Skip to content

Mong Attila – Kádár hitele (PDF-átirat)

Mong Attila - Kádár hitele (PDF-átirat)

Találatok: 69

436

Cover

Table of Contents

Címlap

Copyright

Tartalom

Kádár hitele

Bevezető

Köszönetnyilvánítás

Előhang – 1957. május 1.

I. Kádár alkuja – 1957–1961

II. A barna kenyértől a reformig – 1962–1968

III. Levelek Mr. F.-nek – 1966–1968

IV. A háromhatvanas kenyér vége – 1969–1979

V. Esernyőcsere viharban – 1980–1982

VI. Gyorsítás a csőd felé – 1983–1988

Utóhang – 1989. július 11.

Függelék

Életrajzok

Főbb gazdasági mutatók

Gyakran előforduló fogalmak

Levéltári források

Felhasznált irodalom

További irodalom

Jegyzetek

Lábjegyzetek


Mong Attila


Kádár hitele


A magyar államadósság története

1956–1990


Libri Kiadó

Budapest


© 2012, Mong Attila

Fotók © 2012, MTVA

A kötet megjelenését támogatta a

keba_logo

az Open Society Foundations és a Hoover Institution

Szerkesztette

Farkas Zoltán

www.libri-kiado.hu

www.nyugatiter.hu

Felelős kiadó a Libri Kiadó ügyvezetője

A Libri Kiadó az LS Kiadói Csoport tagja

Felelős szerkesztő Dávid Anna

Olvasószerkesztő Kótai Kata

Borítóterv Café Design, Seidl Mika

Műszaki vezető Kovács Balázs Sándor

Elektronikus könyv Nagy Lajos

ISBN 978-963-310-707-2

Az elektronikus verziót készítette

eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Felhasznált betűtípus:

Noto Serif – Apache License 2.0

Tartalom

Bevezető

Köszönetnyilvánítás

Előhang
1957. május 1.

I. Kádár alkuja
1957–1961

II. A barna kenyértől a reformig
1962–1968

III. Levelek Mr. F.-nek
1966–1968

IV. A háromhatvanas kenyér vége
1969–1979

V. Esernyőcsere viharban
1980–1982

VI. Gyorsítás a csőd felé
1983–1988

Utóhang
1989. július 11.

Függelék

Életrajzok

Főbb gazdasági mutatók

Gyakran előforduló fogalmak

Levéltári források

Felhasznált irodalom

További irodalom

Jegyzetek

Lábjegyzetek

Névmutató

Bevezető

Nem állítom, hogy kristálytiszta emlékeim vannak, de annyit bizonyosan vissza tudok idézni, hogy gyermekkorom színhelyén, Lovasberényben egyáltalán nem jól sült el az 1979 júliusában bejelentett nagyarányú áremelés. Valami rémlik valamiféle döbbent ámulatról, hogy ilyen egyáltalán előfordulhatott, és beszélgetésekről, hogy most már akkor semmi sem lesz olyan, mint régen. Alig tízéves voltam, de emlékeimbe visszavonhatatlanul beleégett, hogy egyik napról a másikra 3 forint 60 fillérről 5 forint 40 fillérre emelkedett a kenyér ára, és az is, hogy valamikor ezután megszűnt az 50 filléres kisgombóc a Zöldfa cukrászda fagylaltpultjánál. Megértettem, hogy nyakunkon a válság. Begyűrűzött hát mégis.

Homályos emlékeim vannak arról is, hogy az 1980-as évek elején az osztályfőnöki órák egy része az aktuális politikai helyzet értékelésével telt. Minden héten valamelyikünknek össze kellett foglalni a Népszabadság alapján, mi történt országban-világban. Odakint éppen a gázcseretelep felé bicikliztek az emberek, nekünk odabent az afgán belpolitikáról, Nadzsibullah elnök pozíciójáról, a SALT-II-egyezmény ratifikálásáról, az Indira Gandhi elleni merényletről, Mitterand megválasztásának jelentőségéről és persze a kapitalista társadalom általános válságáról kellett beszélgetnünk. Majd egyszer csak, derült égből villámcsapás, arról, hogy 1982 májusában Magyarország csatlakozott a Nemzetközi Valutaalaphoz és a Világbankhoz, a kapitalista világ két fontos szervezetéhez. Csak annyi rémlik, hogy éreztem, ezzel azért valami nem stimmel.

Élesen megmaradt viszont az, amikor a lovasberényi iskola igazgatója – ugyanaz a személy egyébként, aki nagyjából ugyanebben az időben a várható sokkoló élmény miatt megtiltotta az általános iskolásoknak A nyolcadik utas: a Halál című, magyarul beszélő amerikai tudományos-fantasztikus film megtekintését a helyi moziban – az egész iskolának kötelezően elrendelte a Brezsnyev-temetés élő közvetítésének megtekintését. „Világtörténelmi esemény” – mondta 1982 novemberében, és mi ennek a kijelentésnek a súlyát átérezve ott ültünk a Videoton tévékészülék előtt. Aztán 1984 februárjában megint, mert Andropov pártfőtitkárt temették. És 1985 márciusában ismét, hogy Csernyenko világtörténelmi jelentőségű búcsúztatóját követhessük élőben. Akkor még mindenki azt hitte, hogy az addig megismert történelemnek sosem lesz vége, holott a rendszer már hullaszagot árasztott magából.

Válság, infláció, adósság, hiány, megszorítások, áremelések, reformok – egész gyermekkoromban ezekkel a szavakkal kellett együtt élnem. A rendszerváltáskor, 1989–1990-ben azonban úgy látszott, hogy a felnőtt életemmel végre új korszak kezdődik. Néhány nehéz év után ezeket a fogalmakat majd szépen el lehet felejteni, mert Magyarország képes lesz kihasználni a világtörténelemben egyedülálló csillagállást, képes lesz olyan új korszakot kezdeni, amelyben a szabadság jólétet, kiegyensúlyozott gazdasági fejlődést hoz. Akkor úgy látszott, hogy az 1970-es, 1980-as évek súlyos adóssága, Kádár hiteleinek öröksége pár év alatt ledolgozható. Visszafizetjük a kölcsönöket, velük együtt pedig magunk mögött hagyjuk annak a korszaknak az összes nyűgét és hibáját. Nehéz volt elképzelni, hogy a Kádár-korszak gazdaságpolitikai baklövései a szabadság és demokrácia körülményei között is megismétlődhetnek.

Az első néhány viszontagságos év után újabb viszontagságos évek következtek, Magyarország 1998-ra kikerült ugyan az IMF szoros felügyelete alól, de a 2000-es évek elején mintha megismétlődött volna a késő Kádár-korszak, aminek örökségétől, addigra azt hittük, már régen megszabadultunk. Magyarország a nemzetközi szervezetek (IMF, EU) óvó figyelmeztetése ellenére, szuverenitása teljében olyan értelmetlen adósságnövelő politikába kezdett, amely a 2008-as pénzügyi, majd az azt követő és máig tartó gazdasági válság idejére ugyanolyan védtelenné tette, mint 1982-ben volt. És ugyanúgy, ahogyan akkor, ismét az IMF-hez kényszerült menekülni a csőd elől.

Ennek a könyvnek az ötlete 2008 őszén érlelődött meg bennem, pontosan akkor, amikor a magyar kormány és a jegybank a Nemzetközi Valutaalappal és az Európai Unióval tárgyalt a segítségnyújtásról. Az IMF-től IMF-ig tartó szomorú gazdaságpolitikai ív nyilvánvalóvá tette ugyanis, hogy a Kádár-korszak adósságát csak pénzügyi értelemben sikerült törleszteni. A Kádár által felvett hiteleknek létezik egy olyan öröksége is, amelytől valószínűleg csak generációkon keresztül és olyan drámai tapasztalatok árán lehet majd megszabadulni, mint amilyeneket a 2008-as válság hozott el. A könyvet azért írtam meg, mert azt gondoltam, hogy a Kádár-korszak eseményeinek és örökségének jobb megismerése talán könnyebbé teszi ezt a tanulási folyamatot. Nem mellesleg pedig jobban megismerem a korszak politikai döntéseinek azt a részét, amelyekről az 1980-as évek elején, az osztályfőnöki órákon nem volt alkalmunk beszélgetni.

Fontos tehát éppen ezért megjegyezni, hogy ez nem egy közgazdasági szakkönyv. Jóllehet gazdasági végzettséggel és érdeklődéssel felvértezve közelítettem meg a témát, mégsem célom, hogy bemutassam, hova ment el az a rengeteg pénz, amelyet Kádárék hitelben fölvettek, az ugyanis sajnos túlságosan is nyilvánvaló. Nem akartam, és értelemszerűen nem is tudtam volna újraírni a létező és kötetekre rúgó közgazdasági irodalmat, amely a szocialista gazdasági berendezkedés, a tervgazdaság vagy a KGST működésének értelmetlenségeivel foglalkozik. Ezek a könyvek remekül leírják, hogy a devizakölcsönök hogyan folytak el a gazdaság működési mechanizmusának alapvető hibái miatt (lásd mindenekelőtt Kornai János A hiány vagy A szocialista rendszer című műveit). Ugyanígy nem volt célom részletesen elemezni, hogy a szocialista korszak eladósodása mennyiben illeszthető be a magyar gazdaságot korábbi korszakaiban is jellemző – alapvetően a tőkehiány miatt „kódolt” – eladósodási hullámok sorába, vagy éppen mennyiben különbözik tőlük. Ez a közgazdászok és gazdaságtörténészek által szintén bőségesen feldolgozott háttér csak annyiban jelenik meg a könyvben, amennyiben a történet megértése szempontjából nélkülözhetetlen. (Lásd például Berend T. Iván – Csató Tamás: Evolution of the Hungarian Economy 1848–1989.)

Mindezek miatt a témához mérten kifejezetten kevés adatot, még kevesebb táblázatot, grafikont kap az olvasó, ezek nagy része is a Függelékben található. Az adatokkal kapcsolatban ráadásul megjegyzendő, hogy a vizsgált korszakban nem egyszerűen kozmetikázott, hanem alapvetően hamis statisztikákat közöltek a vezetők az ország helyzetéről, még a nemzetközi szervezetek felé is, saját polgáraikat pedig megkímélték ezektől a kellemetlenségektől, azaz hallgattak róluk. Az adatok bemutatásánál ezért rendszeresen ki kell majd térni arra, hogy a valós számok mennyiben tértek el a forrásokban közöltektől.

A számokhoz, közgazdasági elemzésekhez képest sokkal inkább az foglalkoztatott, hogyan születtek meg az adóssághoz vezető gazdasági döntések. Kik voltak a döntéseket meghozó politikusok, közgazdászok, mik voltak a motivációik, látták-e, és ha nem, miért nem a nyilvánvaló hibákat, milyen viták kísérték vagy éppen nem kísérték ezeket a katasztrofális lépéseket, hogyan befolyásolta a devizaadósság, a nemzetközi pénzügyi világ, az IMF és a Világbank a magyar gazdaságpolitikai döntéseket? Azt kerestem, hogy mennyiben voltak kénytelenek követni előbb Moszkva, majd Moszkva és Washington kívánalmait a döntéshozók, mennyiben magyar kútfőből és mennyiben a nemzetközi szervezetek igényei miatt, lényegében a kölcsönök megszerzéséért cserében lett például olyan az 1980-as évek magyar reformfolyamatának a története, mint amilyen végül lett. Meggyőződésem ugyanis, hogy az 1980-as évek eseményei, döntései, gazdaságpolitikai, politikai, társadalmi és kulturális mintái alapvetően meghatározták a rendszerváltás utáni Magyarország történelmét is.

Az anyaggyűjtés során a legnagyobb izgalmat az okozta, hogy kivételes lehetőséget kaptam a Nemzetközi Valutaalap archívumában való kutatásra Washington D. C.-ben, ahol Magyarországgal kapcsolatban több ezer oldalnyi iratanyagot volt alkalmam átnézni, és ezekről fotómásolatot készíteni. Döbbenetes volt megtapasztalni, hogy az IMF archívumában a korszak magyar történelmének felbecsülhetetlen értékű iratanyaga szabadon kutatható, miközben a hazai levéltárakban egészen más a helyzet. Az adóssággal, a Nemzetközi Valutaalappal, a Világbankkal kapcsolatos iratanyag Magyarországon rendkívül gyér. Egyrészt mert nyilvánvalóan manipulációk és lopások tépázták meg a gyűjteményt, másrészt mert a dokumentumok egy része érthetetlen módon még most is minősített, szigorúan titkos vagy szolgálati titok besorolású, a kutatók előtt is zárt, és eredmény nélkül kértem ezen minősítések feloldását. Washingtonban ezzel szemben szabadon elolvashatók a Budapestre látogató szakemberek feljegyzései, egymás közötti levelei, a magyar tárgyalópartnerekkel folytatott megbeszélések részletes jegyzőkönyvei, sokszor még a szállodafoglalás nehézségeiről szóló beszámolók vagy költségelszámolások is. Az IMF rendkívül alapos szakemberei mindenről mindent feljegyeztek, mindent dokumentáltak, és ezért nem lehetünk eléggé hálásak nekik. A korszak magyar pártdokumentumainak bikkfanyelvével, ködösítésével, merevségével és humortalanságával szemben ezek az iratok többnyire kendőzetlen őszinteséggel és nem kevés humorral beszélnek a magyar tapasztalatokról. Ezekből a papírokból a korszak magyar gazdaságtörténelmének eddig nem ismert olvasata is feltárul, így a könyv – talán kijelenthetem – azoknak is szolgál újdonsággal, akik kortársként vagy szemtanúként élték át az eseményeket. Most megtudhatják például, miként vélekedtek róluk a tárgyalóasztal másik oldalán. Elsőként dolgoztam fel a korszakban az adóssággal, az IMF-tárgyalásokkal kapcsolatos állambiztonsági jelentéseket is, amelyek bizonyos eseményeket szintén új megvilágításba helyeznek. Ámbár ezen időszak befolyásos döntéshozói közül egyre kevesebben vannak életben, nagy örömömre szolgált, hogy alkalmam nyílt többükkel (pl. Tímár Mátyással és Pulai Miklóssal) interjút készítenem.

Végül nem tagadhatom, hogy a könyv elkészítése során befolyásolt egy különös élmény is. A 2008 végétől 2012 nyaráig tartó időszakban, amelynek során – rendes újságírói munkám mellett – itthon és külföldön anyaggyűjtéssel, interjúk készítésével, levéltári és könyvtári munkával foglalatoskodtam, Magyarország mindennapjait és az én életemet is alapvetően meghatározták az államadóssággal, a devizahitelekkel, a svájcifrank-kamatokkal, az euróárfolyammal és az IMF-fel kapcsolatos gazdasági, politikai és kávéházi viták. Ezek alól, ha akartam volna, sem tudtam volna magam kivonni. A legfurcsább azonban éppen az a tapasztalat volt, ahogyan a jelen és a múlt gyakran összecsúszott. Sokszor hagytam abba egy-egy 1980-as években leírt mondat olvasását, hogy utánanézzek az interneten, mi is történik Budapesten 2010–2011-ben, és szinte mindig az volt az érzésem, mintha az 1980-as években félbehagyott történet folytatódna. Dermesztő volt az az érzés, hogy kulturális értelemben, a döntéshozók és az emberek fejében majdnem ugyanott tartunk, mint 1985-ben, és ha változnak is a dolgaink, ezen a síkon csak lassan. Sajnos nagyon sok minden – talán az eltelt majdnem harminc évhez képest történelmi értelemben túl sok minden – visszaköszönt a jelenben az 1980-as évek pártvitáiból, politikai retorikájából, az IMF-fel való ellentmondásos viszonyból. Ezért – bár igyekeztem megőrizni a kellő történelmi távolságot – a könyvben néhány erősen áthallásos részletre is kitértem. Így kiderül például, hogy miért akarta a magyar politikai vezetés 1984-ben kitörölni a Magyar Népköztársaság elnevezést az IMF belső levelezéséből, és miért akarták egyszerűen Magyarországnak neveztetni az országot. Megtudhatjuk, hogyan próbáltak a magyar illetékesek 1988-ban valamilyen koherens és hihető hazugságot kitalálni az IMF előtt egy véletlenül kiszivárgott valós statisztikai adattal kapcsolatban.

Reményeim szerint olyan könyv kerekedett ki a többéves munkából, amely egyszerre mutat be egy korszakot, szórakoztat és talán el is gondolkodtat.

Jó olvasást!

Budapest, 2012. június

Mong Attila

Köszönetnyilvánítás

Amikor hosszas gondolkodás után, valamikor 2009 nyarán elkezdtem ennek a könyvnek a munkálatait, magam sem gondoltam volna, mekkora fába vágtam a fejszémet. Ezért különösen fontos nekem, hogy megemlítsem azokat, akik szakmailag, anyagilag vagy lelkileg támogattak. Bármilyen közhelyesen hangzik, mégis igaz: nélkülük ez a könyv soha nem jött volna létre.

Mindenekelőtt köszönöm az Open Society Foundations (OSF) és a Hoover Institution anyagi támogatását, amely hozzásegített ahhoz, hogy itthon és az Egyesült Államokban is szerteágazó levéltári kutatásokat végezhessek, a Közép-Európai Brókerképző Alapítvány pénzügyi hozzájárulása pedig a könyv kiadásának hátterét teremtette meg. A pénz mellett azonban legalább annyira fontos volt az a biztatás, amit az OSF-nél Koncz Katalintól és Nizák Pétertől kaptam: mindketten hittek abban, hogy képes leszek ennek a bonyolult témának a feldolgozására. A kaliforniai Hoover Institution támogatása nélkül soha nem jutottam volna el az IMF washingtoni archívumába, márpedig az ott található levéltári anyag nélkülözhetetlen volt a könyv megírásához. Köszönet ezért az intézet igazgatóhelyettesének, Richard Sousának, aki az addigi szakmai pályafutásom és egyetlen ajánlólevél alapján érdemesnek tartott az ösztöndíjra. Hálás vagyok a Brókerképző Alapítvány kuratóriumának és különösen az elnöknek, Martin Hajdu Györgynek, aki már nem először tüntetett ki bizalmával. Sokat köszönhetek Halmos Ádámnak, a Libri Kiadó vezetőjének is, aki felvállalta a könyv kiadását.

Nagy megtiszteltetés, hogy elfogadta a felkérést és a könyv szerkesztője lett az általam nagyra becsült újságíró, Farkas Zoltán, aki nem mellesleg a korszak kiváló ismerője. Megjegyzései és átalakítási javaslatai rengeteget javítottak a könyv kéziratán. Hasonlóképpen sokat jelent nekem, hogy többen vették a fáradságot, és kérésemre végigolvasták az első változatot: Vajda Éva, egyik korábbi könyvem szerkesztője ezúttal is kíméletlen és hasznos kritikusnak bizonyult, Domány András piros felkiáltójelei és javításai lényeges apróságokra hívták fel a figyelmemet, a rendszerváltást gyerekfejjel átélő Kovács Ildikó észrevételeinek hála pedig remélhetőleg azok is jobban megértik a könyvet, akik az 1980-as éveket csak hallomásból ismerik.

Óriási élményt jelentett, hogy magyarországi kutatóként egy évig együtt dolgozhattam Anne Applebaummal új könyvének megírásán, így alkalmam nyílt látni, hogyan dolgozik egy hasonlóan komplex témán egy Pulitzer-díjas amerikai újságíró. Elhivatottsága, alapossága, újságírói munkamódszere és nem utolsósorban baráti jó tanácsai felbecsülhetetlenek voltak számomra. A kutatás során többször hasznos iránymutatást kaptam két közgazdásztól: Pogátsa Zoltán néhány szakmai alapkérdés tisztázásában segített, Király Júlia pedig hasznos tippekkel, telefonszámokkal látott el az évek során.

Sokat köszönhetek a levéltárosoknak, közülük is elsősorban Sz. Kovács Évának, aki az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának mélyéről bányászott nekem elő olyan iratokat és dossziékat, amelyeket előttem valószínűleg senki sem látott még. Az 1956-os Intézet Oral History Archívumában Molnár Adrienne és Kőrösi Zsuzsanna segített eligazodni, és hálás vagyok a Magyar Országos Levéltár óbudai és Hess András téri kutatótermében dolgozó levéltárosoknak is.

Végül szívből köszönetet mondok családomnak és barátaimnak, közülük is elsősorban Szilágyi Tibor Pálnak és Burucsné Taródi Ilonának türelmükért és támogatásukért.


01

Budapest, 1957. május 1. Kádár János , az MSZMP első titkára a felvonulók között a Hősök terén. MTI Fotó: Vigovszki Ferenc


Előhang

1957. május 1.

„Hozzál nekem sínadrágot!”

Fekete Jánosné a Svájcban tartózkodó

férjének, 1956. október 23.

„A tér és a környező utcák megteltek. Kádár János, a nagygyűlés szónoka az emelvényre lépett”1 – vezette be a korabeli filmhíradó narrátora ünnepélyes hangon a tudósítást, amely az 1957. május elsejei budapesti felvonulásról szólt. Az esős idő ellenére százezres tömeg gyűlt össze a Hősök terén és az abból nyíló hatalmas Felvonulási téren, hogy meghallgassák a párt új első titkárát. Ameddig csak a szem ellátott, mindenhol álltak. Az emberek a munkásmozgalom vörös zászlaját és a piros-fehér-zöld magyar nemzeti lobogót lengették, sokak kezében apró májusfák szalagjait fújta a szél. Alig fél évvel azelőtt, 1956. október 23-án reggel még Sztálin szobra magasodott ugyanitt, amelyet aznap estére a kommunista diktatúra ellen fellázadt emberek ledöntöttek és darabokra szedtek. Kádár, aki előbb együttműködött a felkelés után megalakult, Nagy Imre vezette új kormánnyal, pár napra rá elhagyta Budapestet, és november 4-én szovjet tankok kíséretében jött vissza a fővárosba, leverni a forradalmat.2

Az újonnan alakult Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) első titkára, egyben miniszterelnök véres kézzel látott neki hatalma kiépítésének: november 10-11-ére a szovjet csapatok segítségével felszámolta a fegyveres ellenállás gócait, a szélesebb társadalmi ellenállás letörésére pedig saját fegyveres erőt is felállított. Megbízható tisztekből, pártfunkcionáriusokból, valamint egykori görög és jugoszláv partizánokból megszervezte a Magyar Forradalmi Honvéd Karhatalmat, amelynek tagjait – vattakabátjuk miatt – „pufajkásoknak” hívta a népnyelv. Ezek az alakulatok fokozatosan vették át a szovjet hadsereg addigi szerepkörét: az utcai járőrözést, az igazoltatást, a razziákat. Decemberben Kádár felgyorsította a rendcsinálást. Feloszlatták a különböző forradalmi bizottságokat, letartóztatták a gyárak önigazgatására létrejött munkástanácsainak vezetőit és aktivistáit, bevezették a rögtönítélő bíráskodást. 1957 elejétől még nagyobb sebességre kapcsolta a megtorlás gépezetét. Március végén Kádár Moszkvában biztosítékot kapott arra, hogy nem térnek vissza Magyarországra a Szovjetunióba menekült keményvonalas riválisai, Gerő Ernő és Rákosi Mátyás, ennek fejében ígéretet tett a leszámolás könyörtelen folytatására. 1957 áprilisától két év alatt 35 ezer ember ellen indult eljárás, közülük a népbíróságok 229 embert halálra ítéltek, mintegy 22 ezret rövidebb-hosszabb börtönbüntetésre, és 13 ezret jogerős bírósági ítélet nélkül internáltak. A rendőri felügyelet alá helyezés tízezrekre terjedt ki, 211 ezren külföldre menekültek, közülük 165–175 ezren soha nem tértek vissza. Ugyancsak áprilisban megkezdődött Nagy Imre és társainak pere is, amelyben a vád a „népi demokratikus rend megdöntésére” irányuló szervezkedés kezdeményezésének és megszervezésének fikciójára épült. A vádlottak közül négyet, köztük Nagy Imrét, halálra ítélték, az ítéleteket aztán 1958. június 16-án végre is hajtották.3

Kádár hatalma megszilárdításában ugyan 1957 tavaszáig jelentős sikereket ért el, de a tömeg elé nem mert kiállni. Az ország nagy részének szemében a forradalmat leverő, gyűlölt ember volt. Május elseje, a munka ünnepe volt az első alkalom, hogy elérkezettnek látta az időt megünnepelni a győzelmet hívei előtt. Büszkén, magabiztosan, az itt-ott szemerkélő esőben felöltő nélkül, hajadonfőtt állt ezen a kissé hideg napon a százezres tömeg elé, hogy egyértelművé, egyszer és mindenkorra világossá tegye az ország népe számára a tényt: új időszámítás kezdődött.

„Munkások, elvtársak, budapesti dolgozók! […] Él, és győzelmet aratott a munkáshatalom, a proletárdiktatúra, a munkás-paraszt állam, a Magyar Népköztársaság! Él, és legyőzhetetlen erővé változott a proletár nemzetköziség eszméje! […] Miben van a különös jelentősége az 1957-es magyar május elsejének népünk számára, és nyugodtan mondhatjuk, nemzetközileg is? Abban, hogy ezen a napon az októberi sikertelen ellenforradalom fölött a munkásosztály nemzetközi segítségével döntő győzelmet aratott magyar dolgozó nép ünnepli szabadon május elsejét, a proletár nemzetköziség ünnepét.”4

Kádár kitörő tapsvihar mellett harsogta beszédét, amelyben először értelmezte a nagy nyilvánosság előtt az októberi eseményeket. Szerinte a lázadást a „fasiszta magyar burzsoázia […] az ellenforradalom posványába süllyedt áruló Nagy Imre-csoporttal” és „az amerikai nagytőke által vezetett nemzetközi imperializmussal” szövetségben szervezte, amely veszélyeztette „a magyar munkás-paraszt államot, a néphatalmat, a proletariátus diktatúráját”5, a nemzeti függetlenséget és az addigi vívmányokat, a gyárak, a bankok, a bányák államosítását, a földosztást. A támadást a „magyar nép legönzetlenebb, legigazabb barátjától, a Szovjetuniótól” kapott segítséggel sikerült visszaverni, „megvédelmezni a szocializmus ügyét”6. Kádár a szovjetek támogatását tudta maga mögött, rendet ígért és egyben azt, hogy nem folytatódik semmi sem ugyanúgy, mint 1956 előtt. Nincs visszatérés a gyűlölt Rákosi-korszakhoz.

Mint a felvonulás is mutatta, nem voltak kevesen, akik egyetértettek vele, és az új korszak reményét látták benne. Azok, akik az 1956 előtti rendszer hívei, kedvezményezettjei és haszonélvezői voltak, akik az őszt rettegésben töltötték, és azok is, akik ugyan részt vettek a forradalomban, de örültek, hogy megúszták, hogy nem érte utol őket a megtorlás.7 1957. május elsején ezzel a tömegdemonstrációval megkezdődött a Kádár-rendszer.

Ott álltak a tömegben – igazából vagy csak képletes értelemben – e könyv főszereplői is. Azok a funkcionáriusok, akik az elkövetkező csaknem fél évszázad alatt, de különösképpen az 1970-es, 1980-as években vezető pozíciókat elfoglalva tevékeny részesei voltak a Kádár-rezsim működtetésének és fenntartásának. Így döntéseik révén annak is, hogy a gazdasági rendszer egy idő után már csak a külső adósságállomány folyamatos felduzzasztása segítségével, súlyos eladósodás árán volt képes életben maradni. Közgazdászként egy idő után nyilvánvalóvá válhatott számukra a szocialista gazdasági berendezkedés abszurditása, alkalmazkodásra való képtelensége, következésképpen világos lehetett előttük az is, hogy a külföldi hitelek felvétele csak meghosszabbítja a rendszer életét, és az országot még az óvatos reformok sem vezetik ki a zsákutcából. Mégis a végsőkig ragaszkodtak meggyőződésükhöz, a rezsim fennmaradásához és annak vezetőjéhez, Kádárhoz. Kik voltak ők, honnan jöttek, mit gondoltak 1956-ról, hogyan vélekedtek Kádárról, és mennyiben határozták meg későbbi döntéseiket az októberi események? Az alábbiakban a könyv főszereplői közül néhány, a döntésekben fontos szerepet játszó szakember életrajzát vázolom fel ezen kérdések megválaszolására. Elsősorban azokét, akikről bőséges forrásanyag állt rendelkezésre: vagy azért, mert önéletírást hagytak hátra, esetleg életútinterjút adtak, vagy pedig azért, mert az életrajzukat már feldolgozták.

Az életutak, a motivációk és az egyéni sorsok persze nagyon változatosak, néhány közös vonás azonban felfedezhető bennük, amelynek mindenképpen volt jelentősége az események későbbi alakulásában. Először is annak, hogy mindannyian valamikor az 1910-es évek legvégén vagy az 1920-as években születtek, életük korai szakaszát tehát a két világháború közötti korszak Magyarországa határozta meg. A legtöbben közülük már gyermek- vagy ifjúkorukban baloldali érzelműek lettek, mélységesen megvetették és elítélték a két világháború közötti Horthy-korszakot, az „úri Magyarországot”, az 1945 után kiépülő kommunista rendszert pedig, amely egyben képzést, megfelelő végzettséget és a felemelkedés lehetőségét kínálta számukra, az egyetlen reménységnek látták, hogy az ország a modernizáció útjára lépjen.

„Az otthoni beállítottság radikális polgári beállítottság volt, nagyon világosan fasisztaellenes és náciellenes. [Apámat] a polgári radikalizmus és a baloldali mozgalmak érdekelték, könyvtárában sok angol szociáldemokrata szakszervezeti szerző könyve megvolt, és vagy 10-12 könyv a szovjet rendszerről”8 – vallotta például egyik interjújában a fővárosi polgári, orvoscsaládból származó Hetényi István (született: 1926), aki később az Országos Tervhivatal elnökhelyettese, majd az 1980-as években pénzügyminiszter volt.*1 Nem munkásmozgalmi famíliából származott Bácskai Tamás (1925), a Magyar Nemzeti Bank későbbi befolyásos ügyvezetője sem: a jól menő ügyvédcsalád sarja szintén gyerekkorában került kapcsolatba a baloldali szakszervezeti mozgalommal. 1943-ban szimpátiából megtanult oroszul is, hogy Puskint olvashasson eredetiben.9 Pulai Miklós (1925), aki később MNB-elnökhelyettes, 1982–1989 között a Világbank magyarországi kormányzója is volt, viszont igazi baloldali munkáscsaládból érkezett. Édesapja 1919-ben vöröskatona volt, a bőripari szakszervezet tagja, szervezett munkás. A fia ateista neveltetést kapott: „hamar kerültek a kezembe ilyen könyvek, nyilván első időben elsősorban azért olvastam, mert legalábbis félig tilos volt olvasni, az iskolába is bevittem, emlékszem, és ott nagy buzgón mutattam a Tőkét, vagy három napig nálam volt a Kommunista Kiáltvány is”10 – mondta egy vele készült beszélgetésben.

„Volt egy nagybátyám, aki […] baloldali gondolkodású volt, náluk nyaraltam, 15 éves lehettem, és ott olvastam a népi írókat, és ezek engem hallatlanul érdekeltek”11 – mesélte Tímár Mátyás (1923), aki az 1960-as években pénzügyminiszter és miniszterelnök-helyettes is volt, az 1970-es, 1980-as években hosszú időn keresztül a Magyar Nemzeti Bank elnöki pozícióját töltötte be. Érettségi után a bajai bőrgyárban lett gyakornok, ott lett marxista, itt találkozott azokkal, akik a világszemléletét meghatározták, akikkel Hegelről és József Attiláról vitatkozott. 1943-ban Budapestre jött, az újpesti bőrgyárban dolgozott, beiratkozott a bőripari munkások szakszervezetébe, eljárt az egyébként kommunista irányítás alatt álló szervezet központjának szemináriumaira, családoknál agitált, és a szociáldemokrata pártba is belépett. Hasonlóan a szakszervezet és a szociáldemokrácia vonzotta az 1968-as gazdasági reform atyját, Nyers Rezsőt (1923) is, aki Kispesten és Újpesten – mint fogalmazott –, „a Pest környéki szocialista mozgalom két fellegvárában”12, a baloldal által hagyományosan uralt nyomdászszakmában szocializálódott, és már 17 évesen a szocdem párt tagja lett. „Marxista vagyok, nem kommunista”13 – határozta meg magát újságcikkekben és önéletrajzi művében Fekete János is (1918), aki az 1980-as években az MNB első elnökhelyettese volt, és aki akkor sem tagadta meg baloldali érzelmeit, amikor a legnagyobb amerikai bankok vezetőivel tárgyalt.

A Horthy-korszakot érthető módon mindannyian igazságtalannak tartották, hiszen az 1930-as években sokan közülük nehéz körülmények között éltek. Pulai Miklós apja az 1930-as években az illegális kommunista mozgalomban vett részt: titkos nyomdát működtetett a cipészműhelyben, ezért egy időre ki is tiltották Budapestről.14 Fekete János apja tőzsdebizományos volt, de az 1929–1933-as nagy válság idején tönkrement, és emiatt kénytelenek voltak Szarvasra költözni, ahol egy közraktárban lett főraktárnok. A fiúnak el kellett hagyni a gödöllői premontrei gimnáziumot, az egyetemre pedig a zsidókat a felsőoktatásból kirekesztő numerus clausus miatt nem kerülhetett be, így az érettségi után Szarvason a takarékpénztárban lett irattáros.15 Tímár Mátyás családjának sem nagyon volt pénze támogatni a fiú tanulmányait, segítséget a nagybátyjától remélt, aki a bajai bőrgyárban helyezte el gyakornoknak. „Egyszerűen besoroltak a többi munkás közé […] elég rossz körülmények között [éltem], rendkívül alacsony volt a kereset”16 – emlékezett. Faluvégi Lajos (1924), aki pénzügyminiszter, majd az Országos Tervhivatal (OT) elnöke is volt a Kádár-rendszerben, egyik interjújában arról mesélt, hogy lényegében a parasztgyerekek életét élte, annak ellenére, hogy édesanyja családjának malma volt, apja pedig téglagyári manufaktúrában dolgozott Mátraderecskén. „Libalegelőre jártunk, vagy a patakra fürdeni. […] Mentünk ki a tehenekkel, meg behajtottuk a két tehenet [este]. Szóval kifejezetten kisparaszti körülmények között […] nőttem föl, és ezekből én azt a tanulságot szedtem magamnak már akkor is, hogy rettenetesen keservesen kell dolgozni és teljesíteni, hogy megmaradjon valaki. Meg azt, hogy van, […] aki nyelvét lógatva dolgozik és van, aki ebből elég könnyen él”17 – utalt a kapitalizmus igazságtalanságaira. „Amikor polgáriba írattak, 1933-1934-ben, akkor két pengő volt a beiratkozási díj. […] Ezt úgy tudta előteremteni az anyám, hogy mivel már 28 zálogcédulánk volt, nem volt más, a fehérneműjét vitte be a zálogházba, abból íratott be engem. […] A telet […] úgy húztuk ki, hogy nem volt egy deka tüzelőnk sem. […] Minden este egyliteres üvegben forró vizet melegített a gázon anyám, és azt a forró vizes üveget betettük az ágyba, hogy el tudjunk aludni” – ecsetelte a körülményeket Faluvégi. „Ezt a rendszert igazságtalannak tartottam, az volt a véleményem, hogy a háború után szocialista rendszer lesz, és én ebben részt akartam venni”18 – mondta Tímár Mátyás.

Ennek az új kezdetnek a reményét a háború vége hozta el számukra, amelyet így vagy úgy, de túléltek. Tímárt a német bevonulás után egy vasútépítő munkaszázadhoz hívták be, 1944 decemberében szakszervezeti igazolással elengedték, a század zöme viszont nem sokkal később elpusztult. A frontot hamis papírokkal élte túl.19 Faluvégi Lajos a levente munkaszolgálatból szökött meg, és a harcokat Budapesten bujkálva vészelte át.20 Pulai Miklós ugyancsak a levente munkaszolgálatból szökött el 1944 végén Komáromból Budapestre, 1945 januárjában viszont édesapjával együtt jóhiszeműen az orosz városparancsnokságon jelentkeztek, hogy segítsék az újjáépítést, de szovjet fogságba kerültek, és csak 1948-ban tértek haza.21 Fekete Jánost 1940 augusztusában hívták be munkaszolgálatra, ahonnan a Szovjetunióba került a Don mellé, a frontra. 1943-ban egy barátjával kettesben átkelt a befagyott folyón, hogy elérje a szovjet oldalt, ahol aztán fogságba esett. Itt jól megtanult oroszul, amire fogva tartói is felfigyeltek. Önéletrajzi könyvében így mesélt erről:

„Ott nekem azzal volt sikerem, hogy megtanultam egy bizonyos Sztálin-beszédet. Kaptunk egy feladatot, hogy 1943. november 7-én ünnepeljük meg a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat. Egy kollégámmal […] az az ötletünk támadt, hogy megtanulom a Sztálin-beszédet kívülről, kimegyek, ő súg, és előadom a beszédet. Ez egy hosszú beszéd volt, az oroszok jól ismerték, mert benne voltak a fő jelszavak: a mi ügyünk igaz ügy, az ellenséget szétverjük, miénk lesz a győzelem, a német hódítókra halál vár. […] Mindenesetre elképesztően nagy sikert arattam. […] Megörültek az oroszok, ettől kezdve nekem príma életem volt.”22

Később antifasiszta iskolába osztották be, áthelyezték egy jobb lágerbe, ahol a magyar kommunisták Szovjetunióban tartózkodó vezetőivel, Rákosival és Gerővel is összeismerkedett, majd tolmácsnak kérték föl, és a foglyok kihallgatásában segített. A háború végén annyira jó viszonyt alakított ki a szovjetekkel, hogy őt jelölték ki egy Magyarországra tartó, nagyjából kétezer fős kontingens vezetésére, így az első hazainduló szerelvények egyikének lett a főnöke. Elbeszélése szerint ráadásul teli zsebbel ért haza, miután az orosz parancsnok egy csomó magyar pénzt, körülbelül 20 ezer pengőt vételeztetett vele a raktárból. Mivel felmerült a gyanú, hogy kapcsolatai miatt a szovjet titkosszolgálat is felfigyelhetett rá, Fekete János önéletrajzi kötetében vallott az NKVD-vel való kapcsolatáról is:

„Mindig megtalált [az NKVD]. Én viszont a magam módján soha nem csináltam semmit. Nekem elveim vannak. Nem kell, hogy fenyegessenek, mondjam el, hogy valaki ellenséges tevékenységet folytat velük szemben. Magamtól is elmondom. Az, hogy engem megbízzanak bármi ilyesmivel, az nem ment. […] A mi rendszerünket ahol lehetett, védtem, ilyen egyszerű. De hogy ezért valamit adjanak, az vérlázító. Egyszer jött egy pofa, hogy adnak [ezért] külön prémiumot. Elmész a fenébe! Nekem azután sem lett semmi bajom.”23

1945-öt ennek a könyvnek a főszereplői felszabadulásként élték meg, és szinte természetes volt számukra, hogy valamelyik baloldali pártnak vagy ifjúsági mozgalomnak lettek a tagjai. „1945 február közepén szépen átsétáltunk az apámmal a Duna jegén, elmentünk a […] kommunista párt székházába, és jelentkeztem a pártba. Körülbelül egy hónap alatt felvettek, és borzasztó aktív ifjú lettem”24 – emlékezett például Bácskai Tamás.

Milliók reménykedtek a háború utáni években. Sokan várták azt, hogy az 1945 utáni korszak mindenféle értelemben szakítást jelent a Horthy-rendszerrel, végre szabadságot és demokráciát hoz. A háború utáni néhány év eseményei viszont azt bizonyították, hogy egy újabb elnyomó rendszer épül ki, amelybe viszont e könyv főszereplői nagyon gyorsan beilleszkedtek. Mindannyian hamar a baloldali, elsősorban a kommunista párt közelébe kerültek, részeseivé váltak a kialakuló új rendszernek. Az új korszak, elsősorban az oktatással, a felemelkedés esélyét kínálta számukra.

A képzést részben a Magyar Kommunista Párt biztosította nekik a pártiskolákon keresztül. Havasi Ferenc (1929) például a Lábatlani Cement- és Mészművek kőművesi állásából került így a háború után egyre magasabb pártfunkciókba, és 1978-tól évekig az MSZMP Központi Bizottságának (KB) gazdaságpolitikáért felelős titkára volt. Többen közülük közgazdasági tanulmányokat is folytattak, a Közgazdaságtudományi Egyetemen (pl. Pulai, Nyers, Fekete), vagy a Műegyetem közgazdasági karán (pl. Hetényi) vagy – ez főleg a fiatalabb generációra jellemző – az 1950-es években a moszkvai egyetemen. Köztük például Balassa Ákos (1934), aki aztán az Országos Tervhivatalban dolgozott különböző vezető pozíciókban.

Kiktől és milyen képzést kaptak, milyen volt ebben az időszakban a közgazdászoktatás, milyen áramlatok, nézetek formálták a jövő gazdasági vezetőit a háború után? 1945 jelentős változásokat hozott a hazai közgazdaság-tudományban és képzésben is25: lényegében megszűnt a személyi és elméleti folytonosság a háború előtti polgári áramlatokkal. Ezt legjobban az jelzi, hogy a Magyar Közgazdasági Társaság 1945. augusztus 9-ei ünnepi, fennállásának 50. évfordulójáról megemlékező közgyűlésén a társaság vezető testületeibe (elnökség, számvizsgáló bizottság, igazgatóválasztmány) megválasztott 72 tudós közül csupán 12 fejtett ki később – többnyire csak hosszabb szünet után – tudományosnak nevezhető szellemi tevékenységet (oktatás, kutatás, fordítás).

Az átalakulás a háború után rögtön elkezdődött, nagy része azonban – a politikai változásokkal, a kommunista párt kizárólagos hatalmának kiépítésével párhuzamosan – a „fordulat éve”, 1948 után ment végbe. Ekkor alapították meg a Magyar Közgazdaságtudományi Egyetemet is (1948), amely 1953-ban vette fel Marx Károly nevét. Az új káderek gyors kiképzésével párhuzamosan zajlott a „reakciósnak”, később „polgárinak” bélyegzett régi szakemberek eltávolítása (kizárása, elbocsátása) a gazdasági irányításból és a tudományos életből.

A Magyar Tudományos Akadémia 1949-ben esett át az „átszervezésen”. Minden rendes vagy levelező tagsággal rendelkező közgazdász tagja elvesztette címét és pozícióját. Ugyanez történt meg csaknem az összes olyan egyetemi tanárral, aki közgazdaságtant oktatott: megfosztották őket tanszéküktől és előadói engedélyüktől is. Sokuk sorsa még rosszabbra fordult az ötvenes évek elején, mert formális vagy informális úton szakmai foglalkozási tilalmat érvényesítettek velük szemben. Számos tudós kutatót és oktatót bebörtönöztek vagy vidéki kényszerlakhelyre telepítettek ki. Az egyetemeken és más felsőoktatási intézményekben a közgazdaságtani tanszékek helyébe a „marxizmus–leninizmus” vagy a marxista politikai gazdaságtan tanszékek léptek. Oktatóikat a kommunista párt (amelynek neve 1948-ban Magyar Dolgozók Pártja – MDP – lett) aktív tagjaiból toborozták. Ezek az emberek gyakran (eleinte általánosan) nem rendelkeztek megfelelő szintű szakmai képesítéssel, nem kevesen még egyetemi diplomával sem. Erre valójában nem is volt szükségük, hiszen feladatuk nem tudományos oktatás, hanem ideológiai nevelés – a „marxista világnézet” propagálása – volt. A felszámolt kutatóintézetek helyett egészen az ötvenes évek közepéig nem hoztak létre újakat.

A sztálinista közgazdaságtan mondanivalója, az állam gazdasági szerepvállalásába, annak mindenhatóságába, a teljes központosításba és a tervgazdaságba vetett hit persze nem volt hagyományok nélküli a hazai közgazdaság-tudományban sem. Az első világháború utáni korszakban a Habsburg Monarchiából kiszakadó országban az állam gazdaságszervező szerepének a korábbinál nagyobb jelentősége lett, amit az 1930-as évek nagy válsága, majd a második világháború alatt a hadigazdálkodásra való áttérés még jobban megszilárdított. Ennek a hagyománynak az erősségét jól érzékelteti, hogy az 1943–1944-ben az akkori kormányzat által Magyar Gazdaságtájékoztató Bizottság néven létrehozott tanácsadó testület olyan gazdaságpolitikai elképzeléseket vázolt a háború utánra, és azok megvalósítására olyan módszereket javasolt, amelyek nagyon is hasonlítottak a kommunisták által követett gazdaságpolitikára. Sokan azok közül, akik az 1950-es években a sztálinista közgazdaságtan támogatói lettek – mint Bácskai Tamás fogalmazott –, „egy tönkretett, az 1930-as években tönkremenő magyar középosztály gyermekei voltak, akik a piacból kiábrándultak, akik […] ezt a piacot a földbe szerették volna taposni, még kapitalista viszonyok között is. Az ő vonzalmuk […] egy józan nemzeti vagy annál nagyobb gazdasági, optimalizáló állam iránti vonzalom volt. […] Nekik nem okozott semmilyen lelki fájdalmat [az áttérés].26

Mindenesetre 1953-ra meglehetősen szokatlan helyzet alakult ki Magyarországon: közgazdasági kutatás nem folyt, eredeti írásokat közlő közgazdasági folyóiratok vagy hetilapok (a statisztikai havilapot és néhány ipargazdasági periodikát leszámítva) nem léteztek, rendszeres statisztikai adatszolgáltatás nem jelent meg a nyilvánosság számára. Ami pedig a gazdasági élet akkori aktív szereplőinek a gondolatvilágát és mentalitását illeti, Kornai János (1928) közgazdász utólag ezt a leírást adta róla:

„Az uralkodó nézet a marxista–leninista–sztálinista dogma, a gazdaságpolitikában és a politikai gazdaságtan oktatásában egyaránt. Maroknyi ember ismeri csak a nyugati közgazdaságtant; ezek a szellemi élet perifériáján helyezkednek el, és nincs befolyásuk a szellemi életre. Mindenki, aki a gazdasági életben, valamint a közgazdasági felsőoktatásban tevékenykedik, magától értetődően, belső ellenállás nélkül fogadja el a hivatalos ideológiát.”27

Az 1950-es évek elejére tehát eltűnt az önálló oktatás, kutatás és gondolkodás, a tudományos életet és a képzést is szovjet mintára szervezték át. Még az a maroknyi tudós is, aki korábban – a külföldi emigrációban vagy baloldali mozgalmakban – marxistává vált, jobbnak és biztonságosabbnak látta, ha a kitaposott utat járja, vagyis szolgai módon követi a szovjet tudósok példáját. Az intézmények szovjetunióbeli megfelelőik hasonmásai voltak, a tankönyvek és más publikációk pedig a szovjet szerzők írásainak egyszerű parafrázisai vagy fordításai.

Az 1970-es 1980-as években jelentős befolyással bíró gazdasági döntéshozók nagy része ebben a közegben kezdte el karrierjét, emelkedett egyre magasabb szintre a hierarchiában. Az akkor a húszas-harmincas éveikben járó fiatalemberek karrierje szárnyalt: az 1950-es évek elejére szinte mindannyian fontos beosztásokban dolgoztak. Az új rezsim és az általa kínált lehetőségek beszippantották a fiatal, friss gondolkodású tehetségeket.

„Én ilyen környezetet korábban nem láttam, […] faburkolat, gyönyörű lépcső, […] elegáns hely, […] gyönyörű nő a titkárnő, a folyosón csinos, elegáns nőket láttam. Én akkor elhatároztam, hogy rajtam nem fog múlni, hogy én ezen a helyen fogok dolgozni”28 – írta le első igazi állásinterjúját az 1948-ban 23 éves Bácskai Tamás, aki a háború utáni korszak egyik legfontosabb szervezeténél, a Gazdasági Főtanácsnál kopogtatott. Itt az egyik legbefolyásosabb kommunista vezető, Vas Zoltán (1903) kérdezgette a jelölteket, és végül éppen azért döntött Bácskai mellett, mert úgy vélte, a fiatal szakember alakítható.

„Leültettek bennünket tizedmagammal, kilencedmagammal, ők meg szemben ültek az asztalnál. Vas […] mindenkitől azt kérdezte, hogy mit tud maga. Én mindenkit végighallgattam, és mindenki sok mindent tudott és nagyokat dumált. […] Gondolkodtam azon, hogy mit feleljek, ami engem versenyképesebbé tesz a többieknél, és arra jutottam, […] hogy valamiben nagyon markánsan különbözni kell. […] És akkor jöttem én, és megkérdezte, mit tud maga. Mondtam, semmit, de mindent meg tudok tanulni. Erre azt mondta, hogy ez már holnaptól bejöhet, mert legalább őszinte.”29

Bácskai 1948-ban került a Gazdasági Főtanácshoz, majd a Külügyminisztériumon keresztül a Pénzügyminisztériumba (PM), később az 1980-as években az MNB-be vezetett az útja. Hetényi István 23 évesen, 1949-ben szintén a Gazdasági Főtanács titkárságán kezdett el dolgozni. A kereskedelem államosítását felügyelte, és – mint egyik interjújában elmesélte – elsősorban a főtanács vezetője, Vas Zoltán hatására „ott lettem marxista vagy párthoz közel álló személy.”30 1949-től a Tervhivatalban emelkedett a ranglétrán.

Nyers Rezső előbb megyei párttitkár volt, majd a Belkereskedelmi Minisztériumban lett osztályvezető, 25 évesen pedig póttagként bekerült a párt legfontosabb testületébe, a Központi Vezetőségbe, amelynek 31 évesen rendes tagja lett. Két évvel később, 1956 júliusában élelmiszer-ipari miniszternek nevezték ki.

Fekete János – mint a helyi újság tudósított róla – 1946. április 4-én még a Vörös Hadseregnek orosz nyelven tolmácsolta „Szarvas népének köszönetét és háláját az ország felszabadításáért”31, azután a helyi takarékpénztárból 1948-ban egyenesen a Magyar Nemzeti Bank párttitkári pozíciójába vezetett az útja. „Az MNB egy arisztokrata hely volt, ahol grófok, bárók és dzsentrik is dolgoztak”32 – írta le munkahelyét Fekete, aki tevékenységét azzal kezdte, hogy megtisztította az MNB pártalapszervezetét: „Voltunk összesen tízen. Ebből nyolcat ki kellett zárni, mert csirkefogók voltak. Nem voltak komoly emberek. Védték magukat, ezért léptek be a Magyar Kommunista Pártba.”33 Pártiskolába járt, 1950-ben elkezdte az egyetemet, és felügyelete alatt készült el az új, a tervgazdaságnak megfelelő, szigorú devizakódex. Az MNB-ben párttitkári pozícióját megőrizve, még ugyanebben az évben a Pénzügyminisztérium nemzetközi osztályára került, amit Száberszky József vezetett. (Száberszky korábban az Államvédelmi Hatóságnál, a szervezet nagy hatalmú vezetője, Péter Gábor jobbkezeként dolgozott, 1953-ban pedig, egykori főnöke letartóztatása után, öngyilkosságot követett el.) Az akkor alig 32 éves Fekete a tárcánál az Elhurcolt Javak Visszaszolgáltatási Bizottságának vezetője lett, és a legfontosabb államközi háborús kártalanítási tárgyalásokat vezényelte. Pulai Miklós rögvest azután, hogy hazatért a szovjet táborokból, a közigazgatásba került: előbb orosz tolmács volt a Honvédelmi Minisztériumban, majd a Pénzügyminisztériumban dolgozott, ahol az egyetem mellett miniszteri titkárként, 1953-tól titkárságvezetőként, 1955-től főosztályvezetőként tevékenykedett. 1954-ben az akkor 29 éves fiatalembernek még az MNB elnöki pozícióját is felajánlották, de ezt a felkérést felkészületlenségre hivatkozva elutasította, majd 1956-ban miniszterhelyettesnek nevezték ki.

„Amikor megérkeztem, mondták, hogy a lábamat mindig támasszam a kofferhez, nehogy ellopják Pesten”34 – emlékezett Tímár Mátyás arra a pillanatra, amikor Budapesten kiszállt a hajóból a Duna-parti kikötőben, és egyetlen bőrönddel a kezében körülnézett. 1946-ban már a kommunista párt gazdaságpolitikával is foglalkozó állampolitikai osztályán dolgozott, ahol főnöke, Friss István (1903) azt tanácsolta neki, hogy dolgozzon pénzügyi és költségvetési témákon. Munkája mellett tanársegéd volt a Közgazdaságtudományi Egyetemen. 1949-ben a Pénzügyminisztériumba nevezték ki, ahol 1952-ben – tehát 29 évesen – az Államháztartási Osztály vezetője lett.

A ranglétrán gyorsan emelkedő fiatal szakemberek tevékeny részesei és – eleinte legalábbis – meggyőződéses hívei voltak a háború után kiépült újfajta gazdaságnak. Fekete János, aki – generációjának más közgazdászaihoz hasonlóan – sokáig a központi, tervutasításos rendszer feltétlen híve maradt, önéletrajzában így emlékezett:

„1945 után a szovjet hadifogságból hazatérve az országot a teljes gazdasági csőd állapotában találtam. […] Rohanó tempójú infláció, […] a közlekedés szétzilálva. […] Az ellátás általános éhínséggel fenyegetett Budapesten, amely az utcai harcok és a bombázások következtében romokban hevert. […] Gyárainkat leszerelték. Devizatartalékaink nem voltak, pedig a békeszerződés 300 millió dollárnyi jóvátételi kötelezettséget állapított meg. […] Abban a helyzetben helyeseltem egy szigorú tervszerű elosztási rendszer bevezetését, hogy azt a keveset, amink van, kíséreljük meg igazságosan szétosztani.”35

Magyarországon a második világháború és közvetett hatásai valóban szörnyű pusztítást okoztak, a körülmények tehát a nagyobb tervszerűségnek, a nagyobb állami beavatkozásnak ágyaztak meg. A félmillió, koncentrációs táborokban elpusztított zsidó áldozattal együtt 900 ezer ember, a háború előtti 14,5 milliós népesség 6,2 százaléka meghalt. A visszavonuló német hadsereg a nemzeti vagyon jelentős részét megsemmisítette vagy elszállította, hogy lelassítsa a szovjet csapatok előrenyomulását. 1944 vége és 1945 eleje között 214 000 tonna árut pakoltak be a vagonokba, a pontosan vezetett német statisztikák szerint 32 000 vagonnyi, 8000 teherautónyi és 570 uszálynyi áru és nyersanyag, berendezések és komplett gyárak hagyták el az országot néhány hónap alatt. A menekülő német hadsereg pusztítása, majd a heves harcok miatt az ország közlekedési rendszere lebénult: a hidak 40 százaléka, Budapest összes hídja felrobbant vagy felégett, a vasútvonalak majdnem fele, mintegy 1000 vasúti híd, a mozdonyok 60 százaléka, a dunai hajóflotta szinte teljes egésze megsemmisült. A harcokban a mezőgazdasági vagyon ötöde, az állatállomány 50–80 százaléka elpusztult, a földterület kétharmada 1945-ben megműveletlen maradt. A bombatámadások súlyos károkat okoztak az ország energia- és ipari infrastruktúrájában: a mintegy 2000 gyár, ipari üzem fele károsodott, a berendezések 75 százaléka eltűnt vagy semmivé lett, a kapacitások negyede kiesett, az ipari termelés a felére esett vissza. Budapest romokban hevert, 69 ezer lakás, az összállomány 4 százaléka a lángok martaléka lett, 23 százaléka lakhatatlanná vált, a jelentős része pedig valamilyen kárt szenvedett. A teljes háborús kárt 22 milliárd pengőre, azaz 4,3 milliárd dollárra, az 1938-as nemzeti össztermék kétszeresére becsülték. Ezzel Magyarország – Németország vagy Lengyelország mellett – európai összehasonlításban is a legnagyobb pusztítást szenvedte el. Románia, Bulgária vagy Csehszlovákia például az 1938-as összterméknek „csak” az egyharmadát veszítette el a háborúban.36

A központosított tervgazdaság kiépülését azonban nemcsak a rendkívüli gazdasági helyzet, hanem a politikai-geopolitikai körülmények is megkerülhetetlenné tették. A háború után a győztes hatalmak által a fegyverszünet betartására és a kormány működésének ellenőrzésére létrehozott Szövetséges Ellenőrző Bizottságban (SZEB) a szovjetek szava volt a döntő, Moszkvának így jelentős beleszólása volt az 1945 utáni politikai és gazdasági átalakulásba. A szovjetek a kommunista pártot segítették hatalomra, amely a parlamenti választásokon elszenvedett vereség ellenére a kormánykoalíció domináns tagja, később a magyar politika egyeduralkodó ereje lett. 1948–1949-re kiépült a Rákosi Mátyás pártfőtitkár vezette egypárti diktatúra, Magyarország a szovjet érdekszféra, a szovjet birodalom része lett, amely fizikai és képletes értelemben is bezárta határait a Nyugat előtt.

A politikai változásokkal párhuzamosan a gazdaságban is nagy erőkkel folyt a rendszer átalakítása. Az 1950-es évek elejére Magyarország is – csakúgy, mint a szovjet érdekszféra más államai – teljesen átvette az egyetlen addig kipróbált, az egyetlen lehetségesnek tartott szocialista gazdasági modellt. Ezt a Szovjetunióban a második világháború előtti készülődés jegyében alakították ki; a legszigorúbb tervgazdaságra épülő sztálinista gazdasági berendezkedés a hadigazdálkodásban és a háborúban edződött módszereket alkalmazta. A rendszer nem tűrt kivételt, nem tűrt „nemzeti karaktereket”, épp ugyanúgy kellett felépülnie, ugyanúgy kellett működnie, mint a nagy testvérnél. Közben ráadásul Churchill 1946. március 5-i fultoni beszédével „kitört” a hidegháború is, Magyarország és a szovjet blokk országai a folyamatos, bármelyik pillanatban kirobbanó harmadik világháborúra készültek. A szocialista gazdasági modellt a piac teljes kiiktatása, az árak és bérek központi szabályozása, a szigorú tervutasítások, a centralizált gazdasági intézményrendszer, az erőltetett ütemű iparosítás, a világgazdaságtól való elzárkózás, az önellátásra és a teljes importhelyettesítésre való törekvés, valamint a mezőgazdaság kollektivizálása jellemezte.

A gazdaság háború utáni stabilizálása és az új pénz, a forint 1946-os bevezetése után ezen sztálinista modell alapján kezdődött meg a rendszer szisztematikus kiépítése. 1947-ben állami tulajdonba kerültek a legnagyobb bankok és az általuk ellenőrzött cégek, így – a korábban már államosított bányászattal és a legnagyobb nehézipari üzemekkel együtt – állami irányítás alá vonták a gazdaság legfontosabb területeit. 1948-ban a száznál több alkalmazottat foglalkoztató iparvállalatokat államosították, 1949-ben pedig már csak a legfeljebb 10 alkalmazottat foglalkoztató ipari üzemek maradhattak magánkézben. 1948-ban megindult a mezőgazdaság kollektivizálása, az év végén Rákosi bejelentette, hogy az 1945-ös földosztással kialakított egyéni parasztgazdaságokat „tűzzel-vassal” be kell terelni a termelőszövetkezetekbe. 1949 és 1953 között lényegében teljesen felszámolták a magántulajdonú kisipart és a magán-kiskereskedelmet, alig pár ezren maradtak talpon a szektorban. Megszűnt a vállalati önállóság, részletes tervek, kötelező tervszámok és tervutasítások határozták meg az egész gazdaságot. Szovjet mintára létrejött az Országos Tervhivatal is 1947-ben. Az első hároméves terv pontosan előírta, hogy a vállalatok milyen beruházásokat végezhetnek, milyen áruból, mennyit, milyen áron termeljenek, és ehhez milyen nyersanyagot, munkaerőt, energiát használhatnak fel. A piaci kapcsolatokat, a kereslet, a kínálat és az árak piacszabályozó szerepét teljesen kiiktatták. A gazdaságot a terv határozta meg, illetve a tervről a különböző szereplők (állami vállalatok, hatóságok, minisztériumok) között folytatott bürokratikus alkudozás, a tervalkuk rendszere alakította, az árak pedig a világpiactól és a gazdasági realitásoktól is elszakadtak.37

A háború után Magyarország pénzügyi helyzete is katasztrofális volt, hiszen a háborús károk mellett a vesztes státus következményei is nehezítették az életet. A potsdami és jaltai egyezmények értelmében hat év alatt, 1938-as dollárban számolva, összesen 300 millió dollárt kellett fizetnie háborús jóvátétel gyanánt: a Szovjetuniónak 200 millió, Jugoszláviának 70 millió és Csehszlovákiának 30 millió dollár járt. Az összeg 1945-ös árfolyamon 1,5 milliárd pengőt tett ki, de a Magyar Nemzeti Bank számításai szerint Magyarország számára a valós költség ennél sokkal nagyobb volt, hiszen az 1938-as dollár háború utáni kitermelési költsége 10,21 pengős árfolyamot eredményezett, vagyis a jóvátétel igazából 3 milliárd pengőre rúgott, és a háború előtti éves magyar ipari termelés 8 százalékával volt egyenértékű. A jóvátételi szállítások az 1945–1946-os években az éves nemzeti jövedelem 17-17 százalékát szívták el, 1947-ben ez az arány 10 százalékra esett vissza ugyan, de a szállítások 1952-es befejezéséig a nemzeti jövedelem átlagosan 7 százalékát tették ki évente.38

Gyökeresen átalakult az ország külkereskedelmi kapcsolatrendszere is. Németország teljesen kiesett a magyar export-import forgalomból, helyére a Szovjetunió lépett, ahová a magyar kivitelnek már 1949-ben a negyede irányult, és ahonnan az import 21 százaléka érkezett. Magyarország a szovjet hadsereg által ellenőrzött országokhoz hasonlóan 1949-ben egyik alapítója lett a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsának, a KGST-nek.39

A gazdasági bezárkózás egyik fontos következménye lett, hogy Magyarország elzárta magát a nemzetközi pénzrendszer háború után létrejött új szervezeteitől, miután nem lett tagja a Bretton Woods-i konferencia által létrehozott gazdasági és pénzügyi intézményeknek, sem a Világbanknak, sem a Nemzetközi Valutaalapnak.

A Bretton Woods-i konferenciára Magyarország nem kapott meghívást, hiszen 1944 júliusában még a németek szövetségeseként vett részt a háborúban, így nem is lehetett alapító tag. A konferencia célja az volt, hogy helyreállítsák a két világháború között működő aranystandard-rendszer módosított változatát, ami a megállapodással sikerült is. Ebben rögzítették, hogy az amerikai dollár a külföldi központi bankok számára 35 dolláros unciánkénti áron aranyra váltható, a többi valuta pedig rögzített módon dollárra, vagyis közvetett módon aranyra cserélhető. A megállapodás része volt, hogy a kormányoknak szükség esetén devizapiaci intervenciókkal fel kell lépniük a rögzített árfolyam fenntartása érdekében, és az egyezség értelmében 1947-től létrehozták a Nemzetközi Valutaalapot (International Monetary Fund – IMF), amely egyfajta nemzetközi jegybankként a rendszer működésének ellenőrzésére szakosodott. Célja volt az is, hogy arannyal, devizával vagy hitelnyújtással segítse a fizetésimérleg-nehézségekkel küzdő országokat valutájuk árfolyamának fenntartásában. Az ugyancsak ekkor megalapított Világbank (Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank – International Bank for Reconstruction and Development – IBRD) a hosszabb távú hitelezésre, fejlesztésre volt hivatott.40

Annak ellenére azonban, hogy 1945 végén a Szovjetunió az utolsó pillanatban úgy döntött, nem ratifikálja az egyezményt, Magyarország 1946-ban még kifejezte érdeklődését és szándékát a csatlakozási tárgyalások megkezdése iránt. A romokban heverő, erőn felüli jóvátételi fizetésre kötelezett országnak az újjáépítéshez, a gazdaság elavult szerkezetének modernizálásához külső pénzügyi forrásokra lett volna szüksége.41

„A valutastabilizálás mielőbbi megvalósítását Magyarország már azért is szeretné, hogy ezáltal lehetővé váljék számára a Bretton Woods-i egyezményben elhatározott nemzetközi pénzügyi kooperációban való részvétel”42 – erősítette meg szándékát a magyar kormány 1945 nyarán kidolgozott békejavaslatában. A memorandumot Gyöngyösi János, az Ideiglenes Nemzeti Kormány külügyminisztere juttatta el a budapesti amerikai és szovjet követnek, valamint a brit kabinet budapesti politikai képviselőjének.43

A lehetőséget a magyar illetékesek komolyan tanulmányozták, erre utal, hogy a Magyar Országos Levéltárban (MOL) Fekete János személyes iratai között például – a békeszerződés angol nyelvű változatának megsárgult lapjai mellett – fellelhető egy körülbelül ötvenoldalas dokumentum, amely A Nemzetközi Monetáris Alap és a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank jelentősége Magyarország szempontjából címet viseli, és a pengő gyakori emlegetése miatt valószínűleg a forint 1946. augusztusi bevezetése előtt készült. Az irat sorra veszi az intézmények létrejöttének körülményeit, bemutatja a működésüket, és konklúzióként megállapítja:

„Azok a kötelezettségek, amelyeket Magyarországnak a belépéssel magára kell vállalnia, elvállalhatónak látszanak. […] Az előnyök és hátrányok mérlegelése az Alapba való belépés mellett szól. Abban a gazdaságilag és pénzügyileg legyengült állapotban, amelyben vagyunk, gazdasági és pénzügyi működésünk nemzetközi segítség nélkül nem látszik elképzelhetőnek. A Nemzetközi Monetáris Alap (IMF) és a vele együttműködő Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank (IBRD) pedig előreláthatólag a jövőben legfőbb forrása és eszköze lesz ennek a nemzetközi pénzügyi segítségnek.”44

Hiába volt a szándék, a világpolitika közbeszólt. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia a háborúban vesztes országok csatlakozását csak a békeszerződés aláírása után tartotta lehetségesnek. Ez alól Olaszország esetében kivételt tettek, de világosan leszögezték, hogy az olasz példa nem számít precedensnek. A washingtoni magyar követség gazdasági szakértője, Szász Sándor a kedvezőtlen előjelek ellenére – nyilván a magyar kormány jóváhagyásával – tapogatózó tárgyalásokat folytatott hazánk esetleges IMF- és világbanki tagsága ügyében.45

Az idő előrehaladtával a magyar–amerikai viszony egyre rosszabb lett, ami csökkentette az előkészítő tárgyalások sikerének esélyeit. Harry S. Truman amerikai elnök 1947 júniusában két ízben is elítélte a Magyarországon bekövetkezett változásokat, és (Romániával, valamint Bulgáriával együtt) a békeszerződés megsértésével vádolta meg Budapestet. Ilyen előzmények után Magyarország 1947. július 10-én elutasította a Marshall-értekezletre invitáló meghívót, és nem vette igénybe az amerikai újjáépítési segélyt, majd az USA 1947. augusztus 22-én az ENSZ Biztonsági Tanácsának ülésén, vétójogával élve, megakadályozta Magyarország felvételét a nemzetközi szervezetekbe. Magyarország 1947 végén, 1948 elején még fontolgatta a belépési kérelem benyújtását, de az informális csatornákon érkező amerikai elutasítás miatt erre már nem került sor.46 (A többi kelet-európai szocialista ország közül Lengyelország és Csehszlovákia is alapító volt, de a hidegháború idején Lengyelország 1950-ben kilépett, Csehszlovákiát pedig 1954-ben kizárták, így Jugoszlávia maradt csak a szervezetekben.)

Az így önmagába és a keleti blokkba záruló államszocialista tervgazdálkodás az első néhány évében jelentős sikereket hozott: magas gazdasági növekedést sikerült elérni, főleg az ipari, ezen belül is a nehézipari, különösen pedig az újabb, harmadik világháborúra való felkészülés jegyében a hadiipari termelés erőltetett felfuttatásával. A gyáripari termelés az első hároméves terv végére, 1949-re már mintegy 40 százalékkal haladta meg az 1938-as szintet, az első ötéves terv első éveiben, az ötvenes évek elején pedig évente 20 százalékkal bővült.47

Az egyoldalú iparosításnak azonban megvoltak az árnyoldalai. A feszített ütemű nehézipari fejlesztéshez szükséges pénzt csak kemény diktatúra körülményei között, egyéb iparágak, a mezőgazdaság, a könnyűipar és nem utolsósorban az életszínvonal rovására lehetett előteremteni, aminek következtében a kurzus már 1953-ban – Sztálin halála után, a változó nemzetközi körülmények között – váltásra kényszerült, a gazdasági és társadalmi feszültségek azonban 1956-ra még így is súlyos robbanáshoz vezettek.

A tervgazdaság képtelenségei hamarosan kiütköztek, és ezek a hiányosságok a fiatal közgazdászok számára is gyorsan nyilvánvalóvá váltak. „Az eladhatatlan készletek napról napra nőttek és rámutattak a tervutasításos rendszer alapvető és kijavíthatatlan hibáira. A termelésnek az igények kielégítésére kell irányulni, az igényeket pedig a piac közvetíti, ezért a piac szerepét kiiktatni nem lehet”48 – idézte fel a ráeszmélés folyamatát emlékirataiban Fekete János, aki azonban bevallotta, hogy mindezek következményeként csak az 1950-es évek végére, az 1960-as évek elejére jutott el odáig, hogy az egész szovjet típusú tervgazdasági rendszert felül kell vizsgálni.

A tervutasításos rendszer képtelen volt a gazdaság valóságos igényeit lefedni, a realitásoktól elrugaszkodó és csak a mennyiségi növekedést szem előtt tartó célok tartós hiányt eredményeztek az élet minden területén. A tervszámok csak a többlettermelésre koncentráltak, képtelenek voltak a termelékenység növelését, a minőségi követelményeket vagy éppen az önköltség csökkentését figyelembe venni, mindez pedig rendkívül kevéssé hatékony, vagyis pazarlóan, gyatra minőséget előállító gazdaságot eredményezett. „Ami a minőség terén történik, abszolút tűrhetetlen és tarthatatlan. Meg kell mondani, hogy 1945-ben, 1946-ban 1947-ben és 1948-ban, amikor sokkal kisebb eszközök állottak rendelkezésünkre, amikor gazdaságilag sokkal gyengébbek voltunk, nem volt ilyen sok és alapos kifogás a mi kivitelre gyártott áruinkkal szemben”49 – fogalmazott Gerő Ernő államminiszter a Népgazdasági Tanács 1951. június 4-ei ülésén. Itt példák tucatjait sorakoztatta fel állítása alátámasztására, előszeretettel időzve el a cipőgyártás problémáinál. Adatai szerint az év első felében a szocialista országok piacára szállított cipők 25 százalékát nem fogadták el, a Duna Cipőgyárban 20–46 százalék között volt a leminősített cipők aránya, és szűkült a hazai választék is: míg a háború előtt 80-féle férficipő készült Magyarországon, addig az 1950-es évek első felére már csak 16-féle. A gyárak korábban egy-két ezer darabos szériát is legyártottak, az 1950-es évekre viszont már a 25 ezres darabszám sem volt kifizetődő. A tervutasítások ráadásul áttekinthetetlen, túlzottan bürokratikus rendszert is eredményeztek. 1951 nyarán például az illetékes minisztérium szénbányászati főosztálya fél év alatt 121 körrendeletet adott ki csak a bányaüzemek számára, az egyes osztályok pedig további 500 utasítást bocsátottak útjára.50

Hiába emelkedett az egy főre jutó nemzeti jövedelem 1950–1953 között gyors ütemben, összességében mintegy 30 százalékkal, s ezzel jelentősen túlszárnyalta a háború előtti szintet, a megtermelt jövedelem nagy része elment a nehézipari beruházásokra. Az életszínvonal tehát csökkent, a lakosság jó része szegénységben élt. 1951 elején ismét bevezették a háborúban megismert jegyrendszert, 1952-1953 súlyos telén pedig az élelmiszerellátásban is zavarok támadtak. Összeroppanóban volt az energiarendszer, gyakoriak lettek az áramszünetek.51

Az egyre mélyülő válság 1953-ra, Sztálin halála után politikai kurzusváltást eredményezett. Az új miniszterelnök, Nagy Imre radikális változásokat kezdeményezett, és ezekből 1955-ös elmozdításáig sok mindent be is fejezett. Habár a gazdaság alapvető, tervutasításos jellege mit sem változott, felülvizsgálták a túlzott iparosítást, nagyberuházásokat állítottak le, előtérbe helyezték a lakossági szükségletek nagyobb mérvű kielégítését. Enyhítettek a jobb módú parasztgazdákkal szembeni diszkriminatív intézkedéseken, megszüntették például az ún. kuláklistákat, vagyis a módosabb földművesek elleni hatósági fellépést. Engedélyezték a termelőszövetkezetek szabad elhagyását, sőt feloszlását, és bejelentették az internálótáborok és a kitelepítés intézményes megszüntetését. Mérséklődtek a magánparasztság adóterhei, reálértéken mintegy 15 százalékkal növelték a béreket, és hozzávetőleg 10 ezer fogyasztási cikk árát is csökkentették.52

A gazdaság valódi gondjait a külkereskedelmi és nemzetközi fizetési mérleg adatai mutatták, főleg azok a statisztikák, amelyek nem a korszak nyelvén „demokratikus”-nak hívott országokkal, vagyis a szocialista tömb államaival folytatott kereskedelmi és pénzügyi műveleteket összegezték, hanem a tőkés világgal. Ezek a számok elkeserítőek voltak, tőkés devizafronton az évtized közepére súlyos helyzet állt elő. Az 1949-től általánossá vált külkereskedelmi passzívum miatt egyre nagyobb hiány állt be kemény valutából, az ország a tőkés behozatalért csak nagy nehezen tudott fizetni. A helyzetet súlyosbította, hogy 1955 folyamán a Szovjetunió váratlanul és jelentősen csökkentette nyersanyagszállításait Magyarországra, amelyeket kénytelen-kelletlen tőkés viszonylatból kellett pótolni.53 Az ország tehát jelentős adósságproblémákkal küszködött, amit rövid lejáratú hitelek felvételével orvosolt.*2

Egy 1956. augusztusi feljegyzés így írta le az 1949 és 1955 között lezajlott folyamatot.*3

„A devizaforgalmat jelentő külkereskedelmi forgalomnak a világpiaci árakat többé-kevésbé tükröző devizaforintban számított egyenlege […] 1949-től 1954-ig csaknem minden évben passzív volt. […] Összesen 1,6 milliárd devizaforintnyi passzív egyenleg keletkezett. […] 1955. december 31-én devizaadósságunk kereken 2400 millió devizaforint volt. Ebből a tőkés országokkal szemben fennálló tartozás 2150 millió devizaforint. […] Az eladósodási folyamat 1952-ben indult meg, és a tőkés tartozások azóta évről évre lényegesen nagyobb mértékben nőnek, mint a demokratikus adósságok. Az állomány 1949-ben még csak 258 millió devizaforint volt.”54

Az 1950-es évek közepére, a politikai enyhüléssel párhuzamosan könnyebbé és főleg szabadabbá vált a közgazdasági gondolkodás arról, hogy miért nem működik a tervgazdasági rendszer, az ideológiai korlátok ellenére miként lehet közelíteni a piachoz, hogyan lehet piaci elemeket a rendszerbe csempészni. A későbbi korszakokban vezető pozíciókba kerülő döntéshozók ekkor, az 1950-es évek elején érzékelték először, hogy a valóságos gazdasági folyamatok nem feltétlenül követik a hivatalos ideológia által hirdetetteket, ekkor ivódott beléjük az a képesség is, hogy saját személyes boldogulásukhoz, rajtuk keresztül pedig a rendszer talpon maradásához is folyamatos alkalmazkodás, folyamatos reformok szükségesek.

1953-tól „a szakmai hozzáállásunk az volt, hogy erőteljesen decentralizálni kell […] a vállalati vonalon is, és erőteljes anyagi érdekeltséget kell a vállalatoknál biztosítani”55 – emlékezett például erre a korszakra Tímár Mátyás, aki akkor már a Pénzügyminisztériumban dolgozott. Felidézte azt is, hogy az akkori miniszterhelyettes, Antos István (1908) társaságában több olyan beszélgetésen is részt vett, amikor felettese és a vele egykorú vezető közgazdászok „kifejezetten a piacgazdaságról” beszéltek, de egyben arról is, hogy ezt itt „csak apró lépésekkel”56 lehet megcsinálni. Ugyanígy emlékezett Pulai Miklós is, aki szerint „Óriási viták voltak. […] Antos elvtárs [az akkori miniszterhelyettes] leültetett bennünket, behívta az egyetemről Bácskai [Tamást], László [Andort, a későbbi MNB-elnököt), Tímár Mátyást és engemet. Olyan mély foteljei voltak, ő egy magasabb széken ült, emlékszem, rázta a kulcsát és […] órák hosszat fejtegette a pénzügy-politikai, gazdasági koncepcióit. […] Tőle hallottunk akkor új megfogalmazásokat a terv és a pénzügypolitika kapcsolatáról, a nemzetközi pénzügyi tapasztalatokról, a régi adókról, hogy mire kell odafigyelni, hogy a vállalatnál mérni kell az eredményt.”57

Az akkori és a későbbi, főleg az 1960-as évektől kezdődő apró lépésekhez az első közgazdasági alapozás ebben a korszakban kezdődött. A hangsúly természetesen a politikai és a gazdaságpolitikai hibák és torzítások „kijavításán” volt, de napirendre került a tervgazdálkodás módszereinek ésszerűsítése, a túlzott centralizáció megszüntetése, az adminisztratív módszereknek anyagi ösztönzéssel, személyes érdekeltséggel való felváltása is.58 1954 decemberében jelent meg az abban az évben útjára bocsátott Közgazdasági Szemlében Péter Györgynek (1903), a Központi Statisztikai Hivatal akkori elnökének nagy hatású tanulmánya, amely később a tervgazdaság piacorientált reformjának egyik kiinduló alapműve lett. Ebben a szerző kimondta, hogy a népgazdaság fejlődéséhez át kell alakítani a vállalati működés egész gazdasági környezetét, a vállalatok tevékenységét pedig nyereségérdekeltségükre kell alapozni, hiszen a termelők tevékenységét az irányító szervek nem tudják érdemben ellenőrizni és értékelni, ezt a kontrollt csak a vásárlók, a fogyasztók képesek elvégezni. A cikk tulajdonképpen a szabályozott szocialista piacgazdálkodásra való áttérést javasolta, noha az írásban a „piac” szó jó, ha egyáltalában előfordult.

Péter veterán kommunistaként igyekezett elvenni a tanulmány ideológiai élét, azt volt kénytelen bizonygatni, hogy az olyan szavak használata, mint „haszon”, „jövedelmezőség”, „kereslet–kínálat” a szocializmusban csak formai, nem kell tőlük félni. „Abból, hogy a vállalatokat abban az irányban befolyásoljuk, hogy sok és jó termék olcsó előállításával minél több »jövedelemre« tegyenek szert, még nem lesz semmiféle kapitalizmus”59 – hangsúlyozta, ennek ellenére a tanulmány megjelenése után jobboldali elhajlással vádolták. Ebben az időszakban, 1955 elején indította az újranyitott Közgazdaságtudományi Intézetben annak fiatal kutatója, Kornai János is azt a munkát, amely A gazdasági vezetés túlzott központosítása címmel készült el 1956 nyarára. A szocialista gazdaságról szóló nemzetközi irodalomban ez az első olyan mű, amely nem azt fejtegette, milyennek kell lennie, hanem azt, hogyan működik a valóságban a központi tervutasításos gazdálkodás mechanizmusa, s miért nem biztosítja a szocialista gazdaság fejlesztésének elvárt tervszerűségét és hatékonyságát.

Bár Kornai könyve csak 1957-ben jelent meg, nyilvános vitáját azonban alig egy hónappal a forradalom előtt, 1956 szeptemberében rendezték meg. Az érdeklődő közgazdászok számára világossá válhatott, hogy mi a baj a rendszerrel. Kornai ugyanis kimutatta, hogy a tervutasításos rendszert nem lehet „finomhangolással”, a tervmutatók pontosabb előírásával megjavítani, és még az sem oldja fel az ellentmondásokat, ha a nyereséget a tervmutatók közé foglalják. Ha ez nem jár együtt olyan feltételek megteremtésével, mint például a kereslet és a kínálat viszonyait tükröző, azaz piactisztító árak rendszere, a vevők piacának kialakulása, a vállalatok közötti verseny vagy a gazdasági vezetők anyagi ösztönzése, akkor minden hiábavaló.60 „A belső ellentmondásokat lehet enyhíteni, de megoldásukhoz meg kell változtatni magát a mechanizmust, amely ezt az ellentmondást szüli”61 – írta Kornai, és ezzel megelőlegezte azt a több évtizedes folyamatot, amely 1956 után kezdődött. A tervgazdaság soha véget nem ért úgynevezett „mechanizmus-reformját”, amely végül ahhoz vezetett, hogy a belső ellentmondásokat csak a piacgazdaságra történt átállással lehetett „megszüntetni”.

1956 ősze meghatározó személyes trauma volt a Kádár-rendszer alatt fontos döntéshozói pozíciókba kerülő fiatalok számára. Ezek az ifjú funkcionáriusok többnyire nem forradalomként, hanem felfordulásként élték meg a korszakot. Olyan ellenforradalomként, amely veszélybe sodorta mindazt, amiért 1945 óta a legmélyebb meggyőződéssel harcoltak, és visszavezeti az országot arra a – szerintük kudarcos – fejlődési útra, amely a két világháború között működött. Nem utolsósorban pedig mindannyiuk élete, így vagy úgy, veszélyben forgott: közülük többen fegyvert fogtak, és részt vettek a harcokban „az ellenforradalmárokkal” szemben. Fenyegetések érték őket vagy hozzátartozóikat, hiszen az emberek felelősöket kerestek a Rákosi-korszak kegyetlenkedéseiért. Ezek az őszi napok meghatározóak voltak számukra, így a forradalom után Kádár Jánost megmentőként, reménységként, egy új korszak letéteményeseként üdvözölték, és hozzá kötötték sorsukat, karrierjüket. Elköteleződésüket persze a reálpolitika és az ország geopolitikai meghatározottsága is motiválta: inkább választották Kádárt, mint valamelyik keményvonalas szovjet helytartót. Ez a félelemmel teli időszak azonban hozzájárult ahhoz, hogy a Kádár-rendszer szinte feltétel nélküli támogatóivá váltak. Ezeknek a napoknak a traumái okozták azt, hogy végsőkig kitartottak Kádár mellett, mert úgy gondolták, minden jobb, mint a visszatérés ahhoz, amit 1956. október 23-án és az azt követő napokban átéltek.

„Aznap taggyűlés volt, és én vagyok a párttitkár. Első emeleten vagyunk az Akadémia utcában, ablakunk alatt mennek el a tüntetők. Furcsa helyzet. […] Rémület volt bennünk. Félelem. Ez volt a hangulata a taggyűlésnek. Antos István meg is fogalmazta egy fölszólalás kapcsán, hogy így beszél akkor valaki, amikor ablakunk alatt éppen hallja, hogy pártellenes jelszavakat kiabálnak”62 – emlékezett a légkörre egyik interjújában Huszár István (1927) közgazdász, aki akkor tagja volt a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének, majd a forradalom után különböző vezető párt- és állami funkciókat töltött be. Ugyanígy a rettegés maradt meg Bácskai Tamásban, aki a Petőfi-kör ülésén vett részt, így rögtön be is kapcsolódott a tüntetésbe. „Masírozunk a Bem térre, […] ahol a tömeg […] mozgása folytán nem maradunk homogénen együtt. […] Ez azért meghatározó az 1956-hoz való viszonyom szempontjából, mert bekerülök egy vadul jobboldali tömegbe, ahol jobboldali, tehát horthysta, antiszemita [a hangulat]. Azt hittem, hogy visszamentem 1943-44-be, a nyilas időkbe. Az én meghatározó élményem 56-tal kapcsolatban az, hogy hazamegyek, és azt mondom, hogy ez egy ellenforradalom.”63

A Pénzügyminisztériumban is délutáni értekezletet tartottak október 23-án. Először testületileg csatlakoztak a tüntetésekhez, majd az események és a hangulat változásával inkább a tanácstalanság kerekedett felül. Hetényi István úgy emlékezett, hogy pártbizottsági ülést tartottak, éppen a második ötéves tervről vitatkoztak, amikor értesültek a kibontakozó demonstrációról.

„Jött egy telefon az V. kerületi pártbizottságtól, hogy tüntetés lesz, és a pártbizottság és a kommunisták menjenek tüntetni az Országház elé, hogy a beszédeknek legyen jó érzésű hallgatósága. Ki is mentünk. Emlékeim szerint nagyon sok minden nem történt utána. Szépen hazamentünk. Nekem 8-ra mozijegyem volt, a feleségemmel elmentünk a Diadal moziba, megnéztük a Radzs Kapur-filmet*4.”64

Pulai Miklós is a Pénzügyminisztériumban, egy másik értekezleten volt, ahonnan a résztvevők szintén kivonultak a Kossuth térre. Itt kora este meghallgatták Nagy Imre beszédét, majd átmentek a Felvonulási térre, és hamar megtapasztalták, hogyan vált ellenségessé a tömeg azokkal szemben, akik a hatalmat képviselték:

„Nagy értekezletet tartottunk a földszinten, ahonnan ki lehet látni a József nádor térre. […] Háromkor kezdtük és hatkor fejeztük be, valamilyen országos számviteli konferencia volt, úgy 80 vagy 100 ember volt együtt. […] Négy órától kezdve egyre nagyobb lett a zaj, a jövés-menés a József nádor téren, […] akkor már kiabálás is hallatszott, így be kellett fejezni az értekezletet. Nekem volt egy miniszter-helyettesi gépkocsim, egy Pobeda. […] Hallottuk, hogy balhé van a Sztálin-szobornál, mondtam, hogy menjünk ki oda. […] Óriási tömeg volt, a szobor már le volt döntve. […] Kiszálltunk, a kocsi távolabb volt, de azért ott is rengetegen álltak, és egyszer csak szólt a [sofőr], hogy sokan nézik a kocsit, jobb lesz innen meglépni, mert még balhé lesz.”65

Estére teljesen megváltozott a délután még békés hangulat. A Felvonulási téren ledöntötték a Sztálin-szobrot, a tüntetők egy része a Magyar Rádió elé vonult, és azt követelték, hogy olvassák be követeléseiket. A rádió vezetői ezt nem engedélyezték, sőt este 8 órakor Gerő beszédét sugározták, amely nacionalista tüntetésnek bélyegezte a felvonulást. A rádió védői közül valaki a tüntetők közé lőtt, akik az erősítésként küldött katonáktól kapott és zsákmányolt, valamint a közeli gyárak raktáraiból szerzett fegyverekkel megostromolták az épületet. A harc este 11 felé kezdődött, és reggelre a tüntetők győzelmével végződött. Éjszaka városszerte fegyveres csoportok szerveződtek, amelyek felvették a harcot a hajnali óráktól a kommunista vezetés hívására megjelenő szovjet páncélosokkal.66 Az addigi békés tömegmegmozdulás fegyveres felkeléssé változott.

Október 24-étől kezdve mindenkinek választani kellett, hova áll, mit képvisel. Voltak, akik nem haboztak, már az első pillanattól kezdve egyértelműen ellenforradalomnak tekintették az eseményeket, és felvették a harcot a tiltakozókkal szemben. Ilyen volt Havasi Ferenc, aki a háború után Komárom megyében került egyre feljebb a ranglétrán: előbb üzemi párttitkár volt, majd 1951-ben a tatabányai városi pártbizottság osztályvezetője lett, 1952 és 1954 között a megyei agitációs-propaganda osztályt vezette, 1956-ban pedig már a megyei pártbizottság titkára volt. Számára nem volt kétséges, hova áll. Tatabányán október 26-án kezdődtek meg a tüntetések, amelyek a megye két legnagyobb, meghatározó vállalatától, a 10-10 ezer embert foglalkoztató Tatabányai és Dorogi Szénbányászati Tröszttől indultak ki. Reggel a VI-os bányaaknánál szórtak röplapokat fiatalok, akiket rövidesen letartóztattak. Délután a tüntetők a megyei pártbizottság épülete elé vonultak, az Óvárosban pedig a Belügyminisztérium városi osztálya előtt mintegy háromszázan követelték a reggel elfogott három ember szabadon bocsátását. Öt óra körül elfoglalták a Bányász rádióstúdiót, hogy követeléseiket ismertethessék, majd körülfogták a pártbizottság épületét, amelyet estére be is vettek. Havasi és a többiek csak a hátsó kijáraton át tudtak eliszkolni, és a közeli laktanyában kértek menedéket. November 5-én Havasi szovjet páncélosok védelmében érkezett vissza a városba, és megyei pártvezetőként asszisztált a megtorlásokhoz.67

Mások, mint például Pulai Miklós, Hetényi István vagy Faluvégi Lajos részt vettek a forradalom kitörése utáni vitákban, leginkább azért, mert azt remélték, hogy a Rákosi-rezsim bűneivel való szembenézés után új korszak kezdődik, a rendszer megmenthető, megjavítható. Pulai egyébként maga is megtapasztalta a sztálinista diktatúra visszaéléseit. 1951 végén szigorú pártmegrovást kapott a Pénzügyminisztérium pártbizottságában, és egyéves pártiskolára küldték, mert ellenezte annak a párttitkárnak a megválasztását, akit a kerületi pártvezetés javasolt. „Én azt mondtam, hogy ilyen nincs, […] kiálltam a saját igazságom mellett, és nem is szavaztam. Erre kaptam aztán, hogy nem tartottam be a pártfegyelmet”68 – emlékezett egy későbbi beszélgetés során. Október 23-án este a tüntetésekről egyenesen visszament a Pénzügyminisztériumba megvédeni az épületet, és lényegében 31-éig ott is tartózkodott, több más fiatal minisztériumi vezetővel együtt. Pulait még a pénzügyminisztériumi forradalmi bizottság tagjának is megválasztották. „Hatszáz ember előtt mondtam, hogy engem úgy válasszanak meg, hogy én kommunista voltam és az is maradok, persze olyan, aki tanult a dolgokból, és másképpen akarja.”69 Faluvégi Lajos későbbi pénzügyminiszter, akkor főosztályvezető, és Tímár Mátyás későbbi MNB-elnök, akkor pénzügyminiszter-helyettes, így emlékezett ezekre a napokra:

„Körülbelül nyolcan vagy tízen jöttünk össze, […] nem tudtunk mást előkeríteni, mint céllövő puskákat, […] de azt gondoltuk, hogy ez egy középület, mi vagyunk a felelősek ezért, […] nem akartunk harcolni, csak megvédeni. […] Megalakult a forradalmi tanács, és minden délelőtt nagy politikai balhé volt, parázs hangulat, nagyon kritikus, nagyon kemény viták voltak.”70

„Telefonáltam mindenhova, hogy adjanak fegyvereket, éspedig nem elsősorban a PM-nek, hanem a pénzjegynyomdának és a pénzverdének. […] Attól féltem, hogy ha bemegy egy ilyen társaság fegyverrel a pénzjegynyomdába, és onnan kiviszi a milliárdokat, az kiszámíthatatlan következményekkel járhat együtt. […] Óriási készletek voltak bankjegyekből. Megalakult a Forradalmi Bizottság, amelynek nagyon vegyes összetétele volt. Pulait beválasztották, népszerű ember volt. […] Listákat csináltak a kommunistákról, hogy kiket kell eltávolítani a minisztériumból, majd ezeket a listákat ismertették elég népes gyülekezet előtt. Velem kapcsolatban az volt az álláspont, hogy a szakmai érdemeimre tekintettel maradjak a helyemen. […] Egyetlen felszólalás volt ellenem az egyik gyűlésen. […] Én is felszólaltam a gyűlésen, és azt mondtam, hogy amióta Nagy Imre 1953-ban vezető tisztségbe került, azóta világosabban látunk. Sok hiba történt, ezeket nem szabad megismételni. […] Nyugalomra, józanságra figyelmeztettem az embereket.”71

Hetényi István, ugyancsak későbbi pénzügyminiszter, akkor a Tervhivatalban vett részt ugyanilyen vitákban. Folyamatosan a hivatal épületében tartózkodtak, és leginkább azon tépelődtek, hogy merre tovább.

„Ültünk a szobában, kabátban, mert a fűtésünk nem volt rendben. Olvastunk, beszélgettünk, azután amikor letelt a munkaidő, hazamentünk. És persze rengeteget vitatkoztunk. A pártszervezetben 23-a után is rendeztünk taggyűléseket, amelyeken mindenki felállt és elmondta, hogyan látja a dolgokat, miért érzi magát felelősnek, hogyan kíván továbblépni. […] Mondjuk a kapitalizmus felépítése nem lebegett a szemünk előtt, de az végig nem volt világos, hogy mi is legyen. Demokratikus szocializmus, vagy mi…”72

A viták közben folyamatosan életveszélyben érezték magukat, mindannyian beszámoltak arról, hogy őket vagy családjukat fenyegetések érték. „Mindennap lövöldöztek. […] nekem gyalog kellett átjönnöm a Széna téren, és hát ott bizony fütyörésztek a golyók”73 – mesélte később Tímár Mátyás. „Minden lakásba állandóan becsöngettek, hozzánk is éjjel jöttek, két-három fiatal fegyveres, ávóst kerestek”74 – emlékezett Hetényi, de hasonlóképpen számolt be Pulai is. „Otthon engem már kerestek 24-én vagy 25-én is, mert a házmester azt mondta, hogy itt valami fejes kommunista lakik. Akkor a hatéves fiam és az anyósom voltak otthon. Nem bántották ugyan őket, de durván viselkedtek velük.”75 Faluvégi Lajosnak majdnem az életébe került egy találkozás szovjet járőrökkel, akik forradalmárnak nézték. Óbudára indult az édesanyjához egy adag élelemmel, amikor a katonákkal összetalálkozott.

„Gyalog mentem, és az Árpád híd budai hídfőjénél jártam, amikor […] jött egy üres teherautó, leintettem. A pofák talán azért is vettek föl, hogy legyen velük egy abszolút civil tag. […] Ahogy felmentünk a hídra, […] szovjet katonák leállították a teherautót, és mindent ellenőriztek. […] Az ülés alatt két pisztoly bőrtokot találtak és lőszert. Azonnal kiszállítottak, és a helyszínen agyon akartak lőni. […] Elkezdtem magyarázni [a velük lévő magyarnak], hogy értsék meg, innen 200 méterre kéredzkedtem föl. […] Végül felültettek egy rendőrségi dzsipre hátulra. […] Amikor mentünk át a hídon, a hídfő közelében azt mondta nekem a magyar: ide figyeljen, most a kocsi lelassít, maga ugorjon le. […] Én pedig a mozgó dzsipről leugrottam.”76

Részben másfajta dilemmákkal kellett szembesülniük azoknak, akik külföldön tartózkodtak a forradalom napjaiban: életveszélyben nem voltak ugyan, de választaniuk nekik is kellett, ráadásul úgy, hogy kevés információval rendelkeztek arról, pontosan mi is történik Budapesten.

„Cuncus, nem jövök haza, mert még van egy pár nap dolgom.”77 – Emlékiratai szerint ezt telefonálta haza a feleségének 1956. október 23-án délelőtt 10 órakor Fekete János, aki éppen hazafelé indult volna Genfből. Mint önéletrajzi könyvében fogalmazott, „pénzügyi kiskörúton” vett részt szeptember közepe óta: az MNB egyik vezetőjeként Ausztriában és főleg Svájcban próbált nyugati hiteleket szerezni az 1956-ra akuttá vált „kemény deviza”, tehát a nyugati fizetőeszköz-hiány enyhítésére.

Fekete éppen befejezte volna a beszerző körutat, amikor október 23-án utasítást kapott a Pénzügyminisztériumból, hogy maradjon kint, és ideiglenesen vegye át az ENSZ Európai Gazdasági Bizottságában (United Nations Economic Commission for Europe) a magyar tárgyalódelegáció vezetését. „De hozzál nekem sínadrágot” – válaszolta kissé méltatlankodva a felesége, hiszen a tervek szerint hazaérkezése után éppen sívakációra indultak volna. „Tehát 23-án én abban a nyugodt tudatban álltam neki ennek a munkának, hogy otthon a feleségemnek az a legfőbb gondja, hogy sínadrágot hozzak neki” – emlékezett Fekete, aki állítása szerint csak néhány nap múlva, a közgyűlésen elmondott beszédekor értesült arról, mi történt Budapesten.

„Bemegyek a Palaisba. Azt látom, hogy a karzaton rengeteg ember van, és piros-fehér-zöld lobogók lengenek mindenütt. Micsoda nagy megtiszteltetés! […] Amikor aztán sorra kerültem, és azzal kezdtem [a beszédemet], hogy arra a meggyőződésre jutottunk, hogy nincs is jobb javaslat a szovjetnél, kitört a balhé: áruló! – kiabálták. A szünetben gyorsan odamentem a szovjet delegáció vezetőjéhez. […] Mi ez az őrület? – kérdeztem. Hát te nem tudsz semmit? – felelte. – Pesten utcai harcok vannak, Molotov-koktélokat dobálnak.”78

Visszasietett tehát a szállodába, és fölhívta a nagykövetet, Marjai Józsefet. Marjai (1923) szintén annak a fiatal funkcionárius generációnak a tagja volt, akik karrierje az 1950-es évek elején ívelt felfelé, és végül a Kádár-rendszerben érte el csúcspontját. Azokban a napokban éppen első nagyköveti posztjára utazott ki Bernbe, miután hosszú éveket töltött a Külügyminisztériumban különböző beosztásokban. Később volt prágai, belgrádi és moszkvai nagykövet is, majd 1978 és 1988 között miniszterelnök-helyettes. Fekete azt remélte, hogy a nagykövet többet tud a budapesti helyzetről. „Nagy zűr van – válaszolta neki izgatottan Marjai –, ma kellett volna átadnom a megbízólevelemet, de azt mondták, ne jöjjek, mert nem tudják, melyik kormányt képviselem.”79 Végül abban állapodtak meg, hogy a Svájcban tartózkodó magyarok Bernben találkoznak, megbeszélni a továbbiakat. „Marjai azt mondta, ő sem tudja, mit kellene tenni, de szerinte aki teheti, menjen haza”80 – emlékezett Fekete, aki végül vonatra szállt, és elindult Magyarországra.

Marjai akkor a nyugalmas Svájcban maradt, de neki is megvolt a saját ’56-os pillanata, igaz, majdnem két évvel később, amikor 1958 augusztusában fegyveres támadás érte a követség épületét. A korabeli hivatalos leírásban „disszidens banditáknak” nevezett két férfi reggel fél 10-kor „hazatérési ügyben” intézkedve jutott be a követségre,81 de már a fogadószoba küszöbén fegyvert rántottak, és elbarikádozták magukat az épületben. Marjai éppen egy kínai delegációt fogadott a közeli követségi villában, de rögvest pisztolyt ragadott, átsietett a főépületbe, és személyesen is részt vett a heves tűzharcban, „egy folyosói mélyedésből ő is megkezdte a tüzelést a banditákra.” Az egyik támadót lelőtték, a másik, alig 21 éves fiú megsebesült, és életveszély-okozás miatt többéves börtönbüntetésre ítélték Svájcban, de 1959-ben szabadon engedték. „Az újságok általában védelmükbe vették a banditákat, igyekeztek úgy beállítani a provokációt, mint a Magyarországról Nyugatra kényszerült emberek végső elkeseredésének megnyilvánulását” – méltatlankodott a hivatalos jelentés.

Fekete 1956. október végén Bécsig jutott, ahol megállt, és visszaemlékezése szerint az MNB helyi leánybankjából utalta a magyar államadósság esedékes részleteit, továbbá pénzzel segítette az osztrák fővárosban tartózkodó magyar vezetőket.

„Megyek be a Kärtneren a bankba. Ez volt a főhadiszállásom: a Central Wechsel und Kreditbank. Jön velem szembe Sík Endre külügyminiszter-helyettes. Sík: Téged kereslek. Miért? Pestről elküldtek egy vas nélkül. Az ENSZ-ben tárgyalják a magyar ügyet, a delegációt Horváth Imre külügyminiszter vezeti. A követségen vannak. Azt mondták, valahonnan szedjük elő Feketét, majd ő szerez pénzt. […] Mennyi kell? Szereztem kb. 25 ezer dollárt. […] Úgy „szereztem”, másnak nem adtak volna, csak nekem. […] Fölhívtam a bankárokat, és mindenkinek megmondtam, hogy fizetni fogunk. A lejáratokat mindennap megkaptam a Magyar Nemzeti Banktól, és a bécsi bankon keresztül fizettem a váltókat és hasonlókat.”82

Fekete először november elején egy osztrák rendszámú autóval próbált meg hazajutni, de a határról visszafordult. Visszaemlékezésében így írt erről:

„Azt kérdezték tőlem, hogy jó magyar ember vagyok-e. Mivel ezeknek az embereknek adandó helyes válaszban nem voltam biztos – sötét külsejű alakok voltak géppisztollyal –, így visszafordultam a határról Bécsbe. Elmentem a szállodába. Később felhívtam a szovjet követséget, hogy mit csináljak. Elég goromba voltam velük, egy nem túl épületes beszélgetést folytattam a követség egyik tisztviselőjével. Megkérdezte, hogy ki vagyok, mi vagyok, mit akarok. Elmondtam, hogy van feleségem, egy gyermekem, hogy tegnap fölhívtam őket és a kislányom, aki még nagyon kicsi volt, hároméves, belesírt a telefonba: apu itt lónek (így, ó-val). A frász kitört. A feleségem könyörgött, hogy ne jöjjek haza, már kerestek, keresnek, hogy a volt párttitkároknak »szemrehányásokat« akarnak tenni.”83

Végül november 23-án ért haza a CW Bank autójával, a „csendes órákban”: a forradalom kitörésének egy hónapos évfordulóján. A budapestiek ezen a napon nem mentek ki az utcára, otthon maradtak, és síri csendben tiltakoztak az ellen, hogy november 4-én szovjet csapatok leverték a felkelést és hatalomba segítették Kádár Jánost.

„November 4-én, amikor fölültem az ágyban, boldog mosollyal mondtam, hogy ezek bizony a szovjetek. Meg vagyunk mentve. Alig vártam már, hogy jöjjenek. Pontosan ugyanaz a lelkivilág volt, mint 1945-ben”84 – olvasható Zala Júlia (1919) visszaemlékezéseiben, aki 1949-től a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) főosztályvezetője, majd elnökhelyettese volt, az 1960-as 1970-es években pedig a Gazdaságkutató Intézetet vezette. A később vezető gazdasági pozíciókba kerülő funkcionáriusok egy része – csakúgy, mint ő – felszabadítóknak tekintette a bevonuló szovjet katonákat, akik megmentették őket az „ellenforradalmároktól”.

Mások, legalábbis eleinte, szkeptikusabbak voltak, abban azonban rövid idő elteltével már nem volt különbség közöttük, hogy mindannyian Kádárt támogatták, és az új pártvezetőt tekintették garanciának arra, hogy vele együtt helyre lehet hozni az 1950-es évek hibáit, segítségével hozzá lehet látni egy emberibb szocialista rendszer kiépítésének. Kádárt olyan személynek tekintették, aki valahol félúton állt Rákosi és Nagy Imre között, és mindenképpen jobb, mint a keményvonalas Biszku Béla vagy Münnich Ferenc.

„Én nem voltam igazán Nagy Imre-hívő. […] Nem tartoztam abba a csapatba, a Rákosi-csapatba pedig pláne nem tartoztam.[…] Igazán Kádárnál éreztem jól magam. Kádár a lehetséges mozgásterületén belül a maximumot hozta ki”85 – emlékezett erre az időszakra Fekete János. Bácskai Tamás is – akiről egyébként a rendszerváltás után derült ki, hogy 1956 és 1961 között együttműködött a titkosszolgálattal, kollégáiról és családtagjairól is írt jelentést – „felszabadítóként” üdvözölte a Vörös Hadsereg csapatait, Kádárt pedig a jövő egyetlen reménységének tartotta.

„November 3-án meglátogatom anyámat, és ott rekedek a Lenin körút 70-ben a pincében. Hajnalban pedig arra ébredek, hogy őrületes lárma van. És kinézek az ablakon és látni, hogy dőlnek be az orosz tankok. És ezt megkönnyebbüléssel veszem tudomásul.”86

„A pártba való újra belépések voltak ebben a konszolidációs folyamatban az érdekesek. A legtöbb ember mindig azt kérdezte, hogy mi a garancia arra, hogy ez nem ismétlődik meg. […] Azt mondtam, hogy mennél inkább olyan párttagság jön létre, amelyben a garanciát látják, annál kevésbé lehetséges, hogy a dolgok megismétlődjenek.”87

Tímár Mátyásért november 4-én páncélautóval jöttek az orosz katonák, a Parlamentbe vitték, és nyomban arra kérték, dolgozzon az új vezetésnek, segítsen a károk felmérésében. Hamarosan azonban már nem volt teljesen pozitív a megítélése a forradalom napjaiban tanúsított, nem teljesen egyértelmű viselkedésének: főosztályvezetővé minősítették vissza, és ezen később sem tartották indokoltnak a változtatást. „A Pénzügyminisztériumban felvetődött ugyan Tímár Mátyás elvtárs miniszterhelyettessé való előléptetése, de ezzel mi nem értünk egyet. Tímár elvtársat mind szakmai, mind politikai meggondolásokból nem látszik célszerűnek a jelenleginél magasabb funkcióba állítani”88 – fogalmazott 1957 májusában a KB Államgazdasági Osztályának egyik dokumentuma, de még így sem volt kérdés számára, hogy Kádárt támogatja.

„Az a tehetséges fiatal gárda, aki ott volt [a Pénzügyminisztériumban], […] kezdetben habozott, hogy belépjenek-e a pártba. […] Sorban beszéltem velük, és mondtam nekik, hogy ha ti nem léptek be, akkor itten egy teljesen balos társaság lesz a pártszervezetben, és abból baj lesz. És akkor szép lassan egyenként beléptek. […] Én mindjárt beléptem. […] Abból indultam ki, hogy az lehetetlen, hogy ez az új vezetés megismételje a réginek a hibáit. […] Majdnem biztos voltam, hogy […] itt új korszak kezdődik.”89

Ellentmondásosabb volt Pulai Miklós hozzáállása, aki még november 3-án is a legnagyobb meggyőződéssel magyarázta mindenkinek a Pénzügyminisztériumban, hogy nem várható szovjet beavatkozás, majd éjfélkor már a szovjet tankok lövéseit hallotta.

„November másodikán délután behívták a hivatalvezetőket. […] Vas Zoltán tartott tájékoztatást. […] Ő a következő stratégiát mondta el. Mozgolódás van, és várható, hogy itt-ott fegyveres ellenforradalom üti fel a fejét. Ez főként külföldről táplálkozik, Ausztriából és Jugoszláviából. A szovjet csapatok azért jönnek be, hogy a nyugati és a déli határokat lezárják, tehát onnan majd nem tud utánpótlást kapni az itt összegyülekezett ellenforradalmi erő. […] Nagyon szimpatikus stratégiát adott elő teljes meggyőződéssel, és ezt örömmel hallottam, az utolsó szaváig mindent elhittem. […] Harmadikán a minisztériumban összehívtam a haverokat, és elmondtam nekik a stratégiát, és hogy nem kell begyulladni. Szép idő volt, gyönyörűen sütött a nap, és […] tényleg úgy nézett ki, úgy van, ahogyan az öreg mondja. […] Ezért ért engem teljesen váratlanul a november 4-e hajnal, […] amikor felhívtak a pénzügyőrök, hogy jöjjek már be, mert itt áll egy orosz tank és félnek, hogy belő. Ez egy óriási hiba volt, mert volt annyi saját erőnk, hogy megóvhattuk volna magunkat attól, hogy itt a nyilasok, a hungaristák vagy […] a horthysták vegyék át a hatalmat. Ekkortól kezdve volt az, hogy én akkor szembekerültem a forradalmi munkás-paraszt kormány felfogásával.”90

Ellenállása és a Forradalmi Bizottságban való szerepvállalása miatt retorziók érték: bár a megalakulásakor, október legvégén az elsők között lépett be az MSZMP-be, 1957-ben a minisztériumból is távoznia kellett. 1957 májusában ezt írták róla egy jellemzésben:

„A vállalati pénzgazdálkodási főosztály vezetője […] személye ellen igen komoly politikai kifogások merülnek fel. Október 23. és november 4. között alakult több, forradalminak nevezett szerv tagja volt. November 4. után pedig nagyon hosszú ideig egyértelműen a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány ellen, a szovjet csapatok behívása ellen (»szovjet imperializmus«) foglalt állást. Elítélte a pártnak az októberi eseményekről adott értékelését, a decemberi párt által szervezett tüntetésekről úgy nyilatkozott, hogy »melyik agyalágyultnak jutott ez eszébe« stb. A Pénzügyminisztériumon belül a személye ma is gátolja a politikai megnyugvást. A taggyűléseken és egyéb fórumokon személye körül állandó politikai viták vannak. Belépett a pártba, és ennek következtében a párt átigazolásoknál egy liberális vonal kezdett érvényesülni. Találgatásokra ad okot, hogy miért van helyén, amikor nála kisebb embereket az ő baráti köréből a Pénzügyminisztériumból eltávolítottak, illetve közülük párat internáltak. Kívánatosnak látszik leváltása és a minisztériumból való eltávolítása.”91

Végül kizárták a pártból, és kénytelen volt megelégedni egy banki állással az Országos Takarékpénztárban, ahol egy sokkal alacsonyabb beosztást jelentő osztályvezetői posztot kapott. De még így is hamarosan Kádár hívei közé sorolta magát. „Úgy éreztem, hogy én is úgy látom körülbelül, mint ő. Ez itt elveszett, ez itt lejáratódott, itt valami újnak kell kezdődni. A kommunistáknak is újra kell kezdeni. Igaz, hogy volt mögöttünk egy ronda tíz év, a háború, meg minden, […] de elhittük, hogy azért ezt még lehet tényleg jól is csinálni. És majd mi megmutatjuk, hogy ezt lehet jól csinálni”92 – emlékezett egy későbbi interjújában.

Egyértelmű volt a rendszer üzenete azok felé is, akik nem akartak rögtön Kádár mögé beállni. Jobban teszik, ha mihamarabb felmérik a lehetőségeiket, és tisztába kerülnek a realitásokkal. Zala Júlia például azt a napot idézte fel egyik interjújában, amikor 1956 novemberében visszatért a KSH-ba, és azokkal együtt állt neki eltakarítani az októberi események törmelékét, akik pár héttel korábban még sztálinistának nevezték őt. Éppen a kitört ablakok megjavítása volt soron, amikor behívta az irodájába az egyik, az új rendszerrel szemben vonakodó kollégáját. Odaállította a falon lógó hatalmas világtérkép elé, amelynek egyik felét a Szovjetunió foglalta el, mellette pedig az apró Magyarország látszott. „Maga okos fiú, jöjjön, álljunk a térkép elé. Megnézi a térképet, hogy hol fekszik Magyarország? És látja [hol van a Szovjetunió]? Most akkor kimegy, és megmondja a kollégáinak, hogy ablakozzunk. Értette? Ránézett a térképre, és azt mondja: értettem, elvtársnő. És nekiláttak ablakozni. Kitakarítottunk, beüvegeztünk.”93 Bár a KSH nem volt az ellenállás gócpontja, de érdekes módon még 1956. december 7-én is terjedt a hivatalban egy sokszorosított nyilatkozat, amely „az október 23-i eseményekről mint forradalomról és annak szent célkitűzéseiről”94 írt.

1956-1957 fordulóján világos volt, hogy új korszak kezdődik, ami minden valószínűség szerint nagyon hosszú ideig tart majd. Balassa Ákos, az Országos Tervhivatal későbbi közgazdásza 1956. november végén tért haza Moszkvából, ahol az Állami Egyetemen végzett. December első napjaiban éppen Erdei Ferenc (1910) író családjánál volt látogatáson. A korábbi minisztert, az 1956-os forradalom idején miniszterelnök-helyettest a KGB november 3-án letartóztatta, és éppen Balassa látogatása napján szabadult Kádár személyes közbenjárására. Erdei a fiatal közgazdásztól azon az estén azt kérdezte, hogy szerinte meddig bírja még gazdaságilag a szovjet rendszer. „Ő azt gondolta, legfeljebb pár évig, mire én azt válaszoltam, hogy harminc-negyven évig”95 – emlékezett Balassa.

A kezdettől fogva lelkes hívek és fogcsikorgatva vonakodók mindannyian ott álltak 1957. május elsején a Hősök terén, és hallgatták Kádárt, amint szónoklata végén, az ilyenkor szokásos kötelező ünnepi jelszavak felsorolása előtt, az ország egységét hangsúlyozta, és még egyszer üzent a „tévelygőknek”:

„Mély meggyőződéssel mondom, hogy a Magyar Népköztársaság minden híve bizalommal tekinthet a jövőbe. Az ellenforradalmi támadás tanított is, edzett is, össze is kovácsolt bennünket. Ha nem feledkezünk meg a múlt hibáiról, ha a tanulságokat, tapasztalatokat a munka megjavításában hasznosítjuk, a jövőben biztosabban mehetünk előre. Különösen nagy szükség van a párt, az állam és az egész nép éberségére. Mindannyian láttuk októberben, hogy farkasok ólálkodnak a kert alatt. Nyújtsunk baráti segítő kezet a tévelygőknek, de legyünk kérlelhetetlenül szigorúak a népi hatalom ellenségeivel szemben. Ha a szocializmus minden híve és minden hazafi egységbe tömörül, az ellenforradalmi erőknél százszor erősebb a nép.”96

Kádár nem kapott különösebb, látható védelmet. A beszéde után lement a térre, a tömeg közé, a Dózsa György út és a Gorkij, a mai Városligeti fasor sarkára, és interjút adott a Magyar Rádiónak. 1957. május elseje nyilvánvalóvá tette mindenki előtt, hogy 1956 ügye jó időre elveszett. Elkezdődött a Kádár-korszak.


02

Budapest, 1958. április 2. Kádár János államminiszter, az MSZMP KB első titkára a Ferihegyi repülőtéren fogadja Nyikita Hruscsovot, az SZKP KB első titkárát, mögöttük Münnich Ferenc miniszterelnök. MTI Fotó


I. fejezet

Kádár alkuja
1957–1961

„Elveszünk magunktól, a népünktől, mégis adunk önöknek, de csak nem fogunk a deklarációkban megint a be nem avatkozásról beszélni?!”

Hruscsov Kádárnak, 1957. március

„Kértek, hogy gondolkozzak el azon, hogyan lehetne a külföldi adósságproblémát megoldani. Az esedékességeink addig ki voltak fizetve”1 – emlékezett Fekete János önéletrajzi könyvében arra a pillanatra, amikor 1956. november végén Bécsből hazatért, miután az osztrák fővárosban – mint az előző fejezetben olvasható volt – éppen ő gondoskodott a lejáró adósság esedékes részleteinek kifizetéséről. Itthon Antos István pénzügyminiszter-helyettes és Kossa István (1904), a tárca vezetője ismertette vele a helyzetet: eszerint az adósságállomány önmagában és a későbbi adatok fényében nem tűnt ugyan túlzottan magasnak a körülbelül 230 millió dolláros, vagyis 2,8 milliárd devizaforintnyi összeggel, de a gazdaság akkori állapotában – mint a következő tervhivatali feljegyzés mutatja – mégis óriási megterhelést jelentett. Magyarország 1956 késő őszén lényegében a fizetésképtelenség szélén egyensúlyozott.*5

„Adósságállományunk tőkés devizákban a legmagasabb szintet 1956 szeptember hónapjában érte el, kereken 2,8 milliárd devizaforinttal. […] Ez a teher mintegy 700 millió devizaforinttal haladta meg a legmagasabb exportszintünket a tőkés országok felé, amelyet 1955 évben értünk el. Az adósság nagyobb részben rövid lejáratú bank- és kereskedelmi hitelekből tevődött össze, aminek következtében 1955 második félévétől kezdve negyedévenként átlagban kétszer annyi hiteltörlesztés vált esedékessé, mint amennyi devizabevételünk volt az exportból. Súlyosbította a helyzetet, hogy devizatartalékunk mindössze 60 millió devizaforint körül mozgott. Ebből következett az, hogy folyamatosan igen bonyolult hitelműveleteket kellett végrehajtanunk az adósságok időben való rendezése (fizetés, prolongálás, konvertálás) céljából. A folyó importot pedig zömében csak hitelből történő vásárlások útján tudtuk fedezni. Minthogy nem állott elegendő bankhitel rendelkezésre, áruhiteleket kellett igénybe venni. Állandó hitelműveleteink időleges fizetési nehézségei folytán hitelképességünk a tőkés piacokon csökkent, és így még inkább növekedett hitelállományunknak az a része, amely után nagyon magas hitelköltséget kellett fizetni (8-12 százalék). Becslő számítások azt mutatták, hogy 1955. évben mintegy 150 millió devizaforintra tehető az a veszteség, amelyet nehéz devizahelyzetünk folytán elszenvedtünk. (A szokásosnál magasabb kamatteher, a kényszerhelyzetben történt kedvezőtlen vásárlásokból és olcsón való eladásokból eredő veszteségek, továbbá azon erőszakolt kereskedelmi műveletek költségei, amelyeket a fizetésképtelenség elkerülése érdekében kellett végrehajtanunk.)”2

Ilyen jelentős megterhelés mellett pedig teljesen érthető módon merült fel annak a gondolata, hogy Magyarország jelentsen be részleges vagy teljes moratóriumot a tőkés hiteleire, tehát hogy ne törlesszen, és esetleg szüntesse be a kamatfizetéseket is. Fekete élesen ellenezte a főleg a Külkereskedelmi Minisztérium és elsősorban is a miniszterhelyettes, Baczoni Jenő (1907) által támogatott ötletet. Fekete visszaemlékezései szerint Baczoni 1956 végén azon a véleményen volt, hogy „mikor kérjünk moratóriumot, ha nem most, amikor utcai harcok vannak a fővárosban, szovjet csapatok szállták meg az országot. […] A javaslatában volt logika, de nem ő állt a pénzpiaccal közvetlen kapcsolatban, nem érezte, hogy […] milyen nagy bajt okozott volna. […] Sokan támogatták viszont a javaslatát, […] jó ürügy lett volna, és ha nem fizetünk, egy kis levegőhöz is jutunk. Én viszont azon voltam, hogy ezt nem szabad. Ha ilyen kis pénzért én már bedobom a törülközőt, az rossz üzlet. Más lenne, ha sok volna az adósságunk. De pár százmillióért nem érdemes.”3

Fekete körömszakadtáig harcolt véleményének érvényesüléséért, és minden lehetséges eszközt bevetett. Valóságos ideológiai nézeteltéréssé nagyította a konfliktust azzal, hogy a moratórium mellett érvelőket lényegében a régi rendszer híveinek, „arisztokratáknak” és a külföldi pénztőke szekértolóinak minősítette. Ez derül ki azokból a dokumentumokból, amelyeket az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ABTL) őriz egy bizonyos Lektor fedőnevű ügynök dossziéjában. Jóllehet a 2012-ben érvényben lévő törvényi előírások4 szerint nem jelenthető ki egyértelműen, hogy Fekete János az állambiztonság ügynöke volt, hiszen a beszervezési dokumentumot nem lehet fellelni, mégis számos jel utal arra, hogy a Lektor Feketével lehetett azonos. Az egyik dokumentum például „Lektor fedőnevű (fn) ügynök felülvizsgálásáról és minősítéséről” szól, és tartalmazza az ügynök életrajzi adatait. Eszerint Lektor 1918-ban született, csakúgy, mint Fekete, 1945 óta az MKP, illetve az MSZMP tagja, közgazdasági egyetemet végzett, 1936 óta dolgozott pénzintézeti vonalon, a szarvasi hitelszövetkezetnél kezdte karrierjét, vagyis csupa olyan adat, amely teljesen megegyezik Fekete hivatalos életrajzával, illetve – ami mindezzel együtt döntő egyezés – az értékelés megírása idején az MNB devizaigazgatóságának főosztályvezetője volt. Beszervezési dossziéja a felülvizsgálati dokumentum szerzője szerint valószínűleg 1956-ban megsemmisült ugyan, de a Belügyminisztérium egyik tisztjének személyes visszaemlékezésére hivatkozva azt írja, hogy Lektor 1948-ban lett az állambiztonság beszervezett ügynöke, akkor még Sötét fedőnéven. Jellemzésében is számos olyan utalás olvasható, amely valószínűvé teszi, hogy Fekete Jánosról van szó.

„Az állambiztonsági szervekhez való viszonya mindvégig kifogástalan, dicséretes volt. Az ellenforradalmi események kirobbanásakor külföldön tartózkodott. Rendszeresen jelentkezett hivatalához telefonon, és az ellenforradalom leverése után azonnal visszatért és munkához látott. Nagy aktivitást fejtett ki az ellenforradalom alatt kompromittált személyek eltávolítása érdekében. […] Nagyon leleményes, öntevékeny, az operatív munkában kezdeményező, kiváló emlékezőtehetséggel bír, és nagyon agilis. […] Nagyszerű személyi tulajdonságokkal rendelkezik, jó helyzetfelismerő készséggel. Szakmai jellegénél fogva, miután az összes hitelek felvételére irányuló tárgyalásai vagy egyéb államközi tárgyalások taktikai küzdelmet tartalmaznak, így természetszerűleg rendelkezik azokkal a jó tulajdonságokkal és érzékkel, amelyeket operatív feladatok során tud hasznosítani. […] Hírszerző lehetősége elsősorban külföldi munkára teszi alkalmassá, […] találkozókat hetenként, kéthetenként egyszer szoktunk rendezni. […] Jelentései minden esetben értékesek. […] Anyagi juttatásokban, jutalomban nem részesítettük, és ennek szükségessége sem mutatkozott. Nevezett rendszeres utazásai során a szükségleteken túl tud hozzájutni olyan javakhoz, amelyek nem utazók számára nem elérhetők. Ebből következik, hogy az anyagi természetű juttatás nem ösztönözné jobban, mint adott esetben egy-egy jól végzett feladat utáni dicséret, ami hiúságának láthatóan jólesik.”5

Lektor jelentéseiből az is kiderül, hogy az adósság-átütemezés kérdésében a másik oldalon érvelő Baczoni Jenővel régebbi személyes konfliktusa is lehetett, hiszen a miniszterhelyettes 1949-ig a Magyar Nemzeti Bankban dolgozott, és ahhoz a régi, háború előtti gárdához tartozott, amelynek tagjaival szemben – mint éppen az előző fejezetben láthattuk – már az MNB párttitkáraként is fellépett a háború után. Az 1907-ben született Baczoni 1932-ben lépett be a jegybank kötelékébe, 1949-től 1954-ig a Pénzügyminisztérium devizagazdálkodási osztályának vezetője volt, utána pedig a Külkereskedelmi Minisztériumban vitte helyettesként a nemzetközi ügyeket. Ilyen minőségében a hasonló területen mozgó Fekete egyik fő vetélytársának számított. Ráadásul idősebb szakember volt, aki még a háború előtti korszakban betöltött funkciói miatt szélesebb körű nyugati kapcsolatrendszerrel is rendelkezhetett, mint az ezt a hálózatot az 1950-es években még csak építgető Fekete. Nem csoda hát, hogy amikor Lektor a devizagazdálkodás káderhelyzetéről írt jelentést, akkor nem mulasztotta el megjegyezni Baczoninál, hogy „apja volt nemzeti bankos igazgató”6, ami egyértelmű utalásként értékelhető polgári (értsd megbízhatatlan) származására. Lektor azonban továbbment. Baczonit burkoltan a tőkések emberének minősítette azzal, hogy hozzátette, a háború előtt „a magántőkénél a devizával való üzlet külön nyereséget biztosított az azzal foglalkozók számára, ezért a külföldi üzletekbe a tőkések a legmegbízhatóbb embereiket vagy magukat a tőkéseket állították be. Az az osztály, ami az MNB-n belül ezzel foglalkozott, a bank legelitebb [része volt], arisztokratákból állt. […] A felszabadulás utáni időkben az osztály […] káderalapját a speciális szakmai és nyelvtudás szükségessége miatt gyakorlatilag ezekből a meglévő személyzeti anyagokból válogatták össze. Ezért az MNB-n belül politikai összetétel szempontjából a legrosszabb a devizával foglalkozó főosztály összetétele volt.”7 Így a jelentés sugalmazása szerint ebben a kontextusban kell értelmezni azt a vitát is, amely a hiteltörlesztések felfüggesztésével kapcsolatban kialakult:

„Az ellenforradalom után a gazdasági konszolidáció érdekében a devizagazdálkodás vonalán különböző intézkedések váltak szükségessé. Ezek az intézkedések: Magyarország külföldi fizetőképességének megoldása, az MNB jó hírének, bonitásának megvédése, a gazdasági élet beindítása, az import anyagok megszerzése, a megszakadt nyugati kapcsolatok újrafelvétele. […] Ezekben a vitákban a következő ellentétes nézetek alakultak ki. Transzfermoratórium: A Külkereskedelmi Minisztériumban látható hangadói voltak: Baczoni, Szemenyei, Seregély, akik azt javasolták, hogy kérjünk haladékot az esedékes fizetésre, és jelentsük be az államcsődöt. A Pénzügyminisztérium, mint a kérdés gazdája, először nem foglalt állást. Az MNB a leghatározottabban követelte a fizetések felvételét, és november 10-én már ilyen irányban utasította a bank Bécsben tartózkodó osztályvezetőjét, hogy a külföldi partnereket ilyen irányban tájékoztassák. A két ellentétes nézet a felsőbb vezetők elé került, ahol a PM az MNB érvei alapján a fizetések felvétele mellett döntött. Egy évvel az ellenforradalom után megállapítható, hogy a transzfermoratórium megkérése végzetes hiba lett volna, ártott volna nemcsak a Magyar Népköztársaságnak, de az összes baráti ország nyugati kapcsolatainak is, és Magyarország gazdasági konszolidációját lényegesen hátráltatta és lassította volna.”8

Ez persze nem jelentette azt, hogy a törlesztésre egyes esetekben szép csendben ne kértek volna haladékot, de a jelentésében Lektor azzal is megvádolta „külkeres” ellenfeleit, hogy még ezt is igyekeztek elszabotálni. Az MNB „felkérte a Külkereskedelmi Minisztériumot, hogy egy-egy nagyobb tétel prolongációjával legyenek segítségünkre. Ez egyetlenegy esetben sem történt meg. Ezzel szemben a piacon elterjedt annak a híre, hogy Magyarország mégis moratóriumot fog kérni, mert a külkereskedelmi vállalatok mindenfelé olyan formában vetették fel a prolongációt, ami ártott a Magyar Népköztársaság jó hírének.”9 Így Lektor szerint az MNB kénytelen volt közvetlen tárgyalásokat kezdeményezni a legnagyobb kereskedelmi partnervállalatoknál, és egyes áruhiteleket – Baczoniék szabotálása miatt – saját hatáskörben meghosszabbítani.

A fizetőképesség fenntartása a rendkívül kifeszített pénzügyi helyzetben óriási kihívás volt, a feladatot – visszaemlékezése szerint – Kádár felkérésére Fekete vállalta, aki ezzel egyben jó pontot is szerzett az új vezetésnél. „Maga ezt vállalja?” – kérdezte tőle Kádár János 1956 decemberében. „Vállalom, ha nem szól bele senki”10 – felelte saját emlékei szerint Fekete, de feltételül azt kérte, hogy a családjának ne kelljen itthon maradnia, hiszen a forradalom idején őket fenyegető légkör miatt féltette feleségét és gyerekét. Először Bázelbe ment, és a Nemzetközi Fizetések Bankjának (Bank for International Settlements – BIS) belga származású elnökével, Maurice Frère-rel vette fel a kapcsolatot.

A BIS a világ legrégebben működő nemzetközi pénzügyi intézménye. 1930-ban jött létre az első világháború utáni német jóvátételek fizetésére, a folyamat azonban az 1930-as gazdasági világválság miatt megakadt, és az intézmény fokozatosan a jegybankok közötti együttműködés legfontosabb fóruma, a „jegybankok bankja” lett. Az MNB tagsága a háború és a kommunista rendszer kiépülése ellenére folyamatos volt. „A stratégiai tervem az volt, hogy először elmegyek a Nemzetközi Fizetések Bankjába, Bázelba, és ott próbálok meg egyezséget kötni. Amennyiben ők körlevélben fölhívják a kereskedelmi bankokat, hogy ne foglalják le követeléseinket, akkor vállalom, hogy az MNB rendezi az adósságait”11 – idézte vissza a szándékait Fekete, akiről a svájci városban először azt hitték, hogy disszidált. Maurice Frère, aki akkor egyben a belga jegybank kormányzója is volt, felvetette ugyan, hogy a szovjetek adhatnának garanciát a magyar adósság prolongálására, de Fekete ezt elutasította.

„Határozott nemmel feleltem. Semmilyen más garanciát nem tudok adni, kivéve »ma parole«, a becsületszavamat. Nagy csönd lett. Összenéztek. És akkor megszólalt egy idős úr, Wilhelm Vocke, a Bundesbank, akkor még Bank Deutscher Länder elnöke: na ja, das genügt doch wenn der Fekete verspricht es. Na igen, az elég, ha Fekete a szavát adja.”12

A BIS vezetése körlevélben kérte a tag jegybankokat, hogy a magyarok hitelhosszabbítását segítsék elő, Fekete saját bevallása szerint mintegy 100 millió svájci frankos rövid lejáratú adósságot ütemezett át így. Utána Nyugat-Németországba vezetett útja, ahol a Kelet-Európával foglalkozó Német Gazdaság Keleti Bizottsága (Ost-Ausschuss der Deutschen Wirtschaft) akkori vezetőjével, Otto Wolff von Amerongennel is megegyezett, egy 20 millió dolláros magyar váltóra kapott haladékot. Az iparmágnás emlékirataiban így írt erről a találkozóról:

„Arra a kérdésemre, hogy németországi megnyugtató körútját miért éppen nálam kezdte, megdöbbentő választ adott: »ha szabad kimondanom, hogy nekem Otto Wolff 90 nap haladékot ad, akkor a többiek is így tesznek majd« – mondta, majd autóba vágta magát, hogy Düsseldorfban és Essenben a konkurenciánktól ugyanezt kérje. A magyarok ezután pontosan eleget tettek kötelezettségeiknek, és ezzel a politikai válság dacára megszerezték a tökéletes fizetési hűség jó hírnevét.”13

Feketének persze az is fontos volt, hogy egy másik ígéretét is betartotta. Azt, amit elutazása előtt az új első titkárnak, Kádár Jánosnak tett arról, hogy rendbe hozza a zilált magyar pénzügyeket. „Maga betartotta, amit ígért, én ezt nem fogom elfelejteni”14 – visszaemlékezése szerint ezt mondta neki Kádár Budapesten.

Kossa Istvánt, a villamoskalauzból az 1950-es években a pénzügyminiszteri rangig emelkedő politikust 1956 novemberében egy szovjet tank hozta vissza a Pénzügyminisztériumba, és – szemtanúk szerint – egy demizson borral a kezében kezdett hozzá a katasztrofális képet nyújtó gazdaság rendbetételéhez.15 Nyilvánvaló lehetett előtte, hogy a fizetésképtelenség közvetlen veszélyének elhárításával csak a problémák egy részét oldották meg, sokkal nagyobb feladat lesz a forradalom alatt súlyos károkat szenvedett gazdaság helyreállítása, újraindítása, és mindehhez a szükséges hitelek megszerzése.

A forradalom és a szovjet bevonulás miatt óriási károk keletkeztek: egy 1957 elején készült összesítés16 szerint Budapesten 3346 épület sérült meg, 2197 lakás vált teljesen romossá, 15 875 bérleményben pedig valamilyen kár keletkezett, több mint 200 bolt, 80 vendéglátóipari egység, 430 szállodai szoba (az összállomány 1/5-e) szorult helyreállításra. A közlekedési infrastruktúra is szétesett: a tehervagonok kevesebb mint fele közlekedett csak, 750 tehergépkocsi és 178 autóbusz volt kénytelen állni alkatrész- vagy gumihiány miatt, összesen 2000 gumiabroncsra lett volna szükség a teher- és személyszállítás helyreállításához.

Szinte teljesen leállt a magyar gazdaság, 1956-ban a nemzeti jövedelem 11 százalékkal csökkent.17 A munka újraindítását többek között energia- és nyersanyaghiány nehezítette. 1956 decemberében például a kohászatban és a gépiparban a dolgozóknak csak a 70 százaléka járt be rendszeresen a gyárakba, amelyekben számottevő termelés nem folyt. A már idézett összesítés azzal számolt, hogy egyes iparágakban legfeljebb 20–30 százalékra teljesül majd a decemberi terv. Habár november végétől az alapvető élelmiszerekből bőséges volt az ellátás, de ezzel egy időben megindult az iparcikkek, később szinte bármilyen áru felvásárlása. Kezdetben az infláció elszabadulásától való félelem, később a karácsonyi bevásárlás miatt kígyóztak a boltok előtt óriási sorok. Hiánycikk lett szinte minden fontos iparcikk, a szappan, a mosószer, a háztartási eszközök, a készruha, a férfi és női télikabát, a cipő, a meleg női-férfi fehérnemű, az ágyneművászon, a rádió, a motorkerékpár, a zománcedény vagy a tüzelőféleségek.18

Az ország fizetőképessége szempontjából elemi fontosságú külkereskedelem megbénult. Csak 75 százalékosan teljesült az összesített éves exportterv, a tőkés országok viszonylatában pedig még ennél is rosszabb volt a helyzet, 66,7 százalékra sikerült csak hozni a tervet, ami súlyos következményekkel járt.19 A devizabevételek elmaradásával – mint korábban láttuk – az ország a csőd közelébe került. A rövid lejáratú hitelek jelentős aránya miatt az a helyzet állt elő, hogy a tőkés devizában fennálló 2,8 milliárd (230 millió dollár) devizaforintnyi adósságállományból több mint 2 milliárd 1957-ben vált esedékessé, aminek egy 1957 eleji becslés szerint legfeljebb egy kisebb része volt prolongálható, és – mint a jelentés megállapította – „mintegy egymilliárd devizaforintnyi tartozás esedékessége valószínűleg fennmarad”.20 Majdnem ekkora részt, pontosan 1,1 milliárd devizaforintot képviselt az összes adósságon belül a tőkés országokkal szemben fennálló tartozás.21

Ilyen körülmények között nem volt kétséges, hogy Magyarországnak a talpon maradáshoz sürgősen szüksége van új hitelekre, méghozzá kemény devizában. A dokumentumok szerint ekkor a magyar vezetés – bár valószínűleg maga sem remélte, hogy éppen onnan kaphat segítséget – tett egy tétova kísérletet a kapcsolatfelvételre a Nemzetközi Valutaalap–Világbank csoporttal, amelynek a háború után az ország nem lett tagja. Az azonban az 1957-es magyar puhatolózás esélyeit mindenképpen növelte, hogy az IMF washingtoni központjában is tudták: Magyarország kimaradásának története van, és – mint az előző fejezetben bemutattuk – a hidegháborús politika miatt következett be.22

A Kádár-korszak első kapcsolatfelvétele az IMF-fel és a Világbankkal hangsúlyozottan informális és nagyon is puhatolózó jellegű találkozó keretében történt. A Világbankban szolgálatot teljesítő jugoszláv megbízottat hívták meg vacsorára a magyar nagykövetség munkatársai 1957. február 2-án este egy washingtoni étterembe, hogy tájékozódjanak a lehetőségekről.23 A jugoszláv diplomata, J. Szmole amellett, hogy röviden bemutatta a magyaroknak a bankot, kicsit panaszkodott arra, hogy a baráti országok távolmaradásával az irányítás teljesen a Nyugat, azon belül is az amerikaiak kezében van, és egyértelművé tette, hogy nem-tagként Magyarország nem kaphat semmilyen támogatást, az ugyanis ellenkezne az alapszabállyal. Elmondása szerint novemberben a bankon belül, magánbeszélgetések során felmerült a pénzügyi segítségnyújtás kérdése, ez azonban semmilyen hivatalos formát nem öltött, ráadásul szerinte „a hangulat meglehetősen az ellen szól, hogy a Kádár-kormány kapjon támogatást”.24 Szmole beszámolója alapján az is nyilvánvalóvá vált a magyar külügyi vezetésnek február közepén jelentést író követségi munkatársak számára, hogy a tagság is olyan, a Nyugatnak tett politikai kompromisszumok alapján volna csak lehetséges, amelyek az akkori politikai helyzet alapján elképzelhetetlenek lennének. A jugoszláv megbízott ugyanis kifejtette, hogy a tagságnak „a magyarországi helyzet teljes konszolidációja után nem lenne lényegesebb akadálya, […] véleménye szerint azonban egy ilyen konszolidáció csak valamiféle feltűnést keltő eseménnyel, koalíciós kormány megalakításával, stb. következhetne be”.25

Nem volt kérdés tehát, hogy Magyarország csak a Szovjetuniótól és a többi baráti országtól számíthat devizahitelre. Azonfelül, hogy az MNB kénytelen volt 10 millió dollár értékű aranytartalékot értékesíteni,26 az 1956 novemberét követő hónapokban Magyarország a szocialista országoktól jelentős, körülbelül 300 millió dollár értékben kapott áruhitelt vagy teljesen szabad felhasználású kölcsönt. Egy összesítés szerint 1957. február közepéig a 320 milliós igényléssel szemben már 277 dollárnyi áruhitel-felajánlás meg is érkezett, ebből 200 milliót a Szovjetunió, 25 milliót pedig Kína dobott be a kalapba. Ezenfelül mintegy 80 millió dollár szabad felhasználású baráti hitelre is számíthattak, ebből 60 millió dollárra Moszkvától, 25 millió dollárra pedig Pekingtől kaptak ígéretet Kádárék.27 A Nemzetközi Valutaalap később keletkezett kimutatása28 283 millió dollárnyi ilyen hitelről tud, a magyar dokumentumokból ennél kissé magasabb összeg valószínűsíthető.

A több százmillió dollárnak megvolt a helye: a helyreállítás mellett a hitelt az életszínvonal javítására, magyarul a forradalom után az emberek megnyugtatására készültek felhasználni. Erre utal az az 1957 elején keletkezett dokumentum, amely hangsúlyozza, hogy növekvő életszínvonalat, mintegy tíz százalékkal magasabb fogyasztási szintet tűznek ki célul a következő évekre, amit viszont jelentős mennyiségű, évi 100–300 millió dolláros külföldi hitelfelvétellel reméltek teljesíteni. Ezen felül mintegy 7 százalékos, rendkívül magas gazdasági növekedést terveztek, annak ellenére, hogy a felhalmozás, tehát a beruházások és a készletek szintjét alacsonyan kívánták tartani.29

A hitelek azonban nem voltak ingyen. Nem elsősorban a kamat- és egyéb feltételek miatt, hiszen hosszú lejáratú, kedvező kamatozású, tehát ilyen értelemben tényleg „baráti” kölcsönök érkeztek a tömb országaiból. (Az IMF említett összesítése szerint a pénzt évi 2 százalék kamat mellett, több mint tíz év alatt, 1971-ig bezárólag kellett csak visszafizetni.30) Nem lehetett azonban kétséges Kádárék előtt, hogy Magyarország ezekért a kölcsönökért politikai hálával tartozik. Politikai felárat kell értük fizetnie, és nem csupán azért, mert – mint egy 1956. decemberi feljegyzés kifejtette – „nehéz […] kérelmünket indokolni különösen olyan baráti országok kormányainál, mint […] Lengyelország, Románia, vagy Jugoszlávia […], ahol a dolgozók életszínvonala még a mienknél is alacsonyabb”.31 A kölcsönt nyújtó országok számára, élükön a Szovjetunióval, nem elsősorban az volt a probléma, hogy ezzel a pénzzel a már a többi tömbbeli országhoz képest amúgy is viszonylag jobban élő magyarokat támogatják, hanem az, hogy cserébe hogyan viselkednek az „ellenforradalom” után a magyarok, mennyire állnak be a sorba, mennyire követik a szovjet utasításokat, a szovjet modellt mind a politikában, mind pedig a gazdasági döntésekben.

Kádárnak 1957 tavaszára már világos lehetett, hogy mozgásterét mennyire szűkre szabták. Ekkor Hruscsov egyértelművé tette, hogy a gazdasági és katonai segítségnek politikai ára van, Kádár csak akkor maradhat a helyén, ha ezt megfizeti. Márciusban a magyar pártvezető Moszkvában tárgyalt, ahol Hruscsov a szemébe mondta, hogy nincs helye az önállóskodásnak. „Mi most tárgyalunk. Önök azt kérik, hogy szállítsunk Magyarországra árukat. Mi adunk önöknek, ám ez nálunk sem felesleg. Mi csökkentjük a saját tartalékunkat. Elveszünk magunktól, a népünktől, mégis adunk önöknek, de csak nem fogunk a deklarációkban megint a be nem avatkozásról beszélni! Ha beavatkoztunk volna az önök ügyeibe, Magyarországon nem történtek volna meg azok az ostobaságok, amelyeket Rákosi elkövetett”32 – dörgött Hruscsov a tárgyalások során.

A kölcsönök közvetlen felára tehát nagyon is politikai volt. A szovjet vezetés elvárta a magyaroktól az „ellenforradalmárok” elleni határozott fellépést, a „felelősök” felkutatását és megbüntetését, a megtorlások radikális végigvitelét. Így a Nagy Imre-per egyértelmű lezárását, de szélesebb értelemben az elvárások között szerepelt a proletárdiktatúra alapintézményeinek, teljes ideológiai univerzumának restaurálása is.33 Eleinte nem voltak ennyire egyértelműek a megtorlás ügyében a kínaiak, akik szintén óriáshitellel siettek Kádár segítségére. A magyar pártvezető 1957 januárjában fogadta a Csou-En-laj vezette kínai kormányküldöttséget. A kötetlen eszmecseréről készült dokumentumból világosan kiderül, hogy a kínaiak a forradalom vezetőinek kivégzése helyett eleinte jobbnak tartották volna azok életben tartását és „felhasználását”, de az is világos a szövegből, hogy végül is nem kifogásolták a Kádár által hangoztatott érveket és a kivégzéseket sem.34 „Bűne kétségtelenül nagy, megérdemli a halálbüntetést, de nem kell elsietni a dolgot. Jobb, ha élő bizonyíték van a kezünkben. Ha kivégzik, akkor az ellenség később azt állítja, hogy hamis vallomást csikartak ki belőle. Ellenben, ha életben marad, töredelmes vallomás esetén csökkenteni lehet a kimért büntetést. […] Ha már halálra is ítéljük érdeme szerint, legalább ne hajtsuk végre az ítéletet, hogy később élő tanúként felhasználhassuk”35 – érvelt először Csou En-laj, de Kádár válaszában kifejtette, hogy Nagy Imre igenis megérdemli a halálbüntetést, hiszen „ha a vezetőket nem büntetik, akkor a tömegek nem látják, hogy ez a kormány az ellenforradalommal komolyan le akar számolni. Nagy Imre áruló szerepe egyre láthatóbb és bizonyíthatóbb.”36 Az érveket a kínaiak végül elfogadták.

A kínai álláspont 1958 elejétől a Nagy Imre-per következetes végigvitele mellett volt, Kádárék tehát már Kínára is támaszkodhattak, amikor szabad utat engedtek a halálbüntetéshez vezető bírósági eljárásnak. Nem Kína döntötte el ugyan Nagy Imre és mártírtársainak sorsát, de az ún. revizionistákkal való kíméletlen leszámolás követelése hozzájárult ahhoz. Így aztán teljesen természetes volt, hogy a kivégzések után Mao Ce-tung, illetve a kínai vezetés visszautasította a Nagy Imre-per miatti nemzetközi felháborodást.37

A kivégzések és a megtorlások – még ha ezeket a döntéseket nyilvánvalóan sokkal összetettebb politikai képlet alapján hozta is meg a magyar pártvezetés – sokak fejében összekapcsolódtak a pénzügyi segítséggel, részben egyébként azért is, mert ez az „árukapcsolás” lehetőséget adott Kádár felmentésére. Annak a felvetése ugyanis, hogy a megtorlásokba Kádárnak a gazdasági kényszerűség miatt is bele kellett mennie, egyben valamiféle lelki menekülőutat jelenthetett Kádár azon támogatóinak, akik a kivégzésekkel nem értettek egyet. Így azt mondhatták, hogy a véres megtorlásról szóló döntést kívülről „kényszerítették” rá. Visszaemlékezéseiben Bácskai Tamás és Zala Júlia is utalt a kínaiak titkos aranyára és a szerintük érte fizetett „árra”, bár az általuk említett dokumentumot nem sikerült fellelni. Bácskai Tamás interjújában így fogalmazott:

„Azok, akik ezt a rengeteg pénzt adták – szerintem rettentő nagy összegek kerültek Magyarország számlájára, így […] 50 millió [dollár értékű] kínai arany is az esedékes hiteltörlesztésekre –, […] nyilván […] feltételekhez köthették. Ezek olyan dolgok, amelyek biztos nem a Kádár fáján termettek, hiszen még emlékeztem a beszédére, hogy ő nem csinál mártírokat.”38

Zala Júlia életútinterjújában is szerepel ugyanez az elem:

„Elfogadtuk a beszélgetésekben, hogy Kádárra ezt rákényszerítették kívülről. […] Találtam viszont jóval később egy érdekes dokumentumot, akkor, amikor a magyar pénzügyeket kezdtem tanulmányozni, hogy mikor is adósodtunk el. A 60-as évek közepén találtam egy adatot, hogy 1958-ban a kínaiaktól kaptunk nagy mennyiségű aranyat. […] Elmentem Fekete Jánoshoz, hogy mondja el, amit a titkos adatról tud. […] Mondom neki, hogy mi ez. Azt válaszolta, kínai arany. Mondom, a dátumot is nézze meg. […] Biztos vagyok, hogy [volt összefüggés], mert a nem hivatalos érvelésekben nem is a szovjetekre, hanem a kínaiakra hivatkoztak”39 – emlékezett Zala.

A forradalom utáni véres és hosszú éveken át tartó közvetlen megtorlások mellett a hitelek hosszabb távú politikai felára az volt, hogy 1957 után a hatvanas évek elejéig Kádárnak szinte ott kellett folytatnia, ahol Rákosiék abbahagyták. Nem volt megkerülhető számára a proletárdiktatúra ideológiai és intézményi restaurálása, ami azt jelentette, hogy a mezőgazdaságtól az iparig erőteljes sztálinizációt kellett végrehajtania a gazdaság minden területén.

Kádárnak 1957 tavaszára-nyarára fel kellett adni azokat az ígéreteit, amelyeket még közvetlenül a forradalom után, 1956 decemberében tett a gazdaság megreformálására. Az új pártvezető 1956 végén legitimációját részben azzal akarta felépíteni, hogy szakít a forradalom előtt követett, katasztrófához vezető sztálinista gazdasági modellel. A szovjet tankok árnyékában és a politikai konszolidációt lehetővé tevő „baráti” kölcsönök szorításában azonban rövidesen szembe kellett néznie azzal, hogy ebben a kérdésben sincs mozgástere. Bár nem egyértelmű, hogy Kádár valóban komolyan gondolta volna a forradalom utáni ígéretét, hiszen a Moszkvából csak áprilisban hazatért Révai József az MSZMP országos értekezletén, 1957 júniusában már azt mondta, hogy „abban a szituációban, hogy úgy mondjam, ez taktikailag feltétlenül helyes volt. Az ellenforradalmi nyomás körülményei közepette nem lett volna helyes egy olyan tehertételt magunkra venni, mint az MDP-vel való jogfolytonosság, politikai jogfolytonosság hangsúlyozása”40, de tény, hogy 1956 decemberében Kádár a diszkontinuitás ígéretével lépett föl a gazdaságpolitikában is.

A decemberi párthatározat arról írt, hogy a Rákosi–Gerő-klikk „1948 végétől kezdve letért a marxizmus–leninizmus elvi alapjairól, a gazdasági élet irányításában szektás és dogmatikus politikát, […] bürokratikus vezetési módszereket honosított meg. […] Olyan gazdaságpolitikát erőltettek […], amely figyelmen kívül hagyta az ország gazdasági adottságait, gátolta a dolgozók életszínvonalának emelését. […] A szovjet példa gépies másolásával, […] a nemzeti érdekek háttérbe szorításával […] súlyosan megsértették a magyar nép nemzeti és hazafias érzéseit.”41 Arról is döntés született, hogy „a legjobb gazdasági szakemberek bevonásával mielőbb ki kell dolgoznia az új helyzetnek megfelelő gazdaságpolitikát”42, amelynek „minden tekintetben gazdasági adottságainkon és sajátosságainkon kell épülnie. Segítenie kell messzemenően az egyéni kezdeményezés és szaktudás érvényesítését.”43 A tervgazdálkodás fenntartásához természetesen nem fért kétség, de a párthatározatnak megfelelően felálló úgynevezett reformbizottságok legalább arra engedélyt kaptak, hogy az adott kereteken belül, a tervgazdaság „áramvonalasításán” szabadon gondolkozzanak. „Ez az egész borzasztóan lelkesítő volt, az egész 1953 utáni vonalba beleillő dolognak tűnt”44 – emlékezett Bácskai Tamás, aki részt vett az egyik ilyen reformbizottság munkájában.

Kilenc szakbizottság kezdett lázas munkába, hogy javaslatokat dolgozzon ki a megrendült népgazdaság konszolidálására és a reformokra.45 A Bácskaihoz hasonló közgazdászok várakozásait és lelkesedését az is fűthette, hogy Kádárék – úgy tűnt – valóban komolyan gondolják a múlttal való szakítást, hiszen mind szakmai, mind politikai értelemben „népfrontosra” tárták a kapukat. A bizottságokban a szakemberek széles köre vett részt, a munka koordinálására létrehozott Közgazdasági Bizottság elnökének egy korábbi kisgazda szakértőt, Varga István (1897) egyetemi tanárt kérték föl, aki a forradalom idején részt vett az FKGP újraszervezésében, de ugyanígy felbukkantak a bizottságokban további egykori szocdem-, kisgazda- vagy parasztpárti politikusok, szakértők is. A nagy reformlendület azonban 1957 nyaráig tartott, és ki is fulladt. A Közgazdasági Bizottság június 1-jéig átnyújtotta előterjesztéseit a kormánynak, amelyekre választ sem kapott, a reformtervezeteket érdemben semmilyen kormányzati szerv vagy politikai irányító testület nem vitatta meg.

Az ok egyrészt ideológiai volt, hiszen a reformbizottságok számos olyan javaslatot fogalmaztak meg, amelyek az 1956-os forradalom utáni zűrzavaros napokban még elfogadhatónak tűntek ugyan, az idő előrehaladtával azonban egyre inkább eretnekségnek számítottak.

Az egyik ilyen eretnek gondolat a sztálinista típusú szigorú – és egyébként már az 1950-es évek tapasztalatai alapján működésképtelen – tervgazdálkodás újragondolása volt. Varga a Közgazdasági Bizottság második, 1957. március 8-ai ülésén egy eredeti hasonlattal érzékeltette, szerinte mit jelentene egy racionális rendszer. A vitában a Tervhivatal szerepét ahhoz a bűvészéhez hasonlította, aki kártyacsomagot nyújt át a nézőnek azzal, hogy húzzon egy tetszés szerinti lapot a csomag elejéről, közepéről vagy a végéről. A bűvész szerepe (és ügyessége) abban van, hogy bármilyen lapot húzzon is ki a néző, az mindig az legyen, amit a bűvész akar kihúzatni vele. A példabeszédet a gazdasági élet nyelvére lefordítva Varga a lényeget a következőképp fogalmazta meg: „tehát ha mi azt mondjuk: vállalatok, csináljatok, amit akartok, de ha saját érdekeiteket nézitek, akkor azt fogjátok csinálni, amit én akarok, akkor ez tervgazdálkodás.”46 A laza központi terv mellett a bizottságokban a vállalati önállóságról, a munkás önigazgatásról, a vállalatvezetők érdekeltségi rendszerének megteremtéséről, az ár- és bérreformról, a reális devizaárfolyamokról vagy éppen az importárak helyes megállapításáról folyt a vita, ami egy idő után még úgy is túl merésznek bizonyult, hogy a bizottságokat az óvatosság jellemezte, hiszen a szocialista tervgazdaság alapjait egy pillanatra sem kérdőjelezték meg.

A szovjet vezetést alaposan megijesztették az 1956. őszi magyarországi és a lengyelországi események, ezért 1957 elején új kampányba kezdtek a jugoszláv és más „revizionisták” ellen. Ideológiai támadások érték a reformbizottságok munkáját, a resztalinizáció hívei ellentámadásba lendültek. Berei Andor (1900) közgazdász tanulmányában arra hívta fel a figyelmet, hogy „nem mást, hanem jobban” kell csinálni. „A hibák kijavításának nem az a módja, hogy leromboljuk a tervgazdaság alapjait, hanem az, hogy gyökeresen és alaposan kiküszöböljük a szocialista gazdaság lenini elveinek megvalósításában mutatkozó antidemokratikus, bürokratikus és voluntarista torzításokat. […] Az új gazdasági mechanizmus nem csodaszer, hanem a revizionizmus egyik legkárosabb megnyilvánulása”47 – írta. Áprilisban pedig a Gazdasági Figyelő című lapban már azzal vádolták meg a reformereket, hogy a lopakodó ellenforradalmat hozzák vissza. „Minthogy Magyarországon a frontális támadás csúfosan csődöt mondott, az ellenforradalom receptje változott. […] Türelmesen, feltűnés nélkül, lépésről lépésre kívánnak haladni.”48 Vargáék végső javaslata így már egy alaposan kilúgozott, ezerféle kompromisszumot tartalmazó szöveg lett.

A reformbizottságok javaslata azért is maradt teljesen visszhangtalan, mert közben nemcsak az ideológiai helyzet változott meg, hanem a gazdasági is. Éppen a Szovjetunió és néhány szocialista ország által nyújtott kedvező hitelek miatt a Kádár-kormánynak sikerült gyorsan talpra állítania a gazdaságot, és növelni az életszínvonalat. Ezzel megszűnt a reform sürgető kényszere is.

Érdekes persze, hogy a Vargáék végül visszhangtalan és elfektetett anyagában a külföldi adósságról szóló rész olyan intelmeket, megfigyeléseket és tanulságokat tartalmaz, amelyeket Kádáréknak nem ártott volna alaposan elolvasni.49 Ebben a dokumentumban és az azt megelőző vitákban azt hangsúlyozták, hogy jóllehet az ország külgazdasági helyzetét a baráti rövid távú hitelekkel megoldották, de ha nem reformálják meg a rendkívül rosszul működő gazdaságot, akkor annak eladósodás lesz a vége. A dokumentum figyelmeztetése egyértelmű volt: mivel Kádárék mindenáron az életszínvonalat akarják emelni (és erre a politikai konszolidáció miatt rá is kényszerültek), ezért egyre nagyobb arányban kénytelenek itthon tartani olyan termékeket is, amelyeket külföldön tudnának értékesíteni. Ráadásul tartós külgazdasági egyensúlyt a bizottság szerint csak az export növelésével lehet elérni, az import visszanyesése csak időlegesen oldja meg a problémákat. Megfogalmazták azt a véleményt is, hogy az ország fejlesztését hosszabb távon nem célszerű hitelekre alapozni, a rendelkezésre álló kölcsönöket pedig úgy kellene felhasználni, hogy azok – közvetlenül vagy közvetve – ne a fogyasztást szolgálják, hanem a pénzt inkább a gazdaság szerkezetváltására fordítsák. A szövegben így írtak erről:

„Magyarország nem rendezkedhetik be tartósan arra, hogy népe megélhetését akár csak részben is külföldi segélyek és kölcsönök biztosítsák. Országunk természetesen szívesen fogad el külföldi kölcsönöket, ha azokat baráti segítőkészség vagy olyan ország nyújtja, amely a kölcsönhöz nem fűz politikai feltételeket. De az ilyen külföldi kölcsönöket nem volna helyes fogyasztási célra fordítani, ezeket elmaradt beruházásaink pótlására vagy más, terhesebb feltételű külföldi tartozásaink megszüntetésére kell felhasználnunk. […] Ha tehát valóban és tartósan jobban akarunk élni, ennek az előfeltételét a magunk verejtékes munkájából, a munka termelékenységének fokozásával, a termelés növelésével […] kell megteremtenünk.”50

Kádár ezekből a figyelmeztetésekből semmit sem fogadott meg, és olyan gazdaságpolitikába kezdett, amely már a kezdetektől tele volt ellentmondásokkal. Egyszerre akarta – a szovjet igényeknek megfelelően – a szigorú tervgazdasági irányítás fenntartása mellett felfuttatni az ipari termelést, fokozottan előtérbe állítva a nehézipart, mindenekelőtt a vas- és gépipart, újrakezdeni az 1953-ban abbahagyott erőszakos téeszesítést a mezőgazdaságban, mindeközben pedig az életszínvonal folyamatos javításával stabilizálni a rendszerét. És mindehhez gazdasági növekedést produkálni, mindenáron.

A növekedési doktrína eredetileg is nagyon mélyen gyökerezett a marxista ideológiában.51 Már a Kommunista kiáltványban is azt lehet olvasni, hogy „a proletariátus arra használja majd fel politikai uralmát, hogy a termelőerők tömegét a lehető leggyorsabban szaporítsa”52, amit Marx és Engels azért tartott szükségesnek, hogy a születő szocializmus minél előbb átlábalhasson az átmeneti viszonyokon. Leninnél a gyors növekedés már új jelentőséget nyert, hiszen az elmaradott Oroszországban a készülődő forradalom idején vált nyilvánvalóvá számára, hogy „vagy a halál, vagy utolérjük és túlszárnyaljuk a legelőrehaladottabb kapitalista országokat”53, vagyis a proletárforradalmat csakis a folyamatos gazdasági növekedéssel tudja legitimálni. Sztálin 1931 februárjában írt cikkében fogalmazta meg híres mondatát, amely szerint „50-100 évvel elmaradtunk az előrehaladott országok mögött. Vagy befutjuk őket, vagy eltipornak bennünket.”54 A hitleri támadás előtt tíz évvel leírt doktrína előbb a szovjet gazdaságpolitikában, majd a háború után az azt szolgaian másoló közép- és kelet-európai országokban vezérmotívummá vált. A növekedés hajszolása az 1950-es évek végén ismét a szocializmus lényegéhez tartozó, a kapitalizmussal szembeni fölényét kifejező tényezőként jelent meg. „A gyors növekedési ütem a szocializmus általános törvényszerűsége, amelyet ma már a szocialista tábor valamennyi országának tapasztalatai bizonyítanak”55 – fejtegette a szovjet pártvezető, Hruscsov 1959 januárjában az SZKP XXI. kongresszusán mondott beszédében, amelyben egyben kitűzte az utolérni és túlszárnyalni jelszavát, azt tehát, hogy egy évtizedes távlatban a Szovjetunió és a szocialista rendszer bizonyítsa be egyértelmű fölényét a Nyugattal szemben. A XXII. Kongresszuson, 1961 októberében pedig Hruscsov még konkrétabb célokról beszélt.

„…a párt feladatául tűzi ki, hogy a következő 10 esztendőben hazánkat a világ első ipari hatalmává tegyük, hogy mind az ipari termelés abszolút mértékét, mind az egy főre jutó ipari termelés mértékét tekintve fölénybe kerüljünk az Egyesült Államokkal szemben. […] Ám ez csak az első állomás, itt nem állunk meg. A második évtizedben – 1980-ig – hazánk az egy lakosra jutó ipari és mezőgazdasági termelés tekintetében messze maga mögött fogja hagyni az USA-t. […] Az SZKP azt a feladatot tűzi ki, hogy a következő húsz év alatt el kell érni a nép olyan életszínvonalát, amely magasabb lesz, mint bármelyik tőkés országban. […] A történelem folyamán először teljesen és végérvényesen megszűnik az a helyzet, amelyben az emberek valamiben hiányt szenvednek.”56

A célokat Budapesten is lefordították, előbb az ideológia nyelvére, majd konkrét cselekvési tervekre. „Ránk is vonatkoznak a szocialista tábor fejlődési törvényei, így az az objektív törvény is, hogy a szocialista országok közötti gazdasági különbségek fokozatosan kiegyenlítődnek, és ezek az országok megközelítőleg egyszerre jutnak el a kommunizmusba. […] A szocializmus építésének meggyorsítása azt is jelenti számunkra, hogy népgazdaságunk fejlődési ütemének fokozásával lerövidítjük azt az időt, amely alatt […] a korábban elképzeltnél gyorsabban érjük utol a legfejlettebb tőkés országokat”57 – írta 1960-ban a Közgazdasági Szemlében Friss István, az MSZMP KB Államgazdasági Osztályának vezetője. A konkrét cselekvési tervek pedig azt jelentették, hogy a kelet-európai országokban, így Magyarországon is, az 1950-es évek végén, az 1960-as évek elején egymást követték a termelés és a termelékenység ugrásszerű emelését célzó programok. A készülő ötéves terv szerint az iparnak 1975-ig évi 8, a mezőgazdaságnak évi 3,4, az összes nemzeti jövedelemnek pedig évi 6–6,5 százalékos növekedési ütemet kellett produkálnia. A tervadatokat 1963-ban még feljebb srófolták, az 1980-ig terjedő két évtizedben – legalábbis a tervezés szintjén – az ipari termelés 8–9, az agrártermelés 3,6–4,7, a nemzeti jövedelem 7–7,2 százalékos éves növekedését irányozták elő.58

Mindeközben Kádár nem engedhetett abból az ígéretéből sem, amelyet 1956-ban tett a forradalom után: a rendszert az életszínvonal folyamatos emelésével fogja legitimálni. „A szocializmus építésének feltétlenül együtt kell járnia a dolgozó nép életszínvonalának javulásával”59 – fejtette ki 1957 augusztusában Kisújszálláson mondott beszédében, és ennek megfelelően cselekedett. Amolyan „polgárháborús jóvátételként” 1957 februárjában a bérből és fizetésből élők jövedelmét átlagosan 17–20 százalékkal emelte, egyes szakmákban, például a bányászatban vagy a húsiparban 25–40 százalékos volt az emelés. Az 1957-től életbe lépett hároméves terv a munkás és alkalmazotti reálbéreket 6 százalékkal tervezte növelni, a valóságban a növekedés 12 százalékos volt, a paraszti jövedelmek a tervben szereplő 4–6 százalék helyett 18 százalékkal emelkedtek.60

A kádári életszínvonal-politika a reálbéremelések mellett törekedett arra is, hogy az 1950-es évek áruhiánya után legyen mit vásárolni. A tervek 1958 és 1965 között a kiskereskedelmi forgalomba hozott áruk mennyiségének 45 százalékos növekedését irányozták elő. Az 1958-ban évi 44 kilogrammos egy főre eső húsfogyasztást 1965-re közel 20 százalékkal, 52 kilogrammra tervezték növelni, a ruházati cikkek forgalmának másfélszeres bővítése, a vegyes iparcikkek eladásának 65 százalékos emelése szerepelt bennük.61 Egy 1961-es, húsz évre szóló tervben pedig ez a mondat szerepelt:„A termelés fejlődése nemcsak teljesen mentesíteni fogja népünket a létfenntartási gondoktól, hanem olyan fogyasztási célkitűzések megvalósítását teszi lehetővé, amelyek a tudomány álláspontja szerint általában elégségesek az ember harmonikus testi és szellemi szükségleteinek kielégítéséhez. […] A javasolt fogyasztási szintek mai ismereteink szerint társadalmi mértékben a telítettség színvonala körül mozognak, […] a legfontosabb tartós fogyasztási cikkek előirányzatai a családok számához viszonyítva teljes ellátottságot jelentenek.”62

Az erőltetett iparosítást, a mezőgazdaság kollektivizálását és az életszínvonal folyamatos emelését ráadásul a szigorú tervgazdálkodás körülményei közepette végezték, a gazdaságirányításban szinte minden maradt a régiben, legfeljebb apró korrekciók történtek63 az 1950-es évek hadigazdálkodást idéző tervgazdaságához képest. Csökkentek ugyan valamelyest a termelési tervmutatók, de az előírások továbbra is részletesen meghatározták egy-egy vállalat napi működését.64 A korrekciók közé tartozott, hogy 1957-ben a vállalatvezetők számára kezdetleges nyereségrészesedési rendszert vezettek be, vagy az is, hogy 1959-től átalakították az árrendszert. Megtartották ugyan a termelői és fogyasztói árak szigorú elkülönítését, csakúgy, mint a fix termelői árak rendszerét, de az árakat egyes esetekben jobban közelítették az önköltség szintjéhez, az importált alapanyagok árát pedig a többévi világpiaci átlagárhoz igazították. A mezőgazdaságban az eltörölt beszolgáltatási rendszer helyett áttértek az önkéntes és szabad felvásárlásra, vagyis az állam – legalábbis az agráriumban – piaci alapokra helyezte a kapcsolatát az árutermelő gazdákkal és a termelőszövetkezetekkel. Alapjaiban azonban semmi sem változott, a gazdaság pontosan ugyanolyan rossz hatásfokkal működött, mint korábban – így hamarosan a gondok is jelentkeztek.

„Szeretném az 1961. év tőkés fizetési mérleg helyzetét vázolni”65 – kezdte szóbeli jelentését a Lektor fedőnevű ügynök 1961. február 20-án a „Bajza-lakásban”, tehát egy, a tartótiszt és ügynök közötti, állambiztonsági találkozókra fenntartott helyen. A feltehetőleg Fekete János személyét fedő ügynök aggódott, mert „egy olyan adósságszínvonalhoz érkeztünk el, amelynek a további fönntartása és növelése talán még 1961-ben megoldható lesz, de 1962-ben már a fönntartása is komoly gondokat fog okozni.”66 Lektor aggodalma nem volt alaptalan. 1956-57-ben helyreállt ugyan az ország fizetőképessége, nem kis részben a nyugati jóindulat miatt meghosszabbított kölcsönöknek és a baráti országok hiteleinek köszönhetően, de az 1960-as évek legelejére ismét azt jelezték a külkereskedelmi és a nemzetközi mérleg adatai, hogy a magyar gazdaság nem jó pályán halad.

Az 1958-ban elindult hároméves terv azzal számolt, hogy a ciklus végére egyensúlyba kerül a fizetési mérleg, az ország pedig képes lesz függetlenedni a keleti kölcsönöktől. A célokból azonban alig valósult meg bármi is. A külkereskedelmi mérleg csak 1958-ban zárt pozitív szaldóval, az utána következő években az erőltetett iparosítás és az életszínvonal emelése olyan mértékű importigénnyel járt, hogy folyamatos lett a kereskedelmi mérleg jelentős passzívuma.67 A találkozó idején az összes devizaadósságot 2 milliárd 86 millió devizaforintra, kb. 160 millió dollárra becsülte Lektor, ami szerinte év végére 2,5 milliárdra (190 millió dollárra) kúszna föl, márpedig „ezek már olyan számok, amelyek meghaladják az ellenforradalom előtti legmagasabb adósságszintet”.68 Bár hangsúlyozta, hogy sokkal jobb a helyzet, mint 1956 előtt volt, hiszen akkor „szervezetlenül” lépett fel az ország a nemzetközi hitelpiacon, rendkívül magas volt a vállalati hitelek aránya, ellentétben az 1961-es helyzettel, amikor minden devizahitel a kedvezőbb feltételeket kialkudni képes MNB-nél fut össze, de az adósságszint lassan így is olyan mértéket ér el, ami rendkívüli kockázatokat hordoz magában. „Ilyen veszélyelem például a nemzetközi helyzetnek bármiféle komolyabb változása, amely esetleg hitelvonalon a nyugati bankok részéről olyan politikai változást okozhat, amely a MNB hitelfölvételi lehetőségeit rontja”69 – emelte ki Lektor az állambiztonsági összekötőjének tett beszámolójában. „Amennyiben az 1961. évi eladósodás olyan átmenet, amelyet 1962-ben már egy legalábbis kiegyensúlyozott vagy kicsit aktív fizetési mérleg követ, akkor a tervezett adósságállomány-emelkedés elviselhető. […] 1962-ben ez az 1960-61-ben követett eladósodás tovább nem folytatható”70 – vonta le a tanulságot. Fekete ekkor magas beosztásban dolgozott az MNB-ben, és az 1956-57-es szerepvállalása miatt jó viszonyt ápolt Kádárral is, de a bank véleménye ebben az időszakban az államigazgatási hierarchiában nem volt elsőrendű fontosságú, Fekete Kádárral való találkozói sem lehettek sűrűek, ezért vélhette úgy Lektor, hogy az állambiztonságon keresztül „üzenhet” a politikai vezetésnek.

Máshol is aggódtak. Az Országos Tervhivatalban már néhány hónappal korábban, 1960 nyarán felhívták a figyelmet arra, hogy ismét veszélyes magasságokba emelkedik a tőkés adósság, ráadásul úgy, hogy erre „nem készültünk fel tervszerűen, ezért a rövid lejáratú, terhesebb hitelek részaránya a tőkés hitelállományban 1958 óta évről évre növekszik, és jelenleg a tőkés export egynegyed évre jutó hányada nem fedezi a három hónapon belül esedékes hiteleket. Tehát a hitelfizetést újabb hitelfelvétellel kell bonyolítani.”71 És a konklúzió is összecsengett Feketéével, amennyiben megállapították, hogy a helyzet „tartósabb feloldási módja nem lehet újabb külföldi hitelek igénybevétele, mivel nagyobb összegű újabb hitelek visszafizetésére az ötéves terv későbbi éveiben sem látszanak elég biztonságosan a lehetőségek. Arra pedig nem rendezkedhetünk be, hogy hosszabb időn keresztül külföldi eladósodás árán növeljük a felhalmozást és az életszínvonalat.”72 Nem marad más hátra – írta a Tervhivatal –, mint mérsékelni a beruházások növekedési ütemét, növelni a termelékenységet, és „már 1961-től csökkenteni kell a fogyasztás, a kiáramló vásárlóerő növekedési ütemét”.73

Ezek a súlyos mondatok azt jelezték, hogy a gazdasági döntéshozók számára világos volt: az egyre gyorsuló eladósodás egyenes következménye az 1957-től követett gazdaságpolitikának, annak, hogy minél gyorsabbra szabták a növekedés ütemét a tervekben, annál inkább romlott az ország külső egyensúlyi helyzete. Ráadásul a terv túl jól sikerült: amit nem kellett volna, túlteljesítették, amit pedig be kellett volna tartani – így az egyensúlyi célokat –, azokból semmi sem lett. Egy 1960 nyarán keletkezett dokumentum, amelyet az MSZMP Államgazdasági Bizottsága készített Jelentés a népgazdaságban tapasztalt egyes feszültségek okairól74 címmel, azokat a tényezőket sorolja fel a romló helyzet okaiként, amelyek éppen a három évvel azelőtt elkezdett kurzus sarokkövei voltak: a gyors gazdasági növekedést, a mezőgazdaság szocialista átszervezését és az életszínvonal emelkedését. Az irat szerint a tervben szereplő 13 százalékos növekedéshez képest 1957-hez viszonyítva 26 százalékos lesz a hároméves gazdasági növekedés, amelynek nagy részét az ipar bővülése okozza, márpedig „az ipari termelés emelkedésének a tervezettnél kisebb hányada származik a termelékenység növekedéséből, […] a feszültségek pedig elsősorban a fizetési mérleg […] várható hiányában jelentkeznek”.75 Az is a fizetési mérlegben csapódik le, hogy a mezőgazdaságban a kollektivizálás a vártnál gyorsabb ütemben halad, a létrejövő termelőszövetkezetek viszont valahogyan még nem találtak magukra. Az ágazat export-import aktívuma az 1958-as szint felére esett, az ország egyre nagyobb mértékben szorult importra olyan termékekből is, amelyeket korábban exportált. Az életszínvonal erőltetett növelése következtében a behozatal összességében lényegesen gyorsabban nőtt, mint a kivitel: így például három év alatt a könnyűipari és a fogyasztási cikkek importja 188 százalékkal lett nagyobb, ezzel szemben az export csak 124 százalékkal nőtt, a mezőgazdaságban pedig az export csak 103 százalékkal, miközben az import 170 százalékkal lett magasabb. „Ez egy elindult vonat volt, ment, robogott”76 – érzékeltette a gondokat visszaemlékezéseiben Nyers Rezső, aki 1960 januárjától 1962 novemberéig pénzügyminiszter volt: hiába látta, hogy vissza kellene fogni a túlzott beruházásokat, „ennek érdekében tevékenykedtem, inkább agitáltam – mert nem lehetett mit tenni”.77

A – Nyers szavaival élve – robogó vonatot nehéz volt megállítani, főleg úgy, hogy a politikai vezetés félt bármit is feladni az addig nyilvánosan is vállalt céljaiból. Pedig a feszültségeket az apparátus is érzékelte. A KB Államgazdasági Osztálya 1960 októberében azt az ellentmondásos célt jelölte meg, hogy „lehetőleg csökkentsék 1961-ben a lakosság és a közületek oldaláról jelentkező vásárlóerőt”, de csak akkor, ha arra is figyelnek, hogy „ne csökkentsék a lakosság vagy a lakosság nagyon széles rétegeinek életszínvonalát, […] és semmiképpen se vezessenek zavarra a politikai vagy a gazdasági életben”.78 Hasonló toporgás jellemezte a többi célokkal kapcsolatos vitákat, legyen szó az ipar, a beruházások növekedéséről vagy a mezőgazdaság átszervezéséről.

Lektor februári aggodalmas értekezése után nem sokkal, 1961 márciusában az Országos Tervhivatal elnöke, Kiss Árpád (1918) már arra kapott megbízatást a legfelső politikai vezetéstől, hogy szakértők bevonásával vizsgálja meg az eladósodás okait, és legalább készítsen egy tervet arról, meddig mehet el az ország a tőkés adósság növelésében 1963-ig anélkül, hogy veszélyeztetné a nemzetközi fizetési kötelezettségeit és az áruforgalmat.79 Az összeg, amit a Tervhivatal kiszámolt, a duplája volt annak, amit Lektor az állambiztonsági összekötőjének még vállalhatónak tartott volna: 400 millió devizaforint helyett 800 milliós adósságromlást engedélyeztek 1961-re.

Októberben egy újabb találkozón Lektor ügynök még riasztóbb üzenetet küldött az állambiztonságon keresztül a politikai vezetésnek. Ismét a Bajza-lakásban találkozott felettesével, és kifejtette, azzal, hogy 1961 végére várhatóan már 2,7-2,8 milliárd devizaforintra nő az adósság, amihez 1962-ben újabb 380 milliós hitelt terveznek felvenni, irreális szintekre emelkedik a nyugati devizakölcsönök nagysága. „Ha ezt a tervet valamilyen formában nem módosítjuk, akkor 1962-ben elakadhatunk a tőkés finanszírozásban. […] Az adósságállomány 3 milliárd fölé emelkedik, ami több, mint a magyar tőkés export teljes évi hozama. […] Mint devizagazdálkodással operatívan foglalkozó szakember nyugodt lelkiismerettel kijelenthetem, hogy a ma ismert adatok és a ma ismert piaci helyzet szerint ez nem bonyolítható, és ezt a feladatot a Nemzeti Bank végrehajtani nem lesz képes.” Lektor még egy drámai hasonlatot is bevetett, hogy a helyzet komolyságát érzékeltesse: „A mi helyzetünk olyan, mint a kötéltáncosé, amely egy-két óráig fenn tud maradni, de egy teljes éven keresztül ezt a kötéltáncot folytatni nem lehet.”80 A dokumentum végén egy megjegyzés olvasható, amely szerint Friss István, a KB Államgazdasági Osztályának vezetője behívatta Lektort, és megnyugtatta, hogy figyelembe veszik észrevételeit az 1962-es terv véglegesítésénél.

A „kötéltánc” azonban folytatódott, annál is inkább, mert az óvatosabb eladósodást javasló politikának voltak hangos ellenzői is. Egy 1961. őszi KB-ülésen például az akkor már expénzügyminiszter Kossa István azt hangsúlyozta, hogy nem kellene nagyon „fetisizálni” a fizetési mérleget. Bár – mint mondta – azt ő sem tartaná helyesnek, ha rövid lejáratú hiteleket vennének fel fogyasztási cikkek importjára, de attól már kevésbé kellene tartani, hogy hosszú lejáratú tőkés hitelekkel olyan beruházásokat valósítanának meg, amelyek vagy exportot növelnek, vagy devizakiadást váltanak ki. „Nem kellene ettől félni” – mondta, és rögtön volt ötlete is: „én elsírtam már, hogy jó lenne, ha vennénk két darab 10 ezer tonnás tengeri szállítóhajót, […] még bizony devizát is hozna, másrészt feltétlenül devizamegtakarítást eredményezne, mert hiszen évente sok millió dollárt fizetünk, effektív dollárban a kapitalista cégeknek a szállításért.”81 A KB gazdaságpolitikai titkára, a hitelfelvételek területén nagyobb körültekintést javasló későbbi miniszterelnök-helyettes, Fock Jenő (1916) azonban kissé cinikus modorban lehurrogta Kossát, mondván, „megnyugtatom Kossa elvtársat, ha ez megnyugtatás, hogy igen nagy mértékben veszünk fel hosszú lejáratú hiteleket is. […] Az pedig, hogy nem lehet fetisizálni, ez igaz, minthogy semmit nem lehet, még azt sem lehet fetisizálni, hogy nem lehet semmit fetisizálni (derültség). Ezen gondolkozhat egy darabig Kossa elvtárs.”82

Az egyre aggasztóbb adósságállomány ellen gyógyírként azonban ekkor még azt a megoldást választották Kádárék, hogy levélben83 kértek „tervkonzultációt” a szovjetektől, ami lényegében azt jelentette, hogy plusz anyagszállításokra (nyersanyagok, olaj), a hiteltörlesztések elhalasztására és deviza formájában további baráti segítségre jelentették be igényüket Moszkvánál. Kádár akkor még úgy érezte, ha van is baj, ha jelentkeznek is gondok a fizetési mérlegben, ha a mezőgazdaság átszervezése miatt aggasztó jelentések jönnek is a terméseredményekkel kapcsolatban, a szovjet elvtársak majd kihúzzák a bajból a magyar szocialista építkezés szekerét. És egyáltalán, a dolgok jóra fordulnak.

A Politikai Bizottság előtt 1961 áprilisában mondott hozzászólásában egyrészt azzal érvelt, hogy a lengyelek és a románok is hasonló fizetésimérleg-problémákkal küszködnek, de ugyanezt olvassa Svájcról, Angliáról, sőt még „Kennedy is volt olyan szíves és bejelentette, hogyan állnak ők a nemzetközi fizetési mérleg tekintetében. […]Ezzel csak azt akarom mondani, hogy felelősen nézzük meg a dolgot, és ne rakjuk mi magunkat a sírba. Élünk, van szocialista gazdaságunk, megvannak ennek a fontos alapjai: a termelőeszközök társadalmi tulajdona, […] és véleményem szerint a mezőgazdaság sem ilyen gyászhuszár, […] mint ahogyan itt le van pingálva. […] Nem lehet, hogy ezek a tényezők ne hassanak! És mikor fognak hatni? Éppen másfél vagy két év múlva! […] Végezetül nem hiszem, hogy mi előbb csődbe jussunk, mint az USA vagy Svájc.”84 A jelen tehát nem túl fényes, a jövő azonban bizakodásra ad okot. Az erőfeszítéseknek előbb vagy utóbb meglesz a hatásuk – szuggerálta magának is Kádár.


08

Szovjetunió, 1963. július 22. Nyikita Hruscsov, Kádár János, Leonyid Brezsnyev a Moszkva melletti dácsa parkjában. MTI Fotó


II. fejezet

A barna kenyértől a reformig
1962–1968

„Nem is azt mondanám, hogy feketébb, hanem egy kicsit barnább lesz a kenyér. De még mindig nagyon jó.”

Nyers Rezső, 1963. október 18.

A szemfülesebb vásárlók arra lehettek figyelmesek 1963 őszén, 1964 tavaszán, hogy egy árnyalatnyival feketébb lett a máskor oly hófehér búzakenyér. A változás szinte teljesen észrevehetetlen volt, több okból is. Egyrészt csupán pár százalékponttal, 74,8-ról 76,8 százalékra emelték a búza kiőrlési fokát, azt az arányszámot tehát, amely meghatározza, hogy egységnyi mennyiségű búzából mennyi liszt nyerhető ki. Minél magasabb a kiőrlési fok, annál nagyobb mennyiségben kerülnek a lisztbe a búzaszem héjának külső rétegei, így annál sötétebb árnyalatú lesz a kenyér. A két százalékpontos változás azonban valóban olyan jelentéktelen volt, hogy tényleg csak a hozzáértők számára lehetett nyilvánvaló, mi is történt. Így kevesen gondolkodtak el azon is, hogy miért kell valamennyivel kevesebb gabonából előállítani ugyanannyi, de gyengébb minőségű lisztet. Másrészt a leheletnyivel barnább kenyér ügye azért sem került bele az újságokba, mert a kiőrlési fok megemeléséről szóló központi intézkedés titkos maradt, mint ahogyan azt sem kötötték a vásárlók orrára, hogy milyen belső viták előzték meg a pártban a döntést. Ha az ügy valódi mozgatórugója és tétje kiderült volna, akkor a kommunista párt vezetésének több súlyos politikai kérdésre is választ kellett volna adnia a nyilvánosság előtt. Ráadásul ezek a válaszok a rendszer belső és külső kritikusai kezébe is fegyvert adtak volna arra, hogy kétségbe vonhassák az 1956-os forradalom után megkezdődött kádári politika sikerességét, főleg az azóta követett gazdaságpolitika életrevalóságát.

Furcsa módon a barnább kenyér banálisnak tűnő ügye napnál világosabban mutatta meg azt, hogy a gazdaságban egyáltalán nem haladnak jól a dolgok, és minél hamarabb változtatásra van szükség. Ezeket a dilemmákat a párt belső nyilvánossága az MSZMP Központi Bizottsága (KB) 1963. október 18-i ülésén1 taglalta az időszerű gazdasági kérdésekről szóló vitában. A plénumon Nyers Rezső gazdaságpolitikai titkár volt kénytelen több kényelmetlen kérdésre is beismeréssel egyenértékű választ adni a búzaügy miatt.

Először is az a kérdés adódott, hogy miként fordulhat elő súlyos búzahiány egy olyan országban, amelyik mezőgazdaságára méltán és régóta büszke? Van-e összefüggés a hiány és aközött, hogy 1956 után erőteljes kollektivizálás indult meg a szektorban? 1961 végére a parasztság háromnegyede téesztag lett, 19 százaléka állami gazdaságokban dolgozott, és csak alig 6,5 százalék maradt magángazdálkodó. Nagy részüket erőszakos agitálással, fenyegetéssel, és ha kellett, retorziókkal kényszerítették a termelőszövetkezetekbe, az új helyzettel megbékélni nem tudók közül pedig sokan örökre hátat fordítottak a mezőgazdaságnak. A szektorban foglalkoztatott keresők aránya 41-ről 30 százalékra esett vissza, a gyors ütemű átalakítás dezorganizálta a mezőgazdaságot, ami 1963-ra a vetésterület és a terméseredmények csökkenésében mutatkozott meg.2 Nyers persze a KB-ülésen védelmébe vette a téeszesített mezőgazdaságot, mondván, a rossz időjárás, az „irreálisan magas tervszámok” és főleg a gyenge műtrágyahasználat vezetett ahhoz, hogy „a gabonatermelés színvonala nem kielégítő”, de „jövőre ebből tanulni kell”3, vagyis szerinte az okok kiküszöbölése után a téeszesített nagyüzemi mezőgazdaság nyilvánvalóan képes lesz jobb eredményekre. A szomorú végeredményen azonban ez mit sem változtatott, Nyers kénytelen volt beszámolni a párt vezetői előtt arról, hogy a kenyérgabona-termés katasztrofális lett, a tervezettnél 920 ezer tonnával kevesebbet takarítottak be, 450 ezer tonnával kevesebbet az előző évinél. Mivel a zavartalan ellátáshoz 1,5 millió tonnára lenne szükség, holott legfeljebb 900 ezer tonna felvásárlásával lehet számolni, 5-600 ezer tonna búza bizony hiányzik.

Ez pedig olyan hiány, amelyet „belső intézkedésekkel” már nem lehet ellentételezni. Hiába emelnék a kenyér árát, hogy „takarékosabb fogyasztásra ösztönözzünk”, a vitában arra jutottak, hogy egyrészt „az áremelés azonnal, ebben az évben lényegesen nem csökkentené a fogyasztást” (ami persze Nyers szerint „a nemzetközi színvonalat figyelembe véve” magas), másrészt „komoly problémát vetne fel a kiskeresetűek életszínvonalát illetően”, főleg pedig megzavarná a „nyugodt ellátást”. Értsd ezalatt a kádári politikai konszolidációt, amelynek mellesleg már látszanak az eredményei. A vitában még a kenyérjegy rémképe is felbukkant, amelynek eszközével azt megelőzően 1952-ben kellett élni Magyarországon. Így belső intézkedés gyanánt egyedül azt fogadták el, hogy növelik a gabona kiőrlési fokát, aminek eredményeképpen „nem is azt mondanám, hogy feketébb, hanem egy kicsit barnább lesz a kenyér. De még mindig nagyon jó” – jegyezte meg Nyers Rezső. A hiányból és annak kezeléséből adódó kérdéscsokor ezzel együtt ott lebegett a KB-ülésen vitázók feje fölött: sikeres lehet-e az 1956-os forradalom után megkezdett kádári politikai konszolidáció úgy, hogy ismét a Rákosi-korszakot idéző jegyrendszer bevezetése válhat szükségessé, vagy hogy erőteljes áremelésbe lesz kénytelen belekezdeni a vezetés, esetleg arra agitálja az embereket, hogy fogyasszanak kevesebbet – miközben a rendszer egyik legitimációját éppen a folyamatosan növekvő életszínvonal ígérete jelentette?

Szégyenszemre gabonabehozatal vált szükségessé, ami annál is inkább kényelmetlen beismerés volt, mert a baráti országokra sem számíthattak, Nyers szerint „még a román elvtársak is azt válaszolták, hogy náluk sem jó a termés”, ráadásul „a Szovjetuniótól nem is kérhettünk olyan helyzetben búzát, mikor […] az idei szárazságot az 1921-es nagy szárazsághoz hasonlítják, amikor éhínség volt” – mondta Nyers. Maradt tehát a Nyugat, azon belül is a gabonafelesleggel rendelkező Egyesült Államok, amely hajlandó is értékesíteni a kívánt mennyiséget. „Nekünk bele kellett menni a gabonavásárlásba, más alternatíva nem volt” – kopogtak a KB előtt Nyers szavai, aki arról számolt be, hogy „egy külkereskedelmi vezérigazgató és egy bankember”4 már kint is van az üzlet tető alá hozása érdekében. Az ebből adódó kérdés is nyilvánvaló volt: hogyan lehetséges az, hogy a Szovjetunió és a baráti országok éppen egy ilyen nehéz helyzetben nem képesek segíteni, sőt egyenesen a legfőbb ellenfélnek tekintett országnál kénytelenek segítségért kuncsorogni, amellyel szemben a szocialista gazdasági tömb felsőbbrendűségét kellene bebizonyítani?

A bankember felemlegetésével pedig elérkezett a következő nagy beismerés pillanata, hiszen az ülésen részt vevők számára is kiderült, hogy a magyar gazdaság 1963-as állapotában képtelen saját erőből megfinanszírozni az egyéves tőkés export 10 százalékára rúgó, összesen 7-800 millió devizaforint (60–70 millió dollár) nagyságrendű összeget. (A búzabehozatali számla végösszege egy 1966-os összesítés5 szerint egyébként 1 milliárd devizaforintos adósságnövekedés lett.) Ennek részbeni finanszírozására – a tervek szerint három évre – kénytelen amerikai bankoktól hitelt felvenni az ország. Nem elég azonban, hogy a vásárláshoz pillanatnyilag nincs elegendő mennyiségű deviza a kasszában, még az is látszik, hogy a hitel kitermelése is óriási feladatot ró a gazdaságra. „A dolog úgy néz ki, hogy évente nekünk a gazdaság normális menetében mintegy 10 százalékkal kell növelni a tőkés exportot, hogy a szükséges importot bonyolítani tudjuk. […] Nagyon nagy, szinte lehetetlen feladatnak látszik, hogy iparunk, főleg a gépipar, ahol egyébként lehetne növelni az exportot minőségben, eladhatóságban hirtelen ennyit produkáljon. […] A teher növekedése, annyit mondhatunk, nagyon súlyos, de nincs okunk azt mondani, hogy megoldhatatlan” – kesergett Nyers Rezső, aki a szükséges intézkedések kidolgozására három hónapot kért, mert, mint mondta, „rendkívüli takarékosságot kell bevezetni a devizagazdálkodásban”.

„A Politikai Bizottság javaslata, hogy ezen az ülésen ne vitassuk meg az egész gazdasági helyzetünket” – bocsátotta előre már az ülés elején a gazdaságpolitikai titkár, mert pontosan tudta, hogy a gabonahiány nem csupán a mezőgazdaság és a devizagazdálkodás hiányosságaira világít rá. Ez az ügy a közvetlen gondokon túl sokkal általánosabb kérdéseket is felvet ugyanis arról a gazdaságpolitikáról, amelyet a politikai vezetés 1956 óta követett. Lehetséges, hogy kimerültek a növekedés tartalékai, hogy kifulladt az a modell, amely az erőteljes centralizációra, a szigorú tervgazdálkodásra és a mezőgazdaság kollektivizálására építve akkor már hét éve működött? Máskülönben mivel magyarázható az, amire Nyers ezen az ülésen is utalt? A titkár felemlegette azt az akkor már szinte minden gazdaságpolitikai vitában előbukkanó problémát, hogy a magyar gazdaság már csak a külgazdasági egyensúly feladása révén képes tovább bővülni. „Előfordul, hogy a gazdasági egyensúly követelménye miatt korlátoznunk kell a növekedést” – figyelmeztetett röviden Nyers Rezső, hozzátéve, hogy 1963 őszére olyan pillanathoz érkeztek el, amikor „a gazdasági egyensúlyunk alapjában megvan, de nem mondhatjuk, hogy valami sziklaszilárd, […] időnként, helyenként lyukak keletkeznek ebben az egyensúlyban. Most éppen egy ilyen időszakban vagyunk, ahol lyuk keletkezett.”6

És persze a búzaügy egy, az előbbiekkel szorosan összefüggő kérdést is felvetett: fenntartható-e a magyar gazdaság számára az az önellátásra és a keleti gazdasági-kereskedelmi kapcsolatokra épülő elzárkózás, elszigeteltség, amely már a második világháború után kialakult, és 1956-ot követően – részben persze a forradalom következményeként kényszerűségből – fennmaradt? Illetve, másik oldalról, mit jelent az USA szempontjából ez az ügylet, jelenti-e azt, hogy valamiféle új korszak kezdődik a kelet–nyugati kapcsolatokban, így a kereskedelemben is? Nyers Rezső a KB-ülésen arról beszélt, hogy az 1961-ben hivatalba lépett demokrata elnök, John Fitzgerald Kennedy által irányított amerikai adminisztráció az üzletet arra akarja használni, hogy éket verjen a szocialista táboron belül. „Kennedyék úgy gondolják, hogy a gabonaeladást is fel lehet használni a fellazítási politika érvényesítésére” – mondta, hangsúlyozva, hogy éppen ezért az ügylet minden mozzanatát egyeztették a szovjet elvtársakkal, de röviden azt is hozzátette, hogy ezzel egyidejűleg az amerikaiak, akik szerinte „a legnagyobb ellenállók” voltak a keleti országokkal való kapcsolatok javítása terén, az eladással „fellazítják a saját hidegháborús frontjukat” is. Washingtonban óriási vita támadt azzal kapcsolatban, hogy szabad-e így segíteni, ráadásul hiteleken keresztül, a fő ellenséget. „A New York Times már arról írt – ez az újság egyébként az amerikai kormánynak ilyen sugalmazott újságja –, hogy ez igenis kezdetét jelenti egy más álláspontnak a kelet–nyugati kereskedelem kérdésében”7 – tárta a KB tagjai elé Nyers Rezső, amivel valójában mintha éppen azt akarta volna sugalmazni, hogy egy esetleges új korszakban Magyarország számára új kereskedelmi lehetőségek nyílhatnak meg.

1963-1964-re tehát – mint a búzaügylet is megmutatta – válaszúthoz érkezett a magyar gazdaság. Kényelmetlen kérdések egész sorára kellett ezekben a hónapokban választ adniuk a magyar gazdaságpolitika irányítóinak, olyan problémákra, amelyek eredete mind-mind 1956-1957 fordulójára, a forradalom után megkezdett gazdaságpolitika alapvető dilemmáira vezethető vissza. A búzaügy után – bő egy évvel később – megszülettek a válaszok. 1964 decemberében ugyanez a plénum már arra adott felhatalmazást a politikai vezetésnek, hogy kezdje meg az előkészületeit a végül 1966-ra kimunkált és 1968-ban bevezetett átfogó gazdasági reformnak. Az 1964-es amerikai búzahitel egy olyan folyamatnak nyitott utat, amely 1967-re elvezetett ahhoz, hogy Magyarország első alkalommal – és akkor még sikertelenül – kísérelje meg csatlakozását a Nemzetközi Valutaalaphoz.

Az a „bankember”, akit Nyers Rezső emlegetett a KB-ülésen, Fekete János volt. Ő tárgyalt – Hammer József (1927) agrimpexes gabona-külkereskedő társaságában október 15. és november 11. között8 – New Yorkban a nagy amerikai bankok képviselőivel a búzaügylettel kapcsolatos kölcsönökről. Fekete 1956 óta bejárt útja – mind fizikailag, Budapesttől New Yorkig, mind pedig átvitt értelemben, a szovjet kölcsönöktől a nyugati hitelekig – jól jelképezi azt a váltást, amely hét-nyolc év alatt Magyarország nemzetközi pénzügyi kapcsolataiban bekövetkezett.

A búzaügylet volt az első nagyobb tranzakció, amelynek során az ország az amerikai hitelpiacra merészkedett. A tárgyalássorozat több tanulsággal is szolgált. Az egyik az volt, hogy az ilyen vagy akár az ennél is nagyobb volumenű ügyletek lehetségesek, egyrészt azért, mert a szovjetek már nem, vagy nem mindig képesek kemény devizában segítséget nyújtani, vagyis növelhető a magyar gazdaságpolitika mozgástere, rések üthetők a szocialista blokk elzártságán. Másrészt pedig azért, mert amerikai részről is oldódik a Magyarországot 1956 miatt különösen, de a szocialista blokkot általában is körülvevő hidegháborús elszigetelődés. Bár a még a második világháború előtt Magyarország által felmondott hitelek, kötvényadósságok miatt rendezetlen pénzügyi viták tömkelege nehezíti a kapcsolatokat a nyugati országokkal, Magyarország érvelhet azzal, hogy a háború vége óta még a legnehezebb körülmények között, 1956 után sem függesztette fel az azóta felvett nyugati hitelek törlesztését, jó adós maradt. (Magyarország az 1929–1933-as világgazdasági válság közepette, 1931-ben, majd ezt követően az 1930-as években több lépcsőben részben vagy teljes egészében moratóriumot hirdetett a magánhitelezőktől felvett adósságaira.9)

A 1963-ban nagy szolgálatot tevő jóadós-státus megőrzéséért 1956-ban Fekete – mint az előző fejezetben láttuk – körömszakadtáig harcolt. Hét évvel később New Yorkban szembesülhetett azzal, hogy mennyire kifizetődő volt számára személyesen is az, hogy akkor hajthatatlan maradt, és a végsőkig ellenállt azoknak, akik a nehéz helyzetben a nyugati adósságok felmondását javasolták. A legnagyobb manhattani bankok fogadták, partnerként kezelték, és még azt is sikerült elérnie, hogy az amerikai kormányhoz tartozó Export-Import Bank vállaljon garanciát a tekintélyes nagyságrendű áruhitelre. A hitelügylet tető alá hozatala egyáltalán nem volt egyszerű, és nem csak olyan homályos okok miatt, amelyeket Fekete a tárgyalások után az MSZMP KB Államgazdasági Osztályának tett jelentésében megemlített. Ebben egyrészt arról írt, hogy „a tárgyalások kezdetekor zavaró volt, hogy sokszor kétes értékű kezek Európából, de Amerikából is be kívántak kapcsolódni a gabonaeladásba és annak pénzügyi finanszírozásába”, sokkal fontosabb volt ennél az, hogy amerikai oldalról nagyon is konkrét akadályok látszottak. „Az USA pénzpiacán a magánbankok általában három, kivételesen hat hónapos hiteleket nyújtanak. Ennél hosszabb hitelt eddig csak az Export-Import Bank vagy külföldi bankgarancia mellett nyújtottak, de az Export-Import Bank eddigi gyakorlata szerint a szocialista országoknak a hitelbiztosítását nem vállalta. […] Magyarországgal szemben különböző címen, főképpen háború előtti időkből fennálló igények tulajdonosi részéről foglalási veszély áll fenn”10 – írta jelentésében Fekete.

Az amerikai bankok közül végül a Chase Manhattant sikerült meggyőznie, a tekintélyes pénzintézet a magyar ügylet mögé állt, „hajlandóak lettek volna a hitelre, de csak az Export-Import Bank garanciája mellett. Ilyen garanciát az Eximbank addig soha nem adott ki KGST-országnak”11 – mesélte önéletírásában Fekete, aki egyik nap az Eximbank, másik nap a Chase irodáiban tárgyalt, harmadnapon pedig az ugyancsak ott tartózkodó szovjet küldöttséget avatta be a részletekbe, hiszen „tudtuk a sajtóból, hogy Boriszov külkereskedelmi miniszterhelyettes vezetésével egy népes szovjet delegáció már hetek óta tárgyal, sikertelenül”.12 Az ugyancsak kínzó gabonahiánnyal küszködő szovjetek, Szergej Boriszov vezetésével addigra Kanadában már letárgyaltak egy 500 millió dolláros gabonabeszerzést. A külkereskedelmi miniszterhelyettes és az általa vezetett delegáció egy újabb 190 milliós amerikai ügylet megkötése érdekében érkezett októberben New Yorkba, de a gyors egyezkedést a szovjet illetékes betegsége is gátolta. A The New York Times arról írt, hogy Boriszov kissé „sápadtan és kimerülten” szállt ki a repülőből, és a nyilatkozatot is azzal utasította vissza, hogy „túl fáradt még a beszédhez is”.13

A magyar és a szovjet, illetve két másik kelet-európai ország, Csehszlovákia és Bulgária delegációja között szoros volt az összjáték. A jelek szerint a szovjetek amolyan előőrsként használták a kisebb, és összességében csak 60 millió dolláros vásárlást tervező kommunista országok küldöttségét, rajtuk tesztelhettek bizonyos pénzügyi vagy kereskedelemtechnikai megoldásokat. Erre utal az, amit Fekete János utólag a párt illetékes bizottsága számára elkészített jelentésében írt, és amely szerint akár még a magyar érdekeket is felülírta, ha arról volt szó, hogy milyen feltétel lehet a szovjetek hasznára:

„A szovjet külkereskedelmi delegáció négy tagja […] felkeresett bennünket, és kérték, hogy a kötéseinkről és a pénzügyi megállapodásainkról a legrészletesebben tájékoztassuk őket. Tárgyalásainknál arra igyekeztünk, hogy a mi volumenében nem túl jelentős vásárlásaink lehetőleg ne okozzanak hátrányos precedenst a nagyobb mennyiségű vásárlásokat eszközölni szándékozó szovjet delegációnak. Ennek elkerülése érdekében tárgyalásainkról folyamatosan informáltuk a szovjet delegációt, illetve […] a lengyel és a cseh elvtársakkal a megállapodás főbb pontjait ismertettük.”14

A szovjetek az amerikai sajtó szerint mindenesetre elsősorban készpénzben vagy aranyban és csak elhanyagolható mértékben bankhitel ellenében fizettek, tehát feltételezhető, hogy a magyarok által az alku részleteiről átadott információkat a szovjet delegáció elsősorban a fuvardíjköltség-vitában használhatta fel, mint ahogyan azt az MNB illetékese is megerősíti. Fekete önéletrajzában arról számolt be, hogy végül a szovjetek is átvették a magyar delegáció által ebben a kérdésben kifundált megoldást. „Az amerikaiak kikötötték, hogy csak amerikai hajókkal szállíthatják a búzát, ezt a rakodómunkások szakszervezete követelte. De az amerikai hajók fuvarköltsége sokkal drágább volt, mint a versenytársaké, így eleinte a fuvardíjkülönbség miatt nem tudták megkötni az üzletet”15 – vázolta a nehézségeket Fekete, aki a hazatérte után elkészített hivatalos jelentésében azt írta, hogy a probléma olyan megoldására törekedtek, hogy az mindenki megelégedésére szolgáljon. Az amerikaiak bizonyíthassák, hogy a saját hajóikkal szállítják az amerikai búzát, „ugyanakkor elkerüljük, hogy ebből kifolyólag diszkriminatív áron kelljen a búzát megvásárolni. […] Nehezítette a helyzetet, hogy az amerikai hajótulajdonosok az adminisztráció nyomása ellenére sem voltak hajlandóak a világpiaci árakig lemenni (circa 10 dollárral magasabb volt, mint a világpiaci ár). […] Közöltük, hogy nincs kifogásunk az amerikai hajók ellen, de ragaszkodtunk ahhoz, hogy európai kikötőkben világpiaci áron kapjunk búzát.”16 Ezzel sikerült átvágni a gordiuszi csomót, hiszen így nem az amerikai kikötőktől kellett Magyarországnak fedeznie a szállítási költségeket, Rotterdamig az addigra kialkudott árba az amerikaiak beleértették a tengerentúli szállítást is. „A szovjet delegáció közölte az amerikai hatóságokkal, hogy ugyanilyen feltételek mellett a Szovjetunió is hajlandó a vásárlásokat megkezdeni”17 – írta Fekete, aki végül sikeres pénzügyi megállapodást kötött a Chase-zel és az Eximbankkal.

A keretszerződés alapján első körben 30 millió dolláros hitelösszeg erejéig kapott garanciát a gabona és a hajófuvar kifizetésére úgy, hogy a vételár 25 százalékát szállításkor kell kifizetni, a további 25-25 százalékot pedig 6, 12 és 18 hónap elteltével. Még a foglalási veszély elhárítására is kialakítottak egy konstrukciót azzal, hogy az üzleteket a Chase párizsi fiókján keresztül bonyolították, amely nem amerikai, hanem francia bejegyzésű cég volt, így nem állt fenn az a veszély, hogy a második világháború előtt felmondott magyar állami vagy önkormányzati kötvénykövetelések tulajdonosai ráteszik a kezüket a pénzre.

Minden a legnagyobb rendben lévőnek tűnt, de az utolsó pillanatban, a tranzakciót kísérő amerikai belpolitikai vita miatt az ügylet mégsem kapta meg időben az Eximbank garanciáját, pedig a szállítmány már berakodásra várt a kikötőben. „Újabb bonyodalmat okozott, hogy Mundt szenátor a külföldi segélyprogram vitájánál törvényjavaslatot terjesztett be, amelyben javasolja, hogy az Export-Import Bank ne nyújthasson garanciát szocialista országnak. A javaslat felett a Szenátus november 25-26-án fog dönteni. Időközben értesítést kaptunk a Chase Manhattan Banktól, hogy a törvényjavaslat az általunk már lekötött 115 ezer tonna kukoricára és 200 ezer tonna búzára nem vonatkozik, az Eximbank a garanciákat ezen üzletekre kiadja”18 – írta Fekete 1963. november 14-én kelt hivatalos jelentésében. Önéletrajzában úgy emlékezett, hogy ennek ellenére a szállítmány egy részéért készpénzben kellett fizetni.

„Azonnal kellett döntenem. A hajók már kiálltak, hogy megkezdjék a berakodást. […] Azt válaszoltam, hogy ami már folyamatban van, azt rakják meg. Nem kell a hitel, ennyit készpénzben fizetünk. Mondják meg Harold Linder úrnak, az Eximbank elnökének, hogy szerencséje van, hogy egy olyan bankkal kötött üzletet, mint az MNB, amely minden körülmények között állja a szavát. Nekem meg pechem van, mert egy olyan bankkal kötöttem üzletet, amely nem tudja betartani az ígéreteit.”19

A politikai vita végül megoldódott. A Szenátusban elbukott a dél-dakotai republikánus Karl Earl Mundt javaslata20, aki egyébként hírhedt antikommunista volt. A McCarthy-korszakban tagja volt az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottságnak, 1948-ban Richard Nixonnal együtt azt a javaslatot tette, hogy vezessenek be kötelező regisztrációt a kommunisták számára, és tiltsák el őket mindenféle közhivataltól. A magyar ügylettel kapcsolatos kezdeményezését végül 1963-ban leszavazták, az Eximbank pedig a vásárlás egészére megadta a garanciát. Fekete megalapozta a hírnevét az amerikai bankszektorban.

Feketének elég volt amerikai tartózkodása idején bármelyik újságot felütnie, hogy érezze, a búzaügylet miatti dilemma az Atlanti-óceán másik partján legalább akkora volt, mint Moszkvában vagy Budapesten. „Reggel arra ébredtünk, hogy az összes valamirevaló amerikai televízió és rádióállomás azzal kezdte a híreket, hogy az első búzakiviteli engedélyt Magyarország megkapta”21 – idézte fel az élményeit Fekete János, aki azt is láthatta, hogy ott a vita a legszélesebb nyilvánosság előtt zajlott, miközben a keleti blokkban a tömegtájékoztatás alig ejtett szót a számukra mégiscsak kínos eseményről. Kennedy elnök 1963. október 9-én jelentette be, hogy a Szovjetunió 190 millió, több szocialista ország összesen 60 millió dollár értékben vásárolhat az amerikai gabonafeleslegből.22 A New York Times a bejelentést követő hetekben szinte naponta tudósított a döntésről, az azt kísérő politikai vitáról, illetve a szállítmányok állásáról, a Kelet-Európába sugárzó Szabad Európa Rádió tíz nap alatt összesen 63 órányi anyagot adott az ügyről. Ezzel szemben a TASSZ szovjet hírügynökség kétmondatos rövidhírben számolt csak be róla, a rádiók Moszkvában, Varsóban és Budapesten hasonlóan szűkszavúak voltak, Prágában pedig először említést sem tettek a gabonaügyletről, majd amikor igen, akkor a propaganda igyekezett úgy beállítani a vásárlást, hogy az a kommunista országok jótékonysági akciója, hogy megsegítsék a nehéz helyzetbe jutott amerikai farmereket.23 A vita tétjét az adta, hogy alig egy év telt el a hidegháború csúcspontja, a kubai rakétaválság óta, amikor a szovjet–amerikai szembenállás majdnem atomháború kitöréséhez vezetett. A búzaügylet, ha nem is hozta el a fordulatot, de azt jelezte, hogy az amerikai (és a szovjet) külpolitika lassan változóban van.

A változás már az 1956-os magyarországi forradalom után megkezdődött. Az Eisenhower-adminisztráció nem védhette ki azokat a bel- és külföldi szemrehányásokat, amelyek egyfelől tétlenséggel vádolták, másfelől arra utaltak, hogy az amerikai propaganda annak tudatában buzdított a fegyveres küzdelem folytatására, hogy semmi esély sem mutatkozott a Nyugat hathatós segítségnyújtására. Ráadásul a kelet-európai kommunista rendszerek megszilárdulása és tartós berendezkedése sem tűnt már valószerűtlennek. Mindez arra késztette Washingtont, hogy gyökeresen értékelje át Kelet-Európa-stratégiáját. A nemzetbiztonsági tanács 1958 májusában hivatalosan is feladta a „felszabadítás politikáját”, azt a célt tehát, hogy a második világháború után szovjet érdekszférába került szatellit-államok felszabadíthatók, leszakíthatók a tömbből. A stratégiát a „lassú átalakulás” elvével váltották fel, és arra törekedtek, hogy az egyes kelet-európai államok közötti eltéréseket figyelembe véve, differenciált viszonyt alakítsanak ki velük. Ezt a másik oldalon a tömb „fellazítására” tett kísérletként értékelték.24 Az Eisenhowert követő fiatal elnök, J. F. Kennedy is ezen az úton folytatta.

„Ez a döntés […] nem jelez új korszakot a szovjet–amerikai kereskedelmi kapcsolatokban, ahhoz egy sor kérdést rendezni kell még. De igenis reményre okot adó jel, azt mutatja, hogy egy békésebb világ nem csupán lehetséges, de mindannyiunk számára hasznosabb is lenne” – hangsúlyozta a búzaügylet bejelentésekor Kennedy, hozzátéve, hogy a döntés Amerika „hajlandóságát”25 mutatja arra, hogy csökkentse a világban a politikai feszültséget. A New York Times mindenesetre már ebben a tudósításában valószínűsítette, hogy az üzleti értelemben kifejezetten pozitív, az amerikai farmerek körében népszerű döntésért feltehetőleg nagy politikai árat fizet majd az elnök, hiszen a republikánusok várhatóan azzal vádolják majd meg, hogy az ellenséggel, vagy ahogyan az ellenzék később valóban fogalmazott, „az ördöggel” kereskedik. Alapvetően két politikai nézet ütközött, és ezekhez kerestek aztán részletes érveket. Kennedy, majd az 1963. november 22-ei dallasi merénylet után helyébe lépő Johnson elnök hívei azzal védekeztek, hogy „egy jóllakott kommunista kevésbé harcias kommunista”, ráadásul a kommunista országok inkább gabonára költsenek, mint atomtöltetekre. A másik oldalon viszont azzal támadtak, hogy minden centnyi segítséggel ugyanannyi pénz szabadul fel az ellenség kezében a háborús költekezésre.26

A döntést bírálók egy része a Johnson Acttel érvelt. Ez az 1934-es törvény megtiltotta, hogy az Egyesült Államok hitelt nyújtson bármely olyan országnak, amely korábban amerikai kinnlevőséget is érintő fizetésképtelenséget jelentett be. Márpedig a Szovjetunió még a bolsevik forradalom után, számos kelet-európai állam pedig a második világháború előtt ilyen döntést hozott. A republikánus ellenzék ezért kongresszusi határozatban szavaztatta meg a rövid távú kölcsönök nyújtását is a kommunista országoknak, illetve azt, hogy ilyenre a kormány garanciát vállaljon. (Ezzel egyébként éppen a Fekete János által már letárgyalt EximBank-garancia dőlt egy időre dugába.) Azért is az elnököt támadták, mert szerintük az eladással megszegi azt a tilalmat, amely szerint nem szabad állami támogatást tartalmazó árut kommunista államoknak értékesíteni.27

Kennedy, majd Johnson ellenérveiben az szerepelt, hogy a búzaügylettel csökkenthető a hidegháborús veszély, hogy a tranzakció inkább humanitárius segély, mint üzlet, az amerikai farmereknek, a szállítmányozó cégeknek és a hajótársaságoknak kifejezetten kedvező, hiszen világpiaci áron értékesítenek az oroszoknak és a többi kelet-európai országnak. A Johnson Actet pedig jogilag sem érinti, hiszen nem kormánykölcsönről van szó, az ellentételezés nagyrészt készpénzben és aranyban történik, a fennmaradó részre pedig a gabonakereskedők magánhitelezők pénzét viszik bele az ügyletbe.

Az egész vita hátterében ott lebegett az az akkor még el nem döntött kérdés, hogy az 1950-es évek embargós politikája után milyen elvek vezéreljék a kelet–nyugati kereskedelmet ebben a kialakuló új korszakban, amelyben a keleti államok is láthatólag készek, vagy rákényszerülnek a nagyobb nyitottságra. „Abban a kormányzati illetékesek egyetértenek, hogy nem érdemes egyoldalúan visszautasítani a kereskedelmi ajánlatokat, hiszen a [visszautasítás] nem árt a Szovjetuniónak. Ez mindenesetre még nem jelenti azt, hogy a kormányzat újfajta kelet–nyugati kereskedelempolitika jóváhagyására kérné a Kongresszust, egyszerűen csak az ellen érvelnek, hogy a kelet–nyugati puhatolózó kapcsolatfelvételnek ebben a korai korszakában [Amerika] ne zárkózzon el”28 – hangsúlyozta a New York Times cikke.

Az egyetlen teljesen egyértelmű előfeltétel, amelyet az USA a kereskedelmi vagy pénzügyi kapcsolatok kibővítéséül szabott, a rendezetlen ügyek egyenesbe hozása volt. Magyarország esetében ez „alapjáraton” is rendkívül kemény korlát volt, amit az 1956-os forradalom utáni teljes nemzetközi elszigeteltség csak súlyosbított. Az amerikai vezetés nem ismerte el a Kádár-rezsim törvényességét, és az is bonyolította a kapcsolatokat, hogy Mindszenty József bíboros a forradalom óta a budapesti amerikai követségen élt. A rendezetlen gazdasági ügyek egy része vagyonjogi volt, hiszen a második világháború után jelentős amerikai érdekeltségeket (pl. a General Electric leányvállalataként működő Tungsramot vagy a Magyar–Amerikai Olaj Rt.-t) államosítottak. Ezek értéke messze meghaladta azt a magyar adatok szerint 206 millió dollárnyi magyar vagyont, amelyet a háború végén az osztrák, illetve németországi amerikai megszállás alatt lévő zónákba szállítottak.29 Névértéken mintegy 43-44 millió dollárt tett ki az az amerikai kézben lévő állami és önkormányzati kötvényadósság, amelynek törlesztését Magyarország még a második világháború előtt, az 1930-as évek válságának idején beszüntette.30

A rendezetlen kérdések sokasága mellett azonban 1963–1964-ben az is egyértelműen érezhető volt, hogy Washington felfigyelt a kedvező magyarországi változásokra. Érzékelték a növekvő életszínvonalat, és a stabilitás növekedésével számoltak.31 „A magyarok jobb évet zárnak, mint a keleti blokk más országai”32 – írta a New York Times 1964. január 10-én. A cikk megjegyzi ugyan, hogy a szokatlan szárazság miatt az ország 800 ezer tonna gabonát volt kénytelen importálni Nyugatról, de azt is, hogy az ENSZ jelentése szerint az előző évben a kelet-európai országok közül egyedül Magyarországon emelkedett az életszínvonal, a hivatalos becslések szerint 4-5 százalékkal. A budapesti üzletek a szovjet blokkban szokatlan módon dugig vannak élelmiszerrel, szórakoztatóelektronikai cikkekkel, hűtőgépekkel vagy éppen motorbiciklikkel, sőt még francia bort és parfümöt is lehet kapni. „Ezen eredmények egy része legalábbis a Kádár-rezsim politikájának az eredménye, amely az életszínvonal növelésére helyezi a hangsúlyt”33 – írta a lap, amely pár hónappal később már egy többoldalas, Kádárt rehabilitáló, szinte már apologetikus cikket közölt Tízmillió magyar nem tévedhet címmel.34 Az írás, amely a szovjet pártfőtitkár, Hruscsov 1964. októberi bukása után született, azt részletezi, hogy a magyarok a moszkvai bejelentés utáni napokban aggódtak az első titkár sorsa miatt. A félelem az volt, hogy a keményvonalasok megbuktatják Kádárt, akit 1956 után mindenki árulónak tekintett ugyan, de akinek megítélése nyolc év alatt nagyot változott. A New York Times beszámolt arról, hogy a Kádárt féltő budapestiek a Keleti pályaudvaron várták a varsói látogatásról hazatérő pártvezetőt, akit Hruscsov leváltásának híre a lengyel fővárosban hideg zuhanyként ért. Kádár a lap szerint bátorságát azzal is bizonyította, hogy a pályaudvaron rögtönzött beszédében lényegében kiállt a menesztett Hruscsov mellett, akihez személyes jó barátság is fűzte.

A lap szerint 1956 után, a sztálinista megtorlás idején nem sokan gondolták volna, hogy a közérthetően, az egyszerű magyarok nyelvén beszélő politikusra néhány év múlva már úgy tekintenek, mint aki a magyar érdekeket védelmezi Moszkvával szemben. „Aki nincs ellenünk, az velünk van”35 – idézte Kádár mondását a lap, amely felsorolta a megbékélés állomásait, a megtorlások leállítását, az amnesztiát 1963-ban, az utazási korlátok oldását és persze az életszínvonal javítását szolgáló lépéseket, amelyek eredményeként már az is lehetséges, hogy a Vidám Színpadon viccelődjenek a pártvezetővel. Az egyik ilyen vicc a New York Times szerint szintén azt az üzenetet sugallja, hogy Magyarország más, mint a többi keleti ország, tehát talán az amerikai külpolitikának is érdemes másként kezelnie. Kádár a cseh pártvezetővel, Novotnyval falatozik. Kádár szendvicse tele van libamájjal és szalámival, Novotny csak kenyeret eszik, csipetnyi sóval. „Látod, Antonin, ti már évekkel előttünk jártok a kommunizmus építésében” – mondja neki Kádár a New York Times által idézett pesti vicc szerint.

Ezek a cikkek és a hivatalos visszajelzések is azt mutathatták Fekete Jánosnak és a magyar pártvezetésnek, hogy ha Amerikának nem ördögtől való javítani a kapcsolatokat Magyarországgal, akkor talán fordítva sem feltétlen az. Van mozgástér a Nyugattal folytatott viszonyban, ki lehet jönni az elszigeteltségből, és bár előbb vagy utóbb szükséges lesz politikai engedményeket tenni, a politikai árhoz képest a megmutatkozó gazdasági haszon – a kereskedelmi forgalom növekedésében, a devizahitelekhez való hozzáférésben – sokkal nagyobb lehet.

Főleg, hogy a lengyel–amerikai viszony érezhetően jobb volt a magyar–amerikainál, nem is beszélve a románokról, akik 1956 és 1960 között háromszorosára emelték a kétoldalú kereskedelmi forgalmat, 1960-ban pedig rendezték a háború előtti pénzügyi követeléseket is.36 1964 februárjában a Külügyminisztérium indítványozta az amerikai félnek, hogy a fennálló vitás kérdések megoldása érdekében kezdődjenek kétoldalú tárgyalások, amelyek 1964 májusában el is indultak. Eredmény ugyan nem született, de a búzaügyhöz hasonló gesztusértékű változások történtek. 1965-ben például, fennállásának történetében először, amerikai kiállítók is megjelentek a Budapesti Nemzetközi Vásáron.37

Jóllehet a búzaválság amerikai segítséggel és amerikai kölcsönökkel szerencsésen megoldódott, a gazdasági gondok – amelyek leginkább a tőkés fizetési mérleg problémáiban jelentkeztek – nem csillapodtak. Nyers Rezső úgy emlékezett erre az időszakra, hogy a devizahelyzet a KB-ben és a PB-ben is állandóan napirenden volt. A gabonahiány idején például „naponta kellett összeszedni a fedezetet ahhoz, hogy importálni” lehessen. „Megoldani nem lehetett [a fizetési mérleg problémáját], mert a jéghegy csúcsa volt. Ahhoz, hogy megoldjuk, a jégheggyel kellett tisztába jönni” 38 – emlékezett.

Mit mutatott a pártvezetők számára a jéghegy csúcsa? Először is azt, hogy – Fekete János előző fejezetben leírt aggasztó jóslatainak megfelelően – már a gabonaválság előtt is rohamosan növekedett az adósságállomány, amit a mezőgazdasági áruk beszerzésére felvett pluszhitelek még elviselhetetlenebbé tettek. Az 1960 végén 2 milliárd devizaforint39 körüli összeg egy évvel később 2,7 milliárdra ugrott, 1962 végére egymilliárddal40 emelkedett, majd az ezt követő három évben 7 milliárdra duzzadt.41 Így a második ötéves tervidőszakban – 1960 és 1965 között – az adósságállomány több mint megháromszorozódott, 1968 végére pedig már 9,3 milliárd42 devizaforintot tett ki. Nem önmagában az állomány növekedése jelentett egyre nagyobb fejfájást a pártvezetésnek ezekben az években, hanem annak összetétele, hiszen a rövid lejáratú kölcsönök aránya egyre nagyobb lett. Már 1959-ben is magas, az összes devizaadósságon belül 62 százalékos volt az egy éven belül lejáró hitelek aránya, ami azonban az évek során tovább romlott. 1962 végén 70 százalék fölé emelkedett43, 1965-ben pedig 75 százalékos adatról lehet olvasni a dokumentumokban. Ennek csaknem kétharmada ráadásul hat hónapon, több mint a fele három hónapon belül lejáró tartozás volt. A tartozások növekedésének túlnyomó része a rövid lejáratú kinnlévőségeket gyarapította. Az egyre romló lejárati szerkezet miatt is érdekes, hogy közben kedvező feltételek mellett közép- vagy hosszú lejáratú devizakölcsönöket, illetve segélyeket folyósított az ország olyan fejlődő szocialista országoknak, mint Észak-Vietnam, Észak-Korea, Mongólia, Kuba, vagy az 1960-as évek elejéig Albánia.44

A búzaválság előtti években a növekvő adósságállomány kezelése még nem jelentett óriási problémát, hiszen az MNB élvezte a nemzetközi pénzpiacokon tapasztalható pénzbőséget. Nem okozott tehát különösebb gondot dollárbetéteket gyűjteni és így, főleg rövid lejáratú betétek segítségével menedzselni az egyre nagyobbra dagadó adósságállományt. A dollárbőség oka az volt, hogy a második világháborút követő évtizedben az Egyesült Államok hatalmas pénzösszegekkel – részben befektetésekkel, részben segélyekkel – járult hozzá Nyugat-Európa fejlesztéséhez. A beáramló pénzből az európai államok amerikai árukat vásároltak, olyan fejlesztéseket hajtottak végre, amelyeknek hála egyre nagyobb mértékben javultak a kereskedelmi és fizetési mérlegeik, és sikeresen építették ki tartalékaikat is. A tartalékok egy jelentős részét aranyban tartották, de egyre nagyobb hányadot képviselt a dollár is, a felhalmozódó összegek fialtatására pedig részben az európai bankok vállalkoztak. Tartalékaikat dollárban tették félre a kommunista országok is, amelyek – csakúgy, mint a semleges államok egy része – a hidegháborús megosztottság miatt nem szívesen helyezték el pénzüket amerikai vagy nyugat-európai bankokban, így a keleti jegybankok is befogadtak ilyen, jellemzően rövid lejáratú betéteket.45

Az 1960-as évek közepére azonban fokozatosan megváltozott a helyzet, amit a különböző jegybanki értékelések ezekben az években a nemzetközi pénzügyi helyzet változásaként írtak le. A fejlett országokban tapasztalható fellendülés ugyanis túlkereslethez, aztán az infláció gyorsulásához vezetett. Így számos országban szigorítottak a hitelpolitikán, emelkedtek a kamatok, korlátozták a kihelyezhető pénzeszközöket. Ezzel párhuzamosan 1964-1965-re a Bretton Woods-i pénzügyi rendszer első válságjelei is megmutatkoztak: az európai fellendülés miatt egyre nőtt az Egyesült Államokon kívül forgó dollár mennyisége, amelynek egy részét a kontinens államai aranyra akarták beváltani, ennek eredményeképpen pedig vészesen csökkent az USA aranytartaléka.46 Az Egyesült Államok 1964-ben kénytelen volt tőkekiviteli korlátozásokat bevezetni, így a nyugati pénzpiacon is mérséklődött az addigi élénk betétkínálat. Korlátozták az amerikai bankok és vállalatok hitelnyújtását, külföldi beruházásait és a külföldiek amerikai kötvénykibocsátását. Azok a hosszú lejáratú hiteligények, amelyeket azelőtt egyesült államokbeli kötvénykibocsátással fedeztek, a korlátozások miatt az európai tőkepiacra terelődtek át, sőt az amerikai befektetők egy része is ott lépett fel pénzkeresletével. A megtakarítások a növekvő kamatok ellenére sem tudták fedezni a tőkepiacon kialakult nagyfokú keresletet. „Így felborulóban van az a viszonylagos egyensúly, amely a nemzetközi megtakarítások, tőkefelhalmozások és a nemzetközi tőkeigények között fennállott. A világ vezető tőkés országai többet ruháznak be, mint ami a megtakarításokból hosszú lejáratú beruházásokra rendelkezésre áll”47 – olvasható az MNB 1965-ös jelentésében. Ez Magyarország és a többi szocialista ország szempontjából azt jelentette, hogy szabad felhasználású (kötvénykibocsátáson alapuló, bármire felhasználható) finánchitelhez egyáltalán nem, beruházási és egyéb javak vásárlásához szükséges kereskedelmi hitelekhez pedig egyre nehezebben juthattak hozzá.48

Így 1962-től egyre riasztóbban alakult az MNB likviditása. A dokumentumok igazolják Nyers Rezső előbb idézett visszaemlékezését arról, hogy 1962-től voltak időszakok, amikor a jegybank napi fizetési problémákkal küszködött. Tímár Mátyás pénzügyminiszter 1963 elején például úgy jellemezte az MNB „rendkívül feszített” likviditási helyzetét, hogy „komoly veszélyeket rejt magában”.49 A jegybank az újabb importvásárlásokhoz szükséges hiteleket fedezni tudta ugyan, de a régebben felvett hitelek visszafizetésére a devizabevételek már nem voltak elégségesek. Ezért az MNB a magyar adósságszolgálat fizetéséhez szükséges devizát az 1960-as évek elejétől rendszeresen a nála elhelyezett, részben tőkés bankoktól származó, szigorúan kötött lejáratú külföldi betétekből fedezte. Az ilyen jellegű betétek körülbelül 900 millió devizaforintos értéke 1962-ben 1,2 milliárdra, 1965 végére 2,1 milliárdra nőtt. A bank fizetési helyzetét jól tükrözi, hogy 1962-ben a devizabevételek a havonként esedékes kötelezettségeknek körülbelül a felét fedezték, és a hiányt az MNB csak újabb betétek felvételével vagy a lejáró betétek egy részének meghosszabbításával tudta pótolni. A jegybank 1962. február 1-jén 24 napi esedékessé váló kötelezettséget, augusztus 1-jén 5 napit, december 1-jén 9 napit tudott fedezni devizatartalékaiból. 1962 augusztusában és december második felében azonban egyes napokon a fedezettség két-három napra is lecsökkent. „Ilyen likviditási helyzet mellett már 1962 folyamán is szezonális okok, a tőkés devizapiacon bekövetkező kedvezőtlen változások, a nemzetközi politikai helyzet kiéleződése, […] de néha speciális okok nélkül is fizetési nehézségbe kerültünk”50 – írták egy értékelésben.

A gyatra likviditási helyzetre való tekintettel a magyar párt- és kormánydelegáció 1963. júliusi moszkvai útján Kádár János negyven tonna aranyat vagy negyvenmillió dollárt kért kölcsön öt évre, 3 százalékos kamatra.51 A szovjetek a magyar kérés felét teljesítették, méghozzá úgy, hogy a rövid idő alatt lehívható készenléti aranyhitel a Szovjetunióban maradt, amihez a magyar vezetés csak végveszély esetén nyúlhatott hozzá. Kádár János 1965. májusi moszkvai tárgyalásain egy újabb, száz tonna készenléti aranyhitelről szóló kérést terjesztett elő, ehelyett a szovjetek azt ajánlották, hogy a Szovjetunió nyugati bankjaiban a Magyarországnak nyitott 60 millió dolláros hitelkeretet 85–90 millió dollárra növelik. Ez részsiker volt ugyan a magyar kérésekhez képest, de Kádár mégis elégedett lehetett, hiszen a megegyezést már a Hruscsov 1964-es leváltása után hivatalba lépett új, Leonyid Brezsnyev-féle vezetéssel tárgyalta le, márpedig a magyar pártfőtitkár nyílt kiállása Hruscsov mellett feszültté tette a viszonyt.

A moszkvai megállapodás nem volt elegendő a gondok kezeléséhez, így az előző évektől eltérően 1965-ben a fizetési kötelezettség teljesítéséhez szükséges devizát az MNB már nem tudta a nála elhelyezett betétekből fedezni, emiatt kénytelen volt tartalékaihoz nyúlni. Ily módon az 1964. végi huszonhárom napi követelés kifizetésére elegendő konvertibilis devizatartaléka 1965 végére ismét kritikus szintre, tizenöt napra csökkent. Az ország likviditási gondjai 1965 nyarára olyan súlyossá váltak, hogy az MSZMP Politikai Bizottságának augusztus 4-ei határozata alapján a Pénzügyminisztériumnak dekádonként (tíznaponként) részletes tájékoztatót kellett készítenie a jegybank azonnal mozgósítható konvertibilis valuta- és aranytartalékainak alakulásáról. 1966 elején pedig néhány hónap alatt csaknem százmillió devizaforinttal csökkent a külföldi bankok MNB-nél lekötött betéteinek összege. A folyamat hatását a látra szóló likvid betétek növekedése sem tudta ellensúlyozni, így az MNB mobilizálható eszközei három hónap alatt csaknem kétszázmillió devizaforinttal apadtak.52

A nemzetközi hitelszűke még nyilvánvalóbbá tette a likviditási és fizetésimérleg-problémákat a magyar gazdasági döntéshozók előtt, akik sokáig vonakodtak azokkal szembenézni. A fizetésimérleg-hiányt átmenetinek tartották, amelyet pár év tudatos politikával már kezelhetővé lehet tenni, ráadásul az az érv is gyakran felbukkant, hogy nem feltétlenül ördögtől való a nyugati hitelek felvétele, ha azok ésszerű beruházásokat szolgálnak. Egy, az évtized elején készült előrejelzés például még azt jósolta, hogy az ötéves terv első négy éve 1964-ig jelentős fizetésimérleg-hiányt okoz ugyan, de „1965-ben bevételi többletet érnénk el”, ráadásul kétféle módon is célszerű a tőkés adósságállomány növelése. Az egyik olyan hosszú lejáratú, 5–10 éves beruházási hitelek felvétele, „amelyekből korszerű technikai színvonalon kiváló minőségű, tőkés importot pótló vagy gazdaságosan exportálható terméket előállító komplex gyárberendezéseket veszünk, illetve rekonstrukciókat hajtunk végre”53, a másik út, ha kevésbé hosszú lejáratú (3–5 éves) beruházási jellegű gépbeszerzést finanszíroznak a kölcsönökből. 1966-ban ugyanígy 3–4 éves távlatban látták elérhetőnek a kívánatos egyensúlyt, az Államgazdasági Bizottság jelentésében azt a célt tűzték ki, hogy csökkenteni kell „a tőkés fizetési mérleg hiányát úgy, hogy 1969-1970-ben egyensúlyban lévő mérlegünk legyen”.54

Az is látszott, hogy a fizetési mérleg problémáit nem lehet már „akciózással” megoldani. Gyakran előfordult ugyanis, hogy az elmaradó tőkés exportterveket adminisztratív eszközökkel vagy egyszerű ráolvasással akarták behozni. Ennek egyik megnyilvánulásáról tanúskodik egy 1965. szeptemberi irat, amelyben a külkereskedelmi miniszter a párt KB gazdaságpolitikai osztályának küldte meg azokat a leveleket, amelyekben felszólította minisztertársait, hogy hassanak oda a hozzájuk tartozó vállalatoknál az exportelmaradások behozása érdekében. A minisztereknek küldött levelek mind egy kaptafára készültek, csak abban különböztek, hogy a miniszter és a tárca nevét, valamint az adatokat átírták bennük. Egyébként mindegyikben ugyanaz a semmitmondó és hatásában is erősen kétséges szöveg olvasható:

„Hivatkozással a fizetési mérleg helyzetével kapcsolatban a Minisztertanács múlt hó 18-i ülésén lefolyt vitában elhangzottakra, engedje meg miniszter elvtárs, hogy felhívjam a figyelmét és határozott segítséget kérjek. […] Miniszter elvtárs felügyelete alá tartozó konzervipari vállalatoknál ez évben mintegy 20 millió tőkés és 48 millió szocialista devizaforint összegű főzelék- és gyümölcskonzerv exportkiesésének veszélye áll fenn. Ugyanakkor bizonytalan mintegy 40-45 millió tőkés devizaforint értékben a specifikálatlan keret feltöltése is. […] Szíveskedjék a lehetőségek határain belül gondoskodni arról, hogy az összesen mintegy 108-113 millió devizaforint összegű kiesés ne következzen be, vagy legalábbis a minimálisra csökkenjen. […] Hangsúlyozottan rá kell mutatnom, hogy nehézségeink megoldása érdekében változatlanul arra kell törekedni, hogy a tervben meghatározott tételek rendelkezésre álljanak.”55

Nem véletlenül jegyezte meg egy másik értékelés, hiába tettek kísérletet arra, hogy a fizetési mérleg egyensúlytalanságával kapcsolatos gondokat „több akció keretében” orvosolják, „ezek az akciók nem vezettek eredményre, mivel eddig egyetlen esetben sem határoztuk el magunkat alapvető lépésekre, és mivel több esetben irreális reményeket fűztünk egyes partikuláris intézkedések hatásához”, vagyis immár az „egyensúly megbomlásának okait kell megvizsgálni”.56 A gazdasági és politikai vezetés tehát csak nagyon lassan jutott el addig, hogy felismerjék, amit egyébként egy tervhivatali értékelés már 1963-ban megpendített az ország fizetési helyzetének leírásakor, tehát, hogy a szocialista gazdaság alapjait kellene újragondolni:

„Világosan rá kell mutatni arra, hogy a tőkés fizetési mérlegben csupán realizálódnak népgazdaságunk struktúrájában mélyebben fekvő adottságok, amelyek átfogó rendezése nélkül a finanszírozási problémák évről évre csak növekednek. Véleményünk szerint minden érintett vezető szervnek a leghatékonyabban közre kell működnie az Országos Tervhivatallal a tőkés fizetési mérleg javítására irányuló munkában. […] Intézkedéseinknek olyan összefoglaló rendszerét kell kidolgozni, amelynek eredményeként termelésünk import igényessége és export képessége között olyan arányt hozzunk létre, amely tőkés fizetési mérlegünk tartós egyensúlyát és adósságaink szükséges mérvű törlesztését biztosítja.”57

Az 1960-as évek közepére sokak számára nyilvánvalóvá vált, hogy a fizetési mérleg egyensúlyzavarai csak a felszínt jelentik, a mélyben a gondok sokkal súlyosabbak. Különösen nyilvánvaló volt ez azután, hogy a problémákért nem lehetett a külső környezetre hárítani a felelősséget: a hatvanas évtized világpiaci áralakulása egyedülállóan kedvező volt az elsősorban nyersanyagimportra és késztermékek kivitelére támaszkodó magyar külkereskedelem szempontjából. Miközben a megelőző négy évtizedben folyamatos volt a romlás, a 20. században először köszöntött be a magyar külkereskedelemben olyan időszak, hogy javultak az árarányok. Egy 1965 tavaszán készült értékelés meg is jegyezte, hogy „1964-ben az előző évekhez képest csökkenő mértékben, de még mindig javította az áruforgalmi egyenleget a piaci áralakulás. A tervezett árakhoz képest összesen 214,6 millió devizaforint árnyereséget értünk el.”58

Ha tehát viszonylag kedvező világkereskedelmi helyzetben is ilyen külső finanszírozási problémák jelentkeznek, akkor a válaszokat máshol kell keresni. Egyre többen kezdték felvetni azt, hogy a fizetési mérleg problémái és a likviditási gondok arra mutatnak rá, hogy az 1956 után megkezdett gazdaságpolitika kudarcot vallott. A szocialista gazdaság szovjet modellje nem működik, mint ahogyan nem tartható a magyar gazdaság számára a Nyugattól való elzárkózás és a túlnyomórészt szovjet, valamint a KGST-piacokra való támaszkodás.

„Az alapvető ellentmondás abban állt, hogy van ugyan elég – mennyiségileg elég – áru, mégis általános az áruhiány, mert a termelt áruk jelentős része eladhatatlanná vált”59 – vallott önéletrajzi könyvében Fekete János erről a korszakról. Arról a folyamatról, amelynek során ő is és a gazdaságpolitika döntéshozói is eljutottak a felismerésig, hogy változtatni kell, hiszen az eladhatatlan készletek napról napra növekednek, függetlenül attól, hogy a hazai piacra vagy exportra gyártotta-e azokat a magyar ipar, miközben más termékekből rendszeres hiány lép fel. „Amikor azt láttuk, hogy hiába termelünk többet, mint amennyi kell, és mégis áruhiány van, mert közben az olasz pulóverért sorban állnak, ez jelentette azt a lépcsőfokot, amikor változtatni kellett.”60

A gazdaság mélyebb gondjait mutatta, hogy a kisebb-nagyobb korrekciók és főleg a szólamok ellenére szinte ugyanazok a jelenségek éltek tovább, mint az 1950-es években. A gazdasági növekedés ütemes volt ugyan (az 1960-as évek első felében átlagosan 4 százalék körüli), de a tervek nagy része teljesen elszakadt a belföldi és külpiaci igényektől, felesleges, sehol sem eladható termékek tömegét állították elő. Bár folyamatosan egyre nagyobb növekedést mutattak fel a termelésben, a tervtúlteljesítésben, de a munkaerőt, az anyagot, az energiát elpazarolták. Az Országos Tervhivatal elnöke nem véletlenül jegyezte meg 1965 tavaszán, hogy „jelentős mennyiségben kerültek készletbe olyan ipari termékek, […] amelyekre sem belföldön, sem külföldi piacokon nincs igény. 1961 és 1963 között, három év alatt e készletek állománya 33 százalékkal emelkedett.”61 Ebben az időszakban ráadásul a népgazdaság teherbíró képességét jócskán meghaladó összegeket fordítottak a hadsereg fenntartására és fejlesztésére. A közvetlen honvédelmi kiadásokra a második ötéves tervben annyit költöttek, mint az összes mezőgazdasági beruházásra. Az ötéves terv közvetlen hadi kiadásai a nemzeti jövedelem 4,8 százalékát emésztették fel.62

A magyar ipar teljesítményét elszabott gyermekruhák, selejtes gépek, elhibázott beruházások jellemezték az 1960-as évek első felében is. Egy korabeli dokumentum szerint arról kapott tájékoztatást a PB, hogy „növekedtek a minőségi kifogások az ipari termékek és különösen az exportra szánt termékek ellen. […] Az Orionnál az áprilisban átvételre bemutatott 500 db AR-321 típusú rádiókészüléket minőségi hiányosságok miatt nem vettek át. […] A Duna Cipőgyár exportszállítmányainak 15,6 százalékát, a Divat Cipőgyárnál egyenesen 54,5 százalékot, a pamut méteráru 15,3 százalékát, de a selyem méteráru 60,3 százalékát exportra alkalmatlannak minősítették. A nagy múltú Goldberger gyár exportra készített pamut méteráruinak 32 százalékát dobták vissza.”63

A Technoimpex külkereskedelmi vállalat összeállítást készített a budapesti pártbizottságnak a fejlett tőkés országokba exportált magyar szerszámgépekkel kapcsolatos reklamációs levelekből. Eszerint egyre nő a nyugati reklamálók száma, ráadásul a panaszokban egy sor olyan kifogás van, amelyekkel a gyártók évek óta nem tudnak mit kezdeni a szerelési hiányosságoktól az öntvények gyenge kopásállóságáig. Dr. Breviario, egy milánói disztribútor azt írta, hogy a nekik küldött „gépek olyan mértékű disznóságokat képeznek, hogy a legkomolyabban mondom, abbahagyom [a magyar termékek forgalmazását]. […] Ez most már nem vicc, én nem vagyok hajlandó a nevemet kockáztatni a maguk gyártmányainak elképzelhetetlen minőségéért. Maguk nem gépet szállítottak, hanem egy rakás összehányt selejtet.”64 Egy francia cég képviselője, Allard igazgató azt jegyezte meg, hogy a magyarok a jelek szerint „ennyire nem ismerik azokat a feltételeket, amelyeknek különböző alkatrészek összességének eleget kell tenni ahhoz, hogy a szerszámgép nevet viselhessék. […] A gépek olyan elemi hibákkal rendelkeznek, hogy a szó szoros értelmében elképedünk. […] Meg vagyunk győződve arról, hogy a műhelyeikben senki sem tud elkészíteni egy egyszerű derékszögű éket, […] hogy a magyar szállítók fütyülnek a vevőikre, és azt szállítanak nekik, ami nekik jónak tűnik. […] Ilyen alapon egy zsák krumplit is küldhettek volna nekik.”65

Az is kezdett világossá válni, hogy egy olyan ország számára, mint Magyarország, gazdaságának szerkezete, adottságai és földrajzi elhelyezkedése miatt sem tartható a világpiactól való ilyen mértékű elzárkózás és a túlzott függés a KGST-től, a szovjet, valamit a többi baráti ország piacaitól. Habár papíron jól mutatott a KGST 1958-as bukaresti ülésén megfogalmazott elv, hogy lehetőleg mindent a szocialista piacról kell beszerezni, mindent az egymás közötti együttműködésre kell alapozni, és a blokkon kívüli piacra csak akkor szabad fordulni, ha olyan eszközökre, gépekre, árukra van szükség, amelyekből a szocialista országokban hiány van.66 A helyzet azonban az volt, hogy a KGST-országok mindegyikében a magyarhoz kísértetiesen hasonló, a nehézipar fejlesztésére, a mezőgazdaság kollektivizálására épülő gazdaságfejlesztési politikát követtek a háború után, vagyis más országokban is ugyanolyan cikkekből mutatkozott hiány. Minden ország szovjet nyersanyagot szeretett volna kapni, gépekért cserébe. Ráadásul a magyar iparnak alig volt olyan terméke, amelynek előállításához ne lett volna szükség kemény devizás importra, ennek a fedezetéhez az exportcikkek egy részét a tőkés piacon kellett eladni. Az ellentmondások miatt a KGST-n belüli kereskedelemben is gyorsan kialakult a „keménységi sorrend”: a nyersanyagot, feldolgozatlan termékeket értékükön, tehát a valódi világpiaci áron tudták elcserélni, a tömegcikkek pedig csak filléreket értek. A baráti országokkal folytatott tárgyalásokon jó pozíciót csakis a világpiacon értékesnek minősülő termékkel lehetett kivívni, tehát értékes nyersanyagért vagy anyagot, vagy magas értékű, műszakilag korszerű, minőségileg és önköltség szempontjából versenyképes terméket lehetett csak eladni.67 Mindehhez kemény devizára, a kemény devizához versenyképes exportra, ahhoz pedig jó termékeket előállító iparra lett volna szükség.

Mindeközben Kádár nem engedhetett az életszínvonal növelésére tett ígéreteiből sem, ez pedig az export- és importteljesítményt is befolyásolta. A lakosság árufogyasztása másfélszeresére ugrott, az egy főre jutó húsfogyasztás például az 1955-ös évi 37 kilóról 1960-ra 52 kilóra, a kávéfogyasztás 7-ről 58 kilogrammra emelkedett. A tartós fogyasztási cikkek vásárlása 1961–63 között 40 százalékkal nőtt. Évente 25–30 százalékkal több bútort, 18 százalékkal több vegyes iparcikket, kétszer annyi porszívót, két és félszer annyi hűtőszekrényt, háromszor annyi tévét és autót vettek az emberek, mint 1960-ban. Az évtized elején alig 38 ezer családnak volt hűtője, 1965-re félmillióhoz közelített a hűtők és másfél millióhoz a mosógépek száma. Míg 1960-ban csak százezer tévé és 9 ezer autó volt az egész országban, 1965-ben a tévés családok száma már az egymillió felé tartott, és százezer családnak volt autója.68

„1963-1964-re már összeomlott a második ötéves tervünk”69 – emlékezett egy interjúban erre a korszakra Nyers Rezső, az MSZMP KB gazdaságpolitikáért felelős titkára, aki szerint az egyre romló helyzetnek két fontos következménye lett – bár a nyilvánosság, sőt még a párt szélesebb közvéleménye előtt sem vallották be, mennyire súlyos a helyzet. Az egyik az volt, hogy 1964 júniusában elhatározták, hogy a készülő, 1965–1970-es időszakra szóló harmadik ötéves tervet felül kell vizsgálni, új tervvariánst kell kidolgozni, amely a tőkés devizaadósság növekedésének megállítását tűzné ki célul. Ez már egyértelmű szakítást vetít előre a múlttal, hiszen addig az adósságproblémára a még nagyobb gazdasági növekedés generálása volt mindig a válasz.70 „Vizsgálat tárgyává kell tenni, hogy mely termékcsoportokban fokozható és milyen mértékben a tőkés kivitel”71 – szólt az Államgazdasági Bizottság döntése. A másik következmény az volt, hogy nagyon óvatos előkészületek indultak meg az 1956 óta követett gazdaságpolitika átfogó felülvizsgálatára. Ebben persze segítette őket a nemzetközi környezet is, hiszen a Szovjetunióban Hruscsov – legalábbis 1964-es bukásáig – napirendre vette a decentralizáció szükségességét, és egyes szocialista országokban is hasonló kezdeményezések történtek. Nyers előbb egy 12 fős informális testületet hívott össze, amely először 1963 végén kezdett kötetlen beszélgetésekbe, majd arra kérte az „agytröszt” tagjait, írják le, hogy egyéni véleményük szerint mit kell tenni a magyar gazdaságban. Érdekes, hogy csaknem mindegyik felkért szakember közreműködött az 1957-es Varga-bizottság munkálataiban, és tagja volt az 1945–1947-es időszakban a koalíciós kormányokat alkotó különböző pártoknak.*6 Ezzel a döntéssel megkezdődtek az új gazdasági mechanizmus előkészületei: 1964 decemberében a KB felhatalmazást adott a reform koncepciójának kidolgozására, 1966 májusában a céljait fogadták el, 1967 tavaszán pedig egy kormányátalakítással is jelezni kívánták, hogy új idők jönnek. A miniszterelnöki pozícióba Fock Jenő került, akit a nyugati sajtó reformistának tartott72, és miniszterelnök-helyettesi pozíciót kapott Tímár Mátyás, az addigi pénzügyminiszter, akit az 1968. január 1-jével elindított reform operatív előkészítésével bíztak meg.

A 1968-tól több mint két évtizeden át működő modell73 megszüntette ugyan a tervutasításos gazdálkodás addig érvényes rendszerét, de semmilyen értelemben nem vezetett piacgazdasághoz. Nem érintette a szocializmus alapjait, szó sem volt a kapitalista értelemben vett magántulajdonról, profitról. Inkább a központi tervgazdálkodásnak egy új, harmadik válfaja jött létre az addig ismert központi tervutasításos (szovjet) és az önigazgatási (jugoszláv) típusú gazdálkodási rendszerek mellett. A modell egyik nagy újítása az volt, hogy megszűntek a minisztériumok és egyéb hivatalok részletes mennyiségi és minőségi előírásai, a tervutasítások. A nehézkes és költséges tervlebontás kiiktatásával racionálisabb, egyszerűbb lett a központi elképzelések keresztülvitele. A másik tartósnak bizonyult eredmény, hogy létrejött a fogyasztási cikkeknek, termelőeszközöknek valamiféle korlátozott piaca azzal, hogy megszűnt a korábbi gép- és anyagkiutalásra épülő, szigorúan kötött szisztéma. Ez a korlátozott piac teremtette meg aztán a vállalati önállóság alapjait, ami szintén a reform fontos eszköze volt. Az árrendszer reformja azt jelentette, hogy a termékek mintegy 30 százaléka szabadáras lett, a fizetéseket pedig nem szakmák szerint, központilag szabták meg, hanem csupán a vállalati átlagbérek szintjén. Elismerést nyert az is, hogy a szocialista gazdaságban egymás mellett élhetnek különböző tulajdoni formák, az állami mellett a szövetkezeti és – erőteljes korlátozások mellett – az egyéni kisgazdaságok, a magánkisipar is. És nem utolsósorban elkezdődött a külső és a belső, a világ- és a magyar piac összekapcsolása, a belföldi termelést a külpiacoktól elválasztó, főleg a kettős árrendszerrel megtámogatott válaszfal lebontására.

Az 1968-ban bevezetett rendszer tehát tervgazdaság maradt, legfeljebb az utasítások rendszerét egy lazább, indirekt tervezés váltotta fel, amelyben az állam mindenekelőtt pénzügyi szabályozókkal, keretjellegű előírásokkal irányította a gazdaságot. És persze nem érintette a reform a politikai és gazdasági intézményrendszert, a hatalmi struktúrát sem. „1968-ban felpucolódott a magyar imázs” – vallott egy későbbi interjújában erről a korszakról Bácskai Tamás, aki szerint kiderült, hogy „a magyar reformretorika árucikk”74 sokszor anélkül is, hogy bármit nyújtanánk. Az 1968-as reform előkészületeinek az egyik fontos hozadéka volt ugyanis, hogy javult Magyarország nyugati megítélése, a bevezetése után nagyobb eséllyel kapott kedvezőbb feltételekkel hiteleket, és bár – mint a következő fejezetben látni fogjuk – főleg a szovjetek miatt kudarcba fulladtak a csatlakozási tárgyalások a Nemzetközi Valutaalappal, az ország nemzetközi pénzügyi kapcsolataiban új korszak kezdődött.


04

Budapest, 1967. október 14. Nyers Rezső, az MSZMP PB tagja, Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke és Fock Jenő, a Minisztertanács elnöke. MTI Fotó: Fényes Tamás


III. fejezet

Levelek Mr. F.-nek
1966–1968

„Magyar hazafiként lehet, hogy szeretem az oroszokat, de nem kell szeretnem az oroszok tervgazdaságát.”

Fekete János, 1967. január 5.

Sűrű és merőben szokatlan megbeszélés-sorozatot folytatott 1966 júniusában Bázelben Fekete János, aki a Magyar Nemzeti Bank képviseletében a Nemzetközi Fizetések Bankjának közgyűlésén vett részt. A találkozókra az 1968-as reform koncepciójának véglegesítése előtt fél, bevezetése előtt másfél évvel, a reform céljait elfogadó KB-ülés után egy hónappal került sor. A nyugati delegátusoknak nem az szúrt szemet, hogy Fekete közvetlen és barátságos, hogy szinte mindenkivel tud beszélgetni, hiszen hosszú évek óta ismerték őt a hasonló közgyűlésekről és találkozókról. Tudták róla, hogy könnyen teremt kapcsolatot, és a kommunista országok küldöttei közül viselkedésével és tudásával is kitűnt. „Szívesen elbeszélgettek velem”1 – büszkélkedett visszaemlékezéseiben Fekete. Az azonban igazán bombaként hatott rájuk, amit többen közülük hallottak is tőle. Fekete a Rajna-parti Grand Hotel Les Trois Rois2 gyönyörű vacsoratermében és szalonjában arról puhatolózott nagyon bizalmasan, hogy milyen esélyei lennének Magyarországnak, ha a Nemzetközi Valutaalaphoz és a Világbankhoz akar csatlakozni. Hivatalos jelentése szerint ezt kérdezte a Bank of England kormányzóhelyettesétől, Jaspers Roothamtől, hangsúlyozva, hogy érdeklődését „személyes felvetésként kezelje, és puhatolózzon megfelelő módon – reá való hivatkozás nélkül – egy ilyen kezdeményezés várható fogadtatásáról”.3 A magyar bankár ugyanezzel a kérdéssel kereste meg az IMF-ben tag Jugoszlávia nemzeti banki vezetőjét. A szakember rögtön beszámolt a kapcsolatfelvételről a Nemzetközi Valutaalap ugyanott tartózkodó vezetőinek, akik viszont azzal fogadták, hogy hasonló, finom érdeklődést ők is tapasztaltak.

Fekete kérdezősködését az IMF részéről két, nagy tapasztalatokkal bíró vezető fogadta. Mindkettejüknek óriási szerepük volt a következő két évtizedben a Valutaalap és Magyarország közötti kapcsolatokban. Az egyikük Alan Whittome (1926), aki akkor még alig két éve volt az IMF-nél, de nagyreményű, igazi pénzügyi karrierdiplomatának számított, máris a rendkívül fontos európai igazgatói posztot töltötte be. A Cambridge-ben végzett bankszakember 1951-ben a Bank of Englandnél kezdett, és gyorsan emelkedett a ranglétrán, 1964-ben az angol jegybank már a nemzetközi pénzügyi szervezetbe delegálta. A brit sajtó később „első osztályú nemzetközi szakembernek, finom modorú, rugalmas tárgyalónak” írta le, olyannak, akinek „gyorsan vágott az agya” és aki „a bürokrácia nyelvét száraz brit humorral vegyítette”.4 A másik Joseph Gold (1913) volt, az IMF vezető jogtanácsosa, aki igazán vén rókának számított a szervezetben: a Whittome-hoz hasonlóan brit nemzetiségű jogász 1946-ban, három hónappal a szervezet alapítása után lépett az IMF kötelékébe, és 1960-ban nevezték ki a legfontosabb jogi pozícióba.5 Fekete ezen a közgyűlésen ismerte meg alaposabban a két szakembert, és mindkettejükkel hosszú évtizedeken keresztül szoros kapcsolatot ápolt.

Fekete közeledéséről, vagy ahogyan fogalmaztak, „a Mr. Gold és jómagam felé irányuló nem hivatalos tapogatódzásokról”6 azon nyomban jelentést is írtak Washingtonba. Ebben beszámoltak arról, hogy a jugoszláv jegybank közvetítésével közölték velük, hogy milyen követelményei lennének a csatlakozásnak, és azt is, hogy először tanácsos volna kétoldalú kapcsolatok során megszerezni a legfontosabb IMF-tagok támogatását. Ez egyértelmű utalás volt arra, hogy Budapestnek rendeznie kellene a háború előtt felmondott, még függőben lévő kötvényadósságok kérdését például Nagy-Britanniával vagy az Egyesült Államokkal, az IMF oszlopos tagjaival. A jugoszláv „összekötő” egy félszeg budapesti meghívást is közvetített Whittome-éknak, de a brit diplomata ebben a kérdésben egyértelmű volt: „ez korai lenne, és a programom is nagyon szoros”7 – hangzott a szikár válasz, és azt javasolta, hogy „ha a magyarok közeledni kívánnak az IMF-hez, erre a washingtoni követségüket ajánlott használniuk mint közvetítőt. Egy későbbi időpontban szívesen élnék a lehetőséggel, hogy Budapestre látogassak.”8

Az alaphelyzet azonban világos volt. Mint az előző fejezetben láttuk, a magyar gazdaságnak devizára volt szüksége, hiszen kimerültek az 1956-ban megkezdett gazdaságpolitika tartalékai. Pénz kellett azért, mert az 1960-as évek közepére veszélyes szintre emelkedett az adósságállomány. Az 1965. év végén kimutatott 7 milliárd devizaforintnyi (580–600 millió dollár) összeg már nagyságában is tekintélyes volt, öt év alatt megháromszorozódott9, még aggasztóbb volt azonban az, hogy háromnegyede egy éven belül, több mint a fele pedig három hónapon belül esedékes tartozás volt, ami kockázatossá és drágává is tette az adósság menedzselését. Magyarországnak tehát mindenképpen új és lehetőség szerint hosszabb lejáratú, kedvezőbb feltételekkel megszerezhető hitelforrások után kellett néznie.

Másrészt azért is szükség volt új pénzek felkutatására, mert a politikai vezetés ekkorra már eljutott annak felismeréséig, hogy a fizetésimérleg-gondok megoldásához a gazdaság alapjait kell megreformálni. Már formálódóban volt a végül 1968. január elsejétől útjára bocsátott új gazdasági mechanizmus, és az is sejthető volt, hogy a bevezetéséhez újabb forrásokra lesz szükség. Nagy volt a kockázata ugyanis, hogy az átalakítások az első időszakban zökkenőkkel járnak, ami nehézkessé teheti az exporttervek teljesülését, tehát plusz finanszírozási szükségletet teremtenek. A pénzügyminiszter már 1966 elején jelezte annak lehetőségét, hogy „a gazdaságirányítási rendszer reformjával egyidejűleg fejlett tőkés országoktól mintegy százötven-kétszáz millió dollár hosszú lejáratú hitelt”10 vennének igénybe. Nem utolsósorban pedig a reformot meg is kell szerettetni a néppel, ami nem megy úgy, hogy a folyamatosan beígért életszínvonal-emelkedés pont a reform első éveiben bicsaklik meg. Kádár az egyik, éppen a reformkoncepcióról szóló PB-ülésen erre egyértelmű utalást is tett, amikor azt mondta, hogy „ha azt tapasztalják, hogy a szocializmus építése előrehalad, a termelés, a fogyasztás, az életszínvonal emelkedik, lelkes hívei lesznek a reformoknak. Ha ezt nem látják, nem fogják támogatni.”11 A gazdasági reform egyik célja az árrendszer átalakítása, az árak és a költségek közelítése, következésképpen a támogatások leépítése volt. A politikai vezetés tervei áremelést sejtettek, így szükségképpen megkezdődött az ezekkel szembeni morgolódás. 1966. január elsejétől az átalakítások „előszeleként” megemelték a mezőgazdasági termelői árakat, emiatt radikálisan, 30 százalékkal nőtt a sertéshús, 50 százalékkal a marhahús, 15–19 százalékkal a tejtermékek ára, és bejelentették, hogy 1967-től a tömegközlekedés tarifáit is növelik. Nem volt mindegy, hogy az áremelések ellentételezéseként milyen szociális juttatások és milyen mértékben emelkednek, vagyis összességében hogyan alakul az életszínvonal – és ehhez pénz kellett.

Kádárék azt is látták, hogy változik a világpolitika is. Már az 1963–1964-es búzahitel után érzékelték, hogy enyhülőben van a hidegháborús szembenállás, az 1960-as évek végére pedig egyértelművé vált, hogy az amerikai külpolitikának nem feltétlen célja a szovjet uralom keleti felszámolása. Míg az 1950-es években az európai biztonság érdekében Washington inkább destabilizálni akarta Kelet-Európát, addig az 1960-as évektől ugyanezen cél érdekében ennek ellenkezőjére, a térség konszolidációjára törekedett. A fokozatos nyitás Magyarország számára is új lehetőségeket teremtett a kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatok terén, és Kádár érzékelhette, hogy a magyar reform hívószó lehet a Nyugat számára.

Ezzel a bázeli nyitánnyal vette tehát kezdetét Magyarország első – mint a következő oldalakon láthatjuk –, 1968-ra már kudarcba is fulladt kísérlete arra, hogy belépjen az IMF-be. Fekete ugyanis természetesen nem saját szakállára kérdezősködött. Konkrét utasítással ment a svájci városba, és a felkérés pontosan arra szólt, hogy puhatolózzon, mérje fel, milyen esélyei lennének egy csatlakozási kérelemnek, és a megszerzett információk alapján mihamarabb ki lehessen dolgozni a stratégiát egy esetleges belépéssel kapcsolatban.

A jugoszláv jegybank kormányzója azonban nem véletlenül érezte úgy Bázelben, hogy a magyarok „által mutatott aggodalmak egyik oka, hogy tartanak a kérelmük elutasításától”. 12 Budapest számára óriási tétje volt ennek a játszmának. A keleti blokk tagjaként tényleg sokat kockáztatott ezzel a kísérlettel: azzal is, ha végül belép, hiszen nyilvánvaló volt, hogy Moszkvával előbb vagy utóbb mindenképpen közölni kell az elhatározását, és előzetes jóváhagyást kell szereznie hozzá, és azzal is, ha elutasítják a kérelmét. Nem csoda hát, ha valódi, több mint két éven át tartó diplomáciai „tojástánc” kezdődött Moszkva, Budapest és Washington között. A Valutaalapba való belépés kísérlete egyszerre kínált alkalmat a magyar politikai vezetés számára a nyugati nyitás megkezdésére, és arra is, hogy annak lebegtetése éveken keresztül afféle nyomásgyakorlásként szolgáljon a szovjetek felé, amivel engedményeket lehet kicsikarni tőlük.

Három hónappal a bázeli puhatolózás előtt, 1966. március 2-án a Magyar Nemzeti Bank – valószínűleg nem saját kútfőből merítve, hanem a pártközpont illetékes osztályával egyeztetve – egy feljegyzést13 és részletes javaslattervet terjesztett elő a két nemzetközi szervezettel való kapcsolatfelvételre. A nyugati nyitás forszírozása a pénzügyi vezetés részéről nem volt előzmények nélküli, az 1962-ben Nyers Rezsőt a pénzügyminiszteri székben követő Tímár Mátyás többször, így egy 1965 végén született, az ország devizahelyzetének nehézségeit bemutató dokumentumban is fontosnak tartotta megjegyezni, hogy „a tőkés piaci hitellehetőségeinknek nemzetközi pénzügyi kapcsolataink kiszélesítésével való bővítését is vizsgáljuk”.14 Az 1966. márciusi irat azonban már nem kertelt.

„A fizetési mérleg állandósult deficitje miatt devizahelyzetünk rendkívül feszült, és ezért a fizetési mérleg népgazdaságunk egyik behatároló jelentőségű mutatója lett. Ennek következtében sokszor fontos gazdaságpolitikai döntéseket a fizetési mérleg szempontjainak kell alárendelnünk. Ez a körülmény fejlődésünk gátjává vált”15 – szögezték le már a dokumentum legelején a szerzők, hozzátéve, hogy ez a gát még inkább akadályozó tényező lesz a reform bevezetésekor. Az új mechanizmustól azt várják ugyan, hogy idővel segíti a pénzügyi egyensúlyt, de elképzelhető, hogy pár év is beletelik, mire az új gazdaságirányítási rendszer hatásai érezhetőek lesznek. Addig pedig az átalakítás, így a nagyobb vállalati önállóság, az import részbeni liberalizációja vagy a gazdaságtalan export visszafogása „akár a fizetésimérleg-problémák súlyosbodásához is” vezethet. Vagyis a reform bevezetéséhez megfelelő tartalékokra, így devizatartalékra is szükség van.

„Számunkra a legkívánatosabb az lenne, ha e tartalékokat a szocialista országoktól, elsősorban a Szovjetuniótól tudnánk megszerezni”16 – írta az előterjesztésben az MNB, azon nyomban hozzátéve, hogy erre „reményeink nemigen lehetnek”, hiszen Moszkva éppen akkortájt prolongálta a meglévő hiteleit. A nyugat-európai hitelpiacokon nagyrészt csak rövid lejáratú hitelt kap Magyarország, az Egyesült Államok pedig egyelőre teljesen kiesik a számításból a hitelekhez kötött politikai feltételek miatt. „Reálisabb lehetőséget látunk viszont arra, hogy a legjelentősebb tőkés nemzetközi pénzügyi szervezeteknél, az IMF-nél és a Világbanknál, a számunkra szükséges hiteleket részben vagy egészben megszerezzük” – írták konklúzióként. Bár a belépés előtt még számos politikai kérdést el kell dönteni, „ezen feljegyzés elkészítésénél abból indultunk ki, hogy egy ilyen belépés politikai szempontból lehetségesnek látszik”.

Fontos szempontként említették meg, hogy Jugoszlávia után Magyarország lehetne a második a keleti blokk országai közül, amely csatlakozik a szervezetekhez, így „az IMF fokozott jelentőséget tulajdonítana a Magyarországnak tett ígéretek pontos megtartásának, abban a reményben, hogy ez a többi szocialista országot kedvezően fogja befolyásolni”. Az ígéretek betartását azért tartották fontosnak, mert az IMF gyakorlata alapján azt valószínűsítették, hogy a belépéskor szóbeli ígéreten kívül semmilyen más garancia nem lesz arra, hogy Magyarország viszonylag gyorsan hozzá is jut a szükséges kölcsönhöz. Igaz – tették hozzá –, a svájci BIS-szel való kapcsolatok alapján, amely még az „ellenforradalom” idején is „messzemenő korrektséget” tanúsított, van alapja azt remélni, hogy az IMF sem viselkedik majd másként.

Mivel a stratégiai döntés szinte nem is volt kérdéses, az MNB előterjesztése nagyrészt merő taktikai találgatás és számolgatás volt. Taktika arról, hogy a „nemzetközi helyzetet” figyelembe véve mi a legalkalmasabb pillanat („nem túl távoli”) a kezdeményezés megtételére, hogyan kellene belekezdeni az akcióba (először nem hivatalos formában, személyi kapcsolatok útján), és hogy kell-e konzultálni a KGST-országokkal (nem kell, mert az egész „elgondolás végrehajtását elnyújtaná és veszélyeztetné”) vagy a Szovjetunióval („kell”). Lényegében ekkor született döntés Fekete bázeli mozgolódásáról, hiszen az egyik taktikai alpont az volt az iratban, hogy a magyar bankvezetők személyes kapcsolatait is ki kell használni a puhatolózásra.

A számolgatás pedig leginkább akörül folyt, hogy az aranyban (25 százalék) és a tagállam saját valutájában (75 százalék), vagyis forintban teljesítendő befizetés, a számításaik szerint összesen mintegy 100 millió dolláros kvóta fejében milyen típusú, milyen lejáratú hitelekhez, mekkora összeghez és milyen feltételekkel juthat hozzá Magyarország. A kalkuláció nagyon is pozitív: egyrészt azért, mert a befizetéssel „devizateher nem jelentkeznék”, másrészt pedig azért, mert 125 millió dollárt a kvóta fejében igénybe vehetne az ország, igaz, a teljes összeget nem feltétlenül a belépés utáni első évben. A reform és az IMF-csatlakozás összekötése viszont az MNB szerint mindenképpen hasznos lenne, és nem csak PR-szempontból. „Ily módon – a tárgyalások sikeres kimenetele esetén – nemcsak normális hitelre tarthatnánk igényt (ez az első években 100 millió dolláros kvóta mellett, megítélésünk szerint, kb. 50 millió dollár lenne), hanem megnyílnék (!) a gazdasági reform céljaira kapható külön hitel lehetősége is, amelyet körülbelül ugyanakkorára becsülünk, mint a rendes hitellehetőséget” – írták. A felkiáltójellel mintha azt szerették volna hangsúlyozni a dokumentum szerzői, hogy a reform bevezetése a további források megszerzése miatt is elkerülhetetlen. Egy év alatt így összesen 100 millió dollár pluszpénz, tehát 1,2 milliárd devizaforint jönne be az országba, ami mind a finanszírozási szükséglet, mind az összes adósság (kb. 7 milliárd devizaforint) fényében igen tekintélyes summa lenne. „Rövid lejáratú tőkés tartozásaink számottevő részét középlejáratúra konvertálhatnánk, ami valutáris téren nagyobb mozgási szabadságot biztosítana számunkra, és enyhítené devizahelyzetünk veszélyes labilitását” – jegyezték meg. Ráadásul a hitelekkel járó körülbelül 3,5 százalékos kamatköltség is sokkal, 2-2,5 százalékponttal alacsonyabb lenne a nyugati tőkepiacon hasonló összegű és futamidejű kölcsön után fizetendő kamatnál: „a kamatmegtakarítás 100 millió dollár hitel esetén évi 2 millió dollár lenne”.17

Az egyértelmű előnyökkel szemben – mint az MNB szakértői megállapították – a tagsággal nem járnak együtt „olyan jellegű megkötések, amelyek számunkra elfogadhatatlanok lennének. […] Az elvállalandó kötelezettségek számottevő része olyan jellegű, hogy amúgy is az új mechanizmus célkitűzései között szerepel, tehát áldozatvállalást nem jelentene.” Az IMF-belépés ugyanis feltételezné egy „egységes és reális szintű” devizaárfolyam bevezetését, ami szerepel a gazdaságpolitikai tervek között, ráadásul a fokozatos bevezetésére csak ígéretet kell tenni, a teljes megvalósítás várhat, hiszen Magyarország nem lenne egyedül, számos IMF-tagnál van érvényben kétszintű árfolyamrendszer. A Valutaalap a valutaárfolyamok egyeztetését, a külkereskedelem felszabadítását is előírná, ami a mennyiségi korlátozások (export- és importkontingensek) helyett a vámtarifák bevezetését jelentené minden területen, de „itt sem lép fel a hirtelen változás követelményével, hanem megelégszik a külkereskedelmi forgalom kötöttségeinek fokozatos enyhítésével”, ami szintén „nem ellentétes a mi elképzeléseinkkel, és egybeesik az új mechanizmus” terveivel. A tagsággal járó kötelezettség az is, hogy a washingtoni központ széles körben kér adatokat a tagállamoktól, viszont „a kérhető adatok jelentős részét már most is nyilvánosságra hozzuk, […] részben pedig olyan jellegű, hogy a tájékoztatást különösebb aggály nélkül meg lehet adni (pl. magyar aranytermelés, aranykivitel és -bevitel, a clearing-megállapodások egyenlege)”18 – írták az iratban.

Az egyedüli problémát a dokumentum szerint a fizetési mérleg és valutatartalék teljes feltárása jelentené, ami még akkor is fejfájást jelent, ha „a tapasztalt nyugati közgazdászok a Magyarország által közölt statisztikák […] alapján – noha némi késéssel és csak nagyon nagy hibahatárok között – következtetni tudnak a magyar fizetési helyzet irányzatára”. Viszont aggodalomra ezen a területen sincs ok, mert a jugoszlávok egy korábbi egyeztetésen elárulták, hogy az „adatok ellenőrzésére nem került sor, ilyen jogra egyébként az IMF alapszabályai nem tartalmaznak utalást”. Vagyis különösebb kontroll nincs, simán megnyílhat az útja az adatok kreatív értelmezésének, amit kissé eufemisztikusan a dokumentum úgy mutat be: „lehetségesnek tartjuk, hogy olyan metodikát kidolgozzunk, amelynek alkalmazásával megfelelő – az IMF számára elfogadható és devizahelyzetünk külföldi megítélését nem rontó – tájékoztatást tudjunk nyújtani”. Érdemes felfigyelni rá, hogy már a végleges belépés előtt több mint másfél évtizeddel elkezdődött a gondolkozás arról, milyen rendszerben lehetne hihetően hazudni, hogyan lehetne koherensen meghamisítani az IMF felé az adatokat, amire – mint a későbbi fejezetekben szó lesz róla – sort is kerítettek.

Az IMF mellett ott van még a Világbank is, amely a Magyarország számára olyannyira fontos hosszú lejáratú fejlesztési kölcsönöket tudná kínálni, márpedig a rendelkezésre álló summa óriási, a célok vonzóak. „Utolsó üzleti évében a Világbank 27 tagországnak 38 esetben összesen 1023 millió dollár értékben nyújtott kölcsönt”, körülbelül 5,5-6 százalékos kamat mellett. A hitelek „felét vasutak, utak, kikötők, valamint olaj- és gázvezetékek építésére fordították. Nagy összeg jutott az energiahálózat fejlesztésére is, míg az ipar, mezőgazdaság, távközlés, nevelésügy és vízgazdálkodás kisebb összegekkel szerepeltek.” Mintegy másfél millió dollárt kellene részvénytőke gyanánt bedobni a közösbe, a többit (6 millió dollárt) elég lenne forintban teljesíteni, aminek fejében „kellően megalapozott magyar javaslatok mellett több tízmillió dollár nagyságrendű, kb. 20-25 éves kölcsön felvételének lehetősége reálisnak tekinthető” évente, nagyjából a belépés utáni második évtől, hiszen a projekteket még elő kellene készíteni.

Az egyetlen komoly feltétel a szerzők szerint az, hogy a kölcsönök igénybevétele előtt rendezni kell a függőben lévő ügyeket, a háború előtti korszakban felmondott állami és önkormányzati kötvények kérdését az Egyesült Államokkal, Kanadával és Angliával. Viszont a tárgyalások már folynak, így „tulajdonképpen nem jelentene a Világbank-tagsággal szoros kapcsolatban álló új terhet”. Az összesítésben hangsúlyosan szerepel, hogy Jugoszlávia tagsága során 160 millió dollárt kapott a Világbanktól. A pénzügyi előny mellett a tagság még javítaná a magyar cégek külpiaci esélyeit is, hiszen részt vehetnének olyan tendereken, amelyeket a Világbank-kölcsönökkel finanszírozott beruházásokkal kapcsolatban hirdetnek meg. A dokumentum19 nem hagyott kétséget afelől, hogy legalább a kapcsolatfelvételig el kellene jutni, aztán majd meglátjuk.

A bázeli „puhatolózó tárgyalásokra” végül az KB Államgazdasági Osztálya 1966. május 30-án20 adta meg a felhatalmazást, hangsúlyozva, hogy „a tárgyalások azonban semmiféle elkötelezettséggel nem járhatnak”.21

A bázeli első találkozók után, 1966 nyarán és őszén a magyar pénzügyi diplomácia nagyobb sebességre kapcsolt. Képviselői Londontól Párizsig a kontinens legfontosabb fővárosaiba utaztak, hogy megkörnyékezzék az IMF-ben jelentős befolyással bíró országok vezetőit, így a kétoldalú kapcsolatokon keresztül ágyazzanak meg a hivatalos kapcsolatfelvételnek. A nehézséget az jelentette, hogy szinte mindegyik európai központban volt valamiféle rendezendő pénzügyi kérdés a múltból, amelyek megoldása, vagy legalábbis a tárgyalások felgyorsítása, az IMF-nyitás miatt halaszthatatlanná vált.

Tímár Mátyás májusban az Államgazdasági Bizottságban számolt be ezekről a vitás ügyekről. „Az ország hitelképességének megítélését a tőkés piacokon befolyásolja a háború előtti tartozások és egyéb vitás vagyonjogi kérdések rendezése”22 – mondta, és sorolta az adatokat. Ezek szerint 1965 végéig 9 országgal (köztük Nagy-Britanniával, Franciaországgal, Svájccal és Svédországgal) szemben vállalt Magyarország kötelezettségeket, kb. 375 millió devizaforint (31-32 millió dollár) értékben, főleg a második világháború utáni államosítások miatti vagyonjogi ügyek rendezésére, de az USA-val sem oldódtak meg a viták, pedig 120–240 millió devizaforint (10–20 millió dollár) nagyságrendű volt a követelés. És akkor még a háború előtt felmondott kötvényadósságok ügyét nem is számolták, Nagy-Britanniával kapcsolatban csak ez a tétel kb. 445 millió devizaforintot jelentett, és nagyjából még egyszer ugyanennyit az Egyesült Államokkal szemben (összesen 80–90 millió dollár). Az adatokat egyébként ugyanebben az időszakban az IMF-nél és a Világbanknál is összesítették, vélhetően éppen a puhatolózások miatt. Egy 1966. decemberi feljegyzés meg is jegyzi, hogy a csatlakozás előfeltétele legalább az amerikai (becslésük szerint 47 millió dollár) és az olasz kötvényadósságok kiegyenlítése volna.23

Részben ezek a kérdések is hozzájárultak ahhoz, hogy Magyarország nem nagyon jutott közép- vagy hosszú lejáratú kölcsönökhöz a nemzetközi pénzpiacokon. A Lektor fedőnevű ügynök, aki – mint az előző fejezetben olvasható – valószínűleg Fekete Jánossal azonos, 1961-ben összegezte állambiztonsági összekötőjének azokat a nehézségeket, amelyeket az MNB számára a vitás ügyek jelentettek. A jelentésben Lektor arról ír, hogy a bankok államosítása idején fontos szempont volt, hogy „a külföldi államokkal szemben fennálló magyar bankadósságokat olyan módon tartsák távol a MNB-tól, hogy a külföldi hitelezőknek lehetetlenné tegyék, hogy […] a fennálló követeléseik fejében az MNB külföldön lévő vagyonait lefoglalhassák.” Ennek különböző megoldásait eszelték ki. Így szerinte 1950-ben a Magyar Külkereskedelmi Bankot (MKB) is azért alakították meg, hogy „a külföldi számlákon lévő pénzeket olyan bank számláján tarthassuk, amelynek evidensen semmi köze nincs a múlthoz.” Ennek ellenére több próbálkozás is volt az amerikaiak részéről: pereket indítottak, foglalásra vonatkozó igényt jelentettek be, de – mint Fekete írja – „a perek nagy részét sikerült megnyernünk vagy hidegre tennünk – ahogy mondani szokás”. A másik fontos eszköz az volt, hogy egy-két „régi kapitalista bankot” nem is államosítottak, hanem „szép lassan elhalasztottuk”, majd a maradékot átpakolták a Pénzintézeti Központba, ahol nem foglalkoznak mással, mint „kifelé még leveleket irkálnak” – fejtegette Lektor, aki a jelentésében azért bemártott egy MKB-s vezetőt. Jóllehet az illető amerikai tárgyalásai során szerinte „szerény sikert” elért, hiszen két bankban is 250-250 ezer dolláros, három hónapra szóló hitelkeretet nyitott, de kisebb kalamajkát okozott egy óvatlan megjegyzése, amivel felfedte amerikai tárgyalópartnereinek az MKB és a magyar állam közti kapcsolatot. Hetekkel később bejelentkezett ugyanis az MKB-nál az Amerikai Hitelezők Szövetsége, amely a Magyarországgal szembeni követeléseket nyilvántartja, és bejelentette az igényét az MKB-val szemben is, nem kis fejtörést okozva az MNB jogászainak. „Az MNB-nek naponta millió dollárjai futnak az amerikai bankok számláin, és fennáll az a veszély, hogy egy ilyen számlán valamelyik amerikai hitelező foglalást eszközöl. A tapasztalat az, hogy ha egyszer lefoglalják a pénzt, olyan lehetőségünk nincs, hogy azt visszakapjuk”24 – panaszkodott Lektor.

Ilyen megítéléssel kellett tehát az MNB és a PM vezetőinek felvenni a kapcsolatot a pénzvilág krémjével a világ vezető központjának számító londoni Cityben, ahova még Bázelben hívatta meg magát Fekete. A találkozókra 1966. október 22. és november 2. között került sor, a magyar delegáció tagjai (László Andor elnök, Fekete János ügyvezető igazgató, Pulai Miklós igazgató és Czirják Gyula osztályigazgató) úti jelentésükben arról adtak számot, hogy „Anglia növekvő érdeklődését” tapasztalták a kelet–nyugati kapcsolatok iránt. A megbeszélések eszerint „igen szívélyes” légkörben zajlottak, bár a „függő pénzügyi kérdések rendezetlensége, pontosabban egy mindkét fél számára elfogadható megállapodás megkötésének elhúzódása” okozott nehéz perceket, de ami a lényeg: a britek nem voltak elzárkózóak a magyar IMF-csatlakozás kérdésében. A külügy egyenesen támogató volt, a pénzügyminisztériumnak voltak fenntartásai, az angol jegybank kormányzója, Leslie Kenneth O’Brien pedig hajlandónak látszott „félhivatalos magyar küldöttséget fogadni”.25 Pulai Miklós a szerzőnek adott interjújában szintén a nagyon kedves fogadtatásra emlékezett, különösen, mint mondta, azért, mert a látogatás 1956. október 23-ának évfordulójával esett egy időbe, „a televízióban, a rádióban megemlékezések voltak. Többen visszaidézték a londoni bankárok közül azt, hogy Fekete tíz évvel azelőtt Bécsből utalta a lejáró magyar adósság esedékességeit. Olyan még a világtörténelemben sem volt, mondták nekünk viccelődve, hogy a bankárok egyik kezében puska van, a másikkal meg utalnak. Bármelyik bankár megértette volna, hogy ha lőnek, akkor vis maior van, nyilvánvaló, hogy nem utalnak.”26

A magyarok a hazaérkezésük után is nyomultak a britek felé. Fekete 1967. január 18-án a brit nagykövetet fogadta az MNB-ben, és arról érdeklődött, hogy akkor „hajlandó-e az angol kormány egy szakértői delegációt fogadni a nyilvánosság teljes kizárásával abból a célból, hogy közösen megbeszéljék Magyarországnak az IMF-hez történő esetleges csatlakozásának lehetőségét”.27 Sir Alexander Francis Morley jó hírt hozott, bejelentette, hogy várják a magyar delegációt, amely végül 1967. május 22–26. között járt ismét Londonban.

A jelentés teljes sikerről árulkodik. A brit küldöttség vezetője, a Pénzügyminisztérium főosztályvezetője arról beszélt, hogy „Anglia nagyon örülne a magyar csatlakozásnak (we would be entirely happy), és a maguk részéről külön feltétel nélkül támogatnák” azt. Megnyugtatta a magyarokat, hogy az IMF a feltételek teljesítésében a fokozatosság elvét fogja alkalmazni, vagyis nem követeli majd, hogy az összes kívánalomnak azonnal, teljes mértékben eleget tegyenek. Nem fogja kifogásolni például a kettős árfolyamrendszert, hiszen az új gazdasági mechanizmus „perspektivikusan az egységes árfolyam felé mutat”, és az adatszolgáltatás esetében is rugalmas lesz. Az együttműködési készségüket azzal is bizonyították a britek, hogy iránymutatással látták el a delegáció tagjait: „azt javasolták, hogy először az IMF vezetőségével kellene tisztázni a feltételeket, és csak ezt követően volna tanácsos a fontosabb tagországokkal is [további] megbeszéléseket folytatni”, illetve a titoktartásra is ígéretet tettek. Habár a dokumentum szerint hangsúlyozták, hogy „ha valamely tagállam, nyilvánvalóan az USA-ra gondoltak, közvetlen kérdést intézne hozzájuk, […] természetesen nem kívánhatjuk, hogy a nekik közvetlenül feltett kérdésre valótlanságot mondjanak”, de arra azért hajlottak, hogy az ügy kényességére való tekintettel az így „adott tájékoztatás csak a feltétlenül szükséges mértékre korlátozódjék majd részükről”.28

Hasonlóan pozitív volt Párizs reakciója is a magyar kérdezősködésre, hiszen a franciák a szocialista országok bevonásával a nemzetközi pénzügyi életben uralkodó angolszász túlsúlyt akarták csökkenteni.29 Úgy vélték, hogy a szocialista országok sem vonhatják ki magukat ezekből a szervezetekből, előbb vagy utóbb mindenképpen sor kerül a csatlakozásukra. A magyar nagykövetet egy 1967. októberi feljegyzés szerint nem hivatalosan arról tájékoztatta Daniel Deguen, a francia Pénzügyminisztérium Nemzetközi Ügyek Aligazgatóságának vezetője, hogy „a Közös Piac országainak pénzügyi ereje – bármennyire is megnőtt az utolsó években – kevés ahhoz, hogy a nemzetközi pénzügyi rendszerben uralkodó angolszász hegemóniát ellensúlyozza. Ehhez szükség lenne a szocialista országok pénzügyi szövetségére”30, vagyis Párizs támogatására is számíthatnak.

Még javában az első tárgyalások kellős közepén tartottak Londonban a magyar küldöttség tagjai, amikor 1966. október 25-én, valószínűleg a britek szinte feltétel nélküli támogatásán felbuzdulva, a Valutaalap feljegyzése szerint Fekete János erősen barátkozó hangvételű levelet írt Washingtonba, az IMF központjába a jogi vezetőnek, Joseph Goldnak.

„Júniusban a bazeli […] fogadáson volt oly kedves és megemlítette, ugorjak be az ön irodájába, ha éppen az Egyesült Államokba visznek az ügyeim. […] Történetesen decemberre meghívtak az Amerikai Pénzügyi Társaság éves közgyűlésére San Franciscóba, […] előtte pedig egy hetet Washingtonban töltök, és […] szíves örömest beugrom önhöz.”31

Gold azon nyomban értesítette az IMF vezetőségét, és azt javasolta, hogy „barátságos választ”32 fogalmazzanak meg: hívják meg Feketét egy nem hivatalos vizitre. Washingtonban egyébként a jelek szerint senkit sem ért készületlenül a bejelentkezés, a svájci találkozó után egy vaskos tanulmányban33 tekintették át a magyar gazdasági és politikai helyzetet 1945-től kezdve 1966-ig. A tényszerű, táblázatokkal teli, kevés értékelő jellegű megjegyzést tartalmazó, inkább az adatok és a háttér ismertetésére szorítkozó jelentés a statisztikákon, a gazdasági, pénzügyi folyamatok bemutatásán túl bőségesen beszámolt a magyar reformtervekről, idézett a hazai közgazdasági folyóiratokban megjelent tanulmányokból. Érdekes, ahogyan a hivatalos adatokból és – mint a bevezetőben írják – „egyéb forrásokból”34 merítve igyekeztek feltárni a valóságot, a propagandaszövegen túli világot. A gazdasági növekedéssel kapcsolatban például megjegyezték, hogy 1957 után a növekedés kiegyensúlyozottabb, de nem látszik teljesülni az 1961–1965 között érvényben lévő ötéves terv célja, a nemzeti jövedelem összesen 36 százalékos bővülése, 1965-re pedig egyértelműen lelassult, alig 2 százalékos növekedést produkált a gazdaság. Az előző négy év 9 százalékos reálbér-növekedése után hosszú idő után megint reálbércsökkenést (1 százalék) hozott az előző év, és az is szerepel a dokumentumban, hogy a reformok bevezetése – legalábbis az első időszakban – az életszínvonal, a fogyasztás visszaeséséhez vezethet.

Fekete végül 1966. december 21-én „ugrott be” az IMF központjába. A látogatásról a washingtoni illetékesek, Alan Whittome és Joseph Gold részletes jelentést35 készítettek, amiben rövid jellemzést is adtak róla. Érdekesség, hogy a profilban tévesen említik, hogy Fekete nem volt párttag*7, ami azt mutatja, hogy a bankár valószínűleg ezt mondta nekik Bázelban, és sikeresen hitette el külföldön, hogy elsősorban szakember, és csak aztán kommunista. A jellemzés mindenesetre igyekezett elhelyezni Feketét a párt- és állami hierarchiában. Azt írták róla, hogy „közismert figura Európában, rendszeres résztvevője a bázeli találkozóknak, […] és a devizapiacok jó ismerője”, aki „nem tagja ugyan a kommunista pártnak, de nehezen hihető, hogy látogatására nem kapott felhatalmazást feletteseitől. Inkább valószínű, hogy éppen azért használják, mert azt gondolják, hogy szót ért velünk, ugyanazt a nyelvet beszéli, mint mi, de a végső döntést sokkal magasabb szinten hozzák majd meg”.36 Hiába hangsúlyozta tehát már a tárgyalás legelején Fekete, hogy a vizit csak és kizárólag „személyes jellegű”, „személyes véleményét” mondja el arról, hogy Magyarországnak csatlakoznia kell az IMF-hez, és még nincs egyeztetett álláspont – a Valutaalap szakemberei átláttak a szitán.

Fekete a bevezetőben a legszigorúbb titoktartást kérte a tárgyalópartnereitől, amiről természetesen biztosították is. „Bár a magyar hatóságok nem zárkóznak el a nyílt vitától sem, de két fontos aggodalmuk van. A nagyobb félelem az, hogy az IMF vagy a fontos tagállamok végül visszautasítják a magyar kérést, a másik pedig, hogy mivel a Valutaalapot krízisintézménynek ismerik Magyarországon, ezért a közeledést sokan a gazdasági gondok beismerésének tartanák” – mondta Fekete az IMF jegyzőkönyve szerint.

A tárgyalás során végigvették a feltételeket, többek között azt, hogy be tudja-e és be akarja-e tartani Magyarország az IMF alapelveit, képes lesz-e megfelelő adatokat szolgáltatni. Fekete mindenről igyekezett megnyugtatni őket. „Öt évvel ezelőtt még nem gondolta volna helyesnek Magyarország csatlakozását, mivel a kormány céljai akkor még nem voltak összhangban az IMF általános elveivel és gondolkozásmódjával, de mostanra megváltozott a helyzet, főleg, mert az 1968 januárjában bevezetni tervezett reform megközelítésmódja nagyjából a Valutaalapéval megegyező” – idézte Fekete véleményét a dokumentum. Hosszasan magyarázta még a reform céljait, elveit, a reformmal kapcsolatos várakozásokat és azt, hogy reméli, az árfolyamrendszer megváltoztatásával kapcsolatban az IMF türelmes lesz, és ugyanúgy a fokozatosság elvét érvényesíti, mint más országokkal – így Jugoszláviával – kapcsolatban.

A jelentés alapján Fekete szinte összekacsintott („tended to smile”) az IMF szakembereivel, amikor az adatszolgáltatásról esett szó. Az IMF szerint azt jelezte ezzel, hogy pontosan tudja, nem sok értelme van a titkolózásnak, mert a hivatalos adatokból amúgy is „sok mindent össze lehet rakni”, de a korábban idézett feljegyzések szerint a mosoly éppen azt is jelenthette, hogy Fekete jól tudta, nincsen az a statisztika, amit adandó alkalommal ne tudnának kedvezőbbre festeni.

Hosszasan végigtárgyalták azt is, mennyire fontos Magyarországnak, hogy elkerülje a blamázst, az esetleges visszautasítást, ezért megállapították, hogy mind az IMF menedzsmentjével, mind a tagállamokkal intenzív tárgyalásokba kell kezdeni a belépés előkészítése végett. Fekete úgy interpretálta a tárgyalópartnereinek, hogy Franciaország, Ausztria és Finnország biztosan a magyar csatlakozás támogatói között van, „Nagy-Britannia is valószínűleg, […] és Olaszországra is számítanak, […] de az USA-val kapcsolatban óvatos volt”. Végül a pénzről is szó esett, bár Fekete azt adta elő, hogy „a rövid távú kilátások kedvezőek, és nem azért akarnak csatlakozni, hogy már a nagyon közeli jövőben forrásokhoz jussanak”37, ami azonban a budapesti kalkulációkat ismerve hazugság volt. Abban maradtak, hogy az IMF európai igazgatója esetleg valamikor magánlátogatást tehetne Budapesten, hogy ott is folytassák az előkészületeket.

Ugyanerről a találkozóról fennmaradt Fekete 1967. januári hivatalos beszámolója38, ami szigorú titoktartás mellett, összesen 20 számozott példányban készült, és nagy vonalaiban megerősíti mindazt, amit a washingtoni dokumentum visszaadott a tárgyalásról. Fekete fontosnak tartotta még kiemelni, hogy „rendkívül szívélyesen” fogadták, hogy a két tárgyalópartnere szerinte – ha a feltételeket teljesítjük, akkor – „meg van arról győződve, hogy az IMF vezetősége részéről Magyarország felvételével kapcsolatban negatív észrevétel nem merülne fel”, bár az illetékesek álláspontja a tagállamok szándékáról már nem volt ennyire egyértelmű. Azt hangsúlyozták, hogy gazdasági szempontból a felvételnek nem lehet akadálya, „hiszen Magyarország nemzetközi megítélése jobb, mint a tagországok többségéé. Ha felmerülhet a tagországok részéről valami ellenvetés, az csak politikai jellegű lehet”, de aggodalomra ezen a téren sem látott túlzottan sok okot Fekete.

Amerikai útja során a nemzeti banki vezető egyébként egy sor további találkozót is lebonyolított. Tárgyalt Zbigniew Brzezinskivel, aki akkor az amerikai külügyminisztérium egyik tanácsadója volt, és kitérő választ adott neki az IMF-csatlakozás ügyében. Beszélt egy volt pénzügyminiszter-helyettessel, a korábban Kennedy-adminisztrációban dolgozó Robert Roosával, akinek hasonló érdeklődését a „nem aktuális” megjegyzéssel hárította el. Azt az információt mindenesetre elraktározta, hogy Roosa jó barátja az IMF első emberének, a francia Pierre-Paul Schweitzernek (1912), és felajánlotta, hogy – ha kell – felveszi vele a kapcsolatot „a mi érdekünkben”, és a szerinte „progresszív nézetekkel” bíró Roosát olyan „kulcsembernek” mutatta be, akin „keresztül a legfelsőbb amerikai gazdasági és pénzügyi körökhöz tudunk a legközvetlenebb kapcsolatba kerülni.” Fontosnak tartotta például megjegyezni, hogy Roosa és felesége „1965-ben vagy 1966-ban szabadságukat a Szovjetunióban töltötték, és amennyire azt valakinek a szavaiból és viselkedéséből meg lehet ítélni, érdeklődésük pozitív irányú”.39

Fekete egész 1966. decemberi–1967. januári útja amúgy is egy előcsatlakozási tárgyalásokat megelőző lobbikörútnak tekinthető. Bár a jelentése szerint az IMF-ről más tárgyalásain nem esett szó, mindent megtett azért, hogy Magyarország imázsa javuljon, így a csatlakozási kérelemnek előkészítse a terepet a New York-i pénzvilágban. Ebédelt a Federal Reserve Bank New York-i kormányzójával, akinek bemutatta a reformot, tárgyalt a búzaügyletben kulcsszerepet játszó Chase Manhattan első elnökhelyettesével, akivel újabb 15 millió dolláros Eximbank-garancia mellett nyújtandó hitelkeretről egyezkedett, Roosával pedig a magyar–amerikai vagyonjogi tárgyalások felgyorsításáról értekezett. Végigjárta a washingtoni adminisztráció legmagasabb szintjeit az elnöki hivatal kelet-európai ügyekért felelős illetékesétől, a külügyön keresztül, a kereskedelmi minisztérium régióért felelős vezetőjéig, bekopogott a búzaügyletben megismert eximbankos vezetők irodájába, vacsorázott, feleségekkel viccelődött és üzletemberekkel tárgyalt.

A karácsonyi ünnepek után aztán a nyugati partra repült. San Franciscóban az AFA, az Amerikai Pénzügyi Társaság közgyűlésére utazott, ahol a szocialista országok egyedüli képviselőjeként a még be sem vezetett új gazdasági mechanizmus pénz- és hitelpolitikájáról tartott előadást, és jóindulatú érdeklődést tapasztalt. Beszámolója szerint még az Amerikában élő magyar származású közgazdászok (Fellner, Surányi-Ungar, Quandt Richard és Allan Brown) részéről sem érkezett provokatív felvetés vagy a szocialista országok elleni megjegyzés.40

Fekete persze igyekezett „beolvadni” és megfelelni az amerikai elvárásoknak, azzal együtt, hogy gyökereit és meggyőződését nem akarta előttük megtagadni. A San Franciscó-i szállodában az egyik este például együtt poharazott az IMF egyik emberével, Henryk Francuzzal, aki részletes beszámolót41 küldött Whittome-nak arról, miket mondott egy ilyen baráti beszélgetésben Fekete a magyar gazdaságról. Ez a dokumentum is arról árulkodik, hogy Fekete ugyan meggyőződéses kommunistaként, de azért igyekezett úgy viselkedni, hogy mondanivalója tetsszen amerikai kollégáinak, törekedett arra, hogy eltávolítsa magát az amerikaiak szemében őrültségnek ható központosított, kommunista tervgazdálkodástól. Az IMF-illetékes szerint meglepő kritikát fogalmazott meg a keményvonalas kommunistákkal és Rákosival szemben, akitől szerinte 16 év börtön után nem lehet várni, hogy normális legyen, és akit egyszerűen „bolond vénembernek” titulált. Beszélt a reformtervekről, arról, hogy ellentétben a jugoszlávokkal, akik csak 20 dolláros valutakeretet kapnak, ha Nyugatra akarnak utazni, Magyarország a maga 70 dollárjával liberálisabb. Gyakran hangsúlyozta, hogy nem volna szabad egy kalap alá venni a kelet-európai országokat, és úgy minősíteni őket, mint „szovjet típusú gazdaságok”, hiszen éppen a magyar reform bevezetése bizonyítja, hogy a keleti blokkon belül is többféle gazdasági modell létezhet. „Magyar hazafiként lehet, hogy szeretem az oroszokat, de nem kell szeretnem az oroszok tervgazdaságát” – jópofáskodott a San Franciscó-i bárban a jelentés szerint Fekete, aki még magánlátogatásra is meghívta a Valutaalap-alkalmazottat Budapestre, és felajánlotta neki, hogy személyesen lesz a házigazdája.

Alig tért haza Budapestre Fekete János, 1967 első hónapjaiban máris lázas levelezésbe kezdett az IMF vezetőivel, akiket addigra ugyan már nem ért teljes meglepetésként a magyar közeledés, de kissé tanácstalanok voltak, hogyan is kezeljék azt. Az IMF vezetőit leginkább az lepte meg, hogy alig pár héttel a még mindig inkább csak puhatolózó jellegű decemberi tárgyalások után máris egy olyan levél érkezett Budapestről, amely azt mutatta, hogy a magyaroknak sürgős az ügy. Fekete tudta ugyanis, hogy Whittome januárban Európában tartózkodik, tehát – szinte már provokálva a valutaalapos szakembereket – felvetette, mi lenne, ha közbeiktatna egy titkos budapesti kiruccanást. A rendkívül személyes hangvételű levélben Fekete nem egyszerűen Mr. Whittome-nak szólította az IMF európai igazgatóját, hanem minden alkalommal, tehát a levél törzsszövegében is „dear Mr. Whittome”-ként szól hozzá, és a meghívás magánjellegét hangsúlyozva kijelentette, hogy a feleségét is várja Budapestre.42 Fekete ki akarta ugrasztani a nyulat a bokorból: mielőtt a párt felső döntéshozó fóruma, a Politikai Bizottság elé vitték volna az ügyet márciusban és felhatalmazást kértek volna az előkészítő tárgyalásokra, mintha tudni akarta volna, hogy biztosan nem utasítják el Washingtonban a magyarok esetleges hivatalos bejelentkezését.

A levél igazi bombaként hatott az IMF központjában, értekezletek és belső levelek sora követte, amelyek a kérdés kényességére és titkosságára való tekintettel különleges stílusban íródtak. Sok ilyen belső iratban Feketét csak Mr. F.-nek, Budapestet és Magyarországot X városnak vagy X országnak nevezték. Ilyen volt például a legelső levél is, amelyet Fekete január 16-án nekik küldött, és amelynek egy eredeti példánya, Fekete által aláírt változata fellelhető az IMF archívumában, viszont ugyanennek a levélnek megtalálhatók az „anonimizált” verziói is. Feltehetőleg az eredeti levélről inkább nem készítettek másolatot, hanem a titoktartás jegyében olyan átiratokat küldözgettek egymásnak házon belül, amelyekből nem lehet kikövetkeztetni, hogy melyik országról van szó pontosan.

A meghívólevél érkeztetése után rögvest tanácskozást43 hívtak össze az ügyvezető igazgató, Schweitzer irodájában, amelyen abban állapodtak meg, hogy nem lenne tanácsos Whittome-nak Spanyolországból Budapestre sietnie, hiszen ebben az esetben az utazást fel kellene tüntetni az IMF hivatalos kiküldetéseinek listáján, vagyis a szervezeten belül szélesebb körben tudódna ki a vizit, amit – mint a feljegyzés megemlítette – „a magyarok is el akarnának kerülni”. Jobb lenne júliust belőni, amikor amúgy is Bukarestben tárgyalnak, és kényelmesen beiktatható egy „alkalmi” („casual”) magyar kitérő. Így arra jutottak, hogy Whittome-ot a legnagyobb titoktartás mellett riasztani kell Madridban, Budapestre pedig egy udvarias választ kell küldeni arról, hogy Whittome most biztosan nem tud odautazni, és február vége előtt amúgy sem érkezik vissza Amerikába. Joseph Gold jogi főtanácsos – akinek Fekete mellesleg „dear Joe” megszólítással ugyancsak küldött egy, a decemberi látogatást megköszönő levelet – azt javasolta, hogy „a lehető legmelegebb hangvételű legyen a válasz”.44

Whittome-ot pár nappal később a Madrid szívében található patinás Palace Hotelben, vacsora közben érte a magyar meghívás híre, és éjjel negyed háromkor – ahogyan viccelődve fogalmazott – „spanyol szokás szerint közvetlen vacsora után, sietve” írt is a kollégáinak. Az izgatott kézírás azt mutatja, hogy valósággal felvillanyozódott az újságtól. Egyetértett ugyan azzal, hogy nem kell rögtön Budapestre rohanni, de Goldhoz hasonlóan arra kérte a washingtoniakat, hogy „nagyon-nagyon óvatosan” fogalmazzanak. Ennek alátámasztására pedig érdekes magyarázatot talált:

„Nem szabad elfelejtenünk, hogy kicsit arra is játszanak, hogy visszautasítjuk őket, ha pedig ezt megérzik, akkor akár teljes visszavonulót is fújhatnak. Ez négy-öt évvel ezelőtt már megtörtént a lengyelek esetében egyszer, bár ezt nem dokumentálták. A válasznak tehát mindenképpen azt kell sugallnia, hogy örülünk a meghívásnak, és […] jelezni kell nekik, hogy áprilisban-májusban megint Európában leszek. […] Ha Schweitzer nem akarja bátorítani őket és […] vállalja a következményeket, akkor persze elég a nagyon formális válasz, de ha be akarják biztosítani, hogy ne lassuljon le a folyamat, akkor a válasznak pozitívnak és meleg hangvételűnek kell lennie.”45

Whittome egyébként jól ráérzett arra, hogy a magyarok kettős játékot űztek, hiszen a legfontosabb céljuk a hitelek és a pénzügyi mozgástér bebiztosítása volt, ezen belül pedig csak másodrendű kérdés, hogy a pénz honnan érkezik. Az IMF felé a kelet–nyugati enyhülés, a nyugati nyitás kártyáját játszották meg, hiszen tudták, hogy ez fontos hívószó egy olyan, a minél szélesebb körű nemzetközi együttműködésre épülő szervezet stábjában és irányításában, mint a Valutaalap vagy a Világbank. A Szovjetunióval szemben – mint ebben a fejezetben látjuk – pedig az IMF-adut játszották ki. Moszkvára azzal igyekeztek nyomást gyakorolni, hogy ha a szovjetek nem lesznek engedékenyek a tárgyalásokon, akkor újabb szatelitállam szakadhat le, és csatlakozhat a nemzetközi szervezetekhez.

Mire az európai igazgató levele megérkezett Madridból, addigra a választ már elküldték Feketének. Egyszerre két levél ment Budapestre, mint azt Whittome helyettese Spanyolországban tartózkodó főnökének megírta. Egyrészt elküldtek egy formális értesítést arról, hogy megkapták Fekete meghívását, amit a biztonság kedvéért Joseph Gold nézett át, hogy „megfelelő hőmérséklete legyen”. Bár ezt – mint írták – „rossz szándékkal valóban halogatásnak lehet felfogni (és a vezetőségünk tényleg nem is akar előrerohanni), de semmiképpen nem értelmezhető elutasításnak, mert világos és egyértelmű ígéretet tartalmaz arra, hogy ön [Whittome] személyesen fog válaszolni”. A szikár válasz mellett Gold is írt egy levelet, Joe aláírással Feketének, amelyben kifejezetten baráti hangvételt ütött meg. „Szívélyes üdvözletét” küldte, „kivételesen barátságos” decemberi találkozóról beszélt, információs anyagokat küldött az IMF-ről, és remélte, hogy „már a következő hónapokban sikerül találkozniuk”.46

Ez a washingtoni óvatosság mindenesetre azt jelzi, hogy az IMF-nél is időt akartak nyerni. Egyrészt azért, hogy maguk is előkészületeket tehessenek, értékelésekre, tanulmányokra volt ugyanis szükség, hogy kiszámolhassák a magyarok által a belépéskor fizetendő összeg nagyságát, az úgynevezett kvótát, kitalálják, hogy a csatlakozás után hogyan történjen az új tagok képviselete a szervezetben, és meghatározzák a minimálisan igényelt információk pontos körét. Másrészt azért is kellett húzniuk az időt, mert a menedzsment egy idő után nem haladhatott előre a legnagyobb tagországok képviselőit is magában foglaló igazgatóság értesítése és egyetértése nélkül. Ahhoz pedig, hogy a testület elé vigyenek bármilyen javaslatot, előbb a maguk számára kellett kiérlelni a lehetőségeket. Vagyis legalább annyira kényes terepen mozogtak, mint a magyarok.

Feketének márciusra bejött a terve, sikerült bebiztosítani a hátországát. Világossá vált előtte, hogy Magyarország valószínűleg nem szalad bele egy pofonba: abba tehát, hogy elutasítják, ha az informális megbeszéléseken túl immár hivatalos kapcsolatfelvételt kezdeményez. Whittome március 15-ei47 keltezésű levelében ugyanis megerősítette, hogy a szokásos bázeli BIS-közgyűlés előtt júniusban titkos és személyes tárgyalásokra érkezik Budapestre. Ezután 1967. március 21-én már nyugodt szívvel terjeszthették a PB elé a gazdaságpolitikai bizottság javaslatát a kapcsolatfelvételről, és meg is kapták erre a zöld jelzést48 a testülettől. Fekete március 24-én válaszolt49, és értesítette az amerikaiakat, hogy már meg is tette az előkészületeket Whittome vízumának haladéktalan kiállítására.

1967. június 7–10. között aztán – ahogyan Whittome beszámolójában50 fogalmazott – „néha kissé hektikus” tárgyalássorozatot bonyolított le Budapesten, amelynek során „Fekete végig velünk volt”, de amely arról győzte meg, hogy az 1968 januárjától bevezetni tervezett gazdasági reformok „olyan nagymértékben a piaci orientáció felé viszik el Magyarországot, hogy lesz értelme a csatlakozásnak. Ha valóban végrehajtják, amit elterveztek, akkor jelentősen előrehaladnak a jugoszláv úton.” Whittome szerint a változások (a vállalati szintre lebontott tervek megszűnése, a vállalatok szabadabb mozgástere, az árak egyharmadának teljes felszabadítása, a bérszabályozás és az import egy részének liberalizálása, „az ezeregyféle árfolyam” kettőre redukálása) egy jugoszláv típusú szocialista piacgazdaság létrejöttét sejteti. „De ne legyenek illúzióink – tette hozzá –, a retorika ellenére csak azért csatlakoznak, hogy kölcsönhöz jussanak. A liberalizációs lépések növelik a tartalékok csökkenésének kockázatait. Bevallották, hogy a Szovjetuniótól ennek a politikának a támogatására nehéz hitelt szerezni, ami valószínűleg erősen eufemisztikus megfogalmazás” – írta jelentésében a szakember, de rögtön azt is hozzátette, hogy a magyarok nyilvánvaló pénzszerzési szándékának tudatában sem nagyon lehet jobb célt elképzelni az IMF pénzeszközeinek felhasználására, mint azt, hogy a szocialista országok liberalizációs intézkedéseit támogassák. A tárgyalások során részletesen taglalták a lehetséges menetrend kérdését is. A magyar tárgyalópartnerek egyértelműsítették, hogy erről a legmagasabb szinten fog döntés születni, ami – mint az IMF-dokumentum megjegyezte – Kádár Jánost jelenti. És természetesen a legvégén a szovjetekkel is dűlőre kell jutni az ügyben, akik Whittome szerint nyilvánvalóan már tudnak mindenről. A magyar tárgyalópartnerek szavaiból az IMF küldöttje azt a következtetést szűrte le, hogy valamikor 1967 őszén születhet döntés, és 1968-ban, legkésőbb 1969-ben kerülne sor a csatlakozásra.

Whittome a megbeszélések során választ adott a magyarok aggodalmaira is. Először is arra, kell-e tartaniuk az elutasítástól. Az IMF európai igazgatója erre a felvetésre azt felelte, hogy a stáb, az ügyvezető igazgató és ő is támogatná a magyar kérelmet, de a végső döntés természetesen a tagállamok képviselőié, és érdemes náluk puhatolózni. A tárgyalások során a magyarok aggodalmaskodtak, hogy a belépés után nem diszkriminálják-e majd politikai okokból az országot. Ezt a félelmet Whittome azzal igyekezett eloszlatni, hogy természetesen ilyenről nem lehet szó, mindaddig persze, amíg az ország gazdaságpolitikája megfelel az IMF alapelveinek. „Elmondtam, hogy mi is tartunk attól, hogy a belépésük megváltoztathatja az IMF karakterét, de biztosítottak, hogy ez semmiképpen nem fog megtörténni, hiszen a politikai nézeteik kifejtésére számos más fórum létezik, és politikai kérdéseket a BIS-ben sem vetnek föl soha”51 – írta Whittome.

Az IMF szakembere szerint hosszas köröket futottak még a Valutaalap stábja számára egyre kényelmetlenebbnek bizonyuló titoktartással kapcsolatban. Whittome-ék érezték ugyanis, előbb vagy utóbb az IMF igazgatósága elé kell állniuk, és be kell számolniuk az előkészületekről. Whittome végül meggyőzte magyar tárgyalópartnereit, hogy a budapesti látogatásról kaphassanak tájékoztatást az országokat és országcsoportokat az igazgatóságban képviselő vezetők. A magyarok ezt azzal a feltétellel fogadták el, hogy garanciát kapnak, egy szó sem megy ki a megbeszélésekről a sajtóhoz, az IMF-es belső tájékoztatásban a találkozó informális jellegét hangsúlyozzák, és azt, hogy egyelőre nincs szó semmilyen elköteleződésről. „Azt mondták, hogy katasztrofális következményekkel járna, ha a végső politikai döntés és a Szovjetunió jóváhagyása előtt a sajtó bármit megneszelne. […] Kemény tárgyalópartnerek lesznek, már látom, de azt gondolom, őszinték is”52 – jegyezte meg a beszámoló végén Whittome, majd a legnagyobb barátságban együtt utaztak tovább Feketével Svájcba a BIS közgyűlésére. Fekete még egy áprilisi levélben felajánlotta, hogy időben lefoglaltat neki és a feleségének (akit külön és melegen üdvözölt) egy-egy jegyet a Malév június 10-ei szombat reggeli Budapest–Zürich járatára, ami általában rettentően zsúfolt. Így – mint írta – még a repülőúton is lesz alkalmuk folytatni a budapesti tárgyalásokat.53

A magyar vezetés közben a szovjetek felé is „játszott”, igaz, egészen másfajta játszmát. A tét végeredményben ezeken a tárgyalásokon is a pénz volt, annyi különbséggel, hogy Magyarország mégiscsak a Szovjetunió szövetségesének számított, így a tárgyalásokat a szövetségesi státusból adódó gazdasági és ideológiai diktátumok is befolyásolták. Miközben tehát a hitelek, a nyersanyagszállítások vagy a gazdasági segítség kérdésében Budapest mozgástere végeredményben nagyon is szűk volt, és az is nyilvánvaló volt, hogy az IMF-hez Magyarország a szovjetek beleegyezése nélkül nem csatlakozhat, a kapcsolatfelvétel ténye, a tárgyalások megkezdésének és a csatlakozásnak a lebegtetése mégiscsak alkalmat kínált egy sajátos játszmára. Két autó rohant egymással szemben, az egyiknek a vezetője, jelen esetben a moszkvai pártvezetés, pontosan tudta, hogy a másik az utolsó pillanatban mindenképpen félrerántja majd a kormányt. Budapesten azonban azzal is tisztában voltak, hogy a baj elkerülése érdekében Moszkva hajlandó egy bizonyos határig engedményeket tenni. Ha okosan csinálják, és nem feszítik túl a húrt, akkor népgazdasági szinten dollármilliókban mérhető hasznot húzhatnak az idegek harcából.

A játszma fontos része volt az ideológia és a keleti blokk egységének kérdése. Már 1966 tavaszán, az Államgazdasági Bizottság ülésére készült előterjesztés54 arra hívta fel a figyelmet, hogy „módosultak az imperialista körök politikai módszerei is, előtérbe került az ún. fellazítási politika. Ennek fő célja a szocialista országok szembeállítása a Szovjetunióval és egymással, másrészt az egyes országokon belül a szocialista rendszerrel szemben álló erők aktivizálása.” A dokumentum azt is hangsúlyozta, hogy „a kapcsolatok szélesedése tágabb teret nyújt ilyen manővereknek, […] a nemzetközi munkamegosztásba való fokozott bekapcsolódás a fellazítás növekedésének veszélyével jár”, így a beruházási együttműködések, az ipari kooperációk is a fellazítás új eszközei lehetnek, vagy „újabban annak a hangsúlyozása, hogy a gazdasági reformok a kapitalista gazdasági módszerekhez való visszatérést jelentik”. Nem volt tehát kérdéses, hogy Moszkva beleegyezése feltétlenül szükséges, nem mellesleg ezzel és csak ezzel nyugtathatja meg Kádár a saját belső, balos ellenzékét is.

Az 1967. márciusi, az IMF-kapcsolatfelvételt engedélyező PB-határozat végére így aztán személyesen Nyers Rezső, gazdaságpolitikáért felelős KB-titkár biggyesztette oda kézírással, hogy a PB „szükségesnek tartja, hogy ebben a kérdésben konzultációt kezdeményezzünk a Szovjetunió kormányával”55, és csak a konzultációt követően történjen állásfoglalás a további lépésekről. Az első ezzel kapcsolatos tárgyalást 1967. június 26–27-én folytatták le Moszkvában, tehát röviddel azután, hogy Whittome a legnagyobb titokban végiglátogatta a magyar vezetőket Budapesten, majd Fekete társaságában elrepült Zürichbe.56 A PB-nek készített összefoglaló arról tanúskodik, hogy a szovjetek a megbeszélések során nem akartak egyértelműen elutasítóak lenni, inkább csak az aggályaikat hangsúlyozták. Arról beszéltek, félő, hogy az IMF-fel szemben vállalt kötelezettségek letérítik Magyarországot a nemzetközi szocialista együttműködés útjáról. A szervezetekben az amerikai gazdasági térhódítás eszközét látták, így azt hangsúlyozták, hogy Budapest a csatlakozással túlzottan függővé válna a Nyugattól, ráadásul úgy, hogy szerintük a magyarok túlbecsülik a gazdasági előnyöket.57 Egyikük azzal is érvelt, hogy a szocialista országokban zajló reformok ideológiai háttere tisztázatlan még, márpedig „a kapitalisták ezt tudják, és ki is használják, erősen hangsúlyozva propagandájukban, hogy a reformok lényegében a kapitalista rendszerhez való visszatérést jelentik”.58 A delegáció tagja, Tímár Mátyás pénzügyminiszter szerint a szovjetek „nem látják világosan, nem térítik-e el Magyarországot az IMF-fel szemben vállalt kötelezettségek a szocialista nemzetközi együttműködés útjáról. Az sem világos számukra, hogy nem fogunk-e szembekerülni az IMF-tagság révén a KGST Bank-tagsággal járó kötelezettségekkel, illetve, hogy […] nem akarunk-e a tőkés fizetési egyensúly érdekében olyan külkereskedelmi struktúraváltozást végrehajtani, amely az eddigi alapvetően szocialista piaci orientációnkat gyengíteni fogja.”59 Az üzenet egyértelmű volt: a csatlakozásról a magyaroknak kell dönteniük, de Moszkvának nem tetszik a dolog.

Kicsit kedvezőbb megjegyzéseket kapott Vályi Péter pénzügyminiszter szeptember 12-én Moszkvában, ahol szovjet kollégája, Vaszilij Fjodorovics Garbuzov elmondta neki, hogy a Szovjetunió is folytat tapogatódzó megbeszéléseket, és bár neki is voltak fenntartásai és kétségei, elképzelhetőnek tartotta, hogy a belépés akár előnyös is lehet Magyarország számára. A szovjet pénzügyminiszter csupán azt tartotta fontosnak, hogy az IMF-tagság ne zavarja a többi szocialista országgal és a KGST-vel való együttműködést. Felvetette, hogy a tagság kérdését a KGST-ben is meg kellene vitatni, mert Magyarországon kívül Bulgária, Románia és Lengyelország is foglalkozik a belépés gondolatával.60 Budapestnek – mint korábban láthattuk – ez a feltétel egyáltalán nem volt ínyére, hiszen úgy gondolták, rendkívüli és pénzben is mérhető előnnyel jár, ha Jugoszlávia után Magyarország csatlakozik először az IMF-hez és a Világbankhoz.

1967 végén aztán sajátos eredményre vezetett a magyar taktika. Egy kifejezetten feszült moszkvai tárgyalássorozat végén olyan engedményeket kínált Moszkva, amelyek hatására megváltozott a magyar álláspont, és a magyar vezetés elfogadni látszott a szovjet feltételeket. A drámai fordulatokban gazdag megbeszélések november 27–29 között zajlottak a magyar és a szovjet miniszterelnök, Fock Jenő és Koszigin között, ahogyan Fock később a PB előtt minősítette,61 „kicsit feszült” hangulatban, olyannyira, hogy a delegáció egyes tagjai – mint mondta – „már majdnem a lábamat rugdosták, mert látták, hogy feszült a hangulat” .Habár a magyar kormányfő azt emelte ki, hogy tudják, „nemcsak gazdasági, hanem fontos politikai kérdés” is ez, de arra kérte Moszkvát, „bízzanak benne, hogy körültekintően járunk el, semmi olyan feltételt nem fogadunk el, amely ártalmas lenne bármelyik szocialista ország számára is”. Főleg pedig óriási esély kínálkozna Magyarország számára, hogy a veszélyes szintre emelkedő rövid lejáratú hitelek állományát lecserélje közép- vagy hosszú lejáratú hitelekre, a kamatkülönbözetből adódóan pedig mintegy évi 2–5 millió dollárt lehetne megtakarítani – érvelt Fock. Ez azonban nem volt elég meggyőző Kosziginnek, aki következetesen kitartott amellett, hogy a nemzetközi pénzügyi szervezetekhez való csatlakozás kérdése nem csak magyar ügy, a döntést mindenképpen a többi szocialista országgal közösen kell megbeszélni. „Együtt határoztuk el, hogy nem lépünk be. Ez minden szocialista ország, a szocialista közösség ügye, és nem lehet külön elhatározás alapján cselekedni” – mondta.

A kemény tárgyaló és szangvinikus ember hírében álló Fock vitatkozni kezdett vele, mondván, ő bizony az elmúlt tíz évben soha nem hallott ilyen közös elhatározásról az IMF-fel kapcsolatban, és eddig a szovjet elvtársak se voltak ilyen kategorikusak. „Igaz, hogy egy sor fenntartást közöltek, de azt mondták, hogy végső soron, ha be kívánunk lépni, az a mi dolgunk.” Fock beszámolója szerint Koszigin nem engedett, „ezt folytatta még, […] felhasználva a vacsorát és az ebédet, valamint elsősorban ezért jött el a szállásunkra és kísért ki a repülőtérre”.62 A delegáció tagja, Tímár Mátyás, akkori miniszterelnök-helyettes a szerzőnek adott interjújában a moszkvai találkozóról még annyit közölt, hogy miután az ő partnere, Mihail Leszecsko kormányfőhelyettes a kettejük között zajló megbeszéléseken Koszigin szerint nem volt elég egyértelmű az IMF-fel kapcsolatban, a szovjet miniszterelnök még a zárófogadáson is visszatért a kérdésre. Egy pohárral a kezében, a teljes delegáció előtt, nyílt színen megerősítette, hogy bár a csatlakozás a magyarok döntése, de Moszkva semmiképpen sem helyeselné.63

A magyar kormányfő ezért azt javasolta a PB-nek, hogy valóban nem lenne helyes konzultáció nélkül továbblépni, „a többoldalú, esetleg még egyszer kétoldalú megbeszélésre […] nekünk kell javaslatot tenni”.64 Fock „puhulását” elősegíthette az, hogy a Szovjetunió jelentős engedményeket tett: 1968-ra kontingensen felüli szállításokat vállalt Moszkva, öt évvel újra meghosszabbították egyes katonai szállítások hitelének törlesztését. Hosszú lejáratú devizahitelt ugyan nem tudtak adni, a felajánlott 50–70 millió dollár rövid lejáratú kölcsönt pedig azért nem fogadta el a magyar vezetés, mert így nem lehetett volna csökkenteni a terhes rövid lejáratú hitelállományt, de a lényeg az volt, hogy a szovjet többletszállítások révén a tőkés importot mintegy 137 millió devizaforinttal (kb. 100–110 millió dollárral) sikerült csökkenteni, ugyanakkor az ellentételként felajánlott magyar áruk nem érintették a nyugati exportot. Műtrágyából és fenyőfűrészáruból például többet szállítottak, mint amennyit a szovjet megállapodás előtt tőkés viszonylatból importálni akart az ország, így felmerült a többlet nyugati exportjának gondolata is.65 Így aztán 1968 tavaszán, amikor a KGST-államok – elsősorban Lengyelország és Magyarország sürgetésére – napirendre tűzték a szocialista országok közötti együttműködés hibáit, és döntöttek a szocialista integráció komplex programjának kidolgozásáról, az IMF-be való belépés és a nemzetközi pénzügyi szervezet szovjet megítélése már egyértelműen negatívvá vált, a stílus és a fogalmazás a legrosszabb hidegháborús időkre emlékeztetett. A szovjet javaslat például így fogalmazott:

„A Nemzetközi Monetáris Alap (IMF) vezetősége a szocialista országok egysége megbontásának céljából aktív intézkedéseket tesz kontaktusok felvételére az egyes KGST-országokkal, s az ezen országok képviselőivel folytatott tárgyalások során a belépés esetére kedvezményeket és előnyöket ígér. Tekintettel arra, hogy egyes KGST-országok belépése […] az országok önállóságát korlátozhatja valutáris-pénzügyi kérdések eldöntésében, és a KGST-országok közötti együttműködés gyengülésére vezető tendenciák megnyilvánulását segíti elő, ezért célszerűnek látszik véleménycserét folytatni erről a kérdésről, s egyeztetett álláspontot kidolgozni az említett nemzetközi szervezetek vonatkozásában.”66

Ez egyértelmű üzenet volt: a Szovjetunió helytelennek tartotta a szocialista országok külön-külön folytatott tapogatódzó tárgyalásait, „közös egyeztetett fellépésre” tett javaslatot, tehát arra, hogy az olyan KGST-intézmények, mint a Nemzetközi Beruházási Bank, vagy a Nemzetközi Gazdasági Együttműködés Bankja szervezett formában a KGST-országok nevében közösen vegye fel kapcsolatot az IMF-fel és a Világbankkal.67

„Érkezés november 28-án, vacsora az Alabárdos étteremben Fekete Jánossal”68 – olvasható a Budapestre érkező háromfős IMF szakértői delegáció hivatalos programjának legelején. Vagyis napra pontosan akkor, amikor éppen kollégái rugdosták az asztal alatt Fock Jenő miniszterelnök lábát Moszkvában, mert túl hevesen vitatkozott Kosziginnel, az itthon maradók egy másik vasat is tartottak a tűzben. Mindezt nyilvánvalóan úgy, hogy a szovjet titkosszolgálatoknak hála, Moszkva mindent tudott ezekről a „titkos” budapesti találkozókról, így az is nyilvánvaló lehetett előttük, hogy az IMF-vezetők királyi vendéglátása is a magyarok kettős játszmájának része.

A tárgyalások a legnagyobb titoktartás mellett zajlottak ugyan, de – mint korábban megegyeztek róla – az IMF igazgatói értesítést kaptak a találkozókról, vagyis, mint Whittome egy augusztusi levélben tájékoztatta Feketét, rajtuk keresztül „a tagországok kormányai is ismereteket szerezhetnek a vizitről, ami azt jelenti, hogy egyes országokban a sajtó is értesülhet róla”.69 Megnyugtatásul azt is közölte, hogy minden alkalommal, amikor Washingtonban erről beszéltek, hangsúlyozták, hogy „előzetes és felderítő jellegű tárgyalásokról”70 van szó csupán. Fekete ezt szeptemberben tudomásul vette, külön kérve, hogy ha mégis kiszivárog valami az előkészületekről, akkor „az IMF ne erősítse meg az információkat”.71

December 12-éig kimerítő programot szerveztek az IMF küldötteinek, Huibert Ponsennek, egy holland főtanácsadónak és Henryk Francuznak, egy izraeli származású közgazdásznak (akivel Fekete még a San Franciscó-i hotelbárban ismerkedett meg) és titkárnőjüknek, Weber kisasszonynak, valamint a hozzájuk pár nap múlva csatlakozó főnöküknek, az európai igazgató Alan Whittome-nak és feleségének, Joëlle-nek.72 A hivatalos tárgyalások mellett volt vasárnapi borozás Egerben, esti cigányzenés mulatság a Vörös Csillag étteremben, a Gundelban vagy a Kis Royalban, megnézték a Hófehérke balettelőadást az Operaházban, elvitték őket a Medicor-gyárba, a mezőszilasi termelőszövetkezetbe. A látogatás azonban ezek mellett elsősorban arra szolgált, hogy kellő kölcsönös tudás birtokában előkészítsék az esetleges csatlakozási tárgyalásokat.73

Az IMF-küldöttek nem érkeztek készületlenül. Washingtonban a nyár és az ősz a novemberi látogatás előkészületeivel telt: szeptemberre elkészült egy tanulmány74 a „régi típusú magyar gazdasági modellről” („the old look Hungarian economic modell”), amely az 1968-as reform előtti helyzetet, vagyis a kiindulópontot elemezte, és mindenre figyeltek, ami a reformmal, a magyar gazdaság helyzetével vagy a fizetési mérleg alakulásával kapcsolatban Budapesten történt. Egy októberi feljegyzés például arról tanúskodik, hogy a belépéskor fizetendő magyar hozzájárulás (amelynek egy része forintban teljesítendő) kiszámolásához igyekeztek a valós dollár–forint árfolyammal is tisztába kerülni. Egy júliusi, a Társadalmi Szemlében megjelent cikk alapján, amely dollárban és forintban is tartalmazott adatokat az egy főre eső nemzeti jövedelemről, külkereskedelmi forgalomról, arra jutottak, hogy a hivatalos kimutatásokban szereplő 11,74-es devizaforint–dollár és a 23,48-as úgynevezett nem-kereskedelmi árfolyamhoz képest a valóság valahol 33 forint körül lehet, tehát a forint sokkal gyengébb, mint amit a magyarok közölnek.75

Whittome októberi levele76 alapján, amely részletes kívánságlistát, „check-list”-et küldött Budapestre arról, mire lesznek kíváncsiak, az általános gazdasági és politikai helyzet áttekintése, a reformok bemutatása, vagy éppen a magyar fizetési mérleg egyes számsorainak kivesézése mellett a tárgyalásokon fontos szerepet kapott az IMF által a belépéshez támasztott követelmények megismertetése, végigtárgyalása. A látogatás sikeresen zárult, még karácsony előtt köszönőlevelek érkeztek Budapestre, amelyben gratuláltak a magyar tárgyalópartnereknek a zökkenők nélküli, sima („smooth”) megbeszélés-sorozat megszervezéséért.77 A barátkozás egyébként annyira jól ment, hogy Whittome december 28-án kelt levelében78 még egy személyes szívességre is megkérte Feketét. A dokumentum alapján Whittome felesége, Joëlle beteg lett Budapesten, és egy bizonyos dr. Hermann látta el, teljes megelégedésükre. Sajnos azonban az utolsó vizitre az orvos csak egy helyettest tudott küldeni, mivel maga is megbetegedett. Whittome tehát arra kérte Feketét, hogy tudassa vele dr. Hermann címét, és azt, hogy mennyivel tartozik, mert végül nem tudta kifizetni a neki járó összeget.

1968 elején tehát – miközben a magyar vezetés éppen kiegyezett Moszkvával arról, hogy nem lépnek tovább az IMF-fel folytatott együttműködésben – Washingtonban abban a tudatban kezdték az új évet, hogy minden rendben, a magyarokkal folytatódnak a tárgyalások, így teljes gőzre kapcsolták a hivatal gépezetét. A fellelhető dokumentumok alapján megkezdték a magyar csatlakozási dokumentumok tervezeteinek előkészítését, a kvóta-számításokat.

Hamarosan azonban ők is érzékelhették, hogy a magyarok lelkesedése hónapról hónapra alábbhagyott az IMF-fel kapcsolatban. Washington részéről persze nem változott semmi. Továbbra is szorgosan küldözgették Budapestre a dokumentumokat, a jelentéseket, cserébe tájékoztatást kértek a magyar törvényekről és statisztikai adatokról, illetve tartották magukat a titoktartással kapcsolatban a magyarokkal kötött egyezséghez. Amerikai pénzügyi körökben ugyanis terjedt a híre annak, hogy valami történik, és a Financial Times 1968. január 9-ei száma röviden be is számolt arról, hogy Magyarország hiteltárgyalásokat kezdett az IMF-fel. Egy 1968. januári feljegyzés szerint néhány nap múlva a cikkre hivatkozva telefonhívást kaptak Washingtonban Mr. Ryantől, az Irving Trust Company egyik vezetőjétől, aki érdeklődött, van-e a hírnek bármilyen alapja. Henryk Francuz cáfolta, mondván, az IMF szabályai szerint lehetetlenség olyan országnak hitelt nyújtani, amely nem tagállam.79 Az eset után Whittome kiadott egy rövid memót arról, hogy hasonló esetekben mit kell mondani a sajtónak. „Magyarország nem tag. Nem folyamodott tagságért. Nekünk sem szóltak, hogy a közeli jövőben ilyenre készülnének. Csak ennyit mondjunk”80 – írta, ami tényszerűen teljesen igaz volt, hiszen csak előkészületek folytak, a „közeli jövő” pedig viszonylagos időhatározó.

A hangulat egyértelműen a magyarok oldalán változott meg, és ennek jelei az IMF-nél fellelhető dokumentumokban kimutathatók. 1968 májusában Fekete azt jelezte Whittome-nak, hogy „az oroszok lebeszélnek bennünket minden olyan lépésről, amely az IMF és a Világbank irányába vinne”.81 Júniusban az európai igazgató szerint magyar tárgyalópartnerei elismerték, hogy legfeljebb 30 százalékra becsülik annak az esélyét, hogy „az oroszok megengedik”82 nekik a gyors csatlakozást. Júliusban pedig Whittome egy Feketének küldött levelében arra panaszkodott, hogy Milánóból három alkalommal is megpróbált vele telefonon beszélni, de egyik alkalommal sem sikerült. „Nem jön véletlenül valamikor Washingtonba?”83 – kérdezte, ami arra utal, hogy ő is érezte, valami megváltozott.

A magyarok visszafogottságát az is erősíthette, hogy az év első hónapjai nem igazolták a reform bevezetésével kapcsolatos aggodalmakat, a külső egyensúly romlása megállt. A vállalatok 1966–1967-ben az új gazdasági mechanizmusra való áttérés megkönnyítése érdekében „bespájzoltak” nyersanyagokból, alkatrészekből és félkész termékekből, a tőkés import tehát kisebb, a külkereskedelmi és a fizetési mérleg pedig kedvezőbb lett a tervezettnél.84 Jelentős hatása volt a szovjetek által beígért pluszsegítségnek, ami szintén az ország külső egyensúlyi helyzetének javulásában mutatkozott meg. Fontos volt az is, hogy nagyot változott a világpolitikai helyzet is: beköszöntött a magyar reformoknál sokkal mélyebbre ható, forradalmibb változásokat sejtető prágai tavasz. A csehszlovák gazdasági és politikai viták, a reformok végül ahhoz vezettek, hogy 1968 augusztusában a szocialista országok hadseregei bevonultak Prágába, és ebből az akcióból Magyarország sem maradt ki.

A kapcsolatok a Csehszlovákia elleni augusztusi közös katonai fellépés után teljesen elhaltak. Októberben aztán, amikor Fekete János az MNB elnöke, László Andor (1914) társaságában a francia jegybank kormányzójával tárgyalt, már egyáltalán nem esett szó Magyarország IMF-tagságának esélyeiről. A washingtoni nagykövetség 1969 tavaszi, a Világbankról, a Nemzetközi Valutaalapról és Magyarország IMF-csatlakozásáról szóló véleménye pedig már egyértelműen az új irányvonalat, a teljes elutasítást tükrözte. A nagykövetség fő érve az esetleges belépés ellen az volt, hogy a szervezetben a hat legerősebb tagnak (az Egyesült Államoknak, Angliának, az NSZK-nak, Franciaországnak, Kanadának és Japánnak) több szavazata van, mint a többi százegy tagállamnak együttvéve. Az erőviszonyokat a dokumentum szerint az összes szocialista ország belépése sem változtatná meg, némelyikük felvétele pedig még kevésbé. A jelentés arra is felhívta a figyelmet – kicsit az 1950-es évek stílusában –, hogy az érdeklődő amerikai kormányszervek bármikor felhasználhatják a Világbanknál az egyes országokról készített részletes adatokat és fejlesztési elképzeléseket tartalmazó jelentéseket, tanulmányokat. A nagykövetség szerint ráadásul a belépésünk „nyilvános és látványos beismerése lenne gazdasági gyengeségünknek, a nemzetközi (amerikai) tőkére való rászorultságunknak” és „az ellenség propagandacélra és a szocialista országok megosztására használná fel”85 a csatlakozást. Még az is negatív lett az érvelésben, amit korábban a belépés előnyeként tálaltak, nevezetesen, hogy a Világbank a kölcsönök zömét infrastruktúra-fejlesztésre és energetikára adja, nem pedig ipari beruházásokra.86 A csatlakozás gondolata az 1970-es évek végéig teljesen lekerült a napirendről. Pulai Miklós, az MNB első elnökhelyettese emlékei szerint azonban Fock Jenő miniszterelnök valamikor 1968 végén azt mondta az MNB vezetőinek, hogy „tartsák melegen a kapcsolatokat, mert majdcsak lesz valamikor olyan idő, hogy beléphetünk”.87


01

Budapest, 1979. szeptember 25. Kádár János, az MSZMP KB első titkára beszél a Csepeli Sportcsarnokban rendezett kommunista aktíván. MTI Fotó: Soós Lajos


IV. fejezet

A háromhatvanas kenyér vége
1969–1979

„Itt nyugszik a szocializmus.”

Felirat a csepeli Lenin-szobor talapzatán,

1979. július.

„Miért égnek Budapest szállodái?”1 – tette fel a kérdést 1979. szeptember 2-ai budapesti keltezésű tudósításában az olasz L’Espresso, amely bőséges terjedelemben számolt be a magyar fővárost azon a nyáron izgalomban tartó titokzatos szállodatüzekről. A hetilap anyagát és a benne szereplő információkat a belbiztonság is fontosnak tartotta lefordítani, és szerepeltette is egy sajtószemléjében.2 A cikk szerint a város legnagyobb szállodájában, a folyóra és a budai királyi várra néző, gyönyörű panorámájú Duna Intercontinentalban az augusztus 10-én bekövetkezett súlyos tűzeset óta nem lehet szobát kapni, ráadásul egy hónappal korábban a Hiltonban is volt egy hasonlóan rejtélyes tűz, ami után két emeletet ki kellett üríteni. A lap újságírója arról számolt be, hogy városszerte különös pletykák terjengnek a tüzekről, egy taxisofőr például jelentőségteljesen közölte vele, hogy „a Duna [Intercontinental] szállóban a tűz egy időben három különböző ponton keletkezett”3, ami akár gyújtogatásra, provokációra, merényletre is utalhat. A korabeli sajtó kifejezetten eldugva számolt be az eseményekről, az akkortájt bekövetkezett spanyolországi szállodatűz például sokkal nagyobb terjedelmet kapott, ami ugyancsak az esetek körüli titokzatosságot táplálta. A Népszabadságban augusztus 11-én az utolsó előtti oldalon a lottó nyerőszámok és a tévéműsor mellett néhány soros hírben4 tudósított arról, hogy egy szállodai alkalmazott meghalt, 14-en pedig megsebesültek a balesetben, majd pár nappal később arról, hogy immár gyors helyreállítás zajlik a hotelban. A taxisofőr értesülését igazolta a cikk információja, hogy valóban furcsa módon a második és a nyolcadik emeleten egyszerre ütötték fel a fejüket a lángok, a tűz pedig tényleg nagy pusztítást végzett, hiszen még a baleset után napokkal is csak „a földszinti Csárda étterem, az Intermezzo eszpresszó, valamint a Malév Air Tours kirendeltség és az Intertourist bolt fogadta a látogatókat”.5

A L’Espresso a tűzesetek körüli pletykák mellett beszámolt arról a Reuters által is részletezett, városszerte terjedő hírről, hogy Csepel munkásnegyedében a Lenin-szobor lábához valaki egy kisebb koporsót helyezett el azzal a felirattal, hogy „itt nyugszik a szocializmus”, más pletykák szerint pedig valakik tiltakozásképpen a szobor kezébe még egy zsíros kenyeret is tettek. „Illegálisan, sőt tömegesen röpiratok jelentek meg, amelyek a kormányt és a pártot vádolták azért, hogy az országot romlásba vitték, és ezeket a röplapokat mindennap terjesztik azokon a vonatokon, amelyek a munkásokat viszik a külső ipari negyedekbe” – fejezte be tudósítását a L’Espresso az állambiztonság fordítása szerint. Mindez pedig – mint a cikkíró megállapítja – azt az új keletű „feszültséget mutatja, amely Magyarországon uralkodik […] az első fontosságú cikkek július végi áremelkedése miatt”.6

1979. július 22-én a drámaian romló gazdasági helyzet miatt a Kádár-korszakban korábban még nem látott áremelést volt kénytelen bejelenteni a politikai vezetés hasonló intézkedésekre utoljára az 1950-es évek elején került sor. Véget ért a hosszú időn át legendásan alacsony, kilónként 3 forint 60 filléres kenyér kora, az ár hirtelen 5 forint 40-re ugrott. Az élelmiszerek ára átlagosan 20, ezen belül a húsé 30, a cukoré 23, a liszté 36 százalékkal emelkedett, a tüzelőanyagok és az energia átlagosan 34 százalékkal, a színház- és mozijegyek 30 százalékkal lettek drágábbak, a fogyasztói infláció pedig mindezek eredményeként 9 százalékra ugrott, amire évtizedek óta nem volt példa. A hivatalos indoklás a világpiaci árváltozásokat említette fő okként, és azt, hogy emiatt a fizetési mérleg helyzetében is olyan mértékű romlás állt be, ami elkerülhetetlenné tette az áremelést.7

Az intézkedéssorozat azonban politikailag különösen érzékeny és nehezen megmagyarázható volt, leginkább azért, mert az áremelések a rendszer alapvető legitimációs érveit kezdték ki. Olyan lépések voltak, amelyeket 1956 óta – akármilyen gazdasági nehézségek fordultak elő – nem mert bejelenteni a pártvezetés. A problémákat Kádárék is érzékelték, hiszen sorozatban futottak be hozzájuk olyan jelentések, amelyek a közvéleményben, sőt még a párttagság körében is elbizonytalanodásról számoltak be. A szigorúan titkos, belső használatra készült közvélemény-kutatások szerint az emberek többségét (54 százalékát) váratlanul érte az áremelések mértéke, 51 százalékuk pedig azt válaszolta, hogy kénytelen lesz a fogyasztás korlátozásával ellensúlyozni a szigorítást.8

„Nyugtalanítják a párttagságot a csepeli és tatabányai hírek (zsíros kenyér, illetve munka megtagadása).”9 „Továbbra is tartják magukat a csepeli híresztelések, egyesek a váci vonaton illetve Budapesten röpcédulázásról is tudni vélnek. […] Egy alapszervezet felvetése szerint a Rosenberg házaspár utcai csarnokban voltak ellenséges vélemények tapasztalhatók az árváltozásokkal kapcsolatban”.10 – írta például az MNB pártbizottsága az áremelkedések fogadtatásáról. A jelentés szerint még az MNB-s párttagok is feltették a kérdést, hogy a szállodatüzek és egy szintén akkortájt nagy nyilvánosságot kapott rendőrgyilkosság „mögött feltételezhető-e szervezett politikai akció?”11, hozzátéve, hogy „az elvtársak úgy vélik, a tömeg minden időben megértette és megérti a népgazdaság gondjait, problémáit, ha azokat nyíltan és őszintén feltárják előttük. Erre lenne szükség a jelenlegi helyzetben is. Nem szerencsés ugyanis, hogy jószerével csak a Ludas Matyi vicceiből tájékozódik a közvélemény.”12 Az egyébként a népgazdasági átlagnál jobb fizetéseket és munkakörülményeket nyújtó MNB-ben is elrontotta tehát a hangulatot a drasztikus áremelés, amit az is tetézett, hogy „a banki üzemi étkezés előre befizetett térítési díjait a Centrál Vállalat utólag felemelte. A dolgozók úgy vélik, hogy az előre történő befizetést figyelembe véve az árváltozás utólagos érvényesítése indokolatlan, nem elfogadható. […] Apróság, de sokak hangulatát befolyásolandó kérdés, hogy a banki étteremben a szeletelt kenyér ára 20-ról 40 fillérre emelkedett.”

Az MNB párttagjai szerint ráadásul sok tekintetben „elkésett intézkedésekről” van szó. „Korábban és fokozatosan kellett volna az árak terén előrelépni, így túlzottan kemény falat a mostani intézkedés”, főleg azért, mert „már 1973-tól érzékelhetőek voltak a folyamatok” és „nem lehet minden problémát az [1973-as] olaj[árrobbanás]nak tulajdonítani, a munkaerőhelyzet, hatékonyság terén nemcsak beszédre, hanem tettekre is szükség van”13 – mondták a gyűléseken a beszámolók szerint az MNB-s párttagok.

A bizonytalan helyzetet érzékelve Kádár szeptember közepén a fővárosi munkásnegyedbe, a sokszor csak Vörös Csepelnek hívott városrészbe látogatott, hogy a szocializmus és a rezsim szempontjából is szimbolikus helyszínen, egy pártaktíván mondott beszédével tisztázza az áremelkedések utáni helyzetet. „Egyáltalán nem azt jelenti [az áremelés], hogy a fogyasztást akarjuk csökkenteni, vagy hogy az ország gazdasági egyensúlyát áremeléssel akarnánk biztosítani. […] Nem azt akarjuk, hogy most böjt következzék be” – bizonygatta Kádár, mondván, csupán arról van szó, hogy „most a nemzetközi fizetési mérleg javítását – különböző okok miatt – az első helyre tesszük”, a nehézségeket szerinte főleg az 1973-74-ben bekövetkezett világpiaci árrobbanás okozza, ami nélkül „a nemzetközi kereskedelmi mérlegünk valószínűleg egyensúlyban lenne, s most nem kellene 20 százalékkal több árut exportálnunk ugyanannyi importért, mint 1973-ban”. Mivel pedig „a világgazdaságtól nem tudjuk függetleníteni magunkat, […] reális árakkal kell dolgozni” – mondta, hozzátéve, arra kell törekedni, hogy „a termelői árak minél jobban összhangba kerüljenek a világpiaci árakkal, [és] sajnos elkerülhetetlen, hogy a változások bizonyos mértékig a fogyasztói árakban is érvényesüljenek”. Az életszínvonal azonban – mint Kádár szuggerálta közönségének – nem fog romlani, hiszen „fontos törekvésünk a vívmányaink, köztük az eddig elért életszínvonal megvédése”, ám „becsületesen, őszintén meg kell mondanunk, hogy […] nem tudunk többet vállalni. Ám ez sem kevés, van mit megőriznünk.”14

Kádárnak ennyire futotta az MNB párttagjai által is igényelt „őszinte feltárásból”.15 Ha ennél többet mond, akkor igazából egyet kellett volna értenie azzal, amit a csepeli munkások a Lenin-szobor talapzatára írtak, vagyis hogy a magyarországi szocializmusnak valójában az 1979. júliusi áremelésekkel elkezdődött a végjátéka. Az 1980-as évek csupán a rendkívüli hosszú és viszontagságos finálét hozzák majd el, amelynek során 1989-re szép lassan, lépésenként lényegét és minden elemét kénytelen lesz feladni a rendszer. Az áremelésekkel és annak beismerésével, hogy az embereknek az életszínvonal visszaesésével kell számolniuk, Kádár lényegében felmondta az 1956 óta életben lévő hallgatólagos társadalmi szerződést, amely szerint az általa kiépített rendszer folyamatos életszínvonal-emelkedést nyújt, és ezen alapul a rendszer legitimitása. Ha az őszinte feltárást választotta volna, akkor be kellett volna vallania, hogy a rezsim valójában már az akkor befejeződő évtizedben is képtelen volt önerőből betartani az 1956-os ígéretét, az életszínvonal-emelkedés pénzügyi alapjait csak nyugati hitelekkel lehetett előteremteni. Az 1960-as évek végén még alig 7-800 millió, és az 1973-ban is csak 2 milliárd dolláros bruttó tőkés adósság 1979-re 10 milliárd dollár fölé ugrott, az ország a fizetésképtelenség szélére sodródott.16

A drámaian romló gazdasági helyzet oka pedig elsősorban nem az volt, hogy az 1970-es években a világgazdaság jelentős megrázkódtatásokon ment keresztül, hiszen az olajársokkhoz és a nyomában járó nyersanyagár-robbanáshoz a nyugati, kapitalista gazdaságok, igaz, megrázkódtatásokkal, de viszonylag rövid idő, pár év alatt képesek voltak alkalmazkodni. A problémák gyökere inkább az volt, hogy az akkor befejeződő évtized a szocialista gazdasági rendszer teljes alkalmatlanságát igazolta abban a tekintetben, hogy a világgazdaság változásaihoz tartósan alkalmazkodni tudjon. Az 1970-es évtized – mint ebben a fejezetben látni fogjuk – a kelet-európai szocialista gazdaságok utolsó nagy kísérlete volt arra, hogy képesek legyenek fenntartani a világgazdaság egészétől való tartós elzárkózást; illetve arra, hogy lehetséges a KGST-együttműködés keretein belül, a Szovjetunió támogatásával olyan, a szocialista ideológia által befolyásolt, központosított gazdasági rendszert működtetni, amely egyben képes a kiegyensúlyozott, fenntartható növekedésre. Kádárnak be kellett volna vallania, hogy milyen valódi okai voltak a gazdasági kudarcnak, hogy milyen események vezettek az 1968-as reform megakasztásától az 1979-es majdnem-államcsődig (amelyet egyébként éppen úgy eltitkoltak az emberek elől, mint a korábbi hasonló eseteket), és hogyan kísérelték meg 1978-ban ismét – a szovjetek ellenkezése miatt megint hiábavalóan – Magyarország beléptetését a Nemzetközi Valutaalapba és a Világbankba.

Pedig az évtized nem indult rosszul, az 1968-ban bevezetett gazdasági reform az első években kecsegtető eredményeket hozott. „Fizetési mérlegünk a reform eddig eltelt időszakában minden évben kedvezőbben alakult, mint ahogyan a külkereskedelmi mérleg indokolta volna. […] Különösen pozitívan értékelhető, hogy a tőkés mérlegben, amelyben korábban rendszeres volt a deficit, az elmúlt négy év egészében sikerült egyensúlyt biztosítani”17 – hangsúlyozta 1972-ben az 1968-as gazdasági mechanizmus végrehajtásáról készített MNB-jelentés. A dokumentum kiemelte, hogy a kedvező eredményekben közrejátszott a turizmus fellendülése mellett az is, hogy az adósságállomány jelentős részét sikerült rövid lejáratú hitelekből közép- és hosszú lejáratú kölcsönökké átalakítani, így a kamatterhek is csökkentek. „Ez hozzájárult a népgazdaság devizális helyzetének konszolidálásához, és számottevően mérsékelte a ránk nehezedő nyomást, amelyet korábban adósságállományunk újabb és újabb rövid lejáratú hitelekkel való megújítása jelentett. Abban, hogy a hitelek […] növekvő mértékű felvételére sor kerülhetett, kifejezésre jutott gazdasági fejlődésünk kedvező megítélése is”18 – írták a jelentésben az MNB szakértői.

Magyarország az 1960-as évek végén, 1970-es évek elején valóban a nyugati sajtó kedvence lett. A nagy lapok a gulyáskommunizmus sikerét, a magyar reformokat és a kádári politikai konszolidáció eredményeit éltették. Az első beszámolók még a Moszkva által eltiport 1968-as prágai tavasszal és a csehszlovák kommunistákkal állították kontrasztba a magyarokat, akik a cikkek szerint sokkal hosszasabban és jobban készítették elő az átalakításokat, mint prágai társaik, következésképpen a reformok is mélyebbek lettek. (Ez persze nem volt igaz, hiszen a csehszlovákiai reformok lényegesen mélyebbre hatoltak volna – ezért sem engedte meg azokat Moszkva.) „A cél az, hogy a magyar gazdaság csaknem minden lényeges szektorában piacgazdasági körülmények alakuljanak ki” – túlzott a New York Times 1969-ben, és Csikós-Nagy Bélát (1915), az Országos Anyag- és Árhivatal vezetőjét idézte, aki azzal magyarázta Moszkva engedékenységét, hogy – mint a lapnak kifejtette – „világossá tettük a szovjetek előtt, hogy a reformunkat a szocializmus alapjaira helyezzük, és nem lazítjuk kapcsolatainkat a KGST-vel”.19 Már az is nagy szó volt, hogy egy keleti vezető büntetlenül ilyen egyenes nyilatkozatot tehetett egy nagy nyugati lapnak, amely aztán cserébe kellőképpen dicsérte is Magyarország nyitását. A sikeresen és jól előkészített reformmal magyarázta, hogy már az első évben 3,3 százalékkal nőtt az export, és az életszínvonal is 6 százalékkal javult, legalábbis – mint a New York Times megjegyezte – a „jóképű, hullámos ősz hajú, fekete keretes szemüvegű, 54 éves”20 Csikós-Nagy szerint. Egy másik cikkben az amerikai lap „a szerény gazdagságot és a viszonylagos kozmopolitizmust” üdvözölte, amit a tudósító szerint Budapest utcáin tapasztalni lehetett, és amit egy névtelen magyar kommunista úgy összegzett, hogy „mi vagyunk Kelet-Európa Svájca”.21 A boltok a tudósítás alapján telis-tele vannak árukkal, a nagy szállodákban amerikai zene szól, és az is bőséges terjedelmet kapott a cikkben, hogy a „magyar kommunisták” sikeresen felvettek egy 40 millió dolláros nyugati kölcsönt. Ez a reform miatt javuló magyar–amerikai kapcsolatoknak is köszönhető – írta a New York Times.

Az óvatos nyitást az amerikai pénzpiac felé pénzügyi szükségszerűség diktálta. Az MNB már 1969 januárjában arra hívta fel a pártvezetés figyelmét, hogy amennyiben a meglévő adósság kedvezőbb lejáratra alakítását, illetve a devizahelyzet várható romlását „középlejáratú finánchitelekkel kívánjuk fedezni”, akkor az európai bankkapcsolatok nem lesznek elegendőek, mert „az európai bankok általában kisebb tőkeerővel rendelkeznek, mint az amerikai pénzintézetek. Az amerikai bankoknál [azonban] eddig középlejáratú finánchitelek szerzésére nem volt mód, részben […] azon speciális helyzetünk következtében, hogy az USA-val illetve az amerikai bankokkal szemben a régi vagyonjogi és pénzügyi kérdéseket még nem rendeztük.”22 Nem véletlen tehát, hogy éppen 1969-ben indultak újra a tárgyalások a második világháború után államosított amerikai tulajdon miatt továbbra is rendezetlen vagyonjogi kérdésekről és a Magyarország által a háború előtt felmondott kölcsönökről. Előbbi megoldásához a legnagyobb kedvezmény elvének Magyarországra történő kiterjesztését kötötték ki az amerikaiak, a felmondott kötvényadósságok ügyében tető alá hozott megállapodáshoz pedig az újabb kölcsönöket. Utóbbi esetében részleges megoldás született, a vagyonjogi tárgyalások nagyon is biztatóan alakultak23 (végül 1973-ra megegyezéssel zárultak), és folyamatosak voltak az egyeztetések a háború előtt felmondott kötvényadósságokról is. Így Budapest ismét tárgyalóképes partner lett az amerikai bankoknál, immár nem csupán az 1964-es búzahitelhez hasonló áruhitelek, hanem igazi, közép- és hosszú lejáratú pénzpiaci tranzakciók esetében is, amelyekkel gyors ütemben sikerült javítani az adósságállomány lejárati szerkezetét.

Ekkor, 1969-ben kezdődtek meg egy hosszú lejáratú kötvénykibocsátás előkészületei is, amelynek eredményei – mint látni fogjuk – 1971-re be is értek. Az MNB 1969 januárjában kért24 és kapott engedélyt az MSZMP KB gazdaságpolitikai bizottságától arra, hogy egy 20-25 millió dolláros, 15 évre szóló kötvénykibocsátásról előzetes tárgyalásokba kezdjen, mert „ez a hitelfelvétel számunkra legkedvezőbb módja, és lejáratánál fogva jobban segíti a beruházásainkat, mint az áruhitel”.25 László Andor MNB elnök novemberben már arról számolt be, hogy „az év folyamán több velünk jó személyi kapcsolatban álló nyugati bankárral folytatott megbeszélésünkön felvetettük a kötvénykibocsátás lehetőségét. Az Österreichische Länderbank vezérigazgatója, Koliander, a Banque de Bruxelles ügyvezető igazgatója, Lámfalussy, a Merck Finck and Co München bankház egyik tulajdonosa, Winterstern, és a Banca Commerciale Italiana Milano ügyvezetője, Monti egybehangzóan olyan véleményt fogalmaztak meg, hogy egy magyar kötvénykibocsátást lehetségesnek tartanak.”26

Az 1960-as évek legvégétől Magyarország olyan imázsjavító „hadműveletbe” kezdett, amelynek célja a nyugati hitelkapcsolatok szélesebbre nyitásának előkészítése volt. Ennek része volt az, hogy 1969 nyarán27 hivatalosan is kezdeményezte csatlakozását a GATT-hoz, vagyis a Világkereskedelmi Szervezet elődjeként működő Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezményhez (az aláírásra 1973-ban került sor), és az is, hogy a magyar vezetés 1970-től fokozatosan igyekezett helyreállítani az 1968-69-es sikertelen csatlakozási kísérlet után mélypontra került kapcsolatait az IMF-fel. A viszony 1971-re olyan mértékben javult, hogy az IMF szakértői budapesti látogatáson ismerkedtek a magyar reformokkal.

Az alig pislákoló kapcsolatokat 1968 után évekig csak Fekete János amerikai látogatásai táplálták, és az ő viszonylag sűrű baráti levelezése tartotta életben. „Régi barátról van szó, és nagy várakozásokkal tekintek a kapcsolataink megújítása elé”28 – írta 1969 februárjában egy IMF-es belső feljegyzésében Alan Whittome, az intézmény európai osztályának igazgatója Feketéről, akivel akkor már hetek óta egy washingtoni vizitről egyezkedtek. Az MNB – 1968 óta – elnökhelyettessé avanzsált vezetőjét meghívták egy kereskedelmi banki közgazdászok számára rendezett konferenciára New Yorkba május közepére, és ennek alkalmával találkozót kért Whittome-tól, „ha lehetséges, Mrs. Whittome társaságában, akit a feleségem és a lányom is külön üdvözöl”29 – írta Fekete. Whittome a legnagyobb örömmel várta, biztosította, hogy „hacsak valami válság be nem üt”30, akkor Washingtonban lesz, és Fekete minden bizonnyal más régi ismerősökkel is találkozni tud, legalább egy vacsora erejéig. Az IMF-archívumban fellelhető levelezés szerint a kötetlen vacsorára május 15-én kerülhetett sor, aznap estére beszélték meg ugyanis azt, hogy Feketéért mennek a legendás Sheraton Carlton luxusszállodába, amelyben az 1926-os nyitás óta Elizabeth Taylortól Jacqueline Onassisig számos híresség szállt meg rendszeresen. A csütörtök esti vacsoráról utólagos feljegyzés nem lelhető fel, de könnyen lehet, hogy Fekete az egész rá következő hétvégét Whittome-mal és feleségével töltötte, hiszen az európai igazgató egyik korábbi levelében felajánlotta neki, hogy Joëlle-lal egy főváros környéki hétvégi kirándulás keretében megmutatnának neki valamit a „vidéki Amerikából”.31 A dokumentumokból a kiruccanásról semmit sem lehet kihámozni, csak annyi bizonyos, hogy Fekete május 19-éig maradt Washingtonban, és hétfőn utazott vissza Budapestre, tehát az idejébe belefért a hétvégi együttlét, és az valószínűleg nem is maradt el. Az MNB-s vezető ezután Budapestről is mindent megtett azért, hogy legalább a jó személyes viszony fennmaradjon: 1969 karácsonyára például egy Debrecenről és a Hortobágyról szóló fényképalbumot küldött a Whittome családnak, cserébe az európai igazgató gratulált a reform bevezetésének kezdeti sikereihez.32

Az persze a Valutaalap vezetősége számára teljesen nyilvánvaló volt, hogy a barátkozás tényleg csak a kapcsolatok minimális fenntartását célozhatja, hiszen Magyarország – vagy más kelet-európai ország – csatlakozására rendkívül kicsiny esély mutatkozott. Mint Whittome 1969. júniusi – valószínűleg a BIS szokásos bázeli éves találkozója után írt – feljegyzésében írta: „a magyarok és a lengyelek is azt mondták, […] már annak is örültek, hogy az oroszok egy albizottságban megengedték a téma felvetését, de nem hiszik, hogy engedélyt kapnának [a csatlakozásra]”. A román küldött pedig egyenesen arról tájékoztatta, hogy „az oroszok kifejezetten megtiltották bármelyik szatellit-államnak a csatlakozási kérelem beadását anélkül, hogy erre kifejezetten engedélyt adnának”.33

Ezzel együtt viszont nagyon is rokonszenvvel kísérték figyelemmel a magyar törekvéseket, pontosan látták a reformok jelentőségét és azokat a veszélyeket, amelyek a budapesti politikai vezetésre leselkednek. Egy 1969. októberi belső feljegyzésben, amelyben a magyar reformot ecsetelő budapesti kiadványt mutattak be, így írták le a véleményüket:

„Magyarország célja a szabályozott piaci mechanizmusok bevezetése, amely egyedülálló a KGST-országokban. […] A reform első szakasza sikernek minősíthető, és annak továbbvitele tovább mélyítheti azt az árkot, amely a magyar gazdasági berendezkedés és a többi KGST-tagállam rendszere között mutatkozik. A hasonló csehszlovák reform kudarca nem könnyíti meg a magyarok dolgát a reformok folytatására.”34

„Milyen öröm volt önt és Joëlle-t újra látni, méghozzá remek formában Bázelben!”35 – örvendezett 1970. június 23-ai levelében az újabb svájci találkozó után Fekete, aki egyben azt is felvetette, mi lenne, ha Whittome valamelyik európai útját arra is felhasználná, hogy feleségével átruccanjon Budapestre. Fekete tehát ismét nagyon óvatosan, és az egyértelmű szovjet elutasítás árnyékában minden megnyilvánulásával az esetleges találkozó baráti, személyes, informális jellegét hangsúlyozva, és valószínűleg megint csak nem egyéni akció keretében, mégis elérkezettnek látta az időt arra, hogy egy budapesti találkozóval – amennyire a körülmények engedik – ismét normalizálódjon a viszony. „Yes!”36 – ezzel a feltehetőleg az IMF ügyvezető igazgatójától származó kézzel írott feljegyzéssel kapott zöld jelzést pár nappal később Whittome, amikor a feletteseitől engedélyt kér arra, hogy újraépítse a rendezett kapcsolatokat Magyarországgal, amelyek „kezdete lehetne, hogy kétévente 3-4 napot Budapesten”37 tölt.

A magyar pártvezetés még a nyugati magyar emigráció egyik prominens tagját, a politikailag velük még csak nem is szimpatizáló Kárász Artúrt (1907) is igyekezett megnyerni az 1971-es IMF-látogatás tető alá hozás érdekében. Kárász 1931-től dolgozott az MNB-ben, a háború után rövid ideig, 1946-ig annak elnöke lett, majd éppen a kommunisták politikai előrenyomulása miatt amerikai és dél-amerikai emigrációba vonult. 1956-tól a Világbankhoz szegődött, ahol ebben az időszakban, 1968–1972 között az intézmény európai igazgatójaként dolgozott. 1970 novemberében – mesélte Kárász egyik interjújában – Bázelben a BIS közgyűlésen „egyszer csak megállt előttem három ismeretlen ember, és kezet nyújtottak. […] Elnevették magukat, és […] az egyikük magyarul megszólalt, mondván, csak az elődünket akartuk látni. Kiderült, hogy az MNB elnöke volt, László Andor, és vele volt Fekete is.”38 Pár hónap elteltével budapesti látogatásra hívták, amire felhatalmazást kért és kapott a Világbank vezetőségétől. „Az volt az érzésem, hogy a meghívás nem annyira a jegybank volt elnökének, mint inkább a Világbank jelenlegi igazgatójának szólt”39 – emlékezett önéletrajzában Kárász Artúr, akit magyar vendéglátói valósággal ajnároztak. Még arra is ügyeltek, hogy egykori elnöki sofőrje menjen ki érte a reptérre, az előadására pedig, amit az MNB emberei és a párt gazdasági szakértői előtt tartott a Világbankról, meghívták volt titkárnőjét és egykori stábjának két tagját. Feketéék Kárászon keresztül – mint Whittome 1971 januárjában beszámolt róla – is megerősítették a meghívást a Valutaalap felé.

„Úgy vélem, a látogatásra szükség van, még akkor is, ha feltételezhetően kevés kézzelfogható eredménye lesz a vizitnek”40 – írta ugyanebben a levelében Whittome, az óvatos közeledés pedig egy négyfős IMF-delegáció 1971 májusában lebonyolított látogatásában csúcsosodott ki, amelynek célja a magyar reformok megismerése volt.

„Habár a látogatás nem titkos, mégis bizalmasan kezeljük, és a Valutaalap semmilyen hivatalos közleményt nem ad ki róla”41 – írta Whittome 1971. január 15-én az IMF vezetőinek, hiszen Washingtonban is tudták, hogy – bár a szovjetek minden bizonnyal pontosan tájékoztatva lesznek az újabb kapcsolatfelvételről – jobb a látogatásról szóló híreket egyelőre a minimálisra szorítani. Nem sikerült. A Washington Post 1971. április 3-ai számában szellőztette meg a hírt, hogy „a kommunista Magyarország barátkozó jelzéseket küld a Nemzetközi Valutaalap felé, amelynek […] akár a tagjává is válhat”. A Magyarország gesztusokat tesz az IMF-nek címet viselő cikk saját értesülésekre hivatkozva írta meg, hogy a Valutaalap tavasszal szakértői stábot készül Budapestre küldeni, mert a magyar vezetés már hónapok óta a kapcsolatok újrafelvételén munkálkodik. Az írás fontosnak tartotta megjegyezni, hogy „a szorosabb kapcsolatok kiépítésére vonatkozó jelzések nagy része a gazdasági minisztériumtól [sic!] és a központi banktól érkezik, de Washingtonban nyilvánvaló, hogy a magyar illetékesek a Külügyminisztérium és Kádár János […] teljes támogatását élvezik”.42

A közelgő látogatás hírének kiszivárgása fejfájást okozott az amerikai és a magyar fővárosban is. „No comment”43 – adta ki az utasítást a sajtóosztálynak még aznap Whittome, aki a magyarországi látogatás után, júniusban arról írt feljegyzést, hogy Joseph Gold jogi vezetővel olyan „eljárási rend kidolgozását kezdték el, amely nagy mértékben korlátozná ilyen esetekben az előzetes értesítéshez jutók körét”.44 Whittome-nak ugyanis Budapesten kellemetlen perceket okozott a Washington Post beszámolója.

Az európai igazgató és kollégái a német konzultációs vizit után Bécsből szárnyashajón érkeztek meg 1971. május 11-én, majd másnap Pulai Miklós fogadta őket az MNB épületében. Az IMF-dokumentum szerint Whittome rögtön azzal kezdte, hogy sajnálkozott a vizit „publicitása” miatt, és éppen ezért külön kihangsúlyozta a látogatás magánjellegét.45 Talán éppen a sajnálatos cikknek tulajdonítható, hogy László Andor MNB-elnök helyett Pulai Miklós elnökhelyettes üdvözölte az első napon a vendégeket. László azzal mentette ki magát, hogy a Parlamentben kell megjelennie, ami persze jól hangzott, de a kor viszonyait ismerve elég gyenge kifogásnak tekinthető. Az IMF-delegáció a hivatalos programot május 12–17. között tartotta Budapesten, és a dokumentumok szerint kizárólag a Nemzeti Bank vezetőségével találkoztak. Ez persze nem zárja ki, hogy az iratokban az érthető óvatosság miatt feltüntetett tárgyalásokon kívül (pl. Bácskai Tamás ügyvezetőigazgató-helyettes tartott nekik előadást a magyar gazdasági reformról, elvitték őket egy orvosi műszereket gyártó vállalathoz, valószínűleg a Medicorba, egy állami gazdaságba) más egyeztetések is zajlottak. Erről azonban az IMF-es feljegyzések éppen úgy hallgatnak, mint a magyar dokumentumok.

A látogatás jelentősége a magyar vezetés számára valójában nem is a tárgyalások tartalmában volt, hiszen az mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy egy szocialista ország csatlakozása egyhamar nem lesz lehetséges (az IMF szakértői 1971. júniusi értékelésükben46 alig 30 százalékra becsülték ennek eshetőségét), hanem egyáltalán abban, hogy egy ilyen találkozó létrejött, pár évvel a sikertelen csatlakozási kísérlet után. Budapest ugyanis az IMF-fel való kapcsolatok normalizálását arra használta, hogy a nemzetközi pénzpiacokon javítsa a hitelhez jutás lehetőségeit, és ilyen értelemben a Washington Post-kiszivárogtatás akár még használhatott is. Nem véletlen, hogy éppen az IMF-vizit ideje alatt, május 16-án derült ki, hogy Magyarország a szocialista országok közül elsőként egy nemzetközi bankkonzorcium (Nagy-Britannia legnagyobb kereskedelmi bankja, a National Westminster Bank, a szigetország legrégebbi tőkepiaci intézménye, a Morgan Grendell bankház, valamint amolyan kötelező kűrként a szovjet nemzeti bank tulajdonában lévő londoni Moscow Narodny Bank) szervezésében 25 millió dollár értékben kötvényt bocsát ki a nemzetközi piacon. A 10 évre szóló kötvényből (amelynek törlesztését csak a hatodik év után kell megkezdeni) 15 millió dollárt a konzorcium kedvező feltételek mellett le is jegyzett.47

A következő két évben, 1973 tavaszáig újabb IMF-látogató a dokumentumok szerint nem érkezett ugyan Budapestre, az 1971-es vizit által megerősített informális kapcsolatokat azonban szinten tartották, és folyamatosan lebegtették a csatlakozás lehetőségét. A washingtoni szervezet szempontjából egyértelmű volt, hogy mindenfajta közeledést viszonoznak, és a magyarokkal való kapcsolatokat a kelet–nyugati viszony történelmi távlatában szemlélik. Erről tanúskodik egy 1971-ből származó értékelés, amely így fogalmazza meg a Valutaalap KGST-országokkal szembeni stratégiáját:

„Hosszabb, történelmi távlatból szemlélve a Nyugat és a KGST-országok közötti kapcsolatok helyreállítása nagy valószínűséggel elkerülhetetlen. […] Az IMF szempontjából szemlélve ezt a folyamatot a legvalószínűbb, mert egyben a legegyszerűbb kimenetel az lesz, hogy néhány vagy az összes KGST-ország csatlakozni fog az IMF-hez.”48

Ennek a történelmi feladatnak a jegyében fogadták és köszönték meg minden alkalommal, amikor Fekete János ajándékokkal, apróságokkal vagy éppen információkkal látta el őket. 1971 karácsonyán Fekete az egyik előadásának szövegét küldte el nekik, cserébe Whittome azzal az újévi üdvözlettel látta el, hogy „jó esély van arra, hogy végül elérjük azokat a célokat, amelyekről mindannyian álmodunk”.49 Egy évvel később, 1972 végén Bartók Concertójának felvételét kapta ajándékba Budapestről50, viszonzásképpen Whittome azzal örvendeztette meg, hogy 1973 májusában (betartva a korábban idézett belső feljegyzésében említett kétévenkénti vizit ígéretét) újabb informális látogatást ütemezett be51 és abszolvált is Budapesten, ezúttal kollégái nélkül. Közben információk cseréje zajlott, kölcsönösen tanulmányokat, könyveket, jelentéseket küldtek egymásnak – amint erről az IMF-archívumban fellelhető bőséges dokumentáció tanúskodik.

Végül aztán – csakúgy, mint 1968-ban – megint nem az IMF központján múlott, hogy 1973 végére nyilvánvalóvá vált, a magyar politikai vezetés újból évekre ad acta teszi a Nemzetközi Valutaalaphoz való csatlakozás kérdését.

Először az IMF budapesti tárgyalásaival egy időben, 1971. május 22-i dátummal készített a párt gazdaságpolitikai bizottsága előterjesztést a PB számára „a nemzetközi gazdasági kapcsolataink fejlesztéséről”, amelyben, 1968 után először, ismét hivatalos formában is felvetették, hogy célszerű lenne az IMF-fel és a Világbankkal „kapcsolatokat létesíteni”, magyarul csatlakozni, hozzátéve azonban, hogy „a KGST-országokkal együtt, de legalábbis egyeztetett formában. […] Ez lehetővé tenné középlejáratú dollárhitelek felvételét, jelentős kamatmegtakarításokat is eredményezne, és módot adna a hosszú lejáratú fejlesztési hitelek igénybevételére, amelyek a népgazdaságunk szerkezeti átalakítását célzó hosszú távú koncepciók (infrastrukturális és produktív beruházások) végrehajtásához kiegészítő pénzügyi fedezetet jelentenének.”52 A PB azonban ekkor még nem tárgyalt az előterjesztésről.

Komolyabbra 1973-ban fordult az ügy, amikor kiderült, hogy Romániát 1972 végén felvették a szervezetbe. Nicolae Ceauşescu román pártvezető hatalomra jutásától, 1965-től kezdve különutas politikát folytatott a szocialista blokkon belül: az ország kimaradt a csehszlovákiai bevonulásból, Románia a szocialista országok közül elsőként ismerte el a Német Szövetségi Köztársaságot, és „függetlenségét” azzal is igyekezett bizonyítani, hogy tagja lett a nemzetközi pénzügyi szervezeteknek. A román külpolitikai nyitás a magyar vezetés számára azt jelezte, hogy nagyobb lehet a mozgástér Moszkvával szemben, mint az elsőre látszik. Ráadásul 1972 októberében parafálták, majd 1973. március 6-án alá is írták azt a pénzügyi egyezményt, amellyel Magyarország rendezte – a fejlett tőkés országok közül már csak az USA-val szemben fennálló – a háborús károkból és az államosításból adódó – tartozását, 53 így már a lehetőség is adott volt a közeledésre az IMF-hez és a Világbankhoz. 1973. november 20-án az Országos Tervhivatal, a Pénzügyminisztérium és a Külkereskedelmi Minisztérium terjesztette az MSZMP KB gazdaságpolitikai bizottsága elé azt a javaslatot, hogy ismét kezdeményezni kellene a nemzetközi intézményekkel a csatlakozási tárgyalások megkezdését.54 Az indoklás szerint ugyanis „az 1967 óta eltelt időszakban számos külső és belső körülmény megváltozott. […] elsősorban a SZU békekezdeményezései nyomán a szocialista és tőkés országok gazdasági kapcsolatainak fejlődése van folyamatban”, vagyis politikailag akár reális cél is lehetne a csatlakozás. Fontos volt a gazdasági érv is, nevezetesen az, hogy a gazdaság a meglévő adottságok mellett legfeljebb évi 5-5,5 százalékos átlagos növekedést képes produkálni, márpedig „kívánatos lenne az évi 6 százalékos nemzeti jövedelem-növekedés”, hogy „az életszínvonal-politikai célok sérelme nélkül” végre lehessen hajtani a megálmodott beruházási programot, amely egyszerre szolgálná az energiaellátás biztosítását, a gazdaság hatékonyságának növelését, a modernizálást. A példák között szerepelt a recski rézvagyon hasznosítása, a dunántúli szén-bauxit együttes kitermelése, az alumínium-fejlesztési program folytatása, az autópályák építése, a Duna–Tisza szabályozása, árvízi védelme, valamint a légi közlekedés fejlesztése, mindez pedig együttesen 10 év alatt mintegy 100–120 milliárd forintnyi beruházást tenne szükségessé. A dokumentum szerint akkor, amikor Magyarország adóssághelyzete egyáltalán nem aggasztó (a nettó adósság az exporthoz viszonyítva 1973 végére 60 százalék alá csökkent, az előző évek új kölcsöneinek hála azt teljes egészében közép- és hosszú lejáratú hitelekkel sikerült fedezni), a „csatlakozást […] nem gazdasági kényszerűségként kell megítélni”.55 Sokkal inkább az IMF-Világbank-tagsággal járó számottevő gazdasági és pénzügyi előnyöket kellene az előterjesztők szerint mérlegre tenni. Ezek között első helyen említették azt, hogy a belépést követő öt-hat évben mintegy 300 millió dollárnyi kedvező kamatozású, hosszú lejáratú, 20–25 éves futamidejű hitelhez juthatnának, így a következő ötéves tervre kiszámolt adósságnövekedés felét-egyharmadát nagyon kedvező kölcsönnel lehetne finanszírozni. Ezúttal sem lehetett azonban megúszni – erre a dokumentum javaslatot is tett a PB-nek – a szovjetekkel való legmagasabb szintű konzultációt.

Azt a magyar vezetésben mindenki tudta, hogy Moszkva álláspontja jottányit sem változott, sőt Románia IMF-csatlakozása után csak még keményebbé vált – ezt 1973 augusztusában Koszigin miniszterelnök világossá tette a magyar kormányfő előtt, amikor Fock Jenő a szovjet fővárosban tárgyalt. Koszigin akkor azt mondta, hogy „Magyarország belépését nem tartanák helyesnek abból a szempontból, hogy ez a szocialista országok egységes állásfoglalását megbontaná”.56

Ilyen előzmények után került sor a PB december 4-ei ülésére, amelyen éles vita alakult ki. A PB-tagok egy része kizáró okként említette a szovjetek ellenvetéseit, mások amellett szóltak, hogy inkább győzzék meg Moszkvát. Kádár azt javasolta, hogy ne döntsenek, hanem mérlegeljék tovább a lépés előnyeit és hátrányait, mindenekelőtt egyeztessenek a többi KGST-tagállammal. Kijelentette, hogy a Szovjetunió sohasem tilt meg kategorikusan semmit a többi szocialista országnak, legfeljebb ajánlásokat tesz, de „az ő meggondolásaik arra kell késztessenek bennünket, hogy mérlegeljünk”.57

A mérlegelés persze Kádár olvasatában azt jelentette, ami végül is történt, tehát hogy a kérdés 1978-ig lekerült a napirendről. A magyar pártvezető számára akkor az előnyös kölcsönöknél fontosabb volt, hogy Magyarország hűséges maradjon a táborhoz, ne legyen – mint fogalmazott – Romániához hasonlóan „sztrájktörő”, hiszen az 1972. decemberi román belépés szerinte „politikailag káros lépés volt, kárt okozott közös KGST-ügyeinknek és politikailag is” ártott. Magyarország csatlakozása így Kádár értelmezésében „nagyszabású politikai manőverre, zsarolásra, gazdasági manőverre adna módot azoknak, akik ennek a szervezetnek igazi urai. […] Semmiféle olyan illúzióm nincs az USA-val szemben, hogy ő ezt a lépést ne használja ki ellenünk, a Szovjetunió ellen. […] Ezek nem széplelkek, elvtársak, ha anyagiakról van szó! Ezek akkor fognak csak adni, ha jófiúk leszünk, s ha rosszfiúk leszünk, meg fogják vonni. Ezekre is gondolni kell!”58 – mondta Kádár 1973 decemberében.

A Valutaalappal való kapcsolatok fokozatos normalizálása 1970-től, majd a csatlakozás ötletének hosszú éveken keresztül tapasztalható lebegtetése, a végén pedig a gondolat újabb határozott elvetése 1973 decemberében nem függetleníthető attól a politikai harctól, amely reformerek és ellenreformerek között zajlott a párt vezetésében ezekben az években. A két irányzat közötti vitában ráadásul az adóssághelyzet megítélése, így az IMF-fel való kapcsolatok milyensége is fontos szerepet játszott. A nemzetközi pénzügyi szervezetekkel való kapcsolatfelvétel „kovácsai” éppen azok a reformpárti vezetők voltak, akik az MNB-ben, a Pénzügyminisztériumban, a Külkereskedelmi Minisztériumban vagy éppen az MSZMP KB gazdaságpolitikai bizottságának környékén dolgoztak. Kádár a két tábor között egyensúlyozott.

A küzdelem – mint ezt az imént részletezett 1973. decemberi PB-ülés alapján sejteni lehetett – a keményvonalasok győzelmével zárult. 1974. január 29-én59 a testület olyan döntést hozott, amellyel megkezdődött az emblematikus reformpárti politikusok sorozatos leváltása, háttérbe szorítása. A legfontosabb és a közvélemény számára is egyértelmű jelzés a reformok megakadásáról az volt, hogy mennie kellett Nyers Rezsőnek, a gazdasági reform „atyjának”, a KB gazdaságpolitikai titkárának, a hivatalos indoklás szerint „az alapvetően pozitív munkában mutatkozó bizonyos gyakorlati hiányosságok miatt”, és javaslat született Fock Jenő miniszterelnök „egészségi okokból” történő felmentéséről is. (A kormányfőcserére végül majd csak 1975-től került sor, miután Fock, leváltását megelőzve, a felmentését kérte.)60

A reform folytatásának politikai sorsa azonban valójában már másfél évvel korábban, 1972-ben eldőlt. Ez alapvetően a szovjet vezetésben a csehszlovák események után, 1968-tól bekövetkező resztalinizációs hullámra vezethető vissza, amit csak fokoztak az 1970. decemberi lengyelországi események. A halmozódó gazdasági feszültségek ott a fogyasztói árak gyors emelkedése nyomán sztrájkhullámot eredményeztek, amely Gdańskban és Gdyniában vérfürdőbe torkollott. A gazdasági válság politikai krízisbe csapott át, amely végül a lengyel első titkár, Gomulka bukásához vezetett.61

A magyar reform ügyét az 1970-es évek elejére kifejezetten ellenséges környezet vette körül a keleti blokkban. A negatív hozzáállást nemcsak a legfelsőbb politikai, hanem szakértői szinten is érzékelni lehetett. Hetényi István, aki akkor az Országos Tervhivatal elnökhelyettese, egyben több KGST-vegyesbizottság tagja volt, ezt írta visszaemlékezéseiben:

„Meg kellett győzni [a reformokról] a szocialista külföldet is, és itt nagyon nehéz helyzetek alakultak ki. […] Az NDK-sok nem jó szemmel nézték, egy bolgár kolléga revizionistának hordott le minket. […] A szovjetek inkább igyekeztek megérteni, nagyon érdeklődőek voltak. A legtöbbjük egyszerűen nem tudta felfogni, hogy ez hogyan van, de ellenségesek nem voltak. […] A KGST titkárának, Fagyejevnek egyszer Vályi Péterrel másfél órán keresztül magyaráztuk, hogyan is lesz az, ha nincsen tervutasítás. Már a repülőtéren ültünk. És megint mondom, nézze, van egy cementgyár. Mit fog termelni? Cementet. Kell erre utasítás? Nem kell. És ha nyereséget meg béreket tud fizetni, annyi cementet fog termelni, amennyi kell. Ha nem kell cement, akkor meg miért termeljen? Miért utasítsuk rá, ha nincs igény rá? Azt mondja, jó, jó érti. Aztán öt perc múlva, most már teljesen érti, csak egyet mondjak meg, hogy honnan fogja tudni a cementgyár, hogy mit csináljon, ha nem kap utasítást?”62

A cseh és lengyel események, valamint az azokra adott szovjet reakciók megpecsételték a magyar reform sorsát. Az 1968-ban bevezetett új gazdasági mechanizmust eleve úgy tervezték meg, hogy az első szakaszt néhány éves előkészítés után újabb követi. A tervekben szerepelt többek között az egységes valutaárfolyam kialakítása, a vállalati önállóság növelése és az árrendszer további liberalizálása. A párt balos belső ellenzéke kezdettől rossz szemmel nézte az átalakításokat, a bírálatok pedig 1970 után egyre erősödtek. Érezhető volt, hogy Moszkva akár egy alternatív pártvezetőt is hajlandó lenne elfogadni, és egy új pártvezetés kiépítése elől sem zárkózik el. „A reform alapjait ellenző belföldi érdekek kapcsolatot találtak azokkal a politikai vonalakkal, amelyek külföldről nem nézték jó szemmel a reformot, sőt emlékeim szerint akadtak olyan belföldi erők, »akik« ezeket a külföldi vonalat egy kicsit tüzelték is, saját érdekeiket szem előtt tartva”63 – emlékezett erre a korszakra László Andor, az MNB akkori elnöke, aki arról beszélt, hogy a reformot ellenző magyar pártvezetők rendszeresen küldtek olyan anyagokat a magyar gazdasági helyzetről Moszkvába, amelyeket a reformerek ellen lehetett fordítani.

Kádár számára egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy saját hatalma megmentése érdekében a reformok és reformerek beáldozására kényszerülhet. A magyar gazdasági reform az első „selyemzsinórt” 1972 februárjában kapta a szovjet pártfőtitkártól, Leonyid Brezsnyevtől, aki még a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének januári ülésén vetette fel, hogy – mint Kádár később a magyar pártvezetésnek beszámolt róla – mi lenne, ha nem „mint párttitkárok, hanem mint emberek találkoznánk”.64 Ez az „emberi” találkozó 1972. február 11–14. között zajlott le. Brezsnyev Moszkvától 130 kilométerre lévő dácsájában, Zavidovóban fogadta Kádárt, akit alaposan megizzasztott a szovjet pártvezér. „Nem a legjobb pihenés volt ez a vikend ellenére sem”65 – mondta a hangulatról kissé keserűen Kádár a PB tagjainak február 22-én. A gazdasági helyzet csak egy téma volt a sok közül, de Brezsnyev egyértelművé tette, hogy – „nagyon nyugtalanítja őt Magyarország gazdasági helyzetének néhány mutatója”. Ezek közül is leginkább az, hogy „gyors tempóban növekedett Magyarország tőkés eladósodásának mértéke, úgy tudják, most elérte az 1,1 milliárd dollárt, ami egyrészt és elkerülhetetlenül bizonyos függést hoz magával, másrészt az évi kamatfizetések súlyosan terhelik a népgazdaságot” – mondta Kádár beszámolója szerint Brezsnyev. A szovjet pártfőtitkár az adóssághelyzetből rögtön a reformokra kanyarodott rá: hangsúlyozva, hogy „elvtársi aggodalom vezeti”, ideológiai és gazdasági bírálattal illette a magyar reformot, többek között azt emelte ki, hogy „a lakosság kis részének jövedelme gyorsan nő”66, ami a szocializmus egyenlősítő politikája mellett egyértelmű bűnnek számított. Kádár védte a reformokat, és Magyarország nyugati nyitását is, de a helyzet nyilvánvaló volt: Moszkva a reformok leállítását kéri, az adósság növekedése, ami – mint korábban láthattuk, akkor még valójában egyáltalán nem volt aggasztó mértékű – csak ürügy a reformok ellen. A PB-ben a találkozóról folyt vitában reformerek és ellenreformerek értékelték Brezsnyev szavait. Hiába hangsúlyozta a reformer Nyers Rezső, hogy a hitelek miatt „függőségünk a nyugati világtól nem növekedett. […] Mi egy centnyi politikai engedményt nem tettünk. […] Az aggodalom alaptalan”, Komócsin Zoltán azt hozta föl, hogy „van, ami közgazdaságilag teljesen helyes, de politikailag nem biztos, hogy elfogadható”, a keményvonalas Biszku Béla arról beszélt, hogy Brezsnyev „mint kommunista izgul Magyarországért”67, szavaira tehát nagyon is oda kell figyelni.

Kádár megértette a moszkvai üzenetet, és úgy döntött, hogy a folytonosság megőrzése, vagyis hatalmának továbbvitele érdekében végrehajtja a szovjet vezetők által követelt fordulatot. 1972 novemberében a Központi Bizottság „reformgyilkos” KB-ülésén lényegében megakasztotta az 1968-ban megkezdett gazdasági reformot. A párthatározat bő lére eresztett és nehezen érhető zsargonjából persze nem egykönnyen lehetett kihámozni, hogy pontosan mi is történt, és elsőre még a reformerek is reménykedtek, hogy abban a megfogalmazásban, miszerint „a szocialista elemeket erősítve a gazdaságirányítási rendszer reformja folytatható”68, a hangsúly nem a szocialista elemeken, hanem a folytathatóságon van. Csakhogy az, ami a valódi intézkedések terén 1972 novemberétől, majd 1974 januárjától a korábban részletezett személyi változásokban bekövetkezett, aligha hagyott kétséget afelől, hogy a reformoknak vége. Az évtized közepétől a vállalati önállóság helyett ismét a recentralizálás lett a jelszó: növelték a jövedelmek központosításának arányát, intézményesítették a korábban is létező informális központi beavatkozásokat, a vállalati beruházásokat „tervzsűrik” bírálták el, csökkentették a vállalatoknál maradó nyereséget, adók segítségével nivellálták a nyereségrészesedést, a miniszterek szélesebb körben élhettek utasítási jogkörükkel, és – igazán jelképes módon – miniszteri rangba emelték az Országos Tervhivatal vezetőjét.69 Nem mellesleg pedig a lapokban sajtókampány indult a nyerészkedő és visszaélő magánvállalkozások, kiskereskedők, gebinesek ellen: megfagyott a levegő azok körül, akik valamilyen önálló, rugalmas vállalkozási tevékenységet folytattak. A sajtókampány azt kívánta bizonyítani, hogy a kisvállalkozás, a termelőszövetkezeti melléküzemág és a háztáji a visszaélés melegágyai.70

Az 1970-es évek első felében két olyan, egymással sok tekintetben összefüggő világgazdasági esemény is történt, amely döntő hatással volt arra, hogy Magyarország az évtized végére súlyosan eladósodott, államcsőd közeli helyzetbe került, és drasztikus kiigazítási programot volt kénytelen végrehajtani, emiatt ismét az IMF körüli udvarlásba kezdett. Az egyik esemény a nyersanyagszektorban, a másik a pénzpiacokon következett be. Az 1973-as olajárrobbanás pár év alatt bebizonyította, hogy a szocialista gazdasági rendszer képtelen alkalmazkodni a világgazdasági változásokhoz. Az olajárrobbanás nyomában azonban addig nem tapasztalt pénzbőség köszöntött be a nemzetközi hitelpiacon, hiszen az olajtermelő országok a megnövekedett és el nem költött bevételeikkel mindenképpen befektetési célpontokat kerestek. Ezzel párhuzamosan látványos fejlődésbe kezdett az euródollár- és euródeviza-piac is, ami Magyarország – és nem mellesleg a többi kelet-európai szocialista ország – számára a háború utáni korszakban addig nem látott, széles körű hozzáférést tett lehetővé a kényelmesen és első látásra könnyen elérhető nyugati hitelekhez. Mindez az évtized végéig, az igazság pillanatának elérkezéséig azt a hamis illúziót keltette a magyar politikai vezetésben, hogy a gazdaság nyugati hitelekkel való kiegyensúlyozása fenntartható, és az ország képes lesz kinőni az egyre duzzadó adósságot.

Az euródollár-piac gyökerei az 1950-es évekre nyúlnak vissza71, amikor a Szovjetunió, Kína és más szocialista országok dollárbetéteiket, főleg a dollárban tartott devizatartalékaikat az amerikai fennhatóság alatt lévő bankok helyett európai pénzintézetekbe kezdték elhelyezni. A tendenciát erősítette az is, ahogyan a háború után létrehozott Bretton Woods-i pénzügyi rendszerben a dollár szerepe egyre erősebb lett, a tartalékok képzésében és a kereskedelmi ügyletek finanszírozásában is egyre nagyobb szerep jutott az árfolyamában is erősödő amerikai fizetőeszköznek. A világ továbbra is legfontosabb pénzügyi központjának számító London legnagyobb bankházai gyorsan kialakították maguknak ezt a piacot: a betétgyűjtésben és a hitelkihelyezésben is fontos szerepet játszottak. Az 1960-as években az amerikai bankok is felfedezték ezt a lehetőséget, egyrészt mert az USA tartósan alacsonyan tartotta a dollárkamatokat, másrészt mert a dollárkiáramlás megakadályozása érdekében megadóztatta az amerikai bankok külföldi hitelkihelyezéseit. Mindennek eredményeképpen a cégek és a bankok az Amerikán kívül megkeresett dollárjaikat egyre inkább rövid lejáratú európai betétekben tartották, amelyeket az európai bankok középtávra szóló kölcsönökben fialtattak, nagy haszonnal. A jórészt kormányzati kontroll nélkül működő piacon egy idő után már nem csupán dollár, hanem más – főleg európai – devizaügyletek is zajlottak, kialakult az euródeviza-piac. (A terminust innentől fogva minden olyan betét- és hitelügyletre alkalmazták, amely nem annak az országnak a valutájában történik, ahol a szóban forgó bank működik.)

1971-re a dollárt óriási nyomás alá helyezték a piacok. Az Egyesült Államok a vietnami háború roppant kiadásai miatt hatalmas költségvetési hiányt halmozott fel (a szövetségi költségvetés deficitje az 1965-ös 1,6 milliárd dollárról 1968-ra 25,2 milliárdra szökött fel), és mivel az amerikai valutát aranyalaphoz kötötték, Washingtonban erősödött a félelem, hogy a külföldi dollárbirtokosok, köztük Európa jegybankjai igyekeznek majd a készleteiket aranyra váltani, ezzel pedig kimerítik az amerikai tartalékokat.72 Az újraválasztásáért küzdő Nixon elnök azzal a dilemmával szembesült, hogy vagy kamatot emel a Fed, és ettől éppen a választások előtt recesszióba hanyatlik a gazdaság, vagy elengedi a dollár aranyhoz rögzített árfolyamát (35 dollár/uncia). 1971. augusztus 15-én Nixon egyoldalúan bejelentette, hogy országa szakít a rögzített átváltási árfolyamok rendszerével, a dollárt két lépésben leértékelte, majd lebegtetni kezdte. 1972-től a font is követte az amerikai példát, és 1975-re az összes nyugati valuta a lebegő árfolyam rendszerére tért át. A liberalizálásért inflációval kellett fizetni: az európai kormányok a várható gazdasági visszaesés kivédése érdekében tudatos leértékelő és/vagy inflációgerjesztő pénzkibocsátásba kezdtek.73

Ebben az amúgy is ingatag helyzetben következett be az 1970-es évek két olajsokkja közül az első. 1973. október 6-án, jom kippurkor Egyiptom és Szíria megtámadta Izraelt. A nagy arab kőolaj-exportáló országok 24 órán belül az olajkitermelés csökkentésére vonatkozó terveket jelentettek be, tíz nap múlva megtorló jellegű olajembargót hirdettek az Egyesült Államok ellen, amely a háborúban támogatást nyújtott Izraelnek, és 70 százalékkal megemelték a kőolaj árát. A háború október 25-én véget ért ugyan, de decemberben az olajtermelő nemzetek újabb áremelésben egyeztek meg, így az 1955-ben még alig 1,93 dollárba kerülő, és 1971 januárjában is csak 2,18 dollárt kóstáló szaúdi könnyűolaj hordónkénti ára előbb 5 dollár 11 centre emelkedett, majd néhány hónap múlva megkétszereződött.74

A lebegő valutaárfolyamok és az olajár-emelkedés okozta változás példátlan bizonytalanságot okozott a világgazdaságban. Az olajjal együtt növekedtek a nyersanyagárak, nekilódult az infláció, amely az OECD adatai szerint Nyugat-Európában 1969 és 1973 között összesen 6,4 százalékra, 1973 és 1979 között 11,9 százalékra nőtt. A múltban az inflációhoz általában magas gazdasági növekedés társult, a Nyugat azonban az 1970-es években megismerkedett a stagflációval, az egyidejű ütemes ár- és bérnövekedés mellett a gazdasági lassulás rémével, ami éles kontrasztot hozott a háború utáni nagy gazdasági növekedés korszakával. A fájdalmakat csak fokozta, hogy lassan, de biztosan növekedésnek indult a munkanélküliség is.75 Ezzel együtt azonban a nyugati kapitalista gazdaságok kényszerű alkalmazkodása is megkezdődött a tartósnak bizonyuló átalakulásokhoz. Néhány év elteltével – az olajár-emelkedés ellenére – már ismét többet exportáltak a kőolajtermelő országokba, ahonnan az olajbevételek egy része éppen a nyugati országokban talált befektetési célpontot, hozzájárulva a gazdasági stabilitáshoz.

A kelet-európai szocialista országok gazdaságai messze nem voltak ennyire rugalmasak. Ezek az államok az egyre romló tőkés kereskedelmi és fizetésimérleg-adatok láttán kétségbeesetten néztek új források után, amit az olcsó olajpénzek táplálta euródeviza-piac biztosított is számukra. 1974 és 1980 között az OPEC, vagyis a kőolaj-exportáló országok szervezetének tagjai 300 milliárd dollárnyi hasznot realizáltak a meglóduló olajárakból. Ebből mintegy 14 milliárd dollárt az IMF és a Világbank hitelezett ki a fejlődő országoknak, 47 milliárdot az OPEC-államok közvetlenül kölcsönöztek, a maradék pedig az euródeviza-piacon talált gazdára. Nem csoda, ha az euróhitel-piac 1970-ben még csak 78 milliárd dolláros, 1977-ben azonban már évi 300 milliárd dolláros forgalmat produkált, az élénk kereskedés pedig gyorsan odavonzotta az olyan kölcsönt kereső országokat, amelyeknek nem volt elég jó a hitelképességi megítélése a hagyományos csatornák igénybevételéhez.76 Így léptek be erre a gyorsan bővülő piacra kölcsönfelvevőként a szocialista országok is, amelyek az évtized végére a piac egésze szempontjából nem lettek ugyan túlzottan jelentős szereplők, de a piac hatalmas mérete miatt mégis számottevő új forrást tudtak innen bevonni.

A pénzbőség hamis illúzióba ringathatta a kommunista vezetőket Magyarországon is: az euródeviza-piacról, közvetlenül az OPEC-országoktól, kötvénykibocsátások segítségével vagy más eszközökkel éveken keresztül nyakló nélkül vették fel a hiteleket, amelyeket a rossz hatékonyságú gazdaság fenntartásába, az életszínvonal folyamatos emelésébe fektettek be. Pár év viszonylagos béke után azonban – mint látni fogjuk – elérkezett az igazság pillanata.

„1973-74-et úgy éltem meg, hogy van ez az olajár-emelkedés. Furcsán hangzik, de azt hiszem, hogy az első év abban a hitben telt el, legalábbis nálam és sokaknál, […] hogy az imperializmus van olyan erős, hogy ezt nem hagyja ennyiben, és visszafordítja, amire volt már példa. Tényleg úgy gondoltam, hogy ha nem is két dollárra megy vissza az ár, de megszűnik a sokkoló jellege. Az olajárváltozás pedig önmagában azért sem izgalmas, mert mi Nyugatról nem importálunk, csak a Szovjetuniótól, úgyhogy […] ha valamivel drágább is lesz, nem tudom, hány évvel később a szovjet nyersanyagimport, akkor azt magyar gépipari termékekkel ki lehet fizetni. […] Még írtam is egy cikket, hogy ez az 1974-es tervünket nem érinti”77 – emlékezett Hetényi István, az Országos Tervhivatal akkori elnökhelyettese, aki egyik interjújában egyszerűen így összegezte a számításaikat: „mi bíztunk az imperialistákban”78, abban tehát, hogy az olajárak kezelhetőbb szintre visszatérnek. „Feltételezzük, hogy a tőkés piacokon most jelentkező anarchikus ármozgások, rendkívüli inflációs hatások, a monetáris válság kihatásai és egyes árupiacokon mutatkozó feszültségek mérséklődni fognak”79 – fogalmazott egy belső pártanyag 1974 májusában.

A bizakodást a szocialista blokk belső árrendszere, az úgynevezett bukaresti árelv is táplálta, amely látszólag védelmet kínált a világpiac ármozgásaival szemben. A KGST 1958-as bukaresti ülésén állapodtak meg a tagországok arról, hogy a középtávú, tehát az ötéves tervezést megkönnyítendő és a közösséget megvédendő „a tőkés világpiac káros ciklikusságától”80, az egymás közötti elszámolásokban kétoldalú egyeztetések alapján alakítják ki az árakat, a világpiaci árak figyelembevételével. A nyersanyagok esetében persze viszonylag könnyű volt kiegyezniük abban, hogy mi is minősül világpiaci árnak, hiszen az árutőzsdei jegyzések ehhez jó iránymutatást adtak. Az ipari és egyéb termékeknél azonban a szerződéses árak kemény tárgyalások során dőltek el, amelyeken mindenki a saját szempontjából értelmezte a világpiaci árat. A lényeg viszont az volt, hogy a megegyezés megkötése után az ötéves terv időszakában az árakat lényegében változatlanul hagyták.81 Ez az elv remekül működött is az első olajárrobbanásig, Hetényi és az akkori vezetők tehát abban bízhattak, hogy mire az újabb ötéves terv ártárgyalásai elkezdődnek, az „imperialisták” majd megoldják egymás között a problémákat.

A bukaresti árelv következetes alkalmazása a nyersanyagexportőr Szovjetunió számára azt jelentette volna, hogy a KGST-kereskedelemben az 1976–1980-as tervperiódusig nem profitálhatott volna a megugró olajárakból. Moszkva tehát igyekezett gyorsan reagálni a változásokra. Már 1975 januárjában – tehát az első olajársokk után alig több mint egy évvel – módosították is a bukaresti árelvet: eszerint az egymás között alkalmazott árakban évente egyszer állapodnak meg, alapul pedig a megelőző öt év világpiaci árának átlagát veszik. A kompromisszumos megoldás, a „csúszó árelv” a korábban életben lévő rendszerhez képest egyértelműen a Szovjetuniónak kedvezett. A magyar pártvezetés a közvélemény számára igyekezett azzal eladni a változást, hogy azt „a jelenlegi világpiaci helyzet tette szükségessé”, hiszen máris „igen jelentős az eltérés a világpiaci áraktól”, a megemelkedő szovjet árszint azonban „továbbra is lényegesen kedvezőbb a tőkés világpiaci áraknál. Például az új nyersolajár kevesebb mint fele […] a tőkés piacról történő beszerzés költségeinek.”82 Ez még mindig viszonylagos védelmet jelentett a KGST-országok számára, viszont egyértelműnek kellett lenni minden döntéshozó előtt, hogy a cserearányok a KGST-piacon is fokozatosan romlanak, és romlottak is: 1974–84 között 30 százalékkal.83 Semmi sem utalt tehát arra, hogy a világpiac átalakulása nem lesz tartós, márpedig ha trendszerű átalakulásról van szó, akkor kétségük sem lehetett a politikai és gazdasági vezetőknek arról, hogy csak idő kérdése, mikor éri el ennek a hatása Magyarországot.

Miközben a nyugati országok a gazdasági lassuláson, infláción és munkanélküliségen keresztül megkezdték a fájdalmas alkalmazkodást a tartós nyersanyagár-emelkedéshez, olyan ipari szerkezetváltást hajtottak végre, amelynek során az energiaigényes iparágak súlya csökkent, Magyarországon és a többi szocialista országban ezeknek az eszközöknek az alkalmazása késett. A folyamatos növekedés, az árstabilitás és a teljes foglalkoztatás a szocialista rendszer alapvető legitimációját jelentette, a politikai vezetők nyilatkozataikban ekkor kezdték el – mintegy önmagukat is szuggerálva – annak emlegetését, hogy az olajársokk hatásai nem fognak begyűrűzni. „Nyers Rezső még funkcióban volt [a KB gazdaságpolitikai titkáraként 1974 márciusáig], amikor azt mondta, hogy az infláció Hegyeshalomnál megállítható”84 – vallott erről később Havasi Ferenc, aki 1978-tól lett gazdaságpolitikai titkár.

Voltak persze figyelmeztető jelek, hogy az áremelkedés tartós lesz. Az Országos Tervhivatal már jóval az árrobbanás előtt, 1973 elején egy jelentősebb nyersanyagár-növekedés lehetőségével számolt, hiszen a felgyorsuló nyugati infláció első jelei láthatóak voltak. Világos volt, hogy a túlfűtött konjunktúra előbb vagy utóbb nyersanyaghiányhoz vezet, és ismert volt a Római Klub A növekedés határai címmel 1972-ben nyilvánosságra hozott jelentése is, amely szintén előrevetítette a nyersanyagárak tartós és folyamatos növekedését.85 A Magyar Nemzet 1974 karácsonyi számában Bognár József akadémikus (1917) kongatta meg a vészharangot. „Ő írta le először, hogy ez nem átmeneti jelenség, a szocialista világ ennek a begyűrűzéseit nem tudja elkerülni. […] Itt világgazdasági korszakváltás kezdődik. […] Ez nagyon-nagyon komoly figyelmeztetés volt, ugyanakkor a Népszabadságban és másutt miniszterek, miniszterhelyettesek és mások azt írták, hogy folytatni kell a megkezdett politikát”86 – emlékezett Havasi Ferenc. A döntést nehezítette, hogy a közgazdászok sem értettek egyet abban, hogy mivel is állnak szemben: „az eddigiek alapján felvetődik a kérdés, tendenciaváltozásnak lehet-e tekinteni a vázolt irányzatokat vagy csak átmeneti hullámzásnak. A kérdésre egyértelmű választ adni nem lehet. A már bekövetkezett robbanásszerű változásokat sem volt képes előre jelezni senki”87 – írta például Tardos Márton a Közgazdasági Szemlében 1975 februárjában.

Tény azonban, hogy az óvatosságra intő szakértőkre nem hallgattak, sőt érdekes módon évekkel később még Bognárt hibáztatták azért, hogy nem időben vagy nem elég hangosan szólt. 1977 októberében a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára, Márta Ferenc Állami Díjra javasolta a közgazdászt, egy akkorra elkészült átfogó, a világgazdaság átrendeződéséről szóló kutatás jutalmazására. Bognár 1970-ben a díj II. fokozatát egyébként már megkapta. Az MSZMP gazdaságpolitikai osztályának vezetője, Párdi Imre viszont azzal dobta vissza a javaslatot, hogy a kutatások „meglehetősen vontatottan haladtak. Éppen akkor, 1973-1974-ben nem állt rendelkezésre semmiféle tudományos igényű előrejelzés, amikor gyors, radikális és bennünket hátrányosan érintő változások mentek végbe a tőkés világgazdaságban. […] Az Állami Díjra javasolt munka kétségtelenül hasznos, […] de sajnos csak olyan időpontban állt rendelkezésre, amikor a gyakorlati tapasztalatok, a tartóssá váló világgazdasági tendenciák és a népgazdaságunkat ért veszteségek egyébként is olyan következtetésekhez juttatták a politikai és gazdasági vezetést, hogy a termelési szerkezetet jelentősen át kell rendezni.”88

Holott a baljós előjelek bizony már 1973-tól sokasodtak. A politika és az ideológia azonban minden józan intést visszavert. Egy jellemző példa: 1974 februárjában a pénzügyminiszter, Faluvégi Lajos küldött értékelést az állami tervbizottság részére arról, hogy a világpiaci árrobbanás miatt az állami költségvetésnek a tervezett összeg többszörösét kell az import ártámogatására fordítania. „A jelenleg ismert adatok szerint az import ártámogatások összege megközelítheti a 22-24 milliárd forintot 1974-ben, azaz mintegy 12-14 milliárd forinttal haladná meg a tervezettet. […] Indokoltnak látszik, […] hogy az import árveszteség egy részét megosszuk a különböző jövedelemtulajdonosok között. Ez úgy érhető el, hogy az áremelkedés egy részét a felhasználókra hárítjuk át. […] Ki kell dolgozni olyan változatot is, amely egyes árintézkedések előrehozásával számol (háztartási fűtőolaj, benzin, tüzelőolaj).”89 A kellően erélyes választ Nyúl Emil adta meg a gazdaságpolitikai osztályról, amikor azt írta, hogy „nem világos a tájékoztató konkrét célja. Ijesztgetni akarja a gazdaságirányítás vezetőit, hogy 10 milliárd forinttal növekszik a tervhez képest előirányzott költségvetési importtámogatás? Konkrét, az eddigiekhez képest eltérő javaslatokat [ugyanis] nem tesz a helyzet javítására.”90 Az áremelésekre vonatkozó javaslatot pedig egyszerűen indokolatlannak tartotta.

Az ilyesfajta jelzések ellenére a politikai vezetők 1973-74-ben az alkalmazkodás helyett arról vitatkoztak lázasan, hogy a következő tervperiódusban, 1976–1980 között milyen nagy legyen a növekedési ütem, illetve pontosan mekkora növekedési ütem fér össze az egyensúlyi követelményekkel. 1966–1970 között átlagosan 6,8, majd 1971–1975 között 6,3 százalékos volt a nemzeti jövedelem évi átlagos bővülése.91 Az Országos Tervhivatal szakértői finoman felvetették, hogy a kitűzött ütemet az 5-5,5 százalékos tartományba kellene mérsékelni.92 „Nagyon erőteljes visszautasításban részesültünk. Ne felejtsük el, hogy ez volt az az időszak, amikor az 1972-es MSZMP KB-határozat után felmerült, hogy tovább kell javítani a munkásosztály helyzetén, növelni kell a reálbéreket, tehát éppen egy ilyen »többet adni« hangulatba robbant bele az olajválság. Az OT elnöke végigjárta a különböző pártszervezeteket, majd visszajött, hogy készítsünk egy másik anyagot, abban pedig ne csökkentsük a tempót” – idézte vissza az eseményeket Hetényi, aki szerint „a remény győzött a tapasztalat felett”.93 Az MNB-elnökhelyettes Pulai Miklós a szerzőnek adott interjújában úgy emlékezett, hogy az MNB ebben az időszakban is folyamatos vitában volt a megfelelő növekedési ütemről a Tervhivatallal, ahol az általános vélemény az volt, hogy „az öt százalék alatti növekedési ütem rosszabbat tesz az egyensúlynak, mint az afölötti”.94 Hiába mutatta ki szerinte az MNB, hogy minél nagyobb a növekedés, annál rosszabb lesz a fizetési mérleg egyensúlya – hiszen a magasabb növekedés csak nagyobb export mellett képzelhető el, márpedig a kivitel motorja a KGST-export volt, amely viszont magas tőkés importtartalommal rendelkezett –, akkoriban nem lehetett meggyőzni senkit az alacsonyabb növekedés előnyös hatásairól.

1975 tavaszára, a párt XI. kongresszusának idejére ez a növekedési vita el is dőlt, azzal, hogy az ütem nem csökkenthető lényeges mértékben, a módosított terv végül az 5,5-6 százalékos tartományt lőtte be. A kongresszus dokumentuma az olajárrobbanást elsősorban „a nemzetközi tőkés monopóliumok mesterkedéseinek” tulajdonította, amelytől „nem függetleníthette magát a magyar népgazdaság sem”, de az egészet a kapitalizmus bomlásaként értelmezte. „A kapitalista rendszer általános válsága mélyül, […] ezt olyan jelenségek is mutatják, mint az ipari termelés megtorpanása vagy visszaesése számos tőkés országban, a felgyorsuló infláció, a gazdasági egyensúly mind gyakoribb megbomlása.”95 A programnyilatkozat ezért a következő 15–20 évre a korábbi növekedési ütem fennmaradásával számolt. A dokumentum – az 1950-es évek stílusában – azt bizonygatta, hogy a helyzet kiegyensúlyozott, a magyar társadalom nekiláthat a kommunizmusba való megérkezés utolsó fázisához. „A fejlett szocialista társadalom megteremtése és a kommunizmus építésére való átmenet feltételeinek létrehozása érdekében hazánkban az eljövendő 15-20 év alatt a következő termelési-fejlesztési célokat kell elérni: az egy főre jutó nemzeti jövedelmet a jelenleginek 2-2,5-szeresére, az ipar termelését 2,5-3-szorosára, a mezőgazdaságét 1,5-2-szeresére, az építőiparét 2,5-3-szorosára kell emelni.”96 Kádár a kongresszuson mondott beszédében elismerte ugyan, hogy valószínűleg tartós változásról van szó a világpiacon, de hangsúlyozta, hogy „a külső nehézségek ellenére elérhető, hogy népgazdaságunk a következő években is az előző éveket megközelítő ütemben fejlődjék és az életszínvonal tovább emelkedjék”.97 1975. január elsején az Elnöki Tanács elnöke, Losonczi Pál újévi köszöntőjében pedig a szocialista rendszer erényeként említette, hogy a világgazdasági fordulat a lakosság számára nem okoz nehézséget, marad a megszokott fejlődési ütem.98

A párthatározatok és újévi beszédek azonban csak ideiglenesen fedhették el azt, hogy a világpiaci árváltozás és átrendeződés alapvetően alakítja át a magyar gazdaság környezetét. Egyrészt a fejlett világban lassuló gazdasági növekedés csökkenti a nyugati országok importját, ami erősen korlátozza a magyar kivitelt. Az árváltozások megdrágítják a behozatalt, ellenben az importárak növekedését az exportban nem lehet egy az egyben érvényesíteni, vagyis romlanak a cserearányok, ugyanannyi importért többet kell majd exportálni. A tőkés árváltozások átgyűrűztek a szocialista kereskedelemre is: mivel az importban magas arányt képviseltek az energiahordozók, így a rubelben elszámolt kereskedelemben is egyre inkább romlott a cserearány. Az olajárrobbanást követő fél évtizedben a Magyarország által importált áruk átlagos áremelkedése 70 százalékot tett ki, az exportcikkeké csak 30–40 százalékot, 1972–1975 között 23 százalék lett a cserearányromlás miatt elszenvedett kiesés, majd ez az adat az évtized második felében a 30 százalékot is elérte, ami – tekintve a magyar gazdaságban a külkereskedelem jelentős szerepét – tetemes veszteséget okozott a nemzeti jövedelemben. A tőkés relációban 1974-75-ben a veszteség a nemzeti jövedelem 6 százalékát tette ki, magyarul a 6 százalékos növekedés teljes többletét a kiesés pótlására kellett fordítani. Egyre nagyobb megterhelést jelentett az állami költségvetésre, hogy a dráguló import hatásait ártámogatások segítségével ellentételezzék: 1972-ben 5,9 milliárd, 1975-ben már 27 milliárd ment el erre a célra.99

Külső források, külföldi hitelek nélkül a belső felhasználás, így a lakosság fogyasztása semennyit nem növekedhetett volna.100 Ez már 1974-ben is világos volt a döntéshozók előtt: „hitelek felvételével arra kell törekednünk, hogy ezáltal olyan forrásokat vonjunk be a népgazdaság fejlesztésébe, amelyek […] a megtermelt nemzeti jövedelmet meghaladó belföldi felhasználást tesznek lehetővé, azaz bővítsék hazai fejlesztési felhalmozási lehetőségeink, közvetve pedig életszínvonal-politikánk pénzügyi megalapozását”101 – írták egy előterjesztésben a Pénzügyminisztérium és az Országos Tervhivatal szakemberei. „Fel lehet venni, vagy nem lehet felvenni?”102 – kapták rendszeresen a kérdést a tervegyeztetéseken az 1970-es évek második felében az MNB szakemberei Pulai Miklós MNB-elnökhelyettes szerint. Mivel pedig a kérdésre az időszak pénzbősége mellett az egyetlen válasz az lehetett, hogy a terv megvalósításához szükséges nyugati hitelt igenis fel lehet venni, ezért – bár Pulai szerint helytelenítették – nem maradt más dolguk, mint kimenni a piacra, és megszerezni a kölcsönt.

„Abba fektettük a tőkét, hogy a szerkezetet ne kelljen megváltoztatni”103 – jellemezte ezt az időszakot László Andor, aki 1975-ig vezette az MNB-t. 1973-tól kezdődött az a néhány év, amely alatt Magyarország 8 milliárd dollárnyi új hitelt vett föl, bruttó adósságállománya pedig 1979-re a nagyjából 2 milliárd dolláros szintről 10 milliárd fölé ugrott.104

A tervszerű eladósodás, az előremenekülés doktrínája az olajválság utáni hónapokban fogalmazódott meg. Először 1973 végén készített javaslatot a pártvezetés számára a KB gazdaságpolitikai osztálya, amelyben felvetették, hogy a gyors gazdasági növekedés fenntartása érdekében 2,3 milliárd dollár új hitelt vegyen fel az ország az évtized végéig.105 1974 áprilisában az Országos Tervhivatal és a Pénzügyminisztérium már 2,7–3 milliárd dollár felvételével számolt 1980-ig106, egy évvel később ugyanezek a szakértők 3,4 milliárd dollárról írtak107, 1976 novemberében pedig 4,7 milliárd dolláros bruttó adósságnövekedésről értekeztek ugyanerre a periódusra.108 A cech évről évre egyre nagyobb lett. A „tervszerűség” azt jelentette, hogy a számítások szerzői úgy vélték: a hitelek visszafizetésének megvannak a gazdasági feltételei, a felvett kölcsönökből infrastrukturális, energetikai beruházásokra, műszaki fejlesztésre, a termelőkapacitások bővítésére lehet és kell is költeni, amelyek megalapozzák a tervekben szereplő gyors növekedési ütemet, tehát a hitelek kitermelhetők.

A kölcsönök egy részét ráadásul egyszerűen továbbkölcsönözték más KGST-országok, főleg a Szovjetunió felé, különböző beruházások finanszírozására. „A rubel viszonylatú közép- és hosszú lejáratú erőforrás-kihelyezést tekintsük hasonló értékű dollár viszonylatú hitelfelvétellel ellentételezendőnek”109 – adta ki a jelszót egy 1974 tavaszán készült dokumentum. Az ok az volt, hogy a gazdaság energiaigényes módon működött, a tartósan magas növekedési ütem fenntartásához tehát egyre több nyersanyagra, energiára volt szükség, vagyis a dollárban felvett hitelekből a keleti blokkban energiaipari beruházásokat kellett finanszírozni. Amint egy 1974-es stratégiai dokumentum fogalmazott: „a tervperiódusban fejlesztési eszközeink egy részét – nyersanyagszükségletünk távlati kielégítése érdekében – külföldön kell lekötnünk”.110 Ekkor kezdődött például az orenburgi gázvezeték építkezése, amire 1976–1980 között 550 millió dollár hitelfelvételt terveztek be,111 de ekkor indultak be az úgynevezett beruházási hozzájárulásos konstrukciók, amelyek „perverzitását” László Andor így írta le:

„A gépipar vezetői kitalálták azt, hogy szállítsunk gépeket a Szovjetuniónak, és kapjunk cserébe nyersanyagot. De a Szovjetunióban is csak bizonyos magyar gépek iránt volt érdeklődés, hiszen ők is tudták, mi a modern és mi az, ami kevésbé használható. […] Akkor kitalálódott, hogy adjuk hitelbe ezeket a gépeket, és majd kapunk értük nyersanyagot. […] Mi tehát tőkét fektettünk a szovjet nyersanyag feltárásába annak érdekében, hogy az adott színvonalú gépiparunknak piacot biztosítsunk. A magyar gépipar ebben az időszakban […] nem volt éppen a modern gépipar mintaképe. Azonban a gépipar reprezentánsai mindenképpen piacot akartak maguk számára szerezni. […] Kénytelenek voltunk [nyugati] hiteleket fölvenni arra a célra is, hogy ezt a konstrukciót finanszírozni tudjuk.”112

A nyugati hitelek egy részét tehát rosszabb feltételekkel továbbhitelezték a Szovjetunió, a többi KGST-ország és a fejlődő államok felé, így mindez a tőkés piacokon nem versenyképes gépipar konzerválását eredményezte. „Az eladósodás csak akkor indokolt, ha az általa megvalósított fejlesztések emelik az exportképességet és javítják a hatékonyságot, vagyis megteremtik a visszafizetés feltételeit”113 – szögezte le az Országos Tervhivatal és a Pénzügyminisztérium 1974. áprilisi anyaga. Ennek jegyében be is indítottak egy, az 1976–1980-as időszakra szóló, összesen 45 milliárd forintos, vagyis körülbelül 1 milliárd dollárt kitevő exportösztönző hitelkonstrukciót, amit végül 54 milliárdosra bővítettek. Ez az összeg a tervezett vállalati beruházások 11 százalékát, a beruházási hitelek 40 százalékát jelentette, a kölcsönök 51 százalékát a feldolgozóiparban, 34 százalékát az élelmiszeriparban használták fel.114 A hivatalos kimutatások szerint a konstrukció nem volt sikertelen, hiszen öt év alatt az ipari exportot 591 millió dollárral növelte,115 de erősen kétséges, hogy a devizamegtérülési számítások mennyiben voltak politikailag motiváltak, illetve a korszak kusza vállalatfinanszírozási gyakorlatában a megtérülést mennyire lehetett hitelt érdemlően kimutatni.

Panaszkodott is erre egyik akkori feljegyzésében 1976-ban Csernok Attila (1929), az MNB ipari beruházásokért felelős elnökhelyettese, amikor azt írta, hogy „a mutatók konkrét értelmezése számos problémát vet fel. Különösen a nettó devizahozamból való megtérülés mutatójára vonatkozik ez, […] általában is egyedi vizsgálatra van szükség”.116 Belelapozva a különböző ezzel kapcsolatos hitelbírálati papírokba, ilyen és ehhez hasonló, rengeteg kérdőjelet felvető és kissé irreálisnak tűnő leírást találunk: „A Taurus Gumiipari Vállalat mélyfúrótömlő-gyártás fejlesztéséhez 26 millió forint hitel kihelyezését támogattuk. A beruházás megvalósításával a felfutás évétől 2 millió dollár többlet export és 1,4 millió dollár nettó devizahozam várható, amiből a fejlesztés költsége egy év alatt megtérül.”117 A hitelek elbírálásában ráadásul minden bizonnyal politikai-ideológiai szempontok is bőségesen érvényesültek: ezt említette egyik feljegyzésében 1978-ban Pulai Miklós, az MNB másik elnökhelyettese: „a bankra egyes esetekben nagy külső nyomás nehezedik a hitelek odaítélésénél akkor is, ha az ilyen hitelek nem hozzák a kívánt devizahozamot”.118 Csernok Attila is állandó politikai beavatkozásáról számolt be visszaemlékezésében.

„A Ganz-MÁVAG rekonstrukciója […] kiemelt politikai kérdés volt, gazdasági oldala viszont sehogyan sem akart összeállni. Az MNB azt javasolta, hogy mivel a gyár elöregedett, a víz-, gáz- és gőzvezetéket, a csatornahálózatot teljesen ki kellene cserélni, jobb lenne az egész gyárat ledózerolni, és a helyén lakókörzeteket kialakítani. A gépgyártást a városon kívül, úgynevezett zöldmezős beruházással, korszerű körülmények között kellene megoldani. Azt is mondtam, hogy erre a beruházásra mi nem tudunk hitelt adni, mert semmilyen feltételnek nem felel meg. […] Az előterjesztés az MSZMP gazdaságpolitikai bizottsága elé került, ahol eldöntötték, hogy a Ganz-MÁVAG-ot rekonstruálni kell, és erre az MNB adjon hitelt. Azért, mert az OT elnöke, a pénzügyminiszter, az ipari miniszter gyávák voltak, féltek Kádár Jánostól, Németh Károlytól meg nem tudom még, kitől. És nem merték megmondani, hogy ez a rekonstrukció kidobott pénz.”119

A felvett nyugati kölcsönök egy része tehát nem hatékony iparágak működését és az életszínvonal növelését finanszírozta.120 Az MNB akkori elnökét, László Andort – saját elmondása és más visszaemlékezések szerint is – lényegében éppen azért nyugdíjazták 1975-ben, alig 61 évesen, mert nem értett egyet a nagyarányú hitelfelvételekkel. László Andor a régebbi, háború előtti, régi vágású bankos generációhoz tartozott, aki magát is ekként jellemezte: „A bankári tisztesség minimuma az, hogy ha hitelt veszek fel, ha adósságaim vannak, akkor tudjam, miből fogom majd visszafizetni. Ez olyan felelősséget jelent, hogy a pénzek felhasználásával kapcsolatban határozottan képviselni kell a visszafizetés feltételeinek megteremtéséhez szükséges véleményt és gyakorlatot. Ez a törekvés annak idején a bankban még élt”121 – vallott egyik 1990-es interjújában. Az akkor az MNB-ben dolgozó Bácskai Tamás visszaemlékezésében Lászlót „dölyfös, tüskés, nehezen elviselhető, […] nagyon diktatórikus, én tudom, és keresztülviszem” típusú, konfrontatív figurának írta le, olyannak, aki „alkati vonásainál fogva szeretett veszekedni”. Mindazonáltal Bácskai szerint László Andor „olyan bankelnök volt, hogy ha Nyugaton lenne, akkor az időszakát László-érának neveznék. […] Az MNB-ből önálló hatalmi centrumot csinált, […] kiküszöbölte a szakszerűtlenséget, a sok odatelepített […] munkáskádert zseniális módon gyorsan eltávolította, megpróbálta megnyerni a magyar közgazdászok elitjét”122 – emlékezett Bácskai.

László Andor 1975-ben kifejtette, hogy „a piacon az olajdollárok következtében bőven van ugyan pénz, […] de az adott tervkoncepcióra nem szabad fölvenni ezt az összeget, még a tizedét sem. Mert ebből a koncepcióból hiányoztak a visszafizetés feltételei.” Az akkori MNB-elnök interjújában visszaidézett egy ilyen vitát, amelyen Lázár György (1924), későbbi miniszterelnök, akkor tervhivatali vezető és Hetényi István vett részt, szintén az OT-ből. „Azt is állítottam, hogy ez a tőkebevonási igény az adósságállományt kb. megháromszorozza (1980-ig). Tehát olyan exportkapacitás-fejlesztésre van szükség, amely az exportképességeinket is legalább megháromszorozza, ekkor maradunk egyensúlyban. Ez nem aratott tetszést.”123 A konfliktust megerősítette egyik interjújában Bácskai is, aki szerint „a bukás fő oka az volt, hogy szembeszegült azzal, hogy a magyar eladósodás annak a tervnek a finanszírozását szolgálja. […] Ellenezte a tervet a kormányülésen, a bizottságokban.”124

Lászlót 1975. július 1-jétől nyugdíjazták, helyére Tímár Mátyás került, akit a miniszterelnök-helyettesi pozícióból buktatott Kádár a nemzeti banki vezetői tisztségbe. Tímárt nyugodtabb, simulékonyabb, kompromisszumokra inkább hajlamosnak írta le egyik kortársa, Csernok Attila, akkori MNB-elnökhelyettes. Szerinte Tímár stílusában „több a diplomácia és kevesebb a keménység”, és akit jól jellemez egyik mondása: „soha nem kell berúgni az ajtót, de ha kinyílik, rögtön tegyük oda a lábunkat, nehogy újra becsukják”.125 A leírások szerint Tímárnál az első helyettesének, Fekete Jánosnak nagyobb szava volt. „Mivel neki volt egy olyan helyettese, aki viszont mindig tetszeni akart és még nagyobb karriert akart csinálni, a háta mögött állandóan mindenhova járt, hogy ha ő emelkednék, akkor bizony itt mindenre lehetne hitelt kapni. Annyi hitelt vesz föl, amennyit akar”126 – idézte vissza Bácskai Tamás Fekete János hozzáállását, aki kulcsszerepet játszott az 1970-es évek második felének hitelfelvételeiben is.

Tímár és Fekete közreműködésével, a gazdasági vezetés jóváhagyásával beindult tehát a korabeli dokumentumokban csak „aktív hitelpolitika”-ként emlegetett korszak. 1975 áprilisában elhárult az utolsó akadály is ez elől, hiszen megegyezés született a háború előtt felmondott magyar kötvények amerikai tulajdonosaival is: a még meglévő, névértéken 43,9 millió dolláros adósság nagyjából felének törlesztési feltételeiről sikerült megállapodást kötni (húsz év alatt fizette vissza az ország), a másik feléről pedig újabb tárgyalások kezdődtek.127 Az olajdollárok okozta pénzbőség és az euródeviza-piac felfutása miatt a szűk keresztmetszet nem a kölcsönök megszerzése volt, hanem az, hogy sikerül-e az ajánlatokra időben visszajelezni, megragadni a kínálkozó alkalmakat, és besöpörni a pénzt. „Az adott helyzetben még nagyobb jelentősége van annak, hogy az esetleges hitelajánlatokra gyorsan reagáljunk, és ha a feltételek elfogadhatóak, a kötést gyorsan tudjuk eszközölni”128 – írták az MNB-vezetők a párt gazdaságpolitikai illetékeseinek 1974-ben. Vagy egy másik alkalommal azt, hogy „kérem Párdi elvtársat, hogy telefoni megbeszélésünknek megfelelően az illetékes elvtársakat tájékoztatni és hozzájárulásukat rövid úton megszerezni szíveskedjék”129 egy 100 millió dolláros amerikai hitelre, amit az amerikai Republic National Bank Dallas londoni fiókja kínált 1974-ben.

Az 1976–1980 közötti ötéves terv hitelfelvételi programja130 egyedülálló lehetőséget kínált az MNB-s vezetőknek, mert minden hangszeren játszhattak. Lehetett tárgyalni kötvénykibocsátásokról (250–300 millió dollár), bankcsoportok által szervezett konzorciális hitelekről (600–800 millió dollár), voltak kétoldalú megállapodások nyugati bankokkal (700–900 millió dollár), beütemeztek dollárhiteleket a KGST bankjától, a Nemzetközi Beruházási Banktól (550 millió dollár), és persze megmaradtak az áruhitelek is (500–600 millió dollár). A teljes üzleti világ megnyílt Magyarország előtt. Fekete János MNB-elnökhelyettes megfogalmazása szerint „a hitelfelvételeink szempontjából az Egyesült Államokat, az olajtermelő arab országok mellett, a jövőre nézve is egyik fő piacunknak tekintjük”131 – vagyis Nyugat-Európa, az USA és a Közel-Kelet egyaránt üzleti partner lett. Ráadásul szinte kockázatmentesnek látszott ez az út: a fejlett tőkés országokban az olajválság miatt magasra szökött az infláció, visszaesett a termelés, a hirtelen támadt hitelkínálati bőség miatt a kamatlábak az inflációs rátánál lényegesen alacsonyabbak voltak. Ezt az állapotot sokan tartósnak vélték, és a hitelfelvételt motiváló egyik tényező az volt, hogy a felvett hitelek majd „inflálódnak”, az inflációs időben pedig jobb eladósodni. Senki sem vizsgálta a reálkamatok hosszú távú trendjét, amely világosan jelezte volna, hogy negatív reálkamatlábak csak rövid átmeneti ideig lehetségesek.132 Németh Károly (1922), az MSZMP KB gazdaságpolitikai titkára (1974–1977) 1976 májusában az MNB-ben tett látogatása során megnyugtató szavakat kapott Fekete Jánostól arról, hogy van is, és lesz is elegendő hitel az ellátási színvonal javításához.133

Igaz, ami igaz, a korszak gazdaságpolitikai titkára sem volt feltétlenül a helyzete magaslatán. Németh Károlyról egyik interjújában az MNB-s Bakó Ede egyszerűen csak annyit mondott, „fogalma sem volt arról, hogy miről döntött”.134 Faluvégi Lajos akkori pénzügyminiszter pedig így jellemezte: „Kifejezetten egy mezőgazdaság-orientált valaki volt, […] ő nagyszerűen tudta, hogy a kukoricának […] 20 milliméter csapadék kell vagy 40, […] de enyhén szólva nem volt erős oldala a pénzügy.” Faluvégi szerint egyáltalán nem értette például, hogy az árfolyamváltozás miatt papíron átértékelődő adósságállomány nem jelent realizálható nyereséget. „De nekem ne mondják! Ide az volt írva, hogy 7 milliárd az adósságállomány, most meg csak 6. Akkor csak kerestünk? Nekem ezt ne mondják!”135 – bizonygatta Faluvégi visszaemlékezése szerint Németh.

„1976 őszén már Balassa Ákossal […] mondogattuk, nem állítom, hogy meggyőző bizonyítékokkal, de mondogattuk, amennyire az apparátus mondogathatja, hogy […] bizonyos lassítás kellene. Mert abban az évben bekövetkezett egy lassulás, és a külkereskedelmi mérleg is javulni kezdett. Nem kellett hozzá nagy ész, hogy kielemezzük, ez a kettő szorosan összefügg, és ezért nem indokolt az ütemet nagyon hajszolni”136 – idézte vissza az eseményeket Hetényi István, aki akkor az OT elnökhelyettese, Balassa Ákos pedig a hivatal egyik főosztályvezetője volt. 1976-ban csak 3 százalékkal nőtt a nemzeti jövedelem, és a lakossági fogyasztás is csupán 2,3 százalékkal.137 Ez az év immár a szkeptikusok előtt is bizonyította, hogy minél kisebb a növekedés, annál jobb a külső egyensúlyi helyzet.

Novemberben a Politikai Bizottság ülésén kaptak figyelmeztetést a vezetők arról, hogy – mint Németh Károly gazdaságpolitikai titkár fogalmazott – „az eladósodás lökésszerű”138 módon következett be 1974-76-ban, és nem biztos, hogy az ütem fejreállás nélkül fenntartható. Németh – mint a politikai vezetők számára készített statisztikákban, kimutatásokban általában – a bruttó helyett a sokkal kedvezőbb képet mutató nettó adósságállományról beszél, ami figyelembe veszi Magyarország dollárköveteléseit. (Míg a devizatartozások „kemények” voltak, tehát tőkés devizában álltak fenn, addig a követelések – a keleti blokk többi országával vagy a fejlődő államokkal szemben – nagyon is puhák.) Az adatok azonban így is figyelemre méltóak voltak, főleg, mert Németh elsősorban arányokról beszélt: 1973-ban a nettó dolláradósság még csak az éves dollárexport 51 százalékát képviselte, 1975-re ez az arány 94 százalékra emelkedett, és az előrejelzéseik szerint ezen a szinten marad 1980-ig. A kamatterhek pedig, ha semmi nem változik, 1980-ra az export 7,4 százalékára duzzadnak. Vészjósló volt az is, ahogyan azt fejtegette Németh Károly, hogy ha semmi sem változik, akkor 1978–1980 között olyan mértékű lesz a törlesztési kötelezettség, hogy a tervezett új hiteleket már csak rövid lejáratra lehet majd felvenni. Mivel pedig a rövid, néhány hónapos kölcsönöket évente többször is meg kell újítani, ezért 1980-ban az éves nyugati hitelforgalomban már 16 milliárd dollárt kell lebonyolítani, az egy éven belül visszafizetendő tartozás az éves export 51 százalékát emészti fel – ezek olyan adatok, amelyek a nemzetközi piaci körülményeket figyelembe véve is kétségessé teszik az ország finanszírozhatóságát. „Nehéz meghúzni azt a határt, amikor a rövid lejáratú hitelek továbbgörgetése – gazdasági vagy politikai tényezők hatására – lehetetlenné válik. […] Ennek kockázata azonban hatványozottan nő, mert a felduzzasztott hitelforgalom eltávolodik a külkereskedelmi forgalom […] természetes pénzigényétől” – kongatta meg a vészharangot a PB-ülésen Németh, és azt is hozzátette, hogy mindez a nemzetközi körülményeket figyelembe véve különösen kockázatos. Hasonló cipőben jár ugyanis a többi tömbbéli ország is, „a nyugati bankok többsége felső határt kezd szabni a KGST-viszonylatú együttes hitelnyújtásnak”. 139

1976-ra már befutottak ugyanis az első riasztó jelentések arról, hogy az 1973-as olajválság óta tartó pénzbőségnek valószínűleg hamarosan vége szakad, a piac nem nézi jó szemmel a KGST-országok gyors eladósodását. Az állambiztonság például 1976. március 31-i információs jelentésében a „Claude” fedőnevű titkos munkatárs párizsi megbeszéléseiből idéz. A találkozó során Thyss úr, a Credit Commercial de France nemzetközi igazgatója beszélt arról, hogy az előző évben az amerikai „Chase Manhattan Bank tanulmányt készített a szocialista országok eladósodásáról, és ebben […] összes adósságunkat 32 milliárd dollárra becsülték. […] Ennek riasztó hatása is volt a nyugati bankárokra. [Thyss] vezérigazgatója is kért tőle ezzel kapcsolatban írásbeli jelentést.”140

Az ilyen és ehhez hasonló figyelmeztetések 1977-ben megszaporodtak. Ugyancsak az állambiztonság jelentett arról, hogy 14 nyugati ország, köztük az USA a bázeli BIS mellett központi információs irodát hoz létre, amely megelőző jelleggel nyilvántartást készít majd a fejlődő és szocialista országok elszaladó adósságáról, mert a két országcsoportot együtt számolva 45 milliárd dollárra rúgó adósságállomány „a fizetőképességüket fenyegeti”.141

A „Jéger Egon” fedőnéven nyilvántartott úgynevezett operatív társadalmi kapcsolat (aki a jelentésben idézett életrajzi adatai142 alapján*8 minden valószínűség szerint André Kostolany, magyar származású tőzsdeguru lehetett, aki, könnyen lehet, nem is tudott arról, hogy társadalmi kapcsolatként nyilvántartják, és éppen az állambiztonság emberével beszél) egy 1977. június 7-ei dokumentum szerint arról számolt be, hogy a befolyásos üzletemberekből, tudósokból, politikusokból álló zárt társaság, a Bilderberg-csoport áprilisi konferenciáján az angliai Torquayban szóba került „a szocialista országoknak nyújtott kölcsönök csökkentésének kérdése is”. A csoport felvetette, hogy „a szocialista országoknak nyújtandó kölcsönöket kimondottan politikailag megalapozott célok esetében” adják, azokat „maximálisan ki kell használni taktikailag az emberi jogok kérdésével”.143 A jelentés alapján pontosan nem lehet tudni, hogy utalt-e erre valóban ezen a találkozón a megkérdezett nyugati üzletember, vagy csupán a belbiztonsági összekötő nyugati paranoiájáról van szó, tény viszont, hogy hasonlóról tudósított amerikai körútja után Simai Mihály akadémikus, az MTA Világgazdasági Kutatóintézetének igazgatóhelyettese, aki 1976 tavaszán-nyarán járt az USA-ban. Magyarország „hitelképességét általában jónak tartják. […] Hazánkat a Szovjetunió mögött ebből a szempontból az első vagy második helyen állónak tekintik. Három nagybank vezető szakemberei kifejtették azonban, hogy a jövőben a növekvő kockázat miatt egyre kevésbé számíthatunk »szabad« és közvetlenül felhasználható hitelekre. […] Találkoztam ugyanakkor olyan véleménnyel is, amelyik azt vallotta, hogy a nyugati hiteleket a kisebb KGST-államok a függetlenedés és a SZU-tól való elszakadás eszközének tekintik, és ezért »államilag támogatni« kell, az egyes szocialista országokat pedig arra kell ösztönözni, hogy minél bátrabban vegyenek fel hiteleket.”144

Hiába voltak a figyelmeztetések, Kádár nem tudta, melyik ujjába harapjon: sem a beruházások növeléséből, sem az életszínvonal emeléséből nem akart visszavenni. Voltak ugyan hamvába holt kísérletek arra, hogy az emberekkel éreztessék, megromlott a gazdasági környezet, de a lanyha és erőtlen intézkedések csak azt bizonyították, hogy nagyobb a politikai félelem, mint a gazdasági szükségszerűség.

A politikailag érzékeny ebadó körüli bizonytalankodás 1975-76-ban látványos példája volt ennek. A Pénzügyminisztérium 1975 májusában vetette föl, hogy semmit nem ér a propaganda, „a tömegkommunikációs eszközök koncentrált felhasználása, […] gazdasági kényszer alkalmazása nélkül nem lehet […] változást előidézni az ésszerűbb, takarékosabb, hatékonyabb gazdálkodás irányában”.145 Ezért azt javasolták, hogy rövid időn belül konkrét intézkedésekkel jelezzék a lakosságnak, összébb kell húzni a nadrágszíjat, a tervezett lépések között – sok egyéb mellett, a forgóeszköz-hitelezés szigorításától az üdülő-bérbeadás adókulcsainak megváltoztatásáig – az ebadó kiszélesítését, a városi hobbi-kutyatartók megadóztatását is felvetették. A Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesülete a korszakban kivételes módon nagyon éles levélben tiltakozott, mondván, az adó „érdemtelenül sújtja a kutyát szerető városi embert, aki számára a kutyatartás az urbanizációval együtt járó természet iránti vágy, társtalanság, az elidegenedés elleni védekezés”. Az intézkedés „kifejezetten kutyagyűlöletet tükröz, […] szakmailag hibás, mert nem tesz különbséget a népgazdasági érdeket képviselő tenyészállomány és korcs kutyák között, […] hibás továbbá, mert a kisembert sújtja, a sűrűn beépített csepeli lakótelepen ugyanis 1200, a rózsadombi villában 80 forint lenne az ebadó” évente. Miközben pedig az állam „a rendkívüli kulturális értéket képező őshonos állatfajok megmentését dotálja, addig az ebadó tervezete az őshonos pulit, kuvaszt, komondort és társait rövidesen állatkerti témává degradálja”. A vitában Kádár János is megnyilvánult, szerinte a tervezetbe „téves nézetek miatt több olyan hiba került bele, ami a kis keresetű emberekre hátrányos”.146 A pártvezető kompromisszummal élt, differenciálást javasolt, engedményeket arra, hogy bizonyos háztartások akár két házőrző kutyát is tarthassanak, vagyis kiszélesíttette az adómentesség körét. Így aztán lett is ebadó, meg nem is.

„1976-ban volt egy áremelés. Borzasztóan megijedt tőle mindenki, a vezetés jobban, mint a lakosság”147 – emlékezett Havasi Ferenc arra, hogy abban az évben tényleg megkíséreltek egy kisebb korrekciót, természetesen jelentős kompenzáció mellett, de 1977-re kiderült, hogy Kádár még ezt az óvatos kísérletet is veszélyesnek tartja. Az ijedséget indokolta az is, hogy Lengyelországban egy hasonló áremelés ellen munkások tiltakoztak.148 Az év áprilisában a szocialista brigádok vezetőinek értekezletén Kádár ezért be is jelentette, hogy az előző évi megingás után 3,5-4 százalékkal emelkedik majd a reáljövedelem. „Nem állíthatjuk felelősen, hogy a dolgozók életszínvonalának állandóan emelkedni kell, de azt igen, hogy a szocializmus építésének együtt kell járnia a dolgozók életszínvonalának rendszeres emelkedésével. Ezt viszont álljuk, s ez tükröződik az életszínvonal javítását tükröző idei terveinkben”149 – érvelt Kádár, vagyis ha egy évben nem emelkedik számottevően az életszínvonal, akkor a következő évben már mindenképpen javulnia kell, bármilyen is a gazdaság teljesítménye. Magyarország robogott a fizetésképtelenség felé.

1977 végén a Magyar Nemzeti Bank stábja leadta az első jelzéseket, miután az eladósodás vészesen felgyorsult: az év végére a bruttó konvertibilis tartozás már 6,2 milliárd dollárra rúgott, vagyis az 1973-as, nagyjából 2 milliárd dolláros mérték többszörösére.150 A hitelek többségét, 3,8 milliárd dollárt egy éven belül kellett visszafizetni, míg 1976-ban az átlagos napi nemzetközi fizetési kötelezettség 40 millió dollár volt, 1977-ben 50 millióra emelkedett, 1978-ra pedig 60 millió fölé várták. Ráadásul új trendek mutatkoztak a hitelpiacon, a befektetők kezdték egy kalap alá venni a KGST-országokat, emelkedett a kamatszint, csökkent a bizalom Magyarország iránt. Az MNB-nek a napi fizetőképesség fenntartása érdekében többször a devizatartalékhoz kellett nyúlni.151

Az aggasztó adatok miatt az MNB-ben Pulai Miklós elnökhelyettes, Bácskai Tamás közgazdasági főosztályvezető és Tarafás Imre (1947) főelőadó saját hatáskörben jelentést készített arról, hogy ez az út katasztrófába viszi az országot, változtatásra van szükség. „Több hitelt nem tudunk felvenni, mert […] amibe befektetjük, annyit sem hoz, mint a kamatláb. […] Előtérbe kell állítani az exportot növelő beruházásokat, vissza kell szorítani a fogyasztás dotálását, meg kell állítani a fogyasztás növekedését, és el kell kezdenünk az adósságállomány csökkentését”152 – emlékezett Bácskai Tamás, akinek elmondása szerint az MNB vezetősége elé vitték a dokumentumot. Ebben az iratban az a sokkoló adat szerepelt, hogy ha az adósság ugyanolyan ütemben nő, mint addig, akkor 1978 végére eléri a 8 milliárd dollárt, ami már pénzügyi összeomlással fenyeget. A katasztrófát tehát csak a belső felhasználás többéves visszafogásával, nullához közeli növekedéssel, a lakossági és közösségi fogyasztás erőteljes korlátozásával lehet elkerülni.153 Tarafás Imre úgy emlékezett a szerzőnek adott interjújában, hogy a döntő érv nem is az volt, hogy a felvett hitelek nem hozzák vissza a pénzt, hanem az, hogy változtatás nélkül 1979-től évente olyan nagyságrendű hitelt kellene felvenni a költségvetési és fizetési mérleg hiányának a fedezésére, amely az adott piaci körülmények között lehetetlennek tűnt.154

Az MNB vezetőségi ülésén éles támadásokat kaptak. Bácskai emlékei szerint gúnyosan egy „kisszövetkezet”írásának minősítették a jelentést, Tímár Mátyás elnök pedig végül azzal zárta le a vitát, hogy „valószínűleg igazatok van, de hát konfliktusokhoz vezet.”155 Azt javasolta, legfeljebb Bácskai a saját szintjén, főosztályvezetők körében küldheti tovább az anyagot. „Én pedig ezt kötelességszerűen elküldtem” – mesélte Bácskai. Pulai Miklós elnökhelyettes a szerzőnek adott interjújában ezt megerősítette. Szerinte Tímár őt is arra biztatta, hogy bár a dokumentumot nem tekintik hivatalos anyagnak, Pulai a saját szintjén népszerűsítheti, így ő is eljuttatta minisztereknek vagy az árhivatal vezetőjének. Az anyag így elért a KB gazdaságpolitikai titkárságára is, ahol Pulai emlékei szerint hosszasan rágódtak annak következtetésein.156

Néhány héttel később Havasi Ferenc, a KB – Németh Károly után kinevezett – új gazdaságpolitikai titkára hívta föl Bácskait, akivel addig még nem találkozott akkor. „Elszöszöltem egy értekezleten, ahol […] hevesen támadták az önök előterjesztését. […] Azt mondták, nem lehet dolgozni egy olyan helyzetben, amikor destabilizálják ilyen gondolatokkal a magyar gazdaságot, de […] nem szeretem, ha valakiket […] a hátuk mögött megtámadnak, de […] úgy tűnt nekem, hogy igazuk van”157 – mondta Havasi, Bácskai emlékei szerint, majd egy példányt kért a jelentésből. A gazdaságpolitikai bizottság pedig 1978 februárjában napirendre tűzte és megvitatta a „kisszövetkezet” javaslatait, amelyek között ismét szerepelt az IMF- és a Világbank-csatlakozás előnyeinek ecsetelése.158

1978 júniusában a Politikai Bizottság elé is drámai adatokat vittek, amelyek – a szó kimondása nélkül – egyértelműen jelezték Kádáréknak, hogy valamit tenni kell, különben jön a fizetésképtelenség. A plénum előtt ismertetett adatok szerint év végéig a nettó adósság a nemzeti jövedelem 36 százaléka, az export 73 százaléka lesz, 1980-ra viszont már a kivitel másfélszeresére rúg majd ugyanez, a bruttó adósság pedig 10 milliárd dollárra emelkedik. A következő tervidőszakban, 1981–1985 között évente 1,3-1,4 milliárd dollár új, középlejáratú hitelt kellene felvenni, ami viszont már teljes egészében a törlesztésre és kamatokra menne el, vagyis az ország csak további rövid lejáratú hitelek felvételével lenne finanszírozható. Ez pedig a biztos csőd. „Jelenlegi hitelezőinktől egy évben már nem igen lehet több rövid- és középlejáratú hitelt felvenni, és a visszafizetési határidőket sem tudjuk hosszabbítani”159 – írták az előterjesztésben, hozzátéve, hogy „új hitelforrásokat kell keresnünk”. A javaslat: keressék meg a Szovjetuniót egy 1 milliárd dolláros hosszú lejáratú hitelkérelemmel, de – és itt jön a slusszpoén – Moszkva nehézségei miatt „reálisabb lehetőséget biztosítana azonban csatlakozásunk” az IMF-hez és a Világbankhoz, hiszen a két intézmény megoldaná a finanszírozási gondokat, miután tőlük „évi 300-400 millió dollárra becsülhető középlejáratú hitelhez” juthatnánk. Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy „egyensúlyi helyzetünk további romlásának nyilvánvalóvá válása, a pénzpiaci feltételek romlása esetén olyan helyzetbe kerülhetünk, hogy a tőkés bankok hiteleiket nem újítják meg vagy részben vissza is vonhatják”. Vagyis az IMF–Világbank páros nélkülözhetetlen a biztonságos finanszírozáshoz. „Az IMF-tagság jelen devizahelyzetünkben nem növelné, hanem csökkentené a tőkés országoktól való gazdasági függőségünket.”160

„Lehet, hogy a konzultáció eredménye az lesz, hogy ellenzik a belépésünket ezekbe a szervezetekbe. Az biztos, hogy a döntés jogát nem fogják elvenni, de nem lesz könnyű dolog” – mondta Kádár, aki azért a nyugati politikai függőség veszélyére is figyelmeztetett, mondván, „a tőkések politikailag ki fogják használni a lehetőséget, mert ott jótékonykodás nincsen”. Végül a pártvezető javaslatára a PB úgy határozott, hogy konzultációt kezdeményeznek a szovjet pártvezetéssel, a problémák megoldásához „ezúttal is elsősorban a Szovjetuniótól” kérnek segítséget, de a levélben hangsúlyozzák majd, hogy „más lehetőség híján – mivel sem a dinamikusan fejlődő gazdaság visszafogását, sem az életszínvonal-politika megtörését nem vállalhatjuk – a Magyar Népköztársaság kényszerhelyzetben esetleg belépne a Nemzetközi Valutaalapba és a Világbankba”. A PB-határozat arról is rendelkezett, hogy „a csatlakozási tárgyalásokat két szakaszban, először bizalmasan, előkészítő formában kell megkezdeni, majd hivatalosan folytatni”.161

1978 nyarára ezek az informális megbeszélések már javában folytak, a tárgyalásokat pedig ismét Fekete János vezette, aki 1973-tól, a kapcsolatok legutóbbi befagyasztásától kezdve is folyamatosan fenntartotta valamilyen formában a viszonyt.

1974 karácsonyára például egy Vasarely-albumot küldött Alan Whittome-nak,162 aki 1975-ben rövid látogatást tett Budapesten. A vizitre utal, hogy Fekete előbb egy februári levelében kérte az IMF európai igazgatóját, hogy pontos dátumot írjon neki a tervezett vizitről, nehogy elkerüljék egymást, az üzenetet egyébként – a baráti jelleget hangsúlyozandó – egyszerűen csak Jánosként írta alá.163 Whittome április 2-ai keltezésű levelében ezután megköszönte a „vendéglátást és a gondolatébresztő beszélgetéseket”164, egyben Románia csatlakozásával kapcsolatban küldött neki értékes információkat. Whittome a látogatás után jelentést írt, amelyben azt jelezte, hogy Magyarország részéről van valamiféle halvány érdeklődés a csatlakozás iránt, de ennek láthatólag nem tulajdonított túlzottan nagy jelentőséget.165

1976-ban Whittome a júniusi bázeli BIS-ülésen ismerkedett meg és beszélgetett az új MNB-elnökkel, Tímár Mátyással, de – mint írta – „semmi újdonság nem merült föl”166 azonkívül, hogy Tímár szerint a szovjetek álláspontja egyre puhul Magyarország IMF-csatlakozásával kapcsolatban, főleg a saját nehézségeik miatt.„A szovjetek nagyon gazdagok, de nagyon illikvidek is egyben, valószínűleg nekik van a világon a legrosszabbul megszervezett mezőgazdaságuk, és az iparuk is gyenge”167 – panaszkodott Whittome beszámolója alapján Tímár. Egy 1977. szeptemberi jelentés szerint a jugoszlávok számoltak be egy IMF-tisztviselőnek arról, hogy értesüléseik szerint „az utóbbi időben a magyarok az IMF- és a Világbank-tagság, főleg ez utóbbi előnyeiről beszélnek”.168

Bár 1978-ban az IMF washingtoni központjában valószínűleg viszonylag keveset tudtak azokról az aggodalmaskodó jelentésekről, amelyekről az év tavaszán Budapesten folyt a vita, de ilyen előzmények és a folyamatos kapcsolattartás után nem lephette meg őket, hogy Feketéék március 6. és 8. között újabb látogatásra hívták Whittome-ot.169 Az már annál inkább, hogy a Financial Times megszellőztette a terveket. A lap március 2-ai számában írt arról, hogy Magyarország mellett Lengyelország és Csehszlovákia is érdeklődik a belépés iránt, az IMF szívesen veszi a közeledést, és egyik képviselőjét a térségbe küldi puhatolózó tárgyalások végett.170 A kiszivárogtatás téma volt az igazgatóság március 3-ai ülésén, ahol az ügyvezető igazgató megerősítette, hogy Whittome Európában tárgyal, amiatt pedig vizsgálódnak, hogyan mehetett ki az információ. A titkos látogatásról még a stábból is kevesen értesültek, tehát azt valószínűsítette, hogy az IMF-en kívülről kapták a hírt az újságírók.171

A márciusi budapesti találkozón a jelek szerint már nagyon konkrét kérdések merültek fel a csatlakozásról. Hazaérkezése után ugyanis Whittome részletes levélben172 írt jó néhány olyan kérdésről, amelyekre Magyarországon nem tudott fejből válaszolni. Így arra, hogy a Világbank milyen fejlettségi szint, mekkora egy főre eső bruttó nemzeti termék, GNP (Gross National Product) felett nem kölcsönöz a tagállamoknak, arra hivatkozva, hogy nem szorul rá a fejlesztési hitelekre, vagy arra, hogy hogyan kell szerepeltetni az aranytartalékra vonatkozó adatokat a kimutatásokban, illetve egyes, az IMF alapokmányából levezethető speciális jogi kérdésekre. Mindez azt mutatja, hogy Budapesten nagyon is felkészültek arra az eshetőségre, hogy a szovjetek képtelenek lesznek pénzzel segíteni, így kénytelen-kelletlen belemennek majd a magyar csatlakozásba. Ezzel pedig a magyar politikai vezetés megmenekül attól, hogy megszigorító jellegű gazdasági intézkedéseket kényszerüljön bevezetni. A tét Kádárék számára egyre inkább egyértelmű volt: ha nem sikerül új forrást találni, akár a szovjetek segítségével, akár az IMF-csatlakozás útján, kénytelenek lesznek feladni az 1970-es években a növekedésre (és az adósságszint növelésére) alapozott kurzust.

Alig kevesebb mint egy év múlva, 1979 tavaszára kiderült, hogy a kísérlet ismét kudarcot vallott. A szovjet vezetés megint nem ment bele abba, hogy Magyarország – Románia és Jugoszlávia után harmadikként – belépjen az IMF-be. Moszkva világossá tette, hogy nincs ínyére a csatlakozásról folytatott huzavona, de a gazdasági helyzet folyamatos romlása mellett 1978 második felében és 1979 elején Kádárék mindent megpróbáltak, hogy az IMF-belépés segítségével elkerülhessék az életszínvonalat veszélyeztető lépéseket.

Koszigin szovjet miniszterelnök 1978 júniusában a KGST-ülésszakon egyértelműsítette Lázár György magyar kormányfő számára, hogy nagyon is odafigyelnek Magyarország és a többi szocialista ország eladósodására, de a kiutat a szorosabb KGST-integrációban, a tőkés import korlátozásában és nem az IMF-csatlakozásban látják. A Valutaalap ugyanis szerintük továbbra is „amerikai ellenőrzés alatt áll, amely elsősorban politikai és nem gazdasági intézmény, s mint ilyen, politikai befolyást gyakorol azokra, akik a »karmai« közé kerülnek” 173 – írta beszámolójában Lázár, aki szerint Koszigin példákat is említett olyan fejlődő országokról, ahol az IMF belső intézkedéseket kényszerített ki. A szovjet miniszterelnök úgy vélte, hogy a nemzetközi szervezet célja a „szocialista közösség” megbontása.

Ilyen előzmények után küldött levelet Kádár augusztusban Brezsnyevnek, amelynek tervezetéről a KGST-ülésen elhangzottak miatt éles előzetes vita bontakozott ki Budapesten. A levél első változatában azt írták, hogy a tőkés adósság „a közeli jövőben elérheti a gazdasági elviselhetőség felső határát, veszélyeztetheti nemzetközi fizetőképességünket, és belpolitikai feszültségek forrásává válhat”, ami miatt „megfontolás tárgyává”174 tették a csatlakozást. Végül a levélterv szövegét patikamérlegre tették, és a téma érzékenysége miatt elhagyták belőle a csatlakozás konkrét felvetését és a belpolitikai veszélyekkel való „riogatást” is. Abban maradtak, hogy ezt a kérdést a legközelebbi találkozójukon Kádár személyesen beszélje meg Brezsnyevvel, és az egész témát a nagyobb szovjet segítségnyújtás kontextusában tárgyalják.175 Bár a szokásos nyári krími találkozón Brezsnyev nem volt teljesen elutasító, de megerősítette, hogy az IMF-ben az amerikai politikai törekvések érvényesülnek, ami elég egyértelmű utalás volt arra, hogy sok esélyt nem lát az engedély megadására. Egyetlen apró kiskaput hagyott mégis, amikor arra tett utalást, hogy megvizsgálják a dolgot.176

Lázár György 1978. október 27-én kapott újabb fejmosást Koszigintől a moszkvai kormányfői találkozón, amelynek hangulatáról megsejthetünk valamit, ha figyelembe vesszük, hogy Lázár így minősítette: „helyenként éles megfogalmazások is elhangzottak, de a vita és a beszélgetés egyetlen ponton sem lépte át az elvtársi hangnemet”.177 Sokatmondó, hogy az elvtársi mellől a baráti jelző kimaradt, ami már a kortárs megfigyelők számára is azt jelezhette, hogy a hangulat egyáltalán nem volt oldott. A tárgyalásról szóló beszámoló igazolja ezt, hiszen kiderül, Koszigin nem értett egyet azzal a magyar értékeléssel, hogy az eladósodásnak objektív okai vannak, a problémákat a világgazdaság változásai idézték elő. Szerinte más szocialista országokban nem ilyen mértékű a gond. „Végiggondolták, hogy ennek a tendenciának a folytatása mire vezet?” – tette föl a fenyegető kérdést a szovjet kormányfő Lázár beszámolója szerint, majd hozzátette, hogy az IMF-be és a Világbankba persze könnyű belépni, de „kilépni nehéz”. Szerinte a magyarok elérhetik, hogy több milliárd dollárt kapnak, „de milyen áron?”Az amerikaiak ott „azt csinálnak velünk, amit akarnak” – mondta Lázár szerint Koszigin, aki úgy vélte: „a Nyugat offenzívát indított a szocialista országok eladósítása érdekében, s hogy ezzel befolyását még inkább megerősíthesse. Ezt nekünk közös erővel kell kivédeni.” Hevesen bírálta a magyar életszínvonalat is, hogy „sokan utaznak nyugati országokba, ennek a kiadásai is nagyok”, nem értette, miért olyan magas a tőkés import, amikor a Szovjetunió is el tudná látni áruval az országot. Vagyis szerinte egyszerűen csak a nyugati importot kell csökkenteni, és minden rendben lesz.178

Az 1978-as év azonban még a legpesszimistább előrejelzéseknél is rosszabbul alakult. A drámaian romló helyzettel 1979 februárjában egy PB-ülésen szembesültek Kádárék. Az év végére 9,2-9,4 milliárd dollárra duzzadt az összes tartozás, ennek 42 százaléka, 4,3 milliárd rövid lejáratra szólt, ezzel szemben a deviza- és aranytartalék mozgósítható része alig 1,3 milliárdot tett ki, és körülbelül háromheti fizetési kötelezettség kiegyenlítésére volt elég. „A tőkés eladósodottság arányai már nemzetközi összehasonlításban is kedvezőtlenek. Helyzetünk rosszabbodása hitelezőink széles köre számára még nem teljesen nyilvánvaló, bár különböző nyugati becslések Magyarországot a harmadik leginkább eladósodott KGST-országnak minősítik Bulgária és Lengyelország után. […] A tőkés devizahelyzet a népgazdaság legkritikusabb területévé vált. A tőkés hitelekre való ráutaltságunk olyan mértékűre fokozódott, hogy ha a hitelfelvételek folyamata megszakad, súlyos következményekkel járó helyzet alakulhat ki”179 – írta le az állapotokat az összegzés. A számítások szerint a talpon maradáshoz 1985-ig 14-15 milliárd dollárnyi új hitelre lenne szükség, ennek nagy részét, 9 milliárdot a meglévő hitelek törlesztésére kell fordítani, miközben az egész kalkulációt beárnyékolja, hogy kimerülőben vannak az új hitelszerzési lehetőségek, lassan már senki nem ad kölcsönt Magyarországnak. A gazdaságpolitikának így két lehetősége marad, vetette fel a dokumentum: vagy a megszerezhető és várhatóan mérséklődő nagyságú hitelek mennyiségétől teszi függővé az ország gazdasági növekedését, tehát kénytelen lesz visszavenni az életszínvonalból, vagy új hitelforrások után néz. Az új forrás pedig csakis az IMF és a Világbank lehet. „Nem rejti ez magában a fizetésképtelenség veszélyét?” – tette föl a költői kérdést az egyik PB-tag, Nemes Dezső, miközben az egész vita akörül forgott, hogy a fenyegető csődöt hogyan lehetne elkerülni. Az 1979. februári PB-ülés végkövetkeztetése egyértelmű volt: ha az életszínvonal-csökkentő lépéseket és a csődöt is el akarják kerülni, akkor nincs más út, mint belépni a nemzetközi pénzügyi szervezetekbe. „Én támogatom a belépést”180 – tette nyilvánvalóvá a helyzetet Kádár, így a testület el is fogadta, hogy ezt a szovjetekkel való konzultáció után kezdeményezni kell.

A végső szót azonban néhány hét múlva megint a szovjetek mondták ki. Kádár 1979. március 6-án Brezsnyevvel találkozott Moszkvában, ahol a szovjet pártvezér egyértelműsítette, ez az út továbbra sincs nyitva. A szovjet pártfőtitkár szerint Magyarország nem önállósodhat ezen a téren, inkább az áremeléseket, az életszínvonal csökkentésének útját kell választania. Brezsnyev akkor már súlyos beteg volt, Kádár a találkozó utáni PB-ülésen azt mondta, hogy szovjet kollégájának „akkor nehéz, amikor már más beszél, hallásproblémája van, ez is idegesíti”181, viszont „egészen tűrhetően bírta”, hogy a magyar pártvezető több mint egy órán át puhította IMF-ügyben. Brezsnyev bírálta azt, hogy mindenáron az életszínvonalat akarja Kádár emelni, miközben „szakadás van a termelés és a felhasználás között”, majd nyilvánvalóvá tette, hogy „jelen helyzetben […] nem tartják helyesnek” a belépést. Más módon, vagyis a KGST-n belül kell keresni a helyzetből a kiutat. „Világosan le lett írva, ha nem tudunk hosszú lejáratú hitelhez jutni, a következő ötéves tervben életszínvonal-csökkentéssel kell számolni”182 – méltatlankodott Kádár beszámolója után a PB-ülésen Fock Jenő, a magyar pártvezető viszont azzal védte meg a szovjet elutasítást, hogy „egy objektív tény”, hogy Magyarországon magas az életszínvonal. A márciusi PB-ülés úgy döntött, „pillanatnyilag nem célszerű”183 az IMF–Világbank-csatlakozás, és ugyanezen az ülésen arról is határoztak, hogy az 1980-ra beütemezett nagy áremelések javát már 1979 nyarán foganatosítani kell. Június végén pedig, alig pár nappal a fejezet elején is részletezett széles körű áremelések bejelentése előtt, Havasi Ferenc KB-titkár lényegében Brezsnyev márciusi szavait visszhangozta, amikor a régóta nem látott szigorító intézkedések indoklásaként azt mondta: „még időben vagyunk, hogy nagyobb megrázkódtatások nélkül elkezdjük a termelés és a fogyasztás összhangba hozását”.184

Kádár 1979 tavaszára kénytelen volt először önmaga, majd az áremelésekkel a közvélemény előtt is beismerni, hogy nincsen más út, véget kell vetni az 1970-es évek során követett gazdaságpolitikának, vissza kell venni az életszínvonalból és a növekedésből. Az egyre súlyosbodó adóssághelyzet miatt Kádár politikája nem volt folytatható, hiszen a szovjetek már nem tudtak, nem is nagyon akartak segíteni, viszont a nyugati hitelezők is óvatosabbak lettek. A „fejlett” szocializmus korszakának az előtt vége lett, hogy elkezdődött volna. Azt azonban Kádár sem sejtette, hogy hiába hajt végre 1979-től kemény kiigazító lépéseket, alig telik el két év, és még nagyobb vihar kerekedik.


09

Washington, 1982. május 7. Fekete János, a Magyar Nemzeti Bank elnökhelyettese, L. A. Whittome, a Nemzetközi Valutaalap európai osztályának igazgatója, Marjai József miniszterelnök-helyettes és Jacques de Groote, a Nemzetközi Valutaalap ügyvezető igazgatója, amikor Magyarország csatlakozik a Nemzetközi Valutaalaphoz. MTI/UPI: Tim Clary


V. fejezet

Esernyőcsere viharban
1980–1982

„Nem gondolsz arra, hogy itt szívbeteg emberek is ülnek?”

Egy KB-tag kérdése Tímár Mátyás jegybankelnökhöz,

1980. december

A Magyar Nemzeti Bank első elnökhelyettesének frissen kinevezett Fekete János 1981. május végén Tokióba látogatott, hogy részt vegyen a kereskedelmi banki közgazdászok nemzetközi konferenciáján.1 Lassan két év telt az 1979 nyarán bejelentett drasztikus áremelések óta. Azóta rendkívüli és fájdalmas intézkedéseket foganatosított a pártvezetés az egyensúly helyreállítása, a fizetőképesség javítása érdekében, és nem is eredménytelenül. Az életszínvonal befagyasztása, a gazdaság lefékezése, az import visszafogása, az export erőltetése, az adósságnövekedés megállítása – mindez oda vezetett, hogy lelassult az eladósodás. 1980-ban pedig – legalábbis az IMF-nek jelentett adatok szerint – már 150 millió dolláros pluszban zárt a folyó fizetési mérleg, amelyen ezen adatsor alapján 1979-ben még 500 millió, 1978-ban 1,2 milliárd dolláros, azaz a nemzeti jövedelem 9 százalékát kitevő lyuk tátongott.2 Valójában ezek az adatok, mint 1989-ben a kormány kénytelen volt bevallani, hamisak voltak,*9 de a trend igaz volt. Az adósság növekedése még az 1989 után korrigált adatok szerint is lelassult: a valós számok szerint míg 1978-ban a nettó adósságállomány egy év alatt 2,6 milliárd dollárral, addig 1979 és 1981 között, tehát három év alatt mindössze 1,4 milliárd dollárral emelkedett.3

Feketének – saját, 1981. június 2-án kelt jelentése szerint – Tokióban mégis védekezni kellett, ráadásul pont azon bankok vezetői előtt, amelyek a keleti blokk jelentős hitelezői voltak. Hiába bizonygatta, hogy a „gazdaság jó irányban halad”, az export 1979-ben dinamikusan bővült, és 1980-ban is emelkedett, ha lassabban is. Az erőfeszítéseket pedig a nemzetközi hitelpiac is visszaigazolta, hiszen az ott lévők közül – ahogy felhívta rá a figyelmet – „többen is részt vettek […] a legutóbbi nagy összegű, 400 millió dolláros konzorciális hitelnyújtásban.”4 A nemzetközi bankártársaságnak mindez kevés volt. A pénzügyi világ krémje 1981-ben kevésbé a magyar adatok részleteivel bíbelődött, sokkal inkább a „big picture” érdekelte a szakembereket.

Fekete beszámolója szerint a három és fél órás vitában mindenki aggodalmaskodott, mert „csalódottan vették tudomásul az esernyőelmélet bukását”.5 Ez a teória egészen 1980-ig általánosan elfogadott elv volt a nyugati bankok közgazdászai számára. Azt a bizonyosságot jelentette, hogy a KGST-országok hitelezése nem kockázatos, hiszen a Szovjetunió, a „nagy testvér” úgyis jótáll minden adósságért, és segít a bajba jutott „kistestvéreknek”. 1979-80-tól azonban olyan események következtek be a világpolitikában és a világgazdaságban, amelyek azt bizonyították, hogy ez az elv már nincs érvényben. Moszkva már nem olyan erős, hogy kisegítse a kelet-európai szocialista országokat, így a hitelképességükbe vetett hit alapjaiban ingott meg. Hiába volt tehát az 1979-től megkezdett fájdalmas kiigazítás, Magyarország felett viharfelhők gyülekeztek.

A magyar gazdaságot 1979-től külső csapások sorozata érte. A pénzügyi kiigazítást akkor kellett végrehajtani, amikor minden a pártvezetés szándékai ellen hatott.6 Először az újabb – az 1973-as utáni második – olajsokk okozott riadalmat 1979 őszén, amelynek eredményeként 1980 végéig a 11–13 dolláros szintről előbb 20, majd 40 dollárra emelkedett az olaj hordónkénti ára. Az okok között a szakértők a pennsylvaniai Three Mile Islanden bekövetkezett atomerőmű-balesetet (1979. március), az iráni iszlám forradalmat, a teheráni amerikai nagykövetség elleni túszejtő akciót, majd az ezek után bevezetett amerikai embargót (1979. november), valamint az iraki–iráni háború kirobbanását (1980. szeptember) említették. És persze azt is, hogy a Szovjetunió 1979 karácsonyán megkezdte véget nem érőnek tűnő, kilencéves háborúját Afganisztánban.

Mindennek számos következménye volt az 1970-es években súlyosan eladósodott szocialista blokk országaira, így Magyarországra is. Az újabb nyersanyagár-emelkedés és minden, ami ebből következett, ismétlődő megrázkódtatásokat jelzett előre, nem sok jóval kecsegtette a reálgazdaságot. A továbbra is erősen energiaigényes ipar számára ez azt jelentette, hogy a bukaresti „csúszó” árelv miatt a szovjet energiaszállítások költsége is folyamatosan emelkedik majd, követve az 1973-tól rakétasebességgel robogó árakat. Folyamatosan romlottak a cserearányok, egységnyi importért egyre többet kellett exportálni, a dráguló import miatti árkiegészítések újabb megterhelést jelentettek a költségvetésnek, amely az ártámogatások kusza rendszerén keresztül igyekezett megvédeni a belső piacot, a vállalatokat és a fogyasztókat az áremelkedés okozta sokktól. Az olajárak a csúcsról az 1980-as évek közepéig lassan csökkentek, de az árhatásokat késleltető elv miatt a magyar gazdaság az évtized első felében ennek jótékony hatásait még nem, ellenben az áremelkedést annál inkább megérezte. Az energia és a nyersanyagok megdrágulása tovább rontotta a kivitel versenyképességét. A Szovjetunió afganisztáni beavatkozása pedig azzal a veszéllyel járt, hogy az amúgy is egyre inkább saját gazdasági gondjaival küszködő Moszkva el lesz foglalva a háborúval, annak anyagi szükségleteivel. Feltételezhető volt az is, hogy a szovjetek kevésbé lelkesen tudják majd teljesíteni a KGST-országok energiamegrendeléseit is. Mindez tovább romló kereskedelmi mérlegeket, következésképpen állandósuló fizetésimérleg-feszültségeket sejtetett.

Nem sok jót jeleztek előre a pénzpiac eseményei sem: az 1982-ben a mexikói fizetésképtelenségben kicsúcsosodó adósságválság első jelei máris érezhetőek voltak. A háborúk, túszdrámák és olajsokkok okozta bizonytalan piaci helyzetben a befektetők 1979-től valósággal menekültek a kockázatos piacoktól, különösen a kelet-európai országokkal szemben váltak gyanakvóvá. A Szovjetunió afganisztáni bevonulása után újabb hidegháborútól, elhidegülő kelet–nyugati kapcsolatoktól tartottak, a nyugati pénzintézetek gyakorlatilag embargó alá helyezték a keleti államokat és bankokat. „Az MNB zürichi képviseletének munkatársai 1980. január első napjaiban folyamatosan felmérő, puhatolózó jellegű tárgyalásokat folytattak különböző amerikai bankokkal, az év első negyedében realizálható nagyobb összegű kölcsön felvétele céljából. A tárgyalások eredménye egyértelműen negatív, képviselőink értésére adták, hogy a kölcsönnel kapcsolatban érdemi tárgyalások megkezdését nem javasolják, a jelenlegi helyzetben kizárólag elutasító választ kaphatunk. Az indok egyértelműen az afgán helyzet miatt kialakult szovjet–amerikai ellentét”7 – írta egy állambiztonsági értékelés 1980. január 17-én, de akkor még bíztak benne, hogy a változások átmenetiek maradnak.

A befektetők az USA pénzpiacán is nehézségekbe ütköztek. 1979 augusztusában hivatalba lépett Paul Volcker, az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed új elnöke, és elkezdődött a később a nevével fémjelzett „Volcker-sokk” időszaka, amelynek során az amerikai monetáris politika fő célja a stagfláció korszakának lezárása lett. Az 1970-es években a nyugati gazdaságok az inflációval vegyes alacsony gazdasági növekedés terheit nyögték, így Volcker első számú közellenségnek az inflációt és az inflációs várakozások megtörését nevezte meg. Ennek jegyében 1981 májusáig viharos gyorsasággal, a 9,5 százalékos szintről 16 százalékig emelték a rövid lejáratú dollárkamatokat, amelyek aztán csak 1982 júliusa után mérséklődtek 12 százalékig.8 Az adós országok pechje az volt, hogy az 1970-es években felvett könnyű hitelek kamatát nagyrészt az amerikai rövid lejáratra szóló hitelek feltételeihez kötötték, hirtelen tehát ezek a kölcsönök – amelyek egy részét az 1970-es években még negatív reálkamat mellett vették föl – nagyon megdrágultak. Ehhez járult még a kamatemelési politika két további hatása: a dollár két év alatt 20–25 százalékot erősödött, és szintén a kamatpolitika következménye lett az, hogy a nyugati gazdaságokban lelassult a növekedés is. Míg 1973 és 1980 között a fejlett országok átlagos gazdasági növekedése 3 százalékos volt, 1981-82-ben alig fél százalék. Ez is rontotta a szocialista országok exportkilátásait.9

Pénzpiac, reálgazdaság, világpolitika – akármerre néztek a Tokióban gyülekező bankárok, csak gondokat láttak. És ami külön is aggasztotta a Feketével találkozó szakembereket, és ami miatt az esernyőelmélet bukásával szembesítették a magyar MNB-s vezetőt, az a KGST-országok legnagyobbikában, Lengyelországban bekövetkezett eseménysorozat volt. Lengyelország 1981 tavaszán, a tokiói találkozó időpontjában éppen az államcsőd szélén egyensúlyozott. Áprilisban a kamatfizetések és törlesztések 1981-re eső 2,2 milliárd dolláros tételének átütemezését volt kénytelen kérni a hitelezőktől. Nem úgy nézett ki, hogy az esernyőteória jegyében Moszkva nagy erőkkel készülne a segítségére sietni.

A lengyel fizetésképtelenség réme óriási kockázatokat rejtett az egész európai pénzügyi rendszer számára. Az ország 1980-ra 25 milliárd dollár nyugati adósságot halmozott fel (csak emlékeztetőül, Magyarországé akkor 10 milliárd körül volt), a kölcsönök egy része kormányhitel volt, egy másik része körülbelül 500 kereskedelmi bank között oszlott meg, amelyek közül sokan nyugati kormánygaranciát is szereztek kihelyezéseikre. Azt pedig senki nem tudta, hogy egy csőd esetén a terhekből mennyi jut az (elsősorban német és osztrák) magánbankokra, és mennyi az állami hitelezőkre. A fizetésképtelenség közeli helyzet közepette – attól egyáltalán nem függetlenül – Varsó 1980 augusztusa óta politikai válsággal is küzdött: az áremelések miatt sztrájkok törtek ki Gdańskban, megalakult a Szolidaritás szakszervezeti mozgalom, összeomlott az ipari termelés, romokban hevert a gazdaság. Bármikor várható volt a szovjet katonai beavatkozás, amit végül Jaruzelski tábornok 1981 decemberében a szükségállapot bejelentésével előzött meg.

Feketének ebben a helyzetben minden meggyőző képességére szüksége volt, hogy további kelet-európai hitelezésre bírja tárgyalópartnereit Tokióban, és – a vizit nem titkolt céljaként – rábeszélje az addig az ország finanszírozásában nem túl jelentős szerepet játszó japán bankokat arra, hogy érdemes Magyarországot pénzelni. Nem volt könnyű dolga. A Tokióban gyülekező bankárok ugyanis azt is tudták, hogy hiába lassult le az adósságállomány növekedése, a romló feltételek mellett Magyarországnak egyre nehezebb lesz kitermelni az adósságtörlesztés terheit: míg 1978-ban a kamatok kifizetése a devizaexport-bevételek 8,9 százalékát vitte el, addig 1981-ben ez az arány már drámai módon 21,6 százalékra nőtt.10 Ha pedig a törlesztést és a kamatot egybeszámítjuk, akkor az éves export 46 százalékát kellett erre fordítani.11

A meggyőző erőhöz egyébként fontos volt az az imázs, amelyet a magyar nemzeti banki vezető maga körül kialakított. Fekete már az 1970-es években is kedvenc szereplője volt a nyugati sajtónak, 1979-től azonban a gondok elszaporodtával megugrott a róla szóló cikkek száma, feltételezhetően a magyar hatóságok támogatásával és szándékai szerint. Fekete Magyarország „poszterfiúja” lett: igyekezett magát úgy pozicionálni, hogy ő a kommunista bankár, aki azonban érti a nyugatiak nyelvét – ez egyben az az imázs is volt, amelyet Magyarország szeretett volna magáról sugallni –, így mindent ennek a propagandának megfelelően tett és mondott. Ráadásul mindez nem esett nehezére sem, az adottságai megvoltak hozzá. Az imázs és a személyiség nagyjából fedte egymást, tehetségét a nyugati tárgyalópartnerek is elismerték, és pont ezt szerették benne. „A kommunisták legjobb bankára”12 – hirdette róla például 1979 áprilisában a befolyásos Institutional Investor, amelynek Fekete büszkén állította, hogy „olyannyira marxista és kommunista, mint amennyire vörös a vér az ereiben”. „Úgy öltözik, úgy beszél és úgy cselekszik, mint a nyugati partnerei, […] egyedül a vasfoga árulja el kelet-európai hátterét” – írta a Time 1981 tavaszán. Fekete egy mosolygós fényképpel illusztrálva el is mesélte a hetilapnak, hogy a háború utáni ínségben gyakori volt a foghíjak fémmel való pótlása. A Wall Street Journal (WSJ) 1981 februárjában közölt róla portrét, „Mr. Eastern Europe”-ként mutatta be a térség „legismertebb és egyik legbefolyásosabb, öt nyelven beszélő közgazdászát”, akiről amerikai partnerei nyilatkoztak rendkívül hízelgőn. Fekete a cikk szerint kinti barátainak büszkélkedett azzal, hogy az USA egyik legnagyobb bankja csábítgatta állásajánlattal, de visszautasította, mert „elkötelezett kommunista, aki Magyarországon is hozzájut a számára szükséges anyagi javakhoz”.13

A cikkek alig titkolt célja az volt, hogy a bankárok fejében leválassza a kelet-európai szocialista országokat a fejlődő világ kibontakozó adósságválságáról, azt sugallva, hogy a KGST-országok összes adóssága eltörpül Latin-Amerika problémái mellett, Magyarországot pedig még ezen belül is elkülönítse a keleti blokk többi országától, különösen Lengyelországtól. A béke szigeteként, a reformok hazájaként igyekeztek pozicionálni az országot, ahol vannak ugyan problémák, de a nyugatbarát kommunista vezetés már dolgozik a megoldáson. Fekete például a Wall Street Journalnek nyilatkozva 5 milliárd dolláros nettó adósságról beszélt (mellesleg akkor a nettó szám is 7 milliárd környékén járt), lazán túllépve azon, hogy a bruttó (10 milliárd fölötti) adat lenne az igazán kifejező, mivel Magyarország követelései nehezen behajthatók. „Ez nem túl magas, alig egyéves nyugati export”14 – mondta, miközben az összadósság igazából már az éves export 180 százaléka körül mozgott.15 A WSJ persze bőségesen ismertette az ezzel ellentétes véleményeket is. A veszélyesen magas adósságszint miatt a lap értesülései szerint az USA-ban akkor már csak a Manufacturers Hanover Trust hitelezte Magyarországot, amellyel Fekete az 1960-as évek óta remek kapcsolatokat ápolt. Lényegében az egész magyar pénzügyi vezetés azon dolgozott, hogy ilyen nyilatkozatokkal, a személyes kapcsolatokkal, a gazdasági diplomácia eszközeivel javítsa Magyarország pénzszerzési lehetőségeit. Tímár Mátyás MNB-elnök korabeli naplójára alapozott emlékirataiban rendkívül „ideges” hangulatot festett le az 1980-81-es évről, és beszámolt arról, hogy a bázeli BIS, a Nemzetközi Fizetések Bankja 1980. évi ülése után Gordon Richardsont, az angol jegybank vezetőjét is megkörnyékezte. „Kértem, segítsen abban, hogy Magyarországot ne vegyék egy kalap alá a többi kelet-európai országgal. Másnap vagy harmadnap a Financial Timesban meg is jelent Richardson ilyen értelmű nyilatkozata. Nagyon pozitív Magyarországgal kapcsolatban, és London még mindig a pénzpiacok központja”16 – írta.

A gondok Tokióban tehát legalább olyan nyilvánvalóak lehettek Fekete számára, mint New Yorkban vagy Frankfurtban. Hiába minden 1978-79 óta megtett erőfeszítés, a külső környezet olyannyira megváltozott, megszűnt Magyarország feje fölött az addig biztonságot nyújtó szovjet védőernyő, hogy világos volt, valami másra lesz szükség. Valamit „villantani” kell. Új aduásszal kell meggyőzni a piacokat, és mindenekelőtt valahonnan pénzt kell szerezni, különben ugyanaz történhet, mint Lengyelországban. A hitelek átütemezése, a csőd és az ezzel járó politikai felfordulás – mint azt Lengyelországban láthatták – veszélyeztetheti a politikai vezetést, beláthatatlan következményekkel járhat személyes sorsukra is. Fekete és a többiek emlékeibe 1956 végzetesen beleégett. Mindent meg akartak tenni annak érdekében, hogy még egyszer ne fordulhasson elő ugyanaz, ami akkor.

Mint ebben a fejezetben láthatjuk, a helyzetre 1981-82 folyamán azt a választ találták meg, hogy Magyarország kezdeményezte a felvételét az IMF-be és a Világbankba, és a lépést már a szovjetek sem tudták megakadályozni. A döntéshez kellett politikai bátorság, de az adott körülmények között a kényszerek szerepe sokkal nagyobb volt. A bátorságot is a kényszer szülte. Nem legendás hőstörténet ez tehát, amelyben a magyar vezetés ellenállt a szovjetnek. Nem arról volt szó, hogy Moszkva ellenkezésének dacára végre meghoztak egy hosszú ideje érlelődő stratégiai döntést, vagyis az országot végleg a nyugati orientáció felé fordították, hanem lassan, vonakodva, bizonytalanul, gazdasági és pénzügyi kényszerek közepette az IMF-hez fordultak segítségért. Az volt a lényeg számukra, hogy túléljék az 1981-82-es éveket, így pénzügyi krimibe illő izgalmak közepette a belépéssel sikerült visszarántani a gazdaságot a teljes fizetésképtelenség széléről, a szovjetek „esernyőjét” pedig az IMF védelmére cserélték le. Bárhogyan született is a döntés, hatása óriási volt: megkezdődött Magyarország kettős függésének korszaka, amikortól egyszerre kellett megfelelni Moszkva, valamint egyre erősebben Washington és a nyugati pénzvilág elvárásainak.

Fekete tokiói találkozója előtt pár hónappal, 1980 legvégén Budapesten már nyilvánvaló volt, hogy 1956 óta a legnehezebb korszak jön a magyar vezetés számára. „Nem gondolsz arra, hogy itt szívbeteg emberek is ülnek?”17 – Visszaemlékezései szerint ezt kérdezte a KB egyik tagja Tímár Mátyástól 1980. december 2-án, a testület ülésének szünetében, azután, hogy az MNB-elnök olyan számokkal szembesítette a pártvezetést és Kádárt, amelyek a helyzet drámaiságát mutatták be. „Egy-két olyan adatot is fogok mondani – erre Kádár elvtárs a múltkor figyelmeztetett, hogy közöljem, szigorúan titkos adatok –, kérem, ezeket ne jegyezzék fel az elvtársak”18 – mondta Tímár, mielőtt belekezdett volna a beszédébe, amiben aztán mintegy fél órán át sorolta a nehézségeket. 1981-ben a talpon maradáshoz 1,8-1,9 milliárd dollárnyi hitelt kell felvenni, ami „nem kell mondanom, hatalmas összeg”, a körülmények rendkívül nehézzé váltak, mert „az egyensúlyi viszonyok nemcsak nálunk bomlottak meg, hanem az egész világon”, a fejlődő országok adósságállománya 250–300 milliárd dollár, „egyre nehezebben jutnak hitelhez”. Hónapokig tartott, mire egy 250 millió dolláros konzorciális hitelt össze lehetett hozni, egy újabb 300 millió dolláros kölcsön begyűjtése rendkívül nehéznek ígérkezik, mert a lengyel helyzet „nagyon megzavarta a szocialista országok hitelfelvételi lehetőségét”, csak kisebb összegeket, rövidebb lejáratra, magasabb kamattal lehet felvenni, a nagy nemzetközi bankok elérkeztek „a kockázatvállalásuk határaihoz”.19 A nehézségek ecsetelése után Tímár megpendítette azt is, hogy mivel ebben a kiélezett helyzetben egyre nagyobb szerepet kapnak a nemzetközi pénzügyi intézmények, az IMF és a Világbank, „ezeket a jelenségeket át kell gondolnunk”.20 Óvatos, ám célzatos megjegyzés, amely újra felvetette a csatlakozás lehetőségének mérlegelését.

Kádár ekkor, 1980 végén szembesült a problémák súlyosságával. Azzal, hogy hiába voltak az 1978-79-től bevezetett intézkedések, a fájdalmas lépések sora, mindez nem lesz elegendő az ország fizetőképességének megőrzéséhez. Éppen ezen a KB-ülésen részletezte a gazdaságpolitikai titkár, Havasi Ferenc az addig elért eredményeket, és az 1981-es terveket. Tájkép csata közben: 1980-ban alig egy százalékkal bővült a gazdaság, így 1976–1980 között az időszak első két évének gyors növekedése, majd az utolsó két év erőteljes megszorításai miatt az átlagos növekedés az előző ötéves terv 6,5 százalékához képest 2,9 százalékra esett vissza. A lakossági fogyasztás stagnált, az árak két év alatt átlagosan 20 százalékkal nőttek, és a szigort 1981-ben sem lehetett enyhíteni.21 Az 1956 óta zajló „kádárizáció” történetének addigi legsúlyosabb válságába került.

Mindezek tetejébe még olyan jelentős ideológiai engedményeket is meg kellett tenniük, amelyekkel a balos ellenzék és Moszkva haragját vonhatták magukra. Ilyen volt például az, hogy – részben a nemzetközi pénzpiacoknak tett gesztusként – a forint részleges külső konvertibilitásának bevezetését is napirendre kellett venni, 1980 októberétől ennek jegyében egységesítették a turista- és áruforgalmi árfolyamot. „Nagy barátaink ezt a tőkés külgazdasági orientációnak tekintik. Borzasztó!”22 – írta Moszkvára utalva naplójában Tímár, aki szerint a kényszerű lépést Kádár csak „csúsztatott palacsintának” titulálta. A kifejezés azt jelentette, hogy a pártvezető félt, hogy majd „ez fogja belopni az inflációt, […] pedig nem ez, hanem az egyre növekvő költségvetési deficitek és egyebek. Jól felidegesítettek”23 – jegyezte meg naplója szerint szomorúan az MNB-elnök. Az intézkedés mindenesetre javította a Magyarországról kialakult képet a nyugati világban. „Isten tudja, mikor lesz teljesen konvertibilis a forint. De 1981-ben megtesszük az első lépést” – mondta Marjai József miniszterelnök-helyettes 1980 decemberében a New York Timesnak, miközben a lap beszámolója szerint „erős helyi brandyt szürcsölgetett egy kristálypohárkából”. A cikk bevezető mondata szerint míg „az infláció és a politikai nyugtalanság több országot a tönk szélére sodort, Magyarország virágzik, a kommunista vezetés pedig intézkedéseket tesz a fizetőeszköz konvertibilitása érdekében”.24„Az egységes árfolyam, az esetleges teljes külső konvertibilitás és egy lehetséges IMF-tagság felé haladunk”25 – mondta 1980. október 9-én Fekete bankárok előtt New Yorkban a Journal of Commerce című lap beszámolója szerint, hozzátéve, hogy ez persze csak a személyes véleménye, a tagságról még nincs politikai döntés.

Ugyanitt büszkélkedett az MNB első elnökhelyettese a vívmánnyal, amely a New York-i bankártársaság előtt alkalmas volt arra, hogy bizonyítsa, Magyarország nem Lengyelország. A kedvező kép kialakításához hozzájárult, hogy a magyar gazdaságpolitika újabb ideológiai engedményt tett, kibővítette a magángazdaság, a kisipar és a „maszek” kiskereskedelem mozgásterét. Kádárék persze ezzel igazából a csökkenő életszínvonal miatt akarták kárpótolni az embereket, a magánszektor térnyerésének szélesítése ugyanis sokak számára adott lehetőséget arra, hogy az egyre kevesebbet érő állami fizetésüket pluszmunkával egészítsék ki. „Gazdasági helyzetünk megkívánja, hogy a második gazdaságot, mint pótlólagos fejlesztési forrást és a lakossági szükségletek kielégítésének egyik eszközét, a gazdaságpolitika fokozottabban vegye igénybe. A második gazdaság szabályozott fejlődése elősegíti az életszínvonal növekedését, szerepet játszhat az életszínvonallal való megelégedettség alakulásában is”26 – fedte fel az igazi célokat a párt gazdaságpolitikai bizottságának egyik előterjesztése 1980 januárjában.

Az 1980-81-es gazdasági nehézségek és a lengyel események újra ingataggá tették a belpolitikát is. Kádár félelme egyre erősebb lett az „egység” megbomlásától, az ellenzék megerősödésétől, attól, hogy a budapesti értelmiség szervezkedése összetalálkozik a munkások elégedetlenségével – éppen úgy, ahogyan ezzel a veszélyes eleggyel a lengyel elvtársak kénytelenek voltak szembesülni. 1980 októberében megjelent a Bibó-emlékkönyv, a magyar szamizdat irodalom meghatározó műve, amelyben ellenzékiek 76 írásban emlékeztek meg az egykori 1956-os államminiszter, politikai gondolkodó, Bibó István szellemi hagyatékáról. Kádár egyre gyakrabban utalt a PB-üléseken az ezzel kapcsolatos félelmeire, arra, hogy a párton belül gyengül az egység, hogy túlságosan szigorú a gazdaságpolitika, hogy túl sok áldozatot kérnek az emberektől.27

Mindezek a belső változások és a külvilágban bekövetkezett események 1981 elejére egyértelművé tették Kádár számára, hogy a csőd elkerülése érdekében valakitől segítséget kell kérni: vagy Moszkvával sikerül valamilyen formában dűlőre jutni, vagy Magyarország kénytelen lesz – részben legalábbis – elengedni a szovjet vezetés kezét, és keresni a kapcsolatot a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel.

És akkor ütött be az olajügy, ami lényegében eldöntötte Magyarország IMF-csatlakozását. „1981 februárjában jött egy Brezsnyev-levél, hogy másfél millió tonna olajjal kevesebbet fogunk kapni, mert nincs a Szovjetuniónak sem elég, és egyéb kötelezettségei is vannak. Ez több mint 10 százaléka volt az éves magyar kontingensnek. Azt válaszoltuk, hogy ezt nem lehet, erre szerződésünk van. De hiába”28 – emlékezett az év első hónapjainak fordulatára Havasi Ferenc. A nevezetes és – mint látni fogjuk – a magyar IMF-belépés szempontjából fontos Brezsnyev-levél beérkezését Pulai Miklós visszaemlékezésében29 júliusra teszi. Valójában minden valószínűség szerint arról a levélről van szó, amely augusztus végén született, és Kádár szeptember 2-án kapta meg a budapesti szovjet nagykövettől.30 Az olajszállítások csökkentéséről szóló hírek azonban feltehetően nemhivatalos úton már korábban eljutottak Budapestre, és egész évben meghatározták a politikai vezetés viselkedését.

Az 1981–1985-ös periódusra beígért évi 6,5 millió tonnás szállítás ilyen drasztikus megvágása nem csupán az ország energiaszükséglete miatt volt érdekes, hanem azért is, mert – furcsa módon – ennyi olajra valójában nem is volt szüksége az országnak. A felhasznált mennyiséget meghaladó készletet azonban Magyarország különböző formában, benzinként feldolgozva vagy nyersolajként továbbpasszolta Nyugatra, mégpedig dollárért. Pulai Miklós emlékei szerint csak ebből majdnem 300 millió dollár jött be évente.31

Ezt a kis reexport-stiklit a legnagyobb titokban tartották, elvileg a szovjetek sem tudtak róla, a gyakorlatban viszont valószínűleg nagyon is tisztában voltak vele, és nyugtázták a dolgot. Feltételezhetően pontosan ezért nem izgatták magukat különösebben, amikor az olajszállítások csökkentését javasolták, hiszen tudták, hogy a valós energiaszükségletek fedezéséhez kevesebb is elég. A trükk rendkívüli érzékenységére két levéltári dokumentum is utal.

Az egyik szerint ezt az apróságot pár évvel később, 1983-ban az IMF szakértői elől is igyekeztek elrejteni a magyar illetékesek. A Valutaalap vezetőit ugyanis nagyon is érdekelte ez a kérdés, különösen azért, mert szerettek volna tisztán látni Magyarország export-import statisztikáiban, és azt tapasztalták, hogy a különböző kimutatások között lényeges különbségek vannak. „Miután az eltérés oka a re(export)-forgalom, ezért nem lenne célszerű sem annak volumenéről, sem egyenlegéről tájékoztatást adni”32 – írták akkor a Külkereskedelmi Minisztérium szakértői. A másik irat szerint 1980 februárjában Tőke Péternek, a Hétfői Hírek munkatársának okozott nehéz perceket az ügy. Magyarázkodnia kellett, miután a lap február 4-ei cikkében az olaj-, gáz- és benzinellátás zavartalanságáról közölt beszámolóban az Országos Olaj- és Gázipari Tröszt (OKGT) egyik főosztályvezetőjének nyilatkozata alapján említést tett arról, hogy körülbelül egymillió tonnányi olajat tőkés cégek részére bérfinomításban dolgoznak fel a magyar finomítók, és ebből tekintélyes devizabevétel gazdagítja az államot. Az írásból botrány kerekedett az apparátuson belül, a cikket vizsgálat és felelősségre vonás követte. Tőke persze azzal magyarázkodott, hogy „a bérfeldolgozás témája már tavalyi lapunkban is szerepelt, […] semmilyen kifogás nem érkezett, […] úgy gondoltam, ez a téma ebben az évben is közölhető, annál is inkább, mivel nem szerepel a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala által részünkre megküldött tilalmi listán”. A Külkereskedelmi Minisztérium jogi szakvéleménye szerint viszont az adatok államtitkot képeznek, „sajtóban, rádióban, televízióban nem közölhető adatnak minősülnek”. Marjai József miniszterelnök-helyettes szerint a nyilvánosságra hozatal „közvetlenül sérti gazdasági és külkereskedelmi érdekeinket”, ezért az újságírót és a nyilatkozatot tevő OKGT-s illetékest is megrótták. „A legmagasabb szinten szorgalmazzuk az energiahordozók, elsősorban a kőolaj szállításának szinten tartását illetve növelését a Szovjetunióból a hazai kiegyensúlyozott energiaellátás biztosítására hivatkozva, a cikk pedig közli: az idén 20 százalékkal növeljük a kőolajtermékek tőkés exportját, és megnevezi az értéket is”33 – írta ingerülten Marjai titkársága.

Kádár 1981 júliusában utazott a Krímbe, a szokásos személyes találkozóra az ott nyaraló Brezsnyevvel. A tárgyalások egyik fontos pontja volt az olajvita tisztázása, de a megbeszélések nem vezettek eredményre. Az érzékelhetően egyre betegebb Brezsnyevet hiába próbálta rávenni Kádár, hogy a Szovjetunió adjon több olajat, hiába ecsetelte a magyar gazdaság sanyarú egyensúlyi helyzetét, hiába hangsúlyozta, hogy ha Magyarország nem kap dollárhitelt Moszkvától kedvező feltételek mellett, akkor veszélybe kerülhetnek a Szovjetuniónak beígért gépipari szállítások is, mert ezeknek is magas a dollárimport-tartalmuk.34 Ahhoz tehát, hogy a szovjet iparnak is fontos magyar gépeket le tudják gyártani, dollárért kell megvásárolni az alkatrészeket, a részegységeket, vagyis szükség van a plusz kőolajra és a vele járó dollárbevételekre. A szovjet pártvezető hajthatatlan maradt, és nemhogy többletolajat nem ígért, de érzékeltette azt is, hogy az addig vállalt mennyiséggel is gondok lesznek. Szovjet devizahitelekről pedig ne is álmodjon Kádár, mert Moszkva forrásai is kimerültek. Brezsnyev elvtárs „tart attól, hogy a Szovjetunió nem lesz képes teljes mértékben teljesíteni kőolaj […] szállítási kötelezettségeit” – mondta Kádár PB előtt tett beszámolója szerint a szovjet pártfőtitkár, mire a magyar pártvezető érzékeltette Brezsnyevvel, hogy akkor nem marad más lehetőség, mint „kapcsolataink bővítése a nemzetközi pénzpiacon, beleértve a Világbankot is.”35 Brezsnyev ezt megjegyzés nélkül hagyta, ami felhívás volt keringőre. Úgy tűnt, a szovjetek ezúttal már nem fogják, mert nem is tudják megakadályozni Magyarország csatlakozását az IMF-hez.

„Kádárt nagyon megsértették a szovjetek” – emlékezett Pulai Miklós, az Országos Tervhivatal akkori elnökhelyettese a krími találkozó utáni hangulatra, hozzátéve, hogy ezt „kihasználtuk”36. A Tervhivatal, a pénzügyi vezetés, az MNB, a Pénzügyminisztérium és nem utolsósorban az 1978 óta miniszterelnök-helyettesként éppen a nemzetközi gazdasági kapcsolatokkal, külkereskedelemmel foglalkozó Marjai József vezetésével hozzáláttak a csatlakozás előkészítésének. „Marjai kihasználta, hogy Kádárt megbántották, és elkezdte szervezni a belépésünket az IMF-be”37 – idézte vissza ezt az időszakot Pulai. Marjait egyébként akkortájt már az angolszász sajtó is „a magyar gazdasági reformok és erőfeszítések motorjaként”38 azonosította. Ezekben az években a háttérből ő mozgatta a szálakat.

Marjai és az MNB vezetői a legutóbbi halovány kísérlet, és annak kudarca, vagyis 1979 márciusa óta folyamatosan készen álltak az IMF-csatlakozási folyamat beindítására. A gazdasági helyzet romlásával pedig egyre intenzívebben dolgoztak azon, hogy amennyiben a politikai helyzet hirtelen megváltozna, akkor minden készen álljon Magyarország belépésére. 1979 és 1981 között igyekeztek „szárazon tartani a puskaport”.

„Két üveg pezsgőben fogadtam, hogy 1980 végére az IMF tagjai leszünk”39 – hangoztatta például 1979 decemberében egy genfi koktélpartin Péterfalvy Pál, az MNB egyik ügyvezetője az IMF közgazdászának, Mark Allennek, aki erről részletes beszámolót is írt feletteseinek. Péterfalvy a jelentés szerint arról beszélt, hogy „Magyarországnak tagnak kellene lenni, igazi anomália, hogy kívül van. Az esetleges csatlakozás nemcsak hozzáférést engedne az IMF forrásaihoz, hanem plusz biztonságot is jelentene, így a belépés nem is elsősorban a pénzről szólna” – ecsetelte. Péterfalvy fogadása persze a másik oldalról azt is jelenti, hogy „valaki két üveg pezsgőt tett arra, hogy Magyarország nem lesz tag 1980 végéig”40 – tette hozzá pikírten az IMF közgazdásza a dokumentumban. Ugyanebben az évben, 1979 augusztusában az amerikai Eximbank Budapestre látogató vezetőjét, John Hubertet is – aki egy ebéd során tájékoztatta az IMF egyik illetékesét a magyarországi megbeszéléseiről – arról győzködték az MNB vezetői, hogy „nem valószínűtlen az 1980-as belépés”41, amelyhez már csak a politikai döntés hiányzik.

Közben a téma izgatta a régióval foglalkozó újságírókat. 1979 októberében a brit Economist újságírója telefonált az IMF washingtoni központjába, és megerősítést kér arra a „magyar diplomáciai forrásból származó értesülésére, hogy 1980 márciusában Magyarország hivatalos csatlakozási kérelemmel”42 fordul a szervezethez. Az értesülést az IMF-nél nem kommentálták, de ott is tudták, hogy még a Magyar Nemzeti Bank vezetői is nyíltan beszélnek erről a témáról a különböző nemzetközi konferenciákon, találkozókon. Mindig hozzátéve persze, hogy csak a személyes véleményükről van szó.

Egyvalamiben lehetett csak érezni az 1979-es fordulat hatását: a személyes kapcsolatok a minimálisra csökkentek. Jóllehet Tarafás Imre, az MNB osztályvezetője 1979 októberében találkozót kezdeményezett az IMF embereivel, amikor tanulmányúton járt a Bankers Trustnál, de mivel az eddigi kapcsolatoknál alacsonyabb szintű szakértő kopogtatott, gyanakvással fogadták. A Bankers Trust alelnöke járt közben Tarafás érdekében, felvette a kapcsolatot az IMF illetékeseivel, mondván, a magyar szakembert a belépés feltételei érdeklik. „Nem világos, hogy Tarafás úr látogatása mennyiben hivatalos jellegű” – írták nagy-nagy óvatossággal belső feljegyzésükben a Valutaalap illetékesei. A magyar látogató a dokumentum szerint nyilvánvalóvá tette, nem akar az IMF épületébe bemenni, hogy „ott felismerjék és lefotózzák”.43 Ezt a visszafogottságot Tarafás a szerzőnek adott interjújában is visszaigazolta. A szakember úgy emlékezett, hogy őt Bakó Ede, az MNB elnöki főtanácsadója kérte meg, ha már arra jár, találkozzon a valutaalapos szakemberekkel, és maga sem gondolta, hogy ekkora kalamajka lesz a kezdeményezéséből. Az ártatlan vizit végül úgy zajlott le, hogy Tarafás az IMF épülete melletti étteremben együtt ebédelt a szervezet egyik illetékesével. „Csörgőkígyót ettünk, én életemben először, és utoljára”44 – emlékezett Tarafás, akiben ez a részlet azért maradt meg, mert utána olvasott róla, hogy a környezetvédők tiltakoztak is amiatt, hogy a veszélyeztetett állatfaj még szerepel egyes washingtoni éttermek étlapján.

Azt, hogy valami változóban van Budapesten, 1981 elején érzékelhették először a Valutaalapnál: megszaporodtak a gesztusok, jelzések, és két év után ismét látogatásra hívták Alan Whittome-ot, az európai igazgatót, hogy ismerkedjen meg a magyar reformfolyamat állásával. Jelzésértékű volt az is, hogy a vizit előtt pár nappal Bakó eljuttatott hozzájuk egy magyar folyóiratban megjelent, általa jegyzett cikket. Az írás az IMF-kölcsönök feltételeiről, valamint magáról az intézményről szólt, és bár – mint a Valutaalapnál megállapították – „tartalmaz néhány ténybeli tévedést, de azok mindegyike kedvez az IMF-nek”, a cikk összességében „nem túl rossz”45 az IMF-re nézve.

Csak közvetett jelek vannak ugyan rá, de erősen feltételezhető, hogy a magyar reformfolyamattal való ismerkedés csak a májusi látogatás fedősztorija volt, a vizit igazából a csatlakozás előkészítését szolgálta. Először is Whittome – mint Fekete a neki szóló 1981. május 21-ei levelében megjegyezte – „a szokásosnál kicsit hosszabb időre”46 érkezett Budapestre, ami azt jelzi, hogy bőséges időt hagytak neki a tárgyalásokra, tájékozódásra. A dokumentumok alapján május 21. és június 7. között tartózkodhatott Budapesten, ami több mint két hét, közben egy Balaton-parti laza hétvégét is beütemeztek neki. A másik közvetett jel az, hogy Whittome a zárójelentésében olyannyira semmitmondó három oldalt írt a magyar reformfolyamat 1968-tól kezdődő eseményeiről, hogy szinte kizárt, hogy csak erről tárgyalt volna. A jelentés végén azonban sokatmondóan megjegyezte, hogy Tímár Mátyás MNB-elnök, Fekete első elnökhelyettes, valamint Bakó mellett egy „hosszú estét”47 eltöltött Marjai József miniszterelnök-helyettessel is.

Az állambiztonság is nagy figyelemmel kísérte a jelentésekben tévesen az IMF ügyvezető igazgatójának titulált Whittome budapesti mozgását, és ezek a dokumentumok is arra utalnak, hogy az IMF európai igazgatója nem csak a magyar reformok állásáról tájékozódott. Az 1981. június 10-i jelentésben ezt írták: „Budapestre érkezett és látogatást tett az MNB-ben. […] Érdeklődött, […] hogy milyen a szocialista országok közötti gazdasági megállapodások rendszere, hogy Lengyelország várhat-e segítséget a KGST-országoktól problémái megoldására. […] Megjegyezte, hogy Lengyelország csak a Nyugattól várhat segítséget. Egyetlen kiút van a jelenlegi helyzetből, ha belép az IMF tagjai sorába.”48 Majd a pár nappal későbbi jelentésben már arról számoltak be, hogy Whittome a magyar csatlakozásról is kifejtette a véleményét: „Magyarország 1968-ban a csehszlovákiai események következményeként nem lett tagja az IMF-nek, de akkor még nem is volt rászorulva. Ebben az időben még hozzáférhető volt számukra a pénzpiac. Ma már ez a lehetőség nem áll fenn. Megoldható, hogy Magyarország a lengyelek előtt csatlakozzon az IMF-hez, és akkor nem érinti a lengyel megítélés.”49

Mindennél árulkodóbb azonban az a levél, amelyet 1981. július 13-ai keltezéssel írt Bakó Edének, aki eszerint Budapesten arról kért tőle részletes tájékoztatást, hogy milyen információszolgáltatással jár a csatlakozás. „Amint látni fogja, étvágyunk végtelen, ha adatkérésről van szó – írta neki viccelődve Whittome –, de látni fogják, lényeges különbség van aközött, hogy mit kötelező megadni, és mi az, amit csak kérünk”.50 A stílus és a határozott jövő idő használata arra utal, hogy alig pár héttel Kádár nevezetes krími találkozója előtt, az IMF európai igazgatójának budapesti látogatásával a pénzügyi-gazdasági vezetés megtett minden előkészületet. Már csak a zöld jelzésre vártak.

Közben Washington is készült arra, hogy a magyarok bármikor bejelenthetik a szándékukat. Jacques de Laroisière (1929), akit az angolszász sajtó előszeretettel nevezett a szervezet „gall agytrösztjének”51, 1981 kora őszén igyekezett kipuhatolni az IMF legfontosabb tagjainak szándékait. Húsz évvel később erre így emlékezett:

„Felkerestem […] az amerikai pénzügyminisztert, Donald Regant, aki megkérdezett, tényleg úgy gondolom-e, hogy Magyarország képes lesz betartani az IMF szabályait. Azt válaszoltam, hogy efelől semmi kétségem sincsen. […] Azzal érveltem, hogy az ország jelentős lépéseket tett már addig is a gazdasági nyitás útján, és hogy ilyen válsághelyzetben érdemes a segítségre, feltéve ha tényleg teljesíteni tudja a feltételeket. Véleményem szerint az IMF-program pedig megkönnyítheti Magyarország integrációját a nemzetközi pénzügyi rendszerbe. A tárgyalópartnerem meghallgatta a szavaimat, majd azt mondta: ügyvezető igazgató úr, bízom az ítélőképességében, de a szaván fogom.”52

A végső budapesti jóváhagyásra sem sokat kellett várni. A Szovjetunióból július végén, Brezsnyev elutasító válaszával hazaérkező Kádár felgyorsította az eseményeket. A gazdasági helyzet romlásával lépéskényszerbe került. A Politikai Bizottság 1981. szeptember 15-ei ülésén határozott úgy, hogy „mivel szocialista viszonylatban nem számolhatunk a szükséges erőforrások biztosításával”53, a testület azt javasolja a Központi Bizottságnak, hogy foglaljon állást az IMF- és a Világbank-tagság ügyében. Vagyis szó sem volt stratégiai döntésről, annak végiggondolásáról, hogy ez a lépés mennyiben befolyásolja hosszabb távon a magyar pártvezetés mozgásterét, mennyiben változtatja meg véglegesen Budapest és Moszkva viszonyát, az indoklásból az derül ki, hogy egyszerűen csak túlélésre játszottak.

Kádár nem hagyott kétséget afelől, hogy egyrészt szerinte a KB-nak hogyan kell döntenie, másrészt, hogy elszánt a belépés végigvitelében, akármit mond is a Szovjetunió. „Ha […] a KB emellett foglal állást, akkor nekünk meg köll csinálni ezt a lépést, akkor is, ha a Szovjetunió megismétli az álláspontját”54 – mondta. A PB egyben felhatalmazta az MNB vezetőit az előzetes konzultációk megkezdésére.

A stratégiánál sokkal fontosabb volt a pénz, főleg az, hogy milyen gyorsan és mekkora összeghez juthat Magyarország. A mindent eldöntő KB-ülés előtt Feketéék ezért lázas levelezésbe fogtak Washingtonnal. Leginkább az érdekelte őket, hogy mi lehet a csatlakozás menetrendje, milyen gyorsan kerülhet Magyarország a szervezet tagjai közé a belépési kérelem benyújtása után. Ez az egyre romló fizetési helyzet miatt egyáltalán nem volt közömbös. Nem mellesleg pedig Budapest versenyt futott Varsóval; a lengyel vezetés ebben az időszakban szintén a csatlakozást készítette elő, és ezért sem volt mindegy, sikerül-e Magyarországnak előbb belépnie a nemzetközi pénzügyi szervezetekbe, ezzel pedig learatni az ezzel járó babérokat a nemzetközi hitelpiacon. Whittome október 1-jén nyugtatta meg, hogy „bár a gyakorlat erősen változó, Magyarország esetében, amely a releváns gazdasági statisztikai adatok széles körét tette elérhetővé, és amellyel kiváló informális kapcsolatok vannak”55, a szokásosnál is gyorsabb eljárásra számíthatnak. Ugyanezen a napon Washingtonban el is készítettek egy, az elkövetkező hetekre szóló hevenyészett menetrendet, amelyben november legelejére várták a formális kérelem megérkezését Budapestről.56

Jól számoltak, és pontosan tájékoztatták őket Budapestről, mi várható a Központi Bizottság ülésén, amely október 22-én eldöntötte a kérdést. Véget vetett a másfél évtizedes halogatásnak, és jóváhagyta, hogy Magyarország hivatalosan kezdeményezze a csatlakozást a Nemzetközi Valutaalapba és a Világbankba. Ezen az ülésen már szinte mindenki csak a gyakorlati oldalát nézte a belépésnek, ideológiai érvek vagy a szovjet ellenkezéstől való félelem szinte alig volt téma. Havasi Ferenc gazdaságpolitikáért felelős KB-titkár adatokkal rémisztgette a hallgatóságot: a nettó adósság a nemzeti jövedelemnek már a 40 százaléka, a pénzügyi helyzet annyira súlyos, a piaci hitelfelvételi kilátások annyira rosszak, hogy nincs más út, különben csődöt kell jelenteni. Bár ezt nem mondta ki, említett két adatot: a túléléshez 1981-ben 1,9 milliárd dollárra van szükség, őszig azonban csak 1,1-1,2 milliárd dollárt sikerült bevonni, és a kilátások rosszak, mivel már majdnem novembert írtak. A következő ötéves tervben 10 milliárd dolláros hitelfelvétel szerepel, ennek az előteremtése a nemzetközi intézmények nélkül lehetetlennek látszik. A belépésért cserébe pedig elfogadható feltételeket kell vállalni. Kádár röviden ecsetelte a politikai hátrányokat, de támogatta a csatlakozást, amit „gazdaságilag szükségszerű, politikailag momentán nem kedvező lépésnek”57 minősített.

Az ülés jegyzőkönyvéből süt a rezignáltság, a beletörődés. Miközben a szocialista blokkban keményen ideológiai témának számító kérdésről döntöttek, a vitában alig hangzottak el ilyen érvek, sem pro, sem kontra. Egyetlen hozzászóló volt csupán, ráadásul a vitában elsőként megnyilvánuló Dabrónaki Gyula, az egykori pékből lett korábbi élelmezésügyi miniszterhelyettes, akkor a Központi Népi Ellenőrzési Bizottság elnöke, aki a döntés ellen szavazott, és meg is mondta, miért.

„Mikor az imperializmus a harmadik világháborúra készül, vagy legalábbis ilyen zajt csap, akkor nekünk miért kell, miért szabad, beleértve a lengyel eseményeket is, egy ilyen gesztussal – azt hiszem, rossz mondatot mondok – de alájuk dolgozni? Hát ha húsz évig nem volt szükségünk erre a valutaalapra, akkor éppen most, 1981 októberében, ilyen nemzetközi körülmények között, miért teszünk egy ilyen lépést?”58

Dabrónaki Gyula ellenszavazatával a KB elfogadta, hogy Magyarország belépjen az IMF-be.

Legendák sora kering arról, hogy milyen óriási volt a titoktartás, mennyire bizalmasan kellett kezelni az információkat a belépés tervéről a PB 1981. szeptemberi ülése és a KB októberi jóváhagyó döntése között, nehogy Moszkva megint keresztbe tegyen a csatlakozásnak. Ezeket a legendákat tovább fokozta Medgyessy Péter (1942) állambiztonsági múltjának 2002-es nyilvánosságra kerülése, amikor miniszterelnökként azzal érvelt, hogy titkosszolgálati teendői során főleg a szovjetek elől védte az IMF-csatlakozással kapcsolatos titkokat. Azt állította, hogy a Pénzügyminisztérium munkatársaként szakmai elemző munkát folytatott, és szigorúan titkos állományú (SZT) tisztként, D209-es fedőnévvel 1978–1982 között, a szovjet politikával szembefordulva, a Nemzetközi Valutaalaphoz való csatlakozás lehetőségeivel foglalkozott. Pulai Miklós egyik interjújában így emlékezett a titoktartással kapcsolatos elővigyázatossági intézkedésekről.

„Már csak az volt a kérdés, miképp lehet ezt úgy megoldani, hogy a döntés után és a felvételi kérelem washingtoni benyújtása közben Moszkva ne értesüljön a szándékunkról. Végül úgy oldották meg a dolgot, hogy a felvételi kérelmünkkel külföldön készenlétben állt a futár és várta, hogy mikor indulhat Washingtonba. Abban a pillanatban, amikor a KB ülésén megszületett a döntés, a futár azonnal indult az amerikai fővárosba. Így mire a KB-tanácskozás szünetében bárki is értesíthette a budapesti szovjet nagykövetséget és utána Moszkvából befuthatott a helytelenítő telefonüzenet, Kádár joggal mondhatta, sajnos már nem tehetünk semmit.”59

Az ilyen és ehhez hasonló legendák ellenére nagyon kevés kézzel fogható bizonyíték van arra, hogy a szovjetek előtt valóban sikerült megőrizni a titkot. Még kevesebb arra, hogy Moszkva komolyan számba vette volna a döntés megakadályozását. Ellenben legalább ennyi jelzés akad arra, hogy a szovjetek pontosan tudtak mindenről, és már nem akartak vagy nem tudtak közbeavatkozni. Medgyessy Péter munkájáról sem azt emelte ki az 1982. október 21-én kelt tartalékállományba helyezési javaslat, hogy a szovjetek előtti titoktartásban jeleskedett volna. „Jelentős segítséget nyújtott az IMF- és Világbank-delegáció tárgyalásai során titkos úton megszerzett dokumentumok pénzügyi és egyben állambiztonsági szakvéleményezésében, értékélésében”60 – írták róla, vagyis munkája eszerint csak háttérmunkára, véleményezésre szorítkozott.

A szovjeteket egyébként minden valószínűség szerint éppen a nagy taktikus Kádár tájékoztatta folyamatosan a szándékairól: a PB szeptemberi ülése előtti vasárnapon a naptára alapján együtt ebédelt a nagykövettel,61 és a KB-ülés utáni napon is szovjet vendéget fogadott.62

Titokban azért sem kellett és lehetett tartani az információt, mert a csatlakozással kapcsolatos hírek Budapesten éppen úgy terjedtek, mint a világ pénzügyi központjaiban. Nagyon meglepő lett volna, ha Moszkva ezekről nem hallott volna. Az IMF európai osztályának német származású munkatársát egy belső feljegyzés szerint október 1-jén hívta fel valaki a német kormányból azzal, hogy egy iparkamarai vezető Budapestről visszatérve állította, városszerte mindenki arról beszél, hogy Magyarország hamarosan beadja csatlakozási kérelmét.63

A vicces inkább az, hogy kik nem tudtak róla, vagy a nagy titkolózás jegyében hogyan tettek úgy, mintha nem tudnának semmit, illetve amit tudnak, nem akarják elmondani. Az IMF archívumában az egyik belső emlékeztető azt a találkozót írja le, amelynek során Mohácsi István, a washingtoni magyar nagykövetség frissen kinevezett harmadtitkára az IMF központjába ment bemutatkozó látogatásra október 8-án, és az esetleges csatlakozásról érdeklődött. A Valutaalap illetékese nem árult el neki semmit, miközben pontosan képben volt, hogy november elején megérkezik a csatlakozási kérelem. „Mohácsi keveset tud, annál többet gyanít, és megpróbált információmorzsákat kipecázni tőlünk („trying to fish”) barátságos és nem nagyon nyomulós módon”64 – írták a találkozó után az IMF szakértői. Ez a találkozó és egy másik dokumentum is arra utal, hogy a Külügyminisztériumot és a külföldön szolgálatot teljesítő magyar diplomatákat mintha igyekeztek volna kihagyni az előzetes értesítésből, ami azért furcsa, mert a csatlakozási kérelmet végül a külügyminiszter, Puja Frigyes írta alá. Az IMF egyik belső feljegyzésében jegyezték le azt a történetet, hogy az amerikai State Department egyik illetékese a KB-döntés után, de még a csatlakozási kérelem beadása előtti héten hivatalában fogadta a washingtoni magyar nagykövetet, és a legjobb szándékok mellett gratulált neki, de csak a meglepett arcát látta. „A magyar nagykövetet szándékosan nem értesítették a döntésről, kis kellemetlenség, neheztelés lett az eset elkerülhetetlen következménye”65 – írták az IMF-nél.

A világsajtó 1981. november 4-én tudósított nagy terjedelemben arról, hogy előző nap a kelet-európai országok közül harmadikként Magyarország benyújtotta csatlakozási kérelmét, és hamarosan Lengyelországtól is hasonló lépés várható. (Ez november 10-én be is következett. Így ha néhány nappal is, de mégiscsak sikerült megelőzni a versenytársat, vagyis a magyar vezetés sikeresen elérte, hogy a világsajtóban Magyarországgal foglalkoztak nagy terjedelemben. Ha fordított helyzet állt volna elő, ha Lengyelország csatlakozott volna előbb, akkor a magyar lépés messze nem váltott volna ki ekkora visszhangot, és a csatlakozás hírének sem lett volna ekkora hatása a pénzpiacokon.) A New York Times nem kevés derűlátással azt emelte ki, hogy forrásai szerint „ellentétben más jelöltekkel, amelyek a csatlakozással a hitelek megszerzésére törekednek, Magyarország egészséges gazdasággal rendelkezik, amely 1980-ban 300 millió dolláros kereskedelmi többletet produkált”.66 Idehaza az újságok szűkszavúan számoltak be a hírről. A Magyar Rádió akkori gazdasági újságírója, Farkas Zoltán a szerzőnek adott interjújában azt mesélte, épp a ferihegyi reptéren volt, mert valahova utazott, amikor látta, hogy „a Daily News–Neueste Nachrichten magyar kiadású angol–német kétnyelvű újság címlapon közölte a hírt a csatlakozásról. Nyomban betelefonáltam a rádióba […], hogy ha szükségük van kommentárra, el tudom mondani, hogy ennek mi a jelentősége.” Ott azonban rögvest megnyugtatták, hogy „már megkapták az eligazítást: csak a hírt lehet leadni, kommentálni nem szabad”.67

Az állambiztonság egyébként ekkortájt, 1981 őszén nyitotta meg a Kristály fedőnevű titkos akciót, amely a Nemzetközi Valutaalappal kapcsolatos megfigyelések, elhárítás műveleteit takarja, és amelyre a szórványosan fennmaradt dokumentumok mindegyike utal. A dossziéból legkorábbról fennmaradt jelentések éppen a belépés nyilvánosságra hozataláról begyűjtött, kivétel nélkül kedvező nyugati reakciókat részletezik.

„Az USA és a nyugat-európai államok pozitívan értékelik Magyarország csatlakozási szándékát az IMF-hez. Ez kontrasztban van a lengyel belépési szándékkal, hiszen Magyarország nem gazdasági helyzetének ijesztő romlása miatt kényszerült erre, hanem gazdaságpolitikájának logikus folytatásaként”68 – írta le a Maurin fedőnevű állambiztonsági titkos megbízott az amerikai Joseph Smolik véleményét, aki az ENSZ Gazdasági Bizottságánál a kelet–nyugati kapcsolatokkal foglalkozott. Stefán titkos megbízott a Német Szövetségi Köztársaság bécsi nagykövetségének kereskedelmi attaséját, Anton Helmet idézi:

„Belépésünk nyilvánosságra hozatala Ausztriában pozitív reakciót váltott ki. […] Országunk általános megítélése jó, gazdaságunk problémái nem olyan mérvűek, hogy ezek a belépés akadályát jelenthetnék. […] Kétkedő vélemények is hallhatók, […] ebben a lépésben gazdasági helyzetünk romlásának egyik jelét látja. […] Abból indulnak ki, hogy hazánk a belépés gondolatával már évek óta foglalkozik, mert ettől gazdasági előnyöket vár. Eddig azonban ezekért a gazdasági előnyökért elvárt politikai árat nem akartuk vagy nem tudtuk megadni. Mostani lépésünk tehát szerintük nem magyar elhatározás eredménye, hanem sokkal inkább gazdasági kényszer következménye. Minden lehetséges eszközt igénybe kell vennünk gazdaságunk szanálásához, és ezért hajlandóak vagyunk bizonyos politikai árat is fizetni. Szerintük lépésünk egyben a szocialista tábor széthullásának bizonyítéka is. A Szovjetunió saját gazdasági gondjai miatt nincs abban a helyzetben, hogy továbbra is gazdasági segítséget adjon a KGST-országoknak.”69

John Wiseman, a genfi angol misszió diplomatája egy ebéd során arról beszélt Biai titkos megbízottnak, hogy „rendkívül nagy jelentőségű [a lépés], arra mutat, hogy a magyar kormány eltökélte, folytatja az elkezdett vonalat, és nem hagyja magát ettől eltéríteni”.70

A kérelem beadásával titkolózásnak immár a szovjetek előtt sem volt értelme. Érdekesség, hogy a KB-állásfoglalásról hivatalosan csak a csatlakozási kérelem aláírását követően, és mindössze egy nappal a csatlakozási kérelem benyújtását megelőzően tájékoztatták a szovjet vezetést. A Lázár György miniszterelnök által aláírt levelet a moszkvai magyar nagyköveten keresztül juttatták el a szovjet kormányhoz. November 4-én a nagykövetek útján a szocialista blokk országainak vezetőit is röviden értesítették a magyar lépésről. Néhány héttel később Kádár János aláírásával, a magyar lépés részletes indokait is felsoroló, azonos szövegezésű levelet kaptak a „baráti országok” fő- és első titkárai.71 „Közben november 7-én fogadás volt a szovjet követségen. Senki nem szólt semmit az IMF miatt. Szerintem tudták ezt már régebben”72 – jegyezte meg naplójában Tímár Mátyás MNB-elnök.

A csatlakozási kérelem beadása után felgyorsultak az események. A magyarok számára rendkívül sürgős volt, hogy a felvétel folyamata mihamarabb befejeződjön, az ország tényleges tag legyen, és hozzájusson az IMF-forrásaihoz.

„Van szerencsém közölni Önnel, hogy a Magyar Népköztársaság ezennel kéri felvételét a Nemzetközi Valutaalap tagjai sorába.”73 – Az IMF archívumában magyar nyelven is őrzik az óriáspecsétes hivatalos iratot, amelyet Puja Frigyes november 2-án írt alá, és amely azt is közli az IMF vezetőivel, hogy a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bankba, vagyis a Világbankba is kéri a felvételét az ország, a magyar kormány részéről pedig Fekete János kap felhatalmazást a tárgyalásokhoz. A dokumentumot a Fekete vezette delegáció adta át Washingtonban november 3-án. Érdekesség, hogy a megelőző héten néhány napra még Budapestre ugrott Alan Whittome is, hogy felügyelje a kérvény megírását, és november 2-án hazaérkezve arról írt jelentést, hogy „minden sínen van”.74 „Nincs precedens arra, hogy milyen sajtóközleményt adjunk ki, amikor még csak megérkezik a csatlakozási kérelem, ami persze nem ok arra, hogy ne adjunk ki ilyet, különösen akkor, ha kívánják”75 – jegyezte meg a kérvény beadásának napján, november 3-án Alan Whittome, majd végül kiadtak egy kommünikét. A magyarok ugyanis „kívánták” ezt, nagyon is a világ tudomására akarták hozni a kérelem beadását, mint ahogyan az is sürgős volt, hogy mihamarabb megkezdődjenek a hivatalos tárgyalások. November 4-én Bakó Ede Whittome-mal ebédelt Washingtonban, és megpróbált valamilyen konkrét időpontot kisajtolni az európai igazgatótól, aki azonban csak annyit mondott, hogy személyes véleménye szerint is „kívánatos lenne haladéktalanul”76 megkezdeni a konzultációkat. Láthatólag a magyar illetékeseknek sürgősebb volt.

A csatlakozási kérelem beadásával Magyarország finanszírozási nehézségei egyáltalán nem oldódtak meg, egyetlen dollárcenttel sem lett több pénz a kasszában. A fizetésképtelenség réme továbbra is ott lebegett a fejük fölött. Igaz, a hír és a pozitív sajtóvisszhang hatására sikerült egy kétéves, 140 millió dolláros konzorciális hitelt tető alá hozni angol és japán bankok közreműködésével, német és kanadai bankok részvételével. A belépési folyamat megkezdéséről szóló beszámolók segítettek abban is, hogy több nyugat-európai és japán bank is prolongálta a lejáró betéteket, sőt adott új rövid lejáratú hiteleket.77 A magyar vezetők azonban tudták, hogy mindez csak időleges. Az előkészítő tárgyalások hosszú ideig elhúzódhatnak, az IMF-nek jelentések, tanulmányok sorát kell elkészíteni, kiszámolni a Magyarországra eső kvótát, eldönteni, melyik országcsoporthoz tartozzanak az IMF szervezetében a magyar ügyek, és még egy sor hasonló kérdésben kellett döntést hozni. (Magyarország végül az IMF-en belül a Habsburg Birodalomra való utalásként sokszor csak Hapsturknek nevezett országcsoporthoz került Belgium, Luxemburg, Ausztria és Törökország társaságában. Az országcsoportot a belga származású Jan de Groote képviselte az igazgatóságban.)78 Pénzhez, készenléti hitelhez pedig legfeljebb azután juthat Budapest, és az sem lesz egyszerű menet. Márpedig a magyar fővárosban mindenkit sürgetett az idő, főleg hogy a fejlődő országok 1982-ben, a mexikóiban csúcsosodó adósságválsága egyre rémisztőbb helyzetet teremtett. 1981 őszén ennek még csak az előszelét lehetett érezni. Tímár Mátyás visszaemlékezéseiben így írt erről az időszakról:

„Az év közepétől nagyobb konzorciális hitelek szervezése szinte lehetetlenné vált valamennyi szocialista ország, így hazánk számára is. […] Legalább ilyen veszélyes volt azonban a devizaállományunk szempontjából az a tény, hogy 1981 folyamán különböző országok és bankok jelentős összegű rövid lejáratú betéteket vontak vissza számláinkról – különféle okokból. Az irak–iráni háború miatt ezek az országok gyors ütemben vonták vissza külföldi betéteiket mindenünnen, többek között a Magyar Nemzeti Banktól is. Más olajtermelő országok is – az olajértékelési lehetőségek csökkentése következtében – visszavonták rövid lejáratú, de évek óta itt lévő betéteiket. A politikai légkör hatására visszavonások történtek – különösen az 1981-es lengyel események után – egyes nyugati bankok részéről is. Mindez a szocialista országok betéteit is széles körben érintette. Ugyanakkor az esedékes törlesztések növekvő összege, a hitelkamatok magas szintje egyre jelentősebb terhet rótt ránk.”79

A teljes 1981-es évben összesen 1,2 milliárd dollár hitelt sikerült felvenni a piacról, miközben 1,9 milliárdra lett volna szükség. A magyar devizatartalékok 1 milliárd dollár alá süllyedtek, ez a nagyságrend 20–30 napra elegendő biztosítékot nyújtott. Nyugati sajtóhírek szerint a Szovjetunió nyugati bankoknál tartott devizatartalékai, a jelentős aranyeladások ellenére az 1981. év eleji 8,6 milliárd dollárról az év közepére 3,6 milliárdra estek vissza.80

Ráadásul egy hónappal azután, hogy Magyarország beadta csatlakozási kérelmét, kihirdették a rendkívüli állapotot Lengyelországban, ami vészesen beszűkítette a hitellehetőségeket. A nyugati és arab bankok mellett a szocialista országok is kivonták egymás bankjaiból a devizabetéteket. Líbia 150, Irak 350 millió dollárt menekített ki Magyarországról rövid idő alatt,81 a KGST bankja, a Nemzetközi Gazdasági Együttműködés Bankja 1,5 milliárd dollár betétet vitt el az MNB-ből.82 „A hitelező bankok bizalmatlansága valóságos pánikká fajult, amikor a román bankok fizetési késedelembe estek, partnereiknek nem is válaszoltak. Vietnamról is elterjedt, hogy haladékot kért adósságai fizetésére, Jugoszláviával kapcsolatban is merültek fel kételyek, ennek következtében déli szomszédainknál sem sikerült a tervezett és meghirdetett új hitelek felvétele”83 – írta az MSZMP gazdaságpolitikai osztálya számára készült összefoglaló. Az állambiztonság értékelése pedig a csőd lehetőségét is felvetette 1981 decemberében: „az MNB felső szintű vezetői szerint deviza-, valuta- és aranytartalékaink napi 5 millió dollárral csökkennek, és az év végére kimerülnek. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a hitelező bankok tömegesen tagadják meg a rövid lejáratú hiteleink átütemezését, illetve a visszafizetés elhalasztására irányuló kéréseinket. Az IMF-től […] egy fél éven belül nem várható hitel, ezért az MNB nemzetközi fizetésképtelensége reális veszélyként fenyeget.”84 Az 1981-es évet csak úgy sikerült a csőd bejelentése nélkül megúszni, hogy az MNB munkatársai egy-két hetes lejáratra összekalapoztak mintegy 400 millió dollár nagyságrendű rövid lejáratú bankbetétet.85

Az adósságválság miatt az IMF-nél is aggódtak, főleg mert a lengyel adósság átütemezését követő betétkivonás után attól féltek, hogy a folyamat a jobb helyzetben lévő szocialista gazdaságokat is bedöntheti. Az adósságproblémák „átfertőződése” az egészségesebb gazdaságokra pedig az európai pénzügyi rendszert is veszélyeztetheti, bankokat, biztosítótársaságokat tehet tönkre, és mindez visszahathat a nyugat-európai gazdaságokra. Az esernyőelméletet tehát könnyen a dominóelv követheti.

„A magyarok arról tájékoztattak, hogy egy svéd bank, amellyel hosszú évekre nyúló kapcsolatuk volt, visszavont egy 10 millió dolláros, hat hónapra szóló, de öt éven keresztül megújuló betétet »szokatlan körülményekre« hivatkozva, […] a csehek arról beszélnek, hogy a svájci bankok készpénzletétet kérnek előre az akkreditívek nyitásához”86 – írt le november 2-án az európai igazgató egy-két jellemző esetet, hozzátéve, hogy ezt persze sokan normális piaci reakcióval magyarázzák. „Aligha beszélhetünk piacról ott, ahol a piac legfeljebb néhány száz bepánikolt (panick-stricken) bankárból áll.”87 Alighogy átvették tehát a magyar illetékesektől a belépési kérelmet, novemberben válságtanácskozások sorozatát tartották New Yorktól Frankfurton és Londonon át Párizsig, hogy csillapítsák a kedélyeket. Az IMF közbeavatkozását mindenhol pozitívan fogadták. A Valutaalap illetékesei jegybanki szakemberekkel találkoztak, vezető amerikai és európai kereskedelmi bankok szakértőivel tárgyaltak, hogy – ahogyan Whittome november 27-i összefoglaló jelentésében fogalmazott – „eloszlassuk a legrosszabb félelmeket, azzal együtt, hogy nem feledkeztünk meg a nehézségekről”.88

Az európai igazgató szerint az amerikai bankok hozzáállása a viszonylag kis kelet-európai kitettségük miatt más volt, mint a német pénzintézeteké, amelyek attól tartottak, hogy Lengyelországban elszenvedett veszteségeik tetemesek lehetnek, és aggodalmuk Romániát illetően is erős volt. Viszont „Magyarországgal kapcsolatban széles körű egyetértés volt arról, hogy a gazdaságukat viszonylag konzervatívan menedzselik”, a német bankok „eléggé nyugodtak voltak, […] a kisebb bankok betétkivonásait túlzó reakciónak”89 tartották, és hasonlóan nyilatkoztak az osztrák pénzintézetek is.

Whittome éppen az európai és amerikai bankokat érintő körútja miatt csatlakozott csak pár nappal később, december elején akkor már Budapesten tartózkodó kollégáihoz, akik az első hivatalos tárgyalásokat 1981. november 24. és december 10. között tartották. A résztvevőket pedig nyilvánvalóan mindkét oldalon erősen befolyásolták az adósságválság hírei: a magyarok a nagyon gyors megegyezés reményében rugalmasak és kompromisszumkészek voltak, hiszen fel akarták gyorsítani a csatlakozást, de ugyanígy a Valutaalap emberei is abban voltak érdekeltek, hogy a kevésbé problémásnak tűnő Magyarországgal ütemesen haladjanak. A feladat viszont óriási volt, ez amolyan ország „due-digilence” volt, egyfajta teljes átvilágítás.

„A tárgyalásokra romantikus körülmények között került sor a Magyar Nemzeti Bank visegrádi vendégházában: a plenáris ülések a jól fűtött földszinti helyiségekben zajlottak, a szaktémák megbeszélésére azonban az emeleti vendégszobák szolgáltak, ahol a fűtés gyéren működött, úgyhogy mind a magyar, mind az IMF-szakértők a külgazdasági megbeszéléseket pokrócokba burkolózva folytatták”90 – emlékezett a tárgyalásokra Major István, aki akkortájt a Külkereskedelmi Minisztériumban dolgozott osztályvezetőként, és egy reggel maga a miniszter, Veress Péter kérette magához.

„Már önmagában is rendkívüli volt, hogy egyszerű osztályvezetőként, minden előzmény és témamegjelölés nélkül raportra kellett menni a miniszterhez. A rövid beszélgetés során közölte velem, hogy a magyar politikai vezetés döntést hozott az IMF-hez való azonnali csatlakozásról, és a csatlakozási tárgyalásokon részt vevő magyar delegációban kell a külkereskedelmi tárcát képviselnem. A bejelentés meglepett, bár a minisztériumban hetek óta köztudott volt, hogy a nemzetközi fizetési pozícióink ingatagok. […] Ezt követően pár órával már a Nemzeti Bankba hívattak, ahol Bakó Ede ügyvezető igazgató vezetésével összegyűlt a tárgyalócsapat. Két nap múlva volt esedékes az IMF tárgyaló delegációjának látogatása Budapesten, s addig össze kellett állítanunk a magyar csatlakozáshoz szükséges országmemorandumot. Én a külgazdasági fejezet felelőse lettem. A magyar tárgyalókat ezt követően Marjai József miniszterelnök-helyettes fogadta, aki elmondta: a mielőbbi magyar csatlakozás élet-halál kérdés, mert enélkül az ország napokon belül nemzetközi fizetésképtelenségbe fut bele.”91

Az MNB központi épületében és a visegrádi vendégházban zajló tárgyalások részletes, több száz oldalt kitevő jegyzőkönyvei92 az IMF archívumában fellelhetők. Ezek arról tanúskodnak, hogy valóban átfogóak, alaposak voltak, a Valutaalap szakemberei tényleg mindenre kíváncsiak voltak. A megbeszéléseket november 25-én reggel 10 órakor Fekete János nyitotta meg, aki elsőként arról beszélt, hogy Magyarországon 1968 után valami egészen egyedi kombinációja alakult ki a piaci elemekkel vegyített szocialista gazdaságnak, ismertette a tervgazdaság magyar jellegzetességeit, az árrendszert, átfogó képet adott a különböző szektorokról és persze az ország fizetési helyzetéről. Válaszolt az IMF szakértőinek kérdéseire is, arra például, hogy a világpiac árai hogyan érvényesülnek a belföldi árakban, milyen önállóságot élveznek a vállalatok a beruházási döntéseiknél, vagy hogy mit jelent a forint részleges konvertibilitása. A találkozók, tárgyalások az MNB, az Országos Tervhivatal, a Pénzügyminisztérium, a Külkereskedelmi Minisztérium, a KSH és egy sor más állami hivatal, minisztérium szakértőinek részvételével ezután feszített ütemben zajlottak.

Az IMF-küldöttséget a francia származású Patrick de Fontenay (1934) vezette. A Párizsban jogot és közgazdaságtant hallgató szakember a Yale-en doktorált, 1965–1969 között a Világbanknál, majd 1970-től az IMF európai osztályán dolgozott, 1981-ben pedig főmunkatársként tevékenykedett Whittome mellett. Fontenay egy emlékeztető szerint már december 2-án telefonon nyugtatta meg a washingtoni kollégáit, hogy „a magyarok által összeállított csapat jól felkészült, jó minőségű. Ennek eredményeként jól haladunk, és csak néhány kisebb nehézség támadt.” Reményei szerint a felvételi eljáráshoz szükséges dokumentációval január közepére meglesznek, mert „a vázlatai részben már elkészültek”.93

A november végi–decemberi misszió célja elsősorban a befizetendő kvóta meghatározásához szükséges adatok, információk beszerzése volt, ez ugyanis a tagság első és legalapvetőbb feltétele. A kvóta összege jelenti a tagországok részéről az IMF forrásaihoz történő kötelező hozzájárulás mértékét, a kvóta határozza meg azt is, hogy mekkora hitelt hívhatnak le, vagy milyen szavazati súlya lesz a tagországnak a döntéshozatalban. A december 17-én kelt IMF-zárójelentés szerint a tárgyalások simán mentek, „kompetens, lelkes és jól felkészült” csapattal tárgyaltak, amellyel több nappal a tervezett menetrend vége előtt sikerült befejezni a munkát. „Áprilisra hatályba léphet a tagság”94 – szögezte le a dokumentum, amely a finanszírozási helyzettel kapcsolatban annyit jegyzett meg, hogy a magyar tárgyalópartnerek a lengyel helyzet ellenére bizakodóak.

Fontos itt, az IMF-tárgyalások kezdetének ismertetésekor megjegyezni azt, hogy a magyar delegáció tagjai már ekkor megszépítették az adatokat. Az adóssággal kapcsolatos jelentések végig szigorúan titkosak voltak Magyarországon, a párt belső fórumain is trükköztek a nettó és bruttó adósságstatisztikákkal, a számok ráadásul csak messziről követték a valós helyzetet. Így a valóságot a nemzetközi hitelezők előtt is titkolták, azóta, hogy Magyarország az 1970-es évektől fokozatosan egyre intenzívebb kapcsolatokat épített ki velük. „Az eredendő bűnt már az 1960-as, 1970-es években elkövették, akkor volt a legnagyobb az eltérés a valóság és az adatok között. Az 1980-as években fokozatosan dolgoztuk le a különbséget és közelítettük a statisztikákat a realitásokhoz, de a kettő 1989-re sem ért össze” – mondta egy korabeli szemtanú, aki a téma máig ható érzékenysége miatt névtelenséget kért. Nincs kétség persze afelől, hogy a tárgyalópartnerek is tudták, nem minden úgy van, ahogyan azt nekik tálalják. Ilyen „játszma”, az adatok kozmetikázása ugyanis mindenhol előfordult. Mint később látni fogjuk, az adathamisítás mértéke és komplexitása a botrány 1989-es kirobbanásakor azonban még a sokat próbált közgazdászokat is meglepetésként érte. E könyv szempontjából fontos megjegyzés tehát, hogy a történetben sokszor azokat az adatokat használom, amelyeket a korabeli dokumentumok említenek, mert ezek az adatok, így és ebben a formában befolyásolták a döntéshozatalt, függetlenül attól, hogy mennyire voltak köszönő viszonyban a valósággal. Ahol szükséges, ezután is megemlítem – csakúgy, mint a szöveg eddigi részében – az 1993-ban egységes statisztikába rendezett adatokat.

A novemberi-decemberi találkozókkal párhuzamosan Budapesten és Washingtonban is belehúztak a személyzeti kérdések rendezésébe. Bakó Ede az MNB-től kért tájékoztatást arról, hogy a magyar szakemberek hogyan kapcsolódhatnak be az IMF Institute továbbképzéseibe,95 Whittome pedig december 21-ei emlékeztetőjében írt arról, hogy két magyar származású és magyarul tudó IMF-szakértőt, Somogyi Jánost (egyébként NSZK állampolgárt) és Kopits Györgyöt (1943) (amerikai állampolgárt) is bevennék a csapatba, hacsak „nincs ellenük bármilyen politikai kifogás”.96 (Kopits a rendszerváltás után 1993 és 1996 között az IMF magyarországi képviselője volt.) Fekete azt válaszolta, hogy kifejezetten valószínűtlen bármilyen ilyen jellegű akadály, ugyanis ha már vízumot kaptak, akkor az a szokások szerint azt is jelenti, hogy politikai ellenérzés sincs velük kapcsolatban. A biztonság kedvéért azért elkérte a születési dátumukat és a pontos adataikat (pl. anyja neve). Whittome erre türelmet kért, mondván, előbb megkérdi a két szakértőt, beleegyeznek-e abba, hogy ezeket a nagyon is személyes adataikat a magyar hatóságok is megkapják.97 December 23-án azután már egy újabb levél készült Budapest számára a kért adatokkal.98

Az óvatosság nem volt indokolatlan. Az első tárgyalásokat – csakúgy, mint a későbbieket – a magyar kémelhárítás, a III/II-es osztály is fokozott figyelemmel kísérte. „A Kristály fn. akcióban keletkezett újabb adatok szerint az MNB első elnökhelyettese eligazítást tartott a magyar delegáció tagjainak. A beszélgetés során az egyik tag megemlítette, hogy az IMF-delegációban biztosan helyet kapott a CIA is. Az elnökhelyettes erre kijelentette, hogy az USA-szakemberek között biztos, hogy van a CIA-nek embere, mint ahogyan a magyar delegációban is biztosan van az illetékes szerveknek embere”99 – számolt be például az egyik első jelentés a Fekete által tartott értekezletről.

A jelentések egy része az IMF-delegáció tagjainak viselkedését, kérdéseit, problémáit, munkamódszereit igyekezett feltárni. Így leírták azt, hogy „sok magyar adatot megkérdőjeleznek, nagyon bonyolultnak tartják a népgazdasági mérlegünket, a KSH adatait nem tekintik eléggé ellenőrzöttnek. Problémájuk, hogy nincs elég információjuk a szocialista relációjú külkereskedelemről. A tárgyalásokon rendelkezésükre bocsátott adatokat a Külkereskedelmi Bankban ellenőrzik, és bizonyos eltérést észlelnek. Nem tartják elegendőnek az 1970-től kapott adatokat, szeretnének hozzájutni az 1960-tól érvényes adatokhoz. Rendszeresen elemzik a magyar reexport-tevékenységet, a vámadatokat.”100 Az alaposság bemutatása mellett megjegyezték, hogy „a tárgyalások során korrekt módon viselkednek”.101 Beszámoltak a delegáció tagjainak egymás közötti beszélgetéséről (ez azt sejteti, hogy lehallgatták őket): például arról, hogy a delegáció egyik tagja megjegyezte: „azt hiszem, most már összehangolták a fizetési mérleget és a vámadatokat”.102 Vagy egy másik alkalommal, amikor nem bíztak a magyar árrendszerről hallottak valódiságában: „azt a benyomást keltették, hogy az árstruktúra együtt emelkedik a világpiaci árakkal. Hihetünk ennek vagy sem? Ha az áraik most egyensúlyban vannak, akkor ezelőtt kellett sokat emelniük, hiszen az elmúlt 10 év során évente az indexek szerint kis áremelések voltak. Nem hiszem, hogy 100 százalékig korrigáltak.”103

Nem kis örömmel nyugtázták, hogy „a küldöttség tagjai elégedetlenek azzal, hogy vezetőjük, Patrick de Fontenay arra hajszolja őket, hogy a munkát egy héttel a tervezett [határidő] előtt fejezzék be. Úgy érzik, hogy egy sor területen nem tudták áttekinteni mélységében a témákat. Vezetőjüket »kiismerhetetlennek« minősítik. […] A megterhelés miatt fáradtak, ingerültek.”104

Az is különösen érdekelte a magyar állambiztonságot, hogy kivel tartott kapcsolatot az IMF-küldöttség. Bár leírták, hogy a „washingtoni pénzügyminisztériumtól eligazítást”105 kaptak, és „tevékenységüket, illetve állásfoglalásaikat folyamatosan egyeztetik”106 velük, ez kifejezetten valószínűtlen. Az IMF-es belső feljegyzések ellenkezőleg éppen arról tanúskodnak, hangsúlyosan ügyeltek arra, hogy még a látszatát is elkerüljék az amerikai kormányzati befolyásnak. Tudták, hogy Budapesten amúgy is sokan az amerikai imperializmus előretolt bástyájaként tekintenek az IMF-re. Whittome a misszió budapesti látogatása előtt, november 20-án éppen az IMF-igazgatóság amerikai tagjával tárgyalt, aki az USA budapesti nagykövetével való találkozót is a delegáció figyelmébe ajánlotta. „Személyes véleményemet hangoztattam, és azt vetettem föl, hogy egy ilyen találkozó, bár potenciálisan érdekes lehetne számunkra, magyar vendéglátóink részéről érzékeny témának számít”107 – mondta saját beszámolója szerint Whittome. Az amerikai igazgatósági tag egyetértett, és hangsúlyozta, természetesen a delegációra van bízva, kivel találkoznak Budapesten.

Központi kérdés volt a magyar titkosszolgálatnál a honi tárgyalópartnerek megfigyelése, hogy mennyire fegyelmezettek a hazai szakemberek. Bácskai Tamást az MNB-ből például kifejezetten megbízhatatlannak tartották, főleg azután, hogy a Külügyminisztérium sajtófőnökének engedélye nélkül másfél órás megbeszélést folytatott a Reuters bécsi tudósítóival. Bácskainak – írták – „több, ellenőrzés alatt álló nyugati diplomatakapcsolata van. Rendszeresen megszegi a nemzetközi érintkezés szabályait. Nevezett kapcsolatba hozható a Magyar Népköztársaság IMF-tagságával kapcsolatos részinformáció kiszivárogtatásával.”108

A bizalmatlanság Fekete Jánost is érintette, akiről igyekeztek kompromittáló adatokat gyűjteni. A fellelhető iratok alapján nem ellenőrizték ugyan az értesülés valóságtartalmát, de egyik jelentésükbe belefoglaltak egy „deviza-bűncselekményre utaló információt”.109 A kor körülményei között nem volt megengedett, hogy valaki – legyen szó akár az MNB első elnökhelyetteséről is – külföldi devizaszámlát birtokoljon, hát még offshore vállalkozása legyen, márpedig Feketéről ezt a híresztelést gyűjtötték be. Egy „osztrák állampolgártól származó értesülés szerint […] a Bahama-szigeteken adómentes fiktív »postaláda« cége van, amelynek számlájára folynak be különböző meg nem engedett forrásból származó valuták”110 – írták a jelentésben. Az, hogy Feketével behatóbban foglalkoztak, vizsgálódtak ellene, a dokumentumok alapján nagyon is valószínű, erre más utalások is fellelhetők. Pár hónappal később, 1982. június 29-én egy másik jelentésben arról is beszámolt a magyar állambiztonság, hogy a budapesti amerikai nagykövetség első titkára egy beszélgetés során megvédte Feketét, sőt utalást tett a vizsgálatra is. „Basil Scarlis, a budapesti USA-nagykövetség első titkárának véleménye szerint »Magyarország eladósodása miatt Fekete Jánost akarják megtenni bűnbaknak az MNB-ben«. Scarlis elmondta, »amennyiben Feketének valami baja lesz, akkor megszűnik Magyarország hitelfelvételi lehetősége«.”111 Kétséges persze, hogy az amerikai diplomata ilyen kategorikusan fogalmazott volna, könnyen lehet, hogy az állambiztonság túlzásáról van csupán szó, de a jelentés azt mindenképpen mutatja, hogy Fekete sorsa téma volt különböző megbeszéléseken.

Alighogy megszáradt a tinta a magyar IMF-csatlakozást kérelmező dokumentumokon, és alighogy eltávoztak Budapestről a Valutaalap szakértői 1981 végén, megkezdődött a versenyfutás az idővel. Az újév katasztrofális pénzügyi helyzetet hozott, a fejlődő országok és a kelet-európai szocialista államok adósságválsága egyre mélyült. 1982 áprilisára az IMF-tag Románia már 3 milliárd dolláros hátralékot halmozott fel, és bejelentette, hogy átütemezési tárgyalásokba kezd a hitelezőkkel, 1982 augusztusában pedig a válság csúcspontjaként beütött a mexikói összeomlás.112 Magyarország finanszírozási helyzete is napról napra romlott. Miközben sejteni lehetett, hogy az ország valószínűleg sikeresen teljesíti a csatlakozási tárgyalásokat, és 1982-ben beléphet a nemzetközi pénzügyi szervezetekbe, azt senki sem tudta megjósolni, hogy erre pontosan mikor kerülhet sor. Az év eleji várakozások mindenesetre májusról szóltak. A pontos dátumon kívül azonban főleg azt nem lehetett tudni, hogy a belépés után mikor és mekkora hitelhez juthat az ország, annál is inkább, mert ez a csatlakozás jóváhagyása utáni tárgyalásoktól is függött. Márpedig az idő ebben az évben mindennél fontosabb tényező volt. A magyar vezetők tisztában voltak azzal, hogy ha nem jutnak időben kölcsönökhöz, ha a pénzügyi befektetők bizalma meginog abban, hogy az ország valóban sikeresen befejezi a csatlakozási tárgyalásokat, akkor bekövetkezhet a legrosszabb, a teljes összeomlás. 1982 erről a versenyfutásról szólt. Nem sokon múlt, hogy az ország – csakúgy, mint 1981-ben Lengyelország, vagy 1982-ben Románia – kénytelen legyen a hitelek átütemezését kérni vagy csődöt jelenteni.

A vészterhes helyzetet egy 1982. januári dokumentum festette le a pártvezetés számára, amely akkor még súlyosnak, „de nem megoldhatatlannak”113 nevezte a problémákat, igaz, azt is feltételezve azonban, hogy Lengyelország vagy Románia csak az átütemezést kéri, és nem jelent teljes fizetésképtelenséget. A nem megoldhatatlan jelző persze inkább kincstári optimizmus volt, mert ugyanott felsorolták a vészjósló adatokat is. A januári előrejelzés szerint havonta 900 millió dollár rövid és 100 millió dollár hosszú lejáratú kölcsön jár le, ennyit kell tehát megújítani, a tartalékok pedig 1 milliárd dollár alá estek. Vagyis ha teljesen befagynak a hitelcsapok, akkor csupán 20–30 napra elegendő a mozgósítható vésztartalék. (Ráadásul még ezeket az adatokat is csak olyan trükkel sikerült feljavítani, hogy 1981 decemberében 400 millió dollár nagyon rövid lejáratú hitelt vettek föl, amelyet január-február folyamán máris vissza kellett fizetni. Az akciót már áprilisban „window-dressing”-nek, magyarul kozmetikázásnak nevezte Fekete egy belső feljegyzésben.114) Mindez „normális piaci viszonyok mellett, átmenetileg még elviselhető, a jelenlegi rendkívül bizonytalan helyzetben azonban kritikussá válhat”115 – írták egy, valószínűleg az MNB vezetői által készített iratban. Pontosan tudták ugyanis, hogy a helyzet messze van a normális piaci viszonyoktól. Az IMF-csatlakozási kérelem benyújtásának bejelentése után lelassult ugyan, de a helyzet romlásával új erőre kapott a nemzetközi befektetők betétkivonása az MNB-ből.

„1982 első negyedévében az 1981. évi tendenciák felerősödtek, […] finanszírozási problémáink rendkívüli mértékben kiéleződtek és likviditási nehézséggel fenyegetnek”116 – írta 1982 áprilisában a miniszterelnöknek Fekete János, aki arról számolt be, hogy az arab bankok 500, a szocialista országok 220, a francia, angol, német, olasz, osztrák pénzintézetek pedig 370 millió dollárnyi betétet vittek el Budapestről. Ehhez jött még egy negyedév alatt 200 millió dollár fizetésimérleg-hiány, a lejáró hitelek törlesztése, és mindezzel szemben alig sikerült új pénzt bevonni. „A Svájcban működő nyugati bankok képviselőinek egyöntetű állásfoglalása a szocialista országok részére nyújtandó mindennemű kölcsönök felfüggesztése”117 – írta az állambiztonság egyik jelentése 1982. januárban, majd áprilisban azt, hogy „a francia bankok képviselői a kint tartózkodó magyar bankszakembereknek elmondták, hogy az üzleti kapcsolatok visszaesése vagy teljes leállítása kizárólag a lengyel események miatti nemzetközi politikai helyzet kiéleződésével, a lengyel és román adósság-átütemezési tárgyalásokkal magyarázható”.118 Az eredmény: 500 millió dollárra csökkentek a tartalékok, és egyre apadtak.

Fekete János, az MNB elnökhelyettese emlékirataiban közölt állítása szerint 1982. február 23-án levelet küldött Marjai József miniszterelnök-helyettesnek, amely a helyzet kiéleződését volt hivatott érzékeltetni:

„A helyzetünk drámai gyorsasággal romlik. Napi 50 millió dollárt vittek el ezen a héten, és úgy látszik, ezt a tendenciát nem lehet megállítani. Bankok, amelyekkel megállapodtunk új hitelekre, most visszavonják ígéreteiket. Creditanstalt, Wien, Manufacturers Hanover stb. Kint van még 5 tonna szabad aranyunk, itthon 17 tonna = 22 tonna = 250 millió dollár. Ha ezt mind bevetjük, elhúzhatjuk március közepéig – ha külső segítséget nem kapunk.”119

Ugyancsak Fekete számolt be könyvében arról is, hogy ezekben a hónapokban még azt az 500 ezer dollárt sem tudták időben kifizetni, amely egy úgynevezett szolidaritási alapba ment. A KGST-országok által létrehozott pénzügyi alap arra szolgált, hogy a nyugat-európai baloldali mozgalmakat, pártokat támogassák belőle. „A legfelsőbb szinten már kétszer sürgettek az elvtársak Moszkvából. Mondtam nekik, hogy most menjenek az elvtársak. […] Nem tudok fizetni. Erre nekem most nincs pénzem. Most nem olyan időket élünk, hogy félmillió dollárt ilyen célra tudnánk adni” – írta Fekete, akit saját bevallása szerint még Kádár is felhívott az ügyben. „Megkérdezte, hogy miért nem akarok fizetni. Mondtam, azért, mert erre most nincs pénz. Akkor igaza van – válaszolta –, de ha lesz pénze, akkor majd fizessen. A dolog el volt intézve. […] A rend kedvéért hozzáteszem, kb. hat hónap után át is utaltuk a pénzt”120 – idézte vissza a nehézségeket az MNB elnökhelyettese.

„Ez év februárjában állt elő első ízben olyan helyzet, hogy a Magyar Nemzeti Bank áruszállítások címén felmerülő kötelezettségeinek nem tudott maradéktalanul eleget tenni. Az ún. rendezetlen tartozások az év közepe táján 400 millió dollár körül alakultak” – állapította meg egy jelentés erről az időszakról, vagyis az MNB nem tudta rendezni a szállítói számlákat, „a likviditási zavarok állandósultak”.121 Elkezdték sorolni a követeléseket: előbb a hiteleket törlesztették, és a kamatokat fizették ki, csak utána az exportügyletekkel járó kötelezettségeket, akkreditíveket.

A január óta tovább romló helyzettel, az 500 millió dollár körülire, illetve az alá zuhant tartalékszinttel és a gyakorlatilag megfagyott hitelpiaccal április 14-én szembesítették a Politikai Bizottságot, azzal a kiegészítéssel, hogy még ebből a tartalékból is csak 100 millió dollár mozgósítható viszonylag gyorsan.122 Vagyis tényleg már csak pár napra elegendő az összeg. Az ülésre éppen azokban a napokban került sor, amikor Budapesten a Fórum Szállóban ülésezett a világ legnevesebb közgazdászait tömörítő társaság, a Harmincak Csoportja (Group of 30). Így Magyarországon volt többek között Ottmar Emminger, a Bundesbank volt elnöke, vagy Anthony Solomon, a Fed New York akkori vezetője, akiknek a PB-ülés utáni este a Gundelben, másnap pedig a Parlamentben adtak díszvacsorát. A kifejezetten feszült hangulatot valamennyire visszaadja az áprilisi PB-ülés jegyzőkönyve, amelyen Kádár még bőszen káromkodott is, amikor a nyugati pénzvilág prominensei szóba kerültek. „Elemi érdekünk fűződik ahhoz, hogy a […] napi fizetőképességünket fenntartsuk”123 – mondta Kádár a PB-vitában, hozzátéve, hogy óriási teljesítménynek tartja, hogy ezt addig is sikerült megőrizni. Kissé méltatlankodó hangnemben pedig megjegyezte: „most itt van a heti program, […] ezek a harmincak, vagy mi az atyaisten, […] vagy bölcsek tanácsa, vagy mi a rosseb, hát az egész kapitalista világnak azt tudjuk mondani, kérem, ez ideig minden […] adósságát kifizette Magyarország”.124 És már csupán az IMF-csatlakozás végső bejelentéséig, várhatóan május elejéig kell „elvergődni”, ami majd önmagában is javítja az ország hitelképességét.125

„Veszélyes helyzet állott elő. Embereink Japántól az Egyesült Államokig felkeresték jelentősebb bankpartnereinket, hogy bankközi hiteleket, betéteket szerezzenek a fizetésképtelenség elkerülése érdekében”126 – emlékezett az MNB elnöke, Tímár Mátyás, aki maga is Líbiába és Irakba ment, hogy – mint fogalmazott – „perselyezzen”127 és jobb belátásra bírja a betéteiket korábban kivonó arab országokat. Irakban „bizonyos összegű lejáró betét meghosszabbítását sikerült átmenetileg elérnünk”128 – idézte föl a látogatást önéletrajzában. Zdeborsky György (1944), az MNB devizagazdálkodási főosztály nemzetközi részlegének akkori vezetője a szerzőnek adott interjújában arra emlékezett, hogy őt Fekete áprilisban Kolumbiába küldte. Egy klíring-megállapodás keretében ugyanis éppen azokban az áprilisi napokban kellett volna körülbelül 60 millió dollárt kifizetni, amikor a kassza lényegében kongott az ürességtől. „Elő voltak már készítve a telexek, amelyeket a hitelezőknek küldtünk volna ki, hogy nem tudunk fizetni” – emlékezett Zdeborsky, akit „fiam, menj ki és intézd el” felkiáltással küldött ki Fekete a dél-amerikai országba. Az egyéves haladékról szóló megállapodást pár nap alatt letárgyalta, de a végső jóváhagyást már nem volt ideje megvárni. „Hazafelé, Frankfurtban a budapesti átszállásra várakozva felhívtam a kinti képviseletet, ahonnan kapcsolták Feketét. Ő beolvasott »latinul« egy spanyol nyelvű táviratot, amit Kolumbiából küldtek nekem, és idegesen kérdezte, mit jelent. Megnyugtattam, hogy azt, hogy a döntés megszületett, minden rendben van”129 – mesélte Zdeborsky, akit emlékei szerint hazatérése után percekig ölelgetett Fekete.

A kolumbiai haladék fontos volt, de nem oldott meg mindent. „Nagy pénzeket kellett felhajtanom, hogy át tudjuk vészelni a válságot. A tartalék ijesztően gyorsan csökkent. Kiszámoltam, hogy van még két hetem, akkor vége a mulatságnak. Tehát kalkulációim szerint nekem sürgősen legalább 600 millió dollárra van szükségem”130 – írta visszaemlékezéseiben Fekete, aki saját bevallása szerint ezután megkereste a bázeli BIS teljes vezérkarát: először is Alexandre Lámfalussy (1929) magyar származású bankárt, aki akkor a pénzintézet vezérigazgató-helyettese volt, a vezérigazgatót, a német Günther Schleimingert és az elnököt, Fritz Leutwilert (1925), aki egyben a Svájci Nemzeti Bank első embere is volt. Fekete célja az volt, hogy a tekintélyes Nemzetközi Fizetések Bankja, a jegybankok bankja segítsen Magyarországnak áthidaló kölcsönt szerezni a kontinens nemzeti bankjaitól a válság átvészelésére. Legalább addig, amíg az IMF-csatlakozás után várható készenléti hitelhez hozzá tud férni. A már említett, Marjainak szóló kézzel írott feljegyzésében Fekete azt is leírta, hogy ezenkívül már nem sok megoldás marad: „bejelentjük az átütemezést azon a címen, hogy politikai támadás áldozatai vagyunk – mert a KGST-országokkal szembeni bizalmatlansági hullám minket is elsodort”131 – írta.

Fekete a BIS áthidaló kölcsönének megszerzését leginkább a saját fegyvertényeként írja le emlékirataiban. Eszerint megkereste Karl-Otto Pöhlt, a német Bundesbank elnökét, aki azonban közölte vele, ahhoz, hogy az NSZK közbenjárjon a BIS-nél egy ilyen kölcsön érdekében, a kancellár döntésére van szükség. Schmidt kancellár viszont beteg, tüdőgyulladásos megfázása van, nem lehet vele beszélni. Az MNB első elnökhelyettesének elmondása szerint ekkor a bonni nagykövet közbenjárásával sikerült egy rövid találkozóra bejutni Helmut Schmidthez. A megbeszélésről szóló beszámolóját pedig 1993-ban közölte a kancellár 75. születésnapjára kiadott emlékkönyv, vagyis lényegében Schmidt is megerősítette, hogy így történt.

„Március első napjait írtuk. […] Este 10 órakor volt a randevú. A nagykövet kíséretében mentem oda. Az épület egy körülkerített nagy erdős kertben állt, erős rendőri őrizet védte. Vérebekkel volt körülvéve, biztonsági emberek, katonák, fegyverek. […] Belépve a házba felesége, Loki [Hannelore] asszony fogadott, és csak arra kért, hogy a férjét ne fárasszam sokáig, mert nagyon lázas. […] Schmidt […] csak annyit kérdezett, ilyen állapotban, mit akar maga tőlem. […] Előadtam neki, hogy […] szeretném, ha a kancellár telefonon utasítaná Schleimingert, hogy a BIS adjon nekem 600 millió dollárt. Mert ha ezt nem kapom meg, jövő héten csődbe megyek.”132

Fekete beszámolója szerint Schmidt erre azzal a feltétellel adott ígéretet, hogy ráveszi Kádárt, látogassa meg Bonnban a feleségével együtt. Erre Kádár ráállt, igaz, kicsit morgott, mondván, Fekete „eladta” őt és a feleségét. „Kádárné végül azt mondta, hogy igen. Elég szabad szájú nő volt, úgyhogy egy-két izé röpködött a levegőben. De végül belenyugodott”133 – emlékezett Fekete, akinek történetét erős fenntartásokkal kell kezelni, még akkor is, ha a Kádár–Schmidt találkozóra 1982. április végén sor került,134 a Bundesbank elnökével folytatott tárgyalásain valóban szó esett áthidaló kölcsönökről, és megegyezés született arról is, hogy Magyarország kétszer 100 millió dollár hitelhez jut nyugatnémet bankoktól. Fekete rábeszélőképessége mellett a kancellárnak belpolitikai érdekei is fűződtek ugyanis ahhoz, hogy az enyhülési politika 1980-as évek elején megromlott menete ilyen gesztusokkal helyreálljon.

A Magyarországot a csődtől megmentő BIS-hitel története – a németek szerepének leírásán kívül is – sokkal bonyolultabb annál, mint ahogyan azt Fekete elmesélte. Az IMF-archívumban található bőséges dokumentációból az derül ki, hogy az év egésze során, több részletben folyósított, összesen 500 millió dollárnyi kölcsön sorsa a magyar kormány, az IMF és a BIS között zajló többszereplős játszmában dőlt el, amelyben mindegyik szervezetnek megvoltak a saját érdekei. A Nemzetközi Fizetések Bankjának vezetőit nem elsősorban a Fekete János vagy Magyarország iránt érzett szimpátia motiválta, bár a hagyományosan kiváló kapcsolat kétségtelenül szerepet játszhatott a döntésben. A BIS ugyanis a tag jegybankok nevében és azok érdekeit szem előtt tartva járt el a hitelcsomag összeállításánál (a kölcsönt formálisan a jegybankok folyósították), első számú érdeke így az volt, hogy Magyarország az egész világot rettegésben tartó adósságválság közepette megmeneküljön az összeomlástól, ne sodorja veszélybe a tagállamok (NSZK, Svájc) bankrendszerét. Az IMF is abban volt érdekelt, hogy a BIS-hitellel Magyarország annyi pénzhez jusson, amennyi megmenti a bedőléstől, és amennyi elegendő lesz a készenléti hitel folyósításáig. A magyar kormány és pártvezetés pedig egyszerűen csak a túlélésre játszott, és fokozatosan mindenbe belement a stand-by hitelhez rendkívül kemény feltételeket támasztó IMF-fel. Mindezek a tárgyalások ráadásul hatással voltak egy piaci kölcsönre is. Az 1982-es év legjelentősebb magyar tranzakcióját, egy 250 millió dolláros tőkebevonást egy amerikai bank, a Manufacturers Hanover készítette elő Feketéék részére, az amerikaiak pedig árgus szemekkel figyelték, hogy a BIS-szel és az IMF-fel hogyan boldogulnak a magyarok.

Budapest fizetési képességének megroggyanását Bázelben és Washingtonban is érzékelték már kora tavasszal. Magyarországot azon államok közé sorolták, amelyet valóban nem lehet egy kalap alá venni Romániával vagy Lengyelországgal, és amelyet inkább a válság következményei, mint saját eladósodottsága és gazdasága sodort a tönk szélére. Ezt a véleményt leginkább az táplálta, hogy értékelték az 1979 óta végrehajtott kiigazító lépéseket. A BIS azonban már a kölcsön első részleteinek folyósításához garanciákat akart. Azt szerette volna, ha az IMF valamilyen biztosítékot ad arra, hogy Magyarország jól halad a csatlakozási tárgyalásokkal, tehát időben belép a szervezetbe.

„Készek lennének egy 100 millió dolláros rövid lejáratú hitelt nyújtani már márciusban, újabb 100 milliót áprilisban, feltéve, ha kimondjuk, hogy nyitottak vagyunk a [magyarok] készenlétihitel-kérelmére”135 – írta Whittome március 17-én a BIS habozásáról, miután beszélt az intézmény vezetőivel. Biztosítékokat, akár írásbeli nyilatkozatot is vártak volna Bázelben az IMF-től arról, hogy támogatnák egy későbbi IMF-készenlétihitel ilyen furcsa előfinanszírozását. Az európai igazgató egy efféle garanciát legkorábban júniusra, a BIS szokásos közgyűlésének idejére látott reálisnak, mondván, csak addigra lesznek készen a magyar gazdaság helyzetének felmérésével. Érdekes módon két nappal később egy belső memóban már azt írta, „kicsit kényelmetlenül”136 érzi magát, mert a BIS embereiben azt az érzetet keltette, mintha a magyar csatlakozás máris biztosra lenne vehető. „Éppen ezért ma felhívtam Schleimingert, és figyelmeztettem, hogy bár nem látunk semmilyen akadályt, de garanciát sem tudunk adni erre, hiszen mindig ott van a lehetősége, mondjuk az Egyesült Államok részéről, valamilyen ellenséges döntésnek”137 – írta.

Whittome 1982. március 22-én értesült arról, hogy a németek támogatnák a BIS-hitelt,138 március 30-án a Bank of England egyik illetékesével beszélt a vonakodó Nagy-Britannia részvételéről a kölcsönben,139 április 2-án pedig Feketét kérte arra, hogy Bázel megnyugtatására küldjön feljegyzést arról, milyen intézkedésekkel készül helyreállítani Magyarország a fizetési mérleg egyensúlyát.140 Az erőfeszítések eredményeképpen Budapest áprilisban 110, májusban pedig újabb 110 millió dollárhoz juthatott hozzá, és elkezdődtek a tárgyalások egy 300 millió dolláros pakettről, amelyre még szintén az év vége előtt számíthatnának a magyarok. Az örvendetes fejleményekről április 23-ai feljegyzése141 szerint Whittome tájékoztatta az amerikai Manufacturers Hanover vezetőit New Yorkban, akikkel Feketéék ezzel párhuzamosan élénk tárgyalásokat folytattak egy 200–300 millió dolláros banki hitelről. Így az amerikaiaknak sem volt mindegy, hogyan állnak a BIS-szel a magyar partnereik.

A csatlakozás mindeközben teljesen sínen volt, igaz, idehaza nem verték nagy dobra az ezzel kapcsolatos híreket. A magyar sajtó csak rendkívül szűkszavúan számolt be, és még véletlenül sem örvendezett annak, amit pár ezer kilométerrel odébb, Washingtonban igazi ünnepi pillanatként éltek meg az amerikai kormányzat, az IMF illetékesei – de a még a jelenlévő magyarok is. Bármennyire a kényszerűség és a válság terelte az IMF karjaiba Magyarországot, az esemény történelmi volt.

Marjai miniszterelnök-helyettes, Fekete János és a mintegy 20 tagú magyar delegáció május 6-ára villámlátogatásra Washingtonba érkezett az aláírási ünnepségre, azután, hogy az IMF kormányzótanácsa nagy többséggel jóváhagyta Magyarország csatlakozását.*10 A küldöttségben az IMF feljegyzése szerint MNB-s vezetők (Bakó Ede, Ipper István, Szalkai István), a külügy államtitkára (Török István), az akkori (Petrán István) és a korábbi washingtoni nagykövet (Esztergályos Ferenc) és több újságíró (Avar János, Vajda Péter, Bokor Pál) vett részt. A magyar küldöttség tagjai az aláírási ceremónia előtt, délelőtt fél 12-kor találkoztak a Világbank elnökével, Alden W. Clausennel, hiszen közben a szervezethez való csatlakozás ügye is előrehaladt (végül június 24-én lépett be az ország), majd az IMF archívumában megőrzött hivatalos program szerint „a szokatlanul nagy társaságra való tekintettel három autót”142 bocsátottak a rendelkezésükre fél háromkor, a konvoj pedig a Külügyminisztériumba hajtatott, ahol egyenesen a hetedik emeletre mentek. Itt található az amerikai külügyminiszter irodája, a közelében pedig egy történelmi relikviákkal zsúfolt kisterem, ahol a ceremóniára sor került. A 35 percesre tervezett ünnepség után Marjaiék visszatértek az IMF központjába, ahol a Valutaalap zászlajával és a magyar lobogóval143 közösen fotózkodtak, udvariassági látogatást tettek Jacques de Laroisière ügyvezető igazgatónál. Este aztán a holland Jan de Groote adott számukra fogadást, annak az országcsoportnak a vezetője, amely Magyarországot befogadta.

A látogatás során még a Reagan-adminisztráció több tagjával, így a kereskedelmi miniszterrel, Malcolm Baldridge-dzsel, valamint Lawrence Eagleburgerrel, a külügy harmadik emberével is találkoztak. Mindketten dicsérték a magyar kormány politikáját, Baldridge – a magyar beszámoló szerint – fontosnak tartotta azt, hogy „a belépés után további lépésekkel bizonyítsuk gazdaságunk hatékonyságát és a kormány gazdaságpolitikájának érvényesíthetőségét, annak érdekében, hogy a bankok megnyugodjanak”, Eagleburger pedig azt mondta, hogy „ha Magyarország a továbbiakban is nyílt politikát folytat az amerikai bankok felé, úgy gazdasági téren hosszabb távon sem lesz akadálya a további fejlődésnek”. Utóbbi még „felső fokban nyilatkozott […] Fekete Jánosról is”144 – jegyezte meg a tárgyalásról készült magyar memo. Az amerikai sajtó a látogatás kapcsán arról írt, hogy Magyarország már látja „a fényt az alagút végén”145, ennek egyik bizonyítékát pedig éppen a BIS-kölcsön első részleteinek megszerzésében vélték felfedezni. A májusi washingtoni találkozók baráti hangulatban zajlottak, amit az is bizonyít, hogy Patrick de Fontenay május 14-én levélben köszönte meg, hogy Marjai – akinek szerinte „nagy személyes sikere”146 a csatlakozás – Bartók- és Liszt-lemezeket vitt nekik ajándékba. „A közgazdászok is tudják élvezni a zenét, és igazán kedves, hogy felhívta a figyelmünket arra, hogy Magyarország nem csupán GNP-statisztikák vagy széntonnák összessége”147 – írta neki az udvarias francia.

Az ünneplésnek azonban hamarosan vége lett, és a dolgok komolyra fordultak. Nyárra még rosszabb lett az ország pénzügyi helyzete. Ekkor annyira üres volt a kassza, hogy még az IMF-csatlakozáshoz befizetendő összeget sem sikerült saját forrásból előteremteni. Az ország IMF-kvótáját a szervezet speciális elszámolási egységében, 375 millió SDR-ben szabták meg, ami akkori árfolyamon 435 millió dollárt tett ki,148 ennek 21,7 százalékát konvertibilis devizában, a többit forintban kellett befizetni.149 A dollárban kiegyenlítendő mintegy 100 milliót Fekete János emlékiratai szerint a kínaiaktól kellett kölcsönkérni. Elmondása alapján ez tűnt a legjobb megoldásnak, mivel a szovjetek az IMF-tagság helytelenítése miatt szóba sem jöhettek, a nyugati partnerek megkörnyékezése pedig azt „jelezte volna, hogy nagyon rosszul állunk, és féltem, hogy a hitelpiacon elterjedt volna, hogy még annyi pénzünk sincs, hogy a tagdíjat befizessük”. Így kerültek képbe a kínaiak, akiktől Fekete elmondása szerint hat hónapra 100 millió dollárt vett föl, „minimális kamat, minimális költség”150 mellett. Fekete beszámolóját megerősíti az állambiztonság egyik jelentése 1983-ból, amely szerint 1983. január 3-án a kínai nagykövetség kereskedelmi tanácsosa az MNB-ben azt mondta, hogy „Magyarország ne kérje a kínai hitel meghosszabbítását, hanem fizesse ki az eddig nyújtott hitelt, és utána rögtön lehetne kérni újabb és nagyobb összeget hosszabb lejáratra”.151

Boros Imre (1947), aki akkor az MNB arbitrázs osztályának vezetője volt, úgy emlékezett erre a korszakra, hogy 1982 őszéig „mi akkor úgy fogalmaztunk, hogy vastüdőn tartjuk az országot. […] Többször is előfordult, hogy egy fillér devizatartalék sem volt az országban. Borotvaélen táncoltunk. Naponta kellett 2-300 millió egy-két napos lejáratú pénzt szerezni, hogy törleszthessünk. […] Minden légzési ütemhez be kellett nyomni az oxigént. […] Sokszor volt olyan nap, hogy csak délután egyre derült ki: minden kötelezettségünknek eleget tudunk-e tenni a következő napon.”152 Tímár Mátyás MNB-elnök pedig azt írta fel naplójába az arbitrázs-osztály mindennapjairól, hogy „a dealer-roomban a fiúk […] hősi munkát végeznek napról napra, fiatalok, erősek, de nem tudom, meddig bírják”.153

Az üres kasszáról szóló hírek eljutottak Bázelbe és New Yorkba is, így a BIS illetékesei, vagy a Manufacturers Hanover Trust vezetői is aggódni kezdtek Magyarország helyzete miatt. Tímár még májusban Londonba utazott, ahol Gordon Richardsontól, az angol jegybank kormányzójától kért segítséget „abban, hogy a nagy angol bankok vegyenek részt a szervezés alatt álló konzorciális kölcsönben. Meglátogattam a Lloyds, valamint a Barclays, a National Westminster és a Midland vezetőit.”154 Találkozott William H. Taylorral, az amerikai „Manufacturers Hanover egyik vezetőjével, […] aki június második felére helyezte kilátásba az általuk szervezett konzorciális hitel összeállítását”. Ezek után saját szavaival „hideg zuhany”-ként érte az MNB-elnököt a BIS júniusi közgyűlésén az, hogy „a BIS magyar irodájában […] Whittome kifejtette, hogy az év végén az IMF-hitelre aligha számíthatunk. Magyarországtól határozottabb további intézkedéseket várnak, és mindezek után majd ismét megvizsgálják a dolgot. Én megdöbbentem az elhangzottakon. A magyar kormány – mondtam – súlyos és rendkívüli intézkedéseket tett és tesz (fizetésimérleg-javító akció, vásárlóerő-elvonás stb.), de mindent egyszerre nem tehet, és nem jó, hogy az IMF éppen Magyarországgal szemben akarja keménységét bizonyítani.” Tímár ezek után végigrimánkodta a német és a japán jegybanki vezetőket, „kérve a segítségüket a BIS-hitel következő részletéhez”155, de nem kapott határozott ígéretet. A Nemzetközi Fizetések Bankja pedig szeptemberre halasztotta a döntést az újabb 300 millió dolláros részletről, ami a helyzet átértékelésére késztette a 250 millió dolláros konzorciális kölcsön tető alá hozatalán dolgozó Manufacturers Hanover vezetőit is. Mindenki a másikra várt, miközben Magyarország egyre közelebb került a csődhöz.

„Fenyegető helyzet kezd kialakulni, amit valójában senki sem akar ugyan, de amelyben mindenki jó okot talál arra, hogy tehetetlenül cselekvőképtelen legyen, és ne csináljon semmit”156 – írta az IMF európai igazgatója júniusban, miután beszélt a BIS és az amerikai bank vezetőivel. „A BIS nem hajlandó lépni, amíg az IMF nem ad garanciát arra, hogy a magyarok még az év vége előtt készenléti hitelhez jutnak. […] Olyan megfogalmazást kérnek, amit mi nem tudunk nekik adni”157 – jegyezte meg a kissé kétségbeesettnek tűnő Whittome. Hasonló garanciát kértek volna tőle pár nappal korábban a Manufacturers Hanover emberei is, miközben „teljesen elképzelhetetlen, hogy az IMF deklarálná, hogy fél év múlva biztosan ad készenléti hitelt”158 – fakadt ki Whittome. A kereskedelmi bankok így „nem tárgyalnak tovább”, a magyar cash-flow-előrejelzéseik ugyanis azt mutatják, hogy Magyarország devizatartalékai még az áhított BIS-kölcsönnel és az IMF-készenlétihitellel együtt is 500 millió dollár alatt maradnak. Ha tehát nem történik semmi, nincs valamilyen gyors kölcsön, akkor „összeomlanak, […] nem tudják teljesíteni a júniusi kifizetéseiket”, ami pedig tovább rontja a kelet-európai adóssághelyzetet, más országok is bedőlnek. „Ha nem ezt akarjuk, akkor mit lehet tenni?”159 – tette fel a kérdést a tanácstalan Whittome.

Ebben a kétségbeesett helyzetben 1982 nyarán, amelyben sem a BIS, sem a potenciális magánhitelezők nem mertek lépni, a magyarok pedig a teljes fizetésképtelenség szélén egyensúlyoztak, valakinek cselekedni kellett. A kezdeményezést az IMF európai igazgatója tette meg, aki úgy döntött, egyértelmű helyzetet teremt. Egyrészről a készenléti hitelről szóló tárgyalások előfeltételéül nagyon fájdalmas intézkedéseket szab, fájdalmasabbakat, mint amelyeket Tímár a BIS-közgyűlésen prezentált. Ha a magyarok hajlandók belemenni az életszínvonalat tovább rontó kemény intézkedésekbe a készenléti hitel megszerzése érdekében, akkor az megnyugtatja a BIS-t és az amerikai bankokat is. Cserébe megnyílhatnak a pénzcsapok, és Magyarország talpon marad.

„Whittome úgy gondolja, hogy a BIS-nek elegendő lesz egy olyan garancia a magyarok részéről, hogy ezeket az intézkedéseket hajlandóak végrehajtani és az IMF-fel megegyezni”160 – írta egy belső IMF-es feljegyzés 1982. június 18-án. Pár nappal később a BIS vezetőivel és Gordon Richardson brit jegybanki kormányzóval folytatott svájci megbeszélések után már körvonalazódott is, hogy mi nyugtathatja meg a bankárokat, tehát mit fog kérni az IMF a magyaroktól a készenléti hitelről szóló megbeszélések előfeltételeként. „Azonnali intézkedéseket várnak a magyaroktól. Azt szeretnék, ha az intézkedéseknek köszönhetően 1982-re egyensúlyba kerülne a fizetési mérlegük, 1983-ban pedig 500-600 millió dolláros többletet produkálnának. Úgy tűnt, hogy a szemükben a magyarok túlzottan önelégültek, és mintha nem aggódnának eléggé a külső finanszírozási helyzetük miatt”161 – jegyezte meg a Valutaalap illetékese június 21-én. A rossz hírt pedig Patrick de Fontenay, a Budapesten éppen a csatlakozás utáni első tárgyalássorozatot befejező tanácsadó közvetítette Marjaiéknak: a francia szakember kézzel írott jegyzetben tájékoztatta a vezetőséget, hogy „kemény üzenetet” hagyott Budapesten. Már nem elég az egyensúly, [1983-ra] fizetésimérleg-többlet kell.”162 A bekeményítő valutaalapos üzenetről az állambiztonság is jelentést készített, ami arra utal, hogy lehallgatták Fontenay beszélgetéseit, viszont Whittome nevét nem tudták helyesen leírni. „A Kristály fn. akció során […] az IMF-küldöttség vezetője, P. Fontenay telefonon beszélt Washingtonnal Allen Whittmannal [sic!]. Fontenay szerint a Magyar Népköztársaságnak nagyon »kemény programra« van szüksége, és ezt a magyar tárgyalópartnereknek meg is mondták.”163

1982 június legvégére már világossá is tették a magyar vezetés előtt, hogy mire gondolnak konkrétan. „A legfontosabb változások, amelyeket mi elengedhetetlennek tartunk: a kamatok további 3 százalékos emelése, 15-18 százalékos forintleértékelés, amit azon nyomban […] áremelés követ, szociális és bérkompenzációk nélkül, az energiaár és egyéb ártámogatások csökkentése, a lakossági jövedelmek reálértéken való 4 százalékos csökkentése 1983-ban”164 – és még további négy-öt hasonló lépést részleteztek. Június 30-án így Whittome már arról tájékoztathatta a BIS vezetőségét telefonon, hogy Budapesten hajlanak ezeknek a lépéseknek a megtételére. Igaz, politikai okokból nem a teljes csomagot akarják júliusban végrehajtani, de még az év vége előtt mindenképpen sort kerítenek mindegyik intézkedésre. „Készek leértékelni a forintot, készek egyensúlyba hozni a fizetési mérleget 1982-ben és legalább 500 millió dolláros többletet produkálni 1983-ban”165 – sorolta a jó híreket Whittome, aki próbált a jegybankárok lelkére hatni azzal, hogy míg Magyarországgal kapcsolatban korábban túlzottan optimista volt a megítélés, most éppen ellenkezőleg, átestek a ló túlsó oldalára, miközben a helyzet nem annyira rossz. Ráadásul „a Nyugat érdeke is az, hogy a magyarok folytassák a gazdaságuk liberalizálását, ami példát mutathat a többi kelet-európai szocialista ország számára is. […] Nem jönne tehát jól, ha Magyarország fizetési hátralékba kerülne pont most a hitelezőivel.”166 A BIS-esek a problémákat sorolták: nevezetesen, hogy még ha minden rendben lenne, akkor is német kormányzati jóváhagyásra volna szükség ahhoz, hogy 300 millió dollárt adjanak hat hónapra, ráadásul úgy, hogy egyszer megújítandó hitelkeretről lenne szó, a britek vonakodnak, a franciák ingadoznak – mondták. De látszott, hogy nyitottak a megegyezésre.

Az IMF ügyvezető igazgatója, Jacques de Laroisière, akit azokban a hetekben legalább annyira lefoglalt az egész világon kibontakozó krízis, mint a magyar helyzet, július 9-én Feketével tárgyalt Budapesten, majd a magyar fővárosból ment tovább Svájcba, hogy a BIS vezetőivel egyeztessen. Fekete a budapesti találkozón igyekezett nagyobb összefüggésbe helyezni a problémákat, talán ezzel is abba az irányba befolyásolni az IMF vezetőit, hogy engedékenyebbek legyenek a kemény intézkedések előírásával. Azzal érvelt, hogy Magyarország problémáinak oka szerinte elsősorban az, hogy a nyugati bankok „nem tudnak különbséget tenni az egyes kelet-európai országok között, és tévesen ugyanúgy kezelik, mint Romániát vagy Lengyelországot”.167. A Nyugatnak pedig érdeke a Kádár-féle „egyedülálló, szilárdan független és nehéz út”168 támogatása, mert ha ez elbukik, akkor lelassul a nyitás a liberálisabb, nyitottabb rendszer felé. Laroisière viszont – bár megjegyezte, hogy ezeket az érveket is érti – a konkrét intézkedéseket kérte számon. Arról beszélt, hogy bár látszik az irány, a BIS meggyőzéséhez további lépések kellenek.169 Érthető volt az üzenet: Magyarországnak teljesíteni kell az előfeltételül kért intézkedéseket, utána ősztől elkezdődhetnek a tárgyalások a készenléti hitelről. Erre a hírre várnak a BIS illetékesei és a nagy nyugati bankok is.

1982 július közepén a magyar vezetőknek nem maradt más választásuk, beadták a derekukat. Július 13-án egy sor intézkedésről született döntés, többek között a forint 7 százalékos leértékeléséről is, ami után a Financial Times tudósítója rögtön az IMF központjába telefonált, és arról érdeklődött, hogy „vajon az IMF nyomására született-e meg a döntés a leértékelésről”.170 A Valutaalap természetesen nem kommentált, de a helyzet nyilvánvaló volt, hiszen az intézkedések után felgyorsultak az események. Augusztus elejére kiderült, hogy Magyarország hozzájuthat ahhoz a végül 260 millió dolláros, három évre szóló hitelkerethez, amelyet a Manufacturers Hanover szervezésében jelentős, nagy nyugati bankok hoztak össze. „Ez a hitel arra bizonyíték, hogy a nyugati bankok hajlandóak a többi kelet-európai országhoz képest másként kezelni a viszonylag rendezett gazdasággal bíró, piacorientált Magyarországot”171 – jegyezte meg a Wall Street Journal, hozzátéve, a hitelhez nagy segítséget jelentett, hogy a francia kormány és a brit jegybank is rábeszélte a kereskedelmi pénzintézeteket a tranzakcióra. Szeptemberre pedig az is kiderült, hogy Magyarország hozzájuthat a BIS-től a várt 300 millió dolláros, hat hónapra szóló kerethez, így lélegzetvételnyi időhöz jut, és megmenekülhet a csődtől. „A BIS megszavazta a 300 millió dollárt. Lehet, hogy megússzuk?”172 – jegyezte föl naplójában Tímár Mátyás MNB-elnök.

„A Manufacturers Hanover-kölcsönnel és az IMF-programmal a háta mögött Magyarország képes lesz kihúzni”173 – mondták az IMF körkérdésére 1982 augusztusában a londoni bankok (Barclays, Lloyds, National Westminster) szakértői, és New Yorkban (Citibank, Chemical, Bankers Trust) is az volt a vélemény, hogy az országnak mindenképpen „szüksége van az IMF-kölcsönre”.174 Így egyrészt senkit sem lepett meg, hogy szeptemberben el is kezdődtek a tárgyalások a készenléti hitel felvételéről Budapesten, másrészt egyértelműen látszott, hogy a magyaroknak nincsen különösebb mozgásterük. Ha ellenállnak az IMF-nek, akkor ismét a fizetésképtelenséget kockáztatják.

A kemény „előcsatlakozási feltételek” betartatásával a magyar vezetés először kapott leckét abból, hogy mit is jelent az IMF-tagság. Addig leginkább csak Moszkvával kellett egyezkedniük a legfontosabb kérdésekben, 1982-től viszont rá kellett ébredniük, hogy kénytelenek immár Washingtonnal is dűlőre jutni mindenről. Sőt mivel egyre inkább az IMF és a nemzetközi pénzvilág kegyeire, és kevésbé Moszkva segítségére szorulnak, elsősorban a Nyugat álláspontja számít.

Az IMF teljesen egyértelmű céllal ment bele a szeptember elején megkezdett tárgyalásokba: csak akkor adja meg a szükségesnek tartott 600 millió dolláros hitelt, ha a magyarok garantálják: 1982-ben egyensúlyban lesz a fizetési mérleg, 1983-ban pedig 600 millió dolláros plusz keletkezik. Mint a tárgyalások előtt készült feljegyzésben leírták, még így is „rendkívül feszített lesz az 1983-as likviditási helyzet, főleg ha a hitelezők esetleg vonakodnának megújítani a lejáró hiteleiket. Magyarországnak 1983-ban ugyanis mintegy 1 milliárd dollárnyi középlejáratú hitelt, és további 1,5 milliárd dollár rövid lejáratú hitelt kell megújítani.”175 A másik oldalról pedig az IMF képviselőinek is érdekük volt, hogy ne feszítsék túl a húrokat, mert tudták, ha egy frissen csatlakozott szocialista országgal valami miatt kudarcba fulladnak a tárgyalások, annak beláthatatlan következménye lesz az adósságválságra és szélesebb értelemben véve a kelet-európai reformfolyamatokra.

A két évre megszabott kiigazítás az 1981-es GDP 6 százalékát tette ki,176 ami soknak tűnik ugyan, de nagyon valószínű, hogy a keménynek hangzó tétel és a rekordgyorsasággal, már decemberre jóváhagyott, két hiteltípusból (Stand-By Arrangement és Compensatory Financial Facility*11) álló, 600 millió dolláros csomag politikai kompromisszumok eredménye lett. Az IMF a szeptemberi hiteltárgyalások előtt például egyeztetett amerikai kormányzati illetékesekkel is.

Laroisière-nek a pénzügyminiszter Donald Regannal folytatott megbeszélésein az augusztus 11-ei keltezésű memo szerint szóba került Magyarország. Regan ugyan „azt kérte, hogy az IMF döntései során semmilyen politikai tényezőt ne vegyen figyelembe, sőt hangsúlyozta, hogy a máskor megszokott, magas színvonalú szakmai döntést hozzák meg, de […] remélte, hogy Magyarország esetében ésszerű gyorsasággal megállapodás születik”.177 Az európai igazgató, Alan Whittome szeptember 6-ai feljegyzésében arról írt, hogy a Fed elnökével ebédelt. Ezen a megbeszélésen közölte Volckerrel, hogy „ha igazán vízálló megegyezést akarunk, akkor jóval 1 milliárd dollár fölötti fizetésimérleg-többletet kellene követelni”, erről pedig ő is tudja, hogy „nevetségesen szélsőséges pozíció lenne”. Alig leplezetten az iránt is tudakozódott, mennyire kell keménynek lenniük a tárgyalások során: „megkérdeztem tőle, hogy a magyar tárgyalássorozat esetleges kudarca, és annak következményeként a kelet-európai reformfolyamat leállása mennyiben számít az Egyesült Államoknak”.178 Volcker pedig elmondta, hogy neki személy szerint számít, de ő sincs teljesen tisztában az amerikai állásponttal, megpróbál informálódni.

A tárgyalásokról szóló feljegyzések, beszámolók végig ezt a kettősséget mutatják: az IMF egyszerre próbált meg keménynek maradni és látszani, de egyben elkerülni azt, hogy úgy tűnjön föl, mintha diktálna Magyarországnak. Közben a fő célja az maradt, hogy a tárgyalások semmiképpen ne eredményezzenek politikai kudarcot. A magyarok ezt pontosan tudták, és bár világos volt számukra, hogy nagyon kicsi a mozgásterük, mindenképpen szükségük van az IMF kölcsönére, ennek fejében pedig az életszínvonalat tovább romboló lépéseket kell megtenniük, de politikai értelemben sakkban tarthatják a Valutaalap tárgyalóit, és engedményeket csikarhatnak ki.

Az egyeztetések koreográfiája ezért jellemzően olyan volt, mint a Havasi Ferenc KB-titkárral és Marjai József miniszterelnök-helyettessel folytatott szeptember 17-ei tárgyalás. Ez, mint cseppben a tenger, mutatja meg a szokásos huzavonát, a magyarok érveit és próbálkozásait. Havasiék ezen a találkozón először elmondták, hogy már eddig is milyen kemény lépéseket tettek, ezek eredményeképpen 1980-hoz képest már 4 százalékos a reálbércsökkenés, 1979 óta 35 százalékos az infláció, így ahhoz, „hogy ezeket a változásokat elfogadtassuk az emberekkel, az életszínvonalban valami javulást el kell érni”.179 Magyarország reformfolyamata egyedülálló – érveltek tovább –, a megszorítások a reformok továbbvitelét is nehezítik, miután további reformokat nehéz lesz a romló életkörülmények közepette elfogadtatni. A pártvezetés „sima átmenetet” szeretne, de azt nem, ha „igazuk lenne azoknak, akik szerint az IMF diktálta feltételek után kemény árat kell fizetni”. A szavakban folyamatosan hangsúlyozott érvekkel szemben azonban valójában minden lényeges feltételbe belementek. Havasi ezen a találkozón is nyugtázta a 600 millió dolláros fizetésimérleg-többlet igényt, hogy 1983-ra a párt magáévá teszi ezt a célt, „mert nincs más kiút. […] A magyar lakosság pedig támogatja ebben a pártot.” Marjai a feljegyzés szerint a várhatóan jelentős újabb lakossági fogyasztás-csökkenéshez csak annyit tett hozzá, hogy az életszínvonalat, illetve jobban mondva az életminőséget azzal is lehet növelni, ha visszavágják a bürokráciát.180

Egy nagyon fontos kompromisszumot mindenesetre elértek a magyarok. Az 1982. október 6-ai, a tárgyalássorozat lezárásáról tudósító jelentés181 szerint az IMF belement abba, hogy a program politikailag leginkább emészthetetlen („unpalatable”) intézkedéseit és céljait kihagyják a hitel megszerzéséhez szükséges szándéknyilatkozatból. Külön memorandumba foglalják, amit közvetlenül az IMF ügyvezető igazgatójának juttatnak majd el, így valójában, jogilag nem képezi majd a dokumentáció részét. Amolyan gentlemen’s agreementként funkcionál. Ezek között az intézkedések között lesznek például olyanok, amelyek a fogyasztói ártámogatások leépítését, a bérek, az árfolyamok alakulását vagy éppen az IMF által igencsak nem kedvelt, adminisztratív és nem piaci eszköznek tartott importkorlátozások kivezetését érintik. A valóban különleges paktumot Fontenay „szokatlannak”182 minősítette, megjegyezve, hogy nagyon kivételesen, egy-egy árfolyam-politikai intézkedés esetén előfordult, hogy alkalmazták már korábban is ezt a megoldást, de semmiképpen nem olyan széles körben, mint a magyar megállapodásban. A javaslata tehát az volt, hogy szóbeli kiegészítés során ismertessék meg ezeket a vállalásokat az igazgatósággal, mert kicsit faramuci lesz így a helyzet.

November 22–27. között még egy újabb IMF-küldöttség is Budapestre érkezett, hogy elvégezzék az utolsó simításokat a hitelkérelmen, amelyet a következő igazgatósági ülésen készültek megvitatni. A november 29-ei keltezésű jelentésük valóságos győzelmi krónika, ami a viharos 1982-es év végén kifejezetten kedvező képről tudósít. Eszerint az év során egyes időszakokban 200 millió dollárra is rúgó fizetésihátralék-tömeg teljesen eltűnt, az IMF-program „politikai támogatása széleskörűbb lett, mint korábban”183 számították, az 1983-as terv és költségvetés azokat a célokat tartalmazza, amelyeket a különálló memorandumban, a hivatalos szándéklevélen kívül lefektettek, vagyis a magyarok tartják az ígéretüket. Sőt egyes nemrégiben hozott intézkedések még a különmegállapodáson is túltesznek. „December elején a benzinárakat 20 százalékkal emelik, ami két hónappal ezelőtt még politikailag elképzelhetetlen volt. A forintot 3 százalékkal leértékelik holnap, további 1 százalékkal decemberben, a szeptemberi megállapodásban szereplő decemberi 1 százalék helyett”184 – sorolták a várható lépéseket november 29-én.

Így nem csoda, hogy a Marjai József által december 3-ai keltezéssel továbbküldött szándéklevél185 „csont nélkül” kapta meg a jóváhagyást az igazgatóságban. Az összesen 600 millió dolláros hitelprogramot december 8-án meg is szavazta az IMF igazgatósága. „Óvatos optimizmus”186 – így minősítette napokkal a hitelkérelem elfogadása előtt Magyarország pénzpiaci helyzetét a Deutsche Bank egyik, az IMF-nél vizitáló szakértője, aki egy novemberi memo szerint azt mondta, hogy Magyarország helyzete a „legfényesebb Kelet-Európában, és ha máshol nem lennének problémák, akkor senki sem aggódna”.187

Az MNB-s Bakó Ede pedig december 14-én hívta fel188 az IMF washingtoni központját, hogy elkérje az elfogadott magyar stand-by hitelkérelem iratait. Bakóék a dokumentumot a banki kölcsönökről folytatott tárgyalásokon akarták előrántani, és ezzel is meggyőzni partnereiket, hogy Magyarország hitelezésének nincs kockázata. Lám, az IMF is az ország mögé állt. A vihar elmúltával, az IMF-kölcsönnel a háta mögött Magyarország végre visszatérhetett a pénzpiacra, és új források után nézett.

Mindeközben Magyarországon az emberek éppen csak ekkortájt, 1982 második felében kezdték megsejteni, milyen viharok közepette vészelték át az évet. Hivatalosan addig mit sem tudhattak arról, hogy mi történt, a politikai vezetők szerint ugyanis az eseményekből semmi sem tartozott rájuk. „Egyszerűen az volt az uralkodó felfogás, hogy kár azzal traktálni az embereket, amin úgysem tudnak segíteni, mert az utca embere mit tud azon segíteni, hogy ekkora az adósságunk. Nem tud hiteleket felvenni”189 – vallott erről egyik későbbi interjújában Havasi Ferenc, gazdaságpolitikáért felelős KB-titkár.

Az év folyamán meghozott különböző kényszerintézkedések legtöbbjét teljes titoktartás mellett vezették be, és még a minisztériumok, pártszervek közötti levelezésben is az eufemisztikus „mérlegakció”190 vagy „mérlegjavító akció”191 megnevezést használták. Voltak olyan időszakok, amikor szinte napról napra, óráról órára kellett dolgozniuk a helyzet kiélezettsége miatt. Április végén például Veress Péter külkereskedelmi miniszter azt írta kollégáinak, hogy „a következő két hét folyamán az akcióprogram szűkebb vezérkara rendszeresen mindennap találkozzon legalább 10 percre”. A különböző tárcáknál pedig „olyan munkarendet állapítsanak meg, hogy ne formális értekezleteken dőljenek el a dolgok, hanem naponta vagy óránként tekintsék át szükség szerint a dolgok menetét. […] A vállalatvezetőket személyükben kell felelőssé tenni a rájuk tartozó akció irányításáért.”192

Voltak azonban jelek, amelyekből az átlagemberek is értesültek a bajokról, és nem csak az újabb drasztikus áremelésekből, amelyek mindenképpen árulkodóak voltak. 1982 tavaszán például emelték az energiahordozók árát, a széné 15, a tűzifáé 20 százalékkal lett magasabb. Augusztusban az egyensúly javítására hivatkozva a kenyér 20, a kávé, kakaó, déligyümölcs 25 százalékkal lett megint drágább, a távolsági személyszállítás tarifái 100 százalékkal emelkedtek, decemberben pedig a benzin árának 20 százalékos emelése következett.193 A bajokról szóló értesülések külkereskedelmi vállalatok alkalmazottain, minisztériumi tisztviselőkön keresztül is beszivárogtak a közvéleménybe. „Minden kommentár nélkül csatoltan küldöm a Metalimpex Külkereskedelmi Vállalat pénzügyi főosztályának jelentését. […] Teljesítetlen nem rubel elszámolású importtal kapcsolatos bankmegbízásaink összes értéke 33,4 millió dollár, az elmúlt három hétben a teljesítetlen bankmegbízásaink értéke mintegy 10 százalékkal növekedett. […] A [Nemzeti] Bankba beküldött napi 200 ezer USD megbízásunk nagyobbik része is teljesítetlen. Ez […] partnereinkkel minden vonalon még tovább rontotta kapcsolatainkat, hiszen szavahihetőségünk még alacsonyabb szinten áll, mint néhány héttel ezelőtt”194 – írta Török István külkereskedelmi minisztériumi államtitkár augusztusban. A vállalati kifizetetlen számlák egyre nagyobb gondokat okoztak az importban. A partnerek ugyanis – mint Török írta – „külön zokon veszik, hogy nem adunk információt arról, hogy kb. mikor tudunk fizetni”.195 A fizetési nehézségekről szóló hírek terjedtek az üzleti kapcsolatokon keresztül, a különböző vásárokon, a külföldi utazások során is. „A BNV-n kiállító osztrák cég vezetője […] elmondta, hogy a Magyar Népköztársaság 80–100 millió dollár összegű áruvásárlásra felvett hitelt nem a rendeltetésének megfelelően használta fel, amikor azt Lengyelország rendelkezésére bocsátotta”196 – írta egy állambiztonsági jelentés júniusban. Júliusban pedig arról tudósítottak, hogy „a budapesti NSZK nagykövetséget telex útján kérte több NSZK cég, hogy járjon el hivatalosan a velük kapcsolatban álló magyar külkereskedelmi vállalatoknál, mivel azok 3 ezer–300 ezer márka közötti fizetési kötelezettségüknek nem tettek eleget”.197

A problémák miatt szeptembertől még jobban szigorították az importgazdálkodást. Ekkortól lényegében minden egyes ügyletet külön kellett engedélyezni, aminek deklarálása viszont a GATT-tagság, majd később az IMF-tárgyalások miatt rendkívül kényes volt, hiszen mindkét szervezet ellenezte az ilyen adminisztratív eszközök fenntartását. „Bizonyos importkorlátozásokat az eddigiekben is alkalmaztunk, ezeket azonban nem hoztuk nyilvánosságra. Álláspontunk az volt, hogy nyilvánosan nem jelentünk be tőkés importot korlátozó intézkedéseket, mivel nemzetközi kötelezettségeinknek megfelelően ilyenek bevezetésére elsődleges jogcímként magyar fizetési nehézségek szolgálhattak volna. Erre a jogcímre azonban nem kívántunk hivatkozni, mivel a fizetési nehézségek jelzése rontotta volna a MNB finánc-hitelekhez való hozzájutását, illetve a hitelek felvételének feltételeit”198 – írta Veress Péter külkereskedelmi miniszter május 7-én Marjai miniszterelnök-helyettesnek. Majd rögvest hozzá is tette, hogy „eddigi álláspontunkat indokoló körülmények egyike sem áll már fenn”. A fizetési nehézségekkel ugyanis addigra mindenki tisztában volt, és arról is terjedtek a hírek, hogy egyáltalán nem úgy működik az importengedélyezési rendszer, ahogyan deklarálták, vagyis hogy amennyiben az importigényt bejelentő vállalatnak megvan a devizafedezete, akkor szinte automatikusan kiállítják a behozatali engedélyt. Ráadásul akkor már javában zajlottak az előkészületei az ősztől bevezetendő még szigorúbb rendszernek. „Ha az új helyzetben ragaszkodunk korábbi álláspontunkhoz, ez szavahihetőségünket visszamenőleg is ronthatja” – írta Veress. Így a likviditási nehézségekre hivatkozva a GATT és az IMF felé is feltárták az adminisztratív intézkedések létét, és szeptembertől szigorítottak a rezsimen.„A Budapesten tárgyaló IMF-delegáció vezetője sajnálkozását fejezte ki, hogy nem állt módunkban csak a belső kereslet korlátozásával elfogadható szinten tartani az importot, mely teljes mértékben megfelelt volna az IMF által követett alapelveknek, de hangsúlyozta, hogy ismerve a körülményeket, megértik a helyzetünket, és remélik, hogy azok ténylegesen tovább javítják kereskedelmi mérlegünk egyensúlyát”199 – jegyezte fel a külkereskedelmi miniszter 1982. szeptember 23-án.

A szigorú importgazdálkodás még a banánbeszerzésre is kiterjedt, itt is olyan konstrukcióra kellett törekedni, amelyek kímélik az ország devizakészleteit. A Külkereskedelmi Minisztériumban februárban a banánbeszerzéssel foglalkozó Monimpex vezérigazgatóját kérték fel arra, hogy olyan új „banánvásárlási politikát” alakítson ki május 31-ig, amely a „lehetőségekhez igazodik”200, és a banánimportot is az export növelésének szolgálatába állítja. Ez azt jelentette, hogy a fő beszerzési forrás, Ecuador követeléseit ezentúl devizapénzmozgás nélkül, műtrágyával vagy más termékkel ellentételezik. 1982 novemberében pedig Juhár Zoltán belkereskedelmi miniszternek kellett beszámolót írnia Marjai miniszterelnök-helyettes kérésére arról, hogy miért kell Hollandiából ementáli sajtot importálni. Juhár azzal mentegetőzött, hogy ez „az ömlesztett sajt a lakosság körében kedvelt”201, a Terimpex egy holland céggel olyan konstrukciót alakított ki, amely „40 ezer dollár aktívummal jár”, ráadásul egy „újabb sajtkonstrukció létrehozásával foglalkoznak, amelynek keretében a jövő évtől különleges minőségű importsajt kerülne – megfelelő áron – a hazai piacra”.202

Az exportban közben az volt a jelszó, hogy minden eladó, ráadásul szinte bármilyen áron. A cél az volt, hogy devizához jusson a kiszáradó kassza. A Külkereskedelmi Minisztérium már májusban kérte a vállalatokat, hogy „a nem rubel viszonylatú exportban […] a felajánlott többletexport árualapok mielőbbi értékesítése érdekében szükséges intézkedéseket tegyék meg”.203 Októberben pedig egy jelentés arról számolt be, hogy egyre fontosabb lett a dollárelszámolás a keleti blokkon belüli kereskedelemben, amire jellemzően a terven felüli szállítások esetén volt lehetőség: „a Szovjetunióval 121 millió dollár értékben élőállatokat, húsféléket és vajat, 103 millió dollárért pedig búzát és kukoricát szállítottunk. […] Gyorsított pénzbefolyással értékesítettünk 5 ezer tonna cukrot Csehszlovákiának 1,5 millió USD értékben.”204

A devizahiány olyannyira mindennapossá vált, hogy a máskor szinte csont nélkül átfutó kéréseket nehezen hagyták jóvá, amiből ugyancsak érzékelhették az emberek a válságot. 1982 februárjában például Kecskemétről érkezett a külkereskedelmi miniszterhez és Faluvégi Lajoshoz, az Országos Tervhivatal elnökéhez panaszkodó levél a megyei tanács elnökétől, Gajdócsi Istvántól egy tervezett beruházás nehézségeivel kapcsolatban. A levél szerint miközben a város híres szülötte, Kodály Zoltán centenáriumára készülnek, és az ünnepségek keretében a városi tanács épületének homlokzatára egy olyan harangjátékot szeretnének építeni, amely Kodály szerzeményeit játssza, nem kaptak devizakeretet, pedig a nyugatnémet ajánlat volt a legjobb. „A harangjáték megvalósítása részben tisztelgés lenne a város szülöttének emléke előtt, részben hosszabb távon is olyan idegenforgalmi vonzerőt jelentene, amely Kecskemét város és környékének […] idegenforgalmát tovább növelhetné”205 – érvelt Gajdócsi. Százezer márkáról volt szó, amire Veress azt válaszolta Faluvéginek március 15-én, hogy „a jelenlegi helyzetben nem tudom átvállalni a megoldást. Ma nincs olyan kategóriánk, hogy terven felüli megyei export. […] Sem gazdaságilag, sem politikailag nem tudnék megvédeni ma egy ilyen importengedélyt”206 – írta. A harangjátékra végül a könyörgések hatására lett pénz, 1983-ban avatták föl, és azóta a városháza homlokzatának közepén napközben minden egész órakor Kodály Zoltán Háry-szvitjét, valamint a Kecskemét is kiállítja kezdetű népdalt játssza el.

Enyhültek a párnacihákban őrzött, így vagy úgy szerzett devizaösszegek kifehérítésének módozatai, miután a hatóságok behatóan tanulmányozták „a különböző szakértői becslések szerint több tízmillió dollárra becsülhető” nagyságrendben „a lakosságnál lévő konvertibilis valuták bevonását központi csatornákba”.207 Az 1982. augusztusi dokumentum szerint ekkor álltak neki kidolgozni az addig rendkívül szigorú magán-devizaszámlanyitási szabályok oldását, ez a szabadság az 1980-as években fokozatosan egyre nagyobb lett.

A mindenre kiterjedő takarékoskodás szintén közvetett jele volt a bajoknak, főleg, hogy a spórolás sokszor betarthatatlan intézkedéseket eredményezett. Rendelettervezetben készültek például arra, hogy gátat szabjanak az elszaladó minisztériumi reprezentációs költségeknek. Ebben igyekeztek megszabni, hogy „a külföldiekkel folytatott hivatalos tárgyalásokon csak üdítőital, feketekávé [ceruzával beírva: …és tea] szolgálható fel. A hivatalos tárgyalások alkalmából (itt-tartózkodásuk időtartamától függetlenül) szükség esetén legfeljebb egy fogadást lehet adni. A tárgyalás céljához közvetlenül nem kapcsolódó programok költsége sem reprezentációs, sem egyéb költségként nem számolható el.”208

A takarékosság persze a csúcsvezetést is elérte: 1982 decemberében különös összehasonlítás209 készült a miniszterelnök-helyettes, Marjai József titkárságán. Nem világos, hogy milyen okból és milyen következményekkel, de Marjai és több másik külföldön járt delegáció kiutazási költségét hasonlították össze. A részletes táblázatokból az derült ki, hogy a Marjai vezette négyfős delegáció májusi – az IMF-csatlakozás jóváhagyásakor lebonyolított – washingtoni és San Franciscó-i kiutazása egy napra vetítve 22 086 dollárba került, ellentétben Faluvégi tervhivatali elnök héttagú küldöttségének dél-amerikai körútjával, amely naponta csak 7810 dollárt emésztett föl. Marjai részletes pénztárnaplójából kiderült, hogy 259 dollárért „hordozható világvevő rádiókészüléket”210 is vásárolt, egy reprezentációs ebédért 189 dollárt adtak ki, egy virágcsokorért pedig 66 dollárt.

Ugyancsak a takarékoskodás jegyében készítettek elő rendeletmódosítást arról, hogy csökkenteni kell az egyre inkább elszaporodó külföldi szakmai utak mennyiségét, amelyekre rengeteg nyugati devizát kellett költeni. Ráadásul a hatóságok gyanúja szerint az illetékesek sokszor magánkirándulásokra utaztak el, szakmai utak álcája alatt. Egy, a Marjai-titkárság dokumentumai között fellelhető összesítés211 egy 21 oldalas mellékletben sorolja föl, hogy az IBUSZ milyen szakmai utakat szervezett vállalatoknak, szövetkezeteknek, téeszeknek a várnai nemzetközi bányamérő konferenciára (gyaníthatóan a Fekete-tenger partjára), a prágai fodrászversenyre, a lipcsei vásárra, illetve különböző nyugati úti célokra Madridtól Londonig. Eszerint 1982-ben 3749 ember töltött 29 992 vendégéjszakát ilyen utakon Nyugaton, 7651-en pedig 50 610 napot szocialista országokban. A javaslat szerint ezt a gyakorlatot jobban ellenőrizhetővé kell tenni.

A politikusok az év során a nyilvánosság előtt legfeljebb ráutaló jelzéseket tettek arról, hogy mekkora a baj. Az Országgyűlés nyári ülésszakán Hetényi István pénzügyminiszter érzékeltette a kibontakozó fizetési drámát, szeptemberben Havasi Ferenc KB-titkár a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen mondott beszédet, amelyből következtetni lehetett a gondokra.212 Itt vallotta meg, hogy a vezetés a kisebbik rosszat választotta, amikor a fizetésképtelenség deklarálása helyett a belső felhasználás erőszakos visszafogásáról döntött, és adminisztratív eszközökkel, kézi vezérléssel avatkozott a vállalatok életébe, hogy mindenáron növelje az exportot és csökkentse az importot.213 Elég volt a sorok között olvasni, hogy egyértelmű legyen, mekkora veszélyben volt valójában az ország. Ha másból nem, abból mindenki mindent megérthetett, hogy 1983 őszén Állami Díjban részesültek a Magyar Nemzeti Bank vezetői, köztük a rendszerváltás utáni kisgazda politikus, Boros Imre is, aki akkor az igazán kapitalista tevékenységgel foglalkozó devizaarbitrázs osztály vezetője volt.*12


10

L. A. Whittome, a Nemzetközi Valutaalap európai osztályának igazgatója, Fekete János, a Magyar Nemzeti Bank elnökhelyettese, Havasi Ferenc, az MSZMP KB gazdaságpolitikáért felelős titkára, Kádár János, az MSZMP KB első titkára. A szerző gyűjtése.


VI. fejezet

Gyorsítás a csőd felé
1983–1988

„A gazdaságra az a megtisztelő feladat hárul, hogy elősegítse a jelentős politikai események eredményes lezajlását.”

Havasi Ferenc, 1984. december

„Elvtársak, én is szeretnék még hozzászólni, ha lehet, nem hosszasan”1 – kezdte mondandóját Kádár János, az MSZMP első titkára a Politikai Bizottság 1983. szeptember 13-i ülésén, majd egy negyvenperces szónoklatba vágott a testület elé került anyagról, amely A gazdaságirányítási rendszer működésének tapasztalatairól és soron következő feladatairól címet viselte. A rejtélyes megfogalmazás egy olyan előterjesztést takart, amely valójában a gazdaság átfogó reformját javasolta. A „gazdaságirányítási rendszer átalakítása” az 1968-as reform óta a korszak egyik kódolt kifejezése volt a pártzsargonban és a nyilvánosság előtt is. Mivel a szocializmus alapvető viszonyait (pl. a tulajdonviszonyokat) lehetetlen volt újraszabni, mert mondjuk a magántulajdon szerepének radikális átértékelése lényegében a kapitalizmusra való áttéréssel lett volna egyenértékű, a reformerek mindig az „irányítási rendszer” átalakításáról beszéltek, és ennek örvén történtek olyan apró lépések, amelyek végül összegződve a szocialista gazdaság alapjait is kikezdték. A reformerek egyébként hosszú évekig maguk sem gondolták, hogy olyan mélységű átalakításokra van szükség, amelyek a kapitalizmusra, a piacgazdaságra való áttéréssel járnának. Reményeik 1968 óta arra szorítkoztak, hogy a szocializmus ezekkel a fejlesztésekkel megjavítható, hatékonyabbá tehető. A reform szó nyilvános használatától pedig ódzkodtak – amint azt egy IMF-tárgyalás során az egyik magyar tárgyalópartner, Bartha Ferenc (1943) meg is magyarázta: „politikai okokból […] a dokumentumokban nem akartuk használni a reform szót, mivel terminológiánkkal nem akartunk többet sejtetni, mint amennyit valójában véghez szándékozunk vinni”.2

Ez az 1983. szeptemberi PB-ülés egy egyéves folyamat vége volt. Hosszú idő után 1982 őszén, a nagy pénzügyi viharok kellős közepén merült fel ismét komolyan, hogy fel lehetne vetni a politikai vezetésnek az 1970-es évek közepe óta megakadt reformok újraindítását. Egyrészt a baj olyan nagy volt, hogy politikailag lehetségesnek látszott az átalakítások napirendre tűzése; a magyar vezetés reformelkötelezettségének bizonyítása ráadásul az IMF-fel, valamint a nemzetközi pénzvilággal való kapcsolatok során is fontos volt. A Politikai Bizottság így 1982. szeptember 28-án elfogadta,3 hogy a KB gazdaságpolitikai bizottsága mellett jöjjön létre egy konzultatív testület, amely megkezdheti a reformjavaslatok kidolgozását és összehangolását. A testületet a gazdaságpolitikai titkár, Havasi Ferenc vezette ugyan, de mindennél többet árult el annak céljairól és szellemiségéről a tagjainak listája. A névsorban olvasható például Nyers Rezső neve, aki az 1968-as reform leállítása után az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének igazgatója volt, Pulai Miklósé, aki akkor már az Országos Tervhivatal elnökhelyettese volt, korábban az MNB-ben töltött be hasonló funkciót, vagy Bognár József és Csikós-Nagy Béla közgazdászoké. A bizottság titkári feladatait a későbbi gazdaságpolitikai titkár, majd miniszterelnök Németh Miklós (1948) töltötte be, a munkába pedig olyan reformerközgazdászok is bekapcsolódtak, mint Tardos Márton, Bauer Tamás, Kopátsy Sándor, Lengyel László, Matolcsy György vagy Soós Károly Attila. Tardos Márton a Figyelőben és a HVG-ben is cikket írt, Mit tegyünk eredményeink védelmében címmel, és ezekben az írásokban az 1968-as reformokhoz kapcsolódó gyors és átütő erejű reformhullám szükségessége mellett érvelt. Bauer Tamás a Mozgó Világban publikált hasonló szellemű (egy ideig előtte szamizdatként terjedő) cikket már 1982 végén, amelyben kifejtette, hogy a kelet-európai tervgazdaság általános válságba jutott. A magyar fejlődésben szerinte egy második reformra, „a reform reformjára”4 van szükség; ha nem lesznek reformok, akkor egy lengyel típusú politikai válság fenyeget. A testület Pulai Miklós emlékei szerint egy Andrássy úti villában tartotta a találkozóit, ahol „remek konyakok”5 mellett vitatkoztak a reformokról.

A politikai vezetés előtt tornyosuló dilemmát legjobban Kornai János közgazdász, a szocialista gazdaság lehetetlenségét és megjavíthatatlanságát leíró, 1980-ban megjelent A hiány című mű szerzője fogalmazta meg a Népszabadságban 1983 tavaszán közölt interjújában. A kérdés 1983-84-ben már arról szólt, hogy az IMF javasolta stabilizációs intézkedések gyors egyensúlyjavító hatása után merre tovább? A szigor megtartása mellett a gazdaság radikális megreformálásával, hatékonyabbá tételével igyekezzenek-e megteremteni a későbbi növekedés alapjait, vagy a megszorítások politikája után, nagyobb reformok nélkül, automatikusan ismét elérkezhet a növekedés korszaka? Kornai ebben az interjúban arra figyelmeztetett, hogy a restrikció, az életszínvonal, a fogyasztás csökkentése helyes volt, de a gyors eredményeknek nem szabad senkit sem megtéveszteniük. Az intézkedések egyike sem oldotta meg a hosszú távú problémákat, az export ösztönzése, az import, a belföldi felhasználás, tehát a beruházások és a fogyasztás visszafogása mind-mind adminisztratív intézkedésekkel történt, változatlanul minden az államról szól, és nem a piacról. Az interjú végkicsengése az volt, hogy a vállalati önállóságot és a piacot nagyobb szerephez kell juttatni, olyan helyzetet kell teremteni, amelyben a piac kapcsolja össze a vállalatokat, az államot és a fogyasztókat.6

Kádár már a Kornai-cikk után néhány héttel egy hosszú tévéinterjúban tette egyértelművé, hogy miről nem lehet szó: kimondta, hogy „irányítási rendszerünket gyökeresen másra nem cseréljük”.7 Ezek után már aligha volt meglepő, ami 1983 szeptemberében a reformokról szóló javaslatcsomag PB-vitájában történt. A szünetben még úgy látszott, minden rendben van, hiszen az ülés első felében mindenki támogatóan szólt hozzá a javaslatcsomaghoz. Az előterjesztés egyik szerzője, Pulai Miklós így emlékezett:

„A program körülbelül 120-140 oldalból állt. Ilyet nem illett a PB elé terjeszteni, ezért készítettünk egy 15-20 oldalas szakmai sűrítményt, és írtunk eléje egy politikai jellegű fejezetet arról, hogy mi a feltétele a gazdasági reformnak, és mi lesz a hatásuk a társadalomra. […] Az ülés első felében heten szólaltak fel, köztük Aczél [György], Maróthy [László] és Gáspár Sándor is támogatták a javaslatot, egyedül Benke Valéria ellenezte. […] Szünetet rendeltek el, odajött hozzám Aczél, barátságosan közölte velem, hogy nagyon jó az anyag, csak kicsivel több kellene a kultúrának, majd beszéljük meg. Mentem Havasihoz, mondtam neki, jól állunk, győztünk. Havasi erre úgy reagált, hogy valami bűzlik neki, mert a Kádár-titkárságtól nem kapott semmilyen visszajelzést.”8

Pulai emlékei szerint Havasi azt is megjegyezte neki a szünetben, hogy azért furcsa a dolog, mert „ha az Öreg nagyon meg van győződve valamiről, akkor ő szokott felszólalni először, tehát gyanús, hogy maga elé engedett mindenkit”.9 A szünet után beigazolódtak a félelmek. Kádár rövidnek szánt, ám hosszúra nyúlt szónoklatában arról beszélt ugyan, hogy a munka folytatódik, de világossá tette, hogy akkori formájában egyáltalán nem támogatja a javaslatot, mert túl messzire megy. „Nehogy valami félreértés legyen, hogy mi most szocialista viszonyok közt, hat év múlva a klasszikus gazdasági versengést be tudjuk vezetni. […] Nehogy valami torz új találmányokkal, lőporfüsttel, meg Isten tudja, mivel jelentkezzünk újra és nehezítsük meg a saját munkákat a szocialista relációban politikailag. Elvtársak, az a fajta klasszikus verseny, ami a kapitalizmus korai szakaszában volt, már a kapitalizmusban sincs, hát arról ne is álmodjon senki, szocialista viszonyok között, úgy az nem megy!”10 – Ilyen mondatokkal jelezte, hogy a csomagból egyhamar nem lesz semmi.

A javaslat pedig óvatosan fogalmazott, semmi forradalmit nem tartalmazott.„A vállalkozóbb jellegű vállalati magatartás”11 kibontakoztatását és a „szabályozott piac szerepének és hatókörének”12 átgondolását, a gazdasági verseny ösztönzését célozta, ennek jegyében többek között az ár- és bérrendszer átalakítását, a vállalati tanácsok bevezetését vetette fel, mai szemmel nagyon óvatos megfogalmazásokat használva. „Jól lehordott minket. Nem a szakmai részt kifogásolta, hanem az elé írt politikai fejezetet. Mi csak ne politizáljunk, mondta. […] Valószínűleg jelezni akarta, hogy a cipész maradjon a kaptafánál, meg hogy már nehogy úgy nézzen ki, hogy mostanság már a nyuszik – értsd a közgazdák – viszik a puskát”13 – emlékezett Pulai. Pár hónap múlva, 1984. március 13-án az anyag újbóli vitáján Kádár a PB előtt már arra panaszkodott, hogy a javaslatcsomag „nem eléggé kiérlelt, […] bizonytalan és zavaros”14, részleteiben is és egészében is megkérdőjelezte azt. „Van itt egy fogalom: fokozottan különüljön el az állam gazdaságirányítási és a vállalat gazdálkodási funkciója. Hát ne különüljön el – az istenit neki –, mert ha ez teljesen elválik, akkor nem lesz gazdasági élet meg fejlődés se”15 – mondta például, ami azt jelentette, az állam feladataiból nem szeretne engedni. Áprilisban a KB-ülésen Bauer Tamás korábban említett cikkére utalva arra figyelmeztetett, hogy nincs értelme a „reform reformjáról”16 beszélni, júliusban pedig ugyancsak a PB-vitában óvta a reformereket, hogy „hát nehogy itt valami nem tudom én miféle, radikális továbblépésről álmodozzanak”.17

Ez az 1982 végétől készülő reformcsomag, amelynek összeállításában egyébként – mint ebben a fejezetben látni fogjuk – az IMF szakértőinek is volt szerepük, Kádár számára az utolsó igazi esélyt jelentette volna arra, hogy a csatlakozás után, éppen a Nemzetközi Valutaalap által javasolt intézkedésekkel előállt kiegyensúlyozottabb helyzetben nekiálljon a gazdasági rendszer megreformálásának, hatékonyabbá tételének. Kádár azonban 1984 végére úgy döntött, hogy politikailag nem vállalja tovább a megszorítások következményeit, és lesöpörte az asztalról a reformcsomagot, illetve csak az 1984 tavaszán erősen felhígított formában elfogadott változatának végrehajtásába fogott bele. 1985-től pedig ismét a növekedés erőltetett gyorsítására alapozott gazdaságpolitikát vezetett be, amely 1984–1989 között megduplázta, 10-ről 20 milliárd dollárra18 növelte az ország konvertibilis adósságállományát.

Bár ez a gazdaságpolitika egy év alatt kudarcot vallott, de a rendszer igazi összeomlása csak 1989-re következett be. Az évtized második felében Magyarország megítélése ugyanis nagyon kedvező volt a nemzetközi hitelpiacon, éppen az 1982-ben levezényelt stabilizáció miatt. Éveken keresztül szinte gond nélkül tudott az ország kedvező feltételek mellett kölcsönöket szerezni. A fizetési válság csak 1987 végére lett nyilvánvaló, amikor ismét a Nemzetközi Valutaalaphoz kellett fordulni, és végül egy újabb megállapodás keretében elfogadni egy olyan széles körű reformprogramot, amely – részben legalábbis – elvezetett az 1989-90-es rendszerváltáshoz.

Amilyen katasztrofális volt az 1982-es év, olyannyira nagy váltást hozott 1983: Magyarország finanszírozása többé-kevésbé biztosítottnak tűnt, még ha voltak is az év során forró pillanatok – leginkább a nyár végéig, amíg nem sikerült nagyobb pénzpiaci hiteleket felvenni. Egyrészt rendelkezésre állt az IMF összesen 600 millió dolláros kölcsöne, amely nagyobbrészt a fizetési mérleg nehézségeit orvosolni hivatott készenléti hitelből állt, kisebb részben pedig egy kiegészítő hitellehetőségből (Compensatory Financial Facility), amelynek célja az exportárbevétel csökkenésének ellentételezése volt. A politikai és gazdasági vezetésnek csak arra kellett ügyelni, hogy a rendkívül szigorú, negyedéves felülvizsgálatok során minden feltételt betartsanak, és az egész évre teljesüljön a beígért 600 millió dolláros, majd év közben az IMF egyetértésével 500 millió dollárra mérsékelt19 fizetésimérleg-többlet. Ha minden rendben volt, negyedévente hozzájuthattak a hitel következő részletéhez. A Valutaalap nyújtotta biztonság pedig fokozatosan lehetőséget kínált arra is, hogy az ország óvatosan ismét kimerészkedjen a nemzetközi pénzpiacra. „A víz, amely 1982-ben már az orrunkig ért, most kissé apadni kezdett, és már lélegezni is tudtunk a szánkon keresztül”20 – jellemezte az évet Tímár Mátyás MNB-elnök visszaemlékezéseiben.

„Külön köszönöm, hogy elküldte nekem Kodály Háry János kalandjai című művének felvételét. Úgy néz ki, remek szórakozásban lesz részünk”21 – írta 1983 januárjában Alan Whittome Fekete Jánosnak. Az IMF európai igazgatója ebben a levélben kívánt nagyon jókat az újévben az MNB első elnökhelyettesének, és egyben elégedettségét fejezte ki, hogy „Magyarország helyzete egyre stabilabb”.22 Fekete ugyanis néhány nappal korábban arról számolt be neki, hogy valóban jól indult az év. „A folyó fizetési mérleg az év első felében enyhe pluszban zár majd, a nagyobb bankok nyitva hagyták a hitelkereteket Magyarország felé, igaz, egyelőre nem növelik”23 – tudósított az MNB-s vezető a fejleményekről, hozzátéve, hogy az előző fejezetben leírt 1982-es BIS-hitelből 210 milliót visszafizettek, újabb 300 millió dollár törlesztése csak áprilisban lesz esedékes, és reméli, hogy a középlejáratú hitelfelvételek is beindulhatnak.

A derűlátás korai volt. A tavasz közeledtével – főleg a régiós helyzet, Jugoszlávia romló megítélése miatt – borúsabb lett a kép, így az IMF szakértői igyekeztek segíteni Magyarország megtépázott nemzetközi pénzügyi kapcsolatainak újraépítésében. Február 11-én például, amikor Bakó Ede az MNB-ből egy tárgyalás során arra panaszkodott nekik, hogy újból betétkivonási hullámot tapasztalnak, és logikus lenne egy kis haladékot kapni a BIS-hitel esedékes részletének visszafizetésére, Helen B. Junz (1930), az európai osztály tanácsadója azt írta a feletteseinek, hogy „ebben valószínűleg segíthetünk nekik […], főleg mert a programunk, úgy tűnik, sínen van”.24 Junz egyébként akkor már egyre nagyobb szerepet játszott a magyar ügyek vitelében. A magyar források által kemény tárgyalópartnerként leírt szakértő 1982 májusában került az IMF-hez, előtte évekig az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed mellett működött tanácsadóként, volt egy ideig az amerikai pénzügyminisztérium magas beosztású vezetője, és a valutaalapos megbízatását megelőzően éppen Alan Greenspan későbbi jegybankelnökkel dolgozott együtt, annak előrejelzésekkel foglalkozó cégében.25

Februárban Patrick de Fontenay már azt javasolta az amerikai tárgyalásait éppen záró Bakónak, hogy ha a magyarok összeállítanak egy listát az 1983-ban esedékes banki tartozásaikról, és felhatalmazzák őket arra, hogy a pénzintézetekkel direktben felvegyék a kapcsolatot, akkor ezt szívesen megteszik. Óriási segítséget ajánlottak: készek voltak arra, hogy kétoldalú megbeszélések segítségével győzködik majd a nagy hitelezőket, érdemes Magyarországra pénzt hozni.26 „Mindenáron el kell kerülni, […] a magyarok sem akarják, és a nagy kereskedelmi valamint a jegybankoktól is azt a tanácsot kaptuk, hogy ne hívjunk össze egy nagy banki találkozót […], mert valószínűleg ellentétes eredményhez vezet”27 – írta végül Alan Whittome az ügyvezető igazgatónak. A döntés ugyanis az lett, hogy nagy demonstratív akciók helyett inkább szép csendben segítenek a magyarokon. „Minden alkalmat meg fogunk ragadni a bankokkal folytatott kétoldalú megbeszéléseken, hogy hangsúlyozzuk, a magyar hitelprogram remekül halad”28 – írta az európai igazgató, aki végül közvetlenül is közbenjárt annak érdekében, hogy mihamarabb tető alá hozzanak egy 200 millió dolláros szindikált kölcsönt. „Ha nem jön össze […], akkor kétségbeejtővé válhat a […] helyzet. Az pedig már most világos, hogy a magyarok nem lesznek képesek a BIS-nek visszafizetni a 300 milliót teljes egészében, bizalmasan figyelmeztettem erre Leutwilert is”29 – jegyezte föl Whittome.

Voltak tehát nehezebb pillanatok az év során, így joggal írta május 5-én a KB gazdaságpolitikai titkárságának értékelése, hogy „likviditási helyzetünk lényegében az 1982. év végi kritikus szinten van. […] A likvid deviza- és aranytartalékunk jelenleg egy héten belül esedékes financiális kötelezettségeinket fedezi, ami a tartalékok technikai minimumszintjének tekinthető.”30 A helyzet azonban lassan normalizálódott, főleg mert az év folyamán végül két nagyobb hitelbevonás történt, összesen 270 millió dollár értékben. Mindegyikhez segítséget nyújtott a Világbank, amely összességében 39,4 millió dollár értékben vette ki a részét két szindikált hitelből. Az egyiket, 70 millió dollár nagyságrendben japán bankoktól, jenben vette fel Magyarország, a másik 200 millió dolláros csomaghoz pedig az euródollár-piacon jutott.31 A Világbank részvétele óriási jelentőségű volt Magyarország számára: a hitelező bankok a nemzetközi szervezettel együtt kölcsönöztek, a Világbank pénze – és főleg jelenléte – biztosítékot jelentett számukra, hogy a pénzüket visszakapják.

Az IMF is rugalmas volt 1983 során: nem szakadt meg a hitelprogram, pedig a célok nem teljesültek maradéktalanul. Először belementek abba, hogy 600-ról 500 millióra csökkent év közben a kitűzött fizetésimérleg-többlet, de még ezt a vállalást sem sikerült teljesíteni. Az IMF-fel akkor közölt adatok szerint a folyó fizetési mérleg végül „csak” 297 millió dolláros pluszt mutatott 1983-ban (a GDP 1,5 százaléka), de azzal együtt, hogy 1982-ben szinte egyensúly alakult ki (a hiány csak 92 millió dollár volt), mindenképpen nagy váltást jelentett az 1981-es 727 millió dolláros (a GDP 3,2 százaléka) deficithez képest. A külföldi devizaadósság is csökkent, az IMF kimutatása szerint (amely az MNB adatszolgáltatásán alapult) – 1983 végére a bruttó tartozás 8,2 milliárd dollárra rúgott, ez a GDP 39,2 százaléka volt, az adósságszolgálat, vagyis a kamatok és a törlesztés együtt az export 34,2 százalékát tette ki.32 (Az 1989 után korrigált adatok nem mutattak ennyire kedvező képet. A Függelékben látható táblázatok szerint a folyó fizetési mérleg valójában 1982-ben is hiányt mutatott, és a következő évek többlete kisebb volt, mint a meghamisított statisztikákban.)

Az IMF segítőkészségét és engedékenységét politikai okok is motiválták: a Valutaalap érdekelt volt abban, hogy a magyar helyzet javuljon. Ahogyan Whittome 1983 márciusában feljegyezte:

„Ha kitör a krízis, […] akkor szélsőségesen ellenséges környezet alakulhat ki általában véve a reformok, a gazdasági liberalizálás szempontjából és az IMF kelet-európai megítélésével kapcsolatban is. Erre ráadásul egy olyan pillanatban kerülne sor, amikor a magyar hitelprogram kezdi meghozni első eredményeit, és amikor Magyarország számára – éppen úgy, mint az IMF számára – az a fontos, hogy a haladás folytatódjon, és az erőfeszítések sikerre vezessenek. Egy újabb válság minden bizonnyal sötét árnyékot vetne a környező országok helyzetére, különös tekintettel a jugoszláv mentőakcióra.”33

Az IMF szakértőinek nem feltétlenül a program hiányos teljesülése okozott fejtörést, azt egyébként részben 1983 nyarának súlyos aszályával, és ennek következtében a mezőgazdasági export elmaradásával is magyarázták az illetékesek, hanem az, ahogyan a magyar vezetés a célokat igyekezett elérni. Az intézkedésekről ugyanis az volt a véleményük, hogy a megállapodás ellenére egyáltalán nem fenntartható módon igyekeznek beletuszkolni a magyar gazdaságot a kialkudott feltételek szabta keretek közé, így előbb vagy utóbb a bajok vissza fognak térni. Ennek a véleményüknek rendszeresen hangot is adtak különböző belső levelezésekben, feljegyzésekben.

„Már a május elsejei memorandumomban kifejeztem aggodalmam, hogy a fizetési mérleg érdekében megtett intézkedések […] ellentétbe kerülhetnek a középtávú növekedési célokkal”34 – írta alig leplezett ingerültséggel Helen B. Junz Marjai József miniszterelnök-helyettesnek, és visszaidézte neki az 1982 októberében, a csatlakozás jóváhagyása előtt tető alá hozott titkos megegyezésben foglaltakat.*13 Junz szerint a probléma az, hogy „a kiigazítás legsúlyosabb terheit a nyereséges vállalatokra helyezik, az addig megtett intézkedések nagy része rövid távú, a hosszabb távon hatékony lépések egyike sem történt meg”.35 És sorolta is azokat az intézkedéseket, amelyeket a kormányzat és a pártvezetés politikai okokból félt megtenni. Hiába fogadkoztak még 1982 októberében, mégsem emelik eléggé, értsd az infláció fölött reálértéken is a betéti kamatokat, amitől a pénzügyi megtakarítások növekedését, a fogyasztás csökkenését lehetne várni. Hiába az ígéret, nem csökkennek érdemben a fogyasztói ártámogatásokra költött összegek. Nem teljesült az a vállalás sem, hogy az energiaárakat a forintleértékelésnél nagyobb mértékben emelik. És az sem, hogy a forintleértékelés hatásait egy az egyben érvényesítik a fogyasztói árakban. Az 1982. júliusi 7, a novemberi 5 százalék után 1983 márciusában 5, majd júliusban 3 százalékos leértékelést hajtottak végre. Ezzel szemben viszont a nyereséges vállalkozások profitját elvonták, beruházásaikat megadóztatták, és az általuk termelt pénzt kevésbé nyereséges vállalatokhoz folyatták – sorolta Junz a kritikákat.

A Valutaalapnál tehát 1983 folyamán szembesültek azzal, hogy az általuk kínált recept a szocialista gazdaság teljes reformja nélkül felemás eredményt hoz. Reformok nélkül a magyar gazdaság gondjai nem oldódnak meg, a stabilizáció, a szigor csak átmeneti eredményeket hoz, az egyensúlyhiány rövid idő után újratermelődik. 1983. év végére, az első készenlétihitel-megállapodás időtartamának vége felé teljesen nyilvánvaló volt, hogy erről van szó. Alan Whittome nem kevés szarkazmussal öntötte ki a lelkét Helen B. Junznak 1983 októberében.

„Teljesen tudatában kell lennünk annak, hogy egy félig kudarcot vallott stand-by árnyékában dolgozunk, de lesz, aki ennél is brutálisabban fogalmaz majd. Az ön kezében olyan előrejelzések vannak, amelyek […] látszólag hozzák a megfelelő egyensúlyi követelményeket, de ahogyan ön is hangsúlyozta, a pénzügyi és a reálgazdasági előrejelzések köszönő viszonyban sincsenek egymással. Kérem, legyen különösen gyanakvó a gyors ütemben átdolgozott adatokkal kapcsolatban. […] Ne felejtsük el, hogy immár köztudott: az ilyen típusú gazdaságokban rengeteg olyan eszköz létezik, amellyel látszólag megteremtik az összhangot a pénzügyi programmal, a reálgazdaságra viszont egyáltalán nem a kívánt hatást gyakorolják.”36

Érdemes különválasztani a korábban említett egyszerű és ugyancsak létező adathamisítást attól, amiről az IMF-szakértők ebben a dokumentumban említést tettek. Az akkori pénzügyminiszter, Hetényi István például egyik interjújában el is mondta, hogy „ezek nem hamisítások voltak, hanem egyszerű mérlegjavító technikák. […] Azt könnyű elérni, hogy decemberben ne jöjjön be annyi import, halasztódjon januárra. Vagy néhány alapot, kasszát ki lehetett üríteni. Például elég gyakran nyúltunk a költségvetési hiány fedezetéül a kávé árkülönbözeti kasszához, mert úgy találtuk, hogy fenntartható a világpiaci árnál magasabb belföldi kávéár. Ezt nem adtuk oda a kávéfogyasztóknak. Ebből is ki lehetett venni évente úgy egymilliárd forintot. Ám ennek semmi köze nem volt a gazdasági folyamatokhoz”37 – ismerte el.

Az IMF a klasszikus, később a washingtoni konszenzus néven ismertté vált receptet kínálta Magyarországon is, csakúgy, mint Latin-Amerikában vagy a fejlődő világ más államaiban. A válságok oka eszerint az állami túlköltekezés, a költségvetési deficit, az infláció, így a recept szigorú államháztartási és pénzügypolitikát, a külső és belső egyensúly helyreállítását írta elő. Ennek keretében a jóléti kiadások növelése helyett a gazdasági fejlődést elősegítő tényezők erősítését, az adókulcsok csökkentését, az adózás bázisának kiszélesítését, radikális antiinflációs politikát, a valutaárfolyamok exportösztönző szinten való megállapítását, a pénz- és tőkepiac, a kereskedelem liberalizálását, a külföldi tőke előtt álló korlátozó szabályok lebontását, az állami deregulációt és a magánszektor erősítését, a privatizációt javasolták.38 Mindezt pedig rövid távú, legfeljebb egy-két évre szóló hitelprogramokon keresztül kívánták érvényesíteni, amelyek első számú célja a fizetésimérleg-nehézségek áthidalása, a gazdaságok gyors rendbetétele volt.

Magyarországon már az együttműködés első hónapjaiban – mint a fentebb idézett feljegyzés is bizonyítja – azt tapasztalták azonban, hogy egy teljesen állami irányítás alatt lévő gazdaságban még nehezebb a dolguk, mint máshol. Az állami vezetés ezerféle módot talált arra, hogy papíron hozza a számokat, a valóságban viszont a program szellemisége ellen cselekedjen. Ráadásul nehézségekkel kellett szembenézniük azért is, mert egy új nyelvi és kulturális közegben kellett eligazodniuk. „Egyedül Balassa Ákos tudja megmondani, hogy mi folyik ebben az országban” – kiáltott fel például az állambiztonság, valószínűleg lehallgatási jegyzőkönyvre alapozott jelentése szerint IMF-es szakértők egymás közötti megbeszélésén Helen B. Junz. A szakember az Országos Tervhivatal közgazdasági főcsoportfőnökére utalva 1983 szeptemberében azt is kijelentette, hogy „legközelebb rögtön vele fogja kezdeni, ha a hazai gazdaságról akar beszélni”.39 Egy másik alkalommal, szintén ebben az időszakban Junz a jelentés szerint megemlítette, hogy „jó lenne találkozni a »hölggyel«, mert más dolog egy táblázatot megkapni, illetve beszélni valakivel, aki szól az összeállításról”.40 A belügy ezután vizsgálta is, ki lehetett a „hölgy” kódnéven emlegetett szereplő, de csak arra jutottak, hogy Nyitrai Ferencnéről, a KSH akkori vezetőjéről lehet szó, ami azonban túl nyilvánvaló tippnek tűnik. Folyamatosan küzdeniük kellett azzal is, hogy egymással sem mindenben egyetértő és egymással is vitázó magyar tárgyalópartnerekkel álltak szemben. „Az az érzésem, hogy mi tulajdonképpen üzenetközvetítők vagyunk, mert ezek az emberek nem tudnak egymással eredményesen beszélni”41 – jegyezte meg Junz szintén az állambiztonság beszámolója szerint.

A pártvezetés az IMF tapasztalatai szerint a legjobban az olyan lépések megtételétől félt, amelyek a belső felhasználást, a fogyasztást, a béreket és a beruházásokat közvetlen módon csökkentették, attól tartott ugyanis, hogy ezzel szétporlad a rendszer legitimációja. Politikai támogatásukat így is egyre labilisabbnak tartották, nem is véletlenül, hiszen az áremelések, a megszorító intézkedések elégedetlenséget váltottak ki. Az állambiztonság egyik 1983. februári jelentése tartalmazza például az osztrák nagykövetség beszámolóját a politikai helyzetről, eszerint „a szükséges áremelések a kormánynak jelentős nehézséget okoznak. Még a karácsonyi ünnepek alatt a PB több tagja látogatást tett a Csepel-sziget üzemeiben, ahol időnként ismét hangos bírálat érte a gazdaságpolitikát. Az importkorlátozás következtében már érezhető ellátási szűk keresztmetszet keletkezett. […] Ismét hiánycikk a tartós tej, mivel állítólag a csomagolóanyagot nem tudták megfelelő időben importálni.”42 Marjai József miniszterelnök-helyettes is érzékeltette az IMF illetékesei előtt a nagyon nehéz politikai légkört. Egy áprilisi találkozóról szóló feljegyzésük szerint azt mondta nekik, hogy „a politikai üzenet máris megváltozott. Eddig azt mondták a lakosságnak, hogy kemény munkával már a közeljövőben emelkedik az életszínvonaluk. Most viszont az az üzenet, hogy még keményebben kell dolgozni, hogy megőrizzék a színvonalat, és még nagy erőfeszítésekre van szükség, hogy visszatérjenek a jobb idők.”43 „A programunk sínen van, de a napokban meghozott intézkedés, amely a központi béremelést a megállapodásban szereplő időpont helyett a húsvéti ünnepek elé hozta, veszélyezteti a március végi célokat”44 – írta február 23-án Whittome az IMF ügyvezető igazgatójának, de ilyen és ehhez hasonló elégedetlen mondatok tucatjai jelezték 1983 elején, hogy egyre szaporodnak a kérdőjelek a gazdaságpolitika fenntarthatóságával kapcsolatban, még akkor is, ha a pénzügyi célok többé-kevésbé teljesültek.

Ezért döntöttek úgy már 1983 első felében, hogy – ha nagyon óvatosan is, de – támogatják a politikai vezetésen belül a reformereket, és segítenek nekik egy koherens reformprogram összeállításában. Az óvatosságot az indokolta, hogy az IMF-et nem az ilyen, közép- vagy hosszú távú, úgynevezett strukturális reformok kidolgozására hozták létre, hanem arra, hogy az átmeneti fizetésimérleg-nehézségekkel küzdő országokat viszonylag gyorsan, egy-két év alatt sínre tegye. A strukturális reformok kérdése sokkal inkább a Világbank felségterülete volt.

1983. március végén erről a problémáról egyeztetések is folytak a két testvérintézmény között. Helen B. Junz, a Világbank európai ügyekért felelős alelnökével, Roger Chaufournier-vel tárgyalt, aki a március 25-ei feljegyzés szerint azt mondta, hogy „a strukturális reform szükségszerűsége egészen nyilvánvaló, az alapvető feltételek adottak és támogatandók”.45 A Világbank viszont Magyarországgal kapcsolatban éppen azzal a problémával küzdött, hogy két javasolt kölcsön ügyében is amerikai ellenállásba ütköztek. Vita alakult ki ugyanis arról, hogy egyáltalán jogosult-e Magyarország az egy főre jutó GNP (Gross National Product – Bruttó Nemzeti Termék) adatai alapján a Világbank hiteleire, mivel az érték a statisztikák szerint nagyon a megszabott határ közelében járt, amely fölött már nem lehet szó hitelről, és egyesek kétségbe vonták a magyar adatok valódiságát is.46

Az IMF Magyarországgal foglalkozó illetékesei, élükön Alan Whittome-mal, azon az állásponton voltak, hogy a szervezetnek egy ilyen helyzetben, a meglévő hitelprogramok segítségével fel kell vállalnia a strukturális reformok támogatását, annak ellenére, hogy ebben az IMF-nek nem volt sok tapasztalata. Figyelmeztetést az egyik ügyvezetőigazgató-helyettestől is kaptak erről. Április 29-én Richard D. Erb egy feljegyzés szerint azt mondta Whittome-nak, hogy „osztja az amerikai pénzügyminisztérium általános szkepticizmusát az IMF strukturális kiigazítást támogató kölcsönökben való részvételéről. […] Ő is azt gondolja, hogy az IMF eredményei ezen a téren a legjobb esetben is kétségesek, az amerikai álláspont az, hogy az IMF szűkös forrásainak elosztásakor a prioritást az igazi rövid távú hitelezésnek kell adni.”47 A vitában igyekeztek olyan érveket is felsorakoztatni, amelyek szerint a reformok támogatása az IMF „donor” országainak azért jó, mert „a piaci folyamatok kiszélesítése a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatok bővülésével jár, […] tehát a donor országok exportja iránt is nagyobb lesz a kereslet”.48

Budapesten a magyar reformerek érzékelték az IMF hajlandóságát, így joggal remélhették azt, hogy a Valutaalap majd segít a reformok kidolgozásában, rákényszeríti a politikai vezetést azok végrehajtására. A Valutaalap rendszeresen idelátogató szakértőivel szoros együttműködés alakult ki. Így már 1983 elején felvetették nekik, hogy az éppen megkezdett, 13 hónapra szóló készenlétihitel-programot az év folyamán váltsák fel egy hosszabb, 18 vagy akár 24 hónapra kiterjedő és mintegy 200 millió dollárral nagyobb pénzügyi keretet biztosító másikkal, amely a reformokat is támogatja. A Valutaalap szakértői azért fogadták kedvezően ezt az egyelőre csak a tárgyalásokon megfogalmazott kérést, mert azt látták, két legyet üthetnek egy csapásra: egy új, hosszabb távra szóló program nemcsak a reformok ügyének használhat (így egy fenntarthatóbb egyensúlyi helyzetet eredményezhet), de már rövid távon is biztonságosabbá teheti Magyarország finanszírozását. „Még ha az 1983-as év menedzselhető is, 1984-ben és 1985-ben sem lesz könnyebb. Ebben a két évben a közép- és hosszú lejáratú hitelekből 1,4 milliárd dollárnyit kell visszafizetni. […] Így […] Mr. Whittome véleménye az, hogy további segítség nélkül egy valutakrízis veszélye valós. […] Ha tehát a magyarok megerősítik a kiigazítási programjukat és felgyorsítják a reformintézkedések bevezetését”, akkor megfontolandónak tartják a kérdést, hiszen „segítséget kínálhatunk, pont akkor, amikor arra kétségbeesetten szükségük van”49 – írták egy belső feljegyzésben márciusban.

Fekete találkozott Laroisière-rel, hogy erről tárgyaljon. Az IMF ügyvezető igazgatója arra figyelmeztette, hogy menet közben csak akkor érdemes hitelcsomagot váltani, ha „a strukturális reformok felgyorsítása”50 olyannyira fontos része lesz az új programnak, hogy azt a bankok és a befektetők pozitívan értékelik. Különben szerinte könnyen kialakulhat olyan megítélés, hogy Magyarország nehézségei nagyok, és a reformok ígéretével akar újabb 200 millió dollárt kisajtolni az IMF-ből.

Számos levéltári forrás utal arra, hogy a reformprogram kimunkálásába az IMF szakértői is bekapcsolódtak, a szakmai részvételnek pedig nagyon sok formája volt. Egyrészt a különböző tárgyalásokon, amikor a magyar politikai vezetés által vizsgált reformelképzelésekről esett szó, informális módon, de mégis világosan kifejtették, nekik milyen irány felelne meg. 1983. február 11-én például az MNB-s Szalkai István (1949) az IMF Budapesten tartózkodó szakértőjét, Patrick de Fontenay-t kérte, mondja el javaslatait. „Személyes véleményemet kifejtve elmondtam, hogy […] szerintem a gazdaság azt követelné meg, hogy erősítsék a versenyt az országon belül éppen úgy, mint a külső versenyt. […] Alapvető lenne, hogy az import szabadabban áramolhasson a belső piacra, még akkor is, ha az árfolyam-politikai kiigazítás miatt ez magasabb árakat hozna. […] Fontos lenne az is, hogy a nem hatékony vállalatokat bezárják, a munkaerőt pedig a produktívabbak felé csatornázzák”51 – írta Fontenay.

Az informális megjegyzések mellett formalizáltabban is részt vettek a Valutaalap munkatársai az 1983-as reformmunkálatokban. Április 15-én Marjai József miniszterelnök-helyettes – a beszélgetésről készült valutaalapos jegyzőkönyv szerint – hangsúlyozva, hogy ebben a kérdésben Magyarországnak „saját magára kell támaszkodnia”, arra kérte Helen B. Junzot, hogy az IMF játsszon „támogató, katalizátor szerepet. Azt várja a szervezettől, hogy nyújtson segítséget Magyarországnak egy működőképes reform-menetrend kidolgozásában, és játsszon ellensúlyt a reformokat lelassítani kívánó erőkkel szemben.”52 Ezek a mondatok nemcsak szakmai segítségre utalnak, hanem arra is, hogy a reformerek politikai szövetségest láttak az IMF szakembereiben, akik a reformok elősegítésére „felhasználhatók”. Az irat szerint Marjainak pont akkor kellett egy másik találkozóra szaladnia, amikor Helen B. Junz belevágott volna a konkrét javaslataiba, ezért két nap múlva, április 17-én újra találkoztak. Ezen a megbeszélésen Junz már arról beszélt, hogy hogyan kellene az új készenléti csomagot összekötni a reformprogrammal. Szerinte az esetleges új hitelkérelem mellé – csakúgy, mint 1982-ben – készülhetne az IMF ügyvezető igazgatójának címzett bizalmas memorandum, amely részletesen ismertetné a tervezett reformlépéseket, és amolyan vállalásként működne. Laroisière így nagyobb eséllyel tudná elfogadtatni az igazgatósággal az érvényben lévő program nagyobbra váltását. Marjai kicsit nehezményezte, hogy az előző titkos memorandumot, amelyet 1982-ben csatoltak a hitelmegállapodáshoz, végül az igazgatóság megismerte, ami nem volt különösebben ínyére. Miközben ugyanis Marjai szerint „alapvető érdek lenne, hogy az IMF ne olyan szervezetnek mutatkozzon, amely diktálja”53 a politikai intézkedéseket, a legutóbbi titkos memorandum viszonylag széles körben való megismertetése politikai kockázatokat rejtett számukra. Junz megnyugtatta, hogy amennyiben lesz egy újabb titkos memorandum, akkor azt most tényleg teljesen titokban tartják. Végül abban maradtak, hogy az IMF szakértői kidolgoznak egy reformjavaslatot, részletes menetrenddel, majd a Marjai által jóváhagyott „blueprint”-et bemutatják Washingtonban az IMF ügyvezető igazgatójának. A dokumentumok szerint áprilisban Marjai meg is kapta a tervezetet, majd apróbb módosításokkal jóváhagyta.54

Az IMF archívumában fellelhető az a kézzel írott kísérőlevél, amelyet Marjai 1983. április 23-án küldött a fentieknek megfelelően Laroisière-nek, figyelmébe ajánlva „a magyar szakértők és az IMF illetékeseivel közösen”55 kidolgozott előzetes reformprogram-tervezetet, amely szerinte alapul szolgálhat arra, hogy szeptemberben egy kibővített készenlétihitel-megállapodással cserélhessék le az érvényben lévőt. „Szükségünk van az ön pozitív jelzésére, mert kritikus útelágazódáshoz érkeztünk a reformfolyamatban. […] Az intézkedésekkel minden körülmények között előre haladunk, de az IMF pénzügyi támogatása nélkül nem leszünk képesek a mellékelt iratban lefektetett program meghatározó lépéseit megtenni”56 – írta Marjai. Április 29-én meg is érkezett a válasz. Junz arról értesítette Marjait, hogy megkapta a felhatalmazást, júliusban egy új készenléti megállapodásról kezdhet tárgyalásokat. „Az ügyvezető elképzelései szerint 18-20 hónapos programról lehetne szó, 1983 októberétől 1985 első negyedévéig.”57 Junz szerint viszont ehhez az kell, hogy a program kielégítően konkrét legyen, és az is, hogy egyes lépéseit már 1983-ban, az új megállapodás jóváhagyása előtt bevezessék.

1983 tavaszán még úgy tűnhetett, hogy lesz elég politikai elszánás Budapesten ahhoz, hogy belevágjanak egy nagyobb ívű reformprogramba, nyárra-őszre viszont kiderült, hogy Kádárék inkább „ráülnek” a stabilizáció sikereire. Megnyugodtak, hogy túlélték a válságot, ennél többre nem futja az erejükből.

„Kérem, közöljék az alábbi információkat a gazdasági reformok állásáról”58 – ezzel a felszólítással készített 1983 nyarára egy többoldalas kérdőívet az IMF washingtoni központja, abból a célból, hogy a végül július helyett csak augusztusban és szeptemberben Budapesten tárgyaló szakértők felmérjék a helyzetet, a begyűjtött információk alapján pedig eldönthessék: érdemes-e új készenléti hitellel támogatni a magyar reformokat. Azzal, hogy a tárgyalások – a magyar fél késedelmei és bizonytalanságai miatt – júliusról őszre csúsztak, el is dőlt a korábbi kérdések egy része. Biztossá vált, hogy már nem az érvényben lévő és 1984 elején lejáró készenlétihitel-program év közbeni lecseréléséről tárgyalnak, hanem arról, hogy 1984-től milyen új programmal álljon az IMF Magyarország mellé. 1983 őszének tehát az volt a tétje, képes lesz-e a magyar vezetés egy olyan programot letenni az asztalra, amely megalapozhat egy másfél vagy netán kétéves IMF-kölcsönt a következő év elejétől. A kérdőív segítségével így a reformtervek tartalmáról, technikai előkészítettségéről, menetrendjéről, a mögöttük lévő politikai konszenzusról igyekeztek minél több tudnivalót összefoglalni. Az eredményekkel nem voltak elégedettek, egyre inkább kétségessé vált, hogy a magyar vezetés valójában elkötelezett a reformok ügye mellett.

„Véleményünk szerint az anyagukban nincsen elég muníció arra, hogy annak alapján egy bővebb tervezet felé haladhassunk”59 – fejezte ki aggodalmait Helen B. Junz szeptemberben, sürgetve Marjait, hogy amennyiben egy hosszabb időszakra szóló hitel pozitív elbírálását tűzték ki célul, akkor minél hamarabb, de legalább az IMF–Világbank októberi közgyűlésére részletesebb terveket vigyenek. A fejezet elején leírt szeptember 13-ai PB-ülés után alig pár nappal, a Marjaival keménykedő Junz azonban még, úgy tűnik, reménykedett abban, hogy magyar tárgyalópartnerei összeszedik magukat. Legalábbis szeptember 22-én kifejezetten pozitív kicsengésű jelentésben tájékoztatta washingtoni feletteseit arról, hogy Kádár „érzékelhetően bátrabb program”60 mellett tette le a voksát a PB-ülésen, mint a nyáron köröztetett változatok, bár azt is hozzátette, hogy „jelentős munka van még előttünk, hogy a következő hónapokban konkrét kormányzati intézkedésekre váltsuk a koncepciót”.61 Junz ebben a jelentésben is leírta, hogy Marjai továbbra is segítséget remél az IMF-től olyan „koherens program kidolgozása”62 érdekében, amely erősíti politikai helyzetét, és lehetővé teszi számára Kádár meggyőzését a mélyebb reformok ügye mellett. Az IMF szakértője felsorolta azokat a reformintézkedéseket is, amelyeket tudomása szerint 1984-re már beütemeztek: úgy tudta, hogy Budapesten az alapvető cikkek ártámogatásainak jelentős csökkentését és a vállalati önállóság növelését készítik elő. „A későbbre tervezett intézkedések között van az adórendszer átalakítása, így az általános forgalmi adó és a személyi jövedelemadó bevezetése”63 – jegyezte föl Junz.

Ahogyan azonban a szeptemberi PB-ülés után több emberrel tárgyalt, egyre szaporodtak a jelek is arról, hogy gondok vannak. Szeptember 23-án Pulai Miklóssal, a Tervhivatal elnökhelyettesével találkozott. Ő már arról beszélt neki, hogy „kétségei vannak azzal kapcsolatban, hogy 1984-ben nagyobb lépést lehet majd tenni a piaci mechanizmusok erősítése érdekében, részben a nagyon nehéz gazdasági körülmények miatt, részben pedig mert több időre lesz szükség az intézkedések előkészítéséhez. Az importkorlátozások 1984-es kivezetését például valószínűtlennek tartotta.”64 Miközben Junz ezen a találkozón megint csak azt hangsúlyozta, hogy a hosszabb időre szóló IMF-program megszerzéséhez a fontosabb változtatásokat annak első időszakában kellene bevezetni, Pulai azt mondta neki, hogy jelentősebb reformlépések, így a tervfolyamat felülvizsgálata, a piaci mechanizmusok kiszélesítése csak 1985-ben lenne lehetséges, az adóreformot pedig még későbbre ütemeznék be. Ezek után szeptember 28-án már azt írta Junz az európai igazgatójának, Alan Whittome-nak, hogy „figyelmeztetnem kell önt, erőteljes kétségeim vannak azzal kapcsolatban, hogy a magyarok képesek lesznek egy koherens programmal előállni”.65

Az IMF Budapesten tárgyaló szakértőjének egyre növekvő aggodalmait megerősítik az ezekben a napokban született állambiztonsági jelentések, amelyek a valutaalapos szakértők „egymás közötti” beszélgetésein alapulnak, tehát minden bizonnyal lehallgatási jegyzőkönyvek segítségével készültek. „Sok minden azoknak a kezében összpontosul, akik nem akarják a változást. Aggaszt és veszélyes, amit jelenleg csinálnak, mert valójában […] félnek feladni az ellenőrzést”66 – mondta a lehallgatók szerint kollégáinak Junz. Október 16-án aztán közölte is egy levélben Marjaival, hogy az értékelése szerint a program nem alapoz meg egy 22 hónapos készenlétihitel-javaslatot, mert „hiába vagyunk teljes egyetértésben a […] célokkal kapcsolatban, ha ezek a célok nem jelennek meg kielégítő módon”67 a konkrét tervekben. És Junz egyre csak sorolta a kifogásokat: az 1982-ben bevezetett importkorlátozásokat 1984-ben teljesen meg kellene szüntetni, a javasolt árreform túl szűkre szabott, a kétszintű bankrendszer bevezetésének első lépéseit már 1984-ben meg kellene tenni, új tőkepiaci és pénzügyi eszközöket kellene kifejleszteni, az adóreformhoz is hozzá kellene látni, vagyis Junz erőteljes piaci reformokat szeretett volna látni. Marjai azonban pár nap múlva, október 22-én már jelezte is neki, hogy az IMF által kért reformintézkedések köre és menetrendje túl radikális, és ezt nem lesz képes átpasszírozni a politikai vezetésen. „A tyúk és a tojás problémáját látja: nehéz lesz számára politikai támogatást találni ezekhez az intézkedésekhez, anélkül, hogy az IMF pénzügyi segítségét biztosan a háta mögött tudná, másik oldalról viszont az IMF sem tudja a program mellett elkötelezni magát, anélkül, hogy az intézkedések bevezetésére ne kapna biztosítékot”68 – írta a találkozóról Junz. Marjai egyértelműen azt érzékeltette, hogy „csak lassan lehet megszerezni politikai és lakossági jóváhagyást a gazdaság ilyen messzemenő átalakításához”.69 A hangsúly kétségtelenül a politikai támogatáson volt.

Az idő pedig egyre sürgetett. Az érvényben lévő 13 hónapos IMF-programot mindenképpen újjal kellett felváltani, az IMF washingtoni központjában pedig november elejére nyilvánvalóvá vált, hogy hiába szeretnének a magyarok továbbra is egy 22 hónapos készenléti hitelt kiverekedni maguknak, a reformprogram nem elég izmos, ráadásul a menetrendje is kétséges. Minél későbbi, vagyis egy éven túli időpontokról szól, annál inkább elnagyolt. November elején a magyar illetékesek háromhetes haladékot kértek,70 de Washingtonban már nem reménykedtek abban, hogy Budapesten sikerül alátámasztaniuk a kérést. „Egy anyag diktálása közben a delegáció vezetőjének, Junznak […] az a végkövetkeztetése, hogy a 22 hónapos tárgyalási alap kilátástalan”71 – jegyezték fel a belügy lehallgatói ezekben a napokban.

„Junz asszony volt nálam pénteken, úgy tűnik, végül is az eredetinél is szerényebb egyezségre jutunk”72 – írta naplójában Tímár Mátyás MNB-elnök december 4-én. Addigra már nyilvánvaló volt, hogy hiába a haladék, Marjai csak egy olyan szándéklevelet tudott küldeni az IMF-hez, amelyben hosszú oldalakon keresztül részletezte ugyan, hogy mennyire elkötelezett Magyarország a reformok és a gazdaság átalakítása mellett, a konkrétumokban megfogalmazott kérés azonban jelezte a valós viszonyokat. Miközben 1983 folyamán a magyar ambíciók még egy hosszabb, akár másfél-két éves hitelmegállapodásról szóltak, a levélben felvázolt program rövidebb időre szólt, mint amit korábban reméltek. Az IMF által alkalmazott pénznemben, az SDR-ban számolva 425 millió (nagyjából 500 millió amerikai dolláros) készenléti hitelt kért a magyar vezetés, és csupán 12 hónapra.73

Ezek után nem csoda, ha a Valutaalap Budapestről december közepén eltávozó szakértői szkeptikusak voltak a reformokat illetően 1984 előestéjén. Zárójelentésükben azt írták, „nagy a veszélye annak, hogy a legkisebb közös nevező felé mozdul”74 el a program, és borúlátóak voltak annak az ígéretnek a sorsát illetően is, hogy a következő év során leépítik az 1982-ben bevezetett széles körű adminisztratív jellegű importkorlátozásokat, amit pedig az 1984 első félévi felülvizsgálat előfeltételéül szabtak. Pozitív jelnek értékelték viszont, hogy úgynevezett technikai segítséget kért a kormány az áfa bevezetésének előkészítésére, olyan szakértők Magyarországra küldését kérték, akiknek van tapasztalatuk egy ilyen komplex reform előkészítésében. Az MNB-s Szalkai István ezekre a hónapokra így emlékezett:

„A Valutaalap […] határozottan rámutatott, hogy amennyiben nem indul meg a strukturális reform Magyarországon, akkor a keresletkorlátozó gazdaságpolitika idővel semmilyen eredményt nem fog elérni, mivel a gazdasági struktúra, az intézményrendszer, a vállalati szervezeti rendszer, a fiskális, monetáris szabályozók rendszere változatlan. Olyan helyzetbe kerülhetünk, hogy bár a keresletet nagyon alacsony szintre kell szorítanunk, de ez előbb-utóbb politikai nyomás miatt nem folytatható. Akkor pedig a keresletet el fogjuk engedni. […] Ezeket a szempontokat már az 1984-es program keretében igyekeztünk volna figyelembe venni, de nem mentek keresztül a politikai vitán.”75

Szalkai szerint a Valutaalap akkor csak azokat a lépéseket szorgalmazta, amelyeket „a későbbiek során megtettünk. A bankrendszer és a bankirányítás, valamint az adórendszer reformját, és […] a támogatási rendszer radikális átalakítását, a támogatások csökkentését, az ár- és a bérreformot. […] Semmi nem valósult meg, akkor semmi.” 76

1984 tavaszára mindenki számára világossá vált, hogy nem lesznek lényeges reformok, Kádár úgy érezte, hogy fel kell adnia az 1979 óta követett megszorító politikát, különben veszélybe kerül a hatalma.

„Higgyék el, elvtársak, az a két sokszor hangoztatott fő jelszó és hivatkozás, hogy »nemzetközi gazdasági körülmények« és az »életszínvonal elért eredményeinek megőrzése«, nem tartható. […] Nem tartható azért, mert akkor nem tudunk a dolgozó népnek perspektívát mutatni. A párt, a hatalom, a rendszer nem tud perspektívát mutatni”77 – érvelt Kádár János 1984. április 17-én a Központi Bizottság ülésén, majd így folytatta: „öt évvel ezelőtt odaálltunk a nép elé, és ezt mondtuk: […] most az a program, hogy biztosítsuk a népgazdaság […] egyensúlyát, […] és meg kell őrizni az életszínvonalat. De hát ez öt évvel ezelőtt volt! Gondolják, hogy ez […] most is program lehet, és hogy hitelt találna a népnél? Nem! Ez kevés! Más kell, ennél több kell.” Kádár szerint „az életszínvonal kopik, olvad”78, vele együtt a nép politikai támogatása is, márpedig a bizalom helyreállításához új program kell, „az eddigi jelszavaink nem elegendőek. […] Higgyék el, hogy a 0,5 százalékos nemzetijövedelem-növekedéssel […] nem lehet létezni, és nem lehet vele a tömegek támogatását elnyerni. […] Vagy hiszünk a szocialista rendszerben, abban, hogy többnek kell lennie benne, […] vagy nem hiszünk benne”79 – mondta Kádár, és ki is tűzte, hogy évi 2,5-3 százalékos gazdasági növekedést kell betervezni, vagyis többet kell kihozni a rendszerből. Bármi áron.

Kádár tavaszi beszéde azt jelezte, hogy az 1985-ben esedékes pártkongresszus előtt a vezetésen belül egyre erősebbé váltak azok a vélemények, amelyek ellenezték az IMF által támogatott, rendkívül szigorú gazdasági program továbbvitelét. A Valutaalap által előírt intézkedéscsomag ugyanis az egyensúlyi célokat helyezte mindenek fölé, még annak az árán is, hogy a belső keresletet, a lakossági fogyasztást, az állami beruházásokat visszafogják. 1983-ban az IMF-nek jelentett adatok szerint 297 millió dolláros pluszt produkált a folyó fizetési mérleg (a valós adat csak 71 millió volt80), 1984-re 400 millió dolláros többletet (a GDP 1,9 százaléka) terveztek be a Valutaalap által jóváhagyott 500 millió dolláros újabb készenléti hitel fejében. Mindennek eredményeképpen látványos csökkenésnek indult az ország adósságállománya, javult a nemzetközi megítélése.81

Kádárék számára azonban egyre inkább megfizethetetlennek látszott az a politikai ár, amit az életszínvonal csökkenése miatt fizetniük kellett. Bár a lakossági fogyasztás 1983-ban reálértéken nem csökkent (az IMF-megállapodás célkitűzései ellenére sem), de akkor már évek óta lényegében stagnált, az infláció pedig minden évben 7–9 százalékos volt. Az emberek hangulata tehát egyre rosszabb lett. Ezek a tények elfogadhatatlanok voltak Kádár és a párt balos szárnya számára, hiszen a szocialista gazdaság alapvető ígérete az életszínvonal folyamatos emelése és az árstabilitás biztosítása volt. 1984 tavaszára az első titkárban és környezetében is egyre erősebb lett a vágy, hogy valami mást, valami többet ígérjenek az embereknek. 1978-79-től a fizetésimérleg-nehézségek, az adósságválság, majd a fizetésképtelenség réme miatt mindig csak arra tudtak hivatkozni, hogy hamarosan jobb lesz a helyzet. Úgy érezték, éppen itt az ideje annak, hogy az öt évvel azelőtt megakadt folyamatot újraindítsák, hogy helyreállítsák a kádári politika 1956 óta szakadatlannak hitt alapvetését, az életszínvonal folyamatos emelését.

Júniusban Havasi Ferenc gazdaságpolitikáért felelős titkár már azt fejtegette egy KB-ülésen, hogy „felerősödőben van a kiút- és perspektívakeresés, egy mozgósító program iránti igény, amit ki is kell tudnunk elégíteni”82, Kádár pedig az 1985-ös pártkongresszus pontos dátumának kitűzésekor, az előkészületek megkezdésekor ugyanezen a KB-ülésen arról értekezett, hogy mozgósítani kell a gazdaságban rejlő tartalékokat „a fejlődés dinamikusabb távlata javára”.83 Az 1979 óta követett szigorral és az IMF által támogatott reformokkal kapcsolatos hangulat év közbeni fokozatos megváltozásáról tanúskodnak Tímár Mátyás MNB-elnök korabeli naplójának bejegyzései, aki eszerint egyre növekvő aggodalommal figyelte a voluntarista megnyilvánulásokat. Egy februári beírás szerint Havasi Ferenc KB-titkár a reformok előkészítéséért felelős konzultatív testület ülésén a jelenlévők meglepetésére „elég furcsán foglalt állást”84 az 1968-as reform megtorpanását hozó 1972 utáni eseményekkel kapcsolatban. Furcsán, mert Tímár pontosan emlékezett korábbi álláspontjára, amely még „elítélte az elfordulást a reformtól. Ez most bizonyos tényezők hatására megváltozott, nem jó jel”85 – írta, majd pár nappal később azt jegyezte föl, hogy „a hét nagy eseménye: Andropov halála. Olyan embernek tartották, aki szimpatizált Magyarországgal és a reformokkal. Mi jön most? Az ingalengés törvénye alapján visszafelé megyünk Brezsnyevhez?”86

Kádárék viselkedését természetesen a világpolitika fordulatai is befolyásolták. A szovjet pártfőtitkár, Brezsnyev 1982. novemberi halála után 1984 kora tavaszáig Jurij Andropov lett az utód, aki – mielőtt a betegség végleg elhatalmasodott volna rajta – óvatos reformokat próbált bevezetni a Szovjetunióban. Ezért úgy tartották számon, mint aki legalábbis nem ellenséges a magyar törekvésekkel szemben. Utódját, Brezsnyev egykori titkárát, a KB irodavezetőjét, Konsztantyin Csernyenkót viszont inkább a keményvonalasok közé sorolták. A vezetőváltás miatt Kádár és környezete elbizonytalanodott a reformokkal kapcsolatban.

Ugyancsak februárban Tímár arról tudósított a naplójában, hogy figyelmeztette a politikai vezetést, „évi bruttó 1-1,2 milliárd amerikai dollárnál nagyobb hitelfelvétellel nem lehet számolni. Ez csökkenést kell hogy jelentsen a közületi kiadásoknál, az improduktív beruházásoknál, nyomást a szubvenciók csökkentésére, jobb piaci munkát” – sorolta, hangsúlyozva, hogy a reformot („az irányítási rendszert”) is tovább kell fejleszteni, az se baj, ha „némi munkanélküliség” is kialakul, mert „azokat kell megfizetni jobban, akik dolgoznak”.87 De „többen lapultak, pedig intézkedések nélkül javulás sem lesz”88 – írta a környezetének reakcióiról Tímár, majd 1984 márciusában azt jegyezte föl, hogy Havasi szerint eddig „a politika segítette a gazdaságot, most a gazdaság segítse jobban a politikát. Ha jobbat nem tud a gazdasági vezetés, adja át a helyét.”. Az MNB-elnök ehhez annyit tett hozzá, hogy „meg voltunk döbbenve. […] Nem szabad voluntarista koncepciót készíteni.”89

Márpedig idővel egyre kevesebben lettek azok, akik képesek voltak ellentmondani a politika részéről érkező óhajnak: legyen olyan mértékű gazdasági növekedés, hogy az életszínvonal is javuljon, függetlenül attól, hogy a gazdaság mire képes. Augusztusban Marjai ugyan egy gyáravatón a lassítás mellett sorakoztatott érveket, hangsúlyozva, hogy máshogyan nem lesznek képesek leküzdeni a nehézségeket90, de még a hangadó közgazdászok között is többségbe kerültek azok, akik nem látták annyira tragikusnak a növekedés ismételt mesterséges felgyorsításának óhaját, akár még a nagyobb külföldi hitelfelvétel árán is. Zala Júlia közgazdász egy tanácskozáson amellett érvelt, hogy a belső jövedelmeket nem kell feltétlenül a tőkés exportteljesítményhez kapcsolni, és hasonló hangnemben foglaltak állást többen is a Figyelőben kibontakozó vitában.91 Ezek a vélemények megerősítették a politikai vezetőket abban, hogy elérkezett a restrikcióval való szakítás pillanata.

„Fekete engedékeny. Megint homokra építünk tervet?”92 – tette fel a kérdést naplójában Tímár 1984 májusában, utalva arra, hogy a döntő impulzust az MNB és a pénzügyi vezetés egyes tagjaitól kapták Kádárék arra, hogy nincs szükség az IMF szigorú programjára és ellenőrzésére. Magyarország tekintélye a nemzetközi pénzpiacon kezd helyreállni, vagyis a növekedés gyorsítását célzó tervekre az IMF kölcsöne nélkül is lehet szabad pénzeszközt találni – hangzott ez az érvelés. „Soha nem készítettünk a [Nemzeti] Bankban olyan előterjesztést, amely nagyobb hitelfölvételre biztatta volna a vezetést. Ellenkezőleg, mindig óvatosságra intettük. Az tény, hogy 1984-ben közöltük a vezetéssel, a légi veszély elmúlt, ismét normális módon lehet vezetni és finanszírozni az országot. […] Leírtuk, hogy vissza lehet térni egy nyugodtabb ütemű finanszírozásra”93 – mentegetőzött Fekete János MNB-elnökhelyettes 1990-ben. Zdeborsky György, a devizagazdálkodási főosztály akkori vezetője Fekete védelmében még annyit tett hozzá a szerzőnek adott interjújában, hogy főnöke valóban egyetértett ekkor azzal, hogy dinamizálni kell a gazdaságot, de mindig hozzátette, hogy a gazdasági szerkezetátalakításra és a forint konvertibilitásának megteremtésére is ugyanennyire szükség van. „Az utóbbi kettő feltétel sajnos elfelejtődött”94 – mondta Zdeborsky.

A kongresszus irányelveit megtárgyaló KB-ülésen, 1984 novemberében, Kádár kijelölte a célt azzal, hogy „a kongresszusnak az lesz a rendeltetése, […] hogy hazánkban a szocialista építés töretlen folytatását biztosítsa”.95 Mondta ezt ugyanabban a beszédben, amelyben elhárította a felelősséget az eladósodás kialakulásáért, a problémákat egyszerűen a rossz helyzetfelismerésnek tulajdonította, ezért „a Központi Bizottság és a kormányzat számláját, köznapi szóhasználattal élve, semmiféle bűn nem terheli” – mondta. Majd beismerte ugyan, hogy „éveken keresztül egy kicsit tovább nyújtózkodtunk, mint ameddig a takarónk ért”96, és a jövőben még határozottabban képviselni kell azt a politikai álláspontot, hogy „csak azt lehet fogyasztani és osztani, amit megtermelünk”, de a további megszorításokat is kategorikusan elutasította. „A legutóbbi két-három-négy kritikus évben meg-megőriztük az ország fizetőképességét, ezt nem a megfelelő úton, nem a hatékonyabb és jobb termelés vonalán oldottuk meg, hanem a beruházások és a fogyasztás korlátozásával.”97

A Tervhivatal addigra el is készített egy dokumentumot, amely A magyar gazdasági fejlődés dinamizálásának feltételei és lehetőségei címet viselte. Ebben megvizsgálták a 2-2,5, esetleg 3 százalékos gazdasági növekedés lehetőségeit. Bár a figyelmeztetések benne voltak a dokumentumban, hiszen a szakértők kimondták, hogy változatlan gazdasági szerkezetben a dinamizálás újabb eladósodáshoz vezethet, de a politikusok nem erre, hanem inkább azokra a kalkulációkra figyeltek, amelyek a nagyobb gazdasági növekedés mellé ismét növekvő életszínvonalat párosítottak.98 „Nekünk Faluvégi Lajos az akkori OT vezetésével esküdött, hogy a tervben ez benne van. […] A VII. ötéves terv két variációban készült. Azt mondták, hogy főképpen az utolsó két évben a 3 százalékos növekedést el lehet érni, és akkor lehet valamit javítani az életkörülményeken. Ezt a tervezők nem jószántukból csinálták, hanem akkor az ország tele volt már azzal, hogy a tűrőképesség határán vagyunk. Mikor hagyjuk már abba az életszínvonal csökkentését? Emelni, javítani kell. Társadalmi nyomás volt az ország vezetésén. Egy kongresszuson nem lehet azt kilátásba helyezni, hogy öt év múlva majd javulhatnak a viszonyok. Ezt egyszerűen a politika nem tudta elképzelni”99 – emlékezett egyik interjújában Havasi Ferenc.

„Külgazdasági egyensúlyi helyzetünk javul, hitelképességünk nemzetközi megítélése jó. […] Fizetési kötelezettségeink teljesítése már nem napi gondként jelentkezik. […] Nem sok hozzánk hasonló ország mondhatja el magáról, hogy fizetőképességét úgy őrizte meg, hogy […] a belső felhasználásban elkerülte a drasztikus, a társadalmi megrázkódtatást okozó visszaesést”100 – sorolta az eredményeket a KB gazdaságpolitikai titkára a testület 1984. decemberi ülésén, majd Havasi azt is nyilvánvalóvá tette, hogy 1985-nek már nem a megszorításokról, a nehézségekről kell szólnia.„Az 1985. év a XIII. kongresszus, a választások és a felszabadulás 40. évfordulójának éve. A gazdaságra az a megtisztelő feladat hárul, hogy elősegítse a jelentős politikai események eredményes lezajlását”101 – mondta.

Az IMF központjában 1984-ben egyre nagyobb aggodalommal szemlélték a Budapesten eluralkodó optimizmust. Az év elején még arról folytattak tárgyalásokat, hogy az 1984. januárjától életbe lépő új, 500 millió dolláros készenlétihitel-programot, egy kellően megalapozott reformmenetrend felmutatásával a szigorú egyensúlyi követelmények betartása mellett, mikor lehet lecserélni év közben egy hosszabb időszakra szóló csomaggal. Az év végére azonban a gyorsítást előtérbe helyező magyar elképzelések ismeretében teljesen nyilvánvalóvá vált számukra, hogy semmilyen új programról nem lesz megegyezés, a magyar tervek jelentősen eltérnek attól, amit ők szeretnének. Decemberre legfeljebb az maradt a feladatuk, hogy figyelmeztessék a magyar vezetőket az általuk követett politika jelentős kockázataira.

A beütemezett látogatást 1984 februárjában még azért halasztották el márciusról áprilisra, mert el akarták kerülni azt a látszatot, hogy nyomást gyakorolnak a reformok ügyét tárgyaló márciusi KB-ülésre. „Mindig fontos volt számukra, hogy a delegáció látogatása és a KB-ülés eléggé távol essen egymástól, és semmilyen spekuláció ne alakulhasson ki az IMF nyomásgyakorlásával kapcsolatban” – jegyezték meg egy belső feljegyzésben, majd egyben azt is megállapították, hogy a magyarok „kissé bizonytalanok az alapvető [reform]döntések meghozatalában […] a szovjet vezetésben bekövetkezett változások miatt”. A reményük azonban ekkor még élt, hogy az előző év végén körvonalazódott ambiciózus reformcsomag legfeljebb késedelmet szenved, de budapesti tárgyalópartnereik szándéka töretlen. „Várhatóan június végén az érvényben lévő készenléti hitelcsomagot egy újabbal cserélik le” – írták februárban.102 Egy másik dokumentumban meghatározták egy 18 hónaposra bővítendő hitelprogram „minimumfeltételeit” az állami ártámogatások további megvágásától a lakossági hitel- és betéti kamatok emeléséig.103

Márciusban azonban érzékelték, hogy az idő csak halad, a magyarok pedig nem állnak elő semmilyen részletes programmal, ezért figyelmeztették őket, hogy az áprilisra halasztott látogatás idején csak akkor lesznek képesek „a felgyorsított reformprogramról”104 tárgyalni, ha a tervezett teljes 18 hónapos periódusra részletesen kidolgozott menetrendet állítanak elő „az ár- és bérpolitikai intézkedésekről, a verseny növeléséről […], a pénzügyi közvetítőrendszer fejlesztéséről. […] Ez persze nem a teljes lista, de látható, hol kellene hogy legyenek a hangsúlyok”105 – írta Helen B. Junz, hozzátéve, magától értetődő, hogy új megállapodás az érvényben lévő helyett csak akkor lesz, ha a magyar fél „elköteleződését a reformok mellett kétségek nélkül igazolni lehet, és jelentős lépéseket fogadnak el már az [új] program elején”.106

Az áprilisi látogatás idején azonban már azzal kellett szembesülniük, hogy a magyaroknak az érvényben lévő készenléti hitel feltételeit sem sikerül teljesíteniük, ezért Junz éles hangú levélben figyelmeztette Marjait. „Még a gyanúját is el kell kerülni annak, hogy […] a reformok támogatására kért nagyobb és hosszabb időszakra szóló hitelcsomagnak bármekkora részét is […] az érvényben lévő program hiányosságainak elfedésére akarják használni.”107 A gond az volt, hogy a program egyes szigorú és negyedévente ellenőrzött feltételeit a magyar vezetés nem volt képes teljesíteni. Megsértették azt a fontos előírást, miszerint a rövid távú hitelek aránya nem léphet át egy bizonyos határt, és probléma volt az is, hogy a lakossági jövedelemkiáramlás és fogyasztás magasabb lett a programban szereplő értéknél. Mindez pedig azzal a veszéllyel járt, hogy – hacsak nem ad mentességet az IMF igazgatósága – Magyarország nem juthat hozzá a hitelkeret következő negyedéves részletéhez. Junzot az is idegesítette, hogy kormányzati illetékesek sorával kellett úgy tárgyalnia, hogy azok a párt terveiben használt és a közvélemény előtt is népszerűsített propagandaadatokat sorolták neki, amelyek viszont jelentősen eltértek az IMF-fel megállapodott előrejelzésektől.108

„A delegáció tagjai agresszívek, szemtelenek és erőszakosak a tárgyalásokon. Ebben kiemelkedő szerepet játszik Helen Junz és János Somogyi”109 – igazolta vissza a magyar állambiztonság jelentése a tárgyalások ideges hangulatát. A dokumentum szerint az is problémát okozott, hogy „Fekete a tárgyalások kritikus szakaszában utazik az USA-ba előadássorozatra, és mostani magatartása arra enged következtetni, hogy kivonja magát a tárgyalásokból. E lépést Helen Junz, az IMF-delegáció vezetője is kifogásolta. A tárgyalások jelenlegi állása szerint a tervezett új hitelmegállapodás […] nem fog létrejönni. A magyar tárgyalódelegáció tevékenysége a jelenleg érvényben lévő megállapodás megmentésére irányul.”110

Májusban megadták a felmentést Washingtonban a kifogásolt feltételek teljesítése alól, Magyarország hozzájuthatott a következő hitelrészlethez,111 de a folyamatosan lebegtetett reformprogram konkretizálásához egy fikarcnyival sem kerültek közelebb. (Érdekes apróság egyébként, hogy ekkortájt, 1984 májusában kezdeményezte a magyar fél, hogy az IMF hivatalos dokumentumaiban ne használják a Magyar Népköztársaság – People’s Republic of Hungary – megjelölést, hanem egyszerűen legyen az ország elnevezése Hungary. Igaz, hozzátették, hogy ennek „lehetőleg a legkisebb publicitást adják”112, vagyis a változtatást ne verjék nagydobra. Az IMF szakértői megvizsgálták a kérést, és arra jutottak, hogy ennek érdekében nem adnak ki körlevelet, inkább csak a belső levelezésre vonatkozó utasítás következő felülvizsgálatakor törlik azt a lábjegyzetet, amely a Magyar Népköztársaság elnevezést tartalmazta.)

A reformremények elhalványulásával már egyre inkább arról leveleztek Budapesttel az IMF szakértői, hogy az 1984-es program lejártával, 1985-től lehetséges lesz-e a hosszabb és nagyobb pénzügyi keretet biztosító készenléti hitel. Mielőtt az újabb, augusztusra beütemezett látogatásra Budapestre érkeztek volna a Valutaalap szakértői, Junz borúlátóan jegyezte meg, hogy „újra és újra azzal szembesülünk, hogy a magyarok képtelenek az intézkedések körét és menetrendjét illetően megfelelő részletezettségű anyagot bemutatni, így el sem tudjuk kezdeni azt értékelni, […] nemhogy azt felmérni, hogy a programnak mekkora lenne a devizaigénye”.113

A változó budapesti széljárással párhuzamosan nyáron már ők is azt találgatták, vajon a magyarok nem arra játszanak-e, hogy az 1985-ös tervet megpróbálják az IMF nélkül, a piacról pénzelni. „Kérdezte múltkor, hogy a magyarok képesek lennének-e a jelenlegi 400 millió dolláros fizetésimérleg-többlethez képest egy 500 millió dolláros eltérést is finanszírozni. […] Alig van kétség afelől, hogy képesek lennének erre, de […] a finanszírozási képességük azon a [befektetői] percepción alapul, hogy a gazdaságot jól kezelik, a kiigazítás jó úton halad. A pénzügyi közösség jelenlegi lelkesedése […] múló jelenség lehet, ha a fizetésimérleg-cél betartásával kapcsolatban kétségek merülnek föl”114 – írta Whittome Laroisière-nek, az IMF ügyvezetőjének.

Egyik 1984. szeptemberi találkozójukon Junz Feketével közölte is aggodalmait, aki megpróbált vele alkudozni. Az MNB első elnökhelyettese a megbeszélésről készült IMF-es feljegyzés szerint arról beszélt neki, hogy „meggyőződése szerint elérkezett az idő a keresletkorlátozó intézkedések mérséklésére. Részben mert a külső finanszírozási helyzet jelentősen javult, részben pedig, mert a politikai és társadalmi tűrőképesség elérkezett a korlátaihoz.”115 Fekete a tárgyalás során egyre arról érdeklődött, hogy ha a magyar vezetés bevállalna „bátrabb reformokat”116, akkor az IMF belemenne-e abba, hogy „jelentősen több import”117 áramolhasson be az országba, és emiatt csak nagyjából 100 millió dolláros fizetésimérleg-többletet lőnének be 1985-ben. Junz azzal vágott vissza, hogy ennek semmi értelme, hiszen éppen egy ilyen bejelentéssel válna kétségessé a nemzetközi befektetők jóindulata. „Figyelmeztettem, hogy ez a megközelítés azzal a kockázattal jár, hogy semmivé válik mindaz, amit az előző két évben nyertek, és könnyen visszatérhetnének az 1982-es év likviditási nehézségei.”118 Néhány nappal később Fekete az IMF ügyvezetőjénél, Laroisière-nél is azt ismételgette, amit Kádár nagyjából akkortájt mondogatott a PB üléseken. Azt, hogy „ötévnyi nehézség után, ami alatt a beruházások stagnáltak vagy visszaestek, az életszínvonal nem javult, valamit már adni kell”.119 Az ősz elején folytatott megbeszélések végeredménye felemás lett: az IMF vezetői még elképzelhetőnek tartottak egy új megegyezést, de a hosszabb megállapodás helyett legfeljebb csak egy újabb 12 hónapos csomagot tartottak valószínűnek 1985-től, amelyben „valamilyen megfogalmazásban szabadon hagynánk annak a lehetőségét, hogy egy másik programmal váltjuk fel, amennyiben a reformokat továbbviszik”.120

Az ősz végére azonban még kevésbé tűnt reménykeltőnek a helyzet. 1984 októberében-novemberében kiderült, hogy az érvényben lévő program is csak részben teljesül, a fizetési mérleg többlete végül a 400 millió dolláros cél helyett 330–350 millió lesz. Nagyobb baj viszont az, hogy 1985-re olyan tervekkel álltak elő a magyar illetékesek, amelyeket aligha tudnak támogatni. Így erősödött az az álláspont, hogy 1985-re végül semmilyen megállapodás nem jön össze.

„Politikai harc dúl a párton belül a reformerek és a régi gárda között”121 – érzékeltette velük a tétet az egyik megbeszélésen Fekete, aki szerint ha a reformerek győznek, akkor is fontos lenne az, hogy az átalakítások következő szakaszát – azok politikai támogatása miatt – a beruházások és a reálbérek emelkedése kísérje. Az IMF segítségére azért volna szükség, hogy a fizetési mérlegben emiatt előálló feszültséget levezesse. Whittome rögvest azzal vágott vissza, hogy furcsa ez a magyar kérés „az expanzív politika támogatására pont egy olyan időszakban, amikor más tagállamokat éppen arra kérnek, hogy a költségvetési szigor politikáját kövessék.”122 Vagyis az IMF csak akkor folytatja az együttműködést, ha a reformprogram meggyőző, és a fizetésimérleg-célokat (vagyis a jelentős többletet) nem enyhítik 1985-ben sem. Ha ez a két feltétel teljesül, akkor hajlandóak pénzügyileg is a program mögé állni, de csak ekkor. „Teljesen helytelen volna úgy tekinteni az IMF-re, mint amelynek forrásaival egy expanzív, belső gazdaságpolitikát lehetne támogatni”123 – egyértelműsítette az álláspontot Whittome. Ezen a találkozón is érzékelhető volt, hogy hiába próbálkoztak Feketéék a „reformzsarolással”, vagyis azzal, hogy az IMF segítsége nélkül megakad a reformfolyamat, a Valutaalap illetékesei nem akartak abból a követelményből visszavenni, hogy történjen bármi is, a fizetési mérlegben 1985-ben is az 1984-essel megegyező nagyságrendű, körülbelül 400 millió dolláros pluszt kell betervezni, mert mindennél fontosabb középtávú cél az adósság csökkentése. Az MNB-s Bakó Ede a megbeszélés végén csak annyit tett hozzá, hogy „ennek a felét be kellene áldozni”124, mert „a legfelsőbb politikai szinteken nincs meg az összeghez a megfelelő támogatás”.125

Októberben és novemberben ugyanebben a szellemben vitatkoztak tovább Budapesten a jövőről: a magyarok oldani akarták a szigort, mondván, az első két, „keresletkorlátozó” jellegű IMF-hitel után elérkezett a növekedésorientált program ideje, de a Valutaalap szakemberei ragaszkodtak ahhoz, hogy a növekedés megalapozásához nélkülözhetetlen az egyensúly fenntartása. „Semmiképpen nem szabad elengednünk egymás kezét”126 – hangsúlyozta Marjai októberben, győzködve a tárgyalópartnereit, hogy valamiféle megállapodás mindenféleképpen fontos lenne Magyarországnak. Havasi pedig novemberben még azzal is jobb belátásra akarta téríteni őket, hogy az IMF által javasolt radikális reformcsomag lehetséges sanyarú következményeivel ijesztgette őket. Szerinte már csak azért sem lehet az általuk javasolt reformokat bevezetni, mert „számításaik szerint az összes ártámogatás eltörlése 45 százalékos inflációt okozna, és […] az ipari üzemek nagyjából egyharmadát be kellene zárni”.127

A magyar félnek fontos lett volna az IMF támogatása, de nem mindenáron – a dilemmát egy magyarországi dokumentum is jól érzékelteti. A feljegyzést Tarafás Imre, az MNB közgazdasági főosztályának helyettes vezetője írta október 4-én, miután a brit követség tanácsosával ebédelt. A diplomatát Tarafás szerint „az érdekelte, hogy szándékozunk-e újabb készenléti megállapodást kötni az IMF-fel, és ha igen, milyen időtartamra. Mint mondta, a bankok viselkedése velünk szemben kétségtelenül javult ugyan, biztonságunk érdekében mégis helyes lenne új megállapodást kötni, mert ennek hiányát a bankok könnyen értelmezhetnék úgy, hogy az IMF már nem támogatja a magyar gazdaságpolitikát.”128 A tanácsos is úgy értékelte, hogy a reformok lefékeződtek. Tarafás biztosította ugyan, hogy a reform politikai támogatása töretlen, de – az MNB véleményét is közvetítve – fontosnak tartotta megjegyezni, hogy más szempontok is vannak.

„A likviditási helyzetünk megszilárdult, az 1982–84-es időszak gazdaságpolitikai gyakorlatát folytatva új készenléti megállapodás nélkül is biztosítani tudnánk egy fenntartható (sustainable) fizetési helyzetet. A reformintézkedések bevezetése […] rövid távon bizonyos fizetésimérleg-kockázatokkal jár. Készenléti megállapodás birtokában nagyobb kockázatot vállalhatunk, és így gyorsabban juthatunk előre. Mi ilyen alapon érdekeltek lehetünk egy új készenléti megállapodásban, azt azonban én személy szerint nem látom tisztán, vajon az IMF egy megalapozott fellendülést lehetővé tevő reformpolitika támogatásában is olyan határozott és hatékony-e, mint amilyennek a likviditási válság elhárításában kulcsszerepet játszó rendkívül szigorú, de teljesen hagyományos típusú keresletszabályozás támogatásában bizonyult.”129

1984 végére kiderült, nincs közös nevező Washington és Budapest között. Az IMF szakértői úgy vélték, „a szervezet és Magyarország szempontjából is az lenne a legrosszabb, ha olyan megállapodás jönne létre, amit nem tartanak be”130, így Magyarország – Marjai korábbi szavaival élve – elengedte az IMF „kezét”, újabb készenléti hitel nélkül vágott neki az újévnek.

A magyar vezetők pedig csak azt látták, hogy – lényegében az 1982–1984 között sikeresen levezényelt stabilizáció miatt – Magyarország helyreállította megtépázott hírnevét a nemzetközi hitelpiacokon. Rekordmennyiségű pénzt, 2,1 milliárd dollárnyi közép- és hosszú lejáratú hitelt sikerült 1984-ben bevonni a pénzpiacról. A mozgósítható MNB-tartalék 700 millió dollárral lett nagyobb, immár nyolchavi importot lehetett belőle fedezni. A bruttó külső adósság 1983-hoz képest kissé nőtt ugyan, de összességében elvonulni látszottak a viharfelhők.131

Magyarországot egy másik „fronton” is a reformok folytatására ösztökélték. A tét itt is a pénz volt, a tárgyalások itt is a finanszírozásról, kölcsönökről szóltak. Az IMF-tagsággal nagyjából egy időben, 1982 júniusában a Világbank (IBRD) is a tagjai közé fogadta az országot, és megkezdődtek a tárgyalások a hosszabb távú, közép- és hosszú lejáratra szóló hiteleket kínáló intézménnyel. Az IBRD egyrészt konkrét projektekre közvetlenül folyósított hiteleket, másrészt társfinanszírozóként részt vett nagyobb pénzügyi hitelmegállapodásokban.

A kapcsolatok kezdeti időszakát egy vita árnyékolta be, amely arról szólt, hogy Magyarország egyáltalán jogosult-e ezekre a hitelekre. Az IMF egyik belső feljegyzése már a csatlakozás előtt felhívta a figyelmet arra, hogy az egy főre eső bruttó nemzeti termékről, a GNP-ről szóló magyar adatok zavarosak, márpedig ezek alapján dől el, hogy az ország a fejlettek közé vagy csak a fejlődők csoportjába sorolódik. „Nekünk nem gond Magyarországot a fejlődők közé tenni, […] de meglepetéssel látjuk, hogy a Világbank atlaszában használt adatok […] jelentősen eltérnek azoktól, amelyeket a hivatalos magyar becslésekből lehet leszűrni”132 – írták az IMF szakértői. Az 1981-es atlasz 3780 dolláros egy főre jutó GNP-t jelzett, de egy lábjegyzetben kiegészítették azzal, hogy a Világbank friss számításai szerint a valós adat csak 2060 dollár, majd az 1983-as atlaszban még alacsonyabb számot, 1930 dollárt közöltek. A tetemes eltérést a különböző adatok között az okozta, hogy a forint nem volt konvertibilis, a magyar fizetőeszköznek több különböző árfolyama létezett. Minden attól függött, hogy melyik hivatalos – a kereskedelmi vagy a nem-kereskedelmi – árfolyamon számolták át a magyar számokat dollárra.

A sokáig csak elvi jelentőségű és a statisztikusokat lázban tartó bökkenő 1984 szeptemberében politikai színezetet kapott. Egy kaliforniai republikánus képviselő, Jerry Lewis a Wall Street Journalben támadta meg Magyarországot, mondván, szegényebbnek akarja feltüntetni magát, hogy a Világbanktól pénzhez jusson. A pénzügyi szervezetet pedig azért bírálta, hogy kritikátlanul elfogadja egy központi tervgazdasággal működő ország feltételezhetően manipulált adatait. A tét az volt ugyanis, hogy Magyarország alatta marad-e a 2650 dolláros határnak, ami alatt jogosult az IBRD hiteleire, vagy sem. A Világbank cáfolt, és kitartott amellett, hogy Magyarország számára nyitva maradhatnak ezek a forráslehetőségek, de az affér még sokáig téma maradt a tárgyalásokon. Egyik interjújában Pulai Miklós idézett vissza egy megbeszélést valamikor az 1980-as évekből ezzel kapcsolatban. A Világbank elnöke tett nála egyszer látogatást a Tervhivatal Roosevelt téri (ma már lebontott), a furcsa zöld színéről egyszerűen csak Spenót-palotának csúfolt épületében. A Duna-partra nyíló dolgozószobában a fejét ingatva mondta neki a világbankos vezető, hogy „ilyen panoráma mellett kizárt dolog a 2100 dollár”. Mire Pulai azt válaszolta, hogy „jöjjön ki Csepel-külsőre, és mindjárt meggyőződhet az igazamról”.133

A magyar vezetők kezdettől fogva olyan beruházásokat igyekeztek világbanki forrásokból végrehajtani, amelyek egyrészt megfelelhetnek a nemzetközi szervezet kritériumainak, másrészt amúgy is szerepeltek a tervekben, de nyilvánvaló volt, hogy a szűkös anyagi lehetőségek mellett belátható időn belül nem lehet hazai forrásból megfinanszírozni. „Hitelmegállapodásokat kezdeményezünk az energiaracionalizálásra, a gabonatárolás és -termelés gépesítésére, valamint az exportfejlesztés és az iparszerkezet korszerűsítésére kidolgozott programok alapján. […] A három hitelmegállapodás keretében olyan fejlesztésekhez igyekezünk világbanki forrásokat bevonni, amelyek megvalósítása mindenképpen szükséges, és amelyekhez a belföldi források megfelelő átcsoportosításokkal a népgazdasági terv keretein belül rendelkezésre állnak”134 – hangsúlyozta már 1983 áprilisában az Országos Tervhivatal egyik előterjesztése, amely úgy számolt, hogy 50–60 milliárd forint saját forrással 1983-–1987 között, négy év alatt 500–600 millió dollár fejlesztési pénz vonható így a magyar gazdaságba, ami „a szocialista szektor éves beruházási előirányzatainak a 8-9 százalékát jelenti”.135 Júliusban az első tárgyalások után már évi 240–250 millió dolláros hitelfelvételt is elképzelhetőnek tartottak.

Már az együttműködés kezdeti szakaszában is jelentős, 1985 elejéig 439,4 millió dollárnyi közvetlen világbanki hitelt hagytak jóvá különböző fejlesztésekre a mezőgazdaságban, az iparban és az energiaszektorban. Ezenkívül 1983-ban 270 millió, 1984-ben pedig 487 millió dollár további hitelt lehetett olyan konzorciumokhoz kötni, amelyekben az IBRD társfinanszírozóként vett részt, ezekben a két év során csaknem 90 millió dollár volt a világbanki pénz.136 (Egy 1991-es kimutatás szerint a csatlakozástól 1990 legvégéig eltelt hét év alatt Magyarország 31 kölcsönprogram keretében összesen 2,7 milliárd dollárhoz jutott a Világbanktól különböző projektekre, ehhez járult még 136 millió dollárnyi összeg, amellyel az IBRD konzorciális hitelekben vett részt. Mindez azt jelenti, hogy a Világbank magyarországi szerepvállalása az évi 400 millió dollárt is elérte.137 Ennél is fontosabb volt maga a tény, hogy a Világbank folyamatosan Magyarország mögött állt. A konzorciális hitelek világbanki társfinanszírozása például olyan biztosítékot jelentett a nagy nemzetközi kereskedelmi bankoknak, amely zökkenőmentessé tette az ország finanszírozását.)

Nem kis összegekről volt szó, és bár ezek nem közvetlenül a fizetésimérleg-problémák orvoslását szolgálták, hanem szigorú elszámolásban konkrét projektekre szóltak, egy fizetési nehézségekkel küszködő országban mégsem volt mindegy ezeknek a kölcsönöknek a nagysága. A Világbank hitellehetőségeinek maximumra járatása 1985-től még fontosabbá vált, mert az IMF készenléti kölcsöne nem állt rendelkezésre.

A reformok a Világbank számára is legalább olyan fontosak voltak, mint az IMF-nek, sőt – mint Balassa Ákos, a Tervhivatal közgazdasági főcsoportfőnöke a szerzőnek adott interjújában fogalmazott – „mi a reformokról komolyabban nem az IMF-fel, hanem a Világbankkal tárgyaltunk”.138 Habár az IBRD szempontjai különböztek a testvérintézményétől, de a gazdaság átalakításával kapcsolatban nagyon hasonló szellemiséget képviseltek. 1985-től pedig elkezdték egy olyan hitellehetőségnek a tárgyalását, amely már nem egyszerűen konkrét projektekhez kötődött, hanem az ipar szerkezetátalakítását célozta. A Structural Adjustment Loans (SAL) nevű hitelekhez olyan szélesen értelmezett úgynevezett „közgazdasági feltételrendszert” társítottak, amely az összes fontos későbbi reformintézkedést tartalmazta. Balassa Ákos szerint a SAL „a fedőnév volt, amolyan pofapénz. Ők a pénzt adták, mi reformokat akartunk csinálni”.139 Ezek a kölcsönök tehát, mint ahogyan a világbanki hitelek nagy része, valójában a gazdaság szerkezeti átalakításáról, a reformokról szóltak. Így a feltételeknek és a feltételekhez társított pontos menetrendnek a betartása elsőrendű fontosságú volt ahhoz, hogy Magyarország hozzájuthasson a Világbank forrásaihoz, a folyamatos világbanki háttér pedig hozzásegítette az országot az IBRD közreműködésével, társfinanszírozásában megkötött magánpiaci hitelmegállapodásokhoz. A különböző szerkezetátalakítási hitelek, amelyek 1990-ig 390 millió dollárt140 tettek ki, ráadásul a nevesített projektekre adott kölcsönökkel szemben szabadon felhasználhatók voltak, ezért a politikai és gazdasági vezetés kifejezetten preferálta őket, hiszen a hozzájutáshoz „csak” a reformelkötelezettséget kellett bizonyítani, és persze a beígért reformokat ütemesen végrehajtani.

Ezért volt különös jelentőségű a magyar és világbanki szakértőkkel 1985-ben közösen véglegesített 14 oldalas angol és magyar nyelvű mátrix,141 amely különböző fejezetekben évekre lebontva tartalmazta, hogy mikor milyen intézkedés előkészítését kell megkezdeni, milyen technikai segítséget tud hozzájuk adni a Világbank, mikor kell a részletes program kialakításához hozzálátni, majd bevezetni az adott intézkedést, és mely területeken látszanak hiányosságok, amelyeket orvosolni kell.

Ehhez a dokumentumhoz tanulmányok, részletesen kidolgozott tervek kapcsolódtak. A tőkepiacról szóló fejezetben megtalálhatjuk azt, hogy 1985-ben ki kell építeni a vállalati és lakossági kötvénypiacot, majd a program végén 1988–1990 között a részvények jogi és szabályozási kereteinek felülvizsgálatára kell sort keríteni. A vállalatokról szóló részben említik meg azt, hogy 1986-87-re meg kell teremteni a vállalati felszámolás jogi kereteit, 1987-ben pedig a személyijövedelemadó-rendszer és a kétszintű bankrendszer bevezetésére kerülne sor. Ha nem is a rendszerváltás forgatókönyve olvasható ebben a mátrixban, de valami ahhoz nagyon hasonlatos sorvezető, és igazából csak az volt a kérdés, hogy milyen gyorsan viszi rá a gazdasági szükségszerűség a politikai döntéshozókat az elkerülhetetlen reformok elfogadására.

A Világbank szakértői 1983-tól legalább olyan sűrűn jártak Budapestre, mint az IMF közgazdászai, és hozzájuk hasonlóan rendre számon kérték az egyensúlyi célok teljesülése mellett azt is, hogyan állnak a reformok bevezetésével. „Tapasztalatunk szerint a tárgyalásokra úgy kell felkészülni, hogy demonstrálható legyen, miszerint a közgazdasági feltételek továbbfejlesztésében nincs habozás vagy bizonytalankodás, hanem következetesen kívánunk előrehaladni”142 – írta például Balassa Ákos már 1985 szeptemberében, a Világbank szakértőinek budapesti látogatása előtt. Ugyancsak 1985-ből származik az a tárgyalásokra felkészítő irat, amely szintén a Világbank által elkészített mátrix betartásának fontosságára hívja fel az egyeztetésekben részt vevők figyelmét.

„A tárgyalásokon tekintetbe kell venni, hogy a Világbank képviselői a közgazdasági feltételrendszer programszerű fejlesztését az egész hitelcsomag alapvető elemének, feltételének tekintik, sőt a gazdasági irányítási rendszerünk tervezett fejlesztéséről itt kialakuló kép hitelképességünk általános megítélésére is kihat. […] A tárgyalásokon alapvető magatartásként a mátrix […] következetes megvalósítása melletti elkötelezettség érzékeltetésre […] kell fektetni [a hangsúlyt].”143

Igyekeztek persze még a látszatát is elkerülni annak, hogy a mátrix valamiféle világbanki diktátumot tartalmaz, ezért külön is hangsúlyozták, hogy „a Világbank javaslata […] számos intézkedéssel kapcsolatban […] a megállapodás szót tartalmazza. Mivel a benne szereplő intézkedések megtétele a magyar […] jogalkotás keretébe tartozik, a formula alkalmazását kifogásoljuk. […] A dokumentum egészét a magyar szándékok kinyilvánításaként indokolt felfogni, amit a Világbank támogathat.”144

Ezek a mondatok valójában leginkább befelé, a magyar közönségnek, a Világbank–IMF együttműködés ellenzőinek szóltak, Washingtonban egészen máshogyan tárgyaltak. Ott nem számítottak igazán ezek a nyelvi finomságok. 1985 októberében például a Világbank éves közgyűlésére utazó magyar delegáció tagjai közül Pulai Miklós azt ígérte, hogy ragaszkodni fognak a Világbankkal egyeztetett mátrix tőkepiaci reformot taglaló fejezetének menetrendjéhez. „A részvények bevezetése például már tervben van, és 1987-ben megkapja a jóváhagyást”145 – mondta. Medgyessy Péter a Pénzügyminisztériumból szintén megerősítette, hogy az adóreform tekintetében sincs eltérés a menetrendtől, a szakértői támogatást megkapják hozzá.

Azt is fontos megjegyezni, hogy kettőn állt a vásár: a Világbank olyan programot akart elfogadtatni, amelyet a magyarok magukévá tesznek, a magyar fél pedig olyan programot javasolt, amellyel elnyerheti az IBRD jóindulatát és vele a hiteleket. Ennek a furcsa, politikával és pénzügyekkel kevert kettősségnek a leírására érzékletes az az emlékeztető, amelyet Melega Tibor (1936), külkereskedelmi miniszterhelyettes, egyben a Világbank magyarországi kormányzóhelyettese írt a magyar delegáció (Fekete János, Pulai Miklós, Medgyessy Péter, Ipper István) Barber Conable (1922) IBRD-elnökkel folytatott találkozójáról 1986 októberében:

„Megértést tanúsítanak az iránt, ha nem tudjuk minden kívánságukat teljesíteni. Tisztában vannak azzal, hogy önmagában az a tény is, hogy a szocialista rendszer része vagyunk, gátolja egyes feltételek elfogadását. […] Tisztában vannak azzal, hogy feltételeiknek teljesen elfogadhatóknak kell lenniük a hitelfelvevő számára. Igazán az a program lehet sikeres, amelyik a hitelfelvevő saját programja – bár természetesen ezzel a Világbanknak egyet kell értenie. Az általuk javasolt feltételeket nem kezelik mereven, azok természetesen tárgyalhatók. Ez különösen igaz Magyarországra, mert látják politikai helyzetünket. Nincsen szándékukban »túllökni« bennünket azon a határon, ameddig el tudunk menni. Sem az IMF, sem a Világbank nem politikai intézmény, nem akarnak bennünket semmilyen irányba »taszítani«. Céljuk, hogy Magyarországon a gazdasági reform sikeresen működjön, mert akkor a környező országokban követésre talál. Látják azonban a kettősséget: a reform minél gyorsabb kiteljesedését kívánják, ugyanakkor világos számukra, hogy a politikai korlátokat figyelembe kell venniük.”146

Az IMF és a Világbank ezekben az években egy másik fontos hozzájárulással is „nyomta” a magyar politikai döntéshozókat a reformok felé. Rendszeres úgynevezett technikai, vagyis szakértői támogatásokat nyújtottak a reform különböző területein, hivatalosan a magyar fél kérésére, valójában a hivatalos meghívás szinte automatikus volt azokban az ügyekben, amelyekben megkezdődött a közös gondolkodás, a bérreformtól egészen az adórendszer átalakításáig. 1985. január-februárban, majd 1987 októberében például a bankrendszer decentralizációja ügyében járt Budapesten szakértői csoport, 1985 decemberében, 1986 februárjában és októberében a személyi jövedelemadó és az áfa bevezetését jöttek előkészíteni, egy állandó szakértő pedig 1987 októberétől 1988 januárjáig folyamatosan Budapesten tartózkodott az adóreform segítése végett.147

A mátrix diktálta menetrend és a Világbankkal folytatott folyamatos egyeztetés tehát amolyan informális nyomás volt a gazdasági döntéshozókon. A washingtoni IMF- és világbanki szakértőkkel folytatott tárgyalásokon nem volt kétséges, hogy a mátrixban foglaltakkal kapcsolatban, a hitelekhez szükséges közgazdasági feltételrendszer teljesítésében legfeljebb haladékot lehet kérni, de a piaci reformokat előbb vagy utóbb végre kell hajtani. Legalábbis, amennyiben kölcsönhöz szeretne jutni Magyarország. 1985 után azonban Kádárék még megpróbáltak néhány évet nyerni a reformok lelassításával.

„A magyar gazdaság kifulladt, a jelenlegi politikai irányításból hiányzik az akarat arra, hogy népszerűtlen intézkedésekkel rázza fel a mostani gazdasági rendszer alapjait, és új életet leheljen bele. […] A radikálisabb reformpolitika kudarcától való félelem és az esetleges szovjet nemtetszés miatti aggodalom megbénította a vezetést. Az idősebb és ideologikusabb politikusokat nem érdeklik a bátor kísérletek, […] Kádár utódlásának megoldatlan kérdése miatt […] a reformerek egy része is […] a pozícióharccal van elfoglalva. Egy nagyobbrészt láthatatlan politikai krízis mélyíti tehát a magyarországi gazdasági nehézségeket”148 – írta 1985-ről elemzésében a washingtoni PlanEcon gazdaságelemző cég. Az amerikai fővárosból szemlélve egyértelműnek tűnt, hogy az 1985-ös év magyar teljesítménye közelgő gazdasági katasztrófát jelzett előre, amire a magyar politikai vezetők mintha egyáltalán nem figyeltek volna oda. A gazdasági növekedés leállt, sőt valójában enyhe, 0,3 százalékos visszaesést mutattak ki az IMF közgazdászai. Az előző évek masszív kereskedelmimérleg-többlete a harmadára esett vissza149 (1983-ban 877 millió dollár, 1984-ben 1236 millió, 1985-ben 295 millió dollár volt az aktívum), a keménydeviza-export mintegy 10 százalékkal mérséklődött, az import pedig 12 százalékkal nőtt. Ami a leginkább aggasztó volt azonban, hogy ismét mínuszba csapott át a konvertibilis folyó fizetési mérleg. A hiány az akkori adatok szerint 457 millió dollár, a GDP 2,2 százaléka lett, ami szinte lenullázta az előző két év nehezen összehozott többletét, és megugrott, 8,8-ről 11,8 milliárdra emelkedett a bruttó devizaadósság.150 A csaknem 3 milliárd dollárnyi új adósság részben új hitelfelvétel volt, részben viszont annak a következménye, hogy a dollár gyengülése miatt a nem dollárban felvett adósság egyik évről a másikra 10 százalékkal lett nagyobb.151 A valóságban még elkeserítőbb volt a kép: az 1989-ben újraszámolt statisztikák szerint az 1985-ös fizetésimérleg-hiány a duplája, 847 millió dollár volt a kimutatottnak, a bruttó devizaadósság pedig 14 milliárd dollár közelében járt.152

Ezernyi megválaszolatlan kérdést sorakoztattak a washingtoni központú, a keleti tömb országaira specializálódott amerikai kutatóintézet, a PlanEcon elemzői, mert kívülről érthetetlennek és veszélyesnek tűnt, ami Magyarországon 1985-ben történt:

„Mire föl vesz föl Magyarország ennyi kölcsönt? Mire használják a hiteleket? Miért adnak egyáltalán ennyi hitelt Magyarországnak a nyugati bankok, […] amikor komoly kétségek vannak azzal kapcsolatban, hogy a magyarok képesek-e hatékonyan menedzselni ezt az óriási mennyiségű devizát? […] Mi a célja a nagyjából 11 százalékon megszerzett kölcsönöknek, ha azokat csak legfeljebb 4 százalékos hozamot termelő befektetésekbe tudják elhelyezni? Miért növelik élesen a nyugati bankok a kitettségüket egy romló gazdasági teljesítményt mutató országban? Milyen kockázatai vannak annak, hogy Magyarország túlzottan a magas kockázatot hajszoló befektetőkre számít, akik az első fizetési nehézségekről szóló hírek idején kivonulnak az országból?”153

Az aggasztó gazdasági teljesítményt, főleg a kivitel visszaesését Budapesten is látták, és halk figyelmeztető hangok meg is jelentek arról, hogy a gazdasági növekedés mesterséges gyorsítása, a belső kereslet növelése, a lakossági fogyasztás, az állami beruházások felpörgetése veszélyes útra viheti a gazdaságot. Balassa Ákos, a Tervhivatal főközgazdásza a Figyelőben 1985 januárjában írt154 arról, hogy csak az exportra és a hatékonyság javítására alapozott növekedés megengedhető, és ugyanitt Marjai József miniszterelnök-helyettes is figyelmeztetett arra, hogy az ország még nincs túl a nehezén.155 Minden hasztalan volt, az idősödő Kádár úgy érezte, hogy politikai pályája a végéhez közeleg. Látszott, nem nyugszik bele abba, hogy a nevéhez fűződő korszak vége rosszabbodó életkörülményekkel legyen azonos. Mindenképpen és mindenáron dinamizálni akarta a gazdaságot. „Amikor még pár évnyi megszorítást javasoltam, úgy kirúgott Kádár, mint a macskát szarni”156 – mondta Marjai egyik későbbi interjújában.

Az MSZMP 1985. márciusi XIII. kongresszusa kiadta a jelszót a gazdasági növekedés felgyorsítására, és hiába látszott már az év derekán, hogy 1985 sem a politikai akaratnak megfelelően alakul, hiszen a beütemezett 2,5 százalék körüli növekedésből semmi sem lesz, az optimizmus töretlen volt. Az év végére pedig kiderült, hogy az állandóan hangoztatott egyensúlyi követelményeket sem tudták tartani. A fizetési mérleg hiánya újból jelentős lett, az adósság növekedett, tehát összeomlottak a nagy gazdasági növekedést megcélzó ötéves terv valós alapjai. Havasi Ferenc azonban még decemberben is azt írta a Népszabadságban, hogy a terv helyes. „A beterjesztett törvényjavaslat reális célokat tűz társadalmunk elé, meggyőződéssel vállalhatjuk programunkat. Nem kevesebbre vállalkozik, mint a gazdasági építőmunka töretlen folytatására, a lendületesebb haladás megalapozására, az életszínvonal és az életkörülmények javítására. […] A VII. ötéves terv koncepciója reális és mértéktartó.”157

Viták az év során persze a vezetésen belül is voltak, ezekben alulmaradtak azok, akik az óvatosabb megközelítést pártolták. „Veszélyesnek tartottam arra a feltételezésre építeni a tervet, hogy a hitelpiacon évente mintegy 1800 millió dollár hitelt vegyünk fel. […] A nemzetközi pénzpiacon évente három-négy nagyobb hitel felvételét öt évre előre betervezni nem volt biztonságos. Helyettesem [Fekete János] derűlátóbbnak ítélte meg a dolgokat, a kongresszusi elvárásoknak megfelelően”158 – írta könyvében erről az időszakról Tímár Mátyás, aki a pártkongresszus után kikerült a Központi Bizottságból. Naplója szerint a legnagyobb viták a kongresszus rendkívül ambiciózus állami beruházási politikájáról alakultak ki. „Jamburg. Először láttam leírva a dolgot. 100 milliárd forint. […] Havasinak ismét elmondtam: nem lehet egy ötéves tervet ekkora hitelfelvételre építeni. Ha enyhülés lesz, és jól mennek a dolgok, később még vehetünk fel, de most óvatosnak kell lenni”159 – írta naplójában az MNB-elnök 1985. február 24-én a a jamburgi egyezményről. Az 1980-as évek végén óriási vitákat kiváltó beruházás során magyar deviza-hozzájárulással aknáztak ki kőolajat és földgázt a Szovjetunióban. Ugyanúgy túlzásnak tartották sokan a szintén ekkor eldöntött Bős–Nagymaros vízierőmű-építkezést is. „Nem kell sem a magyar mezőgazdaságnak, sem a [vízi]közlekedésnek még húsz évig, az energia pedig másutt kevesebb költséggel is előállítható lenne. De belementünk az utcába, és most már az ökör következetessége viszi az ügyet. Senki nem mer kitáncolni belőle. Minimum 50-60 milliárd forint. […] Havasi […] túl sokat ígért a szociálpolitikában is. Figyelembe véve a katonai terheket, Gabcsikovo–Nagymarost, Jamburgot stb., és azt, hogy öt százalék alatt akarják tartani az inflációs rátát, nem tudom, hogy lehet ezt összehozni, hogy lesz ebből egyensúly” 160 – jegyezte föl Tímár 1985 márciusában.

Figyelmeztetésekben az IMF részéről sem volt hiány, bár hitelprogram hiányában a szervezetnek nem volt különösebb eszköze az általa fontosnak tartott célok kikényszerítésére. 1985 januárjában Havasi Ferenc gazdaságpolitikáért felelős KB-titkár látogatta meg Washingtonban a szervezet ügyvezetőjét, és arról beszélt neki, hogy a nehézségek, a kiigazítások után Magyarországnak „lélegzetvételre” van szüksége. Laroisière azonban – az IMF jegyzőkönyve szerint – finoman jelezte neki, hogy ő is „szívesen látná a gazdasági növekedés felgyorsulását, de csak akkor, ha ez nem megy a kiigazítás rovására, és nem veszélyezteti a tervezett fizetésimérleg-többletet”.161 Márciusban az MNB-s Bakó Ede is beszámolt az IMF-ügyvezetőnek a magyar politikai vezetésen belül dúló vitákról, amikor arról tájékoztatta, hogy „két szemben álló vélemény körvonalazódik a döntéshozók körében. Az első számára a pénzügyi válságnak vége, és biztonságosan lehet gyorsítani a növekedést, a másik – amellyel saját magát is azonosította – azt mondja, hogy a keresletkorlátozást fenn kell tartani, […] és inkább még várni kellene.”162

Így májusban, amikor Laroisière Magyarországra látogatott, ugyanezt az üzenetet igyekezett sulykolni Kádárnak. Tímár Mátyás feljegyzése szerint „erősen hangsúlyozta, hogy hitelpiaci megítélésünkben szerepe lesz annak, a továbbiakban tudunk-e csökkentést elérni az adósságaink terén”163, pedig akkor már az MNB elnöke is látta, hogy pontosan ezen a téren, a fizetési mérlegben a leginkább kedvezőtlenek a tendenciák. Az IMF vezetőjét és feleségét egyébként fenségesen megvendégelték. Elvitték Soponyára pecázni (Tímár 1984. augusztusban164 a Fed elnökét, Paul Volckert ugyanott fogadta), a mélyen hívő, francia nemesi gyökereket felmutató IMF-vezetővel elmentek Tihanyba, ahol „még egy vasárnapi misét is végighallgattunk az apátsági templomban”165 – írta Tímár. A vizitet, ami „örömteli emlékekben”166 volt gazdag, meleg hangú levélben köszönte meg Laroisière, külön kiemelve „a remek ételeket és borokat, a pecázást és a gyönyörű misét”.167

Augusztusban Patrick de Fontenay Feketével találkozott Budapesten az MNB-ben, és feljegyzése szerint kissé meglepetten tapasztalta, hogy az első elnökhelyettes milyen optimistán nyilatkozik az addigra már aggasztónak látszó folyamatokról.„Azt mondta, hogy a fizetési mérleg többlettel zár majd” – írta az IMF szakértője, ami akkor már több mint kétséges jóslatnak számított. Nagy magabiztossággal arról is értekezett, hogy „egyáltalán nem okoz nehézséget hosszabb lejáratú kölcsönöket szerezni, olcsón”, és hogy „nincs szándékukban 1986-ra készenléti hitelt kérni”168 az IMF-től. Szeptemberben az IMF-delegáció szokásos látogatásán az MNB-ben Fontenay nem mulasztotta el megjegyezni Tímáréknak, hogy aggódnak a külső finanszírozási helyzet romlása miatt, illetve hogy Magyarországnak továbbra is fizetésimérleg-többletet kellene produkálni a várható hiánnyal szemben.169

„Mint tudja, Fekete inkább beszél, mint hallgat, de megpróbáltam bevinni neki azt az üzenetet, hogy milyen kockázatokkal jár megint durva hitelfelvételbe kezdeni, […] amikor a fizetési mérleg deficitbe csúszik. Ha ezt a bankok megtudják, akkor visszatérhet a korábbi krízishelyzet. Sajnos Magyarországon általában rövid az emlékezet. Örülnék, ha figyelmeztetné őket”170 – kérte Whittome az IMF ügyvezetőjét 1985 októberében a szervezet szokásos éves közgyűlése előtt, ahol Fekete optimista szónoklatot tartott.171 Arról beszélt, hogy Magyarország előre törleszti IMF-es adósságai egy részét, megígérte, hogy a hitelekből szerzett többletpénz nagyobbik felét nem fogyasztásra, hanem felhalmozásra fordítja, és felkészül az áfa, az szja bevezetésére. Az IMF vezetői aggódtak a magyar fizetésimérleg-aktívum eltűnése miatt, és megint felhívták a figyelmet az adósságteher csökkentésének jelentőségére.172

1985. november végén Laroisière még Kádárnak is írt levelet, amelyben egyrészt emlékeztette a májusi „élénk és elgondolkoztató” beszélgetésekre, másrészt az újabb katasztrófát hozó 1986-as év előtt figyelmeztette arra, hogy „éppen a fizetési mérleg előző két évben elért többlete volt az, amely, bármilyen más szempontnál erősebben, segített Magyarország nemzetközi pénzpiaci helyzetét helyreállítani”.173 És szerinte ez veszélybe került.

„Könnyű azt mondani, hogy kár volt »élénkíteni« a gazdaságot. […] De azt ne felejtsék el, hogy már korábban megszületett a KB határozata a gazdasági szerkezet átalakításának szükségességéről, […] tehát okkal hihettük, hogy a helyzet kedvező irányba változik. Pedig ma már tudjuk, abban a struktúrában, vagyis az alapanyag-termelés fejlesztése és a veszteséges vállalatok életben tartása mellett minden növekedés rontja a külső és belső egyensúlyt. […] Abban a struktúrában nem lett volna szabad még a két százalékos nemzetijövedelem-növekedést sem tervezni. […] De elhihető-e, hogy amit a kormány előterjeszt, a Tervhivatal javaslata alapján, amit a parlament jóváhagy, amit az MSZMP PB és gazdaságpolitikai bizottság elfogad, az nem reális?”174 – magyarázkodott egy későbbi interjújában Fekete János az MNB első elnökhelyettese az 1986–1988 közötti időszakról, amikor 1986-ról 1987-re 3 milliárddal, 1988 elejére pedig ismét 2,6 milliárddal ugrott meg a bruttó adósság.175 „A bank csak annyit tehetett, hogy óva intette a kormányt a túlzott optimizmustól. […] De amikor az összes határozatok arra kötelezték, az MNB teljesítette a hitelfelvételi tervet”176 – mondta Fekete. 1986-ban a politikai vezetés a terv bűvöletében égett, a döntéshozók a nagyobb gazdasági növekedést megcélzó új ötéves terv számait, az MNB pedig az ehhez szükséges hitelfelvétel előirányzatait akarta teljesíteni. Az azonban már 1986 legelején látszott, hogy a kettőből csak az egyik teljesül, az MNB-é, és az is, hogy ennek irdatlan veszélyei vannak az ország fizetőképességére nézve.

Pedig figyelmeztetésekből nem volt hiány, szinte minden hónapra esett egy drámai bejelentés vagy nyilatkozat a párt különböző plénumain, vagy akár a nagy nyilvánosság előtt is. Tavasszal ingerült vita bontakozott ki a gazdasági konzultatív testületben, ahol Nyers Rezső arról beszélt, hogy az ország teljesítőképessége „ebben a rendszerben és ebben a módszerben […] kimerült”.177 Áprilisban Havasi Ferenc, a gazdaságpolitikáért felelős KB-titkár a Népszabadságban nyilatkozott arról, hogy „a tét nagy, 1986-ban eldől, ráállhatunk-e a XIII. kongresszus elhatározta új fejlődési pályára, vagy fokozatosan feléljük azt az erkölcsi-politikai tőkét, amit 1980–1984 között a gazdaság egyensúlyának megóvásában, az adósság csökkentésében, az életszínvonal védelmében, a nép áldozatvállalása árán megteremtettünk”.178 Ugyanebben a hónapban Hoós János tervhivatali államtitkár – akit három hónappal az új ötéves terv indulása után már arról kérdeztek a Figyelőben, megalapozottak-e az előrejelzések – kimondta, hogy ha az 1986-os terv nem teljesül, akkor a középtávú prioritásokat is felül kell vizsgálni.179 Június 3-án a PB-tagok figyelték idegeskedve a drámaian alakuló kereskedelmi és fizetésimérleg-adatokat, de Kádár lesöpörte az aggodalmaskodókat.

„Én azt mondom, elvtársak, hogy sem a kongresszusi határozathoz, sem az ötéves tervhez, sem az éves tervhez nem nyúlhatunk. Akármennyit is gondolkodik az ember, úgy tűnik, hogy abban a helyzetben, amikor ezek a határozatok születtek, helyesek voltak. […] Az irány, amit ezek a határozatok jeleztek, helyes. Több felszólaló elmondta, hogy meggyőződése szerint az idei terv nem teljesíthető. Én azt mondom, elvtársak, így mi ne álljunk hozzá a munkához. […] Ezek a tervek valójában mind politikai, gazdasági, harci célkitűzések. […] A tervet tartanunk kell.”180

A KB-ülésen ezek után júniusban nem maradt más, mint kimondani, hogy semmilyen válságkezelő programra nincsen szükség. Havasi közölte ugyan a testület tagjaival, hogy már az év első felében egymilliárd dollárral nőtt az adósságállomány, de ezt a jelzést figyelmen kívül hagyták. A novemberi PB- és KB-ülésig tovább romlott a helyzet, de Havasi még mindig azt javasolta, hogy maradjon a kongresszuson eldöntött irányvonal.181

A Magyar Nemzeti Bank stábja már ősszel látta, hogy az 1986-os év drámai adósságnövekedést hoz. A fizetési mérleg hiányát 1,2 milliárd dollár körülire várták (végül 1,5 milliárd lett), ami a bruttó adósságállományt bőven 16 milliárd dollár fölé lökte. A romló adatokat részben az 1986. áprilisi csernobili atomerőmű-baleset következményei is indokolták, de a gazdaság teljesítménye ettől függetlenül is aggodalomra adott okot. Szeptembertől aztán a hitelpolitikai főosztály egyre kétségbeesettebb hangvételű feljegyzéseket küldözgetett a legfelső vezetés felé a következő évi tervek tarthatatlanságáról. „Kifogásoljuk, hogy az 1987. évi terv irányelveire vonatkozóan nem készült olyan változat, amelyik megkísérli az adósságállomány szinten tartását, növekedésének elkerülését megcélozni. […] Mérlegelendőnek tartjuk, hogy a múlt évi és az idei jelentős mértékű eladósodás következtében az adósságállomány finanszírozási terhei 1987-ben meg fogják haladni az egymilliárd dollárt”182 – írták az MNB-elnöknek címezve szeptember 2-án. A szerző, Tenner György főosztályvezető pedig, hangsúlyozva, hogy az irat végén egy személyes megjegyzést is megenged magának, hozzátette, hogy „a felvázolt tervezési változatok voltaképpen minden tekintetben a helyzet további romlását írják le anélkül, hogy a kilábalás leghalványabb körvonalai kirajzolódnának. A sok-sok ponton racionális megközelítés végezetül irracionalitásba torkollik”183 – írta. Ugyanő, októberben még vészjóslóbban fogalmazott, amikor így írt:

„Nem érthetünk egyet olyan gazdaságpolitikával, amely a külső adósság további folytatását feltételezi. […] Az 1985-ben, 1986-ban és várhatóan 1987-ben bekövetkező adósságnövekedés ugyanúgy nem vezetett technikai megújuláshoz, mint amint ezt nem eredményezte az 1970-es években bekövetkezett adósságnövekedés. […] Ha a magyar gazdaság […] 1987-ben sem tud érzékelhető mértékű javulást felmutatni, nemzetközi hitelképességünk megítélésének romlása elkerülhetetlen, és ennek konzekvenciái súlyosak lehetnek. […] A bankvilág bizonyos késlekedéssel reagál mind a negatív, mind a pozitív irányban egyaránt. Az adósságállomány megítélésénél nem lehet, illetve nem szabad csak és kizárólag abból kiindulni, hogy vajon a szükséges hiteleket fel tudjuk-e venni vagy sem. Azt is tekintetbe kell venni, hogy egy adott gazdaság exportpotenciálja, realizálható jövedelemtermelő képessége mellett mikor válik az adósságállomány fenntartása vagy kivált további növekedése irracionálissá. Ma a magyar gazdaság aktívumteremtő képessége messze kevesebb a kamatfizetési kötelezettségnél, így a fennálló illetve növekvő adósságállomány öngerjesztővé vált. Ez – nem is nagyon belátható időn belül – tényleges ellehetetlenüléshez vezet.”184

Hasonló figyelmeztetéseket küldött 1986 őszén a magyar döntéshozóknak az IMF is. „Az IMF-delegáció október 8–22. között tartózkodik hazánkban. […] Vezetője, Helen Junz […] még nem döntötte el, hogy a Fórum Szálló melyik szobájában fog lakni. Korábban […] két éjszaka alatt két szobát használt, feltehetően […] az esetleges technikai ellenőrzést igyekszik nehezíteni”185 – írta 1986. október 10-én az állambiztonság egyik jelentése, ami azt jelzi, hogy változatlanul szoros megfigyelés alatt tartották a Valutaalap idelátogató szakértőit. Junz az ősz folyamán különböző jelentéseiben és a magyar illetékesekkel folytatott tárgyalásain vészjelzéseket adott le, és nyíltan beszélt mindenki előtt, anélkül, hogy ezért le kellett volna hallgatni.

1986. október 12-én Marjai Józsefnek címezve írta, hogy „növekvő aggodalommal”186 figyelik, ami Magyarországon kibontakozóban van, mert a folyamatok veszélyeztetik az 1982 után „nehezen kivívott fordulatot”. Eddig az ország jó megítélése miatt sikerült finanszírozni a fizetési mérleg hiányát, de „az 1985-ben kialakult szignifikáns deficit, és annak valószínűsége, hogy ez a szám 1986-ban megduplázódik, […] azt jelzi, hogy a gazdaság visszatér a korábbi ördögi kör csapdájába. […] A hitelfelvételek lehetősége nem önmagában cél vagy trófea, amit közszemlére kell rakni, hanem csak egy lehetőség” – figyelmeztette Junz a magyar vezetőket. Jelentését magyar karikatúrával is „fűszerezte”: a rajzon, amit Brenner György készített, és valószínűleg egy akkori Ludas Matyiból származik, egy magyar vadász dollárjelekkel ellátott fegyverével áll a falra kiaggatott trófeák előtt. A pénzeszsákokon a világ legnagyobb bankjainak neve olvasható, olyanoké, amelyektől Magyarország rendszeresen kapott kölcsön, a Bank of Kuwaittól a Deutsche Bundesbankig. Az IMF-es magyar főtárgyaló ebben a levélben arra figyelmeztetett, hogy újra neki kell látni egy „koherens és hiteles”187 reformmenetrend kidolgozásának, amelyet immár a fokozatosság elvének elvetésével, ütemesen végre kell hajtani, mielőtt túl késő lesz. „Nagyon sok bridzsjátszmát veszítettek már el azért, mert […] a játékosok […] az utolsó körig tartogatták az ászaikat” – írta látogatásának végén Junz, hangsúlyozva, hogy a magyar vezetés most még önszántából bevezetheti azokat az intézkedéseket, amelyeket később a piac kényszerít ki. „Bátor és koherens cselekvési terv hiányában a bizalom gyorsan erodálódik, […] és fokozatosan nő a veszélye annak, hogy kénytelenek lesznek visszatérni a krízismenedzsmenthez, amely súlyos következménnyel jár a társadalmi stabilitásra és a gazdasági fejlődésre”188 – óvott a késlekedés következményeitől Junz.

„Nincs sok idejük az intézkedésekre – mondta Junz, aki nem rosszindulatú. Hosszan tárgyaltunk. […] Lázár és Faluvégi tájékoztatták arról, hogy egyesek megint további eladósodást javasolnak az élénkítés érdekében. Az idén egymilliárdos deficitünk lesz. Ezt így nem lehet csinálni. A belső fogyasztást kell megfogni, és nem belepumpolni a pénzt a veszteséges ágazatokba, vállalatokba, az improduktív kiadásokba. Ehhez azonban nincs bátorság. [Junz] a tehetetlenségünkről beszélt”189 – írta naplójába Tímár Mátyás 1986 novemberében az IMF-delegáció elutazása után pár nappal.

Az IMF szakértői által is emlegetett veszteséges beruházásokra, rossz üzleti döntésekre rengeteg példát lehet találni ebből a korszakból. Az egyik legkülönlegesebb ezek közül az a döntéssorozat, amely az óriási veszteségeket hozó algériai, líbiai és iraki építkezésekhez vezetett. Az 1980-as évek elején beindított program a korabeli dokumentumokból kihámozható forintalapú becslések szerint valószínűleg több százmillió dolláros kárt okozott. Az adósságállományon belül ezen beruházásoknak a hatása természetesen nem számottevő, de – mint cseppben a tenger – mindennél jobban bizonyítják a szocialista gazdasági berendezkedés képtelenségeit a hibás döntésektől a tulajdonosi kontroll teljes hiányán át a korrupcióig.

Az évtized elejére – mint a korábbi fejezetekben láttuk – nyilvánvalóvá vált, hogy a konvertibilis bevételt termelő exportot mindenáron növelni kell. A nem eléggé versenyképes magyar ipar számára természetes célpontként kínálkoztak a dollárban fizető fejlődő, ezen belül is az olajbevételekben dúskáló országok. Közülük is azok a rezsimek, amelyek a Szovjetunióval és a szocialista blokkal baráti kapcsolatokat ápoltak. Az építőipari beruházások szempontjából az is fontos érv volt, hogy az 1980-as évek elejére már fogytán volt a pénz a hazai, főleg állami építkezésekre, a szektor így óriási kihasználatlan kapacitásokkal bírt.

Líbiában előbb egy pártdelegáció járt, és felcsillant a szemük, hogy az olajországban több száz millió dolláros megrendelést lehet szerezni. Ezzel a hátszéllel 1980 áprilisában kötött államközi szerződés keretében megegyezést az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium (ÉVM) kinti partnereivel, a tárgyalásokat pedig az építkezésekre szakosodott Émexport külkereskedelmi vállalat kezdte meg.190 Az 1980. decemberi végső megállapodás szerint a magyar fél arra vállalt kötelezettséget, hogy 102 millió dollár fejében 1982 decemberére Tripoliban 300, 1984 áprilisára Zintrában pedig 700 lakásból álló lakótelepet építenek fel, megoldják a terület közművesítését és a felépítik a telep kiszolgáló létesítményeit, teljes infrastruktúráját.191 A munkálatok hamarosan meg is kezdődtek két megyei – a baranyai és a szabolcsi – építőipari vállalat szakembereinek bevonásával, de rövid idő alatt kiderült, hogy a projekt teljes üzleti katasztrófával fenyeget.

„A líbiai építési üzlet csődje egyre nyilvánvalóbb”192 – írta naplójában Tímár Mátyás MNB-elnök már 1983 januárjában, amikorra pedig a tripoli lakásokat át kellett volna adni, a zintrai létesítményeknek pedig igencsak előrehaladott állapotban kellett volna lenniük. „A két munkahelyen a készültségi fok összevontan 7,1 százalék, ezen belül Zintrában 3,8 százalék, Tripoliban 30,4 százalék”193 – írta ugyanekkor egy minisztériumi feljegyzés. Egy 1984-es jelentés szerint a kudarcot az okozta, hogy „az Émexport fejlődő viszonylatú tapasztalatokkal nem rendelkezett, és az ÉVM által kijelölt […] építőipari vállalatok sem. A kivitelező irreális elképzeléseit senki sem vizsgálta felül”194, vagyis úgy vágtak bele az üzletbe, úgy kötötték meg a szerződést, hogy fogalmuk sem volt, a helyszínen milyen nehézségekkel kell majd szembesülniük. Az árajánlat kidolgozásánál „figyelembe vett ember/hónap szám többszörösére lett szükség”, rosszul mérték fel szinte minden munkaszakasz költségeit, ember- és anyagigényét, a helyismeret hiányában tévesen határozták meg a szállítási útvonalak hosszát, „az árakat a belföldi árakból kiindulva építették fel, számos kiadást nem vettek számításba. […] nem mérték fel helyesen a harmadik országból származó beszerzéseket”. Magyarországról, vagy drága importból kellett beszerezni olyan anyagokat (pl. cement, öntöttvas cső, azbesztcement), amelyeket eredetileg a helyszínen akartak megvásárolni, sódert például végül kénytelenek voltak Romániából hozatni. Nehezen jutottak dűlőre a bürokratikus, sokszor korrupt líbiai hatóságokkal. A helyszínen ráadásul nyugati építőipari cégek is dolgoztak, a líbiaiak az azok által képviselt minőséghez, pontossághoz és teljesítéshez szoktak hozzá. „Levonhatónak tartjuk azt a következtetést, hogy építőiparunk mai szervezettsége és alacsony termelékenysége miatt nem alkalmas nagy volumenű export-fővállalkozási üzletek megvalósítására”195 – írták egy 1984-es jelentésben, amely több, hasonló körülmények között, az 1980-as évek elején megkötött és súlyos veszteségeket okozó közel-keleti beruházás sorsát nézte át.

Egy ugyanebben az évben született feljegyzés a Külkereskedelmi Minisztériumban azt állapította meg, hogy „a veszteségek nagy része elkerülhető lett volna, ha az érintettek idejében jelzik, hogy a vállalkozás az eredeti gazdasági koncepció alapján […] nem valósítható meg és […] a megfelelő kapacitást jórészt tőkés importból kell létrehozni. […] A vezetés számára csak 1984 elején derült ki, hogy (az eredetileg kalkulált 3,6 millió munkaóra helyett) több mint 10 millió munkaórára van valójában szükség. A kivitelezőket komoly felelősség terheli azért, hogy a műszaki tartalom tisztázása nélkül állapodtak meg a szerződés egyéb feltételeiben.”196

A dokumentumok a szakmai hiányosságok, a sorozatos rossz döntések mellett olyan megjegyzéseket is tartalmaznak, amelyek a helyszínen dolgozó magyar illetékesek korrupciójára utalnak. Bár részletes rendőrségi vizsgálatra utaló dokumentum nincsen, de a vizsgálatok készítői szükségesnek tartottak egy líbiai helyszínen dolgozó munkástól származó névtelen bejelentést is iktatni. A levél a tarthatatlan munkakörülmények mellett („a táborban nincs meg a legalapvetőbb szociális-kulturális emberi körülmény, […] a koszt gyenge, az emberek egyre mérgesebbek”) arról is tudósít, hogy a vezetők „használják a vállalat pénzét, anyagát, gépkocsiparkját, nem beszélve a tiltott, nagyüzemben gyártott szeszfőzéseikről”.197

Az összesítés szerint a líbiai lakásépítés a tervezett szerény, néhány tízmillió forintos nyereség helyett 4 milliárd forintos veszteséget mutatott 1984-ben a kötbérrel, a pluszköltségekkel együtt, ami akkori árfolyamon 120–130 millió dollárt tett ki. Ehhez három másik közel-keleti üzlet ugyancsak jelentős veszteségeit hozzáadva mintegy 200 millió dolláros kárösszeg jön ki.198 A tripoli és zintrai üzletek végül azzal végződtek, hogy az Émexport levonult a területről, a cég a bekövetkezett veszteségek miatt tönkrement, megszűnt, a magyar illetékesek pedig 1984-től kezdve az ügylet szálainak elvarrásával és a felelősök megnevezésével foglalatoskodtak. „Törekedni kell a veszteségek minimalizálására, valamint arra, hogy pótlólagos kedvezőtlen hatások a kétoldalú kapcsolatokban ne jelentkezzenek. […] Az építésügyi és városfejlesztési, a külkereskedelmi, a pénzügyminiszter, az MNB elnöke tegyen intézkedéseket a személyi felelősségre vonás megindítása érdekében.”199

Kellemetlen megaláztatásban volt részük a Líbiában élő diplomatáknak is a szerencsétlen építkezés miatt. Egy 1984 nyarán született feljegyzés szerint a líbiai városgazdálkodási titkár, Sukri beolvasott a Tripoli nagykövetség ideiglenes ügyvivőjének, Fekete Györgynek, amikor a Népi Lengyelország ünnepén rendezett fogadáson a feljegyzés szerint „ironikusan megjegyezte, hogy az építkezésen dolgozók eddig nem tapasztalt számban és ütemben utaznak szabadságra, ami azt jelenti, hogy az építkezést abbahagytuk, a dolgozók pedig végleg utaznak haza. Megjegyezte, hogy jelentették neki, hogy az építkezés befejezésére a vegyesvállalattal már meg is kötöttük a megállapodást. Szerinte a magyar fél nagy tévedésben van, ha azt gondolja, hogy ez a megoldás a legjobb (»making a big mistake«). Véleménye szerint a magyar vezetés hibát hibára halmozott, nagyfokú szervezetlenségről tett tanúbizonyságot, és a saját hibák halmazából adódó kellemetlenségek okozójának a líbiai felet akarták feltüntetni a legkülönbözőbb kifogásokkal, ideértve a számlák nem előírásszerű benyújtását, anyaghiány okát stb.”200

Büntetőjogi következményekről nem tudni, egy 1986-os levél szerint viszont Tímár Mátyást, az MNB elnökét figyelmeztetésben részesítették „a vállalkozás finanszírozása területén tapasztalható hibákért”.201 Az ügy érezhetően még a szerző vele készített 2011-es interjújában is kellemetlen emlékeket idézett fel a Nemzeti Bank volt elnökében, aki nem nagyon kívánt erről beszélni.202 Veress Péter külkereskedelmi miniszter egy 1989-es interjújában a közel-keleti építkezéseket is megemlítette, amikor arról kérdezték, hogy ezekben az években milyen tényezők járultak hozzá az adósságállomány megugrásához. „A nagy bukott üzletek közül híressé vált a líbiai lakásépítés, ahol a ténylegesen elszenvedett veszteség 80-100 millió dollár körül volt”203 – mondta. Az algériai építkezés szerinte 20 millió dollár veszteséget okozott, és nagyjából ugyanekkora tételt jelentett egy másik elhibázott beruházás, az Adria-kőolajvezeték fenntartása is. Az eredeti cél az volt, hogy az adriai kikötőkből arab olaj érkezzen az országba, és ezzel csökkenjen a szovjet forrásoknak való kitettség. Az 1980-ra elkészült óriás beruházás azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: a vezetéken keresztül érkező nyersanyag sosem tudta kiváltani a szovjet importot, de még csak az importfüggőség számottevő enyhítésére sem volt képes. Gazdaságosságát jelentősen megtépázták a szovjet olajat szállító Barátság-vezetékeknél jóval magasabb tranzitdíjak, amelyek megdrágították a szállítást.

„Komoly vita […] 1986 szeptemberében tört ki először, amikor már világos volt, hogy az 1986-os fizetési mérleg messze nem a terveknek megfelelően fog alakulni”204 – emlékezett Zdeborsky György, az MNB devizagazdálkodási főosztályának akkori vezetője egy későbbi interjújában arra, amikor ezekben a hetekben kérdőre vonták Fekete János első elnökhelyettest a magyar küladósság devizális összetételéről.„Akkor a devizagazdálkodási főosztály komoly lelki válságon esett át, megkértük Fekete Jánost, hogy álljon ki, és magyarázza el, hogy mi a helyzet. […] Az apparátus egy része vitatta, hogy […] miért toljuk el a hitelfelvételeket Japán felé, azaz egyrészt miért vesszük fel a legnagyobb összegű hiteleket, másrészt miért jenben, harmadrészt miért márkában.”205 A helyzet ugyanis az volt, hogy – mint Balassa Ákos, a Tervhivatal közgazdasági főcsoportfőnöke egyik későbbi interjújában visszaidézte – 1985-86-ban „a dollár jelentős gyengülésbe kezdett, miközben az adósság egy része erős valutákban állt fenn: japán jenben, NSZK márkában, svájci frankban. Az ezen valutákban összegyűlt tartozás dollárban kifejezve egyre többet jelentett.”206 És valóban, egy év alatt, 1985-ben körülbelül másfél milliárd dollárral nőtt a nettó adósságállomány, aminek csak a felét okozhatta a fizetési mérleg hiánya, a másik felét az adósság átértékelődése.207 Feketétől egyrészt azért követeltek magyarázatot, hogy miért nem elsősorban dollárban adósodott el az ország, és miért akarta a terület vezetője továbbra is azt, hogy az amerikai fizetőeszközzel szemben erősödő devizákban vegyenek fel hiteleket.

Az elnökhelyettes kritikusai – élükön az arbitrázs osztály vezetőjével, Boros Imrével – azt állították, hogy Fekete akkor már évek óta sorozatosan rossz döntéseket hozott. „1978-ban a dollár árfolyama zuhant a legtöbb fontos valutához képest. Az MNB-t ez akkor húsba vágóan érintette, hiszen a magyar adósságok nagy része akkor nem dollárban volt. Ez azt jelentette, hogy tartozásaink felértékelődtek. […] Először csak papíron keletkeztek potenciális árfolyamveszteségeink, de később, amikor a valódi kamat- és hiteltörlesztésekre sor került, a potenciális veszteség is valódi lett. […] A dollár 1980-ig igen nyomott volt, márpedig ki kellett fizetni tartozásaink esedékes részleteit”208 – mondta egyik 1989-es interjújában Boros. Mivel a külkereskedelmünk elsősorban dollárt hozott a konyhára, így a leértékelődő amerikai fizetőeszközt kellett átváltani a törlesztéshez, egyre rosszabb feltételek mellett. Boros szerint azonban ezután újabb „devizaszakmai tévedést”209 követett el Fekete, aki 1981–1984 között a dollár erősödését nem vette figyelembe, majd 1985 után a dollár gyengülését hagyta figyelmen kívül, ami azután ezekben az években az adósságállomány növekedéséhez nagyban hozzájárult.

1985–1986-ban „már látszott, hogy a jen erősödni, a dollár pedig gyengülni fog, […] vagyis arról vitatkoztunk, hogy erősödő valutában alacsony kamattal veszünk fel hitelt, vagy egy várhatóan gyengülő valutában magasabb kamattal”210 – emlékezett Zdeborsky. Szerinte „Fekete János mindig is a dollárban hitt, és ő arra építette a stratégiáját, hogy hosszú távon a dollár erősödni fog. Nagyon sokáig erősödött is. 1985-86-ban kezdett gyengülni, amikor mi éppen a masszív hitelfelvételeket bonyolítottuk, […] és a nagy részét nem dollárban, mert […] az akkori dollárkamathoz képest sokkal alacsonyabb volt a jenkamat.”211 Fontos szempont volt az 1980-as évek második felében jellemzővé vált jenhitelek felvételében az is, hogy Magyarország 1985 után olyan óriási mennyiségű új hitelt volt kénytelen évről évre felvenni, hogy a nemzetközi hitelpiacon dollárban képtelenség lett volna elegendő forrást találni.„Az volt a banknak a politikája, hogy igyekezzünk minél hosszabb lejáratú hiteleket felvenni, és ezzel a rövid lejáratú adósságot csökkenteni. Erre adtak lehetőséget a hosszú lejáratú japán hitelfelvételek”212 – mondta Zdeborsky.

Fekete is a rendszerváltás után válaszolt ezekre a vádakra. Emlékirataiban azt állította, hogy „1986-ig másfél milliárd dollár árfolyamnyereségünk adódott abból, hogy a dollár erősödött és mi más valutákban tartoztunk”,213 ami a következő két évben 3 milliárd dolláros árfolyamveszteségbe fordult. Később, 1988-ban megint változott a tendencia, és 1990-ig számításai szerint „úgy kétmilliárd dollárral”214 megint sikerült aktívumot kimutatni, vagyis arról beszélt, hogy összességében nem volt rossz a stratégiája. Azzal védekezett, hogy az adósságmenedzselési politikát „csak az összes tényezővel összefüggésben lehet megítélni”,215 hiszen neki azt is figyelembe kellett vennie, egyáltalán honnan kaphat az ország a finanszírozás szempontjából előnyösebb hosszú lejáratú kölcsönt.

„Miután az 1981-1982-es események arra intettek minket, hogy a rövid lejáratú hitelek felvételét lehetőleg kerüljük el, ezért a döntő cél az volt, hogy minél hosszabb lejáratra kapjunk hiteleket. Hosszú lejáratú hiteleket viszont csak aktív fizetési mérlegű országoktól várhattunk, tehát Japántól, az NSZK-tól és Svájctól – jenben, nyugatnémet márkában és svájci frankban. Az ilyen hosszú lejáratú hitelek másik előnye, hogy az utánuk fizetett kamat is évi 3-4 százalékkal alacsonyabb, mint a dollárhitelek kamatszintje. Tehát, ha mi kaptunk tíz évre jenhitelt, azért úgy évi hat százalék kamatot fizettünk. Dollárhitelt pedig tíz évre egyáltalán nem kaptunk, de ha még kaptunk volna is, […] akkor is minimum évi 10-11 százalékba került volna.”216

Zdeborsky György ezzel együtt 1990-ben azt kifogásolta leginkább, hogy az MNB-nél csak késve fogtak hozzá az aktív adósságmenedzseléshez. „Javaslatokat kellett volna tenniük, hogy a sokféle pénzpiaci módszer közül melyikkel védekezzünk az árfolyamkockázat ellen. […] 1984-1985-ben kezdtünk el azon gondolkodni, hogy […] az árfolyamkockázatok ellen valamivel védekezni kell.”217

A rendszerváltás után az MNB-ben készült egy összegzés az 1980-as évek mérlegéről ebből a szempontból, és megpróbálták kimutatni, hogy az évtized során bekövetkezett árfolyamváltozások milyen hatással voltak az adósságállományra. Ez a jelentés először is azt írta, hogy az MNB-nek „a piaci lehetőségek függvényében korlátozott lehetősége volt abban, hogy milyen valutákban és milyen kamatszint mellett vegyen fel külföldi hiteleket”.218 Folyamatosan mérlegelnie kellett, hogy a hitelfelvételi politika a kamatterhek minimalizálására épüljön-e, vállalva az alacsony kamatszintű devizák esetleges árfolyamváltozása miatti potenciális veszteségeket, vagy pedig az árfolyamváltozások miatti veszteségek minimalizálására kell törekedni. A mérlegelést erőteljesen befolyásolta az, hogy a viszonylag alacsony kamatozású devizák felértékelődésére volt a legnagyobb esély, vagyis esetükben az árfolyamveszteség kockázata is nagyobb volt.

Az MNB kimutatása szerint 1973-tól az 1980-as évek elejéig az adósságállomány döntő része alacsony kamatozású svájci frankban volt, 1981–1982-től kezdve viszont az adósság devizaszerkezete lényegesen módosult, aminek fő oka éppen az volt, hogy az erős svájci frankban tartott adósság jelentős árfolyamveszteséget okozott a korábbi kamatnyereséggel szemben. Az MNB vezetése a veszteségek csökkentése érdekében, és azért is, mert az olajdollárok elterjedésével a hitelkínálat is dollárban volt bőségesebb, úgy döntött, hogy csökkenti a svájci frank, és növeli – az 1981. évi 27 százalékról 1985-ig 60 százalékra – a dollár arányát. Az 1980-as évek második felében a dollár aránya csökkent, miközben a német márkáé és a japán jené emelkedett, és fokozatosan kialakult a 30-30 százalékos dollár–jen–márka arány.

A jelentés szerint 1973 és 1991 között a finanszírozási költség, tehát a kamat plusz az árfolyamnyereség, illetve -veszteség nettó adóssággal súlyozott átlaga 9,31 százalék volt. „Ez volt tehát az eladósodás átlagára. Nemzetközi összehasonlításban ez a finanszírozási költség nem ítélhető kiemelkedően magasnak, különösen más, külföldi hitelekre nagymértékben rászoruló, hasonló helyzetben levő országgal összehasonlítva”219 – állapította meg a dokumentum. Az MNB szakértői kiszámították azt is, hogy milyen eredménnyel járt volna, ha az eladósodás során más stratégiát követnek, például ha kizárólag dollárban veszik fel hiteleket. Eszerint, ha 1982 után csak dollárkölcsönökkel – és nem egyre növekvő arányban jenben vagy márkában – finanszírozta volna magát az ország, akkor az 1990. évi nettó adósság alig 0,7 milliárd dollárral lett volna nagyobb, mint a tényleges.220 A Bod Péter Ákos vezette MNB utólagos, rendszerváltás után elkészült értékelése tehát lényegében felmentette Feketééket a súlyos árfolyamveszteség okozásának gyanúja alól, és kimutatta, hogy a deviza-összetétel változása nem okozott lényeges adósságnövekedést.

„Nem írnám azt, hogy közel kerültünk a fizetésképtelenség állapotához. […] Sok az ilyen dramatizálás. Azt sem írnám, hogy ma rosszabb a helyzet, mint három évvel ezelőtt volt”221 – bírálta méltatlankodva Kádár János a Politikai Bizottság 1987. június 3-ai ülése elé került tervezet megfogalmazásait, amely a gazdasági-társadalmi kibontakozás cselekvési programja címet viselte. Pár hónappal azután ugyanis, hogy 1986 végén az IMF-delegáció erőteljes figyelmeztetéseket hátrahagyva Washington felé vette az irányt, a helyzet az év első hónapjaiban pontosan a kinti szakemberek jóslatainak megfelelően romlott. Kádár tavaszra kénytelen volt belátni, hogy a XIII. pártkongresszuson megjelölt célok olyannyira a valóságtól elrugaszkodottak voltak, hogy a megvalósításuk érdekében tett minden lépés súlyos következményekkel jár. Az egyensúly olyan mértékben borul, hogy a helyzet – 1982 után ismét – a fizetésképtelenség rémét hozza vissza. Kádár, aki a válság szót egyetlen alkalommal sem ejtette ki ugyan, és mindvégig, még utolsó, 1987. decemberi tévéinterjújában is tagadta a bajok nagyságát,222 azt kénytelen volt beismerni, hogy a folyamatok egyáltalán nem a kongresszusi határozatban kijelölt irányban haladnak. Az ötéves terv céljai nem teljesíthetők, elkerülhetetlen tehát egy stabilizációs szakasz beiktatása.223 Magyarul ismét megszorítások bevezetésére kényszerül.

Kádárt az 1987 áprilisában Budapesten járt Helen B. Junz is figyelmeztette. Az IMF Magyarországgal foglalkozó szakértője egyértelművé tette a magyar illetékesek előtt, hogy – mint Tímár Mátyás naplójában az amerikai illetékes szavait leírta – „nem sok időnk van”224. Az MNB-elnök visszaemlékezéseiben pedig arról is beszámolt, hogy a találkozóra bekukkantott Kádár is, így a párt vezetője is első kézből értesülhetett arról, hogyan is látják Magyarország helyzetét az IMF-nél.

Az értékelés tragikus volt. Az év egyik legfontosabb célja az lett volna, hogy 700 millió dollárra szorítsák le a fizetési mérleg hiányát az előző évi 1,4 milliárdról (a GDP 6 százaléka)225, de már tavaszra látszott, hogy ebből semmi sem lesz. Sőt – mint az IMF illetékesei áprilisi vizitjük előtt még Washingtonban szembesítették az adatokkal Fekete Jánost és az MNB többi vezetőjét – az éves célt nagy valószínűséggel június végére kimerítik. „Whittome szerint elsőrendű fontosságú, hogy késedelem nélkül cselekedjenek, mind a megszorító intézkedések, […] mind pedig a reformlépések […] felgyorsítása érdekében.”226 Fekete a jegyzőkönyv szerint elismerte, hogy „a 24. órában vannak”227, és felvetette, hogy egy újabb, reményei szerint hároméves készenléti hitelprogram tárgyalását kezdhetik meg budapesti látogatásukon. Whittome-ék nem kerteltek: érzékeltették vele, hogy a három évre szóló megállapodás kizárt, legfeljebb egy újabb egyéves programról lehet szó, de ehhez is arra van szükség, hogy a keresletkorlátozó intézkedések mellett most már végre elinduljanak a reformok. Az áprilisi tárgyalások után elkészített jelentésükben egyenesen úgy fogalmaztak, hogy újabb készenléti hitelre csak akkor számíthatnak a magyarok, ha „világos, konkrét és koherens programot dolgoznak ki, amely mérhető és számon kérhető állomásokat nevez meg a reformok bevezetése során”228. Azt is megjegyezték, hogy egy ilyen megállapodás valószínűleg újabb kereskedelmi banki hiteleket is megnyithatna az ország előtt.

Az egyre növekvő fizetésimérleg-hiány miatt 1987. nyár elejére olyan aggasztó jelzéseket kapott a politikai vezetés az MNB-ből, amely azt mutatta, hogy a Fekete által idézett 24. órának is az utolsó percei peregnek. „A május végével kialakult súlyos veszélyekkel fenyegető helyzetben, mint a kérdéssel foglalkozó szakemberek és elkötelezett párttagok, kötelességünk véleményünket elmondani. Elengedhetetlennek tartjuk, hogy álláspontunkról a legfelső gazdasági vezetés tudomást szerezzen”229 – írták Fekete János első elnökhelyettesnek a saját beosztottai az MNB-ben 1987. június 3-án. Ebben az engedélyét kérték, hogy az általuk elkészített, és a fizetésképtelenség rémével fenyegető helyzet leírását tartalmazó jelentést eljuttathassák a megfelelő helyre, legfőképpen Németh Miklósnak, az MSZMP KB gazdaságpolitikai titkárának. (Az iratot a szerző az egyik korabeli döntéshozótól kapta meg, aki személyét nem kívánta felfedni.) A dokumentum valóban drámai képet mutat: „úgy gondoljuk, hogy 1 milliárd dollárt meghaladó 1987. évi deficit mellett 1988 nem finanszírozható. […] A veszély akut, a rendelkezésre álló idő egyre kevesebb, parancsoló szükségszerűségként jelentkezik a határozott cselekvés”230 – írták, és világossá tették, hogy még 1987-ben „megállapodásra kell jutni az IMF-fel a megfelelő készenléti hitel nyújtásáról, s ennek politikai és gazdasági feltételeit meg kell teremteni”.231

Kádár számára az IMF szakértőinek tavaszi látogatása után érthetővé vált, hogy a fizetésképtelenség elkerüléséhez – csakúgy, mint 1982-ben – nélkülözhetetlen a Valutaalappal kötött megállapodás, amihez pedig elkerülhetetlen, hogy hiteles reformprogrammal álljon elő. A politikai vezetés 1987 januárjától fel tudott mutatni ugyan egy fontos változtatást, a kétszintű bankrendszer kiépítésének megkezdését – miután elindult a kereskedelmi bankok felállítása –, és a tervek között szerepelt az áfa, valamint a személyi jövedelemadó 1988. januári bevezetése is. Nyilvánvaló volt azonban, hogy az IMF meggyőzésére ennél sokkal többre van szükség. Ezért kezdődött meg a hároméves „kibontakozási programnak” keresztelt csomag kialakítása, ami voltaképpen kemény stabilizációs intézkedéseket tartalmazott.

A pártműhelyekben folyó hivatalos reformmunkálatokkal párhuzamosan a párton belüli reformértelmiség és az ellenzék is több kibontakozási javaslattal állt elő. Ezek közül a legnagyobb hatású a Fordulat és reform címet viselő dolgozat volt, amelynek szerzői többnyire az 1985-ös pártkongresszus határozataival elégedetlen közgazdászok, támogatói pedig az 1968-as reformer Nyers Rezső és a Hazafias Népfront főtitkára, Pozsgay Imre voltak. A program első változata már 1986 októberére elkészült, az előtanulmányokat és háttéranyagokat a Pénzügykutató Intézet munkatársai, Antal László, Csillag István, Lengyel László és Matolcsy György összegezték, majd 1987 tavaszára – Bokros Lajos közreműködésével – új változat készült, amelyet először rövidítve a Közgazdasági Szemle 1987. júniusi számában jelentettek meg. „A jelentés merész javaslatokat tesz, […] amelyek jóval túlmutatnak a gazdaságon, valójában egy sor politikai, közjogi és társadalmi kérdést érintenek”232 – írta az IMF-nek készített jelentésében a szervezet magyar származású szakértője, Kopits György, aki szerint az anyag erőssége, hogy kimondja: a válság olyan mélyreható, hogy átmeneti intézkedésekkel nem oldható meg, a kilábalást egy rövid távú stabilizációs programra és egy középtávú reformprogramra kell építeni. A program szerinte „átfogó, radikális, demokratizáló és decentralizáló piaci reformot”233 tartalmazott, amelynek a megkezdett tulajdoni reform folytatása (állami vállalatok részvénytársasággá, korlátolt felelősségű társasággá alakítása), a vagyonérdekeltségen alapuló menedzsmentirányítás bevezetése is része lett volna, sőt politikai reformok is szerepeltek benne, mint például az Országgyűlés szerepének erősítése. Nagyjából ugyanekkor a demokratikus ellenzék is megjelentette saját programját a szamizdat Beszélőben Társadalmi szerződés címen, amely gazdaságpolitikai kérdésekkel nem foglalkozott, annál inkább a politikai reformokkal.234 Ezek a reformprogramok akkor még az ország geopolitikai meghatározottságából indultak ki, vagyis a szovjet befolyást, így a szocialista rendszer alapjait nem kérdőjelezték meg (igaz, a Társadalmi szerződés Kádár távozását követelte), de a reformerek gondolkodását, a reformok fokozatos radikalizálódását nagyban befolyásolta, hogy 1987 elejére kiderült: az 1985-ben pártfőtitkárrá kinevezett Mihail Gorbacsov elkötelezett a változások mellett. A főtitkár éppen az év januárjában hirdette meg a peresztrojka és a glasznoszty nagy hatású programját.

Kádár ilyen körülmények között fogadtatta el a programját, június 25-én pedig a mérsékelten reformelkötelezett Grósz Károly vezetésével új kormány alakult, amely nem titkolta ugyan, hogy „az elmúlt két év gyenge eredményei következtében lényeges gazdaságpolitikai céljaink nem teljesültek”235, hogy az adósságállomány emelkedik, de az addig bevezetett reformok után továbbra is csak fokozatos átalakulást hirdetett. Kétséget sem hagyott afelől, hogy – mint Deákot idézve a Parlamentben fogalmazott – „az alapnak rendíthetetlennek kell maradnia”.236 Szó sem lehet tehát az állami és szövetkezeti tulajdon elsődlegességének vagy az egypárti politikai intézményrendszernek a megkérdőjelezéséről.

Az ősszel hivatalosan is megkezdődött hiteltárgyalásokon az IMF szakemberei nem kerteltek. Ha a magyarok azt akarják, hogy az IMF egy új hitelprogrammal térjen vissza, és bizonyítsa a nemzetközi pénzvilág előtt is, hogy érdemes Magyarországot meghitelezni, akkor – ahogyan a megbeszélésekről készült különböző jegyzőkönyvekben gyakran olvasni lehet – nincs helye a „gradualizmusnak”, annak tehát, hogy fokozatosan (magyar értelmezésben, lassan és késleltetve) vezessék be a reformokat. „Azzal érvelnek, hogy az adóreform felemésztette energiáik nagy részét, és elfogyott a politikusok bátorsága is, hogy népszerűtlen intézkedéseket vezessenek be. El akarják tehát halasztani a reformokat”237 – figyelmeztetett a veszélyekre a tárgyalások legelején Patrick de Fontenay, aki szerint „meg kell győzni a magyarokat, hogy a túlzott gradualizmus és a reformok apránkénti bevezetése sokba kerülhet nekik”.238

„Kemény álláspontot kell velük szemben elfoglalnunk a tárgyalások elején. A felelőtlenséggel határos módon hagyták leromlani a gazdaságukat. Készek vagyunk segíteni, de komoly erőfeszítésekkel kell bizonyítaniuk, hogy hajlandóak rendbe tenni a dolgaikat [get their house in order], és azt, hogy előrehaladnak a szükséges reformokkal”239 – írták egy tárgyalásra felkészítő anyagban a követendő stratégiáról. Az októberi hivatalos tárgyalásokon is ezt az álláspontot képviselték az IMF szakemberei, és az első kör végén nem voltak elégedettek az eredményekkel. „A fő probléma, hogy óriási szakadék választja el a jó szándékot a gyatra megvalósítástól”240 – írták, mert azt látták, hogy az ígéretekből szinte semmi sem valósult meg. Egyrészt a fogadkozások ellenére folyamatosan romlott a külső egyensúlyi helyzet, másrészt a reformok bevezetése is lassabb volt a reméltnél, sőt az is gyakori volt, hogy a reformok bevezetésével együtt járó, ámde politikailag érzékeny jelenségeknek a reformok szellemével ellentétes intézkedésekkel szabtak gátat. Példaként az ár- és bérreformot említették. Előbbi célja az állami támogatások csökkentése és a szabad árak körének bővítése lenne, de az áfa bevezetésével egyes területeken adminisztratív árkontrollt alkalmaztak a nagyobb áremelkedés megelőzésére. A bérreform pedig azt célozná ugyan, hogy a bérek nagyobb arányban differenciálódhassanak, de inkább ezt is hatósági eszközökkel fékezik. „A helyzet zord, a megegyezés esélyei egyáltalán nem jók”241 – írták októberi értékelésükben.

1987. október végén Grósz Károly miniszterelnökkel is találkoztak, aki az 1988–1989-ben bevezetendő reformintézkedésekkel győzködte őket, a bér- és árreform továbbvitele mellett, a társasági törvény tervezett megalkotását is felhozta érvként.242 Pár nappal később Németh Miklós, a KB gazdaságpolitikai titkára azt emelte ki előttük, hogy 1988-ban lehetségessé válik kft-k alapítása, gondolkoznak a részvénypiac megteremtésén, és azt is hangsúlyozta, hogy „a magánszektor a gazdaság organikus részét képezi, amit hamarosan törvényerőre készülnek emelni”.243 Az IMF tárgyalói viszont az ilyen politikai szólamoknál konkrétabb igényekkel léptek föl, és azt akarták, hogy az esetleges megegyezésben az elvárt kormányzati lépéseket jól körülírva és határidők hozzárendelésével szerepeltessék.

November elején például egy jelentés mellékleteként le is írták, mire gondolnak: a dokumentumban szinte hónapról hónapra lebontva leírták, miként is képzelik az ár- és bérreform megvalósítását, a kétszintű bankrendszer vagy a tőkepiac kiépítésének további menetét. „Ha sikerül a hároméves programról megegyezésre jutni, akkor ilyen formát szeretnénk használni”244 – írták ellentmondást alig tűrő hangnemben.

Az IMF keménykedésének meg is lett az eredménye, 1988. február 10-én Marjai József miniszterelnök-helyettes végül egy olyan, egyéves készenlétihitel-programra vonatkozó szándéklevelet juttatott el a washingtoni központba, amely az 1988–1990-ben lezajlott gazdasági rendszerváltás alapjául szolgált. Ebben a programban a kormány számos további reformintézkedésre vállalt kötelezettséget. Így többek között arra, hogy jelentősen visszavágja a veszteségtermelő szocialista vállalatok támogatását, hogy 1988. áprilisától 50, 1989. január 1-jétől pedig 62,5 százalékra emelik a gazdaságban a szabadáras termékek arányát. A programban szerepelt, hogy jelentősen kibővítik azon vállalatok körét, amelyeknél az alkalmazottak bérét szabadon határozzák meg, a korábbinál sokkal liberálisabb importpolitikát érvényesítenek, a külkereskedelmet felszabadítják a vállalatok számára. A tervek között sorolták fel azt, hogy 1989-től a társasági törvény lehetővé teszi a magánszemélyek számára a kft-k alapítását, megkezdődik az állami vállalatok rt-vé alakítása.245

A hitelmegállapodás olyannyira részletes és kötött terveket tartalmazott a reformokról, hogy az eredetileg többéves megállapodásban reménykedő magyarok – mint az egyik feljegyzés tartalmazza – „rendszeresen panaszkodtak arra, hogy a hároméves programjuk nagy részét már az első évben kénytelenek lesznek bevezetni”246, és ez gyengíti a következő évekre vonatkozó tárgyalási pozícióikat. Az IMF a 350 millió dollár (265 millió SDR) nagyságrendű kölcsönért és a kemény vállalásokért cserébe a következő évekre végül csupán annyit ígért meg, hogy „kész megfontolni a reformprogram további támogatását”247, feltéve, ha az eredeti szerződés feltételei teljesülnek. A magyar politikai vezetés 1987 végére, 1988 elejére kutyaszorítóba került: az IMF támogatásáért és a fizetésképtelenség elkerüléséért cserébe olyan programot volt kénytelen elfogadni, amelynek bevezetése, a kemény intézkedések végrehajtása a politikai támogatásuk teljes elveszítését vetítette előre.


03

Budapest, 1989. július 11. Id. George Bush, amerikai elnök köszönti a Kossuth térre érkezetteket. Az Országház előtti tribünön Straub F. Brunó, az Elnöki Tanács elnöke (jobbra) üdvözölte a vendégeket. MTI Fotó: Németh Ferenc


Utóhang

1989. július 11.

„Otthon érezzük magunkat ebben a csodálatos fővárosban.”

George H. W. Bush, Budapest, 1989. július 11.

„A gépkocsikonvojt fehér bukósisakos motoros rendőrök díszkísérete vezette be a város szívébe, a magyar és amerikai nemzeti lobogókkal díszített, esernyőerdőre hasonlító Kossuth Lajos térre”1 – írta tudósításában a Népszabadság George Bush amerikai elnök 1989. július 11-ei érkezéséről. A délután kitört felhőszakadás, a zuhogó eső, a vihar ellenére tízezrek gyűltek össze a Parlament előtti téren, hogy üdvözöljék a reptérről nagyjából este háromnegyed nyolcra megérkező Busht és feleségét, az első olyan, hivatalban lévő amerikai elnököt, aki Magyarországra látogatott. A politikust Straub F. Brúnó, a Magyar Népköztársaság utolsó államfője üdvözölte, majd amerikai partnere lépett a mikrofonhoz. „Köszönöm, hölgyeim és uraim. […] Hadd beszéljek a szívemből, és rövid leszek, […] össze is tépem ezt. […] Már így is túl sokáig vártak rám itt kint a téren ”2 – mondta, és félretolva a feje fölé tartott esernyőt, előre megírt beszédét látványosan összetépve, az eltépett papírlapokat szélnek eresztve az emberek felé fordult, akik hangos üdvrivalgással és tapssal fogadták a gesztust. „Szívből köszönöm a meleg fogadtatást, és ezen az eső egy fikarcnyit sem változtat. Máris otthon érezzük magunkat ebben a csodálatos fővárosban”3 – folytatta, majd nagyon rövid, pár perces beszédben méltatta a Magyarországon végbemenő változásokat, a reformokat, és azt ígérte, hogy az Egyesült Államok ehhez minden segítséget megad.4 Este a díszvacsorán pedig a magyar változások világtörténelmi jelentőségéről szónokolt, a szabad piac, a gazdasági verseny, ennek politikai megfelelője, a politikai pártok közötti küzdelem, a nyílt és szabad választások fontosságáról beszélt.

„Az emberiség történetének nagy pillanatát éljük, egy olyan korszakot, amikor a változás megrázza a fennálló rendet. Pekingtől Budapestig, a Tienanmen tértől a Hősök teréig […] olyan demokratikus eszmék kifejezésének vagyunk tanúi, amelyeknek […] egyetemes befolyása világméretű. Itt, Közép-Európa szívében Magyarország a változás középpontjában áll. Az önök nemzete egy példa nélkül álló kísérlet részese. Egy kommunista rendszer igyekszik egy nyitottabb gazdaság, nyíltabb és pluralista politikai rendszer irányába fejlődni.” 5

Bush a 38 órás látogatása alatt valóságos sztár lett Budapesten. Jelenléte és megnyilvánulásai azt jelezték az embereknek, hogy lassan tényleg új korszak köszönt rájuk. A vizit telis-tele volt ezt erősítő jelképekkel. A magyar reformoknak pénzügyi és politikai támogatást ígért a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem előcsarnokában úgy, hogy – mint a New York Times tudósítója nem mulasztotta el megjegyezni6 – Marx szobrának figyelő tekintetét a nyugati tudósítóknak fenntartott sajtóemelvénnyel takarták el. Bush azt is kiemelte, hogy A tőke kikerült az egyetem kötelező irodalomjegyzékéből. A városban járva-kelve úgy viselkedett, ahogyan otthon, ami furcsa tapasztalat volt az addig csak a kommunista pártpolitikusok merevségéhez szokott emberek számára. Ízelítőt adott nekik a demokratikus világban megszokott politikusi viselkedésből: közvetlen volt az emberekkel az utcán vagy éppen az egyetem tőszomszédságában lévő történelmi Vásárcsarnokban, ahol a New York Times szerint „18 forintért, nagyjából 30 centért 12 szem őszibarackot vásárolt”7. Kocogott a Vasas Sportklubban, ahol egy kisgyereknek még a tornacipőjére is adott autogramot. Mindenhol lelkes emberek fogadták, akikkel kezet rázott, és nem sajnálta az időt, hogy elbeszélgessen, bárhol találkozott is velük.8

Bush látogatásának napjai igazi korszakváltást jeleztek. Azokban a hetekben-hónapokban ráadásul szinte nem telt el nap történelmi változás nélkül. Az amerikai elnök például néhány nappal azután érkezett Budapestre, hogy július 6-án bejelentették Kádár János halálhírét, és egy nappal azelőtt távozott, hogy július 14-én eltemették. Az országot több mint harminc éven át irányító 77 éves pártvezér ugyanazon a napon halt meg, amelyen a Legfelsőbb Bíróság hatályon kívül helyezte az 1956-os forradalom mártír miniszterelnöke, az 1958-ban kivégzett Nagy Imre és társai ellen a Kádár-korszak legelején meghozott, súlyosan törvénysértő és megalapozatlan ítéleteket. Kádár halálának közvetlen oka légzési és keringési rendellenesség volt, de mindenki tudta, mindenki érezte, hogy a pártvezetőt saját végzete, saját múltja vitte a sírba. „Ma van az a nap?”9 – kérdezgette pár héttel halála előtt, június 16-án egyik látogatójától. Azon a napon, amikor Nagy Imre és társainak újratemetése zajlott a Hősök terén, ott, ahol – mint a könyv első fejezetében olvasható volt – uralmának legelején, 1957. május 1-jén nagygyűlést tartott. Napokon múlott, hogy azt is kénytelen lett volna végignézni, ahogyan a Parlament előtti téren az ősellenség Egyesült Államok elnöke mond beszédet.

Az amerikai elnök látogatásának idején – mint erre beszédeiben utalt is – már javában tartott a békés magyarországi rendszerváltás, az a hároméves átmenet, amely 1988 elején megkezdődött, és az 1990. tavaszi parlamenti választásokkal fejeződött be. Az egyre betegebb, a valóságtól egyre távolabb kerülő és a rendszere válságát utolsó leheletéig tagadó Kádár 1988 májusában mondott le pártfőtitkári funkciójából, hogy átadja a helyét a miniszterelnöknek, Grósz Károlynak.10 Az átmenet első évében megtörténtek az első kisebb lépések a többpárti demokrácia kiépítése felé, létrejöttek a politikai pártok. 1988 novemberétől a korábbi gazdaságpolitikai KB-titkár, Németh Miklós vezetésével reformpárti kormány alakult, amely hozzálátott a rendszerváltozáshoz nélkülözhetetlen törvények elfogadásához. Az emberek hatalmas, tízezreket megmozgató tömegdemonstrációkon fejezték ki a változás iránti igényüket. Súlyos belső viták után az állampárt 1989 februárjában újraértékelte 1956 helyét a magyar történelemben, és elfogadta a többpártrendszer bevezetését. Júniusban megkezdődtek a kerekasztal-tárgyalások a demokratikus átmenetről az ellenzék, az MSZMP és a társadalmi szervezetek között. A szeptemberben megszületett megállapodás rögzítette az átalakulás főbb szabályait és menetrendjét, egyben körvonalazta a Magyar Köztársaság alkotmányos alapjait. Az állampárti parlament gyorsított ütemben fogadta el a demokratikus jogállam alaptörvényeit, október 23-án pedig kikiáltották a köztársaságot. Az 1989-es év végétől már minden a közelgő, 1990. márciusi szabad választásokról szólt, amely a kommunista utódpárt, az MSZP bukását és a jobboldali MDF vezette koalíció kormányalakítását hozta, Antall József vezetésével.11

A döntő fordulat 1989-ben következett be, amikorra a Szovjetunió külpolitikájának változásai miatt a nemzetközi háttér is kedvezőbbre fordult. Bush látogatása ennek a világpolitikai szélfordulásnak a jele is volt. A szovjet birodalom a végóráit élte ugyan, de a helyzet még törékeny volt. Áprilisban megkezdődött a szovjet csapatok kivonása, de Németország még kettéosztott volt, a berlini fal még állt, a keletnémet menekültek átszivárgása Magyarországra épp csak megkezdődött. Júniusban elsöprő győzelmet aratott a lengyelországi választásokon a Szolidaritás, de a megállapodás értelmében közös kormányzás kezdődött a kommunistákkal, amelynek tétje az átmenet levezénylése volt. Júniusban a kínai pártvezetés vérbe fojtotta a tüntetést Pekingben a Tienanmen téren, ahol demokráciát követelő tüntetők ezrei haltak meg. Az amerikai elnök vizitje azt jelezte a magyaroknak, hogy az 1988-tól egyre gyorsuló és addigra egészen nyilvánvaló változások immár visszafordíthatatlanok, hamarosan vége szakad a fél évszázados kommunista diktatúrának.

„Don’t give money to the communists!” „Let us free from Yalta!” („Ne adj pénzt a kommunistáknak!” „Szabadíts meg minket Jaltától!”)12 – ezekkel a transzparensekkel köszöntötték az amerikai elnököt a Fidesz aktivistái, miközben Bush látogatásának egyik nevesített célja éppen az volt, hogy Magyarországnak és Lengyelországnak szánt pénzügyi segítséget is bejelentsen. A transzparensek jól érzékeltették a Bush-kormányzaton belül és a nemzetközi pénzügyi szervezetek vezetőségében is megmutatkozó dilemmát, azt, hogy szabad-e hitelekkel támogatni a végóráit élő kommunista rezsimeket? A mérleg egyik serpenyőjében kétségtelenül az egyes országok és az egész kelet-európai térség stabilitása, a békés átmenet és a kelet–nyugati enyhülés sorsa volt. A másikban viszont az, hogy a hitelek árán még pár hónapig túlélő rendszerek és az így tovább mélyülő válság a kommunista pártok helyébe lépő, demokratikusan megválasztott kormányok munkáját nehezíti meg, rontja a hatalmas gazdasági nehézségek és szükségképpen szárnyaló infláció közepette megszülető demokráciák esélyeit.

A dilemmát – mint a könyvnek ebben az utóhangjában látni fogjuk – az előbbi szempont előtérbe helyezésével oldották meg. Az 1989. nyári Bush-látogatás mindennél érzékletesebben mutatta, hogy a Nyugat jóindulattal figyeli a kelet-európai és ezen belül a magyarországi békés átmenetet, még akkor is, ha azt a kommunista kormányok vezénylik le. Ez a jóindulat kihatott a nemzetközi pénzügyi szervezetekre, amelyek az 1988–1990 közötti időszakban fontos szerepet játszottak a békés átmenet „finanszírozásában”. A Nemzetközi Valutaalap és a Világbank viselkedése fontos tényezője volt annak, hogy a pénzügyi összeomlás elmaradt, és Magyarország – bár mérhetetlen gazdasági nehézségek közepette – nem jelentett fizetésképtelenséget, nem folyamodott a hitelek átütemezéséhez. Így nyugodt körülmények között volt képes megrendezni az első szabad választásokat 1990-ben. A stabilitás ára viszont az lett, hogy az új kormány rendkívüli nehézségeket örökölt, és nagyon szűk mozgástérrel vágott neki a problémák megoldásának.

Az IMF rugalmassága már a nagy átalakulásokat hozó 1988–1989-es évek legelején, az 1988 februárjára kialkudott és a magyar vezetés által részletes szándéklevélbe foglalt 350 millió dolláros készenléti hitel véglegesítése körül megmutatkozott. A nemzetközi szervezet illetékesei ugyanis – mint az előző fejezet legvégén kiderült – bár kemény reformprogramot fogadtattak el a Grósz-kormánnyal, belementek abba, hogy a program egyik fontos elemét, a forint tervezett leértékelését elhalasszák. A februári szándéklevél egyik feltétele az volt, hogy az év első felében 5 százalékos forintleértékelést hajtanak végre, de ennek teljesítése nem várt politikai nehézségeket okozott. A végül kompromisszummal végződött vitában az IMF messzemenőkig figyelembe vette a politikai helyzet ingatagságát, és sokat számított, hogy a reformerek támogatása – a kifogásolt feltétel rugalmas kezelésével – legalább olyan fontos, mint a konkrét pénzügyi tervek teljesítése. A döntésben figyelembe vették azt, hogy a politikai helyzet labilis, hiszen javában zajlott az MSZMP májusi pártértekezletének előkészítése, amelyen Kádár és hívei kiszorultak a pártvezetésből, miközben a Grósz Károly által vezetett szárny győzedelmeskedett.

Alig néhány héttel a szándéklevél elküldése után és nem sokkal az IMF igazgatóságának, a tervek szerint a kölcsönmegállapodásról dönteni hivatott ülése előtt Marjai József miniszterelnök-helyettes arról tájékoztatta Michel Camdessus-t, az IMF ügyvezető igazgatóját, hogy „a kormány úgy véli, a jelenlegi körülmények között a forint leértékelése további jelentős lökést adna az inflációs várakozásoknak, ami esetleg újabb felvásárlási hullámot indítana el”.13 Vagyis a magyarok már ekkor jelezték, hogy elhalasztanák a betervezett és az IMF szakértőivel korábban számtalan alkalommal egyeztetett 5 százalékos forintleértékelést, ami azt jelentette, hogy a megállapodás egyik fontos feltételét nem teljesítenék időben. „Véleményem szerint szilárd álláspontot kell elfoglalnunk, és mindenképpen el kell kerülnünk, hogy a hitelprogram részünkről már a legelején engedménnyel induljon”14 – írták egy belső feljegyzésben alig pár napra rá a washingtoni szakértők, és hogy mennyire komolyan gondolták még akkor a keménységet, azt az is bizonyítja, hogy Camdessus közölte Marjaival: emiatt elhalasztják az igazgatóság március végére kitűzött döntését a hitelszerződésről.15

Az IMF álláspontja azonban fokozatosan puhult, ahogyan egyre tisztábban látták a magyarországi politikai helyzet változását, és realizálták, hogy a keménykedéssel lehet, hogy éppen az általuk is kívánatosnak tartott reformoknak tesznek keresztbe. „A Világbank Budapestről visszatérő küldöttségétől tudjuk, hogy a politikai belharcok egyre intenzívebbek. Valószínűleg ez magyarázza, hogy Marjainak miért esik nehezére keresztülvinni a leértékelésre vonatkozó terveket”16 – indokolták a magyarok halogató taktikáját elemzésükben az IMF szakértői március végén, utalva arra, hogy a pártvezetésen belül éppen akkor indultak akciók Pozsgay Imre, Nyers Rezső és más, a reformokat támogató pártpolitikusok ellen.17 Március legvégén Marjai a Budapestre siető Patrick de Fontenay-t is a politikai helyzetre való hivatkozással igyekezett puhítani, amikor azzal érvelt a tárgyalásokon, hogy a leértékelés a reformok ellenzőit segítheti, így nem véletlenül érkezett „a csúcsról (valószínűleg Kádártól) az az utasítás, hogy az év első felében szó sem lehet leértékelésről”.18 Fontenay a tárgyaláson a próbálkozásokat még azzal verte vissza, hogy itt nem csupán „a leértékelésről van szó, hanem elvekről, arról, hogy a magyar kormány valóban hajlandó-e teljesíteni az ígéreteit”.19 Annyiban azonban mégis hatottak Marjai szavai, hogy jelentésében kissé engedékenyebb hangnemben írt feletteseinek. „Meg kell bizonyosodnunk arról, hogy a leértékeléssel szemben kialakuló ellenkezés nem erősíti-e túlzottan a régi gárdát, ami szerencsétlen következményekkel járhat a program reformrészére”20 – fogalmazott.

Marjai ezen a tárgyaláson egyben kompromisszumot is ajánlott azzal, hogy amennyiben az IMF beleegyezik a halasztásba, akkor „a második félévben nagyobb leértékelés is elképzelhető, mint amiben megállapodtunk”.21 A Valutaalap végül ennél is nagyobb kompenzációt kért a haladék megítéléséért, és a magyarok belementek a forintleértékeléshez képest politikailag ugyan könnyebben „eladható”, de hatásukban ugyanazt eredményező kereslet-visszafogó intézkedésekbe, például a kamatok jelentős megemelésébe. A magyar fizetőeszközt pedig júliusban értékelték le 6 százalékkal.

A hitelkérelmet az IMF vezetősége 1988. május 19-én fogadta el, pontosan azon a napon, amelyen Kádár János pártfőtitkár benyújtotta lemondását a Politikai Bizottságnak, és egy nappal azelőtt, hogy megkezdődött volna az MSZMP pártértekezlete. Ezen Kádár felfelé bukott ugyan, hiszen pártfőtitkárból a semmilyen tényleges jogkörrel nem járó pártelnöki pozícióba nevezték ki, de mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy az értekezlet az új főtitkár-miniszterelnök, Grósz Károly és az általa vezetett szárny győzelmét hozta. A Politikai Bizottság 13 régi tagjából nyolcan kerültek ki a vezetésből, a testület tagja lett viszont két neves reformer, Nyers Rezső és Pozsgay Imre, utóbbit hamarosan államminiszterré is kinevezték.22 A változások továbbgyűrűztek az állami vezetésben: június 9-én Bartha Ferenc személyében új vezetője lett a Magyar Nemzeti Banknak, a távozó Tímár Mátyást pedig ősszel követte az első elnökhelyettes, Fekete János is. (Érdekes egyébként, hogy Fekete körül ekkor újból vizsgálódott az állambiztonság, és csakúgy, mint 1981-ben, azt igyekeztek kideríteni, milyen külföldi bankszámlái vannak, és azokon mennyi pénzt tart. 1988 novemberében hangsúlyozottan nem ellenőrzött információként írták le, hogy „az MNB nyugalmazott elnökhelyettese […] a svájci Bank Leu AG-nál saját bankszámlát tart, amelyet aktív korában nyitott, amikor a bankkal pénzügyi tranzakciókat hajtott végre”23, majd néhány nappal később arról, hogy három nyugati banknál is van számlája, ahova a jutalékát helyezi, és „ezen bankok egyike nyugdíjazása után valamilyen formában foglalkoztatni kívánja”.24 A vizsgálódásról semmilyen későbbi információ nem bukkant fel, azokról a fellelhető dokumentumokban nem található kézzelfogható bizonyíték.)

A Valutaalap központjában bizakodva szemlélték Grósz Károly pártfőtitkárságát. Az új vezető hatalmának konszolidálásához és programjának végrehajtásához a külpolitikai támogatást már miniszterelnöksége kezdete óta fokozatosan megszerezte. Az NSZK 1987-ben egy egymilliárd márkás hitellel fejezte ki rokonszenvét Grósz iránt, aki főtitkárrá választása után, 1988. július elején először Moszkvában tárgyalt Gorbacsovval két napon keresztül, majd szinte rögtön utána másfél hetet töltött az Egyesült Államokban, ahol Washington szimpátiáját is sikerült kivívnia.25 Találkozott Reagan elnökkel és Bush akkori alelnökkel, valamint a Valutaalap illetékeseivel is, akiknek a találkozó előtt készült jellemzéseiből süt a Grósz iránt érzett bizalom. „Konzervatív vezető hírében állónak”26 írták le ugyan, de rögtön hozzátették, hogy „miniszterelnöki beiktatása óta tett nyilatkozatai és döntései, valamint kinevezései bebizonyították, hogy erőteljes és pragmatikus támogatója a gazdasági reformoknak és nagyobb politikai liberalizációnak.” Az értékelés szerint a májusi pártértekezlet „példátlanul nyílt vitát hozott”, és jóváhagyta a politikai pluralizmus felé történő elmozdulást, az akkortájt kötelező megjegyzéssel, vagyis a párt vezető szerepének hangsúlyozása mellett.

Grósz egyébként egy IMF-es belső feljegyzés szerint „kiakadt [upset], miután közölték vele, hogy nem fog tudni találkozni” Michel Camdessus-vel, az IMF ügyvezetőjével, aki pedig érkezése napján még Washingtonban tartózkodott. A dokumentum szerint a magyarázat az volt, hogy Camdessus-nek elvileg már aznap reggeltől az IMF igazgatóságának brazíliai ülésén kellett volna lennie, de az utolsó pillanatban elhalasztották pár órával az utazást. Ideje viszont semmiképpen nem volt Grósszal tárgyalni, akinek így be kellett érnie az egyik helyettessel. Camdessus mégis szükségét érezte annak, hogy személyes hangvételű levélben kérjen elnézést, és adjon magyarázatot. Az IMF illetékesei – mint egy feljegyzésből kiderül – még arra is figyeltek, hogy a levél pont olyan legyen, mint „amilyet Kádár küldött Laroisière-nek, amikor ő nem tudott vele találkozni Budapesten”. Camdessus a levél végére saját kézírással azt is odaírta, hogy „a legforróbb jókívánságait küldi, és szurkol”27 Grósz erőfeszítéseinek sikeréért.

Az IMF tehát alig leplezett szimpátiával, de ezzel együtt nagy óvatossággal figyelte az 1988-ban Budapesten kibontakozó reformfolyamatot. Azt, ahogyan a kommunista párt egyre gyorsuló ütemben veszítette el erejét és befolyását, ahogyan több tömegtüntetés is lezajlott, és ahogyan megalakultak az új politikai pártok.„A politikai liberalizáció viszonylag gyors ütemben halad, a parlament függetlensége egyre erősödik, és az egypártrendszer elé óriási kihívásokat állító politikai nézetek pluralizmusa egyre elfogadottabbá válik. Ez a folyamat, amelynek az eredeti célja az volt, hogy [a pártvezetés] a költségvetési szigor politikáját elfogadhatóbbá tegye, a felszínre hozott különböző csoportokat és érdekeket, amelyeknek a népszerűségre törekvő kormány egyre nehezebben tud ellenállni”28 – adtak például 1988 végén tömör politikai értékelést a kialakult helyzetről. Idézték a nyugati nagykövetségek véleményét is, amelyek szerint a novembertől hivatalba lépő Németh-kormány „őszintén elkötelezett a szocialista piacgazdaság kiépítése iránt”, de „a gazdasági nehézségektől való félelem és a még gyorsabb politikai változásokat sürgető követelések komoly társadalmi feszültségekhez vezetnek”, ami „visszavetheti a reformfolyamatot Magyarországon, és máshol is Kelet-Európában”. A jelentés szerint az egyik nyugati nagykövet arra figyelmeztette a Valutaalap vezetőit, hogy „soha ne tévesszék szem elől a politikai helyzet dimenzióit”, hiszen a „reformfolyamat kudarca messzemenő következményekkel járhat a kelet–nyugati kapcsolatokra, és valószínűleg a Szovjetunióra is.”

Az IMF delegációjára 1988 decemberében hatással lévő nyugati közhangulat az volt tehát, hogy a külső fizetési egyensúly fontos ugyan, és valóban – mint az idézett nagykövet fogalmazott – nem szabad hagyni, hogy „az IMF és a nemzetközi pénzvilág csak a reformok ígérete alapján vég nélkül finanszírozza” az országot, de figyelembe kell venni a szélesebb világpolitikai összefüggéseket is. Erre az akkori, a változásokat lassítani igyekvő kormány és pártvezetés is igyekezett rájátszani. Németh Miklós, a frissen kinevezett miniszterelnök például egy IMF-feljegyzés szerint „együtt érző hozzáállást kért kormányának munkájához és hangsúlyozta, hogy időre van szüksége, a túlzott pénzügyi szigor pedig alááshatja a reformfolyamat támogatottságát”.29

06

Michel Camdessus, a Nemzetközi Valutaalap ügyvezető igazgatója és Bartha Ferenc, az MNB elnöke. MTI/AP Fotó

A reformok és a megszorítások túlzott erőltetését Grósz Károly sem mulasztotta el kifogásolni, amikor 1989 januárjában sikerült találkoznia Camdessus-vel Zürichben. „1988 kritikus év volt”30 – érzékeltette a nehézségeket az IMF feljegyzése szerint a pártfőtitkár, aki azt hangsúlyozta, hogy „bár elkötelezett a reformok folytatása mellett, de megmagyarázta, miért szükséges óvatosan haladni, elkerülni az elsietett reformokat, amelyek veszélyeztetik a program hosszú távú sikerét”. Grósz az inflációtól és sztrájkoktól szenvedő Jugoszláviát hozta fel példának. Az emberek nagyon is figyelik, mi történik a szomszédos országban a reformok következményeként, és „ez növeli a habozást a magyar átalakításokkal kapcsolatban”31 – mondta a találkozón Grósz az IMF-dokumentum szerint. Egy nagyjából ebben az időpontban keletkezett állambiztonsági értékelés is azt emelte ki, hogy „a Nemzetközi Valutaalap vezető köreinek álláspontja szerint a szervezetnek nem fűződik érdeke ahhoz, hogy Magyarország fizetésképtelenné váljon. Az ugyanis a jelenlegi magyar vezetés bukásához vezethetne, ami Nyugat-Európa és az Egyesült Államok által sem kívánt destabilizációt eredményezne Magyarországon és esetleg Kelet-Európa más országaiban is.”32 Azt pedig, hogy a politikai szempontokat is hangsúlyosan figyelembe vették a Magyarországgal kapcsolatos döntéseknél az 1980-as évek folyamán, az IMF egyik igazgatósági tagja egy valutaalapos dokumentumban is megerősítette 1994-ben. A belga származású Jan de Groote, aki a Magyarországot, Ausztriát, Belgiumot és Törökországot is magában foglaló országcsoportot képviselte az IMF vezetőségében, nyugdíjba vonulásakor mondott beszédében utalt erre. Azt mondta, hogy a magyar csatlakozás után szembesültek azzal, hogy figyelembe kell venniük „az olyan teljesítménykritériumokat is, amelyek nem szorosan a fizetési mérleggel vannak kapcsolatban”.33 De Groote-nak egyébként 1987-ben, 60. születésnapján a Magyar Népköztársaság aranykoszorúval díszített csillagrendje kitüntetést adományozták „a nemzetközi pénzügyi szervezetek és hazánk pénzügyi kapcsolatai területén kifejtett kiemelkedő tevékenysége elismeréseként”.34

A politikai változásokkal párhuzamosan a gazdasági válság egyre mélyült, és 1989-ben a fizetésképtelenség veszélye is egyre nagyobb lett. 1988 elejétől bevezették ugyan az új adórendszert, az áfával és a személyi jövedelemadóval, a Grósz Károly, majd a novembertől a Németh Miklós vezette kormány számos egyéb olyan változást hozott, amely a piacgazdaság irányába mutatott. De a csődtörvény, a társasági törvény vagy a kétszintű bankrendszer bevezetése nem eredményezett gyors átalakulást a gazdaság szerkezetében, a hanyatlás folytatódott. Az infláció felgyorsult, 1987-ben 8,4, 1988-ban már 15,5 százalékot tett ki, a gazdaság stagnált, a beruházások leálltak, a folyamat pedig 1989-ben sem változott. Közben folytatódott az életszínvonal visszaesése. 1988-ban a reálbérek 6-7 százalékkal csökkentek, a fogyasztás 4-4,5 százalékkal lett kisebb, és erősödtek a társadalmi egyenlőtlenségek is. A társadalom alsó és felső tizede közötti különbség egyetlen év alatt, 1987-ről 1988-ra 4,6-szeresről 5,8-szeresre, vagyis 26 százalékkal emelkedett.35

Az ország súlyos likviditási gondjai nem szűntek, sőt egyre mélyültek, amit az 1988-as népszerű intézkedés, a világútlevél bevezetése is fokozott. Az ezzel egy időben módosított valutaellátási rend értelmében minden magyar állampolgár 19 ezer forintnak megfelelő kemény valutát vásárolhatott három évre. Az infláció erősödésével együtt drámaian megnőtt a magánimport, az emberek Ausztriába vitték a pénzt, és tartós fogyasztási cikket vásároltak belőle. 1988-ban 10,7 millió nyugati kiutazást regisztráltak, 3,6 millióval többet, mint az előző évben. Kétmillióval többen mentek Ausztriába, mint 1987-ben – és a kiutazók nagy része bevásárlóturista volt. A trend 1989-ben is folytatódott 14 millió nyugati kiutazóval és 6 millió ausztriai látogatóval. A valutakeretet – sokszor a nagyszülők jogosultságát is kihasználva – csak 1988-ban 1,6 millió ember váltotta ki, 320 millió forint értékben. Ennek eredményeképpen a konvertibilis turisztikai mérleg, amely az 1980-as években rendre több száz millió dolláros többletet hozott, az 1987-es 370 millió dollárról 39 millió dollárra esett vissza, 1989 végére pedig már 420 millió dolláros passzívumot mutatott.36

Mindennek a továbbra is gyenge külkereskedelmi teljesítménnyel együtt katasztrofális hatása lett a fizetési mérlegre is. A hiány 1988-ban 807 millió, majd 1989-ben 1,4 milliárd dolláros lett. A romló életkörülmények ellenére az ország adósságának növekedése nem állt meg: 1988 végére elérte a 19,6 milliárd, 1989 végére pedig a 20,3 milliárd dollárt, ami a régióban kimagasló értéknek számított.37

A gazdasági nehézségek és a politikai változások közepette az IMF tűrőképességének határai 1989 májusában mutatkoztak meg, amikor május 15-én az igazgatóság kénytelen volt elhalasztani a készenléti hitel utolsó, körülbelül 60–70 millió dolláros részletének kifizetését, olyannyira nem teljesültek a megállapodásban szereplő költségvetési és fizetésimérleg-számok. A központi költségvetés deficitje március végén nem lehetett volna több 12 milliárd forintnál, ehelyett 29 milliárdos hiányt mutattak ki, a különbség meghaladta a GDP egy százalékát,38 de a fizetési mérleg adatai sem alakultak biztatóan. A kormány gyakorlatilag már az első két hónapban elérte az egész évre tervezett értéket. A Valutaalap jóindulata itt abban mutatkozott meg, hogy nem került sor látványos szakításra, az IMF rögvest bejelentette, hogy a programot három hónappal meghosszabbítja, ami nyugtatólag hatott a befektetőkre, a fennmaradó részletet nem is kellett lehívni.

A Magyarországot finanszírozó amerikai, japán és német bankokra a konkrét gazdasági helyzettől függetlenül nagy hatással volt a nemzetközi pénzügyi szervezetek és a nyugati kormányok viselkedése. Erről több dokumentum is tanúskodik, az IMF ugyanis ebben az időszakban is rendszeresen szondázta a bankvilág hozzáállását. 1989. augusztus elején például német és osztrák bankokat kérdeztek körbe, amelyek azt jelezték ugyan, hogy tisztában vannak az 1989-es tervek teljesülésének elmaradásával, de „az általános véleményük az, hogy a kormányok […] és a nemzetközi intézmények mindent megtennének egy pénzügyi krízis megelőzése érdekében, mivel közben a politikai változásokat is támogatják”.39 Az év végén különböző nyugatnémet bankok előbb 200, majd 500 millió márkás gyorssegélyt nyújtottak, az Egyesült Államok törvényhozása és az OECD-tagországok három éven át folyósítandó 150 millió dolláros, illetve 400 millió ecu-s*14 kedvező kamatozású hitel odaítéléséről döntöttek.40

Az év folyamán az államháztartás többször került a fizetésképtelenség szélére, de a csőd vagy az adósságátütemezés bejelentése komolyan sohasem merült föl. Leginkább azért, mert a magyar vezetők is tisztában voltak egy ilyen lépés katasztrofális hatásaival. Ebben a kalkulációban segítségükre volt az IMF is, amely 1989 augusztusában a komolyra fordult helyzet következtében a közgazdászaival megvizsgáltatta, milyen előnyökkel és hátrányokkal járna, és összességében mi lenne a mérlege az átütemezés bejelentésének. Június végére ugyanis az MNB mozgósítható tartalékai alig egymilliárd dollárra apadtak, miközben a rövid távú kötelezettségei ennek duplájára rúgtak. „Mindannyian azon a véleményen vannak [az IMF közgazdászai], hogy az átütemezés költséges és nehéz lenne, vagyis csak akkor szabad megfontolni, ha valóban elkerülhetetlen”41 – szólt az egymondatos értékelés, de a nyolcoldalas dokumentumban részletesen végigvették a döntés lehetséges következményeit. Ezek közül a legfontosabb, hogy „az átütemezés a nettó tőkebeáramlás csökkenéséhez vezethet, ami gyorsabb és erőteljesebb fizetésimérleg-kiigazítást tenne szükségessé, mint a tervezett. A magyar vezetésnek ezért nem szabad azt tanácsolni, hogy kényszer nélkül keressék ennek az útnak a lehetőségét.”42 Magyarul a fájdalmasnak tűnő intézkedéseknek csak a még fájdalmasabb megoldás az alternatívája.

Miután 1989 márciusában 5, áprilisban 6 százalékkal leértékelték a forintot, májusban leállították a bős–nagymarosi vízi erőmű vitatott beruházását, júniusban olyan új költségvetési korrekciót terjesztettek az Országgyűlés elé, amellyel az IMF által eredetileg elfogadott 20 milliárd forintos szintre próbálták leszorítani az éves deficitet. Hiába erősködött ekkor Medgyessy Péter miniszterelnök-helyettes az IMF illetékesének egy tárgyalás során, hogy az ország „elérkezett a további költségvetési intézkedések tűréshatárához”43, az év során újabb megszorítások bejelentésére kényszerültek. Szeptemberben a kormány úgy döntött, hogy a lakosság kezében lévő valutatartalékokat azok legalizálásával megpróbálja ellenőrzés alá vonni. Miután ez nem járt sok sikerrel, novemberben 17 napra felfüggesztette a külföldre utazó magyarok konvertibilis valutával való ellátását, egyben bejelentette, hogy a továbbiakban évente legfeljebb 50 dollárt kaphatnak a nyugatra utazó turisták, majd decemberben újabb 10 százalékkal leértékelte a forintot.44

A Németh-kormány közben folyamatosan tárgyalt egy remélt új IMF-megállapodásról a rendszeresen Budapestre látogató szakemberekkel, akiknek ősztől már azt tanácsolták, hogy a hivatalos tárgyalásaik mellett konzultáljanak az ellenzékkel is. Bartha Ferenc MNB-elnök egy novemberi valutaalapos feljegyzés szerint azt mondta az IMF tárgyalójának, hogy találkozzanak „az ellenzéki pártokkal, de inkább a vezetőikkel és nem a gazdasági tanácsadóikkal, mert azokra nem hallgatnak”45, és tudakolják meg tőlük, hogyan viszonyulnának egy újabb IMF-hitelmegállapodáshoz.

Az IMF kivételes rugalmasságot mutatott akkor is, amikor a magyar vezetés 1989 novemberében bejelentette, hogy a csatlakozás óta folyamatosan, rendszeresen és átfogóan meghamisították a nemzetközi szervezetnek szolgáltatott hivatalos adatokat. Az affér ellenére folytatódtak a tárgyalások az újabb hitelfelvételről, amelyet 1990 februárjára szándéklevél formájában sikerült előterjeszteni és márciusra elfogadtatni. A valószínű adatkozmetikázás persze – mint a korábbi fejezetekben láthattuk – nem volt újdonság az IMF szakértői előtt, az adathamisítás kiterjedtsége azonban meglepte őket. A magyar vezetők valósággal tökélyre fejlesztették ezt a „művészetet”.

Egyáltalán nem volt könnyű koherensen és hihetően meghamisítani az adatokat – erre legjobb példa az az 1988-as feljegyzésgyűjtemény, amely Marjai József miniszterelnök-helyettes iratai között lelhető fel. 1988 januárjában derült ki az illetékesek előtt, hogy az előző év december 28-án a hivatalos Magyar Közlönyben véletlenül az éves tervnek azt a változatát publikálták, amit szigorúan belső használatra szántak. Ebben a dokumentumban több olyan adat is napvilágot látott, „amelyek nem voltak publikusak, szigorúan titkos, vagy szolgálati használatra minősítéssel [rendelkeztek]. Nemzetközi gazdasági diplomáciai munkánk szempontjából a legsúlyosabb a mezőgazdasági termékek exporttámogatásával kapcsolatban megjelent szövegrész.”46 Ebben a passzusban az szerepelt, hogy a támogatások felső határát 75 százalékra kell mérsékelni, miközben hivatalosan mindenkinek, így a nemzetközi szervezetek, a GATT, az IMF és a Világbank felé is azt közölték, hogy ez az arány már régen csak 28 százalékos, a nyilvánosságra hozott törvényekben rendre ez az adat szerepelt. „E publikus jogszabálynak e formában történő megkérdőjelezése […] a magyar kormány szavahihetőségét erősen alááshatja”47 – írták az első feljegyzésben, majd utána valóságos levelezésáradat indult el a különböző minisztériumok, hatóságok és a Marjai-titkárság között a felelősség kérdéséről és arról is, miként lehetne kijavítani a hibát. „Első megközelítésben az tűnik egyedül célravezetőnek, hogy a publikált adattal kapcsolatban sajtóhibára, elírásra hivatkozunk”48 – hangzott az első ötlet, de az Országos Tervhivatal javaslatát a helyesbítésre többen is ellenezték, leginkább azért, mert nehéz volt a 28 százalék és a 75 százalék között gépelési hibára hivatkozni, hiszen egyetlen szám sem egyezett a két adatban. Végül hosszas levezés után az lett a megoldás, hogy a helyesbítés 25 százalékról szól majd, mert „a megjelent 75 százalékhoz képest egyetlen számjegy elütése hitelesebbé teszi a nyomdahibát, a mérséklés kifejezés használata pedig azt indokolja, hogy a helyesbített szám alacsonyabb legyen annál a 28 százalékos mértéknél, amelyről a nemzetközi tárgyalásokon már volt szó” – írták. Ezzel egy időben készült egy érvgyűjtemény is „az 1988. évi népgazdasági terv közzététele során elkövetett indiszkréciók korrigálására”, amelyből a gazdasági területtel foglalkozó diplomaták megtudhatták, hogy „elsősorban az IMF és a Világbank képviselői kifejezett rákérdezése esetén milyen egységes kormányzati érvelés szükséges”. Vagyis mit kell hazudniuk. Azt is fontosnak tartották megjegyezni azonban, hogy – mint Major István külön hangsúlyozta – „az abban foglaltakat csak akkor használhatják fel, ha külföldi partnerük […] rákérdez”.49 Utasításba kapták, hogy válaszukban ragaszkodjanak ahhoz, hogy az ügyben hivatalos helyreigazítás történt. Ez az egyetlen példa is jelzi, hogy milyen széles körű együttműködésre volt szükség az adatokkal való trükközéshez.

A köztársaság október 23-ai kikiáltása után a vezetés új korszakot akart nyitni. Addigra az ellenzéki kerekasztal-tárgyalásokon is megállapodás született arról, hogy 1990 tavaszán demokratikus parlamenti választásokat tartanak, nyilvánvaló volt, hogy előbb vagy utóbb ki kell derülnie az igazságnak.50 Bartha Ferenc, MNB-elnök a november 18-án a hivatalos megbeszélésekre érkező IMF-tárgyalót, a kelet-európai osztály vezetőjét, Gérard Bélanger-t szombati ebédre invitálta, ahol közölte vele a kellemetlen igazságot. Bartha az ebéd közben a tervezett menetrendet is vázolta: november 20-án hétfőn hivatalosan is felhívja az IMF ügyvezetőjét, Camdessus-t, aki még aznap értesítheti az igazgatóságot. A kormányfő november 21-én a Parlamentben tájékoztatja a nyilvánosságot arról, hogy a külföldi adósságállomány az addig bevallott 17–18 milliárdhoz képest 20 milliárd dollárra rúg.

Az IMF archívumában fellelhető az a felkészítő dokumentum, amelynek alapján Camdessus levezényelte a telefonbeszélgetést hétfőn Barthával. Ebből az derül ki, hogy a bejelentés súlyossága ellenére Camdessus igyekezett jó képet vágni a dologhoz, és a jövőre koncentrálni. Íme a tárgyalásra készült sorvezető kulcsmondatai:

„Azt javaslom, hogy haladéktalanul és professzionális módon kezdjük el a helyzetfelmérést. Ez semmiképpen nem akaszthatja meg a tárgyalások normál menetét, […] a tárgyalások lelassulása káros lehet önöknek, […] biztos lehet abban, hogy mi együttműködünk önökkel. […] Biztosíthatom önt arról, hogy tőlünk nem szivárog ki semmilyen információ, ami kifejezetten káros lehet önöknek. […] Ami a legfontosabb most, hogy kidolgozzuk a készülő programot és annak intézkedéseit. […] Rendkívül fontos, hogy elkerüljék a botrányt, különben súlyos csapást okozhat [a bejelentés], szerintem az egyedüli helyes út azt közölni, hogy az IMF-fel és a Világbankkal szoros együttműködésben dolgoznak azon, hogy a pontos adatok előálljanak. Köszönöm az együttműködését!”51

Camdessus a sorvezető szerint még azt is felajánlotta, hogy személyesen telefonál néhány fontos jegybanki vezetőnek, például az akkor már a francia jegybank élén álló elődjének, Laroisière-nek vagy Conable-nek, a Világbank elnökének, majd még aznap értesítette az IMF igazgatóságát, hogy „az 1988-as bruttó 17,2 milliárd dolláros külső adósságállomány 10 százalékát érheti el a téves adatközlés”.52 Másnap Németh Miklós miniszterelnök a parlamenti képviselők elé állt, és közölte a valós adatokat, hozzátéve, hogy a korábbi politikai és gazdasági vezetés dilemmája az IMF-csatlakozás idején éppen az volt, hogy „a külföld segítségét látta veszélyeztetve, ha feltárja a tényleges helyzetet. A következő két-három év igazolni látszott a döntés helyességét. A Valutaalappal megvalósult pénzügyi együttműködés eredményeképpen sikerült elhárítani a fizetési válságot, és a kialakított és követett szigorú gazdaságpolitika a pénzügyi külső egyensúly javulását eredményezte”53 – mondta Németh a Népszabadság tudósítása szerint.

Ezután szakértői csapatok hónapokon keresztül dolgoztak azon, hogy az 1970-es évek közepétől szisztematikusan meghamisított adatokat rendbe szedjék. Kiderült, hogy az adósságot alacsonyabbnak, a tartalékokat magasabbnak jelentették a valóságosnál, ha pedig az igazi számok alapján döntött volna az IMF, akkor az 1980-as évek eleje óta megkötött hitelmegállapodások több részletéhez nem jutott volna hozzá az ország. „Nem arról volt szó, hogy egy-két szám nem stimmelt, hogy a költségvetési deficit vagy a fizetési mérleg nagyobb volt a bevallottnál és emiatt az adósság sem annyi. Nem egyszerűen pár korrekciós oszlopot kellett beiktatni. Kicsit túlzok persze, de lényegében egyik szám sem volt igaz, ezer dolgot kellett bütykölni”54 – emlékezett a szerzőnek adott interjújában Tarafás Imre, aki részt vett az IMF szakértőivel az adatok ügyéről folytatott tárgyalásokon. Magyarország persze nem az első ilyen eset volt a Valutaalap történetében, de az adathamisítás kiterjedtsége, rendszerszerűsége kivételes volt. Az is az első alkalommal fordult elő, hogy az IMF addig nem volt hajlandó új megállapodást kötni, amíg a vitatott összegeket vissza nem fizették, és szó sem lehetett arról, hogy ez alól felmentést adjon.55

Az „incidens” ellenére a tárgyalások nem szakadtak meg. Az IMF nyomására 1989 decemberében a Németh-kormány rendkívül szigorú költségvetést terjesztett a parlament elé. A tervezett áremelések kiterjedtek a lakbérekre (35 százalék), az ivóvíz- és csatornaszolgáltatásokra (300–400 százalék), a távolsági és városi tömegközlekedésre (20, 45 és Budapesten 55 százalék), az alapvető élelmiszerek közül például a pékárukra, valamint a hús- és tejipari termékekre (26,32 és 42-43 százalék) vagy éppen az üzemanyagokra (10–15 százalék). Ilyen mértékű áremelésre 40 éve nem került sor Magyarországon. A költségvetési tervezet elutasítása esetére Németh Miklós kilátásba helyezte lemondását. Azért, hogy erre ne kerüljön sor, az Országgyűlés december 18-ai ülésén megjelent Helmut Kohl, német kancellár, akivel az akkori politikai vezetés a keletnémetek Magyarországra menekülése miatt szoros kapcsolatot alakított ki. Kohl a javaslat elfogadását kérte. Arra figyelmeztette az országgyűlési képviselőket, hogy az ország fejlődése érdekében a parlamentnek és a képviselőknek is bátorságot kell tanúsítaniuk, még akkor is, ha népszerűtlen intézkedésekre van szükség.56 Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy december 21-én megszavazták a költségvetést.57 A magyar kormány 1990 februárjában fordult újabb szándéklevéllel az IMF-hez és kért készenléti hitelt, a csatlakozása óta a negyediket, amit az adatkozmetikázási botrány lezárása után és néhány nappal a szabad választások első fordulója előtt, 1990 márciusában hagyott jóvá az IMF igazgatósága.

A készenléti hitel megint szinte a fizetésképtelenségtől mentette meg az országot, az IMF értékelése még 1989 legvégén is úgy látta, hogy a csőd szinte elkerülhetetlen. „Még ha azt feltételezzük is, hogy az Európai Közösség 400 milliós hitelének első részletéhez korán hozzájutnak, […] akkor sem biztos, hogy képesek lesznek finanszírozni a folyó fizetésimérleg-hiányukat és az 1990 első felében lejáró adósságukat. […] Az Európai Közösség is tisztában van a problémával és dolgozik azon, miként lehetne a bankok kitettségét fenntartani. […] Az ötlet az, hogy valamiféle adósságrefinanszírozást lehessen tető alá hozni, anélkül, hogy ennek neveznénk. […] Ilyen refinanszírozás nélkül még az IMF-hitellel együtt sem valószínű, hogy képesek lesznek előteremteni az év első felére szükséges összegeket”58 – írták 1989 decemberében.

Nagyrészt a nemzetközi szervezetek és a nyugati kormányok támogatásának volt köszönhető, hogy sikerült túlélni 1990 első felét. Mint az IMF 1990. májusi jelentése megjegyezte: „az IMF és az Európai Közösség támogatásának bejelentése lehetővé tette, hogy több, rövid és hosszú lejáratú hitelszerződést sikerült megkötnie Magyarországnak”59, amelyek lehetővé tették a fizetésképtelenség elkerülését.

„Eladósodásunk oka nem a világgazdasági nyitás, hanem az, hogy a rendszer képtelen volt alkalmazkodni a nemzetközi versenyhez, és hogy a kommunista vezetés felelőtlen hitelfelvételekkel hosszabbította meg a rendszer agóniáját. Nem a külföldi tőkétől kell félni, hanem a hazai államgazdaság megújulásképtelenségétől”60 – hirdette az SZDSZ programja, de a gazdasági válságból való kiúttal kapcsolatban abban nem volt lényeges eltérés a választásra készülő politikai pártok között, hogy az adósságot vissza kell fizetni, a törlesztéseket nem szabad felfüggeszteni. „Mi történjen az adóssággal?”61 – tette fel a kérdést például a Fidesz programja, amely szerint „a külföldi hitelezőkkel szembeni fizetésképtelenség elkerülése elengedhetetlen feltétele a válságkezelésnek”. Igaz, hozzátették, hogy nem ez kell, hogy a program középpontjában álljon, hanem „a gazdaság egész rendszerének átalakítása”.62 Ehhez képest nem mondott különösebben mást a választáson győztes MDF sem, ami nem meglepő: az 1990-es választásokon induló pártok gazdasági szakértői jórészt „egy akolból”, ugyanabból az iskolából származtak. Ahogyan a kerekasztal-tárgyalások egyik résztvevője, Bozóki András, a Fidesz tárgyalója fogalmazott, a legtöbben az 1980-as években szocializálódott reformközgazdászok két típusába tartoztak: „azok közé, akik időben otthagyták az MSZMP-t, vagy azok közé, akik elfelejtettek időben távozni”.63 Az MSZMP, majd az MSZP hátterében az 1980-as években az államigazgatásban edződött gazdasági szakemberek voltak, de az újonnan létrejött pártok környékén is sokan voltak olyanok, akik már az 1980-as években részt vettek nyugati képzésekben, többen közülük az IMF képviselőivel is tartották a kapcsolatot, ismerték a nyugati pénzvilág működését. Pártszimpátiától függetlenül egyetértés volt köztük, hogy Magyarország – Lengyelországgal ellentétben, amelynek adóssága nagyobbrészt kormányhitelekből állt – nem engedheti meg magának, hogy az adósságátütemezés vagy -felmondás eszközéhez folyamodjon. Elutasították azokat az elképzeléseket is, amelyek a Soros György és egyéb befektetők által elképzelt adósságcserét vagy adósságcsökkentést javasolták.

Az új kormányfő, Antall József május közepén találkozott a Budapestre látogató Michel Camdessus IMF-ügyvezetővel is, akinek a Valutaalap belső feljegyzése szerint „impresszív beszámolót tartott a politikai helyzetről, és annak a gazdaságra gyakorolt következményeiről. Kiemelte, hogy a kormány elkötelezett a gazdaság megreformálása mellett, de nem egy nap alatt akarja végrehajtani a változtatásokat, a megfelelő sebességet fogják megválasztani. Azt is hangsúlyozta, hogy ehhez várja az IMF támogatását.”64 Nem hagyott kétséget afelől, hogy a kormány mindenképpen törleszti az adósságait az IMF-nek éppen úgy, mint a nemzetközi hitelezőinek. A programját ismertető május 22-i parlamenti beszédében pedig azt hangsúlyozta, hogy „nemzetközi megítélésünk attól függ, hogy a hitelek kamatait tudjuk-e fizetni”65 – emelte ki Antall.

07

Antall József miniszterelnök és Richard Erb, a Nemzetközi Valutaalap vezérigazgató-helyettese. MTI/AP Fotó

Az új kormányfő arról beszélt, hogy régóta nem látott esélyt kapott Magyarország arra, hogy megszabaduljon a Kádár-korszak örökségétől, mindattól, amit a gazdaságban legjobban az eladósodás fejezett ki. Azt fejtegette, hogy jóllehet magyar kormány talán soha nem „örökölt ilyen súlyos hagyatékot elődeitől”, egyben azonban „régóta nem is kapott ilyen kedvező esélyt, régóta nem kezdhetett a munkának ilyen kedvező világtörténelmi csillagzat alatt”.66 Kádár hiteleit törleszteni kell ugyan, de minden esélye megvan az országnak, hogy képes lesz „egy olyan hatékony gazdaságot kiépíteni, amelynek ez a súlyos adósságállomány kisebb tehertételt jelent” – reménykedett 1990 májusában Antall. Minden azon múlik majd – fejtegette –, hogy sikerül-e egy olyan „egészséges gazdasági rendet”67 kialakítani, amellyel néhány éven belül növekedésbe lehet fordítani a hanyatlást, megállítani az eladósodás folyamatát, és amellyel egy évi 3-4 százalékos növekedést hozó, fenntartható fejlődés útjára áll az ország.

Azt talán még Antall sem sejtette, hogy Magyarország rendszerváltás utáni éveinek történelmét mennyire meghatározza majd a Kádár-korszak eladósodása: a válságkezeléstől a gazdaságpolitikán át a privatizációig éveken keresztül szinte minden fontos döntést befolyásolt az, hogy az ország a korábban felvett hitelek terheit nyögte. Amikorra pedig már úgy tűnt, hogy sikerült megszabadulni a kádári örökségtől, mintha minden újrakezdődött volna. A 2000-es évek elejétől Magyarország – kis túlzással – megismételte az 1980-as éveket, ráadásul – mint az ebben a könyvben felidézett események alapján kiderülhetett – nagyon hasonló módon, mint akkor. Mintha az 1990 előtti évtizedek eseményei hozzájárultak volna az újabb eladósodáshoz: a gazdaságpolitikai hibák ára ismét az adósságcsapda lett, az ország pedig a 2008-ban kezdődött gazdasági válság közepette megint az IMF-hez volt kénytelen segítségért fordulni. Mintha Kádár hitelei kísértettek volna, és talán kísértenének még ma is.

Függelék

Életrajzok

Antos István (1908–1960) közgazdász, pénzügyminiszter 1945 februárjában lépett be az MKP-ba, attól az évtől az Országos Gazdasági Tanács főtitkáraként, majd pénzügyminisztériumi államtitkárként dolgozott. 1951-től 1955-ig, majd 1956–57-ben pénzügyminiszter-helyettes, 1957 májusától 1960-ig pénzügyminiszter, 1959-től haláláig az MSZMP KB tagja volt.

Baczoni Jenő (1907–1996) külkereskedelmi miniszterhelyettes 1932-től dolgozott a Magyar Nemzeti Bank devizával foglalkozó osztályain, különböző beosztásokban. 1949-ben került a Pénzügyminisztériumba, ahol szintén devizaügyekkel foglalkozott. 1954-től a külkereskedelmi miniszter helyetteseként, majd 1968-tól a miniszter első helyetteseként, 1973-tól 1975-ig pedig államtitkárként tevékenykedett. 1945-től az MKP, 1956 októberéig az MDP tagja volt.

Bakó Ede (1935–2001) közgazdász, az MNB ügyvezető igazgatója 1958-tól 1981-ig a Magyar Nemzeti Banknál előbb a nemzetközi információs főcsoport tagjaként, majd tanácsadójaként, a nemzetközi fizetési mérleg, a külföldi hitelpolitika és adóssághelyzet elemzőjeként tevékenykedett. 1981-től 1989-ig az MNB ügyvezető igazgatója, 1989-től 1990-ig a devizapolitikai főosztály vezetője volt.

Balassa Ákos (1934) közgazdász, az Országos Tervhivatal főcsoportfőnöke 1957-től 1988-ig az Országos Tervhivatalban dolgozott különböző beosztásokban (főelőadó, osztályvezető, főosztályvezető, főcsoportfőnök), 1989–1990-ben a kormány gazdasági reformbizottságának tagja volt.

Bartha Ferenc (1943–2012) közgazdász, az MNB elnöke 1965-től 1970-ig az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének munkatársa volt, majd 1970-től 1980-ig a külkereskedelmi tárca valuta-, ár- és pénzügyi főosztályának helyettes vezetőjeként dolgozott. 1980-tól 1987-ig a Minisztertanács Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Titkárságát vezette, 1987-ben a Kereskedelmi Minisztérium államtitkárává nevezték ki. 1988-ban a Magyar Nemzeti Bank élére került, ezt a tisztséget 1990. június 30-ig töltötte be. 1988-89-ben az MSZMP KB tagja volt.

Bácskai Tamás (1925–2007) közgazdász, az MNB ügyvezető igazgatója 1949–1950-ben a Pénzügyminisztériumban a jóvátételi adósságokkal foglalkozott, majd négy éven át a bécsi Nemzetközi Békeintézet kutatási és publikációs osztályának vezetője volt. Hazatérése után 1962-ig a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem tanáraként, 1962 és 1968 között a Béke Világtanács titkáraként tevékenykedett, majd 1984-ig a Magyar Nemzeti Bank elnöki tanácsadója, osztályvezetője, ügyvezető igazgatója volt. 1984-től 1988-ig a Közgazdaságtudományi Egyetem tanszékvezető tanáraként dolgozott. A rendszerváltás után derült ki, hogy 1956 és 1961 között együttműködött a titkosszolgálattal, kollégáiról és családtagjairól is írt jelentést.

Berei Andor (1900–1979) közgazdász 1947–1948-ban az Országos Tervhivatal első főtitkára, később, 1954 és 1956 között elnöke lett. 1948-tól 1954-ig a Külügyminisztérium politikai államtitkáraként, majd a miniszter első helyetteseként dolgozott. 1948-tól 1956-ig a párt Központi Vezetőségének tagja volt. A forradalom alatt, 1956 novemberében Moszkvába ment, ahonnan 1958-ban tért haza. 1949-től a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen oktatott, 1961 és 1970 között tanszékvezetőként dolgozott. 1961-től 1976-ig a Kossuth Könyvkiadó igazgatója volt.

Bognár József (1917–1996) közgazdász 1945-től az FKGP egyik vezetője volt, 1946–1947-ben, a koalíciós korszakban tájékoztatásügyi miniszter, majd 1947 és 1949 között Budapest polgármestere. 1949-től 1956-ig bel-, illetve külkereskedelmi miniszterként dolgozott. 1956. október-novemberben a Nagy Imre-kormányban miniszterelnök-helyettes volt, 1957-ben elhárította a kormánytagságra vonatkozó felkérést. 1954-től a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem tanára, 1965-től akadémikus. 1961 és 1969 között a Kulturális Kapcsolatok Intézetének elnöke, majd az MTA Világgazdasági Kutatóintézet első számú vezetője volt. 1966–1988 között az Országgyűlés terv- és költségvetési bizottságának elnöke volt.

Boros Imre (1947) közgazdász 1970-től dolgozott a Magyar Nemzeti Banknál, 1981 és 1988 között a devizagazdálkodási osztály vezetője volt. Az MNB nemzetközi pénzügyi területének MSZMP-alapszervezeti titkára volt, és 1983-ban másokkal közösen Állami Díjat kapott az adósságválság kezeléséért. 1988-tól 1990-ig a Magyar Hitelbank vezérigazgató-helyetteseként tevékenykedett. Neve szerepel az állambiztonság szigorúan titkos állományú (SZT) tisztjeinek 2011-ben történészek által közzétett névsorában, amely szerint az állambiztonság III/II-es osztályán a D-8-as kódszámú SZT-tisztként dolgozott a kémelhárításnak az 1970-es, 1980-as években. Az adatokat az érintett vitatja.

Camdessus, Michel (1933) francia közgazdász, az IMF ügyvezető igazgatója az 1960-as években a francia pénzügyminisztériumban és a brüsszeli francia állandó képviseleten dolgozott, majd az 1970-es években a Kincstárban töltött be különböző pozíciókat, 1982 és 1984 között az intézmény elnöke volt. 1984-ben a francia jegybank elnökének nevezték ki. 1987-től 2000-ig az IMF ügyvezető igazgatói posztját töltötte be.

Conable, Barber Benjamin (1922–2003) amerikai közgazdász, a Világbank elnöke 1962-ben az amerikai Szenátusba, majd 1964-ben a Kongresszusba került republikánus képviselőként, és kilenc alkalommal újraválasztották. 1986-ban Ronald Reagan amerikai elnök a Világbank elnöki pozíciójába jelölte, a posztot 1991-ig töltötte be.

Csernok Attila (1929) közgazdász, az MNB elnökhelyettese 1951-től a Központi Statisztikai Hivatal munkatársa volt, 1967-ben a Minisztertanács gazdasági bizottságának titkárságára került, ahol 1971-től 1973-ig a titkárság vezetője volt. 1973-tól 1981-ig az MNB elnökhelyettese volt.

Csikós-Nagy Béla (1915–2005) közgazdász, akadémikus, az Országos Anyag- és Árhivatal elnöke 1940 és 1945 között a Miniszterelnökség Gazdaságtanulmányi Osztályán és a Pénzügyminisztériumban dolgozott. 1946-ban került a Gazdasági Főtanácshoz, ahol először miniszteri tanácsosként, majd főtitkárhelyettesként dolgozott. 1948-ban az Országos Tervhivatal közgazdasági főosztályának vezetője lett, 1952–1953-ban a Helyi Ipari Minisztériumban, 1954–1955-ben a Könnyűipari Minisztériumban volt miniszterhelyettes, 1955–1956-ban pedig a Budapesti Vegyesipari Tröszt igazgatója volt. 1957 februárjában a Varga István vezette Gazdasági Szakértő Bizottság tagja lett, 1957-ben megszervezte az Országos Árhivatalt (1967-től Országos Anyag- és Árhivatal), amelynek – 1984-es nyugdíjba vonulásáig – elnöke volt.

Dabrónaki Gyula (1916–1984) politikus, a Központi Népi Ellenőrzési Bizottság elnöke volt 1967-től 1977-ig. Pályája elején, 1945-ben az SZDP kerületi titkára, majd üzemszervezési osztályvezetője lett. 1948-tól 1954-ig az MDP Központi Vezetőségének, 1948 és 1950 között a budapesti pártbizottságnak a tagja volt, majd 1950-től 1952-ig a Szikra Kiadó osztályvezetőjeként dolgozott. 1957 és 1967 között élelmezésügyi miniszterhelyettesként tevékenykedett. 1957-től 1984-ig az MSZMP KB tagja volt.

Erdei Ferenc (1910–1971) agrárközgazdász 1934-ben bekapcsolódott a falukutató mozgalomba, a Márciusi Front egyik meghatározó egyénisége, a Nemzeti Parasztpárt egyik alapítója, 1945-től alelnöke, 1947 és 1949 között főtitkára volt. 1944-45-ben belügyminiszter, 1948-49-ben államminiszter, 1949 és 1953 között földművelésügyi, 1953-54-ben igazságügyi, 1954-55-ben újból földművelésügyi miniszter. 1955 novemberétől 1956. október 31-éig miniszterelnök-helyettesként tevékenykedett. Nagy Imre kormányában államminiszteri posztot töltött be, november 3-ától a tököli szovjet katonai bázison tartották fogva december végéig. 1954-től az MTA Agrárgazdasági Kutatóintézetének igazgatója, 1957 és 1964 között, illetve 1970-71-ben az MTA főtitkára, 1964 és 1970 között a Hazafias Népfront főtitkára volt.

Faluvégi Lajos (1924–1999) közgazdász, pénzügyminiszter 1945-től a Pénzügyminisztériumban főosztályvezető, 1968-tól 1971-ig miniszterhelyettes, majd 1971-től pénzügyminiszter volt. 1980-ban miniszterelnök-helyettessé és az Országos Tervhivatal elnökévé nevezték ki, e tisztségeket 1986-ig töltötte be. 1975 és 1988 között az MSZMP KB tagja volt.

Fekete János (1918–2009) közgazdász, az MNB első elnökhelyettese pályáját 1936-ban a Szarvasi Takarékpénztárban kezdte. 1948-ban került a Magyar Nemzeti Bankba, majd 1950-ben a Pénzügyminisztériumba. A pénzügyi tárcánál a devizafőosztály vezetőjeként, a Külügyminisztériumban a nemzetközi pénzügyi osztály vezetőjeként dolgozott 1950 és 1953 között. 1953-ban ismét az MNB-be került, ahol 1968-ig a devizagazdálkodási főosztály vezetője, majd 1980-ig elnökhelyettes, 1980 és 1988 között első elnökhelyettes volt. 1982 és 1988 között az IMF magyarországi kormányzója volt. 1985-től 1990-ig Szarvas országgyűlési képviselője volt.

Fock Jenő (1916–2001) politikus 1945-től az MKP Budapesti Bizottságának üzemszervezője, 1947-48-ban a Nehézipari Központ osztályvezetője, majd főosztályvezetője volt. 1951 és 1954 között a Kohó- és Gépipari Minisztériumban miniszterhelyettesként dolgozott, 1955-től a Szakszervezetek Országos Tanácsának főtitkára volt. 1957-től 1961-ig az MSZMP KB gazdaságpolitikai titkáraként tevékenykedett, majd 1967-ig miniszterelnök-helyettes volt. 1967-től 1975-ig a miniszterelnöki pozíciót töltötte be. 1956-tól 1989-ig az MSZMP KB, 1957–1980 között pedig a PB tagja volt.

De Fontenay, Patrick (1934) francia közgazdász, az IMF európai osztályának igazgatóhelyettese 1965 és 1968 között a Világbank közgazdásza volt, majd 1970-től az IMF-nél dolgozott különböző vezető beosztásokban. 1984-től az IMF európai osztályának igazgatóhelyettese volt, 1991-ben az IMF Institute igazgatójának nevezték ki.

Friss István (1903–1978) közgazdász 1945 után az MKP, majd az MDP Központi Vezetősége mellett működő Állampolitikai, illetve Államgazdasági Osztály, 1952-től pedig a terv-, pénzügyi és kereskedelmi osztály vezetője volt. 1956 novemberétől 1962-ig az MSZMP KB Államgazdasági Osztályának vezetőjeként dolgozott. 1954-től 1974-ig az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének igazgatója, 1956 novemberétől 1978-ig az MSZMP KB tagja volt.

Gold, Joseph (1913–2000) brit jogász, az IMF jogi igazgatója 1946-ban, három hónappal a szervezet alapítása után lépett az IMF kötelékébe, és 1960-ban nevezték ki a legfontosabb jogi pozícióba, amelyet nyugdíjazásáig, 1979-ig töltött be. 1980-ban II. Erzsébet királynő lovaggá ütötte.

Grósz Károly (1930–1996) politikus, pártmunkás 1945-ben lépett be az MKP-ba. 1950-ben az MDP Központi Vezetőségének munkatársa, 1950 és 1954 között hivatásos katonatiszt volt. 1954-től az MDP, majd az MSZMP megyei, illetve központi apparátusában dolgozott. 1973-74-ben a Fejér Megyei Pártbizottság első titkára volt, 1974-től 1979-ig az MSZMP KB agitációs és propagandaosztályának vezetőjeként tevékenykedett. 1979 és 1984 között a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei, 1984-től 1987-ig a Budapesti Pártbizottság első titkára. 1987 júniusa és 1988 novembere között miniszterelnöki pozíciót töltött be, 1988 májusától az MSZMP KB főtitkára volt a párt 1989 októberi megszűnéséig.

Hammer József (1927) közgazdász pályáját az Agrimpexnél kezdte gyakornokként, majd előadóként tevékenykedett. Megszakításokkal a Külkereskedelmi Minisztériumban dolgozott, előbb előadó, majd főosztályvezető-helyettesi beosztásban. Több alkalommal volt külszolgálaton Hágában, Prágában és Delhiben. Később visszatért az Agrimpexhez, ahol főosztályvezető, majd igazgató volt. 1971-től a Hungarofruct vezérigazgatójaként dolgozott.

Havasi Ferenc (1929–2004) politikus 1947-ben lett tagja az építőmunkások szakszervezetének, 1948-ban belépett az MDP-be. 1949-ben munkahelyén, a Lábatlani Cement- és Mészműben üzemi párttitkárnak választották, 1950-ben az MDP tatabányai pártbizottságán agitációs és propagandatitkár lett. 1952-től a Komárom megyei pártbizottságon töltött be vezető funkciókat, 1956 után titkár, 1966 és 1975 között első titkár volt. 1975-ben a Minisztertanács elnökhelyettesévé nevezték ki, majd 1978-tól 1987-ig az MSZMP KB gazdaságpolitikáért felelős titkára lett. 1987-88-ban az MSZMP Budapesti Pártbizottságának első titkára volt.

Hetényi István (1926–2008), közgazdász, pénzügyminiszter 1949-től az Országos Tervhivatal munkatársa volt, 1970 és 1980 között annak elnökhelyetteseként, illetve 1973-tól államtitkáraként dolgozott. 1980-tól 1986-ig pénzügyminiszter volt.

Huszár István (1927–2010) közgazdász, az Országos Tervhivatal elnöke 1951-től 1953-ig a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem statisztikai tanszékének tanársegédje volt, majd 1953 és 1961 között előbb az MDP KV, majd az MSZMP KB Terv-, Pénzügyi és Kereskedelmi, illetve Államgazdasági Osztályának munkatársa, 1961 és 1963 között osztályvezető-helyettese volt. 1963-tól 1969-ig a Központi Statisztikai Hivatal elnökhelyettesi, 1969-től 1973-ig elnöki posztját töltötte be. 1973-ban miniszterelnök-helyettes, 1975-től 1980-ig egyidejűleg az Országos Tervhivatal elnöke volt. 1980-tól 1985-ig az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetének főigazgatójaként dolgozott, 1985 és 1988 között a Párttörténeti Intézet igazgatója volt.

Junz, B. Helen (1930), amerikai közgazdász, az IMF vezető munkatársa 1953-tól 1958-ig a National Industrial Conference Boardnál, majd a National Institute of Social Research-nél dolgozott. 1960 és 1962 között az amerikai Kereskedelmi Minisztériumban volt közgazdász, 1962 és 1977 között a Fednél tanácsadó. 1977-től 1979-ig az amerikai Pénzügyminisztériumban dolgozott vezető beosztásban, majd egy évig a First National Bank of Chicago alelnöke volt. 1980 és 1982 között a későbbi Fed-elnök, Alan Greenspan kutatócégénél volt elnökhelyettes. 1982-ben csatlakozott az IMF-hez, ahol 1987-ig az európai osztályon volt vezető tanácsadó, majd igazgatóhelyettesnek nevezték ki az Exchange and Trade Relations részlegre. 1989-től az IMF genfi irodáját vezette.

Kárász Artúr (1907–1992) közgazdász, az MNB elnöke 1931-től a Magyar Nemzeti Bank munkatársa, 1945-46-ban elnöke volt. 1948-ban emigrált, az USA-ban, Bolíviában és Franciaországban élt. 1956-tól a Világbank munkatársa, 1968-tól 1972-ig annak európai igazgatója volt. 1974-től a Siemens franciaországi alelnökeként, 1976-tól elnökeként dolgozott.

Kiss Árpád (1918–1970) mérnök, az Országos Tervhivatal elnöke 1943-ban belépett az SZDP-be. 1938-tól 1950-ig a Ganz Villamossági Gyárban dolgozott előbb konstruktőrként, majd 1945-től osztályvezetőként. 1950-től 1954-ig könnyűipari miniszter, majd 1956-ig vegyipari és energetikai miniszter volt. 1954 és 1956 között az MDP KV, majd 1956 és 1961 között az MSZMP KB tagja volt. 1956-tól 1961-ig az Országos Tervhivatal elnöki posztját töltötte be, majd az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság elnöke volt.

Kopits György (1943) közgazdász, az IMF képviselője pályáját a washingtoni Brookings Intézetben kezdte kutatóként, majd 1969-től az USA Pénzügyminisztériumának munkatársa lett, végül 1975-ben az IMF-hez szerződött. 1986-ban magyarországi főreferenssé, majd 1988-ban az IMF osztályvezetőjévé nevezték ki. 1993-tól 1996-ig az IMF magyarországi képviselőjeként dolgozott.

Kornai János (1928) közgazdász, a Harvard emeritus professzora 1945-ben a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség budapesti központjának munkatársa lett. 1947-ben került a Szabad Néphez, ahol gazdasági szerkesztőként dolgozott. 1954-ben tagja volt a Nagy Imre-párti Szabad Nép-lázadásnak, emiatt 1955-ben, több munkatársával együtt, elbocsátották. 1955-ben az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének munkatársa lett. Az 1956-os forradalom leverése után nem volt hajlandó belépni az MSZMP-be, ezért az akadémiai kutatóintézetből eltávolították. 1958-ban a Textilipari Intézet osztályvezetőjévé nevezték ki, 1963 és 1967 között az MTA Számítástechnikai Központjának osztályvezetőjeként és kutatójaként dolgozott. 1967-ben került vissza az MTA Közgazdaságtudományi Intézetébe, ahol annak gazdasági szabályozáselméleti osztályát vezette. 1961-ben kapta meg az egyetemi doktori, 1965-ben az akadémiai doktori fokozatot. Később az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének kutatóprofesszorává nevezték ki. 1986-tól a Harvard Egyetem professzora.

Kossa István (1904–1965) politikus a szakszervezeti mozgalomban edződött. 1948-tól iparügyi, 1949-től pénzügyminiszter volt, 1950-től a kohó- és gépipari miniszterhelyettesi posztot töltötte be. 1949-50-ben a Népgazdasági Tanács tagja volt, 1951-től az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke lett, majd 1952-től kohó- és gépipari miniszterként, 1954-től pedig az Országos Tervhivatal elnökhelyetteseként dolgozott. 1956. október 27-étől november 3-áig Nagy Imre kormányának pénzügyminisztere, majd 1956. november 4-étől a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány tagjaként szintén a pénzügyek irányításával bízták meg. 1957-től közlekedési és postaügyi miniszter, egészen 1963-as nyugdíjazásáig.

Kostolany, André (1906–1999) tőzsdeguru Budapesten filozófiát és művészettörténetet tanult, majd 1927-ben Párizsba került, ahol tőzsdealkusz lett. A második világháború idején az Egyesült Államokba menekült, majd az 1950-es években Németországban és Franciaországban élt, és sikeres tőzsdespekulánsként működött. Számos könyvet írt, és rendszeresen publikált a Capital című lapban.

Lámfalussy, Sándor (1929) közgazdász, bankár 1955-től közgazdász-tanácsadóként dolgozott a Banque de Bruxelles-nél, majd 1965-től annak vezérigazgatója és az igazgatótanács elnöke lett. 1976-tól a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankjánál dolgozott, 1981-től vezérigazgató-helyettesként, 1985-től 1993-ig pedig vezérigazgatóként. Közben a Delors-bizottság tagjaként részt vett 1988-89-ben az Európai Monetáris Unió megvalósítási tervének kidolgozásában.

De Larosière, Jacques (1929) francia közgazdász, az IMF ügyvezető igazgatója az 1960-as és az 1970-es években a francia Pénzügyminisztériumban, majd a Kincstárnál dolgozott, amelynek 1974 és 1978 között vezetője lett. 1978 és 1987 között az IMF ügyvezető igazgatói pozícióját töltötte be, majd 1987-től 1993-ig a francia jegybank elnökeként tevékenykedett.

László Andor (1914–1993) közgazdász, az MNB elnöke 1936-tól Budapesten a Magyar Általános Hitelbank Rt. tisztviselője volt. 1947-48-ban a Hitelbank, majd az Állami Bankok Központi Irodájának munkatársaként, később a Pénzügyminisztérium bank- és hitelfőosztályának vezetőjeként dolgozott. 1954-től hét éven át az OTP vezérigazgatója volt. 1961 és 1975 között az MNB elnöki pozícióját töltötte be.

Lázár György (1924) politikus 1948-tól 1953-ig az Országos Tervhivatal előadója, 1953 és 1958 között főosztályvezető-helyettese, majd főosztályvezetője, 1958-tól 1970-ig pedig elnökhelyettese volt. Ezt követően 1973-ig munkaügyi miniszter, 1973 és 1975 között az Országos Tervhivatal elnöke volt. 1975-től 1987-ig miniszterelnökként tevékenykedett. 1987-88 között az MSZMP főtitkárhelyettese, 1970-től 1988-ig az MSZMP KB, 1975 és 1988 között a PB tagja volt.

Leutwiler, Fritz (1925–1997) közgazdász, a Svájci Nemzeti Bank és a BIS elnöke 1952-ben kezdett el a Svájci Nemzeti Bankban dolgozni, amelynek 1974-től egy évtizeden át az első számú vezetője volt. 1982–1984 között a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankjának elnökeként is dolgozott.

Marjai József (1923) politikus, miniszterelnök-helyettes 1947-ben a Kereskedelmi és Szövetkezetügyi Minisztériumban segédelőadóként helyezkedett el. 1948-ban a Külügyminisztérium munkatársa lett, Prágában, Belgrádban, majd Moszkvában teljesített diplomáciai szolgálatot. 1953-tól a protokollosztály főnöke, majd 1955 és 1956 között a politikai osztály vezetőjének nevezték ki. 1956-tól svájci, 1959-től 1963-ig prágai követ volt. Hazatérése után a Külügyminisztériumban dolgozott, majd 1966 és 1970 között belgrádi nagykövetként szolgált. 1970-től 1973-ig külügyminiszter-helyettes, 1976 és 1978 között moszkvai nagykövet. 1978-ban kinevezték a minisztertanács elnökhelyettesévé, 1987-88-ban egyúttal kereskedelmi miniszterként is tevékenykedett. 1976 és 1989 között az MSZMP Központi Bizottságának tagja volt.

Medgyessy Péter (1942) közgazdász, politikus pályáját a Pénzügyminisztériumban kezdte, ahol 1966-tól 1982-ig különböző vezető beosztásokban dolgozott. 1982 és 1986 között pénzügyminiszter-helyettes, 1986 és 1987 között pénzügyminiszter volt. 1987-től 1990-ig a Németh-kormányban a minisztertanács gazdasági ügyekkel megbízott elnökhelyetteseként tevékenykedett. 1987 és 1989 között az MSZMP KB tagja volt. 2002-ben kiderült róla, hogy az 1970-es, 1980-as években az állambiztonság III/II-es osztályán a D-209-es kódszámú SZT-tisztként dolgozott a kémelhárításnak.

Melega Tibor (1936) közgazdász, külkereskedelmi miniszterhelyettes 1959-től 1964-ig az Elektroimpexnél dolgozott, majd a Külkereskedelmi Minisztériumban volt főelőadó, később referatúra-vezető. 1969 és 1974 között az NSZK-ban, a kölni kereskedelmi kirendeltségen teljesített külszolgálatot, 1974-től a külügyi tárca Fejlett Nem Szocialista Országok Államközi főosztályán dolgozott főosztályvezető-helyettesként. 1980-tól a külkereskedelmi miniszter helyettese, 1988-ban a kereskedelmi miniszter helyettese lett.

Németh Károly (1922–2008) politikus, az Elnöki Tanács elnöke 1954-től 1960-ig a Csongrád megyei Pártbizottság első titkára volt, majd az MSZMP KB Mezőgazdasági Osztályának vezetője lett 1960 és 1962 között. Ezután az MSZMP KB Titkárságán töltött be különböző vezető pozíciókat: 1962 és 1965 között mezőgazdasági, 1974-től 1977-ig gazdaságpolitikai titkár volt, illetve 1978-tól az első titkár helyetteseként dolgozott. 1965-től 1974-ig a Budapesti Pártbizottság első titkára, majd 1978-tól 1987-ig a párt első, később főtitkárának helyettese volt. 1970-től 1987-ig a PB tagjaként dolgozott, 1987-88-ban az Elnöki Tanács elnöke volt.

Németh Miklós (1948) közgazdász, miniszterelnök a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen kezdte pályáját, ahol oktatóként és kutatóként dolgozott. 1974-75-ben ösztöndíjjal az Amerikai Egyesült Államokban a Harvard Egyetemen tanult. 1977-ben az Országos Tervhivatalban osztályvezető-helyettes lett, 1981-től az MSZMP KB Gazdaságpolitikai Osztályán dolgozott, ahol 1986-tól osztályvezetőnek nevezték ki. 1987-től a Központi Bizottság gazdaságpolitikai titkára volt. Kádár János leváltása után, 1988-ban bekerült a Politikai Bizottságba, amelynek 1989. október 7-éig, az MSZMP megszűnéséig tagja volt. 1988 novembere és 1990 májusa között miniszterelnök volt.

Nyers Rezső (1923) közgazdász, politikus 1940-től 1948-ig az SZDP tagja, 1947-48-ban Pest megye és környéke titkárhelyettese, majd titkára volt. 1952 és 1954 között belkereskedelmi minisztériumi osztályvezető, 1954-től 1956-ig a SZÖVOSZ elnökhelyettese, 1956 júliusától októberig élelmiszer-ipari miniszter volt. 1948 és 1954 között az MDP KV póttagja, majd 1954 és 1956 között tagja volt. 1956 után a közellátási kormánybizottságot vezette, majd 1957 és 1960 között a SZÖVOSZ elnöke lett. 1960 és 1962 között a pénzügyminiszteri pozíciót töltötte be. 1962-től 1974-ig az MSZMP KB gazdaságpolitikai titkára volt, majd ugyanettől az évtől az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének lett az igazgatója. 1988-89-ben államminiszteri pozíciót töltött be. Az MSZMP PB tagja volt 1966 és 1975 között, majd 1988-89-ben.

Péter György (1903–1969) statisztikus, közgazdász 1945-től 1948-ig az Országos Társadalombiztosítási Intézet igazgatója, majd 1968-ig a KSH elnöke volt. 1950 és 1964 között a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem tanszékvezetőjeként dolgozott.

Puja Frigyes (1921–2008) külügyminiszter 1945 és 1951 között pártfunkcionárius, majd 1953-ig külügyminisztériumi osztályvezetőként dolgozott. Ezután 1953 és 1955 között stockholmi, majd 1955-től 1959-ig bécsi követ volt. Külügyminiszter-helyettesként dolgozott 1959 és 1963 között, majd 1968-tól 1973-ig, közben öt évig az MSZMP KB Külügyi Osztályvezetője volt. 1973-tól 1983-ig a külügyminiszteri pozíciót töltötte be, majd 1986-ig helsinki nagykövet volt.

Pulai Miklós (1925) közgazdász, az MNB elnökhelyettese 1949-ben került a Pénzügyminisztériumba, ahol 1951-ben a bankosztály vezetésével bízták meg. Az MDP-be 1950-ben lépett be, 1952-ben egyéves pártiskolára került, amelynek elvégzése után a Pénzügyminisztériumban a titkárság megbízott vezetője, később a költségvetési főosztály vezetője lett. 1956-1957-ben pénzügyminiszter-helyettes volt, de a forradalom alatti tevékenysége miatt kizárták az MSZMP-ből, ezért a László Andor vezette OTP osztályvezetője lett. 1963-ban került a Magyar Nemzeti Bank alkalmazásába, ahol 1968 és 1980 között első elnökhelyettes volt. 1980-tól az Országos Tervhivatal elnökhelyettese volt, 1988-ban kinevezték a Minisztertanács Gazdasági Reformbizottsága elnökhelyettesévé. 1982 és 1989 között a Világbank magyarországi kormányzójaként dolgozott.

Schweitzer, Pierre-Paul (1912–1994) francia közgazdász, az IMF ügyvezető igazgatója 1949 és 1953 között a washingtoni francia nagykövetségen volt pénzügyi attasé, majd 1953-tól 1960-ig a párizsi Kincstár igazgatójaként dolgozott. 1960-ban a francia jegybank elnökhelyettesének nevezték ki. 1963 és 1968 között az IMF ügyvezető igazgatójaként tevékenykedett.

Szalkai István (1949) közgazdász, az MNB elnökhelyettese pályáját a Pénzügyminisztérium Pénzügykutató Intézetében kezdte, majd 1981 és 1985 között a Magyar Nemzeti Bank ügyvezető igazgatója volt. 1985-től 1987-ig a Nemzetközi Valutaalapnál dolgozott közgazdász szakértőként. 1988 és 1989 között az MNB elnökhelyettese volt.

Tarafás Imre (1947) közgazdász, az MNB első elnökhelyettese 1969 és 1973 között az MTA Közgazdaságtudományi Intézetében dolgozott. 1973-tól 1986-ig a Magyar Nemzeti Banknál volt főelőadó, majd az árfolyam-politikai osztály vezetője, és a közgazdasági főosztály helyettes vezetőjeként tevékenykedett. 1986 és 1988 között az Országos Tervhivatalnál volt gazdaságirányítási és pénzügyi főcsoportfőnök, közben 1985-től 1987-ig a Világbank tanácsadójaként dolgozott. 1988 és 1993 között a Magyar Nemzeti Bank első elnökhelyettese volt.

Tímár Mátyás (1923) közgazdász, az MNB elnöke 1949-től a Pénzügyminisztériumban dolgozott, 1952 és 1955 között a költségvetési főosztály vezetője, 1955-től 1957-ig és 1960-tól 1962-ig pénzügyminiszter-helyettes, majd 1967-ig pénzügyminiszter volt. 1967 és 1975 között miniszterelnök-helyettesként tevékenykedett, majd 1988-ig a Magyar Nemzeti Bank elnöke volt. 1966 és 1985 között az MSZMP KB tagja volt.

Varga István (1897–1962) közgazdász 1945 és 1949 között a Gazdaságkutató Intézet vezetője volt, közben 1945-től az Újjáépítési Minisztérium főcsoportvezetője, majd államtitkára lett, és az FKGP delegáltjaként az Anyag- és Árhivatal elnöki pozícióját is betöltötte. 1954-től az MTA Közgazdaságtudományi Intézetében dolgozott, 1956-ban részt vett az FKGP újjáalakításában, majd a Közgazdasági Szakértő Bizottság elnöke volt. 1957-től 1962-ig a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen tanított.

Vas Zoltán (1903–1983) politikus 1945 után Budapest közellátási kormánybiztosa, majd polgármestere lett, 1945 és 1949 között a Gazdasági Főtanács főtitkára volt. 1949-től 1952-ig az Országos Tervhivatal első elnöke lett, majd 1953-54-ben a komlói bányatröszt igazgatójaként, később a Minisztertanács titkárságának vezetőjeként dolgozott. 1955-ben külkereskedelmi miniszterhelyettes lett, majd a SZÖVOSZ elnöke volt. 1956 októberében a Nagy Imre-kormány közellátási kormánybiztosának nevezték ki, november 4-én a jugoszláv követségre menekült, ahonnan Romániába internálták. 1958 végén tért haza, eljárási kegyelemben részesült. Később irodalmi munkásságot folytatott.

Veress Péter (1928) külkereskedelmi miniszter pályája elején a Közel-Keleten volt külkereskedelmi kirendeltségvezető, majd a Külkereskedelmi Minisztérium főosztályvezetője lett, 1971 és 1974 között a miniszterhelyettesi posztot töltötte be, ezt követően párizsi nagykövet. 1979-től 1987-ig külkereskedelmi miniszter volt.

Whittome, Leslie Alan (1926–2001) brit közgazdász, az IMF európai igazgatója 1951-ben a Bank of Englandnél kezdett dolgozni, ahol vezető beosztásig jutott, amikor 1964-ben az IMF kötelékébe lépett, és 1986-ig az intézmény európai osztályát vezette. Ezután 1990-es nyugdíjba vonulásáig az IMF-nél maradt, de speciális megbízatásokra még évek múlva is visszatért az intézményhez. 1991-ben lovaggá ütötték.

Zala Júlia (1919–1994) közgazdász 1949-től a Központi Statisztikai Hivatal főosztályvezetője, majd elnökhelyettese volt. 1967 és 1975 között a Gazdaságkutató Intézet igazgatójaként dolgozott, 1975-től 1980-ig az ENSZ Európai Gazdasági Bizottságának vezető munkatársa volt.

Zdeborsky György (1944) 1967-ben került az MNB-hez a devizagazdálkodási főosztályra, ahol 1983-tól főosztályvezető-helyettesként, 1985-től főosztályvezetőként dolgozott. 1989-től a CIB Bank vezérigazgatója lett.

Főbb gazdasági mutatók

tab1

tab2

tab3

tab4

tab5

Gyakran előforduló fogalmak*15

Adósságállomány: A bruttó külföldi adósságállomány egy ország külfölddel szemben fennálló összes hiteltartozása, a nettó külföldi adósságállomány pedig az ország külfölddel szemben fennálló összes hiteltartozásának és követelésének a különbsége.

Adósságszolgálat: A bruttó adósságállomány esedékes törlesztőrészletének és kamatának az összege. Egy gazdaság adósságszolgálata nagyságának érzékeltetésére az adósságszolgálatot az éves GDP-hez vagy az éves exporthoz viszonyítva szokták megadni.

Adósságszolgálati ráta: A mutató a hiteltörlesztéseket és a kamatfizetéseket, vagyis az adósságállomány adott évre jutó teljes terhét viszonyítja a nemzetközi folyó fizetési mérleg áruexportból származó bevételeihez. Közgazdaságilag indokoltabb és elterjedtebb olyan adósságszolgálati mutató alkalmazása, amely az adósságszolgálatot az összes – a folyó fizetési mérlegben szereplő árueladásából vagy szolgáltatásból származó – bevételhez viszonyítja. Ebből az állapítható meg, hogy az exportbevételek hány százalékát köti le az adósságteher.

Árindex: A kijelölt termékek és szolgáltatások árváltozásának a felhasználás értékével súlyozott átlaga.

Árszínvonal: Mesterséges konstrukció, amely például a fogyasztás és a kibocsátás „árát” mutatja. Adott év árszínvonalát mindig egy másik évhez hasonlítva adjuk meg. Az árszínvonal változását az árindex méri.

Bruttó adósságállomány/GDP: A mutató a bruttó adósságállományt viszonyítja a bruttó hazai termékhez, és azt fejezi ki, hogy az ország megtermelt jövedelmének hány százaléka szükséges az adósság kiegyenlítéséhez.

Bruttó adósságállomány/éves export értéke: A bruttó adósság viszonyítható csak az áruexporthoz is, de reálisabb a teljes külgazdasági teljesítmény megítélése, ha az áru- és szolgáltatásexporthoz viszonyítják a bruttó adósságállományt. A mutató azt fejezi ki, hogy a gazdaság exportteljesítményének hányszorosa a külső adósság, vagyis hány évi exportteljesítményre lenne szükség a teljes adósság kifizetéséhez, nem számítva a kamatköltségeket.

Bruttó hazai termék (Gross Domestic Product, GDP): Egy országban, adott idő alatt előállított, végső felhasználásra szánt javak (termékek és szolgáltatások) összességének értéke. Ha az időtartam nincs megszabva, akkor alapértelmezésként évet kell számítani. A GDP különbözik a bruttó nemzeti terméktől (Gross National Product, GNP), mert nem tartalmazza az országok közötti jövedelem-átutalásokat, azt nézi, hogy hol keletkezett a jövedelem, nem pedig azt, hogy hol kapják meg. Míg a nominális GDP a GDP pénzben kifejezett értéke, a reál GDP az infláció hatását próbálja kiküszöbölni azzal, hogy a GDP-t alkotó javak mennyiségét és valamilyen bázisidőszaki árát veszi figyelembe.

Bruttó nemzeti jövedelem (Gross National Income, GNI): A nemzetgazdaság gazdasági szereplőinek (rezidensek) egy év alatt az elsődleges elosztás során akár belföldről, akár külföldről megszerzett összes bruttó jövedelme.

Felhalmozás: A végső felhasználás egyik tétele, amely – magán és állami – beruházásokat, valamint a készletváltozást foglalja magában.

Fizetési mérleg: Egy gazdaság nemzetközi üzleti kapcsolatait rögzítő elszámolás. Általában negyedévre, illetve évre vonatkozóan mutatja ki az ország és a világ többi része között lebonyolított ügyletek pénzbeli értékét, azaz minden olyan eseményt rögzíteni igyekszik, amely az országhatáron be- vagy kilépő pénzmozgással jár. Részei a folyó fizetési mérleg és a finanszírozási tételek.

Folyó fizetési mérleg: A fizetési mérleg első nagy részmérlege, amely maga is három részre oszlik, a külkereskedelmi mérlegre, a jövedelmek egyenlegére és a viszonzatlan átutalások mérlegére.

Gazdasági növekedés: A gazdasági kibocsátás alakulása. Mérőszáma a reál GDP növekedési üteme.

Importfedezeti mutató: A mutató a devizatartalékot az importhoz viszonyítja, és azt fejezi ki, hogy hány havi importnak megfelelő összegű devizatartalékkal rendelkezik az ország. Az importfedezeti mutató az adott ország rövid távú külső pénzügyi helyzetének egyik fontos jelzőszáma.

Infláció: A gazdasági elemzésben az árszínvonal tartós emelkedését jelenti. Általában a fogyasztói árindex növekedésével azonosítják.

Kamatszolgálati ráta: A mutató az éves nettó kamatszolgálat és a teljes áruexport hányadosa. Azt mutatja, hogy az éves export hányadrészét teszi ki az adott évben kifizetett kamat.

Készenléti (Stand-By) hitel: Az IMF klasszikus hitelformája, amely általában egy év alatt hívható le, négy egyenlő részletben. A megállapodás a kialkudott gazdasági program működésének mérésére olyan célokat és kritériumokat – például a költségvetési hiány nagysága, a külső adósság korlátozása, a tőkemozgások liberalizálása stb. – fogalmaz meg, amelyek nemteljesítésekor az IMF felfüggesztheti az esedékes rész folyósítását.

Kompenzációs és feltételes finanszírozási lehetőség (Compensatory and Contingency Financing Facility – CCFF): Az IMF pénzügyi segítsége, amely átmeneti és jelentős exportbevétel-kiesés esetére alkalmazható, ha abban a kérelmező tagországon kívüli okok játszanak szerepet.

Költségvetés: Az állami szektor kiadásainak és bevételeinek az összessége. A szokásos szóhasználat a központi költségvetést érti alatta, de általánosabban a költségvetés az államháztartás egészének gazdálkodásáról ad számot.

Külkereskedelmi mérleg: Az áruk és szolgáltatások exportját és importját rögzítő mérleg. Egyenlege egy adott ország termelőszektorának nemzetközi versenyképességét jelzi.

Transzfermoratórium: Átutalási tilalom, amelynek során a külföldi kölcsönök kamatainak, törlesztőrészleteinek további folyósítását a kormány átmenetileg beszünteti. Magyarországon 1931. december 23-án (a nagy gazdasági világválság idején) lépett életbe teljes transzfermoratórium, amelynek értelmében a népszövetségi kölcsön kamatainak felén és a Magyar Nemzeti Banknak más jegybankkal szemben fennálló törlesztésein kívül devizában tilos volt az egyéb adósságok kamatainak és törlesztőrészleteinek átutalása. A külföldi hitelezőkkel a törlesztésről a kormány 1937-ben ideiglenes, 3 évre szóló megállapodást kötött. A tartozásokat végleg csak a háború után, az 1960-as, 1970-es években rendezték.

Valutafelértékelés/valutaleértékelés: A hazai valuta árfolyamának, külső árának növelése, illetve csökkentése.

Levéltári források

Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ABTL), Budapest

1.11.4. BM III/I. Csoportfőnökség iratai, 1962–1990 (1991).

2.7.1. Napi Operatív Információs Jelentések (NOIJ), 1979–1990.

2.7.3. Szakelosztó, 1983–1990.

2.8.2.2. BM III/II. Csoportfőnökség titkos és szigorúan titkos állományú beosztottainak iratai, 1951–1990.

3.1.9. Vizsgálati dossziék (V-dossziék), 1945–1989.

3.1.2. Munka dossziék (M-dossziék), 1949–1989.

Hoover Institution Archives, Stanford University, California

Imre Pozsgay papers

IMF Archives European Department, Washington D.C.

European Department Immediate Office Records EURAI Consultation Files.

European Department Immediate Office EURAI Country Files.

European Department Immediate Office Records EURAI Subject Files.

European Department Divisions Files EUR Divisions Country Correspondence Files.

European Department Divisions Files EUR Divisions Country/Country Desk Files.

European Department Records European Department Divisions Files EUR Divisions Consultation/Mission Files.

EBM – Executive Board Meetings.

Magyar Országos Levéltár (MOL)

M szekció (M) A Magyar Dolgozók Pártja és a Magyar Szocialista Munkáspárt iratai – Központi Szervek (KS)

Központi Bizottság (Ideiglenes Központi Bizottság), 1956–1989 (288-4).

Politikai Bizottság (Intéző Bizottság) (288-5).

Államgazdasági Bizottság (Gazdaságpolitikai Bizottság, Gazdaság- és Szociálpolitikai Bizottság), 1960–1989 (288-15).

Államgazdasági Osztály, 1957–1966 (288-23).

Gazdaságpolitikai Osztály (Gazdasági és Szociálpolitikai Osztály), 1967–1989 (288-24).

Kádár János titkársága, 1956–1989 (288-47).

XIX. – Az államigazgatás felsőbb szervei

Külkereskedelmi Minisztérium – Általános iratok, 1949–1987 (XIX-G-3-b).

Külkereskedelmi Minisztérium – Visszaminősített SZH-iratok, 1984–1987 (XIX-G-3-c).

Külkereskedelmi Minisztérium – Veress Péter miniszterhelyettes, miniszter, 1977–1987 (XIX-G-3-ae).

Külkereskedelmi Minisztérium – Herkner Ottó miniszterhelyettes, 1971–1985 (XIX-G-3-af).

Külkereskedelmi Minisztérium – Melaga Tibor miniszterhelyettes, 1981–1988 (XIX-G-3-ah).

Külkereskedelmi Minisztérium – Török István államtitkár, 1976–1987 (XIX-G-3-aj).

Külügyminisztérium – TÜK iratok, 1945–1995 (XIX-J-1-j).

Külügyminisztérium – Miniszteri és miniszterhelyettesi iratok, 1945–1989 (XIX-J-1-u).

Minisztertanács – Marjai József miniszterelnök-helyettes, 1978–1989 (XIX-A-2-af).

Országos Tervhivatal – TÜK iratok, 1949–1990 (XIX-A-16-b).

Országos Tervhivatal – Kiss Árpád elnök, 1957–1961 (XIX-A-16-i).

Országos Tervhivatal – Elnöki iktatott iratok, 1949–1980 (XIX-A-16-f).

Országos Tervhivatal – Ajtai Miklós elnökhelyettes, elnök (1952), 1956–1967 (XIX-A-16-j).

XXIX. – Gazdasági szervek

Magyar Beruházási Bank (Állami Fejlesztési Bank) – Állami beruházások iratai, 1948–1995 (XXIX-L-5-aa).

MNB – Elnökhelyettesek és ügyvezető igazgatók iratai, 1962–1996 (XXIX-L-1-bbb).

MNB – Elnökhelyettesek (XXIX-L-1-bbb/a).

MNB – Csernok Attila (XXIX-L-1-bbb/f).

MNB – Pulai Miklós (XXIX-L-1-bbb/e).

MNB – Fekete János (XXIX-L-1-bbb/g).

MNB – Tímár Mátyás (XXIX-L-1-bbb/h).

Oral History Archívum (OHA)

Bácskai Tamás, No. 63., 1987. 25 ív, Pécsi Vera, Péteri György.

Faluvégi Lajos, No. 36., 1988–1989. 15 ív, hangfelvétel, Voszka Éva.

Huszár Tibor, No. 499., 1993, 2007. 9+38 ív, Hegedűs B. András, Kozák Gyula.

Kárász Artúr No. 122., 1989. 14 ív, hangfelvétel, Rainer M. János.

Pulai Miklós, No. 1140., 1984, 2008. 5+15 ív, hangfelvétel, Voszka Éva.

Tímár Mátyás, No. 210., 1989. 9 ív, hangfelvétel, Mérő Katalin.

Zala Júlia, No. 124., 1987–1988. 18 ív, hangfelvétel, Rejtő Gábor.

Személyes interjúk

Balassa Ákos, 2011. március 16.

Pulai Miklós, 2011. március 3.

Tarafás Imre, 2011. április 27.

Tímár Mátyás, 2011. február 23.

Zdeborsky György, 2012. május 30.

Felhasznált irodalom

Aczél Endre 2011. Acélsodrony – 80-as évek. Park, Budapest.

Ágh Attila 1990. A századvég gyermekei. Közgazdasági és Jogi, Budapest.

Amerongen, Otto Wolff 1992. Der Weg nach Osten. Droemer, München.

Angelusz Róbert – Nagy Lajos Géza – Tardos Róbert – Terestyéni Tamás 1984. Gazdaság és életszínvonal a közgondolkodásban. Kossuth, Budapest.

Balogh Sándor – Földesi Margit 1998. A magyar jóvátétel és ami mögötte van. Válogatott dokumentumok 113. Budapest.

Berend T. Iván 1983. Gazdasági útkeresés 1956–1965. Magvető, Budapest.

Berend T. Iván 1988. A magyar gazdasági reform útja. Közgazdasági és Jogi, Budapest.

Berend T. Iván – Csató Tamás 2001. Evolution of the Hungarian Economy 1848–1989. Columbia University Press, New York.

Bodzabán István – Szalay Antal szerk. 1994. A puha diktatúrától a kemény demokráciáig. Pelikán, Budapest.

Bogár László 1989. Kitörési kísérleteink. Közgazdasági és Jogi, Budapest.

Borhi László 2009. Magyar–amerikai kapcsolatok 1945–1989. Források. MTA Történettudományi Intézet, Budapest.

Botos János 1993. A Magyar Nemzeti Bank története I-II. Közgazdasági és Jogi, Budapest.

Boughton, James M. 2000. The IMF and the Silent Revolution, Global finance and development in the 1980s. IMF. [Külső hivatkozás]

Bozzai Rita – Farkas Zoltán 1990. Hitelválság – Adósságaink története. Moral-Codex, Budapest.

Bulliet, Richard W. szerk. 1998. The Columbia History of the 20th Century. Columbia University Press, New York.

Csaba, László 1994. Hungary and the IMF: The Experience of a Cordial Disaccord. Kopint-Datorg discussion papers, Budapest.

Csernok Attila 2008. A komáromi pontonhíd. Budapest.

Fekete János 1999. Fekete bárány, Fekete János vall életéről, világnézetéről, világlátásáról Benda Lászlónak. Print City, Budapest.

Földes György 1995. Az eladósodás politikatörténete 1957–1986. Maecenas, Budapest.

Germuska Pál 2006. Komárom megye – 1956. A vidék forradalma 1956. II. kötet. 1956-os Intézet, Budapest.

Hetényi Zsuzsa szerk. 2009. Örökös pénzügyminiszter – Hetényi István emlékére. Pénzügykutató Alapítvány, Budapest.

Honvári János 2008. Magyarország IMF-csatlakozásának előtörténete. Valóság, 2008. december.

Honvári János – Torda Csaba 2009. Magyarország csatlakozása az IMF-hez és a Világbankhoz. Archivnet, Budapest.

Huszár Tibor 2003. Kádár János. II. kötet. Szabad Tér – Kossuth, Budapest.

Huszár Tibor 2004. Beszélgetések Nyers Rezsővel. Kossuth, Budapest.

Huszár Tibor 2006. Kádár. A hatalom évei 1956–1989. Corvina, Budapest.

Judt, Tony 2007. A háború után. I-II. Európa, Budapest.

Kárász Artúr 1990. 80 év a Föld körül. Bethlen Gábor Könyvkiadó – Irodalmi Újság, Budapest–Párizs.

Kohn, Meir 1998. Bank- és pénzügyek, pénzügyi piacok. Osiris – Nemzetközi Bankárképző, Budapest.

Kurtán Sándor – Sándor Péter – Vass László szerk. 1990. Magyarország politikai évkönyve 1990. Aula–OMIKK, Budapest.

Jacques de Larosière 2002. The 20th anniversary of Hungary’s joining the International Monetary Fund. Conference on: „Convergence of Hungary and the International Financial World”, Parliament, Budapest, November 15, 2002. [Külső tartalom – PDF]

Lóránt Károly 1989. Gazdasági fejlődésünk kritikus kérdései 1968–1988. MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete, Budapest.

Nyers Rezső, ifj. szerk. 1993. Külső eladósodás és adósságkezelés Magyarországon I–IV. Bankszemle, 1993. 1–5. sz.

Rainer M. János 2006. Restauráció és megtorlás. 1956 mártírjai. História 2006. 2. sz.

Ripp Zoltán 2006. Rendszerváltás Magyarországon. Napvilág, Budapest.

Romsics Ignác 2003. Volt egyszer egy rendszerváltás. Rubicon-könyvek, Budapest.

Romsics Ignác főszerk. 2007. Magyarország története. Akadémiai, Budapest.

Szamuely László – Csaba László 1998. Rendszerváltozás a közgazdaságtanban – közgazdaságtan a rendszerváltozásban. Közgazdasági Szemle Alapítvány, Budapest.

Szobolevszki Sándor 2001. Iratok a magyar–kínai kapcsolatok történetéhez. Magyar Tudományos Akadémia Jelenkor-kutató Bizottság, Budapest.

Tímár Mátyás 1998. Válság – váltás – változások. Jegyzetek, 1979–1984. Láng, Budapest.

Tímár Mátyás 1989. Szürke pénzügyek. Magvető, Budapest.

Vígvári András 1990. Eladósodás és adósságkezelés. In Adósság. Tanulmányok adósságunk múltjáról, jelenéről és jövőjéről. Szakszervezetek Gazdaság- és Társadalomkutató Intézete, Budapest, 7–53.

További irodalom

Ágh Attila 1990. A századvég gyermekei. Az államszocializmus összeomlása a nyolcvanas években. Közgazdasági és Jogi, Budapest.

Brüll Mária 1993. Nemzetközi pénzügyi intézmények és magyarországi kapcsolataik. Közgazdasági és Jogi, Budapest.

Csaba László 1984. Kelet-Európa a világgazdaságban. Közgazdasági és Jogi, Budapest.

Dokumentumok a magyar hitelpolitika, pénzforgalom és bankrendszer történetéhez (1945–1949). Szerk. Tallós György. Közgazdasági és Jogi, Budapest, 1989.

Fekete János 1983. Vissza a realitásokhoz. Gondolat, Budapest.

Germuska Pál 2010. Vörös arzenál. Magyarország részvétele a nemzetközi hadiipari együttműködésben a KGST keretei között. 1956-os Intézet – Argumentum, Budapest.

Gunst Péter 1999. Magyarország gazdaságtörténete 1914–1989. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.

Hankiss Elemér 1986. Diagnózisok 2. Magvető, Budapest.

Horváth Ede 1990. Én volnék a vörös báró. Idegenforgalmi Propaganda és Kiadó Vállalat, Budapest.

Honvári János 2006. XX. századi magyar gazdaságtörténet. Aula, Budapest.

Kornai János 1957. A gazdasági vezetés túlzott központosítása. Közgazdasági és Jogi, Budapest.

Kornai János 2005. A gondolat erejével. Rendhagyó önéletrajz. Osiris, Budapest.

Kornai János 2011. A hiány. Kalligram, Budapest.

Kornai János 2012. A szocialista rendszer. Kalligram, Budapest.

Koltay Gábor 1989. „Érdemei elismerése mellett” Beszélgetések Havasi Ferenccel. Szabad Tér, Budapest.

Lóránt Károly 1989. Gazdasági fejlődésünk kritikus kérdései 1968–1988. MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete, Budapest.

Magyarország Politikai Évkönyve 1988, 1989, 1990.

Pető Iván – Szakács Sándor 1985. A hazai gazdaság négy évtizedének története. Közgazdasági és Jogi, Budapest.

Szamuely László 1986. A magyar közgazdasági gondolat fejlődése 1957–1978. Közgazdasági és Jogi, Budapest.

Tőkés Rudolf 1996. A kialkudott forradalom. Kossuth, Budapest.

Ungvárszki Ágnes 1989. Gazdaságpolitikai ciklusok Magyarországon, 1948–1988. MTA Közgazdaságtudományi Intézet, Budapest.

Voszka Éva 1990. Hármasút. Pénzügykutató, Budapest.

Jegyzetek

Előhang
1957. május 1.

1 Kádár ünnepe a terror árnyékában. Index, 2012. május 25. [Külső hivatkozás]

2 Romsics 2007, 882–889.

3 Uo. 892.

4 Népszabadság, 1957. május 1. Rendkívüli kiadás.

5 Uo.

6 Uo.

7 Rainer 2006.

8 Hetényi 2009, 11.

9 OHA Bácskai 1987.

10 OHA Pulai 1984.

11 OHA Tímár 1989.

12 Huszár 2004, 7.

13 Fekete 1999, 546.

14 OHA Pulai 1984.

15 Fekete 1999, 11.

16 OHA Tímár 1989.

17 OHA Faluvégi 1988–1989.

18 OHA Tímár 1989.

19 OHA Tímár 1989.

20 OHA Faluvégi 1988–1989.

21 OHA Pulai 1984.

22 Fekete 1999, 55.

23 Uo. 111.

24 OHA Bácskai 1987.

25 A fejezetnek ez a része Szamuely László – Csaba László: Rendszerváltozás a közgazdaságtanban – közgazdaságtan a rendszerváltozásban (1998) című művén alapul.

26 OHA Bácskai 1987.

27 Idézi: Szamuely–Csaba 1998.

28 OHA Bácskai 1987.

29 Uo.

30 Hetényi 2009, 11.

31 Fekete 1999, 72., Szarvasi Újság, 1946. április 4.

32 Fekete 1999, 93.

33 Fekete 1999, 75.

34 OHA Tímár 1989.

35 Fekete 1999, 174.

36 Berend T. – Csató 2001.

37 Romsics 2007, 844–882.

38 Berend T. – Csató 2001.

39 Romsics 2007, 844–882.

40 Kohn 1998, 716.

41 Honvári–Torda 2009.

42 Balogh–Földesi 1998, 113.

43 Honvári–Torda 2009.

44 MOL XXIX-L-1-bbb/g 259 (2.) d.

45 Honvári–Torda 2009.

46 Uo.

47 Romsics 2007, 844–882.

48 Fekete 1999, 176.

49 Berend T. 1988, 29–30.

50 Uo.

51 Uo.

52 Uo.

53 Uo.

54 ABTL Könyvtár A-439 Külkereskedelmi és devizahelyzetünk alakulása 1955-ben és az 1949–55 időszakban. 1956. augusztus 7.

55 OHA Tímár 1989.

56 OHA Tímár 1989.

57 OHA Pulai 2008.

58 Szamuely–Csaba 1998.

59 Uo.

60 Uo.

61 Berend T. 1988, 49.

62 OHA Huszár 1990.

63 OHA Bácskai 1987.

64 Hetényi 2009, 38.

65 OHA Pulai 1984.

66 Romsics 2007, 884.

67 Germuska 2006, 211–257., különösen 236–237.

68 OHA Pulai 2008.

69 OHA Pulai 1984.

70 OHA Faluvégi 1988–1989.

71 OHA Tímár 1989.

72 Hetényi 2009, 39.

73 OHA Tímár 1989.

74 Hetényi 2009, 39.

75 OHA Pulai 1984.

76 OHA Faluvégi 1988–1989.

77 Fekete 1999, 127.

78 Uo.

79 Fekete 1999, 128.

80 Uo.

81 MOL XIX-J-1-j 4. doboz Külügyminisztérium Svájc TÜK iratok 1945–1964.

82 Fekete 1999, 129–130.

83 Fekete 1999, 129.

84 OHA Zala 1987–1988.

85 Fekete 1999, 126.

86 OHA Bácskai 1987.

87 Uo.

88 MOL 288.f.23/1957 15 őe. 61–63.

89 OHA Tímár 1989.

90 OHA Pulai 2008.

91 MOL 288.f.23/1957 15 őe. 61–63.

92 OHA Pulai 2008.

93 OHA Zala 1987–1988.

94 ABTL V-150361/1 274–278.

95 A szerző interjúja Balassa Ákossal. 2011. március 16.

96 Népszabadság, 1957. május 1. Rendkívüli kiadás.

I. Kádár alkuja
1957–1961

1 Fekete 1999, 132.

2 MOL XIX-A-16-i 35. d. 1956. november 2. – 1956. december 30.

3 Fekete 1999, 132.

4 Ungváry Krisztián: Intézményesített hazugság. Index, 2012. április 18.

5 ABTL 3.1.2. M-14967 „Lektor”, 114–115.

6 Uo.

7 ABTL 3.1.2. M-14967 „Lektor”, 49–56.

8 ABTL 3.1.2. M-14967 „Lektor”, 114–115.

9 Uo.

10 Fekete 1999, 133.

11 Uo.

12 Fekete 1999, 134–135.

13 Amerongen 1992, 140–141.

14 Fekete 1999, 140.

15 OHA Faluvégi 1988–1989.

16 MOL 288.f.23./1957. 1 őe. 1–19.

17 Bogár 1989, 97–102.

18 MOL 288.f.23./1957. 1 őe. 1–19.

19 MOL 288.f.23./1957. 1 őe. 22–234.

20 MOL 288.f.23./1957. 1 őe. 247–249.

21 MOL 288.f.23./1957. 1 őe. 213–218.

22 Boughton 2000, 980–981.

23 MOL XIX–J–1–j. 196. tétel. 50/1957 33. d.

24 Uo.

25 Uo.

26 MOL 288.f.23./1957. 1 őe. 213–218.

27 MOL 288.f.23./1957. 1 őe. 35–47.

28 IMF – The Economy of Hungary. 1966. július 27.

29 Berend T. 1983, 179–180.

30 IMF – The Economy of Hungary. 1966. július 27.

31 MOL XIX-A-16-i 35.d., 59.

32 Huszár 2006, 52.

33 Huszár 2006, 57.

34 Szobolevszki 2001, 15.

35 Szobolevszki 2001, 132–133.

36 Uo.

37 Szobolevszki 2001, 21.

38 OHA Bácskai 1987.

39 OHA Zala 1987–1988.

40 Berend T. 1983, 24.

41 Berend T. 1983, 18–19.

42 Uo.

43 Uo.

44 OHA Bácskai 1987.

45 A fejezetnek ez a része Szamuely László – Csaba László: Rendszerváltozás a közgazdaságtanban – közgazdaságtan a rendszerváltozásban (1998) című művén alapul.

46 Szamuely–Csaba 1998.

47 Bogár 1989, 97.

48 Bogár 1989, 99.

49 Vígvári 1990.

50 MOL 288.f.23/1957 22 őe.

51 Berend T. 1983, 161–177.

52 Berend T. 1983, 161.

53 Berend T. 1983, 162.

54 Uo.

55 Uo.

56 Bogár 1989, 104.

57 Berend T. 1983, 167.

58 Berend T. 1983, 171.

59 Berend T. 1983, 179–180.

60 Uo.

61 Berend T. 1983, 191.

62 Berend T. 1983, 194.

63 Berend T. 1988, 130–138.

64 Berend T. 1988, 124–125.

65 ABTL 3.1.2. M-14967 „Lektor”, 28–32.

66 Uo.

67 Földes 1995, 25.

68 ABTL 3.1.2. M-14967 „Lektor”, 28–32.

69 Uo.

70 Uo.

71 MOL 288.f.15/14őe. 46–49.

72 Uo.

73 Uo.

74 MOL 288.f.15/14őe. 7–20.

75 Uo.

76 Huszár 2004.

77 Uo.

78 MOL 288.f.15/15őe. 1–3.

79 Földes 1995, 21–38.

80 ABTL 3.1.2. M-14967, 102–107.

81 MOL 288. f. 4/43. őe. 19–100.

82 Uo.

83 MOL 288. f. 5/228. őe. 13–40.

84 Uo.

A barna kenyértől a reformig
1962–1968

1 MOL 288.f.4/64.őe., 1963. október 18. 41–116.

2 Romsics 2007, 895.

3 MOL 288.f.4/64.őe., 1963. október 18.

4 Uo.

5 MOL 288.f.15/1966 115 őe., 2–6.

6 MOL 288.f.4/64.őe. 1963. október 18. 41–116.

7 Uo.

8 MOL 288.f.23/1963 43. őe. 144–148.

9 Botos 1993, II. 115–125.

10 MOL 288.f.23/1963 43. őe. 144–148.

11 Fekete 1999, 160.

12 Fekete 1999, 158.

13 Russians Arrive for Wheat Deal. New York Times, 1963. október 22.

14 MOL 288.f.23/1963 43. őe. 144–148.

15 Fekete 1999, 159.

16 MOL 288.f.23/1963 43. őe. 144–148.

17 Uo.

18 Uo.

19 Fekete 1999, 162.

20 Senate Unit Kills Wheat Sale Curb. New York Times, 1963. november 26.

21 Fekete 1999, 161.

22 Kennedy Authorizes USD 250 million Wheat Sale To Russians. New York Times, 1963. november 8.

23 Red’s Reporting on Wheat Varied. New York Times, 1963. október 20.

24 Borhi 2009, 13–220.

25 Kennedy Authorizes USD 250 million Wheat Sale To Russians. New York Times, 1963. november 8.

26 Aid, Trade and Congress. New York Times, 1963. december 23.

27 Kennedy Defends Sales of Wheat, GOP is Critical. New York Times, 1963. október 11.

28 Aid, Trade and Congress. New York Times, 1963. december 23.

29 Borhi 2009, 13–220.

30 MOL 288.f.24/1975 1. őe.

31 Borhi 2009, 13–220.

32 Hungarians Enjoy Better Year Than Neighbours in the East Bloc. New York Times, 1964. január 10.

33 Uo.

34 Ten Million Hungarians Can’t Be Wrong. New York Times, 1964. december 27.

35 Hungarians Enjoy Better Year Than Neighbours in the East Bloc. New York Times, 1964. janár 10.

36 Borhi 2009, 13–220.

37 Uo.

38 Huszár 2004, 264.

39 MOL 288.f.23/1961 84 őe. 8–14.

40 MOL 288.f.23/1963 49. őe. 58–70.

41 Földes 1995, 45.

42 MOL 288.f.15 159 őe. 66–92.

43 MOL 288.f.15 53 őe. 5–16.

44 Honvári 2008.

45 Bulliet 1998, 304–305.

46 Uo.

47 Honvári 2008.

48 Uo.

49 Uo.

50 MOL 288.f.23/1963 49.őe. 1–27.

51 Honvári 2008.

52 Uo.

53 MOL 288.f.23/1961 84.őe. 8–14.

54 MOL 288.f. 15/1966 115. őe. 2–6.

55 MOL 288.f.23/1965 31. őe. 178–207.

56 MOL 288.f.23/1964 9.őe. 149–162.

57 MOL 288.f.23/1963 49.őe. 58–70.

58 Berend T. 1988, 181.

59 Fekete 1999, 176.

60 Uo.

61 Berend T. 1988, 194.

62 Honvári 2008.

63 Berend T. 1988, 198.

64 MOL 288.f.23/1963 52. őe. 76–130.

65 Uo.

66 Berend T. 1988, 182.

67 Uo.

68 Berend T. 1983, 201–205.

69 Huszár 2004, 286.

70 Berend T. 1988, 215.

71 Berend T. 1988, 216.

72 Hungarian Economist Appointed Premier in Government Shuffle. New York Times, 1967. április 14.

73 A fejezetnek ez a része Szamuely László – Csaba László: Rendszerváltozás a közgazdaságtanban – közgazdaságtan a rendszerváltozásban című művén alapul.

74 OHA Bácskai 1987.

Levelek Mr. F.-nek
1966–1968

1 Fekete 1999, 183.

2 IMF Archives European Department Immediate Office, EURAI Country Files Box 28. 1966. október 25.

3 MOL XIX-A-16-j, 26.d

4 Sir Alan Whittome. Daily Telegraph, 2001. április 25.

5 IMF Survey, 2000. március 6.

6 IMF Archives European Department Immediate Office, EURAI Country Files Box 28. 1966. október 25.

7 Uo.

8 Uo.

9 MOL 288.f.15 159 őe. 66–92.

10 Honvári 2008.

11 MOL 288.f. 5/437, 1967. október 20.

12 IMF Archives European Department Immediate Office, EURAI Country Files Box 28. 1966. október 25.

13 MOL XIX–A–16–j. 26. d.

14 MOL 288.f.23/1965 21. őe.

15 MOL XIX–A–16–j. 26. d.

16 Uo.

17 Uo.

18 Uo.

19 Uo.

20 MOL 288.f.15/1966 115 őe.

21 MOL 288.f.15/1966 115 őe. 2–6.

22 MOL 288.f. 15/1966 115 őe. 7–30.

23 IMF Archives European Division Subfonds, EUR Division Country Correspondence Files Box 4. 1966. december 4.

24 ABTL 3.1.2. M-14967, 96–99.

25 MOL XIX–A–16–j 26. d.

26 A szerző interjúja Pulai Miklóssal. 2011. március 3.

27 MOL 288.f.24/1967 7.őe. 2–3.

28 MOL 288.f.24/1967 7.őe. 39–46.

29 Honvári 2008.

30 MOL XIX–A–16–f. 57. d.

31 IMF Archives European Department Immediate Office, EURAI Country Files, Box 28. 1966. október 25.

32 Uo.

33 IMF Archives European Department Fonds, European Division Sub-fonds EUR Division Country Correspondence Files Box 9. 1966. július 27.

34 Uo.

35 IMF Archives European Department Immediate Office EURAI Country Files Box 28. 1966. december 21.

36 Uo.

37 Uo.

38 MOL XIX–A–16–f. 52. d.

39 Uo.

40 Uo.

41 IMF Archives European Department Fonds, European Division Sub-fonds EUR Division Country Correspondence Files Box 9. 1967. január 5.

42 IMF Archives European Department Immediate Office EURAI Country Files Box 28. 1967. január 16.

43 IMF Archives European Department Immediate Office EURAI Country Files Box 28. 1967. január 20.

44 Uo.

45 IMF Archives European Department Immediate Office EURAI Country Files Box 28. 1967. január 24.

46 IMF Archives European Department Immediate Office EURAI Country Files Box 28. 1967. január 20.

47 IMF Archives European Department Immediate Office EURAI Country Files Box 28. 1967. március 24.

48 MOL 288. f. 5. cs. 420. őe.

49 IMF Archives European Department Immediate Office EURAI Country Files Box 28. 1967. március 24.

50 IMF Archives European Department Immediate Office EURAI Country Files Box 28. 1967. június 13.

51 Uo.

52 Uo.

53 IMF Archives European Department Immediate Office EURAI Country Files Box 28. 1967. április 25.

54 288.f. 15/1966 115. őe.

55 MOL 288. f. 5. cs. 420. őe. 1967. március 21.

56 Baráth Magdolna: Magyarország és a Szovjetunió. [Külső tartalom – PDF]

57 MOL 288. f. 24/1967/7. őe.

58 MOL XIX-J-1-u 14. d.

59 MOL 288.f.24/1967 4. őe. 15–20.

60 Honvári 2008 és MOL XIX–A–16–f. 56. d

61 MOL 288. f. 5/441. őe. 15–26. 1967. december 12.

62 Uo.

63 A szerző interjúja Tímár Mátyással. 2011. február 23.

64 MOL 288. f. 5/441. őe. 15–26. 1967. december 12.

65 Honvári 2008.

66 Uo.

67 Uo.

68 IMF Archives European Department Immediate Office EURAI Country Files Box 28. 1967. december 5.

69 IMF Archives European Department Immediate Office EURAI Country Files Box 28. 1967. augusztus 30.

70 Uo.

71 IMF Archives European Department Immediate Office EURAI Country Files Box 28. 1967. szeptember 22.

72 IMF Archives European Department Immediate Office EURAI Country Files Box 28. 1967. december 5.

73 Uo.

74 IMF Archives European Department Fonds, European Division Sub-fonds EUR Division CountryCorrespondence Files Box 4. 1967. szeptember 26.

75 IMF Archives European Department Immediate Office EURAI Country Files Box 28. 1967. október 3.

76 Uo.

77 IMF Archives European Department Immediate Office EURAI Country Files Box 28. 1967. december 27.

78 IMF Archives European Department Immediate Office EURAI Country Files Box 28. 1967. december 28.

79 IMF Archives European Department Immediate Office EURAI Country Files Box 28. 1967. január 18.

80 IMF Archives European Department Immediate Office EURAI Country Files Box 28. 1967. január 22.

81 IMF Archives European Department Immediate Office EURAI Country Files Box 28. 1968. május 7.

82 IMF Archives European Department Immediate Office EURAI Country Files Box 28. 1968. június 11.

83 IMF Archives European Department Immediate Office EURAI Country Files Box 28. 1968. július 12.

84 Honvári 2008.

85 Uo.

86 Uo.

87 A szerző interjúja Pulai Miklóssal. 2011. március 3.

A háromhatvanas kenyér vége
1969–1979

1 ABTL 1.11.4 T-4/1979, 135–137.

2 Uo.

3 Uo.

4 Tűz a Duna Intercontinental Szállóban. Népszabadság, 1979. augusztus 11.

5 Gyors helyreállítás a Duna Intercontinentalban. Népszabadság, 1979. augusztus 16.

6 ABTL 1.11.4 T-4/1979, 135–137.

7 A Minisztertanács közleménye. Népszabadság, 1979. július 22.

8 Angelusz 1984, 64–83.

9 MOL XXIX-L-1-bbb/e sorozat 96.d, 472–476.

10 MOL XXIX-L-1-bbb/e sorozat 96.d, 477–479.

11 MOL XXIX-L-1-bbb/e sorozat 96.d, 489–498.

12 MOL XXIX-L-1-bbb/e sorozat 96.d, 472–476.

13 Uo.

14 Kádár János beszéde. Népszabadság, 1979. szeptember 26.

15 MOL XXIX-L-1-bbb/e sorozat 96.d, 472–476.

16 Nyers, ifj. 1993.

17 MOL 288.f.24/1972 59. őe. 123–132.

18 Uo.

19 Hungary Displays a Confident Mood. New York Times, 1969. június 30.

20 Reforms Prod Hungary’s Trade. New York Times, 1969. június 26.

21 Hungary Displays a Confident Mood. New York Times, 1969. június 30.

22 MOL 288.f.15/159 őe. 66–92.

23 Borhi 2009, 13–220.

24 MOL 288.f.15/159 őe. 66–92.

25 MOL 288.f.15/170 őe. 3.

26 MOL 288.f.15/170 őe. 102–105.

27 Hungary Applies To GATT. New York Times, 1969. július 24.

28 IMF Archives European Department Immediate Office EURAI Country Files Box 28. 1969. február 17.

29 IMF Archives European Department Immediate Office EURAI Country Files Box 28. 1969. március 2.

30 IMF Archives European Department Immediate Office EURAI Country Files Box 28. 1969. március 11.

31 Uo.

32 IMF Archives European Department Immediate Office EURAI Country Files Box 28. 1970. január 21.

33 IMF Archives European Department Immediate Office EURAI Country Files Box 28. 1969. június 17.

34 IMF Arhives European Department Fonds, European Division Sub-fonds, EUR Division Country Correspondence Files Box 10. 1969. október 14.

35 IMF Archives European Department Immediate Office EURAI Country Files Box 28. 1970. június 23.

36 IMF Archives European Department Immediate Office EURAI Country Files Box 28. 1970. június 30.

37 Uo.

38 OHA Kárász 1989.

39 Kárász 1990, 208–209.

40 IMF Archives European Department Immediate Office EURAI Country Files Box 28. 1971. január 4.

41 IMF Archives European Department Immediate Office EURAI Country Files Box 28. 1971. január 15.

42 IMF Archives European Department Immediate Office EURAI Country Files Box 28. 1971. április 3.

43 Uo.

44 IMF Archives European Department Immediate Office EURAI Country Files Box 28. 1971. június 1.

45 IMF Archives European Department Immediate Office EURAI Country Files Box 28. 1971. május 13.

46 MF Archives European Department Immediate Office EURAI Country Files Box 28. 1971. június 1.

47 MOL 288.f.24/1971 2. őe. 42–44.

48 MF Archives European Department Immediate Office EURAI Country Files Box 28. dátum nélkül.

49 MF Archives European Department Immediate Office EURAI Country Files Box 28. 1972. január 21.

50 MF Archives European Department Immediate Office EURAI Country Files Box 28. 1972. december 15.

51 MF Archives European Department Immediate Office EURAI Country Files Box 28. 1972. március 2.

52 MOL 288.f.15 204/1971, 19–72.

53 Honvári–Torda 2009.

54 MOL 288.f.24/1973 2.őe. 144–151.

55 Uo.

56 MOL 288.f.24/1973 5. őe. 13–25.

57 Honvári–Torda 2009.

58 MOL 288. f. 5. 625. őe. 1973. december 4.

59 MOL 288.f. 5/629, 1974. január 29.

60 Huszár 2003, 252–253.

61 Huszár 2006, 190–191.

62 Hetényi 2009, 51.

63 Bozzai–Farkas 1990, 51.

64 Huszár 2006, 193.

65 MOL 288. f. 5/575. őe. 33–44. 1972. február 22.

66 Uo.

67 MOL 288. f. 5/575. őe. 98–146. 1972. február 22.

68 Huszár 2006, 203.

69 Berend T. 1988, 316–362.

70 Berend T. 1988, 336.

71 Bulliet 1998, 306–309. és Kohn 1998, 290–293.

72 Judt 2007. II. 8.

73 Judt 2007. II. 9.

74 Uo.

75 Judt 2007. II. 12.

76 Bulliet 1998, 308.

77 Hetényi 2009, 57.

78 Bozzai–Farkas 1990, 93–111.

79 MOL 288.f.24/1974 19. őe. 55–87.

80 The effects of the new foreign trade prices in the CMEA countries. Economic Bulletin, Volume 12, Number 6. 44–46.

81 Uo.

82 MOL 288.f.24/1975 1. őe. 34–36.

83 Bogár 1989, 119–135.

84 Bozzai–Farkas 1990, 29–55.

85 Lóránt 1989, 29–40.

86 Bozzai–Farkas 1990, 29–55.

87 MOL XXIX-L-1-bbb/h sorozat 266 (6.) d; Közgazdasági Szemle, 1975. 2. sz.

88 MOL 288.f.24/1977 3. őe. 1–6.

89 MOL 288.f.24/1974 7. őe. 172–177.

90 MOL 288.f.24/1974 7. őe. 178–179.

91 Romsics 2010, 901.

92 Lóránt 1989, 40.

93 Bozzai–Farkas 1990, 93–111.

94 A szerző interjúja Pulai Miklóssal. 2011. március 3.

95 Lóránt 1989, 40.

96 Bogár 1989, 147.

97 Huszár 2003, 254.

98 Földes 1995, 77–142.

99 Vígvári 1990.

100 Lóránt 1989, 40.

101 MOL 288.f.24/1974 19. őe. 17–52.

102 A szerző interjúja Pulai Miklóssal. 2011. március 3.

103 Bozzai–Farkas 1990, 14–28.

104 Nyers, ifj. 1993.

105 Földes 1995; MOL 288.f.15/256.

106 Földes 1995, 77–142.

107 MOL 288.f.24/1975 24. őe. 1–37.