Bocskai 1604-ben, Kerekiben, Biharban levő kastélyában egy tavaszi délután Propertiust olvasgatta, mikor az udvarbírája jelentette, hogy valami csavargó örmény kalmár mindenáron beszélni akar vele.

Bocskai apró, szúrós szemeivel nézte az udvarbírót s értette annak aggodalmait, aztán csak intett, hogy: „ereszd be”, hiszen végső esetben itt a tőr…

Az örmény bejött, előrehajlott, félrevetett fejjel furcsán soká nézte Bocskait s csak nézett, nézett a szemébe.

— Mit akarsz?

De az örmény, nem szólt, csak nézett.

— Mit kívánsz, — szólt rá újra Bocskai, de az csak nem felelt, úgyhogy harmadszor is rá kellett szólani: — Mi bajod ember?

Akkor az örmény megmozdult, lehajtotta a fejét s azt mondta jó magyar szóval:

— Bethlen Gábor azt üzeni nagyságodnak: légy jó a te testvéreidhez.

Bocskai megdöbbent. Bethlen nevét ismerte a bujdosók híreiből, de rá magára csak homályosan emlékezett az erdélyi udvarból, mikor ő még Zsigmond fejedelem udvarában volt s a fiú bele volt keveredve a törökösségbe. Hogy a párt főembereit, Boldizsárt, Kendit s a többieket a fejedelem az ő tanácsára elfogatta s maga gyáva dühében leölette, mindenki menekült, aki bírt s a fiú Bethlen Gábor is. Soká nézte az örményt, aki nem akart egyebet szólani s kialakult előtte e szerencsétlen öt esztendő, amelyben három fejedelem pusztult el s a harcokban egész Erdély egy hadvert farkasfészekhez lett hasonló.

— Magyar vagy? — mondta érdes hangján, inkább mogorván, mint gyöngéden, Bocskai.

— Székely vagyok, — szólott az örmény. — Apámat, anyámat, családomat, házamat, jó életemet elvitte a háború.

Bocskai sóhajtott, magába süppedt. Az ő birtokai megmaradtak idekinn Biharban, ő maga Prágában élt a Rudolf udvarában nagy tisztességben, annál égetőbb volt az érzés, hogy Erdéllyel mi történt, a Básta, a Mihály vajda, a német—oláh uralkodás alatt… Ebben a szörnyű korban, mikor a közös nyomorban irigy gyűlölködéssel lesték egymást a hazafiak s ki a másikra rákiáltott, hogy „németes, vagy „törökös”, az a kellő pillanatban halált jelentett arra…

A Bethlen Gábor üzenetére mélységesen megilletődött: Úristen, hát lehetséges volna, hogy a szemben álló pártok egyesüljenek a közös célra, a haza zászlója alatt… Fellobogott benne valami öröm: akkor még nincsen minden elveszve s az örményt szinte megperzselte a tekintetével:

— Bethlen Gábornak mondd meg: ezt izenem: ő egy szót izent, én is egy szót felelek: „Nekem is anyám, akit ő sirat.”

Többet nem beszélt, az örményt elbocsátotta s maga kiment a kertbe, ahol végtelen sétába kezdett, csak néha állt meg Ibrahim nevű török kertészénél, aki hűséges fogoly volt nála. Bölcs és tanult ember volt a török, akivel jól el lehetett beszélgetni s emír volt, vagyis a próféta családjából származott, tehát minden szegénysége mellett nagy tiszteletben állott a törökök között.

Egy hét múlva egy zsidó jelentkezett, aki levelet rázott ki a kaftánjából s odaadta Bocskainak.

— Magyar vagy? — kérdezte Bocskai.

— Igen, de zsidó vagyok, — szólott a zsidó.

Bocskai feltörte a levelet s elolvasta. Bethlen Gábor hosszúszálú betűi voltak, oly hosszan lengő betűk, mintha a szél fújja a kalászokat, mintha az, aki írta, nem bírt volna lelke szálldosásával s a toll szívének hosszú lobbanásait követné.

A levélben meg volt írva Erdély siralma, a bujdosók reménykedése s hogy ők bármely percben készek az üres trónra megválasztani, csak küldjön megbízott embert hozzájuk s izenje meg, mit kíván s mit akar…

Bocskai szárazon szólt:

— A bujdosók tudtommal már választottak fejedelmet még a télen s az Bethlen Gábor.

— Igen, nagyságos uram, de Betlehem uram el nem fogadta, fiatalságára való nézvést, de már akkor nagyságodat proponálta.

Bocskai nehéz sóhajjal hallotta.

A bujdosók kis serege mit számít, bárkit tesz s választ is, de érezte, ez a választás most parancs s kötelesség; a megromlott haza minden felelősségét érezte magán.

A zsidót reggelig vallatta, s mikor elküldötte, ennyit üzent vele:

— Bethlen Gábornak mondd meg, ezt üzenem: „te küldtél hozzám aranyat réztokban, s ezüstöt ónhüvelyben, én küldök neked vasat vasban: el ne vesd…”

Bocskai másnap az öreg törökhöz így szólt:

— Jó kertész vagy, Ibrahim, — minden palántádra egyformán gondot viselsz, nem nézed, ki s milyen párti…

A török csöndesen felelt:

— A kertész gondot visel a kert palántáira, a próféta az ő híveire, Allah a világ minden teremtményére.

Bocskai sóhajtott: — De ki visel gondot az én hazámra. Kertész nélküli kert…

A török szólt:

— Nem a kert dolga, hogy kertész után nézzen, hanem a kertészé, hogy felfogjon az elhagyott pallagon.

Bocskai élesen pillantott a törökre, vajon ez gondolataiba lát-e, vagy hírt hallott valamiről?

— Sok kertész kapkodik, Ibrahim, egynémelyik kerten, s míg ők viaskodnak, idegenek veszik meg a kertet.

Az emír így felelt:

— Aki a versengő kertészek közül első híjjá be a többit magához munkára: jobban megél tíz ember a kerítésen belől, mint a termő földtől elszakasztva kettő.

Bocskai, bár terve készen volt, még mindig nem döntött, elhagyta a törököt s két álmatlan éjszakát töltött. Fejben a hadakat számolta, kikre s mit számíthat, hajdúk ezrei biztosak voltak, székelyek, szászok, magyarok mind egy percben lángra lobbanhatnak. Básta német hadai, kik a várakban ülnek, egy pillanat alatt fogóba kerülnek, mint egér a csapdába s a vár nem védelmük, tömlöcük lesz…

Egy reggel így szólt a törökhöz:

— Emír, mit cselekedjen a kertész, ha a többi kertészek egybefont ujjakkal könyörgik, hogy álljon a versengők élire.

A török felelt:

— A próféta megoldja a legbogosabb csomókat, de a hitetlen az egyenes, kiáltást sem érti meg.

Bocskai szólt:

— Látom atyám, gondolataimat érted, akarsz-e egy árva özvegyen segíteni?

Az emír meghajtotta fejét:

— Allah irgalmas a szegény emírhez.

— Akkor el fogsz menni Temesvárába. Ott vagyon a temesvári pasa, az én testvérem és jóakaróm.

— Mit kell a szegény emírnek mondania?

— Megmondod neki atyám, hogy tízezer aranyért fejedet kiválthatja kezembül.

A török elgondolkozott:

— Tízezer arany. Sok egy elesett koldusért, aki egy petákot sem ér.

— Akkor visszatérsz a fogságba elém, emírem.

A török intett:

— Allah nagy s az én uram, az én oltalmazóm.

Bocskai most így szólt:

— Mentedben bemégy Bethlen Gáborhoz, atyámfiához és ezt mondod neki: „Az aranynak vagyon csengése, az ezüstnek zengése, a vas csak ezt zörgeti: a kert hívja a kertészt s a kertész hívja a kertészlegényeket a kertnek művelésire.”

Ibrahim a földig leborult Bocskai előtt s megcsókolta az anyaföldet.

— Allah nagy és Mohammed az ő prófétája, legyen áldott az úr, hogy a legkisebbet használja a legnagyobbra.

Még aznap elballagott s két hét alatt megtért a rabságba, mert tízezer arany sok egy szegény emírért.

Hozta Bethlen Gábor levelét, hogy a török minden segítséget megad s még azonfelül koronát ígér…

Bocskai négyszer küldte vissza a törököt, mindig újabb kétezer aranyat engedve el neki a váltságból hűségeért s mikor ötödször küldte, ezt mondta:

— Emir, nagy a te hűséged, utolsó kétezer aranyodat is elengedem, s ezzel téged szabaddá teszlek. De jöjj el hozzám Kolozsvárra annak idejében s tízezer aranyat adok néked a te emberségedért. A török így szólott:

— Fejedelem, az erdélyi vilajetnek hatalmas fejedelme ki vagy Bocskai István, kit a padisah szárnyai takarnak; bármint lesz, Allah tegye könnyűvé… Ha a jóisten hosszú életet ád, meg fog téged keresni még a te emíred, akinek előbb Mohammed koporsója elé kell zarándokolnia.

— Jól van emír, szólott Bocskai, — de utolsó dolgodat még elvégzed. Bethlen Gábornak mondd meg: „Azt üzeni a te urad és fejedelmed, csináltass egy nyerget olcsó, ócska fából, durván és üresen, ahogy a hajdúk használják, annak a belsejébe csináltasd belé az athnáme-levélt s küldj fiatal csikókat, de nem válogatottakat a szentjobbi vásárra, de óvatosság és vigyázat, mert közel vannak a kopók.”

Bethlen átvette az emírtől az utolsó üzenetet s végrehajtotta. De unta már a hosszú bölcsességet, a túlságosan is aprólékos diplomáciai előkészületet s hogy egyet lendítsen Bocskai koronája dolgán, titokban hírt adott a kopóknak, a szalontai német kapitánynak, aki rájuk lesett s csakugyan vallonok csaptak a vásáros ménesre. Mikor kifosztották a legényeket, egy hajdúnak a zsebében megtalálták a Bethlen Gábor levelét, amit rögtön vittek Kassára. Castaldo azt mondta: „Nagy vadat fogunk!” s vágtattak Bihar felé.

Három nap múlva Bocskainak éjnek éjszakáján kellett futton futnia, három hét alatt lángban volt egész Erdély s Magyarország s három hónap múlva Pozsonynál kergették a németet s Bocskait Budán várta a szultán koronája.

1920

A GYŐZHETETLEN CSÁSZÁR IGAZSÁGA

A janicsár nevetve kihúzta a süvegéből a fakanalat, beledugta a tejbe s felkavarta.

— Jó tej e, mit piszkálod,— mondta az asszony mérgesen.

A katona lenyalta a kanalat s törökül mondott valamit, mire a többi csúnya veresruhájú fickó röhögni kezdett.

Az asszony mérgeskedve pislogott rájuk.

— Nincs pénzed, ebellette törökje, pedig anélkül nem adom.

A janicsár mintha megértette volna.

— Pizet, — mondta s a kaftánja szárnyára ütött. — Pizet!

— Add ide! — felelte az asszony.

— Adide, — mondta a janicsár s felvette a csuprot.

— Jézusmáriám, — sápított az asszony s kétségbeesve nézte, hogy hajtja fel a török a drága jó tejet s mi lesz az öt dénárral?

Szerette volna hasbavágni a pribéket, de ha azt mondta, hogy van pénze, tán megadja.

Nézte hát, hogy a janicsár nagy kortyokban nyelte a tejet, amit a majorosgazda azért osztott el köztük, szegény zsellérasszonyok közt, mert kidobolták, hogy a teheneket úgyis elviszik. Igaz, pénzért, jó áron, tizenkét forintot doboltak, trombitáltak, de a forintosokat nem lehet fejni… S azért mégis, ő is inkább csak kihozta a táborba a köcsög tejet, mint a gyerekeknek adja, mert öt dénárt hirdettek érte s öt dénárért bőrt vehet, sarura valót magának s a két gyereknek, vagy kendőt, vagy kősót…

Ez mind végigiszonyodott benne, míg a török bezabálta az egész csupor tejet.

— Adide, — mondta ekkor a janicsár, s odaadta a csuprot.

— Add ide a pénzem! — kiáltotta az asszony, add ide a pénzem!

— Pizet, — nevetett a katona s ráütött most nem a kaftánjára, hanem a kardjára, azzal másik kezét csókra nyújtotta.

Összenézett a többivel, akik úgy nevettek, majd megfúltak a jó tréfán, avval megfordult, hogy tovább sétáljon.

Az asszonyban azonban felforrt a vér:

— Huj, te hárombavágott pofájú disznó, — kiáltotta s ráköpött a kezére — elinalsz az én tejemmel, hogy fúlj meg tőle, hát az öt dénár? hát az én sarum, meg a kendő, meg a kősó…

Mint a zápor hullott a szitok a janicsárra, aki darabig állta, akkor nyakonütötte az asszonyt s elment nagyhetykén röhögve.

Távolabb szekeresek voltak, akik a parancs és dobszó szerint kenyeret, búzát, baromfit hoztak a faluból. Nyugtalanok lettek, mert sejtették, mi történt.

— Marja nenő, — kiáltották — mi baja, Marja nenő?

— Jaj, viszi a pénzem a pokolravaló, viszi az öt dénáromat, — sikoltotta Mária nenő s eszeveszetten futott a megszökött janicsár után.

A falusiak komoran néztek össze, a hátuk is lúdbőrzött, ők is a jövő bajokat érezték. Tudja azt mindenki, mit jelent az ilyen hirdetés, hogy fizetnek, mint a köles. Csak már ez a nenő meg ne bomolna, még verekedés lesz s akkor egykét szúrás olcsón, esik.

— Hallgasson, nenő galambom, — kiabáltak neki s félve nézték a beláthatatlan sokaságot. Mintha már mind ideügyelne.

De a nenő nem hagyta a magáét, olyan hangja volt, mint a réztrombita s ömlött a szájából a szitok, mint ;a jégeső. A törökök nagy nyugalommal vették körül s komoly arccal hallgatták, de a végén olyan tömeg közepén állt a nenő, hogy se előre, se hátra; volt jancsár, nincs jancsár. A nenő csak jajgatott s látva, hogy senkise bántja, még jobban tépte magát, mint a nyavalyatörős.

Hirtelen megbomlott, kettévált a tömeg s törökül kiabáltak, csak később értette meg Mária nenő, hogy a padisah-t kiáltották.

Nagy lovakon nagy török basák jöttek, no gondolta a nenő, most van ideje a dénárokról szólni.

Porba vetette magát és torka szakadtából rikoltotta:

— Igazságot tegyetek, nagyhatalmú uraim!

A lovasok megálltak.

Egy basa közelebb léptetett s magyarul kérdezte:

— Mi bajod, jó asszony?

A nenő felörvendett a magyar szóra:

— Láddé, lelkem angyalom, — kiáltotta — egy kutyafejű janicsár a tejem megitta s az öt dénárommal elszökött.

A basa törökül magyarázta egy töpörödött kis öregnek, aki csendesen, mozdulatlanul ült egy nagy fekete lovon.

— Megismered-e azt a janicsárt?

— Meg én, százbul, ezerbül, halálom óráján is.

Már fújták is a trombitákat, a janicsárok kürtjeit s futottak a vörös hóhérok a fakanalakkal a süvegjükön.

Távol a katonaság nagy négyszegletre állott és mereven nézték a szultán igazságosztását az alföldi estén.

— Keresd meg! — s a basa rámutatott a janicsárok sorára.

Mária nenő nekiment, apróbogár szemeivel a átfutva a vörös óriásokat.

— Itt a háromba vágott pofájú, — visította el magát.

A janicsár előállt.

— Biztos vagy benne?

— Hogyne vónék, angyalom, mikor a szívem verése is elállt, ahogy megláttam a bestyét.

— Megittad ennek az asszonynak a tejét? — szólt a basa.

A janicsár számot vetett veréssel, ütéssel s azt mondta:

— Nem.

Mária nenő égnek emelte a kezét.

— Sose ne higgyen nektek senki, földnek tolvajai legyetek az én öt dénáromért.

— Megittad a tejet? — kérdezte a basa újra.

— Nem.

Mária nenő újra sikoltott:

— Százezren jöttök, hogy egy szegény asszony öt dénárját elvegyétek.

A basa rendületlenül kérdezte harmadszor is:

— Megittad-e az asszony tejét?

S a katona harmadszor felelt rá, hogy:

— Nem.

Akkor a nagy lovon a kis öreg megmozdította a kis korbácsát alólról felfelé s a basa szólt:

— Vágjátok fel a hasát.

A nenő csak ekkor eszmélt fel, mikor letépték a janicsár kaftánját s pallost emeltek.

— Jaj, uramjézus — kiáltotta — már azér csak meg ne öljétek. Nem kívánom én a halálát.

A basa intett s a janicsárt végighasították.

Vérével együtt a tej ömlött ki beléből.

Akkor a basa így szólt az ájuldozó asszonynak:

— Ha a tej benne nem lett volna, most a te torkodat vágták volna el, hogy mocskos száddal rosszat mertél mondani a győzhetetlen császár vitézéről.

Aztán felemelte ostorát.

— Adjátok meg neki az öt dénárját.

Akkor előrerugtatott és törökül, magyarul ezt kiáltotta:

— Allah nagy és Mohammed az ő prófétája… Hirdessétek mindenfelé a győzhetetlen császár igazságát!…

Mária nenő, szédelegve, iszonyodva, ájuldozva bukdácsolt félre a lovak útjából.

Az öt dénárt a markában szorongatta s elhatározta, hogy öt rőf vásznat vesz rajta, az jó még szemfedőnek is, a szegény katonának is jó lenne… Csak legalább öt aranyat adott volna a szultán erre a nagy ijedtségre…

1922

VIRTUS

Ragyogó villanyfényben ültek s ittak. Már éjfélre járt az idő s az urak elvesztették a fejűket. A Hortobágy szele zúgott odakint, a halas tavakat verte, melyek kilométerekre suhogna az igazgatói emeletes ház mögött s az urak a parasztvirtusról beszéltek.

— A Hortobágy nem a régi — mondta az ügyvéd s vérbe borult a szeme. — Soha olyan csalódás nem ért, mint mikor diákkoromban elolvastam a Jókai Sárga rózsáját s kijöttem utána a Hortobágyra.

— Azt nem szabad, Jókai után nem szabad a Hortobágyra menni, — mondta a mátai biztos fia, — romantika után a valóság.

— Taknyos lovak, — kiáltotta az ügyvéd, — kócmadzagok, feltört bőrű, pókos lovak, a légy lepte a sebet a marján, és csikósok, nem is illik rájuk ez a név, csikós. Ennek a szónak muzsikája van, ereje van, a régi idők, a Szigligeti-féle igazi népszínművek patinája van rajta. Bandi bojtár; féktelen erő és a durva külső alatt lovagi lélek… Ezek a csikósok? akik itt vannak a Hortobágyon?… Ezek mezőgazdasági napszámosok, akik éppen úgy hordhatnák a téglát a budapesti építkezéseknél, mint ahogy most véletlenül a pusztán szolgálnak. Lerí a fejükről a pásztorkalap s a kezükbe nem illik a karikás…

— Nono, — mondta csendesen az öreg állatorvos, aki idősebb ember módjára ragaszkodott a maga világnézetéhez s harminc év óta nem is változott szemében a világ.

— Százezer koronát teszek le, ha földhöz nem vágom a legelső csikóst, aki szembe jön, — mondta az ügyvéd s karját megfeszítette.

Büszkén nézett körül s érezte az izmaiban lüktetni ezüst érmeit, miket mint atléta nyert tíz-tizenkét évvel ezelőtt.

— Hát akadhat olyan, akit oda vágsz, — mondta az állatorvos csöndesen, szivarja mellől, — de akad olyan tíz, aki oda vág.

— Gyerünk a hortobágyi csárdába, — kiáltott az ügyvéd s felállott! — Én is magyar ember vagyok, bennem is van vér. Be fogunk menni a csárdába, az asztalra ütök s azt mondom: no, legények, ki áll ki velem?

Furcsa volt s jellemző ez az éjféli virtus a Hortobágy kellős közepén. Mintha a levegő, az ősi szél ébresztette volna fel, mindenki megértette, az asszonyok is hangosan s csiklandozva nevettek: ez a magyar vér játéka, ez a délibáb.

A pesti ügyvéd kivette az új százezer koronásat s a háziasszony kezébe tette:

— Nagyságos asszonyom, csókolom a kegyes kis kezeit, gyüjjön velünk. Legyen a mi tornatündérünk! Adja maga ki a jutalmat.

A háziasszony sem tiltakozott ellene, bármilyen ellentétben volt is a villanycsillár éles, fehér fényével e sötét szenvedély, amely cél és ok nélkül lobogott fel az urakban.

Kocsiba ültek s szél irányában elvágtattak a hortobágyi csárda felé. Átrohantak a Hortobágy hídján, amely a sötétben óriás és komor volt, sivár, dísztelen, tömör alkotmány, jól illett a mozdulatlan, végtelen pusztához két izmos, rideg oszlopfőjével, amely oly barbár, mintha az ázsiai pusztákon állana.

A boltíves nagy tornácokról még valóban gyenge lámpafény világított.

Megállottak s bementek.

Bent a nagy ivó olyan volt, mint ezelőtt hetven esztendővel, mikor Petőfi erre járt s egy pohár rossz bor mellett búsult.

Jobbról a kármentő előtt kis kerek asztalnál két csöndes pásztorember üldögélt a „spriccelt” mellett.

Az ügyvéd hevesen, izgatottan lépett az asztalukhoz.

— Urak, — mondta, s akkor vette észre, hogy egész úton úgy készült rá, hogy: „no legények!”… — hát urak, van-e még virtus a hortobágyi csárdába?

A pásztorok hátrább ültek, nem feleltek, lassan nézdelték az úri társaságot. Csupa idegenbéli volt, mert a mátai biztos úrfi fián kívül nem volt jelen szemüknek ismert arc.

— Úgy gondolom, — folytatta az ügyvéd, — van-e kedvük birkózni?

A pásztorok még mindig nem szóltak, ellenségesen, megzavart állatok módjára vártak.

— Százezer korona a jutalom. Százezer koronát tűzök ki jutalmul, — kiáltotta egyre erősebben az ügyvéd, — ha földhöz vág engem valaki.

— Magát? — szólt az egyik pásztor.

— Engem!

— A más, — mondta a pásztor s elmosolyodott.

Az ügyvéd kicsit belevörösödött, ez a nyugalom, ez a mozdulatlan világ s másfelől az idegesen felhajszolt idegek, saját társaságának izzó jelenléte.

Kör támadt, a hölgyek hátrahúzódtak a kemence felé, önkénytelenül védő helyet keresve.

— Hát ha az úrnak jobb dóga nincs a százezer koronájával, — mondta a pásztor, — én oda vágom érte.

— No majd meglássuk! — mondja az ügyvéd. — Csakhogy akkor jó lesz még bevágni egy-két decit abból a szíverősítőből.

A pásztor nem szólt, de leeresztette magáról a szűrt s kezdte kigombolni a kabátját.

— Csak azír, — mondta magyarázkodva, — mer ha elszakad az a kacat, százezer koronáír még be se igen fótozzák.

Az ügyvéd is lerakta kabátját, mellényét s egy szál ingben állott egymással szembe a két ember.

A csapláros bort rakott elő s mind a ketten ittak egy jót.

Ivás közben nézték egymást.

Az ügyvéd megbecsülte ellenfelét. Sovány, nagy csontos ember volt, nagy öklei voltak, nagy fekete öklök, mintha vékony nyélen kalapácsok volnának, csodálatosképpen folyton ezeket az öklöket kellett néznie, kidagadt nagy bütykök voltak az ujjakon s terpedt nagy kézfej, aránytalanok, lófékező, pányvavető nagy horgas markok.

Egy pillanatra már meg is bánta az egészet, torkán érezte ezeket a szörnyű ujjakat.

A pásztor is rámeredt s végigmustrálta az urat. Nagy kövér embernek látta, puhahúsú nagy testnek. Ő ma nem evett egyebet egy kis kenyérnél s tarhónál, azért is jött be estére a csárdára, mert a bor most legolcsóbb. Iszik az ember egy litert s akkor is csak hatszáz korona, de tíz deka szalonna ezerhatszáz korona… Bezzeg ezek az urak jókat ettek, húsokat zabáltak s izzani kezdett a szeme, míg hunyorítva, ahogy a napon megszokta, élesen megnézte.

— Na barátom, — mondta az ügyvéd, — hát lássuk…

A pásztor óvatosan letette a félliteres üveget az asztalra, hogy valamiképpen el ne törjön. Az ügyvéd lecsapta a maga poharát.

Kiállottak.

A társaság suttogva nézte őket, a tágas ivóban s idegesen kacagtak.

Most az ügyvéd előrehajolva, birkózóállásban, összeszorított könyökkel fejjel neki a pásztornak s azt rögtön derékon kapta, mert az kétfelé felemelt karral várta s nem volt kész, e szerinte orvtámadásra.

De rögtön lecsapott s könyöke alá fogta az ügyvéd nyakát s felülről karolta át.

Át is fordult rajta lábbal a mestergerenda felé kalimpálva s most hátulról ragadta körül az urat s annak gyomrát szorította teljes erejével.

Az ügyvéd vértódulást kapott s néhány pillanat múlva kitépte magát, inge kettőbe repedt s fehér bőre kivilágított.

Most úgy fordult, hogy egyszerre szabályos öleléssel vették egymást össze s egy pillanatnyi szünet, amiben lihegése hallatszott a két határtalanul megfeszített testnek.

Az ügyvéd most szembenézett a csikóssal s a pillanatnyi nyugalomban így szólott neki dörmögő, halk hangon:

— Öcsém, ha földhöz hagyod magad vágni, kétszázezret kapsz.

A csikós szeme nagyot meredt. A fogát összeharapta s kétoldalt két sovány pofája kidagadt, mint a lóé.

— De — azt mondja éppen olyan csendesen, — engem oda nem vág…

Erre az ügyvéd őrült dührohamot kap s felemeli a levegőbe a parasztot, nagyot csavarint rajta s térdre vágja. Az felpattan mint egy farkas s a forró nagy testet kezdi csavarni körül-körül a csárdában, mint mikor két bika homlokot feszít s egymás körül forog, neki az asztalnak, neki a lócának, ugrik, repül, szakad minden a testük alatt, az ügyvéd ruhája valamibe akad, végigreped, a dámák sápadtan, sikoltozva húzódnak a konyha felé.

Percekig hajtja a csikós a másikat, hogy már a nyelvük kilóg s az izzadság összefolyik a két testről egy patakba, akkor egyszerre megpihennek, de el nem eresztik egymást, az ügyvéd csaknem megfúl a parasztizzadság fojtó szagában.

— Fiam, — mondja lihegve, — oda ne vágj, kapsz ötszázezer koronát.

— Miit, — hördül a csikós, — ha én eccer megfogtalak, kutya, az apád kutya istenit… — s neki mint egy veszett farkas és dobja, rángatja, vágja s úgy fordítja maga alá, hogy keze-lába alátörik s már nem bánja, elejti magát s a földön elesve kifordult nyakkal hörög…

S akkor a csikós, kinek minden vére agyára szállt, kezdi ököllel agyba-főbe verni, iszonyú öklökkel a kövér pofáját, hasát, oldalát, derekát, agyát, ahol éri…

Mindenki iszonyodva s rémülten rohan elő:

— Megálljon kend, megálljon kend! az isten döglessze meg kendet, — kiáltnak az urak s ki akarják szedni a csikós kezéből az ügyvédet, de a pásztor sötéten felugrik s mint egy komondor lerázza magáról a kopókat s fog egy faszéket s zsupsz jobbra is, zsupsz balra is, a hölgyek holtraválva menekülnek az ajtón s egy pillanat múlva egy lélek sincs a csárdában.

Akkor a csikós fogja az ügyvéd tetemét s kidobja az udvarra, bevágja utánuk az ajtót.

Visszaül a helyére.

Aztán törülgeti magát.

Csönd van.

Kint kocsizörgés hallatszik, lárma, kocsisok, asszonyi hangok.

Aztán minden elcsendesedik, a pásztorok magukban maradnak.

A másik pásztor egész idő alatt meg se moccant, míg a birkózók dolgoztak.

Nagysoká megszólal csöndesen:

— Ejnye ides testvírem, de nagy szamár vagy, hallodi.

— Mír.

— Há mos má fuccs a százezer koronának, igazi.

— Há fuccs.

Újra hallgatnak.

— Csak legalább meg ne raktad vón azt a hájast.

— Hát komám, én rendesen el szoktam vígezní a dógot. Nemcsak úgy akárhogy… Ides komám…

— Hát az igaz, — mondta a másik pásztor s csendesen mosolyogva kiitta a bora maradékát.

Két csendőr lépett.most be.

Megállottak a szoba közepén, kézben a fegyvert, lövésre készen odaszóltak:

— No, mék az a kommunista!

A csikós, aki birkózott, megtörülte ivás után a száját s felállt.

— Kommunista nem vagyok őrmester úr… azért, hogy odavágtam…

— No csak ne beszéljünk.

S felverték kezére a bilincset.

1924

TÖRZSASZTALNÁL

Ott bent a belső jobb sarokban!

A vendéglő belső jobb sarkában tudniillik. Ez egy olyan vendéglő, amelynek az a híre, hogy ott főznek legjobban a városban. Ilyen gulyást és ilyen virslit tormával sehol sem lehet kapni. És szafttal. És ilyen sört! A legjobb sör a városban.

Az asztal olyan volt, mint egy jászol, s gondosan körül volt ülve.

Az asztalfőn ült egy kövér úr, akiről messze sugárzott, hogy valami nagy boldogság és szerencse érzése lehet az, a törzsasztal fején ülni! Bemutattak neki mint vendéget s ő igen szívélyesen és kegyesen fogadott, nemcsak úgy, mint aki büszke arra, hogy van egy ilyen sarok a világon, ahol ő az első és az úr.

A társaság minden tagja vidáman s melegen nézett rá; egy tucat elduruzsolt ismeretlen név után az elnök felajánlotta a helyét, amit nem fogadtam el természetesen s éreztem a megkönnyebbülést és helyeslést, ahogy visszaült a helyére s felduzzasztott tokával boldogan elnökölt tovább.

Jobbra mellettem egy igen csöndes és kellemetes úriember ült, óvatosan figyelmeztetett, hogy ne igyak barna sört, mert itt a világos Patricius sör az isteni ital.

Én azonnal rendeltem egy pohár Patriciust, ami az egész társaságban kellemes benyomást keltett.

Velem szemben egy hangos fiatalember ült, aki mindenkit tegezett s igen magas volt és erős; ki ez az úr?

— Ez kérem a járásbírósági előadó, nagy sportember; ő szervezte meg a futball-egyletet s most ott tartunk, hogy a város a vidéki városok közt vezetőhelyet kezd elfoglalni; különben a mellette levő úr a főnöke, a vezető járásbíró. S (ezt igen súgva mondta kellemes szomszédom) a járásbíró magtalan ember lévén, a gyermekeik apja is az előadó…

Azt hittem, tréfál, de ki merne ilyen tréfát mondani? Ilyen rettenetes dolgot csak véres komolysággal lehet elmondani.

Azontúl aggódva figyeltem egymás mellett a két urat s elképzeltem a házasságot odahaza…

— Olyan uszodája senkinek sincs, se Debrecennek, se Sopronnak, mint nekünk lesz — mondta a magas fiatalember. — Száztizenkét méter hosszú lesz. A versenyzésre használható medenceterület maga hatvankilenc méter.

— Ezt a szakállas bácsit nézze meg — mondta szomszédom — itt szemben.

Megnéztem; magas, fekete úr volt, hetvenéves lehetett, de még mindig fekete volt, sőt koromfekete. Kínos volt a fogait látni, úgy csillogtak, mint a gyöngysor s az arca viszont olyan fonnyadt volt, mint egy múmiáé.

— Miért festi? — kérdeztem csöndesen.

— Házasodik.

— S a nő csak fekete szakállal…?

— Nem, de ő igen. Meghalt az első felesége s most új fejet vett az öreg. Nem szabad rá célzást tenni, mert igen érzékeny. Még nem nyilvános a dolog.

Nem mertem ránézni az öreg úrra, mert attól féltem, hogy észreveszi, hogy a fekete szakállát s az új fogait nézem.

— Ez egy remek ember — szólt szomszédom, mint szokta, igen halkan, s egy kis kövér, kedélyes emberre mutatott.

— Ki ez?

— Beethoven.

— Kicsoda?

— Komolyan. Úgy hívják: Beethoven Lajos, s azonfelül süket.

— És muzsikus?

— Hogyne. Kamarazenész.

— S hol muzsikál?

— Van nekik egy kvartettjük. A malomigazgatónál gyűlnek össze minden szerdán, pénteken és vasárnap este s éjfélig zenélnek. De ezt olyan pontosan megtartják, hogy mikor a felesége meghalt, szegény szerdán halt meg s ő este hétkor megjelent a kvartettben, mondták is neki, hogy ma elmaradhatott volna. Miért nem virraszt? „Ah, nem barátocskám, attól már nem támad fel az én lelkem feleségem.”

Most az új főispánról beszéltek, aki igen jó reményeket kelt a városban, mert nagyon kedves, igazi úriember és sokat várnak tőle.

— Nem igaz, — mondta valaki, — hogy a főispán azt mondta, hogy csapásnak tekinti, hogy ide nevezték ki, de mindig vannak ilyen gonosz és aljas pletykák. De nem lehet ilyenekkel befeketíteni… Nevetséges.

— Az is nagyon érdekes, hogy az öreget a múltkor kérdeztük, hogy milyen is az öregség, — mondta halk szomszédom — s azt mondja rá: Barátocskám, az a jó. az öregségben, hogy engem már nem érdekelnek olyan állati dolgok, mint például a nő.

Jóízűen nevettem s megittam a pohár sört. Kitűnő volt, éppen olyan, mint amit előző nap a másik vendéglőben kaptam.

1927

A VASKERESZT

A püspök már három órakor fenn volt Pálinkát ivott s kiment felverni a hadat.

Ahogy átlépett a küszöbön, elkiáltotta magát:

— He, magister coadjutor!

A sötétben álmosan felült egy hosszú, sovány alak s kimondhatatlan nyájassággal köszönt:

— Benedicite.

— Még mindig alszol, domine, — mondta latinul, mert a coadjutor nem tudott egy szót se magyarul.

— Már régen forgatom az olvasómat, — mondta az s a püspök rögtön vértolulást kapott erre az álszent s útálatos kegyeskedésre.

— Evvel a vaskereszttel agyonverni, — mondta magyarul s átment a szobán ki a szabadba.

— Hé, fickók, — ordította el magát a tornácon — fel, fel!

Lent az udvaron nemsokára nyüzsgés, mozgás, kurjongatás volt. Ő örömmel, tele tüdővel szítta be a csípős novemberi hajnali levegőt; dér is volt a fákon; nagy orrlikai tátogva dolgoztak.

Fáklyát gyújtottak a szolgák és ő deres; kemény szakállával, nagy kámzsájában sokáig nézte a nyüzsgést.

Tele volt a sötét kék ég csillagokkal. Vajon mit hoz a magyarnak ez a nap… És a holnap… Királyválasztógyűlés Fejérváron.

Nehéz szívvel fordult vissza a szobába. Azért nehéz dolog ez, magyar embernek. Ő vállalta, hogy lovasaival és püspöki személyével beszáll Komáromba. Ma még be akar érni és Ferdinándusnak lekötni a várat.

Lehet. Minden lehet. De nehéz.

Visszafordult, szótalan s súlyos léptekkel cammogott a házba, hogy a papucs helyett csizmát húzzon.

— Eminenciád korán ébredt, — mondta a coadjutor.

Erre ő összeráncolta a szemöldökét. Mintha tüzes vassal szúrták volna meg. Igaz, neki ígérték az üres esztergomi prímási széket és a bíborosságot, de ahogy ez a se hús, se hal ember máris előlegezi, az olyan volt, mintha a bűn maga szólalna meg. No és az maga, hogy azzal kapta az ígéretet is, hogy ezt az embert coadjutornak kell maga mellé venni, mint a királyné emberét, őfelsége gyóntató papját.

— Szoktam, — mondta kurtán.

— Ma én sem aludtam volna el, sőt egyáltalán semmit nem aludtam. Micsoda szív és lélek tudna aludni, mikor Magyarország ilyen nagy napokat él. Bizonyára ötszáz év óta, Szent István atyánk óta, nem volt ennek az országnak ily fontos napja.

— Hagyjuk Istvánt, — dörmögte a püspök, mert úgy érezte, ez a száj bekeni a nevet azzal, hogy kiejti. — Hagyjuk Szent Istvánt, coadjutor uram.

— Nem, eminenciád. A magyar urak nem akarják belátni, hogy Ferdinándus őhercegsége egy új szent István lesz a magyariak számára.

— Hagyjuk Ferdinándust, — mondta békét erőltetve a püspök. Mióta hallotta, hogy milyen kis sárgásbőrű emberke, azóta nagyon megrendült a lelkében. Egy udvari úrfi, aki apród se lehetne egy Kinizsi udvarában, ez az új szent István?

— Ó, boldog Magyarország, hogy ily nagy szerencsét ér, V. Károly császár testvéröccse, egy Ferdinándus a magyar trónon.

A püspök köhögött.

— Nono, coadjutor uram, ültek ezen a trónon már olyanok… nem a gólya költötte őket…

— Eminenciád, ő császári felsége, a spanyol király, mintegy pártfogója, testvére a szegény Magyarországnak.

— Gyere inkább uram, egyél s igyál. Itt a paprikás-szelet s itt a szesz, a sancta spiritus.

— Ily korán, eminenciád? Ájtatosság előtt?

— Nézd csak, milyen szép húsos falat!

De a coadjutor vette olvasóját s azt kezdte pergetni oly felfordított szemgolyókkal, hogy a püspöknek kifordult a szájából a falat.

— Csak a boldogságos Szent István, — kezdte újra, keresztvetés után a páter.

— Mi van már megint avval a Szent Istvánnal?

— Csak Szent István volt ilyen helyzetben, mint őfensége Ferdinánd — mondta a coadjutor, aki megragadta az alkalmat, hogy e korai órában a józannal beszéljen, úgyse lehet aztán a részeg főkkel egész nap szót váltani.

— Hogy-hogy?

— Csak akkor volt ez az ország ilyen vad puszta, barbár csordák lakták, lóevő pogányok, Európa szemetjei. Íme, a magyarság ma is odasüllyedt, saját erejéből még egy litániát sem ér. Ó, mely istentelen pogányság, ó, mily állati barbárság, ó, mely utálatos sötétség.

A püspök csak nézett, nézett erre az arcra, erre a sárga, hosszú, sovány, beretvált lófejre s hallgatva a szavait, amelyekben, pláne latin nyelven, oly mérhetetlen lenézés és megvetés volt, hogy benne kezdett fenekestől felfordulni a józan ész. Jól van, ő szívéből utálja azt a lágymosó kásaembert, a tótot, Zápolyát, de azért vigyázzanak ezek az urak is avval* a panegyrissel.

— Avagy Székesfejérváron holnapután királyválasztógyűlést tartanak a jó magyarok. Mely kicsiség és mely nyomorúság, ők akarnak dönteni a birodalom sorsáról, ő hercegi felsége, Ferdinándus urunk kijelentette, hogy nem is fogadja el választás formájában a koronát, fölötte áll jogaiban, hogy csőcselék ordítása adja neki azt, ami szerződés alapján megilleti. Megbántva érezné magát, ha ő királynői felsége, Mária, az utálatos tömeg kegyét kérné. Csináljon a nép, amit akar, csupán tizenkét fővérből álljon a mi urunk, Ferdinándus egész serege: akik, mint az ország illetékes tényezői, minden külsőség nélkül jelentsék ki az ő törvényes jogát. Inkább akarja a fegyver jogán bírni jogos örökségét, mint a néplelkesedés vagy más illúzió alapján, mert így mindenkor ő szab törvényt, míg így állandó és kellemetlen beleavatkozást fog igényelni az ország s ebeknek a gazdát megugatni utolsó.

A püspök egyre merevebben ült.

Már régen nem evett Borzalmas gyanú kezdett benne támadni.

Az a gyanú, hogy ez mind igaz. Hisz eddig is volt szó ezekről, de az csak úgy délben kezdődött, mikor már részegek voltak mindnyájan, a nádorral, a sánta Báthoryval az élükön, de most friss aggyal, alvás után, három vagy négy órakor hajnalban.

— Őhercegsége, Ferdinándus — nevetett rossz fogaival a lófejű páter — nem a magyarok favorjától eredteti jogait: őt bátyja, a császár, V. Károly ajándékozta meg a magyar igényekkel. őfelsége a császár megtartotta magának Németországot, Spanyolországot és gyarmatait és az olasz birodalmakat, ellenben öccsének, Ferdinandusnak engedte át a két Ausztriát, Stiriát, Karinthiát, Krajnát és Tirolt, valamint, azokat az örökösödési jogokat, amelyeket Magyarország és Csehország koronájára szerzett a császári család… Mily nevetséges tehát e barbár magyarok ugrálása. Mintha a vadaskert vadjai mondanák: nekünk nem kell az új tulajdonos. Válasszuk királlyá a tulkot. De azonban jön az új tulajdonos és a vadaskertet tulkával együtt birtokba veszi.

— Hazudsz, — ordított fel a püspök és markába kapta a vaskeresztet az asztalon.

A páter rémülten esett hátra s a sötétben, ez egy szál gyertya világánál várta a halált.

A püspök azonban megtántorodott, egyet fordult és végigzuhant a padlón.

A páter csak sokára mert mozdulni. De mikor látta a főpap hullaszerű fektét, fölkelt s intézkedett, hogy őeminenciáját ágyába fektessék.

Mikor a püspök fölébredt, reggeli világosság volt s a szeme tágra nyílt, mikor látta, hogy lábánál három, fejénél három fehérsüveges kispap térdel s középen a páter.

— Mit akartok? — hörögte.

Senki sem felelt, mintha némák volnának, csak az ajkak mozogtak.

A püspök rájött, hogy a haldoklását imádkozzák el.

— Uhh, — tört ki belőle — takarodjatok. Nem halok meg… Meg akartok ölni?… Takarodjatok…

Újra visszaesett, elgyengült; érezte, hogy nyál szivárog a szakállára.

— Apage, menjetek, úgyse halok meg.

A páter alázatos édeskésen szólt:

— Eminenciád…

— Nyergeljetek… Komáromba…

— Meggyónni, megáldozni, eminenciád…

— Nyeregbe… — csikorgatta a fogát a püspök.

Hallotta, hogy a páter a gyónás formuláját duruzsolja. Fellángolt a szeme.

— Komáromba… és onnan Székesfejérvárra.

A páter megnémult. Ő hörgött s nevetett magában.

— Ego te absolvo, — hallotta a páter szavát. Erre újra összeszedte magát s iszonyú erővel felkönyökölt.

— Ne gyóntass kutya, ne oldozz eb… Takarodjatok a pokolba sátánok, úgyse halok meg… Majd adok én… nektek… vadaskertet… a ti meretrix királynétoknak… és taknyos herceg úrfitoknak… Uhh…

A páter hangosan kezdte az éneket s a kispapok kórusban kísérték.

A püspök magánkívül volt, a szeme véres, a szája tajtékos.

— Vivát Szapolyai — hörögte.

A papi kórus teljes erővel énekelt.

— Takarodjatok a fenébe… a bestye meretrix-el…

Megragadta a vaskeresztet, hogy agyonvágja vele a pátert, de ebben a pillanatban hanyattesett s meghalt.

A páter azonnal jelentkezett Mária királynőnél.

— Őeminenciája meggyónt, megáldozott, kegyelemben elbocsátott és felséged nevével ajkán kilehelte nemes lelkét.

1927

ÁLDOZÓCSÜTÖRTÖK

1

Két kisgyerek játszott a ház eresze alatt. Csécsén, egy kicsi kis faluban a Tisza partján, az Úrnak 1884-ik esztendejében.

Nagyon kicsi gyerekek, még a nagyobbik sem volt egészen ötéves. Ez egy sovány kis gyerek, apró hegyes kis orra van s az orra nyergén egy pár kicsi szeplő. A kisebbik ellenben dundi, mint egy kis gömböc, s olyan piros, mint a rózsa, és állandóan kacag, a nevetés csak úgy fröcsköl belőle, mint a szökőkútból a víz.

A ház olyan, mint a többi kis ház ebben a pici kis faluban; egyik az ötvenkét házból, amennyiből a falu áll a Tisza-partján, gyümölcsfaerdővel körülvéve, a tiszaparti füzesek mögött megbújva, mint egy madárfészek. De ez a ház még olyan sincs, mint a többi, mert nincs neki még rédelye se, virágtartó korlátja az ereszemelő faoszlopok közt. Csak épp annyival különb a többinél, hogy szembenéz a faluvégéről az utcára s az ajtajából végiglátni a kis falu egyetlen hosszú utcáján, de legalább is a falu közepére telepedett fatornyos kis templomig. A kivételes helye mutatja, hogy valószínűleg nemes telek, bárha nemesek voltak is, igen kurtácskák lehettek ősi urai, mert olyan pici a ház, csak egyetlenegy szobácska van benne, amelybe alig-alig lehet két ágyat beletenni, egy sifont, egy kis asztalt, a varrógépet. Igazán özvegy papnénak való ház, a kicsi pitvarával, amely konyha s éléskamra egyúttal.

Van még a pici udvarban egy szalmafedelű kis istálló, amelyben a tehén van, s egy bornyú.

A két kisfiú az eresz alatt tanyázik. Az eresz alja ki van tapasztva s egy talpgerenda fut végig a szélén, ezen a gerendán ül a kisebbik fiú s lovagol.

A nagyobbik azonban a ház sarkában álló nagy fa tövében guggol s a hangyákat nézi, kik hosszú sorban jönnek mennek ki s be a falyukon. Ezt nézi nagy s ijedt figyelemmel s egyszer csak elkezd sikítani:

— Pista, Pistaa, Pistaaa!

De a kicsi csak lovagol a gerendán, pici lába átvetve, mint a nyeregben s egyik sincs se feljebb, se lejjebb, mert a ház udvara alig-alig alacsonyabb, mint a tornác.

Kacagva kiabál, hogy:

— Csinna ne, csinna ne!

Oda se ügyel a kicsi bátyjára, aki meg akarja néki mutatni a hangyákat, hogy bújnak ki azok a fa likából s futnak eszeveszetten a fényes napsugárban.

— Pista, Pistaa!

Közben maga alá szorítja a piros kantusát, mert mind a két kisfiú piros kantusban van. A százötvenéves török hódoltság emlékét őrzik még ma is egybeszabott kis kantusukban, a kaftán szoknyaforma divatját s a gyerekecske igen fél, hogy alábúvik a hangya. De azért nem hagyja ott őket, mert csiklandozza s ingerli a furcsa kis nép hadserege, amelyet most fedezett fel.

— Pista, Pistaaa! Pista; Pistaaa!

A kicsi azonban fülebotját se mozdítja, csak lovagol tovább az alacsony gerendán s fújja a nótáját, hogy:

— Csinna, nee! csinna, neeee!

— Pista, Pistaaa! Pista, Pistaaa!

— Csinna, nee, csinna, neee!

A nagyobbik végre elunja a kiabálást s mert a hangyák így futnak, attól fél, mindjárt elfutnak, ahogy a Tisza partján fél a halászgyerek, hogy mindjárt elfolyik a Tisza. Feláll s odaszalad a Pistához s apró kezeivel belemarkol az öccsébe s rázza, tépi s visítva parancsol neki:

— Pista, Pistaaa! Gyere mán, gyeremán, gyeremán! Pista! Pista teee!

A kicsi nem tudja, miről van szó, nem is törődik vele, hároméves kitartásával ül a biztos paripa hátán s hiába tépi a kis bátyja minden erejével, ő csak fújja, fújja:

— Csinna neee, csinna neee!

— Hangyák! Hangyááák! — sivít a fülébe a nagyobbik kétségbeesetten.

— Csinna neee.

Nem lehet segíteni. Erre a nagy fiúcskát vad dühroham fogja el, kardos őseinek vére üt ki belőle s kezdi ütni a kicsit teljes erejéből. Kicsik a kezei s kicsik az ütései, az öcsikéje pedig vaskos és erős, meg sem érzi, mintha csiklandoznák, még jobban kacag s még vígabban dünnyögi:

— Csinna neee, csinna neee!

Erre a nagy, tehetetlen dühében, toporzékolni kezd s most már rúgja az öccsét. Cipős kis lábaival az oldalába rugdos, hogy csaknem elesik.

A kicsi hirtelen eltátja a száját s a kacagásból minden átmenet nélkül olyan visító sírásba csap át, mintha nyúznák, csak úgy hasít végig a hangja a kis falun.

— Mit csináltok, Gazsika? — jön ki az anyjuk a házból. Kicsi anyjuk, óriási nagy, fekete hajkoszorú a fején, talán az nyomja le a földre, hogy picit máris meggörnyedve jár. mint azok a nagybugájú virágok, akik nem bírják maguk virágterhét. — Gazsika, mit csináltok, kisfiam, felkőtitek Balikát!

— Édesanyám, édesanyám! — kiált kétségbeesve Gazsika. — Pista nem jön, Pista nem jön.

Pista egy pillanatra elhallgat s könnyes barna szemecskéivel az anyjára néz segélykérően.

— Sok-sok hangya jött a falyukból, édesanyám, édesanyááám!

— Igazán kisfiam? Igazán? Hol van? Mutasd csak, hol van? Jaj, hát te megláttad a sok hangyát?

De a kicsi nem hagyta, hogy a hangyáknak örüljenek, oly éktelenül sivalkodott, hogy a nagyanya is kinézett az ajtón, magas sovány öregasszony.

— Ne visíts, az isten áldjon meg, hiszen nem nyúznak! — szólt rájuk erélyesen, — Ugyan Erzsi, rakd meg már eccer azt a köjköt, úgy visít. mint a fábaszorult féreg.

De a kis jóságos anyácska nem rakta meg, hanem a kötényébe bónyálta, szemét, száját megtörülgette s csittította.

Gazsi azonban a hangyáit még mindig nem tudta megmutatni s tovább kiabált:

— Édesanyám, a hangyák! Édesanyám, a hangyák! Édesanyáááám!

— Hát nem nyugosznak! — lépett vissza újra a nagyanya s ebben a pillanatban bent a kicsi házban egy új síp szólalt meg: a csöppség kezdett odabent sivalkodni! — Hát nem felverték a kicsit ezek a komisz kutyák!

— Édes nagyanyám, a hangyák! — fordult most a nagyanyjához Gazsika.

— Guta üsse meg hangyáidat, — kiáltott rá a nagyanya felvertétek a kicsit, most eredj, ringasd.

Megfogta Gazsikát a nyakánál fogva s belódította a pitvarba, onnan a szobába. A sötét szobácskában az ágy előtt volt a bölcső. Gazsi pisszegve, szipogva kotródott a helyére a bölcső mellé, belől az ágy felől, amely rózsaszínű takaróval volt letakarva, ott volt egy magas faszék, arra kotródott s elkezde ringatni a bölcsőt.

— Ha felkötötted, altasd el, suttogta a nagyanya, s kiment a szobából a pitvarba, ahol az ebédet főzte, a mai nagy ebédet, de legjobban attól félt, hogy kifut a feketekávé, amelynek az illatával tele volt a kis ház.

— Hallgass! — suttogta Gazsika ugyanolyan hangon, mint a nagyanyja, s ugyanolyan parancsolóan a picinek, amelyik fel akart tápászkodni s erővel ki akart mászni a bölcsőből.

Hozzákezdett dühösen ringatni s közben folyton a hangyákra gondolt, azóta mind elmászott és senki se nézte meg őket, hogy mennek hosszú sorban, mint a katonák.

— Aludjál, — lehegte bőszen a kicsinek, aki sovány, rosszakaratú kisgyerek volt és sohase akart aludni, hanem mindig ringattatta magát és már elmúlt másféléves és még most se akart beszélni, de ha szomjas volt, mindig azt mondta:

— Ksz, kssz!

— Nem kapsz vizet, most aludni kell! — mondta neki Gazsika s ringatta hatalmasan a bölcsőt. A bölcső talpa olyan volt, hogy a szélén kerek vége volt s mikor a földhöz ért, ez mindig egyet zökkent, olyan erősen hajtotta Gazsi.

— Ksz, ksz, kssz!

— Nincs víz! Nem érted! Nincs víz! Most aludni kell — vartyogott Gazsi, aki egész testében égett a türelmetlenségtől, hogy minél hamarabb visszamehessen a hangyákhoz.

De a kicsi két kis kezével belekapaszkodott a bölcső szélébe s makacsul mászott kifelé. Szerencsére erősen le volt kötözve a bölcső szalagokkal, úgy, hogy csak nehezen tudott kimászni kis börtönéből.

— Aludj mán, te Luciper — kiáltotta Gazsi s egy akkorát lódított a bölcsőn, hogy az átugrott a talp karikáin s kirepült a kezéből.

Felborult.

Gazsi előbb eltátotta a szájacskáját, aztán ő kezdte rá az ordítást torkaszakadtából.

— Mi történt, mi történt az istenért! — rohant be az anya, utána a nagyanya a konyhából.

— Balika kiugrott! — visította Gazsi.

— Jézusmária, felborult a bölcső — sikoltott az anya s a talpával felfelé álló bölcsőt megragadta.

— Nincs semmi baj, — kiáltott a nagyanya csillapítva — ott van az asztal alatt.

S a pici csakugyan az asztal alatt feküdt, magánkívül rúgkapálva apró rózsás lábacskáival, a korsó mellett, s ebben a pillanatban kezdett rá a harsány ordításra.

Az anyácska leguggolt hozzá, az ölébe szedte, nem törött-e el valamije s ő is elkezdte á sírást.

— Itass vele vizet — s már hozta nagyanya a poharat.

A pici így végre hozzájutott a vízhez s míg csuklándozva szürcsölte, lassan a sírást is abbahagyta.

Már csak az anya sírt és Gazsi szipogott a sarokban s reszketve várta a következményeket.

A nagyanya fedezte föl:

— Gyere csak ki, gyere csak, gyere csak ki te gonosz!

— Én nem akartam! — visított Gazsi.

— Mit nem akartál! Még a kellett volna, hogy akard! Gyere csak ki, gyere csak a konyhába! Gyere csak, keress egy jó vesszőt! Te Luciper!

— Ne bántsa édesanyám! — kiáltott rémülettel, fiát féltve az anya.

De a nagyanyáról lehullott a könyörgés, s úgy vonszolta ki Gazsit, mint egy kis állatot s pár perc múlva suhogó verés hallatszott, Sip, sup, sip, sup!

Az anya remegve hallotta s azon rémült el, hogy a verés után semmi sírás.

Kirohant, hogy talán agyonütötték a fiát.

Gazsi ott állott a szuszék előtt s összeszorított foggal nézett maga elé, oly konokul s olyan keményen összecsikorított fogsorokkal, hogy az arcán megfeszült a bor. Makacsul, sirás nélkül tűrte a verést s a szidást.

Ez a hallgatag makacsság még jobban felbőszítette a nagyanyát.

— Kérsz bocsánatot rögtön? Kérsz bocsánatot?

De a fiu lesütötte a szemét s oly ellenségesen nézett maga elé, mint egy kuruc hajdú.

— No, kérsz bocsánatot, te kutya! Kérsz bocsánatot! — kiáltott magánkívül a nagyanya s hogy a kisfiú egy hangot sem telelt, újra felemelte a vesszőt, hogy most már aztán istenigazában végigvágjon rajta. De az anya közéjük rohant s egyik karján a kis Palikával, Gazsit az ölébe kapta.

— Ez a csökönyös, megátalkodott! — kiáltotta a nagyanya s eldobva a vesszőt, most már ő fakadt sírva. — Csak védjed! Hiszen agyonvertem!… Sohase fogsz tudni gyereket nevelni.

Ezzel kiment a házból az udvarra s fekete kötényét felemelve azzal törölgette arcáról a bőven ömlő könnyeket.

A kis Pista szótlanul, megszeppenve várta az elmúló zivatart, mint egy kis teknősbéka.

2

— Kezét csókolom, Kati néni, — s ebben a pillanatban vendég lépett be a kapun. Magas kisasszony, aki meglehetős tarkán volt öltözve s japán napernyő volt a vállán.

— Isten hozott, Juliska.

— Mi az, Kati néni?

— Ó semmi, ezek a gyerekek. Ez a huncut Gazsi kiborította a bölcsőt.

— Jézus Mária, csak nem történt valami baj?

— Nem, de az embert felzaklatják az ilyen apró dolgok. Hát gyere csak beljebb ebből a melegből.

— Ni, Juliska — lépett ki az ajtón az anyácska is s ő is sietve letörülte az arcát s már nevetett.

— Hogy történt? Hogy lehet az, hiszen olyan ügyes az a kis Gazsi.

Az ügyes kis Gazsi bent volt a szobában a sötét sarokban, falnak fordulva állott, mert ez volt a büntetése. Nem volt szabad neki visszafordulni, ott állott s csöndesen sírdogált.

— Muszáj ezekkel a gyerekekkel rendet csinálni, mert nagyon elhízzák magukat — mondta a nagyanya.

— Ó istenem, a mai napon nem szabad büntetni a gyereket — mondta Juliska édesen, mézesen, simogatóan.

— Hányadik évforduló, Erzsikém? Ugye hatodik, ugye jól tudom, hogy hatodik?

— Bizony már hatodik.

— Hogy szalad az idő. Nekem úgy tetszik, mintha, tegnap lett volna, mikor itt voltunk a lakodalmon.

— Ó nem is volt az lakodalom, Juliska. Az csak olyan csöndes mise volt. Kis mise, nagy mise, utoljára semmise — s nevetett a nagyanya csöndesen.

Gazsika egy kicsit visszafordult, mert ő is elfeledkezett az előbbi dolgokról s nagyon szerette a nagyanya arcát látni, mikor nevet s csakugyan meg is látta a nagyanyja vékony száját s az a fog úgy kihegyesedett a szájaszélén s az neki mindig nagyon tetszett.

Juliska néni abban a pillanatban elsikította magát.

— Ez a gyerek úgy nő, mintha húznák. Na, engedjék el neki a büntetést, Kati néni, tessék elengedni neki a büntetést.

A kicsi, aki a sírás után elaludt az ágyon, most újra feltápászkodott s feltérdelt, úgy kukucskált ki a dunnák közül.

— Milyen szép fekete szeme van! Ez lesz a legszebb fiad, te, Erzsi. Hej, nagy lánycsábító lesz még ebből, ha megnő, ezzel a ragyogó fekete szemével. De milyen furcsa, egyiknek kék szeme van, a másiknak fekete. Gyere csak ide Gazsika, mutasd a szemedet.

Gazsi azonban hirtelen befordult a fal felé.

Ő most büntetés alatt áll, neki hagyjanak békét. Ki nem állhatta, ha vendég nénik jöttek s azok rögtön ölbekapták.

De Juliskának nem lehetett parancsolni, ő rögtön átnyalábolta Gazsikát, aki azonban makacsul rángatta a vállait s nem akarta csókra adni az arcát.

A nagyanya megmentette a látszatot:

— Na, most az egyszer elengedem a büntetésedet. Hallod! De aztán többet ne legyél rossz.

Majdnem kimondta, hogy „kérj bocsánatot”, de hirtelen megijedt, nem akarta kitenni magát annak, hogy Gazsi újra megtagadja az engedelmességet, hát inkább csak ő maga intézte el.

— Ilyen kis fiúnak nem szabad makacsnak lenni. Mi lesz belőled, ha nagy leszel s akkor is olyan makacs leszel. Sose fog szeretni senki. Azt fogják rád mondani, hogy milyen rosszul van nevelve ez a kis ember! Látod, az csak nem volt helyes, hogy mérgedbe kiborítottad a kis testvéredet? Ezer szerencse, hogy semmi baj nem történt, hátha kitörte volna a kezét, vagy a lábát, akkor most beteg volna szegényke és mindnyájan nagyon siratnánk s te is siratnád, ugye?

Újra tele lett a szeme könnyel, akkor megcsókolgatta Gazsikát s átadta az édesanyjának, aki már éhes volt és szomjas a gyermek csókjára s hogy az felszabadult a büntetésből, az ölébe vette s agyoncsókolta, az ő szeméből is sűrűn pergett a könny.

— Na, hálistennek el van intézve — mondta önmagán mosolyogva a nagyanya, mert azért ő is örült, hogy túl vannak a nagy büntetésen.

— Bizony, Erzsi, én nagyon féltem ezt a gyereket és azt mondom, hogy nem szabad engedni, hogy kifejlődjön benne ez a makacsság. Az egész életét tönkre fogja tenni.

— Ó, édesanyám olyan szigorú.

— No, beszéljünk másról, — mondta a nagyanya — hogy van Józsi bácsi?

— Édesapám? Jól van, édesanyám is jól van, csókoltatja Kati nénit, s mindenkit csókol.

A nagyanyának eszébe jutott a konyha s kisietett.

Juliska pedig hozzáfogott beszélni, csak úgy ömlött szájából a szó, de mikor az anya a gyerekével már jóllakott, orvul elkapta s ő is erősen összecsókolta.,

Gazsi vonakodva hagyta a csókokat s amint szabadulhatott elfutott s a kantusa, ujjával törölgette arcáról a női csók nyomát.

— Egészen nagy gyerekeid vannak már — mondta Juliska. — Két évvel fiatalabb vagy nálam s látod, nekem semmim sincs az életben. Te csak boldog vagy. Boldog anya, énértem pedig a kiskutya se jön, otthon száradok mint egy paszulykaró — s nevetett. — Vén paplány lett belőlem.

— Olyan fiatal vagy s olyan jó neked, a jó édesanyád mellett — vigasztalta az anyácska.

— Még ha apám káplánt tartana, — mondta Juliska — akkor az talán összeszokna velem s elvenne, de így semmi kilátásom nincs. Legátusok? Azok már tacskók hozzám képest, azok sose fognak elvenni. Az az én sorsom, hogy itt penészedjek. Akkor látok fiatalembert, ha a vásárba megyek Újlakra s ott mutogatják őket.

Fájós, vénlányos nevetéssel beszélt s olyan furcsákat szokott mondani, hogy nevetni kellett:

— Feküdj le, picikém, — mondta az anya a kicsinek — feküdj le, kisfiam, aludj még, aludni szokott így ebéd előtt, de most ez a nagy hecc kizavarta a szeméből az álmot.

A kicsit nem lehetett többet visszakényszeríteni a dunna alá, ölbe vette, s úgy játszott az az ölében. Gazsika leült a sarokba a kis székre, aztán Pistike is betotyogott.

— Tudsz-e már ugrani? — kérdezte tőle Juliska.

Pistike nevetett s azt mondta:

— Tudok.

— Na, mutasd meg, milyen ügyes vagy.

A kis vastag fiú úgy egyhelyben állva ugrást mozdult, de a talpacskája nem eresztette el a földet. Ezen nagyon nevettek a nagyok s Juliska szinte sikítva kacagott s megismételtette a gyerekkel az ugrást.

Így a kicsi az anyja ölében volt, Gazsi és Pisti pedig a kötényébe bújt, olyan volt, mint egy megrakott szőlőtőke. Juliska hozzáfogott megtárgyalni ennek a hat évnek a történetét.

— Milyen más itt az élet, mint hat évvel ezelőtt — mondta. — Akkor úgy látszott, hogy szegény Kati néni itt vész örökre ebben a kis házban a sok gyerekkel, s látod, már egy sincs itthon. Mit ír Gyula?

— Nagyon szépen tanul. Most a vakációban azt írja, le akarja tenni a vizsgát a hatodik osztályról. Ugrani akar egy osztályt.

— Ó, Gyula, az zseniális, okos fiú. Majd meglátod, az lesz a család megmentője.

Aztán Laciról beszéltek, meg Jóskáról, akik mind Erzsinek a testvérei voltak. Laci gépész lesz, Józsi bizony csak suszter, de semmihez se volt kedve, csak dalolni szeret, fütyülni s játszani, olyan játékos fiú, színésznek volna jó, de azt ki se lehetne mondani a nagyanya előtt, hogy az ő fiából komédiás legyen.

— Nem baj az, minden ipar szép, csak becsületes legyen az ember — mondta Juliska bölcsen. — Mindenütt kiverekedheti magának az életet, elvesz feleségül egy gazdag lányt, majd egy gazdag mesterének a lányát, aki már jól megszedte magát s akkor egész gyárat csinál, cipőgyárat, akkor lesz jó, mert cipőre mindig szükség van, az a legszükségesebb dolog a világon, mert a mai világban még a paraszt se jár mezítláb s az a jó tavaszi hólé, az nagyon rontja a bőrt, sok cipő megy tönkre, azt mind újjal kell pótolni.

Valami hallatlan vágy volt Juliskában a nagy gazdagság után, minden szava csak arra vonatkozott.

— Csak itt ne maradjon senki ebben a kis faluban, mert az rosszabb a halálnál. Mondjad te, Erzsi, mi lett volna a testvéreidből, ha itt maradnak. Paraszt? Béres? vagy mi?… Hogy vagytok István bátyádékkal? Haragusznak-e még?

Erzsinek elborult a homloka.

— Nagyon. Nem is fognak megbocsátani soha.

S kinézett a kis ablakon, ahonnan oda lehetett látni a nagybátyja házára, aki a legnagyobb paraszt-gazda volt a faluban. Most bejött Kati néni s egy kicsit leült.

— István ezt nem akarja megérteni, — mondta — ha ő tud paraszt lenni, akkor tudjanak az én gyerekeim is. De azt nem fogadja el, hogy neki lehet paraszt lenni, mert édesapám őróla jól gondoskodott. Mert tudod, Juliska, az úgy volt, hogy mikor kiütött a forradalom, Pista éppen második gimnazista volt, s mikor vége lett a nagy harcnak, s jött az elnyomatás, édesapám fogta a könyveket s azt mondta: fel a padlásra!… Minden könyvet fel a padlásra! Nekem nem fogsz tanulni!… Legyél paraszt, olyan, mint az ökreid, akkor sose lesz bánatod, mint nekem van. Ne tudjál te semmit a hazáról, akkor csöndes, boldog életet fogsz élni!… Itthon fogta s a mezőre küldte, de aztán gondoskodott is róla, hogy legyen néki hat ökre. Elvétette vele ezt a Julcsát s így lett ő egyetlen gazda a birtokban. De az én fiaim nem kaphatnak parasztlányt akkora vagyonnal! Édesapám pap volt, de én csak özvegy papné vagyok, azt pedig az ág is húzza. Az imponált a parasztnak, hogy a papfiú legyen a veje, de az özvegy papné fiai csak koldusok lehetnek egy ilyen kis faluban.

Erre megint elfutotta a szemét a könny.

Egy percre elhallgattak s úgy ült a három nő a kis szobában, mint három madár, akik minden pillanatban elszállni vágynak innen.

Aztán csak beszéltek, beszéltek. A két nagy fiú már Pesten van. Laci egy nagy gépgyárban dolgozik, huszonnégy éves, Jóska ott van már Pesten, annak is jobb ott, legalább a bátyja vigyáz rá.

Sóvárgás, reménykedés volt bennük. Csak az a jó, kimenni, felszállani, elmenni a nagyvilágba, nem itt maradni a kicsi faluban. S pedig milyen gond az az édesanyának, innen, a távoli Tisza partjáról, epekedni, reménykedni a fiúk után. Milyen messze van ide Budapest. Az ország fővárosa. Azzal a sok csábítással, aminek ott ki vannak téve az ilyen melegvérű fiatal emberek…

Gazsi ott ült a sarokban, Pista már régen kiment az udvarra játszani. De ő csak ült s ült és nézte a nénik száját, amelyből jött a szó.

— Eredj te is, kisfiam, — mondta az anya — eredj ki szépen, játszani.

De Gazsi nem mozdult.

— Szereti a szót hallgatni a kedves — mondta Juliska.

Gazsi azonban csak maradt, míg el nem feledkeztek róla s csak nézte a szájakat, amelyekből sűrűn jött a szó.

— És ezt mégis mind az urad csinálta, — mondta csöndesen Juliska, hogy meg ne hallja a nagyanya a nyitott ajtón keresztül a konyhába.

— Bizony csak ő — mondta az anyácska s odahajolt Juliskához. — Ezt nem akarják megérteni.

— Ennyi férfi is férfi — mondta Juliska. — Látod, egy ilyen parasztlegényhez én is hozzámennék, mint a tied. De hol van még egy ilyen. Ez valaki. Mintha nem is paraszt volna. Hiszen a mi falunkban, én már úgy elgondoltam, akármelyik legényt veszem is sorba, egy sincs, akit a te urad mellé lehetne tenni. Ez nem azon töri a fejét, hogy lehúzza a feleségét magához, nem azt akarja ez, hogy te eredj a mezőre s kapálj és kuporgass, hanem azt, hogy úriasszonyt csináljon belőled s mindnyájatokból. Nincs ilyen ember több, mint ez a te urad.

— Az istenért, hallgass — suttogta rémülten az asszonyka.

— Mért, hisz édesanyád adott hozzá.

— Az igaz, látod, te Juliska, én bizony magamtól soha hozzá nem mentem volna, mert nem úgy voltam én nevelve Petneházán Veróni néninél; jaj isten őrizzen attól, hogy egyszer erre kerüljön a Veróni néni, sose értené meg a sorsomat. Hogy az ő becézett kis lánya idejutott. Persze, hogy értse ő meg, egy Majos Veróni, Szegedyné, Szegedy Istvánné, mikor nekik ott ötezer holdjuk volt, s engem úgy nevelt négy esztendeig, hogy egy uradalomban el tudjak gazdálkodni… Gondolhatod, hogy én is, mikor hazajöttem, milyen keserves volt, hogy megérkezek ide, mint egy kisasszony s édesanyám a legelső percben levetteti velem a cipőt s azt mondja: „Mázold fel a házat…” Hogy tegyem én azt?… „Hát mit képzelsz te, én cselédet fogok neked tartani?…” A könnyeimmel mázoltam fel akkor ezt a szobát… De csak hozzá kellett szokni… Rá voltunk szorulva, hogy férfi jöjjön, segíteni bennünket. Itt volt a három fiú, mindig kint voltunk a mezőn s kapáltunk, hogy napszúrást kaptunk mind, szegény Kati húgom bele is halt… Hanem mikor az uram beköltözött ide hozzánk, első dolga volt, hogy kiállott az udvar közepére s elkáromkodta magát, hogy a papné fiai nem lesznek többet napszámosok a nagybátyjuknál… Azóta meg is van a nagy harag… S vitte egyiket kovácshoz, másikat suszterhez, így is jobb lesz nekik, ha ipar van a kezükben, mintha itt vesznek, vagyon nélkül, parasztnak. És Gyulát vitte gimnáziumba…

Gazsi most lassan odament az anyjához s lassan felbújt az ölébe s folyton csak a száját nézte.

— Így talán kiszabadulunk ebből a rettenetes állapotból, amiben voltunk s a jó isten, majd még minket is megsegít… Mit akarsz a számmal, kis fiam, ne dugd az ujjad a szájamba, no.

Gazsi lekapta az ujját.

— Hát a bilkei kulcsokból lesz-e valami? — kérdezte Juliska.

— Én mán nem bízom semmibe, — mondta a kicsi anya — tavaly itt volt Dezső bácsi, elvitte az összes írásokat, azóta semmi hír…

— Ez rá vall. Isaák Dezső… Ez ő… Adott írást, hogy elvitte?

— Nem, semmit…

— Akkor nem is látjátok többet. Nem lehet nagyurakkal egy tálból cseresnyét enni.

— Laci öcsém volt nála Pesten s úgy fogadta, mint unokaöccsét, de a bilkei kulcsokról hallgatott.

— Hogy is vannak ezek a kulcsok, te Erzsi?

— Én nem sokat tudok, mert tudod, nekem nem mondanak el semmit, csak amit úgy kitalálok. Mikor nagyapám, aki akkor porcsalmi pap volt, feleségül vette a földesúr lányát, Isaák Erzsébetet, akkor odadobta a családnak az egész örökséget, amit a lány után kapnia kellett, de azért a bilker uradalomhoz való jogot megkapták. Ezen az uradalmon kulcsok szerint osztoznak az örökösök, hát nekünk is van így, nem tudom, hány kulcsunk.

— Na, majd az urad kiverekedi.

— Kicsi ember ő ahhoz. Nem számíthat az én uram egyébre, csak amit ő meg tud markolni. Azt nem hiszem, hogy ebből valamit lehessen kapni. Most már még az írások sincsenek meg… De megint a számba dugtad az ujjad Meg vagy te zöldülve, te kis mókus; mi van a számban, kisfiam?

Gazsika újra ijedten lekapta az ujját s azt mondta:

— A hangyák…

— A hangyák?… Mi van a hangyákkal?… Jaj, a te kis hangyáid?… Na gyere, mutasd meg, kisfiam, hol vannak a te kis hangyáid… Olyan furcsa ez a gyerek, úgy el tud mélázni, ha valamit észrevesz. Na gyere, mutasd meg, Juliska néni is nagyon kíváncsi, hogy milyenek a te kis hangyáid.

Ezzel felállott s kézenfogta a fiát s ő vezette ki a tornácra.

Pista most is ott ült a talpfán s lovagolt:

— Csinna, ne.

Elmentek a nagy fához, ami ott állott a ház mellett; egy óriási nagy öreg almafa volt az, amely már nemigen termett almát s tele volt az oldala odvas lyukkal, abban laktak a hangyák.

De különös, ahogy odamentek, egyetlen hangyát se lehetet látni, üresen ásított a sok lyuk a fa oldalában.

Gazsi bámészan nézett a lyukakra, kereste a hangyákat, azután ránézett az anyja szájára, ahogy az duruzsolva beszélt:

— Nézd csak, nézd csak, itt laknak a kis hangyák, de elmentek. A mezőre mentek, a rétre mentek? Elmentek magocskát keresni a kisfiaiknak?

A kisfiú megint ránézett az anyja szájára, aztán ránézett a fa oldalában a sötét likacskákra.

Az anyja megértette.

— Nézd, csak, Juliska, tudod, mit vett észre ez a gyerek? Hogy a mi szájunkból úgy jönnek a szavak, mint a falyukból a hangyák… Igaz? kisfiam.

Gazsi az anyja kötőjébe fúrta a kicsi fejét.

— Ó, te kedves, te drága, te édes kis bohó.

Juliska nagyot sikítva nevetett.

— Milyen okos, na, ezt nem felejtem el. Milyen okos! Úgy jönnek a hangyák a falyukból, mint a szók az ember szájából. Te, Erzsi, ez a gyerek! Hallod, ez a gyerek!

Az anyácska megint könnyes szemmel nevetett, akkor nyílt a kapu s bejött rajta egy kis ember, az ura. Hetykén jött, ahogy szokott, rájuk ügyet se vetett, a konyhába kiáltott:

— Anyám, hahó, anyám, van-e elég ennivaló? Vendéget hozok! Itt fog ebédelni a pap!

3

Hát maga, Juliska… Maga hogy kerül ide?… — s kezet nyújtott a vendégnek, aki sokkal magasabb volt nála, de úgy megropogtatta az ujját, hogy Juliska tréfásan felsikított.

— Jaj, szegény ujjaim.

— Mikor lesz az esküvő? — kérdezte heccelve tőle a kis ember s nagyot nevetett.

— Az én esküvőm? Sohanapján kiskedden.

— Minek nőtt ilyen nagyra, ki győz annyi ruhára valót venni! Lássa, ez az én feleségem csak éppen annyi, amennyi nekem elég… No, Pista fiam, — s felkapta a kisfiát s feldobta magasra a levegőbe, — szeretnél-e madár lenni?…

A kis Pista boldogan kacagott s büszkén nézett az apjára, mikor az újra letette a földre.

Az apa feleletet se várt, oda se nézett tovább a nőkre, bement a házba:

— No, anyám, halljuk, mi van ebédre, mert éhes vagyok, mint a farkas. De a pap meg akkora zsákkal jön, lesz-e bele való?

— Ezt megmondhattad volna reggel is.

— Hó, honnan tudnám én azt reggel, hogy mi lesz délben, anyám. Akkor én próféta volnék. No, gyertek hát be, elégeti a nap azt a gyenge bőrt az orcátokon, — s ezzel előrement a szobába, a kalapját elhajította, hogy csak úgy repült az ágyra s leült egy székre, amit az asztaltól kifordított a szoba közepe felé.

Juliska s utána Erzsi a gyerekecskéivel a karján, nevetve jöttek be, olyan furcsa volt ez kis gazda, hogy mindig nevettek. De ha rossz kedve volt, akkor hallgattak a házban.

— Hát Juliska kisasszony, mit csinál az öregúr? Szereti-e még a jó szilvóriumot?

— Abbizony, — mondta Juliska, aki csak azért nem sértődött meg, hogy az apja alkoholszenvedélyére kapott megjegyzést, mert ettől a Bálinttól semmit se kell felvenni.

— Pedig az idén nem fog kapni, mert nem virítanak a szilvafák. Micsoda tél volt, atyaisten. Csak úgy röfögtek a fák. Megolvastam, a szilvásban ki kell vágni vagy harminc darabot, mert mind végig van hasadva. Mind, tetőtül talpig. Hüj, atyaisten, micsoda tél volt ez, halljátok. A diófák is úgy lefagytak, hogy még a harmadévi hajtásnak is fekete a béle. Ha az ember letör egy ágat, egész pudvás, olyan, mint a köpedelem. Azér nem kell félni. Nem halunk éhen. Kiszántjuk a földet, teszünk bele málét. Eszünk málékenyeret. Az a jó. Olyan sárga, mint az arany.

— Éppen te szereted a málékenyeret, — mondta Erzsi.

— Tán te nem. No jó, hát majd eszünk búzakenyeret. Veszek egy tüzesgépet. Azért taníttattam ki ezt a lógó fiút, ezt a Lacit, most már ért hozzá, veszek egy nagy tüzesgépet s csépelünk.

— Hol?

— Hol?… Mit bánod te azt, te csak a készhez ülsz.

Kinyújtotta a karját s megropogtatta.

Pista ott sürgölődött körülötte, felkapta az ölébe s a térdén ugratta.

Hóc, hóc, katona,

Ketten ülünk egy lóra,

Szénát, zabot a lónak,

Puszit a kis Pistának.

A kisfiú visított a boldogságtól.

A nagyanya bejött.

— Egyedül jön a pap, vagy a felesége is vele jön?

— A fenét, nem kell nekem asszony, van itt elég. Azért hívtam a papot, hogy megbeszéljem vele a gépet. Az egész megyében nincs három gép. Kende Zsigának van egy, majd meglássa, anyám, annyi lesz a búza, csak tudjuk hova tenni.

— Szerencsés jónapot kévánok, — köszönt valaki az udvaron.

— Ki az?

Egy szegény ember állott meg a pitvarban.

— Kend mit akar?

— A pízér gyüttem.

— Milyen pízér?

— A harangozás.

— Miféle harangozás?

A harangozó állott ott, sunyin mosolyogva.

Ez a harangozó minden esztendőben be szokott állítani Áldozócsütörtökön. Tréfás ember volt, aki mikor a kis Gazsi született, azt mondta, hogy ez a gyerek nem éri meg az újesztendőt, úgyis el kell húzni neki a harangot, hát előre kérte a díját.

— Na, Gazsi, — kiáltott nevetve az apa s kis, szőkésbarna bajuszát eltörülte félre — itt van a te patrónusod. Hát fiam, mikor akarsz te elpatkolni? Ki győzi ezt a sok harangozási díjat?… No, itt egy pengő, menjen kend, igyon jót ennek a gyereknek az egészségire, hogy még sokszor megkapja érte.

A mellénye zsebébe nyúlt s kimarkolt belőle egy csomó ezüstpénzt s egy darabot odavetett a harangozónak, aki röptében elkapta, aztán hálálkodva elment.

Juliska hangosan kacagott, tetszett neki.

— Haj, gyerekek, hogy élünk meg, ha meghalunk! — mondta az apa. — Hát mi lesz evvel a terítéssel? Hát sose eszünk?

Erzsi már nyitotta is a sifont s szedte ki belőle a vastag abroszt s leterítette az asztalt.

— Nincs még olyan későn.

— Dehogy nincs, már itt is a pap.

Kinézett az ablakon s látta, hogy jön a pap fekete ruhában. Felállott s kiment elibe.

Kintről hallatszott a hangja, ahogy hatalmasan mondta neki:

— Hő, tiszteletes uram!…

Az asszonyok odabent összebújtak.

— Mán megint valami nagyban sántikál ez az ember — szólt Erzsi.

— Bízd csak rá, — szólt csöndesen a nagyanya. Nem rossz gondolat az. Egy tüzesgépből sokat lehet szerezni. Ugye, milyen jó volt a malom is.

— De elvitte a víz.

— Hát istenem, a sorscsapásnak mindig ki van téve az ember.

Az előző esztendőben éppen így Áldozócsütörtökön vette meg a falu vízimalmát a kis gazda, szépen is dolgozott egész esztendőben, de hirtelen jött az őszi jég, befagyott a Tiszába s a tavaszi jégzajlás elvitte. Nagy bánat volt, nagy veszteség; nem látták a jövőt miatta egész mostanáig, de ugyan hol szedte ma ezt a gondolatot.

A két asszony, anya s lánya nem is tudtak vidámak maradni, szeget ütött a fejükbe a tüzesgép híre, vajon mire megy, jó lesz-e, vagy újra csak csalódás és bánat.

— Így megy a mi életünk, — mondta Erzsi; mikor ketten maradtak Juliskával. — Az ember sose tudja, mi lesz holnap… Tudod, lelkem, ennek az én Bálintomnak nagyon kicsi mán ez a kis falu. Nem tud ő itt mit csinálni, egyre nagyobb vállalkozásokba fog. Első esztendőn elment tutajjal Szegedre. Vitte a sok almát, eladta, az jól sikerült, akkor vett rajta földeket, azóta minden esztendőben egy egész gulya marhát, de az nem sikerült szegénynek, mert sok elpusztult belőle, sok meg árán alul kelt el. Aztán jött a nagy árvíz, abba az évbe semmi se termett. Tavaly a malommal voltunk, az jó lett volna, de az meg odapusztult. Mert nem hitte, hogy be fog fagyni a Tisza. Mindenki mondta, hogy ki kell már húzni a partra, de őneki olyan jól ment, annyi volt az őrlenivalója, hogy nem akarta megszüntetni. Így aztán egy szép reggel ott volt a malom a Tisza közepén befagyva, mint a kő. Jaj, nagyon nehéz ez az élet… Milyen más egy papnak az élete. Azt nem érheti veszedelem.

— De koldus is marad, lelkem, haláláig. A te urad pedig addig fog próbálgatni, míg egyszer csak kihúzza a lutrit.

Belépett a pap. Lármás,, erőszakos, fekete ember. Mindig nagy hangon beszél.

— Jónapot, szépasszonyok!

Sorra kezet fogott a nőkkel, aztán leült az asztalfőre.

Már a tányérok is az asztalon voltak, az evőeszközöket rakta fel a fiatalasszony, aki a háztartásban csak a gyerekkel s ilyen segédmunkákkal foglalkozott, söpört, terített. A konyhát is az anyja vitte.

— Jobban tanul-e már a Józsi? — kérdezte a pap Juliskát.

— Józsi nagyon jó tanuló, első lehetne, de egy kicsit lusta, azért pap lesz ő is és boldog lesz, még esperes is lehet belőle, — védte meg az öccsét Juliska. — Bezzeg, nem olyan Gyula, az tanul, mert tudja, hogy muszáj neki. ő lesz a család megmentője.

— Mit kell ezen a családon megmenteni, — mondta a pap — sose volt nagyobb úr, mint most amilyen. Bálint komám annyit keres, hogy pénzzel lehetne kirakni az utcát a ház körül.

— Haha, — kacagott fel a gazda, akinek hízelgett, hogy az egész világ mindig jómódot képzelt körülötte, mert ilyen életkedv s ilyen vidámság csak nagypénzű embereknél szokás, ahogy ő él a világ szeme előtt.

Felállott s elővett egy palack bort, amit még reggel hozott s hűsíteni az ágy lába mellé tett. Ez a legjobb, a tapasztott föld, ott jó hideg marad a bor.

Erzsi hozta a levest, szép gömbölyű porcelántálban. Jó tyúkleves volt, csigatésztával, amit korán reggel csinált egy darab bordán.

— Ilyen leves! — kiáltott a pap — hát nem grófok ezek!

Jóízűen ették a levest A pap mellett ült, háttal az ablaknak, a kis házigazda, mellette Gazsika. Szemközt pedig Juliska s a nagyanya, Erzsi az asztal végén két kicsikéjével s azokat etette, mint galamb a fiát.

Leves után a gazda teletöltötte a poharakat s azt mondta:

— Szervusz templom!

Beléd megyek mikor, nem tom!

Nagy nevetés lett a tréfás köszöntőre.

Gazsika különösen nevetett. Nagyon tetszett neki a szavaknak ez a játékos hangzása s olyan erősen nevetett, hogy míg kis kezeivel kapált, kiborította a pohár vizet, ami előtte állott az asztalon.

— Hó, annyuk, — kiáltott az apa — már megint feléd borul a víz.

Juliska csiklandósan, igen hangosan kacagott.

A pap hangoskodott.

— Nem baj, legalább kiszorítja a családot a sok gyerek ebből a kis házból. Az én Bálint barátom legalább meggondolja s épít egy kastélyt.

— Hahó, — mondta a kis gazda — kastélyt…! Akkor tettem bolondot, mikor bevittem Gyulát Debrecenbe s nem vettem meg a sárga házat. Volt ott egy nagy sárga ház a Csapó-utcán, négy bolt is volt benne, mindenféle kereskedés, meg vagy tizenkét lakás. Ha én azt akkor megveszem, ma nem fájna a fejem. De így se bánom én, anyjuk, ha kilenc lesz is a gyerek. Csak mind fiú legyen.

— Ugyan már, — mondta elpirulva az anyácska — ilyen illetlen beszédek.

Az apa hangosan nevetett.

— Hát egy kislányt is, no. A fiúkból mind ügyvédet csinálok, pereljék vissza, amit rajtam nyúznak az ügyvédek, de a kislányt meg férjhez adom egy paphoz, annak van a legjobb heverő élete.

Vidáman koccintották össze a poharukat.

A pap felállt: — Adjon az isten minden jót, hírt, nevet, dicsőséget és sok pénzt! Sok ilyen szép és boldog Áldozócsütörtököt, mint a mai.

A nagyanyának könnyes lett a szeme.

— Ne sírjon anyám, — mondtá a kis veje majd megsegít az isten. Arra való a sok fiú, valamelyik majd kiverekedi a királyságot. Ugye a Gazsi.

Nevettek, hogy a könnyük is potyogott.

1929

ESŐLESŐ TÁRSASÁG

Az ezredes megállott a tanya sarkán. Hunyorítva nézett a távolba.

— Nézze mán, Mihály bácsi, kinek a lova az?

Mihály bácsi a szalmát takarította a hosszú fészer alatt, amit a marhák szétdúltak. Csak odapillantott hetvenhétesztendős zsíros kalapja karimája alól s azt mondta dünnyögve.

— Úgy látom, miltóságos uram, a Borbéj Laci naccságos úr lesz a. Mert kaptás a rudas.

Az ezredes nagyot nevetett, mert még a kocsit is alig lehetett látni a porfelhőben, ahogy bekanyarodott a mezei útra s igen megörült, hogy az unokatestvére jön. Az is nyugdíjban lézengő huszártiszt, százados, de valami pech miatt az egész háborút a minisztériumban kellett töltenie s emiatt egy kis melancholia van rajta. Örült, hogy jön. Neki is szórakozást hoz, meg Laci is csak elszórakozik egy kicsit.

A tanya ott van a leglaposabb hátán ennek a földtekének, a Nagykunság kellős közepén.

Még a város tornya sem látszik a kukoricások közt, itt az ember olyan magában érzi, magát, mintha az isten neki teremtette volna ezt a mindenséget. Szép, szép, de kicsit unodalmas.

— No jó van, Mihály bácsi, hát most mán mennyik kend dógára, nem muszáj magának úgy kigyönyörködni magát abba a kaptás lúba.

Az öreg Mihály sárgára érett ősz bajuszához nyúlt, azután meg a villa nyeléhez, azután tovább kaparta a szalmát a fészer alá.

Mikor a kis bricska befutott, a két rokon melegen összenevetett.

— Dinnyét hoztam, Bódi.

— Dinnyét?… Nagyon jól van a.

A százados leszállott a kocsiról. A bricska hátsó ülésén egy szutyokba csavart öreg tanyai ült, csak úgy, ahogy a difnnyefődön a csőszi ácsorgásban felültette az ura.

— Hajtson le, árnyikba.

Az ezredesné kilépett a tornác alól s rájuk szólt nevetve a sistergő napfényben:

— Nem jól van, Laci. Nem úgy kell azt mondani, hogy hajtson, hanem: hajcsik!

Nevettek. A vendég kezet csókolt.

— Dinnyét hoztam maguknak, Jolánka.

— Ippen jókor, — mondta az ezredesné s nevetett. A fogai mint igazi igazgyöngysor, rendetlen fehér szemekkel csillogtak keskeny ajka közt.

A bricska lenyikorgott a szemetes nagy tanyaudvaron.

Az ezredes elvül tűzte ki, hogy minden felesleges dolgot, mint csin, tisztaság, kertművészet s más ilyen pénzbe kerülő, időt s munkát fogyasztó pazarlást beszüntet, hogy a gazdaság minél rentábilisabb legyen. A ház is, ahol így nyáron a feleségével kettesben lakott, abban az állapotban maradt, ahogy a nagyapák idejében a botosispán élt benne. Abban az időben még többezer hold volt a családi birtok, most már csak négyszázötven hold maradt meg belőle, hát takarékoskodni kell. A hosszú, zsindelytetős házban voltak a béreslakások is, de az első végén levő szoba igen alkalmas úri lakásnak, az ő kijelentése szerint. Ott laknak hát, az egyszoba-konyha lakrészben. A konyhát kitelepítették a magtárból átalakított nyári konyhába, a földes konyha helyiséget kinevezték ebédlőnek s előszobának, perzsaszőnyegeket akasztottak a falra, s a belső szobát hálószobának hívták. Ha a botosispán hét gyermeket tudott ott nevelni, nekik is elég kettőjüknek.

A ház tornáca is olyan volt, mint ötven évvel ezelőtt, keskeny és alkalmatlan, a lógó lábú asztal mellett azonban a megye legjobb családjai szoktak megtelepedni egy-egy kiránduláskor s nem az asztal teszi, hanem ami rajta van. Ebből az egyből viszont nem engedtek, az ezredesné nagyszerűen megtanulta a kunsági ételeket s a francia konyha váltakozott az ősi lebbencsekkel s előételnek készült remek juhhúsos kásákkal. Bor és pezsgő szintén otthont talált a földpincében, bár maga a házigazda egyáltalában nem iszik, így pillanatok alatt el lehetett feledni a környezet egzotikus különösségét.

A ház előtt egy régi, félig kiszáradt öreg eperfa állott, azalatt volt egy óriási kerek asztal, amelynek a fedőlapja, boldog ifjú éveiben a katolikus templom toronyórájának a számlapja volt, most inkább csak a pulykák találkozóhelye, úgyhogy a vendéget a kis tornác asztala mellé ültették.

Leültek a suskából font karosszékekbe.

— Énnye, elment a kocsival a jámbor, — mondta a vendég — hé, Gáspár bácsi, hordja fel kend a dinnyét — kiáltott utána.

— Jolánka fiam, intézkedjík, — szólt a házigazda, — hogy a jányok mennyenek a dinnye után, vigyíl le a pincébe.

Az ezredesné a konyha felé lépett s két lány szaladt egy perc múlva a kocsi után a dinnyékért.

— Még mindig nem próbálsz dinnyét? — kérdezte a vendég.

— Nem bizony, nem is akarok — nevetett a házigazda.

— Mír? Nem ájja a főd?

— A főd állaná, de a níp nem ájja — nevetett az ezredes. — Az első béresem az idén csinált magának egy darab dinnyést, hát barátom, az iccaka nyócvan darabot vittek el rulla. Tejjesen íretlenül.

Az ezredes egészségesen, jókedvűen nevetett.

— A szomszídba, Marbergh kormány főtanácsos, aki megvette a Patonyay földeket, csinált egy gyümölcsöst, de az idén ő is kivágja. Nem tudott odáig jutni, hogy egyetlen egy szem almát meg bírjék kóstolni belőle. Mind iretlenül lelopják neki. Erre még az ő sváb vére is felforrt s azt mondta a napokban, hogy kivágatja az egész gyümölcsöst. Hát ippen tegnap mondta egyik emberem, hogy: „No míltóságos úr, a mán nem szíp dolog, hogy a Merber nagyságos úr kivágatja a gyümölcsösit. Irigyli, hogy más is eszik belőle, egy szemet.” „Nem azt irigyli a, — mondtam neki — hanem azt, hogy ü egyet se tud kóstolni belőle.” Hát én nyárfást csináltam a ház megett a tó partjára. Mondta is a minap az egyik ember, hogy: „de keserves gyümölcse van ennek a fának!” Aszongya: „akármiket kóstolja az ember, olyan kuruc, hogy nem lehet megenni.”

Nagyon nevettek mindnyájan.

— Sorra kóstolta a nyárfa termését, de nem ízlett neki.

— Úgy van a — szólt a vendég. — Kivált a fiatalja olyan, hogy még a golyót sem érdemli meg. A nagyapáink idejében más volt a cselédnép… — Tudod-e, Bódi, kit hoztam? Nem nézted meg azt az öreg embert, amék a kocsin vót?… Kis Gáspár, a nagyapánk vót kocsisa, most nálam van, dinnyecsősz.

Az ezredes felcsillanó szemmel nevetett fel.

— Az öreg Gáspár?… Hisz még Borbély nagyapámnál szógált. Emlékszem az öregre. Régi csont a Borbély családba.

— Az a.

— Jolánka fiam, szólítsa elő mán azt az öreg embert, ha a dinnyét behordják, osztán gondoskodjík lelkem arról a régi bútordarabról.

Az ezredesné hangosan nevetett:

— Így helyes, lelkem: gondoskoggyík!… No, gondoskodok hát… — Avval abban a pillanatban ment. Szívesen és vidáman.

Ahogy a két férfi magában maradt, a vendég odahajlott a házigazdához:

— Te Bódi, Kálmán el fogja venni a Julist.

Az ezredes felkacagott.

— Egészségére.

Összenéztek s elkezdtek egymáson nevetni. A Julis szobalány volt, előbb az ezredesnél, aztán a századoséknál, de olyan kacér teremtés volt, akire minden asszony féltékeny lesz előbb-utóbb, így aztán kézen-közön végre a harmadik rokonhoz került, Borbély Kálmánhoz, aki szintén unokatestvérük. Az viszont agglegény s így igen plauzibilis a hír.

— Persze, Feri nagyon dühös, mert már számította, hogy a föld az ő gyerekeire marad. Azt mondja, lelövi Kálmánt.

— Hát bizony, ha befészkeli magát a Julis, ott kevés remény marad.

Kicsit hallgattak s messze néztek.

— Az bizonyos, — mondta az ezredes — hogy fene egye fejérszemély, mikor itt volt nálam, az egész tanya meg volt érte veszve. Még az öreg Mihály bácsi is mindig jött, hogy kell-i neki segíteni vizet húzni. Most meg rá se lehet venni, hogy a vedret megemelje. Mind. Az első béres, a János bácsi, el akart válni érte a feleségétől, pedig négy gyereke van… Azír kellett elkergetni…

— Azír? — mondta a százados nevetve.

— A legjobb az volt, hogy mikor megszökött, a feleségem csendőrt küldött utána, mert itt állottunk az aratással, főzni kellett vagy negyven emberre s az tény, hogy átkozott ügyes volt a lány. A csendőr, barátom, amék visszahozta, a maga pénzén fogadott szekeret, hogy elhozza a lányt, s a Julis elmondta, hogy házasságot ígért neki az úton.

Ebben a rettenetes nagy alföldi csöndben, itt kiszakítva az emberek világából, egy ilyen kis személy valósággal forradalmat csinál. Az urak maguk is szinte sajnálkozva gondoltak vissza rá, hogy kár volt… Lehetett volna… Vagy mi is jut ilyenkor az embernek eszébe.

Jött az öreg Gáspár bácsi.

— Jolánka fiam, hozzon egy pohár bort ennek a vínembernek.

Az öregember megállott a tornác előtt. Levette a kalapját a nagy napfényben s fehér feje világított, mert a kalapját életében le nem vette, csak ha az urak előtt.

— Hát öregem, maga szógált Borbély nagyapámnál?

— Szógáltam, méltóságos uram, szógáltam.

— Hát mondjon csak hamar róla valamit.

— A kedves jóságánál egyebet nem tudok mondani.

Az ezredes egy pillanatra elhallgatott. Kissé a szívét ütötte az öreg cselédember szép szava.

A konyha felé nézett, sokallotta, hogy a felesége olyan soká jön a pohár borral. Emeltebb hangon szólott is:

Jolánka fiam!…

Az ezredesné már jött is. Palackot hozott poharakkal, tálcán. Ő maga hozta, mert a két lány nagyon szerencsétlen kezű, nem lehet rájuk bízni veszedelem nélkül, vagy az üveg, vagy a bor kockán forgott volna.

— Nagyon bele volt szorulva a dugó — mondta kedves mosollyal. — Egy ilyen gyönge némber nem tud olyan könnyen elintézni ilyen nagy dógot.

Az ezredes kedveskedve mondta:

— Jól van Jolánka kedves, csak adja ide.

Az ezredesné valami húsz évvel fiatalabb az uránál, a pesti társaság elkényeztetett lánya volt. Aztán, a pénz elértéktelenedése idején a családja elvesztette a vagyonát s ő az urával, még mint aktív tiszttel végigcsinálta a nehéz időket, hónaposszobában bujdosott a garnizonok körül, míg végre megörökölték ezt az üreglaki tanyát. Most aztán olyan elintézetlenül elintézett életet éltek. Télen a városban, nyáron a tanyán. Az asszony az ura társa s helyettese. Beletanult az intézői tisztbe, tudott már lovat hajtani s egyedül ment be bevásárolni a két kis sárgával a hetipiacra. Azt is megtanulta, hogy kell kedvesen jelentéktelenné válni, ha az urak összejöttek. Az ura sose mondta neki, hogy hagyja magukra, de a szórakozott figyelemből mindjárt levonta a konzekvenciákat, hogy finoman ürügyet találjon, hogy magukra hagyja a teremtés urait.

— No Gáspár bátyám, hajtsa fel ezt a pohár bort.

Az öreg cselédember belépett a tornácra s letette a kalapját a ferslógra, amelyben egy anyapáva volt három csibéjével.

— Alássan köszönöm.

Felhajtotta a pohár bort, egy hajtásra kiitta.

Aztán letette a poharat az asztal sarkára.

— Na most üljík le.

Az öregember körülnézett s a ferslóg mellett látott egy faszéket, azt elővette s letette pontosan az ajtó elibe, hogy aztán tőle se jobbra, se balra nem lehetett bemenni a szobába.

A háziasszony mosolygott s elment a konyha felé.

— Azt mondja el, Gáspár bácsi, igaz vót-e az, és hogy is vót az, mikor Borbély nagyapám agyoncsapott egy kovácsot.

A nagyapák. Azok még itt élnek szellemükben ezeken a földeken, ezeken a pusztákon. Az alföldi kiskirályok, akik mérhetetlen mezőkön uralkodtak, mióta a királyné, Mária Terézia visszaadta nekik a földeket, ahonnan a török hódítás miatt kiszorultak s másfél századon keresztül csak a jogot tartották fenn a birodalomra, meg az adót szedték utána. Ők maguk azonban a nyugati végeken házasodtak be az ott szabadságban élő nemes családokba, de mindig emlegették s tartották a jusst a kunsági földekre. Mikor aztán végre bekerültek a Kánaánba, további másfél századig urak voltak itt, akiket az úri hatalomban sem törvény, sem király nem korlátozott.

Az öreg cseléd lehajtotta a fejét s visszanézett a múltba.

— Igaz vót a, igaz vót — mondta egyszerűen. — Ott vótam, míltóságos uram — s megtörülte lucskos bajszát a kezefejével. — Úgy vót a kérem alássan, hogy szorgos lett vóna a szekér, hordás vót. Háromszor, négyszer odament a tésuram, mert mink csak úgy mondtuk még akkor, hogy „tésúr”… — oszt a kovácsnak mindig más munka vót a kezébe… Ü meg azelőtt mirges ember vót, a cselédeket is verte…

Hirtelen elhallgatott, egyet nyaklott, nem tudta, hogy nem mondott-e olyat, aminek az urak nem örvendenek s rögtön hozzá csapta:

— Azír azoknak is vágatott ám birkát, a cselédsígnek. Meg kalácsot is süttetett nekik, meg bort adatott. De ha a felesíge, mer az áldott jó lílek vót, még ráhozatott; ü csak annyit mondott: „Minek a!” „Hadd igyanak lelkem, — mondta a tésasszony — így dógoznak.” Hát szóval, a kovács valamit tanált mondani… A tésúr meg rettentő miregbe jött a feleselístül, osztán meglegyintette a kovácsot. De a meg gyenge vót, vagy mi, a nyaka csigályája rögtön kiugrott a helyibül, oszt meghótt.

Az ezredes nagy érdeklődéssel és izgalommal figyelt minden szót. Most felemelte a kezefejét s megmutatta, hogy történt, ahogy ő hallotta gyermekkorában. Az ujjait laposan összeszorítva mutatta a mozdulatot.

— Nem is ütötte meg, csak ahogy hallottam, így tartotta a kezét, mint egy kis lapátot s az ujjai hegyével megkocogtatta a kovácsnak a homlokát, míg magyarázta neki, hogy ne feleseljen. Ettül a kopogtatástul kapott volna agyrázkódást a kovács… Hát az hogy vót, mikor nagyapám a szekeret felfordította?

Az öreg cseléd egyet mozdult a széken s nagy fekete kezeit a térdére nyugtatta.

— A gábrási útba vót a. Mikor onnan jöttek a szekerek, meg innét mentek a Gáborásba, akkor eltértek a gátra, mer csak ott lehetett keresztül menni, mer abba az időbe, ha a Berettyó kiöntött, csupa mocsár vót a határ… Osztán mikor fel akart hajtani a gátra, látja, hogy egy bitang paraszt a másik vígin már fel is hajtott a gátra. Kiáltott neki a tésúr, hogy várjon, de a csak felhajtott vakmerően. Leugrik a tésúr a szekérrül, odamegy. „Hogy mertél ráhajtani a gátra?” A meg azt mondja, hogy ű elébb hajtott rá. A tésúr meg csak azér vót mérges, ha feleseltek. Mer mindig mondta, hogy minden bűnnek a físzke a feleselés, osztán mégegyszer mondta neki, hogy menjík;le a gátrul. Nem?… Nem? Akkor neki vetette a farát a lőcsnek, oszt mingyán felbillent a rakott szekér. Ha szekér jött a gáton, azt ű mindig lebontotta.

Az ezredes csiklandósan nevetett fel. Csiklandozta a vérét a régi nagyapa hatalmas dolga. Az ereje s a hatalma. Benne volt már ebben a nevetésben, hogy ma ez nem volna lehetséges. Ma más világ van. Mégha az erő megvóna is, hol a hatalom!

Tárgyilagosan jegyezte meg.

— A gát az övé volt. Ugye maguk csinálták a gátat?

— Nem, míltóságos úr. A gát, gát vót. A vármegye csináltatta.

Az ezredes összehúzta szemét.

— Valami okának kellett lenni, — mondta elgondolkozva — hogy ő jogot tartott rá.

Az öreg cseléd azt mondta:

— A megvót benne, hogy nem szeretett kitérni senkinek. Nekem is mondta, hogy: ne térj ki senkinek. Több jogom van nekem itt. Hát osztán sokszor leborogatta űket. Csak nekivetette a farát a lőcsnek, lement a szekér a tőtésrül.

Az ezredes nagyot kacagott. Tiszta szívéből élvezte az emléket.

— Még idősebb korába is meg tudta tenni. Mikor hatvanéves vót, a hentesünket is felborította. Úgy járt a kocsival, hogy a karikás ott vót az űlisben mellette. Ha nem tért ki valaki, jött a karikás.

Az urak nevettek. Ők már a maguk modern szociális nevelése mellett el sem tudták képzelni az ilyent. Pedig sokszor jön szembe szekér, amit az ember szeretne felborítani.

Az öreg cseléd felbuzdulva az urak szíves nevetésén, lelkesen folytatta.

— Jött szembe egy szekér, dudvát vitt, ganét. De mán visszafelé jött, mégse tért ki. Vágj oda neki — mondta a tésúr… — Én meg fogom a karikást, odasózok neki. Új ködmön vót az emberen, végigrepedt… Hát estefelé, fát vágtam az udvarba hátul, jön a városházárul a bakter, hogy menjek fel a városházára, a tekintetes főkapitány úr parancsol… Megyek a tésúrhoz, mondom neki, hogy: baj van, tésuram, itt van a bakter értem… Micsoda, azt mondja a tésúr, egy tapodtat se mégy. Hát elmegy az ember, de nemsokára jön a rendőr, a Górkakas, hogy abba a percbe induljak. Azt mondja a tésúr: téglával verjítek ki innen! Azt mondja a rendőr: a tekintetes főkapitány úr parancsolta. Hát jöjjön a főkapitány úr, ha baja van… Hát kérem, egy kis fertály múlva jön a főkapitány úr. Felhívták a tornácra, hogy a tésúr hívatja. Fel is ment, osztán leültek borozni. Ott vót úgy éjféltájig, akkor ment haza. Mit beszéltek, mit nem, azt én meg nem mondom, de engem osztán senki se hívatott többet.

Az ezredesné jött.

— Vendégek jönnek, Bódikám!

— Kik vónának azok, kedves?

— Jön az esőleső társaság.

— Na jól van, öregem, csak menjen kend most már szépen hátra s érezze jól magát nálunk.

Az öreg cseléd már állott is felfelé s a széket rendesen visszatette a helyére, aztán hátrább lépett.

Az ezredes kiment az udvarra s a kocsi elé várakozóan nézett. Úgy állott ott, kövéren, piros arccal, ezüst fejjel, mint a jólét és az életnyugalom megtestesülése. Apró, kedves kék szemei hunyorgattak az örömtől, hogy valami jó következik. Úgy várta az életben a vidám perceket, mint az ínyenc a jó falatot: előre összegyűlt a szájában az ízlés minden kéje.

— Az esőlesők — mondta nevetve a felesége — jól láttam én, hogy Pali bácsi ül a bakon.

Az ezredes hangosan felkacagott. Csakugyan Pali bácsi az.

— Nízz csak, nízd csak az öreget, — intett a százados felé s az is ott állott szétvetett lábakkal, erélyesen, imponálóan, deresen és csöndes vidámsággal.

A kocsi bakján mintha egy óriás ülne. Úgy kiemelkedik, mint egy szálfa.

— A bak is magas, — szólal meg az ezredesné s rátámaszkodik az ura vállára — de ő ráteszi a lópokrócokat, arra meg a térítőkét, úgy hogy úgy ül, mintha állna. Édes ember ez a Pali bácsi, édes ember. Nézd, úgy hajt be a szérűn, mintha úrlovas-versenyen volna.

Különösen mulattak rajta nagy szeretettel, mert most vett egy hintót a király kocsijai közül. Mikor fent volt legutóbb a vérmezei úrlovas-kocsiversenyen, már avval a hintóval volt.

Le is fényképezték s úgy érkezett meg a kép a postán a városba, hogy: „Annak az úrnak, kit a levélben levő fénykép ábrázol.”

Az ezredes nagyot nevetett s tiszta boldogság volt az arcán. Az arca már kisdiák korában csak a jóérzésekre volt berendezve. Hamvas, puha, foltospiros fehér volt azelőtt, de most is még sok volt benne a gyerekes bájból. Nagyon jól állott neki, ha nevetett; volt egy foga, az egyik szemfog, amelyik ferdén nőtt egy kicsit a különösen kecsessé tette a nevetést, öröm volt vele együtt nevetni.

Végre felhajtott a kocsi, felrepült a ház elé s csakugyan Pali bácsi volt az ülésen. Mellette egy suhancgyerek ült gubbaszkodva, mint valami varjú s pislogott az urakra. Hátul, az ülésben, Kondorossy kir. kamarás ült s az erdélyi báró, Áronffy, aki itt egy darab földet bérel, mint menekült.

Mikor az urak leszállottak, szinte kitört a vidámság. Mindnyájan nevettek s csaknem összeölelték egymást. Olyan emberek voltak, akik jól tudták magukat érezni ebben a földi életben.

Kezet csókoltak a háziasszonynak, aki római vörös kis ruhájában valóban igen csinos volt s boldogan fogadta a társaságot.

— Óriási kalandunk volt az úton — kiáltotta Kondorossy kicsit rekedt nevetéssel — Egy motor jött szembe s a gazember nem akart kitérni, ránkhajtott s a lovak majdnem az árokba fordítottak bennünket.

— Mit mondtam, — kiáltott fel az ezredes emlékszik, Jolánka, mit mondtam a múltkor, mikor jöttünk hazafelé: ezek a gazemberek direkt utaznak a kocsikra. Nem akarnak kitérni, zajt vernek, ijesztik a lovakat. Mi is úgy jártunk. Ránkhajtott egy gazember, az volt a szerencse, hogy a Szellő elesett s megtartotta a kocsit, különben mindnyájan az árokba kerültünk volna.

— Persze ilyenkor meg kellene tenni a feljelentést s elhúzni a nótájukat, de kinek van kedve még ott igazolásba kezdeni — mondta Kondorossy.

— No tessék elvonulni a napról — mondta nevetve a háziasszony s bementek a tornácra.

— Mi van a pávámmal? — kérdezte Áronffy, aki már egy éve vadászik kispávákra, de sose sikerül, mert egy sem nőtt fel az utóbbi időben.

— Magának nincs szerencséje — mondta az ezredesné. — Most befogtam az anyapávát s ebbe a ketrecbe zártam, mert az történt, hogy a nagyanyja kettőt agyonvert a kicsikből. Az egyik meg is döglött, a másikat, szegényt sebesülten tudtam már csak megmenteni, nem tudom, megmarad-e? Nagyon érdekes, hogy mikor az öreg páva-anyós nem találta sehol őket, addig járt-kelt az udvaron, míg ki nem tanulmányozta, hogy hol vannak. Azóta, ha szabad a tér, mindjárt itt van, rárepül a ketrec tetejére és ismeretlen nyelven szidja őket. Nem akarja, úgy látszik, hogy a lánya a termetét rontsa a fiatal generáció felnevelésével s rettentő mérges, hogy nem tud hozzájuk jutni. Most így próbálom felnevelni túrón.

Az urak körülállották a ketrecet, amelynek a tetejét drótháló borította s nézték, ahogy a két kis barna pávacsirke az anyja szárnya alatt kapargált.

— Nem igen jó pedig nekik ez a ketrec, — mondta az erdélyi úr — mert biz a páva madár, nem szereti a fogságot. Nem volna jobb a veszedelmes nagymamát tartani addig zár alatt, míg megerősödnek?

— Nem lehet, mert a hímek még vadabbak. Csodálatos, hogy az öregek a legveszedelmesebb ellenségei az apróságnak — mondta az ezredesné.

— Valósággal üldözik, egészen csodálatos. Nem tudom, mi van itt titokban, de fajpusztító-elmélet kapott lábra köztük, már évek óta nem tudunk kispávát nevelni. De még kacsát is nehezen, az öreg hímpávák úgy vadásznak az apró kacsákra, a kispulykákra, hogy az öreg béresasszony már mondta, hogy az isten azt is büntesse meg, aki a pávát legelőször kihozta az erdőből.

Nagyot nevettek s leültek az asztal mellett.

Míg a háziasszony elment gazdasszonyi okok miatt, az ezredes azt kérdezte:

— No mi baj van?

Az urak összenéztek. Nem is gondolták, hogy vidám nevetésük mögött ott lappangott valami, amiből meg lehetett érezni, hogy baj szellemét, bánat árnyékát hozták magukkal.

— Szerencsétlenség történt.

Az ezredes elkomorodott. Úgy nézett, mint az iskolában, mikor vidám tíz perc után bement az osztály az órára s akkor mindjárt jött a felelés. Minél nagyobb volt az udvaron a hajsza s a hancúrozás, annál biztosabb volt a szekunda. Homlokát felhúzta, könyökét letette az asztalra s várta a Hiób-hírt.

— Pétert agyonlőtte a fia, a huszár — mondta Kondorossy.

— Pétert?

Rémülten nézett az ezredes a vendégeire. Kun Péter az esőleső társaság legszilajabb tagja. Nagyszerű magyar úr. Szinte ott volt köztük, amint a nevét említették, véraláfutásos barna arcával és sistergő vidámságával.

— Az istenért!…

— Úgy történt; ahogy elmondták, hogy otthon volt délelőtt tizenegy órakor, Matild elment a piacra, ketten voltak otthon Matyival, a fiával. Nem is lehet megtudni pontosan, hogy folyt le a dolog. Matyi azt meséli, hogy az apja a fegyvert tisztogatta s mikor ő bejött, szidni kezdte. A gyerek azt állítja, hogy ő nem feleselt vissza, de azt jól tudjuk, hogy erre nincs mit adni. Mikor ő kiment, az apja, állítólag éppen azért, mert egy szót sem válaszolt, utánalőtt. Erre ő elesett, mert ijedtében megbotlott… Az öreg pedig megijedt, hogy agyonlőtte a fiát s maga ellen fordította a fegyvert.

Mélyen hallgattak. Az arcokra kiült a rémület s a sajnálat.

Soká hallgattak.

— Nem volt szerencsés az öreg a fiaival.

— Nem is lehetett. Olyan gyereknevelés! Egész életében nem törődött velük.

— Kiadta nekik egy-egy húsvétkor vagy karácsonykor a leckét egész esztendőre, aztán nem foglalkozott velük többet.

— A katonaságnál sem boldogult a gyerek. El kellett neki jönni, levetni az uniformist.

Egyszerre kitört bennük minden elégedetlenség barátjukkal szemben. Péter mindig kihívta a kritikát maga ellen ebben az egy pontban. Ha néha szóba került a gyereknevelés, azt szokta mondani, hogy: hát őtet ki nevelte? Az ő apja egy konok kun ember volt, aki úgy bánt a gyerekeivel, mint az apró ebekkel és mégis itt vagyok — szokta bökni az öreg, aztán más témára vitte a szót.

— Nagy baj van evvel a fiatal generációval — szólt Kondorossy s nagyot sóhajtott. Neki is van egy harmincéves fia, aki ma is az apja nyakán él.

Mindnyájuknak van fia. Borbély Lacinak is van két újerkölcsű fia. Az egyik külföldön van s technikusnak készül, a másik repülő. Ő sem sokat foglalkozott velük, de neki legalább megvan az a megnyugvása, hogy a fiúk jóravalók s nem követik az apjuk elveit. Sokat fáj neki, hogy a fiai más úton haladnak, mint ahogy ő csinálta annak idején, de belátja, hogy okosabbak nála, nem lumpolnak s nem henyélik el az életüket. Valami neki ismeretlen munkát végeznek. de ha nekik így jó, hadd csinálják.

Hátradűltek a székeken s maguk elé meredtek. Az erdélyi úr otthon hagyta a birtokát, egy talpalatnyit sem tudott elhozni belőle a meneküléskor s most el kell néznie, hogy a fiai úgy keresik a jövőjüket, ahogy tudják. Jobb nem beszélni róla.

Pali bácsi hallgatott. Kevésbeszédű emberek módjára összefonta kezeit az ölében s nedves szemekkel nézett maga elé. Neki is van öt gyermeke: három lány, meg két fiú. A fiú a városi takarékpénztárnál van s szolidan és csöndesen éldegél a szüleivel, de most rettenetes veszedelem fenyegeti a családot: zsidólányt akar elvenni, szegény lányt, gépírókisasszonyt, aki a takaréknál volt, a szappanos zsidónak a lányát, akit már az első jelekre kitettek ugyan a takarékból s a lány Debrecenbe ment, ahol szintén ilyen állása van a textilgyárban, de nincs vége a dolognak. A fiú minduntalan eltűnik s ha kérdik tőle, hol járt, csak ötöl-hatol, mindnyájan tudják, apja, anyja, hogy hol volt szombaton déltől hétfő reggelig, de nem igen merik firtatni, mert amilyen csöndes a gyerek, olyan vad tűz lobog benne, az apja vére, aki a saját szüleit ugyanígy csalta, mikor házasodni készült s anyját a kétségbeesésbe kergette, hogy katolikus lányt keresett magának.

A csöndes kis tanyát, kint a pusztaság közepén, ebben a pillanatban megülte a gond.

Mikor a háziasszony visszajött. Pali bácsi volt, aki megtörte a csendet.

— Marbergh elmegy, — mondta.

Marbergh budapesti gyáros volt, a szomszédságban egy ötszázholdas birtokot bérel, de már negyedik éve hiába kínlódik ezzel a földdel, hiába költötte bele minden megtakarított vagyonát, a föld s a nép közönyén hajótörést szenvedett s most nagyon érthető s előre várható volt, hogy elpusztul erről a vidékről.

— Nagyon nevezetes, — vezette át az ezredes a beszélgetést Marberghre — nagyon nevezetes, hogy ezen a földön senki sem tud megélni, sem a régi tulajdonosok, sem az új földesurak. Ha körülnézünk ezen a határon, itt van a Mády-birtok. Mikor az öreg Mády Gergely meghalt, a négy fia megosztozott, erre mindenkinek jutott százhúsz hold. Mit lehet százhúsz holddal csinálni? Kiadták bérbe a kupecnek, aki öt év alatt kizsarolta a földet, akkor belebukott egy vállalkozásba, a föld visszaszállott, az utolsó évi bérből a tulajdonosok semmit se kaptak meg, ellenben akkorára úgy tele voltak adóssággal, hogy nem lehetett tartani a birtokot. Eladták. Megvette egy paraszt az egészet; az beköltözött két házas fiával. De akkor jött a nagy áresés, jöttek a rossz termések, a gazdálkodáshoz nem értettek, egy év alatt úgy tönkrementek, hogy a saját földjük is elment vele s most napszámba járnak ugyanarra a földre, ami még pár évvel ezelőtt az övék volt.

— Nem lehet ezen az esőtlen vidéken gazdálkodni.

— Lehet, de csak kellő gazdasági berendezkedéssel.

— Itt van Marbergh. Ez csak eleget befektetett.

— Bolondul csinálta, az volt az első dolga, hogy a régi tanyát lebontatta s téglaépületeket emelt.

— Rossz a birtokának: a formája, ötszáz hold egy csíkban van s az ő tanyája a sarkon. A jószág egész nap sétál.

— Nem, Marbergh jól csinálta, jól gazdálkodott s elég pénze volt. Nem is lehet ezt a földet másképp megtartani, csak ha idegen pénzt hoz bele valaki. Ez a föld a saját terméséből nem tudja kiprodukálni azt a pluszt, ami ahhoz kell, hogy az utolsó ötven év rablógazdálkodását kiheverje.

Így vitatkoztak egyre hevesebben s egyre szenvedélyesebben.

Mindnyájan érezték a végítélet kongását. Mindnyájuknak agyonterhelt birtoka volt s az adót valamennyien banki kölcsönből fizették.

— Még májusban olyan volt a kukoricám, boldog voltam, — mondta az ezredes — repesett a szívem örömömben s már számítottam, hogy elég lesz-e a magtáram a termésnek? Azóta egy szem eső sem esett.

— Hiába lessük.

Most nem nevettek. Már tavaly alakították tréfásan, borozás közben az esőleső társaságot és sok jó napot, jó estét eltöltöttek ezen a címen, hogy az esőt várják a kiszikkadt, a hőségben megrepedezett földekre, de most tragikus érzésekkel ültek együtt: tréfával nem lehetett megszelídíteni a természetet.

— Én a napokban kint voltam a legelőn. A marha, ahogy a pásztorok mondják, már nem a legelőre jár ki, hanem a koplalóra. Le vannak soványodva. Lefeküdtem a földre bánatomban s elkezdtem beszélgetni a perjével meg a tikfűvel s egy nagyszerű dologra jöttem rá, mondta az erdélyi. — Itt folyik a Berettyó keresztül a tízezerholdas legelőn Megvan az csinálva rendesen, becsületesen, olyan egyenes csatornában folyik a víz, hogy csodálatos a technikának ez az alkotása. De mi történt. Az, hogy a csatorna a vizet szédítő gyorsan viszi le a Tiszába. A tavaszi árvizek elfolynak, most ilyenkor már a csatornának csak a legfenekén csörgedez egy kis vizecske… Mi lenne, ha ciszternák, öblök volnának a csatornával kapcsolatban s abban mint rezervoárban felfognánk a tavaszi árvizeket s mikor jön az eső, akkor ráeresztenénk a kiszáradt területre?

— Álom.

— Nem, a fiammal beszélgettem a dologról s az vetette belém ezt az ideát, mikor Berlinben volt egy évig, egy húsvétkor Hollandiában volt tanulmányúton az iskolával s onnan hozta ezt a gondolatot. Most én magam is rájöttem, hogy tenni kell valamit, mert így megégünk a saját földünkön.

A háziasszony közben fel-felállott s jött, ment. Mikor magukban maradtak, Kondorossy megszólalt:

— Az a gyanús a Péter esetében, hogy a golyó úgy érte a fejét, hogy ő maga nem okozhatta a halálát.

— Szegény Péter, maga gyújtotta magára a házat. Kutyakergetőket nevelt a fiaiból. Minden fia olyan semmirekellő. Komolyan, félnék velük a pusztán találkozni. Semmi egyebet nem tudnak, csak lingárkodni s vadászni.

Újra hallgattak.

Pali bácsi ránézett a háziasszonyra, aki most elment mellettük.

— Azt szeretem legjobban a Péter esetei közül, — mondta — mikor Baloghéknál koccintott egyszer… Azt mondja: „Ott vagyok a hajtásba. meglátom a nyulat… Olyan közel volt hozzám, mint ez a pohár… A nyúl elbúvik a lucernásba, eltűnik a szemem elől… Utána megyek, megkerülöm, egyszer csak megint itt van előttem… megint olyan közel hozzám, úgy mutattam rá, mint erre a pohárra… Megint eltűnik… Mán nem hagyom, — mondja — megyek utána tovább, hát megint előbukkan a nyúl. Megint olyan közel van hozzám, mint ez a pohár…” Ezzel hallgat s körülnéz s azt mondja az asztalra csapva: „No, én ilyen helyen nem maradok. Háromszor célozok rá erre a pohárra, mégse tölt senki. Ejnye, de zsugori népség vagytok, én innen elmegyek.”

A háziasszony hangosan, édesen felnevetett Megértette a viccet, mely rá is vonatkozhatott s soká kedvesen nevetett rajta.

— Háromszor céloztam erre a pohárra, — ismételte Pali bácsi — senki se érti, mit mondok, én egy ilyen zsugori háznál nem maradok. Felállott és elment.

A háziasszony fogta a palackot s tölteni kezdett.

— No, nem azért mondom, — szólt mosolyogva Pali bácsi — csak éppen szegény Péter jutott az eszembe.

— Miért szegény? — kérdezte az ezredesné s tovább töltögette a bort. Hogy az ura nem ivott s a sógoruk, a százados sem, nem volt hozzászokva, hogy erőltesse a boritalt.

Kérdésére nagy csönd támadt.

— Meghalt — szólt az ura.

— Péter bácsi? — kiáltott fel ijedten a háziasszony.

— Igen… Szélhűdés… — mondta az ezredes.

Soká hallgattak.

— Vérmes ember volt, szegény, — mondta az ezredesné s elfordult.

A szemében könny jelent meg. Nagyon szerette Pétert, aki édes tréfájú ember volt, a régi Kunság típusa. Vastag, zömök, igazi vadász, de nagyon jól tudott az asszonyok nyelvén.

— Kihalnak az öregek.

— Mindnyájan kihalunk, — mondta Pali bácsi, aztán hozzátette: — Már aki.

Elmosolyodtak.

Pali bácsi régies gavallériával kötelességének tartotta, hogy a szomorúságot egy kicsit oszlassa.

— Hát kapunk-e vacsorára öhönt, méltóságos asszony? — kérdezte.

— Mit, Pali bácsi?

— Öhönt.

— Mi az?

— Én nem tudom, csak tegnap hallottam a kapásaimtól, hogy azt mondja az egyik: Mit esztek?… — „Öhönt, — mondja a másik. — Hát tik mit?… Hörtyögőt…” Hát csak azért, kérdem, mert méltóságos asszony nagyon szereti ezeket a népies ételeket, hát legyen szíves ezzel traktáljon ma bennünket.

Kicsit mosolyogtak, de senki sem tudott szívéből nevetni.

Csak hallgattak tovább.

Az ezredes arcán mély bánat volt. Az az ismeretlen bánat, amelynek nem lehet megtalálni az okát. Az a bánat, ami a haza sorsán szokta elfogni az embert, mikor meglep a szomorúság, hogy tenni kellene valamit, valami igen nagyot s igen szépet, de annak nem innen kellene kiindulni, hanem valahonnan felülről, magasból…

Valahonnan az egész nemzet szelleméből, de nem jön, nem jön az új idea, az új fellobogás, az új megváltás, az új élet.

Senki sem tudott szólani, tehát Pali bácsi újra kezdte a szót.

— A földreform tesz bennünket csúffá — mondta s erre már majdnem mosolyogtak, mert az öregtől elvettek száz holdat, kiosztották házhelynek s azóta nem szívleli a földreformot, mindig az az ütőkártyája. A maga modorában adomává építve a keserűségét:

— Ismertem egy kocsist, ha felült a bakra, száz ragyogó rézpityke volt a dolmányán és olyan vörös kutyabőrkesztyű volt a kezén, hogy megirigyeltem.

Megyek a minap Póra, ott fekszik egy alak. A kastélya oldala lopott kukoricaszár, ő meg ott feküdt a rothadt almon.

— Mit csinál itt, Lukács? — kérdem tülle.

— Hát elment a koma az egyik lúval, — aszongya — én meg nem merek elindulni evvel a pár zsákkal.

Rösteltem rápirítani…

Úrból koldust csináltak…

— Nem leszek más kutyája, — mondta a szegíny feje, most nígy esztendeje, mikor nígy holdat adtak neki ingyen az urakéból — most aztán ott hever.

Az urak hallgattak.

— Hát barátom, mi a magunk dolgát elvégeztük — szólt az ezredes. — A háborút megharcoltuk, becsülettel, mert szép munka volt, nehéz munka, reménytelen munka, de tisztességgel mentünk keresztül rajta. Hanem azt mondom, hogy ez még semmise volt, csak most jön az igazi munka. Csakhogy ahhoz mi már deresek vagyunk, hogy mi kezdjük… majd a fiatalok.

— A fiam csodákkal van tele, hogy; apám, mit lehet evvel az országgal kezdeni, csak nem szabad az esőt lesni, mondja — szólt az erdélyi úr — magunknak kell gondoskodni a vízről. Ő már olyan esőző berendezésekre gondol, amilyet most rendeztek be száz holdon itt Szolnok mellett. Mondja, hogy ott a kukorica olyan, mint Kánaánban. Mellette a parasztföldeken a kukorica két arasz magas, az esőztetett helyen pedig öles magas. Majd ők megcsinálják.

Újra hallgattak. Koccintottak, de senkinek sem ízlett a bor.

Csak éppen Pali bácsinak, aki szálfa termetét megingatta, mint a bakon s kicsit olyan cserdítés formán mondta:

— A fiatalok!… Az én kisebbik fiam… Az fogja megmenteni az országot az ecsettel… Fene hallott ilyet: művész!… Mondják, hogy tud valamit a gyerek, de hogy értsem én azt meg, hogy egy régi földtúró család maradéka arra vesse a fejét, hogy festi a lovat, ahelyett, hogy ráülne s bevágtatna vele a pusztába.

Hallgattak, hallgattak.

Az ezredes felnevetett, ahogy kínjában nevet fel az ember.

— Éppen most van itt Borbély nagyapámnak egy régi cselédje. Beszélgetett az elébb itt nekünk… Ha arra gondolok, hogy a nagyapáink még királyok voltak ezeken a földeken, mi meg csak esőlesők vagyunk, akkor a fiaink már mik lesznek?… Festeni fogják az esőt… Ennyi marad nekik az ősi földekből.

Keserűen mosolyogtak. Pali bácsi megszólalt:

— Én még ismertem az öreg urat. Rettenetes harcos kemény ember volt. A feleségem nagyapjával, Bakócs Antallal volt neki sok harca. Borbély, az kálomista volt, a Bakócsok meg pápisták. Az öreg Bakócs még a forradalomban is ott volt, honvédszázados volt huszonkét esztendős korában s erre haláláig büszke volt, nimbusz is vette körül. A városi képviselőtestületben vívták a nagy harcaikat. Bakócs állított egy Páduai szent Antalt, hogy ő is Antal volt, a maga költségén, a templom elé. Borbély Gáspár pedig egy éccaka tarisznyát akasztott a szentnek a nyakába, koldusbotot adott neki s a kezébe egy cédulát tétetett, mire ez volt írva:

Nem maradok tovább Túron.

Nem fog itten az okos szó

Sem paraszton, sem az úron.

A régi adomán nevettek, a bánatba ejtett fejek mosolyogtak. Mert az ember túlél mindent, mindent, különösen a más halálát, azt mindig túléli.

— A fiam azt mondja, — szólt az erdélyi — fontosabb a minőség, mint a mennyiség… Hogy a tehenészet sikerül-e? Az a kérdés, mennyire lehet szelektálni… Ha jó tejelőket tart az ember s azoktól semmit se kímél, akkor az hoz… Sertésnél is a jó ellő, jó nevelő faj kell…

Újra hallgattak.

— Majd meglátjuk, nekik hogy sikerül…

— Dehogy is látjuk, hol leszünk mi már akkor… Pali bácsi előre hajlott, hosszú kezeit felemelte, mint egy csöndes szónok mondta: — Mondok valamit, beszüntethetjük mink ezt az „esőleső társulatot”. Megalakíthatnánk valami új egyletet. „Kisiklott emberek klubja” — mondta tűnődve az ezredes. — Itt vagyunk mindnyájan katonák, bírák s más effélék: ez lesz a legjobb: „kisiklott emberek klubja”… vagy esetleg „Eljár az idő-klub”.

Pali bácsi az ujját még mindig a levegőben tartotta s azt mondta:

— Vagy esetleg így nevezhetnénk: „Zörgő csontú fráterek társasága?”

Az ezredes még jobban bólogatva mosolygott.

— Az se volna rossz, hogy: „Temetőkerülők és kriptaszökevények szentegylete.”

Ezzel újra visszavetették magukat a székeken s felnéztek az égre, ahogy szoktak.

Az égen sötét felhő kezdett emelkedni.

— Eső lesz, eső — kiáltottak fel.

Kimentek az udvarra s lesték az eget.

A város felől jött a nagy felhő, komoran, vastagon.

— Ez nem eső lesz, hanem vihar — mondta az erdélyi úr.

Aggódva, gondterhes arccal néztek a jövőbe.

— Már nekünk úgyse tehet kárt. Az a fő, hogy legalább hoz egy kis csapadíkot…

1929

EGY FÜTTY SÖR MELLETT

A szép tavaszi vasárnap délben az urak elindultak a kisváros különböző pontjain és mentek, mendegéltek a főtér felé. Ha az úton ismerőssel találkoztak, kezet fogtak s azt mondták:

— Szép tavaszi nap.

Aztán tovább mentek a főtéren, a nagy, szürke egyemeletes épület felé. Mindenki arra ment, aki valakinek érezte magát a városban. Mentek a nagyhivatalnokok, a nagy önérzetű birtokosok, a nagycsaládok ivadékai.

A piac macskakövekkel volt kirakva és most tágas volt, mert fel voltak szedve a kofasátrak. Díszesen öltözött nők mentek itt-ott, a templomok zsúfolva voltak, a fákon bomlott a gyűrődötten zsenge levél, a Kossuth-szobor rosszabb volt, mint télen.

Az urak azonban szorgalmasan mentek előre s egyenként eltűntek a szürke épület balsarkán az üveges ajtóban. Sietve mentek, a szájukban jóíz volt és csámcsogtak és csettintettek a nyelvükkel.

A törzsasztalhoz mentek egy fütty sörre.

Itt találkoztak minden vasárnap délben. Télen, nyáron, esőben, hóban, szélviharban. Nem tarthatta vissza őket semmi, mentek, mentek s minden vasárnap délben itt összeültek, hátul a balsarokban, a második szürke oszlopnál. A legeldugottabb, legszélmentesebb sarokban. Ahonnan nincs kilátás az utcára, az égre s ahova nem lát be senki, csak az irigység.

— Áh, szervusz, szervusz — csattan fel a vidám köszöntés azok részéről, akik már az asztalnál ülnek s már kihevült és fényes az arcuk.

— Szervusz, szervusz — fognak kezet sorra az érkezők s nem sok szót vesztegetnek, várják a pincért, hogy kimondják a varázsigét:

— Egy fütty sört!

Akkor leülnek, kiki a maga helyére, évek, évtizedek óta mindig ugyanarra a helyre s ugyanarra a székre. Leülnek, mint aki hazajött, megérkezett s boldog.

Valami sugárzás van, amely árad belőlük. Mindenki mindent tud egymásról, olyan jó távolságban s közelségben vannak, egy millimétert nem változott a héten sem, ez a távköz; senki se lett se gazdagabb, se szegényebb, se rangosabb és nem derült ki semmi disznóság senkiről.

Az öreg pincér hozza a kispörköltet, a gyerek hozza a sört. Mindenki azt kapja, amit kívánt, nem amit kért. Egy fütty sör, az egy deciliteres kispoharat jelent, de van kis fütty, nagy fütty, dupla fütty, a borfiúnak tudni kell, kinek mi dukál. Senki se mond mást, csak „egy füttyöt”, mert az asszonyoknak megígérték, hogy „csak egy füttyre”.

— Hol van Imre, hol van Józsi, hol van Gida?

Ha valaki hiányzik, számonkérik.

— Szegény Gida, most szabadul.

Összenéznek, mosolyognak, felnevetnek, a söröskriglikkel az asztalt koppantják s. egyet isznak a Gida javára.

— Szegény Gida — szól az árvaszéki ülnök s nevet.

— Szegény Gida — szól a tatári birtokos s hátradől a kemény széken s nevet.

Egy pillanat csönd. Gida nincs itt, a legnagyobb mulatság, akin legkönnyebb nevetni.

Megborzongnak kicsit, de rossz volna, ha ilyen nagy ok lenne, ami visszatartja az embert, hogy nem jöhet el… S éppen Gida nincs itt, aki sose mulaszt; Gida, akinek ez az egyetlen napja van, mikor szabad. Szegény Gida, aki híres, közmondásos papucs. Gida, aki egész héten az asszony kezében van s maga vakarja a tehenet az ólban — de ez az egy déli óra az övé: ennyit ki tudott harcolni, hogy egy fütty sör jár neki minden vasárnap délben.

Tudják a betegséget, a betegség részleteit, ismerik az orvost, a recepteket, a kúrát és drukkolnak, hogy szegény Gida megszabadul-e?… Ott voltak a bálon, ahol Gidát megfogták; ott voltak a veszekedéseken, a perpatvarokon, a válópörökön, amelyek mindig azzal végződtek, hogy szegény Gida tovább is rabságban maradt.

— Szegény Gida, mikor megérkezett Erdélyből az unokatestvére; azt súgta neki a feleségéről: kedves öcsém, jó asszony, derék asszony, fene szorgalmas asszony, csak egyetlen hibája van…

Kiveszik a szót a szóló szájából, mind tudják, hogy mutatta be szegény Gida a feleségét az unokaöccsének.

— Egy hibája van, az, hogy engem nagyon szeret.

S új kriglik ide is, oda is. Összehajolnak az urak, összekönyökölnek.

— Pedig szegény Gida bevallotta, hogy bornyúval vette.

Nevetnek. Kurta röhejek. Ellős volt a Julika, mikor szegény Gidán maradt. Ismerik a fiát, akit felnevelt szegény Gida. Mindent tudnak, mindent ismernek. Nyitott könyv szegény Gida élete. A tatári birtokos szól:

— Most vett tőlem egy tarka tehenet, két hete. Mondta múlt vasárnap: — Micsoda tehén ez, — te Lőrinc. Ezt nem bírom levakarni.

Nevetnek, röhentenek, szegény Gida.

Jönnek az adomák róla. Mikor egy tanyai mulatságon, ahol úgy lágerozták el magukat a vendégek, hogy szalmazsákon feküdtek a nagy borcsata után — Gida töltött pisztolyt kért az ágyba.

— Mire az, te Gida?

— Hát itt a Julika.

Nevetnek, durrognak a feltörő kacajok.

Szó szót ér, a templomszentelés, a Kossuth-szobor leleplezése, ahol egy tanyai legény megmondta a magáét Julika nagyságos asszonynak, aki roppant termetével elzárta előle a kilátást.

—. Menjen odébb és fogja be a száját, mert beleültetem ezt a zászlónyelet.

Szegény Gida sóhajtott fel ekképpen:

— Hej, haj, már borzong a hátam, ha a nap lefelé száll!…

Kitárul az adomákban a kisváros élete, amely itt a fütty sör mellett zajlik le; városi szállítások, erdőkitermelés, korteskedések. Hatalombirtoklás és jövedelemszerzés a fütty sör körül. Dísze, derítője, vidámítója az életnek, szegény Gida és az ő Juliskája.

Vajon mi lesz, ha mégis meghal? Elvész egy szín, egy örökforrás; elvész egy öröm.

S egyszerre csak megjelenik Gida a kocsmában. Mindenki meghökkenve s várakozóan néz rá. A Gida kövér arca vörös és izzadt. Apró szemei kiugranak. Nagyokat fúj.

Mindenki rámered. Mi van?

S Gida a tatári földbirtokosra néz. A szemében könnycsepp.

— Barátom, — mondja — Lőrinckém!

És nagyot sóhajt.

Mindenki várja a szót, a gyász bejelentését. S egy pillanatra a Halál ünnepélyes csöndje állítja meg a törzsasztal népét.

Gida nagyot lélegzik a füstös levegőben s azt mondja hirtelen hunyorgással:

— Nem vakarom többet a tarkát!…

S valami fauni, őszinte öröm csillan ki a gyászban és a társaság fölnevetve gyászol a groteszk híradáson: — Julika elment!

És Gida nem vakarja többet a tarka tehenet Gida megszabadult, öregen, elkopva, de szabad.

S a társaság új fütty söröket rendel.

1930

EBÉD

Az urak bejöttek a mezőről. A szakácsné már türelmetlen volt. mert pesti vendégek is voltak s ezek nem tudnak semmi mórest. Ez a pesti nép olyan szedett-vedett Isten jószága, hogy nem tiszteli az ebédidőt. El tud bámészkodni egy vadkörtefán, vagy a Tisza füzesein, ahelyett, hogy sietne már hazafelé.

No de a tekintetes úr is ott van velük, az pedig már jól ki van nevelve. A szakácsné reggel is megmondta neki, hogy idejében itt legyenek, mert különben sütheti a makkot. Nem fog érni az ebéd semmit. Nem is hagyott az a vendégeinek időt, hajtotta őket egész délelőtt, semmit sem engedett megnézni, mert mindig az volt az eszében, hogy déli harangozásra itthon kell lenni. Mint agglegény, szakácsné-kormány alatt élt s bizony nem merte volna vállalni, hogy hallja meg a Julis véleményét.

No, de végre itt vannak.

Az autó befutott az udvarra. Még egy kis ijedtség volt, mert előbb csak az egyik jött meg s abban nem volt benne az alispán úr, az pedig nagy veszély, mert az alispán úr nem tartozik az ebédtisztelők fajtájához, neki fontosabb a vizitáció, mint az ebéd. De rövid volt az ijedtség, kisvártatva a szürke autó is bejött s benne a méltóságos alispán úr is.

Heten voltak a vendég urak, mint a gonoszok. A szakácsné csak rájukpislantott egyet, már tudta hányadán van. Volt ott két pesti úr, sovány, mint az agár, a többi mind terebélyes úriember, hogy örvend a szív, ha látja, hogy fognak ezek enni.

Már itt is van a zsivajuk a nagy ajtó előtt.

A ház, régifajta kúria, amely mereven s hatalmasan áll a tágas nagy udvar fölött. A nehéz tölgyfaajtókon hatalmas vaspántok vannak és nehéz vaskeresztek, amelyekkel éjszakára el lehet torlaszolni. Még a régi nagy időkben épült a ház, mikor várnak kellett építeni minden hajlékot, a finánc, a zsandár, meg a betyárok ellen, hogy éjszaka idején puskával lehessen őket fogadni.

— Tessék, méltóságom uram! Tessék, méltóságos uram! — hallatszott a házigazda szíves hangja.

Itt tehát csak úgy rajzanak a méltóságosok. A szakácsné bevonult sötét és szűk konyhájába, melyet felében elfoglalt a tűzhely. Oda állott elébe s szakértően körülnézett. Jól van.

Az urak bevonultak az ebédlőbe.

— Itt vágott be a román bomba — mondta a háziúr. —Itt csapott le ni. Kettészakította a háztetőt s beszakította a mennyezetet.

Mindnyájan felnéztek a plafonra. A régi gerendák helyén stukatúr padmaly volt s annak minden sarkába bele volt pingálva egy-egy ősmagyar képe, Dolinay bácsi, Hasznos Mulattatójából élethíven kimásolva. Itt volt Attila és Bendeguz. Itt volt Árpád apánk és Szent István. A házigazda büszkén mutatta.

— Bendeguz szakadt be. Még nem volt érkezésem rá, hogy pótoljam. Még csak tíz esztendeje, hogy itt voltak a kutyák. Hej, fene kuruc idők voltak azok, a kocsisomat el is vitték, mert vasvillát fogott rájuk. Nem tudom, mi lett; vele, azóta megházasodott ott valahol Romániában. Mert az nagyon házasodós ember volt, itt is volt neki vagy tizenkét felesége.

— Minddel megesküdött?

— Á, dehogy is esküdött. Eggyel se. Mondta az öcsémnek is, hogy: „Tekintetes uram, minek magának a lakodalom. Lássa, itt vagyok én. Én is Varga vagyok, meg a mostani feleségem is Varga, hát minek akkor papra kőteni. Úgyis csak Varga-gyerek lesz.”

Az urak nevettek.

— Hogy az öcsémnek semmi gyereke sincs, neki is megmondta Varga János: „Tekintetes uram, maguknak se kellett vóna papot fogadni. Minek a. Úgy sincs gyerek.”

A vendégek körülnéztek a nagy teremben, ahol meg volt terítve a hosszú asztal.

— Elébb egy kis apetitóriumot, méltóságos uram, — mondta a háziúr — és betessékelte a vendégeket a másik kisebb szobába.

Ennek a szobának a plafonján is volt négy darab ősmagyar. Egyik Rákóczi Ferenc, a másik Hunyadi János, a harmadik Kinizsi Pál és a negyedik Rózsa Sándor.

— Hát ez a betyár, hogy kerül ide? — kérdezte az egyik méltóságos, mikor kiolvasta a képről, hogy annak a nyaka köré karikás ostor van fonva.

— Ez úgy kerül, méltóságos uram, hogy tudod, kérlek alássan, a Sándor kommenciósa volt az én apám apjának.

— De hisz az szegedi ember volt.

— Mindegy az, azért elküldte az ide minden esztendőben az emberét adószedni.

Nevettek.

— De a vót a jó — mondta elevenen s léhogva a házigazda, aki maga olyan kövér ember volt, hogy a karjait csak úgy tudta tartani, hogy szétterjesztette. Úgy állott a két rövid karja kétfelé, mint két fakar s ő maga középen, mint egy kitömött bábú.

— De a vót a jó, hogy itt volt Helmeczy Pista a múltkor s az is elszemlélődött ezeken a szép képezeteken s felkiáltott Attila ősapánk előtt s azt mondta: „Hát e ki légyen? E meg éppenséggel a mi urunk, a Jézus Krisztus.”

Az urak, a megyebeliek ismerték Helmeczy Pistát s nagyot kacagtak rá, aztán felvették a pálinkás poharakat, összekoccintották s ittak.

— No de gyerünk mán át, mert elhül a leves.

Közben behozták az ételt s feltálalták két óriási tálban a pompás levest. Az illata úgy szállott, mint a liliomé, de étvágycsiklandóan.

Bementek az urak s leültek az asztal körül. Az asztalfőn elvitatkoztak egy kicsit, de aztán mégis csak az alispánnak kellett helyet foglalni az asztal tetején, mert mégis csak az alispán az első a megyében, akármilyen méltóságok is a vendégek.

Az alispán ismerve a dürgést, maga mellé ültette az esperest, majd ki fog sülni, hogy mért. Balján ült a nagy pap; jobbján az egyik pesti méltóság, amellett a főkapitány, aztán a helybeli földbirtokos. Az esperes mellé a másik pesti méltóságot ültették s a mellé Semlyéni Bandit s az alispánnal szemben az asztal alsó végén ült le a házigazda.

A leves

— Ejha, micsoda leves ez — mondta az esperes. — Ilyen levest barátom, ilyet nem lehet kapni semmiféle helyen ezen a világon, csak éppen itt, ahol vagyunk. Mert a levesnek úgy kell készülni, hogy abban legyen marhahús is, meg szárnyas is. Lehetőleg kacsa. Azt aztán együtt főzik, annyi ideig, legalább huszonnégy óráig, hogy az úgy elfő, mint a homok. Még a tehén csontjának is puhára kell abba főni. De ha kakas van benne, az még jobb. Nagy kakas, öreg kakas. Nagy taréjú, feketelábú kakas, amelyik már évek óta gyakorolja a szerelem művészetét. Annak minden részének benne kell lenni a levesben, szétfőve és a legkisebb alkatelemeire bomolva. Egy ilyen tányér leves a beteget lábra állítja s az egészségest viruló ifjúvá teszi.

— Ne prédikáljon szentatyám, — mondta a főkapitány — hanem kanalazzák.

— Hogy tehetném, míg hozzám nem kerül a tál?

Mindnyájan teleszedték a tányérjukat. Magasabban, mint az a vonal, amit a tányér szélére húzott az építész, a tányérok tervezője, aki nyilván kákomfitty kisétkű ember volt, mert csak éppen beszegte a tányér öblét azzal a vonallal. Nem respektálták a vonalat, ha ilyen leves van feltálalva.

Percekig csend volt. Halotti csend. Nem; élő csend. Kanalak csörrenése és szájak hörbölése hallatszott.

— Hogy is vót az te Bandi, mikor a halász-rébe megpuskáztad az alispán úr őméltóságát? — mondta a főkapitány, aki nem bírta a csendet még a leves mellett sem.

Mindnyájan felnevettek s az alispán maga ment elől a szóval.

— Úgy két óra tájban lehetett, éjfél után, nyár volt, már mindenki kidőlt, én nem mertem lefeküdni, mert ismertem az emberemet, de a végén én is elszöktem s elbújtam egy nádikunyhóba… Hát egyszer csak hallok valami éktelen csinnadrattát, hogy Bandi kiabál: „Ezek meg itthagytak engem egyedül, pedig még minden hordó tele van.” Jön aztán a durrogtatás, piff-puff! Jó lesz itt, mondom, meglapulni. Mert ez nem tréfa. Veszem aztán észre, hogy itt is kúszik egy ember, ott is egy másik. Hát Bandi kergeti a vendégeket. Vesztemre kiszóltam, hogy „Bandi ne bolondozz, kárt teszel a bőrükbe.” „Kárt tettetek ti az én becsületembe, — mondta — mer ilyen csúfot még nem értem, hogy a szegődött vendégeim így cserbe hagyjanak!” És elkezd arrafelé lövöldözni, amerre én szállásoltam el magam. Hű, ennek fele se tréfa, mondok s lapulva le a Tisza-partra. Ott bújtam aztán el a rekettyésbe.

Semlyéni Bandi nevet. Lehajtja a fejét a tányérba s eszi a levest.

— Á, dehogy is, — mondja csöndesen.

— A fene egye meg a természetedet, — mondta nevetve az alispán — hisz azt kiabáltad, hogy: „alispánt még úgyse lőttem.”

— Azt mondtam vóna? — szól Semlyéni Bandi — biztosan nem voltam józan.

Mindenki harsogva kacagott. Mert ugyan ki állította azt valaha, hogy józanul cselekedte.

Közben a tányérok kiürültek s mindenki megpihenve nézett föl. Ez jó volt. Ez remek volt, ebben igaza van az esperesnek, ilyen levest nem evett még a Pilátus sem.

— Hát mi van itten — mondta a házigazda —ezek azt hiszik ünnep van, hogy olyan sokára hoznak már valamit.

De már hozták. Csinos tenyerestalpas lány hozta be óriási tálcán a második ételt, ami nem volt más, mint:

Velő pirítós kenyérrel

Óriási nagyságú, tortatálcán, amely tűzön forróra hevítve volt, rettenetes tömegű velő volt felhalmozva s körülötte apróra szelt pirítós kenyér.

Az egész valami félelmes tömeg volt. Mint egy nagy kuglóf emelkedett a velőhegy. Először az alispánhoz vitték, aki vett egy darabkát a kenyérből, s hozzá egy késhegynyi velőt.

— De méltóságos uram — mondta a házigazda — ne tessék megcsúfolni az ebédet. Nem olyan kicsit, nem olyan kicsit. Á, kérem, hiszen ez semmi, ez csak étvágycsináló. Hogy csúszik a bor, ha nem méltóztatik egy kis velővel megtrágyázni az étvágyat.

— Ez bizony fontos — mondta az esperes. — Mindennél fontosabb. A jó velős konc. Az az igazi, az ételek eleje.

Az egyik pesti úr felnevetett.

— A napokban hallottam egy jót a velőskoncról. Valaki Hollandiában volt a minisztériumból tanulmányúton. Nagy ebéd volt.

— Nagy ebéd — szólt bele a főkapitány — ugyan mi volt, méltóságos uram. Talán margarinba főtt döglött tengeri hal.

— Nem az a fontos, hogy ők mit adtak, hanem azt mondják ennek a magyarnak, hogy van az ő számára valami ínyencség, valami magyar dolog, amit neki tartogatnak és nagyon kíváncsiak, hogy is kell azt elfogyasztani. Hát kérem, az ebéd végén hoznak egy tál velőt. Hidegen. Egy nagy tállal. Megfagyva. Pirítós nélkül. S elébe tették, hogy ő azt most egye meg. S az egész Hollandia kíváncsian várta, hogy hogy kell azt elfogyasztani. Biztosan hallották a magyar velőskoncnak a hírét s most elébe tettek egy tál hideg velőt. Őméltósága, különben is kényes gyomrú, aztán meg volt iszonyúan rémülve, mit is csináljon most, hogy mentse meg a magyar becsületet.

Jól kikacagták magukat a holland tudatlanságon s sorra mindnyájan bőven vettek a pirítósból is, a forró velőből is. Jól megsózták, megpaprikázták, s hozzá fogtak ropogtatni.

— De mán erre iszunk — mondta a házigazda s bort kezdett tölteni.

Az bizony jól esett!

Összekoccintották a poharakat. Ezek a poharak is nevezetesek voltak. Apró, kemény poharacskák voltak, olyan vastagok, hogy dobálózni lehessen velük s mégse törjenek össze. Olyan öreg üvegpoharak voltak, hogy már egész át nem látszó szürkeségek voltak. Nagy idők kukucskáltak ki ezekből a poharakból s bizonyára azt vizslatták, hogy ezek a mai nyámnyila népek hogy felelnek meg a régi virtusban fogant magyar urak híres emlékének.

Mikor jól telelaktak velővel s ropogós kenyérrel, jött a harmadik tál étel. amely volt:

Marhahús ribizlimártással

— Megmondtam, ugye, — kiáltott fel az esperes örömmel — pedig nem is kuktáskodtam. Itt van a kacsa is, a kappan is, a marhahús mellett. E főtt a levesbe. Azért volt az olyan jó.

Pompás félkövér marhahúsdarabok hevertek a tálon s gőzölögtek isteni jóízzel. Közte kövér kacsacombok s kappanhulladékok, nagy terjedelmes darabok. Mekkora kappanok vannak ezen a tájon. Csakúgy nőnek a baromfiudvarban, mint a gyom.

— Nálunk a tyúkot nem is ültetik, — mondta a házigazda — kérdezem a múltkor az egyik parasztasszonyt. Honnan van magának annyi apró csibéje olyan kora tavasszal? Azt mondja: „Hát kérem, ez csak gyün. Eltojik a tyúk a fészerbe, padláson, aztán kikölti a fiát, mikor neki jól esik.” Nem kell ide költőgép, csakúgy pereg a csirke a széna tetejébül.

— Hej, áldott vidék! — mondta a főkapitány. — Csak ez az igazi. Mit tudják ezt a pesti urak, ha mégolyan méltóságok is — s odakoccintotta a poharát a mellette ülő pesti úréhoz.

— Bőven szedni abból a ribizli mártásból, — sürgette őket a házigazda — mert nincs egyéb.

— Nono, — mondta a főkapitány — minden szavadat elhiszem, de ezt az egyet mégse, míg a nap le nem megy.

— De jó ez a ribizlimástás. Ugyan mibül van e?

— Talán ribizliből, — nevettek rá.

— Nem tudom, de ilyet nem lehet a Ritzben kapni.

— Ritzben! Tudják is azok, hogy kell főzni. Egyáltalában ha az ember kimegy ebből a kis hazából, mindjárt vége a jó ételnek. Mindenütt kotyvalékokkal táplálják az emberiséget. Passzirozott levesek, előétel, osztriga, meg mindenfajta pacsmagok. Nem emberbe való dolgok azok.

— Én is csak ezt szeretem. Ez az igazi étel — mondta az esperes — leves, főtt hús ribizlimártással. Kész. Egyéb nem is kell.

Kell vagy nem kell, már hozták az új tál ételt, amely áll vala:

Pörkölthúsból, tökkáposztával.

— Nohát ezt vártam, — szólt az esperes. — Mert a pörkölthús az a magyar ebéd alapja. És pedig milyen hús. Birka, amint látom.

— Abbiz ez. Bégetett ifjú korában, most csöndes és boldog, hogy tálbakerült.

— Ez az igazi pásztoreledel. Mivel pedig őseink, hiába csűrjük-csavarjuk, mind pásztorok voltak annakidején, tehát mégis csak ez az, ami az ember szívét legjobban érdekli. Birkahús. Micsoda isteni eledelek is vannak a világon, de ilyen több aztán sehol a föld kerekén. Nem is ismerik azt a föld hátán az emberi népek, mi a birka, csak itt minálunk. Mert ugye a mi őseink számos juhnyájjal ékesen legelősztek erdőkön-mezőkön. Ott töltötték az életüket a birka farkánál. Az a szép, nyugodalmas élet. Nem erőlteti meg az agyat. Azért maradt a magyar faj ilyen pihent elméjű. Elnézem sokszor a pásztorembert, hogy tud sétálni azon a szép selymes réten s egy szót sem szól. Szűkszavú a magyar ember és lovagias érzésű.

— A pásztor inkább szamaragos érzékű lesz, mert a szamár sétál mellette.

— Az igaz. Az az ő barátja. Mert nem olyan buta állat ám a szamár, ahogy ráfogták. Sok magas méltóságú embert ismerek, aki nem veheti fel vele a versenyt. Mert a hivatalnokember húzza az igát, ellenben a szamár lerázza a terhet, ha nem tetszik neki. Belemegy a pocsétába s lefekszik. Akkor aztán üthetik, verhetik, meg nem mozdul az Istennek se. Azt kellene például választani.

— Hű, de felséges ez a pörkölt.

— Isteni.

— Ilyen pörköltet aztán nem eszik az angol király se.

— Én ettem még ennél különbet is. Még pedig a Hortobágyon. Kint voltam vadkacsázni s jól rám esteledett. Gyalogszerrel az ember spórol a lépéssel már alkonyat után; a legközelebbi csárdához legalább tíz kilométert kellett volna gyalogolni, hát látok egy cserényt, oda tartok. „Jó estét, magyarok!” Szívesen láttak, éppen vacsoráztak. Ott volt a bogrács felakasztva a szolgafára s abból kanalaztak. Mindjárt maguk közé hívtak s le is telepedtem. Valami csodálatos, felséges egy birkapörkölt volt a bográcsban. Soha életemben olyan jóízűt nem ettem. Mert nemcsak hogy jól volt elkészítve, de a húsa maga olyan különös ízes volt, pikáns, kellemes. El sem tudtam volna addig képzelni, hogy olyan nemes íze lehet a birkának. Hát én nem is kíméltem magamat, újra meg újra hozzá láttam s úgy belaktam, hogy már szinte belebetegedtem. De nem lehetett szabadulni tőle, az ember lassan, beszélgetve, órákig el tud eszegetni.

— Képzelem, hogy csudálkoztak az étvágyadon, — nevetett az alispán — a parasztember nem nagyétkű. Egyszer azt kérdezte tőlem egy ilyen munkásemberféle, hogy hogy lehet az, hogy az úriemberek annyit tudnak zabálni.

Nagy nevetés lett, olyan, hogy az alispánnak fel kellett emelni a hangját:

— Azt mondja, hogy… azt mondja, hogy az uraknak, úgylátszik, dupla hasa van. Mert ő, mikor summás volt, s kenyéren, szalonnán élt, csudálva nézte, hogy az urak vacsoráztak a tornácon s órákig hordták nekik a tálat. Ő mindig csak azon törte a fejét, hogy hova rakják azt a sok ételt. Hiszen ha őneki annyit kellene bepofázni, azt mondja, belebetegedne, meg tán még bele is halna.

— Nahát, akkor én még egyszer kérek ebből az ételből. De felséges ez a birkapörkölt.

A vadász újra kezdte a történetét:

— Hát, szóval, ott is háltam náluk a cserénybe a juhászsubán. Hogy majd hajnalba tovább megyek. Mert a reggeli vadászat, az az igazi, mikor az ember a hajnali madarakat meglepi… Hát szóval, egyszer csak felébredek valami istentelen szagra. Valami fertelmes büdösséget éreztem. Mi az ördög lehet ez. Annyira bosszantott a szag, hogy nem is bírtam. Felkeltem, elsétáltam messzebbre, ahol már nem éreztem. Kerestem egy rekettyebokrot, kicipeltem oda a bundát s ott feküdtem le magamnak. Ott aztán jól elaludtam. Mikor felébredek, már a nap fenn volt. Felkeltem, akkor eszembe jutott az éccakai szag s körülnéztem a cserény körül, valami ágast találtam ott s arra mindenféle birkadarabok voltak felaggatva, biztosan a kutyáknak.

Kérdem aztán a juhászgazdát, jó termetes pásztorember volt, hogy hogy tűrik ezt a fertelmes büdösséget a hálóhelyük mellett. Mire nekik ez a sok dög. De akkor már a legyek olyan vastagon lepték, azok a szúrós mezei legyek, amelyiknek olyan szúrócsápja van, mint az ár… Azt mondja a juhász: dehogy a kutyáknak, uram. Megesszük mink azt, az a mi éléskamránk.

Újra nagyot kacagott a társaság.

— Hogy tudják ezt kendtek megenni? — förmedtem rájuk.

— Hát ahogy az úr ette az este.

Hemperegtek az urak a kacagástól. Szerencsére akkor már hozták az új tálat. Vitték a birkapörköltet s hozták helyette a másikat, s az a változatosság okából volt:

Sertéspörkölt zöldbabbal

— Na látod, ez már nem birka, ebből újra lehet szedni.

De az alispán már nagyon mérsékelten szedett. Még meg is jegyezte:

— Ne beszéljetek ilyen étvágyrontó adomákat, mert az embernek elmegy a kedve az evéstől.

Mindenki nevetett, de sorra szedtek azért.

— Te Bandi, hogy volt az a papválasztás? — kérdezte a házigazda Semlyéni Bandit, aki, ha jó kedve volt, a legjobb kortes volt a megyében.

A tavaszon volt, egy kis faluban, ahol Bandi volt ősi jogon a földesúr, bár a földjei bizony mind idegen kézre kerültek s csak éppen a tekintély maradt meg.

— Két jelölt volt, — mondta Semlyéni Bandi s teleszedte a tányérját kövér és ízes malacdarabokkal — s már úgy látszott, elvesztettük a csatát, mert az ellenfél vesztegetett. Nekünk meg nem volt pénzünk. Honnan szerezzek hamar pénzt, megyek a kocsmároshoz s mondom neki, hogy hamar adjon ide ötven pengőt. Ide is adta. Avval megyek az első gazdához, ahogy belépek az ajtón, kiáltok:

— Kend is felvette a Júdás-pénzt?

Az ember csak ötölt, hatolt, hogy hat gyerek van. Azt mondja a felesége:

— Erővel itt hagyták, kérem.

— Mennyit hagytak itt?

— Tíz pengőt.

— Adja ide azt a tíz pengőt, kend. — Leszidtam, mint hazaárulókat. — Eladtad a vallásodat, gazember! Elveszem a piszkos pénzt! mondtam nekik — de hogy ne károsodjatok, adok érte másik tizet a saját becsületes szegénységemből. Ideadta. Megyek a másikhoz. Az is felvette a tizenötöt. Azt is kicseréltem. A harmadiknál is.

Így az egész falut sorra jártam, szóval egy óra alatt rendbe volt az egész falu. Meg is választottuk Pócsi Pistát papnak. Egy óra múlva ott volt az ötven pengő a zsidónál. Így csináltuk meg.

Mindenki határtalanul mulatott a nagyszerű kortesfogáson.

Mire ezen jól kinevették magukat, akkorára itt volt az új étel az asztalon, még pedig:

Kacsasült befőttel

— Befőtt! — kiáltott fel a főkapitány. — Ez nagy lukszus. Hej, de romlanak az erkölcsök. A régi jó időkben Böszörményi bátyámnál nem mocskolták be az ételt ilyenfélékkel. Mikor már a hússal torkig voltunk, mert nem volt mellette semmiféle savanyúság, vagy édesség, kértünk valami ilyet Böszörményi bátyánk ránk kiáltott:

— Füvet akartok enni!?… Elég füvet evett ez az állat életibe!

Nevettek rajta.

— Nem tudjátok a régi nemesi szabályt, hogy: „legjobb főzelék a hús. Legjobb gyümölcs: a bor. Legjobb bútor: a szép asszony!”

Ezen aztán még jobban mulattak.

— Úgy senki se tud a paraszt nyelvén beszélni, mint Semlyéni Bandi — szólt a főkapitány. — Hogy intézted el a királykérdést, Bandikám?

— Azt nagyon jól, — mondta Semlyéni Bandi, szokott csöndes, úri modorával. — Képviselőválasztás volt s nagy beszédet tartottam nekik, hogy ha Tatár Andrást megválasztják képviselőnek, akkor visszajön a király, visszahozza a régi királyi bankót, aminek értéke van. Hát felkurjant egy atyafi, hogy neki nem kell király.

Megállok a beszédbe s azt mondom:

— Ki vót a?

Előáll a borzas.

— Neked nem kell király?

— Nekem nem.

Leszállok a hordóról.

— Kell király, vagy nem kell?

S adok neki egy csárdás pofont.

— Kell király?

— Nem kell.

Még egyet adok neki.

Meg még egyet.

— Kell király?

— Nem bánom én, uram, — aszongya — akár király, akár nem király; csak engem ne pofozzon tovább a tekintetes úr.

Nagy gaudiummal mulattak rajta, s az alispán a nevetés közben tányérjáról a kacsacombot áttolta az esperes tányérjára. Már ő okosan élt, már ő spórolt a gyomrával. Nem hiába első tisztviselő a megyében. Van esze. Most ő mulatott a többieken, akik nem vették észre a dolgot. Koccintottak s leöblítették a kövér kacsát.

Most azonban hozták az új ételt:

Ludas kása, a tetején libamájjal

— Ezért haragszom — mondta az alispán. — Mikor Olaszországban jártam, egész Olaszországban nem lehetett egy jó narancsot kapni. Ami jó narancs van, azt ők mind kiküldik az országból, hogy az exportmérleget javítsák. Otthon jó a hullott narancs is. A príma gyümölcsöt mind a külföldnek adják jó pénzért. Ezzel szemben mi itthon termeljük ezt a nagyszerű krumplit, amilyen sehol a világon nem terem, mint a mi homokunkban. S mi meg rizst eszünk.

— De méltóságos uram, ne tessék megvetni ezt a szelíd ételt. Hát van ennél szebb — mondta a házigazda s maga is felállott, hogy oda diktálja a remek tálat, amelyben a jó zsíros kásahegyen gyönyörű libamájszeletek feküdtek.

Az alispán csak a libamájból vett néhány darabot, de dacból és hazafiságból egy szem rizzsel sem akart találkozni.

— Vámot kellene emelni a rizs ellen — mondta. — Vámot. De nagyot.

Az egyik pesti úr megszólalt:

— Kérlek, méltóságos uram, azért azzal a vámmal is sok furcsa dolog van ám. Kassáról jöttem hazafelé s beszáll egy kis öregasszony a kupéba s hoz az ölében egy nagy ugorkás üveget s elmondja, hogy megy a lányához, akinek az az egyetlen vágya, hogy az édesanyja savanyú káposztájából egyen. Hogy olyan káposztát nem tud senki a világon csinálni, mint az ő édesanyja, most gyerekágyat fekszik, hát visz a lelkemnek egy üveggel, kóstolónak. Egész úton folyt a savanyú káposztáról a szó. Aztán megérkeztünk Szobra, a határállomásra, jön a finánc. Azt mondja, hogy ezt nem lehet áthozni. Vámot kell érte fizetni. Hát az öregasszony kétségbeesik. Mondom, ne aggódjon, hadd vámolják el, mi lehet ennek a vámja, ötven fillér. Ebbe megnyugszik a nénike, aztán hozzák a vámcédulát s mit gondoltok, mennyi vámot kellett érte fizetni? Nyolc pengő hetven fillért.

— Mennyit? — kérdezte az alispán.

— Nyolc pengő és hetven fillért… Persze a nénike nem hozta át a savanyú káposztát, otthagyta a fináncoknál.

Kicsit elgondolkoztak.

— Annak is biztosan megvan az oka, — mondta az alispán.

— Igen, védik a savanyúkáposztatermelésünket.

— Egyszer velem is történt egy ilyen dolog, — mondta a főkapitány. — Mentem Németországba s valaki a kupéba vitt egy ócska biciklit. Ott vette Németországban, most visszavitte nyolc évi használat után, hogy majd odaajándékozza valami unokaöccsének. Hát kérem, a biciklit, amin rajta volt az eredeti gyári védjegy s azonfelül meg volt az igazolvány, hogy ő ott vette annakidején, mit gondoltok, nem megvámolták. Nyolcvannégy márkát kellett érte vámot fizetni. Pedig német gyártmány volt s ócskavas.

— Így védi ma minden állam magát.

— Harminc vámhatár van Európában, tessék élni.

— Azért nem szabad rizst enni, tessék minden államnak azt fogyasztani, amije van. Nekünk van savanyúkáposztánk s krumplink, éljünk azon.

— Hát hisz azon élünk, egyebet se kaptunk máma, csak savanyúkáposztát meg krumplit.

— Jaj, így nem fáradtam ki a hivatalba egész esztendőbe mint ezen az ebéden.

Így beszélgettek az urak össze-vissza nagy nevetve, pedig még csak most jött az igazi étel. a:

Paprikás csirke

— De má ebbül eszünk — kiáltott fel a főkapitány, általános derültséget keltve a régi jó mondással. Mindjárt hozzá is fogott megoldani a derékszíját.

Gyönyörű csirkehalom két óriási tálon. Aki ezt elfogyasztja. Hol van már az a társaság. Már az alispán egyenesen a szomszédja tányérjára szedett, aki ijedten tiltakozott ellene, de mit lehet tenni a közigazgatási erőszak ellen.

— Tegyük össze a nedves edényeinket — koccintott valaki.

— Zúdíts Pistám — emelte üres poharát a házigazda elé a másik.

S az teletöltötte a vaskos poharat.

— De ha még valamit hoztok — lövök.

— Köszönöm, nem kérek, nem kérek, — tiltakozott az egyik pesti úr. — Hogy képzelitek azt, hogy én még mindig bírok enni.

— Ez csak csirke, méltóságos uram.

— Éppen az, hogy csirke.

—. Olyan gyenge ez, mint a harmat.

— Nincsen egy jó kis bérletetek ennek a Semlyéni Bandinak? Olyan derék, kedves fiú s úgy megérdemelné, ha valamiképpen segíteni lehetne rajta.

— Ahogy parancsolod, méltóságos uram, azt a kunsági bérletet most oda lehetne adni. Kétszázhetvenegy hold. Most vettük meg, az altruista bank igen olcsón kapta meg. Kissé szomorú a története, mert akit elárvereztek, százötvenezer pengő adósságba, az voltaképp csak tizenhétezer pengő kölcsönt vett fel annak idején, a többi az interkaláris kamatokból s a költségekből nőtt ki. Dehát már megtörtént, az illetőn úgyse lehet segíteni.

— Kétszázhetven hold?

— Kétszázhetvenegy. Mondhatom, hogy príma földek, bár egy kis szikes is van benne, de viszont az első évi termést ingyen kapja. Hetven kilóért kiadjuk.

— Hetven kiló?

— Igen, méltóságos uram. Hetven kiló.

— Hát hogy csinálhatjátok, hiszen itt nálunk homokot se lehet kapni két mázsán alól.

— Mi ezt csak éppen felajánljuk, méltóságot uram. Hetven kiló az egész bérlet és mondjuk, tíz évre meg lehetne csinálni a szerződést.

— Nem értem.

— A mi kalkulációnk úgy van beállítva, na megkapjuk a megyében az engedélyt a ciroktermelésre, akkor itt megtérül.

— Ja.

Elhallgattak s elgondolkoztak.

— De hát ez nincs összefüggésbe egymással.

— Dehogy, méltóságos uram, egyáltalán nincs. Ezt csak úgy felajánljuk annak, aki a megyében méltó, az minden kikötés nélkül megkapja, mert nekünk nagy érdekünk, hogy a jóakaratot s kulantériát lássátok a mi részünkről, méltóságos uram.

— Nahát én nem tudok többet enni.

— Méltóságos uram, csak egy szárnyacskát legalább.

— Ne kínálj, mert megharagszom Mit gondolsz, ma még vacsora is lesz. Meg vagyunk hijva vacsorára is valahová a ahogy a helyet ismerem, ott se lehet sokat szabadkozni, mert ott még háziasszony is van és szép asszonynak nem lehet nemet mondani.

— Mint a hadiözvegynek annakidején, ugye, méltóságos uram.

— Ó, te malac.

— Hogy is vót az?

— Mikor kiszállás volt s kínt voltak a megyei urak, kirendelték a tánchoz a hadisegélyes asszonyokat. Ott táncoltak karikába.

— Hol is volt az, te?

— Kurtán.

— Aha, akkor mondta a kurtai bíró, hogy: „Mindig a legnagyobb pohárba, de mindig fenékig.”

— Az, az. De jó népszínműbe való alak volt.

— Nem ijedtem úgy meg fejércselédektől, mint akkor.

Nevettek, ők tudták, mit nevettek.

— De most már nincs tovább semmi.

— De méltóságos uram, most jön az ebéd klúja.

És valóban jött is a:

Rántott harcsa

Nagy tálak megint, felhalmozva rajtuk a frissen sült rózsaszínű hal.

— Nahát, ezek a gazemberek, most hozzák, amivel kezdeni kellett volna. De szívesen ettem volna belőle.

— Tölts.

— Koccints.

— Igyunk alá. A harcsát borba kell füröszteni.

Mindenki vett egy darabot.

Isteni volt a harcsa, ahogy villával szétbontották, az a hófehér hús kivirított, a csontok körül kissé rózsaszínűen. Most jó lett volna, ha az embernek csakugyan dupla gyomra lett volna, hogy újra lehetne kezdeni az ebédet.

Erre csúszik a bor.

Már rózsás volt mindenkinek az arca s izzadt a nagy munkától.

— Hát Bandi, elmégy-e a Kunságba bérlőnek?

— Kunságba?

— Oda. Hetvenkilós bérlet.

Semlyéni Bandi kicsit gondolkodva megingatta a fejét:

— Mi az ördög, tán nem is akarsz?

— Drága.

— Te bolond, hetven kiló, bevetve, egy hónap múlva aratsz.

De Bandi újra csak ingatta a fejét.

— Mit akarsz még. Benne a földben, minden holdban egy mázsa búza és csak hetven kiló bért kell fizetni.

Bandi csak a fejét ingatta.

— Egy mázsa búza a földben, ötven kiló a traktorozás. Tizenhárom kiló a vetés. Kilenc kiló a boronálás, hengerezés. Egy mázsa a rezsiköltség, s egy hónap múlva lehet aratni. Hát ez csak nem rossz üzlet.

De Semlyéni Bandi csak a fejét rázta.

— Nem mehetek, méltóságos uram, mert ha én ebből a megyéből elmegyek, akkor ezek a büdös parasztok behurcolják a tarka tehenet. Attól pedig, nekem élethivatásom, hogy megvédjem a magyar falut, hogy tarka tehén csúfítsa el a ml mezeinket.

Nagyot nevettek.

— Hivatásom van nekem itt, méltóságos uram.

Az alispán nevetett. Tetszett neki a Bandi álláspontja.

— Még a fákra is vigyázni kell. Most is kivágtak egy nagy jegenyenyárfát Dugába. Meg is mondtam a papnak, hogyha a másikat is kivágják, az Isten se őrzi meg a puskámtól.

— Az igaz, Bandi az utolsó úr, aki törődik a régi tradíciókkal.

— Ha én innen elmegyek, akkor itt is felveri a fejét a dudva, meg a bojtorján. Már most is Adyt szavaltak a pereci iskola mulatságán.

— De hát Bandi, gondold meg, hogy kétszázhetvenegy hold, hetven kiló bérletért. Egyszer akad ilyen egy életben.

— Nem lehet, méltóságos uram, nekem ebben a megyében küldetésem van. Nagyon romlik itt a nép, vigyázni kell rá.

Nevettek. Semlyéni Bandi abból a családból származik, amelyiknek száz év előtt még háromszázezer holdja volt s neki most már annyija van, amit a gyerekeire íratott, hogy saját magától megvédje az ivadékai jövőjét. Valami százötven hold az egész, de ehhez ő már nem nyúlhat hozzá, sőt külön is él a családjától, hogy szó se lehessen arról, hogy szeretetből ráköltsék. Csak néha fordul valami kis családi kölcsönért a feleségéhez, mikor minden szál szakad s a feketéjét nem tudja kifizetni a kocsmán.

— Én mindent a parasztoknak adtam életemben, most nem hagyhatom őket cserben. Nekem kell rájuk vigyázni — mondta.

— Jól van, Bandi, becsülöm benned ezt a keménységet. Szittya gyerek vagy.

Szerencsére hozták az új ételt. Mindnyájan fellélegzettek, hogy nem hús volt többé a tálon, hanem:

Juhtúrós galuska

Gyönyörű volt, ahogy rengett a tálakon, amint hozták. Olyan volt, mint az olvadt vaj. Habos, rengő, ínycsiklandó. Az illata párázott.

Mindenki örömmel nézett rá, csak a pesti urak búsultak el, mert már érezték, hogy baj van a cirokkal.

Egy-két villával azért ők is szedtek belőle.

— Az igaz, — mondta az alispán — nekünk az a hivatásunk, hogy vigyázzunk a népre, ha nem is úgy, mint Simonyi alispán csinálta, aki tyúkketrecbe zárta a zsidókat, ha követelték a váltójukat a paraszton.

— Le kellene szállítani az adót, az volna a segítség, — mondta a főkapitány. — Rám is százhetven pengő egyházi adót vetettek ki.

— A testvéred vetette ki rád.

— Azért mégis csak adó az.

— Az igaz, annyiféle adó, diáksegély, jótékonysági akció van, — mondta maga az alispán — ami ellen nem lehet tiltakozni. Hatvanszázalékos pótadó az egyháznak.

— Hát akkor nincs más hátra, mint hogy eldaloljuk a Menyhért nótáját, hogy:

Elment Szent Péter Rómába

Botját veti a vállára.

Botja végén csutora,

Csutorában jó bora.

Veszi és kínálja,

Hogy a mi Pagonyi barátunkat

az Isten meg ne áldja

Arrul szó sincsen.

Rutyutyu, rutyutyu,

Rutyutyu, rutyutyu…

S a rutyutyut addig mondták, amíg csak mindenki fenékig ki nem itta a poharát.

Akkor újra kezdték a nótát, s most a másikra köszöntötték, avval végezve a rutyutyuzást, hogy:

Váljék egészségére.

Akkor aztán hozták az új tálat, amely mindannyiuk őszinte örömére se sült, se főtt étel nem volt, hanem egy nagy tál:

Friss cseresznye

De ez aztán olyan gyönyörű, hogy festeni se lehetne szebbet.

Nagyszemű, kőkemény, sárga-piros gyümölcs. Mindannyian ujjongva kiáltottak fel:

— Cseresznye, cseresznye! Már itt a cseresznyeidő.

Sorba belemarkoltak a tálba s egy-egy marékkai vettek belőle.

— De örvendtünk neki gyerekkorunkba! Megvallom, utálom, de gyerekemlékeim miatt mégis mindig megkóstolom. Emlékeztek, hogy gyerekkorunkba még nem volt semmi gyümölcs. Hozták a tótok nyáron a cseresznyét a felvidékről, nagy ekhós szekérben. Mi, gyerekek mind körülzsibongtuk az édesanyánkat s muszáj volt cseresznyét venniök. Pedig drága volt, mert egy tányér búzáért adtak egy tányér cseresznyét.

— Az biz a, úgy vót a. Még akkor szebb világ vót.

— Mér lett vóna szebb világ. A mai gyerekeknek csak jobb, ha ők maguk mászhatnak fel a fára cseresznyét szedni. A kis unokáim a múlt tavaszon versenyt rendeztek, hogy ki tud több cseresznyét lenyelni magostul. Az én hároméves kisfiam győzött, mert az valami hatszáztizenhét szemet nyelt le magjával együtt.

— Nem lett semmi baja?

— Gyereknek a gyümölcstől?… Az az egy veszedelem volt, hogy nem lesz-é belőle vakbéloperáció. De hát én megmondtam, hogy a gyerek vakbelecskéjébe még nem fér bele egy cseresznyemag. Nem is lett semmi baj. De még inkább dicsőség, mert utólag is mindenik gyerek megszámolta, hogy mennyi jött ki.

Egészségesen, vidáman nevettek.

Akkor az alispán odafordult a pesti szomszédjához:

— Hát, méltóságos uram, abból a cirokból mégsem lesz így semmi, mert én megmondom őszintén, nem tetszik nekem az olyan üzlet, ahol csak úgy fel lehet ajánlani ajándékba egy kétszázhetvenegy holdas birtokot, hetven kilós áron. Tudtam én azt, hogy Semlyéni Bandi nem fogadja el az ajánlatot. Hívebb fia ő a megyének, hogy elfogadjon egy ilyet s elszakítsa magát a szülőmegyéjétől. Hát úgy gondolom, hogy nekünk sem szabad nála önzőbbnek lenni. Szép az ajánlat, de nem alkalmas a mi földünk arra.

A pestiek igen elhallgattak. Már látták, hogy evvel a vasfejű néppel nem lehet üzleti alapon megegyezni.

— De méltóságos alispán uram, nagyon nagy érdeke lenne a megyének, a megye laikusságának egy új termelési ágnak a bevezetése.

Az alispán nem felelt, mert hozták az utolsó fogást, a:

Feketekávét

— Alkalmas a mi földünk mindenre. A multkor egyik bérlő cikóriakultúrát próbált, jól sikerült, s mégis belebukott.

— Legközelebb feketekávét fogunk termelni.

— Mindjárt pörkölve.

— Mert mégis abszurdum, hogy afrikai növényt eszünk, mennyi vámot kell azért fizetni?

— Nem afrikai ugyan — mondta az esperes…

— Hát akkor mitől olyan fekete. Én mindig azt hittem, hogy attól, hogy ez tulajdonképp a szerecsenek fürdővize.

— Olyan az íze?

Ebben a pillanatban kínt az udvaron roppant ordítás hallatszott. Asszony ordítás, vonítás s férfihangok kurrogó, kiabáló lármája.

Elhallgattak, aztán felállottak s kimentek az udvarra.

Egy ember jött s magából kikelve mondta:

— Tekintetes uram, a bika megtiporta a csordást.

Az ember ott feküdt egy saroglyán, ahogy beszállították az udvarba. Nagy, öreg ember volt. Halottsárgán feküdt, a feje lelógott s vér szivárgott a száján. A felesége nagy, fekete, sovány asszony, vonított mellette teljes erővel s a kezét tördelte.

— Mék bika vót a?

— A Bogár, a háromesztendős fiatal bika. Üzekedett s a Kas Mihály tehenére ment, de a pásztor nem hagyta, mert Kas Mihály tavaly se fizetett. A bika megfordult s neki ment s úgy látszik, belevágta a szarvát, aztán megtiporta.

A gazda odament az emberhez.

— Hogy van, Mihály?

Az ember még élt, kicsit megemelte a fejét s köszönni akart, de visszaesett a feje.

Erre az asszony, aki egy percre abbahagyta a sírást, újra rákezdte a rettenetes jajveszékelést.

Sajnálattal s megdöbbenve nézték a rémes képet, ahogy a nagy puszta udvaron ott feküdt az ember.

— Orvost, orvost, — mondta az egyik pesti úr.

— Nincs orvos.

— Hát legalább egy bábát, bekötözni a sebet, — mondta az esperes.

— Nincs itt bába, kérem, csak legfeljebb Tukáné, a javasasszony.

— Nincs bába a faluban?

Tűnődve, elhallgatva, elszomorodva állottak az urak a tetem körül. Az még egyet-kettőt vonaglott, aztán meghalt. Hulla lett.

Mintha az ősidők levegője szakadt volna le.

A házigazda mérgesen morgott magában.

— Az istenit ennek a csordásnak, ennek is így kellett parádéra csinálni. Elrontotta az ebédet.

1930

BARBÁROK

1

A kis kutya, a puli, fülelt, szimatolt s a következő percben vicsorítva kezdett ugatni.

— Mija? — szólt rá a juhász.

A kutya csak még jobban ugatott.

— Városifélék? — kérdezte a juhász.

A kutya egy pillantásig hallgatott.

— Pusztabéli?

A kutya ugatni kezdett.

— Akkor mi bajod?

A juhász végigheveredett a subáján, a szamár árnyékában és többet nem törődött az egésszel.

Egy idő múlva a két komondor is észrevette, hogy idegenek közelednek s mély konduló ugatással ők is rákezdték. Olyan fertelmesen acsarkodtak, mintha nyúznák őket.

De a juhász már tudta, hogy valamelyik pásztortársa közeledik, a puli azt jól megmagyarázta neki.

Jósokára volt, mikor a két szamaras juhászt ki lehetett venni, ahogy a leégett pusztán közeledtek. Lassan jöttek a szamáron és a szamár lába előtt két kutya is ott poroszkált.

A puli a gazdája lábához állt s abba nem hagyta egy pillanatra a csikorgó csaholást.

A komondorok lassan meg-megbékéltek, hogy felismerték a sorstársat. Talán a kutyákat is megismerték. Egy-egy időt hallgattak, aztán egy-egy verset ugattak, de nem vették nagyon a lelkükre az ugatási munkát.

Csak a puli nem hagyta abba, az úgy visított, mintha késsel metélték volna.

Mikor a két vendég ideért a nyáj közelébe, a komondorok összeverekedtek a jövevény kutyákkal, egybekeveredtek s a földön mardosták egymást. Az egyik juhász a szamárról rájuk bőgött, a botját is felemelte, hogy mindjárt agyoncsapja valamelyiket, de aztán csak hagyta s bedöcögött a baktatóval a bunda felé.

— Hé.

— Netehé.

A juhász felkönyökölt és nézte a közeledőket.

Elkurjantotta magát:

— Iszkite.

Erre az ebek kicsit barátságosabban marták egymást.

Az egyik vendég már a földön volt és hosszú, kacsázó léptekkel közeledett.

— Aggyon Isten.

— Fogaggy Isten.

Felállott a becsület kedvéért, pedig a vendég nem érdemelte a megbecsülést, mert rosszakarója volt. Hallotta a múltkor is a csárdában, hogy azt mondta, hogy az ő nyája a puszta betyárja. Mér mond ilyet. Mikor neki módja van, hogy arra legeltessen, ahova csak szegődése engedi?

De hát nem mutatja meg az ember mindjárt, hogy mit érez és mit gondol. Kezet fogott velük és azt mondta:

— Szájj le tésis.

Erre a másik juhász is leszállott a szamárról s a két csacsit kicsapták. Azok ottmaradtak egy álltó helyükbe s meg se moccantak többet, csak a bőrük reszketett a pőcsik csípése alatt. De különben legfeljebb csak a fülüket mozgatták s egy igét se szóltak.

A két juhász levette a szamaráról a bundát, ők is leterítették a kiégett földre s ráheveredtek. Így ültek szembe egymással s maguk elé néztek. Nem beszéltek.

Nyájajuhász volt mind a három ember, olyan juhász, aki egész esztendőt kint töltött a nyájánál, soha falunak színét se látta, hacsak lakodalomba be nem mentek, vagy vásárra olykor. Kemény pusztai emberek voltak. Körülöttük a nagy ég, semmi más, mert az égen csak kerengtek a felhők, de a földön nem volt más, csak a tücskök peregtek. Meg egy vadkörtefa búsult görbén nem igen messze.

A nagy nyáj messzebb járt, a kisfattyú volt vele. A juhász kisfia, olyan tizenkétesztendős sihederke, csak egy nagy kalap, meg egy kis szűr, ennyi volt az egész gyerek, meg egy kis kíváncsiság. Úgyhogy el is kezdte visszafelé terelni a nyájat és alkonyat felé ide is ért az apjához.

Ezek még akkor is hallgattak. A juhász napokat el tud tölteni hallgatva. Ha együtt vannak, együtt hallgatnak. Még ilyenkor, ha vizitába jön, akkor se vakognak.

— Hát az asszony, — mondta az egyik vendégjuhász.

Aki megszólalt, nagy veres ember volt. Szeplős, nagy kemény ember. Kékszemű és verhenyeges bajszú. Hogy a haja milyen volt, nem igen látszott, mert a kalap egész a szemöldökére volt akasztva.

A másik vendég is megmordult. Az kisebb ember volt, törpe orrú, vizslató szemű. Szíjta a pipáját, odanézett, de nem szólt.

— Itt vót.

— Mikor?

— Van egy hete.

— Mikor gyün megint.

— Majd elgyün.

— Van eleség?

— Van valami.

— Elég lesz két hétre.

— Tíz napra.

— Tíz nap.

Újra hallgattak.

Most mán a gyerek is itt állott. Csak állott a görbe kampójára támaszkodva és szótlanul nézte a vendégeket. Szerette volna kitalálni, mit akarnak, minek jöttek, de nem mert szólani. Meg nem is akart. Ha azok nem, ő sem. Nem sürgős.

Mán lassan lefelé konyult a nap. Az is kíváncsian nézte a három embert, a se tudta, kik ezek s mit akarnak. Sajnálta is, hogy neki mán el kell menni a maga nyájával az akolba. Vajon odáig kisül-e?

Hát nem sült ki, mert csak feküdt a három ember és pipázott. Ültek, keresztbe vetett lábbal.

A vendéglátó gazda csak egyszer pillantott körül, akkor is úgy tett, mintha a nyáj után nézne, pedig azt nézte, hogy a botja kézügybe van-e?

Mikor a nap lement, egy kicsit megelevenedett a határ. Madarak kezdtek felettük repkedni, apró madarak nagy csapatban. A muslincák felhősen kavarodnak fel a fűből, vagy honnan, arra vadásztak.

— Hallod.

— Na.

— Van neked egy szíjjad?

— Van.

— Láttam tavaly búcsúkor, ki van verve rézzel.

— Megvan.

— Áztat kéne eladni.

— Eladni?

— El.

— Nem eladó.

— Nem?

— Nem.

— Mír nem?

— Hát csak nem. Magamnak csináltam.

— Magadnak?

— Magamnak. Meg a fiamnak.

— Meg a fiadnak?

— Annak.

— Kettőtöknek?

— Hát.

Evvel újra tovább ültek.

Aztán már egészen setét lett. Olyan hirtelen lett setét, mintha elfújták volna a gyertyát.

— Hát nem adod el?

— Mondtam.

Erre a nagyobbik juhász vette a botját s csendesen közelebb húzta magához, mintha fel akarna állani. A gazdajuhász meg se moccant, lesett, mint a komondor, de résen volt.

— Ez az utolsó szavad?

De mán akkor a gazda ugrott is felfelé. A másik kettő meg rá.

Egy, kettő, csattantak a botok. Elébb a két bot az egy boton, azután az egyik bot a gazda fejin.

Az megtántorodott.

— Ezir gyüttetek?

Nem szólhatott többet, a két vadember ráhajtott és egy perc alatt agyonra verték. Ott feküdt a juhász a földön s még akkor is vágtak egyet-egyet rajta.

A kisfiú ott volt mellettük s csak nézett. Olyan hirtelen esett a dolog, hogy meg se moccanhatott.

— Vedd le az apád szíjját — mondta neki a veres ember.

A fiú állott.

— Veszed le rögtön?

A gyerek halálsápadtan s az embereket szemmel tartva, odament az apjához s annak a derekáról leoldotta a szíjat.

— Add ide.

A gyerek a szíjat felemelte s nézte, hogy melyiknek adja oda. Csak nézett s nem vette észre, hogy az egyik bot a levegőbe emelkedett és fején érte. Olyan sujtást kapott, hogy abba a percbe leesett s kiadta a lelkét.

A négy kutya, mintha nem értette volna a dolgot, csak most jött észbe. A két komondor nekiesett a másik kettőnek s torkon kapta egymást és hempergett Vérben és nyíva, ordítva.

A puli meg ráugrott a veres juhászra s a lábába harapott Az a botjával verte s rúgta, míg agyon nem csaphatta.

A négy komondort látni se lehetett a sötétben. Azok kikészítették egymást.

A két ember állva, botra támaszkodva várta el, míg a kutyáik végeztek s mikor azok véresen és sebeiket nyalogatva a közelbe jöttek, akkor azt mondta a veres juhász:

— Kaparjatok.

A két kutya hozzáfogott kaparni. Gödröt. De lassan ment.

Erre az emberek elővették a szamár hátáról a kurtanyelű ásót és segítettek nekik.

Hogy a gödör megvót, a kisebb juhász fogta a gyereket, beletette. De az ember mégis nagy vót.

— Ott a szíj.

Rákötötte a nyakára, avval húzta bele.

Mire a hold feljött, akkorra be volt kaparva a vendéglátó gazda fiastól és három kutyájával. Tüzet raktak a sírra ganéból s megsütötték a szalonnájukat. Jóízűen megvacsoráztak.

— No e megvan,— mondta a veres juhász — akkor ballagjunk.

Megindította a nyájat, a háromszáz juh elindult a pusztán, de nehezen indult meg, mert már szerettek volna éccakázni. Nem értették, hogy mért kell éhomra tovább sétálni a nagyságos pusztán. De ha kell, csak mentek. Utánuk ballagdogált a négy szamár, meg a sebesült komondor.

A két juhász nyugalmasan lépdelt megettük.

2

— Tíz nap múlva egy magas, fekete asszony bodászott a nagy pusztán.

Fejér vászonruhája volt, a lábán nagy bocskor volt, madzaggal erősen megkötözve és feje be volt kötve vászonkendővel.

A hátán batyu volt s sebesen ment, pedig már harmadik napja gyalogolt. Nagyon messze van a falu, mert az ura, hogy a maga nyáját legeltette, nem könnyen kapott mezőt.

Már örült a szíve, mikor meglátta messziről a görbe vadkörtefát, ennek a táján szokott volt az ő ura legeltetni.

De most sehol se látta az embert.

Tanya, falu errefelé napi járóföldre nem volt. Ember sehol, csak a merő puszta. Ha valaki nincs a helyén, azt meglelni s megkeresni ember nem tudja. Lelte a régi tűzhelyet, elüldögélt felette.

Az egész napot járta azon a tájon, ahol emlékezett De még a nyáj nyomát se lelte. Nem találta a friss csapást, az apró fényes birkabogyókat. Elszáradt régi nyomok, többhetes. Eső is volt vihar, már régen elmosta.

Meghált a nagy és ijedelmes ég alatt s nem bírta ésszel felérni, hova lett az ember. Kevés szunnyadás után útrakelt napkelet felé, hogy más juhászokat leljen, akik talán tudnak valamit róla mondani.

Elérkezett olyan tájra, hogy füstöt látott, vidám füstöt.

Ez nem az ő embere, már a tűzből látta. Az ő emberének, szegénynek még arra se volt kedve, hogy tüzet égessen, ha nem kellett. Szárazon szeretett mindent s hidegen az ételt. Az reggelibe sose rakott tüzet úgy ette a kenyeret, szalonnát s hajmát. Csak déllére tüzelt, vagy estére, hogy tarhonyát, vagy lebbencset vessen, azt is a gyerek miatt.

Nagy veszett kutyák rontottak rá, de nem félt tőlük, tudott a nyelvükön, juhászgyermek volt, juhászné maga is. A kutyák aztán csahitoltak, de nem bántották.

— Jónapot, jóemberek — állított be a tűzhöz.

Nagy veres juhászgazda volt ott, három bojtár.

— Nem látták, merre jár az én uram a nyájjal. Az az én uram, aki napnyugatra jár.

— Háromszáz birkával.

— Háromszázzal, igen. Az az, éppen az. Bodri juhász. Az a neve nekie.

— No üjjön le kend, nénémasszony.

Az asszony csak állott, de hogy nem volt sürgős a szó, kicsit leguggolt úgy batyustól s a két bokájára guggolva juhászosan pihent.

— Hát én nem tudom, merre van az ura. Elment napnyugtára.

— Ugyan hová ment volna.

— Azt meg nem mondta, hová megy. Dunántúlra eredt.

— Dunántúlra?

— Tizenkét napja, vagy tizenhárom, erre járt. Mondta, hogy egy kicsit el kell innen menni neki, mert valami baja van a fogdmegekkel.

— Neki?

— Neki.

— Fogdmegekkel?

— Törvénnyel.

— Sose mondta. Éppen két hete voltam itt nálla. Nem szólt felőle.

— Hallgató ember volt.

— Hallgató, de azt megmondta.

A veres juhász odaadta a villát, amivel a bográcsot keverte.

— No egyék kend.

— Ettem.

— Egyék csak, mintha a magáét enné. Nem szánom én kendtül.

De az asszony csak megingatta a fejét. Nem nyúlt a villához, nem merített a bográcsba, pedig abba jó hús volt, kásával. Jól élnek ezek így reggelente már.

Nézte a juhokat. Volt ott vegyesen birka is, magyarszőrű juh is. Csak nézte, csak nézte mereven, mintha a magáét nézné. Ha az ura elment, nem lesz neki többet se birkája, se juha.

— Még arra is emlékszek, — mondta a veres juhász — hogy mikor itt járt, volt neki egy szíjja. Rézzel volt kiverve.

— Az ü vót, — mondta az asszony — szerette aztat a szíjjal, mindig derekán viselte.

— Kértem tülle, adja ide, nem adta.

— Nem. Azt nem adta volna senkinek ez világon.

— Ígértem neki mindent, de meg se billent rá.

— Ó, én lelkem, egy uram, — riadt fel az asszony s a kezeit összekulcsolta.

— Akkor mondta, hogy el kell neki menni.

— Mondott-e engem?

— Nem, csak kérdeztem, nem felelt.

— Egy szót se?

— Annyit mondott: vót itt. Kérdeztem, mikor: vagy egy hete. Így mondta.

— Vagy egy hete? Úgy mondta?

— Úgy.

— De hát akkor csak egy hete, hogy itt járt.

— Csak egy hete vóna?

Az asszony körülnézett a legényeken, de azok nem tudták.

— Ezek nem látták, mert akkor még nem voltak itt.

— Hun vótak?

— Ki erre, ki arra.

— Újak?

— Újak, nem újak, nem vótak velem.

— Mégis akkor minek gyütt?

— Csak elgyütt. Erre került a nyájjal, kicsit eldarvadazott. Valaminek kelletett lenni, mert nagyon hallgatott.

— Ü vót — mondta az asszony.

Száraz szemekkel nézett maga elé, de egyre jobban nyugtalan lett a szíve.

— Semmi jelt nem hagyott?

— Jelt? Minek? Nem volt olyan adó.

— Hát akkor…

— Felállott.

— A gyerek nem vót vele?

— Gyerek? Láttam eccer, egy suttyó gyerekkel ketten voltak a nyájjal.

— Igen.

— Két komondora is vót, meg egy pulija.

— Úgya, úgy.

— Hát várja meg, talán visszagyün őszre.

— Majd utána mék.

— Hát csak menjen kend. Itt is elmaradhat. Vagyunk emberek. Itt is elmaradhat egy napot.

— Dunántúlra mondta?

— Dunántúlra.

— Hát akkor elmegyek utána a Dunántúlra.

— Csak mindig napszállat felé.

— Majd megkérdezem.

Evvel az asszony felállt, megrázta a vállán a batyuját, aztán biccentett egy kicsit s elment.

A juhászok soká néztek utána. Ettek, ittak. Bort a csobolyóból. Azután felkeltek s a nyáj után néztek.

Az asszony pedig ment, ment, elment. Elveszett a nagy pusztán. A nap egyre feljebb hágott az égen s nézte, ahogy a fekete asszony vászonfehérben tovább ballagott a pusztán. Az pedig csak ment, csak ment. Haza se nézett, csak elment, addig ment, addig ment, míg a puszta el nem nyelte. Addig ment, addig ment, míg el nem érte a Dunát. Azon is átalment, ladikos embert lelt, az áttette. És ment.

Ment, amerre hallotta, hogy juhászok szoktak legeltetni.

Ment az egész nyáron, ment, amíg csak a hó le nem esett, minden fődet bejárt, minden nyájat megkeresett, minden juhásszal leült s megkérdezte, ilyen meg ilyen derék kis hallgatag embert a háromszáz juhával.

Téllére hazament a falujába. Kinyitotta a házat az ereszbe dugott kulccsal s eltöltötte a telet. Mán akkorára a malaca is megnőtt, a tyúkjai, csibéi megszaporodtak, mert a szomszédok vigyáztak rá, míg ő odajárt.

Tavasz nyiltával nem bírt maradni tovább. Volt a pulinak egy fia, az is olyan okos kis fekete kutya volt, azt mondta neki:

— Gyere puji, keressük meg a gazdád nyomát.

Ment újra a pusztára. Vitt magával, amit a hátán vihetett s kigyalogolt, ahol tavaly hagyta volt a gazdát.

Rátalált a nagy körtefára megint Letanyázott, mintha ott akarta volna eltölteni a nyarat. Ott is volt két hétig, háromig, nem számolta. A kutyát őrizte. Mikor elfogyott az elesége, megint hazament s aztán újra megpakolta magát és kiment. Ki a nagy pusztába, ahol már más juhász terelte a nyájat.

Teltek a meleg napok, az esős napok. De ő nem tudott elszakadni a helytől, csak téblábolt a nagy merevenben.

Egyszer augusztusban a puli valamit talált. Egy kalapot hozott.

— Az uramé, — mondta az asszony hol vetted puji?

A kutya elvezette.

Egy kicsi, sima homokban kotort a kutya. Dühösen vakogva, csahintva, vicsorgatva. Kapart.

Aztán egy kezet kapart ki.

Az asszony a tíz körmével esett neki a homoknak s nemsokára ott volt előtte az ura. Megrothadva, megundokodva. A nyakán volt a rézveretes szíj.

A fiát is meglelte. Úgy feküdt a gyerek hason, a fejében volt a nagy kalapja, ahogy azt megemelte, ott volt a fejecskéjén a nagy szakadás. Nézte az anya száraz szemekkel. Csak egy botütés és vége. Nem szenvedett soká.

Egész nap elült a sír mellett. Estére bekaparta a homokot. Kis dombot rakott rá s a dombba két kórót tűzött kereszt formán, akkor elment kelet felé.

Reggelre nyájat ért.

— Hun van az a veres juhász, — kérdezte — aki tavaly errefelé legelt?

— Szögedébe — mondták idegen juhászok.

— Ugye.

— Sok csintalanságot leltek rá a pandúrok, elvitték vallatni.

Az asszony meg se szállt, elindult s ment Szögedébe.

Harmadnap odaért. Ment a csendbiztoshoz s mindent előmondott.

Pandúrok mentek ki s őt is vitték, szekéren, lovon.

Felásták a sírt, leírták, amit láttak. Levették a szíjat a hótt juhászról s vissza Szögedébe.

3.

A vizsgálóbiztos vallatott.

Egyik rabot a másik után. Szó szóra ment, ez a szó a másikra hajazott, a veres juhászra lassan sereg lopás, gyilkosság igazolódott. Már megérett a kötél, mikor azt mondja a vizsgáló ember:

— Hát a Bodri juhász?

A veres ember szeme meg se rezdült.

— Bodri juhász?

— Az, úgy híjták, míg élt.

— Míg élt?

— Míg élt, Bodri juhász volt a neve. Hát az hova lőtt?

— Nem esmerem, uram.

— Ott legeltetett kendtek mellett a csobori pusztán. A kis fiával.

— Lehetséges.

— Esmeri mán?

— Haj azok. Amék elment a Dunántúlra!

— Azt kellene tudni, hova ment. Dunántúlra-e, vagy merre?

— Vót nálam, mikor elment, igen. Hogy valami baja van a törvénnyel, egy időre elmegy napszállatra.

— Szállatra, vagy nyugovásra?

— Nyugovásra, gondolom.

— Én is úgy gondolom. Hát azt is kend nyugtatta el.

— Én, uram?

— Fiával egybe.

— Soha, uram.

— Nézze, gazda, magának mán úgyis kész az igazság. Még ezt az egyet meg kell ismernie. Mit tett magának a Bodri juhász?

— Semmit, uram.

— Semmit se tett?

— Nekem egy szalmaszálat se tett keresztbe.

— Akkor mér mondta kend a csüri csárdában, hogy Bodri juhász is ott legeltet, ahun nem kéne?

A veres juhász megrántotta a szemöldökét.

— Nem mondtam én azt.

— Hallották.

— Azt nem hallotta senki fia.

— Hallották, maga tudja jól. Kinek mondta?

— Ha mondtam, nem azért mondtam.

— Hát mért?

— Nem miatta szóltam, juhásznak ott szabad legeltetni, ahova szegődése volt.

— Háromszáz juha volt. Hova lett vele? Főd hátán el nem sikkadhatott. Igaz?

— Igaz.

— De ha ő nincs, a juhának meg kell lenni. Birka vót, vagy juh?

— Inkább birka vót, ha vót.

— Vót, vót. Övé vót, vagy uraságé vót?

— Ü tudná megmondani.

— Magának hogy mondta?

— Én nem szóltam vele soha.

— Akkor honnan tudja?

— Mondták. Láttam. Mellettem legeltetett. Nem volt beszélő ember. Hallgató ember vót.

— Hallgatott?

— Hát… hallgatott.

— Akkor is hallgatott?

— Mikor?

— Mikor kendtek agyonverték a bottal. Ütet is, meg a fiát is.

— Fia is vót?

— Vót egy fia. Csak egyet vágott kend a fejére, kész vót.

— Ne tessék nekem ilyet mondani. Én nem beszéltem vele soha, se vele, se a fiával.

— Ha nem beszélt, akkor nem beszélhetett. Hallgatós ember volt.

— Mit akar tőlem a tekintetes úr?

— Hogy megkönnyebbüljön. Eggyel több vagy kevesebb.

— Ami nem illet, nem vállalhatom.

— Gondolkozzon rajta.

— Nincs mit gondolkozzak.

— Ásót is vittek magukkal?

— Ásót?

— A szamáron.

— Szamáron?

— Mer tiszta munka vót.

— Nem enyém, uram.

— A birkát elhajtották?

— Vót nekem birkám, tekintetes uram, nem vótam kíváncsi a máséra.

— Pedig szép birka vót. Háromszáz. Derék ember vót a Bodri juhász. Maga szerezte, maga takarította.

— Lehetséges. Nem tudok felőle.

— Ott van a birka még most is nyájjal, vagy eladta kend?

— Nekem ilyet ne tessék mondani.

— Hajja-e kend? nem gyermek! Aki beismerte minden bűnét, ne cigánykodjon háromszáz birka miatt. Mi az kendnek? Most mikor már tisztán mehet az Isten elibe, a Bodri juhász szennyezze be a lelkit kendnek?

— Nem tehetek róla.

— Szembe köpöm kendet, mint egy taknyos gyereket. Odamentek, napszállat után fejbeütötték, a kutyákat is elölték, a homokba ásták.

A veres juhász megmakacsolta magát, a szeme égett és szembenézett a vizsgálóbíróval.

— Nem illet, uram.

— Lóduljon kend, pimasz. Nem akarom többet kendet látni.

A juhász megingott.

— Ki a szemem elől. Nyája juhász kend? Csorvasz himpellér! Tudja meg, hogy az akasztófán sem lesz békessége.

— Ami nem az enyém, nem vehetem magamra.

— Mars!

A juhász megfordult s elindult nagy, kemény léptekkel az ajtó felé. Mikor odaért s a kezét akarta tenni a kilincsre, hátratántorodott.

Nem tudott a kilincshez nyúlni. Nem tudott moccanni, csak nézett, nézett mereven és a szája elkezdett habot verni.

A kilincsre akasztva ott lógott a szíj rézzel kiverve.

A juhász lassan a fejéhez nyúlt, aztán visszafordult.

— Tekintetes uram… Beismerem…

A vizsgálóbíró nem szólt egy szót se, csak nézett az emberre parázs szemmel, csak úgy égetett a szeme.

— Mink öltük meg Bodri juhászt a háromszáz birkájáért, meg a két szamaráért.

Evvel meghajtotta a fejét.

A vizsgálóbíró nézte, azután csengetett.

Két pandúr lépett be.

— Vigyétek. Adjatok neki huszonöt botot.

A juhász lehajtotta a fejét és megrokkadtan ment ki az ajtón.

— Köszönöm alássan.

A bíró utánanézett s eltűnődött:

— Barbárok.

1931

A KONDÁS LEGSZENNYESEBB INGE

A földbirtokos kastélya ott állott az uradalom közepén. Előtte nagyon szép kert volt, amelyet a nagyságos asszony maga kezelt. Már a kibontott rózsák kiheverték a téli fülledtséget s rügyeik lobogva nyúltak a szép nap felé. A nárciszok hosszú sorban tüskésedtek s a virágjuk is kezdett bomladozni. A japán cserje kövér bimbókat hizlalt a szép tavaszban s pattantak a bimbók. Minden élt, ujjongott boldog volt, virításra készült.

A nagyságos asszony ott állott kedvesen, energikusan a munkások között és rendelkezett. Ő is olyan volt, mint egy nagyszerű tavaszi növény, friss és élő. Szinte virított a szépsége, a friss szél kicsípte az arcát s a napsugár áthevítette átmeneti kis kabátjában.

A kis fia ott sündörgött körülötte. Reggel nem eresztette az iskolába, mert az iskola három kilométerre volt a kastélytól s a gyerek nem érezte jól magát. Az igák most nagyon el voltak foglalva s ő nem is volt ellenére, hogy a gyerek gyalog menjen szép napos időben az iskolába, de ma reggel, mikor el akart indulni a fiú, ránézett s aggódva kérdezte, mi baja. Megmérte a lázát, nem volt semmi láz. Mégis arra gondolt, hátha lappang valami a gyerekben, hadd maradjon itthon, úgyis sokat tud a többiekhez képest. Minek üljön ott a nehézszagú iskolateremben, hadd ugráljon itthon s éljen, mint a kis csibe, kis malac, többet ér, mintha a többi gyerek szagát szívja.

De a gyerek nem érezte jól magát, nem futkosott, kedvetlen volt s mindig mellette lógicsált.

Mennyi baj van egy gyerekkel, milyen titokzatos egy gyermeknek a kis élete. Aggódva figyelte, mi van vele. Hűvösebb szél csapott be a kertbe: a bokrokat megrázta s ő azt mondta:

— Eredj be a szobába s játsszál a gramofonoddal.

A gyerek kis húzódás után bement.

Utána nézett s aggódott. Márcsak ez az egy gyereke van itthon, a nagyobbak mind Pesten vannak intézetekben, annál jobban aggódott érte.

Most az ura jött keresztül a parkon s szólt:

— Fiam, kimehetne a mezőre egy kicsit. Nézzen körül, kedves, dolgoznak-e azok a világ lustái. Én nem mehetek, mert a jorksirieknél kell lennem.

Ott is volt valami baj. Új medencéket építettek s a disznók közt kettő is volt szomorú, jön az állatorvos, hogy beoltsa őket.

A kis bricska már be volt fogva, erre ő kiment az udvarba, felült és ki a mezőre.

Kukoricát vetettek, s a krumplit is most ültették. Végigjárta a szép mezőt s nézte a búzát, hogy zöldell s leng a rövid szára a szélben. A munkások szorgalmasan dolgoztak. Itt-ott asszonyok nagyobb csoportban kapáltak.

Hirtelen feltűnt neki egy furcsa dolog. Egy törpe kis gyereket látott a felkapált földön s nem értette, mi van vele. Olyan volt, mint egy félemberke. Mintha csak kezecskéi lettek volna s azzal úgy csápolt, mintha a szél lobogtatta volna.

Szemet szúrt neki s leszállott a kocsiról, hogy jobban megnézze.

Ahogy odamegy hozzá, látja, hogy a kis baba, alig másféléves lehet, be van ültetve a földbe.

Megáll mellette, nézi, csakugyan be van ásva a puha porhanyós tavaszi földbe.

— Mit csináltak maguk evvel a gyerekkel?

Egy asszony kivált a sorból és odafutott.

— A magáé ez a gyerek?

— Igen, nagyságos asszony,

— Mit csinált maga evvel a gyerekkel?

— Hogy el ne másszon, nagyságos asszony.

Beásta a gyereket derékig a földbe s annak csak a felső teste állott ki a földből és ragyogó szemmel nézett a kicsike és kis karjait az anyja felé nyújtotta.

— Vegye ki rögtön azt a gyereket.

Az asszony kiemelte a földből a gyereket.

— Nézze csak, egészen el van sorvadva az alsó teste. Hát hogy lehet maga ilyen kegyetlen.

— Jaj, nagyságos asszony, nincs otthon kire hagyni, hát ki kell hozni magammal a munkára.

— Na és?

— Hát mink azt így szoktuk.

— Szép szokásuk van. Hiszen felfázik ez a gyerek.

— Dehogy fázik, nagyságos asszony, jó meleg a főd.

— Ne beszéljen bolondokat. Meg fog halni ez a gyerek, ha maga nem vigyáz rá.

— Vigyáz rá a jóisten.

— A jóisten vigyáz, de maga nem vigyáz. Meg ne lássam többet, hogy egy gyereket beássanak a földbe.

Nagy felháborodással jól lehordta az anyát s még mikor hazament, akkor is csak azon evődött, hogy ennél szörnyűbbet még nem látott. Elmondta az állatorvosnak, aki nevetett rajta s azt mondta, hogy ezen a vidéken még annyi a babona, hogy nem lehet a néppel okosan beszélni.

Néhány nap múlva arra járt a cselédlakások közt, ahol az az asszony lakott, aki a gyerekét elültette. Meglátta, rákiáltott s kérdezte:

— Na, mi van a gyerekével?

— Jaj, kezit csókolom, forrósága van, megrontották a gyereket.

— Ki rontotta meg?

— Még nem tudjuk, de verést kapott.

— Milyen verést?

— Szemtű.

— Mutassa azt a gyereket.

Bement a béresasszonnyal a házba s elszörnyedt.

A ház felmázolt hideg földjén valami rettenetes rongyon ott feküdt a gyerek a földön egy kis mocskos ingben. Az egész teste tüzelt.

Lehajolt rá s nézte.

— Ennek a gyereknek agyhártyagyulladása van.

Végignézett az anyán, egy lány volt még ott, a Piros, aki két évig szolgált benn nála a kastélyban, de most már elhagyta a szolgálatot, mert menyasszony, pünkösdkor lesz az esküvője.

— Piros! — kiáltott rá — neked sincs eszed. Hát így kell a gyerekkel bánni? Nem láttad nálam bent, hogy mit csinálunk a gyerekkel, ha baja van?

A lány lesütötte a fejét ellenségesen és hallgatott.

A gyerekecske anyja odavetette.

— Nem úrigyerek ez, kérem, hanem parasztgyerek.

— Hát aztán? Nem mindegy az a gyereknek, hogy milyen házban jött ,a világra? A betegség, betegség. Agyhártyagyulladás, ha mondom. Maguk megölik ezt a gyereket.

— Ó, vigyáz rá a jóisten.

— Ne kenjen mindent a jóistenre, hanem rögtön vegye fel azt a gyereket és tegye az ágyba.

— Jaj nem szabad ahhoz nyúlni, mert meghal.

— Mért halna meg.

Az asszony hallgatott.

— Dobják a fenébe azt a piszkot, micsoda dolog az, hogy ilyen fertelmes piszokba fektetik meztelenül ezt a szegény kis ártatlant, a nyers földre. Bontsa ki azt az ágyat.

Az asszony kelletlenül kibontotta az ágyat. Nem volt abban se párna, se dunna, csak rongyok, ócska ruhák és egy vedlett juhászbunda.

— Magának semmi ágyneműje nincs?

— Nincs.

— Ez rettenetes. Piros, menj fel rögtön a kastélyba, mondd meg a házvezetőnőnek, hogy azonnal adjon egy párnát és az Ivánkának a régi kis dunnáját.

Mikor a nagylány elfutott, rákiáltott az anyára.

— Maga pedig azonnal vegye fel azt a gyereket az ölébe, addig is, míg elhozzák az ágyneműt. Hogy lehet, hogy magának semmi ágybelije nincs. Nézze meg az ember.

Az asszony azonban nem mozdult, csak sírt és gyűlölettel nézett maga elé.

— Nem hallotta, hogy mit mondok.

— Jaj, nagyságos asszony, ne tessék beleszavazni, mert meghal a szegénykém.

— Micsoda bolond beszéd ez.

Már kezdett gyanakodni, hogy valami babonába ütközött s firtatni kezdte, mi ez.

— Értse meg, maga szerencsétlen. Micsoda fertelmes rongy az, amin fekszik az a gyerek.

— Az javítja meg.

— Micsoda?

— Azt mondta a néni, hogy erre kell tenni.

— Mire?

Az asszony nagy nehezen kivallotta:

— A kondás legszennyesebb ingére kell fektetni és ő ráimádkozott, szenet is vetett neki, ha most a nagyságos asszony megrontja, a gyerek meghal.

— Rögtön telefonálok a szolgabíró úrnak, ha azonnal fel nem veszi a gyereket. Majd megtanítom én magát. A saját gyereket halálra ítéli.

Addig csattogott és pattogott, hogy már a Piros is megjött az ágyneművel s az anya még akkor sem akart a gyerekhez nyúlni.

Megvetették az ágyat s a Piros vette fel a gyereket a földről és szemmel lehetett látni, hogy a láztól elgyötört gyermek hálásan nézett s elpihent a puha párnán.

Az anya azonban a kezét tördelte s jajszóval tört ki belőle a zokogás, hogy vége a gyermekének.

A nagyságos asszony otthagyta őket s hazament. A kisfiához sietett s boldogan látta, hogy a gyerek a meleg szobában elevenen és boldogan játszott.

Négy óra múlva jött a Piros és azt mondta, hogy:

— Nagyságos asszony, a gyerek meghalt.

A földbirtokosné le volt sújtva.

Elment a gyereket megnézni. Ott feküdt szegény kicsi, kinyúlva, élettelenül a fehér párnán.

— Látják, maguk istenadta boldogtalanai… Ilyen orvosság kell egy gyereknek… Hát hogyne halt volna meg… Beleássák a hideg tavaszi földbe s mikor felfázik, lefektetik a puszta földre a kondás legpiszkosabb rongyára. S azt hiszik, attól meggyógyul. Jaj, ez a mérhetetlen butaság…

Az anya dühvel és gyűlölettel nézett rá.

— A nagyságos asszony az oka. A nagyságos asszony lelkén szárad! Még három napja olyan volt a gyerek, mint a csík! olyan eleven és most meg kellett neki halni! mert a nagyságos asszony megtörte az isteni akaratot!

— Ne halljam még egyszer ezt a gonoszságot, — kiáltott az úriasszony is, magából kikelve. — Mesterségesen megölnek egy gyereket és még engem tesz felelőssé. Szégyellje magát.

Könnyes szemmel ment el a kis béreslakásból a ment vissza a maga életébe.

A nap ragyogott, szellő sem volt, az egész természet boldog volt és vidám, de a gyermekecske bizony szegény kis hulla volt, ott feküdt az úri párnán kinyújtózva, mint egy szomorú emlék a kultúrák keresztútjain.

1931

ELFÚJJA A SZÉL A SZÖGET

A kormányfőtanácsos kiment a nyaralóba, megnézni az építkezést.

Mikor húsz év előtt a kertet vette, az egy puszta hegyoldal volt, valami elhanyagolt szőlő volt rajta, de már csak minden tizedik tőke élt. Neki nagyon tetszett, mert az ő vidékükön ilyenek voltak a kertek, hegypart, szőlő, szép kilátás. Mikor kisfiú volt, mindig irigykedett a gazdag emberekre, hogy a szép hegyoldalon pincéztek. Ők viszont bent laktak a kisváros legszorosabb zugában, annyi udvaruk volt, hogy egy dézsa leander alig fért el benne.

Nagyon büszke volt a telekvásárlásnál s már látta a szép jövőt, hogy nagyszerű pincét épít, borházzal, s elhatározta, hogy össze fogja vásárolni az egész hegyoldalt, amely abban az időben mind eladó volt. Öreg korára, gondolta, lesz egy kis tusculanuma, ahova visszavonulhat s híres szőlészete.

De egyelőre a felesége nem szerette a puszta és kopár hegyi kapaszkodót, ahova messziről kellett felcipelni minden kosár élelmiszert. Nehéz is volt valahogy az élet a háború előtt, örült, hogy a telek árát ki tudta fizetni.

Az apja egyszer feljött a kisvárosból s azt mondta.

— No, csinálok nektek egy suffnit, hogyha kijöttök a kertbe, elbújhassatok az eső elől. Meg a szerszámokat elzárhassátok.

— Mibe kerül?

— Mibe kerül, kell is azt kérdezni. Húsz koronába. Ingyen csinálom meg, csak a deszkát, a stafflit a szeget kell megvenni.

— Szóval száz korona — mondta az apjának.

— No és ha száz korona? Hát az pénz. Kétszer annyit fog érni a telek. Így legalább semmit se ér.

— Hát jól van, csináljuk meg, édesapám. .

Elment vele a legközelebbi kisvárosba, ahol az apja rögtön nagy fraternitással kezdett komázni a rác fakereskedővel, mintha mindig együtt spekuláltak volna, a fakereskedőnének pedig olyan szépeket mondott, hogy majd ledőlt a faraktár.

Megvették a faanyagot, minden hozzávalót, kapcsokat, szögeket, zárakat. Vettek egy zsindelyező baltát, meg egy fűrészt. Százhetven koronát kellett kifizetni, mert itt minden drágább volt, mint otthon.

— Gazemberek — legyintett az apja. — Ezek tudnak rabolni. Fel kellene vetni puskaporral az egész istenséget.

De a fuvaros még nagyobb gazember volt. Húsz koronát kért az elszállításért s mikor a hegy alá értek, csak újabb hét korona túlfizetésért volt hajlandó felvontatni a megrakott szekeret.

Az apja, aki akkor már kezdett nagyon elöregedni, nekilátott a munkának. Új fiatalság tört ki benne s úgy szabott, darabolt, fűrészelt, hogy öröm volt látni.

— Nem kell ide semmi segítség, megcsinálom én magam. Fogd csak a deszka végét.

Neki kellett beállani ácsinasnak. Eszébe jutottak gyermekévei, mikor, ha hazajött a kollégiumból, az apja ugyanígy rögtön befogta a munkába. Neki kellett a szögeket kiszedni a régi deszkából s nem egyszer este a vállán kellett cipelni a deszka- és fahulladékokat, haza a tűzre. Sokszor, ha diáktársával találkozott az utcán s azok irigyen nézték, hogy milyen munkás, neki a bőr sült le az arcáról, hogy a város szeme láttára cipeli a fát.

Meg is únta a dolgot, mert hamar belefáradt s kipaklizta, hogy már délben valami csavargó legényt fogott el s odaállította az apja mellé segítségnek.

Két nap alatt elkészült az egész fabódé. A zsindelyező kettészakadt, mert az apja úgy vágta vele a vasat is, mint a sarat. A fűrész is elnyűtt. Mikor készen voltak, azt mondta büszkén az öreg:

— No fiam, evvel eldicsekedhetel, hogy apád egy baltával, meg egy fűrésszel csinálta ezt az egész istenséget.

Ő el is tette később, mikor már házat épített, a dolgozószobájába, a könyvszekrénye aljába a repedt zsindelyezőt, ami az édesapjára emlékeztette. S mikor az öregúr meghalt, sokszor elmondta, hogy ennyit örökölt az apjától.

A hegyoldal még most is kopasz. A régi szőlőtőkékből még mindig van egy-kettő s a régi fák korhadtan és szomorúan állanak. Az újonnan ültetettek meg nem akarnak erőre kapni. Eltelt húsz év és közben mindig mondta, hogy majd ha nyugdíjba megy, megcsinálja a nagyszerű szőlőt…

Csak épp azt szorította ki, hogy a házat, amint a család nőtt, egy-egy szobával megdagasztotta. Építész sose volt körülötte, maga tervezte s a helybeli kisiparosokkal kínlódott. De nem volt ideje a kerttel foglalkozni, a hivatal rettenetesen lefoglalta, a gyerekek is csak későn jöhettek ki, így néha alig egy hónapot töltöttek idekint a „villában”.

Most már nagyon a körmére égett, hogy a kertész számára egy kis házat építsen. Eddig úgy volt, hogy a kertész, aki voltaképp napszámos volt s csak dísznek kapta a címet, télen bent lakott a villa konyhájában, nyáron meg a suffniban. De már annak is megnőttek a gyerekei, nem fértek a kis fabódéban s bár neki most sem volt semmi pénze, valami kölcsönt szerzett még s vályogot vettetett s mindent felhasznált a kis házhoz, ami ajtót, ablakot a régi építkezéseknél e célra félretett. Maradt benne valami az apja barkácsoló természetéből.

Ma azért jött ki, hogy nézze az építést.

Éppen a fatartót bontották. Ennek az anyagából kellett megcsinálni odalent a kertészháznál a melléképületet.

Meghatottan nézte, ahogy csákánnyal durván feszegették, amit az édesapja annakidején összerótt s összeszögezett.

Hat órakor a munkások elmentek. Nem dolgoztak vakulásig, mint szegény apja annakidején. Hatkor „fájrontot” csináltak.

Nagyokat köszöntek a méltóságos úrnak, s eltávoztak.

Ő alig várta, hogy elmenjenek.

Előkereste az apja zsindelyező baltáját s odament a bódéhoz, amelynek a bádogtetejét már elvitték, de a deszkafalai még nagyrészt állottak.

Hozzáfogott bontani.

Mikor a szabadon lógó deszkákat leszedte, arra gondolt, hogyha az apja még élne, az egész bódét letolta volna az új helyére. Sokszor csinált ilyen virtust. De ezek? Mit értenek az ilyenhez ezek a mai balogsuta mesteremberek…

Elkezdte kihúzni a szögeket a deszkákból.

Ez volt gyerekkorában az ő dolga. A balta fokával visszaveregette a szögeket, aztán a másik oldalon, a balta szöghúzó résével kicibálta a deszkából.

Mennyi szög. Eszébe villant, hogy az apja nevetve mondta, mikor verte befelé a szögeket:

— Fog káromkodni, aki valaha szétszedi. Mit? fiam?

Nem káromkodott. Boldogan mosolygott az emlékeken.

De csakugyan mért van ezekben a deszkákban ennyi szög. S mennyi elhajlott. Az ember nem is érti. Minden ok nélkül összevissza szögek.

Szegény öreg, parasztemberből lett mester, a maga erejéből. Autodidakta volt, mint mester. Ha elgörbült egy szög, amire ferdén talált ráütni, azt mondta:

— Elfújta a szél.

A szöget. Tréfa. Mert az egész élete tele volt tréfával. Tréfa volt minden, amit csinált. Elfújta őt is a szél. Hamar deres is, kopasz is. Hol van a nagy karrier, amire várt… A kormányfőtanácsosság, amivel kiszúrták a szemét?

A felesége jött s a sötétben szólt:

— Mit kalapál maga még ebben a sötétben, szívem?

— Kihúzok minden szöget, amit az apám bevert…

Friss szél futott végig a hegyoldalon s ő elnézett messze a Duna mentén…

1931

AMI MEGÉRTHETETLEN

Kéz a kézben mentek az utcán, Valika és Pannika. Hazafelé mentek az iskolából. A kis utca sarkán el szoktak válni s onnan Pannika ment a kis utcába, Valika meg a nagy utcába.

De most Valika nem eresztette el Pannika kezét, hanem húzta maga után.

— Na gyere, na gyere, nálunk fogsz ebédelni!

— Nem…

— A tanítónéni megmondta, muszáj.

— De neeem…

Valika nem törődött Pannikával, vitte magával. Erősebb volt, kövérebb és bátrabb. Pannika tudta, hogy a tanítónéni megmondta Valikának, hogy kérje meg az apukát, hogy adjanak enni egy kis, szegény társnőnek, hát nem bánja Pannikának, akivel úgyis jóba van. És mégsem akaródzott Pannikának, hogy elmenjen Valikával ebédelni. Nem tudta mért, csak nem akaródzott.

Valika azonban tudta, hogy ma Pannika az övé, s nem engedte volna a világért se, hogy elszökjön tőle. Erősen fogta, húzta, vitte. Büszke volt és alig várta, hogy a nagy vaskapun bemenjenek, akkor már Pannika nem tud megszökni.

— Anyuka, anyuka! — rohant előre s kiabálta anyukájának: — Pannika ezután nálunk fog ebédelni húsvétig, a tanítónéni mondta.

Az anyuka nevetett és összecsókolta a kislányát. Nagyon boldog volt, hogy Valika ilyen kedves, aranyos és egészséges. És ilyen drágán tud csacsogni.

— A tanítónéni mondta? No, az a tanítónéni…

Még egyszer összecsókolta a kislányát, akkor megnézte azt a másik kislányt, akit magával hozott.

— Igaz ez, kislány?

De a kislány egy szót sem szólott, csak lesütötte a szemét és a ruhája sarkát babrálta.

Valika azonban tovább lármázott.

— Mert ő szegény gyerek és minden szegény gyereknek el kell menni valahova ebédelni. A tanítónéni mondta.

Mingyárt le is kapcsolta a kis táskát a hátáról s abból kikeresett egy levelet, amit a tanítónéni küldött anyukának.

Anyuka elvette, elolvasta és azt mondta:

— Na, jól van, kislány, akkor csak tedd le a holmidat te is kint az előszobában, aztán menjetek be a fürdőszobába és jól mosd meg a kezedet. Te is mosd meg azt a kis maszatos praclidat — s ráveregetett a kislánya kezére s aztán megcsókolgatta annak a maszatos kis kezét.

Beküldte őket a fürdőszobába s megeresztette a csapot. A víz csorgott a fényes csőből és anyuka a lavórba vett a vízből, azt letette egy nagyon szép, kis, fehér székre s előbb a Valika kezét jól megmosta, újra összecsókolta most már a rózsaszínű kezecskét, s akkor azt mondta a kislánynak:

— Na, most te is mosd meg a kezedet, de jól!

És elment az ebédlőbe, hogy a szobalánynak megmondja, hogy még egy terítéket tegyen az asztalra. Aztán azt mondta a lánynak:

— Ugyan menjen Rózsi a fürdőszobába s mossa meg annak a kislánynak a kezét, de jól! A nagyságos úr nagyon kényes arra, hogy a gyerekek az asztalnál tiszta kézzel üljenek.

Rózsi bement a fürdőszobába. Jó volt, hogy bement, mert Pannika még most se dugta bele a kezét a lavórba. De ő megfogta a kislányt s jó erősen megmosta a kezét, az arcát is jól megmosta, s aztán kivette a hajából a saját fésűjét s azzal meg is fésülte.

— Na — mondta megelégedetten.

Most Valika és Pannika visszamentek az ebédlőbe. Éppen jókor, mert jött a nagyságos úr s mindjárt azt kérdezte:

— Ki ez a kislány?

Valika a nyakába ugrott az apukájának s azt mondta:

— Nálunk fog ebédelni húsvétig minden nap!

— Ejha!

— A tanítónéni mondta.

Anyuka röviden elmagyarázta a dolgot és megmutatta a levelet.

Pannika ezalatt ott állott, lesütött fejjel, és várt.

— Na, hogy hívnak, kislány? — mondta csöndesen az apuka.

— Pannika — kiáltotta Valika.

— Nem tőled kérdeztem — mondta apuka.

— Mondd csak meg szépen.

— Pannika — mondta erre Pannika.

— Nagyon jó. Hát apádat hogy hívják?

— Édesapámnak — mondta Pannika.

— Te úgy hívod, de más hogy hívja? — Kendnek — mondta Pannika.

— Más nevét nem tudod?… Varga János?… Vagy Kovács Mihály… Csak van valami neve. No! Mi a másik neve?

— Nem tudom.

— Ejnye, a te apád még arra se tudott megtanítani… Hát téged hogy hívnak? — fordult a kislányához.

Valika — felelte Valika.

— Jó jó, hát engem hogy hívnak?

— Apukának.

— Aj, de szamár vagy, kis csacsi! Hát mások hogy hívnak engem?

— Nagyságos úrnak.

— Ajaj, te is ettől tanulsz már… Mondom, hogy nem jó ez a közös iskola. Elbutítja az ilyen kis csacsi gyereket. Hát most gyerünk ebédelni, mert éhes vagyok.

Leültek az asztalhoz. Valika a helyére ült, Pannikának egy székre a szobalány párnát tett és arra ültette fel s nevetett rajta.

Az asztalra fehér abrosz volt terítve s fehér tányérok voltak és fehér tál a középen. Minden tányéron arany karika volt belül, de Pannika tányérján nem volt arany karika, de az is szép volt azért.

Anyuka szedett Valikának, azután szedett apukának, azután szedett saját magának, azután szedett Pannikának is.

— Szereted a levest? — kérdezte tőle, de Pannika nem felelt.

Mikor apuka megette a levesét, azt kérdezte Valikától:

— Hát igazán nem tudod a nevemet?

— Doktor Vadkerti Antal — mondta Valika.

— Na látod, mindenkinek van neve. Minden embernek, de ez a te barátnőd, ez nem tudja az apja nevét se.

Pannika lehajtotta a fejét.

Leves után húst ettek mártással. Az anyuka felvágta a húst apró darabkákra s a Pannikáét is felvágta és azt mondta neki:

— Villával kell enni.

Pannika nézte a villát s megpróbált vele enni, de a hús nem akart megállni rajta.

— Hadd, egye csak kanállal, ahogy ő szokta — mondta apuka.

Így Pannika már könnyebben meg tudta enni a húst és a mártást. Kenyeret is aprított bele, de amikor ezen Valika nagyot nevetett, akkor elpirosodott és újra lesütötte a fejét.

Azután tésztát kaptak. Szép, fehér tésztát, kövér túró volt rajta. Pannikának megengedték, hogy ezt is kanállal egye.

— De aztán meg kell tanulnod, hogy kell enni! Látod, Valika milyen szépen eszik.

Mikor az ebédtől felállottak, apuka azt mondta:

— No, kislány, most eredj szépen haza és mondd meg apádnak, hogy jöjjön el, mert beszélni akarok vele.

Pannika abban a percben kereste a felső ruháját, felvette és ment.

— Megállj csak, hát köszönni is kell! Szépen meg kell köszönni az ebédet és aztán mikor az ember elmegy valahonnan, akkor köszön szépen mindenkinek…

De Pannika csak állott s nem szólott semmit.

— No, majd megtanulja — mondta az apuka. — Húsvétig lesz ideje megtanulni.

Ezt az apuka nagyon szépen mondta s nevetett is, nem haragudott, de azért Pannika csak újra lehajtotta a fejét és elment.

Valikát nem engedték ki, hogy meg ne fázzon.

— Aztán megmondd apádnak, hogy rögtön jöjjön el, mert munkát akarok neki adni.

Apuka akkor lefeküdt s egy óráig aludt, mikor felébredt, már itt is volt az ember. Kiment hozzá a tornácra.

Egy olyan szegény napszámos ember állott a tornácon, nagyon rongyos ruhában s várt. Mikor a nagyságos úr kilépett a tornácra, levette a kalapját s úgy állott előtte. A nagyságos úr nagy, kövér ember volt, a másik az kicsiholt, sovány és rosszarcú.

— Hogy híják kendet?

— Takaró János.

— Jól van… Hát a kislánya itt fog nálunk ebédelni húsvétig mindennap. Megértette?

Az ember nem szólott, csak megbillentette a fejét.

— Ha jól viseli magát, megkapja a kislányom levetett ruháját és cipőjét. Mindent kap, ami kell neki, csak jól viselje magát. Kend miből él?

— Munkanélküli vagyok.

— Mióta?

— Aratástul óta.

A nagyságos úr nézte s hallgatott. Az ember is hallgatott s a kalapját a kezében tartotta.

— Akkor mibűl él?

Az ember megrántotta a vállát s tovább hallgatott.

— Hány gyereke van?

— Hat.

— Hat?!… Hm… Hogy mer maga hat gyereket vállalni, ha nem tud nekik keresni? No, mindegy… Hát nézze csak, barátom, a lányát elvállalom. Húsvétig mindennap haza jön a kislányommal és nem kell érte semmit se fizetni, érti?… De én nem akarom, hogy maga úgy érezze, hogy ingyen tartom, hát valamit fog érte csinálni. Ott van a favágó szín… — és megmutatta az udvar hátuljában a színt — Menjen oda és vágjon fát. Vág egy kis fát és rendben van a dolog.

Ezzel megfordult és bement a házba.

Az ember is megfordult, feltette a kalapját és elment az udvaron keresztül, az eltakarított hóban a színig s megkereste a fejszét. Hozzáfogott fát hasogatni. Két óráig vágta a fát. S akkor elment. Nem szólott senkinek, csak Rózsi, a szobalány jött be alkonyat felé s mondta, hogy az ember már elment.

— Nem baj, — mondta a nagyságos úr — ha elment, elment, pedig adni akartam neki egy pohár pálinkát.

Másnap a kislány nem ment iskolába s nem jött ebédelni Valikával.

— Majd eljön holnap.

De Pannika nem jött többet.

Pár nap múlva el is felejtették.

De egy napon a nagyságos úr a városháza előtt meglátta s megismerte az embert Ott állott a munkanélküliek közt és sötétén nézett. Megszólította:

— Kend az a Takaró János?

— Én.

— Hát hol a kislánya? Miért nem jön ebédelni?

Az ember nem felelt, csak hallgatott. Sok sürgetésre aztán vadul és mogorván azt mondta:

— Nem szeretem én, hogy azt firtassák, hogy a szegény mibül él!?

A nagyságos úr csodálkozva nézett rá s csak annyit mondott:

— Megérthetetlen. Hát nem sajnálja, hogy a kislánya koplal és éhezik? Hogy micsoda emberek maguk, az megérthetetlen!

Az ember nem válaszolt, csak elfordult és mogorván nézett maga elé.

1932

A KISLÁNY KISUJJÁÉRT

A két csendőr befejezte a vizsgálatot. Mindenkit kihallgattak és az írással is készen voltak. Örültek, mert délre haza lehet gyalogolni az őrs helyére s a szomszéd faluba.

Az őrmester letette a tollat s megtörülte a homlokát.

— No, ez megvan, nem tudtunk meg semmit. Híjd csak be a legényt.

A közcsendőr bekiáltott a másik szobába a becsukott ajtón keresztül.

— Gyere be.

Semmi válasz.

Ez egy hirtelenharagú ember volt, ez a csendőr s fellobbanva vágta ki az ajtót.

Ahogy benézett, visszahőkölt. A legény ott feküdt a földön mozdulatlanul.

Hozzálépett s a csizmája orrával megmozdította.

— No.

De a legény nem állott fel.

Lehajolt hozzá s megrázta a vállát A test visszaesett.

Erre a csendőr megijedt, mert a vizsgálat alatt két pofont adott a legénynek s most egy kicsit bűntudat ébredt benne. Letérdelt hozzá, megemelte a fejét, megrázta s szörnyedve látta, hogy halott.

Egy darabig nézte, kimeredt szemmel s lázasan. Újra meg újra megrázta, nem tudott a hullába életet verni.

Hirtelen felállott s bentről szólott át az őrmesternek:

— Őrmester úr, tessék csak jönni.

Az őrmester bejött. Szelíd, kövéres, szőkebajuszú ember volt az őrmester, már pápaszemet is viselt az íráshoz s azt az orrán hagyta.

— Ez meghalt, — mondta csendesen a csendőr.

— Meghalt? Nem ette meg a fene.

De a csendőr csak rámutatott a fekvő legényre s újra letérdepelt mellé s megpróbálta felültetni. A test hulla volt.

Tétován néztek egymásra.

— Mi a nyavalya történt vele —. mondta az őrmester bosszús ijedelemmel.

— Én nem tudom, őrmester úr. Mikor bejött, még semmi baja se volt. Nézze, most tele van vérrel a szája.

Az őrmester levette a szemüvegét s ő is letérdelt a legény mellé.

— Meghalt. Hát ez meghalt.

— Meg.

— Még ilyet nem láttam…

Felállott.

— Akkor telefonálni kell… Eredj az orvosért.

A csendőr megigazította a derékszíját, vállára vetette a fegyverét s indult. Mielőtt kiment volna, azt mondta?

— Őrmester úr látta. Attól nem lett baja. Az a két kis legyintés … Attól nem halhatott meg.

— Eredj az orvosért. Én meg telefonálok a százados úrnak.

A csendőr elment.

Az őrmester visszament az ivóba s nézte a fekvő halottat.

Lehajolt hozzá és gondosan megvizsgálta. Még egész meleg volt a test, talán még egy kicsit él is. Majd az orvos megmondja. Hátha lehet még segíteni rajta.

Igaz, a csendőr két pofont adott neki. Nagyon hetykélkedett a gyerek, nem akart beszélni. De ettől meghalni?… Nagyon kellemetlen.

— Végh úr — kiáltott ki hátul a söntés felé.

Nemsokára bejött a kocsmáros. Nagy darab tagbaszakadt fekete ember.

— Tessék őrmester úr.

— Nézze csak. Meghalt.

— Meghalt? — szólott álmélkodva a kocsmáros.

— Maustodt. El nem tudom gondolni, mitől.

A kocsmáros odament a halotthoz s kicsit meghajlott, úgy nézte a sötétben, ahogy ott feküdt a kocsma padlódeszkáján. Úgy feküdt előrebukva. mintha valaki levágta volna s a keze-lába is kicsit össze volt húzódva, mintha az utolsó percben fel akart volna még tápászkodni, de már nem tudott.

— Ott egye meg a fene, én nem tehetek róla — morogta, a kocsmáros. Ezzel fölegyenesedett s hátat fordított.

Az őrmester megvakarta a fejét.

— Az apja vitéz. Vitézi telket is kapott.

A kocsmáros nem szólt.

— Az alispán úr is ismeri… Mondtam ennek is, hogy csínnyán kell bánni vele.

A kocsmáros komoran hallgatott, elfordulva, csak úgy dümmögött.

— Azért volt olyan virtus benne. Most osztán vitézkedhet.

— De hát mi történt vele? Nem értem, hogy mi történt vele.

— Gyenge feje vót. Gyenge csontja — mondta a kocsmáros.

Ezzel már ment is kifelé,

— Hová megy? Maradjon itt mellette.

— Én? — mondta a kocsmáros.

— Rá kell zárni az ajtót. Adja ide a kulcsokat.

A kocsmáros kivette a szobaajtó kulcsát. A csendőrök az ő lakószobájában tartották a vizsgálatot. A tanúk is az ivóban voltak, míg egyenként beszólították őket, aztán elmentek. Most üres volt az ivó, csak a holt legény és kint az udvaron ácsorogtak néhányan.

Bezárták kulccsal a szobát is, az ivót is. Akkor az őrmester elment. De az utcáról visszafordult s a külső ajtó kulcsát odaadta a kocsmárosnak.

— Hátha az orvos hamarább jön. Hátha még tud segíteni rajta.

A kocsmáros elvette a kulcsot. Az őrmester elment a községháza felé.

Egy ember az udvaron azt mondta:

— Valami baj van?

A kocsmáros vállat vont.

— Úgy látszik.

Mindenki hozzásietett.

— Mi baj van?

— Én nem tudom, a csendőrök dolga. Mindenki az ablakhoz ment és bekukucskált.

Sötét volt odabent, nem lehetett látni semmit.

De a halál nagy úr, az ünnepi méltósággal telepszik rá a házra, ahol felüti trónusát Egy-két perc múlva már mindenki tudta, hogy halott van odabent.

— Agyonpofozták?

A kocsmáros ráhagyta.

— Lehet. Minden lehetséges.

Az emberek hallgattak és sötéten, megborzongva néztek egymásra.

— Kemény dolog. A csendőrököl — mondták mogorván.

— Őket kellene agyonverni. Minek kellett idehíjni ezeket.

A kocsmáros hallgatott.

— Egy olyan semmiért. Mingyárt csendőr után kiáltani.

— Az én jányomat senkifia meg ne üsse — mondta a kocsmáros.

— Nem ütötte. Senki se ütötte.

— Megütötte —: mondta a kocsmáros.

— Nem halt bele. Csontja se tört.

— Még a kéne — morogta a kocsmáros.

Úgy állottak szembe, mint az ellenségek. A kocsmáros megduzzasztotta hatalmas karjait s most is ugrásrakészen állott. Kész volt az első szóra ökölre menni az egész faluval.

— Táncoltak.

— Ha táncolnak, ne verekedjenek.

— Ártatlanság vót. Én is ott vótam — mondta egy szikár kis ember. — Jani táncolt Zsuzsival. E meg, ez a Pista odaállott, azt mondta, add már ide nekem is Zsuzsit… Jani meg úgy táncközbe rálépett a csizmájára.

— Megrugta — mondta egy legény, aki most jött be. — Kászon Jani megrúgta.

— Hát megrugta no. Legyen rúgás. — Akkor a Pista gyerek lehajlott és a csizmaszárból kihúzta a tengerinádvesszőt és rá akart csapni Janira. De az éppen fordult és a vessző a kocsmáros úr jányának a kis ujját érte. Ennyi vót az egész.

— Kellett ezért csendőröket hivatni?

A kocsmáros vérben forgó szemekkel nézett körül.

— Az én jányomat senki meg ne próbálja megütni.

— Nem ütötte.

— Megütötte. Most is be van kötve az ujja,

— No Istenem, leesett a jegygyűrű rulla.

— Én csak a veszedelmet akartam megelőzni — mondta a kocsmáros. — Azért híjtam csendőröket. Mit tehetek én arrul, hogy vadak, mint a farkasok. Ha én akkor el nem oszlatom a táncot, tegnap este, akkor vér folyt volna. Emberhalál lett volna. Nekem kötelességem megelőzni a bajt.

— No, megelőzte.

— Kiadta a csendőröknek.

Már hatan voltak az udvarban, férfiak, most két asszony jött. Azok, ahogy meghallották mi történt, rögtön éktelen sivalkodásba kezdtek.

— No szegény Kászony Pista. Vége má neki Jaj szegény Kászony gazda. Mehet már a vitézi telekkel.

A kocsmáros mogorván és szorongva állott szemben a tömeggel.

A hangulat egyre jobban ellene fordult. Most kijött a felesége és ez még nem tudott semmiről semmit.

— Menjenek innen — kiabálta — menjenek innen.

— A kocsmáros az oka. Csendőröket hozatott rá.

— Agyonverette a csendőrökkel.

Az asszony elnémult. Tétován nézett az urára, mi történt.

A kocsmáros berohant a házba, a konyhába, onnan a szobába s nemsokára puskával jött.

— Tisztuljanak innen.

— Fegyvert fogsz ránk? — ordította egy ember. — Én is voltam a harctéren, te.

— Akkor eredj haza. Nincs itt semmi kereseted.

— Csendőrökkel dógozni? Csendőrökkel?

Jött az orvos a közcsendőrrel.

Az emberek hátrább húzódtak. A kocsmáros lábhoz eresztette a fegyvert.

— Mi van itt?

— Csendőr úr, a személyes biztonságomat fenyegetik.

— Takarodjon innen mindenki haza — kiáltotta a csendőr. — Oszolni.

Az emberek hátrább húzódtak.

A kocsmáros kinyitotta az ivó ajtaját és beeresztette az orvost és a csendőrt. Maga is bement, s megáll ott az ajtó mellett.

Az orvos letérdelt a test mellé, megvizsgálta. A beállott halált konstatálta. Koponyaalapi törés.

Nemsokára jött az őrmester is. Szomorúan baktatott.

— A százados úr azt parancsolta, hogy várjunk rá. Míg megérkezik, maradjon minden a helyén.

A faluban már végigfutott a hír s egyre nagyobb tömegben rohant elő a nép. Az utcát szinte elfogták s mindenfelé fenyegető arcok tüzeltek.

— Csendőri brutalitás — mondták az emberek. — Nem elég, hogy a harctéren a tábori csendőrök erőszakoskodtak, most azt akarják itthon is csinálni. Egy vitéznek a fiát agyonverni a vizsgálaton.

Voltak szájas asszonyok, akik sivítva és átkozódva kiabálták a panaszokat. Nehéz szavak hangzottak, mint a megrakott máglya lobogott az indulat.

A csendőrök erről nem tudtak semmit, ők bent voltak a szobában és komoran várták a fejleményeket. Semmi gondolatuk nem volt, nem tudták elképzelni, hogy történhetett a dolog.

Végre, órai várakozás után megérkezett a csendőrszázados kocsin, két csendőrrel.

A tömeg óvatoskodva nyitott utat s távolba húzódva nézte, mi lesz. Olyanok voltak, mint a megveszettek, elkeseredés és gyilkos düh forralta őket.

A százados kihallgatta a csendőröket. Azok nem tudtak semmit mondani.

Intett s leszereltette a két vizsgáló csendőrt. Ezek átadták a fegyverüket és lemeztelenítve, szégyenbe maradva állottak a sarokban.

A nép már az ajtóban volt. Hangok hallatszottak, hogy tanúskodni akarnak a csendőrök ellen.

Egy legény állott elő, aki látta, mert jelen volt, mikor a közcsendőr megpofozta a legényt.

A százados írásba foglalta.

Most egy magából kikelt ember jött, aki azt állította, hogy ő látta a maga szemével, mikor az ablakon benézett, hogy a csendőr utána ment a legénynek és látta, hogy a puskatus le-fel emelkedett. Agyonverte a földre esett legényt.

A csendőrök álmélkodva nézték a vad hajszát, ami ellenük itt kitört. Nehéz hangulat, ők maguk is érezték, hogy régi és feneketlen gyűlölet dolgozik az emberekben, a faluban, amely így ellenük fordult. Érezték, hogy készek volnának őket szétszedni. Fájt nekik az igazságtalanság, de most ők kerültek abba a helyzetbe, amiben a parasztok szoktak lenni, mikor az ő vizsgálatuk alá kerülnek.

Gyűlölet, gyűlölet és vad, ellenséges fogcsikorgatás robbant ki ellenük a falu népéből.

Megérkezett az apa. A legény apja, akit csak most hoztak meg a mezőről. Nem is jött a fiával, mert ismerte magát, hogy nem fog tudni uralkodni a dühén. Szívettépő volt, ahogy halott egyetlen fia fölött állott és szörnyű átokkal esküdött bosszút a gyilkosra.

Most mintha az egész rosszul rendezett élet ellene fordult volna a rendfenntartó elemnek. Békés polgárok nem akartak belenyugodni, hogy egyszerű lefegyverzéssel büntessék a csendőröket. Mindenáron vért akartak inni. Úgy érezték, most végre az isten a kezükbe adta a fegyver viselőit s képesek lettek volna ízekre tépni a fegyvereseket, akik még nemrégen olyan hatalmasok és félelmesek voltak a rájuk ruházott erőben.

— Ki volt az, aki látta az ablakon át azt, hogy a csendőr verte a földön fekvő legényt?

A százados kiment vele az udvarra s benézett azon az ablakon, amit az ember megmutatott.

Megdöbbent.

Ebből az ablakból nem is lehetett odalátni, ahol az esetnek le kellett folynia.

Az orvos semmi nyomát nem találta annak, hogy fegyverütés érte volna a legény testét.

Tehát csak a vak szenvedély vitte a vallomásra az embereket. De akkor ki volt a tettes?

Valaki volt. Valakinek végre kellett hajtani. De ki?

A százados ismerte az embereket. Az őrmester, aki az egész vizsgálatot vezette, vajszívű ember volt. Szinte nem is csendőrnek való. Csak azért állott be csendőrnek, mert a kenyér hajtotta. A harctéri érdemek vitték előre, őrmester volt a katonaságnál is, de ott is bölcsessége és nyugalma volt legszebb érdeme. Ez nem tette. A másik csendőr is katonaviselt legény volt ez heves és hirtelen természet, de hiszen senki sem vádolta egyébbel, csak két enyhe pofonnal, ami után a legény még félóráig bent volt az ivóban, a vizsgálat színhelyén s lehetetlen, hogy a halál az ő lekent pofonjai folytán állott volna elő.

Hirtelen csodálatos dolog történt. Az apa, aki fia holtteste felett állt, váratlanul odafordult a kocsmároshoz:

— Mit röhögsz?

A kocsmáros nem röhögött, de erre a szóra kihúzta magát.

— Kellett neked vitézi telek?

A vitéz abban a pillanatban torkon kapta:

— Te voltál?

Dulakodás, mintha két veszett állat rohant volna egymásnak.

A csendőrök rontottak rájuk.

Szétszedték a két embert.

Ezek véresen és tajtékozva vonszolták magukat.

A lefokozott őrmesternek világosság gyúlt a fejében.

— Százados úr, alázatosan jelentem… — hörögte.

— Beszéljen.

— Mikor a legényt a kihallgatás után kiküldtem az ivóba, ez az ember, ez a kocsmáros ott volt. Más senki nem volt jelen, mert a kihallgatottakat elbocsátottuk. De ez itt volt. Itt állott.

— Itt a sarokban.

A kocsmáros fekete képe lángvörösre duzzadt.

— Itt volt, vagy nem volt? — rivallt rá a százados.

— Éppen mentem kifelé.

— Álljon ide.

Beállították arra a helyre, ahol a csendőrök az utolsó pillanatban látták, mikor az ajtó nyílt és a kislegény kilépett a szobából az ivóba.

S ott feküdt a vékony csontú legényke a földön, azon a helyen, ahova esett…

És már látták a roppant marciális embert, ahogy az öklét emelte, ahogy egyet vágott a gyerek koponyájára. Ott leesett s ott hevert most is azon a helyen. Ahogy a kocsmáros átlépett a testen s elment, be a söntésen át.

Az ember, mint a megfogott vad, hörgött.

— Az én jányomat meg ne üsse senki, mert keresztülgázolok a lelkin.

Észre se vette, hogy vallott.

A százados nyugodtan írta be a „a vitézi telek miatt való irigységében és gyűlöletében…”

— A többi a vizsgálóbíró úrra tartozik — mondta nyugodtan s bilincset rakatott az ember kezére.

Mikor a szekérbe felültették a megvasalt embert, már mindenki megértette s a falu népében egy pillanat alatt megfordult az indulat.

— Úgy kell neki. A gazembernek. Csendőrkézre vele. Verjék agyon a csendőrök.

S az egész nép megnyugodva és lihegő örömmel nézte a kakastollasokat. Az elébb azért akarták agyonverni a kocsmárost, mert csendőröket hozott az ártatlanokra, most vad és megnyugodott kárörömmel nézték, hogy saját vermébe bukott. Úgy gyönyörködtek benne, mint amikor a kasszatömlöcbe vetik a bűnöst s jó volt nekik, hogy van csendőr és szurony és ököl arra, akit ők maguk is arra ítéltek. A falu békéje virágzott ki, hogy akármikor itt jár az eleven, lábon járó halál, hogy ítéljen eleveneket és holtakat.

A kocsi elment a bűnössel és a csendőrökkel. A csendőrszázados a faluban maradt s ahogy a községházára haladt, úgy kísérte a nép, mint az arkangyalt, aki bűnt és büntetést oszt. Fellélegzett és életet szomjazó arcok virítottak felé, az isteni örök törvényeket sejtették meg és végtelen nyugalom és jóérzés borította be a falut A kocsmárosné jajveszékelésére süketek voltak s utálattal fordultak el tőle.

A kocsmaajtóban megjelent egy fiatal leány, bekötött kisujjal, némán és sápadtan, mint a száráról letörött virág a vihar után.

Egy vénasszony rikácsolva mondta:

— Ennek a kisujjáért, ennek…

1932

A TÜZESGÉP

1

A két kis gyerek a ház mögött játszott.

— Csina ne, csina ne… — mondta egyre a kisebbik, akinek nem volt más játéka csak mindig lovat hajtott.

Judit a ház mellett ment el a kertbe, hogy megkapálja a káposztát s leguggolt a gyerekecskéi mellé.

— Játszotok, kicsikéim, játszotok kis bogaraim, játsszatok csak szépen és te mit játszol, Gazsikám?

A nagyobbik fiúcska hangosan kiáltotta, torka szakadtából: — Én pap vagyok, prédikálok, én pap vagyok, prédikálok.

Judit nevetett s a szeme egy kicsit mintha könnypárás lett volna.

— Jól van, jól van, ha nagy leszel, pap leszel, édes kis fiam.

Megcsókolta, ujjaival megfésülte kócos kis csemetéit, simára, urasra, a ruhácskáikat leporolta, ez is olyan volt, mintha papgyerekek volnának, kis kantus, amit parasztgyerekek nem hordanak.

Egy kicsit eljátszogatott velük, újra meg újra megcsókolta őket, aztán elment kapálni. Utánahallatszott a két gyerek madárcsipogása:

— Csina ne, csina ne, gyüü…

Meg az, hogy:

— Én pap vagyok, prédikálok, én pap vagyok, prédikálok…

A gyom nagy volt a palánták közt. Óriási magas. Milyen gyorsan tud nőni a rossz dudva, elfojtja, ellepi a nemes növényeket, akiket úgy kell gondozni, védeni, mint a gyermekeket. A laboda, meg kakastaréj, a porcfű, az mind vastagon, magától kél és nő, s a finom kis káposzta, meg a karalábé olyan kényesen és vékonyan állanak köztük, mintha borzadnának a plebejus szomszédságtól.

Judit, míg kézzel tépdeste ki a gyom nagyját, magára gondolt, ő is így borzadt és félt a durva környezettől, ami ebben a faluban olyan dúsan virágzik, az ő lelke ez a félénk palánta, ő is így összevonja magát s ilyen gyáván borzadozva védekezik a sorstól. Hiszen ha védekezni tudna; de ő csak fél s hagyja, hogy elborítsák az anyagias rossz gondolatok, amik mindenkiben olyan vastagon teremnek. Senkije sincs, akinek kipanaszkodhatná elmondhatatlan bánatát és nincs senki, aki segítségére jönne és megvédené az élet nyers nyomása alól.

— Istenem, — mondta — hiszen nincs jogom semmi panaszra. Itt a jó édesanyám, az isten megadta, hogy itt legyen velem és mindenben segítségemre legyen s itt az én derék, becsületes és hősies uram.

Megtörülte a szemét és haragudott magára a könnycseppért és haragudott magára, hogy isten bocsássa meg, mikor szóval dicséri anyját, urát, ugyanakkor a lelke fél és borzong, mert fél éppen tőlük, mert annyira mások, mint ő…

Hiszen ha apja élne, aki pap volt, akinek a bibliotékájában élte át kisgyermekkorát s akit már tízéves korában elveszített, vagy ha nagyapja élne, aki itt volt pap szintén, éppen ebben a kis faluban, aki még élt, mikor ők árván maradtak s ide azért is jöttek, hogy az árvaság nehéz napjaitól meneküljenek. Nagyapja hatalmas, óriási ember volt, aki nekik megvette ezt a kis házat és huszonnyolc hold földet az apjukról maradtból s mikor így elrendezte az életűket, egy tavaszon korán elment fürödni s többet nem jött vissza… Akkor maradtak igazán árván. Szegények lettek egyszerre… A parasztoknak tíz-tizenkét hold már vagyon volt, amiből bőségesen tudtak élni s ők huszonnyolc mellett is nehezen éltek, mert nem volt férfi a háznál. Búzájukat learatták, disznójukat az ólból kilopták, lovukat az istállóból éjjel elvitték s reggelig szántottak rajta… Az özvegy papnét még az ág is húzta…

Jaj de nehéz élet az élet!

S neki mégis nem az fáj, hanem az, hogy tanulni szeretett volna s nem lehetett. Két évet pataki professzor rokonuknál töltött, másik két évet nagyúri rokonuknál a Nyírségben. Ott olyan volt, mintha a házhoz tartozott volna, úrikisasszony, beteg, törékeny testével becézett és szeretett családtag.

Nagyot lélegzett s felújult benne a keserűség, felvillant benne az emlék, hogy mikor hazajött s húzódozott a munkától, édesanyja, a tiszteletes asszony, csak ráparancsolt: „Nekem nem urizálsz itt, adta kölyke, vesd le azt a cifra ruhát és mázold fel a szobát!”

Engedelmeskedett, mert mit tehetett mást. Belátta, hogy ő sem élhet máskép, mint anyja, a szent és áldozatos anya. Levetette ruháját, dézsába vizet hozott be és nagy zsákdarabbal feldörzsölte a földes szobát, s kézzel tapasztgatta a kitörött lyukakat… Több könnye hullott a szoba földjére, mint amennyi vizet hordott rá. A könnyével mázolta fel a földet.

És most kapál… Hiszed boldognak kellene lennie. Magának kapál, maga asszonya. Lánykorában, mikor testvérei is itthon voltak, akkor a nyomorúságnak kapált. S nem csak egy kis kertecskét, hanem kint a nagy mezőn a kukorica végtelen tábláit s reménytelenül, hogy ez valaha megváltozzék. Már el voltak szánva rá, hogy az árva papfiúk kocsisok lesznek és béresek a faluban, itt szemben lakó nagybátyjuk rabszolgái és műveletlenül, vadócul nőnek fel…

Csak még egy évig maradhatott volna ott a Nyírben… Elpirult az erkölcstelen gondolattól, volt ott egy fiatal ember, Lábody Józsi, fiatal földbirtokos, még most is elszorul a szíve… Udvarolt neki, ha udvarlásnak szabad mondani azt a tiszta és ártatlan beszélgetést… Nem volt gazdag, de okos volt és jó volt és úri fiú volt… Óh, inkább a legnagyobb szegénységben nemes úri életet, mint ezt a gazdag parasztsorsot… mert mit tagadja, paraszt az ura… Ezt a parasztot takargatja a gyermekei előtt, hogy meg ne tudják, hogy soha észre ne vegyék az ura parasztságát, a nyers szavait, a káromkodós száját, csak azt lássák benne, ami szép és jó: az erejét, a hatalmas nagy férfiasságát, a nagyszerű lelkét…

Önmagának is hazudta s takarta… Ő nem, ő nem felelős… Anyja volt, aki tizennyolc éves korában hozzákényszerítette a legelső parasztlegényhez, aki kezét kinyújtotta érte… Előbb iszonyodott, aztán megtört, mert látta a maguk tehetetlen nyomorult asszonyi szegénységüket s tudta, hogy nem lesz belőlük soha semmi, ha férfi nem kerül a házhoz… És jó is… Vétkezik az isten ellen, ha szól, ha csak magában is ítéletet mond … Úgy-e, hogy rögtön kiszabadította az öccseit a szomorú parasztvilágból. Egyikből gépészt, a másikból susztert csinált, ha mást nem lehetett, a harmadikat, aki még nem igen haladta túl az iskolai kort, diákká tette a debreceni kollégiumban… Ezek már nem fogják a kapát húzni és nem vérök töredelmével tartják el magukat a rögök és a trágyadombok közt s gyerekeik, ha majd lesznek, egy fokkal közelebb állanak a magasabb világhoz… Csak ő van erre a mártirumra kárhoztatva, neki kell kiharcolni a gyermekei jövőjében a saját vágyait… Gazsikából pap lesz. A kicsi, az nagyon kemény fejű, az csak lovat kíván és gazdácskát szeret játszani… de nem, abból se lesz földmíves, legalábbis valami kis hivatalt kell neki is kapni…

Igen, ők az egész család el vannak szánva, hogy a sors által rájuk mért büntetést kiböjtölik. Akármit, csak nem paraszt sorsot. S milyen szerencse, hogy az ő kis urának olyan szörnyű elhatározása, hogy ki akar emelkedni ebből a mélységből. Mindennél nagyobb biztosíték a szebb jövőre, hogy Bertalan, az ura, felfelé vágyik, ki a szennyből, ki a porból… A szégyenből… Urak lesznek egyszer mind, mind.

Nem lehet, hogy ő még tovább is kapáljon. Most is súlyos gondban a harmadik gyereket várja, s semmi se jut neki az élet örömeiből, most még nem lehet. El kell végezni a munkát. Az ura most is messze jár, de ez a jó, csak hadd menjen és sefteljen és keressen pénzt, mert ez a remény a jobb jövőre. Ezért cipeli ő ki a trágyát az ólból s hurcolja be favillával a nehéz szénát a tehénnek. Nem baj, fontos, hogy a gyerekeik urak lesznek és soha nem kell nekik testi munkát végezniök, mint az anyjuknak.

Otthagyta a kapálást és visszament, a gyerekeihez, és énekelve tanítja őket ez imádságra, a betűkre… Ezt, ezt kell megtanulniok s akkor boldogabb lesz az életük. A betűk útján jutnak a magasba, a betűket imádni, a betűket imádkozni éjjel-nappal…

Édes kis hangján Mozart dallamára dúdolta a fülükbe:

— Á bé cé dé é f gé

Há i jé ká el em en ó pé

Ku er es té u vé zé

Ku et es té u vé zé

Ikszet, ypszilont mondok még

Így tudom az ábécét…

Többször is elénekelte a két kicsinek. Gazsi már vele énekelte s neki dagadt a szíve, hogy olyan jól tudja már mondani, mint a Miatyánkot. Azért lesz belőle pap, mert szereti a betűk énekét. Néha ravaszkodásból abba is hagyja az éneket, hogy a gyermek magától mondja tovább, de az, ahogy elmaradt a segítség, lehullott a magasból, mint a támasz nélkül maradt futóka s újra segítségére kellett mennie… A gyerek anyja árnyékában azonban diadalmasan végzett az énekkel s a Judit szemében könnyek voltak s összecsókolta, forrón csókolgatta kisfia szemét, száját, csaknem megfojtotta a csókjaival… pap lesz belőle, pap lesz.,. Csak az isten adja, hogy az apácska soká éljen és mindig okos és erős legyen, beteg ne legyen és sikerüljön neki, amit akar. Akkor igazán pap lesz Gazsiból s akkor ennek a lányai majd úri kisasszonyok lesznek s nem is fogják tudni, hogy ilyen szörnyűségek vannak a világon, mint a kapálás, meg a többi… Nem baj, ami itt van, ez mind csak ideiglenes dolog, majd megint jó lesz és szép lesz, ezt a kis időt ki lehet várni…

2

Egy nyári napon megérkezett a Judit legnagyobb öccse, Samu a gépészkovács.

Milyen szép nagy fiú lett, már egészen fiatal férfi. Milyen tekintélyes megjelenése van, olyan, mintha már segédlelkész volna valahol egy kis árnyas lombos faluban… Samu tudja magát tartani és egy percre sem felejti el, hogy papnak a fia. Nem züllött el az inasesztendők alatt, pedig be nehezen indult. Első mestere csak verte és éheztette és cselédmunkára használta. Bertalannak újra érte kellett mennie és másik mestert keresni neki másik városban, ahol aztán ki is tanult, a mesterséget jól megtanulta s olyan jó gépészkovács nem volt több a világon, mint amilyen ő. Most már fel is szabadult s Budapesten dolgozik egy nagy gépgyárban. De azért nem felejtette el a családi vágyat, csak arra törekszik, hogy mihelyt annyi pénze lesz, elvégzi a gimnáziumot, ami a harmadik osztálynál abbamaradt az apa halálakor s leteszi az érettségit s talán még azt is eléri, hogy ő maga is pap lesz. Lehet az, évenként majd két-három osztályról levizsgázik s utoléri az életet.

Samut boldogan fogadták, Bertalan is úgy szerette, mintha a saját fia lett volna. Szerethette is, büszke lehetett rá, hiszen ő váltotta meg a szolgaságnak házából, ő tette emberré. Bertalan ugyan nem végzett egyebet, csak a kis falusi iskolát az asztalosból lett tanító keze alatt, de tisztelte a tudást és nagyrabecsülte a tudományos férfiakat. Ő maga is úgy tudott számítani, spekulálni, hogy három zsidó veszett el benne, ahogy a faluban mondták.

Miket nem csinált ezalatt a rövid házasság alatt.

Először is elintézte a mamót, meg a papót A mamó az ő anyja volt, aki özvegységében férjhez ment mégegyszer egy olyan vándor kocsislegényhez, s volt egy kis fia is a második házasságból, Ők laktak a Bertalanék ősi telkén. Ez a telek nevezetes telek volt, a falu másik végén, éppenúgy szemben a templom utcára, mint ezen a végen a tiszteletes asszonyé. Ezért is merészelte szemét az özvegy papné lányára vetni, mert neki is olyan nemes telke volt. mint nekik.

Első tavaszon, mikor már titokban megegyezett az özvegy papnéval, hogy a lányát elveszi, váratlanul gondolt egy nagyot. Ahogy a hó elment, építeni kezdett.

Volt egy kis telkük az egyetlen mellékutcán a kis faluban. Elkezdett ott házat építeni. Ő maga. Úgy, ahogy szemmel ellopta a mesterek tudományát. Maga vetette ki a vályogot. Maga faragta a gerendákat, a szarufákat, maga kötötte el a tetőt; maga húzta fel a falra s állította fel, lécezte s ő maga tűzte ki a hegyén a koszorút. Nem volt más segítsége, csak a cigányok s cigányoknál még szegényebb emberek. Az egész falu úgy járt csudájára, hogy mit nem tud egy közülük való parasztember…

Senki se tudta, mit akar a házzal. Nem tudták, mért siet olyan nagyon.

Mikor aztán készen volt a ház, kimeszelve, még a kulcs is benne az ajtókban, akkor egy vasárnap reggel kiadta a rendeletet:

— Mamó, maguk holnap reggel költöznek az új házba.

Az anyja, kis kövér asszony, csak leült ijedtében. Ült és nézett a fia után, aki ezzel a kurta szóval ki is ment a házból. Ilyen ember volt. Így szokott.

Nem lehetett ellene mondani. Az igaz, hogy a régi telek az ő öröksége volt. Abba nem lehet beleszólni. Az új telek is régi, de ha így kiosztja, még jó.

— Miért, fiam? — kérdette szegény mamó, mikor az ebédet szótlanul megették.

— Házasodok, mamó.

Volt rémület és csodálkozás.

— Házasodol? És kit veszel el?

— Az özvegy papné jányát.

Még nagyobb ámulás, ijedtség.

— Tán megbolondultál?

— Szóval maguk holnap reggel hozzáfognak pakolni.

Ezt aztán nem lehetett a papónak megmondani, csak fejszével a kézben. Bertalan úgy tett, mintha köszörülné a fejszét, úgy vetette oda a vadembernek, a mostohaapjának, hogy:

— Maguk pedig holnap költöznek az új házba.

Papó megnézte a fejszét, megnézte a fiát. Megforgatta a bagót a szájában s nagy fekete köpéssel rondította le a fiát.

Bertalan fogta .a fejszét s felemelte.

— Valahun egy darab isten… — ordította el magát, ahogy attól tanulta, mert ezt nagyon megtanulta tőle, a káromkodást.

A vén embernek ki kellett szaladnia az udvarról s többet be se eresztette. Az már akkor éjszaka a kocsmában aludt. Többet soha az életben össze nem kerültek. Ha az egyik jött, a másik ment.

A falu a Bertalan pártján volt. Igazságosnak találták, házasodik. Most már akkor ő a gazda a maga portáján. De a tiszteletes asszony is megijedt. Neki nem arra kell a vő, hogy az a maga házába vigye el a kényen nevelt leányát és parasztasszonyt csináljon belőle. Sírt, rítt az egész család itt is, ott is. Bertalan nem nyilatkozott, hogy mit akar, hanem másnap reggel, tavasz volt, ment a leendő anyósa házához. Ott a fiatal papfiúk éppen indultak, az anyjuk a tarisznyát rakta meg nekik, hogy menjenek a nagybátyjuk, a László bácsi földjére szántani.

— Ti mit csináltok?

— Szántani megyünk, — mondta a legnagyobbik, Samu — László bátyámékhoz.

— Nem mentek. Hagyja, anyám, azt a tarisznyát. Vegyék tudomásul, hogy többet nem cselédkednek László bátyjánál a fiai!

Az özvegy papné elámult.

— Hát mi lesz, fiam?

Erre Bertalan ott az udvar közepén nekiállott és elkerekítette:

— Ha beteszi a lábát valamelyik a László bátyja udvarára, velem gyűlik meg a baja. Az istenit ennek a pogány, gyilkos, rabló embernek, aki az özvegy testvére fiait meri cselédnek hagyni, cigánynak nevelni… Vége legyen…

— De fiam, mit szól ehhez László?

— Ha van mondanivalója, velem álljon szóba…

Felemelte a fejszét és belevágta a kapufélfába.

— Jöjjön ide és húzza ki. Majd én megszámoltatom, hogy így kell-é a gyámnak gondot viselni az egyetlen testvére gyerekeire. Papfiúk? elkanászosodva?… Ilyen gazdag disznó, mint ő, nem bírt egy kutya garast áldozni, hogy embert csináljon belőlük? Kellett neki az ingyen kocsis, ingyen béres, ingyen napszámos?… Napszámosnak, kapásnak, kaszásnak valók ezek a gyerekek?… Vegye tudomásul, anyám, hogy vagy, vagy… Vagy azt teszik, amit én mondok, vagy felfordítom ezt az egész falut… Holnap viszem a két nagyobb fiút mesterségre… Egyiket Beregszászba, a másikat Újlakra… Helyet keresek nekik. Ha már eltelt az idő, hogy iskolába menjenek, legalább mester legyen belőlük… A krisztusát az ilyen nagybácsinak…

Az özvegy papné sírva fakadt a boldogságtól.

A falu másik oldalán, szemben velük ott lakott a László bácsi s ott állott az udvara közepén, nagy darab mahomet ember, egy szál ingben, gatyában. Ez a László bácsi az egyetlen testvére volt az özvegy papnénak. Diák volt, mikor a negyvennyolcas forradalom kitört. Akkor a nagyapa, a pap kivette az iskolából s nagy keserűségében azt mondta:

— Ne tanuljon tovább a fiam. Ne érezzen a haza sorsán ilyen keserűséget, mint én. Legyen paraszt és legyen buta, mint a hat ökre. Majd arról én gondoskodom, hogy a hat ökre meglegyen hozzá.

Így maradt a László paraszt. Még az apja elvétette vele a leggazdagabb parasztlányt s ő maga is ráhagyta a birtokát. Többszáz holdja volt s máig paraszt maradt. Kegyetlenebb és önzőbb a többi parasztnál. De a családban mégis csak ő volt a patriarcha és az özvegy papné soha nem mert ellene szólani. Földjeit László használta, vetette, aratta, a fiai annak a cselédjei voltak s nem lehetett elképzelni módot, hogy ebből a rabságból valaha is szabadulás jöjjön…

Sírt most, maga sem tudta: örömében vagy rémületében, egész életében úgy volt nevelve, hogy Lászlónak vakon kell engedelmeskedni.

— Helyesli, anyám, vagy nem?

— Helyeslem fiam, helyeslem, de hiszen te is el akarsz szakadni. Házat építettél és oda akarod vinni a feleségedet.

— Arra anyámnak semmi gondja. Avval ne törődjön. Az a kérdés, hogy a fiaiból cigányt akar-e csinálni vagy tisztességes embereket. Nohát akkor hallgasson és vegye tudomásul, hogy két hét múlva meg lesz az esküvő; de én akkor már itt tiszta udvart akarok látni, nem akarom a leendő sógoraimat igában tudni. Hónap befogatok és megyünk. Meglássa, ember lesz a gyerekeiből.

A gyerekek csak állottak ott az udvaron lesült arccal és remegve s nem tudták, nem nyílik-e meg rögtön a lábuk alatt a föld. László bátyjuk. Mit fog az csinálni.

Hát semmit se csinált.

Bertalan pedig másnap befogatott és előállott. hogy viszi a fiúkat. De akkorára az egész kis család könyörgésre fogta, hogy addig már ne vigye el őket, míg az. esküvő meg nem lesz, hogy azon még hadd legyenek itthon.

— Jó van, — mondta Bertalan — akkor pedig menjetek a mezőre és szántsatok nekem.

Csodálatos napok voltak. Judit akkor szeretett bele az urába. Megérezte benne az erőt és az akaratot. A jóságot. Boldog lett és a könnyei úgy patakzottak, mint azé, aki a szerencsétlenség völgyéből menekült.

Az esküvő megvolt. Nagy lakodalom, ahol az egész falu hivatalos volt László bátyán kívül. Meg a papó hiányzott. Még a mamó csak elment a templomba a fiával, de a papó kézen fogta a saját kis fiacskáját s kiment vele, ezen a napon, pedig áldozócsütörtök volt, és elment halászni.

Az esküvőn Bertalan agyontáncoltatta a falu minden menyecskéjét s a feleségét s egyszer csak a papnéhoz fordult:

— Anyám, — mondok valamit — eladtam a házat.

— Miféle házat?

— Mifélét. Nem a maga házát. Nem akarom én a maga feje felől a házat elpusztítani. A magamét. Eladtam az egyháznak, jó lesz iskolának.

Az özvegy papnénak kő esett le a szívéről, mert sehogy se látta a jövőt s már nem is merte pedzegetni a friss vő előtt, de erre a nyakába borult és úgy összecsókolta, ahogy csak telt tőle.

— Judit, Judit, — kiáltotta — édes lányom, gyere már.

És repesve újságolta neki a nagy hírt. Nem fog hát a lánya kiköltözni s idegenbe menni. Itt maradnak vele. Egész életére a szívébe fogadta a vejét s úgy csüggött rajta igazán, mint a megváltójukon.

Judit is, ahogy megértette, csak összecsapta a kezét és szerelmesen borult a kis ura nyakába.

Bertalan nem volt érzelgős ember, kis nevetéssel mondta:

— A ház árán megvettem a Medvés-fődeket.

Még nagyobb öröm. Most már evvel együtt harmincöt hold földjük.

A kis sógorok nagyon büszkék lettek. Érezték, hogy hatalmasan gyarapodik a család. Most már nem féltek a jövőtől. László bátyjuk ugyan nem volt jelen, de most már oszlott lelkükben a rémület és félelem a bizonytalan jövőtől, hogy mi lesz, ha a rettenetes gazdag és hatalmas nagybácsi leveszi róluk a kezét. Bertalan erősnek és rendíthetetlen fundamentumnak tűnt fel az életükben.

Örömük évről évre nőtt, mert a kis gazda egyre remekebb lett. Azóta is egyre csak spekulál s már ebben a pár évben tovább valami tíz holdat vásárolt össze. Ami eladó föld került a határban, az mind ránézett. Még a vízimalmot is megvette. Úgy gyűlt a vagyon, mintha csak úgy ragadt volna. A kis házhoz újabb szobát építettek és kamrát, ami színig tele volt búzával, liszttel. Egyik őszön megvette a falu egész almatermését és „lábbón”, tutajon levitte Szegedre. Jól eladta és sok pénzzel vasúton jött haza. Hozta a tömérdek ajándékot, ruhafélét, egész kosarakkal. A sógoraival való spekulációja is jól sikerült, mindhárom szépen fejlődött, már a kollégium büszkesége a harmadik fiú is. Bezzeg ha ő nincs, mind itt veszett volna a. falun és cseléd lett volna, a marha mellett. Nagy örömmel fogadták hát Samu sógort, a gépészt.

3

Vasárnap volt, a szép falusi vasárnap. Tisza-víz illat volt a levegőben, a füzek és nyárfák pelyhe repült a falu tornya felett; aratás volt, gazdag áldás, mindenki örült és boldog volt.

Templom után jól megebédeltek, sárga tyúkhúslevest, töltött csirkét, egy kis bor is volt az asztalon.

Akkor azt mondja Samu sógor:

— Bertalan sógor, mondanék én egy jót.

— Ki véle, sógor! No mi a?

— Nem jöttem én haza ingyen, hogy elegyem a kenyereteket. Hál’ istennek van már nekem olyan mesterségem, aminél mesterségbe nem kell jobb. Kalácsot penget ki az én kalapácsom… Neked hoztam egy szép ajándékot…

— Hej, sógort te már ilyen nagylegény vagy? Halljuk!

— Tudod mit, sógor, olyan nagy már a ti birtokotok Nem lehet azt már cséppel kicsépelni, ami itt megterem… Vegyél egy tüzesgépet…

Bertalannak felcsillant a szeme. Már ő régen forralta magában. Sok járás-kelés közben látta már ő, mi a tüzesgép. Errefelé nem volt még, a földesuraknak se igen. Ha aratáskor asztagba rakták a búzakereszteket, karácsonykor se szállott le a nyomtató gazda a szérűről. De drága volt a gép, kicsi volt ahhoz az ő tudománya.

— Ne beszélj… Tüzesgépet… Hát halljuk a szép szót!…

— Nem lehet azt olyan könnyen elmondani, hozass elébb egy szivart…

— Hozzatok a kocsmából két szivart. — Egyikre rágyújtott Samu sógor, a másikra a kis gazda.

Így, szivarszó mellett aztán Samu kiszámította papíron ceruzával, mit ér egy gép, mit kereshet egy nyáron. Két-három nyár alatt teljességgel kifizeti magát.

Az anyjuk, a tiszteletes asszony is belekönyökölt a tervezgetésekbe s halálos boldog volt a fia bölcsessége miatt. Csak Judit ült a sarokban a gyerekei közt. Neki még nem volt helye az asztalnál, neki még csak a gyerekei jutottak s az aggodalom, hogy mi fenyegeti már megint a családot…

— Tudod mit, sógor, — vágta ki a tromfot a gépész — mondok én valamit. Ne vegyél te új gépet. Lehet venni ócskát Pesten bagóért. Azt én úgy megreperálom, úgy kijavítom, hogy többet ér minden új gépnél. Egy ilyen gép aztán egyetlenegy nyáron meghozza az árát.

Nagyot hallgattak.

— Meg tudnád te azt fiam csinálni? — mondta a tiszteletes asszony.

— Én, anyám? — szólt megsértődve Samu. — Az a mesterségem. Folyton azt csinálom másoknak; maguknak ne tudnám? Nem boszorkaság az. Munka.

S újra nekilátott kiszámítani, mennyiért lehetne egy jóravaló ócska gépet venni, mibe kerül annak a restaurálása, aztán, hogy mit hoz egy nyáron…

Az anyát könnyű volt meggyőzni, de Judit kifordult a szobából s elment a ház mögé sírni. Neki nem volt szabadsága, hogy beleszóljon egy ilyen vállalatba. Neki csak a remegés maradt, hogy mi lesz, ha nem sikerül…

Míg ő kint sírdogált s előre elsiratta a jövőt, rettegve a nagy feladattól, amiről azt sem tudta, mi az — azalatt odabent szépen megegyeztek a nagy vállalkozók.

Judit után a két kisfia kiment. Szenvedélyesen ölelte őket magához:

— Édes kis árváim, édes kis árváim — csak ennyit tudott mondani nekik és sírt végeszakadatlan.

Később az anyja jött ki a kiskocsist keresni, borért akarta küldeni a kocsmába. A férfiak inni akartak és szivarozni.

— Neked mi bajod?

— Semmi.

Az anya elküldte a fiút s ott maradt velük. Soká állott felettük, akkor leguggolt hozzájuk. Az a furcsa szokása volt, hogy úgy tudott legjobban pihenni, ha a két sarkára guggolva ült. Egy kis vesszőt vett fel a földről s a porba írt.

.— Nem szabad a férfiakat megállítani az úton, — mondta — azért férfiak. Én tudom, mi az… Hát mikor én megvettem a salánki erdőt és zsindelynek hasogattam a fákat…

— Azt is kár volt — mondta Judit, akit egy kicsit melegen érintett, hogy az anyja szóra méltatta. Ő akkor még gyerek volt, még akkor a régi faluban laktak, ahol özvegyen maradt az anyja s ő nagyon kicsi lány volt, tizenkét éves, mikor ez történt, de emlékezett: — ott fagyott el édesanyámnak a lába.

Visszaemlékeztek a nehéz télre. Csizmában járta az erdőt a tiszteletes asszony. Egyszer úgy ért haza, hogy a lábára volt fagyva a csizma. Úgy olvasztották le langyos vízben. Azóta mindig hasító fájdalmakkal küzd, előre megérzi a a rossz időt.

Az öregasszony elgondolkodott.

— Ha az nincs, vagyont kerestem volna, de így megloptak ott is… Ha férfi lettem volna, nem lett volna az rossz… Fiam, csak a vállalkozással lehet pénzt keresni.

— Pénzt, — fakadt ki Judit — mindig csak a pénz… Van nekünk már elég. De Bertalan nem akar dolgozni. A sok földet bérbe adja, felébe, nem maga műveli. Maradjon itthon, ne menjen sehova. Már abból örökre meg lehet élni, amije neki van. Ha az öcséimet ki tudta taníttatni a semmiből, a gyerekeit jobban neveltetheti innen is.

Jajongva fakadt ki:

— Mit akar még? Van mindenünk, földünk, búzánk, kenyerünk, tej, vaj, élelem, ruha, még mit akar…

Az anyja haragosan nézett rá.

— Ami van, csak arravaló, hogy még több legyen… Nagyanyám bárólány volt, uradalmai voltak… Nekünk jussunk van rá, hogy mindent visszaszerezzünk, ami volt Ha az isten ezt az embert adta, nem szabad megállítani, mikor halad.

Judit elhallgatott. Megérezte, hogy lehetetlen harcot vállal, ha ellenszegül s mit ér az ő szava, mikor nem is tud ellene mondani csak üres ijedelmeket.

Lehajtotta a fejét és csókolgatta a két kisfia haját. Oly indulattal és olyan viharosan, mintha már árvereznék a feje fölött a házat.

Bertalan kijött szétnézni a gazdaságban, szellőztetni a fejét. Meglátta őket.

Nagy szemet meresztve állott meg mellettük.

— Hát te mit bőgsz? — kiáltott rá a feleségére. — Elittam, eldorbézoltam valamit? Kiforgattam az anyádat a birtokából?… Egy büdös krajcár nem kell nekem belőle… Amit a magaméval csinálok, az az én dolgom Az isten verje meg a buta fejedet!

Judit mosolyogni igyekezett, hogy a gyerekei előtt úgy tegyen, mintha ez nem is volna durvaság.

— Én nem tehetek róla, én nem tehetek róla — fojtotta a könnyeit.

4

Samu sógor másnap reggel ragyogó arccal utazott el. Ami pénzt Bertalan fel tudott hajtani, azt zsebébe tette s a nagy feladatok, a nagy reménységek duzzasztották a vitorláit.

Nagy vállalat. Új Mózesnek érezte magát, aki kivezérli a családot az egyiptomi sötétségből. Vallásos küldetésnek érezte. Pap volt lelkében, s lappangott benne a remény, hogy ez a tüzesgép lesz az, ami az ő jövőjének búzáját is jól fogja csépelni. Már látta a kis falut, ahol békében és boldogan fogja hirdetni az isten igéjét. Csak ez sikerüljön…

Itthon tovább folyt az élet. A vízimalom jól ment. Annyi volt az őrleni való, hogy rettegve néztek a gyorsan közeledő tél elé. Még annyi őrlést vártak, s már arról kellett gondolkozni, hogy jön a fagy, s azelőtt ki kell vonni a malmot a partra. A parasztok egyre mondogatták: „Bertalan, jön a zajlás, ki kell a malmot húzatni, ki kell a malmot húzatni.” A falu a malmot magáénak tartotta. Ilyen jó kis régi malom sehol se volt a környéken. Kicsit köztulajdonnak tartották. Az ő malmuk a falu malma… Különben is úgy élt itt a kisfalu a Tisza-parton évezredek óta, mozdulatlanul, se nem nőtt, se nem fogyott, összetartottak és közös erővel, közös mulatsággal élték az életet. Kalákában aratták a búzát, törték a kendert, s kalákában táncoltak a végén. Isten tudja csak, mióta voltak itt.

Itt voltak már a hunok idején, az avarok alatt, mikor a magyarok bejöttek. Beszélték az ősi nyelvet, ami itt termett évezredek alatt. Aki hódító faj megtanulta, itt maradhatott, aki nem tanulta meg, az elpusztult. Bertalan csak anyai ágon volt falubeli. A mamónak az volt a szerencsétlensége a falu szemében, hogy olyan emberekbe tudott beleszeretni, akik nem voltak idevalók. Jött-ment emberek voltak, akik mozgást hoztak magukkal. A Bertalan apja hamar meghalt, a nagy kolerában, de ha meg nem halt volna, az maradt róla, mesélő ember volt, aki azóta el is vándorolt volna innen. Ennek a vére volt Bertalanban, aki messzeföldön híres volt már mozgolódásáról. Ki hallott olyat, hogy egy tiszaháti gazda Szegedig járjon tutajjal? Tótnak való a tutaj s ez sót hozott, meg almát vitt, dohányt is csempészett olykor-olykor a vízen. Egyszer a fináncok rajtaütöttek, s a sót bele kellett hányni a mély kútba. Évekig nem lehetett inni a sós vizet. Nem ígértek hát neki csöndes életet. Ennek nem lesz jó vége. Addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik. A házasságát is rossznéven vették. Volt szeretője, Komáromi Zsuzsi, otthagyta a nagy vállalkozásért, a papné lányáért, pedig annak csak a birtokára vágyott, mondták, mert mi szeretni való van ezen a kis görbe menyecskén. Taníttatni akarja a fiait. Még csak annyi mind, hogy a porból se látszik ki, már iskolába adják, szoktatóba a nagyobbikat… Nem lesz jó vége. Sose lesz belőle rendes falubeli gazda. Mondogatták hát: „Bertalan, jó lesz kihúzatni a malmot, odafagy.”

De Bertalan nem törődött velük, káromkodott egy cifrát, ahogy a papótól tanulta s nem törődött velük. A malom járt, a szárnyakról pergett a hideg víz, Makkos Mihály dolgozott benne hűségesen. A garat öntötte a vámot a lisztporos levegőben. Ki kell facsarni az utolsó pitli vámlisztet is. Most már kell a pénz, megvan a gép. Megvette már Samu sógor a tüzesgépet, akkor fognak csak bámulni a parasztok, ha az megjön. Írja Samu: „Nagyobb, mint nálatok a fatornyos templom.”

Judit azonban nem tudott ehhez hozzászokni s utóbbi időben, hogy dolgozni már nem engedték, mert mindennapra várták a kisbabáját, szövetségest talált a mamóban, akihez eljárt. A mamó „rossz” volt, mióta az új házban élt, betegeskedett, folyton csak kornyadozott. Vigasztalni járt hozzá, szinte bocsánatot kérni s elégtételt adni a házért, amiről különben sose beszéltek. Beszélgettek régi időkről, a jobbágyvilágról. mert mamó még azt is ismerte. Elmondta, hogy jártak úrdolgára, hogy fonták a földesúrnak a szöszt. Hogy égették a fenyőszilánkot gyertyának, meg hogy kell mécsesbe rongyot tenni azt égetni. Ma már fényesség van este is, drága petróleumot fogyasztanak. Judit nagyon szerette hallgatni a régi dolgokat s eltünődött, hogy hág az új a régi nyakára. A gyerekei is boldogok voltak, ha a mamóhoz mehettek, kaptak főtt kukoricát s a kemence-sarokban eljátszogattak a kukoricacsutkákkal, tornyot raktak abból.

Egyszer aztán megjött az új vendég. A harmadik kis gyerek.

Nagy keresztelő volt. Sok bort megittak s reggelre szaladt Makkos Mihály a malomból, hogy beállott a Tisza.

Volt nagy sürgés-forgás, az egész falu a partra rohant. Igazán váratlan jött. Még tegnap is csak jégdarabok úsztak s egy éjszaka alatt egy darab jég lett a Tisza színe. Már nem lehetett a malomhoz férni, nem lehetett kihúzni.

Bertalan piros volt a sok szemrehányás miatt, hogy a malmot ott hagyta fagyni. Hetykén felelt:

— Ha ott van, ott van. Majd kiolvad tavaszra.

Nagy gerendákat vitetett le s megköttette a malmot. De a falu nem nyugodott bele, furcsán néztek rá.

— Az istenit, — mondta — az enyém. Még ha elpusztul is. Pénzen vettem. Kinek mi köze hozzá. Kifizettem az árát.

De már nem érezte jól magát itthon. Nem volt semmi dolga. Samu sógor meg egyre írta a leveleket, egyre kérte a pénzeket. Már a hombárból eladtak minden búzát, még az is szűken maradt, ami télire kellett. Egy reggel azzal ébredt, hogy megy Pestre. Megy a géphez.

Ettől új rémület ütött ki a családban. Télen elmegy a gazda. A parasztok nem értették. El mer menni, ahelyett, hogy itt ülne a malom sarkán s azon törné a fejét, hogy kell kivágni a jeget és mégis csak kivontatni a malmot. Elunta a sok nyávogást s elutazott.

Pár nap múlva már jött is levele, hogy „szerencsésen megérkezett; a gép olyan, hogy anyám ha látná, meghasadna a szíve örömébe.”

Ő meg munkát kapott. Beállott egy nagy fatelepre s faragja a gerendákat. Mesterséget tanul. Mert otthon nem is képzelik, mi az a tető, meg az a ház. Hogy az csak úgy megy. Építi Pestet, ott most is munka van. Olyan házak tetején jár, hogy a madár se repül feljebb. A feleségének csak a levél végén írt egy-egy sort: Ne búsúlj Judit, lesz e még rosszabbul is.

Eljött a karácsony. Első karácsony, hogy a falu fiai közül valaki nincs itthon, hacsak nem katona. Hiába kántáltak a gyerekek az ablak alatt, nem ment ki a gazda, hogy pénzt vessen nekik. Kalácsot kaptak az asszonyoktól. A krajcár nagyon szűkibe volt, minden garas a gépre kellett.

Eltelt az egész nagy tél.

Bertalan dolgozott Pesten rogyásig. Ha este hazament, lefeküdt, fáradt volt, mint a kihajszolt eb, mert ott se tudott másképp dolgozni, csak inaszakadtáig. Írni se írt, csak két-három hétben egyszer. Mit írjon? Samu a gépet fájront előtt, meg fájront után reperálgatja. Minden jó lesz tavaszra. Egyszer aztán megírta, hogy már egy rakás váltót írt alá. „Nem hinné, anyám, petrencére való, amennyit alá kell írni.”

Megint új rémület. Váltó. Mint a futótűz terjedt el, hogy Bertalan váltókat irogat. A faluban senkinek sem volt váltója, de a híre rettenetes volt ennek a szerszámnak. Már váltóban van Bertalan dolga.

Judit felkelt a gyerekágyból, szépen erősödött, a kicsi nőtt, mint a bimbó, de hirtelen megjött a tavasz, éppen olyan váratlan, mint az őszi jég. Kitört a zajlás, megindult a jégár s egyszercsak sikoltott a falu:

— Viszi a jég a malmot.

Hiába voltak a kötőgerendák, mire a falu a parton felgyülekezett, a malmot a jégzajlás már a Tisza közepén sodorta. Vitte lefelé, már a határ szélén volt, már a szomszéd határban. A kis fekete malom mint egy szegény vadruca a jég közt.

Még Judit is ott volt a siránkozók közt s a nagy szerencsétlenségben nem is ő volt a legszerencsétlenebb, az egész falu jajgatta a malmot.

— Jaj anyám, vége a malomnak!

— Én meg megütöttem a könyökömet Nézzed már fiam, látszik-e, a helye?

Judit még keménységre vette az öregasszony nyugalmát, hogy ilyen nagy bajban a saját kis fájására gondol. Ilyenek ezek, érezte, ilyen a fia is, semmivel se törődik, csak a maga gondjával, örömével.

Megnézte a napa könyökét, nem igen látott rajta semmit, egy kis karcolást.

— Tessék legalább egy kis vizes borogatást tenni rá.

— Majd elmúlik, ha akar mosolyodott csöndesen az öregasszony s ránézett komoly szemekkel: — Hát elvitte a zaj?

— A malmot el, a malmot el.

Elöntötte a szemét a könny s elsírta bánatát.

Mikor kibeszélte magát a forróra fűtött szobában, a csöndes, komoly öregasszony előtt, az volt az érzése, hogy most valami nagy fordulatnak kell következni az életben. Előre lehetett látni. Megmondták ősszel az emberek, ha ki nem húzzák idejében, elviszi a Tisza. El is vitte. Hát amit az emberek mondanak, igaz… A géptől is nemcsak ő fél, a váltóktól, hanem mindenki, mindenki.

— Olyan szépen éltünk, anyám — törülgette a könnyeit — minek kell ez, minek volt ez… Minden megvolt, élelem, ruha, lakás, föld, termés, malom. Gyarapodtunk, gazdagodtunk. Békesség, boldogság és egyszercsak mindennek vége… csak írja azokat a rettenetes leveleket… Mi lesz ebből, mi lesz ebből…

— Fiam, — szólt az öregasszony — a kutya is akkor vész meg, mikor legjobban megy a dolga… De ez az én könyököm nagyon fáj, csak úgy hasogat a vállamig.

Judit futott s tálban hideg vizet hozott a kútról, beleáztatta a törülközőt s végig bebónyálta az anyóka karját.

— Látod, ez jól esik. Jó asszony vagy te Judit jányom. Kár érted.

Judit könnyekben tört ki, mintha az ő halálát siratná el ez a jó öregasszony. A nyakába borult.

— Micsoda ember ez a maga fia… anyám.

Az öregasszony elhúzta a fájós karját s a másikkal megölelte, simogatta fiatal asszonytársát.

— Ha a férfiban felütötte fejét a konkoly, azt nem lehet ám kigyomlálni — mondta. — Olyan az a nagy erős akarat, viszi, viszi, mint a jég a malmot.

Judit megfagyott s kibontakozott. Ez lehet, hogy így igaz. Már látta, hogy valami szenvedély tört ki az urán s azzal nem lehet megbírni…

Leültek az asztal mellett s az öregasszony lefektette a karját.

— A disznónak vittem a moslékot, mikor az a nagy süvőtés volt a falun. Megijedtem, elcsúsztam, az a kutya is ott lábatlankodott. A hidlás ráesett, a könyököm odaütődött… De jó ez, tudod, jó a fájás, elfelejti tőle az ember a nagyobb bajokat.

Judit dermedten nézett rá. Igen, ez sokszor eszébe jutott aztán, hogy jó a testi fájás, attól felejti el az ember a nagyobb bajokat… S megértette ezt a szegény öreg asszonyt, hogy nem sopánkodott a malom miatt, csak a beteg karját gügyögtette.

Oly nehezen vált el tőle, mert sokkal nehezebb érzések közé kellett hazamenni.

Este még elszaladt hozzá, vitt egy kis vacsorát, hogy ne kelljen neki kínlódnia. Reggel alig várta, hogy hozzá mehessen.

A komor fekete embert, a papót csak egy-egy pillanatra látta. Ez nem szerette őt. Gyűlölte a ház miatt. Most is ahogy ő bement, az rögtön távozott. A kis legényke fiuk ott volt, de az is kiment. Almát adott a pirosarcú kedves fiúnak, aki az anyjának a szelídségét örökölte, de az ment az apja után.

— Segíteni jöttem, mondta anyósának, — hogy van kedves anyám?

Az öregasszony ránézett és mosolygott.

— Judit lyányom.

— Tessék, anyám.

— Mondd meg Bertalannak… gondoljon a kis öccsére is.

Judit megdermedt. Megérezte, hogy nagyon nagy baj lehet, ha ez az asszony így szól: Könny borította el s ráborult. Nem tudott szólani. Bertalan… hogy Bertalan gondoljon a saját öccsére is… Igen… Eddig ő nem is gondolt rá, olyan természetes volt, hogy mindig csak az ő testvéreire gondol… Arra soha, hogy ez is… hogy ezt is lehetne taníttatni… csak a papné fiait… pedig hát ez is, ez is testvére… s ezt mért ne?… Bűnbánat és bűntudat állott a lelkébe… hogy ez eddig eszébe se jutott… Értelmes kisfiú … jó tanuló is volt… Soha senkinek se jutott eszébe, hogy ez is, hogy ez is lehetne…

— Én nem tehetek róla — mondta s érezte, hogy nincs joga elhárítani magáról a felelősséget…

— Nincs ráírva… — fiam — mondta az öregasszony. — Semmi sincs ráírva…

— Esküszöm, kedves anyám, első dolgom lesz, mihelyt hazajön… — zokogott Judit, mert ő tudta, ezt tudta, hogy minden az ura nevén van, s ha a gép nem sikerül, ha baj lesz, akkor az is elmegy.

Rettenetes ez a kapzsiság … Mit csináljon, ő szegény teremtés, neki szava sincs… Ő nem akarja megrabolni s most megkeményedett: nem fogja megengedni, hogy itt baj legyen, csak lássa az urát…

Újra felzokogott:

— Anyám, kedves, ne mondjon ilyet… Mit gondol…

Az öregasszony feléje emelte karját, de nem bírta.

Levette róla a kötést és elborzadva látta, hogy az egész kar koromfekete.

Iszonyodva nézett az öregasszony szemébe. Ez a pillantás mindent megmondott.

— Jó, hogy fáj… — mondta az öregasszony s mosolygott. — Úgyis minek…

Juditnak egész teste remegett. Ha baj volt, sápadt, reszketett és nem élt; nem született bajra. Tétovázva kapkodott, mit is.

Hamar hideg vizét s újra betakargatta a karját.

— Orvost, — mondta — rögtön küldök kocsit az orvosért.

Az öregasszony csak mosolygott.

— Igazítsd meg a fejemalját, fiam.

Ráhajlott hogy felemelje, s az öregasszony megölelte s most úgy fonódtak össze, olyan szeretettel, a két bajban levő szegény asszonyi állat, mint eddig soha az életben. Szorosan kulcsolódott az öregasszony karja a fiatal nyakába, olyan forrón érezték egymás szívét, hogy Judit ottmaradt és a szegény anya karja közt soká zokogott.

Hirtelen valami retteneteset érzett.

Úgy érezte, hogy bilincsbe került, hogy megfojtja ez az ölelő kar, egy pillanat alatt átfutott rajta egész múltja, menyasszonykora, a házassága, ahogy belekapcsolódott ebbe a mély életbe ezekkel…

Egyszerre fuldoklott s önkéntelen ki akarta szabadítani magát az ölelő karból s nem tudta. Hát itt kell maradni. Hát soha többet nincs szabadulás. Belehalni a múltba?

Nem lehetett. Nem bírt. S most rájött hogy egy halott karja szorítja vaserővel. Ráfagytak a halott karjai.

Iszonyúat sikoltott s elájult.

Csak akkor tért magához, mikor már otthon feküdt a maga ágyában. Sikoltására beszaladt a kis sógora. Aztán emberek jöttek s hazavitték.

Forrólázba esett és napokig nem tudott magáról.

Mikor magához tért, csodálatos volt neki, hogy az urán idegen ruha van. Azt hitte álmodik. Bertalan ült mellette szomorúan és vadonatúj úri ruhában. Nagyon szép ruha volt, sötét ruha, sötétkék. Gondolta, most álmodik és a mennyországban van. Oly könnyű volt a teste, csak az angyaloknak lehetett ilyen könnyű testük. Semmi fájdalom és nagy-nagy nyugalom. Ez már nem is boldogság, gondolta, ez a földöntúli élet nyugodt békessége. A paplány felszállt az égbe és az ura is pap lett, mért volna ilyen ruhában?

Akkor a gyermekeire gondolt s nem látta maga körül. Hát igazán meghalt. Gyermekei élnek, árvák lettek… Nem, így nem kell a mennybéli nyugalom, s boldogság, határtalanul felsikoltott:

— A gyermekeim… ki gondoskodik a gyermekeimről…

Az ura felugrott, ráhajolt s azt mondta:

— No, valahára felébredtél… Mi van veled…

Visszaesett a párnára s gondolkozott.

— A hang igen, de a szó nem az övé… Nem elég szitkos…

— Anyám, anyám, — kiáltotta Bertalan nyersen — gyűjjön csak, mán az egyik lába kinn van a sírból…

— Hát mégis élek, — mondta magában — hát mégis élek…

Egy pillanat múlva már az anyja hajolt rá s ő mosolygott. Azzal a mosollyal, ahogy az ura anyja mosolygott a halál percén. Már ő is megtanulta ezt a mosolyt. Túl volt mindenen.

5

A malmot darabokban szedték ki a harmadik határban, a jégzajlásból. Úgy hordták haza tüzelőfának, amit lehetett belőle.

A temetés is megvolt. Bertalan nyugtalan volt, neki menni kell vissza Pestre. A gép miatt.

Judit már fent volt. Már jött-ment, gyorsan tért magához. Csak az álmai voltak rettenetesek. Folyton az anyjokával álmodott és úgy érezte, hogy az szemrehányást tesz neki valamiért, amit elfelejtett. Már nem mert aludni.

Mikor elkövetkezett, hogy Bertalan el akart menni, az ura kisöccse jött valamiért.

Ahogy Judit a fiút meglátta, úgy járt, mint a mesében a királylány, aki elfeledett szerelmesét felismeri, mikor megpillantja. Felsikoltott.

— Bertalan.

— No?

— Anyád üzenetét kell megmondanom… Akkor abban a rettenetes percben valamit mondott: gondolj a kis öcsédre is!…

— Mit gondoljak rá. Van apja. Gondoljon rá az apja.

— Igen, de az is öregember és semmi sincs ráíratva a fiúra.

— Ráíratva?

— Igen és addig innen el nem mégy se Pestre, se másuvá, míg ezt meg nem teszed. Rá kell iratni, ami az övé.

Soha még nem látták Juditot a családban ilyen erősnek és parancsolónak.

— Nem akarom én ellopni, ami az övé.

— Te elmégy, aki elmegy, ki tudja, visszajön-e… Addig el nem eresztelek, míg ez meg nem történt.

Oly makacs volt, olyan féktelen és igazságos, hogy nem lehetett neki ellentmondani.

Bertalan sok vonakodás után aztán nagy káromkodások közt szekérre ült, magával vitte az írásokat és elhajtatott a városba az ügyvédhez és megcsinálta a felesége akaratát. Az öt hold földet, amit az apjáról örökölt és az új házat ráíratta a féltestvérére.

Akkor Judit megnyugodott, olyan ,boldog volt, életének első boldogsága ebben a harcos világban. Azon az éjjelen anyósával álmodott s az öregasszony összecsókolta, de mire ő is megcsókolta volna, felébredt. Hiába akart újra elaludni, s hiába aludt el máskor, soha többet nem álmodott vele és nem érezte többet az ölelő karok szorítását.

De mikor megnyugodott, újra csak azt súgta maga elé:

— De hát az én gyermekeimről ki fog gondoskodni?

Bertalan mérgesen rivallt rá:

— Én még élek…

— Igen…

S aztán Bertalan elutazott és ők úgy maradtak, mint az árvák.

Jaj, nehéz idők voltak.

Az özvegy papné már fáradt volt, hogy újra kezdje az özvegyi gazdálkodást, pedig neki kellett gondoskodni a munkákról. Szerencsére Bertalan felébe adta ki a földet, csak éppen meg kellett állapítani, hogy hova mit vessenek. Ebben Bertalan is segített, a messzi távolból rendelkezett, hogy mit ültessenek a pap rétjén, mit vessenek a kifagyott búza helyett… Jött a kapálás, kaszálás, mind rájuk maradt.

Nem tart soká. Nem baj — majd elkészül a tüzesgép s jön a gazda haza… A gyerekek édesek voltak, egészségesek is voltak, csak a pici sírt sokat, rossz tejet szopott. Kis mérges gyerek lett. Anyja sokat búsult: mi lesz ebből, ha megnő… „Rossz időben születtél, kisfiam, — mizserált neki, mikor senki se hallotta — rossz időben nevelkedtél anyád szíve alatt, rosszul tápláltalak, hűtlen, rossz anyád voltam, nem rád gondoltam, hanem másra kellett gondolni, ami elrontja még a te kis életedet…”

S aztán egyszerre csak az az ijesztő levél jött, hogy nem hozzák haza a tüzesgépet. Kicsi annak a mi határunk, — írta Bertalan — visszük a gépet az Alföldre. Kunhegyesi gazdákkal szerződtem, egynek-egynek van annyija, mint a mi kis falunk minden határostul együtt. Bizony, anyám, el se tudja gondolni, micsoda egy gép ez. Nagy dolog.

Beletörődtek.

A napok teltek. A nagyobbik gyerek már tavaszon iskolába ment, hadd szokjon a tanuláshoz s anyja már minden betűre megtanította. Minden szabad idejét velük töltötte, sietett vele, mintha nem lenne elég ideje… A két gyerek már keveset játszott a napon a ház mögött, lovaskodva, paposkodva, már tanulásra fogta az anyja, mint fiatal süldőt, akit hamar vesznek hízóba. A nagyobbiknak a kis kezét fogja a palatáblán s a középső is csak ott lógott rajta, a kicsi az ölében nyügösködött, zavarta a munkácskát:

— Kisfiam, — gügyögött neki az anyácska — meg se ismered az apádat, ha megjön…

Augusztusban egy vasárnap éppen az aratási úrvacsoráról jöttek haza, mikor fiakker állott meg a ház előtt. Fiakker még sose volt a faluban, hamar az egész falu népe összecsődült megbámulni, mi az. Két úriember szállott ki belőle, futott a hír, két zsidó fiskális.

A Bertalan feleségét keresték.

Judit halálraváltan s oly fehéren állott meg előttük, mintha halálos ítéletet hoznának.

Az ügyvédek hidegek voltak, ridegek és kegyetlenek.

— A kunhegyesi határban felrobbant a gép.

A két asszony összeomlott s félájultan hullottak a székre.

— A kegyed urát elfogták a csendőrök, vasraverték s csak akkor szabadulhat meg, ha a felesége s az anyósa aláírják a váltókat.

Kiraktak az asztalra egy csomó váltót, ők iszonyodva nézték, rajtuk a Bertalan betűit, ezeket az érdes, kapkodva odafirkantott, szeretett betűket. Jól ismerték, így senki se írt más a világon.

Hogyne írnák azonnal alá, ha csak ennyi kell. Csak a kezük ne reszketnék annyira. Tintát kidöntötték, tollat eltörték, míg végre ott volt valamennyin a nevük. Első oldalon a férje neve alá Judit írta oda parányi gyermekbetűit s a hátulsó oldalon a tiszteletes asszony rótta nagy öreges komoly vonásait.

Ennél többet a zsidók se kértek. Visszaültek a fiakkerbe s mentek. Elmentek.

A két asszony meg volt nyugodva, hogy mindent elrendeztek, de Bertalan… Bertalan és Samu és a gép, és a kunhegyesi határ… és a remények… és a csendőrök… és a rettenetes hír és minden iszonyú, amit csak asszonyi ésszel el tudtak gondolni.

Éjfélkor zörgetik az ablakot.

— Nyissák ki.

— Megérkezett Bertalan.

Porosan jött be, vidáman köszönt rájuk, da rögtön látta, hogy itt rémülettel nézik:

— Maguknak mi baja anyám?

Már a két asszony érezte, hogy valami bajt csináltak.

Aztán nagy huzavonára elmondták a mai vendégeket s hogy aláírták a váltókat.

Bertalan halálsápadt lett s egy pillanat alatt összeesett.

— Hát akkor mindennek végé — mondta.

— Minek vége?

— Mindennek. Még az istenségnek is. A teremtésig hogy merték ezt csinálni?

— De fiam. azt mondták, csendőrkézen vagy.

— Látták maguk azokat a csendőröket?

S ököllel verte az asztalt. Hogy nála nélkül így be hagyták magukat csapni.

Soká ültek így együtt szótlanul. A gyerekek felébredtek. Odamásztak az apjuk ölébe. De az lerázta őket magáról.

— Feküdjetek le.

Judit ijedten fektette vissza a kicsiket, aztán kiment a konyhába. Sírni sem tudott a rémülettől Valami vacsorát csinált az urának. A füst a szemébe vágott, míg fújta a tüzet, attól lett aztán nedves a szeme.

Mikor behozta a rántottát, az ura hozzá se nyúlt.

Ők újra meg újra elmondták, ami történt. A rémületet, a szörnyűséget, az ijedtséget, a segíteni vágyásukat. Hátha azt kérték volna a fiskálisok, hogy a felkarjukat levágják, azt nem adták volna-e oda?

— Mit tehettem, itt volt a két iszonyatos zsidó. Egyik fekete volt, a másik veres volt. Annak még szemüvege is volt, olyan vastag, mint az ujjam. Úgy néztek ránk, mint a rablógyilkos családjára. Hogy nekünk is részünk van a dologban. Hiába mondtam neki, hogy színét se láttam én annak a dühödött gépnek, az isten pusztítsa el, valahol egy van. Majd átfúrtak a szemükkel, hogy az nem igaz és nem igaz, hogy egyhúron pendülünk veled és meg volt beszélve a családban és hogy a Samu levelét elfogták, hogy fel kell robbantani a gépet és a csendőrök így meg úgy, megvasaltak, ütöttek, vertek, hogy kék és zöld vagy… még részvétet is mutattak, hogy ők váltottak ki a csendőrök kezéből, ők vállaltak kezességet, hogy meglesz minden az utolsó fillérig… Meg is, mondtam, meglesz, senkinek semmi károsodása nem lesz…

— Ott se volt egy se… gazember mind… Csak ilyen buta asszonynépséggel lehet…

— De ha mondták…

— Mit mondtak?… Nem vagyok, itt?… Mi bajom?… Hol van itt a vas?

És két kis erős kezét felemelte s megrázta előttük.

— Itt volnék, ha valami igaz volna a hazugságaikban?…

S folyton csak az asztalt verte. A gyerekek, mint az egerek bújtak a dunna alatt és rémülten lesték az apjukat.

— Maguknak nem volt szabad aláírni. Mutassák fel a törvényes írásokat. Hol van? Melyik bíró ítélt el? Hogy lehetett anyám olyan buta, hogy két zsidónak a hazudozására az egész birtokát kidobja az ablakon? Huszonnyolc holdja volt, nincs már egy párnája se. Lehetett volna anyámnak annyi esze, hogy nem úgy megy az a törvény előtt… Akartam én magát kiforgatni a vagyonából?… Hiszen ha akartam volna, én irathattam volna alá… Mondtam én magának, hogy írjon alá nekem?… Nem is a magáé… Magának három fia van. Az a három fiú követelni fogja az anyján a jussát. Úgy tud gondot viselni a gyerekei vagyonára?

Judit elkezdett megfagyni az ura szavára:

— Bertalan.

— Mit akarsz?

S a fiatal asszonyból kitört valami mély tűz.

— El tudod te azt képzelni, hogy én az uramat börtönben lássam? Ha minden elmegy is? Volt ezeknek követelésük?… Te írtad alá azokat a váltókat?… Ha te írtad alá, én nem írom százszor a neved mellé a nevemet?… Ha futó koldus lesz is belőlem?… Hagyok én a te neveden mocskot?… Ha vállaltad az adósságot, ki kell fizetni… Ha az egész életed rámegy, akkor is…

Farkasszemet nézett az urával. Nagy fekete szemei lángokban égtek s megállítani nem lehetett:

— És mire vetted fel a pénzt? a gépre?… Hát ott a gép, fizesse ki a gép.

Bertalan gúnyosan s lenézően pillantott rá.

— Hol a gép?

— Hol?… Hát nincs meg?

— Hogy volna meg, mikor felrobbant.

Judit megnémult.

Bertalan legyintett.

— Íze pora sincs már…

Újra összecsuklottak. Az öreg papnéra rájött a szokott baja, gyomrához kapott s leguggolt a földre. Nyögött, nyöszörgött. Judit sietve, kapkodva kereste az orvosságos üveget s annak erős szaga betöltötte a szobát, míg anyja verejtékes homlokát mosogatta vele.

Hosszú idő telt el, míg valamennyire csöndesebben ültek.

Már a két asszony nem tudta mire gondoljon, már úgy nézték, mintha a csendőrök kezéből szökött volna meg.

— Hogy tudtál eljönni? — kérdezte az öregasszony szelíden.

Bertalan elfordult.

— Hogy tudtam… Vonaton… örültem, hogy elszökhettem, mert ha a parasztok megfognak, azok agyon vernek… Nem a csendőrök, hanem azok a kun parasztok, mind olyan, mint egy-egy torony. Nagy fekete emberek vannak arra. De én túljártam az eszükön, mire feleszméltek, én már lóháton voltam és árkon-bokron túl…

— És Samu?

— Az is… Csak nem képzeli, hogy otthagyom a sógoromat, hogy szétmarcangolják…

Újra némán ültek. A falon az óra hangosan kiabált. Bertalan odanézett, hogy leüti onnan.

Az asszonyok föleszméltek újra. A szemük mint a bíróé nézett.

— De hát hogy robbant fel?!

— Hogy robbant fel… Szétment…. Mit kell arról beszélni… Nem ott robbant szét a mi életünk, mikor a gép felrobbant, hanem mikor maguk aláírták a váltót.

— Még mondtam Samunak, hogy ezer szerencse, hogy anyádat nem rántottuk bele. Legalább az övé megmarad.

A tiszteletes asszony megint beteg lett. Izzadságcsöppek gyöngyöztek finom keskeny homlokán. Szemmelláthatóan fogyott… Mintha a teste percenként veszített volna a súlyából.

— Nekem mondd meg, hogy robbant fel a gép! — csattant fel végre.

Bertalan ránézett szürke szemével. Úgy világítottak a szemei, mint sötétben a lámpás.

—. Samu felrobbantotta.

A két asszony azt hitte, már nem jöhet újabb csapás, most új halálos dermedtségben omlottak vissza. Az ajkuk mozgott, de hangot nem bírtak adni.

— Samu?

— Mit tudják maguk, hogy mi volt ott Micsoda világ az. Az állomásról hatvan kilométerre kellett vontatni a gépet. És ott az az átkozott eső folyton szakad. Itt nem volt eső?… Nahát ott olyan árvíz van, hogy százezer hold van víz alatt. Tizenhat pár ökröt kellett a gép elibe fogni, az is majd megszakadt, míg azon a kutya szurokfekete sáron elvitte a gépet… Kár, hogy maguk nem látták, micsoda egy gép volt az, mint egy klastrom… Csuda vót. Olyanokat, zökkent azon a veszett úton, hogy annak minden csapja összetört. Rom volt, mikor odaértünk vele. Lehetett újrakezdeni az egész javítást… Samu folyton csak Pestet járta. Félnapot dolgozott a gép, két hetet pihent, félnapot dolgozott, két hetet hevert. Az isten se győzte költséggel… Azok a büdös parasztok még azt hitték, a gép az valami malom. Abba csak bele kell dugni a kévéket, már sült kenyeret szednek ki belőle… Hetek óta nem bírtuk őket tartani, össze akarták törni az egész gépet, meg bennünket is… Most is szombaton, nem, pénteken, már úgy volt, hogy miszlikbe vágnak. Vagy hatvanan jöttek doronggal, hogy vigyük a gépet, ahogy tudjuk, vagy fizessük a kötbért… Azt mondja pénteken éccaka Samu sógor: „Te Bertalan, én ezt a gépet felrobbantom.” „Hogy?” „Nem kell ahhoz semmi, csak belefojtani a gőzt. Be van biztosítva. Megkapjuk az árát.” Hát, mondom neki, lelked rajta… Én nem tudom, hol vették a zsidók, hogy felrobbantottuk, meghallották, vagy mi az isten… Szóval szombaton reggel megindult a cséplés és tíz óra tájban szétpukkant a gép.

— Úristen, isten, úristen, isten — tördelte a kezét a két asszony.

— Lóra ültünk mind a ketten és usgyé. Megvakarta rövidre nyírt haját. Nagy homloka fénylett.

— Samu Pestre ment, én meg hazajöttem. Hova menjen ilyenkor az ember, haza.

— Jaj! Inkább el se mentél volna hazulról — jajgatott fel Judit.

— Hogyne, majd itt fogok ülni a te szoknyádon, azt eltaláltad — mondta Bertalan, de már nem olyan hetykén, mint szokta.

Tenyerébe hajtotta a fejét. Halálos fáradt volt.

— Vesd meg az ágyat, lefekszek… Két napja egy falatot nem ettem. Szatmáron ittam egy pohár sört és egy sósperecet ettem, ez az egész. Most meg két órát gyalogoltam…

Beletúrt a villával a tányéron a kihűlt ételbe. Két falatot evett s eltolta a tányért.

Némán ültek, akkor Judit megvetette a másik ágyat, ami érintetlen volt, mióta az ura elment hazulról. A két gyereke vele aludt, a pici a bölcsőben volt.

Bertalan lehányta magáról a ruhát, s bebújt a dunna alá. Egy-két perc múlva már aludt is.

A két asszony egymásra nézett. Megölelték, megcsókolták egymást, akkor az anya kiment a másik kis szobába, a magáéba.

Judit nem feküdt le, eloltotta a lámpát. Kint már pitymallani kezdett. Leült a gyerekei mellé egy székre s ringatta a picit, aki nyűglődni kezdett. Ráhajolt, megszoptatta, akkor az újra elcsendesedett, ő pedig ült reggelig s csak nézett maga elé nagy fekete szemeivel.

6

Míg a sírás munkája lefoglalta, gondolat nélkül roskadt össze, de ha megszűnt a test fizikai rohama s gondolatai támadtak, akkor szörnyű volt, akkor a lelke sajgott.

Szaggatott képekben végigélte a múltját, össze-vissza ugráltak emlékei s egymást kergették, egymásba kapaszkodtak, hogy az utat keresse, hogy jutott ide. Mint egy labirintusban, jajgatva futkosott élete kanyargói közt és nem tudott eligazodni, nem látta az egyenes utat.

— Az én uram, az én uram… — mondta egyre magában, míg csak bele nem fájdult a szive ebbe a szóba: az én uram… Miért ura és ki ez az ember és ki az, aki neki ura… Nem akarta… Hiszen egy összetört kis lányka volt. akinek soha semmi akarata nem volt még az életben, neki mindig csak parancsoltak, tizennyolcéves múlt csak, mikor az anyja azt mondta, hogy: Bertalan… Hogy megijedt, még most is ott van az ijedtség az ereiben, az idegeiben… Hogy lehet az? Egyik legszegényebb legény volt a faluban… igaz, a leghíresebb legény, akinek tetteivel mindig tele volt a kis falu világa… de mégis egy parasztgyerek, akit ismert kicsi kora óta; mikor még a nagyapa élt, őt a térdén ringatta s azt dudorászta:

— Odakinn van Bertalan, ha rossz leszel, hozzá adlak feleségül.

Fogalom volt, hogy az egyházfi fia, Bertalan a legnagyobb büntetés volna egy ilyen kis úrilány számára… Már Bertalan akkor is olyan mozgékony fiú volt, akit észre kellett venni, már árvafiú volt, aki kezdett nagyoskodni s kihívta maga ellen még a nagyapa figyelmét is:

— Odakinn van Bertalan, ha rossz leszel, hozzá adlak feleségül.

Megrázkódott: a nagyapa ha élt volna, ő soha nem lett volna Bertalan felesége… Mért hozták őt el a rokonoktól, a Nyírségről, volt ott, aki oly édes szépeket mondott, aki úgy nézett rá, olyan álmodozva, olyan igen, olyan szóelemmel… De elhozták ide messzire s többet álmodni sem lehetett, hogy valaha csak lássák is egymást… Ide meghívni? Inkább a halált… Lássa, hogy súrolja fel, hogy tapasztja a földes ház sarát.

Jaj istenem… hiszen elfogadta, már erről kár ábrándozni, elfogadta és megszokta és tetszett is neki, anyja tanácsára észrevette a Bertalan nagyszerűségét; mikor hozzájárt lánykorában, egyszer azt mondja, ősz volt, már a szilva múlóban volt:

— Ejnye, de jó volna egy kis szilvát enni fájáról.

Bertalan elment s nemsokára egy fiatal szilvafát hozott. Kivágta derékban s hozta a vállán. az erős kis ember s nevetve tette le előtte s úgy ette a szilvát a fájáról… Ki tudott ilyeneket csinálni?… Tetszett neki, hogy egyetlen és páratlan és sem a faluban, se másutt senki sem hasonlított ehhez a kis legényhez… Olyan volt mindig, mint egy kis hős… És most csaló lett…

Összerázkódott.

— Csaló, csaló, csaló…

Az ő ura…

Hogy nevelték őt, milyen szentség volt ő előtte, az ő lelkében az a szó, hogy „az én uram”… És ez az ember felrobbantotta a gépet és megszökött… s talán holnap jönnek érte… csendőrök… Leborult a saját ölébe és új s új zokogási roham tört ki rajta…

De halkan sírt, nesztelenül, hogy fel ne riadjon az ő ura, szegény, fáradt, és félt is, mert úgy aludt ébren, a legkisebb neszre is felugorva máskor… Most mégis csak összetört, hogy nem hallja meg az ő zokogását, s jó, hogy fel nem ébred, mert mi lenne abból, ráripakodna, hogy mit bőg… vagy más ilyen durvaságot… Jaj de félt, iszonyodott a durvaságtól, a csúnya nyelvétől, az erőszakos akaratától, amivel egy pillanat alatt el tudta mindig hallgattatni, mint egy ijedt gyermeket…

— A pénz átka… — folyton ilyenek jártak az eszében, — a pénz átka — mondta magában számtalanszor, míg csak fel nem ocsúdott, ahogy a papok prédikációban szokták mondani: elfordult az istentől… és az ördög szolgálatába szegődött… Mert igaz is: soha otthon, míg apja élt a beregi faluban, ahol gyermekkorát töltötte az apai hajlékban, soha pénzről szó nem volt. Lehet, hogy csak ők, a gyerekek nem hallották, bizonyára akkor is szükség volt a pénzre; néha hallotta ijedten, hogy a parasztok nem akarják a papbért… úgy csodálkozott rajta s úgy fogta fel, hogy istentelenné lettek az emberek, megérthetetlen volt, hogy nem akarják fizetni a papnak a bért, mikor apja valósággal szent volt, soha a gazdaságra nem gondolt, csak ült a bibliotékájában és írt, vagy tanult, gyöngyírásával egész kosár papír maradt teleróva… ilyen embernek nem fizetni a papbért… a kis szíve már akkor elfordult a néptől, amelyik ellensége volt s nem fizetett s neki azok közül kellett férjet és urat, parancsolót találni, aki szemben állott velük, az ő apjával, nagyapjával, az ő családjával, az egész életükkel: mert Bertalan, aki olyan könnyelmű volt, oly szívesen fizetett áldomást mindenkinek, ezt örökölte s magával hozta, ő sem szeretett papbért fizetni a mostani papnak, neki a gyenge és eltiport asszonynak kell csöndesen, könyörögve közbenjárni, hogy fizesse már meg s reszketett, ha az egyházfi közeledett a kapu felé, mert mindig attól félt, hogy a papbérért jön s hiába volt a búza felhalmozva a kamarájukba, az ura úgy volt nevelve, hogy a papbérre sohase volt neki s ha már fizetett, akkor az ocsút adta — pedig szeretett a pappal együtt inni, duhajkodni, tudott a nyelvén, mert az is paraszteredetű s azon istentelen nyelven beszélt, mint az ő ura…

Világok választották el őket egymástól. Imponált neki ez az ember, mert olyan volt, mint egy pompás kis vadállat s erős volt, vakmerő és kemény, a karja olyan volt, mint a márvány és teste fehér, mint a hó… gyönyörű volt s benne érzéki szerelem volt iránta, de most félt tőle… De mindennél jobban félt ettől az anyagi gondolkodástól, hogy minden csak a pénzgyűjtésre, a pénzharácsolásra irányult benne, csak szerezni, csak gyűjteni: egy vallása volt, a pénz… Ez nem volt otthon, náluk az apák, a nagyapák világában, a pénz, az olyan volt, mint valami szükséges rossz, ami kell, de amit még emlegetni se kell, s itt bekerült egy olyan embernek a hatalma alá, aki semmiről sem tudott s nem akart gondolkozni, csak a pénzről… Hogy félt a legelső nagy vállalata idején, mikor egész tinócsordát vett s elhajtotta távoli vásárokra s eladta, egyenként s tömegben hozta haza a tarisznya pénzt, azt úgy öntötte elébe, mint a malac elé a kukoricát, azt hitte, ezzel örömet szerez neki; ő megerőltette magát s úgy tett, mintha örvendene, pedig a szíve fájt, hogy erre pazarolja az erejét, az idejét és soha sincs rá szíve, hogy velük megüljön, a gyerekeivel, alig végzett egy munkával, már a másikon, még félelmesebben, még jövedelmezőbben törte a fejét…

Inkább lett volna a felesége egy szegény tanítónak, aki az iskolában ül és koldus nyomorban él, de szelíd és mesélő és tanít és gyermekek közt sürög-forog… ezt ő is tudta volna, ebben ő is társ tudott volna lenni… De a pénz, a pénz, az megölte benne a fiatal örömöket s életét valósággal rabsággá tette, olyan bilincseket hordatott vele, amikre neki semmi szüksége nincs…

De most az öccsére gondolt, a kedves jó Samura, aki olyan bumfordi fiú volt, mindig sajnálta és féltette, hogy az életben elesik, mert lelkében tudatlan és hamis álmok után szalad… És Samu robbantotta fel a gépet… Samu… A Samu gondolata volt s ezt el is hiszi, mert egy olyan ábrándozó, meseszerető fiú volt mindig, nem volt reális, azért került az is az ördög markába… Hát miért nem örökölte Samu azt, amit ő… persze, kicsi volt még, mikor apjuk meghalt s nagyon kivágyott a szegénységből és nagyon kívánta a gazdagságot… Pedig Samu, tudta, csak egyre vágyott mindig, pap lenni. Milyen jó pap lett volna belőle, szép, kövér fiatal pap volna már valahol, ha parokhiája lenne, milyen pontosan tudna készülni a prédikációkra s így kell neki elesni a bűn útján… Hiszen az egész géphistóriát ő találta ki, ő hozta, ő támasztotta fel az urában a kapzsiságot, hogy vegyenek egy tüzesgépet… Már akkor érezte, hogy ennek nem jó vége lesz, de ha ő keservesen valamit ellene szólt, letorkolták, az ura, meg az anyja… jaj.

Az anyja is, az édesanyja… Annak is minek kellett mindig csak a pénz után futni, mert azt tette… Hiszen maradt rájuk annyi, amiből megélhetett volna, mint más szegény özvegy papné, inkább ment volna Patakra, vagy Debrecenbe, hogy diákot tartson s a gyerekeit iskoláztassa… de nem, itt akart, a legközelebbi úton akart pénzt keresni s nem sikerült, de a pénz vágya megfogta s nem tudott felszabadulni és nem tudott istennek tetsző életet élni… A saját édesanyját is el kell ítélnie, — mondta magában — mert ő is benne volt a nagy tervezésekben, Ő is csak arra az egyre nézett, a vagyonra és a gazdagságra s most biztosan szegény össze van törve és kétségbe van esve ott a másik szobában s nincs segítség. Az ördög kivetette a hálót és megfogta vele őket, mind benne vannak az ördög hálójában, ő is, még az ártatlan kis gyerekei is, mind az egész család, s viszi, viszi őket…

Nem, ő nem is bánja. Most legalább megtalálták, mi az. Hadd jöjjön a szegénység, csak visszakapja ezeknek az ő drága szerelmes embereinek, az urának s az anyjának a lelkét… Többet nem fognak ilyenféle harcokba kezdeni, meg fognak nyugodni… Valahogy majd csak lesz, attól nem fél, az ura erős és dolgozni szeret. Majd elkezdik elölről… s ő felemeli a szavát és síkraszáll az erényért és meg fog nekik bocsátani. Ki kell fizetni mindent és ha elvész is az egész életük eddigi eredménye, ha kapálni kell is járni, ha ő lesz is a cselédje, és szolgája a falunak, de tiszta lesz és tiszták maradnak. Most jól megmutatta az isten, hogy aki rossz úton indul el, annak vissza kell fordulnia s nem a gazdagság az élet, hanem a szív békéje és a szeretet…

Ez hiányzott mindig: a csöndes béke és a csöndes szeretet. Mikor foglalkoztak ezek az ő életével? Kinek mondhatott el egyetlen gondolatot is, ami az ő szívében termett. Mindig csak a marhák után szaladni, csak testi munkát végezni, jobban kellett félteni a tyúkokat és csibéket, mint a gyermekeit. Ha már leült a gyerekei mellé, hogy tanítsa őket, már ott volt anyjának a kiáltó szava, hogy el ne felejtsen moslékot keverni, vagy főzni, mosni, takarítani, ami az ő beosztása volt, azzal foglalkozni… szegények vagyunk, azután kell nézni, amiből élünk… Hát érdemes volt? most már be fogják látni, hogy nem volt érdemes és hogy az a helyes út, ahogy ő gondolta… Szeretni egymást, összehúzódni és megbújni, mint a madár egy kis fészken… Milyen forrón tudná ő szeretni mindnyájukat.és erőt érzett magában, hogy megvigasztalja az ő megtévedett szegény urát, a csalót, s még az öccsét is, a robbantót…

Megacélosodott és megerősödött ezekben a megtisztító gondolatokban s már megvirradt s nem tudta, hogy… Úgy tűnt fel neki, mintha az isten ereje és irgalma szállotta volna meg s úgy ébredt a reggelre, mintha valami tisztaságos lelki fürdőben nyerte volna vissza az erejét és istenbe vetett hitét.

Meghallotta, hogy az anyja már ébren van, már kintről hallotta a mozgását. Bizonyára a tehenet látta el, mint szokta, mióta az ura nem volt itthon.

Ő is talpra ugrott, hogy hozzáfogjon a napi munkájához. Az állatokról gondoskodni kell.

Szegény állatok. Azok az ő kezéből várják az életet, nem lehet őket elhanyagolni, ment tehát és elővette a kukoricás kosarat s magot szórt a baromfinak a ház előtt.

A tyúkok és csibék örömrivalgással repesték körül s ő fájó, megtört szívvel és kisírt szemmel nézett rájuk: ezek bíznak, milyen jó ezeknek… milyen jó annak, akinek nincs más dolga, csak elfogadni az adományt és karicsálással köszönni meg azt…

7

Itt volt a reggel s a gyönyörű napsütésben ragyogott minden. Az éjjel harmat volt és a fák levele is üdén repesett a reggeli fényben.

Anyja szembe jött rá. Fekete volt és sovány, szinte megaszalódott a nehéz éjszakában. Kiütött rajta az öregség.

Megcsókolták egymást.

Úgy várt egy jó kedves lelki szót, de anyja csak azt mondta:

— Ez a gyalázatos Riska, mind a lába alá dúlta a szénát.

Ő lehajtotta a fejét, szemébe húzta a kendőjét, hogy édesanyja ne lássa kiégett szemeit. Nem ezt várta, valami mást. Hát még a nagy csapás sem térítette meg?

Az ura is felkelt. Úgy, ahogy a parasztok szokták, mezítláb, egy ingben, gatyában jött ki az udvarra s mikor őt meglátta, azt mondta:

— No, Jucikám, még élsz?

Megremegett. Halálosan utálta ezt a nevet, hogy Juci. Iszonyodott ettől a becézéstől. Nem szólt, elfordult.

— Ne búsulj, úgyse halsz meg szépen — mondta Bertalan s nevetett rajta.

Ő lehajtotta a fejét s körülnézett, merre szaladjon el. De csak ottmaradt állva s már látta, hogy ő az éjjeli szép elhatározásából, hogy megbékíti és istenhez vezeti az urát, semmit se fog tudni végrehajtani.

Bertalan a kúthoz ment, meghúzta a vályút s keményen megmosdott a friss vízben. Prüszkölt és szétcsapta a vizet.

Ő már hozta a törülközőt s nézte, hogy az ura megdörzsölte magát, mintha lovat kefélne.

Nézte, látta, hogy kemény és izmos, mint egy atléta s apjára gondolt, a tüdővészes finom emberre, akitől örökölte a betegséget s fázva gondolt arra, mi vár még rá ebben az életben.

De már a gyerekei is jöttek kifelé a házból, mint a csibék a kotlós alól, ezek is erősek voltak, pirosak és nevetőszeműek.

Mintha semmi se történt volna. Mintha csak mese lett volna, amit az éjjel hallott. Itt mindenki élt, kicsit rossz kedvvel, ennyi megmaradt.

— Öltözzetek fel, édes kis angyalom, megfáztok — mondta a gyerekeinek s azok csodálkozva néztek rá, olyan meleg volt máris és úgy szerettek mezítláb szaladgálni a porban.

— Édesanyám, édesanyám… — kiabáltak a gyerekek és a nyakába csimpaszkodtak.

Olthatatlan szomjjal csókolta őket, ezek megmaradnak neki, ezek igen, ezeket nem árverezik el, ez az ő kincse.

Begubózott s bezárkózott és semmit se mondott, csak a szemét újra elöntötte a könny.

S aztán jött a nappal, jöttek a nehéz napok.

Jött a falu s hallgatta az ura nagyhangú dicsekedését a gépről, a kunságról, a vad emberekről s az asszonyok butaságáról, akik engedték magukat kiforgatni a zsidóknak…

És aztán jött az árverés.

Az is megjött. S úgy állottak ott egy szép napon az udvar közepén, hogy már semmijük sincs. A nagy földeket eladták a hivatalos urak, olcsón, csak épp az adósság telt ki belőle. Ha nem árverés lett volna, háromszor-négyszer annyit lehetett volna értük kapni, így elment az egész birtok, a sok munka ára és az örökség.

Most aztán nem volt olyan hős az ura s nem volt olyan kemény az édesanyja, a tiszteletes asszony. Ezek csak most sírtak, mikor már kész volt a romlás, ő már nem sírt, ő már túl volt a síráson.

Mikor még egy éjszakára magukban maradtak a házban, elnézte Bertalant, az ő urát… Hogy ült ott bánatosan és letörten. Szeretett volna hozzámenni s azt mondani, hogy: ne félj, te szegény ember, én itt maradok melletted minden baj és minden szerencsétlenség közt.

Nem lehetett szólani, mert valami lekötötte a nyelvét.

— Mit sír, anyám, — kiáltott fel váratlanul Bertalan — ne sirasson, még nem haltam meg… Majd elmegyünk innen jobb helyre. Van nekem már iparom. Kitanultam Pesten az ácsmesterséget. Míg én bírom, addig maguknak nem kell pityeregni.

— Hogy gondolod, fiam — kérdezte az anyja.

— Hogy gondolom. Sehogy se gondolom. Jönnek reggel a szekerek, megyünk más megyébe. Meglássa csak, újra kezdjük ezt az egész nyavalyás életet. Még fogja tátani a száját ez a tetves falu, annyi pénzünk lesz.

És Judit ott állott köztük, mintha idegen világban volna s nézte ezeket, akiknek egy, csak egy álmuk, vágyuk, reményük van, a pénz… Pénz, pénz… Még kevés volt? még mindig tudnak bízni és remélni? a pénz még ott lebeg előttük… Úristen, mi mindennek kell még bekövetkeznie…

Árván, tehetetlenül tűrte, hogy él és élnie kell s csak az az egy tartotta, hogy reá szükség van, a gyermekei, a gyermekei miatt.

1932

AZ ÚR A TORNÁCON

— Mint az ellenség. Ha az ember nincs ott mellettük, kipusztítják mindenből — mondta hevesen az úr a tornácon, ahogy a felesége kijött a szobából.

— Mi az kedves? — ijedt meg az asszony, aki nem volt hozzászokva, hogy nyugalmas, kövér ura hangosan beszéljen. Valami nagy bajtól félt.

— Egy lécre volt szüksége és elvágott egy hatméteres oszlopot. Megtette volna egy másfélméteres léc!…

Olyan fájdalmasan panaszkodott, ahogy csak a birtokos tud panaszkodni, akinek kárt tesznek az alkalmazottak.

Az asszony csillapította, hogy ne adja oda magát a bánatnak, már ehhez hozzá kell szokni, ez mindig így ment s mindig így lesz.

— Á, á — kiáltott fel most a férfi s a kertbe nézett a tornácról. A kertben a kertész felesége dolgozott. Kapálta a fiatal eprest s most két kisgyerek jött hozzá és azokkal elment a munkából.

— Mit akar ez? Hova megy ez?

Leste, hogy a kertészné lomposan és rettentő lassan haladt a diófa felé.

El nem tudta képzelni, mit akar. Már egész nap dühítette, hogy olyan lassan dolgozik, hogy az árnyék gyorsvonati sebességgel rohan hozzáképest, de most minden vére a fejébe tódult, hogy mért hagyta ott a munkáját.

Az órája ott volt a markában, most meg akarta állapítani, hogy mennyi idő alatt kerül vissza a kapához.

A felesége elment a reggeliért. Maga hozta fel a kávét s jó sok tetejét rakott rá, mert az ura így szereti. Ő ugyan nem tudja meginni a pilléjét, de ha az ember így akarja, hát kedvezett neki s mind rárakta, ami a lábason volt.

Amikor visszatért, az ura még mindig ott ült s az óra a markában volt.

— No hova ment?

— Affene tudja. Már egész nap a guta kerülget, hogy úgy áll és mozog, mintha engem akarna bosszantani… Többet áll, mint lehajlik. Tízszer, tizenötször belevágja a kapát. Akkor már feláll. Éppen számoltam a másodperceket, hogy mennyi ideig dolgozik és mennyi ideig ácsorog.

— Ó, ne izgassa magát. Ez mindig így csinál. Ehez hozzá kell szokni.

— Nem lehet. Ehez nem lehet hozzászokni. Semmi munkát nem végez. Nem híjhatok idegen napszámost, mert akkor megsértődne az ura, hogy nem a felesége kapja a napszámot, így pedig csak kilopják a pénzt a zsebemből… Nem bírom megérteni ezt a gazságot, hogy van lelke az egész napot, napokat, az egész nyarat így tölteni el, hogy egy pillanatra meg nem erőlteti magát.

— Maga valósággal vadászatot rendez, kedves. Úgy áll itt, mint a vadászkutya, mikor lesben van.

Az is vagyok. De ma lestoppolom, ma pontosan írom, jegyzem, hogy hány másodpercnyit dolgozik egy óra alatt. És most, mikor már egy félórája jegyzem, akkor csak otthagyja a munkahelyét és elmegy a gyerekkel s nem tudom, mit csinál ott a diófa megett… Az első félórából kidolgozott tizenhat percet, ellazsált tizennégyet… S most odavan már hét teljes perce. S nem tudom, mi a fenét csinál…

— Mért nem megy oda, kedves, mért nem nézi meg?

— Én most azt akarom megállapítani, hogy mennyit dolgozik és mennyit lop.

— Menjen oda és szóljon rá.

— Elébb meg akarom állapítani, hogy mennyit produkál, hogy legyen mire hivatkozni. Mert azt akarom tudni, hogy ha nem vagyok itt, akkor mit csinálhatnak ezek? Ha most odamegyek és rákiabálok, azt elhiszem, hogy hozzáfog dolgozni, de én nekem a jellemével kell tisztában lennem, hogy tudjam azt, mire lehet számítani, ha nem látja az ellenőrző szem… Most már kilenc perce és még nem tudom hova lett…

— Piszkét szed — mondta a felesége.

— Piszkét.

— Biztosan a szomszéd suszter gyerekei jöttek, hogy szedjen nekik egy levesre valót.

— Na látja, egy levesre való piszkéért elmulaszt egy félnapot. Már tizenegy perc, még mindig nem szedte meg azt a kis piszkét.

— Már jön.

Az úr a tornácon számlálta a másodperceket, hogy mennyi idő alatt ér vissza a kapához az asszony.

De az nem ment a munkahelyre, hanem a kertészház felé a két gyerekkel. Egyre nagyobb ingerültséggel, már szinte beteges lázzal leste az asszony kényelmes lépéseit s a percmutató körfutását.

Végre a kertészné kijött a házból és visszament a kapához.

— Tizenhét és fél perc — mondta az úr a tornácon. — Tizenhét és fél perc óta lopja a napot. — Náncsi, Náncsi — kiabált most a kertészné után.

A kertészné elébb nem értette a kiabálást, lassan körbe forgott s mindenfelé nézelődött, ez is olyan gutaüttető nyugalommal ment, hogy az úr a tornácon fújt és kékült a dühtől.

— Náncsi…

S odaállt a tornác lépcsőjére. — Mit csinál maga?

A kertészné a villa felé kezdett jönni, mert nem mert az úrral nyelvelni. Engedelmesen és alázatosan jött.

— Beszéljen, mit csinál maga? — kiáltotta a gazdája, akit szédülés környékezett, hogy ezzel újabb másodpercek vesznek el.

— Kapálom az új eprest.

— No, de most nem kapál… Most gyalogol… Hol járt?

A kertészné nem értette az úr rekedten, izgalmas hangját.

— A suszterék gyereke jött piszkéért.

— Mennyi piszkéért?

— Egy félliterért.

— Nahát, maga egy félliter piszkéért… mennyi annak az ára?

— Hat fillér.

— Hat fillér. A maga napszámja tíz órára három pengő, órabére harminc fillér… Ezzel eltöltött eddig huszonegy percet… Egy félórára maga kap tizenöt fillért, eladott hat fillért… Kilenc fillért levonok magának…

A kertészné halálosan megsértve ment vissza a kapájához. Aztán a kendője csücskét a szeméhez emelte és attól kezdve délig csak a szemét törülgette. Az úr a tornácon pedig megette a kávét, aztán kicsit megnyugodva újságot olvasott.

1932

EGYSZER JÓLLAKNI

1

A nagy Magyar Alföld tenger volt a Jurakorszakban. De ma, az Éhség korszakában is olyan, mint a tenger.

Végtelen sík föld, köröskörül az ég alatt. Semmi domb, semmi emelkedés, oly lapos, mint a tenger színe volna, ha képes lenne a tenger arra, hogy így megdermedjen. A búzavetés oly egyenletes rajta, mintha vonalzóval húzták volna meg az isten mérnökei, hogy meddig szabad nőni egy-egy fiatal búzaszárnak, hogy egy se bontsa meg a tükörsima lapot.

Az ég úgy borul rá, mint egy üvegbúra, amelyre a játékos angyalok felhőket és csodálatos kék és fehér színeket vetítenek.

Úgy látszik, hogy a gróf majorja éppen a világ közepén van, mert ha innen körülnéz az ember, köröskörül látja az ég karimáját és háromszázhatvanöt fok alatt az eget, bármerre is fordul.

A fiatal gróf is azt hiszi, hogy a világegyetem közepén van ő maga is, mert amerre megy arabs paripáján, a munkások mindenütt úgy köszöntik, mintha egy natal isten menne el közöttük.

Most egy háromszázholdas répatáblához ér. Cukorrépa, akkora sík darab, hogy beleszédül, aki soká nézi. Cukorrépa terem rajta és a kis palánták úgy állanak, mint kényes iskolás leánykák, akiket a tornatanárnő állított szabályos rendbe, akármerre néz az ember, mindenütt nyílegyenes vonalakat adnak.

A gróf a lóról messze lát, mert még fa sincs az egész tájon s a nyereg úgy tűnik fel, mintha óriási magasban volna a parányi növényvilág felett. A gróf körülnéz és keresi azt a munkáscsoportot, amelyet tegnap is meglátogatott, meg tegnapelőtt is, mindennap ezen a héten, s ma péntek dél van.

A munkások úgy vannak beosztva, hogy mindegyik csoportban hetven ember van. Hetven férfi kapával felfegyverkezve s ezek meggörbedve hajolnak a cukorrépapalánták fölé és gondosan kapálják a gazt, és kis, fel fordított, tölcséralakú dombocskát raknak a répaültetvény minden szála körül.

Végre felismeri, melyik az a csoport, amelyiket keresi és odalovagol az úton.

Mire odaér, éppen tizenkét óra.

A munkások a munkavezető intésére felegyenesednek és abbahagyják a kapálást. Ebédidő, kiállanak a sorból s elmennek a tábla szélére, ahol az asszonyok és a gyerekek már várják őket az ebéddel.

Az ételt fazekakban hozzák a faluból, de valamennyien pontosan megérkeznek, mire a harang megszólal a távoli tornyokban.

A fiatal gróf leszáll a lóról és odadobja a kantárt egy suhancnak, aki előugrik, s ő maga a munkavezetőhöz megy és azt kérdi:

— Mikorra lesztek már készen evvel a semmiséggel?

A gróf harmincéves kemény sportfiú, a munkavezető hatvanötéves, komor öreg. A gróf derült és könnyed, az öreg meggörbült nyakú és mogorva.

Mély alázattal felel:

— Méltóságos gróf úr, ne tessék haragudni, de nagyon kemény a rög, régen nem volt eső, lassan haladunk, mert csak a fű nő. Bizony szombat estére csak akkor tudnánk elkészülni, ha egész éjjel kapálnánk.

A grófnak ez mindegy. Ő csak azért kérdezte, hogy mikorra lesznek készen, hogy igazolja, mit keres idekinn a pusztán.

Bólint és azt mondja:

— Hát kapáljatok egész éjjel.

A munkavezető megvakarja a fejét és azt feleli:

— Már, méltóságos gróf úr, arra semmi napszámmal nem lehetne rávenni az embereket.

A gróf nevet, körülnéz és meglátja, amiért jött, egy karcsú, magas, csinos fiatalasszonyt, aki éppen odaadja az urának az ételes fazekat.

2

Az asszony is odanézett a fiatal grófra, kicsit elpirult és kicsit kacéran megbillent s aztán úgy tett, mintha nem is látná a grófot.

Az urához fordul, aki már letelepedett a földre és azt mondja:

— Egyél.

— Mit hoztál? — kérdi az ember.

— Mit hoztam volna. Amit tegnap, egy kis levest.

Az ember jól tudja, hogy nincs odahaza a háznál semmi. A kis kamra üres. Mogorván fogja a fazekat és térde közé veszi.

Kiemeli a zsinegből készített ételhordóhálócskából s leemeli a fazék tetejét. Belenéz.

Csakugyan nincs benne semmi más, csak barna lé. A tetején egy kis megfagyott zsír úszkál, s ahogy belemeríti a kanalat, a hideg zsír rátapad a pléhkanálra.

Nem szól semmit, mert nem tud mit mondani. Nehéz éhség van most a falvakban. A tél igen szigorú volt. Nem volt semmi, mert tavaly a szárazság miatt rossz termés volt, télire nem tudtak semmit sem gyűjteni s tele vannak adóssággal. Most, hogy megindult a munka, a napszám nagyon alacsony, egy pengő naponta. Távoli boldogabb országok munkásai meg sem értenék, hogy lehet abból megélni, ők azonban még adósságot is fizetnek belőle, s úgy koplalnak, mint az éhes kutya. Nem szidhatja össze az asszonyt, hogy mért nem hoz többet és jobbat, mert az asszony erénye éppen, ha ő nem panaszkodik… A búza ára nagyon lent van a az uradalmak se tudnak fizetni.

Sóhajt hát egyet s bekanalaz egy kis levest. Még annak is örül, hogy vagy két gombócot lel a lében, amit lisztből csinált az asszony s úgy úszik a sötétbarna löttyben, mint valami ősvilági puhatestű állat.

Az embert úgy hívják, hogy Kis. Kis János. Neki van a legrövidebb neve és a leghosszabb szegénysége. Úgy úszik utána a szegénység, mint alkonyatkor az árnyék, ami belevész a keleti tájba.

Összecsikorgatja a fogát s hozzáfog elszántan enni.

Mindig csak ez a lé. Reggel leves, este, ha hazamegy, újra leves.

— Ha meggondolom, hogy mennyi levest ettem meg életembe, — mondja — ha azt mind egy dézsába öntenék, ajhaj, olyan nagy hordó nincs még az egri érsek pincéjében sem!

Az asszony nem felel. Szórakozottan, mintha csak véletlenül volna, arrafelé néz, ahol a fiatal gróf áll és beszélget az emberekkel.

A munkások azonban szétszóródva ülnek le. Ki itt, ki ott. Mindenik takarja a fazekat, amit hoztak neki. Mindenkinek szegény étel jut amivel nem érdemes dicsekedni. Belehajolnak a cserépfazekakba és egyformán kanalaznak.

— Hoztál vizet? — kérdi Kis János.

— Nem.

— Mér nem?

— Hát iszen hozott kend reggel.

— Egy litert. Egy litert hoztam, de már elfogyott.

— Mér itta meg mindet?

— Mér ittam meg? Hát még a vízzel is spóroljak?

Az asszony kicsit gondolkodott.

— Hát akkor megyek, osztán hozok.

— De szaporán.

Az asszony kiveszi a tarisznyából a literes üveget. Nincs a tarisznyában egyéb, csak egy kis kenyér. Azt is kiveszi és odaadja az urának.

— Egye meg.

— Megegyem… Ha megeszem, nem lesz.

— Azér nem halhat éhen.

— Nem halhatok éhen?… Könnyű azt egy asszonynak mondani… Látszik, hogy nem voltál katona… Mer mikor katona vótam, aki az utolsó konzervet megette, azt kikötötték. Meg ha csata vót, még főbe is lőtték… Azért nem eszem én meg az utolsó falat kenyeret, hogy hátha még nagyobb éhség is lesz ezen a grófi földön…

Az asszony nem szól. Elindul az üveggel a kút felé.

Az ura utána sem néz, csak lassan, igen lassan tovább kanalazza a levest.

A kút elég messze van. A répatábla mellett kezdődik egy óriási nagy marhalegelő, tízezerholdas. Annak az innenső szélén van egy csordakút. Régebben ez a répamező is legelő volt, de felszántották. Így maradt a kút a legelő szélén.

Az asszony ment, mendegélt, szaporán és a szoknyája libegett-lobogott. A fiatal gróf utána nézett, míg csak el nem tűnt már a messziségben.

Akkor hirtelen azt mondta:

— A tavacskámat meg kell itatni… Van víz abba a kútba?

Az öreg munkavezető soká hallgatott, végre megszólalt.

— Van, méltóságos úr. A kútba még van víz.

— No, akkor elmegyek és megitatom.

Ezzel felpattant a lova hátára. Szép, sárga nyereg volt a lovon, fess szarvasbőrnadrág volt a fiatal grófon. Ahogy fent ült a ló hátán, nagyon csinos legény volt, amint ügetni kezdett a kút felé, hogy megitassa a lovat.

3

Az asszony éppen felhúzta a veder vizet, mikor a gróf odaért.

Úgy látszott, hogy megijedt, mikor a fiatal gróf megjelent a kútnál.

— Van-e víz a kútban? — kérdezte a fiatalember.

— Van, méltóságos gróf úr, van,— felelte az asszony.

— No, akkor megitatom a lovacskámat.

Ezzel leugrott a lóról és odavezette az állatot a kúthoz.

Az asszony elfelejtette megtölteni az üveget. Szíveskedve kiöntötte a vizet a vályúba, de a vályú igen nagy volt és ki volt száradva, kevés volt benne a veder víz. Újra leeresztette hát a vedret a kútba és még egy vederrel húzott. Aztán egy harmadikkal.

A ló belemerítette az orrát a vízbe, egy kicsit szürcsölt belőle, de nem akart inni, nem volt szomjas.

Az asszony nevetett:

— Nem szomjas a ló.

— De én szomjas vagyok mondta a gróf.

Erre az asszony szó nélkül újra leeresztette a vedret a kútba és mikor megmerült, gondosan felhúzta. Megtöltötte az üveget, kilöttyintett belőle a kút felett egy keveset és odakínálta a grófnak.

De az csak nézte őt parázs szemekkel és azt mondta:

— Nem vízre vagyok szomjas.

— Hát mire szomjas a méltóságos úr?

— Csókra.

Erre az asszony hamisan, ahogy csak fiatal, csinos asszonyok tudnak nézni, rápillantott:

— Abba nem hal bele a méltóságos úr.

— Nem is akarok belehalni.

Ezzel közelebb lépett az asszonyhoz.

Ez a haja tövéig elvörösödött:

— Méltóságos úr, a pusztán vagyunk!

— És?

— Csak mondom.

— Minek mondod?

— Tudja azt a méltóságos úr.

— Nem tudom én.

— Dehogy is nem tudja… Meglátnak.

— Vakuljanak meg, ha meg akarnak látni.

De az asszony nem vette tréfára, hanem a kút túlsó oldalára állott…

— Ne jöjjön ilyen közel a méltóságos úr. Úgy látnak az emberek a szemükkel, hogy még azt is meglátják, amit gondol.

A gróf utána akart menni, de erre megállott.

— Hallod-é, már ötödik napja jövök ki a pusztára miattad… De nem akarod megérteni…

— Nem.

— Pedig nem menekülsz el, amíg meg nem csókollak.

Az asszony komolyan mondta:

— Nekem uram van.

A gróf hallgatott.

— Ez mit jelent?

— Már a magyarázatot rábízom a méltóságos úrra.

— Én pedig nem fogom megmagyarázni…

De a szeme úgy égett, mint a parázs, s ez az asszonynak nagyon megmagyarázta, mit akar.

— Szereted az uradat? — kérdezte a gróf,

— A pap előtt voltam vele — mondta az asszony.

— Én azt kérdem, szereted-é?

— Egy asszonytól nem szabad ilyet kérdezni.

— Pedig én nekem ezt tudni kell.

— Talán tessék megkérdezni az uramtól.

— Hallod-e, ne tréfálj velem… Én akarlak…

— Sokat akar az ember, ami nem történhetik meg.

— Csakhogy én nem vagyok ám ehhez szokva. Amit én akarok, az meg szokott történni.

— Most is meg fog történni, aminek történni kell.

— Micsoda?

— Az, hogy a méltóságos úr felül a lovára és békén hagy.

— Nézd, én nem akarlak bántani… Csak beszélni akartam már egyszer veled.

— Nincs nekünk egymással semmi beszélni valónk.

— Van… Az éccaka nem aludtam miattad.

— Van az uraknak elég orvossága, amivel álmot lehet csinálni.

— Az én álmomat csak te tudnád megadni.

— Én nem vagyok boszorkány.

— De azt hiszem, az vagy, mert hétfőn belenéztél a szemembe és megbabonáztál. Azóta meg mindig elmenekülsz, ha közeledek hozzád.

— Vannak a méltóságos gróf úrnak méltóságos gróf kisasszonyok, akik megvigasztalják.

A gróf rekedten mondta:

— Most megcsókollak.

Megmozdult, hogy átvesse magát a kúton.

Az asszony ijedten kiáltott:

— Meg ne mozduljon, mert beugrok a kútba.

A fiatalember megállott. Megsimította a homlokát.

— Gonosz bestia vagy. Játszol velem.

— Hogy merném én azt egy méltóságos gróffal.

— Nézz rám, a szemem majd kiugrik a helyéből. Öt napja nem aludtam. Nem sajnálsz?

— Jaj, méltóságos gróf úr, mondja meg őszintén, hogy mit evett máma?

A gróf elcsodálkozott. Reggelire hideg sültet evett. Jó nagy darabot. Ivott hozzá két pohár pálinkát is, jó erős pálinkát. Mert fel akarta magát tüzelni, hogy ma beszélni merjen az asszonnyal. De ezt nem akarta bevallani, hát azt mondta:

— Öt nap óta se nem eszem, se nem iszom. Mindig csak utánad epekedem.

— Látja, méltóságos gróf úr. Az én uram öt nap óta nem eszik egyebet, csak reggel rántott levest, délben rántott levest és vacsorára is csak rántott levest… Hát nem sajnálja a méltóságos gróf úr azt a szegény embert?

— Mér nem főzöl neki egyebet? Hideg sültet. Gyümölcsízt a kenyérre. Ebédre húslevest… rántott csirkét…

— Ne tessék tréfálni a szegény emberrel… Még rántást se tudok annak az istenadtának csinálni, mert annyi zsír nincs a házamnál, amivel egy kis lisztet meg lehessen javítani… Sóba, vízbe főzök neki, és még csak krumplim sincs, hogy azt adjak neki.

— Na látod, ezen kellett volna kezdeni… Ha engem meghallgatsz, adok én neked mindent. Azt főzhetsz, amit akarsz.

— Hagyjon engem a méltóságos úr, én tisztességes vagyok.

— Én is tisztességes férfi vagyok. Nem hagylak el, ha szeretsz.

Az asszony ellenségesen nézett rá.

— Méltóságos úr, üljön fel méltóságod a lovára és menjen el. Az egyetlen tisztességes dolog, amit velem tehet. Már nagyon sokáig beszélgettünk… Nem fogom tudni megmagyarázni az uramnak, hogy mit beszélgettünk…

— Találj ki valamit, hogy mit beszéltünk.

— Tudnék valamit mondani, de nem tudom megteszi-e?

— Mindent.

Az asszony lehúnyta a szemét és hátravetette a fejét.

— Mondok valamit… Az emberek nemsokára befejezik a kapálást… Ennek örömére adjon a méltóságos úr nekik egy jó vacsorát…

— Hát azt szívesen.

— Mást nem akarok mondani.

— Még cigánybandát is hozatok… De akkor te is ott leszel!…

— Ha mindenkinek a felesége ott lesz, akkor én is ott leszek!…

— De táncolsz velem!…

— Ha mindenkivel táncol, akkor nekem is muszáj lesz.

— De megcsókolsz!

— Ha minden asszonyt megcsókol, akkor engem is lehet.

— Boszorkány vagy, de én nem bánom. Megcsókolom a vénasszonyokat is, csak hozzádjussak!…

— Hát akkor most üljön fel a lovára és menjen.

— Nem. Megfogom a lovam gyeplőjét, úgy vezetem és elkísérlek.

— Nem lehet, méltóságos úr. Engem nem szabad magának kísérni. Már most is nagyon sokat fognak beszélni arról, hogy mennyi ideig beszélgetett velem a méltóságom úr.

— Hogy hívnak?

— Évának.

— Akkor én Ádám vagyok.

— Nem, a méltóságos urat Viktornak hívják.

— Na látod, Viktor azt jelenti, hogy „győző”… Hát én győzni fogok feletted…

— Jaj, de sok ideje van a méltóságos úrnak, hogy nem sajnál ennyi beszédet egy szegény asszonytól.

— Nézd csak, kis Éva, én azt sem sajnálnám, ha az egész életen át beszélgethetnék veled.

— Az nagyon hosszú idő egy méltóságos gróf úrnak.

— Nekem az a hosszú idő, míg holnap este lesz…

— Hát akkor üljön fel a lovára és vágtasson, hátha lóháton hamarább eléri.

A gróf parázsló szemekkel nézett az asszony szemébe. Úgy érezte, soha életében ilyen kedves nővel még nem találkozott. Szédült, mikor lóra ült, még egyszer visszaintett a menyecskének s elvágtatott.

Az asszony pedig fogta az üveget és elindult gondolkodva az ura felé.

4

— Mi a fenét beszéltél a gróf úrfival? — kérdezte mérgesen Kis János a feleségétől, mikor az megjött a liter vízzel.

— Nagyon jót.

Az ember maga elé nézett. Mind megette a levest és mégis szédült az éhségtől. Most van egyórai pihenésük, szeretne aludni egy kicsit, dühös volt, hogy az asszony elvett az alvásból egy félórát s most ahelyett, hogy a szemét behunyná, tovább kell vallatni.

— Mondd meg, hogy mit, cudar, vagy rögtön agyon váglak!…

Az asszony leült mellette a földre. Látta, hogy az emberek, mind a hetvenen, csak őt nézik, s mindenki azt szeretné tudni, hogy mit beszélt a gróffal. De az asszonyok és a gyermekek is, akik a hetven ember ételét kihozták, úgy néztek rá, hogy a féléletüket odaadták volna, csak megtudhatnák, mit beszélt annyit a gróffal. A pusztán mindent látnak az emberek, akármilyen messze is van egy asszony, akinek egy férfi udvarol.

— Azt mondta, hogy… Azt kérdezte, hogy…

— Ne hazudj! — mordult bele az ura.

— Azt akarta megtudni, hogy mi legyen a vacsora… Mert vacsorát akar adni mindnyájatoknak, ha befejezitek a répakapálást…

Az embernek fennakadt a szeme… Egyszerre elfeledte minden haragját.

— Vacsorát?

— Azt.

Az ember a gyomrát hallgatta… Olyan sovány volt már, olyan kiapadt…

— Oszt mit akar adni vacsorára?… Rántott levest?…

— Húst!

— Azér! Mer levessel eleget jóllakattál…

Szerette volna megkérdezni, hogy mér éppen ő tőle kérdezte meg, hogy mit akar vacsorára adni… De olyan fáradt volt a feje, hogy még szólni se volt kedve… ;

Arra néztek, ahol a gróf a munkavezetővel tárgyalt. Ott nagy csoportosulás volt. Látták, hogy a gróf lóra ült és elvágtatott. Az emberek, akik körülötte állottak, mind levették a kalapjukat és éljenezték és feldobálták a kalapokat és tele torokból kiáltoztak.

Egy fiatal legény feléjük szaladt és azt mondta:

— Ha holnap estére befejezzük a kapálást, a méltóságos gróf úr olyan lakodalmat csap, hogy mindenki annyit ehet, amennyit akar…

Kis János lehajtotta a fejét.

— Holnap estére? — mondta. — Akkor egész éccaka dolgozni kell…

Az asszony hallgatott. Nem nézett az ura szemébe. Maga elé nézett… Arra gondolt, jönnek a cigányok a hegedűkkel, húzzák a talp alá valót… Borzongott, mert már szinte hallotta a cigánymuzsikát… Már érezte, hogy jön a gróf és megöleli a derekát és táncolni fog vele…

Egy másik sovány ember odakúszott hozzájuk.

— Hallottad?

— Hallom, — mondta Kis János tompán.

— Gavallér — mondta az ember.

— Gavallér?… Gazember…

— Miért?

— Azt akarja, hogy egész éccaka dolgozzunk.

— Holdvilág van … Holdtölte… Lehet…

— A holdnak lehet… De nekünk…

— Minden tíz ember kap egy kövér birkát…! Lehet belőle birkatokányt csinálni… És egy mázsa lisztet ad… És mindent, ami hozzá kell… Húsz kiló zsírt és húsz kiló túrót… Lehet túrósgaluskát csinálni és öt hektó bort…

— Kevés — mondta Kis János.

— Kevés? — csodálkozott a másik ember.

— Magamnak is kevés, — mondta Kis János.

— Minden emberre jut egy kiló hús, vagy két kiló… Egy kis galuska, vagy két kiló… Jó kövér túróstészta… meg hét liter bor… fejenként… Kevés?

— Kevés…

— Nem bírsz megenni három kiló ételt, meg hét liter bort… Az tíz kiló…

— Kevés — mondta csökönyösen Kis János.

— Hát mennyi kellene?

— Mind!… Mind kevés!…

— Kosok lesznek, nagy kosok… Nagy, öreg kosok… Hizlalt, nagy állatok… Meg bírnád enni mind a hetet?

— Meg!

— Meg egy mázsa lisztből a főtt tésztát, húsz kiló túróval…

— Meg!

— És a hét hektó bort?

— Azt is meg!

— Hát mennyi kellene?

— Minden… Amije csak van a grófnak, minden… A harmincezer hold földje, meg a kastélya, a tanyái, a csordái, ménesei, disznófalkái…

— Mind lenyelnéd?…

— Le! Még őtet is ráadásul!

— Jó étvágyad van.

— Van. Étvágyam a van… Mer én már harminchat éves vagyok, de én életemben mindig csak hitvány, ringy-rongy leveseken éltem… Már az anyám is azzal tartott, vízzel… Ha én kijövök a mezőre dolgozni, mit hozok magammal?… Egy liter vizet hozok a tarisznyámba, hogy ne kelljen a kútra menni, hogy még addig is csak dolgozzak, míg vízér megyek… Ha szédülök a munkába, csak iszok egy kortyot, avval elütöm a szédülést… Várhatom az ebédet, míg kihozza az asszony… A főtt vizet… Megeszem… Akkor újra neki a munkának… Hát nekem ez kevés…

— Lehet, hogy kevés… egy életre, — mondta a másik munkás — mer az igaz, akármennyit eszik az ember, már másnap megint csak olyan éhes, mintha nem is lett volna lakoma.

— A munka nem kevés… Abból marad holnapra is, — morogta Kis János. — Mióta élek, csak ennek a grófnak dolgozok… Tavasztól őszig…

— A jó! — szólt a másik. — Jó, hogy van ez a birodalom, jó, hogy legalább itt munkát kap az ember.

— Hajnaltól estig csak vágom a földet. Túrom. Beledögölhetek… Most meg egy kis vacsoráért egész éccaka dógozni kell… Hát miért?… Egy falat húsért? Egy kis főtt tésztáért? Egy pohár borért?

— Cigányt is hoz, muzsikát. Bandát!

— Csendőrt nem hoz? Kakastollasokat?

A másik ember gondolkozva, lassan mondta:

— Nem akarsz velünk tartani?… Haza akarsz menni?… Nem akarsz holnap este a lakomában részesülni?

— Dehogynem akarok… Csak nekem kevés…

— Hát mit akarsz?

— Mit?… Kieszem holnap ezt a kutya grófot minden vagyonából… Ezt akarom…

Az asszony lehúzott nyakkal hallgatta az ura beszédét… összeroskadva ült… Félt a holnapi naptól.

5

A hetven ember egész éccaka dolgozott. Már azt sem nézték, nem vágják-e ki a répapalántákat, csak kapáltak, kapáltak.

Éjfél után a hold elment. Leszállott arra nyugat felé, elment a nap után, akkor sötétben maradtak s lefeküdtek ott, ahol éppen állottak.

Hűvös éjszaka jött. Fáztak. Senki se gondolt arra, hogy kint kell tölteni az éccakát.

Mikor megvirradt, a munkavezető felébredt és elkurjantotta magát:

— Dologra, emberek!

Az emberek feltápászkodtak. Megrázták magukat. Elmentek hosszú sorban a csordakútra, megmosták a fejüket, hogy felfrissüljenek. Szidták a grófot, aki otthon pihen a paplanos ágyban és ők itt kínlódnak a mezőn. Egy vacsoráért. Szidták, mert így szokás. De aztán a vacsorára gondoltak, a birkatokányra és túrósgaluskára s nevettek.

Kivált a fiatalok nevettek és kiabáltak, mint a hajnali rigók.

Az öregek hallgattak, mint a medvék, csak egyet-egyet böffentettek.

A nagy, alföldi pusztán hetven ember hamarább fogott a napi munkához, mint a nap.

Az asszonyok reggelit hoztak, mindenki összeszedte, mi kis jó étel volt a háznál, mert tudták, hogy az emberek egész éjjel szenvedtek és sajnálták őket… Meg ők is készültek az esti lakomára. Viszketett a talpuk és máris táncoltak és kacagtak.

Kis Jánoshoz is kijött a felesége és nagy fazék ételt hozott. Nem levest hozott, főtt ételt hozott. Sok tészta volt benne és sók krumpli.

— Mi ez?

— Kölcsön kértem, — mondta az asszony, mert tudtam, hogy magának erős éccakája volt és erős napja lesz… Enni kell, nem bírja ki máskép estig.

Kis János soká nézett a fazékba. Akkor azt mondta:

— Mit mondott neked tegnap a gróf?

— Mit mondott vóna, semmit se mondott.

— Semmit?

— Nem. Semmit se.

— Mer én azt álmodtam, hogy mondott valamit.

Az asszony elpirult.

— Mit álmodott?… Mit mondott?

— Azt te tudod.

— Én mán elfelejtettem.

— Hát olyat mondott, hogy el kell felejteni?

Az asszony habozott.

— Nem, nem olyat mondott.

— Hát milyet mondott?

— Semmit se mondott… Csak azt kérdezte, hogy elég lesz-e ötven kiló liszt a galuskára.

— Oszt te mit mondtál?

— Hogy nem elég, mert sokan leszünk. Mert kijövünk mink is, asszonyok.

— Azt mondtad, hogy kijöttök?

Az asszony a szemébe húzta a fejrevaló kendőjét.

— Mit faggat maga engem? Én nem beszéltem a gróffal semmi olyat.

— Milyet?

— Amit ki kell faggatni… Azt mondtam, hogy tíz emberre egy birkát kell számítani, mert családokkal lesztek.

— Feleséggel?

— Hát te csak magad leszel, mert nincs gyereked.

Az asszony sóhajtott.

Kis János félretolta a fazekat.

— Kár volt kölcsönkérni, — mondta — mert ha kölcsönkér az ember, azt meg is kell adni.

— Majd megadjuk.

— Mibül?… Én nem tudok többet keresni, csak hat pengőt egy héten. Ezután is csak annyit.

— Azér egye meg. Hosszú a nap, nem lesz ereje.

— Dehogy is nem. Erre a napra lesz nekem erőm, Éva.

Az asszony megrezzent, hogy a nevét hallotta. Így mondta tegnap a gróf is: Éva…

— No, egyen — biztatta csendesen az urát.

— Nem eszek, mert akkor este nem tudom kienni a grófot a vagyonából.

— Persze, hogy nem tudja, hát hogy gondolja?

— Annak hónap is lesz vagyona?… — kérdezte Kiss János. — Hiába eszek akármennyit, úgy gondolod, hogy annak hónapra is marad ennivalója, meg hónaputánra is?… Mindig?

— Én nem gondolok semmit.

— Nohát, akkor csak eredj haza. Vidd haza az ételt is. Én ma úgyse eszek. Délbe ne is gyere ki. Elég, ha este kijössz a táncra.

Az asszony hevesen kiáltott fel:

— Mit akar?

— És délben ki ne gyere!… És este kigyere! Mert érted megyek…

— Édes uram, maga beteg.

Kis János csöndesen mosolygott, mint aki tudja, min mosolyog.

— No, eredj haza, — mondta — de ne mondasd magadnak kétszer…

Az asszony szeme tele lett könnyel…

— Jaj, uram, uram!…

Összekulcsolta a kezét és sírni kezdett.

Erre Kis János mást gondolt. Azt gondolta, hogy nem jól csinálja ő ezt… Az asszony ravasz, megsejti…

— No jól van, — mondta szelíden — hát eszem egy kicsit.

Avval hozzáfogott és evett Nem sokat evett, de evett… Meg is veregette a felesége hátát, mint egy jó lóét, s azt se kívánta tőle, hogy elvigye a fazekat. Nézte, ahogy az asszony letakargatja kendővel és fűvel, beásta a földbe, hogy egy kicsit hűvösebben maradjon.

Délig szépen haladtak. Már látták, hogy korán készen lesznek a kapálással. Már két embert ki is engedtek maguk közül, hadd fogjanak a tűzhely rakásához.

Délben az asszonyok mind kijöttek. Hetven asszony, valamennyien, mintha összebeszéltek volna, vasárnapi ruhába voltak öltözve, még az öregasszonyok is. Tánc lesz, ahhoz készültek.

Csak Kis János felesége nem volt ünnepibe öltözve. Kis János rámosolygott és azt mondta:

— Te így is elég szép vagy?

— Ha magának szép vagyok, akkor én mindig szép vagyok — mondta az asszony.

Nem is mentek haza ebéd után az asszonyok, ottmaradtak a mezőn.

Uzsonnára kész volt a kapálás. Háromszáz hold maradt a hetven ember mögött. Szép munka volt. A nagy tábla föld egész az égig frissen feketedett, s benne a kis palánták üdén libegtették a kedves kis szellőben apró levélkéiket.

Már a birkák is megjöttek. Nem is hetet küldött a gróf, hanem tizennégyet. Nem is aprították bele mind a nagy üstbe, hanem úgy szétosztották maguk közt, ami fölösleges volt.

Nagyon jó kedve volt mindenkinek. Újjongtak és énekeltek. A nagy puszta elvitte a hangot messzire és belemosta a szél a távolba.

Alkonyat felé lóháton kijött a gróf is.

A fiatal gróf is ünneplő ruhába volt öltözve. Ragyogó lakkcsizma volt a lábán és vadonatúj ruha volt rajta. Olyan volt, mintha skatulyából vették volna ki. Vadászkalap volt a fején és puska a vállán.

Éljenezve fogadták és a gróf sorra kezetfogott valamennyiükkel. Minden férfival és minden asszonnyal. Kis Jánossal is, még Kis Jánosnéval is.

— Hogy vagy, Éva? — mondta az asszonynak és egy kicsit tovább tartotta a kezében az asszony kezét, mint a többiekét.

Kis János azt mondta nevetve:

— Ma kiesszük a gróf urat a vagyonából.

— Egyetek csak, amennyi belétek fér! — mondta a fiatal gróf, aki mindenkit tegezett, a legöregebb embereket is, mint a gyerekeket. Már ahogy a grófok szokták.

Meg is veregette a Kis János vállát.

— Méltó a munkás az ő… vacsorájára… mondta, ahogy a bibliában Jézus Krisztus mondta. Csak a Jézus Krisztus úgy ejtette ki, hogy a „munkás méltó az ő bérére…” De a fiatal gróf nem merte így mondani, mert akkor béremelést kérhettek volna a parasztok. Elégnek találta így; „vacsorájára”.

Kis János mosolygott.

— Étvágyunk van… De olyan étvágyunk, hogy képesek volnánk megenni az egész határt, földestül, mint a giliszta.

— No, de azért meg ne egyétek, — mondta, a fiatal gróf — mert megterheli a gyomrotokat.

Ezzel megcsípte a menyecske arcát, mintha tőle várná, hogy megvédje a birtokát.

Kis János nevetett.

Mikor a gróf továbbment, azt mondta a feleségének:

— Mégis kár volt, hogy ki nem öltöztél egy kicsit. Van neked szép ruhád, vettem neked.

— Jó nekem így is — mondta az asszony és nyugtalan volt.

Hozzáfogtak a vacsorához.

Még levest is főztek a szakácsok. A leves olyan volt, mint az olaj. Kövér és sűrű.

— Eszik? — kérdezte az asszony.

— Jó?

— Nagyon jó.

— Akkor eszek. Mer én ugyan elég levest ettem már életembe, de az mind olyan rossz, híg mosogatólé volt, hogy disznónak se lett volna jó moslék… Hanem jó ételt, ha mind összeraknák, amit én ebben az életben kaptam, még az a fazék se telne meg vele, amit ma reggel kihoztál nekem…

Az asszony telemérte a tányérját, még ki is löttyintette, s ő hozzáfogott enni… Egész teste remegett az éhségtől, mégis már a tizedik kanálnál úgy érezte, készen van…

Iszonyú rémület és düh tört ki benne. Mi lesz itt akkor ma?… Hogy fog eleget tenni az ígéretének?…

Lenyelte a levest és bort ivott rá. Nagy pohár bort.

Akkor úgy érezte, munkaképes.

Húst kapott nagy tállal. Nagy darab kenyérrel. Nézte.

— Mért nem eszik? — kérdezte a felesége.

— Nem sietek; reggelig akarok enni… Még e csak leves vót!

A nap már lement s a hold, ami már régen fent volt, kezdett kifényesedni.

A gróf mindenütt ott volt, mindenkivel beszélt, mindenkit megölelgetett, de percenként mellettük volt és jó szókat mondott nekik.

Akkor már kezdett dolgozni a bor is és egyre hangosabb lett a lakoma. Kis János látta, ahogy a gróf sorra csókolgatja az asszonyokat.

Már várta, hogy Évára kerül a sor.

Éva is várta és úgy remegett a teste.

S most honnan, honnan nem, megjelent egy csapat csendőr.

Vidám, szép legények, nem jöttek rossz szándékkal, véletlenül jöttek. Mondták. Kakastoll bokréta volt a kalapjuknál. Nagyokat köszöntek. Kis János nevetett.

S magokra fogta a kést, amivel evett.

Ekkor a gróf odaért a csókolózásban hozzájuk.

Évához, lépett meghajolt és… nem csókolta meg.

Két csendőr ült mellé, mikor a gróf táncra kérte Évát.

Éva ránézett az urára.

— No csak eredj — mondta Kis János. Táncolj. Jó a vacsora, ki kell táncolni, mert elrontja a gyomrod…

Már kavargott a tánc. Ötven-hatvan pár. A gróf a cigány előtt.

Kis János hozzáfogott enni.

Egy falatot lenyelt. Nem bírta. Kiadta s kiköpte.

— Csendőr úr, — mondta — lássa, ez a baj…!

Micsoda, barátom? — mondta a csendőr.

— Itt a jó vacsora és az ember még annyi üzletet se tud csinálni, hogy egyszer jóllakjék, mer nem bír enni.

— Mért nem bír?

Kis János megkereste a kését a földön, megtörölgette, gondosan.

— A szegény ember nem bír enni… Mér?… Mer szegény… A szegény csak mérget eszik… Igaz?… Jóllakik a levessel. Mire a húsra kerülne a sor, má neki vége… Azt már más falja fel.

— Egyél, csak egyél — mondta a csendőr és erősen nézte Kis Jánost.

De Kis János nem nézett rá, másfele nézett. À cigány felé nézett.

— Nincsen az embernek két gyomra, hogy mindent bevegyen… A szegény embernek még hasa sincs.

Ebben a pillanatban a gróf megcsókolta az asszonyt.

Kis János mosolygott. Elfehéredett, de mosolygott A keze rámerevedett a késre és markolatig döfte a csendőrbe.

1933

KARÁCSONYI AJÁNDÉK

A polgármester gondterhelten bandukolt hazafelé. A kis város sötét volt. Kétablakos, kis házak egymásfelé guggolva nézték az utcát. Hő szállingózott és a megfagyott sarat fehér kis sapkákkal díszítette. A háztetők görbe cserepeivel is eljátszogatott és mindenikbe beleültetett egy-egy kis hóvirágot.

A polgármester összevonta a szemöldökét. Szigorúan nézte a városát. Most, hogy végre egy kicsit szépült a hóesésben, meg merte vallani magának, hogy csúnya kis város ez. Csúnya, kis, alföldi város. Lapos és szürke, unalmas és kedvetlen város. Itt az emberek nagyon nem szeretik egymást.

A polgármester már számos kísérletet tett, hogy ennek a kis városnak a lakosait megismertesse egymással. Ha megismerik egymást, meg is szeretik, Ő egyenként szerette őket, hiszen az ő városa, és ambíciója volt, hogy szeresse a városát.

De hiába hirdetett irodalmi-esték sorozatot. Az első estére még csak eljöttek, de unatkoztak. A gimnáziumi tanárok komoly s humoros előadást tartottak, diákok szavaltak, szép, karcsú leányok énekeltek, egy szőkére festett hajú asszony zongorázott, Chopint. És a város lakói, ezek a tisztviselők és iparosok és kereskedők rosszkedvvel ültek egymás mellett. Mindenik azt számította, hogy mi jogon ül az első sorban, aki az elsősorban ül, s a második sorban, aki a másodikba jutott, s hogy ő mért ül a hetedik sorban, vagy a tizenhetedikben. Ebben a városban mindenki az első sorban akart ülni. És egész este alatt suttogtak az asszonyok a férjeik fülébe s mind azt suttogta, hogy X-né hogy előre tolakodott: ő nem teszi ki ilyen inzultusnak magát többet…

A második estén már csak azok jelentek meg, akik az első sorokban ültek, de ezek, ahogy hátrapillantottak, látták, hogy a terem üres, megfáztak és elkedvetlenedtek. Mit ér az első sor, ha nincs ötödik és tizedik és tizenhetedik.

Karácsony másodnapjára volt kitűzve a harmadik irodalmi est. A polgármester azonban nagyon félt. Már érezte, hogy erre senki sem fog eljönni. Már kapott is lemondásokat. A gyógyszerész azt mondta: nincs értelme ezeknek az irodalmi estéknek. Az ember elővesz egy jó könyvet és sokkal különbet olvas, mint amit a gimnáziumi tanárok mesélnek nekik….

De a polgármester tudta, hogy sohasem vesz elő semmiféle könyvet, se jót, se rosszat, csak ott ül a patikájában és várja, hogy valaki bejön hozzá egy kis diskurzusra, és egy pohár finom, nagyon finom pálinkára.

Most, hogy a hó esni kezdett, eszébejutottak a gyönyörű otthoni téli éccakák. Otthon felséges hegyek vannak, azok már október végén megrakodnak hófehér hóval és hajnalban, az alkonyaiban csillognak és ragyognak és hideg van, és a hidegben csillognak és ragyognak az arcok és a szemek. Mintha a hó fénye szikrázna a tekintetekben, s elhatározta, hogy mégis megtartja a harmadik estét, és gondoskodni fog valami olyan attrakcióról, hogy a város lakói mégis eljöjjenek.

Éppen a püspöki palota mellett fordult be a piac felé. A püspöki palota úgy volt építve, mint egy igazi úri kastély. Egy kis hercegi kastély. Barokk palota volt, duplatetős, egyablakos. Körül láncos oszlopok vették körbe s a láncokat tömör, kis, hósapkás kőgolyóbisok tartották. Meg fogja hívni a püspököt az estére. Ha ez sikerül, akkor azonnal ki lehet adni a jelszót, hogy a püspök is megjelenik az estélyen. A közönségre ennek ellenállhatatlan hatása lesz.

De hogy hívja meg a püspököt, aki nem érintkezett a várossal. Élt magánosan a nagy palotában, amelynek hullott lassan a vakolata. Már az is nagy dolog volt, ha a püspök egyszeregyszer végigsétált a városon. Olyankor az ablakokban kinéztek az asszonyok és az utcán megállottak a férfiak, a patika ajtajában kicsodálkoztak a notabilitások s mindannyian megbeszélték, hogy a száraz, csöndes püspök, lassú léptekkel, egyedül, vagy néha a koadjutorra! kettesben sétál a főutcán.

Mikor hazament a polgármester, azt mondta a feleségének:

— Fiam, nagy tervem van, mondd meg, hogy lehet végrehajtani?

Elmondta a tervét a feleségének, aki előkelő családból való s nagyon finom asszony volt.

— Édes fiam, — mondta az asszony — a gondolat nagyon szép. És nagyon könnyen meg lehet a püspököt nyerni… Itt a szent karácsony. Ilyenkor karácsonyfát szoktak állítani a szegények számára a püspöki palota előcsarnokában… De hallottam, hogy a püspök kiadta a rendeletet, hogy a jövőben a karácsonyfára nem akasztanak selyempapírba csomagolt cukrot, mert a püspök igen takarékos… Csinálunk tehát jó nagy csomó cukrot a karácsonyfára és azt felviszed ajándékul és akkor a püspök meg fogja hallgatni a tervedet és el fog jönni az estélyedre…

A polgármester megörült s bár neki is rosszul ment, majdnem olyan rosszul, mint a püspöknek, mégis hozzájárult a felesége tervéhez.

Másnap reggel azonnal hozzáfogtak a cukorkészítéshez. A polgármester felesége és három lánya sajátkezűleg készítették a tömérdek selyemcukrot és maguk csomagolták a sajátkezűleg nyírt selyempapírba és egy óriási dobozt töltöttek meg az édességgel.

A polgármester boldog volt: most végre eljött a pillanat, mikor az ő önfeláldozó jóakarata meghozza a maga gyümölcsét. Nagy reménységében el is árulta egyik-másik barátjának, hogy minden reménye megvan rá, hogy a püspök megjelenik az irodalmi estélyen.

Mint a tűz futott végig a hír a városon, általános izgalmat okozott és az első három sor jegyei rögtön el is fogytak előjegyzésben.

A polgármester kihallgatást kért a püspöktől, amit meg is kapott. Szalonkabátját vette fel, s nagy, fekete, kissé kopott-prémű bundájában ment fel a püspöki palotába.

Mikor a püspök elé járult, az kézcsókra adta az ujjait.

A polgármester megcsókolta a püspök gyűrűjét, aztán letette a püspök lába elé a nagy csomagot, amit a város kékegyenruhás hajdúja hozott fel s előadta a dolgot.

A püspök jóváhagyóan mosolygott s kegyesen így szólott:

— Polgármester úr, mindez nagyon szép… Krisztus urunk azonban azt mondta: „ha pedig a te istenedet imádni akarod, zárold be a te ajtódat és magánosan imádd az urat”. Én tehát a karácsony szent ünnepén nem kívánom a profán emberi szemeknek kitenni személyemet, hanem áldásomat adom mindarra a szép és nemes dologra, amit a polgármester úr itt előadott…

Ezzel belenyúlt egy kicsiny papírskatulyába, ami ott volt a kezeügyében s kivett abból egy kicsi, kis szentképet, olyan filléres kis színes nyomatkát, amit osztogatni szoktak az egyházatyák a gyermekeknek, s egyet a polgármesternek nyújtott.

— A mi Urunknak, Istenünknek nevében — mondta.

A polgármester átvette a szentképecskét s elsápadt.

A püspök újra a dobozkába nyúlt s még egy képet vett ki:

— Ezt pedig a kedves feleségének küldöm, az én szerelmes leányomnak, — mondta a püspök s átadta a második képet is. — A mi urunknak, istenünknek nevében, ámen.

Mivel a polgármester erre sem mozdult meg, harmadszor is belenyúlt a dobozba:

— És ezt a polgármester úr leányának küldöm, a mi urunknak, istenünkben nevében,ámen.

Erre a polgármester szerette volna azt mondani, hogy neki három leánya van, de nem szólt, átvette ezt is és megcsókolta elébb a szent kezet, aztán a püspök gyűrűjét s eltávozott.

Mikor kint találta magát az utcán, a püspöki palota előtt, keresztet vetett s mély sóhajjal nézett az égre.

1933

KISERDEI ANGYALOK

1

A nagy bálteremben kétszáznegyven nő.

Szőkék, barnák, alacsonyak, magasak, fiatalok és öregek. Kétszáznegyven nő között minden akad. A másik teremben, a tükrösben is van még száz darab nő.

És ehhez a sok nőhöz összesen tíz-tizenkét táncos.

— Azér meg tudnak azok bennünket táncoltatni, a fene a bokájukat — morog Kátainé, aki nem vesz részt a szomszéd nők csacsogásában, csak ha valami epés és kellemetlen dolgot mondhat.

— Kiserdeiek nem ijednek meg a maguk árnyékától — kiált felé egy lány, a Gitka.

— Azok nem, — morog Kátainé — ha egyre tizenkét legény volna, akkor se.

A nők hirtelen elhallgatnak, mert közeledik a mérnök. És a mérnöknek, aki rózsásképű, kedves, kis fiatalember, nagy respektusa van: ő fizet.

A mérnökkel két úr jön, vendégek, akik csak megnézik a különös bált.

A nők alig pillantanak fel, el van varázsolva a szemük, soha nem pillant egyik sem, se jobbra, se balra, egy helyre néznek, s felőlük akármi történhetik, őket nem érdekli semmi, csak odanéznek, ahol az ujjuk játszik.

Az egyik vendég úr veszi magának azt a bátorságot, s olyanokat kezd mondani, hogy:

— Ennyi angyal egy rakáson.

Meg azt, hogy:

— Jól lehet itt legénykedni… Az a kis szőke… Ez a kis barna…

A nők azonban el sem mosolyodnak, halálos komolyan néznek az ujjaikra, akik szorgalmasan és egy pillanatot el nem veszítve dolgoznak.

Borsót szemelnek.

2

A mérnök felvilágosításából egy-egy szó megcsapja őket is, különben alig tudnak valamit arról, hogy mi is ez az üzem, amelyben résztvesznek.

— A holland társaság rájött, hogy Magyarország a legjobb magtermő föld. Különösen a borsó páratlan minőségben terem meg. Ötszáz vagon borsót szállítanak ki az országból, ezt mind itt termelik. Különösen Borsod sík vidéke nagyszerű talaj a borsónak. Kilencven százaléknál magasabb a csiraképesség, s ezt sehol a világon nem lehet elérni.

— De azt se, hogy ennyi szép lány jöjjön össze válogatni, — szólt az egyik vendég.

A mérnök ugyanolyan komolyan veszi a dolgot, mint a nők, nem reagál a vicces közbeszólásokra, folytatja szakszerű előadását.

— Itt válogatjuk át és készítjük elő a föld minden részébe való szétosztásra. Mag lesz belőle. Apró zsákocskába és papírzacskóba fogják majd elosztani és úgy árusítják majd Kínában és Afrikában, Ausztráliában, szóval az egész föld hátán. Mi itt csak selejtezzük, a hibás, fejletlen, barna és rossz szemeket szemeljük ki és egységes, príma minőségben szállítjuk ki külföldre a cégnek. A magyar gazdának ez is haszon, mert egy hold földön megterem tizenkét mázsa, kapnak érte mázsánként tizenhat pengőt, tehát egy hold föld behoz a gazdának 192 pengőt, holott ha búzát termel, kap nyolc mázsát és kap érte hét pengőt, vagyis ötvenhat pengőt.

— És mit kapnak ezek a szépségek?

Ezzel a zsebébe nyúl az idegen úr s kivesz egy nagyobb csomag köhögés elleni cukrot.

— Vannak itt kiserdeiek?

— Vannak bizony, vagyunk, — felel Gitka.

— Hát ezt a kiserdeieknek.

A lány elkapja a csomag cukrot s körülpillant:

— Kiserdeiek…

Minden, második, harmadik nő felpillant. Gitka egyesével dobja a cukrot, elkapják.

Kátainé nem néz oda. A szem cukor az asztalára pattan s elugrik. Utána se néz. Dolgozik.

3

Este háromnegyedhétkor van vége a munkának. Akkor villámgyorsan hozzáfognak öltözködni, mert a boltok csak hétig vannak nyitva, s még vásárolni kell a legtöbbnek valamit, hogy vacsoráravalót vigyen haza.

Mikor Kátainé a posztószélből készült szatyorjával a Boráros-térre ér, szép őszi este van. A nap még vörös fényeket hagyott az égen, de a sárga villanyfény megeszi az ég színét s tarka félhomályba borítja az utcát.

A villamosok csilingelve jönnek, mennek. Itt tömérdek kocsi fut be. Itt van a legtöbbnek a végállomása és átszállók különböző irányban.

Gitka ott áll a Széchenyi-kávéház előtti megállónál, kis svájci sapka van a fején, az alól kiborulnak rövid, aranybarna fürtjei. Komolyan áll és mint valami ellenőr, megvizsgálja a jegyeket, amit apró, siheder lányok hordanak hozzá.

A suhanc lányok frissek, mint a verebek, s felcsipegetik a földről az eldobott villamosjegyeket.

Ezt nagy művészettel kell csinálni, mert a rendőr ott áll az úttest közepén, s csak akkor lehet felkapni a jegyeket, ha a villamos eltakarja a rendőrt. Némelyik süldőlány olyan vakmerő, hogy már előre felugrik a robogó villamosra s a kocsiból hozza le a ledobott jegyet.

Kátainé gyűlölködve nézi, mi történik. Ő nincs benne ebben a titkos szervezetben. Csak lapos pillantással lesi a Gitka mozdulatait, ahogy csak éppen rápillant a jegyre s megmondja, ez honnan jön, meddig érvényes, lehet-e vele átszállni a ferencvárosi pályaudvar felé, s az érvényeseket azonnal szétosztja, s azzal a szerencsések már repülnek is a jó kocsi után, és nyugodt lélekkel spórolják meg az utat a Kiserdőig.

— Majd be fogják egyszer magát csukni, de meg is érdemli — sziszegi gyűlölettel Kátainé.

— Csak ne irigykedjék már annyit, — mondja komolyan Gitka — mert megeszi az epe.

— Igen, — liheg az asszony, hogy a fején libeg a kötött, olcsó harasztsapka, amely olyan, amilyet a kisgyermekek viselnek, bojt van a hegyin, — szép dolgokra tanítja a fiatalokat! Maga a fő ebben mindig!

— Menjen már haza, mert éhesek a gyerekek.

— Hanem szólok a rendőrnek.

— Magától kitelik, — s újabb jegyeket vizsgál át és oszt szét a lány.

De az asszony eszeveszetten darál, habzik a szája a dühtől és az irigységtől. Itt mindenkinek jut jegy, csak neki nem, mert ő nincs benne a komplottban, mert ő mindig becsületes és nem tenne a világért sem olyat, ami törvényellenes.

De a kiserdeieknek csak egy törvényük van: ami a verebeké, akik rászállnak a lehullott élelemre, akárhonnan került is az utcára és felcsipegetik, amit jónak találnak a maguk számára.

Most hirtelen a verebek felrajzanak, egy pillanat alatt elszállanak, s nem marad a megállónál senki, csak az asszony, a lány, meg két fiatal fiú, akik Gitkát lesik éhes szemekkel.

A rendőr méltósággal lép oda.

— Mit ácsorognak itt?

A fiúk harciasan néznek rá. Bátrak, mert nincs a kezükben egyetlen jegyecske sem.

— Maga is felvett egy jegyet a földről mondja a rendőr és szinte belepirul az izgalomba, hogyan bizonyítsa rájuk.

— Én ugyan nem, nekem nincs rá szükségem — szól a fiú s előveszi az arcképes igazolványát s odatartja a rendőr szeme elé.

— Maga a Kiserdőn lakik?

— Dehogy lakok, a Lónyai-útcában lakok.

— Akkor mit ácsorog itt? Beviszem az őrszobára!

— Vihet, biztos úr, úgyis elereszt, minek vinne?

A rendőr tehetetlenül néz körül. Már üres az egész környék, de ő tudja, hogy ha ellép innen, újra megtelik a sarok. Nem lehet egy pillanatban mindenütt. Nem lehet száz szeme és kétszáz karja, hogy fülön csípje ezeket a szarkákat. A lányra néz, aki úgy áll, mint egy angyal.

Egy kis pillanatra mintha meg is akadna a szeme a csinos lányon, akiből sugárzik a lányság, bár ő nem törődik azzal, ha ő rajtacsípi egyszer, úgy beviszi, mint a többi rongyot.

Most megjelenik egy magas, erős fiatalember, odalép Gitkához és gyalog befordulnak a Mester utcába.

Eltűnnek.

Kátainé is átmegy a másik megállóhoz és a legelső 22-essel megy hazafelé.

4

A ferencvárosi pályaudvarnál lekászálódik a villamosról, és a végállomáson befordul a kiserdei telepre. Nehezen cipeli magát és nagyon rosszkedvvel. Mellette fiatal lányok ugrálnak le és tűnnek el, mint kis állatok, vagy szökdécselő madárkák. Irigyli a fiatalságukat és vidámságukat Hogy lehet valaki ezen a haláltelepen fiatal és vidám?

A bódéváros keskeny sikátorain kocog előre, itt kell neki végigmenni minden nap, mert a telep legutolsó sarkában lakik.

A telep a legcsodálatosabb világ a világon. Csupa bódé, bódé után. Akkora deszka vityillók, mint egy falusi mellékhelyiség a házak mögött. Liceumkerítése van valamennyinek, tehát-azért egy kis rend van a telepen. Az utcácskák, gyalogösvények a liceumkerítések között sarkosan kanyarognak. A bódék százával sorakoznak, ezrével. Némelyikben világos van, a pici ablakokon kiszűrődik a petróleumlámpa fénye, ezek a gazdagok. Mert a legtöbb ablakban semmi világosság, legfeljebb, ha a tüzelő még fénylik itt-ott. Az anyák későn jönnek a munkahelyekről s most ütik össze a kis vacsorát az otthonmaradt gyerekeknek. Mert gyerek van itt elég. Minden háznál kettő-három, de sok helyen hat, nyolc is.

Neki még bódéja sincs. Egy özvegyasszony vette be magához, aki nagyon öreg és az öreg ura most halt meg nemrégen, és mivel egy vidékről valók, felvette lakónak, hogy ne legyen magában.

Áthalad a templom mellett.

A templom is olyan, mint a bódék, az is összeszedett hitvány deszkából van építve. Az isten háza is csak olyan, mint a hívek hajléka, így is illik.

Mikor az ezresszámú bódékhoz ér, meglátja, hogy a lány már szintén ott van. Persze rövidebb úton jöttek és fiatal lábakon. Megelőzték őt, aki tizenhat fillért fizetett a villamoson.

Ahogy a maga bódéjához ér, a két kis gyereke ott állt a szabadban és játszik.

— Édesanyám! — kiáltják sivítva és a szoknyájába kapaszkodnak. — Hozott vacsorát?

Rosszkedvvel rázza le magáról a kicsiket.

— Ne rángassatok! Majd esztek, ha lesz mit.

Az öregasszony a bódé ajtajában áll. Töpörödött kis teremtés. Fogatlan és selypít az öregségtől.

Csak éppen biccentéssel köszön neki. Bemegy a sötétbe. Nincs se lámpa, se tűz, nincs petróleum, nincs tüzelő. Kibontja a szatyort a sötétben és kenyeret vesz elő, tör belőle a gyerekeknek és egy-egy szafaládét ad a kis kezükbe.

A gyerekei boldogan sikoltanak.

— Szafaládé, szafaládé!

Ő is leül. Sötétben is ismeri a helyet. Ő is hozzáfog könnyes szemmel rágni a maga porcióját.

Az öregasszony az ágyához totyog. Látja, hogy neki nem hozott semmit, nem szól rá, nem panaszkodik, csak kezdi vackolni az ágyát. Két ágy van a szobában, a szemük lassan megszokja a sötétet, az ablakocska kissé derengő fényt ereszt be.

— Nem tojt a tyúkocska — motyogja az öregasszony. — Azt mondják, már nem is fog tojni a télen.

Nincs kedve rá válaszolni. A kezében elkezd sütni, égetni a szafaládé.

— Nem adtak a jövő hétre cédulát, — mondja a kis öregasszony — nem adtak. Egy hónapban már azután csak két hétig fognak adni. Már nem lehet mást kapni, csak a templomnál zupát. Reggel zupa, délben zupa, este zupa.

Hirtelen nem megy le több falat a torkán. Mérgesen, mintha egy dühös kutyát akarna megszelídíteni, odanyomja a negyedszafaládéját, ami még megvan s egy darabka kenyeret az öregasszony markába s azt mondja:

— Egye meg!

Az öregasszony egy pillanatig meglepetve hallgat. Akkor rögtön hozzáfog majszolni, mint a gyerekek, akik már megtanulták, hogy sokáig kell enni a jó húst, a jó lókolbászt, hogy sokáig élvezzék a mennyei jó ízt.

Csak mikor már sokáig szopogatja fogatlan szájával, akkor mondja:

— Kátainé, maga is megtanulja azért…

— Mit tanulok én meg? —? hördült fel az asszony.

— A kiserdei jóságot — mondja az öregasszony és a sötétben a szeméből könnyek kezdenek szivárogni.

5

Gitka még nem ment be a bódéba. Náluk lámpa ég. Náluk tűz van. Náluk főznek. Őt étellel várják.

Csak bekopogtatott, hogy itthon van, akkor visszajön és a fiatalemberrel a liceumbokroknál, egy vékony akácfához támaszkodva ott marad.

— Mondja csak, Gitka, — szól a fiatalember — tud maga szeretni valakit?

A lány felnevet.

— Minek kérdi?

— Szeretném tudni.

A fiúnak el van fulladva a torka.

— Elébb legyen állása, akkor kérdezze.

— Ha állásom volna — mordul a fiú.

— Akkor felénk se nézne többet, igaz?

A fiú megragadja a lányt. Úgy kapja meg a karját, majdnem kirántja a tövéből. De a lány nem is szisszen.

— Kutya természet szorult magába.

A lány nevet.

— Kutya?

— Kutya.

— Milyen kutya?

— Tarka kutya.

— Az más?

— Az a legkutyább.

— Akkor jó, — s a lány még jobban nevet — azért mondja, mert hűséges vagyok?

A fiú hallgat. Ez hirtelen megfordítja a gondolatát. Lehet, hogy hűséges. Azt nem lehet tudni. Ő csak azt tudja, hogy az úton is, míg jöttek, minden fiú utána fordult a lánynak, mert van ennek a mozdulatába valami, ami kiingerli a fiatalemberekből, de még az idősebbekből is a kíváncsiságot.

Ő pedig már nagyon szeretné, ha nem ilyen volna. Már elég régen jár utána és néha azt hiszi, hogy meg is fogta és lekötötte a lányt, de az mégsem hagy fel evvel a riszáló, billegő, ingerlő járással, evvel a kacérsággal, s ő egyre jobban el van feketedve a dühtől, hogy semmi se sikerül, a világon semmi keresetre nem tud szert tenni. Ma is, mint tegnap, tegnapelőtt, csak ácsorog a világban, jön-megy, beszél, ajánlkozik és egy fillért nem tud megfogni. Már két hete egy fél fillért nem látott. A múlt héten kölcsön kért három pengőt, azt is vissza kellene adni, de becsületszavát hiába adta, nem lehet, hát kénytelen elkerülni még a színét is a Józsefvárosnak, ahol a barátja lakik, aki a pénzt adta. Azt a pénzt mind a lányra költötte, azt mondta neki, hogy volt keresete.

Még utána se mer jönni már a lánynak, mert az keres. Pedig, aki keres, az nagyon tudja, mi a kereset, az tartja magát.

És jönnek nemsokára a hidegek is. Az a legrosszabb. Mikor esik a hó, fúj a szél, csikorog. Az még rosszabb, mint az éhség.

Mit csináljon hát ezzel a lánnyal? Beleette magát a vérébe és nem tudja elvinni, pedig csak annyit kellene mondani, hogy: gyere. De hova?

Így aztán csak marják egymást. Ő vad és durva szókkal s markolásokkal, mert szeretné felfalni, hogy ne is éljen, s ne lehessen a másé egy gondolata se, ez meg macskasimasággal és hízelgéssel, mintha ki akarna szökni az ő keze közül.

Így állottak sokáig. Ő fogta a lány kezét, az pedig hagyta. Ennyi az egész. Ennyi jut neki belőle.

Szólani se tud tovább, csak gondolkozik, rettenetesen gondolkozik. Irtóztatókat gondol. Olyanokat, hogyha a gondolatai megvalósulnának, tűzbe és lángba borulna az egész Kiserdő legelőször, aztán az egész város, és az egész világ.

A házból kiszólott a Gitka anyja:

— Gitka.

Egy darabig nem feleltek.

— Gitka fiam, itt vagy?

— Itt. Mit akar?

— Gyere enni.

— Megyek. Megyünk.

— Én nem megyek — morgott a fiú.

— Dehogy nem — nevetett a lány.

— Nem én.

— Akkor én se.

Az asszony megértette, hogy mi van. Odaszólott.

— Jöjjön csak Jani, van elég.

— Akkor jó, — morgott a legény. — Akkor jól fognak lakni.

Gitka nevetett.

— Majd ha lesz kereseted, te is segítesz.

Ezzel megragadta a fiú kezét és húzta, mint a gyerekek szokták egymást húzni.

A fiú rettenetesen éhes volt és arra gondolt, hogy ebben Gitkának igaza van: ha neki valaha lesz, akkor hegyen-völgyön lakodalom lesz. A három pengőből se költött magára, csak egy pohár forralt bort ivott, mert akkor éppen hidegek voltak és a lányhoz nem akart közelíteni fagyosan és dideregve. Akkor hozott ő ide mindent, amit csak lehetett három pengőért venni. És azóta nem is volt bent a házban, hát talán a szülők azt hiszik, hogy nincs is olyan nagy bajban… Mert csak az az egy rossz, hogyha az emberről tudják, hogy koldus. Ha jó véleménnyel vannak róla, akkor szabad még követelni is…

A lány így győzött s bevitte a fiút a bódéba.

A kis helyiség olyan forróra volt hevítve, mint a kemence. Az ember alig volt bent egy pár percig, már izzadni kezdett.

— Jó estét.

Ott volt a Gitka apja, a kárpitos, meg az anyja, még most se csúnya asszony, meg a két húga. Négyen. Most velük hatan lettek a kicsi helyen.

— Nem baj, elférünk — mondta a kárpitos, akinek fél lába volt, a másikat otthagyta a harctéren.

Leült az ágy szélére. Mellette ült Gitka. Szemben vele ült az apa meg az anya. Az apa egy nagy fotelben ült, amit valahonnan hozott, ahol dolgozott, s ahol azt már kidobták. Ő megcsinálta és nagyon elegáns fotel volt, odaillett akármelyik úri szalonba.

— Apa úgy ül abban a fotelben, mint egy király.

— Tizenkét pengőért odaadom. Amennyivel többért adja el öcsém, legyen a magáé.

Ezen nevettek. Az apa azt hitte, drágálják a fotelt, hát nagy vidáman elkezdte magyarázni, hogy ennek lószőr párnája van és a brokátja, hogy ő kitisztította, ki is mosták, bestoppolta, még értékesebb, mint az új, mert az igazi urak antiknak hívják. És olyan erős, hogy ez harminc esztendeig nem megy szét, még itt se, pedig ezek a bitang kölykök mindig csak ezen akarnak ugrálni, ha ő nincs itthon. Egyszóval legolcsóbban hetven-nyolcvan pengőt megér, de persze nincs, aki megvegye. Egy antikos nyolc pengőt már ígért érte, de annyiért nem adja oda, inkább ül rajta. Tizenkettőért eladná, de annál olcsóbban még Janinak se, pedig nagyon szereti.

A mama hozta az ételt. Az egész szobának valami roppant jó pörkölt szaga volt. A fiatalember nem szólt egy szót sem, mert krisztustalan éhség támadt benne erre a szagra s az volt a gondolata, ha most el kellene menni evés nélkül, akkor felakasztaná magát.

Tányérokat szedtek elő, kést, villát, kanalat. A mama kenyereket szelt, nagyszerű, nagy darabokat, az ember ájult a szédüléstől, mert legnagyobb az éhség mikor már ott van a jó falat, a jó falat a szája előtt, de még nem jutott be a fogak közé.

Ez is következett. Nem is vette észre, mikor már nyelte a remek pörköltet. Krumpli is volt benne és olyan jó íze volt a szaftjának, hogy meg kellett halni tőle. Egyáltalán minden a halált juttatta az eszébe, s nem szólt, csak evett. Csak éppen arra vigyázott egy kicsit, hogy ezek ne lássák meg rajta azt az irtóztató falánkságot. De akármilyen lassan evett, még mindig tízszer olyan gyorsan, mint a többiek. Nem győzte megrágni a húst, csak nyelte, mint a gém, és utána várt két másodpercig és újra nyelt egy tömeget. Nem nézett se jobbra, se balra, nem mert senkire nézni, míg egy kicsit le nem csillapítja magában a fenevadat, mert attól félt, hogy irigyelik tőle, és ha ő azt meglátja, kivágja kanalat és elrohan, mert azért az emberben, ha két hétig akármilyen hulladékokon tengődik is, a becsület megmarad benne.

Egy szót se szólt, mikor Gitka újra telerakta a tányérját, csak mikor már tele volt, akkor mondta csendesen:

— Nem is vagyok éhes.

Ennyivel tartozott a lánynak, hogyha már behozta s megkínálta, legalább adja az urat.

6

Vacsora után igen jó hangulat volt. Elfogyott minden. A gyerekek mindennap jóllaknak, de azért a gyerek olyan, hogy az tud enni. Még a lábast is felhozták az asztalra és azt is kinyalták ezek a suhanc lányok.

Gitka volt az egyetlen, aki nem volt olyan éhes, mint a többi. Meg az anyja. Az anyák általában sose éhesek. Azok avval laknak jól, hogy a gyerekek esznek. De az apa, a féllábával, az úgy evett, hogy egy szót se szólt, míg ennivalója volt. Rettenetesen sokat evett, pedig neki egy lábbal kevesebbet kell táplálni.

Végre elfogyott minden az utolsó falatig és az utolsó morzsáig, akkor fellélegzettek.

— Mikor a harctéren elkésett a gulyáságyú — mondta a kárpitos,— volt úgy, hogy három napig nem kaptunk menázsit. A konzervát meg nem volt szabad megenni, mert főbelőtték a legjobb barátomat amiatt, hogy felfeszítette a bajonettjával és megzabálta. Hát az ember nem akar a saját hadnagya golyójába belecsapódni — mondta nevetve, — hát koplaltunk feszt!

A kárpitos legjobban szeretett a harctérről beszélni, kivált ha jól volt lakva. Olyankor mindenkinek hallgatni kellett és nem volt szabad a gyerekeknek meg se nyikkanni, mert a kárpitosnak mindig kézügybe volt a mankója. Arról is szeretett beszélni, hogy neki műláb járna, de őtet ebből mindig kisemmizik.

Aztán meg arról beszélt, hogy hol kereste ezt a mai vacsorát.

— Megcsináltam neki az összes foteljeit, díványát, megért a munka százhúsz pengőt, kaptam érte négy pengőt. Mert ha akármelyik nagyvállalathoz megy, akkor lehányják róla a szövetet, újat kell neki venni, hogy ez már nem ér semmit, csak úgy repesztik le neki a szeme láttára: tessék nézni, hogy szétmállik, ez semmi. Az újnak meg métere harminc-negyven pengő, nem is százhúsz, hanem háromszáz pengőbe került volna neki. Én meg azt mondtam: nézze, ügyvéd úr, ez úgy meg lesz csinálva, hogy antik lesz. Egy repedésnek nem szabad rajta lenni. Lefejtettem, szétbontottam: megkötöttem és a kialkudott öt pengőből a felesége lehúzott egyet, hogy hamar készültem el, mondja.

A kárpitos nevetett.

— Ez is jó volt. Vettem két kiló húst, csinált az anyjukom egy jó pörköltet, ez is jólesett.

A fiatalember most, hogy jóllakott, vele nevetett, de azt mondta:

— Nem jól teszi, kérem, hogy így rontja az üzletet. Attól a gazembertől el kellett volna venni legalább harminc pengőt.

— Könnyű azt mondani, — felelte a kárpitos — de barátom, meg kell jegyezni, hogy most senkinek sincs pénze. Ha én harminc pengőt kérek, akkor nem csináltatja meg, mert a felesége még az öt pengőért is lamentált, hogy az ügyvédnek semmi keresete ma, csak ráfizet a kliensekre. Hát gondoltam magamba, nekem még kevesebb keresetem van, hadd éljen ő is, meg én is. Úgyis csalás volt a dologban, mert az a szövet már olyan hitvány, hogy úgyis szétmegy nekik egy esztendő alatt, ha ráülnek, pedig most már rá fognak ülni és akkor egy év múlva egy másik kárpitos megint keres valamit, így kell most gondolkodni, barátom. Mi itt a Kiserdőn nem nagyon henceghetünk, mert nem is .szabad igazság szerint vállalni, mert kontárságnak minősítik, pedig hát mért volnék én kontár, mikor egész életemben csak evvel a művészi munkával foglalkoztam, csak éppen iparengedélyem nincs. Segítsünk egymáson, én az ügyvéden, ő meg talán másokon segít, mert mondta az ügyvéd, hogy mennyi szegényembernek viszi ingyen az ügyét. Akkor is egyik szegényember a másik után jött hozzá, hogy mentse meg a kilakoltatástól. Úgy él az ember a mai világban csak, ha egyik a másiknak nem ellensége, hanem segít, ahol lehet.

A fiatalember ez ellen nem tudott hirtelen semmit felhozni, mert a jóság, az az ember legnagyobb betegsége, gondolta magában, de ez egy olyan betegség mégis, amihez nem kell orvos.

— De én még rosszabbul jártam, — mondta az asszony — mert elhivatott magához a tanító úr, aki most kapott új városi lakást, és a Waltert, a szobafestőt is én vittem neki, azt mondta, hozzak a Kiserdőről egy olcsó szobafestőt, elvittem a Waltert. Kifestette neki a két szobát, konyhát olyan gyönyörűen, hogy csak csodálni lehet, tizenhat pengőért. Három napig dolgozott neki, mert olyan volt a lakás, mint az istálló és most olyan, mint a paradicsom. Én meg felsúroltam az egészet és adott nyolcvan fillért. Mondtam is neki: „Tanár úr, hogy tetszik azt gondolni, hogy én nyolcvan fillért elfogadjak? Ezért a munkáért, hiszen tetszett látni, mit dolgoztam, annyi szemetet kihordtam és a kezem majd leszakadt a nagy súrolásba.” Nézzétek, még véres a kezemfeje a lúgtól, mert mindig mondta, hogy: „Néni kérem, nem kímélni a lúgot…”

A fiatalember arca még sötétebb lett.

— És nyolcvan fillér?… Fel kell akasztani azt a gazembert!

— Senkit se kell felakasztani, — mondta a kárpitos — minek az a felakasztás. Ha felakasztják, akkor még nyolcvan fillért se fog adni.

Így beszélgettek. Gitka csak hallgatta a beszédet és nem szólt bele. Szép csendesen ült az ágy szélén és fogta a fiatalember kezét, hogy az se beszéljen, hallgasson, nem szabad az öregeket elkeseríteni.

De a fiatalember nem bírta ezeket a dolgokat hallgatni, tehát látva, hogy itt már úgyis mindenki szeretne hamar lefeküdni, a vacsora után, azért is, hogy a lámpa ne égjen sokáig, azt mondta:

— Gitka, kérem, nem jön ki egy kicsit még a szép holdvilágra? Nagyon jó, enyhe idő van.

Erre felállottak és kimentek a házból, ahol azonnal hozzáfogott a mama megvetni az ágyakat.

7

Szép este volt, nagyon sok csillag az égen, de holdvilág nem volt.

— Nem akar egy kicsit járkálni? — szólt a fiatalember, s előre ment, mert ezek közt a kis házak közt nem érezte magát jól. Úgy gondolta, hogy itt nem is lehet beszélni, itt oly közel vannak egymáshoz a bódék, hogy a legkisebb suttogást is kihallgatják.

— Nem bánom, — mondta Gitka, — egy kicsit elmegyek, legalább nem zavarjuk az alvókat.

Addig mentek, míg fel nem értek a Szent István-kórház magas deszkakerítéséig a partra.

Innen a gyenge éjszakai világosságban végig lehetett látni az egész Kiserdőn. Balra még állnak a fák, amiről ez a telep a Kiserdő nevet kapta, lent a lábuk alatt pedig, végtelen területen ott voltak az apró bódék, a sok szegényember nyugodalmas tanyája. Aludt már az egész világ. Csak egy-két helyen volt még egy kis fény. Itt valószínűleg későn jöttek haza a munkából és most eszik a vacsorát; ha van mit. Csönd van mindenütt, sehol veszekedés.

A fiatalember, Jani. megölelte a lányt és azt kérdezte tőle:

— Gitka, tud maga szeretni?

A lány elnevette magát.

— Ezt ma már kérdezte tőlem. Miért? Talán állása van?

A fiú sokáig hallgatott.

— Nincs. Éppen azért kérdem, mert tudni akarom, hogy maga tud-e szeretni akkor is, ha, nincs állás?

— Hogy lehet, hogy maga semmi munkát nem bír találni?

— Azt én is szeretném tudni — morogta Jani. — De itt a tél, és most már tavaszig alig hiszem, hogy valami állásra szert lehessen tenni. Géplakatos vagyok és vizsgázott sofőr. A mi szakmánkban semmi sincs, csak leépítés. A gyárak kapujában elegáns portások ülnek az üvegfülkében és be sem lehet jutni egy mérnök szeme elé, mert a portás nem enged be. Pedig olyan szépek belülről a gyárak. Szép, sima utak vannak, zöld gyep van a gyári épületek között és aki alkalmazásban van, lakást kap. De azoknak, akik kint maradtak, semmi!

Soká hallgattak.

— Hiszen, ha egy ilyen lakást kaphatnék, akkor nem kérdezném én magát, hogy tud-e szeretni? Akkor azt mondanám, Gitka, hogy jöjjön velem. Ott van a lakásom, bent valamelyik a gyárban és ossza meg velem az életemet!

Olyan keservesen hallgatott, hogy a lány felemelte a karját és feltette a vállára.

Erre a fiút elöntötte a boldogság keserűsége és azt mondta:

— De így, mit mondjak én magának, Gitka? Azt mondjam, hogy szeressen engem, mikor olyan vagyok, mint a kivert kutya? Még Amerikával sem biztathatom magát, mert Amerikában is tízezrével vonulnak az úton a munkanélküliek és különben is, hogy lehet Amerikába eljutni? Ha nekem annyi pénzem volna, ami a hajójegyre kell, akkor én rögtön tudnék egy kis javítóműhelyt csinálni valahol pincelakásban és nem félnék az élettől, mert az édesapjának igaza van, a szegény ember olcsón dolgozik, de valahogy csak megkeresi a vacsoráját. De én még szegény ember se vagyok, csak egy csavargó koldus. Bár koldulni azt még nem tudok. Pedig sokszor úgy érzem, ha az utcán megyek és azt látom, hogy mindenkinek megvan ezen a Pesten a bundája és az elegáns cipője, hogy gáncsot vetek valamelyiknek a lába elé és megmejjesztem!

A lány megremegett.

— Csak valami bolondot ne csináljon, Janikám.

— Hát éppen ez a baj, hogy nem is tudok se bolondot, se okosat csinálni. Egy vagyok a sok közül. Csak olyan vagyok, mint a penész, élek valahogy, és se meghalni nem tudok, se segíteni magamon, és mégis vagyok.

Olyan enyhe volt az idő, hogy elfáradtak az állásban és leültek egy-egy kőre, amit még nem hurcoltak el a kiserdeiek a bódé építéséhez.

Előttük üres bódéhelyek voltak.

— Kevesebb itt a bódé, mint a múlt héten mondta Jani.

— Igen, mert kitelepítettek. Tavaszra megszüntetik az egész Kiserdőt. Már most felmondtak mindenkinek, akinek fizetése van, csak azok maradhatnak tavaszig, akik olyan nyomorultak, hogy semmi biztos nincs. Minket is nagyon fenyegettek, hogy le kell bontani a bódét, mert nekem állandó munkám van a borsónál.

A fiú fogcsikorgatva ölelte magához a lányt, mintha attól félne, hogy a hatalmasok elszakítják őket egymástól.

A lány engedett a szorításnak, mert ő is félt és kimondhatatlanul sajnálta ezt a derék, szép fiút, aki annyira el van keseredve.

— Mit csináljak, Gitka, maga okos lány, adjon tanácsot. Én nem akarok rossz lenni, én nem akarok gazember lenni, se tolvaj, se csaló. Én dolgozni akarok és szorgalmas munkámból akarom eltartani magát és a gyermekeimet. De mit tegyek, ha nincs munka, vagy ha van, nem tudok hozzájutni.

És könnyek patakzottak ki a fiú elkeseredett szívéből és ráhullottak a lány arcára.

A lány nagyon megijedt érte, mert belátta, hogy ez igaz és ezen nem lehet segíteni. Nem mondhatta ő sem, hogy jöjjön hozzájuk lakni, mert alig fértek ők is a kis bódéban, s az is csak tavaszig az övék már. Nem tehetett semmi egyebet, csak azt, hogy forrón megölelte a fiút és csókokkal borította el az arcát.

A fiú ezt félreértette és egyre hevesebben ölelte a lányt ott a száraz őszi fűben.

8

Mikor magukhoz tértek, mind a ketten nagyon szégyelték magukat.

A lány összeszedte magát és továbbhúzódott a fiútól. Ez megérezte és végtelen düh lobbant föl benne.

— Mit akarsz? — mondta nyersen. — Most már menekülsz?

— Ne beszélj butaságot.

— Mit beszéljek… Egy lány, azt nem tudni soha, hogy mit akar… Most aztán el fogsz előlem szökni és holnap, ha az utcán találkozunk, meg se ismersz.

— Mire ez a sok beszéd?

A fiú megragadta a lány vállát és keményen megrázta.

— Bitang vagy te is, mint a többi.

— Olyan soknak mondta már ezt?

A fiú megrezzent. Tud valamit a lány?

— Gitka… Haljunk meg…

A lány fel akart ugrani, de a fiú nem engedte.

— Eresszen el, mert segítségért kiáltok.

A fiú hörögve mondta:

— Látom én, látom, hogy csak bolondítasz, de nem szeretsz.

— Most mondja? Jó vicc.

— Mondd meg, mire ez az élet… Igaz, neked nem olyan átkozott az életed, mert vannak szüleid, az apád ügyes ember, az tud a mesterségében valamit csinálni, de én még azt sem tehetem, mert én nem tudok ügyvédeknek kárpitozni… A gyár meg zárva van előttem… Hát ha nem jössz, megyek magam.

— Hova?

— Majd meglátom. Valamelyik parton majd csak lelek olyan helyet, ahol nem áll rendőr. Se mentőcsónak.

— Őrült.

— Lehet, hogy az vagyok, de nem én csináltam azzá magamat. Nekem is vannak szüleim, kitaníttattak, inasnak adtak, azt hitték, ember lesz belőlem… Most boldog volnék, ha otthon lennék a faluban és enném a kukoricakenyeret…

— Borzasztókat beszél. Az isten majd gondot visel magára is.

— Igen. Csak abban bízok, hogy az isten adott elég észt ahhoz, hogy végezni tudjak magammal.

— Az isten nem arra adott észt, hanem arra, hogy a legnagyobb bajban is meglelje a falat kenyeret. A madár is megleli, az embernek is meg kell találni.

— A madárról jobban gondoskodott az isten, mint az emberről. És ha a madár lehull a fáról, mert megfagyott, akkor nincs olyan szívfájdalma, mint nekem, mert engem csak az öl meg, hogy téged itt kell hagyni.

Hallgattak.

A fiú újra s egyre hevesebben ölelte a lányt. Úgy kapaszkodott belé, mint az utolsó szalmaszálba a fuldokló: ez a lány köti őt az élethez.

— Tudsz te szeretni? — kérdezte újra s makacsul. Maga sem tudta, mért ragaszkodik ehhez a kérdéshez. Mintha ez mentené meg, ez világosítaná meg előtte az élet értelmét.

— Hogy gondolja?

— Szerelem.

— Szerelem, — mondta a lány — minek az a szegény embereknek?

— Ugye minek… Céda vagy… Ha nincs benned szerelem, akkor minek adtad ide magad?

— Én nem adtam! — lihegett a lány és birkózott, hogy kiszabadítsa magát.

— Nem adtad? — vicsorgott a fiú. — Hát mit csináltál?

— Elvettem! — kiáltott a lány összeszorított foggal.

A fiú annyira meg volt döbbenve, hogy egy kicsit eleresztette a lányt.

— Elvetted? — lihegte. — Elvetted?… Ezért adtál vacsorát, hogy kedvem legyen? Te átkozott!

És torkonkapta a lányt s nagy erővel tenyerével összeszorította, a gégéjét.

A lány fuldoklott s elernyedt, erre a fiú megijedt és eleresztette.

Újra csak feküdtek, tikkadtan és kétségbeesve.

A fiú némán nézett maga elé, aztán bele a nyomorúság rettenetes erdejébe.

— Igazad van… Vedd el, ami jó… A többit hagyd másnak…

Egészen eleresztette a lányt és odébb húzódott, mintha félne tőle.

A lány sokáig hallgatott, összeszedte magát és lassan mondta:

— Megsajnáltam magát.

A fiú megrázkódott, mintha az egész föld megfordult volna alatta. Egy lány megsajnálta. Ki ő, hogy odajutott, hogy egy lány megsajnálja, és azért kapja meg, amit örömből és boldogságból kellett volna megkapnia.

9

Ha most egy cigarettája volna és rágyújthatna, akkor talán megkönnyebbülne. De csak szárazon, égő szájjal kell ülnie a szemétdomb tetején az éjszakában, ahol az elébb az élet legnagyobb vágya teljesült és ment füstbe.

Most már nem volt benne semmi energia. Már mehetett felőle a lány, amerre akart, tudta, hogy soha többet nem fog felé se nézni, rá se gondolni. Be van fejezve köztük minden.

A lány ismeretlen és különös mozdulatot tett. Csikorgó és hersegő hangok hallatszottak a keze alatt. Odanézett és látta, hogy a száraz gazokat tépegeti. Nem értette, mit csinál.

A lány egyre szorgalmasabban dolgozott Feltérdelt és tovább kúszott a giz-gazok után. Tépte gyomlálta a félméter magas gyomot.

Végre kifakadt:

— Mi az?

A lány csendesen, szelíden válaszolt:

— Tűzre.

Megértette. Ez a lány ebben a szörnyű pillanatban is dologra gondol. Dolgozik. Keres. Pénzt ér a száraz gaz, amit kigyomlál. De micsoda pénzt. A filléreknek is csak valami kicsi részét. És mégis valami érték. Haszon.

Dühroham tört ki benne újra. Most, amikor ő nem lát semmi mást maga előtt, amit tennie kell, csak azt, hogy minél hamarabb és minél alaposabban eleméssze magát, ez a lány a reggeli étel készítésére gondol. Gazt lop, a máséból, a mindenkiéből és tűzrevalóról gondoskodik.

Ismét fellobbant benne a vak roham, hogy meg kell ölnie. Ezt kell megölnie, mert ez nem szerelemért teszi ezt, nem ő fogja megenni azt a reggeli ételt, nem neki tépi a gazt, amivel megfőzi a zabálni valót, és mégis megállott, mert megérezte, hogy nő ez, aki az utolsó pillanatig dolgozik és másokról gondoskodik.

Sértően és piszkálva vágott felé:

— Majd szólok a rendőrnek, majd becsukatlak.

— Tudja, Jani, van itt egy szegény asszony, sok gyermeke van és annak a világon semmi tüzelője. Inkább maga is fogjon hozzá, szedjen neki egy kis rőzsét. Majd odatesszük az ajtaja elé.

A fiú megborzadt, elszörnyedt.

Ezt el sem tudta volna képzelni, hogy ez is lehetséges. Pedig nem is tudta, hogy ki az akinek szánta a lány a tűzrevalót…

Egyideig hallgatott, akkor ő is hozzáfogott tépni a parton a kórókat. Vékony, szúrós, tüskés volt a gaz, de az igaz, hogy a tűzre ez is jó. Ez is megég.

— Ahogy mi fogunk égni a pokolban — morogta.

— A pokolban? — mondta a lány. — Már oda nem akarok jutni! — és nevetett.

A nevetése kicsi volt és csilingelő. Még azt is mondja:

— De ha odajutok, ott nem nekem kell szedni a rőzsét, ott már készen vár.

A fiú felugrott és nekirohant a kórház kerítésének.

Nekilátott egy deszkának és kitörte.

Lábbal rúgta és kézzel marta és hasította.

A lány rémülten nézte, hogy mit csinál, és leste, hogy nem hallják-e meg bentről a recsegést és ropogást. Nem lett semmi baj.

Jani szépen felhasogatta a deszkát és odadobta a lány rőzsecsomójára.

Gitka nevetett.

— Most aztán jöjjön és vigyük el neki!

Ezzel felnyalábolták és elvitték, s lábujjhegyen letették a Kátainé ajtaja előtt. A lány vigyázott, hogy a rőzse legyen felül s a deszkaféle alul, hogyha reggel valaki arra talál nézni, ne lássa meg a deszkát.

1933

UTÓSZÓ

E kötet legkorábbi elbeszélése 1920-ból való, az utolsó 1933-ból. Több nehéz válsággal kell megküzdenie Móricz Zsigmondnak ebben az időszakban. Az a cél, amelynek megvalósításáért Ady mellett különösen a világháború éveiben küzdött, az ország demokratikus átalakulása, a forradalmak bukásával elérhetetlennek látszó eszményképpé távolodott. A húszas évek közepén házassága is összeomlott, húsz évi együttélés után tragikus körülmények között elveszti első feleségét. Néhány év múlva az is kiderül, hogy az új szerelem és házasság sem jelent számára harmonikus megoldást.

A húszas évek elején novellaírói művészetében némi megtorpanás tapasztalható. Kevesebb nagyjelentőségű elbeszélést ír ezekben az esztendőkben, mint a korábbi évtizedben, alkotó erejét elsősorban regényei kötik le. 1920-ban megjelenik kisdiák korát ábrázoló regénye, a L é g y j ó m i n d h a l á l i g, a következő évben a T ü n d é r k e r ttel megkezdi a Bethlen Gábor Erdélyét feltámasztó nagy történelmi trilógiáját. Szinte minden év meghozza a maga jelentős regényét (K i v i l á g o s k i v i r r a d t i g, Ú r i m u r i, F o r r a b o r, R o k o n o k stb.). Elbeszélései a nagy regények írásának pihenői közben születnek, néha szinte játékos erőpróbaként. Sok rövid tárcát ír, néhány lapos elbeszéléseket, karcolatokat Régebbi novelláinak klasszikusan zárt formáját gyakran feloldja. Viszonylag kevés ekkortájt az erős feszültségűi drámai erejű novellája, bár ebben a korszakban születtek olyan remekei is, mint az E s ő l e s ő t á r s a s á g, az E b é d vagy a B a r b á r o k.

Legjobban e korszak történelmi elbeszélésein érezni, hogy nagy regények műhelyéből kerültek ki. A B o c s k a i k o r o n á j a című elbeszélését sem pusztán a téma hasonlósága fűzi a Bethlen korát idéző regényekhez, hanem a szemlélet és az ábrázolásmód rokonsága is. Elbeszélésben és nagyobb lélegzetű epikus alkotásban egyaránt a történelmi múlt minél teljesebb átélésére törekedett.

E korszak elbeszélései azonban számos meglepetést is adnak az olvasónak.

Ezekben az években jut el sok egyéni bánat és személyes fájdalom, szüleinek, feleségének elvesztése után gyerekkora emlékeinek minden korábbinál mélyebbre ható feltárásához. Már eddig is sokat kiaknázott a gyermekkor kimeríthetetlenül gazdag bányájából (kezdőkora legjobb novellatémáit, a H é t k r a j c á r, a J u d i t h és E s z t e r történetét szintén gyerekkorából hozta), de most időben és ábrázolásban még mélyebbre hatol. Gyerekkora legkorábbi emlékeit írja meg nagyszerű elbeszéléseiben (Á l d o z ó c s ü t ö r t ö k, T ü z e s g é p), fölidézve a szülőföld, a tiszacsécsei gyerekkor mindig napfényes aranykorát. Valóságábrázolás és líraiság gazdag harmóniáját teremti meg ezekben a novellákban, amelyek később, beolvasztva vagy feloldva, önéletrajzi művében, az É l e t e m r e g é n y ében élnek majd tovább, ő is az egyéniség kialakulásának legmélyebb szintjeire ereszkedik le, mint a korszak európai irodalmának több nagy regényírója. Célja azonban nem a végsőkig való, mindent elemeire bontó analízis, hanem a múlttá vált valóság minél teljesebb, életszerűbb, nemcsak ízt és színt, de minden emberi erőt, indulatot és érzést újraélő és megelevenítő ábrázolása.

A magyar dzsentri világ rajzában is tovább jut ezekben az években. Nagy elődök és kitűnő előzmények után is sikerül újat mondania a vagyonát vesztett birtokosréteg életéről. Ábrázolásától a csehovi részvét és megértés éppúgy nem idegen, mint Mikszáth játékos, fanyar humora, de ő már a felbomlás végső állapotában ábrázolja az egyre mélyebbre süllyedő réteg életét Nincs már sok illúziója irántuk, világosan látja minden kicsinyességüket, menthetetlen időszerűtlenségüket, felméri szűk látóhatárukat. Mikszáth a G a v a l l é r o kban még színes kavargásban villantja meg az elszegényedő dzsentri életét, Móricz figurái már csak a semmibe néznek és legfeljebb egy-egy házassági botrány vagy gyanús öngyilkosság híre rebbenti meg Őket kényszerű tespedtségükben (E s ő l e s ő t á r s a s á g).

A húszas-harmincas évek Móricz-írásainak egyik leggyakrabban megfogalmazott és ábrázolt meggyőződése, hogy az urak világát a nép életétől áthidalhatatlan távolság választja el. Ezt példázza a V i r t u s vagy A k o n d á s l e g s z e n n y e s e b b i n g e éppúgy, mint A m i m e g é r t h e t e t l e n című elbeszélése a kötet darabjai közül. Ennek a két világnak tragikus és torz találkozását írja meg a korszak egyik legerőteljesebb novellájában, az E b é dben.

A népi világ teljes megértésének és átélésének legnagyszerűbb remeke a megrázó erejű B a r b á r o k. A nép életének addig ismeretlen mélyvilága tárul fel szemünk előtt megdöbbentő valóságával ebben az elbeszélésben. Joggal írja Kosztolányi a B a r b á r o król, hogy „kevés ily remeke van az elbeszélő művészetnek. Nemcsak nálunk, hanem más irodalmakban is”.

Móricz valóságábrázolásának nagy ereje, hogy bár az ő életműve is az irodalmi múltban gyökerezik, és sokat tanult az előtte járóktól, művészetét nem kötötték meg a hagyományok, a jól bevált formák, a készen kapott megoldási lehetőségek. Elvként hirdette, hogy az írónak művészetét örökké a változó-alakuló élethez kell hozzámérnie. A magavágta csapásokhoz sem ragaszkodott, a népábrázolásnak azokon az eredményein is túllépett, amelyeket ő teremtett meg a magyar prózában. Éppen ezért tudott évtizedek múltával is újat mondani a nép életéről. Népábrázolása éppen azáltal vált klasszikus értékűvé, hogy mindig a mindenkori és legfrissebb jelenből indult ki. A harmincas évek elején meggyőző erővel ábrázolja a gazdasági válság következtében még elviselhetetlenebbé váló népnyomort. Első írói sikerei idejének egyik nagyhatású novelláját, a Tragédiát veszi elő és írja meg újra 1933-ban E g y s z e r j ó l l a k n i címmel, kitűnően érzékeltetve, hogy a nép élete a jelenben még reménytelenebbé vált.

Szintén a jelen gondjai vitték el ugyanebben az évben a K i s e r d e i a n g y a l o k témájához. Ez a novella első jelentős vállalkozása a fővárosi proletárok embertelen életkörülményeinek bemutatására. Itt még nem mozog olyan biztosan, mint a parasztok, dzsentrik vagy kispolgárok közt játszódó témakörökben (ez a bizonytalanság elsősorban a figurák beszéltetésében mutatkozik meg), de a K i s e r d e i a n g y a l o k fontos lépést jelent pályáján, s nem maradt folytatás nélkül. Három év múlva egy kötetnyi kitűnő, friss elbeszélés és karcolat követi az első jelentős kísérletet, a külvárosi proletárok életéről szóló C s i b e-novellák sora. Az új témakör, az eddig ismeretlen új környezet frissítőleg hat későbbi novelláiról működésére is. De elsősorban nem az új írói témák lehetősége vonzotta a proletárok életéhez, hanem az együttérzés és az erkölcsi felelősség tudata. „Nem a politika sodor egyre jobban a proletariátus felé — írja naplójába 1936-ban —, de itt van körülöttem, s nem tudok menekülni előle.”

VARGHA KÁLMÁN

Kérj Könyvet.

KATTINTS IDE!

Angster Mária – Ikertörténetek (PDF könyv)

Kérj Könyvet.

KATTINTS IDE!

Angster Mária – Ikertörténetek (PDF könyv)

Móricz Zsigmond – Kiserdei angyalok (PDF könyv átirat)

BOCSKAI KORONÁJA

A GYŐZHETETLEN CSÁSZÁR IGAZSÁGA

VIRTUS

TÖRZSASZTALNÁL

A VASKERESZT

ÁLDOZÓCSÜTÖRTÖK

1

2

3

ESŐLESŐ TÁRSASÁG

EGY FÜTTY SÖR MELLETT

EBÉD

A leves

Velő pirítós kenyérrel

Marhahús ribizlimártással

Pörkölthúsból, tökkáposztával.

Sertéspörkölt zöldbabbal

Kacsasült befőttel

Ludas kása, a tetején libamájjal

Paprikás csirke

Rántott harcsa

Juhtúrós galuska

Friss cseresznye

Feketekávét

BARBÁROK

1

2

3.

A KONDÁS LEGSZENNYESEBB INGE

ELFÚJJA A SZÉL A SZÖGET

AMI MEGÉRTHETETLEN

A KISLÁNY KISUJJÁÉRT

A TÜZESGÉP

1

2

3

4

5

6

7

AZ ÚR A TORNÁCON

EGYSZER JÓLLAKNI

1

2

3

4

5

KARÁCSONYI AJÁNDÉK

KISERDEI ANGYALOK

1

2

3

4

5

6

7

8

9

UTÓSZÓ

Vélemény, hozzászólás? Válasz megszakítása