Találatok: 13
839
Szegény paraszt – szegény ország
RÓZSA SÁNDOR ÖSSZEVONJA A SZEMÖLDÖKÉT
A hegyen, ahonnan messze lehet látni
Mikor van a magyar egy akaraton?
Móricz Zsigmond
RÓZSA SÁNDOR
A ló jó ló, az már messzirül meglátszik, de aki rajta ül, az se kutya.
Fiatal a legény, de úgy megül azon a lovon, mintha belőle nőtt volna, mint ág a fából.
Úttalan jön a pusztán keresztül s vágtában.
Ugyan hová siet annyira?
A kovácsmester a nagy nyüzsgésben is messziről meglátta a lovast, s odaszólt az inasnak, hogy:
– Van-e készen patkó?
– Készen?
– Készen!
Szénégetőnek tőkén a szeme, kovácsnak meg a patkón, már ő messziről látta, hogy a legény csak hozzá jöhet. Patkolatlan, ménesbeli vad ló. Ezek a nyavalyás parasztok patkolatlan nyövik el a lovukat, meg nincs is a faluban hat pár ló.[1]
– Patkó van, majszter uram – mondta hirtelen a gyerek –, de szenünk nincs.
– Ha patkó van, minek a szén?
S meg se mozdult a mester, támaszkodva állott a szemközti kerítésnél s nézte, hogy osztozkodnak a Veszelkák.
Nagy lakodalom volt, hogy a Veszelkák osztozkodnak. Két testvér közül Péter elszármazott a faluból, elházasodott. Húsz esztendeig nem is igen hallottak róla, csak néha jött a hír, hogy gazdag embör lett, a várostól nagy bérelt földet kapott, s annyi a marhája, tán nem is tudja urát adni, hogy némely része honnan csapódott az udvarába. Aratók jártak arra, meg előfordult, hogy ismerős találkozott vele a szegedi piacon, kocsmában, csárdában, hol vagy a városházán; mégis mozog az ember. Így mindent tudtak egymásról.
A másik testvér, András, itthon maradt s folytatta a régi jobbágyéletet. Nagy szegénységben élt és örült, ha megvolt a mindennapija. Az öreg is náluk élt, már nagyon aggastyán volt, hetven felé járt, s kint hált a góréban, ott kuporgott magának, ahogy öregek szoktak. Nemigen beszélt, ha szóltak hozzá, akkor is hallgatott. Most aztán tavaly egészen el is hallgatott: meghalt.
Lám, azóta egyik izenet jött a másik után, hogy Péter megköveteli Andrást. Jussot akar.
Az egész falu fel volt zúdulva ezen az istentelenségen. Hogy még egy gazdag testvér húsz esztendő múlva jussolni jön. Igen ám, de akinek Krisztus a barátja, nem kárhozik az el. Veszelka Péter valahogy nagyon jóba lett a városi urakkal, s a szegények szószólója elrendelte, hogy Andrásék adják ki a jussot: a szegények a gazdagoknak.
Már az egyik tehenet elvitték a múlt héten, most azért jött szekérrel az asszony, az idegen asszony, Veszelka Péterné, hogy amit csak lehet, elvigyen. Csak nem adták ám oda. Könnyen nem.
Veszelka András nem szólt, szótlan ember volt, mint az apja, annál többet szavazott a felesége, Duló Marcsa.
A két asszony akasztotta össze a tengelyt.
– Nem röstelli ke, nem sül ki a szöme – sikoltotta Andrásné –, annyira gazdag asszony, olyan messzirül, nem röstelli az istentül, hogy egy szúvas ágyért meg egy rogyott lábú almárjomért el tud gyünni.
De Tövis Boris se hagyta magát.
– Neköm az én uram aszonta: el tudta űtet eriszteni az apja, mezítláb, semmi nélkül, egy szalmakalapba, aminek a teteje lyukas volt, az ódala mög le vót szakadva, oszt és ezök mög itt éltek az őseik házába, beszerezködve, jó fődön, jó gazdálkodással. Hát ű most mögmutatja, hogy ű se ebellötte kutya, neki is jár valami a nagyapák mög a nagyanyák holmijábúl. Neki kiadják! oszt neki elhozzák! vagy rájuk ereszti a vármegye pandúrjait.
Csakugyan két perzekutor jött Tövis Borcsával, két nyalka pandúr. Pirossal volt kihányva a ruhájuk, és akkora fejér pléhgombok voltak felvarrva sűrűen a dolmányukra, hogy a szeme is szikrázott a falusi gyerekeknek.
Nem volt mit tenni, ki kellett adni a jusst.
Csak az nem ment oly gyorsan. Már jó délelőtt óta civakodnak, s igazán épületes volna mind leírni, amiket egymás fejéhez vágtak az asszonyok, mert mai világban olyan már senkinek nem jutna eszébe.
– A görcs annyiszor húzza össze a kezedet, hányszor kihúzod a komót fiókját – így Duló Marcsa.
– Annyiszor tégöd a rossz, ahányat letagadsz a jussból – felelt meg Tövis Boris és így.
A falu tátotta a száját és éhesen nevetette.
A kovács azonban látta, hogy a pusztáról a legény már egészen közel jött, s otthagyta a gyönyörű nagyvásárt, és elébe ment a műhelybe a legénynek. Nem is lehetne könnyen megmondani, hogy melyik a ritkább a falusi kovács életében, a felfordult s veszekedő falusi jelenet vagy a patkolás. Ilyen civódás könnyebben kerül, mint munka. Lehet bagózni doszt. Ha a kovácsnak szene nincs, akkor bagózhat és köpködhet; úri dolga van. Koplalhat mind egész családostul; mert nincs ennije, de heverni heverhet felfordulásig.
A kis tanyai falu, a sok apró mezítlábas szalmasüveges viskó maga is elunta már az életét. A nömös városé itt minden, Szeged városáé az egész világ, ameddig a szem ellát, meg azon túl is.
– Aggyisten – köszönt már messziről a lovas legény.
Ez nem jó jel, mogorvább is lett a kovács rögtön. Nem jó az, ha a csikós előre köszön: az azt jelenti, hogy nincs pénze.
Csak bólintott hát neki, s azt se mondta, hogy fogadj isten, csupán úgy dünnyögött:
– Hun jársz erre, öcsém?
– Van-é patkója, mert ha nincs, hát lögyön ám!
A kovács ránézett az erélyes hangra. Nini, még fel van ennek vágva a nyelve. A lovon egy kemény kis legény ült, olyan szemei vannak, mint a parázs. Orra élesen ugrik ki kerek arcából, mint a madáré, aki avval vág. Fején túzoktollas gombakalap, szorítószíjjal az álla alá kötve. Különben aztán vékonyan van rajta minden. Hótt halálos zsíros ingben, gatyában van, de azért nem vásott vászon. Inkább új lehet, csak biztosan be van avatva zsírba, hogy egyszerre megadják neki a végleges színét. Úgy tartják, hogy a zsírba áztatott vászon soká tart, nem látszik meg rajta semmi. Ami igaz is. Azon már semmi se látszik meg. De a legény lábán csizma volt. Patkós csizma, még ugyan hegyesen tartja ám, holott még kengyele sincs, csak úgy szőrén-szálán ülte a lovat.
– Sürgős?
– Abbiony, sürgős.
– Van pénzöd?
– Ha nincs, lösz.
A kovács ránézett a legényre, megismerte. Nini, hiszen ez is röszkei. Biztosan azért jött ide lovat patkoltatni. Itt ugrált vót ez fattyúkorába a műhelybe… Sándor ez. Az árvák egyike… Andrisnak a fia, akit harminchat lólopásért akasztatott fel a vármegye. Jól emlékszik az anyjára is, szegény Örzsére, azt meg a betyárok verték agyon, mert ki akarta az ura nevét tisztázni, s rávallott Csonka Samura. Mingyárt nagyobb szeretettel nézdelte a helyre legényt.
– Há má itthun vagy? – mondta neki.
A legény egy cseppet sem ütődött meg. Úgy látszik el volt rá készülve, hogy a kovács megismeri, s elég rosszkedvűen morogta:
– Látja mestör uram, ha van szöme.
– De hetykén tudsz.
– Nohát.
– Mögtanútál…
– Mötanítottak.
A kovács felnevetett, de a legény semmit se. Talán a szája sarkában bujkált egy kis mosoly. Pedig szép fiú lehet, ha nevet. Olyan rózsás az arca, és sima, frissen van ez most is beretválva… Persze a csikós akkor beretválkozik, ha emberek közé akar menni.
Az inas fogta a ló kantárát, veregette a pofáját. A ló tajtékos volt; nagyon szép ló. A lába meg-megremegett, ki volt hajszolva. A kovács ezt is gondolkodva nézte: maga lovát még a csikós se hajtja ki… Vagy uraságé ez a ló, vagy ragadt. S ami ragadt, annak nincs becsülete, hiszen ha kidűl, majd ragad helyette másik.
– Ugorgy mán le, no.
– Mi van ebbe a faluba?
– Hát nagy a lakodalom. András bátyádat osszák.
S elmondta röviden a dolgot. A legény gondolkodva hallgatta.
– Mit keresnek itt a pusztázók?
– Hogy nagyobb lögyön az uraság.
Nézte a legényt. Nem látta rajta, hogy félne a pandúroktól. Inkább még azt mondta:
– Akkó mögyök én is, mögnézöm.
De aztán mégse mozdult.
– Gondótam, együvök. Úgyse vótam a születésöm fődjin, mióta innen elkerültem. Nagy a szögedi határ, dejazé az embör eccő-eccő hazaálmodik. Nem igaz?
– Szoktál álmodni?
– Nemigön…
– Mikó gyüttél ki?
– Még februárba, tizedikén. Má Bálint napján formán… Láttam egy szép lovat most az útba. Egy pejt. Úgy beleszerettem, mint egy jányba. Halasi embör nevelte, Bátori Bálint. Halasi nömös jobbágya. Rozgonyié… Oszt elvötte a lovat. Elvötte a zsellérjétű. Odatta másiknak, mérgesi tanyára.
A kovács ránézett.
– Övé. A lú.
A legény komor lett:
– Szögény embör csikaja.
– A szögény embör is övé.
A legény felhorkant:
– Akkor mi a szögényé? A huszonöt?
A kovács nevetett. Derülten nézett a legényre, aki csikós létére ilyeneket mond. Intett a fejével Szeged felé.
– Hogy tudtá’?
– Ki?
– Ki.
– Hát égy Kis Jani nevűve’ vótam összeláncóva. Kihajtottak bennünket a szőlőbe – mondta oly őszintén és bizalommal, ahogy a családban kell felelni –, mögtanítottam osztán, hogy kő leverni ja vasat egymás kezirű, lábárú. Vótam én magánál inas! Forrasztáson kő ütni, míg e’pattan.
A kovács komolyan nézett. Négyéves lehetett, mikor innen elvitték.
– Visszamönté Kajla Jánoshoz?
– Nem.
– Akkó mé gyütté ki?
– Möguntam. Müller főkapitány aszonta, hogy egy Rúzsa József főkapitánynak az öccsibű nem lösz betyár, ü mögmutatja. Hát mindön fertály esztendőbe huszonötöt röndölt.
Hallgatott, a szeme szikrázott. Kék szeme most egész haragos sötét lett.
– Hányszó vötted ki jaz ángáriát?
– Háromszó.
Egyet hörgött.
– Emböröm esik az is – mondta a kovács elgondolkodva.
– De engöm az Isten se üssön mög. Aztat nem szívelöm. Nem tűröm. Még ha Müller főkapitány is. Még ha Rúzsa Józsefnek a tanítványa is. Rúzsa József akasztatta fel az én apámat, Rúzsa Andrást… Tudom én, ki vót az a Rúzsa József.
– Üsmertem, kemény embör vót. Ügön. Apádat ü köttette fő. Kurta vallatásra.
– Avval takaródzik? Hogy üneki principálissa vót?
Megrázkódott.
– Tuggya, József bátyám, sokkal tartozok én ezöknek a városi uraknak… Komiszárus, pandúr… Szeretöm üket…
A markában összeszorította a ló gyeplőszárát. Akkor azt újra kisimította, önkéntelen bokorra hajtogatta. Mintha azt akarná jelezni, hogy nem sajnálná felkötni valamelyikét… A kovács kiszámította, hogy háromszor huszonöt botütésnek a nyoma azért möglátszik ám hóttig a gatya alatt. Neki is megvan a farkcsigolyatörése a botozástul, mögvan a minden valamirevaló embernek, aki fel tudja emelni a fejét, ha urakkal szemben áll. Mert az urakkal meghajtott vállal, girinccel kell ám megállani, ha valaki szembe tanálkozik velük, akárkivel is közülük.
– Öcsém, én is tudom, mija… Én is be vagyok ótva… farkasalmáva’… Csak hát ma már a fijatalok nagyon kezdik elbízni magukat, hogy nincsen a török katona… Tudod-e, hogy abbajaz időkbe, mikó még itt járt a török, ha lóháti úr ment át az úton, a parasztnak, aki gyalogszörre’ vót, annak ahogy möglátta a török urat, le köllött vönnija kalapját, oszt férreáni jaz útbú, mög úgy köllött neki állania, míg csak a lovas úr e’ nem mönt a világbú, hogy má szömive’ se látta… Így vót az az apáink mög annak az apái idejébe… De te mög még most is ott ülsz annak a lónak a hátán, pedig mán két pandúr erre nézöget.
– Nézzék ki a szömüket – morogta a legény, s még keményebbre igazította magát a lovon.
– Nem jó lösz most turuccolni – mondta a kovács –, mer éppen most szödik a legényöket. Viszik üket tizenhat esztendőre; katonának.
A legény még jobban bekomorult. Még a szeme is befeketedett.
– Nem komendálom, hogy engöm mögpróbájjanak – morogta.
– Oda is embör kő. Én is letőtöttem tizenhat esztendőt. A szép ifjúságomat. Mikor eemöntem, szögény apád még élt, mikó meggyüttem, még a sírját sé tudta mögmutatni sénki.
– Mit akar a zapámtú. Mindig csak a zapám.
– Jó csikós vót. Jó emböröm vót. Igön derék böcsületes magyar embör vót. Csak jót mondhatok rúlla. Az isten áldja mög az emlékezetjit is.
– Mér beszél kend így arrú, akit főkötöttek. Akit főakasztottak, arrúl csak köpni szabad.
– Kettőja, fiam. Kettő. Egyik a kötél, másik a böcsület. Én a té apádrú’ csak jót mondhatok, soha mást, csak azt mondhatom, hogy az én jó istenem álgya mög az emléközetjit is.
– Mér mondja kend aztat?
S a fiatalember szinte nyöszörgősen dünnyögte a szót.
– Mögérdemli, fiam, aki hat gyerököt nevelt fő.
– Mér hatot? Mink csak ketten vótunk, Bandi öcsémmel.
– De mink mög négyen vótunk. Az én apám az ojan embör vót, hogy nem bírta a szögénységöt, nem szerette a hajdinakását, itt hagyott bennünket, oszt elmönt világgá. Mög se állott a tengörig. Ott mög hajós lőtt belőle. Itthon is hajós vót, révész a Tiszán, míg mög nem házasodott. Biztosan úgy gondúta, hogy neki úgy jobb lesz, vízön… Aszonta az anyámnak, hogy Julis, én nem nyugszok, én mestör akarok lönni. Há mink mik löszünk, aszongya édösanyám. Majd amit a jó isten akar veletök. Hát a jó isten ugyan nem sokat akart velünk, má mög is hóttunk vóna, de hazagyütt az apád, Rúzsa András bátyuram. Osztán aszonta a feleséginek: „Örzsi, úgy főzz, hogy a Julis gyerökeji mög ne hajjanak éhön.” Így osztán mindennap egy fazékkal főzött nekünk Örzse néném. Hantos Örzsébet. A vót anyátok. Ha nem tudnád.
– Mégis főakasztották.
– Apádat. De anyádat nem akasztották fő, hanem a betyárok verték agyon. Mer fiam, a betyárba is van ám komisz embör. Sok hitvány, semmirekellő, nem odavaló van azok közt… Csak az afféléktől óvakoggyá! Mer az ojan, a’ nem kíméli ám a legjobb barátját se.
– Nem tanácsolom az ojannak, hogy belém akaggyon.
– Nem is kő velük tanálkozni.
– Aki úton jár, nem mondhatja mög, kive’ akar tanálkozni – s odanézett a perzekútorokra. Ezekkel se akart.
– Osztán űt is felkötötték – mondta elgondolkozva a kovács –, a Samut. Csonka Samut. E vót anyád gyilkosa…
– Milyen embör vót az apám?
– Jó tudott tamburázni. Hej, mikor már aztat elővette, akkó má mindönkinek repesött a szíve.
Közben a kovács előkészítette a patkót, s a szerszámokat. Így a legénynek is muszáj volt leszállani a lóról. Mert úgy mégse lehet a lovat megpatkolni, ha a gazdája rajta ül. Fogni kell a lónak a lábát. Ezt a sárgát meg különösen tartani kellett, mert még soha nem volt patkó a lábán. Igazán csak a kis gazdája kedviért hagyta magát megvasaztatni.
– Nem vagy elszegődve?
– Nem.
– Hm.
S a kovács előkészítette a szerszámokat, s a patkókat válogatta. Megnézte a ló lábát.
– Tartsad csak.
Avval az éles kusztorával lemetszegette a pata aljáról, ami felesleges. A hulladékot egy vederbe gyűjtötte.
– Írni-olvasni tudsz?
– Hun tanultam vóna? A madártúl?
– Hm.
A vederbe vizet öntött. Avval a lovat megitatta.
– Így hagyja a patkolást – tanította. – Ha mögitatják a maga forgácsárúl… Látod, ha óvasni tudná’, ez benne van a csízijóba.
– Én csak egyet akarok olvasni.
– Mit? Pézt?
– Á.
– Bosszút?
– Á.
– Hát mit?
– A böcsületöt.
A kovács elgondolkozott.
– Azt az embör az apjátú’ kapja.
S a Veszelkák felé intett.
– Itt vannak ezök, ketten, Pétör meg az András. A gyerekök se mind egyfélék. Itt is, ez a Pétör nem bírt mögmaradni a faluba. Mórán lakik, Mórahalmon. Tudom, hun, vótam egyszer nála. Lovat akart eladni, de mögnyilazta neki egy kovács, azt gyógyítottam mög. Láttam. Nem vót tiszta dolog. Orgazda vót abbajaz időbe. Mostanába nem hallottam felőle semmit. Egy lánya van… Itt van az anyjáva’… Jó elhózták, hogy az apja születési helyit möglássa… Ű szégyöll elgyönni, vagy mi? Gyüvő-menő embör lött… Én is a katonaságnál tanútam ki a kovácsmestörségöt… Tartsad csak ezt a csikót.
A legény megsimogatta a lovát, megölelgette s felemelte a hátulsó bal lábát. A kovács reszelgetni kezdte a patát.
– Mér? Mer az apám is aszonta, hogy ű nem marad a faluba örökös fődönülő parasztnak. Mestörségöt akar tanúlni. Biztosan mög is tanulta szögény, ha azúta agyon nem lőtték, mert vadásztak ám rá, hogy szökevény. De nekem mindig a fülembe maradt, hogy nem bolondság az, amit az apám mondott, hogy ü nem akar halálig fődönülő paraszt maradni, hanem mestörségöt tanúl. Én is a katonaságnál aszontam, má inkább mestörségöt, ha löhet… Mert ha egy családba bevöszi magát a szó, hogy iparos! mán azt a gyerök nem hagyi el. De még az asszony se, mer csak az asszony neveli fő a gyerököt… Hát te, nem akarsz mestörségöt?
– Még ráér.
– Rá?… Hát igaz, mi lögyön a betyár fiábúl. Betyár. Nem hagyják, hogy más lögyön, mert belekergetik. A betyárságba… Ez a Péter is, jól ismerem, vele gyerökösköttem ebbeja faluba. Mán akkó is olyan kacsmáró vót. Nem is tudom, ha nem betyár, de valami afféle löhet.
Most hirtelen setét lett a műhely. Odanéznek, hát valaki áll az ajtóba, de olyan óriási ember, hogy egészen elfogta a napot.
– Imre ez – mondta a kovács. – Ismeritek egymást?
– Én nem láttam soha – nevetett Imre, s egész arca olyan kerek lett, mint valami tök, ősszel. Irtóztató nagyra dagadt legény volt.
– Ismerjétök mög egymást.
– Mögmondtam kendnek József bátyám, hogy a szürkét el kő dugni? – nevetett Imre. – De igazam is vót. Most azt ángyom azt is elvinné. Pedig a’ nem vót soha a zapámé, aztat én szöröztem.
S harsogva nevetett, amiből látni lehetett, hogy micsoda szerzésről lehet szó. Sándor élesen nézett a fiú arcába, megnyugodott. Igen tisztességes, jóravaló gyereknek látszott. De jó erős…
– Mijen a ló? – kérdezte.
– Jó csontos ló. Samunak híjják.
– Samu vót má a régi gazdájánál is, hát én bizony nem körösztőtettem át, nem vót kőtségem rá – s nagyon nevetett az Imre.
– E’ se akar fődönülő paraszt maradni!
– Lógó lösz a neve! – mondta fellobbanva Rózsa Sándor.
– Lógó? – mondta Imre elcsodálkozva. – Löhet. Lógó.
A kovács nem nevetett. Értette. Hogy nem akarja Csonka Samu nevét hallani. Kínálva intett a legényre:
– Én nem. Mögmondta jaz édösapám, hogy: fiam, lögyé’ betyár, szörözd mög, amit Pétör bátyád tülünk elrabó’.
Rózsa Sándor újra odanézett a fiúra, s azt gondolta, sokat beszél.
Imre nagyot nevetett:
– Én el is mönnék, de nem tudom, hun kő kezdeni. Nem mögy az úgy, hogy az embör csak béáll. Hova löhessen béállni. Most nincs is arravaló betyárgyerök a szögedi határba, csak az egy Sándor… Ahhó beállanék… De nem tudom, merre jár. Mög asse tudom, hogy köl néki valaki?… Most nem tudom micsinájjak, soha egy éccaka is nem merők itthon aludni; mert mindig félek, hogy rajtam ütnek a pusztázók, osztán elvisznek katonának… Nem tuggya ke, ez a két pandúr mit akar itt?… Csak ángyomékat kísérik, mint valami bárónét? Illyés az egyik pandúr, a másik meg Rácz. Rácz Pali. De szeretném mögszorítani valahun egyiket a nádasba… Mög tudnám mártogatni a fejüket a hínárosba.
– Nem kő annyit povedálni – mordult rá a patkoltató kis legény.
Imre végignézte a csikóst.
– Nem?
– Nem.
– Hát mi kő? Odaütni?
– Inkább aztat.
– Inkább?
– Inkább.
– Add ideja kezed, testvér.
A csikós ránézett. Fél kézzel eleresztette a ló lábát, odanyújtotta.
– Itt van, testvér.
– Ereszd e’ja lovat.
– Dógozik a kovács.
– De mög tanállak dógozni, a rossz lösz.
A csikós csak nevetett.
De azért eleresztette a lovat. A ló lelépett s felnyerített. Azt hitte, megszabadult.
– Ne bomoljatok – mondta a kovács.
Már akkor azok összementek.
Szorították, szorították egymás kezét. Veszelka Imre rángatta, táncoltatta a kis embert, akit súlyánál fogva át tudott volna dobni a háztetőn, de eccer csak kékült a feje, veresedett, felordított egy kurtát. – Höpp!
A csikós eleresztette az óriás kezét, amit alig ért átfogni rövid acélujjaival, de amit úgy megszorított, mint ahogy a satu a ráfot.
Imre meg csak nyitva hagyta a száját, hogy lélegzetet tudjon venni, s kiugró szemekkel nézte az ujjait. Mintha hurkából lettek volna vastag ujjai, össze voltak préselve s másik kézzel kellett szétválogatni őket.
– Aztajézusmárijáját… – morogta s beledugta a kezét a vizes dézsába, ami mellett ott volt a suskából csinált pemete, amivel a tüzet szokták élesztgetni, ha van tűz a kohóba.
De a csikós mintha nem is vette volna észre, fogta a ló lábát, s újra emelte, csak a kovács nem bírt egyhamar belefogni a munkába, annyira nevetett. Nagyon furcsa volt ez a hirtelen próba. Tetszett neki, hogy az Imre mögjárta. No meg aztán ő tudta már, ki a gyerök.
– Nem szeretőm, ha valakinek sokat jár a szája – mondta Rózsa Sándor. – Olyan embörre’ nem löhet sömmit se kezdeni, akinek lepcsös a pofája.
A műhely előtt szaporodni kezdett a bámész népség. Elébb csak gyerekek tátották a szájukat. Mind taknyos volt, csipás. Sápadt, vézna gyerekek. Valamennyi mezítláb, csizmája senkinek se volt a lábán az egész faluban, hiszen nem is kell ilyen meleg nyári időben, hiszen csak égetne, még a por is perzsel, hát még ha a láb valamibe bele van szorítva. Megsülne talán, mint a hamuba a pogácsa. Nyíratlanok voltak a kis fattyak, a hajuk a szemükbe lógott. Csak ünnepekre nyírták meg őket, a nyírás úgy ment, hogy elvágták ollóval a hajuk végét a fülük felett körül, s mintha sapka maradt volna a fejükön. Most már régen volt a pünkösd, hát azóta jól megnőtt, vastag volt a bunda, mint a juhé.
Azután egy-két asszony húzódott erre. Soknak találták, hogy egy napra két látnivaló is került. Egyik a Péterné meg a lánya a szekéren, meg a pandúrok. Jaj, ez nagyon érdekes volt, kivált, hogy ezeket a kevély Andrásékat így megnyomorgatják. Vigyék is, igaz is, akinek jár, annak jár, s mér ne járna annak a fiúnak is, aki eltávozott. Mindent csak azok használjanak, akik itt maradtak, és az öreg Veszelkát a disznóólba kovártélyozták?
De azért ezt is jó vóna tudni, ki lehet ez a fiatal csikós, aki olyan jól ül azon a gyönyörű lován.
Még a férfiak is odagyűltek és bámultak. Ezek is szőrösek voltak, nagy hajúak, rongyos, piszkos ingben. Nem úgy beavatva az új ruhát, ahogy a pásztorok teszik, hanem vásottan, amint rajtuk elnyűtt, s itt is lyuk, ott is lyuk, kilenc macska nem fogna meg benne egy egeret, annyi egérlyukat hagyott a fahordás meg a szénahordás rajtuk. Nagy, málészájú parasztok jöttek, akiket még a hajdú se hajt el robotra, mert arra se jók.
Mind olyan volt, mintha éhes lenne, ahogy az is volt. Soha jóllakni nem tudnak. Nem is ismerik, mert mindig takarékosan kell beosztani, ha nem akarnak éhen halni. Meg is szokták már, hogy naponta egyszer esznek, legfeljebb kétszer. Reggel, meg este. Este jobb enni, mert akkor az ember úgyis aludni megy, hát kevéssel elüti. De az a telhetetlen, aki délben is zabál, az nem győzi a feneketlen lyukat: a szájat betömni.
Nagy dolog az, egyszerre három ilyen erős embert látni, mint a kovács, az idegen meg Imre.
Röszkének híjták a falut akkor is, pedig az ősi neve: Reszke. Talán azért, mert itt mindig reszketett az emberi nép az éhségtől. Még ebben az időben nem ismerték itt a paprikát, el sem tudták volna képzelni, hogy valamikor az ő ivadékaik a paprikatermelésből fognak valaha élni s télen-nyáron a kúton tapossák a maró erős paprikamagot a zsákokban, hogy a lábukat mind kirágja.
Búzát termeltek egy keveset, meg kölest, azt sokat és hajdinakását, aminek a nevét se ismerik száz év múlva a mai utódok. A krumplit abban az időben hírből is csak úgy hallották, hogy akik Szegedről hazajöttek, mondták, hogy ott a hatóság valami új, ehetetlen disznóságot parancsol rá a népekre, de nem is teszi azt senki a fődbe, mikor olyan jó a kása! Minek akkor efféle alávaló fődbe duvadó rothadékot parancsolni. De csak fel is kellene gyújtani a várost mind a négy sarkán, mert onnan jön a pusztára minden rossz. Legalább a Tiszának lenne esze és egyszer már öntené el a világ színirül, mosná le ezt a szégyenfoltot, ezt a Várost, mindenkinek a megrontóját.
Így beszélt a szegény nép, s próbálja meg valaki ma megmagyarázni, hogy mivel éltek ott az őseik, ahol ma olyan jó paprikásokat esznek, krumplival és avval a jó lével.
Ott állott a kemencezugban a paszuly, jó nagy fazékkal, arra jártak, míg el nem fogyott s a nehéz keletlen kenyérből vágtak hozzá. Ugyanis nem volt az asszonyoknak idejük, hogy a kenyeret jól kidagasszák, mert mostanában állandóan annyi csuda esik, hogy nem ér rá az ember a maga munkájára.
– Ebbeja faluba csak öreg embörök vannak? – kérdezte váratlanul a csikóslegény.
Mindenki nevetni kezdett rá.
– Jó embör, nem tudja kend, hogy aki csak munkabíró, mind elhajtották a hajdúk tőtést csinálni? Most, mikó legnagyobb a munkaidő. Ami kis kukorica van, be se löhet kapáni, mer hétfőn elmennek, csak péntökön gyünnek haza a nagy munkából a szögényök.
– Minek mönnek! – így a csikós.
– A fiatalságot mög a legényöket, fiatal házasokat, azt most hajtották el, mikó nem voltak itthon az embörök, mög a tőtésen fogdosták össze őket, vitték katonának. Mind ott vannak Szögeden a várba. Ott van rájuk fordítva a vaszár, mög a nagy fatengöly. Nem gyühet ki onnan egy is belőlük tizenhat esztendeig, csak nekünk szakad a szívünk szegény anyáknak, hogy erre nevejjük fő az édös magzattyainkat, hogy mikor már lönne belőlük valami haszon, akkó gyün a császár, oszt elviszi üket a vágóra. Jaj én istenöm, istenöm…
– Minek mönnek! – szól újra a csikós.
És rázendítette az egész csoport a jajveszékelést. Csak meg kellett pendíteni, s már kitört az asszonyi szívekből az égre hasító jajszó és a szájukból a szíveket összetépő sikoltozás.
Mintha egy nagy temető volna az egész falu, csak vonítottak és óbégattak a szegények. Szegény anyák, szülék, és szegény gyerekek is velük. Ebben a nagy fájdalomban a gyerek is részt vett, önkéntelenül érezték a fiúgyerekek, hogy nekik is csak az lesz a sorsuk s sajnálták is a bátyjukat, apjukat, mert hát azóta is még kevesebb lett a kenyér és az étel, mióta ezek elmentek. Csak ők hordták össze az ennivalót. Ha mást nem, sulymot a nádasból.
– Nem telik mán ecetlevesre se – kiáltotta egy fiatal asszony, s tördelte a kezét. – Honnan vögyünk ecetöt, ha az embört elvitték! Ki fog ránk keresni, jaj szögény, szögény életünk.
Soká tartott a lópatkolás.
S akkor csak megállott az ajtóban a két perzekútor. Előjöttek, mint a kutyák a dögszagra, nézték, vajon mi van itt. Mitől lett a nagy óbégatás, jajgatás, mikor mióta itt vannak, mintha csak le volna kötve a nyelve mindenkinek, egy pisszenés se volt.
– Mi van itt, há?
Kérdezték a derék szál, erős pandúrok. Mert a pandúr az mind olyan, mint a bika. Nem olyan, mint a szegény paraszt, akibe szinte hálni jár a lélek, hanem hússal zabált, erős, kövér, vaserejű nemes emberek. Hogy is merne betyár lenni a határon, mikor a város tizenkét ilyen perzekútort is tart.
A csikóslegény csak nézte, nézte a vasembereket, akiken olyan jó ruha van, hogy nincs azon egy repedés, egy szakadás, mintha csak most vették volna ki a szekrényből. És kard van az oldalukon, tenyérnyi széles palloskard, derék, hajlott pengéjű, amivel gyönyörűen lehet nyakazni, még a hóhérnak is mögtöszi, olyan hatalom.
– Te mit akarsz itt, fattyú? – kérdezte az egyik pandúr az idegen fiút.
– Perzekútor lönni – felelte az. – Azt nagyon szeretnék.
Erre kacagásba tört ki a két csendbiztos.
– Perzekútor? – mondta a másik. – Még hogy perzekútor! Tán úgy is mondhatnád, úr! Perzekútor uram!
– No hajjuk, micsoda ágybú kőtté’, hogy ilyen fő vetöd a szömödet? Ki vagy? Hogy híjjnak?
– Az én nevem Bátori. Bátori Bálintnak vagyok a fia. Tudják-e, ki az a Bátori Bálint Halas városába? Nahát annak a fia vagyok én. Én is Bálint. Bátori Bálint.
A kovács csak nézett. De vigyázott, észre ne vegyék, hogy elbámul a gyerök füllentési képességén.
– Osztán szögedi pusztázó akarsz lönni?
– Itt vagyok a szögedi ménesné’, ahun a halasi gazdák csapják ki lovajikat. Mágocsiná’ vagyok, a számadóm Mágocsi uram, kérdezzék meg tülle Bálintot, a bujtárját. Mégpedig a legkedvesebbik bujtárját neki.
– Jó van, fiú, jó van, azér nem kő olyan nagyon kijabáni. Mást se a gólya kőtött, hallode!
– De ha te a Mágocsi tanyás csikósnál szógálsz, hogy kerűsz te fősső tanyákrú’ ide Röszkére?
– Ezt a lovat viszöm az új gazdájáhó. Mer ez el van adva, de a gazda nem vöszi átal patkolatlanú, azér kell nekem eztet mögpatkótatni. Útba esött ez a kovácsműhely, hát begyöttem. Ennyijaz egész.
– Jó ló.
– Nagyon fajin kis ló.
– Nem is tudom, hun láttam ennél jobb lovat mostanába.
– Én láttam egyet – mondta a csikóslegény, aki egyszerre olyan kedves, mesélő, vidám fiú lett, hogy az asszonynép mind szájtátva figyelte. Hogy egy ilyen pusztai, hogy meg tudja mondani! De gyönyörű! A lelkemadta! – Az úton, ahogy gyüttem, szömbe gyütt rám egy szekér. Annak a saraglyájához vót kötve egy pejkó. Hát az aztán ló, a zanyját neki. Micsoda ló! Fijatal ló, hanem még a szívem is mögszorútt, ahogy mögláttam. Úgy bele löhet szeretni, mint a legszöbb jányba.
– Hohó öcsém, Bálint, csak te ne szeress bele jabba ja lóba, de sömmitelenfélébe, mert osztángat hozzád ragad, akkor pedig úgy jársz, ahogy Rúzsa Sándor.
A kovácsnak megfagyott a szeme, most mi lesz.
– Hát az ugyan hogy járt? – kérdezte vidáman a legény, s egészséges fogai kiszikráztak, ahogy nevetett. Kék szemei csillogtak a boldog jókedvtől.
A perzekútorok is nevettek.
– Kurrentájják. Úgy járt.
– Mér kurrentájják?
– Mióta megszökött a szögedi nagyhögyön a szőlőbe, mer a zsivány gazembör leverette a lábárul a vasat, úgy menekűtt e’, hogy a kezin vitte’ a láncot, de a lábán egy pimasz cimborájáva eltörette a láncszömet. Az annyuk ne sirassa őket, csak egy szömet kalapáltak le egymásnak a vasával, olyan szömet, amit a kovács talán nem csinált mög olyan akkurátusan, ahogy kő…
– Vagy a rozsda mán mögötte – mondta a kovács –, mert a vas nem olyan erős ám, mint az ember, az nem bírja a nedves, főd alatti pincéket, elrozsdásodnak, elszakadnak. Azér mondja vitéz uram a nóta is, hogy
kilenc fontos vasbú
hármat eszagattam
a negyediket is
jól megvásítottam
Mindenki nevetett. Nagyon tetszett a népnek, hogy ilyen kedves beszélgetést hallgatnak, hogy a fegyverösök is tudnak mást is tenni, nemcsak ütni, verni, hanem azok is emberek, és jól el lehet velük beszélgetni.
Má még dalolnak is együtt, betyárnótát danolnak.
– Szóval azt kérdözted, öcsém, mit tött Rúzsa Sándor. Hát még nem hallottad, hogy mindenfelé csak rulla danónak?… Az annyát neki, hiszen ahun valami történik, akár lólopás, akár ökör, akár sertvés, akár házat ásnak ki, mindönbe csak az a felelet, hogy Rúzsa Sándor tötte.
– De hiszön csak kerűjjön éccő kézre, sémmi mög nem menti az istrángtú. Nyakába neki és főhúznija fára. A zelső fára. Sehol mög nem á’hat a zembör, hogy valami újabb mög újabb gazságot né halljon.
– De hát, ha annyi kárt tösz – mondta tisztességgel a csikós legény –, akkor mé nem fogják mög?
– Tizenkét szeretője van, azokná duggatja a kincseit. Kivált van egy halász, annak a lánya a kurvája, anná van a legtöbb aranya elrekkentve a sásba. Hej, ha arra rá tudnék bukkanni, tudom én is abba hagyhatnám a perzekútormestörségöt, e’möhetnék szöbb szöröncsét próbálni.
– Hát perzekútor uram, ha mögtaná’ná, nem kék azt beszolgáltatni a hatóságnak?
– Elég vóna neköm az is, ami abbú’ mögmaradna, öcsém. Mer az felire megy. Mögmondom, hogy te is tanujj belőle. Aki a zsiványt erőve’ lefogja, vagy agyonveri, vagy be tuggya elevenen szó’gátatni, annak a zsákmány fele jaz üvé… De ha csak úgy suttyomba tanájja is mög, osztán beviszi, amit tanált, hát amit beszó’gáltatott, annak harmadát mögkapja… Hát énneköm ez a harmada is elég vóna… – nevetett öntelten.
És vele nevetett mindenki.
– Nem pályázik a felire, kardos uram? – szólt oda egy éles nyelvű menyecske. Amin kuncogva nevetett mindenki.
A perzekútor megpödörte a bajuszát, megnézte a menyecskét. Abba a pillanatba meg is tetszett neki; nem szólt, mert azonnal arra gondolt, hogy addig ebbül a falubul el nem megy, míg ezt a fiatalasszonyt meg nem kóstolja.
– Vögyenek fő engöm perzekútornak – mondta a legény –, fogadom istenem, én nem retirálok mög a feles haszon elül.
– Tán még a Rúzsa Sándorral is ki akarnál kötni?
– Nem nézőm én, hogy ki. Ha én perzekútor vagyok, én csak a kötelességömet nézőm.
– Hallod-e, sógor – mondta a perzekútor, s közelebb lépett a menyecskéhez, s míg a kollégájához beszélt, az asszonyt vette kerülőbe. Bajszához kapott meg az asszonyka kötőjéhez, szóval mindenképpen szorgalmazta, hogy ez értsen belőle, mi a sorsa. – Hogy ü még a Rúzsa Sándort se nézi… Én meg ezt a rúzsát nézöm… de micsoda büdös kis pofája van neki…
– Mönnyön mán – mondta a menyecske, aki már megbánta, hogy az elébb elkukorikulta magát.
De most már hiába húzódozott, a kardos csak nyomult utána; hamarosan kívül voltak a műhely félszerén, az udvaron, de a gyáva falusiak közül senki se mert utánuk menni. Az asszony csak hátrált-hátrált, egészen hátra húzódott a kovácsműhely háta mögé, a kardos oda is utána ment, a falnál megfogta, ahogy a kakas szorítja meg a tyúkot, aki fut előle, beszélni kezdett neki, úgy kurrogott és karácsolt, nem volt annak semmi értelme, vagy ha volt, csak ő tudta, mi volt. És senki se ment az asszony segítségére, de sőt figyelembe se vették a dolgot.
A kovács észrevette, mi van odaki, de okos volt, hogy elterelje a figyelmet:
– Hogy jutottam eszödbe – kérdezte –, hogy ide gyüttél olyan messzirül patkóltatni?
Vette észre, hogy most majdnem elszólta magát, oly bizalmasan beszélt hozzá, mint a Rúzsa András gyerekéhez, akiről tudja, hogy valahol Felső-Szegeden csavarog… Mingyárt igazított is, hogy a legény el ne tévedjen:
– Halasrú, vagy hogy mondod? Bátori?
A legénynek tetszett a kovács okossága, magában mosolygott, de az arcán nem látszott meg.
– Bálint… magának én csak Bálint vagyok… mi?… Hát mifelénk azt mondják, hogy csak egy van igazi patkolókovács, hogy Bak Józsi a mestörök mestöre.
– Micsoda? – nevetett a mester. – Mestörök mestöre?… Má én nem tudom ki vagy, felőlem magaja Jézus Krisztus is löhetsz… Én pedig nem akarok úgy járni, mint a tápai kovács a Jézussal.
– Hát a hogy járt? – kérdezte eccerre mindenki.
– Az úgy járt, mert az akkó vót, mikor még a Jézus le-lenézett a fődre. Szóval elkerült Tápára is, osztán ott lelt a kereszt alatt egy kovácsműhelyt, arra ki vót írva, hogy „mestörök mestöre”.
Mögcsóvájja a fejit a Jézus, oszt bemögy.
(Már mindenki nyitva felejtette a száját, hogy a Jézus Krisztus, a mi Atyánk, Istenünk egy fia… Nevettek.)
– Löhet-e itt patkótatni?
– Löhet.
– De én magam akarnám a szamaramat mögpatkóni, mer én is kovács vónék egy kicsit.
– Azt is löhet.
Hát a Jézus szerényen babrált a szamarával.
– Lássuk a tudománt – aszongya a kovács.
Akkor a Jézus előveszi a bicskáját, oszt levágja a szamarának a lábát térdbe, behozza s beleszorítja a satuba.
(A nép borzongva kacagott. Még ilyet nem hallottak.)
A kovács mög nézi, nézi, most valami újat tanul. Nagyon nézte a dógot.
Hát mögpatkóli takarosan a szamár lábát, még ki is pucolja, akkor ráköp, mögnyálazza, oszt visszaragasztja mind a négyet.
(Jujj! – borzongtak a hallgatók s nevettek nagyon.)
Egy gazda meg éppen hoz egy pár lovat patkoltatni. Löhet-i?
– Löhet – azt mondta a kovács –, csak várjon kend, míg a legény végez.
Hát kérdi a Jézus, mit fizet?
– Sömmit – azt mondja a kovács.
– Jól van – mondja a Jézus és el.
– No hozza kend a lovát.
(Az emberek már előre nevettek.)
Kiveszi a késit s kezdi levágni a lónak a lábát.
(A hallgatóság, mint a gyerekek, a hajukat marták. No, szegény ló.)
Mondja a paraszt:
– Micsinál kend, mestör úr? Elvérzik!
– Bízza ide. Münk eztet így szoktuk utóbbi üdőbe.
Hát beviszi a ló lábát, beszorítja a satuba, mögpatkolja.
Köp aztán rá egy nagyot, mögkeni, ragasztja vissza, de nem ragad.
(A falubeliek futottak előre az utcán, mi van itt ilyen nevetség?
Mindenki nevetett, csak Rózsa Sándor nem nevetett. Az ő füle kifelé figyelt, mintha asszonyi sikoltást hallott volna. )
Mögijed a kovács, mondja:
– Szaladjatok mán az után a gyerök után, hogy mit kő most csinálni?
Visszahíjják a Jézust.
Hát a csak ráköp a ló lábára s visszaragasztja.
Főragasztotta neki. De mög is mondta a kovácsnak:
– Hajja kend. De levegye kend a siltet, hogy mestörök mestöre. Írja csak ki, hogy “kovácsmestör”.
Mindenki fellélegzett, sajnálták volna a szegény lovat, s a kovács ránézett Rózsa Sándorra:
– Hát én is csak kovácsmestör vagyok, hallode… Bálint fiam…
De Bálint fiam azt látta, hogy egy gyerek már régen kikukucskál s hátrafelé les. Az anyja is észrevette s visszarántotta:
– Nem gyüsz, te pokol!
A Rózsa Sándor szeme égett.
A perzekútor nem vött észre semmit. Mondja, úgy kiszáradt a torka a nevetésbe, megkínálhatnák egy kis borral. De ezen meg mindenki nevetett.
A gyerek azt mondja az anyjának:
– Nézze mán… Zsófi nénémet a kardos űzi.
– Űzi a nehézség. Mi közöd tülle, ha űzi, űzi. Ne tátsd olyanra a szömöd te disznó, ami nem rád való. Ne láss, ne hajj, sömmi bajod se lösz életödbe.
A legény a lónak a negyedik lábát tartotta.
– Ki ez a pusztázó? – kérdi.
– Rácz Pál – súgta egy öregasszony. – Felesége van neki Alsón, mégis űzi Maradék Pálnét. Az urát elhajtották tőtésre, a feleségit meg a perzekútor űzi.
A kovács megrettent.
Megállott a kezében a kalapács. Éppen a szöget akarta beütni a ló patájába.
– Ne beszéljen kend, senki se kérdözte – s hangosan, hogy a másik puskás is odafigyelt: – Nem löhet dógozni ettű a sok büdös vénasszonytú. Mit gyűlnek ide? Nagyobb látnivaló van Veszelkáéknál. Ott tátsák a szájukat!
De most felforrósodott a vér a legényben, intett Veszelka Imrének, aki mint egy boglyakemence állott, folyton csak őt nézte. Az jött, átvette a ló lábát.
A betyár megsimogatta a lovat, megveregette a nyakát, valamit súgott a fülébe, akkor minden izgalom és sietség nélkül kilépett a fészerből.
– Mi az, mi az? – kérdezte a másik pusztázó, aki háttal volt nekik s a parasztokat heccelte, de megsejtette, hogy a társával van valami.
– Semmi, csöndbiztos uram – mondta a kovács és vidám arcot mutatott. – Mingyán möglöszünk mán evvel is. Még hogy soká tart.
Úgy tett, mintha azon volna szóváltás, hogy ő lassan dolgozik.
– Ezt se löhet főfújni. Nem Krisztus az embör.
Pár pillanatig mindenki a kovács ügyes kalapácsolását nézte. Nincs még egy ilyen ügyes patkolókovács a szögedi alsóhatárba, mint ez a Bak Józsi röszkei kovács.
Rózsa Sándor éppen akkor ért a műhely mögé, mikor Rácz Pali a halálsápadt asszonyt mind a két kezével megragadta s csókolni kezdte. De úgy csókolta, mintha kettéharapná a nyakát. Egész elvesztette a fejét, tele lett vérrel és vaksággal. Mint a kutya, ha bagzik.
– Hé! – kiáltott rá a legény, mint egy farkas, elkapta a gallérját és visszafelé fordította magához a fejét.
Azt ne mondhassa, hogy hátulról támadott rá. Még el is eresztette egy pillanatra, hogy összeszedhesse magát.
De már a másikban egy irtóztató pofont adott neki.
– Ez a pandúrböcsület? Ezért küldtek tégöd ide? – rivallt rá rekedten. – Hogy a szögény asszonyokat űzd?
Bal kézzel adott neki egy ütést, a fejibe, olyan taszító ütést, hogy a pandúr belezuhant a falba, s keményen megütötte a fejét.
Most aztán adott jó néhány öklözést, míg csak az szó nélkül össze nem esett a lába előtt.
Akkor felkapta a puskáját, jól megnézte, s odaütötte két kézzel a fal sarkán egy a vályogból kiálló téglához. A fegyver egycsövű régi, rossz puska volt, abban a pillanatban kettétört, azaz kiugrott a vascső a reves faágyból.
Most lehajolt, kivette a perzekútor övéből a pisztolyát: megnézte, meg volt töltve fojtással.
De már a menyecske nem volt sehol. Az elfutott, mint a megriasztott jérce. Meg sem állott hazáig s ott bezárta magára az ajtót.
Távolról emberek látták, hogy itt történik valami a perzekútorral, ijedten állva maradtak, senki se mert közeledni. Eddig úgy tettek, mintha nem látták volna a perzekútor mit csinál, most meg amiatt állottak, hogy tanúk ne lehessenek, hogy a betyár mit tesz a pandúrral… A szegénynek minden baj. Mindenki csak hatalmaskodik, ők meg mit kapnak, csak ők isszák meg a levét. Lesz egzekúció, gondoltak már most is rá az öregek, az egész falu szenvedni fog ezért… De nagy legények is a pusztai betyárok, nem néznek se istent, se embert, ha éhesek, esznek, ha szomjasak, isznak, ha megdühödnek, ölnek. Ők az urak, ki merne ellenük állni… Jaj istenem, istenem, mér nem adsz már emberi szívet a nemeseknek. A perzekútor mind nömös.
Rózsa Sándor ott hagyta a perzekútort a földön. Az nem vesztette el egészen az eszméletét, de érezte, hogy a gyerek erősebb nála, fegyvert is veszítve, hagyta, még tettette is a hóttat, patakzott a fejéből a vér. A legény azonban bement a fészerbe, felemelte a pisztolyt, s mire valaki észhez tért volna, elkiáltotta:
– Fő a kézzel, hé!
Mindenki tartotta fel a két kezét.
De Illyés uram volt legjobban megijedve. Puska a vállán, páros pisztoly az övében, s fel kell emelni a kezét, mert ez a betyár csak éppen őrá vadászik. Mi baja?
Csak fel kellett hát emelni a kezét, ha ez azt parancsolja, s engedte, hogy a fiatalember elszedje az övéből a két pisztolyt. Meg a tőrt, kést. Meg a válláról is levette a puskát. Ez is olyan régi egycsövű puska volt. Nem is lőne vele, csak ijesztésül. Nem nagyon voltak felfegyverezve a város cselédjei, hiszen alig került lövésre a dolog egész nyáron. Tavasszal megcsinálták a puskába a fojtást, ősszel sütötték el, még a nyulat is inkább vassal fogták. Nem is volt puskaporuk sem. Kevés volt, avval meg be kellett számolni.
– Testvér, öntsé’ csak egy marék vizet ebbeja kulacsba – adta oda a pandúr fegyverét Veszelka Imrének.
Imre rögtön megértette, a tenyerét belemerítette a kovács dézsájába. Belemerítette a tenyerét, aminek még most is jólesett a szenesvíz.
Aztán a vizet gondosan belecsorgatta a puska csövébe. No evvel nem lőnek egyhamar, míg a por ki nem szárad benne.
Illyés uram köhintett. Még mindig nem tudta, hogy mi történik.
– Mög vagy te bolondúva, te?
– Ne pofázz! – mondta a betyár, s bevillogott a szeme a perzekútorba.
Aztán a kovácshoz fordult. Övibül kivett egy erszényt.
– Magának mög aszondom. Aszondom, hogy fogja ezt az erszényt. Vögye ki belőle, ami magának jár, a többit pedig adja oda Maradék Pálnénak. Három gyeröke van neki, jó lösz szögénynek a nagy ijedtségre. Kinyérre.
Avval megint a pandúrhoz fordult:
– Maguknak mög, Ijjés uram! Énneköm magáhon semmi közöm. Tuggya mög, hogy maga neköm nem vétött. Nem maga ellen van, de hát nem hagyhatom magamat én se… Rácz Pál uramnak, a kollégájának, említse mög, hogy ha száz esztendeig él, mög még egyig, akkó is soha többet ilyet ne cseleköggyék. Mer ha cseleköszik, éppen úgy utoléri a bot, mint inast… Mögértötte?… Mönjön, mossa föl, Ijjés úr. Egy kicsit be tanáta ütni a koponyáját a falba…
A perzekútor mélyen meg volt sértve. Az arca égett a szégyentől, hogy ennyi ember előtt, asszonyok, gyerekek előtt ez a semmi fiatal fiú így mögleckézteti.
– Mondja mög a társainak is odabé, Szöged városába, hogy ennekutána nem komendálom, hogy nyakló nélkül bánjanak a szögénnyel. Mer a szögény is embör. Tudja-e, éppen olyan embör, mint maga, ha páros pisztolya van is a derekán, mög ha tőtött puska van is a vállán. Mer a puska levöhető, tudja-e, osztán akkor maga is éppolyan semmi lösz, mint az, akinek sose vót a vállán. No röndbe van a ló? Mestör úr?
– Röndbe – mondta a kovács, aki közben reszelte a ló patáját, s igyekezett úgy tenni, mintha rá semmi se tartoznék más, csak az, hogy a ló patkolása becsületére váljon.
Most a lovat eloldotta, s a kantárt odaadta a legénynek, aki a töltött pisztolyt még mindig felvont kakassal tartotta, s folyton a perzekútort nézte, nem akar-e valami elszánt dolgot kezdeni.
Mikor fent volt a ló hátán, a ló táncolni kezdett alatta, s ő csak fél kézzel tarthatta, mert a másikban folyton a pisztolyra kellett vigyáznia. A ló meg nyugtalan volt csizmában, nem értette, mi az a nehéz a talpán: neki is meg kell szokni patkót a lábán.
Azt várták, hogy a legény egyenest nekimegy a legelőnek, siet a nagy pusztaságba, de váratlanul az éppen oda indult, ahol a legtöbb ember volt, a Veszelka-ház felé. Azért ment arra, hogy fedezze magát az emberekkel. Ha egyedül megy a pusztába, ki tudja, hátha van még a perzekútoroknak valahol lövőszerszáma, csak rápuskázhatnak…
A Veszelka Péterné szekere már útra készen állott, Juliska már fent ült a bakon, onnan bámulta a csodát, az anyja meg a ház előtt állva.
– Kija? Miféle ja? – hallotta Juliska.
– Bátorinak mondja magát – beszíltek. – Bátori Bálint. A vón a neve, ha igaz.
Mindent tudtak, már mindent megbeszéltek az ijedt falusiak. Mikor a fiatal legény erre táncolt a lovával, úgy csudálták, majdnem megéljenezték, csak azért nem mondtak vivátot, féltek a perzekútoroktól, de az öreg asszonyoknak mindnek könnybe úszott a szeme. Nagyon meg tudták érteni, micsoda vállalat volt a legénykétől, hogy puszta kézzel két fegyveres hivatalos embert letört, megtanított. Mióta az eszüket tudják, ilyen eset nem volt. Ki mert volna. Egy egész falu nem mert volna soha szembe szállni két fegyveres perzekútorral. A falusiak tudják, mi annak a következménye, hiszen ha valaki ilyet mert volna egy községben, másnap már a katonaság szállotta volna meg, felégették, felperzselték, megtizedelték volna az egész falut, vagy az isten tudja, mit tettek volna vele. De hát betyár, betyár. Ki tudna egy betyárért felelősséget vállalni. Iszen így is megjön ennek a böjtje, de az uraknak meg kell ismerni, hogy a betyártól még jobban kell ám félni, mint a szegénynek a perzekútortól, mert az mégis úriember, törvénye van – de a betyár nem ismer se istent, se embert, ha megvadítják…
Jaj, minek is kell ilyennek történni. Az a Maradék Pálné is mit jártatja a száját, mindig ilyen nyelves volt ez a Nagy Zsófi, most osztán lehet szenvedni miatta…
Rózsa Sándor akaratlanul is rápillantott Veszelka Juliskára, aki úgy ült egyedül a szekér első ülésén, fogta a két ló kantárszárát, mintha azt hinné, hogy nem lehet meglátni.
– Hüpp, be csúf – füttyentette el magát Rózsa Sándor, ám nagyot nevetett.
Aztán még egyszer visszanézett, hogy mi az, mért bámul rá ez a sápadt lány, a két piros folttal az arcán, mint valami kígyóra.
Juliska csakugyan éppen azt gondolta: hogy nem tetszik neki!
Még meg is rázta egy picit a fejét, hogy ez bizony nem!
– De a formája töszi – mondta magában Rózsa Sándor.
Avval elvágtatott; csak már jó messze mondta újra magában:
– Formája van neki.
A ló az új patkóban úgy felvágott, mint a sárkány. Hányta, vetette magát, le akarta rúgni a lábáról a négy vasat, hogy nem ment, annál eszeveszettebben indult a pusztának előre, egyenesen napkeletre, bele az esteledő égbe.
Mindenkinek dagadt a szíve.
Mindenki úgy érezte, hogy itt valami történik őérette. Hogy ez az ördöngös fickó paripájával szabadon van, és se a vármegye, se a város tömlöcében nincs, se katonának el nem csípték. Nagy eset az, hogy van ilyen parasztgyerek, ha csikós is.
Csak nincs szebb. Ez a legelső a világon. A ló meg a még jobb lovas.
S mintha magátul gyúl ki a réti tűz, felcsengett a nóta:
mikor rúzsa sándor
felül a lovára
aranyrojtos gyócsgatyája
lobog a tiszára
nézz ki rúzsám nézz ki
ablakod firhangján
most mögy erre rúzsa sándor
sütétpej paripán
arany a zablája
ezüst a kantárja
gyémántkűbül van kirakva
a nyerögszörszámja
– Tik mit danótok? – kérdezte nagy szemekkel a kovács, akinek tele volt a marka pénzzel, de a világért meg nem csörgette volna, hogy valaki meg ne sejdítse, hogy a szegény kis menyecskét meg ne fossza, meg ne rontsa.
– Új nóta! – feleltek a fiatalok.
Titokban mondta a kovács; a pandúrok felé lesett:
– Ű vót itt!
Mindenki kerekre nyitotta a szemét és eltátotta a száját: Rúzsa Sándor?
Csak úgy repedt a tüdő, ahogy fújták:
arany a zablája
ezüst a kantárja
gyémántkűbül van kirakva
a nyerögszörszámja
Már lehettek itt a pandúrok meg a Veszelkák, mindenkinek mintha megszépült volna az élete.
E vót Rúzsa Sándor? Ez a csöpp embör?
Be aranyos! Ögyem mög!
Nemhiába fiatal, de nem győz betelni a virtusával.
Minden eszébe jut. A ló hátán az ember, a Csillag hátán, úgy el tud gondolkodni, maga se veszi észre, beesteledett.
Aj de jó volt, de jólesött, egy pandúrnak megfizetött.
rákóczi bercsényi
hogy löhet mögélni
Vígan dalolta a víg nótát:
ladik nélkül a tiszán
a tiszán átmönni
van néköm egy ezüstgombos dolmányom
aszt is néköd odannám
vigyé által a tiszán
az én édösöm után
De csúnya kisjány, az anyját neki. Akkora szája van, beférne egy sóvári alma…
nem löhet édösöm
nem löhet kedvesöm
mer nagy zaj van a tiszán
a tiszán
a szögedi tiszán
Az anyja is, az is kemény egy boszorkány. Orgazdák?… Akkor könnyű velük megismerkedni… de köll a kutyának. Nagy szájú jány van ölég.
van néköm egy ezüstsarkantyús csizmám
azt is néköd odannám
vigyé által a tiszán a tiszán
az én édösöm után
nem löhet édösöm
nem löhet kedvesöm
mer nagy zaj van a tiszán a tiszán
a szögedi tiszán
Az istállóját! Hát látta a gyerekkori faluját! Nem, jutott eszébe, a kolompot nem hallotta!… Pedig neki Röszkén mindig a kolomp szól… Mikor gyerek vót, kolompot kötöttek a nyakába, hogy ha elbodászik, a kukoricásba eltéved, hasszójon, arrúl möglelik. Meg is lelték, ma is megvan. De ugyan megvan ám. Két pandúr mögemlegeti.
A ló is szép. A pejkó, akit az úton látott a saraglyába. De jó, hogy mögkérdözte, hogy ki nevelte ezt a csikót? Bátori Bálint, Halas. Derék ember lehet, jó lónevelő, de jó, hogy van: legalább vót neve, mikor köllött… Gárgyán Mihály tanyakertész, az se rossz. Az vitte a lovat Mérges-pusztára, maga tanyájára.
Össze fogja most ütni a fejét a sok pandúr Szögedébe.
Mintha csiklandoznák, nevetett.
Minden eszébe villant, a szögedi vár vaskapuja, ahova bement vót, ahonnan ki nem jön, akit nem eresztenek… De kutya sok ostobaság. Rázárják az ajtót. Vasat kovácsolnak az ember lábára. Ahogy megpatkolják a lovat. Ha. Csak a ló nem tudja lerúgni a patkót a lábáról, hanem az embör lerúgja.
Le biz azt.
Mán akár hiszi a nagy szájú lány, akár nem.
bemönt a pap misét tönni
barna kis jánt esküdtetni
így tödd rá, úgy tödd rá
alig várta hogy esküggyön
a templombú emöhessön
így tödd rá, úgy tödd rá
alig értek három házot
a menyasszony megbabázott
így tödd rá, úgy tödd rá
levetötte a szoknyáját
abba takarja a fiját
így tödd rá, úgy tödd rá
Az embörnek mindönféle nóta eszébe jut, ha jókedve van. Ezt a mai napot sokér nem adja. Ha jól számítja, júliusba vóna a fertálya… Hogy ez elébb eszébe nem jött… Mögmondta vóna, hogy: úgy vigyázzanak, hogy ezután mindön fertálykor ki fogja adni az ángáriát… a pandúroknak!…
Hangosan kacagott.
Meg is teszi. Minden fertály esztendőbe mögver egy pandúr urat!
Az istenit! Ezek vernék őtet ma is, ha ott hagyta volna nekik a gatyáját a tömlöcbe.
Mindegy az. Így is jó…
rí a gyerök a konyhába
ne ríjj gyerök a konyhába
így tödd rá, úgy tödd rá
anyád a szobába táncul
apád az asztalnál búsul
így tödd rá, úgy tödd rá
Azért azt nem lőhet mondani, a Veszelka lánnak a formája jó. Az ellen sömmit se lehet mondani. Jó vóna lónak is. Igen jó vékony derekú, keskeny csöcsű kisjány.
ne ríjj gyerök a konyhába
így tödd rá, úgy tödd rá
anyád táncol a szobába
így tödd rá, úgy tödd rá
Hirtelen valami elhessentette a dévaj nótát: tán csak nem a nagy szájú kisjány komoly, becsületes szeme?
A betyár nagy sort kerített, nagy nóta nagy sorát:
hadnagy uram hadnagy uram
a jóisten mög se álgyon
sár előtted fölfakaggyon
mosdóvized vérré váljon
törülköződ lobbot hánnyon
a jóisten mög se álgyon
A ló se mögy ki a fejibül. Micsoda két kis hegyes füle van neki. Aranypej. Ahogy oda volt kötve ahhoz a szekérhez, majdnem átrepülte azt a szekeret. Micsoda vér van abba… mint ebbe a Veszelka lányba… Hogy lehet egy lány oly fekete. Nem az orcája, az fehér, de a szeme oly fekete, mint a kovács-szurok s szemöldöke, haja, minden fekete. Fekete szőre van, a lónak meg aranypej… Piros is pej. Pejkó. A halászjány… Mit mesélt Illyés pandúr? A halászjány a szeretője? Annál van elásva a hínárosba a sok arany… Annak még a fele, meg a harmada is elég vóna rá, hogy ott hagyja érte a pandúrságot?… Oszt akkor hova az anyja kínjába mögy?… Sose lösz ilyen jó dóga, míg él…
rúzsafának szép az ága
de még szöbb a szép hajtássa
de még szöbb a szép hajtássa
betyárságnak nincsen párja
De jó kovács, de jól patkol… Nem sántít a Csillag, nem bakál. Úgy megyen a pusztán, mint a szellő.
az urakat kirabóttuk
szögényöket gazdagítsuk
hajja kend csak kocsmárosné
vagyon e sült lúdhús készen
Beért a zsombékos, nádas mocsárba.
A Csillagot leállította, legelni csapta, ő maga pedig furcsa madárkiáltást hallatott. A nádirigó kiált így.
De még messze kellett gyalog mennie, kiabálni, fütyölni. Nem jött válasz.
Még ebben az időben, nem is olyan régen, alig száz ével ezelőtt, az ősi világ itt volt a szegedi alsó határon. Ott, ahol ma a világ legszebb tanyaparkja terül el, ahol tanya tanyát ér, s a kedves kis, gyümölcsfákkal körülvett tanyák egymástól négy-ötszáz lépésre állanak, a házak előtt hatalmas udvarokkal, ahol szabadon nőhet a baromfi, a jól megművelt szántóföldek közt a gyümölcspagony ontja a szebbnél szebb gyümölcsöt egész éven át – száz évvel ezelőtt még semmi se volt, csak nád. Sás, gyékény, bokorfűz.
Semmiképpen sem hiszem, hogy a maiakkal meg lehessen értetni, megéreztetni, micsoda különbség van e két világ közt. Ma sem lehet azt mondani, hogy boldog, nem is lesz megelégedett, amíg lelke van. Nincs az az állapot, hogy még jobbat, még szebbet ne tudjon magának elképzelni az ember. A vágyak és az igények a lehetőségekkel nőnek. S nem tudom, hogy a mai szép szegedi tanyákon nem boldogtalanabb-e az ember, mint abban a mezítlábas korban.
De az, aki az emberiség sorsára s boldogulására gondol, nem a nyögést és a panaszt hallgatja, hanem számot vet az időkkel. Úgy nem maradhatott, ahogy száz éve volt. Tessék csak arra gondolni, mi lenne, ha Európa közepén még ma is ősvilágban élne a magyar. Ismeretlenül a kultúra vívmányaival. Nádi farkasnak, éhes bendőjűnek, mosdatlan, borotválatlan réti bikának. S mily kevesen voltak ezen a roppant tájon. Órákig el lehetett kocsikázni, mint Veszelkáné és sehol nem talált élő embert, akit megkérdezhetett volna, merre menjen hát a madarászi csárda felé. Már százötven éve, hogy kimentek a törökök, s ez a határ még mindig abban az állapotban volt, mint a hódoltság alatt. Mert a mohácsi vész előtt más világ kezdődött. Be volt már települve a vidék. Falu falut ért, az egész Alföldön oly sűrűen voltak a falvak, hogy a kakaskukorítás egyikből áthallott a másikba. Ahol török nem járt, úgy is maradt. Az én szép szülőföldemen, a Tiszaháton, Szatmár megyében ma is ily közel vannak egymáshoz az ősi községek. Már az Árpádok alatt ugyanabban a sorban lehet megtalálni a nevüket, ahogy ma állanak. De Szeged világa teljesen kipusztult a százötven évig tartó török dúlások alatt. A falvak népe bemenekült a városba, a határ beolvadt a szegedi határba. Így történt ez az egész Alföldön. Így jött létre Hódmezővásárhely roppant határa, így termett meg Kecskemét s Debrecen még ezeknél is nagyobb határa. Mindenfele központokba tömörültek a népek, s lám, még a múlt század közepén még tanyákba sem volt szabad lakni. Nem is művelték a terület legnagyobb részét, otthagyták legelőnek, meg a vadállatoknak, víznek, halnak, csíknak… réti farkasnak.
Rózsa Sándornak.
Betyároknak, akik ellakhattak itt egész életükben, soha senki meg nem fogta őket.
Ki győzte volna ezeket a nagy tavakat, vizeket felhajtani egy bujdosó betyár után.
Rózsa Sándor dagadni érezte a tüdejét, ahogy itt fellélegzett. Ez az övé.
A pandúr nem mondott ostobaságot, mikor azt mondta, hogy Rózsa Sándornak tizenkét szeretője van, mert ha nincs tizenkettő, de öt van az alsó tanyákon, magán.
Most is arra gondolt, hogy ha Piros nem felel a nádi rigó hangjára, a halász jánya, akkor tovább megy egy félmérfölddel, az Öregerdőn ott van Kalári, Güzü Jancsiné. Bögyös kis táncos asszonyka. Halálba szeret mulatni. Az ura is, de a meg úgy sincs otthon soha. Olyan orvvadász, amilyen nincs még egy. Most már városi erdőcsősz lett, de most is jobban esik neki, ha nem a maga erdejében vadászik, hanem onnan távol rakja ki a csapdáit…
De nem is kell odáig menni, itt van a Rókabögyös és Alsó-Ásotthalom közt Anna.
Mint a falat kenyér. Szép, nagydarab, húsos, komoly, mindig tiszta, mindig rendes. És olyan buta, hogy ez soha el nem árulja, de meghalna érte, minden lépéseért… Kalári nem. Annak nincsen szíve, pedig igen tisztességes kis dög, de az a nótáért, a táncért döglik. Anna, az csöndes és hűséges. Az ura kondás, elmegy tavasszal, s ősszel jön haza tisztálkodni. De télire is csak elmegy a disznókkal. De a hűséges Anna, aki mindenre buta, azt az egyet úgy tudja, mint a kutya, szimatból, hogy merre kell menni az ura után. Nem lehet megcsalni. Ebbe nagyon bízható. Viszi utána minden héten az ennivalót. Ő maga otthon szedi be a komenciót. Egy kenyérért képes begyalogolni Szögedre.
De a háza mindig úgy van zárva, nyitva, hogy ha Rózsa Sándor arra kerül, éhen ne haljon. Mindig van szárított malachús a zacskóba. Senki meg nem találja, csak ő, neki megmutatta a helyit.
És milyen szép. De milyen szép asszony. Egyenes, mint a bükkfa és terebélyes. A haját úgy lesimogatja, kétfelé választja, két hosszú hajfonadékát felteszi a feje tetejére. Kendője vasalva, csak úgy repül… az a gyönyörű piros barna arca, kis sasorrocskája, szép szája…
Mikor ilyen asszonyok vannak a világon, akkor mer egy lány olyan csúnya nagy szájú lenni! Apró szeme, nagy szája…
Igazán kacagni kell, hogy ilyen is van…
Még egy nádirigó jelet ad; ha erre se jön válasz… De jön… Nini, felel a nádirigó…
Megnyalja a szája szélét. Mint a farkas, ha jó falatra gondol. Mert ez se utolsó, a Piros.
Hőj, a Piros. Ez az egy, aki lány van a szeretői közt. A többi mind asszony. De ezt másképpen is szereti. Annát úgy szereti egy kicsit, mint az anyját… Nem emlékszik az édesanyjára… Nagyon régen meghalt… az istenadta… De sok asszony megkeményítette a tenyerét azon, hogy az ő kis fenekét püfölte gyerek korában… Emlékszik rájuk, ha akar… olyanok voltak, mint ez a nagy szájú lány… nem olyan, mint Anna… meg nem olyan, mint Piros… a halászé…
Hőj, Piros, hát az csak egy van. Kis kerek, gömbölyeg, a nyelve mindig csicsereg, egy pillanatra be nem áll és mindig jókedvű és kacag és édes és kacagni kell vele és micsoda szép, nem éppen szőke, de nem is olyan vasfekete, mint ez a nagy szájú, az anyját neki…
Muszáj kacagni, hogy ez is van…
szerelöm szerelöm
átkozott gyötrelöm
mé nem virágoztá
minden falevelön
mindön fa tetejin
citrusfa levelin
had szakajtott vóna
mindön szögény legény
lám én szakajtottam
de elszalajtottam
szelíd galamb helyött
jaj de vadat fogtam
Még nem fogott meg, nevetett magában, de nem is fog!
Azért csak nevetett.
S azért csak ment befelé a sárba. Itt sáron kell átmenni.
Hát mög kell adni mindönnek az árát… Ott van egy kis kunhalom, az alatt van a halászkunyhó, abba a kunyhóba van a legmézesebb pogácsa, az ennivaló Piros…
Juliska a kocsin, az anyja mellett, szintén morcosan ábrándozott. Mert annál csodálatosabb azért nincs, mint az, hogy két ember, aki soha nem látta egymást, nem is fogja soha többet, azt se tudja egymásról, hogy ki lehet, mi lehet, melyik isten ege alá való – azért, ha véletlen csak egy szempillantásra összetalálkozik, annyira meg tudja egyik a másikat szúrni, hogy nem lehet azt többet elfelejteni. Hogy felejtse el Veszelka Juliska, hogy Röszkén a kovácsműhely előtt az a legény, akinek a csudájára még őket is otthagyták az emberek a nagy botránkozásban, csak úgy rápillantott. Csak úgy rápillantott, s avval az egy pillantással az egész testét fel tudta dühíteni.
Mást nem mondhat. Nem is mond semmit, hiszen még szavakat se tudna kiejteni, nem is tudja, mi az, nem is álmodja. Csak valami roppant sérelmet érez. Meg van sértve egészen s mindenestől. Mintha megkorbácsolták volna, végigverték volna ostorral, mint a lovat. Vagy tüzes vassal égették volna meg, vagy ki tudja mi történt volna: de rettenetes, sírni kellene és jajgatni és valami szörnyűséget csinálni s csak tudná legalább, hogy miért?
De hát isten ments, hogy ezt valaki megérezze, megsejtse vagy kitalálja. Még ő maga sem szeret rá se emlékezni s nincs is mire, csak elfelejteni, vagy legjobb volna leugrani a szekérről és elrohanni világgá, be az utakról a nádas felé vagy merre…
Jaj de bolondokat tud kitalálni. Az igazat megvallva, megverni szeretné azt, aki őtet megsértette… Verés, verés, ütés, karmolás, valami ilyen van a kezében, az izmaiban, a körmeiben. Nagyon csúnyán nézett rá az a betyár…
– Ki patkoltat?
– Bátori Bálintnak mongya magát…
Bátori Bálint, zizeg a fülibe, búg, mint a gerlebúgás: Bátori Bálint.
Betyár? Ettől a szótól megijed. Betyár?… Lehet. Mondtak valami olyat és a nóta is, amit daloltak, az a nóta, amit most hallott először, az is betyárnóta, hogy a legénytől meneküljön és a gondolataitól, kezdte annak a nótának a szavait, a hangjait összeszedni, mint mikor a kaláris szétszakad, elbomlik, tűvel kell felszedni a földről, de azt, de a legkisebb szömit is felszedi a kislány, egyet se hagy elveszni, a rendes kislány, mert nem tud olyat csinálni, s kár volna…
mikor rúzsa sándor
fölül a lovára
aranyszélű gyócsgatyája
lobog a tiszára
Ezt sikerült legelőször összebogarászni. Az! aranyszélű gyócsgatyája!… olyan mocskos, mint a cigány… a büdös cigány… hogy mer egy cigány így nézni egy jól felöltözött, tisztességes házbúl való igazi lányra… olyan volt a szeme, mint a gyilkos… mikor tüzet vetnek a ház tetejére… vagy a késsel elvágják a csirke nyakát… vagy…
Közben bealkonyodott. A két ló futott, futott a rossz úton, az út egyre rosszabb lett, mintha csak kicsúszott volna alóluk.
– Mégis főfelé köllött vóna mönni Szentmihálytelkének a bajai útra – mondta az anyja mérgesen.
Juliska ránézett az anyjára. Ennek is most jön meg az esze. Hiszen őtőle nem kérdezte, most meg már rá akarja fogni, hogy ő az oka?
– Hát mőre mögyünk?
– Nem hallottad, mennyit beszéltek a röszkeiek, hogy fele út, ha erre gyövünk a madarászi csárdának? De mán régen itt köllene mán lenni a csárdának. Aszongyák, hogy azt nem löhet eltéveszteni, mer a madarászi tórul mögüsmerszik. Hát a gutta üsmeri itt, melyik milyen víz, tele van errefelé tóval az egész.
Ebbe Juliska nem mert beleszólani, először van ezen az úton, s most se merne arra vállalkozni, hogy visszamenjen, amerre jöttek, mert az esze egészen másfelé járt, ha meg kell vallani… Pirult azért, mert azt hitte, most valamit mulasztott, hogy neki kellett vóna figyelmesnek lenni, hiszen az anyja otthon is mindig elveszíti a kulcsot, meg amit letesz, már nem tudja, hova tette, neki kell megtalálni. Minek is jött erre az útra… Igaz, mögmondta, hogy őtet azért hozza magával, hogy figyeljen. Többször is mögmondta, hogy osztán nyitva lögyön a szömöd… Osztángat osztán, de ha az ő szemébe most más van…
Dehogyis merne ő most ilyet nyíltan gondolni, hiszen azt hinné, ha magában kimondja, akkor már mög is tudja az anyja hallani… Nem mondott semmit, csak valami szorongást érzett. Ijedtséget, rémületet, nyugtalanságot, megrettenést, hogy akkor most mi lesz?
Az olyan csudálatos volt, hogy az út egyszerre csak egészen elfogyott. Hiszen eddig sem volt út, csak éppen kerékvágás. Nem csinálta itt senki az utat, csak kihagyták a legelőben. De hogy most aztán nyoma sincs, egy nyomintás nem sok, az se mutatja tovább az utat. Hát ez borzasztó. Mintha aki szekér erre ment, valamennyi a levegőbe repült volna el, egy se ment tovább sehova, se tanyába, se országba.
– Ahun van egy ház – mondja Juliska.
S megmutatta az ujjával, hogy távoldad lát egy tanyát.
Az anyja a lovakat mingyárt arrafelé irányította.
Oda is értek a tanyához, de ott nem találtak senkit. Régi kis ház volt, az ódala be volt döntve.
– Itt hijába keresünk – mondta mérgesen az asszony –, ezt a magisztrátus füstőttette ki.
Tudták ők azt, hogy a város nem szereti a tanyán lakó népet. Aki télire is kinn marad, ezeken a nagy sivatagokon, azokra ősszel ráküldi a brakkiumot, és sorra bedönteti a kemencét vagy a ház ódalát, vagy fel is gyújtatja, ha másképp nem akarnak bemenni. Röndös szögedi ember lakjon bent Szögeden. Ne csavarogjon kint, s ne adjon helyet a csavargó betyároknak. Szeged városa nem tűri, hogy valaki télen át tanyába lakjon a határban. Negyven kilométerről is be kell költözni a városba. Egész hurcolkodás, mikor a gazdák hó első hullásakor felrakják a holmijukat, s indulnak a város felé.
Hát ez rajtuk nem segített.
Nem volt mit tenni, egyszerűen hajtani tovább.
Akkor meg nekimentek valami vadvíznek. Lehetett kerülni, kerülgetni.
Sírva fakadt a két nőcseléd. Egyik a másikat szidta.
– Nem tudom, hun járt az eszöd – mondta az anya a lányának –, tán valami legény esött bele… Hogy még azt sé vigyáztad, mőre mögy a zút…
Juliskának megfagyott a vére. Hát ez így megy? Hogy ha valakinek a szeme nem látja az utat, az azért van, mert legény esett bele? Ha legényre néz a lány, akkor már vége a világnak?
– Én mögmondtam, hozza el anyám ke’, Bandit. De nem akarta.
– Hogy löhessen most kivönni a sorbúl. Sok a munka, kevés a kéz. Ezért a vacakért érdemes lett volna még egy embert is hozni?… Bár sose gyüttem vóna, de apátok nem győzött eleget mesélni a föstött sifonérrúl, akibe a kinyeret kereste gyerökkorába, hogy ű nem tud möghalni, ha azt a ládát mög nem kapja. Mindön olyan böcsös vót neki. Bár ő gyütt volna, akkor talán még el se viszi ezt a himihumi szemetöt, de hogy neki be köllött mönni a ménösmestörhön, Topogó uramhoz, a két perzekútor mög föl vót kérve, nem lehetett halasztani… Köllött nekem az egész világ csúfságát fővenni; én azt hittem, lakodalomba gyövök, apátok azt mondta, hogy úgy fognak látni, tyúkkal, kaláccsal; avval, fustéllyal, szitokkal. Az orcámon nem maradt semmi bőr, s így megyek haza evvel a piszokholmival, legjobban szeretném lehányni a vízbe, hogy soha ne lássam egy darabját se.
De ez sem segített. Hiába volt kardos, mikor az osztozás folyt, hiszen ő markolt meg mindent, még ezt is, még ezt is, ha röhögtek a falusiak, annál jobb. A pandúrok is azért hatták ott őket s mentek a kovácsműhelyhez, mert elunták már a cigánykodást, s mikor indultak hazafelé, azért nem biztatták, hogy menjenek velük Szeged felé, mert lenézték az egész ringy-rongy örökséget: ezért kellett nekik napot tölteni…
– Mönjenek csak kentök nénémasszony, arra is világ a világ.
Ez a Rácz Pál, ez különösen beírta magát fekete betűkkel, mert az egész idő alatt csak őtet gúnyolta, s hogy mögnyomott egy mönyecskét a míhelynél… Azért is nem mert menni, a szegedi úton, hanem inkább vaktába lekerült a madarászi csárdának, ha soha nem látta is… Isten őrizz, két nő s két pandúr… éccaka… soha túl nem élte volna…
Ahogy az éccaka sötétedett, úgy veszett a bátorságuk.
A két nyomorult nő a nagy szegedi pusztán magában. Még farkas is jöhet rájuk, vagy veszett kutya vagy betyár.
Mi lesz velük, mi lesz velük…
Nem tehettek mást, rábízták magukat a lovakra, s csak biztatta síró szóval az asszony, hogy: Sári te, Kicsi te…
A Kicsi nagyon okos ló vót, az mikor fordulónál voltak, mindig visszanézett rájuk, hogy most mit tegyünk?
Még a ló se tudja, merre kell itt menni.
Négy óra alatt haza kellett volna érni s a Fiastyúk már fent van oly magasan, hogy biztosan megvan éjfél, s ők csak mennek, mennek, és hogy hová!
– Édösanyám – szólt Juliska egyszer.
Az anyja aludt. Szegény a nagy bánatban, hogy úgyse tehetnek semmit, elszunnyadt. Egy asszony már nem bírja úgy az éberlétet. Nincs min gondolkodni. Mindig csak a bajon, mérgen, azt is elunja az ember.
Csak a szerelem az, ami ébren tartja a lányt.
Az ám, csakhogy Juliska nem volt még szerelmes, csak éppen félt. Őtet a félelem tartotta ébren, s mivel nem lehetett egyebet látni, csak a csillagokat meg a lovakat, hát fogalma sem volt, mivel enyhítse a félelmet. Csak nem avval, hogy azon gondolkozzék, hogy a csikós legény milyen jól ki tudná most őket segíteni ebből a nagy bajból, mert a csikós úgy ismeri a pusztát, mint a tenyerét… Vajon, hol van most?…
Most a sötétben olyan jól meglátta azt a legényt, akit csak egy pillantásig látott. Nem igaz, mert még egyszer visszanézett rá s látta, hogy az még akkor is őtet mustrálja. Igen, most jött rá: ez az, ami olyan sértő volt. Mustrálta. Mint valami lovat. Úgy megnézte. Mit akart rajta? Mi köze hozzá… Egy rossz csikósnak, Bátori Bálintnak.
Csuda az azért, hogy egy lány, aki egyetlen szót sem szól egész éccaka, akár szekéren van, akár az ágyában, akárhol, mégis olyan jól el tud beszélgetni magában, ha van miről. Ha van kiről.
Nincs annál szebb, mint fiatal lenni és az első szerelembe belekerülni. Jaj istenem, ne emlékeztessetek rá, én magam is próbáltam: nagy őrültség, mondhatom. De ez az egy fájdalom, ami jó…
– Édösanyám, hajja, ébreggyön má fel… Otthon vagyunk.
Erre az anyja azonnal felnyitotta a szemét.
– Nem bolondútál mög – mondja rá.
Hát igen, a lovakra csak rá kellett hagyni. A végén mégiscsak hazavitték őket.
– Nézd mán, még most is ég a mécs a házba.
És szitkozódni kezdett a derék asszony, hogy hiába pocsékolják a drága olajat. A kutyák már szaladtak elébük.
Dühös acsarkodással, ami hamar ujjongó csaholásra vált.
– Pajtás, Bundás! – kiáltott Juliska.
A lovak a libalegelőn mentek a házig, s megállottak a tanya előtt. Juliskának fel is villant, hogy lehet az, hogy az ő tanyájukat nem dönti be a magisztrátus, hogy nekik szabad télen-nyáron kint lakni.
A szekérzörgésre kijött az apjuk.
Ásított.
– Azt hittem, hogy ott maradtatok éccakára a röszkei atyafijaknál.
– Az.
– No, tán csak tartóztattak!
– Nagyon.
A gazda megnézte a setétben, mi van a szekeren, s elcsodálkozott.
– Le ne szöggyétek neköm. Hátha lesz egy jó eső az éccaka, és elmossa innét… Ó te, te…
Mikor bementek a szobába, hát senki se volt ott, magában virrasztott a gazda. Az asszony mérges volt, hogy nem feküdt le, hanem issza azt a rossz kutya bort, de azért a szíve egy kicsit megmelegedett, úgy nézett rá a lányára, mintha azt mondta volna neki: No hát! Ilyen ember apátok!
– Jaj de egy asszony vagy! – mondta Veszelka Péter. – Jaj istenem, istenem… Hát te nem értötted mög, hogy miért küttelek titeket a szülőfalumba?… Nem azér, hogy ezt a szúvas rongyokat idehozd… hanem azér, hogy lássátok mög az én kedves egy szép szülőfalumat, Röszkét…
Még mintha a hangja is könnyes lett volna…
– Látod, itt köllött neköm ezön a Mórán tőtteni az életömet. Ebbe a vad világba. Nem otthon, ahun méz csorog a fárul… No… Azt hittem, hogy az egyetlen lányodnak választol ott valami legényt, abbul a fajtábúl, akibűl én való vagyok.
S megsimogatta a lánya arcát.
– No, fiam?
De Tövis Borcsa felcsattant.
– Jó, hogy pandúrokat adtál mellénk, anélkül mind agyonvert volna az a sok rusnya keléses, piszokba fúlt rothadt rokonság… Elébb gyüttek! tárogatták a kezük szárát, csókolgatták a lányod, de mikor oszt kisült, hogy visszük az örökséget, eccerre beléjük fagyott a szeretet, csak mind azon biztatott, hogy még ennél is van valami juss, mög annál is, azt is vigyük el…
– Ó, te bolond. Ha láttad, hogy sömmit se ér… Hát rá vagy te arra szorúva? Hiszen má mögfogadtam az asztalost, hogy a télön kivágatom az epörfákat, s jövő tavaszra új bútort csináltatok belőlük… Igön, igön – oszt nagyot kacagott az ember. – Nem a lányodnak: neköd!… Mindent újat kapsz, almáriumot, ágyat, sifont, még a konyhát is újonnan. Hátha te is megújulsz benne még eccör, vén boszorkány… No üjjetek le, rakjátók le magatokat, de üjjetök le, mert rögtön leültök, ha megmondom, hogy örülök, hogy nem úgy sikerült, ahogy én gondótam! hogy szabad a jány!… mert éppen eladtam…
A két nő csakugyan úgy leült, hogy fel se bírt állani.
– Mit beszélsz?
Az ember azért volt olyan kedves, mert ivott, s ilyenkor ez jól áll neki. Ha boros, akkor mindenkinek szeret kedveset mondani.
– Azért hívattak a városba. Én is csak most gyöttem meg, egy fertályórája… hogy a ménösmestör úrral megegyeztem. Hát lányom, készülj. Elígértelek. A ménösmestör fijáhó mégy.
– De én nem mögyök! – pattant fel a lány.
– ”De én nem mögyök!” – utánozta az apja. – „De én bíz elmögyök!”… – s kacagott hozzá.
– Én nem akarok férhő mönni.
– A kisbornyú se akar a vásárra mönni, de még a vágószékre se – s nagyot kacagott az apjuk. – Fél, hogy vére csordul… Tán te is attú félsz…
S úgy harsogott a kacagása, hogy Juliska szerette volna most az apját agyoncsapni.
– No mit néztök úgy rám, mint a csikós a lóra? – nevetett rá az apja, s Juliska hirtelen elfordult, hogy ne láthassák az arcát. De hogy jut az apjának eszébe ilyen ostoba szó. Most igazán olyan volt, mint ezek a zsíros parasztok. Tele volt pénzzel, gőggel, hatalommal. Hogy tudjon egy ártatlan, fiatal leányzó szembeszállani egy ilyen apával… Még az anyja se jön segítségére…
Örült, mikor elbújhatott az ágyba.
Sokáig nem gondolt semmire, csak azt érezte, hogy az egész teste oly kábult, mint az agyonütött. Zsibongott a vére, még avval se törődött, amit az apja mondott, hogy férhe kell menni. Mintha ez már nem is őrá tartoznék. Milyen semmi ez ahhoz képest, ami ma történt…
Ronda, ronda… – förtelmes, koszos, nyűves kutya… suttogta magában s hirtelen eszébe jutott a nótának ez a másik sora:
nézz ki rúzsám nézz ki
ablakod firhangján
ott mögy ott mögy rúzsa sándor
sütétpej paripán
arany a zablája
ezüst a szörszámja
gyémántkűve van kirakva
a nyerögkápája
mikor rúzsa sándor
fölül a lovára
aranyszélű gyócsgatyája
lobog a tiszára
aranyszélű gyócsgatyája
lobog a tiszára
lobog a tiszára
aranyszélű gyócsgatyája
aranyszélű gyócsgatyája
gyócsgatyája
lobog a tiszára.
Aztán beleszenderedett az álomba, jó fáradt volt, de álmában is csak a gyócsgatyája nótázott az egész világon.
De ez nagyon hamar történt, hogy Juliska elaludt. Ahogy az anyja észrevette, hogy a lánya alszik, azt mondja az urának:
– Te, apjuk, el se tudod képzelni, mi történt… mi történt evve a Rácz Palival?… Hogy micsinált ez a disznó Rácz Pali, de mög is kapta a magáét…
– No – mondta álmosan Veszelka.
– Én nem tudom, hogy kezdődött, csak figyelmeztetnek, hogy Rácz Pali egy fiatalasszonyt beszorított a műhely mögé és éppen mögtámadta… Hogy vót szöme egy egész falu előtt; mintha a piac közepén lött volna, csak nekiáll…
– Ne beszélj! – ébredt fel az ura, s egyszerre kiment a szeméből az álom. Az asszony suttogva folytatta, alig lehetett érteni a szavát még az ágyban is.
Az ember jókedvvel nevetett s megsimogatta a felesége karját.
– De mi lött? Tudod-e, valami csikóslegény éppen vasaltatta a lovát a kováccsal…
– Bak Józsi. Ismeröm. Jó kovács.
– Én nem tudom, ki az a legény, de nagyon jó lova vót, oszt a népek mind odagyűtek nézni a patkolást. Tudod, milyenek a falusiak, csak a bámészkodás. Hát se szó, se beszéd, úgy látszik a legény möghallott valamit, oszt kiugrott a műhelyből, osztán ám Rácz Palira. Hát tudod, mögfogta szögény Palinak a nyakravalóját, a fejit beleverte a falba, úgyhogy el is vesztötte az eszméletjit, akkor oszt összetörte a puskáját, mög kivötte a késit!
– Kimetszötte? – kérdezte Veszelka félreértve, s tátva maradt a szája.
– Én nem tudom, mit csinált vele, de mindent elszödött tülle is, meg Illyéstül is. Annak is e’törte a puskáját, e’vitte a revolverit. Két főfegyverzött embört ez az egy kölyök legény, hallottak mán ilyet! ahogy az avva’ eebánt… Hát az röttenetös vót… Borzasztó… De az Illyést nem bántotta ögyébként, hanem a másik, a Pali, a nem lösz embör többet…
Veszelka egészen elfelejtette, hogy álmos. Úgy megölelte a feleségét, mintha félteni kellene valakitül.
– De még mit mondott a betyár, mer betyár az; nem tudom kicsoda, de valami nagy betyár gyerök. Még aszonta az az egész falu hallatára, csak úgy sivított a hangja: „Úgy tudják mög a pandúr urak, aszongya, hogy vigyázzanak ezökután a szögény népre, a szögény fejérnépre, mer az is embör. Oszt, ha möghallom, hogy még eccör valaki, perzekútor vagy akárki egy szögény fejércselédöt mögbánt, az is így jár!…”
Veszelka harsányan kacagott s huncutkodva:
– Azér vótál hát te olyan rosszkedvű, mikor mögjötté, hogy a pandúrok nem mertek e’kísérni haza!
Aztán még folyton nevetgélve mondta:
– No ennek a betyárnak se adok az életiért egy lyukas magyarót; mer ennek visszafizetnek a pandúrok…
Az asszony is nevetett, de jólesett azért neki, hogy van a fődön ember, aki evvel is törődik. Igazán nem lehetett már elviselni, hogy asszonyember ki se léphetett hazulról, akár szegény vót, akár gazdaasszony. Senki sem mert a tanyákra járni, mert sose tudta, mi történik vele. Az asszony is embör. Annak is van böcsületje. S nem tudja szögény védeni magát… Az ember örül neki, ha van valahol védője, még ha betyár is…
De már ez maga is valami, hogy az ember szépen elaludt volna, eszébe se jutott a feleségét megcsókolgatni. Így meg eszébe jutott.
Szegény paraszt – szegény ország
A legnagyobb kincs, a legnagyobb tőke a föld. Igen ám, de a föld a legnagyobb uzsorás.
Nem az ember szíjja ki a föld zsírját, hanem a föld az emberét.
Mert egy darab föld meg egy ember, az még nem gazdaság. Az még nem is koldússág, hanem maga az éhenhalás. Még ma is tele van panasszal a szegedi tanyavilág, hát még száz évvel ezelőtt. Ott volt a szegény ember a puszta közepén. Volt neki két rossz igavonó lova vagy két kis sovány ökre, és ott volt a kemény, rettenetes nagy alföldi puszta. Most tessék abból megélni. Ha fölszántja is, a gaz oly hamar kiveri az egészet, hogy nem győz vele birkózni. Hiába, a gyom, a dudva, a fű, paréj, az a földnek az édes gyermeke. Amit beletesznek, a búza, az árpa, a köles, meg kivált a káposzta, efféle, az csak igazán mostoha. Mit kell ahhoz dolgozni, hogy ezek a mostoha gyerekek meg tudjanak élni. Mi minden kell ezeknek, kövér, puha, gyomtalan föld, meg napsütés, meg eső, meg trágya, meg dédelgetés, becézgetés. Annak a rossz kutya gyomnak nem kell semmi. Akár szárazság van, akár túl sok eső, az mind megél. De amiből az adót le kell adni! Annak sehogy se lehet kedvét találni.
– Hogy minek adtam e’ a jányodat? – förmedt fel Veszelka Péter, ahogy ott ült az asztalnál s bicskával fröstökölt. Szalonnát evett kenyérrel. Jóízűen csámcsogott s beszélt. A felesége ott állott az asztalnál, fél kezét rátette az asztal sarkára, mint aki már siet, csak még ezt meghallgatja. A lányuk már kint van, eteti a baromfit, malacot, menni kell utána, mert nagyon bő marka van a lyánynak… De ezt meg kell hallgatni, s milyen jóízűen s türelemmel hallgatja. S az ember is milyen szépen szól. Egyszer se mondja, hogy ostoba, tyúkeszű, ahogy szokta… És ő tudja, ez mind a Rózsa Sándorér van, hogy az megtanította a pandúrt. Nevetni kék.
– Annak adtam e’, hogy örültem, ha eladhattam – pattogott. – Menjen ki ebbű a tenger harcbú; vagy azt csinájja, amit az anyja, amit mi?… Mindönnap gyünnek az új dézsmáért. Adni kő a bárányt, gödölyét. Mikor éppen valami lönne belőle, csak eszibe jut a városnak, hogy a nagyszéki laposon jó legelője van a báránnak, hát be köll szödni dézsmába… Most hallottam odabenn… Ha elviszik űket, nem is érdemes juhászt tartani mellettük… a gyapjúnak sömmi ára, most meg csak rácsapnak, mint a héja s be kő adnija bárányt?
Egyet fújt s folytatta:
– Kin fogják mög, ha nem azon, akin van mit mögvönni? Möglösz a főispáni installáció a gyüvő szent vasárnapon. Július hatodán. Nohát. Addig be kell szógáltatni a határbúl negyven köböl árpát, tíz székér szénát, ötven darab tyúkot, két metszeni való bornyút, tizenöt pulykát, tíz kappant, tizenhét kacsát, száz csirkét mög tíz darab sütni való malacot… Kitű viszik el?… Hányat fog ebből beadni Röszke?…
Nagyot fújt.
– Láttad, micsoda kódus népség lakik ott… Azér vót neköm eszöm má tizennégy éves koromba, hogy elgyüttem onnét. Mezítláb gyüttem el, de ha ott maradok, ma még mezítlábra se telnék, mert le köllött vóna nyúzni a bőrt a lábamról… Láthatod, hunnan való vagyok… Maradék Pálné… Ott mindenki Maradék Pálné vót mindig, mert a szögény az csak szögény, annak nincs pártfogója… De ha ott egy szögénységbe vótam vóna, itt meg hét szögénységbe vagyok, veled együtt. Biztos, hogy a két metsző bornyúnak az egyikét mitülünk viszik el.
– Nem bolondultál meg, hogy odaadod.
– Nem bolondultam meg! De megbolondultam! Meg! Éppen, hogy mögbolondultam, osztán aszontam: ha másat nem kívánnak osztán szenátor úramék, egy metsző bornyút adok magam szegénységéből.
– No, téged is csak…
– Micsoda, még a lányom házassága is a metsző bornyúból kereködött ki, mer olyan becsületem lött neköm azonna’, hogy középre ütettek. Ki ajáll fő most egy metsző bornyút? Ha mindenki ilyen bőségösen adna, akkor nem is fájna a városi tanácsnak a feje, hunnét teremtse elő még azokon föjjül az ezer darab tojást, ötven font írós vajat, huszonöt icce főtt tehénvajat, huszonöt icce ecetet, nyolcvan icce tejfölt, két véka lencsét és száz darab szép házi könyeret.
– De mögtanúta kend – mocorgott Tövis Boris.
– Fejem van! – mondta büszkén Veszelka Péter. – Hogy lehetne másképp ezt az életöt még eccő végigcsinálni… Hát még ez csak mönne, de az installációra annyi uraság gyön a városba, annak az ellátását régi szokás szerint mind a városnak kő előteremteni. Tiszturak megkövetelik a jó látást.
szénát vetők a lovának
ágyat vetők ű magának
Nem tudod?
Nevetett:
– Ha csak Rózsa Sándor bele nem szól. – Így jött aztán szóba, hogy nincs több gyereköm, csak egy kisjányom. Hát annak jó dóga lösz, aki azt elvöszi, mert annak jut is, marad is, mondták… Szóval a végín kisült, hogy a ménösmestör, Topogó uram, Pál fiának mingyárt el is kötötte a kislányodat… Mit akarsz… Ménösmestör!… Fizetése mögvan. Komenciója szépen mögvan… Részibe dógozik a gazdákkal, nem úgy, mint a csikósgazda. Ő kivöszi a magájét, ne féjj, mindön szaporulatbúl. Mög eztán félkézkalmárkodik. Én is csak üvele tudtam akkor is a Csarba Miháj dógait eligazítani. Mer ha passzus kő, ki ad? Csak a ménösmestör. Ha bilyog kő, ki üt? Csak a ménösmestör. Mindönbe csak a ménösmestör igazításával kő élni, e pedig mindég csak hasznot jelent őkelminek, oszt csak a fia lesz utánna, mán az mög van csinálva… Hát nem fog a lányod a főddel kínlódni, minden helybe gyűl neki. Ház van a városba olyan, de olyan, hogy csak úgy dagad a Kert utcába. Állattya, minden, ha akar, ha nem akar, fürödhet tejbe, vajba, mézbe. Kinek adnak, ha nem a ménösmestörnek. Semmit se érdömös a mai világba, csak város szógája lönni; az érdömös. Bözzög, mit köll neköd itt kínlódni csak egy nyáron át evvel a sok csirkével, pulykával, rucával, malaccal, tehennel, báránnyal, gödölyével, eccóval mindönnel, oszt hiába. Vagy sok az eső, vagy kevés. Gazdálkodni csak az Isten tud a paraszt rovására. Most az egér gyün, most az árvíz mög a sáska, mög a seregély. Minden harmadik esztendőbe a szárazság, mindön másodikba a jégeső. Az csak olyan beszéd, hogy a gazda a maga gazdája.
Igen elhallgatott s gondolkodott. Az asszony is leült a híves szobában. Mezítláb a hideg házfődjén; nyugtatják az elméjüket a nagy dolgaikon.
Az ember közelebb hajlott a felesége felé, s dörmögve mondta:
– Aszongya, hogy aszongya a Bujkó Gyuri, a városi szenátor uram, hogy már régön nincs eladó jószág?… Értöd?… Mögértöttem, mire vél… Most már öt esztendeje… „Az a Csarba Mihály szépen dógozott.” Éccakánként olyan-olyan teheneket, lovakat kacsmart, a jó isten tudja hogy hunnan… Azt érdömös vót a ménösmestörrel felezni… Ű is akkor gyarapodott fő… nekünk se vót rossz… Hát most mögsegít a jóisten, hogy együtt dógozhassunk… de hallgass, ne szólj szám, nem fáj fejem…
– Azóta törvény is van! – mondta okosan az asszony.
– Azér van törvény, hogy lögyön mit kijáccani.
– De a törvénynek végrehajtói is vannak. Sok a perzekútor.
– Nem sok, tizenkét pandúr az egész határhoz! Tíz mélyfőd erre, tíz mélyfőd arra!… Mi a!… Mög azér vannak a törvénynek végrehajtói, hogy lögyön aki segít a szögény ügyefogyott embörön – mosolygott öntelten Veszelka Péter. Végigsodorta a bajuszát, egészen végig. Rácosan úgy viselte, hogy a szakállából is toldott hozzá egészen az álla partjáig, mintha az mind bajusz volna. Még fekete, de már hosszú ősz szálak is vannak beletekeredve. A gond és a jövő szálai.
Az asszony hallgatott, szerette a vagyont, szerette a pénzt, de azért félt a következményektől is. Ha nem szerette volna a hasznot, nem ment volna el tegnap az ura örökségéért sem, de az se érte meg. Maga az ura kigúnyolta érte, hogy elhozta a sok rongyot, s magának örökre keserűséget és panaszt vásárolt abban a faluban, ahol tegnap volt először és ahova soha többet az életben el nem fog menni.
Az a Csarba Mihály dolog sem volt oly egyszerű.
Vissza se mer emlékezni rá. Mihály egyszer elbízta magát, eljárt a szája… Osztán úgy találták agyonverve, holtan…
Nem beszéltek róla, de azóta ők mind a ketten nagyon becsületesen és csöndesen, meghúzódva éltek. Öt teljes esztendeje, s nem mondhat rájuk senki semmit. Már úgy látszik, elvette az Isten az eszüket, azért kellett tegnap elmenni Röszkére… De a múlt rettenetes tél nagyon beadott. Utána az árvíz. A búza még május derekán se volt hasba, akkor meg rájött a nagy meleg, napok alatt felnyúlt, arasszal lehetett mérni heti növekvését, kalásza annyi lett, mint a kisujjam egy bütyke. Semmi szem nincs benne.
Hajaj, mióta Mihály odavan, azóta nem terem kettős kalászt a főd, mert abba az időkbe azt mondták rá, hogy a Veszelka Péter fődjén dufla kalász terem. A tehene hetet fial, mint a disznó. Irigyelték, de nem tudták magyarázatát adni a nagy gyarapodásnak. Szóval akkor bizony éppen úgy létesült, ahogy szűkül ma az asztag. Azért igazság, hogy a föld csak akkor terem, ha kívülről hordják bele a pénzt. Az az egyetlen trágya, az ezüst.
– A városnál akkora hátralékom van: porció, dézsma, robotváltság, fuvar, mindön rováson. Muszáj nekem metsző bornyakkal kedvesködni, mer mán nem tud tartani se sógor, se koma… Ha a jányt férhön tudom adni, akkor én itt mögszüntetök mindönt. Főgyúttom a házat, hogy mása ne éljen benne, s bemögyök a városba magam is kupecnek. Nem gazdálkodok többet, gazdálkodjon az Isten.
Nagyon keserűen mondta; az asszony se tudott rá mit felelni, csak ott maradt ülve és csüggedten. Ha Rózsa Sándor bele nem szól, most nagyon rosszkedvű volna. De így legalább testileg jól érzi magát, és nem oly sötét a világ sem, ha egy asszony érzi az ura szerelmét.
A gazda kiment kattogó papucsban, s körülsétált az udvar közepin. Egyszer csak hallja, hallja, ez az ő kislánya nemigen szokott kajdászni, s most dalol:
mikor rúzsa sándor
felül a lovára…
Egészen megvilágosodott valami előtte. Megvillámodott, mint az égből.
Rúzsa Sándor… Hiszen ennek az öccse nála szolgál!… Ha öccse… Még meg se kérdezte tőle… Rúzsa Bandinak híjják, az biztos. Hogy ez neki eddig nem tűnt fel. Eszibe se jutott…
A gyerek is betyár. Betyárnak híjnak minden fiatal legényt, aki rendes beszegődtetés nélkül itt is, ott is elszógál. A városi törvény nem engedi, hogy a barom mellett három-négy embernél több legyen. Baromnak a gulyát híjják, de ha kevés az ember, azt elnézik, hogy egy-két betyár ott lógjon fialtatáson; meg ha rossz a mező, ember kell. Törökbeli szó még az a betyár. Olyan martalócos is ez valamennyi.
– Hun van ez a Bandi?
– Én nem tudom – felelt neki rosszkedvűen Juliska, aki haragszik most az apjára a férjhezadás miatt. Most is csak úgy hátat fordít.
De evvel az apja nem törődik. Még az kellene, hogy egy ember számba vegye a gyereket.
Aztán kiment a mezőre. Kukoricát kapáltak most igen sürgősen, nagyon nehéz volt a kapálás, mert a föld acélkemény, és a dudva magasabb, mint a fiatal kukorica szára.
Megállott ő is a kapások között, és kért egy szerszámot.
Annyi haszon van, míg a gazda maga is együtt dolgozik a munkásaival, mert akkor ő diktálja az iramot, s mindenki köteles vele tartani a lépést. Izzadnak is ilyenkor a munkások s dalolni sincsen kedvük. A daloláshoz nagyon hozzátartozik a kényelmes kapálgatás.
– Mé nem danótok? Szeretöm, ha jókedve van annak, aki dógozik. No csak fújjátok.
mikor rúzsa sándor
felül a lovára
aranyrojtos gyócsgatyája
lobog a tiszára
Mindenki Rúzsa Bandira pislog s kacag. Őtet ugratják a nótával.
A gazda csak ennek örült: biztos, már biztos, mindenki tudja, hogy valahogyan attyafia a gyerek a betyárnak.
Hm. Ez volna a jó. Ezt kellene valahogy befogni. Az lenne csak a döfi, ha Rózsa Sándor hordaná be a javát…
Még egyszer elhessentette magától a gondolatot: örülni kellene, hogy öt esztendő óta nyugodalmasan alszik éccaka, semmi sem zavarja az egészséges álmát… Dehogynem zavarja. Hát a sok gond? A sok fizetetlen adó! A sok kölcsön! Kiizzadni minden forint után a… tíz pénz kamatot… Drága az a tízes kamat… Minden héten tíz: minden forint után?[2] Most is azt mosolyogta Bujkó Gyuri szenátor a pénztáros előtt, hogy:
– Veszelka! vesz a lelke! ha nem fizetsz, nem hálsz meg több télen a tanyádon…
Még azt is hozzátette:
– Van rá ölég licitáló.
Veszelka keményen vágta a földet, mintha a Bujkó Gyuri hátába vágná a kapát. Még azt mondja, hogy van rá elég licitáló. Az van. Ez így szokás Szegeden. Mindig van licitáló, a mérges istenit, ha én ki nem veszem ebből a földből, más se… Akkor mit irigykednek, mit veszködnek… Rá akarják kényszeríteni az embert a betyárkodásra?…
Fújt s lihegett, s belehúzta a feketére érett szalmakalapot a szemébe, meg föltolta izzadt homlokáról a feje búbjára.
Még az is, hogy kint lakik télen-nyáron a tanyán. Soha meg nem engedte magának, hogy bent is legyen a városban lakása. Folyton dolgozik, hajtja feleségével együtt, mindig csak dolog és dolog, és semmi láttatja. Az atyaisten nem bírja számon tartani, amennyiféle adót kell fizetni. Most itt van az új parancs. Ha valaki káposztát termel, és azt saját vagy bérelt földön termeli, akkor az után nem kell adót fizetni, hanem fonni kell érte… Nem viszik el a részt, mert nem tudnak vele mit csinálni, ott rothadna a város nyakán, hanem fonni kell érte. Ezt még nem is mondta az asszonynak, hogy azért is el kell a jányt küldeni már a háztól, hogy ne kelljen szegénynek egész télen csak adóba fonni. Mert a len- és kendervetés után is fonalat kell adni, meg kész zsákokat, megszőve. Még szerencse, hogy nem kell azt befizetni. Hol van a városnak annyi cselédje, hogy az egész kétszázezer holdas határban felírják, ki mivel tartozik s behordják. Arra való ez csak, hogy akinek ellensége van, annak könnyen lehessen kitörni a nyakát… Á, nem érdemes itt vágni a földet, vágja az istennyila… Csak ezt a kisjányt el tudja sózni, majd másképp indítja ő is a dolgot.
– Te Bandi… Bandi te… – szólt rá ebédeléskor a fiúra.
– Tessék, gazduram.
– Gyere csak ide.
– Tessék parancsóni.
– Nem Rúzsa Bandinak hínak tégödet?
– Úgy a, gazduram.
– Hm. Te. Gondótam valamit… Van tenéked valami közöd ehhő a nótáhó?
– Hogyhogy, gazduram?
– Akit most danótok.
Az ebédelő lányok fújták:
most megy erre rúzsa sándor
sötétpej paripán
– Van, gazduram.
– Micsa?
– Hát a bátyám! – s körülnézett a legény. Nem jó evvel dicsekönni.
– Rúzsa Sándor?
– Rúzsa Sándor.
– Hunnét bátyád?
– Egyhasi.
– Hüjha. Ikrek vónátok?
– Nem éppen, mer ű két esztendővel öregebb nálam. De csak egy anyától valók vagyunk!
– Nem gyünne el az hozzám kocsisnak?
De már meg is bánta. Nem lehet híres betyárt felfogadni. Éppen Rózsa Sándort. A pandúrok oktatóját… Ilyen marhaság…
Mingyár rajta volna a vármegye is, nemcsak a város. De még a katonaság is. Még a császár is, ha mögtudja, mibe sántikál… Hogy a pandúrokat metszegesse.
Nevetni kezdett s elfordult. Rúzsa Bandi el nem tudta gondolni, hogy nevet a gazda s hogy otthagyja.
– No mit állasz ott. Mönj dógodra, ne ácsorogj.
De mikor ebéd végződött, s a kapások egy sort aludni készültek a napon, a szalmakalap alatt, ki hogy, meg-megállott felettük, s azt mondta a lányoknak, asszonyoknak:
– Tudom én már, mér danójjátok olyan szívesen azt a nótát.
– A Rúzsa Sándor nótáját? Mér, gazduram? – nevettek a fejércselédek.
– Tegnap mögmeccött egy pandúrt. Röszkén. Rajtakapta, hogy egy mönyecskével játszik, hát eevötte a kedvit. De még ki is hirdette fönnszóva, hogy aki ezután ezt töszi, az a legény mind a pandúr sorsára jut.
Rettenetes vihogás, kacagás, hancúrozás lett ebből.
Az egész társaság megbolondult. Azt se tudták, hová legyenek.
Veszelka már megint észrevette, hogy eljárt a szája.
Nem kellett volna ezt elmondani: hát akkor mindegy, most már még a Rúzsa Bandit se tarthatja a szógálatba, mert híre lesz.
De olyan nagy mulatság volt, annyira csiklandozta még őt is ez a dolog, hogy nem bírta megállani.
Hazament, s a feleségének is elmondta, milyen butaságot csinált, hogy ellocsogta a dolgot a kapásoknak. De az asszony azt felelte rá:
– Hadd el, itt vót egy talyigás kódus, annak is eemontam.
– No akkó az mán éneköli a hírit.
Nevettek mind a ketten s összeütötték az orrukat. Fiatal házaskoruk óta nem tették. Veszelka Péter már dalolta is a kódus gájdot:
jaj beadott neköm a szögedi vásár
me ellopták tüllem vak lovam taligám
a vak pajtásomnak sallangos pipáját
siket jó komámnak hónajji mankóját
s hozzátette:
jaj beadott néköm a röszkei vásár
én szögény pandúrnak ott vót a jó vásár
szögény rác palinak ott vették tojását
szögény menyecskéknek okozván bánatooot
– Ó, kend is akkó kíméli a kóbászt, mikó elfogyott – mondta a menyecske:
Veszelka fütyörészve ment tovább.
De azért mégse adta fel, hogy avval a Rózsa Sándorral meg kellene ismerkedni. Nem ővele, hanem a tudományával. Minek hordja másfelé a szörzeményét. Meg az igazat megvallva szerette volna látni is a híres fattyút.
Szóval ettől kezdve rajta volt a szeme a Bandi gyereken. Ha meglátta, mindig arra gondolt, mit is kellene ennek mondani. Valamit kellene neki vetni. Valami bogarat ültetni a fülébe.
Az is eszébe villant egyszer.
– Bandi fiam.
– Tessék, gazduram.
Már mintha a fiú is mindig várta volna, hogy egyszer folytatása lesz annak, amit kezdett vele.
– Kár fiam, nagy kár.
– Mi, gazduram?
– Hogy nincsen lovad.
– Mér, gazduram?
– Nem kerűlhető be a városi ménöshöz.
A legény elvörösödött. Minden pusztainak az a legnagyobb álma, hogy a városhoz bejusson. A városi ménös az a vágyak vágya, az álmok álma. Örökös kenyér, nyugalom, tisztesség, becsület. A városi csikós, az már egész kiskirály, nem cserélne Paloviccsal, a sövényházi gróffal.
– Ahhó ló köll?
– Tudod, hogy oda nem vösznek fő csak olyat, akinek lova van. Jó lova.
Evvel hátat fordított neki. Aznap nem szólott többet hozzá, s még napokig, ha átlépte se.
A legény lehervadt. Csak hadd emésztődjék. Egyszer aztán megszánta:
– A ménösmester jó barátom. Vőm lösz. A fija… Hát beszélgettünk rólad. Köllene neki egy bojtár. Most fővenne. Beiktatna… Nem kő hozzá sömmi, csak egy jó hátas.
– Honnan, gazduram.
– A mán a te dógod…
A legény elkullogott.
Egy hét múlva rá kellett ordítani:
– Még most sincs lovad?
– Hunnan? Gazduram!
A gazda éktelen káromkodásban tört ki:
– Az isten erre meg arra, ha néköm Rúzsa Sándor vóna a testvérbátyám!…
Csak ennyit mondott, s otthagyta.
A fiú úgy állott, mintha a villám csapott vóna belé.
A gazda visszaszólt:
– Szólj bátyádnak! Mér nem szólsz? Ű mögtöheti!
– Neki sincs lova… énalám való… – dünnyögte Rózsa Andris.
De már belé is beleesett a nesz. A bátyja igazán segíthetne rajta! Mi vón az neki, s örökre boldoggá tehetné…
Csak ez olyan dolog, hogy erről senki előtt se lehet szót se ejteni. Az ember rögtön gyanúba kerül, hogy van köze a bátyjához! Ki is hinné el, hogy már három éve nem látták egymást. Mikor Sándort elvitték, valami marhalopás miatt. Nem is lehet tudni, mi volt, igaz volt vagy nem, de bevitték akkor Szegedre, mindenki beszélt róla. Mert híres gyerek lett a Sándor rögtön, ahogy a bajsza kiserkedt. Olyan lovas nem volt semerre. Meg tudott állani a lónak a hátán, mikor vágtatott a ló. Csak fel, felment rajta, úgy megállt, mint a földön, megint le tudott ülni, a ló soha le nem vetette. Ilyeneket tudott. Mese volt azt még hallani is. Senki utána nem csinálta. Hát az urak is tudtak róla, azért ítélték el oly keményen, hogy minden fertályesztendőben huszonötöt kapjon, hogy örökre elvegyék a kedvét az efféle dolgoktól.
Igen, de Sándor az Óhegyen Kis Janival egymás kezéről leverték a vasat. Azóta a hírét hallja mindennap, hallja, mert ha mást nem, de a nótákban a nevét folyton emlegetik!
Azt is dalolják, hogy
szöged alatt újszögedön
van egy csárda magába
oda vár a piros
ebédre vacsorára
ne várj piros ne várj
nem möhetök mindönkor
van énnekem más galambom
kihez mönjek ilyenkor
Mindenki tudta, hogy Piros a szeretője. Azt mondják, halász az apja a röszkei határon.
El kell menni Piroshoz.
Ló nincs – gyalog. Vállára a bocskorát, hogy el ne kopjék az úton. Tarsolyába a fabödönt, amit maga faragott a télen. Még most is vóna rajta faragnivaló, de nyáron más a dolog, aki parasztnál nyűvődik, annak nincs érkezése effélékre. A paraszt kiveszi a zsírját. Majd ha csikós lesz a városi ménesnél…
Ló kell, akárhogy; ló nélkül senki se lesz a városi ménesnél bojtár. Törvény, hogy csak olyat vesznek be, akinek van lova, hogy ha baj találna lenni, valamit lehessen fogni a legényen. Mer csak olyan az emberi természet, hogy hamarább elveszteget tizenkettőt a városéból, a legjavát, mint a saját maga rossz kis gebéjét.
Egy setét éccaka eltűnt.
Utánaveszett a bátyjának. Talán itt van akármék nádasban, talán már a bihari láposon, valahol messze, messze. Világ végére kell bujdosni utána. Szögény. Szögény Sándor. Jó fiú vót kicsikorba. Védelmezte őt. Mindig. Most is mögtöszi. Segít.
Addig gyalogolt, talált egy lányt, Szurtai Pirost.
Beleháborodott.
Soha még ő szerelmes nem volt, most egy csacsogó, kacagó, fecsegő kis madár megtetszett neki, mint a mézes kenyér. Világért szóba nem hozta volna előtte Rózsa Sándor nevét. Piros sem említette. Nem is tűnődött már felőle, hogy igaz-e vagy nem, hogy ez a bátyja kedvese. Lefoglalta magának, csak azon rettegett, hogy valakije hátha van a lánynak, már előre irtóztató féltékenység tört ki belőle.
Csakhogy az utat megtanulta, nem lehetett többet megtartani. Már ezután mind csak el-eltünedezett, semmi se volt neki megtenni alkonyattól éjfélig, hogy reggelre megint csak hazaérjen.
Sokszor csak éppen egy adjonistent tudott mondani, megcsókolni azt a pici cseresznyeforma szájacskát, már indulni kellett visszafelé, haza, hogy a reggeli munkáról le ne maradjon. De nem sajnálta az utat, se a töredelmet. Útközben ha juhászokra talált, gomolyát vett tőlük, vitte a kislánynak. Néha bögrét vitt magával s tejet, zsendicét szerzett, soha üres kézzel nem ment.
Annál nagyobb volt a bánata, hogy nem házasodhatik: nincs ló, nem is lesz, soha a méneshez be nem kerülhet. Halász lenni nem akart. A vériben a szabad futás volt, a puszta, a távoli mezők felé való vizsgálódás. Csikós igen, halász sohse tudott volna lenni.
Veszelka Péter, ha meglátta, mindig megnézte. Egyre mérgesebben. Gyűlölködő szemmel. A termés mind rosszabb lesz. Már a jövő hétfőn búzába kell állani. Le se érdemes vágni. Nem adja meg a véka tiszta búzát a lánc föld. Legjobb volna felgyújtani. Ráordított a legényre:
– Pusztulj a szömöm elől, többet mög ne lássalak. Nem fogok tovább szégyönközni a ménösmestör előtt. Odaígértelek neki, engem mög ne szégyöníts, mert körösztülmögyök a lelködön.
A legény azon az éccakán mindenét felpakolta.
Senki se tudta, hova lett.
A lány ott áll a vízparton egy szál pendelyben, s rettegve figyel. Nincs rajta semmi más, csak a fehéres színű vászoning, a derekán átkötve zsákköténnyel. Más nincs rajta. Fehér fehérben. Csak az arca piros meg a neve. Az is Piros. Meg a teste, az is piros. Barnapiros. Kis kerek alma, kis piros lány, csattogó, csacsogó, minden pillanatban olyanokat mond, hogy szeme-szája eláll a legénynek, aki hallja.
De a legény nem tud nevetni, a legény csak gyötrődni tud. Eszi a szemével, falja, faldossa, harapdálja a lányt, s mindig komor, egyre komorabb, mert befelé néz, bele a lányba, annak a lelkébe, ha van neki lelke.
Pedig jaj annak, aki lelket keres a lányban. Mert vagy van neki, vagy nincs; ha nincs, és mégis keresné valaki, akkor az kereshetné halálig, soha meg nem leli, mivelhogy a lélek, az valami olyan vékony, elfér a tű fokán s olyan tágas, beborítja az eget, földet, csillagokat, az egész mindenséget.
Mondaná a legény, ha tudna beszélni, de ilyenkor különösen nem tud, ha itt van ennél a piros arcú, vígan kacagó kicsi lánynál, aki ebben az egy szál pendelyben olyan, mintha maga a valóságos kipiperézett tündérek tündére volna.
– Én, tuggya-e, úgy szeretek, de nagyon szeretek édösapámmal itt kinn lenni a kunyhóba, mert annál jobb nincs a világon, mert itt nem zavarja az embört sönki, sömmi, mög várom magát, mindég csak várom, másra nem is gondolok, mög segítök édösapámnak hálót kötni, főzök, úgy kitakarítom azt a kis cserényt, hogy az csoda, azután meg újra csak várom kendöt, evvel mán el is telik az életem. De azér jó. Nem is szeretnék faluba menni, lakni, mert a faluban nincsen más, csak a nagy sürgés-forgás, sürvítés meg a pletyka, mindönkinek föl van vágva a nyelve, az az egész.
Így csirimpol, nem lehet tudni mit, de a legénynek a szeme most megkeményedik. Valamit néz, s hirtelen úgy nézi, mintha nem azt nézné.
Ott mellettük egy nádszál késsel van lemetszve s letéve.
Ki vághatta le azt a szál nádat s mire.
A jány nem tehette, mert a jánynak semmire se kell az a nád, az apja se csinálhatta, mert annak se kell. Soká s gondolkozva nézi a helyet. Persze hogy az az első gondolat benne, hogy itt járt egy legény, aki Pirosnak a kedviért szökik ide, vagy csikóslegény volt, vagy juhász, de inkább csikós. Mert avval a szál náddal szerelmi babonát akar cselekedni. Mert az a szál nád nem visszakézzel van vágva, hanem olyan egyenesen a bütyök alatt, hogy abba megálljon a bájital, ha beléereszti. Vajon meg van-e már metszve a sípszája forma lik, ahol be kell csorgatni a bűvölő nedvet.
De nem akart a lány előtt mozdulni, csak hallgatta azért, ahogy ez éppen mesélte, hogy a csónakkal magában volt benn a varsákat nézni, oszt egy bölömbika úgy megcsudálta, még el se repült, hanem odajött a ladik oldalához, osztán hagyta magát megsimogatni.
Csuda egy bölömbika löhetött vóna az – gondolta magában a darutollas legény.
Rettenetes féltékenység csapott bele a szívébe.
Meg se mozdult közben. A legfigyelmesebb szem se vehetett volna észre rajta semmit. S mégis így ebben a megkeményedett guggonülésben valami oly roppant átalakulás történt benne, mintha nem is az az ember volna, aki elébb.
Csak a helyet nézte. Már az is igen gyanús volt neki, hogy el van seperve az egész. Még a nyírágseprű is ott van a közelben, annak a húzásai eltakarták a csizmanyomot.
De nem csizma nyoma lehet, mert annak az éles sarka taposása csak meglátszanék a gyenge, nedves, puha, iszapos földben. Bocskor volt a lábán. A bocskornak a simított lépése elmállik a porban hamar, de azért mégis el kellett seperni…
Megtörülgette a homlokát az ujja hegyével, hogy a szemét takarja, mert a szeme csak továbbment, mint a jó vizsla kutya, aki nyomot szaglász, s addig futott oda-vissza, míg meg nem találta a seprésen túl a kunyhó felé magát a nyomot. Ott volt a bocskor nyoma. De még meg is vágta valami azt a bocskort, berepedt, vagy mi, de van egy kis zavar, a lépés alatt minden lépés után el van rontva egy kicsit a jobb láb belső oldalán a nyom. Még csámpás egy legény lehetett a. Mégse csikós vót, hanem valami csámpás lábú juhász.
Most a bal keze hüvelykujja és mutatóujja közé fektette az állát, így nézett tovább, gondolkodva.
A lány hozott neki aludttejet a halászkunyhóból.
Faedényben hozta. Egy darab fából, bicsakkal faragott öble volt, s meg volt akkurátusan metszve madárorrúra a szilke.
Az oldalára is díszes cikornyák voltak felróva.
Juhászok szoktak ilyenfélét fabrikálni. Az a sasorrú faragta ezt, az hozta el a jánynak.
És ennek van szeme éppen ebben adni neki aludttejet.
Mi ez? Juhtej, e! Hiszen akkor a tejet is a vetélytársa hozta.
És van szeme, vele eteti meg.
De csinnyán: biztosan nincs más egyéb ennije való. Nem tud mit adjon. Akkor meg még becsület ez, hogy neki adja, ahelyett, hogy maga ette vóna meg, vagy az apjának hatta vóna.
Ma még bizony ő se evett egy faló harapást se. Hun evett vóna. Hajnalban jött el a ménestül, a horgasi határban. Lóval jött egész a kismonyi hídig, ott a lovat odatta a Süvete komának, s gyalog jött tovább, hogy szembe ne tűnjön valaki előtt.
De nem is kell mindennap enni. A csak megterheli az ember hasát, meg elkényezteti. Szorulhat még úgy a kapca, hogy tizenegy napig is ki kell bírni étlen-szomjan.
Intett azért, hogy: nem kell.
– Hát kendbe mi ütött? – kiáltott fel Piros. – Nem kell-e?
Hízelkedve kuporodott elibe, s úgy tartotta a faböndőt elébe:
– Ugyi na, ugyi. Mán csak mög köll önni, ha kínájják, ha igen kínájják, ha tiszta szívbül kínájják, mán csak nem utájja a kezem után…
A legény ránézett a lány kezére. Ezt se törte fel a kapa. Meg volt mosva a barna kis kéz rendesen.
Most úgy érezte, hogy elkapja kezét, kicsavarja, hátratekeri, s a böndőt, fogja s elhajítja, ameddig csak repülni tud a nádasban. De nem az az ember volt ő, aki a legelső indulatának odaadja magát. Ű az az ember volt, aki hagyja, hogy a vériben minden indulat lefolyjon, mint a villám a fán, s akkor ott marad ű maga még jobban megkeményedve.
– De szép kis böndő – mondta kedvesen.
– Ugyi szép? – s felcsillogott a lány szeme. Ahogy ránézett, már mindent tudott a legény: a lánynak újság ez a faedény, még nem lakott jól a gyönyörűséggel, hogy ilyenje is van neki, meg avval se, ami e megett van: aki adta, hozta. Faragta? Vagy Lopta?
A lány fölemelte a kis bögrét s míg nézte, dúdolni kezdett, de a hangja rögtön hatalmasan kivirágzott és végigszárnyalt a tavakon:
akkor gyöjj el mikor mondom
csak a csizmád ne kopogjon
fekete szömöd ragyogjon
piros orcád mosolyogjon
De a legény már nem félt. Gondolta már ő, ki itt a bekapatos. De még az se lehetetlen, hogy valahol itt lappang a közelben, a se, hogy vágott ólomra van tőtve a fegyvere.
Tehát meg kellett adni a jelt, hogy ő is itt van s kiáll vele, csak előfele! Rákapott hát a nótára s visszavágott a Piros danájára:
abban sincsen semmi haszon
hogy a bocskorom koptatom
van szeretőm kettő három
vígan töltöm telem nyárom
Egy percig fülelt, nem kapja-e meg valahonnan a távolból vagy a közelből a választ, hogy nem úgy van a nóta, hanem úgy, hogy:
Csak a csizmámat koptatom
Piros meg nem vett észre semmit. Csak kínálja, csak kínálja tovább a böndőt. Az aludott tejjel.
– Hallod? Gyün apád! – mondta a legény.
Ahogy hallgattak, távolról evedzőcsapásokat lehetett hallani. Ismerni tudták, ahogy az öreg Szurtai húzza a lapátot a nád közt. Mert mindenkinek megvan a saját muzsikája, akár köhög, akár evez, akármit is csinál: azt meg lehet ismerni. A lány még egyszer kérdezte:
– Mögöszi kend? – s ahogy a legény tagadóan ingatta a fejét, azt vágta: – Mögönné még!
Avval hátat fordított, bement a házba.
A legény utána nézett. A kunyhónak csak az eleje volt építve égerfábul, nádbul fedve, ódalazva. De az egész egy kunhalomba ment bele. Ki tudja, mikor s ki rakta ide ezt a kerek dombot a víz szélibe.
Most elnézte, számolgatta, méregette sukkra, lábra. Maga elé hajlott, úgy számolgatott.
„Mögönné még!” Azt mondta Piros: mögönné még?…
Már tudta, hogy a vetélytársa ott van a házban: hozzá ment be a lány!
Nem moccant meg a helyéből, s senki meg nem láthatta volna az arcán, mi folyik benne, de, most már meg volt nyugodva, és kiderült az arca.
Valaki van a kunyhóban!
Mint egy vízi, nesztelenül siklott a kunyhó ajtaja elébe, még egy nádszál se reccsent a talpa alatt. A karja izmai meg voltak feszülve. Készen volt rá, hogy a legelső pillanatban már ölre, ökölre, marokra.
– De megijesztett kend – mondta Piros, s felbiggyesztette azt a pici száját, mikor hátulról megölelte.
A kicsi kunyhóban nem volt senki. Olyan szűk volt az, hogy a lány maga alig fért benne. Tele volt vele az egész hely. A kunyhónak semmi ablaka sem volt. Ha az ajtót behúzták, koromsötét volt benne. Egy fekhely volt az egész, semmi más. Még a tűzhelye is kint volt a szabadban. A Piros fekvőhelye. Gyékénydikó.
A lány kezében sült hal volt. Éppen szedte ki a csobolyóból. Vót egy feneketlen öreg csobolyó a zugban, a vót az éléskamra, ezt már ő ismerte. Tiszta rongyba volt takarva a sütött hal.
– Esztet mögöszi?
– Esztet mög!
A lányt akarta levetni a dikóra, de megfordult benne valami, magát vetette rá.
– Idebe?
– Idebe.
A lány nem szólt, de a legény úgy sejtette, hogy jobban szeretné, ha kimennének innen.
– Mért?
– Gyer üjj ide mellém te is.
– Ó.
– Semmi ó, meg semmi á… üjj le…
A lány vonakodva közeledett a hallal. A legény nem nyúlt hozzá, hatta, hogy közelebb jöjjön. Hatta, hogy hagy üljön le magától. Figyelte nagyon, milyen óvakodva ül oda, mintha mindenuntalan csak fel akarna szállani a madár, ű tudja, miért.
Elvette a hatat. Ahogy beleharapott s a halra nézve az orra előtt, a szeme meglátta a földet, a kunyhó talaját, ami sárga főddel volt frissen behintve.
Éppen azt akarta mondani, hogy hm, be frissen sepertél… mikor arra gondolt, jobb lesz elhallgatni: hol vették itt a sárga fődet. Jó vón azt tudni, hol vették a sárga fődet. Itt a víz mellett sárga főd nincs. Honnan hozták ezek a sárga fődet? S ki hozta?
Ki hozta be a kunyhóba? Mert jó bőven van hordva. A kunyhó egész feneke takarva van, de ott a sarokba a halas álló dézsa alá nem jutott. Nem úgy van ez, mintha behozták volna: úgy van ez… mintha kihordták volna innen a sárga földet…
De meg az is gyanús volt neki, hogy valami halászszerszám be is van takarva avval a sárga földdel. Ezek nem takarították ki a kunyhót, siettükben csak rádobálták a földet.
De honnan?
Követte a föld nyomát. Ha innen kivitték, valahová kellett vinni. Valamerre. Valamiben. Kosárban? Amit maga köt a halász? Akkor az elhull, elpotyog, apraja elszóródik, a gorombábbja lepereg… A szeme kifelé vizslatott, de lehunyt szempillákkal, mint aki csak öszi a halat, öszi és igen jóízűen öszögeti, és semmi másra nem gondol, legfeljebb a szerelemre.
– Danójj má.
– Danójjak?
– Danójj.
– Danólhatok. Ha kend akarja.
– Há csak danujj.
Piros nagyon nótás vót, mindig csárált, mint a madár. Úgy is híjta, nádirigó.
Rá is gyújtott:
este vagyon szürkül be
a tűzhelyet seperd be
mert nem tudod ki jő be
egy szép legény döndül be
az este is nálunk vót
kilenc almát hozott vót
mind a kilenc piros vót
ű maga is csinos vót
Átkapott egy másba:
fehér ruha a fejemen
fekete gyász a szívemen
mer akit én úgy szeretök
avval együtt nem élhetők
Mér jut ennek mindig csak ilyen nóta az eszébe, s hol van itt valaki ebbe a kalitkába rajtuk kívül, hogy még a lélegzését se hallja. Kint megjött az atyus, az öreg halász.
– Gyűjjik mán, édösapám, hozott-i gacsi tojást? Nem tudok mit adni ennek a kényösnek.
– Ki van itt?
– Ki vóna? Ű van itt.
Öhö, gondolta a legény, betyárszóval meséltek tik. Nem vagyok én itthon. Másmint menne a szó, ha én vónék a szívedbe, másképp csattogna.
Kinézett a kuckó ajtaján, s ahogy néz, ahogy néz, előre kijjebb hajolva, látja a sárga főd útját. Még a feje is megszédült bele, olyat villámodott a gondolata:
A vízbe hordták a sárga fődet!… Odább e, a mélyebb vízbe… be…
Jó vattok mán, jó barátok. Lehullott a fejetekrül a párta.
Most már egészen bizonyos volt, hogy ott van a lyuk, alatta, a dikó alatt, a fekvőhely alatt. Ott van kiásva egy barlang, hátra, be a hegybe. A kunhalomból került a sárga főd.
Megörült neki. Nem tudni ki tette, ki műve, de ez nagyon fajin lesz a jövőre. Senki se tud róla… csak az, aki most is benne lappang… Ezek rejtököt ástak: ez neki lesz jó.
De honnan vesz lélegzetet? Hol van a szellőzőnyílása? Hogy éljen, aki bent van.
Az öreg halász, vidám, locsogó ember, jött s rögtön beszélt, beszélgetett, hogy milyen a hal járása, mit lát, mit fogott, a hálója mibe szakadt el.
De Piros nem volt olyan vidám és csacsogó, mint máskor. Még attól is őrködött, hogy könnyen odaadja magát az ölelésre, simogatásra, nagyon olyan volt, mint a bogáros paripa, rázódott a teste, még a bőre is a cirógatásra.
– Vót eset? – kérdezte a legény a halásztúl.
– Vóni vót, mer mindég van, ha van – óvakodott az. De már Rózsa Sándort nem lehetett ilyenekkel félrevezetni.
– Milyen nagy gödröt ástak kendtek? – kérdezte.
A halász megütődve nézett rá.
– Gödröt?
– Azt.
– Hol ástunk mink gödröt?
– Ahogy möghagytam.
Rámutatott a kunhalomra a kunyhó mögött.
Az öreg halász szinte belefakult.
– Látom, hogy a sárga fődet behordták a víz alá.
S most erre mutatott rá:
– Nagyon jól csinálták mög kendtök.
Az öreg nem tudott szólani. Piroska is elfordult, megértette.
– Most rögtön meg akarom vizitálni, hol tartanak az ásással.
– Nem tudom, mit beszélsz, édes fijam – motyogta a halász.
Ebben a pillanatban furcsa éles rikoltás hallatszott, mintha madár szava volna s mégsem az.
A legény visszanézett a kunyhó felé.
A halász viszont a nádasra pillantott, még mondta is:
– A nádirigó máma hamar kiát.
– A nádirigó? – mondta a legény. – A nádirigó máma sokat hallgat – keményen ránézett Pirosra.
Piros nevetett. Úgy nevetett, mint aki egy pillanat alatt túl tudja tenni magát mindenen. Csak lányok tudnak ilyen kétarculatúak lenni. Egyik szeme sír, már a másik nevet.
– Ott hagyta a halát, ögye mög – nevetett a legény szeme közé.
Meg is cirógatta s úgy borult feléje, mint aki az életét is odaadná most, csak minden úgy lenne, ahogy kell lenni.
– Majd én kihozom.
– Be tudok én érte mönni.
De a lány kacagva, kedveskedve elébe szökött, úgy tett, mintha nem akarná visszatartani és mégis csak tartóztatja. Nem kell már bemenni néki.
– Mönjön kend előre – mondta Rózsa Sándor az atyusnak. – Vigyen magával, ami köll, nyissa meg a lyukat, aztán magam is be akarok nézni, mennyire van, mire löhet hasznát vönni.
A halász még mindig nem döntött. Nem tudta, mit kell neki csinálni. Beismerje-é, vagy nem. De micsoda dolog ez, mégiscsak a lánya árulhatta el.
Erre ordított hát rá:
– A mönnybéli szögezzön ki a két füledön! Mit vartyogsz annyit! ha nem akar, nem akar!
Semmi értelme se vót annak, amit mondott, különben is úgy szeretett beszélni, hogy azt akárki úgy érthesse, ahogy akarja, vagyis sehogy.
De Rózsa Sándor unta.
Nyúlt a puskája után. A puska ott volt a kunyhóban; azon a helyen kellett neki lenni, ahol hagyni szokta. Most nem hozta magával. Úton nem járhatott nagy fegyverrel, ló nélkül, mert a puska nagyon szembeszökő. Volt azért neki minden megbízható helyen fegyvere.
Most újra szólott a nádirigó, vagy mi, csak már sokkal jobban lehetett hallani s azt is, hogy bent van a kunyhóban.
Rózsa Sándor abban a pillanatban, mint egy vadállat, félreugrott az ajtó nyílásából.
– Nádirigó? – mondta. – Nádirigó fészke?
A lány kétségbeesetten állott, újra csak nevetni kezdett, de mintha sírna, az apja meg tétován emelte a kezét, nem tudta mitevő legyen, csak téblábolt.
Ebben a pillanatban váratlanul egy puskacső meredt ki a kunyhó ajtaján.
Ember nem látszott. Nem lehetett tudni, ki van ott.
Rózsa Sándor megmerevedve állott, de hogy a puska után sem kéz, sem test, semmi ember nem következett, teleszíjta magát tüdőre, s mire valaki csak meg is gondolta volna, már megragadta a fegyvert.
Elébb jobb kézzel kapta el, akkor ballal is rátenyerelt. Iszonyatos erővel rántott egyet rajta.
A fegyver elsült, a dörrenés hiába csattant el, a magja valahova a nádasba repült, senkiben sem tett kárt.
Most Rózsa Sándor rávetette magát a puskacsőre, kicsikarta a kunyhóból, vele kijött az is, aki azt tartotta.
A testvéröccse: Rózsa Bandi.
Rózsa Sándorban megaludt a hőség, mikor a vetélytársában a saját édes egy öccsére ismert.
Csak úgy pattogott a szeme héja: nini, az öcsém.
S lassan ölelésre nyílt a karja, de a puskát elvette tőle. Puska nem gyerek kezébe való. Jobb karjával ölelte a másik emberfiát, ballal a fegyvert.
– Bandi öcsém! Vagy a lelköd?
– Vónék – mondta Bandi, s csurgott róla a verejték.
– De hun jársz? – szorongatta, s csak nézte, hogy ez annyira, de annyira hasonlít őhozzá, mintha a kis tükörbe nézne, aki a szőrujjba van.
Csak barnább, mert neki barna hajához rőt bajsza volt, s szakállát nem lehetett meghagyni, mert úgy csúfolták: piros szakállú.
A haja is keményebb sertéjű, kondorabb, mint az övé, termetre is kicsit nyúltabb, magasabb, mint ő. Szóval tetszett neki az öccse rettenetesen. S úgy megörült neki, hogy nem is tudta volna kimondani.
– Na hun jársz? – szólt s elvette a puskát… Azért elvette… Azért ha puska, az csak az ő kezébe való… Leeresztette maga mellett a földre és rája támaszkodott.
– Éppen tégöd kereslek – mondta Bandi.
– Éngöm? – csodálkozott el Sándor.
– Tégöd.
– Há mér?
– Csak.
– Jól van, öcsém. Ha te engöm keresöl, akkor jó van. Akkor gyere velem, ülj le. Piros – kiáltott a lányra. – Süssél halat!
– Van – kiáltott a lány vígan. Nem is csodálkozott.
– Süssél frisset. Nyárson.
De Bandinak nem tetszett ez a hang, ahogy Sándor a Pirosra néz. Mert ha ő, akkor más ne, még Sándor se, Rózsa Sándor, a testvére, mindene. Asse. Igen, de ő olyan természet volt, hogy ő nem bánta, ha fát is vágnak a hátán: ő nem tudott másat másképpen megütni, csak úgy, hogy magát ütötte, a szívét, s rögtön arra gondolt, hogy ha Sándor akarja a Pirost, ő elöli magát a mocsárba, de most rögtön.
Sándor észre is vette az öccsén s nagyon csudálta, hogy ennek úgy tele van evvel a Pirossal a szíve? Megcsóválta a fejét, de nem szólt.
– No gyüjjé, üjj le.
Levetette magát a füves parton, intett az öccsének, míg az is oda nem vetemedett.
– Hun vagy, mit csinálsz? – így Sándor.
– Veszelka Péternél dógozok.
– Veszelka Péternél?… Mit?
– Ami gyün. Most kukoricát kapálunk. Tőtögetjük.
Rózsa Sándor elgondolkozott.
Még meg is irigyelte az öccsét, aki olyan falat kenyér jó embernek látszik. Mindig csendes vót, meg vidám, tudott egészségesen nevetni, szép fejér foga csillogott ki a jó vaskos szájából. Ebben nem hasonlítottak, mert ő inkább az anyjuk vékonyabb szabású száját örökölte. S gondolta, evvel jól járt: mert az ilyen duzzadtszájúak csókolásért halnak, a keskeny szájúakért meg öli a fejérnépet a vágyakozás. De ők hidegebbek tudnak maradni.
Hát a Bandi gyerek azért vész Pirosért. Hm.
Másnak aligha. Neki nem bánja. Van még több jány is a világon.
Meg aztán ez a jány nem is arra való; nem neki. E jó lesz tanyasi asszonynak, szegénynek, tűrőnek, szorgalmasnak. De neki e kevés. Mit tudjon ő evvel a kis locskafecske teremtéssel kezdeni?
Legyen hát a Bandié. Neki adja. Rá testálja. Bírja. Bírjon véle. Jól járnak, jók lesznek egymásnak, s meg is mondta hangosan:
– Jól van no.
– Mi? Sándor?
Sándor legyintett s ebben igen nagy adás és békesség volt már.
– Lögyön a tiéd.
– Mi?
– Piros.
Bandi elnémult, akkor megszínesedett az arca.
– Enyém, Sándor?
– Tiéd, no.
Bandi elhallgatott.
Aztán sokára maga elé tűnődve megszólalt:
– De még valami kék hozzá, Sándor.
– Mi?
– Egy jó hátas.
– Hátas?
– Veszelka be tudna most igazítani a városhoz. A ménöshöz.
– Hm. A ménöshöz.
– Most oda.
Soká hallgattak. Már a nap egészen lemenőben. Alig van kint a fele a főd karimáján. Az égen nagy tarka vérhabok úsznak.
– Elvöszöd?
– Akkor el.
– El.
Mind a ketten odanéztek a lányra, aki a tűz előtt imbolygott, ahogy a láng verte. Milyen takaros volt. Kedves kis bögyös, kerek hátú, jó erős lábú, vidám dalolású.
Éppen azt dalolta, hogy:
hej halászok halászok
mit fogott a hálótok
nem fogott az ögyebet
piros szárnyú keszeget
hát a keszeg mit öszik
ha a bárkába tőszik
nem öszik az ögyebet
petrezselyemgyökeret
hej balászok halászok
de szennyes a ruhátok
talán nincsen babátok
aki mosna reátok
halászlegény hallod-e
mér nem házasodsz meg te
mér nem veszöl el egy lánt
akár engöm akár mást
Odanézett a legényekre, észrevette, mit mondott a nóta, s mintha egyszerre mind a két legényre nézne s mintha neki éppen mindegy volna, ha akármék is, csak tenné? – s nevet.
A legények lefeküdtek a fűben. Mind a kettőnek volt elég gondolnivalója. Bandi arra gondolt, hogy a bátyja, ha arról a lóról gondoskodást tönne… Neki meg milyen jó volna, ha lova volna. S már ott is érezte magát a város állomásában, örök kommenció, szép feleség, gyerekek… Becsület… Még számadó is lenne belőle mihamar: mán milyen lovat tud neki hozni a Sándor… De nem mert feléje se nézni, hogy valamiképpen azt ne gondolja, mintha ő ezt, meg ilyet kívánna tőle, hiszen tudja ő jól, hogy nem kis dolog, mert ha kicsi dolog volna, akkor ő maga is megtette volna már… de hogy lehet megtenni?… Kurázsi kell hozzá… Nem is lehet kimondani, mi kell ahhoz… Mindenképpen Sándornak könnyebb, mert lova van. Lóval csak könnyebben lehet megkeríteni a világot, hogy nincsen-e valahol s valamerre még egy ló, istállóban, pusztán, valamicsodás, aki éppen arra kívánkoznék, hogy Rúzsa Bandi alatt ficánkoljon, ha ménesbeli csikós lesz… Gyalogszerrel? Hogy lehetne gyalog embernek a maga két lábán ló után futni, de még mög is fogni, hm.
De másról van azért itt szó.
Egészen másról.
Valami olyanról van szó, hogy neki már még a gondolatára is ég az arca, a füle és elszorul, szorong a belseje, mindenestül; nem bírná megtenni…
Megtenni nem bírná.
De még szeretni is úgy szeretné, ha nem is kellene tudni róla. Úgy vóna jó, ha Sándornak vóna két lova s azt, mondaná: Öcsém, nekem kettő van, az egyiket neked szántam.
Így lenne jó.
Mert így tisztességgel esnék. Így vóna, ahogy kell; a városi ménesnek csak jól nevelt, jó családbeli, mindig lovas fajta csikósoknak a gyerekét veszik fel, akinek apja van, anyja van, otthon a városban vagy valahol Röszkén, hol kis háza van, akármilyen kicsi, mert minél kisebb a ház, annál jobban ragaszkodnak hozzá a népek. Mert nagy házat lehet cserélni, Szegeden még az emeletes házat is ki tudják váltani, hogy most e lakik benne, most meg a, de a kicsi ház, a kis putri forma, a cserénynél nem nagyobb, de örökös faluszéli ház, az a családnevelő, az a fészek, az van a lelkéhez nőve kinek-kinek, aki benne lakik, mint csigához a héja. Azt a kis házat senki meg nem mocskolja, meg nem szégyenösíti. Hogy kerülne többet a falubeliek szeme elé, aki ilyen kis házból elszéledne ily cselekedetre?
Ők is odavalók Röszkére. Ott születtek. Nem pusztai ellés a Rúzsa András gyermeke. Igazi falusi emberi ivadékok ők. Benne is benne van a nagy töredelöm, hogy vissza akar jutni az emberek tisztességébe… De így nem lehet soha… nem lesz belőle semmi… Hogy csikós létére méneshez nem tud jutni s kell neki kapát forgatni, mint egy csorvasznak, ha kifogyott belőle a szufla.
De ilyeneket nem lehet ám megmondani Rózsa Sándornak, mert ki tudja, Rózsa Sándor, a maga nagy dicsőségében hogy vélekedne felőle, ha értené csendes elgondolkodásait.
Rózsa Sándor ezalatt ilyeneket mélázott:
Legalább vóna egy jó testvér. Akihez ha nem is megy az ember, de lehetne elgondolni, hogy baj idején, mikor kukoricakupacokban kell tölteni az éccakát, meg a fagyott nádas zsombékjaiban, mikor farkasok üvöltenek és semmi istene nincs a szegény legénynek: legalább tudná, hogy van egy édes testvérje, akinek meleg van a kis hajlékában, s télen is van kenyere, mert a város télen is kiadja a kommenciót búzában, szalonnában, fejelés csizmában, sót is ád, meg fődet is, amin az asszony úri módon eldolgozgathat, és se dézsmát nem szednek, se robotra nem kergetik… gyerekeik is lehetnek és fel is nevelhetik…
Meg még van valami: ha az embernek ilyen meglett testvérje lenne, akkor az is lehetne, hogyha soha több esetbe nem esnék, akkor tán szálszálon húz, ki tudja, tán még belőle is lehetne ménesbeli…
Oldalt fordult, mert szédítette a nagy ég. A fejét belehajtotta a fűbe, hogy közel legyen a földhöz, amiben olyan igen jó lesz megpihenni… De mikor?… Még csak húszon túl, hány esztendeig kell még tűrni s cselekedni, hogy elérje azt a boldog napot, hogy alája kerül, aminek most a tetején van… a fődnek.
Még soha, mióta él, ilyen rettenetes vágyakozás nem rohant rá, mint most, ebben a percben, hogy itt van ez az ő egy édes testvérje, s ebből embör lehet, csak egy ló az ára…
Egy ló. Egy jó hátasló. Így mondta Bandi. „Egy jó hátas.”
Megrázkódott. Ott a szép pejkó. Akibe beleszeretett, jobban, mint a csúf jányba; az úton, mikor ment Röszke felé…
Halasi tanyák, Mérges-puszta, Kígyós-puszta. Halasi emberek. Bátori, Rozgonyi.
Hogyan is hallotta? hogy egy Bátori nevű nevelte vóna, s Rozgonyi, a gazdája… Nemes úr… Gárgyán Mihály tanyás kertész… csak úgy kavargott a fejében, mert nem volt ideje ki se gondolni, már a mögött a járt, hogy azt a hirtelen dagadt Veszelka Imrét most kipróbálhatja…
– Hé, Szurtai. Öreg!… Ne mondjam kéccör!
Az öreg halász feltápászkodott.
– Kejjön fő… Elmögy, ahova mondom…
Az öreg rendbe szedte magát. Más mindenki aludt. Aludt Piros bent a kunyhóban a bevitt sáskévén. Aludt Bandi a kunyhó előtt a rossz bundán. Sokat vakaródzott szegény álmában. A bunda miatt. A kutya is azon hál. Sok a bolha benne.
Az öreg beljebb húzta a fejébe a vedlett süvegét, a botja után nyúlt. Evvel megvolt az öltözése.
– Ide ügyejjön. Elmögy Röszkére…
Lassan, tagolva, értelmesen megmagyarázta az öregnek, hogy találja meg Veszelka Imrét. De ha nem volna otthon, akkor is elő kell keresni. A nádasokon eltalálja.
– De vigyön magával kend egy tarisznya halat. Az anyjának. De engem ki ne mongyon kend. Mögértötte. Az én nevem sehol soha ki ne ejcse a száján. Tuggya. Az én nevem hallgass! Senkinek másnak mög ne mongya, ha kettőbe hasíttyák is, csak magának Imrének, annak is csak súgva. Annak is csak eccő. Az abbúl mán mindönt fog tudni. Osztán gyönni fog, ahová kend tanácsojja, hogy gyüjjön.
– Ide?
– Ide a rosszbetegségbe! Nem ide!… Majd mögmondom, hova.
Avval közel hajlott az öreghez és súgva beszélt hozzá.
Még mintha attól is félne, hogy meghallja. Mintha még a követjének se volna szabad tudni, hogy hova.
Sötét volt, de csillagos az ég.
– Ha ott nem tanálnának – mondta óvatosan a betyár –, jelöt hagyok, hova kő mönni… De a jelöt csak akkor ércse kend, ha tiszta a levegő… Ha három nádbugát lát kend a nyírfa ágára kötve, az azt jelenti…
– Értöm.
– Ha ötöt, az mög aztat jelönti…
Az öreg bólogatott.
– Ha mög kilenc nádszálat lát összehajtva, osztán mögkötve, az mög aztat jelenti…
– Jól van, jó… Értöm, értöm, nó.
– Esze lögyön kendnek, apám… Vőt adok kendnek… Öcsém kezibe juttatom a jányodat, atyus.
Az öreg a szeméhez nyúlt. Öreg volt már. Szeretett volna szabadulni a lánytól, mert szép lány… sömmi se lösz belőle… a szép lány a legnagyobb csapás az özvegy apára: arra nem löhet számítani. Csúnya még mögmarad, legalább egy darabig, de szép lány soha.
Hanem a Bandi gyerek. Az igen. A jó vóna. Vőnek.
Ez nem, ez a Sándor, ettül jobb szabadulni… de a kisebbik: az falat kenyér… Az sose fogja szemére hányni, hogy elvette a lányt…
Már el is tűnt a ladikjával.
A ladik súrolta a nádast, törte a szárazzát, soká hallatszott a csörtetése. Evezőcsapás, köhintés. Tiszta a levegő.
– Tán csak nem lösz eső – mondta a betyár.
A közbiztonság: a polgárosult élet.
Szinte nem is lehetne megérteni, ha nem emberek volnának az emberek. Hogy lehet az, hogy Szeged határában, a várostól – már a vártól, ahonnan a biztonságot számítani kell, mert ott van a katonai és csendbiztosi parancsnokság – hogy innen légvonalban pontosan harmincöt kilométerre fekvő tanyán Gárgyán Mihály estéről estére a legnagyobb megnyugvással fekszik le a feleségével egy ágyba, tudván, hogy nem történik velük semmi más, csak az, hogy rájuk borul az isten sötét éjszakája, és az a jó isten holnap reggelre meghozza a fényességes nappalt. Odáig alhatnak, vagy azt teszik, ami jólesik. Senkire nem tartozik semmi, mert a suhanc fiuk kint hál az ólban s éppen azon gondolkodik, hogy már ő is elég hajlandóságot érez magában, hogy valahonnan egy éccakai társat szerezzen magának… persze a szebbik nembül…
Ha annyi s annyi éjszaka elfolyt, és soha még nem történt semmi.
Ha sohase verték meg még az ablakot rossz emberek. Még soha nem támadták meg őket vagyonért, javakért. Amiket oly nehéz becsületes kemény munkával megszerezni s olyan könnyű éccaka setétje alatt egyszerűen zsákba szedni…
Szegény Gárgyán Mihály.
Milyen édesdeden szunnyad már elfele. Mellette a jó kis kövér felesége is, olyan igen megnyugodva s kielégítve. Lehet mondani, hogy nagyon meg vannak egymással elégedve, még félálomban is megsimogatják egymást, amitől az asszony szíve úgy meg tud melegedni. Hogy az ember nemcsak akarja, de szereti is.
Belesimul azért az ura karjai közé, s hajtja fejét nagy szerelmetes álomra.
De mi az? Kutyaugatás!
Mit akar az a kutya?
Nyúl szaladt el erre?
Itt nincs szomszéd. A legközelebbi szomszéd majd csak egy órára van. Dél felé is majdnem annyira; a mérgesi pusztán nem lakik senki. Azért is lehet itt bátorságban élni. Ki venné magának a fáradságot, hogy ezt a rozzant kis házat oly nagy fáradsággal megkeresse a halasi határban.
De a kutya nem hagyja, s egyre jobban vonít. Csahol, vonít.
Pedig ő nem is hallotta, amit Gárgyán Mihály a feleségének mesélt, hogy valami betyárok milyen bosszút állottak a pandúron, aki a menyecskét megtámadta.
Tegnap hallotta vásárosoktól, akikkel találkozott az átokházi úton, s nagyon furcsának és különösnek s mulatságosnak találta a hírt, s azt a feleségének este elmesélte, lefekvés után, s attól lett nekik olyan jó békességük.
Egész fiatalok lettek.
Mert mint a futótűz hatotta át az egész szegedi határt, s azóta a vásárosok biztosra már még távolabbra is elhordták a hírt, hogy miféle betyár támadt az alsóhatáron. Hogy az megfenyegeti még a perzekútorokat is, és meg is bosszulja, ha túllépnek a hatalmukon.
Nem is tudni, hogy vót-e már valaki, aki ilyet elrendelt volna, a papokon kívül, de hát a papok nem szokták a vétkest késsel beretválni, legfeljebb kiátkozzák őket a templomból.
Hát ez nagyon felbirizgálta az egész határbeli népet, aki csak hallotta, mindenki nevetett, mindenki csóválta a fejét, s egyszerre sokkal szebbnek találta a feleségét, mint előtte való időkben. Mert az a jeles, hogy a házastársak közt micsoda nagy összebúvást hozott. Valósággal megújította a szent házasságot. Akik szerették egymást, most még jobban szerették, akik már elhidegültek, most egyszerre visszaéreztek fiatalkoruknak szerelmes ideire.
Annál jobban átengedték magukat a közbiztonságnak.
Még otthonabb érezte magát ki-ki a maga kis házában. Még jobban magáénak érezte azt, ami az övé. Még azt is, ami nem az övé. Gárgyán Mihálynak is eszébe se jut, hogy most is micsoda nagy gazságért járt ő az átokházi ménesben. Mert az a pejkó, akit kivitt a ménesre, rettenetes nagy kegyetlenségnek és igazságtalanságnak a történetére emlékezteti.
Azt a csikót egy igen szegény-szegény ember nevelte. Úgy nevelte azt a Rozgonyi uram kis tanyása, mint a gyermekét, a szeme világát és a mennybeli üdvösségét. De Rozgonyi uram egyszer kimegy arra a távoli tanyájára, s meglátja a lovat, megszereti, elrendeli, hogy azonnal be kell szállítani az ő udvarába. Igen, de Bátori Bálint ellenszegül. Erre Rozgonyi uram megharagszik, a jobbágyot kiveti a hajlékából, a tanyai putrit felgyújtja, a lovat elviszi, Bátorit gyerekeivel együtt kizavarja az ég alá.
Övé a ló, azt csinál vele, amit akar.
Ezt a lovat kellett Gárgyán Mihálynak a kígyósi tanyáról a mérgesire hajtani, s innen szegedi határba, az átokházi ménesbe szállítani, ami hála istennek szerencsésen meg is történt, neki a többihez semmi köze. Nem is lehet többet köze, mert a ló már el is van adva, úgy hallotta a szegedi főkapitány vette meg, Müller főkapitány, osztán úgy rendelte el, hogy az átokházi ménesbe adassék, Majsa számadóhoz.
Ő most már nyugalommal hajthatja nyugovóra a fejét.
Abban a bizodalomban, hogy ha eddig megőrizte az Isten kegyelme, ezután is csak megőrzi.
Mér is lenne változás e világ rendjében.
Valaki jön.
Felemeli a fejét az asszony, s az urára támaszkodva figyel.
Ijedten fülel a távolba. Csak nem lódobogás?
Jóságos isten, ki jön erre lovon? Eltévedt valaki biztosan. Tán Halasra akar menni s nem tudja az utat. De ki lehet?
Nem akar nyugodni az a gyalázatos kutya se, már az öreget is felköltötte, a Marost, pedig az már nagyon öreg, csupa fogatlan s még ugatni se szeret.
– Apjuk. Hallod?… Embör!
Ébren van már az apjuk is, de szeretne úgy tenni, hogy nincs semmi baj. Nem jön ide senki, csak a kutya álmodik.
Milyen ijedten ugat a kutya – gondolja az asszony. Éccaka megijed az ember. Még a kutya is. Ez az ember meg nem akar mozdulni. Ez is figyeli, mit beszél a kutya.
A kutya azt mondja, hogy valaki jön… Lehet róka is vagy valamilyen állat… De nem: ember. Itt ember jön!
Úristen, minek jön ide ember?
– Hallod, apjuk?
– Ne zsinyegj mán, hogy dögöjj mög! – röffent rá az ember a feleségére, elfeledkezve a nagy szerelemről.
Az asszony elhallgatott. Még meg is nyugodott. Már az urára eresztette át a felelősséget. Ha ébren van, már jó.
– Három! – mormogta Gárgyán Mihály. – Három! Lovasok!
– Uram irgalmazz, szűzanyám segíts! – vetette a keresztet az asszony.
Gárgyán Mihály leugrott az ágyról. Hosszú gatyájában csaslatott a setétben az ajtó felé. A gatyája suhogott, ahogy a lába szárát verte. Mezítlába azonban óvatosan leselkedett és semmi neszt nem ejtett.
– Vigyázzon kend magára. Ott a balta.
– Á – mondta Gárgyán Mihály nagy magabíztában. Mire az a balta… A még ráér… Puska ha volna. De puska nincs… Holnap bemegy Halasra, s mögmondja Rozgonyi uramnak, hogy neki puskát adjon ki…
Ahogy kilép az udvarra, hát három ismeretlen lovas áll meg a ház előtt. Magasabbak voltak, mint a házacska. Éppen most állottak meg. Kerítés a pusztán nem lévén, kapu semmi, úgy állottak elébe, mint az isten tenyerén. Látja Gárgyán Mihály, hogy a fia is kidugja a fejét az ól ajtaján, szeretné neki kiáltani, hogy húzódjon be, ne mutassa magát… legalább ü…
– Miska bácsi – szólalt meg egy ismeretlen hang, de oly éles, csengő hang, hogy azt soha el nem felejti. Olyan, mint az ítélet trombitája, élesen és rémisztően sikít rá: – Vezesse ki kend a pejkót!
Csak most ijedt meg Miska bácsi. A pejkó az! az! Mi lesz most. Most mi lesz, úristen. Mit csinálnak most ezek vele… Kik ezek? Betyárok! Ezek őt most dühökben agyonverik?
De ijedtében megindult, mintha a pejkó az ólba volna, s már mikor szaladt, eszébe jutott, hogy ezt nagyon bolondul cselekszi, hiszen nem fogják elhinni, hogy nincs itthon… De már addig nem állhat meg, míg oda nem ér… Az egyik lovas úgy faroltatta a lovát, hogy majdnem legázolta őtet. A fia már elbújt, megijedt szegény gyerek.
A lovasok még nem tudják mire vélni, hogy nem szól, csak dűlnek rá a lóval, s látja ám, hogy balták meg pisztolyok vannak a nyeregkápába.
– Nincsen az ólba! – mondta ijedten.
Hogy csönd lett, felvont szemöldökkel, kitárogatott kézzel mondta:
– Nincsen az ólba sömmi, csak a két kis rossz meddő tehenem. Pejkó nincs itthon.
– Hát hun van?
– Kéröm alássan, kint van a ménösbe. Mán egy hete kint van.
– Hüj, az ántiját – mondta egy vastag hang.
– Még hogy nincs-e! – szólt egy fiatal nyers hang is…
Gárgyán Mihály egyre nagyobb félelemmel mondta:
– Ha tudtam vóna.
Majdnem azt mondta, hogy ha tudta volna, hogy szükségük lesz rá, dehogy vitte volna ki, még érte is ment volna, nagyon sajnálja, hogy nem értesítették… De azért nem vesztette el az eszit, abbul is látni lehet, hogy azt mondta már egy hete kint van a ménesben, pedig csak tegnap vitte ki.
Mindenesetre nagyot csökkent benne a félsz, mert a betyárok nem látszottak olyan veszedelmeseknek. Ezeknek a pejkó kell, nem ő, nem a felesége, nem a gyereke, nem a meddő tehenei. Urak ezek, a pejkó kell ezeknek! Höhö… még nevetett is már magában: a pejkó… annak nagy foga van… már az nem is a gazdáé, hanem Müller főkapitányé. De honnan tudnak róla, hogy itt vót egy kis ideig?
Az is nagyon megnyugtatta, hogy a betyárok közül kivált kettő nagyon szólogatott, s nem is fenyegető hangon, csak úgy csudálkozással, hogy ejnye, ezt nem is gondoltuk vóna, hogy nincs itthon…
Ő is aztán mind szaporábban beszélgetett s egész kedvesen, kedveskedve; mintha adós volna és a veszedelmes hitelezőt csillapítaná. Még nevetgélt is már hozzá, a hangja muzsikált, mintha valami hízelgő dologról lenne szó. Mer így kell ám ezekkel beszélni. Emberek ezek, fiatalok! Ha arra kerül, odaütnek, de ha nem ütnek, akkor meg simogatni kell őket. Fokos van a nyeregbe, fejsze, pisztoly. Hogy csak lovat keresnek, megnyugodott. A ló a gazdáé, de a két kis tehén ha rossz is, ha meddő is, az az övé. Így egy kicsit bátorságra kapott, beszélgetni kezdett:
– Mer a gazda azt parancsolta, Rozgonyi uram, Halason, hogy vidd ki Mihály a lovat, azt mondja, a ménösbe. Mög ne lássam, hogy egy éccakát itt töltsön. Nincs bátorságba. Aszongya… Igaz is, szép a csikó… nagyon szép, harmadfű az egész, de lehet mondani, hogy igen jó ló lösz belüle. Jó futós ló. Így osztán kivittem. Magam vittem ki, mert beszélni is akartam rulla a számadóval, hogy különös gondja lögyön rá… mer azér, hogy…
– Hogy a hótt ötte vóna le a körmit – dörmögte az egyik betyár, akinek olyan vastag volt a hangja, mint a kolomp kondulása.
De már látszott, annyira meg vannak zavarodva ettül a váratlanságtúl, hogy nem is tudják, mit csináljanak. Mintha meg is szűntek volna betyárok lenni, csak éppen csikósok voltak, pusztaiak, emberek.
Még a gyerek is kidugta az orrát az istállóbúl. Valami úgy megbékült az éccakában, hogy ki mert jönni, s az óriás betyár, aki nagy lovon ült, szinte az égbe nőtt, rá is köhintett:
– Énnye öcsém, Miska, be megnőttél – mondta –, mióta nem láttalak.
Ki lehet ez a rettentő égimeszelő betyár? A Miska fiú bámészkodva nézte a sötétben.
A vastag hangú is újra szólt:
– Énnye ugyan régön láttam kendöt, Miska bácsi.
Gárgyán Mihály már felülkerekedett. Mitül féljen. Ezeknek ló kell, ló nincs. Egész abbahatta az elébbi kedveskedést, hiszen szinte káröröm volt már benne, hogy így pórul jártak.
– Én pedig kendet nem is ösméröm – válaszolt fel a lovasnak, de csak mikor mondta, vette észre maga is, hogy mennyivel szelídebb a szava, mint ahogy gondolta volna. Azér nem megy olyan gyorsan a megbátorodás.
– Ösmér, nem ösmér, van-é abrak – így a vastag hangú a sötétben.
– Abrak? Abrakot montál, öcsém? Hm.
Nem volt semmi abrak, csak amit a pejkó elől ellopott. Azért is vitte ki már tegnap, hogy megmaradjon az abrak.
– Abrak, abrak! De szaporán! mert oda tanálok köpni!
Fogta a pisztolyt, megcsillogtatta.
– Jó van no – motyogott az öreg s bement az ólba.
Nem sokáig volt bent, már hozott ki egy zsajtárt; ócska fazsajtár volt, elég jól tele volt árpával.
– Itt az egész. Több nincs az összesbe.
Csönd volt. A betyárok gondolkodtak, kevesellték.
– Szájjatok le, fijaim, ötessetök – mondta.
De a vastag hangú oda tartotta elé az abrakostarisznyát, s bele kellett önteni az árpát. Jó nagy tarisznya volt, éppen belement. Akkor az bekötötte a száját a kantárral, s maga elé tette keresztbe a nyeregbe.
– Hun a pej? – kérdezte az a legény, aki elsőnek szólalt meg, az éleshangú.
– Átokházán.
– No!
– Majsa számadó.
Hozzátette:
– Ha ösmerik kentök.
S odasandított a középső legényre, ennek van a legijesztőbb szava.
Az óriás rámordult:
– Ne ugass! – felemelte az öklét az öregre, aki azonnal kicsire húzódott, mint egy sün, de azért csak a középső legény felé ügyelt.
Ez szólalt most meg:
– Most bemögyünk a városba! – szólt szigorúan. – Hanem hónap estére együvünk, akkor majd mögvilágosítjuk kendnek, hogy kik vagyunk s mit akarunk!
Evvel megfordította a lovát s nagyon büszkén elugratott.
Gárgyán Mihálynak megfagyott a lelke. Minek jönnek ezek vissza? Még az izzadság is kiütött a homlokán. Pedig azt hitte, már meg is szabadult tőlük. Annyira meg volt rezzenve, hogy arra se ügyelt, hogy az óriás ráröffent:
– Mögértötte kend?
A vastag hangú is oktatta:
– De hónap este itthon lögyenek, erre mög amarra – s kikerekítette betyárosan.
– Hová mönnénk – morogta Gárgyán Mihály, akinek már nagyon elment a kedve, ezektől a kettőtől nem is félne, csak az az első, az igen kemény, igen elszánt, attól félni kell.
Még akkor is ott állott, nézett a messzibe, a sömmibe, mikor már a lovasok régen eltűntek az éjszakában.
– Ezek nemügön mönnek a városba… éppen, hogy visszafelé mönnek…
– Átokházának – suttogta a fiú.
– Inkább a kígyósi pusztának. Úgy vélöm.
Becammogott a házba. Minek akarnak ezek holnap este újra visszajönni. Hászen ő akkor idehíjja a komiszárust. Perzekútorokkal. A vármegyét. Hónapig a szegedi katonaságot is ki lehet híjni.
De ez nem volna jó, gondolta hozzá, mert azok most éppen verbuválnak. Nem volna jó, mivelhogy a Miska fiát is elvinnék.
Minden lépésen úgy nyögött át, mintha mázsás zsák volna a vállán.
A testes kis felesége a pitvarajtóban ácsorgott, egy ingben, mezítláb, csak a fejére kapott fel egy ócska vászonkötényt, avval takarta azt a kíváncsi fejét.
– Emöntek?
De Gárgyán Mihály nem felelt. Ment befelé a vaksötétbe. Nyomódott be, odatalált az ágya szélére, leült és búnak eresztette a fejét. Az asszony suttogva ismételte.
– Eemöntek?
– Né ugass mán annyit, mögsüketül a fejem tülle.
Az asszony érezte, hogy még mindig ijedtség van az urában, pedig ő még meg is könnyebbült, hogy semmi se volt, csak egy kis beköszönés.
Igen soká állott az ajtó mellett a sötétben. Végre azt kérdezte, most már ő is félt.
– Minek gyünnek ezek vissza?
– Miattad – rikkantott rá az ura. – Nem csókoltak mög. Azér.
Később azt morogta nyersen:
– Addig nem hagynak itt, ne féjj, míg sorra nem csókolgatnak…
Még később:
– No mán hogy öszi a nyavaja, hogy itt hatták, csókolatlan.
Aztán megbánta. Hiszen ez is meg van ijedve, ez a sömmi asszony.
– No, gyeride – mondta. Az asszony lassan oda cammogott hozzá, bebújt, az egész teste vacogott a hidegtől meg a félelemtől.
Az ura rátette a tenyerét, érezte, hogy az asszonynak rázódik a teste. Megsajnálta. Azt mondta vigasztalva:
– Inkább tégöd vinnének el, mint a pejkót.
Egy kis kedveskedéssel tapogatta meg: hisz az övé. Neki szabad.
A három lovas ezalatt már majdnem elérte a kígyósi pusztát.
Ott is volt egy tanya, a Gyenise Péteré. Mind a hárman éppen arra gondoltak, hogy ott is lehetne abrakoltatni. Ott több kerül, mint ennél a nyomorék Gárgyán Mihálynál. Az gazda, nem tanyás cseléd, mint ezek.
Mikor a tanyaház már meglátszott formán, az első lovas egyet füttyentett, mire a másik kettő csodálkozva megállott.
Az első lovas mint a cövek állott, a lova meg nem moccant volna! A másik kettő már előugratott, de az újabb füttyentésre hozzá tértek.
– No mi lött? – kérdezte az óriás.
– Mi lött? – mondta a vezér. – Mi lött… Mögmondtam nektök, hogy mikó munkában vagyunk, sénki egy szót ne merjön szólni! Mögmontam vagy nem montam?!
– Hát osztán – dörmögött az óriás a sötétben.
– Nahát! – s elkanyarított egy káromkodást. – Mög ne próbáld még éccő, hogy neköm Miska bátyám így, Miska öcsém úgy!… de régön láttalak!…
A legények hallgattak.
– El akartok adni? – folytatta a vezér. – Nyakamra akarjátok hozni a fogdmögöket?… Mit nyájaskodtok vele? Nem vizitába mögyünk hozzájuk, hanem okkal! Adja ide, ami köll, többet ne tudjon, ne halljon sömmit!
A két legény még bele is veresedett, mert igaza volt a fejesnek.
– Jó van, Sándor – morogta a vastag hang egy kicsit távolabbról.
– Ki az a Sándor?! – robbant ki a düh a vezető legényből.
S hörögve vágott le:
– Még az a magasságbeli isten, még annak se kő möghallani, hogy ki a Sándor, ki az Imre, ki a Pisze Matyi!
A vastag hangú megdermedt, hogy betyárnevét hallotta.
A legény újra sziszegett:
– Nincs nevem!… azt mögtuggyátok… néköm nincs nevem!… De nemcsak munkába nincs: énneköm ezután se éjjel, se nappal, soha sincs nevem!… vagy én is képön terömtölek bennetöket a tulajdon nevetökkel, löhet kormos a pofátok!… Ölég.
Evvel a csizmája sarkával horpaszon rúgta a lovát, az kiugrott, mint egy bolond s elvágtatott.
A két legény utána ügetett. Lógatták fejüket egy kicsit, de azért igazat adtak neki.
Nemsokára ott voltak a Gyenise Péter tanyáján. Ott nagy kutyák rohantak elő, fene üvöltést kezdtek.
De a vastag hangú egy szót se szólt nekik, csak lesuvadt a lóról, s leguggolva kezdett menni feléjük, valamit szagoltatott velük, amitől azok eccerre elhallgattak, kezdtek nagyon szimatolni, szaglálni, a legöregebb mérges kuvasz hatta, hogy ölbe vegye a Pisze Matyi, hanyatt feküdt neki, megcirógatta a hasát.
Gyenise a házban azt hitte, ismerősök jöttek s kiszólt, hogy:
– Kija?
Nem felelt rá senki.
Erre Gyenise Péter már ott állott a ház közepén kurta, szőrös, sovány lábain, ahogy lelépett az ágyról, kezdett a csendtől reszketni. Fulladt hangon újra kiáltott:
– Kija?!
De a válasz csak az volt, hogy valaki bottal megverte az ablak fáját.
– Jaj ne mönny ki! – suttogta a felesége, aki nyavalyatörős kis sovány asszony volt, ott gubbaszkodott az ágy végében, oly kicsire összehúzódva, mint egy csomó szösz.
Még eccer suttogta rémületében:
– Ne mönny ki!
– Mit tudom én, kik azok – mondta Gyenise Péter, s a foga vacogott. Némák, hogy nem szólnak?
– Ne mönny ki – sürgette a felesége, mert a gyerekek kezdtek felneszelni, a kicsi elsírta magát. – Hallgass, te, mert rád töszöm a lábom, te.
Tudta, hogy az ura nem is hallgat rá. Nem törődik az ővele.
Még ide a kígyósi pusztára nem jutott el a röszkei perzekútor esete, hát ez a házaspár még a rendes szeretetlenségben volt egymással.
Gyenise Péter az újabb döngetésre elszánta magát. Hogy csend volt, szerette volna azt hinni, hogy csak a szél zörgetett, de a falat verte valaki, nagy bottal. Tán gulyások ezek, hogy ilyen bunkós botjuk van.
Az ajtón nem volt semmi, csak egy ócska lepedő szúnyoghálónak. Meg a félajtó a kutyák meg a tyúkok ellen. Nem érdemes itt ajtót lakatolni. Senki se jön, s ha jön, isten ments, akkor meg úgyis bejön.
Kilépett s újra azt mondta:
– Kija?!
– Abrakot! – mondta a vezér lovas. – Önnivalót.
Gyenise Péter kis ember volt, kis veres ember nappal. Így éccaka nemigen volt semmilyen, annyira berezelt. Csak gondolta: jól vagyunk mán! hisz ezek betyárok!
Rögtön kezdett a keze szára fájni, úgy sajgott a rettegéstül, mintha belelőttek volna. Attól fájdult meg, hogy neki magának kell megkeresni az abrakot, s neki kell kimérni, mikor így aratás előtt nagyon gyengén áll a kamora.
– Hányra? – kérdezte azért. – Háromra? – hogy senki se szólt rá.
De most valami durranást hallott. Valaki karikást eresztett, s nagyot csördített vele, s abban a pillanatban az ódalában érezte a karikás ólomvégét.
Míg érezte, hogy a vér kiserked a veséje felett, azt szepegte magában: Nem gulyások, csikósok!
A veséje annyira kezdett fájni, majdnem leromlott a földre; de kínlódva lábon maradt, s kapaszkodott az ajtófélfába; ezek agyonverik!
Ment hát a ház vége felé, tapogatva, vesződve, mintha menekülne, alig tudott lépni, vonszolta magát.
A karikás újra csattantott egy nagyot, akkorát, mint a puskalövés, azt még a kutyák is megsokallták, s elkezdett az egyik szűkölni kínjában. Ugatni nem mert, még mindig ott csücsült köztük Pisze Matyi, aki hangot sem adott, csak valami kurrogással csitította a kutyákat.
Gyenise szűkölt az új fájdalomtól. Az ostor megcsípte a fenekit. Verejték verte ki a homlokát s az egész testét, de azért ki tudta nyitni a kamara ajtaját s nyöszörögve mondta:
– Ehüné…
Pisze Matyi ballagott az ajtóhoz, s várta mi lesz, de a kését kézben tartotta, ha talán a paraszt a setétből kilő, vagy valamit próbál.
De Gyenise Péternek eszébe se volt, megkereste a zsákot s előhozta. Fél zsák zabja volt még, úgy ahogy volt, az egészet kiadta.
– Zab – mondta nyögve s újra elcsuklott, s le is kellett guggolni neki, mert ökröndözés jött rá.
De a betyárok nem sokat teketóriáztak. Az óriás leszállott a lováról. Az ő szemük hozzá volt szokva a setéthez, s látta, hogy a gazda elesett vagy mi. Leszállott azért s elébe állott. Olyan nagy ember volt, hogy még a setétet is elfogta.
– Könyeret, szalonnát! – mondta.
– Ügön – nyögött Gyenise uram.
Avval újra bekúszott a kamrába, s ott nagy nyögéssel vette le a polcról a kenyeret, s leakasztott egy darab szalonnát a fahorogról.
Kihozta s odaadta a nagy setét embernek.
Már akkor a másik betyár, Pisze Matyi, előszedte az abrakostarisznyákat sorra, s megtöltötte őket zabbal, s felhúzta a Sándor lovának a fejébe.
De nem szólt egy szót sem. Se ő, se senki.
Senki se szólt, csak az óriás mondta lassan:
– Bicskára!
Most Sándor is leugrott a lóról, s Gyenise csak annyit tudott megfigyelni nagy kínjában, ami még csak most kezdődött igazán, hogy ez a harmadik a legkisebb a hárombul.
De a betyárok, mintha fényes nappal volna, letelepedtek az eperfa alatt a tőkére s öszögetni kezdtek.
– Hun a kút?
Ebbül látta Gyenise, hogy nem ismerik ezek itt a dörgést, nem halasiak ezek, alighanem szögediek lesznek.
– Ott a kút az ól mellett – mondta, s nem volt kedve odamenni, nem bírt.
Erre az óriás megint fogta az ostorát, s a setétben szó nélkül kezdte letekerni.
De ezt már Gyenise nem várta meg, eccerre elég erős volt, hogy futva cipelje a veséjét a kútig. Kezdett vizet húzni a gémesen.
De még a könnye is kigyűrődött a fájdalomtól, mikor kiemelte a vedret.
Nem szólt már ő sem, egy szót sem. Ezek a néma betyárok beléje fojtották a szuszt.
De a felesége odabent nem értette, hol van oly nagy csendben az ura. Tán már meg is halt. Nem bírta a reszketést, levánszorgott az ágyról, s kibújt az eresz alá. A leggyávább asszony is bátrabb, mint a legbátrabb ember.
Vesztére az óriás látta meg, s amint meglátta, nagyot dobbantott, ahogy kutyát vagy gyereket szokás elriasztani.
De nem szólt. Csak nézett. Az asszony azonnal visszasürűdött a házba, s azt azonban tudomásul vette, hogy ezek az idegenfélék esznek. Rá is kezdte a pisszegő sírást. Mit esznek; biztosan nem a tarisznyábul esznek, hanem biztosan az ura adott ki nekik ennivalót.
Ez oly keservesen esett neki, hogy talán ha az urát halva látja, nem fájdul meg jobban érte a szíve, mint a fél szalonnáért, mert egyebük nem volt már, csak a két sódar, amit az aratáshoz tartogatnak. Jaj, vajon nem adta-e oda ez az átkozott ember. Csak volt annyi esze, hogy elég az ilyeneknek odalökni azt a darab szalonnát… Leborult az ágy fájára, nesztelenül rázta a csendes zokogás. Mér is nem hal meg az ember, ahelyett, hogy betyároknak van kitéve itt a nagy pusztán, ahol senki, semmi szomszéd, vagy aki segítene…
Vót egy óra, amit eltöltöttek a betyárok a tanyán az evéssel.
Akkor felszedelőzködtek, felültek a lóra, s egyetlen szó nélkül eltávoztak. Az éjszaka elnyelte őket.
De kellett még egy óra, míg az asszony ki merészkedett jönni, Gyenise ott hevert a fa alatt, s fájlalta az inát. Nem lehetett neki mozdulni se, kínjai voltak, olyan verejtékező gyötrelmei voltak, hogy rágta kínjában az öklét. Jobban szeretett volna meghalni, mint így élni. Evvel kell tölteni a mélységes éccakát, hogy egy karikás miatt kell neki elhullani.
– Elmöntek? – kérdezte az asszony, mikor már semmi kétsége nem volt, hogy nincsen itt egy se. De hogy semmi választ nem kapott, megkérdezte az embert:
– Neköd mi bajod lött?
A gazda erre se felelt.
Hogy nem felelt, az asszony rákezdte a csendes óbégatást:
– Ó már ennek vége, ó teremtő egy istent. Vége az én uramnak! Ó nagy isten, örökkévaló isten!
Hogy még erre se szólalt meg az ember, pedig látta, hogy mozgás még van benne, igazán nem tudta mire vélni, s rettegésében, hogy árván maradt a gyerekeivel, oly zokogásban tört ki, hogy zihált.
– Mit tösz velem az úristen! – hajtogatta míg csak a gazda annyira fel nem érzett, hogy elkáromkodta magát, fogát csikargatva s nyögve:
– De erre mög arra, a zanyád…
Az asszony letörülte a könnyeit, megnyugodva mondta:
– Nem lösz má sömmi baja a lelkömnek: szólala!
A betyárok azonban továbbhajtottak; számításuk szerint előre.
Mert az előre, az mindig napkeletre szolgál, a visszafelé pedig napnyugatra. Hát ők előrementek, mert keletre esik Halastól Szeged városa, kicsit azért jobbkézformán. Hét magyar mérföldre.
Út nem volt semerre, de még ha lett volna is, ki tudná azt meglelni a setétséges éccakán. De a felhők már oszlani kezdettek, s a csillagok bújtak kifelé a dunnya alól. Azok majd világosítanak addig, míg a munkához kelleni fog.
Elég jól összetartottak, de Sándor egyszer csak mégis füttyentett, a másik kettő meg-megállott.
– Ha!… – mondta Sándor s csendre intette őket – ha!…
Megfeszítetten figyeltek, szél kezdett támadni, s távolról valami dobogást hallottak, robogást hallottak az alszélben, mintha kocsi és lovasok jönnének Szeged felől.
Ebbe éppen belefutottak volna, ha Sándor meg nem neszeli.
A két legény csak most borzadt meg, ha idejében meg nem állítja őket a Sándor, belevágtatnak a halál torkába.
Mert az a lovascsapat nem az ők örömére jön, ez valami.
Hun lehetnek, hun lehetnek, csak a szögedi út lesz ez, akkor pedig Üllés-puszta táján járhatnak.
Legjobb lesz északra vádolni, arrafelé már itt vannak a buckások, meg köztük a nádas.
Úgy is fordították a lovakat, de nagyon óvakodva. Pedig hát a kis csapat meghallja a nagynak a dobogását, de a sereg, hogy tudná meghallani három lónak a neszit.
Fa nem volt erre semerre. Rejtőzködni nem lehetett. Kik jöhetnek amoda szembe? A vármegye?
Pisze Matyi így gondolta, s meg is szólalt. Elébb odarúgtatott Sándorhoz, akkor azt mondta rekedten:
– Vármögye kutyái.
Sándor megvetően nézett felé:
– Űket viszik – mondta.
– Aha! – nevetett fel az óriás, Imre. – A béfogottakat.
Pisze Matyi is megértette. Fogott katonák. Katonafogdosás, azokat viszik.
Hamar elrúgtattak bal oldalra. De Rózsa Sándor állva maradt a lován.
Ott állott, ott állott, s egész testében valami felzúdulás volt.
Mi lenne, ha…
Még elgondolni is nagy dolog…
Mi lenne, ha nekimennének s… kiszabadítanák a kötéllel fogott legénységet…
E volna virtus.
Ez volna segítség.
Hm.
A szél fújja a magáét; a szél egyre erősebb lett; déli szél volt, onnan jött, ahonnan azok a csapattal.
Fegyveres katonaság kíséri a fogottakat, hogy eszükbe ne jusson valami csintalanság.
Leszállott a lóról, s akkor valami mesterséget csinált. Megveregette a ló nyakát, megsimogatta, furcsa kis füttyös hangokat adott neki, s a ló lefeküdt a homokba.
Ő maga pedig a ló megé feküdt, s rátette a fejét a ló derekára, s így nézte, mi történik.
Előszedte puskáját s megvizsgálta. Két töltésre volt, postára töltve, a dupla puska a vállán s a pisztolyai is mind gondosan meg voltak töltve.
Két cimborája messze járt. Még ő sem látta, hova lettek már. Elmentek arra, ahol a csillag rúdja északra mutat. Jó van; legalább nem lesz baj velük. Nem lesznek benne a dologban. Három is kevés erre. Egy is sok. El volt tökélve, hogy megpróbálja.
Mit veszíthet? Az életit. Mást nem.
Senkije.
Két lövést lead. Erre azok megvadulnak. A lovaik elragadnak. A katonák összevissza. A legények, akiket elfogtak s mint rabot visznek kötélen, észbe kapnak, elvágják a köteleket, kiszabadítják a kezüket s megugranak. Le a lóról a svalizsérokat! Rá! El!
Hm. Mingyán jöhetne bandát szörözni!… Azokbúl kitelne a javábúl.
Az agya csaknem szétpattant. Az erek a vakszeme fölött úgy megdagadtak, már vérrel pattannak ki rögtön, ha semmi se lesz. De akkor valami eszébe jutott.
Az öccse. Bandi. Rúzsa András.
Hm.
Akkor nem lösz neki lova… a gyeröknek…
S ahogy közeledett a nagy csapat, egyre jobban ki lehetett venni, hogy legalább kétszáz lovas katona van ott. Mind jó lovon, fegyverrel.
Lassan menetelnek, mert valami nagy csapatot kísérnek. Sok a berántott népség. Háború készül, vagy mi, hogy ennyi ember kell nekik.
Veregette, simogatta a lova nyakát, a hátát, s hogy az nyihogni kezdett, újra csak simogatta, valamit suttogott a fülébe, hogy maradjon csendben. A ló azonban felemelte a fejét, és hegyezett fülekkel figyelt: rájuk jönnek?
Hát csak jönnek, csak jönnek.
Egészen közel ment el előtte a had.
Az éccaka sötét; látta azért, hogy a lovasok alusznak a nyeregben, s a lovak bókolnak a fejükkel s unalmasan baktatnak a pusztán. Felhúzta a kakast.
Már azt mégiscsak szégyellte volna, ha még jelet sem ad, hogy ő is itt van.
Piff-puff.
A ló felugrott, s ő már rajta is volt. Ugrásban lépett fel rá, hogy meg ne erőltesse a lovat. Mint a madár surran a ringó ágra.
A katonai csapatban nagy zavar lett.
Senki sem értette a lövéseket.
Csak most látták, hogy lovas vágtat északra.
Darabig tanakodtak, utána menjenek, vagy ne. Egy golyó eltalált egy lovat. A szegénynek a hasába fúródott s a katona leesett róla. Álmából ébredt fel a földön, s csak pislogott és tátogott, mi történt vele.
De az éjszaka nagyon setét volt. A parancsnok nem rendelte el, hogy megűzzék az ismeretlen vakmerőt.
A szegény befogott legények, akiknek gyalog kell megtenni a hosszú utat, ki tudja meddig – tizenhat évig – megrázták bilincseiket.
Nem voltak megvasalva, csak csataláncba fogva. Nyolcan egy kötélen, az is úgy, hogy ne akadályozza nagyon a mozgásukat. Inkább csak jelzése volt a fogságnak, hiszen szabad katonák lettek volna, csak még nem voltak beavatva. Újoncok voltak egyszóval.
De mindenkin kitört az izgalom. Éjfél elmúlt; már nem akartak tovább gyalogolni. Ellenszegültek. Mire való ez az erőltetett menet.
De ez a bátorság! Hogy valaki rájuk mert lőni a pusztán, ez felvillanyozta az egész rabcsapatot; valamennyien hozzáfogtak káromkodni s lehurítani a tiszteket és a sorbeli katonaságot, aki rájuk vigyázott; már-már úgy volt, félő volt, fegyverhasználatra kerül a sor. Ezért is nem űzték a lovas katonák a merész orvot.
A vezető tiszt, hogy lecsillapítsa őket, egyórai pihenőt rendelt el.
Azért kellett sietniök, mert Halason át Fajszra vonultak, ahol hajó várta őket, s hajón rögtön Bécsbe vitték az egész csapatot. El volt rendelve az éjjeli út. Nappal nemigen szállítottak fogott katonákat.
A legények, ahogy lehevertek a szegedi homokon, mint a baromfia megfürödtek a jó hazai földben s sűrű könnyhullatásokkal búcsúztak tőle.
Mindenki tudta, hogy egy elkeseredett betyár puskázhatott rájuk, a szívüket megnyitották a távoli testvér után, biztosan az is katonaszökevény, csak annak jobban sikerült. Ők is szerettek volna meglépni valamennyien a katonai mundér elől. Most még csak csákó volt a fejükön, a többi ruhát majd ott kapják meg, ahova beszállítják őket, mint a vágómarhát, darabonként számolva felőlök.
Irtóztató düh töltötte el mindannyiuk szívét, még a könnyűvérűek is, akik eddig csak nevettek, keserves könnyekbe törtek ki, hogy ennek így kell lenni, hogy a magyar gyerekeket így viszik a világ végére tizenhat esztendőre. Oda kell adni tizenhat keserves évet az életükből. Harmincöt-negyven éves korában kerül vissza, aki ott nem marad… Még jobb is annak, aki megszabadul a halálban ettől a kínkeserves élettől. Mit ér annak, aki haza is jön. Most elmén, mint fiatal, java erejében, vidámságának telijében, szép szeretőjét itt kell hagyni, más öleli szegényeket már egy-két nap múlva, mit is tegyen a szegény lány, akit elhagyott a rózsája, mert elvitte az erő s hatalom.
Lehet sírni, s nem szégyen a setétségben, az Isten csillagos éjszakájában. De még oly hangos zokogás is van a pusztai szélben, hogy maguknak a tiszteknek is elfacsarodik tőle a lelke. Inkább az öreg magyar katonák kezdenek káromkodni a nyúlszívű fiatalságon s mondogatják, hogy bezzeg, mikor őket vitték regrutának, akkor ők egészen másképp viselték a hadikötelet. Még akkor is táncoltak, mikor senki se látta s az akkori lányok se voltak ilyen nyavalyás, csipogó verébcsirkék, akkor azt mondta a lány a szeretője után: neköd is virítson angyalom, neköm is virít!
De hiába, ők is csak elhallgattak s hiába keményedett meg a szívük, az a puskalövés az éjszakában az ő lelküket is felrázta. Mert az a puskalövés azt jelenti, hogy egy igazi mokány gyerek evvel tisztelte meg a társaságot. Megmutatta valaki, hogy betyárvirtus van benne s nem aluttej csordogál az ereiben.
Be szép is volna szabad lenni, jó lóval vágtatni a pusztai szélben.
Maga ura lenni, maga életét bírni, nem bekötve, mint szamár az ólba, kötélen vinni az életet császári fogságba. Angyalbőr? Vitézélet? Rossznyavalya. Plundra, komisz kenyér. Mert könnyű annak, aki itthon marad, de csak a szegény édesanyák tudják megérteni, mit jelent az egy fiatal legénynek, akit berántottak, hogy neki most már világ végéig itt kell robotolni, se éjjele, se nappala, se pihenése, se fellélegzése, tizenhat esztendeig a császár kosztján tengődni, mint Toldi Miklós lova a szemeten.
Háromszázötven legénynek lett keserves az éjszakája attól a két puskalövéstől. Háromszázötven legény kerekítette el magában a bánatot ezen a kutya életen, amit így elrontottak nekie. Háromszázötven legény szerette volna megcsókolni, megölelni azt a jó testvért, akiben volt annyi kurázsi, hogy belelőtt a csillagos éccakába, az ő gyász-életükért. Isten segítse. Isten vezérelje!
Nagyon keserves volt az éccaka, tehetetlen dühökben sem tudtak semmit se csinálni. Fegyverük nem volt. Még ha a köteleket eldarabolnák is, fegyver alatt vannak s még fiatalok, még soha senkinek közülük kezében nem volt puska, így túlságosan becsülték. Vajon az a fiatal, aki rájuk puskázott, hol vette a tűzszerszámot? Ó, a szegény, annak is megvan a maga keresztje, az is elveszett ember, ha meggondoljuk, mi lesz belőle. Mert fegyvere csak a mezőbíráknak van meg a perzekútoroknak, de azok nem lőnek bele a katonamenetbe.
Aki belelőtt, nem lehet más, csak elszánt betyár, akkor éppen olyan réti farkas, veszett ember, mint ők.
– Édös egy komám – borultak egymás nyakába ismeretlen, más faluból való legények, akik azonban most már egy testvérek lettek az egy szenvedésben, mintha egy anya szülte volna őket.
Rózsa Sándor már messze járt.
Lova is megcsendesedett a pusztán.
Ő is elbúsult, mintha a szél hozta volna ezeknek a szegény katonáknak a bánatát, beborította volna őt is a fekete gyász felhővel.
Hát az ő élete mit ér? Hát őbelőle mi lesz? Hát neki mire virrad holnapra?
Kije van? Se apja, se anyja, se szeretője. Sok asszony van a világon, mind leadja a maga csókját, de mit ér avval az ember, az csak olyan, mintha hull a virág szirma a szélben.
Piros? Ilyenekkel kell neki életét tölteni, mint a halászjány. Akinek mindegy akárki, csak legyék.
Most az eccer nem bánja; most az eccer. Hiszen a testvére, Andris került a helyébe.
Legalább az öccse boldoguljon. Gondoskodni kell, hogy ember lehessen belőle. Milyen égi szerencse, hogy nincsen ott a menetben. Nincs rabkötélen a katonacsapatban. Jó az Isten, hogy kimentette, elkerültette Bandival a kemény sorsot, nem leltek rá, nem vitték el szegényt. Mégis jó, hogy ahhoz az orgazdához került, szegény öccse nem is tudja, ki az ő gazdája, de erre jó: be fogja tudni szögözni a szegedi méneshez. Ej mit, ezért még akasztófára kerülni is méltó lenne.
Éppen olyan elkeseredett lélekállapotba jutott, mint azok a fogottak, akiket a lövéssel felriasztott.
A katonáknak éppen letelt az órai pihenő. Megfújták a trombitákat, állani kellett föl mindenkinek.
De most nagy zsivaj támadt. Utolérték a sereget az asszonyok, akik távolból kísérték szeretteiket, amíg csak lehetett. Voltak szekeres asszonyok is, akiknek a szekerére annyian ültek fel, amennyien csak bírtak, de voltak sokan gyalogszerrel vándorlók.
A parancsnok kiadta a rendeletet, hogy búcsúzni. Aki asszonyfélét még egyszer meglát a csapat után vándorolni, azt huszonötig vágatja, de felemelt szoknyával.
Kitört a sírás, a rívás, a jajveszékelés. Lányok, asszonyok azon a hangon kezdettek üvölteni, ahogy a koporsónál szokás.
Nem tudták, szegények, mit mondjanak, mit tegyenek, hogy ebben az utolsó, legutolsó pillanatban kimutassák rettenetes nagy szeretetüket.
Mert ott van az emberi szívben a szeretet, csak megmutatni nehéz. Hiszen mindig másat kell csinálni s nem azt mutogatni; de ilyenkor, mikor az eleven sírba viszik az eleven embert, jaj most ideje van a megaláztatásnak és a felmagasztalásnak. Látják-e valaha egymást, vagy nem? Ki tudná azt, csak maga a magasságos jóisten tudja, ha tudja.
A mélységes puszta közepén kicsi pont az, ahol a katonacsapat áll s indul. Még kisebb, ahol a síró-rívó asszonynép keservesen sír és sikolt az istenhez. A Dies Irae dörgő hangjaiban:
napja Isten haragjának
végét veti ez világnak
lőn szava a prófétáknak
az szív telve röttegéssel
lösz a bíró elgyüttével
mögkezdődik a számvétel
a trombitaszó eccörre
lehat minden sírfenékre
s kit kit híj ítélőszékre
bámul a természöt s halál
hogy a földpor emberré vál
és a bíró elébe áll
az írott könyv mögnyittatik
kiben mindön foglaltatik
valami mögbíráltatik
A két cimbora örvendve fogadta a vezérét, örömmel üdvözlik, ahogy utoléri őket.
– Hát te még é’sz, Sándor?
– Mán azt hittük, e’vittek tégöd is:
– E’ne mönj, Sándor.
– Itt maradj, Sándor.
Rózsa Sándor levette a karikást a válláról, nagy kényelmesen kibontotta, sugárra eresztette s rettenetesen nagyot csattantott vele.
– Mög ne pofozzatok névve’ – ordította. – Nem értitök? Még nincs vége a munkának! Nincs nevem, azt a förgetegös úristenit a betyár lelkötöknek.
A két legény elhallgatott.
– Soha többet a kezem alá nem vöszlek bennetöket, ha még ennyire sé löhet kioktatni azt a kapcabetyár mindönségit ennek a világnak.
Zúgott a puszta szele! Rózsa Sándor előrerúgtatott.
Úgy ment Rózsa Sándor, mintha nyílegyenest tudná az utat, s éppen neki annak a ménesnek, a Majsa ménesének, ahol az öccse pejkóját kell kiszakítani.
Mentek vagy két óra járást, akkor már az átokházi pusztán találták fel magukat. Már derengeni is kezdett az ég alja, s ez a legjobb idő.
Csípős hideg szél volt, az ingujj alá befújt, nem volt rajtuk semmi más ruhabéli, csak ing és gatya, meg a csizma, kalap. Nagy szélű szegedi kalap.
A lovak patája suhogni kezdett. Most már Átokházán vannak.
Itt már száraz a mező, mintha nem is lett volna annyi eső az idén. Azért a neve: itt nem terem semmi, kopár, vad homoksivatag.
– Sssz… – füttyentett kurtán Sándor.
A két legény odafigyelt, nem szóltak. Késő éccaka volt már, elbágyadott mindenki, szunyókált a lovon.
– Má belegázó’tok a ménösbe.
Csakugyan ott volt előttük egy ménes. Még elég messze ahhoz, hogy belegázoljanak, de már látni kellett volna.
A kutyák is akkor neszelték meg őket. A csikós kutyái nagy messze már csaholni kezdtek. Ahogy jobban közeledtek, egyre jobban vonítottak.
Mikor odaértek a közelbe, az ebek már fellármázták a csikósokat, állva várta őket a számadó meg két bojtár.
Nem törődtek a kutyákkal, egyre jobban közeledtek. Úgy mentek bele a ménesállásba, mintha hazamennének, atyafiakhoz vagy hivatalosan.
A két cimbora felébredt ám. Most nagyon is ébren voltak s erősen szorították a kezebeli szerszámot, ki a csákányt, ki a pisztolyt. Azok meg ott, csak állottak s várták őket, hogy mit akarnak.
– Ez a Majsa-ménös? – kiáltott oda a csikósoknak Rózsa Sándor.
– Nem. Ez Futó Márton gazduramé – felelt egy fiatal hang, aki elébeszólott az öreg számadónak nagy izgatottságában, mert úgy sejtették, nem jó szándékú emberek jönnek, hát nekik is a torkukban kalapált a szívük.
– De ki a számadó?
– Mit akarsz vele?
– Majsa uramat keressük.
– Hát véle mit akartok?
– Lúér.
De mán akkor a két legény felkapott egy-egy ló hátára. Ki-ki a magáét kereste, mert csak ott van otthon az ember a saját lován. Mindenkinél jó fejszefokos volt. Csak éppen, hogy kézbe legyen, mert nem tudták még, mifélék a jövevények, lehetnek akárkik.
A számadó nem tett semmit, csak állott s nézte a közeledőket.
– Miféle lúért? – kérdezte.
– Mán csak mongya mög kend, ha tuggya, bátyám, merre gondója a Majsa számadót? Hun éccakázik? Beszé’ni kő vele, mer ténnap röggelibe hoztak ki hozzá egy pejkót, de a’ mög mán e’ vótt adva, azér’ keressük űtet.
– Pejkó vót?
Már Rózsa Sándor tudta, hogy Majsa számadó ez.
– Harmadfű, jóállású csikó, kanca, a hátúsó bal lába fehér cipellős.
– Rögge’ mögkereshetitök.
– Rögge’?
– Rögge’.
– Mögösméröm én azt most is.
– Most nem engedöm zavarni a ménöst. Annak nyugodalom kő.
– Nem zavarjuk, de nekünk mán rögge’ otthon kő vele lenni.
– Azér gyüttetök hárman?
– Egynek nem bátorságos.
– Nem?
– Nemügön.
– Hát rögge’ bátorságos lösz.
A ménes csöndesen állott összedugott fővel. Mind úgy, mintha tábort állanának s a fegyveres végükkel kifelé. De valahogy két, sőt három csapatra is oszlottak, s Rózsa Sándornak, míg felettük nézelődött, megdobbant a szíve.
Ott volt a pejkó.
Két falkában éjszakázott a ménes, de összeért a kettő. Valahogy középen, magába szundított a pejkó. Őtet még nem vették be a lovak. De mégis közéjük állt. De ő vót, az bizonyos. Nem látta jól a félhomályban, mert még az éjszakai setétség is jobb, mint ez a hajnal előtti derengés, de valamit meg kellett benne ismernie, mert másképp nem verne a szíve. Ahogy a félelmest megismeri az ember arról, hogy mielőtt még tudná, már remegni kezd a belseje, úgy volt evvel az örömmel.
Csettintett egyet, s errül a cimborái már tudták, hogy jó helyen vannak, s talán már a lovat is látja.
Rögtön izgatottak lettek, mint a kutya, ha szimatol s nyomot sejt.
Ami azt illeti, ha munkára kerül a dolog, ők már hárman többet érnek, mint ezek itt. Két mafla az istenadta lovon s az öreg, gyalogszerrel… Nagyon jó ember lehet. Ezt meg lehet érezni. Nem csikósnak való. Jó ember.
De azt tudták, hogy vérnek nem szabad kicsöppenni.
Ezt Sándor megmondta.
Annál izgatottabbak lettek, s úgy megmeredtek a nyeregben, mintha oda volnának nőve a lóhoz. Még a lovak is megérezték a térdük szorításáról, hogy most nagyon figyelni kell.
– Kutyát… – mondta véletlen Sándor.
Pisze Matyi már tudta, hogy rendben vannak, a lóról lehajolt, mintha a zablán akarna valamit igazítani, a lába ellen acsarkodó nagy komondor kutyának az orra elé tartotta az ujját, amitől az abban a szempillanatban megszelídült, és acsarkodásból csaholásba fordult, aztán elhallgatott és odajött szagolgatni a csizmáját.
A számadó észrevette, történt valami a kutyával.
Füttyentett neki, de a kutya nem akart elmenni a csizmától. Még a másik kutya is odarohant, az is abbahagyta a veszett ugatást, az is rátette az orrát a betyár csizmájára. Még nyíni is kezdett.
– Csiba te! – kiáltott rá a két kutyára a gazda.
Csak a két kutya volt, ezt már a betyárok látták, azt is, hogy a fiatal az öregnek a fattya lesz, még nevelőben van.
Most már egyiknek sem volt szava, hangja. Se a csikósnak, se a betyárnak.
Mindnyájukban felforrt a vér, az indulat, mivel egyik se tudta, mi fog történni a másik percben, az erek a pattanásig dagadtak a homlokukban, a vakszemeken. Így állottak s néztek farkasszemet.
Valami váratlan történt. A Rózsa Sándor lova álltában megbolondult, s hirtelen két hátulsó lábára szökött. Senki sem tudta, mi történt vele. Talán a kutyáktól. Hogy azok tettek volna valamit neki? Isten tudja. De csak toporzékolt, s már úgy látszott, leveti a lovast.
De a legény csak maradt a nyeregben, csillapító szókat mondott a lovának, amitől az még jobban ugrálni, még vadabbul keringeni kezdett.
Nem lehetett látni, mi folyik itt, csak az, hogy mikor a lovas a lovát megtörte, az kiugrott és futni kezdett, úgy látszott, mintha a legény belekapaszkodott volna a pányvakötélbe, ami ott volt lerakva a nyergén, s avval akarná ütni a lovát. Már a ló beletoporzékolt egész a ménesbe, akkor a pányva kinyúlik, kirepül, a másik pillanatban két lóval vágtat a legény a ménesen áttörve s azon túl.
– Hű a betyár istenit – ordította el magát a kenyérre kenni való jó ember, a számadó –, tik mög csak ácsorogtok, gazembörök!
Az óriási betyár, a szörnyű nagy lovával, mintha most meg ő maga szédült volna meg, egyenesen csak nekirúgtat az egyik bojtárnak, már fellöki, már felborítja, meg van ez bolondulva. Nincsen nála semmi fegyver, semmi szerszám, csak megy neki, s egyenesen az oldalának, s az a mafla nem tud kitérni. Míg ezt nézi a számadó, a másik betyár a másik bojtárjával kél birokra, s átnyúl a nyeregből s a szőrén ülő csikóst ledobja a földre s ő maga is vele esik, mert az elkapta a szűrét.
Ezt legalább megfogja. Ezt meg, a betyár mindenségit. Veti rá magát, de ahogy ráveti magát, megfordul a másik betyár a nagy óriási lovával, s rájuk, alig lehetett a ló patája alól kiugrani, ez a disznó állat képes lett volna rágázolni.
Szóval alig lélegzenek fel, a három lovas betyár már világgá ment, csak néztek utána.
De hát becsület is van a világon. Lóra mind, aki irgalmát, el kell fogni őket.
Irtóztató káromkodások közt mindnyájan újra felvetik magukat a lovaikra, neki a pusztának a reszkető kék levegőben, ütik bottal a betyárok nyomát.
Délére kerülnek haza, a ménes a két kutyára maradt. Nem kellett félni, a betyároknak nem volt más kívánságuk; a pejkóért jöttek.
Igaz, jó ló is volt. Jókötésű, jó formájú, jó futó lesz még abból betyárok alatt, az irgalmát.
Hej az irgalmát, az irgalmát.
Kicsit bosszantotta, hogy az öccse nem várta meg a halásztanyán.
Hát nem tudta, hogy miatta ment el szó nélkül? Ilyen gügyeséget. Ő egész éccaka harcol, verekedik és kiteszi magát, s a gyerek meg szépen hazagyalogol.
Most mehetne lovon.
Sose lesz belőle semmi.
No mindegy.
Fütyörészni kezdett a virradatban. Már a nap kezdi fel-felemelni az üstökét, éppen szembe ment vele, ment, mendegélt.
Csöppet se volt álmos. Inkább olyan vidám volt a lelke, belől, lassan még dúdolni is kezdett.
Különösen az tetszett neki, hogy a pejkóban nem csalatkozott. Ez a fiatal állat éppen a gyeröknek való lesz. Olyan kezes, mint a bárány. Nem elég, hogy szép kis jószág, de még böcsület is van benne.
Úgy nyergelheti ezt Bandi koma, ahogy akarja.
Nem is hinné az ember, hogy nincs még ez a ló betörve. Engedelmes, minden legkisebb moccanásra ügyel, lehet kormányozni, mint egy csónakot.
Hát jó van ez, kedves egy jó öcsém, neked legalább hadd virítson egy kis öröm, egy kis jó ebbe a nagy rettenetességbe, ebbe az életbe.
Legalább egy Rózsa visszakerül a városhoz. Még az ő gyerekkorában három-négy Rózsa is volt a városi tanácsban. Tudja ezt ő, még ha árva is, de ezeket tudja, mert Ágni ángyó megtanította rá. Híres fődbíró volt Sándor báttya, árvák attya vót Rózsa Józsi bátya. Andris bátya is szószóló volt Szögedébe, szegények szószólója, meg Imre bátya a tanácsba volt első. Müller főkapitány is azért szabatta ki a botozást, mert azt mondta:
– Nem fogod mögcsúfóni a szép nevet. Rúzsa Sándor!. Csillaga löhetöl a szögedi határnak, nem félelmetössége.
Kicsit elmosolyodott.
Még csípett is a szemével, mintha a gondolatába belelátna az a repülő madár odafel.
Mit szól ahhoz Müller főkapitány, ha a fülébe danolják: hogy is csak?
zúg az erdő zúg a mező
ugyan mi zúgattya
talán bizony rúzsa sándor
a lovát ugrattya
szép ő maga szép mindöne
szép a paripája
vígan vágtat a betyárok
szép karikájába
Hogyha Müller kapitány olyan jó lett volna hozzá, ahogy mondta, akkor nem huszonötöt szabott volna ki, hanem azt mondta vóna: Mécc a méneshő’!
Jóságos jó isten. Ha ez az egy kívánsága megtörténhetett vóna, vagy mögtörténhetnéjek, hogy Szöged városának tisztösségébe bekerülhetne, számadónak vagy mestörnek a városi ménes mellett, akkor másmint fordul itt minden.
Csak minden üldözi.
Sömmi se sikerül.
Aki szabad legény, maga keze után élő ember csak van a nagy tágasságos határon, az őtet mind tisztességgel, becsülettel megkezeli, süvegeli, elfogadja. Hanem mihelyt egy hivatalbélivel összekerül, akkor már megfagy a szájában a szó, megmered a nyelve gyökere, s nem tud válaszolni se, mert csak arra gondol: tik vertetök engöm.
Meg akarnák is újra verni, folyton verni. Ha megfoghatnák, ezek azok, akik soha nem kímélnék a bottúl.
Hogy verjék a tulajdon édes apjukat, anyjukat!
– Engöm többet mög nem üt égy is!
Olyan isten nincs az égbe!
Tovább fütyörészett:
azt gondolod hogy szeretlek
ha mán éccő mögölellek
még százszor is mögölellek
mégse igazán szeretlek
Ha akar, lögyön templom! – rikkantott fel magában – minek az a kápolna!… Akasszanak fel: de engöm többet bottal mög nem ér az istennek szent árkangyala se.
Megsimogatta a pejkó nyakát. Megveregette, kicsi hangot adott neki. Maga lova is ott ügetett kötőfékszáron mellettük. A vót az ő jó segítsége, ez a kedves Csillag paripája. Még ezt a fiatal vadat is az kantározza be. Biztosan megmondta neki lónyelven, hogy sose okoskodj, most ember kezébe kerültél. Innen úgyse lösz szabadulásod, de nem is kő, mert itt olyan dógod lösz, az anyád hasába se vót jobb.
Ilyeneket kellett mondania Csillagnak, mert néha oda-odanyerített a pejkónak. Olyankor érezni lehetett a pejkón, hogy mennyire javul. Milyen szorgalmatos lesz. Még jobban igyekszik. Csak mán a gyerök el ne rontsa az erkölcsit neki. Nála sincs se fegyver, se semmi. Mintha csak a ménesből vinné haza. Nála sincs se fegyver, se semmi.
Talán nem rontja el Bandi se.
Mer jó gyerök a gyerök. Andris gyerök. Bandi gyerök. Az apjuk is Rúzsa Bandi embör vót, harminchat lókötésért kötötték fő. Harminchatot fogtak mög rajta.
Hm. Neki e még csak a második.
Első a Csillag.
Hát a nem is lehet, hogy egy betyárgyerök vásárba vegyen lovat magának. Ezt még ott kötötte el, véletlenül lelte meg, mikor Bálint bátyjánál szógált.
Látott az úton egy lovat. Azt is úgy látta meg. Az is fiatal vót, kicsit deres. Csillag a homlokán.
E’ lösz jó, e’ lösz jó, neköm való ló.
Messziről kísérte a hajtókat. Bálint bátyám ménesbeli lován ült. Az is elég jó ló volt, de nem olyan, mint Csillag. Meg nem is az övé vót. Csak éppen alatta vót.
A nagy hajtóúton, alighanem Pest felé hajtották a lovakat.
Nem volt nehéz megszerezni. Nem kellett ahhoz csak dirr, durr… mán a pénzen vett hajtók azt se tudták, merre bújjanak… Úgy lehetett kivenni a csikót a többi közül, mint a virágot a pohárbul.
Most is talán jobb is lett vóna, ha egyedül csinálja. Nem kellett ezt a két maflát magához kötni. Pisze Matyi az egy alja nép, avval nem lesz jó fogózni. Csak ahhoz az egyhez ért, a kutyához. Meg a pénzcsikaráshoz.
Nem is hiszi, hogy nem fal-ásó őkeme. Azért kell neki annyira tudni a kutyák nyelvén. Hason csúszkál házak tövibe, ahol a gyerekek telepiszkították az ereszalját. Beletenyerel. Ez nem az ő embere, ez a nagy orrú, vastag hangú görény.
Imre igen. Imre tetszik neki. Kár, hogy éppen együtt volt Pisze Matyival, így akadt rá, erre.
De azért Veszelka Imrével is csinnyán kell bánni. Nehéz feje van. Az ilyen emberrel nem kell semmit se tudatni. Olyan, mint a fejsze: csak vágni vele, azután a sarokba állítani.
Most má megvan. Késő bánat, ebgondolat.
S híre lesz ennek az éccakának a pusztán. Sokat fognak erről beszélni erre is, arra is. Úgy fut a hír, mint a rétégés.
Nevetett magában: biztos, hogy az ő nevére fogják rögtön. Amelyik kutyának veszött hírét kőtik, e’ kő annak veszni.
Mán Rózsa Sándornak a nevét ugatják. Mán azon csudálkoznak, hogy hun van ilyen soká, hogy semmi se’ történik az éccakában?
No hadd ugassanak. Nem sokat ugathatnak. Most osztán megint csönd lesz. A gyeröknek má van lova. Másik ló minek? Nem kell neki semmi.
Van neki elég gazdája, ahol eltőthet félesztendőket is. Ménesnél mindenütt szívesen lássák.
Felnevetett.
Legjobb vóna, ha hónap csak bekínálkoznék Majsa számadóhoz.
E vón’ a legjobb.
Mer ha keresik erre is, arra is, az az egy hely, ahol nem fogja keresni senki.
A mög elég barom ahhó, hogy mög né ismerje! Jó embör.
Dehogy ösmeri. Mög vót az ijedve röttenetös mód.
Újra csak nótára kellett kanyarintani:
azt gondolod esső esik
pedig a szömöm könnyezik
szömöm könnyes orcám nedves
mind teérted van ez kedves
Ezen is el lehet gondolkozni a lóháton, hogy ez a Piros. Micsoda teremtései vannak az istennek. Mint egy pihe, ha ráfújnak, elszáll.
Jól van no, jól van: az öccse örökli. De hát az öccse, az is csak bandi. Ümellette, nem több, csak egy bandi. Hogy égy lány Rúzsi Sándort ki tudja váltani egy rúzsabandira.
De mindig is vót ebben a lányban valami, ami neki nem tetszött. Mögmondjam mi – szólt önmagához: – Mögmondom: e mindig fé’t énmellettem… Én pedig ezt az egyet nem szeretöm, ha fél, aki rám van bízva… A teremtöttét, ha én vállalom: akkó a fejércseléd úgy érezze magát, akárcsak szűzmárija kötőjibe. Olyan bátorságba.
– Neköd a világon semmi bajod se löhet – megmondta neki előre –, csak té sé láss, sé hallj: égy szót sé beszélj. Soha… Megértötted?… Akármit kérdöz akárki: itt vót? mikor láttad?… semmit se tuggy. Nem hallottad! nem láttad! nem ismeröd! Asse tudod, ki a… Még a nevét sé értöd.
De ennek a lánynak mindig reszketett a szíve.
A teste nem reszketett, de a szíve igen. Mit lehet egy gyáva némberrel kezdeni.
Öccsének való ez: Bandinak. Olyan házba, ahol soha sincs semmi kockázható. Ahun fizetés van, röndösen. Kommenció. Abbul kell élni, amit kimondanak, kiadnak. Ahun az embört semmi se fenyegeti. Csak éppen az istennyila. Pedig hát ott is sokszor füstöl a kémény, de nem tudjuk, mi fől alatta…
Piros? főzi a kását, ha nincs egyéb. Belevaló birka ha van, van, ha nincs, nincs.
Pedig hát felette is telik az idő. Már húszesztendős régen elmúlt. Azóta három nyár is eltőtt, mikor azt mondta Kajla Mihály gazda, hogy: megütötted a két iksöt.
E pedig, úgy mondták, húsz esztendő.
Ez a bökkenő: mi lesz az emberrel, asszony nélkül.
azt gondolod hogy én bánom
hogy tetülled e’ kő vá’nom
e’válásom nem sajnálom
csak a régi jókat bánom
De most hirtelen felébredt a mélázásból.
Már itt van a Péter gazda tájékán. Ha jobban megnézi, már látja is a nagy házat meg a kis ólakat. Olyan a mind, mint a szarkafészek.
A tágas, nagy udvar üres volt. Már az állatok is mind kimentek legelni, még a tyúkok is távol kapargáltak a vetés töviben. Még a kutyák is lusták voltak. Korán volt, de érezni lehetett a szörnyű meleget, ami ma lesz.
Megállott a két lóval a tanya udvarán.
– Hé – kiáltotta el magát csengő hangon lóhátról –, van itt valaki?
Senki se felelt:
– Ez a Veszelka Pétör gazda tanyája? – kiáltott újra.
A lány lépett ki a szalmatetős fészer alól. A kötője tele volt tojással. Most szedte össze.
Gyanúsan nézett a lovas legényre.
– No: ez, vagy nem ez?
– Mit akar tülle?
A legény elnevette magát. Látta, hogy nem ismeri meg őtet a csúnya nagy szájú lány.
– Itthon van-e Rúzsa Bandi, azt akarom tülle.
– Rúzsa Bandi? – csudálkozott a lány. – Hát attul mög mit akar?
– Ögyem mög azt a szép szádat! – mondta a legény s nevetett a lány szemébe. Olyan csúnyának látta a lányt, hogy nevetni kellett rajta. – Csak tunni akarom, oszt mögvan – mondta. – Kinek mi köze hozzá.
– Akkó keresse mög.
S evvel a lány hátat fordított.
Amin a legény igen elcsudálkozott. Még ilyen lányt nem látott, aki neki hátat fordítson.
Nevetni kellett rajta. Hát hátulról se szebb, mint elölrül.
Vékony is, csontos is, még olyan fejletlen, mint a fiatal csikó, a fejit se bírja. De hunnan van benne ez a bátorság, hogy neki hátat fordít?
– Gyere csak ide – szólt rá.
A lány, mintha kígyó csípte volna meg, visszanézett:
– Én e?
– Téj a!
– Minek?
– No csak gyere, ha mondom. De rögtön gyere!
S úgy tett, mintha a karikást akarná letekerni a nyakából.
A lány nagy szemet meresztett.
– Csak nem akar engöm mögütni? – mondta lángoló arccal. A két piros folt, mint a parázs, lilán égett az arca közepén.
Rózsa Sándor nevetett:
– Ha nem gyüssz, pányvával foglak be, ha gyűssz, mögcsókollak.
A lány újra hátat fordított, de nagyon.
Nem is szólott egy szót se.
Ment a tojással a házba be, közben az ujjaival ott kavargatta a kötényében, talán számolta hány van, vagy mi.
Rózsa Sándor letekerte a karikást, megforgatta a feje fölött, s retteneteset durrantott vele.
De ettől a fiatal ló, aki még nem volt hozzászokva a durrogtatáshoz, mögijedt, kiugrott.
A legény belevágta a sarkát a vékonyába.
A ló ugrált és a másik lovat, a Csillagot is magával rángatta. A meg szintén megkavarodott, az is elkezdte cifrázni.
A lovas most ráfeküdt a tomboló csikó nyakára, s mintha a fa ágán ülne, a hintázó kötelét oldaná le, eloldotta Csillag nyaklóját, eleresztette. A Csillag el is szaladt, nekivágott a pusztának, nem is lehetett tudni, merre megy.
Nem is törődött vele, hanem ahogy magában maradt a pejkóval, hát ennek oskolát akart adni.
Vette a kurta korbácsát, a kancsukát, s verni kezdte vele a lovat.
Nem haragból. Ésszel.
Elébb a farát verte, de oly keményen, hogy felrepedezett annak a szőre szálán a por.
A ló egyre jobban megbomlott.
A legény mintha hozzá lett volna nőve.
– Fogsz te énalattam ugrá’ni? A zanyád… erre-arra…
Most mind kényesebb helyeken vagdosta. A hasa alatt, a két hátulsó lába közt. Sűrűn, keményen, mint a jégeső.
De úgy, hogy aztán nyoma ne maradjon.
A ló egészen meg volt őrülve. Két lábra állott, de a legény a száját oly keményen tartotta, hogy a ló visított a hörgéstől.
Körbe-körbe vágtatott, nem tudott kirohanni az udvarból, mert mikor már az udvar szélén volt, a lovas mindig meg tudta fordítani, s bent rajcsúroztak a tágas nagyudvaron.
De addig, addig, vége nem akart szakadni.
A lovat meg kell törni.
Egész úton jól viselte magát, most ütött ki rajta a szűz makrancoskodás.
Nem hagyhatja az öccsére. Bandinak már készen kell adni a lovat. Ez az ő dolga, ezt neki kell elvégezni.
Hát pihenés nélkül csak vágta. Vágta, ahogy csak kell.
Nem fertályévenként huszonötöt, eccerre kiadta neki az ötszáz ütést vagy tán ezret.
Addig vágta, hajtotta, rohant vele, de a ló soha nem tudott belerohanni se a színbe, se a disznóólba, se fedél alá, karámba, se az ágasfába; egyáltalán semmi kárt nem tudott tenni magában, mert vasmarokkal tartotta, osztán annak, akárhogy meg is volt vadulva, ott kellett menni, ahol ő akarta.
A lány berohant a konyha ajtaján a rettenetes vadság elől, onnan kukucskált ki, már látni se bírta, mit csinál ez a szörnyű vadember avval a lóval. Csak kimeredt a szeme, és nézett irtóztató rémülettel, egész teste úgy reszketett, mint a csikóé; amikor a ló végre végképp kimerült, letört, térdre csuklott, és kínjában messze kinyújtotta a nyelvét, a tajték szakadt róla, és minden erejét elvesztette, ledőlt a földre, hanyatt vetette magát, ott kezdett el vonaglani, akkor a lány sikoltani kezdett a legényért, hogy úgy látta, azt a ló maga alá gázolta, de alig nyitotta ki a szemét, már a legnagyobb ámulattal látta, hogy az most is talpon van, és a rugódozó lovat addig veri, amíg az egészen el nem veszti az erejét. Még egyszer lábra akart állni, de nem bírt, ott az udvar közepén kétszer-háromszor is lerogyott, végre tajtékot túrt, lihegett, mint egy megszúrt disznó, s a legény, az meg ott állott mellette, s kis szavakat kezdett neki mondani, füttyentgetett és csiccsentgetett a nyelvével, s mikor a ló már megadta magát s elfeküdt a földön, mint egy hulla, akkor ráhajolt, megveregette a fejét, a nyakát, simogatni kezdte: akkor a ló újra felrobbant, újra lábra állott, újra vágtatni kezdett, a legény újra utána, a kötőféket egy percre el nem eresztette, újra megverte, de már nem olyan vadul, hanem szinte békítve és szelídítve. S folyton morgott felé, csitító hangokat és kis szavakat, dürrögve és anyáskodva.
Aztán a ló megadta magát sorsának.
Megállott. Leeresztette a fejét.
Minden tagja, minden izma reszketett, facsaró tajték.
– Jó van, kis lovam, jó van, bogaram, jó van, kedvesöm, angyalom, gyünyörűségöm.
S otthagyta a lovat magában.
A ló megérezte, hogy szabad, abban a pillanatban kivágott, hogy elragad. De a fiú már rajta volt, elkapta a kantárt.
Mire a ló szembefordult vele, mint egy farkas, rá akart rohanni.
Juliska újra sikoltott, mintha őt ölnék.
De a legény újra elfogta, újra kancsukázni kezdte a lovat, mire az kínjában, dühében, erőtelenségében, végre megadta magát. Se le nem dőlt a földre, se nem háborgott tovább, állott lehajtott fővel, végig-végig reszketve, de tűrte a verést, s mikor a tanítómestere már maga is kimerült, ott maradt állva, mint egy kimustrált remonda.
Most már el lehetett ereszteni a kötőfékszárát.
Rózsa Sándor a kúthoz ment, fogott egy vödör vizet, hozta és végigöntötte a lovon.
A ló már nem bánta, már akármit lehetett vele csinálni.
Tűrte, mint a hulla.
Egyik vödör a másik után, csak úgy zúgott végig a lovon a víz, s nagy tó kerekedett az udvar derekán, amiben a harminc kacsa vígan ellubickolhatott osztán.
Most a legény megölelte a kis ló nyakát, megcsókolgatta, megbirizgálta, simogatta.
Veregette, dürrögött neki, szerelmes hangokat adott.
– Jó van, Pejkó. Jó ló vagy. Erős ló vagy. Bírós vagy. Embör lösző.
A ló úgy állott a négy remegő lábán, csak fújt, csak fújt, csak lihegett. Léhogott és fújt és szuszogott és alig bírt élni.
A legény ott hagyta, ment be a házba.
A lány ott állott, elhúzódva előle rémülten az ajtóba.
– Van kámfor itthon?
A lány gyűlölködve nézett a szemébe.
Ezen ütődött meg a legény. Micsoda gyűlölet van ennek a lánynak a tekintetében!
– Van itthon kámfor?
A lány arca fehér lett, mint a fal, s beleköpött a legény szeme közé.
Erre az, abban a pillanatban, úgy pofon csapta, hogy a lány megfordult a tengelye körül, s elbukott a konyha fődjén.
A legény vette a kancsukát, megcsattogtatta.
– Ász fő rögtön!… Állasz fő?… Vagy én állítsalak fő?
Csattogtatta az ostorát, de nem érintette meg vele a lányt.
– Föl! Lábra! Ha mondom!
A lány feltápászkodott.
Sötéten és halálos remegésben állott a betyár előtt.
A fiú nézte. Látta, hogy mégis nagyon fiatal. Nincs több tizenhat évesnél. De jó csontjai vagynak. Orcára nem szép. Kivált most, hogy a sírástól el van torzulva mindene. Megnőtt a szája. Kicsi lett a szeme… De valaki!… Az anyja istenit: szembe merte őtet köpni.
– No, nem haragszok. Gyeride. Csókold le a nyálad.
A lány megvonaglott.
– Mi lösz?
A lány, mint odakint a ló, mán nem bánta akármi történik. A legény odalépett hozzá, gyengén a vállára tette a kezét.
– Té vagy a legszöbb kislány, akit életömbe láttam.
Csönd. Akkor azt mondta neki azon a kedves, kedves csiklandós hangján:
– Hogy hí’nak?
A lány megrázkódott, nem szólt.
– Veszelka Juliska?
A lány ránézett könnyein át s bólintott.
A legény az övébe nyúlt. Valamit kivett a gatyája korcából. Odaadta a markába s rácsukta az ujjait.
A lány megérezte, mi az a kezében. De fogta, belevágta sután a világba.
Az olvasót.
Rózsa Sándor felhördült.
– Vöszöd fő rögtön!
A lány halálos megdermedéssel látott bele a legény felizzó iszonyú szemébe. Megszédült, elindult, felvette az olvasót, mint egy hitvalló tartotta az ujjai közt, s az olvasó megbarnult szemei láncolva csüngöttek vékony barna ujjai közt.
– Tödd a kebelödbe.
A lány lassan emelte fel kezét, az olvasót a kebelébe eresztette.
– Azé adtam, hogy imátkozzá’ énéröttem, szögény bűnösért.
Evvel megfordult, kiment a házból.
Odakint az udvaron már itt volt a Csillag is. Ott állott a pejkó mellett, aki még mindig tehetetlenül s lihegve állt. Megnyalta a sebeit. S a megtanított ló, minden érintésére végig lebernyegeződött. A Csillag talán azt nyihogta:
– Így köll annak lönni. Testvéröm. Embörkézbe kerű’tünk.
– Juliska! – kiáltotta Rózsa Sándor.
Kisvártatva a lány kiszédült a tornácra.
– Itt hagyom a pejkót. Rúzsa Bandié ez a ló. Mögértötted? Rúzsa Bandié. Ezzel möhet a szögedi ménöshő. Az üvé.
Kicsit nézte a lányt. Bírálta.
– Jó neköm való lösz e még – mondta, avval felvetette magát a Csillag hátára s léptetve indult ki a tanyaudvarról.
Azt se mondta: isten áldjon.
Elment. Le se törülte a kisjány nyálát a pofájárul.
A két betyár a két lócán végignyúlva aludt, de a csárda tömve volt alvókkal.
Annyian voltak bezsúfolva, amennyien csak befértek. Mind asszonynép.
Akik a fogadott katonákat kísérték az éccaka, most megállottak a Csepegtetőnél, a hőség elől nagy fáradtan behúzódtak. Kosarak voltak a fejük alatt, ketten-hárman ültek úgy, hogy egymásnak vetették a hátukat.
Törődöttek voltak, kellett aludni, mert ebben a hőségben nem bírtak már gyalogolni.
Pisze Matyi horkolása kísérte az álmukat.
Csak úgy elnyomta valamennyiüket a buzgóság.
És a bánat.
Elmentek a szerelmes gyermekek; az anyák utánuk sírnak; van akinek álmában is meg-megcsordul a könnye; de vannak feleségek, akik itthon maradtak egy csomó gyermekkel, most már soha többet nem tudják, mi lesz velük.
A katonafogásnál az az elv a város vezetőségében, hogy a semmiházi naplopókat, a haszontalan csirkefogókat szedjék össze. Szóval, a szegényeket. Aki szegény, az már minden rossz. A szegény nem szeret dolgozni, mert akár dolgozik, akár nem, egy a kereset. A szegény nem tiszteli a más vagyonát, mert neki akkor sincs semmije, ha tiszteli. A szegény nem tud uralkodni a zabolázatlan érzésein, mert nem látja semmi értelmét, hogy megtagadjon magától akár egy harapás érő vagyont, akár egy asszonycsókot, amihez hozzájuthat. A szegény az elesett, és valamennyit nyugodtan be lehet a fogott katonák közé dugni, soha senki nem reklamálja, még a saját családja sem, mert annak is csak terhére van, kárára és fájdalmára.
A szegénység kitermeli a rosszaságot.
A nyomor.
Mert van tisztes szegénység is, amely sarkall, amely még nem látszik legyőzhetetlennek. Az ilyen szegények iparkodnak, ezek végeznek el minden munkát, ezek hozzák létre a nagy alkotásokat. De a nyomor az már semmit sem csinál, csak árt.
Pusztít, mint a szennyes árvíz.
Hát bizony nem nagyon kellemes látvány benézni ebbe a csárdába, itt a Csorba-puszta közepén. Rideg, vörösre kiégett pusztaság van körös-körül, már alig találni zöld fűszálat, a csárda kuporog, mintha egy kopott túzok már nem bír járni, maga alá húzza hosszú lábait, barnán, elnyűtten várja a halált.
Ilyen korcsmák vannak mindenfelé az Alföldön. Ennivaló nincs, csak akkor, ha a vendég visz bele, ha megkínálja a csárdásékat. Szegény parasztok ezek a csárdások is, sok gyerekkel ógnak-mógnak, míg leélik az életüket. Ha egy kis boruk van, az rájuk savanyodik, mert hétszámra egy lélek se kerül, ha meg vendégek jönnek, csak a méreg eszi őket, hogy semmit se tudnak adni. Kivált az efféle vendégek, mint ezek. Még a betyárok se érnek semmit. Mire való az olyan szegénylegény, aki tisztességgel köszön be s rögtön végigfekszik a lócán, hogy kialudja magát. Magáéból abrakol a lovának, a saját számára se kér, mert még van a tarisznyában a Gyenise Péter szalonnájából, kenyeréből, de még abból se eszik, mert takarékoskodni kell avval is, s úgysincs egy félkrajcár se a zsebbe, hogy utána egy icce bort parancsoljon.
De ki se lehet zavarni, mert rögtön felhúzza az orrát. Még jó, hogy van annyi becsület, hogy hitelbe nem parancsolgatnak, mert ha tennék, azt se lehetne megtagadni.
Hát még ezek a katonakísérők.
Ezeknek semmi se kell, csak a hűvös. Azér kuncsorognak be, mint a birkák, összezsúfolódva kérik az engedelmet, irgalmat, kegyelmet, hogy csak egy kicsit kilevegőzzék magukat. Anélkül is alig van rajtuk valami ruhaféle, de most leoldják a kendőket, a batyukat, az üres kosarakat, kibontják az ingváll madzagát, hogy a testük gőzölögjön, s kis idő múlva már olyan fullasztó emberszaggal van tele az ivó, hogy sütni lehetne benne a palacsintát. Hőség. Pedig be jó hűvösek voltak a sárfalak. Még azok is kiforrósodtak, mint a kemence, a gőzölgő testek párájától.
Mindenki alszik. Pedig de csúnya a szegény ember, mikor alszik. Mint a sár, dűlnek el a tetemek, keresztül-kasul, akár édestestvérek volnának, egymáson nyúlnak el, megáporodottan bűzölögnek együtt.
Összevissza döngetett búzakévék, mikor már eső megverte, vihar megtépte.
Mind fejérben van, vászonban, alig akad köztük kékfestő, maguk szőtték, fonták a gúnyájukat, s még a kötőt is, ami előttük fityeg. S barna a fejér, mint a főd, amin feküsznek disznó módjára.
Így telnek a negyedórák, az órák, már délutánra hajlik, még mindig csak alusznak. Hadd aludjanak, addig nem csinálnak bajt, míg alusznak.
Hogy szeret az ember együtt lenni. Nincs jobb szag az embernek, mint az emberszag. A rettenetes nagy bánatban, keserűségben talán el is pusztulnának, ha magukban kellene maradni. De nincsenek magukban, olyan megnyugasztaló, hogy a többi asszony is éppen úgy szenved, sír és panaszkodik, szinte egymás szájából szedik ki a jajszavakat.
– Ebbel tarts, ebbé kő lönnöd! – mondja ébredve egy hatalmas testes asszony, aki roppant tagokkal nyújtózik; s közben ráeszmél, micsoda kutyafalka az, amelyikben magára talál.
Mindenki az, ami a társasága.
– Mit mond, ángyó?
– Csak ásítottam.
Nem is tudja, milyen jót mondott.
Mert az a borzasztó a szegényeknél, hogy azok, akiknek az élete hajlék nélkül telik el, nem tudják, hogy a szabad ég alatt mennyivel jobb volna, mint itt a korcsma földjén heverni.
Rózsa Sándor későn ért a csárdához; ő mondta, hogy itt várják meg, mert a Csepegtető kívül volt az országos úton, nemigen szokott arra térni senki, az is csak most esett meg, hogy a katonákat kísérők itt jöttek keresztül. Rövidítették az utat, mert a főút a mocsarak miatt nagyot került, de most a szárazságban jól lehetett menni a lápokon át, aki tudja a járást. Megismerte a két lovat, Pisze Matyi fakóját meg az Imre nagy szürke lovát, a Lógót.
Lepattant a Csillagról, bekötötte hozzájuk az állásba. Sással fedett rossz szárnyék volt ez, de mást nem lehetett csinálni, legelni nem volt hova kicsapni a lovakat, vörös volt a főd színe, akármerre is nézett.
A Matyi nyergén még volt a zsákban abrak, megtöltötte a ló tarisznyáját s fejébe akasztotta.
Csillag rögtön hozzáfogott bókolni. Fel-felhányta a fejét, hogy az abrakot a szájába rázza.
– Héj – kiáltotta el magát, ahogy benézett a csárda vedlett ajtaján. – Hát itt mi van? Ellető?
A birkaakolban szoktak a juhok így összetúródni.
Rájuk nevetett.
– Jó, hogy most itt nincs pandúr! – mondta.
De nem értették. Még senki se hallott a röszkei esetről.
– Látok egy legényt – mondta Pörzsi –, de hát ahun egy van, ott egy sincs.
– E’mönt a mi fiunk – sírt fel egy vénasszony, fekete kordován bőrét gyúrva –, nincs má nékünk életünk.
– Ó, anyám, egyet se búsuljon rajta: fiú helyött fiút ád az Isten.
Bólogattak az asszonyok, fölnevettek. Ha ilyen szép vigasztalót kapnak az asszonyok, akkor nevet még a félhótt is.
S Rózsa Sándor belesodródott. Magyar embert a társaság új emberré formálja. Ki az, aki társaságban el nem veszíti bánatát, keserűségét. Emberek közt ember légy: tréfálj. Arra nincs eset, hogy a magyar nép ne tréfaszóra fordítsa a beszédet, mihelyt hárman vannak együtt.
– Ne sírjon anyám, maga még mindég átugorja a száz tű hosszát.
Még az öregasszony is nevetett.
– Az, az – mondta bólogatva. – Az is régön vót.
– Mer maguk ám az oka annak is, ha a pusztázók olyan bátran vigasztalják magukat.
– Vigasztajja a kedves annyát – pattogott egy menyecske. – Engem ugyan nem vigasztal, mert én szömön köpöm.
– No attúl az embör nem ijed mög. Aki köp, avval le köll nyalatni.
Egyre jobban nevetgéltek az asszonyok.
– Nyalja le a süly, aki megeszi. A perzekútorját! Csak azér tartyák őket, hogy vegzájják a szögényt. Bezzeg Rózsa Sándort nem tuggyák elcsípni. Csak otthun iregnek-forognak, mint a kan kutya. Ki védelmez mög minket mán, ha elvitték a mink jó védelmezőinket.
– Még sose vittek annyi katonát, mint az idén. Nem tudom, mit akar a császár is. Mán dógos kéz nem kő, csak fegyverre kő az embör?
Újra visszaestek a jajgatásba, a keserűségbe, az igazság keresésébe.
– Ne sírjatok, lelkeim, majd mögsegít a jó Isten.
– Majd mögsegít a jó halál.
– A boldogságos Mária.
S keresztet vetettek sorra mind.
Rózsa Sándor ott állott felettük, s nézte őket.[3] Neki nem volt annya, aki őtet sirassa nehéz életéért. Őt elvihették volna, utána senki sem emésztené magát. Szomorúság fogta el, hogy ennyi asszony van, akinek az elveszett gyermeke vigasztalhatatlanul fáj, s őneki élnie kell ezt az életet.
Hogy élje? Minek is élje? Duhajul, butául? Vadul?… Miért is nem lett hát mezei farkassá, nádi ordassá. Mi őrzi meg, hogy sajnálni tudja ezt a sok szegény síró-rívó teremtést.
Elfordította a fejét, mert ő is közel volt hozzá, hogy könnye csorduljon.
Az ember csak erőtteti, csinálja, hogy él. Pedig annak a szegény fiúnak is jobb az élete, mint az övé, akit nehéz menetben hajtanak a bajai úton. Mert most is ott van a többi közt, ő meg magában áll itt: kije neki a két legény, aki ma hozzá tartozik. Nem is ismeri őket…
– Ne sírjanak, galambom – mondta. – Ne sírjanak kedves néném… Hazajön a fiuk, akkor is a maga fia lesz. Most is a magáé… Tanálkoztam vele az éccaka Átokházán… mind jó van, mind egészségös, mindönik tisztöli az édösanyját…
Az asszonyok megnézték a fiatalembert.
Pörzsi meglökte könyökkel Tatárnét.
Tatárné meglökte Hideg Esztert.
Egyik a másikat.
Ráeszméltek a puskalövésre. Hátha ez az elkeseredett fiú, aki megpuskázta az egész katonaságot… Nagyon nagy lehet a bánatja…
– Van-i édösanyád, fijam? – kérdezte könnyei közt az öregasszony.
– Van hát. Fönn van az égbe.
Hallgattak s néztek maguk elé. Bólogattak. Értették már.
Nincs annál nagyobb, mint az árva sorsa. Ezt ők tudják legjobban, az anyák. S mennyi árva van most ezen a világon. Csupa árva az egész. Még az is árva, akinek vannak szülei, mert máma a szülők is árvák. Haj, nincsenek itt a nagygazdák feleségei, nincsenek az uraké. Csak csupa szegény kétkezi ember családja van itt együtt. Csupa olyanok, akik a menetben hátul viszik a körösztöt, s hajbókolva imádkoznak egész úton.
– Te vagy!… – sikoltott fel egy asszony. – Te vagy a!…
Kinyújtotta az ujját, és a legényre mutatott.
Rózsa Sándor ijedten pillantott rá, akármilyen bátor is az ember, ha valaki ujjal mutat rá és sikoltozva, meg kell rezzenni.
– Ő az, aki engem mögmentött a perzekútor kezibűl… Asszonyok… Múlt héten Röszkén… nálunk… ez a legény vót ott lovat patkótatni… Rác Pali pandúr rám gyött… beszorított a méhej megé… Akkor ez az embör észrevette, nekimönt, szétverte a fejit neki, összetörte a puskáját neki, lefegyverözte a másik pandúrt is, és a Bak Józsi bátyámmal elküldte neköm minden pézit…
Jajveszékelve sírt.
– Azé vagyok én itt… Azé kell énnékem itt sírni veletök… Oda vót az uram tőtést csinálni. Jó helyön vót. De az urak megharaguttak rám, elfogták az uramat tőlem, evitték katonának tizenhat esztendőre… mer ez a jó embör nem tudta nézni, hogy éngöm megbitangosítson egy kutya perzekútor… Azé köllött néköm elveszteni a jó uramat, Maradék Pált… Mer a vagyok én, Maradék Pálné, Röszkérül. Én vagyok az, akin bosszút állott egy tisztességös fiatalembör… Azé köll énnéköm fiatalon, három gyerekkel árván maradni…
Úgy sírt, hogy csaknem kifogta a frász.
Az asszonyok megilletődve hallgatták. Ez az asszony eddig az egész menetben soha egyetlen szót sem ejtett. Senki sem tudta közülük, ki ez, mit kísér, kit sirat. Csak ment köztük némán, mint a keresztvivő. Vitte az élete nehéz keresztjét.
Körülvették, simogatták, vigasztalták, de az csak egyre jobban jajgatott. Nagyon rájött most a fájdalom, hogy megismerte az ismeretlent, aki őtet megmentette.
– Ne sírjál – mondta neki Rózsa Sándor. – Ne sírjál. Én nem töhetök rulla… De ha töhetök: töszök!… Mert ha te árva vagy, árva vagy… én is árva vagyok… Majd megtudod, ki vagyok… Nem te vagy az első szögény, akinek segítöttem, nem is az utóssó… Tudd mög, tudjátok mög, neköm sönki se számít, csak a szögény… Hát lögyetök békén.
Mély csönd volt. Mély, mint mikor misére csöndítenek.
Az asszonyok letérgyepeltek a korcsma fődjén, és nem tudván egyebet csinálni, hogy adjanak kifejezést nagy szívbeli megilletődésüknek, imádkozni kezdettek:
szűz márija isten annya
imátkozzá értünk
Mások a litániába saját sirató szavaikat szőtték be, fekete fonalat a fejér vászonba.
jaj pétöröm pétöröm
andris andris andriskám
szerelmetös fijam János
Túlhasítja a tömeget az éles hang:
én életöm halálom jaj csillagom virágom
istvány
Ki-ki név szerint siratja el övéit, meg-megszólogatja a távollevőket, mintha már a mennyégben masíroznának, az égi porban. Mintha még a jóisten se tudná másképp megkülönböztetni őket a többi egyforma boldogtalan közül. Mindenkinek kell odafenn is egy-egy saját pártoló, védő, közbenjáró, hogy tudnák másképpen az égi pandúrok elvégezni kötelességüket.
miháj miháj
be szeretted a sulymot
mög a pecsönyét
disznóöléskor
mind leetted a fülit farkát
Sírnak a szemek, szárazon nem maradnak. Észre sem veszik, hogy közülük senkinek egy falatja sincs; semmi ennivaló. Mindent odaadtak a távozó fiaknak s kedveseknek. Az utas katonáknak. Még a morzsákat is kirázogatták a tenyerekbe. Hiszen ők itthon maradnak. Aki itthon van, annak kő legyen. Csak azt kő sajnálni, aki elmén.
Tatárné sír fel:
itthun a ház
de nincs kenyér
Hideg Perzsi kontráz:
bizony a ház nem vagyon
nem vagyon csak nyugalom
S hatalmas tagjait egybefonva litániáz maga:
oly uram vót néköm az a csöpp uram
nem is uram nem mondhatom csak emböröm
hogy az engöm úgy ellátott
úgy mögtartott
étetött
kisujjamat se költött mozdítani
ha nem akartam fő se kőttem
kicsi uram a főd alól is kiteremtötte
még mög is főzte ha köllött
– Úgy van, úgy van – zümmögtek rá a népek.
Akkora keserűség volt a szavában, nem is gondolta senki, hogy ezen még nevetni is lehetne.
Hideg Perzsi folytatta:
libát tanált a lelköm akkor is
azé vitték ee
azt a libát is az urak ötték mög
nem pörzsi ötte mög
jaj én uram s istenöm
hány tudna tégöd kipótolni
édös uram lelköm
Mindenki bólogatott, könnyét szívogatta, törülgette, nagyon kisírták magukat; folyt a litánia:
elefántcsonttorony imádkozzál éröttünk
csak legalább egy combocskáját
mögkaphattam vóna
mind elvitték a perzekútorok
mind a két combjávaa
A két betyár már ébren tápászkodott. Ki tudna aludni ilyen rivadalomban. Nézték egy ideig a síró, jajgató asszonyokat.
Akkor Pisze Matyi rájuk rikkantott:
– Haggyátok mán a fenéjét neki! Ne bőgjetek a fülembe, mert közétek vágok.
Rózsa Sándor a korcsmárost szólította.
– Mit tudnál anni ezöknek?
– Sömmim sincs. Sömmim sincs, csak a beteg feleségöm. Mög a hat gyerököm – mondta a csapláros.
– Rakjá tüzet. Készítsd a bográcsot. Mingyán lösz.
Evvel elment, lóra ült.
Fertály óra múlva malacot hozott. Jókora süldő volt. Erre Pisze Matyi is kijött, nekigyürkőzött a henteskedésnek.
Délre rendes ebédet kaptak az asszonyok. Csak hát kenyér nélkül kellett megenni a malacpaprikást. Jó vót úgyis.
Bor se igen volt rá. Valami kis penészlett, virágos lőre volt még néhány iccével a hordó fenekén.
– Olyan csárdások ezek – mondta Pisze Matyi –, el kell őket tartani.
Rettenetes volt a hőség. Mindenki lefeküdt utána újra.
Éccaka lehet csak menni a hosszú úton. Estére majd elindulnak.
– No gyerünk innen – mondta Sándor. – Hagy aluggyanak.
– Most érdömös maradni – szólt Pisze Matyi –; én már kinéztem magamnak a strózsákot.
Rózsa Sándor felült a lovára s intett.
Menni kellett vele.
A Csepegtető csárdában csak könnyeknek szabad csepegni. Özvegyek és árvák könnyeinek temploma lett.
Míg tovább vágtattak, Rózsa Sándor nem szólt. Gondolkodóba ejtette ez a mai nap. Valami szöget ütött a fejébe.
Valami nem tetszett neki.
Az, amit Maradék Pálné mondott. Ő az asszonyt nem is látta: talán rápillantott, mikor a pandúrt letépte róla, de nem vette figyelembe. Most nem ismerte meg, csak annyit gondolt, hogy nagyon megfogyott az asszony. Nem olyan, mint volt. Akkor jó friss, nyelves, kövéres teremtésnek emlékezett rá. Most szikkadt, sovány, keserves szegény.
Hát az urak máris bosszút állottak rajta. Hm. Elvitték az urát. Kivették a töltéscsinálók közül. Azt se tudta szegény, mit akarnak vele, besorozták katonának.
Ez csak így megy?
Most, ha ő olyan hatalmas volna. Hogy neki, mondjuk, nagy bandája volna, mint a régi betyároknak, a fekete embörnek. Akkor ő most rámehetne… Kikeresné, ki volt az, aki csinálta… Mert hát az összes urakra nem mehetne rá, akármennyi legénye volna is… Csak a császárnak van annyi, amennyi kell. A császár tehetné meg csak, amit ő szeretne… visszaadni a tromfot…
De evvel a két senkivel?
Imre még csak, csak, de gyerek. Gyerek ez még. Sok víznek kell lefolyni a Tiszán, hogy ez megérjen. Embernek. Tisztának. Betyárnak.
Hanem a másik, a Pisze Matyi, az nem tetszik neki.
Most ennyi az összes embere?
Mer jó van. Ott van Bánné, annak az ura, az jó pajtása, jó füles ember, jön-megy. Ütött ember. Már el van törve ennek is a hátulja, sokat vert ember. Ez már nem avatkozik bele semmibe, de arra jó, hogy mindent tud. Az is kell. Az a legfontosabb. Az asszony is jó, olyan, mint a kenyér, lehet belőle harapni, meg lehet belőle élni. Csak folyton szül, s már annyi gyerek van körülötte, mint egy anyadisznó körül. És mind mástúl. Még kicsik, még nem tudnak pletykálni, de már kezdenek beszédesek lenni… Ez nem jövőre való… Az urát igen… Azt számon kell tartani… ez a nagy, vörös, zápult ember még sokra lesz jó… Gerencsér-erdő… Jó citerás. Az is köll. Domaszéktó is arra esik. Kerekes Sándor. Még tán ez a legalkalmasabb… Ez is ütött ember… De
látom az életem nemigen gyönyörű,
hacsak az úristen rajtam nem könyörül
Pedig evvel érdemes együtt lenni, mert senki sem ért olyan alaposan a dologhoz. Az emberben felforr a vér, ha vele van egy napig. Most mit tudna ez a Kerekes Sándor kifundálni a Maradék Pálné esetiből az urak ellen…
Úgy ült a lovon, oly nagy gondban, hogy nem tudott hová lenni. Kavargott benne a sok érzés és bosszúság. Tehetetlennek sejtette magát avval szemben, ami fenyegeti.
Magában van.
Senkije.
Ez a baj.
Az urak sokat tudnak. Tudnak egymásnak írni, el tudják olvasni az izenetet. De a szegény betyár csak annak hisz, amit a maga fülével hallott, tapasztalt.
Olyan embernek nem is lehet hinni, aki írást tud. Az már nem tiszta ember. Az már többet tud, mint szabad. A kovács is, az is igen fenn hordja az orrát.
Krisztus urunkról csak úgy fumigálva beszél. Ezek egy se tud ilyeneket, se Bán, se Kerekes.
– Várjatok mög a kismonyi csárdába – kiáltotta a két legénynek.
Pisze Matyi elégedetlen lett.
– Esső lösz! – kiáltott vissza.
– Bolond beszéd. Honnan tudja kend?
Engedte, hogy közelebb jöhessen Matyi.
– Bolhák, ha igen csípnek, esső lészen – mondta, ahogy beszéd közelre jött.
Rózsa Sándor nem méltatta válaszra.
– Tudománya van annak is. Fecskét is láttam az elébb, hogy szárnyával a vizet verte, az is essőt jelönt. Köszvényes lábom fáj, esső lösz… Búvárok is igen hertelen repülnek s kiáltanak, az is essőt mond…
Hm. Ilyenek vannak. Mondják. Az efféléket jó lönne mögtanulni.
Pisze Matyi nagyon belelelkesedett:
– Harangszó messze hallatszik, esső lösz. Zajog a holló: esső lösz. Macska két első lábával nagyon mossa fejét: esső lösz.
– Hun látott kend macskát máma?
– Csak mondom. A csobolyó dugója szorosan jár, esső lösz.
– Csobolyót – jött méregbe Rózsa Sándor –, hát csobolyóból hun ivott kend máma?
– Sűrű hőség: esső lösz… setét felleg: essőt hoz…
– Hőség van, de hun lát kend sűrű föllegöt? Éppen sömmi fölleg sincs az égön.
– Daru kereken repül: esső lösz. Hangya ha tojását hordja: esső lösz.
– Haggyon má éngömet… Hun szödi kend?
– Csízijó, fiam!… Mög van írva a csízijóba… Mög lehet azt ott olvasni akármikor…
Rózsa Sándor megvetően nézett végig rajta. Szóval ez is csízió… Ez is tud olvasni, mint a kovács… Ennek is komédia a Jézus Krisztus…
– Mondtam, hogy várjanak mög kendtök a kismonyi csárdába.
– Mikor gyüssz?
– Mikor – morogta. – Várjanak!
Elvágtatott Rókabögyös irányában. Annához.
Anna a ház előtt állott, várta. Már nagyon messziről meglátta, megismerte.
De jólesett ránézni a nevető fejére. Be volt kötve kendővel a feje, kétszeresen. Piros kendő volt alatta. Ezt is ő hozta neki. Szereti ez őtet.
– Lösz esső?
Evvel ugrott le a lóról.
Anna körülnézett.
– Ha a tyúkok kotornak, lösz.
– Nohát akkor várjuk mög, míg kotornak.
A lovat szabadon hagyta, az elkezdett legelni. Ő meg bement előre a házba. Itt a vizek közt van fű. Leült a kemencepadkára. Más ülőszer nem volt a kis házba.
– Tudsz te olvasni, Anna?
Anna nagyon nevetett.
– Csókot.
Ezen Sándor is nevetett.
– No gyeride, üjj az ölembe, számold.
Anna letette a kezéből a nyírágseprűt s odajött.
– Csak ezér gyüttél?
– Csak.
Anna nevetett.
– Csakhogy gyütté, no… Valami bánatod van?
A legény megmelegedett. Senki se kérdezi tőle, hogy van-e bánata, csak Anna. Majdnem ríva fakadt.
– Hun őtőztél föl?
A legény végignézett magán. Pirosnál öltözött másik ruhába. Szeretett mindennap másikban lenni. Most fehérben volt. Szép fehérben. Vasaltban. Múltkor itt vette magára a zsírba iktatott setétet.
Eszébe jutott, hogy Juliska miatt vett tennap este ilyen szép fejéret.
De a lóiskolázásnál nagyon átizzadta. Azért fejér ez még most is ahhoz, amit Anna adott rá.
– Pirost odaadtam az öcsémnek.
– Zöcséd?… Hát a hun van?
– Mögkerűt.
Anna megölelte.
– Neki adtad a Pirost?
– Evöszi.
– Osztán neköd ki marad?
A legény ránézett. Belenézett a szemébe.
– Te.
– Én? – s megcsóválta a fejét és nevetett. – Én mindig itt vagyok. De te nem vagy itt mindig… Kell neked is valaki. Állandóra. Örökösre.
S apró csókokkal csókolgatta a fiút.
Rózsa Sándor elkedvetlenedett egy pillanatra:
– Nem azért gyüttem, hogy búsíts, te Anna. Te is. No.
– No, egyé.
– Má öttem.
– Hun?
– A csárdába. Malachúst.
– Könyérre?
– Könyér nem vót.
– Az itt sincs.
– Hát mi van?
– Nemigen van semmi se. Még van tökmag.
– Aggyá.
Ott ültek a dikón, szemelgették a tökmagot.
– Má mégy?
– Várnak.
Anna sohase kérdezte, hogy ki? Nem is merte volna, mert semmi oka se vót, hogy hozzá jöjjön a legény. Pedig nagyon jó volt, ha jött.
Le is ült újra mellé.
Nem szólt semmit a legény. Csak lógatta a fejét. Hallgatott.
Anna meg simogatta. És nézte. Folyton csak nézte, és csillogott a szeme.
– Te Anna. Vótál te mán a Tiszába?
– Ó.
– Ha az embör a Tiszába fürdik. Néha úgy gondolja, hogy mögfogta a lábát az örvény. Mintha hínár vóna és rátekerődzne a lábára.
Anna simogatta a legény egy ujját.
Az meg újra felnevetett.
– Most én úgy vagyok… Legjobb is vóna, ha mingyán fölakasztanának.
De evvel Anna nem törődött, ő csak csókolgatta a legény kezét.
A legény újra ráhajolt, s most úgy gondolta, ez az igazi sírás.
– Eljössz?
– El.
– Az akasztásomra.
Anna megrázta a fejét s nevetett:
– Nem akasztanak föl.
– Nem?
– Sohase.
– Mér?
– Én tudom.
– Honnan, a csízióbul?
– Nem.
– Hát?
– Innen…
Végigfeküdt a heverőn, a szívét mutatta.
Rózsa Sándor megint nem tudott elmenni.
– Ugye biztos, hogy te nem tudsz írást?
Anna nevetve intett, hogy nem.
– Mer én hiszök neköd.
– Higgyél.
– Hiszök!
Ahogy csókolózás közben a szemközti falat nézte, feltűnt neki, hogy ott két gerenda úgy van beépítve, mintha ajtó volna rajta. Lehetne rá ajtót tenni. Paticsfal, sárból rakott görbe fákkal megtámogatott kis csőszkunyhó ez… Míg nézte a falat, eszébe villant a panaszos betyárnóta:
ződ erdőbe kerekedtem
ződ erdőbe kerekedtem
egy kunyhóba lefeküdtem
alighogy én le feküdtem,
alighogy én lefeküdtem
kilenc zsandár állt előttem
Egy ilyen kis kunyhóban még legjobban meg lehet szorítani az embert.
Meg kell csinálni azt a falat, ott, úgy, hogy fal maradjon, de egy nyomással ki lehessen dönteni. Ott kívül pedig leveles színt kell a kunyhóhoz építeni, ahova a lovat be lehessen kötni. Ha a ló be van kötve a szín alá, nem tűnik messziről olyan hamar szembe, s ha a falat ki lehet nyitni, felugrani a lóra, akkor aztán jöhetnek a pandúrok. Dirr-durr.
Anna észrevetté, hogy a legény valamin gondolkozik. De a világért sem szólította volna meg, mi az? Nem, Anna ilyet nem tesz, mint a parasztfeleségek, akik mindenbe bele akarják ütni az orrukat. Anna alázatosnak van nevelve. Egész életében csak ütötték, verték, attól kezdve, hogy kibújt a tojásból, semmi se volt neki szabad. Anna alázatosan várt, míg az, aki neki parancsolt, megszólal.
– Anna.
– Aha.
– Van itt balta?
– Balta? Van egy rossz. Rőzsét szoktam vele vágni.
– Más fűrész, szerszám, valami nincs?
– Kapa.
– Fűrész köllene.
– Most?
– Nem most. Holnapra. Majd visszagyüvök.
– Aha.
– Fűrészt keríts. Azután eredj a füzesbe, és vágjál jó hajlós vesszőt, sokat. Hosszút, sokat. Minél hosszabbat. Sövénynek valót. Szekérrel.
Anna nevetett. Lehunyta a szemét s nevetett.
Boldog volt.
Csak intett, hogy minden meglesz. A szeme tele volt könnyel, és nevetett.
– Már elmégy?
– Eljövök.
Köszönés nélkül felpattant a lóra s elvágtatott. Anna állott a csőszkunyhó ajtajába, s valami nagyon jót, nagyon meleget érzett. A legény sövényt akar csinálni…
A gazdaság avval kezdődik: sövény, kerítés a vadak ellen, kerítés a tyúkoknak, malacoknak, tehénnek, lónak… Míg kerítés nincs fonva, addig annyi az ember tanyája, mint a nádas. Minden keresztülmászhat rajta.
Csak megbillentette a fejét, mintha azt mondaná: ugyan, ugyan, még mit nem érünk meg!
A két legény az asztal mellett egymással szemben ült, mintha valami gondjuk volna.
– Hát, Sándor – mondta Pisze Matyi, akiről csak most látszódott meg a fényes napvilágon, azért híjják betyárnéven Piszének, mert valami fertelmetös nagy orra van. Az alól a nagy orr alól bújik ki az a ravasz vastag hangja, csak hallgatni, most is mit mond.
– Hát, Sándor, sikerült?
– Mi?
– A lóval!…
– Mi sikerült? Mögmondtam, hogy öcsémnek vittem el, Bandi testvérömnek, egy öcsémnek.
– Igön, igön, úgy gondoltam.
Evvel elhallgatott a gazember.
De Rózsa Sándor látta, hogy Imrének is fúrja valami az orrát, csak nem szól. Nem voltak oly szívesek, ahogy illett volna.
Kiabált azért a korcsmárosnak, hogy:
– Hé, Akáczi!
Akáczi gazda egy kevés kiabálásra bejött.
Szúrós emberke volt, mintha a nevét az akácfáról vette volna, holott az Akáciusból lett az valamelyik ősapján. De ő csak nézett rosszkedvvel, s várta, mit akarnak.
Rózsa Sándor már ismerte a természetét, s kivette a jobb csizmaszárából a kötött erszényét, amit másutt nem tarthatott, mert nem volt rajta, semmi más, csak a vászongúnya, s azon zsebféle nincs.
Odavetett az asztalra egy nehány rézkongót s mondta:
– Bort.
Még hozzátette:
– Ha van.
– Vóni vóna – mondta Akáczi uram –, csak embör lögyön.
Ami azt jelentette, hogy legyen, aki meg bírja inni.
Avval felszedte a pénzdarabokat, elgondolkozott rajta, hogy mennyivel is tisztelje meg a három embert. Mert pénz nélkül ő ki nem szógál. Azt már az ő vevői tudják, hogy le kell tenni a garast, másképp itt nincsen se étel, se ital.
Rózsa Sándor is odaült az asztal mellé.
De elébb azt mondta:
– Ájjá csak fő.
Imre fel is állott, ki is lépett, mert jólesett már neki megmozdulni egyet.
Akkor Sándor odaült a lóca közepére s intett neki:
– Üjj oda.
S Imrének oda kellett ülni Pisze Matyi mellé. Legalább az öreg lócának egyik az egyik szélén ült, a másik a másikon. Nem billenhettek föl.
Akáczi uram jött az orrossal. Ződ nagy orros kancsó volt a kezében, úgy emelte, hogy látni lehessen, hogy jó nehéz. A kancsóból mingyán töltött a hályogpoharakba.
Hosszú kortyantós nyakú meghomályosodott félmesszelyesek voltak ezek. Mindeniket teletőtötte.
– Ne cifrázza kend – mondta Imre.
De Akáczi uram tudta, hogy Rózsa Sándort szolgálja ki. Kedveskedett a fiatal gavallérnak.
Sándor felvette a poharat. Akkor Pisze Matyira nézett, de minekelőtte szólott volna, a szájához emelte a hályogot s kiitta.
Példáját a másik két legény is követte.
Üresen tették le a poharakat az asztalra.
Lassan, hogy Akáczi uramnak ideje legyen eltisztulni.
Akkor Rózsa Sándor, mikor má magukban voltak, kivette a bal oldali csizma szárábul a csillagos nyelű kését. Kinyitotta. Jól a markába vette, s akkor belevágta az asztalba, hogy a kemény tőgyfa asztalba úgy belement a kés, hogy jól feleformán benne volt.
– Hát ide ügyelj.
Keményen ránézett Pisze Matyira. Az visszapislogott.
– Mellé! – mondta Sándor.
Pisze Matyi kivette a lajbizsebbül, mert rajta az is volt, neki szűre is volt, szűrujja is volt. Ő mindig teljes őtözetjivel járt, mert neki sok duggatnivalója volt. Mindig terhével járt.
Hát kivette a lajbizsebbül a maga kését. Ez egyenes szárú nyakas kés volt, nem nyaklós. Nem lehetett benyaklintani, mint a bicsakot. Kés vót, akár disznóölő. Tokja is vót, bűrtok, elég rendesen megmunkálva.
Fogta a késit, oda vágta a másik mellé. Igen, de míg belevágta, meggondolta, hogy ebbe a kemény asztalba még ki talál törni a hegye, hogy valami baja lesz, azért nem vágta teljes erejéből, csak éppen a hegye ment bele a fába, még csudálkozott maga is rajta, hogy ennél azér azt hitte, jobban bele fog szaladni. No mindegy, azér megállani megállott. Rezgett.
– Nohát. Sándor!
Mondta. S nem tudta, mit akar tőle a Sándor. Vagy csak nem akarja tudni.
Rózsa Sándor hallgatott. Nézett a szeme közé az embernek. De hallgatott. Úgy nézett, mint a két kutya, marakodni akar, s nézi egymást, hol harapjon bele.
– Akar a lúnak beszéjjek, akar neköd. Hányszor mondtam má az éccaka, hogy engöm ne nevezz névön, te, te csuhás.
S ehhez a szóhoz már hozzá tartozik, hogy aki kimondja, már nyúl a késért.
De Pisze Matyi megelőzte. Megijedt.
– Hüj, hej – aszondja –, hüj! Mög ne haragudj, öcsém. Mögfeledköztem.
Rózsa Sándorba a vér lassan visszaszivárgott s megülepedett.
Lekönyökölt az asztalra bal könyökkel. Balról volt a világítás az alkonyati ablakrúl.
Aztán nem mondott semmit, csak annyit:
– Tőts.
Pisze Matyi mint egy kis inas pattant, s bár legöregebb vót a bandában, vette az orrost és teleöntötte a borral a hályogokat.
Rózsa Sándor soká nem nyúlt a pohárhoz, csak nézett maga elé. Azután megnézte a vásárhelyi cserépnek az ódalán a fekete cifrákat. Bötűket. Nem tudta olvasni, de tudta, hogy nemcsak cifraságtul van.
Már lassan semmit se lehetett látni a kis ablak miatt.
Nagyon soká ültek itt.
– Tudom én – szólalt meg aztán. – Hogy kutyák vattok.
Imre megmozdult.
– Én is?
Sándor hallgatott. Soká hallgatott. Akkor azt mondta, ridegen.
– A te neved hallgass! Míg be nem vágod a bötűdet!
Imre megértette, hogy most életre-halálra megy.
Igen megorrolt érte. Mert benne azért nem volt a cimbora ellen semmi. Igaz, tudta, hogy nagyon kurtán fogja őket. Mert a lovat elkacsmarta. Ha már ki kell mondani, csak az lett belőle. Hároman vótak utána, s egyedül kacsmarta el.
No mindegy. Egy az élet ez világon, egy a halál.
Hát kivette a bicsak kését, kinyitotta, ő is belevágta az asztal hátába. De a bicskának igen vásott volt a nyaklója. Beugrott, majdnem elvágta vele a három ujját.
A bicsak nem ment bele a kemény deszkába, elbicsaklott rajta, s odavetette a másik kettő mellé.
Csak éppen zördült.
– Ne.
Rózsa Sándor látta setétben is, mi hogy. Jó.
– Hát, Pisze Matyi. Az anyád tétova istenit. Mondd ki.
– Nincs mit, Sándor… má ne haragudj, erőszakkal mennyek az isten nyakára? Ha elfelejtöm, ha nem tudom mit akarol a neveddee?
– Haggyad
– Hagyom…
– De te csak mondd ki… Ne kötözd a seböt…
Pisze Matyi hallgatott. Pedig jobb lett volna rögtön kirukkolni vele. Minél tovább hallgat az ember, annál nehezebben nyílik meg a szája.
Hogyan tehesse, nevetni kezdett. Kétszer is kezdett.
– Nem mostanrul beszélök én – mondta –, azelőttrül. Mer azelőtt másmint vót. Aztat mindönki tuggya, hogy azelőtt mindig másmint vót, ami vót. Haggyuk rá. Most ez a szokás. Hát annak rá kő hanni, mikor mi a szokás. Szokás, szokás. A mög mindig előkerült, hogy az embört baranyi kocsira űtették.
– Mi??! – hördült fel Rózsa Sándor – baranyi kocsira!? – mert ez a legnagyobb sértés; mert ez azt teszi, hogy becsapták…
– Nem éngöm, nem is tégöd – mosdózott Pisze Matyi. – Mert te nem oan embör vagy Sá… sárgujjon mög, aki hazudik… nem oan vagy, hogy másat, a legjobb akaródat, oan dógokba belehurcojj, ahun a fogát is otthagyhatja, osztán, hogy ne akarnájad kisegíteni, mikó ilyen bajba van… má énnéköm feleségrül, asszonyrul, gyerekrül kő gondoskodni. Nem hacározódhatok én már csak úgy ingyen, isten nevibe, no hé, rúgd fő hadd ott… mög mi…
Rózsa Sándor lassan megcsillapodott. Ebbe igaza van a komának. De mi az isten haragjának is vót éppen ott ennél a marha Imrénél. Sose jutott vóna eszébe, hogy vele kezdjen. De nem is fog jutni… Hm… legjobb vóna rögtön elótani… de azt se érdömli.
– Nyögd ki má.
– Nézd Sá… sátort akartam mondani, mer hogy sátorba lakni a legkellemetösebb… szóva’ azt akarom mondani, hogy én a lovat a te kedves egy öcsédtül nem irigylöm… Minek irigyőném én… hadd lögyön neki lova… Még peig hallögyön jó lova!… ezerforintos lova! én asse bánom… én mán sömmit se bánok.
– Neköd mi köll?
– Neköm Sá… sárga rossz nyavalya, a köll nekem, mi köll, neköm semmi se köll. Egy üsző, egy meddő tehén… szóval neköm semmi se köll…
S rángatta magát a sötétbe.
Akkor hallgattak, mert érezték, hogy Rózsa Sándornak meg kell ezt emészteni.
Soká hallgattak. Együtt. Csakhogy kint van a szó – törülgette az izzadtságát Pisze Matyi, akit olyan furcsán híjtak maga polgári nevén, hogy nem lehetett kimondani: Tanácshirdető Gregor. E vót neki a neve. Ki tudja ezt mind elénekölni. Tanácshirdető. Meg még Gregor is: jobb az így: Pisze Matyi.
Ha mán olyan hosszúcska neve van, meg még hosszabb az orra. Viselje, ahogy kapta. Hamar tanált beállítani az orr osztogatásnál.
Tanácshirdető Gregor.
– Hát jó van – mondta Rózsa Sándor s kinyújtotta a kezét, megkereste a setétben a kését, kihúzta az asztalból. Nem volt könnyű kihúzni. Csak ő tudta. Az ember nekiveti a keze talpát az asztalnak, úgy feszíti ki, de hogy meg ne lássék rajta a nyögés… Mer hogy nagyon bele tanálta vágni a fába.
Mikor aztán kinn volt a kés, fogta az orrost, beleivott.
Intett:
– Ne haggyátok ott.
Avval előrement, ki a csárdából. Ki az ég alá.
Odakint világos volt. Egész megütődött, mitül volt oly setét a házba, ha ideki ilyen nyalkán nyerít a Szent Dávid lova.
Ment a lova után, leveregette, simítgatta, tisztogatta. Már nem volt lucskos. Megszáradt szegény. Szerencse, hogy ilyen jó gyenge meleges idő van, mer ilyen úszás után az izzadtság tavába-sarába, tüdejére megy, ha ősszel vagyunk. De akkor lenne is rajta takaró. Nem a lovas miatt, a ló miatt.
Az abrakos tarisznya egészen kiüresedett.
Levette a fejérül, takarosan összetekerte, felakasztotta az Imre nyergére. Neki nyerge se vót. Fegyvere se.
Már készen volt, mikor kijött a két cimbora.
– Rajta – szólott nekik s felvetette magát a lóra.
– Hová?
Rózsa Sándor nem felelt. Kiugrott a fészer alól. Neki a pusztának Halas iránt.
A csárdából senki se nézett utánuk. Akáczi csárdás ismeri a törvényt: betyár után nem szabad leskődni.
Vót más baja úgyis.
Egész nap ott fekszik a felesége a hátulsó eresz alatt: halálos betegen.
Már csak szárazon rezeg a lélegzetje, mintha végét járná. Hét gyerek van körülötte. Egyik aprósabb a másiknál. De még csak egy szót se szólott róluk. Mit óbégassanak, csak rosszat tesznek neki. Ha isten akarja, úgyis megjavul reggelre, ha isten akarja, meghal. Még ez a jobbik, mert akkor lehet fiatalabbat hozni a gyerekekhez. Már azt is tudja, kit. Itt van a másik tanyán egy özvegyasszony öt gyerekkel. Azt elhozza. Az úgyis szokva van a gyerekhez. A kicsit felneveli, a többit meg majd csak kiadja a háztul, már jókorácskák, lehet hasznát venni tanyába, liba mellett, pulyka mellett, malacnál hogy.
Mikor a két betyár utolérte a vezért, mégiscsak megtudakolták, hova mennek.
– Áá…
Pisze Matyi rettenetesen elröstellte magát. Hogy így lefőzte őket ez a kölyök… Mér mondta ez tennap este, hogy „hónap ide visszagyövünk, akkor mögmongyuk, minek jöttünk”.
Micsoda esze van. E már tennap este tutta, minek jön vissza. E mán akkor neki szánta a két meddő tehenet. Ugye azt mondta Gárgyán Mihály, hogy ló nincs otthon, csak két meddő tehén, sajátja…
Hm. Ebbül embör lesz, ebbül a Sándorbúl… Erre löhet számítani… Phü, micsoda betyárkirály lösz még ebbűl… Hüj… ennek szót köll fogadni… gavallér: fizet…
De Imre, hát az olyan buta egy ló volt, hogy az semmit se értett, hogy mér kell neki még eccer oda menni, ahun má vótak…
Mikor eccő is sok vót.
Gárgyán Mihály a rettenetes éccaka után betegnek érezte magát.
Lelki bánata volt.
Az bántotta, hogy megmondta, hol van a pejkó. Nem kellett volna megmondani, mert ha ezek a betyárok valamit csinálnak, csak rajta szárad. De azért mondta ki olyan könnyen, mert elsőbben is arra gondolt, hogy megmenekül a zaklatástúl, azután meg arra, hogy a pejkó biztos helyen van, mert hova lehet eldugni egy lovat, ha nem a ménesbe. Mindig csak ott a lónak a helye, s ha onnan elviszik, csak a ménesmester a felelős. Igen, de ezek nagyon rávetették magukat arra, hogy hol a pejkó, s ha valamit csinálnak, biztosan őrá fognak hivatkozni, hogy „mögmondta Gárgyán Mihály, Rozgonyi uramnak a kertésze, hogy…” Ebbűl pedig olyan nagy baj lesz, házbúl is kihordatja őtet Rozgonyi uram, amilyen rabiátus ember. Hogy minden erőszak nélkül csak úgy kiköpte, kérdezés nélkül, faggatás nélkül, hogy a pejkó ott van Majsa számadónál.
Azt fogják mondani, hogy ő mondta ki. Honnan is tudták volna meg az idegen fattyúk a ló helyét, isten ne adja, most elmennek érte s elviszik, Rozgonyi uram őtet tisztára agyonvereti. De hova is tette a fejét, nem volt elég azt mondani:
– Édös uraim, vagy szerelmös gyermekeim: itt nincs. Bár gyüjjetök be az istállóba, nézzétök mög, vagy akárhol, se pincébe, se palláson a ló nálam nincs, mert itt semmiféle ló sincsen, szömetökkel bizony möglássátok, csak nézzetök.
De kár is, hogy embernek a szája oly könnyen tud eljárni; de ha könnyen eljár, nehezen kell aztán reperálni a baltettet.
Nem bírt sokáig az ágyban maradni, érezte, hogy most a serénység a fő.
Kiugrott az ágyából, s keresni kezdte a csizmát.
Annyira nem volt észnél, hogy a keze összevissza markolászott a setétben, mindent meglelt, az ágy lábát több ízben is példának okáért, de a csizmát sehol.
– Mi kő? – nyöszörgött rá a felesége, aki szintén elaludt az első ijedtség után, de most az első neszre fel is ébredt, mert ő is tele volt rettegéssel.
– Iszen a csizmája kendnek ott van a kucikba, egész hétön nem vót a lábán.
Persze, persze. Az éccaka is mezítláb volt, persze.
– Mit akar kend, hová készül kend?
De Gárgyán Mihály csak nyers szavakat vetegetett. Eddig tartott a tegnap esti szerelem. Mert a szerelem csak annyi, míg baj nincs. Mihelyt a legkisebb hiba, a szerelemnek vége. Gárgyán Mihály már nem is emlékszik rá, milyen jóba volt az este az asszonnyal. Nem hagyta, hogy a felesége belelásson, mit is akar s mit tesz. Nem kell az asszonynak mindent tudni. Még arra se volt ideje, hogy rámorduljon, most minden porcikája tele volt avval, hogy neki késedelem nélkül igazolni kell magát, hogy hív és becsületes szolga, vagy nagy baj lesz.
A setétben nehéz volt meglelni a csizmát, közben felborogatott tepsit, csuprot, kovászt, s a keze folyton másat tett, mint amit kellett volna. Végre is az asszony szállt ki az ágyából és adta kezébe az istenverte csizmáját. Ruhát, mindent az asszonynak kellett előkotorni s ráadogálni, mert soha fel nem öltözik a vakfekete helyen. Mikor aztán készen volt, már csak a botja hiányzott, azt még az asszony se bírta meglelni, mire éktelen káromkodásban tört ki, hogy ebben a házban minden összevissza van, hogy itt soha sömminek helye nincsen, amilyen büdös nyomorult vacok ez a ház.
Úgyhogy a szegény asszony a végén még örült, fellélegzett, mikor valahogy csak elindult, elment a szerelmetös jó ura, s megpihenhetett, újra végignyugodhatott egész oldalán az ágy szalmáján, s lehunyta a szemét, mert mint kövér asszony, igen szeretett nyugodni, lehunyt szemmel elhagyni magát, feje felett minden bajt és gondot beleölhetett az édes álom mélységébe.
Nagy méreggel, hűhóval Gárgyán Mihály elindult egy rossz faággal a maga útjára, mikor már vagy harminc lépésre volt a tanyától, akkor jutott eszébe, hogy a bot, a meg ott van az ereszbe dugva. Akkor dugta oda, mikor a kutyát megütötte vele, most is arról jutott eszébe, hogy ezekkel a kutyákkal valamit kell csinálni, annyira jönnek utána. Visszafordult azért, kihúzta a botot az ereszből, ráripakodott az ebekre, hogy maradjanak, békén üljenek a fenekükön vagy…
Virradozott, mikor a halasi határra ért. Már sok lépést kellett tenni, mert a mérgesi puszták valami két-három magyar mérföldre vannak a várostól. Márpedig ennyi idő alatt sokat el lehet gondolni, de ő semmi egyebet nem gondolt, csak újra meg újra hangos szóval vitatkozott a betyárokkal, ahogy akkor kellett volna, mikor itt jártak. Még azt is megmondta nekik, hogy engem pedig kentek vasalóval kényszeríthetnek, akkor se mondom meg, hol a pejkó… Meg azt is mondta nekik: „Hunnen veszik kentök, hogy itt valamiféle pejkó ló volna? mikor itt semmiféle ló sincsen. Mönjenek másfelé keresni, nagy a szögedi határ, tele lóval…” – s így tovább.
Csapat ember jött szembe rá a hűs hajnalban. Kapával jöttek, biztosan kukoricát tőteni mennek.
Tisztességgel köszönt nekik.
– Jó röggelt, adjon isten jó embörök. Hallották-e mán, milyen röttenetös szörnyű esetöm vót?
Mintha őtet most mindenki ismerné, s csak az ő feje fájna az egész világnak.
– Nem hallottuk, jó embör barátom.
– Jaj végöm, jaj. Betyárok vertek fő az éccaka, s elvitték a pejkó lovamat.
Hej, lött nagy csudálkozás.
Mingyán körülvették a jámbor embört, s tátották a szájukat a hajnali pirkadásban.
Hát még mikor mindent megtudtak. Hogy egy falka betyár támadta meg a tanyát, körülvették és durrogtattak és fejszét, baltát forgattak, nagy éktelen istentelen szóval verték a tanyabelieket, csaknem agyonverték az asszonyt, a gyerekeket, úgy kényszerítették ezt a jó embört, hogy mondja ki, hol van az a jó ló, amilyen jó futós aligha van az egész szögedi határba, azért jöttek érte, mer híre vót annak a pejkónak. Most, mikor kihozták egy hete a tanyára, Rozgonyi uram udvarából, akkor láthatták meg valahol az útban, vagy valaki mögmondta nekik a hírit.
Gárgyán Mihályból csak így dőlt az igazság, mert jól tudta, hogy ezek a szegény emberek sem őtet nem ismerik, se a tanyáját soha nem hallották, merre légyen, se a lónak se hírét, nevét nem tudták idáig s nem is fogják soha.
– Úgy bizony barátim, szörnyűséges idők kezdődnek, olyan betyárgyerökök vótak azok, hogy aranyrojtos gatyába jártak s aszonták, mind a tizenketten kihasítottak mán egy-egy asszonyt, hogy a hasábúl az ártatlan gyerök ujját kivögyék, de úgy is láttak azok, mint fényős nappal: a gyerekujj világít nékik, azon járnak a betyárok.
No az emberek eléggé meg is illetődtek, és nagyon tudták sajnálni a szegény kárvallott embert, akinek nem is volt több ideje velük trafikálni, mint ameddig egy jó pipa dohányt ki lehetett szíjni, isten tudja, mi volt annyi nevezetes mondanivalója, de ezek voltak az első emberek, akikkel közölhette bánatát, hát ezeket nagyon fel kellett világosítani.
Úgy is ment tovább, mint aki terhének felét letette. De alig haladt valamit, már megint kezdett visszaszivárogni a teher más oldaláról. Ijedten eszmélt rá, hogy egy kicsit elhajította a sulykot. Nem kellett volna mégse. Csak legalább azt ne mondta volna, hogy tizenketten voltak, mikor csak ketten vagy hárman lehettek. Nem is tudja hirtelen, hányan is. Volt az a nagy orrú, vastag hangú; az volt; meg egy óriási is volt, meg volt más is, csak már nem tudja ki, mi, mert éktelenül sötét volt…
Már a város is látszódott formán arra nyugaton az ég alatt, hátulról kergette őtet a felkelő nap világossága, mikor ismét talált útjában valami két embert, akik szembe jöttek rá, de ezek olyan különös emberek voltak, hogy még szinte meg is ijedt tőlük. Táska volt a vállukon, rézszögekkel kivert bőrtáska, ugyan kik lehetnek, talán ezek is betyárfélék. Nem is igen mert nekik még köszönni se, de most meg azok állították meg, szóltak rá keményen:
– Hát keed hova mögy?
– Én istállom alásson, mögyök a könyéradó gazdámhon be Halas városába, mert kéröm, kárvallott vónék, az éccaka egy falka betyár rátört a házamra, fölgyújtotta… osztán kifosztottak… oszt’ semmi se maradt, azt löhet mondani…
A két ember nagy szemet meresztett.
– Kik vótak azok, rácok?
– Olyanok löhettek, rác betyárok, mert valami olyan nyelvön szólogattak, hogy nem érthettem mög, mit akarnak.
A két rézveretes táskájú ember kupec volt, akik egy bizonyos tanyára igyekeztek, úgynevezett Csepödi uramhoz, csak azt akarták volna megtudni, a keresztúton merre menjenek. De hogy ilyen vészes hírek csaptak rájuk, még gondolkodni is kezdtek, menjenek-e tovább ezen a veszélyes helyen, ahol rác betyárok úgy elhatalmasodtak, hogy ennek a szegény embernek még a házát is felgyújtották.
Gárgyán Mihály újabb nagy gonddal haladt tovább. Nem értette maga sem, mért mondta, hogy mondta, a házának vesztét, de az tagadhatatlan, hogy lehetett volna! És hogyha ő csakugyan szembe száll velük, akkor meg is történt volna. Mert ismerni kell a betyárféléket, aki avval nem beszélt tisztességesen és kedveskedve, mosolyogva és fürgén, annak felgyújtják azok a házát, még ha tizenkét veszett kutya őrzi is, mert ugye a kutya se számított ezeknek semmit, hiszen még az ölébe is vette őket, az ő veszedelmes Pintér kutyáját az ölébe merte venni az egyik betyár, s nem harapta meg, hanem rögtön hízelkedett neki a disznó eb.
Ismét kapások jöttek, elszórva hosszú sorban, ki erre, ki arra, magában, mert még mindig nagyon korán volt, s ezek alva haladtak az úton, mezítláb a szürke porban, a vállukon a kapa, az igazította el őket, hogy szótalan csak menjenek, haladjanak, igyekezzenek a jó irányba.
– Jó embörök – szólott nekik Gárgyán Mihály szelíden –, nem hallották keetek, hogy errefelé most a halasi határon rác rablók járnak? Csak azér mondom, mert engöm az éccaka úgy körülvettek, kéröm, hogy csuda az, hogy egymagam mög tudtam menekönni…
– Jézus és mindön szentök – sápították a jó emberek.
– Nem rácok vóttak azok, jó embör, hanem inkább az a hiba, hogy a Rúzsa Sándort elerösztötték a szögedi tömlöcbű.
– Rúzsa Sándor – véleködött Gárgyán Mihály.
Ez az egy, akire eddig nem gondolt vóna. Eszébe se jutott.
– Lőhet, hogy vót. Vót köztük eggy olyan roppant embör.
– Kis embör inkább…
– Igön, csak a lova lött vóna nagy, mer az akkora vót, ahogy láttam… mer nem löhetett ám még az embörnek a csipát se kitörűni a szömibű, azok mán hajtottak mindönt, vitték, ami nekik köllött…
– A löhetött a, Rúzsa Sándor.
– Azt vót kár elereszteni a rabságbú, nem lösz mán itt nyugodalom sehogy se.
Körülfogták Gárgyán Mihályt, s ők tudtak mondani újságot: hogy itt is, ott is, ahol valami esött, mindenütt csak kisült a végén, hogy Rózsa Sándor keze volt benne.
Gárgyán Mihály már nem is törte a fejét máson, csak azt szerette volna kisütni, melyik lehetett hát a betyárok közt Rózsa Sándor.
De nem baj. Csakhogy neve van a gyereknek. Mindig az a fontos, hogy meg legyen a tettes.
Már az újonnan szembekerülő munkásoknak nem is mondott mást, csak azt:
– Rúzsa Sándor szöröncsétlenje vagyok. Rúzsa Sándor nálam vót az éccaka, mögrabótt kurucú.
Egy jó ember meg is mondta neki:
– Hajja kelmed, jó barátom, ha úgy van, akkó azt tanácsónám kendnek, hogy ne nagyon emlögesse a Sándor nevit, mert nem szereti.
– Nem szereti – ijedt meg Gárgyán Mihály.
Elébb kicsit pattogni kezdett:
– Szereti, nem szereti, az énnéköm nagyon mindegy. Én se szeretöm az ű cseleködetit.
De az ember nagyon komolyan nézett a szemébe, s újra csak figyelmeztette, hogy:
– Sándor nem szereti.
Gárgyán Mihály egészen elcsüggedt. Még a fülébe jut Rózsa Sándornak a dolog… nicsak most jut eszébe. Hiszen azt ígérte, hogy ma este mögen mögjön s mögmagyarázza…
Még botladozni is kezdett, pedig az azt jelenti, hogy már le is akar a lába elé térdepelni annak, akitől fél… mint a kutya a bot előtt.
Nem tudja az ember, mit csináljon ebbe a mái világba.
Hát haza nem mögy ma éccakára, az bizonyos. Neki ne magyarázzon sömmit.
Halas városát villámgyorsan megjárta a hír.
– Hallotta-e, komám, hogy Rozgonyi komámnak a tanyáját Rózsa Sándor felgyújtotta?
– Hallottam, komám, de ha csak felgyújtotta vóna. Hanem vót neki egy nyomorult emberszógája, bizonyos Gárgyán Miska, egész családjával együtt lemészárolta.
Már jött a harmadik szomszéd, s rémisztve tette hozzá:
– De ha csak lemészárolta vóna, de a felesége éppen áldott állapotban vót, annak a hasát kihasította, a csecsemőnek a kisujját levágta, annak a világánál most már úgy lát, mintha mécsest hordana magánál.
– Fiatal még a betyár. Most gyűjti a szörszámját.
– Igaza van, koma, betyárnak ez a szerszámja.
– Tehenét, lovát elhajtotta, semmitlen hagyta azt a nyomorult családot.
– Hát komám, nagy az Isten akarattya. Most meg ilyenekkel ver bennünket. Soha nem volt ilyen a halasi tanyákon.
– Szögedi embörök ezök. Csak szögediek löhetnek.
– Az a szögedi határ, mindig a vót a betyárságnak a termője.
De már negyedik, ötödik gazda állott ki a kapuba, s továbbverték a hírt.
– No, csak van ennek a szegény komának, Rozgonyinak baja az embereivel. Nem elég, hogy Bátori nevű jobbágya titokban ellopja a csikaját; honnen vóna egy ilyen lábatlan zsellérnek csikaja? Se lova, se semmije, minden az uráé, ami nála van, avval a csikóval hogy mög tudta szekírozni a gazdáját. Nem akarta kiadni az Istennek se, erővel kellett elvenni tőle. Ilyen csikó egy ajja népségnek. Hát a bitang elszökött, valahogy utánajárt, mögfogadta a betyárokat, hogy kössék el a lovát. Hogy meg az a Gárgyán Miska oly igen derék ember vót, a mög nem adta ki nekik, hát bizony mögkorbácsolták az árvát.
– De azt hallom, fel is akasztották az eperfára.
– Kútgémre, mint a kutyát. Hallottam, hogy arra húzták fel, ott lóg a nyomorult, mint valami kuvaszkutya.
De a hírhozó tünekedett:
– Fel nemigen akasztották, ha csak valaki le nem vágta.
– De felakasztották, a feleségéből is kivágták a gyerököt.
– Gyerököt?
– Azt. Kell annak a kisujja a betyároknak.
Már erre elhallgatott a hírhozó, ez nagyon röndös dolog lett volna, csak ő az elébb maga szemével látta az árva Gárgyán Miska tanyást, s nem látszott, hogy különben valami baja lett volna. De viszont, ha ilyen megbízható, becsületes emberek, mint Engedi uram késesmester meg Csanki János uram kovácsmester úgy tudják, akkor mégis lesz benne valami.
Ugyanakkor azonban a zsellérházakban is rohangált ám a hír, s a szögények is ugyancsak fújták, csak egy kicsit másképpen.
– Mögadták most a kevély Rozgonyi gazdának. Híj, de nagy az Isten.
– Tudjátok-e? – s Erzsók néni meg Rébék ángyó összedugták a fejüket. – Nem ver az Isten bottal. Az Isten sem siet, sem késik, de idején mögadja.
És még halkabbra, még suttogóbbra fogták a szót. Isten őrizz, hogy a nagygazdák, a nemesek megsejtsenek valamit abból, amit ők tudnak.
– Rúzsa Sándor bosszút állott.
– Mongya ke.
– Bejelöntötték neki, hogy mit tött ez a kögyetlen rossz gazda, Rozgonyi uram a szegény zsellérjén. Hogy elcsikarta tüle az egyetlen pejkóját. Mindönki tudja, hogy maga erejéből nevelte. Ellett korába vötte szolgálatért a Köpcsik János gazdátul, mögszógált neki érte, fölnevelte, de mire… Ez a kutya rossz kevély gazda két esztendeig, háromig nem volt kint se azon a tanyáján, mikor múlt héten kimene, ott talál egy gyönyörű szép csikót, de olyat, hogy írni nem löhet annál szöbbet. Mingyá rácsapott, hogy az az üvé, s hajtatta má rögtön a vele levő Gárgyán Mihállyal, annak a tanyájára Kígyósra.
– Nem Kígyósra, Mérgesre.
– Má azt ne mondja kend, vótam is azon a tanyán, nem Mérgesen van a, hanem Kígyóson.
– Dehogyis van az Kígyóson, mikor Gárgyán Mihály a mérgesi tanyát kapta mög Rozgonyi uramtul. Csak tudom.
– No ha tudja, tudja, nézd má mi lött? – sürgették.
– Mi lött, a lött, hogy múlt éccaka Gárgyán Mihály tanyáján rajtaütött Rózsa Sándor aranyrojtos gatyába, sarkantyús nömösi csizmába, kivötte a dufla pisztolyát, kettőt ropogtatott az égbe, kérdi: „Hun a Bátori Bálint pejkója, Gárgyán Miska?” A mög szegény azt se tudta, há legyen. Mingyán kiadta.
– Azt beszélik a gazduramék, hogy fő is gyútotta vóna.
– A dehogy gyútotta, dehogyis gyútotta, minek a gutába gyútotta vóna, mikor Gárgyán Miska a lovat egy szóra, de abba a szempillanatban vitte ki neki. Nem olyan embör ez az öreg Miska, dehogyis szólana a vissza Rúzsa Sándornak. Mög Rúzsa Sándor dehogyis bántana az egy szögény embört…
Így forrt minden ház, akár úri porta volt, akár kastély, akár zsellérvityilló vagy putri.
Csak persze egyikben Rózsa Sándor a világ legkegyetlenebb gyilkos rablója volt, a másikban pedig a legirgalmasabb szívű szegénypártoló testvér.
De csak akkor zendült fel a város, mikor délfelé megjött a Majsa csikós legénye, hogy aszongya, az átokházi ménesből elrabolták a csikót.
Ezen pedig senki se tudott hová lenni, mert eleddig mindenki azt hitte, hogy a csikó ott volt a Gárgyán Miska kezén. Így új táplálékot kapott a témonda, a pletyka és a sesesusa.
Most tudták aztán meg az igazságot, amit két egész nap hosszán csak dagasztani lehetett.
Egyre jobban kihegyezték a mesét. Hogy Bátori Bálint gyalog ment el szögedi nádasokra, mögkereste Rúzsa Sándort, akit mög is talált egy halászjánynál, aki a szeretője neki, de akinél olyan főd alatti palotája van, mint a mesében, hogy a szobájának a fala drágakővel van kirakva. Ott ajánlotta fel az ű nagy baját, bánatát, amire Rúzsa Sándor mög is mondta vóna saját szavaival, hogy:
– Ne féljön kend, majd kihasítjuk a gazdák hátából az igazságot.
Így mögmondta vóna, nem kevésbé, a nagygazda uramék is hallottak valami effélét, csak éppen a szegénység védelmét nem, csupáncsak a gazdák fenyegetését. Náluk úgy járt a hír, hogy Rúzsa Sándor halált esküdött a nagygazdák, kivált a halasiak fejére, mert haragszik rájuk éktelenül.
De az bizonyos, hogy senki Halas városában bele nem tudott győződni ezeken a napokon, hogy egy kicsit hihetőbbé ne tegye azt az egy-két szót, amit hallott. Hihető pedig csak akkor lesz egy betyár hír, ha annak megvan az eleje, a hátulja, a közepe és a véres ing is megvan, amit a helyszínen találtak, mög a törülköző is, amibe a véres baltát törülték.
A legnagyobb hír azonban az volt, hogy mikor sorra megkérdezték magát Rozgonyi spectabilist a dolog felől, ő a legnagyobb hidegvérrel jelentette volna ki, hogy neki immár semmi köze az egészhez, mert ő a lovat már el is adta, mégpedig éppen hogy Szögedre s Szögeden is annak, aki legtöbbet tud tenni ebben a dologban: Müller főkapitánynak.
Csak ennyit kellett kiejteni, már szegények, gazdagok, rögtön tudták, hogy a város pandúrjai már merre s hol fogták el a betyárokat, valamennyit összeszedték volna, csak éppen magát Rózsa Sándort nem, akit most a nagy szögedi határon a császár katonasága üldöz, möghajtják az egész határt tetőtől talpig, minden nádat és zsombikot megkutatnak érte.
De voltak olyanok is, akik bizonnyal tudták, hogy Rózsa Sándor már fel van kötve, azonfelül testét négyfelé vágták, abból egy fertályt ide fognak küldeni a halasi főbírónak, aki a város kapujára szegezteti ki, hogy mindenki lássa.
De a zsellérházakban jobban tudták, ott úgy állapodott meg a hír, hogy bizony üthetik nagy bottal a betyárok nyomát, mert nem fogtak el ott egy fia betyárt sem. Rózsa Sándor a tizenkét legényével magán Átokházán mulat a csárdában. A szökevény katonákat is kiszabadította s hazabocsátotta őket. Csak nem mernek azok szögények hazajönni még egyelőre a születési fődjükre, hanem ott bujdosnak a határon, meg van, aki már el is származott más határokra. Itt is minden éccaka lehet várni, hogy valamelyik szállást tanál kérni. Hát ha megzörgetik az ablakot, senki meg ne ijedjen. Nyissa mög bátorsággal, egy szökött katona kér fedelet.
Meg olyan csudálatos hírek is jöttek, hogy Rózsa Sándor mezítláb ment a búcsús asszonyokkal és csengő hangon énekli szép vékonyan a zsolozsmákat. Azért nem találják meg a pandúrok, mert mindenütt keresik, csak ott nem.
Begyulladt az egész város, mint a trágyadomb a napon.
Mindenki félt a betyároktól, még azok is, akik bíztak bennük. Mert a betyár is ember. Honnan tudja meg egy szempillantásra, hogy ki az igaz, ki az ostorhegyre való.
Nappal csak még megvoltak, de ha jött az éccaka. Nappal tele van az ember virtussal, de éccaka meg még jobban tele van isteni félelemmel. Ahogy ráborul az Alföldre az éccaka setét tyúkborító kassa, a szegény gyáva szívű jércék és borzadozó kakasok azonnal rákezdik az ijedt csipogást és kukorékolást. Mi lesz az éjjel?
Estére a szegény asszonyok menete is hazaért Szegedre. Ahogy ezek betértek és szétoszlottak, Szegeden is megindult az a különös pezsgés, forrás és suttogás, ami természetes következménye volt a rendkívüli napnak.
Már sokfelől jöttek hírek. Már jártak a városban röszkeiek, voltak itt csikósok, a pandúrok is hiába hallgattak, a rettenetes história, hogy egy pandúrt félholtra vertek, s két felfegyverzett pandúrt a betyárok fényes nappal megtámadtak s túlerővel megsemmisítettek – ez mind a legnagyobb rémületet és izgalmat okozta. Hirtelen úgy tűnt fel, mintha az egész roppant határ csatatérré vált volna.
Annak a két pukkanásnak igen nagy visszhangja lett, mire a városba ért. Hogy a fogott katonákat, akiket fegyveres katonák kísértek Bécsbe, az átokházi pusztán betyárok támadták volna meg. Amilyen hihetetlen volt ez, olyan szörnyű következményének kellett lenni, ha megtörtént, hogy egyáltalán el lehessen hinni. Voltak, akik arról beszéltek, hogy egész szervezett betyárszázad támadta meg a katonaságot, és formális csata fejlődött ki köztük. Mások azonban, főleg a pandúrsághoz közelebb állók, legyintettek és megvetően mondták, hogy ostordurranás volt volna az egész, azt hallották az asszonyok puskalövésnek, katonaság észre se vette az egészet.
Megint az történt, hogy a nagygazdák, az urak és a magasabb rendűek igyekeztek lekicsinyelni az egész mesét, hogy félénk családtagjaikat megbátorítsák, a szegények ott kint a piactól távoldad, az egyre kisebb házakban, az alsóvároson megbúvók, ezek meg mindegyre nagyobb híreket koholtak, mert szerették volna, ha történne már valami velük. Mert ez bizony nagyon gyászélet. Ilyen nagy eseménynek kell közbejönni, hogy valaki ráeszméljen arra, hogy mi is van voltaképpen ezen a világon. Nemhiába kergette el a brigadéros az asszonyokat, mondták, mért küldte volna vissza, ha nem azért, mert fel kellett neki állani hadoszlopba a betyárok ellen, s már szinte látták, hogy a katonaság szuronyrohammal támadta meg a betyárokat, s úgy szétszórta őket, mint a Napóleon a muszkát.
A lesetétedő kis házakban egyre nagyobbra gyulladt a mese lámpása. Itt volt valami, ami valósággal olajat adott a mécsesekbe. Száz szegény asszony volt, aki a saját szemével látta Rózsa Sándort, s ha mindenki mást és egyebet mondott is el róla, de mégse szakadhattak el annyira a valóságtól.
Inkább azt találták ki, hogy nem is egy, hanem két betyárbanda is jár a határban, mert hogy lehetne másképp elképzelni, hogy oly nagy távolságban egyszerre lehessen találkozni betyárokkal. Hol van Röszke és Átokháza. Még futó lovon se lehet megjárni. S akármit mondanak is az urak, nem lehettek azok a betyárok kevesen, hiszen azt minden asszony hallotta a maga fülével, hogy ropogott a fegyver, és a katonaság úgy meg volt ijedve, hogy azt se tudta, hova nézzen.
Meg a korcsma. Ahol alva találták már a betyárokat, mert az a két legény tisztára betyár volt, azt le nem mossa róluk az istennek minden esője se, s a kis legény, aki megjött, aki olyan emberséges volt és olyan jól bánt velük és olyan szépen megvigasztalgatta és malacpaprikással traktálta őket, az is csak betyár volt, alighanem ez volt maga Rózsa Sándor, mert pap mégse lehetett betyárruhában, éspedig úgy beszélt velük, mint valami pap.
A polgárság volt a legjobban megijedve.
Jaj a polgároknak! Ha már kiütött a betyárvilág, ki mer többet kimenni feleségével, leányával a mezőre dolgozni s hálni a rettenetes távolságban a puszta ég alatt…
De Röszkéről meg mégiscsak kiszivárgott, hogy a betyárok, vagy ha igaz lehetne, hogy egy betyár: dehogy lehet igaz… Szóval, hogy a pandúrt, Rácz Pali nevezetűt, még a nevét is tudják, éppen ezért herélte ki a betyár, mert egy menyecskén rajtakapta, hogy…
Ilyen érdekes dolgot soha világteremtése óta nem hallott ember. Egész Szegeden egy éccaka alatt kivétel nélkül mindenki megtudta a dolgot, nem is egy, nem is két, hanem annyiféleképpen, ahányan elmondták neki. Csak a tény volt egyező: betyárvilág van a tanyákon.
Persze, hogy legjobban a Kibir ángyó duttyánjában tudták, hiszen ott tanyáznak a város nagyfejű urai.
A alsóvárosi templom mellett van a duttyán.
Búcsúkor szokott mindenféle „duttyánt” rakni a polgár. Duttyán a leveles szín, amelyben bort mérnek és hurkát, kolbászt; semmi mást. E kell a tanyai magyarnak, ha bejön a kereszttel, s megpihen a szép templom tövében a búcsújárás és kerülés szent fáradalma után.
Kibir ángyó azonban egész évben duttyánt tart. Mindig megvan az udvarán a leveles szín, s ha a levél elhervad, hát legfeljebb hervadt lesz, de ünnepekre még fel is újíttatja. Ha pedig télre fordul, akkor is megvannak nála a zöld levelek. Bent a nagy ebédlőházban a gerendákat levelezi fel s kötözgeti tele piros és zöld papiroscsillagokkal.
Ez pedig rettenetesen tetszik Kulacsos Nagy Mihály uramnak, a város főfiskusának, aki minden szabad idejét itt tölti el ebben a duttyánban.
Ez a szikár, nagy, sovány ember uralkodik ebben a fészekben. Mondják, hogy Kibir ángyóhoz gyengéd szálak kötöznék, de ezt alig lehet elhinni, hiszen Kulacsos Nagy Mihály uramnak még jelszava is az, hogy „mögházasodtam volna én, nem félek én a szent házasságtól, csak csókolódzani ne köllene. Azt utálom.”
Híres erről a mondásról ő maga, a kompániája, de még a város maga is. A pozsonyi diétán el szokták mondani a követek, hogy úgy vagyunk mink evvel, mint Kulacsos Nagy Mihály uram a házassággal. Amin igen jól lehet nevetni. Mert hiszen az ország gyűlése Pozsonyban is csak arra kellett, hogy legyen legalább valahol, ahol mindenki összejön, aki nevettető históriákat tud mondani, amit osztán megint széjjel lehet hordani az országban, hogy hadd viruljon a magyar.
Igaz, hogy mindig akad, minden diétán, ahogy deákul hívják az országgyűlést is, meg az országházat is, meg a napidíjat is, tudálékos szent embör, akinek a feje szokott fájni egy s más országos dologban, sérelmek, vallási csetepaték, adó meg mi, de az egész diétának mégiscsak az a híres egészséges magyar vidámság volt a lelke és alapja, úgy is válogatták meg a felküldendő követeket, hogy szégyent ne valljon velük a város. Soha diétára oly embert el nem küldtek, hacsak nem tévedésből, akinek nincs füle a tréfára, aki nincs tele a kisujja hegyéig adomával.
Kulacsos Nagy Mihály uramat már kétszer is el akarták küldeni Pozsonyba a diétára, de ő nem vállalta, mert azt mondja, akkor ki fog prezideálni a Kibir ángyó duttyánjában. Úgy van ő evvel az országgyűléssel, mint a házassággal…
Itt van ő otthon, s itt vannak az ő régi derék barátai. Itt van mindennap Pandirkó Guszti bácsi, a híres szegedi nábob, akihez akárki akármikor elmehet, ha nagyon meg van szorulva. Egy véka lisztet, egy messző zsírt, babot, lencsét, minden szegény kaphat nála. De a kereskedőtársai kölcsön pénzt is, a templomra gyűjtés, az adóra előleg. A jányom férjhez adására rövid kölcsön. S Pandirkó Gusztinak az az elve, hogy soha senkitől írást nem vesz, még ha akármilyen nagy is a kölcsön. Tartja szerencséjének, hogy adhat, s tartsa kötelességének, aki kapott, hogy számon tartsa, pontosan, terminusra és kéretlenül megfizesse. Mondják, hogy soha nem fordult elő, hogy valaki Pandirkó Gusztit megcsalta volna. Pedig ő oly gazdag, hogy számát se tudja vagyonának. Magától nő ez a vagyon, mert valóban az egész város mintha közkincsnek tekintené, közkötelességnek, hogy a Pandirkó-vagyon gyarapodjék. Jó, hogy gyermekei nincsenek, így senki sincs, aki kárt okozzon neki.
Csupa ilyen érdekes és nevezetes ember jár ebbe a duttyánba.
Nem kell azt mondanunk, hogy erényesek. Virtusosok igen, de erényesnek nemigen lehet őket mondani. Annak a kornak vad erkölcsei szerint élnek. Mindnyájan gulyásoknak meg kanászoknak játsszák ki magukat: tele vannak köpéssel és káromlással, s mindenekfelett vaskos mondásokkal. Azok az erényes urak – akiknek az erénye különben csak egy fokkal nagyobb eleganciában nyilatkozik meg –, azok a most alapított kaszinóba járnak. Széchenyi István tervezete szerint bizony áll már ebben az időben az úri kaszinó Szegeden, s elég népes és elég szép társadalmi életet mutat.
Hát ide mink Kulacsos Nagy Mihály pajtásai nem járunk. Mink megmaradunk a Kibir ángyó duttyánjában, ahol jobban otthon érezzük magunkat, mint a saját házunkban. Nem is megyünk oda, ahol olyan urak járnak, akik a maguk lábán nem bírják elütni a pagátot.
Hogy is volna érdemes másuva járni, mikor ennek az alsóvárosi duttyánnak az a legnagyobb érdekessége, hogy tele van szebbnél szebb felszolgáló lánnyal. Valóságos török hárem, ahol az urak az urak. Kulacsos Nagy uram már a múlt választáson főbíró is lehetett volna, vagy akár polgármester is, de azt mondta, magától, kérdezés nélkül: hogy nem köll, mert nem akarja a Kibir ángyó kovártélyát elhagyni.
Amiben erős kritika volt a városi szellemre, mely az ő véleménye szerint nem szabad erkölcsű és tisztafejű embereknek való. Itt is tartották meg az első városi közgyűlést a Kibir ángyó barátságos szobáiban, nem volt olyan ügye, baja, dolga a városnak, amit itt meg ne alkudtak volna, csak úgy ment be a szenátorok elé, mikor már itt meg volt állapodva a közvélemény, a nem éppen a legdicséretesebb, bár a legdicsértebb, amit nem szokás tisztes családoknál felemlegetni.
Bővérű s vad urak világának volt a Kibir ángyó duttyánja a dédelgetett melegágya.
Ennek az udvarán, holdvilágnézés közben beszélgetett most a gazdasági szenátor a ménesmesterrel.
– Szenátor uram, kigyelmednek is csak az a jó, ami énnéköm – mondta a ménesmester, Topogó gazda, aki éppen olyan számadója volt a nemes városnak, mint a gazdáknak a maguk csikósa, csak a neve volt hangzatos. Erkölcsére sem volt különb a többi csikósnál, legfeljebb, hogy még túltett rajtuk is.
– Löhet – mosolygott a szenátor, s mosolyogva nézett maga elé.
– Komendánám azér, hogy a gyerököt fő kő vönni a nömös város ménösihő. Mer evve egy csapásra két darazsat foktunk; mer egy a, hogy a gyerök jóvágásúnak látszik, igön jó lova is van, a másik, hogy evve a legjobb betyárt a markunkba kaparinthassuk.
A szenátor nem volt sok beszédű ember, de meg tudta rágni, amit kell. Akárki más lett volna a betyár, nem ütközött volna meg, de most ezt a Rózsa Sándort nagyon kurrentálni fogják, nem jó azért túl közel lenni vele.
Elszalasztani sem akarta azonban. Mert, ha elül ez a mai háborúság, akkor igen jó hasznát lehetne venni. A gazdasági szenátor ugyanis nem volt más, mint Bujkó György, aki ifjabb korában maga is a szegénylegények kenyerét ette, s most gazdagabb korában a legnagyobb titokban megint csak a szegénylegények kenyerét eszi el. Ő volt az a sötétség a város életében, akivel soha senki eddig nem tudott tisztába jönni. Nem ismerték se a múltját, se a jelenét. Nem is városbeli vót, Vásárhelyről került ide, s annyi időn keresztül a nagy, erős hallgatásával tudta fenntartani maga körül a titkos és örök mosolygásával a lába alatt a biztos és gazdag talajt.
Nem szólt azért most se egy árva szót sem. Topogó uram azért megértette, mert ha a szenátor úrnak ellenére lett volna, akkor bizony mégiscsak megszólalt volna. De ha nem szól, akkor hallgat, ha pedig hallgat, akkor nem szól ellene a dolognak. Mondta is tehát egészséges bokaütéssel:
– Értöm, szenátor uram.
De a szenátor erre se szólt, úgy tett, mintha nem hallaná. Úgy mosolygott, mintha már nem is volna az udvaron.
Topogó kiment az utcára, ott állott a lova, bekötve a kapufélfához. Eloldotta, felült rá, s megindult vissza a felső tanyákra, ahol a ménese jár. Kistelek felé. Szatymazon túl. Nem volt az csekélység, bejönni még a mai napon, ahogy Veszelka Péter a Bandi gyerekkel megjelent nála.
Bujkó Gyuri pedig beballagott a fedél alá és mosolygott, mikor Kulacsos Nagy uram ezt a mosolyt meglátta az arcán, azt mondta:
– Mán mögen mibe sántikál ez a Bujkó Gyurkó.
De Bujkó Gyurkó tovább is csak maga elé mosolygott. Nem nézett volna bele a főfiskális szemébe, mer attól félt volna, hogy kiolvassa belőle azt a gondolatját, hogy az újonnan bekommendált csikósbojtár éppen azon a pejkón jött a ménesbe, amit a múlt éccaka elkötött Rózsa Sándor a főfiskális terhére.
Még ez nem volt bizonyos, de nagyon mulattatta.
Az urak ittak, csak Kulacsos Nagy nem felejtette a Bujkó mosolyodását, s nemegyszer arrafelé fordította a szemét, mosolyog-e még. Úgy látta, igen. Ennek őellene van valami nehéz gonoszság a lelkében.
Különben ittak és daloltak. Adomákat mondtak. Az adoma is olyan, hogy mindig a legfelsőbb rendű embernek van rá jussa, hogy ugyanazt az adomát, amit mindenki ismer, még egyszer elmondja; akkor a többinek muszáj nevetni rajta, még ha éppen az elébb ő mondta is el, míg nem volt bent a fejes. Így egy kalangya adoma elég volt az egész életre. Ugyanazt az adomát bármikor elő lehet ráncigálni, lehet hímet varrni belőle, akármire. Szerények voltak az urak szellemi igényeikben. Inkább arra törekedtek, hogy jól érezzék magukat a bor következtében. Mert evvel is úgy van az emberi természet, hogy mindenkinek megvan a maga porciója, amelyik után egy kicsit feljebb száll a kedve. A vére kezd kitüzesedni s zsibongva forrong valahol a testben, az a jó, mikor a fejben már az a kedves jó szédülés is érezhető, amitől férfiember mintha a mennybéli hurik ölébe tudna dűlni. Ilyenkor aztán mindenki elveszíti a bánatot, a gondot, a gondolatot. Nincs annál jobb, mint ha ezt a bődületes jó szédülést elérheti valaki. Kivált, ha a nyugalma is megvan, hogy a föld kemény a talpa alatt, vagyis, hogy egy ilyen elbódult mámorossággal nem lehet elveszíteni se a fizetést, se vagyont, se a barátságot. Akkor ártatlanul lehet beleömleni az ittasság kábaságába, s boldog tud lenni az ember.
Ezt a borközi szédületet senki sem érezheti, mert senkinek sincsen meg rá a jussa, csak annak, aki valaki. Paraszt, jobbágy csak lopva ihat, ha iszik, akkor is féket kell tenni a nyelvére, a nótájára, az egész sorsára. Még a részegség is tilos a szegény embernek. „Túlságosan jó vóna neki” – mondja a gazdája meg a gazdaasszonya, az ura, a birtokosa. A szögény embörnek mindig józannak kell lenni, mert annak mindig éberen kell vigyázni a gazdája tulajdonára, aki nem más, mint elsősorban ő maga. Teste, lelke másé lévén, nem engedheti magát szabadra. Nem is tudja, mi az igazi duttyánbeli jóérzület.
Azt csak a városi urak tudják igazán. Mert városi úrnak lenni, annyi, mint valósággal a város urává válni. Aki úr, az a pokolban is úr. A duttyánban is. Még az idő fiatal, még nincsen tíz óra se, de már itt elvesztette az urak közt mindenki a féket. Már nincsen más, csak kacagás. Senki nem figyel másra, hogy mit mond, ki-ki csak arra, hogy őbenne mi van. Benne pedig már csak a bor dolgozik, meg a dohány. Kétféle szédülés, egyik jobbra kerengeti, a másik meg balra s a harmadik, hogy azért lelke is van az embernek, s a lélek ott fülel az ablakban, a szömben meg a hallgatónyíláson, a fülben, s ha valami jót talál valaki moccintni vagy röffinteni, már ő jelenti odabent, hogy lehet röhögni.
A lányok sürögnek-forognak, csupa jó tejes jány, vastag testek, combok, tőgyek, harsány vidám kacagás. A lány a legfurcsább teremtése az istennek, annak nem kell semmi, csak csiklandás, se a tegnapot nem emlékszi többet, se a holnapot nem mélázza soha. Minek is, nincs egyéb, csak a perc, a jelenvaló. Már nagyon dévaj a hangulat, rádöntögetik az urak magukra, szétfoly a bor, sikoltozás, kacaj.
Akkor jön a Mohos Márton, s a vastag ember csak úgy dűl be a házba, a nagy pipafüstön keresztül ömlik belőle a teljes kacagás és a harsány vidám szó:
– Hajjátok-é, uraimék – mert a titulát meg kell adni, a cím és a rang hozzátartozik az úri élethez, mert az urat éppen az mentesíti a felelősség alól, hogy ő címe folytán s rangja által felibe van emelve a többi emberi világnak, tehát semmi veszély nem fenyegeti addig, míg címje van, s rangja sértetlen; addig szabad inni, enni, dőzsölni, káromkodni, cigánykodni, akármit: rabolni, zsarolni, gyáva lenni, avagy ok nélkül brutális, akármit tehet: a cím és a rang az megvédi az embört, hát ez az, amiből nem lehet és nem szabad engedni egy jottányit se – uraimék, hej uraimék… hajjátok-e kigyelmetek…
De már a kedv annyira szabadjára volt hagyva, hogy nehezen lehetett lelket verni a társaságba. Végre aztán Kulacsos Nagy uram megemberelte az embert, Mohos Mártont, aki negyven esztendő óta aljegyző a városnál, nem is lesz más soha, de azért fidélis jó bizodalmas cimbora, mert senki úgy nem tudja a mórest, az úri vérnek csiklandását adomák és heccek által, szóval hűséges közénk való, akitől sohase kell félni, hogy valaha is ártalmunkra lesz, szóval Kulacsos Nagy uram károgó, száraz hangján azt mondta:
– Silentium… vagyis: csönd lögyön!
Lassan kezdtek az urak alábbhagyni a röhejjel s odafüleltek, micsoda marhasággal rontják már megint azt a drága jó éccakát, no.
– Uraimék Rúzsa Sándor…
– Mi a? Hajjuk? Mit akar avval? Hadd ee! – kiabáltak összevissza az urak s a lányok is feltápászkodtak, leverték a szoknyájukat és figyelmesek lettek.
Rózsa Sándornak már a nevére is minden lány felnyitja a két fülbevalós fülét. Nem lehet tudni, mért annyira. Tán hogy a neve.
– Rúzsa Sándor az este a Csöpögtető csárdába kapta a falka asszont, akik a fogottakat kísérték, hogy ott heverték ki a napi melegségöt, hát uraimék, azt a betyár mindönit ennek a fattyúnak… Uraimék, idegyüjjetök, kivált az öregebb-bélijek, no…
– Hajjuk, hajjuk.
– Most vallattam mög egy derék, tagos mönyecskét, akinek az ura ludat lopott utósó nap, úgy kerütt bele a sorba, s most az asszony siratja a gúnárját…
Kacagás. Oly hosszú volt a dikció, muszáj volt már nevetni.
– Hát ez vallotta mög, hogy az a betyár Rúzsa Sándor minden fejércselédöt mögvámolt.
Harsány, óriási, roppant hahota szakadt fel a tüdőkből. Reszkettek a hasak, dűltek az asztalok, reccsentek, törtek a faszékek.
– Kivötte a kakas a vámot!
Most aztán leírhatatlan jelenet következett. Az urak soha ennél jobbat még nem hallottak, s oly pokoli röhejt és csapkodást vittek végbe, hogy hasadtak a szájak a fülekig, pattogtak a nadrágszíjak a pallásig.
Józanodni kellett, mikor nótára lehetett kapniok.
Egy olyan buta gajdot fújtak, aminél értelmesebbet ebben a tüzes állapotban nem is lehet:
Dudujnám, dudujnám,
jaj de jó mén a munkám.
Ez az élet minket illet,
nem a régi öregöket:
dudujnám dudujnám,
de jó bemögy a munkám.
Hej, dudujnám, dudujnám,
jaj de jó mögy a munkám,
ez éppen a víg fickóké,
nem a szürke barátoké:
dudujnám, dudujnám,
de jó kimögy a munkám.
Hjuj, dudujnám, dudujnám,
huj de jól mögy a munkám.
Hát a barát imádkozik,
a nömös meg jó sort iszik:
dudujnám, dudujnám,
de jó emögy a munkám.
Olyan volt az egész vad duhajság, mint a rabszolgahajcsároké, akik a maguk nagy bíztában, életük biztosságában, mégis szégyenteljességükben állatokká lesznek, ha magukra maradnak, ahogy állatokká kell lenniök, ha a munkájukat végzik: ostorral, szöges rúddal, kemény szívvel.
Rózsa Sándor kezet adott a hajnalban.
Pisze Matyi elcsodálkozva nézett fel rá, a ló hátán ülőre.
– Hitvány embör vagy, vén nyomorék, de jó betyár.
Ezt akarta mondani Rózsa Sándor, ahogy a sunyi betyárnak az arcán látta a csodálkozást. Ez már nem várta, hogy ő valaha is kezet adjon neki. Nem is érdemli, nem is azért adja, hogy megbecsülje vele, csak azért, hogy ne gyanakodjon. Nem érdemli meg a nyílt haragot. Ki ez a Pisze Matyi neki? De azt meg elismeri, hogy ha embernek alávaló piszkos hitvány is, de azért betyárnak jó betyár. Nincs ellene semmi kifogása. Kutyával jól tud bánni: már ő is tud valamit ebből, sejti, mi a titka, de azt el kell ismerni, hogy a kutyákhoz ért. Egyébben is kifogástalanul viselte magát, csak ez az egy hibája van, hogy kapzsi.
Vele nem kell kapzsinak, zsugorinak, éhesnek lenni, mert ő nem akarja elvenni a másét. Mi kell neki? Semmi se kell a zsákmányból. A lovat az öccsének, a teheneket is soha a maga szükségére nem szerezte volna: ezt is csak a cimboráknak. Ha azoknak kell.
– Jól van, Sándor – dörmögtet Pisze Matyi vastag hangján, de rögtön észbe kapott, mert a Sándor keze görcsösen megszorította az ujjai hegyét, hogy azt hitte, kiserked a körme alól a vér. – Má ne haragudjál, hogy mindig a neveddel tisztölgetlek, de mögérdemlöd. Embör vagy… testvér. Tisztösséges, jóravaló, igazi betyárkirálynak való embör… Lösz még belőled valami, édes egy gyerököm.
S csak nem engedte el annak a kezét, ha még egyszer úgy megmarkolja is.
– Először dógoztunk együtt!… Ahogy akarod!
Lent állott a földön, a legény a lovon, már menőben. De nem eresztette, úgy tartotta a markát, mint vásárban, ha alkusznak a marhán.
A legény se akarta elvenni a kezét, mert nem volt vele tisztában, mit akar még ez a gazember. Várta, hogy mit simogatja, fejegeti az ujjait, mint a tehén tőgyét a kérges, szarus markában. Akármilyen elnyúzott is, erőtlen kéz ez az övéhez képest. Kapához való, nem odaütni… Ésszel élni való, nem kézbelivel…
Nézett hát rá, s kicsit megvető arccal várta, mi lesz. Már utálta, ahogy a kezét szívogatja, mintha még az utolsó cseppét is ki akarná belőle rimánkodni, el akarta venni a kezét, de a másik arra még jobban beleragadt.
– Először dógoztunk, Sándorkám, nem mondhatod, hogy nem möntem veled első szóra. Möntem. Bizony más dógom is lött vóna, otthun nem is tuggyák, hová löttem, pedig nekem kedves feleségöm van, nem szokásom mögijeszteni; mindég jól mögmondom neki előre: te Rébék, te, ide mögyök, vagy oda mögyök, ekkó gyüvök haza, vagy akkó gyüvök haza…
Rózsa Sándor összehúzott szemmel nézett a vén betyárra. Asse igaz, gondolta magában, de ha igaz, ostobaság. Soha az asszonynak nem köll azt tudni, mikor megy el, mikor gyön meg az ember, hogy mit hoz, mit visz: az asszony neve hallgass.
– De hogy te csak egyet szóltál, má röpültem.
– Én szóltam? Hun szóltam?
– Látod, milyen vagyok – ijedt meg a vén betyár –, még szólni se köll neköm, csak én lássam a szömödbű, hogy nem haragszó, ha szógállak, má mögyök. Én olyan kutya vagyok, gazdám, nem is gondolod, micsoda hűséges.
Az igaz. Ahogy megneszelte, hogy lehet valami, már úgy tett, mintha űrá tartozna minden, rögtön belekínálkozott, nem lehetett lerázni. Nem lehetett menekülni tőle.
– Tapasztalt embör vagyok én, öcsém. Bogár Imrénél. Az elsőnél, ott tanultam suttyókoromba. Ott bujdostam én vele, öcsém, a Tisza-öntésökön. Régi embör vagyok, sokat láttam, sokat tapasztaltam, de nemcsak erre való vónék, hanem majd, ha úr lösző, a pusztákon, s embörid lesznek bőséggel, akkor löszök én neköd jó, öcsém, mer szömös vagyok: énelőlem nem löhet elkacsmarni sömmit. Rovásjedző vagyok én, de aki az én rovásomra kerül, az azt megszógája bőségesen, duflumoson, ami oda fel van írva… Az én gazdámnak nem kő fejét fárasztani se evvel, se avval: én olyan vagyok, mint a láncon a lakat. Jaj annak, aki nekem adós marad – mán a gazdámnak, a fejesnek, aki engem maga alá vött –, még a hetvenhetedik ivadéka is mögsínyli, ha engöm röndösen ki nem füzet.
– Hajjuk.
– Mer öcsém, szép öcsém, már engedd mög, hogy így mondgyalak, míg ki nem adod a parancsot, mi légyen a titula: gazda-e vagy fejes, vagy Ű… Űkeme!… – s veregette, simogatta mind a két kezével a Rózsa Sándor jobb kezét: mint valami zsákmányt, amit ha egyszer meg tudott fogni, többet el nem akarja ereszteni.
– Mer te még iffiú vónál, úgy mondhatom: fiatal. Teneked még sokszor lesz módod csalatkozni embörbe. Te még tanulóba vagy, édös öcsém – s hogy érezte, megrándult a legény keze –, a királyságot tanulod!
– Nyögje már ki kend.
– De egy öszömadta gyerök vagy, édös öggyem – csóválta a fejét Pisze Matyi s nagy orrával megkavarta a levegőt, mint a szélvitorla. – Hát én csak akarom mögjegyözni édös kis gazdám, hogy azt ródd fel magadnak: kemény uralkodás nem mindönökfölött hasznos. Csak ezt akartam mondani.
– Mibe vótam én kendhő kemény?
– Nem mondom, kisgazdám, sömmit se mondok, csak aztat, hogy: embör nézi maga hasznát, nem bánja más vásznát.
Rózsa Sándor elvette a kezét. Úgy kihúzta, mint fiatal fát a földből. Derengeni kezdett a fejében, hogy ez elégedetlen valamivel.
A két kis tehén, akit az éccaka hajtottak el a Gárgyán Mihály istállójából, soványan, fekete nyakkal, ganajos tomporával egykedvűen tűrte az utat a szokatlan időben, mintha az nekik semmi se volna. Nem mutatták, mintha valami nagy passzió volna, de nagyon becsületesen, igen tisztességesen ballagtak előre, amerre éppen terelték őket. Elég jó kis tehenek lettek volna, s talán csak azért meddők, mert bika nemigen kerül errefelé, mert nem lehetett érteni, mér tartották, ha nem is tejeltek, se nem szaporítottak. Talán szántásra voltak beszoktatva, ökör helyett? Pisze Matyi sötéten vigyorgott fel, mint a harapós kutya s magára erőltetett nyájassággal dörmögte
– Én olyan embör vagyok, amék haszontalanul csak szereti koptatni maga száját.
– Az olyan – nevetett fel az óriás, aki csak hallgatta a sok cudar alkudást. – Kend az, aki nem szereti a hasznot. Csak a munkát.
S harsányan kacagott. Fiatalon, mint a hajnali fiatal kakas, aki oly hatalmas a kerítés tetején.
– Imre öcsém – nézett felé laposan Pisze Matyi a nagy orra s kis bajusza alól –, Imre öcsém, mindenki szereti maga hasznát. De hát sok olyat kő csinálni, aminek kevés a haszna, mint a félegyházi malomnak. Pedig mi java van az éhönhalónak abba, ha Kolozsváron jó könyeret sütnek!
– Nyögje már ki – nevetett rajta, de nagyon Veszelka Imre.
Rózsa Sándor már rájött, hogy ez a bitang kevesli a rossz kis tehenet, kétnapi munkájáért. Ha kapálni ment volna, kapna érte valami kosztot, meg hat krajcárt egy napra. S ezért az egyik tehénért akármikor megkap hat-hét forintot.
– Rúgd mán ódalba – mondta Imrének. – Mondd mög neki, hogy az üvé mind a kettő… Hajtsa… – s megrántotta a gyeplőt.
Imre, akinek úgyse tetszett a nyomorult kis tehén, nevetett egyet, Pisze Matyi laposan felpillantott Rózsa Sándorra: ez ilyen gavallér? Ilyen nagy gavallér! Akkor ez egy új Bogár Imre!
Veszelka rátoporzékoltatta a lovát az öreg betyárra, úgy, hogy az alig tudott elugrani, s vicsorogva morogta:
– Rovásra vöszlek!
De utána alázatosan, sunyi örömmel hálálkodott Rózsa Sándornak:
– Úgy, fiam, így. Édös egymagom. Ilyen embör vagy te!…
De akkor Rózsa Sándornak kiugrott a lova s nekieredt a pusztának.
– Majd szöröz neked szöbbet, jobbat a gazdád – mondta Pisze Matyi.
– Disznó egy cigánybeli kend – vágta oda neki Veszelka –, hát nem kialkudta az én porciómat is!
– Hadd csak – dörmögte utána Pisze Matyi –, eccő hittem, akkó is mögcsaltak.
S ott maradt a két meddő tehénnel, s világért meg nem mozdult volna. Ott állott, nézett a legények után, míg csak el nem tűntek a látó szem elől a végtelen síkon. Azért a síkon is csak eltűnik akárki, a síkságnak is megvan a maga takarója. Itt egy rossz bokor, ott valami nádas vagy kóróféle, s belevész, aki messze mén.
Kivált ilyen ködös reggel.
– Te ne búsújj, aszondom – szólalt meg Rózsa Sándor –, mire a nap még eccő fölgyön, lösz olyan két címörös ökröd, amilyet akarsz. Csak most mönj el Tápéra. Ott tanász eggy embört. Rigó. Úgy híjják; pásztor embör; Rigó a neve. Mögmondod néki: én szavamma izenöm, hónap éjfélbe a Török Pál két címörös ökrit eressze ki a zóljukbúl a zudvarra. A többire ne lögyön gongya.
Szennyes embernek szennyes a háza tája.
Pisze Matyi morogva, gorombán ért haza a hosszú gyaloglásból, mert csak gyalog kellett a tehenek után menni, s a lovát kantárszáron vezette. Délfelé ért be Kistelekre.
Szélen volt a roggyant kis háza, se kerítése, se semmi. Se a kert fel nincs ásva, se valami munka ott meg nem látszik. A felesége kijött elibe, s a csúnya veres képű szeplős asszony betegesen szorította hasára a kezét. Már hat esztendeje, hol felkél, hol lefekszik. Elnyűtte a sok gyerek, mert oly szorgalmasan szült, kettőt, hármat is, mintha tengeri nyúl lett volna.
Az ura egy szót se szólott hozzá, mikor beért valahára a tanyába, a teheneket a kúthoz hajtotta, vizet húzott nekik, bekötötte őket az eperfa alá. E vót a nyári istálló. Lökött nekik valami rossz, kórós füvet, maga ment a többi dolga után.
Az asszony se szólott hozzá egy szót se, mintha egy idegen jött volna. Csak nézett kitartóan, mindent megnézett, a teheneknek a legkisebb mozgását, az urának lassú jövését, menését, de úgy nézte, mint akinek mindehhez semmi köze sincs.
Megnézte azt is, hogy a teheneknek semmi tőgyük sincs. Szinte megörült neki, mert nem kellett fejni.
Oly gyönge volt az asszony, mint akibe hálni jár a lélek. Az udvaron néhány tyúk kapirgált, arra a hírre, hogy a gazdasszony előjött a házból, kezdtek előfele futni, de amikor látták, hogy semmit se kapnak, újra ellustultak, elszéledeztek, gyommagvakat szedegetni, más egyebet úgysem találnak. Gilisztát lelt az egyik, futni kezdett vele, a többi utána.
Még ez a kis mozgás is élénkség volt. A tehenek nagyon idevalók voltak, azok ugyan nem fogják ennek a háznak a békességét elrontani.
Etetés után Pisze Matyi beballagott a házba. Úgy ment el a felesége mellett, mintha ez az ajtófélfa volna, amire akkor se néz rá az ember, ha századszor megy el mellette.
Bement az egy szobába, mert ott nem volt több szoba, az is belesüppedve a talajba. Az ajtó oly alacsony, hogy le kellett hajolni, mikor belépett.
Nemsokára kolompszó hallatszott, mintha kisbornyú jönne a távolból.
Matyi gazda behozta a lóról a tarisznyát, kitette az asztalra. Akkor elővette a bicskáját, kezdte bontogatni a tarisznyát. Szalonnát vett ki belőle, meg kenyeret. Még abból, amit Darabos István adott a halasi tanyán. Kanyarított egy kicsit a kenyérből, még kisebbet a szalonnából, s öszögetni kezdett.
Odakint most két kolomp is szólott már, egy nagyobb hangú, egy vékonyabb hangú.
Ő csak öszögetött lassacskán, nem szólott semmit.
A felesége be se jött, ott állott, ahol maradt, kiapadt hasára szorított kézzel. Bizonyosan nézi a kolomposokat, amik most gyűlnek, már harmadik kolomp is szól.
Pisze Matyi úgy evett, mint a kérődzők. Lassan, nyámmogva, a fogai is rosszak voltak, nem tudott velük harapni. Nagy, tülökforma orra lógott, mint valami érett ugorka, ami éppen az ő arcának a közegibe van felakasztva, s keskeny szája lassan forgatta az ínye közt, a rossz fogak közt kerülgetve a kemény kenyeret meg a rághatatlan avas szalonnát.
Mikó legjobb a játék, akkó haggyad félbe – gondolta magában, s nagyon fel volt háborodva a Rózsa Sándor tette miatt, hogy őtet csak úgy szó nélkül ereszti szabadjára. De még egészen úgy viselte magát, mintha soha többet nem akarná látni se. No eb vagy kutya, vidd a ragadmányt, vidd, vidd, hogy ne is lássalak.
– Fépofára ötet ez engöm – állapította meg. – Fösvény ez énhozzám. Nem tuggya, ki vagyok én, nem tuggya, mit árthatok én űneki. – Gyáva kuvaszok távolrúl ugatják a farkast – mondta magában, mert így szokott magában gondolkodni, mintha saját magának mesélné el, amit gondol. Éppen úgy udvariaskodott saját maga előtt, mint más előtt, mintha önmagát is be akarná csapni.
Ezt arra értette, hogy nem is fog arra törekedni, hogy tovább is vele járjon. Ha ezek nem becsülik meg az ő tudományát, mán csak a kutyák körül, akkor ezek nem emberek, ezek barmok. Hanem más. Más hasznát lehet venni ennek a Rózsa Sándornak. Csak hagy nőjön nagyobbra. Neki nyől. Neki érik. Lesz e még az ő gyümölcse. Megjön még az az ősz, mikor ő fogja ezt füstre akasztani magának. Annyi haszna van: a két ódala, mint a disznónak.
És oly kicsibe vette a két szarvas állatot az udvaron, mintha két ócska galambfi volna. Mert arra gondol, hogy mennyi haszna lehetne, ha ez a bolond fattyú ily hamar el nem vadul tőle… Mégse kellett vóna a kocsmába már úgy kirukkolni, hogy a ló helyett neki is jár valami… De még akkor nem tudta, kicsoda a legény… Gavallér… nagy gavallér… evvel másképp kellett volna bánni… de ha mán elromlott, akkor legalább annyit érjen, amennyit ér… Fiatal disznót is leszúr az ember, ha öreg nincs. Szopós malacnak is jó a húsa. Ezen is lehet már keresni néhány aranyat, fél marék bankót…
Csak a szegedi urakkal kell jóba lenni.
Most a tehenekre kell gondolni. El lehet azt még sütni. Köll is.
Paksus nem akadék. Még van vagy három a ládafiába. Csak vigyázni kell, olyan embörnek köll eladni, aki vöszi a legyet.
Ó maga se tud se írni, se olvasni, csak a keze keresztvonását tudja letenni. Már evvel is feljebb van, mint a többi. A csízió. A csíziót se maga olvassa, hallotta, tudja, üsmeri.
Most a legnagyobb kolomp az ajtó előtt szólott, de ő erre se moccant meg. Még bejön a kolompos állat.
Be is jött.
Megállott az ajtó előtt egy fiúgyerek. Annak a nyakába volt a kolomp. Olyan hatéves volt a kis kölyök. Sovány volt nagyon, csak a nagy töksi feje, vékony keze-lába, semmi ruha sincsen rajta. Hasa semmi. A szája, arca egészen fekete. Eprészni vót.
Kisvártatva jött a másik kolompos, a meg egy kisebb fiúgyerek volt, a legkisebb is jött, az is fiú.
De hát ő már ezen nem mulatott. Ez a nyomorult asszony, ehhez nem lehet hozzáérni, mert e rögtön fiút szült. Az Isten tudja csak, hány gyerek van s hol vannak. Ő mással nem segít rajtuk, csak mindeniknek szerez egy kolompot; mikor megszületnek. Ez a keresztelőre való ajándék. A keresztapjuktól alkudja ki, hogy kolompot adjon. Ez azt jelenti, hogy az újszülött fiú. Ahogy annyira megnőnek, a kolompot a gyereknek a nyakába akasztják, osztán azok avval élnek, míg el nem következnek a háztól.
Nyakában a kolomp, akkor már nem vész el. Mindenki tudja, hogy a Tanácshirdető Gregor gyerekei a kolomposak.
De még híre, becsülete is lesz belőle az apjuknak: evvel bizonyítja a becsületességét, hogy ha lopni tanítaná a gyerekeit, nem akasztana a nyakukba kolompot. Kolompos tolvajt könnyű megfogni, pedig azt is mondják, hogy ahol a kolompot megtalálják, mást is keresnek ott. Hát a gyerek után is mehetnek, mert ha a gyerek üres kézzel jön haza, akkor akár haza se jöjjön. Mindig hozni kell nekik valamit, ha mást nem, két darab kórót a tűzre.
Pisze Matyi azonban csak nézett maga elé, főzte, főzögette a szép terveket, hogy tudná Rózsa Sándort kézre adni. Ki kell ám előre alkudni az árát. Mert Krisztus koporsóját se őrizték ingyen.
A gyerekek, ahogy bejöttek, látták, hogy az apjuk evett. Odaállottak hát elébe, szó nélkül néztek a szájába.
– Ösz a fene? – mondta Pisze Matyi a gyerekeinek, avval felállott a kisszékről és elment a sarokba, a kuckóba, lefeküdt.
Már nagyon fáradt volt. Három napja nem aludt, s ez a bosszúság, ami most érte, ez nagyon leverte. Ettől fáradt el. Ha volna valami, akkor nem lenne ő fáradt, álmos. De most pihenésre lesz szükség elébb, ehhez aludni kell.
Úgy ruhástól, ahogy volt, a helyére dűlt, lehunyta a szemét, hozzá fogott aludni.
Nem az ólba ment aludni, mert ott fel kellene kelni, dolgozni. Itt bújt meg a vackon, ráhagyta a munkát a rossz feleségére meg a nagyobbik gyerekeire.
Egyfolytában aludt egész éjfélig. Mint a bunda.
Mikor felébredt, körülnézett. Csakugyan senki se szuszogott körülötte. A házból az egész családja kint maradt az udvaron. Ki az istállóban, ki a boglya alatt aludt. Az üres disznóólba is három fiúgyerek bújt meg.
Ő maga egyedül volt a házban. Ennek így is kell lenni, mert jaj vóna, aki benn merne mellette aludni, félig agyonverné, úgy kergetné ki. Majd elég lesz akkor, ha a hó leszáll.
Felkel, felült az ágyán. Ott volt a közelben a kis láda. Annak a kulcsa mindig a nyakában. Kinyitotta, belenyúlt. Lassan tapogatta végig mindazt, ami benne van.
Egyenként megismerte a tárgyakat. Itt vannak a lopott, az osztozásból kapott nyereségek. Van itt templomi kehely, van zacskó arany, van bugyellárisban papirospénz. Vannak fülbevalók, gyűrűk, sok arany-ezüst darab. De ezt ő soha még nappal sem meri megnézni, mert fél, hogy valahogy valaki meglesi. Neki elég, ha mint a vak, sorra tapogatja a darabokat, s az ujja bögyin sistereg az a drága jó érzés, amit a kincs ád a zsugorinak. Valósággal elfolyt benne a boldogság, hogy semmi se hiányzik, minden megvan, egyenként visszaemlékezett, hol szerezte, hogy történt, mi lesz belőle…
Török Pálné éccaka arra neszelt föl, hogy valami van az udvaron.
Nem szólt semmit, felkelt, s nagy szemeket nyitva, úgy, ahogy volt, egy szál pendelyben kisuttyant az udvarra.
Hát ahogy az ajtót nagyon lassan, mintha a hangyák nyitnák, kinyitja, annyira, hogy a fejét kidugja rajta, mintha a villás szarvát látná az ökreinek.
Roppant megijed, ugrik ki.
Már ő tudta, hogy nincs ez rendjén, mert hiszen ő maga adott az ökrök elé az este, már jó setét volt, de ott volt mind a két ökör, ott volt a tehén is, a borjával, meg a kotlós a jászol alatt kavargatta a tojást. Hogy lehetne az, hogy ő az ökröket szabadon hagyja, hogy meg ne legyenek kötve. Itt valaki mesterkedik, ebből nem lesz jó.
De az első percben nem tudott mit tenni, csak lesett, hallgatott. Embert nem sejtett sehol, hát akkor az ökrök mit akarhatnak?
Az egyik ökör megismerte, felemelte a fejét, rövidet, álmosat ihhult, mire ő is észre tért, s elkezdett torkaszakadtából káromkodni:
– Hát ezöket az ökröket ki hatta szabadon? Azt az erre mög amarra a teremtésit az apátoknak! Hé Pista, Jóska… Pali, Pali! Hé, kejj mán föl, ne dögöjj! A két ökröd itt van az udvar közepin. A zég szakaggyon rátok mán no!
Így és még sokkal cifrábban jöttek a szavak a Török Pálné száján. Még a vaksötétben is meg lehetett érezni, micsoda kemény, kardos asszony, pedig már nem fiatal, hiszen eladó lánya van. Kemény húsú, bátor szívű, az biztos. No, rohannak ki a házból az álomból serkenők.
– Az ökör, az ökör – visítanak mind a fiatalok.
És mindenkinek reszket a lába szára. Ilyen eset még nem fordult elő, mióta élnek, hogy a falu közepén, a templom mellett valaki oly bátor legyen, hogy éccaka setétjében az ökröket eloldja és kieressze. De ki is lehet, hogy senki meg nem moccan. Kutya ugyan nincs, mert ide a faluba kár etetni a kutyát, úgyse tehet semmit, de a szomszédban van, s az se szólalt meg, vagy ha szólalt, azt hitték talán, hogy itt a kutyalakodalom ideje, annak énekő.
Reszketett hát a lábaszáruk, jött ki Török Pál, nagy erős ember, mezítláb, ingben-gatyában s felbőszülve nézte, mi történt az udvaron. Már ő tudta, hogy itt betyárság dolgozik, azért neki is hevesebben vert a szíve.
Rettenetes vakmerőség a falu kellős közepén, a legtekintélyesebb gazdára vetni ki a célt. Éppen arra, aki az uraságnak a dézsmaszedője, akinek tehát legtöbb ember van lekötelezve; valósággal az egész község, minden jobbágynépe úgy vigyáz rá, mint a gazdájára. Ha még őtet is meg merik támadni nyílt éccaka, csak mert szuroksötét van, a már igen-igen nagy dolog.
– Hé Tisza, hé Meszes – terelték az udvaron valamennyien a két hatalmas ökröt, s mindenki oly iszonyú rémületben volt, mindenki azt várta beszorított farka helyén hátul, hogy lövést kap, golyót, puskagolyót, mert a betyároknak itt kell lenniök valahol meglapulva a setét udvaron.
– Gyújtsatok mán tüzet – mondta Török Pálné, és egy perc múlva csakugyan acél-kova szikrázását lehetett látni; újabb pillanatok után egy öl szalma lángolt az udvar közepén.
Most legalább egymást látják.
De Török Pál csak most ijedt meg. Hiszen valamennyien célpontot adnak a puskásoknak.
– Ócsd el, ócsd el, vizet rá! – kiabálta.
Csakugyan egy veder vizet zúdított valaki a tűzre, s már ismét csönd lett és feketeség.
– Ha akarták vóna, mán töhették vóna – mondta, mérgesen, mégis szégyenkezve Törökné.
– Hadd el – szólt rá az ura. – Hajcsátok be az ökröket… Nem számítottak rá, hogy világost kapnak, az első ijedtségbe ők is elugrottak. De ha tovább ég a tűz, visszajöttek volna, mind hegyre szödnek bennünket.
Itt is csupa legény volt, ahogy a szalmalángon látni lehetett, hét vagy nyolc fiatalember, már vannak köztük házasok, azoknak az asszonyai is itt tördelték a kezüket s egymást ijesztgették. A fiúk mind ütőszerszámot fogtak már, megindultak, hogy felkutatják a kertet, szérűt, pajtát, minden zugot, bár valamennyinek ott szorult a félsz a lába közt; mint a kutya, mikor behúzza a farkát.
– Ki az ott? ki az ott? – kiáltotta egyik fiú, s a hangja oly támadó s egyben olyan ijedt volt, mintha őt rohanná meg valaki.
Valamennyien abba az irányba futottak.
Hát a Mátyás fiú egy nyiszlett kis öreget tartott a markában, a pásztort, akit Rigónak híjtak.
– Te mit kereső itt?
De a pásztor kicsit hibás volt. Nem volt ki a négy kereke. Csak hümgetett, lógatta a fejét.
Verték osztán a botokkal, csak agyon nem csapták.
– Haggyátok mán, az Isten így-úgy – ordította el magát. – Hun vagyok? Azt sé tudom, hun vagyok?
A büdös, trágyaszagú emberből aztán kiszedték, hogy elaludt, elálmodott, azt mondja, ő bizony nem tudja, hogy került ide, ha agyonverik se. Lidérc után ment, azt gondolta, kincset fog lelni.
– Azt, kincset: az én két ökrömet!
Mikor végre megcsillapodtak, Rigót kihajították az udvarról az utcára, ahol az egész összecsődült falu munkába vette, s az istenadtában alig hagytak már életet, akkor Török Pál, mikor már lefeküdt a maga kis ódalszobájukban, kinyújtotta a kezét, azt mondta a feleségének:
– No Rébék, most kerestél két ökröt… gyere, mögkereshetöd a zárát is.
– Jaj Istenöm, alig bírok magamhó térni, csak most eszmélök rá, hogy fölserkenök valamire, valami neszre, hát hallgatom, Szűz Máriám, mit hallok, itt valami nincs röndbe, de nagyon álmos vótam, asse tudtam, mitévő lögyek, csak ugrottam ki, figyelöm kendöt, nem él, hát én csak ki a zudvarra, még a pöndölyömnek sé értem rá mögkötni a mazzagját, hát a két ökör… jaj, a két ökör… jaj, a Tisza, meg a Meszes… jaj néköm, mondok, jaj…
Az ura kinyitotta hatalmas karjait s melegen és szeretettel ölelte át. Nem is látta, csak érezte ezt a jószagú asszonyt, aki levendulaolajat használt titokban, de azt az urának nem volt szabad tudni, de még másnak se a világon. Ha kérdezték, mitül olyan jószagú édösanyám, csak azt felelte: hadd el, testöm szaga.
Ha a távolban lovast vettek észre, Juliskának elszorult a szíve is, úgy félt.
Nem mondta meg senkinek.
Végezte a dolgát, addig is elég szótalan volt, most napokon át nem lehetett szavát hallani. Nem hallgatott, nem olyan csönd volt, hogy titkol valamit, elhallgatja a mondanivalóját, nem, ő csak hallgatott s ámulatban és varázslatban élt.
Mintha vízben feküdne, és a víz lassan vinné lefelé a testét. Hulla volt, de élt, elmúlt és mégis tele volt érzéssel. Soha senki meg nem tudta volna mondani, mi van benne. Mintha a darazsak raktak volna fészket a lelkében, állandóan zsongás, suhogás, didergés és ijedtség volt benne. A törővassal mákot zúzott faedényben. Minden ütés, ahogy a kezében lesújtott a törő, mintha a saját szívét ütné meg. Koronként elfeledkezett magáról, és megállott a kezében a munka, előrenézett, maga elé a távolba, a beláthatatlan messzeségbe, attól félt, már úgy érezte néha, hogy a kert alatt jön, csendes érzés volt ez, zsibongó, mint mikor gyógyul a seb s viszket. Így gyógyult neki az egész élete. Most jött rá a gyógyulás.
Különös, hogy arra az egyre nem gondolt, hogy a legénynek mi köze lehet Bandihoz. Rúzsa Bandihoz.
Rúzsa Bandival ő még mióta él, szinte nem is beszélt. Nem lehetett azt mondani, hogy szerette, vagy nem szerette: nem is látta, még nem született meg a számára. Akkor tudta meg, hogy a világon van, mikor a legény azt mondta: „Ez a ló a Rúzsa Bandié.”
Ahogy este megjöttek a mezőről, megmondta az apja előtt:
– Ez a ló a Rúzsa Bandié.
Az apja már tudta.
Megnézte a lovat, körüljárta, megjáratta. A ló oly engedelmes volt, mint egy jó gyermek.
De ő nem mondta meg, mi történt a lóval. Meg ővele. Nem titkolta, nem tagadta, csak nem is gondolt arra, hogy szólani kellene, vagy szólani lehetne róla. Hogy ez másra is tartozik. Ő valahogy a lelke belsejében úgy sejtette, ez senki másra nem tartozik, csak őrá magára: piros lett a gondolatra is, hogy a legény őmiatta verte a lovat, mert őtet szerette volna verni, úgy megverni, úgy megszelídíteni, mint akkor azt a lovat… jaj, meg is tette… hiszen azóta nem ismer magára. Addig ő vad lány volt, bátor volt és szívesen szembeszállott akárkivel, apjával, anyjával, akárkivel a világon, még a gúnárral is, vagy a fekete nyakú bikával. De még a méhétől se félt, szembenézett vele, nem csapott feléje, csak megnézte, oszt a kisméh is elszállott, nem bántotta, csendes döngéssel ment a maga dolgára.
Most nem látja az embereket, nem az állatokat, sem a legyeket, sem a madarakat, sem a méheket, csak mindig azt hiszi, a vad darazsak fészkeltek bele a lelkibe, azok marják és szurkálják és vadítják a zúgásukkal. Nem méhek ezek, nem hordanak mézet, csak darazsak, akik nem tudnak egyebet, mint zúgni, zümmögni és marni.
Azért szerette volna tudni, mi köze van Rúzsa Bandinak a legényhez.
De nem kérdezte meg. Nem is mondta volna ki. Tőle se kérdezték, egész csudálatos, senki sem kérdezte, hogy: te, hát ki hozta a lovat? Milyen volt? Mit mondott? Még mit mondott?
Pedig ő szerette volna elmondani, szeretett volna róla beszélni, azt szerette volna, ha, ha mindenki csak róla beszél.
Hogy is lehet az, hogy soha senki szóba nem hozza. Mintha egy ló csak úgy magától idetalált volna, bekötötte volna magát az istálló oszlopához, osztán zabot adott volna magának az abrakostarisznyába. Be furcsák is az emberek. Hogy erre senki se nyit rá, nem kérdi és nem törődik vele.
Milyen furcsa, az is elmúlt, hogy Bátori Bálint… Már nem is emlékszik rá, a Bátori bojtárra a kovácsműhelyben; meg a lovon, mikor elvágtatott. Látja, de neki már nem Bátori, nem Bálint, hanem… Ez a Rózsa Bandi nagyon megvilágosította.
Mindenki csak arról a betyárról beszél.
Rózsa Sándorról, aki Tápén is az egész községet kirabolta. Mindenkinek elhajtotta a legszebb címeres ökreit. Abban a faluban senki se tart lovat, csak ökröket tartanak, osztán a betyár összeszedte éccaka, kihajtatta az ökröket minden házban a cimboráival, az udvarra eresztette ki, akkor jött ő maga harminckét tagú bandájával, osztán közrefogták az állatokat, senki se mert ellentállani, úgy hajtották el a zombori vásárra.
De az a furcsa, hogy másként is mesélik. Hogy Rózsa Sándor megbízta a helybeli pásztorokat, hogy az ökröket engedjék ki minden istállóból az udvarra, de mikor az első istállóból már kieresztették volna, hát akkor felébredt a gazdasszony, nagy patáliát csapott, összeszaladt a falu, elfogták a betyárokat, megkötözték őket, kezüket-lábukat levagdalták, így vitték be Szegedre, a fekete tömlöcbe.
Csak hát nem lehet tudni, miből mi igaz, mert mások meg, akik jönnek, mert az ő házukhoz mindig sokan járnak, suttogó-kuttogó emberek, asszonyok, akik végehosszanincs mesét szoktak mondani, neki is, elcsípik őt a garádján, az ölükbe vették, míg kicsi volt, most meg leülnek az eresz alatt, úgy mondják szakadatlan, hogy most kiszökött a szegedi tömlöcből egy rab, az olyan rablóbandát csinált, amilyen a Bogár Imréé volt. De mit bánja ő a betyárokat, tőle nem vehetnek el semmit, még a nevét se szereti hallani a rablóknak, zsiványságnak, a bűnnek. Magában él ezen a világon, nincs senkije, csak az apja, az anyja meg ő maga. De az apját sose látja, ha látja, se szólanak egymáshoz, apja kemény, nagy, idegen ember, a feje mindig tele van olyan dolgokkal, amikről ő nem tud, nem is akar tudni, mert annyit már régen megsejtett, hogy nem valami épületes dolgok azok. De neki semmi köze hozzá: apja; ezzel meg van mondva minden. Az apák olyanok, mint fent az égen a viharfelhők, villámok laknak bennük és mennydörgések, sok eső, ami összetöri a házat, ólat, embereket s a virágokat. De az apa annyival jobb, mert ha az apa előtt a kislány hallgat, el lehet húzódni, ellene nem tör ki semmiféle vihar.
Éjjel nem volt otthon az apa.
Nem először. Sokszor megtörténik, hogy nincs itthon. Ki tudná azt, hova járnak az apák, az apai utakon.
Mikor megjött, az anya örömmel mondta:
– Nézd csak, milyen hamar möggyütt a zapád.
Ránézett az anyjára, akkor tűnt fel neki először, hogy az anyja mennyire hasonlít az apjához. Addig ez nem tűnt fel, csak volt. Annyira, hogy már elég nagy lány volt, mikor azt a furcsaságot hallotta, hogy apja és anyja nem testvérek, hanem idegenek.
Nem fért a fejébe. Addig azt hitte, hogy apa, anya meg ő az valahogy egy dolog. De ha az apa és az anya egymástól idegenek, két más családból vannak, akkor, hogy lehetnek egyek. Rokonok. Mert azért mégis kell, hogy az apa meg az anya rokonok legyenek. Másképpen ő hogy lehetne rokona két idegennek, akik egymásnak nem rokonai. Nagyon megzavarta ez a gondolat, és nem is tudott megnyugodni miatta. Most megint felötlött ez a gyerekkori tűnődés benne: az apja és anyja mér hasonlítanak annyira egymáshoz, ha nem rokonok? Csak abban különböznek, hogy apa férfi, anya meg nem. Apának bajusza van és nagy fekete ember. De az anya is nagy, vaskos és fekete. És mind a kettő hallgatag ember, mint ő. Azt el lehet mondani, hogy ritkán szólanak egymáshoz. Mindenik végzi a maga dolgát.
Anya főz, dolgozik, mos, állatokat etet, folyton tele a keze munkával, hallgat és mosolyog. De olyan komolyan tud mosolyogni, hogy abból sohase lesz nevetés, csak éppen mint mikor kisüt a nap egy kicsit, aztán megint elbúvik a felhői közé.
Ő is úgy élt mindig, hogy magányosan motozott a világban.
És nem is volt távol még a szülői háztól. Még sohase vitték el sehova. Elég nagy a ház, elég nagy az udvar, a földek, nem is jutott eszébe, hogy az is lehet, hogy innen elmenjen. Anyja se volt soha sehol, egész életüket itt töltötték egyedül. Régebben folyton vót kisgyerek, aki született s hamarosan meghalt. Ez is hozzátartozott a házhoz. Olykor gyerek születik, gyerek hal. Pap nem volt soha a temetésen. Itt ásták el a gyerekeket a kertben, mint a kutyakölyköket, csak egy kicsit nagyobb sír kellett nekik és olyankor összegyűlt az egész népség a környékről és igen sok bort ittak, daloltak és verekedtek. Mindig úgy emlékezett a gyerekfélére, nem mint testvérére, csak hogy olyankor fel van fordulva a ház.
Mikor az apa megjött, lóháton jött, nehézkesen ült a nyeregben, osztán, mikor leszállott, minden csontját fájlalta.
Komolyan jött be a házba.
– Mögvessem a zágyat? – kérdezte az anyja.
Az apja mérgesen intett, hogy nem.
– Nincs időm dögleni – szólt –, kint ezök semmit se csinálnak, ha nem vagyok velük. Készítsd a fenőkövemet.
Levette a városi ruhát, amiben városba szokott menni, ingben-gatyában maradt. A csizmát is levetette, s az ujjával soká dörzsölte a lábujja közeit, amiből körömmel fehér bőrdarabkákat kapart ki. De ő szerette az apja lábának a szagát. Mert úgy szerette az apját. Erre eddig nem gondolt, de azt kell szeretésnek mondani, ha az ember szereti a másiknak még a lába szagát is. Az atyus kiegyengette a derekát. Enni nem akart semmit.
– Öleget öttem bent – mondta. – A lánt férhő aggyuk. Ennek a torára vacsoráztam a zeste. Paprikás húst öttem. Ma nem öszök.
Evvel ment kifelé. Őnéki még meg sem ütötte volna a fülét, amit hall, ha az anyja fel nem kiált:
– Mit beszél kend? Férhő aggyuk a lánt?! Miféle lánt?
– Ezt ni – intett őfelé az apja.
– Kihő?
– A ménösmestörnek van égy fija, ahhón.
– Milyen ménösmestör?
Megmondta a nevét, Topogó, de Juliska már el is felejtette. Annyira nem számított neki az egész, olyan furcsa, új és lehetetlen volt, hogy nem is akarta meghallani a ménesmesternek a nevét, hogy Topogó.
– De ne mönnyön mán kend! – kiáltott utána a felesége. – Ájjon mög, mongya má mög, mit akar!
– Ma még itthon maradok, mögnyugszok egy kicsit. Hónap beviszöm Rúzsa Bandit a méneshő. Ott lösz neki a helye. A bátyjának is bent lösz a helye. Mert én má kénátam, hogy ha ezt a Bandi gyerököt beszörkesztöttem a méneshő, akkó a bátyját is elővöszöm, oszt abbú is embört csinálok. De a gazembör most hirtelen annyi galibát csapott, hogy nem löhet vele sömmit se kezdeni.
De az asszony nem erre volt kíváncsi.
– No de mi ez a házasság, errű kend csak úgy beszél, mintha nem is lönne sömmi.
– Mi lönne? A ménösmestör úr jó barátom, a fija évőszi a lányodat, mit köll errül annyit beszélni?
Az asszony örömében azt se tudta, mit szóljon.
– Mégiscsak köll – rebegte.
– Jó móringot kap.
– Az nem ölég.
– Te is kiadhatod neki, ami köll. Úgyis unom mán ezt az egész kénódást. Hallögyön elhelyözködve a lányod. Ott jó helyön lösz, hóttig jó könyérön mög böcsületbe. Enné nagyobb szöröncsét nem kívánhat.
Evvel kiment, el az udvaron, át a mező felé.
Juliska úgy maradt, mint a villámütött. Se szólani, se moccanni nem tudott.
Az anyja rákezdte a rívást:
– Jaj, lányom, lányom, gyöngyvirágom – mondta –, milyen egy embör a te apád. Jaj, ennek szeresd mindön lábanyomát. Ahogy e térúllad eegondoskodott, láddé.
Ó csak most értette meg.
– De én nem akarok férhőn mönni – felelte.
– Nem akarsz?… Ki kérdi azt, hogy akarsz vagy nem akarsz? Hallottad má, hogy a Riska se akar vásárra mönni, de hajtsák.
Ezen Juliska külön megütődött. Neki nem voltak gyerekkori pajtásai. Itt nincs falu, nem játszanak együtt a porban a gyerekek lakodalmasdit, sehogy se tudta beletalálni magát abba, hogy mint a bornyút a vágóhídra, úgy hajtsák őt lakodalmára.
Egész délután csak lógott, mint az álomkóros. Akkor egy lány bejött a mezőről korsóval vízért, annak megmondta, hogy:
– Te Kati, mondd mög Rúzsa Bandinak, hogy ha Istent ismer, rögtön gyüjjön haza. Szóm van vele.
A lány megemelte a két nehéz korsót, elébb félvállas volt, míg egyet tartott a kezében, most már két félvállas lett, mert, mind a kettőt lehúzta a korsó.
Vacsora formán voltak, mikor megjött Rúzsa Bandi.
– Mit akarsz?
– Én? – kérdezte ijedten.
– Kati aszonta, hogy ha Istent üsmerök, hát… gyüjjek be.
– Ügön.
Annyi gondolkozni valója volt egész délután, mert mindig csak azon törte a fejét, hogy mondja ki az apja előtt, hogy nem megy a ménösmester fiához, úgy, hogy a másikra nem is bírt gondolni, arra, hogy Rúzsa Bandi meg a bátyja…
Igazán, most még el is felejtette, hogy a legény nem más, hanem a rettentő betyár.
– Testvéröd? – kérdezte.
– Égy bátyám.
Erre irtózva nézett a fiúra. De ha már berendelte, meg kell mondani.
– Akkó mönnyé utána, mondd mög néki, hogy mög akarják fogni.
– Kicsoda? – kérdezte Bandi.
– A ménösmestör mög a fija.
Rúzsa Bandi elhalványodott.
– A ménösmestör? Mög a fija?
– A.
– Apád monta?
Juliska csak intett.
– Mönny, mondd mög néki.
Éccaka megverték az ablakot.
Juliska ijedten ébredt. Napok óta annyi rémhír jár, hogy senki sem érzi magát bátorságban. Körülnézett a szuroksötét házban. Ott feküdtek atyja, apja egy ágyban. Anyja már tápászkodott felfelé, elfelejtette, hogy az éjjeli ablakzörgés nekik csak jót szokott hozni, ő is rettenve nyüzsgött. Ijedt pillanatban mindenki olyan lesz, mint gyermekkorában volt, s őt annak idején nagyon megijesztették a kísértetek.
Juliska tudta, hogy az anyja fél. Ő nem félt. Ő az apja lánya volt, akármikor kész volt mezítláb, egy ingben kifutni az istállóba, ha valami gyanús volt. Sajnálta az anyját, meg haragudott is rá, hogy ilyen nagydarab asszony létére oly gyáva.
– Ki az? – kiáltott fulladtan Veszelkáné.
Hogy kintről semmi válasz, megrázta az urát:
– Apjuk? Hajja ke? Hé, Veszelka!
– Mija?
De ekkor másodszor is megverték az ablak fáját.
Veszelka egyáltalán nem ijedt meg. Orgazda nem ijedős éccakai ablakzörgetésre. Éccaka gyün a seft.
Juliska eddig nem törődött vele, ha éccaka akárki is jött: gyerek volt, nem tartozott rá: Aluggy! Aludt is.
De most más.
A betyár azt mondta: majd egy éccaka mögkeresöm apádat.
Azóta, ha az ág zörren, már tudja, hogy a betyár!
A második zörgetésre egész testét elöntötte a forróság. Rémületes hőség tört ki benne. Vacogott. A foga elkezdett verődni. A takarót magára húzta, a dunyhát megölelte, elbújt, kicsi lett, kis ijedt.
Veszelka Péter nem törődött a kislányával, azon törte a fejét, ki lehet, mit hozhattak? Egész barátságos méreggel kiáltott:
– Még betörik az ablakot, de akkor adok nekik. Várjatok!
Juliska a hangból értett. Szóval az apja tudja, ki van ott. Megjuházott: akkor nem a betyár. Azt nem ismeri az apja, aki itt volt, aki a lovat hozta Rózsa Bandinak.
És sajnálta, hogy nem az jött meg…
S már nem érdekelte, akárki van odaki… Fekve maradt az ágyban, mert nem akarta, hogy a szülei ráfigyeljenek, hogy ébren van…
Míg az apja öltözött, csizmát húzott! Soká szuszogott – azalatt megint csak, valami sugallatot kapott, a szíve nyughatatlanul vert. Rájött, hogy ő nem sejti, de a szíve tudja, hogy az van itt… Újra elfutotta a verejték a gyenge testét.
Az anyja is fél.
Annak is el van fulladva a lélegzete, az se tudja, mit várjon ettől az éccakai látogatástól. Mért nincs hang odaki.
Ha tisztességgel jönne ismerős, már régen kiabálná, hogy gazduram, vagy Péter bátyám, vagy Veszelka gazda! – valamit. Még a perzekútorok is ismertetik magukat, ha éccaka jönnek: de ezt a csendet nem lehet mire vélni.
– Vigyázz! – mondta csöndesen.
Az ura csak horkantott türelmetlenül.
– Bandák járnak most! – suttogta az asszony.
Veszelka morogva:
– Hagy járják.
S kicsit felnevet. Mint a ló az abraknak. Hadd járják, nekik járják!…
– No csak vigyázz! Vedd elő a pisztolyokat… Mög van tőtve?
– Mög…
– Mind a kettő?
– Mög.
Juliska nem tudja, mit gondoljon? Fél az apja, vagy nem? Mért húzott nadrágot? Mikor nappal se szokott?…
Ki lehet odaki, hogy tisztességesen akarja fogadni…
Kit vár?
Kint újra megzörgetik az ablakot.
– No a rothadás ögyön mög – morogja az apja, aztán kiált: – Mögyök má, mögyök!
Hallani, ahogy elhúzza a fareteszt… A retesz kalamol… az ajtó sarka csikorog… Kívülről hallani a hangokat…
– Ki van ott? – kérdi az apja s a hangja oly nyugodt, hogy meg lehet tőle nyugodni bent is.
– Én vónék!
– Ki az az én?
– Nem ösmer mög, Pétör bátyám?
Nem ismerős a hang. Fiatal hang, de nyers, változott.
– Közelebb ne gyűjj, mer mög van tőtve!
Kint valaki nevet.
– Imre!… te, Imre te! – mondja az anyja, az már megismerte.
Juliska csalódott. Imrékre nem kíváncsi… Most már felőle beszélhetnek, amit akarnak. Lefekszik, betakaródzik, csak azért figyel, mert mégis kíváncsi.
– Hun jársz itt?
– Hajtunk.
Juliska felül. Hajtunk? Hajtó? Akkor mégis betyárféle…
Mit hajtanak, hányan?… Újra zsibbadni kezd a szíve: hátha a tegnap délutáni betyár… az arca égni kezd, ahol a pofont kapta tőle…
– Ketten vannak – mondta az anyja csendesen.
Csak ő lehet. Ha ketten vannak, csak ő lehet…
Minek gyütt ide? – mondta magában.
Az anyja már az ajtóban leselkedett:
– Gyere csak, néked jobb szömöd van.
Egy ingben odasettenkedett az ajtóhoz. Az udvar végében, ott, ahol tegnap az idegen betyár a lovat verte, két nagy ökröt lehetett látni s mellettük emberek.
– Bőg.
– Mi bőg?
– Ökör.
Az asszony hátrament a szobába, öltözni kezdett.
Ökör volt. A tehén nem úgy bőg, hanem gyáván. A tehén valaki után sír, ha az éccakában elfelejti magát, de ez nyugalmasan, csak úgy magában bőgte el magát. Mintha éppen csak mondana valamit a világról.
– Pétör? – kiáltott ki az anyja az ajtón. – Pétör!
– Csinájj vacsorát! – kiáltott vissza a gazda.
Juliska figyelte, hogy az anyja kicsit vár, még fülel, akkor a tűzhelyhez megy, és keresi a csiholót.
Nem leli. Sokára megtalálja. Ott lóg a madzagon, mit nem lel rajta. Most kezd már csiholni, de nem ért hozzá, de nehezen gyújtja meg azt a mécsest!
Fölkél, odamegy, kiveszi az anyja kezéből, mérgesen szól rá:
– Aggya mán ide.
Oly gorombán szól az anyjára, ahogy az apja szokott.
– Rakjá tüzet – kommandérozza az anyja, mikor a mécses már ég.
Ő maga lisztet keres, a fateknőt megszedi és vízzel kavarni kezdi.
Juliska tüzet rak az alacsony pásztortűzhelyen. Leguggol, rőzsét, szalmát kapar össze. Csihol. A kovát az acéllal összeütögeti. Abból szikra pattan ki, és meggyúl a szalmacsóva a kezében.
Észreveszi, hogy kemény vászoninge úgy áll rajta, mint valami bádog, s a mejje gombja kiszúrja. Fázik.
De aztán mégiscsak az ajtóba áll, megfeszíti a fülét! Még mindig nincs megnyugodva, hogy hiányzik, akit várt.
– Meglehetős két állat, öcsém – mondja az apja, s veregeti az ökrök tomporát.
– Veszelka Imre! – mondja az anyja, aki most már tisztára megismeri a fiút.
Juliska elgondolkodik.
Veszelka. Minek jön ez ide, nem volt elég, hogy Röszkén veszekedtek? Nincs ennek szöme?
Az osztozás miatt vesztek el egymástul a testvérek… akkor a gyerekeknek is haragba kell lenni.
Talán békülni akar az apja, hogy vacsorát főzet.
Végre itt vannak a beszélgetők a ház előtt.
– Vihettem vóna máshova is – mondta az Imre nevű. – De aszt montam, inkább Pétör bátyámhoz. Mán csak a rokon az első.
– Inkább máshova vitted vóna, jó fiú – mondta az apja, de Juliska figyelt a hangjára: nem őszinte! – Szép marha, jó marha, nem mondom, de nem nekem való. Zsidónak való.
– Zsidónak?
– Csak gondot hoztá a nyakamba, öcsém, bajt, öcsém.
A fiatal megijedt.
– Má csak vissza ne küldjön, Pétör bátyám. Virrad. Mán ilyenkor hová menjen az embör?
Akkor megszólalt egy más hang. Juliskának rögtön a torkában vert a szíve: az a hang, aki őtet megpofozta s megleckéztette…
– Ne tőtsük az időt. Ha kendnek nem kő, nem kő. Gyerünk tovább.
Éppen olyan élesen parancsolóan…
De Juliska egyúttal arra is figyelt, hogy az apja nem akarja, jaj, dehogy is akarja elereszteni ezeket… Dehogy nem kell neki!… csak így szokta kezelni a vásárt…
– Felülem möhettök – mondta felfortyanva –, ahová akartok. Fel is út, le is út. De addig nem möntök, míg mög nem öszitök, amit nénétök főzött!
Juliska nevetett magában. Be ismerte az apját!
Hamar megfésülte a fejét, s kötőt kötött maga elé: megvolt az öltözés. Az anyja is rendbeszedte magát, kendőt a fejére és vászonkötőt a hasa elé. Csizmára, papucsra nem is gondoltak, mezítláb maradtak a mázolt szoba földjén.
– Én mög tőtött puskával fogadom üket – jött be előre az apja –, de most olyan hírök járnak, hogy főverik a tanyákat. Fegyvertelenül nem barátságos a csillagok alá ki se mönni. Most gyüvök a vározsbú, hallom, mútt éccakákon még a katonatráncportot is mögkísértötték.
Veszelka Imre jött a bátyja után, de ahogy az alacsony ajtón bebújt, azonnal ülőhely után nézett, mert amilyen óriás volt, fel se tudott egyenesedni a tanyában. Megtalálta a háromlábú kisszéket, maga alá kapta, rögtön beleült. A kemence elé póckolta magát.
Akkor nekivetette a hátát a kemencének, s hatalmasan nevetett sok fiatal fogával és dagadt, fiatal pofájával.
– Mit beszél, Pétör bátyám? – mondta vigyorogva. – A tráncportot?
– Az urak monták, hogy mögpuskázták a katonatráncportot, valahun Átokháza felé, ahogy möntek Halasnak. Karikássa akarták kiszabadítani a fogott legényöket. De hát a puskával nem szállhat szömbe a karikás, hát ötöt vagy hatot agyonlőttek bennek. A többi osztán elkarikásozott.
– Hahha, ha hahh haha ha! – kacagott Imre, s úgy rázkódott, már attól lehetett félni, hogy bedönti a kemence ódalát a nagy fejével, úgy verte hozzá a tarkóját.
– Halasrú is írás gyütt a városhó – mondta komolyan Veszelka Péter. – Rúzsa Sándort kívánják. Hogy a város fogassa mög, osztán szállítsa be nékik, hogy mögvallasák, mer egy bizonyos Bátori nevűnek nevelt lovát elkötötte.
Imre még jobban nevetett. Veres lett a nyaka, feje s úgy harsogott, majd megcsikkant.
– Mindenfelé teheneket hajtanak – folytatta Veszelka Péter, aki máskor szótlan ember volt, de mintha most a betyárokat fel akarná világosítani, vagy hencegni akar a mindentudóságával, csak folytatta: – Gárgyán Mihály nevű tanyástú is evitték a két szép tehenét. Bornyastú. Ütet is megverték, a házát főgyújtották.
– Hahh haha hahh haha, ahhaha…
Imre már azt hitte, a horpaszába áll a nyillalás, belé kell dögleni, amilyen jókat mond ez a Péter bátyja.
De Juliska ott guggolt a tűzhely előtt s vissza se mert fordulni, meg a helyéből el se mert menni. Oda se lesett, hol van a betyár? A világosságba bújt el előle. Mert a tűz lángja csak őtet világította. A keze, mint két darab fa, mint a tűzpiszkáló ág motozott, a két fekete szeme belerekedt a fénybe, mely hol fellobbant, hol elaludt s a két kis kemény melle a kemény ingben, mint a kő. Kiszúrta a vásznat.
Minden pillanatban megrettent, hogy az is megszólal. De az nem szólott. Szótalan volt. Még nem is nevetett.
De nem hagyhatta el a tűzhelyet, mert a rőzsét folyton rakni, piszkálni kell, vagy kialszik.
Végig kellett állani, mint a pellengéren, hogy a víz felforrjon, a tészta kifőjön. Hogy a pergelt szalonna megpiruljon. Csak, mikor már nem volt szükség a tűzre, akkor állhatott vissza a setétbe az ajtósarokba, addig az apja folyton beszélt, azon a nagy vidám hangján, mint mikor szóval akar tartani embereket.
Körülülték a bográcsot, a szoba fődjére tette azt az anyja, a három ember kisszékeken ülte körül.
Megdobbant a szíve, mikor azt látta, hogy elsőnek a szó nélkül való legény nyúlt a tálba.
Hát ő az első.
Még az apja is őtet hagyta elsőnek. Maga is, gazda létére utána nyúlt a hosszú nyelű kétágú villával az edénybe.
Csak a vastag fekete szemöldöke moccant meg a lánynak, ahogy felvette, hogy a legény az első. Ha nem csalatkozik, az egész világon!
– Ennye, jányom, hozd be mán a csobolyót – mondta az apja.
Erre felriadt, azt hitte, az apja most árulta el, hogy ő is ott van: mintha láthatatlan lett volna, hogy egész főzés alatt ott állott a tűznél… mit számít az?… Hamar, zavarodottan kisurrant a szobából… Tudta, hol van a csobolyó, amiben még volt bor. Hűvös helyen kell azt tartani, úgy szeretik az emberek.
Ahogy kiment, a gazda azt mondta:
– Néköm mindönt tudni kő.
Kis csönd után újra szólt:
– Másképp nem vállalok sömmit.
Imre, evés közben, Rózsa Sándorra lesett.
De ez nem szólt. Még eddig egy szót se szólt.
– A ló jó ló. Az ökrök is jó ökrök. Amit tik szállíttotok, még eddig jól vannak mögválogatva. Tanujjátok meg, hogy másat nem is szabad, meg nem is érdömös. Tennap hozott valamiféle két kis meddő tehenet. Szóba se álltam vele. Vidd el, ne csúfítsd az udvarom… A veszödelöm egy, akkor a haszon lögyön szöm előtt… De én veletök egy akarok lönni… Azt akarom, hogy hamarosan embör lögyön belőletök… Mert ez az élet igen szép élet. De csak nyáron. Tél is van. Télen, édös öcsém, nehéz ám kitelelni. Télen a zsombékokban mögfagy az embör… Pedig hosszú a tél. Rövid a nyár… A tél nyóc hónap, a nyár mög csak négy. Csak négy hónap van, mikor nem fázik mög az embör fia a mezőn: féltibe… Mert a pásztor, az ki tud telelni az esztrengába is, meg se kottyan. De a pásztor fizetett könyérön él, ha éhezik, fázik, a gazgát szidja, annál melegszik. De a szögény betyárgyerök csak a maga körmébe fúj s avval kész… Hát fiaim, hallgassatok rám: gyűteni kell, fijaim, szaporítani…
A két legény hallgatott. Imre engedelmesen, ahogy a fiú az apjára néz, mikor az leckéztet. De a másik legény oly nyugodt és háborítatlan arccal ült, mintha nem is neki szólana az egész tudomány. Mintha az csak erre a laklira volna kivetve, ő elég, ha türelemmel végighallgatja.
– És nektök mindön lépésötökre ügyelni kő, mert fiatalok vattok, sömmit se ismertök, de én előre mögmondhatom nektök, hogy ez vagy az, így vagy úgy, e lösz, meg a lösz… Ha osztán mindön úgy mögy, mint a karikacsapás, akkor nem köll búsulnotok. Hamar löhet ám egy kis házat szörözni akármelyik faluszélön. Aztán mög is löhet ám házasodni. Asszony, gyerök. Az a legjobb takaró.
Most bejött Juliska, hozta a csobolyót.
Az apja elvette tőle a kétfenekű faedényt, ami olyan, mint egy szűkre szabott kicsi hordó. Egy arasz a két fenék közt a donga, vagy annyi se. Ebbe igen jól lehet vinni, tartani hűsen a bort.
Megrázogatta, akkor felemelte, azt mondta:
– Egésségge!
Ivott belőle, mert a gazdának kell előinni, mert mög kell mutatni, hogy egésség van az italba. Akkor, hogy ivott, odaadta Rózsa Sándornak.
– Egésségge! – mondta ez is s a szájához emelte. Ivott, akkor Imrének adta tovább: – Egésségge!
Imre is mondta.
– Egésségge! – s hamisságbul addig ivott a hordóból, míg a többiek nevetni nem kezdenek. Elég nagy kantája van, abba fér. Akkor azt mondta:
– Bakkfitty!
Mint aki egy jót lélegzik…
– Bakkfitty? – mondta Veszelka Péter, a gazda. – Bakkfitty?… Vót neköm egy csikósom, Csarba Mihály. Igen jó csikóslegény vót, jó kantáros, ügyes mondhatom. Azóta se kaptam olyan jó állatokat, mint az hordott, csak most titületek. Az az embör neköm éccő azt mondta: Bakkfitty.
Széttörülte széles bajszát, amit rácosan megtoldottan viselt, még a szakállából is volt hozzá hagyva, hogy nagyobb, félelmesebb, tekintélyesebb legyen.
– Nem szeretöm, ha néköm valaki aztat mongya, bakkfitty.
– Mondta? – kérdezte vígan az óriás.
– Mondta.
– És kend mit tött?
– Mit töttem?… Kicsavartam a kezibül a dorongot, oszt rávágtam.
Hallgattak. Imre azt kérdezte:
– Möghótt?
– Ott van elásva az… epörfa alatt.
Rózsa Sándor pillája meglibbent. Nem eperfa lösz a.
– Hogy lögyön főfája – szólt Imre.
– Hogy mindönki emléközzön, hogy neköm nem löhet azt mondani: bakkfitty. Hogy ha a nyárfalevél suhog, arrul akárkinek eszébe jusson. Hogy neköm nem löhet azt mondani…
Rózsa Sándor ránézett, nyugodtan, mégis keményen:
– Hogy: bakkfitty?
Veszelka Péter megrezzent.
Nagyot nyelt. Aztán sűrűn nézett szembe a rózsaképű kis kemény fiatal legénnyel:
– Azt.
– Hát akkor: bakkfitty!
Juliska megijedt. Már akkor megijedt, csak nem is tudta, mikor a betyár kinyitani kezdte a száját.
De hogy az apja lenyelte, attól nagyon dagadni kezdett a szíve. Sokér nem adta volna, hogy a legény ilyen.
Veszelka Péter úgy tett, mintha semmi sem történt volna.
– Fiúk – mondta egész nyájasan –, tudjátok-e, hogy mi van a világban? A város egészen fő van zúdúlva. A ló, akit a Gárgyán Mihály tanyáján elkötöttek, az má nem a Rozgonyi halasi gazda lova, mer az elatta a főkapitány úrnak. Oly szöröncséje vót a lókedvelő legénynek, hogy éppen a főkapitány lovát találta elkötni… De e még sömmi, mert a főkapitánynak van lova, a Gyűszű. Mindönki ismeri, hogy ű más lóra rá nem ül, csak a Gyűszűre. Ez az ű kancája. Nem is magának vötte mög a Bátori lovát Halason, hanem ajándékba vötte a püspöknek.
Szárazon nevetett:
– Hát most a püspök lován jár, aki azt elvitte.
Nem nézett Rózsa Sándorra, látszott vagy úgy tett, semmit se törődik vele.
– Nem irigylöm azt a nyalka betyárt, mert ha valaha valaki szorútt, akkor az most szorul.
Veszelka Imre szája egészen kinyílt s úgy is felejtette. Bizony megborsózott a háta.
– Mert annak most, aki kopó akad, mind a nyomába jár. Rajta van a vármegye, a püspök miatt, a város mindön perzekútorja a főkapitány miatt. De még a katonaság is, mert mögpuskázta Átokházán a tráncportot. Egyszóval, ki csak mozogni tud, az egy se fekszik a sarokba, hanem most mind a betyár nyomát veri.
Rózsa Sándornak lassan kigyúlt a szeme. Mint a gyertyaláng, elébb alig ég, aztán magasra nő.
– Kend szól?
Veszelka Péter azért szembe nézett.
– Vagy a bolha köhög.
A gazda megütődött, de hallgatott.
– Az ökrök jók – mondta csöndesen.
A Rózsa Sándor szeme lángja kisebbedett.
Juliskára talált nézni.
Ettől visszaszármazott a vére.
Már el is felejtette a haragját.
– Az ökrök jók – mondta most már indulat nélkül, emberséges sértéssel: – de a marhák… jobb, ha legelnek…
Veszelka Péter nyelt. Mint a karórágó ló, amelyik nem tud másképp nyalni, csak, ha a jászol fájára teszi a fogát és korogva nyel. Fel is puffad tőle. Veszelka is felpuffadt. De nyelt. Nem szólt.
Rózsa Sándor fölvágta a kalapját. Nyakába kerítette a szűrt, s nekiindult az ajtónak.
Juliska világért nem nézett volna utána.
Pedig nem tudta, hogy a legény se nézett volna vissza a kerek világért.
Veszelka tudta, hogy most nem szabad bizgatni a sarat, mert büdös lesz. Csak kísérte, kikísérte a betyárt.
– Nem köll emönni – mondta –, itt is möghálhat, aki jó barát. Elmécc rögge, öcsém…
S hangosabban, hogy félre ne értse a betyár. Nem vetött ágyat kínál. Böcsületes hálást:
– A szénába elhálhatol.
De a legény már fent ült a lovon. Hogy fent ült, már nem is haragudott.
Békélve intett s jóccakát! Belerúgtatott – a kertbe.
Veszelka nem mert kiáltani, hogy hé, hé! Nem arra Buda! Hát ha ez a kerten jár, járjon. Legfeljebb kitapossa a tököt, úgyse szereti senki. A másik tököt, a kukoricásba, akit télen a kemöncébe sütnek. Aztat ügön. Ajjó. De eztöt a nyári tököt… köll a kutyának.
Nem is vötte észre, mőre mönt el a betyár.
Persze azt sem tudta, hogy mikor a lovas kivágtatott a tanyából – mint valami vakondok vagy sün, úgy mozdult meg az ól mögött valami barna csomó, s utána fordult a betyárnak.
Pisze Matyi egész éccaka itt ólálkodott, a kutyákkal barátkozott.
Most meglátta, amit várt: csakugyan a gyerök volt itt…
Ők hajtották a két gyönyörű csövest: a két darab nagy szarvú marhát.
Hát evvel fizette meg Veszelkának a barátságát.
Ő kapta a két kis sovány, fekete meddő tehenet, ami nem ér együtt tíz forintot, Imre pedig, mert tud hízelegni, a taknyos, két ilyen marhát a gavallér betyárkirálytól.
A szíve facsarodott a tehetetlenségtől.
Micsoda ember, gondolta magában: ennek csak úgy szolgál a szerencse, mint a rimája. Minden sikerül! Egy éccaka a legszebb ló a nagy határon, másikon két tehén, egy hét múlva két ökör: hő Tükrös – Bátor! – szólogatták… Hő Tükrös – Bátor! Már a neve is…
Szorult a szíve az irigységtől, a tajtékos gyűlölettől.
Hogy gondoljátok ezt, szép öcsém? Így nem maradhat.
Egyelőre nem jutott eszébe semmi okos dolog. Figyelni, szömmel tartani… Majd csak rájár a rúd…
A ház felől mintha szó hallatszanék.
A barna guba megint összekuporodott ott kint a tarlón, mint valami tüskecsomó.
Vigyázz: mögszúr még valakit, valahun ez a csomó tüsök.
– Elmécc röggel! Öcsém! – hallotta a Veszelka Péter hangját: – A szénába elalhatol.
Veszelka Imre nevet. De ismeri már ezt a nyers hangú röhögést: Hö hö höhhöhö…
– Majd ott röhögj, öcskös, ha a hurok a torkodon lösz.
Pisze Matyi hunyorgatta a nagy orrát s lesett, lesett.
Az egyik madár kirepült a markából: de a másik az itt van.
Összeszorította az öklét. Legjobb volna, ha elalszik, agyonütni.
Nem ér sömmit. Veszelka kimosná magát. Ez minden hájjal mög van kenve… Nem is az… Minek még?… Az mindig möglöhet…
Mikor úgy látta már, hogy Imre elaludt, óvatosan besunyadt az ólba, lefeküdt az Imre lába előtt a szalmába. Olyan lassan, mint valami árnyék… Letette a fejét a karjára; a legnagyobb lelkinyugalommal elaludt ő is.
Topogó uram egyre nagyobb gondban ült a nyeregben. Csizmájával taposta a sarat, pedig sehol ebben a hő nyári éjszakában sár nincs, hacsak a távoli mocsarakban nem keres. De mintha a mocsárba szorulna egyre beljebb.
Értette ő azt, mit jelent a Bujkó Gyuri hallgatása.
Könnyű a gazdasági szenátornak hallgatni. Nem akarja, hogy valaha is valaki azt mondhassa, hogy ő parancsolta ezt vagy azt, de ha meg nem történik, aminek történni kell, nagyon jól tudatik, mi lesz annak a következménye. Ezer kifogás van, ezer módon lehet valakinek ártani. Bujkó Gyuri szenátor uramnak oly szeme van, hogy ahhoz képest a vércse vagy a réti sas elől egér, ürge s madár nyugodtan cikázhat a porban.
Ez őtet beszorítja a sárba.
Még a homlokát is kiverte már a verejték.
Bujkó Gyuri azt akarja, hogy a betyárt be kell fogni a kelepcébe s dolgoztatni kell.
Már ezután úgy fog ővele parancsolni, mint a cselédjével. Kár volt oly ostoba, együgyű lenni, hogy kivallotta vallatás nélkül, kiféle, miféle a ló.
Még ilyen ostoba Topogó Illés ménesmester soha életében nem volt, mint ma, hogy csak úgy kivakkantotta, hogy az a ló tulajdon az a ló, akit az egész világ kurrentál.
Nyitva van ennek már minden lépése, ki kell nyomozni, oly világos, hogy fényes nappal nem lehet jobban látni, mint ebben a setét dologban a setét éjszakában.
De azt is lehet látni, hogy nem Rózsa Sándor itt a betyár, nem Veszelka koma a zsivány, nem Topogó a bujnyik, hanem Bujkó Gyuri a gazembör. Városi szenátor létére ő a méregkeverő, a zsebmetsző, a falásó.
Jó, hogy fél órát a nyeregben kellett töltenie, az alatt mégis megkeményedett, meghiggadott egy kicsit.
Utóvégre nem az ő dolga.
Vesszen meg a lelke, ő csak éppen közbül került, de neki semmit se kell csinálni. A betyárnak az a dolga, hogy lopjon, az orgazdáé, hogy behozza a lopottat. Ő pedig a város cselédje, parancsra szolgál. A többi a felettesé, a szenátoré. Ők lássák, mire mennek. Ha akárhogy is forgatja, őrá a legkevesebb esik a felelősségből.
Inkább a haszon jut neki, mint akármi is a bajból.
Háza a felsővároson, a puszta szélén volt. Magában állott, kerítéssel is be volt kerítve.
Ez nagyon jó hely, mert ha akarom, városi, s ha akarom, pusztai tanya. Majorsága, istállói vannak, s úgy lehet itt jönni-menni, akár a ménes felől, akár a város iránt, ahogy kell, de mégis maga gazdája, és senki idegen bele nem szólhat és bele nem láthat.
A ház környéke meglehetősen üres, mert az asszony beteges is, meg jobban szereti a városiakat, meg a rokonjait. Ott szeretne lakni, bent a városon, egész nap jönni-menni, rokont, komaasszonyt és pletykát hajtani.
Veszelka uram várt rá.
Ott állott az istálló előtt s hallgatta, ahogy a pejkó ropogtatta a zabot. Ennek se volt ilyen dolga egyhamar.
Topogó éppen az istálló előtt állott meg a lovával.
Veszelka megmozdul. Topogó szinte meghökkent. Nem számított rá, hogy ez az ember, ilyen váratlan, hirtelen újra előtte terem. Semmi ennek Móráról idejönni? Minden éccaka?
– No, koma?
Veszelka összerántotta a szemét. Nem szerette, ha csak úgy komának szólongatják, mikor ilyen zavaros a helyzet.
– Veszelka!
– Hajjuk a szép szót, kedves koma.
Az istállóból kijött egy csikósbojtár. Topogó odadobta neki a kantárszárat, az elvezette a lovat.
Mikor magukban maradtak:
– Aszongya, hogy aszongya – makogta Topogó, s Veszelka tudta, hogy kiről van szó: Bujkó szenátorról. – Mer aszongya: most már mög kő kezdeni a dógot… Mint mast öt esztendeje. Éppen úgy. Itt az ideje.
Veszelka elkomorodott. Tudta ő előre: veszedelmes vállalatba fogott.
– Nem az én kocsisom.
– Lögyön.
– Nem rajtam áll.
– Ájjon.
– Nem vagyok isten.
Topogó azt morogta:
– Mához egy hétre szabadkai vásár, oda a város sokat hajt. Lovat is, mög marhát. Tíz-tizenkét darab fog kölleni…
– Tíz? Tizenkettő? – horkant fel Veszelka.
Soká hallgattak.
– Hunnan?
– Ölég nagy a vásárhelyi határ.
Veszelka elgondolkodott:
– Vásárhelyi határ?
– Az.
Tehát nem a szegedi hátár.
Tűnődött.
– Tízet mondott, Topogó koma?
– Tízet-tizenkettőt.
– Csüves.
– Csöves is löhet.
– Vagyis szarvasmarha.
– Mögpróbálható.
– Mögtehető.
– Aztat mán nem tudom mögmondani.
Topogó hallgatott.
Veszelka mindent értett: meg kell tenni… Nincs kibúvó. Ha kell, kell.
Kezet nyújtott. Topogó elvette, s keményen megrázták egymás kezét.
Veszelka nem vesztegette tovább a szót, felült a lovára, egy ujjal intett a kalapja felé, elvágtatott.
Most ő lovagolt éppen olyan begyulladva s izzadva, mint előbb Topogó, aki attól, hogy a gondot továbbadta, egészen meg is nyugodott, s minden bánatot letéve, azóta már nyugalomra hajtotta a fejét.
De Veszelkának egy óránál tovább kellett lovagolni, míg Mórára ért.
Azalatt sok minden megfordul az ember fejében. Csak hát későn volt, szép csillagos, bár sötét éccaka, s a lovaglás maga elég arra, hogy az idő elteljék, Licka lova szívósan és kemény patával kocogott. Ez olyan ló volt, hogy a fehér homloka világított s a fehér orra, mintha lámpás lett volna, azért is híjták Lickának. De nem izzadt. Száraz maradt még a legnagyobb munkában is.
Mikor beért a tanyájába, Bandi ébredt a lódobogásra.
– Csutakód mög. Jártasd mög.
Bandi szó nélkül vette kézbe a Lickát.
Veszelka már indul is a ház felé, aludni. Még visszaszólt: – Bandi.
– Tessék parancsolni.
– Gyeridébb.
Bandi a lóval közelebb jött.
– Mögvan a parancs.
– Értöm, gazduram.
– Mához egy hétre szabadkai vásár.
– Hallom, gazduram.
– Szabadkai vásárra tizenkét-tizenöt darab csövest kő hajtani.
Bandi fává vált.
– Hunnen, gazduram? – kérdezte kiszáradt torokkal.
– A mán a ti dógotok.
Evvel elment. Vissza se ügyelt többet.
De amikor az eresz alá ért, mégis eszébe jutott:
– He.
Bandi a lóval előrébb jött.
Veszelka csak annyit mondott csöndesen, nyugodtan, atyailag:
– Vásárhely… vásárhelyi határ… ölég nagy a vásárhelyi határ.
Bement a házba.
Bandi pedig visszavezette a nagy, csontos lovat az istálló felé. Hozzáfogott csutakolni. Vizes szalmacsutakkal dolgozta meg a lónak a bőrét oly alaposan, mintha attól függene az élete. Soká eldolgozott vele. Addig nem kellett gondolkoznia legalább. Ott kezdődött a baj, amikor a ló már meg is volt jártatva, s ő magára maradt, s hallgatta, hogy a Licka ropogtatja a szénát.
Atyaisten – mondta magában.
Soká állott egy helyben, hátha eszébe jutna valami, de más nem jutott eszébe, csak az, hogy muszáj a bátyjához menekülni. Most, gondolta, hol van a Sándor. Zákány, gerencséri erdő… Másfél mérfőd lehet. Lovon sömmi.
Kivezette a pejkót. Még mindig nem volt neki neve, csak pejkó. Az a két kis hegyes füle csak úgy szimatolt a hold felé. Ahogy a szőrét simogatta, mint a macska szőre, tiszta selyem volt. Felterítette rá a szűrét, arra vetette fel magát.
Megindult az éjszakában, most ő izzadt a nagy gondban. Ellenben Veszelka Péter azóta nyugodtan horkolt. Mintha elvágták volna, minden gondját elvetett, mikor a Bandi gyereknek megmondta a parancsot.
Annál jobban főtt a lelke a fiúnak.
Hogy leli meg Sándor bátyját, és Sándor bátyja mit szól ehhez az új kívánsághoz.
Igazán vége a világnak. Még elgondolni is, hogy tíz vagy tizenöt marhát szerezni jövő csütörtökig… Ehhez ő nem tud hozzászólani…
Hallgatta azért a ló patájának egyenletes verdesését a száraz földön, lehajtotta a fejét a ló nyakára, és szívta annak az édes lószagát. Sírni tudott volna. Ment, mint a mesében a fiú, mikor menni kell neki hetedhét országon át, egyik megpróbáltatásból a másikba. Csak a kis lova az egyetlen barátja, azt szokta megkérdezni: Mast mit tögyünk, édös lovam?… A meg azt feleli rá: – Egyet se búsulj, ne bucsálódjál, kisgazdám, csak aggyál nekem egy véka tüzes parazsat…
Ez igazán olyan, ez a pejkó, mintha azon élne, tüzes parázson.
Itt-ott tanyát látott. Másutt csak szárból készített cserényeket hagyott el, ahol a kapások vagy más mezei munkán kint levők hevertek s aludtak a napi munka után. Fa alig itt-ott, inkább erdődarabok maradtak el; jobbra a domaszéki hajlás fénylett, balról a belső csorvai erdő setétlett.
Még nem volt ennél a Bánnénál, csak azt tudta, hogy a gerencséri erdő alsó sarkán van a csőszkunyhójuk.
Elővette a karikást, csattogtatni kezdett vele.
Üres volt a határ. Nem felelt a csattogtatásra senki, csak a vadmadarak riadtak fel éjjeli álmukból. Egy helyen túzokcsapat kelt lábra s futott meg nagy krúgatással.
Szép volt az éjszaka, de félelmes. Boszorkányoknak való a puszta fenyéren vágtatni. Szúrós parton, mindenféle kiszáradott, térdig érő szúrós gazban járt a lova, s ő meg csak pattogtatott, csattogtatott, hogy már a karja majd leszakadt. Mikor aztán egyszer meghallotta messziről a választ. Ott is csördítés hallatszott.
Arra vette az útját.
Pár perc múlva a két testvér szemben állott egymással.
– Hé.
– Hé, öcskös, hé.
– Hallod-e.
Le se szállott a lóról, csak lehajlott a bátyjához, és csöndesen mondta:
– Mögvan a parancs.
– No.
– Aszonta a gazda… most gyütt meg éjfél előtt a városbú… hogy az a parancs…
Nem merte kimondani.
– Nyögd ki mán – nevetett rá Sándor.
– Hogy hát… Hát hogy…
– No.
De soká hallgatott még és nagyon kurtán nyögte ki:
– Mához egy hétre, gyüvő csütörtökön szabadkai vásár.
– Értöm.
– A város hajt… Tizenkét darab válogatott csöveset kő neki beadni…
Az öregebbik fiú hallgatott. Ott állott az avarban. A sötétben. Kicsi volt, de hegyes. Összefonta a karját, és látni lehetett, hogy keményen néz az öccsére, fel a lóra.
Bandi azonban hallgatott.
– Én nem feleltem nekie sömmit.
Lassan veregette a lova nyakát. Ez izzadt, ez a ló. Ez jó tajtékos volt. De ő talán jobban is kihajtotta, meg úttalan úton jöttek… Hm…
– Csak annyit vetött – motyogta –, hogy ölég nagy a vásárhelyi határ…
– Vásárhely! – nevetett fel a bátyja. – Ha!
Ott állottak. Egyik a lovon, a másik gyalog.
A ló már elunta. Topogni kezdett, csillapítani kellett.
Rózsa Sándor csak állott, összeharapott szájjal és komor tekintettel a sötétben.
Végre azt mondta:
– Jól van, öcsém. Hazamöhetsz.
– Mit üzensz?
De csak azt vágta rá:
– Má mögmondtam, hogy hazamöhetsz.
Erre Bandinak a szíve úgy megnyugodott, mint a jóllakatott, elringatott csecsemő.
Várta, hogy a bátyja kezet nyújt-e neki, de nem mozdult a kis ember. Összefont karokkal ott állott, nem is nézett az öccsére. Elnézett arra valamerre kelet felé. Talán már a vásárhelyi határt nézte. Lehet, hogy látta is.
Még sokáig állott a lóval. Igen el volt gyávulva a szíve.
A világért meg nem mert volna moccanni, még sírni se mert volna. Igaz, meg volt nyugodva az első percbe, de nem merte elárulni, hogy annyira bele van egyezve. Várta, hogy a bátyja csak rászól, s akkor ő elmehet. Igazán elmehet. Mert ilyen könnyen azért nem mert elindulni az ajándékkal, a zsákmánnyal. Hogy bátyja még annyit se kíván tőle, hogy egy véka parazsat a lovának… Rettegett, hogy ha azt mondaná, hogy vele kell mennie, akkor mi lesz. Mert ő nem tudna elmenni. Neki amúgy se lehet hasznát venni. Ő az ilyenekre nem való. Ő csak arra való, hogy parancsra kapáljon, szolgáljon, lovat csutakoljon. De ő azt még fel se tudja fogni, mi lehet az, amit a bátyja vállal…
Ha csak rá is eszmél, az egész feje lángba borul s szétcsattan a kétségbeeséstől és a vértódulástól.
– Indújj!
– Isten álgyon, bátyám.
De Sándor nem felelt.
– Aggyon az isten mindön jót!
De Sándor erre se szólt.
Mit beszéljen evvel a tejszopó csecsemővel.
Hátat fordított neki, s ettől Bandi igen megijedt: nem vigasztalja meg? Elereszti szótalan? Még annyit se, hogy igen vagy nem?
– Mit mondasz? – nyögte gyáván.
Erre a bátyja visszafordult.
– Mingyán leváglak arról a lóról. Te! Nem mögmondtam má régön, hogy indujj?… Néköd errül tudni se szabad… Nem értöd?
– Igön – rebegte Bandi s megcsapta a lovát.
A pejkó kiugrott, de még visszafogta a száját. Szerette volna, ha a bátyja a szemébe néz: ha csak egy pillantással mögbátorítja.
De az már megint a messzibe bámult. Ott egyedül, magánosan a vörös avarban.
Bandi aztán mégiscsak elvágtatott, de nem volt olyan nyugodt a szíve, mint azoknak, akik ráhárították. Az ő szíve nyugtalan maradt, mint a kis madáré, akit megfognak, tenyérben tartanak, és a tenyér bőrén át érezni lehet, hogy ver a kis szíve.
Így vert az övé mindaddig, amíg csak haza nem ért. Mikor a lovát megcsutakolta, kicsit megjáratta, a szegény szép párát megölelgette, megcsókolgatta, zabszalmát adott eléje; míg csak a ló hálásan és szeretettel nyihogni nem kezdett, addig mindig feszült és nyugtalan marás volt a szívében.
De mikor belefeküdt a jászolban a szénába, továbbat s aludni akart még, mert már virradóra állott odakinn az ég kereke, hát még egy fertályt aludni próbált, akkor meg olyan rettenetesen rácsapott a szívbeli nyugtalanság, mintha a láncukról szabadultak volna el a farkasok odabent a mellében, s most esnének neki a májának, hogy harapdossák és marják.
De mért? Mért nem tud megnyugodni? Hiszen Sándor mögmondta, hogy neki az a dolga, hogy menjen onnan haza, minél hamarabb… S ő tudja is, hogy néki az a dolga… Most a bátyjáért ver a szíve, mint a halálveszedelemben.
Még mikor a lóról volt szó, ezt egyáltalán nem is érezte. Hogy van az, hogy ő akkor olyan nyugodt tudott lenni, mintha csak annyit kívánt volna a testvérétől, hogy verebet szedjen ki a fészekből… Most meg úgy meg van riadva, hogy lélegzeni se bír… Ott szorul a torka a tüdeje felett. A szíve nyomja kifele a gégáját a torkába… Fel kell ugrania, mert nem bírja ki fekve…
Már nem is bír lefeküdni. De minek is alusznak olyan soká a tanyába. Mindenki alszik.
Ki kell mennie a munkára.
Egy pillanatig arra gondolt, hogy lovon megy. De most egyszerre a lóra sem tudott volna felülni. Nem bírt a lóra még rápillantani sem, nemhogy a kezét rátegye.
A ló ott volt vele.
A ló hallotta.
Szégyellte magát a ló előtt.
Szinte bocsánatot kért ettől a szegény lótól, mintha ez valami lélek volna. Szédült a feje a nagy bánattól.
Ennek a lónak nem itt kellene lenni, hanem a maga gazdájánál… Hogy került ez ide?… Mit gondol őfelőle ez a ló?
Mi ő?
Zsivány ő? Lopó? Tolvaj?… Honnan került ez a ló őhozzája? Micsoda dolog az, hogy ő a bátyjához el tudott menni, meg tudta neki mondani, hogy Veszelka Péter gazda azt izeni, hogy egy jó hátas kell?…
Kinek kell?…
Most először szédült bele, hogy őneki kell. Senki másnak nem kell: őneki kell, Rózsa Bandinak… Akkor ő a felelős. Ő vitte bele a bátyját abba, hogy… lovat… azután meg két ökröt, most meg tizenkettőt a vásárhelyi határból…
Most vissza kell menni megint, azt mondani a bátyjának:
– Sándor! Nem szólottam sömmit.
De ettől is csak megszédült… Ez sem lehet… Nem olyan ember az ő bátyja… Nem lehet avval így játszani… Le is ütné a lóról…
Bár azt tenné… Ő a lóra többet fel nem ül…
Ő többet ennek a lónak nem tud a szemébe nézni.
Mert a ló tudja.
A ló mindent tud: azt is tudja, hogy ő egyre mélyebben süllyed a mocsárba.
A tizenegy nemes megrökönyödve állott egy sorban, míg Müller főkapitány hátat fordítva, Kulacsos Nagy Mihály főfiskálissal beszélgetett a tornácon.
A perzekútorok – akiket magyarul pusztázóknak hívtak, meg pandúrnak – érezték, hogy most jön a feketeleves.
Mindnyájan be voltak gyulladva. Rettenetesen szégyellték mind a tízen a két kolléga szégyenét, de mit lehet arra is mondani. Kerülhet az ember olyan helyzetbe, no. Mindnyájan csak emberek vagyunk. A ruha még nem mentség.
Ezért a nagy bajuszú legények – nagyobb részük házas ember, az öreg Bandelkó már nagyapa is – nem tehettek okosabbat, vártak.
Az ember nem azért lesz perzekútor, hogy osztán vadkutya is legyen. Az embör azért lesz pusztázó, mert nyugodalmat akar, fizetést akar, parancsot akar, kötelességet akar… Nem is vót itt soha semmiféle baj. A város nemcsak darabontokat, hajdúkat s huszárokat tart a rend miatt, hanem nemes perzekútorokat is, mint a vármegye. Azért van neki privilégiomja. Aki perzekútor, annak tudni kell állani, ha úr jön; tudni kell szalutírozni; tudni kell mögfelelni, vagy elhallgatni, mikor hogy adódik.
A guta ütte vóna mög; hát az ű dóguk, az igaz, a pusztákon a rendet fenntartani is, az igaz, de avval eleddig semmiféle baj nem volt, mert eddig az emberiség tudott tisztességet, ha perzekútort látott, ki-ki hallgatott és behúzta a nyakát.
Ki gondolta volna, hogy egy ilyen kölyök kerüljön valaha, aki még annyi tisztességet se tud, hogy nömös urak előtt meghunyászkodjon… No iszen csak kerüljön is egyszer a kezükbe – pedig elébb-utóbb csak beleesik… Mindenki belepottyan a farkasverembe… akkor osztán lösz is annak a gazembör fattyúnak nemulass… Azokat a huszonötöket, amiket „olvasatlanul” fognak neki odasózni, testvérek közt is be lehet majd váltani ötvenre… Ha neki kő…
Mer nem is lehet az ilyest megérteni. Nagyon egy elvetemödött, alávaló nyüves kutya lehet az a betyár…
Nem vót itt öt esztendő óta még csak egy bornyúelkötés se.
Még azt is meg tudnák mondani, hogy mióta: Csarba Mihály hótta ideje óta. Az vót abba a gyanúba, hogy lopós, lopogatós. Mán mióta azt valaki agyonvágta, azóta fel se adja, ha valakinél egy malac, avagy bornyú elkallódik… Vannak mindenfelé számadógazdák, azoknak a kötelessége, hogy az ilyen eseteket vagy megakadályozzák, vagy megtorolják. Avagy mint leginkább, szokták: felrójják. Rovásra tegyék.
De hogy még a perzekútoroknak kelljen beleavatkozni! Ki fog akkor pipázni a város folyosóin?
Ki fog az insurgens dicsőségről mesélni, a nemesi ármálist hánytorgatni?
A perzekútoroknak van puskája, van, de azt nem szokták megtőteni, csak eccer egy évbe, Szent György-napkor, mikor a barom kimén a legelőre s olyankor nagy pásztormulatság van, ahol lüvődözni kő. A jobbágy. Meg a pásztornép.
Így hánytorogtak s hűségesen álldogáltak és egyik lábat váltogatták másikra a hosszú ácsorgásban, mint a lúd.
Müller főkapitány pedig a városháza folyosóján csak tanácskozott a főfiskálissal.
A főfiskálisnál egy marék papiros volt, hosszúba hajtott vastag papiros, a főkapitányéba nem volt egyéb, csak épp egy mogyorófapálca.
– Nem kő ennék sömmi teketória – mondta a főfiskális, aki a rövid elintézésnek volt barátja. – Halas városa átírt Szöged városának. Olvassa el, főkapitány uram. Ihon e.
Átadta neki a szürke, kemény, diósgyőri merített papírt, amelyre tekintélyes, kemény betűkkel a következő levél volt írva:
Tekintetes Magistrátus!
Drága Uraink!
Folyó hónap napjaiba több erőszakos lopások történvén alsó pusztásokon, amint a környülállások mutattyák, mindazon rablásokat ugyanegy rendbeli három lovasok követték el. Ezen lovasok egyike bizonyos Rózsa Sándor nevezetű szegedi pásztor, aki a múlt nyarakon Kajla János odavaló számadónál szolgált. Minthogy pedig a nevezett három lovasok több helyeken megfordultak, látták őket s beszéltek velek, de neveikről nem esmérhették ahhoz képest, jól tudván, hogy az illy gonosztévők megzabolázásán s kiirtásán a Tekintetes Magistrátus is nemes állásánál fogva mennyire buzgólkodna – hivatalosan megkérjük, hogy ezen levelünket általadó Puszta Gazdánknak Rúzsa Sándort –, azokkal leendő szembeállítás végett, akik látták, – által és hoznánk kísértetni, méltóztasson. Melly szembeállítás elvégeztetvén, azonnal őtet az illető hozzátartozó írásokkal visszaküldeni el nem mulasztjuk.
Akik is mindenkor tisztelettel vagyunk
A Tekintetes Magistrátusnak
alázatos szolgái
N. Halas Várossa Tanácsa.
Müller főkapitány vágott arca még sárgább lett. Rettenetesen megharagudott a levélért. Úgy értette, hogy Halas városa azt képzeli, hogy a szegedi főkapitány direkt kiküldi Rózsa Sándort a halasi tanyákra, hogy ott valamiféle dógokat produkáljon.
Meg is mondta:
– Hogy gondójják ezt halasi uramék? Ebbe a levélbe az van, hogy Szöged városa adja átal neki Rózsa Sándort, mert hogy Rózsa Sándor itt van Szöged városának a markába, de ha abba van, hogy gondójják azt halasi uramék, hogy jutott a betyár az ő fődjükre?… Tán mink kűdöttük átal Halasra?
Kulacsos Nagy Mihály szájában hosszú szárú pipa volt, csak azért nem mosolyodott el a főkapitány pattogására.
– Úgy vélekszek, domine spectabilis – mondta –, hogy Halas város magisztrátusa oly nagyra becsüli a szögedi közbiztonságot, hogy el se tuggya gondolni, hogy mikó Szöged városának tizenkét perzekútorja van, míg Halas városának csak három… hát hogy Szöged városának ne lönne módjában akármelyik betyárt abba a szempillantásba fülön fogni, oszt beszállítani nem a duttyánba, hanem a dutyiba… Hogy van az, hogy már napok óta nem vótt, főkapitány uram, Kibir ángyó traktérjába?
Müller főkapitány oly vaskos és zömök, vállas ember volt, hogy nem látszott magas termetűnek. Kulacsos Nagy uram pedig oly szikár s vékony, hogy igen magasnak tűnt fel. Pedig ha megmérkőztek volna, egészen egyformának találtattak volna a katonai mérték alatt. S Müller főkapitány uram oly temperamentumos és vérbő ember volt, hogy egyszerre felforrt, mint a fazék a tűzön, de mingyárt le is tudott higgadni, mint mikor friss vizet öntenek a rotyogó fazékba.
– Kinek van most kedve duttyánba járni, főfiskális uram – mondta –, mikor az egész világ csak a perzekútorokat marja.
– Éppen azért kő éppen ilyenkor odafészkölni magát az embernek – mondta a főfiskális. – Mert mindönkit marnak. Miúta új királyunk van, mindönben új röndöt követölnek a főhatóságok. Nekünk is mög köll szerződnünk s mög köll értetnünk magunkat.
– Új király, új király – morgott Müller főkapitány. – Ahhoz neköm sémmi közöm, főfiskális uram… Nem gyün ide Ferdinandus császár, ahogy Ferenc császár se gyütt Szögedre éccör sem. De még Magyarországra is csak ötször vagy hatszor gyütt negyvenkét esztendő alatt…
– Negyvenkét esztendei dicsőséges uralkodása alatt… – igazította ki nagyon komolyan a főfiskális.
– Örökélettől fogva; mert én bizony más királyra, se császárra nem emlékszök, főfiskális uram. De azért az egész életöm alatt mindig egyformán ment itt minden. Most is csak annak kell lenni, mert nem engedik azt a legfőbb hatalmak, de nem ám.
– Míg Mötternich, meg egy nap! – bólintott a pipájával együtt a főfiskális.
– Hitvány betyárkölykökkel kő harcolni, veszekedni… – vartyogott rosszkedvűen a főkapitány –, mikor az embernek más dolga is vóna. Alig szakadt le a nyakunkból a katonaállítás… Nem is tudom, sehol sincs háború, mire a császárnak annyi katona…
Most félszájjal kicsit megmosolyodott a főfiskális úr völgyes, száraz ábrázatja.
– Most egész Európa egy óriási kaszárnya! – mondta.
S bólintott hozzá.
Aztán szippantott s folytatta:
– Ógusztus elsőig huszonnyócezör újoncot kő beszolgáltatni a császárnak. Még mög is kő köszönni, hogy kétezöret elengedött őfölsége magas kegyelmébül…
– Tizenöt esztendeje már mög is halt Napóleon. Kire tartogatják?
– A béke, főkapitány uram… A béke fönntartása… Nem tuggya, minek küldenek ide oly galiciánereket, akikből még a tisztje se tud egy szót is magyarul. A mieinket viszik Nápolyba, magyar baka szuronya tartja fönn a békét a nápolyi királyságban… Nem Napóleon volt az úr, hanem Metternich.
Egyik lábát feltette a boltíves tornác karfája alatt a falpillérre s még kényelmesebben beszélgetett. Pipaszó mellett így diskuráltak a régi főtisztek egymással. Volt idejük s erejük. Nem kergette őket senki és semmi.
– Aszonta Mötternich, uram, hogy még ilyen bandaszóval Napóleon se hódított országot, mint ő Nápoly országát. Sokat tudnak erről beszélni a vendégeink. Égy bécsi uram mesélte, hogy Mötternich aszonta vóna, hogy a talijánok azt gyüvendőtték, hogy: aki osztrák bemögy Kalábriába, az onnét nem gyün ki többet. Erre mondta osztán Mötternich, hogy: az igaz, mer aki bemönt, az bent is maradt, úrnak. Lakodalom vót ez, uram. Most osztán nem is kő hozzá sémmi, csak az, hogy elég katona lögyön a kaszárnyákba. Mindönütt. Míg elég katona vagyon, addig az áldott békesség is mögvagyon.
De mért somolygott hozzá a főfiskális?
Müller kapitány mogorván tartotta még mindig a kezében a halasiak levelét:
– Ebbe igaza van. De akkor Szöged városának is több legényt kő ám a kaszárnyába tartani. Nem tizenkettőt, mert tizenkét perzekútorral még csak végig se tudok menni egyszer egy napban a határon, nem röndöt tartani… Most nézze mög főfiskális uram. Ez az én tizenegy emböröm… mert a tizenkettedik ágyba döglik…
– S csakugyan ki van miskárolva? – kérdezte szatirikusan a főfiskális.
– A fenét! Ostoba pletyka! – robbant fel Müller főkapitány. – De az igaz, hogy a feje úgy be van szakítva, hogy az agya veleje úgy lötyög benne, mint a fazékba… Hát az nem embör többet… De anélkül is, ebbe a tizenegybe van kettő oly öreg, hogy foga sincs, van három, akinek nincs érkezése pusztázni. Mi marad akkor neköm a határra? Hat darab… Evvel kezdjek valamit… Főügyész uram, még ma tögyön indítványt a magisztrátusnál, hogy rögtön duflára emeljék fel a számukat, vagy én nem vállalok semmi felelősséget… Darabontom ugyan van vagy harminc, de darabontokkal mit sé lehet kezdeni. Parasztok. Semmi fegyverük. Fustéllyal nem möhetek rá csak a vásárosokra, de nem a vásárfosztogatókra.
A főfiskális ezt rendre mind s igen szépen meg is értette, helyben is hagyta, csak ismervén Szeged város magisztrátusát, ellene vetette:
– Azt fogják azonban mondani, hogy vannak főkapitány úrnak más segétségei is. Ott van a vár, a foglyokat nem szükséges oly szorosan őrizni. Őrzi azokat a vaslakat meg a bástya fala.
– Látszik, hogy őrzi. Ez a kölyök is úgy szökött mög. Azért hozattam át Gombár őrmestert a városháza börtönéhez, mert a várbörtönökben csak arra kellett vigyázni, hogy a német katonaság bajt ne csináljon. Már a városnak semmije sincs, még az irodáját is elszödték mind: cserepárok vannak ott, főfiskális uram, amint kegyelmed is jól s tudván tudja.
Nagy keserűség és méreg volt a főkapitányban.
– Nem így vót ez azelőtt, mikor én Rózsa András bátyám keze alatt ezt a mesterségöt tanultam. Akkor mindönütt csönd volt. Olyan csönd, uram, akar a kriptában. Azok vótak a szép idők. Ki mert vóna a városban csak egy kurjantást is tönni? A vásárok úgy folytak le, mint a temetésök. Dehogy is mert volna egy csizmadia a helyeért pörölni, mint most. A puszta? Az mög igazán nem is vót. A puszta a tiszta szép temető volt. Ahogy a halottak soha mög nem moccannak, még éjfélbe se, olyan öröm volt a szögedi puszta. Ott más nem volt, csak a barmok hersögtették a füvet… Mer akkó még fű is volt, nem vót ilyen szárazság, mint most… Ez az én bánatom, hogy éppen ennek az én kedves jó principálisomnak egy vére kapott íme fel az uborkafára s röttögteti a népet…
– A perzekútorokat – mondta a főfiskális.
– Azokat nem! – pattant fel Müller főkapitány. – Minköt ugyan nem! Ha tudni akarja, főfiskális uram… Ezt az egy lókötőt kell csak lefüleli, s újra béke lösz…
– Hát rajta, főkapitány uram.
– Mög is lösz.
– Mikor küggyük át Rózsa Sándort a halasiaknak? – szúrta meg a főfiskális a főkapitányt.
– Nem kő búsulni. Hamarosan.
Evvel a pálcájával a fövege felé intett, s otthagyta a főfiskálist, aki csak bólintott s még utána szólt:
– Hanem a duttyánt… a duttyánba, főkapitány uram… Kibir ángyónál elvárjuk.
De a főkapitány úgy tett, mintha nem dallotta volna. Igazán nagyon fel volt paprikázva, mert az egész város a nemes perzekútorokat, s elsősorban őt tette felelőssé, hogy így elvadulhattak az állapotok. Nem németnek való a szögedi főkapitányság – hallotta még ezt is fél fülheggyel, s ezen aztán örökre eldühödött, mert aki neki azt meri mondani, hogy ő német, annak a csákányával megy a fejébe… Német… Még az is számba jön, hogyha valakinek az öregatyja német volt?… Van olyan magyar ember, mint akárki! Senkitől se várja, hogy a magyarságában kioktassa!…
– No, amice – rohant bele a tizenegy legénybe ott az udvaron.
Azok rögtön valamennyien felfortyanva állottak elő, mint az insurgensek, akik meg voltak sértve, hogy Napóleon gránátosa még lőni is merészel a bajszos magyar nemesekre.
Müller főkapitány a mogyorófavesszőjével suhogtatott.
– Hm – morgott. – Kendtek nömösembörök.
Tovább morgott. Vágott arca nagyon fakó volt. Hatalmas vágásnak a forradása ment keresztül az arcán, a bal szemétől le a jobb állahegyéig. Csúnyán is volt forradva, rojtosan, fűrészelve, kutya rossz karddal verekedhettek abban az időben a deákok. De a forradás nem hiába öregedett, egyre fejérebb volt.
Ha méregbe jött, s a vér elöntötte az egész arcát, akkor is fehér varrásnak látszott a pofáján.
– Kendtek nömösembörök – kezdte újra, s úgy nézett rájuk, mintha nem nömösembörök volnának, hanem ebellette kutyák.
Hiszen csak ne lett volna olyan erős ember, zömök, vaskos, szélles vállú, kezei is nagyok, barnák s markolók!
De a perzekútorok hiába voltak nömösembörök, gyengék voltak, gyenge fizetésen gyenge kosztot ad az asszony. Persze a jobbágyokhoz képest erősek voltak, akármelyikük végigbotozott egy falut, ha köllött, de még a pendelyt is felhajtotta, sose fáradt el – de Müller főkapitány a jó kemény pósztóruhájában, mely spencerbe volt szabva és bő zsinórozással kihányva, s minden zsinórbokor végén egy aranygomb fénylett kétoldalt lefelé a mellén végig, még keményebb s atlétább volt náluk.
– Hun van mezei kapitány Kotolár uram?
– Éppen gyün űkeme.
A főkapitány nem nézett vissza, a főkapitány nem néz elébe a kapitánynak. A mezei kapitány csak gyüjjön.
– Ijjés! – mondta keményen.
Ijjés Melkiades előrejött.
Szép karcsú legény volt a legjobb ruhában és a csizmája is úgy ragyogott, mint a Salamon orcája. De fakó volt. Látszott, azóta nem alszik. A főkapitány csak most tart elszámolást velük.
– Kend nömösembör. Kendet nem illeti a mogyorófabot… Csak a parasztot… De mögmutatom kendnek, hogy leveti a nömösruhát.
Ijjés Melkiadesnek lassan lángvörösre gyulladott ki az arca. Még a szeme is behomályosodott.
– Mönnyön be kend a parancsszobába. Ott van egy ruha kendnek. Aztat vögye fő kend. Akkor gyűjjön vissza ide kend. Mögértette kend?
– Mög.
– Nohát.
Intett a vesszővel, s Ijjés Melkiades felment az udvarról a tornácra, s a boltívek alatt eltűnt.
Az udvaron nem volt senki. A tágas udvar hátrafelé volt. Ha akárki a hivatalba igyekezett, ide be sem nézhetett. Két öreg fa félig kiszáradva állott felettük.
A tíz ember még izgatottabban s nyugtalanul várta, mi lesz.
Kotolár Miklós mezei kapitány most odaért s barátságosan állott meg, szívesen és kedveskedve a főkapitány előtt.
– Servus humillimus – mormogta Müller főkapitány, s egy ujját adta oda kézfogásra. Még a vesszőt se tette át a másik kezébe.
Kotolár Miklós fiatalabb volt a főkapitánynál, pedig ez sem volt több negyvenévesnél. Zsebre vágta a fogadtatást, s ő is várta a szót.
– Aki perzekútor létére, nömös létére mög hagyja magát pofoztatni, agyát be hagyja töretni, ruháját mög hagyja mocskótatni, annak nem jár a nömös zsinóros viselet… Majd én mögtanítom kendöket. Mögértötték kendök?
– Mög – bólintottak jobbra-balra a nemesek.
Volt már köztük egészen őszbe csavarodott vén sas is. Az öreg Bandelkó régebben szolgál a nemes Város ruhájában, mint ahány esztendeje a világon vannak ezek az elöljárók. Rá nem is tartozik a lecke, legalább úgy tesz, mintha csak éppen azért állana itt az udvaron, a Város udvarán, mert ha akarja, úgy tartja a kedve.
– Létötetöm a ruhát – riadt rájuk most Müller főkapitány. – Mögmutatom, lévötetöm kendtökkel. A nömös Város ruházattyát csak olyan viséheti, aki tisztösségöt hoz rá… De aki… mög hagyja magát nyúzatni… fegyverösen két embör… egy mezítlábas taknyos fickóval… Bevereti vele a fejit?…
A vén Bandelkó úgy billentett, mintha azt akarná mondani, hogy: ki töhet rulla?
– Ki töhet rulla? – ordított egyre jobban Müller főkapitány, aki szabadon hagyta a dühét, mert a subalternekkel csak így lehet eredményt elérni. – Ki töhet rulla?
Fújt s szortyogott, mint a kandúr. Szőke, kurtára nyírott bajusza borzolódott vaskos, tömpe orra alatt, s hideg kék szeme szikrákat vetett.
– Az egész város a perzekútorokon röhög… az egész ország a szögediekön röhög… az egész világ a magyar hazán röhög… Mögírják, nyomtatásba töszik, hogy a szögedi perzekútor hogy járt Rúzsa Sándorral… Mönnyön valaki Gombár József városi őrmestörér… Hozza ide.
A szélről álló perzekútor, Siket Zsiga, a legfiatalabb, örült, hogy mehetett. Futólépésben ment be a városházának a hátulsó fertályán nyíló ajtaján, ahol a tömlöcök vannak.
– Rúzsa Sándor mögígérte – mondta Müller főkapitány, ahogy az oroszlán dörmög ugrás előtt –, hogy ennekutána minden fertályba ki fog készíteni egy perzekútort… Kimetszethetik kendek magukat a maguk ruhájába, de a nömös Város gúnyájába? Abba többet nem!
Csönd lett, akkor egy hetyke hang azt mondta:
– El vagyunk csapva?
A főkapitány oda se nézett, ki az. Úgy is tudta, Égető, Égető Péter, a székely. Hm, de hegyes… Ez azt jelenti, hogy Rácz Paját kimetszhetik, de az nem ő… Csak némi várakozás után hördült fel:
– Csönd!
Azután vészjóslóan:
– Ki vállalkozik rá, hogy Rúzsa Sándort behozza?
Csönd.
– No, ki? Most ugasson kend!
– Én behozom. Be én. Vaj’ igön – szólt Égető Péter.
– Kendre számítok is! – mondta Müller kapitány.
Körülnézett az embereken:
– Kendre is, mög kendre is, mindönkire…
Most a kapitányra nézett. Kotolár Miklósra:
– Azt mondta a püspök: kevés a perzekútor… Hogy a nemös város még másik tizenkettőt vögyön… Azt mondom neki: eminenciás uram, betyár csak egy van, perzekútorom van tizenkettő. De abba a tízbe van olyan három, eminenciás uram, hogy darabja felér tizenkét betyárral.
– Hát van – mondta Kotolár Miklós, és megsodorta hosszú, vékony bajuszát.
Müller főkapitány most lehajlott. Mindenki nézte, mit csinál. Kihúzta a csizmaszárából a hal alakú bicskáját. Avval levágott egy gombot bal oldalon a dókájáról. Akkor a késsel beleszúrt a levegőbe, mintha mindenkinek a szívébe akarna szúrni.
– Mindön uram vágjon le egy gombot. No. Egy-kettő! Levágni!
Kicsit kényelmetlenül mozdultak az emberek. De nem volt mit tenni. Előszedték a kusztorát, mindenki lenyiszált egy gombot az ujjasáról. Nézték egymást, honnan kell vágni…
– Míg Rúzsa Sándor elő nem kerül, élve vagy holtan. Senkinek felvarrni ezt a gombot nem szabad. Nohát!
Most ért ide Gombár József városi őrmester, akit a fiatal Siket Zsiga vezetett ide.
– Kend is vegye elő a késit.
Az őrmester csak nézett.
– Mindönki levág egy gombot a dolmányáról. De kend kettőt fog levágni. Mert kend eresztette el!
Az őrmester nagyon megszégyenítve érezte magát.
– Míg a gyerök újra oda nem ül a kend keze alá, addig annak a gombnak üresen köll maranni!
Az öreg Bandelkó félig hangosan mondta:
– Csúffá tösznek minket a városba a mönyecskék.
Müller főkapitány odavillant:
– Csúffá tötte már kendőket, a betyár istenit, a Gombár József szabadítottja!
De észrevette, hogy ebből alighanem vita fog kikeveredni, ezért elkiáltotta magát:
– Ölég! Senki mög ne szólaljon!
Látta az emberek arcán, hogy azok valami csudát látnak.
Visszanéz, hát csakugyan jön Ijjes Melkiades csúnyán kiagyusztírozva.
A nyalka, szép ruhája helyett ócska fekete kabát volt rajta s abbul való nadrág, belehúzva az ócska fejelésű csizmába. Az is összemetélve s leszaggatva, mintha két hétig jeget taposott volna benne. Barna posztólajbi volt rajta, apró ólomgombokkal. Barna színű anginét nyári rekli volt a nyakán nyitva, s a nadrág korcából kilátszott az öreg vászongatya korca s az ingalja, amilyet a katonák szoktak viselni.
A nemes perzekútorok elszörnyedtek. Senki se nevetett. Nagyon a szívükre vették, hogy ilyen büntetést szab rájuk a főkapitány. Csak nem gondolja, hogy élő ember ebbe a maskurába járni fog.
– Ilyen ruhát érdemel az a perzekútor, aki mög hagyja magát gyaláztatni egy puszta tenyerű betyárra’.
De látta, hogy ettől nagyon is megretiráltak az emberek. Hiszen utóvégre ő maga is soknak látta… Jóravaló derék csendbiztosok ezek. Igazi perzekútorok. Nem retirálnak meg egy kis kockázattól, de akkora bátorságot mégse kívánhat tőlük, hogy ilyen Tiszába fúlt csavargóról lehúzott őtözetben kitegyék magukat az utcán a kacagásnak.
– Mönjön kend a szömöm elől – rivallt rá Ijjés Melkiadesre. – Ahányszor ki fognak mönni kendtök égy betyár után, osztán, ha üres kézzel gyünnek vissza: Ijjés Melki uram mindig föl fogja vönni ezt a ruhát. Hát úgy vigyázzanak kendtök.
Nagyot fújt s még azt ugatta:
– Égyellőre mögelégszök evve’. Míg újabb szégyönt nem hoznak kendtök a fejemre. De ha még éccő mögesik, úgy mögkopasztom kendtöket, mint a Márton-napi ludat.
A perzekútorok fellélegzettek.
Így mégis más. Már Ijjés el is kotródott. Sietett visszaöltözni a saját ruhájába.
Utóvégre ruha teszi a perzekútort. Kinek lehetne parancsolni, ha csúffá volnának téve.
Elég lösz az, ha híre mögy, hová lett az a gomb a dolmányról?
De rettenetes düh fogta el őket Rózsa Sándor ellen.
Ha azt valaki közülük mögfogja…
Még Gombár József őrmester is csóválja a fejét.
Kotolár Miklós kapitány azt mondta csöndesen Müller főkapitánynak:
– Spectabilis főkapitány uram, e Gombár nem fogja sajnálni kiadni a huszonötöket, amik bent maradtak… E nem…
Napnyugtakor négy lovas kelt át Algyőnél a Tiszán, a tiszai kompon.
A kompot Banda János húzta, akit a betyárok útközben fogtak el s megparancsolták neki, hogy egy szót se szóljon, rájuk hűségesen várakozzék s úgy viselje magát, hogy a legkisebb ellenállásra vagy ravaszságra megkapja a jutalmát.
Bán Andris volt velük, Bánnénak az ura; a Zsuzsié. Nem volt betyár, csak szívességből vállalkozott rá, hogy Sándornak segítségére lesz. A felesége miatt. Hogy a felesége, az a jó asszony, az a lágykenyér szívű úgy szereti.
Hallgatagon ültek a kompban. Mégis mindnyájuknak megülte a szívét a szokatlan vállalkozás. Bán, ez a nagy vörös ember, elgondolkodott. Őt könnyű megismerni a vörös szőrökről, s egyáltalán ki ne ismerné Bán Andrást. Mindig jár, mint az Orbán lelke, senkinek nincs annyi ismerőse, mint neki, csak éppen ez a nagy orrú nem ismeri, akivel egy bandában dolgoznak. Gyanúsan is néznek egymásra. Ő akarta, hogy éccaka jöjjenek, de Sándor kiadta a parancsot, hogy napvilág köll, mert válogatni köll a gulyában. Mindenféle hitvány meddő tehenekkel nem fog szégyent vallani.
Pisze Matyi volt a legelevenebb köztük, egészen úgy, mintha boldog lenne, hogy újra benne van valamiben. Mikor Imre a pajtában felébredt s ott lelte Pisze komát a lába előtt a földön, nagyon megindult érte, úgy megszerette, mintha a nagybátyja lett volna. Senki úgy a barátjához nem ragaszkodott, mint a betyár. Mert a betyárnak ez az egy van, ha van: a barátja. Kiátkozta őtet apja, anyja, testvérei, de a barát kitart mellette.
Hallgattak, idegen volt a hely. Imre már kétszer is kinyitotta volna a száját, de Sándor rá-rávillantott s elhallgatott. Egyelőre ez volt a vezér legfontosabb parancsa, amit pedig oly nehéz megtartani, hogy egyetlen szót sem szabad munka közben szólani. Kivált még olyan szót, ami őrá vág.
Kézen fogták a lovakat. A komp olyan nagy volt, hogy négy ló és öt ember egész jól elfért benne. A lovak úszni is tudtak volna a komp mellett, de minek, ha nem muszáj. Majd visszafelé.
– Hujja – mondta a révész, Banda uram; kiemelte az evedzőt a vízből, és a komp szépen megfordult és kifarolt a vízpartra.
Az emberek kidobogtak a deszkaalkotmányból.
– Kend itt mögvárjon bennünket – mondta Pisze Matyi vastag hangján a révésznek. – Tuggya mög, hogy mögvárjon, mert én kendnek a nevit úgy tudom, mint a pap, aki Jánosnak körösztölte.
A révész megdöbbent, nagy szemet meresztett. Kik lehetnek ezek, hogy se az arcukat be nem kormozzák, se semmit nem óvakodnak. Szorult benne a félsz, mert ha jönnek a perzekútorok, mindenkit elővesznek, s kis mentség, hogy félős lett volna ellenek mondani. Különben is már nemegyszer fordult elő életében, hogy efféle urakat kellett átszállítani a vízen. Ne szólj szám, nem fáj fejem. Vízi ember úgyis arra van szoktatva, hogy ne a szájával beszéljen.
Két pásztor látta a távolból, hogy a négy lovas a kopáncsi pusztának haladt. Ezek is szótalan néztek utánuk; úgy tettek, mintha semmit se látnának. Akire valami nem tartozik, annak ahho semmi köze.
De azért nagyon elgondolkoztak a négy lovason. Emberemlékezet óta sem láttak ilyet a vásárhelyi határon. Talán a törökkorban, de azóta se. Hogy négy lovas legény rossz szándékkal keljen át a Tiszán, hallatlan ez. A pásztorok juhászok voltak, hosszú szőrű nagy juhokat őriztek. Megcsóválták a fejüket, megnézték a juhaikat.
Azután hatták, hogy az alkonyattal kelő szél az arcukat hűsítse a hév nap után. De nem tagadhatták volna le, hogy erősen gond ütött ki rajtuk. Nem szerették a lovasokat. Ha a marha szűkül, jó azoknak a racka juh is.
Ma még csak ügetnek a kopáncsi határnak, de ki tudja, legközelebb nem állanak-e meg a parton, náluk… Négyen is jönnek? Ezek nagy vadra lesnek.
Héjja István, Madarassi László meg Molnár István, hárman őrizték néhány nagy gazdának a barmát.
Héjja István volt a legidősebb. Ez már olyan hatvanas volt, közép, vaskos termetű, izmos ember, barnás, sima, széles ábrázata volt neki, rendes orra, őszös, rövid haját rövidre vágva viselte.
– Hallod? – mondta csöndesen, a közeledő lovasokra intett a pillantásával. Még fejmozdulattal sem mert.
Madarassi László meg Molnár István odapillantottak. Már látták, de az öreg felszólítására jogosnak vélték, hogy jobban odanézzenek. A szemük megállott, megmeredt. Nem voltak éppen pásztorok, mind a ketten szegény emberek voltak, akik zsellérsorsot cserélgettek, mikor hogy lehet, a pásztorkodással. Itt Vásárhelyen másképp ment a dolog, mint másfelé, mert itt a nemesek kivesztek a török időkben, magvuk se igen maradt, azután meg nem tudtak visszajönni, mert nem eresztette be őket az úr. Károlyi-birtok volt itt minden. Így a szegény emberek nem voltak oly nagy rabságba, mint ahol kisnemesek fogták őket keményen. Kommencióra vannak szegődtetve, azt is az asszony szedi fel. Így ők inkább húsételen vannak. Száraz koszton. Esett marhából a javát kiaprítják, napon jól kiszárítják, bőrtömlőben tartják el. Másat alig esznek. Meleg mocsárvizet isznak rá, meg a kopolya-kutak vizét, az is csak olyan, mint a tocsogós kelőké. Azér is tartanak a vásárhelyi gazdák inkább baromjárást, mert, csöves jószág szívesen issza a meleg bogárzó tavak vizét is, de a ló az kényes, annak mély kúti friss víz kell, de még olyan hamis, hogy azt se akarja, hogy a vederből kiöntsék, hanem mingyárt abból akarja inni, azon friss hidegen.
Így az ember, aki barom mellett él, maga is megtanulja az igénytelenséget. Kél a nap, nyugszik, más nincs, ne is legyen, csak jár az állat, lassan kerül. Hajnal előtt, éjfél után csak úgy feleszmél, mögnézi a legeltető csillagot, de ha köd van, setét felhő, s a csillag nem is látszik, akkor is megismeri az időt; szép csöndes kolompszóval indul a mezőn kerülni. Hajnalodásra már vissza is ér arra a helyre, ahonnan megindult.
Ezek mellett kell sétálni a gulyásnak, csordásnak, baromőrző pásztorfélének. Az a különbség, hogy az állat sokat eszik, ebbe is mennyivel különb az ember, mer annak elég, ha napjában kétszer megrakja a bendőt. Reggeliben s estére. Estére, hogy a gulya megáll a sömjéken, kerülve a szénás szittyókat, a zsombékos turjányokat, már inkább a ragyás vaksziken akar éccakázni, vagy még inkább a gyöpes szigeteken, a kopár siványokon, s ő maga is mintha csak kedvére tenne a gazdáinak, a magányos kenyérváró hegyeken.
Nincs is ezeken a síkokon az embernek semmi más kívánsága, csak a csend, a nyugalom, a békesség.
Nem lehet oly nagy a mozdulatlanság, hogy még annál is sokkal nagyobbat ne kívánjanak.
Talán mozdulatlanul állani, az volna még a legjobb. Úgy elszokik az ember ebben a végtelen pusztákban attól, hogy csak a kisujját is megmoccantsa, hogy fáj, ha a szeme pillantását fárasztani kell valami nézéssel. Elég az, hogy a nyárjasok lengetik a buckák tetején a zászlójukat, meg hogy a domboldalon bozontos borovicskák csenevészlenek, hitvány sefű-sefa-félék közt. Senki se akar köztük lovasokat látni, meg vannak elégedve a magas farkú ökörfarkkóróval, ami sárgán virágzik a királydinnyék közt a homokon. A fakó gyöp jó világ nekik, azon sétálgatni, nézni az árvalányhajat, ahogy kibújik s lengeti seprűjét.
Le is szakítanak belőle, feltűzik a kalap karimájába bokrétának, még az öregek is elszilajkodnak olykor-olykor, Madarassi uramnak is ott leng a gombakalapján, s annálfogva komor, fekete kun képe kicsit megenyhül, még el is tud somolyodni, ha valaki a bokrétákra néz. Mosolya azt jelenti, hogy mi is voltunk valaha…
De most meg van ő is rökönyödve. Nem figyel már arra, hogy a vízicsibék sipogni kezdenek a nádasban, hogy jön az alkony, pedig máskor olyan jól ki tudta figyelgetni, hogy merre üti fel fejét a róka, hogy kóvályognak a levegőégben a réti sasok, a laposokban hol sivalkodnak a bíbicek, és a nádak tövén hol állanak őrt a bakcsók. A gólyákkal is sokat elszemlélődik, merre lehet vízikígyóra vadászni.
De még a bukorerdők tájékára se ügyel most, pedig a vadgalambok burrognak arrafelé a párjuknak.
Az bántja erősen, hogy a távoli baromjárásokról a kolompszó meg ménescsengő jön a széllel, s négy lovas csak egyenest feléjük közeleg, mi a gutát szemlélnek oly igen ezen a nyavalyás barmon…
Nem is ér már semmit a nyaraló.
„Nyaralónak” mondják az igazi pusztát, ahova nyárára húzódik ki állat s vele az ember és „telelőnek” a szántóvetők földjét, ahol téli élelmet, gabonát nevelnek.
A három pásztor ijedelmében az volt benne, hogy nem ér akkor már semmit. Mit ér a szilaj marha a pusztán, ha csak úgy átkelnek a Tiszán a lovasok, osztán…
Villanásszerűen folyik le bennük egy egész világnak minden izgalma, s már itt áll a nádas sarkán a négy lovas.
Közülük kiválik egy; előrerúgtat:
– Hallgass, mög ne mukkanj! – rászögezi fegyverét a Madarassi Laci mellére.
A vastag hangú után jön egy másik, egy óriás:
– Mög ne kukkanj! – mondja ez is, a fiatalabb.
Most a két álló lovas közül az egyik, a fiatalabb, kiugrat, eddig a marhát nézte, egy ostorcsördítéssel szétugratja a csordát.
Avval odakiált a többinek csergő hangon:
– Hajtsd a marhát!
Most a negyedik is előrejön, a veres ember; mind a három nekiáll a jószágnak; szedik kifelé a szebbjit, javát.
Mit lehessen velek kezdeni.
A pásztor csak áll, nézi, hogy a Hajagos uram fekete barmát már elterelték, az meg ott a Hasas Istváné, az a szép fiatal tehén. Mezei Andrásné is sirathatja a nyalka tinóját, be a lelkére kötötte, hogy vigyázzon rá, mert a lesz a lányának a móringja…
Mit csináljanak. Hiába ismerik egyesével a szegény állatokat, azok is hiába unják, hogy sebesen kell mozdulniok, hajtják le a földig a szarvukat, ugranak el az ostor csípő hegye elől, itt mög köll lönni mindönnek.
Ha jól olvassák, tizenötöt választottak ki a betyárok.
És egy szót sem szólván, terelik őket azonnal, de azon mód a Tiszára.
Kettőt, nini, itthagytak…
Harangos mindenik. Kolomp van a nyakukon. Azért hagyták el őket. Nincs idejük leszedni a nyakukból a harangot, inkább az egész állatot félrecsapják.
Egy pár a két kolompos ökör, mindenik a Sinka uramé. No ez jól járt. Lám, lám, éppen Sinka uram… Hogy ennek még a betyárok is kedvibe járnak… Pedig mindig fösvényül adja ki a felesége a pásztorrészt…
Aztán utánanéznek a gyorsan setétedő estében az elbóklázó jószágnak, ahogy mennek, mennek a Tiszára, ahol készen várja őket a komp, aztán végük.
Elnyelte őket a szögedi puszta, mint a sír.
A négy ember továbblovagolt.
Még itt sem beszélt senki. Egy szót sem szólottak, míg a Veszelka Péter tanyáján voltak.
– Mán csak így nem eresztelek el bennetöket – mondta Veszelka Péter –, be kő gyünni egy italra nó. Egy kis paprikás húsra.
– Füzesse ki kend. Mink mögyünk.
– De akkurátus embör vagy, öcsém.
Péter bement a házba, kihozott százhatvan forintot.
Odaadta a Sándor kezébe, aki azt azonnal átadta Bánnak.
Pisze Matyi megorrolt. Miért Bánnak? Ki ez az idegöny?
Mikor ő itt van.
De nem szólhatott semmit, mert tudta, hogy ez leüti, mint a kutyát.
Csak mikor már a tanyán kül voltak, akkor ejtette alázatosan a szót:
– Sá… ááá… ros vagy nállam, öcsém.
Jó messze mentek, mikor a vezér visszanézett:
– Mit beszél kend?
– Öcsém; én is itt vagyok.
– Ű is itt van – mondta kurtán Rózsa Sándor.
Bánra intett, aki bizony régen itt van őmellette. De még a felesége is.
Bán úgy tett, mint aki nem vesz észre semmit. Előregörnyedten ült a lován. Süvege fejébe húzva, vörös bajsza vastagon hullott az álláig. Nagyobb volt és komoly, mindenképpen elsőbb megjelenésű, mint Pisze Matyi a nagy orrával.
De Pisze Matyi most először látta, nem tudott róla semmit, ellenben úgy tartotta, mintha ő lett volna apja a vezérnek, már hogy ő avatta volna be a titokba… Tartotta hát a jusst ahhoz, hogy továbbra is maradjon fent és elöl.
Rózsa Sándor hirtelen megállította a lovát.
– Ide.
A három ember hozzáléptetett, körben megállottak előtte.
– Osztozunk.
Bán csudálkozva nézett fel.
– Itt?
– Itt.
– Löhet.
Pisze Matyi kékült, zöldült, de az éjszakában nem lehetett látni. Tudta, hogy ez ellene van. Ki akarják semmizni!
De erőttette, mintha nem volna tüske benne:
– Akkó le kő szállani, tüzet csihóni.
– Rajta.
Matyi le is ugrott, addig a többiek a lovon maradtak, míg csak pásztortüzet nem rakott. Akkor leszállottak, szűröket leterítették, osztán a tűz körül hevertek.
Bán egészen jól tudott számolni. Rózsa Sándort nem érdekelte a pénzt, Imre meg nem értett hozzá. Olyan volt ez a nagy gyerek, mintha kicsi lett volna. Ennek mindegy volt, mit adnak neki, mert úgyse ismerte meg egyik pénzt a másiktól. Nevetett rajta.
Bán a pénzt négyfelé rakta.
– Nem jó.
Rózsa Sándor kivett egy bankót, a legkisebbiket, s azt mondta:
– Rakd újra.
– Neköd csak ennyi kő?
– Csak.
S csak azért vett ki valamit, hogy ne mondhassák, hogy utálja a közös keresetet.
Bán ismét kirakta a pénzt, most már igen egyformára lehetett szétosztani. Éppen ötven forint jutott mindenkinek.
– Neköd mög csak tíz – mondta Pisze Matyi. – Azé aztat is itt hagyhatod nálam. Akkó mögmarad neköd.
Rózsa Sándor odadobta a pénzt.
– Nem neköm! – mondta Pisze Matyi. – Nem úgy gondolom. Hanem úgy, hogy a mi fajfánkbelinek nem jó a zsebjiben tartani a pénzt, mert lába kél… Gavallér vagy, azt láttam… Nem tudom, hogy nem lelsz-e még egy szegény asszonyt, akit valami perzekútor vagy doktor hergel, odalököd neki. De ha nálam hagyjátok a pénzötöket, akkó az olyan jó mög lösz őrizve, hogy az édösanyátokná se jobban. Mer tuggyátok mög, hogy a régi legényeknek is, Dimó Lajosnak mög Lantos Jánosnak, a régi híres betyároknak is mindig én vótam a kasszása. De nem is vót nekik bajuk soha. Ha pénz köllötött: Matyi!… ló köllött valamék vásáron: Matyi… Ruhabeli köllött: Matyi!… mindig csak készen állott a lázsiás tallér marokszámra… Ez az egy rossz van bennem csak, minden ögyéb jó. De az káromra van, hogy szeretöm a pajtásaimat, szeretöm őrizgetni a rossz kis himi-humijukat… akár pénz, akár más, de inkább csak pénzt.
Imre nevetett, már kész volt, hogy odaadja a pénzét, de Bán nagyon komolyan mondta:
– Pénzit mindönki legjobb, ha maga őrzi. Vagy asszonyszemélyre bízza. Anyjára, feleségire vagy szeretőjire.
Pisze Matyi felhorkant:
– Úgy. Ez a te igazságod. Hát akkó te egy semmi embör is vagy, ha té asszonynépre hagyod magad. Tudod-é, hogy neköm feleségöm van, hat gyerököm is van, vagy nyolc, tíz, nem is tudom mennyi, mer az asszony másat nem tud gyűjteni, csak gyerököt. Az gyűl neki. Ha hozzányúlsz, már dagad a vagyonja… De pénzt soha asszonycselédnek ne aggy… Mér? Mer igaz szót se monggy neki… Mer az asszonyféle, jányféle olyan, mint a lyukas csöbör, ami fent be, lent ki… Mindön kifolyik belőlük…
Bán ahogy a pénzzel végzett, fehér kendőt vett elő, abból kenyeret, szalonnát csavart ki.
– Faragj csak nyársot – mondta Imrének, aki mint egy suttyó fiú, azonnal ugrott is, vesszőt keresni.
Addig Pisze Matyi tovább beszélt:
– Mondok, a feleségömnek kuss. Mindöntű, ami igaz dolog. Pénz. Mög amit el löhet pletykálni. Ne gondójjátok ám, hogy én a pajtások vagyonját az asszonnyal őriztetöm. Kuss. Mindönt magam. Ha köll, tödd magad, ha nem köll, add az asszonynak. Az asszony? Ha újra gyeröke születik, aszongya: „Hála istennek, egy szelet könyerömmee több van.” Az asszony azt tartya, hogy az Isten mindönkinek kijuttatja a szelet könyeret, hát nem spórol, arravaló az Isten.
Rózsa Sándor komolyan hallgatta a beszédet.
Közben azon gondolkodott, hogy nem mondta meg Veszelka Péternek, hogy mit vár a tizenhárom darab marháért. Azt várja, hogy most aztán ölég lögyön: Bandinak az állását várja!
Most aztán ne okoskodjanak többet. Bé kő tenni a gyereket ahho a ménöshő.
De mért is nem mondta meg neki. Most már késő. Most menjen utána, hogy: gazduram…! Kineveti.
Emiatt nagyon rosszkedvű volt. Neki nem pénz kellett, „nem pézér töttem”, böcsületbül…
De ezek az emberek mindent csak pénzzel akarnak mögfizetni. Mindenért pénzt kérnek, mindent pénzzel fizetnek. Pedig mi az a pénz. Sömmi.
Egy kézfogás annál több.
– Mit mondott kend az elébb, hogy doktorok? Mit csinálnak a doktorok, Gregor.
Riadt rá Pisze Matyira.
Pisze Matyi megütődött. Mit is mondott vóna ő a doktorokról. Nem tud semmit, hogy valamit mondott volna.
Hanem akkor eszébe jutott valami:
– Doktorok?… Hát persze, te semmit se tudsz, mert te nem állasz szóba az embörökke’. Most is ott vótá Röszkén, de látom, nem hallottad, micsinált a szögedi doktor kirurgus a szentmihálytelki szögény jánnyal…
– Mit?
Rózsa Sándornak csak azért nem villogott a szeme, mert már nézte, hogy rögtön készen van a nyárs és lehet szalonnát pirítani. De ezt is csak azért nézte, hogy senki bele ne lásson a gondolataiba: mert a gondolatába a jány ötlött: akit Röszkén látott… először. A lóabriktolásnál másodszor… Vacsorán harmadszor… behunyt szemmel sokadikszor…
– Szentmihálytelkén meghótt a Sin Mihály lánya. Mikor má haldokót, szekeret küldtek a Pruksa medikusért Szögedre. Ki is hozták, s mivel még akkor nagy tél volt, ott is tartották éccakára… Igön, de a jány möghótt… Az orvos rögtön mondta, tegyék be a siralomházba… Be is tötték… Igön, de a szögény jány a hidegbe fölérzött, mert nem vót ám hótt egészen, csak lefagyott neki a szöme… Hát ahogy fölérözött s nagyon fázott, fölűtt szögény, s kezdett mozogni, kaparni… Benyittanak a vérrasztók… Hát e meg fenn, e meg él, osztáng a doktor aszonta, hogy möghótt… A doktor mög má alutt, hát kötik fő, hogy tésúr, él a lány… Főkél a doktor s mögy a hidegházba. Hát ott ül a lány… Odamögy hozzá, osztáng ad neki egy irtóztató pofont… A szögény kislány elesett… Tögyék fő… Főtöszik… Mönnyenek ki… Kimönnek… Akkor ű elővött egy tűt. Hosszú tűt, e… oszt beleszúrja a jánnak a szívébe… oszt kimögy, oszt aszongya: Ha én mondom, hogy möghótt, akkó möghótt…
Imre nevetni kezdett, de Rózsa Sándor ránézett, hogy megfagyott benne a nevetés.
– Így vót?
– Kérdözd mög.
– Arra felejön: Így vót?
– Így.
Rózsa Sándor elhallgatott s maga elé nézett.
Valami rettenetes történt benne: ebben a pillanatban azt érezte, hogy ha a csúnya jány így járna… Mindig mesélik, hogy van rá eset, hogy valaki möghal, de csak kis időre s újra föléröz… ha a csúnya jány a hideg padra kerülne, s gyünne a Pruksa doktor, s csak azért, hogy neki lögyön igaza… szívébe szúrná a hosszú tűt… csak azért, mert ő úr, oszt ezök mög szögény jobbágybeli parasztembörök…
Nem, nem tudott a szalonnapirításra gondolni se.
Felugrott, ment a lova után.
Nem tudták, hogy kiáltsanak utána. Azt mondani nem merték, hogy: Sándor! Sándor!… hogy nem tűrte, de akkor meg mit mondjanak.
– Hé, hé!… hova, hova, testvér? – kurjantott Bán.
De Rózsa Sándor nem szólt egy szót se, csak vágtatni kezdett arrafelé, vissza, amerre a Veszelka tanyájáról jöttek… napnyugatra. Szöged felé. Mert Szöged is nyugatra esett nekik…
A három ember ott maradt.
– No, ez így igön jó – mondta Pisze Matyi –, rácsöpögtetni a könyérre, míg csak egészen által nem zsírosodik.
Senki sem felelt neki.
Akkor újra azt mondta:
– Nagyon szeretöm az ízit neki. Ha egy kicsit megpörkölődik, füstösen antul jobb. Árvaganyén füstölve meg még a legjobb.
Mikor mögvacsoráztak, a Bán kenyeréből és szalonnájából, akkor Pisze Matyi újra kezdte:
– Ha szükségötök van a pízre, mindig mögkaphassátok.
De Bán csak egyet mordult.
– De sokat tud kee. Kicsoda kee?
Pisze Matyi kicsit hallgatott. Akkor rendesen összeszedte magát s feltápászkodott.
– Majd mögtuggyátok.
Avval jóéccakát se mondott, felült a lovára. A lovak ott kaparászták a kiégett füvet, kerestek valami rágnivalót a torzs között.
– Még éccő mondom – szólott le a lóról Pisze Matyi.
Értették, hogy megint csak arra akar igazítani, hogy a pénzüket bízzák rá, de nem is ügyeltek feléje. Imre, mint fiatal, nevetett.
Mikor Pisze Matyi eltűnt, ők ketten ott maradtak a hamvadó tűz mellett.
Nem beszéltek. Imre álmos volt, elfeküdt a földön. De Bán igen komolyan ült egy helyben…
– Imre? Imrus! – mondta később. – Ez a kapcabetyár arra ment, amerre… ő.
Imre, mintha vizet öntöttek volna a szeme közé…
– Arra-e?
– Arra.
– De hova?
– Vagy a tanyába… vagy még rosszabb helyre…
Szöged felé mutatott.
Pisze Matyitól mindent el lehetett várni. Róla mindent fel lehetett tenni…
– Akkó gyerünk… – mondta Imre egész begyulladva.
– Gyerünk.
A ló után néztek, holmijukat összeszedték.
Pedig nem is tudták, mennyire jó nyomon járnak: hogy Pisze Matyi egyenesen Szögedre igyekezett…
Csak éppen kikémlelte, hogy a Sándor lova csakugyan a tanya körül van kicsapva, már felcsikorgott magában:
– Most a markomban van a fiatal sármánymadár…
Vicsorgott; vicsorgott:
– Szarka körme közé kerültél… Hamar van még magad szárnyán lönni, hé…
A fiatal betyár, mikor kicsapta a lovát, megsimogatta, megteregette, fülébe duruzsolt, az felnyihogott, amitől ő megijedt, óvatosan előrement, s mikor a kutyák ugatni kezdtek, azokhoz is leguggolt. Mert tudta már, mit kell a kutyákkal csinálni, hogy azonnal megszelídüljenek. Nem volt nagyon gusztusos, de hasznos volt.
Rá kellett szánni a csizmát, hogy a kutyák azt szagolhassák, hogy érdemes legyen nekik azt szagolni s annak örvendezni, mint az útmenti fának…
Aztán a házhoz közelebb óvakodott és kezdett fütyölni, mint a fülemile.
Soká csattogott, vert és újra meg újra kezdte, mikor csakugyan nyílt az ajtó, s mezítláb kijött Juliska, hogy micsoda fülemile jár itt?
Lány ne ébredne fel a fülemilére.
Puha lábujjakon jött lassan, lépegetve előre, előre, hogy a madarat el ne hessentse, mikor azon kapta észre, hogy két erős férfikar megöleli.
Sikoltani akart, de azonnal lefojtotta a sikolyt.
– Kend az? – mondta.
– Julis.
– No.
– Mögijettem érted.
– Énértem?
– Érted.
– Mér?
– Mög ne halj.
– Möghaljak?
– Nem, ne halj mög.
– Mér ne?
– Csak.
Így apró szavakba pityegtek egymásnak, mint két kis madár. Mert a madár is, még a fülemile is hosszan csattog, ha hívja, kéri, könyörgi a párját, de ha a bokrok alján összetalálkoznak, akkor úgy csipognak, mint a veréb. Semmi több.
De nem csókolta meg a lányt. Nem akarta megijeszteni. Nem akarta, hogy az azt higgye, hogy egy csókért jött.
Nem azért jött.
– Te Julcsa, Szentmihálytelkén möghalt a Simon Mihály lánya… Kihíjták az orvost… De a lány csak teccőhalott vót, fölérzött… Az orvos megölte: hogy neki lögyön igaza.
Oly gyorsan mondta el, hogy a lány nem értett belőle semmit.
– Ki?
– Mit törődsz vele… Mögöltek egy szögény lányt…
A lány nem nevetett.
– Talán sajnálná, ha engöm is mögölnének?
A legény hallgatott. Elgondolkodott. Ez igazán komisz egy teremtés. Piros azóta régen a nyakában volna, összevissza csókolná és hálálkodna, hogy rágondolt… De mért nem jutott akkor eszébe, hogy ha Pirost ölné meg a medikus?
Odanézett a lányra. Szívbeli sajnálkozás volt benne, mintha beteg volna. A lány. Piros rózsás az orcája, de túlságosan, mint a betegé.
Feltolta a kalapját és megdörzsölte a homlokát.
Soká hallgattak. Mind a ketten maguk elé néztek.
Most valami kis nesz volt a házban. Julcsa megijedt, hogy az apja felébredt, itt leli a betyárral.
Igaz, hogy ő a betyártól nem fél, de az apjától annál jobban.
Elugrott azért, intett a legénynek is, hogy húzódjon.
De az nem húzódott hátra, hanem inkább előrelépett. A világosba. Ahol a csillagok jobban meg tudják mutatni, hogy itt van.
– Ki van ott he? – jött ki pisztollyal a kezében a gazda.
A legény még közelebb jött.
– Azt akarom mondani – szólt.
– Te vagy az?
– Én.
– Mit akarsz?
– Nem mondtam mög.
– Mit?
– Amit akarok.
– Mit akarsz?
A legény szinte fenyegetően jött rá, mert megsértette az a hideg faggatózás.
– Azt mondom kendnek, hogy nem azért hajtottam, hogy neköm pénzt adjon kend.
– Mi bajod?
– Nekem a kend pénze nem kő.
– Add vissza.
Ezen a betyár meghökkent. Egy fillér se volt nála. Mert még azt a kis pénzt is odaadta Pisze Matyinak… Vissza tehát nem tudja adni, nem is azért jött, hogy visszaadja. Eszébe se jutott, csudálkozott is, hogy Veszelka vissza akarná venni a pénzét.
Egészen megzavarodott, most már nem is tudta, mit mondjon, mit csináljon.
Csak most eszmélt rá a pénz értékére. Ha most a kezében volna az a marék papiros, amit a gazda adott, amit ő mingyárt továbbadott Bánnak, akkor tudná, mit tegyen. Akkor most a szemébe vágná ennek az embernek. De üres kézzel úgy volt, mintha kivették volna a fegyvert a kezéből.
– Hajtsa ki a marhát az ólbul – mondta –, visszakapja a pénzét.
Veszelka hallgatott, aztán kurtán felnevetett.
– Ha már az az ólba volna – mondta. – Nem is volt az ólba, karámba vót… Azért vagy hát olyan nagyon föl, mer má kilested, hogy nincs itt a marha…
A legény hallgatott. Ő bizony nem vette észre, s azt igen röstellette. Hogy is lehet, hogy ő azt nem vette észre, milyen csönd van az udvaron. Mert tizenhárom darab jószág azért éccaka is szöszmötöl s hangot ad.
Nem a barmot lesi a fülemile.
De mintha valami rekedt bőgés jönne az ólból.
– E’ nem belőlük való – mondta vidáman Veszelka. – E’ még a múttkori… Azt nem adom oda a városnak… A mostaniakat már elhajtották… Mönni köll vele a szabadkai vásárra…
Valami derengett a legény fejében: szabadkai vásár.
De most se tudott arra figyelni, amit ez az ember mond, folyton azon jár az esze, hogy hova lett a lány? Mint az árnyék, úgy eltűnt. Hogy lehet az, hogy mikor jött, nem vette észre, hogy a karám üres, most meg nem vette észre, hogy az udvar is üres lett. Hova tűnt el a lány?…
– No még most se gyüsz be?… – mondta a gazda.
A legény nem felelt, de a fejét se rázta.
Ellenben megfordult és visszafelé ment, az ól felé.
A gazda ásított. Szeretett volna aludni már, de ezt a gyereket nem hagyhatja itt. Nem is volna udvariasság, meg aztán az ember nem is biztos benne, hogy nem hajtja-e el, amit még itt talál. Mert a tizenhárom darab már igazán elment Topogóhoz, azokra várnak a hajtók. Rózsa Bandi is velek ment, de a két szép ökör még most is itt eszi a szénát. Azt úgy tartja, mintha maga nevelése volna, hogy semmiféle bilyog nincsen rajtuk.
Hogy a vitának elejét vegye, bekiáltott:
– Boris fiam!… melegítsétök mög a vacsorát!
Már ez elég is volt, látta hogy odabent ég a mécs.
De azt nem látta se egyik, se másik, hogy a szűr árnyékában ki kuttog. Ki lappong.
Hogy Pisze Matyi mint valami patkány mocorog, hallgat, nyitja a fülét, hogy valami szót megértene.
De ahhoz távol voltak, meg nagyobb barátságban valahogy, minthogy olyan hangosan beszéljenek.
Elég ez Pisze Matyinak, hogy kiokoskodja, hogy itt csakugyan tisztára őellene megy a pakli. Mert mit gondoljon egyebet? Hogy a vezér otthagyja őket minden szó nélkül s visszajön!… Kicsit későn érkezett, tehát azt nem figyelte meg, hogy Rózsa Sándor a lánnyal fülemilézett: ő csak azt látta, hogy Veszelka Péter micsoda nagy barátsággal diskurál a fiúval.
Nagy elvakultságában még azt se vette észre, hogy a tizenhárom darab jószág nincs a pajtában.
Nem is nézett be a pajtába. A két ökör neszét hallotta; fel se tudta volna tételezni, hogy a többi nincs ott.
Már alig várta, hogy lóra ülhessen, mehessen… ahova akar…
De éppen mikor már azok bementek a házba, s ő is útra akart kelni Szöged felé, legnagyobb megütközésére a másik két társát is látja jődögélni.
Micsoda szerencse, hogy a lovát oly messze, a tanyán túl csapta el. Ezek megismerték a Csillagot, abból tudták, hogy jó helyen járnak. Ezért egészen egyenest a tanyába hajtattak minden gyanú nélkül: hallotta az Imre hangját, ahogy mondta:
– Én mög pörkőtt szagot érzök.
Evvel leszálltak a lóról, indultak be.
– No mögájjatok – morgott Pisze Matyi: – Csak én vóttam büdös… Csak éngöm akartok tik kijátszani… De majd adok én néktök… az ántikrisztusát… én adok… Ha még nem vótatok perzekútorkézön, most lösztök…
Evvel elbujkált a lova után.
Rózsa Sándor előrement, mikor a házba bementek.
Cifra szűre a vállára volt akasztva. Gombakalapja a darutollal hetykén a fejébe nyomva.
– Aggyon Isten jó estét – köszönt, ahogy bent volt.
A két nőcseléd odabent nagyon meg volt lepve. Juliska el is bújt, csak úgy dugta a lángoló arcát a tűz felé, hogy arra lehessen fogni, hogy mitől pirosodott úgy mög. Az anyja meg csak kinyitotta a két kezét:
– Néköd is, szép öcsém. Mégis mögembörségőté?
Rózsa Sándor nevetett, hagyta, hogy Péter bátyja leemelje a szűrt a válláról, s nem tudva hova tenni, a lány ágyára vetette.
Ezen a két fiatal nagyon megilletődött.
– Készön vótunk egy kis vacsorával – mondta Tövis Boris –, de úgy elvitt a förgeteg bennetöket, hogy még a szelit se láttuk. Hát mögmaradott valami belüle.
Evvel a meleg tűzhöz emelt egy hatalmas nagy vasbográncsot, felakasztotta azt a szolgavasra.
Itt a házban bent is még mindig régi pásztor módra főztek a pajtákból fabrikált tanyákon. Ez is csak akol vót valaha, a Veszelka tanyája. Azért volt oly tágas, öblös.
– Üjjé le.
Rózsa Sándor csak állott s mosolyogva nézte Juliskát, ahogy a tűznél sürög-forog.
– Üjjé má le, no – sürgette a gazda is, mert az a rendje, hogy a vendég két-három kínálásnál hamarabb a világért le nem ül, hacsak meg nem akarja sérteni a háziakat a hencegésivel.
De Rózsa Sándor nem akarta, hát elvárt nehány erős kínálást.
– Nem fárattam ee – mondta nyájasan azon a szép vékony, csengő hangján. – Köszönöm, nem fárattam ee.
– Nem is attú – szólt bele Juliska, amin hirtelen a szülők megütődtek. De nem tulajdonítottak neki semmi fontosságot. Így osztán tovább diskuráltak.
Rózsa Sándor tudta, hogy nem lesz jó Juliskával nagyon nyíltan cicázni, nem illik. Hát így csak leült és megpödörte kis bajuszát. Mosolygott. De azt se nagyon mutatta.
Már nem félt a Julistól. Nem félt attól, hogy a Julis fél.
– Nincs rossz idő – mondta. – Nem esik.
Ez bizonyos volt. Már három hete nem volt semmi eső. Igazán ennél nagyobb újságot nehéz volt mondani. Akárki ki is nézhetett, ha akart, láthatta, hogy nem esik.
– Nem – mondta a gazda. – Nem esik. Mert hát nincs víz az égbe. Nincs minek esni.
– De a fecske nagyon verte a szárnyával a vizet – szólott a legény.
– Igazán? Akkor mégis fordulhat.
Ez olyan nyilvánvaló volt, hogyha a fecske a szárnyával veri a vizet, az esőt jelent, hogy ehhez még csízió se kellett. Ezt mindenkinek kötelessége tudni.
– De a barom a jobb ódalán feküdt – szólt ismét a legény.
A barom. Hát a barom az nyilvánvalóan a vásárhelyi barom lehetett, mit megfigyelt. Az pedig az estefelé lehetett. Ha a barom még akkor a jobb ódalán feküdt, ez is van olyan nagy eset, mint a fecske szárnya… Mert ha a barom a jobb ódalán fekszik, az éppen azt jelenti, hogy jó idő lesz… Most már aztán kinek higgyen az ember? A fecskének, aki azért veri szárnyaival a víz színét, hogy hirdesse, hogy eső jön, vagy a baromnak, amék azért fekszik éppen a jobb ódalára, hogy állítsa, hogy jó idő marad…
– A tyúk is nagyon verte a port – mondta Juliska.
Ez is esőt jelent, de azért az anyjuk nem amiatt pillantott a lánya felé, hogy igaz-e vagy nem, amit mond, hanem azért, mert a lánynak hallgatnia illik, ha idegen legény van a házban… s ez a lány már másodszor is szólt… Mija? Tán mögbolondút?
Nézett is bocsánatkérően az ura felé, aki azonban nem vette még figyelembe a lány viselkedését, úgy el van foglalva a betyárral; ez az anyát meg is nyugtatta. Nem szerette volna, hogy az apjuknak feltűnjön a dolog.
– Akkó mégis eső lösz – nevetett Rózsa Sándor, s felvette a poharat, amit közben megtöltött a gazda a csobolyóból.
Mert poharat tett az asztalra az anyjuk. Az pedig csak a nagy vendégeknek dukál. Pohár. Az egész házban összesen kettő van, de abból is csak az egyiket tette ki. A gazda maga a csobolyóból ivott.
– Mer lassan mögy a kapálás. Száraz a főd. De a búza mán egészen mögérött, gyüvő héten má bele is állunk. Hát arrafelé milyennek mutatkozik?
Most nehéz lett volna megmondani, mit jelenthetett ez a kérdés, hogy arrafelé? A betyárnak nyilván az egész határ, mind a negyven kilométer keresztül-kassal arrafelé volt, de a gazda bizonyosan valahova gondol… A pedig nem lehet más, csak Röszke… Mind a ketten tudták már a másikról, hogy odavalók.
– Szikáncs – mondta a legény.
– Ott se vót esső – felelt rá a gazda. – Ott is eefogadnák… – tette hozzá. – De arrafelé nem fürödnek a tyúkok.
Tövis Boris hallotta a szót: aha, hát az ember is mögértette a jány szilajságát! Van ennek füle. Ennek az embörnek.
– Én emlékszek Rúzsa Andris bátyámra – mondta a gazda –, vót neki Röszkén háza is. Búza Maris lakott ott mellette.
A legény elgondolkozott.
– Búza Marcsa néném – mondta. – Jól mondja, bátyuram. Búza Marcsa… De sokszor adott egy darab könyeret… Mikó eemöntem a kolomppaa… Mer olyan vótam én, mint a bárány… mikó kicsi vótam: kolompot kötöttek a nyakamba, bé a kukoricásba, hé… Maradék Pálnak a nagyanyja. Maradék Jánosné is jó vót énhozzám… Az is mögszánt, ha möglátott… Mindönki jó vót énhozzám. Mondhatnám, igen jó árvaságom vót nekem a röszkei határba…
– Jó vót ott annak is, akinek élt az apja mög az anyja – mondta a gazda, Veszelka Péter, s ő is visszagondolt.
De Rózsa Sándor nem törődött avval, amit a másik mond. Most, hogy olyan helyre került, ahol maguktól hozták szóba a gyerekkorát, meg hogy itt volt Juliska, aki mindig úgy állott, hogy félig háttal, a fejét egészen elfordította, hanem azért lehetett látni a mozdulatjából, hogy mégiscsak nyitva tartja a fülét, nem akar egy hangot se elveszíteni, amit ő mond…
– Nem vót időm mögnézni a házat. De még most is mög tudnám magának mutatni, Pétör bátyám, ahun az apám háza állott… Ott születtem.
– Én is mögmutatnám neköd azt a házat, ahun én születtem.
Mintha az éppen egyre menne – nevetett magában Juliska –, itt egyik születött, ott a másik, de Rózsa Sándor csak egy van…
– Tudod-é, hogy mi lött Maradék Pálnéval? – kérdezte hirtelen Veszelka gazda.
– Nem.
– Különben sömmi se lött, csak éppen az urát, aki a Tisza-tőttésen dógozott: érte mentek, osztán befogták katonának, osztán eeküdték a trancporttal. Még az utóssó percbe vót. Akkó indították a trancportot a katonák. Így őtet is eeviték. Katonának. Tizenhat esztendőre.
Rózsa Sándor felugrott.
– Az annyuk keserves… irgalmát… – lihegett fel.
A gazda újra töltött a pohárba.
– Nem tudunk mink az úristennel kibabrálni – mondta. – Se a császárral. Mög a császár embörivee.
Letette a poharat, intett. Ő maga ivott újra a csobolyóból, de Rózsa Sándor nem nyúlt a pohárhoz.
– Ha közbe nem akaszkodunk, akkó mi lött vóna… No, mi? Maradék Pálné kiheverte vóna a perzekútorcsókot, az ura elfelejtette vóna vele, lekoptatta vóna rulla… De így most mán eevitték… tizenhat esztendőre… Tizenhat esztendeig nem fogja vigasztalni a kedves feleségét.
– Mé mongya ezt kend?
– Nem mondom sömmiért… csak azé mondom, hogy te még nem tudod, hogy kivel szállottá szömbe, öcsém… Mer arra ee kő készülni… Most má sose vagy biztosságba… Ha esső nem lösz, akkor is lösz. Golyóesső, a lösz…
Tövis Borcsa az urára nézett, megértette az embert.
Hű, okos ember ez. Möghallotta, hogy a jérce karácsonykor elkukorikolta magát: így mondják, ha szerelmes lány elszólja a titkát… Így szépszerivel adja ki neki a levelet.
Félt, többet ne találjon mondani az ember, mint kell. Mert ez a bolond, ha megérti, hogy itt hiába keresgél, még főgyúttya a házat a fejük felett… Mi az ennek…
Úgy állott azért, hogy a legény se lásson az arcába, meg az urának is integethessen, ha kell, hogy csínnyán!
De a két fiatal nem nézte az öregeket s nem leste az öregek arcát: ők a legnagyobb titokban csak egymást lesték.
– Nézze – mondta Rózsa Sándor. – A ló lába átlépi a határt…
Ennek az volt az értelme, hogy ha ő házasságra gondol, akkor ő hajlandó elköltözni a szegedi határból.
– Úgyse bírom én itten. Most is annak a szögény Sin Mihálynak a jányát, hallották-e?
– Nem. Mondd má.
– Mögfagyott. Úgy vót, möghótt. Mindönki annak ítélte, de az orvos is, améket kihoztak Szögedrűl. A Pruksa doktora. De a jány fölérzött.
Az asszony megborsódzott. A parasztasszonynak legnagyobb rémülete, hogy ha a koporsóban fel találna ébredni! Azelőtt nem is engedték a halottat eltemetni egy egész hétig. Tanultak abból, hogy a nagyuraknál a régi századokban három hónapig, meg fél évig se volt meg a temetés. Báthori Gábor erdélyi fejedelmet tíz esztendő múlva temették el. Hát a szegény ember is megengedheti magának, hogy egy hetet adjon a szeretteinek: akkor legalább mögbizonyosodik felőle, hogy igazában való halott-e. Mert ha bomlásnak nem indul, világért el nem temették volna soha… (Még nekem is azt súgta a fülembe az édesanyám, mikor nagybeteg volt, hogy ha meghal, orvossal szúrassunk a szívébe.) Tövis Borcsa is attól borzadott meg, hogy mi lenne vele, ha a koporsóban ébredne fel. Nem élné túl.
A legény lassan, nyugodtan s izzóan folytatta:
– Az orvos még ott vót. Tél vót. Szögény lány mögfázott. Bevitték hozzá… Az orvost. Mönjenek ki… Kimöntek… Akkó adott a lánynak egy nagy pofont, hogy az visszaesött… akkó a szívébe bocsátott egy hosszú tűt… Ha ü éccő azt mondta, meghótt, akkó meghótt… Ilyenek az urak…
– Ne beszéjjetek mán ilyenöket! – mondta az asszony. – Mee végöm lösz no.
Beleképzelte magát.
S levette a bográcsot és előrehozta a karikafára.
Már az szépen párolgott, gőzölgött.
Mikor éppen enni készültek, hát dörömbölés van odakinn.
Kinyit a gazda, s nini, ki van ideki.
A két jóbarát, Veszelka Imre, mög a másik, akinek a nevit se tudják, a veres ember.
– Gyertök be. Épön jókor.
A két szűrös ember bejött.
Veszelka Imre úgy dagadt, alig fért be a nevetéstől vagy a szélességétől, magasságától. Bán is derűsen lépett be s kívánt:
– Csés jó estét.
Aztán hozzátette:
– Kurrentájjunk valakit vagy valamit. Egy jó vacsorának mink se vagyunk ellenségi.
– Része lögyön benne – mondta a gazda.
A gazdasszony is tódította:
– Bizony nem is értöttük, hová möntek maguk. Mink itt csak főzzünk, főzzünk, maguk mög mönnek világgá…
– Hát mán itt vónánk – szólt a vörhenyeges ember. – Egy kis áldomásra.
Veszelka Imre már tette is lefelé a szűrét.
– Hogy van ked, Boris néném?
Mert hiszen ő rokon.
– Vödd elő a késöd, ne beszélj, ögyé.
Mire aztán Imre nem is kínáltatta még egyszer magát.
Ahogy a jó paprikás húst elfogyasztották, de olyan alaposan, hogy Veszelka Imre még a bogrács ódalát is kitörülte, hogy annak a jó zsírjának a legkisebb cseppje se menjen kárba, a bor is kézről kézre járt s egyszer csak Rózsa Sándor bekattantotta a bicskáját, s ahelyett rázendített arra, hogy:
én vagyok a kunsági fi
neköm nem parancsol senki
se a jászság se a kunság
se a szónoki bíróság
faluvégön egy fejér ház
ha ránézök a hideg ráz
ráz de nem a fehér házér
benne lakó barna jányér
kertem alatt szól a páva
én vagyok az igaz árva
nincsen néköm édösanyám
aki gondot visejjen rám
De erre a gazda folytatta azt a verset, amirül úgy gondolta, hogy a legény el akarja hallgatni:
kertöm alatt szánt egy eke
barna legény mögy mellette
úgy mögtetszött a termettye
a halál választ el tülle
Rózsa Sándor nem haragudott meg. Folytatta s nevetett:
ez a kis jány ez a barna
mögcsókóna ha akarna
de nem vót igaz szeretőm
verje mög az én teremtőm
Mire az apa azt kezdte, hogy:
ez a kisján ez a szőke
megöle’ne hogyha merne
ez lönne igaz szeretőm
álgya mög az én teremtőm
Mert hogy Juliska fekete, mint a bogár s nem szőke.
De egy apa akarja felvenni a versenyt a szerelmes legénnyel? Rózsa Sándor már úgy dalolta a szőke nótáját, mintha barnának szólana. De oly okos volt, hogy nem nézett sehova, se a sarokba, se a pallásra, se az anyára, se a lányára… Mintha senkinek se szólana a nóta… Elég az, ha érti, aki érti…
mögkereslek szállásodon
veled hálok te ágyadon
fehér karom rejád rakom
piros orcád megcsókolom
nem danólok én oly nagyon
mert kihallik az ablakon
arra jár az én angyalom
szömemre hányja az nagyon
Végtelen a nóta, mégis mennyit lehet vele mondani.
Mindenki együtt dalolt a legénnyel. Mint a templomban, jólesett a tüdőknek a tágulás. De az asszonyok még nem danoltak. Az nem illenék. Annak is megjön a maga ideje. Még a csárdásné is csak jó sokára ered bele a nótázásba, hát még a tisztességes kotlóalja parasztasszonyok…
mikor piros hajnal hasad
kis pej lovam nyerög alatt
lovam lába indulásba
rúzsám szája búcsúzásra
átalmöntem a kőhídon
utánam jött barna húgom
nem a húgom a galambom
piros orcáját csókolom
hat ökröt adtam egy lójér
hatvan tallért egy nyerögér
száz aranyat egy szép lányér
kit nem adnék egy világér
De már ezt mégis sokallja egy jó apa, hogy a lányára ilyen zápor eredjen, mikor a lyány éppen menyasszony… Hiszen ballagnak már a tizenhárom darab marhák a Topogó uram karámja felé: ha ez meg nem hozza a víg menyasszonyságot, akkor soha semmi. Más irányt akart hát adni a nótázásnak.
Ha ezek a betyárok nem akarnak kitérni az egy nótából, rá lehet erre húzni akárhányat:
a szögedi temetőbe
éccő vótam életömbe
léfeküttem kapujába
világoskék nyoszolyába
azt gondótam esső esik
pedig a szömem könnyezik
szömem könnyes orcám nedves
mind téérted van az kedves
mondta néköm édösanyám
ország-világ lösz a hazám
tüskebokor a szállásom
ott se löszön maradásom
No lám, jó ez. Hej, nem könnyű dolog édesapának lenni. De lám most jön Tövis Borcsa, az urának segítségére, íme kezdi a szép szomorút:
nem t’om ki járt kis kertömbe
fekete holló képibe
szödte virágom tetejit
rozmaringom ződ levelit
nincs e világon drágább kincs
mint kinek szeretője nincs
mert az soha sem szenved kínt
senkire búval nem tekint
jaj istenöm jaj istenöm
jaj hogy kő elfelejtenöm
azt a sok szép szavad lelköm
kive’ csalogattá engöm
De már ezt Rózsa Sándor is megelégelte, mert hamar rágyújtott, aszongya, hogy aszongya:
olyan szeretőm van néköm
hazáig elkísér engöm
kétsző gyün föl a hódvilág
mikó magátúl elbocsát
De az asszony már belejött, rákacsintott az urára:
uccu bizony gyócsingesöm
engöm ugyan ne csipdössön
ha csipdös is úgy csipdössön
vasárnapra kihirdessön
Csak elfelejtette, nevetett magában Rózsa Sándor, a nóta folytatását:
vetött ágyam régön várja
az ajtónak sincsen zárja
nappal osztán dógozgatna
éjjelre hazaballagna
végigmögyök egy udvaron
bor pecsönye egy asztalon
rózsa virít a tányéron
a babám vár puha ágyon
Már azután nem tudták, ki kezdte, ki hagyta: most már, elébb csendesen, Juliska is beleőgyeledett:
ablakomon ne kocogtass
gyüjj be ha böcsületös vagy
alszom én is alszik más is
gyere rózsám aluggy te is
udvaromon két kis csirke
egyik kakas másik jérce
gyere rúzsám oda este
jó vacsora lösz belűle
kis kertömbe egy olajfa
ölejj mög rózsám alatta
úgy ölejj mög mint magadét
löhetek én még a tiéd
szeretöm én azt a papot
aki körösztőni szokott
szeretöm a rózsám nevét
mer kedvemre körösztőték
Csak úgy fellélegzik az ember, ha kedvére megy a nóta. Kiegyenesíti a derekát, megriszálja magát, a kötényével is csapkod, legyezi a szoknyáját, mert az is nagyon kezd már lengedezni, repkedni!
annyi neköm az irigyöm
mint a ződ fűszál a rétön
hun fővesznek hun létösznek
az irigyök majd mögösznek
még az is baj ha rád nízök
bánják ha veled beszélök
barátságbúl melléd ülök
rosszra vélik az irigyök
Most a legény felállott. Bán táncot kezdett citerázni.
Rápendített a kanásznótára, azt énekszóval is kísérték a férfiak.
ee’szaladt a siska göbe kilenc malacáva’
utána mönt a kanász fényös baltájáva’
hüccs ki siska a berekbű csak a füle láccik
kanász legény a bokorba babájáva’ jáccik
Erre lehet járni a kanásztáncot, az ősi magyar haditáncot.
A Rózsa Sándor csizmájáról csak most lehetett megtudni, micsoda boszorkányos fürge pár csizma az.
Annyi az egész tánc, hogy egyszer a jobb, aztán a bal csizma orra megrúgja a másikon átvetve a földet. Keresztbe oda, keresztbe vissza. Akkor felvillan, de ugyanakkor, már abban a pillanatban lobban fel a másik csizma, s már veti át orrahegyét az előbbin. De még arra van ideje, hogy míg ő áll a földön, azalatt is billen egyet ütemre.
De micsoda mesterség. Micsoda veszekedett frisseség.
Rózsa Sándor úgy járta, ahogy csak Balassa Bálint járhatta háromszáz évvel azelőtt a király színe előtt:
ödd mög fene a göbét
még a malacát is
malaccának malaccát
még a kanásszát is
hejj té élet betyárélet
ez ám a gyöngyélet
ha mögunom magamat
magam is így élek
mögismerni a kanászt
fürge járásáru
tűzött fűzött bocskoráru
tasisznyaszíjjáru
hejj élet élet betyárélet
ez ám a gyöngyélet
ha mögunom magamat
magam is így élek
De most ennek van egy másik figurája.
Rózsa Sándor két tenyérrel a földre borul, úgy táncol a két csizma, hogy ő két tenyerén támaszkodik, a csizmái mint a rezgőnyárfa levele, oly könnyedén billegnek; ugrik, szökdell át egyik orra hegye a másikon, a bő gatya úgy rezeg, mintha a vihar rázná kint a zászlórúdon.
Ahogy evvel betelt, felpattant és kézen kapja Juliskát, most avval a dobogósat.
A szilaj kanásztánc nótájára, a citera majd megpattan, egymásnak feszülnek. Két feszülő karral fogják egymást, egymás kezét. Lábuk feje majdnem összeér, egymás orrahegyét szinte érinti a kéz, láb, felsőtestüket hátravágják és három dobbantás jobbra, három dobbantás balra. Kezdi jobbra a jobb láb, egy, két, három, ledobban mellé a bal; akkor kezdi balra a bal láb, egy, két, három, ledobban mellé a jobb.
Pillanatnyi megálló.
Most dobban jobbra a jobb láb, ledobban a bal: kezdi újra a bal láb, ledobban mellé a jobb.
bemöntem én a kocsmába magamat mulatni
utánam gyütt kisangyalom
magát fitogatni
muzsikának szép a hangja
kisangyalom gyere haza
de csak úgy ha löhet
de csak úgy ha löhet
Az apja meg az anyja, de néztek ám. Micsoda egy lány ez! Az ő lányuk volna ez? Hol szedi ez eztet?
Mintha nem a kisfiúk meg a kislányok tanulnák a táncot a lakodalom udvarán a csikorgó teleken. Meg a réten, a forró nyarakon.
S most fordítva, mikor a legény jobbra jobb, akkor a lány balra bal
Mögfordulnak.
Jobbra jobb és balra bal, balra bal és jobbra jobb.
Akkor felszökellenek, derékon ölelik egymást.
És most ugyanaz a tánc, de nem dobbantósan, csak lábujjhegyen.
Könnyen. Annál nehezebben.
Boldogan. Annál fájdalmasabban.
Mind a kettő érzi, hogy most valami történt. Most valami lött. Egymáséi lettek.
A lánynak talán eszébe jut, talán eszébe se jut.
Hogy vőlegény is van a világon.
A legénynek eszébe jut, talán eszébe sem jut.
Hogy betyár is van ezen a világon.
Félguggra eresztik magukat, mint rugó felcsapnak.
Most a legénynek de megvillan valami az eszében.
Felkapja a lányt, az ölébe, egyedül járja vele a táncot. A guggolóst is.
De nem ez villan az eszébe, hanem az, hogy ki az udvarra, fel a lóra, el.
Csak az apának is van esze. Az öreg Veszelkának.
Már ott áll az ajtóban.
De ott állhatna százszor, ha más valami nem történik.
Juliska merevedik meg, eltolja magától a legényt.
Mire ennek lelohad a hősége, a tüze.
Leteszi a lányt.
Megtörüli homlokát bornyúszájú ingének szárával.
S az asszonyt szedi fel, Tövis Borist.
S abban is felújul a régi vér.
Bán a csárdást kezdi.
Ez a csárdás igen egyszerű, igen ízes. A lábfejek, térdek ütemes billegetése. Néha csak lábujjhegyen van a táncos, a térde mozog, a teste ring. Most együtt, most külön a férfi, külön a nő. Milyen szépen lehet ezt az idősebbeknek már kisömmizni, hogy fel lehet a fiataloknak csigáz