Találatok: 2

136

FORRADALOM

ÉS SZABADSÁGHARC

1848-49

MÁRKUS ISTVÁN

FORRADALOM ÉS SZABADSÁGHARC 1848-49

KÉPES TÖRTÉNELEM

SZERKESZTI: F. KEMÉNY MÁRTA

MÁRKUS ISTVÁN

FORRADALOM ÉS SZABADSÁGHARC 1848-49

MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ

MÁRKUS ISTVÁN

FORRADALOM

ÉS SZABADSÁGHARC

1848-49

MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ

Föltámadott a tenger! (Zichy Mihály rajza)

TARTALOM

1. A TAVASZI ÁTTÖRÉS
2. HARC VAGY ALKU?

Párizs lángja 9

Kossuth Pozsonyban 11

Metternich bukása 17

Legyen-e Pesten forradalom? 22

Petőfi napja 29

Kossuth Becsben 35

1. KIVEL KI ELLEN?

Jó-e még ma is, ami tegnap jó volt? 41

Falu 1848 tavaszán 44

Remény, csalódás, új remény 48

„Mint macska az egérrel?” 55

Balázsfalva 57

Választások, veszélyes helyzetben 60

Kossuth az új országgyűlésen 64

1. ROHAM ÉS MEGTORPANÁS

Tétovázás, hitegetés, támadás, árulás 69

A szeptemberi fordulat 72

Pákozd, Ozora… Népfelkelés, roham, győzelem! 78

Elmulasztott kötelesség, elszalasztott alkalom 81

Ki az erősebb? 90

Bem, a forradalmi háború népi vezére 93

Görgey, a törvényes önvédelmi harc

úri vezére 98

A Dunántúl és a főváros elvész 102 c

Január Debrecenben 106

Görgey előkerül 112

A tiszafüredi döntés 116

1. A MÁSODIK TAVASZ

Évforduló 120

Április – a győzelem 127

A nagy félelem. A trónfosztás 134

Miért gyöngült el Kossuth a trónfosztás

után? 136

Bécs ellen vagy Buda alá? 139

1. A VÉG

A korszak legkiválóbb hősei 160

A szabadságharc hadvezérei 161

Időrendi táblázat 162

Mit olvashatunk az 1848-49-cs forradalomról

és szabadságharcról? 167

*

Budavár az 1840-es években

ELŐSZÓ

Március 15-én reggel fél 9 tájban egy csoport fiatalember lépett ki a Pilvax Kávéházból és indult sietősen, rendezetlen menetben a kö­zeli egyetem felé. Arcukba havas esőt vert a szél.

Hányán voltak? Negyvenen? Nyolcvanan? Nem tudjuk pontosan. Annyi biztos, hogy kevesen. Elenyésző szám a százezres város­ban.

Maroknyi fegyvertelen csapat a Pesten ál­lomásozó hétezer császári katonával, a budai vár ágyúival szemben.

Lucskos utcán gyalogolt a kis csoport; ki­tért útjukból targonca, lovas szekér. Nem kiabáltak, nem énekeltek, még ütemre sem léptek. Mégis, amerre elhaladtak, kinyílt az ablak. A boltosok az üzletajtóból mutogattak rájuk, a járókelők ámulva álltak meg. Itt is, ott is lelépett valaki a járdáról, és csatlakozott a menethez.

Elöl nyurga, barna arcú fiatalember haladt, szigorú, elszánt tekintettel. Petőfi.

Mentek, hogy maguk mellé vegyék az

egyetemistákat, talpra állítsák a pesti nép ez­reit – kiverekedjék a magyar szabadságot, vagy meghaljanak érte.

Jegyezzük meg ezt a képet.

Másik kép ugrik elénk. Beláthatatlan tö­meg! Húszezer ember… legalább ennyi. Az eső szakad, délután van, már. sötétedik, vonul zajongva a húszezer ember Pestről, át a hajóhídon, a Várba, hogy a maga akaratát kényszerítse a nagyméltóságú helytartóta­nácsra, és megnyissa a jobbágyfelszabadítás apostolának, Táncsicsnak börtönajtaját. Az a maroknyi fiatal toborozta néhány óra alatt ezt a töméntelen népet!

Mennyi felvonulást, mennyi ünneplést és rohamot, mennyi vért és gyászt látott a Duna- part, a Vár e másfél évben, 48 tavaszától 49 őszéig!

Itt fogadták ezrek, négy héttel március 15. után Batthyányi, Kossuthot, Széchenyit, a Pozsonyból Pestre érkező új magyar kor­mányt.

Itt, a pesti Duna-part egyik palotájában

7

A pesti március 15.

állt fel július 11-én az országgyűlés, és kiál­totta Kossuth szavára: „Megadjuk!” A 200 ezer katonát, a 42 millió forintot a fenyegetett ország, a függetlenség védelmére!

Itt, a hajóhídon rángatta ki hintájából szep­tember végén a tömeg Lamberg grófot, és végzett vele.

Ide vonult be 1849 január első napjaiban Windischgraetz herceg a császári hadakkal, még mielőtt a nemzet kiállította és felfegyve­rezte volna a 200 ezer embert.

Itt hitte Windischgraetz, hogy megtörte a magyar ellenállást, hiszen akié a főváros, azé az ország.

Innen vonult ki a császári had, halálos ria­dalomban, mikor Kossuth mégis kiállította, elindította az erős magyar sereget… Buda várán újra magyar zászló! — Ezt is látta 49 késő tavaszán a rommá lőtt Dunapart.

Látta pár hónappal később a láncra vert rabok menetét. Szuronyos őrök hajtották őket a kaszárnya-börtön, a sárga falú Újépü-

*

let felé. Nyelte őket az Újépület. Főnemest, parasztot, ágyúöntőt, alispánt, partizánhar­cost, hogy soha többé ne pillantsák meg a napvilágot, vagy aki igen, megtörtén, re­ménység nélkül.

Miért?

Teleírhatnánk ezt a könyvet forradalmi gyűlések, vonulások, összecsapások, meg­nyert és elvesztett ütközetek, hőstettek és árulások eseményeivel. Részletekkel, izgal­mas mozzanatokkal.

De bennünket nemcsak a tettek érdekelnek. Nem egyedül az, hogy mi történt, hanem, hogy miért.

Nemcsak ismerni, érteni is akarjuk a törté­nelmet.

8

1. 
   A TAVASZI ÁTTÖRÉS

PÁRIZS LÁNGJA

1848. február 23-án – három héttel március 15. előtt – Párizsban százezer ember kelt fel a gyűlölt király, Lajos Fülöp százezer kato­nája ellen.

Ez forradalom volt! Elkeseredett, rettent­hetetlen, diadalmas. Február 24-ére virradóan másfél ezer barikádot emelt a párizsi nép fel­tépett utcakövekből, felfordított hintókból, leszaggatott kapukból. A fegyverraktárakat feltörték. A katonai őrhelyeket körülfogták, lefegyverezték. Ágyúkkal, lovassággal vonult ellenük a királyi sereg. Hiába. Február 24-én a munkások és nemzetőrök rohammal be­vették a királyi palotát. Lajos Fülöp elmene­kült. 25-én az utolsó királyi csapatok is visz- szahúzódtak, vagy letették a fegyvert. Meg­alakult az ideiglenes kormány. A felfegyver­zett nép körülfogta a Városházát, kényszerí­tette az ingatag, már-már visszatáncoló pol­gári kormányt, vegye maga közé a munkásság két vezérét. Február 26-án kikiáltották a köz­társaságot. Szétfutott Európa minden tájára a hír: a 40 milliós, büszke, erős Franciaország, Európa szíve újra köztársaság! Olyan köz­társaság, amelynek kormányában – először a történelemben – a forradalmi munkásság­nak is szava van.

Három nap és éjszaka nyargalt a futár, aki a hírt Bécsbe, a császári udvarnak megvitte.

Metternich herceget, a Habsburg-biroda- lom teljhatalmú kancellárját álmából riasz­tották. Első szava ez volt: „Minden elve­szett!” De a második már ez: „Ellenállunk. Fegyverkezünk!” Futárok indultak Szentpé­tervár, Berlin felé Metternich üzenetével.

A cárhoz, a porosz királyhoz. Más futárok Windischgraetz herceghez, Radetzky grófhoz, a Prágában és Milánóban állomásozó császári hadak főparancsnokaihoz. Metternich meg­kezdte a Szent Szövetség mozgósítását a for­radalom ellen.

Még mielőtt Metternich üzenete Szentpé­tervárra ért, Miklós cár Párizsból megkapta a hírt. A cári palotában udvari bál volt. Együtt a tábornoki kar, a gárdatisztek s az orosz arisztokrácia színe-virága. A cár – feljegyez­ték – komoran lépett a táncterembe, kezében a párizsi követ levele. „Lóra, urak, lóra! Nya­kunkon a forradalom!”

Miért a nagy riadalom? Hisz Párizs messze van Bécstől, irdatlan messze Pétervártól, rop­pant síkságok, rengeteg erdők, mocsarak, fo­lyók, jól őrzött határok mögött. Miért remeg és kiált fegyver után a párizsi forradalom első hírére Európa minden hatalmassága?

Mert Párizs győzelmes forradalma ezt adta hírül: Vége a% önkényuralom korszakának ! Most indul rohamra Európa minden elnyomott népe, le- igázptt nemzett! A párizsi tróndöntéstől, a franciák támogatásától új lendületet kaphat az olasz nemzeti szabadságharc. Kirobbanhat a rég érlelődő német forradalom, a 38 kis né­met állam polgárainak, parasztjainak, munká­sainak harca az erős, egységes, polgári Német­országért. Feltámadhatnak a lengyelek, hogy felszabadítsák három részre szakított hazáju­kat az orosz, porosz és osztrák iga alól. Fel­kelhetnek a dunai tartományok román pa­rasztjai, nemesei. Forradalmat és független­ségi harcot támaszthatnak Bécs ellen a Habs- burg-birodalom népei, a horvátok, románok, csehek, szerbek – és a magyarok!

9

A Tuileriák ostroma Párizsban, 1848. február 24-én

Európa lóporos hordó. Most Párizs szikrát vet belé.

Ezért riadtak meg a zsarnokok.

Ezért lelkesült föl a párizsi hírre minden forradalmár, minden változást sóvárgó ember Európa-szerte.

Bem József, az 1831-ben vérbe fojtott len­gyel felkelés hőse, Londonban tudta meg a párizsi forradalom hírét. Készülni kezdett ha­za, Lengyelföldre, hogy a bizonyosra várt nemzeti felkelést kirobbanni segítse, és mint katona, élére álljon.

Kölnben, a Rajna menti városban talpra állt a munkásság, élén Willichhel, a Kommu­nisták Szövetsége tagjával. Egységes német köztársaságot, jogot, kenyeret követeltek, megostromolták a városházát… Berlinben, Münchenben, Bécsben, Prágában alkotmányt követelt a polgári ellenzék, forradalmi felke­

lésre készült a munkásság és a diákság. Dub­lintől Varsóig mindenütt megmozdultak a nemzeti szabadságot és társadalmi haladást követelő erők.

És Magyarország?

„Édes Laciim ! Megérkezett a Messiás, mely a népeket a z^sarn°k°k marcangoló körmei közül ki szabadi tanúja. Nem Bethlehem, hanem Párizs, a dicső annak születéshelye. Ez a mi örömünk, a mi diadal műnk.”

Ki írta ezt a levelet a párizsi forradalom első hírére? Perczel Mór, a birtokos nemes, a Kossuth vezette nemesi ellenzék harcos tag­ja, Madarász Lászlónak, Somogy vármegye követének, a pozsonyi országgyűlésre.

Petőfi így fogadta a hírt:

„Oh, mikor én meghallottam, hogy Lajos Fülö- pöt elűzték, és Franciaország respublica!…

Egy Pesttől távol eső megyében utaztam, s ott egy

10

fogadóban lepte, rohanta meg e hír a szivemet, feje­met, telkemet, idegeimet.

– Vive la république! – kiölték föl, a^tán né­mán, merően álltam, de égve, mint egy lángo^lop.

Amint elméletemet visszanyertem, egy aggo­dalom kezdett bántani – a jelszó ki van kiáltva, gondolám, ki tudta, mi nem történik, míg én haza­érek ! nélkülem kezdődjék a forradalom ?… Siet­tem a fővárosba…”

A magyar forradalomra Párizs adta a jelt.

KOSSUTH POZSONYBAN

Pozsonyt március i-én délelőtt érte el a pári­zsi vihar szele.

Együtt ült az országgyűlés alsótáblája.

Sötét ruhába öltözött, bajszos, szakállas

férfiak a földig érő ablakok előtt, a hosszú asztalok két oldalán. A vármegyék követei: a kiváltságos birtokos nemesség tagjai, akara­tának képviselői.

Délelőtt 10 óra tájt valaki benyitott a te­rembe, megállt Kossuth mögött, és suttogva közölte vele a párizsi hírt.

– Vártam – mondta Kossuth.

Hónapok óta tudta, hogy Európa válsága kirobbanáshoz közeleg. S miközben a két pártra szakadt pozsonyi országgyűlés meddő vitákba merült, Kossuth az európai fordu­latra készült, amely megrendíti a Habsburg- önkényuralmat, Metternich gyűlölt rendsze­rét.

A pillanatra, mikor a magyar nemesi ellen­zék, a függetlenség és reform pártja a helyzet urává lehet.

A győztesek két menete találkozik Párizsban

Még egy kép a párizsi forradalomról: a palotába hatolt nép letaszítja a trónt emelvényéről

A párizsi hír ezt mondta neki: Itt a pillanat! Itt az alkalom, mely egy évszázadban egyszer, ha adódik!

Megragadni az alkalmat: belátás, bátorság, tetterő dolga. Elszalasztani: halálos bún a nemzet életérdekei ellen.

Most, most kell alkotmányt, nemzeti füg­getlenséget követelni – de olyan erővel, hogy belereszkessenek Bécs falai! Most kell keresz­tülvinni a jobbágyság felszabadítását, a neme­si előjogok eltörlését. Most egyetlen roppant mozdulattal szétverhetjük a béklyókat, ame­lyeket Bécs rakott a nemzet testére, amelyek meggátolják, hogy előremozduljunk, Európa fejlődő nemzetei sorába kerüljünk.

A teremben érezhetővé vált az izgalom. Egy kormánypárti követ, bizonyos Balogh

Kornél pénzügyi bajokról beszélt… A hír­hozó csendesen körbejárt, és hol ennek, hol annak a fülébe súgta a párizsi értesülést. Már itt is, ott is átbeszéltek az asztalon, hátratolták a széket. Csoportok támadtak az ablakbe­nyílókban.

Kossuth az arcokat figyelte. Jól ismeri eze­ket a derék urakat. Előre megmondhatná, ki­nek a képére ül ki ijedtség, kiére öröm. Bi­zony kevesebb az örvendező.

Érthető. Lám ez is, itt szemközt. Művelt, jóérzésú úr. Tisztes híve a józan reformnak… többnyire az ellenzékkel szavaz. Belesápadt a párizsi hírbe. Leheteden, hogy ne arra gon­doljon: otthon a hegyek közt, erdők közt a magányos kastélyban a család. Körül a nyo­morult falvak, a magyar és tót jobbágyok,

12

pásztorok, zsellérek. Sok ezer paraszt, aki neki robotol, neki szolgál. S akiktől ő, a jó úr éppen csak öt esztendeje pörölte el a legelők javát. Most eszébe jut: hányán fogadkoztak, hogy csak egyszer kaphassák kézre a tisztelt urat. Most fél. Fél a forradalomtól, hogy beüt az országba, az ő birtokára is. Félti a paraszt­kaszáktól a családját, udvarházát, tulajdon életét.

Miért is ne féltené?

Amott a másik. Eszes fiatalember, szép bir­toka van Dunántúl. Jól gazdálkodik; a ma­ga módján nem ellensége a haladásnak. A nagybátyja Bécsben főhivatalnok. A báty­ja Radetzky seregében őrnagy… Ez a csa­lád, habár köznemesi eredetű, az arisztokrá­ciába tör. Meg van neki ígérve a báróság, ha kitart a bécsi kormány mellett. Ez tehát kor­mánypárti, megingathatatlanul. Már tudja a

francia hírt. Nyugalmat, közönyt erőltet. Ma­gában azt fontolgatja: Hazamegyek, fölpako­lom a családot, viszem őket Bécsbe, ott biz­tonságosabb.

Amott a harmadik. Kormánypárti az is. Nem nagyratörésből, hanem szolgaságból. Az apja a Zichyeknél jószágkormányzó, a megyéjükben Zichy a főispán. Ök úgy tán­colnak, ahogy Zichy gróf fütyül… Zichy meg úgy fütyül, ahogy Metternich dirigál. Ez itt nem báró akar lenni, az eszébe se juthat. De ha apja kiöregszik, örökébe akar lépni, Zichy kegyébe.

Azért kormány párti.

S hány ilyen és olyan kormánypárti ül itt! A követi karnak majdnem a fele!

És az ellenzékben, a maguk pártjában is hány, aki nem harcolni akar Béccsel, hanem alkudni. Kialkudni a szabadságot… ha le-

Pozsony és a pozsonyi vár az 1840-es években

Kossuth Lajos

Az Ellenzéki Párt választási felvonulása Pesten. Ekkor választották Kossuthot követnek az 1847/48-as pozsonyi országgyűlésre

hetne! Követeljük, mondják ők, a független­séget, de úgy, hogy Metternichet túlságig ne ingereljük. Adjunk jogot a népnek, de mér­tékkel, nehogy elbízza magát… Szabadítgas- suk fel apránként, 20-30 év alatt a jobbágyo­kat. De úgy, hogy a végén mi, birtokosok legyünk még gazdagabbak.

Ezt szeretnék.

De sok nehéz harcot kellett vívnia neki, Kossuthnak, tíz esztendő óta! Itt is, az or­szággyűlés négy hónapja során. Nemcsak a kormánypárttal, és nemcsak a fóurakkal, nemcsak Béccsel, de a maga pártjában is: az alkuvókkal, a meg-megrettenőkkel, azok­kal, akik egyszerre szeretnének haladni is, maradni is.

Ezekkel kell most forradalmat csinálni?

Ezekkel. Lehet-e?

Lehet. Mert nemcsak ilyenek vannak.

Ott, az a déli megyéből való követ. Öröm és elszántság az arcán. Az életét adná, hogy iparunk, vasutunk, tengerhajózásunk, virág­zó mezei gazdaságunk legyen, s a parasztnak is, polgárnak is joga, szabadsága, emberi rang­ja. Földbirtokos, magyar nemes, de Európát járt. Francia, angol könyvek, újságok forog­nak a kezén.

Ég a lelke a rettenetes szégyentől, hogy tűrjük a gyarmati sorsot. Ez az ember velünk lesz! Erre megyét, minisztériumot, felelőssé­get bízhatunk.

Ott a másik. Erélyes, okos, igazi szervező tehetség. Büszke, ősi família, nem adták el magukat soha Bécsnek. Ez tudja, hogy úrnak is csak szabad országban érdemes lenni… Ez is velünk lesz, és hoz magával még űzet-

<

Kézzel írt választási plakát 1847 végéről, Bihar megyéből

húszat, kik reá hallgatnak… Amott a har­madik. A francia eszmék híve, lángoló de­mokrata. Neki nem az ősi birtok romlása fáj. A nép emberének érzi magát. És hány ilyen van a fiatalságban! Itt is, a karzaton, a jurá- tusság, a diákság között!

És hány régi famíliából való birtokos, tekin­télyes, hatalomban járatos úr, kit nem küldött vagy nem engedett a megyéje ide az ország­gyűlésre, vagy maga sem akart jönni. Most otthon, a falujában, ősi kúriájában veszi hírét az európai változásnak. Deák, Nyáry, Csányi, Klauzál, Vukovics, Beöthy, Pulszky, Per- czel… Mindegyik egy fél megyét hoz magá­val, abban a percben, mikor lazulni kezd a szorongató bécsi marok! S a főrendek közt is, a felsótáblán, ott van Batthyány, Teleki, az ifjú Andrássy, az ellenzék főrangú cso­portja.

A többiek?

A Bécshez húzók, a Bécstől s a parasztoktól rettegők, az alkuvók, a mindig kétfelé kacsin­gatók ?

16

Ej, akit nem állít e percben mellénk a be­látás, a remény, a felelősség – majd mellénk hozza az, hogy mi cselekedni fogunk. Ezek­nek csak azt kell mondani: Nyakunkon a for­radalom! Napok, hetek alatt átcsap ide is. Rettegtek a parasztoktól? Bécs már nem tud megvédeni senkit semmitől! Magunk kezébe a gyeplőt – ha nem akartok mindent elveszí­teni!

A teremben nőttön-nó a zaj. Balogh Kornél utolsó szavai elvesznek a morajban. Zúg már a karzat is.

Kossuth felemelkedik. Oly egyszerre áll be a csend, hogy félelmetes.

Röviden szól: „Reményiem, hogy az ország­gyűlés a mindennapiság parányi politikájábólmely a mostani nagy dolgokkal összehangzásban nincs, a kornak s azon igényeknek érzetére emelkedni fog, mellyel az országgyűlés iránt a nemzet viseltetik.”

Feszült csend – egy pillanatig. Mindenki érti: Kossuth elszánta magát, hogy megra­gadja a történelmi pillanatot. Most vagy soha! Az ellenzékiek felugranak. Taps, kiál­

tások, éljenzés. Tombol a karzat. Viharzik a terem. Kossuth maga elé tekint. Ezt gon­dolja:

„Elkezdtük. Már nincs az a földi hatalom, nincs az az istenség, ki megállíthatná a nem­zetet.”

METTERNICH BUKÁSA

A következő két napon Pozsonyban lázas tanácskozás folyt. Új és új hírek futottak be a párizsi eseményekről, a német és olasz forra­dalmi mozgalom fellendüléséről. És a reak­ciós hatalmak katonai készülődéseiről. De már a parasztság nyugtalanságáról, mozgolódásá­ról is.

A pártok vezetőinek titkos megbeszélésén Kossuth – miként Széchenyi feljegyezte –

„tatár hévvel áttört mindenen”. Nemcsak az ellenzéket tömörítette szorosan maga köré. Meggyőzte a kormánypárt köznemesi híveit is, hogy nem állhatnak ellen a nemzet köve­teléseinek.

Március 5-án fulladásig tömött teremben, zsúfolt karzatok előtt állt fel Kossuth, hogy odakiáltsa Bécsnek: mit akar a magyar nem­zet. Vesszen az önkényuralom! Független, al­kotmányos kormányt Magyarországnak! Al­kotmányt nemcsak Magyarországnak, de ma­gának az osztrák nemzetnek, az „örökös tar­tományok” népeinek is!

Az országgyűlés alsótáblája egy emberként dörögte rá: „Úgy legyen!”

De még ott volt a felsőtábla, az arisztokra­ták gyülekezete. Az alsótábla határozata csak úgy juthat el Bécsbe, az udvar elé, ha a felső­tábla is magáévá teszi.

Az országgyűlés épülete Pozsonyban (a kép bal oldalán)

Az 1847/48-as országgyűlés egyik ülése

Magáévá tehette-e? Lehet-e várni a Bécs kegyét élvező hercegektől, grófoktól, főpa­poktól, országos méltóságoktól, hogy Bécs ellen döntsenek ? Lehet-e tőlük remélni, hogy tízezer, húszezer, negyvenezer jobbágy robot­

munkájáról, dézsmájáról, parasztokból kipré­selt évi tízezer és százezer forint jövedelem­ről lemondjanak? Soha – amíg nyakukon nem érzik a kötelet.

De e pillanatban az alsótábla határozata el­

18

len, a nemzet kifejezett akarata ellen állást foglalni, s kitenni személyüket a nép dühé­nek – az sem tanácsos.

A felsótábla tehát nem ült össze. Vezetői, élükön István főherceg nádorral, március 3-án nagy hirtelen Bécsbe utaztak.

Ott nyolc napon át folyt a tanácskozás. A Bécset kiszolgáló párt irányítója, Apponyi gróf, magyar kancellár, a „kemény kéz” poli­tikáját követelte. Fel kell oszlatni a pozsonyi országgyűlést! Kossuthot, Batthyányi s az el­lenzék többi vezetőjét elfogatni. Osztrák ka­tonai diktatúra alá kell vetni Magyarországot!

Mások aggályoskodtak. így legalább együtt van és várakozik az országgyűlés. Tárgyalni, alkudni lehet vele. Ha szétkergetik – a köve­tek szétmennek a megyékbe. Mi lesz, ha Kos­suth pártja a parasztság élére áll – Bécs és az arisztokrácia ellen? Mi lesz, ha a magyar lá­zongás forradalomba csap át, és összekap­

csolódik a készülődő olasz, német, lengyel forradalommal? Meg kell hát alkudni egy- ben-másban a nemesi országgyűléssel. Kis engedmények árán el lehet kerülni a nagy veszélyt. Ez volt a másik álláspont.

Nyolc napig tanakodtak, dönteni nem tud­tak. Nem is rajtuk múlt. Ök, magyar grófok, magyar főhivatalnokok sem az országgyűlés feloszlatásának jogával, sem az alkudozás jo­gával, sem a fegyver hatalmával nem rendel­keztek.

Mindezzel Metternich parancsolt.

Metternich herceg e napokban nem ért rá magyar ügyekkel foglalkozni. Ö Radovitz tá­bornokkal, a porosz király iderendelt szárny­segédjével, Fonton orosz ügyvivővel s az osztrák haditanács tagjaival tanácskozott. A Szent Szövetség haderőinek felvonulási terveit készítették. Lombardiában, Milánó körül 80 ezer főre egészítették ki az osztrák

Győzelmes forradalmi felkelés Milánóban, 1848 márciusában

hadsereget. Bécs körül 30 ezer katonát von­tak össze.

Március 12-én Metternich végre szakított időt a magyar ügyekre. A katonai tervek már elkészültek. Nyeregben érezte magát.

Kossuthék követeléseit kereken el kell uta­sítani !

István főherceg, a fiatal nádor 12-én este kézhez kapta a döntést. Mint az uralkodó, Ferdinánd legmagasabb elhatározását.

Március 13-án reggel István nádor hatlovas hintája elindult Pozsony felé. Ahogy a magyar határt átlépték, a nádor felült a bakra, és maga vette kezébe a gyeplőt. Magyar úri szokás. Népszerűséget szerez. Szükség is van a nép­szerűségre, ha ilyen döntést visz a tarsolyá­ban.

Bécs messze maradt a háta mögött. Nem

hallhatta a vészharangot, a puska ropogását.

Miközben István főherceg útban volt Po­zsony felé, Bécsben is kitört a forradalom. A párizsi híreken fellelkesült és Kossuth po­zsonyi beszédétől bátorságra kapott bécsi el­lenzéki polgárok, az önkényuralmat gyűlölő diákok s az elkeseredett munkások felvonul­tak a királyi palota elé. Ellenálltak a katona­ságnak, sajtószabadságot és alkotmányt köve­teltek. Vesszen Metternich!

Március 13-án este, miután a Burg előtti té­ren felszedték az első sortűz tizenhárom diák- és munkáshalottját, miután a külvárosokból ezrével betóduló nép puskával, vasrúddal a kezében körülfogta a palotát, miután a kapu­nál a sortüzet vezénylő Habsburg főherceg arcába csapódott egy munkásököl – lemon­datták Metternich kancellárt. Metternich, kö-

A bécsi forradalom

Képek a bécsi forradalomból, 1848. március 15

zel negyven éven át a Birodalom nagyura, rejtékajtón távozott. Meg sem állt Londonig.

Néhány órával később Apponyi György kancellár is jónak látta, hogy benyújtsa le­mondását.

A császár kihirdette Becsnek, hogy a leg­közelebbi jövőben alkotmányos jogokkal, szabadsággal ajándékozza meg Ausztriát.

Estefelé megjött Pozsonyba a bécsi hajó. Széchenyi ezt jegyezte naplójába: „Bécsben csakugyan kiütött a lázadás. Kiszámíthatat­lan, most mi történhetik. Gőzhajó-konduk­tor izgató beszédet tart. 3-400 fiatalember. Kiabálnak: Le a kormánnyal! Le az arisztok­ratákkal! Le minden mágnással!”

Másnap, március 14-én délelőtt a felsőtáb­la, a nagyurak gyülekezete összeült. Ellenve­

tés nélkül elfogadta az alsótábla független­séget és reformot követelő határozatát. E perc­ben, Bécs zajló forradalma és a magyar nép fenyegető forradalma közé szorulva belát­ták, hogy tovább ellenállni: élet veszélyes. Belátták azt is – István nádor nyíltan meg­mondta -, hogy már csak Batthyány és Kos­suth képes megmenteni őket is a parasztok kaszáitól, kastélyaikat a felégetéstől, birtokai­kat a feldarabolástól. Hazafiak és reformerek lettek egy szempillantás alatt. Hogy mentsék, ami menthető.

Másnap reggel két gőzhajó indult Pozsony­ból Bécs felé az országgyűlés két házának díszmagyarba öltözött küldöttségével s az őket kardosán kísérő pozsonyi ifjakkal fedél­zetén.

21

LEGYEN-E PESTEN FORRADALOM?

Petőfi március 7-én ért vissza Pestre. Sietett, nehogy nélküle kezdődjék a forradalom.

Nem kezdődött el nélküle. „Általános volt a lelkesedés, de még nem történt semmi” – jegyezte naplójába.

Március 9-én Petőfi baráti köre, a Pilvax- beli ifjúság vezérkara elhatározta, hogy már­cius 19. lesz a magyar forradalom napja.

Párizsban, februárban „bankettel” kezdő­dött a forradalom: díszebéddel, amit az ellen­zék hívott össze, s a rendőrség betiltott. Köz­vetlenül ez váltotta ki a felvonulást, a tünte­tést, a rohamot – a forradalmat.

A Pilvax ifjai tudták ezt. Március 19-re meghirdették a magyar bankettet. A Rákos mezejére. 19-e vasárnapra esett. Ekkor lett volna ott a József-napi országos vásár. Azon ott szokott lenni legalább 10 ezer ember.

Március 9-én megfogalmazták a 12 pontot. Petőfi a következő napokban két verset írt. Mindkettőt a „bankettre”. Az egyik ez volt:

Dicsőséges nagy urak…

Dicsőséges nagyurak, hát Hogy vagytok?

Viszket-e úgy egy kicsit a

Nyakatok?

Uj divatú nyakra való

Készül most

Számotokra… nem cifra, de Jó szoros.

Tudjátok-e, mennyit kértünk Titeket,

Hogy irántunk emberiek Legyetek,

Vegyetek be az emberek Sorába…

Rimánkodott a szegény nép, S hiába.

Állatoknak tartottátok

A népet;

Hát ha most mint állat fizet Tinéktek?

Ha megrohan mint vadállat Bennetek,

S körmét, fogát véretekkel Festi meg?

Ki a síkra a kunyhókból Miljomok!

Kaszát, ásót, vasvillákat Fogjatok!

Az alkalom maga magát Kínálja,

Ütött a nagy bosszuállás Órája!

Ezer évig híztak rajtunk

Az urak,

Most rajtok a mi kutyáink Hízzanak!

Vas villára velők, aztán Szemétre,

Ott egyék a kutyák őket Ebédre!…

Hanem még se!… atyafiak, Megálljunk!

Legyünk jobbak, nemesebbek Önáluk;

Isten után legszentebb a

Nép neve:

Feleljünk meg becsülettel Nékie.

22

Lajos főherceg

Metternich herceg

Kollowrat gróf

Apponyi György gróf

Akik a Habsburg-birodalmat vezették

A Pilvax Kávéház, a „Forradalmi Csarnok”

Legyünk nagyok, amint illik Mihozzánk,

Hogy az isten gyönyörködve

Nézzen ránk,

S örömében mindenható Kezével

Fejeinkre örök áldást Tetézzen.

Felejtsük az ezer éves Kínokat,

Ha az úr most testvérének

Ha elveti kevélységét,

Címerit,

S teljes egyenlőségünk el­ismeri.

24

Nemes urak, ha akartok

Jőjetek,

Itt a kezünk, nyújtsátok ki Kezetek.

Legyünk szemei mindnyájan Egy láncnak,

Szüksége van mindnyájunkr’a Hazának.

Nem érünk rá várakozni,

Szaporán,

Ma jókor van, holnap késő Lesz talán.

Ha bennünket még mostan is Megvettek,

Az úristen kegyelmezzen Tinektek!

Március 13-án pedig megírta a Nemzeti dalt.

Az egyetemen íveket köröztek – aki eljön a bankettre, írja alá. Százával gyűltek az alá­írások.

Ki volt hát hivatalos arra a „díszvacsorá­ra”? Pest népe, a vidékről felgyűlő vásáros parasztok, iparosok, kalmárok, gazdatisztek, nemesek s az ifjúság – együtt. Miféle dísz­vacsora lett volna az, hol szabad ég alatt, 15 ezer vagy 20 ezer ember előtt hirdetik a 12 pontba foglalt nemzeti követelést? Ahol azt a verset szavalják – nem egy helyt, nem egy­szer, hanem a vásártér minden sátra előtt, és tízszer, hússzor, százszor, ahányszor csak kell… azt a verset, mely fölteszi a kérdést:

„Rabok legyünk, vagy szabadok ?”

És a hat versszak végén hatszor ismétli, adja a tömeg szájába, vési agyába, szívébe az elkötelező, a cselekvésre indító esküt:

„A magyarok istenére

Esküszünk,

Vasvári Pál, a márciusi ifjak egyik vezére

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!”

Nem tudta a Budán ülő nagyméltóságú Helytartótanács, nem tudta báró Lederer Ignác császári altábornagy, a pest-budai katonaság parancsnoka, mi készül Pesten? De tudta! Kémei ott füleltek a Pilvaxban, az utcán, az egyetemeken. A reakciós egyetemi tanárok maguk kobozták el és küldték fel a Helytartó­tanácshoz, feljelentésképp a rákosi bankett teleírt jelentkezési íveit. S ott Budavárában már arról tárgyalt a Helytartótanács, hogy hamarosan el kell fogatni Petőfit, Vasvárit, Jókait, le kell csapni a készülő forradalom ifjú vezérkarára. A katonáknak kiosztották a töltényt, az ágyúkat beirányozták, az őrsé- get megkettőzték. Újabb csapatokat kértek Budára.

„És ha lelövöldö^nek? Isten neki. Ki várhat ennél s^ebb halált?” – írta Petőfi a naplójába.

25

Ö nem ijedt meg.

De megrettent más. A nemesi Ellenzéki Párt pesti vezérférfiai. Lederer ágyúitól? At­tól kevésbé. Azzal ók is dacoltak. Inkább a készülő forradalomtól.

Március 9-én az Ellenzéki Kör vezetői – nemesek, ügyvédek, polgárok, köztük Nyáry Pál Pest megyei alispán és Klauzál Gábor, nagy hírű ellenzéki politikus – még helyesel­ték a rákosi gyűlés tervét. Március 14-én, az előkészületek láttán, visszakoztak.

Március 14-én délután gyűlést tartott az Ellenzéki Kör. Itt csapott össze a két állás­pont. Az ellenzéki uraké és a forradalmár ifjaké. Klauzál Gábor és barátai a rákosi gyű­lés megtartása ellen szónokoltak. Vasvári Pál a pesti forradalom mielőbbi kirobbantásáért emelt szót. A gyűlés, de az ottlevó ifjak több­sége is Klauzálnak adott igazat.

Vasvári ott, az Ellenzéki Kör gyűlésén, a mérsékelt urak, polgárok, könnyen hevülő, könnyen csitítható egyetemisták gyülekezeté­ben, hiába szólalt fel még egyszer, hevesen. Néhány hajthatatlan társa szavazott csak vele. A többség úgy gondolta: Majd Batthyány és Kossuth Pozsonyban kiharcolják, amit lehet. Pest s az ifjúság elégedjék meg azzal, hogy távolról – szavakkal, írásos követelésekkel – támogatja őket. Ne csináljon Pest, ne indít­son a Rákosra gyűlő vidéki nép forradalmat!

Vasvári és 20-30 fiatal társa az Ellenzéki Körből a Pilvaxba ment. A kávéházba, mely valójában forradalmi klub, szervező központ volt.

Itt újra felcsapott a vita. Vidács, a lángoló szívű jogász szemére vetette társainak, hogy az első csitító szóra cserbenhagyták a vállalt szent ügyet.

Heves beszédek, kemény fogadkozások… Mégis erőt vett legtöbbjükön a kétség, a csüg- gedés.

E percben nyílik az üveges ajtó, beront egy

26

köpönyeges ifjú, tollas fövegét a márvány­asztalra csapja, felkiált: „Most érkeztem a bé­csi hajóval. A pozsonyi ifjúság küldötte va­gyok. Bécsben kitört a forradalom! Metter- nichet elkergették! A nép Bécs utcáin bariká­dokat emel!”

Tomboló lárma e szavakra! Forró szégyen, hogy a bécsiek, íme, élénkbe vágtak. A hal­vérű németek, a büszke magyar, Rákóczi népe elé! És lelkesülés, rivalgó öröm: Megbukott Metternich! Inog Bécs, recseg-ropog az oszt­rák hatalom! Itt az alkalom – kivívni a ma­gyar szabadságot!

Sietnek szét az ifjak, hívják, hozzák a Pil­vaxba barátaikat. Jönnek már azok maguk is, hisz a hajóállomásról tíz-húsz perc alatt a belváros minden szögletébe eljut a bécsi hír. Ötvenen, százan, kétszázan szoronganak már a kávéházban, a székeket félretolják, úgy áll­ják körül az asztalt, melyen Vasvári beszél:

„Esküszöm a szabadság istenére, hogy mind­addig nem fogok nyugodni, míg a zsarnokság fené­jét gyökerestül ki nem irtottam !”

Fut Jókai a Pilvaxból Petőfihez, ki nem ment el délután az Ellenzéki Körbe, mert nem várt attól a gyűléstől igazi döntést, nem hitte, hogy ott, Klauzálék körében győzni lehet. Más gyűlésekre, másfajta hallgatóság elé tar­togatta ó a maga gyújtó szavát… Viszi Jókai, az ábrándos ifjú író, barátjának a költőnek a hírt: Bécsben kiütött a forradalom!

Éjszaka Petőfi kidolgozta a pesti forrada­lom tervét.

„Evek óta csaknem kirekesztő leges olvasmá­nyom, reggeli és esteli imádságom, mindennapi ke­nyerem a francia forradalomnak története, a világ* nak ez az áj evangyélioma, melyben az emberiség má­sodik megváltója, a szabadság hirdeti igéit. Min­den szavát, minden betűjét szivembe véstem…” – olvassuk naplójában.

A Pilvax belsejének másik része

Nemcsak hitet merített a világnak ez új evangéliumából – a forradalmi cselekvést is abból tanulta.

A forradalom: roham a hatalom ellen. Meg­nyerni nehéz. Elveszteni szörnyű csapás. Ha az első roham kudarcba, vérbe fúl, a forra­dalom csaknem elveszett. Másodjára megkí­sérteni – százszorta nehezebb.

Ritka a pillanat, mikor a rohamot – fegy­vertelen, összeverődött tömeg támadását fegy­veres, szervezett túlerő ellen – a győzelem reményében lehet megkísérelni.

„Az éj nagy részét ébren töltöttem feleségem­mel … a^on tanácskoztunk, mit kell tenni ? Mert az határozottan állt előttünk, hogy tenni kell és mind­járt holnap… hátha holnapután már késő lesz. !”

*7

*

Miért már holnap? Miért nem március 19-én, a vásár napján, ahogy tervezték?

Mert a bécsi forradalom híre most, éppen most megzavarja a budai Helytartótanácsot, lefoghatja a császárhú tisztikar kezét. S mert a bécsi hír felbátorítja a pesti népet, új lelke­sedést önt az ifjúságba. Nem adhatunk időt a reakciónak, hogy összeszedje magát.

„Tenni kell… és mindjárt holnap!”

De mit? Mit először? Hogyan?

A Nemzeti dal, ahogy Petőfi papírra vetette

Petőfi 1848-ban – amilyennek Barabás Miklós látta

„A forradalom legelső lépése és egyszersmind fő kötelessége szabaddá tenni a sajtót, Ezt fogjuk tenni!”

A szabad sajtó ezerszeresre erősíti, szétvi­szi az ország minden városába, falujába a nagy felhívást.

A sajtó fogja össze a millió szétszórt akara­tot egyetlen erővé.

írástudatlan a nép? Az. De nincs falu, hol ne akadna legalább egy ember, ki olvasni tudja a nyomtatott szót, és életre kelti társai szívé­ben.

„Holnap ki kell vívnunk a sajtószabadságot! Azt fogjuk tenni!”

Ktx tették. Első lépésként. Ebből támadt a többi.

PETŐFI NAPJA

Korán reggel Petőfi maga mellé vette a Pil- vax-kör ifjú vezérkarát. „Lelkesedéssel s a sors iránti bizalommal” siettek a Pilvaxba, Jókai a kiáltványt olvasta fel – „én nemzeti dalomat szavaltam el; mind a kettő riadó tetszéssel fogad­tatott – olvassuk tovább Petőfi naplójában. * Innen indultak szakadó esőben az egyete­mek felé. Az orvosi egyetem udvarában Jókai ismét fölolvasta a kiáltványt. Petőfi elszavalta a Nemzeti dalt. „Innen a mérnökökhöz, ezektől a seminariumba a jogászokhoz vonult a számban és lelkesedésben egyaránt percenként növekvő sereg. A seminarium csarnokában elénk állt egy profesz- szór, és ezt mondta nagy patkóssal:

– Urak, a törvény nevében…

Többi szavát elnyelte a sokaság mennydörgő kiál­tása … Elkotródott. A jogászok rohantak ki az utcára, hogy velünk egyesüljenek.”

Ismét a Kiáltvány, a 12 pont, a Nemzeti dal… „Fanatikus lelkesedéssel fogadták, s a refrénben előjövő «esküszünk»-öt mindannyiszor visszaharsogta az egész sereg, mely a téren állt.”

Innen indult több száz egyetemista élén Petőfi, Vasvári, Irinyi, Jókai – a nyomdához.

Tizenegy óra lehetett. Kossuthék hajója útban volt Bécs felé.

Budán a Helytartótanács méltóságai – min­dent tudtak, kémeik reggel óta egymást vált­va jelentették az ifjúság mozdulatait – riad­tan tanácskoztak. Zichy Ferenc gróf ellenezte,

Március 15. délelőtt – a nyomda előtt

A Nemzeti dal 1848. március 15-én kinyomtatott első példánya

hogy Petófiéket most fegyveres erővel elfogni próbálják. Ehhez már kevés a Pesten-Budán állomásozó katonaság.

A Vármegyeházán, a Pilvax szomszédságá­ban, Nyáry Pál alispán reggel még a vállát rándította, mikor a csoport indulását jelen­tették neki. „Gyerekes dolog – dörmögte. – Elmossa az eső.” n-kor, mikor a nyomda előtt sereglő ezer emberről kapta a hírt, már elgondolkodott.

„Landerer nyomdája legközelebb volt hoznánk – olvassuk tovább Petőfi naplójában -, oda mentünk…, hogy a sajtót lefoglaljuk. Megtettük e^t a nép nevében, s a tizenkét pontot és a nemzeti dalt rögtön nyomni kezdték. Ezalatt kinn leikje sítő beszédeket tartottak… Dél felé elkészültek a

nyomtatványok, s ezrenként osztattak szét a nép között, mely azokat részeg örömmel kapkodta.”

Addig a percig, míg a sajtó ontani kezdte a 12 pontot és Petőfi versét – az egyetemi ifjúság volt a forradalom csapata. Fegyverte­len, s a hozzá csatlakozó minden rendbeli néppel együtt sem több egy-két ezer ember­nél. A hatalom központjainak, a pesti Város­házának, a budai Várban ülő, fegyveresekkel körülvett Helytartótanácsnak meghódoltatá- sára – csekély erő. De Landerer nyomdáját bevenni, a sajtót a forradalom fegyverévé tenni – ez az erő elegendő.

Attól a perctől, hogy a sajtó felszabadult,

30

A 12 pont eredeti nyomtatott példánya

s „nyomtatványok ezrenként osztattak szét”: a pesti nép lett a forradalom ütóereje. S az ifjúság elvegyült a nép közt.

„Délután háromra gyűlést hirdettünk, a Múze­um terére, s a sokaság eloszlott.” Eloszlott, hogy szétvigye a belvárosba, a külvárosokba a sajtó felszabadításának hírét és a forradalmasító nyomtatványokat.

A Nemzeti Múzeum tere – beépítetlen nagy térség a mai Múzeum körút és Kálvin tér helyén – középütt esett a belváros és a munkások lakta déli és keleti külváros között. Jobb helyre nem hirdethették volna a nép-

„A szakadó eső dacára mintegy ti^e^er ember gyűlt a Múzeum elé.” Ebben a tömegben polgá­

rok, ifjak, munkások, iparoslegények között ott voltak már „a vásárra begyúlt sűrű nép­csoportok is”: parasztok, gazdatisztek, vidéki nemesek. Ott állt a Múzeum lépcsőjén Petőfi, Vasvári, Irinyi mellett – Nyáry, a délelőtt még fejét csóválgató alispán, ott Klauzál Gá­bor, aki 24 órával előbb a forradalom elha­lasztásának szószólója volt. Már ők is a for­radalommal tartanak. S azt akarják, hogy a forradalom – ha már megindult – velük tart­son.

Beszédek, gyújtó szónoklatok. Rivalgó lel­kesedés.

Ez az erő – ez a tízezres tömeg – már elég a hatalom kisebb központjának, a pesti Vá­rosházának meghódoltatására.

Ezen a sajtón nyomtatták ki a Nemzeti dalt

Oda indulnak. Betódul a tanácsterembe a tömeg, élén az ifjakkal. Künn „a szabad téren szabad ég alatt vész előtt ^úgó tengernek, láts^ék felülről a nép”.

Már tizenötezren voltak. Hogyne írta volna alá a városi tanács, a vagyonos polgárok óva­tos testületé a 12 pontot? Hogyne csatlako­zott volna minden követeléshez? Még a for­radalom itt létrejött választmányába, vezető bizottságába is jelölte képviselőit. A Város­háza tanácstermét, épületét is készséggel Pető- fiék rendelkezésére bocsátotta. Csak meder­ben maradjon a népmozgalom! Csak a pol­gárság vagyonának, a közbiztonságnak sérel­me ne essék!

3*

Petőfi a városház ablakából tekintett le a tömegre, miközben a polgármester aláírta a 12 pontot, s felmutatta a sokaságnak. „Óriási kitörése a lelkesedésnek!… Egyszerre az a hír szárnyal, hogy katonaság jön… körülnéztem_f hogy az arcokat vizsgáljam, egyetlenegy ijedt arcot sem láttam..minden ajkon e kiáltás: fegyvert! fegyvert!… Budára, Budára !… a Helytartó­tanácshoz ! • •• Budára l”

Ez volt a forradalom következő logikus lépése. így kellett cselekedni.

A hídon már húszezer ember vonul. Mun­kások, nemesek, diákok, polgárok, magyar,

Nyomtatott budai plakát a március 15-ét követó napokból

Március 15. délután – a városháza előtt

német, mindenféle nemzetiségű gyárdolgo­zók, céhlegények. Élen az imént választott bizottság: Petőfi, Vasvári, Irinyi, Jókai, Nyáry Pál, Klauzál, Rottenbiller alpolgármester, Tóth Gáspár szabómester, Egressy Gábor, Szathmáryné, a csattogó zászlóval… Ott megy az első sorokban, rémülten gróf Al- mássy Móric is, ki az imént érkezett sebes hintóval Pozsonyból Pestre, a nádor küldte, hogy akadályozza meg a pesti forradalmat. Nem tudta megakadályozni.

Fel, fel a Várba, a Helytartótanács palotájá­ba! Be a Dunára néző pompás terembe!

Újra Petőfit, a szigorú igazmondót idéz­zük:

,,A nagyméltóságú Helytartótanács sápadt vala, és reszketni méltó^tatott, és ötpercnyi tanácskozás

után mindenbe beleegyezett. A katonaságnak ki­adatott a tétlenség iránti rendelet, a cenzúra el­töröltetett, Táncsics börtönajtaja megnyílt..

A nép diadalmenetben hozta Pestre a job­bágyfelszabadítás apostolát, Táncsics Mihályt.

A Nemzeti Színházban este Egressy, a nagy nap tevékeny részese, Petőfi barátja szavalta zúgó lelkesedés közepette a Nemzeti dalt.

A Városháza tanácstermében pedig meg­kezdte munkáját a forradalom vezető szerve, a Közbátorsági Választmány. Ott ültek össze, s készítették Nyáryval, Klauzállal együtt a további lépések tervét Petőfiék.

Az első az volt: felfegyverezni a népet, az ifjúságot. S szétküldött nyomtatványok útján tudatni az országgal a pesti forradalom dia­dalát.

53

Petőfi másnap ezt a verset írta:

A szabadsághoz

Oh szabadság, hadd nézzünk szemedbe! Oly sokáig vártunk rád epedve, Annyi éjen által, mint kisértet, Bolygott lelkünk a világban érted.

Kerestünk mi égen-földön téged Egyetlenegy igaz istenséget, Te vagy örök, a többi mind bálvány, Mely leroskad, egy ideig állván.

S mégis, mégis számkivetve voltál, Mint a gyilkos Kain bujdokoltál, Szent nevedet bitóra szögezték, Érkezésedet hóhérok lesték.

Megszűnt végre hosszú bujdosásod, Sírba esett, ki neked sírt ásott. Bevezettünk, s uralkodás végett Elfoglaltad a királyi széket.

Te vagy a mi törvényes királyunk, Trónusodnál ünnepelve állunk.

Körülötted miljom s miljom fáklya, Meggyűlt szíveink lobogó lángja.

Oh tekints ránk, fönséges szabadság! Vess reánk egy éltető pillantást,

Hogy erőnk, mely fogy az örömláztól, Szaporodjék szemed sugarától.

De, szabadság, mért halvány az orcád ? Szenvedésid emléke szállt hozzád?

Vagy nem tettünk még eleget érted? Koronádat a jövőtül félted?

Táncsics diadalmenete

Március 15. reggel Pozsonyban: az országgyűlés küldöttsége s a jurátusok hajón indulnak Bécsbe

Ne félj semmit, megvédünk… csak egy szót, Csak emeld föld, csak mozdítsd meg zászlód, S lesz sereged ezer és ezernyi, Kész meghalni vagy diadalt nyerni!

S ha elesnénk egy szálig mindnyájan, Feljövünk a sírbul éjféltájban,

S győztes ellenségednek megint kell Küzdeni… kisértő lelkeinkkel!

KOSSUTH BÉCSBEN

Mialatt Pesten győzött a forradalom, a po­zsonyi országgyűlés küldöttségével Bécsbe ért a gőzhajó.

Soha ilyen fogadtatást Bécs magyar küldöt­teknek nem adott. Sem azelőtt, sem azóta. A hajóállomásnál diákok, polgári nemzetőrök díszszázadai. Végig a hosszú út mentén, a

Dunától a bécsi belvárosig: tízezrével a ken­dőt lobogtató, ujjongó nép: zubbonyos mun­kások, kendős külvárosi asszonyok, ifjak, boltosok, urak, dámák. Az ablakokból virág­csokrokat hajigáinak.

„Éljenek a vitéz magyarok!” „Hurrá!” „Vivát!” „Éljen a szabadság!” „Éljen Kos­suth!” Rivalgás, örömkönnyek… „Halljuk a szabadság nagy bajnokát! Halljuk Kos­suthot!”

Kossuth hintóját tízszer is megállítják. Be­szélnie kell a bécsiekhez. Ezrek lesik ajkáról a szabadság igéit. Németül éppoly lelkesítőén szónokol, mint magyarul.

X

Vonul a hintósor a város szíve felé. At előbb a külvároson. Gyárak, füstös bérkaszár­nyák, földszintes hosszú házak; udvarok, me­lyekből húsz-harminc ajtó nyílik, levegőtlen, sötét, piszkos szobákba, hol összezsúfoltan él a németül, csehül, románul, magyarul, szer-

35

Kossuth és kísérői Bécsben partra lépnek

bül beszélő munkásnép. Beljebb, tovább. Te­rebélyesednek, szépülnek, magasodnak a há­zak – ez már a polgárok, mesteremberek, pén­zes kereskedők negyede.

Itt már mindenütt csak német szót hal­lani.

Még beljebb: a palotanegyed. Utcahosszat kétemeletes, barokk homlokzatú nagyúri há­zak, az ablakrács is kecses művészi munka. Tömör kapuk fölött kőbe faragott címerek. Még beljebb: kőkerítéssel, rács kerítéssel öve­zett nagy kertek, magánparkok; százados fák között az előbbieknél is szebb tágasabb, gaz­dagabb paloták. Egymás mellett, keresztül- kasul házasodva egymással élnek itt német, cseh, magyar, olasz, lengyel hercegek, grófok. Mindegy, kinek melyik országrészben, tarto­

36

mányban van birtoka. Mindegy, honnan fo­lyik be az évi tízezer, ötvenezer tallér…, mindegy, milyen nyelvet beszél a neki robo­toló sok ezer jobbágy és zsellér… Egy osz­tály ők, összetartó, azonos érdekű, azonos gondolkodású, csupán egymásban bízó társa­ság. A legfelső ezer család. A Birodalom arisztokráciája.

Legbelül pedig, még e főúri palotanegyed- tól is elkülönülve, parkok övezetében külön kastélyváros. A Habsburg-család palota-erőd­je: a Burg. A Birodalom kormányzati köz­pontja. A legfőbb haditanács. A kincstár. A titkosrendőrség központja. A közigazgatás és igazságszolgáltatás legfőbb hivatalai. A fő­hercegek, főhercegnők lakosztályai. Ahová Ausztriából és Magyarországból, Morvából,

A bécsi Stefanskirchc

A Burg sétánya

Kossuth bevonulása Bécsbe 1848. március 15-én

Erdélyből, Galíciából, a horvát, szerb, román végvidékről és a lombard-velencei tartomá­nyokból minden szál összefut: az udvari ta­nács, a kamarilla munkaszobái, tanácstermei. S a legbenső szentély: a trónterem.

Az utcán most a külvárosok és a polgári negyedek népe, az egyetemek ifjúsága tolong és tombol. A palotanegyed hallgat. A Burgot

* gránátosok őrzik.

A nép, a jó bécsi nép lelkesen ünnepli a díszes magyar küldöttséget. Nemcsak Kos­suthot. Nemcsak Batthyány grófot, a ma­gyar függetlenség főúri bajnokát. A nádort is: Istvánt, a Habsburg főherceget. A főrendi tábla idesodródott Habsburg-barát tagjait is. Esterházy Pál herceget is, negyvenezer du­

nántúli jobbágy urát, a Birodalomnak egyik leggazdagabb emberét, Metternich régi mun­katársát … Esterházyt, ki itt, a bécsi utcán csatlakozik a magyar küldöttséghez.

X

Es – figyeljünk csak – nemcsak a magyaro­kat élteti a bécsi nép. Élteti ujjongva a lelke­sedéstől, rekedten élteti Ferdinándot is. A jó császárt, ki íme, kegyes volt meneszteni az átkozott Metternichet és szabadságot adni hű­séges népeinek.

„Éljen Kossuth!” „Éljen a császár!”

A palotanegyed hallgat. A Burgban tanács­kozások folynak. A magyarokat csak holnap fogadják. Előbb el akarják határozni: mi mó­don lehetne a legkevesebb kockázattal kiját­szani őket. Engedni ebben-abban, látszatra.

A magyar jurátusok menete Becs utcáin

Bécs, 1848. március 15. – magyar jurátusok és bécsi diákok találkozása

De megőrizni a hatalmat. Megtartani, növelni a katonai erőt. Nem kiadni a kézből Magyar­ország és Erdély bányakincseit, vámját, adó­ját, jövedelmeit. Megtartani a legfőbb ren­delkezést minden fontos egyházi és világi hi­vatal fölött. Olyan határt szabni a hivatalba lépő magyar kormány hatáskörének, hogy Bécstől függjön.

Március 16-án az udvari tanács fogadja a küldöttséget. Bizonytalan ígéretek… huza­vona. A magyar küldöttség szilárd. Nem éri be kevesebbel, mint amit az országgyűlés kö­vetel: független magyar kormány és szabad­ság arra, hogy a reformtörvényeket kidolgoz­zák, végrehajtsák. Az udvari tanács hímez- hámoz.

A jurátusok, a Pozsonyból jött magyar fia­talok összejárják Bécset. Ecsegi, egy ifjú mér­

nök a külvárosban magasra emeli a császár arcképét, s a köré gyűlő néphez így szónokol: „Bécsiek, ti boldognak érzitek magatokat, hogy alkotmányt kaptatok, és Metternichet elűztétek, de mindez nem elég; mondom nek­tek, ha csak egy kályhafűtőt is meghagytok azok közül, kik benneteket eddig kormányoz­tak, a kályhalyukon is visszabúvik a reakció, s elveszi alkotmányokat, és megbosszulja magát rajtatok!” Ámulva hallgatják. – Bólo­gatnak, helyeselnek. Nem jut még eszükbe, hogy először azt az arcképet kellene sárba taposniuk!

A bécsi nép, ha kivívott alkotmányát fenye­getve látná, megint nekimenne a Burg őrségé­nek. Elkergetne még egy-két kancellárt, mi­nisztert… De a császár? Az szent és sérthe­tetlen.

A magyar küldöttség Ferdinánd császár-király előtt

«

Párizsban már fél évszázaddal korábban rá­jött a nép, hogy a király nem egyéb, mint az arisztokrácia feje. Megtörni az arisztokrácia uralmát csak úgy lehet, ha az a fej is porba hullik. A bécsi nép nem tanulta meg ezt.

Az udvari tanács még mindig huzakodik. Kossuthék egyre türelmetlenebbek. Már a ná­dor is látja, nem lesz jó vége, ha túlfeszítik a húrt.

Ekkor fut be, késő este a pesti forradalom híre. Ugyanakkor egy másik hír: Biharból útban van több tízezer kaszás népfelkelő Po­zsony és Bécs felé, élükön Beöthy bihari al­ispán, Kossuth híve.

A pesti hír igaz volt, a bihari nem. De az udvari urak megértették: Ha most nem fogad­ják el a magyar követeléseket, Kossuth még

nagyobb hatalom lesz, mert az egész magyar népet és talán a bécsi népet is maga mögé állítja. Egyezkedni kell. Vissza kell vonulni – úgy készülni az ellentámadásra.

Március 16-ról 17-re forduló éjszaka az udvari tanács a magyar követelések minden lényeges pontját elfogadta. Batthyány Lajost meghatalmazták, alakítson magyar kormányt. Az országgyűlés olyan reformtörvényeket dolgozhat ki, amilyeneket jónak lát.

17-én délután Kossuth és Batthyány már a pozsonyi Zöldfa fogadó erkélyéről hirdet­ték meg az ezrével összesereglett nép s – ahogy a korabeli laptudósító írta – „a ma­gyar ifjúság egybeolvadó őrserege” előtt a magyar szabadság megszületését.

E percben teljesnek látszott a győzelem.

Kossuth beszél a bécsiekhez a fogadó ablakából

1. 
   KIVEL KI ELLEN?

JÓ-E MÉG MA IS, AMI TEGNAP JÓ VOLT?

Március utolsó napjaiban a bécsi udvar meg­kísérelte, hogy visszavegye, amit 16-án ijedté­ben megadott. A császár most visszautasította az azonnali jobbágyfelszabadítást, s nem egye­zett bele, hogy az új magyar kormány az or­szág pénzével és haderejével rendelkezzék.

Mint harcra hívó harsonaszó, úgy futott végig ez a hír a fegyverkező ország városain. Pesten újra húszezer ember az utcán! Tömeg­gyűlés a Múzeum előtt. Petőfi, Vasvári, Per- czel az élen. A fiatalok lapja kiadja a jelszót: Köztársaságot akarunk! A pesti Közbátor- sági Választmány összefogásra és fegyverke­zésre szólítja fel a megyéket, a vidéki városo­kat. A nemzetőrség lefoglal egy dereglyét, amelyen a budai parancsnok, Lederer báró, 30 mázsa lőport indítana útnak a délvidéki császári katonaságnak. Petőfi odakiáltja Bécs- nek:

A királyokhoz

Ntx adok, mit vajmi ritkán kaptok,

Ti királyok, nyílt őszinte szót,

Ahogy tetszik, köszönjétek meg, vagy Büntessétek a felszólalót;

Áll még Munkács, áll az akasztófa, De szivemben félelem nem áll…

Bármit mond a szemtelen hízelgés, Nincsen többé szeretett király!

Szeretet… hah, ezt a szép virágot Tövestül kitéptétek ti rég, S kidobtátok azt az országúira, S ott átment rajt a szekérkerék,

Amely megtört esküvésitekkel Megterhelten világszerte jár…

Bármit mond a szemtelen hízelgés, Nincsen többé szeretett király!

Csak tűrnek már titeket a népek, • Csak tűrnek, mint szükséges roszat, S nem szeretnek … odafönn az égben Megszámlálták napjaitokat.

Majd halljátok a nagy ítéletszót Attól, aki mindenkit bírál…

Bármit mond a szemtelen hízelgés, Nincsen többé szeretett király!

Föllázítsam a kerek világot,

Föllázítsam-e ellenetek,

Hogy a dühnek Sámson-erejével Milliónként nektek essenek?

Megkondítsam a halálharangot, Hogy borzadjatok hangjainál?…

Bármit mond a szemtelen hízelgés, Nincsen többé szeretett király!

Nem lázítok, mert nincs erre szükség;

Mért ráznám meg erőszakosan

Azt a fát, amelynek a gyümölcse Már túlérve, rothadásba’ van?

Ha megérik a gyümölcs, fájárul

Magátul a földre hull alá …

Bármit mond a szemtelen hízelgés, Nincsen többé szeretett király!

A nemzetőrség országosan már 25-30 ezer főt számlál. Olyan pillanat ez, amikor Kos­suthnak egy szava elég lenne, hogy tízezrek rohanják meg az országban szétszórt császári katonaságot, s meginduljanak Bécs ellen.

Ugyanekkor érkezik a hír: Radetzky gróf

4i

Debrecenben kihirdetik a 12 pontot

osztrák seregeit az olaszok kiverték Milánó­ból! Fellázadt és kiűzte a császári csapatokat az ősi Velence is! Most került igazán szorult helyzetbe Ausztria!

Március 31-én a császár-király aláírt min­dent, amit a pozsonyi országgyűlés követelt.

Az új magyar kormány, Batthyány, Kos­suth, Deák, Széchenyi kormánya időt nyert, hogy végrehajtsa a reformokat, megszilárdítsa a függetlenséget és felkészüljön védelmére.

Minden azon múlt: jól használja-e ki.

Törekedett rá. Pozsonyban, március utolsó hetében és április első napjaiban lázas munka folyt. Régebben évtizedekbe telt, míg egy- egy kisebb reformjavaslat a két tábla aprólé­kos vitái során törvényerőre emelkedett. Most két hét alatt 38 törvényt öntöttek for­

mába. Pezsgett, forrt Pozsony, a máskor oly békés, csendes város. Éledő, nyugtalan ország intézkedő központja most.

Az országgyűlés csaknem szakadatlanul ülésezik. Éjszaka is törvényfogalmazó bizott­ságok dolgoznak mindenütt.

A posta s a kiépülő kormányzati futárszol­gálat százával hozza Batthyány, Kossuth, Deák asztalára a jelentéseket, javaslatokat, fo­gadkozásokat, tiltakozásokat és kérvényeket. Hamarosan a jegyzők, papok, tanítók fogal­mazta paraszti és nemzetiségi követelése­ket is.

A Felvidék megyéiből szlovák parasztmoz­galmakról érkezik hír. Zágrábból a horvát nemesség gyülekezését, Zimonyból, Újvidék­ről a szerb népgyúlések határozatait jelentik.

42

Wesselényi Miklós megjön Erdélyből, jön­nek mások is; a helyzetkép, amit onnan ad­nak, ellentmondásos. A román parasztok, diá­kok, értelmiségiek reménykedve üdvözlik a magyar forradalmat, s elfogadják, hogy Er­dély olvadjon össze Magyarországgal, jöjjön létre az unió. Ez az egyik hír. A románok nemzeti jogokat követelnek, s ha meg nem kapják, nem egyeznek bele az unióba – ez a másik hír. Melyik az igaz?

A bécsi udvar s az új osztrák kormány belátta, hogy a Magyarországnak adott en­gedmények szükségesek és visszavonhatat­lanok – mondja az egyik bécsi jelentés. Az udvar, a tábornoki kar s az osztrák kormány titokban Magyarország megtörésére és vissza- hódítására készül – így szól a másik értesülés. Melyik az igaz?

Jó hírek, rossz hírek, biztató hírek, félel­metes hírek. Semmi sem biztos, semmi sem végleges. Győztünk-e valóban ? Vagy az igazi harc ezután következik? S ha igen – ki lesz velünk, ki ellenünk?

Rajtunk is áll! Rajtunk is múlik, sor kerül-e összecsapásra. Rajtunk is múlik, ha harc lesz, az ország népei melyik oldalon kelnek fel, fegyverrel és kaszával!

Nincs egy perc veszteni való idő! Sietni, sietni kell! Sietni a törvényekkel, a nemzetőr­ség felállításával, sietni az országgyűlés be­rekesztésével, a kormány Pestre költözésé­vel. Veszedelem van. Mindenki érzi. Sietni – ez a legsürgetőbb – a parasztok megnyug­tatásával, a robot, az úri dézsma és papi tized megszüntetésével, az új törvények országos kihirdetésével.

A pesti nemzetőrség szemléje a Városháza előtt

Öt bizottság is dolgozik egyszerre, meg­fogalmazzák a javaslatot, azon melegében megszavazza az alsótábla, megszavazza a ke­zessé vált felsótábla is. Készülnek a törvé­nyek, egyik a másik után.

Minden szál Kossuth kezében. Neki min­denben szava van. Benne él leghatározottab­ban kész elképzelés a megújult, független, ^k iparosodó, rendezetten gyarapodó és mű­velődő országról. Ö tudja, mit és hogyan kell.

Kossuth elképzelését emeli most törvény­erőre a nemesi országgyűlés. Azt a progra­mot, amelyet ő a Pesti Hírlapban, a Védegy­let gyűlésein, az Iparegyesület hetilapjában, a megyei gyűlések és az országgyűlés szószéké­ről egy évtizede hirdet. Nagyszabású reform­program ez! Hatalmas lépés előre.

De elég-e ez a program most? Elegendő­nek tartja-e ezt a reformot az ország népe most, amikor Európa-szerte forradalom zúg, mikor a Habsburg-birodalom összeomlani látszik, mikor nincs többé mód császári kato­naságot vezényelni a jussukat követelő ma­gyar és nemzetiségi parasztok ellen? Kielé­gítő-e a tegnapi reform ma, mikor ország­szerte talpra áll, érdekeinek tudatára ébred, megérzi önnön erejét, és színre lép a nép?

A forradalom folytatódik. A tömegek közt most indul igazán.

S a másik oldalon már szervezkedik, fegy­verkezik az ellentámadás: a császári udvar, a birodalmi arisztokrácia, a nagy pénzemberek és az őket támogató nemzetközi reakció ellen­forradalma. Kossuthék tudják ezt is.

Két tűz kö2ött a magyar országgyűlés, a magyar kormány. Nem olyan pillanat ez, ami­kor szépen, nyugodtan lehetne átvinni az or­szágot a nagy elmaradottságból a haladás vá­gányára. Olyan pillanat ez, amikor dönteni kell: Kivel ki ellen?

A néppel, a népekkel a bécsi reakció ellen? Vagy Bécs oldalán, az arisztokrácia oldalán a népek ellen, a magyar és nem magyar pa­rasztok törekvései ellen? •

FALU 1848 TAVASZÁN

A dombon kastély, előtte park. Százados fák, nyesett bokrok, virágágyak, gondozott utak. Egy hajlatban mesterséges tavacska, partján lugas. A kastélyban harminc szoba. A gróf lakosztálya, a grófné lakosztálya, a grófkis­asszony lakosztálya; fogadóterem, ebédlő­terem, fegyverterem, kártyaszoba, télikert, vendégszobák. Az ebédlőben huszonnégy vendég telepedhet a damaszttal terített asztal köré. Ezüst evőkészlet, kristálypohár, serleg, meisseni porcelán. Műtárgynak beillő pohár­székek, kecses vitrinek, süppedő szőnyegek, képek aranyozott keretben, falkárpitok… A kastély – most éppen – lakatlan, csak a sze­mélyzet található itt, s az oldalszárnyban a fóintéző. A gróf Pozsonyban van, az ország­gyűlésen, a főrendi táblán; a grófné és a kis­asszony Bécsben. A család ott is fenntart egy palotát. A grófkisasszony eladósorban, báloz- tatják.

A völgyben a falu. Zsindelytetős templom, mellette öreg papiak. Szemben porta, kőfal­lal kerítve; boltíves kőkapun hajthat be a vendég a tornácos ház elé: nemesi kúria. A házban, a deszkapadlós, boltíves szobák­ban régies, egyszerű, tartós bútorok. Az úr szobájában medvebőrös pamlag, a falon va­dászfegyver és a rég elhalt elődök arcképei. Ez alispán volt boldogult Mária Terézia ide­jében, amaz Rákóczi hadában vitézkedett… Az ablak a gazdasági udvarra néz; előtte író­asztal, rajta kalamáris, biblia, gazdasági folyó­irat és a Pesti Hírlap egymásra rakott számai;

Magyar falu a múlt század közepén, háttérben kastély

bronzbagoly alatt a jurátusfiú Pestről s mos­tanában Pozsonyból keltezett levelei, amik­ben pénzt szokott kérni és hírül adja a politi­kai újdonságokat… A fal mellett pipatartó, a felső csibuksor a házigazdáé, az alsó a ven­dégek számára.

Vendégszerető ház. Az arra utazó közeli s távoli atyafi és szomszéd el nem mulasztja, hogy betérjen. Sértés lenne, ha elmulasztaná. Bőséges, zsíros konyha. A nemzetes asszony maga dirigálja a szakácsnét: öt fogás az ebéd, négy a vacsora. Minden délben könnyű tészta és nehéz bor kerül az asztalra; egészségesen alszik tőle a házigazda s a vendég, fél délután. Vacsora után pipázgatni, politizálni és tarok­kozni szokás.

A völgyet patak szeli át, a patakmeder mel­

lett út. Latyakos sár, mély keréknyomok. Ilyenkor, tavaszi olvadás idején járhatatlan. A gyalogos ember is inkább a mezőn, ösvé­nyen halad. Csak erős fagy és nyári kiszáradás teszi úttá az utat.

Két oldalán, a völgyben: parasztudvarok. 20-25 nagyobb, takaros ház, tornáccal. A tel­kesjobbágyok – egésztelkesek, féltelkesek – házai. A tornácra nyílik a pitvarajtó, a pitvar­ból balra és jobbra egy-egv szoba. A tiszta­szobában, melynek apró ablaka az utcára néz, búbos kemence, sarokpad, négyszögletes asz­tal, festett láda, tükör, magasra vetett ágy. A pitvarban tűzhely, agyagból, fölötte kürtő­kémény – egyenesen száll fel a füst a padlás­ra. Üstök, kondérok, mázas és mázatlan cse- répedények. A másik, kisebb szobában, mely

45

Kunsági paraszt

kamrául is szolgál: két ágy, rossz asztal, tám­látlan szék, ládák, zsákok, pokrócok. Ilyen a jobb módú gazda háza. Mögötte istálló, abban két ló, másutt négy ökör vagy két ökör, egy vagy két fejőstehén; disznó, egy tucat tyúk, liba az ólakban. Szekér és eke a szín alatt. Egy bontatlan szalmakazal s egy másiknak kupacnyi maradványa. A szénát már a télen megette a jószág.

A módos házak közé ékeken, s odébb, kü­lön sorban is: kisebb házak, szőkébb udva­rok. Pitvar és egy szoba. Kevesebb bútor, kisebb istálló, kevesebb állat, kisebb kazal. A negyedtelkesek, nyolcadtelkesek házai. Fen­tebb, a domboldalban egy sor viskó: a föld- teleneké. Egy-egy szobában öt-hat ember –

öreg, javakorabeli meg gyerek együtt; néhol nyolc is, tíz is.

A kis házakban s a viskókban fogytán a kenyér s a zsírozó. Hogyan húzzák ki aratá­sig? A gróf intézője ad kölcsön kenyérgabo­nát; kamatostul kell visszaadni nyáron, vagy duplán ledolgozni kapálás idején. Más eszten­dőkben a nemzetes úr is adott – most épp neki sincs elég. Adnak a jobb módú gazdák is, de azok még az intézőnél is több munkát kívánnak cserébe érte. Van olyan egésztelkes jobbágy, aki tíz esztendő óta nem megy ro­botba a grófi birtokra, hanem a nála eladóso­dott zselléreket küldi maga helyett. Ezt is lehet.

Nagyobb a különbség a nép között, mint régen volt. Meglátszik ez már a házakon, az udvarokon. Megmutatkozik a ruházaton is. Valamikor egyféle öltözetben járt az egész­telkes és a nyolcadtelkes jobbágy, talán csak a pásztorember meg a jöttment cselédféle öl­tözete különbözött a többiétől. Mostanában a gazdák posztóruhát, csizmát húznak; a sze­gényebb meg – régi módon – vászonban és bocskorban jár.

A gazda, ha már egy kicsit megszedte ma­gát, van egy kis tartalékja, elvisel egy-két rosszabb esztendőt. A szegényebb embert egyetlen rossz termés is megkopaszítja. Vagy koplal, családostul, vagy eladósodik.

A határ tágas, a föld jó, gazdag erdőségek, bő fűtermő rétek, legelők övezik a falut.

A szántóföld fele, a legelő kétharmada s majdnem az egész erdőség a grófé. A grófnak nemcsak itt van birtoka. Az uradalom har­minc falu határán nyúlik el. Néhol egy-egy nagyobb darab, már összevont, tagosított föld, másutt – legtöbb helyt – szétszórt föld­darabok, rétek, legelődarabok – ez az ura­dalmi föld. Harminc faluból ezer jobbágy és zsellér dolgozik a grófi földeken. Némelyik falu egészében, másutt csak a nép fele, negve-

46

de vagy néhány család a gróf jobbágya, zsel­lére. Ezer család robotol a grófnak, s adja be évről évre minden termése tizedét meg az „ajándékot”: disznót, tyúkot, tojást, vajat, túrót, mézet, kendert, lent, miegyebet.

A fóintézó – német ember, tanult ember, érti a gazdálkodás minden csínját-bínját – elégedetlen. Nem szereti a rendetlenséget. Mit lehetne ebből a gyönyörű birtokból ki­hozni, ha nem kényszeredett jobbágyrobottal, parasztekével, parasztszekérrel kellene kín­lódni, hanem saját állatállománnyal, korszerű felszereléssel, fizetett munkásokkal, jól fegyel­mezhető cselédekkel, engedelmes napszámo­sokkal dolgoztathatna! Parancsolt ó már olyan gazdaságban is, külföldön, ahol úgy mennek a dolgok. S ahol az egész birtok egy­két nagy tagban fekszik, minden áttekinthető, ahol korszerű vetésforgót lehet megvalósíta- ni. Itt ilyet nem lehet. Es micsoda átok az úttalanság! Vasút is alig van ebben a rongyos országban. A kereskedelem gyerekcipőkben jár. De a legfőbb baj a pénztelenség. Mit lehetne építeni ezen a szép nagy birtokon! Szeszfőzdét, cukorgyárat, malmot, magtára­kat. Svájci tehenészetet, vaj üzemmel, sajt­üzemmel, yorkshire-i tenyészetet, hizlaldát. Ömlene a pénz! S mi van e helyett? Búza terem, meghízik két tucat ökör, azt lehet eladni, meg a gyapjút, a birkanyájak után. Nincs pénz a szükséges befektetéshez. Es nincs, aki elfogadható feltételek mellett köl­csönt adjon. Nincs bank, nincs olcsó hitel.

Hisz jövedelmez ez a birtok így is. De csak annyit, amennyit fölél a grófi család. Mert aki gróf, nem élhet akárhogy. Itt ez a kastély, Bécsben egy palota, a megfelelő személyzet­tel, utazások Karlsbadba, Párizsba, a kisasz- szonynak párizsi ruhák. A vadászatok, a ku­tyák, a hátaslovak, a lakomák, az italok. Meg a régi, rossz esztendőkben felgyűlt adósságok s azok kamatos uzsorakamatjai – azt is fizetni

kell. És a hozományt gyűjteni a grófkisasz- szonynak, hogy legalább olyan rangú főúr vegye el, amilyenek ók: egy másik magyar gróf, aki éppoly fényesen él és éppily gyatrán gazdálkodik. Befektetésre, a gazdálkodás mo­dernizálására nem jut pénz.

Ha a grófnak nincs befektetésre, moderni­zálásra pénze, hogyan lenne a nemzetes úrnak, ki nem sok ezer, hanem csak 800 hold föld ura? Neki csak 30 vagy 40 család dolgozik és adózik. A jövedelem? Jó, ha a nagyfiú tanít­tatására s a vendégszerető háztartás fenntar­tására elég. Azon a birtokon is rajta fekszik már az adósság. És hiába, hogy maga a nem-

A múlt század közepe táján épült parasztház

zetes úr áll a föld végébe, a jobbágyok – ha robotba szólítja őket – neki se dolgoznak jobban, mint a grófnak. Megromlott a nép. Már parancsolni se lehet neki úgy, mint egy- pár esztendővel ezelőtt. Ütni? Deresre vo­natni? Folyton azt se lehet, nem is való. Mire vezetne, ha ellenségévé tenné a fél falut?

A nemzetes úr tudja, hogy nagy változás közeleg. Pár esztendővel ezelőtt még kemé­nyen ellenezte a változást, most már nem is ellenzi. Mi győzte meg? Az újság, Kossuth meg Deák cikkei, a megyegyűléseken az oko­sak szava – lám, már a Batthyányak is, a Podmaniczkyak is, a Telekiek is a jobbágy­felszabadítás mellett törnek lándzsát. Meg­győzték a fia levelei is. Valamerre el kell dőlni a dolognak. Visszafelé nem lehet. Elpusztul, aki nem halad a korral.

A Kossuth-kalap többet nyom a mérlegen, mint megannyi királyi korona

Ismeri ő a parasztokat jól. Velük él, látja az életüket, tudja, ki mit vet, mit arat, mit visz piacra. Még a fejükbe, a szívükbe is bele­lát. A jobbágyság fennáll, de ezek a parasztok szívükben már nem jobbágyok. Már nem ér­zik annak magukat. Régen a nép tunya volt és engedelmes. Most szorgalmas és rátarti. De csak magamagának szorgalmas. A robot, az úri szolgálat, a dézsma olyan teher már ezeknek, amit gyűlölnek.

Valaha, még nem is olyan régen, úgy terült el körös-körül a tágas határ, erdőségeivel, rétjeivel, patakjával, legelőivel, hogy az igát- lan, szántófölddel nem bíró ember is meg­élhetett rajta. Fát hozhatott az erdőből. Az erdő makkján eltarthatta disznaját; foghatott halat, madarat, vadat is ejthetett. Tehenét, borját, birkáját szabadon hajthatta a tágas közlegelóre.

A kenyerét meg megkereste aratással, csép- léssel egész esztendőre.

De mióta a gróf kiszakította a maga részét a legelőből, mióta a gazdák is több jószágot tartanak a nekik meghagyott legelődarabon, mióta az erdőt fegyveres őrökkel vigyáztatja a főintéző, és mióta a gyarapodó gazdák min­den darab rétre rátették a kezüket – a sze­gény ember miből élhessen? Csak úgy élhet, ha másnak dolgozik. A határ, a közföld nem tartja már el.

A legelő és az erdő! A zsellérségnek és a töredéktelken élő szegény jobbágyoknak ez a legfőbb sérelme – és követelése.

REMÉNY, CSALÓDÁS,

ÚJ REMÉNY

Március közepe táján izgató hírek jutnak el a faluba.

Mit beszélnek azok a vásárosok? Mit mond az a Pest felől jött vándorember? Pesten, Bu-

1. A Pilvax Kávéház: a „Forradalmi Csar­nok” (korabeli festmény)
2. Gvúlés 1848 márciu­sában a Nemzeti Múzeum előtt

1. 48-as zászló
2. Bem József

j. Nemzetőr (Borsos József festménye)

dán kiütött a ribillió! Bécsben is! A nép, úgy mondják, fegyverre kapott a városokban.

Terjed a hír. Nő az izgalom. Este beállíta­nak a paphoz a gazdák, a telkesjobbágyok. Illő tisztelettel. Igaz-e, tiszteletes úr, amit be­szélnek?

A pap kiteríti az újságot. Az imént küldte át neki a kúriából a nemzetes úr. Abból olvas hangosan.

Hát igaz! Itt a 12 pont. „Mit követel a ma­gyar nemzet?” Minden úrbéli szolgáltatás, robot, dézsma eltörlendó! Itt Petőfi Sándor szavai. Hallják emberek, ezt a verset nyom­tatták ki Pesten, ezt szavalták március 15-én este a Nemzeti Színházban is:

„Rabok legyünk, vagy szabadok?

Ez a kérdés, válasszatok! –

A magyarok istenére Esküszünk…”

Emelt hangon olvassa a pap a verset. Híve ó is a nemzeti szabadságnak s a nép jobb sorá­nak, híve Kossuthnak. Feszült, ámuló arcok a lámpa körül. A szoba sarkában, a félhomály­ban hangosan mondja utána valaki: „Rabok tovább nem leszünk …”

Fut szét a hír a faluba, eljut a kis házakba, el a viskókba is. „Esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!” Megszűnt a job­bágyvilág, vége a robotnak. Forradalom van!

A pesti fiatalok lapjának 1848. március 19-én megjelent első száma

Népgyűlés Kassán 1848 márciusában

A grófi intéző leüzen: holnap ennyi meg ennyi ember jöjjön robotba. Kezdődik a ta­vaszi munka.

Nem megyünk! Az a világ elmúlt. Nincs többé robot. Aki elmegy, magunk vágjuk agyon!

Másik nap. Este van. Alacsony, földes szo­bában, mécsláng körül egy csomó ember. Fia­tal legény szavát lesik. Katona volt, most jött meg messzi földről. Beszéli a bécsi forradal­mat. S hogy amerre jött, a Dunántúl, sok faluban fejszével ment neki a nép a hercegi,

grófi, püspöki erdőségnek, vágják a fát szaba­don, viszik a városba, abból vesz kenyeret a sok éhes ember. Elkergették az erdőőröket, néhol az intézők is elmenekültek. Kossuth Pozsonyban kiállt a nép ügye mellett. Letört az urak szarva! Tavasszal a népé lesz minden erdőnek, legelőnek, minden úri földnek a fele. Vagy tán több is.

így születik a reménység.

Eltelik egy hét, várakozásban.

Dobszó. Emberek! Mindenki a templom elé! Tódul a nép. A tehetetlen vének is.

50

Ott áll a pap a templom lépcsőjén, mellette a főintéző és a nemzetes úr. S ott a vármegye embere is: a szolgabíró.

Hát ez meg aztán mit keres itt? Hiszen ő botoztatott végig a múlt esztendőkben négy falut is.

Zúgás. A pap csendet int. Hirdetik a tör­vényt. „Ki ami földet bírt jobbágyföldként, ezentúl szabadon az övé. A robot, a dézsma megszűnik.”

A gazdák, kik sűrű félkaréjban állnak elöl, éljent kiáltanak. A szegények, a hátul állók hallgatnak. Valaki elszánja magát és felkiált:

• Hát a legelő? Hát az erdő? Avval mi lesz?

A szolgabíró a torkát köszörüli.

• A törvény úgy rendelkezik, hogy ami úri birtok, az ezentúl is úri birtok marad.

-Velünk, szegényekkel ki gondol? – kér di egy asszony.

• Nem igazság! – sivít egy másik.

Egy fiatal előrefurakszik, öklét rázza.

• Akinek van, az kap; akinek nincs, annak semmi se jut?

A szolgabíró hallgat. A szeme futkos. Más­kor ilyen hangra a hajdúkat szólította, a derest hozatta elő. Most csak int, hogy szólni akar.

Szépen kezdi. Elbeszéli, milyen nagylelkű a nemesség, hogy a pozsonyi országgyűlésen jószántából lemondott a robotról, dézsmáról. Legyen hálás a falu. Örvendjen mindenki an­nak, amit kapott, ne követeljen többet. „A tu­lajdon szent – emeli fel a hangját. – Szent és sérthetetlen a gróf úr birtoka, a nemzetes úré is, sérthetetlen a kendteké is.” Ezt már a gaz­dák felé fordulva mondja.

• Úgy is van jól – mondja rá egy posztó­ruhás.
• Maguk pedig – int most a szolgabíró a szegényebbek felé -, ha panaszuk vagy kí­vánságuk van, foglalják írásba, küldjék el a kormányhoz.

Gúnyrajz a nemesről, aki visszasóvárogja a 48 előtti helyzetet

Múlt század közepi parasztviselet, háttérben szárazmalom

Magyar parasztok 1848-ban – ahogy egy osztrák festő látta

• Kossuth Lajoshoz – mondja jóakaratban a pap. – Bízzanak Kossuthban, emberek.

A nép eloszlik.

Este egy faluszéli házban összedugja a fejét egy csapat zsellér. A katonaviselt legény kezé­ben lúdtoll.

• írhatod – mondja valaki. – Úgyse lesz abból semmi már. Megvan a törvény. A gaz­dáknak kedvez, a szegénységet megint ki- semmizik. így volt ez, mióta világ a világ.
• Nem lehet az – mondja makacsul a le­gény. – Más törvényt rendelt Kossuth. Ha­misan hirdette a szolgabíró a törvényt.

Megmoccan az emberekben a reménység.

• Hát írjad akkor – mondja valaki.

-De eljut-e Kossuthhoz? – kérdezi egy másik.

– Magam viszem el – feleli a legény.

Másnap útnak indul Pozsony felé. Oda is ér. Átadja az írást egy barátságos fiatalember­nek, aki az ilyen kérvényeket a minisztérium nevében átveszi.

A nép vár, a nép készülődik. Nemcsak eb­ben az egy faluban. A többiben is.

. Akinek földet adott a jobbágyfelszabadí­tás, nekifog a tavaszi munkának. A grófi intéző meg a nemzetes úr egypár száz holdat bérbe is juttat a gazdáknak. Az uradalomnak nincs igája, ekéje, munkaereje, hogy megmű­velje a földet.

Kisnemesi kúria Sümegen

Főúri kastély Kistapolcsányban

Akinek semmi sem jutott – várakozik. S re­mél.

Az országban több mint hétezer falu. A hétezerből nincs egy-két száz, ahol min­denki elégedett lenne ezzel a jobbágyfelsza­badítással.

És minél messzebb megyünk az ország kö­zepétől a peremvidék felé, annál több a ki­semmizett paraszt. S annál nagyobb a sze­génység.

Ezek a peremvidéki – felvidéki, délvidéki, erdélyi – parasztok nagyobbrészt nem ma­gyarok. Szlovákok, rutének, szerbek, horvá- tok, románok.

Nem olyan idő ez, mikor a nép feladná a reményt. A változás megkezdődött. Miért ne mehetne tovább? Az igazság megmutatta ere­jét. Miért ne győzhetne a teljes igazság?

Milliók reménykednek. Van, aki Kossuth­ban s az új magyar országgyűlésben. Hogy az majd orvosolja a sérelmeket.

A nemzetiségi parasztoknak nincs sok okuk, hogy Kossuthban s a magyar ország­gyűlésben bízzanak. Nem is igen ismerik Kossuthot. Nekik nem a magyar urak nagy­lelkűségéről beszél a papjuk. A szlovák, a szerb, a román parasztnak azt mondja a papja: Ne bízzatok a magyar urakban. Eddig

Magyarország 1829-ból származó nemzetiségi térképe. (Nem pontos, de nagyjából megmutatja az arányokat. A középsó fehér folt a magyarlakta vidék, a sötétebb övezetek a nemzetiséglakta területek)

is megcsaltak, ezután is megcsalnak. A nyel­vünket is megvetik. Mit várhatunk tólük? Magatokban bízzatok!

És van, aki már hozzáteszi: Bízzatok a jó- ságos császárban. O a ti jótevőtök.

Miért ne hinné a nemzetiségi nép? Tapasz­talata arra tanította, hogy a magyar birtokos uraktól, a magyar vármegyétől nem várhat jót/ Kitől várja hát most, a nagy fordulat tavaszán sorsa javulását?

„MINT MACSKA AZ EGÉRREL?”

Ezekben a hetekben – 1848 áprilisában, május elején – egy finom úr sűrűn utazgatott négy­lovas hintáján Bécs, Pozsony és Buda között. Neve: Kari Grünne gróf.

Ama néhány tucat férfiú egyike ő, kik rit­kán vagy sohasem jelennek meg a kivilágított színpadon, annál több szálat mozgatnak a színfalak mögül. Kari Grünne gróf a biro­dalmi arisztokrácia e pillanatban hatalomra törő köreinek bizalmas embere, befolyásos vezető politikusa. Annak a jól megszervezett, összetartó, elszánt és céltudatos politikus kör­nek egyik irányítója, amely Metternich bukása óta egyre nagyobb befolyást gyakorol a Habs- burg-család döntéseire.

Grünne gróf a politika szakembere. Szilár­dan áll a valóság talaján. A politika – szokta mondani – az erők tudománya. Az erőket s ellenerőket hideg fejjel kell felmérni, a célnak megfelelően hatni rájuk.

Ama kevesek közé tartozik felső körök­ben, akik 48 márciusában sem estek kétségbe. „Nem olyan veszélyes, mint amilyennek lát­szik” – mondta a párizsi forradalom első híré­re. Barátai előtt kifejtette, hogy a mostani európai mozgalmak azért intézhetők el arány­lag könnyen, mert a bennük résztvevő erők nem egységesek. Magyarország? Pozsony és

Pest törekvései? Grünne gróf mosolyog: „Ugyan kérem. Egy forradalom, amelyet földbirtokosok vezetnek? Nem igazi forra­dalom. Azonkívül itt vannak a nemzeti ellen­tétek. Magyarok, horvátok, szerbek, romá­nok, szászok. Kis türelem és néhánv célszerű intézkedés – máris egymásnak esnek.” Ez Grünne gróf szakértői véleménye. Ennek megfelelően adja megfontolt tanácsait az il­letékeseknek.

A gróf természetesen jelen volt 1848. ápri­lis 11-én Pozsonyban, a fényes ünnepségen, melyen Ferdinánd császár-király szentesítette az új magyar alkotmányt, kijelentvén, hogy semmi sem fekszik annyira szívén, mint hú magyarjainak boldogulása. S ahol a nádor a magyar nemzet nevében hűségéről és mélysé­ges hálájáról biztosította a jóságos Uralkodót. A gróf tagja is volt annak a kis bizottságnak, mely a komédiát rendezte s a két beszédet – a királyét is, a nádorét is – megszövegezte. Kellemes tanácskozás volt. Jókat mosolyog­tak, elgondolva, hogyan dőlnek be a szép szavaknak a magyarok.

A magyarok hiszékenyek. Még könnyek is csillogtak egyes urak szemében, mikor a ki­rály a szép ígéreteket tette! Hja, ezek az urak a maguk szintjén gondolkoznak a politiká­ról. Úri becsület, vármegyei látókör. Mit tud­nak ók az európai nagypolitika boszorkány­konyháiról ?

A gróf annak a másik kis bizottságnak ülé­sein is részt vett, mely áprilisban felmérte az európai helyzetet. Örömmel állapította meg, hogy a dolgok nagyjában-egészében a kívá­natos irányban fejlődnek. A forradalmi hul­lám csendesedőben…

Alkalma nyílt átolvasni barátjának, Thun grófnak Szentpétervárról kelt újabb leveleit. Jó hírek. A cár nem neheztel Ausztriára. Szükség esetén a Habsburg-ház mintegy 300 ezres orosz haderő támogatására számíthat…

55

Nem kevésbé fontos, hogy az angol kormány állást foglal a Habsburg-birodalom csonkí- tatlan fennmaradása mellett. Az angolok nem szívesen látnák, ha létrejönne Európa köze­pén az egységes nagy Németország… Kele­ten s a Balkánon pedig tovább erősödne az orosz birodalom. Ezért Ausztriát támogat­ják …

A gróf visszatér Budára, és tanácskozásba merül István főherceggel, a nádorral. A nádor fiatal ember, hiú, félénk, befolyásolható. Volt már helyzet, hogy – szinte nevetség – Kos­suth befolyása alá került. Éppen azért van itt a gróf, hogy az ilyesmit megakadályozza.

A gróf megmagyarázza a nádornak, hogy a magyarok helyzete, akárhogy nézzük: ku- tyaszorító. Jellasics bán néhány hét múlva 30-35 ezer felfegyverzett emberrel vonulhat fel a Drávához. Rajasics érsek és a déli határ­őrvidék katonatisztjei már kiadták az önálló szerb vajdaság csalogató jelszavát. Erdélyben Saguna püspök és Puchner hadparancsnok

tudják a dolgukat… A Magyarországon állo­másozó császári hadsereg főtisztjei csak a jelre várnak, hogy szembeforduljanak Batthyá- nyékkal…

• De Kossuth ? – veti közbe István nádor. – Ez az ember a szó erejével százezreket tud talpra állítani! És szükség esetén hajlandó engedményeket tenni a nemzetiségeknek is. Mi lesz, ha sikerül nekik ellenünk összefog­niuk?
• Fenséged helyes nyomon jár – mondja a gróf. – A veszély fennáll. De bármit képzel személy szerint Kossuth, az urak, akikkel együtt kell működnie, ezek az urak sohasem fognak beleegyezni, hogy akár a parasztok­nak, akár a nemzetiségeknek többet adjanak. Hogy politikai jogokat adjanak a szlávoknak és a románoknak? Hiszen akkor kicsúszik a kezükből az ország. De ha komolyan meg is akarnának egyezni a nemzetiségekkel, elkés­tek. Az ottani mozgalmak vezetése szilárdan a mi embereink kezébe került az utóbbi he-

Román falu Erdélyben

tekben. És – ami még fontosabb – nemsoká­ra megkezdődik a tánc… Néhány apró inci­dens, fegyveres összecsapás … És ez végképp elmossa a megegyezés lehetőségét a magyarok és a többiek között.

A nádor fiatal, lányos arcán kínos kifejezés jelenik meg.

Grünne atyailag mondja:

• Fenségednek nincs félelemre oka. Félje­nek ők. Épp erről van szó. Nem engedhetjük, hogy felbomlasszák a birodalmat… Retteg­jenek ! Rettegjen a magyar a szláv fegyvertől, a román kaszától, rettegjenek amazok a ma­gyarok bosszújától! Ne legyen egy nyugodt napjuk, átaludt éjszakájuk!

Vegyék észre végre, hogy eddig is mi véd- tük meg őket egymástól. Lássák be mind, a magyarok is és a többiek is, hogy mi va­gyunk itt a rend. Hogy a fenséges Habsburg- ház bölcs egyensúlyozó uralma nélkül pokol az életük.

z

• Értem – mondja a nádor rövid hallgatás után. – És nekem milyen szerepet szánnak odafönn ebben az egészben?
• Azt legfelső döntés fogja kijelölni – feleli a gróf.

BALÁZSFALVA

Van Erdély szívében egy helység, Balázsfalva. 1848-ban itt állt az erdélyi románok egyetlen közép- és felső iskolája: a görögkatolikus egyházi tanintézet és papnevelde.

Parasztfiúk tanultak itt többnyire. Itt ápol­ták a román nyelvet. Itt íródtak a román nyelvkönyvek, történelmi munkák, jogtudo­mányi könyvek. Ez volt az erdélyi románság szellemi életének egyetlen – még kicsiny – középpontja, a nemzeti szabadság s a haladás törekvéseinek tűzhelye.

1848. május 15-én negyvenezer ember jött

István nádor

össze a balázsfalvi réten. Papok, diákok, ro­mán parasztok.

Ott volt Saguna püspök – a bécsi udvar embere. Ott Lamény püspök is, a magyar kormányzat híve. De a vezérszerepet nem ők vitték, hanem az a néhány tanár, pap, fiatal értelmiségi, kik magukévá tették a román pa­rasztság nagy követeléseit – s azokat a román nemzet elismerésének, önigazgatásának, ön­álló szellemi fejlődésének követeléseivel kap­csolták össze.

Erdély ekkor még nem egyesült Magyar­országgal. Itt még a jobbágyfelszabadító tör­vény sem lépett életbe. Május végére hívták össze az erdélyi országgyűlést, annak kellett döntenie az egyesülés s az új magyar törvé­nyek elfogadásának dolgában.

A balázsfalvi román népgyűlés úgy határo­zott, hogy Erdélynek Magyarországgal való

57

A balázsfalvi román népgyűlés

egyesülését csak akkor fogadja el, ha előzőleg a románság biztosítékot nyer, hogy kívánsá­gai teljesülnek.

Mit akarnak a románok?

Valódi felszabadulást a jobbágvterhek alól, melyek Erdélyben sokkal súlyosabbak vol­tak, mint Magyarországon. Itt a parasztság négyötöde zsellér volt. A földek, erdők, le­gelők, havasok milliónyi holdjait az előző évtizedekben rabolták el a földesurak – ro­mán vidéken is, magyar és székely vidéken is. A közföldeket most visszakövetelte a pa­rasztság. Mit akartak még? Saját nyelvű isko­lát. Azt, hogy nyelvük és vallásuk Erdélyben egyenjogú legyen a magyar és német nyelv­vel s a négy „bevett” felekezettel. Fiaik tanul­hassanak, s ha kitanultak, hivatalt nyerhesse­nek. Ahol ők, a románok vannak többség­ben, a vármegye tisztviselői közt megfelelő

számban románok is legyenek. Szabadságot a sajtónak is. Választójogot a szegényparaszt­ságnak is.

1848 tavaszán természetes volt, hogy ezt követelik.

Várhatták-e, hogy a magyar urak bele­egyeznek? Nem várhatták, nem is várták. Ki akarták kényszeríteni követeléseik teljesítését.

Vezetőik azt mondták nekik: sokan va- gvunk, erősek vagyunk. Mi alkotjuk Erdély­ben a többséget. Ha a magyarok nem adják meg, ami minket illet – nem egyesülünk Ma­gyarországgal. Ha fegyverrel jönnek, fegy­verrel fogadjuk őket.

Volt ott a balázsfalvi tömegben egy fiatal­ember. Apja paraszt. Ö maga tanult fiú. Ko­lozsvárt magyar iskolát járt, jogot végzett. Avram láncú.

Mikor a márciusi forradalom híre eljutott

58

Erdélybe, Iancu Marosvásárhelyt azt hitte: a magyar március az ó népének is meghozza a sóvárgott szabadságot. Néhány nap múlva egy gyűlésen zászlót húzott eló, meglobog­tatta. Ez volt ráírva: „Jobbágyfelszabadítás vagy halál!”

Áprilisban már tudta, hogy az új magyar törvény, ha életbe lép – Erdély parasztságá­nak nagy többségét kisemmizi, mert jóvá­hagyja az urak minden földrablását. S a zsel­lérnek, pásztornak, irtványos parasztnak, bér­lőnek – tehát a románok többségének nem ad, nem is ígér semmit. Ezeket úri földön, úri terhek alatt, úri hatalom alatt hagyja. Es épségben hagyja fölöttük a magyar úri vár­megyét is. A választójogot tőlük megtagadja. Nemzeti jogaikról, a románság nemzeti egyen­rangúságáról pedig egyetlen szót sem ejt.

Iancu eltűnt Marosvásárhelyről. Vissza­ment oda, ahonnan származott: a havasok közé. Balázsfalvára már ezer havasi paraszt élén jött el. Azok rá hallgattak. Iancu az ő fiuk, az ő tanult emberük. Vezérük lett.

„Jobbágyfelszabadítás vagy halál!” – ez állt Iancu zászlaján. Nemzeti szabadságnak ő azt tekintette, hogy végre a román paraszt ember lehessen.

A bécsi önkényuralomtól Iancu 48 márciu­sában semmi jót nem várt. Szerette volna, ha a román nép a magyar és székely parasztokkal együtt vívhatja ki jogait, szabadságát. De Ba- lázsfalván Iancu gondolkodóba esett. Igaz volna, hogy a császár most – akár kénytelen- ségból, akár belátásból – a románok mellé áll a magyar urak ellen? Hitte is, nem is.

Kétségek közt, tépelődve ment vissza a

Táborozó erdélyi románok 1848-ban

havasokba. Alig mozdult ki apja házából. Várt.

A balázsfalvi gyűlés után a román parasz­tok mindenfelé ledobták magukról a jobbágy- terheket. Hiszen Magyarországon már felsza­badult a jobbágy! Itt pedig még mindig ro­botra akarják hajtani őket. Nem megyünk!

A vármegyei urak nem tűrték ezt. Még nem lépett életbe az új törvény. A földesúr­nak Erdélyben még joga van robotoltatni. Ki­szállt a szolgabíró. Nem egyedül. Egyedül nem lett volna tanácsos a falvakat járnia. Fegyveres nemesi csapat kísérte. Botoztatott. A zúgolódó falvak határában akasztófát állít­tatott, elrettentésül.

Hát ilyen lesz az új magyar rend? Ezt kér­dezte a nép. És papjai, diákfiai megfeleltek a kérdésre: Ilyen, ha tűritek.

A szász városok vidékén a szász polgárok okosan jártak el. Kimondták, hogy a román nemzetet egyenjogúnak ismerik el. Es bécsi intésre megkötötték a szászok és románok szövetségét a magyarok ellen, a Magyaror­szággal való egyesülés ellen. Saguna püspök titkos utasításokat adott a papoknak. Urbán, a határőrvidék ezredese megmagyarázta a ro­mán katonáknak, hogy a császár velük van.

Avram láncú még várt. Várta, mit dönt a május végén összeülő erdélyi országgyűlés. Nem volt szíve szerint való, hogy parasztjait az osztrákok oldalán hívja harcba a március 15-ét kivívó magyarok ellen.

láncút és parasztjait még meg lehetett vol­na nyerni a közös szabadság ügyének. Ha az erdélyi országgyűlés és a magyar kormány teljesíti azt – vagy csak valamit abból amit a parasztok igazságosan követeltek.

Május végén Kolozsvárt összeült az erdé­lyi országgyűlés. Magyar, székely, szász urak, főtisztviselők, magas méltóságú papok. A ro­mán népet – két püspökön kívül – senki sem képviselte.

Itt volt az utolsó alkalom. Az országgyűlés kimondta az uniót. De a románság sérelmei­nek orvoslása szóba se került.

Avram láncú döntött. Harcolni fog a ro­mán nép fölszabadulásáért: földért, jogért, nemzeti egyenjogúságért, önkormányzatért. Fegyverrel, paraszt vérei élén. Az urak ellen, a vármegyék ellen, mindenki ellen, aki még most is megtagadja a románoktól, ami őket megilleti, ami nélkül élni nem tudnak és nem akarnak.

VÁLASZTÁSOK,

VESZÉLYES HELYZETBEN

A választásokat az új, pesti népképviseleti országgyűlésre júniusban, aratás előtti hetek­ben tartották.

Az aratás – ínséges évek sora után – végre bőségesnek ígérkezett. Egy nagy veszély, az éhínségé elhárult.

Elég veszély fenyegetett másunnan. Körös­körül készülődött az ellenforradalom.

Az osztrák udvar, az arisztokrata reakció jól kihasználta a március óta eltelt három hó­napot. Az új magyar kormány rosszul hasz­nálta fel. Nem lépett szövetségre, amíg tehette volna, sem az európai forradalmi erőkkel, sem az ország elégedetlen nemzetiségeivel. „Me­gint beszélünk s csak beszélünk” – írta Petőfi ezekben a hetekben:

Megint beszélünk s csak beszélünk,

A nyelv mozog s a kéz pihen;

Azt akarják, hogy Magyarország

Inkább kofa, mint hős legyen.

Dicsőségünknek kardja! csak most Készültél s már a rozsda esz. Meglássátok, maholnap minden Az ó kerékvágásba’ lesz.

60

Úgy állok itt, mint a tüzes ló, Mely föl vagyon nyergeivé már S prüsszögve és tombolva ott benn Fecsegő gazdájára vár.

Nem a tettek terén fogok hát, Mint egy csillag, lehullani? Megfojtanak majd a tétlenség Lomhán ölelő karjai?

S nem lenne baj, ha magam volnék, Hisz egy ember nem a világ, De ezer és ezer van, aki A zablán tépelődve rág.

Óh ifjaink, óh én barátim,’ Ti megkötött szárnyú sasok, Láng a fejem, jég a szivem, ha Végigtekintek rajtatok!…

Föl, föl, hazám, előre gyorsan, Megállni félúton kívánsz? Csupán meg van tágítva rajtad, De nincs eltörve még a lánc!

Elzúgott a népek tavasza. Nyár lett. Késő lett.

Franciaországban visszájára fordult a for­radalom. A megriadt polgárság kitaszította a kormányból a munkások vezetőit, és június­ban vérbe fojtotta a párizsi nép hatalmas, új felkelését. Németországban olyan burzsoák kezébe csúszott a vezetés, kiknek – mert fél­tek a munkásoktól és parasztoktól – legfőbb dolguk volt, hogy kiegyezzenek a régi, feu­dális uralkodó osztállyal. Olaszországban folyt még a harc a Habsburgok hadserege ellen, de már meghasonlott, meggyengült a nem­zeti forradalom tábora.

A bécsi főúri politikusok ügyes engedmé­nyekkel magukhoz láncolták az osztrák pol­gárságot. Jobbágyfelszabadítással úgy-ahogy

kielégítették az osztrák, cseh és galíciai ukrán parasztok módosabbjait. Windischgraetz jú­niusban ágyúkkal verte le a prágai diákok és munkások felkelését. Stadion gróf és Thun gróf pedig a császári udvar mellé állították a cseh polgárokat. Windischgraetz hadsereget toborzott osztrák és cseh parasztokból; Ra- detzkv serege Olaszországban kiheverte már-

Radetzky ismét bevonul Milánóba (1848. augusztus 6.)

Kossuth Pestre érkezése

ciusi milánói vereségét, erősebb lett, mint valaha.

Itt pedig, a régi Magyar Királyság határain belül, véglegessé lett a szakadás. A horvátok külön országgyűlést, külön kormányt hoztak létre. Nyíltan készülődtek ellenünk. A szerb határőrvidék parasztsága, osztrák és szerb tisztjei, papjai szavára táborba szállt, és nem engedelmeskedett az új magyar kormánynak. Erdélyben véres polgárháború készült. A Fel­vidék is megmozdulóban. A túrócszentmár- toni szlovák gyűlés májusban még a magyar kormánytól kérte a paraszti és nemzeti sérel­

mek orvoslását. De mert a magyar kormány statáriummal és börtönnel válaszolt, június­ban már ott is Bécs felé fordult reményével a szegény nép; bármikor kitörhetett a magyar­ellenes felkelés.

Ellenséges gyűrűbe kerültünk. Magunkra maradtunk.

A júniusi választások: alkalom lehetett vol­na arra, hogy a veszélyes helyzetbe jutott or­szág uralkodó körei új módon kíséreljék meg maguk mögé állítani a magyar és nem magyar népet. Ekkor hirdethették volna meg a ma­gyar politikusok – mint országjáró képviselő­jelöltek -, hogy készek továbblépni a már­ciusi törvényeken: az első népképviseleti or­szággyűlésen meg akarják szavazni legalább egy részét annak, amit a magyar és nemzeti­ségi szegényparasztság s a nemzetiségi polgár­ság, értelmiség joggal vár a forradalomtól.

Ők inkább arról gondoskodtak, hogy min­den megyében megbízható kézben legyen a választás lebonyolítása; összefogtak ennek ér­dekében az udvarhű arisztokratákkal, a teg­nap még Bécset szolgáló szolgabírákkal is.

Sikerült is elütniük a parasztság szegény többségét s a nemzetiségek millióit, hogy az országgyűlésen maguk köréből szabadon vá­lasztott képviselők útján hallathassák szavu­kat. Sikerült elérniük, hogy az országgyűlés – a vegyes nemzetiségű, kilenctizedrészt pa­raszti ország első népképviseleti gyűlése – csaknem tisztán magyar úri testület legyen.

Drága győzelem volt ez.

De miért nem lépett fel új, népi, forradalmi programmal a választásokon a márciusi ifjú­ság, Petőfi, Vasvári és társaik? Miért nem tették ók magukévá a parasztság és a nemze­tiségek jogos követeléseit? Miért nem szer­veztek új, a középbirtokos uraktól független, baloldali, köztársasági pártot – az ifjúságból, Pest és a többi város népéből és a parasztság­ból, magyarokból és nemzetiségiekből?

62

*

Forradalmi rohamot indítani, vezetni tud­tak – de a forradalmat a legszélesebb töme­gek igényei szerint továbbfejleszteni: ez a gondolat még ekkor tőlük is távol esett. És ekkor, 48 nyár elején, a tornyosuló veszede­lem láttán, a nemzetiségi mozgalmak fenye­getésének hatására – ők is a nemzeti egység megőrzését hitték legfontosabbnak.

Túlságosan hittek a szabadság önmagától érvényesülő erejében. Hittek – fiatalos, buz­gó hittel – a sajtószabadságban, a szó, az eszme, a kimondott igazság felvilágosító, tisztázó, összebékítő erejében. Bíztak abban, hogy a kivívott márciusi szabadság tovább­

halad a maga diadalmas útján, egyetértő egy­ségbe fog urat, parasztot, magyart, szlávot és románt. Bíztak abban is, hogy a nép milliói majd olyan embereket küldenek az ország­gyűlésre, akik igazán a nép akaratát emelik törvényerőre. Hitték, hogy ha majd együtt lesz az új országgyűlés, annak akaratából új, határozottabb magyar kormány alakul, talán Kossuthtal az élen, mely igazán a milliók kor­mánya, a forradalom folytatásának és kemény védelmének kormánya lesz. Hitték, hogy az új országgyűlés új törvényekkel, az új kor­mány igazságos intézkedésekkel orvosolja a jogos paraszti sérelmeket. S talán létrehozza a

<>3

népi köztársaságot, az egyenlőség demokra­tikus társadalmát e soknyelvű hazában.

Ezért nem lett legtöbbjük még képviselő sem. Petőfi sem, a nép költője, a pesti forra­dalom hőse, kit az úri furfang és kisvárosi­falusi népbutítás buktatott meg gyerekkora földjén, a kiskun Szabadszálláson. Arany Já­nos sem, kinek nagy többsége lett volna szü­lőhelyén, Nagyszalontán – de akik rá szavaztak volna, azokat nem engedték a megyei urak a szavazóhelyiséghez jutni.

A márciusi fiatalok jól tudták, hogy más párt kellene nekik, mint a reformbarát bir­tokos uraknak. Ezt a pártot nekik kellett volna megszervezniük – de nem teremtették meg.

Táncsics Mihály

Nem szervezte meg a baloldal pártját, a paraszti nép és a munkásság pártját az az ember sem, aki 1848 májusában már legtisz­tábban látta a parasztság helyzetét, Táncsics Mihály.

1848 április elején – lapjának, a Munkások Újságának első számában – még ó is arra in­tette a parasztokat, várakozzanak türelemmel, ne haragítsák magukra, ne vadítsák el a nem­zeti küzdelem ügyétől a nemesurakat, mert – mint írta – „a megosztott nemzeteró nem kevesebb, mint nemzethalál”. Egy-két hó­nappal később Táncsics már elismerte, hogy nem a parasztok türelmetlensége, földéhsége, a földesurak elleni indulata osztja meg vesze­delmesen a nemzetet. Hanem éppen a nemesek önzése, a régi kiváltságokhoz való ragaszko­dása a fő veszély.

Nemcsak tudta – hirdette is a nép igazát. De csak, hirdetni: nem elég.

Beszélt, írt, agitált, hirdette, amit legjobb­nak, igaznak, helyesnek hitt. De a szó, az igazság gyenge, ha nincs szervezett – ellen­feleiben tiszteletet és félelmet ébresztő – erő, mely súlyt adna neki.

KOSSUTH

AZ ÚJ ORSZÁGGYŰLÉSEN

Magyar úri testület, csaknem tisztán nemesi gyülekezet volt hát az új országgyűlés is, amely 1848 július elején a pesti Duna-parton, a régi Vigadó nagytermében összeült…

Mégis másféle társaság ez, mint a pozsonyi országgyűlés volt.

A főrendiház ugyan létezik – de valóságos szava nincs. Távol maradtak a pesti ország­gyűlésről a középnemesség Bécset követő po­litikusai, a régi kormánypárt emberei is. Fel sem léptek a választásokon, úgysem válasz­tották volna meg őket. Visszahúzódtak birto-

A Duna-parti Redout épülete, ahol az országgyűlés ülésezett

kaikra, vagy Pozsonyban, Bécsben lesték, merre fordul a helyzet.

Aki itt volt, ez a több mint négyszáz birto­kos és megyei úr, úri értelmiségi (s köztük az a néhány paraszt, az az egy-két mégis meg­választott márciusi fiatal, Lukács Sándor, Irá­nyi Dániel, Irinyi József meg a mindenkinél radikálisabb, valóban demokrata Táncsics Mihály): mind híve a magyar függetlenség­nek s a márciusban megszavazott jobbágy­reformnak.

Többet tenni a parasztokért, továbblépni a reformok útján – kevesen hajlandók. De visszatérni a 48 márciusa előtti állapothoz, újra Bécs igájába hajolni, megint jobbágy­sorba szorítani a parasztot – senki sem akarja.

Nem olyan országgyűlés ez, amilyenről Petőfiék álmodoztak. De Kossuth, mikor belép a terembe, és végignéz a sötét ruhába

öltözött, büszke tekintetű, bozontos bajszú gyülekezeten, nagyjából meg lehet elégedve.

A régi ellenzék emberei ülnek itt együtt, mint Nyáry, Klauzál, Madarász, Perczel és annyi, Bécs ellen hosszú idő óta küzdő, ta­pasztalt, elszánt férfiú; s az új emberek, a ke­vésbé ismertek, a fiatalabbak is ugyanebből a bokorból valók.

Kossuth körültekint – máris jobban érzi magát. Nincs többé egyedül.

Április óta vívta Kossuth a nehéz küzdel­met a kormányon belül Batthyány, Széchenyi, Eötvös, Mészáros, Deák, Klauzál – a több­ség ellen.

Batthyányék azt hitték: Bécs csak fenye­getőzik, ijesztget bennünket Jellasiccsal, szer- bekkel, románokkal. Óvakodtak az olyan lépésektől – a hadsereg önállósításától, ma­gyar pénz kibocsátásától, az itt tanyázó oszt-

<>5

A pesti országgyűlés megnyitása

rák főtisztek leváltásától melyek, mint vél­ték, ellenünk bőszítenék a bécsi udvart.

Kossuth tudta, hogy Bécset – ha valami­vel – csak erővel, határozottsággal lehet visz- szariasztani a fegyveres támadástól. Fegyvert, fegyvert, független magyar hadsereget, pénzt, amivel magunk rendelkezünk, független ma­gyar külpolitikát! Ezért harcolt a kormányon belül. Ha katonai erő kerül szembe katonai erővel – éppen az a tíz vagy húsz ezred dönt­heti el a nemzet sorsát, amit – óvatosságból – most mulasztunk el kiállítani, felszerelni. Kos­suth már májusban, júniusban bűnösen el­vesztegetett időnek érzett minden percet, amit

fegyverkezés, felkészülés helyett eredmény­telen alkudozással, tétova várakozással töl­tünk.

Most végre itt az országgyűlés. Ennek a négyszáz férfinak többségét maga mögé tudja állítani. Bécs ellen is. S ha kell, a Batthyánv- féle halogató-alkudozó politikával szemben is. Ebben a gyülekezetben övé lehet az utolsó szó. Legalább addig, míg veszedelemben él a nemzet.

Mi adott Kossuthnak hatalmat most az or­szággyűlés véleménye, akarata fölött? Régi tekintélye? Szónoki tehetsége, az érvelés, a meggyőzés varázslatos képessége, mellyel egv-

66

Batthvánv Lajos

Eötvös József

Széchenyi István Deák Ferenc

A kormány négy tagja

Ülésezik a pesti országgyűlés

szerre tudta megragadni hallgatói elméjét és szívét? Igen, ez is. De minek köszönhette ezt a tekintélyt, ezt a meggyőző erőt?

Egyedül ő volt képes arra, hogy az érdekek ama gubancából, melyek az úri osztályt össze is fűzték, szembe is állították a nagy több­éggel, a paraszti néppel, ebből a bonyolult szövevényből világosan kiemelje az urat és parasztot egy irányba mozgató nagy, közös érdekeket. S így – legalább a fő dolgokban, legalább egy időre – egyetértést, összhangot teremtsen a tegnapi jobbágytartó földesúr és a tegnapi magyar jobbágy között…

Kossuth a haladás, a rég esedékes magyar polgári átalakulás híve, harcosa volt. Ellen­

sége a feudális elmaradottságnak, ellensége a rendi kiváltságoknak. Úgy vélte, hogy a hala­dás útjára a magyar úri osztálynak kell rá­vezetnie a nemzetet, a népet. De a haladás útjára – és nem másfelé. Az iparosodás, a városiasodás, a gyors gazdasági fejlődés, a ki­művelődés útjára. Úgy, hogy a fejlődés gyors, mély és általános legyen – mindenkit emeljen, mindenkit „polgárosítson”: urat is, parasztot is. Ez volt az ő eszménye, célja.

A függetlenség ügyében pedig – nem volt hajlandó engedni.

Ezért bízott meg benne a nép. S ezért hajol­tak meg előtte ebben az időben – akarva- akaratlan – a birtokos urak is.

*

1. 
   ROHAM ÉS MEGTORPANÁS

TÉTOVÁZÁS, HITEGETÉS, TÁMADÁS, ÁRULÁS

Július ii-én Kossuth az országgyűlésen fel­tárta az ország fenyegetett helyzetét. Ha nem akarjuk ölbe tett kézzel várni, hogy lerohan­janak bennünket, készülnünk kell! 200 ezer katona, 42 millió forint kell a hon védelmére!

Egy emberként állt fel az országgyűlés, és kitörő kiáltással szakította félbe Kossuth be­szédét: „Megadjuk!”

Ekkor mondotta Kossuth a híres szavakat: „Én leborulok a nemzet nagysága előtt, s csak a^t mondom: annyi energiát a kivitelben, mint ameny-

nyi hazafiságot tapasztaltam a megajánlásban, s Magyar országot a poklok kapui sem fogják meg- dönteni!”

„Annyi energiát a kivitelben!” – Fellobba­nó lelkesedésben sosem volt nálunk hiány. De mindennapi, szívós aprómunkára, szerve­zett cselekvésre váltani az elhatározás lelkese­dését – ez már nehezen ment.

A kormány s a hadügyminiszter sem muta­tott a következő hetekben „annyi energiát”. A vármegyék, a vidéki birtokos urak sem siettek a nyári mezei munkából táborba kül­deni és felfegyverezni a parasztokat.

Persze a császári-királvi udvar, a bécsi kor-

„’Megadjuk!” – az országgyűlés Kossuth szavára megszavazza a kétszázezer katonát

Mészáros Lázár, a Batthyány-kormány hadügyminisztere

mány is megtette, ami tőle tellett, hogy a 200 ezres magyar hadsereg ne álljon lábra. A jósá­gos király tovább hitegette Batthyányékat. Megpirongatta, sót néhány hétre méltóságá­tól is megfosztotta Jellasicsot. Papíron. Négy­szemközt mást mondtak neki a főhercegek. A bécsi hadügyminiszter, Latour gróf, ágyút, pénzt, katonát küldött neki – még csak nem is titokban. A király kegyesen aláírta a ren­deletet, mely a magyar kormány alá helyezte Magyarország és Erdély minden hadparancs­nokságát. Közben tovább küldték Bécsból az utasításokat Erdélybe Puchnernak és a többi parancsnoknak, hogy szítsák a nemzetiségi

lázadást a magyarok ellen, készüljenek, adott jelre forduljanak majd seregükkel a magyar kormány ellen.

Száz tény mutatta, hogy az udvar csapdát állít a magyaroknak. De Batthyányék annyira szerették volna elkerülni a harcot, hogy in­kább hittek a királyi szónak, mint saját sze­müknek. Az országgyűlés tagjai pedig, kik szívből feltörő igaz lelkesedéssel szavazták meg július 1 i-én a 200 ezer katonát, a tömér­dek pénzt…, már másnap visszaestek a régi magyar nemesi hangulatba: „Ej, ráérünk arra még.”

Dehogy értünk rá!

Július végén Radetzkv osztrák serege meg­verte az olaszokat, augusztus 6-án bevonult Milánóba. Augusztus végén az osztrák kor­mány a polgári nemzetőrséggel szétverette a bécsi munkások éhségtüntetését, s ezzel, mint hitte, végképp megtörte a bécsi forradalom gerincét. Európából már nem fenyegette vész Ausztriát. A lengyel forradalom nem tört ki. A román Havasalföldre – hol néhány hétig Balcescu és forradalmár társai kerültek kor­mányra, és megkezdték a földosztásnak s a parasztság felfegyverzésének előkészületeit – bevonult a cári hadsereg, és „beszüntette a forradalmat”.

Az ország még most sem vette komolyan a veszedelmet. A 200 ezer katonának, két hónappal a lángoló megajánlás után, alig egy- tizede állt fegyverben. Azok is többnyire arisztokrata főtisztek parancsnoksága alatt. Mészáros hadügyminiszter abba se akart bele­egyezni, hogy az újonnan alakított magyar katonai egységekben magyar legyen az egyen­ruha s a vezényszó; attól meg egyenesen visz- szariadt, hogy a régi császárhú tisztikarból bárkit leváltson.

Szeptember elején a császár-király levette az álarcot. Kinyilatkoztatta, hogy a magyar országgvűlés s a magyar kormány: törvény-

70

Korabeli térkép a délvidéki harcok első színteréről

télén és hitszegó, Jellasics viszont törvényes horvát bán és hűséges alattvaló.

A hűséges alattvaló szeptember n-én át­lépte a Drávát. Az innenső oldalon tokba dugta a horvát lobogót, kibontotta a kétfejű sasos, fekete-sárga császári zászlót, az alatt indult Pest-Buda ellen. Azt hitte: három hé­ten belül, komoly ellenállás nélkül beveheti a magyar fővárost. Ugyanezt hitte bécsi főnö­ke, Latour hadügyminiszter is. Jellasics 55 ezer emberrel, erős tüzérséggel tört be. Zászló­aljait jól képzett osztrák főtisztek vezették. Csak ötezer ember állt – állt? dehogy állt: hátrált – előtte, Teleki Adám gróf parancs­noksága alatt.

A horvát sereg háborítatlanul vonult a Ba­latonig. Innen fel, Székesfehérvárig. Kényel­mes menetben szeptember 26-án ért Fehér­várra. Ott Jellasics – miután diadalittas jelen­tést küldött Bécsbe – megpihent, hogy be­várja Roth tábornok utána indított csapatait. Nem sietett Roth sem. O még valahol a Du­nántúl közepén várta tízezer emberével a Hor­vátországból utána küldött lószeres kocsikat.

Két hétig masírozott Jellasics serege, s mö­götte Rothé a Dunántúlon, be az ország szí­vébe, anélkül, hogy szervezett ellenállásba üt­között volna. Teleki Ádám gróf és tisztjei el­húzódtak előle, és nem engedték harcolni a kezük alá rendelt katonákat. Jött, vonult a

7i

horvát had ráérősen, kardcsapás nélkül, pus­kalövés nélkül. Mintha szüretre jönne.

Azazhogy mégis volt kardcsapás, puska­lövés. Jellasics elfelejtett élelmiszert hozni magával. Katonái – kiket semmiféle maga­sabb cél nem lelkesített, nem fegyelmezett – karddal kaszabolták a disznókat, juhokat, bor­jakat a falvakban. Puskatussal törték be a há- ’ zak, pincék ajtaját, a hordók fenekét. A pa­rasztokra lőttek, kik megpróbálták védeni ja­vaikat.

Fehérvárról néhány nap Buda.

Teleki Ádámtól maga István főherceg, az alamuszi nádor vette át a kicsiny dunántúli magyar sereg parancsnokságát. Alig ért a se­reghez, kézhez kapta az udvar utasítását – és csendesen ellépett Bécsbe. Hogy ezzel örökre le is lépjen a magyar történelem színpadáról, hol eljátszotta szerepét. Utolsó intézkedése az volt, hogy Móga altábornagyra bízta a pa- rancsnoklást. Biztosra vehette, hogy Móga sem akar harcolni Jellasics ellen.

Jellasics kimozdult Fehérvárról, és elindult Buda felé. Móga, habár serege az odaérkező önkéntesekkel már tizennégyezerre nőtt, s ka­tonái türelmetlenül sürgették a harcot, a Ve­lencei-tónál sem vezényelt ütközetet. Tovább hátrált Martonvásárig.

Marton vásárról Buda egynapi járóföld!

Bécsben örömmámorban úszott az udvar. Latourék már szövegezték a magyarok fö­lötti végső győzelmet hirdető kiáltványt. Apponyi, Dessewffy, Jósika s a többi bécsi magyar főúr készült, hogy átveszi Magyaror­szágnak mint újból meghódított és alávetett Habsburg-tartománynak igazgatását.

Két és fél hét telt el, mióta Jellasics átlépte a Drávát.

Szeptember 29-én a pákozdi mezőn várat­lan ellenállásba ütközött.

72

Föl, hazám, föl! százados mulasztást Visszapótol egy hatalmas óra, „Mindent nyerni, vagy mindent veszítni!” Ezt írjuk föl ezer lobogóra.

Oly sokáig tengődtünk mi úgy, hogy Volt is nem is a mienk az ország;

Valahára mutassuk meg már, hogy Senkinek sincs semmi köze hozzánk.

Vagy ha végzés, hogy el kell enyésznünk, Irtsanak ki hát ezen világból!…

A haláltól, nem tagadom, félek,

De csupán a becstelen haláltól.

Haljunk meg, ha nem szabad már élnünk, Haljunk meg oly szépen, oly vitézül, Hogy azok is megsirassanak, kik Eltörölnek a földnek szinérül!

Legyen olyan minden ember, mintha Zrínyi Miklós unokája volna,

Harcoljon úgy minden ember, mintha Egyedül rá támaszkodnék honja!

A megzenésített Afroéi/</*/kottájának címlapja

S egy közűlök százakat ront el, mint A pohár bort az egy cseppnyi méreg.

Oh de akkor, akkor nem veszünk el, Akkor élet és dicsőség vár ránk, Akkor saját örök birtokunk lesz, Ami után eddig csak sovárgánk.

Föl hazám, föl nemzetem, magyar nép! Lépj a síkra gyorsan és egyszerre, Mint a villám, oly váratlanúl és Oly erővel törj ellenségedre.

Hol az ellen, kérdezed ? ne kérdezd, Mindenütt van, ahová tekintesz, S legnagyobb és legveszélyesebb az, Ki mint testvér simul kebleinkhez.

Köztünk van a legnagyobb ellenség, A cudar, az áruló testvérek!

A halálos Ítélet rájok! Százezerszer sújtson bár a hóhér, Bár a házak ablakán foly is be Az utcáról a kiáradó vér!

Könnyű bánni külső elleninkkel,

Ha kivesznek e belső bitangok…

Félre most, lant… futok a toronyba,

Megkondítom azt a vészharangot!

Pest kezdte meg.

Ott már szeptember elején a királyi leirat hírére körülfogta a nép az országgyűlés házát, és kötelet követelt az árulóknak. Húszezres tömeggyűlés mutatta meg, hogy a márciusi forradalom városa nem túri tovább a huza­vonát.

73

Két romantikus ábrázolás a honvédek toborzásáról

A tömegek harcos fellépése segített Kos­suthnak, hogy végre rávegye a kormányt, az országgyűlést a határozott ellenállási politi­kára, és visszadobja a császár-király megalázó követeléseit.

Pest népe kezdte meg, az ország népe foly­tatta. Ahogy Jellasics közelebb-közelebb vo­nult Budához, s a dunántúli magyar sereg tisztjeinek árulása bebizonyosult, úgy kapott kaszára Jellasics hátában a nép. A lőszeres kocsik, amikre Roth várt, soha nem érkeztek el hozzá. Baranyában lefoglalta őket a felkelt nép.

Kossuth elindult az Alföldre, fegyverbe hívni a Duna-Tisza köze és a Tiszántúl pa­rasztságát. Cegléd és Nagykőrös vidéke egyet­len nap alatt hatezer népfelkelőt, másnap Kecs­kemét ötezret, azután Szeged és Csongrád megye tízezret állított talpra. Kiegyenesített kaszákkal, sebtiben összeszedett vadászfegy­verekkel indult a nép. Ki gyalog, ki lóháton.

A módosabbja posztóruhában, szűrben, csiz­mában, a szegényebbje – ez volt a több – vászongatyában, rossz gúnyában, bocskor- ban vagy mezítláb…

Özönlött Kossuth zászlaja alá. Vonult ez­rével, tízezrével a kijelölt országos gyülekező­hely, Csepel-sziget felé.

Ott a szigeten egy sovány, szemüveges, őr­nagyi zubbonyt viselő fiatalember várta őket, hogy amennyire időből és erőből telik, harc­képes sereget szervezzen belőlük. Ki ez ? A csá­szári hadsereg egykori hadiiskolása, majd fő­hadnagya, ki 1845-ben leköszönt rangjáról, Prágába ment vegyészetet tanulni, onnan 48 kora tavaszán jött haza, áprilisban még a pesti egyetem vegyészeti tanszékére pályázott, de nemsokára – mint annyi más fiatalember – katonának csapott fel a magyar nemzetőrség­be; ott, mint képzett tiszt és erélyes szervező, őrnagyi rangot kapott. Neve: Görgey Artúr.

A felébredt ország lázas mozgása Pesten

Jellasics a Balatonnál

Kossuth toborzóbeszcdct mond Szegeden

összpontosul. Pest-Buda katonai tábor. Erő­dítik a sziklás magaslatot, mely a fehérvári országút és Budavára közt emelkedik: a Gel­lérthegyet. Önkéntesek ezrével állnak Pesten zászló alá. Diákok, munkások, mesterlegé­nyek, polgárok, úri hazafiak. Magyarok, né­metek, zsidók, szlovák, német, cseh munká­sok. Külön egységben, a kék-fehér-piros tri­kolór alatt a Pesten élő franciák, Bécsból gőz­hajón 1500 osztrák-német egyetemista érke­zik. Harcolni jönnek Jellasics, s ha kell, az osztrák hadsereg ellen, a magyar szabadságért, a világszabadságért.

Az Egyenlőségi Társulat tagjai az élen. Bal­oldali politikai társaság, mely a választások

76

után alakult: a népjogok kiterjesztésének és az elszánt nemzeti ellenállásnak híveiből. Tag­jai most Kossuthtal járják az Alföldet s a Du­nántúlt, harcba hívják a népet. Toborzó úton Petőfi is. Vasvári a Hunyadi-szabadcsapat ve­zéreként indul Jellasics ellen.

A legnagyobb önkéntes sereget a Dunán­túlon Perczel állítja talpra. Ugyanaz a Perczel Mór, aki húsz évvel ezelőtt a szülői házban Vörösmarty Mihály házitanítótól tanulta a történelmet, irodalmat, haza és emberiség sze- retetét. Tizennyolc éves korában, mint tüzér­önkéntes, a felkelt lengyelekhez akarta átvin­ni csapatát; a negyvenes években Kossuth­nak tevékeny, lelkes híve lett. Márciusban –

r

Kossuth toborzógyúlést tart Cegléden

Csikós szabadcsapat

Lamberg halála a hajóhídon

emlékszünk még – új Messiásként üdvözölte a párizsi forradalmat; március végén már ma­gyar köztársaságot, nemzeti konventet java­solt; júliusban, a megnyíló országgyűlésen elsőnek emelte fel szavát a déli hadszíntéren folyó árulás és Mészáros hadügyminiszter erélytelensége ellen.

Szeptember 26-27-én érkeztek Pestre az Alföldről a Kossuth toborozta alföldi nép­sereg első csapatai. 28-án Jellasics megindult Fehérvár felől a főváros ellen.

Ugyanaznap gördült be Budára az a hintó, mely Magyarország teljhatalommal felruhá­zott császári-királyi katonai biztosát hozta. Neve: gróf Lamberg Ferenc. Rangja: al­tábornagy. Azért küldik Pest-Budára, hogy Jellasiccsal együtt szétkergesse a pesti ország­gyűlést, és főparancsnokként meggátolja a magyar hadsereg ellenállását. Egyszóval: ér­vényt szerezzen az udvar akaratának, és véget vessen a magyar forradalomnak.

Az országgyűlés falragaszokon adta Pest és Buda tudtára, hogy Lamberg királyi kine­vezését nem ismeri el. Abban a minutában, hogy híre terjedt Lamberg ideérkezésének, ezer és ezer ember indult Pestről Budára. A hajóhídon kapták el a gróf hintáját. Egy perc, és Lamberg befejezte földi küldetését.

PÁKOZD, OZOR A… NÉPFELKELÉS, ROHAM, GYŐZELEM!

A hajóhídon a nép nemcsak Lamberg fölött ítélt. ítélt az alku politikája fölött is. E pilla­natban a nép akarata lett a döntő. – A nép akarata: a forradalmi honvédelmi háború.

Nem Lamberg felbukkanása, nem is a rajta végrehajtott népítélet indította el a forrada­lom nagy őszi áradatát. Az áradat már előbb felcsapott. Lambergnek az volt a veszte, hogy

78

Pest és Buda lakosai a Gellérthegy erődítésén

– királyi parancsban, saját nagyúri tekintélyé­ben bízva – fel akarta tartóztatni az árada­tot.

Ugyanennek az áradatnak első odarohanó hullámába ütközött másnap, szeptember 29-én Pákozdnál Jellasics. S ott lett a horvát bán kényelmes, elbizakodott szüreti menetéből vé­res vereség, fejvesztett menekülés.

Móga altábornagy még Pákozdnál sem kí­vánt csatába bocsátkozni. De hiába főparancs­nok, már nem az ő akarata érvényesült. Az országgyűlés odaküldött tagjai és maguk a katonák, a sereghez érkező kaszás népfelkelők határoztak: Nem hátrálunk tovább!

Táncsics lapjának 1848. szeptember 29-én megjelent első száma

• f •

■
■a ■

MUNKÁSOK ÚJSÁGA

f. iráai. Rudapett • septembee 29-én ISíS. — Me<f jelenik mindért, kedden ég pénteken.

ve

K kvno ny és ktfÁly « ersxigert raaiud. u*tn p*dig afufociílrx .u arM-ic a kirÁlyér*. tehát tölttták a -rtniíl Muo<kokor

Előfizetési ára évnegyedre mostaniul december végéig helyben 40 kr. postán, 1 frt. ez. p. — A múlt fél évi teljes példánynyal (alkalom által vitetve) 1 írtjával még szolgálhatunk. Szerkesztőségünk van az országúton, a múzeum irányában, Berlha Sándor 3 emeletes uj házában, 565. szám alatt.

fezózaC a magyarokhoz. módét, hogy a magyarnak még a csemetéje is kiirtassek

Magyarok! A boszu órája ütött; a tovább tűrés ideje ^a földszinéről. _#

lejárt. A német 300 esztendős hitszegése, islenlelensége’ Föld népe! mind ez igaz mint a szentirás; mert 11 nem maradhat tovább büntetlenül. A Tóid népe egy pár nap német királya volt a magyarnak, és mind a 11 megszegte múlva azt mennydörgi a német fülébe: adj számot esküjét; mind a tizennégynek nem volt egyéb gondja mint sáfár a te sóf’árságodrul, a add ki azon gazéin- kilopni az országból a pénzt, megdrágitni a sót, kivenni bereket. kik tiizbe lángba boriták az országot. Fegyverre fánkból kenyerünket, sárba tapodni törvényűiket, sza- hal! fegyverre! fegyveres kézzel kell számot vennünk a badságunkat, idegen földön mészároltaim le magzatainkat, némettől.*) | Magyarok! egy anyánk van e földön: a haza; egy

Magyarok! A róczokat fellázítják a király nevében atyánk az égben: az isten; egy kincsünk e világon: ellenünk; Jelasics a haramiabanda-kapitűny beüt Magyar-,’a nemzetiség, a magyar nyelv. Anyánk a haza országba a király parancsolatjára, vagy a király nevében ^kiált hozzánk, hogy rabigába no hagyjuk hajtatni, hogy a rációknak. Jelasicsnak gazságból, mit ők tévedésnek törjük össze elleneit mint a pozdorját; atyánk az isten mondnak, ágyúkat, pnsknport, pattantyúsokat, főtiszteket az égből kiált hozzánk, hogy képét, mellyre teremtettunk, küldenek Bécsbői, hogy a magyarokat annál jobban öldö-ne hagyjuk magunkon szolgabilincscsel megundokitatni, köthessék. A magyar falvakat a ráczok fÖlperzselik. lakóit hogy ne hagyjuk magunkat a német lábkapczájává tétetni; földönfutóvá teszik, felnyársalják, gulyáshusnak aprítják;’a nemzetiség, magyar nyelv kiáll hozzánk, hogy raecseroót, öreget, leánvt. férfit a letriszonyatosahb módon ne bugyink magunkat németekké, rációkká, • illírekké té- legvilkolnak. csak azért, hogy a német 21 s több milliót telni. Elhunyt őseink’ hamvai a sírból kiállnak hozzánk, lílohaSSOn ki ezután is — mint edditr — Mn</vnrnr«Ti»crhAl hnrrv ffvAvnsártnnLI/.l **«. .

Az első magyar győzelem: a pákozdi csata

Számszerűen itt is Jellasics volt fölényben. De a kisebb, szervezetlenebb, néhány ágyú­val felvonuló, vezér nélküli magyar sereg tud­ta, hogy a nemzet szabadságát, reményét, jö­vőjét védi. Ezért ütközött a horvát gyalogság és lovasság rohama a pákozdi síkon olyan el­szánt ellenállásba. Jellasics nagy sebesen visz- szavonulót kellett hogy fúvasson, ha nem akarta, hogy csapatai elvérezzenek. Pátka fa­luból, ahová a horvát csapatok visszahúzód­tak, kaszával, cséphadaróval hajtották ki őket a parasztok.

Jellasics összeszedte minden erejét, ismét elfoglalta a parasztoktól Pátkát, majd tüzér­ségi fölényében bízva még egy támadást kísé­relt meg. A magyar csapatok azonban újból visszaverték, Zámoly felől pedig oldalba kap­

ták a közeli-távoli falvakból odaseregló nép­felkelők.

Jellasics feladta a csatát, amelybe oly maga­biztosan indult. Feladta az egész magyaror­szági hadjáratot. Háromnapos fegyverszüne­tet kért Mógától, majd – megszegve a fegy­vernyugvás feltételeit – alattomban elvonult Fehérvár, onnan Győr, onnan a határ felé. Meg sem állt, csak Bécs alatt.

Móga hagyta elfutni az ellenséget. De ül­dözte már a nép. Fehérvárott 1500 főnyi hor­vát csapatot vert szét a lakosság. Roth tábor­nok csaknem 10 ezer főnyi seregét Ozoránál állította meg a Csapó Vilmos vezette tolnai népfelkelés, majd gyűrűbe fogta a kétfelől odaérkező Perczel és Görgey. Roth letette a fegyvert.

80

ELMULASZTOTT KÖTELESSÉG,

ELSZALASZTOTT ALKALOM

Október 8-án nem volt már ellenséges katona a Dunántúlon. A magyar sereg – sorkatonák, nemzetőrök, népfelkelők, szabadcsapatok tar­ka keveréke – ott állt a határon, Bécstől egy ugrásnyira.

Készületlen, gyatrán felszerelt, rosszul ru­házott sereg. Vezére nincs. A tehetetlen, této­va Móga, körülötte kénytelenségből átállt vagy csapataiktól idesodort tisztek.

Vegyes, szervezetien, vezértelen magyar had. Mégis ez az, mely Jellasics 35 ezer kato­náját kiűzte. S napról napra erősödik az oda­érkezőkkel.

Üldözzük-e tovább Jellasicsot? Betörjünk-e Ausztriába? Behatoljunk-e a székvárosba? Vagy: védelemre rendezkedjünk be a határ innenső oldalán? Ez volt a kérdés.

A forradalmi háború törvénye: verd, ahol éred! Fogj össze a reakció minden ellenfelé­vel, a forradalom minden hívével, országha­táron innen és túl, velük együtt semmisítsd

Magyar népfelkelők kísérik Jellasics foglyul ejtett katonáit

meg az ellenforradalom erejét, hogy soha többé magához ne térhessen, vissza ne ülhes­sen se a mi nyakunkra, se a másokéra!

A nemzeti önvédelem álláspontja így érvel: Mi a szentesített törvények alapján állunk. Kivívott, törvényes jogainkat védjük. Míg azt tiszteletben tartja a másik fél, mi sem hábor­gatjuk őt. Ha támad, védekezünk. Ha vissza­vonul – menjen útjára.

Hát nem tanulhattuk-e meg fél esztendő keserves tapasztalataiból, Jellasics betörésé­ből, a nemzetiségek ellenünk uszításából, a Lamberget nyakunkra küldő királyi parancs­ból, hogy a reakció fütyül az alkotmányra, a törvényességre? Neki minden eszköz jó, hogy újra nyeregbe kerüljön.

Az ozorai győzelem. Roth és Phillipovics horvát csapatai leteszik a fegyvert

Windischgraetz

A DUNÁNTÚLI

HADMŰVELETEK

Poitony

1848 szeptember-október

Komárom

/ * 0^/-<>?r FrMgaHa

BtDA±^PES1

Martonrdadr

CfUdömöik

Vruprém

^°l! 20

Adony

II to

KetttSrly _Q

Dég

Duna főid vár

n A

Frirdau _

OH iH J V iNankanifa

Varajtd

Légrdd

JelaCií és a horvát seregek

<A

I “♦

¹ ‘ Jf Pincék,

Ham 9

Kaposvár

II ?1 <

^Q Dombóvár

Moháén

Forradalom Becsben, 1848. október 6-án

Miért haboztunk hát most, az első győze­lem után megint, három vissza nem hozható héten át? Még akkor is, amikor Bécsben ismét kitört az udvarellenes, magyarbarát forrada­lom? Miért tétováztunk, vitáztunk, hogy át­lépjük vagy ne lépjük át azt az átkozott Laj­tát – a határt, mely a „törvényes önvédelmi harcot” a forradalmi háborútól elválasztja?

Nehéz úriembernek forradalmárrá válnia!

Nehéz a nemzeti szabadság lángoló hívének a nemzetközi népforradalom fegyveres har­cosává lennie!

A bécsi forradalom október 6-án tört ki, mi­kor Latour gróf osztrák csapatok indítására adott parancsot a határhoz érkező magyarok ellen.

Elszántabb, radikálisabb forradalom volt ez, mint a március 13-i. A bécsieket is a meg- csalattatás, a látszatra megadott jogok vissza­vonása miatti keserű düh hajtotta.

Október 6-án reggel fegyveres munkás- és diákcsapatok állták útját a katonáknak, kik a magyarok ellen jöttek volna. A csapatok ma­guk se nagy kedvvel indultak ellenünk. Mi­helyt az utcai harc kitört, egy részük átállt a forradalmárok oldalára.

Bécs néhány óra alatt a felkelők kezére ke­rült. Latour grófot, a hadügyminisztert ki­rángatták palotájából, felkoncolták, és holt­testét felkötötték a lámpaoszlopra. Megala­kult a forradalmárok katonai bizottsága. A király, udvarával és hű arisztokratáival ló­halálában menekült. Meg sem állt a cseh Ol- mütz városkáig, ahol Windischgraetz újjá­

85

szervezett hadseregének védelmében s az orosz határ közelében némileg biztonságban tudhatta magát.

Bécsben nagyobbrészt együtt maradt a „bi­rodalmi országgyűlés”. Ez a testület, mely főképp az osztrák és cseh polgárságot és ne­mességet képviselte, nem akarta segítségül hívni a magyarokat. De a munkások és a diá- kok igen! Es Bécsbe vonulásra szólított fel bennünket az a férfiú is, ki ekkor érkezett lengyel területről, és kezébe vette Bécsben a katonai vezetést: Bem József.

Miért nem mentünk hát? S amikor mégis, hosszú huzavona után átléptük a lajtai határt, miért vonultunk vissza harc nélkül újra? Mi­ért vártuk meg, hogy Auersperg gróf lelket verjen a Bécsből kivont csapatokba, és fel­bátorítsa Jellasics odamenekült hadát? Miért vártuk meg, hogy – már október második

felében – nagy erőt vonultasson Bécs alá Csehországból Windischgraetz, és ostrom­gyűrűbe fogja az értünk is vérző várost?

Majdnem 130 év telt el azóta, de ezt a mu­lasztást azóta sem bocsáthatjuk meg magunk­nak.

Mi volt a nagyobb kockázat: egyesülni Bécs népével és megerősíteni katonailag, anyagilag, erkölcsileg magunkat a birodalom székvárosa fölött aratott gyors győzelemmel? Vagy bevárni, hogy a velünk szövetséges bé­csi forradalmat eltapossa Windischgraetz, s aztán annál nagyobb erővel indulhasson on­nan ellenünk? Világos, hogy ez volt a na­gyobb, a rosszabb veszély.

De kötelességünk is lett volna Bécs fel­mentésére sietni. Hiszen a bécsi forradalom októberben jórészt a^ért robbant ki, a bécsi diákok és munkások azért ontották vérüket,

Barikádharc Bécsben

Gúnyrajz a Becs alá érkezett Windischgraetzről

Becsi nemzetőr a háztetőn: Jönnek-e már a magyarok ?

Windischgraetz csapatai benyomulnak Bécsbe

hogy rólunk elhárítsák a Latour készítette ellencsapást!

Kötelességünk – irántuk is. Önmagunk iránt is.

A nemzeti szabadság, a magyar haladás érdeke e percben teljesen egybeesett a bécsi nép érdekével, a nemzetközi forradalmi szoli­daritás parancsával.

Három hétig tusakodott a magyar politikai és katonai vezetés önmagával: elinduljunk-e Bécs felmentésére vagy sem. Kétszer adták ki a parancsot: előre! Mind a kétszer visszavon­ták. Harmadszor is átléptük a Lajtát, október 31-én. De ekkor is előre felkészülve arra, hogy túlerő elől visszavonulunk.

S a túlerő, Windischgraetz-Auersperg- Jellasics egyesült serege akkor már felkészül­ten várta a magyar támadást.

így következett be az első komoly győze­lem, a pákozdi után az első komoly vereség. A határ és Bécs között: Schwechatnál.

Bomló sereggel kellett hátrálnunk a határ innenső oldalára. Windischgraetz nem üldö­zött bennünket. Mással volt elfoglalva. Több napos utcai harc után százával lövette agyon a kezébe került bécsi forradalmárokat.

Elmulasztottuk – míg lehetett – megsegí­teni Bécset. Elszalasztottuk az utolsó alkal­mat, hogy határainkon kívül, Ausztria, a Bi­rodalom, Európa forradalmára támaszkodva vívjuk meg a szabadságháborút.

Most arra kényszerültünk, hogy sokkal ne­hezebb helyzetben, összébb-összébb szoruló határok között, egyedül szálljunk szembe a túlerővel.

Vállalni kellett hát ezt.

88

Kép a bécsi forradalom leveréséről

Magyar kaszás parasztcsapatok visszavonulása Schwechatnál (ahogy egy osztrák rajzoló ábrázolta)

1. 
   HARC VAGY ALKU?

KI AZ ERŐSEBB?

Schwechat alól már hideg esőben, térdig érő sárban vonult vissza a magyar sereg.

A határ innenső oldalán megállt a magyar visszavonulás. A túloldalon felsorakozott az osztrák had, melybe Jellasics csapatai is be­olvadtak. Minden pillanatban várhattuk, hogy megindul az általános osztrák támadás.

Eközben elvesztettük Erdély nagy részét. Míg mi Bécs alatt tétováztunk, Puchner báró erdélyi hadparancsnok nem tétovázott. Nyíl­tan átállt a császár oldalára. Harckészültségbe helyezte csapatait, keze alá vette a román ha­

tárőr ezredeket és népfelkelőket is. Parancsot adott a románoknak, hogy egész Erdélyben fegyverezzék le a magyar nemzetőrséget. Ki­tört a román-magyar polgárháború.

Majd Puchner főerői is megindultak Sze- benből. November közepén már kezükbe ke­rült Erdély fővárosa, Kolozsvár, melyet sem báró Vay kormánybiztos, sem báró Baldacci, az erdélyi kis magyar sereg parancsnoka nem akart igazán védeni. A magyar csapatok ma­radványai Bánffvhunyadra, majd Csúcsára hú­zódtak vissza. És ha a székely Háromszék nem támaszt Puchner hátába népfelkelést, Puchner báró rövidesen kitörhetett volna Er-

A visszavonuló magyar csapatok Schwechatnál

Osztrák ulánusok tábora

délyból, kezére keríthette volna Nagyváradot, onnan vonulhatott volna tovább a Tiszántúl fő helye, Debrecen felé… De Háromszék az osztrák-román túlerővel szemben csupán rö­vid ideig tarthatta magát.

Délen eközben ismét támadásba kezdtek a szerbek. Északon Galícia felől jelentős oszt­rák sereg indult ellenünk, Schlick parancsnok­sága alatt; a Felvidékre betörtek a Szlovák Nemzeti Tanács szabadcsapatai is, hogy harc­ba toborozzák ellenünk az elégedetlen szlo­vák és rutén szegényparasztokat.

Micsoda túlerő!

Nem azoknak volt-e igazuk, akik 48 no­vemberében, a bécsi forradalom eltiprása után, a schwechati vereség s Erdély első el­vesztése után reménytelennek ítélték a har­cot?

Álljunk meg egy-pillanatra. Gondolkoz­zunk.

Honnan meríti a Habsburg-dinasztia, a bi­rodalmi arisztokrácia a maga katonai erejét? Talán bizony maguk a főhercegek, grófok és hivatalnoki-papi-tiszti csatlósai vannak any- nyi millióan, hogy elsöprik a magyar ellen­állást? A Birodalom fenntartásában, a császári hatalom megóvásában érdekelt nagyurak in- dúlnak ellenünk szuronyrohamra? Ok gyárt­ják a fegyvert, a lőszert, ők ülnek a szállító szekerek bakján, ők ássák a sáncárkokat, ők csutakolják a lovakat, ők sütik el az ágyút? Ők húzódnak meg ezerszám a havasokban, hálnak rongyokba burkolózva az erdő avar­ján, hogy ki-kitörve megrohanják a magyar udvarházakat, városokat, pusztítsák felvo­nuló csapatainkat?

9¹

*

Magyar honvédek

Nevetséges kérdés. Belőlük, igazi ellensé­geinkből alig telne ki néhány század. S az ilyen századokat néhány tucat izmos paraszt­gyerek furkósbottal kiverné.

Túlerejük csak úgy lehet, ha a Birodalom száz városának és sok ezer falujának dolgozó népét a maguk hatalma alatt tartják, engedel­mes munkára és harcra kényszerítik vagy édesgetik.

A Birodalom sok nemzetből áll. Es minden nemzet többsége paraszt. A forradalomnak nincs vége. A Birodalom minden nemzete, nemzetisége önállóságot, önrendelkezést kö­vetel. Egyik sem akar visszakerülni a régi elnyomás alá. Minden nemzet parasztjai föl­det, jogot, szabadságot, anyagi és társadalmi emelkedést akarnak. Senki sem akar jobbágy lenni újra. A mellett a hatalom mellett fognak fegyvert, mely többet ad nekik. S az ellen, ki

valóban vagy hitük szerint, szabadságukat, előrehaladásukat, nemzeti és emberi jövőjü­ket fenyegeti.

Még nem dőlt el, kitől várhatnak többet. A Habsburgoktól-e, akik most, okulva a ta­vaszi vereségből, a magyar erősödésből, fűt- fát ígérnek a Birodalom minden ellenünk hoz­ható nemzetének, e nemzetek polgárságának, parasztságának? Vagy mégis tőlünk várhat­nak többet, a magyar forradalom új vezető szervétől, a Honvédelmi Bizottmánytól s a magyar országgyűléstől, mely levonhatja vég­re a nemzetiségi mozgalmaknak, Erdély el­vesztésének s a Bécs alatti kudarcnak tanul­ságait?

Eleget nyögték e népek, a hazai nemzetisé­gek is, az osztrákok és csehek is a Habsburg- igát, eleget csalódtak a császári szóban, eléggé kiismerhették az arisztokrácia igazi szándé­

9²

kait, hogy most ne higgyenek a Habsburg- ígéretnek! Lám, a szerbek között is akad te­kintélyes vezető – a parasztokról, határőr­katonákról nem is szólva -, ki most már a Habsburgokban látja népe fő ellenségét, s a magyarokkal szeretne megegyezni. A Szlovák Nemzeti Tanácsnak sem sikerült fellázítani a Felvidék parasztnépét. Mert érzik, tapasztal­ják most már a szlovák és rutén parasztok, hogy több és több a gyakorlatban kivívható jog, mégiscsak jobbnak ígérkezik az új ma­gyar rendszer, mint a régi osztrák volt, s mint az új osztrák lehetne. Lám, a Felvidék bányá­szai, nagyobbrészt németek és szlovákok, máris több bért, több jogot nyertek, mint amilyenben a régi rendszer alatt, a bécsi ka­mara igazgatása alatt részük volt. Ki is állnak a magyar ügy mellett! Pest munkásai is, bár­milyen nyelvet beszélnek. A románok, mi­közben elkeseredetten gyűlölik és öldösik erdélyi magyar uraikat, egyre többet hallanak arról, hogy a magyar paraszt Kossuthban bí­zik, hogy Magyarországon mégis nagyot vál­tozott a helyzet a nép javára. Nem maguk alatt vágják-e a fát, ha Puchner báróval s a hasonlókkal harcolnak egy oldalon, s régi el­nyomóikkal, a szász polgársággal fognak ke­zet a magyarok ellen?

Még nem dőlt el, hogy a felfegyverzett, harcba vetett népek végig hajlandók lesznek-e engedelmeskedni az udvarnak és vérüket on­tani az őket dróton rángató arisztokratákért! Vagy éppen a küzdelem során nyílik ki a szemük, s akkor vagy félreállnak, vagy a mi oldalunkra jönnek át.

Min múlik ez? Kin múlik ez?

Tapasztalataikon, amit majd a következő hónapok során egyfelől az osztrák politiká­ról, másfelől a magyar kormányról, a magyar politikáról szereznek.

Tehát elsősorban rajtunk. Azon, hogy mi mit teszünk meggyőződésük és megnyerésük

érdekében. Mit tesz az országgyűlés, mely hozhatna új és jobb törvényeket. Mit és ho­gyan intézkedik a forradalmi kormányzat, a Kossuth vezette Honvédelmi Bizottmány. Hogyan járnak el a parasztok és nemzetiségek követelései, jogos igényei dolgában a kor­mánybiztosok. És hogyan viselkednek, mi­lyen politikát képviselnek a magyar sereg vezérei.

Még nem dőlt el, kié a túlerő!

BEM, A FORRADALMI HÁBORÚ

NÉPI VEZÉRE

November elején megjött Magyarországra az az ember, kitől, ha magunk nem tudtuk, meg­tanulhattuk, hogyan lehet ezt a háborút meg­nyerni.

Bem József.

Addig a percig irányította a felkelt Bécs védelmét, míg el nem dőlt a harc. Akkor visszabicegett a fogadóba, hol szállása volt, átkötözte lábsebét, felült egy fiáker bakjára, és bérkocsisnak öltözve átkocogott az ostrom­gyűrűn. Másnap már a határon innen tárgyalt Kossuthtal.

Nagy kockázat volt egy ismeretlen embert, magyarul sem tudó idegent kinevezni az egyik magyar sereg élére. Kossuth vállalta a kocká­zatot. December elején Bem átvette az erdélyi sereg parancsnokságát.

Néhány nap alatt rendbe szedte a megvert,

*

szétzilált csapatokat. Hogyan? Úgy, ahogy forradalmi seregben egyedül lehet. „Aki nem akar harcolni, menjen haza! De aki itt marad, annak engedelmeskednie kell! Aki nem en­gedelmeskedik -főbe lövetem!” Ez volt az első parancsa.

Erélyesen gondoskodott a megkisebbedett, szigorú fegyelmet vállaló sereg felszerelésé­ről, élelmezéséről. Maga vizsgált felül min-

93

Bem (középen, lóháton) szervezi Bécs védelmét 1848 októberében

Bem a bécsi forradalom utolsó napjaiban (a középen álló alak éppen parancsot ad egy lovas nemzetórtisztnek)

Bem 1848-as arcképe

dent. Különös gonddal az ágyúkat. Tudta, hogy olyan harc kezdődik, amelyben a kato­nák harci kedve, a hadvezetés merészsége s a tüzérség ereje együtt szerezheti meg a győ­zelmet.

December 18-án az újjászervezett kis sereg már legyőzte Csúcsánál az elbizakodott osztrá­kokat. 20-án Bem megtámadta és megverte Puchner fő erőit is.

Mikor átvette az erdélyi sereget, azt ígérte Kossuthnak, hogy 2 5-éré beveszi Kolozsvárt. Pontosan 25-én bevette.

Ezzel kettészakította az erdélyi osztrák­román erőket. Habozás nélkül a gyengébb seregrész, Urbán határórezredei után vetette magát. Tihucánál, a Kárpátok völgyei között 50 fokos hidegben ütközött meg Urbánnal. Ilyen menetelés után ilyen csatára csak olyan sereg képes, mely nem ismer akadályt és tűzbe megy vezére után. Urbán ellenállása megtört, maradék csapatai kifutottak Erdélyből Buko­vinába.

Hátra volt Puchner serege, amely első vere­ségei után a szászok erős, gazdag városába, Nagyszebenbe vonult vissza. Szeben ostro­mához, Puchner teljes legyőzéséhez több erő kellett, mint amellyel Bem ekkor rendelke­zett. Várnia kellett, míg a székelyek új sereget fegyvereznek fel. A Puchnerral való leszámo­lás 1849 első hónapjaira maradt.

De az már december végén világos volt, hogy Bem megfordította a hadihelyzetet. Ép­pen Erdélyben, ahol a legfenyegetőbb volt az osztrák-román túlerő.

Mi volt Bem titka?

Ezt a háborút csak forradalmi népháború­ként lehetett megnyerni. Bem tudta ezt.

A forradalmi háború törvénye az, hogy az ellenséget ellenségnek tekintsük, ne pedig egy jövendő alku tárgyalófelének. Ne puhí­tani, hanem elpusztítani akarjuk! Ott és úgy, ahol és ahogy lehet. A mindenáron való győ­zelem elszántsága hassa át a sereget! Akkor nem roppan bele sem egy, sem több vesztett

95

csatába, hanem vereség után is összeszedheti magát, újra erősödhet.

De csak az ellenséget kell és szabad pusztí­tani. A népet, mely kényszerítve vagy meg­tévesztve soraiba állt, attól a pillanattól kí­mélni kell, ahogy legyőztük, vagy önként abbahagyta a fegyveres harcot. Aki nem harcol ellenünk, azt – ha testvérei harcolnak is, ha ő maga tegnap harcolt is – megnyer­hetnek, holnapi barátunknak kell tekinte­nünk.

Bem ezt tette. A kemény harc után a kímé­let és megértés tetteivel fordította maga felé, s ezzel a magyar ügy felé a bizalmat.

Kíméletlen, a győzelemig vitt harc az oszt­rák ellenforradalom ellen. Kímélet, a meg­

nyerés politikája a nemzetiségi nép iránt. Ez volt Bem politikája.

Ami hatalmában állott, megtette, hogy el­hódítsa az osztrákoktól, és mellénk állítsa, de legalább semlegesítse a harc idejére Erdély lakóinak román paraszti többségét. Ha lehet, még a régi kiváltságaikat féltő, osztrákbarát szászokat is. Már első kiáltványában megígér­te, hogy teljesíti a románság egyik nagy és jogos követelését: megadja a szabad nyelv­használat jogát.

Bem szájából ez annyit jelentett, hogy egyenjogú nemzetnek ismeri el Erdélyben a románt.

Miközben keresztül-kasul vezette hadát azokon a vidékeken, hol nemrég magyarok és

Gábor Áron ágyúöntő műhelye

*

— ,_lme. rolnm urán Barabas Miklós színezett rajza . Fehérvári-rondella környéke ~ kW

A gyökeimé. nagy»»éi örkök… .««- ••> <“- «’

I

2

1. A tavaszi hadjárat győzelmes csatája: Tápióbicske, 1849. ápr. 4. (Than Mór festménye)
2. Honvéd tüzértiszt (Borsos József fest­ménye)

Bem a piski csatában

románok öldökölték egymást, nem engedett megtorlást. A szász városokon sem állt bosz- szút. Szász embert vett maga mellé titkárul. Brassóban a román nemzeti mozgalom egyik demokrata vezetőjét nyerte meg, ki attól fog­va Bem táborában adta ki Habsburg-ellenes, román-magyar megbékélést hirdető újságját.

Nem Bemen múlt, hogy nemzetiségi politi­káját nem vihette mindenütt keresztül. A kor­mánybiztosok, a megyei urak, a tőle függet­len magyar szabadcsapat-vezérek keresztezték megbékítő munkáját. így, az elmérgesedett régi ellentétek, a kölcsönös mély bizalmatlan­ság ellenére is, annyit érhetett el, hogy a románok többsége egyre jobban figyelt Bem szavára és tetteire, és a várakozás álláspont­jára helyezkedett.

Petőfi rajza Bemről

A magyar és székely parasztnép pedig – azok is, kik addig az urakkal való ellentéteik miatt nem vállalták a fegyveres harcot – Bem mögé sorakozott.

Hogyan tudhatta Bem azt, amit e korban oly kevesen tudtak, hogy mit követel a for­radalmi háború ? A nép embere volt ?

Az volt. Jóllehet úri-polgári famíliából * származott, és az 1831-es lengyel felkelés ve­resége után Párizsban, a száműzetésben hosz- szú ideig Czartoryski herceg arisztokratikus politikai köréhez tartozott, Bem tudott tanul­ni a történelemből és saját tapasztalataiból. 1845 után megértette, hogy a lengyel nemze­tet nem a nyugati hatalmak segítsége menti meg az orosz-osztrák-porosz igától, csak a lengyel parasztság és a többi kelet-európai parasztnép együttes forradalma.

Ez a meggyőződés tette Bemet a nép embe­révé, a forradalmi népháború következetes katonájává. Ez vitte már Bécsbe is, ahol senki nem harcolt elszántabban az osztrák munká­sok és diákok élén a Habsburgok ellen, mint ó, a lengyel hazafi. Hozzánk azért jött, hogy előmozdítsa a magyarok, szlávok, románok összefogását a közös ellenség ellen, s így ké­szítse elő a kelet-európai általános forradalmi háborút s a lengyel felszabadulást.

Tehát tudta, ki az ellenség, és ki az, akit barátul, szövetségesül kell megnyerni ellene.

Ezért tudta azt is, hogyan kell harcolni.

Ezt nem tudta, nem is akarta tudni a de­cemberi harcok másik vezére: Görgey.

GÖRGEY, A TÖRVÉNYES ÖNVÉDELMI HARC ÚRI VEZÉRE

December második felében – pontosan azok­ban a hetekben, amikor Bem, a lengyel vezér, visszahódította a már csaknem elveszett Er­délyt – Görgey, a magyar vezér, harc nélkül

98

osztrák kézre engedte a már egyszer vissza­vett Dunántúlt. S mire az új év beköszöntött, átadta Windischgraetznek az ország szívét, Pestet is!

Áruló volt, vagy nem volt áruló?

Több mint egy évszázada folyik a vita.

Alig két hónappal előbb Csepel szigetén őrnagyi uniformisban találkoztunk vele. Ez­után, a Jellasics elleni harcokban megállta a helyét. Része volt a pákozdi és ozorai győze­lemben.

Jó katonának, tehetséges parancsnoknak bizonyult Görgey.

Volt egyéniségében, katonai munkájában valami, ami megkülönböztette a császári se­regtől átállt vagy táblabíróból, birtokos ne­mesből most hirtelen katonává lett tisztektől. Kemény embernek mutatkozott be. Olyan­nak, akit sem a tisztek közt beidegzett császár­hűség nem feszélyez, sem a birtokos nemesi életforma nem puhított el. Tudott szervezni, parancsolni, büntetni kíméletlenül – még ma­gánál nagyobb urat is.

Ö akasztatta fel a dunántúli hadjárat során Zichy Ödön grófot, kire rábizonyult, hogy Jellasicsnak kémkedik. Grófot addig, ha ha­zaáruló volt is, nálunk nem akasztottak.

Ilyesmitől még a legerélyesebb kormány­biztos, katonai parancsnok is tartózkodott. Görgey volt az egyetlen, aki – ekkor, egyszer – ilyet is mert.

Ekkor figyelt fel rá Kossuth. Ekkor ébredt bizalomra iránta a Honvédelmi Bizottmány másik, Kossuthnál baloldalibb vezetője: Ma­darász László is.

A régi főtisztek, a császári seregből ide­sodródott tábornokok ekkorra már bebizo­nyították, hogy a szabadságharc vezetésére alkalmatlanok. Ki nyílt árulással, ki tétova- sággal sodorta veszélybe a magyar ügyet. Üj vezérekre volt szükség. Görgey alkalmas em­bernek látszott. November elején Kossuth

Görgeyre bízta a nyugati határon álló sereg vezérletét.

*

így lett a fiatal vegyész, ki három éve főhadnagyként lépett ki a császári seregből, harmincéves korára tábornok.

Első kötelessége, hogy fegyelmezett, egy­séges, harcképes sereggé szervezze a sok­féle elemből összeverődött hadát. Azzal kezdte, hogy hazaküldte a paraszt népfel­kelőket.

Ez – önmagában – nem lett volna hiba. A népfelkelők egy részét Bem is hazaengedte. Bem is inkább kisebb, de jól rendezett sereget akart.

De Bem szemében az volt a mérce: aki harcolni, győzni akar, az az én katonám. Bem a népfelkelőket, a keze alá vett és hozzá sereg­lő önkénteseket aszerint ítélte meg: személy szerint ki alkalmas a harcra, vezetésre, s ki nem. Bethlen Gergelyt és Teleki Sándort, a két hazafi grófot is maga mellé vette. Gábor Áront, a székely iparost őrnagyi rangra emelte. Lakatoslegényt nevezett ki századossá.

Bem néphadsereget szervezett, amelyben a rang: képesség és érdem jutalma, ahol főúr és paraszt, polgár és munkás egy cé­lért, egyetlen parancsnak, a győzelem aka­ratának engedelmeskedik.

Görgey viszont úgy szervezte át seregét, hogy az a birtokos úri osztály megbízható katonai ereje legyen. A népfelkelők eltávo­lításával a „megbízhatatlan elemektől” tisz­tította meg hadát. Lefegyverezte, haza­zavarta a harc képes, de úrellenes paraszto­kat is.

Elküldte azokat a derék huszárokat, kik Galíciából Kossuth szavára hazaszökve, meg­kötözve hozták magukkal császárhú pa­rancsnokukat, s kiket ezért Kossuth léptetett elő őrmesterből hadnaggyá. „Nem túrhetem seregemben a megjutalmazott engedetlen-

Görgey 1848-ban

ség példáit” – mondta Görgey. A forradal­mi magatartás példáit nem tűrhette. A forra­dalmi népfelkelés szelleme – ez volt az, amit ő ellenzett és üldözött.

Hiába írta neki Kossuth, a Honvédelmi Bizottmány elnöke – nem egyszer, de tíz­szer hogy a szabadságharcot csak úgy nyerhetjük meg, ha a rendezett fősereget pa­raszti partizáncsapatok segítik. Míg a fő­sereg szembetámadja az ellenséget, a nép­felkelésnek az ellenség oldalában és hátában kell tevékenykednie. „Ha a nép felkél, s nem csatarendben áll az ellenség homloka elé, hanem azt ezernyi ezreinek számával mint a hangya körülkeringeti, ki gyalog, ki lóháton, ki szekeres csoportban – használja az éjt, midőn az ágyú hiába dörög, használja azt,

99

K

A Honvédelmi Bizottmány partizán­háborúra hívja a népet

«

Görgey törzs kara

hogy a nép minden utat, ösvényt, hidat, bok­rot ismer -> eltakarít az ellenség elől min­den élelmet, nyakára gyújt, amit nyakára gyújtani lehet, elvágja társzekereit, nem hagy­ja soha pihenni, felriasztja az álom karjaiból, reá csap oldalt, reá csap hátulról, s ha csata­rendbe sorozza magát ellene, akkor vissza­vonul, s egypár óra múlva újra kezdi; ha a nép ekként kél fel, s kisebb csapatokban, mint a hangya, örökké mozog az ellenség körül -a nép győzhetetlen.”

Kossuthnak igaza volt. Ezt Görgeynek is tudnia kellett. De ó nem a népet akarta győz­hetetlen erővé tenni.

De hát ő akasztatta fel Zichy grófot! Nem elég bizonyíték ez arra, hogy demokrata volt?

Nem. Ez csak arra bizonyíték, hogy célja érdekében nem riadt vissza végső eszközök­től. Még kevésbé riadt vissza attól, hogy a nép ellen állítson akasztófát. Ugyanaz a Gör­

gey fenyegette akasztófával Zichy gróf volt jobbágyait, ha hozzá mernek nyúlni a kivég­zett hazaáruló földjéhez, legelőihez.

Nem volt demokrata. Forradalmár még ke­vésbé.

Egyedül az különböztette meg az úri osz­tály s a tisztikar többségétől, hogy akarat­erős, tehetséges katonai vezető volt és cél-

*

tudatos ember. Értett a cselekvéshez, amihez kevesen értettek. Tudott hallgatni, mikor hallgatni okosabb volt. Ezért tartották rej­télyes embernek.

Addig és oly mértékig volt hajlandó har­colni Bécs ellen, ameddig az a magyar birto­kos úri osztálynak az egész ország fölötti egyeduralmát fenyegette. S abban a percben, mikor a népet s a magyar baloldalt látta a birtokos osztály szempontjából fenyegetőbb­nek, kész volt – akár Béccsel is megegyezve – a nép ellen fordulni.

Emlékirataiban, miket nem sokkal a sza­

IOI

badságharc bukása után írt, világosan ki­mondja ezt.

Nem igaz, hogy Görgey „csupán katona volt, nem politikus” – ahogy régebbi tör­ténészeink ráfogták. A politika: a hatalom megszerzésének, megtartásának, felhasználá­sának tudománya. 1848 őszén s a következő hónapokban a hatalom egyre inkább azé lehe­tett az országban, aki erős, engedelmes had­sereggel rendelkezett. Görgey tudta ezt. O hadseregszervezéssel, tisztjei megválasztá­sával, a neki tetszők előléptetésével, a tőle balra állók eltávolításával, saját tekintélye megerősítésével politizált. A birtokos úri osztály jobbszárnyának jól kézben tartott se­regét dobta a politikai harc serpenyőjébe.

E saját haderőre azért volt szüksége, hogy függetleníthesse magát a nép akaratá­tól, a Honvédelmi Bizottmánytól, s attól a férfitól, kibe a nép bizalmát helyezte: Kos- suthtól. S így maga dönthesse el, ki ellen, hogyan, meddig vállalja a harcot, és mikor, milyen feltételekkel hagyja abba.

A DUNÁNTÚL

ÉS A FŐVÁROS ELVÉSZ

December 13-án Windischgraetz megindí­totta Bécs felől a támadást.

Görgey sem a határon, sem Pozsonynál, sem Győrnél nem vette fel a harcot. Gondo-

Magyar nemzetőrök egyenruhái és fegyverzete

Windischgraetz herceg, a császári hadak vezére

nélkül! Ha harcolva vonul vissza, azzal gyen­gíti az ellenséget, és felbátorítja a népet.

„Nem engedhetem a visszavonulást csata nélkül – üzente Görgeynek Kossuth. – Egy győze­lemre a fő ütközet előtt is okvetlenül szükség van, különben a haza elv ész, ^a ™ngek le vannak han­golva. Csak egy támadás és győzelem hangolhatja fel ismét.”

De Görgey nem feltüzelni akarta seregét. Csak megőrizni épségben.

Windischgraetz herceg éppoly nyugodtan vonulhatott az ország szíve felé, mint három hónappal előbb Jellasics. Egyetlen csatát kel­lett csak megvívnia. Azt sem Görgey ellen. Ez volt a móri ütközet, mely Perczel vere­ségével végződött.

Görgey utóbb azt állította, hogy Perczel

san együtt tartotta seregét, rendezetten visz- szavonult. Csata nélkül, ellenállás nélkül. Jól­lehet Kossuth és a Honvédelmi Bizottmány újra és újra csatát parancsolt neki.

Miért nem teljesítette Kossuth parancsait? Mert Windischgraetz számszerűen túlerőben volt, és Görgey nem akarta kitenni seregét a megsemmisítő vereségnek?

De hát Kossuth nem is azt rendelte neki, hogy egész erejével rontson az ellenségre! Kossuth is látta, hogy a visszavonulás bizo­nyos ideig elkerülhetetlen. Kossuth azt pa­rancsolta egyre határozottabban, egyre kö- vetelőbben, hogy legalább egy helyen az osztrákok valamely seregrészét támadja meg Görgey. Ott, ahol biztos vagy majdnem biz­tos a részleges győzelem. Ne vonuljon visz- sza harc nélkül! Ne adja fel a Dunántúlt, ne bocsássa az ellenség kezére Pestet ellenállás

Pihenő osztrák gyalogosok

nem várta be ót, hanem önfejűén nekirohant a falnak. Perczel pedig azzal vádolta Görgeyt, hogy nem jött segítségére.

Perczelnek inkább hihetünk.

Miért éppen Mórnál ütközött volna meg Görgey az osztrákokkal, ha sem elóbb, sem utóbb (49 márciusáig) nem volt hajlandó ko­molyan harcolni ellenük? Miért Perczel olda­lán óhajtotta volna az első győzelmet aratni Windischgraetz felett?

Logikus, hogy magára hagyta Perczelt, aki­tói – mint emlékirataiban megvallja – sze­rette volna megszabadítani a magyar sere­get. Perczel a baloldal egyik vezére, a forra­dalmi népháború híve, Madarász barátja, a demokratikus köztársaság harcosa volt. Ha Perczel fegyveres ereje nó, ha katonai tekin­

télyét újabb győzelmek növelik, Görgeynek és politikájának befellegzett.

A móri csata megnövelte Windischgraetz önbizalmát. Amúgy is hajlott arra, hogy a magyar ellenállás erejét kevésbe vegye. Kép­telenségnek hitte, hogy a magyar urak, há­tukban a nyugtalan parasztsággal s az elle­nük lázított nemzetiségekkel, komolyan har­colni akarnának a császári-királyi hatalom, a birodalmi arisztokrácia rendezett serege ellen. A Kossuth-féle „elvetemült rebellisek”, a Perczel-féle „bandavezérek” – gondolta Win­dischgraetz – hamarosan magukra maradnak. Lám, Görgey és tisztikara fel sem vette a Dunántúlon a harcot. Windischgraetz maga­biztosan indult a móri csatatérről Buda felé.

Görgey pedig egyre csak kitért a harc elől.

1849 január első napjai. Batthyány Lajos és Deák Ferenc küldöttség járása Windischgraetz főhadiszállásán

A magyar kormányzat új székhelye: a debreceni kollégium

Perczel, szétzilált csapataival, nem vállalha­tott újabb csatát.

Az országgyűlés 1848 utolsó napján úgy határozott, hogy a Honvédelmi Bizottmány­nyal együtt átteszi székhelyét Debrecenbe.

Petőfi ezt írta 1849 elején:

Európa csendes, újra csendes…

Európa csendes, újra csendes, Elzúgtak forradalmai…

Szégyen reá! lecsendesült és Szabadságát nem vívta ki.

Magára hagyták, egy magára

A gyáva népek a magyart;

Lánc csörg minden kézen, csupán a Magyar kezében cseng a kard.

De hát kétségbe kell-e esnünk, Hát búsuljunk-e e miatt? Ellenkezőleg, oh hon, inkább Ez légyen, ami lelket ad.

Emelje ez föl lelkeinket, Hogy mi vagyunk a lámpafény, Mely amidőn a többi alszik, Ég a sötétség éjjelén.

Ha a mi fényünk nem lobogna

A véghetetlen éjen át,

Azt gondolhatnák fönn az égben, Hogy elenyészett a világ.

Tekints reánk, tekints, szabadság, Ismerd meg mostan népedet:

Midőn más könnyet sem mer adni, Mi vérrel áldozunk neked.

Vagy kell-e még több, hogy áldásod Nem érdemetlen szálljon ránk?

E hűtlen korban mi utósó

Egyetlen híveid valánk!

Január első napjaiban Windischgraetz be­vonult Budára, onnan a frissen elkészült Lánchídon át teljes rendben masírozott Pest-

105

Windischgraetz hadai bevonulnak Pestre

re. Kezébe került hamarosan a Duna-Tisza köze is, s a Pest fölötti vidék, Gyöngyös, Eger városokkal…

A Tiszántúl és Erdély nagyobb része: csak ez volt már Magyarország.

S ez a Magyarország már egyedül állt szem­ben az újra erősödött európai reakcióval.

JANUÁR DEBRECENBEN

Ama nagy szeptemberi felriadás óta a szép szavak népéből a cselekvés népévé váltunk.

Csodálatos munkát végzett a Honvédelmi Bizottmány!

Jóformán a semmiből teremtett hetek alatt hadsereget. Szeptember közepén 20-25 ezer

106

katonánk volt, december közepén már 80 ezer gyalogos, 8 ezer huszár, 3 ezer tüzér. Tüzérségi üteg szeptemberben 4, december­ben már 32! Egy országban, hol alig volt gyár, gép, mérnök, szakmunkás, ahonnét ad­dig a gyapjút is Ausztriába és Csehországba szállították feldolgozásra, hetek alatt ágyú­öntödét, fegyver- és lőszergyárakat, ruházati ipart teremteni, tüzéreket, utászokat, műszaki

*

alakulatokat képezni! Óriás dolog!

S mikor mindez Pesten, az ország egyetlen valamirevaló ipari városában előállt – akkor kellett feladni Pestet. Átszállítani a munkáso­kat, gépeket, a felhalmozott anyagot, 25 fo­kos hidegben Debrecenbe és Nagyváradra; Szolnokig vasúton, onnan szekérkaraván­nal… Működésképes állapotba hozni ott

mindent, hevenyészett épületekben és szabad ég alatt, s ott tovább fokozni a termelést!

Új, még nagyobb, még erősebb hadsereget toborozni, képezni! Csapattiszteket, a had­viseléshez értő főtiszteket teremteni. Vezér­kart, hírszolgálatot, postát ellátó szolgálatot, orvosi szolgálatot, kórházakat szervezni. És mindezt egyetlen központból, egy lomha, el­maradott, tiszántúli paraszt városból.

Lélegzetelállító teljesítmény!

Az elszántság, az áldozatvállalás és a tehet­ség műve volt ez! Kossuth, Madarász, Nyáry – a Honvédelmi Bizottmány vezetői – em­berfeletti munkát végeztek.

Hiába dolgoztak volna éjjel-nappal ók, ha nem áll mellettük, mögéjük, nem dolgozik, küzd elszántan, erélyesen, tehetségesen sok száz, sok ezer ember. A kormánybiztosok: Csányi, Szemere, Beöthy, Vukovics, Lukács, Luzsénszky, Irányi, Puky, Boczkó — hogy csak a legtevékenyebbeket említsem kik

egy-egy országrész, megye, hadtest, hadfel­szerelési ág élén tevékenykedtek. A hadsereg­szervezők, toborzók, kiképzők, csapattisz­tek, a hadfelszerelés, a szállítás nagyobb-ki- sebb egységeinek élére került férfiak, tiszt­viselők, városi elöljárók, jegyzők, papok, orvosok, gazdatisztek, számvevők.

Nem olyan idő volt ez, mikor a kormány­biztos minden ügyben megkérdezhette volna soknapi járóföldről a Honvédelmi Bizott­mányt, mi a teendő. Döntött, ahogy az ügy érdeke kívánta, felelősséggel. A csapattiszt sem várhatta mindig a vezérkar, a miniszter utasítását. A jegyző sem az alispánét. Azok kerültek az élre mindenütt – a kormányzat­ban is, a végrehajtásban is, a hadseregben is -, akik cselekedni mertek.

De mit ért volna az úri osztály hazafias rétegének s a néhány ezer értelmiséginek erő­feszítése, ha nem áll a szabadság ügye mellé lelkesen, önként, munkát és harcot egyaránt

Debrecen főtere a Nagytemplommal, a múlt század közepén

A nagyváradi vár, ahol a honvédsereg fegyvergyára működött

vállaló nagy elhatározással a nép? Az ágyút és ruhát, lőszert és kerékagyat munkások, iparosok készítik. A vasat, rezet bányászok hozzák fel. A kenyeret, húst a paraszt adja a seregnek. A nép fiaiból állt elő önként (soro­zásra ekkor még szükség sem volt!) a száz­ezres honvédsereg. Ezer útja lenne annak, aki ki akarna bújni a harc alól. Hogyan kénysze- ríthetné harcra a nép tízezreit a szorongatott úri osztály, ha maga a nép nem vállalná a harcot?!

Micsoda január!

A Dunántúl, a gazdag Délvidék, már a Duna-Tisza köze is az ellenség kezén. Övé a főváros, a forradalom városa, az egyetlen

ipari központ, a Bécsből a Délvidékre vezető dunai víziút s a Nyugatról Keletre vivő hadi- út kulcshelye. A Felvidék harapófogóban, Schlick serege a Duklai-hágó felől már be­vonult Kassára, Gyöngyös felől is osztrák had nyomul felfelé. Erdélyből a jó hírek után rossz hírek jönnek. A székelyek lassan készül­tek, Bem nem várta be őket, korán támadta meg Puchnert, és Szeben alatt is, Vízaknánál is vereséget szenvedett! Össze tudta-e szedni újra magát? Egy hajszál tartja csak Erdélyt! S ha Erdély elvész, hogyan védjük meg Nagy­váradot, Debrecent? Délen is romlik a hely­zet. Temesvárt, Aradot áruló parancsnokok átjátszották a császáriaknak!

108

S a fősereg? Vácra vonult. De nem azért, hogy felülről visszakanyarodjék a Dunántúl­ra, és felvegye végre a harcot. Hanem hogy még inkább önállósítsa magát! Görgey Vá­cott kiáltványt bocsátott ki január elején. Kimondta, hogy nem ismeri el maga fölött a Honvédelmi Bizottmányt! A „márciusi alkot­mányt védi” – de maga határozza meg, mit ért márciusi alkotmányon, és ki ellen, hogyan, meddig akarja védeni. Hiába van seregénél kormánybiztos. Görgey nem enged belelátni a kártyáiba. Vonul, kalandozik, erősíti magát a bányavárosok s a szepességi szász városkák kincseivel. Kerülgeti Schlicket, nem bocsát­kozik igazi harcba vele sem.

Áruló? ’

Szemere, a felvidéki kormánybiztos már határozottan állítja, hogy Görgey katonai diktátor akar lenni, és mielőbb békét akar kötni az osztrákokkal. De Csányi László, ki decemberben Görgey táborában kormány­biztosként működött, s kinek becsületében

Kossuth is megbízik, jó hazafinak tartja; minden különös cselekedetét a hozzáértő ka­tona megfontolt lépésének magyarázza.

Csányi maga roppant erőfeszítéssel dol­gozik a nemzet mozgósításán, áldozatkész, gyémánt ember – de ó sem hisz már a végső győzelemben… Nem hisz Nyáry Pál sem, a Honvédelmi Bizottmány erélyes, tevékeny tagja, nem hisz Pálffy János, az országgyűlés alelnöke. Nem hisz annyi más tevékeny kor­mánybiztos, hazafias képviselő sem…

Hát miért tartanak ki tovább?

Becsületből. És mert maguk is a sodrásban élnek. Azok az ezrek, tízezrek, százezrek so­dorják őket tovább, előre, akik most is bíznak a győzelemben, vagy nem is latolgatják esé­lyeit, csak azt tudják, hogy nem adjuk meg ma- gunkat, míg egy csepp vér van a szívünkben.

Össze-összeül Debrecenben az országgyű­lés. Feláll egy úr, és azt mondja: „Windisch­graetz feltétel nélküli megadást követel. Nem mindenkire egyformán veszélyes ám az a fel-

1848-as ágyú

Rajz a honvédkiképzó könyvből

Görgey, csapatai élén

tétel nélküli megadás.” Felzúg a képviselők gyülekezete, felháborodottan. De ülés után barátságosan érdeklődnek, hogyan is gon­dolja ezt a dolgot ? Lesik a dunántúli híreket: csakugyan igaz-e, hogy Windischgraetz kí­méli a földbirtokosokat? Valóban helyükön maradnak – habár császári biztos alatt – a megyei tisztviselők? Van, aki azt morogja: „Mi bajunk volt?… Úrrá tettük a paraszto­kat, most majd nyakunkat szegik. Kár volt felkelni az osztrák sógor ellen.”

Új meg új emberek bukkannak fel, jönnek eldugott kúriáikból, városi, mezővárosi há­zaikból, otthagyják a biztos fészket, a birto­kot, a megyei, városi hivatalt – fiatalok is, javakorabeliek is -, s lesz nem is egyből, százból derék harcos, erélyes szervező, ro­

hamban élre ugrató hős… mintha sose dör- mögték volna, hogy „ugyan minek is har­colunk?” Kétarcú, kétlelkű magyar • nemes- ség!

Hiába fogadtatja el Madarász a vésztör­vényszék intézményét a hazaárulók ellen. Megszavazza ugyan az országgyűlés, de a bírák maguk is urak, és úr urat nem lövet főbe, még börtönbe is csak a látszat kedvéért csukát… Hiába hoznak törvényt, hogy az eddig Debrecenbe meg nem érkezett képvi­selőket meg kell fosztani mandátumuktól: a kijelölt bizottság majdnem mindenkinél ta­lál mentséget.

Nem leszámolni kell az alkura hajlókkal – gondolja januárban Kossuth -, hanem meg­fordítani a szívüket! Fordult ez a szív elég­

i io

szer 48 eleje óta. Tettekkel, győzelmekkel kell bebizonyítani, hogy nem vesz erőt rajtunk az osztrák. Akkor ők is, az alkupártiak is, az ingatagok is újra a harc, a teljes függetlenség hívei lesznek.

Még Görgeyt sem lehet eldobni. Hadsere­gét, tisztikarát semmiképp. Öt magát sem, ha nem muszáj. Ingatag ember? Nem hisz a győzelemben? Alkudni akar? Mások is, so­kan ezt akarják.

De alkudni nem lehet. Csak harcolni lehet már.

Százezer emberünk van fegyverben. Már fegyverünk is százezer. A nép velünk. Eré­lyes, harcra kész fővezér alá kell rendelni Görgeyt; bebizonyítani neki mások – a Dam­janich, Klapka, Bem – tetteivel, hogy győz­hetünk, csak akarni kell! S akkor – úgy lehet – Görgey is harcolni fog.

Egység, egység, egység mindenek felett! Ez most Kossuth politikája. Mindegy, hogy ki hogyan képzeli a függeden ország jövendő életét, a nemzetiségek helyzetét. Mindegy, hogy most azért vállalja a harcot, mert el akarja törülni a föld színéről Bécset és a reakciós arisztokráciát, vagy mert halálos in­dulat fűti a felkelt nemzetiségek ellen, vagy mert harcban reméli kikényszeríteni Bécstől a „méltányos megegyezést”.

Aki harcolni akar és tud, aki dolgozni akar és tud, annak most egy frontban a helye. Hogyan tudnánk másképp megvédeni a ne­gyedére szűkült országot a túlerő gyűrűje ellen ? Hogyan tudnánk visszahódítani az egé­szet? Bem seregében egymás mellett küzd a romángyűlölő nagybirtokos Bethlen Gergely és az arisztokratákat gyűlölő Petőfi. A Hon­védelmi Bizottmányban együtt dolgozik Ma-

Honvédtábor 1849-ben (ahogy egy angol művész látta)

Görgey a Felvidéken. Átkelés a Sturec-hegyen

darász László és Perényi Zsigmond gróf… Batthyány Kázmér is kormánybiztos, Irányi Dániel is az.

Válságos a helyzet. Nem kellene más, csak egy-két erőteljes, reménykeltő győzelem! Ve­lünk lesznek az ingatagok, az alkupártiak, ta­lán a Görgey-félék is újra.

Egységet mindenáron!

Másképp elveszünk!

GÖRGEY ELŐKERÜL

Görgey január elején a sorsára hagyott fő­városból Vácon át a Felvidék hegyei közé vonult. Többféle lehetőséggel is számolt. Két eshetőség látszott a leginkább valószínűnek.

Az egyik ez volt:

Windischgraetz mintegy harmincezres,

diadalittas seregével azonnal Szolnoknak for­dul, tehát az egyszer már megvert Perczel nyomába ered. Perczelnek csak tízezer embe­re van. Windischgraetz feltehetően ismét meg­veri Perczelt, és nyomul tovább Debrecen felé. Ez esetben Kossuth kormányzata össze­omlik, Bem sem tarthatja magát sokáig Er­délyben. Tehát Görgey serege marad az egyetlen rendezett, harcképes magyar sereg, melynek talán sikerül feltételhez kötnie a fegyverletételt.

A másik eshetőség az, hogy Windisch­graetz és Perczel – aki a Tiszántúl, Kossuth segítségével valamelyest erősödhet – tartó­san ütik-verik, morzsolják egymást. Mindkét fél gyengül és fárad. Közben Görgey serege a Felvidék gazdag városaiban kipiheni magát, erősödik. Eljöhet a pillanat, amikor a helyzet urává lesz.

112

Görgey tévedett. Hideg fejű számolgató volt. Minden anyagi, katonai erőt gondosan mérlegelt. Csak azt az egy-két tényezőt hagy­ta számvetésen kívül, amely a következő he­tekben döntő súllyal esett a mérlegbe: egy­felől Windischgraetz ostobaságát, másfelől a szorongatott tiszántúli magyarság elszántsá­gát, Kossuth és társai lelkierejét, a lehetetlent is megkísértő népi lelkesedést…

Windischgraetz – minden józan katonai számítást megcáfolva – megült Pesten, és nem indított erős hadat Perczel után. Perczel – ismét a józan katonai számvetéssel dacolva – elég merész volt, hogy január közepén ro­hammal visszafoglalja Szolnokot, majd előre­törjön Irsáig, s megfélemlítse a nála sokkal erősebb Windischgraetzet.

De Görgey legnagyobb tévedése az volt, hogy ó is, miként Windischgraetz, képtelen­

nek tartotta a Honvédelmi Bizottmányt arra, hogy a Tiszántúlon új, nagy, harcképes sere­get szervezzen.

Egyhónapi felvidéki bolyongás után Gör- geynek észre kellett vennie, hogy Kossuth már katonailag is erősebb, mint ó, s napról napra erősebbé válik. Új seregek álltak elő.

*

Uj vezérek tűntek fel: Damjanich, Vécsey, Nagy Sándor, Klapka. S ezek, miként Bem és Perczel is, Kossuthnak, a Honvédelmi Bi­zottmánynak engedelmeskednek.

Másfelől bebizonyosodott, hogy az osztrá­kok, míg ennyire nyeregben érzik magukat, kielégítő alkura nem kaphatók. Windisch­graetz azt üzente Görgeynek, hogy személy szerint kegyelmet kaphat, de serege feltétel nélkül tegye le a fegyvert. Azt nem! Annyira még nem vagyunk! Ilyen megaláztatásba a tisztikar nem egyezik bele. Görgey sem.

Schlick, osztrák hadvezér, csatában

Guyon Richárd, a branyiszkói átkelés és sok más csata hőse

48-as honvéd

Már az ó tisztikara sem egységes. A nem­zeti ellenállás erősödéséről érkező hírek, az ideküldött kormánybiztosok meggyőző szava s a nép hangulata a tisztekre is hat. Guyon ezredes, régi császári tiszt létére Kossuthért lelkesedik, a független magyar köztársaság híve. Nem ő egyedül.

Közben pedig Schlick s a Gyöngyös felől segítségére érkező más osztrák erők bekerí­tik Görgeyt. Nem lehet tovább habozni.

Egyezkedésre sincs lehetőség. Harcolni kell. Tetszik vagy nem tetszik, át kell törni a Branyiszkói-hágón.

Görgey e roppant nehéz feladattal Guyont bízza meg. És Guyon áttör! Honvédéi, a szá­zával hozzá csatlakozó bányászokkal, nyolc­órás iszonyú harc árán, kanyarról kanyarra, rohammal hódítják el a majdnem járhatatlan hegyi utat az ellenségtől. Guyon maga az élen, tízszer is halálveszélyben. Mégis sértet-

114

4

Branyiszkói emlékszalag

len marad, mégis győz! Az út szabad, Gör­gey kijöhet a gyűrűből.

Nem kerülgetheti Schlicket tovább. Klap­ka Miskolc felől közeleg. Miskolcon Szemere Bertalan, teljhatalmú kormánybiztos paran­csol, ki nem titkolja, hogy gyanakvással kíséri Görgey minden léptét. Fel kell vennie a kap­csolatot Szemerével, Klapkával. Ki kell verni Schlicket Kassáról. Klapka támad, Görgey támad – Schlick csatát veszt, de kibújik a magyar gyűrűből…

Most már Görgeynek is a Honvédelmi Bi­zottmány parancsol. Nem bujkálhat, nem ka­landozhat tovább. Színt kell vallania. Akar-e harcolni vagy sem. Elismeri-e a debreceni kormányt maga fölött, vagy sem.

Nem teheti, hogy el ne ismerje. Csak így maradhat hadteste élén tovább.

De Kossuth most Dembinskit nevezi ki főparancsnoknak, és alárendeli Görgeyt! Egy lengyelt! Ki olyanféle lehet, mint Bem.

Kossuth nevezte ki, az országgyűlés meg­erősítette, nem lehet el nem fogadni. Nem lehet? Majd Görgey megmutatja, hogy lehet. Formailag elfogadjuk, de úgy, hogy ez az elfogadás: el nem fogadás, lejáratás, erkölcsi meg­semmisítés legyen. Úri körökben értenek hoz­

zá, hogyan kell a betolakodót finom kímé­letlenséggel kigolyózni…

Görgey napiparancsban adja a sereg tud­tára Dembinski kinevezését. „Felhívok min­den alattam álló törzs- és főtisztet, fogadják e látszólagos lealáztatást hasonló egykedvű­séggel, aminővel magam, lemondván had­testparancsnoki önállóságomról, az együtt ülő országgyűlés határozatának engedelmes­kedve, magamat Dembinski altábornagy – egy, amint mondják, hadban megószült ér­demdús vezér – parancsainak önként alá­vetem.” Süt e sorokból a gúny, a visszaütésre készülő rosszindulat.

Görgey nem soká túri Dembinskit, a len­gyelt, Kossuth emberét maga fölött. Nem azért erősíti négy hónap óta seregét!

Dembinski pedig – sajnos – nem olyan katona, aki képes volna erélyes vezetés alá vonni a keze alá rendelt sereget, mely Gör­gey, Perczel, Klapka, Damjanich és mások önálló, különféle szellemben nevelt hadtestei­ből tevődött össze. Ehhez legalább oly erély- lyel, hadvezéri képességgel és népszerűséggel kellene bírnia, amilyet Bem vívott ki magá­nak. Dembinskinek ideje sincs, hogy tisztele­tet és a hadsereg támogatását kiérdemelje.

115

Dembinski arcképe

Már első intézkedései ellenállásba ütköz­nek. A nyílt és burkolt ellenállás, parancs- szegés, bizalmatlanság Dembinskit nem eré­lyessé, hanem kapkodóvá tette. Elvesztette – valójában meg sem szerezte – vezéri hatás­körét, áttekintését a helyzet, a seregek s az ellenfél mozdulatai felett.

*

így vesztette el első csatáját, a kápolnait.

Nehéz megmondani – hadtörténészek vitá­ja ez ő volt-e elsősorban a hibás, vagy az intézkedéseit keresztező tisztikar. Tény, hogy Dembinski számára meglepetés volt az osztrá­kok hirtelen megjelenése a Heves megyei Kápolnánál, s magát a hadműveletet sem oko­san vezette.

Vissza kellett vonulnunk Kápolna alól. Nem szenvedtünk nagy, döntő vereséget, de

a Windischgraetz elleni támadás több heti újrakészülés, átcsoportosítás után indulhatott csak meg.

Eközben Görgey ki tudta használni, hogy a sereg hangulata – már a Kossuthhoz hű főtiszteké is – ezek után Dembinski ellen fordult.

így került sor a szabadságharc egyik leg­különösebb eseményére: a tiszafüredi tiszti zendülésre. Görgey és tisztjei őrizet alá tették Dembinskit! A tisztikar határozatba hozta, hogy Dembinski alatt nem harcol tovább.

Kossuth Tiszafüredre sietett.

A TISZAFÜREDI DÖNTÉS

Kossuth, a Honvédelmi Bizottmány elnöke, az ország valamennyi fegyveres erejének – egyedül az országgyűlésnek felelős – leg­főbb parancsolója, 1849. március 5-én érke­zett meg Debrecenből a tiszafüredi táborba.

Megérkezésekor ezt mondta Szemere Ber­talannak, a fősereg mellé rendelt kormány- . biztosnak:

„Görgey áruló, neki törvényszék elébe kell állani.”

Szemere – ki egy-két nap előtt szemtanúja volt a tiszafüredi tiszti zendülésnek, s aki néhány héttel korábban még maga is árulás­sal gyanúsította Görgeyt – most, március 5-én már más véleményen volt. Most körül­tekintő eljárásra és Görgey lehető megkímé- lésére intette Kossuthot.

Kossuth egy nap s egy éjszaka tanácsko­zott Szemerével, a főtisztekkel, Dembinski- vel és Görgeyvel. Majd visszavonult sátrába. Néhány óra múlva ismét Görgeyt hívatta. És nemcsak az árulás és zendülés vádja alól men­tette fel, nemcsak a VII. hadtest parancsnoki méltóságában erősítette meg. Neki ígérte egy időre a fősereg vezérletét is. Átmenetileg:

116

«

KARTOGRÁFIAI VÁLLALAT Budapest, 1965-805

addig, míg a leváltott Dembinski helyére más fővezért nem talál.

Honnét ez a szöges fordulat Kossuthnak Görgeyhez való viszonyában ? Próbáljuk meg­érteni.

Azt tapasztalta, hogy – Dembinskivel szem­ben – Görgey mögött áll az egész tiszafü­redi tisztikar. A főtisztek is, a kisebb rangú- ak is. Nemcsak Görgey bizalmasai, közvet­len beosztottjai, barátai, nemcsak a keze alá nevelt VII. hadtest törzskara. Hanem más ezredek, zászlóaljak, kipróbált, hazafias, a Honvédelmi Bizottmányhoz hűséges parancs­nokai is: Klapka, Aulich és még sokan. Dembinskiben most, a kápolnai vereség után senki sem bízik már. Görgey tekintélye pe­dig – a legrendezettebb, legharcképesebb hadtest erős kezű parancsnokáé – megnőtt. Azzal is, hogy vállalta a kockázatot, a pa­rancsszegőnek és zendülónek kijáró főbelö- vetést, és fel mert lépni a népszerűtlen Dem­binski ellen.

A sátrat, ahol a tanácskozás folyt, 35 ezres, letáborozott hadsereg vette körül. Kossuth látta a sereget. Tudta – hogy is ne tudta vol­na micsoda erőfeszítésébe került a nemzet­nek, a Honvédelmi Bizottmánynak, s neki magának, hogy lábra álljon, ruhával, csizmá­val, ágyúval, puskával, lőszerrel s minden egyébbel felszereltessék, s harcképes állapot­ba jusson ez a sereg. Már ide olvadt be Klap­ka és Perczel hadteste is. Ide az egykori nem­zetőrség s az önkéntes szabadcsapatok sor­katonasággá alakított egységei.

Most itt a sereg. Felkészült, minden szük­ségessel ellátott, fegyelmezett, begyakorolt. Minden egysége végigharcolt már egy vagy több csatát. A kápolnai vereség nem törte meg sem a fegyelmet, sem a lelkesedést. A se­reg úgy érzi – azt mondják neki tisztjei is nem ti szenvedtetek vereséget, hanem Dem­binski. Majd meglátjátok, mire megyünk mi

magunk, Dembinski nélkül. S a sereg hisz tisztjeinek, akikkel együtt verekedett. S hisz önmagában.

Ez a sereg kitörő éljenzéssel fogadta a tá­borban ót, Kossuthot.

De Görgeyt is.

Ez a 35 ezer ember őt, Kossuthot, a nem-

X

zet vezéreként tiszteli. Es Görgeyt a sereg vezéreként ismeri el; mint katona neki enge­delmeskedik.

Szabad-e megingatni a tisztekben, altisz­tekben, közkatonákban ezt a kettős bizalmat? Szabad-e most, Dembinski miatt kenyértörés­re vinni a dolgot?

Kossuthnak választania kellett. Ha hadi­törvényszék elé állíttatja Görgeyt, a haditör­vényszék elítéli, főbe lövik. Ez meghasonlást hozna a tisztikarba, a seregbe. Esetleg a hadi­törvényszék felmenti Görgeyt. Ez annyit je­lentene, hogy a törvényszék Görgeynek ad igazat – vele, Kossuthtal, a Honvédelmi Bi­zottmány elnökével szemben. A harmadik lehetőség az, hogy ő maga, Kossuth elismeri: Dembinski alkalmatlan a fővezérségre, tehát Görgeynek és tiszttársainak – ha önkényesen léptek is fel – a lényegben igazuk volt: a nemzet érdekei, a győzelem érdekei előbbre- valók a katonai szabályzatnál.

De ha így dönt, nemcsak minden régi vád és gyanú alól menti fel Görgeyt, hanem meg­erősíti tekintélyét és befolyását. Van-e bizto­síték arra, hogy Görgey jól használja fel to­vább növekvő hatalmát? Ilyen biztosíték nincs. Hogyan döntsön hát?

Elképzeljük Kossuthot, amint kilép sátrá­ból, körültekint a télies tájon. Sötétszürke, ködös a hajnal. Még égnek a tábortüzek. Örök járnak a főtiszti sátrak körül. Huszárok jönnek valahonnan, vidám, daliás fiúk, a lova­kat viszik itatni. Odébb egy sor ágyú áll, tisztára pucolva. Amarra a gyalogság sátrai, most bújnak ki és sorakoznak fel a deres me-

118

Toborzás

zón a honvédek. A táboron túl a falu szélső házai, füst száll a borús ég felé. Falu, mint a többi, mint a másik sok ezer. Ahonnan ezek a huszárok, tüzérek, gyalogosok eljöttek. A katonák bíznak, a falu reménykedik. S nem is messzire, szinte pontosan kettémetszve az országot: a másik sereg őrtüzei, idehajszolt, kedvetlen katonák, császárhú főtisztek – az ellenség. Az ország szabadságának és felemel­kedésének ellenségei.

Egység, egység a küzdelemben, egység a győzelemért! Egység mindenekfölött és min­denekelőtt.

Szegények vagyunk, gyengék vagyunk, ke­vesen vagyunk. Nem engedhetjük meg ma­gunknak a széthúzást!

S rajta múlik most minden. Rajta, Kos­suthon.

Döntött. Maradjon Görgey a helyén. Le­gyen – míg más nincs – ő a fővezér.

Bizonyítsa be Görgey a hadjárat következő, döntő szakaszában, hogy akar és tud harcolni és győzni! Mossa le vérrel magáról a meg­hátrálás, az önkényeskedés, a főhatalomra tö­rés vádját, az árulásig menő alkupártiság gya­núját. Itt az alkalom!

S ha Görgey ezután is megbízhatatlannak bizonyul? Akkor maga leplezi le magát! Tiszt­társai előtt is, serege előtt is.

Most a küzdelem érdeke, az egység érdeke, a nemzet érdeke azt követeli, hogy felejtsük el a vádat, a zendülést, a gyanút. Előlegeznie kell még egyszer, utoljára a bizalmat Görgey- nek.

így döntött Kossuth Tiszafüreden, 1849. március 6-án.

119

1. 
   A MÁSODIK TAVASZ

ÉVFORDULÓ

Március elején simította el Kossuth a tisza­füredi zendülést. Április elején indult meg a magyar fősereg nagy támadása Windisch­graetz ellen: a híres tavaszi hadjárat.

Közben egy hónap. Március. A forradalom évfordulója.

Debrecenben március 15-én katonai dísz­szemle, istentisztelet. Népünnepély a Nagy­erdőn: felvonulás, térzene, szónoklatok, csap­ra ütött hordók, ökörsütés.

Vezércikk 1849. március 15-én a kormány­zat debreceni lapjában, a Közlönyben: „Üd- vöz légy fényes napja a magyar históriának, mártius 15-dike!… És légy üdvözölve ha­zám lángkeblú ifjúsága, ti, kik Pozsonyban és Pesten elsők valátok megragadni a szabadság zászlaját… Akkor a szabadság terén voltatok hősök, most a csatamezón is azok vagytok…”

Vers ugyanabban az újságszámban:

„Bizony mondom, hogy győz most a magyar, Habár ég s föld ellenkezőt akar!…

Meg kell, hogy érjem azt a nagy napot, Amelyért lantom s kardom fáradott!”

Marosvásárhelyről küldte Debrecenbe a verset Bem szárnysegédje: Petőfi honvéd őr­nagy.

Az évfordulót megelőző hetekben Bem is­mét megfordította Erdélyben a hadihelyzetet. Február végén Urbán ellen fordult, aki a ma­gyarok elgyengülésében bízva újra bemerész­kedett Bukovina felől. Bem egyetlen roham­mal kiverte Urbánt. Majd visszatért Erdély

szívébe, hogy megmérkőzzék a fő erővel, Puchner hadaival.

Puchner már nemcsak császári csapatokra támaszkodhatott. Előzőleg Schwarzenberg osztrák miniszterelnök titkos beleegyezésével a román tartományokban állomásozó cári sereg tábornokához fordult segítségért. Nyílt beavatkozásra az orosz csapatok még nem kaptak parancsot a cártól, de Szeben és Brassó védelmére igen. Be is vonultak e két városba. Puchner döntő fölényben érezhette magát. Megtámadta és Segesvárnál gyűrűbe akarta fogni Bemet.

Ekkor hajtotta végre Bem a történelem egyik legfényesebb hadicselét. Miközben Puchner erői kerülő úton közeledtek, Bem éjszaka kivezette seregét Segesvárról. Nem hátra indult, nem oldalt, nem is a közeledő Puchner valamelyik seregrésze ellen. Hanem a szabadon hagyott, legegyenesebb útvonalon, az osztrákok fő támaszpontja, a szász Nagy­szeben felé! Oda, ahonnan Puchner elindult!

Mire Puchner bevonult az üres Segesvárra, Bem már Szeben alatt volt, s vágtató menete­lés után fergeteges rohammal kiverte a város­ból a 3000 főnyi osztrák és orosz védősereget. Nagyszeben, az erdélyi ellenforradalom fő­helye, bástyáival, ágyúival, kincseivel, fegy­verraktáraival 1849. március 11-én Bem kezé­re került! S az onnan megerősödve kitörő magyar sereg néhány nap alatt végképp kiűz­te Puchnert Erdélyből. Közben Bem felszaba­dította a másik gazdag, erős erdélyi várost, Brassót is.

Bem nagyszerű szebeni győzelmének híre éppen március 15-én hajnalban ért el Kolozs­várra.

120

Szászváros ostroma. Bem csatát vezényel, 1849. február 6-án

Bem győzelme Nagyszebennél, 1849. március 11-én

122

A kormány és az ország­gyűlés küldöttsége 1849. április 5-én Szászsebesen átnyújtja Bemnek a ki­tüntetést

Egy a célunk: a közös bilincset Összetörni, melyet hordozánk,

S összetörjük, esküszünk piros mély Sebeidre, megcsufolt hazánk!

Küldd elénk, te koronás haramja, Légiónként bérszolgáidat,

Hogy számodra innen a pokolba Holttestökbül építsünk hidat.

Mi ne győznénk? hisz Bem a vezérünk, A szabadság régnbajnoka!

Bosszúálló fénnyel jár előttünk Osztrolenka véres csillaga!

A nép Bem apó nevét együtt emlegeti Kossuthéval. Bem, mikor csak teheti, meg­mutatja, hogy nem a földbirtokosok, hanem a magyar, székely, román parasztok oldalán áll. Megbocsátást, nemzetiségi békét, szabad nyelvhasználatot hirdet. Földet ígér a parasz­toknak. Ha Csányi László erdélyi kormány­biztos nem lenne résen, ha maga Kossuth nem figyelmeztetné újra s újra, hogy hatás­köre csak katonai intézkedésekre terjed ki – Bem nemcsak ígérné, de osztaná is már a földet. Ez a Bem győz Erdélyben.

Délen az a Perczel hódítja meg a Bánátot és a Temesközt, ki már 48 márciusában köz-

Perczel Mór

Madarász László

társaságot, forradalmi kormányzást követelt. Akit Görgey hiába próbált kétszer is meg­veretni Windischgraetz kezével. Aki nyíltan hirdeti, hogy kár volt Görgeyt már Pákozd­nál főbe nem lövetni.

Fent, a nemrég még Görgey járta Felvidé­ken Oroszhegyi vitézkedik és győz, ki sosem titkolta, hogy a köztársaság híve.

*

Es Damjanich, a szolnoki győző? Róla azt lehet biztosan tudni, hogy elszánt hazafi, jó katona, és híve Kossuthnak, tűzön-vízen át. Híve, tehát támasza is.

Mire elérkezett a forradalom első évfor­dulója, kiderült, hogy Kossuth és a baloldal együtt: katonailag erősebb Görgeynél.

A baloldal Debrecenben már az ország­gyűlés feloszlatását és Görgey leváltását kö­veteli. Bem legyen a fővezér!

Félelmetes március azoknak, akik szívé­

ben a hazaszeretet – ha lobog – öröklött úri birtokuk és rangjuk szeretetével olvad egybe.

Táncsics lapját, a Munkások Újságját hiába tiltotta be a vagyonos polgárokból álló deb­receni városi tanács. Táncsics megtalálja a módját, hogy kiáltványok, röplapok útján eljuttassa ezer és ezer emberhez terveit. Azzal köszönti március 15-e évfordulóját, hogy ki­nyomtatja az új alkotmányjavaslatát: Minden paraszt-honvéd 20 hold földet kapjon a hazaáruló hercegek, grófok, püspökök, osztrákbarát urak birtokából! Minden 18. évét betöltött állampolgár­nak választójoga legyen, a legszegényebbnek is, a nemzetiséginek is! Tehát a parasztságé legyen az országgyűlésen a legerősebb párt, a több­ség. A harc idejére adassék Kossuth kezébe rendkívüli hatalom, hogy végrehajthassa – a jelenlegi országgyűlés alkura hajló többsé­gétől függetlenedve – az ország gyors át­

124

alakítását! Táncsics világosan kimondja, hogy így, egyedül így lehet diadalra vinni a sza­badságharcot.

Mi lesz, ha Kossuth a nép megnyerése, a nemzetiségek mellénk állítása, a harc diadala érdekében megfogadja Táncsics tanácsait?

Sokakban – emlékszik vissza e napokra Jósika Miklós, a debreceni idők tanúja – „valami határozatlan félelem, valami ijedt tekintet a bizonytalan jövőbe kezdett felül kerekedni. Hátha — gondolták magukban – mégis győzni találnánk ? nem fogják-e Kossuth Lajost a lovak ragadni, s hová fog ez végre vezetni?”

Ki győz, ha győzünk? A birtokos osztály – vagy a más akaratú nép?

Ez volt a kérdés 1849 márciusában.

Hazafias plakát az osztrákok megszállta Kaposvárról, 1849 elejéről

A Debrecenben alakult Radical Párt programja

Miért vállalták tovább a harcot, akik már a győzelemtől is féltek ?

Nem volt más választásuk.

Hiába szerettek volna – engedmények árán is – megalkudni a Habsburgokkal, s vissza­térni a Birodalom védőszárnyai alá. Arról most szó sem lehetett. A Birodalom urai, élen a fiatal Ferenc József császárral – akit a ma­gyar országgyűlés nem ismert el magyar ki­rálynak 1849 tavaszán nem alkudni akar­tak a magyar urakkal. Hanem győzni, min­denáron, véglegesen. Az udvarban felülkere­kedtek azok a politikusok, kik már elhatároz­ták, hogy a lázadó Magyarországot egyszer s mindenkorra beolvasztják az újjászervezendő központosított, nagy Habsburg-birodalomba.

A kápolnai csata után Windischgraetz her-

Ferenc József, az ifjú császár 1848-ban

cég ezt jelentette: „A lázadó csordákat szét­szórtam, és legnagyobb részüket megsemmi­sítettem … Remélem, néhány nap alatt ha­talmamba kerítem Debrecent, a pártütés fész­két.”

Olmützben, a császár udvarában elhitték Windischgraetz jelentését.

Március 4-én Ferenc József hatalmi szóval feloszlatta a birodalmi gyűlést, és közzétette birodalmi alkotmánynak nevezett császári nyilatkozatát. Magyarország minden régi és új törvényét érvénytelennek jelentette ki, önállóságát – azt is, amivel 1848 előtt rendelke­zett – eltörölte. Sem országgyűlés, sem vár­megye! Az országterület jelentős részét a nemzetiségeknek ígérte, mint „vajdaságot” és „önálló tartományt”. De tényleges önálló-

ságot, önkormányzatot a nemzetiségeknek sem adott. A gazdasági, katonai, igazgatási, egyházi, bíráskodási ügyek minden fontos ágát ismét és örökre a bécsi központi kor­mányzat kezébe helyezte.

Ez az „olmützi alkotmány” a szolgaság egyenjogúságát hirdette ki a Birodalom min­den népe, nemzete számára.

Nesze nektek alkupártiak!

Nem lehet ezekkel az elbizakodott bécsi- olmützi főurakkal tárgyalni, míg alaposan meg nem verjük Windischgraetzet és társait.

Ez volt az egyik nagy ok, ami miatt Görgey s a hozzá hasonló alkupárti tisztek, politiku­sok, a tavaszi hadjáratot vállalták.

A másik az, hogy látniuk kellett: ha ők félre is állnának, a nép s a hadsereg küzd to­

vább. Harcol és győzhet az ország nélkülük is. Erre tanította meg őket Bem, Perczel, Damjanich márciusi győzelemsorozata.

Ha pedig nélkülük dől el a harc, ha ők ki­engedik kezükből a már megszerzett katonai vezetést, akkor a baloldallal szövetkezik Kos­suth. S így végül a baloldal kerekedik fölül.

Nincs más mód: verekedni kell!

ÁPRILIS – A GYŐZELEM

1849 áprilisának első hajnalán megindult az általános magyar támadás Windischgraetz ha­dai ellen.

A magyar sereg ezen a fronton: 5 2 ezer fő. Az ellenség: 55 ezer. Ágyúja, fegyvere, lő-

127

Magyar huszár elrabolja a bírót az osztrákok által megszállt faluból

Magyar szabadcsapat megtámadja az osztrákok tábori postáját

»

szere is több, mint nekünk. Tisztjei képzet­tebbek. Támaszpontja az ország fővárosa és a budai vár. Mögöttes területe a gazdag Du­nántúl, a fejlett osztrák és cseh tartományok. A nagy Habsburg-birodalom minden erőfor­rása őt segítheti. A magyar sereg mögött csupán a falusias Debrecen és a legyöngült keleti országrész.

De nem olyan háború ez, amelyben pusztán a számbeli túlsúly s az anyagi fölény döntene.

A magyar haditerv józanul számolt azzal, hogy Windischgraetz a legtöbb frontszaka­szon fölényben lehet. Meg kell osztani erejét. Úgy kell felvonulnunk ellene, hogy főseregét

• csellel – a Hatvan-Gyöngyös közti vidékre csaljuk, közben hadaink zömével titokban ol­dalába, hátába kerüljünk, ott gyengébb sereg­részét szétverjük, ezután fordulunk a meg­gyengült fősereg ellen.

Merész terv. Hogy sikerüljön, órára össze kell vágnia a különvált magyar hadtestek min­den lépésének. Főerónk mozdulatainak napo­kon át, a döntő támadás pillanatáig titokban kell maradniuk az osztrákok előtt.

Április i-én hajnalban a VII. hadtest, me­lyet most Gáspár ezredes vezetett, elindult Hatvan felé. Klapka, Damjanich és Aulich hadtestei pedig – átkarolási céllal, csendesen

• a Jászság felé.

Győztünk

2-án Hatvannál,

4-én Tápióbicskénél,

6-án Isaszegnél.

Hat nap alatt három csatát vívott meg dia­dalmasan a magyar honvédsereg!

Olyan győzelemsorozat ez, mely után az osztrák sereg képtelen volt összeszedni ma­gát. Windischgraetz belebukott. A Habsburg- birodalom belerendült, Európa minden de­mokratája új reményre ébredt.

Nem volt könnyű győzelem.

A haditerv jó volt, de végrehajtása nem

Kép a szolnoki csatából

Damjanich tábornok

Damjanich és serege az ácsi csatában (Than Mór festménye)

sikerült. A magyar fóerók mozdulatai nem maradtak titokban az osztrákok előtt, s köz­ben ők is átcsoportosíthatták seregüket. Hat­vannál is, Tápióbicskénél is egyenlő erők ke­rültek szembe. Isaszegnél pedig kedvezőtlen viszonyok közt kellett vállalnunk az eldöntő csatát.

Mégis győztünk.

Nem a hadvezéri bölcsesség vagy ravasz­ság döntött itt, hanem a seregek szelleme. A közkatonák, káplárok, hadnagyok, a csata közben öntevékenyen parancsnokló kapitá­nyok, őrnagyok, ezredesek, tábornokok győ­zelemvágya, kitartása, hősiessége.

Mind a három csata úgy indult, hogy ma­gyar vereség is lehet belőle. Mind a három­szor megrekedt, megbicsaklott az első magyar roham. Mind a három ütközetben volt óra,

amikor – ha elvágott, félig megvert csapa­taink elvesztik a fejüket, vagy ha nem rohan oda iszonyú fáradság árán, és nem avatkozik be végső elszántsággal egy-egy odébb álló magyar zászlóalj, hadtest – győzhetett volna az osztrák sereg.

Olyan csata volt mind a három – olyan nem sokkal később a váci, a nagysallói, a komáromi ütközet is, olyan az egész tavaszi hadjárat -, hol az győzött, aki mindent vállalt a győzelemért. Fáradságot, áldozatot, száz életveszélyt. Vállalta, hogy 30-40 kilométeres erőltetett gyalogmenet után – felázott utakon, szántóföldeken, árkon-bokron át, nappal és éjszaka, térdig érő tavaszi sárban – azonnal felvegye túlerő ellen is az ütközetet, kitart­son órák hosszat, állja az ágyútüzet, lovas támadást, szurony rohamot… Újra és újra tá­

130

mad, ha ötször visszaverték, hatodszor is! Tűr éhséget, hideget, álmatlanságot, nem áll meg a faluban, városban, ahol minden jóval fogadják, megy tovább, vonszolja a nehéz ágyút, a sárba ragadt szekéroszlopot, hogy erősítést vigyen a bajba jutott másik magyar hadtestnek, űzi, támadja az osztrákot, mielőtt újból összeszedhetné erejét… Vérző fejjel, átlőtt karral is folytatja a harcot, nem adja fel a hídfőt, a hegyoldalt, a félig már szétrombolt

ágyúállást, míg egy tölténye van, míg kardot tud az osztrák lovasok ellen szegezni… Se­besülten is, néhányadmagával is segítségére rohan a körülfogott másik csapatnak, és még­is, mégis, megfordítja az elveszettnek látszó csatát!

Nehéz győzelmek voltak ezek. De éppen mert Hatvannál is, a Tápió hídjánál is iszo­nyú erőfeszítés árán győzelemmel végződött a csata, a honvédsereg ott megtanulta a leg-

Részlet a nagysallói csatából

Plakát a tavaszi győzelemről

A honvédsereg beveszi Hatvant

fontosabbat: Rajtunk áll a győzelem! Ez a tudat megsokszorozta az erőt.

Az április első hetében megvívott három ütközet után Kossuth s a tábornokok Gödöl­lőn felmérték a helyzetet. A roham folytatásá­ra, az ország azonnali felszabadítására szán­hatták el magukat.

Az ellenség – ha fő erőit sikerült is ki­vonnia a későn záruló magyar gyűrűből – sokkal gyengébb volt, mint április elején. Bennünket pedig egységbe kovácsolt és lel- . kesített az a három győzelem.

Mi tudtuk, miért harcolunk. Windisch­graetz katonái nem tudták, nem is tudhatták. „A Felséges Császárért.” „A Kossuth-ku- tyák ellen.” – Ezt mondták tisztjeik. Üres szavak.

A gödöllői kastély

A magyar honvéd a hazáért harcolt. Tudta, hogy ez mit jelent. Egy esztendő, a városi és falusi élet változása, a katonáskodás min­dennapi tapasztalata győzte meg, hogy jobb haza ez, mint a régi, a Habsburg-iga alatt nyögő. A honvédsereg csatáiban a nép for­gatta a fegyvert. Nem azért, mert az urak így parancsolták. Hanem mert ki akarta verni az országból saját ellenségeit. Mégis forradalmi népháború lett ez!

Odaát a császár s az udvarába gyűlt arisz­tokrácia akarata mozgatta felülről, hercegi­grófi főtiszteken, gőgös tiszteken, vak fegye­lemre szoktatott altiszteken át a közkatonák tízezreit. A közkatonának az volt a dolga, hogy engedelmeskedjék. Nem lehetett akara­ta. Nálunk, lent dolgozott az igazi motor: az

önként harcoló közkatonák akarata hajtotta a sereget. S a velük tartó, közülük kiemelke­dett, és a nép oldalára állt kisebb-nagyobb rangú tiszteké. Parancsoló erővel, ellenállha­tatlan lendülettel sodorta magával a tömeg harci vágya most azokat a tiszteket is, kik néhány héttel korábban – akár az osztrák túl­erőtől, akár a nép törekvéseitől félve – in­kább az alkut, mint a harcot akarták…

Lám, megtörtént, amit sokan hittek, sokan nem hittek! Fut előlünk az osztrák! Itt va­gyunk Pest határában. S közben Perczel is veri délen a megbizonytalanodott szerbeket. Erdély egészen a miénk, a Dunántúl, győzel­meink hírére új népfelkelés bontakozik.

Győzünk, és győzni fogunk! így látszott áprilisban.

H3

Kossuth-bankó

A NAGY FÉLELEM.

A TRÓNFOSZTÁS

Hogyan is jellemezte Jósika Miklós, az író, az alkupártiak márciusi hangulatát? „Valami ha­tározatlan félelem… kezdett felülkerekedni. Hát­ha – gondolták magukban – mégis győzni talál­nánk? … hová fog ez végre vezetni?”

Most győztünk. Már kétség sem lehetett, hogy hamarosan kiverjük a szétzilált császári had maradványait az országból. A „határo­zatlan félelem” pedig határozott félelemmé vál­tozott át.

Már nem is csupán Bemtől, Perczeltől, nem is csak a radikális Madarásztól féltek az or­szággyűlés többségét kitevő s a vármegyéket vezető birtokosok. Maga a parasztság – a honvédseregben harcoló s az otthon mara­dott parasztmilliók ez lett a fenyegető erő. Minél közelebb került a végső katonai győ­zelem, annál inkább.

Márciusban, áprilisban országszerte fel­csapott a parasztmozgalom. A legelőkért, az erdőkért. De már a szántókért is, amelyekről száz és száz falu bizonyítani tudta, hogy ekkor

meg ekkor az elmúlt évtizedek folyamán erő­szakkal vagy csellel rabolta el tőlük az uraság. Felcsapott a szegények mozgalma is, hogy a nincstelen zsellérek, majorbeli cselédek is földet kapjanak.

A felszabadított országrészeken száz és száz kastély állt üresen: Bécsbe menekült, Po­zsonyba húzódott, külföldre szaladt vagy a császári hadsereg sorában szolgált a kastély ura. Hiába maradt ott a főintéző, a tiszttartó. Ellenség szolgája maga is ellenség; erőtlen ellenség ráadásul, mert már nem rendelhet ki se katonaságot, se megyei hajdúkat. A falvak­ban, mezővárosokban, itt-ott már a gazda nélkül maradt majorokban is: a nép az úr. Ki gátolhatja meg, hogy úgy használja a ha­tárt, ahogy neki jó? Ki kényszeríthetné, hogy földbért vagy terményrészt fizessen az ekéje alá vett úri föld után? Ki akadályozhatja meg a szegénységet, hogy földet követeljen, s hogy magáéként használja az erdőt, elfoglalja mar­háival, juhaival az úri legelőt?

1848 ősze és 1849 tavasza közt, a háború fél esztendeje alatt tovább erősödött a nép. S az újonnan felszabadított országrészeken Windischgraetz és a császári biztosok hatal­mával együtt szinte semmivé foszlott a földes­úri hatalom.

Ideiglenes állapot ez. Átmenet. Merre? Hová? Nem ok nélkül töpreng és retteg a birtokos osztály, éppen most, a győzelem idején.

Belenyugszik-e a tíz csatát nyert honvéd, hogy Földnélküli Jánosnak menjen vissza falujába, napszámos, cseléd legyen újra az urak birtokán? Olyan hercegek, grófok, bá­rók, főpapok tízezer holdjain, középbirtoko­sok ezer holdjain, akiknek többsége félre­húzódott a harc idején, vagy egyenesen az ellenség oldalára állt!

S ha a törvény erejével, az országgyűlés hatalmával próbálná útját állni az úri osztály

134

a népakaratnak? Hiszen az országgyűlés több­sége most birtokos úr. De mit hozna a követ­kező választás? Hogyan akadályoznák meg, hogy ne támadjon erős politikai pártja a föl­det követelő népnek? S hogy a baloldaliak magukhoz vonják a győzelmek szervezőjét, a nép új Mátyás királyát: Kossuth Lajost?

Mi lesz, ha a nép megerősödő pártja s egy új kormány, Kossuthtal az élen jónak látja megadni a nemzetiségieknek, amit azok köve­telnek? Mi lesz, ha Kossuth megfogadja az or­szág párizsi követének, Teleki Lászlónak taná­csát, aki a mielőbbi és minél nagylelkúbb meg­egyezést sürgeti a nemzetiségiekkel? Mi lesz, ha önkormányzatot, szavazati jogot nyer a ro­mán, a szerb, a szlovák s rutén parasztság? Micsoda elsöprő erővé válhat a magyar bal­oldal, a nemzetiségiek, Kossuth hármasszö­vetsége !

A győzelem után kezdődik az igazi, a sok­kal félelmetesebb harc.

Ezt ismerték fel Debrecenben s a sereg tisztikarában a birtokukhoz ragaszkodó urak. Ha népuralom s a nemzetiségek előretörése a függetlenség ára – mit ér az a független- ség?

Ki kell egyezni a Habsburgokkal! Minél előbb! Most, most, mikor a magyar sereg győzelemre áll, s míg az* országgyűlés együtt ül, s ott többsége van a birtokosoknak! Ki­egyezni, engedmények árán is, alkuval.

Kossuth nem akarja az alkut. Soha nem egyezne bele! A Habsburgok pedig semmi­képp nem kezdenek alkudozásba addig, míg Kossuth kezében a kormányzás.

Kossuthot kell tehát megfosztani a fő­hatalomtól !

így és ezért fordult szembe 1849 tavaszán, a nagy győzelmek idején a birtokos urak több­sége Kossuthtal. Azzal a férfival, akinek a nemzet a győzelmeket elsősorban köszön­hette.

Kossuthnak most már ezt a harcot is vál­lalnia kellett.

Ekkor szánta el magát arra a lépésre, mely- lyel – úgy hitte – egyszerre rántja ki a sző- nyeget a visszakívánkozó Habsburgok és az egyezkedni óhajtó hazai elemek lába alól.

Április 6-án nyertük meg a tavaszi hadjárat döntő csatáját Isaszegen.

Kossuth április 7-én Gödöllőn, a királyi kastélyban már a Habsburgok trónfosztásá­nak tervét terjesztette a tábornokok elé.

Görgey megmondta, hogy ellenzi a trón­fosztást. A Habsburgokat – jelentette ki – meg kell hagyni a trónon, mert csak így ma­rad nyitva a megegyezés felé az ajtó.

A trónfosztás ellen nyilatkozott a követ­kező napokban Debrecenben az országgyű­lési képviselők nagyobbik fele is.

Kossuth hajthatatlan.

Az országgyűlésben nincs többsége a trón­fosztásnak. De az igazi többség: a nép ezt akarja.

Az országgyűlést alá kell vetni a nép aka­ratának.

Április 14-én összeült az országgyűlés. Va­laki azt javasolta: a tárgy fontosságára tekin­tettel helyezzék át a mai ülést a Nagytemplom­ba. A többséget meglepte ez az indítvány. Ellenkezésre idő sem volt. Kossuth hívei már lépkedtek ki az ajtón, indultak a templom felé.

A Nagytemplom körül s bent: a debreceni nép. Cívispolgárok, parasztok, iparosok, diá­kok, tanárok, papok, katonák. A kálvinista város, mely soha nem szerette a Habsburgo­kat.

A képviselők jól emlékeztek a szeptem­beri és decemberi pesti ülésekre, amikor az Országháza elé vonuló ezrek elszántsága újra és újra sürgette és kényszerítette őket, hogy kövessék Kossuthot. Mostanáig abban rin­gatták magukat, hogy Debrecenben, gazdák,

mesteremberek lomha városában nincs for­radalmi tömegerő.

Látniuk kellett, hogy van. Ha máskor nem, most, mikor a Habsburgok trónjának ledön­tése a teendő.

A tömeg betódul a Nagytemplomba. Olyan zsúfoltság támad, hogy a képviselők egy ré­sze kint szorul.

Kossuth a szószékre lép. Elsorolja a Habs- burg-ház bűneit. Elmondja, miként játszotta el a császári család a jogát, hogy magyar ki­rály címét és hatalmát viselhesse. Dörgő szó­val válaszol a gyülekezet. Soha többé magyar trónon Habsburg-király!

Kimondotta a gyűlés, hogy mindaddig, míg a trón végleges sorsáról új országgyűlés dönt, az országot Kossuth mint kormányzó-elnök és az általa kinevezendő minisztertanács ve­zesse.

MIÉRT GYÖNGÜLT EL KOSSUTH A TRÓNFOSZTÁS UTÁN?

Helyes volt-e, hogy Kossuth 1849-ben keresz­tülvitte a trónfosztást?

Nem a trónfosztás volt elsősorban a hiba. Hanem Kossuth engedte, hogy a trónfosztás után elerótlenítsék, fokról fokra kicsavarják a kezéből a hatalmat, azok, akik már jobban fél­tek a nép győzelmétől, mint a Habsburgok visszatérésétől.

Kossuth hatalmának gyöngülése nem a trónfosztás után kezdődött. Megindult ez már akkor, amikor – Görgeynek lett igaza Tisza­füreden. Folytatódott március második felé­ben, amikor az alkupártiak távozásra kény­szerítették a Honvédelmi Bizottmány balol­dali tagját: Madarász Lászlót.

1849 áprilisában Görgey egyre növekvő fegyveres hatalmát s az alkupárt erősödő be­folyását csak Kossuth átmeneti, erős kezű

diktatúrája ellensúlyozhatta volna. Ennek pe­dig feltétele volt, hogy legyen fegyveres és politikai erő, amire ő maga támaszkodhat, amely engedelmeskedik neki.

A történelemnek ezt a parancsát nem hal­lotta meg Kossuth.

Es a baloldal? A márciusi ifjak? Töreked­tek-e ők most, 1849 tavaszán arra, hogy a maguk oldalára állítsák Kossuthot, megvaló­sítsák a forradalmi diktatúrát, s a kezükbe vegyék az események irányítását?

Törekedtek, de gyengén. Kevesen vol­tak, szétszórta őket a háború. S egymás kö­zött sem mindenben értettek egyet. Harcol­tak, szerveztek, írtak – külön-külön. Petőfi Bem táborában, Vasvári egy szabadcsapat élén, Irányi és Lukács kormánybiztosként, Pálffy Albert a Március Tizenötödike hasáb­jain, Madarász előbb a Honvédelmi Bizott­mányban és a rendőrség élén, majd félreta­szítva; Teleki László diplomataként Párizs­ban, Perczel új csapatok élén a Délvidéken. Nincs központ, szervezet, politikai vezérkar, mely összefogná őket. Nincs mód, hogy együtt határozzák el a teendőt.

Nem lettek a szó igazi értelmében for­radalmi párttá. Beérték azzal, hogy ki-ki ott küzd, ahová a sors, a maga szándéka és a vé­letlen állította. Beérték azzal, hogy javaslato­kat küldenek Kossuthnak, és keményen bírál­ják az alkupárt egyre hangosabb debreceni megnyilatkozásait.

És a nép? A nép szervezetien. Mozgalmai elaprózottak. Darabka földért, legelőért, egy- egy gyűlölt földesúr vagy gazdatiszt ellen itt is, ott is, száz helyen is megmozdul egy-egy falu. Az országért, hogy egészében az övék legyen, nem tud megmozdulni a parasztság.

Megosztja a falusi elzártság, a helyi érdek, a tájékozatlanság.

A lelkes tiszteletben, mely Kossuth alakját körülvette: bizony abban is volt valami gyer-

136

Kossuth kormányzóvá választása 1849. április 14.

Szemere Bertalan, a debreceni kor­mány elnöke

Batthyány Kázmér külügyminiszter

Teleki László, a kormány párizsi követe

Vukovics Sebó

Horváth Mihály

A Szemere-kormány miniszterei

mekes csodavárás, feudális paraszti áhítat. Ré­gebben a királyt mint az igazság, jóság, böl­csesség megtestesülését tisztelték, szinte val­lásos hódolattal, emberfölötti lényként, földi Mindenhatóként. Hasonló rajongás övezte most Kossuth alakját.

138

Ember, bárki legyen is, ilyen tiszteletet más emberek százezreitől nem érdemel. Kossuth nem tehetett csodát. Nem cselekedhetett mil­liók helyett. Millióknak kellett volna csele­kedniük. S ezzel segíteni és rá is szorítani Kossuthot, hogy az élükre álljon.

Csányi László

A trónfosztás után sem Kossuth, sem a baloldal, sem maga a nép nem ragadta kezé­be a hatalmat s a kezdeményezést. Átenged­ték a teret azoknak, akiket nemcsak a nem­zetféltés hajtott, hanem a népuralomtól való félelem is.

Az országgyűlés a trónfosztás után nem engedte feloszlatni magát. Megtagadta Kos- suthtól az ehhez szükséges törvényes fel­hatalmazást. Törvény nélkül, önhatalmúan feloszlatni – nem fért össze Kossuth elvei­vel. De ha akarta volna, sem teheti. Nem volt ahhoz már fegyveres ereje.

Ezzel az országgyűléssel – hol már az alkupárté volt a többség – kellett alku­doznia. Arról is, hogy kikből álljon a kor­mány. S az új miniszterek maguk mögött tud­hatták az országgyűlés többségét – már Kossuthtal szemben. Feltételeket terjeszt­hettek Kossuth elé. Hiába kormányzó-elnök Kossuth, kötve a keze.

* Május elején hivatalba lépett a Szemere- kormány, melynek egyetlen baloldali tagja sem volt. Nem Madarász László a belügy­miniszter, hanem az ingatag Szemere. Nem Teleki László – kit Kossuth szeretett vol­na – a külügyminiszter, hanem az alkupárt­hoz közel álló Batthyány Kázmér. Nem tagja a kormánynak Perczel. Tagja viszont az, ki Kossuthnak is, Perczelnek is ellensége: Gör- gey. O az új kormány hadügyminisztere.

•

Amellett megtartja a főparancsnokságot is.

Az új kormány hamar megcsinálta a maga kis hivatali ellenforradalmát. A rendőrséget, melyet Madarász baloldaliakból, márciusi if- jakból szervezett, egyik napról a másikra fel­oszlatták. A kormánybiztosokat visszahívták. Ismét alispánok, szolgabírák kezébe került a közigazgatás. A vészbíróságot, melyet az árulók ellen hívtak korábban életre, meg­szüntették. Görgey sorra léptette elő ezre­dessé, tábornokká a maga embereit, és meg­

tette az első intézkedéseket, hogy Bem, Per­czel kezéből kivegye a parancsnokságot.

Az új kormány tehát felszámolta a for­radalmi központosítás intézményeit, és meg­kezdte harcát a baloldal ellen.

Mindezt azon a címen, hogy „már meg­nyertük a háborút”, „elmúlt a veszély”, „be­rendezkedhetünk a békés időkre”.

Dehogy múlt el a veszély!

Most, májusban gyűlt meg csak igazán.

BÉCS ELLEN VAGY BUDA ALÁ?

Vissza kell térnünk a harctérre.

Az isaszegi győzelem után a haditanács úgy döntött, hogy nem Pestet és a császári had oda húzódott főerőit támadja meg. Pest ellen csak látszatfelvonulást rendez, a főerőkkel pedig Vácon át s az Ipoly völgyén át Komá­rom felmentésére siet. Majd Komáromnál át­kelve a Dunán, elzárja az osztrákok vissza­vonulásának útját, s így bekeríti, megsemmi­síti az osztrák hadakat.

Félig sikerült végrehajtani a tervet. Vácon megvertük Götz tábornok osztrák csapatait. Nagysallónál újabb győzelmet arattunk az osztrákok fölött. Április végén felmentettük Komáromot, hol december óta hősiesen tar­totta magát a magyar vársereg.

Senki nem tagadja, hogy ebben a hadjá­ratban Görgey megmutatta vezéri képessé­geit. S hogy szervező ereje, személyes bátor­sága is segített kivívni e győzelmeket.

Mihelyt világossá lett, hogy Komáromot, a Budáról Bécsbe vezető út kulcsvárát a ma­gyar sereg felszabadítja, az osztrák fővezér sietősen kivonult Pestről; el az osztrák határ felé. Csupán Budán, a Várban hagyott né­hány ezer katonát, Hentzi parancsnoksága alatt. S annyi ágyút, amennyivel össze lehe­tett lőni Pestet.

B9

Budavár ostroma, 1849. május

Jelenet az ostromból

Magyar zászló a bástyán

Április utolsó hetében az osztrák hadak – szétziláltan, harci kedvük és reményük vesz­tetten – Pozsony körül foglaltak állást. Már nem Windischgraetz vezette őket. Ot veresé­gei miatt menesztették. Welden altábornagy vette át a vezérletet. Megszemlélte a csapato­kat, és nem sok reményt fűzött a győzelem­hez. Nem hitte, hogy ezek a seregek meg tud­ják védelmezni Bécset. Ezért az orosz be­avatkozást sürgette.

De addig ötször lerohanhattuk volna Bé­cset!

Miért nem tettük ? Miért nem ragadtuk meg az utolsó nagy alkalmat a győzelemre?

Kinek a hibájából, bűnéből született meg áprilisban a döntés, hogy Budát kell először

elfoglalni? Buda várát, mely, ha Bécs a mi­énk, érett gyümölcsként az ölünkbe hull!

Kossuth is hibás volt ebben. Igaz, ő azt hitte – katonai jelentések nyomán -, hogy Buda kis erővel, hamar bevehető. S ezzel el­hárul Pest feje fölül a romba döntés veszélye, visszatérhet az országgyűlés, a kormány a székvárosba, új becsületet szerzünk Európa előtt is. Arra is számított, hogy Pest-Buda, a forradalmi város – hová nem véletlenül küld­te éppen a baloldali Irányi Dánielt kormány­biztosul – újra támasza lesz a belső politikai küzdelemben a jobboldal ellen. Kossuth azt hihette, hogy a trónfosztás, minden kedvező következményével, akkor lesz igazán való­sággá, ha az országgyűlés s a kormány ismét

141

Hentzi, a védőórség osztrák parancsnoka halálos sebet kap

a főváros tömegeinek, s ezzel az egész or­szág népének ellenőrzése alá kerül.

Görgeynek április végén meglehetősen mindegy volt, hogy Buda alá vonul-e Komá­romtól vagy Pozsony irányába. Bécset meg­támadni, elfoglalni sem így, sem úgy nem akarta. Nem tartotta volna rossznak, hogy Pozsony körül még egyszer megverje, a hatá­ron túlra űzze az osztrák sereget. S akkor – már mint egy megtisztított ország katonai feje, mint győzelem koszorúzta fővezér – ajánl­ja fel a megbékélést a Habsburgoknak, sem­misnek nyilvánítván a trónfosztást. (Ez volt a terve, maga mondja el emlékirataiban.) De vonzotta az is, hogy ő legyen Budának, a ki­rályi várnak, az ország szívének felszabadító­ja, s Buda ostromának heteit – mint gon­dolkodási időt – ajánlja fel a Habsburgoknak, a megegyezés megfontolására.

A forradalmi háború törvénye egyértel­műen azt írta elő, hogy Bécset vegyük be, s a magyar trón után a Birodalom trónjáról is letaszítsuk a Habsburgokat. Bem, ha rajta áll, így cselekedett volna. Meg is írta Kossuth­nak, hogy ez a teendő!

De a hatalom, a hadsereg vezetése, a poli­tika fő irányának kijelölése – nem forradal­már kézben volt.

Május 4-én Görgey – Komáromból oda­vont harmincezres seregével – megkezdte a budai vár ostromát. Hentzi makacsul véde­kezett. Barbár bosszúként ágyútúzzel árasz­totta el Pest városát, jóllehet arról az oldalról nem ostromoltuk. Felgyújtotta, elhamvasz­totta a Duna-part híres palotasorát és Pestnek sok száz más épületét. Parancsot adott a Lánchíd felrobbantására is. A robbantást előbb egy császári altiszt akadályozta meg,

142

majd mikor az odarohanó osztrák ezredes agyonlőtte az altisztet, s maga vetett tüzet az aknába – őt, az ezredest szaggatta szét a robbanás, de a híd épségben maradt. A bent szorult császári sereg – mintegy 3000 em­ber – több mint két héten át védte a magas falakkal, bástyákkal övezett, jól megerősített Várat.

Ha az idevonulás idejét is számításba vesz- szük, több mint egy hónapot veszítettünk Buda ostromával. Itt kötöttük le lelkes, hő­siesen harcoló csapatainkat. Ide áldoztuk ez­rek életét, vérét.

Május 21-én végre bevettük a Várat.

Május 21! Jegyezzük meg ezt a dátumot.

Május 9-én, tehát 12 nappal korábban hoz­ta a világ tudomására I. Miklós orosz cár, hogy „Felséges Testvérura, a Császár és Apostoli Király” (mármint Ferenc József)

kérésének engedve – Magyarországra indítja hadseregét.

Pontosan május 21-én járult Ferenc József császár Varsóban Miklós cár színe elé, hogy fiúi kézcsókkal köszönje meg a megmentő katonai segítséget. És hogy megegyezzenek a haditerv részleteiben.

Ferenc József biztosította a cárt, hogy az osztrák birodalom is megfeszíti minden ere­jét, az addiginál is nagyobb sereget küld a „magyar lázadók” ellen, olyan hadvezérrel az élen, ki – a gyenge kezű Windischgraetz és az önbizalmában megrendült, tétova Welden után – kíméletlenül törekszik a győzelemre.

Az ország a nagy magyar diadalt, Buda meg­vételét ünnepelte. Már akkor 360 ezer ka-

X tona vonult fel körös-körül ellenünk. Elén Lengyelország hóhéra: Paskievics herceg és Olaszország hóhéra: Haynau báró.

Paskievics, cári hadvezér

Haynau, császári hadvezér

1. 
   A VÉG

Ki készül itt új, megsemmisítő támadásra? Ki zúdít a kis Magyarországra, a nemrég még kevésbe vett „maroknyi lázadó” ellen akkora sereget, amekkorát Napóleon ideje óta nem látott Európa?

Közép- és Kelet-Európa nagybirtokos arisz­tokráciája, ez az országhatárokon átnyúló, ha­talmas, összetartó, reakciós osztály indítja el­lenforradalmi rohamát a magyar forradalom ellen. Hogy Magyarország ne legyen függet­len? Azért is. De mindénekfelett azért, mert ez az arisztokrácia, élen a koronás uralkodók­kal: a nemzetközi polgári és paraszti forra­dalom tűzfészkét látja Magyarországon. Et­től retteg, ezt akarja eltaposni.

„Már nem a hadseregek háborúja ez – jelenti 49 tavaszán Magyarországról báró Kübeck az osztrák udvarnak -, hanem népháború, a jelenleg Magyarországon összpontosult európai for­radalom háborúja a fennálló rend ellen.” Ugyanígy gondolkodik a magyar gróf, Dessewffy Emil: „Ausztria, szövetségben Oroszországgal meg kell hogy semmisítse az európai fegyveres felforgató mozgalom magyar szárnyát.”

Schwarzenberg herceg, Ausztria miniszter­elnöke így ír Paskievics hercegnek, az orosz hadak főparancsnokának: „Ön éppen olyan jól tudja, hercegem, mint mi, hogy harcolni a magyar felkelés ellen annyit jelent, mint háborút viselni valamennyi ország forradalmárai ellen, akik Kos­suth zá^^aJ^a tömörülnek, és az ő sikereitől várják gyűlöletes ügyük diadalát ”

„Nem avatkoztam volna be – nyilatkoztatta ki a cár -, ha nem a mi bőrünkről volna szó, vagyis ha nem látnám, hogy a bécsi és magyar gaz­emberek nemcsak Ausztria ellenségei, hanem az egész ^v^ág rendjének és nyugalmának ellenségei,

gonosztevők, világpusztítók, akiket saját nyugal­munk érdekében kell kiirtani ”

Ezért támogatta a cári beavatkozást az an­gol kormány is. Az európai forradalom újra­éledése azzal fenyegette Angliát, hogy a Habsburg-birodalom felbomlik, Németország és Olaszország erős, egységes polgári nem­zetállammá válik, és Franciaországban újra fellobban a munkásság forradalma. Ez az angol burzsoáziának sem volt ínyére. „W- gezzgnek a lehető leggyorsabban !” – ennyit mon­dott Palmerston angol miniszterelnök a lon­doni orosz követnek, mikor az hivatalosan bejelentette, hogy a cár a magyarok ellen küldi hadseregét. Az a Palmerston lord mond­ta ezt, kiben Batthyány is, Kossuth is mint a magyar ügy reménybeli támogatójában bí­zott.

1849 tavaszán a kelet-európai arisztokraták és a nyugat-európai polgári uralkodó körök egyetértettek abban, hogy az európai for­radalommal – s benne a legszívósabbal: a magyarral – végezni kell. Jól látták, hogy az a küzdelem, mely a Kárpátok közt nemzeti zászlók alatt folyt, s e hetekben döntő szaká­hoz érkezett: társadalmi harc, forradalom.

Valóban az volt. És csak akként: tudatos, határozott társadalmi forradalomként lehetett volna a győzelem reményében folytatni.

A nemzetközi arisztokrácia ellenforradal­ma 360 ezres sereget zúdít ránk. Nincs több fegyveresünk, mint 160-170 ezer. Hogyan szállhatunk szembe a túlerővel? Csak úgy, ha a forradalom minden nemzeti és nemzet­közi erejét mozgósítjuk ellene. – Ha a nép­milliók túlerejét vetjük harcba.

Május 21-én vettük be Budavárát. Ugyan­

i44

*

ekkor tudta meg a magyar kormány és Kos­suth, hogy a cár elindult ellenünk. De május 21-tói még három hét telt el, míg Haynau hadai nyugaton felvonultak. Öt hét, míg Paskievics fő erői északon átlépték a Kárpá­tok gerincét. Hat hétnél is több, míg Ligyersz cári tábornok megindította Erdélybe csapa­tait.

Adott egy kis időt még a történelem. Ez lett volna – ez lehetett volna – a végsó harc­ra felkészülés ideje. Ez lehetett volna az új magyar fordulatnak, az 1848-as forradalom 1849-es kiteljesítésének ideje.

Mit kellett volna tenni? Azt, amit a hata­

lom körein kívül éló Táncsics Mihály s a hatalomból kitaszított Madarász László java­solt.

Elvenni az arisztokratáktól, a nagybirtoko­soktól – legelőbb a hazaárulóktól, az ellen­séggel cimborálóktól – a földet, s azonnal, még a tavasszal, még aratás előtt szétosztani a harcoló honvédek és új önkéntesek család­jai közt, s a többi szegény közt. Tíz-tizenöt holdat kapjon minden család. Az áruló nagy­uraknak talpalatnyi földjük se maradjon, de a többi se tarthasson meg többet 1000 hold­nál. El kellett volna törülni a még fennmaradt jobbágy- és zsellérterheket: felszabadítani

Pest az 1849-es tavaszi ostrom után

/

minden majorsági, irtványos, kertész s egyéb – még mindig robotoló – parasztot. El­törölni minden úri kiváltságot, előjogot, ha­talmi intézményt. Erélyes kormánybiztoso­kat küldeni szét, hogy mindenütt, nemcsak az Alföld és a Dunántúl falvaiban, mezőváro­saiban, de az erdélyi székelyek és románok közt is, a Felvidék irtványos telepein is, az eldugott uradalmi majorsági pusztákon is életbe léptessék az új, igazi parasztfelszaba­dító, földosztó törvényt.

Ez lett volna a nemzetiségekkel való meg­egyezés legjobb útja is, nyilvánvaló. S nem az, hogy egyes vezetőikkel egyezkedjünk eredmény nélkül, s anélkül, hogy erről a nem­zetiségi nép igazi tömegei tudomást szerezze­nek. A forradalmi földosztás mellénk állí­totta volna a szlovák, rutén, román és dél­szláv parasztok tíz- és százezreit, akár akar­ják a polgári és a katonai vezetők, akár nem.

A vármegyék ellenálltak volna az ilyen tör­vénynek? Kétségkívül. De végrehajtotta vol­na a törvényt maga a nép, félretaszítva az alispánokat, szolgabírákat; végrehajtotta vol­na választott embereivel, rokkant katonáival, bíráival* a java tanítókkal és papokkal az élen. Éppen a földosztás teremthette volna meg a forradalmi önkormányzat helyi szerveit.

Nem a kedvetlen, ellenszegülő úri köz­igazgatásra hárult volna a honvédsereg fel­töltésének és ellátásának munkája. Adta volna önként, magamagát szervezve a parasztság a katonát, az élelmet, a fuvart, mindent, ami kell. Támadt volna új, népesebb honvédsereg a benyomuló ellenség homlokában, és száz meg száz önkéntes partizánalakulat az ellen­ség oldalában, hátában. Tudta volna a nép – tízszerte jobban, mint eddig – mit véd a császári és cári szuronyok mögött visszalopa­kodó nagyurai ellen.

Ez a hadsereg, ez az új hatalom nem habo­zott volna, hogy segítséget vigyen-e a lengyel

146

parasztoknak, kik ugyancsak a forradalmi földosztást tartották nemzeti ügyüknek. Nem habozott volna, megrohanja-e Bécset, az el­lenforradalom központját, azoknak a nagy­uraknak fészkét, kik vissza akarják hódítani az országot a néptől. Ez a sereg már a nép országát, a nép hatalmát védte volna, nem­zetközi összefogással, a nép nemzetközi ellen­ségei ellen.

Győztünk volna így?

Ki mondhatja meg biztosan?

De egy biztos: másképp remény se lehetett a győzelemre. És bizonyos az is, hogy ez a második forradalom más irányba terelte vol­na Közép- és Kelet-Európa egész történel­mét. Ha leverik, akkor is. A forradalmi föld­osztás emléke, a parasztnépek harcos össze­fogásának hagyománya nem tűnt volna el nyomtalanul.

Térjünk vissza a valóhoz. 1849 tavaszának keserves eseményeihez.

A valóságban a hatalom nagyobbrészt a Szemere-kormány, Görgey s a hozzá húzó tisztek, az országgyűlés alkura hajló urai s a vármegyék kezében volt már.

Most mutatkozott meg, milyen hiba volt, hogy Kossuth kora tavasszal nem állította félre Görgeyt, hanem hagyta, hogy hadvezér maradjon, majd a tavaszi győzelmek dics­fényében úszva, a hadsereg főerőinek parancs­noksága mellé a hadügyminisztériumot is megszerezze. És milyen vétek, hogy a trón­fosztás után nem a néppel tartó baloldalt, ha­nem az úri jobboldalt engedte előretörni, kor­mányra jutni.

Kossuth most megkísérelte a lehetetlent. Nem, nem a földosztást. Erre nem volt haj­landó. Még arra sem, hogy a nyílt hazaárulók birtokait a harcoló szegényparaszt honvédek­nek ígérje. A megkísértett lehetetlenség éppen az volt, hogy földosztás nélkül, a forradalom folytatása és kiterjesztése nélkül támasszon új

Orosz tábor

népfelkelést, szervezzen az addiginál erő­sebb honvédsereget, s teremtse újjá a bomla- dozó nemzeti egységet. Rendeleteket adott ki, melyekkel könnyíteni kívánta a paraszt­ság terheit. De úgy, hogy az úri és nagyúri birtok sértetlenül fennmaradjon. Tárgyalá­sokba bocsátkozott szerb és román vezetők­kel. Hajlandó volt teljesíteni a nemzetiségek bizonyos követeléseit. De úgy, hogy ezek az engedmények ne csorbítsák a magyar ország­gyűlés s az úri vármegye hatalmát, se az úri osztály birtokállományát a nemzetiségi or­szágrészeken.

Hiába adtak és ígértek új paraszt-rendeletei és az új nemzetiségi egyezmények valamivel többet, mint a 48. márciusi törvények, hiába voltak liberálisabbak és emberségesebbek,

mint Európa bármely akkori országának ha­sonló törvényei. Kevés volt ez, későn jött ez. És már nem volt, aki ezeket az új törvényeket végrehajtsa.

Nem volt Kossuthnak hatalma többé a had­sereg fölött sem.

A tavaszi hadjáratot, emlékezhetünk, azért nyerhettük meg, mert sikerült végrehajtani erőink összevonását, összpontosítását a döntő napokban. Most júniusban, hogy Haynau, majd Paskievics túlerőben levő seregei nyu­gatról és északról megindultak, még nagyobb szükség lett volna a magyar seregek össze­vonására. Arra, hogy minden erőnket a leg­fontosabb frontszakaszon vessük be. így ta­lán megverhettük volna Haynaut, aztán Pas- kievicsnek valamelyik seregrészét, talán fel­

147

tartóztathattuk volna őszig a cári sereget… időt nyertünk volna. Kossuth ezt akarta, ezt rendelte el.

Nem volt hatalma keresztülvinni akaratát. Görgey lépten-nyomon szembeszegült ve­le, újra és újra önállósította magát, s miköz­ben a maga seregrésze élén csatát csata után vesztett el, magára hagyta a többi honvéd­sereget, késleltette, majd végképp megakadá­lyozta az erők összpontosítását.

Zsigárdon, Pereden s Komárom mellett most, 1849 júniusában, július elején úgy vesz­tettünk csatát – igaz, túlerő ellen -, hogy a magyar csapatok, mielőtt még minden erejü­ket bevetették volna, meghátráltak, vissza­vonultak. Haynau seregei már abban a biztos tudatban harcoltak, hogy segítségükre jön a cár hatalmas hadereje, előbb vagy utóbb övék a győzelem; minél előbb tiporják el a magyar

ellenállást, annál jobb nekik. A mieinket a re­ménytelenség fojtogatta és gyengítette. S ez a szellem: a hitetlenségé, a reménytelenségé, felülről, a tisztikartól s Görgeytől is terjedt a seregben. E tisztikarban – írta maga Sze­mere Bertalan – „gúnyos, a kormányt meg­vető, ügyünk bukását hirdető hang uralko­dik … A jó hír nevetve, mint ámítás fogad- tatik, és kegyelet nincs senki és semmi iránt… Óhajtanám azt mondani, ennek oka Görgey környezete. Nem úgy van, ő a kútfő.”

Mennyire másképp tartott ki és harcolt még ekkor is, a legnehezebb hetekben Bem! Más­fél hónapig tartóztatta fel kis seregével a kelet­ről és délről Erdélybe vonuló Ligyersz sok-

*

kalta nagyobb hadait. Újra és újra szervezte megtizedelt csapatait, ismét és ismét lelket öntött beléjük. O tudta, hogy a forradalom katonájának az utolsó pillanatig harcolnia kell.

Az utolsó magyar győzelem

Tudták tisztjei és közkatonái is. Elveszítette legjobb katonái ezreit. Nem adta fel a küz­delmet a segesvári, a nagycsűri vereség után sem, mikor pedig már olyan túlerővel került szemközt, mely ellen csak a halálmegvető for­radalmi kitartás vállalhatta a harcot…

Kossuth május után felajánlotta Bemnek a fővezérséget. Bem csak egy feltétellel fo­gadta volna el. Azzal, ha két hónapra telj­hatalmat kap. Mit jelentett ez? Hogy csak úgy hajlandó fővezér lenni – ha valóban az lehet. Ha megadhatja a népnek, amit a nép követel. És megadhatja az árulóknak, inga­tagoknak és engedetleneknek, köztük Gör- geynek is, amit érdemelnek.

Kossuth nem teljesítette Bem feltételét. Ha akarta volna, sem tehette volna. Nem adhatta át Bemnek a teljhatalmat – mert az már nem volt az övé.

Bem nem lett fővezér.

Madarász László, a Honvédelmi Bízott- • mány legerélyesebb tagja, akit ekkor már ki­túrt a vezetésből az alkupárt, 1849 júliusá­ban jelentkezett Kossuthnál. Haynau és Pas- kievics seregei mélyen bent jártak az ország­ban, Görgey visszavonulóban, a hadsereg és a kormányzat bomlóban. Madarász azt java­solta: bízza meg Kossuth őt és fivérét, Józse­fet, hogy a Dunántúlon népfelkelést hirdesse­nek, és annak élére álljanak. Kossuth – már Szegeden, az utolsó hetekben – ezt válaszolta Madarásznak: „Tudom, hogy a kisujjadban több erélv van, mint egész kormányomban”, de a felhatalmazást nem adhatja meg, mert „kormányomnak lemondását vonná maga után”.

így kötötte meg Kossuth kezét most, a vég­ső percekben is, hogy maga fölé engedte nőni az országgyűlést, a Szemere-kormányt, a Gör- gey-féle tisztikart!

Madarász ekkor Perczelhez fordult, ki a politikai célban vele egyetértett. Vegye át

Perczel a teljhatalmat! Létesítsen baloldali katonai uralmat, kergesse szét az elgyávult országgyűlést, a tehetetlenné vált kormányt.

Perczel nem vállalta. A vész óráiban nem akart a nemzeti egység megbontója lenni. Görgey ellen fellépni – azt vállalta volna. De Kossuth nélkül, Kossuth ellen is? Nem. Kilátástalan, vészterhes vállalkozás, a nemzet öngyilkossága lehetne. így ítélte meg Perczel.

Kossuth kezét megbéklyózta a kormány­többséggel s a jobboldallal való együttműkö­dés. A baloldalt pedig megbénította az, hogy Kossuthra várt, Kossuthtól kért törvényes felhatalmazást.

Bem, Madarász, Perczel. Hová lettek a töb­biek? Hová a márciusi ifjak, a költők és szó­nokok, hová az 1848. nyári országgyűlésen balszárnyként fellépő radikális képviselők, hová az Egyenlóségi Társulat vezetői, tag­jai?

Már elmondtuk, hogy szétszóródtak, el­vesztették egymással a kapcsolatot, s a lehető­séget, hogy szervezett erőként fellépjenek. Most, Haynau és Paskievics hadainak beözön- lése, a nagy kavargás, az általános bomlás, a vereségek idején miképp is szedhették volna össze magukat? Az utókor számba veheti, ki hová sodródott, hol s miképp próbált az áradat útjába állni. De ők 1849 július-augusz­tusában már azt sem tudták egymásról, ki él, ki nem él.

Petőfi június második felében Pesten volt. Június 28-án Kossuth magához kérette, más írókkal, művészekkel. Felszólította őket, tart­sanak népgyűlést a Múzeum előtt. Haynau serege akkor már megindult Győr felé. Pas­kievics hada átkelt Tokajnál a Tiszán, és Deb­recenhez közeledett.

Június 30-án plakát jelent meg Pest ház­falain:

149

Holnap, július i. délután 6 órakor

NÉPGYŰLÉS

a Múzeum udvarán

Tárgy az orosz betörés

Petőfi Sándor

Egressy Gábor

Arany János

Fáncsy Lajos

Petőfi, Arany, Egressy, Fáncsy – két költő, két színész. Mit várt Kossuth ettől a népgyű­léstől? Úgy hitte, hogy a költők és színészek mint ismert és népszerű emberek ellenállásra tüzelhetik Pest népét?

A népgyűlésből semmi sem lett. Közben Pestre ért a hír, hogy Görgey Győrnél csatát vesztett Haynau ellen. A kormány azonnal Szegedre tette át székhelyét.

Petőfi felpakolta a családját, és elhúzódott Békés megyébe, Mezőberénybe. Már tudta, hogy nincs mentség. Látta a kormányzat této- vaságát, kapkodását Pesten. Tudta, hogy a vezérek közt egyenetlenség dúl. Tudta, hogy a képviselóház többsége alkudni akar. Látta, hogy a nép reményvesztetten belefárad a harcba.

„Aki egy ilyen j’elomló, magát megadó sereg rendetlen vonulását nem látta, az bármi is^onyüsá- got ért légyen meg, de a legbor^as^tóbbat mégsem látta:⁹

Nem Petőfi vetette papírra e szavakat, ha­nem egy másik márciusi ifjú, maga is költő: Vajda János. Aki ugyanezekben a hetekben átélte a visszavonulást. De az élmény: Petőfié is, a többieké is.

Petőfi azonban mást írt Mezőberényben. Drámát.

Caraffa császári hadvezér ebben a mezőbe – rényi látomás-drámában így beszél:

. .hadd lám, mennyi vére van még a magyar

nemzetnek? kiontom a^t a kutyák számára az utolsó cseppig. S ha egy elsápadt, kiaszott, emberi alakjában kivetkezett váz lesz ^a magyar nép, ka­cagva rúgom be sírgödrébe, és meghívom sírhalmára la kom ázni a császárt, s azt mondom neki: itt az ország, osztozzak cimbora…”

Egy verset írt még. Az utolsót.

Szörnyű idő, szörnyű idő!

S a szörnyűség mindegyre nő.

Talán az ég, Megesküvék,

Hogy a magyart kiirtja.

Minden tagunkból vérezünk…

Egy szálig elveszünk-e mi?

Vagy fog maradni valaki,

Leírni e

Vad fekete

Időket a világnak?

S ha elbeszéli úgy, amint Megértük ezeket mi mind:

Akad-e majd,

Ki ennyi bajt

Higgyen, hogy ez történet?

Es e beszédet nem veszi

Egy őrült, rémülésteli,

Zavart ész meséjének?

Ott, Mezőberényben tudta meg, hogy Bem még ellenáll Erdélyben. Bem üzent érte!

Miért hívta Bem a költőt magához? Meg akarta menteni életét. Ne kerüljön Haynau hóhérkezébe.

Petőfi ment. Nem azért, hogy meneküljön. Hanem hogy osztozzon Bem serege sorsában. És mert Bemet, ki íme, a végső válság percei­ben is gondol rá, Petőfi úgy szerette, mintha apja lett volna.

Utolsó levelében, július végén, ezt írta fele­ségének : „Bem most még sokkal nyájasabb, szí-

150

A magyar kormány új székhelye: a szegedi vár

vesebb, atyaibb irántam, mint eddig, pedig eddig is az volt.”

Es a levél utolsó mondatai:

,,Hogyan vagytok., kedves, imádott leikeim ? ha én hallhatnék valamit felőletek… Szopik-e még a fiam? Válasszátok el minél előbb, és tanítsd beszélni, hogy meglepjen. Csókolom a telketeket és szíveteket, miljom szór, számtalanszor imádó férjed – Sándor.”

A levél július 29-én kelt. Két nappal később csapott össze Bem serege Segesvárnál az iszo­nyú túlerővel: a Ligyersz vezette orosz ha­dakkal. Petőfi végigharcolta a csatát. Civil ruhában, egy szál karddal, gyalogosan.

A csata elveszett, a lovasság, a szekerek el­vágtattak Segesvár alól Fehéregyháza, onnan Héjjasfalva felé. Petőfi gyalog menekült. Egyedül.

Csata közben Bem, ki maga is megsérült, elvesztette őt szem elől.

Fehéregyháza és Héjjasfalva közt félúton érte utol a költőt egy lovascsapat. Ott kapta szívébe a dárdadöfést.

Július 11-én Haynau csapatai bevonultak a fővárosba.

A kormány és az országgyűlés néhány nap­pal előbb Szegedre távozott.

Augusztus 2-án az osztrákok elfoglalták Szegedet.

A kormány Arad erődített várába tette át székhelyét.

Oda várták a Tisztántúl felől Görgey sere­gét, Erdélyből Bem csapatait. Oda vonult le a Duna-Tisza közéről Perczel s az újra ve­zérré emelt Dembinski is. Arad környékén kellett volna végrehajtani a nagy összponto­sítást.

Annyi csata, annyi hosszú és nehéz vonu­lás után még mindig százezren felüli erőt von­hatott volna össze a hadvezetés.

De a bomlást nem lehetett fel tartóztatni. Görgey a kormánynak semmiféle parancsát nem teljesítette. Már hiába váltották le a fő­parancsnokságról. Nem ismert el maga fölött senkit. Es önszántából, a kormány háta mö­gött követeket menesztett Paskievicshez: a fegyverletétel feltételei iránt tapogatózott. Dembinski hú maradt a kormányhoz, de kap­kodott: nem oda vezette seregét, ahová kel­lett volna; nem támadott, mikor győzelemre lett volna kilátás, aztán mégis harcra kény­szerült, mikor már túlerő fogta körül.

Mit tehetett Bem ?

Nem várhatta be a többi, elkéső vezért, egyedül kellett ismét felvennie a harcot óriási túlerő ellen, Temesvárnál.

Ez volt a nap – augusztus 9., a temesvári csata napja -, mikor Bem mégis átvette a magyar seregek fóvezérségét. Kossuth is tud­ta, hogy – ha valaki – csak Bem fordíthatja meg a háború menetét. Most már nem sza­bott feltételt egyikük sem. De Kossuthnak tudnia kellett, hogy Bem fővezérsége – tény­legesen – a teljhatalmat jelenti. Görgey és alkupárti politikus barátai megbuktatását, félreállítását, az első alkalmas pillanatban, mihelyt nem engedelmeskednek Bem paran­csainak.

Késő volt.

Már az ország kilenctizedé az ellenség ke­zében. A túlerő háromszoros. A bomló, le­rongyolódott, halálra fáradt, önbizalmukat

A Komáromban megjelent újság 1849. július 15-1 száma

A világosi fegyverletétel

vesztett honvédcsapatokat jól felfegyverzett, diadalittas, elsöprő fölényben levő császári és cári seregek fogták körül.

Bem a temesvári csatában lebukott lováról, s úgy sérült, hogy a csatát tovább nem vezet­hette.

A temesvári ütközet elveszett.

Két nappal később, augusztus n-én Gör­gey Artúr Aradon átvette Kossuthtól a fő­hatalmat.

12-én a világosi mezőre vezette seregét. 13-án a cári csapatok – vezérüknek Görgey vei történt megállapodása szerint – minden ol­dalról a honvédsereg köré vonultak. Ekkor – csak ekkor – jelentette be Görgey a ka­tonáknak, hogy mint Magyarország teljha­talmú diktátora, parancsot ad a fegyverle­tételre.

Egy kis magaslatról, a cári vezér mellől nézte végig Görgey, hogyan hordják halom­ba a puskát, kardot a katonák. A zászlókat is. Komor arccal állt ott a megmaradt honvéd­sereg. Volt olyan, aki sírt. Volt olyan, aki főbe lőtte magát.

Görgey nem lőtte főbe magát. Sem ekkor, sem később.

Katonai kísérettel szállították el a távoli, karintiai Klagenfurtba. A várost el nem hagy­hatta, de büntetlenül élt. Vele volt felesége és orvosa is. Nem lőtte főbe magát akkor sem, amikor, két hónappal később, hírül vette, hogy tábornoktársait, alárendeltjeit, barátait, kiket ó adott a győztesek kezére, Aradon föl­akasztották.

Augusztus 17-én – néhány nappal a vilá­gosi fegyverletétel után – Damjanich János

153

A körülzárt Komárom

A vár utolsó parancsnoka: Klapka György

tábornok feladta Aradot. 21-én Vécsey Boros- jenón megadta magát. 26-án a munkácsi vár­őrség átadta a várat. Szeptember 5-én Péter- várad helyőrsége is. Már csak Komárom tar­totta magát, hol Klapka György parancsno­kolt. Végül, október 2-án meghódolt Komá­rom is.

Október 6-án Pesten kivégezték Batthyány Lajost, Aradon a tizenhárom honvéd tábor­nokot. Október 10-én Csányi Lászlót, Kos­suth kormánybiztosát. Majd Perényi Zsig- mondot, az országgyűlés elnökét, és Szacsvay Imrét, az országgyűlés jegyzőjét.

A börtönök megteltek honvédtisztekkel, képviselőkkel, kormánybiztosokkal, papok­kal, a szabadcsapatok harcosaival, diákokkal, márciusi fiatalokkal. A határon túli török fel­ségterületen élő városkák, falvak magyar me­nekültekkel. Hegyek, erdőségek, puszták rej­

tegették a bujdosókat, kikre hajtóvadásza­tot rendezett a császári katonaság s a csend­őrség.

Győzött a császári és cári hadsereg, diadal­maskodott az arisztokrata reakció.

Hiábavaló volt a forradalom, a szabadság­harc?

Hiába indult el 1848. március 15-én reggel az a maroknyi fiatalember, a szürke ég alatt az egyetemek felé?

Hiába néztek szembe már aznap délután a budai vár ágyúinak torkával?

Hiába özönlött a nép szeptemberben Kos­suth szavára, Perczel szavára, Vasvári szavára a zászló alá, s rohanta meg és verte ki Jellasics 30 ezer emberét?

Hiába dolgozott éjt nappá téve ősztől ta­vaszig a Honvédelmi Bizottmány? Bem hasz­talan verte meg ötször, tízszer a nála erősebb ellenfelet, s hódította meg kétszer is Erdélyt ? Értelmetlen volt a lelkesedés, a nép odaállása, a menetelés a tavaszi sárban, az éhezés, a go- lyótúzbe rohanás, a kitartás, a huszárrohamok sora, az emberfeletti hősiesség? A tavaszi had­járat, Perczel csatái, Buda véres megvétele?

Hiába pusztult el annyi élet?

Hiába írta a Nemzeti dalt és a lángoló, harcra hívó versek sorát, és hiába halt meg a héjjasfalvi út mentén Petőfi?

Hiába akart egyszer, addigi történelme során, igazán nagyot ez a nép, ez a nem­zet?

Jogos harc soha sincs hiába. Forradalom, amit megérlek az idő, soha sincs hiába. Ha elbukik, akkor is tett valamit. Veresége nem semmisítheti meg az okokat, amelyek kivál­tották, a törekvéseket, amelyekért annyi em­ber dobta magát a küzdelembe. A levert for­radalom is előmozdítja a történelmet. Az em­berek egy nagy csoportja – egy osztály, egy

Kivégzés az aradi várban

nemzet – vérrel írja fel az emberiség emléke­zetébe: ezt akartuk, ezért akartuk, ennyit tud­tunk áldozni érte. Diadalmaskodhat és ujjong­hat a reakció.

A forradalmat kirobbantó szándék, egy nagy közösség érdeke, célja a vereség után is él tovább. S az erő tudata is, mely a forrada­lomban, a harcban megmutatta magát.

Ez az erő késztette arra a diadalmaskodó ellenforradalmat, hogy elismerje a forradalom egy-két alapvető vívmányát. A harc egyik fő célját, a jobbágyfelszabadítást már 1853-ban megerősítették az elnyomó osztrák hatalom törvényei is. Ez gyorsabb fejlődésnek indí-

155

Batthyány Lajos kivégzése Pesten, 1849. október 6-án

A pesti Újépület, ahol oly sok szabadságharcos sínylődött

A tizenhárom aradi vértanú

tóttá a mezőgazdaságot, ami viszont elősegí­tette az ipari forradalom térhódítását, foko­zatosan érvényre jutottak a polgári életviszo­nyok. A polgári forradalom katonailag és poli­tikailag elbukott, de a polgári haladás -ha nehe­zen is – utat tört magának. A szabadságharc­ban megmutatkozott hatalmas erkölcsi, szel­lemi és anyagi erő kényszerítette a Habsburgo­kat arra is, hogy végül 1867-ben kiegyezzenek a magyar társadalom vezető osztályaival.

Egy évszázadnak kellett elperegnie, hogy felismerjük a nagy tanulságot: egy az utunk, egy a jövőnk.

E jövőért vívott küzdelmünkben óriási er­kölcsi és eszmei erőt képvisel a dicsőséges 1848 máig eleven emléke. A forradalom és a szabadságharc hősei, a vezérek és a névtelen tömegek olyan örökséget hagytak ránk, ame­lyet oltalmazni és ápolni minden új nemzedék­nek becsületbeli kötelessége.

A segesvári csatatér. A betongyűrű Petőfi elestének valószínű helyét jelzi

Petőfi utolsó versének kézirata

Forradalmi röpiratok, káték,

a magyar márciusi forradalmat jellemző ◄ korabeli leírások – és a honvédzászlók

Kossuth Lajos

Petőfi Sándor

Vasvári Pál

Táncsics Mihály

Széchenyi István

Batthyány Lajos

A korszak legkiválóbb hősei

«

Perczel Mór

Bem József

Damjanich János

Klapka György

Guyon Richárd

Dembinski Henryk

A szabadságharc hadvezérei

IDŐRENDI TÁBLÁZAT

1848

MÁRCIUS

1. A párizsi forradalom híre elér­kezik Pozsonyba
2. Kossuth a pozsonyi országgyű­lésen összefoglalja a nemzet fő kö­veteléseit

1. Pesten a fiatalok elkészítik a 12 pontot, és megkezdik a rákosi tömeggyűlés szervezését
2. Petőfi megírja a Nemzeti dalt- Bécsben forradalom tör ki

1. A pesti forradalom – Az or­szággyűlés küldöttsége Bécsbe ér­kezik
2. Pesten megkezdik a nemzet­őrség szervezését – Bécsben az udvar elfogadja a magyar ország­gyűlés legfőbb követeléseit

18. A pozsonyi országgyűlés meg­szavazza a jobbágyfelszabadítást – Pesten felfegyverzik az első 1500 nemzetőrt

1. A király megtagadja a függet­len magyar kormányról és a job­bágyfelszabadításról szóló törvény­cikk szentesítését

30-31. Tömeggyűlések Pesten – A pozsonyi országgyűlés vissza­veti a királyi leiratot – A király jóváhagyja a független magyar kormányról szóló törvényjavasla­tot

ÁPRILIS

1. Megalakul a Batthyány-kormány
2. A király szentesíti a Pozsony­ban megalkotott törvénycikkeket, és berekeszti az utolsó rendi or­szággyűlést
3. A kormány Pozsonyból Pestre teszi át székhelyét
4. Jellasics Zágrábba érkezik, és megkezdi működését
5. Bécsben közzéteszik az új oszt­rák alkotmányt

MÁJUS

10-12. Pesten Lederer főhadpa- rancsnok ellen tüntetnek a töme­gek

13-15. Szerb népgyűlés Karlócán

1. Román népgyűlés Balázsfalván
2. Újabb forradalmi megmozdu­lás Bécsben – Az udvar Inns­bruckba menekül
3. A kormány megkezdi az első tíz honvédzászlóalj toborzását
4. Kolozsvárt megnyílik az utolsó erdélyi rendi országgyűlés

.JÚNIUS

1. Zágrábban horvát tartomány gyűlést tartanak
2. A Délvidéken kirobban a szerb felkelés

23-26. Párizsban kitör a proletár­felkelés, a burzsoázia leveri

JÚLIUS

5. Pesten megnyílik az első nép­képviseleti országgyűlés

1. A Képviselőház Kossuth indít­ványára 200 ezer újoncot ajánl meg
2. Megalakul az Egyenlőségi Tár­sulat
3. Harc a Délvidéken – Szent­tamás első ostroma

18. Kolozsvárt véget ér az erdélyi országgyűlés

AUGUSZTUS

1. Az osztrák császári csapatok visszafoglalják Lombardia főváro­sát, Milánót

1. Az udvar visszatér Bécsbe

13-23. A képviselőház a katona­állítási törvényt vitatja

1. Szemere miniszter elrendeli az újoncok összeírását

31. A király leiratot intéz a nádor­hoz, s a magyar kormányt a tör­vények megsértésével vádolja – Jellasics bevonul Fiúméba

SZEPTEMBER

1. Harc a Délvidéken
2. A magyar minisztertanács tár­gyalja a királyi leiratot – Az or­szággyűlés küldöttséget indít a királyhoz

4-10. Jellasics felvonul a Drává­hoz

1. A Batthyány-kormány lemon­dása

10-11. Tömegtüntetések Pesten – Megindul a sorkatonák tömeges átlépése a honvédzászlóaljakba

1. Jellasics főerői átkelnek a Drá­ván – A magyar csapatok vissza­vonulnak
2. A képviselőház a nádort állítja a dunántúli sereg élére – Elhatá­rozzák a Honvédelmi Bizottmány megalakítását
3. Kossuthot a Honvédelmi Bi­zottmány tagjává választják

18. Perczel megkezdi a Zrínyi­szabadcsapat szervezését

1. A Honvédelmi Bizottmány el­kezdi működését
2. Kossuth kiáltványban haza­hívja a külföldön tartott magyar katonákat
3. István főherceg lemond a ná­dorságról, és Becsbe szökik 24-27. Kossuth toborzóútja az Alföldön

1. A király Lainberg grófot ne­vezi ki a magyarországi haderők főparancsnokává
2. Jellasics elfoglalja Székesfehér­várt – Móga visszavonultatja a magyar sereget a Velencei-tóhoz
3. A pesti tömegek leszámolnak Lambcrggel – Jellasics előrenyo­mul Pákozdig

1. A pákozdi győzelem
2. Kossuth másodszor is az Al­földre utazik
3. Görgey kivégezteti Zichy Ödönt – Jellasics háromnapos fegyverszünetet köt Mógával

OKTÓBER

1-3. Jellasics visszavonul, elhagyja Székesfehérvárt, majd Győrt

3-4. A fővárosból tízezer önkéntes indul a Dunántúlra

1. A magyar csapatok a határ kö­zelébe érnek – Bécsben új forra­dalom robban ki, az udvar Ol- mützbe menekül
2. A képviselőház törvénytelen­nek nyilvánítja a király rendelkezé­seit – Roth horvát hadteste Ozo- ránál leteszi a fegyvert
3. A képviselőház a végrehajtó hatalmat a Honvédelmi Bizott­mányra ruházza – Kossuthot a Honvédelmi Bizottmány elnökévé választja
4. A bécsi demokratikus egyletek segítségül hívják a magyar sereget

1. Móga átkel a Lajtán – de visz- szavonul
2. A császár Windiscligraetzet az osztrák hadsereg főparancsnokává nevezi ki, és Bécs, majd Magyar­ország ellen küldi

18. Erdélyben Puchner nyíltan szembefordul a magyar forrada­lommal

1. 20. Kossuth toborzóúton a Dunántúlon

21-22. Móga másodszor kel át a Lajtán, ismét visszavonul

1. Kossuth a Lajta menti táborba érkezik
2. Móga harmadszor is átkel a Lajtán
3. A schwechati vesztett ütközet
4. A bécsi forradalom elbukik – A magyar sereg végleg visszahúzó­dik a Lajta innenső oldalára

NOVEMBER

1. A fel-dunai hadtest parancsnok­ságát Görgey veszi át
2. Bem Pozsonyba érkezik, hogy felajánlja szolgálatait Kossuth­nak

1. Puchner csapataival elfoglalja Kolozsvárt
2. Kossuth Bemet kinevezi az er­délyi hadsereg főparancsnokává

DECEMBER

1. V. Ferdinánd lemond, Ferenc József trónra lép. 1916. november 21-ig uralkodik

6. Schlick osztrák hadteste a Fel­vidékre tör

6-7. Az országgyűlés trónbitorló­nak nyilvánítja Ferenc Józsefet

1. Schlick elfoglalja Kassát
2. Windischgraetz átlépi a ma­gyar határt
3. Kossuth szabadcsapatok állítá­sára hívja fel a megyéket
4. Bem első csatája Erdélyben: a csúcsai ütközet
5. Bem felszabadítja Kolozsvárt
6. Windischgraetz elfoglalja Győrt

– Görgey visszavonulóban

1. A vesztett móri ütközet – Windischgraetz Budához közele­dik
2. Az országgyűlés Debrecenbe teszi át székhelyét

1. Windischgraetz megszállja a fő­várost

1. Az országgyűlési képviselők Debrecenben elutasítják a fegyver­letételt
2. Bem felszabadítja Marosvásár­helyt – A császári hadak meg­szállják Szolnokot

16. Kossuth felhatalmazza Vasvárit és több társát, szervezzenek sza­badcsapatokat

1. Bem Nagyszebent ostromolja
2. Perczel kiveri a császáriakat Szolnokról
3. Görgey Körmöcbányánál elvá­gott hadosztálya megérkezik Besz­tercebányára

1. Perczel előnyomul Irsáig
2. Windischgraetz megbízottia Rózsahegyen Görgeyvel tárgyal
3. Perczel visszahúzódik a Tisza vonalára – A Honvédelmi Bizott­mány Dembiáskit a honvédsereg főerőinek parancsnokává nevezi ki

FEBRUÁR

5. A branyiszkói ütközet

JANUÁR

1-5. A fővárost kiürítik

1. Bem kiveri Urbant Erdélyből
2. Görgey hadteste elvonul Vác felé

1. Bem csatája Pisknél
2. Bem ismét Bukovinába ker­geti a betört Urban seregét 26-27. A kápolnai csata

MÁRCIUS

1. Ferenc József feloszlatja az osztrák Birodalmi Gyűlést, és közzéteszi az oktrojált (olmützi) alkotmányt

4.5. A tiszafüredi tiszti zendülés, Kossuth döntése

1. Damjanich felszabadítja Szol­nokot
2. A császári csapatok Oroszhe­gyi közeledtére kiürítik Egert

11. Bem beveszi Nagyszebent

1. Az osztrákok elhagyják Er­délyt – Oroszhegyi rajtaüt Lo­soncon
2. A képviselőház altábornaggyá nevezi ki Bemet – Bem közbocsá­natot hirdet Erdélyben
3. Perczel elűzi Szeged alól a szerb felkelőket
4. A baloldal vezetői forradalmi diktatúra megszervezését javasol­ják Kossuthnak – Az Egyenlőségi Társulat a hazaárulók birtokainak felosztását követeli
5. Kossuth kinevezi Görgeyt a honvédsereg főerői „helyettes” fő­parancsnokává

ÁPRILIS

1. Megkezdődik a főhadszíntéren a honvédsereg nagy támadása
2. A hatvani győzelem
3. Győzelem a Délvidéken, Szent­tamásnál
4. A tápióbicskei győzelem
5. Megalakul a Radical Párt
6. Az isaszegi győzelem
7. Haditanács Gödöllőn
8. A váci győzelem
9. Windischgraetz lemond a pa­rancsnokságról
10. Az országgyűlés kimondja a trónfosztást, és Kossuthot kor­mányzó-elnökké választja

1. A honvédsereg főerői elérik a Garam folyót
2. A Temesközbe nyomuló Bem elfoglalja Karánsebest
3. Győzelem Nagysallónál (Gör­gey) és Óbecsénél (Perczel)

1. Az osztrákok elvonulnak Pest­ről
2. Komárom felszabadítása

23-24. Pest felszabadítása

1. A Komárom-szőnyi ütkö­zet. Az osztrák udvar katonai se­gítséget kér a cártól

MÁJUS

1. Debrecenben megalakul a Sze- mere-kormány
2. Görgey megkezdi Buda ostro­mát
3. A cár kiáltványban jelenti be, hogy Ausztria segítségére siet 11-12. Szemere feloszlatja a rend­őrséget, és 15 megyéből vissza­rendeli a kormánybiztosokat
4. Görgey megkezdi a budai vár nehéztüzérségi lövetését
5. A kormány keresztes háborút hirdet
6. Buda megvétele

21. I. Miklós cár és Ferenc József találkozása Varsóban

Kossuth és Bálcescu tárgyalásai

1. Kossuth felajánlja Bemnek a fővezérséget, Bem nem vállalja
2. Haynau átveszi az osztrák hadak parancsnokságát
3. Az országgyűlés Pestre teszi át székhelyét – Görgey Debrecenben a békepárt vezetőivel tárgyal

JÚNIUS

1. Kossuth és a kormány Pestre teszi át székhelyét

15-18. Paskievics főerői átlépik a magyar határt

1. A zsigárdi vesztett ütközet Haynau seregei ellen
2. 20. Ligyersz cári csapatai be­vonulnak Erdélybe
3. 21. A peredi vesztett ütközet
4. Paskievics elfoglalja Kassát

28. Haynau elfoglalja Győrt – Paskievics Tokajt

Haynau csapataival Szeged alá ér-

kezik

31. A segesvári ütközet – Petőfi halála – Haditanácsot tartanak Szegeden

1. A minisztertanács elrendeli, hogy a honvédség erői vonuljanak a Maros vonalához
2. Görgey megtagadja a Komá­romból való elvonulást – Paskie­vics elfoglalja Miskolcot

JÚLIUS

1. A második komáromi ütközet
2. A kormány Pestről Szegedre teszi át székhelyét
3. Kossuth ismét felajánlja Bem­nek a fővezérséget – Bem kéthó- napi teljhatalmat kér
4. Haynau előhada bevonul a fő­városba

13-15. Görgey Komáromtól Vác- ra, onnan Losoncnak vonul

1. A cári hadak Tiszafürednél át­kelnek a Tiszán

6. Batthyány Lajos miniszterelnök és a tizenhárom honvédtábornok kivégzése

1. A nemzetiségi törvény elfo-

   gadása

2. Perczel bevonul Szegedre –

AUGUSZTUS

1. A kormány Szegedről Aradra teszi át székhelyét
2. Útközét Debrecennél – Hay­nau bevonul Szegedre
3. A kormány felajánlja a koro­nát a cárnak

9. Bem átveszi a főparancsnoksá­got – A temesvári vesztett csata – Görgey Aradra érkezik

1. Kossuth lemond, és Görgeyre ruházza a teljhatalmat
2. Görgey Világosra vezeti csa­patait
3. A világosi fegyverletétel

1. Damjanich feladja Aradot

21. Vécsey Borosjenőn leteszi a fegyvert

26. A munkácsi várőrség feladja a várat

OKTÓBER

2. Klapka feladja Komárom várát, az utolsó magyar erősséget

MIT OLVASHATUNK AZ 1848-49-ES FORRADALOMRÓL

ÉS SZABADSÁGHARCRÓL?

Ajánló jegyzék

1. NÉPSZERŰ TÖRTÉNELMI MŰVEK

ÉS DOKUMENTUMOK

Bibliográfia a történe lem szakkörök szántára, összeáll. VÉRTES Róbert és WACZULIK Margit. 1965. – A korra vonatkozó rész: 46-5 5. lap.

(DEVECSERI Lászlóné-MAJOR József): Történetek új­korból. Történelmi olvasókönyv az ált. isk. 7. oszt, számára, összeáll. —. 1974. – Az 1848-49-ről szóló fejezet: 99-15 2. lap (GRACZA György): A szabadságharc csatái. műveiből

vál. Pollák Dénes. 1954. – Sok képpel, korabeli okmányok és nyomtatványok reprodukcióival.

KOSSUTH Lajos: Fel mindnyájan a hon védelmére ! Vál. cikkek, beszédek és egyéb írások 1848-49. Összeáll. Barta István és Spira György. 1952.

(LUKÁCSY Sándor): Kossuth zászlaja alatt. írások a szabad­ságharcról. összeáll. 1951.

(MANN Miklós): Forrásszemtlvények a magyar társadalom éle­téből, 896-1849. (Történelmi olvasókönyv 7/1.) – A korról: 164-172. lap.

(MARTINKÓ András): Petőfi életútja. Dokumentumokból összeáll, és írta —. 1973.

PETŐFI Sándor összes prózai művei és levelezése. Sajtó alá rend. Martinkó András. 1974. – A kötetből: a költő márciusi nap­lója, cikkei, levelei.

RÓZSA György-SPIRA György: Negyvennyolc a kortársak szettével. Képek, nyomtatványok és iratok. 1975.

UNGER Mátyás-SZABÖLCS Ottó: Magyarország története. Rövid áttekintés. 2. átd. és bőv. kiadás. 1975.

URBÁN Aladár: Az európai forradalom forgószelében, 1848- 1849. 1970. (Népszerű történelem) – A magyarországi esemé­nyek európai hátteréről.

URBÁN Aladár: Pákozd, 1848.

1. ÉLETRAJZOK, ÉLETRAJZI REGÉNYEK

A „Nagy emberek élete” sorozatból:

FEKETE Sándor: Kossuth Lajos

FEKETE Sándor: Széchenyi István

ILLYÉS Gyula: Tűz vagyok… (Petőfi Sándor)

Az • • •” sorozatból:

FEKETE Sándor: így élt a szabadságharc költője (Petőfi Sándor)

GERENCSÉR Miklós: így élt Táncsics Mihály

LENGYEL Dénes: így élt Jókai Mór

KERESZTURY Dezső: így élt Arany János

Egyedi kiadványok:

DIENES András: Az utolsó év. Petőfi és a szabadságharc IGNÁCZ Rózsa: Róza leányasszony (Jókainé Laborfalvi Róza)

ILLYÉS Gyula: Petőfi Sándor

KERTÉSZ Erzsébet: Teleki Blanka

KUBINYI Ferenc: Harmincán a császár ellen (Noszlopy Gáspár)

ORDAS Iván:. Damjanich tábornok

SOM BORI Sándor: Gábor Áron

1. GYŰJTEMÉNYEK

(CSANÁDI Imre): Hadak útján. Verses magyar történelem. Vál. —. 1966. – Az 1848-49-ről szóló versek: 221-238. lap. JÓKAI Mór: Tűzön át az égbe. Elbeszélések 1848-49-ről. 1956. (Olcsó könyvtár)

(KANIZSAI NAGY Antal): A forradalmak hősei. Elbeszé­lések a történelemből, 1847-1945. Vál. –. 1963. (Iskolai könyvtár)

1. NÉHÁNY TÖRTÉNELMI REGÉNY

BÁRDOS László: A dzsidás kapitány

BRÓDY Sándor: Egri diákok

DÁVID Antal: Háromszék nem alkuszik

JÓKAI Mór: A kőszívű ember fiai

LENGYEL Balázs: A szebenifiúk

TAKÁCS Tibor: Klapka katonái

TAMÁSI Áron: Hazai tükör

A BORÍTÓ THAN MÓR „AZ ÓSZŐNYI ÜTKÖZET” C. FESTMÉNYÉT ÁBRÁZOLJA

A KÖTETBEN FELHASZNÁLT FEKETE-FEHÉR KÉPEKET KARÁTH JÓZSEF, HARSÁNY! JÓZSEF,

NÉMETH FERENC, A SZÍNESEKET HORVAI JÓZSEF FÉNYKÉPEZTE

A TÉRKÉPEKET A KARTOGRÁFIAI VÁLLALAT KÉSZÍTETTE

ÖTÖDIK KIADÁS

© MÁRKUS ISTVÁN, 1966

HU ISSN 0453-6541

ISBN 963 11 2867 9

MÓRA FERENC IFJÚSÁGI KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST

FELELŐS KIADÓ: SZILÁDI JÁNOS IGAZGATÓ

®

ATHENAEUM NYOMDA (83.0535), BUDAPEST, 1984

ROTÁCIÓS MÉLYNYOMÁS

A SZÖVEG MONOPHOTO ELJÁRÁSSAL KÉSZÜLT

FELELŐS VEZETŐ: SZLÁVIK ANDRÁS VEZÉRIGAZGATÓ

FELELŐS SZERKESZTŐ: F. KEMÉNY MÁRTA • SZAKMAILAG ELLENŐRIZTE: SPIRA GYÖRGY

MŰSZAKI VEZETŐ: HAÁS PÁL • KÉPSZERKESZTŐ: DIÓSI KATALIN

MŰSZAKI SZERKESZTŐ: KELLERMANN JÓZSEF

105 000 PÉLDÁNY • TERJEDELEM: 21,63 (A/5) ÍV + 24 OLDAL MELLÉKLET ÉS 4 SZÍNES TÁBLA • IF 4796

MÁRKUS ISTVÁN

FORRADALOM ÉS SZABADSÁGHARC 1848-49

Ez a melléklet a kötet legfontosabb képeinek

a gyűjteménye. Kivágásra és felragasztásra

vagy tablókészítésre egyaránt

felhasználható

I. A FORRADALOM LÁNGJA

A Tuileriák ostroma Párizsban, 1848. február 24-én

Győzelmes forradalmi felkelés Milánóban, 1848 márciusában

A pesti március 15.

Petőfi Sándor

Vasvári Pál

Kossuth Lajos

Magyar jurátusok és bécsi diákok találkozása 1848. március 15-én

Kossuth bevonulása Bécsbe 1848. március 15-én

■*>

<

*

1. 
   MÁRCIUS UTÁN

A pesti országgyűlés megnyitása

Batthyány Lajos Széchenyi István

4

Eötvös József

<

Deák Ferenc

„Megadjuk!” Az országgyűlés Kossuth szavára megszavazza a kétszázezer katonát

Kossuth toborzógyűlést tart Cegléden

Az első magyar győzelem: a pákozdi csata

1. 
   HARC VAGY ALKU

Gábor Áron ágyúöntó műhelye

Bem 1848-as arcképe

Görgey, a törvényes önvédelmi harc úri vezére

Bem győzelme Nagyszebennél, 1849. március 11-én

Kép a szolnoki csatából

Magyar nemzetőrök egyenruhái es fegyverzete

*

1. 
   A MÁSODIK TAVASZ ÉS A VÉG

A trónfosztás kikiáltása a deb­receni Nagytemplomban

Szemere Bertalan, a debreceni kor­mány elnöke

Batthyány Kázmér külügyminisz

tér

Teleki László, a kormány párizsi követe

<

Magyar zászló a budai Vár bástyáján

Paskievics, cári hadvezér

Haynau, császári hadvezér

I

A világosi fegyverletétel

A tizenhárom aradi vértanú