöngetek, valamire volt szükségem, az én inasom nem jő. Erre egészen felindulva rohanok fel a lépcsőkön, benyitok a szobájába, s csakugyan egy egész társaságot találok nála, melyet haragos megjelenésem még csak meg sem látszott zavarni.

Az én legényem a teát töltögette a csészékbe.

– Hát kend nem hallotta, hogy csöngettem? – ordíték reá, reszketve a méreg miatt.

– Az felesleges volt, – felelt ő hidegvérrel – miután holnap reggel ismét szolgálatára állok készen, addig pedig saját vendégeimmel vagyok elfoglalva.

– Mit? hát ki itt az úr? én-e vagy kend?

– Úr? – szólt cifra hangnyomattal az én legényem, s olyan grimászokat csinált, hogy elfutott bele a méreg, kikaptam a számból a pipaszárat s kettőt-hármat olyat raktam vele a fickó nyaka közé, hogy csakúgy porzott a libériája.

– Nesze semmirevaló! – kiálték – ha te megtanítottál engemet a te szokásodra, majd megtanítlak én tégedet az enyimre. Ezzel ledobáltam a lépcsőn őtet is meg a vendégeit is.

Még ki sem fújhattam magamat, midőn egy uniformisos egyéniség benyit hozzám s nyájasan tudtomra adja, hogy a városnegyed békebírája igen örülne, ha személyesen szót válthatna velem.

Én rögtön vele mentem, bérkocsin a békebíró lakára hajtottunk, ki is igen szivesen fogadott magánál s miután leültetett, kérdezé, hogy ki és mi vagyok?

Mondám, hogy engem Hurday Lászlónak írnak.

Kért, hogy állásomat, mesterségemet vagy címeimet mondjam el.

Mesterségem nincs, címeim igenis vannak, itt a passzusom. A bíró most még kevésbé tudta, hogy ki legyek hát voltaképpen; utóbb is beírt notabilitásnak.

Azután inte egy uniformisos legénynek, ki által megvert inasom elővezettetvén, megkérdezé tőlem, ha ismerem-e ez embert, és igaz-e, hogy ütlegekkel illetém?

Hogyne vertem volna meg, mikor visszafelelgetett!

– Az önbíráskodás itt tilos, – viszonzá a bíró – e rendkívüliségért fizet ön uram huszonöt dollárt.

– De legalább kényszerítse ön ezt a fickót, hogy kövessen meg. Azzal valóban nem tartozik.

Egy szót sem szóltam többet, kifizettem a huszonöt dollárt, még huszonötöt téve melléje, hogy Jancsi hajdúm hollétét kitudakolván, hozzák vissza hozzám.

Ezóta ismét együtt vagyunk.

Én pedig föltevém magamban, hogy egy óráig sem maradok tovább olyan helyen, ahol az ember egy kvalifikációban van a cselédjével.

Éppen apropos érkezett erre hozzám Frici.

Rajtam rontott, s mielőtt védhettem volna magamat, nekem esett, összecsókolt, agyonölelt, s leült mellém.

A kaputtól kezdve a mellényig minden öltözet az én köpönyegemből készült rajta. De nem juthattam szóhoz, mire ő elkezdé, mennyire csodálatosan járt ő énvelem, hogy mikor meg akart menteni, a galléromat megragadva, azt hivé, magam is benne vagyok, s csak a csónakban vette észre, hogy üres a köpönyeg. Azt azután haragjában a vízbe hajította, elnyelte valami cethal.

Így tudni hazudni csakugyan szeretetreméltó tulajdonság!

– No de hagyjuk ezt, – szólt az én géniuszom – beszéljünk komolyabb tárgyakról. Ön rosszul érezheti itt magát, ön földmíveléshez van szokva, nekem van egy jó barátom, egy Berlinből emigrált francia, citoyen Kurcz, ki ezelőtt tíz évvel vándorolt ki, azóta városokat épített, státusokat alapított, amint ön az itt fekvő levelekből átláthatja, elmegyünk oda, s ott megtelepedünk.

S itt egy csomó levelet nyomott a markomba, miket citoyen Kurcz írt Amerikából elvbarátainak, s mikből csodadolgokat olvastam ki, s miket lemásoltattam, hogy nektek megküldhessem.

Öcsém, ezek csodálatos előmenetelek!

Alig várom, hogy szemeimmel győződhessem meg róluk, előre képzelem magamnak azokat a nagyszerű városokat, mik itt oly hirtelen támadnak a földből, mint nálatok a vakandtúrás, a pompás erdőket, mikben csupa kávé és szerecsendió terem; arany fövényen jár az ember s ha megszúrja a fa oldalát, tej folyik belőle.

Ikariának nevezik azt az országot.

Már nincs nyugtom, míg ott nem leszek. Előre örülök neki. Nemsokára útban leszek, a hely nem igen lehet messze s meglehet, hogy mire mi megyünk, már akkorra gőzhajó is fog járni oda.

Mehetnék ugyan Új-Telepre is, ahova az öreg Széki vonult, de nem akarok olyan helyre menni, ahol magyar embert lelek, meg aztán Széki régi antagonistám s nem bízom olyan vállalathoz, amibe magamfajta ember kap. Lám, ez a németbe ojtott francia tegnapelőtt teszi le a lábát az üres földre, s ma már városokat számlál.

Hiába, nem érthet mindenki mindenhez.

7. LEONA RÓZÁHOZ

Uj-Telep, 184–

Aki azt hiszi, hogy Amerika az igéret földje, hol munka nélkül terem a kenyér, az itt keserűen fog visszasóhajtani az egyiptomi bográcsok után.

Ide, hol az emberi kéz oly kevés, s hol a földet magát is nyomról, nyomra kell újjá teremteni, pihenni senki sem jöhet.

Én szeretem a munkát, mert elfoglalja lelkemet, de te el fogsz komorodni rajta, ha megmondom, miszerint én mindazon foglalkozást teljesítem, mikben otthon a cselédek is válogatni szoktak.

Cselédet mi csak az esztendő azon szakában tartunk, mikor a legsürgősebb mezei munka ideje van, az ember itt drága, egyébkor magunkra vagyunk szorulva.

Én főzök, edényeket takarítok, a szobákat tisztogatom, a veteményes kertet mívelem, fejem a teheneket, öltönyöket varrok, fehérneműt mosok, azt magam kimángorlom, s ha látnál aratáskor a mezőn dolgozni, felgyűrt ingujjal, karjaim barnára égetve a naptól, nem ismernél reám.

Atyám és bátyám szántanak, építenek; háziszereket faragnak, hetekig megtart, míg egy hold földet, ahol semmi erdő nincsen, használhatóvá bírnak tenni, s ha bevetették, sövényt kell fonniok köröskörül, hogy a bölények rá ne menjenek, néha egész éjjel vadászni járnak; itt egyébiránt a háziállatok is úgy elvadulnak, hogy lőni kell rájok.

Atyám maga is legkeményebb munkákat teljesítve, elvből szoktat engem mindazokhoz; a műtét sikerül: amint megkeményednek kezeim, akként keményedik meg szívem is.

Már ezen levelemben kevesebb nyomát találod az érzelgésnek, mint az előbbiekben. Főzésről és aratásról beszélek. Nem ábrándozom többé, csupán álmomban. Csak akkor álmodom magam haza s ha ilyenkor fölébredek, gyakran úgy képzelem édes csalódásomban, mintha most is otthon volnék, csendes ismerős szobámban, s csak akkor veszem észre boldog tévedésemet, midőn az ablakon kitekintek s megpillantom az idegen növényzetet, mely házunk körül tenyész. Pompás növényzet az, költői remeklése a természetnek; fák, miket virágnak nevezhetsz, körüldongva, körülrepkedve tarka kolibriktól, mik olyanok, mintha a madaraknak pillangókkal való párosodásukból eredtek volna. És e pompás növényzet között, ha itt-ott egy törpe nyírfát vagy egy szomorú tölgyet pillantok meg, azt úgy üdvözlöm, miként rokonomat, s ha e tarka madársereg közül egy-egy sötét fecske néha ablakom alá száll fecsegni, annyit elbeszélek hozzá, mintha e vándormadár túl a tengeren mindazt elfecsegné másnak.

E napokban Géza vadászni járt; visszajövén bejött hozzám s azt mondá, hogy nekem is hozott valamit, de nem adja ingyen, hozományát egy mosollyal kell jutalmaznom.

Egy tavaszi ibolyaszál volt az, minő e világrészen alig látott ritkaság.

Ó, a cserébe adott mosoly őszinte volt!

Lelkem vágyódásaiból eredett virág, melynek alakja, illata múlt boldogságomra emlékeztet, ezer szóra, ezer tárgyra, amit el nem feledek soha, csókjaim alatt hervadott el, egy egész elmult szívvilágot szoríték benne ajkaimhoz. Akkor imakönyvembe tettem, most megszáradva neked küldöm el. Itt nem lehet hazámbeli virágokat tartanom, atyám nem tűrheti az érzelgés semmi jelenségét maga körül.

Isten veled!

8. HURDAY LÁSZLÓ ÚR TEKINTETES GARMADY LÁSZLÓ ÚRHOZ

Ikaria, IX-dik esztendő 237-ik napján

Sokáig hallgattam, csupán azért, hogy annál többet beszéljek egyszerre.

A dátumról láthatod, hogy nem erről a világról írok.

A mappán ne keress, mert ahol én vagyok, oda okos ember nem jár.

Ha ez a levelem hozzád jut, az csak a csodálatos isteni gondviselés munkája lesz, mert mi kívül vagyunk valamennyi világrészen, ahonnan még a folyóvíz sem megy ki.

Elindulásunk előtt egy feliratot intézünk citoyen Kurczhoz, melyben felszólítók, hogy kíván-e bennünket státusa polgáraivá felvenni? mire ő sajátkezű válaszában felelt, biztosítva bennünket azon rendkívüli kegyéről, miszerint nemcsak hogy örül bennünket elfogadni, sőt a státusához legközelebb esendő városig elénk fog jőni, s személyesen vezetni bennünket saját fővárosáig.

E készség szeget ütött a fejembe.

Hogy egy státusfő ráérjen a indigenáknak személyesen komitivául szolgálni, ezt még a nagy tisztelet sem motiválhatta, amivel ilyen két nagy ember irányában, mint én és Frici tartozott.

Tizenkét napig utaztunk vasúton, azontúl hol kocsin, hol lovon, mindinkább vaduló tájékok mélységében, oly helyeken keresztül, ahol még vadember sem lakik.

Végre eljutottunk az utolsó városba, ahol patrónusunkat feltalálandók valánk.

Ez egy olyan város, ahova csak kaucsukgyűjtéskor szokott kijárni a kereskedő-nép, egy pár hónapi időre, azontúl nem lakik benne senki egyéb, mint nehány fogadott csősz, kiknek ott rendkívül kevés őrzeni valójuk lehet, miután a házak igen célszerűen nélkülöznek minden ajtót és ablakot.

Szerencsénkre a szomszéd telepítvényen keresztüljöttünkben figyelmeztettek bennünket, hogy ha odább akarunk menni, vegyünk kocsit, lovat és ökröket, s ámbár Frici váltig állította, hogy lesz ott minden, ahova mi megyünk, mégis jónak láttam ilyes marhafélével ellátni magamat.

– De minek ez, – monda Jancsi – ha ott ezrével vannak a bivalyok és egész ménesek vadlovakból, majd fogunk onnan.

Megérkezve az említett nyári városba, el nem tudtuk gondolni, hogy hol fogunk itt citoyen Kurczra ráakadni.

Minden házba benéztünk, sehol egy lélek sem volt, az egész város állt három utcából, míg végre utóbb azt határozók el, hogy én elindulok a középsőn, Jancsi balra, Frici jobbra, a város tulsó végén megint összejövünk, s ha azalatt találkozunk valakivel, megtudakoljuk, merre van citoyen Kurcz országa?

Mindenikünk találkozott egy bakterral. Az enyém azt felelte, hogy csak menjen egyenesen, Jancsinak azt felelték, hogy tartson jobbra, Fricinek pedig, hogy térjen balra. Ebből megtanultunk annyit, hogy akár ott maradjunk. Nem volt mit tenni mást, mint citoyen Kurczot minden áron bevárni.

Letelepedtünk egy üres házba, ott vártunk öt napig, azalatt megettünk és ittunk mindent, amit magunkkal hoztunk, s már én bölcsen vissza akartam fordulni, midőn estefelé nagy triumfussal jelenti Frici, hogy citoyen a város végén jön.

Nosza én is siettem magamat hirtelen gálába csapni, előszedtem a prémes mentémet és iparkodtam egy rég betanult installácionális dikciót emlékezetbe hozni, hogy e nagy férfiút kellőleg üdvözölhessem, s amint kiállok nagy prozopopoeával az ajtóba, ime látok az utca végéről nagy kocogva közeledni egy fakó szamarat, melyen csak amúgy a szőrén ülve lötyögött egy kicsiny ember; ha gyalog jön, azt hiszem, hogy pávián, szakálla, haja hosszú volt, fésű zsarnokságát soha nem ismerve, képe fekete, mint akiről nyolcszor lehámlott már az európai bőr. Tagjait igen célszerű öltönyök fedezték, két egyszerű hüvely, állatok bőréből szabva, melyet egy ugrással föl lehet venni, fején egy spárgából font sapka, a hátán egy puska, az övében két pisztoly, egy vadászkés, meg egy vella. Kezeinek egyikében, mely semmivel sem volt piszkosabb, mint a másik, egy hosszú póznát viselt, amivel a szamár fejét innen-onnan ütögette.

– Hát ez a citoyen Kurcz? – mondék Fricihez fordulva. – Jancsi, tedd el a mentémet! – A citoyen meglátva bennünket, oda akart szamaragolni, de a nemes állat szabad hajlamai követésének nemes érzetében, nekivitte őt a keritésnek s annak nekifenve, kényszeríté a lovagot lemaradni a hátáról, s gyalog tenni meg a további útat.

– Ah! ti már itt vagytok, – szólt a citoyen kezét nyujtva felénk s elébb engem, azután Fricit, végre Jancsit csókolgatva össze. – Ti pontosan megtartátok szavaitokat, én nem. Az adott szó megtartása egy neme a privát rabszolgaságnak, és mi a rabszolgaságot nem tűrjük.

– De barátom, – mondék – karakteres ember megtartja szavát.

Erre ő szent meggyőződéssel viszonzá: „és a karakter egy neme a privát zsarnokságnak, melyet az ember önmaga iránt gyakorol, mely korlátolja a szabad akaratot, és mi semmi zsarnokságot, semmi korlátolást nem szívelünk!”

Amint látod, ezek szeretetreméltó principiumok. De üljünk lóra. Citoyen Kurcz alig abrakolta meg paripáját, s vezetett bennünket Ikaria felé.

Barátom! olyan státusban, ahol utak nincsenek, hasznos állat a szamár, citoyen Kurcz vígan poroszkált előttünk, míg mi lovainkat gyalog vezettük magunk után.

Egy hegyre felérve, vezetőnk megállíta bennünket, mondván „megálljatok! szent föld, amelyre léptek, vetkőzzétek le a régi embert, midőn csizmáitok e határt érintik, ez Ikaria”.

Frici arcra borult, s meg akarta csókolni a földet, hanem az annyira tele volt nőve tüskével, miszerint e ceremoniát kénytelen volt akkorra halasztani, mikor a legközelebbi ereszkedőnél a sárban megcsúszamlva, orrán száján ért le a lejtő aljába.

– No most merre megyünk? – kérdém a citoyentől, aggodalmasan tekintve körül a mindig sűrűbbé változó rengetegben: ő prófétai ihlettel veregetett vállamra, mondván:

– Ez a szűz természet, melynek eredeti alakját emberi kéz utakkal meg nem csúfította.

– No hát csak férjhez kell adni szaporán, – mondék – a státusnak nem használ a természet hajadonsága.

– Önnek igaza lehet, – szólt a citoyen helybenhagyólag – erre még nem gondoltam.

Úgy látszék, hogy sok másra nem gondolt a citoyen.

Egész óra hosszat mentünk oly bozótokon keresztül, ahol kertészkéssel kellett nyílást metélni, másutt lábtöréssel járó faomlatagokon kellett lovainkat átemelgetnünk, néhol hasoncsúszva jutottunk ki a tömkelegből, folyvást mulattatva szemünk közé mosolygó vámpírok, vadmacskák és csörgőkígyók egész korporációitól, kiket minden lépten-nyomon ütni, lőni, vágni, hasogatni kellett, nem is szólva a moszkitókról, melyeknek sokaságát nem szabad számokkal kifejezni, mert az itt saját atmoszféra, egy külön neme a levegőbeli ingredienciáknak.

Akadtunk helyekre, hol a szűz természet olyan mocsárokat nyomott az utunkba, mikben nyakig járták lovaink a vizet, bőszültté téve a piócák, kígyók s sajgató halak millióitól; egy tehenem beledűlt a sárba, azt ott szemem láttára ette meg valami vérpiros békahal-forma féreg, mely ezrével rohant egyszerre rá s vérét kiszopta, majd ismét nyaktörő sziklagerinceken jártunk kötéltáncot, s egy helyütt egy ölnyit széles szakadást kellett átugranunk, mely alatt száz lábnyi mélységben omlott egy rohanó patak.

– Citoyen – mondék – híd kellene ide.

Ő nagy komolyan szólt:

– Mentül hozzájárulhatlanabb marad e hely, annál biztosabbak vagyunk minden kül megtámadás ellen.

Annyi igaz, hogy ide ugyan ágyúval utánunk nem jő senki. Legvégre akadtunk egy olyan meredekre, melyen a lovainkat csak úgy bírtuk lejuttatni, hogy egész élő fákat kötöttünk visszafordított galyakkal a farkára.

Már itt nem állhattam tovább.

– Messze megyünk-e még? – kérdém a citoyentől; minden lovunk sántított, az egész társaság képe tele volt improvizált rúnákkal, miket mindenféle tüske rajzolt reá, csizmáinkon nehéz volt az agyag, s el voltunk csigázva úgy, mint aki várat ostromolt.

– Attól függ, – felelt a citoyen – ha be akarunk-e még ma vergődni a fővárosba, vagy stációt tartunk egy útközben eső nyári pavilonban.

Az utóbbit választók.

Még egy hosszú csavargás után elértünk az ígért helyre. Tudod, amit az ember óhajt, arról előre ideákat szokott magának csinálni, amik rendesen másképp ütnek ki a valóságban; én is nyári pavilon alatt egy oszlopos, szellős hajlékot képzeltem, kínai tetővel, szúnyoghálós ablakokkal, ernyős, sátoros eresszel, amilyeneket sokszor láttam lefestve, no, éppen ilyen nem volt az a valóságban, hanem két faágas volt leverve a földbe s azon egy szarufa keresztbefektetve, melyhez két oldalról bambusznádkévék voltak támogatva.

Nálunk a pásztorok és csőszök szoktak ilyen pavilonokat építeni nádból vagy kukoricaszárból. Az eleje el volt rekeszelve tövissel, ez volt az ajtó.

– Ez a pavilon nagyon egyszerű, – mondám a citoyennek.

– És célszerű! – felelé ő. – A legnagyobb zivatar el nem hordja, a földingás le nem dönti, a villám soha bele nem üt, s ha megázik, egy nap alatt ismét megszárad.

A marhákat hozzákötöttük a fákhoz, s magunk befeküdtünk a pavilonba.

– Kérlek benneteket, – szólt a citoyen – vigyázzatok ott egy lyukra, ne feküdjetek rá, meglehet ugyan, hogy csak ürgelyuk, de az sem lehetetlen, hogy csörgőkígyó-tanya s az mindjárt kibúvik, ha meleget érez.

– Mit! – kiálték felugorva. – Én csörgőkígyókkal háljak egy födél alatt, hát ha ezt a kastélyt nekem ajándékozod!

A citoyen nevetett, biztosítva, hogy itt a csörgőkígyó oly megszokott háziállat, mint nálunk a patkány, nem kellemetes, de nem is félelmes.

De már én csak kimentem onnan Jancsival együtt, összekerestünk egy rakás száraz fát s távol a kunyhótól tüzet raktunk, ottan virradtunk meg.

S ez bölcs gondolat volt. Mert itt amilyen forró a nap, olyan hideg az éjszaka, s ha folyvást nem tüzelünk, minden marhánkat megeszik a vadak, miknek förtelmes ordítozását s villogó szemeit egész éjjel láttuk és hallottuk tíz-húsz lépésnyi távolban magunk körül, míg a vámpírok oly közel repkedtek füleinkhez, hogy a susogásaikat lehetett hallani.

Frici és Kurcz ezalatt filozófi nyugalommal horkoltak a pavilonban.

Alig szürkült, midőn fellármáztam őket, hogy menjünk tovább.

Jancsi mindnyájunk számára kenyeret, szalonnát pirított, melyet a citoyen oly jeles dolognak talált, hogy azt mint különös új fölfedezést rögtön útinaplójába iktatta, egész országa népével megismertetendő.

Amint látni kezdtünk, mentünk tovább.

Én aggódva kérdezém a citoyentől, hogy nincsenek-e az ő státusában magyarok is? Képzelheted, milyen inzultus volna reám nézve, ha valami hazámfia ilyen állapotban látna meg.

A citoyen dicsőült arccal felelt, itt nem ismertetnek a nemzetiségek, itt nincs német, nincs magyar, nincs francia, a népek testvérek mind.

De valami nyelven csak mégis beszélnek egymással?

– Még most mindenki a saját nyelvén kénytelen beszélni, – szólt a citoyen felsóhajtva – s ez az átka az emberiségnek, mely gátolja, hogy egyformákká lehessünk, de segítve lesz rajta, egy nagy szellem most éppen egy nagy világnyelven dolgozik, melyet minden nemzet egyaránt megértsen, s azontúl nem lesz különbség ember és ember közt.

Ez érdekes egy grammatika lehetett.

Végre egy folyamhoz értünk, melynek partján a város épült, még ezt ekkor nem láthattuk.

A kérdéses folyam minden száz lépésnél tíz-húsz öles vízomlásokat képezett, néhol két szikla közé szorult, s oly sebesen nyargalt, hogy a kövecset nem lehetett belehajítani, másutt meg elterült, száz zátonyos szigetet képezve.

– Barátom, – mondék – ezen a folyamon sok szabályozni való lesz, amíg gőzhajók járhatnak rajta.

Elhitte az amice, és nem iparkodott megcáfolni.

– Most rögtön meglátjuk a várost; – szólt végre – mihelyt az erdőből kibukkanunk.

Én hozzá lévén szokva, hogy amerikai városok neve alatt hosszú, egyenes utcákat, hatemeletes házakat, dolgos népséget, árukkal rakott piacot, korlátos kikötőket képzeljek, ha még annyi szemem lett volna is, mind oda irányozám a mutatott tájra, íme, előttem állt mintegy kilenc-tíz fakunyhó, egymástól ezer meg ezer lépésnyire, egy csoport góré és levélszín által környezve.

– Ez Ikaria! – szólt a citoyen az egzaltáció gyönyörteljes hangján.

– Valóban regényes – feleltem én reá – csakhogy nálunk az ilyen rezidenciának tanya a neve, nem város.

Még egy örömöm volt hátra, mely tapasztalataimat megkoronázza; az indus hercegasszony, Urakatna személyes láthatása. Annyit hallottam beszélni a délceg indus hölgyek szépségeiről, karcsú termetükről, vadonat villogó szemeik tüzéről, azokról a csodálatos, szokatlan bájakról, miket a költők oly csábító szépen írnak le, s mikről európai embernek fogalma sem lehet, hogy még az úton megkérdezém patrónusunkat, ha feleségének nincsenek-e még több testvérei, kiket Kaméhaméha szolíd embereknek feleségül adna, mire ő azt válaszolta, hogy még van kilenc, s ha kívánom, számomra megkér egyet.

Megköszöntem. Amint közel értünk a citoyen hajlékához, ő mellém hajolva, gyöngéd büszkeséggel súgá fülembe: amott jön ő, hitvesem, Urakatna, a természet vad gyermeke. És jött. Egy riska tehénen ült, lábai lógtak kétfelül, akkorák, mint egy vasaló. Öltözete egyetlen darabból állott a szeretetreméltó teremtésnek, mely egyformán volt alkotva, hogy mozdulatait mentől kevésbé korlátozza, termetének egyéb részei gyönyörű cirádákkal voltak tetovírozva, bőre ki volt hánytatva kék-zöld tulipánok s piros kacskaringókkal, aminők csak egy indus hercegasszonyt megilletnek. Képe valami vastag zsírral lévén lakkírozva, annak alapszínét ki nem találhatám, de vonásai annál kitűnőbbek voltak, szépen kiülő nagy pofacsontok, gyönyörű, kicsiny, beesett szemek, a legszeretetreméltóbb befelé görbülő piszeorr, s alatta egy elbájoló száj egyik fültől a másikig, melynek alsó ajka egy csigahéjra ki lévén feszítve, szépen lenyúlt az állig, fülecskéiből, melyek tányérnagyságúra meg voltak nyújtva, egész füzér állatfogak lógtak alá s orra porcogóján egy hosszú halszálka volt keresztül szúrva, mint ahogy a lúd orrán szoktak keresztül dugni egy talut, hogy ne ehesse a vetést.

A szeretetreméltó hölgy meglátva bennünket, elámult ránk, s ahelyett, hogy férje nyakába rohant volna, mind csak engem nézett, még megérem, hogy belém szeret.

A citoyennek elébb egy párt a nyaka közé kellett húzni a póznával, hogy észrevétesse magát a szeretett hitvessel, ki akkor aztán leszállt a tehénről s szépen megcsókolta a lábát.

No mert, ha a képét csókolta volna meg, bizonyosan kiszúrta volna a szemét azzal a plajbásszal, ami az orrába volt dugva.

– Pajtás, – mondék – mind ilyen szépek Kaméhaméha többi leányai is?

– Egytől egyig! – biztosíta a derék férfiú.

HURDAY LÁSZLÓ LEVELE TEKINTETES GARMADY LÁSZLÓ ÚRHOZ

Ez nap a citoyen vendégei voltunk. Urakatna asszonyság főzött. Hús, hal, gyömbér, hagyma, kányabogyó, tej, vaj és faggyú volt gyönyörű tutti-fruttivá összefőzve, melyből Urakatna asszonyság annyit tömött magába kétmarokkal, hogy majd kiugrottak a szemei belé; Jancsi az első falatnál sírva fakadt, s kiment a házból, az én gyomrom is honvágyat kezde érezni, gondolva az ottani konyhára; rögtön utána is láttam, hogy valakit kibecsültessek a telkéből s magam ura lehessek valahol. Kurcz gazda mondá, hogy van itt egy üres ház, mely a státusé, azt megvehetem, s rögtön bele is szállhatok; odavezetett; nagy tengeri fűzfás rekettye közt épült egy kis vityilló keresztül-kasul rakott faderekakból, melyeknek végei egymásba voltak róva s közei kitömve mohával. Lerajzolni sokat ér, de benne lakni keveset. No, de ha itt ez az architektúra van divatban, hát vegyük meg.

Többek közt kérdezém: hogy jutott a státus ehhez a kunyhóhoz?

– Hát az a család, amely benne lakott, a napokban kihalt belőle sárgalázban.

– Sárgalázban! – kiálték betéve az ajtót. – Hát ha ez volna a Noé bárkája, belemennék-e lakni! Már akkor csak inkább magam építek egyet; hol van üres fundus?

Az én országfőnököm bevitt az erdő közepébe, ott mutatott egy dombot, sok szerencsét kívánt, s otthagyott a Kanahán kellő közepében.

Öcsém, mindaz, amit Robinsonról regélnek, tréfa, gyertek Ikariába; bezzeg nem azzal akadsz itt meg, ami nincs, hanem azzal, ami van; kapsz földet, de annyi az erdő rajta, hogy nem tudod hová tenni, kapsz embert is, aki napszámban dolgozik, de otthon a vicispán sem kap akkora diurnumot.

Két-három citoyen a szomszéd tanyákról megalázta magát az építéssel segítségemre lenni, kiknek szívességből nagyhamar összetákoltam valami ólat, s az éppen annyi pénzembe került, mintha otthon kőházat építtettem volna, szél s eső pedig ott jött be rajta, ahol akart.

Magammal persze hogy semmit sem hoztam, azt gondoltam, hogy minek tengerbe hordani a vizet? Minek következtében bátran visszamehettem volna oda, ahonnan jöttem, ha egyike a szomszéd zseniknek (mert mi mind zsenik vagyunk, akik itt egy csomóban lakunk), ki régóta azon rögeszmével küszködik, hogy mint lehetne a világról kipusztítani a pénzt s az embereket rávenni, hogy az aranyat és ezüstöt semmire se becsüljék, e napokban összebeszélve Fricivel, hogy kiköltözzenek Kaliforniába, ingóságait, szerszámait és baromfiait nekem jó pénzért el nem adta volna.

Így legalább módomban van szántani, vethetni; a meggazdagodásról hegedült Szent Dávid, megköszönöm, ha itt a paradicsomban éhen meg nem halok.

Az első napokban kérdőre fogtam Kurcz gazdát, hogy hol vannak azok az egész bivalycsordák, amik itt legelnek? Ő elvitt magával s valóban, alig félórai járás után rábukkantunk egy falka fekete loboncos állatra, mely egy szép mezőségen mintegy kétezernyi számmal legelészett.

– Szeretnék belőle egy párt kiválasztani, – mondék – gyerünk közelebb.

Amint azonban e szép állatok megszagolták közeledésünket, nekikerekedtek, s elfutottak előlünk; egész nap szaladtunk utánuk, sehol sem érhettük utol, végre bevették magukat egy mocsárba, ahova nem követhettük őket.

– Hát öcsém, ki feji meg ezeket a marhákat? – kérdém, mikor halálra kifáradtunk a nyargalásban.

– Senki sem – viszonzá ő – ezek a státus gulyái.

Következett az indigó.

Az ember elővett egy bogyót, aminek a leve előbb piros, azután megkékül, s azt mondta, hogy ebből indigó lesz.

– Az bizony fagyalbogyó! – mondék neki. – Hisz az indigó nem cserje s a szárát használják, nem a gyümölcsét.

Az ember elbámult.

No még csak a cukornádat óhajtottam látni: ideadott egy valami kórót, hogy rágjam meg, nem valóságos cukornád-e?

– Nádnak elég nád, hanem cukornak nagyon émelygős, hol terem? – kérdém gyanakodva.

Eleinte titkolódzott, hanem végre fölfedezte a telepítvényt, egy egész hold affélével szépen beültetve.

Én majd hanyattestem nevettemben.

– Talán ismered ezt a faját a cukornádnak? – kérdé tőlem aggódó ábrázattal.

– Ismerem bizony, nálunk ciroknak hijják, és seprűket csinálnak belőle.

Ez napságtól fogva nem megyek a citoyenhez tanácsot kérni. Ő egész nap gépeken kalkulál, mikkel a holdba lehet fölrepülni; mondám neki, hogy jobb lenne annál egy száraz malom, amin a málét megőröljük; vagy pamfleteket készít az örök békéről, minél ismét jobb szeretném, ha a szúnyogokat tudná rávenni, hogy kössenek fegyverszünetet. Engemet magasra becsül; amióta a cukornádjára ismertem, minden szavam orákulum előtte, én pedig nem jól érzem magamat olyan országban, ahol magam vagyok a legokosabb ember; én ehhez nem vagyok szokva.

Annyit azonban megtanultam, hogy Ikariában is csak úgy terem a föld, ha az ember szánt-vet rajta, s amúgy dunántúliasan hozzáfogék saját úri kezeimmel az ekeszarvához, s miután kétezer holdas birtokomban akadtam vagy tizenkét holdra, melyet fel bírtam szántani, anélkül, hogy egy fordulóban egyszernél többször beleszakadt volna a szántóvas a sok mindenféle gyökérbe, azt szépen bevetettem búzával, kukoricával, s már most legalább ott terem majd valami, ha a státus madarai ki nem eszik a vetést, vagy a szűz természet virágoskertet nem csinál belőle. Én legalább nem csudálkoznám rajta, ha a búzavetésem helyén spanyolnádat látnék nőni.

Jancsinak egy csepp hasznát sem tudom venni.

Ezt a fiút mindennap új meg új csoda éri, nem küldhetem száz lépésnyire a háztól, rögtön visszaszalad, jajgatva, hogy őt soha nem látott állatok vették üldözőbe.

Eleinte csak a tigrisektől és csörgőkígyóktól ijedezett, most már a bagolyfejű pille is bekergeti a házba, s ha valami madarat hall kiabálni éjjel, ha három országot ígérnél neki, sem lépne ki az ajtón.

Emellett iszonyú szerencsétlen, mindenféle szépalakú bogyót megkóstol, s azoktól aztán majd a kórság töri ki, vagy megszagol valami virágot, s attól úgy megdagad az orra, mint egy tülök.

A múltkor kiküldtem a partra halászni, egyszer csak jön vissza nagy ordítva, s elmondja, hogy leült egy lapos kősziklára, s amint ott halásznék, egyszerre fölemelkedik vele az egész kőszikla, s elkezd szaladni.

– Teknősbéka volt az, miért nem fogtad el? – mondám – megettük volna.

– De majd elfogott engem egy hal, – monda ő – csúnya, nagyfejű állat, négy lába volt és száz fog a torkában, alig tudtam előle elfutni. Milyen hal lehetett az?

Nem mondtam meg neki, hogy majd krokodilust fogott, mert akkor magam mehetnék aztán a korsóval a vízre.

Öcsém, mi itt állandó ostromállapotba vagyunk téve. Fejsze nélkül a szobából ki sem léphetek, s a házam elé ki nem lehet ülnöm töltött puska nélkül. Szürkületkor minden barmot be kell hajtanom az aklokba, s azokat jól bereteszelni s tövissel körülrakni, mert amint lemegy a nap, előjönnek az ikariai autochtonok, a mindenféle színű és szagú jaguárok, macskák, párducok, sakálok és kígyók s egész éjjel ordítanak a házam körül; minden órában ki kell lövöldöznöm az ablakon, hogy elriogassam őket.

Nemrég egy kis fiatal üszőmet kikötöttem a fűre legelni, egyszer csak Jancsi nyargal be nagy ijedten, hogy nézzem meg csak, micsoda állat lett a bornyúból; odamegyek, hát a bornyúm helyén egy roppant óriáskígyót találok, akkora volt, mint egy gerendely; amint elnyelte a bornyúmat, a kötél kilógott a szájából, melynél fogva az a fához volt megkötve, s ott hevert a kötélen csüggve, a jóllakás miatt tehetetlenül. A bornyú árában aztán konfiskáltam az állat bőrét, s most lóistrángokat szabtam belőle.

Volt vagy hat pár igen szép gyöngytyúkom, azokat minden este magam hajtottam fel a padlásra. Egy éjjel nagy zajra ébredek. Kiküldöm Jancsit, hogy nézze meg, mi bántja a tyúkokat, ő persze azt felelte, hogy semmit sem látott, reggelre minden tyúkomnak el volt rágva a feje, a vérüket kiszívta valami állat.

Máskor reggel felé nagy tombolást hallok a lovaim között, magam fölkelek, kimegyek az ólba, azok folyvást kapálóztak, nyerítettek, a bőrük reszketett, s kötőfékeiket iparkodtak elszaggatni.

Meg nem foghattam, mi bajuk. Végre vissza akarok menni a hajlékomba, hát az ajtóm előtt egy akkora jaguárt látok feküdni, mint egy tinó.

A derék állat nyugodtan hasalt ott keresztben, farkával veregetve a földet s hosszú nyelvével körülnyalogatva pofáját. Jancsi a padlásra bújt el ijedtében, s én kiszorultam a házból, miután a fenevad éppen az ajtóm előtt vett állomást.

Azt hittem, hogy majd csak elmegy, ha megúnja magát. Nem az, ott várt késő estig, meg sem mozdulva helyéből.

Már ekkor nem volt mit tennem, mint elszánnom magam a legvégsőre, kifeszíték egy gerendát az akol hátuljából, s a házam háta mögé kerültem szép csendesen, a jaguár szerencsémre nem vett észre. Ott benyúltam az ablakon, s a puskámat, mely a falnak volt támasztva, kivettem.

Csak az egyik csöve volt golyóra töltve, vigyáznom kellett, hogy egy lövéssel leterítsem a fenevadat.

Amint észrevett, egyszerre fölugrott helyéből, s gyanús morgással lehajolt első lábaival a földre, eltátott torkából kilátszottak fehér fogai, szőre felborzadt, zöld szemei szikráztak.

Azon pillanatban, melyben nekem ugrott, szerencsésen főbelőttem, de még akkor is maradt annyi ideje, hogy egyik lábamat átkapja, s csak jó vastag csizmámnak köszönhetem, hogy azt ketté nem harapta, míg a puskaaggyal végképp agyonverém.

A jaguárral még csak elkészülnék, azt agyonlőhetem, de mit csináljak azzal a millió bogárral, miket a szűz természet az emberek kínzására talált fel.

Egész nyáron ki nem bírtam pusztulni a skorpióból és scolopendrumból, miknek harapása gyilkos, szaga és alakja pedig undorító, s még van egy másforma féreg is, mit maringoingnek hínak, ez hosszú, mint a cérnaszál és szőrös s ha éjjel az embernek a bőre alá befúrja magát, megdühödik tőle.

A csimaz Európában a gyalogsághoz tartozik, itt az is röpül, mikor leülsz vacsorálni, eloltja a mécsedet s keresztülrágja a szúnyoghálót.

A szú egész éjjel őröl a ház oldalában, s ha valami ételt meghagysz este, reggelre megeszi a hangya.

Mielőtt éjjel lefeküdném, egész testemet be kell kennem valami olajjal, hogy zselléreim ne nyúljanak hozzám, s legközelebb, hogy mécsemet eloltva, sötétben foglaltam el ágyamat, lábaimnál valami síkos hideg testet érzék, mely oly különös hatással volt rám, hogy valahányszor elaludtam, mindig fölébresztett, végre nem állhatva tovább, tüzet gyújték, hogy majd megnézem, ki osztja fekhelyemet? S nagy ijedelmemre egy rétesformára összetekeredett kígyót látok ottan aludni, a legmérgesebb fajából a cobra capellának; szerencsémre jól volt lakva, azért nem bántott. Bizonyosan ő ette meg a tyúkjaimat is. Helyesen mondá Jancsi, hogy ott jöhet az be ide a faházba, hol akar. Másnap mindjárt hozzáfogtam az újraépítéshez.

Ketten Jancsival végeztünk mindent, ahogy a Csallóközben szokás vert falat csinálni deszka között agyagból, polyvával. Fecskerakást.

Egy hét alatt készen állt a házunk.

Otthon a béresek laktak ilyenben, itten ez palota, melynek a szomszédok csodájára járnak, innen legalább hermetice ki van zárva minden külső állat.

Még most élve írok a paradicsomból, nem tudom, a legközelebbi levelemet nem a mennyországból fogom-e datálni.

Notabene: ha valaki utánam akar jőni, csak biztasd, hogy siessen.

9. CITOYEN KURCZ LEVELE BERLINI ELVBARÁTAIHOZ

Barátim!

A siker, melyet elveink aratnak, óriási.

Csak annyit írok, hogy országunk ismét több nagyszerű telepítvényekkel szaporodott, melyek közt legelső helyen áll egy magyarországi férfi, Hurday László telepe.

E férfi nagyszerű státusökonóm, igen jeles földész, nagy kémikus, szerencsés spekuláns, bátor vadász és bámulatra való építész.

Amióta idejött, egész prériket tett termékennyé, reformálta a gazdászatot, új tulajdonságait fedezte fel az eddigelé legfontosabb kereskedelmi szereknek, többek közt a cukornádnak, mely eddigelé csak fényűzési cikk volt, egy oly újabb alkalmazását ismerteté meg velem, mely azt a proletáriusokra nézve is közhasznúvá teszi.

Minden tenyészik kezei alatt, fővárosunk egészen megváltozott, mióta ő itt van, egymásra építvén a legcélszerűbb alakzatú villákat, kastélyokat és raktárakat.

Azt mondanom sem kell, hogy e derék férfiú egyike legjobb barátaimnak, mondhatni hódolóimnak, – s köztünk szólván ő, mint a szépnemnek különös tisztelője, imádott nőm, Urakatna irányában túlságosan is nagy figyelemmel látszik viseltetni, mely sejthető hajlamnak netaláni szenvedélyesebb következményeit azáltal reménylem megelőzhetendni, hogy e derék férfiút legközelebb nőmnek legkellemesebb testvérével, Kaméhaméha király leányával, Kingatara-Ururuth kisasszonnyal fogom összeházasítani.

Sietek, nem írhatok többet, az általános emberiség világbékerendező fiókgyűlésébe várnak. Szellemem veled.

10. LEONA RÓZÁHOZ

Új-Telep, 184–

Ma nagy öröm ért.

Estefelé, midőn a közteremben családunk minden tagja együtt volt, az aratók a mezőről tértek vissza, s danolgaták szomorú melódiájú irlandi dalaikat, egyszerre ajtónk előtt egy ismerős harsány hang szólalt meg.

Egyszerre ugrottunk fel, atyám a kandalló mellől, testvérem az ablakból, én zongorámtól.

E hang, e kérdezősködő beszéd magyarul volt mondva. Világosan hallók, hogy valaki e szavakat mondja kívül: Ki van itthon Székiek közül?

Bátyám sietett az ajtót feltárni, s mi a belépőben Hurday Lászlóra ismertünk, egyikére atyám egykori politikai ellenfeleinek, kivel egykor annyi kellemetlen összeütközése volt.

S mennyi öröm volt e találkozásban most! Atyám eléje sietett az érkezőnek s némán megrázta kezét, s amit oly régen nem láttam szemében, mosolygott, s amit soha nem láttam, könnyezett.

Akárki lett legyen a távol hazából, egy idegen! egy ellenség! mi tárt karokkal fogadtuk őt, nem találtuk helyét, kedves barátunknak neveztük, boldog volt, aki melléje ülhetett közülünk. Mintha az egyes ember is az elhagyott hazának egy vándordarabja volna, egy eleven atom az imádott nemzetből.

Mint szerettem volna nyakába borulni, s keblén kisírni magamat, kinek látása is gyűlölt volt otthon. Gondolj reá, mit tennék akkor, ha azokat ölelhetném, kiket otthon szerettem!

Ó, elveszett paradicsomom! Még azt a csillagot sem látom, mely fölötted ragyog!

A seb el van mérgesedve, melyet hazulról hoztam. A szív kitépetett termőföldéből, de gyökerei bennszakadtak. Nappal gondolataim viszik lelkemet haza, éjjel álmaim. Nem élünk, csak hervadunk e földbe átültetve. Felfogadtuk, hogy feledni fogunk mindent, s azon vesszük észre magunkat, hogy megloptuk lelkünket, hírlapokban csak azt olvassuk, ami hazánkról beszél, ajkainkra önkénytelen jönnek a Kárpátok alatti melódiák, és azután úgy nyomja valami a szívet, mint a ki nem sírhatott könny. Nincs betegség a miénkhez hasonló.

Nem gyógyulunk.

Bátyám az őrültséghez közelg, atyám a halálhoz, én a kétségbeeséshez.

Még a sír sem fog meggyógyítani minket, idegen földön: ki tudna ott pihenni?

Kezünkbe szorítjuk egykori ellenségünk kezét; megbocsátánk neki, kiengesztelődünk iránta, örülünk, hogy körünkben tarthatjuk. Ó, hisz ő is magyar, ott, hol senki sem az.

Ilyenek az én örömeim. Ilyen az a verőfény, mit az éjfélkor felmerülő nap a pólusi éjszakára vet.

11. HURDAY LÁSZLÓ GARMADYHOZ

Új-Telep, 184–

Nem vagyok citoyen többé. Száműztem magamat Ikáriából. Nemsokára legközelebbi levelem után beállt az esőzési időszak és nyitva voltak az égnek csatornái negyven nap és negyven éjjel, oly mértékben, hogy az orrát sem üthette ki az ember a szobából.

Ilyen mulatság itt minden esztendőben kétszer tartatik.

E kellemetes farsang elmúltával első dolgom volt vetéseimet megnézni.

A búzám tetejében, melyet lapályra vetettem, három ölnyi magasságú volt a víz, s azon szalamandrák legelésztek, egy domboldalban levő hat hold földem, melyet gyümölcsfákkal ültettem be, a sok esőtől átázva, lefutott kertestül együtt a dombról, s rámászott a rizsvetésemre, az oltványok ágaikkal lefelé s töveikkel felfelé levén szépen megforgatva.

Az esőidő elmúltával jöttek a heti rendbe az irtóztató orkánok, aminőkről civilizált embernek fogalma sincs.

Egy-egy zivatar, mely három napig folyvást tart, egész őserdőket pozdorjává tör össze, s a legvastagabb jegenyét úgy csavarja gúzsnak, mint én egy fűzfavesszőt; folyóvíz megáll a szél miatt, s keresztültör a partján, s a vihar addig kerülgeti az ember házának tájékát, addig próbálgatja a tetejét, míg egyszer iszonyú roppanásra ébred s maga felett látja a csillagos eget, míg a háztető egyes nádkévéi ezer lépésnyire repülnek szétszórva.

Ez ellen nincs más védelem, mint szépen meglapulni s vigyázni, hogy az embert agyon ne üssék a fák.

A vihar megszüntével következett az irtózatos melegség, melytől néhány nap alatt mocsárrá apadtak a vízáradások, miriádjait hozva elő a mérges kígyóknak, békáknak és bogaraknak; egy napon, hogy otthon nem voltam, a fehér hangyák megették az egész bútorzatomat, nem hagytak meg egyebet, mint ami vas volt és kő.

Ez időben előjöttek azután a különbnél különbféle betegségek, aminőnek ti csak neveit hallátok, sárgaláz, fekete halál, ichtiozis, elefantiasis, skorbut, vereshimlő és gugavész s más mindenféle veszedelem, miknek leírásával restellem bántani esztétikai érzelmeidet; elég annyit tudnod, hogy ezekből egy is elég sok arra, hogy az ember nyomorúságosan elvesszen.

Én szerencsésen keresztülláboltam ez időszakot, hanem szegény Jancsi beleveszett.

Egyszer már makacs hideglelésből gyógyítottam ki, ami itt mindennapi dolog, de végre polip támadt a torkában, s már annyira nem terjedt orvosi tudományom, hogy ezen segíteni tudtam volna, s a szegény fiút megfojtotta a gyilkos kinövés.

De nemsoká kellett a magány búslakodásain tépelődnöm. Egy reggel, midőn éppen ágyamban fekve, azon törném fejemet, hogy milyen jól van az elrendelve, hogy a magyar táblabíró univerzálzseni legyen, egy kicsinyt földmíves, egy kicsinyt orvos, egy kicsinyt mechanikus, nagyon jó vadász és erősen katona, különben mit csinálnék most, ha mind e férfiakat magamon kívül kellene keresnem, éppen akkor hallok nagy tappogást, cammogást az ajtóm előtt s citoyen Kurcz szavára ismerek, mely bebocsáttatást kíván.

Kinyitva a mesterséges fakilincset, előbb belép a szombámba a citoyen, utána egy másik citoyen, egy hét láb magas rézszínű indus, kinek tollakból csinált koronája a pókhálókat szedte le a gerendáról.

– Ez ipam, Kaméhaméha, a mohawkok fejedelme, – monda az öcsém, bemutatva a vadembert, ki köröskörül szépen ki volt pingálva sáfránnyal és vörös agyaggal; az orra fel volt hasítva méltóságosan, s belőle egy nagy rézperec lógott alá, övéből köröskörül csüngöttek üstökeiknél fogva a fejbőrök, miket ellenségei koponyáiról leskalpozott, egyik kezében volt egy hosszú, harminc fogú szigony, a másikban egy félmázsás kőfejsze. A derék ember szuszogott rettenetesen, s egész szobámat eltöltötte valami vadállati bűzzel.

Fölkeltem előtte, hogy kellően üdvözölhessem, ő szuszogott és kiáltott valamit (e nép beszéde igen rövid szentenciákból áll), melynek értelmét citoyen Kurcz ilyenformán adá tudtomra:

– A nagy kacika, ajánlataim által indíttatva, elhatározá magát, hogy legkisebb leányát, Kingatara-Ururuth kisasszonyt neked nőül adja, el is hozta őt magával, idekünn áll az ajtóban.

Hát híják be, inték a kacikának, ki szavaimat megértve, kinyúlt az ajtón, s bevezette a nekem szánt mátkát, ki merőben hasonlított a nénjéhez, csakhogy még nagyobb feje volt. A menyasszonyi hozomány a nyakába volt téve, egy tarka kutya, melynek lábait két kezével fogta. Amint engem meglátott, elkezdett rugódozni, kapálózni, el akart szaladni, míg a kacika meg nem fogta a fülét, s fülénél fogva oda nem vezette hozzám.

– Nagyon szerelmes, – biztosíta a citoyen – ő a természet legvadabb gyermeke, de ha egyszer megszeret, akkor el nem hágy soha.

(De majd elhagyom én őt, mielőtt megszeretne, gondolám magamba.)

A kacika erre levette leánya nyakából a tarka kutyát, s jelek által tudtomra adá, hogy azt szokásos szertartások után együtt meg fogjuk áldozni; mire nézve nagy tüzet rakott az udvaron, s miután azt vagy tizenkétszer iszonyú kiabálás közt keresztülugrálta, s engem hasztalan biztatott, hogy szintén ugorjam át, elővette a bicskáját, a kutyát leölte vele, s felhúzta azt egy fanyársra, odatette a tűzre pirulni.

Kurcz öcsém észrevéve e szokatlan pecsenye iránt tanúsított undorodásomat, aggodalmas arccal figyelmeztetett, hogy ebből aztán enni kell, mert itt a kutya szent állat és annak a húsa delicatesse.

– De majd teszek én arról, – mondám, s előhozva egy kulacsot tele rummal, odanyújtám azt a kacikának, s míg ez azzal volt elfoglalva, belerúgtam a kutyát a tűzbe, úgy, hogy az spódiummá égett.

A kacika azonban úgy leitta magát, hogy elkezdett előttünk táncolni, a fejszéjét forgatva s danolva, mintha farkasoktól tanult volna énekelni.

Végre az jutott eszébe, hogy felhívjon bennünket birkózni. A szegény citoyen reszketve fogadott szót, s a rézszínű Góliát úgy áthajította a vállán, mint egy macskát, s miután Kannibal herceg nagy nevetés közben ugyancsak e polgártárst még egy párszor összeropogtatta, s a levegőbe bukfenceztette volna, akkor meg nekem állt, hogy én is birkózzam vele.

– De már engem, teringette vadkirálya, csak nem csapsz a földhöz, ha még egyszer születsz is! – kiálték nekigyürkőzve, s derékon kapva az óriást, amúgy szegedi gulyások módjára egyet lódítottam rajta, s azzal úgy teremtettem a földhöz, hogy csak úgy nyekkent.

Erre rögtön megjuhászodott az én emberem, fejét lehajtá előttem a földre, s talpamat feltette nyakára, határtalan meghódolása jeléül; azután a citoyenhez fordult könyörögve, hogy legyen közbenjáró nálam, hogy egymással a béke és szövetség pipáját kiszívjuk.

Pipát cseréltünk.

Ó elvette az enyimet, utolsó hetvenöt pengő forintos tajtékpipámat, melyet emlékül elhoztam hazulról, s nekem adta a magáét, mely szintén gyönyörű egy darab, állván az egy kókuszdió héjából, melybe egy nád van dugva szárnak.

Míg mi az udvaron a szövetségpipát szíttuk, szeretetreméltó menyasszonyom azalatt ott benn a szobában kutatott.

A gerendára volt felakasztva félfont faggyúgyertya, azt mind egy szálig megette.

Leendő ipam azonban kissé magához józanodván, azt kezdte tudakolni, hogy hát én mit adok viszont nászajándékul leányáért.

Elvezettem az ólakba, megmutogattam neki lovaimat, teheneimet, biztosítám, hogy ezt mind neki adom, sőt még más mindent veszek, csak vezessen el a szomszéd városba.

Az ember majd kibújt bőréből örömében, s ígérte, hogy rögtön elvisz, ha akarom Quebec-ig.

Én pedig régen szöktem volna már innen, ha út vezetne ki ebből az országból, de sohasem kaptam kalauzt.

Most megragadtam az alkalmat. Tüstént lóra akartam ülni.

– Minek az? – inté a kacika. – Hagyjam itt a lovat, üljek fel az ő hátára.

Én biztosítva a citoyent, hogy minél előbb visszajövök, felültem a kacika nyakába, s mondhatom, hogy kivált ily rengeteges országban ez a legkényelmesebb alkalmatosság, melyen utazni lehet.

Szeretett menyasszonyom messzire elkísért bennünket, s mikor egy tó mellett elmentünk, hogy ügyességét s hasznavehetőségét bebizonyítsa előttem, beleugrott, s nagy örömmel úszott vissza, az egész kötényét tele hozva eleven békával, melyekkel nem szünt meg kínálni.

– Jól van fiam, Kingatara-Ururuth, – mondék neki – csak tedd a füstre, előveszed, míg visszajövök – s ezzel búcsút vettem tőle, búcsút az egész paradicsomtól, minden moszkitóival és csörgőkígyóival egyben.

Jelenleg Új-Telepen vagyok, az öreg Széki tanyáján, kit egykori ellenségeskedésünk dacára is jól esett látnom, s amint tapasztalám, ő is örömest látott engem.

Néhány napig egészen magánkívül volt az egész család öröm és izgatottság miatt.

Egy este az elnöktől különös ajándékot kapott az öreg. Egy átalag igazi magyarországi bort.

Több évi nélkülözése után e felséges italnak, úgy nyúltunk ahhoz, mint valami históriai szentséghez, s míg a nedv ajkainkat érinté, könnyeink hullottak bele.

Ez ital, mintha valami sajátságos, új lelket öntött volna belénk, rég elfeledett érzelmeket kezde bennünk föléleszteni, mintha az elhagyott hon szavát hallottuk volna; ez az én vérem, melyet ha isztok, megemlékezzetek nevemről, hogy megszenteljétek azt!

Az öreg Széki odafordult hozzám, egyenes lélekkel kérdezve:

– Miért vándoroltál ki?

– Jobb hazát kerestem – felelék.

– És ha találtál volna, most elégült volnál, nemde? Rossz szíved van. Azért, hogy a haza szegény, ott kell-e azt hagyni mindjárt? Én kénytelen voltam azt tenni, de érzem, hogy bele is halok. Téged mi kényszerített? Megszöktél gyáván a hazából, mint az öngyilkos megszökik az életből, magad után hagyva a bajt az ott maradóknak; ez a nemzet öngyilkolása. Ha valahányszor súlyos napjai voltak a magyarnak, mindannyiszor elmentek volna a hazából, akik mehetnek, hol volna most a magyar nemzet? Nem tudsz otthon használni többé? Ha elvesztettél egy tért, állj a másikra és hass ott; ha nem lehetsz egyéb, lehetsz becsületes ember s eggyel többen vagytok otthon. De te földbirtokos is voltál; földedet, mit ősöd vérrel vagy érdemmel, vagy takarékossággal szerzett, te egy idegennek engedted át. Eladtad egy darabját a hazádnak, mely rád volt bízva. Mindennap olvasom hírlapjaitok hátulján, hogy a leggazdagabb urak, kikre legtöbb volt bízva, egész falvakat, egész tájékokat engednek át külföldi jövevényeknek. Ó! Megérdemlik érte, hogy maguk is jövevények legyenek egykor idegen országban s koldusok a haza földén. Elég ugye, ha a szegény ember szereti a hazát, a gazdag nem tartozik neki semmivel? Most jó ürügy van megfutni minden baj elől s nagylelkűséget csinálni az önzésből, s a szívtelennek azt mondhatni, hogy ő szabadelvű! Vannak erények, melyek nemzetek éltéhez vannak kötve, ilyen a magyarnál az, hogy önmagát mindenek felett szeresse. Másutt mindenütt bűn ez érzelem, de tinektek szent legyen ez önzés és a divatrajongások semmi faja meg ne fosszon benneteket attól, mert boldog lehet a világ, lehet szabad, lehet üdvözült a magyar nélkül, de magyar nemzet nem születik újra, ha még egyszer újra támad is a világ! Eredj haza, s ha nem tudsz egyebet használni, legalább tudj szeretni, addig, míg van mit szeretni.

…Egy szót sem tudtam válaszolni az öregnek, még most is gondolkozom azon, amiket mondott. Nem tudom, mit teendek, de aligha meg nem kísértem még egyszer a tengeri utat.

LEONA RÓZÁHOZ

Új-Telep, 184–

(Fekete pecsét.) Atyám meghalt. Megölte a kínozott szív. Most már csak ketten szenvedünk.

Mindig titkolta előlünk baját s az egyetlen orvosságot, a vigasztalást, sohasem vette be. Orvosa átismeré baját s rég megmondá előttünk, hogy betegsége számára nem e világrész füvei termenek írt. Készen voltunk halálára, ő maga többször mondá előttünk: a világ minden orvosszere sem gyógyít meg engem, s még csak enyhíteni sem engedte fájdalmait. Utolsó percig megtartotta azt a catói szigort, mely alatt összeroskadt. Nem engedett magának a hazáról beszélni soha. Midőn haldokolt, bátyám félrement ágyától, siralmas szarkazmussal mondva: nem megyek hozzád közel, mert betegséged rám ragad. Engem odavont magához a haldokló. Arcán erőt látszott venni a sokáig elkényszerített érzelem. Füleimbe súgva mondá: íróasztalomban találsz egy ezüst szelencét, ha meghalok, nyisd fel, egy maroknyi homokot lelsz benne, onnan való föld ez! Onnan hoztam azt el… Mikor eltemettek, hintsétek arcomra, hadd nyugodjék fejem – hazai föld alatt!…

12. HURDAY LEVELE GARMADYHOZ

Új-Telep, 184–

Midőn e levelemet kapod, már én akkor a tengeren vagyok, vagy tenger alatt.

A világ ítéletével nem törődöm, mondjanak rólam, amit akarnak, de előtted bárha menteni nem is, de legalább ki akarom magyarázni magamat.

Legtöbben nevetségesnek fogják találni, hogy mint a német szóra küldött gyerek hazaszökik falujába, akként én is visszafanyalodom nagy szégyennel és pironkodással az elhagyott, a megvetett hazába. De nevessetek bár akkorát, hogy ide halljam, írjatok rólam víg regényeket, fessetek rólam torzképet, legyek példabeszéddé odahaza, mindez engem meg nem tántorít akaratomban. Én visszamegyek.

Nemrég meghalt az öreg Széki. Halála előtti órákban megszorítá kezemet, s odavont ágyához:

– Ismersz-e egy balgatag embert, – kérdé tőlem – aki legkeményebb ellenségeivel kibékült, s legjobb barátaival haragot tart?

Többet nem szólt. Eleget is mondott vele. Az a balgatag ember én vagyok. És így van az. Ha nem tudjátok egymást megbecsülni, csak jertek ide. Én szeretném, ha minden pártvezéreinket kiküldenék ide egypár esztendei patvariára.

Az öreg Széki halála után családja sehogysem akart elereszteni köréből, ott kellett velük maradnom. Az ifjú Géza fogytig megtartá kiapadhatlan humorát, azt, mely a lélek legmélyebb keservéből támad, míg testvére, Leona, oly szeretetreméltó ellentétben bírta magában egyesíteni a gyermeteg érzelgéseket a háziasszonyi komolysággal.

Csak azt sajnálom, hogy fiatalabb nem vagyok, hogy elvehetném, vagy vénebb, hogy apja lehetnék.

Egy este pipázva ültünk a veranda alatt Gézával, ő kötekedve hordta fel emlékembe mindazon táblabírói anekdotákat, mik itt-ott gyűléseken, tisztújításokon, országgyűléseken történtek közöttünk. Előjött róla a szó, minő harcokat viseltünk egykor egymással a zöld asztal mellett, mire én azt találtam kiszalasztani a számon, hogy bár most is ott ülhetnénk. Erre ő vállamra üt s azt kérdi: – mért nem megyek hát haza?

– De már azt nem cselekszem, – mondék – soha többet! Ha eljöttem, megbántam bár, de nem vallom be? s ha itt vagyok, itt megőszülök, itt meghalok, de vissza képpel sem fordulok többet, bárha itt volna is az özönvíz és ott az Ararát hegye.

Géza mosolyogva szólt, bodor füstöt eresztve pipájából:

– Tehát fogadjunk, hogy ön vissza fog menni Hunniába.

– A fejembe.

– Az nem sokat ér, de fogadjunk száz aranyba.

Kezemet adtam rá.

Ő bement a szobájába, egy perc múlva pisztolylövést hallok belülről s rá Leona kétségbeesett sikoltását.

Ijedten berontok, s ím az ifjút egy pamlagra dőlve találom, félkarjára támaszkodott, másikkal elájult testvére kezét tartá. Arcán semmi változás, ajkai, szemei mosolyogtak, mint egyébkor, hanem egész mellénye el volt már borítva vérrel. Én sietve odarohantam, hogy segítsek rajta.

Ő halkkal mondá:

– Már ezen túl vagyunk.

– Miért tevé ön ezt? – kérdém én irtózattal elállva.

– Látja ön, – szólt ő el-elmaradozó hangon – ez a szegény leány itt hervad miattam. Otthon jegyese van, otthon hazája van, kiket imád, kikért örökké visszasóhajt, itt nincs senkije, akiért itt legyen, egyedül én. Most már én sem leszek. El leend hagyatva, s kénytelen lesz visszamenni oda, hova én őt nem vezethetem többé.

– Istenemre! – kiálték közbe – nem lesz elhagyatva, amég csak én élek, apja leszek neki és testvére és védelmezője.

Az ifjú hálásan szorítá meg kezemet.

– Lesz-e ön kisérője is odáig? hazáig?

– Akár a másvilágig.

– És ha jutalom helyett önt ezért ki fogják nevetni? gúnyolni?

– Nem törődöm vele.

– Tehát vissza fog ön menni Hunniába? – szólt haldokló hangon s mosolyogva veté utána: – és így megnyertem fogadásomat.:. Azt a száz aranyat… alapítványul hagyom… szegény kivándorlott szkíthák számára… akik vissza akarnak menni Amerikából… Hunniába… Perc múlva e szavak után megszűnt élni.

Én megtartottam igéretemet.

Az első fájdalom elzajlása után rábeszéltem a szegény leányt, hogy hagyja el a földet, melyhez két sír fájdalmas emlékén kívül semmi sem köti többé.

Az a kegyeletteljes gond, melyet iránta tanusíték, rávevé, hogy ezentúl rokonának nevezzen.

Ha arra gondolok, hogy boldogsága kútforrásához én vezethetem vissza, e gondolat minden más egyebet kitöröl elmémből, most már kötelességem visszatérni, most e határozatra nem csupán szivem gyöngesége ösztönöz többé, hanem egy haldoklónak adott fogadásom s egy élő angyalnak földi üdve.

Ejh! De mit mentegetem én szívem gyöngeségét! mit iparkodom elpalástolni azt az érzést, mely előtt lelkem meghajol! Nem tagadom, haza akarok menni én is, mert szivem megrendül erre a szóra: haza! mert nem kell az élet, nem kell a halál, nem kell az üdvösség másutt sem testemnek, sem lelkemnek! mert nem akarok boldog lenni, nem akarok ember lenni, ha magyar nem lehetek, és ha itt volna a paradicsom és abban ananászt teremne minden szál fű s patakban folyna tej és bor, mégis hazamennék, bárha otthon meg tövist teremne minden rög s az a négy fehér folyam az ország címerében olyan vörös volna is a vértől, mint maga az a vörös mező, melyet keresztül szel.

Ha a magyarok istene bele nem fordít bennünket ebbe a nagy Balatonba, egy hónap múlva megláttok.

Nem bánom aztán, nevessetek ki, gúnyoljatok ki, mégis jobb, mintha megsiratnátok.

Isten veled! A viszontlátásig. Az édes, kedves, annyiszor megálmodott viszontlátásig!

Vándoroljatok ki!

1852

Shirin

Perzsia földjén vándorlunk… Két árnyék követi léptünket: egyik a naptól vetett, másik a múltak emléke. Minden kőnek, minden dombnak története van itt, mely beleszövődik a világhistóriába; ezek a rongyos sárpaloták fényes városok romjaira vannak épülve, s azok a kecskék amott királyok sírján legelésznek.

Domb emelkedik itt-amott, kövek állanak ki belőle, külföldről jött tudománybúvárok megássák az elhagyott dombokat; senki sem tudja már, mi volt, mi emelkedett ott? és ők titkos borzalommal olvassák a kiásott kövekről, hogy ott Ninive feküdt. Tovább mennek, – két-három napi járóföldre s valahány halmot megkérdenek, a romok azt felelik, hogy ott Ninive feküdt. Egyik végéről nem lehet meglátni a másikat, egy egész ország fekszik ott eltemetve. A nép elmegy mellette egykedvűen s csodálva kérdi, hogy mit néznek e halmokon az idegenek, miken ősemlékezet óta vad bokor és zöld fű terem?…

A régi Perzsia, Róma vetélytársa, a világhódító satrapák, a fényes udvarok temetve vannak, sírjaikra senki sem gondol kegyelettel, neveik, tetteik ott porhadnak a história hideg lapjain; de a szerelmet, a szelíd ábrándokat megtartogatta a halhatatlan népköltészet, átmentek azok az élő nép szívébe s a messze kornak tündérszerelméről beszélnek a hagyomány regéi.

Mi van e nagy halmok alatt, azt a nép legvénebb bölcsei sem tudják megmondani, de ha kérdenéd, hogy micsoda három halom az ott Kazri-Shirin mellett, hova a környék ifjú leányai szelíd danáikkal szoktak eljárni, körültáncolva azokat tündéri karéjban? erre mindenki meg tudná mondani, hogy az egyik sírban Ferhád fekszik, a halhatatlan művész, azon nyílik piros rózsa; a másikban Shirin alszik, a tündérhajú királyné, rajta nyílik fehér rózsa; közepett fekszik Omaya, a vén gonosztevő banya, aki őket megrontotta, ezen terem tövisbokor. A két rózsabokor ott áll ősemlékezet óta, ágaikkal egymást látszanak keresni, hulló virágszirmaikkal behinti a szél a tájat, és azért jár évről évre ide a környék leánya, hogy a rózsát megöntözze és elbeszélje egymásnak Ferhád és Shirin szerelmét.

Nyugat-Perzsia egyik legkiesebb rónáját hosszú félkörben szegi be a Behistan-hegylánc; szelíd, zöld halmokon kezdődik előbb, melyek mindig magasabbra hágnak, kopár bércek, szédületes ormok emelkednek egymás fölé, legmagasabb, legzordonabb bérc közöttük a Takhti-Bostan, a „kertek trónja”, mely úgy tűnik fel sötét, lombtalan homlokával a körüle elterülő Kirmandzsah virány fölött, mintha agg, kopasz király lábainál ülne a viruló menyasszony.

A Behistan-hegylánc egy nyitott könyv, melynek sziklalapjaira népek, királyok és hősök története van felírva. A sziklák oldalai, az ormok, a gránitköbök tele írva ékbetűkkel, miket bölcsek és költők véstek oda, csodásan vegyítve a költőileg szépet a történetileg naggyal, s ahol kifáradt a bölcs és a költő, folytatá a mondákat a szobrász, odavésve a néma betűk közé a királyok, hadvezérek, csaták, vadászatok élő alakjait. Minden királynak volt új híre, új dicsősége, voltak költői, szobrászai, kik új költeményekkel, új szobrokkal faragták tele a bérceket, s mikor már nem voltak sem költők, sem királyok többé, előjöttek a vad bokrok, vadvirágok, körülnőtték, körülfolyták a komoly faragványokat s most ott állnak e másfélezredéves kőalakok, minden évben friss lomb, friss folyondár által bezöldelve.

A Takhti-Bostan tetejébe, a meredek sziklafalon háromszáz lépcső vezet fel, s ott egy kiálló emelvényen végződik. A lépcsők fokai vakmerő kapaszkodót képeznek a sima, egyenes bércoldalba vágva: a gondolat őrült merész; a hegytetőn semmi sincs egyéb egy ülőhelynél, éltét kelle annak kockára tenni, ki e szédületes lépcsők fokain felmászott odáig, hogy onnan széttekinthessen.

Most nincs mit látni onnan. Kelet felől a sós puszta sárga látköre vonul el, a közelben elvadult pagonyok lepik a tetőket, a dámvad megjelen és ismét eltűnik a sűrű rengetegben, csak itt-ott mered fel egy-egy fehér oszlop félig letörten a magas zöld közül, jelentve, hogy itt temető van.

A hegy oldala mellett zuhogva szakad alá egy tajtékzó patak, százölnyi magasan fölötte látszanak valami vízvezető maradványai; valaha ott járt a folyam s most ismét kiszabadítá magát az emberi kéz rakta börtönből s szabadon zúg, csattog ismét szikláról sziklára omolva, s fergeteg idején száz mázsás kövekkel hajigálja a völgyet, miket meggyűlt haragjában a sziklákról letép s alant ismét összetorlaszt.

A múlt században egy csonka szobor feküdt e patak medrében, félig a part szikláihoz dűlve, melyek nem engedték alább hengeredni; talapja nem volt már, egyik felemelt karja is hiányzott, de arcán még kivehetők voltak a női vonások, öltönyén a rávésett gyöngyök és virágok maradványa, fején még állt a gömbölyű tiara, a sassanidák fejékéhez hasonló, s alakjának plasztikai szépségéről még lehete gyanítani a művész lelkesülését, mely a kőnek éltet adott. Így látta azt egy frank utazó, a köznép által virágokkal koszorúzva, lombokkal körülaggatva, mert az a hit élt a népben, hogy aki e szobornak áldozatot hoz, az szerelmében meg nem csalatkozik, – és a szerető szív háládatos.

E követ Shirin szobrának nevezik, és a patak maga is Shirin nevet visel.

Újabb években angol történetbúvárok felkeresték Shirin szobrát és patakját.

A patak azóta mélyebbre hengerítette le a szobrot. Most fel van az állítva a part szélire, – virágokkal körülaggatva, mint azelőtt, – a szeretők szíve védje, mint hajdan, – de emberalak nincsen rajta többé. Az arc, a diadém, a ruhák rózsa- és gyöngyfüzérei le vannak róla zsurolva egészen, kopasz, alaktalan kődarab, melyet a nép úgy említ, hogy a „szép Shirin”.

A patak benn a behistani hegyek között fakad, két óriási kőboltozat alól, melynek mélyedésiben fejedelmi csoportozatok vannak vésve művészi kéz által.

Az egyik boltozat padmalyán két szárnyas női alak látszik lebegni, gondosan faragott szőlőlevelek és borostyánfonadékok közepett, kezeikben ágas koronákkal, mikkel egy középen álló félholdat látszanak kínálni. Alattuk, hautreliefben faragva, ül egy vén, komoly király szfinxektől emelt trónjában, lábainál egy ifjúdan szép nőalak foglal helyet, éppen úgy, mint a Kirmandzsah-völgy a Takhti-Bostan-hegy lábainál.

A király fején hatágú hegyes korona van kettős szárnnyal, hosszú haja, hosszú szakálla rendezett fürtökbe szedve, melyek helyenként gyöngyökkel vannak átfűzve, – haj és szakáll. Királyi pálcája magas, földig ér és fölül liliomban végződik, félkarjával arra támaszkodik. Hosszú palástja művészi redőkbe van szedve, alóla görbe kard s hátul megnyúló sandalák látszanak elő: elöl szétnyílva egy láncszemekből font páncélt enged látni, mely apró csillagokkal és keresztekkel van átszőve.

A lábainál ülő női alak bizonyosan a királyné, fején a gömbölyű tiara, a gyöngy-gombbal a tetején, a finoman redőzött öltöny mindenütt tapadva a tagokhoz, látni engedi az idomok tökélyét, s emellett a ráncolatok oly odavetetten könnyűk, mintha csak a keresztülkasul font gyöngy- és rózsafüzérekre volna bízva, hogy azokat összetartsák. Az egész alak oly nemes és olyan gyöngéd, arcán lélek szól a kőből, minden vonás szelíd, bájos, nem olyan holt, mint más szobrok, látszik rajta, hogy a kéz, mely alkotá, költőé volt – a szerelmesé.

Egy harmadik alak ifjú férfit ábrázol, ki koronát nyújt a hölgynek, egyszerű talár van rajta, mely válltól sarkig fedi. A kül-elemek hatása elől megvédve, tökéletesen ép maradt e mű, részletei oly finoman vannak kidolgozva, hogy még a hölgy ruháit kapcsoló rózsák szirmai s a király páncéljának egyes láncszemei is tisztán kivehetők rajta, magának e három arcnak kifejezése pedig éppen meglepő.

A király magasztos tekintettel néz el maga elé, látni rajta, hogy ez arc a minden királyok leghatalmasabbikának arca lehet csupán, kinek lábai előtt kelet és nyugat reszketve hajtja meg fejét és aki jól tudja és érzi hatalmát.

A hölgy szelíden, alig nyíló mosollyal tekint fel, arcán bűbájos ábránd dereng szét, mely a kő fehérétől még tündériebb kifejezést nyer. Bizonyára ez arc a minden királynék legszebbikének arca, kihez imádva fordul minden érző szív, – és aki semmit sem tud arról, hogy ő szép és szerettetik.

A harmadik alak egy szomorú arcú ifjú.

A bolthajtás mellékgádorai apró domborművekkel vannak tele, miken szarvas- és vadkanvadászatok vannak ábrázolva, amott lovon, itt elefántokon üldözik a vadat a férfiak; másutt csaták ábrázolatai, összekeveredett tömegekkel, miknek legkisebb alakját is csodás biztonsággal egészíté ki a szobrász. Másutt ismét pompás hajók, mik nagy tavakon úsznak, tele hárfázó hölgyekkel, kik közt egy kopasz, vén hárfás ül középen.

Az átelleni bolthajtás fülkéjét egyetlen óriási alak foglalja el: ugyanazon hosszú szakállú király lovon ülve, harci köntösében, fején korona, kezében bárd és gömbölyű paizs, hátán puzdra, ruhája sárkányokkal és virágokkal van cifrázva.

E két bolthajtás között egy óriási mű veszi kezdetét, egy vakmerő hegyi út, mely a Behistan-hegyláncot egyenesen kettévágni látszik. Alig lehetne elhinni, hogy e merénylet emberi kéz munkája, ha az oldalfalak mindenütt tele nem volnának ugyanazon ábrándarcú hölgy képeivel, szobraival; két-háromszáz láb magasra emelkednek kétfelől az áthasított bércfalak, miket valami óriás, lőpor segélye nélkül tört keresztül; míg egyszer félbeszakad a mű, mintha a vakmerő kísértő belehalt volna vállalatába, s nem támadt volna utána senki, aki azt folytatni merje.

E roppant művek mind egyetlen költői lélek őrült szerelmének emlékei.

Ama csonka szobor a patakban, – a takhti-bostani meredek lépcsők, – az omlott vízvezetők, – a bolthajtások domborművei, – s a behistani átvágás – mind egy tündérien regének mítosszerű láncolatát képezik, melynek szereplői régen elköltöztek, ki a földbe, ki az égbe, de emlékét még ketten tartogatják: egyik a nép, ki danáiban a szerelem csodáiról beszél, másik a kő, mely e csodákat megörökíté.

Azon időben, hogy Kosru Parviz uralkodott Perzsián, ezt a helyet, mit most elvadult erdők lepnek, „paradicsom”-nak hítták. Ez volt Kosru király legkedvesebb mulatóhelye, mérföldekre terjedő vadas kertjei, mikben ezer elefánttal szoktak vadászni a királytigrisekre, tele voltak a legpompásabb vadak minden nemeivel, máig is ott laknak az elvadult pávák és struccok, miknek elődei a perzsa királynők kezeiből ették a pirosmagú rizst.

A paradicsom pálmafái közül magasra emelkedtek a fejedelmi paloták, szobrok, istenképek, egy-egy diadal emlékére épült templom, küszöbénél az emberfejű szárnyas bikákkal, miknek jelképében volt egyesítve a szépség, ész és erő.

Különösen Kosru Parviz sok új emlékkel és szoborral gazdagítá e paradicsomot. A görög és római szobrászok seregestől vándoroltak udvarába, elhagyva a klasszikus földet, melyen akkor vandálok és avarok mulattak: mind nem nagy pártolói a szépművészeteknek.

Egy napon birodalma minden szobrászát összehívatta a király, s egy nagy, gömbölyű terembe gyűjté őket össze, melynek egyetlen nagy, ajtómagasságnyi ablaka vörös selyemmel volt lefüggönyözve, ott maga körül állítá őket.

– Művészek! – szólt a király – ti égiek által ihletett emberek, kikkel meg van osztva a teremtés hatalma. Parancsomra csodákkal népesítettétek meg a földet, örökkévalóvá tettéket a hírt, kiragadtátok a mulandóság kezéből a dicsőséget, megfosztottátok a feledékenységet fogaitól, hogy ne árthasson velők a halandó nagyságnak; most egy új munka vár reátok, halhatatlanná tenni azt, ami legszebb volt valaha az ég alatt, halhatatlanná tenni az istenség remekét.

A szobrászok találó érzettel suttogták egyszerre: „Shirin”.

– Úgy van! ő az, kinek emlékét örökkévalóvá akarom tenni, hogy évezredek múlva is örüljön a föld annak, ami volt és irigyelje azt. A feladat nehéz; ki tudna ő rá nézni, anélkül, hogy el ne vakuljon bele s erőtlennek ne érezze kezét, hozzá hasonlót teremteni? Nem is fogjátok őt láthatni, csupán egyszer, csupán annyi ideig, ameddig egy hosszú lélegzet tart. Akinek ez egyetlen tekintettől lelkében nem marad a kép, az ne fogjon a műhöz; aki nem tud beszélő ajkat, mosolygó arcot, pihegő keblet faragni a kőből, az ne fogjon a műhöz. Mert ha lesz köztetek, ki őt oly híven állítandja elő, amint én kívánom, annak oly magas jutalmat adok, aminőt maga kívánhat, és ha elég bolond volna koronámat óhajtani, neki adnám; de ha hűtlen lesz a szobor, melyet róla másoland valaki, megbüntetem, mint tolvajt, mint szentségtörőt, ki meglopta a szent tüzet, hogy ételt főzzön mellette! amilyen kegyetlen volt Pallas Arachnéhez, ki istenekkel mert versenyezni, oly kegyetlen leszek én ahhoz, ki kontár kezekkel fog e műhöz. Most álljatok az ablakhoz és nézzetek.

A király saját kezével megrántá a függöny bojtját s az felgördült a szobrászok szemei előtt.

Egy gömbölyű kert tűnt eléjük, bókoló pálmáival, minek fénylő leveleiről a nap-izzasztotta harmat csepegett alá, a legsűrűbb mirtuszbokrok bozótjai közepett egy kisded tó feküdt, kristálytiszta vizén keresztül meglátszott a drágaköves mozaik, mellyel feneke ki volt rakva, négy felől négy korinthi ércből faragott sárkány okádta bele a vizet, melynek körhabjain a partról bele hullott virágok szirmai lebegtek.

A kert oly magas fallal volt körülvéve, hogy belőle csak a Takhti-Bostan tetejét lehete meglátni, de belől nem látszott a fal ridegsége sehol, oldalait befolyta a borág s még párkányai is be voltak ültetve falrózsával s tarka, hosszú fűvel, melynek fürtei lehajlottak két felől.

A bokrokon túl hárfahangok hallatszottak, száz meg száz női ajk harmóniája édesíté meg a léget. Kosru Parviz tizennyolcezer hölgyet tartott udvarában, kiknek nem volt egyéb dolguk, mint az egyetlenegy Shirin lelkét felderíteni.

Egyszer szétnyílnak a bokrok, a szobrászok lélegzetvisszafojtva tekintenek oda, s szemök világa vész!

Hat hölgy lép elő, mind oly szép, mint a hold, egyik szőke, halvány skandináv szűz, másik karcsú, mint virágszál, Cirkasszia nemes vonásaival, harmadik barna hindu leány, tagjai fénylenek, mint a napsütötte érc, negyedik rózsaarcú, parázsszemű avar delnő, acél rugalmú izmokkal, vállai nyíllövés és kardforgatásban domborultak ki, ötödik szelíd kínai leány, szemekkel, mikben titkolt láng ég, tagjai átlátszanak, mint az alabástrom s hajlékonyak, mintha semmi sem volna bennök szilárd, hatodik egy ethióp nő, ifjú gyermeki alak, nagy, őszinte szép szemekkel, fekete arcán az ifjúság rózsái nyílnak, – a hajnal az éjfél közepébe.

Most előlép a hetedik. El veletek holdak! feljött a nap… E hetedik Shirin.

A körüle állók kecsei arra valók, hogy legyen árnyéka az övének. Csak felhői ők a napnak, általa megaranyozva, senki sem látja őket többé, a szemnek csak egy sugára van, s az mind Shirin arcán jön össze, csak őt látják, csak őt bámulják, csak őt nem felejtik el soha.

Ó, ne hasonlítsátok azt, ami szép, márványhoz, rózsához, liliomhoz; a kő hideg, – rózsa, liliom hervadandó; nem szép az, ami csak a szemnek szép! valami mélyebb rejtelem van a szépség fogalmában, amit az emberek éreznek, de nem értenek.

Mi volt az a bűbáj, az a megtörthetlen varázs, ami Shirin szépségéről még az utókorra is elmaradt, hogy költők tőle lelkesüljenek föl? – Szép arc mindig volt a világon. – Szép lélek volt ez, mely az arc fölött lakik, mely olyan bűbájt ad minden vonásnak, hogy költővé kell annak válnia, aki rátekint!

Ez a csodás vegyülete a lélekkifejezés ellentéteinek volt az, mi őt a világ minden szépségei között páratlanná tevé; az ajk boldog mosolygásában rejtve volt a költőibb vágyak utáni fájdalom, a homlok derűjében méltóság és ártatlanság világolt, a szemekben vágyak könnye alatt égett a szenvedély tüze, s a szempillák csukódása boldogságot és epedést vont reájok.

Ahányat lépett, annyiféle alak volt. Egy pillangó után kapott, s azt elfogta egy rózsára leszálltán; – mosolygó gyermek volt ekkor, ki tarka foglyának örül. Ekkor megszánta a lepkét s tenyerére téve, szélnek bocsátá azt; – lenge tündérnek látszék ekkor ég felé emelt orcával, mintha utána repülni készülne a könnyű pillangónak. Most valami hidegre lépett, s felsikoltott; – azt hívé, kígyó van lábai alatt; azután elnevette magát ijedelmén s kacagott, mint egy társaival játszódó najasz; – azok felvették az általa eltaposott virágot, Shirin könnyezett fölötte, megsiratta, hogy elgázolá, s keblére tűzte éledni; – azután leült a tópartra társaival, azok virágfüzéreket hoztak, átkötözték vele homlokát, könnyű ruháit, termetét, ő hagyta magát felcicomázni, mosolyogva; – a leányok valamit sugdostak fülébe, néha mosolyogva hallgatá a suttogást, máskor, mintha csiklandaná a suttogó szó, eldugta előle füleit, fejét negédesen húzva vállacskái közé; s egy szóra összerezzent, méltóságteljes haraggal tekinte társnéjára, délcegen, büszkén fölemelve fejét, szemei villogtak, szemöldei hajlása öldöklő ív volt, mint Dianáé, midőn Niobe leányait lelövöldözé.

Azok reszketve simultak meg ez istenasszonyi tekintet elől. Akkor hidegen inte nekik, hogy távozzanak el, s egyedül maradt, ábrándozó alakkal eldűlve a vízparton, s koszorúja virágait egyenként szórva a fecsegő habba.

Végre keblére tevé kezét s hosszan felsóhajtott, arcán az örömtelen boldogság nevezhetlen vágya látszott, mely lassanként rózsálló pírba olvadott át; ez volt a szerelem, mely nem tud még szeretni. Fél lábával a vízmederbe lépett, széttekintve szemérmetes arccal, ha nem látja-e valaki? s azzal megoldá nyakán és vállain a gombokat, melyek öltönyét összetarták, és ekkor egy magasztos tekintetet vetett az ég felé, mely egyedül lehetett méltó arra, hogy benne lakjék. A lebomlott öltönyt csak a közé fűzött gyöngy- és virágfonadékok tarták még bájos termetéhez, a leleplezett kar feje fölé volt emelve, mintha a napot akarná kérni, hogy ne nézzen oly szerelmesen reá.

A következő pillanatban, mint Afrodité állt a kristályhabok között.

A király leereszté a függönyt a szobrászok szemei előtt. Azok még nem bírtak gyönyör és bámulat miatt magukhoz térni. Némely lángoló szemmel, előre hajolt arccal tekinte a legördült függönyre, mintha keresztül akarná azt égetni tekintetével; más szemei elé tartá kezét, mintha a szokatlan fénytől akarná azokat óvni, ismét más a magasba emelé arcát, mintha az égben keresné a tüneményt, melyet a földön látott.

– Láttátok őt, – szólt a király – most menjetek s gondolkozzatok róla; egy év múlva e terembe fogtok ismét jőni. Annak, ki hű szobrát adandja, királyi díj leend jutalma; annak, ki beleveszt, halál fejére!

A szobrászok ábrándozó arcokkal széledeztek el, legutoljára maradt az ősz Harun, a király legidősebb művésze, ki ajkaira tett kézzel, hideg, nyugodt arccal látszék magában a felvett körrajzokat egybevetni, és mellette egy ifjú görög szobrász, kit a perzsa udvarnál elneveztek Ferhádnak; ez térdeire volt rogyva, s fejét lehajtva keblére, arcát két kezével elrejté.

– Egy év múlva visszajövünk; – szólt nyugodtan művészi önbizalommal a vén szobrász, s amint észrevette ekkor az ott térdelő ifjút, felrázta őt méla helyzetéből: – Ferhád, te nem láttad Shirint?

– Még most is látom, – viszonzá az ifjú.

– Hisz arcod eltakartad.

– Lelkemmel látom őt.

– Jer, siessünk alaprajzainkat megtenni, mielőtt elfelednők e látmányt.

– Ó, bár tudnám én őt valaha elfeledni; ó, bár feledhetné a szarvas azt a nyilat, melyet sebében visel! feledhetné a tó a napot, melynek sugáraitól kiszárad! ó, bár viselném én ősz szakálladat Harun, hogy attól félhetnék, hogy őt elfelejtem.

Ferhád támolygó tekintettel kelt föl térdeiről s Harun vállaira támaszkodva távozott el, mint kit egyszerre súlyos betegség lepett meg.

Ez órától fogva ritkán lehete Ferhádot meglátni az udvar palotáiban, s oly különös volt magaviselete, hogy az emberek kitértek előle.

Maga elé nézett merően, magában beszélgetve, sóhajtva, nevetve; kezeivel hadonászott, kért, könyörgött, sírt, reszketett, egyszer-egyszer megállt, s büszkén széttekinte maga körül. Hiába szóltak hozzá, nem hallotta; nem látott senkit, saját nevére nem neszelt, hanem ha valaki Shirint találta mondani, akkor összerezzent, egy hosszút sóhajtott, melyben gyönyör és kín és örök lelki vágy volt egyesítve, s azzal mintha fáznék, hirtelen palástjába burkolta magát és futott, míg haza nem ért.

Jó, szelíd őrültnek tarták, kit a keleti szokás tisztelni tanított. Hisz nem első volt ő már akkor, ki Shirint látta és megőrült.

Egy év fordult, a kitűzött nap elérkezett. A szobrászok felállíták szobraikat a kerek szobában, azokat a király láttára egyenkint leleplezendők.

A király megérkezett egész udvari kíséretével, előtte és utána zenészek serege vonult, egyik sorban fiatal leányok, háromszegletű hárfáikkal, másik sorban a tilinkósok, kettős sípszárakkal, előttük a kopasz Barbud, kinek arcképe annyi alakban látható a palota faragványain, mindig a király körül, ki akár csatába, akár vadászatra, akár törvénytételre ment, zenészei mindig körüle voltak. Kosru Parviz örökké fuvolahangok közt járt, álmába zene ringatta el, a hárfapendülések, mik a távolból hangzottak hozzá, ezüst arcú tündérekként szőtték magokat bele álmaiba, a hajnalt a tilinkó édesbús melódiája adta hírül neki, amikor úgy tetszett, mintha az ablakain besütő rózsapiros sugár zenéje volna ez, egy úton jövő a hajnali fénnyel; a főzenész le tudta olvasni urának arcáról a gondolatot, s ha a király Shirin szerelméről ábrándozék, akkor is úgy tetszett neki, mintha minden hang Shirin kellemeiről beszélne neki, s valami mondhatatlan édes, meleg, boldog érzést szórna cseppenként szívébe. Ha csatába ment, lelkén keresztül harsogott a tárogatók bátorító, elragadó, elkeserítő rivallása, elvadítva, felbőszítve indulatait, s mikor ismét a királyi széken ült, könyörgő jobbágyok, megalázott rabok előtt, a zene akkor sem hallgatott, szelidítve, engesztelve zengett az a trón körül, elűzve a király szívéről a vérszomj démonait, s a bosszúálló kardnak élét kiverte a reszkető hárfapendülés; – s ha a király magános óráiban előjöttek a rossz szellemek, mik a barbár királyokat szokták üldözni; féltés, elbizottság, gyanú, kegyetlenség, a zene szétűzte őket, Barbud hárfája volt a nemtő, mely Kosruhoz mindig közel volt, gyermekkora óta ellenállhatlan hatalmat gyakorolva lelke fölött.

A király felült trónjára, udvarnokai körülállták, a szobrászok műveik mellett vártak a király intésére, azokat egyenkint leleplezendők.

Az első lepel lehullt: a márvány szobor úgy állítá elő Shirint, mint lepkefogó gyermeket, ki mosolyogva tartja kezén a pillangót; a szobor hasonlított Shirinhez, de nem volt benne semmi melegség, hideg kő volt az, emberalakká faragva.

A király hidegen rázta fejét.

– Ez nem Shirin, – mondá tompán, elfordítva tőle arcát. – Törd össze szobrodat.

A szobrász reszketve hallá halálítéletét.

A második szobor kitűnt. Ez mint Najaszt mutatta fel a királynét, társaival játszadozva. A szobor tökéletes volt, hanem a szerencsétlen szobrász elfeledé Shirin arcát s egy más nimfa képét másolta helyette, nem tudva másképp, csak minta után dolgozni.

– Szentségtörő! – kiálta fel indulatosan a király – megcsalhatni vélsz-e? Ennek egy vonása sem közös Shirinével; vessz el szobroddal együtt.

A többi szobrászok sem jutottak kedvezőbb sikerhez. A király haragvó szavával túllármázta Barbud hárfáit, s halált ordíta valamennyi fejére.

Még kettő volt azonban hátra: Harun és Ferhád.

Nyugodt bizalommal lépett most elé az ősz szobrász, s a fehér lepelt föllebentve, kitárta szobrát.

A jelenlevők meglepetése önkénytelen zúgás tetszésmorajában mutatta magát.

A szobor úgy ábrázolá Shirint, mint Vénusz Anadyomenét, amint a habokból felszáll, hosszú hajfürtjeit szárasztva a napsugárban. Leplezetlen idomai a szobrászati tökély remekét tüntetik fel, a gömbölyű vállak, karok, a hibátlan csípő, az izmok leglágyabb hajlásai mind oly magas művészettel voltak képezve, mely nem hagyott elveszni semmit a remek alakon, amit szépnek tartott valaha költő és művész.

Az arc maga tökéletesen el volt találva, vonásról vonásra megismerheté benne a királynét, aki csak egyszer is látta. Harun önelégült bizalommal jártatá körül szemeit a teremben levők arcain, kiknek meglepetése volt művészetének leghizelgőbb dícsérete.

Csak a király arca nem hízelgett. Még elégületlenebbül, mint a többi szobrot, nézte ezt, s borusan hajtá homlokát tenyerébe. Harun észrevéve a király homlokán a kedvetlenséget s aggódva kérdé: – nincs-e eltalálva Shirin alakja e szobron?

– Találva van és még sincsen találva, – szólt Kosru. – Ez arc Shirin arca, de a tekintet nem az övé, – ez alak Shirin alakja, szép, idomos: de nem bájoló, de nem meleg. Ez ajk Shirin ajka, de hol maradt róla az élet, hol maradt róla a hang? Shirin ajka ha csukva van, sem néma; Shirin szobrát látom, de hol maradt róla a lélek, hol maradt a szerelem?

– Az élet Isten ajkáról jő, nem ember kezéből; – szólt megalázott fővel a szobrász.

– Vén szobrász, szíved hidegen bánt e művel, csak fényét tükrözted vissza a napnak, de nem melegét; törd össze szobrodat.

Az udvarlók szánó sóhajtással látták összeomolni a szép szobrot a kalapácsütések alatt, Harun szomorúan hajtá le ősz fejét. Még Ferhád volt hátra, az őrült, az eszelős. Ferhád, ki az egész idő alatt nem hallgatott senkire, szobrával látszott beszélni, hozzá sóhajtott, epedett, lábai mellé leült s megvetőleg nézte az összetört szobrokat.

Midőn utoljára maradt, büszkén felállt helyéből, lenézte emelvényéről az egész összegyűlt udvart, azzal lekapva szobráról a leplet, azt messze elhajítá.

A király megrendülve ugrott fel trónjáról, az udvar csodától elragadva kiálta fel, nem tarthatva magát: – Ez Shirin! ez ő maga!

Ez ő volt! Egy márványkép, mely él, szeret, mosolyg, bűvöl! Szobor, hol az ajkaknak hangja, az arcnak ragyogása, s a szemeknek bűbája van; minden vonáson, a legutolsó virágon is a művész szerelme látszik, mely keresztül melegítette a követ, s élő lelket adott neki, mely fölötte és körüle lebeg. A többiek mind azáltal iparkodtak igézetet gerjeszteni, hogy levonták a leplet a női idomok kecseiről, Ferhád mindent eltakart kegyeletteljes gonddal, a rózsákkal és gyöngyfüzérekkel átfont lepel redői alá. Ó, de e redők alatt a szív dobogását lehete látni, s a félig letakart inger tette éppen azt, ami emberien szép, tündérien széppé.

Ferhád azon pillanatot fogta fel, midőn Shirin fürödni készül, s öltönyét csak a rózsafüzérek tartják még habkönnyű redőkben felséges alakja körül. Szemei félénk szeméremmel tekintenek szét, keze a naptól látszik óvni szelid arcát; minden vonás visszalehelni látszik azt a mondhatlan bűbájt, mely őt minden asszonyok királynéjává tevé, azt a csodás vegyületet fájdalom és mosolygásból, a gyönyört a néma vágyban, a tiszta homlok méltóságát; a boldogság közepett támadó epedést elérhetlenek után, azt a szerelmet, mely még nem tanult szeretni, s azt a szépséget, mely önmagát nem ismeri.

Mindenki bámulva látta benne Shirin arcát, egyedül a király látta meg benne Shirin lelkét. Elveté királyi pálcáját, palástját, lerohant trónjáról, a szobor lábaihoz borult szenvedélyesen s csókjaival halmozá el azt.

A király magánkívül volt örömében, a hárfahangok víg zenéje örvendő lelke szökelléseit adta vissza.

– Ferhád! tied a diadal, – mondá a király, kezét nyujtva a szobrásznak. – Egyszer teremte Isten Shirint, te örökkévalóvá tetted őt, kívánj tőlem amit akarsz, és bírni fogod.

Ferhád sötéten tekinte a királyra.

– Esküdjél meg, hogy megadod, amit kérni fogok.

– Mindent, ami enyim, amit adhatni hatalmamban áll, kérj akármit.

– Esküdjél a napra.

A király előhívatá főpapját, s a nap-bálvány aranyképére tett kézzel megesküvék, hogy mindent meg fog adni, amit Ferhád kérend tőle.

– Tehát azt kérem tőled, – szólt Ferhád – hogy engedd el e szobrászoknak a halált, kiknek szobraikat összetöretéd.

Az örömteljes meglepetés zúgása hangzott a teremben Ferhád nagylelkű kívánatára.

– Legyen, – mondá a király – nemes kívánatod magadat tesz legnagyobbá, de még ez nem jutalom remekművedért; szólj, kívánj nagyot, én megadom.

– Ne adj nekem semmit, király. Én nem kérek tőled semmit.

– Mit! koldusnak hiszesz-e, vagy fösvénynek, hogy félsz tőlem jutalmat kérni? Ha birtokomban van az, amit kívánsz, tied leend. Kívánj.

Ferhád erre fölemelé lecsüggesztett fejét s a király elé lépve, hőségtől reszkető hangon mondta:

– Kívánok. Add nekem – Shirint!

…Az emberek arcain az ijedtség, a megdöbbenés ónszíne vonult egyszerre keresztül, félre ugrottak Ferhád mellől, mint ki a villámot hítta le saját fejére.

Kosru szótlanul ragadta ki egyik harcosa kezéből a dárdát s Ferhádnak rohant vele, ádáz dühvel; még a hárfák is el-elhallgattak egyszerre, s Barbud elfeledé a zenét ijedtében.

Csupán Ferhád maradt nyugodt; a napra mutatott kezével a király előtt.

– Előbb öld meg e napot, melyre esküvél, – monda neki – azután engemet.

A király kezében aláhanyatlott a dárda. Érzé, hogy esküje által fogva van.

– Ferhád, te őrjöngsz, te eszelős vagy.

– Tudom; – szeretek. Midőn e szoborra tekintél, nem gondolád-e mindjárt, hogy ezt a szerelem alkotá? mely magában megőrült, az lehelte belé tébolyodott lelkét, az él benne most is; Shirin az enyim. Mindenütt előttem áll, ahol csak járok. Akár alszom, akár ébren vagyok, őt látom; majd mosolyg, majd eped, majd sír, majd sóhajt; én látom őt, de közöttünk széles puszta fekszik, forró sivatag: hiába futok felé, nem érem el. Én bírni akarom őt, akarok örülni mosolyának, hallani kacagása dallamát, együtt sírni vele, s érezni keblének dobbanását.

– Hallgass, tébolyodott! – kiálta Kosru; – őrült kívánatodat megbocsátom, kérj egyebet.

Ferhád fölvevé kalapácsát, s a szoborhoz lépett.

– Te csak ígérni tudsz, király, s ha a megadásra kerül a sor, alkudozol, mint valami örmény kalmár; én jutalmat kértem tőled e szoborért, te megesküvél rá, hogy megadod azt, ha esküdet meg akarod szegni, az a te dolgod, de ha kérésem megtagadtad, e kalapácsütéssel szétzúzom e szobrot előtted.

– Megállj! eszelős, – kiálta Kosru ijedten. – Engedj beszélni fejeddel. Te magad sem tudod, mit kívánsz. Shirin királynő és te koldus vagy.

– Szívem gazdag.

– Nekem három ország hódol, trónom elé mind a négy világrész hordja kincseit, ritkaságait; amit emberi kéz kivihet, én megtehetem, mégsem bírom Shirin kívánatainak felét sem teljesíteni: nem királynak, hanem Istennek kellene lennem, hogy lelke óhajtásainak megfeleljek, s mit tehetnél te akkor?

– Ó király, – viszonza Ferhád – a költő, a művész közelebb áll Isten hatalmához, mint a király. Ami hatalmadnak lehetetlen, lehetséges nekem. A te hatalmad a rombolás, az enyim a teremtés. A mauzóleum, melyet nevednek építtetsz, az enyim is: te alatta fekszel, én fölötte maradok. Sokat, mit meg nem adhat a kard; megád a szellem. Neked minden hatalmad sem képes egy percet elrabolni a halhatatlanságból; én ezredeket foglalok belőle. Te zenészeid miriádjaival sem taníthatod meg a szeretni nem tudót érzelmekre, mikre én szemeim járásával megtanítom. Mi a te paradicsomod? körülkerített börtön; mi a te örömed? aranyos unalom. Mit adhatsz te annak, aki boldogság után vágyik? csinálhatsz-e aranyból szivárványt? Ha egész erdőket ültetsz rózsafákból, találsz-e bennök szerelmet? ha minden gyöngyét a tengernek összegyűjtöd, kaphatsz-e azokért egy könnyet, melyet a boldog epedés csalt a szerető szemébe? Tied az ismert föld, enyim az ismeretlen menny. Én többet adhatok, miként te.

A szobrász szavai után mély csend állt be a nép között, félelmesen hallgatott mindenki.

A király letevé fegyverét s Ferhádhoz lépett nyugodtan.

– Te mondád; – saját szavaidban legyen ítéleted. Ha hét ízben teljesíteni tudod Shirin kívánságai közül azt, amit én nem tudok: esküszöm neked, hogy bár jobban szeretem őt életemnél, neked adom.

Ferhád keble tágult. Istent érze magában.

– Legyen – szólt erős lélekkel – elfogadom az alkut. – Orfeusz jutott eszébe, ki az alvilág kapuit nyitotta meg, hogy visszahozza hölgyét.

A király inte udvarnokainak, hogy távozzanak el; ő maga egyedül maradt ott Ferháddal.

Ezen idő volt az, midőn Shirin szokott délesti sétáját volt teendő a kertben, melyre a nagy széles ablak nyílt. A király és a szobrász ennek függönyei mögé rejtőztek el.

Nemsokára közelgett a királynő hárfás serege, a hölgyek táncolva, énekelve képezének csoportokat a bokrok között; andalogva, édelegve jött Shirin, kedvenc hölgyeivel, a lánykák egy gyöngyházzal kirakott csónakot húztak elő, melynek felhajló orrán hosszúnyakú, ezüst hattyú díszlett. Shirin helyet foglalt benne, egy leányka aranyevezőt fogott kezébe; másik rózsagirlandokkal koszorúzta fel a hajót, az árbocot és a hattyú nyakát; egy harmadik tarka csigahéjból szivárványos szappan léggömböket fujt a légbe, mik bűbájos ragyogással szálltak fel a magasba; a többi a vízben úszva követé a csónakot, hintálva azt jobbra-balra s tréfás enyelgéssel rángatva le társait a habok közé, vagy felkérezkedve hozzájuk.

A lánykák beszélgettek egymással: ki mit szeretne legjobban?

– Én olyan szép kék ruhát szeretnék, mint ez az ég – szólt könnyelmű lengeséggel a kínai hölgy.

– Én olyan balzsamot szeretnék bírni, mely az ifjúságot örökké megtartaná – monda a hindu leány.

– Én szeretnék ős hazámban lenni – szólt az avar amazon – bár azon barna ifjak közül jönne ide egy, kik honn széles körváraink mellett gyors paripán űzik a futó ellenséget, karjuk kemény, mint a vas, szemük égő, mint a tűz, hajfürteik szalagok közé fogva – és az engem elragadna innen.

Ferhád a királyra tekintett: – ha ezt Shirin találta volna kívánni!

– Hát te mi után epedsz, ó Shirin? – kérdé egy negyedik leány, a hab közül a csónak párkányára emelve tajtékfehér termetét. – Te boldog vagy, csak óhajtanod kell, s kívánságod teljesült. Kosru király kedvedért a föld legutolsó végére elküld, hogy meghozhassa amit kívánsz.

Shirin epedve hajtá hátra fejét, hófehér karját leomló hajfürtei alá téve.

– Ó azért, amit én szeretnék, az égbe kellene küldenie. Én azt szeretném, ha itt felettünk a kert egyik falától a másikig egy szivárvány állna mindig, egyik vége az egyik ormon, másika a másikon. Ó, én úgy szeretem a szivárvány! A Haemus virányain, ahol én születtem, annyiszor láthatni azt, – mint gyermek sokszor futottam utána. Itt oly ritkán látok egyet, azt is csak mikor vihar van, a távol Behistan fölött; mint szeretném, ha itt volna egy fölöttem, ragyogó hét színével körülölelné e zöld pálmafákat, s ahol keresztül látni rajta, kék, piros és lilaszín volna minden, ami most zöld.

A király Ferhád vállára tevé kezét.

– Hallottad kívánatát; ezt én nem vagyok képes felérni, ha te az vagy, teljesítsd; mint mondád: aranyból nem lehet csinálni szivárványt, ha tudod miből lehet, csinálj.

Ferhád nyugodtan mosolygott. Az észnek sok nem lehetetlen, ami az erőnek az.

Rögtön hozzáfogott művéhez. A behistani hegyoldalból fakadó patakot felszorítá szilaj medréből a hegytetőre, onnan mesterséges vízvezetőt készítve neki, lehozá ezt a dasztadzserdi királyi palotához.

Akkor egy ezüst csőt vezetett körül a kert falán, melyből számtalan kis vékony cső állt felfelé. Midőn mind ez készen volt, egyszerre ráereszté a csövekre a behistani patak vizét, mely rögtön ezernyi vékony sugárban lövellt fel az ég felé, amilyen magasról jött le, olyan magasra szökellve ismét fel, s amint a köröskörül visszahulló cseppekre rásütött a nap, íme ott volt a szivárvány, ragyogó hétszínű tündérívével egyik faltól a másikig hajolva; a zöld pálmafák lombjai, mik előtt keresztül vonult, kék, piros és lilaszínben égtek.

És azóta mindennap nyolc óráig ott állt a szivárvány a kert fölött, magasan, midőn a nap kelt vagy áldozott, alábbszállva, midőn az emelkedék. Shirin öröme határtalan volt miatta, napjait mindig a kertben tölté, melynek lége az örökké hulló permetegtől a legforróbb nyári-nap alatt is hűs volt és oly éltető, hogy benne még azok a bokrok is, miket csak leveleikért szokás tartani, miknek virágát nem látta senki, csodára virágozni kezdtek, s némely virág, mi csak színei pompájáról volt ismerős, emberek bámulatára, ismeretlen gyümölcsöt érlelt.

Ismét múlt az év, Kosru újra hívatá Ferhádot s parancsul adá neki, hogy várakozzék a függönyök mögött, midőn Shirin a kertbe fog jönni. A király leszállt a hölgyhöz, ki ismét szomorúnak látszék; halavány volt, mint a fehér rózsa, tán az ifjú szerelmének átka fogott rajta, tán az ő álmai kísérték éjjelenként, azok hervaszták el.

– Mid hiányzik, ó rózsák tündére? – kérdé a király kedvenc hölgyétől – mért vagy oly szomorú? Nem elég szépek a paradicsom virágai többé? vagy rossz álmaid vannak s azokon tünődöl? Tán kedvenc galambodat ragadta el az ölyv? vagy fehér szarvast láttál a vadászaton, s annak bűbája fogta meg szíved? Szólj, mit hozzak számodra, ami felvidítson? Fürteidnek India gyöngyét? homlokodnak Armenia koronáját? ajkaidnak Hybla mézét? Építsek számodra palotákat fekete márványból, ezüst oszlopokkal, achát erkélyekkel?

Shirin kelletlenül fordítá félre fejét, mint kényeztetett gyermek.

– Ó én azt szeretném – mondá – ha ez patak helyett, mely most e kerten keresztül folyik, a behistani hegyről egy tejpatak jőne alá, hogy annak fehér hullámaiból ihatnám, mint vad folyamból, mely virágok között csergedez, s ha ez a patak fekete márványszobámban, mint fehér szökőkút lövellne magasra, s én abban megfürödhetném. Ó, mint szeretnék én tejpatakot látni.

A király fejet hajtott úrnője kívánatának s visszament Ferhádhoz.

– Hallottad Shirin óhajtását, ha varázsolni tudsz, eredj, változtasd meg a természet rendét, hogy ezután ne víz fakadjon a Bisutun hegyek közül, hanem tej.

Ferhád elment; újra megindult a munka; roppant csatornák vágattak a hegyek összejövetelébe, nagy kőmedencék lőnek vésve a sziklák homorulatán; mikor e mű készen volt, akkor idehajták minden reggel, estve a Bisutun hegyen legelő nyájakat, s azoknak tejét a nagy kőmedencékbe fejték.

Egy napon Shirin hálótermében egy szobrot állítának fel: az örökké ifjú Hébe szobrát, ki egy alabástrom medence párkányán állva, a vállára leszállt sast látszott itatni feltartott aranycsészéből. Másnap reggel, midőn Shirin fölébredett s ágyának arannyal áttört függönyeit félrehajtá, bámulva szemlélte, hogy az aranycsésze szélein gazdagon ömlik alá a tej, szüntelen túláradva rajta s a medencét szinültig töltve.

És amint ablakán kitekintett, egy fehér patakot látott kígyózva alázuhogni a Bisutum hegyek közül, melyek keresztül folyva a rózsaligeteken, mint fehér szalag tétovázott a paradicsom virágos zöld halmai körül.

Shirin el volt ragadtatva kívánata beteljesültén s kéjelgő örömmel állt bele a medencébe, lábaival a fehér tejhullámban lubickolva s ajkaival a fehér szobor csészéjéből szürcsölve a felbuzgó tejet; egy tündéri tünemény, fehér hölgy, alabástrom szobor és tejszökőkút, egy árny nélkül festett kép, mely csupán fénnyel van rajzolva.

Amint Shirin édelegve füröszté ajkait az aranycsésze leomló tejében, egyszerre egy piros virág szirma vetődik fel abban, s körültáncolva a kelyhet, éppen Shirin ajkaihoz sodródik, mintha csókjáért jött volna.

Shirin felfogá a testszín piros virágszirmot, mely egy lótusz levele volt, s csodálkozva vevé észre, hogy azon rajz és írás van. Megnézte közelebbről: a bársonysima sziromra egy csengettyűvirág volt rajzolva apró tűszúrásokkal, melyben női alak fürdött. A rajz fölé e szó volt írva: ó, Shirin! alája e mondat: „könnyeimben fürdesz”.

Shirin csodálkozva olvasá el a mondatot, s akkor egyszerre bosszúsan tépte szét a virágszirmot, s elhinté azt a medencébe.

Hogy széttépte, megsajnálta, kihalászta ismét darabjait, iparkodék egymáshoz illeszteni őket s sóhajtva rejté keblébe.

Azután várta: nem jön-e másik virág is a csésze kelyhéből? nem soká kellett várnia, nehány perc múlva ismét egy másik bukott fel; azt hirtelen felragadta, s nézte, mi rajz és mi leend rajta?

Azon egy nyitott szem volt rajzolva egy sugárzó nap közepében, fölé e szó: ó, Shirin! alá e mondat: „mindenütt tégedet látlak”.

Már ezt nem tépte szét a hölgy, hanem elrejté a másik mellé, s várta, sejté, hogy még egy harmadik is fog jönni.

Az is felvetődött. A szobor és a tejpatak lőnek Ferhád szerelmi postái; összegöngyölt viráglevélkéi a vezető csöveken át észrevétlenül jutottak Shirin kezébe.

Kibontá a harmadik lótuszlevelet, ezen egy rózsákkal koszorúzott halálfő volt rajzolva, fölé e szó: ó, Shirin! alá e mondat: „meghalok szerelem miatt”.

Shirin társaihoz tevé azt is.

Nemsokára jött a király, kedvenc hölgye örömében gyönyörködni. Szomorúnak találta azt ismét. Szívét nyomta a keblébe rejtett három levél.

– Miért e ború arcodon újra? – kérdé a féltő király. – Hajnaltól naplementig sem tart-e nálad az öröm? Mije van még égnek földnek, amit nem bírsz?

– Álmodtam, annak jelentésén tűnődöm, – viszonza Shirin. – Egy szép virágot láttam álmomban, melynek három szirma volt, mindenik sziromra külön kép festve. Egyikre egy harangvirágban fürdő leány, másikra egy napsugár közt égő szem, harmadikra egy rózsákkal koszorúzott halálfő. Míg ezeknek értelmét meg nem tudom, addig nincsen örömem.

A király összehivatá rögtön bölcseit és jósait, hogy magyarázzák meg ez álmot. Senki sem boldogult vele. Mikor mind megszégyenültek, előhivatá Ferhádot.

– Ime, – monda neki – ismét van Shirinnek egy kívánsága, melyet nem bír senki teljesíteni, – s azzal elmondá az álmot.

Ferhád sóhajtott és mosolygott, sóhajtott a szerelemért, s mosolygott a diadalért.

– A képek ím ezt jelentik – viszonza Kosrunak szépen – az első: könnyeimben fürdesz, a második: mindenütt tégedet látlak, a harmadik: meghalok szerelem miatt.

A király elmondá Shirinnek a magyarázatot, s Shirin megtudta belőle, hogy Ferhád a titkos szerető.

Három kívánság már betelt, – mond Ferhád figyelmeztetve a királynak. – Csak négy van még hátra.

A király aggódni kezdett.

Shirin azonban halvány lett, halaványabb a liliomnál. Csak úgy lengett a termekben, mintha nem is a földön járna. Senki sem tudta, mi baja.

A király aggódva unszolá kérdéseivel, hogy mondja meg, mi bántja. A hölgy mindennap új meg új szeszélyes kívánatokkal állt elő, miket egy percben követelt, a másikban már megúnt, amint szokták a hölgyek, kiknek minden örömük megvan, csupán egy nincs, a szerelem.

– Ó, az én szívemet úgy nyomja valami – szólt egy napon Shirin a királyhoz. – Ma kitaláltam, hogy mi nyomja oly nagyon. Kertembe a magas Takhti-Bostan-hegy orma látszik, e szikla oly kopasz, oly sivár, valahányszor rátekintek, úgy érzem, mintha egész terhét keblemen viselném; ha ott a magasban egy gránátalmabokrot látnék virulni, csak egyetlen egyet, meg volnék gyógyulva ez érzésből.

– De ki tud oda felmenni? – gondolá magában a király, s átadá Ferhádnak a teljesíthetetlen óhajtást.

A művész fogta kalapácsát, s a meredek sziklafalba egyenesen fel elkezde lépcsőket vágni, merész lángképzelete segíté, a gondolat démonian vakmerő volt, a lépcsők csodálatos kiszámítással függtek egymás fölött, s bátor főnek kellett lenni, ki rajtok fel merészeljen menni, hol háromszáz lábnyi magasban semmi sincs, amibe meg lehessen kapaszkodni, csupán csak az egymással összerótt sziklafokozatok.

Egy napon ismét meglátogatá Ferhád a királyt, s megdöbbentő hangon monda neki:

– A negyedik kívánság is teljesült.

A király a Takhti-Bostanra tekintett, s zöld fákat látott annak ormán.

– Még csak három van hátra, – súgá fülébe a szobrász, s eltávozott.

A király szorongó szívvel keresé fel Shirint, ki azon perctől fogva, hogy a Takhti-Bostan orma kizöldült, valami édes boldogság dicsfényét viselte arcán. Egész nap ott ült, ahonnan e sziklára lehete látni, mely egyedül emelkedék a kert magas falain túl; szemei az odavarázsolt bokrokon függtek s néha egész éjszakán át ott énekelt kertje forrásai mellett, szüntelen a bokrokat nézve; bűbájos éneke hangjait szelíden zengé utána a takhti-bostani visszhang.

A bokrok és a visszhang! Azt hivé mindenki, azt hivé maga a király is, csak Shirin tudta egyedül, hogy e bokrok lombjai közül egy epedő arc néz le reá, s énekét az zengi vissza; Ferhád volt ott, ki mindennap életét kockáztatá érte, hogy a felhőnyi magasból kedvesére leláthasson.

A királyné hervadt, – hervadt. A bölcsek, az orvosok ki nem tudták találni baját, szava sóhaj, éneke siralom, álma nyugtalanság volt. Semmi sem vidíthatá fel, nem kellett neki tánc, vadászat, ünnepélyek. Kosru egész palotát építtetett számára, mely egyedül azon kincsekkel volt tele, miket Heraclius császár hajóiból a szél a perzsa partokra vert; Shirin szemei meg sem akadtak Badaverd minden kincsein, s Artemizia palotái tízezernyi aranygolyóikkal, mik a csillagrendszert utánozták, egy pillanatig sem tudták őt érdekelni.

Szeszélyei, óhajtásai túljártak minden emberi lehetőségen. Kosru kétségbe volt esve. Ó, e királyoknak elég volt egy szeszélyes asszony bebizonyítani, hogy ők nem istenek.

Shirin mindjobban halványult. A király félve kérdezősködék bajáról.

– Beteg vagyok – monda Shirin – álmomban egy Amshaspand jelent meg előttem, egy virággal kezében. Ez azt mondá, hogy tudtomra adandja, mi bánt? s intésére egész testem átlátszó lett. Akkor láttam megdöbbenve, hogy szívem fehéredni kezd; ha egészen fehér leend, akkor én meg vagyok halva; az Amshaspand azt tanácslá, hogy ha meg akarok gyógyulni, kerestessek egy olyan virágot, minőt ő kezében tartott, csupán annak illata lesz képes megorvosolni.

– S minő volt azon virág?

– Hosszú, sötétzöld szárára lilaszín sisakok voltak feltűzve, s midőn e kis sisakokat felfordítám, mindegyikben egy-egy fehér galambpár ült.

A király és bölcsei nem nagy botanikusok lehettek azon időkben, mert minden kutatásaiknak sem sikerült a Shirintől kívánt növényt feltalálni.

Ez lett utóbb az ötödik óhajtás, melyet Ferhádra kelle bízni. Ő elvándorolt a Taurus-hegyekig, ott meglelé a jól ismert Anthorát, elhozá azt a királynak, ki látva a fürtösen lecsüggő kék sisakokat a kettős galambokkal, megrezzenve hallá a művész intő szavát:

– Ez volt az ötödik kívánat, most csak kettő van még hátra.

A szépek szépe nem gyógyult meg semmi virág illatától; a király sírt, ha őt látta, s összehasonlítá szobrával; – a szobor oly életteljes, s a hölgy maga oly holthalavány.

Egész éjjel hallá a hölgy fájdalomédes énekét, ha erkélyén kidülve néma kertjébe lenézett.

– Miért énekelsz versenyt a csalogánnyal, ó lelkem hölgye? – kérdé a király gyöngéden, alig merve őt ajkaival érinteni; félt, hogy még a lehellet is összezúzza.

– Most csak még a csalogánnyal, nem soká a szellemekkel – felelt az epedő asszony, és mosolygott; a király sírt.

– Mért beszélsz a szellemekről? A szellemek hideg lények.

– Közöttük fogok majd lakni; minden éjjel lejárnak hozzám, biztatnak, hogy menjek velök. A rózsa levele földre hull, de illatja felszáll az égbe.

– Mért vágyódol az égbe tőlem? mi van ott, amit én nem adhatok?

– Minden más ott, mint ami itt van. Napnak nincs ott éjszakája, örömnek, kéjnek bánata. A patak zeng, a fák lombjai tündérmeséket susognak, az élet folytatása az álomnak, s az álomban megszólalnak a kék virágok csengettyűi, mik úgy néznek reám ébren, mint megannyi tündérszemek. Ó a tündérek oly szépek; öltönyük ködből van szőve, lábaik nem hagynak nyomot a földön, s nem merülnek el a vízben, pillangó-szárnyaikon szivárványos pávaszemek ragyognak, repülő hajfürteik közt csillag és harmat szikrázik. Az éjjel egy tóban láttam őket fürödni, a tó felszíne be volt hintve aranyporral, mely nem ült le a fenekére, hanem fennmaradt a vizen; úgy híttak maguk közé, már velök mentem repülve, amidőn felébresztettél. Ó teremts nekem egy ilyen tavat, melynek tükre arannyal legyen behintve.

A király elszomorodott. Aranyja volt neki elég, egész folyókat volt képes behinteni aranyporral, de hasztalan, az mind leült a fenékre. Hiába törték oly finomra, mint a lisztláng, a pehelykönnyű aranyfüst is leszállt a víz fenekére, senki sem bírta kitalálni a tündéraranyat.

A király remegve és remélve hivatá Ferhádot. Remegett, hogy hátha teljesítendi az óhajtást, de remélte, hogy az most lehetetlenné vált.

Ferhád meghallá a kívánatot, kiment a behistani virányokra; összefogott egy millió aranyszárnyú lepkét, s azoknak fényporával behinté a kert kisded tavát, – és íme az arany fenn úszott a víz szinén.

– A hatodik kívánság is teljesült – szólt a szobrász a királynak. – Csupán egy maradt még hátra, az utolsó egy kívánság. A király reszketett Shirinért, félté őt a szobrásztól, kinek esküvel ígérte, és féltette a haláltól, kitől nem tudta megvédni. A szépek szépének szívében emésztve égett a szerelem, de az nem parancsolójáért égett, hanem egy szegény ismeretlen ifjúért, ki szerelmében megőrült, s őrültsége hatalmával csodákat követett el imádott bálványának egy-egy pillanatnyi szeszélyeért; s míg az ifjú hölgy az ősz király lábainál ülve, hárfával kezében édesbús dalokat énekelt, mik fájdalomban és szépségben a csalogányéval versenyeztek, titkon szívében arra gondolt, hallja-e a dalt az ott, ki a magasban visszhangot szokott rá adni?

Csak egy kívánság volt még hátra, és ők egymásé leendettek.

Shirin nem is álmodá, hogy mind azon óhajtás, amit ő lehetetlenül kigondol, annak vállaira roskad, ki őt oly forrón szereti. Egy napon azt mondá a királynak, arcán örök epedéssel:

– Miért nem vagyok én boldog? Mert nem látom felkelni a napot soha. Ez a nagy erdős Behistan mind elfogja előlem a hajnalsugárt, úgy szeretném, hogy ha e hegyen keresztül egy út volna merőben keresztülvágva, hogy amint feljön a nap, annak túlsó végén első sugarát megláthatnám.

A király szabadon lélegzett. Előhívatá Ferhádot, s diadalmas arccal mondá:

– Halljad Shirin hetedik kívánatát. Ő a felkelő napot óhajtja látni palotája ablakából; e végett egy utat kíván keresztül vágatni a Behistánon, hogy annak túlsó végén a hajnal első sugarát láthassa. Menj, teljesítsd.

– Ó, Shirin! – sóhajta búsan a szobrász, s vette kalapácsát és ment, az emberek utána néztek és kacagták.

Nemsokára visszhangoztak a kalapácsütések Dasztadzserdben a szobrász megkezdett munkájától. Mintha óriások dolgoznának rajta, megfoghatlan erővel haladt a mű, hegyek omlását, sziklák szakadását lehete hallani mindennap s ha esténként a királyné palotája tetejére kiült, midőn körül csöndes volt minden, hallá, mint távoli kísértethangot, a csengő kalapácsütést s minden ütés után e kiáltást: ó Shirin!

Ott dolgozott Ferhád éjjel-nappal. A szerelem őrültséget, s az őrültség emberfeletti erőt adott neki. A legmerészebb eszmét, mit más kigondolni félt, ő kivitte, a behistani átvágás mindig tovább-tovább haladt, s a szobrásznak nem volt elég, hogy műve nagyszerű legyen; még széppé is tette azt, a kivágott kőfalakra mindenüvé odavéste Shirin arcát, szobrait, ahogy az szívében élt, mosolyogva, szemérmesen, virágokkal koszorúzva.

Így támadt a két bolthajtás, mely maig is épen megvan, és a többi képek, szobrok, a mély kivágás oldalán, miket köröskörül benőtt a zöldelő folyondár.

Ben Mohamed al Kazvini azt mondja e remekműről a „teremtés csodájában” (adsaib al mathlukat), hogy a világ szobrászai mind bámulva jöttek ide, Ferhád műveit csodálni.

A mű ellenállhatlanul haladt, s már végéhez közelítve, Kosru kétségbe volt esve. Látta, hogy elveszti Shirint, mert ellenének hatalma nem emberi erő.

Kész lett volna már Ferhádot esküje ellen megöletni, biztatta is embereit; de ki merte volna azt elvállalni? ki merne egy őrültet megölni? Az őrülteken Isten keze van, bennök idegen, ismeretlen szellem lakik, ki merné e szellemet kardja hegyével onnan kizavarni?

A zsoldosok közt nem akadt Ferhádnak orgyilkosa.

Amire férfi nem találkozott, arra volt vénasszony.

Élt Desztadzserdben egy vén jóslónő, Omaya; száz ránc arcán, száz bűn lelkén. Ez megtudva a király titkos bánatát, odament hozzá egy napon s felajánlá, hogy ő megöli Ferhádot.

A királyt visszarezzenté a lélek. A bűn elől, melyet keresve keresett, visszadöbbent, midőn az magát jött ajánlani.

– Esküm tiltja, hogy őt bántassam; – szólt elutasítva a nőt.

– Én nem fogom őt bántani, sem fegyverrel hozzá nem érek, sem mérget italába nem töltök, sem varázsló szóval meg nem rontom, – mégis el fogom őt veszteni.

– Akkor ám tegyed, – szólt a király, s útjára bocsátá a nőt.

Omaya kiment a Behistan-hegyek közé, és felkeresé Ferhádot.

A szobrász éppen a szikla párkányán dolgozott, minden kalapácsütésnél kiáltva: ó Shirin, Shirin! A visszhang utána sóhajtá: Shirin, Shirin!

Omaya megállt a bérc alatt és felkiálta Ferhádra:

– Ah Ferhád, minő jó bolond vagy te, hogy egyre Shirin nevét kiáltozod, midőn ő már tizennégy nap óta halva fekszik, s a király és az egész udvar régen gyászt viselnek érte.

Ferhád, mint a villám ütötte sas, összerogyott e szavakra, kalapácsát elhajítá, s maga is utána hullott le a száz ölnyi magasból, s ott, halhatatlan művei csarnokában lehelte ki forró lelkét.

Azon éjjel nem hallá Shirin többé saját nevének visszhangját.

Másnap kérdé, hogy miért nem folytatják a Behistan áttörését?

– A művész, aki hozzáfogott, belehalt – mondának neki – éjjel leesett a szikláról, s nincs, aki megkezdett művét bevégezni merje és tudja.

Shirin hervadtan hajtá le szép fejét keblére.

– Elmegyek a tündérekhez… – susogá kinszenvedt arccal.

És elment a tündérekhez…

Harmadnapra megszűnt élni. Elment oda, hol a napnak nincsen árnya, az örömnek bűnbánata; hol a csengő virág nyílik, hol a tündérek lejtenek, s fürödnek aranyos tóban; hol az élet folytatása az álomnak, s a szerelem egy örökkétartó csók. Ott megtalálta Ferhádot is s azóta nem szűnt meg boldog lenni.

A rózsa levele a földre hullt, de illata az égbe szállt.

A király és az egész ország tizennégy napig siratták Shirint, akkor eljöttek a shiraszi leányok, s a király engedelmével eltemették őt Ferhád mellé, egyiknek sírjára ültettek fehér rózsát, másikéra piros rózsát, hogy a szerelem virága örökké nyíljék azok fölött, kik a szerelemért haltak meg.

A király pedig, keservében e két sír közé elevenen ásatá el a gonosztevő Omayát, aki mindkettő halálát okozta, s tüskét vettetett föléje.

Shirin művészi szobrát azonban azon patakban állíttatá fel, melyet róla neveztek el, s gyakran édes csalódással merenge rajta, gondolva, hogy ott mostan Shirin fürdik.

Dasztadzserd pedig elpusztult, és Babilon és Persepolis és Ktesiphon omladékit benőtte mind a vad bokor. Kosru Parviz fény és hatalom nélkül halt meg, futva ellensége elől, ledöfve ön fia orgyilka által, kiben a sassanidák hatalmas faja kiveszett.

Minden elmúlt, csak ami Ferhád és Shirin emlékéhez van kötve, az élt meg.

A „paradicsom” elvadult; benne csak egy gránátalmafát őriz még a nép. Ez Ferhád fája volt, melyről kalapácsa nyelét vágta; s mely kihajtott, ahová lehajítá; aki szerelemtől beteg, meggyógyul ennek árnyától.

A három sír Kazri-Shirin mellett most is megtermi rózsáit és töviseit, s a „szép Shirin” szobrát maig is felkoszorúzzák, midőn azon emberidom sincsen többé.

A Takhti-Bostan rovátkait, a behistani faragványokat benőtte a zöld fű és moha; messze földről jőnek néha idegenek, kik bámulva szemlélik, mit tehet e három embereken túli erő – művész, – őrült, – és szerelmes?

1852

A nagyenyedi két fűzfa

Felvinc és Enyed között egy kis bérci patak vágja keresztül az utat, melyen most tartós kőhíd van építve. A híd mellett kétfelől a patak oldalában emelkedik két roppant fűzfa, és ezen két fűzfának históriai emléke van. Hét emberivadék látta azokat felnőni, s ivadékról ivadékra szállt a történet s maig is úgy emlékeznek arra, mintha csak a mi életünkben történt volna…

…Éppen száz és ötven esztendeje annak, hogy a kuruc-labonc világ legszebb divatjában vala; ma a kuruc, holnap a labonc osztott törvényeket Enyednek; mikor az egyik kiment az egyik városvégén, a másik bejött a másikon.

A jó enyediek váltig jobb szerették volna, ha e derék emberek, ahelyett hogy őket látogatják, inkább egymást keresnék fel; de ezek bölcs urak voltak és hallottak valamit azon stratégiai fogásokról, miszerint az ellenséget azáltal is meg lehet verni, ha a környéket élelmi szereiből kipusztítják.

Ők ezt vevék gyakorlatba.

Mert míg a fejedelem rendes hadai, a fényes, hatalmas nemesi bandériumok, a szép daliás, farkasbőr-kacagányos huszárok, a válogatott hajdúk, a veres és kék darabontok rendes csatákat harcoltak künn Magyarországon a birodalmi derékhadakkal, mik fényes, páncélos, tarajos lovasokból, hímzett bivalybőröket viselő dragonyosokból s célbalövő muskétásokból állottak; addig szanaszét az országban őgyelgő kalandornép csavargott alá s föl, szemre-főre egymáshoz annyira hasonlatos, hogy maig is fenmaradt róla az adoma, miszerint a jámbor felvidéki tót nem tudott köztük különbséget tenni: melyik a kuruc, melyik a labonc?

Nagyobbrészint oly emberek, kiket magukat is elpusztított a háború, s kétségbeesés, nyomor és bosszúvágyból nem hagyott neki más választást, mint kaszát, csákányt ragadni, s felcsapni kurucnak vagy laboncnak, aszerint amint egyik vagy másik fél katonái pusztították el.

Ezek azután falkánkint jártak városról városra, zsarolva, harácsolva, ahol engedékeny népre akadtak; gyújtogatva, ahol megharagudtak, s szétszaladva, ahol megijedtek. Nem is igen nagy szenvedéllyel folytatták a harcot, a vesztes fél rendesen átállt a győzteshez, úgyhogy Cserey Mihály bizonyítása szerint akadt ember, aki négyszer-ötször volt kuruc, ugyanannyiszor labonc. Ezen sűrű változandósága a minéműségnek nagy akadályára lehetett a dicsőség után törekvésnek, mert ha valaki nagy hírt-nevet szerzett magának, mindig attól tarthatott, hogyha holnap véletlenül egész serege áttér az ellenséghez, az valamennyinek megkegyelmez, csupán őtet akasztja fel, mint akire legjobban feni a fogát.

Úgy segítettek azonban magukon, hogy neveiket rendesen elváltoztatták, ami legsűrűbben előfordult a laboncoknál, kik iparkodtak maguknak olyan neveket adni, amit a bolond kuruc ki ne tudjon mondani, ha csak ki nem töri benne a nyelvét, többnyire elrontott német szavakat, amiket ők maguk sem értették. A kuruc basák ellenben iparkodtak maguknak oláh neveket adni.

Ez időben tehát legkegyetlenebb veszedelme volt Enyednek és a körülfekvő városoknak egyfelől Balika, a kurucvezér, aki lakott a Torda-hasadék egyik barlangjában, melyet maig is Balika-várnak neveznek, és másfelől a mezőségen tanyázó két labancfőnök, akik közül az egyiknek az a furcsa neve volt, hogy „Trajtzigfritzig!” a másik pedig ily regényesen hangzott: „Bórembukk!”

Amilyenek voltak választott neveik, olyanok voltak azoknak viselői is, majd ügyetlen, majd kegyetlen, félig tréfás, félig véres alakok, kikről éppen annyi nevetségest tudott regélni a közhír, mint amennyi irtózatost, s neveikkel egyfelől a dajkák ijesztgették síró gyermekeiket, másfelől az enyedi diákok csúfolták egymást pajkosságból.

Ezek a diákok, ó, ezek a nagyenyedi diákok sajátságos fiúk voltak.

Amint annyira vitte a kálvinista gyerek, hogy a lúdtollból kalamust tudott faragni, telerakott az anyja pogácsával egy tarisznyát, az apja vett neki egy pár fejelés csizmát, azzal elvitte Enyedre, letette a kollégium udvarán, pofonüté, megáldotta s otthagyta, rábízván, hogy legyen belőle pap, professzor, királybíró, főkapitány vagy tanácsúr. Azontúl nem is volt rá gondja többet. A fiú megnőtt, megszakállosodott, megtömték, meghizlalták étellel és tudománnyal, elzárták hermetice minden világi kísértetektől, gondot viseltek testére, lelkére, felnevelték hitben és egészségben, csináltak belőle papot, professzort, királybírót, főkapitányt, vagy tanácsurat, amire esze és szerencséje volt, anélkül, hogy apja-anyja törte volna rajta a fejét; a kollégium volt nekik édesanyjuk.

Öt-hatszáz fogadott fia volt a tisztes matrónának, s több százezer forintra menő jövedelme ennyi szép fiú felnevelésére; legtudósabb professzorai, kiket a külföld akadémiái műveltek, világhírű könyvtára, s mindenféle beneficiumai, mik egyfelől amíg szorgalomra ösztönözték az ifjúságot, másfelől jó eleve hozzászoktaták azon jótékony öntudathoz, miszerint bármi szűken, de saját érdemük után tanultak megélni.

Vala pedig ezen idő szerint a nagyenyedi kollégium rektor professzora, nagytiszteletű tudós Tordai Szabó Gerzson uram, a tudományoknak nagy mívelője, rendkívül békeszerető férfiú és a jó erkölcsöknek fáradhatlan oltalmazója.

Mert ha bevette magát iszonyú fóliánsai közé, azokba annyira el tudott veszni, hogy gyakorta kénytelen volt a feleségétől megkérdezni, ha vajon ebédelt-e ő ma már, vagy sem? Tanítványai előtt pedig akként szólott, mint egy orákulum. Csak a csendes, békességes tudományokat kedvelé, mint a csillagászat és mechanika, nem szereté pedig a históriát, mint amely, az ő szavaiként, nem tanít egyebet, mint azoknak neveit, akik emberek agyonverésében tüntették ki magukat, s hősi tetteit énekli bűnös, vérengző, kegyetlen embereknek és hazudik véghetlen kiterjedésben, ahelyett, hogy a jámborok, jótékony és bölcs elmék példájával javítaná az utóvilágot.

Annyira vivé pedig az ellenszenvét a derék úr a neki nem tetsző históriai személyek ellen, hogy tanítványai lelki üdvére képes volt a történetet meghamisítani, ráparancsolván a historiae professzorra, hogy Kleopatrát, Szemiramiszt s más afféle szemtelen asszonyszemélyeket úgy fesse tanítványai előtt, mint rút, utálatos szörnyetegeket, akikre gondolni is irtózat.

És soha női alakra azoknak szemeiket nem volt szabad vetni, tánc, hegedűszó s más hívságos dolgok örökre száműzve valának e körből, még a templomban is, nehogy a leányokra kacsingathassanak, hátul valamennyi pad mögött volt a nagyobbik diákok számára egy hely külön rekesztve, aholott faragott fenyőszálakon ültek, hogy így fel ne érhessék fejeikkel az előttük álló padok karzatát. Mert kősziklára épült elve volt a nagytiszteletű úrnak, hogy fiatalembernek addig, míg meg nem házasodhatik, tehát míg iskoláit nem végezte és amíg nincs mit aprítania a tejbe, nem szükséges fehérszemélyeket ismerni, és minden, ami addig történik, csak hivalkodás és nem vezet jóra.

Persze, hogy ez a legnépszerűtlenebb világnézet, amit csak a közjó kedvéért kimondani lehet, s hogy e nézetnek legkevesebb pártolói akadtak maguk az érdekelt felek, a nagyenyedi diákok között, az magától értetődik. Az csak mégis lehetetlen, hogy az ember egyszer-másszor női alakot ne lásson, s tizennégy éves korától húszig az ember minden asszonyt szépnek talál.

Különösen nehezíté pedig Gerzson úrnak nevelési maximáját azon körülmény, miszerint őneki is volt egy leánya, az az egy pedig olyan szép volt, hogyha az ember félesztendeig válogathatott volna a városban, megintcsak őhozzá tért volna vissza.

Valahány diák meglátta a leányt, az mind szerelmes lett bele; de hiába lett szerelmes, mert könnyebb egy elkárhozott léleknek a Styxen visszaszökni, mint volt egy diáknak húsz lépésnyire juthatni Klárikához, – ahogy a szép leányt nevezték.

Gerzson úrnak emeletes háza levén a kollégium tövében, ő maga a földszinten lakott, leánya pedig az emeleten, és a lépcső rácsos ajtóval volt elzárva; tehát még csak az sem történhetett meg, hogy valami ifjú ember a professzor urat keresve tévedjen Klárika elé; aki elé különben is hiába tévedt volna, mert a jó leányka oly istenfélő és diákfélő elvekben nevelkedett, hogy bizonyosan elszaladt volna tőle.

Nem is volt pedig minden bolond embernek bejárata a tudós professzor úrhoz, hanem kipróbált egyéniségeknek megnyitá háza ajtaját.

Ilyen két kipróbált egyéniség volt: humanissime Zetelaky József és humanissime Karassiay Áron.

Az első, szép, ártatlan, leányarcú, tizenhétéves ifjú, Gerzson úr különös kegyence, akiről azt hivé, hogy lelkét sokkal inkább bezárta a tudományok könyvei közé, mintha tömlöcbe, vagy spirituszba volna téve, örökké első eminens volt, mindenféle verseket írt akármely témáról, neki mindegy volt; hexameter, pentameter, sapphikus, alkaikus, alexandrinus vagy anakreoni: magától értetődik, hogy ezek között szerelmes vers nem találtaték, hanem a télről, tavaszról, aratásról, villámlásról és tengeri zivatarról s más efféle erényes tárgyakról; emellett görögül, diákul, zsidóul és franciául folyvást beszélt, a csillagokat az égen s a virágokat a földön szemenkint ismerte, kémiai és fizikai experimentumoknál ő volt Gerzson úr segédje, s emellett oly jámbor érzelmű ifjú ember vala, hogy mikor a mitológiából azon istenasszonyt érdeklő paragrafust kellett felelnie, aki kevés öltözetet szokott magán hordani, elpirult és lesütötte a szemeit.

A másik, humanissime Karassiay egy kissé nehézfejű ember vala, hatesztendős tógás diák, igen hallgatag és csendesvérű ifjú, akit azért kedvele Gerzson úr, mert soha semmi ivásnál, verekedésnél az ő neve elő nem fordult, amiből nagy baj lett volna, ha előfordul, mert a humanissime oly karokkal és vállakkal volt megáldva a természettől, hogyha azokat mások vesztére mozgásba akarta volna hozni, azok sokat beszélhettek volna róla. Ő azonban rettentő erejét csupán a fúrás-faragás békés mesterségeiben fárasztotta, készítve mindenféle fizikai eszközöket a tanár úr számára, s csupán olyankor adva tanújelét karjai egyéb mozgásának, midőn a nagy vakáció alatt az ifjúság a nagyteremben mitológiai drámai előadásokat tartott, – természetesen férfiszemélyzettel, férfihallgatóság előtt, amidőn Karassiay játszá Herkulest, Zetelaky pedig Dejanirát, amidőn Józsefről senki sem mondta volna, hogy nem valósággal leány, Áront pedig csupa gyönyörűség volt nézni a kentauruszokkal való harcban, hogy vert egymaga harminc pogány félistent a földhöz.

Éppen a közvizsgálatok közelgének, nagytiszteletű Tordai Szabó Gerzson uram rettenetes készületekkel volt természettani mutatványaihoz, mint lesz a vízből levegő? mint ragad össze a kiszivattyúzott két félgolyó a levegőnyomástól? hogy lehet a levegőt meggyújtani? s a villanygép alatt papirosembereket táncoltatni? amik akkor még mind csodaszámba mentek. Evégett átadá a fizikum múzeum kulcsait kiválasztottjainak, hogy ott működjenek nagy szorgalommal, és tapasztalá is, hogy a két jeles ifjú már korán reggel ott van a múzeumban s csak a késő estve választja el őket onnan. – Dicséretes, szorgalmatos ifjak, – mondá Gerzson úr – vegyetek róla példát ti többiek, istentelen hivalkodó, csizmakoptató korhelyek, hogy legyetek olyanok, mint ők.

Lássuk tehát, mit mívelnek az ifjaink ott a fizikum múzeumban. Ennek a múzeumnak van egy elsötétíthető ablaka, optikai kísérletek előhozatalára, és ez az ablak éppen a nagytiszteletű úr udvarára nyílik; a mi két szorgalmas ifjúnk nagy figyelemmel áll az ablak előtt, s éppen egy roppant kerekes látcsövet alkalmazva az ablak gömbölyű nyílásába, azon keresztül látszik valamit nézni. Tán csillagot vizsgálnak? Igen, de akkor ne irányoznák lefelé a látcsövet.

…Most éppen József néz bele nagy áhítatosan… „Ó, Istenem, milyen gyönyörű! – sóhajt, nem bírva magával… Talán mégis csillag?… – Most éppen egy rózsát szakít le, be szeretnék én az a rózsa lenni!” De ez már mégsem csillag!

A mi derék ifjaink azon ürügy alatt, hogy csillagokat vizsgálnak, naphosszant azzal foglalatoskodnak, hogy a szép Klárikát nézik távcsöveken keresztül; amíg Gerzson úr azt hiszi, hogy szemeiket az ég csodáin fárasztják, ők azzal mulatják magukat, hogy a kedves leánykát mindenüvé távcsővel kísérik, kertbe, szobába, konyhába és benne gyönyörködnek.

A jó Áronra nézve csak tréfa volt ez a mulatság, de József egészen odalett belé; nem bírt megválni a látcsőtől, s ha sokáig nem láthatá a leányt, nem evett, nem aludt, nem volt kedve semmihez, csak sóhajtozott és mindent elfelejtett, amit olvasott, sőt Gerzson úr nagy megütközésére még az ő felolvasásaira sem figyelt, akkor is a kis rózsalugasos kerten járt az esze, és a szép leánykán, aki a nyílt rózsaleveleket kicsi kötényébe szedi pici fehér kezeivel.

Az experimentumoknál is egyik ügyetlenséget a másikkal tetézte; tört, zúzott, ami a kezébe akadt, a foszforral való kísérletekhez oxigén helyett hidrogént adott: majd meglőtte vele az egész classist.

Gerzson úr el nem tudta gondolni, mi lelhette a fiút; kutatott, fürkészett, nem talált semmit; mire ő a hosszú folyosón végigkopogott, akkorra a múzeumban minden ismét a maga helyén volt, a teleszkópiumok ég felé fordítva, s munkában a görebek és légszivattyúk.

József pedig folyvást növekedni érzé szíve fájdalmait, a csalóka távcső oly közel hozta olykor az imádott leánykát, hogy ámulatában kezeit nyújtá ki utána, s csak akkor ijedt meg, mikor körmeit az ablakba megüté, amin Áron kétakkorát nevetett.

E kínjai közepett annyira vivé a gonosz kísértő a jámbor ifjút, hogy egy délután leüle az asztalhoz, s ijedség kimondani, szerelmes verset írt! A vers sapphikusokból állott és tele volt minden széppel, ami a nap alatt terem. Midőn felolvasta Áronnak, ez megesküvék, hogy soha életében szebb versnek még csak hírét sem hallotta.

Egy estve a holdvilágban elbámulva könyökölt a két ifjú a múzeum ablakában s beszélgetett egymás között:

– Ha Klárika ezt a verset olvashatná, – mondá Áron.

– Hm! – felele rá József. (Nem volt ez akkor olyan könnyű, mert nem volt még hét divatlap, ahol az ember kinyomathatta volna.)

– Már ha én neked volnék, csak a kezébe juttatnám.

– De hogyan?

– Ledobnám innen a kertbe.

– Le ám, de hátha a szél félreviszi s az udvarra esik s a nagytiszteletű úr kapja meg?

Most Áronon volt a sor azt mondani, hogy „hm”.

– Úgy kellene azt, – szólt sóhajtva József – szépen összehajtogatva elrejteni a nyíló rózsák közé, hogy mint korán reggel kijő a rózsaleveleket megszedni, egyedül ő lelje meg és olvassa el.

– Hát hiszen az könnyű, – felelt Áron. – Innen az ablakból le lehet ereszkedni egy kötélen a kert faláig, onnan könnyű beugrani az ásott földbe, visszafelé meg aztán fel lehet kapaszkodni a bodzafán s a kötélen megint feljöhetni.

– Mit gondolsz? – szörnyedt el József – én bocsátkozzam le kötélen a kollégium ablakából? én másszam át idegen kerítésen éjszaka?…

Áron maga is megijedt e szóra.

– Hisz én nem mondtam, hogy te cselekedd azt, én csak azt mondtam, hogy könnyű volna megtenni…

József elhallgatott egy ideig. Egyszer csak megszólalt.

– Nem tudsz itt valahol egy hosszú kötelet?

– Tudok biz én, a régi csengettyűkötél itt van a padláson.

– Hozd elő.

Áron elment a kötélért, egy gerundiumból nyerget csinált a végén, melybe Józsefet beleültette s a kötelet az ablak keresztfája körül csavarítva, izmos tenyereivel belekapaszkodva, szép csendesen lebocsátá Józsefet a kőfalig, ki egy percig sem látszott azon aggódni, hogyha társa kezéből kicsúszik a kötél, ő rögtön nyakát szegheti; ha volt amitől rettegett, ez azon egy dolog lehete, hogyha meg találja valaki látni.

Senki sem látta meg. Átmászhatott a falon, elrejthette a verset a rózsák közé, s Áron markában újra fölemelkedék a kötélen a múzeum ablakáig szerencsésen; a két ifjú csak akkor bámult el egymáson, hogy milyen bolondot cselekvének?

Másnap nem is mertek egymásra nézni, annál kevésbé a látcsőbe. Mint aki valamely nagy gonosz, gyilkos dolgot követett el, még a bűnös helyet is félve kerülték s dobogó szívvel hallák reggel a nagytiszteletű úr csizmáit a folyosón végigkopogni.

Belépett. Sem József, sem Áron nem mert rá felpillantani, azt hivé mindegyik, hogy az orrukról le fogja olvasni az éjszakai merényletet.

– Jöjjön egy szóra félre, humanissime.

Zetelaky inkább halott volt, mint éló. A világért rá nem nézett volna a tanárra, ki kegyetlen hallgatással tekinte rajta hosszasan végig.

– Csak azt akartam mondani humanissime, – szólt végre száraz hangon – hogy ha máskor verset akar hozni, ne a kerítésen jöjjön be vele, hanem az ajtón, mert mind összegázolta a tulipánágyakat. Különben nem rossz vers, amit írt, csakhogy egy helyen az adonicus sántít.

S ezzel markába nyomta a kérdéses verset. József nem bánta volna, ha e percben a kollégium vele együtt elsüllyed. Klárika megtalálta ugyan a kérdéses helyen a verset, de mint afféle jól nevelt leány, első kötelességének tartá azt apjának denunciálni, egyúttal az elgázolt tulipánágyakért is panaszt téve. Az öregúr rögtön ráismert az írásra, s vége volt előtte József turpisságának. Többé sem experimentumokat nem bízott rá, se a fizikum múzeumba nem küldé dolgozni.

Ezenközben hol egyszer, hol másszor megtörtént, hogy a tanulóifjúság nem csupán azon dolgokról hallott, amik könyvekben vannak megírva, hanem hírt vett gyakorta az országban szerteszét történő eseményekről is, s éppen nem iparkodék elrejtegetni rokon- és ellenszenveit, miket a kuruc-labanc világban vagy egy, vagy más irányában érzett, sőt néha leckék kezdete előtt, mikor két-háromszáz tanuló össze volt egy teremben gyülekezve, lehete olyforma hajlandóságokat is tapasztalni, mintha e tisztes testület, ha birokra kerülne a dolog, aligha lenne tétlen nézője a mulatságnak.

Erre ugyan nemsokára kívánt alkalom is kínálkozék; egy napon Trajtzigfritzig és Bórembukk uraim ő kegyelmességeik beizenének a városba, hogy nekik száz darab vágómarhát, ötven mázsa szalonnát, ezer kenyeret és tizenkét bendő túrót azonnal helybe küldjenek, borról sem feledkezvén meg, amely ne legyen több, mint kétszáz akó. A jó nagyenyediek már ekkor annyira meg voltak fogyatkozva élelmiszerekben, hogy csak végső megszorítás mellett bírták összerakni a kívánt mennyiséget, s midőn mindazt szekerekre raknák, megtudja a dolgot Balika, előjön a maga lyukából, s elveszi tőlük az egész szállítmányt, és elviszi a Torda hasadékába.

A jó enyediek mit csináljanak most? Mondhatták ők Trajtzigfritzignek, hogy Balika elvitte az enni-innivalót, menjen utána és vegye el tőle, a laboncvezér haragra gerjedetten felülteté a maga hadait, s megesküvék, hogy porrá égeti Enyedet, s bor helyett a vérét issza meg az egész lakosságnak.

A szegény nép nagyon megijedt a kegyetlen fenyegetőzésre; eleget tenni a legobb akarat mellett sem lehetett. Trajtzigfritzig és csordája pedig már Marosújvár körül járt, s ahogy a közbeeső falukkal bánt, abból Enyed is elgondolhatta, mi vár reá?

Ilyen ínséges eset megszokott állapot vala Enyeden, a lakosság a laboncok jöttének hírére hirtelen elhagyá házait, ami féltője volt, azt elásta a pincékbe, asztagok alá a földbe, az asszonyokat, gyermekeket, öregeket felküldték a hegyekbe az erdők közé, a hajadon leányokat begyűjték a református templomba, maguk a fegyverfogható férfiak pedig helyet foglalának ugyanott a templom udvarán, mely, amint most is látszik, erős, magas kőfallal volt bekerítve, s többrendbeli bástyatoronnyal ellátva, mely tornyokat a helybeli céhek építteték: egyet a becsületes csizmadia céh, mást a becsületes takács céh, külön egyet a szűrszabó céh, együtt a tímár és varga céh egy negyediket, ötödiket a gombkötők és aranyművesek, hatodik volt a kovácsok és lakatosoké. Itt tartattak a céhládák, s nagy veszedelem idején ide gyűltek a céhbeli mesterek legényeikkel együtt, s ők képezék az Isten várának őrségét.

Átellenben állt a kollégium, roppant háromemeletes, négyszárnyú épület, melyben hétszáz diák tanyázott, egy egész hadsereg, ha arra került a sor.

Amint a városon szétfutó hír eljutott a kollégiumba is, lángot vetett a diákok szívében az ifjú vér: „nem hagyjuk magunkat, nem hagyjuk a várost!” – szóltak lelkesülten, s másnap reggel a kémiai leckén azt vette észre nagytiszteletű Szabó Gerzson uram, hogy tanítványai kardokkal és kopjákkal felfegyverkezve jelennek meg a hallgatóteremben, s hallani sem akarnak egyébről, mint hogy őket professzoraik a laboncok ellen vezessék.

No, ez szép kívánság volt nagytiszteletű Szabó Gerzson úrtól, hogy ő valakit a háborúba vezessen!

– Megbódultatok-e dilectissimi? – szólt elszörnyedve a jó úr – menjetek, igyatok „purgantes pectora succos”. Hát Ajax vagyok-e én, avagy a megveszett Achilles, hogy engem harcba akarjatok vinni? avagy mirmidonokat neveltem-e én bennetek, hogy ily vérengző gondolatokat tápláltok magatokban? kiknek kezeiben könyv forgott, most kezeitekben dárda forog, kik csak énekelni tanultatok, ím harci ordításra ferdítitek ajkaitokat. Azért ruháztam én reátok annyi bölcsességet és tudományt, hogy bitangul elhulljatok barbár ellenség csapásai alatt, mint bármely tudatlan katona, aki azért született, hogy meghaljon?

E beszéd közben észrevevé Gerzson úr, hogy még Zetelaky is valami fringiát takargat a tógája alá, s iszonyúan ráförmedt:

– Még kend is fegyvert visel, kend? (Mikor valakit per „kend” nevezett, már akkor nagyon haragudott.) Felbomlott a világ tisztes rende! Hát volt rá eset valaha, hogy poéták, a múzsák választottai, a szent berkek lakói, a Pieridák barátai, fegyvert emelgettek volna kezeikben? No, szóljon kend! kend nagy histórikus, mondjon nekem erre esetet, ha tud.

A faggatott diák végre megszólalt:

– Igenis volt rá eset: mikor Pán tanítványai botra kaptak a Helikont pusztító gallusok ellen s agyonverték őket.

Gerzson úr hátrakapta a fejét e szóra, mert meg volt neki felelve. Ez még dühösebbé tevé.

– És ha én megtiltom tinektek, hogy fegyvert merjetek fogni, midőn a nemes város békés alkudozásokkal törekszik a veszedelmet elhárítani magáról! Kendnek pedig humanissime Zetelaky, annyit mondok, hogy nem szükség minden kérdésre felelni. Most pedig parancsolom tinektek, hogy e percben lerakjatok minden fegyvert kezeitekből, és aki ellenkezőleg cselekszik, az e pillanatban kitiltatik e kollégium küszöbéről, és soha annak ez életben tagja többé nem leend!… Clarissimi domini jurátusok, húzassák meg a repedt harangot!

Ezt a repedt harangot olyankor volt szokás meghúzatni, midőn valaki a kollégiumból ünnepélyesen kitiltatott.

A rektor szavait mély csend követé, melyet csak a repedt harang recsegő kongása szaggatott félbe. Az ifjak, kik képesek lettek volna náluknál hatszorta nagyobb sereggel megküzdeni, professzoruk szavára megjuhászkodva rakták le fegyvereiket mind, a repedt harang elhallgatott, a diákok helyeikre ültek, elővették könyveiket, a nagytiszteletű úr pedig vevé kézikönyvét és prelegált, mintha semmi sem történt volna, míg az órát nem csengették, akkor elbocsátá tanítványait, az elszedett kardokat és dárdákat pedig szekérre rakatá, s elzáratá a templom alatti boltozatba, hogy még csak hozzájuk se lehessen férni.

Éjszaka azonban a diákok magukhoz térve az ijedségből, melyet a rektor szavai okoztak bennük, újra összebeszélének, s miután fegyvereik elszedettek, másnap korán reggel, amint a kapuk megnyittattak, kimentek a Maros partjára, ott jó friss fűzfákat találván, azokról vágott magának kiki egy husángot, s azokat a tóga alá rejtve, észrevétlenül beszállíták a kollégiumba, és elrejték a faraktárba szépen. Gondolták, hogy ez is jó fegyver, ha jó ember fogja a végit.

Még aznap délben megjelent a város alatt Trajtzigfritzig háromezer főre menő labonc népével; a nemes város a főbírót, a kollégiumi testület a nagytiszteletű rektor professzort választá ki, hogy deputációba menjenek eléje.

Trajtzigfritzig lóháton ülve fogadta a küldöttséget; a többi sereg mind gyalog járt, kivéve három faágyút, melyeket bivalyok vontak. Nagyon gyanús kérdés volt azonban, hogy vajon el lehet-e ezen ágyúkat sütni, anélkül, hogy az ember a körülállók életét veszélyeztesse? még egy negyedik ágyújok is volt rézből, melyet valamely csata alkalmával valamelyik fél beszegezett, és otthagyott, ők pedig kifúrták a szeget onnan, úgyhogy most, ha elsütötték az ágyút, a gyújtólyukon jött ki mind a töltés, a golyó pedig benn maradt.

Maga a had gyönyörű népség volt; igazán ráillett a válogatott cím, mert az ország minden népeiből volt az összeválogatva; magyar, oláh, belga, marodeur, rác és oláh-cigány egy csoportban, egyik mezítláb és sisak a fején, másik a szűrin át kötötte derekára a kardot, némelyik nagy puskát cipelt, melynek nem volt már sem kulcsa, sem kereke, s mind valamennyi nyírott bajusszal volt, hogy összekeveredés esetén mégis csak megkülönböztethessék egymást a hasonló elemekből szerkezett kurucoktól, kik hosszú hajat s fülig kent bajuszt viseltek. A legnagyobb rész bocskorban járt, csupán azoknak jutott sarú, akik valamely tisztségben voltak, azokra sarkantyú is volt ütve jobbára, de minthogy lovuk nem volt, az a sarkantyú nem szolgált egyébre, mint hogy legyen nekik miben elesni, ha futni akarnak.

Ily ármádiának volt vezére Trajtzigfritzig; de nagyon csalatkoznék, aki azt hinné, hogy ő is hasonló volt rongyos seregéhez; lova a legszebb angol mén volt, ő maga ezüst csillagos láncszemből font páncélinget viselt aranysujtásos meggyszín bársony dolmány felett, homlokát kecsegehátú rézsisak borítá, s páncélpikkelyes kesztyűkbe dugott kezeit széles, egyenes kardja markolatán nyugtatá.

Széles, tunya képéből s nemtelen vonásaiból ugyan kirítt, hogy e pompához sem születése, sem érdemei nem juttaták, s ahány csojtár, ahány darab öltöny volt rajta, azon mind más név kezdőbetűi voltak himezve, de ő azért elég méltóságot tulajdoníta magának, ha lovon ült, azokhoz, akik gyalog járnak, lenézőleg beszélhetni.

Alvezére, Bórembukk, egy nagy, trabális mészároslegény volt, szőretlen, csontos pofával; ki egész ellenkezőleg nagy gondot látszott arra fordítani, hogy mentül piszkosabb lehessen.

Bőrködmene csillogott a szennytől, s orcája bátran dicsekedhetett vele, hogy záporesőn kívül más vizet sohasem érzett. Minden fegyvere egy hatalmas taglóból állott, mellyel egy csapásra le bírta félkézzel ütni a tulkot.

Ez érdemes férfiak elé járula a két tagból álló küldöttség, nagy tisztelettel és kalaplevéve, s nagyobb megtisztelés okáért Gerzson úr egy igen szép diák perorációt tartott a két vezér előtt.

Trajtzigfritzig Bórembukkra nézett, ez viszont őreá; egyikük sem tudott egy szót is diákul, hanem azért mégis úgy tettek, mintha mindent értenének.

– Értettem jól, amit kend mondott – szólt a vezér – amint észrevette, hogy Gerzson nem fog már többet beszélni, s leereszkedőleg vállára veregetett. – Kinek híják kendet?

– Én vagyok Tordai Szabó Gerzson, a nagytiszteletű kollégium rektor professzora, társam ő kegyelme pedig nemzetes Tóth János uram, a nemes város főbírája.

– Hát a csizmadia céhmester hol maradt?

– Az nem látta célirányosnak közénk elegyedni.

– No pedig annak is itt kellene lenni, mert háromezer csizmára van szüksége a seregnek, aminek három nap alatt elő kell teremtődni, különben esküszöm ősi kardomra (valahol lopta azt a kardot), hogy minden csizmadiát eltörlök a föld színéről!

Ennél merészebb fogadást, úgy hiszem, senki sem tett még. Gerzson úr meghajtá fejét, s most a főbíró szólalt meg magyarul.

– Majd tudtára adandjuk a becsületes céhmesternek akaratodat, méltóságos úr, és ő minden lehetségest el fog követni; kérünk azonban az egész város nevében, hogy érdemes hadaiddal légy kegyes a városon kívül maradni, mert mi ámbátor a legjobb véleménnyel vagyunk is felőled, a buta népség annyira fél a fegyveres néptől, hogy közeledéstek hírére mind szétszaladának az erdőkbe, részint elzárkóztak a templomokba; úgyhogy ha bejönnétek, sem találnátok egyebet üres házaknál, nekünk pedig lehetetlenné tennétek, hogy kívánságaitoknak megfelelhessünk, nem levén senki, akitől azokat behajtsuk.

Trajtzigfritzig Bórembukk fülébe súgott valamit, s azzal rosszul rejtve ravasz mosolygását, így szóla:

– Becsületes szolgák. Minthogy félvén és minthogy bolondok lévén, mink sem kivánván, hogy házaitokat üresen hagyván, abban senkit sem találván; tehát hazamenvén és megmondjátok a népnek, hogy mi eltakarodjunk, ha ők hazajőjjenek, és azután pediglen kiváltképpen csakhogy éppenséggel azonnal mingyárt itt a város mellett ezer lépésnyire sátort üssünk; ti pedig minden háznál gyertyát gyujtsatok, hogy lássuk, hogy mindnyájan otthon vagynak, különben pedig, ha egy vagy más, így vagy amúgy talál lenni, hát majd meglátjátok azt az egyet, hogy!

Ilyen ékesen szólással tudtára adván a vezér a maga ultimátumát a küldöttségnek, visszabocsátá őket a városba, ő pedig a maga seregével mintegy ezer lépésnyire letelepedett a mezőn, búzakévékből csinálván kiki magának sátorokat.

A visszatért küldöttség pedig tudtul adá a lakosságnak, hogy kiki menjen haza a maga lakásába, s éjszakára tegyen gyertyát az ablakába, s ami szegénységétől kitelik, hordja össze, hogy a labonc urakat kielégíthessék vele.

Úgy is történt, a céhek szépen haza oszladoztak, az erdőre kimenekült asszonyok és vének visszahivattak, s késő estig nem szűnt meg az egész város sütni-főzni az érdemes laboncok számára. Csupán a templomban elhelyezett ifjú hajadonok nevében könyörgött azon kegyért a szép Klárika, hogy őket hagyják meg azon éjjel az Isten házának oltalma alatt, s e kérelmet a többi szűzek is támogatván, a nemes tanács és a professzori kar végre beleegyezett.

Szép holdvilágos éjszaka következék, csendes volt az egész vidék, a város előljárói nyugodtan aludtak menyezetes nyoszolyáikban, elgondolva, hogy mily bölcsen elháríták városuk felől a nagy veszélyt; háromszázötven szűz nyugodott Isten szent árnyéka alatt a templomban, amidőn Klárikának úgy tetszék álmában, mintha valami alak felköltené őt, hogy ne aludjék, hanem menjen fel a toronyba.

Ő azon félálmosan felment a lépcsőkön, hol a szent eklézsia ötvenkét mázsás harangja állott, s amint kitekinte a torony magas ablakán a holdvilágos éjbe, úgy tetszék neki, mintha valami nagy sötét foltot látna lassan a város felé hömpölygeni, s nemsokára kivehetővé lőn előtte, hogy az egy nagy embercsoport, melynek sötét tömegéből kaszák és kopják vasai villognak elő a holdvilágban.

Egyszerre világos lőn előtte minden: a laboncok csak azt várták, hogy a népség házaiban szétoszolva lefeküdjék, hogy orozva rajta üssenek… Klárika egy percet sem akart veszteni, nem ment vissza a templomba, hogy társnéit felköltse, hanem hirtelen áthatva a mentő gondolattól, belekapaszkodék az ötvenkét mázsás harang kötelébe, hogy azt meghúzva, jelt adjon az egész városnak.

Gyönge volt a leány karja, de erőt adott neki a vész, fehér kezeivel a durva kötélbe fogózva meglóbálta a nehéz harangot, melyet máskor alig bírt meghúzni két férfi, s mielőtt a csoport a várost elérhette volna, egyszerre megkondult a vészharang a város felett, s azon pillanatban talpon volt minden ember, s mintegy összebeszélésre az asszonyok és öregek ismét futottak ki az erdőkre, a férfiak a templom bástyái közé, úgyhogy mire a laboncok a városba értek, ismét üresen találtak minden házat.

Trajtzigfritzig nagy dühbe jött e kijátszatásra, s parancsot adott, hogy rögtön tizenkét helyen fel kell gyujtani a várost. De alig fogtak emberei e kárhozatos munkához, midőn olyan zápor kerekedett, hogy rögtön eloltott minden égést: a laboncvezér káromolt Istent és ördögöt e bosszúságért.

Reggelre virradva ismét kijöttek eléje a nagytiszteletű rektor és városbíró. A vezér szólni sem engedte őket. Rájuk fogta, hogy mindnyájan csalárd, hazug kutyák, akik rászedik a becsületes embereket, és erősen esküvék, hogy négy ágyújával porrá lövi az egész várost, a templomot és a kollégiumot, kardélre hányatja a lakosokat s a hajadonokat kiosztja katonái közt, hacsak ő neki azt az egyet ki nem adják, aki a harangot meghúzta.

– Azon egy éppen az én leányom, kegyelmes úr, – felelte leverten Gerzson úr – de ha az ő élete árán megvásárolhatom városunk szabadulását, bizonyára átadom őt néked, csupán azon kegyelemért kérlek, hogy üttesd el az én fejemet elébb, mintsem szemeim az ő balsorsát meglátnák.

– Azt megkapod! – vigasztalá őt Trajtzigfritzig s e biztatással egyszerre elrendelé, hogy a csapatok minden oldalról tóduljanak a városba. Ő maga nagy büszkén lován ülve, kötőfékjét a főbiró kezébe adá s úgy vezetteté magát az utcán végig, míg Bórembukk a professzor nyakába ült fel s nevetséges iszonyattal viteté magát a piacig, sarkantyúival illetve a tisztességes ősz férfiú oldalait.

A diákok mindezt látták a kollégiumból, mert a menet éppen előttük állapodott meg; de be voltak zárva, a kapukulcsot maga Gerzson úr tette a zsebébe.

Később azt is látniok kellett, mint adják ki a templom ajtaján a félholt leányzót, a rektor leányát, Klárikát, s mint emelé azt nyergébe Trajtzigfritzig.

De már ez mégis csak több volt, mint amennyit diákszívvel el lehet viselni.

– Megölöm az egész világot! – ordítá Zetelaky magánkívül – megölöm egymagam valamennyit – s hanyatt-homlok rohant le a lépcsőkön; utána Áron és utána a többiek mind; – egy perc alatt ki volt sarkából vetve a bezárt kapu, s a másik percben mint a bolygatott méhköpű raja, ömlött ki a diákság a templom körét elfoglalt laboncokra.

Nem volt kezükben egyéb, mint fűzfadorongok, de amíg a laboncok kanócos puskáit haszonvehetlenné tette a sűrű zápor, az ő kezeikben súlyossá tette a fustélyt a fellázadt harag. Egy perc alatt a falnak lett szorítva a labonc sereg, s az első ordításra vérszemet kapott csizmadiák köveket kezdtek fejeikre hajigálni.

A megszorult két vezér nem vette tréfára a dolgot, amint meglátták, hogy laboncaik ugyancsak dülöngnek a diákok csapásai alatt, hátat fordítottak a csatatérnek s iparkodtak a városból kifelé. Trajtzigfritzig átkarolta az ölébe tett leánykát s vitte magával, szemeivel majd felfalva annak martalékul esett bájait, Bórembukk pedig galléron ragadá Gerzson urat, s úgy hucolta őt magával, roppant lábait futásnak eresztve.

Az elmondott szónál rövidebb idő alatt szét volt verve a világ minden részei felé a labonc sereg, alig harmincad magával futott Felvinc felé a két csapatvezér, nyomukban mindenütt egy csoport diák, felgyűrt ökleikben nyers fűzfadorongok, hosszú fekete tógáik öveikbe akasztva, nagy dorongjaikon akkorát szöktek, mint egy angol paripa.

Mindig fogyott, mindig kevesebb lett az üldöző és üldözött csapat, egy-egy párjára talált a futásban, s elmaradt magára tülekedni, végre ketten maradtak egymásnak, elől Trajtzigfritzig és Bórembukk, sarkukban József és Áron. Az elsőbbek egyike lovon járt, másik hosszú lábaiban bízott, de a kettős teher alatt kifáradt a ló, s amint az említett kis patakhoz értek, akkor látták, hogy ott nem lehet átmenni, mert a fellegszakadás árja elhordta a hidat, s a víz túlömlik a parton.

– No labonc! – kiálta Áron utolérve az egyiket – itt a világ vége.

Bórembukk látva, hogy itt csakugyan meg kell állni, elereszté Gerzson úr gallérját s tenyerébe kapva a taglót, úgy odavágott Áronhoz, hogyha félre nem ugrik, derekában vágja ketté; de visszavágott a diák doronggal, s úgy talált a labonc körmére ütni, hogy rögtön kiesett a kezéből a tagló; erre a labonc vadállati dühvel ugrott neki puszta kézzel az ifjúnak, s bár az olyat vágott a husánggal a fején keresztül, hogy meghajlott bele a bot, s a labonc feje egyszerre cipóvá dagadt: mintha nem is neki szólt volna az, megkapá Áron kezében a fütyköst s ki akarta azt abból csavarni; de Áron is jól megfogá azt két kézzel s ilyenformán nagyokat rántva egymáson, elhuzakodtak egy ideig, míg mind a kettő kifáradt, s akkor farkasszemet kezdtek nézni.

– No diák, – szólt fogcsikorgatva a labonc – most akadtál emberedre: tudod-e, hogy most ki fogott meg? az én nevem Bó-rem-buké!

– De annál még az én nevem is cifrább, – felelt Áron – az én nevem pedig Ka-ras-siay!

– Ka-ras-siay! – kiálta fel elszörnyűködve a labonc; – no iszen hát akkor jaj neked is, nekem is; – s azzal egyet rántott ellenfelén, mire mind a ketten úgy estek bele a magas partról a megáradt patakba, hogy mindkettőjük felett összecsapott a víz.

Ezalatt József is utólérte Klárika rablóját; a lovag átlátva, hogy nincs menekülés, leszálla lováról s kihúzva a kardját, nekifordult Józsefnek, ki szótlan dühvel közeledett feléje.

– Mégy haza anyádhoz szopni, te fattyú! – kiálta a pelyhetlen állú ifjoncra; – vagy kezed-lábad vagdaljam el?

Zetelaky nem felelt, csak megnyálazta tenyerét s középen fogva a botot, merészen odalépett a vasba öltözött ijesztő arcú vezér elé.

– Ejnye! nem mégy el innen? – ordítá az magánkívül, s kardjával hozzávágott szörnyen. De József kezében megpördült a husáng, s az egyik végével úgy csapta félre a kardot, hogy csak úgy perdült, a másikkal pedig olyat ütött a sisakra, hogy csak úgy kondult!

Meglódult az agya Trajtzigfritzignek ez ütésre, csakúgy bámult szanaszét, mintha keresné, hogy honnan ütötték meg? Pedig nem kellett azt keresni, mert József most két kézre fogta a botot, s úgy vágta derékon ellenét, hogy az csak végignyúlt a földön, a kard kiesett kezéből; meredt szemmel iparkodott még lováig vánszorogni, mire Zetelaky azt gondolva, hogy csak aléltan a lóhoz kötözött kedvesét akarja meggyilkolni, reárohant s lábával reágázolva, egy végcsapással leüté.

Csak ekkor tekinte szét társai után. Azok mind szétmaradoztak, csak egy a bokrokon fennakadt tóga szárnya mutatá, hogy oda alant is van valaki. Hirtelen oda futott, s a tógánál fogva kihúzta a vízbe esett Karassiayt. Még akkor is fogták egymást Bórembukkal, csak a diák még élt, de a labonc meg volt halva.

Ekkor Gerzson úr segélyével fellocsolván Klárikát, magához téríték szép szavakkal ájultából, s akkor mind a négyen térden állva hálákat adának az Úrnak a megszabadulásért.

Azon két fűzfadorongot pedig, mellyel a két ellenséget leverték, az esetnek emlékére letűzék a patak medrébe, és Gerzson úr áldást monda azokra, mint szintén József szerelmére is, kinek nem kellett többé perspektíván keresztül néznie Klárikát, ha látni akarta.

És ezen történetnek száz és ötven esztendeje immár, s a két fűzfa folyvást zöldül a víz medrében. Hajdan a kollégium kényelmes mulatólakot építtete e fűzfákhoz, hova kijártak szép nyári napokban a tanulók, elmondva egymásnak a regét a két fűzfáról s elénekelve, hogy: „Erős várunk nékünk az Isten!”.

1853

Az utolsó cigányország

Szegény, szegény hegedűsök, ti!

Kik vándoroltok az egész világban, és vándoroltok nemcsak hazátlanul, hanem még mezítláb is, vagy pedig olyan csizmában, melynek már más félregázolta a sarkát.

Kik mulattattok boldogot, boldogtalant, s cserében viselitek érte boldognak, boldogtalannak avult köntösét.

Kik laktok a faluvégeken, mint semmi néphez nem tartozó nép – kiket tegez minden ember, de senki sem tart rokonának – kik idegenei és jövevényei vagytok ivadékról ivadékra minden földnek.

Kik megszoktátok a pironkodó szót, a fázást, éhezést, s éltek megpanaszolt kegyelemkenyéren – és ami keserűbb a pirongató szónál, hidegnél, éhségnél, kegyelemkenyérnél: kik sehol sem mondhatjátok: „itthon vagyunk”.

Vajh! volt-e valaha olyan ország, melyben ti voltatok az urak?

Ahol vajdáitok előtt meghajolt az utcán minden ember, s sarkantyúitok pöngésére kinéztek kapuikon az asszonyok? Ahol nem laktatok a falu végén, hanem benn a városokban, fényes palotákban, állatfejekkel cifrázott oszlopú, kacskaringós tetejű, talitarkára festett aranyos, ezüstös palotákban?

Ahol nem parancsolt veletek a kisbíró, öregbíró, szolgabíró és az ő hajdúi, hanem ti magatok tartottatok törvényt kerek piac közepén, s a tisztes, kondor szakállú vajdák bölcs ítéleteit írástudó bölcsek jegyezték fekete táblára, egymást öklelő igazi cigánybetűkkel?

Ahol nem viseltetek olyan ruhát, amit más ember már elnyűtt, hanem lehúztátok a párducnak és a káguárnak az ő bőrét, s azzal övedzétek körül derekaitokat, asszonyaitok pedig az ő szép rózsaszínűre festett ujjaik hegyével olyan fehér kantusokat szőttek-fontak az angórajuhok ezüstös gyapjából, mint a hegyekre esett hó, s viselték azokat szépen kivarrva hímes virágokkal, egész földig körülszegve szironyos szalaggal, s csinosan körültekerve a karcsú derekakon, hogy a szép gömbölű vállak s az ideges, sima karok szabadon maradjanak?

Ahol ha hegedültetek idegen nemzetnek, hegedültetek neki karddal és dárdával, s hogyha vándoroltatok szomszédok földére, nem az kergetett el benneteket, hanem ti kergettétek el őt?

Ahol téjjel-mézzel folyt a patak, kövér vaddal bővelkedett az erdő, magától termett a föld, aranyat, ezüstöt kínáltak a hegyek, s ami többet ér tejnél, vajnál, aranynál, ezüstnél, ahol azt mondhattátok: „itthon vagyunk”.

Vajh! volt-e ilyen ország valaha?

Messze, Ázsia közepén, ahol a Hindukus hegyei a Ganges szent vizei előtt megnyílnak, a szakadékos vízomlásokon át keresztültekintve, egy boldog tartomány képe áll előttünk, melynek neve Zingara.

Boldog ország, áldott ország; ege nyájas, földje zsíros, tavasza virágosabb, mint másutt, nyara enyhébb és ősze gazdagabb. Hol a mi kerteink ritka gyümölcsfái erdőszámra nőnek, s ami drága csemegéket mi csak a boltokban látunk, aszalva, préselve – azokkal ott a háziállatok híznak.

Még a vadak is szelídebbek, mint minálunk. A szép hosszú szőrű kecskejuhok tavasszal le hagyják nyírni gyapjaikat, s őszig semmi gondja rájuk a gazdának; a fecske enni való mézgából készíti fészkét, mit Európában mint csemegét drága pénzen adnak; a nyúl nagyobb, a farkas kisebb, mint nálunk; a fák derekaiból édes ital csorog, ágaik közt tejes gyümölcs terem, virágaikból méz csepeg, tobozaikból ruhának való gyapot fakad, kérgeikből becses festék ömlik, leveleikből drága ital készül.

A hegyek gyomrai aranytól terhesek, s hogy az embernek még a kereséssel se legyen nagy dolga, kimossák azt onnan a patakok, s elszórják a parton.

Újabbkori utazók, kik e földet sűrűbben kezdik látogatni, mióta a hatalmas Anglia Kelet-India urává tette magát, gyakran emlegetnek egy nagy kiterjedt várost, melynek még most is bámulatos omladéki ott látszanak a szent folyó partján kétfelől. Egy roppant hőhíd két oszlopa még most is kiáll a vízből, mely a város két partját egymáshoz kötötte.

Körül sűrű erdő terül, a beomlott paloták közepéből nagy pálmafák nőttek elő, mintha iszonyú nagy cserepekbe volnának ültetve, óriási virágok, a kínafa és a fahéjfa-bokrok elleptek minden utcát, minden piacot, s a legmagasabb bolthajtásokról hosszú, kapaszkodó növények szárai csüggnek alá tarka virágokkal. Messze, messze az omladékhoz nem lakik semmi emberi lélek, a legközelebbi rongyos falu tíz mérföldnyire van hozzá.

Az utasok csodálatraméltó rajzokat közölnek az épületekről. Szépségök nagyrészt lekopott már, de a maradványokból is kivehetni, hogy itt hajdan nagyra törekvő boldog emberek laktak, kiknek módjukban állt lakásaikat faragványokkal, virágok és állatok kivésett alakjaival felcifrázni, s akik e tömör, vastag oszlopokat, e nagy márványdarabokat egymásra halmozták, azok sokáig akartak e földön lakni; s íme házaik túlélték uraikat, s az épületek még állnak, amidőn már senki sem tudja, hogy ki lakott azokban.

A tizennegyedik század vége felé még e város palotáiban vidám zene hangzott; ezen romba dűlt épületek mind meg voltak népesülve, s éjjel-nappal olyan zaj volt e városban, mintha egyre-másra lakodalom volna.

Évek és századok óta, miket senkinek sem jutott eszébe számlálni, lakott itt egy szép, olajbarna arcszínű népfaj, mely híres volt a Ganges vizétől a kínai falig három dologról. Egyik volt papjainak jóslata, másik költőinek éneke, harmadik bajnokainak vitézsége.

Mert három osztály volt közöttük, egyik a bűbájosoké, ez volt a legfőbb, másik a költőké, harmadik a harcosoké, és mindenik osztálybelinek a fia azzá lett, ami volt az apja, s egyik osztályból a másikba átlépni nem lehetett, sem pedig a bűbájos leányát katona el nem veheté, aki alacsonyabb osztályból valónak tartatott. Az utolsó osztály, mely a néphez sem számíttaték, volt a földmívelőké, és azokat lenézte a többi három, s azoknak be sem volt szabad lépni az elébbiek küszöbén.

Egy uralkodója sohasem volt e népnek, hanem amely földön valaki leghatalmasabb és legbölcsebb volt, ott uralták. Itt a bűvészt, amott a költőt, másutt ismét a hadvezetőt.

Azon időben, melyről e történeteket írjuk, egész Zingarában ismeretes volt e három név: Ruhiva, Csalaróda és Mange.

Ruhiva volt a legvénebb bűvész, ennek volt egy szép leánya: Palamira, és ezt szerették ketten, Csalaróda, a költő és Mange, a bajnok.

A leány pedig szerette mind a kettőt, és nem tudta elhatározni magában, hogy melyiket szereti jobban, mert ha a költő szépen tudott is énekelni karcsú termetéről, melyet a szellőtől ingatott virágszálhoz hasonlított, földig érő fekete hajzata tekercseiről, melyet az égből aláeresztett tündéri hálóknak nevezett; ámde a bajnok tudott hozni tarka selyemruhákat e magasztalt termetre, s ragyogó gyöngyöket fekete hajába; s amilyen szépen tudta verni a költő a kifeszített húrt vékony pálcikákkal, olyan szépen tudta verni a bajnok az ellenséget éles, görbe karddal, s egyiknek a híre sem volt kisebb, mint a másiké, s egyik is oly forrón szerette, mint a másik.

Lőn azonban, hogy egy napon csodálatos tünemények mutatkoztak Zingarában. Amint a nap lenyugodott, az ég mégsem sötétült el, hanem a távoli Himalája bérctetőin, miknek örök havas homloka az eget látszik érni, valami veres fény visszaverődése látszott egész éjjel, egész reggelig.

Napok múlva megtudták, hogy mi volt ez a tünemény.

A rettenetes Tamerlán jő azon táj felől végeláthatatlan tatárcsordával, s körül feléget erdőt és falut az ellenség földein, hogy sem ember, sem állat azon ne lakjék többé.

Jaj, tenéked, szegény Zingara.

Nagy ijedtségben volt a népség. Megállt a jövendőmondás a jósok szájában, nem tudták megmondani, mit hoz a holnapi nap. Megállt a hegedűvonó a lantosok kezében, elfeledték a harcra buzdítás nótáját, és kiesett a kard a harcosok markából, mintha valaki kiütötte volna azt onnan.

Mit használ jóslat, ének és fegyver, ha nincs szív, mely azokat emelje?

De volt! Palamira szíve volt az.

Felöltözött a szép leány legszebb kantusába, karjára kapcsolt két aranyperecet, hosszú, fekete hajába font három szivárványos szalagot, karcsú derekára felkötötte a drága tibeti övet, melynek végébe pálmák voltak varrva hímmel. Gömbölyű nyakán három sor igazgyöngy volt fűzve, s pártája ragyogott tűzvillogású gránátgyöngyöktől; keblébe volt tűzve egy eleven rózsa.

Hejh, de mennyivel szebbek voltak szemei a gránátnál, piros ajkai és gyöngysor fogai eleven rózsánál s igazgyöngy füzérnél, s egész tekintete, járása, kelése mennyivel többet ért aranynál, ezüstnél; aki őtet látta, nem látott az rajta sem ékszert, sem selymet arannyal áttörve, hanem csak bűbájt és eleven szépséget.

Odahívatá magához Palamira a két ifjat, kik belé szerelmesek voltak. Egyiknek vállára tette jobb kezét, másiknak bal kezét. Csalaróda szép halvány ifjú volt, ábrándozó, lesütött szemekkel, hosszú, fekete hajfürtei kondor karikákban omlottak vállaira. Mange erős, ideges termettel bírt, arca sötétbarna volt a naptól és piros a szerelemtől, hajzata magasra volt felkanyarítva, s körülfogva egy ércabronccsal, hogy mikor harcol, a szemébe ne csüngjön.

Amint így vállaikra tevé kezét Palamira, szemébe tekinte az egyiknek, szemébe a másiknak is, s így szólott hozzájuk:

– Aki engemet szeret, bebizonyítja nekem azt, hogy szeret. Nem elég beszélni, nem elég ajándékot hozni annak, aki engemet szeret; hallgatni kell annak és meg tudni halni, valamint én meg tudok halni azért, akit én szeretek. Ragadd te kobzodat, ragadd te kardodat, s menjetek az ellenség elé. Veletek megyek én is. És amikor én elöl fogok menni, hátul maradtok-e ti akkor, nem inkább egyik jobb felől, másik bal felől fogtok-e mellettem állani? És ha meg kell halni, nem inkább ott estek-e el mellettem egyik jobb, másik bal felől, s megöleltek, és úgy haltok meg velem együtt?

A költő rácsapott kobzára, a harcos rácsapott kardjára, harcias hangot adott mindkettő.

Azzal előhívták az ősz Ruhivát, kinek kondor, ősz fején minden szál haj fehér volt már, de egy szál sem esett le róla, s tudtára adták szándékukat.

Az ősz vajda megtörülte mindkét szemét; felölté hosszú, csíkos palástját, s kiméne velük együtt a piacra, ahol a nagy népsokaság erős lármát támaszta már, s mint nagy veszedelem idején szokott lenni, egymással civódott minden ember.

Háromfélét akart a nép. Egyik azt kívánta, hogy hódolattal kell a hódítót megengesztelni, s kiválogatni az országból ezer és ezer szép hajadon leányt, azokat ajándékba küldeni eléje, hogy kegyelmezzen Zingarának, s ne rontsa el a szép tornyokat.

Másik rész inkább el akarta hagyni az országot, s bujdosni világtalan világig, és sohasem térni vissza a téjjel-mézzel folyó országba, melynek édes vizeiben idegen tatár itatta lovait, s nem ölelni meg többé azon nőket, kiknek barnapiros arcát kutyafejű hősök csókolgatták.

A legkisebb, a legbátrabb töredék végtére azt kívánta, hogy ők kimennek az ellenség elé, megmérkőznek vele emberül, s ha a Buddhának, a százkezű istennek úgy tetszik, hogy őket megsegítse: elverik az idegen hódítót boldog határaikról, ha azonban a számtalan bálványisten ezer szemeivel elnézheti, hogy védőik elhulljanak, ám el fognak hullani, s ők lássák, ki védi meg őket tovább.

A nagy zaj közepett megérkezék a piacra a vén Ruhiva és leánya, a szép Palamira és annak két kedvese, a költő és a bajnok, s mind a négyen felállának egy nagy kőemelvényre, lekergetve onnan a többit, akik addig beszéltek a néphez, s nem hagyták egymást szóhoz jutni.

Elhallgattak, amint a vajdát meglátták mindnyájan; a bátrabbak, mivel szerették, a félénkebbek, mivel féltek tőle. Ő pedig monda nekik ily beszédet:

– Én fajom, én szerelmesem. Legyetek mindnyájan egy füllé, hogy halljátok amit beszélek, s legyetek azután mindnyájan egy karrá, hogy cselekedjétek amit mondtam. Nagy, országjáró ellenség közelget határunk felé, lólábú, kutyafejű ellen, aki tizenkét feleséget tart és kisgyermekek húsával él. Kellenének ugye a mi szép barna menyecskéink s a mi gyönge húsú ifjú magzataink, a mi folyóvizeink tele sárarannyal. És a mi juhaink és a mi ökreink, miket mi már meghizlaltunk. De nem esznek abból. Azért, hogy ők sokan vannak, meg nem ijedünk mi. Láttunk mi már máskor is sáskákat táborozni, annyit, hogy reptükben elfogták a napot. Mit csináltunk? Árkot ástunk, seprűt fogtunk, elsepertük, eltemettük őket. Avagy akinek egy aranydénárja van, nem gazdagabb-e az, mintha száz maravédija volna, amely legcsekélyebb rézpénz? Úgy vegyétek, hogy mi vagyunk az aranydénár, az ellenség a rézpénz, tíz közülünk többet ér, mint amannak ezere. Elmegyünk mind, levágjuk mind, hazahozzuk mind. Itthon csupán az asszonyok maradnak. Az asszonyok pedig azalatt, amíg mi az ellenségre járunk, menjenek ki a szent folyó mellé, ott a víz mentében ássanak egy hosszú-hosszú árkot, ebbe temetjük majd az ellenséget, és a kőfaragók készítsenek nagy szobrokat, felírván azokra, hogy azon sírban nyugszanak mindazok, akik Zingarának ellenségei voltak.

Tetszett az öreg beszéde a népnek, s felkiáltának rá nagy örömmel, s egyszerre annyi kard emelkedett az égre, hogy ha onnan kellett volna az ellenségnek lehullani, bizonyára mind felnyársalta volna magát azokban.

Sok zaj, sok kölcsönös fenyegetés közben fegyverbe öltözött az egész ország, minden ember annyit akart levágni az ellenségből, hogy a többiek félhettek, hogy nekik semmi sem marad. A költők csatába induló nótákat pengettek és trombitáltak; a jósok előre kihirdették, hogy úgy fog lehullani az ellenség, mint mikor megrázzák a fát, és lehullanak a cserebogarak, s a vitéz bajnokok nemkülönben fognak cselekedni, mint a pézsmakacsák, melyek a fa alatt állanak, és menten föleszik a cserebogarakat; aki pedig csak fegyverhez juthatott, azt kitisztította, kifényesítette, s azután kiálták: haljunk meg az utolsó emberig! Ilyen utolsó ember pedig nagyon sok szeretett volna lenni.

Csak a Ruhiva család beszélt keveset, tett sokat. Sorra járták az országot, s akiket az ősz jós beszéde és leánya szép szemei, és a költő föllelkesített, azokat a bajnok egy csoportba gyűjté, s e kis csoporttal elindulának a hegyek közé az ellenséggel megmérkőzni, mikor még a többiek csak messziről fenyegették azt ököllel.

Tamerlán szélső hadai, melyek Indiát pusztíták, lerontva a bálványok oltárait s leöldösve tisztelőit, sokszor összeakadtak Mange kisded csapatjával, s keservesen tapasztalák, hogy ezek a barna fiúk kegyetlenül tudnak tréfálni, ha egyszer megharagusznak. Mange egyszer egy egész kosárral szedette össze a gyémántos forgókat, mik a levert tatárok vezéreinek turbánjaiban voltak.

A harcok alatt, midőn Mange véres kézzel dúlt az ellenség között, nem messze a harcoló seregtől magas sziklán állt Ruhiva és leánya és a költő, s ha jött felőlök a szél, elhozá a költő lelkesítő énekét, s ha visszatekintének a harcosok, látták ottan az ősz kiterjesztett karjait s a szép szűz repkedő hajfürteit, mint csatára intő zászlót, s új erő szállt szívökbe tőle, s még jobban verték az ellent.

Az egész országban pedig nagy volt emiatt az öröm; mindennap készült minden ember az ellenségre, végre csoportokba verekedtek, s százezrével tódultak a csatatérre, látván Mange példájából, hogy a harc mestersége könnyű; csak le kell ütni az ellenség fejét, azután semmi baj. Otthon eldicsekedtek asszonyaiknak, hogy csak álljanak ki majd a folyam partjára, s várják ott, hogy fognak aláfelé úszni az ellenség fejei, miket ők leaprítanak.

De amint odaérkeztek, s megállva egy hegyoldalban, végignézték Tamerlán tengernyi népét, egy fejcsóválás lett az egész sereg. Tenger ez, nem patak, erdő ez, nem berek! mondának egymásnak. Sülve volna is, nehéz volna megenni amilyen sokan vannak; lovon ülnek, azt is elérik, aki szalad, nyíllal lőnek, azt is megölik, aki senkit sem bántott. Gyerünk innen, mert itt emberhalál lesz még!

Meg is szégyenlék magukat Mange csapatja előtt, s azt izenték neki, hogy ő csak tartsa magát az ellenséggel, majd ők annak a hátába kerülnek, s minthogy a tatárnak hátul nincsenek szemei, szép észrevétlenül mind leütögetik fejeiket.

Mange tehát kiállt a töméntelen sokaságú tatárhad ellen, s reggeltől estig verekedett vele, két sziklaszorosnak támasztva seregét, s reggeltől estig várta, mint fognak számtalan társai az ellenség háta mögött megjelenni. Azok pedig szépen szedék a sátorfákat, s ahonnan jöttek, arra visszamentek, s azóta ki tudja, hol járnak már.

Ehelyett azonban éjszakára a tatárok kerültek Mange háta mögé, s körülfogták a bátrak csapatját, reggelig harcoltak velök, ott esett el egyik a másik után. Reggelig lehetett hallani Mange kardcsattogásait, Ruhiva buzdító szavát, a szép Palamira sírását és Csalaróda harci énekét. Egyik a másik után hallgatott el.

Mint a növekedő árvíz emelkedett a tatár-özön azon domb körül, hol az utolsó bátrak álltak, ott a szép Palamira lábainál esett el sebektől elhalmozva a nép utolsó hőse, Mange, még akkor sem bocsátá el a kardot kezéből, s haldokló szájával is hazája földét csókolá.

Ott ölték meg az ősz Ruhivát leánya előtt, piros vére befecskendé fehér haját, utolsó sóhajtása is átok volt a győzelmesre. Még énekelt Csalaróda, még zengé a harci éneket, midőn már senki sem volt, aki harcoljon; egy nyíl keresztüljárta szívét, s odaszegezé a földhöz; még akkor is verte a húrokat, s kezének utolsó mozdulatja is harci dal volt.

Utolsó áldozatja a halálnak volt a szép leány, saját kezével verte szívébe tőrét, midőn el volt már veszve, s ott lerogyott két vőlegénye közé, mellette feküdtek szépen: az egyik jobb, a másik bal felől. Kezeiket megszorítá utolszor, és úgy haltak meg, ahogy óhajták: egymást ölelve, dicsően, szabadon.

A zingarai asszonyok pedig várták a folyamparton, hogy mikor jönnek a levágott fejek úszva a víz színén. Nemsokára jöttek azok, hosszú sorban, szomorú csendességgel úsztak aláfelé, de jaj, jaj! nem az ellenség kopasz fejei voltak azok, hanem a szép zingarai ifjaké; hosszú göndör hajfürteik libegtek csendesen a vízben.

Azok pedig, akik elszöktek a harc elől, napok múlva ismét hazaérkezének, de jól érzék, hogy itt nincs számukra többé haza; összeszedték amit szedhettek, felülteték porontyaikat, feleségeiket ökreikre, szamaraikra, s el-kivándoroltak a téjjel-mézzel folyó országból, elbujdostak, elszéledtek világtalan világig, eltagadva saját nemzetüket, koldulva, csenve, csalva s vándorolva és sehol meg nem pihenve; mintha az ősz Ruhiva átka fogta volna meg őket, hogy akik boldog hazájukat megbecsülni nem tudták, ne tudjanak megpihenni sehol, hanem bujdossanak egyik határból a másikig.

Így jutottak el Zsigmond király uralkodása alatt Erdélybe. Már ekkor származásukat is eltagadták, azt állítva, hogy ők Egyiptomból jönnek s Pharao ivadékai, ami pedig lehetetlen, mert akkor tengeren kellett volna jönniök, a hajókázást pedig nyilván nem ők találták fel; legerősebben bizonyít indus származásuk felől saját nyelvük, mely most is tele van indus szavakkal.

Nemcsak Magyarországon lehet azonban őket látni, a kerek világon mindenütt szét vannak szórva; Német-; Francia-, Angol-, Spanyol-, Török- és Oroszországban, mindenütt ismerik őket, mindenütt az a barangoló, szomorú nép, mely végzi a legaljasabb munkákat, s mulattatja a vigadni akarókat, s üldöztetik a rendszeretők által; néposztály, melyet minden ország úgy tekint, mintha valami eleven állatot nyelt volna el. A magyarországi cigányok állapotja még legtűrhetőbb. Ezek sajátítottak el legtöbb míveltséget, miután a főurak mulatási hajlama s a nép kedélye legjobban megszoktatá őket; váltak közülök nagy művészek, jó katonák (utóbbiak kivált a 17. században); itt látni őket díszes, divatos öltönyökben járva, látni öregeiket ökölnyi ezüstgombbal terhelt mentékben, lovakon ülve, mégpedig jó lovakon. Itt írnak rólok a költők nem megalázó dolgokat, s úri asszonyságok zongorázzák szerzeményeiket – hanem azért itt is megérzik rajtuk a Ruhiva átka.

1854

A tengerszem tündére

Van a Székelyföldnek egy csendes, emberlaktalan völgye, hol semmi hang a vad madár kiáltásán s az örökké élő zuhatagon kívül nem zavarja a napvilágos éjfélt.

Fejsze sohasem irtotta ezeket a roppant fákat, vadász sohasem hajszolta az otthonos vadakat itt. A messze-messze sejthető, nem is látható múltig szent volt e völgynek járása minden ivadék előtt.

Az időtlen idők óta egymásra dűltek a vén fák, ott korhadtak, földdé váltak s a rohából új fa nőtt ki, az is száz meg száz évig nőtt a szép csillagocskák felé törve, azután azt is megrázta az idő és a féreg, az is ledűlt és senki sem vette azt számba. A rothadt fák egészen tele temették a mély vízmosási árkot, melyben a bérci patak zuhog oly vígan, s most, midőn a porlott fákat benőtte a fű, moha és erdei virág, úgy tetszik, mintha a patak itt-amott a föld alá bújna s másutt ismét előjönne.

Fenn egy kerek hegy tetején van valami csodálatos hely, egy nagy, téres rónaság az, benőve valami nagy veres, barna bozontú fűvel, mely mély sötétzöld moha közül sarjadozott fel, rátekergőznek apró fehér indájú halvány virágok, aminők másutt nem nőnek.

Aki e zöld fű közé lép, tán egyet e különös virágok közül leszakítani, érzi, mint süllyed meg alatta a föld, mintha nem is föld volna az, hanem csak egy vastag szövevény, mely a víz színén ingadoz. Ha tovább merészkedik valaki a csalfa látszatos mezőn, egyszerre megnyílik alatta a fű, egyet sikolt, Jézus nevét kiáltja, annál rosszabb reánézve, mentől jobban sikoltoz; mentől jobban imádkozik, annál jobban lehúzzák lefelé; a csalóka mezőrongy moha- és gyökérszövedékké válik menekvés után kapkodó kezeiben, lábait átfogják hálós erek, zöld szakállú hínárrojtok és lehúzzák oda az ismeretlen mélységbe a feneketlen vizek alá, még csak egy buborék sem jő vissza utána.

E nagy, veszélyes mező színén apróbb, nagyobb tavacskák láthatók, némelyik alig szélesebb, mint egy közönséges kád, s ha valaki a túlsó hegy ormáról letekint e barna-zöld mezőre, úgy tetszik neki, mintha száz meg száz ragyogó, kék szem nézne fel onnan, csalfán integetve felé.

Jobb azt csak messziről nézni.

Túl az erdőn, túl a hegyen, egy mélyebb völgy teknőjében fekszik, óriás hegyektől körülvéve a Szent Anna-tó: csendes, mély tengerszem, körülszegve sötétzöld fenyőkkel.

Olyan csendes, olyan hangtalan minden körül, mintha most merült volna fel a tenger alól az egész tájék. Pedig mennyi történt itten!

Úgy tetszik az elandalgónak, mintha mindaz tegnap, tegnapelőtt lett volna!

Pedig messze-messze múlt már és csak emléke is alig van többé. Mikor ez a tó is, meg az a másik is odafenn, mely most fűvel van benőve, a kis vízitündérek országa volt s a zöld vízikirály térdig érő zöld szakállal, gyékény tutajon kievezett a zöld patakra aranyhajú leányaival, apró-cseprő tündérkéivel, s egész hosszú délutánokon át eljátszadoztak a meleg napfényben, a kis hüvelyknyi tündérkék hintáztak a falevélen, elbújtak a nagy harangvirágok üregeibe s onnan kukucskáltak elő, pohárnak vették a gyöngyvirág kelyhecskéit s mézharmatot ittak belőle, szembeszálltak a tücskökkel s más harcias kinézésű bogarakkal s hős csatákat vívtak velök, megnyergelték a nagy pávaszemes pillangót, s ingerkedtek a csúf, fekete pókkal, izmos kézzel szaggatva szét szivárványt játszó hálóit, mikkel ő ártatlan legyecskéket fojtogat s azokból szőttek-fontak vékony, hosszú selyemfátyolokat, úgy illett a termetükre.

A vén vízkirály azalatt behúzta magát vén faodvába s ott elüldögélt, nem bántott senkit, szakállát belepte a penész, haját a moha, képén ezer ránc volt, s kezei, mint a reves fa, olyan sárgák voltak.

De leányai, a szép tündérleányok egészen másformák voltak. Fehér testüknél nem volt fehérebb a hó, kék szemeiknél nem volt kékebb az ég, s sárga hajuk mintha csupa aranyfonál lett volna.

Ott fésülték fényes aranyfürteiket fényes csigahéj-fésűkkel, fontak koszorút fejükre nefelejtsből, liliomból s oly bűbájosan daloltak, hogy fű, fa megállt hallására s a zengő madarak elhallgattak, hogy tanuljanak tőlök.

Egyszer azonban emberek látogatták meg a tájat s megtetszett nekik a szép, csendes, magányos hely; „jó lesz ez Isten tiszteletére”, mondának s oda a tengerszem partjára, a mély völgybe építettek egy kápolnát Szent Anna tiszteletére, azt nagy ünnepéllyel felszentelték, tornyába csengő harangocskát szereztek, s attól fogva évről-évre nagy búcsújárások történtek a székely földről a bájos Szent Anna-tóhoz. A bűnösök, a szenvedők hetekig elimádkoztak ott a magányos kápolna küszöbén, a minden emberi laktól távol eső helyen, s megenyhülve, megvigasztalva hagyták el a szentelt helyet.

Egy vén remete volt a kápolna állandó őre, az mindennap háromszor megcsendíté a harangot, s az ősrengetegben szerteszálló hangok hullámos ringása mennyei zengzet volt az eltévedt utasnak, az epedő búcsújárónak.

De nem szerette e hangokat a zöld vízikirály, a tündérek nem állhatják a harangszót; elbújnak, elrepülnek előle; a vízitündérek sohasem mertek már kiszállni a Szent Anna-tó partján, fehér testüket melegítni, aranyhajukat fésülni a napfényben; zsoltárének, harangcsengés elkergette őket onnan. Mind felhúzódtak a felső tengerszembe, mely a hegy alatt össze van kötve az alsóval.

Hogy még oda se hallhassák a kínzó harangcsengést, elkezdtek a kis lidérkék apró vízigyökerekből, hínárrojtokból, vízifolyondárból ingó bürüt fonni a víz színére. Mindig fonták, egyre fonták: évről évre vastagabb lett a szövedék; moh benőtte, fű felverte, egészen hasonlított a mezőhöz, csakhogy a fű gyökerei a mély vízbe ágaztak le.

Csak itt-ott hagytak a dolgos lidérkék nagy, gömbölyű ablakokat a csodálatos szövevényen, hol a nap lesüthessen a víz alá, s a tündérek feljöhessenek széttekinteni a világon. Ezek a tengerszemecskék sohasem nőttek be fűvel.

A harangszó azonban idáig is elhallatszott s a vízikirály mérgében tépte szakállát s a bűbájos vízitündérkék kínjokban sírtak éjszaka, hogy a pásztorlegények nem merték ott legeltetni marháikat, félve a csodás hangoktól.

Egyszer oláh gulyáslegényt fogadott egy székely gazda s bár előre jól megmondta neki, hogy a kokojszás felé ne hajtsa a tulkokat, az agyafúrt csak azért is odaterelte azokat, s amint ráesteledett az idő, tüzet gyújtott s mellé hasalt.

Alighogy elszunnyadt, arra ébredt fel, hogy a kokojsza felől nagy bikabömbölést hallott; azt gondolta: tán idegen, kivert bika akar csordájára törni s kapva furkósbotját, arra szaladt, ahonnan a bömbölés jött.

Nem látott azonban bikát sehol, hanem térdig süllyedt valamibe, s csak alig tudott kivergődni újra a szárazra, egészen átázva.

A bika hangja egy vízimadártól jött, mely most megint távolabb zúgott, hogy maga után csalja a legényt.

Ez azonban nem követte őt; hanem visszavánszorgott elhagyott tüzéhez, s minthogy meg volt ijedve nagyon, csúnyául káromkodott odáig.

Amint azonban a tűz mellé tett subáját keresi, akkor látja, hogy abba egy csodálatos alak burkolódzott; egy törpe vén ember, földig erő penészes szakállal, zöld ruhában, mohos fejel, reves, halavány kezeit ott melengetve a tűznél.

Az oláh legény sokat tanult odahaza a lidércekről s nagyon megörült, hogy most eggyel találkozott; kérdezé tőle, hogy mit hozott neki?

– Véka aranyat, zsák ezüstöt – mondá neki a vízikirály, szakállából a vizet csavarva.

– Mit adjak érte? – kérdé a pásztor.

– Hozd el nekem a Szent Anna-kápolnából a harangot, s vesd bele a tengerszembe, ott, ahol a nagy veres fenyő kilátszik a kokojszábol. Arra van felakasztva bőr tarisznyákban arany, ezüst. Más nem viheti el azt onnan, csak akit én vezetek oda.

A legény megörült a szónak; kezet adott a tündérnek; csupa víz lett a marka attól, mintha reves gilvát szorított volna bele, s megígérte, hogy elhozza neki a harangot.

A vízikirály ismét visszaballagott. Minden lépten csak úgy tocsogott a lába, mintha vízben, sárban járna, s reggel meglátszott a nyoma, hogy ott a fű mind kisárgult.

Másnap este nagy, mennyköves zivatar volt; a pásztorlegény elindult a harangot elorozni. A villám hullott előtte, utána, belecsapott a tóba is sistergő istennyilával: a szentségtörő nem tért vissza. A jámbor remete aludt az Úr oltalmában, nem vette észre a rablást. A harang háromszor megkondult, míg a tolvaj levette állványáról s olyan nehéz volt ez neki, hogy szinte megszakadt bele, amíg a kokojszáig emelte, pedig egy gyermek is elvihette volna máskor.

A vén tündér már várt reá a parton. Amint meglátta a harangot, gyilkos örömmel futott oda, s legelső dolga az volt, hogy kitépte a harang nyelvét s mint hatalmas királyi pálcát, vitte azt magával előre. Utána lépkedett a juhász, be a kokojsza közepéig. A hajló bürü süllyedt, ingott lába alatt. „Ne félj semmit – szólt a tündér – mindjárt a fenyőnél leszünk.”

A zivatar is elmúlt addig, a hold is kisütött szépen, mire a fenyőhöz értek, melynek töve mélyen a víz fenekén volt.

A juhász itt belehajítá a vízbe a harangot; nagyot szólt az a vízbe esve, s még a víz alatt is zúgott. A tündér pedig leemelé ágairól a két tarisznyát, egyben arany volt, másikban ezüst színültig; a juhászlegény kétfelől nyakába akasztá azokat s kérdezé, hogy merre menjen már most vissza.

A tündér megmagyarázta neki:

„Ahol eme sárga virágokat látod a fű között, oda bátran léphetsz mindig, mert annak erős gyökere van, mint a kötél, összefogja jól a bürüt, s nem szakad le az ember alatt.”

A juhász jól vigyázott rá s szép óvatosan lépkedve, kijutott a száraz partra, de az a két tarisznya olyan nehéz volt a vállán; úgy húzták lefelé a földre, végre lerogyott alattuk, s azután nem bírt fölkelni többet, mert ott rögtön bikává változott.

A székely gazda másnap este nagy csodálkozva látta, hogy hazatérő csordája egy nagy fekete bikával megszaporodott, s csak arról lehete megtudni, honnan támadt e csodaállat, hogy a juhászlegény tüszője azon módon ott maradt a derekán által fűzve s két szarván két felől ott csüggöttek a pénzes tarisznyák. A vad állat úgy sóhajtott, úgy könnyezett, mint egy ember.

A jámbor székely nem tudta mire vélni a csodát, de nemsokára meghallá, hogy éjszaka ellopták a kápolna csengettyűjét s azonnal sietett ama pénzen, mit rejtelmes bikája hazahozott, új harangot vásárolni, szebbet, nagyobbat, mint az előbbi, ennek a fele is ezüstből volt öntve.

Fel is tették az új csengettyűt, beszentelték, de amint meg akarták húzni, nem hallatszott annak semmi hangja, tompán ütődött hozzá a nyelv, nemkülönben, mintha bőrből lett volna varrva a harang.

Éjszaka pedig odajártak a vérszemet vett tündérek a kápolna elé s csufondárosan kötekedtek a jó öreg remetével, úgy énekeltek a víz színén, gúnyosan utánozva a harang hangját:

Gingalló!
Szent ajtó,
Főzz kását:
Nincsen só.
Ha nincs só,
Kérj mástó’
De nem ád.
Ha nem ád,
Vágd pofó!
Gingalló!…

Maig is ismerős az a harangszó hangja azon a vidéken, a dajkák mulattatják vele a gyermekeket.

A remete és az egész népség sokat jártak a szent kápolnához, énekelve, imádkozva, hogy a boldog Istenanya adja vissza harangjaik szavát, mind hiába, még az énekszó sem hangzott többé az égig.

Egy éjszaka azonban, éppen Boldogasszony havában, álmot látott az ősz remete: mintha a Szent Szűzanya leszállt volna hozzá a megnyílt égből s kézenfogva elvezette volna őt a felső kokojszás tóig, ott egy kerek tengerablakon leszállt vele együtt a vizek alá. A remete reszketett magában, de az égi nő biztatta őt, hogy ne féljen, s szállt vele a nagy mélységbe alá. Amint a megdicsőült szent homlokáról szétsugárzott a mennyei világosság, a vízalatti szörnyalakok ezernyi csoportozatokban futottak széjjel előlük, lenn a víz fenekén megpillantá a remete az elveszett harangot, vízifolyondárnövények körülfolyták azt egészen, a százkarú szövedék megkötözte, s rajta ült a zöld tündérkirály, aludt összegubbadva, mint egy nagy vízi ung, a harang mellett feküdtek aranyhajú leányai, azok is aludtak mélyen.

Az égi szent ekkor azt mondá a remetének:

– Amíg e harang a víz alól vissza nem kerül, harangszó nem fog hallatszani e vidéken.

Azzal elbocsátá a remete kezét, ki megijedt, hogy a vízben marad, s amint a szent nő keze után kapott, arra fölébredt és nagyon elcsodálkozott, hogy ruhájáról nem csorgott a víz.

Másnap elmondá e látást a vidék lakosainak, rögtön vállalkozának jó bátor legények, akik bizakodva magukban, megkísérték a veszélyes utat, leszállni a vizek alá, s felkeresni a víz fenekén a harangot. Egy sem jött vissza közülük. A gonosz tündérek ott alant saját elemeikben megfogták őket, kiszívták lelkeiket s hulláikat sem bocsátották vissza többé.

Sok jó legényt megsirattak már odahaza s aggodalmas apák, anyák kérve kérték fiaikat, hogy ne menjenek a kokojszáshoz. És azok mégis elmentek.

Azok a kék tengerszemek úgy csalogatták messziről, azok a bájos énekhangok úgy hívogatták éjente; aki egyszer meghallotta azokat, nem volt maradása tőlük, utánuk kellett mennie, meg kellett látni a hableányt, mint fürdik az ezüsttel csillogó tóban, mint takargatja arany hajával habtermetét, rózsás keblét. Soha sem tért az társaihoz vissza.

Három fia volt a székely gulyásnak, kinek bojtárja a harangot elsüllyeszté, mind a hármat szívből kérte otthon maradt édesanyja, hogy ne közelítsenek a tündérek tanyájához. Bár ne kérte volna olyan nagyon. Mert az ember olyan, hogy ahol veszedelmét tudja, csak azért is oda megyen.

Mindennap másik fiú őrizte a legelő gulyát, melynek az átváltozott bojtár volt a vezető kolomposa. Ez amint esteledni kezdett, magától megindult a tó partjáról s tova terelte a csordát, hogy ott ne lepje az éjszaka. Egy este, midőn a legnagyobbik testvéren volt a sor, ez megköté a vezértulkot egy fa derekához, hogy el ne mehessen onnan, s maga leült a vízpartra.

A vezértulok olyan keservesen bőgött utána, de az ifjú nem hajtott rá, hanem várt a tündérekre.

Amint feljött a hold a föld fölé, a hableány is megjelent a víz fölött: a legidősebb tündérleány volt, bájos arcú, korallajkú; feje kék liliommal koszorúzva, termetén vékony öltöny folyt alá, mintha átlátszó ezüstből volna lengeteg ing szőve, olyan könnyű, olyan gyöngéd, hogyha foszlánnyá tépnék, elrepülne a légben, mint az őszi ökörnyál.

A pásztor ifjú el volt bűvölve a tüneménytől, szemét majd kinézte rajta, lelkét majd kisóhajtá utána, szíve dobogását meghallotta a tündérleány.

– Pásztor ifjú, barna ifjú, – szólt hozzája édes hangon, mely olyan volt mint az ének, de még az éneknél is szebb; – jöjj le hozzám, jöjj el velem. Lakásom kristálypalota, csigahéjakkal zsindelyezve, klárisokkal körülszegve; kertem korallvirág, s eleven növevény, pók szövi, pók fonja, gyöngycsigaház termi köntösöm, ékszerem, ajkam édes, keblem forró, ölelésem boldogító; végy el engem feleségül.

A pásztorlegény felelt neki:

– Hogy mehessek én te hozzád tündérleány; víz nem áll meg lábam alatt, nincsen annak gerendája, jöjj te el inkább én hozzám, nekem is van kertem, házam, szép napfényes domboldalon lakom, a hajnal midőn hasad, különb az minden klárisnál és gyöngynél. Jöjj te hozzám feleségül.

A tündérleány szót fogadott, odaúszott az ifjúhoz, odanyújtá felé kezét, a pásztor ifjú azt gondolta, hogyha egyszer megfoghatta a tündér kezét, majd kirántja őt a vízből, odaszorítja keblére, két ölelő karja közé, ha akarna sem mehetne többet vissza a vizekbe.

Ámde amint odaadta kezét a tündérnek, egyszerre megragadta ez őt erősen, a tündérek erősebbek az embereknél, egy pillantás alatt berántotta őt a vízbe, csak a visszhang kiáltá utána halálsikoltását az ifjúnak.

Másnap a középső testvér ment el a tópartra bátyja helyett a gulyát őrizni, éjszaka ő is kiült a tópartra, neki a második tündér jelent meg; ő is elbódult, ő is elveszett siralmasan.

Harmadik éjjel a legkisebb testvéren volt a sor.

Anyja, apja hasztalan rimánkodott előtte, hogy ne juttassa magát két testvére gyász sorsára, nem félté magát az ifjú.

– Ne búsúljatok énrajtam, ha minden tündér ellenem jön is, nem visznek azok engem a víz alá.

Kimenvén a gulyához, vitt magával egy hosszú kötelet, azzal összekötözé a tulkokat szarvaiknál fogva, a legutolsó volt a vezértulok. Azzal saját derekára hurkolá a kötél másik végét s megveregetve a vezértulok nyakát, ezt bízta rá:

– Kedves szolgám, négylábú szolgám. Én is elmegyek tündért fogni, tündért vadászni. Kicsalom a partra, megfogom a kezét, s ha akkor azt mondom: „hopp a Jézus nevével, Szűz Mária hírével!” akkor te egyszerre az egész gulyával rugtass neki, kapaszkodjatok, ahogy tudtok, majd meglássuk: nem húzzuk-e ki a tündért onnan a vízből?

A hold ismét feljött szépen, a pásztor ifjú gyönyörűen fútta a tilinkóját egy jávorfa alatt, midőn a tengerszem kék tükréből csak kibukik a legkisebb tündérleány.

Valamennyi közt legszebb volt, fején nefelejtskoszorú, szeme is csupa nefelejts, olyan szelíd, oly mosolygó, ajkain fejlő rózsabimbók, termete hajlékony, virág-ruhája mintha üvegből volna szőve; az egész olyan ölelnivaló.

Amint meglátta őt a pásztorifjú, elhagyta a fuvolaszót s megszólítá bátor hangon:

– Vízi leány, szép tündérleány, jöjj én hozzám feleségül.

A szelíd, szép tündérgyermek megszánta a gyönge ifjút, s szelíd csengő hangon mondá neki:

– Menj innen szép földi ifjú, nem valók vagyunk mi egymásnak, nem jó te neked engemet látnod.

– Nem megyek el nálad nélkül, – felelte rá a pásztorifjú.

– Mit kívánsz olyan nagyon rajtam? Ha kell gyöngyfüzérem fehér nyakamról, ime neked adom, ha kell aranyövem karcsú derekamról, íme átengedem.

S azzal kihajítá övét s gyöngyfüzérét a partra. De az ifjú csak nem ment el.

– Nem kell nekem sem gyöngyöd, sem aranyod, kellesz énnekem te magad. Kell énnekem te ajkad, ragyogó két szemed, galamb szép termeted. Hazaviszlek jó anyámhoz, úgy tartunk, mint a madarat az égben.

A tündérleány szomorúan lebegett a víz színén a part füvéig, alant a vízivirágok olyan közelnek látszottak, mintha kézzel le lehetne szakítani őket.

A tündérleány odaérve az ifjúhoz, odanyújtá neki kezét; hirtelen bal kézzel kapta azt meg az ifjú s elkiáltá nagy hangosan:

– Hopp a Jézus nevével, szűz Mária hírével, hajhó, hajsz!

De kaphatta volna a tündért jobb kézzel is, bal kézzel is, húzhatta volna is, nem tizenkét tulok, hanem tizenkétszer tizenkettő, mind lehúzta volna őt azokkal együtt a tündérleány mély vízfenekére, ha az ifjú szemeibe nem tekintett volna, s szebb tengermélységet, szebb egész világot nem látott volna meg annak két csillagában, s hogyha az a bűbájos tűz, mely férfi és nő szeméből egymásba foly, erősebb nem volna minden tündérhatalomnál.

A szép vízilányka csak azon vette észre, hogy az ifjú karjai közé zárva van habtermete, s viruló ajkait forró ajk égeti, melynek tüze, heve elrabolja bűbájos erejét, más vért, más meleget olt dobogó szívébe, hogy az öleléstől lassankint megszűnik tündér lenni, s lesz szeretett, lesz szerető földi asszony.

A zöld vízikirály s a hableány testvérek, amidőn meglátták, hogy a küldött tündér nem bír az ifjúval, odarohantak mind, belefogóztak a tündérleány öltönyébe, a lidérkék, hínárkák átölelték lábait, úgy húzták visszafelé. Mind hasztalan volt már: a tündérnek nem volt ereje a földi ifjú felett, mert földi szerelmet érezett iránta s ez az érzés sok tündért lefegyverze már.

A tulkok megfeszített erővel kapaszkodtak mindjobban előre, a hableányka már egész térdig kiemelkedett a vízből, látható volt a szegletes fejű szörnyek egész egyeteme, mely belé kapaszkodott, s húzta volna vissza. Még egy erőfeszítés, még egy csók s a tündér a szárazon volt, a szörnyek visszaomlottak a vízbe, úgy szétcsapva a hullámot, hogy az kétfelől valamennyi fát besodort a partról s egész éjjel zajgott, zúgott a tengerszem, mintha nagy üstben forralnák alulról, vagy a zivatar forgatná fel fenekestül.

Az ifjú pedig ölébe vette a rablott hableánykát, felültette vezértulokja hátára, alája tevé puha gúnyáját, s haza ment vele apja házához.

A fiú szülői hogy megörültek, midőn meglátták őt épen visszatérni, s még jobban elcsodálkoztak, midőn a szép tündérleányt megpillantották, kit fiok magával hozott. Ha valahol, a székelyföldön csak van szép hajadon elég, de ilyen szép még ott sem volt, aki vetekedhetett volna vele.

– Ne kérdezzék kegyelmetek, honnan hoztam, hol találtam? – szólt az ifjú – elég az, hogy Isten adta s enyim lesz, míg el nem veszi.

Nem is kérdezték a jó öregek egy cseppet sem, csak siettek neki más öltözetet szerezni, minőt a székelyföldön viselnek, s mikor bekötötték a fejét, senki sem mondta volna, hogy nem éppenúgy székely anya szülte, mint a többit.

Az ifjú nagy boldog volt sokáig, mindenki irigyelte állapotját, úgy éltek, mint két páros galamb az erdőben, soha sem lehetett őket külön látni, mindig egymás mellett voltak.

Senki sem gyanította, hogy a szép menyecske nem földi anyától született lény, csak az öreg anyós vette észre néha, hogy mikor menye valahova leteszi kezeit, az ujjai helyén mindig nedves folt marad, és a kert virágai vették észre, midőn forró nyári napokon ott járt közöttük a víztündér, hogy éledtek fel hervadt leveleik, s hogy hullott enyhe harmat szomjas kelyheikbe; fű és vetés zöldebb volt, vígabban nőtt, ha ő egyszer körüljárta.

Egyszer fiat szült a tündér; amint világra jött a gyermek, megfogta őt lábujja hegyénél fogva s belemártá egészen egy kád vízbe, míg a gyermek elkezdett evickélni, lubickolnia vízben, akkor elereszté egészen s úszott a gyermek magától a víz alatt és víz felett, mint a maszületett ung szokott úszni.

Senki sem látta e tüneményt, mert a tündér egyedül volt, s mire mások jöttek hozzá, a gyermek pólyába volt kötve s ott pihent anyja hókeblén.

De valahányszor egyedül maradt a tündér gyermekével, mindig kibontotta őt a pólyából s beleereszté a kád vízbe, hol az vígan lubickolt, le-lemerült a víz fenekére s hamarább megtanult úszni, mint a földön járni.

Hét esztendős korában már keresztül és visszaúszta a Szent Anna tavát s felhozta a tó fenekéről a beleejtett aranypoharat, s akárhányszor leszállt oda, csodálatos, élő, mozgó virágokat tépni fel az iszapos földből, miket anyjának hordott haza. A környék csodabúvárnak nevezte el a gyermeket.

Azon közben múlt az idő: a fiú embernyi emberré növekedett, aki fiatal volt a környéken, mind öreg emberré lett már; a vén remete is régen megtért a kis kápolnából más fényesebb kápolnába, hol angyalkák ministrálnak, a szeráfok harangoznak; az elveszett harangot régen elfelejté mindenki s fakalapáccsal volt szokás hírül adni az istentisztelet idejét hosszú idők óta.

Csak a tündér arca nem változott: a tündérek nem vénülnek, most is oly gyönge testű alak volt, mint midőn először elhagyta a hullámokat, úgyhogy aki látta, azt hiheté, hogy ő nem anyja, hanem leánya fiának.

Egy esztendőben nagy szárazság uralkodott az egész Székelyföldön, hiába énekeltek, imádkoztak, minden templomban, nem múlt el a csapás rólok. A kokojszás tava pedig megnőtt, hogy szinte elönté a vidéket.

E nagy ínség napján kivezette a tündér gyermekét a tengerszemekhez s megmondá neki a mély vizek titkait.

– Itt e tengerszemben lakik az én atyám, zöld vízkirály, kristályfényes palotában. Mi három testvérek vagyunk, az ő leányai, mindhárom más anyától valók. Egyikünk anyja volt a felhő, másikunké a patak, az enyim volt az égi harmat. Az én atyám zöld vízkirály, kegyetlen, haragos tündér, ki ha megharagszik a földre, börtönbe zárja anyáinkat, felhőt, patakot, harmatot, mind ide húzza magához; nézd, hogy megdagadt tőlük e tó. Azért van szárazság a földön, azért apadt ki minden forrás. Eredj fiam, szállj a víz alá, mess egy jó birsalmabotot tőrül, azzal üsd meg, aki előtted áll; ne félj senkitől, hogy bántson. Apró-cseprő kis lidérkék, lomha szörnyek elvadulnak előled, hogyha bátran közéjük vágsz; ott a sárga liliomokon túl megtalálod a tündérkirály palotáját, kristályból van az építve, minden fala által látszik, ezer meg ezer szobán keresztül, s a szobák gyémánttal s smaragddal vannak kirakva, az oszlopok cifrája rubinkő. Minden ajtónál kétfelől szárnyas tengeri ördögök őrzik a bejárást, három sor fog torkaikban; meg ne rettenj te azoktól, üss rájuk birsfavessződdel s kővé válnak az ütéstől. Száz szobán, száz folyosón átmenve, eljutsz a vízkirály hálótermébe, gyöngyháztól ragyog ennek padozatja, gyöngy a mennyezetje, smaragdcserepekben ágbogas piros klárisok vannak ablakában, miken gyémántvirág, aranygyümölcs terem, kárpitjai pókselyemből, ökörnyálból vannak szőve, miket nagy vizi virágok ágai tartanak, azokon ugrálnak ágról-ágra a kis rózsaszínű békák, amik úgy énekelnek, mint a fülemile, s játszadoznak az égszínkék gyíkokkal. Közepén van a nagy kristálymedence, melybe szökőkút vize ömlik aranyhal torkából, hátul a fülkében álla vízkirály trónja; négy felfordított hal tartja négy láb helyett, azon ül tündérkirály, ezüst a szakálla, zöldbársony ruhája, ezüstkígyó van tekerve a körül öv gyanánt. Mellette két testvérem áll s legyezik őt széles halszárnyakkal. Semmit ne félj tőle, ő fog megrettenni ha meglát, halandó nem járt azon helyen soha; atyám és testvéreim hízelkedni fognak, elvezetnek kincsestáraikba, ahol garmadával fekszik az ezüst, arany, drágakő, igazgyöngy, kínálnak, ne végy belőlök, te semmihez ne nyúlj, hanem majd látsz ottan sorba felfüggesztve üres üvegpalackokat; kérd azokat. Nem üresek azok, mert beléjök a vízbefojtottak lelkei vannak elzárva, közte két bátyádé, kiknek lelkeit testvéreim kiszívták s e palackba rejték. Ha ezeket elvetted, el fognak vezetni ritkaságaikhoz, faragott edények, drága kirakott serlegek, medencék vannak sorba rakva ottan; a szem is káprázik, hogyha reájuk néz. Te ne végy azokból semmit, hanem találni fogsz majd egy szegletben eldugva, elrejtve egy rozsdás, penészes harangot, iszappal elcsúfítva, hínárral benőve, azt kérd el magadnak. Hogyha ellenkeznek, csak azzal fenyegesd, hogy ráütsz e harangra és mindent megadnak; ha ez kezedben lesz, vidd ki a palotából, addig vigyázz, hogy hangot ne adjon s akkor üss reá háromszor, Isten szent nevében. Azzal munkádat bevégezted és jer vissza.

A csodabúvár szót fogadott tündér anyjának s vágva egy jó birssuhogót az erdőről, beveté magát a vízbe a sárga liliomokon túl.

Rögtön körülfogták a vizek szörnyei, négyszegletes fejű tűzszemű alakok, idomtalan állatok, hosszú gémnyakakkal, csúnya tevefőkkel, széles úszó tenyerekkel, emberhez hasonló arcú óriási gyíkok, tarka szalamandrák, hosszú fűrészorrú csúfolódó halak, lófejű viziördögök, kacskaringós kígyók, s azok a hemzsegő, ázaléktestű számlálhatlan apróságok, amik csípnek, csiklandoznak, vért szipolyoznak, s közöttük a hosszú vízalatti állatnövények terjengő karjai, mik ezernyi csápjaikkal keresik az úszó martalékot, hogy azt körülszőnyegezve, megkötözve, meghálózva húzzák alá tengő gyökereik állati torkába.

A csodabúvár nem ijedt meg mindazoktól, hanem ráütött az éhes százkarú érzékeny csápjaira vígan, hogy az esze nélkül húzta vissza magát csigaodujába, s megragadva a legtorkosabb szörnyeteg fülét kezével, végigverte azt birsfa-suhogójával úgy, hogy bőgött bele s elijeszté bömbölésével minden atyafiát, bújt, ki hova tudott. Azzal felült a megjuhászodott szörnyállat nyakára s parancsolá neki, hogy vigye őt egyenesen vízkirály palotájához.

Aludt a zöld tündér éppen mohaágyában, midőn a csodabúvár lépteinek hangja kongott folyosóján. Már erre fölébredt:

– Ki az a vakmerő, ki ide jönni mer? – kiáltá felkapva arany liliomos botját; de az ifjú bátran összecsapott vele, egyet a botjára, mást meg a hátára; a tündérkirály kiejté kezéből pálcáját s ordított oly hangon, hogy odafenn a tengerszem mind buggyot vetett bele.

Szörnyek és tündérek mind esdekelve borultak az ifjú lábaihoz, hogy ne bántsa őket, inkább mindent adnak neki, amit szeme szája kíván: itt arany, ott ezüst, ott meg drágakövek, válasszon belőlök.

– Nem kell én nekem sem arany, sem ezüst, – viszonzá az ifjú – hanem adjátok ki az én bátyáimat s a többi jó ifjakat, kik a vízbe fúltak, s kiknek lelkeit elzártátok ti gonosz tündérek.

Azok előhozták a zárt palackokat, az ifjú kioldá azoknak nyílását, s mindegyik palackból nagy fehér buborék szállt fel a vizeken keresztül a magasba, a szűk palack torkán keresztül törvén, emberhangot adva.

A tündérek nyájasan ölelték meg az ifjút, s kínálták, hogy egyék, igyék és mulasson velök, rakja meg magát kincsekkel, úgy térjen anyjához vissza.

– Nem kell nekem semmi jótok. Amiért én ide jöttem, Istené az. Adjátok vissza a kápolna harangját, mely itt van nálatok elrejtve.

A tündérek mind nagy jajkiáltással sikoltottak fel e szóra, s a vén vízkirály szakálla szemlátomást mégegyszer oly hosszúra nőtt, mint volt azelőtt.

Az ifjú megtalálta a harangot, megtisztítá azt iszaptól és hínártól s kivitte magával a kristálypalotából.

Künn a vizek alatt megüté azt suhogójával. Háromszor nagyot kondult a szent harang.

Első kondulásra minden robaj nélkül összeomlott a kristálypalota, fényes oszlopok, aranyozott falak, gyönggyel rakott boltok mind hitvány fövénnyé, kavicsokká váltak.

Második kongásra összezsugorodtak a vizek szörnyei, úgy elenyésztek a vizek fenekén, mintha nem is lettek volna.

A harmadik kondulásnál két karcsú süllő úszkált a palota romjai fölött, s egy vén zöld varangy gubbaszkodott a kiálló kémény tetején. Ezek voltak a tündérek. Még most is ilyen alakban élnek.

Amint a tenger felszínére ért az ifjú a visszanyert haranggal, ime, tizenkét fehér hattyút látott a víz színén úszni, ahány buborékot kibocsátott a palackból; kettő a hattyúk közül odaúszott hozzá közel, szárnyaikkal körülverdesték, orraikkal megcsókdosták, mintha üdvözölni akarnák, azután felkerekedtek mindannyian, s bűbájosan énekelve a magasból, elrepültek messze messze, talán éppen be az égbe.

Amint hazatérőben volt az ifjú, szemközt találta apja gulyáját s hogy elbámult, midőn egy vén, soha nem látott pásztort pillanta meg a tulkok előtt, a kolomp a pásztor nyakára volt még kötve akkor is. Az vetette a harangot a vízbe, melyet most az ifjú vállán hozott, s ime letérdelt előtte és könnyhullatva csókolá azt meg visszaváltása napján.

Midőn az ifjú apja házához betért, egy vén megaggott asszony jött eléje, atyja karjára támaszkodva, ki őt megölelte, és megcsókolta.

Az ifjú bámulva kérdezé, hogy ki ez az asszony?

– Édesanyád, – felelt apja – amíg te odavoltál, itt szemem láttára egyszerre elkezdé elmaradt esztendeit utólérni s olyan idős lett, mint én vagyok, most ismét egymáshoz illünk, s majd szépen együtt halunk meg.

Ő is megszűnt tündér lenni azon varázs széttörésével, amelyet fia lerontott.

A harangot azután ismét feltették a kápolnába s újra hangzott az imára hívó csengése a vidéken, utasoknak örömére, búcsújárók malasztjára, s sok századig leghírhedtebb búcsújáró helye volt e vidék, ez a tó környéke a székely népnek.

Most, ha vannak még valahol tündérek a víz alatt, ismét elfoglalhatják bátran a tengerszemeket; nincs harang, sem énekszó többé a Szent Anna tava körül, csak a méla, elfogó hallgatás tudatja az andalgóval, hogy e tér szellemeké volt egykor!

1854

A koldusgyermek
KARÁCSONI TÖRTÉNET

Az apját leütötte a hajókötél, a vízbe fulladt. Az anyja mosóné volt; éjszakai munkában meghűtötte magát, forrólázt kapott, meghalt. A kisfiú egyedül maradt, és még alig volt négy esztendős.

Mikor kivitték az anyját is a temetőbe, a kisfiú elgondolta magában: „mármost ki fogja nékem mondani: kedves kisfiam? ki fog énnekem kenyeret adni reggel, este? ki vet nekem már ezután ágyat, ki ad rám tisztát, ha elszennyesedem, ki vesz az ölébe, ki csókolgat meg, hogyha valamim fáj?”

A szomszédok is elköltöztek, ki ide, ki oda, idegenek jöttek a régiek helyébe, akiknél, ha megjelent a kisfiú, ha bekérezkedett ajtaikon, azt kérdezték tőle: „mit akarsz? mit keressz itt? takarodjál innen!”

El is takarodott szegény, kiment az utcára, ahol senkit sem ismert, megállt egy szögletnél szépen, s úgy nézett a jövőmenő emberek szemébe: nem hasonlít-e valaki az ő apjához, anyjához? hogy azt megszólíthatná. Hiába nézte azokat, az embereknek más dolguk van, mint az őgyelgő gyerekekre ügyelni. Aki mai világban akar valamit kapni, annak ki kell nyitni a száját. Az igazi koldusgyerek jobban érti a mesterségét; az utánaszalad a cifra uraknak, hozzájok keni-feni magát piszkos condráival; azok aztán csakhogy megszabaduljanak tőle, vetnek neki valamit. Az olyan koldus, aki csak sírni tud, meghalhat éhen.

Meg is halt volna éhen a kis poronty mindjárt az első két napon, ha egy jámbor, öreg gyümölcsárus-asszony nem árult volna ott azon a szögleten, amelyikhez ő szegődött. Ez csak elnézte, mit ácsorog az a kisfiú ottan olyan sokáig. Talán bizony lopni akar? Mikor aztán látta, hogy estig nem mozdul onnan, megszánta. Kiválasztott számára egy ütődött almát: nesze, fogjad, hanem aztán mármost eredj haza!

A kisfiú hozzá volt szoktatva a szófogadáshoz, s ahogy mondták neki, hogy menjen haza, szépen elindult haza.

Akkor pedig már este volt, és este nagyvárosban minden ház ajtaja be van zárva. A kis árva fiú úgy elsírdogált magában, amikor elgondolta, hogy neki sehova sem lehet bemenni; őreá sehol sem vártak, az ő számára sehol sem vetettek ágyat.

Azután összehúzta magát egy kapu szögletében, s ott nagy sírtában elaludt, álmában megölelgeté azt a követ, ami olyan jó volt, hogy gyenge tagjait a szél ellen védelmezte, s azt mondta neki: „édesanyám”.

Éjszaka is sokszor felébredt, mikor úgy fújt a hideg szél! s nyögve fordult másik oldalára, mikor olyan kemény volt az ágya!

Másnap megint felkereste a jó kofaasszonyt, aki látva, hogy olyan bús szegényke, ismét nekiadta ételmaradékát. Harmadnap, negyednap megint ott találta a jó öregasszonyt.

Ötödnap pedig hiába várt reá a szegleten, sokan jöttek, mentek az utcán, még többen, mint egyébkor, csak az öreg nem jött ezúttal.

A kis árva fiú végre megkérdezé egy féllábú koldustól (nagyobb urat nem mert megszólítni):

– Hol van most a jó néne?

– Ma nem fog itt árulni, fiam, – felelt neki a koldus – mert ma ünnep van.

– De hát miért van ünnep?

– Mert ma született a Jézus, látod, kisfiam, hogy mennek az emberek a templomba.

Ahová annyian mennek, oda tán neki is szabad bemenni, gondolá a kis árva, s hogyan örült, midőn látta, hogy ebből a nagy-nagy házból, aminél szebb háza senkinek sincsen, nem utasítják ki, nem kergetik el, nem kérdik tőle: mit akar itten? hanem engedik ott gyönyörködni abban a sok szép énekben, s ellenni a sok ékes öltözetű úr között.

Valami nagy tiszteletreméltó ember azután sokat beszélt a népnek, elmondá, hogy született a kis Jézus jászolban, pásztorok között, hogy élt szegénységben, nyomorúságban, s hogy szerette azután is a gyermekeket mindig.

Úgy elhallgatta volna napestig, amit ez a tiszteletreméltó férfi beszélt.

Egész estig mindig talált templomot nyitva; este azután azokat is becsukták, s ő ismét az utcán maradt.

Annyi ablak ki volt világítva, az utcákon fényes hintók robogtak alá s fel; ragyogó boltablakokban fenyőfák voltak kitéve, égő viaszgyertyákkal, cukorangyalkákkal, picike bölcsőkkel, azokban aludt a kis Jézus.

A kis árva úgy el tudta azokat nézni.

Mosolygó asszonyságok jöttek a boltokba, vásároltak azokból a tündéri szépségekből, ki-ki vitte haza, kisfiának, kisleányának – amit a kis Jézus küldött nekik.

Olyan szép a kis Jézus születésnapja!

Csak olyan hideg ne volna ezen a napon! Jó azoknak, akik meleg kályha mellett édesanyjuk keblén hallgathatják a szél süvöltését; de aki nem tudja, hogy hová menjen haza ilyen zord időben!

Ismét csak visszatért a templom ajtajához, ott letérdelt kis kezeit összetéve:

– Édes Jézuska, aki úgy szereted a gyermekeket, ha volna szükséged olyan kis szolgára, amilyen én vagyok, vennél engemet magadhoz…

S a nagy Megváltó meghallá kis szolgája kérését, és elvette őt magához, akit senki sem tartott magáénak a földön. Ott elaludt a kisgyermek, és felébredt – a mennyországban…

Ti, kik vigadtok s örültök szent karácson napján, emlékezzetek meg azokról, akik éheznek és szomorkodnak!…

1854

A hazajáró lélek

Érzékeny szívű olvasóm! meg ne rettenj ettől a kisértetes címtől nem jelent ez valami lánccal csörgő, fehér lepedőben járó, éjfélben csavargó másvilági nem-tom kicsodát, aki előkerül innen-onnan, s búsultában nem talál különb mulatságot, mint hogy eleven embereket ijesztgessen s a fonalat a motollán összerágja; – hanem jelent ez a cím egy olyan asszonyszemélyt, aki mihelyt valami csekélységen összekap a férjével, rögtön szalad haza az édesanyjához, amiért aztán csúfságból elnevezték „hazajáró léleknek”.

Máki Jucinak hítták a lelkemet, férje után pedig Herczeg Andrásné asszonyomnak. Herczeg András uram becsületes szekeres gazda volt Komáromban; tartott ökröt, lovat, eljárt fuvarba is; viselt ezüst gombos mellényt és a templomban a második padban szokott ülni, még a tisztelendő úr is névszerint ismerte; egyszóval tisztességes, jómódú ember volt. Máki Jucinak apja pedig emberséges kormányos volt nemzetes Nyirkos uram „Viktória glória” nevű tölgyfa hajóján, mely minden tavasszal le szokott menni üresen a Bánátba s minden ősszel nem tudom hány ezer mérő gabonával terhelten szokott ismét visszakerülni a komáromi sziget alá, és soha semmi baj az útközben nem érte, sem zátonyon nem akadt, sem tőkére nem ment, sem oda nem fagyott. Maga Máki uram állván a timon rúdjánál, úgy elvezette azt, mint a parancsolat, s gyönyörűen tudott az átvádoláshoz, mikor tudniillik meghajtják a hajóhúzó lovakat víz ellenében a terhes hajóval, s akkor egyszerre elcsapják baltával a feszült kötelet, mire aztán sebesen átvág a hajó a túlsó partra, mintha gőz lengetné; nem kellett az ilyen esetnél félteni Máki uramat, inkább az életében ejtett volna kárt, mint a hajójában, mert amilyen igaz, hogy ő fél fejjel magasabb volt termetre egyéb kormányosoknál, olyan igaz az is, hogy a Viktoria gloria szebb volt valamennyi hajónál, ami a komáromi sziget alatt megfordult. Teteje és oldalai szép, csillogó feketére festve drága kalamásszal, az orrán az a bolondság kiverve fehér bádoggal, a két csipejére odafestve mindenféle színnel két piros pofájú szent, akikről elmondta Máki uram mindenkinek: „ez a Viktória, az meg a Glória; ami azt teszi deákul, hogy győzelem és dicsőség”. Ezt tudta Máki uram, végezvén a grammatikát tiszteletes Ónodi uram alatt a révkomáromi gimnáziumban, melyet jól esik a nemzeti büszkeségnek kollégiumnak nevezhetni.

De volt is jutalma Máki uram érdemeinek, nemzetes uram Nyirkos uram nem hagyta őt jutalom nélkül; telt mindenből nemcsak kenyérre, zsiradékra, de még cifra főkötőre is Mákiné asszonyomnak, s dupla selyem keszkenőre Juci leányának, úgyhogy mikor karácsonyünnepekre Máki uram megérkezett Rácországból, előre beszéltek a nénémasszonyok felőle: mennyi mindent hozott a feleségének, leányának! S mikor aztán ünnep vasárnapján Juci lelkem hosszú, arany függővel a fülében ült le a második padban, mindjárt a tekintetes főkurátorné asszonyság háta mögé, a hátulsó padokból felálltak a fehérszemélyek, úgy nézték, s tanakodtak magukban, vajon igazán arany-e, vagy csak ezüst, futtatva arannyal? S szomszédasszonyom urának, becsületes Tuba Sándor uramnak volt mit hallgatni egy hétig kedves élete párjától, hogy lám, a Máki Jucinak arany függőt tudott venni az apja, pedig az csak kormányos, ő pedig még csak ki sem furatta a leánya füleit, pedig ő már srájber. Tuba uram pedig egy héten egyszer szokott szólani, akkor az egyszer azt mondta, hogy könnyű annak, mert csak egy leánya van, neki pedig van hat.

De büszke is volt arra az egy leányára Máki uram, még tán büszkébb volt rá, mint a hajójára, s azt már szóba sem engedte jőni, hogy az ő Jucijánál Rév-Komárom városában szebb leány lehessen. Olyan termetet lásson valaki! Hogy áll rajta az a meggyszín zsali ruha; akár egy kisasszonyon. Földig ér a zöld selyem kendője, nagy piros virágú. Kesztyűt hord a kezén, el ne süsse a nap; hej azért a szép fehér bőrért milyen nagy kár lenne, ha a nap elsütné, a hideg megvenné, nagy munkában, dolgozásban kicserepesednék.

Te ülj a szobában, leányom, hideg van, meleg van idekinn. Édesanyád asszony elvégez minden munkát, nem szorulsz te arra; ő megfőz, kitakarít, szapul és mángorol, virágok közt gyomlál és öntözget; neked csak az asztalhoz kell ülnöd, azt kérdik, mit szeretsz? neked csak a tiszta ruhát kell fölvenned, jaj be gyöngyen áll rajtad! neked csak a kész virágot kell leszakítanod, jaj be illik hozzád!

Apjának, anyjának nincsen egyéb gondja, mint hogy kényeztessék. Azon vesznek össze, melyik szereti jobban? No jaj volna annak, amelyik megbántaná! Egy hétig nem hallaná szavát Juci leányának.

Jucinak jó nevelést is kellett adni, megtanították kötni, horgacsolni, lyukacsos furcsákat varrni keszkenő szélére, tarka madarakat hímezni gyöngyből és selyemből, még gitározni is, a szubrektor úr cselekedte ezt, aki könyveket is hordott neki, amikből verseket lehetett olvasni.

Annyi bizonyos, hogy tetszésre való leány alig is volt különb széles e városban, s mégis azt lehetett csodálni, hogy egyik farsang elmúlik a másik után, Juci mégsem megy férjhez.

Pedig semmi rosszat nem lehetett felőle mondani, jámbor, szemérmes volt, mikor az utcán ment, a fejét sem fordította félre, úgy lépkedett, mintha a szombati utca csupa tojással volna kirakva s neki arra kellene ügyelni, hogy valamelyiket össze ne törje.

Nem is mondhatni, hogy kérői ne lettek volna. Sőt inkább nagyon is sok volt, és mindenféle osztályból, gazdák, hajósok, hivatalos állású emberek, még diplomatikusok is.

Elvette volna egy derék szekeres gazda, akinek magának három háza van, s kilenc szántóföldje, de Jucinak nem kellett, mert az embernek olyan csúnya, hosszú bajusza van, mindig a szájába lóg.

Azután meg egy derék kormányos, de ennek az kellett volna, hogy Juci menjen el vele Komáromból, amiről Juci hallani sem akart, pedig az ember tetszett neki. A dolog abbamaradt.

Ismét egy talpas-kereskedősegéd kérte, de erről azt mondták neki, hogy házsártos ember, nem ment hozzá.

Következett egy emberséges vargamester. Kosarat kapott. Juci lányom bizony nem fog szurkos fonalat fonni senki vargájának. Pedig ez azóta gazdag ember.

Sőt egy kancellista is megkérte a vármegyétől s Jucikának kilátása volt, hogy tensasszonnyá lehessen. Egy ideig gondolkodott is felőle, hogy Jikszli uramnak adja a kezét; hanem egyszer azt találta valaki mondani, hogy Jikszli uramnak görbe lába van, s rögtön kikapta az útlevelet.

Egy ízben pedig éppen jó szerencséje akadt. A hajdani szubrektor, ki évek múlva sem tudta elfelejteni a gitárleckéket, miket Jucinak adott, végtére jövedelmező eklézsiához jutván valahol Máramarosban, sietett szívét és kezét egykori választottjának hűségesen felajánlani. Annál már csakugyan közsorsú leány nagyobb szerencsét nem várhat, mintha egy derék, okos fiatalember által tiszteletes asszonnyá lehet, akit az egész falu megsüvegel; de utoljára úgy elijesztgették attól a messzeségtől: hisz az a világ végén lakik, apja anyja oda sem talál tán, ha utána akar menni, hogy ezt is visszautasította, aki aztán elvette valamelyik esperes leányát.

Még azután jött egyre sok mindenféle boldog, boldogtalan, akik közül kinek a képe, kinek a neve nem tetszett a leánynak. „Majd én Tóthné asszonyom leszek, vagy Veresné asszonyom, Puskásné, Kissné, Taligáné, Szekérné, Varjuné, Pókáné, vagy éppen Graczafiláné! hogy azzal csúfoljanak; nem, inkább itthon maradok.”

És úgy történt, ahogy mondta.

Esztendőrül esztendőre kevesebb lett a kérő a háznál; egy egész farsangon át nem járt más a házhoz, mint egy fiatal patvarista, aki azt ígérte, hogy mihelyt leteszi a cenzúrát, mindjárt elveszi Jucikát; ebből aztán sok mendemonda támadt. Utoljára másféle ember annyira nem ment Mákiék háza tájékára, hogy annak a kapujában ugyan a kérők miatt a legszebb petrezselyem megteremhetett volna.

Egyszer azután hírét hallják, hogy a patvarista már a cenzúrát letette, és meg is házasodott, még csak az aranyos dohányzacskót sem küldte vissza, amit Jucika csinált számára.

Ez azután nagy csapás volt. A leány mindig fiatal, amíg kérői vannak, de amint egyszer valamely kérője elhagyta, akkor mindjárt azt mondja róla a világ, hogy vénleány.

Bizony, bizony hajdani kérői közül azóta sok boldog családos ember lett, s barátnéi mind elhagyogatták, pedig egy sem volt hozzá szépségre fogható, sem gitározni, hímet varrni tudó.

Azután még egy másik farsang múlt el, meg egy harmadik is, anélkül, hogy Máki uram házába násznagy nyitott volna be, míg Tuba szomszédnak egymásután hordták el valamennyi leányát.

Mikor már az utolsó Tuba is szárnyára kelt, akkor Máki uram kezdte vakargatni a fejét és Mákiné asszonyom az orrát, és mind a kettő arra gondolt, hogy ha Juci egészen őnekik kettőjöknek marad, az mégis nagyon sok lesz a jóból.

No de nem maradt rajtuk.

Volt a hajdani kérők között egy megátalkodott ember, aki már kilencszer megkérte egymásután Jucit, s mindannyiszor kosarat kapott; ez most megsejtve az állapotokat, azt gondolta, hogy talán nem vágná valami nagyba a fejszéjét, ha tizedszer is megkisértené a jó szerencsét.

És ez volt Herczeg András uram.

Ezúttal Herczeg András uram nem volt kellemetlen vendég Mákiék házánál, de még a helyet is megtörülték, ahová leüljön, s násznagyostul ott marasztották ebédre, amint szándékát előadta.

Nem is nézték annak, hogy áll a bajusza? sem azt nem kérdezték, szokott-e haragudni, sem pedig, hogy közel fog-e lakni, avagy távol? de még a neve ellen sem tettek kifogást, az ellen ugyan nem is tehettek, mert Herczeget csakugyan nem találni minden bokorban; kezet adtak neki rögtön a kérőre, napot tűztek ki a jegyváltásra, a lakodalommal sem vártak sokáig; még húshagyó előtt egy pár lett Herczeg András uram és Máki Jucikából.

Persze, hogy Tuba szomszéd felesége erre is azt mondta, hogy bizony Jucika választhatott volna magának a sok közül különb vőlegényt is; amire Tuba szomszéd viszont azt felelte, hogy de bizony Herczeg András is különb menyasszonynak köthette volna be a fejét.

Hanem hát mi gondja a más dolgára Tuba szomszédnak s Tubáné szomszédasszonynak?

Elég, hogy a lakodalom nagy vígan ment végbe, s a menyasszony sírt, amennyit tudott, Mákiné asszonyom pedig még tehetségein felül is az elváláskor; a többiek aztán kérlelték, maguk sem tudták, miért?

Haza menvén Herczeg András uram házába, ott Juci megint újra kezdte a sírást. Herczeg András uramnak tetszett eleinte a dolog, mikor a menyasszony sír, az mindig jelent valami jót, gondolta magában, majd csak elhagyja, s addig kifordult az istállóba.

De amint visszajött, a menyecske akkor is egyre sírt.

Nem állhatta meg, hogy meg ne vigasztalja.

– Jucika te; te Jucika.

Bizony Jucika rá sem hallgatott.

– Galambom, Jucikám, ne sírj már.

Erre megszólalt egy kicsinyt a menyecske.

– Ne nevezzen maga engem Jucikának.

– Hát hogyan?

– Ki nem állhatom azt a „ká”-t; nem vagyok én tót. Az a halálom, mikor úgy mondják.

– Hát hogyan mondjam?

Erre elhallgatott a menyecske és megint sírt vagy félóráig, s hagyta könyörögni Herczeg András uramat, amíg megmondta neki, hogy hát Judinak nevezze.

– No ha ez szebb, hát legyen úgy.

Valahogy azután csak megengesztelé szegénykét, s gondolta magában, hogy már most csak vége lesz a sírásnak, s komolyabb dolgokhoz látnak.

Délben együtt ültek az asztalnál.

Herczeg András uram tisztességes ebédet főzetett, rizskásalevest, paradicsommártást a húshoz és pörkölt káposztát füstölt kolbászokkal: hát a menyecskének a legelső kóstolónál csak kifordul a kanál a kezéből, s megint rákezdi a sírást, s végig siratja az egész ebédet.

Herczeg András uram kolbász és káposzta helyett kicsinyben múlt, hogy kezét lábát nem ette meg; az asszonyból egész estig nem lehetett szót kicsikarni, akkor vallotta meg nagy instanciára, hogy éppen a rizskásaleves, paradicsommártás és pörkölt káposzta füstölt kolbásszal az, amit ő ki nem állhat és meg nem tud enni.

– No hát lelkem, ha csak ez a baj, itt a kamra kulcsa, süttess, főzess ezentúl, ami szemednek, szádnak tetszik, még jobb szeretem, ha magad látsz utána.

Mindent át is adott aztán neki szépen, s gondolta magában, hogy mármost a gazdasszonykodásban majd csak megszokja magát.

Volt is másnap nagy sütés, főzés a konyhában, majd kigyújtották a házat. Herczeg András uram azt gondolta, névnap lesz ma nála. Isten neki, inkább mindennap vendégséget tartson, minthogy pityeregjen.

Délig dolga után szokott látni a gazda, tizenkét órakor azonban hazafelé tartott, gondolván, hogy azóta rakott asztal várja mindenféle jóval.

Terítve sem volt biz ott még, hanem Juci lelkem megint ott sírt az ablakon.

– Galambom, mit csinálsz? ki bántott már megint? öregapád halt meg, vagy Kajafást siratod a prédikációból?

A tréfa még jobban nekiindította a záport, utoljára is könyörgésre kellett Andrásnak fordítania a dolgot, hogy megtudhassa Jucitól, miszerint azért sír, mert megégette az ujját.

– Jaj, galambom, hát azon segíteni kell, hogy bele ne halj: hol van egy kis pamuk, kössük rá frissen, így ni, mármost olvassunk rá; „áj-báj, kecskemáj, ha neked fáj, ebnek fáj, no ugye hogy nem fáj?”

András azt gondolta, hogy majd tréfára fordítja a dolgot, de kicsibe múlt, hogy pofon nem ütötték érte. Juci lelkem letépte ujjáról a pamukot, mérgesen zokogva:

– Mikor odahaza megégettem az ujjamat, az édesapám azt mondta: add ide fiam, hadd csókoljam meg, s attól jobban meggyógyult, mint a maga szamárságaitól.

Azzal kiment a konyhába, úgy becsapta az ajtót, hogy odabenn a kakukkos óra is megállt ijedtében.

Két órára járt az idő, mire elkészült az ebéd; cseléd, marha dologtalan állt azalatt; végre betálaltak.

– Hála légyen a papnak! – mondá András gazda, midőn végre felhozták a levest, s hozzá is ült menten; de ezúttal neki múlt el a kedve. Gyűrte, amíg gyűrhette magába kanállal, amit kiszedett a tányérjára, de mégsem állhatta meg, hogy annyit meg ne mondjon: „Judi lelkem, nagyon kozmás ez a leves.”

Judi lelkem egy szót sem szólt erre, hanem kirúgta a széket maga alól s kiment a szobából.

András azt hitte, hogy a többi ételért megy, s várta türelemmel ami következik; már egy fogpiszkálót is faragott, tollseprűből rántva, ahhoz a húshoz, amit majd behoznak.

De semmit sem hoztak.

Utoljára csak mégis megsokallta a nagy várakozást, s maga is kinézett a konyhába, s kérdé a cselédtől, hová lett az asszony? Az bizony fölvette a kendőjét, s nagy zokogva elment a háztól, azt sem mondta senkinek, hogy „befellegzett”.

Megijedt erre András nagyon, futott ki az utcára, kérdezősködött okostól, oktalantól: ki látta, merre látta feleségét?

Látták biz azt itt is, ott is; ment nagy sírva utca hosszat végig a megyercsi-utcán. – Nyomrúl-nyomra tudakolván András gazda, odatalált végre Mákiné asszonyom házához, s hálát adott az Istennek, hogy ott lelte Jucikáját, hogy az nem ment a Dunának.

Hagyta is magát a jámbor illően lehurrogatni Mákiné asszonyom által.

– Ejnye, kedves vejem uram, ugyan bizony nem jól kezdi a dolgát, alig három napos házasok, s máris megugratja a menyecskét a háztól?

– Én, napamasszony? Az Isten mentsen meg. Inkább a házam ugorjék meg tőle.

– Jaj, kedves vejem uram, nem úgy kell ám bánni az én leányommal, nem lehet ám azzal gorombául szólni, mert az nincs ahhoz szokva.

– Nem is tettem én azt.

– Dehogynem! – szólt bele Juci lelkem sírva; – ihol ni, az ujjamat is megégettem a főzésben s mégis azt mondta, hogy kozmás a leves, pedig a szolgáló volt az oka, mert lángot tett alá.

Herczeg András uram megadta magát a két asszonyember előtt, felfogadta szentül, hogy soha ezt a szót „kozma” ki nem mondja többet; egy szolgája van, akit Kozmának hínak, azt is elereszti, csak engedjék el bűnét, így aztán szépen kiengesztelve őket, visszavitte megint a feleségét a házába.

Tubáné szomszédasszony azt mondá ez esetre, hogy Juci ugyancsak hibázott, ha ilyen gorombaságért az egész leveses tálat fejéhez nem vágta Herczeg András uramnak; Tuba szomszéd viszont erre a hétre azt az egyet mondta, hogy majd ment volna ő a feleségéért, ha tőle elszökik!

Megvoltak azután ismét néhány hétig. Juci egyre búsult, sírt és sóhajtozott; még ha jó kedve volt is, mihelyt András látta, mindjárt rákezdte a fohászkodást, majd az volt a baja, hogy odahaza milyen szép kilátás van az ablakból a győri Dunára, itt pedig a megyercsi utcán, ha az ember kinéz az ablakon, egyebet sem lát, mint ökörszekeret és szalmaboglyát; majd meg a cselédektől kellett szenvednie sokat: egyszer halálos betegséget akart kapni az egészségtelen levegőtől, ami András szobáiban uralkodik, másszor meg azon kesergett, hogy mint kell őneki ehhez a kakukkos órához hozzá szokni, aki otthon muzsikáló órához volt szokva.

A jámbor Herczeg András gonoszabbul érezte magát egy halálra itélt rabnál. Az legalább tudja, hogy mit vétett, miért kell neki meglakolni. De vele azt sem közlik. Akármit mond, tesz és ajánl, savanyú képet vágnak hozzá; mikor legjobb kedve volna, közibe sóhajtanak, s mintha egy szakajtó toll közé fújtak volna, szétrepül minden kedve.

Utoljára is megsokallta már a sok fohászkodást, a sok kérlelkedést s haszontalan sápítozást, s szerette volna tudni, hogy miért legyen az ő háza siralomház. Az is meglehet, hogy bú-elfelejtésül valamelyik szomszédjánál felönthetett az idei monostoriból, elég az hozzá, hogy este, amint hazament, s Judi lelkem megint a szokott görbe képpel fogadta, az asztalra könyökölve és fohászkodva egy szál gyertya mellett, egy darab ideig csak kérdezgette András szelíden: mi bajod szivem? mi bajod Judikám? utoljára azonban olyat csapott öklével az asztalra, mint a forgós ménkű, s fülébe ordított:

– Láncos lobogós teringette! Aki erre amarra áldotta; mi bajod hát, beszélj! és ne bámulj abba a gyertyába, mert eloltom. Hanem mondd meg, mi bajod? ezer milliom mennykő kerülgettét!

Juci lelkem csak elsápadt, elmeredt elébb erre a szokatlan föllépésre, hanem azután elkezdett ordítani fennhangon, rohant ki fejkötő nélkül, kendő nélkül az utcára, még az ajtót is nyitva hagyta maga után.

Most az egyszer utána sem nézett András gazda, hanem betette az ajtót és lefeküdt.

Nem is kelt fel, csak másnap reggel. Akkor kiment a mezőre, s nem jött haza hamarább, mint késő este.

Otthon mondták neki a cselédek, hogy háromszor is volt már itt Mákiné asszonyom, s megigérte, hogy megint eljön.

– Hát csak hadd jőjjön, – mondá Herczeg; nagyobb biztosság okáért azonban pipára gyújtott; nem mondhatni, hogy egy kicsit ne reszketett volna a szive.

Kivált amint nemsokára Mákiné asszonyom ruháit hallotta ropogni az ablak alatt, alig tudta kiereszteni a száján, hogy „szabad”, amint bekopogtatott.

Mákiné asszonyom igen szépen volt ez alkalomhoz öltözve, széles keményített szoknyáival úgy közelített, mint egy bástya, réklijének magas válla és puffogós ujjai félelemgerjesztően fuvalkodtak András gazda ellen, fehér főkötője pedig azzal a nagy széjjelálló fodorral köröskörül, valódi harcias kinézést adott ábrázatjának.

Szerencsés jóestét kívánt, egy kicsinyt köhögött, azután leült az egyik ágy mellé; András gazda ült a másik mellett, kettőjük között állt a politéros asztal.

– Kedves Herczeg András uram, – kezdé a derék asszonyság– csak azt jöttem kérdeni kegyelmedhöz, mit akar már azzal az én leányommal csinálni, ha ez mindennap így megy?

Herczeg András uram nem akarta hagyni magát, belevágott az orációba:

– Hát mit vétettem én neki? Nyúltam én hozzá egy kisujjal is? Hallott tőlem valaha egy káromkodó szót? jöttem én valaha ittasan haza a kocsmából? Panaszoltam meg valaha a falatját? Koplalt nálam? vagy hajtottam valami nehéz munkára?

– Jaj, kedves, édes Herczeg András uram, nem elég ám az az idvességre, hogy ha valakit éppenséggel meg nem vernek, meg nem mocskolnak, meg nem koplaltatnak. Érzékeny, fáin nevelésű embernek elég sokszor egy rossz tekintet. Az én Juci leányom nem úgy van szoktatva, azzal nem lehet úgy bánni, mint maga gondolja. Az édesapja már csak apja neki, de az Isten mentsen meg, hogy valaha megütötte volna előtte az asztalt.

A nagy feleselés alatt mind a ketten odalovagoltak az asztalig székeikkel együtt, s András gazda is sietett vesztegetni a szót.

– Már pedig énnekem ha mégegyszer görbe képet csinál, megint megütöm előtte az asztalt!

És megint megütötte az asztalt.

– Ezt az asztalt ne ütögesse ugyan kegyelmed, mert ez a Juci leányom asztala! – E szóval meg Mákiné asszonyom ütött nagyot az asztalra.

– De már engem uccse, ami az én házamban van, megütöm én azt, ha mindjárt politéros asztal is! – kiálta András gazda s hármat is ütött rá.

Mákiné asszonyom sem akart hátrább maradni, ő meg túlfelül verte az asztalt; mintha egy kétfenekű dobot ütnének, egyik egyfelől, másik másfelől s amellett lármázott mind a kettő, még pedig nem, mint a színpadon szokás, elébb az egyik, azután a másik, hanem egyszerre mind a kettő.

Utoljára a nagy ütögetésben kettéhasadt a politéros asztal; erre aztán elhallgatott mind a kettő. Mákiné asszonyom ríva fakadt, és hazament.

Jövő vasárnapig egymáshoz sem szóltak többet; e szent napon azonban nagy botránkozást okozván a hívek között annak a látása, hogy Herczeg András uram az udvar felől való ajtón jött be a templomba, míg felesége az utcai ajtón, isteni tisztelet után előfogá a presbiteri gyűlésben Tuba szomszéd Herczeg Andrást.

– Ejnye, ejnye, Herczeg András uram, micsoda háborúság már ez? Miért nem viszi haza a feleségét?

– Hiszen én hazahoznám, csak akarna; dehát nem tudom.

– No majd kicsinálom én azt Herczeg András uram; bízza rám kegyelmed.

Viszont másfelől Tubáné vette elő Mákiné asszonyomat.

– Ugyan kedves édes szomszédasszony, minek hagyja már ezt a viszálkodást megrögzeni?

– Hiszen én magam is sajnálom, a menyecske is hazamenne, csak érte jönne az az ember, de azt csak nem kívánhatja, hogy így szégyenszemre maga menjen haza.

– No csak bízza ezt rám édes szomszédasszony, elvégzem én rendén.

Délután tehát elment Tubáné szomszéd Herczeg András uramhoz s elmondta neki, hogy ugyan van-e szive, hogy úgy engedi epedni maga után azt a jámbor asszonyt? azt csak nem várhatja, hogy az jőjjön haza; hanem menjen érte.

– Hiszen csak azt várja, – pattogott Herczeg András vissza. – De hisz addig sok makkot megsüthet otthon, amíg én érte megyek.

Férfi előtt nem szégyenli az ember gyöngeségét, de asszony előtt tartani kell magát. Ő bizony csak nem megy; jőjjön az, ha akar. Neki pedig törjék el a lába, ha belép hozzájok.

Másfelől meg Tuba szomszéd látogatott át Mákiékhoz a maga izenetével.

Majd kidobták vele.

– De iszen ide ne jőjjön Herczeg András! be ne próbálja tenni a lábát, mert mindjárt odacsukjuk az ajtóhoz; térden állva se lássa Juci leányomat többet. A kutyát is ráuszítjuk.

Tuba szomszéd úgy megijedt, hogy a kalapját is ott feledte, hajadonfővel ment haza.

Estefelé tehát Herczeg András uram felöltözött szépen, elment Mákiné asszonyom házához, Mákiné asszonyom pedig már kinn leste az ajtóban, ott a nyakába borult, bevezette, Jucikával összecsókolódtatta, s azzal elismerték mind a ketten, hogy egyikök sem hibás, hanem a Tubáék azok: amiért mindig mendemondáztak közöttük.

Így légy közbenjáró civakodó szerelmesek között, hogy rajtad békülnek ki.

András gazda ismét hazavitte kedves Judikáját, s ebben a sok hazahordásban az a kellemetes volt reá nézve, hogy mindig úgy érezhette magát, mintha ismét vőlegény volna, a felesége pedig menyasszony, s most jönnének a paptól, s megint újra kezdenék a lakodalmat.

Ebben a mulatságban később is bőségesen volt részesülése, mert Jucinak azután is, mihelyt nem tetszett valami, szökött az anyjához; mosást, szapulást, disznótort, káposztaszüretet s minden nagyobb munkát olyan szépen ki tudott kerülni, hogy olyankor mindig hazafutott; mégha semmi baja sem volt is, mézes-mázos ürügy alatt heteket töltött otthon, s András gazdának oda kellett mindig menni, ha látni akarta, úgy, hogy utoljára azt sem tudta már a jámbor, vajon ő vette-e el Jucikát, vagy őtet vette el Mákiné asszonyom?

A sok hazajárásból azután mindig maradt a városban egy kis mendemonda, – valahányszor Juci hazaszökött, Mákiné asszonyom mindig elmondta Tubáné szomszédnak, Tubáné szomszédasszony meg a hat leányának, azok az egész városnak, hogy Herczeg Andrást nem lehet kiállani, mert:

1. fűnek, fának adós, mindig járnak rá a rovással, porcióval, konvencióval,

2. mikor eszik, úgy szuszog, hogy nem lehet mellette megmaradni,

3. az ingeinek csak az ujja meg a gallérja gyolcs, a többi durva pamukvászon,

4. a térdén van egy nagy gumó, ami úgy fáj neki esős időben, hogy ordít bele,

5. kisült, hogy valamikor egy embernek kiszúrta a szemét, s maig is fizet neki, amiért be nem csukták miatta,

6. egy koldus atyafia is van, aki péntek napon persellyel jár az utcán,

7. szennyesen elhordja magán a ruhát két hétig is,

8. a múltkor kék volt a szeme alja, azt beszélte, hogy megütötte a petrencerúddal, pedig nem igaz, leitta magát, elesett, belecsapta a fejét a fabakterbe,

9. a feleségének szemére hányta, hogy sok szeretője volt,

10. az meg azt felelte neki rá: hogy mind különb volt kendnél,

11. még a selyemkendőért is szót tett; azt akarja, hogy járjon főkötőben, mint más asszony,

12. sajnálja a kávéhoz a cukrot a feleségétől,

és száz meg száz ilyen apró pletykafélét, amit éppen csak a felesége híresztelhet el az emberről, úgyhogy Herczeg András azon vette észre, hogy az egész városban mindenütt és mindenkor őróla beszélnek, minden apróságot tud, hall minden ember, ami négy fal között történik, még azt is, hogy ő milyen formán horkol, mikor alszik.

Ilyenkor aztán földhöz verte a süvegét keserűségében, s felfogadta, hogy csak még egyszer szökjék haza a felesége, otthagyja békével.

Természetesen sohasem tartotta meg a fogadást.

Egyszer éppen aratás ideje volt, sürgős munkaidő, András gazdának ki kellett menni a tarlóra, tizennégy aratóhoz, csak este térhetett vissza.

– No fiam Judi, téged itthon hagylak, itt a kamrakulcsok, tizennégy arató van odakinn, magam a tizenötödik, főzess számunkra gombócot, tizenkét órára kiküldd, hogy harangszóra ebédelhessünk, de ma el ne menj ám az anyádékhoz, mert nagyon sok dolog lesz.

Judi azt mondta, hogy jól van, de alig várta, hogy András kihúzza a lábát, nosza futott az anyjához; csak egy szóra, amíg a tüzet megrakják, amíg a víz megforr; ráér hazajönni.

Mákiné asszonyomnál pedig mintha csak hívásra jött volna.

– Tudod-e, mi újság? megjött az apád. Itt van a hajóval Újszőny alatt, de még ma nem jöhet, azt izente, hogy mi menjünk őhozzá, hozott mindenfélét.

Jucinak se kellett több: rögtön kész volt a menésre, átballagtak szépen Újszőnyre, megtalálták Máki uramat hajóstul; mindjárt előkérdék tőle, mit hozott? ó mindenféle szépet, cirkász-kendőt, vapör-ruhát, blondfejkötőt, ami csak szép és divatos.

Azután még beszélgetni is kellett egy keveset; annyi minden mondanivalójuk volt egymásnak; egyszer csak azt hallják, hogy húzzák a Szent András tornyában a tizenkettőt.

– Jaj az aratók gombócai! – kiálta fel ijedten Juci lelkem; már tizenkét óra, siessünk haza szaporán.

Jó lett volna a sietés, de tizenkét órakor kinyitják a hajóhidat az átmenendő hajók számára, s délutáni két óráig át nem mehetni rajta. Jucinak ott kellett várni azalatt. Furdalták ugyan a lelkét a zsebébe dugott kamrakulcsok, melyek nélkül a cselédek ebédet nem főzhetnek az aratóknak, de csak elgondolta, hogy az a kis koplalás nem árthat meg nekik; úgy is tizennégyen vannak, kevés jut belőle egyre. Szebb mulatság volt annál azt nézni, hogy mennek át a hidon a terhes hajók.

Herczeg András uram ezalatt csak áldogatta magában a be nem következő gombócokat, s bizonyozott az aratókkal déli harangszókor, hogy tizenegy óra volt az, halottra harangoztak; elmúlt azonban egy óra is, két óra is, az emberek zúgolódtak az éhség miatt. András gazda csak vigasztalta őket, hogy tán eltévedt a szolgáló az étellel, vagy bizonyosan eltörte a fazekat; de már három órakor maga sem állhatta a dicsőséget tovább, hanem fogta az egyik villát, s ügetett vele haza a városba.

Éppen csak egyszerre értek a kapuba, ő és Juci lelkem.

– Hát te honnét jössz? – kérdé András elhüledezve.

– Édes atyámuramtól, – felelte nagy bizton a menyecske – nézze csak milyen szép cirkász-keszkenőt hozott, ni.

– Hát az ebéd az aratóknak?

– Mindjárt meglesz, – mondá Juci lelkem könnyű lélekkel.

Hej András uramban is eldűlt e szókra a bornyú; előhítta az ördögöt, megmondta, hogy kibe bújjék bele, s amint a kezébe volt adva a cirkász-keszkenő, olyat ütött vele Juci lelkem hátára vagy kettőt, amilyen csak illett. Képzelhetni, hogy milyen nagyot lehet ütni egy cirkász-keszkenővel.

De nagy dolog lett abból, mert Juci szaladt rögtön, nem is haza, hanem apjához a hajóba; elmondta keserves könnyhullatásokkal, hogy őt az ura hogy megverte ártatlanul, ország-világ szeme láttára.

Máki uram elszörnyedt e hallásra. Mivel ölje meg azt az embert? Csak azt sajnálta, hogy azt a nagy kormánygerendát el nem viheti magával, hogy azzal üthetné vissza. Meg kellett elégednie egy evezővel. Ment az evezővel Herczeg András házára nagy szörnyen.

– Hol van az a gyilkos, gonosztevő haramia? – E szókkal köszönte be; berúgván az ajtót s beállított Herczeg András szobájába. – Gyere elő te gyilkos istentelen, gyere elő.

De András gazdának volt annyi esze, hogy nem jött elő, hanem felszaladt a padlásra, oda bezárkózott, a hágcsót is felhúzta maga után.

– Gyere ide! Ide gyere a szobába! – ordítá rá fel Máki uram; – hadd töröm össze a csontodat ezzel az evezővel.

Pedig meg sem lehetett volna fordulni a szobában azzal az evezővel.

Miután Máki uram hiába kiabált Andrásra, hogy szálljon le a padlásról, s menjen ki vele egy szál evezőre, azzal kezdé ijesztgetni, hogy rágyujtja a házat, hanem erről aztán lebeszélték az összeröffent szomszédok, hogy azt ne cselekedje; mindamellett addig hadonázott ottan Máki uram az evezővel, míg haza érkeztek az éhes aratók s azok, amilyen jó kedvükben voltak, megfogták a nyakát hátul, s úgy kidobták evezőstül, hogy a lába sem érte a földet.

Ebből aztán olyan keserves dolog vált, amin igazán csak a pap segíthet. Az összezördült feleket utoljára is a tisztelendő úrnak kellett összebékíteni.

A derék öregúr jól megpirongatta mind a kettőt.

– Édes fiaim, az ilyen apró-cseprő vitákért ne menjetek mindjárt a bíróhoz, ne álljatok ki a piacra a házi ügyeitekkel, hanem végezzétek el odahaza. Házastársaknak türelemmel kell lenni egymás iránt, s még ha fogyatkozásaik vannak is, azokat palástolni kötelességük; nem pedig besúgni másoknak. Aki jámborul akar élni hitestársával, ne panaszkodjék rá minden semmiségért senkinek sem, még az édes szülőjének sem, mert a házi bajnak az a tulajdonsága, hogy ha elhallgatják, kis baj, ha kibeszélik, nagy baj!

Mondhatott ilyen bölcs dolgokat a tisztelendő úr eleget, használt is az valamit. Akkor kibékültek, hazamentek együtt, félesztendő múlva megint eléje került mind a kettő, hogy békítse ki őket.

Elébb csak a pap elé, de később a bíró elé is került a dolog; még a törvényszéknek is meggyűlt velök a baja, mert Juci lelkem azontúl is csak hazajáró lélek maradt…

Valamelyik közelebbi esztendőben Komáromba kellett utaznom; a vasúti állomásnál Ujvárott egy kétlovas fuvaros vett föl. Mindjárt úgy tetszett, mintha ismertem volna ezt az embert valaha, de nem kellett volna ennek hét-nyolc esztendő alatt úgy megvénülni, amióta itt nem jártam; nem is volt ez máskor olyan kopott és foltos.

– Nem kegyelmed Herczeg András uram?

– De biz én volnék az.

– Hát hogy van az, hogy kegyelmed maga jött a lovakkal, tán beteg a kocsisa?

– De bizony magam vagyok most a kocsis.

– Hát a többi lovai, ökrei?

– Azokat mind eladtam.

– Hát már most mivel szánt?

– Semmivel sem, a földeimet is eladtam.

– Miért tette azt?

– Kellett a pörre, meg más egyébre.

– Hát micsoda pöre van?

– Válok attól az asszonytól, – szólt nagyot sóhajtva a jámbor.

– Tán megint odahaza van?

– Hát természetesen. Nem ér már ez az egész élet egy hajítófát; annak vagyok a koldusa. Hol elváltunk, hol kibékültünk, sohasem tudtam rendbe jönni magammal, búmban, haragomban aztán nekiadtam magam az italnak, elhagytam a gazdaságom, fölfordult az egész házam; egyik földem a másik után ment el; magam is elrongyosodtam; nem csuda, mert mindig iszom. Gyí te Ráró, gyí te Szellő, ne búsulj az asszonyodon!

S megvagdalta a lovait, pedig nem azok búsultak az asszonyon, hanem ő maga a jámbor.

Asszonyok, asszonyok, ne legyetek hazajáró lelkek!

1855

Kötél áztatva jó
KOMÁROMI MENDEMONDA

Azt beszélik Borsos István uramról, hogy ő nagyon okos ember mindig, amikor nem iszik.

Ez ugyan vakmerő állítás, miután a borban igazság és bölcsesség van; aki bort iszik, az idegen nyelveken beszél, s mindenféle tudományból bevesz, a bortól az ember verseket tanul írni, a bortól a gyáva bátorságot tanul, a csizmadia politizálni, a politikus csizmát varrni; sőt vannak egyátalában olyan természetek, akik csak akkor értenek igazán a maguk hivatásához, amikor illő mértéke által e háladatos nedvnek elmetehetségeiket felfrissíték. Meglehet azonban, hogy Borsos István uramnál ez a megfordított viszony a természet különös játéka volt; ő csak addig volt bölcs ember, amíg meg nem nézte: mi van a pohárban? mihelyt azon átesett, nem lehetett vele bírni; házsártos, kötelőzködő lett, pörölt, verekedett; pedig különben olyan jámbor ember volt, mint a bárány. Az ismerősei már azt az elméncséget csinálták felőle: hogy „délelőtt Borsos, délután Paprikás.”

De ki volt hát Borsos István uram? hogy ilyen nagyon meg kell róla tudni, milyen volt? hogyan volt?

No ugyan látszik rajtad, tisztelt olvasó, hogy nem vagy Komáromba való, különben nem kérdeznéd, hogy kicsoda Borsos István uram.

Hát nem ismernéd azt a derék, szálas hajdúkáplárt, ki a városháza előtt szokott strázsálni minden kedden meg csütörtökön zöld dolmányban, kék nadrágban, sárga zsinórral kihányva? a legmagasabb legény valamennyi városhajdú között. A bajusza is úgy áll kétfelé, mint a lúdlelke, akit nyárson keresztül szoktak ütni. Ő szokta a tekintetes főbíró urat a szesszióból haza kisérni mindig, s a vendégeket ő hivogatja össze, mikor a Füzitőn nagy halebédeket adnak a magisztrátus urai. Ő ül a bakon, mikor a város kocsija utazik valahova azzal a négy szép lóval okulátára, vagy deputációba. Ejnye, hát azt sem láttad, midőn a piacon a kofák kosaraiból kiforgatja az éretlen barackot? félnek ám tőle nagyon! no, vagy mikor úrnapja van s körülhordozzák a templomi zászlókat, hát akkor nem emlékezel arra a hatalmas nagy férfira, aki lobogó mentében, csattogó tarsolyos karddal, forgó kokárdával szokott menni a főtisztelendő úr előtt s viszi az egyik ezüstnyelű lámpást? No, ez az a Borsos István, akiről beszélek. Ha pedig mindezekre nem emlékeznél, az annak a tanúsága, hogy sohasem laktál Komáromban, ami persze nem a te hibád.

Borsos István uram a legjobb ember a világon, amilyet csak ismerni lehet. No hogy estenkint mindig kótyagos fővel szokott haza menni az igaz; meg, hogy feleségét rendesen megveregette, az is igaz; hanem egyéb hibáját azután keresve sem lehetett találni.

Egyszer, – éppen a kukoricatöréskor történt – úgy emlékezem rá, mintha tegnap esett volna, abban az esztendőben, amikor a kálvinista toronyba felhúzták az új harangokat, tekintetes Komárom vármegye nagy ünnepélyhez készült, a főispán urat iktatták be, amit magyarul úgy hínak, hogy installáció.

Jajh, milyen pompa volt az, milyen fényesség az egész városban; az egész nemesség lóháton jött be a rácutcán végig, nagy zászlókat vittek elől, tele pántlikákkal, koszorúkkal, a tekintetes főbíró urak vezették a járásokat az esküdt urakkal, ki piros, ki világos kék mentében, sujtásos dolmányban; volt ott egy úr, akinek csupa aranyóra volt mindenik gombja helyében, a másiknak még a kengyelvasa is csupa merő ezüst, maga pedig a főispán úr egy pompás aranyos hintóban jött, mellette tizenkét úri lovas, olyan szépek, hogy nem lehet azt leírni. Az utcákon kétfelől pedig, egész a vármegyeház kapujáig, ott álltak a céhek felállítva sorban a maguk zászlóikkal, hat ember kellett a takácscéh zászlóját emelni, nyolc a molnárokét, a csizmadiákét sem bírta el kevesebb öt mesternél, az egyik zászló piros selyemből volt, a másik kékes szürkéből s száz meg száz szalag lobogott mindegyiken, mert valahány leány férjhez ment a városban, valami mesteremberhez, szokás volt, hogy a céh zászlójára egy szalagot ajándékozzon. Képzelhetni azt a sok szalagot! Hát még azután az iskolás gyerekek, amint hosszában fel voltak állítva az iskolák előtt, hát még a cigányok, piros öltözetben, meg a polgárok zenekarai pofoncsapott kalapokban! Sohasem láttak Komáromban ilyen dolgot többet!

Hanem mind ez a sok szép csak azután való nap történt, hogy Borsos István uram este a nagy szaladgálásból hazavetődött a maga családi tűzhelyéhez, ahol várta őt a kész vacsora, melynél a vidám és jámbor menyecske, ki mindenben férje kedvét szokta keresni, addig meg sem jelent, amíg István maga jól nem lakott, s csak azután szokott maga is leülni az asztalhoz, s a maradékhoz látni.

– Hát te asszony, mondd csak, hol jártál egész nap? – kérdé István tekintélyes mogorvasággal tehénkedve az asztalra.

– Hát megnéztem a sok luminációt (értsd illuminációt) az egész városban, amit holnapra csinálnak. Jaj, hallja kend, mennyi szépség lesz ott! A Vág-Duna hídjánál van csinálva egy nagy-nagy kapu zöld ágakból és zászlókból; azután meg papirosból.

– Hallgass! Jobban tudom én, hogy miből van. Hiszen én csináltam.

Az asszony engedett és folytatá.

– Azután a városház falán ki vannak rakva nagy betűk lámpásokkal…

– Nekem mondod? Hiszen én magam csináltam azt mind. Mit értesz te ahhoz? Diákul van.

– Azután a Szent János kápolnája előtt.

– Láttam azt is no, minek beszélsz róla?

– De azt nem látta kend, hogy a zsidók milyen diadalkaput csinálnak a vármegye-utca végén?

– Zsidók? – szólt fitymálva Borsos István uram. – Ugyan már mit csinálnak a zsidók, no?

– Hajh! az lesz még csak a szép! – kapott rajta Örzsik asszony, hogy mégis végtére valami új dolgot mondhat az urának. – Selyemből lesz a teteje, bársonyból az alja, csupa ezüst arany minden cafrang rajta, minden lámpás kék, meg piros kristályba téve.

– Micsoda! – kiálta fel István uram, kit ez a magasztalás kezdett ingerelni, – hát ki engedte meg a zsidóknak, hogy olyat csináljanak?

– Hisz a vármegye fundusán vannak, kuriális funduson, – feleselt a menyecske – ott a város nem parancsol.

Ez a derogálása a városi autoritásnak teljesen felbosszantá Borsos uramat, most már Paprikás volt.

– Azt nekem ne mondd, hogy a zsidók selyem diadalívet csinálnak, azt csak a bolondnak mondd, én pedig bolond nem vagyok.

– Már bizony pedig én magam szemeimmel láttam; egy vég selyem, egy vég bársony lóg a földig.

– Jeges teringette! Hát én bolond vagyok, hogy énnekem mered azt mondani? Hát bolond vagyok én? Mondta azt nekem valaki tizenhat esztendő alatt, hogy a tekintetes nemes várost szolgálom, hogy én bolond vagyok? A zsidók nem csinálhatnak selyem diadalívet, mert nincs az egész országban annyi selyem, amennyi oda elég volna, azután meg a zsidóknak semmi közük az installációhoz, mert csak a keresztyének kapnak főispánt; meg aztán mikor a tekintetes nemes városnak elég papirosból és zöldágból csinálni diadalívet, hát akkor hol vennék a zsidók a selymet, de még meg sem engednők nekik. Tudod-e?

– Már pedig én a tulajdon szemeimmel láttam, még a selymet is megtapogattam.

– Hát akkor én bolond vagyok? – ordítá az asztal közepére ütve Borsos uram. – Micsoda istentelen asszony az, aki az urát erőnek erejével bolondnak csinálja? No, megállj te pokolra termett, majd megtanítalak én tégedet, hogy hiresztelje ki egy rossz asszony az urát bolondnak. Hol egy kötél?

A jámbor asszony most bánta csak meg, hogy az illuminációról beszélt, szerencsére a ruhaszárító kötél ott kinn az udvaron egyik szederfától a másikhoz volt kötve; s míg azt onnan Borsos uram nagy kínnal leoldogatta, addig az asszonynak ideje maradt ajtót, ablakot bezárni és eltorlaszolni, ilyenformán kinn rekesztvén a fenyegető férjet.

Borsos István uram meglevén a kötéllel, s nem tudván bemenni az ajtón, képzelhetni, micsoda pogány dörömbözést mívelt azon; összefutott a lármára az egész utca népe.

A nénémasszonyék, a bátyámuramék csitították, engesztelték a haragba jött férfiút, amitől az még szilajabb lett: esküdött mennyre-földre, hogy szétszedi házát, úgy veszi ki belőle a feleségét mégis megveri szörnyen; abból neki nem is parancsol senki, mert a ház is az övé, meg a feleség is; hát ő neki senki se beszéljen.

Amint így összeröffent nénémasszonyék húzzák, vonják, csillapítják, odavetődik a lármára Galgó szomszéd.

Galgó szomszéd belső ember volt: harangozó volt. Nem csuda, ha több esze volt, mint másnak.

– Hát mi baj, szomszéd uram? mi baj? – kérdi részvevő tekintettel Borsos István uramtól – mit vesződik kegyelmed ezzel a sok asszonynéppel?

– Mi bajom van? Hát hogyne volna bajom? Az a bajom van, hogy a feleségem engemet bolondnak tart. Mikor azt meri a szemembe mondani, hogy a zsidóknak selyemből lesz a diadalívük, meg bársonyból. Hát bolond vagyok én, mi? vagy ökör, vagy ló?

– Ki meri azt mondani kegyelmedről: Borsos uram ló? Borsos uram ökör? Én verem meg azt, nem kegyelmed.

– Hát a feleségem, az istentelen asszony. De törjem csak be az ajtót, majd megmutatom én, hogy ki a bolond?

– Azt ugyan jól teszi kegyelmed, – biztatá Galgó szomszéd István gazdát – meg kell verni az asszonyt, ha valamit vét: pénz olvasva, asszony verve jó. Én is segítek kegyelmednek. Hát mivel akarja kegyelmed megverni? Ezzel a hitvány kötéllel? Ér is az valamit így, hisz ez száraz. Ezzel nem fáj az ütés, csak csattog. Hét bőre van az asszonyszemélynek, fel sem veszi a száraz kötelet. No nézze csak kegyelmed.

Azzal Galgó szomszéd megfogja a kötél másik végét, próbabizonyság kedvéért a maga hátára ütött vele egyet, kicsit, Borsos szomszédéra is kettőt – nagyot.

– No ugye hogy nem fáj?

– Nem ám, – bizonyítá István, pedig bizony fájt az.

– Nem így kell bánni az asszonynéppel. Mert azt megszokja, és aztán fel sem veszi. Tanulja meg azt kegyelmed tőlem: mikor én meg akarom verni a feleségemet, elébb beáztatom a kötelet jól sós vízben; ott ázik estétől reggelig, egy egész éjszakán át; akkor lehet azután vele verekedni, tudom, hogy akit egyszer megverek vele, sohasem kívánja többet.

Borsos István uramnak nagy világosság támadt a fejében.

– Helyesen beszél a szomszéd. Egész igazsága van. Azért nem veszi semmibe az én feleségem a verést. Se nem sír, mikor ütöm, sem a szomszédoknak nem panaszkodik, még csak haza sem szökik az anyjához soha. Mert nem fáj neki. No megállj, kitanultam már a módját. Majd másképp lesz az ezután. Hol a sajtár?

Galgó szomszéd előkereste neki a sajtárt, tele is merítette vízzel, abba azután beleáztatták a kötelet.

– Már most csak sót még bele egy marokkal, hogy jó szívós legyen. Így ni. Holnap reggelig hadd ázzék itt ez a kötél, addig feküdjék fel szomszéd a padlásra, ne féljen: majd felköltöm én jókor, s úgy elverjük közakarattal azt a gonosz asszonyt, hogy példát vehet róla valamennyi.

– Ez a becsületes ember ni! – szólt István gazda, Galgó szomszédot megölelgetve. – Nem hiába belső ember, látszik, hogy igaz ember. No ha valaha baja lesz a városházánál, ha valaha be találják csukni, csak én nekem szóljon; – sohasem felejtem el, hogy igazságomban pártomat fogta. Azt a kötelet el ne lopja valaki. Azután reggel korán, tudja kegyelmed, mikor a kakas másodszor kukorít!

– Itt leszek, itt leszek! – bizonyozott Galgó szomszéd, betuszkolva Borsos uramat a fáskamrába s lefektetve őt szépen a hárs-ágyra, ahol el is szunnyadt szépen.

Győztek a kakasok kukorítani, amíg Borsos uram ott a sötét kamrában felébredt. Galgó szomszéd be is harangozott, vissza is jött, mire fel bírta költeni nagy cibálásokkal.

– No szomszéd, ugyan jól megázott az éjjel a kötél.

– Micsoda kötél? – kérdezi Borsos uram, aki hirtelenében azt képzelte, hogy beesett a toronyba az eső, s a harangkötél ázott meg.

– Hát akivel a kegyelmed feleségét meg akarja verni.

– Az én feleségemet! – kiálta Borsos uram felpattanva. – Azt szeretném csak látni, hogy ki akarja az én feleségemet megverni? Galgó szomszéd elnevette magát, Borsos uram pedig haragudott.

– Ilyen tréfákkal ne jőjjön nekem Galgó uram korán reggel, mert amilyen igaz, hogy Galgó uram belső ember, olyan igaz, hogy ha megkapom a pruszlikgallérját, mindjárt külső ember lesz erről az udvarról, csak nekem arról beszéljen, hogy a feleségemet megverjük. Mikor olyan asszony nincs több a városban. Aztán soha egy ujjal sem nyúltam hozzá, amióta összekerültünk…

Erre a beszédre az asszony is kijött, hozta a jó szívvidámító pálinkát jó puha cipóval, letette a malomkőasztalra a szederfa alá. A két szomszéd ivott egyet barátságpohárnak, másikat egymás egészségére, harmadszor pedig azokért az áldott jó asszonyokért, akik az uraikat úgy megbecsülik, mint Borsosné asszonyom.

– Aztán ma meg kell nézni a parádét, – mondta Borsos uram Galgó szomszédnak, ez meglévén, – mert ami ma lesz, azt nem látja ám Galgó uram ebben a pulykanyomos világban többet. Még a zsidóknak is olyan magas diadalívök lesz, hogy a kegyelmetek tornya elsétálhatna alatta. Ugye asszony, te magad láttad? S végtül végig be lesz vonva virágos selyem- és metszett bársonnyal; ugye asszony? minden írás igazi aranyból, ezüstből! Elhiggye Galgó uram, mert a feleségem látta. Estére aztán együtt vacsorálunk, s együtt nézzük meg az illuminációt.

Aminthogy úgy is történt nagy örömben és vigasságban.

Tanulság pedig ebből az, hogy akinek kedve támad a verekedéshez, sohase verekedjék azzal, ami a kezébe akad – szárazon, hanem előbb áztassa be azt jól sós vízbe; engedje ázni egy egész éjszakán át; akkorra azután a verekedő eszköz megkeményül, hanem a harag meglágyul.

1855

Melyiket a kilenc közül?

Élt egyszer egy szegény csizmadia itt ebben a nagy Pestvárosban, aki semmiképpen sem tudott a mesterségéből meggazdagodni.

Nem azért, mintha az emberek összebeszéltek volna, hogy ezentúl ne viseljenek csizmát, nem is azért, mintha a magisztrátus megparancsolta volna, hogy ezentúl a csizmákat fele áron kell adni, munkát is jót csinált a jámbor, maguk a vevők panaszolkodtak, hogy nem bírják elszaggatni, amit ő egyszer megvarr: volt is dolgoztatója elég, fizettek is becsülettel, egy sem szökött meg kifizetetlen árjegyzékkel, és János gazda mégis – mégis – nem tudott zöldágra jutni, ahogy németül mondják, sőt nemnéha közel volt hozzá, hogy akármiféle száraz ágat jónak találjon arra, hogy onnan nézegessen le. – Hanem persze ez csak szóbeszéd volt nála; János gazda igaz keresztyén ember volt, s keresztyén ember nem akasztja fel magát, akármilyen szorongatott állapotban legyen is.

Azért nem tudott tudniillik semmi gazdagságra jutni János mester, mert másfelől az Isten olyan különösen megáldotta, hogy minden esztendőben rendszerint született neki egy gyermeke, hol egy fiú, hogy egy leány, és az olyan egészséges volt, mint a makk.

– Ó, én uram Istenem! – sóhajtozék gyakran János mester minden újabb számnál, amint lőn hat, lőn hét, lőn nyolc; mikor lesz már e hosszú sor után punktum? Egyszer azután eljöve a kilencedik; az asszony meghalt, és azután ott volt a punktum.

János mester egyedül maradt a kilenc gyermekkel a világon.

– Hej, sok van azzal mondva.

Kettő, három már iskolába járt, egyet, kettőt járni kellett tanítani, másikat ölben hordozni, kit etetni, kinek pépet főzni; emezt öltöztetni, amazt megmosdatni és valamennyire keresni! Bizony édes atyámfiai, ez nem csekély hivatal: próbálja csak meg valaki.

Mikor cipőt kellett szabni, egyszerre kilenc cipő! mikor kenyeret kellett szelni, egyszerre kilenc karéj! mikor ágyat kellett vetni, egyszerre az ajtótól az ablakig az egész szoba ágy, tömve, dugva apróbb, nagyobb, szöszke, barna, emberforma fejekkel!

– Ó, én uram és Istenem, de megáldottál engemet; – sóhajtozék magában elégszer a jámbor kézműves, mikor éjfélen is túl ott ütötte a mustával a talpat a tőkénél, hogy ennyi lélek testét táplálhassa, s hurítgatta hol egyiket, hol másikat, a ki álmában rosszul viselte magát. Kilenc biz ez, egész kerek kilences szám. No de hála érte az úristennek, még nincsen ok a panaszra; mind a kilenc egészséges, jó erkölcsű, szép is, jó is, épkézlábbal és gyomorral megáldva; s inkább kilenc darab kenyér, mint egy orvosságos üveg, inkább kilenc ágy egymás mellett, mint egy koporsó közötte; az úr Isten őrizzen meg tőle minden érzékeny apát, anyát, még akinek nyolc marad is, ha egyet elvesznek belőle.

Nem is volt János mester gyermekeinek semmiféle szándékuk a meghalásra; az már el volt végeztetve, hogy ők mind a kilencen keresztül dolgozzák magukat az életen, s nem engedik át helyüket senkinek; nem ártott azoknak sem az eső, sem a hó, sem a száraz kenyér.

Egy karácsonyestén János mester későn tért haza a nagy szaladgálásból, mindenféle kész munkákat vitt haza, kevés pénzecskét szedett be; ami ismét a mesterségéhez, meg a napi szükségek fedezésére kellett. Hazafelé futtában minden utcaszegleten látott aranyos, ezüstös báránykákkal, cukorbabákkal rakott asztalokat, amiket jámbor kofák árulgatnak olyan gyermekek számára, akik magukat jól viselik; meg is kérdik elébb, hogy a rossz gyermekeknek ne adjanak el belőle; János mester egy-egy helyen meg is állt: talán venni kellene belőle? micsoda? mind a kilencnek? Az sok volna. Egynek vegyen? Hogy a többi azután irigykedjék rá. Nem; majd ad ő nekik más karácsonyi ajándékot, szépet is, jót is, ami el sem törik, el sem kopik, s aminek valamennyi örülhet, mégsem veheti el a másiktól.

– No gyerekek: egy, kettő, három, négy; mind itt vagytok, – szólt, haza érkezve kilencfejű családja körébe. – Tudjátok-e azt, hogy ma van karácsonyestéje? Ünnep ám ez. Nagyon örvendetes ünnep. Ma este nem dolgozunk semmit, hanem örülünk valamennyien.

A gyerekek úgy örültek annak, hogy ma örülni kell, majd felvették a házat.

– Megálljatok csak, hát még ha megtanítalak benneteket arra a nagyon szép énekre, amit én tudok. Nagyon szép éneket tudok ám; erre a napra tartogattam, karácsonyi ajándéknak!

Az apróságok nagy zsivajjal kapaszkodtak apjuk ölébe, nyakába; majd lehúzták azért a szép énekért.

– No! mit mondtam! Ha jól viselitek magatokat. Aztán szépen sorba kell állni. Így ni, amelyik nagyobb, előbbre, amelyik kisebb, hátrább.

Úgy szépen sorba állította őket, mint az orgonasípokat. A két legkisebb az apa térdére és karjára jutott.

– Már most csendesség! Majd én előbb elénekelem: ti pedig majd aztán utánam.

Azzal komoly áhitatos képpel, levéve zöld sipkáját fejéről, elkezdé János mester azt a szép hangzatos éneket, ami így kezdődik:

„Krisztus urunknak áldott születésén…”

A nagyobb fiúk és leánykák az első hallásra megtanulták a dallamot, több baj volt a kisebbekkel, azok mindig félrevitték a dalt, s ki-kimentek a taktusból, végre mindnyájan tudták azt, s az volt aztán a nagy öröm, mikor mind a kilenc egyszerre vékonyan és vékonyabban zengedezé azt a szép dalt, amit maguk az angyalok énekeltek azon az emlékezetes éjszakán, s talán még most is énekelnek, amidőn ilyen szép kilenc ártatlan lélek őszinte örömének harmóniás hangja kéri onnan felülről a visszhangot tőlük?

Bizonyára a gyermekek énekének örülnek ott fenn a mennyben.

Hanem annál kevésbé örülnek odafenn az első emeleten. Ott egy gazdag nőtelen úr lakik, egymaga kilenc szobában: egyikben ül, a másikban alszik, a harmadikban pipázik, a negyedikben ebédel; ki tudná, mire használja a többit?

Ennek sem felesége, sem gyermeke, hanem van annyi pénze, hogy maga sem tudja, mennyi?

Ez a gazdag úr éppen nyolcadik szobájában ült ez este, és azon gondolkozott, hogy miért nincs az ételnek íze? miért nincs a hirlapokban semmi érdekes? miért nincs e nagy szobákban elég levegő? miért nincs a ruganyos ágyban csendes álom? amidőn János mester földszinti szobájából elkezdett elébb lassan, aztán mindig erősebben hangzani föl hozzá ama vidámságra ösztönző ének.

Eleinte nem akart rá ügyelni, hogy majd vége szakad, hanem a mikor már tizedszer is újra kezdték, nem állhatta tovább a dolgot.

Összemorzsolta kialudt szivarát, s lement maga hálókabátban a csizmadia szállására.

Éppen végezték azok a verset, amint benyitott hozzájok, s János mester egész tisztelettel kelt fel a nagy úr előtt háromlábú székéről.

– Kend János mester a csizmadia, ugye? – kérdé tőle a gazdag úr.

– Igenis szolgálatjára, nagyságos uram, parancsol egy pár fénymázas topánkát?

– Nem azért jöttem. De sok gyermeke van kendnek.

– Van biz, nagyságos uram, kicsiny is, nagy is. Sok száj, mikor evésre kerül a dolog.

– Még több száj, mikor énekelnek. Hallja kend János mester, én kendet szerencsés emberré akarom tenni. Adjon nekem egyet ide a gyermekei közől, én azt fiammá fogadom, felneveltetem, eljár velem utazni külföldre, lesz belőle úr, a többieket is segítheti.

János mester szörnyű szemeket meresztett erre a mondásra; nagy szó volt az! egy gyermeket úrrá tenni. Kinek ne ütne ez szeget a fejébe?

– Hogyne adná? Persze, hogy odaadja! hiszen az nagy szerencse.

– No válasszon kend közőlök hamar egyet; aztán menjünk. – János mester hozzáfogott a választáshoz:

– Ez a Sándorka. No ezt nem adom. Ez jól tanul; ebből papnak kell lenni; a második: ez leány, leány nem kell a nagyságos úrnak; a Ferencke: ez már segít nekem a mesterségben, enélkül nem lehetek el; a Jánoska: lám, lám, ez meg a nevemre van keresztelve, nem adhatom oda; a kis Józsi: ez meg egészen az anyja formája, mintha csak őtet látnám, ez ne lenne többet a háznál? No most megint leány következik, ez semmi; azután itt van a Palika. Ez volt az anyjának legkedvesebbje; ó, szegény asszony, megfordulna a koporsójában, ha ezt idegennek adnám; no ez a kettő meg még nagyon kicsiny, mit csinálna velök a nagyságos úr?

Úgy járt, hogy már a végére ért, még sem tudott választani. Azután alulról kezdte felfelé; de csak az lett akkor is a vége, hogy ő bizony nem tudja melyiket adja oda, mert ő valamennyit szereti.

– No porontyok! válasszatok magatok; melyitek akar elmenni, nagy úr lenni, kocsiban járni? szóljatok no; álljon elő, aki akar.

A szegény csizmadia majd elfakadt már sírva, ahogy ezt mondta; a gyerekek azonban e biztatás alatt apródonkint mind a háta mögé huzódtak; ki kezét, ki lábát, ki bőrkötényét fogta meg apjának, úgy kapaszkodott bele, s bujt a nagy úr elől.

Utoljára János mester nem állhatta tovább, odaborult közéjök, átnyalábolta valamennyit, s elkezdett a fejükre sírni, azok pedig vele együtt.

– Nem lehet, nagyságos uram, nem lehet. Kérjen tőlem akármit a világon, de gyerekemet egyiket sem adhatom senkinek, ha már az úr Isten nekem adta őket.

A gazdag úr azt mondta rá, hogy ő lássa, hanem hát legalább annyit tegyen meg a kedvéért, hogy ne énekeljen többet gyermekeivel ide alant, s fogadjon el tőle ezer pengőt ezért az áldozatért.

János mester soha még csak kimondva sem hallotta ezt a szót „ezer pengő”, és most a markába nyomva érzé.

A nagyságos úr megint felment a szobájába unatkozni, János mester pedig nagyot bámult azon az ismeretlen alakú ezer forintos banknótán, s azután elcsukta azt félelmesen ládájába, a kulcsot zsebébe tette és elhallgatott.

Hallgatott az apróság is. Nem volt szabad énekelni.

A nagyobb gyerekek mogorván kuporodtak le a székre, a kisebbeket csitítgatva, hogy nem szabad énekelni; a nagy úr odafenn meghallja.

Maga János mester hallgatva járt fel s alá a szobában, s gorombán kergette el magától azt a kis porontyot, aki feleségének kedvence volt, mikor odament hozzá, s arra kérte, hogy tanítsa meg őt újra a szép énekre, mert már elfelejtette.

– Nem szabad énekelni.

Azután leült duzzogva a tőkéhez, elkezdett buzgón szabdalni; addig faragott, addig szabdalt, míg egyszer azon vette észre magát, hogy maga is el kezd dudolni: „Krisztus urunknak áldott születésén”.

Először a szájára ütött, hanem azután megharagudott, nagyot ütött a mustával a tőkére, kirugta maga alól a széket; kinyitotta a ládát, kivette az ezer forintost, s futott fel az emeletre a nagyságos úrhoz.

– Nagyságos jó uram! instálom alássan, vegye vissza a pénzt, hadd ne legyen enyim, hadd énekeljek én, mikor nekem tetszik; mert az több ezer forintnál.

Azzal letette az asztalra a bankót s nyargalt vissza az övéihez, sorba csókolta valamennyit, sorba állítá orgonasíp gyanánt, közéjük ült alacsony székére, s rákezdék tiszta szívből újra:

„Krisztus urunknak áldott születésén.”

S olyan-olyan jó kedvük volt, mintha övék volna az a nagy ház. Akié pedig volt az a nagy ház, nagy egyedül járt kilenc szobáján keresztül, s gondolkozott magában, hogy vajon mi örülni valót talál más ember ebben a nagy unalmas világban.

1856

A megölt ország

Már az is eléggé merész gondolat volt Plato kétlábú tollatlan állataitól, hogy ők magukat a teremtés legfőbb urainak vallják; de még merészebb eszme az, melyet ez úri állatrend fehér színű fajai táplálnak magokban, miszerint a valódi szellemi műveltségre egyedül az ő bőrük képes.

És ezt minden más színű fajnak el kell hinni.

Igen érdekes volna, ha egyszer valami angol (ki érne rá más?) feljegyezné egy későbbi kor számára, milyen szép gonddal és dicséretes kitartással tudott a fehér faj egy más színű fajt annak a maga világrészéből tökéletesen kiölni.

Mert egy fajnak, amit még úgy hívnak, hogy rézszínűek, pár század múlva csak a mesés históriákban fogják nyomát találhatni, ha oly sebesen halad annak elenyészte, mint a megelőzött századok óta.

A fekete fajnak még csak akadnak barátai, azokért az országgyűléseken beszédeket tartanak, azokat oktatják, regényeket és drámákat írnak rólok; beszélnek felszabadításukról, s őrizkednek őt őshazájában felkeresni, hogy fehérre fessék; s kezdenek vitatkozni felőle, hogy az talán mégis inkább ember, mint állat.

Hanem a rézszínűre senki sem gondol. Az egészen kívül esik minden atyafiságon.

Az nem is ember, hanem fenevad, akit lőni, vágni természetes kötelesség; akinek farkas-vermeket kell ásni, akit hajtóvadászattal kell kipusztítani, mint a rókát, orozva leöldösni, egymás ellen uszítani mesterséges fortélyokkal; apró kölykeit megfojtogatni, mint a tojásból kikelt vércsefiakat és minden termőföldről leszorítani dögvészes mocsárok közé.

A feketék ügyében kétfelé oszlanak a vélemények; az egyik azt mondja, hogy ezek állatok ugyan, de igen hasznos állatok; a másik azt, hogy ezek emberek, de igen haszontalan emberek; a vörösekre nézve azonban csak egy vélemény áll fenn: hogy ezek a legvadabb, a legkártékonyabb állatok, akik a mi fehér erényeink- és művelődésünknek gonoszul útjában állanak.

E nyomorult faj félmeztelen lakja az erdőket, él vad gyümölccsel, s magánál szelídebb vadak húsával, sárból készít hajlékot, mint a fecske, s odább megy, ha onnan kizavarták; nincs öröme a szerelemben, nem vénülhet meg a harcok miatt, Istene nevét is elfeledte régen; csak a viharokban jelentkező rossz szellemektől fél még, s midőn beszámol lelkével az Úrnak, aki neki is megengedte, hogy képét viselje, nem sóhajt egy boldogabb mennyország után; a fehérek azt is elfoglalták maguk számára egészen.

Pedig egykor a rézszínű faj éppen olyan boldog nép volt, mint akármelyik az Óceánon innen: ruhát viselt és divatot tartott, palotákból városokat épített, merész utakat vágott, miket maig is bámulnak a foglalók. Törvényt tartott és gondja volt az igazságra. Templomban tisztelé az Istent, s hódolt az erénynek; fatekercsekre írt betűkben örökíté a bölcsességet; művelte a földet és benépesíté azt; hol most egyesével bujkál, hajdan milliókat számlált.

Ki vetkőzteté le őket ilyen szépen? Ruháikból, erényeikből és emberiségökből?

Lássunk egy történetet a sok közül, mely leginkább megmaradt a história lapján, dacára annak, hogy eléggé iparkodtak törülgetni, szépítgetni a szégyenteljes sorokon; – vérrel voltak azok írva!

Délamerika azon magas hegyei között, melyeket a spanyolok a legelső emberi hangról, melyet ott hallottak, elneveztek „Peru”-nak, feküdt egykor az Inkák országa.

Gazdag kókusz-csoportok lepik el a tengerpartot, mik fölött szédületes magasban emelkednek az Andes hegyei, mintha óriási bárddal volnának egyenesre lefaragva, magas homlokaik ezüst-zöld erdőkkel koszorúzva végig.

A természet gazdag tenyészetét ápoló kezekkel segíté elő az emberi szorgalom, tápláló növények vetései hullámzottak az őserejű földön, még egyszer oly gazdagon fizetve, mint az óvilág életunt rögei.

És csodanövények, mikkel az édes anyaföld kényeztetett gyermekeinek akart kedveskedni, termettek ott, nem is ápolva senkitől. Az egyszerű gumós gyökér, melyet elnevezett a barbár Európa földi almának, a mézet termő nád, mely amaz édes fehér kristályokat adja, amik nélkül mai nap senki sem tud már ellenni, a balzsamtermő fa, mely belső nyavajákat gyógyít s külső sebeket hegeszt, a lázenyhítő fa héja és a háladatos bozót, mely gyapjút ád és enni nem kér, ezek mind ama távoli vidék ajándékai.

A tájék regényes képe egymásra halmozott kincs! A sötétlő rengetegek alját hamvas zöld bokrok lepik el, miknek ifjú hajtásai rózsaszínbe játszanak át; a kanyargó hegyi patak sárga fényes ereket mos a szaggatott sziklákban, s ragyogó fövényt torlaszt medre sekély részén; a kavicsos szakadékokban kövér, szártalan csodanövények bujálkodnak széles tenyértalpaikkal, miken a zöld alig látszik a millió piros bogártól; a magas távolban pedig, a zegzugos hegytetők közt, a kék sziklák néhol citromsárga foltokkal vannak tarkázva, egyes kopasz halmok egészen e vakító sárga színben ragyognak, mikor a nap rájok süt.

Hát még ha azt tudná e nép, minő kincsek azok, amik egymásra halmozva, szépségök összhangzásával dicsérik az Istent!

Ha tudná, hogy azon gyökér-gumóból, amit ő kenyérül eszik, tűzerejű vizet lehet főzni, amelyet egy egész világrész népei azért szeretnek, hogy eszöket segíti elvenni? hogy azon sötét erdők fája cifra butorok kelméje, hogy az ezüstlevelű bozót fűszert terem, mely érzékeket ingerel és csikland, hogy a vastag levelű növény bogarai drága festékanyag, hogy ama sárga halmok tartalma merő nagybecsű kén, amiből a fehér ember lobbanó port tud készítni, mely nélkül háborút nem viselhet és hogy azon fényes ér a sziklában, az a ragyogó homok a patak medrében, az pénz, pénz, mindenható pénz! az – arany!

De hát mire lett volna nekik azt tudni?

Nem ád-e elég jó italt a hűs forrásvíz és a pálmadió? nem legjobban fűszerezi-e az ételt a jókedv és a fáradság? nem lehet-e kiegyenlíteni a számadást apró csigahéjakkal is, ha valaki ruhát cserél kenyérért, ha abból ad, ami magának sok termett s vesz azt, amije nincs? Az apró csigahéjak nagyon jók arra a célra, hogy a közforgalomban a pénzt képviseljék; kár, hogy erre az eszmére az európai nagy fináncférfiak még rá nem jöttek.

És aztán háborút viselni? Ugyan miért tenné azt valaki? Bántja itt egyik ember a másikat? van mit félteni az országok határán? haragszik-e egyik ember a másikra azért, hogy az más nyelven imádja a napot? hiszen azért csak ugyanaz a nap az mégis, s ha mégis néha meg találnak egymásra neheztelni a szomszédok: nem ezért van-e minden népnek főnöke, királya, hogy azok békés úton, egymással okosan, bölcsen beszélve, elintézzék a háborúságot?

Szelíd, ártatlan nép volt az egész faj. Csendes, dallamos beszéde, kivált ha a nők beszélték, hasonlított a zenéhez. Középen szétválasztott fekete haját hátul összefonva viselte mind a két nem; a nők korállokat s fényes kolibriket is tüzködtek közé. Szemeik nézése olyan szelíd, oly bizalomteljes volt, ment minden gyanútól, szájok nem mondott hazugságot soha, hisz az igazmondásért nem törték be ott az ember fejét; a férfiak arca is szakálltalan és síma, csak magas termetök, ideges tagjaik különböztetik meg őket a nőktől; akik mind oly épek, szépek, az a kis bronz színezet nem árt semmit arcaiknak, az csak azt mutatja, hogy ott melegebb a nap és a szív.

Öltözetök egyszerű volt és díszes. Fehér gyapotkelmék a férfiaknak; sárga selyem csíkokkal, mit a festetlen gubók adtak, átszőve a némbereké; fényes tollakból fonott öv a leánykák karcsú derekán, bivalybőr frissen lehúzva a bivaly lábáról s felhúzva a férfiakéra.

A férfiak munkája vadászat, földmívelés volt. Mások termékeiket hordták szomszédországba, azt hozva onnan, ami emitt nincsen: kősót és rezet vadászfegyverekhez; a nők otthon ültek szépen, szőttek, fontak, gyümölcsöt aszaltak az esős évszakokra; a gyermekek jártak iskolába és tanultak betűket faragni hosszú pálmahársra, s megismerték a szótlanul beszélő jegyek csodálatos titkát.

És ha megszállt a magas költészet lelkesülése, mely nem olyan büszke, hogy a színekben válogasson, egy hőszívű ifjút, az elővevé egyszerű háromhúros kobozát, s a nagy mahinok fa alatt, mely ezer ember fölött tartott ernyős sátort, elzengé a figyelő hű népnek nemzete dicsőit, az elhunyt hősöket, kik hazát alapítottak a boldog erdők közepett és boldog nép lett azon.

Elmondá, mint építé fel a nagy Manko Kapak, az ős isten a nap templomát, melynek egész külseje ama ragyogó sárga érccel van befedve, mely nem rozsdásodik soha; mint áldozá fel legszebb egyetlen leányát a nap tiszteletére, hogy mint szűz éljen az holtig ez oltár mellett, azon húsz hajadonnal, akik férfit nem ismernek soha és ez a szám azóta sem csorba.

Utóda, a bölcs Sinchi Roka, hogy népesíté meg kőből épült városokkal e földet, a szomszédok hogy könyörögtek előtte, hogy legyen nekik is királyuk, s haragos ellenségeket mint békíte ki bölcs beszéde által. Azok lettek legjobb barátai.

A nagyszerű Mayta Kapak minő merész alkotó volt. Ama széles út a hegyek körül, mely egyik tengerpartot a másikkal összeköti, az ő óriási munkája; a csatornák, mik az Ankasmayu vizét az országon átvezetik, az ő neve hirdetői, hát a világ csodáját ki ne ismerné: a roppant függőhidat, mely bambuszágakból és hajlós vesszőkből bámulatos ügyességgel van az Apusimak-folyam fölött fonva, hogy egész bivalycsordákat át lehet rajta hajtani. Két ország kapcsa lett e híd, mely őket egymáshoz fűzi.

Szólhatott a lant a bölcs Lima Rocháról is, aki törvényeket irt tíz négyszegletű kőre, melyek egymásra felállíttattak, négy legalul, egy legfelül; s hogy mindenki ismerje a törvényeket, iskolákat alapított, ahol ifjat és vént tanítának bölcs dolgokra.

Hát a hős Virakocháról hogy ne szólt volna lelkesülten a költő, ki a vad hegylakókat, kik fegyverrel törtek Jahuarhuakab országára, visszaűzte, vezéröket elejté, népét meghódítá!

Végül a szerencsés Huepna Kapak, a mostani uralkodó, a minden inkák leghatalmasabbika, ki alatt lett eggyé a két tenger közötti ország, a fehér hegyektől egész a szürke hegyekig, s a tűzhányótól a tengerpartig; akinek uralkodását tegye boldoggá a mindeneket megáldó nap.

Így énekelhetett a költő s bizonyosan szebben, mint én, aki nem vagyok sem költő, sem perui bennszülött, hogy rézszínű királyokért tudjak lelkesülni, s vörösréz boldogságot versekbe foglalni.

Huepna Kapak volt az inkák között az utolsó, aki népét boldognak látta.

Ő alatta kötöttek ki legelőször spanyol gályák a panamai partokon.

Jaj annak a napnak, amely legelőször fehér arcot látott az Andes-hegyek között!

Jaj annak a szélnek, jaj annak a víznek, amely hajót hozott a perui partra.

Jaj annak a szónak, amely legelőször elbeszélte a jövevényeknek, minő boldog világ van ott a hegyek közt? mint terem ott a föld mindent önkényt, hogy hever az arany úton és útfélen, milyen szépek ottan, és milyen szelídek a hölgyek.

E naptól kezdődik az inkák országának halála.

Az inkák jámbor népe bámulva látta, mint hozzák a habok távoli tengerek felől ama széles faházakat, a nagy vászon szárnyakkal, mikről csodálatosan öltözött fehér arcú férfiak szállnak ki; tarkábbak az erdők madarainál, akik állukon és orruk alatt prémet viselnek, és olyan különös nyelven tudnak szólni, amit csak ők magok értenek.

– Vagy angyalok, vagy ördögök ezek! – mondának egymás között a nép bölcsei.

Negyven év megtanította őket, hogy melyik voltak a kettő közül?

A merész Pizarro és a kegyes De Luque Fernando vezették a kalandor csapatot.

Az egyik hős, a másik térítő; a spanyol évkönyvekben halhatatlan név mind a kettő.

Alig volt egypár száz férfi az egész kalandor csapat; de mindegyik bámulat tárgya a szelíd indus nép előtt.

Borzalom fogta el szíveiket, midőn látták őket paripákon ülve; ember és ló egy csodaszörnnyé látszott összenőve lenni, melyet közös gondolat kormányoz. A ló átveszi a férfi gondolatját és a férfi a lóét, s lesz a kettőből egy kegyetlen fenevad, melynek esze van gondolkozni, lábai vannak rohanni és keze öldökölni.

A ló ismeretlen állat volt e helyen. Amerika meghódítását lovainak köszönheti Spanyolország. Lovagjainak azt köszönheti, hogy elvesztették, amit a ló szerzett.

Az elbűvölt indusok hódolattal fogadták az idegen félisteneket; bevezették őket boldog hajlékaikba, odahozták nekik engesztelő áldozatul gyümölcseik zsengéjét és hűséget esküdtek nekik, s mivel vademberek voltak, azt meg is tartották.

Pizarro jobban meg tudta becsülni az új világ kincseit, mint az együgyű barbárok, kik századok óta közönyösen jártak el oly gazdagság fölött, minővel Európa valamennyi ura nem bír.

Előbb hízelgéssel megnyeré a nép szívét, megajándékozá őket azzal a tűz-itallal, amitől a férfi beszédes lesz és a nő szerelmes.

Az átkozott ital felháborítá a szelíd indusok egész véralkatát; a nő nem volt szemérmes többé, a férfi nem volt eszes. Az hallgatott a hizelgő szóra, ez kifecsegte titkait, és eladta arany kösöntyüit egy ital édes méregért.

A spanyolok fő törekvése az volt, hogy megtudják, honnan nyerik ez olcsó arany ékszereket az indusok, amiknek anyaga nem becsesebb előttök más egyéb ércnél.

Végre el lőn árulva a titok. Pizarro kopói felszaglálták a bérceket, mikben az arany és ezüst terem. És akkor bányákat nyitottak, mikből száz meg száz millió arany-ezüst imperiale röpült át Európába.

És ezen bányák voltak azon mély sírboltok, mikbe a fehér bőrű faj kincsvágya egy egész világrésznek lakosságát eltemette. Pizarro befészkelte magát az inkák fővárosába, s elébb részegítő italokkal vevé rá a lakosokat, hogy a bányákban dolgozzanak, azután rabszolgáivá tevé őket, s kényszeríté a legöldöklőbb munkára.

A leigázott nép, mely megosztá vendégeivel kenyerét, reszketett és hallgatott.

Most már kenyere sem volt, sem ízletes sült húsa, sem teje és vaja. Nem maradt idő a földet mívelni, vadászni, nyájat őrizni; a bánya elfoglalt mindent, azt kellett elfogadni, amit a spanyolok ingyen kegyelemből adtak.

A bányamunkában ezrével fogyott a nép. Nem is hordták ki a halottakat, a kivájt aknákat betemették velök. A szükséghez nem szokott, boldogságban növekedett ifjakból nyomorú vázférfiak nőttek a nyomor és kínzó munka alatt, a kéneső-bányák gőze halvány ón színt festett az arcokra, s az idegen félistenek érintése miatt undok ragály lepte meg a népet, sorvasztó, kínzó betegség, mely a férfit és nőt gyűlöltté teszi egymás előtt.

Ilyen boldogságot hozott az európai műveltség a vademberek közé.

Tíz év alatt a hajdan négy milliónyi perui lakosság éppen felére fogyott le.

A hiányzókról adjon számot a művelt Európa.

Pizarro kincsvágyának érzékeny csapás volt a népesség gyors fogyása. Pusztult a munkás kéz; a megigázott férfiak elnyomorodtak, rövid életök volt; a nők elrútultak, az egész lakosság fokról-fokra közeledett az állatok felé.

Ekkor hírül hozzák Pizarro kémei, hogy ama citromsárga hegyeken túl van még egy egész boldog nép, mely őket eddigelé még csak hírökből ismeri. – Ott még gazdagabb aranyban, ezüstben a bérc; izmosabbak a férfiak, a nők termete delibb, mint Peru többi részein; ott egy magas templom áll, egészen beborítva vert arannyal, benne a napnak aranyból öntött bálványa; az egész kerek országot „nap birodalmá”-nak híják.

Pizarro és Fernando rögtön megindultak kétszáz lovassal a boldog ország felé, hogy azt meghódítsák, és megtérítsék.

Ez a nép bálványimádó, el kell tőle venni bálványait, lerontani istentelen templomát, kivált miután azok aranyból vannak. Azt a huszonegy varázslónőt, kik a bálványoltár körül szolgálnak, prédára kell bocsátani, hogy a bálványimádás bűne ki legyen engesztelve.

Midőn Pizarro lovasai megjelentek e kisded ország határán, követséget küldött eléje az inka, megkérdendő tőle, hogy mi szándékkal jön országába.

Pizarro kegyesen válaszolt, hogy ő az indus nép lelki boldogságát akarja megszerezni; ezért jőjjön fel hozzá az inka papjaival, bölcseivel s az ország előljáróival együtt.

Ó, mi nagy bolondok voltak a rézszínű bölcsek, amikor e szép szavakra csoportostul odamentek az idegen paripái elé. Mikor a nép vezérei együtt voltak, akkor Pizarro megfuvatta a trombitákat, s a védtelen, gyanútalan embereket leapríttatá, összegázoltatá.

A hitlenül megtámadt nép a bosszú dühével támadt fel ez undok mészárlásra, melyben legjobbjai álnokul leölettek, s előhozta ügyetlen harci eszközeit, hogy a maroknyi támadó népet leküzdje vele.

Nyomorú kisérlet! Egy dördülés a hosszú rézágyúból, egy sorlövés a lovasok fegyvereiből, szétszórta az egész sereget, mint a polyvát. Ah, hisz ezek valóban démonok, kik eltanulták a villámlást az égtől, s mennykövekkel sujtják elleneiket!

Futott, ki futni bírt; akit a rémület lekötött a földhöz, azt eltaposták Pizarro paripái, amik maguk is oly vérszomjuak, miként lovagjaik.

A szép napváros hajh! tűzláng martaléka lett, a nap arany templomát ledöntötték a földre, s lőporral vetették fel Rocha kerek palotáját, azzal a réz kúptetővel s a tíz törvény kockáival.

A nap szűzei a kegyetlen mészárlás közt megmenekültek a városból. A nép saját élő testéből csinált torlaszt az üldözők előtt, hogy ők elfuthassanak.

Közöttök volt az inka leánya is, Amarlija.

Miként Pizarro kémei mondák, a legszebb indus hajadon; lángszemekkel, mikbe nézni félelem és gyönyör, síma, gömbölyű tagokkal, amik ragyognak a napban és gyönge ajkakkal, amik finomabbak, mint a rózsa szirmai; hosszú acélfekete hajfürtei, mikor körül lebocsátja, úgy takarják be őt, mint egy nagy sötét palást.

Pizarro szomját nem oltá el a vér, a láng, az arany: ha Amarlija megmenekült előle.

– Fel kell találni a nap szűzeit!

– Úgy van, fel kell találni őket – helyeslé azt Fernando is –, mert ha megmenekülnek, újra elhintik a bálványimádás magvait e földön.

A vérebeket elszabadíták; mély erdőket, mocsáros ingoványokat felkutattak azok, míg végre ráleltek az apró lábnyomokra, miket Amarlija és futó társnői hagytak maguk után.

E nyom a sárga hegyek közé vezetett.

Pizarro vérebei ugatva törtek előre; a sárga hegyek oldalát nem ékesíté semmi élő növény, a kén egész durva tömegekben állt ott, csillámló kristályai befedték a hegy oldalát, míg másutt porló virágokban hulladozott alá, mint omlatag morzsa, melyet hó gyanánt hullatott ide a szeszélyes természet.

Végre egy helyen megálltak Pizarro szelindekei s az ég felé kezdtek ugatni.

A feltekintő spanyolok egy magas szikla tetején pillanták meg a húsz deli szűzet és köztük a bűbájos Amarliját, aki úgy állt ottan, mint egy élő bálványkép regényes mitológiából, hosszú haját úgy lobogtatta körülte a szél, mint egy nagy fekete felhőt.

A sziklaszál lenge gyékényhíd által volt összekötve a hegyi ösvénnyel, mely azután a sárga bércek végtelen, kietlen szakadékai közé vezetett, mik oly irtóztatóan tátongtak a belenéző szemei elé, mindenütt sárga kristályokkal terítve, mik közt egy fűszál sem tenyész – valódi halál völgye.

Pizarro átlátta, hogy ide nem üldözheti martalékait, de viszont azok sem menekülhetnek előle, azért ott sátort vonatott s tanyát ütött, bevárandó, míg a szűzek éh- és szomjtól kényszerítve, önkényt leszállnak.

Ekkor Amarlija odaállt a szikla párkányára, s lekiáltott reá:

– Te fehér szörny, kit a tenger okádott ide! Te fenevad, ki aranyat eszel, és vért iszol! Eredj e földről, a nap földéről és ne fertőztesd be azt, ne tedd azt vele, amit a többiekkel, miknek hegyeit átfurdaltad, erdőit kivágattad, bogarait megfőzetted. Eredj innen mind te magad, mind négylábú rokonaid, a nyerítő gonosz lelkek. A nagy szellem kezedbe adta a mennydörgést, és földindulást, vidd azt innen más országba. Mondom néked, ha békén el nem hagyod e hont: én, a nap szűze, megölöm ezt az országot minden benne lakóval együtt, aki lélegzetet vesz, és minden füvet és fát, a mi zöldülni szeret, és minden röpülő madarat, amely a felhőkben él; és soha többet élő állat ezt a helyet nem fogja lakni, és soha többet fű ezt be nem lepi.

Pizarro és társai kacagtak ez őrült beszéden, s feleltek valamit vissza a leánynak, amitől annak arca oly piros lett, miként a hajnaltámadat.

Amarlija nem szólt azután többet, hanem megállt arccal a lemenő nap felé fordulva, s kiterjesztett karokkal állt előtte, míg ifjú társnői összefogózva, csendesen körüle lejtének; a bűvkör képzése mellett halk, szomorú dalt énekelve. A nap már a távol kéklő tenger határához ért; olyan piros volt tányéra, lassanlassan belésüllyedt; a szűzek dala fájdalmas siralommá vált; nézték, mint süllyed mindig alább a hullámba, már csak félig áll ki belőle, mint egy tűzdomb, az is alább száll, egy fényvonal látszik még csak, az égen szétvetett sugárküllők, a látkörön lilaszín derengés; azután az is elmúlik: s itt a csillagos éj rögtön.

Egy végsikoltás hangzott a szűzek ajkáról; leborultak arccal a kőre, midőn az imádott nap utolsó sugára is eltünt. Nem látták ők e sugárt többé a földről.

Midőn felkeltek, sötét éjszaka volt már.

Az egyenlítő alatt nincsen reggel, este, ott csak éj van és nappal.

Pizarro és társai látták a félhomályban, mint vagdalják le a szűzek hosszú hajfürteiket mind, s meggyujtva azokat, leszórják a szikla mögé.

– Ó, mi kár értök!

Azután öltönyeiket is levetik, azokat is meggyújtják és lehajigálják.

– Ó, mi szépek!

És azután letérdelnek egymással szemben, és halk, bánatos hangon folytatják a halál dalát, melynek minden hangja úgy illik az enyészethez, melyről beszél.

Pizarro úgy elmélázott e hangon. Egyszerre riadva jönnek társai és kiáltják:

– Pizarro menekülj! a kénhegy ég.

Az őrült leányok felgyujták a kénhegyeket.

Valami sápatag, kék láng kezdett a völgyben terjengni, s fehér nehézkes füst emelkedett felfelé, melynek fojtó gőzétől elfulladt ember és állat.

A vérebek leghamarább megsejték a veszélyt, üvöltve kezdtek elfutni a hegy alól; a nehéz kénlevegő egyenkint elfojtá őket, véres tajtékkal dőltek el az úton, ugrálva levegő után. A lovon ülőket nem érte oly hamar a veszély. A kén lege a föld felé húz, csak lassankint emelkedik. Pizarro csapatjának paripái vágtatva nyargaltak ki e hegyszakadékok közől; mikor egy paripa elkezdett hörögni, tüsszögni, a lovag veszve volt; Pizarro lovasai egyenkint hullottak el mellőle. A szél úgy fútta utánok a füstöt.

Pizarro érzé, hogy itt csak egy menekülés van: a szél útjából kitérni. Hirtelen irányt váltott, lova orrát beköté övével, s néhány menekvő társával reggel felé elérte a magasabb hegyeket, ahol bátorságban volt.

Minő látvány volt előtte, a midőn visszatekintett. A sárga kénhegyek oldalai köröskörül füstölögtek, s a kék átlátszó nehéz gőz leülepedett a tájékra; – olyan csendes volt a vidék.

A nagy fák még zöldültek szépen, de már a mező sárga volt s a pálmák levelei sötét lilaszínűek. A gazdag cukorültetvények még álltak épen, de mind fehérre változva, mintha megőszültek volna. Olyan csendes volt a vidék.

Ki maradt ott, ki menekült meg Pizarro harcosai közől és az inkák legyőzött népéből? Az utak néptelenek voltak, az égen egy madár sem röpült. Olyan csendes volt a vidék.

Amarlija megtevé, amit megigért. Megölte egész országát.

Nemcsak a benne lakókat, rokont és bitor ellenséget, hanem minden füvet és fát, ami embert gyönyörködtet, még a jövendő századok reményeit is, amik e földet mind üresen találják.

A kétségbeesés rettentő műve végrehajtatott. És senki azt többé jóvá nem tehette.

Évekig, évtizedekig, egész századig égett az elolthatatlan kénláng, lassankint roskadoztak össze a sárga hegyek csúcsai, miket a belső tűz összeemésztett. Néha a megolvadt kénláva kirontott a hegyek közől s elborítá egész vidékeket, s a körülfekvő környékből halál országa lett.

Maig sem lakja azt semmi élő, még egy árva moha sem. A rajta keresztülfolyó vizek is ihatatlanok.

A rézszínű faj azóta csendesen enyészik. Ahány millió volt az Amerika felfedezésekor a fehérbőrűek által, talán annyi ezer most.

Az is silány, meztelen nép; elvadult, elnyomorodott; igazán semmi oka sincs rá, hogy éljen. Hajdani nagyságuk emlékei, az inkák palotái az elvadult őserdőkben, a rejtélyes feliratú sziklaköbök, a naptemplomok romjai, átadva a régiségbúvárok hagyatékainak.

A fehér fajnak az a dicsőség jutott, hogy nehány század alatt ki tudott törülni az Isten képére teremtett fajok sorából nemcsak egy egész nemzetet, de egy egész színt!

1856

Hogyan lett Dúl Mihály uramból Rácz János?
A Debreceni Krónikákból

Történt ez a különös eset az 1668-ik esztendőben, Balyik András uram főbírósága alatt; amikoron is vala Dúl Mihály uram derék, becsületes, keresztyén polgárember a Csapó utcában, kinek nemcsak szép gazdasága, tornácos háza és jármos ökrei voltak, de ami ezeken felül való, igen szép, szőke hajú, piros arcú felesége, akit csak tavaly hozott el Kassáról, s akivel nagyon szerették egymást; Rácz János pedig, akit nem tisztelek meg azzal, hogy meguramozzam, volt egy istentelen lator nagy tolvaj és alattomos gyujtogató, aki lakott a kis Péterfia utcában, egy rongyos tetejű, sároldalú házban, aminek bárha kapuja sem vala, mégsem lehetett az udvaráról semmit ellopni, nem levén azon belül semmi, ami ember szemének megtessék; a házában belül sem lehetett egyebet találni a feleségénél, attól pedig az Isten őrizzen meg minden becsületes tolvajt, hogy azt magának ellopja, mert annak ugyan megkeserülte volna az áldomását.

Hanem hogy voltaképpen megérthesd ezt a dolgot, kegyes olvasóm, szükségképpen el kell mondanom egynémely dolgot Debrecen városának akkori állapotjairól, amik nem úgy vannak most, mint voltak régen.

Több mint száz esztendeje múlt már akkor, hogy kegyelmes urunk Török Bálint azt a nagy, tiszta magyar várost reformálta minden benne lakókkal egyetemben, s a rákövetkezett zavargós időkben úgy állt azután Debrecen az alföldi kenyértermő puszták közepén, mint egy kis önálló státus, mely magamagának parancsol, s melynek azonfelül mindenki parancsol, aki csak közelből éri; Nagyváradról a török pasa izengetett rá, Szatmárból, Székelyhidáról a labanc vezérek ijesztgették; hol a kuruc látogatta meg, hol a tatár, hol a palatinális hadak; onnan Erdélyből is parancsoltak vele, s a fejedelmek alattvalóiknak tartották őket, küldtek is a városnak hol egy énekes könyvet, hol egy aranyos gombot a torony tetejére.

Az volt tehát a kis alföldi álladalom státusférfiainak legbölcsebb feladatuk, hogy a sok egymással ellenkező parancs közül mentül kevesebbet fogadjanak meg; a hadakozó feleket mentül okosabban lerázzák a hátukról, akármelyiknek is mentül kevesebbet segítsenek s minden ellenségnek a torkában levén, egyik által is el ne nyelessenek.

Ezt a feladatukat mindenkor hagyományos bölcsességgel és ösztönszerű tapintattal századokon át folyvást keresztül is vitték, s valóban Isten csodája, hogy városukat százszor tőből ki nem forgatták amaz eseményes idők; úgyhogy bizvást elmondhatni, miszerint Debrecent nem kőfalak és sáncok védték, hanem előljáróinak bölcsessége.

Mert egy csekély árkon, s annak a gátjába ültetett sövényen kívül semmi kerítése sem volt a városnak; s azt is kegyetlen dekrétumokkal kellett biztosítani, hogy a lakosság keresztül ne mászkáljon rajta.[2]

Egy pár apró filagória a város végében volt az egyedüli őrhely, mely a veszedelmek elhárítására felállíttatott, ugyanazokban a szenátorok és esküdtek személyesen tartoztak felügyelni, pénzen fogadott katonákat nem küldhetvén maguk helyett.

Azok sem voltak pedig a járó-kelő hadak ellen felállítva, hanem csupán kalandozó rablók, tolvajok távoltartására; kik ellen a kis respublika szigorú itéletekkel védte magát, ha egyszer megkaphatta őket. A nagyobb rablók, kik feles számú cinkosokkal bírván, egyik vagy másik hadviselő fél pártfogása alatt álltak, szinte gonosz tolvajoknak neveztetnek ugyan a jegyzőkönyvekben, de üldözésök nem tartatik tanácsosnak; a legnagyobbak pedig, mint voltak a váradi basák, a székelyhidi és nagykállói úri emberek, helyükbe vitették maguknak az ajándékot; kik ellen nem volt semmi védelem többé; csak néha szalasztott ki az érdemes tanácsjegyző ilyen mondásokat a tollából, mikor a lefizetett sarcot feljegyezte: „konfundálja őket az úr Isten.”

Háromfelé húzták-vonták a szorgalmas, becsületes népet; a török adót, ajándékot fizettetett velük; valahányszor váradi basaváltozás volt, azt nekik kellett beneventálni, mégpedig sommás pénzzel, ha a basa megszorult, beléjük kötött, fizetteté magát. Egyszer éppen az jutott eszébe, hogy minden Debrecenben meghalt hagyományából részt kapjon. Másfelől Bánfi Dénes uram vitette magának a somlyai várba a város borait és gulyáit; ismét a labanc tábornokok szekereztettek Székelyhidára nagy mennyiségű lisztet, s veszekedtek, ha öregre volt darálva; a könyörgő követeket mindenütt lefogták, bezárták, megverték, esztendőkig tömlöcben tartották; bírákat, tanácsbelieket elhurcoltak Sztambulba; városuk mellett emelt szavakért fejüket is vették, megzsinórozták; – és azért mégis mindig volt férfi a jó Debrecenben elég, aki elvállalja a követséget, bíróságot, előljáróságot, ami mind nagy veszedelemmel járó tisztesség volt akkor; a nép megfizette az adót háromfelé is, dolgozott, takargatott, hogy legyen miből, s nem engedett romlást jönni városára.

Hanem aztán a város határain belül olyan úr volt a főbíró, mint egy római konzul a maga idejében, s az érdemes belső tanács, miként hajdan a patres conscripti. Nem is átallották birodalmukat köztársaságnak nevezni[3] és a „haza” azt jelentette náluk, hogy „Debrecen”.

A derék elöljárók a város önállóságát, szabadalmait védve kívülről, benn a legháborgósabb időkben is józan rendet és istenes erkölcsöt tudtak fenntartani. Iskoláikat, papjaikat gazdagon fizették; nagy gondjuk volt a tudományokra; jeles tanulókat a város költségén küldtek ki németországi akadémiákra;[4] asszonyaik virtusaira ügyeltek, még abba is beszólott az érdemes tanács, hogy mikor idegen hadak járnak a városon, az asszonyszemélyek mennyire kapcsolják össze ruháikat, s az öltözetben ne bujálkodjanak; aki pedig a jó erkölcs ellen vétett, az olyan némbert nemcsak a tisztelendő urak exkommunikálták, hanem a tanács első izben megseprőzteté „szkíthai módon”, másodízben tollkoszorúval fedezve kikorbácsoltatá a városból, harmadízben máglyán égetteté meg; s a tanács jegyzőkönyvei bizonyítják, hogy e drákói rendszabályok mindannyiszor végre is hajtattak.

Csak így maradhatott meg Debrecen Debrecennek.

Csak így őrizheté meg falait és birtokát, csak így tarthatá meg annyi viszontagság közepette az arany jólétet, mely ha csorbult is néha, de újra helyre nőtt, olyan gyorsan, ahogy elfogyott; csak így lehetett minden veszedelem egyesült tűzpontjában folytonos menhelye a nemzeti tudományos művelődésnek; azért ne is csodálja senki, ha a debreceni népszellem maig is gyökerestül különbözik más városokétól; mert erre őket századok tanították.

Abban az időben tehát nagy tatárjárás volt; a váradi vezérbasa Kucsuk Mehmet uram olyan nagy becsülettudással volt Debrecen városa iránt, hogy jó eleve megizente a főbírónak, hogy jön a tatár, Kolozsváron a derékhada; s ismerve embereit, utasítá a tanácsot, hogy vitessenek maguknak Váradról csauszokat, a város ótalmáról gondoskodjanak, mert a tatár erre is jön; a földnépe a tanyákról takarodjék be a városba, s kinek mi féltője van, dugja el, vagy vigye magával Debrecenbe, ott jó helyen lesz, a csauszok oda nem eresztik be a tatárt, de az árkon kívül bizony nem felel azokról senki.

Nemzetes Balyik András bíró mindjárt illendően szekeret küldött Nagyváradra, elhozatott tizenkét csauszt, azokat a legmódosabban beszállásolta, s gondja volt rá, hogy a drága atyafiaknak semmiben fogyatkozásuk ne legyen, mint akiknek palástja védelmezi meg a leggonoszabb pusztító hadtól a várost.

Egyike a csauszoknak Dúl Mihály uramra lőn kiosztva, ő rajta lévén a szállásadás sorja; az érdemes csauszt, biz én nem tudom, hogy hívták? Azt sem tudom, szép volt-e, rút volt-e? arra nekem éppen olyan kevés gondom van most, mint volt akkoriban Dúl Mihályné asszonyomnak, aki irtózatos dolognak tartotta volna egy idegen férfinak képét megbámulni, kiváltképpen törökét és csauszét, amit nem is csodálhatni egy olyan derék, deli termetű férj mellett, mint amilyen volt Dúl Mihály uram, kivált mikor ezüst gombos mentéjét felvette, csatos szíját összeszorította s pörge bajuszát kipödörte, megállhatott volna akármelyik fejedelem előtt. Azután meg Klára ifjasszony tisztességes, szemérmesen nevelt asszonyszemély is volt, akinek nem volt egyébre gondja, minthogy férjének kedvében járjon, s annak szerelmét megérdemelje.

Nem is volt e felől Dúl Mihály uramnak legkisebb aggodalma sem, bátran járt-kelt a maga dolga után, s még nagyon is meg volt nyugodva házának biztossága felől abban, hogy hozzá adták a csauszt.

Történt azonban, hogy valami okos ember azt találá kimondani, miképpen jó volna, ha sietnének a város népei leszüretelni, minekelőtte megérkezik a tatárhad; a szőlő ugyan még nem érett meg nagyon, de ez nem tesz semmit: legfölebb egy kissé savanyú lesz a bora; de jobb, ha a bor savanyú, mint az embernek a képe.

Azért egy szép, meleg napon felkerekedék Debrecen apraja-nagyja, ki puttonnyal, ki kosárral, s kimenének a szőlőskertekbe, összetakarítani, amit az Isten adott.

Otthon csak a gazdasszonyok maradtak, hogy a szüretelők számára megfőzzék a vacsorát, akik estére majd éhesen jönnek haza. Dúl Mihály uram is otthon hagyta a feleségét, jól meghagyva neki, hogy mindent jól zárva tartson; a csausznak főzze meg a fél toklyót köleskásával, adjon neki a méhserből, ha a bort nem issza, különben semmitől se féljen, hiszen ott van a csausz.

Nem is félt Klára ifjasszony, mitől félt volna? semmi rosszat sem gondolt magában, végezte a ház körüli dolgát, ebédre megfőzte a töröknek kedvenc piláf ételét, feltette neki a sört vászonkorsóban, s megterítette az asztalt a számára.

A csausz leült enni, s a közben azt kívánta az asszonytól, hogy ő is üljön le az asztalhoz, s amit enni, inni adott neki, abból ő is egyék, igyék, mert különben azt hiszi, hogy meg akarja őt mérgezni.

Klára ifjasszony szót fogadott, hogy ne gondoljon semmi rosszat az atyafi, evett ő is egypár mártást a tálából s húzott egyet a korsóból; meg is rázkódott egy kicsit tőle: „juj milyen rossz, hogy ihatják azok a férfiak?”

Mikor az megtörtént, akkor azt mondá neki a csausz:

– No már most asszony, minthogy a tálamból ettél, a korsómból ittál, ezentúl az én feleségem vagy.

– Ne bolondozz török bácsi, – szólt a menyecske nevetve; – nem esküdtem én meg veled.

– Hjah, hallod-e, nálunk ez áll esküvés helyett, annyi mintha török mód szerint megesküdtél volna.

– De van ám már nekem uram, török bácsi.

– Majd elvégzem én azzal, ne búsulj, az az én dolgom.

– De nem hagyom ám el érted.

– Micsoda? hát nem vagyok én különb ember, mint az? Nézz csak rám.

– Bizony nem ám. Nagy szakállad, tar a fejed.

– Hiszen éppen az a szép; nem ama csúnya bozontos fej és kopasz áll, amit a te urad visel.

– No már elég szép az nekem; aztán ha még oly csúnya volna is, mint ahogy nem az, akkor is kedves volna nekem, mert derék, jó, nyájas ember, akinél jobbat kigondolni sem lehet.

– De én még százszorta jobb vagyok, – bizonyozott a csausz – kérdezd majd meg a másik két feleségemet, tudnak-e ellenem valamit panaszkodni.

– Hát neked már két feleséged van? – szörnyűködék kezeit összecsapva Klára asszony – s én kellenék talán harmadiknak? ó, pokolra való törökje, meg ne fogd a kezemet.

De a török bizony csak megfogta Klára kezét, még a derekát is átölelte s azt a rosszat mondta neki, hogy már most őt csókolja meg.

– Tréfál kend csausz bácsi, ugye?

– Nem, nem, itt csókolj meg engem, itt a képem közepén, itt ahol legpirosabb az orcám, azután majd én is megcsókollak téged ott, ahol legpirosabb az orcád.

Klára asszony úgy pofoncsapta erre a szóra a törököt, ott, ahol a legpirosabb az orcája, hogy két mennyországot szikrázott bele a szeme.

A török nagyot csattantott rá a nyelvével, mint akinek igazán jól esett valami.

– Derék menyecske, hatalmas egy asszonydarab. Ezt szeretem én ni. Hát haragszol? hát durcás vagy? no az nekem nagyon tetszik; már most hát még inkább kell, hogy megcsókolj.

Azzal kihúzta széles handzsárját a török, odatette maga mellé az asztalra.

– Hát látod szép Gülnárém, ezt a nagy kést; ha nem akarod, hogy szépszerével megcsókoljam az orcádat, hát majd levágom a fejedet, ideteszem magam elé az asztalra, s úgy csókolom meg szépen.

Klára asszony csak most kezdett el hüledezni. Az egész háznál nem volt senki, de még a szomszédban sem volt, aki segítségére jött volna, hiába lett volna minden kiabálás; az urának, aki a szőlőben szüretelt, hogyan adjon jelt a nagy veszedelemről? már azon gondolkozott, hogy magára gyújtja a házat, arra majd csak hazaszalad a nép; de meg az jutott eszébe, hogy ilyenkor, minden ember a városon kivül levén, ha tűz támad, fél Debrecen porrá éghet… végre egy jó gondolat ötlött az eszébe. Megszüntette képén a haragot s hamiskás enyelgésre kezdte fordítani a dolgot.

– Tudod mit, török bácsi, legalább mosd meg az orcádat, ha azt akarod, hogy tisztességes személy megcsókolja; én az ilyenre kényes vagyok, a kenyeret meghámozom, mert azt hiszem, bogár mászott rajta végig; orcádat más is találta csókolni ma, azt mosd le onnan.

A csausznak már ez a szó tetszett.

– Hozz vizet; de megállj, el találsz szaladni, én veled megyek.

– Bizony jőjj ám, el sem is bírnám a sajtárt egymagam.

A csausz segített az asszonynak a sajtárt kivinni, behozni; a fortélyos menyecskének sikerült a közben észrevétlenül a nagy tiz akós szapulókád dugaszát kiereszteni, amiből a víz lassankint egyenesen ráfolyhatott vagy hat zsák oltatlan mészre, miket építésre vett az ura, s addig is míg megoltanák, beállított a tornácba.

A csausz megmosdott szépen a sajtárból odabenn a szobában; Klára asszony azt kívánta tőle, hogy hétszer mosdjék; a török nevetett és szót fogadott; lélekadta finnyás menyecskéje, de nagyon szereti a szépet.

Ezalatt szép csendesen folydogált a lugzó víz a meszes zsákok alá, keresztül áztatva valamennyit, amiből az lett, hogy a mész elkezdett füstölögni; hát egyszer odakinn a szőlőben meglátják ám, hogy valami nagy fehér füst kanyarodik fel a város közepéből. Egyszerre mindenki otthagy szüretet, mustot és hordót, veszedelmes lárma kerekedik: „tűz van! hol van? a Csapó utcán van!”

Dúl Mihály uramnak sem kellett több, hirtelen felkapott lovára nyereg nélkül, s vágtatott, amerre legrövidebb volt az út hazafelé.

A jó Klára asszony ezalatt mindenféle asszonyi praktikával védelmezte magát a gonosz török incselkedései ellen, aki azonban mindig erőszakosabb kezdett lenni, s a jámbor asszonyt már-már kétségbeejté, amidőn egyszerre meghallja valami közeledő paripa robogását kinn az utcán.

Ez a férje! E gondolat egyszerre oroszláni bátorságot öntött az asszony szívébe; amint a török éppen ölelgetni akará, hirtelen belemarkolt balkezével a szakállába, a másik kezével pedig felkapta a handzsárt az asztalról, s dühödten kiálta a csauszra.

– No most te istentelen pogány lator ember, elhordd magadat innen ettől a háztól, mert mindjárt én vágom le a fejedet ezzel a nagy késsel.

A csausz nem tudta, hogy nevessen-e vagy haragudjék? mennykő menyecske ez; hogy tépi az ember szakállát, s hogy forgatja azt a nagy kést: még kárt tesz magában vele. Aközben azon iparkodott, hogy elvehesse tőle a kést; a szakállát ördög vigye, majd kinő megint.

Erre a veszedelmes huzakodásra nyit be Dúl Mihály uram a szobába. Azt meglátni, hogy a csausz a feleségét hogy üldözi, s azután úgy ütni főbe ököllel a csauszt, hogy hanyatt essék, ez persze egy dolog volt reá nézve. A szegény Klára asszony akkor kezdett el csak aztán sírni, mikor már férje karjai között volt, s sok ideig alig bírták egymást helyre vigasztalni.

Csak azután jutott eszükbe a csausz. Hát abból mi lett?

Az biz ott feküdt most is a pallón hanyatt.

Dúl uram látva, hogy semmi baj sem történt, csöndesebben kezdett hozzá szólni.

– Nini, atyafi, kelj fel már, nem bántlak többet; de aztán te se bántsd a feleségemet.

De biz az atyafi nem hallgatott rá, hanem fekve maradt.

– Tán csak nem haltál meg, jámbor csausz; mi a patvar? hiszen csak a kezemmel ütöttelek meg egyszer.

De ha a csausznak az is elég volt.

Nosza hirtelen ecetet dörzsöltek, tormát reszeltek az orra alá, mosták a fejét hideg vízzel; állítgatták talpra; de biz az csak lehajtotta mindig a fejét, s akármit csináltak vele, meg volt halva tökéletesen.

– Hjüj, lélekadta nyomorult csausza, szégyen, gyalázat ilyen rongyos koponyát tartani török embernek, hogy egy pofoncsapástól meghaljon. Mit csináljunk, uram Jézus? Megtörtént a nagy veszedelem. Asszony, asszony, most végünk van. Hanem azért jól tetted, hogy nem csókoltad meg a pofáját.

Azzal otthagyta Dúl Mihály uram a házát mindenestül, s ment egyenesen a városházára, Balyik András főbiró uramhoz.

– Bíró uram, megöltem a csauszomat.

Balyik uram majd kiugrott az ablakon ijedtében.

– Mihály öcsém, ne mondj ilyen bolondot!

– Megöltem biz én, bíró uram; oka nem vagyok, minek volt porcelánból a koponyája. Azt akarta, hogy a feleségem csókolja meg; én azért ráütöttem az öklömmel; az biz ott van, meghalt, sohase lesz többet eleven.

– Oda is vagyunk akkor városostul! Itt a tatárság a gallérunk megett, porrá égetnek, pozdorjává törnek mindnyájunkat! Ördög bújjék a te vas öklödbe! Hiszen jól tetted, hogy megütötted, ha feleségedet meg akarta csókolni, de legalább ütötted volna meg olyan helyen, hogy ne halt volna bele.

– Már hiszen, bíró uram, ott vagyok, adjanak ki, vágjanak négyfelé, álljanak rajtam bosszút, azért jöttem; csakhogy a városnak ne történjék az én hibám miatt semminemű kára.

Balyik András uram egyet gondolt.

– No te Mihály, már az igaz, hogy bolondul cselekedtél; hanem én is úgy tettem volna. Már most hogy a mennykőbe segítselek ki a bajból tégedet is, meg a várost is?

– Vágassa le a fejemet.

– Nem kérdeztem tőled. Most csak maradj itten, és ne beszélj senkivel, haza pedig ne merj menni; a többit majd elvégzem én.

Balyik uram mindjárt el is csukatta Dúl Mihályt egyik hátulsó szobába, s meghagyá viszont a porkolábnak, hogy hozza fel az alsó tömlöcből a Rácz Jánost; azután meg egy hajdú menjen el a Péterfiára, hívja ide annak a feleségét, a vén boszorkányt.

Rácz János keze-lába huszonnégy fontos vassal volt ellátva, midőn a bíró elé hozták, amiből kilátszott, hogy ez nem valami csekély ember lehet, aki ilyen nagy kitüntetésben részesül.

Balyik uram kiküldött mindenkit a szobából, csak ő maradt ott a rabbal.

– Hát, Rácz Jankó, csak kisült rád, hogy te gyújtottad fel a pap méhesét, s míg más oltott, te loptad el az úrvacsorához való ezüst tányért.

– Kegyelmes bíró uram, nem igaz.

– No csak ne sírj és ne essél térdre; azon már túlvagyunk. Tudod-e már a szentenciádat?

– Irgalom! kegyelmes bíró uram.

– Bolond-fejű, mintha éntőlem függne az irgalom. Karóba fognak húzni.

– Jaj nekem, kegyelmes bíró uram!

– Bizony nem is nekem. Elébb azonban három fával megkoronáznak. Tudod mi az?

– Hogyne tudnám, kegyelmes bíró uram. Jaj csak ezt az egyet engedje el.

– Hát még a tüzes vassal való sütögetést?

– No meg azt. Soha sem állom én azt ki.

– No csak ne szabadkozzál annyit; ez már ki van rád mondva, megszolgáltad. Holnap majd megkapod írásban; ha valamit nem értessz belőle, Lengyel gazda majd megmagyarázza.

(Lengyel gazda volt a hóhér.)

Az elitélt kétségbeesve veté magát a bíró lábaihoz, s láncos kezeivel átölelve azokat, sírt, könyörgött, hogy engedjék el neki azokat az irtózatos kínzásokat, s azt a rettenetes hosszan tartó kivégzést; tegyenek vele kegyelmet, öljék meg hirtelen, vágják el a fejét.

– No megállj, te Rácz Jankó, ámbár nem vagy arra érdemes, hogy a fejedet vegyék, én mégis kicsinálom, hogy ezt megkapod idehallgass rám.

A rab meg volt vigasztalva.

– Még a porait is áldani fogom bíró uramnak…

– Te bizony nem sokat fogod áldani az én poraimat, ha a fejedtől megváltál; hanem hát idehallgass: ha azt akarod, hogy a kegyetlen torturázástól megszabadulj, s a kínos karó helyett pallos által halj meg, cserélj nevet Dúl Mihállyal, aki egy törököt ölt meg, mert a feleségét meg akarta csókolni; akárki kérd, azt mondd, hogy te vagy Dúl Mihály, te ölted meg a törököt, akkor szépen bekötvén a szemedet, Lengyel gazda hátulról olyan gyöngyen leüti a gombodat, hogy észre sem veszed. De ha bolondul elárulod magadat, s kivakkantod, hogy Rácz János vagy, akkor a Rácz János itélete alá esel; Lengyel gazda fejedre teszi a hármas fát s hatot csavarít mind a három végén, hogy a koponyád háromfelül lapul össze, azután meg szekérre kötnek, s minden utca szegletén megsütögetik a fájos részeidet tüzes harapófogókkal.

A rabnak a fogai is vacogtak rémültében.

– Tehát ahhoz tartsd magadat, ha szépen akarsz meghalni, légy Dúl Mihály; ha csúnyául, maradj Rácz Jankó.

Azzal visszavitette főbíró uram a rabot tömlöcébe, s felhozatta maga elé annak feleségét.

Nem illik, nem is udvariasság asszonyszemélynek ábrázatját leírni, ha azok nem szépek, amiért is Rácz Jánosné felől jobb ha elhallgatunk. Elég azt tudni, hogy nagyon vén volt és félszemű.

– No te tüskére való, – köszönté őt bíró uram; – tudod-e, hogy holnap megtorturázzák az uradat? mégpedig a triplex torturával.

– Bizony bánom is én; kínzott ő engem harminc esztendeig, – felelt durcásan a némber.

– Igen ám, de azt is fogják tőle a puncta deutri közt kérdezni, hogy igaz-e, miként te méregkeverő volnál?

– Rám is vall az akasztanivaló, ha azt kérdik tőle, az már bizonyos.

– Akkor pedig ciherre tesznek s megégetnek, elhiszed-e?

– Elég keserves lesz az nekem.

– Ne félj semmit, vén boszorkány, adok neked jó tanácsot: tagadd el, hogy az a te urad.

– El is tagadtam már százszor.

– Ismered Dúl Mihály uramat ugye?

– Hogyne ismerném?

– Tyúkot is loptál tőle; azt akartad mondani. No jól van. Hát ha szorongatni találnak, mondd azt, hogy ő a te urad. Ha a házadhoz megy, bánj vele úgy, mint az uraddal, de ki ne kapard a szemét! egy szóval ő legyen ezentúl előtted Rácz János, akárki kérdezi, érted?

A vasorrú bába nem értette biz azt, de nagyon megörült neki, egyfelől azért, hogy nem égetik meg, másfelől, hogy olyan derék kapitális férje lesz ezentúl: kezet is csókolt érte bíró uramnak.

Balyik uram azt is elcsukatta egy szobába, hogy amíg nem kell, el ne hiresztelje a dolgot, s akkor azután leült és írt egy levelet a nagyváradi basának.

Kegyelmes és méltóságos uram, nagyságos vezérpasa. Szálljon terád mindenféle áldás. Mivelhogy az a rettentő eset történt e mai napon a mi városunkban, hogy egy idevaló istentelen ember, akit Dúl Mihálynak neveznek, a feleségét féltvén, egyikét a te vitéz csauszaidnak ököllel vaktába megütvén, a csausz menten meghalálozott; nehogy az ilyen rettenetes gyilkosság bosszulatlan maradjon, s az is a te tudtoddal történjék, kérünk igen szépen, küldd el hozzánk a holnapi napon a te kegyelmes tihádat, hogy legyen jelen, amidőn törvényt tartandunk a gonosz gyilkos felett és lássa meg, hogy a bűn büntetlen nem marad; mely után maradunk kegyelmességednek kézcsókoló szolgái, Debrecen város bírája és belső tanácsa.

Ezt a levelet sárga viasszal lepecsételvén, elküldé egy lovas legény által menten a váradi basának.

Az éjszaka nagy félelem között tölt el. Mert nem volt tudható, vajon a basa beelégli-e azzal, hogy a gyilkos megölessék, vagy sarcot vetend az egész városra? vagy éppen rájuk szabadítja a tatárokat, s porráégeti a várost?

Reggelre izenet helyett ott volt maga a basa, egy csapat lovas kiséretében.

Maga jött, nem a tiháját küldte; gondolta, hogy azt rászedhetik könnyen.

A tanácsbeliek nagy tisztelettel fogadták a derék urat, ki különben nem volt a magyarságnak ellensége, s felvezetvén őt törvénytartó teremükbe, leültették a legelső székre az asztalfőhöz.

A basa belepillantván a jegyzőkönyvbe, megtekinté a feljegyzett kauzákat s sürgeté, hogy legelőször is vegyék elő a gyilkos Dúl Mihályét.

Két darabont előhozta Rácz Jánost; fogni kellett, hogy el ne essék.

– Te volnál Dúl Mihály, micsoda? – kérdé gyanúsan a basa a reszkető embertől.

– Igenis, én vagyok.

– Hát ilyen nyomorult ember tudott egy ütéssel megölni egy csauszt?

Bíró uram közbeszólott.

– Összehúzta a jámbort a félelem és magába szállás.

– S ezért a madárijesztő pofáért nem akarta a menyecske az én derék csauszomat megcsókolni?

– Nagyon virtusos a jámbor, – magyarázá bíró uram.

– No hát jól van, mondjatok rá itéletet, – hagyá helybe a basa.

A tanácsbeliek mind felálltak az asztal mellől s jegyző uram felolvasá az itéletet, mely szerint amaz istentelen gyilkos Dúl Mihály, ki egy derék csauszt szerelemféltésből megölt, fejétől elválasztassék, „háza annak földig romboltassék, telke sóval bevettessék és minden marhája a státus részére konfiskáltassék”. A basa ránézett az elitéltre.

– Nincs ellene semmi kifogásod?

– Semmi sincsen, – szólt az megkönnyebbült szívvel sóhajtva.

– No ha neked nincs, nekem sincs; – szólt a basa s ráütötte az itéletre pecsétnyomó gyűrűjét. A gyilkos, gyujtogató Rácz Jánost mindjárt kivitték az udvarra, s a basa szemeláttára fejét vették; ami bűnei sokaságát nézve, elég nagy kegyelem volt neki.

Azzal a basa ismét visszaült helyére s azt mondá, hogy csak folytassák tovább az igazságszolgáltatást, tartsanak törvényszéket, ő majd sorra megerősíti a többi itéletet is.

Balyik András uram kész volt erre is. Rácz János ítélete következett.

Előhozták Dúl Mihály uramat.

A basa végignézett rajta: derék, hatalmas egy legény; erről inkább föltehetné az ember, hogy egy csauszt egy ütéssel agyonüssön a felesége miatt. Aztán miről vádolják? Hogy templomedényt lopott. Ez éppen nem néz ki a szeméből.

Olyasmi jutott a basának eszébe, hogy Székely várnagy már egyszer megtette éppen a váradi basával, hogy katonáinak megölői helyett elitélt gyilkosokat végeztetett ki. „Hát azt az embert mire ítéltétek?”

A jegyző felolvasá a kegyetlen szigorú itéletet; kínzással, hármas halállal teljes.

A basa csóválgatta a fejét; ez törökül sem lehetne jobban. Végül azonban, mikor minden marcangolás be volt fejezve, következett az a záradék, hogy miután Rácz János azt vallá, hogy tud egy helyen elásott kincset, s ha megkegyelmeztetik, kész azt a helyet fölfedezni, melynek pedig egy harmada az eklézsiát, más harmada a várost, harmadik pedig ő nagyságát a váradi vezérbasát illetendi, tehátlan mindezeket tekintetbe vévén, a gonosztevő is jövendőbeli jobbulást fogadván, a bűnösnek a halálos itélet elengedtessék, s ahelyett egy esztendei fogság diktáltassék.

A basa még jobban csóválta a fejét; „nagy selmák vagytok ti valamenyien”, mormogá magában; – aztán mennyi az a rejtett kincs? – kérdé a bűnöstől.

– Hatszáz darab arany, – felelt az.

– Nekem jut kétszáz. No nem bánom, maradj élve semmirevaló, nekem nem vétettél. Van-e feleséged?

– Igenis van, nagyságos basa; Dorkának hívják szegényt.

– Dorkának hívják? szeretném azt látni.

Bíró uram kiküldött egy esküdtet Rácz Jánosnéért, hogy hozza be.

A basa összenézte a két embert; sehogysem akart a fejébe menni, hogy az a kettő egy pár.

– Te Dorka asszony, hát ez itt a te urad?

Dorka asszonynak tetszett igent mondani.

– Hát te Rácz János, ez itt a te feleséged?

A kérdezett keservesen felelé, hogy úgy van.

– No hiszen, Rácz János, meg is vagy te akkor jobban büntetve, mint Dúl Mihály, akinek a fejét levágták.

Azzal nem kutatta tovább a dolgot a basa, hanem megpecsételé Rácz János ítéletét, kitörölvén belőle kalamussal az egy esztendei fogságot.

– De fiam, csak eredj te haza szépen, s élj a feleségeddel együtt; az a te árestomod.

Több veszedelem azután nem támadt ebből a bajból a városra és a közönségre nézve, minden a legjobban rendébe hozatván.

Igen bizony, de már most a szegény Dúl Mihálynak két felesége volt, egy szebbik, akire nem volt neki szabad nézni, és egy nem szebbik, akivel egy házban kellett neki lakni.

A váradi basa pedig azután is folyvást ügyeltetett rá, hogy az itéletet ki ne játszhassák, s bár a debreceni nép közül egyetlen egy ember sem támadt, aki elárulta volna előtte a dolgot, s detegálta volna a pia fraust, azért a basának mégis nagy gyanúpere volt a dologban, hogy az igazi Dúl Mihály most is él s ő a szépasszonynak a férje s várta nagy figyelemmel titokban, hogy mi lesz majd ennek a vége?

Dúl Mihály házát le is rontották a földig, özvegye fekete ruhát vett magára, s hazament az anyja házához.

Néhány hét múlva erre a nemes tanács eladott egy házat, melyet Igyártó Alberttől foglalt le hadból elszökés bűne miatt, telkestől együtt ötven magyar forintért; megvette azt Rácz János uram, bele is költözött.

…Aha! kezdődik már, – mondá magában a basa, amint ezt megtudta. – Házat már szereztek neki. Mit csinálnak vajon tovább?

Egy hónap múlva Rácz János uram válópert indított a felesége ellen; volt neki tizenkét tanúja, aki bizonyította, hogy az asszony hűtelen volt; Dorka asszony sem tagadta.

…No nézze meg az ember, mit találtak ki a semmirevalók? – mondá erre a basa – az a vén asszony még hűtelen az urához, s maga is megvallja szépen.

A konzisztórium helyesnek találta az okokat, miként Rácz János uram válni akar a feleségétől s annálfogva azok annak rendje szerint törvényesen divortiálódtak.

…Ez ugyan szépen megy előre; vajon mit fundálnak még? Félesztendő múlva aztán Rácz János uram fellépett, mint kérő, özvegy Dúl Mihályné asszonyom szülőinél; akik is azt felelték neki, hogy mihelyt a gyászesztendő letelik, örömest hozzá adják leányukat, addig járjanak jegybe.

Mikor ezt is megtudta a basa, már akkor nem állhatta tovább a dolgot, hanem fogott egy pergamentet, s írt Balyik András uramnak egy levelet

Becsületes bírák, érdemes tanácsosok!

Ti kutyahitű emberek, már látom, hogy milyen szépen megcsaltok ti engemet most mindjárt. No ti ugyan nagy mesterek vagytok. Ki tudnátok csalni az angyaloknak a szemeit is. Hát csak vett házat Rácz János ötven forintért, kőházat, pincével, ugye? – Hát csak elvált a feleségétől: attól a vén boszorkánytól rendén, ugyebár? Mostan pedig elveszi Dúl Miháy uram özvegyét, azt a szép menyecskét, nemde? No nem bánom: ördög álljon a hátatok megett; a ti lelketek rajta. Már megcsaltatok, azt látom, egészen; hanem legalább küldjetek nekem is a lakodalmi kalácsból. S azt izenem Rácz Jánosnak; hogy Rácz János maradjon halála napjáig, mert bizony különben megrövidíttetem egy fejjel. Egyébiránt áldás békesség rajtatok.

A gyász letelvén, Dúl Mihályné asszonyom csakugyan összekerült ismét szeretett férjével, kivel minden szokásos szertartás mellett újra megesküdteték, s csupán az a különbség támadt rá nézve, hogy újra megtalált szerelmesét ezentúl Mihály helyett, Jánosnak kellett neveznie.

A basa is megkapta a lakodalmi kalácsot, melybe ötven tallér volt belesütve, amiért viszont ő egy arannyal hímzett bársony nászkendőt küldött vissza a menyasszonynak, ami megért száz aranyat.

S ilyenformán elcsendesült a nagy veszedelem mind a városról, mind a szerető felek családjáról Balyik András főbíró uram bölcs és előrelátó intézkedése által, s így lett Dúl Mihály uramból holta napjáig Rácz János.

1857

Százszorszépek

Olyan vagyok, mint a lidérc. – Szeretek temetők közelében járni, éjszakai tájakat félhomályban derengetni, elkésett embereket ijesztgetni.

Iróasztalomon áll egy koponya, amiről azt állítják, hogy Karadzim kán feje volt valaha, aki Esztergom alatt esett el; előre álló fogai, nagy kiülő pofacsontja, hátranyomott homloka, behajló halántékcsontjai s erős tarkója bizonyossá teszik mongol eredetét; minden csontja magán viseli a legeredetibb tősgyökeres mongol jelleget, hanem az a lyuk a feje lágyán, az magyar; ezt magyar buzogány hagyta ottan.

Valamikor Esztergom alatt pinceásás alkalmával hányták ki ezt a koponyát, bizonyosan arany, ezüst boglárok is voltak mellette, azoknak elég jó gazdájuk akadt, a koponya ki tudja hányadik kézből került hozzám? Hasonló asztali ékszeren hamar túladnak az emberek.

Esténkint el-elbámulunk egymásra; Karadzim kán éppen olyan mozdulatlanul tud rám nézni, mint én őreá, s egyikünk sem retteg a másiktól.

Karadzim kán igen csendes, békességes ember, látogatójegyeket tartogat szájában, nyomtatékul szolgál levélhalmazoknak, s nem haragszik rám, akármit gondolok felőle.

Néha, mikor úgy magunkban vagyunk, elbeszélgetünk egymással. Karadzim kán igen nyájas, leereszkedő férfi; nem gondol rá, hogy ő hajdan százezer harcos ura volt, s én sem vetem szemére, milyen ellenségünk volt akkor. Mellette az asztali óra nyargal percosztó futással, más oldalán öblös tengercsiga zúg minden ok nélkül; fölötte gyertyák lángjai égnek, lassan emésztődve, előtte fehér papiromon fekete betűk futnak egymásután: beszélő halottak, rejtélyes élőlények; Karadzim kán bámulni látszik őket s magában töprenkedik fölötte, hogy az életet mégsem lehet kiölni a földről. Pedig ezelőtt hatszáz évvel be nagy munkájok volt azoknak, akik csendet és hallgatást akartak csinálni idelenn.

Karadzim kán, – ha nem bánod – mondjuk el, mit tettél te ezelőtt hatszáz esztendővel.

Az ezerkétszázas esztendőkben volt egy gyönyörű városa Magyarországnak: Budánál erősebb, Váradnál gazdagabb, Pozsonynál előkelőbb – Esztergom a neve.

Egészen más Esztergom, mint a mostani; nagyságra is négyszer akkora, hát még fényre és gazdagságra; ott voltak a főurak legpompásabb nyári lakai, s a Déda csatorna, amiben most felgyűrközött pórasszonyok áztatják a nehéz illatú kendercsomagokat, akkor három helyen is át volt hidalva, amint a széles párkányos kőfal átszelt rajta, mely a királyi kerteket csatolta a városhoz.

A hegytetőn állt a tágas, erős vár szertelen bástyáival, mikből felvonó-hidakon keresztül lehetett kijönni; benn a várban István vértanú ódon temploma, magas, fekete falával; ahova ha búcsújáratkor megindult az Istent szolgáló díszmenet, vége-hossza nem volt a pompás zászlóknak; a páncélos keresztvitézek, kik levett föveggel, lovon ülve, csodálatos palástokban kisérték a főpapok baldachinjait és az ország főurai, fényes bandériumaikkal, a gazdag céhek, a burgundi kézművesek, lombard és francia kereskedők, saját nemzeti viseleteikben, fényesen öltözött asszonynépeikkel: – mikor a vár egyik kapuján bementek, a másikon kijöttek, végit nem lehetett várni a pompásnál pompásabb csoportozatoknak.

Merthogy akkor háromnegyed részben idegenek lakták Esztergomot. A keleti kereskedés Görögországon át a Dunán vette végig útját, s legfontosabb telepe volt Esztergom. Télire ide huzódtak a kereskedő-hajók, minden nemzet lobogóit ott lehete látni a sziget közti Duna-szakadékban, a part hosszában álltak a roppant lerakodó-helyek, örökké élénk tömegtől körülvéve.

A jövevény akármelyik kapuján lépett be a városnak, jártas kalauzra volt szüksége, hogy el ne tévedjen az utcák tömkelegében, aminthogy holmi vidéki emberek, kik elbámultak a sajátszerűen épített házak alakjain, a boltok gazdag kirakatain, a tarka-barka lebernyeges viseleten, németek feszes lábain, olaszok tollas fövegén, a különféle templomokon, gyakran egész nap sem tudtak onnan kiigazodni, kivált ha nem is sejtettek ahhoz a nyelvhez, mely éppen a bekószált utcában otthonos volt: itt belga, amott görög, a másik piacon már olasz, a túlsó negyedben francia; szinte belekábult a feje, aki helyre akart közöttük igazodni.

Minden nemzetségnek külön városnegyede volt. Azok között a legfényesebb volt az olaszoké és görögöké. Mint hajdan Róma és Bizánc, úgy Esztergomban a római és bizánci nép vetekedett egymással azon, melyiknek vannak márvánnyal cifrábbra szegélyezett házai, ékesebb vasrácsok ajtaján, hímesebb szőnyegek erkélyein, rettentőbb sárkányok és vizi csodák csatornáin, mik onnan a vizet okádják; kinek a felesége hord nehezebb aranyláncot és kösöntyűt, kinek telik csengős öszvéren, kinek gyaloghintóban a járás? Volt közöttük olyan gazdag, kényes kereskedő is, aki soha az utca kövére le nem lépett, hanem ha templomba kellett mennie feleségestől, ahová nem illett magát hintóban vitetni, bársony vánkosokat rakatott lábai elé az utcán, azokon lépdelt végig a templomajtóig.

Jó dolguk is volt az atyafiaknak itten. Bölcs fejedelmeink ellátták őket annyi szabadalommal, hogy sokkal többre tarthatták magukat, mint egy nemes ember; a maguk országában sem lehettek volna jobban otthon. Az ország nemessége itt költötte pénzét; kaphatott is érte mindent, mit csak külső ország előteremt; olyan levantei selymet tudom nem mértek akkor sehol singgel, mint Esztergomban a görög piacon, sem annyi igazgyöngyöt egy rakáson nem lehetett látni, mint a lombard utca mind a két oldalán rostély alá rakva.

De nemcsak drága kelmét, igazgyöngyöt lehetett találni Esztergomban; van annál még mind becsesebb portéka is, amitől azelőtt is, azóta is sok jó nagyúr lett koldussá. Ármányos portéka, amit megvenni veszedelmes, ingyen kapni még veszedelmesebb, elveszteni nagyon könnyű. A közéletben szép asszonynak hívják.

Az esztergomi szép asszonyok országszerte híresek voltak.

Ha az ember végigment az utcán, azt sem tudta, hova nézzen? minden ablak rácsa mögül, minden nyitott boltajtóból új meg új meglepő szépség ragadta meg szívét, itt egy szőke, ott egy barna; ez tűzszemű, amaz szelid, ábrándozó; ez halavány, amaz csattanó piros; ez még bimbó, amaz már kifejlett rózsa; annyi különféle nemzet különfajú szépsége nem csoda, ha nagyurainkat oly erővel vonzá Esztergom falai közé, hogy némelyik egyebet sem hozott onnan vissza a kardjánál.

Nem is hítták az esztergomi hölgyeket másképpen, mint az „esztergomi százszorszépek”.

Ez a cím azonban csak a külvárosok delnőit illeté, mert a várban, meg a királyi negyedben jobbára ősrégi családok laktak, vagy újabb nemes indigénák, akiknél még megvolt az a hagyományos szokás, hogy a lányka ártatlanságát s a feleség erényét a férfiak nagyrabecsüljék; ezért azokról keveset lehetett beszélni. Az olyan asszony, ki férjéhez hű, csak „egyszerszép”, nem „százszorszép”. Azután meg a nemes urak nem is értik ilyen dologban a tréfát. László király kegyetlen törvénye értelmét akármelyik hajlandó volt a gonosz alkalom esetén végrehajtani; a csábító és elcsábított kard hegyénél csókolózott.

Ah de odalenn egészen más világ volt. A jámbor kereskedőnép egész nap boltjában ült, feje tele volt számokkal, nyereséggel, veszteséggel; nem kérdezte, ki mulattatja otthon feleségét, leányait? nem is riaszthatta el házától bőkezű vásárosait; a legokosabb szemet hunyt, s iparkodott kerülni a botrányt, ha pedig akadt olyan balga, aki leskelődött, no azt azután lóvá is tették mindannyiszor, s annak csufondáros tréfáit minden kocsmában dalolták az akkori énekesek, hegedősök, a mi dicső elődeink.

A mi dicső elődeink, a poéták, akkor nevezetesebb emberek voltak, mint most. Hatalmas főuraink asztalánál, nagy ünnepélyek alatt ők énekelték ékes ritmusokba fűzve vitézeink hőstetteit, a nagy királyok életét, Szent Lászlóról, Geyzáról hősmondákat, legendákat; a csapszékekben ők mulattatták bordalokkal a torozó közönséget, s vásárok idején kiültek a járt utcák szögleteire, kezükben a hegedűvel, ott mindenféle bohó tréfás verseket daloltak; elébb hegedültek hozzá, azután mondták a verset, mely gyakran éles gúny volt a divatozó balszokásokra; balgatag, gyáva férjekre, fényüző asszonyokra, világi hivalkodásra, ahogy egy régi tréfavers mutatja, melynek enyelgő refrénjeül hangzik a hegedűs nyírettyűje: „Tanda ridarididom!” A poéta sohasem fogyott ki a témából, minden előtte elmenő új tárgy volt neki, akit megénekelt; a bámész paraszt, a kevély potrohos polgár, a hasított kabátu olasz, a veszekedő kofa, a szenteskedő zarándok, sőt maguk a főurak is, s a cenzura nem törült költeményeiből. Későbbi időkben azonban, hogy a hegedűsök nagyon alkalmatlanok kezdtek lenni, s mindig nagyobb befolyást nyertek a népre, üldözőbe vették őket; ahol kapták, megégették irott verseiket, eltörték hegedűiket, nem engedve meg másoknak az utcaszögleteken s vásárok idejéni éneklést, mint akik bénák, nyomorékok, hogy nem dolgozhatnak, azoknak is csak szent éneket hegedűszó mellett; így szállt le ez a mesterség hajdani fénykoráról; most már csak itt-amott egy-egy koldus, az is nagyritkán, ember csodájára, jár faluról falura, hegedülve s énekelve keserves melódiákat, és senki sem gondol rá, hogy ez a magyar Helikon őseinek maradványa; a mai finomult világ költői előfizetési ívekkel hegedülik az ő verseiket a vásárra járó közönségbe.

Akkor tehát nagy divatjuk volt a hegedűsöknek.

Az ő dalaikból leginkább meg lehetett tudni, miféle szellem jár most az országban. Egyszer a nemesség magasztalásával voltak tele, mikor illendő volt az arany bulláról beszélni. Mellette következtek mindjárt a csipős gyúnydalok az izmaelitákra, kik a kiváltságos urak prémjéből kitépték a szőrt. Jó tárgy volt enyelgésre azután, hogy a főuraknak nem szabad a király előtt leülni többé, a parasztnak meg írásban lehet csak vele beszélni; de annyi tárgyat dalra még sem szolgáltatott semmi, mint az esztergomi százszorszépek: azok között Berta asszony, burgundi aranyműves felesége, maga száz között is legszebb.

Berta asszony végett sok jó arany forint nyomja a jó hegedűsök markát, szinte sok jó keresetlen bot a hátukat, miket szerencsés és szerencsétlen szerelmesek osztogattak szokásos bőkezűséggel. Jól megértve, hogy az aranyakat a boldog szeretők, a botokat a rászedettek.

Berta asszony csodálatos szépség volt abban az időben, s nagyon is tudta szépsége értékét. Akárhányszor kiment az utcára, mindig volt rajta valami új csodálni való. Egyszer úgy jött elő, hogy minden öltözet csupa merő arany volt rajta; ruhája kelméi vékony aranyszálakból szőve, minden tiszta arany rajta egész a papucsa orrán levő csengettyűig. Ember szeme elveszett szépségén.

Másszor meg minden ékszer nélkül jelent meg a királykertben, nem volt rajta semmi arany, csupán csak az arany haja; az le volt eresztve hosszan, rengő fodrokba idomítva, s úgy takarta be fehér öltözetét egész a sarkáig, köröskörül elomolva szépen, mint egy tündérleányon. Ekkor aztán az ember lelke is elveszett rajta.

Hajh, sok kárt is tett ezzel az arany hajával a magyar fiatalságban; az egyik Héderváry ifjú egész örökségét adta érte, hogy egy szálat kapjon ebből a drága aranyból, úgy ment el a szent földre keresztes vitéznek; ott el is esett bújában. A hegedűsök énekeltek sokáig az egy szál aranyhajról, mellyel egy embert úgy meg lehetett kötözni, úgy megölni, úgy lerántani a sírba.

Egyszer azonban jött az idő, hogy a hegedűsök lantjain egyszerre elhallgatott a víg dal. A tréfa, az enyelgés pengő hangjai elnémultak egy rettentő szózat előtt.

„Jön a tatár.”

Soha nem álmodott, de sokszor megérdemelt veszély közelgett sebesen, mint a zivatarhozta felhő, az országra. Önző, hitvány népek akkor vígadtak legjobban; szaracén, izmaelita akkor nyúzott legmohóbban; de a költő elhallgatott; a béka a tóban akkor kuruttyol, az énekes madár a ligetben akkor hallgat el, mikor zivatart érez.

Ezek akkor jöttek szóhoz ismét, mikor Ugrin érsek zászlósai megindultak hadat toborzani a közelgő ellenségre; az árva hegedűsök ott jártak a zászló mellett, s harci indulókat, buzdító dalokat énekeltek a nép előtt, úgy lelkesíték azt a fegyverfogásra.

A tatár azonban hamarább jött, mintsem várták. Hevenyében, ki hogy tudott, ült lóra, fogta a kardot, sietett a királyi seregekhez csatlakozni, amik nagy elszántan közeledtek véres ellenségük elé. Esztergomból mind elsietett a sok ifjú levente; a szép ifjú daliák otthagyták búslakodni százszorszépeiket, szerelmes alkudozások, gyöngéd viszonyok mind félbeszakadtak egyszerre. Berta asszony azon a napon, melyen az érsekkel együtt a nemesség bandériumai eltávoztak Esztergomból, talpig gyászruhában jelent meg az utcán; a százszorszépek mind gyászruhát vevének fel, amiért a hegedűsök keserű gúnnyal éneklék róluk, hogy a szép asszonyok előre fölvevék a gyászt, őrizzen bennünket Isten, hogy arra okuk ne legyen.

Pedig nem őrzött meg bennünket attól Isten.

Jött a rossz hír, halálra űzött emberek lábain, sebesen: hogy elveszett a nemzet virága Sajónál; vége, vége az országnak, nyíllal összelőtték, karddal leapríták a deli magyar ifjakat, fut a király, sír az ország, senki nem segíthet rajtunk.

Volt nagy sírás Esztergomban; annyi szép fiatalember úgy el tudott hullani oktalan nyílvesszők miatt; paripák megtaposták drága testeiket; szép fodros hajfürteik belekeverődtek a véres porba; nem is jönnek vissza, király kertjében játszani, szép hölgyekért tornát vívni, selymet, igaz gyöngyöt venni. – Hanem jön helyettük iszonyú kegyetlen ellenség, rút arca, vérszomjú lelke, átkozott még a beszéde is; a borzalmat, mely előtte jár, eléggé megmondja az a szó, mely az egész országon szétterjed; „ez ellenség nem ember, hanem kutyafejű vad!” Kutyafejű fenevadak jönnek az embereket kiirtani. Más világ lesz. A Góg és Magóg hada elszabadult.

A környékből futva jöttek Esztergom erős falai közé a menekvők; nem vidám mulató ifjak, hanem komoly családapák, kiknél drága kincs az asszony, kiért vérüket ontják, ha hű, vérit ontják, ha hűtelen. Naponkint új menekvő csapat jött a város kapui alá, új idegen arcok, némelyik csak hírét hallotta a tatárnak, más messziről látta, harmadik beszélt is vele; egy-egy véres kardcsapás mutatta, hogy mit beszéltek. A város lassankint megszaporodott szomorú néppel. A futók közül egyik elveszté minden vagyonát, égve hagyta faluját háta mögött, másiknak rokonai hullottak el a csatamezőn, harmadik a vész közepéből egyedül menekült, látta gyermekeit leöletni, hallotta felesége halálsikoltását; – és mind, mind valamennyi elveszté hazáját; azt sirathatta reggeltől napestig.

A hegedűsök az utcaszögletekben siralmas nótákat húztak most, s nem volt az a kincs, amiért egy tréfás dalt elpengettek volna. Gyász volt most a nemzeti szózat.

Bojóti Simon, a spanyol, volt ez időben a várparancsnok. A bátor férfi nem veszté el szívét a közrémületben. Hirtelen új sáncokat hányatott a város körül, a fegyveres férfiakat csapatokba rendezé, s éjjel-nappal őrizteté velük a falakat. Eleséget szerzett be évekre, s süttetett, főzetett az egész városban a harcosok számára; ha a férfiak fegyverben állanak, a nők se pihenjenek, varrjanak, mossanak a vitézekre. Terhes munka volt ez a százszorszépek gyönge kezeinek; duzzogtak is eleget Simon vezér ellen, ki elrontotta a királyi mulatókertet, sáncokat hányatva rajta s éjjel-nappal fegyverben tartá a férfi lakosságot; alig lehetett az utcán egy jóravaló arcot látni, mind olyan páncélosan, vértesen jártak-keltek az emberek, semmi kedvük sem volt az enyelgésre.

Azután még jobban elkomorodott a világ; eleinte az volt a rémület, hogy minden nap új meg új menekvő csoportok hoztak új rémhírt a városba; később nem jött aztán senki, semmi hírmondó a Duna-Tisza közti tájról, sem a felvidékről; borzalmas csend és nyugalom állt be messzeföldön, aki futott, elfuthatott, a többit leölte a tatár; sóhajtás sem jött onnan többé. Csak néha vetődött ama tájakról Esztergomba egy-egy soha nem látott idegen madár, valami hullakeselyű, mely csapatonkint jött Ázsiából a dúló mongol csordákkal. Az ott leült a torony tetejére s nagyokat kiáltott onnan alá, mintha bosszús volna érte, hogy még itt élnek, s lomha repüléssel szállt ismét vissza, amerről jött, szövetségeseihez.

Ismét később lett az idő; őszre járt már, midőn Párkány felől megjelent a Dunaparton Batu kán serege.

A várhegyről napok óta lehete látni előre nappal a füstöt, éjjel a fényt, amit felgyújtott erdők, pusztán maradt falvak támasztottak a láthatáron, s egyszerre megjelent a tatár.

A széles Duna elválasztá őket a magyaroktól, kik az innenső parton állva néztek szemközt vérengző ellenségeikkel. Különös lehetett azt nézni, hogy itt vannak előttünk, akik népünkből egy milliót már leöltek, minket is leölnének, ha ez a békeszerető folyam nem állana itt közöttünk.

A tatárok szüntelen azon voltak, hogy félelemmel töltsék el a túlnan álló magyarok szíveit; egyszer óriás bábokat öltöztettek fel, hosszú dárdákat adtak kezeikbe, felkötözték őket lóhátára, úgy járatták a túlparton; a magyar nép rémülve nézte ez iszonyú alakokat, mik kétszer akkorák, mint más ember; majd pedig hatalmas gépeiket hozatták elő, miknek kerekes rugói szárnyas kopjákat lövöldöztek a széles Duna vizén keresztül s mázsányi köveket hajigáltak a Duna közepébe, hogy a hullám messze felcsapott utánuk. Vagy ismét ezernyi levágott emberfőt bocsátottak el a Garam torkolatánál, s úgy úsztak azok csendesen, hosszú sorban a túlparton álló magyarok előtt végig.

A rémület napról napra nagyobbodott; még most közöttünk a Duna, még nem férnek hozzánk a gyilkos hadak nyílvesszői, még nem ütik falainkat messzelövő katapultái, még nem nyerítenek méneik embervér után; de jön a tél, mely hidat von a folyamokra, ki véd meg bennünket akkor?

És jött a tél, széles jégtáblák kezdtek végighúzódni a vizen, mindig sűrűbben, mindig vastagabban; egyszer a szigetek között megállt a jég, áthidalva egyik partot a másikkal.

Lőn nagy ujjongatás a tatárok részén, amint a jég megállt; a magyarok szivében éppenúgy fagyott meg a vér; csak Bojóti Simon nem veszté el lelkét akkor is. Rögtön kirendelte egész Esztergom férfiait a part mellé éjszaka, hogy a jeget törjék le végig. Fáradságos munka volt az, feszítő rudakkal a jégtáblákat felhasogatni, s hogy újra oda ne fagyjanak, kihuzgálni a partra; reggelre mégis készen voltak vele. A csikorgó nagy hidegben néhány óra alatt ismét új jéglemez fagyott a betört részre egész part mentében, délfelé sűrű hó esett rá, nem lehetett azt megkülönböztetni.

Délután megindult egy raj a túlpartról a tatárok közül, a jégen átkelni. A magyarok engedték őket jönni békével a csalfa hídon keresztül. Mikor a friss fagyásra ért a vérszomjú csoport, egyszerre iszonyú roppanással beszakadt a jég alatta, a meglódult hullám egy perc alatt szétaprítá az egész jégmezőt, mely egy helyen megbomolva, keresztül-kasul szakadt. A tatárok egy része elmerült a jeges habban, a jégtáblák alá bukva, más részét vitte magával a rögtön megindult jég. Száz meg száz egy-egy fehér jégszigetre kapaszkodva, úgy úszott alá csendesen Esztergom falai alatt, üvöltve és átkozódva; mikor két sziget így összetalálkozott, egy harsogó roppanás és egy halálordítás hallatszott, s azután gazdátlan süvegek úsztak a víz szinén.

Ezúttal a hullakeselyűk szövetségeseik torán lakomáztak. Hajh, ha mindenki úgy látott volna a védelemhez, mint Esztergom vitéz lakói, egy szomorú nótájával kevesebb volna a magyarnak.

Akárhol akart Batu kán átkelni a Dunán, a jeget a dunántúli part mentében mindenütt betörve találta; azoknak odaát semmi sem kellett védelmükre egyéb, mint éjjel-nappal törni a jeget, ahol megállt, a part mellett.

A tatár nem kelhetett át sehol, a dunántúli ország védve volt; egy reggel bámulva látta mindenki, hogy a tatárok felszedik sátorfáikat, elégetik téli gunyhóikat, s mindenestől odább kelnek a Dunán túl.

A nagy öröm és ujjongás közt, hogy végtére eltávoztak, a jámbor földieknek eszükbe jutott maguknak kelni át a jégen, megnézni, nem feledett-e valamit ott a tatár.

És valóban jó zsákmányra leltek; egész ökörcsordákat hagytak hátra a tatárok. A rokonok ekkor meghagyták jól erősödni a jeget, s mikor megbirta őket, akkor áthajtották a marhákat rajta.

A tatárok pedig az erdőből lestek rájuk, s éjjel visszakerülve, ők is átmentek ott a jégen, ahol a magyarok utat mutattak nekik. Reggelre Esztergom körül volt véve ellenséggel. Nem volt más menekülés többé, mint a kivont kard és buzogány mögött.

A tatárhad nyíllövésnyi távolban állt, körül a szép város falai előtt, beláthatatlan roppant tömegekben; minden férfira Esztergomban ötven ellenség jutott. Most már közelebbről lehete látni marcona arcaikat, ki lehete venni azt a jégesőkopogáshoz hasonló beszédet, mellyel egymás közt zajongtak; ott lehete látni, mint állítják föl hajítógépeiket, faltörő hengereiket a város ellen; ezer meg ezer rab fogoly görnyedve hurcolta a földes zsákokat, a rőzsekötegeket, mikkel a sáncárkokat fogják betölteni; tatárok, bolgárok jöttek hosszú hágcsókkal a falak körül fölhágni.

Bojóti Simon látta, hogy a város el van veszve. Dobszó mellett kihirdetteté az utcákon, hogy minden bátor férfi jelenjen meg a Magyar téren, abban a nagy tanácskozásban, amit az Istentől látogatott város népessége tartand végveszedelmében.

Senki sem maradt honn: gyáva férfi nem volt Esztergomban. Az egész tér megtelt férfiakkal és ahány fej, annyi dárda látszott ki a tömegből.

Bojóti Simon a templom széles lépcsőzetén állt fel a nép előtt, mellette az országurak és a templomos vitézek. Az érsek nem volt ott, ő már elesett a harcban; néhány főpap állt ott, ki a várban maradt, mellén páncéllal, kezében pallossal.

Simon vezér fölemelé a nép előtt a Szűz-Máriás zászlót, és monda neki:

– Ime itt az óra, melyben mindnyájan Isten kezében vagyunk. Tetszett az Úrnak kimondani ránk végső ítéletét s megnyitni számunkra a koporsókat, hogy nézzünk azokba bátor szívvel. Nem az a kérdés többé, hogy meddig éljünk, hanem hogy mint haljunk meg? Körülfogott bennünket az ellen, kitől világ minden kincse meg nem vált bennünket, kinek nem elég aranyunk, drága ruháink; vérünket szomjazza. Nosza tehát ne kapjon egyebet nálunk, mint vérünket, azt is fizesse meg saját vére árán. Ma betölti árkainkat, reggelre falainkat fogja döntögetni; ma hordja össze mindenki, ami drágasága van, selyem és bársony kelméi, mikre úgy sem lesz többé szükség. Ez éjjel összeégetünk mindent; ne maradjon rajtunk más, mint a páncél; kincseinket, a hölgyek ékszereit elássuk a mély föld alá, senki se tudja meg hová. Legdrágább gyöngyeink, a nők, ne vigyenek magukon kívül más ékszert a várba, hogy az ellenség ne találjon rajtuk semmit. És akkor álljunk ki a fent karddal kezünkben az utcákra s várjuk be az ellenséget. A többit végezze velünk Isten!

Ez elkeseredett szóra semmi zaj sem hangzott vissza a sokaság részéről; az elhatározás néma volt és egyetértő. Dezsér prépost misét tartott ott a szabad téren, megáldá, megszentelé a híveket, s azzal kihozták a templomból a zászlókat, úgy oszlott a férfisereg buzgón énekelve városnegyedeibe vissza.

Olyan csendesség volt minden háznál, mintha mindegyiknek halottja volna; a férfiak szótlanul kötözék össze legbecsesebb kelméiket, kihordák az utcaszögletekre, ott tüzet vetettek beléjük, s úgy égett minden utcán milliókat érő vagyon szerte. A drága máglyák körül elkeserülten verték a lantot a síró hegedűsök, halálra, elszánt véres öldöklésre buzdítva a férfiakat; a szilaj danák utcáról utcára hangzottak.

Nemsokára tűzlángban álltak a hajók is a dunaparti kikötőben, kelet gazdag terményeivel rakva; a drága fűszerillatot, az égő kenetes hordók szeszét csak úgy hordta szét a szélvész, így tudatva a tatárokkal, hogy Esztergom népe kincseit semmisíti meg előttük.

A nőket mind egy helyre küldték a Szent Márk templom kerítése mögé, honnan a végveszély idején egy fedett folyosón át a várba lehetett vonulni.

Csak háromszáz hölgy hozta el ide ékszereit, kösöntyűit, a többi a tűzbe hányta azt is s legrosszabb darócköntösét vevé fel ez utolsó napra.

Amazok voltak Esztergom százszorszépei. Mikor a lángok körüllobogták a várost, sírt a sok asszonyi nemzet, csak a százszorszépek mondák egymásnak, hogy kár a sírás, a könny árt a szemek szép tüzének.

Mikor megkezdődött a harc, egyszerre minden bástyán, minden utcán, a gyönge nők térdre omoltak a templom előtt, reszketve és imádkozva kedveseik, rokonaik életéért, keresztyén kardok diadaláért; csak a százszorszépek nem tudtak ott imádkozni.

– Mit? – szólt a szépekhez Berta asszony, ki legszebb volt; – azért éltünk ily röviden, hogy ily gyászosan haljunk meg? A szép, vidám fiatalság leölve már, s most a vén, mogorva férjek azt akarják, hogy együtt haljunk meg velök. Elszedték ékszereinket, megégették ruháinkat, hogy ne legyen kedvünk az élethez, s most el akarnak itt temetni magukkal, mikor még olyan szép volna az élet. Mit vétettünk mi, hogy meghaljunk, azt sem tudjuk, hogy miért? Szépek, fiatalok vagyunk. A tatárok között is vannak deli ifjak, nyájas hősök, kik a szép nőket szeretik, a szép nő mindenütt úr a világon. Ne haljunk meg, ne temetkezzünk e romok alá. Menjünk együtt a tatár vezér elé. Ha szeme van és szive dobog: ennyi szépség láttára lehetetlen, hogy meg ne induljon. Itt hamu lenne belőlünk, ott még királyné is lehet.

A balga nők hallgattak Berta szavára, s mikor a többiek a legsiralmasabban könyörögtek az egekhez, ők kilopóztak a templomból, lementek a vizi kapuhoz, azt kinyiták, elhagyták titokban a várost s átmentek a táborba. El sem búcsúztak senkitől.

Karadzim kán volt ott Batu kán alvezére, ki Esztergomot ostromoltatá; a százszorszépek odavezetteték magukat a kán elé, oly bizton, oly ragyogó orcával, mintha menyegzőre jönnének. Odaérve, a háromszáz delnő leborult a kán előtt s Berta asszony szólt mindnyájuk nevében.

– Dicsőséges kán, halhatatlan, győzhetetlen hős. Elfoglaltad az egész világot, de az egész világon annyi drágát nem foglaltál, mint e percben. Ime a környék legszebb hölgyei, a hírhedett százszorszépek térdepelnek lábaidnál, könyörögve, hogy válassz közülünk magadnak, a többit add dicső vezéreidnek párul.

Karadzim kán utálattal nézett rajtuk végig s aztán fölkacagott gúnyosan.

– Mit? Ti vagytok várostok legszebb asszonyai? Ti akartok szépek lenni? Ezzel a halavány arccal, ezzel a hosszúkás fejjel, e rút sárga hajkenderrel, vízszínű szemeitekkel? Ez idomtalan pici szájak mondják azt, hogy ők szépek? Ki hitette el ezt fejeitekkel? A szép asszony színe barna, arca lapos és szemei aprók, feketék, szája széles és haja borzas, nézzétek: ilyen a szépség.

Azzal félrevonta sátora függönyét a kán, egy csoport guggonülő némbert mutatva elé, kik valóban olyan szépségek voltak, aminőket ő leírt. Nekünk ocsmány, de a tatárnak ideál.

A százszorszépek meg voltak alázva.

Karadzim kán lenézően fordult lovászlegényeihez.

– Szolgák! ami nekem nem kell, legyen a tiétek; ím ez idegen némberek itt, bár nem olyan szépek, mint asszonyaink a Káspi-tó mellett, szükségből jók lesznek számotokra, válasszatok közölök.

Azzal az asszonyokhoz fordult:

– Szolgák szolgálói! Engedelmeskedjetek a ti uraitoknak, az én szolgáimnak.

A százszorszépek meg voltak alázva szörnyen. A rút állathoz inkább, mint emberhez hasonló alakok odamentek közéjök; válogattak bennük, durván, vadan, mint ahogy eladó állatokban szokás válogatni s kacagtak könnyeiken.

Ez hát az az élet, amit inkább választottak a dicső halálnál? De még ez is tetszett nekik. Messziről hallatszott a lárma, sikoltozás, a halálordítás az elhagyatott város utcáiról: ott véres halálharc folyik most; mégis jobb itt lenni Karadzim kán szolgáinak oldalánál.

A kán mosolyogva villogtatá feléjük égő szemeit:

– Nos, szép asszonyok, ha ti a legszebbek vagytok, milyen lehet még a rútja, aki odahaza maradt? Ha tehát mindegyitek új férjére akadt már, itt e síkon énelőttem egyszerre történjék meg a menyegző. Éppen szép alkalom van rá. A régi férjeket most ölik. Jól ide figyeljetek rám. Sorba letérdepeltek mind, ez a szertartás; fejeitekre sűrű fátyolt borítanak; vőlegényeitek ottan állnak oldalaitoknál. Mikor én mondom e szót: „ben”, akkor karjaitokat keresztbe fonjátok kebleiteken: mikor azt mondom „hok”, akkor lehajtjátok fejeiteket, mikor azt mondom „túr”, akkor egyszerre levetitek a fátyolt fejeitekről s azzal férjetek feleségei vagytok.

A százszorszépek engedelmeskedtek szépen; letérdeltek szépen sorban a vezér előtt, leteríték fejeiket sűrű, át nem látszó lepellel, mindegyik mellett ott állt a férjül választott tatár harcos.

Mikor a kán az első szót mondta „ben!”, a hölgyek keresztbe tették melleiken karjaikat. Ugyanakkor mindegyik harcos kivonta széles kardját hüvelyéből.

Mikor a kán azt mondta: „hok”, akkor a százszorszépek lehajták fejeiket, s a harcosok fölemelték a kardot magasra.

És mikor a kán azt mondta: „túr!”, akkor egyszerre háromszáz szép asszony feje gördült végig a földön.

Karadzim kán nevetett rajta szörnyen, hogyan kapott mind a háromszáz egyszerre mind a két kezével a fátyol után, hogy azt fejéről levesse. Már akkor nem volt ott sem fej, sem fátyol.

Eddig nevetett Karadzim, de azután tépte szakállát dühében.

– Átkozott némberek; ha ezek benn volnának a várban, ingyen elfoglalnám azt könnyen; most sok vért fizethetek érte, mert nincsenek ők ott, hogy férjeik karját megrontsák szemeik könnyjével.

Jól mondta Karadzim kán. Az özvegy férfiak jól harcoltak. Minden utcát, minden házat véres harccal kellett tőlük elfoglalni, s nem nyert abban a hódító egyebet egy égő romnál, melyben, ha összeszámlálta, kétannyi halottja volt magának, mint ellenének.

A város elpusztulása után a hősök maradványa a sziklavárba vonta fel magát, a híven maradt asszonyokkal.

Karadzim kán ostromgépei abban nem árthattak semmit; csak rohammal lehetett az ellen menni. Többször megkisérték azt a mongolok, mindig sikertelen; Simon vezér és elkeserült harcosai csodamódon verekedtek a tatárokkal; Karadzim kán átkozódott: „miért nincsenek köztük azok az asszonyok?” utoljára maga Karadzim kán vezette őket a kapuk ellen; fel is vergődtek már egész a párkányokig, ott Karadzim kánt egy jószándékú buzogány úgy találta főbe, hogy halva esett le onnan.

A mongolok nem vívták tovább a várat.

Karadzim kánt eltemették a hegyek aljában, nagy halmot raktak reája, s nemsokára elhagyták a mongolok a pusztult országot, visszamentek Ázsiába.

Esztergomvár vitéz védőit megmenté a jó kard; a hű nők, kik velük maradtak, még azután hosszú, boldog életet éltek; a százszorszépek tagjait széthordták a vadak erdőkbe, berekbe …

Így volt-e ez, Karadzim kán?

1857

A csillagos szoba
FURCSA KALAND

(Beszéli az, akivel megtörtént)

Párizsba érkezve első dolgom volt, mint afféle hárompróbás magyar gavallérnak, a nagy operaházban megjelenni. Páholyt vettem: lássák ezek a franciák, hogy kivel van dolguk.

Azt igen jól tudom, részint a tükröm által, részint a pesti varrólánykáktól, hogy én szép fiú vagyok; sokat is tartok efelől. Azzal a biztos öntudattal hordozám végig lornyettemet az átelleni páholysorokon, hogy amennyi hölgy itt most ül velem szemközt, az egy óra alatt mind szerelmes lesz belém, s csak azt sajnáltam, hogy azok is nem láthatnak, kik alattam és felettem ülnek.

Mondanom sem kell, hogy diadalom milyen tökéletes volt; minden operngucker megbámult; grófnők, hercegasszonyok vetettek felém epedő pillantásokat, amit én fajunk érdekében mindannyiszor nem késtem elfogadni és viszonozni. Hiába, a magyar gavallér Párizsban is csak legkülönb gavallér; úgy hiszem, hogy ez órában egy párszor büszke lenézéssel gondoltam vitéz ősünkre, Attilára, kinek hajdan nem sikerült a ködös Lutetia fehér lábikrájú hölgyeit meghódítani, amit ime most egy igénytelen utódja… no de nem illik olyan nagyon belemerülni a dicsekedésbe.

Elég az hozzá, hogy egyszer csak valami hercegasszony tökéletesen a lépen ragad. Ott ült velem szemközt; szép volt irtóztató módon, s csak úgy lebegett a csipkefelhők között, mikből gyémántok villogtak elő, akár a csillagos eget vette volna magára. Ez nem lehet valami szegény istenasszony.

Az én tündérem az egész előadás alatt le nem vette rólam a lornyonját. No már ahhoz nagy világbeli járatlanság kellene, hogy ezt el ne értse az ember. Tudom. Trés humble serviteur madame. Ott leszek. Előadás végeztével odafurakodtam az előcsarnokba, melyen keresztül kellett haladni. Az én istennőm egy percig sem engedett várakozni; ő is jött. Ah, közelről valóban vakító szépség volt! én nem szoktam elragadtatni, ismerem a kozmetikumok hatását, tudom mit tehetnek a csipkék, ékszerek, mesterséges turnür és betanult agacéria; de ez mind nem segített itten; gyönyörű volt ő, szebb minden ideálnál, amit poéta valaha kigondolt.

Midőn mellettem elsuhant, egy könnyű kézszorítást érzék kezemen s midőn ámulatomból magamhoz tértem, egy kis névjegyet tarték markomban, ami egy gyűrűbe volt beleszorítva.

A vizitkártyán ez a név pompázott: „Marchesa Barcheschi, boulevard des Italiens”, alatta pedig finom-finom irással plajbászolva: „holnap 12 órakor”.

A gyűrű pedig, mely ezt átszorítá, valóságos solitair rubin volt, másnap mindjárt megkérdeztem egy bijoutiernél, hogy mit érhet? azt mondta rá, hogy megér ötszáz frankot.

Ez nagyszerű! Aki meghivó jegyeihez ily ékszereket mellékelhet, az nem lehet kalandornő, az okvetlenül előkelő hölgy, s igen szép tőle, hogy egy idegen férfira rá meri azt bízni: nem fél tőle, hogy ez a légyott helyett viszi azt a zálogházba. Bizonyosan rám ismert, hogy magyar vagyok.

A kaland nekem igen kellemesnek tetszett; alig várhattam a másnapi 12 órát, egész eleganciába vetettem magamat, bérkocsit hozattam s hajtaték a Boulevard des Italiens-ra. A bérkocsis jól ismerte a marchesa hotelét, ah, ki ne tudná azt: hol van? egyenesen odatalált. De be nem volt neki szabad hajtatni az udvarra, ott csak urasági ekvipázsnak van joga zörögni; most is állt az udvaron egypár.

Csak hadd álljanak ott! Antichambrirozhatnak a monsieur-k, ha én megmutatom ezt a gyűrűt!

Mennydörgő mennykő nagy portás cammogott elém, infámis mogorva pofával; amint meglátta az ujjamon a rubint, rögtön elmosolyodott; csengetett; ezüst-vállzsinóros inasok futottak elém, azok is szörnyű nyájasan nyitottak előttem mindenféle ajtókat s vezettek pompásnál pompásabb korridorokon előtermeken, szalonokon keresztül, ahol az embernek a szeme fénye elveszett.

No már kérem alássan, én láttam elég pompás szalonokat és korridorokat, s ha én azt mondom, hogy itt a szemem fénye elveszett, az sokat jelent.

Végre egy pompás amphitheatrum alakú szalonba bocsátának be, aminek agyusztírozása felülmúl minden képzelhetőt: csupa márványszobrok, amerikai virágok, selyemszőnyegek, porcelán és ezüst lárifári s körül a falakon pompásnál pompásabb képek, művészi kezektől, (úgy hiszem, hogy művészi kezektől voltak!) aranyos rámákban. Aztán mindegyik ráma tetején volt egy üvegcsillag, ami igen jól vette ki magát. Negyvennyolc kép volt. Ugyanannyi csillag mindegyik rámán. Ez nagyon elegáns ötlet.

De nem soká volt időm ezeket az üvegcsillagokat számlálgatni, mert íme nyílt az ajtó, s belépett az én istenasszonyom. Most még szebb volt, mint tegnap. Szelíd, nyájas és nemes tekintet, nagy, bűbájos szemek és epedő ajkak, és ez mind az én kedvemért mosolyog. A hölgy elém jött és kezét nyújtá (ah, mi bájos, puha kéz!), leültetett maga mellé, szemérmetesen lesüté szemeit és kér