Móricz Zsigmond – Rózsa Sándor (PDF könyv átirat)

Szénégetőnek tőkén a szeme, kovácsnak meg a patkón, már ő messziről látta, hogy a legény csak hozzá jöhet. Patkolatlan, ménesbeli vad ló. Ezek a nyavalyás parasztok patkolatlan nyövik el a lovukat, meg nincs is a faluban hat pár ló.[1]

– Patkó van, majszter uram – mondta hirtelen a gyerek –, de szenünk nincs.

– Ha patkó van, minek a szén?

S meg se mozdult a mester, támaszkodva állott a szemközti kerítésnél s nézte, hogy osztozkodnak a Veszelkák.

Nagy lakodalom volt, hogy a Veszelkák osztozkodnak. Két testvér közül Péter elszármazott a faluból, elházasodott. Húsz esztendeig nem is igen hallottak róla, csak néha jött a hír, hogy gazdag embör lett, a várostól nagy bérelt földet kapott, s annyi a marhája, tán nem is tudja urát adni, hogy némely része honnan csapódott az udvarába. Aratók jártak arra, meg előfordult, hogy ismerős találkozott vele a szegedi piacon, kocsmában, csárdában, hol vagy a városházán; mégis mozog az ember. Így mindent tudtak egymásról.

A másik testvér, András, itthon maradt s folytatta a régi jobbágyéletet. Nagy szegénységben élt és örült, ha megvolt a mindennapija. Az öreg is náluk élt, már nagyon aggastyán volt, hetven felé járt, s kint hált a góréban, ott kuporgott magának, ahogy öregek szoktak. Nemigen beszélt, ha szóltak hozzá, akkor is hallgatott. Most aztán tavaly egészen el is hallgatott: meghalt.

Lám, azóta egyik izenet jött a másik után, hogy Péter megköveteli Andrást. Jussot akar.

Az egész falu fel volt zúdulva ezen az istentelenségen. Hogy még egy gazdag testvér húsz esztendő múlva jussolni jön. Igen ám, de akinek Krisztus a barátja, nem kárhozik az el. Veszelka Péter valahogy nagyon jóba lett a városi urakkal, s a szegények szószólója elrendelte, hogy Andrásék adják ki a jussot: a szegények a gazdagoknak.

Már az egyik tehenet elvitték a múlt héten, most azért jött szekérrel az asszony, az idegen asszony, Veszelka Péterné, hogy amit csak lehet, elvigyen. Csak nem adták ám oda. Könnyen nem.

Veszelka András nem szólt, szótlan ember volt, mint az apja, annál többet szavazott a felesége, Duló Marcsa.

A két asszony akasztotta össze a tengelyt.

– Nem röstelli ke, nem sül ki a szöme – sikoltotta Andrásné –, annyira gazdag asszony, olyan messzirül, nem röstelli az istentül, hogy egy szúvas ágyért meg egy rogyott lábú almárjomért el tud gyünni.

De Tövis Boris se hagyta magát.

– Neköm az én uram aszonta: el tudta űtet eriszteni az apja, mezítláb, semmi nélkül, egy szalmakalapba, aminek a teteje lyukas volt, az ódala mög le vót szakadva, oszt és ezök mög itt éltek az őseik házába, beszerezködve, jó fődön, jó gazdálkodással. Hát ű most mögmutatja, hogy ű se ebellötte kutya, neki is jár valami a nagyapák mög a nagyanyák holmijábúl. Neki kiadják! oszt neki elhozzák! vagy rájuk ereszti a vármegye pandúrjait.

Csakugyan két perzekutor jött Tövis Borcsával, két nyalka pandúr. Pirossal volt kihányva a ruhájuk, és akkora fejér pléhgombok voltak felvarrva sűrűen a dolmányukra, hogy a szeme is szikrázott a falusi gyerekeknek.

Nem volt mit tenni, ki kellett adni a jusst.

Csak az nem ment oly gyorsan. Már jó délelőtt óta civakodnak, s igazán épületes volna mind leírni, amiket egymás fejéhez vágtak az asszonyok, mert mai világban olyan már senkinek nem jutna eszébe.

– A görcs annyiszor húzza össze a kezedet, hányszor kihúzod a komót fiókját – így Duló Marcsa.

– Annyiszor tégöd a rossz, ahányat letagadsz a jussból – felelt meg Tövis Boris és így.

A falu tátotta a száját és éhesen nevetette.

A kovács azonban látta, hogy a pusztáról a legény már egészen közel jött, s otthagyta a gyönyörű nagyvásárt, és elébe ment a műhelybe a legénynek. Nem is lehetne könnyen megmondani, hogy melyik a ritkább a falusi kovács életében, a felfordult s veszekedő falusi jelenet vagy a patkolás. Ilyen civódás könnyebben kerül, mint munka. Lehet bagózni doszt. Ha a kovácsnak szene nincs, akkor bagózhat és köpködhet; úri dolga van. Koplalhat mind egész családostul; mert nincs ennije, de heverni heverhet felfordulásig.

A kis tanyai falu, a sok apró mezítlábas szalmasüveges viskó maga is elunta már az életét. A nömös városé itt minden, Szeged városáé az egész világ, ameddig a szem ellát, meg azon túl is.

– Aggyisten – köszönt már messziről a lovas legény.

Ez nem jó jel, mogorvább is lett a kovács rögtön. Nem jó az, ha a csikós előre köszön: az azt jelenti, hogy nincs pénze.

Csak bólintott hát neki, s azt se mondta, hogy fogadj isten, csupán úgy dünnyögött:

– Hun jársz erre, öcsém?

– Van-é patkója, mert ha nincs, hát lögyön ám!

A kovács ránézett az erélyes hangra. Nini, még fel van ennek vágva a nyelve. A lovon egy kemény kis legény ült, olyan szemei vannak, mint a parázs. Orra élesen ugrik ki kerek arcából, mint a madáré, aki avval vág. Fején túzoktollas gombakalap, szorítószíjjal az álla alá kötve. Különben aztán vékonyan van rajta minden. Hótt halálos zsíros ingben, gatyában van, de azért nem vásott vászon. Inkább új lehet, csak biztosan be van avatva zsírba, hogy egyszerre megadják neki a végleges színét. Úgy tartják, hogy a zsírba áztatott vászon soká tart, nem látszik meg rajta semmi. Ami igaz is. Azon már semmi se látszik meg. De a legény lábán csizma volt. Patkós csizma, még ugyan hegyesen tartja ám, holott még kengyele sincs, csak úgy szőrén-szálán ülte a lovat.

– Sürgős?

– Abbiony, sürgős.

– Van pénzöd?

– Ha nincs, lösz.

A kovács ránézett a legényre, megismerte. Nini, hiszen ez is röszkei. Biztosan azért jött ide lovat patkoltatni. Itt ugrált vót ez fattyúkorába a műhelybe… Sándor ez. Az árvák egyike… Andrisnak a fia, akit harminchat lólopásért akasztatott fel a vármegye. Jól emlékszik az anyjára is, szegény Örzsére, azt meg a betyárok verték agyon, mert ki akarta az ura nevét tisztázni, s rávallott Csonka Samura. Mingyárt nagyobb szeretettel nézdelte a helyre legényt.

– Há má itthun vagy? – mondta neki.

A legény egy cseppet sem ütődött meg. Úgy látszik el volt rá készülve, hogy a kovács megismeri, s elég rosszkedvűen morogta:

– Látja mestör uram, ha van szöme.

– De hetykén tudsz.

– Nohát.

– Mögtanútál…

– Mötanítottak.

A kovács felnevetett, de a legény semmit se. Talán a szája sarkában bujkált egy kis mosoly. Pedig szép fiú lehet, ha nevet. Olyan rózsás az arca, és sima, frissen van ez most is beretválva… Persze a csikós akkor beretválkozik, ha emberek közé akar menni.

Az inas fogta a ló kantárát, veregette a pofáját. A ló tajtékos volt; nagyon szép ló. A lába meg-megremegett, ki volt hajszolva. A kovács ezt is gondolkodva nézte: maga lovát még a csikós se hajtja ki… Vagy uraságé ez a ló, vagy ragadt. S ami ragadt, annak nincs becsülete, hiszen ha kidűl, majd ragad helyette másik.

– Ugorgy mán le, no.

– Mi van ebbe a faluba?

– Hát nagy a lakodalom. András bátyádat osszák.

S elmondta röviden a dolgot. A legény gondolkodva hallgatta.

– Mit keresnek itt a pusztázók?

– Hogy nagyobb lögyön az uraság.

Nézte a legényt. Nem látta rajta, hogy félne a pandúroktól. Inkább még azt mondta:

– Akkó mögyök én is, mögnézöm.

De aztán mégse mozdult.

– Gondótam, együvök. Úgyse vótam a születésöm fődjin, mióta innen elkerültem. Nagy a szögedi határ, dejazé az embör eccő-eccő hazaálmodik. Nem igaz?

– Szoktál álmodni?

– Nemigön…

– Mikó gyüttél ki?

– Még februárba, tizedikén. Má Bálint napján formán… Láttam egy szép lovat most az útba. Egy pejt. Úgy beleszerettem, mint egy jányba. Halasi embör nevelte, Bátori Bálint. Halasi nömös jobbágya. Rozgonyié… Oszt elvötte a lovat. Elvötte a zsellérjétű. Odatta másiknak, mérgesi tanyára.

A kovács ránézett.

– Övé. A lú.

A legény komor lett:

– Szögény embör csikaja.

– A szögény embör is övé.

A legény felhorkant:

– Akkor mi a szögényé? A huszonöt?

A kovács nevetett. Derülten nézett a legényre, aki csikós létére ilyeneket mond. Intett a fejével Szeged felé.

– Hogy tudtá’?

– Ki?

– Ki.

– Hát égy Kis Jani nevűve’ vótam összeláncóva. Kihajtottak bennünket a szőlőbe – mondta oly őszintén és bizalommal, ahogy a családban kell felelni –, mögtanítottam osztán, hogy kő leverni ja vasat egymás kezirű, lábárú. Vótam én magánál inas! Forrasztáson kő ütni, míg e’pattan.

A kovács komolyan nézett. Négyéves lehetett, mikor innen elvitték.

– Visszamönté Kajla Jánoshoz?

– Nem.

– Akkó mé gyütté ki?

– Möguntam. Müller főkapitány aszonta, hogy egy Rúzsa József főkapitánynak az öccsibű nem lösz betyár, ü mögmutatja. Hát mindön fertály esztendőbe huszonötöt röndölt.

Hallgatott, a szeme szikrázott. Kék szeme most egész haragos sötét lett.

– Hányszó vötted ki jaz ángáriát?

– Háromszó.

Egyet hörgött.

– Emböröm esik az is – mondta a kovács elgondolkodva.

– De engöm az Isten se üssön mög. Aztat nem szívelöm. Nem tűröm. Még ha Müller főkapitány is. Még ha Rúzsa Józsefnek a tanítványa is. Rúzsa József akasztatta fel az én apámat, Rúzsa Andrást… Tudom én, ki vót az a Rúzsa József.

– Üsmertem, kemény embör vót. Ügön. Apádat ü köttette fő. Kurta vallatásra.

– Avval takaródzik? Hogy üneki principálissa vót?

Megrázkódott.

– Tuggya, József bátyám, sokkal tartozok én ezöknek a városi uraknak… Komiszárus, pandúr… Szeretöm üket…

A markában összeszorította a ló gyeplőszárát. Akkor azt újra kisimította, önkéntelen bokorra hajtogatta. Mintha azt akarná jelezni, hogy nem sajnálná felkötni valamelyikét… A kovács kiszámította, hogy háromszor huszonöt botütésnek a nyoma azért möglátszik ám hóttig a gatya alatt. Neki is megvan a farkcsigolyatörése a botozástul, mögvan a minden valamirevaló embernek, aki fel tudja emelni a fejét, ha urakkal szemben áll. Mert az urakkal meghajtott vállal, girinccel kell ám megállani, ha valaki szembe tanálkozik velük, akárkivel is közülük.

– Öcsém, én is tudom, mija… Én is be vagyok ótva… farkasalmáva’… Csak hát ma már a fijatalok nagyon kezdik elbízni magukat, hogy nincsen a török katona… Tudod-e, hogy abbajaz időkbe, mikó még itt járt a török, ha lóháti úr ment át az úton, a parasztnak, aki gyalogszörre’ vót, annak ahogy möglátta a török urat, le köllött vönnija kalapját, oszt férreáni jaz útbú, mög úgy köllött neki állania, míg csak a lovas úr e’ nem mönt a világbú, hogy má szömive’ se látta… Így vót az az apáink mög annak az apái idejébe… De te mög még most is ott ülsz annak a lónak a hátán, pedig mán két pandúr erre nézöget.

– Nézzék ki a szömüket – morogta a legény, s még keményebbre igazította magát a lovon.

– Nem jó lösz most turuccolni – mondta a kovács –, mer éppen most szödik a legényöket. Viszik üket tizenhat esztendőre; katonának.

A legény még jobban bekomorult. Még a szeme is befeketedett.

– Nem komendálom, hogy engöm mögpróbájjanak – morogta.

– Oda is embör kő. Én is letőtöttem tizenhat esztendőt. A szép ifjúságomat. Mikor eemöntem, szögény apád még élt, mikó meggyüttem, még a sírját sé tudta mögmutatni sénki.

– Mit akar a zapámtú. Mindig csak a zapám.

– Jó csikós vót. Jó emböröm vót. Igön derék böcsületes magyar embör vót. Csak jót mondhatok rúlla. Az isten áldja mög az emlékezetjit is.

– Mér beszél kend így arrú, akit főkötöttek. Akit főakasztottak, arrúl csak köpni szabad.

– Kettőja, fiam. Kettő. Egyik a kötél, másik a böcsület. Én a té apádrú’ csak jót mondhatok, soha mást, csak azt mondhatom, hogy az én jó istenem álgya mög az emléközetjit is.

– Mér mondja kend aztat?

S a fiatalember szinte nyöszörgősen dünnyögte a szót.

– Mögérdemli, fiam, aki hat gyerököt nevelt fő.

– Mér hatot? Mink csak ketten vótunk, Bandi öcsémmel.

– De mink mög négyen vótunk. Az én apám az ojan embör vót, hogy nem bírta a szögénységöt, nem szerette a hajdinakását, itt hagyott bennünket, oszt elmönt világgá. Mög se állott a tengörig. Ott mög hajós lőtt belőle. Itthon is hajós vót, révész a Tiszán, míg mög nem házasodott. Biztosan úgy gondúta, hogy neki úgy jobb lesz, vízön… Aszonta az anyámnak, hogy Julis, én nem nyugszok, én mestör akarok lönni. Há mink mik löszünk, aszongya édösanyám. Majd amit a jó isten akar veletök. Hát a jó isten ugyan nem sokat akart velünk, má mög is hóttunk vóna, de hazagyütt az apád, Rúzsa András bátyuram. Osztán aszonta a feleséginek: „Örzsi, úgy főzz, hogy a Julis gyerökeji mög ne hajjanak éhön.” Így osztán mindennap egy fazékkal főzött nekünk Örzse néném. Hantos Örzsébet. A vót anyátok. Ha nem tudnád.

– Mégis főakasztották.

– Apádat. De anyádat nem akasztották fő, hanem a betyárok verték agyon. Mer fiam, a betyárba is van ám komisz embör. Sok hitvány, semmirekellő, nem odavaló van azok közt… Csak az afféléktől óvakoggyá! Mer az ojan, a’ nem kíméli ám a legjobb barátját se.

– Nem tanácsolom az ojannak, hogy belém akaggyon.

– Nem is kő velük tanálkozni.

– Aki úton jár, nem mondhatja mög, kive’ akar tanálkozni – s odanézett a perzekútorokra. Ezekkel se akart.

– Osztán űt is felkötötték – mondta elgondolkozva a kovács –, a Samut. Csonka Samut. E vót anyád gyilkosa…

– Milyen embör vót az apám?

– Jó tudott tamburázni. Hej, mikor már aztat elővette, akkó má mindönkinek repesött a szíve.

Közben a kovács előkészítette a patkót, s a szerszámokat. Így a legénynek is muszáj volt leszállani a lóról. Mert úgy mégse lehet a lovat megpatkolni, ha a gazdája rajta ül. Fogni kell a lónak a lábát. Ezt a sárgát meg különösen tartani kellett, mert még soha nem volt patkó a lábán. Igazán csak a kis gazdája kedviért hagyta magát megvasaztatni.

– Nem vagy elszegődve?

– Nem.

– Hm.

S a kovács előkészítette a szerszámokat, s a patkókat válogatta. Megnézte a ló lábát.

– Tartsad csak.

Avval az éles kusztorával lemetszegette a pata aljáról, ami felesleges. A hulladékot egy vederbe gyűjtötte.

– Írni-olvasni tudsz?

– Hun tanultam vóna? A madártúl?

– Hm.

A vederbe vizet öntött. Avval a lovat megitatta.

– Így hagyja a patkolást – tanította. – Ha mögitatják a maga forgácsárúl… Látod, ha óvasni tudná’, ez benne van a csízijóba.

– Én csak egyet akarok olvasni.

– Mit? Pézt?

– Á.

– Bosszút?

– Á.

– Hát mit?

– A böcsületöt.

A kovács elgondolkozott.

– Azt az embör az apjátú’ kapja.

S a Veszelkák felé intett.

– Itt vannak ezök, ketten, Pétör meg az András. A gyerekök se mind egyfélék. Itt is, ez a Pétör nem bírt mögmaradni a faluba. Mórán lakik, Mórahalmon. Tudom, hun, vótam egyszer nála. Lovat akart eladni, de mögnyilazta neki egy kovács, azt gyógyítottam mög. Láttam. Nem vót tiszta dolog. Orgazda vót abbajaz időbe. Mostanába nem hallottam felőle semmit. Egy lánya van… Itt van az anyjáva’… Jó elhózták, hogy az apja születési helyit möglássa… Ű szégyöll elgyönni, vagy mi? Gyüvő-menő embör lött… Én is a katonaságnál tanútam ki a kovácsmestörségöt… Tartsad csak ezt a csikót.

A legény megsimogatta a lovát, megölelgette s felemelte a hátulsó bal lábát. A kovács reszelgetni kezdte a patát.

– Mér? Mer az apám is aszonta, hogy ű nem marad a faluba örökös fődönülő parasztnak. Mestörségöt akar tanúlni. Biztosan mög is tanulta szögény, ha azúta agyon nem lőtték, mert vadásztak ám rá, hogy szökevény. De nekem mindig a fülembe maradt, hogy nem bolondság az, amit az apám mondott, hogy ü nem akar halálig fődönülő paraszt maradni, hanem mestörségöt tanúl. Én is a katonaságnál aszontam, má inkább mestörségöt, ha löhet… Mert ha egy családba bevöszi magát a szó, hogy iparos! mán azt a gyerök nem hagyi el. De még az asszony se, mer csak az asszony neveli fő a gyerököt… Hát te, nem akarsz mestörségöt?

– Még ráér.

– Rá?… Hát igaz, mi lögyön a betyár fiábúl. Betyár. Nem hagyják, hogy más lögyön, mert belekergetik. A betyárságba… Ez a Péter is, jól ismerem, vele gyerökösköttem ebbeja faluba. Mán akkó is olyan kacsmáró vót. Nem is tudom, ha nem betyár, de valami afféle löhet.

Most hirtelen setét lett a műhely. Odanéznek, hát valaki áll az ajtóba, de olyan óriási ember, hogy egészen elfogta a napot.

– Imre ez – mondta a kovács. – Ismeritek egymást?

– Én nem láttam soha – nevetett Imre, s egész arca olyan kerek lett, mint valami tök, ősszel. Irtóztató nagyra dagadt legény volt.

– Ismerjétök mög egymást.

– Mögmondtam kendnek József bátyám, hogy a szürkét el kő dugni? – nevetett Imre. – De igazam is vót. Most azt ángyom azt is elvinné. Pedig a’ nem vót soha a zapámé, aztat én szöröztem.

S harsogva nevetett, amiből látni lehetett, hogy micsoda szerzésről lehet szó. Sándor élesen nézett a fiú arcába, megnyugodott. Igen tisztességes, jóravaló gyereknek látszott. De jó erős…

– Mijen a ló? – kérdezte.

– Jó csontos ló. Samunak híjják.

– Samu vót má a régi gazdájánál is, hát én bizony nem körösztőtettem át, nem vót kőtségem rá – s nagyon nevetett az Imre.

– E’ se akar fődönülő paraszt maradni!

– Lógó lösz a neve! – mondta fellobbanva Rózsa Sándor.

– Lógó? – mondta Imre elcsodálkozva. – Löhet. Lógó.

A kovács nem nevetett. Értette. Hogy nem akarja Csonka Samu nevét hallani. Kínálva intett a legényre:

– Én nem. Mögmondta jaz édösapám, hogy: fiam, lögyé’ betyár, szörözd mög, amit Pétör bátyád tülünk elrabó’.

Rózsa Sándor újra odanézett a fiúra, s azt gondolta, sokat beszél.

Imre nagyot nevetett:

– Én el is mönnék, de nem tudom, hun kő kezdeni. Nem mögy az úgy, hogy az embör csak béáll. Hova löhessen béállni. Most nincs is arravaló betyárgyerök a szögedi határba, csak az egy Sándor… Ahhó beállanék… De nem tudom, merre jár. Mög asse tudom, hogy köl néki valaki?… Most nem tudom micsinájjak, soha egy éccaka is nem merők itthon aludni; mert mindig félek, hogy rajtam ütnek a pusztázók, osztán elvisznek katonának… Nem tuggya ke, ez a két pandúr mit akar itt?… Csak ángyomékat kísérik, mint valami bárónét? Illyés az egyik pandúr, a másik meg Rácz. Rácz Pali. De szeretném mögszorítani valahun egyiket a nádasba… Mög tudnám mártogatni a fejüket a hínárosba.

– Nem kő annyit povedálni – mordult rá a patkoltató kis legény.

Imre végignézte a csikóst.

– Nem?

– Nem.

– Hát mi kő? Odaütni?

– Inkább aztat.

– Inkább?

– Inkább.

– Add ideja kezed, testvér.

A csikós ránézett. Fél kézzel eleresztette a ló lábát, odanyújtotta.

– Itt van, testvér.

– Ereszd e’ja lovat.

– Dógozik a kovács.

– De mög tanállak dógozni, a rossz lösz.

A csikós csak nevetett.

De azért eleresztette a lovat. A ló lelépett s felnyerített. Azt hitte, megszabadult.

– Ne bomoljatok – mondta a kovács.

Már akkor azok összementek.

Szorították, szorították egymás kezét. Veszelka Imre rángatta, táncoltatta a kis embert, akit súlyánál fogva át tudott volna dobni a háztetőn, de eccer csak kékült a feje, veresedett, felordított egy kurtát. – Höpp!

A csikós eleresztette az óriás kezét, amit alig ért átfogni rövid acélujjaival, de amit úgy megszorított, mint ahogy a satu a ráfot.

Imre meg csak nyitva hagyta a száját, hogy lélegzetet tudjon venni, s kiugró szemekkel nézte az ujjait. Mintha hurkából lettek volna vastag ujjai, össze voltak préselve s másik kézzel kellett szétválogatni őket.

– Aztajézusmárijáját… – morogta s beledugta a kezét a vizes dézsába, ami mellett ott volt a suskából csinált pemete, amivel a tüzet szokták élesztgetni, ha van tűz a kohóba.

De a csikós mintha nem is vette volna észre, fogta a ló lábát, s újra emelte, csak a kovács nem bírt egyhamar belefogni a munkába, annyira nevetett. Nagyon furcsa volt ez a hirtelen próba. Tetszett neki, hogy az Imre mögjárta. No meg aztán ő tudta már, ki a gyerök.

– Nem szeretőm, ha valakinek sokat jár a szája – mondta Rózsa Sándor. – Olyan embörre’ nem löhet sömmit se kezdeni, akinek lepcsös a pofája.

A műhely előtt szaporodni kezdett a bámész népség. Elébb csak gyerekek tátották a szájukat. Mind taknyos volt, csipás. Sápadt, vézna gyerekek. Valamennyi mezítláb, csizmája senkinek se volt a lábán az egész faluban, hiszen nem is kell ilyen meleg nyári időben, hiszen csak égetne, még a por is perzsel, hát még ha a láb valamibe bele van szorítva. Megsülne talán, mint a hamuba a pogácsa. Nyíratlanok voltak a kis fattyak, a hajuk a szemükbe lógott. Csak ünnepekre nyírták meg őket, a nyírás úgy ment, hogy elvágták ollóval a hajuk végét a fülük felett körül, s mintha sapka maradt volna a fejükön. Most már régen volt a pünkösd, hát azóta jól megnőtt, vastag volt a bunda, mint a juhé.

Azután egy-két asszony húzódott erre. Soknak találták, hogy egy napra két látnivaló is került. Egyik a Péterné meg a lánya a szekéren, meg a pandúrok. Jaj, ez nagyon érdekes volt, kivált, hogy ezeket a kevély Andrásékat így megnyomorgatják. Vigyék is, igaz is, akinek jár, annak jár, s mér ne járna annak a fiúnak is, aki eltávozott. Mindent csak azok használjanak, akik itt maradtak, és az öreg Veszelkát a disznóólba kovártélyozták?

De azért ezt is jó vóna tudni, ki lehet ez a fiatal csikós, aki olyan jól ül azon a gyönyörű lován.

Még a férfiak is odagyűltek és bámultak. Ezek is szőrösek voltak, nagy hajúak, rongyos, piszkos ingben. Nem úgy beavatva az új ruhát, ahogy a pásztorok teszik, hanem vásottan, amint rajtuk elnyűtt, s itt is lyuk, ott is lyuk, kilenc macska nem fogna meg benne egy egeret, annyi egérlyukat hagyott a fahordás meg a szénahordás rajtuk. Nagy, málészájú parasztok jöttek, akiket még a hajdú se hajt el robotra, mert arra se jók.

Mind olyan volt, mintha éhes lenne, ahogy az is volt. Soha jóllakni nem tudnak. Nem is ismerik, mert mindig takarékosan kell beosztani, ha nem akarnak éhen halni. Meg is szokták már, hogy naponta egyszer esznek, legfeljebb kétszer. Reggel, meg este. Este jobb enni, mert akkor az ember úgyis aludni megy, hát kevéssel elüti. De az a telhetetlen, aki délben is zabál, az nem győzi a feneketlen lyukat: a szájat betömni.

Nagy dolog az, egyszerre három ilyen erős embert látni, mint a kovács, az idegen meg Imre.

Röszkének híjták a falut akkor is, pedig az ősi neve: Reszke. Talán azért, mert itt mindig reszketett az emberi nép az éhségtől. Még ebben az időben nem ismerték itt a paprikát, el sem tudták volna képzelni, hogy valamikor az ő ivadékaik a paprikatermelésből fognak valaha élni s télen-nyáron a kúton tapossák a maró erős paprikamagot a zsákokban, hogy a lábukat mind kirágja.

Búzát termeltek egy keveset, meg kölest, azt sokat és hajdinakását, aminek a nevét se ismerik száz év múlva a mai utódok. A krumplit abban az időben hírből is csak úgy hallották, hogy akik Szegedről hazajöttek, mondták, hogy ott a hatóság valami új, ehetetlen disznóságot parancsol rá a népekre, de nem is teszi azt senki a fődbe, mikor olyan jó a kása! Minek akkor efféle alávaló fődbe duvadó rothadékot parancsolni. De csak fel is kellene gyújtani a várost mind a négy sarkán, mert onnan jön a pusztára minden rossz. Legalább a Tiszának lenne esze és egyszer már öntené el a világ színirül, mosná le ezt a szégyenfoltot, ezt a Várost, mindenkinek a megrontóját.

Így beszélt a szegény nép, s próbálja meg valaki ma megmagyarázni, hogy mivel éltek ott az őseik, ahol ma olyan jó paprikásokat esznek, krumplival és avval a jó lével.

Ott állott a kemencezugban a paszuly, jó nagy fazékkal, arra jártak, míg el nem fogyott s a nehéz keletlen kenyérből vágtak hozzá. Ugyanis nem volt az asszonyoknak idejük, hogy a kenyeret jól kidagasszák, mert mostanában állandóan annyi csuda esik, hogy nem ér rá az ember a maga munkájára.

– Ebbeja faluba csak öreg embörök vannak? – kérdezte váratlanul a csikóslegény.

Mindenki nevetni kezdett rá.

– Jó embör, nem tudja kend, hogy aki csak munkabíró, mind elhajtották a hajdúk tőtést csinálni? Most, mikó legnagyobb a munkaidő. Ami kis kukorica van, be se löhet kapáni, mer hétfőn elmennek, csak péntökön gyünnek haza a nagy munkából a szögényök.

– Minek mönnek! – így a csikós.

– A fiatalságot mög a legényöket, fiatal házasokat, azt most hajtották el, mikó nem voltak itthon az embörök, mög a tőtésen fogdosták össze őket, vitték katonának. Mind ott vannak Szögeden a várba. Ott van rájuk fordítva a vaszár, mög a nagy fatengöly. Nem gyühet ki onnan egy is belőlük tizenhat esztendeig, csak nekünk szakad a szívünk szegény anyáknak, hogy erre nevejjük fő az édös magzattyainkat, hogy mikor már lönne belőlük valami haszon, akkó gyün a császár, oszt elviszi üket a vágóra. Jaj én istenöm, istenöm…

– Minek mönnek! – szól újra a csikós.

És rázendítette az egész csoport a jajveszékelést. Csak meg kellett pendíteni, s már kitört az asszonyi szívekből az égre hasító jajszó és a szájukból a szíveket összetépő sikoltozás.

Mintha egy nagy temető volna az egész falu, csak vonítottak és óbégattak a szegények. Szegény anyák, szülék, és szegény gyerekek is velük. Ebben a nagy fájdalomban a gyerek is részt vett, önkéntelenül érezték a fiúgyerekek, hogy nekik is csak az lesz a sorsuk s sajnálták is a bátyjukat, apjukat, mert hát azóta is még kevesebb lett a kenyér és az étel, mióta ezek elmentek. Csak ők hordták össze az ennivalót. Ha mást nem, sulymot a nádasból.

– Nem telik mán ecetlevesre se – kiáltotta egy fiatal asszony, s tördelte a kezét. – Honnan vögyünk ecetöt, ha az embört elvitték! Ki fog ránk keresni, jaj szögény, szögény életünk.

Soká tartott a lópatkolás.

S akkor csak megállott az ajtóban a két perzekútor. Előjöttek, mint a kutyák a dögszagra, nézték, vajon mi van itt. Mitől lett a nagy óbégatás, jajgatás, mikor mióta itt vannak, mintha csak le volna kötve a nyelve mindenkinek, egy pisszenés se volt.

– Mi van itt, há?

Kérdezték a derék szál, erős pandúrok. Mert a pandúr az mind olyan, mint a bika. Nem olyan, mint a szegény paraszt, akibe szinte hálni jár a lélek, hanem hússal zabált, erős, kövér, vaserejű nemes emberek. Hogy is merne betyár lenni a határon, mikor a város tizenkét ilyen perzekútort is tart.

A csikóslegény csak nézte, nézte a vasembereket, akiken olyan jó ruha van, hogy nincs azon egy repedés, egy szakadás, mintha csak most vették volna ki a szekrényből. És kard van az oldalukon, tenyérnyi széles palloskard, derék, hajlott pengéjű, amivel gyönyörűen lehet nyakazni, még a hóhérnak is mögtöszi, olyan hatalom.

– Te mit akarsz itt, fattyú? – kérdezte az egyik pandúr az idegen fiút.

– Perzekútor lönni – felelte az. – Azt nagyon szeretnék.

Erre kacagásba tört ki a két csendbiztos.

– Perzekútor? – mondta a másik. – Még hogy perzekútor! Tán úgy is mondhatnád, úr! Perzekútor uram!

– No hajjuk, micsoda ágybú kőtté’, hogy ilyen fő vetöd a szömödet? Ki vagy? Hogy híjjnak?

– Az én nevem Bátori. Bátori Bálintnak vagyok a fia. Tudják-e, ki az a Bátori Bálint Halas városába? Nahát annak a fia vagyok én. Én is Bálint. Bátori Bálint.

A kovács csak nézett. De vigyázott, észre ne vegyék, hogy elbámul a gyerök füllentési képességén.

– Osztán szögedi pusztázó akarsz lönni?

– Itt vagyok a szögedi ménesné’, ahun a halasi gazdák csapják ki lovajikat. Mágocsiná’ vagyok, a számadóm Mágocsi uram, kérdezzék meg tülle Bálintot, a bujtárját. Mégpedig a legkedvesebbik bujtárját neki.

– Jó van, fiú, jó van, azér nem kő olyan nagyon kijabáni. Mást se a gólya kőtött, hallode!

– De ha te a Mágocsi tanyás csikósnál szógálsz, hogy kerűsz te fősső tanyákrú’ ide Röszkére?

– Ezt a lovat viszöm az új gazdájáhó. Mer ez el van adva, de a gazda nem vöszi átal patkolatlanú, azér kell nekem eztet mögpatkótatni. Útba esött ez a kovácsműhely, hát begyöttem. Ennyijaz egész.

– Jó ló.

– Nagyon fajin kis ló.

– Nem is tudom, hun láttam ennél jobb lovat mostanába.

– Én láttam egyet – mondta a csikóslegény, aki egyszerre olyan kedves, mesélő, vidám fiú lett, hogy az asszonynép mind szájtátva figyelte. Hogy egy ilyen pusztai, hogy meg tudja mondani! De gyönyörű! A lelkemadta! – Az úton, ahogy gyüttem, szömbe gyütt rám egy szekér. Annak a saraglyájához vót kötve egy pejkó. Hát az aztán ló, a zanyját neki. Micsoda ló! Fijatal ló, hanem még a szívem is mögszorútt, ahogy mögláttam. Úgy bele löhet szeretni, mint a legszöbb jányba.

– Hohó öcsém, Bálint, csak te ne szeress bele jabba ja lóba, de sömmitelenfélébe, mert osztángat hozzád ragad, akkor pedig úgy jársz, ahogy Rúzsa Sándor.

A kovácsnak megfagyott a szeme, most mi lesz.

– Hát az ugyan hogy járt? – kérdezte vidáman a legény, s egészséges fogai kiszikráztak, ahogy nevetett. Kék szemei csillogtak a boldog jókedvtől.

A perzekútorok is nevettek.

– Kurrentájják. Úgy járt.

– Mér kurrentájják?

– Mióta megszökött a szögedi nagyhögyön a szőlőbe, mer a zsivány gazembör leverette a lábárul a vasat, úgy menekűtt e’, hogy a kezin vitte’ a láncot, de a lábán egy pimasz cimborájáva eltörette a láncszömet. Az annyuk ne sirassa őket, csak egy szömet kalapáltak le egymásnak a vasával, olyan szömet, amit a kovács talán nem csinált mög olyan akkurátusan, ahogy kő…

– Vagy a rozsda mán mögötte – mondta a kovács –, mert a vas nem olyan erős ám, mint az ember, az nem bírja a nedves, főd alatti pincéket, elrozsdásodnak, elszakadnak. Azér mondja vitéz uram a nóta is, hogy

kilenc fontos vasbú

hármat eszagattam

a negyediket is

jól megvásítottam

Mindenki nevetett. Nagyon tetszett a népnek, hogy ilyen kedves beszélgetést hallgatnak, hogy a fegyverösök is tudnak mást is tenni, nemcsak ütni, verni, hanem azok is emberek, és jól el lehet velük beszélgetni.

Má még dalolnak is együtt, betyárnótát danolnak.

– Szóval azt kérdözted, öcsém, mit tött Rúzsa Sándor. Hát még nem hallottad, hogy mindenfelé csak rulla danónak?… Az annyát neki, hiszen ahun valami történik, akár lólopás, akár ökör, akár sertvés, akár házat ásnak ki, mindönbe csak az a felelet, hogy Rúzsa Sándor tötte.

– De hiszön csak kerűjjön éccő kézre, sémmi mög nem menti az istrángtú. Nyakába neki és főhúznija fára. A zelső fára. Sehol mög nem á’hat a zembör, hogy valami újabb mög újabb gazságot né halljon.

– De hát, ha annyi kárt tösz – mondta tisztességgel a csikós legény –, akkor mé nem fogják mög?

– Tizenkét szeretője van, azokná duggatja a kincseit. Kivált van egy halász, annak a lánya a kurvája, anná van a legtöbb aranya elrekkentve a sásba. Hej, ha arra rá tudnék bukkanni, tudom én is abba hagyhatnám a perzekútormestörségöt, e’möhetnék szöbb szöröncsét próbálni.

– Hát perzekútor uram, ha mögtaná’ná, nem kék azt beszolgáltatni a hatóságnak?

– Elég vóna neköm az is, ami abbú’ mögmaradna, öcsém. Mer az felire megy. Mögmondom, hogy te is tanujj belőle. Aki a zsiványt erőve’ lefogja, vagy agyonveri, vagy be tuggya elevenen szó’gátatni, annak a zsákmány fele jaz üvé… De ha csak úgy suttyomba tanájja is mög, osztán beviszi, amit tanált, hát amit beszó’gáltatott, annak harmadát mögkapja… Hát énneköm ez a harmada is elég vóna… – nevetett öntelten.

És vele nevetett mindenki.

– Nem pályázik a felire, kardos uram? – szólt oda egy éles nyelvű menyecske. Amin kuncogva nevetett mindenki.

A perzekútor megpödörte a bajuszát, megnézte a menyecskét. Abba a pillanatba meg is tetszett neki; nem szólt, mert azonnal arra gondolt, hogy addig ebbül a falubul el nem megy, míg ezt a fiatalasszonyt meg nem kóstolja.

– Vögyenek fő engöm perzekútornak – mondta a legény –, fogadom istenem, én nem retirálok mög a feles haszon elül.

– Tán még a Rúzsa Sándorral is ki akarnál kötni?

– Nem nézőm én, hogy ki. Ha én perzekútor vagyok, én csak a kötelességömet nézőm.

– Hallod-e, sógor – mondta a perzekútor, s közelebb lépett a menyecskéhez, s míg a kollégájához beszélt, az asszonyt vette kerülőbe. Bajszához kapott meg az asszonyka kötőjéhez, szóval mindenképpen szorgalmazta, hogy ez értsen belőle, mi a sorsa. – Hogy ü még a Rúzsa Sándort se nézi… Én meg ezt a rúzsát nézöm… de micsoda büdös kis pofája van neki…

– Mönnyön mán – mondta a menyecske, aki már megbánta, hogy az elébb elkukorikulta magát.

De most már hiába húzódozott, a kardos csak nyomult utána; hamarosan kívül voltak a műhely félszerén, az udvaron, de a gyáva falusiak közül senki se mert utánuk menni. Az asszony csak hátrált-hátrált, egészen hátra húzódott a kovácsműhely háta mögé, a kardos oda is utána ment, a falnál megfogta, ahogy a kakas szorítja meg a tyúkot, aki fut előle, beszélni kezdett neki, úgy kurrogott és karácsolt, nem volt annak semmi értelme, vagy ha volt, csak ő tudta, mi volt. És senki se ment az asszony segítségére, de sőt figyelembe se vették a dolgot.

A kovács észrevette, mi van odaki, de okos volt, hogy elterelje a figyelmet:

– Hogy jutottam eszödbe – kérdezte –, hogy ide gyüttél olyan messzirül patkóltatni?

Vette észre, hogy most majdnem elszólta magát, oly bizalmasan beszélt hozzá, mint a Rúzsa András gyerekéhez, akiről tudja, hogy valahol Felső-Szegeden csavarog… Mingyárt igazított is, hogy a legény el ne tévedjen:

– Halasrú, vagy hogy mondod? Bátori?

A legénynek tetszett a kovács okossága, magában mosolygott, de az arcán nem látszott meg.

– Bálint… magának én csak Bálint vagyok… mi?… Hát mifelénk azt mondják, hogy csak egy van igazi patkolókovács, hogy Bak Józsi a mestörök mestöre.

– Micsoda? – nevetett a mester. – Mestörök mestöre?… Má én nem tudom ki vagy, felőlem magaja Jézus Krisztus is löhetsz… Én pedig nem akarok úgy járni, mint a tápai kovács a Jézussal.

– Hát a hogy járt? – kérdezte eccerre mindenki.

– Az úgy járt, mert az akkó vót, mikor még a Jézus le-lenézett a fődre. Szóval elkerült Tápára is, osztán ott lelt a kereszt alatt egy kovácsműhelyt, arra ki vót írva, hogy „mestörök mestöre”.

Mögcsóvájja a fejit a Jézus, oszt bemögy.

(Már mindenki nyitva felejtette a száját, hogy a Jézus Krisztus, a mi Atyánk, Istenünk egy fia… Nevettek.)

– Löhet-e itt patkótatni?

– Löhet.

– De én magam akarnám a szamaramat mögpatkóni, mer én is kovács vónék egy kicsit.

– Azt is löhet.

Hát a Jézus szerényen babrált a szamarával.

– Lássuk a tudománt – aszongya a kovács.

Akkor a Jézus előveszi a bicskáját, oszt levágja a szamarának a lábát térdbe, behozza s beleszorítja a satuba.

(A nép borzongva kacagott. Még ilyet nem hallottak.)

A kovács mög nézi, nézi, most valami újat tanul. Nagyon nézte a dógot.

Hát mögpatkóli takarosan a szamár lábát, még ki is pucolja, akkor ráköp, mögnyálazza, oszt visszaragasztja mind a négyet.

(Jujj! – borzongtak a hallgatók s nevettek nagyon.)

Egy gazda meg éppen hoz egy pár lovat patkoltatni. Löhet-i?

– Löhet – azt mondta a kovács –, csak várjon kend, míg a legény végez.

Hát kérdi a Jézus, mit fizet?

– Sömmit – azt mondja a kovács.

– Jól van – mondja a Jézus és el.

– No hozza kend a lovát.

(Az emberek már előre nevettek.)

Kiveszi a késit s kezdi levágni a lónak a lábát.

(A hallgatóság, mint a gyerekek, a hajukat marták. No, szegény ló.)

Mondja a paraszt:

– Micsinál kend, mestör úr? Elvérzik!

– Bízza ide. Münk eztet így szoktuk utóbbi üdőbe.

Hát beviszi a ló lábát, beszorítja a satuba, mögpatkolja.

Köp aztán rá egy nagyot, mögkeni, ragasztja vissza, de nem ragad.

(A falubeliek futottak előre az utcán, mi van itt ilyen nevetség?

Mindenki nevetett, csak Rózsa Sándor nem nevetett. Az ő füle kifelé figyelt, mintha asszonyi sikoltást hallott volna. )

Mögijed a kovács, mondja:

– Szaladjatok mán az után a gyerök után, hogy mit kő most csinálni?

Visszahíjják a Jézust.

Hát a csak ráköp a ló lábára s visszaragasztja.

Főragasztotta neki. De mög is mondta a kovácsnak:

– Hajja kend. De levegye kend a siltet, hogy mestörök mestöre. Írja csak ki, hogy “kovácsmestör”.

Mindenki fellélegzett, sajnálták volna a szegény lovat, s a kovács ránézett Rózsa Sándorra:

– Hát én is csak kovácsmestör vagyok, hallode… Bálint fiam…

De Bálint fiam azt látta, hogy egy gyerek már régen kikukucskál s hátrafelé les. Az anyja is észrevette s visszarántotta:

– Nem gyüsz, te pokol!

A Rózsa Sándor szeme égett.

A perzekútor nem vött észre semmit. Mondja, úgy kiszáradt a torka a nevetésbe, megkínálhatnák egy kis borral. De ezen meg mindenki nevetett.

A gyerek azt mondja az anyjának:

– Nézze mán… Zsófi nénémet a kardos űzi.

– Űzi a nehézség. Mi közöd tülle, ha űzi, űzi. Ne tátsd olyanra a szömöd te disznó, ami nem rád való. Ne láss, ne hajj, sömmi bajod se lösz életödbe.

A legény a lónak a negyedik lábát tartotta.

– Ki ez a pusztázó? – kérdi.

– Rácz Pál – súgta egy öregasszony. – Felesége van neki Alsón, mégis űzi Maradék Pálnét. Az urát elhajtották tőtésre, a feleségit meg a perzekútor űzi.

A kovács megrettent.

Megállott a kezében a kalapács. Éppen a szöget akarta beütni a ló patájába.

– Ne beszéljen kend, senki se kérdözte – s hangosan, hogy a másik puskás is odafigyelt: – Nem löhet dógozni ettű a sok büdös vénasszonytú. Mit gyűlnek ide? Nagyobb látnivaló van Veszelkáéknál. Ott tátsák a szájukat!

De most felforrósodott a vér a legényben, intett Veszelka Imrének, aki mint egy boglyakemence állott, folyton csak őt nézte. Az jött, átvette a ló lábát.

A betyár megsimogatta a lovat, megveregette a nyakát, valamit súgott a fülébe, akkor minden izgalom és sietség nélkül kilépett a fészerből.

– Mi az, mi az? – kérdezte a másik pusztázó, aki háttal volt nekik s a parasztokat heccelte, de megsejtette, hogy a társával van valami.

– Semmi, csöndbiztos uram – mondta a kovács és vidám arcot mutatott. – Mingyán möglöszünk mán evvel is. Még hogy soká tart.

Úgy tett, mintha azon volna szóváltás, hogy ő lassan dolgozik.

– Ezt se löhet főfújni. Nem Krisztus az embör.

Pár pillanatig mindenki a kovács ügyes kalapácsolását nézte. Nincs még egy ilyen ügyes patkolókovács a szögedi alsóhatárba, mint ez a Bak Józsi röszkei kovács.

Rózsa Sándor éppen akkor ért a műhely mögé, mikor Rácz Pali a halálsápadt asszonyt mind a két kezével megragadta s csókolni kezdte. De úgy csókolta, mintha kettéharapná a nyakát. Egész elvesztette a fejét, tele lett vérrel és vaksággal. Mint a kutya, ha bagzik.

– Hé! – kiáltott rá a legény, mint egy farkas, elkapta a gallérját és visszafelé fordította magához a fejét.

Azt ne mondhassa, hogy hátulról támadott rá. Még el is eresztette egy pillanatra, hogy összeszedhesse magát.

De már a másikban egy irtóztató pofont adott neki.

– Ez a pandúrböcsület? Ezért küldtek tégöd ide? – rivallt rá rekedten. – Hogy a szögény asszonyokat űzd?

Bal kézzel adott neki egy ütést, a fejibe, olyan taszító ütést, hogy a pandúr belezuhant a falba, s keményen megütötte a fejét.

Most aztán adott jó néhány öklözést, míg csak az szó nélkül össze nem esett a lába előtt.

Akkor felkapta a puskáját, jól megnézte, s odaütötte két kézzel a fal sarkán egy a vályogból kiálló téglához. A fegyver egycsövű régi, rossz puska volt, abban a pillanatban kettétört, azaz kiugrott a vascső a reves faágyból.

Most lehajolt, kivette a perzekútor övéből a pisztolyát: megnézte, meg volt töltve fojtással.

De már a menyecske nem volt sehol. Az elfutott, mint a megriasztott jérce. Meg sem állott hazáig s ott bezárta magára az ajtót.

Távolról emberek látták, hogy itt történik valami a perzekútorral, ijedten állva maradtak, senki se mert közeledni. Eddig úgy tettek, mintha nem látták volna a perzekútor mit csinál, most meg amiatt állottak, hogy tanúk ne lehessenek, hogy a betyár mit tesz a pandúrral… A szegénynek minden baj. Mindenki csak hatalmaskodik, ők meg mit kapnak, csak ők isszák meg a levét. Lesz egzekúció, gondoltak már most is rá az öregek, az egész falu szenvedni fog ezért… De nagy legények is a pusztai betyárok, nem néznek se istent, se embert, ha éhesek, esznek, ha szomjasak, isznak, ha megdühödnek, ölnek. Ők az urak, ki merne ellenük állni… Jaj istenem, istenem, mér nem adsz már emberi szívet a nemeseknek. A perzekútor mind nömös.

Rózsa Sándor ott hagyta a perzekútort a földön. Az nem vesztette el egészen az eszméletét, de érezte, hogy a gyerek erősebb nála, fegyvert is veszítve, hagyta, még tettette is a hóttat, patakzott a fejéből a vér. A legény azonban bement a fészerbe, felemelte a pisztolyt, s mire valaki észhez tért volna, elkiáltotta:

– Fő a kézzel, hé!

Mindenki tartotta fel a két kezét.

De Illyés uram volt legjobban megijedve. Puska a vállán, páros pisztoly az övében, s fel kell emelni a kezét, mert ez a betyár csak éppen őrá vadászik. Mi baja?

Csak fel kellett hát emelni a kezét, ha ez azt parancsolja, s engedte, hogy a fiatalember elszedje az övéből a két pisztolyt. Meg a tőrt, kést. Meg a válláról is levette a puskát. Ez is olyan régi egycsövű puska volt. Nem is lőne vele, csak ijesztésül. Nem nagyon voltak felfegyverezve a város cselédjei, hiszen alig került lövésre a dolog egész nyáron. Tavasszal megcsinálták a puskába a fojtást, ősszel sütötték el, még a nyulat is inkább vassal fogták. Nem is volt puskaporuk sem. Kevés volt, avval meg be kellett számolni.

– Testvér, öntsé’ csak egy marék vizet ebbeja kulacsba – adta oda a pandúr fegyverét Veszelka Imrének.

Imre rögtön megértette, a tenyerét belemerítette a kovács dézsájába. Belemerítette a tenyerét, aminek még most is jólesett a szenesvíz.

Aztán a vizet gondosan belecsorgatta a puska csövébe. No evvel nem lőnek egyhamar, míg a por ki nem szárad benne.

Illyés uram köhintett. Még mindig nem tudta, hogy mi történik.

– Mög vagy te bolondúva, te?

– Ne pofázz! – mondta a betyár, s bevillogott a szeme a perzekútorba.

Aztán a kovácshoz fordult. Övibül kivett egy erszényt.

– Magának mög aszondom. Aszondom, hogy fogja ezt az erszényt. Vögye ki belőle, ami magának jár, a többit pedig adja oda Maradék Pálnénak. Három gyeröke van neki, jó lösz szögénynek a nagy ijedtségre. Kinyérre.

Avval megint a pandúrhoz fordult:

– Maguknak mög, Ijjés uram! Énneköm magáhon semmi közöm. Tuggya mög, hogy maga neköm nem vétött. Nem maga ellen van, de hát nem hagyhatom magamat én se… Rácz Pál uramnak, a kollégájának, említse mög, hogy ha száz esztendeig él, mög még egyig, akkó is soha többet ilyet ne cseleköggyék. Mer ha cseleköszik, éppen úgy utoléri a bot, mint inast… Mögértötte?… Mönjön, mossa föl, Ijjés úr. Egy kicsit be tanáta ütni a koponyáját a falba…

A perzekútor mélyen meg volt sértve. Az arca égett a szégyentől, hogy ennyi ember előtt, asszonyok, gyerekek előtt ez a semmi fiatal fiú így mögleckézteti.

– Mondja mög a társainak is odabé, Szöged városába, hogy ennekutána nem komendálom, hogy nyakló nélkül bánjanak a szögénnyel. Mer a szögény is embör. Tudja-e, éppen olyan embör, mint maga, ha páros pisztolya van is a derekán, mög ha tőtött puska van is a vállán. Mer a puska levöhető, tudja-e, osztán akkor maga is éppolyan semmi lösz, mint az, akinek sose vót a vállán. No röndbe van a ló? Mestör úr?

– Röndbe – mondta a kovács, aki közben reszelte a ló patáját, s igyekezett úgy tenni, mintha rá semmi se tartoznék más, csak az, hogy a ló patkolása becsületére váljon.

Most a lovat eloldotta, s a kantárt odaadta a legénynek, aki a töltött pisztolyt még mindig felvont kakassal tartotta, s folyton a perzekútort nézte, nem akar-e valami elszánt dolgot kezdeni.

Mikor fent volt a ló hátán, a ló táncolni kezdett alatta, s ő csak fél kézzel tarthatta, mert a másikban folyton a pisztolyra kellett vigyáznia. A ló meg nyugtalan volt csizmában, nem értette, mi az a nehéz a talpán: neki is meg kell szokni patkót a lábán.

Azt várták, hogy a legény egyenest nekimegy a legelőnek, siet a nagy pusztaságba, de váratlanul az éppen oda indult, ahol a legtöbb ember volt, a Veszelka-ház felé. Azért ment arra, hogy fedezze magát az emberekkel. Ha egyedül megy a pusztába, ki tudja, hátha van még a perzekútoroknak valahol lövőszerszáma, csak rápuskázhatnak…

A Veszelka Péterné szekere már útra készen állott, Juliska már fent ült a bakon, onnan bámulta a csodát, az anyja meg a ház előtt állva.

– Kija? Miféle ja? – hallotta Juliska.

– Bátorinak mondja magát – beszíltek. – Bátori Bálint. A vón a neve, ha igaz.

Mindent tudtak, már mindent megbeszéltek az ijedt falusiak. Mikor a fiatal legény erre táncolt a lovával, úgy csudálták, majdnem megéljenezték, csak azért nem mondtak vivátot, féltek a perzekútoroktól, de az öreg asszonyoknak mindnek könnybe úszott a szeme. Nagyon meg tudták érteni, micsoda vállalat volt a legénykétől, hogy puszta kézzel két fegyveres hivatalos embert letört, megtanított. Mióta az eszüket tudják, ilyen eset nem volt. Ki mert volna. Egy egész falu nem mert volna soha szembe szállni két fegyveres perzekútorral. A falusiak tudják, mi annak a következménye, hiszen ha valaki ilyet mert volna egy községben, másnap már a katonaság szállotta volna meg, felégették, felperzselték, megtizedelték volna az egész falut, vagy az isten tudja, mit tettek volna vele. De hát betyár, betyár. Ki tudna egy betyárért felelősséget vállalni. Iszen így is megjön ennek a böjtje, de az uraknak meg kell ismerni, hogy a betyártól még jobban kell ám félni, mint a szegénynek a perzekútortól, mert az mégis úriember, törvénye van – de a betyár nem ismer se istent, se embert, ha megvadítják…

Jaj, minek is kell ilyennek történni. Az a Maradék Pálné is mit jártatja a száját, mindig ilyen nyelves volt ez a Nagy Zsófi, most osztán lehet szenvedni miatta…

Rózsa Sándor akaratlanul is rápillantott Veszelka Juliskára, aki úgy ült egyedül a szekér első ülésén, fogta a két ló kantárszárát, mintha azt hinné, hogy nem lehet meglátni.

– Hüpp, be csúf – füttyentette el magát Rózsa Sándor, ám nagyot nevetett.

Aztán még egyszer visszanézett, hogy mi az, mért bámul rá ez a sápadt lány, a két piros folttal az arcán, mint valami kígyóra.

Juliska csakugyan éppen azt gondolta: hogy nem tetszik neki!

Még meg is rázta egy picit a fejét, hogy ez bizony nem!

– De a formája töszi – mondta magában Rózsa Sándor.

Avval elvágtatott; csak már jó messze mondta újra magában:

– Formája van neki.

A ló az új patkóban úgy felvágott, mint a sárkány. Hányta, vetette magát, le akarta rúgni a lábáról a négy vasat, hogy nem ment, annál eszeveszettebben indult a pusztának előre, egyenesen napkeletre, bele az esteledő égbe.

Mindenkinek dagadt a szíve.

Mindenki úgy érezte, hogy itt valami történik őérette. Hogy ez az ördöngös fickó paripájával szabadon van, és se a vármegye, se a város tömlöcében nincs, se katonának el nem csípték. Nagy eset az, hogy van ilyen parasztgyerek, ha csikós is.

Csak nincs szebb. Ez a legelső a világon. A ló meg a még jobb lovas.

S mintha magátul gyúl ki a réti tűz, felcsengett a nóta:

mikor rúzsa sándor

felül a lovára

aranyrojtos gyócsgatyája

lobog a tiszára

nézz ki rúzsám nézz ki

ablakod firhangján

most mögy erre rúzsa sándor

sütétpej paripán

arany a zablája

ezüst a kantárja

gyémántkűbül van kirakva

a nyerögszörszámja

– Tik mit danótok? – kérdezte nagy szemekkel a kovács, akinek tele volt a marka pénzzel, de a világért meg nem csörgette volna, hogy valaki meg ne sejdítse, hogy a szegény kis menyecskét meg ne fossza, meg ne rontsa.

– Új nóta! – feleltek a fiatalok.

Titokban mondta a kovács; a pandúrok felé lesett:

– Ű vót itt!

Mindenki kerekre nyitotta a szemét és eltátotta a száját: Rúzsa Sándor?

Csak úgy repedt a tüdő, ahogy fújták:

arany a zablája

ezüst a kantárja

gyémántkűbül van kirakva

a nyerögszörszámja

Már lehettek itt a pandúrok meg a Veszelkák, mindenkinek mintha megszépült volna az élete.

E vót Rúzsa Sándor? Ez a csöpp embör?

Be aranyos! Ögyem mög!

A Csillagon

Nemhiába fiatal, de nem győz betelni a virtusával.

Minden eszébe jut. A ló hátán az ember, a Csillag hátán, úgy el tud gondolkodni, maga se veszi észre, beesteledett.

Aj de jó volt, de jólesött, egy pandúrnak megfizetött.

rákóczi bercsényi

hogy löhet mögélni

Vígan dalolta a víg nótát:

ladik nélkül a tiszán

a tiszán átmönni

van néköm egy ezüstgombos dolmányom

aszt is néköd odannám

vigyé által a tiszán

az én édösöm után

De csúnya kisjány, az anyját neki. Akkora szája van, beférne egy sóvári alma…

nem löhet édösöm

nem löhet kedvesöm

mer nagy zaj van a tiszán

a tiszán

a szögedi tiszán

Az anyja is, az is kemény egy boszorkány. Orgazdák?… Akkor könnyű velük megismerkedni… de köll a kutyának. Nagy szájú jány van ölég.

van néköm egy ezüstsarkantyús csizmám

azt is néköd odannám

vigyé által a tiszán a tiszán

az én édösöm után

nem löhet édösöm

nem löhet kedvesöm

mer nagy zaj van a tiszán a tiszán

a szögedi tiszán

Az istállóját! Hát látta a gyerekkori faluját! Nem, jutott eszébe, a kolompot nem hallotta!… Pedig neki Röszkén mindig a kolomp szól… Mikor gyerek vót, kolompot kötöttek a nyakába, hogy ha elbodászik, a kukoricásba eltéved, hasszójon, arrúl möglelik. Meg is lelték, ma is megvan. De ugyan megvan ám. Két pandúr mögemlegeti.

A ló is szép. A pejkó, akit az úton látott a saraglyába. De jó, hogy mögkérdözte, hogy ki nevelte ezt a csikót? Bátori Bálint, Halas. Derék ember lehet, jó lónevelő, de jó, hogy van: legalább vót neve, mikor köllött… Gárgyán Mihály tanyakertész, az se rossz. Az vitte a lovat Mérges-pusztára, maga tanyájára.

Össze fogja most ütni a fejét a sok pandúr Szögedébe.

Mintha csiklandoznák, nevetett.

Minden eszébe villant, a szögedi vár vaskapuja, ahova bement vót, ahonnan ki nem jön, akit nem eresztenek… De kutya sok ostobaság. Rázárják az ajtót. Vasat kovácsolnak az ember lábára. Ahogy megpatkolják a lovat. Ha. Csak a ló nem tudja lerúgni a patkót a lábáról, hanem az embör lerúgja.

Le biz azt.

Mán akár hiszi a nagy szájú lány, akár nem.

bemönt a pap misét tönni

barna kis jánt esküdtetni

így tödd rá, úgy tödd rá

alig várta hogy esküggyön

a templombú emöhessön

így tödd rá, úgy tödd rá

alig értek három házot

a menyasszony megbabázott

így tödd rá, úgy tödd rá

levetötte a szoknyáját

abba takarja a fiját

így tödd rá, úgy tödd rá

Az embörnek mindönféle nóta eszébe jut, ha jókedve van. Ezt a mai napot sokér nem adja. Ha jól számítja, júliusba vóna a fertálya… Hogy ez elébb eszébe nem jött… Mögmondta vóna, hogy: úgy vigyázzanak, hogy ezután mindön fertálykor ki fogja adni az ángáriát… a pandúroknak!…

Hangosan kacagott.

Meg is teszi. Minden fertály esztendőbe mögver egy pandúr urat!

Az istenit! Ezek vernék őtet ma is, ha ott hagyta volna nekik a gatyáját a tömlöcbe.

Mindegy az. Így is jó…

rí a gyerök a konyhába

ne ríjj gyerök a konyhába

így tödd rá, úgy tödd rá

anyád a szobába táncul

apád az asztalnál búsul

így tödd rá, úgy tödd rá

Azért azt nem lőhet mondani, a Veszelka lánnak a formája jó. Az ellen sömmit se lehet mondani. Jó vóna lónak is. Igen jó vékony derekú, keskeny csöcsű kisjány.

ne ríjj gyerök a konyhába

így tödd rá, úgy tödd rá

anyád táncol a szobába

így tödd rá, úgy tödd rá

Hirtelen valami elhessentette a dévaj nótát: tán csak nem a nagy szájú kisjány komoly, becsületes szeme?

A betyár nagy sort kerített, nagy nóta nagy sorát:

hadnagy uram hadnagy uram

a jóisten mög se álgyon

sár előtted fölfakaggyon

mosdóvized vérré váljon

törülköződ lobbot hánnyon

a jóisten mög se álgyon

A ló se mögy ki a fejibül. Micsoda két kis hegyes füle van neki. Aranypej. Ahogy oda volt kötve ahhoz a szekérhez, majdnem átrepülte azt a szekeret. Micsoda vér van abba… mint ebbe a Veszelka lányba… Hogy lehet egy lány oly fekete. Nem az orcája, az fehér, de a szeme oly fekete, mint a kovács-szurok s szemöldöke, haja, minden fekete. Fekete szőre van, a lónak meg aranypej… Piros is pej. Pejkó. A halászjány… Mit mesélt Illyés pandúr? A halászjány a szeretője? Annál van elásva a hínárosba a sok arany… Annak még a fele, meg a harmada is elég vóna rá, hogy ott hagyja érte a pandúrságot?… Oszt akkor hova az anyja kínjába mögy?… Sose lösz ilyen jó dóga, míg él…

rúzsafának szép az ága

de még szöbb a szép hajtássa

betyárságnak nincsen párja

De jó kovács, de jól patkol… Nem sántít a Csillag, nem bakál. Úgy megyen a pusztán, mint a szellő.

az urakat kirabóttuk

szögényöket gazdagítsuk

hajja kend csak kocsmárosné

vagyon e sült lúdhús készen

Beért a zsombékos, nádas mocsárba.

A Csillagot leállította, legelni csapta, ő maga pedig furcsa madárkiáltást hallatott. A nádirigó kiált így.

De még messze kellett gyalog mennie, kiabálni, fütyölni. Nem jött válasz.

Még ebben az időben, nem is olyan régen, alig száz ével ezelőtt, az ősi világ itt volt a szegedi alsó határon. Ott, ahol ma a világ legszebb tanyaparkja terül el, ahol tanya tanyát ér, s a kedves kis, gyümölcsfákkal körülvett tanyák egymástól négy-ötszáz lépésre állanak, a házak előtt hatalmas udvarokkal, ahol szabadon nőhet a baromfi, a jól megművelt szántóföldek közt a gyümölcspagony ontja a szebbnél szebb gyümölcsöt egész éven át – száz évvel ezelőtt még semmi se volt, csak nád. Sás, gyékény, bokorfűz.

Semmiképpen sem hiszem, hogy a maiakkal meg lehessen értetni, megéreztetni, micsoda különbség van e két világ közt. Ma sem lehet azt mondani, hogy boldog, nem is lesz megelégedett, amíg lelke van. Nincs az az állapot, hogy még jobbat, még szebbet ne tudjon magának elképzelni az ember. A vágyak és az igények a lehetőségekkel nőnek. S nem tudom, hogy a mai szép szegedi tanyákon nem boldogtalanabb-e az ember, mint abban a mezítlábas korban.

De az, aki az emberiség sorsára s boldogulására gondol, nem a nyögést és a panaszt hallgatja, hanem számot vet az időkkel. Úgy nem maradhatott, ahogy száz éve volt. Tessék csak arra gondolni, mi lenne, ha Európa közepén még ma is ősvilágban élne a magyar. Ismeretlenül a kultúra vívmányaival. Nádi farkasnak, éhes bendőjűnek, mosdatlan, borotválatlan réti bikának. S mily kevesen voltak ezen a roppant tájon. Órákig el lehetett kocsikázni, mint Veszelkáné és sehol nem talált élő embert, akit megkérdezhetett volna, merre menjen hát a madarászi csárda felé. Már százötven éve, hogy kimentek a törökök, s ez a határ még mindig abban az állapotban volt, mint a hódoltság alatt. Mert a mohácsi vész előtt más világ kezdődött. Be volt már települve a vidék. Falu falut ért, az egész Alföldön oly sűrűen voltak a falvak, hogy a kakaskukorítás egyikből áthallott a másikba. Ahol török nem járt, úgy is maradt. Az én szép szülőföldemen, a Tiszaháton, Szatmár megyében ma is ily közel vannak egymáshoz az ősi községek. Már az Árpádok alatt ugyanabban a sorban lehet megtalálni a nevüket, ahogy ma állanak. De Szeged világa teljesen kipusztult a százötven évig tartó török dúlások alatt. A falvak népe bemenekült a városba, a határ beolvadt a szegedi határba. Így történt ez az egész Alföldön. Így jött létre Hódmezővásárhely roppant határa, így termett meg Kecskemét s Debrecen még ezeknél is nagyobb határa. Mindenfele központokba tömörültek a népek, s lám, még a múlt század közepén még tanyákba sem volt szabad lakni. Nem is művelték a terület legnagyobb részét, otthagyták legelőnek, meg a vadállatoknak, víznek, halnak, csíknak… réti farkasnak.

Rózsa Sándornak.

Betyároknak, akik ellakhattak itt egész életükben, soha senki meg nem fogta őket.

Ki győzte volna ezeket a nagy tavakat, vizeket felhajtani egy bujdosó betyár után.

Rózsa Sándor dagadni érezte a tüdejét, ahogy itt fellélegzett. Ez az övé.

A pandúr nem mondott ostobaságot, mikor azt mondta, hogy Rózsa Sándornak tizenkét szeretője van, mert ha nincs tizenkettő, de öt van az alsó tanyákon, magán.

Most is arra gondolt, hogy ha Piros nem felel a nádi rigó hangjára, a halász jánya, akkor tovább megy egy félmérfölddel, az Öregerdőn ott van Kalári, Güzü Jancsiné. Bögyös kis táncos asszonyka. Halálba szeret mulatni. Az ura is, de a meg úgy sincs otthon soha. Olyan orvvadász, amilyen nincs még egy. Most már városi erdőcsősz lett, de most is jobban esik neki, ha nem a maga erdejében vadászik, hanem onnan távol rakja ki a csapdáit…

De nem is kell odáig menni, itt van a Rókabögyös és Alsó-Ásotthalom közt Anna.

Mint a falat kenyér. Szép, nagydarab, húsos, komoly, mindig tiszta, mindig rendes. És olyan buta, hogy ez soha el nem árulja, de meghalna érte, minden lépéseért… Kalári nem. Annak nincsen szíve, pedig igen tisztességes kis dög, de az a nótáért, a táncért döglik. Anna, az csöndes és hűséges. Az ura kondás, elmegy tavasszal, s ősszel jön haza tisztálkodni. De télire is csak elmegy a disznókkal. De a hűséges Anna, aki mindenre buta, azt az egyet úgy tudja, mint a kutya, szimatból, hogy merre kell menni az ura után. Nem lehet megcsalni. Ebbe nagyon bízható. Viszi utána minden héten az ennivalót. Ő maga otthon szedi be a komenciót. Egy kenyérért képes begyalogolni Szögedre.

De a háza mindig úgy van zárva, nyitva, hogy ha Rózsa Sándor arra kerül, éhen ne haljon. Mindig van szárított malachús a zacskóba. Senki meg nem találja, csak ő, neki megmutatta a helyit.

És milyen szép. De milyen szép asszony. Egyenes, mint a bükkfa és terebélyes. A haját úgy lesimogatja, kétfelé választja, két hosszú hajfonadékát felteszi a feje tetejére. Kendője vasalva, csak úgy repül… az a gyönyörű piros barna arca, kis sasorrocskája, szép szája…

Mikor ilyen asszonyok vannak a világon, akkor mer egy lány olyan csúnya nagy szájú lenni! Apró szeme, nagy szája…

Igazán kacagni kell, hogy ilyen is van…

Még egy nádirigó jelet ad; ha erre se jön válasz… De jön… Nini, felel a nádirigó…

Megnyalja a szája szélét. Mint a farkas, ha jó falatra gondol. Mert ez se utolsó, a Piros.

Hőj, a Piros. Ez az egy, aki lány van a szeretői közt. A többi mind asszony. De ezt másképpen is szereti. Annát úgy szereti egy kicsit, mint az anyját… Nem emlékszik az édesanyjára… Nagyon régen meghalt… az istenadta… De sok asszony megkeményítette a tenyerét azon, hogy az ő kis fenekét püfölte gyerek korában… Emlékszik rájuk, ha akar… olyanok voltak, mint ez a nagy szájú lány… nem olyan, mint Anna… meg nem olyan, mint Piros… a halászé…

Hőj, Piros, hát az csak egy van. Kis kerek, gömbölyeg, a nyelve mindig csicsereg, egy pillanatra be nem áll és mindig jókedvű és kacag és édes és kacagni kell vele és micsoda szép, nem éppen szőke, de nem is olyan vasfekete, mint ez a nagy szájú, az anyját neki…

Muszáj kacagni, hogy ez is van…

szerelöm szerelöm

átkozott gyötrelöm

mé nem virágoztá

minden falevelön

mindön fa tetejin

citrusfa levelin

had szakajtott vóna

mindön szögény legény

lám én szakajtottam

de elszalajtottam

szelíd galamb helyött

jaj de vadat fogtam

Még nem fogott meg, nevetett magában, de nem is fog!

Azért csak nevetett.

S azért csak ment befelé a sárba. Itt sáron kell átmenni.

Hát mög kell adni mindönnek az árát… Ott van egy kis kunhalom, az alatt van a halászkunyhó, abba a kunyhóba van a legmézesebb pogácsa, az ennivaló Piros…

A csillagok alatt

Juliska a kocsin, az anyja mellett, szintén morcosan ábrándozott. Mert annál csodálatosabb azért nincs, mint az, hogy két ember, aki soha nem látta egymást, nem is fogja soha többet, azt se tudja egymásról, hogy ki lehet, mi lehet, melyik isten ege alá való – azért, ha véletlen csak egy szempillantásra összetalálkozik, annyira meg tudja egyik a másikat szúrni, hogy nem lehet azt többet elfelejteni. Hogy felejtse el Veszelka Juliska, hogy Röszkén a kovácsműhely előtt az a legény, akinek a csudájára még őket is otthagyták az emberek a nagy botránkozásban, csak úgy rápillantott. Csak úgy rápillantott, s avval az egy pillantással az egész testét fel tudta dühíteni.

Mást nem mondhat. Nem is mond semmit, hiszen még szavakat se tudna kiejteni, nem is tudja, mi az, nem is álmodja. Csak valami roppant sérelmet érez. Meg van sértve egészen s mindenestől. Mintha megkorbácsolták volna, végigverték volna ostorral, mint a lovat. Vagy tüzes vassal égették volna meg, vagy ki tudja mi történt volna: de rettenetes, sírni kellene és jajgatni és valami szörnyűséget csinálni s csak tudná legalább, hogy miért?

De hát isten ments, hogy ezt valaki megérezze, megsejtse vagy kitalálja. Még ő maga sem szeret rá se emlékezni s nincs is mire, csak elfelejteni, vagy legjobb volna leugrani a szekérről és elrohanni világgá, be az utakról a nádas felé vagy merre…

Jaj de bolondokat tud kitalálni. Az igazat megvallva, megverni szeretné azt, aki őtet megsértette… Verés, verés, ütés, karmolás, valami ilyen van a kezében, az izmaiban, a körmeiben. Nagyon csúnyán nézett rá az a betyár…

– Ki patkoltat?

– Bátori Bálintnak mongya magát…

Bátori Bálint, zizeg a fülibe, búg, mint a gerlebúgás: Bátori Bálint.

Betyár? Ettől a szótól megijed. Betyár?… Lehet. Mondtak valami olyat és a nóta is, amit daloltak, az a nóta, amit most hallott először, az is betyárnóta, hogy a legénytől meneküljön és a gondolataitól, kezdte annak a nótának a szavait, a hangjait összeszedni, mint mikor a kaláris szétszakad, elbomlik, tűvel kell felszedni a földről, de azt, de a legkisebb szömit is felszedi a kislány, egyet se hagy elveszni, a rendes kislány, mert nem tud olyat csinálni, s kár volna…

mikor rúzsa sándor

fölül a lovára

aranyszélű gyócsgatyája

lobog a tiszára

Ezt sikerült legelőször összebogarászni. Az! aranyszélű gyócsgatyája!… olyan mocskos, mint a cigány… a büdös cigány… hogy mer egy cigány így nézni egy jól felöltözött, tisztességes házbúl való igazi lányra… olyan volt a szeme, mint a gyilkos… mikor tüzet vetnek a ház tetejére… vagy a késsel elvágják a csirke nyakát… vagy…

Közben bealkonyodott. A két ló futott, futott a rossz úton, az út egyre rosszabb lett, mintha csak kicsúszott volna alóluk.

– Mégis főfelé köllött vóna mönni Szentmihálytelkének a bajai útra – mondta az anyja mérgesen.

Juliska ránézett az anyjára. Ennek is most jön meg az esze. Hiszen őtőle nem kérdezte, most meg már rá akarja fogni, hogy ő az oka?

– Hát mőre mögyünk?

– Nem hallottad, mennyit beszéltek a röszkeiek, hogy fele út, ha erre gyövünk a madarászi csárdának? De mán régen itt köllene mán lenni a csárdának. Aszongyák, hogy azt nem löhet eltéveszteni, mer a madarászi tórul mögüsmerszik. Hát a gutta üsmeri itt, melyik milyen víz, tele van errefelé tóval az egész.

Ebbe Juliska nem mert beleszólani, először van ezen az úton, s most se merne arra vállalkozni, hogy visszamenjen, amerre jöttek, mert az esze egészen másfelé járt, ha meg kell vallani… Pirult azért, mert azt hitte, most valamit mulasztott, hogy neki kellett vóna figyelmesnek lenni, hiszen az anyja otthon is mindig elveszíti a kulcsot, meg amit letesz, már nem tudja, hova tette, neki kell megtalálni. Minek is jött erre az útra… Igaz, mögmondta, hogy őtet azért hozza magával, hogy figyeljen. Többször is mögmondta, hogy osztán nyitva lögyön a szömöd… Osztángat osztán, de ha az ő szemébe most más van…

Dehogyis merne ő most ilyet nyíltan gondolni, hiszen azt hinné, ha magában kimondja, akkor már mög is tudja az anyja hallani… Nem mondott semmit, csak valami szorongást érzett. Ijedtséget, rémületet, nyugtalanságot, megrettenést, hogy akkor most mi lesz?

Az olyan csudálatos volt, hogy az út egyszerre csak egészen elfogyott. Hiszen eddig sem volt út, csak éppen kerékvágás. Nem csinálta itt senki az utat, csak kihagyták a legelőben. De hogy most aztán nyoma sincs, egy nyomintás nem sok, az se mutatja tovább az utat. Hát ez borzasztó. Mintha aki szekér erre ment, valamennyi a levegőbe repült volna el, egy se ment tovább sehova, se tanyába, se országba.

– Ahun van egy ház – mondja Juliska.

S megmutatta az ujjával, hogy távoldad lát egy tanyát.

Az anyja a lovakat mingyárt arrafelé irányította.

Oda is értek a tanyához, de ott nem találtak senkit. Régi kis ház volt, az ódala be volt döntve.

– Itt hijába keresünk – mondta mérgesen az asszony –, ezt a magisztrátus füstőttette ki.

Tudták ők azt, hogy a város nem szereti a tanyán lakó népet. Aki télire is kinn marad, ezeken a nagy sivatagokon, azokra ősszel ráküldi a brakkiumot, és sorra bedönteti a kemencét vagy a ház ódalát, vagy fel is gyújtatja, ha másképp nem akarnak bemenni. Röndös szögedi ember lakjon bent Szögeden. Ne csavarogjon kint, s ne adjon helyet a csavargó betyároknak. Szeged városa nem tűri, hogy valaki télen át tanyába lakjon a határban. Negyven kilométerről is be kell költözni a városba. Egész hurcolkodás, mikor a gazdák hó első hullásakor felrakják a holmijukat, s indulnak a város felé.

Hát ez rajtuk nem segített.

Nem volt mit tenni, egyszerűen hajtani tovább.

Akkor meg nekimentek valami vadvíznek. Lehetett kerülni, kerülgetni.

Sírva fakadt a két nőcseléd. Egyik a másikat szidta.

– Nem tudom, hun járt az eszöd – mondta az anya a lányának –, tán valami legény esött bele… Hogy még azt sé vigyáztad, mőre mögy a zút…

Juliskának megfagyott a vére. Hát ez így megy? Hogy ha valakinek a szeme nem látja az utat, az azért van, mert legény esett bele? Ha legényre néz a lány, akkor már vége a világnak?

– Én mögmondtam, hozza el anyám ke’, Bandit. De nem akarta.

– Hogy löhessen most kivönni a sorbúl. Sok a munka, kevés a kéz. Ezért a vacakért érdemes lett volna még egy embert is hozni?… Bár sose gyüttem vóna, de apátok nem győzött eleget mesélni a föstött sifonérrúl, akibe a kinyeret kereste gyerökkorába, hogy ű nem tud möghalni, ha azt a ládát mög nem kapja. Mindön olyan böcsös vót neki. Bár ő gyütt volna, akkor talán még el se viszi ezt a himihumi szemetöt, de hogy neki be köllött mönni a ménösmestörhön, Topogó uramhoz, a két perzekútor mög föl vót kérve, nem lehetett halasztani… Köllött nekem az egész világ csúfságát fővenni; én azt hittem, lakodalomba gyövök, apátok azt mondta, hogy úgy fognak látni, tyúkkal, kaláccsal; avval, fustéllyal, szitokkal. Az orcámon nem maradt semmi bőr, s így megyek haza evvel a piszokholmival, legjobban szeretném lehányni a vízbe, hogy soha ne lássam egy darabját se.

De ez sem segített. Hiába volt kardos, mikor az osztozás folyt, hiszen ő markolt meg mindent, még ezt is, még ezt is, ha röhögtek a falusiak, annál jobb. A pandúrok is azért hatták ott őket s mentek a kovácsműhelyhez, mert elunták már a cigánykodást, s mikor indultak hazafelé, azért nem biztatták, hogy menjenek velük Szeged felé, mert lenézték az egész ringy-rongy örökséget: ezért kellett nekik napot tölteni…

– Mönjenek csak kentök nénémasszony, arra is világ a világ.

Ez a Rácz Pál, ez különösen beírta magát fekete betűkkel, mert az egész idő alatt csak őtet gúnyolta, s hogy mögnyomott egy mönyecskét a míhelynél… Azért is nem mert menni, a szegedi úton, hanem inkább vaktába lekerült a madarászi csárdának, ha soha nem látta is… Isten őrizz, két nő s két pandúr… éccaka… soha túl nem élte volna…

Ahogy az éccaka sötétedett, úgy veszett a bátorságuk.

A két nyomorult nő a nagy szegedi pusztán magában. Még farkas is jöhet rájuk, vagy veszett kutya vagy betyár.

Mi lesz velük, mi lesz velük…

Nem tehettek mást, rábízták magukat a lovakra, s csak biztatta síró szóval az asszony, hogy: Sári te, Kicsi te…

A Kicsi nagyon okos ló vót, az mikor fordulónál voltak, mindig visszanézett rájuk, hogy most mit tegyünk?

Még a ló se tudja, merre kell itt menni.

Négy óra alatt haza kellett volna érni s a Fiastyúk már fent van oly magasan, hogy biztosan megvan éjfél, s ők csak mennek, mennek, és hogy hová!

– Édösanyám – szólt Juliska egyszer.

Az anyja aludt. Szegény a nagy bánatban, hogy úgyse tehetnek semmit, elszunnyadt. Egy asszony már nem bírja úgy az éberlétet. Nincs min gondolkodni. Mindig csak a bajon, mérgen, azt is elunja az ember.

Csak a szerelem az, ami ébren tartja a lányt.

Az ám, csakhogy Juliska nem volt még szerelmes, csak éppen félt. Őtet a félelem tartotta ébren, s mivel nem lehetett egyebet látni, csak a csillagokat meg a lovakat, hát fogalma sem volt, mivel enyhítse a félelmet. Csak nem avval, hogy azon gondolkozzék, hogy a csikós legény milyen jól ki tudná most őket segíteni ebből a nagy bajból, mert a csikós úgy ismeri a pusztát, mint a tenyerét… Vajon, hol van most?…

Most a sötétben olyan jól meglátta azt a legényt, akit csak egy pillantásig látott. Nem igaz, mert még egyszer visszanézett rá s látta, hogy az még akkor is őtet mustrálja. Igen, most jött rá: ez az, ami olyan sértő volt. Mustrálta. Mint valami lovat. Úgy megnézte. Mit akart rajta? Mi köze hozzá… Egy rossz csikósnak, Bátori Bálintnak.

Csuda az azért, hogy egy lány, aki egyetlen szót sem szól egész éccaka, akár szekéren van, akár az ágyában, akárhol, mégis olyan jól el tud beszélgetni magában, ha van miről. Ha van kiről.

Nincs annál szebb, mint fiatal lenni és az első szerelembe belekerülni. Jaj istenem, ne emlékeztessetek rá, én magam is próbáltam: nagy őrültség, mondhatom. De ez az egy fájdalom, ami jó…

– Édösanyám, hajja, ébreggyön má fel… Otthon vagyunk.

Erre az anyja azonnal felnyitotta a szemét.

– Nem bolondútál mög – mondja rá.

Hát igen, a lovakra csak rá kellett hagyni. A végén mégiscsak hazavitték őket.

– Nézd mán, még most is ég a mécs a házba.

És szitkozódni kezdett a derék asszony, hogy hiába pocsékolják a drága olajat. A kutyák már szaladtak elébük.

Dühös acsarkodással, ami hamar ujjongó csaholásra vált.

– Pajtás, Bundás! – kiáltott Juliska.

A lovak a libalegelőn mentek a házig, s megállottak a tanya előtt. Juliskának fel is villant, hogy lehet az, hogy az ő tanyájukat nem dönti be a magisztrátus, hogy nekik szabad télen-nyáron kint lakni.

A szekérzörgésre kijött az apjuk.

Ásított.

– Azt hittem, hogy ott maradtatok éccakára a röszkei atyafijaknál.

– Az.

– No, tán csak tartóztattak!

– Nagyon.

A gazda megnézte a setétben, mi van a szekeren, s elcsodálkozott.

– Le ne szöggyétek neköm. Hátha lesz egy jó eső az éccaka, és elmossa innét… Ó te, te…

Mikor bementek a szobába, hát senki se volt ott, magában virrasztott a gazda. Az asszony mérges volt, hogy nem feküdt le, hanem issza azt a rossz kutya bort, de azért a szíve egy kicsit megmelegedett, úgy nézett rá a lányára, mintha azt mondta volna neki: No hát! Ilyen ember apátok!

– Jaj de egy asszony vagy! – mondta Veszelka Péter. – Jaj istenem, istenem… Hát te nem értötted mög, hogy miért küttelek titeket a szülőfalumba?… Nem azér, hogy ezt a szúvas rongyokat idehozd… hanem azér, hogy lássátok mög az én kedves egy szép szülőfalumat, Röszkét…

Még mintha a hangja is könnyes lett volna…

– Látod, itt köllött neköm ezön a Mórán tőtteni az életömet. Ebbe a vad világba. Nem otthon, ahun méz csorog a fárul… No… Azt hittem, hogy az egyetlen lányodnak választol ott valami legényt, abbul a fajtábúl, akibűl én való vagyok.

S megsimogatta a lánya arcát.

– No, fiam?

De Tövis Borcsa felcsattant.

– Jó, hogy pandúrokat adtál mellénk, anélkül mind agyonvert volna az a sok rusnya keléses, piszokba fúlt rothadt rokonság… Elébb gyüttek! tárogatták a kezük szárát, csókolgatták a lányod, de mikor oszt kisült, hogy visszük az örökséget, eccerre beléjük fagyott a szeretet, csak mind azon biztatott, hogy még ennél is van valami juss, mög annál is, azt is vigyük el…

– Ó, te bolond. Ha láttad, hogy sömmit se ér… Hát rá vagy te arra szorúva? Hiszen má mögfogadtam az asztalost, hogy a télön kivágatom az epörfákat, s jövő tavaszra új bútort csináltatok belőlük… Igön, igön – oszt nagyot kacagott az ember. – Nem a lányodnak: neköd!… Mindent újat kapsz, almáriumot, ágyat, sifont, még a konyhát is újonnan. Hátha te is megújulsz benne még eccör, vén boszorkány… No üjjetek le, rakjátók le magatokat, de üjjetök le, mert rögtön leültök, ha megmondom, hogy örülök, hogy nem úgy sikerült, ahogy én gondótam! hogy szabad a jány!… mert éppen eladtam…

A két nő csakugyan úgy leült, hogy fel se bírt állani.

– Mit beszélsz?

Az ember azért volt olyan kedves, mert ivott, s ilyenkor ez jól áll neki. Ha boros, akkor mindenkinek szeret kedveset mondani.

– Azért hívattak a városba. Én is csak most gyöttem meg, egy fertályórája… hogy a ménösmestör úrral megegyeztem. Hát lányom, készülj. Elígértelek. A ménösmestör fijáhó mégy.

– De én nem mögyök! – pattant fel a lány.

– ”De én nem mögyök!” – utánozta az apja. – „De én bíz elmögyök!”… – s kacagott hozzá.

– Én nem akarok férhő mönni.

– A kisbornyú se akar a vásárra mönni, de még a vágószékre se – s nagyot kacagott az apjuk. – Fél, hogy vére csordul… Tán te is attú félsz…

S úgy harsogott a kacagása, hogy Juliska szerette volna most az apját agyoncsapni.

– No mit néztök úgy rám, mint a csikós a lóra? – nevetett rá az apja, s Juliska hirtelen elfordult, hogy ne láthassák az arcát. De hogy jut az apjának eszébe ilyen ostoba szó. Most igazán olyan volt, mint ezek a zsíros parasztok. Tele volt pénzzel, gőggel, hatalommal. Hogy tudjon egy ártatlan, fiatal leányzó szembeszállani egy ilyen apával… Még az anyja se jön segítségére…

Örült, mikor elbújhatott az ágyba.

Sokáig nem gondolt semmire, csak azt érezte, hogy az egész teste oly kábult, mint az agyonütött. Zsibongott a vére, még avval se törődött, amit az apja mondott, hogy férhe kell menni. Mintha ez már nem is őrá tartoznék. Milyen semmi ez ahhoz képest, ami ma történt…

Ronda, ronda… – förtelmes, koszos, nyűves kutya… suttogta magában s hirtelen eszébe jutott a nótának ez a másik sora:

nézz ki rúzsám nézz ki

ablakod firhangján

ott mögy ott mögy rúzsa sándor

sütétpej paripán

arany a zablája

ezüst a szörszámja

gyémántkűve van kirakva

a nyerögkápája

mikor rúzsa sándor

fölül a lovára

aranyszélű gyócsgatyája

lobog a tiszára

aranyszélű gyócsgatyája

lobog a tiszára

aranyszélű gyócsgatyája

gyócsgatyája

lobog a tiszára.

Aztán beleszenderedett az álomba, jó fáradt volt, de álmában is csak a gyócsgatyája nótázott az egész világon.

De ez nagyon hamar történt, hogy Juliska elaludt. Ahogy az anyja észrevette, hogy a lánya alszik, azt mondja az urának:

– Te, apjuk, el se tudod képzelni, mi történt… mi történt evve a Rácz Palival?… Hogy micsinált ez a disznó Rácz Pali, de mög is kapta a magáét…

– No – mondta álmosan Veszelka.

– Én nem tudom, hogy kezdődött, csak figyelmeztetnek, hogy Rácz Pali egy fiatalasszonyt beszorított a műhely mögé és éppen mögtámadta… Hogy vót szöme egy egész falu előtt; mintha a piac közepén lött volna, csak nekiáll…

– Ne beszélj! – ébredt fel az ura, s egyszerre kiment a szeméből az álom. Az asszony suttogva folytatta, alig lehetett érteni a szavát még az ágyban is.

Az ember jókedvvel nevetett s megsimogatta a felesége karját.

– De mi lött? Tudod-e, valami csikóslegény éppen vasaltatta a lovát a kováccsal…

– Bak Józsi. Ismeröm. Jó kovács.

– Én nem tudom, ki az a legény, de nagyon jó lova vót, oszt a népek mind odagyűtek nézni a patkolást. Tudod, milyenek a falusiak, csak a bámészkodás. Hát se szó, se beszéd, úgy látszik a legény möghallott valamit, oszt kiugrott a műhelyből, osztán ám Rácz Palira. Hát tudod, mögfogta szögény Palinak a nyakravalóját, a fejit beleverte a falba, úgyhogy el is vesztötte az eszméletjit, akkor oszt összetörte a puskáját, mög kivötte a késit!

– Kimetszötte? – kérdezte Veszelka félreértve, s tátva maradt a szája.

– Én nem tudom, mit csinált vele, de mindent elszödött tülle is, meg Illyéstül is. Annak is e’törte a puskáját, e’vitte a revolverit. Két főfegyverzött embört ez az egy kölyök legény, hallottak mán ilyet! ahogy az avva’ eebánt… Hát az röttenetös vót… Borzasztó… De az Illyést nem bántotta ögyébként, hanem a másik, a Pali, a nem lösz embör többet…

Veszelka egészen elfelejtette, hogy álmos. Úgy megölelte a feleségét, mintha félteni kellene valakitül.

– De még mit mondott a betyár, mer betyár az; nem tudom kicsoda, de valami nagy betyár gyerök. Még aszonta az az egész falu hallatára, csak úgy sivított a hangja: „Úgy tudják mög a pandúr urak, aszongya, hogy vigyázzanak ezökután a szögény népre, a szögény fejérnépre, mer az is embör. Oszt, ha möghallom, hogy még eccör valaki, perzekútor vagy akárki egy szögény fejércselédöt mögbánt, az is így jár!…”

Veszelka harsányan kacagott s huncutkodva:

– Azér vótál hát te olyan rosszkedvű, mikor mögjötté, hogy a pandúrok nem mertek e’kísérni haza!

Aztán még folyton nevetgélve mondta:

– No ennek a betyárnak se adok az életiért egy lyukas magyarót; mer ennek visszafizetnek a pandúrok…

Az asszony is nevetett, de jólesett azért neki, hogy van a fődön ember, aki evvel is törődik. Igazán nem lehetett már elviselni, hogy asszonyember ki se léphetett hazulról, akár szegény vót, akár gazdaasszony. Senki sem mert a tanyákra járni, mert sose tudta, mi történik vele. Az asszony is embör. Annak is van böcsületje. S nem tudja szögény védeni magát… Az ember örül neki, ha van valahol védője, még ha betyár is…

De már ez maga is valami, hogy az ember szépen elaludt volna, eszébe se jutott a feleségét megcsókolgatni. Így meg eszébe jutott.

Szegény paraszt – szegény ország

A legnagyobb kincs, a legnagyobb tőke a föld. Igen ám, de a föld a legnagyobb uzsorás.

Nem az ember szíjja ki a föld zsírját, hanem a föld az emberét.

Mert egy darab föld meg egy ember, az még nem gazdaság. Az még nem is koldússág, hanem maga az éhenhalás. Még ma is tele van panasszal a szegedi tanyavilág, hát még száz évvel ezelőtt. Ott volt a szegény ember a puszta közepén. Volt neki két rossz igavonó lova vagy két kis sovány ökre, és ott volt a kemény, rettenetes nagy alföldi puszta. Most tessék abból megélni. Ha fölszántja is, a gaz oly hamar kiveri az egészet, hogy nem győz vele birkózni. Hiába, a gyom, a dudva, a fű, paréj, az a földnek az édes gyermeke. Amit beletesznek, a búza, az árpa, a köles, meg kivált a káposzta, efféle, az csak igazán mostoha. Mit kell ahhoz dolgozni, hogy ezek a mostoha gyerekek meg tudjanak élni. Mi minden kell ezeknek, kövér, puha, gyomtalan föld, meg napsütés, meg eső, meg trágya, meg dédelgetés, becézgetés. Annak a rossz kutya gyomnak nem kell semmi. Akár szárazság van, akár túl sok eső, az mind megél. De amiből az adót le kell adni! Annak sehogy se lehet kedvét találni.

– Hogy minek adtam e’ a jányodat? – förmedt fel Veszelka Péter, ahogy ott ült az asztalnál s bicskával fröstökölt. Szalonnát evett kenyérrel. Jóízűen csámcsogott s beszélt. A felesége ott állott az asztalnál, fél kezét rátette az asztal sarkára, mint aki már siet, csak még ezt meghallgatja. A lányuk már kint van, eteti a baromfit, malacot, menni kell utána, mert nagyon bő marka van a lyánynak… De ezt meg kell hallgatni, s milyen jóízűen s türelemmel hallgatja. S az ember is milyen szépen szól. Egyszer se mondja, hogy ostoba, tyúkeszű, ahogy szokta… És ő tudja, ez mind a Rózsa Sándorér van, hogy az megtanította a pandúrt. Nevetni kék.

– Annak adtam e’, hogy örültem, ha eladhattam – pattogott. – Menjen ki ebbű a tenger harcbú; vagy azt csinájja, amit az anyja, amit mi?… Mindönnap gyünnek az új dézsmáért. Adni kő a bárányt, gödölyét. Mikor éppen valami lönne belőle, csak eszibe jut a városnak, hogy a nagyszéki laposon jó legelője van a báránnak, hát be köll szödni dézsmába… Most hallottam odabenn… Ha elviszik űket, nem is érdemes juhászt tartani mellettük… a gyapjúnak sömmi ára, most meg csak rácsapnak, mint a héja s be kő adnija bárányt?

Egyet fújt s folytatta:

– Kin fogják mög, ha nem azon, akin van mit mögvönni? Möglösz a főispáni installáció a gyüvő szent vasárnapon. Július hatodán. Nohát. Addig be kell szógáltatni a határbúl negyven köböl árpát, tíz székér szénát, ötven darab tyúkot, két metszeni való bornyút, tizenöt pulykát, tíz kappant, tizenhét kacsát, száz csirkét mög tíz darab sütni való malacot… Kitű viszik el?… Hányat fog ebből beadni Röszke?…

Nagyot fújt.

– Láttad, micsoda kódus népség lakik ott… Azér vót neköm eszöm má tizennégy éves koromba, hogy elgyüttem onnét. Mezítláb gyüttem el, de ha ott maradok, ma még mezítlábra se telnék, mert le köllött vóna nyúzni a bőrt a lábamról… Láthatod, hunnan való vagyok… Maradék Pálné… Ott mindenki Maradék Pálné vót mindig, mert a szögény az csak szögény, annak nincs pártfogója… De ha ott egy szögénységbe vótam vóna, itt meg hét szögénységbe vagyok, veled együtt. Biztos, hogy a két metsző bornyúnak az egyikét mitülünk viszik el.

– Nem bolondultál meg, hogy odaadod.

– Nem bolondultam meg! De megbolondultam! Meg! Éppen, hogy mögbolondultam, osztán aszontam: ha másat nem kívánnak osztán szenátor úramék, egy metsző bornyút adok magam szegénységéből.

– No, téged is csak…

– Micsoda, még a lányom házassága is a metsző bornyúból kereködött ki, mer olyan becsületem lött neköm azonna’, hogy középre ütettek. Ki ajáll fő most egy metsző bornyút? Ha mindenki ilyen bőségösen adna, akkor nem is fájna a városi tanácsnak a feje, hunnét teremtse elő még azokon föjjül az ezer darab tojást, ötven font írós vajat, huszonöt icce főtt tehénvajat, huszonöt icce ecetet, nyolcvan icce tejfölt, két véka lencsét és száz darab szép házi könyeret.

– De mögtanúta kend – mocorgott Tövis Boris.

– Fejem van! – mondta büszkén Veszelka Péter. – Hogy lehetne másképp ezt az életöt még eccő végigcsinálni… Hát még ez csak mönne, de az installációra annyi uraság gyön a városba, annak az ellátását régi szokás szerint mind a városnak kő előteremteni. Tiszturak megkövetelik a jó látást.

szénát vetők a lovának

ágyat vetők ű magának

Nem tudod?

Nevetett:

– Ha csak Rózsa Sándor bele nem szól. – Így jött aztán szóba, hogy nincs több gyereköm, csak egy kisjányom. Hát annak jó dóga lösz, aki azt elvöszi, mert annak jut is, marad is, mondták… Szóval a végín kisült, hogy a ménösmestör, Topogó uram, Pál fiának mingyárt el is kötötte a kislányodat… Mit akarsz… Ménösmestör!… Fizetése mögvan. Komenciója szépen mögvan… Részibe dógozik a gazdákkal, nem úgy, mint a csikósgazda. Ő kivöszi a magájét, ne féjj, mindön szaporulatbúl. Mög eztán félkézkalmárkodik. Én is csak üvele tudtam akkor is a Csarba Miháj dógait eligazítani. Mer ha passzus kő, ki ad? Csak a ménösmestör. Ha bilyog kő, ki üt? Csak a ménösmestör. Mindönbe csak a ménösmestör igazításával kő élni, e pedig mindég csak hasznot jelent őkelminek, oszt csak a fia lesz utánna, mán az mög van csinálva… Hát nem fog a lányod a főddel kínlódni, minden helybe gyűl neki. Ház van a városba olyan, de olyan, hogy csak úgy dagad a Kert utcába. Állattya, minden, ha akar, ha nem akar, fürödhet tejbe, vajba, mézbe. Kinek adnak, ha nem a ménösmestörnek. Semmit se érdömös a mai világba, csak város szógája lönni; az érdömös. Bözzög, mit köll neköd itt kínlódni csak egy nyáron át evvel a sok csirkével, pulykával, rucával, malaccal, tehennel, báránnyal, gödölyével, eccóval mindönnel, oszt hiába. Vagy sok az eső, vagy kevés. Gazdálkodni csak az Isten tud a paraszt rovására. Most az egér gyün, most az árvíz mög a sáska, mög a seregély. Minden harmadik esztendőbe a szárazság, mindön másodikba a jégeső. Az csak olyan beszéd, hogy a gazda a maga gazdája.

Igen elhallgatott s gondolkodott. Az asszony is leült a híves szobában. Mezítláb a hideg házfődjén; nyugtatják az elméjüket a nagy dolgaikon.

Az ember közelebb hajlott a felesége felé, s dörmögve mondta:

– Aszongya, hogy aszongya a Bujkó Gyuri, a városi szenátor uram, hogy már régön nincs eladó jószág?… Értöd?… Mögértöttem, mire vél… Most már öt esztendeje… „Az a Csarba Mihály szépen dógozott.” Éccakánként olyan-olyan teheneket, lovakat kacsmart, a jó isten tudja hogy hunnan… Azt érdömös vót a ménösmestörrel felezni… Ű is akkor gyarapodott fő… nekünk se vót rossz… Hát most mögsegít a jóisten, hogy együtt dógozhassunk… de hallgass, ne szólj szám, nem fáj fejem…

– Azóta törvény is van! – mondta okosan az asszony.

– Azér van törvény, hogy lögyön mit kijáccani.

– De a törvénynek végrehajtói is vannak. Sok a perzekútor.

– Nem sok, tizenkét pandúr az egész határhoz! Tíz mélyfőd erre, tíz mélyfőd arra!… Mi a!… Mög azér vannak a törvénynek végrehajtói, hogy lögyön aki segít a szögény ügyefogyott embörön – mosolygott öntelten Veszelka Péter. Végigsodorta a bajuszát, egészen végig. Rácosan úgy viselte, hogy a szakállából is toldott hozzá egészen az álla partjáig, mintha az mind bajusz volna. Még fekete, de már hosszú ősz szálak is vannak beletekeredve. A gond és a jövő szálai.

Az asszony hallgatott, szerette a vagyont, szerette a pénzt, de azért félt a következményektől is. Ha nem szerette volna a hasznot, nem ment volna el tegnap az ura örökségéért sem, de az se érte meg. Maga az ura kigúnyolta érte, hogy elhozta a sok rongyot, s magának örökre keserűséget és panaszt vásárolt abban a faluban, ahol tegnap volt először és ahova soha többet az életben el nem fog menni.

Az a Csarba Mihály dolog sem volt oly egyszerű.

Vissza se mer emlékezni rá. Mihály egyszer elbízta magát, eljárt a szája… Osztán úgy találták agyonverve, holtan…

Nem beszéltek róla, de azóta ők mind a ketten nagyon becsületesen és csöndesen, meghúzódva éltek. Öt teljes esztendeje, s nem mondhat rájuk senki semmit. Már úgy látszik, elvette az Isten az eszüket, azért kellett tegnap elmenni Röszkére… De a múlt rettenetes tél nagyon beadott. Utána az árvíz. A búza még május derekán se volt hasba, akkor meg rájött a nagy meleg, napok alatt felnyúlt, arasszal lehetett mérni heti növekvését, kalásza annyi lett, mint a kisujjam egy bütyke. Semmi szem nincs benne.

Hajaj, mióta Mihály odavan, azóta nem terem kettős kalászt a főd, mert abba az időkbe azt mondták rá, hogy a Veszelka Péter fődjén dufla kalász terem. A tehene hetet fial, mint a disznó. Irigyelték, de nem tudták magyarázatát adni a nagy gyarapodásnak. Szóval akkor bizony éppen úgy létesült, ahogy szűkül ma az asztag. Azért igazság, hogy a föld csak akkor terem, ha kívülről hordják bele a pénzt. Az az egyetlen trágya, az ezüst.

– A városnál akkora hátralékom van: porció, dézsma, robotváltság, fuvar, mindön rováson. Muszáj nekem metsző bornyakkal kedvesködni, mer mán nem tud tartani se sógor, se koma… Ha a jányt férhön tudom adni, akkor én itt mögszüntetök mindönt. Főgyúttom a házat, hogy mása ne éljen benne, s bemögyök a városba magam is kupecnek. Nem gazdálkodok többet, gazdálkodjon az Isten.

Nagyon keserűen mondta; az asszony se tudott rá mit felelni, csak ott maradt ülve és csüggedten. Ha Rózsa Sándor bele nem szól, most nagyon rosszkedvű volna. De így legalább testileg jól érzi magát, és nem oly sötét a világ sem, ha egy asszony érzi az ura szerelmét.

A gazda kiment kattogó papucsban, s körülsétált az udvar közepin. Egyszer csak hallja, hallja, ez az ő kislánya nemigen szokott kajdászni, s most dalol:

mikor rúzsa sándor

felül a lovára…

Egészen megvilágosodott valami előtte. Megvillámodott, mint az égből.

Rúzsa Sándor… Hiszen ennek az öccse nála szolgál!… Ha öccse… Még meg se kérdezte tőle… Rúzsa Bandinak híjják, az biztos. Hogy ez neki eddig nem tűnt fel. Eszibe se jutott…

A gyerek is betyár. Betyárnak híjnak minden fiatal legényt, aki rendes beszegődtetés nélkül itt is, ott is elszógál. A városi törvény nem engedi, hogy a barom mellett három-négy embernél több legyen. Baromnak a gulyát híjják, de ha kevés az ember, azt elnézik, hogy egy-két betyár ott lógjon fialtatáson; meg ha rossz a mező, ember kell. Törökbeli szó még az a betyár. Olyan martalócos is ez valamennyi.

– Hun van ez a Bandi?

– Én nem tudom – felelt neki rosszkedvűen Juliska, aki haragszik most az apjára a férjhezadás miatt. Most is csak úgy hátat fordít.

De evvel az apja nem törődik. Még az kellene, hogy egy ember számba vegye a gyereket.

Aztán kiment a mezőre. Kukoricát kapáltak most igen sürgősen, nagyon nehéz volt a kapálás, mert a föld acélkemény, és a dudva magasabb, mint a fiatal kukorica szára.

Megállott ő is a kapások között, és kért egy szerszámot.

Annyi haszon van, míg a gazda maga is együtt dolgozik a munkásaival, mert akkor ő diktálja az iramot, s mindenki köteles vele tartani a lépést. Izzadnak is ilyenkor a munkások s dalolni sincsen kedvük. A daloláshoz nagyon hozzátartozik a kényelmes kapálgatás.

– Mé nem danótok? Szeretöm, ha jókedve van annak, aki dógozik. No csak fújjátok.

mikor rúzsa sándor

felül a lovára

aranyrojtos gyócsgatyája

lobog a tiszára

Mindenki Rúzsa Bandira pislog s kacag. Őtet ugratják a nótával.

A gazda csak ennek örült: biztos, már biztos, mindenki tudja, hogy valahogyan attyafia a gyerek a betyárnak.

Hm. Ez volna a jó. Ezt kellene valahogy befogni. Az lenne csak a döfi, ha Rózsa Sándor hordaná be a javát…

Még egyszer elhessentette magától a gondolatot: örülni kellene, hogy öt esztendő óta nyugodalmasan alszik éccaka, semmi sem zavarja az egészséges álmát… Dehogynem zavarja. Hát a sok gond? A sok fizetetlen adó! A sok kölcsön! Kiizzadni minden forint után a… tíz pénz kamatot… Drága az a tízes kamat… Minden héten tíz: minden forint után?[2] Most is azt mosolyogta Bujkó Gyuri szenátor a pénztáros előtt, hogy:

– Veszelka! vesz a lelke! ha nem fizetsz, nem hálsz meg több télen a tanyádon…

Még azt is hozzátette:

– Van rá ölég licitáló.

Veszelka keményen vágta a földet, mintha a Bujkó Gyuri hátába vágná a kapát. Még azt mondja, hogy van rá elég licitáló. Az van. Ez így szokás Szegeden. Mindig van licitáló, a mérges istenit, ha én ki nem veszem ebből a földből, más se… Akkor mit irigykednek, mit veszködnek… Rá akarják kényszeríteni az embert a betyárkodásra?…

Fújt s lihegett, s belehúzta a feketére érett szalmakalapot a szemébe, meg föltolta izzadt homlokáról a feje búbjára.

Még az is, hogy kint lakik télen-nyáron a tanyán. Soha meg nem engedte magának, hogy bent is legyen a városban lakása. Folyton dolgozik, hajtja feleségével együtt, mindig csak dolog és dolog, és semmi láttatja. Az atyaisten nem bírja számon tartani, amennyiféle adót kell fizetni. Most itt van az új parancs. Ha valaki káposztát termel, és azt saját vagy bérelt földön termeli, akkor az után nem kell adót fizetni, hanem fonni kell érte… Nem viszik el a részt, mert nem tudnak vele mit csinálni, ott rothadna a város nyakán, hanem fonni kell érte. Ezt még nem is mondta az asszonynak, hogy azért is el kell a jányt küldeni már a háztól, hogy ne kelljen szegénynek egész télen csak adóba fonni. Mert a len- és kendervetés után is fonalat kell adni, meg kész zsákokat, megszőve. Még szerencse, hogy nem kell azt befizetni. Hol van a városnak annyi cselédje, hogy az egész kétszázezer holdas határban felírják, ki mivel tartozik s behordják. Arra való ez csak, hogy akinek ellensége van, annak könnyen lehessen kitörni a nyakát… Á, nem érdemes itt vágni a földet, vágja az istennyila… Csak ezt a kisjányt el tudja sózni, majd másképp indítja ő is a dolgot.

– Te Bandi… Bandi te… – szólt rá ebédeléskor a fiúra.

– Tessék, gazduram.

– Gyere csak ide.

– Tessék parancsóni.

– Nem Rúzsa Bandinak hínak tégödet?

– Úgy a, gazduram.

– Hm. Te. Gondótam valamit… Van tenéked valami közöd ehhő a nótáhó?

– Hogyhogy, gazduram?

– Akit most danótok.

Az ebédelő lányok fújták:

most megy erre rúzsa sándor

sötétpej paripán

– Van, gazduram.

– Micsa?

– Hát a bátyám! – s körülnézett a legény. Nem jó evvel dicsekönni.

– Rúzsa Sándor?

– Rúzsa Sándor.

– Hunnét bátyád?

– Egyhasi.

– Hüjha. Ikrek vónátok?

– Nem éppen, mer ű két esztendővel öregebb nálam. De csak egy anyától valók vagyunk!

– Nem gyünne el az hozzám kocsisnak?

De már meg is bánta. Nem lehet híres betyárt felfogadni. Éppen Rózsa Sándort. A pandúrok oktatóját… Ilyen marhaság…

Mingyár rajta volna a vármegye is, nemcsak a város. De még a katonaság is. Még a császár is, ha mögtudja, mibe sántikál… Hogy a pandúrokat metszegesse.

Nevetni kezdett s elfordult. Rúzsa Bandi el nem tudta gondolni, hogy nevet a gazda s hogy otthagyja.

– No mit állasz ott. Mönj dógodra, ne ácsorogj.

De mikor ebéd végződött, s a kapások egy sort aludni készültek a napon, a szalmakalap alatt, ki hogy, meg-megállott felettük, s azt mondta a lányoknak, asszonyoknak:

– Tudom én már, mér danójjátok olyan szívesen azt a nótát.

– A Rúzsa Sándor nótáját? Mér, gazduram? – nevettek a fejércselédek.

– Tegnap mögmeccött egy pandúrt. Röszkén. Rajtakapta, hogy egy mönyecskével játszik, hát eevötte a kedvit. De még ki is hirdette fönnszóva, hogy aki ezután ezt töszi, az a legény mind a pandúr sorsára jut.

Rettenetes vihogás, kacagás, hancúrozás lett ebből.

Az egész társaság megbolondult. Azt se tudták, hová legyenek.

Veszelka már megint észrevette, hogy eljárt a szája.

Nem kellett volna ezt elmondani: hát akkor mindegy, most már még a Rúzsa Bandit se tarthatja a szógálatba, mert híre lesz.

De olyan nagy mulatság volt, annyira csiklandozta még őt is ez a dolog, hogy nem bírta megállani.

Hazament, s a feleségének is elmondta, milyen butaságot csinált, hogy ellocsogta a dolgot a kapásoknak. De az asszony azt felelte rá:

– Hadd el, itt vót egy talyigás kódus, annak is eemontam.

– No akkó az mán éneköli a hírit.

Nevettek mind a ketten s összeütötték az orrukat. Fiatal házaskoruk óta nem tették. Veszelka Péter már dalolta is a kódus gájdot:

jaj beadott neköm a szögedi vásár

me ellopták tüllem vak lovam taligám

a vak pajtásomnak sallangos pipáját

siket jó komámnak hónajji mankóját

s hozzátette:

jaj beadott néköm a röszkei vásár

én szögény pandúrnak ott vót a jó vásár

szögény rác palinak ott vették tojását

szögény menyecskéknek okozván bánatooot

– Ó, kend is akkó kíméli a kóbászt, mikó elfogyott – mondta a menyecske:

Veszelka fütyörészve ment tovább.

De azért mégse adta fel, hogy avval a Rózsa Sándorral meg kellene ismerkedni. Nem ővele, hanem a tudományával. Minek hordja másfelé a szörzeményét. Meg az igazat megvallva szerette volna látni is a híres fattyút.

Szóval ettől kezdve rajta volt a szeme a Bandi gyereken. Ha meglátta, mindig arra gondolt, mit is kellene ennek mondani. Valamit kellene neki vetni. Valami bogarat ültetni a fülébe.

Az is eszébe villant egyszer.

– Bandi fiam.

– Tessék, gazduram.

Már mintha a fiú is mindig várta volna, hogy egyszer folytatása lesz annak, amit kezdett vele.

– Kár fiam, nagy kár.

– Mi, gazduram?

– Hogy nincsen lovad.

– Mér, gazduram?

– Nem kerűlhető be a városi ménöshöz.

A legény elvörösödött. Minden pusztainak az a legnagyobb álma, hogy a városhoz bejusson. A városi ménös az a vágyak vágya, az álmok álma. Örökös kenyér, nyugalom, tisztesség, becsület. A városi csikós, az már egész kiskirály, nem cserélne Paloviccsal, a sövényházi gróffal.

– Ahhó ló köll?

– Tudod, hogy oda nem vösznek fő csak olyat, akinek lova van. Jó lova.

Evvel hátat fordított neki. Aznap nem szólott többet hozzá, s még napokig, ha átlépte se.

A legény lehervadt. Csak hadd emésztődjék. Egyszer aztán megszánta:

– A ménösmester jó barátom. Vőm lösz. A fija… Hát beszélgettünk rólad. Köllene neki egy bojtár. Most fővenne. Beiktatna… Nem kő hozzá sömmi, csak egy jó hátas.

– Honnan, gazduram.

– A mán a te dógod…

A legény elkullogott.

Egy hét múlva rá kellett ordítani:

– Még most sincs lovad?

– Hunnan? Gazduram!

A gazda éktelen káromkodásban tört ki:

– Az isten erre meg arra, ha néköm Rúzsa Sándor vóna a testvérbátyám!…

Csak ennyit mondott, s otthagyta.

A fiú úgy állott, mintha a villám csapott vóna belé.

A gazda visszaszólt:

– Szólj bátyádnak! Mér nem szólsz? Ű mögtöheti!

– Neki sincs lova… énalám való… – dünnyögte Rózsa Andris.

De már belé is beleesett a nesz. A bátyja igazán segíthetne rajta! Mi vón az neki, s örökre boldoggá tehetné…

Csak ez olyan dolog, hogy erről senki előtt se lehet szót se ejteni. Az ember rögtön gyanúba kerül, hogy van köze a bátyjához! Ki is hinné el, hogy már három éve nem látták egymást. Mikor Sándort elvitték, valami marhalopás miatt. Nem is lehet tudni, mi volt, igaz volt vagy nem, de bevitték akkor Szegedre, mindenki beszélt róla. Mert híres gyerek lett a Sándor rögtön, ahogy a bajsza kiserkedt. Olyan lovas nem volt semerre. Meg tudott állani a lónak a hátán, mikor vágtatott a ló. Csak fel, felment rajta, úgy megállt, mint a földön, megint le tudott ülni, a ló soha le nem vetette. Ilyeneket tudott. Mese volt azt még hallani is. Senki utána nem csinálta. Hát az urak is tudtak róla, azért ítélték el oly keményen, hogy minden fertályesztendőben huszonötöt kapjon, hogy örökre elvegyék a kedvét az efféle dolgoktól.

Igen, de Sándor az Óhegyen Kis Janival egymás kezéről leverték a vasat. Azóta a hírét hallja mindennap, hallja, mert ha mást nem, de a nótákban a nevét folyton emlegetik!

Azt is dalolják, hogy

szöged alatt újszögedön

van egy csárda magába

oda vár a piros

ebédre vacsorára

ne várj piros ne várj

nem möhetök mindönkor

van énnekem más galambom

kihez mönjek ilyenkor

Mindenki tudta, hogy Piros a szeretője. Azt mondják, halász az apja a röszkei határon.

El kell menni Piroshoz.

Ló nincs – gyalog. Vállára a bocskorát, hogy el ne kopjék az úton. Tarsolyába a fabödönt, amit maga faragott a télen. Még most is vóna rajta faragnivaló, de nyáron más a dolog, aki parasztnál nyűvődik, annak nincs érkezése effélékre. A paraszt kiveszi a zsírját. Majd ha csikós lesz a városi ménesnél…

Ló kell, akárhogy; ló nélkül senki se lesz a városi ménesnél bojtár. Törvény, hogy csak olyat vesznek be, akinek van lova, hogy ha baj találna lenni, valamit lehessen fogni a legényen. Mer csak olyan az emberi természet, hogy hamarább elveszteget tizenkettőt a városéból, a legjavát, mint a saját maga rossz kis gebéjét.

Egy setét éccaka eltűnt.

Utánaveszett a bátyjának. Talán itt van akármék nádasban, talán már a bihari láposon, valahol messze, messze. Világ végére kell bujdosni utána. Szögény. Szögény Sándor. Jó fiú vót kicsikorba. Védelmezte őt. Mindig. Most is mögtöszi. Segít.

Addig gyalogolt, talált egy lányt, Szurtai Pirost.

Beleháborodott.

Soha még ő szerelmes nem volt, most egy csacsogó, kacagó, fecsegő kis madár megtetszett neki, mint a mézes kenyér. Világért szóba nem hozta volna előtte Rózsa Sándor nevét. Piros sem említette. Nem is tűnődött már felőle, hogy igaz-e vagy nem, hogy ez a bátyja kedvese. Lefoglalta magának, csak azon rettegett, hogy valakije hátha van a lánynak, már előre irtóztató féltékenység tört ki belőle.

Csakhogy az utat megtanulta, nem lehetett többet megtartani. Már ezután mind csak el-eltünedezett, semmi se volt neki megtenni alkonyattól éjfélig, hogy reggelre megint csak hazaérjen.

Sokszor csak éppen egy adjonistent tudott mondani, megcsókolni azt a pici cseresznyeforma szájacskát, már indulni kellett visszafelé, haza, hogy a reggeli munkáról le ne maradjon. De nem sajnálta az utat, se a töredelmet. Útközben ha juhászokra talált, gomolyát vett tőlük, vitte a kislánynak. Néha bögrét vitt magával s tejet, zsendicét szerzett, soha üres kézzel nem ment.

Annál nagyobb volt a bánata, hogy nem házasodhatik: nincs ló, nem is lesz, soha a méneshez be nem kerülhet. Halász lenni nem akart. A vériben a szabad futás volt, a puszta, a távoli mezők felé való vizsgálódás. Csikós igen, halász sohse tudott volna lenni.

Veszelka Péter, ha meglátta, mindig megnézte. Egyre mérgesebben. Gyűlölködő szemmel. A termés mind rosszabb lesz. Már a jövő hétfőn búzába kell állani. Le se érdemes vágni. Nem adja meg a véka tiszta búzát a lánc föld. Legjobb volna felgyújtani. Ráordított a legényre:

– Pusztulj a szömöm elől, többet mög ne lássalak. Nem fogok tovább szégyönközni a ménösmestör előtt. Odaígértelek neki, engem mög ne szégyöníts, mert körösztülmögyök a lelködön.

A legény azon az éccakán mindenét felpakolta.

Senki se tudta, hova lett.

Nádirigó

A lány ott áll a vízparton egy szál pendelyben, s rettegve figyel. Nincs rajta semmi más, csak a fehéres színű vászoning, a derekán átkötve zsákköténnyel. Más nincs rajta. Fehér fehérben. Csak az arca piros meg a neve. Az is Piros. Meg a teste, az is piros. Barnapiros. Kis kerek alma, kis piros lány, csattogó, csacsogó, minden pillanatban olyanokat mond, hogy szeme-szája eláll a legénynek, aki hallja.

De a legény nem tud nevetni, a legény csak gyötrődni tud. Eszi a szemével, falja, faldossa, harapdálja a lányt, s mindig komor, egyre komorabb, mert befelé néz, bele a lányba, annak a lelkébe, ha van neki lelke.

Pedig jaj annak, aki lelket keres a lányban. Mert vagy van neki, vagy nincs; ha nincs, és mégis keresné valaki, akkor az kereshetné halálig, soha meg nem leli, mivelhogy a lélek, az valami olyan vékony, elfér a tű fokán s olyan tágas, beborítja az eget, földet, csillagokat, az egész mindenséget.

Mondaná a legény, ha tudna beszélni, de ilyenkor különösen nem tud, ha itt van ennél a piros arcú, vígan kacagó kicsi lánynál, aki ebben az egy szál pendelyben olyan, mintha maga a valóságos kipiperézett tündérek tündére volna.

– Én, tuggya-e, úgy szeretek, de nagyon szeretek édösapámmal itt kinn lenni a kunyhóba, mert annál jobb nincs a világon, mert itt nem zavarja az embört sönki, sömmi, mög várom magát, mindég csak várom, másra nem is gondolok, mög segítök édösapámnak hálót kötni, főzök, úgy kitakarítom azt a kis cserényt, hogy az csoda, azután meg újra csak várom kendöt, evvel mán el is telik az életem. De azér jó. Nem is szeretnék faluba menni, lakni, mert a faluban nincsen más, csak a nagy sürgés-forgás, sürvítés meg a pletyka, mindönkinek föl van vágva a nyelve, az az egész.

Így csirimpol, nem lehet tudni mit, de a legénynek a szeme most megkeményedik. Valamit néz, s hirtelen úgy nézi, mintha nem azt nézné.

Ott mellettük egy nádszál késsel van lemetszve s letéve.

Ki vághatta le azt a szál nádat s mire.

A jány nem tehette, mert a jánynak semmire se kell az a nád, az apja se csinálhatta, mert annak se kell. Soká s gondolkozva nézi a helyet. Persze hogy az az első gondolat benne, hogy itt járt egy legény, aki Pirosnak a kedviért szökik ide, vagy csikóslegény volt, vagy juhász, de inkább csikós. Mert avval a szál náddal szerelmi babonát akar cselekedni. Mert az a szál nád nem visszakézzel van vágva, hanem olyan egyenesen a bütyök alatt, hogy abba megálljon a bájital, ha beléereszti. Vajon meg van-e már metszve a sípszája forma lik, ahol be kell csorgatni a bűvölő nedvet.

De nem akart a lány előtt mozdulni, csak hallgatta azért, ahogy ez éppen mesélte, hogy a csónakkal magában volt benn a varsákat nézni, oszt egy bölömbika úgy megcsudálta, még el se repült, hanem odajött a ladik oldalához, osztán hagyta magát megsimogatni.

Csuda egy bölömbika löhetött vóna az – gondolta magában a darutollas legény.

Rettenetes féltékenység csapott bele a szívébe.

Meg se mozdult közben. A legfigyelmesebb szem se vehetett volna észre rajta semmit. S mégis így ebben a megkeményedett guggonülésben valami oly roppant átalakulás történt benne, mintha nem is az az ember volna, aki elébb.

Csak a helyet nézte. Már az is igen gyanús volt neki, hogy el van seperve az egész. Még a nyírágseprű is ott van a közelben, annak a húzásai eltakarták a csizmanyomot.

De nem csizma nyoma lehet, mert annak az éles sarka taposása csak meglátszanék a gyenge, nedves, puha, iszapos földben. Bocskor volt a lábán. A bocskornak a simított lépése elmállik a porban hamar, de azért mégis el kellett seperni…

Megtörülgette a homlokát az ujja hegyével, hogy a szemét takarja, mert a szeme csak továbbment, mint a jó vizsla kutya, aki nyomot szaglász, s addig futott oda-vissza, míg meg nem találta a seprésen túl a kunyhó felé magát a nyomot. Ott volt a bocskor nyoma. De még meg is vágta valami azt a bocskort, berepedt, vagy mi, de van egy kis zavar, a lépés alatt minden lépés után el van rontva egy kicsit a jobb láb belső oldalán a nyom. Még csámpás egy legény lehetett a. Mégse csikós vót, hanem valami csámpás lábú juhász.

Most a bal keze hüvelykujja és mutatóujja közé fektette az állát, így nézett tovább, gondolkodva.

A lány hozott neki aludttejet a halászkunyhóból.

Faedényben hozta. Egy darab fából, bicsakkal faragott öble volt, s meg volt akkurátusan metszve madárorrúra a szilke.

Az oldalára is díszes cikornyák voltak felróva.

Juhászok szoktak ilyenfélét fabrikálni. Az a sasorrú faragta ezt, az hozta el a jánynak.

És ennek van szeme éppen ebben adni neki aludttejet.

Mi ez? Juhtej, e! Hiszen akkor a tejet is a vetélytársa hozta.

És van szeme, vele eteti meg.

De csinnyán: biztosan nincs más egyéb ennije való. Nem tud mit adjon. Akkor meg még becsület ez, hogy neki adja, ahelyett, hogy maga ette vóna meg, vagy az apjának hatta vóna.

Ma még bizony ő se evett egy faló harapást se. Hun evett vóna. Hajnalban jött el a ménestül, a horgasi határban. Lóval jött egész a kismonyi hídig, ott a lovat odatta a Süvete komának, s gyalog jött tovább, hogy szembe ne tűnjön valaki előtt.

De nem is kell mindennap enni. A csak megterheli az ember hasát, meg elkényezteti. Szorulhat még úgy a kapca, hogy tizenegy napig is ki kell bírni étlen-szomjan.

Intett azért, hogy: nem kell.

– Hát kendbe mi ütött? – kiáltott fel Piros. – Nem kell-e?

Hízelkedve kuporodott elibe, s úgy tartotta a faböndőt elébe:

– Ugyi na, ugyi. Mán csak mög köll önni, ha kínájják, ha igen kínájják, ha tiszta szívbül kínájják, mán csak nem utájja a kezem után…

A legény ránézett a lány kezére. Ezt se törte fel a kapa. Meg volt mosva a barna kis kéz rendesen.

Most úgy érezte, hogy elkapja kezét, kicsavarja, hátratekeri, s a böndőt, fogja s elhajítja, ameddig csak repülni tud a nádasban. De nem az az ember volt ő, aki a legelső indulatának odaadja magát. Ű az az ember volt, aki hagyja, hogy a vériben minden indulat lefolyjon, mint a villám a fán, s akkor ott marad ű maga még jobban megkeményedve.

– De szép kis böndő – mondta kedvesen.

– Ugyi szép? – s felcsillogott a lány szeme. Ahogy ránézett, már mindent tudott a legény: a lánynak újság ez a faedény, még nem lakott jól a gyönyörűséggel, hogy ilyenje is van neki, meg avval se, ami e megett van: aki adta, hozta. Faragta? Vagy Lopta?

A lány fölemelte a kis bögrét s míg nézte, dúdolni kezdett, de a hangja rögtön hatalmasan kivirágzott és végigszárnyalt a tavakon:

akkor gyöjj el mikor mondom

csak a csizmád ne kopogjon

fekete szömöd ragyogjon

piros orcád mosolyogjon

De a legény már nem félt. Gondolta már ő, ki itt a bekapatos. De még az se lehetetlen, hogy valahol itt lappang a közelben, a se, hogy vágott ólomra van tőtve a fegyvere.

Tehát meg kellett adni a jelt, hogy ő is itt van s kiáll vele, csak előfele! Rákapott hát a nótára s visszavágott a Piros danájára:

abban sincsen semmi haszon

hogy a bocskorom koptatom

van szeretőm kettő három

vígan töltöm telem nyárom

Egy percig fülelt, nem kapja-e meg valahonnan a távolból vagy a közelből a választ, hogy nem úgy van a nóta, hanem úgy, hogy:

Csak a csizmámat koptatom

Piros meg nem vett észre semmit. Csak kínálja, csak kínálja tovább a böndőt. Az aludott tejjel.

– Hallod? Gyün apád! – mondta a legény.

Ahogy hallgattak, távolról evedzőcsapásokat lehetett hallani. Ismerni tudták, ahogy az öreg Szurtai húzza a lapátot a nád közt. Mert mindenkinek megvan a saját muzsikája, akár köhög, akár evez, akármit is csinál: azt meg lehet ismerni. A lány még egyszer kérdezte:

– Mögöszi kend? – s ahogy a legény tagadóan ingatta a fejét, azt vágta: – Mögönné még!

Avval hátat fordított, bement a házba.

A legény utána nézett. A kunyhónak csak az eleje volt építve égerfábul, nádbul fedve, ódalazva. De az egész egy kunhalomba ment bele. Ki tudja, mikor s ki rakta ide ezt a kerek dombot a víz szélibe.

Most elnézte, számolgatta, méregette sukkra, lábra. Maga elé hajlott, úgy számolgatott.

„Mögönné még!” Azt mondta Piros: mögönné még?…

Már tudta, hogy a vetélytársa ott van a házban: hozzá ment be a lány!

Nem moccant meg a helyéből, s senki meg nem láthatta volna az arcán, mi folyik benne, de, most már meg volt nyugodva, és kiderült az arca.

Valaki van a kunyhóban!

Mint egy vízi, nesztelenül siklott a kunyhó ajtaja elébe, még egy nádszál se reccsent a talpa alatt. A karja izmai meg voltak feszülve. Készen volt rá, hogy a legelső pillanatban már ölre, ökölre, marokra.

– De megijesztett kend – mondta Piros, s felbiggyesztette azt a pici száját, mikor hátulról megölelte.

A kicsi kunyhóban nem volt senki. Olyan szűk volt az, hogy a lány maga alig fért benne. Tele volt vele az egész hely. A kunyhónak semmi ablaka sem volt. Ha az ajtót behúzták, koromsötét volt benne. Egy fekhely volt az egész, semmi más. Még a tűzhelye is kint volt a szabadban. A Piros fekvőhelye. Gyékénydikó.

A lány kezében sült hal volt. Éppen szedte ki a csobolyóból. Vót egy feneketlen öreg csobolyó a zugban, a vót az éléskamra, ezt már ő ismerte. Tiszta rongyba volt takarva a sütött hal.

– Esztet mögöszi?

– Esztet mög!

A lányt akarta levetni a dikóra, de megfordult benne valami, magát vetette rá.

– Idebe?

– Idebe.

A lány nem szólt, de a legény úgy sejtette, hogy jobban szeretné, ha kimennének innen.

– Mért?

– Gyer üjj ide mellém te is.

– Ó.

– Semmi ó, meg semmi á… üjj le…

A lány vonakodva közeledett a hallal. A legény nem nyúlt hozzá, hatta, hogy közelebb jöjjön. Hatta, hogy hagy üljön le magától. Figyelte nagyon, milyen óvakodva ül oda, mintha mindenuntalan csak fel akarna szállani a madár, ű tudja, miért.

Elvette a hatat. Ahogy beleharapott s a halra nézve az orra előtt, a szeme meglátta a földet, a kunyhó talaját, ami sárga főddel volt frissen behintve.

Éppen azt akarta mondani, hogy hm, be frissen sepertél… mikor arra gondolt, jobb lesz elhallgatni: hol vették itt a sárga fődet. Jó vón azt tudni, hol vették a sárga fődet. Itt a víz mellett sárga főd nincs. Honnan hozták ezek a sárga fődet? S ki hozta?

Ki hozta be a kunyhóba? Mert jó bőven van hordva. A kunyhó egész feneke takarva van, de ott a sarokba a halas álló dézsa alá nem jutott. Nem úgy van ez, mintha behozták volna: úgy van ez… mintha kihordták volna innen a sárga földet…

De meg az is gyanús volt neki, hogy valami halászszerszám be is van takarva avval a sárga földdel. Ezek nem takarították ki a kunyhót, siettükben csak rádobálták a földet.

De honnan?

Követte a föld nyomát. Ha innen kivitték, valahová kellett vinni. Valamerre. Valamiben. Kosárban? Amit maga köt a halász? Akkor az elhull, elpotyog, apraja elszóródik, a gorombábbja lepereg… A szeme kifelé vizslatott, de lehunyt szempillákkal, mint aki csak öszi a halat, öszi és igen jóízűen öszögeti, és semmi másra nem gondol, legfeljebb a szerelemre.

– Danójj má.

– Danójjak?

– Danójj.

– Danólhatok. Ha kend akarja.

– Há csak danujj.

Piros nagyon nótás vót, mindig csárált, mint a madár. Úgy is híjta, nádirigó.

Rá is gyújtott:

este vagyon szürkül be

a tűzhelyet seperd be

mert nem tudod ki jő be

egy szép legény döndül be

az este is nálunk vót

kilenc almát hozott vót

mind a kilenc piros vót

ű maga is csinos vót

Átkapott egy másba:

fehér ruha a fejemen

fekete gyász a szívemen

mer akit én úgy szeretök

avval együtt nem élhetők

Mér jut ennek mindig csak ilyen nóta az eszébe, s hol van itt valaki ebbe a kalitkába rajtuk kívül, hogy még a lélegzését se hallja. Kint megjött az atyus, az öreg halász.

– Gyűjjik mán, édösapám, hozott-i gacsi tojást? Nem tudok mit adni ennek a kényösnek.

– Ki van itt?

– Ki vóna? Ű van itt.

Öhö, gondolta a legény, betyárszóval meséltek tik. Nem vagyok én itthon. Másmint menne a szó, ha én vónék a szívedbe, másképp csattogna.

Kinézett a kuckó ajtaján, s ahogy néz, ahogy néz, előre kijjebb hajolva, látja a sárga főd útját. Még a feje is megszédült bele, olyat villámodott a gondolata:

A vízbe hordták a sárga fődet!… Odább e, a mélyebb vízbe… be…

Jó vattok mán, jó barátok. Lehullott a fejetekrül a párta.

Most már egészen bizonyos volt, hogy ott van a lyuk, alatta, a dikó alatt, a fekvőhely alatt. Ott van kiásva egy barlang, hátra, be a hegybe. A kunhalomból került a sárga főd.

Megörült neki. Nem tudni ki tette, ki műve, de ez nagyon fajin lesz a jövőre. Senki se tud róla… csak az, aki most is benne lappang… Ezek rejtököt ástak: ez neki lesz jó.

De honnan vesz lélegzetet? Hol van a szellőzőnyílása? Hogy éljen, aki bent van.

Az öreg halász, vidám, locsogó ember, jött s rögtön beszélt, beszélgetett, hogy milyen a hal járása, mit lát, mit fogott, a hálója mibe szakadt el.

De Piros nem volt olyan vidám és csacsogó, mint máskor. Még attól is őrködött, hogy könnyen odaadja magát az ölelésre, simogatásra, nagyon olyan volt, mint a bogáros paripa, rázódott a teste, még a bőre is a cirógatásra.

– Vót eset? – kérdezte a legény a halásztúl.

– Vóni vót, mer mindég van, ha van – óvakodott az. De már Rózsa Sándort nem lehetett ilyenekkel félrevezetni.

– Milyen nagy gödröt ástak kendtek? – kérdezte.

A halász megütődve nézett rá.

– Gödröt?

– Azt.

– Hol ástunk mink gödröt?

– Ahogy möghagytam.

Rámutatott a kunhalomra a kunyhó mögött.

Az öreg halász szinte belefakult.

– Látom, hogy a sárga fődet behordták a víz alá.

S most erre mutatott rá:

– Nagyon jól csinálták mög kendtök.

Az öreg nem tudott szólani. Piroska is elfordult, megértette.

– Most rögtön meg akarom vizitálni, hol tartanak az ásással.

– Nem tudom, mit beszélsz, édes fijam – motyogta a halász.

Ebben a pillanatban furcsa éles rikoltás hallatszott, mintha madár szava volna s mégsem az.

A legény visszanézett a kunyhó felé.

A halász viszont a nádasra pillantott, még mondta is:

– A nádirigó máma hamar kiát.

– A nádirigó? – mondta a legény. – A nádirigó máma sokat hallgat – keményen ránézett Pirosra.

Piros nevetett. Úgy nevetett, mint aki egy pillanat alatt túl tudja tenni magát mindenen. Csak lányok tudnak ilyen kétarculatúak lenni. Egyik szeme sír, már a másik nevet.

– Ott hagyta a halát, ögye mög – nevetett a legény szeme közé.

Meg is cirógatta s úgy borult feléje, mint aki az életét is odaadná most, csak minden úgy lenne, ahogy kell lenni.

– Majd én kihozom.

– Be tudok én érte mönni.

De a lány kacagva, kedveskedve elébe szökött, úgy tett, mintha nem akarná visszatartani és mégis csak tartóztatja. Nem kell már bemenni néki.

– Mönjön kend előre – mondta Rózsa Sándor az atyusnak. – Vigyen magával, ami köll, nyissa meg a lyukat, aztán magam is be akarok nézni, mennyire van, mire löhet hasznát vönni.

A halász még mindig nem döntött. Nem tudta, mit kell neki csinálni. Beismerje-é, vagy nem. De micsoda dolog ez, mégiscsak a lánya árulhatta el.

Erre ordított hát rá:

– A mönnybéli szögezzön ki a két füledön! Mit vartyogsz annyit! ha nem akar, nem akar!

Semmi értelme se vót annak, amit mondott, különben is úgy szeretett beszélni, hogy azt akárki úgy érthesse, ahogy akarja, vagyis sehogy.

De Rózsa Sándor unta.

Nyúlt a puskája után. A puska ott volt a kunyhóban; azon a helyen kellett neki lenni, ahol hagyni szokta. Most nem hozta magával. Úton nem járhatott nagy fegyverrel, ló nélkül, mert a puska nagyon szembeszökő. Volt azért neki minden megbízható helyen fegyvere.

Most újra szólott a nádirigó, vagy mi, csak már sokkal jobban lehetett hallani s azt is, hogy bent van a kunyhóban.

Rózsa Sándor abban a pillanatban, mint egy vadállat, félreugrott az ajtó nyílásából.

– Nádirigó? – mondta. – Nádirigó fészke?

A lány kétségbeesetten állott, újra csak nevetni kezdett, de mintha sírna, az apja meg tétován emelte a kezét, nem tudta mitevő legyen, csak téblábolt.

Ebben a pillanatban váratlanul egy puskacső meredt ki a kunyhó ajtaján.

Ember nem látszott. Nem lehetett tudni, ki van ott.

Rózsa Sándor megmerevedve állott, de hogy a puska után sem kéz, sem test, semmi ember nem következett, teleszíjta magát tüdőre, s mire valaki csak meg is gondolta volna, már megragadta a fegyvert.

Elébb jobb kézzel kapta el, akkor ballal is rátenyerelt. Iszonyatos erővel rántott egyet rajta.

A fegyver elsült, a dörrenés hiába csattant el, a magja valahova a nádasba repült, senkiben sem tett kárt.

Most Rózsa Sándor rávetette magát a puskacsőre, kicsikarta a kunyhóból, vele kijött az is, aki azt tartotta.

A testvéröccse: Rózsa Bandi.

A hátasló

Rózsa Sándorban megaludt a hőség, mikor a vetélytársában a saját édes egy öccsére ismert.

Csak úgy pattogott a szeme héja: nini, az öcsém.

S lassan ölelésre nyílt a karja, de a puskát elvette tőle. Puska nem gyerek kezébe való. Jobb karjával ölelte a másik emberfiát, ballal a fegyvert.

– Bandi öcsém! Vagy a lelköd?

– Vónék – mondta Bandi, s csurgott róla a verejték.

– De hun jársz? – szorongatta, s csak nézte, hogy ez annyira, de annyira hasonlít őhozzá, mintha a kis tükörbe nézne, aki a szőrujjba van.

Csak barnább, mert neki barna hajához rőt bajsza volt, s szakállát nem lehetett meghagyni, mert úgy csúfolták: piros szakállú.

A haja is keményebb sertéjű, kondorabb, mint az övé, termetre is kicsit nyúltabb, magasabb, mint ő. Szóval tetszett neki az öccse rettenetesen. S úgy megörült neki, hogy nem is tudta volna kimondani.

– Na hun jársz? – szólt s elvette a puskát… Azért elvette… Azért ha puska, az csak az ő kezébe való… Leeresztette maga mellett a földre és rája támaszkodott.

– Éppen tégöd kereslek – mondta Bandi.

– Éngöm? – csodálkozott el Sándor.

– Tégöd.

– Há mér?

– Csak.

– Jól van, öcsém. Ha te engöm keresöl, akkor jó van. Akkor gyere velem, ülj le. Piros – kiáltott a lányra. – Süssél halat!

– Van – kiáltott a lány vígan. Nem is csodálkozott.

– Süssél frisset. Nyárson.

De Bandinak nem tetszett ez a hang, ahogy Sándor a Pirosra néz. Mert ha ő, akkor más ne, még Sándor se, Rózsa Sándor, a testvére, mindene. Asse. Igen, de ő olyan természet volt, hogy ő nem bánta, ha fát is vágnak a hátán: ő nem tudott másat másképpen megütni, csak úgy, hogy magát ütötte, a szívét, s rögtön arra gondolt, hogy ha Sándor akarja a Pirost, ő elöli magát a mocsárba, de most rögtön.

Sándor észre is vette az öccsén s nagyon csudálta, hogy ennek úgy tele van evvel a Pirossal a szíve? Megcsóválta a fejét, de nem szólt.

– No gyüjjé, üjj le.

Levetette magát a füves parton, intett az öccsének, míg az is oda nem vetemedett.

– Hun vagy, mit csinálsz? – így Sándor.

– Veszelka Péternél dógozok.

– Veszelka Péternél?… Mit?

– Ami gyün. Most kukoricát kapálunk. Tőtögetjük.

Rózsa Sándor elgondolkozott.

Még meg is irigyelte az öccsét, aki olyan falat kenyér jó embernek látszik. Mindig csendes vót, meg vidám, tudott egészségesen nevetni, szép fejér foga csillogott ki a jó vaskos szájából. Ebben nem hasonlítottak, mert ő inkább az anyjuk vékonyabb szabású száját örökölte. S gondolta, evvel jól járt: mert az ilyen duzzadtszájúak csókolásért halnak, a keskeny szájúakért meg öli a fejérnépet a vágyakozás. De ők hidegebbek tudnak maradni.

Hát a Bandi gyerek azért vész Pirosért. Hm.

Másnak aligha. Neki nem bánja. Van még több jány is a világon.

Meg aztán ez a jány nem is arra való; nem neki. E jó lesz tanyasi asszonynak, szegénynek, tűrőnek, szorgalmasnak. De neki e kevés. Mit tudjon ő evvel a kis locskafecske teremtéssel kezdeni?

Legyen hát a Bandié. Neki adja. Rá testálja. Bírja. Bírjon véle. Jól járnak, jók lesznek egymásnak, s meg is mondta hangosan:

– Jól van no.

– Mi? Sándor?

Sándor legyintett s ebben igen nagy adás és békesség volt már.

– Lögyön a tiéd.

– Mi?

– Piros.

Bandi elnémult, akkor megszínesedett az arca.

– Enyém, Sándor?

– Tiéd, no.

Bandi elhallgatott.

Aztán sokára maga elé tűnődve megszólalt:

– De még valami kék hozzá, Sándor.

– Mi?

– Egy jó hátas.

– Hátas?

– Veszelka be tudna most igazítani a városhoz. A ménöshöz.

– Hm. A ménöshöz.

– Most oda.

Soká hallgattak. Már a nap egészen lemenőben. Alig van kint a fele a főd karimáján. Az égen nagy tarka vérhabok úsznak.

– Elvöszöd?

– Akkor el.

– El.

Mind a ketten odanéztek a lányra, aki a tűz előtt imbolygott, ahogy a láng verte. Milyen takaros volt. Kedves kis bögyös, kerek hátú, jó erős lábú, vidám dalolású.

Éppen azt dalolta, hogy:

hej halászok halászok

mit fogott a hálótok

nem fogott az ögyebet

piros szárnyú keszeget

hát a keszeg mit öszik

ha a bárkába tőszik

nem öszik az ögyebet

petrezselyemgyökeret

hej balászok halászok

de szennyes a ruhátok

talán nincsen babátok

aki mosna reátok

halászlegény hallod-e

mér nem házasodsz meg te

mér nem veszöl el egy lánt

akár engöm akár mást

Odanézett a legényekre, észrevette, mit mondott a nóta, s mintha egyszerre mind a két legényre nézne s mintha neki éppen mindegy volna, ha akármék is, csak tenné? – s nevet.

A legények lefeküdtek a fűben. Mind a kettőnek volt elég gondolnivalója. Bandi arra gondolt, hogy a bátyja, ha arról a lóról gondoskodást tönne… Neki meg milyen jó volna, ha lova volna. S már ott is érezte magát a város állomásában, örök kommenció, szép feleség, gyerekek… Becsület… Még számadó is lenne belőle mihamar: mán milyen lovat tud neki hozni a Sándor… De nem mert feléje se nézni, hogy valamiképpen azt ne gondolja, mintha ő ezt, meg ilyet kívánna tőle, hiszen tudja ő jól, hogy nem kis dolog, mert ha kicsi dolog volna, akkor ő maga is megtette volna már… de hogy lehet megtenni?… Kurázsi kell hozzá… Nem is lehet kimondani, mi kell ahhoz… Mindenképpen Sándornak könnyebb, mert lova van. Lóval csak könnyebben lehet megkeríteni a világot, hogy nincsen-e valahol s valamerre még egy ló, istállóban, pusztán, valamicsodás, aki éppen arra kívánkoznék, hogy Rúzsa Bandi alatt ficánkoljon, ha ménesbeli csikós lesz… Gyalogszerrel? Hogy lehetne gyalog embernek a maga két lábán ló után futni, de még mög is fogni, hm.

De másról van azért itt szó.

Egészen másról.

Valami olyanról van szó, hogy neki már még a gondolatára is ég az arca, a füle és elszorul, szorong a belseje, mindenestül; nem bírná megtenni…

Megtenni nem bírná.

De még szeretni is úgy szeretné, ha nem is kellene tudni róla. Úgy vóna jó, ha Sándornak vóna két lova s azt, mondaná: Öcsém, nekem kettő van, az egyiket neked szántam.

Így lenne jó.

Mert így tisztességgel esnék. Így vóna, ahogy kell; a városi ménesnek csak jól nevelt, jó családbeli, mindig lovas fajta csikósoknak a gyerekét veszik fel, akinek apja van, anyja van, otthon a városban vagy valahol Röszkén, hol kis háza van, akármilyen kicsi, mert minél kisebb a ház, annál jobban ragaszkodnak hozzá a népek. Mert nagy házat lehet cserélni, Szegeden még az emeletes házat is ki tudják váltani, hogy most e lakik benne, most meg a, de a kicsi ház, a kis putri forma, a cserénynél nem nagyobb, de örökös faluszéli ház, az a családnevelő, az a fészek, az van a lelkéhez nőve kinek-kinek, aki benne lakik, mint csigához a héja. Azt a kis házat senki meg nem mocskolja, meg nem szégyenösíti. Hogy kerülne többet a falubeliek szeme elé, aki ilyen kis házból elszéledne ily cselekedetre?

Ők is odavalók Röszkére. Ott születtek. Nem pusztai ellés a Rúzsa András gyermeke. Igazi falusi emberi ivadékok ők. Benne is benne van a nagy töredelöm, hogy vissza akar jutni az emberek tisztességébe… De így nem lehet soha… nem lesz belőle semmi… Hogy csikós létére méneshez nem tud jutni s kell neki kapát forgatni, mint egy csorvasznak, ha kifogyott belőle a szufla.

De ilyeneket nem lehet ám megmondani Rózsa Sándornak, mert ki tudja, Rózsa Sándor, a maga nagy dicsőségében hogy vélekedne felőle, ha értené csendes elgondolkodásait.

Rózsa Sándor ezalatt ilyeneket mélázott:

Legalább vóna egy jó testvér. Akihez ha nem is megy az ember, de lehetne elgondolni, hogy baj idején, mikor kukoricakupacokban kell tölteni az éccakát, meg a fagyott nádas zsombékjaiban, mikor farkasok üvöltenek és semmi istene nincs a szegény legénynek: legalább tudná, hogy van egy édes testvérje, akinek meleg van a kis hajlékában, s télen is van kenyere, mert a város télen is kiadja a kommenciót búzában, szalonnában, fejelés csizmában, sót is ád, meg fődet is, amin az asszony úri módon eldolgozgathat, és se dézsmát nem szednek, se robotra nem kergetik… gyerekeik is lehetnek és fel is nevelhetik…

Meg még van valami: ha az embernek ilyen meglett testvérje lenne, akkor az is lehetne, hogyha soha több esetbe nem esnék, akkor tán szálszálon húz, ki tudja, tán még belőle is lehetne ménesbeli…

Oldalt fordult, mert szédítette a nagy ég. A fejét belehajtotta a fűbe, hogy közel legyen a földhöz, amiben olyan igen jó lesz megpihenni… De mikor?… Még csak húszon túl, hány esztendeig kell még tűrni s cselekedni, hogy elérje azt a boldog napot, hogy alája kerül, aminek most a tetején van… a fődnek.

Még soha, mióta él, ilyen rettenetes vágyakozás nem rohant rá, mint most, ebben a percben, hogy itt van ez az ő egy édes testvérje, s ebből embör lehet, csak egy ló az ára…

Egy ló. Egy jó hátasló. Így mondta Bandi. „Egy jó hátas.”

Megrázkódott. Ott a szép pejkó. Akibe beleszeretett, jobban, mint a csúf jányba; az úton, mikor ment Röszke felé…

Halasi tanyák, Mérges-puszta, Kígyós-puszta. Halasi emberek. Bátori, Rozgonyi.

Hogyan is hallotta? hogy egy Bátori nevű nevelte vóna, s Rozgonyi, a gazdája… Nemes úr… Gárgyán Mihály tanyás kertész… csak úgy kavargott a fejében, mert nem volt ideje ki se gondolni, már a mögött a járt, hogy azt a hirtelen dagadt Veszelka Imrét most kipróbálhatja…

– Hé, Szurtai. Öreg!… Ne mondjam kéccör!

Az öreg halász feltápászkodott.

– Kejjön fő… Elmögy, ahova mondom…

Az öreg rendbe szedte magát. Más mindenki aludt. Aludt Piros bent a kunyhóban a bevitt sáskévén. Aludt Bandi a kunyhó előtt a rossz bundán. Sokat vakaródzott szegény álmában. A bunda miatt. A kutya is azon hál. Sok a bolha benne.

Az öreg beljebb húzta a fejébe a vedlett süvegét, a botja után nyúlt. Evvel megvolt az öltözése.

– Ide ügyejjön. Elmögy Röszkére…

Lassan, tagolva, értelmesen megmagyarázta az öregnek, hogy találja meg Veszelka Imrét. De ha nem volna otthon, akkor is elő kell keresni. A nádasokon eltalálja.

– De vigyön magával kend egy tarisznya halat. Az anyjának. De engem ki ne mongyon kend. Mögértötte. Az én nevem sehol soha ki ne ejcse a száján. Tuggya. Az én nevem hallgass! Senkinek másnak mög ne mongya, ha kettőbe hasíttyák is, csak magának Imrének, annak is csak súgva. Annak is csak eccő. Az abbúl mán mindönt fog tudni. Osztán gyönni fog, ahová kend tanácsojja, hogy gyüjjön.

– Ide?

– Ide a rosszbetegségbe! Nem ide!… Majd mögmondom, hova.

Avval közel hajlott az öreghez és súgva beszélt hozzá.

Még mintha attól is félne, hogy meghallja. Mintha még a követjének se volna szabad tudni, hogy hova.

Sötét volt, de csillagos az ég.

– Ha ott nem tanálnának – mondta óvatosan a betyár –, jelöt hagyok, hova kő mönni… De a jelöt csak akkor ércse kend, ha tiszta a levegő… Ha három nádbugát lát kend a nyírfa ágára kötve, az azt jelenti…

– Értöm.

– Ha ötöt, az mög aztat jelönti…

Az öreg bólogatott.

– Ha mög kilenc nádszálat lát összehajtva, osztán mögkötve, az mög aztat jelenti…

– Jól van, jó… Értöm, értöm, nó.

– Esze lögyön kendnek, apám… Vőt adok kendnek… Öcsém kezibe juttatom a jányodat, atyus.

Az öreg a szeméhez nyúlt. Öreg volt már. Szeretett volna szabadulni a lánytól, mert szép lány… sömmi se lösz belőle… a szép lány a legnagyobb csapás az özvegy apára: arra nem löhet számítani. Csúnya még mögmarad, legalább egy darabig, de szép lány soha.

Hanem a Bandi gyerek. Az igen. A jó vóna. Vőnek.

Ez nem, ez a Sándor, ettül jobb szabadulni… de a kisebbik: az falat kenyér… Az sose fogja szemére hányni, hogy elvette a lányt…

Már el is tűnt a ladikjával.

A ladik súrolta a nádast, törte a szárazzát, soká hallatszott a csörtetése. Evezőcsapás, köhintés. Tiszta a levegő.

– Tán csak nem lösz eső – mondta a betyár.

Lókötés

A közbiztonság: a polgárosult élet.

Szinte nem is lehetne megérteni, ha nem emberek volnának az emberek. Hogy lehet az, hogy Szeged határában, a várostól – már a vártól, ahonnan a biztonságot számítani kell, mert ott van a katonai és csendbiztosi parancsnokság – hogy innen légvonalban pontosan harmincöt kilométerre fekvő tanyán Gárgyán Mihály estéről estére a legnagyobb megnyugvással fekszik le a feleségével egy ágyba, tudván, hogy nem történik velük semmi más, csak az, hogy rájuk borul az isten sötét éjszakája, és az a jó isten holnap reggelre meghozza a fényességes nappalt. Odáig alhatnak, vagy azt teszik, ami jólesik. Senkire nem tartozik semmi, mert a suhanc fiuk kint hál az ólban s éppen azon gondolkodik, hogy már ő is elég hajlandóságot érez magában, hogy valahonnan egy éccakai társat szerezzen magának… persze a szebbik nembül…

Ha annyi s annyi éjszaka elfolyt, és soha még nem történt semmi.

Ha sohase verték meg még az ablakot rossz emberek. Még soha nem támadták meg őket vagyonért, javakért. Amiket oly nehéz becsületes kemény munkával megszerezni s olyan könnyű éccaka setétje alatt egyszerűen zsákba szedni…

Szegény Gárgyán Mihály.

Milyen édesdeden szunnyad már elfele. Mellette a jó kis kövér felesége is, olyan igen megnyugodva s kielégítve. Lehet mondani, hogy nagyon meg vannak egymással elégedve, még félálomban is megsimogatják egymást, amitől az asszony szíve úgy meg tud melegedni. Hogy az ember nemcsak akarja, de szereti is.

Belesimul azért az ura karjai közé, s hajtja fejét nagy szerelmetes álomra.

De mi az? Kutyaugatás!

Mit akar az a kutya?

Nyúl szaladt el erre?

Itt nincs szomszéd. A legközelebbi szomszéd majd csak egy órára van. Dél felé is majdnem annyira; a mérgesi pusztán nem lakik senki. Azért is lehet itt bátorságban élni. Ki venné magának a fáradságot, hogy ezt a rozzant kis házat oly nagy fáradsággal megkeresse a halasi határban.

De a kutya nem hagyja, s egyre jobban vonít. Csahol, vonít.

Pedig ő nem is hallotta, amit Gárgyán Mihály a feleségének mesélt, hogy valami betyárok milyen bosszút állottak a pandúron, aki a menyecskét megtámadta.

Tegnap hallotta vásárosoktól, akikkel találkozott az átokházi úton, s nagyon furcsának és különösnek s mulatságosnak találta a hírt, s azt a feleségének este elmesélte, lefekvés után, s attól lett nekik olyan jó békességük.

Egész fiatalok lettek.

Mert mint a futótűz hatotta át az egész szegedi határt, s azóta a vásárosok biztosra már még távolabbra is elhordták a hírt, hogy miféle betyár támadt az alsóhatáron. Hogy az megfenyegeti még a perzekútorokat is, és meg is bosszulja, ha túllépnek a hatalmukon.

Nem is tudni, hogy vót-e már valaki, aki ilyet elrendelt volna, a papokon kívül, de hát a papok nem szokták a vétkest késsel beretválni, legfeljebb kiátkozzák őket a templomból.

Hát ez nagyon felbirizgálta az egész határbeli népet, aki csak hallotta, mindenki nevetett, mindenki csóválta a fejét, s egyszerre sokkal szebbnek találta a feleségét, mint előtte való időkben. Mert az a jeles, hogy a házastársak közt micsoda nagy összebúvást hozott. Valósággal megújította a szent házasságot. Akik szerették egymást, most még jobban szerették, akik már elhidegültek, most egyszerre visszaéreztek fiatalkoruknak szerelmes ideire.

Annál jobban átengedték magukat a közbiztonságnak.

Még otthonabb érezte magát ki-ki a maga kis házában. Még jobban magáénak érezte azt, ami az övé. Még azt is, ami nem az övé. Gárgyán Mihálynak is eszébe se jut, hogy most is micsoda nagy gazságért járt ő az átokházi ménesben. Mert az a pejkó, akit kivitt a ménesre, rettenetes nagy kegyetlenségnek és igazságtalanságnak a történetére emlékezteti.

Azt a csikót egy igen szegény-szegény ember nevelte. Úgy nevelte azt a Rozgonyi uram kis tanyása, mint a gyermekét, a szeme világát és a mennybeli üdvösségét. De Rozgonyi uram egyszer kimegy arra a távoli tanyájára, s meglátja a lovat, megszereti, elrendeli, hogy azonnal be kell szállítani az ő udvarába. Igen, de Bátori Bálint ellenszegül. Erre Rozgonyi uram megharagszik, a jobbágyot kiveti a hajlékából, a tanyai putrit felgyújtja, a lovat elviszi, Bátorit gyerekeivel együtt kizavarja az ég alá.

Övé a ló, azt csinál vele, amit akar.

Ezt a lovat kellett Gárgyán Mihálynak a kígyósi tanyáról a mérgesire hajtani, s innen szegedi határba, az átokházi ménesbe szállítani, ami hála istennek szerencsésen meg is történt, neki a többihez semmi köze. Nem is lehet többet köze, mert a ló már el is van adva, úgy hallotta a szegedi főkapitány vette meg, Müller főkapitány, osztán úgy rendelte el, hogy az átokházi ménesbe adassék, Majsa számadóhoz.

Ő most már nyugalommal hajthatja nyugovóra a fejét.

Abban a bizodalomban, hogy ha eddig megőrizte az Isten kegyelme, ezután is csak megőrzi.

Mér is lenne változás e világ rendjében.

Valaki jön.

Felemeli a fejét az asszony, s az urára támaszkodva figyel.

Ijedten fülel a távolba. Csak nem lódobogás?

Jóságos isten, ki jön erre lovon? Eltévedt valaki biztosan. Tán Halasra akar menni s nem tudja az utat. De ki lehet?

Nem akar nyugodni az a gyalázatos kutya se, már az öreget is felköltötte, a Marost, pedig az már nagyon öreg, csupa fogatlan s még ugatni se szeret.

– Apjuk. Hallod?… Embör!

Ébren van már az apjuk is, de szeretne úgy tenni, hogy nincs semmi baj. Nem jön ide senki, csak a kutya álmodik.

Milyen ijedten ugat a kutya – gondolja az asszony. Éccaka megijed az ember. Még a kutya is. Ez az ember meg nem akar mozdulni. Ez is figyeli, mit beszél a kutya.

A kutya azt mondja, hogy valaki jön… Lehet róka is vagy valamilyen állat… De nem: ember. Itt ember jön!

Úristen, minek jön ide ember?

– Hallod, apjuk?

– Ne zsinyegj mán, hogy dögöjj mög! – röffent rá az ember a feleségére, elfeledkezve a nagy szerelemről.

Az asszony elhallgatott. Még meg is nyugodott. Már az urára eresztette át a felelősséget. Ha ébren van, már jó.

– Három! – mormogta Gárgyán Mihály. – Három! Lovasok!

– Uram irgalmazz, szűzanyám segíts! – vetette a keresztet az asszony.

Gárgyán Mihály leugrott az ágyról. Hosszú gatyájában csaslatott a setétben az ajtó felé. A gatyája suhogott, ahogy a lába szárát verte. Mezítlába azonban óvatosan leselkedett és semmi neszt nem ejtett.

– Vigyázzon kend magára. Ott a balta.

– Á – mondta Gárgyán Mihály nagy magabíztában. Mire az a balta… A még ráér… Puska ha volna. De puska nincs… Holnap bemegy Halasra, s mögmondja Rozgonyi uramnak, hogy neki puskát adjon ki…

Ahogy kilép az udvarra, hát három ismeretlen lovas áll meg a ház előtt. Magasabbak voltak, mint a házacska. Éppen most állottak meg. Kerítés a pusztán nem lévén, kapu semmi, úgy állottak elébe, mint az isten tenyerén. Látja Gárgyán Mihály, hogy a fia is kidugja a fejét az ól ajtaján, szeretné neki kiáltani, hogy húzódjon be, ne mutassa magát… legalább ü…

– Miska bácsi – szólalt meg egy ismeretlen hang, de oly éles, csengő hang, hogy azt soha el nem felejti. Olyan, mint az ítélet trombitája, élesen és rémisztően sikít rá: – Vezesse ki kend a pejkót!

Csak most ijedt meg Miska bácsi. A pejkó az! az! Mi lesz most. Most mi lesz, úristen. Mit csinálnak most ezek vele… Kik ezek? Betyárok! Ezek őt most dühökben agyonverik?

De ijedtében megindult, mintha a pejkó az ólba volna, s már mikor szaladt, eszébe jutott, hogy ezt nagyon bolondul cselekszi, hiszen nem fogják elhinni, hogy nincs itthon… De már addig nem állhat meg, míg oda nem ér… Az egyik lovas úgy faroltatta a lovát, hogy majdnem legázolta őtet. A fia már elbújt, megijedt szegény gyerek.

A lovasok még nem tudják mire vélni, hogy nem szól, csak dűlnek rá a lóval, s látja ám, hogy balták meg pisztolyok vannak a nyeregkápába.

– Nincsen az ólba! – mondta ijedten.

Hogy csönd lett, felvont szemöldökkel, kitárogatott kézzel mondta:

– Nincsen az ólba sömmi, csak a két kis rossz meddő tehenem. Pejkó nincs itthon.

– Hát hun van?

– Kéröm alássan, kint van a ménösbe. Mán egy hete kint van.

– Hüj, az ántiját – mondta egy vastag hang.

– Még hogy nincs-e! – szólt egy fiatal nyers hang is…

Gárgyán Mihály egyre nagyobb félelemmel mondta:

– Ha tudtam vóna.

Majdnem azt mondta, hogy ha tudta volna, hogy szükségük lesz rá, dehogy vitte volna ki, még érte is ment volna, nagyon sajnálja, hogy nem értesítették… De azért nem vesztette el az eszit, abbul is látni lehet, hogy azt mondta már egy hete kint van a ménesben, pedig csak tegnap vitte ki.

Mindenesetre nagyot csökkent benne a félsz, mert a betyárok nem látszottak olyan veszedelmeseknek. Ezeknek a pejkó kell, nem ő, nem a felesége, nem a gyereke, nem a meddő tehenei. Urak ezek, a pejkó kell ezeknek! Höhö… még nevetett is már magában: a pejkó… annak nagy foga van… már az nem is a gazdáé, hanem Müller főkapitányé. De honnan tudnak róla, hogy itt vót egy kis ideig?

Az is nagyon megnyugtatta, hogy a betyárok közül kivált kettő nagyon szólogatott, s nem is fenyegető hangon, csak úgy csudálkozással, hogy ejnye, ezt nem is gondoltuk vóna, hogy nincs itthon…

Ő is aztán mind szaporábban beszélgetett s egész kedvesen, kedveskedve; mintha adós volna és a veszedelmes hitelezőt csillapítaná. Még nevetgélt is már hozzá, a hangja muzsikált, mintha valami hízelgő dologról lenne szó. Mer így kell ám ezekkel beszélni. Emberek ezek, fiatalok! Ha arra kerül, odaütnek, de ha nem ütnek, akkor meg simogatni kell őket. Fokos van a nyeregbe, fejsze, pisztoly. Hogy csak lovat keresnek, megnyugodott. A ló a gazdáé, de a két kis tehén ha rossz is, ha meddő is, az az övé. Így egy kicsit bátorságra kapott, beszélgetni kezdett:

– Mer a gazda azt parancsolta, Rozgonyi uram, Halason, hogy vidd ki Mihály a lovat, azt mondja, a ménösbe. Mög ne lássam, hogy egy éccakát itt töltsön. Nincs bátorságba. Aszongya… Igaz is, szép a csikó… nagyon szép, harmadfű az egész, de lehet mondani, hogy igen jó ló lösz belüle. Jó futós ló. Így osztán kivittem. Magam vittem ki, mert beszélni is akartam rulla a számadóval, hogy különös gondja lögyön rá… mer azér, hogy…

– Hogy a hótt ötte vóna le a körmit – dörmögte az egyik betyár, akinek olyan vastag volt a hangja, mint a kolomp kondulása.

De már látszott, annyira meg vannak zavarodva ettül a váratlanságtúl, hogy nem is tudják, mit csináljanak. Mintha meg is szűntek volna betyárok lenni, csak éppen csikósok voltak, pusztaiak, emberek.

Még a gyerek is kidugta az orrát az istállóbúl. Valami úgy megbékült az éccakában, hogy ki mert jönni, s az óriás betyár, aki nagy lovon ült, szinte az égbe nőtt, rá is köhintett:

– Énnye öcsém, Miska, be megnőttél – mondta –, mióta nem láttalak.

Ki lehet ez a rettentő égimeszelő betyár? A Miska fiú bámészkodva nézte a sötétben.

A vastag hangú is újra szólt:

– Énnye ugyan régön láttam kendöt, Miska bácsi.

Gárgyán Mihály már felülkerekedett. Mitül féljen. Ezeknek ló kell, ló nincs. Egész abbahatta az elébbi kedveskedést, hiszen szinte káröröm volt már benne, hogy így pórul jártak.

– Én pedig kendet nem is ösméröm – válaszolt fel a lovasnak, de csak mikor mondta, vette észre maga is, hogy mennyivel szelídebb a szava, mint ahogy gondolta volna. Azér nem megy olyan gyorsan a megbátorodás.

– Ösmér, nem ösmér, van-é abrak – így a vastag hangú a sötétben.

– Abrak? Abrakot montál, öcsém? Hm.

Nem volt semmi abrak, csak amit a pejkó elől ellopott. Azért is vitte ki már tegnap, hogy megmaradjon az abrak.

– Abrak, abrak! De szaporán! mert oda tanálok köpni!

Fogta a pisztolyt, megcsillogtatta.

– Jó van no – motyogott az öreg s bement az ólba.

Nem sokáig volt bent, már hozott ki egy zsajtárt; ócska fazsajtár volt, elég jól tele volt árpával.

– Itt az egész. Több nincs az összesbe.

Csönd volt. A betyárok gondolkodtak, kevesellték.

– Szájjatok le, fijaim, ötessetök – mondta.

De a vastag hangú oda tartotta elé az abrakostarisznyát, s bele kellett önteni az árpát. Jó nagy tarisznya volt, éppen belement. Akkor az bekötötte a száját a kantárral, s maga elé tette keresztbe a nyeregbe.

– Hun a pej? – kérdezte az a legény, aki elsőnek szólalt meg, az éleshangú.

– Átokházán.

– No!

– Majsa számadó.

Hozzátette:

– Ha ösmerik kentök.

S odasandított a középső legényre, ennek van a legijesztőbb szava.

Az óriás rámordult:

– Ne ugass! – felemelte az öklét az öregre, aki azonnal kicsire húzódott, mint egy sün, de azért csak a középső legény felé ügyelt.

Ez szólalt most meg:

– Most bemögyünk a városba! – szólt szigorúan. – Hanem hónap estére együvünk, akkor majd mögvilágosítjuk kendnek, hogy kik vagyunk s mit akarunk!

Evvel megfordította a lovát s nagyon büszkén elugratott.

Gárgyán Mihálynak megfagyott a lelke. Minek jönnek ezek vissza? Még az izzadság is kiütött a homlokán. Pedig azt hitte, már meg is szabadult tőlük. Annyira meg volt rezzenve, hogy arra se ügyelt, hogy az óriás ráröffent:

– Mögértötte kend?

A vastag hangú is oktatta:

– De hónap este itthon lögyenek, erre mög amarra – s kikerekítette betyárosan.

– Hová mönnénk – morogta Gárgyán Mihály, akinek már nagyon elment a kedve, ezektől a kettőtől nem is félne, csak az az első, az igen kemény, igen elszánt, attól félni kell.

Még akkor is ott állott, nézett a messzibe, a sömmibe, mikor már a lovasok régen eltűntek az éjszakában.

– Ezek nemügön mönnek a városba… éppen, hogy visszafelé mönnek…

– Átokházának – suttogta a fiú.

– Inkább a kígyósi pusztának. Úgy vélöm.

Becammogott a házba. Minek akarnak ezek holnap este újra visszajönni. Hászen ő akkor idehíjja a komiszárust. Perzekútorokkal. A vármegyét. Hónapig a szegedi katonaságot is ki lehet híjni.

De ez nem volna jó, gondolta hozzá, mert azok most éppen verbuválnak. Nem volna jó, mivelhogy a Miska fiát is elvinnék.

Minden lépésen úgy nyögött át, mintha mázsás zsák volna a vállán.

A testes kis felesége a pitvarajtóban ácsorgott, egy ingben, mezítláb, csak a fejére kapott fel egy ócska vászonkötényt, avval takarta azt a kíváncsi fejét.

– Emöntek?

De Gárgyán Mihály nem felelt. Ment befelé a vaksötétbe. Nyomódott be, odatalált az ágya szélére, leült és búnak eresztette a fejét. Az asszony suttogva ismételte.

– Eemöntek?

– Né ugass mán annyit, mögsüketül a fejem tülle.

Az asszony érezte, hogy még mindig ijedtség van az urában, pedig ő még meg is könnyebbült, hogy semmi se volt, csak egy kis beköszönés.

Igen soká állott az ajtó mellett a sötétben. Végre azt kérdezte, most már ő is félt.

– Minek gyünnek ezek vissza?

– Miattad – rikkantott rá az ura. – Nem csókoltak mög. Azér.

Később azt morogta nyersen:

– Addig nem hagynak itt, ne féjj, míg sorra nem csókolgatnak…

Még később:

– No mán hogy öszi a nyavaja, hogy itt hatták, csókolatlan.

Aztán megbánta. Hiszen ez is meg van ijedve, ez a sömmi asszony.

– No, gyeride – mondta. Az asszony lassan oda cammogott hozzá, bebújt, az egész teste vacogott a hidegtől meg a félelemtől.

Az ura rátette a tenyerét, érezte, hogy az asszonynak rázódik a teste. Megsajnálta. Azt mondta vigasztalva:

– Inkább tégöd vinnének el, mint a pejkót.

Egy kis kedveskedéssel tapogatta meg: hisz az övé. Neki szabad.

Kígyóson

A három lovas ezalatt már majdnem elérte a kígyósi pusztát.

Ott is volt egy tanya, a Gyenise Péteré. Mind a hárman éppen arra gondoltak, hogy ott is lehetne abrakoltatni. Ott több kerül, mint ennél a nyomorék Gárgyán Mihálynál. Az gazda, nem tanyás cseléd, mint ezek.

Mikor a tanyaház már meglátszott formán, az első lovas egyet füttyentett, mire a másik kettő csodálkozva megállott.

Az első lovas mint a cövek állott, a lova meg nem moccant volna! A másik kettő már előugratott, de az újabb füttyentésre hozzá tértek.

– No mi lött? – kérdezte az óriás.

– Mi lött? – mondta a vezér. – Mi lött… Mögmondtam nektök, hogy mikó munkában vagyunk, sénki egy szót ne merjön szólni! Mögmontam vagy nem montam?!

– Hát osztán – dörmögött az óriás a sötétben.

– Nahát! – s elkanyarított egy káromkodást. – Mög ne próbáld még éccő, hogy neköm Miska bátyám így, Miska öcsém úgy!… de régön láttalak!…

A legények hallgattak.

– El akartok adni? – folytatta a vezér. – Nyakamra akarjátok hozni a fogdmögöket?… Mit nyájaskodtok vele? Nem vizitába mögyünk hozzájuk, hanem okkal! Adja ide, ami köll, többet ne tudjon, ne halljon sömmit!

A két legény még bele is veresedett, mert igaza volt a fejesnek.

– Jó van, Sándor – morogta a vastag hang egy kicsit távolabbról.

– Ki az a Sándor?! – robbant ki a düh a vezető legényből.

S hörögve vágott le:

– Még az a magasságbeli isten, még annak se kő möghallani, hogy ki a Sándor, ki az Imre, ki a Pisze Matyi!

A vastag hangú megdermedt, hogy betyárnevét hallotta.

A legény újra sziszegett:

– Nincs nevem!… azt mögtuggyátok… néköm nincs nevem!… De nemcsak munkába nincs: énneköm ezután se éjjel, se nappal, soha sincs nevem!… vagy én is képön terömtölek bennetöket a tulajdon nevetökkel, löhet kormos a pofátok!… Ölég.

Evvel a csizmája sarkával horpaszon rúgta a lovát, az kiugrott, mint egy bolond s elvágtatott.

A két legény utána ügetett. Lógatták fejüket egy kicsit, de azért igazat adtak neki.

Nemsokára ott voltak a Gyenise Péter tanyáján. Ott nagy kutyák rohantak elő, fene üvöltést kezdtek.

De a vastag hangú egy szót se szólt nekik, csak lesuvadt a lóról, s leguggolva kezdett menni feléjük, valamit szagoltatott velük, amitől azok eccerre elhallgattak, kezdtek nagyon szimatolni, szaglálni, a legöregebb mérges kuvasz hatta, hogy ölbe vegye a Pisze Matyi, hanyatt feküdt neki, megcirógatta a hasát.

Gyenise a házban azt hitte, ismerősök jöttek s kiszólt, hogy:

– Kija?

Nem felelt rá senki.

Erre Gyenise Péter már ott állott a ház közepén kurta, szőrös, sovány lábain, ahogy lelépett az ágyról, kezdett a csendtől reszketni. Fulladt hangon újra kiáltott:

– Kija?!

De a válasz csak az volt, hogy valaki bottal megverte az ablak fáját.

– Jaj ne mönny ki! – suttogta a felesége, aki nyavalyatörős kis sovány asszony volt, ott gubbaszkodott az ágy végében, oly kicsire összehúzódva, mint egy csomó szösz.

Még eccer suttogta rémületében:

– Ne mönny ki!

– Mit tudom én, kik azok – mondta Gyenise Péter, s a foga vacogott. Némák, hogy nem szólnak?

– Ne mönny ki – sürgette a felesége, mert a gyerekek kezdtek felneszelni, a kicsi elsírta magát. – Hallgass, te, mert rád töszöm a lábom, te.

Tudta, hogy az ura nem is hallgat rá. Nem törődik az ővele.

Még ide a kígyósi pusztára nem jutott el a röszkei perzekútor esete, hát ez a házaspár még a rendes szeretetlenségben volt egymással.

Gyenise Péter az újabb döngetésre elszánta magát. Hogy csend volt, szerette volna azt hinni, hogy csak a szél zörgetett, de a falat verte valaki, nagy bottal. Tán gulyások ezek, hogy ilyen bunkós botjuk van.

Az ajtón nem volt semmi, csak egy ócska lepedő szúnyoghálónak. Meg a félajtó a kutyák meg a tyúkok ellen. Nem érdemes itt ajtót lakatolni. Senki se jön, s ha jön, isten ments, akkor meg úgyis bejön.

Kilépett s újra azt mondta:

– Kija?!

– Abrakot! – mondta a vezér lovas. – Önnivalót.

Gyenise Péter kis ember volt, kis veres ember nappal. Így éccaka nemigen volt semmilyen, annyira berezelt. Csak gondolta: jól vagyunk mán! hisz ezek betyárok!

Rögtön kezdett a keze szára fájni, úgy sajgott a rettegéstül, mintha belelőttek volna. Attól fájdult meg, hogy neki magának kell megkeresni az abrakot, s neki kell kimérni, mikor így aratás előtt nagyon gyengén áll a kamora.

– Hányra? – kérdezte azért. – Háromra? – hogy senki se szólt rá.

De most valami durranást hallott. Valaki karikást eresztett, s nagyot csördített vele, s abban a pillanatban az ódalában érezte a karikás ólomvégét.

Míg érezte, hogy a vér kiserked a veséje felett, azt szepegte magában: Nem gulyások, csikósok!

A veséje annyira kezdett fájni, majdnem leromlott a földre; de kínlódva lábon maradt, s kapaszkodott az ajtófélfába; ezek agyonverik!

Ment hát a ház vége felé, tapogatva, vesződve, mintha menekülne, alig tudott lépni, vonszolta magát.

A karikás újra csattantott egy nagyot, akkorát, mint a puskalövés, azt még a kutyák is megsokallták, s elkezdett az egyik szűkölni kínjában. Ugatni nem mert, még mindig ott csücsült köztük Pisze Matyi, aki hangot sem adott, csak valami kurrogással csitította a kutyákat.

Gyenise szűkölt az új fájdalomtól. Az ostor megcsípte a fenekit. Verejték verte ki a homlokát s az egész testét, de azért ki tudta nyitni a kamara ajtaját s nyöszörögve mondta:

– Ehüné…

Pisze Matyi ballagott az ajtóhoz, s várta mi lesz, de a kését kézben tartotta, ha talán a paraszt a setétből kilő, vagy valamit próbál.

De Gyenise Péternek eszébe se volt, megkereste a zsákot s előhozta. Fél zsák zabja volt még, úgy ahogy volt, az egészet kiadta.

– Zab – mondta nyögve s újra elcsuklott, s le is kellett guggolni neki, mert ökröndözés jött rá.

De a betyárok nem sokat teketóriáztak. Az óriás leszállott a lováról. Az ő szemük hozzá volt szokva a setéthez, s látta, hogy a gazda elesett vagy mi. Leszállott azért s elébe állott. Olyan nagy ember volt, hogy még a setétet is elfogta.

– Könyeret, szalonnát! – mondta.

– Ügön – nyögött Gyenise uram.

Avval újra bekúszott a kamrába, s ott nagy nyögéssel vette le a polcról a kenyeret, s leakasztott egy darab szalonnát a fahorogról.

Kihozta s odaadta a nagy setét embernek.

Már akkor a másik betyár, Pisze Matyi, előszedte az abrakostarisznyákat sorra, s megtöltötte őket zabbal, s felhúzta a Sándor lovának a fejébe.

De nem szólt egy szót sem. Se ő, se senki.

Senki se szólt, csak az óriás mondta lassan:

– Bicskára!

Most Sándor is leugrott a lóról, s Gyenise csak annyit tudott megfigyelni nagy kínjában, ami még csak most kezdődött igazán, hogy ez a harmadik a legkisebb a hárombul.

De a betyárok, mintha fényes nappal volna, letelepedtek az eperfa alatt a tőkére s öszögetni kezdtek.

– Hun a kút?

Ebbül látta Gyenise, hogy nem ismerik ezek itt a dörgést, nem halasiak ezek, alighanem szögediek lesznek.

– Ott a kút az ól mellett – mondta, s nem volt kedve odamenni, nem bírt.

Erre az óriás megint fogta az ostorát, s a setétben szó nélkül kezdte letekerni.

De ezt már Gyenise nem várta meg, eccerre elég erős volt, hogy futva cipelje a veséjét a kútig. Kezdett vizet húzni a gémesen.

De még a könnye is kigyűrődött a fájdalomtól, mikor kiemelte a vedret.

Nem szólt már ő sem, egy szót sem. Ezek a néma betyárok beléje fojtották a szuszt.

De a felesége odabent nem értette, hol van oly nagy csendben az ura. Tán már meg is halt. Nem bírta a reszketést, levánszorgott az ágyról, s kibújt az eresz alá. A leggyávább asszony is bátrabb, mint a legbátrabb ember.

Vesztére az óriás látta meg, s amint meglátta, nagyot dobbantott, ahogy kutyát vagy gyereket szokás elriasztani.

De nem szólt. Csak nézett. Az asszony azonnal visszasürűdött a házba, s azt azonban tudomásul vette, hogy ezek az idegenfélék esznek. Rá is kezdte a pisszegő sírást. Mit esznek; biztosan nem a tarisznyábul esznek, hanem biztosan az ura adott ki nekik ennivalót.

Ez oly keservesen esett neki, hogy talán ha az urát halva látja, nem fájdul meg jobban érte a szíve, mint a fél szalonnáért, mert egyebük nem volt már, csak a két sódar, amit az aratáshoz tartogatnak. Jaj, vajon nem adta-e oda ez az átkozott ember. Csak volt annyi esze, hogy elég az ilyeneknek odalökni azt a darab szalonnát… Leborult az ágy fájára, nesztelenül rázta a csendes zokogás. Mér is nem hal meg az ember, ahelyett, hogy betyároknak van kitéve itt a nagy pusztán, ahol senki, semmi szomszéd, vagy aki segítene…

Vót egy óra, amit eltöltöttek a betyárok a tanyán az evéssel.

Akkor felszedelőzködtek, felültek a lóra, s egyetlen szó nélkül eltávoztak. Az éjszaka elnyelte őket.

De kellett még egy óra, míg az asszony ki merészkedett jönni, Gyenise ott hevert a fa alatt, s fájlalta az inát. Nem lehetett neki mozdulni se, kínjai voltak, olyan verejtékező gyötrelmei voltak, hogy rágta kínjában az öklét. Jobban szeretett volna meghalni, mint így élni. Evvel kell tölteni a mélységes éccakát, hogy egy karikás miatt kell neki elhullani.

– Elmöntek? – kérdezte az asszony, mikor már semmi kétsége nem volt, hogy nincsen itt egy se. De hogy semmi választ nem kapott, megkérdezte az embert:

– Neköd mi bajod lött?

A gazda erre se felelt.

Hogy nem felelt, az asszony rákezdte a csendes óbégatást:

– Ó már ennek vége, ó teremtő egy istent. Vége az én uramnak! Ó nagy isten, örökkévaló isten!

Hogy még erre se szólalt meg az ember, pedig látta, hogy mozgás még van benne, igazán nem tudta mire vélni, s rettegésében, hogy árván maradt a gyerekeivel, oly zokogásban tört ki, hogy zihált.

– Mit tösz velem az úristen! – hajtogatta míg csak a gazda annyira fel nem érzett, hogy elkáromkodta magát, fogát csikargatva s nyögve:

– De erre mög arra, a zanyád…

Az asszony letörülte a könnyeit, megnyugodva mondta:

– Nem lösz má sömmi baja a lelkömnek: szólala!

A puszta szele

A betyárok azonban továbbhajtottak; számításuk szerint előre.

Mert az előre, az mindig napkeletre szolgál, a visszafelé pedig napnyugatra. Hát ők előrementek, mert keletre esik Halastól Szeged városa, kicsit azért jobbkézformán. Hét magyar mérföldre.

Út nem volt semerre, de még ha lett volna is, ki tudná azt meglelni a setétséges éccakán. De a felhők már oszlani kezdettek, s a csillagok bújtak kifelé a dunnya alól. Azok majd világosítanak addig, míg a munkához kelleni fog.

Elég jól összetartottak, de Sándor egyszer csak mégis füttyentett, a másik kettő meg-megállott.

– Ha!… – mondta Sándor s csendre intette őket – ha!…

Megfeszítetten figyeltek, szél kezdett támadni, s távolról valami dobogást hallottak, robogást hallottak az alszélben, mintha kocsi és lovasok jönnének Szeged felől.

Ebbe éppen belefutottak volna, ha Sándor meg nem neszeli.

A két legény csak most borzadt meg, ha idejében meg nem állítja őket a Sándor, belevágtatnak a halál torkába.

Mert az a lovascsapat nem az ők örömére jön, ez valami.

Hun lehetnek, hun lehetnek, csak a szögedi út lesz ez, akkor pedig Üllés-puszta táján járhatnak.

Legjobb lesz északra vádolni, arrafelé már itt vannak a buckások, meg köztük a nádas.

Úgy is fordították a lovakat, de nagyon óvakodva. Pedig hát a kis csapat meghallja a nagynak a dobogását, de a sereg, hogy tudná meghallani három lónak a neszit.

Fa nem volt erre semerre. Rejtőzködni nem lehetett. Kik jöhetnek amoda szembe? A vármegye?

Pisze Matyi így gondolta, s meg is szólalt. Elébb odarúgtatott Sándorhoz, akkor azt mondta rekedten:

– Vármögye kutyái.

Sándor megvetően nézett felé:

– Űket viszik – mondta.

– Aha! – nevetett fel az óriás, Imre. – A béfogottakat.

Pisze Matyi is megértette. Fogott katonák. Katonafogdosás, azokat viszik.

Hamar elrúgtattak bal oldalra. De Rózsa Sándor állva maradt a lován.

Ott állott, ott állott, s egész testében valami felzúdulás volt.

Mi lenne, ha…

Még elgondolni is nagy dolog…

Mi lenne, ha nekimennének s… kiszabadítanák a kötéllel fogott legénységet…

E volna virtus.

Ez volna segítség.

Hm.

A szél fújja a magáét; a szél egyre erősebb lett; déli szél volt, onnan jött, ahonnan azok a csapattal.

Fegyveres katonaság kíséri a fogottakat, hogy eszükbe ne jusson valami csintalanság.

Leszállott a lóról, s akkor valami mesterséget csinált. Megveregette a ló nyakát, megsimogatta, furcsa kis füttyös hangokat adott neki, s a ló lefeküdt a homokba.

Ő maga pedig a ló megé feküdt, s rátette a fejét a ló derekára, s így nézte, mi történik.

Előszedte puskáját s megvizsgálta. Két töltésre volt, postára töltve, a dupla puska a vállán s a pisztolyai is mind gondosan meg voltak töltve.

Két cimborája messze járt. Még ő sem látta, hova lettek már. Elmentek arra, ahol a csillag rúdja északra mutat. Jó van; legalább nem lesz baj velük. Nem lesznek benne a dologban. Három is kevés erre. Egy is sok. El volt tökélve, hogy megpróbálja.

Mit veszíthet? Az életit. Mást nem.

Senkije.

Két lövést lead. Erre azok megvadulnak. A lovaik elragadnak. A katonák összevissza. A legények, akiket elfogtak s mint rabot visznek kötélen, észbe kapnak, elvágják a köteleket, kiszabadítják a kezüket s megugranak. Le a lóról a svalizsérokat! Rá! El!

Hm. Mingyán jöhetne bandát szörözni!… Azokbúl kitelne a javábúl.

Az agya csaknem szétpattant. Az erek a vakszeme fölött úgy megdagadtak, már vérrel pattannak ki rögtön, ha semmi se lesz. De akkor valami eszébe jutott.

Az öccse. Bandi. Rúzsa András.

Hm.

Akkor nem lösz neki lova… a gyeröknek…

S ahogy közeledett a nagy csapat, egyre jobban ki lehetett venni, hogy legalább kétszáz lovas katona van ott. Mind jó lovon, fegyverrel.

Lassan menetelnek, mert valami nagy csapatot kísérnek. Sok a berántott népség. Háború készül, vagy mi, hogy ennyi ember kell nekik.

Veregette, simogatta a lova nyakát, a hátát, s hogy az nyihogni kezdett, újra csak simogatta, valamit suttogott a fülébe, hogy maradjon csendben. A ló azonban felemelte a fejét, és hegyezett fülekkel figyelt: rájuk jönnek?

Hát csak jönnek, csak jönnek.

Egészen közel ment el előtte a had.

Az éccaka sötét; látta azért, hogy a lovasok alusznak a nyeregben, s a lovak bókolnak a fejükkel s unalmasan baktatnak a pusztán. Felhúzta a kakast.

Már azt mégiscsak szégyellte volna, ha még jelet sem ad, hogy ő is itt van.

Piff-puff.

A ló felugrott, s ő már rajta is volt. Ugrásban lépett fel rá, hogy meg ne erőltesse a lovat. Mint a madár surran a ringó ágra.

A katonai csapatban nagy zavar lett.

Senki sem értette a lövéseket.

Csak most látták, hogy lovas vágtat északra.

Darabig tanakodtak, utána menjenek, vagy ne. Egy golyó eltalált egy lovat. A szegénynek a hasába fúródott s a katona leesett róla. Álmából ébredt fel a földön, s csak pislogott és tátogott, mi történt vele.

De az éjszaka nagyon setét volt. A parancsnok nem rendelte el, hogy megűzzék az ismeretlen vakmerőt.

A szegény befogott legények, akiknek gyalog kell megtenni a hosszú utat, ki tudja meddig – tizenhat évig – megrázták bilincseiket.

Nem voltak megvasalva, csak csataláncba fogva. Nyolcan egy kötélen, az is úgy, hogy ne akadályozza nagyon a mozgásukat. Inkább csak jelzése volt a fogságnak, hiszen szabad katonák lettek volna, csak még nem voltak beavatva. Újoncok voltak egyszóval.

De mindenkin kitört az izgalom. Éjfél elmúlt; már nem akartak tovább gyalogolni. Ellenszegültek. Mire való ez az erőltetett menet.

De ez a bátorság! Hogy valaki rájuk mert lőni a pusztán, ez felvillanyozta az egész rabcsapatot; valamennyien hozzáfogtak káromkodni s lehurítani a tiszteket és a sorbeli katonaságot, aki rájuk vigyázott; már-már úgy volt, félő volt, fegyverhasználatra kerül a sor. Ezért is nem űzték a lovas katonák a merész orvot.

A vezető tiszt, hogy lecsillapítsa őket, egyórai pihenőt rendelt el.

Azért kellett sietniök, mert Halason át Fajszra vonultak, ahol hajó várta őket, s hajón rögtön Bécsbe vitték az egész csapatot. El volt rendelve az éjjeli út. Nappal nemigen szállítottak fogott katonákat.

A legények, ahogy lehevertek a szegedi homokon, mint a baromfia megfürödtek a jó hazai földben s sűrű könnyhullatásokkal búcsúztak tőle.

Mindenki tudta, hogy egy elkeseredett betyár puskázhatott rájuk, a szívüket megnyitották a távoli testvér után, biztosan az is katonaszökevény, csak annak jobban sikerült. Ők is szerettek volna meglépni valamennyien a katonai mundér elől. Most még csak csákó volt a fejükön, a többi ruhát majd ott kapják meg, ahova beszállítják őket, mint a vágómarhát, darabonként számolva felőlök.

Irtóztató düh töltötte el mindannyiuk szívét, még a könnyűvérűek is, akik eddig csak nevettek, keserves könnyekbe törtek ki, hogy ennek így kell lenni, hogy a magyar gyerekeket így viszik a világ végére tizenhat esztendőre. Oda kell adni tizenhat keserves évet az életükből. Harmincöt-negyven éves korában kerül vissza, aki ott nem marad… Még jobb is annak, aki megszabadul a halálban ettől a kínkeserves élettől. Mit ér annak, aki haza is jön. Most elmén, mint fiatal, java erejében, vidámságának telijében, szép szeretőjét itt kell hagyni, más öleli szegényeket már egy-két nap múlva, mit is tegyen a szegény lány, akit elhagyott a rózsája, mert elvitte az erő s hatalom.

Lehet sírni, s nem szégyen a setétségben, az Isten csillagos éjszakájában. De még oly hangos zokogás is van a pusztai szélben, hogy maguknak a tiszteknek is elfacsarodik tőle a lelke. Inkább az öreg magyar katonák kezdenek káromkodni a nyúlszívű fiatalságon s mondogatják, hogy bezzeg, mikor őket vitték regrutának, akkor ők egészen másképp viselték a hadikötelet. Még akkor is táncoltak, mikor senki se látta s az akkori lányok se voltak ilyen nyavalyás, csipogó verébcsirkék, akkor azt mondta a lány a szeretője után: neköd is virítson angyalom, neköm is virít!

De hiába, ők is csak elhallgattak s hiába keményedett meg a szívük, az a puskalövés az éjszakában az ő lelküket is felrázta. Mert az a puskalövés azt jelenti, hogy egy igazi mokány gyerek evvel tisztelte meg a társaságot. Megmutatta valaki, hogy betyárvirtus van benne s nem aluttej csordogál az ereiben.

Be szép is volna szabad lenni, jó lóval vágtatni a pusztai szélben.

Maga ura lenni, maga életét bírni, nem bekötve, mint szamár az ólba, kötélen vinni az életet császári fogságba. Angyalbőr? Vitézélet? Rossznyavalya. Plundra, komisz kenyér. Mert könnyű annak, aki itthon marad, de csak a szegény édesanyák tudják megérteni, mit jelent az egy fiatal legénynek, akit berántottak, hogy neki most már világ végéig itt kell robotolni, se éjjele, se nappala, se pihenése, se fellélegzése, tizenhat esztendeig a császár kosztján tengődni, mint Toldi Miklós lova a szemeten.

Háromszázötven legénynek lett keserves az éjszakája attól a két puskalövéstől. Háromszázötven legény kerekítette el magában a bánatot ezen a kutya életen, amit így elrontottak nekie. Háromszázötven legény szerette volna megcsókolni, megölelni azt a jó testvért, akiben volt annyi kurázsi, hogy belelőtt a csillagos éccakába, az ő gyász-életükért. Isten segítse. Isten vezérelje!

Nagyon keserves volt az éccaka, tehetetlen dühökben sem tudtak semmit se csinálni. Fegyverük nem volt. Még ha a köteleket eldarabolnák is, fegyver alatt vannak s még fiatalok, még soha senkinek közülük kezében nem volt puska, így túlságosan becsülték. Vajon az a fiatal, aki rájuk puskázott, hol vette a tűzszerszámot? Ó, a szegény, annak is megvan a maga keresztje, az is elveszett ember, ha meggondoljuk, mi lesz belőle. Mert fegyvere csak a mezőbíráknak van meg a perzekútoroknak, de azok nem lőnek bele a katonamenetbe.

Aki belelőtt, nem lehet más, csak elszánt betyár, akkor éppen olyan réti farkas, veszett ember, mint ők.

– Édös egy komám – borultak egymás nyakába ismeretlen, más faluból való legények, akik azonban most már egy testvérek lettek az egy szenvedésben, mintha egy anya szülte volna őket.

Rózsa Sándor már messze járt.

Lova is megcsendesedett a pusztán.

Ő is elbúsult, mintha a szél hozta volna ezeknek a szegény katonáknak a bánatát, beborította volna őt is a fekete gyász felhővel.

Hát az ő élete mit ér? Hát őbelőle mi lesz? Hát neki mire virrad holnapra?

Kije van? Se apja, se anyja, se szeretője. Sok asszony van a világon, mind leadja a maga csókját, de mit ér avval az ember, az csak olyan, mintha hull a virág szirma a szélben.

Piros? Ilyenekkel kell neki életét tölteni, mint a halászjány. Akinek mindegy akárki, csak legyék.

Most az eccer nem bánja; most az eccer. Hiszen a testvére, Andris került a helyébe.

Legalább az öccse boldoguljon. Gondoskodni kell, hogy ember lehessen belőle. Milyen égi szerencse, hogy nincsen ott a menetben. Nincs rabkötélen a katonacsapatban. Jó az Isten, hogy kimentette, elkerültette Bandival a kemény sorsot, nem leltek rá, nem vitték el szegényt. Mégis jó, hogy ahhoz az orgazdához került, szegény öccse nem is tudja, ki az ő gazdája, de erre jó: be fogja tudni szögözni a szegedi méneshez. Ej mit, ezért még akasztófára kerülni is méltó lenne.

Éppen olyan elkeseredett lélekállapotba jutott, mint azok a fogottak, akiket a lövéssel felriasztott.

A katonáknak éppen letelt az órai pihenő. Megfújták a trombitákat, állani kellett föl mindenkinek.

De most nagy zsivaj támadt. Utolérték a sereget az asszonyok, akik távolból kísérték szeretteiket, amíg csak lehetett. Voltak szekeres asszonyok is, akiknek a szekerére annyian ültek fel, amennyien csak bírtak, de voltak sokan gyalogszerrel vándorlók.

A parancsnok kiadta a rendeletet, hogy búcsúzni. Aki asszonyfélét még egyszer meglát a csapat után vándorolni, azt huszonötig vágatja, de felemelt szoknyával.

Kitört a sírás, a rívás, a jajveszékelés. Lányok, asszonyok azon a hangon kezdettek üvölteni, ahogy a koporsónál szokás.

Nem tudták, szegények, mit mondjanak, mit tegyenek, hogy ebben az utolsó, legutolsó pillanatban kimutassák rettenetes nagy szeretetüket.

Mert ott van az emberi szívben a szeretet, csak megmutatni nehéz. Hiszen mindig másat kell csinálni s nem azt mutogatni; de ilyenkor, mikor az eleven sírba viszik az eleven embert, jaj most ideje van a megaláztatásnak és a felmagasztalásnak. Látják-e valaha egymást, vagy nem? Ki tudná azt, csak maga a magasságos jóisten tudja, ha tudja.

A mélységes puszta közepén kicsi pont az, ahol a katonacsapat áll s indul. Még kisebb, ahol a síró-rívó asszonynép keservesen sír és sikolt az istenhez. A Dies Irae dörgő hangjaiban:

napja Isten haragjának

végét veti ez világnak

lőn szava a prófétáknak

az szív telve röttegéssel

lösz a bíró elgyüttével

mögkezdődik a számvétel

a trombitaszó eccörre

lehat minden sírfenékre

s kit kit híj ítélőszékre

bámul a természöt s halál

hogy a földpor emberré vál

és a bíró elébe áll

az írott könyv mögnyittatik

kiben mindön foglaltatik

valami mögbíráltatik

A két cimbora örvendve fogadta a vezérét, örömmel üdvözlik, ahogy utoléri őket.

– Hát te még é’sz, Sándor?

– Mán azt hittük, e’vittek tégöd is:

– E’ne mönj, Sándor.

– Itt maradj, Sándor.

Rózsa Sándor levette a karikást a válláról, nagy kényelmesen kibontotta, sugárra eresztette s rettenetesen nagyot csattantott vele.

– Mög ne pofozzatok névve’ – ordította. – Nem értitök? Még nincs vége a munkának! Nincs nevem, azt a förgetegös úristenit a betyár lelkötöknek.

A két legény elhallgatott.

– Soha többet a kezem alá nem vöszlek bennetöket, ha még ennyire sé löhet kioktatni azt a kapcabetyár mindönségit ennek a világnak.

Zúgott a puszta szele! Rózsa Sándor előrerúgtatott.

Úgy ment Rózsa Sándor, mintha nyílegyenest tudná az utat, s éppen neki annak a ménesnek, a Majsa ménesének, ahol az öccse pejkóját kell kiszakítani.

Mentek vagy két óra járást, akkor már az átokházi pusztán találták fel magukat. Már derengeni is kezdett az ég alja, s ez a legjobb idő.

Csípős hideg szél volt, az ingujj alá befújt, nem volt rajtuk semmi más ruhabéli, csak ing és gatya, meg a csizma, kalap. Nagy szélű szegedi kalap.

Ménesből

A lovak patája suhogni kezdett. Most már Átokházán vannak.

Itt már száraz a mező, mintha nem is lett volna annyi eső az idén. Azért a neve: itt nem terem semmi, kopár, vad homoksivatag.

– Sssz… – füttyentett kurtán Sándor.

A két legény odafigyelt, nem szóltak. Késő éccaka volt már, elbágyadott mindenki, szunyókált a lovon.

– Má belegázó’tok a ménösbe.

Csakugyan ott volt előttük egy ménes. Még elég messze ahhoz, hogy belegázoljanak, de már látni kellett volna.

A kutyák is akkor neszelték meg őket. A csikós kutyái nagy messze már csaholni kezdtek. Ahogy jobban közeledtek, egyre jobban vonítottak.

Mikor odaértek a közelbe, az ebek már fellármázták a csikósokat, állva várta őket a számadó meg két bojtár.

Nem törődtek a kutyákkal, egyre jobban közeledtek. Úgy mentek bele a ménesállásba, mintha hazamennének, atyafiakhoz vagy hivatalosan.

A két cimbora felébredt ám. Most nagyon is ébren voltak s erősen szorították a kezebeli szerszámot, ki a csákányt, ki a pisztolyt. Azok meg ott, csak állottak s várták őket, hogy mit akarnak.

– Ez a Majsa-ménös? – kiáltott oda a csikósoknak Rózsa Sándor.

– Nem. Ez Futó Márton gazduramé – felelt egy fiatal hang, aki elébeszólott az öreg számadónak nagy izgatottságában, mert úgy sejtették, nem jó szándékú emberek jönnek, hát nekik is a torkukban kalapált a szívük.

– De ki a számadó?

– Mit akarsz vele?

– Majsa uramat keressük.

– Hát véle mit akartok?

– Lúér.

De mán akkor a két legény felkapott egy-egy ló hátára. Ki-ki a magáét kereste, mert csak ott van otthon az ember a saját lován. Mindenkinél jó fejszefokos volt. Csak éppen, hogy kézbe legyen, mert nem tudták még, mifélék a jövevények, lehetnek akárkik.

A számadó nem tett semmit, csak állott s nézte a közeledőket.

– Miféle lúért? – kérdezte.

– Mán csak mongya mög kend, ha tuggya, bátyám, merre gondója a Majsa számadót? Hun éccakázik? Beszé’ni kő vele, mer ténnap röggelibe hoztak ki hozzá egy pejkót, de a’ mög mán e’ vótt adva, azér’ keressük űtet.

– Pejkó vót?

Már Rózsa Sándor tudta, hogy Majsa számadó ez.

– Harmadfű, jóállású csikó, kanca, a hátúsó bal lába fehér cipellős.

– Rögge’ mögkereshetitök.

– Rögge’?

– Rögge’.

– Mögösméröm én azt most is.

– Most nem engedöm zavarni a ménöst. Annak nyugodalom kő.

– Nem zavarjuk, de nekünk mán rögge’ otthon kő vele lenni.

– Azér gyüttetök hárman?

– Egynek nem bátorságos.

– Nem?

– Nemügön.

– Hát rögge’ bátorságos lösz.

A ménes csöndesen állott összedugott fővel. Mind úgy, mintha tábort állanának s a fegyveres végükkel kifelé. De valahogy két, sőt három csapatra is oszlottak, s Rózsa Sándornak, míg felettük nézelődött, megdobbant a szíve.

Ott volt a pejkó.

Két falkában éjszakázott a ménes, de összeért a kettő. Valahogy középen, magába szundított a pejkó. Őtet még nem vették be a lovak. De mégis közéjük állt. De ő vót, az bizonyos. Nem látta jól a félhomályban, mert még az éjszakai setétség is jobb, mint ez a hajnal előtti derengés, de valamit meg kellett benne ismernie, mert másképp nem verne a szíve. Ahogy a félelmest megismeri az ember arról, hogy mielőtt még tudná, már remegni kezd a belseje, úgy volt evvel az örömmel.

Csettintett egyet, s errül a cimborái már tudták, hogy jó helyen vannak, s talán már a lovat is látja.

Rögtön izgatottak lettek, mint a kutya, ha szimatol s nyomot sejt.

Ami azt illeti, ha munkára kerül a dolog, ők már hárman többet érnek, mint ezek itt. Két mafla az istenadta lovon s az öreg, gyalogszerrel… Nagyon jó ember lehet. Ezt meg lehet érezni. Nem csikósnak való. Jó ember.

De azt tudták, hogy vérnek nem szabad kicsöppenni.

Ezt Sándor megmondta.

Annál izgatottabbak lettek, s úgy megmeredtek a nyeregben, mintha oda volnának nőve a lóhoz. Még a lovak is megérezték a térdük szorításáról, hogy most nagyon figyelni kell.

– Kutyát… – mondta véletlen Sándor.

Pisze Matyi már tudta, hogy rendben vannak, a lóról lehajolt, mintha a zablán akarna valamit igazítani, a lába ellen acsarkodó nagy komondor kutyának az orra elé tartotta az ujját, amitől az abban a szempillanatban megszelídült, és acsarkodásból csaholásba fordult, aztán elhallgatott és odajött szagolgatni a csizmáját.

A számadó észrevette, történt valami a kutyával.

Füttyentett neki, de a kutya nem akart elmenni a csizmától. Még a másik kutya is odarohant, az is abbahagyta a veszett ugatást, az is rátette az orrát a betyár csizmájára. Még nyíni is kezdett.

– Csiba te! – kiáltott rá a két kutyára a gazda.

Csak a két kutya volt, ezt már a betyárok látták, azt is, hogy a fiatal az öregnek a fattya lesz, még nevelőben van.

Most már egyiknek sem volt szava, hangja. Se a csikósnak, se a betyárnak.

Mindnyájukban felforrt a vér, az indulat, mivel egyik se tudta, mi fog történni a másik percben, az erek a pattanásig dagadtak a homlokukban, a vakszemeken. Így állottak s néztek farkasszemet.

Valami váratlan történt. A Rózsa Sándor lova álltában megbolondult, s hirtelen két hátulsó lábára szökött. Senki sem tudta, mi történt vele. Talán a kutyáktól. Hogy azok tettek volna valamit neki? Isten tudja. De csak toporzékolt, s már úgy látszott, leveti a lovast.

De a legény csak maradt a nyeregben, csillapító szókat mondott a lovának, amitől az még jobban ugrálni, még vadabbul keringeni kezdett.

Nem lehetett látni, mi folyik itt, csak az, hogy mikor a lovas a lovát megtörte, az kiugrott és futni kezdett, úgy látszott, mintha a legény belekapaszkodott volna a pányvakötélbe, ami ott volt lerakva a nyergén, s avval akarná ütni a lovát. Már a ló beletoporzékolt egész a ménesbe, akkor a pányva kinyúlik, kirepül, a másik pillanatban két lóval vágtat a legény a ménesen áttörve s azon túl.

– Hű a betyár istenit – ordította el magát a kenyérre kenni való jó ember, a számadó –, tik mög csak ácsorogtok, gazembörök!

Az óriási betyár, a szörnyű nagy lovával, mintha most meg ő maga szédült volna meg, egyenesen csak nekirúgtat az egyik bojtárnak, már fellöki, már felborítja, meg van ez bolondulva. Nincsen nála semmi fegyver, semmi szerszám, csak megy neki, s egyenesen az oldalának, s az a mafla nem tud kitérni. Míg ezt nézi a számadó, a másik betyár a másik bojtárjával kél birokra, s átnyúl a nyeregből s a szőrén ülő csikóst ledobja a földre s ő maga is vele esik, mert az elkapta a szűrét.

Ezt legalább megfogja. Ezt meg, a betyár mindenségit. Veti rá magát, de ahogy ráveti magát, megfordul a másik betyár a nagy óriási lovával, s rájuk, alig lehetett a ló patája alól kiugrani, ez a disznó állat képes lett volna rágázolni.

Szóval alig lélegzenek fel, a három lovas betyár már világgá ment, csak néztek utána.

De hát becsület is van a világon. Lóra mind, aki irgalmát, el kell fogni őket.

Irtóztató káromkodások közt mindnyájan újra felvetik magukat a lovaikra, neki a pusztának a reszkető kék levegőben, ütik bottal a betyárok nyomát.

Délére kerülnek haza, a ménes a két kutyára maradt. Nem kellett félni, a betyároknak nem volt más kívánságuk; a pejkóért jöttek.

Igaz, jó ló is volt. Jókötésű, jó formájú, jó futó lesz még abból betyárok alatt, az irgalmát.

Hej az irgalmát, az irgalmát.

Bökkenő

Kicsit bosszantotta, hogy az öccse nem várta meg a halásztanyán.

Hát nem tudta, hogy miatta ment el szó nélkül? Ilyen gügyeséget. Ő egész éccaka harcol, verekedik és kiteszi magát, s a gyerek meg szépen hazagyalogol.

Most mehetne lovon.

Sose lesz belőle semmi.

No mindegy.

Fütyörészni kezdett a virradatban. Már a nap kezdi fel-felemelni az üstökét, éppen szembe ment vele, ment, mendegélt.

Csöppet se volt álmos. Inkább olyan vidám volt a lelke, belől, lassan még dúdolni is kezdett.

Különösen az tetszett neki, hogy a pejkóban nem csalatkozott. Ez a fiatal állat éppen a gyeröknek való lesz. Olyan kezes, mint a bárány. Nem elég, hogy szép kis jószág, de még böcsület is van benne.

Úgy nyergelheti ezt Bandi koma, ahogy akarja.

Nem is hinné az ember, hogy nincs még ez a ló betörve. Engedelmes, minden legkisebb moccanásra ügyel, lehet kormányozni, mint egy csónakot.

Hát jó van ez, kedves egy jó öcsém, neked legalább hadd virítson egy kis öröm, egy kis jó ebbe a nagy rettenetességbe, ebbe az életbe.

Legalább egy Rózsa visszakerül a városhoz. Még az ő gyerekkorában három-négy Rózsa is volt a városi tanácsban. Tudja ezt ő, még ha árva is, de ezeket tudja, mert Ágni ángyó megtanította rá. Híres fődbíró volt Sándor báttya, árvák attya vót Rózsa Józsi bátya. Andris bátya is szószóló volt Szögedébe, szegények szószólója, meg Imre bátya a tanácsba volt első. Müller főkapitány is azért szabatta ki a botozást, mert azt mondta:

– Nem fogod mögcsúfóni a szép nevet. Rúzsa Sándor!. Csillaga löhetöl a szögedi határnak, nem félelmetössége.

Kicsit elmosolyodott.

Még csípett is a szemével, mintha a gondolatába belelátna az a repülő madár odafel.

Mit szól ahhoz Müller főkapitány, ha a fülébe danolják: hogy is csak?

zúg az erdő zúg a mező

ugyan mi zúgattya

talán bizony rúzsa sándor

a lovát ugrattya

szép ő maga szép mindöne

szép a paripája

vígan vágtat a betyárok

szép karikájába

Hogyha Müller kapitány olyan jó lett volna hozzá, ahogy mondta, akkor nem huszonötöt szabott volna ki, hanem azt mondta vóna: Mécc a méneshő’!

Jóságos jó isten. Ha ez az egy kívánsága megtörténhetett vóna, vagy mögtörténhetnéjek, hogy Szöged városának tisztösségébe bekerülhetne, számadónak vagy mestörnek a városi ménes mellett, akkor másmint fordul itt minden.

Csak minden üldözi.

Sömmi se sikerül.

Aki szabad legény, maga keze után élő ember csak van a nagy tágasságos határon, az őtet mind tisztességgel, becsülettel megkezeli, süvegeli, elfogadja. Hanem mihelyt egy hivatalbélivel összekerül, akkor már megfagy a szájában a szó, megmered a nyelve gyökere, s nem tud válaszolni se, mert csak arra gondol: tik vertetök engöm.

Meg akarnák is újra verni, folyton verni. Ha megfoghatnák, ezek azok, akik soha nem kímélnék a bottúl.

Hogy verjék a tulajdon édes apjukat, anyjukat!

– Engöm többet mög nem üt égy is!

Olyan isten nincs az égbe!

Tovább fütyörészett:

azt gondolod hogy szeretlek

ha mán éccő mögölellek

még százszor is mögölellek

mégse igazán szeretlek

Ha akar, lögyön templom! – rikkantott fel magában – minek az a kápolna!… Akasszanak fel: de engöm többet bottal mög nem ér az istennek szent árkangyala se.

Megsimogatta a pejkó nyakát. Megveregette, kicsi hangot adott neki. Maga lova is ott ügetett kötőfékszáron mellettük. A vót az ő jó segítsége, ez a kedves Csillag paripája. Még ezt a fiatal vadat is az kantározza be. Biztosan megmondta neki lónyelven, hogy sose okoskodj, most ember kezébe kerültél. Innen úgyse lösz szabadulásod, de nem is kő, mert itt olyan dógod lösz, az anyád hasába se vót jobb.

Ilyeneket kellett mondania Csillagnak, mert néha oda-odanyerített a pejkónak. Olyankor érezni lehetett a pejkón, hogy mennyire javul. Milyen szorgalmatos lesz. Még jobban igyekszik. Csak mán a gyerök el ne rontsa az erkölcsit neki. Nála sincs se fegyver, se semmi. Mintha csak a ménesből vinné haza. Nála sincs se fegyver, se semmi.

Talán nem rontja el Bandi se.

Mer jó gyerök a gyerök. Andris gyerök. Bandi gyerök. Az apjuk is Rúzsa Bandi embör vót, harminchat lókötésért kötötték fő. Harminchatot fogtak mög rajta.

Hm. Neki e még csak a második.

Első a Csillag.

Hát a nem is lehet, hogy egy betyárgyerök vásárba vegyen lovat magának. Ezt még ott kötötte el, véletlenül lelte meg, mikor Bálint bátyjánál szógált.

Látott az úton egy lovat. Azt is úgy látta meg. Az is fiatal vót, kicsit deres. Csillag a homlokán.

E’ lösz jó, e’ lösz jó, neköm való ló.

Messziről kísérte a hajtókat. Bálint bátyám ménesbeli lován ült. Az is elég jó ló volt, de nem olyan, mint Csillag. Meg nem is az övé vót. Csak éppen alatta vót.

A nagy hajtóúton, alighanem Pest felé hajtották a lovakat.

Nem volt nehéz megszerezni. Nem kellett ahhoz csak dirr, durr… mán a pénzen vett hajtók azt se tudták, merre bújjanak… Úgy lehetett kivenni a csikót a többi közül, mint a virágot a pohárbul.

Most is talán jobb is lett vóna, ha egyedül csinálja. Nem kellett ezt a két maflát magához kötni. Pisze Matyi az egy alja nép, avval nem lesz jó fogózni. Csak ahhoz az egyhez ért, a kutyához. Meg a pénzcsikaráshoz.

Nem is hiszi, hogy nem fal-ásó őkeme. Azért kell neki annyira tudni a kutyák nyelvén. Hason csúszkál házak tövibe, ahol a gyerekek telepiszkították az ereszalját. Beletenyerel. Ez nem az ő embere, ez a nagy orrú, vastag hangú görény.

Imre igen. Imre tetszik neki. Kár, hogy éppen együtt volt Pisze Matyival, így akadt rá, erre.

De azért Veszelka Imrével is csinnyán kell bánni. Nehéz feje van. Az ilyen emberrel nem kell semmit se tudatni. Olyan, mint a fejsze: csak vágni vele, azután a sarokba állítani.

Most má megvan. Késő bánat, ebgondolat.

S híre lesz ennek az éccakának a pusztán. Sokat fognak erről beszélni erre is, arra is. Úgy fut a hír, mint a rétégés.

Nevetett magában: biztos, hogy az ő nevére fogják rögtön. Amelyik kutyának veszött hírét kőtik, e’ kő annak veszni.

Mán Rózsa Sándornak a nevét ugatják. Mán azon csudálkoznak, hogy hun van ilyen soká, hogy semmi se’ történik az éccakában?

No hadd ugassanak. Nem sokat ugathatnak. Most osztán megint csönd lesz. A gyeröknek má van lova. Másik ló minek? Nem kell neki semmi.

Van neki elég gazdája, ahol eltőthet félesztendőket is. Ménesnél mindenütt szívesen lássák.

Felnevetett.

Legjobb vóna, ha hónap csak bekínálkoznék Majsa számadóhoz.

E vón’ a legjobb.

Mer ha keresik erre is, arra is, az az egy hely, ahol nem fogja keresni senki.

A mög elég barom ahhó, hogy mög né ismerje! Jó embör.

Dehogy ösmeri. Mög vót az ijedve röttenetös mód.

Újra csak nótára kellett kanyarintani:

azt gondolod esső esik

pedig a szömöm könnyezik

szömöm könnyes orcám nedves

mind teérted van ez kedves

Ezen is el lehet gondolkozni a lóháton, hogy ez a Piros. Micsoda teremtései vannak az istennek. Mint egy pihe, ha ráfújnak, elszáll.

Jól van no, jól van: az öccse örökli. De hát az öccse, az is csak bandi. Ümellette, nem több, csak egy bandi. Hogy égy lány Rúzsi Sándort ki tudja váltani egy rúzsabandira.

De mindig is vót ebben a lányban valami, ami neki nem tetszött. Mögmondjam mi – szólt önmagához: – Mögmondom: e mindig fé’t énmellettem… Én pedig ezt az egyet nem szeretöm, ha fél, aki rám van bízva… A teremtöttét, ha én vállalom: akkó a fejércseléd úgy érezze magát, akárcsak szűzmárija kötőjibe. Olyan bátorságba.

– Neköd a világon semmi bajod se löhet – megmondta neki előre –, csak té sé láss, sé hallj: égy szót sé beszélj. Soha… Megértötted?… Akármit kérdöz akárki: itt vót? mikor láttad?… semmit se tuggy. Nem hallottad! nem láttad! nem ismeröd! Asse tudod, ki a… Még a nevét sé értöd.

De ennek a lánynak mindig reszketett a szíve.

A teste nem reszketett, de a szíve igen. Mit lehet egy gyáva némberrel kezdeni.

Öccsének való ez: Bandinak. Olyan házba, ahol soha sincs semmi kockázható. Ahun fizetés van, röndösen. Kommenció. Abbul kell élni, amit kimondanak, kiadnak. Ahun az embört semmi se fenyegeti. Csak éppen az istennyila. Pedig hát ott is sokszor füstöl a kémény, de nem tudjuk, mi fől alatta…

Piros? főzi a kását, ha nincs egyéb. Belevaló birka ha van, van, ha nincs, nincs.

Pedig hát felette is telik az idő. Már húszesztendős régen elmúlt. Azóta három nyár is eltőtt, mikor azt mondta Kajla Mihály gazda, hogy: megütötted a két iksöt.

E pedig, úgy mondták, húsz esztendő.

Ez a bökkenő: mi lesz az emberrel, asszony nélkül.

azt gondolod hogy én bánom

hogy tetülled e’ kő vá’nom

e’válásom nem sajnálom

csak a régi jókat bánom

De most hirtelen felébredt a mélázásból.

Már itt van a Péter gazda tájékán. Ha jobban megnézi, már látja is a nagy házat meg a kis ólakat. Olyan a mind, mint a szarkafészek.

Juliska

A tágas, nagy udvar üres volt. Már az állatok is mind kimentek legelni, még a tyúkok is távol kapargáltak a vetés töviben. Még a kutyák is lusták voltak. Korán volt, de érezni lehetett a szörnyű meleget, ami ma lesz.

Megállott a két lóval a tanya udvarán.

– Hé – kiáltotta el magát csengő hangon lóhátról –, van itt valaki?

Senki se felelt:

– Ez a Veszelka Pétör gazda tanyája? – kiáltott újra.

A lány lépett ki a szalmatetős fészer alól. A kötője tele volt tojással. Most szedte össze.

Gyanúsan nézett a lovas legényre.

– No: ez, vagy nem ez?

– Mit akar tülle?

A legény elnevette magát. Látta, hogy nem ismeri meg őtet a csúnya nagy szájú lány.

– Itthon van-e Rúzsa Bandi, azt akarom tülle.

– Rúzsa Bandi? – csudálkozott a lány. – Hát attul mög mit akar?

– Ögyem mög azt a szép szádat! – mondta a legény s nevetett a lány szemébe. Olyan csúnyának látta a lányt, hogy nevetni kellett rajta. – Csak tunni akarom, oszt mögvan – mondta. – Kinek mi köze hozzá.

– Akkó keresse mög.

S evvel a lány hátat fordított.

Amin a legény igen elcsudálkozott. Még ilyen lányt nem látott, aki neki hátat fordítson.

Nevetni kellett rajta. Hát hátulról se szebb, mint elölrül.

Vékony is, csontos is, még olyan fejletlen, mint a fiatal csikó, a fejit se bírja. De hunnan van benne ez a bátorság, hogy neki hátat fordít?

– Gyere csak ide – szólt rá.

A lány, mintha kígyó csípte volna meg, visszanézett:

– Én e?

– Téj a!

– Minek?

– No csak gyere, ha mondom. De rögtön gyere!

S úgy tett, mintha a karikást akarná letekerni a nyakából.

A lány nagy szemet meresztett.

– Csak nem akar engöm mögütni? – mondta lángoló arccal. A két piros folt, mint a parázs, lilán égett az arca közepén.

Rózsa Sándor nevetett:

– Ha nem gyüssz, pányvával foglak be, ha gyűssz, mögcsókollak.

A lány újra hátat fordított, de nagyon.

Nem is szólott egy szót se.

Ment a tojással a házba be, közben az ujjaival ott kavargatta a kötényében, talán számolta hány van, vagy mi.

Rózsa Sándor letekerte a karikást, megforgatta a feje fölött, s retteneteset durrantott vele.

De ettől a fiatal ló, aki még nem volt hozzászokva a durrogtatáshoz, mögijedt, kiugrott.

A legény belevágta a sarkát a vékonyába.

A ló ugrált és a másik lovat, a Csillagot is magával rángatta. A meg szintén megkavarodott, az is elkezdte cifrázni.

A lovas most ráfeküdt a tomboló csikó nyakára, s mintha a fa ágán ülne, a hintázó kötelét oldaná le, eloldotta Csillag nyaklóját, eleresztette. A Csillag el is szaladt, nekivágott a pusztának, nem is lehetett tudni, merre megy.

Nem is törődött vele, hanem ahogy magában maradt a pejkóval, hát ennek oskolát akart adni.

Vette a kurta korbácsát, a kancsukát, s verni kezdte vele a lovat.

Nem haragból. Ésszel.

Elébb a farát verte, de oly keményen, hogy felrepedezett annak a szőre szálán a por.

A ló egyre jobban megbomlott.

A legény mintha hozzá lett volna nőve.

– Fogsz te énalattam ugrá’ni? A zanyád… erre-arra…

Most mind kényesebb helyeken vagdosta. A hasa alatt, a két hátulsó lába közt. Sűrűn, keményen, mint a jégeső.

De úgy, hogy aztán nyoma ne maradjon.

A ló egészen meg volt őrülve. Két lábra állott, de a legény a száját oly keményen tartotta, hogy a ló visított a hörgéstől.

Körbe-körbe vágtatott, nem tudott kirohanni az udvarból, mert mikor már az udvar szélén volt, a lovas mindig meg tudta fordítani, s bent rajcsúroztak a tágas nagyudvaron.

De addig, addig, vége nem akart szakadni.

A lovat meg kell törni.

Egész úton jól viselte magát, most ütött ki rajta a szűz makrancoskodás.

Nem hagyhatja az öccsére. Bandinak már készen kell adni a lovat. Ez az ő dolga, ezt neki kell elvégezni.

Hát pihenés nélkül csak vágta. Vágta, ahogy csak kell.

Nem fertályévenként huszonötöt, eccerre kiadta neki az ötszáz ütést vagy tán ezret.

Addig vágta, hajtotta, rohant vele, de a ló soha nem tudott belerohanni se a színbe, se a disznóólba, se fedél alá, karámba, se az ágasfába; egyáltalán semmi kárt nem tudott tenni magában, mert vasmarokkal tartotta, osztán annak, akárhogy meg is volt vadulva, ott kellett menni, ahol ő akarta.

A lány berohant a konyha ajtaján a rettenetes vadság elől, onnan kukucskált ki, már látni se bírta, mit csinál ez a szörnyű vadember avval a lóval. Csak kimeredt a szeme, és nézett irtóztató rémülettel, egész teste úgy reszketett, mint a csikóé; amikor a ló végre végképp kimerült, letört, térdre csuklott, és kínjában messze kinyújtotta a nyelvét, a tajték szakadt róla, és minden erejét elvesztette, ledőlt a földre, hanyatt vetette magát, ott kezdett el vonaglani, akkor a lány sikoltani kezdett a legényért, hogy úgy látta, azt a ló maga alá gázolta, de alig nyitotta ki a szemét, már a legnagyobb ámulattal látta, hogy az most is talpon van, és a rugódozó lovat addig veri, amíg az egészen el nem veszti az erejét. Még egyszer lábra akart állni, de nem bírt, ott az udvar közepén kétszer-háromszor is lerogyott, végre tajtékot túrt, lihegett, mint egy megszúrt disznó, s a legény, az meg ott állott mellette, s kis szavakat kezdett neki mondani, füttyentgetett és csiccsentgetett a nyelvével, s mikor a ló már megadta magát s elfeküdt a földön, mint egy hulla, akkor ráhajolt, megveregette a fejét, a nyakát, simogatni kezdte: akkor a ló újra felrobbant, újra lábra állott, újra vágtatni kezdett, a legény újra utána, a kötőféket egy percre el nem eresztette, újra megverte, de már nem olyan vadul, hanem szinte békítve és szelídítve. S folyton morgott felé, csitító hangokat és kis szavakat, dürrögve és anyáskodva.

Aztán a ló megadta magát sorsának.

Megállott. Leeresztette a fejét.

Minden tagja, minden izma reszketett, facsaró tajték.

– Jó van, kis lovam, jó van, bogaram, jó van, kedvesöm, angyalom, gyünyörűségöm.

S otthagyta a lovat magában.

A ló megérezte, hogy szabad, abban a pillanatban kivágott, hogy elragad. De a fiú már rajta volt, elkapta a kantárt.

Mire a ló szembefordult vele, mint egy farkas, rá akart rohanni.

Juliska újra sikoltott, mintha őt ölnék.

De a legény újra elfogta, újra kancsukázni kezdte a lovat, mire az kínjában, dühében, erőtelenségében, végre megadta magát. Se le nem dőlt a földre, se nem háborgott tovább, állott lehajtott fővel, végig-végig reszketve, de tűrte a verést, s mikor a tanítómestere már maga is kimerült, ott maradt állva, mint egy kimustrált remonda.

Most már el lehetett ereszteni a kötőfékszárát.

Rózsa Sándor a kúthoz ment, fogott egy vödör vizet, hozta és végigöntötte a lovon.

A ló már nem bánta, már akármit lehetett vele csinálni.

Tűrte, mint a hulla.

Egyik vödör a másik után, csak úgy zúgott végig a lovon a víz, s nagy tó kerekedett az udvar derekán, amiben a harminc kacsa vígan ellubickolhatott osztán.

Most a legény megölelte a kis ló nyakát, megcsókolgatta, megbirizgálta, simogatta.

Veregette, dürrögött neki, szerelmes hangokat adott.

– Jó van, Pejkó. Jó ló vagy. Erős ló vagy. Bírós vagy. Embör lösző.

A ló úgy állott a négy remegő lábán, csak fújt, csak fújt, csak lihegett. Léhogott és fújt és szuszogott és alig bírt élni.

A legény ott hagyta, ment be a házba.

A lány ott állott, elhúzódva előle rémülten az ajtóba.

– Van kámfor itthon?

A lány gyűlölködve nézett a szemébe.

Ezen ütődött meg a legény. Micsoda gyűlölet van ennek a lánynak a tekintetében!

– Van itthon kámfor?

A lány arca fehér lett, mint a fal, s beleköpött a legény szeme közé.

Erre az, abban a pillanatban, úgy pofon csapta, hogy a lány megfordult a tengelye körül, s elbukott a konyha fődjén.

A legény vette a kancsukát, megcsattogtatta.

– Ász fő rögtön!… Állasz fő?… Vagy én állítsalak fő?

Csattogtatta az ostorát, de nem érintette meg vele a lányt.

– Föl! Lábra! Ha mondom!

A lány feltápászkodott.

Sötéten és halálos remegésben állott a betyár előtt.

A fiú nézte. Látta, hogy mégis nagyon fiatal. Nincs több tizenhat évesnél. De jó csontjai vagynak. Orcára nem szép. Kivált most, hogy a sírástól el van torzulva mindene. Megnőtt a szája. Kicsi lett a szeme… De valaki!… Az anyja istenit: szembe merte őtet köpni.

– No, nem haragszok. Gyeride. Csókold le a nyálad.

A lány megvonaglott.

– Mi lösz?

A lány, mint odakint a ló, mán nem bánta akármi történik. A legény odalépett hozzá, gyengén a vállára tette a kezét.

– Té vagy a legszöbb kislány, akit életömbe láttam.

Csönd. Akkor azt mondta neki azon a kedves, kedves csiklandós hangján:

– Hogy hí’nak?

A lány megrázkódott, nem szólt.

– Veszelka Juliska?

A lány ránézett könnyein át s bólintott.

A legény az övébe nyúlt. Valamit kivett a gatyája korcából. Odaadta a markába s rácsukta az ujjait.

A lány megérezte, mi az a kezében. De fogta, belevágta sután a világba.

Az olvasót.

Rózsa Sándor felhördült.

– Vöszöd fő rögtön!

A lány halálos megdermedéssel látott bele a legény felizzó iszonyú szemébe. Megszédült, elindult, felvette az olvasót, mint egy hitvalló tartotta az ujjai közt, s az olvasó megbarnult szemei láncolva csüngöttek vékony barna ujjai közt.

– Tödd a kebelödbe.

A lány lassan emelte fel kezét, az olvasót a kebelébe eresztette.

– Azé adtam, hogy imátkozzá’ énéröttem, szögény bűnösért.

Evvel megfordult, kiment a házból.

Odakint az udvaron már itt volt a Csillag is. Ott állott a pejkó mellett, aki még mindig tehetetlenül s lihegve állt. Megnyalta a sebeit. S a megtanított ló, minden érintésére végig lebernyegeződött. A Csillag talán azt nyihogta:

– Így köll annak lönni. Testvéröm. Embörkézbe kerű’tünk.

– Juliska! – kiáltotta Rózsa Sándor.

Kisvártatva a lány kiszédült a tornácra.

– Itt hagyom a pejkót. Rúzsa Bandié ez a ló. Mögértötted? Rúzsa Bandié. Ezzel möhet a szögedi ménöshő. Az üvé.

Kicsit nézte a lányt. Bírálta.

– Jó neköm való lösz e még – mondta, avval felvetette magát a Csillag hátára s léptetve indult ki a tanyaudvarról.

Azt se mondta: isten áldjon.

Elment. Le se törülte a kisjány nyálát a pofájárul.

Csepegtető csárda

A két betyár a két lócán végignyúlva aludt, de a csárda tömve volt alvókkal.

Annyian voltak bezsúfolva, amennyien csak befértek. Mind asszonynép.

Akik a fogadott katonákat kísérték az éccaka, most megállottak a Csepegtetőnél, a hőség elől nagy fáradtan behúzódtak. Kosarak voltak a fejük alatt, ketten-hárman ültek úgy, hogy egymásnak vetették a hátukat.

Törődöttek voltak, kellett aludni, mert ebben a hőségben nem bírtak már gyalogolni.

Pisze Matyi horkolása kísérte az álmukat.

Csak úgy elnyomta valamennyiüket a buzgóság.

És a bánat.

Elmentek a szerelmes gyermekek; az anyák utánuk sírnak; van akinek álmában is meg-megcsordul a könnye; de vannak feleségek, akik itthon maradtak egy csomó gyermekkel, most már soha többet nem tudják, mi lesz velük.

A katonafogásnál az az elv a város vezetőségében, hogy a semmiházi naplopókat, a haszontalan csirkefogókat szedjék össze. Szóval, a szegényeket. Aki szegény, az már minden rossz. A szegény nem szeret dolgozni, mert akár dolgozik, akár nem, egy a kereset. A szegény nem tiszteli a más vagyonát, mert neki akkor sincs semmije, ha tiszteli. A szegény nem tud uralkodni a zabolázatlan érzésein, mert nem látja semmi értelmét, hogy megtagadjon magától akár egy harapás érő vagyont, akár egy asszonycsókot, amihez hozzájuthat. A szegény az elesett, és valamennyit nyugodtan be lehet a fogott katonák közé dugni, soha senki nem reklamálja, még a saját családja sem, mert annak is csak terhére van, kárára és fájdalmára.

A szegénység kitermeli a rosszaságot.

A nyomor.

Mert van tisztes szegénység is, amely sarkall, amely még nem látszik legyőzhetetlennek. Az ilyen szegények iparkodnak, ezek végeznek el minden munkát, ezek hozzák létre a nagy alkotásokat. De a nyomor az már semmit sem csinál, csak árt.

Pusztít, mint a szennyes árvíz.

Hát bizony nem nagyon kellemes látvány benézni ebbe a csárdába, itt a Csorba-puszta közepén. Rideg, vörösre kiégett pusztaság van körös-körül, már alig találni zöld fűszálat, a csárda kuporog, mintha egy kopott túzok már nem bír járni, maga alá húzza hosszú lábait, barnán, elnyűtten várja a halált.

Ilyen korcsmák vannak mindenfelé az Alföldön. Ennivaló nincs, csak akkor, ha a vendég visz bele, ha megkínálja a csárdásékat. Szegény parasztok ezek a csárdások is, sok gyerekkel ógnak-mógnak, míg leélik az életüket. Ha egy kis boruk van, az rájuk savanyodik, mert hétszámra egy lélek se kerül, ha meg vendégek jönnek, csak a méreg eszi őket, hogy semmit se tudnak adni. Kivált az efféle vendégek, mint ezek. Még a betyárok se érnek semmit. Mire való az olyan szegénylegény, aki tisztességgel köszön be s rögtön végigfekszik a lócán, hogy kialudja magát. Magáéból abrakol a lovának, a saját számára se kér, mert még van a tarisznyában a Gyenise Péter szalonnájából, kenyeréből, de még abból se eszik, mert takarékoskodni kell avval is, s úgysincs egy félkrajcár se a zsebbe, hogy utána egy icce bort parancsoljon.

De ki se lehet zavarni, mert rögtön felhúzza az orrát. Még jó, hogy van annyi becsület, hogy hitelbe nem parancsolgatnak, mert ha tennék, azt se lehetne megtagadni.

Hát még ezek a katonakísérők.

Ezeknek semmi se kell, csak a hűvös. Azér kuncsorognak be, mint a birkák, összezsúfolódva kérik az engedelmet, irgalmat, kegyelmet, hogy csak egy kicsit kilevegőzzék magukat. Anélkül is alig van rajtuk valami ruhaféle, de most leoldják a kendőket, a batyukat, az üres kosarakat, kibontják az ingváll madzagát, hogy a testük gőzölögjön, s kis idő múlva már olyan fullasztó emberszaggal van tele az ivó, hogy sütni lehetne benne a palacsintát. Hőség. Pedig be jó hűvösek voltak a sárfalak. Még azok is kiforrósodtak, mint a kemence, a gőzölgő testek párájától.

Mindenki alszik. Pedig de csúnya a szegény ember, mikor alszik. Mint a sár, dűlnek el a tetemek, keresztül-kasul, akár édestestvérek volnának, egymáson nyúlnak el, megáporodottan bűzölögnek együtt.

Összevissza döngetett búzakévék, mikor már eső megverte, vihar megtépte.

Mind fejérben van, vászonban, alig akad köztük kékfestő, maguk szőtték, fonták a gúnyájukat, s még a kötőt is, ami előttük fityeg. S barna a fejér, mint a főd, amin feküsznek disznó módjára.

Így telnek a negyedórák, az órák, már délutánra hajlik, még mindig csak alusznak. Hadd aludjanak, addig nem csinálnak bajt, míg alusznak.

Hogy szeret az ember együtt lenni. Nincs jobb szag az embernek, mint az emberszag. A rettenetes nagy bánatban, keserűségben talán el is pusztulnának, ha magukban kellene maradni. De nincsenek magukban, olyan megnyugasztaló, hogy a többi asszony is éppen úgy szenved, sír és panaszkodik, szinte egymás szájából szedik ki a jajszavakat.

– Ebbel tarts, ebbé kő lönnöd! – mondja ébredve egy hatalmas testes asszony, aki roppant tagokkal nyújtózik; s közben ráeszmél, micsoda kutyafalka az, amelyikben magára talál.

Mindenki az, ami a társasága.

– Mit mond, ángyó?

– Csak ásítottam.

Nem is tudja, milyen jót mondott.

Mert az a borzasztó a szegényeknél, hogy azok, akiknek az élete hajlék nélkül telik el, nem tudják, hogy a szabad ég alatt mennyivel jobb volna, mint itt a korcsma földjén heverni.

Rózsa Sándor későn ért a csárdához; ő mondta, hogy itt várják meg, mert a Csepegtető kívül volt az országos úton, nemigen szokott arra térni senki, az is csak most esett meg, hogy a katonákat kísérők itt jöttek keresztül. Rövidítették az utat, mert a főút a mocsarak miatt nagyot került, de most a szárazságban jól lehetett menni a lápokon át, aki tudja a járást. Megismerte a két lovat, Pisze Matyi fakóját meg az Imre nagy szürke lovát, a Lógót.

Lepattant a Csillagról, bekötötte hozzájuk az állásba. Sással fedett rossz szárnyék volt ez, de mást nem lehetett csinálni, legelni nem volt hova kicsapni a lovakat, vörös volt a főd színe, akármerre is nézett.

A Matyi nyergén még volt a zsákban abrak, megtöltötte a ló tarisznyáját s fejébe akasztotta.

Csillag rögtön hozzáfogott bókolni. Fel-felhányta a fejét, hogy az abrakot a szájába rázza.

– Héj – kiáltotta el magát, ahogy benézett a csárda vedlett ajtaján. – Hát itt mi van? Ellető?

A birkaakolban szoktak a juhok így összetúródni.

Rájuk nevetett.

– Jó, hogy most itt nincs pandúr! – mondta.

De nem értették. Még senki se hallott a röszkei esetről.

– Látok egy legényt – mondta Pörzsi –, de hát ahun egy van, ott egy sincs.

– E’mönt a mi fiunk – sírt fel egy vénasszony, fekete kordován bőrét gyúrva –, nincs má nékünk életünk.

– Ó, anyám, egyet se búsuljon rajta: fiú helyött fiút ád az Isten.

Bólogattak az asszonyok, fölnevettek. Ha ilyen szép vigasztalót kapnak az asszonyok, akkor nevet még a félhótt is.

S Rózsa Sándor belesodródott. Magyar embert a társaság új emberré formálja. Ki az, aki társaságban el nem veszíti bánatát, keserűségét. Emberek közt ember légy: tréfálj. Arra nincs eset, hogy a magyar nép ne tréfaszóra fordítsa a beszédet, mihelyt hárman vannak együtt.

– Ne sírjon anyám, maga még mindég átugorja a száz tű hosszát.

Még az öregasszony is nevetett.

– Az, az – mondta bólogatva. – Az is régön vót.

– Mer maguk ám az oka annak is, ha a pusztázók olyan bátran vigasztalják magukat.

– Vigasztajja a kedves annyát – pattogott egy menyecske. – Engem ugyan nem vigasztal, mert én szömön köpöm.

– No attúl az embör nem ijed mög. Aki köp, avval le köll nyalatni.

Egyre jobban nevetgéltek az asszonyok.

– Nyalja le a süly, aki megeszi. A perzekútorját! Csak azér tartyák őket, hogy vegzájják a szögényt. Bezzeg Rózsa Sándort nem tuggyák elcsípni. Csak otthun iregnek-forognak, mint a kan kutya. Ki védelmez mög minket mán, ha elvitték a mink jó védelmezőinket.

– Még sose vittek annyi katonát, mint az idén. Nem tudom, mit akar a császár is. Mán dógos kéz nem kő, csak fegyverre kő az embör?

Újra visszaestek a jajgatásba, a keserűségbe, az igazság keresésébe.

– Ne sírjatok, lelkeim, majd mögsegít a jó Isten.

– Majd mögsegít a jó halál.

– A boldogságos Mária.

S keresztet vetettek sorra mind.

Rózsa Sándor ott állott felettük, s nézte őket.[3] Neki nem volt annya, aki őtet sirassa nehéz életéért. Őt elvihették volna, utána senki sem emésztené magát. Szomorúság fogta el, hogy ennyi asszony van, akinek az elveszett gyermeke vigasztalhatatlanul fáj, s őneki élnie kell ezt az életet.

Hogy élje? Minek is élje? Duhajul, butául? Vadul?… Miért is nem lett hát mezei farkassá, nádi ordassá. Mi őrzi meg, hogy sajnálni tudja ezt a sok szegény síró-rívó teremtést.

Elfordította a fejét, mert ő is közel volt hozzá, hogy könnye csorduljon.

Az ember csak erőtteti, csinálja, hogy él. Pedig annak a szegény fiúnak is jobb az élete, mint az övé, akit nehéz menetben hajtanak a bajai úton. Mert most is ott van a többi közt, ő meg magában áll itt: kije neki a két legény, aki ma hozzá tartozik. Nem is ismeri őket…

– Ne sírjanak, galambom – mondta. – Ne sírjanak kedves néném… Hazajön a fiuk, akkor is a maga fia lesz. Most is a magáé… Tanálkoztam vele az éccaka Átokházán… mind jó van, mind egészségös, mindönik tisztöli az édösanyját…

Az asszonyok megnézték a fiatalembert.

Pörzsi meglökte könyökkel Tatárnét.

Tatárné meglökte Hideg Esztert.

Egyik a másikat.

Ráeszméltek a puskalövésre. Hátha ez az elkeseredett fiú, aki megpuskázta az egész katonaságot… Nagyon nagy lehet a bánatja…

– Van-i édösanyád, fijam? – kérdezte könnyei közt az öregasszony.

– Van hát. Fönn van az égbe.

Hallgattak s néztek maguk elé. Bólogattak. Értették már.

Nincs annál nagyobb, mint az árva sorsa. Ezt ők tudják legjobban, az anyák. S mennyi árva van most ezen a világon. Csupa árva az egész. Még az is árva, akinek vannak szülei, mert máma a szülők is árvák. Haj, nincsenek itt a nagygazdák feleségei, nincsenek az uraké. Csak csupa szegény kétkezi ember családja van itt együtt. Csupa olyanok, akik a menetben hátul viszik a körösztöt, s hajbókolva imádkoznak egész úton.

– Te vagy!… – sikoltott fel egy asszony. – Te vagy a!…

Kinyújtotta az ujját, és a legényre mutatott.

Rózsa Sándor ijedten pillantott rá, akármilyen bátor is az ember, ha valaki ujjal mutat rá és sikoltozva, meg kell rezzenni.

– Ő az, aki engem mögmentött a perzekútor kezibűl… Asszonyok… Múlt héten Röszkén… nálunk… ez a legény vót ott lovat patkótatni… Rác Pali pandúr rám gyött… beszorított a méhej megé… Akkor ez az embör észrevette, nekimönt, szétverte a fejit neki, összetörte a puskáját neki, lefegyverözte a másik pandúrt is, és a Bak Józsi bátyámmal elküldte neköm minden pézit…

Jajveszékelve sírt.

– Azé vagyok én itt… Azé kell énnékem itt sírni veletök… Oda vót az uram tőtést csinálni. Jó helyön vót. De az urak megharaguttak rám, elfogták az uramat tőlem, evitték katonának tizenhat esztendőre… mer ez a jó embör nem tudta nézni, hogy éngöm megbitangosítson egy kutya perzekútor… Azé köllött néköm elveszteni a jó uramat, Maradék Pált… Mer a vagyok én, Maradék Pálné, Röszkérül. Én vagyok az, akin bosszút állott egy tisztességös fiatalembör… Azé köll énnéköm fiatalon, három gyerekkel árván maradni…

Úgy sírt, hogy csaknem kifogta a frász.

Az asszonyok megilletődve hallgatták. Ez az asszony eddig az egész menetben soha egyetlen szót sem ejtett. Senki sem tudta közülük, ki ez, mit kísér, kit sirat. Csak ment köztük némán, mint a keresztvivő. Vitte az élete nehéz keresztjét.

Körülvették, simogatták, vigasztalták, de az csak egyre jobban jajgatott. Nagyon rájött most a fájdalom, hogy megismerte az ismeretlent, aki őtet megmentette.

– Ne sírjál – mondta neki Rózsa Sándor. – Ne sírjál. Én nem töhetök rulla… De ha töhetök: töszök!… Mert ha te árva vagy, árva vagy… én is árva vagyok… Majd megtudod, ki vagyok… Nem te vagy az első szögény, akinek segítöttem, nem is az utóssó… Tudd mög, tudjátok mög, neköm sönki se számít, csak a szögény… Hát lögyetök békén.

Mély csönd volt. Mély, mint mikor misére csöndítenek.

Az asszonyok letérgyepeltek a korcsma fődjén, és nem tudván egyebet csinálni, hogy adjanak kifejezést nagy szívbeli megilletődésüknek, imádkozni kezdettek:

szűz márija isten annya

imátkozzá értünk

Mások a litániába saját sirató szavaikat szőtték be, fekete fonalat a fejér vászonba.

jaj pétöröm pétöröm

andris andris andriskám

szerelmetös fijam János

Túlhasítja a tömeget az éles hang:

én életöm halálom jaj csillagom virágom

istvány

Ki-ki név szerint siratja el övéit, meg-megszólogatja a távollevőket, mintha már a mennyégben masíroznának, az égi porban. Mintha még a jóisten se tudná másképp megkülönböztetni őket a többi egyforma boldogtalan közül. Mindenkinek kell odafenn is egy-egy saját pártoló, védő, közbenjáró, hogy tudnák másképpen az égi pandúrok elvégezni kötelességüket.

miháj miháj

be szeretted a sulymot

mög a pecsönyét

disznóöléskor

mind leetted a fülit farkát

Sírnak a szemek, szárazon nem maradnak. Észre sem veszik, hogy közülük senkinek egy falatja sincs; semmi ennivaló. Mindent odaadtak a távozó fiaknak s kedveseknek. Az utas katonáknak. Még a morzsákat is kirázogatták a tenyerekbe. Hiszen ők itthon maradnak. Aki itthon van, annak kő legyen. Csak azt kő sajnálni, aki elmén.

Tatárné sír fel:

itthun a ház

de nincs kenyér

Hideg Perzsi kontráz:

bizony a ház nem vagyon

nem vagyon csak nyugalom

S hatalmas tagjait egybefonva litániáz maga:

oly uram vót néköm az a csöpp uram

nem is uram nem mondhatom csak emböröm

hogy az engöm úgy ellátott

úgy mögtartott

étetött

kisujjamat se költött mozdítani

ha nem akartam fő se kőttem

kicsi uram a főd alól is kiteremtötte

még mög is főzte ha köllött

– Úgy van, úgy van – zümmögtek rá a népek.

Akkora keserűség volt a szavában, nem is gondolta senki, hogy ezen még nevetni is lehetne.

Hideg Perzsi folytatta:

libát tanált a lelköm akkor is

azé vitték ee

azt a libát is az urak ötték mög

nem pörzsi ötte mög

jaj én uram s istenöm

hány tudna tégöd kipótolni

édös uram lelköm

Mindenki bólogatott, könnyét szívogatta, törülgette, nagyon kisírták magukat; folyt a litánia:

elefántcsonttorony imádkozzál éröttünk

csak legalább egy combocskáját

mögkaphattam vóna

mind elvitték a perzekútorok

mind a két combjávaa

A két betyár már ébren tápászkodott. Ki tudna aludni ilyen rivadalomban. Nézték egy ideig a síró, jajgató asszonyokat.

Akkor Pisze Matyi rájuk rikkantott:

– Haggyátok mán a fenéjét neki! Ne bőgjetek a fülembe, mert közétek vágok.

Rózsa Sándor a korcsmárost szólította.

– Mit tudnál anni ezöknek?

– Sömmim sincs. Sömmim sincs, csak a beteg feleségöm. Mög a hat gyerököm – mondta a csapláros.

– Rakjá tüzet. Készítsd a bográcsot. Mingyán lösz.

Evvel elment, lóra ült.

Fertály óra múlva malacot hozott. Jókora süldő volt. Erre Pisze Matyi is kijött, nekigyürkőzött a henteskedésnek.

Délre rendes ebédet kaptak az asszonyok. Csak hát kenyér nélkül kellett megenni a malacpaprikást. Jó vót úgyis.

Bor se igen volt rá. Valami kis penészlett, virágos lőre volt még néhány iccével a hordó fenekén.

– Olyan csárdások ezek – mondta Pisze Matyi –, el kell őket tartani.

Rettenetes volt a hőség. Mindenki lefeküdt utána újra.

Éccaka lehet csak menni a hosszú úton. Estére majd elindulnak.

– No gyerünk innen – mondta Sándor. – Hagy aluggyanak.

– Most érdömös maradni – szólt Pisze Matyi –; én már kinéztem magamnak a strózsákot.

Rózsa Sándor felült a lovára s intett.

Menni kellett vele.

A Csepegtető csárdában csak könnyeknek szabad csepegni. Özvegyek és árvák könnyeinek temploma lett.

Örvény

Míg tovább vágtattak, Rózsa Sándor nem szólt. Gondolkodóba ejtette ez a mai nap. Valami szöget ütött a fejébe.

Valami nem tetszett neki.

Az, amit Maradék Pálné mondott. Ő az asszonyt nem is látta: talán rápillantott, mikor a pandúrt letépte róla, de nem vette figyelembe. Most nem ismerte meg, csak annyit gondolt, hogy nagyon megfogyott az asszony. Nem olyan, mint volt. Akkor jó friss, nyelves, kövéres teremtésnek emlékezett rá. Most szikkadt, sovány, keserves szegény.

Hát az urak máris bosszút állottak rajta. Hm. Elvitték az urát. Kivették a töltéscsinálók közül. Azt se tudta szegény, mit akarnak vele, besorozták katonának.

Ez csak így megy?

Most, ha ő olyan hatalmas volna. Hogy neki, mondjuk, nagy bandája volna, mint a régi betyároknak, a fekete embörnek. Akkor ő most rámehetne… Kikeresné, ki volt az, aki csinálta… Mert hát az összes urakra nem mehetne rá, akármennyi legénye volna is… Csak a császárnak van annyi, amennyi kell. A császár tehetné meg csak, amit ő szeretne… visszaadni a tromfot…

De evvel a két senkivel?

Imre még csak, csak, de gyerek. Gyerek ez még. Sok víznek kell lefolyni a Tiszán, hogy ez megérjen. Embernek. Tisztának. Betyárnak.

Hanem a másik, a Pisze Matyi, az nem tetszik neki.

Most ennyi az összes embere?

Mer jó van. Ott van Bánné, annak az ura, az jó pajtása, jó füles ember, jön-megy. Ütött ember. Már el van törve ennek is a hátulja, sokat vert ember. Ez már nem avatkozik bele semmibe, de arra jó, hogy mindent tud. Az is kell. Az a legfontosabb. Az asszony is jó, olyan, mint a kenyér, lehet belőle harapni, meg lehet belőle élni. Csak folyton szül, s már annyi gyerek van körülötte, mint egy anyadisznó körül. És mind mástúl. Még kicsik, még nem tudnak pletykálni, de már kezdenek beszédesek lenni… Ez nem jövőre való… Az urát igen… Azt számon kell tartani… ez a nagy, vörös, zápult ember még sokra lesz jó… Gerencsér-erdő… Jó citerás. Az is köll. Domaszéktó is arra esik. Kerekes Sándor. Még tán ez a legalkalmasabb… Ez is ütött ember… De

látom az életem nemigen gyönyörű,

hacsak az úristen rajtam nem könyörül

Pedig evvel érdemes együtt lenni, mert senki sem ért olyan alaposan a dologhoz. Az emberben felforr a vér, ha vele van egy napig. Most mit tudna ez a Kerekes Sándor kifundálni a Maradék Pálné esetiből az urak ellen…

Úgy ült a lovon, oly nagy gondban, hogy nem tudott hová lenni. Kavargott benne a sok érzés és bosszúság. Tehetetlennek sejtette magát avval szemben, ami fenyegeti.

Magában van.

Senkije.

Ez a baj.

Az urak sokat tudnak. Tudnak egymásnak írni, el tudják olvasni az izenetet. De a szegény betyár csak annak hisz, amit a maga fülével hallott, tapasztalt.

Olyan embernek nem is lehet hinni, aki írást tud. Az már nem tiszta ember. Az már többet tud, mint szabad. A kovács is, az is igen fenn hordja az orrát.

Krisztus urunkról csak úgy fumigálva beszél. Ezek egy se tud ilyeneket, se Bán, se Kerekes.

– Várjatok mög a kismonyi csárdába – kiáltotta a két legénynek.

Pisze Matyi elégedetlen lett.

– Esső lösz! – kiáltott vissza.

– Bolond beszéd. Honnan tudja kend?

Engedte, hogy közelebb jöhessen Matyi.

– Bolhák, ha igen csípnek, esső lészen – mondta, ahogy beszéd közelre jött.

Rózsa Sándor nem méltatta válaszra.

– Tudománya van annak is. Fecskét is láttam az elébb, hogy szárnyával a vizet verte, az is essőt jelönt. Köszvényes lábom fáj, esső lösz… Búvárok is igen hertelen repülnek s kiáltanak, az is essőt mond…

Hm. Ilyenek vannak. Mondják. Az efféléket jó lönne mögtanulni.

Pisze Matyi nagyon belelelkesedett:

– Harangszó messze hallatszik, esső lösz. Zajog a holló: esső lösz. Macska két első lábával nagyon mossa fejét: esső lösz.

– Hun látott kend macskát máma?

– Csak mondom. A csobolyó dugója szorosan jár, esső lösz.

– Csobolyót – jött méregbe Rózsa Sándor –, hát csobolyóból hun ivott kend máma?

– Sűrű hőség: esső lösz… setét felleg: essőt hoz…

– Hőség van, de hun lát kend sűrű föllegöt? Éppen sömmi fölleg sincs az égön.

– Daru kereken repül: esső lösz. Hangya ha tojását hordja: esső lösz.

– Haggyon má éngömet… Hun szödi kend?

– Csízijó, fiam!… Mög van írva a csízijóba… Mög lehet azt ott olvasni akármikor…

Rózsa Sándor megvetően nézett végig rajta. Szóval ez is csízió… Ez is tud olvasni, mint a kovács… Ennek is komédia a Jézus Krisztus…

– Mondtam, hogy várjanak mög kendtök a kismonyi csárdába.

– Mikor gyüssz?

– Mikor – morogta. – Várjanak!

Elvágtatott Rókabögyös irányában. Annához.

Anna a ház előtt állott, várta. Már nagyon messziről meglátta, megismerte.

De jólesett ránézni a nevető fejére. Be volt kötve kendővel a feje, kétszeresen. Piros kendő volt alatta. Ezt is ő hozta neki. Szereti ez őtet.

– Lösz esső?

Evvel ugrott le a lóról.

Anna körülnézett.

– Ha a tyúkok kotornak, lösz.

– Nohát akkor várjuk mög, míg kotornak.

A lovat szabadon hagyta, az elkezdett legelni. Ő meg bement előre a házba. Itt a vizek közt van fű. Leült a kemencepadkára. Más ülőszer nem volt a kis házba.

– Tudsz te olvasni, Anna?

Anna nagyon nevetett.

– Csókot.

Ezen Sándor is nevetett.

– No gyeride, üjj az ölembe, számold.

Anna letette a kezéből a nyírágseprűt s odajött.

– Csak ezér gyüttél?

– Csak.

Anna nevetett.

– Csakhogy gyütté, no… Valami bánatod van?

A legény megmelegedett. Senki se kérdezi tőle, hogy van-e bánata, csak Anna. Majdnem ríva fakadt.

– Hun őtőztél föl?

A legény végignézett magán. Pirosnál öltözött másik ruhába. Szeretett mindennap másikban lenni. Most fehérben volt. Szép fehérben. Vasaltban. Múltkor itt vette magára a zsírba iktatott setétet.

Eszébe jutott, hogy Juliska miatt vett tennap este ilyen szép fejéret.

De a lóiskolázásnál nagyon átizzadta. Azért fejér ez még most is ahhoz, amit Anna adott rá.

– Pirost odaadtam az öcsémnek.

– Zöcséd?… Hát a hun van?

– Mögkerűt.

Anna megölelte.

– Neki adtad a Pirost?

– Evöszi.

– Osztán neköd ki marad?

A legény ránézett. Belenézett a szemébe.

– Te.

– Én? – s megcsóválta a fejét és nevetett. – Én mindig itt vagyok. De te nem vagy itt mindig… Kell neked is valaki. Állandóra. Örökösre.

S apró csókokkal csókolgatta a fiút.

Rózsa Sándor elkedvetlenedett egy pillanatra:

– Nem azért gyüttem, hogy búsíts, te Anna. Te is. No.

– No, egyé.

– Má öttem.

– Hun?

– A csárdába. Malachúst.

– Könyérre?

– Könyér nem vót.

– Az itt sincs.

– Hát mi van?

– Nemigen van semmi se. Még van tökmag.

– Aggyá.

Ott ültek a dikón, szemelgették a tökmagot.

– Má mégy?

– Várnak.

Anna sohase kérdezte, hogy ki? Nem is merte volna, mert semmi oka se vót, hogy hozzá jöjjön a legény. Pedig nagyon jó volt, ha jött.

Le is ült újra mellé.

Nem szólt semmit a legény. Csak lógatta a fejét. Hallgatott.

Anna meg simogatta. És nézte. Folyton csak nézte, és csillogott a szeme.

– Te Anna. Vótál te mán a Tiszába?

– Ó.

– Ha az embör a Tiszába fürdik. Néha úgy gondolja, hogy mögfogta a lábát az örvény. Mintha hínár vóna és rátekerődzne a lábára.

Anna simogatta a legény egy ujját.

Az meg újra felnevetett.

– Most én úgy vagyok… Legjobb is vóna, ha mingyán fölakasztanának.

De evvel Anna nem törődött, ő csak csókolgatta a legény kezét.

A legény újra ráhajolt, s most úgy gondolta, ez az igazi sírás.

– Eljössz?

– El.

– Az akasztásomra.

Anna megrázta a fejét s nevetett:

– Nem akasztanak föl.

– Nem?

– Sohase.

– Mér?

– Én tudom.

– Honnan, a csízióbul?

– Nem.

– Hát?

– Innen…

Végigfeküdt a heverőn, a szívét mutatta.

Rózsa Sándor megint nem tudott elmenni.

– Ugye biztos, hogy te nem tudsz írást?

Anna nevetve intett, hogy nem.

– Mer én hiszök neköd.

– Higgyél.

– Hiszök!

Ahogy csókolózás közben a szemközti falat nézte, feltűnt neki, hogy ott két gerenda úgy van beépítve, mintha ajtó volna rajta. Lehetne rá ajtót tenni. Paticsfal, sárból rakott görbe fákkal megtámogatott kis csőszkunyhó ez… Míg nézte a falat, eszébe villant a panaszos betyárnóta:

ződ erdőbe kerekedtem

egy kunyhóba lefeküdtem

alighogy én le feküdtem,

alighogy én lefeküdtem

kilenc zsandár állt előttem

Egy ilyen kis kunyhóban még legjobban meg lehet szorítani az embert.

Meg kell csinálni azt a falat, ott, úgy, hogy fal maradjon, de egy nyomással ki lehessen dönteni. Ott kívül pedig leveles színt kell a kunyhóhoz építeni, ahova a lovat be lehessen kötni. Ha a ló be van kötve a szín alá, nem tűnik messziről olyan hamar szembe, s ha a falat ki lehet nyitni, felugrani a lóra, akkor aztán jöhetnek a pandúrok. Dirr-durr.

Anna észrevetté, hogy a legény valamin gondolkozik. De a világért sem szólította volna meg, mi az? Nem, Anna ilyet nem tesz, mint a parasztfeleségek, akik mindenbe bele akarják ütni az orrukat. Anna alázatosnak van nevelve. Egész életében csak ütötték, verték, attól kezdve, hogy kibújt a tojásból, semmi se volt neki szabad. Anna alázatosan várt, míg az, aki neki parancsolt, megszólal.

– Anna.

– Aha.

– Van itt balta?

– Balta? Van egy rossz. Rőzsét szoktam vele vágni.

– Más fűrész, szerszám, valami nincs?

– Kapa.

– Fűrész köllene.

– Most?

– Nem most. Holnapra. Majd visszagyüvök.

– Aha.

– Fűrészt keríts. Azután eredj a füzesbe, és vágjál jó hajlós vesszőt, sokat. Hosszút, sokat. Minél hosszabbat. Sövénynek valót. Szekérrel.

Anna nevetett. Lehunyta a szemét s nevetett.

Boldog volt.

Csak intett, hogy minden meglesz. A szeme tele volt könnyel, és nevetett.

– Már elmégy?

– Eljövök.

Köszönés nélkül felpattant a lóra s elvágtatott. Anna állott a csőszkunyhó ajtajába, s valami nagyon jót, nagyon meleget érzett. A legény sövényt akar csinálni…

A gazdaság avval kezdődik: sövény, kerítés a vadak ellen, kerítés a tyúkoknak, malacoknak, tehénnek, lónak… Míg kerítés nincs fonva, addig annyi az ember tanyája, mint a nádas. Minden keresztülmászhat rajta.

Csak megbillentette a fejét, mintha azt mondaná: ugyan, ugyan, még mit nem érünk meg!

Harc

A két legény az asztal mellett egymással szemben ült, mintha valami gondjuk volna.

– Hát, Sándor – mondta Pisze Matyi, akiről csak most látszódott meg a fényes napvilágon, azért híjják betyárnéven Piszének, mert valami fertelmetös nagy orra van. Az alól a nagy orr alól bújik ki az a ravasz vastag hangja, csak hallgatni, most is mit mond.

– Hát, Sándor, sikerült?

– Mi?

– A lóval!…

– Mi sikerült? Mögmondtam, hogy öcsémnek vittem el, Bandi testvérömnek, egy öcsémnek.

– Igön, igön, úgy gondoltam.

Evvel elhallgatott a gazember.

De Rózsa Sándor látta, hogy Imrének is fúrja valami az orrát, csak nem szól. Nem voltak oly szívesek, ahogy illett volna.

Kiabált azért a korcsmárosnak, hogy:

– Hé, Akáczi!

Akáczi gazda egy kevés kiabálásra bejött.

Szúrós emberke volt, mintha a nevét az akácfáról vette volna, holott az Akáciusból lett az valamelyik ősapján. De ő csak nézett rosszkedvvel, s várta, mit akarnak.

Rózsa Sándor már ismerte a természetét, s kivette a jobb csizmaszárából a kötött erszényét, amit másutt nem tarthatott, mert nem volt rajta, semmi más, csak a vászongúnya, s azon zsebféle nincs.

Odavetett az asztalra egy nehány rézkongót s mondta:

– Bort.

Még hozzátette:

– Ha van.

– Vóni vóna – mondta Akáczi uram –, csak embör lögyön.

Ami azt jelentette, hogy legyen, aki meg bírja inni.

Avval felszedte a pénzdarabokat, elgondolkozott rajta, hogy mennyivel is tisztelje meg a három embert. Mert pénz nélkül ő ki nem szógál. Azt már az ő vevői tudják, hogy le kell tenni a garast, másképp itt nincsen se étel, se ital.

Rózsa Sándor is odaült az asztal mellé.

De elébb azt mondta:

– Ájjá csak fő.

Imre fel is állott, ki is lépett, mert jólesett már neki megmozdulni egyet.

Akkor Sándor odaült a lóca közepére s intett neki:

– Üjj oda.

S Imrének oda kellett ülni Pisze Matyi mellé. Legalább az öreg lócának egyik az egyik szélén ült, a másik a másikon. Nem billenhettek föl.

Akáczi uram jött az orrossal. Ződ nagy orros kancsó volt a kezében, úgy emelte, hogy látni lehessen, hogy jó nehéz. A kancsóból mingyán töltött a hályogpoharakba.

Hosszú kortyantós nyakú meghomályosodott félmesszelyesek voltak ezek. Mindeniket teletőtötte.

– Ne cifrázza kend – mondta Imre.

De Akáczi uram tudta, hogy Rózsa Sándort szolgálja ki. Kedveskedett a fiatal gavallérnak.

Sándor felvette a poharat. Akkor Pisze Matyira nézett, de minekelőtte szólott volna, a szájához emelte a hályogot s kiitta.

Példáját a másik két legény is követte.

Üresen tették le a poharakat az asztalra.

Lassan, hogy Akáczi uramnak ideje legyen eltisztulni.

Akkor Rózsa Sándor, mikor má magukban voltak, kivette a bal oldali csizma szárábul a csillagos nyelű kését. Kinyitotta. Jól a markába vette, s akkor belevágta az asztalba, hogy a kemény tőgyfa asztalba úgy belement a kés, hogy jól feleformán benne volt.

– Hát ide ügyelj.

Keményen ránézett Pisze Matyira. Az visszapislogott.

– Mellé! – mondta Sándor.

Pisze Matyi kivette a lajbizsebbül, mert rajta az is volt, neki szűre is volt, szűrujja is volt. Ő mindig teljes őtözetjivel járt, mert neki sok duggatnivalója volt. Mindig terhével járt.

Hát kivette a lajbizsebbül a maga kését. Ez egyenes szárú nyakas kés volt, nem nyaklós. Nem lehetett benyaklintani, mint a bicsakot. Kés vót, akár disznóölő. Tokja is vót, bűrtok, elég rendesen megmunkálva.

Fogta a késit, oda vágta a másik mellé. Igen, de míg belevágta, meggondolta, hogy ebbe a kemény asztalba még ki talál törni a hegye, hogy valami baja lesz, azért nem vágta teljes erejéből, csak éppen a hegye ment bele a fába, még csudálkozott maga is rajta, hogy ennél azér azt hitte, jobban bele fog szaladni. No mindegy, azér megállani megállott. Rezgett.

– Nohát. Sándor!

Mondta. S nem tudta, mit akar tőle a Sándor. Vagy csak nem akarja tudni.

Rózsa Sándor hallgatott. Nézett a szeme közé az embernek. De hallgatott. Úgy nézett, mint a két kutya, marakodni akar, s nézi egymást, hol harapjon bele.

– Akar a lúnak beszéjjek, akar neköd. Hányszor mondtam má az éccaka, hogy engöm ne nevezz névön, te, te csuhás.

S ehhez a szóhoz már hozzá tartozik, hogy aki kimondja, már nyúl a késért.

De Pisze Matyi megelőzte. Megijedt.

– Hüj, hej – aszondja –, hüj! Mög ne haragudj, öcsém. Mögfeledköztem.

Rózsa Sándorba a vér lassan visszaszivárgott s megülepedett.

Lekönyökölt az asztalra bal könyökkel. Balról volt a világítás az alkonyati ablakrúl.

Aztán nem mondott semmit, csak annyit:

– Tőts.

Pisze Matyi mint egy kis inas pattant, s bár legöregebb vót a bandában, vette az orrost és teleöntötte a borral a hályogokat.

Rózsa Sándor soká nem nyúlt a pohárhoz, csak nézett maga elé. Azután megnézte a vásárhelyi cserépnek az ódalán a fekete cifrákat. Bötűket. Nem tudta olvasni, de tudta, hogy nemcsak cifraságtul van.

Már lassan semmit se lehetett látni a kis ablak miatt.

Nagyon soká ültek itt.

– Tudom én – szólalt meg aztán. – Hogy kutyák vattok.

Imre megmozdult.

– Én is?

Sándor hallgatott. Soká hallgatott. Akkor azt mondta, ridegen.

– A te neved hallgass! Míg be nem vágod a bötűdet!

Imre megértette, hogy most életre-halálra megy.

Igen megorrolt érte. Mert benne azért nem volt a cimbora ellen semmi. Igaz, tudta, hogy nagyon kurtán fogja őket. Mert a lovat elkacsmarta. Ha már ki kell mondani, csak az lett belőle. Hároman vótak utána, s egyedül kacsmarta el.

No mindegy. Egy az élet ez világon, egy a halál.

Hát kivette a bicsak kését, kinyitotta, ő is belevágta az asztal hátába. De a bicskának igen vásott volt a nyaklója. Beugrott, majdnem elvágta vele a három ujját.

A bicsak nem ment bele a kemény deszkába, elbicsaklott rajta, s odavetette a másik kettő mellé.

Csak éppen zördült.

– Ne.

Rózsa Sándor látta setétben is, mi hogy. Jó.

– Hát, Pisze Matyi. Az anyád tétova istenit. Mondd ki.

– Nincs mit, Sándor… má ne haragudj, erőszakkal mennyek az isten nyakára? Ha elfelejtöm, ha nem tudom mit akarol a neveddee?

– Haggyad

– Hagyom…

– De te csak mondd ki… Ne kötözd a seböt…

Pisze Matyi hallgatott. Pedig jobb lett volna rögtön kirukkolni vele. Minél tovább hallgat az ember, annál nehezebben nyílik meg a szája.

Hogyan tehesse, nevetni kezdett. Kétszer is kezdett.

– Nem mostanrul beszélök én – mondta –, azelőttrül. Mer azelőtt másmint vót. Aztat mindönki tuggya, hogy azelőtt mindig másmint vót, ami vót. Haggyuk rá. Most ez a szokás. Hát annak rá kő hanni, mikor mi a szokás. Szokás, szokás. A mög mindig előkerült, hogy az embört baranyi kocsira űtették.

– Mi??! – hördült fel Rózsa Sándor – baranyi kocsira!? – mert ez a legnagyobb sértés; mert ez azt teszi, hogy becsapták…

– Nem éngöm, nem is tégöd – mosdózott Pisze Matyi. – Mert te nem oan embör vagy Sá… sárgujjon mög, aki hazudik… nem oan vagy, hogy másat, a legjobb akaródat, oan dógokba belehurcojj, ahun a fogát is otthagyhatja, osztán, hogy ne akarnájad kisegíteni, mikó ilyen bajba van… má énnéköm feleségrül, asszonyrul, gyerekrül kő gondoskodni. Nem hacározódhatok én már csak úgy ingyen, isten nevibe, no hé, rúgd fő hadd ott… mög mi…

Rózsa Sándor lassan megcsillapodott. Ebbe igaza van a komának. De mi az isten haragjának is vót éppen ott ennél a marha Imrénél. Sose jutott vóna eszébe, hogy vele kezdjen. De nem is fog jutni… Hm… legjobb vóna rögtön elótani… de azt se érdömli.

– Nyögd ki má.

– Nézd Sá… sátort akartam mondani, mer hogy sátorba lakni a legkellemetösebb… szóva’ azt akarom mondani, hogy én a lovat a te kedves egy öcsédtül nem irigylöm… Minek irigyőném én… hadd lögyön neki lova… Még peig hallögyön jó lova!… ezerforintos lova! én asse bánom… én mán sömmit se bánok.

– Neköd mi köll?

– Neköm Sá… sárga rossz nyavalya, a köll nekem, mi köll, neköm semmi se köll. Egy üsző, egy meddő tehén… szóval neköm semmi se köll…

S rángatta magát a sötétbe.

Akkor hallgattak, mert érezték, hogy Rózsa Sándornak meg kell ezt emészteni.

Soká hallgattak. Együtt. Csakhogy kint van a szó – törülgette az izzadtságát Pisze Matyi, akit olyan furcsán híjtak maga polgári nevén, hogy nem lehetett kimondani: Tanácshirdető Gregor. E vót neki a neve. Ki tudja ezt mind elénekölni. Tanácshirdető. Meg még Gregor is: jobb az így: Pisze Matyi.

Ha mán olyan hosszúcska neve van, meg még hosszabb az orra. Viselje, ahogy kapta. Hamar tanált beállítani az orr osztogatásnál.

Tanácshirdető Gregor.

– Hát jó van – mondta Rózsa Sándor s kinyújtotta a kezét, megkereste a setétben a kését, kihúzta az asztalból. Nem volt könnyű kihúzni. Csak ő tudta. Az ember nekiveti a keze talpát az asztalnak, úgy feszíti ki, de hogy meg ne lássék rajta a nyögés… Mer hogy nagyon bele tanálta vágni a fába.

Mikor aztán kinn volt a kés, fogta az orrost, beleivott.

Intett:

– Ne haggyátok ott.

Avval előrement, ki a csárdából. Ki az ég alá.

Odakint világos volt. Egész megütődött, mitül volt oly setét a házba, ha ideki ilyen nyalkán nyerít a Szent Dávid lova.

Ment a lova után, leveregette, simítgatta, tisztogatta. Már nem volt lucskos. Megszáradt szegény. Szerencse, hogy ilyen jó gyenge meleges idő van, mer ilyen úszás után az izzadtság tavába-sarába, tüdejére megy, ha ősszel vagyunk. De akkor lenne is rajta takaró. Nem a lovas miatt, a ló miatt.

Az abrakos tarisznya egészen kiüresedett.

Levette a fejérül, takarosan összetekerte, felakasztotta az Imre nyergére. Neki nyerge se vót. Fegyvere se.

Már készen volt, mikor kijött a két cimbora.

– Rajta – szólott nekik s felvetette magát a lóra.

– Hová?

Rózsa Sándor nem felelt. Kiugrott a fészer alól. Neki a pusztának Halas iránt.

A csárdából senki se nézett utánuk. Akáczi csárdás ismeri a törvényt: betyár után nem szabad leskődni.

Vót más baja úgyis.

Egész nap ott fekszik a felesége a hátulsó eresz alatt: halálos betegen.

Már csak szárazon rezeg a lélegzetje, mintha végét járná. Hét gyerek van körülötte. Egyik aprósabb a másiknál. De még csak egy szót se szólott róluk. Mit óbégassanak, csak rosszat tesznek neki. Ha isten akarja, úgyis megjavul reggelre, ha isten akarja, meghal. Még ez a jobbik, mert akkor lehet fiatalabbat hozni a gyerekekhez. Már azt is tudja, kit. Itt van a másik tanyán egy özvegyasszony öt gyerekkel. Azt elhozza. Az úgyis szokva van a gyerekhez. A kicsit felneveli, a többit meg majd csak kiadja a háztul, már jókorácskák, lehet hasznát venni tanyába, liba mellett, pulyka mellett, malacnál hogy.

Mikor a két betyár utolérte a vezért, mégiscsak megtudakolták, hova mennek.

– Áá…

Pisze Matyi rettenetesen elröstellte magát. Hogy így lefőzte őket ez a kölyök… Mér mondta ez tennap este, hogy „hónap ide visszagyövünk, akkor mögmongyuk, minek jöttünk”.

Micsoda esze van. E már tennap este tutta, minek jön vissza. E mán akkor neki szánta a két meddő tehenet. Ugye azt mondta Gárgyán Mihály, hogy ló nincs otthon, csak két meddő tehén, sajátja…

Hm. Ebbül embör lesz, ebbül a Sándorbúl… Erre löhet számítani… Phü, micsoda betyárkirály lösz még ebbűl… Hüj… ennek szót köll fogadni… gavallér: fizet…

De Imre, hát az olyan buta egy ló volt, hogy az semmit se értett, hogy mér kell neki még eccer oda menni, ahun má vótak…

Mikor eccő is sok vót.

Híre lött

Gárgyán Mihály a rettenetes éccaka után betegnek érezte magát.

Lelki bánata volt.

Az bántotta, hogy megmondta, hol van a pejkó. Nem kellett volna megmondani, mert ha ezek a betyárok valamit csinálnak, csak rajta szárad. De azért mondta ki olyan könnyen, mert elsőbben is arra gondolt, hogy megmenekül a zaklatástúl, azután meg arra, hogy a pejkó biztos helyen van, mert hova lehet eldugni egy lovat, ha nem a ménesbe. Mindig csak ott a lónak a helye, s ha onnan elviszik, csak a ménesmester a felelős. Igen, de ezek nagyon rávetették magukat arra, hogy hol a pejkó, s ha valamit csinálnak, biztosan őrá fognak hivatkozni, hogy „mögmondta Gárgyán Mihály, Rozgonyi uramnak a kertésze, hogy…” Ebbűl pedig olyan nagy baj lesz, házbúl is kihordatja őtet Rozgonyi uram, amilyen rabiátus ember. Hogy minden erőszak nélkül csak úgy kiköpte, kérdezés nélkül, faggatás nélkül, hogy a pejkó ott van Majsa számadónál.

Azt fogják mondani, hogy ő mondta ki. Honnan is tudták volna meg az idegen fattyúk a ló helyét, isten ne adja, most elmennek érte s elviszik, Rozgonyi uram őtet tisztára agyonvereti. De hova is tette a fejét, nem volt elég azt mondani:

– Édös uraim, vagy szerelmös gyermekeim: itt nincs. Bár gyüjjetök be az istállóba, nézzétök mög, vagy akárhol, se pincébe, se palláson a ló nálam nincs, mert itt semmiféle ló sincsen, szömetökkel bizony möglássátok, csak nézzetök.

De kár is, hogy embernek a szája oly könnyen tud eljárni; de ha könnyen eljár, nehezen kell aztán reperálni a baltettet.

Nem bírt sokáig az ágyban maradni, érezte, hogy most a serénység a fő.

Kiugrott az ágyából, s keresni kezdte a csizmát.

Annyira nem volt észnél, hogy a keze összevissza markolászott a setétben, mindent meglelt, az ágy lábát több ízben is példának okáért, de a csizmát sehol.

– Mi kő? – nyöszörgött rá a felesége, aki szintén elaludt az első ijedtség után, de most az első neszre fel is ébredt, mert ő is tele volt rettegéssel.

– Iszen a csizmája kendnek ott van a kucikba, egész hétön nem vót a lábán.

Persze, persze. Az éccaka is mezítláb volt, persze.

– Mit akar kend, hová készül kend?

De Gárgyán Mihály csak nyers szavakat vetegetett. Eddig tartott a tegnap esti szerelem. Mert a szerelem csak annyi, míg baj nincs. Mihelyt a legkisebb hiba, a szerelemnek vége. Gárgyán Mihály már nem is emlékszik rá, milyen jóba volt az este az asszonnyal. Nem hagyta, hogy a felesége belelásson, mit is akar s mit tesz. Nem kell az asszonynak mindent tudni. Még arra se volt ideje, hogy rámorduljon, most minden porcikája tele volt avval, hogy neki késedelem nélkül igazolni kell magát, hogy hív és becsületes szolga, vagy nagy baj lesz.

A setétben nehéz volt meglelni a csizmát, közben felborogatott tepsit, csuprot, kovászt, s a keze folyton másat tett, mint amit kellett volna. Végre is az asszony szállt ki az ágyából és adta kezébe az istenverte csizmáját. Ruhát, mindent az asszonynak kellett előkotorni s ráadogálni, mert soha fel nem öltözik a vakfekete helyen. Mikor aztán készen volt, már csak a botja hiányzott, azt még az asszony se bírta meglelni, mire éktelen káromkodásban tört ki, hogy ebben a házban minden összevissza van, hogy itt soha sömminek helye nincsen, amilyen büdös nyomorult vacok ez a ház.

Úgyhogy a szegény asszony a végén még örült, fellélegzett, mikor valahogy csak elindult, elment a szerelmetös jó ura, s megpihenhetett, újra végignyugodhatott egész oldalán az ágy szalmáján, s lehunyta a szemét, mert mint kövér asszony, igen szeretett nyugodni, lehunyt szemmel elhagyni magát, feje felett minden bajt és gondot beleölhetett az édes álom mélységébe.

Nagy méreggel, hűhóval Gárgyán Mihály elindult egy rossz faággal a maga útjára, mikor már vagy harminc lépésre volt a tanyától, akkor jutott eszébe, hogy a bot, a meg ott van az ereszbe dugva. Akkor dugta oda, mikor a kutyát megütötte vele, most is arról jutott eszébe, hogy ezekkel a kutyákkal valamit kell csinálni, annyira jönnek utána. Visszafordult azért, kihúzta a botot az ereszből, ráripakodott az ebekre, hogy maradjanak, békén üljenek a fenekükön vagy…

Virradozott, mikor a halasi határra ért. Már sok lépést kellett tenni, mert a mérgesi puszták valami két-három magyar mérföldre vannak a várostól. Márpedig ennyi idő alatt sokat el lehet gondolni, de ő semmi egyebet nem gondolt, csak újra meg újra hangos szóval vitatkozott a betyárokkal, ahogy akkor kellett volna, mikor itt jártak. Még azt is megmondta nekik, hogy engem pedig kentek vasalóval kényszeríthetnek, akkor se mondom meg, hol a pejkó… Meg azt is mondta nekik: „Hunnen veszik kentök, hogy itt valamiféle pejkó ló volna? mikor itt semmiféle ló sincsen. Mönjenek másfelé keresni, nagy a szögedi határ, tele lóval…” – s így tovább.

Csapat ember jött szembe rá a hűs hajnalban. Kapával jöttek, biztosan kukoricát tőteni mennek.

Tisztességgel köszönt nekik.

– Jó röggelt, adjon isten jó embörök. Hallották-e mán, milyen röttenetös szörnyű esetöm vót?

Mintha őtet most mindenki ismerné, s csak az ő feje fájna az egész világnak.

– Nem hallottuk, jó embör barátom.

– Jaj végöm, jaj. Betyárok vertek fő az éccaka, s elvitték a pejkó lovamat.

Hej, lött nagy csudálkozás.

Mingyán körülvették a jámbor embört, s tátották a szájukat a hajnali pirkadásban.

Hát még mikor mindent megtudtak. Hogy egy falka betyár támadta meg a tanyát, körülvették és durrogtattak és fejszét, baltát forgattak, nagy éktelen istentelen szóval verték a tanyabelieket, csaknem agyonverték az asszonyt, a gyerekeket, úgy kényszerítették ezt a jó embört, hogy mondja ki, hol van az a jó ló, amilyen jó futós aligha van az egész szögedi határba, azért jöttek érte, mer híre vót annak a pejkónak. Most, mikor kihozták egy hete a tanyára, Rozgonyi uram udvarából, akkor láthatták meg valahol az útban, vagy valaki mögmondta nekik a hírit.

Gárgyán Mihályból csak így dőlt az igazság, mert jól tudta, hogy ezek a szegény emberek sem őtet nem ismerik, se a tanyáját soha nem hallották, merre légyen, se a lónak se hírét, nevét nem tudták idáig s nem is fogják soha.

– Úgy bizony barátim, szörnyűséges idők kezdődnek, olyan betyárgyerökök vótak azok, hogy aranyrojtos gatyába jártak s aszonták, mind a tizenketten kihasítottak mán egy-egy asszonyt, hogy a hasábúl az ártatlan gyerök ujját kivögyék, de úgy is láttak azok, mint fényős nappal: a gyerekujj világít nékik, azon járnak a betyárok.

No az emberek eléggé meg is illetődtek, és nagyon tudták sajnálni a szegény kárvallott embert, akinek nem is volt több ideje velük trafikálni, mint ameddig egy jó pipa dohányt ki lehetett szíjni, isten tudja, mi volt annyi nevezetes mondanivalója, de ezek voltak az első emberek, akikkel közölhette bánatát, hát ezeket nagyon fel kellett világosítani.

Úgy is ment tovább, mint aki terhének felét letette. De alig haladt valamit, már megint kezdett visszaszivárogni a teher más oldaláról. Ijedten eszmélt rá, hogy egy kicsit elhajította a sulykot. Nem kellett volna mégse. Csak legalább azt ne mondta volna, hogy tizenketten voltak, mikor csak ketten vagy hárman lehettek. Nem is tudja hirtelen, hányan is. Volt az a nagy orrú, vastag hangú; az volt; meg egy óriási is volt, meg volt más is, csak már nem tudja ki, mi, mert éktelenül sötét volt…

Már a város is látszódott formán arra nyugaton az ég alatt, hátulról kergette őtet a felkelő nap világossága, mikor ismét talált útjában valami két embert, akik szembe jöttek rá, de ezek olyan különös emberek voltak, hogy még szinte meg is ijedt tőlük. Táska volt a vállukon, rézszögekkel kivert bőrtáska, ugyan kik lehetnek, talán ezek is betyárfélék. Nem is igen mert nekik még köszönni se, de most meg azok állították meg, szóltak rá keményen:

– Hát keed hova mögy?

– Én istállom alásson, mögyök a könyéradó gazdámhon be Halas városába, mert kéröm, kárvallott vónék, az éccaka egy falka betyár rátört a házamra, fölgyújtotta… osztán kifosztottak… oszt’ semmi se maradt, azt löhet mondani…

A két ember nagy szemet meresztett.

– Kik vótak azok, rácok?

– Olyanok löhettek, rác betyárok, mert valami olyan nyelvön szólogattak, hogy nem érthettem mög, mit akarnak.

A két rézveretes táskájú ember kupec volt, akik egy bizonyos tanyára igyekeztek, úgynevezett Csepödi uramhoz, csak azt akarták volna megtudni, a keresztúton merre menjenek. De hogy ilyen vészes hírek csaptak rájuk, még gondolkodni is kezdtek, menjenek-e tovább ezen a veszélyes helyen, ahol rác betyárok úgy elhatalmasodtak, hogy ennek a szegény embernek még a házát is felgyújtották.

Gárgyán Mihály újabb nagy gonddal haladt tovább. Nem értette maga sem, mért mondta, hogy mondta, a házának vesztét, de az tagadhatatlan, hogy lehetett volna! És hogyha ő csakugyan szembe száll velük, akkor meg is történt volna. Mert ismerni kell a betyárféléket, aki avval nem beszélt tisztességesen és kedveskedve, mosolyogva és fürgén, annak felgyújtják azok a házát, még ha tizenkét veszett kutya őrzi is, mert ugye a kutya se számított ezeknek semmit, hiszen még az ölébe is vette őket, az ő veszedelmes Pintér kutyáját az ölébe merte venni az egyik betyár, s nem harapta meg, hanem rögtön hízelkedett neki a disznó eb.

Ismét kapások jöttek, elszórva hosszú sorban, ki erre, ki arra, magában, mert még mindig nagyon korán volt, s ezek alva haladtak az úton, mezítláb a szürke porban, a vállukon a kapa, az igazította el őket, hogy szótalan csak menjenek, haladjanak, igyekezzenek a jó irányba.

– Jó embörök – szólott nekik Gárgyán Mihály szelíden –, nem hallották keetek, hogy errefelé most a halasi határon rác rablók járnak? Csak azér mondom, mert engöm az éccaka úgy körülvettek, kéröm, hogy csuda az, hogy egymagam mög tudtam menekönni…

– Jézus és mindön szentök – sápították a jó emberek.

– Nem rácok vóttak azok, jó embör, hanem inkább az a hiba, hogy a Rúzsa Sándort elerösztötték a szögedi tömlöcbű.

– Rúzsa Sándor – véleködött Gárgyán Mihály.

Ez az egy, akire eddig nem gondolt vóna. Eszébe se jutott.

– Lőhet, hogy vót. Vót köztük eggy olyan roppant embör.

– Kis embör inkább…

– Igön, csak a lova lött vóna nagy, mer az akkora vót, ahogy láttam… mer nem löhetett ám még az embörnek a csipát se kitörűni a szömibű, azok mán hajtottak mindönt, vitték, ami nekik köllött…

– A löhetött a, Rúzsa Sándor.

– Azt vót kár elereszteni a rabságbú, nem lösz mán itt nyugodalom sehogy se.

Körülfogták Gárgyán Mihályt, s ők tudtak mondani újságot: hogy itt is, ott is, ahol valami esött, mindenütt csak kisült a végén, hogy Rózsa Sándor keze volt benne.

Gárgyán Mihály már nem is törte a fejét máson, csak azt szerette volna kisütni, melyik lehetett hát a betyárok közt Rózsa Sándor.

De nem baj. Csakhogy neve van a gyereknek. Mindig az a fontos, hogy meg legyen a tettes.

Már az újonnan szembekerülő munkásoknak nem is mondott mást, csak azt:

– Rúzsa Sándor szöröncsétlenje vagyok. Rúzsa Sándor nálam vót az éccaka, mögrabótt kurucú.

Egy jó ember meg is mondta neki:

– Hajja kelmed, jó barátom, ha úgy van, akkó azt tanácsónám kendnek, hogy ne nagyon emlögesse a Sándor nevit, mert nem szereti.

– Nem szereti – ijedt meg Gárgyán Mihály.

Elébb kicsit pattogni kezdett:

– Szereti, nem szereti, az énnéköm nagyon mindegy. Én se szeretöm az ű cseleködetit.

De az ember nagyon komolyan nézett a szemébe, s újra csak figyelmeztette, hogy:

– Sándor nem szereti.

Gárgyán Mihály egészen elcsüggedt. Még a fülébe jut Rózsa Sándornak a dolog… nicsak most jut eszébe. Hiszen azt ígérte, hogy ma este mögen mögjön s mögmagyarázza…

Még botladozni is kezdett, pedig az azt jelenti, hogy már le is akar a lába elé térdepelni annak, akitől fél… mint a kutya a bot előtt.

Nem tudja az ember, mit csináljon ebbe a mái világba.

Hát haza nem mögy ma éccakára, az bizonyos. Neki ne magyarázzon sömmit.

Lárma

Halas városát villámgyorsan megjárta a hír.

– Hallotta-e, komám, hogy Rozgonyi komámnak a tanyáját Rózsa Sándor felgyújtotta?

– Hallottam, komám, de ha csak felgyújtotta vóna. Hanem vót neki egy nyomorult emberszógája, bizonyos Gárgyán Miska, egész családjával együtt lemészárolta.

Már jött a harmadik szomszéd, s rémisztve tette hozzá:

– De ha csak lemészárolta vóna, de a felesége éppen áldott állapotban vót, annak a hasát kihasította, a csecsemőnek a kisujját levágta, annak a világánál most már úgy lát, mintha mécsest hordana magánál.

– Fiatal még a betyár. Most gyűjti a szörszámját.

– Igaza van, koma, betyárnak ez a szerszámja.

– Tehenét, lovát elhajtotta, semmitlen hagyta azt a nyomorult családot.

– Hát komám, nagy az Isten akarattya. Most meg ilyenekkel ver bennünket. Soha nem volt ilyen a halasi tanyákon.

– Szögedi embörök ezök. Csak szögediek löhetnek.

– Az a szögedi határ, mindig a vót a betyárságnak a termője.

De már negyedik, ötödik gazda állott ki a kapuba, s továbbverték a hírt.

– No, csak van ennek a szegény komának, Rozgonyinak baja az embereivel. Nem elég, hogy Bátori nevű jobbágya titokban ellopja a csikaját; honnen vóna egy ilyen lábatlan zsellérnek csikaja? Se lova, se semmije, minden az uráé, ami nála van, avval a csikóval hogy mög tudta szekírozni a gazdáját. Nem akarta kiadni az Istennek se, erővel kellett elvenni tőle. Ilyen csikó egy ajja népségnek. Hát a bitang elszökött, valahogy utánajárt, mögfogadta a betyárokat, hogy kössék el a lovát. Hogy meg az a Gárgyán Miska oly igen derék ember vót, a mög nem adta ki nekik, hát bizony mögkorbácsolták az árvát.

– De azt hallom, fel is akasztották az eperfára.

– Kútgémre, mint a kutyát. Hallottam, hogy arra húzták fel, ott lóg a nyomorult, mint valami kuvaszkutya.

De a hírhozó tünekedett:

– Fel nemigen akasztották, ha csak valaki le nem vágta.

– De felakasztották, a feleségéből is kivágták a gyerököt.

– Gyerököt?

– Azt. Kell annak a kisujja a betyároknak.

Már erre elhallgatott a hírhozó, ez nagyon röndös dolog lett volna, csak ő az elébb maga szemével látta az árva Gárgyán Miska tanyást, s nem látszott, hogy különben valami baja lett volna. De viszont, ha ilyen megbízható, becsületes emberek, mint Engedi uram késesmester meg Csanki János uram kovácsmester úgy tudják, akkor mégis lesz benne valami.

Ugyanakkor azonban a zsellérházakban is rohangált ám a hír, s a szögények is ugyancsak fújták, csak egy kicsit másképpen.

– Mögadták most a kevély Rozgonyi gazdának. Híj, de nagy az Isten.

– Tudjátok-e? – s Erzsók néni meg Rébék ángyó összedugták a fejüket. – Nem ver az Isten bottal. Az Isten sem siet, sem késik, de idején mögadja.

És még halkabbra, még suttogóbbra fogták a szót. Isten őrizz, hogy a nagygazdák, a nemesek megsejtsenek valamit abból, amit ők tudnak.

– Rúzsa Sándor bosszút állott.

– Mongya ke.

– Bejelöntötték neki, hogy mit tött ez a kögyetlen rossz gazda, Rozgonyi uram a szegény zsellérjén. Hogy elcsikarta tüle az egyetlen pejkóját. Mindönki tudja, hogy maga erejéből nevelte. Ellett korába vötte szolgálatért a Köpcsik János gazdátul, mögszógált neki érte, fölnevelte, de mire… Ez a kutya rossz kevély gazda két esztendeig, háromig nem volt kint se azon a tanyáján, mikor múlt héten kimene, ott talál egy gyönyörű szép csikót, de olyat, hogy írni nem löhet annál szöbbet. Mingyá rácsapott, hogy az az üvé, s hajtatta má rögtön a vele levő Gárgyán Mihállyal, annak a tanyájára Kígyósra.

– Nem Kígyósra, Mérgesre.

– Má azt ne mondja kend, vótam is azon a tanyán, nem Mérgesen van a, hanem Kígyóson.

– Dehogyis van az Kígyóson, mikor Gárgyán Mihály a mérgesi tanyát kapta mög Rozgonyi uramtul. Csak tudom.

– No ha tudja, tudja, nézd má mi lött? – sürgették.

– Mi lött, a lött, hogy múlt éccaka Gárgyán Mihály tanyáján rajtaütött Rózsa Sándor aranyrojtos gatyába, sarkantyús nömösi csizmába, kivötte a dufla pisztolyát, kettőt ropogtatott az égbe, kérdi: „Hun a Bátori Bálint pejkója, Gárgyán Miska?” A mög szegény azt se tudta, há legyen. Mingyán kiadta.

– Azt beszélik a gazduramék, hogy fő is gyútotta vóna.

– A dehogy gyútotta, dehogyis gyútotta, minek a gutába gyútotta vóna, mikor Gárgyán Miska a lovat egy szóra, de abba a szempillanatban vitte ki neki. Nem olyan embör ez az öreg Miska, dehogyis szólana a vissza Rúzsa Sándornak. Mög Rúzsa Sándor dehogyis bántana az egy szögény embört…

Így forrt minden ház, akár úri porta volt, akár kastély, akár zsellérvityilló vagy putri.

Csak persze egyikben Rózsa Sándor a világ legkegyetlenebb gyilkos rablója volt, a másikban pedig a legirgalmasabb szívű szegénypártoló testvér.

De csak akkor zendült fel a város, mikor délfelé megjött a Majsa csikós legénye, hogy aszongya, az átokházi ménesből elrabolták a csikót.

Ezen pedig senki se tudott hová lenni, mert eleddig mindenki azt hitte, hogy a csikó ott volt a Gárgyán Miska kezén. Így új táplálékot kapott a témonda, a pletyka és a sesesusa.

Most tudták aztán meg az igazságot, amit két egész nap hosszán csak dagasztani lehetett.

Egyre jobban kihegyezték a mesét. Hogy Bátori Bálint gyalog ment el szögedi nádasokra, mögkereste Rúzsa Sándort, akit mög is talált egy halászjánynál, aki a szeretője neki, de akinél olyan főd alatti palotája van, mint a mesében, hogy a szobájának a fala drágakővel van kirakva. Ott ajánlotta fel az ű nagy baját, bánatát, amire Rúzsa Sándor mög is mondta vóna saját szavaival, hogy:

– Ne féljön kend, majd kihasítjuk a gazdák hátából az igazságot.

Így mögmondta vóna, nem kevésbé, a nagygazda uramék is hallottak valami effélét, csak éppen a szegénység védelmét nem, csupáncsak a gazdák fenyegetését. Náluk úgy járt a hír, hogy Rúzsa Sándor halált esküdött a nagygazdák, kivált a halasiak fejére, mert haragszik rájuk éktelenül.

De az bizonyos, hogy senki Halas városában bele nem tudott győződni ezeken a napokon, hogy egy kicsit hihetőbbé ne tegye azt az egy-két szót, amit hallott. Hihető pedig csak akkor lesz egy betyár hír, ha annak megvan az eleje, a hátulja, a közepe és a véres ing is megvan, amit a helyszínen találtak, mög a törülköző is, amibe a véres baltát törülték.

A legnagyobb hír azonban az volt, hogy mikor sorra megkérdezték magát Rozgonyi spectabilist a dolog felől, ő a legnagyobb hidegvérrel jelentette volna ki, hogy neki immár semmi köze az egészhez, mert ő a lovat már el is adta, mégpedig éppen hogy Szögedre s Szögeden is annak, aki legtöbbet tud tenni ebben a dologban: Müller főkapitánynak.

Csak ennyit kellett kiejteni, már szegények, gazdagok, rögtön tudták, hogy a város pandúrjai már merre s hol fogták el a betyárokat, valamennyit összeszedték volna, csak éppen magát Rózsa Sándort nem, akit most a nagy szögedi határon a császár katonasága üldöz, möghajtják az egész határt tetőtől talpig, minden nádat és zsombikot megkutatnak érte.

De voltak olyanok is, akik bizonnyal tudták, hogy Rózsa Sándor már fel van kötve, azonfelül testét négyfelé vágták, abból egy fertályt ide fognak küldeni a halasi főbírónak, aki a város kapujára szegezteti ki, hogy mindenki lássa.

De a zsellérházakban jobban tudták, ott úgy állapodott meg a hír, hogy bizony üthetik nagy bottal a betyárok nyomát, mert nem fogtak el ott egy fia betyárt sem. Rózsa Sándor a tizenkét legényével magán Átokházán mulat a csárdában. A szökevény katonákat is kiszabadította s hazabocsátotta őket. Csak nem mernek azok szögények hazajönni még egyelőre a születési fődjükre, hanem ott bujdosnak a határon, meg van, aki már el is származott más határokra. Itt is minden éccaka lehet várni, hogy valamelyik szállást tanál kérni. Hát ha megzörgetik az ablakot, senki meg ne ijedjen. Nyissa mög bátorsággal, egy szökött katona kér fedelet.

Meg olyan csudálatos hírek is jöttek, hogy Rózsa Sándor mezítláb ment a búcsús asszonyokkal és csengő hangon énekli szép vékonyan a zsolozsmákat. Azért nem találják meg a pandúrok, mert mindenütt keresik, csak ott nem.

Begyulladt az egész város, mint a trágyadomb a napon.

Mindenki félt a betyároktól, még azok is, akik bíztak bennük. Mert a betyár is ember. Honnan tudja meg egy szempillantásra, hogy ki az igaz, ki az ostorhegyre való.

Nappal csak még megvoltak, de ha jött az éccaka. Nappal tele van az ember virtussal, de éccaka meg még jobban tele van isteni félelemmel. Ahogy ráborul az Alföldre az éccaka setét tyúkborító kassa, a szegény gyáva szívű jércék és borzadozó kakasok azonnal rákezdik az ijedt csipogást és kukorékolást. Mi lesz az éjjel?

Kibir ángyó

Estére a szegény asszonyok menete is hazaért Szegedre. Ahogy ezek betértek és szétoszlottak, Szegeden is megindult az a különös pezsgés, forrás és suttogás, ami természetes következménye volt a rendkívüli napnak.

Már sokfelől jöttek hírek. Már jártak a városban röszkeiek, voltak itt csikósok, a pandúrok is hiába hallgattak, a rettenetes história, hogy egy pandúrt félholtra vertek, s két felfegyverzett pandúrt a betyárok fényes nappal megtámadtak s túlerővel megsemmisítettek – ez mind a legnagyobb rémületet és izgalmat okozta. Hirtelen úgy tűnt fel, mintha az egész roppant határ csatatérré vált volna.

Annak a két pukkanásnak igen nagy visszhangja lett, mire a városba ért. Hogy a fogott katonákat, akiket fegyveres katonák kísértek Bécsbe, az átokházi pusztán betyárok támadták volna meg. Amilyen hihetetlen volt ez, olyan szörnyű következményének kellett lenni, ha megtörtént, hogy egyáltalán el lehessen hinni. Voltak, akik arról beszéltek, hogy egész szervezett betyárszázad támadta meg a katonaságot, és formális csata fejlődött ki köztük. Mások azonban, főleg a pandúrsághoz közelebb állók, legyintettek és megvetően mondták, hogy ostordurranás volt volna az egész, azt hallották az asszonyok puskalövésnek, katonaság észre se vette az egészet.

Megint az történt, hogy a nagygazdák, az urak és a magasabb rendűek igyekeztek lekicsinyelni az egész mesét, hogy félénk családtagjaikat megbátorítsák, a szegények ott kint a piactól távoldad, az egyre kisebb házakban, az alsóvároson megbúvók, ezek meg mindegyre nagyobb híreket koholtak, mert szerették volna, ha történne már valami velük. Mert ez bizony nagyon gyászélet. Ilyen nagy eseménynek kell közbejönni, hogy valaki ráeszméljen arra, hogy mi is van voltaképpen ezen a világon. Nemhiába kergette el a brigadéros az asszonyokat, mondták, mért küldte volna vissza, ha nem azért, mert fel kellett neki állani hadoszlopba a betyárok ellen, s már szinte látták, hogy a katonaság szuronyrohammal támadta meg a betyárokat, s úgy szétszórta őket, mint a Napóleon a muszkát.

A lesetétedő kis házakban egyre nagyobbra gyulladt a mese lámpása. Itt volt valami, ami valósággal olajat adott a mécsesekbe. Száz szegény asszony volt, aki a saját szemével látta Rózsa Sándort, s ha mindenki mást és egyebet mondott is el róla, de mégse szakadhattak el annyira a valóságtól.

Inkább azt találták ki, hogy nem is egy, hanem két betyárbanda is jár a határban, mert hogy lehetne másképp elképzelni, hogy oly nagy távolságban egyszerre lehessen találkozni betyárokkal. Hol van Röszke és Átokháza. Még futó lovon se lehet megjárni. S akármit mondanak is az urak, nem lehettek azok a betyárok kevesen, hiszen azt minden asszony hallotta a maga fülével, hogy ropogott a fegyver, és a katonaság úgy meg volt ijedve, hogy azt se tudta, hova nézzen.

Meg a korcsma. Ahol alva találták már a betyárokat, mert az a két legény tisztára betyár volt, azt le nem mossa róluk az istennek minden esője se, s a kis legény, aki megjött, aki olyan emberséges volt és olyan jól bánt velük és olyan szépen megvigasztalgatta és malacpaprikással traktálta őket, az is csak betyár volt, alighanem ez volt maga Rózsa Sándor, mert pap mégse lehetett betyárruhában, éspedig úgy beszélt velük, mint valami pap.

A polgárság volt a legjobban megijedve.

Jaj a polgároknak! Ha már kiütött a betyárvilág, ki mer többet kimenni feleségével, leányával a mezőre dolgozni s hálni a rettenetes távolságban a puszta ég alatt…

De Röszkéről meg mégiscsak kiszivárgott, hogy a betyárok, vagy ha igaz lehetne, hogy egy betyár: dehogy lehet igaz… Szóval, hogy a pandúrt, Rácz Pali nevezetűt, még a nevét is tudják, éppen ezért herélte ki a betyár, mert egy menyecskén rajtakapta, hogy…

Ilyen érdekes dolgot soha világteremtése óta nem hallott ember. Egész Szegeden egy éccaka alatt kivétel nélkül mindenki megtudta a dolgot, nem is egy, nem is két, hanem annyiféleképpen, ahányan elmondták neki. Csak a tény volt egyező: betyárvilág van a tanyákon.

Persze, hogy legjobban a Kibir ángyó duttyánjában tudták, hiszen ott tanyáznak a város nagyfejű urai.

A alsóvárosi templom mellett van a duttyán.

Búcsúkor szokott mindenféle „duttyánt” rakni a polgár. Duttyán a leveles szín, amelyben bort mérnek és hurkát, kolbászt; semmi mást. E kell a tanyai magyarnak, ha bejön a kereszttel, s megpihen a szép templom tövében a búcsújárás és kerülés szent fáradalma után.

Kibir ángyó azonban egész évben duttyánt tart. Mindig megvan az udvarán a leveles szín, s ha a levél elhervad, hát legfeljebb hervadt lesz, de ünnepekre még fel is újíttatja. Ha pedig télre fordul, akkor is megvannak nála a zöld levelek. Bent a nagy ebédlőházban a gerendákat levelezi fel s kötözgeti tele piros és zöld papiroscsillagokkal.

Ez pedig rettenetesen tetszik Kulacsos Nagy Mihály uramnak, a város főfiskusának, aki minden szabad idejét itt tölti el ebben a duttyánban.

Ez a szikár, nagy, sovány ember uralkodik ebben a fészekben. Mondják, hogy Kibir ángyóhoz gyengéd szálak kötöznék, de ezt alig lehet elhinni, hiszen Kulacsos Nagy Mihály uramnak még jelszava is az, hogy „mögházasodtam volna én, nem félek én a szent házasságtól, csak csókolódzani ne köllene. Azt utálom.”

Híres erről a mondásról ő maga, a kompániája, de még a város maga is. A pozsonyi diétán el szokták mondani a követek, hogy úgy vagyunk mink evvel, mint Kulacsos Nagy Mihály uram a házassággal. Amin igen jól lehet nevetni. Mert hiszen az ország gyűlése Pozsonyban is csak arra kellett, hogy legyen legalább valahol, ahol mindenki összejön, aki nevettető históriákat tud mondani, amit osztán megint széjjel lehet hordani az országban, hogy hadd viruljon a magyar.

Igaz, hogy mindig akad, minden diétán, ahogy deákul hívják az országgyűlést is, meg az országházat is, meg a napidíjat is, tudálékos szent embör, akinek a feje szokott fájni egy s más országos dologban, sérelmek, vallási csetepaték, adó meg mi, de az egész diétának mégiscsak az a híres egészséges magyar vidámság volt a lelke és alapja, úgy is válogatták meg a felküldendő követeket, hogy szégyent ne valljon velük a város. Soha diétára oly embert el nem küldtek, hacsak nem tévedésből, akinek nincs füle a tréfára, aki nincs tele a kisujja hegyéig adomával.

Kulacsos Nagy Mihály uramat már kétszer is el akarták küldeni Pozsonyba a diétára, de ő nem vállalta, mert azt mondja, akkor ki fog prezideálni a Kibir ángyó duttyánjában. Úgy van ő evvel az országgyűléssel, mint a házassággal…

Itt van ő otthon, s itt vannak az ő régi derék barátai. Itt van mindennap Pandirkó Guszti bácsi, a híres szegedi nábob, akihez akárki akármikor elmehet, ha nagyon meg van szorulva. Egy véka lisztet, egy messző zsírt, babot, lencsét, minden szegény kaphat nála. De a kereskedőtársai kölcsön pénzt is, a templomra gyűjtés, az adóra előleg. A jányom férjhez adására rövid kölcsön. S Pandirkó Gusztinak az az elve, hogy soha senkitől írást nem vesz, még ha akármilyen nagy is a kölcsön. Tartja szerencséjének, hogy adhat, s tartsa kötelességének, aki kapott, hogy számon tartsa, pontosan, terminusra és kéretlenül megfizesse. Mondják, hogy soha nem fordult elő, hogy valaki Pandirkó Gusztit megcsalta volna. Pedig ő oly gazdag, hogy számát se tudja vagyonának. Magától nő ez a vagyon, mert valóban az egész város mintha közkincsnek tekintené, közkötelességnek, hogy a Pandirkó-vagyon gyarapodjék. Jó, hogy gyermekei nincsenek, így senki sincs, aki kárt okozzon neki.

Csupa ilyen érdekes és nevezetes ember jár ebbe a duttyánba.

Nem kell azt mondanunk, hogy erényesek. Virtusosok igen, de erényesnek nemigen lehet őket mondani. Annak a kornak vad erkölcsei szerint élnek. Mindnyájan gulyásoknak meg kanászoknak játsszák ki magukat: tele vannak köpéssel és káromlással, s mindenekfelett vaskos mondásokkal. Azok az erényes urak – akiknek az erénye különben csak egy fokkal nagyobb eleganciában nyilatkozik meg –, azok a most alapított kaszinóba járnak. Széchenyi István tervezete szerint bizony áll már ebben az időben az úri kaszinó Szegeden, s elég népes és elég szép társadalmi életet mutat.

Hát ide mink Kulacsos Nagy Mihály pajtásai nem járunk. Mink megmaradunk a Kibir ángyó duttyánjában, ahol jobban otthon érezzük magunkat, mint a saját házunkban. Nem is megyünk oda, ahol olyan urak járnak, akik a maguk lábán nem bírják elütni a pagátot.

Hogy is volna érdemes másuva járni, mikor ennek az alsóvárosi duttyánnak az a legnagyobb érdekessége, hogy tele van szebbnél szebb felszolgáló lánnyal. Valóságos török hárem, ahol az urak az urak. Kulacsos Nagy uram már a múlt választáson főbíró is lehetett volna, vagy akár polgármester is, de azt mondta, magától, kérdezés nélkül: hogy nem köll, mert nem akarja a Kibir ángyó kovártélyát elhagyni.

Amiben erős kritika volt a városi szellemre, mely az ő véleménye szerint nem szabad erkölcsű és tisztafejű embereknek való. Itt is tartották meg az első városi közgyűlést a Kibir ángyó barátságos szobáiban, nem volt olyan ügye, baja, dolga a városnak, amit itt meg ne alkudtak volna, csak úgy ment be a szenátorok elé, mikor már itt meg volt állapodva a közvélemény, a nem éppen a legdicséretesebb, bár a legdicsértebb, amit nem szokás tisztes családoknál felemlegetni.

Bővérű s vad urak világának volt a Kibir ángyó duttyánja a dédelgetett melegágya.

Ennek az udvarán, holdvilágnézés közben beszélgetett most a gazdasági szenátor a ménesmesterrel.

– Szenátor uram, kigyelmednek is csak az a jó, ami énnéköm – mondta a ménesmester, Topogó gazda, aki éppen olyan számadója volt a nemes városnak, mint a gazdáknak a maguk csikósa, csak a neve volt hangzatos. Erkölcsére sem volt különb a többi csikósnál, legfeljebb, hogy még túltett rajtuk is.

– Löhet – mosolygott a szenátor, s mosolyogva nézett maga elé.

– Komendánám azér, hogy a gyerököt fő kő vönni a nömös város ménösihő. Mer evve egy csapásra két darazsat foktunk; mer egy a, hogy a gyerök jóvágásúnak látszik, igön jó lova is van, a másik, hogy evve a legjobb betyárt a markunkba kaparinthassuk.

A szenátor nem volt sok beszédű ember, de meg tudta rágni, amit kell. Akárki más lett volna a betyár, nem ütközött volna meg, de most ezt a Rózsa Sándort nagyon kurrentálni fogják, nem jó azért túl közel lenni vele.

Elszalasztani sem akarta azonban. Mert, ha elül ez a mai háborúság, akkor igen jó hasznát lehetne venni. A gazdasági szenátor ugyanis nem volt más, mint Bujkó György, aki ifjabb korában maga is a szegénylegények kenyerét ette, s most gazdagabb korában a legnagyobb titokban megint csak a szegénylegények kenyerét eszi el. Ő volt az a sötétség a város életében, akivel soha senki eddig nem tudott tisztába jönni. Nem ismerték se a múltját, se a jelenét. Nem is városbeli vót, Vásárhelyről került ide, s annyi időn keresztül a nagy, erős hallgatásával tudta fenntartani maga körül a titkos és örök mosolygásával a lába alatt a biztos és gazdag talajt.

Nem szólt azért most se egy árva szót sem. Topogó uram azért megértette, mert ha a szenátor úrnak ellenére lett volna, akkor bizony mégiscsak megszólalt volna. De ha nem szól, akkor hallgat, ha pedig hallgat, akkor nem szól ellene a dolognak. Mondta is tehát egészséges bokaütéssel:

– Értöm, szenátor uram.

De a szenátor erre se szólt, úgy tett, mintha nem hallaná. Úgy mosolygott, mintha már nem is volna az udvaron.

Topogó kiment az utcára, ott állott a lova, bekötve a kapufélfához. Eloldotta, felült rá, s megindult vissza a felső tanyákra, ahol a ménese jár. Kistelek felé. Szatymazon túl. Nem volt az csekélység, bejönni még a mai napon, ahogy Veszelka Péter a Bandi gyerekkel megjelent nála.

Bujkó Gyuri pedig beballagott a fedél alá és mosolygott, mikor Kulacsos Nagy uram ezt a mosolyt meglátta az arcán, azt mondta:

– Mán mögen mibe sántikál ez a Bujkó Gyurkó.

De Bujkó Gyurkó tovább is csak maga elé mosolygott. Nem nézett volna bele a főfiskális szemébe, mer attól félt volna, hogy kiolvassa belőle azt a gondolatját, hogy az újonnan bekommendált csikósbojtár éppen azon a pejkón jött a ménesbe, amit a múlt éccaka elkötött Rózsa Sándor a főfiskális terhére.

Még ez nem volt bizonyos, de nagyon mulattatta.

Az urak ittak, csak Kulacsos Nagy nem felejtette a Bujkó mosolyodását, s nemegyszer arrafelé fordította a szemét, mosolyog-e még. Úgy látta, igen. Ennek őellene van valami nehéz gonoszság a lelkében.

Különben ittak és daloltak. Adomákat mondtak. Az adoma is olyan, hogy mindig a legfelsőbb rendű embernek van rá jussa, hogy ugyanazt az adomát, amit mindenki ismer, még egyszer elmondja; akkor a többinek muszáj nevetni rajta, még ha éppen az elébb ő mondta is el, míg nem volt bent a fejes. Így egy kalangya adoma elég volt az egész életre. Ugyanazt az adomát bármikor elő lehet ráncigálni, lehet hímet varrni belőle, akármire. Szerények voltak az urak szellemi igényeikben. Inkább arra törekedtek, hogy jól érezzék magukat a bor következtében. Mert evvel is úgy van az emberi természet, hogy mindenkinek megvan a maga porciója, amelyik után egy kicsit feljebb száll a kedve. A vére kezd kitüzesedni s zsibongva forrong valahol a testben, az a jó, mikor a fejben már az a kedves jó szédülés is érezhető, amitől férfiember mintha a mennybéli hurik ölébe tudna dűlni. Ilyenkor aztán mindenki elveszíti a bánatot, a gondot, a gondolatot. Nincs annál jobb, mint ha ezt a bődületes jó szédülést elérheti valaki. Kivált, ha a nyugalma is megvan, hogy a föld kemény a talpa alatt, vagyis, hogy egy ilyen elbódult mámorossággal nem lehet elveszíteni se a fizetést, se vagyont, se a barátságot. Akkor ártatlanul lehet beleömleni az ittasság kábaságába, s boldog tud lenni az ember.

Ezt a borközi szédületet senki sem érezheti, mert senkinek sincsen meg rá a jussa, csak annak, aki valaki. Paraszt, jobbágy csak lopva ihat, ha iszik, akkor is féket kell tenni a nyelvére, a nótájára, az egész sorsára. Még a részegség is tilos a szegény embernek. „Túlságosan jó vóna neki” – mondja a gazdája meg a gazdaasszonya, az ura, a birtokosa. A szögény embörnek mindig józannak kell lenni, mert annak mindig éberen kell vigyázni a gazdája tulajdonára, aki nem más, mint elsősorban ő maga. Teste, lelke másé lévén, nem engedheti magát szabadra. Nem is tudja, mi az igazi duttyánbeli jóérzület.

Azt csak a városi urak tudják igazán. Mert városi úrnak lenni, annyi, mint valósággal a város urává válni. Aki úr, az a pokolban is úr. A duttyánban is. Még az idő fiatal, még nincsen tíz óra se, de már itt elvesztette az urak közt mindenki a féket. Már nincsen más, csak kacagás. Senki nem figyel másra, hogy mit mond, ki-ki csak arra, hogy őbenne mi van. Benne pedig már csak a bor dolgozik, meg a dohány. Kétféle szédülés, egyik jobbra kerengeti, a másik meg balra s a harmadik, hogy azért lelke is van az embernek, s a lélek ott fülel az ablakban, a szömben meg a hallgatónyíláson, a fülben, s ha valami jót talál valaki moccintni vagy röffinteni, már ő jelenti odabent, hogy lehet röhögni.

A lányok sürögnek-forognak, csupa jó tejes jány, vastag testek, combok, tőgyek, harsány vidám kacagás. A lány a legfurcsább teremtése az istennek, annak nem kell semmi, csak csiklandás, se a tegnapot nem emlékszi többet, se a holnapot nem mélázza soha. Minek is, nincs egyéb, csak a perc, a jelenvaló. Már nagyon dévaj a hangulat, rádöntögetik az urak magukra, szétfoly a bor, sikoltozás, kacaj.

Akkor jön a Mohos Márton, s a vastag ember csak úgy dűl be a házba, a nagy pipafüstön keresztül ömlik belőle a teljes kacagás és a harsány vidám szó:

– Hajjátok-é, uraimék – mert a titulát meg kell adni, a cím és a rang hozzátartozik az úri élethez, mert az urat éppen az mentesíti a felelősség alól, hogy ő címe folytán s rangja által felibe van emelve a többi emberi világnak, tehát semmi veszély nem fenyegeti addig, míg címje van, s rangja sértetlen; addig szabad inni, enni, dőzsölni, káromkodni, cigánykodni, akármit: rabolni, zsarolni, gyáva lenni, avagy ok nélkül brutális, akármit tehet: a cím és a rang az megvédi az embört, hát ez az, amiből nem lehet és nem szabad engedni egy jottányit se – uraimék, hej uraimék… hajjátok-e kigyelmetek…

De már a kedv annyira szabadjára volt hagyva, hogy nehezen lehetett lelket verni a társaságba. Végre aztán Kulacsos Nagy uram megemberelte az embert, Mohos Mártont, aki negyven esztendő óta aljegyző a városnál, nem is lesz más soha, de azért fidélis jó bizodalmas cimbora, mert senki úgy nem tudja a mórest, az úri vérnek csiklandását adomák és heccek által, szóval hűséges közénk való, akitől sohase kell félni, hogy valaha is ártalmunkra lesz, szóval Kulacsos Nagy uram károgó, száraz hangján azt mondta:

– Silentium… vagyis: csönd lögyön!

Lassan kezdtek az urak alábbhagyni a röhejjel s odafüleltek, micsoda marhasággal rontják már megint azt a drága jó éccakát, no.

– Uraimék Rúzsa Sándor…

– Mi a? Hajjuk? Mit akar avval? Hadd ee! – kiabáltak összevissza az urak s a lányok is feltápászkodtak, leverték a szoknyájukat és figyelmesek lettek.

Rózsa Sándornak már a nevére is minden lány felnyitja a két fülbevalós fülét. Nem lehet tudni, mért annyira. Tán hogy a neve.

– Rúzsa Sándor az este a Csöpögtető csárdába kapta a falka asszont, akik a fogottakat kísérték, hogy ott heverték ki a napi melegségöt, hát uraimék, azt a betyár mindönit ennek a fattyúnak… Uraimék, idegyüjjetök, kivált az öregebb-bélijek, no…

– Hajjuk, hajjuk.

– Most vallattam mög egy derék, tagos mönyecskét, akinek az ura ludat lopott utósó nap, úgy kerütt bele a sorba, s most az asszony siratja a gúnárját…

Kacagás. Oly hosszú volt a dikció, muszáj volt már nevetni.

– Hát ez vallotta mög, hogy az a betyár Rúzsa Sándor minden fejércselédöt mögvámolt.

Harsány, óriási, roppant hahota szakadt fel a tüdőkből. Reszkettek a hasak, dűltek az asztalok, reccsentek, törtek a faszékek.

– Kivötte a kakas a vámot!

Most aztán leírhatatlan jelenet következett. Az urak soha ennél jobbat még nem hallottak, s oly pokoli röhejt és csapkodást vittek végbe, hogy hasadtak a szájak a fülekig, pattogtak a nadrágszíjak a pallásig.

Józanodni kellett, mikor nótára lehetett kapniok.

Egy olyan buta gajdot fújtak, aminél értelmesebbet ebben a tüzes állapotban nem is lehet:

Dudujnám, dudujnám,

jaj de jó mén a munkám.

Ez az élet minket illet,

nem a régi öregöket:

dudujnám dudujnám,

de jó bemögy a munkám.

Hej, dudujnám, dudujnám,

jaj de jó mögy a munkám,

ez éppen a víg fickóké,

nem a szürke barátoké:

dudujnám, dudujnám,

de jó kimögy a munkám.

Hjuj, dudujnám, dudujnám,

huj de jól mögy a munkám.

Hát a barát imádkozik,

a nömös meg jó sort iszik:

dudujnám, dudujnám,

de jó emögy a munkám.

Olyan volt az egész vad duhajság, mint a rabszolgahajcsároké, akik a maguk nagy bíztában, életük biztosságában, mégis szégyenteljességükben állatokká lesznek, ha magukra maradnak, ahogy állatokká kell lenniök, ha a munkájukat végzik: ostorral, szöges rúddal, kemény szívvel.

A két címeres ökör

Rózsa Sándor kezet adott a hajnalban.

Pisze Matyi elcsodálkozva nézett fel rá, a ló hátán ülőre.

– Hitvány embör vagy, vén nyomorék, de jó betyár.

Ezt akarta mondani Rózsa Sándor, ahogy a sunyi betyárnak az arcán látta a csodálkozást. Ez már nem várta, hogy ő valaha is kezet adjon neki. Nem is érdemli, nem is azért adja, hogy megbecsülje vele, csak azért, hogy ne gyanakodjon. Nem érdemli meg a nyílt haragot. Ki ez a Pisze Matyi neki? De azt meg elismeri, hogy ha embernek alávaló piszkos hitvány is, de azért betyárnak jó betyár. Nincs ellene semmi kifogása. Kutyával jól tud bánni: már ő is tud valamit ebből, sejti, mi a titka, de azt el kell ismerni, hogy a kutyákhoz ért. Egyébben is kifogástalanul viselte magát, csak ez az egy hibája van, hogy kapzsi.

Vele nem kell kapzsinak, zsugorinak, éhesnek lenni, mert ő nem akarja elvenni a másét. Mi kell neki? Semmi se kell a zsákmányból. A lovat az öccsének, a teheneket is soha a maga szükségére nem szerezte volna: ezt is csak a cimboráknak. Ha azoknak kell.

– Jól van, Sándor – dörmögtet Pisze Matyi vastag hangján, de rögtön észbe kapott, mert a Sándor keze görcsösen megszorította az ujjai hegyét, hogy azt hitte, kiserked a körme alól a vér. – Má ne haragudjál, hogy mindig a neveddel tisztölgetlek, de mögérdemlöd. Embör vagy… testvér. Tisztösséges, jóravaló, igazi betyárkirálynak való embör… Lösz még belőled valami, édes egy gyerököm.

S csak nem engedte el annak a kezét, ha még egyszer úgy megmarkolja is.

– Először dógoztunk együtt!… Ahogy akarod!

Lent állott a földön, a legény a lovon, már menőben. De nem eresztette, úgy tartotta a markát, mint vásárban, ha alkusznak a marhán.

A legény se akarta elvenni a kezét, mert nem volt vele tisztában, mit akar még ez a gazember. Várta, hogy mit simogatja, fejegeti az ujjait, mint a tehén tőgyét a kérges, szarus markában. Akármilyen elnyúzott is, erőtlen kéz ez az övéhez képest. Kapához való, nem odaütni… Ésszel élni való, nem kézbelivel…

Nézett hát rá, s kicsit megvető arccal várta, mi lesz. Már utálta, ahogy a kezét szívogatja, mintha még az utolsó cseppét is ki akarná belőle rimánkodni, el akarta venni a kezét, de a másik arra még jobban beleragadt.

– Először dógoztunk, Sándorkám, nem mondhatod, hogy nem möntem veled első szóra. Möntem. Bizony más dógom is lött vóna, otthun nem is tuggyák, hová löttem, pedig nekem kedves feleségöm van, nem szokásom mögijeszteni; mindég jól mögmondom neki előre: te Rébék, te, ide mögyök, vagy oda mögyök, ekkó gyüvök haza, vagy akkó gyüvök haza…

Rózsa Sándor összehúzott szemmel nézett a vén betyárra. Asse igaz, gondolta magában, de ha igaz, ostobaság. Soha az asszonynak nem köll azt tudni, mikor megy el, mikor gyön meg az ember, hogy mit hoz, mit visz: az asszony neve hallgass.

– De hogy te csak egyet szóltál, má röpültem.

– Én szóltam? Hun szóltam?

– Látod, milyen vagyok – ijedt meg a vén betyár –, még szólni se köll neköm, csak én lássam a szömödbű, hogy nem haragszó, ha szógállak, má mögyök. Én olyan kutya vagyok, gazdám, nem is gondolod, micsoda hűséges.

Az igaz. Ahogy megneszelte, hogy lehet valami, már úgy tett, mintha űrá tartozna minden, rögtön belekínálkozott, nem lehetett lerázni. Nem lehetett menekülni tőle.

– Tapasztalt embör vagyok én, öcsém. Bogár Imrénél. Az elsőnél, ott tanultam suttyókoromba. Ott bujdostam én vele, öcsém, a Tisza-öntésökön. Régi embör vagyok, sokat láttam, sokat tapasztaltam, de nemcsak erre való vónék, hanem majd, ha úr lösző, a pusztákon, s embörid lesznek bőséggel, akkor löszök én neköd jó, öcsém, mer szömös vagyok: énelőlem nem löhet elkacsmarni sömmit. Rovásjedző vagyok én, de aki az én rovásomra kerül, az azt megszógája bőségesen, duflumoson, ami oda fel van írva… Az én gazdámnak nem kő fejét fárasztani se evvel, se avval: én olyan vagyok, mint a láncon a lakat. Jaj annak, aki nekem adós marad – mán a gazdámnak, a fejesnek, aki engem maga alá vött –, még a hetvenhetedik ivadéka is mögsínyli, ha engöm röndösen ki nem füzet.

– Hajjuk.

– Mer öcsém, szép öcsém, már engedd mög, hogy így mondgyalak, míg ki nem adod a parancsot, mi légyen a titula: gazda-e vagy fejes, vagy Ű… Űkeme!… – s veregette, simogatta mind a két kezével a Rózsa Sándor jobb kezét: mint valami zsákmányt, amit ha egyszer meg tudott fogni, többet el nem akarja ereszteni.

– Mer te még iffiú vónál, úgy mondhatom: fiatal. Teneked még sokszor lesz módod csalatkozni embörbe. Te még tanulóba vagy, édös öcsém – s hogy érezte, megrándult a legény keze –, a királyságot tanulod!

– Nyögje már ki kend.

– De egy öszömadta gyerök vagy, édös öggyem – csóválta a fejét Pisze Matyi s nagy orrával megkavarta a levegőt, mint a szélvitorla. – Hát én csak akarom mögjegyözni édös kis gazdám, hogy azt ródd fel magadnak: kemény uralkodás nem mindönökfölött hasznos. Csak ezt akartam mondani.

– Mibe vótam én kendhő kemény?

– Nem mondom, kisgazdám, sömmit se mondok, csak aztat, hogy: embör nézi maga hasznát, nem bánja más vásznát.

Rózsa Sándor elvette a kezét. Úgy kihúzta, mint fiatal fát a földből. Derengeni kezdett a fejében, hogy ez elégedetlen valamivel.

A két kis tehén, akit az éccaka hajtottak el a Gárgyán Mihály istállójából, soványan, fekete nyakkal, ganajos tomporával egykedvűen tűrte az utat a szokatlan időben, mintha az nekik semmi se volna. Nem mutatták, mintha valami nagy passzió volna, de nagyon becsületesen, igen tisztességesen ballagtak előre, amerre éppen terelték őket. Elég jó kis tehenek lettek volna, s talán csak azért meddők, mert bika nemigen kerül errefelé, mert nem lehetett érteni, mér tartották, ha nem is tejeltek, se nem szaporítottak. Talán szántásra voltak beszoktatva, ökör helyett? Pisze Matyi sötéten vigyorgott fel, mint a harapós kutya s magára erőltetett nyájassággal dörmögte

– Én olyan embör vagyok, amék haszontalanul csak szereti koptatni maga száját.

– Az olyan – nevetett fel az óriás, aki csak hallgatta a sok cudar alkudást. – Kend az, aki nem szereti a hasznot. Csak a munkát.

S harsányan kacagott. Fiatalon, mint a hajnali fiatal kakas, aki oly hatalmas a kerítés tetején.

– Imre öcsém – nézett felé laposan Pisze Matyi a nagy orra s kis bajusza alól –, Imre öcsém, mindenki szereti maga hasznát. De hát sok olyat kő csinálni, aminek kevés a haszna, mint a félegyházi malomnak. Pedig mi java van az éhönhalónak abba, ha Kolozsváron jó könyeret sütnek!

– Nyögje már ki – nevetett rajta, de nagyon Veszelka Imre.

Rózsa Sándor már rájött, hogy ez a bitang kevesli a rossz kis tehenet, kétnapi munkájáért. Ha kapálni ment volna, kapna érte valami kosztot, meg hat krajcárt egy napra. S ezért az egyik tehénért akármikor megkap hat-hét forintot.

– Rúgd mán ódalba – mondta Imrének. – Mondd mög neki, hogy az üvé mind a kettő… Hajtsa… – s megrántotta a gyeplőt.

Imre, akinek úgyse tetszett a nyomorult kis tehén, nevetett egyet, Pisze Matyi laposan felpillantott Rózsa Sándorra: ez ilyen gavallér? Ilyen nagy gavallér! Akkor ez egy új Bogár Imre!

Veszelka rátoporzékoltatta a lovát az öreg betyárra, úgy, hogy az alig tudott elugrani, s vicsorogva morogta:

– Rovásra vöszlek!

De utána alázatosan, sunyi örömmel hálálkodott Rózsa Sándornak:

– Úgy, fiam, így. Édös egymagom. Ilyen embör vagy te!…

De akkor Rózsa Sándornak kiugrott a lova s nekieredt a pusztának.

– Majd szöröz neked szöbbet, jobbat a gazdád – mondta Pisze Matyi.

– Disznó egy cigánybeli kend – vágta oda neki Veszelka –, hát nem kialkudta az én porciómat is!

– Hadd csak – dörmögte utána Pisze Matyi –, eccő hittem, akkó is mögcsaltak.

S ott maradt a két meddő tehénnel, s világért meg nem mozdult volna. Ott állott, nézett a legények után, míg csak el nem tűntek a látó szem elől a végtelen síkon. Azért a síkon is csak eltűnik akárki, a síkságnak is megvan a maga takarója. Itt egy rossz bokor, ott valami nádas vagy kóróféle, s belevész, aki messze mén.

Kivált ilyen ködös reggel.

– Te ne búsújj, aszondom – szólalt meg Rózsa Sándor –, mire a nap még eccő fölgyön, lösz olyan két címörös ökröd, amilyet akarsz. Csak most mönj el Tápéra. Ott tanász eggy embört. Rigó. Úgy híjják; pásztor embör; Rigó a neve. Mögmondod néki: én szavamma izenöm, hónap éjfélbe a Török Pál két címörös ökrit eressze ki a zóljukbúl a zudvarra. A többire ne lögyön gongya.

Más ódalról fúj a szél

Szennyes embernek szennyes a háza tája.

Pisze Matyi morogva, gorombán ért haza a hosszú gyaloglásból, mert csak gyalog kellett a tehenek után menni, s a lovát kantárszáron vezette. Délfelé ért be Kistelekre.

Szélen volt a roggyant kis háza, se kerítése, se semmi. Se a kert fel nincs ásva, se valami munka ott meg nem látszik. A felesége kijött elibe, s a csúnya veres képű szeplős asszony betegesen szorította hasára a kezét. Már hat esztendeje, hol felkél, hol lefekszik. Elnyűtte a sok gyerek, mert oly szorgalmasan szült, kettőt, hármat is, mintha tengeri nyúl lett volna.

Az ura egy szót se szólott hozzá, mikor beért valahára a tanyába, a teheneket a kúthoz hajtotta, vizet húzott nekik, bekötötte őket az eperfa alá. E vót a nyári istálló. Lökött nekik valami rossz, kórós füvet, maga ment a többi dolga után.

Az asszony se szólott hozzá egy szót se, mintha egy idegen jött volna. Csak nézett kitartóan, mindent megnézett, a teheneknek a legkisebb mozgását, az urának lassú jövését, menését, de úgy nézte, mint akinek mindehhez semmi köze sincs.

Megnézte azt is, hogy a teheneknek semmi tőgyük sincs. Szinte megörült neki, mert nem kellett fejni.

Oly gyönge volt az asszony, mint akibe hálni jár a lélek. Az udvaron néhány tyúk kapirgált, arra a hírre, hogy a gazdasszony előjött a házból, kezdtek előfele futni, de amikor látták, hogy semmit se kapnak, újra ellustultak, elszéledeztek, gyommagvakat szedegetni, más egyebet úgysem találnak. Gilisztát lelt az egyik, futni kezdett vele, a többi utána.

Még ez a kis mozgás is élénkség volt. A tehenek nagyon idevalók voltak, azok ugyan nem fogják ennek a háznak a békességét elrontani.

Etetés után Pisze Matyi beballagott a házba. Úgy ment el a felesége mellett, mintha ez az ajtófélfa volna, amire akkor se néz rá az ember, ha századszor megy el mellette.

Bement az egy szobába, mert ott nem volt több szoba, az is belesüppedve a talajba. Az ajtó oly alacsony, hogy le kellett hajolni, mikor belépett.

Nemsokára kolompszó hallatszott, mintha kisbornyú jönne a távolból.

Matyi gazda behozta a lóról a tarisznyát, kitette az asztalra. Akkor elővette a bicskáját, kezdte bontogatni a tarisznyát. Szalonnát vett ki belőle, meg kenyeret. Még abból, amit Darabos István adott a halasi tanyán. Kanyarított egy kicsit a kenyérből, még kisebbet a szalonnából, s öszögetni kezdett.

Odakint most két kolomp is szólott már, egy nagyobb hangú, egy vékonyabb hangú.

Ő csak öszögetött lassacskán, nem szólott semmit.

A felesége be se jött, ott állott, ahol maradt, kiapadt hasára szorított kézzel. Bizonyosan nézi a kolomposokat, amik most gyűlnek, már harmadik kolomp is szól.

Pisze Matyi úgy evett, mint a kérődzők. Lassan, nyámmogva, a fogai is rosszak voltak, nem tudott velük harapni. Nagy, tülökforma orra lógott, mint valami érett ugorka, ami éppen az ő arcának a közegibe van felakasztva, s keskeny szája lassan forgatta az ínye közt, a rossz fogak közt kerülgetve a kemény kenyeret meg a rághatatlan avas szalonnát.

Mikó legjobb a játék, akkó haggyad félbe – gondolta magában, s nagyon fel volt háborodva a Rózsa Sándor tette miatt, hogy őtet csak úgy szó nélkül ereszti szabadjára. De még egészen úgy viselte magát, mintha soha többet nem akarná látni se. No eb vagy kutya, vidd a ragadmányt, vidd, vidd, hogy ne is lássalak.

– Fépofára ötet ez engöm – állapította meg. – Fösvény ez énhozzám. Nem tuggya, ki vagyok én, nem tuggya, mit árthatok én űneki. – Gyáva kuvaszok távolrúl ugatják a farkast – mondta magában, mert így szokott magában gondolkodni, mintha saját magának mesélné el, amit gondol. Éppen úgy udvariaskodott saját maga előtt, mint más előtt, mintha önmagát is be akarná csapni.

Ezt arra értette, hogy nem is fog arra törekedni, hogy tovább is vele járjon. Ha ezek nem becsülik meg az ő tudományát, mán csak a kutyák körül, akkor ezek nem emberek, ezek barmok. Hanem más. Más hasznát lehet venni ennek a Rózsa Sándornak. Csak hagy nőjön nagyobbra. Neki nyől. Neki érik. Lesz e még az ő gyümölcse. Megjön még az az ősz, mikor ő fogja ezt füstre akasztani magának. Annyi haszna van: a két ódala, mint a disznónak.

És oly kicsibe vette a két szarvas állatot az udvaron, mintha két ócska galambfi volna. Mert arra gondol, hogy mennyi haszna lehetne, ha ez a bolond fattyú ily hamar el nem vadul tőle… Mégse kellett vóna a kocsmába már úgy kirukkolni, hogy a ló helyett neki is jár valami… De még akkor nem tudta, kicsoda a legény… Gavallér… nagy gavallér… evvel másképp kellett volna bánni… de ha mán elromlott, akkor legalább annyit érjen, amennyit ér… Fiatal disznót is leszúr az ember, ha öreg nincs. Szopós malacnak is jó a húsa. Ezen is lehet már keresni néhány aranyat, fél marék bankót…

Csak a szegedi urakkal kell jóba lenni.

Most a tehenekre kell gondolni. El lehet azt még sütni. Köll is.

Paksus nem akadék. Még van vagy három a ládafiába. Csak vigyázni kell, olyan embörnek köll eladni, aki vöszi a legyet.

Ó maga se tud se írni, se olvasni, csak a keze keresztvonását tudja letenni. Már evvel is feljebb van, mint a többi. A csízió. A csíziót se maga olvassa, hallotta, tudja, üsmeri.

Most a legnagyobb kolomp az ajtó előtt szólott, de ő erre se moccant meg. Még bejön a kolompos állat.

Be is jött.

Megállott az ajtó előtt egy fiúgyerek. Annak a nyakába volt a kolomp. Olyan hatéves volt a kis kölyök. Sovány volt nagyon, csak a nagy töksi feje, vékony keze-lába, semmi ruha sincsen rajta. Hasa semmi. A szája, arca egészen fekete. Eprészni vót.

Kisvártatva jött a másik kolompos, a meg egy kisebb fiúgyerek volt, a legkisebb is jött, az is fiú.

De hát ő már ezen nem mulatott. Ez a nyomorult asszony, ehhez nem lehet hozzáérni, mert e rögtön fiút szült. Az Isten tudja csak, hány gyerek van s hol vannak. Ő mással nem segít rajtuk, csak mindeniknek szerez egy kolompot; mikor megszületnek. Ez a keresztelőre való ajándék. A keresztapjuktól alkudja ki, hogy kolompot adjon. Ez azt jelenti, hogy az újszülött fiú. Ahogy annyira megnőnek, a kolompot a gyereknek a nyakába akasztják, osztán azok avval élnek, míg el nem következnek a háztól.

Nyakában a kolomp, akkor már nem vész el. Mindenki tudja, hogy a Tanácshirdető Gregor gyerekei a kolomposak.

De még híre, becsülete is lesz belőle az apjuknak: evvel bizonyítja a becsületességét, hogy ha lopni tanítaná a gyerekeit, nem akasztana a nyakukba kolompot. Kolompos tolvajt könnyű megfogni, pedig azt is mondják, hogy ahol a kolompot megtalálják, mást is keresnek ott. Hát a gyerek után is mehetnek, mert ha a gyerek üres kézzel jön haza, akkor akár haza se jöjjön. Mindig hozni kell nekik valamit, ha mást nem, két darab kórót a tűzre.

Pisze Matyi azonban csak nézett maga elé, főzte, főzögette a szép terveket, hogy tudná Rózsa Sándort kézre adni. Ki kell ám előre alkudni az árát. Mert Krisztus koporsóját se őrizték ingyen.

A gyerekek, ahogy bejöttek, látták, hogy az apjuk evett. Odaállottak hát elébe, szó nélkül néztek a szájába.

– Ösz a fene? – mondta Pisze Matyi a gyerekeinek, avval felállott a kisszékről és elment a sarokba, a kuckóba, lefeküdt.

Már nagyon fáradt volt. Három napja nem aludt, s ez a bosszúság, ami most érte, ez nagyon leverte. Ettől fáradt el. Ha volna valami, akkor nem lenne ő fáradt, álmos. De most pihenésre lesz szükség elébb, ehhez aludni kell.

Úgy ruhástól, ahogy volt, a helyére dűlt, lehunyta a szemét, hozzá fogott aludni.

Nem az ólba ment aludni, mert ott fel kellene kelni, dolgozni. Itt bújt meg a vackon, ráhagyta a munkát a rossz feleségére meg a nagyobbik gyerekeire.

Egyfolytában aludt egész éjfélig. Mint a bunda.

Mikor felébredt, körülnézett. Csakugyan senki se szuszogott körülötte. A házból az egész családja kint maradt az udvaron. Ki az istállóban, ki a boglya alatt aludt. Az üres disznóólba is három fiúgyerek bújt meg.

Ő maga egyedül volt a házban. Ennek így is kell lenni, mert jaj vóna, aki benn merne mellette aludni, félig agyonverné, úgy kergetné ki. Majd elég lesz akkor, ha a hó leszáll.

Felkel, felült az ágyán. Ott volt a közelben a kis láda. Annak a kulcsa mindig a nyakában. Kinyitotta, belenyúlt. Lassan tapogatta végig mindazt, ami benne van.

Egyenként megismerte a tárgyakat. Itt vannak a lopott, az osztozásból kapott nyereségek. Van itt templomi kehely, van zacskó arany, van bugyellárisban papirospénz. Vannak fülbevalók, gyűrűk, sok arany-ezüst darab. De ezt ő soha még nappal sem meri megnézni, mert fél, hogy valahogy valaki meglesi. Neki elég, ha mint a vak, sorra tapogatja a darabokat, s az ujja bögyin sistereg az a drága jó érzés, amit a kincs ád a zsugorinak. Valósággal elfolyt benne a boldogság, hogy semmi se hiányzik, minden megvan, egyenként visszaemlékezett, hol szerezte, hogy történt, mi lesz belőle…

Tápén

Török Pálné éccaka arra neszelt föl, hogy valami van az udvaron.

Nem szólt semmit, felkelt, s nagy szemeket nyitva, úgy, ahogy volt, egy szál pendelyben kisuttyant az udvarra.

Hát ahogy az ajtót nagyon lassan, mintha a hangyák nyitnák, kinyitja, annyira, hogy a fejét kidugja rajta, mintha a villás szarvát látná az ökreinek.

Roppant megijed, ugrik ki.

Már ő tudta, hogy nincs ez rendjén, mert hiszen ő maga adott az ökrök elé az este, már jó setét volt, de ott volt mind a két ökör, ott volt a tehén is, a borjával, meg a kotlós a jászol alatt kavargatta a tojást. Hogy lehetne az, hogy ő az ökröket szabadon hagyja, hogy meg ne legyenek kötve. Itt valaki mesterkedik, ebből nem lesz jó.

De az első percben nem tudott mit tenni, csak lesett, hallgatott. Embert nem sejtett sehol, hát akkor az ökrök mit akarhatnak?

Az egyik ökör megismerte, felemelte a fejét, rövidet, álmosat ihhult, mire ő is észre tért, s elkezdett torkaszakadtából káromkodni:

– Hát ezöket az ökröket ki hatta szabadon? Azt az erre mög amarra a teremtésit az apátoknak! Hé Pista, Jóska… Pali, Pali! Hé, kejj mán föl, ne dögöjj! A két ökröd itt van az udvar közepin. A zég szakaggyon rátok mán no!

Így és még sokkal cifrábban jöttek a szavak a Török Pálné száján. Még a vaksötétben is meg lehetett érezni, micsoda kemény, kardos asszony, pedig már nem fiatal, hiszen eladó lánya van. Kemény húsú, bátor szívű, az biztos. No, rohannak ki a házból az álomból serkenők.

– Az ökör, az ökör – visítanak mind a fiatalok.

És mindenkinek reszket a lába szára. Ilyen eset még nem fordult elő, mióta élnek, hogy a falu közepén, a templom mellett valaki oly bátor legyen, hogy éccaka setétjében az ökröket eloldja és kieressze. De ki is lehet, hogy senki meg nem moccan. Kutya ugyan nincs, mert ide a faluba kár etetni a kutyát, úgyse tehet semmit, de a szomszédban van, s az se szólalt meg, vagy ha szólalt, azt hitték talán, hogy itt a kutyalakodalom ideje, annak énekő.

Reszketett hát a lábaszáruk, jött ki Török Pál, nagy erős ember, mezítláb, ingben-gatyában s felbőszülve nézte, mi történt az udvaron. Már ő tudta, hogy itt betyárság dolgozik, azért neki is hevesebben vert a szíve.

Rettenetes vakmerőség a falu kellős közepén, a legtekintélyesebb gazdára vetni ki a célt. Éppen arra, aki az uraságnak a dézsmaszedője, akinek tehát legtöbb ember van lekötelezve; valósággal az egész község, minden jobbágynépe úgy vigyáz rá, mint a gazdájára. Ha még őtet is meg merik támadni nyílt éccaka, csak mert szuroksötét van, a már igen-igen nagy dolog.

– Hé Tisza, hé Meszes – terelték az udvaron valamennyien a két hatalmas ökröt, s mindenki oly iszonyú rémületben volt, mindenki azt várta beszorított farka helyén hátul, hogy lövést kap, golyót, puskagolyót, mert a betyároknak itt kell lenniök valahol meglapulva a setét udvaron.

– Gyújtsatok mán tüzet – mondta Török Pálné, és egy perc múlva csakugyan acél-kova szikrázását lehetett látni; újabb pillanatok után egy öl szalma lángolt az udvar közepén.

Most legalább egymást látják.

De Török Pál csak most ijedt meg. Hiszen valamennyien célpontot adnak a puskásoknak.

– Ócsd el, ócsd el, vizet rá! – kiabálta.

Csakugyan egy veder vizet zúdított valaki a tűzre, s már ismét csönd lett és feketeség.

– Ha akarták vóna, mán töhették vóna – mondta, mérgesen, mégis szégyenkezve Törökné.

– Hadd el – szólt rá az ura. – Hajcsátok be az ökröket… Nem számítottak rá, hogy világost kapnak, az első ijedtségbe ők is elugrottak. De ha tovább ég a tűz, visszajöttek volna, mind hegyre szödnek bennünket.

Itt is csupa legény volt, ahogy a szalmalángon látni lehetett, hét vagy nyolc fiatalember, már vannak köztük házasok, azoknak az asszonyai is itt tördelték a kezüket s egymást ijesztgették. A fiúk mind ütőszerszámot fogtak már, megindultak, hogy felkutatják a kertet, szérűt, pajtát, minden zugot, bár valamennyinek ott szorult a félsz a lába közt; mint a kutya, mikor behúzza a farkát.

– Ki az ott? ki az ott? – kiáltotta egyik fiú, s a hangja oly támadó s egyben olyan ijedt volt, mintha őt rohanná meg valaki.

Valamennyien abba az irányba futottak.

Hát a Mátyás fiú egy nyiszlett kis öreget tartott a markában, a pásztort, akit Rigónak híjtak.

– Te mit kereső itt?

De a pásztor kicsit hibás volt. Nem volt ki a négy kereke. Csak hümgetett, lógatta a fejét.

Verték osztán a botokkal, csak agyon nem csapták.

– Haggyátok mán, az Isten így-úgy – ordította el magát. – Hun vagyok? Azt sé tudom, hun vagyok?

A büdös, trágyaszagú emberből aztán kiszedték, hogy elaludt, elálmodott, azt mondja, ő bizony nem tudja, hogy került ide, ha agyonverik se. Lidérc után ment, azt gondolta, kincset fog lelni.

– Azt, kincset: az én két ökrömet!

Mikor végre megcsillapodtak, Rigót kihajították az udvarról az utcára, ahol az egész összecsődült falu munkába vette, s az istenadtában alig hagytak már életet, akkor Török Pál, mikor már lefeküdt a maga kis ódalszobájukban, kinyújtotta a kezét, azt mondta a feleségének:

– No Rébék, most kerestél két ökröt… gyere, mögkereshetöd a zárát is.

– Jaj Istenöm, alig bírok magamhó térni, csak most eszmélök rá, hogy fölserkenök valamire, valami neszre, hát hallgatom, Szűz Máriám, mit hallok, itt valami nincs röndbe, de nagyon álmos vótam, asse tudtam, mitévő lögyek, csak ugrottam ki, figyelöm kendöt, nem él, hát én csak ki a zudvarra, még a pöndölyömnek sé értem rá mögkötni a mazzagját, hát a két ökör… jaj, a két ökör… jaj, a Tisza, meg a Meszes… jaj néköm, mondok, jaj…

Az ura kinyitotta hatalmas karjait s melegen és szeretettel ölelte át. Nem is látta, csak érezte ezt a jószagú asszonyt, aki levendulaolajat használt titokban, de azt az urának nem volt szabad tudni, de még másnak se a világon. Ha kérdezték, mitül olyan jószagú édösanyám, csak azt felelte: hadd el, testöm szaga.

Juliska fél

Ha a távolban lovast vettek észre, Juliskának elszorult a szíve is, úgy félt.

Nem mondta meg senkinek.

Végezte a dolgát, addig is elég szótalan volt, most napokon át nem lehetett szavát hallani. Nem hallgatott, nem olyan csönd volt, hogy titkol valamit, elhallgatja a mondanivalóját, nem, ő csak hallgatott s ámulatban és varázslatban élt.

Mintha vízben feküdne, és a víz lassan vinné lefelé a testét. Hulla volt, de élt, elmúlt és mégis tele volt érzéssel. Soha senki meg nem tudta volna mondani, mi van benne. Mintha a darazsak raktak volna fészket a lelkében, állandóan zsongás, suhogás, didergés és ijedtség volt benne. A törővassal mákot zúzott faedényben. Minden ütés, ahogy a kezében lesújtott a törő, mintha a saját szívét ütné meg. Koronként elfeledkezett magáról, és megállott a kezében a munka, előrenézett, maga elé a távolba, a beláthatatlan messzeségbe, attól félt, már úgy érezte néha, hogy a kert alatt jön, csendes érzés volt ez, zsibongó, mint mikor gyógyul a seb s viszket. Így gyógyult neki az egész élete. Most jött rá a gyógyulás.

Különös, hogy arra az egyre nem gondolt, hogy a legénynek mi köze lehet Bandihoz. Rúzsa Bandihoz.

Rúzsa Bandival ő még mióta él, szinte nem is beszélt. Nem lehetett azt mondani, hogy szerette, vagy nem szerette: nem is látta, még nem született meg a számára. Akkor tudta meg, hogy a világon van, mikor a legény azt mondta: „Ez a ló a Rúzsa Bandié.”

Ahogy este megjöttek a mezőről, megmondta az apja előtt:

– Ez a ló a Rúzsa Bandié.

Az apja már tudta.

Megnézte a lovat, körüljárta, megjáratta. A ló oly engedelmes volt, mint egy jó gyermek.

De ő nem mondta meg, mi történt a lóval. Meg ővele. Nem titkolta, nem tagadta, csak nem is gondolt arra, hogy szólani kellene, vagy szólani lehetne róla. Hogy ez másra is tartozik. Ő valahogy a lelke belsejében úgy sejtette, ez senki másra nem tartozik, csak őrá magára: piros lett a gondolatra is, hogy a legény őmiatta verte a lovat, mert őtet szerette volna verni, úgy megverni, úgy megszelídíteni, mint akkor azt a lovat… jaj, meg is tette… hiszen azóta nem ismer magára. Addig ő vad lány volt, bátor volt és szívesen szembeszállott akárkivel, apjával, anyjával, akárkivel a világon, még a gúnárral is, vagy a fekete nyakú bikával. De még a méhétől se félt, szembenézett vele, nem csapott feléje, csak megnézte, oszt a kisméh is elszállott, nem bántotta, csendes döngéssel ment a maga dolgára.

Most nem látja az embereket, nem az állatokat, sem a legyeket, sem a madarakat, sem a méheket, csak mindig azt hiszi, a vad darazsak fészkeltek bele a lelkibe, azok marják és szurkálják és vadítják a zúgásukkal. Nem méhek ezek, nem hordanak mézet, csak darazsak, akik nem tudnak egyebet, mint zúgni, zümmögni és marni.

Azért szerette volna tudni, mi köze van Rúzsa Bandinak a legényhez.

De nem kérdezte meg. Nem is mondta volna ki. Tőle se kérdezték, egész csudálatos, senki sem kérdezte, hogy: te, hát ki hozta a lovat? Milyen volt? Mit mondott? Még mit mondott?

Pedig ő szerette volna elmondani, szeretett volna róla beszélni, azt szerette volna, ha, ha mindenki csak róla beszél.

Hogy is lehet az, hogy soha senki szóba nem hozza. Mintha egy ló csak úgy magától idetalált volna, bekötötte volna magát az istálló oszlopához, osztán zabot adott volna magának az abrakostarisznyába. Be furcsák is az emberek. Hogy erre senki se nyit rá, nem kérdi és nem törődik vele.

Milyen furcsa, az is elmúlt, hogy Bátori Bálint… Már nem is emlékszik rá, a Bátori bojtárra a kovácsműhelyben; meg a lovon, mikor elvágtatott. Látja, de neki már nem Bátori, nem Bálint, hanem… Ez a Rózsa Bandi nagyon megvilágosította.

Mindenki csak arról a betyárról beszél.

Rózsa Sándorról, aki Tápén is az egész községet kirabolta. Mindenkinek elhajtotta a legszebb címeres ökreit. Abban a faluban senki se tart lovat, csak ökröket tartanak, osztán a betyár összeszedte éccaka, kihajtatta az ökröket minden házban a cimboráival, az udvarra eresztette ki, akkor jött ő maga harminckét tagú bandájával, osztán közrefogták az állatokat, senki se mert ellentállani, úgy hajtották el a zombori vásárra.

De az a furcsa, hogy másként is mesélik. Hogy Rózsa Sándor megbízta a helybeli pásztorokat, hogy az ökröket engedjék ki minden istállóból az udvarra, de mikor az első istállóból már kieresztették volna, hát akkor felébredt a gazdasszony, nagy patáliát csapott, összeszaladt a falu, elfogták a betyárokat, megkötözték őket, kezüket-lábukat levagdalták, így vitték be Szegedre, a fekete tömlöcbe.

Csak hát nem lehet tudni, miből mi igaz, mert mások meg, akik jönnek, mert az ő házukhoz mindig sokan járnak, suttogó-kuttogó emberek, asszonyok, akik végehosszanincs mesét szoktak mondani, neki is, elcsípik őt a garádján, az ölükbe vették, míg kicsi volt, most meg leülnek az eresz alatt, úgy mondják szakadatlan, hogy most kiszökött a szegedi tömlöcből egy rab, az olyan rablóbandát csinált, amilyen a Bogár Imréé volt. De mit bánja ő a betyárokat, tőle nem vehetnek el semmit, még a nevét se szereti hallani a rablóknak, zsiványságnak, a bűnnek. Magában él ezen a világon, nincs senkije, csak az apja, az anyja meg ő maga. De az apját sose látja, ha látja, se szólanak egymáshoz, apja kemény, nagy, idegen ember, a feje mindig tele van olyan dolgokkal, amikről ő nem tud, nem is akar tudni, mert annyit már régen megsejtett, hogy nem valami épületes dolgok azok. De neki semmi köze hozzá: apja; ezzel meg van mondva minden. Az apák olyanok, mint fent az égen a viharfelhők, villámok laknak bennük és mennydörgések, sok eső, ami összetöri a házat, ólat, embereket s a virágokat. De az apa annyival jobb, mert ha az apa előtt a kislány hallgat, el lehet húzódni, ellene nem tör ki semmiféle vihar.

Éjjel nem volt otthon az apa.

Nem először. Sokszor megtörténik, hogy nincs itthon. Ki tudná azt, hova járnak az apák, az apai utakon.

Mikor megjött, az anya örömmel mondta:

– Nézd csak, milyen hamar möggyütt a zapád.

Ránézett az anyjára, akkor tűnt fel neki először, hogy az anyja mennyire hasonlít az apjához. Addig ez nem tűnt fel, csak volt. Annyira, hogy már elég nagy lány volt, mikor azt a furcsaságot hallotta, hogy apja és anyja nem testvérek, hanem idegenek.

Nem fért a fejébe. Addig azt hitte, hogy apa, anya meg ő az valahogy egy dolog. De ha az apa és az anya egymástól idegenek, két más családból vannak, akkor, hogy lehetnek egyek. Rokonok. Mert azért mégis kell, hogy az apa meg az anya rokonok legyenek. Másképpen ő hogy lehetne rokona két idegennek, akik egymásnak nem rokonai. Nagyon megzavarta ez a gondolat, és nem is tudott megnyugodni miatta. Most megint felötlött ez a gyerekkori tűnődés benne: az apja és anyja mér hasonlítanak annyira egymáshoz, ha nem rokonok? Csak abban különböznek, hogy apa férfi, anya meg nem. Apának bajusza van és nagy fekete ember. De az anya is nagy, vaskos és fekete. És mind a kettő hallgatag ember, mint ő. Azt el lehet mondani, hogy ritkán szólanak egymáshoz. Mindenik végzi a maga dolgát.

Anya főz, dolgozik, mos, állatokat etet, folyton tele a keze munkával, hallgat és mosolyog. De olyan komolyan tud mosolyogni, hogy abból sohase lesz nevetés, csak éppen mint mikor kisüt a nap egy kicsit, aztán megint elbúvik a felhői közé.

Ő is úgy élt mindig, hogy magányosan motozott a világban.

És nem is volt távol még a szülői háztól. Még sohase vitték el sehova. Elég nagy a ház, elég nagy az udvar, a földek, nem is jutott eszébe, hogy az is lehet, hogy innen elmenjen. Anyja se volt soha sehol, egész életüket itt töltötték egyedül. Régebben folyton vót kisgyerek, aki született s hamarosan meghalt. Ez is hozzátartozott a házhoz. Olykor gyerek születik, gyerek hal. Pap nem volt soha a temetésen. Itt ásták el a gyerekeket a kertben, mint a kutyakölyköket, csak egy kicsit nagyobb sír kellett nekik és olyankor összegyűlt az egész népség a környékről és igen sok bort ittak, daloltak és verekedtek. Mindig úgy emlékezett a gyerekfélére, nem mint testvérére, csak hogy olyankor fel van fordulva a ház.

Mikor az apa megjött, lóháton jött, nehézkesen ült a nyeregben, osztán, mikor leszállott, minden csontját fájlalta.

Komolyan jött be a házba.

– Mögvessem a zágyat? – kérdezte az anyja.

Az apja mérgesen intett, hogy nem.

– Nincs időm dögleni – szólt –, kint ezök semmit se csinálnak, ha nem vagyok velük. Készítsd a fenőkövemet.

Levette a városi ruhát, amiben városba szokott menni, ingben-gatyában maradt. A csizmát is levetette, s az ujjával soká dörzsölte a lábujja közeit, amiből körömmel fehér bőrdarabkákat kapart ki. De ő szerette az apja lábának a szagát. Mert úgy szerette az apját. Erre eddig nem gondolt, de azt kell szeretésnek mondani, ha az ember szereti a másiknak még a lába szagát is. Az atyus kiegyengette a derekát. Enni nem akart semmit.

– Öleget öttem bent – mondta. – A lánt férhő aggyuk. Ennek a torára vacsoráztam a zeste. Paprikás húst öttem. Ma nem öszök.

Evvel ment kifelé. Őnéki még meg sem ütötte volna a fülét, amit hall, ha az anyja fel nem kiált:

– Mit beszél kend? Férhő aggyuk a lánt?! Miféle lánt?

– Ezt ni – intett őfelé az apja.

– Kihő?

– A ménösmestörnek van égy fija, ahhón.

– Milyen ménösmestör?

Megmondta a nevét, Topogó, de Juliska már el is felejtette. Annyira nem számított neki az egész, olyan furcsa, új és lehetetlen volt, hogy nem is akarta meghallani a ménesmesternek a nevét, hogy Topogó.

– De ne mönnyön mán kend! – kiáltott utána a felesége. – Ájjon mög, mongya má mög, mit akar!

– Ma még itthon maradok, mögnyugszok egy kicsit. Hónap beviszöm Rúzsa Bandit a méneshő. Ott lösz neki a helye. A bátyjának is bent lösz a helye. Mert én má kénátam, hogy ha ezt a Bandi gyerököt beszörkesztöttem a méneshő, akkó a bátyját is elővöszöm, oszt abbú is embört csinálok. De a gazembör most hirtelen annyi galibát csapott, hogy nem löhet vele sömmit se kezdeni.

De az asszony nem erre volt kíváncsi.

– No de mi ez a házasság, errű kend csak úgy beszél, mintha nem is lönne sömmi.

– Mi lönne? A ménösmestör úr jó barátom, a fija évőszi a lányodat, mit köll errül annyit beszélni?

Az asszony örömében azt se tudta, mit szóljon.

– Mégiscsak köll – rebegte.

– Jó móringot kap.

– Az nem ölég.

– Te is kiadhatod neki, ami köll. Úgyis unom mán ezt az egész kénódást. Hallögyön elhelyözködve a lányod. Ott jó helyön lösz, hóttig jó könyérön mög böcsületbe. Enné nagyobb szöröncsét nem kívánhat.

Evvel kiment, el az udvaron, át a mező felé.

Juliska úgy maradt, mint a villámütött. Se szólani, se moccanni nem tudott.

Az anyja rákezdte a rívást:

– Jaj, lányom, lányom, gyöngyvirágom – mondta –, milyen egy embör a te apád. Jaj, ennek szeresd mindön lábanyomát. Ahogy e térúllad eegondoskodott, láddé.

Ó csak most értette meg.

– De én nem akarok férhőn mönni – felelte.

– Nem akarsz?… Ki kérdi azt, hogy akarsz vagy nem akarsz? Hallottad má, hogy a Riska se akar vásárra mönni, de hajtsák.

Ezen Juliska külön megütődött. Neki nem voltak gyerekkori pajtásai. Itt nincs falu, nem játszanak együtt a porban a gyerekek lakodalmasdit, sehogy se tudta beletalálni magát abba, hogy mint a bornyút a vágóhídra, úgy hajtsák őt lakodalmára.

Egész délután csak lógott, mint az álomkóros. Akkor egy lány bejött a mezőről korsóval vízért, annak megmondta, hogy:

– Te Kati, mondd mög Rúzsa Bandinak, hogy ha Istent ismer, rögtön gyüjjön haza. Szóm van vele.

A lány megemelte a két nehéz korsót, elébb félvállas volt, míg egyet tartott a kezében, most már két félvállas lett, mert, mind a kettőt lehúzta a korsó.

Vacsora formán voltak, mikor megjött Rúzsa Bandi.

– Mit akarsz?

– Én? – kérdezte ijedten.

– Kati aszonta, hogy ha Istent üsmerök, hát… gyüjjek be.

– Ügön.

Annyi gondolkozni valója volt egész délután, mert mindig csak azon törte a fejét, hogy mondja ki az apja előtt, hogy nem megy a ménösmester fiához, úgy, hogy a másikra nem is bírt gondolni, arra, hogy Rúzsa Bandi meg a bátyja…

Igazán, most még el is felejtette, hogy a legény nem más, hanem a rettentő betyár.

– Testvéröd? – kérdezte.

– Égy bátyám.

Erre irtózva nézett a fiúra. De ha már berendelte, meg kell mondani.

– Akkó mönnyé utána, mondd mög néki, hogy mög akarják fogni.

– Kicsoda? – kérdezte Bandi.

– A ménösmestör mög a fija.

Rúzsa Bandi elhalványodott.

– A ménösmestör? Mög a fija?

– A.

– Apád monta?

Juliska csak intett.

– Mönny, mondd mög néki.

Megverik az ablakot

Éccaka megverték az ablakot.

Juliska ijedten ébredt. Napok óta annyi rémhír jár, hogy senki sem érzi magát bátorságban. Körülnézett a szuroksötét házban. Ott feküdtek atyja, apja egy ágyban. Anyja már tápászkodott felfelé, elfelejtette, hogy az éjjeli ablakzörgés nekik csak jót szokott hozni, ő is rettenve nyüzsgött. Ijedt pillanatban mindenki olyan lesz, mint gyermekkorában volt, s őt annak idején nagyon megijesztették a kísértetek.

Juliska tudta, hogy az anyja fél. Ő nem félt. Ő az apja lánya volt, akármikor kész volt mezítláb, egy ingben kifutni az istállóba, ha valami gyanús volt. Sajnálta az anyját, meg haragudott is rá, hogy ilyen nagydarab asszony létére oly gyáva.

– Ki az? – kiáltott fulladtan Veszelkáné.

Hogy kintről semmi válasz, megrázta az urát:

– Apjuk? Hajja ke? Hé, Veszelka!

– Mija?

De ekkor másodszor is megverték az ablak fáját.

Veszelka egyáltalán nem ijedt meg. Orgazda nem ijedős éccakai ablakzörgetésre. Éccaka gyün a seft.

Juliska eddig nem törődött vele, ha éccaka akárki is jött: gyerek volt, nem tartozott rá: Aluggy! Aludt is.

De most más.

A betyár azt mondta: majd egy éccaka mögkeresöm apádat.

Azóta, ha az ág zörren, már tudja, hogy a betyár!

A második zörgetésre egész testét elöntötte a forróság. Rémületes hőség tört ki benne. Vacogott. A foga elkezdett verődni. A takarót magára húzta, a dunyhát megölelte, elbújt, kicsi lett, kis ijedt.

Veszelka Péter nem törődött a kislányával, azon törte a fejét, ki lehet, mit hozhattak? Egész barátságos méreggel kiáltott:

– Még betörik az ablakot, de akkor adok nekik. Várjatok!

Juliska a hangból értett. Szóval az apja tudja, ki van ott. Megjuházott: akkor nem a betyár. Azt nem ismeri az apja, aki itt volt, aki a lovat hozta Rózsa Bandinak.

És sajnálta, hogy nem az jött meg…

S már nem érdekelte, akárki van odaki… Fekve maradt az ágyban, mert nem akarta, hogy a szülei ráfigyeljenek, hogy ébren van…

Míg az apja öltözött, csizmát húzott! Soká szuszogott – azalatt megint csak, valami sugallatot kapott, a szíve nyughatatlanul vert. Rájött, hogy ő nem sejti, de a szíve tudja, hogy az van itt… Újra elfutotta a verejték a gyenge testét.

Az anyja is fél.

Annak is el van fulladva a lélegzete, az se tudja, mit várjon ettől az éccakai látogatástól. Mért nincs hang odaki.

Ha tisztességgel jönne ismerős, már régen kiabálná, hogy gazduram, vagy Péter bátyám, vagy Veszelka gazda! – valamit. Még a perzekútorok is ismertetik magukat, ha éccaka jönnek: de ezt a csendet nem lehet mire vélni.

– Vigyázz! – mondta csöndesen.

Az ura csak horkantott türelmetlenül.

– Bandák járnak most! – suttogta az asszony.

Veszelka morogva:

– Hagy járják.

S kicsit felnevet. Mint a ló az abraknak. Hadd járják, nekik járják!…

– No csak vigyázz! Vedd elő a pisztolyokat… Mög van tőtve?

– Mög…

– Mind a kettő?

– Mög.

Juliska nem tudja, mit gondoljon? Fél az apja, vagy nem? Mért húzott nadrágot? Mikor nappal se szokott?…

Ki lehet odaki, hogy tisztességesen akarja fogadni…

Kit vár?

Kint újra megzörgetik az ablakot.

– No a rothadás ögyön mög – morogja az apja, aztán kiált: – Mögyök má, mögyök!

Hallani, ahogy elhúzza a fareteszt… A retesz kalamol… az ajtó sarka csikorog… Kívülről hallani a hangokat…

– Ki van ott? – kérdi az apja s a hangja oly nyugodt, hogy meg lehet tőle nyugodni bent is.

– Én vónék!

– Ki az az én?

– Nem ösmer mög, Pétör bátyám?

Nem ismerős a hang. Fiatal hang, de nyers, változott.

– Közelebb ne gyűjj, mer mög van tőtve!

Kint valaki nevet.

– Imre!… te, Imre te! – mondja az anyja, az már megismerte.

Juliska csalódott. Imrékre nem kíváncsi… Most már felőle beszélhetnek, amit akarnak. Lefekszik, betakaródzik, csak azért figyel, mert mégis kíváncsi.

– Hun jársz itt?

– Hajtunk.

Juliska felül. Hajtunk? Hajtó? Akkor mégis betyárféle…

Mit hajtanak, hányan?… Újra zsibbadni kezd a szíve: hátha a tegnap délutáni betyár… az arca égni kezd, ahol a pofont kapta tőle…

– Ketten vannak – mondta az anyja csendesen.

Csak ő lehet. Ha ketten vannak, csak ő lehet…

Minek gyütt ide? – mondta magában.

Az anyja már az ajtóban leselkedett:

– Gyere csak, néked jobb szömöd van.

Egy ingben odasettenkedett az ajtóhoz. Az udvar végében, ott, ahol tegnap az idegen betyár a lovat verte, két nagy ökröt lehetett látni s mellettük emberek.

– Bőg.

– Mi bőg?

– Ökör.

Az asszony hátrament a szobába, öltözni kezdett.

Ökör volt. A tehén nem úgy bőg, hanem gyáván. A tehén valaki után sír, ha az éccakában elfelejti magát, de ez nyugalmasan, csak úgy magában bőgte el magát. Mintha éppen csak mondana valamit a világról.

– Pétör? – kiáltott ki az anyja az ajtón. – Pétör!

– Csinájj vacsorát! – kiáltott vissza a gazda.

Juliska figyelte, hogy az anyja kicsit vár, még fülel, akkor a tűzhelyhez megy, és keresi a csiholót.

Nem leli. Sokára megtalálja. Ott lóg a madzagon, mit nem lel rajta. Most kezd már csiholni, de nem ért hozzá, de nehezen gyújtja meg azt a mécsest!

Fölkél, odamegy, kiveszi az anyja kezéből, mérgesen szól rá:

– Aggya mán ide.

Oly gorombán szól az anyjára, ahogy az apja szokott.

– Rakjá tüzet – kommandérozza az anyja, mikor a mécses már ég.

Ő maga lisztet keres, a fateknőt megszedi és vízzel kavarni kezdi.

Juliska tüzet rak az alacsony pásztortűzhelyen. Leguggol, rőzsét, szalmát kapar össze. Csihol. A kovát az acéllal összeütögeti. Abból szikra pattan ki, és meggyúl a szalmacsóva a kezében.

Észreveszi, hogy kemény vászoninge úgy áll rajta, mint valami bádog, s a mejje gombja kiszúrja. Fázik.

De aztán mégiscsak az ajtóba áll, megfeszíti a fülét! Még mindig nincs megnyugodva, hogy hiányzik, akit várt.

– Meglehetős két állat, öcsém – mondja az apja, s veregeti az ökrök tomporát.

– Veszelka Imre! – mondja az anyja, aki most már tisztára megismeri a fiút.

Juliska elgondolkodik.

Veszelka. Minek jön ez ide, nem volt elég, hogy Röszkén veszekedtek? Nincs ennek szöme?

Az osztozás miatt vesztek el egymástul a testvérek… akkor a gyerekeknek is haragba kell lenni.

Talán békülni akar az apja, hogy vacsorát főzet.

Végre itt vannak a beszélgetők a ház előtt.

– Vihettem vóna máshova is – mondta az Imre nevű. – De aszt montam, inkább Pétör bátyámhoz. Mán csak a rokon az első.

– Inkább máshova vitted vóna, jó fiú – mondta az apja, de Juliska figyelt a hangjára: nem őszinte! – Szép marha, jó marha, nem mondom, de nem nekem való. Zsidónak való.

– Zsidónak?

– Csak gondot hoztá a nyakamba, öcsém, bajt, öcsém.

A fiatal megijedt.

– Má csak vissza ne küldjön, Pétör bátyám. Virrad. Mán ilyenkor hová menjen az embör?

Akkor megszólalt egy más hang. Juliskának rögtön a torkában vert a szíve: az a hang, aki őtet megpofozta s megleckéztette…

– Ne tőtsük az időt. Ha kendnek nem kő, nem kő. Gyerünk tovább.

Éppen olyan élesen parancsolóan…

De Juliska egyúttal arra is figyelt, hogy az apja nem akarja, jaj, dehogy is akarja elereszteni ezeket… Dehogy nem kell neki!… csak így szokta kezelni a vásárt…

– Felülem möhettök – mondta felfortyanva –, ahová akartok. Fel is út, le is út. De addig nem möntök, míg mög nem öszitök, amit nénétök főzött!

Juliska nevetett magában. Be ismerte az apját!

Hamar megfésülte a fejét, s kötőt kötött maga elé: megvolt az öltözés. Az anyja is rendbeszedte magát, kendőt a fejére és vászonkötőt a hasa elé. Csizmára, papucsra nem is gondoltak, mezítláb maradtak a mázolt szoba földjén.

– Én mög tőtött puskával fogadom üket – jött be előre az apja –, de most olyan hírök járnak, hogy főverik a tanyákat. Fegyvertelenül nem barátságos a csillagok alá ki se mönni. Most gyüvök a vározsbú, hallom, mútt éccakákon még a katonatráncportot is mögkísértötték.

Veszelka Imre jött a bátyja után, de ahogy az alacsony ajtón bebújt, azonnal ülőhely után nézett, mert amilyen óriás volt, fel se tudott egyenesedni a tanyában. Megtalálta a háromlábú kisszéket, maga alá kapta, rögtön beleült. A kemence elé póckolta magát.

Akkor nekivetette a hátát a kemencének, s hatalmasan nevetett sok fiatal fogával és dagadt, fiatal pofájával.

– Mit beszél, Pétör bátyám? – mondta vigyorogva. – A tráncportot?

– Az urak monták, hogy mögpuskázták a katonatráncportot, valahun Átokháza felé, ahogy möntek Halasnak. Karikássa akarták kiszabadítani a fogott legényöket. De hát a puskával nem szállhat szömbe a karikás, hát ötöt vagy hatot agyonlőttek bennek. A többi osztán elkarikásozott.

– Hahha, ha hahh haha ha! – kacagott Imre, s úgy rázkódott, már attól lehetett félni, hogy bedönti a kemence ódalát a nagy fejével, úgy verte hozzá a tarkóját.

– Halasrú is írás gyütt a városhó – mondta komolyan Veszelka Péter. – Rúzsa Sándort kívánják. Hogy a város fogassa mög, osztán szállítsa be nékik, hogy mögvallasák, mer egy bizonyos Bátori nevűnek nevelt lovát elkötötte.

Imre még jobban nevetett. Veres lett a nyaka, feje s úgy harsogott, majd megcsikkant.

– Mindenfelé teheneket hajtanak – folytatta Veszelka Péter, aki máskor szótlan ember volt, de mintha most a betyárokat fel akarná világosítani, vagy hencegni akar a mindentudóságával, csak folytatta: – Gárgyán Mihály nevű tanyástú is evitték a két szép tehenét. Bornyastú. Ütet is megverték, a házát főgyújtották.

– Hahh haha hahh haha, ahhaha…

Imre már azt hitte, a horpaszába áll a nyillalás, belé kell dögleni, amilyen jókat mond ez a Péter bátyja.

De Juliska ott guggolt a tűzhely előtt s vissza se mert fordulni, meg a helyéből el se mert menni. Oda se lesett, hol van a betyár? A világosságba bújt el előle. Mert a tűz lángja csak őtet világította. A keze, mint két darab fa, mint a tűzpiszkáló ág motozott, a két fekete szeme belerekedt a fénybe, mely hol fellobbant, hol elaludt s a két kis kemény melle a kemény ingben, mint a kő. Kiszúrta a vásznat.

Minden pillanatban megrettent, hogy az is megszólal. De az nem szólott. Szótalan volt. Még nem is nevetett.

De nem hagyhatta el a tűzhelyet, mert a rőzsét folyton rakni, piszkálni kell, vagy kialszik.

Végig kellett állani, mint a pellengéren, hogy a víz felforrjon, a tészta kifőjön. Hogy a pergelt szalonna megpiruljon. Csak, mikor már nem volt szükség a tűzre, akkor állhatott vissza a setétbe az ajtósarokba, addig az apja folyton beszélt, azon a nagy vidám hangján, mint mikor szóval akar tartani embereket.

Körülülték a bográcsot, a szoba fődjére tette azt az anyja, a három ember kisszékeken ülte körül.

Megdobbant a szíve, mikor azt látta, hogy elsőnek a szó nélkül való legény nyúlt a tálba.

Hát ő az első.

Még az apja is őtet hagyta elsőnek. Maga is, gazda létére utána nyúlt a hosszú nyelű kétágú villával az edénybe.

Csak a vastag fekete szemöldöke moccant meg a lánynak, ahogy felvette, hogy a legény az első. Ha nem csalatkozik, az egész világon!

– Ennye, jányom, hozd be mán a csobolyót – mondta az apja.

Erre felriadt, azt hitte, az apja most árulta el, hogy ő is ott van: mintha láthatatlan lett volna, hogy egész főzés alatt ott állott a tűznél… mit számít az?… Hamar, zavarodottan kisurrant a szobából… Tudta, hol van a csobolyó, amiben még volt bor. Hűvös helyen kell azt tartani, úgy szeretik az emberek.

Ahogy kiment, a gazda azt mondta:

– Néköm mindönt tudni kő.

Kis csönd után újra szólt:

– Másképp nem vállalok sömmit.

Imre, evés közben, Rózsa Sándorra lesett.

De ez nem szólt. Még eddig egy szót se szólt.

– A ló jó ló. Az ökrök is jó ökrök. Amit tik szállíttotok, még eddig jól vannak mögválogatva. Tanujjátok meg, hogy másat nem is szabad, meg nem is érdömös. Tennap hozott valamiféle két kis meddő tehenet. Szóba se álltam vele. Vidd el, ne csúfítsd az udvarom… A veszödelöm egy, akkor a haszon lögyön szöm előtt… De én veletök egy akarok lönni… Azt akarom, hogy hamarosan embör lögyön belőletök… Mert ez az élet igen szép élet. De csak nyáron. Tél is van. Télen, édös öcsém, nehéz ám kitelelni. Télen a zsombékokban mögfagy az embör… Pedig hosszú a tél. Rövid a nyár… A tél nyóc hónap, a nyár mög csak négy. Csak négy hónap van, mikor nem fázik mög az embör fia a mezőn: féltibe… Mert a pásztor, az ki tud telelni az esztrengába is, meg se kottyan. De a pásztor fizetett könyérön él, ha éhezik, fázik, a gazgát szidja, annál melegszik. De a szögény betyárgyerök csak a maga körmébe fúj s avval kész… Hát fiaim, hallgassatok rám: gyűteni kell, fijaim, szaporítani…

A két legény hallgatott. Imre engedelmesen, ahogy a fiú az apjára néz, mikor az leckéztet. De a másik legény oly nyugodt és háborítatlan arccal ült, mintha nem is neki szólana az egész tudomány. Mintha az csak erre a laklira volna kivetve, ő elég, ha türelemmel végighallgatja.

– És nektök mindön lépésötökre ügyelni kő, mert fiatalok vattok, sömmit se ismertök, de én előre mögmondhatom nektök, hogy ez vagy az, így vagy úgy, e lösz, meg a lösz… Ha osztán mindön úgy mögy, mint a karikacsapás, akkor nem köll búsulnotok. Hamar löhet ám egy kis házat szörözni akármelyik faluszélön. Aztán mög is löhet ám házasodni. Asszony, gyerök. Az a legjobb takaró.

Most bejött Juliska, hozta a csobolyót.

Az apja elvette tőle a kétfenekű faedényt, ami olyan, mint egy szűkre szabott kicsi hordó. Egy arasz a két fenék közt a donga, vagy annyi se. Ebbe igen jól lehet vinni, tartani hűsen a bort.

Megrázogatta, akkor felemelte, azt mondta:

– Egésségge!

Ivott belőle, mert a gazdának kell előinni, mert mög kell mutatni, hogy egésség van az italba. Akkor, hogy ivott, odaadta Rózsa Sándornak.

– Egésségge! – mondta ez is s a szájához emelte. Ivott, akkor Imrének adta tovább: – Egésségge!

Imre is mondta.

– Egésségge! – s hamisságbul addig ivott a hordóból, míg a többiek nevetni nem kezdenek. Elég nagy kantája van, abba fér. Akkor azt mondta:

– Bakkfitty!

Mint aki egy jót lélegzik…

– Bakkfitty? – mondta Veszelka Péter, a gazda. – Bakkfitty?… Vót neköm egy csikósom, Csarba Mihály. Igen jó csikóslegény vót, jó kantáros, ügyes mondhatom. Azóta se kaptam olyan jó állatokat, mint az hordott, csak most titületek. Az az embör neköm éccő azt mondta: Bakkfitty.

Széttörülte széles bajszát, amit rácosan megtoldottan viselt, még a szakállából is volt hozzá hagyva, hogy nagyobb, félelmesebb, tekintélyesebb legyen.

– Nem szeretöm, ha néköm valaki aztat mongya, bakkfitty.

– Mondta? – kérdezte vígan az óriás.

– Mondta.

– És kend mit tött?

– Mit töttem?… Kicsavartam a kezibül a dorongot, oszt rávágtam.

Hallgattak. Imre azt kérdezte:

– Möghótt?

– Ott van elásva az… epörfa alatt.

Rózsa Sándor pillája meglibbent. Nem eperfa lösz a.

– Hogy lögyön főfája – szólt Imre.

– Hogy mindönki emléközzön, hogy neköm nem löhet azt mondani: bakkfitty. Hogy ha a nyárfalevél suhog, arrul akárkinek eszébe jusson. Hogy neköm nem löhet azt mondani…

Rózsa Sándor ránézett, nyugodtan, mégis keményen:

– Hogy: bakkfitty?

Veszelka Péter megrezzent.

Nagyot nyelt. Aztán sűrűn nézett szembe a rózsaképű kis kemény fiatal legénnyel:

– Azt.

– Hát akkor: bakkfitty!

Juliska megijedt. Már akkor megijedt, csak nem is tudta, mikor a betyár kinyitani kezdte a száját.

De hogy az apja lenyelte, attól nagyon dagadni kezdett a szíve. Sokér nem adta volna, hogy a legény ilyen.

Veszelka Péter úgy tett, mintha semmi sem történt volna.

– Fiúk – mondta egész nyájasan –, tudjátok-e, hogy mi van a világban? A város egészen fő van zúdúlva. A ló, akit a Gárgyán Mihály tanyáján elkötöttek, az má nem a Rozgonyi halasi gazda lova, mer az elatta a főkapitány úrnak. Oly szöröncséje vót a lókedvelő legénynek, hogy éppen a főkapitány lovát találta elkötni… De e még sömmi, mert a főkapitánynak van lova, a Gyűszű. Mindönki ismeri, hogy ű más lóra rá nem ül, csak a Gyűszűre. Ez az ű kancája. Nem is magának vötte mög a Bátori lovát Halason, hanem ajándékba vötte a püspöknek.

Szárazon nevetett:

– Hát most a püspök lován jár, aki azt elvitte.

Nem nézett Rózsa Sándorra, látszott vagy úgy tett, semmit se törődik vele.

– Nem irigylöm azt a nyalka betyárt, mert ha valaha valaki szorútt, akkor az most szorul.

Veszelka Imre szája egészen kinyílt s úgy is felejtette. Bizony megborsózott a háta.

– Mert annak most, aki kopó akad, mind a nyomába jár. Rajta van a vármegye, a püspök miatt, a város mindön perzekútorja a főkapitány miatt. De még a katonaság is, mert mögpuskázta Átokházán a tráncportot. Egyszóval, ki csak mozogni tud, az egy se fekszik a sarokba, hanem most mind a betyár nyomát veri.

Rózsa Sándornak lassan kigyúlt a szeme. Mint a gyertyaláng, elébb alig ég, aztán magasra nő.

– Kend szól?

Veszelka Péter azért szembe nézett.

– Vagy a bolha köhög.

A gazda megütődött, de hallgatott.

– Az ökrök jók – mondta csöndesen.

A Rózsa Sándor szeme lángja kisebbedett.

Juliskára talált nézni.

Ettől visszaszármazott a vére.

Már el is felejtette a haragját.

– Az ökrök jók – mondta most már indulat nélkül, emberséges sértéssel: – de a marhák… jobb, ha legelnek…

Veszelka Péter nyelt. Mint a karórágó ló, amelyik nem tud másképp nyalni, csak, ha a jászol fájára teszi a fogát és korogva nyel. Fel is puffad tőle. Veszelka is felpuffadt. De nyelt. Nem szólt.

Rózsa Sándor fölvágta a kalapját. Nyakába kerítette a szűrt, s nekiindult az ajtónak.

Juliska világért nem nézett volna utána.

Pedig nem tudta, hogy a legény se nézett volna vissza a kerek világért.

Veszelka tudta, hogy most nem szabad bizgatni a sarat, mert büdös lesz. Csak kísérte, kikísérte a betyárt.

– Nem köll emönni – mondta –, itt is möghálhat, aki jó barát. Elmécc rögge, öcsém…

S hangosabban, hogy félre ne értse a betyár. Nem vetött ágyat kínál. Böcsületes hálást:

– A szénába elhálhatol.

De a legény már fent ült a lovon. Hogy fent ült, már nem is haragudott.

Békélve intett s jóccakát! Belerúgtatott – a kertbe.

Veszelka nem mert kiáltani, hogy hé, hé! Nem arra Buda! Hát ha ez a kerten jár, járjon. Legfeljebb kitapossa a tököt, úgyse szereti senki. A másik tököt, a kukoricásba, akit télen a kemöncébe sütnek. Aztat ügön. Ajjó. De eztöt a nyári tököt… köll a kutyának.

Nem is vötte észre, mőre mönt el a betyár.

Persze azt sem tudta, hogy mikor a lovas kivágtatott a tanyából – mint valami vakondok vagy sün, úgy mozdult meg az ól mögött valami barna csomó, s utána fordult a betyárnak.

Pisze Matyi egész éccaka itt ólálkodott, a kutyákkal barátkozott.

Most meglátta, amit várt: csakugyan a gyerök volt itt…

Ők hajtották a két gyönyörű csövest: a két darab nagy szarvú marhát.

Hát evvel fizette meg Veszelkának a barátságát.

Ő kapta a két kis sovány, fekete meddő tehenet, ami nem ér együtt tíz forintot, Imre pedig, mert tud hízelegni, a taknyos, két ilyen marhát a gavallér betyárkirálytól.

A szíve facsarodott a tehetetlenségtől.

Micsoda ember, gondolta magában: ennek csak úgy szolgál a szerencse, mint a rimája. Minden sikerül! Egy éccaka a legszebb ló a nagy határon, másikon két tehén, egy hét múlva két ökör: hő Tükrös – Bátor! – szólogatták… Hő Tükrös – Bátor! Már a neve is…

Szorult a szíve az irigységtől, a tajtékos gyűlölettől.

Hogy gondoljátok ezt, szép öcsém? Így nem maradhat.

Egyelőre nem jutott eszébe semmi okos dolog. Figyelni, szömmel tartani… Majd csak rájár a rúd…

A ház felől mintha szó hallatszanék.

A barna guba megint összekuporodott ott kint a tarlón, mint valami tüskecsomó.

Vigyázz: mögszúr még valakit, valahun ez a csomó tüsök.

– Elmécc röggel! Öcsém! – hallotta a Veszelka Péter hangját: – A szénába elalhatol.

Veszelka Imre nevet. De ismeri már ezt a nyers hangú röhögést: Hö hö höhhöhö…

– Majd ott röhögj, öcskös, ha a hurok a torkodon lösz.

Pisze Matyi hunyorgatta a nagy orrát s lesett, lesett.

Az egyik madár kirepült a markából: de a másik az itt van.

Összeszorította az öklét. Legjobb volna, ha elalszik, agyonütni.

Nem ér sömmit. Veszelka kimosná magát. Ez minden hájjal mög van kenve… Nem is az… Minek még?… Az mindig möglöhet…

Mikor úgy látta már, hogy Imre elaludt, óvatosan besunyadt az ólba, lefeküdt az Imre lába előtt a szalmába. Olyan lassan, mint valami árnyék… Letette a fejét a karjára; a legnagyobb lelkinyugalommal elaludt ő is.

Beljebb a mocsárba

Topogó uram egyre nagyobb gondban ült a nyeregben. Csizmájával taposta a sarat, pedig sehol ebben a hő nyári éjszakában sár nincs, hacsak a távoli mocsarakban nem keres. De mintha a mocsárba szorulna egyre beljebb.

Értette ő azt, mit jelent a Bujkó Gyuri hallgatása.

Könnyű a gazdasági szenátornak hallgatni. Nem akarja, hogy valaha is valaki azt mondhassa, hogy ő parancsolta ezt vagy azt, de ha meg nem történik, aminek történni kell, nagyon jól tudatik, mi lesz annak a következménye. Ezer kifogás van, ezer módon lehet valakinek ártani. Bujkó Gyuri szenátor uramnak oly szeme van, hogy ahhoz képest a vércse vagy a réti sas elől egér, ürge s madár nyugodtan cikázhat a porban.

Ez őtet beszorítja a sárba.

Még a homlokát is kiverte már a verejték.

Bujkó Gyuri azt akarja, hogy a betyárt be kell fogni a kelepcébe s dolgoztatni kell.

Már ezután úgy fog ővele parancsolni, mint a cselédjével. Kár volt oly ostoba, együgyű lenni, hogy kivallotta vallatás nélkül, kiféle, miféle a ló.

Még ilyen ostoba Topogó Illés ménesmester soha életében nem volt, mint ma, hogy csak úgy kivakkantotta, hogy az a ló tulajdon az a ló, akit az egész világ kurrentál.

Nyitva van ennek már minden lépése, ki kell nyomozni, oly világos, hogy fényes nappal nem lehet jobban látni, mint ebben a setét dologban a setét éjszakában.

De azt is lehet látni, hogy nem Rózsa Sándor itt a betyár, nem Veszelka koma a zsivány, nem Topogó a bujnyik, hanem Bujkó Gyuri a gazembör. Városi szenátor létére ő a méregkeverő, a zsebmetsző, a falásó.

Jó, hogy fél órát a nyeregben kellett töltenie, az alatt mégis megkeményedett, meghiggadott egy kicsit.

Utóvégre nem az ő dolga.

Vesszen meg a lelke, ő csak éppen közbül került, de neki semmit se kell csinálni. A betyárnak az a dolga, hogy lopjon, az orgazdáé, hogy behozza a lopottat. Ő pedig a város cselédje, parancsra szolgál. A többi a felettesé, a szenátoré. Ők lássák, mire mennek. Ha akárhogy is forgatja, őrá a legkevesebb esik a felelősségből.

Inkább a haszon jut neki, mint akármi is a bajból.

Háza a felsővároson, a puszta szélén volt. Magában állott, kerítéssel is be volt kerítve.

Ez nagyon jó hely, mert ha akarom, városi, s ha akarom, pusztai tanya. Majorsága, istállói vannak, s úgy lehet itt jönni-menni, akár a ménes felől, akár a város iránt, ahogy kell, de mégis maga gazdája, és senki idegen bele nem szólhat és bele nem láthat.

A ház környéke meglehetősen üres, mert az asszony beteges is, meg jobban szereti a városiakat, meg a rokonjait. Ott szeretne lakni, bent a városon, egész nap jönni-menni, rokont, komaasszonyt és pletykát hajtani.

Veszelka uram várt rá.

Ott állott az istálló előtt s hallgatta, ahogy a pejkó ropogtatta a zabot. Ennek se volt ilyen dolga egyhamar.

Topogó éppen az istálló előtt állott meg a lovával.

Veszelka megmozdul. Topogó szinte meghökkent. Nem számított rá, hogy ez az ember, ilyen váratlan, hirtelen újra előtte terem. Semmi ennek Móráról idejönni? Minden éccaka?

– No, koma?

Veszelka összerántotta a szemét. Nem szerette, ha csak úgy komának szólongatják, mikor ilyen zavaros a helyzet.

– Veszelka!

– Hajjuk a szép szót, kedves koma.

Az istállóból kijött egy csikósbojtár. Topogó odadobta neki a kantárszárat, az elvezette a lovat.

Mikor magukban maradtak:

– Aszongya, hogy aszongya – makogta Topogó, s Veszelka tudta, hogy kiről van szó: Bujkó szenátorról. – Mer aszongya: most már mög kő kezdeni a dógot… Mint mast öt esztendeje. Éppen úgy. Itt az ideje.

Veszelka elkomorodott. Tudta ő előre: veszedelmes vállalatba fogott.

– Nem az én kocsisom.

– Lögyön.

– Nem rajtam áll.

– Ájjon.

– Nem vagyok isten.

Topogó azt morogta:

– Mához egy hétre szabadkai vásár, oda a város sokat hajt. Lovat is, mög marhát. Tíz-tizenkét darab fog kölleni…

– Tíz? Tizenkettő? – horkant fel Veszelka.

Soká hallgattak.

– Hunnan?

– Ölég nagy a vásárhelyi határ.

Veszelka elgondolkodott:

– Vásárhelyi határ?

– Az.

Tehát nem a szegedi hátár.

Tűnődött.

– Tízet mondott, Topogó koma?

– Tízet-tizenkettőt.

– Csüves.

– Csöves is löhet.

– Vagyis szarvasmarha.

– Mögpróbálható.

– Mögtehető.

– Aztat mán nem tudom mögmondani.

Topogó hallgatott.

Veszelka mindent értett: meg kell tenni… Nincs kibúvó. Ha kell, kell.

Kezet nyújtott. Topogó elvette, s keményen megrázták egymás kezét.

Veszelka nem vesztegette tovább a szót, felült a lovára, egy ujjal intett a kalapja felé, elvágtatott.

Most ő lovagolt éppen olyan begyulladva s izzadva, mint előbb Topogó, aki attól, hogy a gondot továbbadta, egészen meg is nyugodott, s minden bánatot letéve, azóta már nyugalomra hajtotta a fejét.

De Veszelkának egy óránál tovább kellett lovagolni, míg Mórára ért.

Azalatt sok minden megfordul az ember fejében. Csak hát későn volt, szép csillagos, bár sötét éccaka, s a lovaglás maga elég arra, hogy az idő elteljék, Licka lova szívósan és kemény patával kocogott. Ez olyan ló volt, hogy a fehér homloka világított s a fehér orra, mintha lámpás lett volna, azért is híjták Lickának. De nem izzadt. Száraz maradt még a legnagyobb munkában is.

Mikor beért a tanyájába, Bandi ébredt a lódobogásra.

– Csutakód mög. Jártasd mög.

Bandi szó nélkül vette kézbe a Lickát.

Veszelka már indul is a ház felé, aludni. Még visszaszólt: – Bandi.

– Tessék parancsolni.

– Gyeridébb.

Bandi a lóval közelebb jött.

– Mögvan a parancs.

– Értöm, gazduram.

– Mához egy hétre szabadkai vásár.

– Hallom, gazduram.

– Szabadkai vásárra tizenkét-tizenöt darab csövest kő hajtani.

Bandi fává vált.

– Hunnen, gazduram? – kérdezte kiszáradt torokkal.

– A mán a ti dógotok.

Evvel elment. Vissza se ügyelt többet.

De amikor az eresz alá ért, mégis eszébe jutott:

– He.

Bandi a lóval előrébb jött.

Veszelka csak annyit mondott csöndesen, nyugodtan, atyailag:

– Vásárhely… vásárhelyi határ… ölég nagy a vásárhelyi határ.

Bement a házba.

Bandi pedig visszavezette a nagy, csontos lovat az istálló felé. Hozzáfogott csutakolni. Vizes szalmacsutakkal dolgozta meg a lónak a bőrét oly alaposan, mintha attól függene az élete. Soká eldolgozott vele. Addig nem kellett gondolkoznia legalább. Ott kezdődött a baj, amikor a ló már meg is volt jártatva, s ő magára maradt, s hallgatta, hogy a Licka ropogtatja a szénát.

Atyaisten – mondta magában.

Soká állott egy helyben, hátha eszébe jutna valami, de más nem jutott eszébe, csak az, hogy muszáj a bátyjához menekülni. Most, gondolta, hol van a Sándor. Zákány, gerencséri erdő… Másfél mérfőd lehet. Lovon sömmi.

Kivezette a pejkót. Még mindig nem volt neki neve, csak pejkó. Az a két kis hegyes füle csak úgy szimatolt a hold felé. Ahogy a szőrét simogatta, mint a macska szőre, tiszta selyem volt. Felterítette rá a szűrét, arra vetette fel magát.

Megindult az éjszakában, most ő izzadt a nagy gondban. Ellenben Veszelka Péter azóta nyugodtan horkolt. Mintha elvágták volna, minden gondját elvetett, mikor a Bandi gyereknek megmondta a parancsot.

Annál jobban főtt a lelke a fiúnak.

Hogy leli meg Sándor bátyját, és Sándor bátyja mit szól ehhez az új kívánsághoz.

Igazán vége a világnak. Még elgondolni is, hogy tíz vagy tizenöt marhát szerezni jövő csütörtökig… Ehhez ő nem tud hozzászólani…

Hallgatta azért a ló patájának egyenletes verdesését a száraz földön, lehajtotta a fejét a ló nyakára, és szívta annak az édes lószagát. Sírni tudott volna. Ment, mint a mesében a fiú, mikor menni kell neki hetedhét országon át, egyik megpróbáltatásból a másikba. Csak a kis lova az egyetlen barátja, azt szokta megkérdezni: Mast mit tögyünk, édös lovam?… A meg azt feleli rá: – Egyet se búsulj, ne bucsálódjál, kisgazdám, csak aggyál nekem egy véka tüzes parazsat…

Ez igazán olyan, ez a pejkó, mintha azon élne, tüzes parázson.

Itt-ott tanyát látott. Másutt csak szárból készített cserényeket hagyott el, ahol a kapások vagy más mezei munkán kint levők hevertek s aludtak a napi munka után. Fa alig itt-ott, inkább erdődarabok maradtak el; jobbra a domaszéki hajlás fénylett, balról a belső csorvai erdő setétlett.

Még nem volt ennél a Bánnénál, csak azt tudta, hogy a gerencséri erdő alsó sarkán van a csőszkunyhójuk.

Elővette a karikást, csattogtatni kezdett vele.

Üres volt a határ. Nem felelt a csattogtatásra senki, csak a vadmadarak riadtak fel éjjeli álmukból. Egy helyen túzokcsapat kelt lábra s futott meg nagy krúgatással.

Szép volt az éjszaka, de félelmes. Boszorkányoknak való a puszta fenyéren vágtatni. Szúrós parton, mindenféle kiszáradott, térdig érő szúrós gazban járt a lova, s ő meg csak pattogtatott, csattogtatott, hogy már a karja majd leszakadt. Mikor aztán egyszer meghallotta messziről a választ. Ott is csördítés hallatszott.

Arra vette az útját.

Pár perc múlva a két testvér szemben állott egymással.

– Hé.

– Hé, öcskös, hé.

– Hallod-e.

Le se szállott a lóról, csak lehajlott a bátyjához, és csöndesen mondta:

– Mögvan a parancs.

– No.

– Aszonta a gazda… most gyütt meg éjfél előtt a városbú… hogy az a parancs…

Nem merte kimondani.

– Nyögd ki mán – nevetett rá Sándor.

– Hogy hát… Hát hogy…

– No.

De soká hallgatott még és nagyon kurtán nyögte ki:

– Mához egy hétre, gyüvő csütörtökön szabadkai vásár.

– Értöm.

– A város hajt… Tizenkét darab válogatott csöveset kő neki beadni…

Az öregebbik fiú hallgatott. Ott állott az avarban. A sötétben. Kicsi volt, de hegyes. Összefonta a karját, és látni lehetett, hogy keményen néz az öccsére, fel a lóra.

Bandi azonban hallgatott.

– Én nem feleltem nekie sömmit.

Lassan veregette a lova nyakát. Ez izzadt, ez a ló. Ez jó tajtékos volt. De ő talán jobban is kihajtotta, meg úttalan úton jöttek… Hm…

– Csak annyit vetött – motyogta –, hogy ölég nagy a vásárhelyi határ…

– Vásárhely! – nevetett fel a bátyja. – Ha!

Ott állottak. Egyik a lovon, a másik gyalog.

A ló már elunta. Topogni kezdett, csillapítani kellett.

Rózsa Sándor csak állott, összeharapott szájjal és komor tekintettel a sötétben.

Végre azt mondta:

– Jól van, öcsém. Hazamöhetsz.

– Mit üzensz?

De csak azt vágta rá:

– Má mögmondtam, hogy hazamöhetsz.

Erre Bandinak a szíve úgy megnyugodott, mint a jóllakatott, elringatott csecsemő.

Várta, hogy a bátyja kezet nyújt-e neki, de nem mozdult a kis ember. Összefont karokkal ott állott, nem is nézett az öccsére. Elnézett arra valamerre kelet felé. Talán már a vásárhelyi határt nézte. Lehet, hogy látta is.

Még sokáig állott a lóval. Igen el volt gyávulva a szíve.

A világért meg nem mert volna moccanni, még sírni se mert volna. Igaz, meg volt nyugodva az első percbe, de nem merte elárulni, hogy annyira bele van egyezve. Várta, hogy a bátyja csak rászól, s akkor ő elmehet. Igazán elmehet. Mert ilyen könnyen azért nem mert elindulni az ajándékkal, a zsákmánnyal. Hogy bátyja még annyit se kíván tőle, hogy egy véka parazsat a lovának… Rettegett, hogy ha azt mondaná, hogy vele kell mennie, akkor mi lesz. Mert ő nem tudna elmenni. Neki amúgy se lehet hasznát venni. Ő az ilyenekre nem való. Ő csak arra való, hogy parancsra kapáljon, szolgáljon, lovat csutakoljon. De ő azt még fel se tudja fogni, mi lehet az, amit a bátyja vállal…

Ha csak rá is eszmél, az egész feje lángba borul s szétcsattan a kétségbeeséstől és a vértódulástól.

– Indújj!

– Isten álgyon, bátyám.

De Sándor nem felelt.

– Aggyon az isten mindön jót!

De Sándor erre se szólt.

Mit beszéljen evvel a tejszopó csecsemővel.

Hátat fordított neki, s ettől Bandi igen megijedt: nem vigasztalja meg? Elereszti szótalan? Még annyit se, hogy igen vagy nem?

– Mit mondasz? – nyögte gyáván.

Erre a bátyja visszafordult.

– Mingyán leváglak arról a lóról. Te! Nem mögmondtam má régön, hogy indujj?… Néköd errül tudni se szabad… Nem értöd?

– Igön – rebegte Bandi s megcsapta a lovát.

A pejkó kiugrott, de még visszafogta a száját. Szerette volna, ha a bátyja a szemébe néz: ha csak egy pillantással mögbátorítja.

De az már megint a messzibe bámult. Ott egyedül, magánosan a vörös avarban.

Bandi aztán mégiscsak elvágtatott, de nem volt olyan nyugodt a szíve, mint azoknak, akik ráhárították. Az ő szíve nyugtalan maradt, mint a kis madáré, akit megfognak, tenyérben tartanak, és a tenyér bőrén át érezni lehet, hogy ver a kis szíve.

Így vert az övé mindaddig, amíg csak haza nem ért. Mikor a lovát megcsutakolta, kicsit megjáratta, a szegény szép párát megölelgette, megcsókolgatta, zabszalmát adott eléje; míg csak a ló hálásan és szeretettel nyihogni nem kezdett, addig mindig feszült és nyugtalan marás volt a szívében.

De mikor belefeküdt a jászolban a szénába, továbbat s aludni akart még, mert már virradóra állott odakinn az ég kereke, hát még egy fertályt aludni próbált, akkor meg olyan rettenetesen rácsapott a szívbeli nyugtalanság, mintha a láncukról szabadultak volna el a farkasok odabent a mellében, s most esnének neki a májának, hogy harapdossák és marják.

De mért? Mért nem tud megnyugodni? Hiszen Sándor mögmondta, hogy neki az a dolga, hogy menjen onnan haza, minél hamarabb… S ő tudja is, hogy néki az a dolga… Most a bátyjáért ver a szíve, mint a halálveszedelemben.

Még mikor a lóról volt szó, ezt egyáltalán nem is érezte. Hogy van az, hogy ő akkor olyan nyugodt tudott lenni, mintha csak annyit kívánt volna a testvérétől, hogy verebet szedjen ki a fészekből… Most meg úgy meg van riadva, hogy lélegzeni se bír… Ott szorul a torka a tüdeje felett. A szíve nyomja kifele a gégáját a torkába… Fel kell ugrania, mert nem bírja ki fekve…

Már nem is bír lefeküdni. De minek is alusznak olyan soká a tanyába. Mindenki alszik.

Ki kell mennie a munkára.

Egy pillanatig arra gondolt, hogy lovon megy. De most egyszerre a lóra sem tudott volna felülni. Nem bírt a lóra még rápillantani sem, nemhogy a kezét rátegye.

A ló ott volt vele.

A ló hallotta.

Szégyellte magát a ló előtt.

Szinte bocsánatot kért ettől a szegény lótól, mintha ez valami lélek volna. Szédült a feje a nagy bánattól.

Ennek a lónak nem itt kellene lenni, hanem a maga gazdájánál… Hogy került ez ide?… Mit gondol őfelőle ez a ló?

Mi ő?

Zsivány ő? Lopó? Tolvaj?… Honnan került ez a ló őhozzája? Micsoda dolog az, hogy ő a bátyjához el tudott menni, meg tudta neki mondani, hogy Veszelka Péter gazda azt izeni, hogy egy jó hátas kell?…

Kinek kell?…

Most először szédült bele, hogy őneki kell. Senki másnak nem kell: őneki kell, Rózsa Bandinak… Akkor ő a felelős. Ő vitte bele a bátyját abba, hogy… lovat… azután meg két ökröt, most meg tizenkettőt a vásárhelyi határból…

Most vissza kell menni megint, azt mondani a bátyjának:

– Sándor! Nem szólottam sömmit.

De ettől is csak megszédült… Ez sem lehet… Nem olyan ember az ő bátyja… Nem lehet avval így játszani… Le is ütné a lóról…

Bár azt tenné… Ő a lóra többet fel nem ül…

Ő többet ennek a lónak nem tud a szemébe nézni.

Mert a ló tudja.

A ló mindent tud: azt is tudja, hogy ő egyre mélyebben süllyed a mocsárba.

Perzekútorok

A tizenegy nemes megrökönyödve állott egy sorban, míg Müller főkapitány hátat fordítva, Kulacsos Nagy Mihály főfiskálissal beszélgetett a tornácon.

A perzekútorok – akiket magyarul pusztázóknak hívtak, meg pandúrnak – érezték, hogy most jön a feketeleves.

Mindnyájan be voltak gyulladva. Rettenetesen szégyellték mind a tízen a két kolléga szégyenét, de mit lehet arra is mondani. Kerülhet az ember olyan helyzetbe, no. Mindnyájan csak emberek vagyunk. A ruha még nem mentség.

Ezért a nagy bajuszú legények – nagyobb részük házas ember, az öreg Bandelkó már nagyapa is – nem tehettek okosabbat, vártak.

Az ember nem azért lesz perzekútor, hogy osztán vadkutya is legyen. Az embör azért lesz pusztázó, mert nyugodalmat akar, fizetést akar, parancsot akar, kötelességet akar… Nem is vót itt soha semmiféle baj. A város nemcsak darabontokat, hajdúkat s huszárokat tart a rend miatt, hanem nemes perzekútorokat is, mint a vármegye. Azért van neki privilégiomja. Aki perzekútor, annak tudni kell állani, ha úr jön; tudni kell szalutírozni; tudni kell mögfelelni, vagy elhallgatni, mikor hogy adódik.

A guta ütte vóna mög; hát az ű dóguk, az igaz, a pusztákon a rendet fenntartani is, az igaz, de avval eleddig semmiféle baj nem volt, mert eddig az emberiség tudott tisztességet, ha perzekútort látott, ki-ki hallgatott és behúzta a nyakát.

Ki gondolta volna, hogy egy ilyen kölyök kerüljön valaha, aki még annyi tisztességet se tud, hogy nömös urak előtt meghunyászkodjon… No iszen csak kerüljön is egyszer a kezükbe – pedig elébb-utóbb csak beleesik… Mindenki belepottyan a farkasverembe… akkor osztán lösz is annak a gazembör fattyúnak nemulass… Azokat a huszonötöket, amiket „olvasatlanul” fognak neki odasózni, testvérek közt is be lehet majd váltani ötvenre… Ha neki kő…

Mer nem is lehet az ilyest megérteni. Nagyon egy elvetemödött, alávaló nyüves kutya lehet az a betyár…

Nem vót itt öt esztendő óta még csak egy bornyúelkötés se.

Még azt is meg tudnák mondani, hogy mióta: Csarba Mihály hótta ideje óta. Az vót abba a gyanúba, hogy lopós, lopogatós. Mán mióta azt valaki agyonvágta, azóta fel se adja, ha valakinél egy malac, avagy bornyú elkallódik… Vannak mindenfelé számadógazdák, azoknak a kötelessége, hogy az ilyen eseteket vagy megakadályozzák, vagy megtorolják. Avagy mint leginkább, szokták: felrójják. Rovásra tegyék.

De hogy még a perzekútoroknak kelljen beleavatkozni! Ki fog akkor pipázni a város folyosóin?

Ki fog az insurgens dicsőségről mesélni, a nemesi ármálist hánytorgatni?

A perzekútoroknak van puskája, van, de azt nem szokták megtőteni, csak eccer egy évbe, Szent György-napkor, mikor a barom kimén a legelőre s olyankor nagy pásztormulatság van, ahol lüvődözni kő. A jobbágy. Meg a pásztornép.

Így hánytorogtak s hűségesen álldogáltak és egyik lábat váltogatták másikra a hosszú ácsorgásban, mint a lúd.

Müller főkapitány pedig a városháza folyosóján csak tanácskozott a főfiskálissal.

A főfiskálisnál egy marék papiros volt, hosszúba hajtott vastag papiros, a főkapitányéba nem volt egyéb, csak épp egy mogyorófapálca.

– Nem kő ennék sömmi teketória – mondta a főfiskális, aki a rövid elintézésnek volt barátja. – Halas városa átírt Szöged városának. Olvassa el, főkapitány uram. Ihon e.

Átadta neki a szürke, kemény, diósgyőri merített papírt, amelyre tekintélyes, kemény betűkkel a következő levél volt írva:

Tekintetes Magistrátus!

Drága Uraink!

Folyó hónap napjaiba több erőszakos lopások történvén alsó pusztásokon, amint a környülállások mutattyák, mindazon rablásokat ugyanegy rendbeli három lovasok követték el. Ezen lovasok egyike bizonyos Rózsa Sándor nevezetű szegedi pásztor, aki a múlt nyarakon Kajla János odavaló számadónál szolgált. Minthogy pedig a nevezett három lovasok több helyeken megfordultak, látták őket s beszéltek velek, de neveikről nem esmérhették ahhoz képest, jól tudván, hogy az illy gonosztévők megzabolázásán s kiirtásán a Tekintetes Magistrátus is nemes állásánál fogva mennyire buzgólkodna – hivatalosan megkérjük, hogy ezen levelünket általadó Puszta Gazdánknak Rúzsa Sándort –, azokkal leendő szembeállítás végett, akik látták, – által és hoznánk kísértetni, méltóztasson. Melly szembeállítás elvégeztetvén, azonnal őtet az illető hozzátartozó írásokkal visszaküldeni el nem mulasztjuk.

Akik is mindenkor tisztelettel vagyunk

A Tekintetes Magistrátusnak

alázatos szolgái

N. Halas Várossa Tanácsa.

Müller főkapitány vágott arca még sárgább lett. Rettenetesen megharagudott a levélért. Úgy értette, hogy Halas városa azt képzeli, hogy a szegedi főkapitány direkt kiküldi Rózsa Sándort a halasi tanyákra, hogy ott valamiféle dógokat produkáljon.

Meg is mondta:

– Hogy gondójják ezt halasi uramék? Ebbe a levélbe az van, hogy Szöged városa adja átal neki Rózsa Sándort, mert hogy Rózsa Sándor itt van Szöged városának a markába, de ha abba van, hogy gondójják azt halasi uramék, hogy jutott a betyár az ő fődjükre?… Tán mink kűdöttük átal Halasra?

Kulacsos Nagy Mihály szájában hosszú szárú pipa volt, csak azért nem mosolyodott el a főkapitány pattogására.

– Úgy vélekszek, domine spectabilis – mondta –, hogy Halas város magisztrátusa oly nagyra becsüli a szögedi közbiztonságot, hogy el se tuggya gondolni, hogy mikó Szöged városának tizenkét perzekútorja van, míg Halas városának csak három… hát hogy Szöged városának ne lönne módjában akármelyik betyárt abba a szempillantásba fülön fogni, oszt beszállítani nem a duttyánba, hanem a dutyiba… Hogy van az, hogy már napok óta nem vótt, főkapitány uram, Kibir ángyó traktérjába?

Müller főkapitány oly vaskos és zömök, vállas ember volt, hogy nem látszott magas termetűnek. Kulacsos Nagy uram pedig oly szikár s vékony, hogy igen magasnak tűnt fel. Pedig ha megmérkőztek volna, egészen egyformának találtattak volna a katonai mérték alatt. S Müller főkapitány uram oly temperamentumos és vérbő ember volt, hogy egyszerre felforrt, mint a fazék a tűzön, de mingyárt le is tudott higgadni, mint mikor friss vizet öntenek a rotyogó fazékba.

– Kinek van most kedve duttyánba járni, főfiskális uram – mondta –, mikor az egész világ csak a perzekútorokat marja.

– Éppen azért kő éppen ilyenkor odafészkölni magát az embernek – mondta a főfiskális. – Mert mindönkit marnak. Miúta új királyunk van, mindönben új röndöt követölnek a főhatóságok. Nekünk is mög köll szerződnünk s mög köll értetnünk magunkat.

– Új király, új király – morgott Müller főkapitány. – Ahhoz neköm sémmi közöm, főfiskális uram… Nem gyün ide Ferdinandus császár, ahogy Ferenc császár se gyütt Szögedre éccör sem. De még Magyarországra is csak ötször vagy hatszor gyütt negyvenkét esztendő alatt…

– Negyvenkét esztendei dicsőséges uralkodása alatt… – igazította ki nagyon komolyan a főfiskális.

– Örökélettől fogva; mert én bizony más királyra, se császárra nem emlékszök, főfiskális uram. De azért az egész életöm alatt mindig egyformán ment itt minden. Most is csak annak kell lenni, mert nem engedik azt a legfőbb hatalmak, de nem ám.

– Míg Mötternich, meg egy nap! – bólintott a pipájával együtt a főfiskális.

– Hitvány betyárkölykökkel kő harcolni, veszekedni… – vartyogott rosszkedvűen a főkapitány –, mikor az embernek más dolga is vóna. Alig szakadt le a nyakunkból a katonaállítás… Nem is tudom, sehol sincs háború, mire a császárnak annyi katona…

Most félszájjal kicsit megmosolyodott a főfiskális úr völgyes, száraz ábrázatja.

– Most egész Európa egy óriási kaszárnya! – mondta.

S bólintott hozzá.

Aztán szippantott s folytatta:

– Ógusztus elsőig huszonnyócezör újoncot kő beszolgáltatni a császárnak. Még mög is kő köszönni, hogy kétezöret elengedött őfölsége magas kegyelmébül…

– Tizenöt esztendeje már mög is halt Napóleon. Kire tartogatják?

– A béke, főkapitány uram… A béke fönntartása… Nem tuggya, minek küldenek ide oly galiciánereket, akikből még a tisztje se tud egy szót is magyarul. A mieinket viszik Nápolyba, magyar baka szuronya tartja fönn a békét a nápolyi királyságban… Nem Napóleon volt az úr, hanem Metternich.

Egyik lábát feltette a boltíves tornác karfája alatt a falpillérre s még kényelmesebben beszélgetett. Pipaszó mellett így diskuráltak a régi főtisztek egymással. Volt idejük s erejük. Nem kergette őket senki és semmi.

– Aszonta Mötternich, uram, hogy még ilyen bandaszóval Napóleon se hódított országot, mint ő Nápoly országát. Sokat tudnak erről beszélni a vendégeink. Égy bécsi uram mesélte, hogy Mötternich aszonta vóna, hogy a talijánok azt gyüvendőtték, hogy: aki osztrák bemögy Kalábriába, az onnét nem gyün ki többet. Erre mondta osztán Mötternich, hogy: az igaz, mer aki bemönt, az bent is maradt, úrnak. Lakodalom vót ez, uram. Most osztán nem is kő hozzá sémmi, csak az, hogy elég katona lögyön a kaszárnyákba. Mindönütt. Míg elég katona vagyon, addig az áldott békesség is mögvagyon.

De mért somolygott hozzá a főfiskális?

Müller kapitány mogorván tartotta még mindig a kezében a halasiak levelét:

– Ebbe igaza van. De akkor Szöged városának is több legényt kő ám a kaszárnyába tartani. Nem tizenkettőt, mert tizenkét perzekútorral még csak végig se tudok menni egyszer egy napban a határon, nem röndöt tartani… Most nézze mög főfiskális uram. Ez az én tizenegy emböröm… mert a tizenkettedik ágyba döglik…

– S csakugyan ki van miskárolva? – kérdezte szatirikusan a főfiskális.

– A fenét! Ostoba pletyka! – robbant fel Müller főkapitány. – De az igaz, hogy a feje úgy be van szakítva, hogy az agya veleje úgy lötyög benne, mint a fazékba… Hát az nem embör többet… De anélkül is, ebbe a tizenegybe van kettő oly öreg, hogy foga sincs, van három, akinek nincs érkezése pusztázni. Mi marad akkor neköm a határra? Hat darab… Evvel kezdjek valamit… Főügyész uram, még ma tögyön indítványt a magisztrátusnál, hogy rögtön duflára emeljék fel a számukat, vagy én nem vállalok semmi felelősséget… Darabontom ugyan van vagy harminc, de darabontokkal mit sé lehet kezdeni. Parasztok. Semmi fegyverük. Fustéllyal nem möhetek rá csak a vásárosokra, de nem a vásárfosztogatókra.

A főfiskális ezt rendre mind s igen szépen meg is értette, helyben is hagyta, csak ismervén Szeged város magisztrátusát, ellene vetette:

– Azt fogják azonban mondani, hogy vannak főkapitány úrnak más segétségei is. Ott van a vár, a foglyokat nem szükséges oly szorosan őrizni. Őrzi azokat a vaslakat meg a bástya fala.

– Látszik, hogy őrzi. Ez a kölyök is úgy szökött mög. Azért hozattam át Gombár őrmestert a városháza börtönéhez, mert a várbörtönökben csak arra kellett vigyázni, hogy a német katonaság bajt ne csináljon. Már a városnak semmije sincs, még az irodáját is elszödték mind: cserepárok vannak ott, főfiskális uram, amint kegyelmed is jól s tudván tudja.

Nagy keserűség és méreg volt a főkapitányban.

– Nem így vót ez azelőtt, mikor én Rózsa András bátyám keze alatt ezt a mesterségöt tanultam. Akkor mindönütt csönd volt. Olyan csönd, uram, akar a kriptában. Azok vótak a szép idők. Ki mert vóna a városban csak egy kurjantást is tönni? A vásárok úgy folytak le, mint a temetésök. Dehogy is mert volna egy csizmadia a helyeért pörölni, mint most. A puszta? Az mög igazán nem is vót. A puszta a tiszta szép temető volt. Ahogy a halottak soha mög nem moccannak, még éjfélbe se, olyan öröm volt a szögedi puszta. Ott más nem volt, csak a barmok hersögtették a füvet… Mer akkó még fű is volt, nem vót ilyen szárazság, mint most… Ez az én bánatom, hogy éppen ennek az én kedves jó principálisomnak egy vére kapott íme fel az uborkafára s röttögteti a népet…

– A perzekútorokat – mondta a főfiskális.

– Azokat nem! – pattant fel Müller főkapitány. – Minköt ugyan nem! Ha tudni akarja, főfiskális uram… Ezt az egy lókötőt kell csak lefüleli, s újra béke lösz…

– Hát rajta, főkapitány uram.

– Mög is lösz.

– Mikor küggyük át Rózsa Sándort a halasiaknak? – szúrta meg a főfiskális a főkapitányt.

– Nem kő búsulni. Hamarosan.

Evvel a pálcájával a fövege felé intett, s otthagyta a főfiskálist, aki csak bólintott s még utána szólt:

– Hanem a duttyánt… a duttyánba, főkapitány uram… Kibir ángyónál elvárjuk.

De a főkapitány úgy tett, mintha nem dallotta volna. Igazán nagyon fel volt paprikázva, mert az egész város a nemes perzekútorokat, s elsősorban őt tette felelőssé, hogy így elvadulhattak az állapotok. Nem németnek való a szögedi főkapitányság – hallotta még ezt is fél fülheggyel, s ezen aztán örökre eldühödött, mert aki neki azt meri mondani, hogy ő német, annak a csákányával megy a fejébe… Német… Még az is számba jön, hogyha valakinek az öregatyja német volt?… Van olyan magyar ember, mint akárki! Senkitől se várja, hogy a magyarságában kioktassa!…

– No, amice – rohant bele a tizenegy legénybe ott az udvaron.

Azok rögtön valamennyien felfortyanva állottak elő, mint az insurgensek, akik meg voltak sértve, hogy Napóleon gránátosa még lőni is merészel a bajszos magyar nemesekre.

Müller főkapitány a mogyorófavesszőjével suhogtatott.

– Hm – morgott. – Kendtek nömösembörök.

Tovább morgott. Vágott arca nagyon fakó volt. Hatalmas vágásnak a forradása ment keresztül az arcán, a bal szemétől le a jobb állahegyéig. Csúnyán is volt forradva, rojtosan, fűrészelve, kutya rossz karddal verekedhettek abban az időben a deákok. De a forradás nem hiába öregedett, egyre fejérebb volt.

Ha méregbe jött, s a vér elöntötte az egész arcát, akkor is fehér varrásnak látszott a pofáján.

– Kendtek nömösembörök – kezdte újra, s úgy nézett rájuk, mintha nem nömösembörök volnának, hanem ebellette kutyák.

Hiszen csak ne lett volna olyan erős ember, zömök, vaskos, szélles vállú, kezei is nagyok, barnák s markolók!

De a perzekútorok hiába voltak nömösembörök, gyengék voltak, gyenge fizetésen gyenge kosztot ad az asszony. Persze a jobbágyokhoz képest erősek voltak, akármelyikük végigbotozott egy falut, ha köllött, de még a pendelyt is felhajtotta, sose fáradt el – de Müller főkapitány a jó kemény pósztóruhájában, mely spencerbe volt szabva és bő zsinórozással kihányva, s minden zsinórbokor végén egy aranygomb fénylett kétoldalt lefelé a mellén végig, még keményebb s atlétább volt náluk.

– Hun van mezei kapitány Kotolár uram?

– Éppen gyün űkeme.

A főkapitány nem nézett vissza, a főkapitány nem néz elébe a kapitánynak. A mezei kapitány csak gyüjjön.

– Ijjés! – mondta keményen.

Ijjés Melkiades előrejött.

Szép karcsú legény volt a legjobb ruhában és a csizmája is úgy ragyogott, mint a Salamon orcája. De fakó volt. Látszott, azóta nem alszik. A főkapitány csak most tart elszámolást velük.

– Kend nömösembör. Kendet nem illeti a mogyorófabot… Csak a parasztot… De mögmutatom kendnek, hogy leveti a nömösruhát.

Ijjés Melkiadesnek lassan lángvörösre gyulladott ki az arca. Még a szeme is behomályosodott.

– Mönnyön be kend a parancsszobába. Ott van egy ruha kendnek. Aztat vögye fő kend. Akkor gyűjjön vissza ide kend. Mögértette kend?

– Mög.

– Nohát.

Intett a vesszővel, s Ijjés Melkiades felment az udvarról a tornácra, s a boltívek alatt eltűnt.

Az udvaron nem volt senki. A tágas udvar hátrafelé volt. Ha akárki a hivatalba igyekezett, ide be sem nézhetett. Két öreg fa félig kiszáradva állott felettük.

A tíz ember még izgatottabban s nyugtalanul várta, mi lesz.

Kotolár Miklós mezei kapitány most odaért s barátságosan állott meg, szívesen és kedveskedve a főkapitány előtt.

– Servus humillimus – mormogta Müller főkapitány, s egy ujját adta oda kézfogásra. Még a vesszőt se tette át a másik kezébe.

Kotolár Miklós fiatalabb volt a főkapitánynál, pedig ez sem volt több negyvenévesnél. Zsebre vágta a fogadtatást, s ő is várta a szót.

– Aki perzekútor létére, nömös létére mög hagyja magát pofoztatni, agyát be hagyja töretni, ruháját mög hagyja mocskótatni, annak nem jár a nömös zsinóros viselet… Majd én mögtanítom kendöket. Mögértötték kendök?

– Mög – bólintottak jobbra-balra a nemesek.

Volt már köztük egészen őszbe csavarodott vén sas is. Az öreg Bandelkó régebben szolgál a nemes Város ruhájában, mint ahány esztendeje a világon vannak ezek az elöljárók. Rá nem is tartozik a lecke, legalább úgy tesz, mintha csak éppen azért állana itt az udvaron, a Város udvarán, mert ha akarja, úgy tartja a kedve.

– Létötetöm a ruhát – riadt rájuk most Müller főkapitány. – Mögmutatom, lévötetöm kendtökkel. A nömös Város ruházattyát csak olyan viséheti, aki tisztösségöt hoz rá… De aki… mög hagyja magát nyúzatni… fegyverösen két embör… egy mezítlábas taknyos fickóval… Bevereti vele a fejit?…

A vén Bandelkó úgy billentett, mintha azt akarná mondani, hogy: ki töhet rulla?

– Ki töhet rulla? – ordított egyre jobban Müller főkapitány, aki szabadon hagyta a dühét, mert a subalternekkel csak így lehet eredményt elérni. – Ki töhet rulla?

Fújt s szortyogott, mint a kandúr. Szőke, kurtára nyírott bajusza borzolódott vaskos, tömpe orra alatt, s hideg kék szeme szikrákat vetett.

– Az egész város a perzekútorokon röhög… az egész ország a szögediekön röhög… az egész világ a magyar hazán röhög… Mögírják, nyomtatásba töszik, hogy a szögedi perzekútor hogy járt Rúzsa Sándorral… Mönnyön valaki Gombár József városi őrmestörér… Hozza ide.

A szélről álló perzekútor, Siket Zsiga, a legfiatalabb, örült, hogy mehetett. Futólépésben ment be a városházának a hátulsó fertályán nyíló ajtaján, ahol a tömlöcök vannak.

– Rúzsa Sándor mögígérte – mondta Müller főkapitány, ahogy az oroszlán dörmög ugrás előtt –, hogy ennekutána minden fertályba ki fog készíteni egy perzekútort… Kimetszethetik kendek magukat a maguk ruhájába, de a nömös Város gúnyájába? Abba többet nem!

Csönd lett, akkor egy hetyke hang azt mondta:

– El vagyunk csapva?

A főkapitány oda se nézett, ki az. Úgy is tudta, Égető, Égető Péter, a székely. Hm, de hegyes… Ez azt jelenti, hogy Rácz Paját kimetszhetik, de az nem ő… Csak némi várakozás után hördült fel:

– Csönd!

Azután vészjóslóan:

– Ki vállalkozik rá, hogy Rúzsa Sándort behozza?

Csönd.

– No, ki? Most ugasson kend!

– Én behozom. Be én. Vaj’ igön – szólt Égető Péter.

– Kendre számítok is! – mondta Müller kapitány.

Körülnézett az embereken:

– Kendre is, mög kendre is, mindönkire…

Most a kapitányra nézett. Kotolár Miklósra:

– Azt mondta a püspök: kevés a perzekútor… Hogy a nemös város még másik tizenkettőt vögyön… Azt mondom neki: eminenciás uram, betyár csak egy van, perzekútorom van tizenkettő. De abba a tízbe van olyan három, eminenciás uram, hogy darabja felér tizenkét betyárral.

– Hát van – mondta Kotolár Miklós, és megsodorta hosszú, vékony bajuszát.

Müller főkapitány most lehajlott. Mindenki nézte, mit csinál. Kihúzta a csizmaszárából a hal alakú bicskáját. Avval levágott egy gombot bal oldalon a dókájáról. Akkor a késsel beleszúrt a levegőbe, mintha mindenkinek a szívébe akarna szúrni.

– Mindön uram vágjon le egy gombot. No. Egy-kettő! Levágni!

Kicsit kényelmetlenül mozdultak az emberek. De nem volt mit tenni. Előszedték a kusztorát, mindenki lenyiszált egy gombot az ujjasáról. Nézték egymást, honnan kell vágni…

– Míg Rúzsa Sándor elő nem kerül, élve vagy holtan. Senkinek felvarrni ezt a gombot nem szabad. Nohát!

Most ért ide Gombár József városi őrmester, akit a fiatal Siket Zsiga vezetett ide.

– Kend is vegye elő a késit.

Az őrmester csak nézett.

– Mindönki levág egy gombot a dolmányáról. De kend kettőt fog levágni. Mert kend eresztette el!

Az őrmester nagyon megszégyenítve érezte magát.

– Míg a gyerök újra oda nem ül a kend keze alá, addig annak a gombnak üresen köll maranni!

Az öreg Bandelkó félig hangosan mondta:

– Csúffá tösznek minket a városba a mönyecskék.

Müller főkapitány odavillant:

– Csúffá tötte már kendőket, a betyár istenit, a Gombár József szabadítottja!

De észrevette, hogy ebből alighanem vita fog kikeveredni, ezért elkiáltotta magát:

– Ölég! Senki mög ne szólaljon!

Látta az emberek arcán, hogy azok valami csudát látnak.

Visszanéz, hát csakugyan jön Ijjes Melkiades csúnyán kiagyusztírozva.

A nyalka, szép ruhája helyett ócska fekete kabát volt rajta s abbul való nadrág, belehúzva az ócska fejelésű csizmába. Az is összemetélve s leszaggatva, mintha két hétig jeget taposott volna benne. Barna posztólajbi volt rajta, apró ólomgombokkal. Barna színű anginét nyári rekli volt a nyakán nyitva, s a nadrág korcából kilátszott az öreg vászongatya korca s az ingalja, amilyet a katonák szoktak viselni.

A nemes perzekútorok elszörnyedtek. Senki se nevetett. Nagyon a szívükre vették, hogy ilyen büntetést szab rájuk a főkapitány. Csak nem gondolja, hogy élő ember ebbe a maskurába járni fog.

– Ilyen ruhát érdemel az a perzekútor, aki mög hagyja magát gyaláztatni egy puszta tenyerű betyárra’.

De látta, hogy ettől nagyon is megretiráltak az emberek. Hiszen utóvégre ő maga is soknak látta… Jóravaló derék csendbiztosok ezek. Igazi perzekútorok. Nem retirálnak meg egy kis kockázattól, de akkora bátorságot mégse kívánhat tőlük, hogy ilyen Tiszába fúlt csavargóról lehúzott őtözetben kitegyék magukat az utcán a kacagásnak.

– Mönjön kend a szömöm elől – rivallt rá Ijjés Melkiadesre. – Ahányszor ki fognak mönni kendtök égy betyár után, osztán, ha üres kézzel gyünnek vissza: Ijjés Melki uram mindig föl fogja vönni ezt a ruhát. Hát úgy vigyázzanak kendtök.

Nagyot fújt s még azt ugatta:

– Égyellőre mögelégszök evve’. Míg újabb szégyönt nem hoznak kendtök a fejemre. De ha még éccő mögesik, úgy mögkopasztom kendtöket, mint a Márton-napi ludat.

A perzekútorok fellélegzettek.

Így mégis más. Már Ijjés el is kotródott. Sietett visszaöltözni a saját ruhájába.

Utóvégre ruha teszi a perzekútort. Kinek lehetne parancsolni, ha csúffá volnának téve.

Elég lösz az, ha híre mögy, hová lett az a gomb a dolmányról?

De rettenetes düh fogta el őket Rózsa Sándor ellen.

Ha azt valaki közülük mögfogja…

Még Gombár József őrmester is csóválja a fejét.

Kotolár Miklós kapitány azt mondta csöndesen Müller főkapitánynak:

– Spectabilis főkapitány uram, e Gombár nem fogja sajnálni kiadni a huszonötöket, amik bent maradtak… E nem…

Barom

Napnyugtakor négy lovas kelt át Algyőnél a Tiszán, a tiszai kompon.

A kompot Banda János húzta, akit a betyárok útközben fogtak el s megparancsolták neki, hogy egy szót se szóljon, rájuk hűségesen várakozzék s úgy viselje magát, hogy a legkisebb ellenállásra vagy ravaszságra megkapja a jutalmát.

Bán Andris volt velük, Bánnénak az ura; a Zsuzsié. Nem volt betyár, csak szívességből vállalkozott rá, hogy Sándornak segítségére lesz. A felesége miatt. Hogy a felesége, az a jó asszony, az a lágykenyér szívű úgy szereti.

Hallgatagon ültek a kompban. Mégis mindnyájuknak megülte a szívét a szokatlan vállalkozás. Bán, ez a nagy vörös ember, elgondolkodott. Őt könnyű megismerni a vörös szőrökről, s egyáltalán ki ne ismerné Bán Andrást. Mindig jár, mint az Orbán lelke, senkinek nincs annyi ismerőse, mint neki, csak éppen ez a nagy orrú nem ismeri, akivel egy bandában dolgoznak. Gyanúsan is néznek egymásra. Ő akarta, hogy éccaka jöjjenek, de Sándor kiadta a parancsot, hogy napvilág köll, mert válogatni köll a gulyában. Mindenféle hitvány meddő tehenekkel nem fog szégyent vallani.

Pisze Matyi volt a legelevenebb köztük, egészen úgy, mintha boldog lenne, hogy újra benne van valamiben. Mikor Imre a pajtában felébredt s ott lelte Pisze komát a lába előtt a földön, nagyon megindult érte, úgy megszerette, mintha a nagybátyja lett volna. Senki úgy a barátjához nem ragaszkodott, mint a betyár. Mert a betyárnak ez az egy van, ha van: a barátja. Kiátkozta őtet apja, anyja, testvérei, de a barát kitart mellette.

Hallgattak, idegen volt a hely. Imre már kétszer is kinyitotta volna a száját, de Sándor rá-rávillantott s elhallgatott. Egyelőre ez volt a vezér legfontosabb parancsa, amit pedig oly nehéz megtartani, hogy egyetlen szót sem szabad munka közben szólani. Kivált még olyan szót, ami őrá vág.

Kézen fogták a lovakat. A komp olyan nagy volt, hogy négy ló és öt ember egész jól elfért benne. A lovak úszni is tudtak volna a komp mellett, de minek, ha nem muszáj. Majd visszafelé.

– Hujja – mondta a révész, Banda uram; kiemelte az evedzőt a vízből, és a komp szépen megfordult és kifarolt a vízpartra.

Az emberek kidobogtak a deszkaalkotmányból.

– Kend itt mögvárjon bennünket – mondta Pisze Matyi vastag hangján a révésznek. – Tuggya mög, hogy mögvárjon, mert én kendnek a nevit úgy tudom, mint a pap, aki Jánosnak körösztölte.

A révész megdöbbent, nagy szemet meresztett. Kik lehetnek ezek, hogy se az arcukat be nem kormozzák, se semmit nem óvakodnak. Szorult benne a félsz, mert ha jönnek a perzekútorok, mindenkit elővesznek, s kis mentség, hogy félős lett volna ellenek mondani. Különben is már nemegyszer fordult elő életében, hogy efféle urakat kellett átszállítani a vízen. Ne szólj szám, nem fáj fejem. Vízi ember úgyis arra van szoktatva, hogy ne a szájával beszéljen.

Két pásztor látta a távolból, hogy a négy lovas a kopáncsi pusztának haladt. Ezek is szótalan néztek utánuk; úgy tettek, mintha semmit se látnának. Akire valami nem tartozik, annak ahho semmi köze.

De azért nagyon elgondolkoztak a négy lovason. Emberemlékezet óta sem láttak ilyet a vásárhelyi határon. Talán a törökkorban, de azóta se. Hogy négy lovas legény rossz szándékkal keljen át a Tiszán, hallatlan ez. A pásztorok juhászok voltak, hosszú szőrű nagy juhokat őriztek. Megcsóválták a fejüket, megnézték a juhaikat.

Azután hatták, hogy az alkonyattal kelő szél az arcukat hűsítse a hév nap után. De nem tagadhatták volna le, hogy erősen gond ütött ki rajtuk. Nem szerették a lovasokat. Ha a marha szűkül, jó azoknak a racka juh is.

Ma még csak ügetnek a kopáncsi határnak, de ki tudja, legközelebb nem állanak-e meg a parton, náluk… Négyen is jönnek? Ezek nagy vadra lesnek.

Héjja István, Madarassi László meg Molnár István, hárman őrizték néhány nagy gazdának a barmát.

Héjja István volt a legidősebb. Ez már olyan hatvanas volt, közép, vaskos termetű, izmos ember, barnás, sima, széles ábrázata volt neki, rendes orra, őszös, rövid haját rövidre vágva viselte.

– Hallod? – mondta csöndesen, a közeledő lovasokra intett a pillantásával. Még fejmozdulattal sem mert.

Madarassi László meg Molnár István odapillantottak. Már látták, de az öreg felszólítására jogosnak vélték, hogy jobban odanézzenek. A szemük megállott, megmeredt. Nem voltak éppen pásztorok, mind a ketten szegény emberek voltak, akik zsellérsorsot cserélgettek, mikor hogy lehet, a pásztorkodással. Itt Vásárhelyen másképp ment a dolog, mint másfelé, mert itt a nemesek kivesztek a török időkben, magvuk se igen maradt, azután meg nem tudtak visszajönni, mert nem eresztette be őket az úr. Károlyi-birtok volt itt minden. Így a szegény emberek nem voltak oly nagy rabságba, mint ahol kisnemesek fogták őket keményen. Kommencióra vannak szegődtetve, azt is az asszony szedi fel. Így ők inkább húsételen vannak. Száraz koszton. Esett marhából a javát kiaprítják, napon jól kiszárítják, bőrtömlőben tartják el. Másat alig esznek. Meleg mocsárvizet isznak rá, meg a kopolya-kutak vizét, az is csak olyan, mint a tocsogós kelőké. Azér is tartanak a vásárhelyi gazdák inkább baromjárást, mert, csöves jószág szívesen issza a meleg bogárzó tavak vizét is, de a ló az kényes, annak mély kúti friss víz kell, de még olyan hamis, hogy azt se akarja, hogy a vederből kiöntsék, hanem mingyárt abból akarja inni, azon friss hidegen.

Így az ember, aki barom mellett él, maga is megtanulja az igénytelenséget. Kél a nap, nyugszik, más nincs, ne is legyen, csak jár az állat, lassan kerül. Hajnal előtt, éjfél után csak úgy feleszmél, mögnézi a legeltető csillagot, de ha köd van, setét felhő, s a csillag nem is látszik, akkor is megismeri az időt; szép csöndes kolompszóval indul a mezőn kerülni. Hajnalodásra már vissza is ér arra a helyre, ahonnan megindult.

Ezek mellett kell sétálni a gulyásnak, csordásnak, baromőrző pásztorfélének. Az a különbség, hogy az állat sokat eszik, ebbe is mennyivel különb az ember, mer annak elég, ha napjában kétszer megrakja a bendőt. Reggeliben s estére. Estére, hogy a gulya megáll a sömjéken, kerülve a szénás szittyókat, a zsombékos turjányokat, már inkább a ragyás vaksziken akar éccakázni, vagy még inkább a gyöpes szigeteken, a kopár siványokon, s ő maga is mintha csak kedvére tenne a gazdáinak, a magányos kenyérváró hegyeken.

Nincs is ezeken a síkokon az embernek semmi más kívánsága, csak a csend, a nyugalom, a békesség.

Nem lehet oly nagy a mozdulatlanság, hogy még annál is sokkal nagyobbat ne kívánjanak.

Talán mozdulatlanul állani, az volna még a legjobb. Úgy elszokik az ember ebben a végtelen pusztákban attól, hogy csak a kisujját is megmoccantsa, hogy fáj, ha a szeme pillantását fárasztani kell valami nézéssel. Elég az, hogy a nyárjasok lengetik a buckák tetején a zászlójukat, meg hogy a domboldalon bozontos borovicskák csenevészlenek, hitvány sefű-sefa-félék közt. Senki se akar köztük lovasokat látni, meg vannak elégedve a magas farkú ökörfarkkóróval, ami sárgán virágzik a királydinnyék közt a homokon. A fakó gyöp jó világ nekik, azon sétálgatni, nézni az árvalányhajat, ahogy kibújik s lengeti seprűjét.

Le is szakítanak belőle, feltűzik a kalap karimájába bokrétának, még az öregek is elszilajkodnak olykor-olykor, Madarassi uramnak is ott leng a gombakalapján, s annálfogva komor, fekete kun képe kicsit megenyhül, még el is tud somolyodni, ha valaki a bokrétákra néz. Mosolya azt jelenti, hogy mi is voltunk valaha…

De most meg van ő is rökönyödve. Nem figyel már arra, hogy a vízicsibék sipogni kezdenek a nádasban, hogy jön az alkony, pedig máskor olyan jól ki tudta figyelgetni, hogy merre üti fel fejét a róka, hogy kóvályognak a levegőégben a réti sasok, a laposokban hol sivalkodnak a bíbicek, és a nádak tövén hol állanak őrt a bakcsók. A gólyákkal is sokat elszemlélődik, merre lehet vízikígyóra vadászni.

De még a bukorerdők tájékára se ügyel most, pedig a vadgalambok burrognak arrafelé a párjuknak.

Az bántja erősen, hogy a távoli baromjárásokról a kolompszó meg ménescsengő jön a széllel, s négy lovas csak egyenest feléjük közeleg, mi a gutát szemlélnek oly igen ezen a nyavalyás barmon…

Nem is ér már semmit a nyaraló.

„Nyaralónak” mondják az igazi pusztát, ahova nyárára húzódik ki állat s vele az ember és „telelőnek” a szántóvetők földjét, ahol téli élelmet, gabonát nevelnek.

A három pásztor ijedelmében az volt benne, hogy nem ér akkor már semmit. Mit ér a szilaj marha a pusztán, ha csak úgy átkelnek a Tiszán a lovasok, osztán…

Villanásszerűen folyik le bennük egy egész világnak minden izgalma, s már itt áll a nádas sarkán a négy lovas.

Közülük kiválik egy; előrerúgtat:

– Hallgass, mög ne mukkanj! – rászögezi fegyverét a Madarassi Laci mellére.

A vastag hangú után jön egy másik, egy óriás:

– Mög ne kukkanj! – mondja ez is, a fiatalabb.

Most a két álló lovas közül az egyik, a fiatalabb, kiugrat, eddig a marhát nézte, egy ostorcsördítéssel szétugratja a csordát.

Avval odakiált a többinek csergő hangon:

– Hajtsd a marhát!

Most a negyedik is előrejön, a veres ember; mind a három nekiáll a jószágnak; szedik kifelé a szebbjit, javát.

Mit lehessen velek kezdeni.

A pásztor csak áll, nézi, hogy a Hajagos uram fekete barmát már elterelték, az meg ott a Hasas Istváné, az a szép fiatal tehén. Mezei Andrásné is sirathatja a nyalka tinóját, be a lelkére kötötte, hogy vigyázzon rá, mert a lesz a lányának a móringja…

Mit csináljanak. Hiába ismerik egyesével a szegény állatokat, azok is hiába unják, hogy sebesen kell mozdulniok, hajtják le a földig a szarvukat, ugranak el az ostor csípő hegye elől, itt mög köll lönni mindönnek.

Ha jól olvassák, tizenötöt választottak ki a betyárok.

És egy szót sem szólván, terelik őket azonnal, de azon mód a Tiszára.

Kettőt, nini, itthagytak…

Harangos mindenik. Kolomp van a nyakukon. Azért hagyták el őket. Nincs idejük leszedni a nyakukból a harangot, inkább az egész állatot félrecsapják.

Egy pár a két kolompos ökör, mindenik a Sinka uramé. No ez jól járt. Lám, lám, éppen Sinka uram… Hogy ennek még a betyárok is kedvibe járnak… Pedig mindig fösvényül adja ki a felesége a pásztorrészt…

Aztán utánanéznek a gyorsan setétedő estében az elbóklázó jószágnak, ahogy mennek, mennek a Tiszára, ahol készen várja őket a komp, aztán végük.

Elnyelte őket a szögedi puszta, mint a sír.

Osztozás

A négy ember továbblovagolt.

Még itt sem beszélt senki. Egy szót sem szólottak, míg a Veszelka Péter tanyáján voltak.

– Mán csak így nem eresztelek el bennetöket – mondta Veszelka Péter –, be kő gyünni egy italra nó. Egy kis paprikás húsra.

– Füzesse ki kend. Mink mögyünk.

– De akkurátus embör vagy, öcsém.

Péter bement a házba, kihozott százhatvan forintot.

Odaadta a Sándor kezébe, aki azt azonnal átadta Bánnak.

Pisze Matyi megorrolt. Miért Bánnak? Ki ez az idegöny?

Mikor ő itt van.

De nem szólhatott semmit, mert tudta, hogy ez leüti, mint a kutyát.

Csak mikor már a tanyán kül voltak, akkor ejtette alázatosan a szót:

– Sá… ááá… ros vagy nállam, öcsém.

Jó messze mentek, mikor a vezér visszanézett:

– Mit beszél kend?

– Öcsém; én is itt vagyok.

– Ű is itt van – mondta kurtán Rózsa Sándor.

Bánra intett, aki bizony régen itt van őmellette. De még a felesége is.

Bán úgy tett, mint aki nem vesz észre semmit. Előregörnyedten ült a lován. Süvege fejébe húzva, vörös bajsza vastagon hullott az álláig. Nagyobb volt és komoly, mindenképpen elsőbb megjelenésű, mint Pisze Matyi a nagy orrával.

De Pisze Matyi most először látta, nem tudott róla semmit, ellenben úgy tartotta, mintha ő lett volna apja a vezérnek, már hogy ő avatta volna be a titokba… Tartotta hát a jusst ahhoz, hogy továbbra is maradjon fent és elöl.

Rózsa Sándor hirtelen megállította a lovát.

– Ide.

A három ember hozzáléptetett, körben megállottak előtte.

– Osztozunk.

Bán csudálkozva nézett fel.

– Itt?

– Itt.

– Löhet.

Pisze Matyi kékült, zöldült, de az éjszakában nem lehetett látni. Tudta, hogy ez ellene van. Ki akarják semmizni!

De erőttette, mintha nem volna tüske benne:

– Akkó le kő szállani, tüzet csihóni.

– Rajta.

Matyi le is ugrott, addig a többiek a lovon maradtak, míg csak pásztortüzet nem rakott. Akkor leszállottak, szűröket leterítették, osztán a tűz körül hevertek.

Bán egészen jól tudott számolni. Rózsa Sándort nem érdekelte a pénzt, Imre meg nem értett hozzá. Olyan volt ez a nagy gyerek, mintha kicsi lett volna. Ennek mindegy volt, mit adnak neki, mert úgyse ismerte meg egyik pénzt a másiktól. Nevetett rajta.

Bán a pénzt négyfelé rakta.

– Nem jó.

Rózsa Sándor kivett egy bankót, a legkisebbiket, s azt mondta:

– Rakd újra.

– Neköd csak ennyi kő?

– Csak.

S csak azért vett ki valamit, hogy ne mondhassák, hogy utálja a közös keresetet.

Bán ismét kirakta a pénzt, most már igen egyformára lehetett szétosztani. Éppen ötven forint jutott mindenkinek.

– Neköd mög csak tíz – mondta Pisze Matyi. – Azé aztat is itt hagyhatod nálam. Akkó mögmarad neköd.

Rózsa Sándor odadobta a pénzt.

– Nem neköm! – mondta Pisze Matyi. – Nem úgy gondolom. Hanem úgy, hogy a mi fajfánkbelinek nem jó a zsebjiben tartani a pénzt, mert lába kél… Gavallér vagy, azt láttam… Nem tudom, hogy nem lelsz-e még egy szegény asszonyt, akit valami perzekútor vagy doktor hergel, odalököd neki. De ha nálam hagyjátok a pénzötöket, akkó az olyan jó mög lösz őrizve, hogy az édösanyátokná se jobban. Mer tuggyátok mög, hogy a régi legényeknek is, Dimó Lajosnak mög Lantos Jánosnak, a régi híres betyároknak is mindig én vótam a kasszása. De nem is vót nekik bajuk soha. Ha pénz köllötött: Matyi!… ló köllött valamék vásáron: Matyi… Ruhabeli köllött: Matyi!… mindig csak készen állott a lázsiás tallér marokszámra… Ez az egy rossz van bennem csak, minden ögyéb jó. De az káromra van, hogy szeretöm a pajtásaimat, szeretöm őrizgetni a rossz kis himi-humijukat… akár pénz, akár más, de inkább csak pénzt.

Imre nevetett, már kész volt, hogy odaadja a pénzét, de Bán nagyon komolyan mondta:

– Pénzit mindönki legjobb, ha maga őrzi. Vagy asszonyszemélyre bízza. Anyjára, feleségire vagy szeretőjire.

Pisze Matyi felhorkant:

– Úgy. Ez a te igazságod. Hát akkó te egy semmi embör is vagy, ha té asszonynépre hagyod magad. Tudod-é, hogy neköm feleségöm van, hat gyerököm is van, vagy nyolc, tíz, nem is tudom mennyi, mer az asszony másat nem tud gyűjteni, csak gyerököt. Az gyűl neki. Ha hozzányúlsz, már dagad a vagyonja… De pénzt soha asszonycselédnek ne aggy… Mér? Mer igaz szót se monggy neki… Mer az asszonyféle, jányféle olyan, mint a lyukas csöbör, ami fent be, lent ki… Mindön kifolyik belőlük…

Bán ahogy a pénzzel végzett, fehér kendőt vett elő, abból kenyeret, szalonnát csavart ki.

– Faragj csak nyársot – mondta Imrének, aki mint egy suttyó fiú, azonnal ugrott is, vesszőt keresni.

Addig Pisze Matyi tovább beszélt:

– Mondok, a feleségömnek kuss. Mindöntű, ami igaz dolog. Pénz. Mög amit el löhet pletykálni. Ne gondójjátok ám, hogy én a pajtások vagyonját az asszonnyal őriztetöm. Kuss. Mindönt magam. Ha köll, tödd magad, ha nem köll, add az asszonynak. Az asszony? Ha újra gyeröke születik, aszongya: „Hála istennek, egy szelet könyerömmee több van.” Az asszony azt tartya, hogy az Isten mindönkinek kijuttatja a szelet könyeret, hát nem spórol, arravaló az Isten.

Rózsa Sándor komolyan hallgatta a beszédet.

Közben azon gondolkodott, hogy nem mondta meg Veszelka Péternek, hogy mit vár a tizenhárom darab marháért. Azt várja, hogy most aztán ölég lögyön: Bandinak az állását várja!

Most aztán ne okoskodjanak többet. Bé kő tenni a gyereket ahho a ménöshő.

De mért is nem mondta meg neki. Most már késő. Most menjen utána, hogy: gazduram…! Kineveti.

Emiatt nagyon rosszkedvű volt. Neki nem pénz kellett, „nem pézér töttem”, böcsületbül…

De ezek az emberek mindent csak pénzzel akarnak mögfizetni. Mindenért pénzt kérnek, mindent pénzzel fizetnek. Pedig mi az a pénz. Sömmi.

Egy kézfogás annál több.

– Mit mondott kend az elébb, hogy doktorok? Mit csinálnak a doktorok, Gregor.

Riadt rá Pisze Matyira.

Pisze Matyi megütődött. Mit is mondott vóna ő a doktorokról. Nem tud semmit, hogy valamit mondott volna.

Hanem akkor eszébe jutott valami:

– Doktorok?… Hát persze, te semmit se tudsz, mert te nem állasz szóba az embörökke’. Most is ott vótá Röszkén, de látom, nem hallottad, micsinált a szögedi doktor kirurgus a szentmihálytelki szögény jánnyal…

– Mit?

Rózsa Sándornak csak azért nem villogott a szeme, mert már nézte, hogy rögtön készen van a nyárs és lehet szalonnát pirítani. De ezt is csak azért nézte, hogy senki bele ne lásson a gondolataiba: mert a gondolatába a jány ötlött: akit Röszkén látott… először. A lóabriktolásnál másodszor… Vacsorán harmadszor… behunyt szemmel sokadikszor…

– Szentmihálytelkén meghótt a Sin Mihály lánya. Mikor má haldokót, szekeret küldtek a Pruksa medikusért Szögedre. Ki is hozták, s mivel még akkor nagy tél volt, ott is tartották éccakára… Igön, de a jány möghótt… Az orvos rögtön mondta, tegyék be a siralomházba… Be is tötték… Igön, de a szögény jány a hidegbe fölérzött, mert nem vót ám hótt egészen, csak lefagyott neki a szöme… Hát ahogy fölérözött s nagyon fázott, fölűtt szögény, s kezdett mozogni, kaparni… Benyittanak a vérrasztók… Hát e meg fenn, e meg él, osztáng a doktor aszonta, hogy möghótt… A doktor mög má alutt, hát kötik fő, hogy tésúr, él a lány… Főkél a doktor s mögy a hidegházba. Hát ott ül a lány… Odamögy hozzá, osztáng ad neki egy irtóztató pofont… A szögény kislány elesett… Tögyék fő… Főtöszik… Mönnyenek ki… Kimönnek… Akkor ű elővött egy tűt. Hosszú tűt, e… oszt beleszúrja a jánnak a szívébe… oszt kimögy, oszt aszongya: Ha én mondom, hogy möghótt, akkó möghótt…

Imre nevetni kezdett, de Rózsa Sándor ránézett, hogy megfagyott benne a nevetés.

– Így vót?

– Kérdözd mög.

– Arra felejön: Így vót?

– Így.

Rózsa Sándor elhallgatott s maga elé nézett.

Valami rettenetes történt benne: ebben a pillanatban azt érezte, hogy ha a csúnya jány így járna… Mindig mesélik, hogy van rá eset, hogy valaki möghal, de csak kis időre s újra föléröz… ha a csúnya jány a hideg padra kerülne, s gyünne a Pruksa doktor, s csak azért, hogy neki lögyön igaza… szívébe szúrná a hosszú tűt… csak azért, mert ő úr, oszt ezök mög szögény jobbágybeli parasztembörök…

Nem, nem tudott a szalonnapirításra gondolni se.

Felugrott, ment a lova után.

Nem tudták, hogy kiáltsanak utána. Azt mondani nem merték, hogy: Sándor! Sándor!… hogy nem tűrte, de akkor meg mit mondjanak.

– Hé, hé!… hova, hova, testvér? – kurjantott Bán.

De Rózsa Sándor nem szólt egy szót se, csak vágtatni kezdett arrafelé, vissza, amerre a Veszelka tanyájáról jöttek… napnyugatra. Szöged felé. Mert Szöged is nyugatra esett nekik…

A három ember ott maradt.

– No, ez így igön jó – mondta Pisze Matyi –, rácsöpögtetni a könyérre, míg csak egészen által nem zsírosodik.

Senki sem felelt neki.

Akkor újra azt mondta:

– Nagyon szeretöm az ízit neki. Ha egy kicsit megpörkölődik, füstösen antul jobb. Árvaganyén füstölve meg még a legjobb.

Mikor mögvacsoráztak, a Bán kenyeréből és szalonnájából, akkor Pisze Matyi újra kezdte:

– Ha szükségötök van a pízre, mindig mögkaphassátok.

De Bán csak egyet mordult.

– De sokat tud kee. Kicsoda kee?

Pisze Matyi kicsit hallgatott. Akkor rendesen összeszedte magát s feltápászkodott.

– Majd mögtuggyátok.

Avval jóéccakát se mondott, felült a lovára. A lovak ott kaparászták a kiégett füvet, kerestek valami rágnivalót a torzs között.

– Még éccő mondom – szólott le a lóról Pisze Matyi.

Értették, hogy megint csak arra akar igazítani, hogy a pénzüket bízzák rá, de nem is ügyeltek feléje. Imre, mint fiatal, nevetett.

Mikor Pisze Matyi eltűnt, ők ketten ott maradtak a hamvadó tűz mellett.

Nem beszéltek. Imre álmos volt, elfeküdt a földön. De Bán igen komolyan ült egy helyben…

– Imre? Imrus! – mondta később. – Ez a kapcabetyár arra ment, amerre… ő.

Imre, mintha vizet öntöttek volna a szeme közé…

– Arra-e?

– Arra.

– De hova?

– Vagy a tanyába… vagy még rosszabb helyre…

Szöged felé mutatott.

Pisze Matyitól mindent el lehetett várni. Róla mindent fel lehetett tenni…

– Akkó gyerünk… – mondta Imre egész begyulladva.

– Gyerünk.

A ló után néztek, holmijukat összeszedték.

Pedig nem is tudták, mennyire jó nyomon járnak: hogy Pisze Matyi egyenesen Szögedre igyekezett…

Csak éppen kikémlelte, hogy a Sándor lova csakugyan a tanya körül van kicsapva, már felcsikorgott magában:

– Most a markomban van a fiatal sármánymadár…

Vicsorgott; vicsorgott:

– Szarka körme közé kerültél… Hamar van még magad szárnyán lönni, hé…

Fülemile

A fiatal betyár, mikor kicsapta a lovát, megsimogatta, megteregette, fülébe duruzsolt, az felnyihogott, amitől ő megijedt, óvatosan előrement, s mikor a kutyák ugatni kezdtek, azokhoz is leguggolt. Mert tudta már, mit kell a kutyákkal csinálni, hogy azonnal megszelídüljenek. Nem volt nagyon gusztusos, de hasznos volt.

Rá kellett szánni a csizmát, hogy a kutyák azt szagolhassák, hogy érdemes legyen nekik azt szagolni s annak örvendezni, mint az útmenti fának…

Aztán a házhoz közelebb óvakodott és kezdett fütyölni, mint a fülemile.

Soká csattogott, vert és újra meg újra kezdte, mikor csakugyan nyílt az ajtó, s mezítláb kijött Juliska, hogy micsoda fülemile jár itt?

Lány ne ébredne fel a fülemilére.

Puha lábujjakon jött lassan, lépegetve előre, előre, hogy a madarat el ne hessentse, mikor azon kapta észre, hogy két erős férfikar megöleli.

Sikoltani akart, de azonnal lefojtotta a sikolyt.

– Kend az? – mondta.

– Julis.

– No.

– Mögijettem érted.

– Énértem?

– Érted.

– Mér?

– Mög ne halj.

– Möghaljak?

– Nem, ne halj mög.

– Mér ne?

– Csak.

Így apró szavakba pityegtek egymásnak, mint két kis madár. Mert a madár is, még a fülemile is hosszan csattog, ha hívja, kéri, könyörgi a párját, de ha a bokrok alján összetalálkoznak, akkor úgy csipognak, mint a veréb. Semmi több.

De nem csókolta meg a lányt. Nem akarta megijeszteni. Nem akarta, hogy az azt higgye, hogy egy csókért jött.

Nem azért jött.

– Te Julcsa, Szentmihálytelkén möghalt a Simon Mihály lánya… Kihíjták az orvost… De a lány csak teccőhalott vót, fölérzött… Az orvos megölte: hogy neki lögyön igaza.

Oly gyorsan mondta el, hogy a lány nem értett belőle semmit.

– Ki?

– Mit törődsz vele… Mögöltek egy szögény lányt…

A lány nem nevetett.

– Talán sajnálná, ha engöm is mögölnének?

A legény hallgatott. Elgondolkodott. Ez igazán komisz egy teremtés. Piros azóta régen a nyakában volna, összevissza csókolná és hálálkodna, hogy rágondolt… De mért nem jutott akkor eszébe, hogy ha Pirost ölné meg a medikus?

Odanézett a lányra. Szívbeli sajnálkozás volt benne, mintha beteg volna. A lány. Piros rózsás az orcája, de túlságosan, mint a betegé.

Feltolta a kalapját és megdörzsölte a homlokát.

Soká hallgattak. Mind a ketten maguk elé néztek.

Most valami kis nesz volt a házban. Julcsa megijedt, hogy az apja felébredt, itt leli a betyárral.

Igaz, hogy ő a betyártól nem fél, de az apjától annál jobban.

Elugrott azért, intett a legénynek is, hogy húzódjon.

De az nem húzódott hátra, hanem inkább előrelépett. A világosba. Ahol a csillagok jobban meg tudják mutatni, hogy itt van.

– Ki van ott he? – jött ki pisztollyal a kezében a gazda.

A legény még közelebb jött.

– Azt akarom mondani – szólt.

– Te vagy az?

– Én.

– Mit akarsz?

– Nem mondtam mög.

– Mit?

– Amit akarok.

– Mit akarsz?

A legény szinte fenyegetően jött rá, mert megsértette az a hideg faggatózás.

– Azt mondom kendnek, hogy nem azért hajtottam, hogy neköm pénzt adjon kend.

– Mi bajod?

– Nekem a kend pénze nem kő.

– Add vissza.

Ezen a betyár meghökkent. Egy fillér se volt nála. Mert még azt a kis pénzt is odaadta Pisze Matyinak… Vissza tehát nem tudja adni, nem is azért jött, hogy visszaadja. Eszébe se jutott, csudálkozott is, hogy Veszelka vissza akarná venni a pénzét.

Egészen megzavarodott, most már nem is tudta, mit mondjon, mit csináljon.

Csak most eszmélt rá a pénz értékére. Ha most a kezében volna az a marék papiros, amit a gazda adott, amit ő mingyárt továbbadott Bánnak, akkor tudná, mit tegyen. Akkor most a szemébe vágná ennek az embernek. De üres kézzel úgy volt, mintha kivették volna a fegyvert a kezéből.

– Hajtsa ki a marhát az ólbul – mondta –, visszakapja a pénzét.

Veszelka hallgatott, aztán kurtán felnevetett.

– Ha már az az ólba volna – mondta. – Nem is volt az ólba, karámba vót… Azért vagy hát olyan nagyon föl, mer má kilested, hogy nincs itt a marha…

A legény hallgatott. Ő bizony nem vette észre, s azt igen röstellette. Hogy is lehet, hogy ő azt nem vette észre, milyen csönd van az udvaron. Mert tizenhárom darab jószág azért éccaka is szöszmötöl s hangot ad.

Nem a barmot lesi a fülemile.

De mintha valami rekedt bőgés jönne az ólból.

– E’ nem belőlük való – mondta vidáman Veszelka. – E’ még a múttkori… Azt nem adom oda a városnak… A mostaniakat már elhajtották… Mönni köll vele a szabadkai vásárra…

Valami derengett a legény fejében: szabadkai vásár.

De most se tudott arra figyelni, amit ez az ember mond, folyton azon jár az esze, hogy hova lett a lány? Mint az árnyék, úgy eltűnt. Hogy lehet az, hogy mikor jött, nem vette észre, hogy a karám üres, most meg nem vette észre, hogy az udvar is üres lett. Hova tűnt el a lány?…

– No még most se gyüsz be?… – mondta a gazda.

A legény nem felelt, de a fejét se rázta.

Ellenben megfordult és visszafelé ment, az ól felé.

A gazda ásított. Szeretett volna aludni már, de ezt a gyereket nem hagyhatja itt. Nem is volna udvariasság, meg aztán az ember nem is biztos benne, hogy nem hajtja-e el, amit még itt talál. Mert a tizenhárom darab már igazán elment Topogóhoz, azokra várnak a hajtók. Rózsa Bandi is velek ment, de a két szép ökör még most is itt eszi a szénát. Azt úgy tartja, mintha maga nevelése volna, hogy semmiféle bilyog nincsen rajtuk.

Hogy a vitának elejét vegye, bekiáltott:

– Boris fiam!… melegítsétök mög a vacsorát!

Már ez elég is volt, látta hogy odabent ég a mécs.

De azt nem látta se egyik, se másik, hogy a szűr árnyékában ki kuttog. Ki lappong.

Hogy Pisze Matyi mint valami patkány mocorog, hallgat, nyitja a fülét, hogy valami szót megértene.

De ahhoz távol voltak, meg nagyobb barátságban valahogy, minthogy olyan hangosan beszéljenek.

Elég ez Pisze Matyinak, hogy kiokoskodja, hogy itt csakugyan tisztára őellene megy a pakli. Mert mit gondoljon egyebet? Hogy a vezér otthagyja őket minden szó nélkül s visszajön!… Kicsit későn érkezett, tehát azt nem figyelte meg, hogy Rózsa Sándor a lánnyal fülemilézett: ő csak azt látta, hogy Veszelka Péter micsoda nagy barátsággal diskurál a fiúval.

Nagy elvakultságában még azt se vette észre, hogy a tizenhárom darab jószág nincs a pajtában.

Nem is nézett be a pajtába. A két ökör neszét hallotta; fel se tudta volna tételezni, hogy a többi nincs ott.

Már alig várta, hogy lóra ülhessen, mehessen… ahova akar…

De éppen mikor már azok bementek a házba, s ő is útra akart kelni Szöged felé, legnagyobb megütközésére a másik két társát is látja jődögélni.

Micsoda szerencse, hogy a lovát oly messze, a tanyán túl csapta el. Ezek megismerték a Csillagot, abból tudták, hogy jó helyen járnak. Ezért egészen egyenest a tanyába hajtattak minden gyanú nélkül: hallotta az Imre hangját, ahogy mondta:

– Én mög pörkőtt szagot érzök.

Evvel leszálltak a lóról, indultak be.

– No mögájjatok – morgott Pisze Matyi: – Csak én vóttam büdös… Csak éngöm akartok tik kijátszani… De majd adok én néktök… az ántikrisztusát… én adok… Ha még nem vótatok perzekútorkézön, most lösztök…

Evvel elbujkált a lova után.

Míg a bográcsig jut az ember

Rózsa Sándor előrement, mikor a házba bementek.

Cifra szűre a vállára volt akasztva. Gombakalapja a darutollal hetykén a fejébe nyomva.

– Aggyon Isten jó estét – köszönt, ahogy bent volt.

A két nőcseléd odabent nagyon meg volt lepve. Juliska el is bújt, csak úgy dugta a lángoló arcát a tűz felé, hogy arra lehessen fogni, hogy mitől pirosodott úgy mög. Az anyja meg csak kinyitotta a két kezét:

– Néköd is, szép öcsém. Mégis mögembörségőté?

Rózsa Sándor nevetett, hagyta, hogy Péter bátyja leemelje a szűrt a válláról, s nem tudva hova tenni, a lány ágyára vetette.

Ezen a két fiatal nagyon megilletődött.

– Készön vótunk egy kis vacsorával – mondta Tövis Boris –, de úgy elvitt a förgeteg bennetöket, hogy még a szelit se láttuk. Hát mögmaradott valami belüle.

Evvel a meleg tűzhöz emelt egy hatalmas nagy vasbográncsot, felakasztotta azt a szolgavasra.

Itt a házban bent is még mindig régi pásztor módra főztek a pajtákból fabrikált tanyákon. Ez is csak akol vót valaha, a Veszelka tanyája. Azért volt oly tágas, öblös.

– Üjjé le.

Rózsa Sándor csak állott s mosolyogva nézte Juliskát, ahogy a tűznél sürög-forog.

– Üjjé má le, no – sürgette a gazda is, mert az a rendje, hogy a vendég két-három kínálásnál hamarabb a világért le nem ül, hacsak meg nem akarja sérteni a háziakat a hencegésivel.

De Rózsa Sándor nem akarta, hát elvárt nehány erős kínálást.

– Nem fárattam ee – mondta nyájasan azon a szép vékony, csengő hangján. – Köszönöm, nem fárattam ee.

– Nem is attú – szólt bele Juliska, amin hirtelen a szülők megütődtek. De nem tulajdonítottak neki semmi fontosságot. Így osztán tovább diskuráltak.

Rózsa Sándor tudta, hogy nem lesz jó Juliskával nagyon nyíltan cicázni, nem illik. Hát így csak leült és megpödörte kis bajuszát. Mosolygott. De azt se nagyon mutatta.

Már nem félt a Julistól. Nem félt attól, hogy a Julis fél.

– Nincs rossz idő – mondta. – Nem esik.

Ez bizonyos volt. Már három hete nem volt semmi eső. Igazán ennél nagyobb újságot nehéz volt mondani. Akárki ki is nézhetett, ha akart, láthatta, hogy nem esik.

– Nem – mondta a gazda. – Nem esik. Mert hát nincs víz az égbe. Nincs minek esni.

– De a fecske nagyon verte a szárnyával a vizet – szólott a legény.

– Igazán? Akkor mégis fordulhat.

Ez olyan nyilvánvaló volt, hogyha a fecske a szárnyával veri a vizet, az esőt jelent, hogy ehhez még csízió se kellett. Ezt mindenkinek kötelessége tudni.

– De a barom a jobb ódalán feküdt – szólt ismét a legény.

A barom. Hát a barom az nyilvánvalóan a vásárhelyi barom lehetett, mit megfigyelt. Az pedig az estefelé lehetett. Ha a barom még akkor a jobb ódalán feküdt, ez is van olyan nagy eset, mint a fecske szárnya… Mert ha a barom a jobb ódalán fekszik, az éppen azt jelenti, hogy jó idő lesz… Most már aztán kinek higgyen az ember? A fecskének, aki azért veri szárnyaival a víz színét, hogy hirdesse, hogy eső jön, vagy a baromnak, amék azért fekszik éppen a jobb ódalára, hogy állítsa, hogy jó idő marad…

– A tyúk is nagyon verte a port – mondta Juliska.

Ez is esőt jelent, de azért az anyjuk nem amiatt pillantott a lánya felé, hogy igaz-e vagy nem, amit mond, hanem azért, mert a lánynak hallgatnia illik, ha idegen legény van a házban… s ez a lány már másodszor is szólt… Mija? Tán mögbolondút?

Nézett is bocsánatkérően az ura felé, aki azonban nem vette még figyelembe a lány viselkedését, úgy el van foglalva a betyárral; ez az anyát meg is nyugtatta. Nem szerette volna, hogy az apjuknak feltűnjön a dolog.

– Akkó mégis eső lösz – nevetett Rózsa Sándor, s felvette a poharat, amit közben megtöltött a gazda a csobolyóból.

Mert poharat tett az asztalra az anyjuk. Az pedig csak a nagy vendégeknek dukál. Pohár. Az egész házban összesen kettő van, de abból is csak az egyiket tette ki. A gazda maga a csobolyóból ivott.

– Mer lassan mögy a kapálás. Száraz a főd. De a búza mán egészen mögérött, gyüvő héten má bele is állunk. Hát arrafelé milyennek mutatkozik?

Most nehéz lett volna megmondani, mit jelenthetett ez a kérdés, hogy arrafelé? A betyárnak nyilván az egész határ, mind a negyven kilométer keresztül-kassal arrafelé volt, de a gazda bizonyosan valahova gondol… A pedig nem lehet más, csak Röszke… Mind a ketten tudták már a másikról, hogy odavalók.

– Szikáncs – mondta a legény.

– Ott se vót esső – felelt rá a gazda. – Ott is eefogadnák… – tette hozzá. – De arrafelé nem fürödnek a tyúkok.

Tövis Boris hallotta a szót: aha, hát az ember is mögértette a jány szilajságát! Van ennek füle. Ennek az embörnek.

– Én emlékszek Rúzsa Andris bátyámra – mondta a gazda –, vót neki Röszkén háza is. Búza Maris lakott ott mellette.

A legény elgondolkozott.

– Búza Marcsa néném – mondta. – Jól mondja, bátyuram. Búza Marcsa… De sokszor adott egy darab könyeret… Mikó eemöntem a kolomppaa… Mer olyan vótam én, mint a bárány… mikó kicsi vótam: kolompot kötöttek a nyakamba, bé a kukoricásba, hé… Maradék Pálnak a nagyanyja. Maradék Jánosné is jó vót énhozzám… Az is mögszánt, ha möglátott… Mindönki jó vót énhozzám. Mondhatnám, igen jó árvaságom vót nekem a röszkei határba…

– Jó vót ott annak is, akinek élt az apja mög az anyja – mondta a gazda, Veszelka Péter, s ő is visszagondolt.

De Rózsa Sándor nem törődött avval, amit a másik mond. Most, hogy olyan helyre került, ahol maguktól hozták szóba a gyerekkorát, meg hogy itt volt Juliska, aki mindig úgy állott, hogy félig háttal, a fejét egészen elfordította, hanem azért lehetett látni a mozdulatjából, hogy mégiscsak nyitva tartja a fülét, nem akar egy hangot se elveszíteni, amit ő mond…

– Nem vót időm mögnézni a házat. De még most is mög tudnám magának mutatni, Pétör bátyám, ahun az apám háza állott… Ott születtem.

– Én is mögmutatnám neköd azt a házat, ahun én születtem.

Mintha az éppen egyre menne – nevetett magában Juliska –, itt egyik születött, ott a másik, de Rózsa Sándor csak egy van…

– Tudod-é, hogy mi lött Maradék Pálnéval? – kérdezte hirtelen Veszelka gazda.

– Nem.

– Különben sömmi se lött, csak éppen az urát, aki a Tisza-tőttésen dógozott: érte mentek, osztán befogták katonának, osztán eeküdték a trancporttal. Még az utóssó percbe vót. Akkó indították a trancportot a katonák. Így őtet is eeviték. Katonának. Tizenhat esztendőre.

Rózsa Sándor felugrott.

– Az annyuk keserves… irgalmát… – lihegett fel.

A gazda újra töltött a pohárba.

– Nem tudunk mink az úristennel kibabrálni – mondta. – Se a császárral. Mög a császár embörivee.

Letette a poharat, intett. Ő maga ivott újra a csobolyóból, de Rózsa Sándor nem nyúlt a pohárhoz.

– Ha közbe nem akaszkodunk, akkó mi lött vóna… No, mi? Maradék Pálné kiheverte vóna a perzekútorcsókot, az ura elfelejtette vóna vele, lekoptatta vóna rulla… De így most mán eevitték… tizenhat esztendőre… Tizenhat esztendeig nem fogja vigasztalni a kedves feleségét.

– Mé mongya ezt kend?

– Nem mondom sömmiért… csak azé mondom, hogy te még nem tudod, hogy kivel szállottá szömbe, öcsém… Mer arra ee kő készülni… Most má sose vagy biztosságba… Ha esső nem lösz, akkor is lösz. Golyóesső, a lösz…

Tövis Borcsa az urára nézett, megértette az embert.

Hű, okos ember ez. Möghallotta, hogy a jérce karácsonykor elkukorikolta magát: így mondják, ha szerelmes lány elszólja a titkát… Így szépszerivel adja ki neki a levelet.

Félt, többet ne találjon mondani az ember, mint kell. Mert ez a bolond, ha megérti, hogy itt hiába keresgél, még főgyúttya a házat a fejük felett… Mi az ennek…

Úgy állott azért, hogy a legény se lásson az arcába, meg az urának is integethessen, ha kell, hogy csínnyán!

De a két fiatal nem nézte az öregeket s nem leste az öregek arcát: ők a legnagyobb titokban csak egymást lesték.

– Nézze – mondta Rózsa Sándor. – A ló lába átlépi a határt…

Ennek az volt az értelme, hogy ha ő házasságra gondol, akkor ő hajlandó elköltözni a szegedi határból.

– Úgyse bírom én itten. Most is annak a szögény Sin Mihálynak a jányát, hallották-e?

– Nem. Mondd má.

– Mögfagyott. Úgy vót, möghótt. Mindönki annak ítélte, de az orvos is, améket kihoztak Szögedrűl. A Pruksa doktora. De a jány fölérzött.

Az asszony megborsódzott. A parasztasszonynak legnagyobb rémülete, hogy ha a koporsóban fel találna ébredni! Azelőtt nem is engedték a halottat eltemetni egy egész hétig. Tanultak abból, hogy a nagyuraknál a régi századokban három hónapig, meg fél évig se volt meg a temetés. Báthori Gábor erdélyi fejedelmet tíz esztendő múlva temették el. Hát a szegény ember is megengedheti magának, hogy egy hetet adjon a szeretteinek: akkor legalább mögbizonyosodik felőle, hogy igazában való halott-e. Mert ha bomlásnak nem indul, világért el nem temették volna soha… (Még nekem is azt súgta a fülembe az édesanyám, mikor nagybeteg volt, hogy ha meghal, orvossal szúrassunk a szívébe.) Tövis Borcsa is attól borzadott meg, hogy mi lenne vele, ha a koporsóban ébredne fel. Nem élné túl.

A legény lassan, nyugodtan s izzóan folytatta:

– Az orvos még ott vót. Tél vót. Szögény lány mögfázott. Bevitték hozzá… Az orvost. Mönjenek ki… Kimöntek… Akkó adott a lánynak egy nagy pofont, hogy az visszaesött… akkó a szívébe bocsátott egy hosszú tűt… Ha ü éccő azt mondta, meghótt, akkó meghótt… Ilyenek az urak…

– Ne beszéjjetek mán ilyenöket! – mondta az asszony. – Mee végöm lösz no.

Beleképzelte magát.

S levette a bográcsot és előrehozta a karikafára.

Már az szépen párolgott, gőzölgött.

Mikor éppen enni készültek, hát dörömbölés van odakinn.

Kinyit a gazda, s nini, ki van ideki.

A két jóbarát, Veszelka Imre, mög a másik, akinek a nevit se tudják, a veres ember.

– Gyertök be. Épön jókor.

A két szűrös ember bejött.

Veszelka Imre úgy dagadt, alig fért be a nevetéstől vagy a szélességétől, magasságától. Bán is derűsen lépett be s kívánt:

– Csés jó estét.

Aztán hozzátette:

– Kurrentájjunk valakit vagy valamit. Egy jó vacsorának mink se vagyunk ellenségi.

– Része lögyön benne – mondta a gazda.

A gazdasszony is tódította:

– Bizony nem is értöttük, hová möntek maguk. Mink itt csak főzzünk, főzzünk, maguk mög mönnek világgá…

– Hát mán itt vónánk – szólt a vörhenyeges ember. – Egy kis áldomásra.

Veszelka Imre már tette is lefelé a szűrét.

– Hogy van ked, Boris néném?

Mert hiszen ő rokon.

– Vödd elő a késöd, ne beszélj, ögyé.

Mire aztán Imre nem is kínáltatta még egyszer magát.

Tánc, vagy lakodalom?

Ahogy a jó paprikás húst elfogyasztották, de olyan alaposan, hogy Veszelka Imre még a bogrács ódalát is kitörülte, hogy annak a jó zsírjának a legkisebb cseppje se menjen kárba, a bor is kézről kézre járt s egyszer csak Rózsa Sándor bekattantotta a bicskáját, s ahelyett rázendített arra, hogy:

én vagyok a kunsági fi

neköm nem parancsol senki

se a jászság se a kunság

se a szónoki bíróság

faluvégön egy fejér ház

ha ránézök a hideg ráz

ráz de nem a fehér házér

benne lakó barna jányér

kertem alatt szól a páva

én vagyok az igaz árva

nincsen néköm édösanyám

aki gondot visejjen rám

De erre a gazda folytatta azt a verset, amirül úgy gondolta, hogy a legény el akarja hallgatni:

kertöm alatt szánt egy eke

barna legény mögy mellette

úgy mögtetszött a termettye

a halál választ el tülle

Rózsa Sándor nem haragudott meg. Folytatta s nevetett:

ez a kis jány ez a barna

mögcsókóna ha akarna

de nem vót igaz szeretőm

verje mög az én teremtőm

Mire az apa azt kezdte, hogy:

ez a kisján ez a szőke

megöle’ne hogyha merne

ez lönne igaz szeretőm

álgya mög az én teremtőm

Mert hogy Juliska fekete, mint a bogár s nem szőke.

De egy apa akarja felvenni a versenyt a szerelmes legénnyel? Rózsa Sándor már úgy dalolta a szőke nótáját, mintha barnának szólana. De oly okos volt, hogy nem nézett sehova, se a sarokba, se a pallásra, se az anyára, se a lányára… Mintha senkinek se szólana a nóta… Elég az, ha érti, aki érti…

mögkereslek szállásodon

veled hálok te ágyadon

fehér karom rejád rakom

piros orcád megcsókolom

nem danólok én oly nagyon

mert kihallik az ablakon

arra jár az én angyalom

szömemre hányja az nagyon

Végtelen a nóta, mégis mennyit lehet vele mondani.

Mindenki együtt dalolt a legénnyel. Mint a templomban, jólesett a tüdőknek a tágulás. De az asszonyok még nem danoltak. Az nem illenék. Annak is megjön a maga ideje. Még a csárdásné is csak jó sokára ered bele a nótázásba, hát még a tisztességes kotlóalja parasztasszonyok…

mikor piros hajnal hasad

kis pej lovam nyerög alatt

lovam lába indulásba

rúzsám szája búcsúzásra

átalmöntem a kőhídon

utánam jött barna húgom

nem a húgom a galambom

piros orcáját csókolom

hat ökröt adtam egy lójér

hatvan tallért egy nyerögér

száz aranyat egy szép lányér

kit nem adnék egy világér

De már ezt mégis sokallja egy jó apa, hogy a lányára ilyen zápor eredjen, mikor a lyány éppen menyasszony… Hiszen ballagnak már a tizenhárom darab marhák a Topogó uram karámja felé: ha ez meg nem hozza a víg menyasszonyságot, akkor soha semmi. Más irányt akart hát adni a nótázásnak.

Ha ezek a betyárok nem akarnak kitérni az egy nótából, rá lehet erre húzni akárhányat:

a szögedi temetőbe

éccő vótam életömbe

léfeküttem kapujába

világoskék nyoszolyába

azt gondótam esső esik

pedig a szömem könnyezik

szömem könnyes orcám nedves

mind téérted van az kedves

mondta néköm édösanyám

ország-világ lösz a hazám

tüskebokor a szállásom

ott se löszön maradásom

No lám, jó ez. Hej, nem könnyű dolog édesapának lenni. De lám most jön Tövis Borcsa, az urának segítségére, íme kezdi a szép szomorút:

nem t’om ki járt kis kertömbe

fekete holló képibe

szödte virágom tetejit

rozmaringom ződ levelit

nincs e világon drágább kincs

mint kinek szeretője nincs

mert az soha sem szenved kínt

senkire búval nem tekint

jaj istenöm jaj istenöm

jaj hogy kő elfelejtenöm

azt a sok szép szavad lelköm

kive’ csalogattá engöm

De már ezt Rózsa Sándor is megelégelte, mert hamar rágyújtott, aszongya, hogy aszongya:

olyan szeretőm van néköm

hazáig elkísér engöm

kétsző gyün föl a hódvilág

mikó magátúl elbocsát

De az asszony már belejött, rákacsintott az urára:

uccu bizony gyócsingesöm

engöm ugyan ne csipdössön

ha csipdös is úgy csipdössön

vasárnapra kihirdessön

Csak elfelejtette, nevetett magában Rózsa Sándor, a nóta folytatását:

vetött ágyam régön várja

az ajtónak sincsen zárja

nappal osztán dógozgatna

éjjelre hazaballagna

végigmögyök egy udvaron

bor pecsönye egy asztalon

rózsa virít a tányéron

a babám vár puha ágyon

Már azután nem tudták, ki kezdte, ki hagyta: most már, elébb csendesen, Juliska is beleőgyeledett:

ablakomon ne kocogtass

gyüjj be ha böcsületös vagy

alszom én is alszik más is

gyere rózsám aluggy te is

udvaromon két kis csirke

egyik kakas másik jérce

gyere rúzsám oda este

jó vacsora lösz belűle

kis kertömbe egy olajfa

ölejj mög rózsám alatta

úgy ölejj mög mint magadét

löhetek én még a tiéd

szeretöm én azt a papot

aki körösztőni szokott

szeretöm a rózsám nevét

mer kedvemre körösztőték

Csak úgy fellélegzik az ember, ha kedvére megy a nóta. Kiegyenesíti a derekát, megriszálja magát, a kötényével is csapkod, legyezi a szoknyáját, mert az is nagyon kezd már lengedezni, repkedni!

annyi neköm az irigyöm

mint a ződ fűszál a rétön

hun fővesznek hun létösznek

az irigyök majd mögösznek

még az is baj ha rád nízök

bánják ha veled beszélök

barátságbúl melléd ülök

rosszra vélik az irigyök

Most a legény felállott. Bán táncot kezdett citerázni.

Rápendített a kanásznótára, azt énekszóval is kísérték a férfiak.

ee’szaladt a siska göbe kilenc malacáva’

utána mönt a kanász fényös baltájáva’

hüccs ki siska a berekbű csak a füle láccik

kanász legény a bokorba babájáva’ jáccik

Erre lehet járni a kanásztáncot, az ősi magyar haditáncot.

A Rózsa Sándor csizmájáról csak most lehetett megtudni, micsoda boszorkányos fürge pár csizma az.

Annyi az egész tánc, hogy egyszer a jobb, aztán a bal csizma orra megrúgja a másikon átvetve a földet. Keresztbe oda, keresztbe vissza. Akkor felvillan, de ugyanakkor, már abban a pillanatban lobban fel a másik csizma, s már veti át orrahegyét az előbbin. De még arra van ideje, hogy míg ő áll a földön, azalatt is billen egyet ütemre.

De micsoda mesterség. Micsoda veszekedett frisseség.

Rózsa Sándor úgy járta, ahogy csak Balassa Bálint járhatta háromszáz évvel azelőtt a király színe előtt:

ödd mög fene a göbét

még a malacát is

malaccának malaccát

még a kanásszát is

hejj té élet betyárélet

ez ám a gyöngyélet

ha mögunom magamat

magam is így élek

mögismerni a kanászt

fürge járásáru

tűzött fűzött bocskoráru

tasisznyaszíjjáru

hejj élet élet betyárélet

ez ám a gyöngyélet

ha mögunom magamat

magam is így élek

De most ennek van egy másik figurája.

Rózsa Sándor két tenyérrel a földre borul, úgy táncol a két csizma, hogy ő két tenyerén támaszkodik, a csizmái mint a rezgőnyárfa levele, oly könnyedén billegnek; ugrik, szökdell át egyik orra hegye a másikon, a bő gatya úgy rezeg, mintha a vihar rázná kint a zászlórúdon.

Ahogy evvel betelt, felpattant és kézen kapja Juliskát, most avval a dobogósat.

A szilaj kanásztánc nótájára, a citera majd megpattan, egymásnak feszülnek. Két feszülő karral fogják egymást, egymás kezét. Lábuk feje majdnem összeér, egymás orrahegyét szinte érinti a kéz, láb, felsőtestüket hátravágják és három dobbantás jobbra, három dobbantás balra. Kezdi jobbra a jobb láb, egy, két, három, ledobban mellé a bal; akkor kezdi balra a bal láb, egy, két, három, ledobban mellé a jobb.

Pillanatnyi megálló.

Most dobban jobbra a jobb láb, ledobban a bal: kezdi újra a bal láb, ledobban mellé a jobb.

bemöntem én a kocsmába magamat mulatni

utánam gyütt kisangyalom

magát fitogatni

muzsikának szép a hangja

kisangyalom gyere haza

de csak úgy ha löhet

Az apja meg az anyja, de néztek ám. Micsoda egy lány ez! Az ő lányuk volna ez? Hol szedi ez eztet?

Mintha nem a kisfiúk meg a kislányok tanulnák a táncot a lakodalom udvarán a csikorgó teleken. Meg a réten, a forró nyarakon.

S most fordítva, mikor a legény jobbra jobb, akkor a lány balra bal

Mögfordulnak.

Jobbra jobb és balra bal, balra bal és jobbra jobb.

Akkor felszökellenek, derékon ölelik egymást.

És most ugyanaz a tánc, de nem dobbantósan, csak lábujjhegyen.

Könnyen. Annál nehezebben.

Boldogan. Annál fájdalmasabban.

Mind a kettő érzi, hogy most valami történt. Most valami lött. Egymáséi lettek.

A lánynak talán eszébe jut, talán eszébe se jut.

Hogy vőlegény is van a világon.

A legénynek eszébe jut, talán eszébe sem jut.

Hogy betyár is van ezen a világon.

Félguggra eresztik magukat, mint rugó felcsapnak.

Most a legénynek de megvillan valami az eszében.

Felkapja a lányt, az ölébe, egyedül járja vele a táncot. A guggolóst is.

De nem ez villan az eszébe, hanem az, hogy ki az udvarra, fel a lóra, el.

Csak az apának is van esze. Az öreg Veszelkának.

Már ott áll az ajtóban.

De ott állhatna százszor, ha más valami nem történik.

Juliska merevedik meg, eltolja magától a legényt.

Mire ennek lelohad a hősége, a tüze.

Leteszi a lányt.

Megtörüli homlokát bornyúszájú ingének szárával.

S az asszonyt szedi fel, Tövis Borist.

S abban is felújul a régi vér.

Bán a csárdást kezdi.

Ez a csárdás igen egyszerű, igen ízes. A lábfejek, térdek ütemes billegetése. Néha csak lábujjhegyen van a táncos, a térde mozog, a teste ring. Most együtt, most külön a férfi, külön a nő. Milyen szépen lehet ezt az idősebbeknek már kisömmizni, hogy fel lehet a fiataloknak csigázni.

kicsi néköm ez a ház

kirúgom az ódalát

jár a farod mint a csík

mind akit a bóha csíp

De már a férfiak is megunták, hogy üljenek. Ha dolog van, dógozni kő, míg munka van, munkáni kő.

embör embör de jó kee

de jó vizet hozott kee

ha még éccő eemén kee

tovább oda lögyön kee

te ne szójj

te ne láss

érjön el a vakullás

Virradt, mikor megelégelték.

– Hát, gyerökök, most mán innen el nem möntök. Ott van a jó friss széna az ólba, aluggyatok estig.

– De a lovat behozzuk – mondta Rózsa Sándor. – Magunkhó.

– Felűlem beköthetitök.

Be is kötötték.

Már szépen világos volt, mikor mindenki lehunyta a szemét.

Úgy aludtak, mintha agyonütötték volna őket.

A csűr

Veszelka Péter ahogy elrakta a jászolba, a szénába a legénykéit, maga is ment vissza aludni még egyet, mire a nap igazán kikelne a maga jászlából.

Már beszűrődött a pirkadás világossága az ólba, a két címeres ökör szépen hersegtette a vastag szárú nádi füvet, amit eléje vetett. A két ló is, meg a tehén is, a metsző bornyú, meg voltak elégedve a sorsukkal. Legalább nem panaszkodtak neki, hogy kiféle az a három új ló, akit melléjük kötöttek. Állatok hamarabb összeszoknak, mint az emberek.

Ahogy azt látta, hogy a három részeg ember elvetette magát a szénában, felsóhajtott ahhoz a magasságbeli jóistenhez, hogy mi a gutának is kezdett ő ki ezekkel… Több kár lösz ebből, mint haszon…

Míg bebandukolt az udvaron keresztül fapapucsában a házba, nagyot ásított, azt mondta:

– Hogy a perzekútoroknak is nincs eszük. Most milyen jól el löhetne csillapítani a szögedi pusztákat…

De mikor bement a setét házba, a fulladt meleg levegőbe, örömmel látta, hogy már az asszonyok alusznak. A felesége még vackolódik, de a kisjánya már az igazak álmába fordult.

Szögény kisjány – gondolta magában –, táncolni tud, de azért majd csak én táncoltatom mög a cafrát.

– Még csak e hibádzik – mormogta a feleségének –, hogy ez a te jányod betyárokkal táncoljon.

Az asszony beljebb húzódott.

– Fijatal, nem tudja még, mi a.

– Nem tuggya? Hát ne is tuggya mög.

– Aluggyon kend, eefáradt kend.

– Én el… Nem is bánnám má, csak mög löhessön éccör nyugodni… De mindig csak lóháton… Öreg vagyok én má… Mán én csak ott szeretek leszállni a nyeregbű, ahun fölűttem.

Rátette a kezét a feleségére.

De hirtelen.

– Embör – szólalt meg az asszony –, gyünnek a perzekútorok.

– Az eszöd tokja – mondta Veszelka Péter.

Az asszony hallgatott.

– Mindig ilyeneket találsz ki. Látszik, hogy csak egy gyáva asszonycseléd vagy.

De már csak azért szidta az asszonyt, mert mintha ő maga is sejtene valami tompa lódobogást. De nagy csapat ám. Csak úgy reng bele a föld.

Mire feleszmélnének, mi az, Juliska már ki is ugrott az ágyból, suhan kifele.

– Hova mögy ez a lány? – dörgölte a fejét Veszelka. De nem a lányon járt az esze, hanem a kábultságot verte ki belőle. A sok bor, evés után, a sok éjjel-nappali fáradság után nehezen bírt emberré lenni.

– Hol ez a lány? – ordított fel, arról jött rá, hogy csakugyan a perzekútorok, hogy a lánya kiment megszabadítani a betyárokat. – Hírbe hozza neköm magát!

Evvel leugrott az ágyról, csizmát kezdett húzni.

Most hiába potyázta el a szép tizenhárom darab marhát, ha Topogó uram meghallja, hogy a lánya a betyároknál találtatott. Soha nem adja ide a fiát ezért a lányért.

Felrángatta magára a nadrágot, csizmát, úgy egy ingben készült ki a házból, mikor megállottak a lovasok az ablak előtt.

– Hé, Veszelka! – hallotta a hangot.

– Eriggy mán a jányod után! – mondta Veszelka.

Újra hallatszott a kiáltás:

– Veszelka Péter! Itthon vagy-é?

– Kija?

De csak újonnan verték az ablakot.

– Még se mégy? Mégis itt vagy?

– Hun mönnyek?

Veszelka káromkodott:

– Löhet, hogy ű maga is itt van; Topogó uram.

Szédült a feje ettől a nagyobbik rémülettől, egészen semmibe vette, hogy perzekútorok verik az ablakot.

Majd megbolondult a rettegéstől, hogy a lánya kint van. Kínjában még a nyakravalóját is kezdte föltekerni a nyakára.

Az asszony is öltözött. Hogy lehet most kimenni.

Kendőt kötött a fejére. Előtte már ott volt a vászonkötény. Most csizmát vagy papucsot keresett az ujjával az ágy alatt. Nem tudta mitévő légyen, hogy kell most mögállani. Kimenjen-é vagy itt maradjon bent.

Nyílt az ajtó, belépett egy perzekútor: Égető.

– Veszelka Péter!

– Az istenér’ – mondta Veszelka –, mönnyön innen, itt van Rúzsa Sándor. Mind az életivel jáccanak, möghalnak!

De kint a nagy dobogás még közelebb jött.

Juliska már azalatt felébresztette a három betyárt, már ki is szökött az ólból, az ól mögött bújt meg a kertben. Úgy csúszott visszafelé a ház iránt.

Rózsa Sándor azonnal talpon volt, észnél. Úgy érezte, sose volt életében ilyen friss és jól kialudott. Az egész feje világos volt.

– Ebbű is tanútam – mondta. – Soha többet olyan hajlékba le nem hajtom a fejem, améknek csak egy kijárása van.

A két ijedt rabló zavarosan nézett rá. Imre nagyon meg volt rémülve, de Bán is rosszkedvű volt.

– Lóhoz!

Szólt Rózsa Sándor, s kinézett az ajtónyíláson az udvarra.

Egy perzekútor jött rá szembe; ezért visszahúzódott.

A másik két perzekútor most jött ki a házból a gazdával.

– Eriggy innen! – mondta Rózsa Sándor a perzekútornak, aki bizony megilletődve állott meg, se rárohanni, se elmenni nem mert. – Ereggy! Mer embörhalál lösz!…

A perzekútor hátrább húzódott, és élesen füttyentett.

Helyet keresett, ahol védett lenne a lövés ellen. A kút megett kuporodott le, előkészítette a puskáját, ami a kezében volt, felhúzott kakassal, csak elfelejtkezett róla a nagy ijedelemben.

Kotolár mezei kapitány beléptetett az udvarba.

Óvatosan jött a hajnalban. Még nem volt oly világos, még nem lehetett egészen látni mindent.

De azt azért tudta, hogy egész alakot mutat. Még csodálkozott is, hogy talán nincs itt senki, hogy még egy lövés se dördült el.

– Ki van az istállóba? – kérdezte Veszelkát, akit jól ismert. Veszelkát mindenki ismerte a városnál. Gyüszmékelő ember nem marad ismeretlenül.

– Nem tudom – mondta Veszelka hangosan s még hangosabban: – kapitány uram, nincsen ottan senki!

De csöndesen hozzátette, már egész közelre húzódott Kotolár kapitányhoz:

– Rúzsa Sándor van itt!

A mezei kapitánynak is felvont pisztoly volt a kezében, a másikban a másik és a vállán puska.

Úgy ugratott már jobbfelé, hogy az istállóból ne lehessen éppen szembe kapni.

– Aki odabe’ van, szólaljon mög! – kiáltotta.

Erre odabentről két lövés csattant fel.

Így a rablók kezdték a lövést.

Kotolár kapitány felemelte a karját a magasba, mire puskákból hat lövés dördült el, és füstszag terjedt el a levegőben. Rátüzeltek az istállóra, annak a falát meglyuggatták.

Rózsa Sándor a két embernek odabent oktatást adott:

– Nektök sömmi bajotok se löhet, ha mögfognak is… Csak az, hogy velem vattok… Rám van foguk a röszkei Rácz Pali miatt… Üjjetök föl a lóra… Este a dorozsmai Ugrató csárdába találkozunk.

Kinézett az ajtórésen, azt szerette volna tudni, sokan vannak-e s merre, de ahogy kipillant, megint öt vagy hat lövés. Sokan lehetnek. Egyet ő is kilőtt, látta, hogy a kút mellől kibukott egy nemes perzekútor s ordít, hogy: a zannya istenit!

– Most!

Ült fel a Csillagra, de Bán akkorára már fent volt, hirtelen felrántotta az ólajtót, ki belőle az udvarra.

Odaki vagy tíz lövés is volt, sok egyszóval, a Bán lova bekapta a golyót, felbukott, elvágódott, hempergésében maga alá szorította szegény Bán Andris lábát.

Alig örülhettek ennek a perzekútorok, már új lovas rohan ki, s dirr-durr jobbra-balra, mind a két lövése talál.

Mire a pusztázók új fegyvert szedtek elő, akkorára már a betyár el is tűnt.

Csudára nem a mező felé szaladt, hanem a kert felé, be az udvaron. Veszelka bámulva emlékezett, a múltkor is erre ment. De ő akkor becsinálta a kerti bejárást és most nagyon nézett.

A kertajtó nyitva volt hagyva és a hátulsó oldalon meg csak a nádkerítés volt a csirkék ellen, azon úgy mehetett át, mint a semmin. Aztán a ház eltakarta az útját, nem is rá ügyeltek: még mindig volt betyár az ólban.

Jött is már ki, csak egy szempillantás alatt, az óriási nagy ember egyenesen rá a kapitányra, belelő, aztán el a másik irányba, meglátszott, hogy nem voltak összebeszélve.

Ahogy vak ijedelmükbe lehetett, egyik erre, a másik arra. De az is lehet, hogy ez is megbeszélés volt, hogy megosszák a perzekútorokat.

Már három perzekútor volt megsebesülve, azok meg se tudtak mozdulni. Összesen kilencen voltak csak, a kapitánnyal együtt.

Ők lélegzettek fel, hogy elvonult a fejük felett a vihar.

Egy betyárt megfogtak, kettő megugrott, de azután amék a pusztának ment neki, vérnyomokat lehetett látni.

A másikat sehogy se tudták hova lett. Mire a háznak arra az ódalára verekedtek ki, ahonnan látni lehetett volna, mintha a föld nyelte volna el. Semmit se lehetett látni. Nem a keleti ódalra futott, amerre világosodott az ég, hanem a nyugatira, ahol szürkeségbe volt még minden.

Az egész csata nem tartott addig, míg százig lehet számolni s négy sebesültje van.

– Muszáj volt rajtuk ütni – mentegetőzött Kotolár Miklós kapitány –, mert ha várok vele, akkó nem is látom.

Inkább azt kellett volna mondania, hogy még soha életében nem vezetett csatát betyárok ellen.

Ezt most ki kell használni.

A ló alá szorult embert ott fogták meg, most is feküdt. Más baja nem látszott, csak a lába kitört, nem tudott ráállani, megnyomta a ló.

– Hogy hínak?

A betyár hallgatott. Ezt nem mondta mög Sándor, mit kell csinálni.

Inkább azt mondta:

– Jaj.

Fájt a lába, de még jobban tettette, hogy fáj. Elszántan és konokul nyögött, sziszegett és ordított, ha a lábához nyúltak.

A kapitány:

– Jól kössétök mög.

De a lónak, úgy látszik vége. Alighanem a tüdejébe kapta a vágott ólmot, az csúnyán felszaggatta a szügyit. A vér folyt, egyet-egyet rúgott. Szomorú volt nézni. A perzekútorok is jobban sajnálták a jó erős lovat, mint a veres embert.

– Hogy kerűnek ide ezök a bétyárok? – kérdezte hivatalos hangon Kotolár kapitány.

Veszelka röstelkedve vakarta a fejét, igen alázatos lett.

– Szégyön, nem szégyön… Nem is meröm mögmondani – szólt –, örülök, hogy tés uram elriasztotta, legalább többet nem gyün ide.

– Fővösszük az írást – mondta a kapitány.

Előrement, hogy egyenesen a házba megy.

Veszelkáné a tornácon várta. Már teljesen fel volt öltözve, egész testében reszketett, ahogy a hidegben szokott remegni az ember, a kezeit tördelte.

– Hun van a jányod? – kérdezte az urától.

Veszelka abban a pillanatban megfordult, futni kezdett. Be az istállóba.

– Juliska! Juliska! – kiabált.

Csak nem halt mög.

Dúlta a szalmát, szénát, az istállónak minden zegét-zugát túrta.

Két perzekútor állott megette, nézte mit csinál.

– Kit keres?

– Senkit. A lányom. Juliska! Juliska!

Semmi válasz, semmi nesz. Senki se látta, senki se tud róla.

Mit volt mit tenni, szédelgő fejjel hagyta abba a keresést.

A kapitány az udvar közepéről nézte.

– Lássa kapitány uram, ez az én bajom – mondta sötéten. – Nem tudom, hova lött a lányom.

– Egy húron pendűsz velük, gazembör? – kérdezte Kotolár kapitány.

Veszelka ijedten nézett fel. Inkább az ijesztette meg, hogy a kapitány tegezte; mint valami csordást.

– Isten őrizzen, kapitány uram…

– Hát a lányod?

– Most az éccaka látta először űket.

A kapitány a kilőtt fegyverével a földön fekvő betyárra mutatott:

– Ki ez a dög?

Veszelka rémületében csak most nézte meg:

– Ezt nem ismeröm, ennek az egynek nem tudom a nevit.

– No, majd megtanulod. Kötözzétök mög.

Veszelka felhördült. Ezt nem várta. Most betyárság gyanújába keveredett, bűnrészes lesz. Csak állott, hatalmas teste reszketett az indulattól és rettenettől. Két perzekútor rávetette magát, a kéznél tartott béklyóval megbilincselték.

Veszelka fogoly lett.

Így állott most már a kapitány előtt, aki dühödött volt, hogy két rabló ki tudott szökni a kezéből.

– Ez Rúzsa Sándor?

Veszelka könnyes szemmel intett, hogy nem.

Annyira meg volt sértve, hogy így bánnak vele, hogy az ő árulási jóságát a kapitány nem ismeri fel. Hiszen ő kész minden betyárt kötélre juttatni, hogy tehetik vele ezt a csúfságot, hogy őtet kötik meg. Tehetetlenségében mást mit tegyen, kitört belőle a sírás.

– Beszéjj.

– Soha itt nem vót egy is. Csak most éjfél után zörgettek be, oszt tamburást hoztak magukka’; e volt a tamburás, ez a veres kutya –, oszt csak önni akartak, mög táncóni…

Megijedt, mért mondta, hogy táncolni… Az ember sohase elég okos: ebből azt fogják mondani, hogy jól volt velek…

– Táncóni? – mondta csakugyan Kotolár Miklós. – Hát táncóni! És hol van a tizenhárom darab jószág?

Veszelkának halálra vált az arca. Ezt is tudják! Ez más. Ez már baj.

Ő igazán annyira kívülállónak érezte magát idáig, mintha csak a szomszéd volna, aki nem is látta, nem is hallotta, csak annyit tud mondani, hogy: semmit se tudok… De most ez a tizenhárom jószág… Ez nagyon megrémítette…

– Beszéjj! – mondta a kapitány s végigvágott a korbácsával rajta.

Veszelka már nagyon elszokott attól, hogy őt megüssék. Már oly bátornak és függetlennek érezte magát: el sem tudta volna képzelni, hogy az ő bőrét valaha még korbácsütés érje. De most meghalt benne minden. Csak csuklott össze. Keze meg van kötve, a kötél úgy vág a húsába, mozdítani se tudja, a vért elkötötték… Méghozzá a villogó szemű kapitány, aki új ütésre emeli a korbácsot.

Erre már a sírás is megfagyott a szemében, az arcán. Sírni csak addig tud az ember, míg méltatlanságot érez: ez már nem méltatlanság, hanem megsemmisülés. Itt nincs sírni könny, itt csak nincs többet káromkodós indulat, itt nincs emberi önérzet: itt már semmi sincs, csak az összeomlás, a letörtség, itt vége a világnak, vége az embernek.

Húsz esztendő megszűnt az életéből.

Visszazuhant arra az időre, mikor ő maga is csak szolga volt.

Már meghalt a vagyon, a tekintély: ebből soha feltámadás nem lesz…

– Beszéjj, mer agyonverlek.

A kapitány újra végigvágott rajta, még erősebben.

Veszelka csak léhogott, csorgott a nyála a szája szélén, a nagy erős ember minden nedvességet eleresztett magában, itt vége.

– Hun van a tizenhárom darab marha, amit a vásárhelyi határbul tegnap este rabóttattá a kommenciós bétyáraiddal?

Veszelka nem bírt felocsúdni. Már megint sírnia kell: most ismét egy olyan pillanatra ért, mikor azt hihette, hogy azért ő ma is ember, emberi lény, valaki, aki ura tetteinek… Arca eltorzult és ezerfelé gyűrődött. A könnyek patakzottak az arcán, egyúttal szégyellte, hogy ilyen gyönge, hogy ennyire elhagyta magát, csak integetett megkötött kezeivel, mintha azt akarta volna mondani: Hagyjatok, hagyjatok, mindent elmondok, csak hagyjatok egy kicsit, no.

Kotolár parancsot adott, hogy a színt, az ólat, azt mind kutassák ki.

– A lányt hozzátok elő. A lány fogja megmondani, hol a szeretője. Majd abból kiszedjük.

– Nem! – ordította el magát Veszelka. – A lányom sömmit se tud. A lányom soha nem látta ezöket. Mondom, hogy az éccaka törtek ránk és…

– És mögitták az áldomást, kutya!… – csattantott a korbácsával Kotolár kapitány.

Veszelka megrémült.

Erre nem mondhatott semmit, csak azt nem volt képes felfogni, honnan tudja ezt mind ilyen pontosan a kapitány.

– Az én lányom – mondta tördelve, zokogást fojtva –, az én lányom a ménösmestör fiának a menyasszonya.

– Mit hazudsz?! – s Kotolár kapitány újra nagyot csapott korbácsával, hogy csattant.

Veszelka bátorságot merített abból, hogy nem ütötte most meg őt, csak éppen csördített.

– Igön, nemzetös kapitány uram. Topogó uram mögmondhattya: igönis ű kérte mög a lányomat a fiának. Mög is alkudtunk… Hát az az én nagy keserűségöm, hogy éppen mikó mán mög köllene lönni a lakodalomnak, éppen ma éccaka tört ránk ez a három betyár, avva’, hogy hallották vóna hírit az egy lányomnak, látni akarják, őtözzön föl nekik lakodalmi ruhába, danójjon velük és táncójjon velük, mög mulasson és csapjunk nekik lakodárét…

– Ne hazuggy! Nem azért gyüttek a betyárok, hanem azér, mert behajtották a tizenhárom darab jószágot, oszt ígérté nekik áldomást. Kifizetted az árát, azok mögosztoztak, akkó visszagyüttek, oszt akkorára nálad készen vótt megsütve a hús, készen a bor, mög a muzsikás.

Veszelka szörnyű rémületében is eszmélni kezdett annyira, hogy valaki a bandából feljelentette őket!

Pisze Matyi. Csak az lehet. Az nem volt velük.

Valahogy összekaphattak.

Most mit tegyen, csak tátogott. Az sem volt tanácsos, hogy ő Pisze Matyira rávalljon, hiszen akkor elismert mindent és soha ki nem szabadul az igazság markából… Orgazda lösz… Vége…

Már csak azon rettegett, hogy lányát halva húzzák elő valahonnan, az is volna még a legjobb. Hogy lösz ez a Juliska orgazda lánya… Az embör öt esztendeig kibírja az egyenes tiszta úton, akkor csak egy bolond gondolat, s ilyen hamar rajta az örök ítélet.

Rázta hát a fejét és gyáván, elcsüggedt hangon nyöszörgött:

– Nem tudok én sömmirül sömmit, tekintetös uram… Én, Veszelka Pétör vagyok én, nem Veszelka Imre… Mert teccik tudni tekintetös uram, a lösz itt a baj, hogy mindön családnak mögvan a maga szégyönfája, nekünk is van, Veszelka Imre, avval vétenek össze engömet a felséges urak.

Közben kihajtották az istállóból a lovát, ami mindig kéznél volt, felnyergelve, meg a két címeres ökröt, amit még nem adott el, meg a saját fejős tehenét, a metsző bornyával, amit a főispáni installációra ajánlott fel.

De Pisze Matyi elfeledkezett a két ökörről, hát ezekről a kapitány nem tudott semmit.

– Magam nevelése ez mind – mondta kérdezés nélkül Veszelka. – A tehén, a feleségem maga feji, a ló az én hátasom…

– Mér van ezön nyerög?

– Azon járok a mezőre a munkásokat vizitálni, úgy szoktuk, hogy nyerög alatt hájjon, akkó nem fekszik le a ló…

– Együtt akartá mönni a bétyárokkal. Ki tudja, hova hajtattad már el a tizenhárom darab lopott jószágot. Indulni akartá utánuk.

– Én, tekintetös uram?

Úgy meg volt sértve, holott belátta, hogy ez lett volna a legokosabb és legértelmesebb cselekedet tőle, mög is tette volna, ha kialussza magát…

– Hát ez a két ökör honnan kerűt? Nem a püspöki csordábúl való két ökör ez? Mer onnét is kettőt hajtottak el most valami három hete…

– Ezök az én tinóim, kapitány uram – s még büszkén ki is húzta a derekát. – Ne tessék velem úgy bánni, mint egy tolvajjal.

– Hát hogy bánjak veled? – Vigyétek hátra, vigyázzatok, vissza ne nézzön… Ti mög hozzátok ki a feleségét: hogy egyformán beszélnek-e… Ha intek, vágd a bestyét.

A nemes perzekútor most mind vitéz volt. De erősek lettek! Vérszomjasok! Nagyon megbántották őket evvel az éccakai úttal, meg hogy három sebesült van köztük, meg hogy megszabadult a két betyár, éppen az a bitang Rózsa Sándor, akire jöttek.

Másik két perzekútor csörtető pallossal a derekán, kihajtott a házból két nőt, egy öregebbet meg a lányt.

Veszelkának nem volt szabad visszanézni, a szíve majd megszakadt hogy ezt az ő jó derék, kedves feleségét, hogy ezt most…

– Az én uram sömmibe se vétkös – mondta Boris asszony, még mielőtt kérdezték volna.

– Hallgass! – csördített korbácsával a kapitány. – Akkó szójj, ha kérdözlek.

Veszelkáné kötényét a szemére szorította és sírt.

Mögötte ott állott Juliska, akiről a szülei se tudták, hogy került be a szobába, ahol az ágyban találták meg.

Most kötözött magára kendőt s ruhafélét, mert csak egy szál pendelyben volt.

De nem félt.

Oly nyugodt volt, amilyen kétségbeesettek a szülei.

– Veszelkáné! Maga tisztösségös asszony! Magárúl eddig csak jót hallottam! Mongyon el mindönt őszintén, böcsületösen. Mert ha csak egyet is hazudik, vasra veretöm, oszt uráva’ együtt mönnek be Szögedre a város tömlöcébe.

– Szűz Máriám! – vetett keresztet magára Veszelkáné.

– Mikó vötték, kitül vötték ezt a tehenet?

– A tehenet? – kiáltott fel megrettenve Tövis Boris: – Uram, az az én tehenem! Azt én neveltem, a Szőke tehén bornyából.

– Hát ezt a két ökröt? Ezt hol vötték?

– Nem tudom; ezt már az uram szörözte.

Veszelka megtántorodott. Már látta, hogy vége. A felesége rávallott.

– Vásáron?

– Hogyne. Vásáron. Nem is olyan régön. Talán egy hónapja, a szentösi vásáron, úgy gondolom.

– Igön, úgy gondójja?… Hát akkó majd Veszelka fogja ezt behajtani a csongrádi püspök gulyájáig, oszt ott majd mögmondják, hogy ez-é az a két ökör, amit kurrentálnak…

– A nem lösz a – mondta az asszony megsápadva.

– De alighanem a lösz. Hát te lány? Ki a szeretőd? – kérdezte a kapitány.

Veszelka, aki eddig nem vette észre, hogy a lánya is itt van, most újra megreszketett. Még egy kínos hörgés is felszakadt belőle. Reszketett a belseje, hogy a lánya is azért került elő, hogy őrá veszedelmet hozzon.

Juliska élesen mondta:

– Neköm nincs.

– Nincs? Hát menyasszony vónál?

– Asse vagyok.

– Ejha!… Asse… No jó. Hát akkó mit kerestél az ólba a betyároknál?

– Sömmit. Nem is vótam ott.

– Még nem is vótá ott?

– Nem.

– Úgy süjjön ki a szömöd?

– Úgy.

– Hát hun vótál?

– Az ágyba.

– Az ágyba?… Ott löltek mög a perzekútorok?

– Ott.

Kotolár Miklós kapitány még mintha nevetett volna is.

– Osztón micsoda ágyad van neköd? Hogy abba az ágyba lött a lábad friss ganéjjal bekenve.

– Itt léptem bele, most e.

– No keresd csak mög a házig, amibe beleléptél…

De a lány nem mozdult.

Az apja lehajtotta a fejét, kínjában kicsit bólintott.

Igen, itt vége mindennek. Mindennek vége. Az ember azt hiszi, elmúlt a szegénységgel a megaláztatás is. És nem. Újra itt a korbács. Tövis Boris is lehajtotta a fejét, mereven nézett maga elé.

A lány is elárulta magát, mint ő. Az apja előtt. Igazán még ő se vette észre, mikor jött vissza be a házba. A lány úgy tud surranni, mint az egér.

De kint járt, az bizonyos. Akaratlanul még ő is végignézett az udvaron a ház ajtajáig, de ott sehol sem volt semmiféle trágya vagy ganéj, amit marha állat pottyantott volna el… Csak az istállóban léphetett bele a kislánya, szögény.

De már ekkor hatalmasan sötétedett az ég. Roppant felhők úsztak az égen. Villámos, dombos fekete felhők. Nemhiába mondta az éccaka a lány, hogy nagyon fürdött a porba a tyúk…

– Kössétök az epörfához – mondta Kotolár kapitány, rámutatott a megfogott betyárra, akit a két perzekútor azonnal a fához cipelt, mert egyáltalán nem tudott egyik lábára ráállani, a másikon ugráltatták. Ott megkötötték erősen az istállóból kihozott rudalló kötéllel. Állva maradt a fánál, elgyötört arccal tűrte, tegyék vele, amit akarnak. Meg se pisszent, mintha nem is érezne semmi fájdalmat.

Már a kövér esőcseppek kezdtek hullani az égből.

Kotolár kapitány fedél alá nézett. A tornác alá fog menni.

Elébb kiadta a parancsot.

– Veszelkát kössétek az ól lábjáhó.

A gazdát ugyanúgy megkötötték az istálló oszlopához. De úgy kötötték, kívülre, hogy jól lehessen látni, ha a legkisebb mozdulatot akarná tenni.

Hirtelen minden átmenet nélkül ömleni kezdett a víz a felhőkből.

A kapitány beugrott a tornácra, az eresz alá.

A perzekútorok mind fedelet kerestek.

– Égető!

Égető a kapitányhoz sietett. Ő is fedél alá került.

– Az a két lotyó hadd maraggyon az ég alatt. Az Isten vize hadd mosson le róluk egy kis mocskot. Ájjatok ide.

Az anya és a lánya ott állottak a tornác előtt, a víz, mintha dézsából öntötték volna, annyira ömlött rájuk, hogy oly sűrű volt, alig lehetett átlátni rajta. Észre se vették, hogy ők ketten is meg voltak már kötve. A kettő egy istránggal összekötve, mint a bornyúk.

– Ez jót tösz a lelküknek – mondta Kotolár kapitány.

Bement a házba, hozzáfogott a házkutatáshoz.

Mindent megfogatott két perzekútorral, kidobáltatott, kiforgatott a szoba közepére. Elsősorban a fiókokat, amiben papirosokat keresett.

Talált is egy csomó marhapasszust. Hamis passzusok, mert marha nem volt hozzájuk az udvarban.

Tövis Boris átölelte a lányát, nem elég, hogy az Isten annyira sírt az ő rosszaságukon, még maga is forró könnyeket hullatott leánya fejére.

Mi lett belőlük egy óra alatt. Még egy órája a táncot alig bírták kirázni a tagjaikból, most ott állanak mind a hárman az eső zuhogásában.

– Szögény apád – mondta Tövis Boris és hevesen felcsuklott.

Egy pillanatra sem jutott az az eszébe, hogy talán nem volt helyes, sőt talán bűn is lett volna, amit a „szegény apád” csinált a tizenhárom barommal, meg a két címeressel, meg ami még volt… A lányáért tette, a családjáért tette, a jó apa tette, a becsületes, szorgalmas, okos embör cselekette.

Mosta őket, mindhármukat az Isten esője.

Installáció

A királybiztos installációja estéjén Szeged városa egészen ki volt fordítva magából.

Nemcsak azért, mert egy installáció oly nagy külső fénnyel és látványossággal folyik le, hogy az a városi lakosság szemét elkápráztatja és a rendes megszokott nyugalmát elveszi, hanem azért, mert ebben az esztendőben olyan csuda történt, ami még sohase volt.

Az utóbbi esztendőkben lábra kapott az a szokás, hogy a főispánok, ha le akarták szavaztatni a vezetőket, akkor a közgyűlésre behozatták szekérrel a falusi semmitlen kisnemeseket, megvacsoráltatták őket, jól megboroztatták, másnap reggel aztán ezek úgy szavaztak, ahogy a kortesek diktálták.

Sok mindent kellene ehhez megmagyarázni, amit a mai olvasó már nagyapja idejében elfelejtett.

Még 1836-ban a nemesi ősi jogok teljes erejükben virágzottak. Az egy olyan csudálatos élet volt, hogy azt ma semmiképpen sem lehet megérteni.

Hiszen már akkor is alig értették a városlakók.

A városban nem voltak nemesek. Nagyon kevés. Nem volt szabad nekik sokáig még házat sem építeni vagy bent lakni, s mikor lassan mégis bekövetelőztek, akkor sem volt a szegedi városházán semmi dolguk, ők a szentesi megyeházára jártak szavazni és politizálni. A város életét a polgárság vezetői irányították, akiket a városi iparosok, kézmívesek, kalmárok, cívisjoggal bírók választottak a maguk élére.

De az idén az történt, ami még soha, hogy a kiküldött adminisztrátor királybiztos (a városnak akkor még nem volt főispánja, csak királybiztosa) azt az újítást csinálta, hogy tegnap este lakodalmat adott a kisembereknek. Ahogy a nemesi vármegyékben csinálják már tizenöt esztendő óta.

Mióta Werbőczi Hármaskönyve volt a törvény Magyarországon, azóta minden nemesnek egyforma szavazati joga volt az országgyűlésen. És a kis hazájukban, a megyén is.

De ez csak juss volt. A valóságban a nemességnek csak az eleje gyakorolta ezt a jogot, a főurak, a nagyobb birtokosok, a középiek java és a tanult intelligencia. A bocskoros nemeseknek kuss volt az ország dolgaitól. Éppen úgy nem szólhattak bele, mint a jobbágyok, akik még náluk is lejjebb hevertek. Egészen az állatok mellett.

A nemesség sem érte el egész teljességében a politikai egyenlőséget és szabadságot.

Ha a megyén gyűlés volt, a gubás nemes, akinek rongyos volt a dolmánya, gondolt ugyan rá, hogy volna csak egy jobb szűre, neki is szava lenne, majd megmondaná ő odafel. De nem volt, mert a szegény nemes, aki jobbágytelken gazdálkodott, szegény maradt nemről nemre. Hogy vigye a condrát a fényes vármegyeházára?

Hiszen a nemesi adófizetés is azzal kezdődött, hogy a lecsúszott nemest, aki jobbágyföldön gazdálkodott, éppen úgy megadóztatták, mint a jobbágyot. Aki lecsúszott, fizet. A Krisztus is megmondta, aki veszít, attól az is elvétetik, amije van. Aki felfelé emelkedik, az mindent megkap. Még a gazdag nemesi összejövetelek költségeit is a szegényekkel fizettették meg.

A hajdúknak és a perzekútoroknak a cifra ruháját is a szegény parasztokkal fizettették, akiknek a gatyája is rongyos volt.

Szegeden eddig nem volt nagy fényűzés. Tisztességesen tartották el a városi tanácsot és hivatalnokokat meg szolgákat, de hiányzott az, ami a vármegyéken volt, a pompa és a nagyralátás. Puritánok voltak.

De ez a mostani királybiztos az egész várost megrémítette, már a város vezető családjait, azzal, hogy az installációra nemcsak őket hívták meg, hanem szinte hihetetlen: az egész kispolgárságot.

Ilyet még nem láttak. A királybiztos nagy kísérettel érkezett. Kíséretében német grófok s más méltóságok is voltak, akik Bécsből jöttek vele; meg az ország más vidékeiről való úri rendbeliek. Olyan kíséret, amilyet még nem is láttak Szegeden. És ezeknek a tiszteletére már az installáció előtti estén akkora lakodalmat rendezett a méltóságos úr, ahova meg volt híva minden városi szavazó.

Éjfélkor ugyan eloszlatták a kompániát, mindenkinek haza kellett takarodni, hogy másnap reggel józanul és tisztességesen jelenhessenek meg az ünnepélyen, de ami történt, éppen elég volt arra, hogy mindenki arról beszéljen, hogy új idők jönnek: szabad már a rongyosoknak a mesterek és városatyák ellen szólni. A kis tímárok, gubacsapók és szappanfőzők oly hangon is beszélnek, mintha egyszerre az ő kezükbe került volna minden hatalom.

Pláne az installáció ünnepe után semmi fék nem volt. A királybiztos hajdúi olvasatlan osztották nem a botot, hanem a bort és a pecsenyét, s az egész város valósággal berúgott.

A duttyán elvesztette a varázsát, leveles duttyánná vált az egész város.

Daloló csoportok járták végig az utcákat. Máskor már régen bekísérte volna, mindenesetre elhallgattatta volna őket a hajdúk pálcája, de most nem lehetett hozzájuk nyúlni.

A délelőtti városi közgyűlésen úgy tömve és zsúfolva volt a terem, hogy egymás vállán állottak az emberek. S ezekkel szavaztatták meg a király őfölsége köszöntését, a püspök őszentsége üdvözlését, a királybiztos őméltósága dicsőségét. És hirdették ki, hogy amit eddig papírpénzben fizettek adót, azt a jövőben ezüstpénzben fogják fizetni. És a koldus csőcselék ujjongott és tapsolt, mintha ajándékot kapott volna. Tapsolhatott, tudta, hogy ő ezután is éppen úgy nem fog adót fizetni ezüstben sem, ahogy eddig nem fizetett papírban, de annál jobban meg fogják kopasztani a gazdagokat, a hencegő nagypénzűeket, a kövér mestereket és a hasas kalmárokat.

Az adóemelés ezzel két és félszeresére emelkedett.

És ezt tomboló lelkesedéssel szavaztatták meg a városi nincstelenekkel.

Nem installáció volt ez, mondták, hanem a város cernírozása. Körülvették a várost, bekerítették, bevették, feldúlták: az új adó a hadisarc, amit kivetettek rá.

Ilyen körülmények közt a duttyánban is egészen más dolgokat beszéltek, mint más estéken.

Miután megtárgyalták, hogy a kismesterek hogy tudnak kibújni az adó alól, az igazi nagy dologra fordult a szó, mert mégiscsak a jobbágyság volt az igazi kérdés ebben az időben. A Város volt az ország egyik legnagyobb földesura. Nem is tudnák megmondani, mennyi lehet a határ. Hány község olvadt be a török idők alatt.

– Dorozsma is teljességgel a miénk volt. Mögvannak az írások, hogy még 1721-ben a dorozsmai dombnak sömminömű határát szakajtva lönni nem hallotta sönki Szöged városától. Az ott levő földeket, kaszálóréteket, mint maguk határához tartozókat úgy élték és tartották a szögediek, soha azokat a kun pusztákhoz tartozónak nem értette sönki. Nem Dorozsma, de még Majsa is Szeged városáé volt, el egészen a bugaci pusztákig, amelyet őtőle bérlett Kecskemét városa. Tápé, Bene, Tázlár és még Sövényháza is mind Szögedre vándorolt be, s hozta magával a maguk határit.

– Már 1553-ban – mondta Mohos Márton vicenótárius –, Szegedre futottak tizenhárom község lakosai: Farka, Szántó, Szer, Szentpétör, Högyös, Serge, Sövényháza, Kovász, Dóczi, Köresztös, Salgó, Bodiszló, Meneg nevű falvak.

– Annyi idők óta ily lázadás Szeged városában meg nem történt – morogta Kulacsos Nagy Mihály főfiskális uram, aki még a királybiztostól se fél, különösen, ha itt van szoros hívei és barátjai közt a duttyánban.

– Ezt mind Mötternich hozta ránk – mondta aztán.

Lehunyta szemét s elgondolkozott.

– Azok ott fenn Bécsben avval akarják a magyart kiforgatni ezöresztendős békességes hazájábul, hogy fenekestül felrázzák a köpüt, hogy a méhek elveszítvén nyugodalmukat, mögbolondúlva, egymást s magukat pusztítsák, míg őkelmek kiszedik a mézet.

– Nem tudják, mit cselekszenek. Hogy löhetne a Várost a kis kézmívesek voksából fenntartani. Hiszen ezek el akarnák már venni tőlünk a jobbágyszolgáltatásokat.

– Nem is tudjátok, mi az és mönnyi az? Mönnyit veszítene a Város avval. Wösselényi maga kiszámította, hogy egy jobbágy egy telek után 24 forintokra valót ad a gazdának.

– Huszonnégy forint? – mordult fel Pandirkó. – Mögesne bele, hogy én egy egész telkes jobbágyot huszonnégy forinton kieresszek. Mijja?

– E Wösselényi így számítja: census egy telek után egy forint; minden külső telek után is egy-egy forint. Azután osztán két tyúk, két kappan, két itce vaj, egy harmincad bornyú vagy egy forint harminc krajcár; terménybeszolgáltatás mögváltásáért harmincöt krajcár. Holdankint. Robotra, ha csak ötvenkét napot számít egy évre, a marhás szolgálatot húsz krajcárba, kézi számot tíz krajcárba számítva, szóval az összes szolgálatok, konyháravalók, munkák, a kilencedek és tizedek summa summárum kitennének egy telek után huszonnégy forint harmincegy krajcárt.

– Az annya könnye. Hogy én egy jobbágyot egy egész telek után, huszonnégy hold után huszonnégy forintért családjával együtt kieresszek. Még a robotot se tudnám egy forintból egy esztendőre kiállítani egy holdon. Nem kell tíznapi munka egy holdra? Kivált, ha a kapásokat, a majorságot, a kertet is beleveszem. Csak a trágyát honnan veszem, ha nem lesznek jobbágyaim? Most első dolguk télen át kihordani a trágyájukat az én földjeimre. Hogy számítanak ezek a rebellisek?

– Ötvenkét napi robottal.

– Ötvenkét nap! Amennyi köll! Én a hétfő-keddet engedem el nekik, mert részeg disznók, a hét elején nem szeretnek dolgozni, míg ki nem józanodnak. De a többi négy napot be kell dolgozni nekik. Ha nincs elég jószágja, akkor a szomszédjával összefogva kétszer annyit kell szántania. Egy nap helyett kettőt.

Egész komor lett.

Hogy vele ilyet akar egy Wesselényi elkövetni, hogy huszonnégy pengőért váltatná meg a paraszttal a földjét.

– Hol van a kilenced? Hol van a tized?… tán én fogom a papot fizetni?… Hol van csak a nádlás? Mindön telek után nyolcvan kéve nádat köll neki behordani a portára.

– A városnál is, az a város portájára szolgáltatandó. S biztos, hogy a Város sohase győzné, hogy olyan dolgokat pénzért végeztessen, mint a levelek hordása az országba, mög a hajtó munka téli vadászatokon, mög az útcsinálás, Tisza-töltés.

– Nahát. Csak hagyjuk. A Város is beszedi a magáét, mert ez mind számításon fejjül mögy. Roboton túl. Közérdek. Hát nekem mög a magánérdek a fő. Hun van a mátka-adó, malom-adó, juh-, sertés-, marha-, hal-adó?

– A fődadó? ház-adó, jószág-adó, darabszám. Házastársaktól egy forint negyven, mestöremberöktűl egy forint, egy-egy hálótul a halász egy forint negyvenet, kazánért nyolc forintot, borsajtótól egy forint, száraz malomtól négy forint, vízimalomtúl hat forint, a pusztán legelő ökörtül harminc krajcár.

– Még a piacot, vámot nem is említette főfiskális uram.

– Az ám. A vám, a rév, a boltok.

– Kolláció.

– Átutazó urak ellátása s a lovaiké. Régi szokás szerint. Tiszti beigtatások, magasabb rangú vendégeknél. Most is ez az installáció.

– Átíratási illeték. Mög a sok szép büntetés.

– Mög a verébfej. Ez mentött meg tavaly is. Mert minden adóforint után be köll szolgáltatni egy-egy varjú-fejet meg öt-öt verébfejet. Ha hát tízezer forint esedékes, hozni köll tízezer varjúfejet mög ötvenezör verébfejet. Ha nem tudják leolvasni, fizetik az árát. Inkább mögfizetik, de hogy szedjenek össze a gazembörök annyi varnyút, vereböt?

– Ma már inkább csak a büntetéspénzekből lehet friss pénzt látni évközben. Dézsmát is mögváltják, a bárányt, gödöllyét, malacot, kerti zöldséget mög kell nekik fizetni, akkor is ha nincs, a büntetést, mert mér nincs?

– Káposzta után, ha bérelt földön terem, nem szödünk dézsmát.

– Len és kender után sem, csak be kell szolgáltatni a kész zsákokat.

– Nem kevésbe kerül az, ezöknek a beszedése, azt csak úgy gondolják. Azért köll a pénzre áttérni.

– A fenét – mondta Törpe Sebestyén uram a pipa mellől –, papíron van e csak. Úgyse fizetik mög. Ki tudja ezt mindön szömig bevasalni?

– Igen, ez a baj – morogta a főfiskális. – És még lábat adnak alájuk. Most se bírunk velek… Ez a betyár, ez a gyerök, ez a rúzsasándor. Hát mit gondoltok, mitül tud ez létözni? Ennek kinyílt a szöme…

– Úgy igaz. Ahogy mondja, főfiskális uram. Most is kint voltak a röszkei jobbágyaimnál, az írnokom mög a hajdúm. Möghótt ott egy emböröm, föl köllött venni a hagyatékát. Szép vagyonka maradt utána. A maradékok nagyon szépön mögfizették, ami az uraságnak jár, mög az emböröket is böcsületesen ellátták, napidíjukat is mögadták. Nem arrul akarok beszélni… De a skribám saját fülivel hallotta, hogy azt mondták az ablak alatt: „Rúzsa Sándor köllene ezöknek is”. Nohát.

Nem nevetett senki.

– Még a királybiztos úr is mögkérdözte az installáció után, mért tűrjük, hogy egy parasztsuhanc így betyárkodjék?

– Ha.

– Hogy gondolja ezt a méltóságos királybiztos úr? Talán mi szabadítottuk föl. Hogy lögyön betyárunk! Inkább azt mondta volna a királybiztos úr őméltósága, hogy föl köll emelni a perzekútorok számát legalábbis ötvenre, ahogy főkapitány Müller mögmondta… Tizönkét puskás perzekútor annyi mint sömmi… ebből is most már négy beteg. Négyet kilőtt ez a gaz kutya. Kettő öreg: marad hat. Tessék hat embörrel kétszázezer holdat röndbe tartani.

– Azelőtt löhetött.

– Azelőtt löhetött. Azelőtt a betyár betyár volt. Most a betyár az isten fenéje tudja, micsoda. Azelőtt, ha a betyárnak kiadták az ötven botot, ha a gatyája vérrel facsarodott is, felkőtt arrúl a deresrül, a teremtésit, összeütötte a bokáját, osztán szépön mögköszönte, hogy ne gondójják az urak, hogy böcstelen embör. Most?… Rózsa Sándor mög vót sértve, hogy az ülepire vernek… Emiatt mögszökni… Mi van ebbe ja világba?! Mégiscsak abszurdum… Ahelyett, hogy lecsillapítanák üket, még az országgyűlésön is arrul szájalnak, hogy botbüntetést eltörölni!… Én nem akarom verni az emböröket, isten ments. Minek üssem, ha jól viseli magát… De valamivel a betyárt is abrakoltatni köll!

– Mán ez lösz a szegények szószólója Rózsa Józsi helyett – nevetett fel Mohos Márton. – Rózsa Sándor.

S csakugyan Rózsa József volt a szegények szószólója vagy tribunja ebben az időben Szegeden.

– Nem érdömös, nem érdömös már velük kínlódni – mondta egy csöndes gazda. – Én a mihálytelki legelőimre béres birkát vöttem. Mennyi hasznom lösz abbúl nekem isten segítségével.

– Most a nagyurak is avval kezdnek. Birkával. Merinóval.

– Mit csináljak, a szentmihálytelkiek fellázadtak, hogy elvettem a legelőt.

– Bizony, ahol birka van, ott más állat meg nem él, mert a birka úgy leharapja a füvet avval a lapos, éles kis fogával, hogy ott nem marad utána.

– Én csak nem tehettem magam kárát. Nem elég, hogy annyi esztendeig ingyen használták az én legelőimet. Hát ki parancsol abba, hogy én mit csinálok a magam fődjén.

– Főfiskális uram, az a baj, hogy már soha a főhatóságokra apellálni nem lehet, mert mindig a parasztnak adnak igazat. Valósággal pártját fogják.

– Mötternich – morogta a főfiskális.

– Mötternich messze van – mozogta Pandirkó Guszti –, az alispán ezt jobban érti, mint a város. Pálcát nekik. Nem köll kímélni a pálcát.

– Most szavazta mög az országgyűlés, hogy tizenkettőnél többet ezután nem szabad kiadni hatósági személy által.

– Hát akkor nem mögyünk a hatósághoz. Tizenkettő ezeknek sömmi. Azt még maga Mötternich is kibírná. Attól még ő se röttenne mög. Anélkül, én mondom nektök, annyi ez a jobbágyszolgáltatás, mint sömmi. Olyan, mint a foghúzás: az idő eltelik, s az embör helybe van a nagy fájdalommal.

– Mondom nektek, mér nem hallgattok rám. Még Rózsa Sándort is Mötternich hercegnek köszönhetjük.

– Hogyhogy?

– Ha már a bocskoros nemesnek is szabad: akkor lögyön szabad a parasztnak is… Igaza volt Martinovicsnak a Kátéjában. Az az első kérdés: – Mi vagy? Felelet: Barom… Hát nem volt igaza?

Most pöfékelni kezdett. Sovány arca be-behorpadt a pipafüsttől, a szavakat is úgy bugyogtatta:

– Én nem vagyok ellensége sönkinek. Én nem veretek mög ok nélkül sönkit. De nem szeretöm, hogy egy olyan jóakaratú büntetést egy parasztkölyök sömmibe se vett. Az ü érdekibe mondta ki a hites bíróság, hogy minden fertályba ki kell adni neki az angáriát, a huszonöt botot… Egy Rózsa-ivadék nem löhet bogáncs… Ennek nem a feneki fájt, mikor megszökött: ennek a böcsülete fájdult mög.

Füstöt fújt ki.

– Ne nevessetek. Még ebbül baj lösz…

– Csak nem félsz Rózsa Sándortul?

– Én nem Rózsa Sándortul félek: én attúl félek, hogy ennek a hencögése ragadós betegség ne lögyön.

Még azt mondta:

– Mötternich komának nem fáj a magyar nemösi szabadság pusztulása, mert ü ott ül, bécsi palotájában, osztán azt hiszi, míg a világ világ, neki sömmi baja nem löhet. Nono… Lesz még szőlő, lágykenyér, lösz még a kutyára dér. Fogja még látni futni Mötternich hercegöt, aki mögéri, csak soká bizgassa a csőcseléköt.

Öklét keményen letette az asztalra:

– Igenis, a röndnek, a honnak és az erkölcsöknek mi vagyunk az alapja, mög a bot.

Bólintott:

– Ezt tanuljátok mög.

Véletlenül új érdeklődés támadt, így senkinek sem jutott eszébe arra gondolni, hogy Kulacsos Nagy Mihálynak semmi fejefoka nemes nem volt. Böcsületes halászok voltak az elődjei. A Tiszán ülték végig fél életüket s hordták a halat az országba, még Bécsig is elkerültek. Azért van még neki ma is annyi filozófiája s azért szereti azt a duttyánban a magaszőrűek közt hangoztatni.

De belépett Müller főkapitány sápadtan és mogorván, és minden szem ráfordult:

– No, mögint tött egyet a gazembör.

Bámulva néztek rá. Mindenki megértette, hogy csak Rózsa Sándorról lehet szó.

– Most már mindönnap mögteszi a maga disznóságait. A mi bőrünkre.

Az udvar

Pisze Matyi már olyan bennfentes lett, hogy a duttyán udvarára is beólálkodott. Már itt ül a perzekútorok közt s hallgatja őket.

Siket Zsiga, a fiatal fickó, akit csak nemrégen vettek fel közéjük, s aki máris izzadó nyakkal gondolt rá, hogy nem sokáig fog tartani a nömös hivatal. Hosszú, barna, még ki nem nőtt tollú legény volt, igen fontosnak tartotta magát, nagyon szeretett okoskodva beszélni, szóval nem az az ember volt, aki odaüt. De azért vették be, mert a főkapitányhoz igen sok jóakarója kommendálta, hogy az anyjának tizenhárom gyereke van, s özvegysorban kell őket eltartani. De csak ármális nemesek, semmiféle birtokuk, se jobbágyuk nincs, hát igen nehezen tudják még a napi élelmet is megkapni. Mind otthon nyüzsög a sok gyerek, mint a pocok. Hogy egy kövér rokon sincs, sehol se vár rájuk semmi jövő, a Siketek mind városi tisztek voltak világéletükben, hát csak itt kell neki is möglönni.

– Mikor éngem a főkapitány uram fővött perzekútornak – magyarázta komolykodva Siket Zsiga –, nem tudtam, most mit tögyek. Mer olyan soká köllött várni, míg valahun bevönnének, osztán ahogy mögkaptam a behívót a főkapitány úrtól, két nap múlva szólít a főjegyző úr, hogy menjek bé a végrehajtók mellé. Mög az árvagyám úr is möghíj, hogy tudok-e írni, olvasni, akkor nála is helyet lelnék a feljárásokba. Igen, de én igazán bolondomra úgy vélekedtem, hogy csak legbiztosabb, ha perzekútor maradok. Egy az, hogy a főkapitány uram, Müller főkapitány, más az, hogy a perzekútor, az perzekútor… harmadjára, itt láttam legbiztosabb jövendőt, mert örökös állomás. Gürcöljek a végrehajtó, Darabos uram mellett? Hogy mindenki átkozzon? Jaj mán annak, aki végrehajtó. Járni házrul házra, hogy még az utcán se mehet az ember végig, még a kutya is mögismeri s mögugatja, lehúzza…

A hajdúk nevettek. Ők tudták, mi az, őket szokták kirendelni Darabos uram mellé, hogy védelmezzék Darabos uramat a közbátorságban.

– Engöm ne átkozzon az istenadta. Perzekútor löszök, gondótam. Itt sömmi zavar. Járom a pusztákat, jó. Lovam lesz, jó. Kinn vagyok a jó levegőn, az is jó. Csupa jó… Minden bizonnyal jobb, mint árvagyám Körösztös uram mellett, hallgatni a sírásokat és rívásokat. Ezt is ösmerem, mink is sokat ríttunk rajta tizenhároman. Most én ríkassam a másét.

A hajdúk ezen is nevettek. Itt is csak ők szokták jó suhogó vesszővel csillapítani a sivalkodást.

– Itt is átok, ott is átok: mégiscsak perzekútor maradok.

Ezen a már beborozott hajdúk még jobban nevettek. Mert annak előtte hajdú lenni, uraság volt. Mindönki tisztölte, respektálta. Ahol egy hajdú megjelent a város pálcájával, már annak tekintélye volt. De hát a perzekútor, az úr. Mert a hajdú csak jobbágygyerek, de a perzekútor nömös személy. Hát annak mögvan a láttatja. Csak most romlott el a perzekútorság.

– Fene ötte vóna mög a Rúzsa Sándorát nekie – csóválta a fejét egy öreg hajdú, bizonyos Baktai, aki Szentesről került a városhoz. Mert a város szívesen cserélt embert más városokkal, mert a hajdú akkor hajdú, ha semmi rokonja nincs a városban. Csak akkor tud igazságos lenni és hasznos a városra. Nem elfogult az atyafiak, sógorok, komák eránt. Hát Baktai még most is sajnálja, hogy nem maradt otthon Szentesen, a felesége még ma is sír a nyakán, hogy ilyen rossz helyre kellett nekik jönni, ahol mindenki csak szidja s elkerüli őket. Mert a város embereinek nagy tekintélye van ugyan a polgárok közt, de mégiscsak ellenség, s kerülik, mint a hóhért. Mert a hóhér is köll, tisztességes iparkodás volna az is, csak utálják, na. Még a saját édesanyjátul lött testvérje is kerüli. Mindenkinek eszébe jut, hogy ez, ha parancs volna, őtet is felkötné. Kinek van kedve ilyen iparú emberrel testi-lelki barátságban lenni, együtt poharazni?

Siket Zsiga nem folytatta. A többit mindenki tudja: hogy egyszerre csak nem jó perzekútornak lenni. Mi az ahhoz képest, ha az árvák sírnak, vagy az adózók káromkodnak, hogy most a perzekútorokon mindenki röhög?

Gida József perzekútor már egészen másfajta ember. Kövér, hasas, pipás. Nem lehet elrontani a jókedvét. Most is mérgesen nevet rá Siket Zsigára:

– Veszett volna kend az anyja hasába – mert a perzekútorok mint nemesek, kendezik egymást –, mire annyi gyerök a világra?

– Arrul nem löhet tönni – vörösödött el Siket Zsiga. – Istentül van.

– Istenül, Istentül – mögmondta, hogy véleménye szerint mitül van. De húsz évvel öregebb Siket Zsigánál, apja löhetne.

– Mit sír kend itt a parasztoknak? Micsoda nevelése van kendnek? – s megvetően nézte a szájtátó hajdúkat, kocsisokat, szolgákat, akik itt üldögélnek, álldogálnak, hogy az urukat kísérték.

Siket Zsiga elhallgatott. Hát ő bizony nem kapott jó nevelést, mert a nagy szegénységbe úgy rá volt szorulva a szomszédokra az anyja, hogy egészen elmosódott a jóságban paraszt, nem paraszt, aki rajtuk segített. De Gida uramnak még ma is megvan a kis porció földje meg még két jobbágya is van, csak azért perzekútor, mert a perzekútor úr. Otthon eldógozik az asszony, ő meg hazaadja a fizetését s mi mindent tud egy jóravaló perzekútor szörözni! Hiszen annak adózik az egész szögedi határ. Ki nem igyekezik valamivel kedveskedni annak a főembörnek, aki ölhet, eleveníthet? Még a tanyát, szállást is leronthatja, ha akarja. Szóval sokat töhet.

Míg ők itt a perzekútorélet keserveit beszélték, az udvar másik sarkában, a duttyán öreg Gábriása tartotta szóval a hallgatóit. Kis Gábriás már öreg volt, kilencven is mögvót. De beszélni még tudott, meg a tűzre fát hordott. Még ma is megdógozott a kenyéréért, ha úgy vesszük. Nem élt ingyen. De legjobban ezeket az éjféli órákat szerette, ha szép csillagos volt az éccaka. Ha beszélt, úgy behozta a fiatalságát, a pusztát a városba is. Mert egész életében pusztalakó volt ő.

Éppen arról mesélt, hogy micsoda ellenségek voltak mindig a szegény ember nyakán.

– Mer gyerökim, a puska. Puska: akkor puska: ha má nem a vadra, hanem az embörre!… Kerüllők vannak az erdőn… Rohannak a hang után… Vigyázz: kerítenek, mögfognak. Ne fuss. Lelőnek…

A fiatalok szájtátva hallgatták. Öreg Gábriás kicsit félvállú volt, annál huncutabb. Még ma is. Nem vakkant egy szót, amit nem muszáj.

– Hároman is kerétöttek. Őzbak a vállamon. Há lögyek? Most mingyá mögfognak. Inajj… Olyan vágás vót előttem. Vágás után süppedő. Neki a vágásnak, bele a süppedőbe. Tele vót náddaa. Hideg vót a víz! Maj mögfattam. Puskát, őzet le. Rátérgyepőtem. Hörtelen nádat vágtam. Egy ízet. Számba… Le a víz alá… Nádon szödtem a levegőt… Hm… Gyönnek az erdősök. „Há lött? Most vót itt?” Összevissza túrták a vágást. Mög se gondóták, hogy a víz alatt guggolok… Mikor eemöntek: Gyere Gábriás! Fáztam. Gyütt az északi szél. Jól kipalólta a gatyámat. Zörgött, mikor hazaértem. Vittem az őzet.

Maga elé bókol. Alig értik már ezt ezek az elpuhult maiak.

Mán most fedél alatt hálnak ezek mind. Még az ő idejében se marha, se embör meg nem tudott volna fedél alatt hálni. Azt hitte volna, mögfúl. Csak a szép tiszta szabadság. Még akkor nem is vótak szállások a pusztán. Most mán száz is van, mög kétszáz, mög Isten tuggya, mönnyi… Mán azokat a régi jó aklokat is mind háznak csinálták… Kemöncével. Tűzhellyel… Fűtőznek. Asszony van már a szent pusztán, gyerök. Gyerököt csinálnak mán odaki… Még akkor! Terézia alatt!…

– Kanász vótam ám, gyerökkoromba. Még abba ja zidőbe olyan olyan makkos erdők vótak a Nagyszéksóson, a Feketeszélen, szóval ahun fekete főd van… Nézd csak, mijen hatvan darab disznót hajtogat bátyuram a sűdő fijávaa… Ódalán tarisnya, tarisnya szíján fabatka… má a mai fakupa… mög kabak tök, kiírva rajzosan, makk, virág, betyár rajta… Egyik keziben gaccsos galagonyabot, a másikba karikás… Hajcs! Amőre legtöbb a makk. Erigy fő, fijam, arra a fára e! Rázd mög… De hull ám a töméntelen drága eleség, hogy lapátolni lehet. „Maj ott a tószélön mög itassunk. Hagy föröggyenek a zártányok.” Nem sétálunk ám haza egy mélyfőd, két mélyfőd! Mire estére hazaérne, mint itt gondojják a városon, le is vetkőzi, amit a makkon főszöd… Ott az erdőszélön összeábdájjunk egy risz-rosz szállást. Gunyhó szelemenjén bogrács, bogrács alatt tűz, tarisnyába könyér, pecsönye, majd csak mögélünk. Öregapád is így élt a török futásig, mind. Sömmit se féjj… Mitől is féltem vóna… egy-egy kódorgó süldő ha egy-egy futó kezibe, vagy egy leskődő farkas körme közé került: jut is! marad is!… Még akkó nem vótak ilyen kapzsi gazdák: minden malac számos… Takaródz be jabba ja szűrbe. Aluggyá… Kuvikkó a bagoly… Koppan a makk…

Dúdolni is kezdi:

hullik a makk a fárúuu

most gyöttem a tanyárúu

baltám is van makk is van

maj möghízik a kis kan

– Hónapszám se vót, aki sütött, főzött vóna rád… Mast? Ezök? Epuhúttak mind… Kolompért ösznek mán ezek… borsót. Münk?… Kását… De jó vót… búbon üttünk egy malacot. Fődarabótuk. Bográcsba mögrotyogtattuk. Hogy szépön mögpirújjon… Arra nem köllöt a kása… csak a juhhúsra… mer az is került… Kanásznak ne jusson?… De a malac nem odaadó… még a rác koma se tudott vóna egyet is el sudarintani.

Hej

baltám is van makk is van

maj möghízik a kis kan

Most megmozdulnak mind.

Égető perzekútor jön be a kapun az udvarra.

Égető nagyon rosszkedvű. Piszkálják mind. Mi van. De csak a szemükkel. Majd elmongya. Ha akarja.

Égető uram nem is tartja soká a bögyibe. Csak egyet iszik. Az urak rovására. Mert ideki nem szokás fizetni. Csak olyan jön ide be, akinek hivatalja van, már tudniillik, aki meg van híjva. Az urak szoktak szólani:

– Égető, menjen csak, igyék egyet kend!

Így mondta a főkapitány úr, ahogy most bement a duttyán szobájába.

– Na, azt kikészítették! – mondta, ahogy lenyelte az első kortyot. – Azt ki. Annak mögatták.

– Mi? Mi? Kinek, kinek? – sürgették valamennyien.

Égető legyintett.

– Pruksa doktort mögoperáta Rúzsa Sándor.

– Hogy, hogy?

– Kiherélte, mint a lovat.

Ijedten kezdett nevetni mindenki.

Még Pisze Matyi is, aki szótalan üldögélt a zugban, s figyelt erre is, meg arra is. Nyitotta most nagyon a szömit. Mit csinált a gyerök?… Ű mesélte neki Pruska doktort! Hogy a mögfagyott lyányt hogy szúrta szíven.

Kíváncsian leste a szót.

A füzesben vartyog a béka

Odabent azonban Müller főkapitányt amilyen nagy örömmel, nyüzsgéssel fogadták, már csak azért is, hogy a sok kietlen dologtól elterelődik a szó, annyira megütődtek azon, hogy a főkapitány sápadtan és komoran állott meg köztük. Nem nézett senkire, maga elé nézett, s azonnal azt mondta:

– Urak, nagyon szégyöllöm, nagyon röstellöm, de a városra megint nagy hátrány származik. Igen kellemetlen, hogy éppen most vannak ilyen dolgok, mikor tele vagyunk főúri vendégekkel, idegenekkel, bécsiekkel, még Párizsba is hírit vihetik, micsoda barbár állapotok vannak Szögeden. Nem tudom, hogy állok mög őméltósága a főispán urunk előtt, mit mondjak, mit referáljon őfölségének.

Rettenetesen megütődtek.

A főkapitány folytatta, s nem akarta elvenni még a pohár bort sem, amit egy szíveskedő hivatalnok töltött s kínált neki.

– Igazán röttenetös. Olyanok vagyunk, mint ha egy vad farkas beveszi magát a juhakolba, mindönt széjjelszaggat. Azt csudálom, hogy nincs itt ebben a percben köztünk, s már engem nem vág ki itt az egész világ szeme láttára.

Most elvette a pohár bort, felhajtotta, az urak pedig értetlenül néztek egymásra. Kint a részegek daloltak az utcán.

– Beszélj már, barátom, isten áldjon mög – mondotta Pandirkó Guszti.

Kulacsos Nagy Mihály nem szólott egy szót sem.

Müller főkapitány a boritaltól mintha magához jött volna egy kicsit. Leült a székre, amelyről Mohos Márton vicenótárius állott fel, kínálta neki. A nagy néma csöndben beszélni kezdett:

– Égető perzekútor jelenti a következőket: Pruksa doktort tegnap délután egy jó parasztkocsival beteghez vitték. De az volt a nevezetes, hogy a gazda, aki jött, azt mondta, hogy van-e az medikus úrnak két jó mögbízható embere, mert ő csak magában van, szeretné, ha két embert hozna magával.

A doktor ismerte a tápai gazdát, akihez hívták, jó pénzt is küldtek előre foglalóba, hát akart elmönni. Elvitte azért magával az udvarosát mög a laboránsát.

Mögy, mögy, Tápén túl lakik a gazda. Ahogy elhagyják Tápét, a szekér elé ugrik két betyár, föltartóztatják. Puska. Mögígérik, hogy sömmi baj sincs, csak egy lányt nézzen mög először, mer halódik.

Nem akart huzakodni, engedi, hogy a két betyár felüljön a szekéródalra, mönnek. De neki is vót fegyvere, a laboránsnak is. Pisztolyok. Szorították a fegyvert.

Hát egy helyütt behajt a szekér egy füzesbe a Tisza-parton, ott van egy csapat betyár.

Le köllött szállani a szekérről, akkor odavezetik az orvos urat a betyárvezér elibe, az azt mondja neki:

– Tekintetes úr a Pruksa doktor úr?

– Én vagyok, mit akarsz?

– Itt van a két emböre?

– Itt van.

– Álljanak csak ide elő.

A két ember, a laboráns meg az udvaros előállanak. Megmotozzák őket, elszedik tőlük a pisztolyokat, az orvostól is. Akkor azt mondja a vezér:

– Doktor úr kint volt ekkó mög ekkó Szentmihálytelkén, oszt ott egy lányt tűvel szíven szúrt.

– Nem igaz! – azt mondja a doktor.

– De igaz – azt mondja a betyár. – Én magam láttam a helyit, mert az éccaka kiásattam a holttestöt, mögnéztem. A doktor úr kiviheti a fiskus orvost… Benne van a tű most is, mán bele is rozsdált.

– Ilyen ostoba! – kiáltottak az urak. – Minek hatta benne!

Akkor a két emberhez fordul:

– Kendtöket azért hívattam el a doktorral, hogy vigyék mög a hírt, hogy mink semmi igazságtalanságot nem töszünk a doktor úrral. Ő egy lányt, akit fagyott testbe talált, halottnak jelentött ki. De a lány a hidegbe föleszmétt, fázott, mikó ezt a doktor úrnak mögmondták, a doktor úr bemönt, mindenkit kiküldött, adott két pofont a lánynak, azután átszúrta a szívit egy hosszú tűvel, hogy ha ő valakit halottnak mond, akkó az lögyön halott… Hát én most mögparancsolom, hogy a doktor urat félhóttá kő tönni, de tűt nem húzunk át a szívén. Ha fő tud támadni, szabad lösz neki főtámadni… azután osztán jobb lesz a szegényhön.

Halálos csendben hallgatták végig a főkapitány rideg, mogorva előadását.

– Röttenetös – mondta mindenki.

Müller főkapitány egyszerűen azt mondta:

– Pruksa doktort most hozták haza a lakására. Félhóttan. Mert addig botozták, míg az eszméletét el nem hatta. Most már ki lehetett kérdezni, éppen tőle gyövök. Nagyon gyenge az istenteremtette, de naggyából azt vallotta, amit a kocsis mög a laboráns.

Percekig megnémulva hallgattak az urak. Mindenki azt vetette magában, hogy ha Pruksa doktort, egy orvost, tisztes, gazdag embert, akinek maga háza van, felesége van, felesége tősgyökeres szegedi család, Halász Gál s vele ő maga is helybéli polgárrá lött s köztiszteletet érdemel, mint a város cívise, bár nagyon kapzsi, egy pénzvágyó büdös vándorból lett magyar vagy mi, még a neve se jó… de ez nem számít most: most csak az számít, hogy hát akkor senkinek az élete sincsen biztonságban!…

Ki az, érezte a szíve fenekén mindenikük, akit egy Rózsa Sándor meg ne vádolhatna avval, hogy a parasztot semmibe se veszi. Hát ki mondta valaha, hogy valamibe köll nézni? Paraszt? Kutyának való. És most a paraszt akarja felemelni a botot az urakra?

Ez nem mögy.

Ilyen isten nincs az égben.

A halálos csönd egyszerre tört ki rettenetes ordításba. Irtóztató szitkokat szórtak a Rózsa Sándor fejére. De az egész parasztságra.

Iszonyúan fel voltak háborodva.

Csak Bujkó Gyuri mosolygott. De ő mindig mosolyog. Még Bujkó Gyurit soha senki se látta, hogy kijött volna a flegmájából.

Most minek jöjjön ki, mikor a szabadkai vásárról már megjöttek az emberei, és kétezer forintot hoztak a tizenhárom darab remek marháért… Ezüstben is kitett nyolcszáz ezüstforintot.

Kulacsos Nagy Mihály észrevette, hogy Bujkó Gyuri megint mosolyog a fakutya képivel.

Ez az embör – gondolta magában –, ez nem tetszik nekem. E többet tud, mint mi.

Lármás utca

Hogy az urak a duttyánban elhallgattak, kint az utcán annál nagyobb lármával hallatszott be a korhely atyafiak danája.

Az egész város fel volt fordulva.

Kulacsos Nagy Mihály uram mogorván hallgatott, mert most az egyszer köteles volt eltűrni a nótázást, mert ezek az új világhoz tartoztak. Azok a kispolgárok énekeltek végig az utcákon, akiknek eddig nem volt szabad a szájukat se kitátani. Kismesterek, kisfuvarosok, kispolgárok, akiket a főispán vendégelt meg. Hogy lehetne megsérteni a főispán őméltósága vendégeit.

Az urak fázósan borzongtak össze. Mennyire átalakult a világ. Ez mégis csuda. Mégis szörnyű. Micsoda csöndes, szelíd, békességes város volt Mező-Szeged, ahogy régi nevén nevezték. Azelőtt. Meg se mert itten pisszenni senki. Igazi papi város volt. No, majd adott volna a papság, ha itt csak egy hangos kurjantás is történik Isten szent éjszakájában. És most minden megváltozott.

– Borzasztó időket is élünk – mondták az urak.

Hogyne volna a pusztán is szarva a parasztnak, ha már bent a városban is szarvat adnak neki.

Mintha elvesztették volna a fejüket és az otthonukat.

Ugyanakkor Pisze Matyi eltűnődött rajta, hogy most kell ütni a vasat, míg meleg. Most köll a Sándort mögszorítani. Most haragusznak rá a Pruksa doktorért, tehát alkalmat szerzett rá, hogy Égető perzekútor mellé sündörögjön, s csöndesen azt mondja neki:

– Nömös uram. Könnyű dolog ez. Játék.

A perzekútor ránézett a nagy orrúra.

– Mi bajod?

Nemesember ugyanis a parasztot csak tegezte. Kivált az ilyen tanyasit.

– Mondanék én valamit, ha fővenné nömös uram.

– Ne sokat okoskodj, mert mögégetöd a körmöd.

Pisze Matyi megtisztelve érezte magát, hogy egyáltalán hajlandó möghallgatni a perzekútor a szavát.

A perzekútor nem tudta, hogy Pisze Matyi az, aki a főkapitányt informálta a Rózsa Sándor dolgáról, gyanús volt neki a sunyi alak, s még eddig nem tud róla semmi rosszat.

– Nömös uram, úgy köll eztet csinálni, mint a Károlyi geróf parádéskocsisa. Mönnek a Tiszára, odaát van a komp. Révész sehul. Panaszkodik a gerófné, hogy nem akar itt maradni, mönni kő… Aszongya a parádéskocsis: Méltósága, hunnyák csak be a szömüket. Ekkicsit. De nagyon… Hát azok böhumik. Micsoda. Mán át is vótak a Tiszán. Mire kinyitják a szömüket, má a túlsó parton vannak… Így kő azt…

Égető nevetni kezdett:

– Vén marha. Mi vagyok én? Ördöngös?

S a kezében suhogó pálcával jót húzott Pisze Matyira.

Pisze Matyi már örült, már tudta, hogy möghallgatja. Hogy ilyen bizodalmas. Még rá is vág.

– Nömös uram. Akari mögfogni Rúzsa Sándort?

De mikor kimondta a nevet, mégis megijedt. Mintha a Sándornak ide érne a füle.

– A fene ögyön mög – szólt Égető perzekútor, s újra rácsapott, mint valami bolondoskodóra, a vesszővel.

– Hogy fogják a nyulat, nömös uram – színeskedett Pisze Matyi –, tuggya maga, hogy fogják? Sót kő hinteni a farkára, akkor mög lehet fogni.

– Az anyád – s már kacagott a perzekútor. És a vesszővel csípősen veregette a Matyi fejét. Megtetszett neki ez a vesszőjáték. Még veres csíkok is maradtak már az emberen.

Ez kapkodta a fülit, de közben csak annál jobban bizodalmaskodott:

– Nömös úr: tuggya maga? hogy van ennek a Sándornak egy öccse is?

– Aha!

Égető abbahagyta a vesszőcskézést.

– Bandi. Úgy híjják, Bandi. Rúzsa Bandi.

– Hun van?

– Kocsis. Valahun. Én mög nem mondom, kinél van. Én nem, ha kettőbe hasítanak se. De azt tudom. Tudom, mer hallottam, hogy a Sándor él-hal az öccsiér…

– Hm.

– Löhet is érteni. Nincsen neki senkije. Se apja, se annya. Se rokonnya. Mind möghótt. Mind főakasztották má…

Égető nevetett.

– Jó család.

– Majd ütet is fő fogják.

– Az biztos.

– Hát, mondok ezt kő megtanáni… a Bandi gyerököt.

– De hun?

S újra rácsapott Égető perzekútor a Pisze Matyi orrára.

Pisze Matyi elkapta a fejét. Most már sokallotta. Most mán hagyhatná.

– A határba… A pusztán.

– Tudod te, hogy hol van, csak mondd mög.

– Tuggya jaz ítélet.

– No, maj mögtudod.

Evvel a zsebébe nyúlt, kivett belőle egy kézi bilincset. Vékony láncból volt csinálva, olyan csappantyús zárja volt, mint a ló lábára való békónak.

– Add csak ide a kezedet.

Pisze Matyi megijedt.

– Csak tán nem akarná a nömös úr?

– De tán. No, hamar.

Pisze Matyi hátrahúzódott. A szeméből lángok csaptak ki. Még kutya egy disznó perzekútor ez. És ő meg hogy mögbízott benne.

– Majd kivallasz te egyebet is. Már régen figyellek, mit ólálkodol te itt? Zsiga!

Siket Zsiga háttal állott, most éppen azt magyarázta, hogy mégis jobb lett volna végrehajtónak menni, mert annak van a legjobb keresete, mert attúl nem sajnálják, akiket szorít… Az az igazi. Még minden végrehajtó möggazdagult. Annak mindnek háza van a városba. Nemeseknek való foglalkozás.

Most a szóra visszanézett, látta, ahogy a vén betyár nagyon gyanúsan áll, Égető meg előtte a bilinccsel. Nagyon sietve és szívesen ugrott, megragadta hosszú karjaival a Pisze Matyi vállát.

De Matyi már nem volt izgatott. Semmit se. Már magához tért. Mosolyogva a nagy orra alatt.

– Ne haraguggyanak a nömös urak, de eszembe jutott valami. Eccő szógáltam, súttyókoromba, a matematikus úrná. Kocsissa vótam. Ahogy Szentesre möntünk, vót akkor ott egy köröszt az úton balfelű. Möggyilkótak ott egy embört a tótok, osztán a körösztöt annak a felesége állította Isten dicsőségére. Hát ott, akármikor ment ott az embör, éccaka tizenegy-tizenkét óra közt mindég ott ült, a köröszt tövibe, mindig ott ült egy fekete kutya. Nem bántott senkit az a nagy fekete kutya, csak léhögött. Talán még máma is ott lehet látni azt a kutyát. Éppen ulyanformán van az idő…

– No mit akarsz evvel? – nevetett Égető gúnyosan, s megcsörgette a bilincset, mint malacnak a gazdasszony a kukoricát.

– Akkor is éccaka tizenegy órakó vót. A gazdám ott ült az üllésbe, én mög a bakon. A lovak erőködnek. Maj mögszakadnak. Alig tunnak mönni. Mi löhet e? Nézök eccő hátra, hát ott ül a tüzes embör a gazdám mellett. Tapogatta. A gazdámat. A tüzes embör. De ű mög nem vötte észre. Rászólok: „Espektáblis uram! Nem láti, mi ül mellette?” Sömmit se látott. Ammög énrám szól: „Hé. Olyan keservessen mönny ezekkel a lovakka, mintha terőt vinné!” Mögen nézek hátra: csak vicsorog szömbe nekem. Mögállok. Nagyon csúnyán, akarom mondani, nagyon tisztösségessön keresztet vetök, osztáng elimádkozom magam… No, akkó eetávozott… Mingyán tuttak mönni a lovak.

Égető nevetett:

– A marha istenit – mondta –, mit jelent ez?

De Siket Zsiga félrehíjta s azt mondta:

– Bátyuram, nagyapám nyócvanhárom éves, ű mondta, hogy van tüzes embör, meg fekete embör meg lóembör is. Ű is fogott egyet fiatalkorában a Kancsallóba. Fő is ült rá. Kese vót a ló neve. De jába ült rá, jába csapkodta a kötőfékszárral, a nem mozdult. Ott lelte a körösztöt, fábul vót a köröszt, fogja, a ló hátárú, kihúzza, avval üt rá a ló fejére… A ló mög sömmivé lött alatta: „Köszönd az Istenödnek, hogy körösztte ütötté rám, mert másképp mögtanítottalak vóna, hogy kő az éjjeli szellemöket háborgatni.” Nagyapám úgy mögijedt, hogy akari a kalapját mögfogni, de úgy mögnyúlt a feje, hogy rémületyébe nem érte el a tetejit.

– Mind mög vattok bolondulva – mondta Égető.

Akkor azért Pisze Matyihoz fordult:

– Hát eszödbe jutott-e mán?

– Gyüjjön csak idébb ekkicsit – intett neki Pisze Matyi.

Mikor odább állottak, hogy Siket Zsiga meg ne hajja a szót, azt mondta csöndesen Pisze Matyi.

– Maga nagyon téved, nömös uram. Én a főkapitány úrnál vagyok. Csak kérgye mög tőle.

Égető kutatva nézett bele az emberbe. Vajon nem ez a Müller kapitány besúgója? Mert nem tudták még eddig kinyomozni, hogy ki vezette rá a betyárokra őket.

– De én magának akarok a segítségére lönni. Mert maga fiatal. Jó tehetségű. Lögyön magának szöröncséje… Igen jó eemondta, hogy vartyog a nádasba a béka.

– No, hát hol van az a Rúzsa Bandi?

– Azt könnyű mögtudni. Veszelka Pétert kő mögkérdezni.

– Veszelkát?

– Azt. Csak mönnyön azon a nyomon, amit én mutatok. Nagy szöröncsét csinálhat. Még a halasi lovat el is csípheti.

– Á.

– Úgy.

– No csak beszéjj.

– Magának ez elég. Gondókozzon rajta. A többit a főkapitány úrnak kő eemondanom. Csak észt akartam magának adni, perzekútor úr. Hogy olyan akkurátus. Szeretöm.

A csendbiztos visszanézett. Úgy érezte, mintha az ember mellette nézne valamit. A ménkőbe. Csak nincs a tüzes ember őmellette. Hogy nem látja.

De egyszeribe elindult, otthagyta ezeket.

Siket Zsiga meg utána is szólt:

– Bátyuram, mi lögyön evve?

De Égető csak legyintett, hogy nem törődik vele. A bilincset a kezeiben lógatta, ment a Kármentőbe. Inni.

– Szeret ő engem – mondta Pisze Matyi, ő is legyintett.

Avval, minden szó nélkül kisétált az udvarból.

A kapu előtt ott volt felnyergelve a főkapitány lova, a Gyűszű. Azt eloldotta, s elsétált vele.

De az olyan csudálatos volt, hogy senki észre nem vette őtet, senki meg nem szólította. Úgy lehetett vinni a lovat, mint valami kismacskát. Ölben.

Hát hiszen, ha éppen megszólítanák, arra is tudna válaszolni, hogy parancsa van hazavezetni a nyergest.

Hát micsoda ember az, aki lópatkót lel s nem hajol le érte? Az olyat még Krisztus urunk is mögrótta. Hát négy patkót ott hagyjon? Nem ötte mög a fene.

Ésszel élj

Az úri társaságnak minden kedve elment. Nem ízlett többet a bor, a pompás szegedi béles, sem a többi remek étel-ital. De még a kártya sem. Egyszerre mintha valamennyien meg volnának támadva, csak a szörnyűségről lehetett beszélni.

A legkevesebb volt, hogy az egész határt fel kell hajtani katonasággal.

A perzekútorok számát is fel kell emelni. Ötvenre, százra. Fizessen a csongorádi püspök. Úgyis neki van eddig is a legtöbb haszna. Olyan két ökre került meg, mert persze hogy az az övé volt, amit megtaláltak Veszelka Péternél.

Mindenki forrt, követelt, parancsolt, csak Bujkó Gyuri ült, mint egy buta tök. Szíjta a pipáját, fújta a füstöt.

S elmélkedett és nézelődött és mosolygott. Mintha ráfagyott volna a mosolygás.

Pétert ki kell szabadítani. Már a feleségét meg a lányát ki is eresztette. Egy ilyen hasznos, derék embert, mint ez a Veszelka Péter, ezt nem lehet elhagyni. A legénnyel sincsen semmi baj, csak el kell a határbúl kommendálni, csendesebb vidékre. A kun dombokra, Pest megyébe. Jó távol.

Ne is dógozzon ebben a határban. Szeged nagyváros. Itt sok minden lehetséges, ami máshol nem. Viselje jól magát, nem lösz semmi baja. Ne ostobáskodjék. Orvosokat kínozni, katonákra lövöldözni!… Nem tudja, hogy papot, katonát tisztelni kell: ők tartják fenn a mi bátorságunkat az éggel és a földdel? Buták ezek a parasztok. Ahelyett, hogy örülnének, hogy semmijük sincs, még sírnak. Mit akarnak? Hiszen már mintha tulajdonukba volna a föld, amit művelnek. Soha senkit ki nem tesznek belőle. Firól fira öröklődik. Az az adó meg, amiről a főfiskális beszél. Ugyan kérem. Hisz a paraszt a markába nevet, hogy kijátssza az urakat. Senkinek ilyen dóga nincs, mint nekik. Oly gondtalanul élnek, mint az ökör az istállóban… Mi bajuk van? Minden gond másoknak a nyakán. Úgy élnek, mint a bárányok a jó füvön, de folyton ugrálnak, mint a kecskék és kitörik a nyakukat… Ki törődne vele, Rúzsa Sándor! Nevét sose hallotta volna senki, ha csak éppen egy lovat vagy egy tehenet köt el. De hogy egy suhanc ekkora lármát tudjon csapni? E mégiscsak sok.

Mindig mást csinál a paraszt, mint kellene.

Kulacsos Nagy Mihály, ha ideje volt, folyton rápillantott Bujkó Gyurira, és sokért nem adta volna, ha tudja, hogy min gondolkodik.

E többet tud – mondta újra meg újra magában –, mint mink valamennyien.

Amiben igaza is volt, mert Bujkó Gyuri nemcsak többet tudott, nemcsak több haszna volt ebből a dologból, de igazán csak azért mosolygott állandóan, mert a legnagyobb nyugalommal tudott akármire gondolni; nem tudott félni.

Egyszerűen nem volt érzékenysége semmiféle fájdalom s izgalom iránt. Nem mulatott ő másokon, akik annyira fel voltak hevülve, az neki megszokott látványosság volt, s mivel egy csöppet sem érezte az izgalmukat, csupán szemlélője volt mindennek. Mert könnyű annak hősnek lenni, aki nem érez fájdalmat, ha tűzbe teszi a kezét. Az elégő kezet úgy nézi, mintha fából volna, közben azon tud gondolkodni, hogy hol vesztette el a pipáját.

De nem volt neki még abból a magasabb rendű érzékenységből sem, hogy az ember az elképzelt álmait félti. Nem tűzött ki maga elé célokat, nem álmodott nyereségről, nem épített légvárakat. A maga korlátolt eszével egyszerűen olyankor is tudott gondolkodni, mikor mások megőrültek a rémülettől. Ha egyáltalán tudott gondolkozni, ebben nem zavarta a külső helyzet.

Most is ott ül és mosolyog. Haja simára olajozva, azon soha egy szál meg nem mozdul. Az arca éle vörös, szél kifútta, s a bőre áttört, a vér, mintha szitásan festené. Mindig igen gondosan van megborotválva, ruhájára is gondot fordít, soha nem tesz fölösleges mozdulatot, a két keze mindig előtte jár, tapogat mint a vak, s az ujjait mindig kinyitva tartja, mintha rá akarná tenni valamire a kezét.

És tele van agyafúrt okoskodásokkal.

Szakember a bűnözésben. Tehát tudja azt is, hogy mindig másat kell mondani, mint ami benne van. Ezt is úgy kitapogatja, mit is mondjon. De vannak meggyőződései. Például pontosan tudja, hogy melyik csizmát kell először felhúzni, a jobb lábra valót-e vagy a bal lábra valót. Ennek tudniillik összefüggése van a planétákkal, amelyek az ember életét minden pillanatban szabályozzák. Aztán azt is tudja, hogy a hivatalban kinek mi a kötelessége. Hogy minden tárgynak mindig ugyanazon a helyen kell állnia. Ha ő belép egy szobába vagy istállóba, vagy akárhová, ami az ő felügyelete alá tartozik, ő azonnal észreveszi, ami hiányzik, ami más helyen van, mint ahová kell tenni. Ezek a felszíni rendszerezések töltik ki legnemesebb pillanatait, mert ezek legalább senkinek sem ártanak.

Most is, míg az emberek őrjöngenek az izgatottságtól, ő a legnagyobb nyugalommal gondolkozik, hogy van egy vékony fiatal pap, az vállalta, hogy bejár a börtönbe a rabokat gyóntatni. Ezt fogja felkérni arra, hogy adjon be Veszelka Péternek egy kis zacskót, amiben benne lesz egy olvasó. Az olvasót meg is mutatja a papnak. Rózsafüzért fog adni. De az olvasó alatt lesz egy kis orcatörlő kendő, abba bele lesz rakva harminc forint schein-bankókban. Péternek arra van szüksége, hogy egyforintos, meg még kisebb pénze legyen, hogy az őrökkel dolgozni tudjon. Olyan szépen végiggondolta, hogy milyen kendőt fog kiválasztani a szökrényből, ami ne legyen se nagyon új, se nagyon rongyos. Szentelt zsebkendőnek köll annak lenni, amiben a szentölt gyertyát tartották. Mert arra köll, hogy avval megtörülhesse a rab a verejtékét, mikor vesztőre viszik.

A káplán nem fog ebben ellentmondani. Az egy nagyon együgyű ember, az az Erme páter, az sömmit nem fog kételkedni abban, amit ő mond nekie.

Csak azt nem tudta semmiképpen megállapítani, hogy csíkos szövésű legyen-e a zacskó, amiben ezeket küldi Veszelkának, vagy varrott.

Ugyanis ennek is jelentősége van babonaság szempontjából, s attól tart, hogy ha Erme páter valamit ért ehhez a tudományhoz, akkor rá fog jönni valamire.

Tehát lehet annak mosolyogni, aki közben ilyen gondolatokkal van elfoglalva.

Azon már egyáltalán nem is kell gondolkozni, hogy akikér dolgozik, mit érnek. Megérik-e a fáradságot. Veszelka Péter igen megbízható ember, aki állandóan ki fogja szolgálni, s biztosítja a kiváló mellékjövedelmet. Az ő fizetése mint városi hivatalnoké egy hónapra összesen harminc forint. Tehát a tizenhárom marháért kapott kétezer forint körülbelül hétesztendei fizetésének felel meg. És ami fontos, nem kell semmi meglevőhöz folyamodni, erre a dologra készen van a pénz.

Hát arról nem lehet szó, de nem is kívánják ezek az istenadták, hogy osztozzon velük. Örüljenek és örülnek is, ha kibújnak a hálóból, amibe beleestek. Tehát sem Veszelka nem kap részt, sem Topogó. Sem az az ember, aki a szabadkai vásáron eladta a marhákat. Egyáltalán senki.

Közben végignézte azokat, akikre építi tervét.

Kulacsos Nagy Mihály fogja szabadon bocsátását elintézni. Kulacsos Nagy Mihály tehát a testvérbátyja, az édesapja, a szerelmese most őneki. Ha ránéz, úgy mosolyog rá, mint a zavarban levő kislány a babájára. Igaz, Kulacsos Nagy Mihály őtet nem szereti, gyanúsnak is tartja, de ez nem baj, az emberek rá szoktak jönni, hogy tévednek koronként. És Kulacsos Nagy Mihálynak nincs pénze. Nem olyan ember, aki pénzt tud szörözni. Olyan, aki a pénzt el tudja költeni.

Azt kell szépen kisimítani, hogy a betyárok möglepték akkor éccaka Veszelkáékat. Enni akartak, dalolni, inni, táncolni. Ezt elhiheti Kulacsos Nagy Mihály is. A betyároknak elég unalmas az életük, fiatalok is, fel szokták keresni az olyan tanyákat, ahol fiatal lány találtatik. Nem is kell annak a lánynak szépnek sem lenni, ahogy Veszelka Juliska sem szép, hektikásnak látszik, de fiatal és lány. Ez hozzátartozik a betyáréletmódhoz, amit Bujkó Gyuri pontosan és rendszeresen ismer, hiszen erre megvan minden oka. Mikor ő a régi Dancsó János bandájában szolgált, volt elég alkalma, hogy kitűnően megismerje a betyáréletet. Dancsó Jánost felakasztották, ő pedig Szeged város szenátora.

Nem, Veszelkát, ha lehet, meg kell menteni, mert egészen neki való ember.

Már az a vörös ember, aki nem akarja mögmondani a nevét, az nem olyan príma. Az olyan becsületes, hogy csak betyárnak való. A betyár pedig felkötni való. Tehát ezt is elébb-utóbb fel fogják kötni.

Betyárnak megfelel, mert nem olyan lapos fejű, mint azok a törvényes parasztok, akik mást se tudnak, csak a mezei munkát végezni, télen, nyáron. De nem is bandavezetőnek való, annál kevesebb benne a nesz. Tamburás. Citerás. Most is folyton citerál a raboknak. Azt is ő csinálta ki, hogy visszakapja a citeráját. Nem lehet tudni, hátha kiszabadul, s még valahol visszaszolgálja.

Veszelka más. Most, hogy a város első haragjában úgy határozott, hogy Veszelkától elveszi a földet és más jobbágynak adja, ez nagy gond Bujkó Gyurinak. Ez nem jó. Ki jön a helyére. Pályázó mindig van, de hát sok értéktelen ember van a világon. Veszelkának vissza kell kapnia a tanyáját. Már a jószágait nem, de ahelyett kaphat másat. A tanya nagyon jó helyen van. Az alsótanya középtáján. Mórahalom, jól eltakarva s nem túl közel, nem túl messze. Most is a perzekútorok még ott tudták csípni a hajnali betyárokat.

Így eljárt az esze; míg a többiek tomboltak és ordítottak.

Ő csak ült, és mosolygott, és sorra eltűnődött minden legkisebb részleten.

– Hát te mit vigyorogsz, te főkutya – mondta neki Kulacsos Nagy Mihály.

Erre a megszólításra Bujkó Gyuri még jobban mosolygott, az arca éle még púposabb lett, és zavaros színű szemei melegen nevettek, ahogy a kisgyerek örül a pofonnak.

Ha Kulacsos Nagy Mihály ilyen szavakkal szól rá, az neki a legnagyobb megtiszteltetés. Becézés. Simogatás. Alkalom arra, hogy a közelébe férkőzzék.

– Főfiskális uram, a halasi szőlőkön leltem egy olyan pincét, annak a bora a legjobb. Majd én be fogom hozatni Kibir ángyónak. Éppen megy is Halasra holnap, vagy talán ha még holnap a lovak nem szabadok, holnapután egy városi szekér birkabőrökkel, az el is fogja hozni. Nagyon jó bor.

Kulacsos Nagy Mihály kénytelen volt elnevetni magát. Most, mikor mindenki tele van politikai izgalommal, ez a Bujkó Gyuri a borról beszél.

Nem is bolondság, mert ebben a nagy installációban minden valamirevaló bort mögittak már Szegeden.

No, hogy bőg most is az utcán a tömeg. Szegény asszonyok, lesz nekik dolguk az urukkal, míg feljózanítják őket.

A casino

A casinóban még éjfél után is együtt voltak az úri renden levők.

De mindenki Rózsa Sándorról beszélt, azon mulatott. Különösen az idegenek s a külföldiek főleg, akik ilyet nem is hallanak odahaza.

Hol van ma már rablóromantika. Az Abbruzzókban, ott még van. Rinaldo Rinaldini. Mindenki jobban ismeri ezt a regényt, mint az írója, Vulpius úr sógorának, néhai Goethe János Farkasnak a műveit, amikről csak beszélnek, de nem olvassa senki, csak olvastatják a tanítványokkal.

Persze, a bennszülött urak nem örülnek ennek a kétes nevezetességnek, inkább vakaróznak, úgy tesznek, mintha rühöt kaptak volna.

A főispán-adminisztrátor királybiztos, aki Bécsben Vortänzer volt és kedvelt adomázó, kijelentette, hogy a közbiztonság helyreállítása lesz az első feladata, de a betyárhistóriáknak minden legkisebb részletét meg akarta hallani. Különösen azt szerette volna, ha ezek a prűd szegediek nem takargatják s nem tagadják azt a perzekútorhistóriát s részletesen elmondják, hogy mi történt a kovácsműhely mellett a perzekútor Rácz Pali meg a szép bauernő között, s hogy a betyár miképpen operált, késsel, bicskával vagy foggal, mert ő hallotta, hogy ezek a pásztorok foggal szokták a bárányhímeket megmetszeni.

Már mindenki nagyon jó kedvű volt, de leginkább az adminisztrátor, aki kerek arcú, vidám, kissé élvezetekben elnyűtt diplomata volt, s különösen boldog volt, hogy az ő installációja annyival jobban sikerült, mint másoké. Itt semmi renitencia nem esett, s az egész várost boldoggá tette avval a borszállítmánnyal, amit Mágocspusztáról kapott Károlyiéktól. Mindenesetre egy nagy hordót kell a fiatal Richard grófnak szerezni, aki maga is kimondhatatlan boldog, hogy ebben a szegedi kirándulásban belépett a magasabb politikai mezőnyökre.

– Elmene tán eszetek – mondta egy fiatal erdélyi mágnás –, értsünk szót, jámbor emberek, nem tudtok tik a parasztokkal mint bánjatok. Atyám volt főmester ebben. Lám. Volt, hogy építtetett, s volt, hogy javéttatott. Mind csak parasztokkal. De ő nagyon értvén velek bánni, igen meg tudta abriktolni a deget. Csináltatja vala a kastély tetejét, felkiált a zsindelyező parasztnak: te, ne úgy sendelyezz, vagy lelőlek onnan. S mondja a paraszt: azt szeresse látni… No… S még hogy azt szeresse látni. Könnyen… Atyám bé s puskát ki… Jössz le?… Nem jön le. Jó. Nem jössz le… S mingyár lejössz… Rá a puskát s lelőtte… S jött le a paraszt… Hát így.

Az urak rettentően nevettek a furcsa erdélyi beszédmódon. Nem bírtak magukhoz térni, mert a medveforma fiatal báró oly flegmatikusan mondta el, hogy még csak meg se mosolyodott az arca.

– Mi lött belőle?

– Semmi.

Ezen még jobban nevettek.

– S mi lett volna. S hát nem mondá atyám: jössz le?

Vállat rántott, s tovább szíjta pipáját.

Szolgák hordták körül, parasztok, hajdúk arany- és ezüstzsinóros dolmányokban az italoskancsókat. Ők is hallották a bárót, ők is nevettek, de csak csendesen és félre, mert nem illett, hogy beleröhögjenek a nagyurak kacagásába. Egy se gondolt tovább semmit, csak azon nevettek, hogy az erdélyi báró milyen flegmán tudja elmondani: hát s hát le.

Egy páter szólalt meg csöndesen a hajdúkra nézve.

– Nem is álmodják ezek a legények, hogy tulajdonképpen ők itt a vendéglátó urak. Ők az adófizető jobbágyok fiai, az ő apjuk adja itt minden csepp bornak az árát. De még a többit is. Még a csizmát is a lábukon, az arany rojtot, a drága pomádét a hajukon, egyszóval mindent, ami az urakon, meg ami bennük van. Mert az urak úgy ahogy vannak, mind csak a jobbágyokbúl élnek.

– Na jó – felelt rá egy táblabíró –, senki se csinálja maga a csizmáját. Valahonnan kell venni rá a pénzt.

Egy másik úr azt mondja:

– Senki se issza maga tejét. Akkor a tehén az anyám?

A fiatal, karcsú, magas, szőke páter szelíden mosolygott.

– Az igaz, barátom, de azért legalább ennek a lakomának a költségét nem kellene kivetni rendkívüli adónak a pórokra. A megyei együttlétre valót összeadhatnák maguk a résztvevők.

– Nem volna jó, mert sokba kerülne, meg osztán megrontaná a magyar alkotmányt… Nem lehet ezen segíteni… Nálunk az úgy van, hogy mi nem is tudunk mással élni, csak amit a jobbágyok adnak nekünk.

– Berzsenyi mondja, hogy utálja megenni a kalácsot, amit aszott pórja verejtékével sütnek neki olyan puhára.

– Beteg ember is akkor az. A kalács, kalács. A paraszt meg paraszt.

A páterka nem akart vitatkozni, mosolygott.

A másik úr is mosolygott.

– Nézd csak, kedveském, hogy örülnek ezek is, hogy az urak lakomáján részt vehetnek. Hogy itt vannak. Hiszen ők is megtöltik bendőjüket borral, pecsenyével. Nem kell bántani az úristent, ha ő kifürkészhetetlen bölcsességében így rendelte, hogy uraknak is kell lenni, ne tiltakozzunk ellene.

És ránevetett.

Egy német tiszt lépett hozzájuk:

– Furcsa világ itt Európa közepén – mondta németül –, hogy ebben a városban tíz ember sincs, akivel emberi nyelven lehetne beszélni.

– Persze önnek egy emberi nyelv volna – szólt a pozsonyi jurátus –, a német.

– Na ja, freilich. És én sok garnizont megfeküdtem már, de még ilyen várost nem láttam, ahol senki sem beszél németül. Mintha nem is Magyarországban volna ez a város.

– Van még egypár ilyen város pedig – nevetett egy kis gömbölyű szegedi úr, aki értett ugyan valamit németül, de nem mert megszólalni azon a nyelven. – Debrecen is, meg Kecskemét, Nagykőrös.

– Hódmezővásárhely. Ez a mi Salzburgunk.

– Warum Salzburg?

– Hát Salzburgnak a kellős közepén van egy nagy hegy várral, Hódmezővásárhelynek a közepén pedig van egy nagy tó tele békával.

Nevettek. Még akkor megvolt a Hód tava. Ma már csak esős időben van meg.

– Őfelsége közvetlen környezetében még azt a mágnást is megvetik – mondta az adminisztrátor fesztelenül –, aki tud magyarul.

Mindenki elhallgatott. Ily nagy úrral sem vitatkozni nem lehet, sem bölcselkedni előtte nem érdemes.

– Őfelségének egy szent cél lebeg szeme előtt evvel az országgal: germanizálni, germanizálni, germanizálni.

Az ottmaradottak elnémultak és szétoszlottak. Féltek, hogy valami megjegyzés ki ne bújjon a szájukon.

– Másképp a kézcsókoló zászlósokkal, főpapokkal és főispánokkal egy nap alatt megszavaztatná a magyar nyelv jogait.

Ezt egy fehér hajú agg pap mondta, kegyesrendi atya és szeged-városi plébános.

Kedves törött arcú emberke volt, nagy orra volt és vékony szája és oly bátran beszélt, mint egy jó magyar ember.

– Már főtisztelendőséged lerakta magas kitüntetéseit?

– Igen. Már hazavittem: jól elzártam őket. Civilben vagyok itt. Ez sem volna szabad. De a breviáriummal Richelieu módjára végezvén…

– Hogy?

– Naponta két óráig kell a breviárt olvasni. Richelieu éjfél előtt egy órát, éjfél után egy órát olvasott, ezzel kétnapi kötelezettséget teljesített.

Nevettek, de az öregúr megüttette őket.

– Nem nevetségből mondom. Factum.

– Milyen jogokra gondol, méltóságos uram? Milyen jogai lennének a magyar nyelvnek?

– Nohát, istenem – mondta a plébános –, egy államban, ahol több nyelv van, kell lennie egy diplomatikus nyelvnek, ez pedig egy országban sem lehet más, csak a többségnek, az országalapítónak a nyelve. Nálunk latin a diplomatikus nyelv. Latinul pedig csak a szakemberek tudnak.

– Vagy azok se.

– Mindenesetre csak az iskolában lehet elsajátítani, mégis egészen csodálatos és érthetetlen, hogy az államnyelv a latin… Holott egyáltalán senki sincs, aki csecstől elválasztva az édesanyjától, csak egy latin szót is tanult volna…

– Még negyven évvel ezelőtt, mikor Ferenc császár trónra lépett, mindenki tudott magyarul.

– Kivéve a főrendeket – mondta mosolyogva a plébános.

– Igen. Azóta az osztrák komornyikok elhitették a magyar urakkal, hogy a magyar nyelv egy műveletlen, durva, nevetséges idióma. A főurak ma már még az udvarukból is száműzték. Még a környezetüknek is németül kell gagyogni.

– Őfelsége a császár sohasem tiltotta el a magyar nyelvet – mondta egy agg úr, akinek még most is copf volt a nyakán.

– Őfelsége nem tiltotta el se a grófoknak, se a báróknak, csak nem beszélt velük soha másképp, csak németül, és ez elég ezeknek a korcs magyaroknak az elnémetesítésére.

Parázs hangulat keletkezett. Mindenki naivul és hevesen mondta ki, amit gondolt, de azonnal rájött, hogy kár volt. Ezekben a napokban minden szónak foga volt. Ki tudja, egypár nap múlva nem jelentik-e Metternich hercegnek Bécsben.

– A magyarnak a majom természetéből elég jutott – mondta keményen Máriássy Béla, Gömörből, vendég –, a falusi nemesek, hogy művelteknek lássák őket, meg hogy a főurak a vadászatokon eltűrjék őket meg hogy a tiszt urak a feleségükkel cicázhassanak, a lányuk fejét elcsavarhassák, megtanultak németül.

– Műveltség ez, domine spectabilis.

– Igen, ez a műveltség különösen a felföldön nagyon elterjedt. Negyven év óta Sáros, Szepes, Árva, Turóc, Liptó, Trencsény Nyitra, Mosony, délen pedig Temes, Torontál, Krassó nagyon hátat fordítottak a magyarságnak…

– Nohát, istenem, akkor nincs is több igaz magyar, csak a kálomisták, mert azok képtelenek más nyelvet megtanulni, mint amit addig tanítottak meg nekik, amíg az értelmük ki nem nyílt.

Máriássy nyelt egyet, de meggondolta, hogy Szegeden van, diplomatikusan így folytatta:

– Az evangélikus asszonyságok, éppen úgy, mint az előkelő katolikus úrnők kizárólag csak németül társalognak.

Evvel meghajtotta magát és továbbsétált, mert nem akart senkit megsérteni, hiszen tudta, hogy Szegeden még ebben az időben református magyarnak vagy protestánsnak nem volt szabad házat, telket bírnia. Már zsidó volt kettő is, akinek megengedte a város, de „eretnek”-nek még nem. Még a vásárhelyi kálomista iparos is csak vásárra jöhetett be. Éccakára el kellett távoznia. Semmiféle üzletet más vallásúnak meg nem engedett a városi törvény. A két zsidón kívül.

– Hova megfan spectábilis?

Máriássy visszanézett rájuk:

– Úri körökben legszebb divat ma, hogy magyarul rosszul beszéljenek. Ellenben legnagyobb szégyen, ha egy der die das eltéveszti a kaput.

Evvel minden köszönés nélkül továbbment.

A fiatal páter Erme utána sietett, karjába karolt. Ellenben a pozsonyi vendég kedvetlenül mondta németül:

– Ez a Máriássy nem fér a bőrébe – Magyarul tette hozzá: – Megfan néki o motyor nelffel az ő pajot…

Máriássy azt mondta Erme páternek:

– Vigyél innen valahova, mert megdühödök. Nem akarok eleven szenet gyűjteni a fejemre.

– Akarsz jó rántott halat?

– Nem akarok én, elég szálka van már bennem.

– Persze te felvidéki magyar vagy, a gömöriek nem halásznemzetség.

Hármasban

Ahogy beléptek a Tisza-parti csárdába, a bent ülők megrettentek, elhallgattak, lassan felállottak, és sompolyogva mentek ki a házból, ahogy a nagy vad elől az apró vadak örülnek, ha elmenekülhetnek, mielőtt beléjük falna.

Csak a szaguk maradt ott, de hát ebben az urak se voltak valami finnyásak még ebben az időben. Katonák voltak mind, hozzá voltak szokva az áporodott szagokhoz. Leültek azért az üresen maradt asztalhoz, és semmit se csodálkoztak a futáson: kijárt nekik.

– Tudod ki az a savóképű pozsonyi konziliárius? – mondta Máriássy. – Az egy pozsonyi bak. Az apja tábornok volt, de akkor házasodott, mikor már kvietált. Az anyja bárónő, de semmije sincs. Abból élnek, hogy mint özvegy, valami kis penziót kap a császár udvari kasszájából. Hát ez a taknyos gróf nézi le a magyar nyelvet. Nem akarom megmondani, de olyan neve van apai-anyai ágon, hogy Bendeguz apánk megirigyelné. Egyetlen vágya, hogy egy osztrák főnemesi lányt megszédítsen s elvehesse. Magyar mágnáskisasszonyt nem kap, mert itt jól tudják, mit ér. Már pénzben mit ér. Középnemes kisasszony nem kell neki, annak csak középszerű birtoka van, azért nem érdemes magyarul kotyogni.

Erme páter és a másik fiatalember, aki nem volt más, mint Szeged város hites matematikusa, elborulva hallgatták. Keseregtek szívük szerint. Mert a magyar olyan, hogy szereti magát kikeseregni. Kesergés kell neki, nem a tett. Ha kedvére kisírhatja, kikáromkodhatja magát a magyar, akkor már akár el is engedi, hogy történjen valami. Mit is csinálna tovább, ha nem volna elég dühöngenivalója.

– Mind ilyen – folytatta a táblabíró. – Tik nem láttok benne semmit, csak az eleganciát. Ahhoz értenek, simák, és a nőknek tudnak udvarolni. Tudnak táncolni, lovagolni, tudnak németül s franciául, alázatosak a fejedelem és a miniszterei előtt. Ezek mind Metternich ebei.

– Mitőlünk Metternich nagyon messze van – mondta Erme páter, de Máriássy belevágott:

– Messze van? Éppen annyira van, mint a ti Rózsa Sándorotok.

A másik két úr felnevetett.

– Nem is nevetni való. Rózsa Sándor kint van a pusztán, Metternich meg Bécsben. De Szegeden ma mindenki retteg, hogy Rózsa Sándor elköti odakint a lovát, ökrét és nem is veszi észre, hogy azalatt Metternich belenyúl a ládájába és a műhelyébe, és kiszedte belőle a pénzt. No? nincs igazam?… Az országgyűléssel megszavaztatta az adót. Megszavazták papírban, és ő behajtja ezüstben!

– Igaz.

Keserűen nevettek.

– Száz forint helyett fizetni kell kétszázötvenet. A szegény paraszt, aki a földje után az egy forintot nem bírta kinyögni, most két forint ötvenet kell hogy fizessen. Mi ehhez képest Rózsa Sándor? Aki harmincezer szegedi közül legfeljebb háromnak-négynek tesz kárt.

– Azért mégiscsak más. Metternich nem magának szödi a pénzt, hanem a hadseregre meg az állam szükségleteire.

– Hadsereg. Mire az a hadsereg? Hol van a háború?… A hadsereg arra kell, hogy a kaszárnyák állandóan fenyegessék a népet és visszatartsák a butaságban. Ezeket védelmezi, az ő kopóit és csaholóit, a mágnásokat. Akikben nemcsak hazafiság nincsen, hanem okosság sincs. Bethlen Gábor azt mondta: a fejedelem vagyona nem a kincstárban van, hanem a jobbágyok kamaráiban. Isten ments, hogy valaha versenyre kelljen kelni a nyugatiakkal. Mert hogy álljon meg a magyar paraszt a két kis sovány ökrével a nyugati gazdaság roppant tudományával szemben? Tudjátok, hogy nálunk három-négy szemet hoz egy köblös föld? ugyanakkor odaát, már ahol ilyen föld van, az meghozza a hét-nyolc és tíz szemet is? De Metternich evvel semmit sem törődik, ő csak arra vigyáz, hogy az ő palotája a Hietzingben gazdag és fényes maradjon, most már harmadszor házasodik, szebbnél szebb nőket vesz feleségül. Az ő barátja Gentz alkancellár; ha egy szép színészné jön Bécsbe, rögtön utána veti magát. Most éppen Elsler Fánit cicerézi. Igen, ezek azt hiszik, semmit se kell tenni, csak megakasztani a világ szekerének a kerekét, s akkor örökre itt marad nekik Lajos királynak, a napkirálynak csillogó bujasága. Ott a nemesek és polgárok szerencsésnek tartották magukat, ha a buja király fölemelte a feleségüket az ágyasi rangra. Hogyne, a király a kegyencnőket gazdagon jutalmazta, még a legtávolabbi rokonaikat is az állam pénzébe fürdette. Az a király, aki Metternichnek az ideálja, félistennek képzelte magát, udvarát roppant fénnyel árasztotta el, a nemesség udvarlását megkövetelte, a főurak reggel, az ágyánál állottak és lesték a lába szárán ha megláthatnák a szőröket. Igen, ott kellett nekik segédkezni az öltözésnél, s a legmagasabb rang az volt, aki a lábravalóját adta rá. A francia király bujasága tömérdek milliókat emésztett fel. A király példáját követte a nemesség és a főpapság. Párizs szabályozta az európai divatot, még ma is látunk Szegeden hajporos öreg urat, aki azt hitte, ha a parókát felteszi, akkor már a feslettség templomában van, Párizsban. A nemes nagyuraknak is volt egy törvényes feleségük, mert ezt a családi név fenntartása miatt kikerülni nem lehetett, de ezenkívül mind tartott egy csomó minden rangú szeretőt. Szép világ… XIV. Lajos rendkívül elbizakodott ember volt, szerette a hódolatot és a tábornokai által szerzett babérokat. De utána még továbbmentek az urak. Az Orléans-i herceg a szemtelenséget meztelenül gyakorolta, ez már a nőkben nem is válogatott, XV. Lajos már a gyermeklányokat zabálta, az úrnők az inasaikat. XVI. Lajos már egy bukott országot vett át. Se pénz, se hitel, egy jó erkölcsű, buta ember volt, a mi Mária Teréziánk lányát vette el, hát itt már csak a fényűzés uralkodott és az adósság. Erre jött a francia forradalom, s ezt a forradalmat akarja most Metternich meg nem történtnek venni. Visszatolni az óramutatót a forradalom előtti időkre?… És most egy olyan királyunk van, aki becsületes, de gyenge, a gyermek is játszhatik vele…

Maguk elé hajtott fővel hallgattak az urak.

– Most mondjátok meg nekem, ki a nagyobb bűnös?…

Hallgattak.

– Ha igaz, hogy a nagy tolvajok szabadon élnek, a kicsiket pedig felakasztják, akkor ezt a Rózsa Sándort igen hamar fel fogják kötni.

Nevettek.

Máriássy Béla gömöri táblabíró friss bort töltött a poharakba, aztán újra kezdte a magyar kesergőt:

– Száz év alatt nem hozzuk be, amit Ferenc császár alatt vesztettünk – dörmögte ivás után. Kezébe hajtotta a fejét. Mintha egyedül rá tartoznának a dolgok, s bele kellene bolondulnia, hogy nincs módja rá, hogy változtasson rajtuk.

Körülnézett:

– Zárjátok be az ajtót, ki ne hallatsszon egy szó se, most elmondok valamit.

Szó szerint vették, bezárták az ajtót, ő pedig mesélt:

– Tik itt boldog világban éltek, mert a városokban nincs oly élesen felállítva a kormány célzata, mint a nemesi megyékben… Csak azt hogy mondjam el nektek, hogy Lónyay mit csinált Zemplénben? Első alispán volt valamikor s elfogadta, hogy visszajön Zemplénbe, és mint adminisztrátor rendet csinál. December 15-re volt összehíjva a gyűlés. Ki volt rendelve gróf Gorzakowszky vezérőrnagy parancsnoksága alatt egy zászlóalj báró Geppert-beli gyalogos- és egy huszárdivízió. A gyűlésen ötszázan jelentek meg. Lónyay, ahogy belép a terembe, felbontja a királyi rezolúciót, abban a felség szigorúan megdorgálja a rendeket, hogy megérdemelnék, ha felségsértési pert indítanának valamennyiük ellen. Akkor széttépi a vármegye utolsó jegyzőkönyvét, és a gyűlést feloszlatja.

– Osztán mi lött? Lőttek?

– A rendek a legnagyobb nyugalommal, zajongás nélkül tűrték az erőszakoskodást… Ahogy szétoszlanak, Lónyay maga elé rendeli a tisztviselőket, közli velük a felség parancsolatát, és utasította Gorzakowszkyt, hogy csapataival vonuljon a megyeháza elé és az összes tisztviselőt, mind a huszonnégyet tartóztassa le… Huszonnégy óra hosszáig huszonnégy külön szobában tartják őket étlen-szomjan fogságban. Hogy egymással ne érintkezhessenek.

– És huszonnégy óra múlva?

– Mit tehetnek a tisztviselők? Az alispán vezetése alatt engedtek az erőszaknak, és az újoncozást december 27-én, karácsony napja után való nap megkezdik.

Néma csönd volt. A hazafiak mély keserűséggel hajolnak össze. Nagyokat sóhajtanak.

– Nógrádban még szigorúbban ment. Báró Wenckheim Józsefet nevezte ki a felség királyi biztosnak. Meghagyta neki, hogy hajtsa végre az adómegajánlást és az újoncozást. Itt is megtagadta a megye mind a kettőt. 28-ára volt kitűzve a királyi-biztos közgyűlése, erre a megye Balassagyarmaton, 25-én, előző közgyűlést tartott és ott fulmiáns feleletet adott a leiratra. Másnap este érkezik a királyi biztos, Wenckheim. Elámul, ahogy az alispán átadja neki a jegyzőkönyvet. Ragaszkodik hozzá, hogy az ő elnöklete alatt tartsák meg a 28-ára együvé hívott közgyűlést, hogy a királyi leiratot felolvashassa. Az alispán előre megmondta neki, hogy baj lesz. A felizgatott tömegért nem áll jót.

Feszülten figyeltek.

– Nem mer elmenni a gyűlésre. Meghagyja, hogy az alispán oszlassa fel. Az alispán megnyitja s felosztja s el. A nemesség utána rohan, s követelik, hogy folytassák a gyűlést. Nincs pecsétnyomó. Az alispán nem adja ki. Betörik az ajtót. Pecsétet nem lelik. A levéltárból vesznek ki egy régi pecsétet, s azzal pecsételik le az ellenjegyzőkönyvet, amiben tiltakoznak minden törvénytelenség ellen. A királyi biztos katonaságot küld rájuk, erre a gyűlés szétoszlik. Hogy másnap újra összegyűlnek.

Most jön a jó vicc.

Királyi biztos, Wenckheim másnap a két alispánt meg a négy szolgabírót, meg a többi tisztviselőt meghívja a lakására barátságos megbeszélésére. Nagy ebédet ad, az ajtókat katonákkal állatja el. Senki se hagyhatja el a fehér asztalt, egy tisztviselő se mehet be a közgyűlésbe. A megyeház ajtajába is katonaságot küld avval a ravasz paranccsal, hogy egyesek jöhetnek-mehetnek, de tömegesen nem.

Nem lehet közgyűlést tartani. A nemesség kijelenti, hogy hazamegy.

No, megörül a királyi biztos. A tisztviselőket estefele hazaereszti, ő is indul Bécsbe jelenteni, hogy milyen nagyszerűen rendet csinált.

De a nemesség nem ment haza, hanem a szomszéd községbe, Szügybe megy, ott tart közgyűlést óriási lelkesedés mellett, ide megjön az alispán is a pecséttel. Mindenki boldog, ujjong és éljenez.

Az ám, de Wenckheimnek is jelentik, mi történt Szügyben, hogy elsejére, két nap múlva, a vármegyeházára kitűzték a közgyűlést. Erre rögtön visszafordul, előhívatja az alispánt, követeli a pecsétet. Ő tűz ki új közgyűlést, a vármegyeházát körülvéteti katonasággal, és – ami még sehol se történt meg, ilyen brutális eljárás –: katonatisztek kíséretében megy be a gyűlésterembe. Három szolgabírót, akik megtagadták, hogy részt vegyenek ezen a törvénytelen gyűlésen, Horváthot, Srétert és Tihanyit, egy alezredessel kísérteti be a terembe.

A gyűlés tíz percig tart; felolvassa a rendeleteket, széttépi az előző jegyzőkönyveket, még azon a napon megkezdeti a toborzást és az adószedést: ezüstben!

Most jön a nagyszerű: az adószedők megtagadják az adókönyvek kiállítását. Erre a királyi biztos őméltósága katonákat küld az adótisztek lakására, akiket addig kell nekik traktálni, míg el nem végzik a munkát. De azért a végén kénytelen ő maga írni be saját kezűleg az egyes községekre kivetett adót.

Őfelsége legfelsőbb kéziratban báró Wenckheimnek és a katonaság parancsnokának, báró Taxis vezérőrnagynak megelégedését fejezte ki sikeres tevékenységükért. Egyúttal utasította a királyi biztost, hogy terjessze fel azoknak a nevét, akik kezére játszottak, hogy illő kitüntetésben részesíthesse őket. Valamint azokat is, akik ellenállottak: hogy ezeket örök időkre kizárathassa a megyei tisztségekből.

Erme páter, aki nem volt eléggé tisztában a politikai eseményekkel, megkérdezte:

– És mik voltak a felség kívánságai, hogy ily hazafias felháborodást okoztak?

– Hallatlan dolgok. Főtisztelendőséged még ezt sem tudja… Először is Metternich ezüstadója… Hova jutunk, ha jobbágyainkat a kincstár így megkopasztja?… És a másik: az újoncozás. Hogy nem a megye újoncoz, hanem a hadsereg toboroz! Fejről fejre sorozzák az újoncokat… Hol a vármegye jussa? Ha itt katonabiztosok jönnek, azok ki fogják válogatni a jobbágyainknak a javát!… Hogy lehet gazdálkodni akkor?…

A páter mélyen meg volt illetődve. Valamit nem értett.

– De, édes barátom – szólt és nézett bizalommal –, a hadiadó csak kétharmadrésze az egyházi adónak… Nem lehetne-é a házi adót csökkenteni? Mert a hazának épsége és fenntartása szükségesebb, vélem, mint a vármegyeházának pompája mög a hajdúk ruhájának sinórozása?

– Pap nem ért a politikához – legyintett komoran a táblabíró. – A magyar nemzet meghal, ha fegyverrel szerzett ősi jussából csak egy jottát is enged.

– Azt mondtátok imént, őfelsége ellen is az a vád: hogy egy igét is nem akar engedni, mert ahogy törvény mondja: „a századok alatt megerősített államrendszer összeomlana”.

– Úgy van.

– De akkor ebben az országban örökös időkre azok az állapotok maradnak, amikben most élünk?… Hiszen szegények vagyunk, nyomorultak, se iparunk nincs, sem gazdaságunk nem versenyezhet a külfölddel, sem tudományban, művészetekben… Pedig íme nagy íróink jelentkeznek, Vörösmarty, Berzsenyi, Wesselényi, Széchenyi…

Értelmetlenül néztek egymásra. Egyszerre mintha óriási szakadékok tárultak volna fel köztük, s a szakadék rohamosan nyílik szét…

– Nem értik már a magyart Szegeden! Szeged nem igaz hazafiakat terem! Még Dugonics uram, rác létére tüzes hazafi volt, mindig csizmában járt a reverenda alatt. De már itt semmi nincs, csak Rózsa Sándorok.

A pap lehajtotta fejét:

– Barátaim, távol lögyön, hogy én Rúzsa Sándort védjem. De ez a betyár, ki sem írni, sem olvasni nem tud, még eddig: a szögényöknek pártfogója… Mintsem a ti harcotok: az urak és parancsolók érdekét védi.

A táblabíró megdöbbenve nézett a papra.

A pap csöndesen szólt:

– Én vagyok a börtönbeli rabok gyóntatója. Bizony mondom néktek, hogy azokban a szomorú, elesett bűnösökben, a lélek ép és sokszor hófehér. Igazán, csak a testi nyomorúság és a lelki sérelem sodorja őket a mélységbe, az örvénybe, a veszödelömbe.

– Na igen – mondta a gömöri táblabíró –, az országgyűlési ifjak is így beszélnek most.

– Én olvasom az Országgyűlési Tudósításokat! Minden sorát szívemre vettem.

– Jogegyenlőség. Szép, nagyon szép, de az a baj, hogy akárhogy forgatjuk, a jogegyenlőséggel vele jár a földosztás. Annyi föld pedig nincs is, amennyi ember. Hogy lesz akkor? A nemesség ragaszkodik a magyar szabadság erős várához, a megyéhez. A magyarság gyökere a nemesség. A nemesség bukása a magyarság bukása lenne. Én Kossuthot ismerem, senki se tiszteli jobban a vármegyét, mint ő; ősi család ivadéka maga is; elismeréssel viseltetik a nemesség iránt…

– A népet nem akarja lázasztani, csak felemelni a nemességhez!

Hallgattak. Maguk elé néztek.

– Hát erre még aludni kell. Ha Oroszországban megszüntetnék a jobbágyságot, negyven év múlva megszűnne a cárizmus. Két nemzedék alatt a muzsik megnőne a cárig…

– Kossuthban bíztok-e? – kérdezte a páter.

– Kossuth, ha pénzt akarna keresni, roppant pénzt kereshetne, de szegénységben él… Főúri családot alapíthatna, semmit se kell tennie, csak befogni a száját… 1791-ben volt egy ítélőmester, aki egy sem szó kihagyásáért harmincezer holdat kapott… Gyermekei, gyermekeinek gyermekei mindörökre boldogok lettek… gróf Erdődy kancellár egy paraszt fűtőgyereket kitanítatott, nemessé tette, alkincstárnokká lett és egy nagy uradalom urává, és ezt az urat gróf Széchenyi nem kicsinyli… és Kossuth szegényen él.

– Minden sorát olvasom – szólt a főmatematikus –, soha egy szót nem ír a társadalmi rend, a birtok, a monarchia ellen…

– No, nem is lehet – mosolygott a páter –, a háta mögött áll a cenzúra…

Így beszélgettek, de hát ki győzné mind leírni, amit ebben az időben három lelkes fiatalember összebeszél.

– Rózsa Sándor és Metternich! – mondta a táblabíró… – És Kossuth Lajos?

– Kossuth Lajos és a mi urunk a Jézus Krisztus.

A táblabíró megingatta a fejét.

– Kossuth Lajos nem fogja magát felakasztani. Arra nincs hajlandósága.

– Csak fölszabadítsa a jobbágyokat – szólt a páter. – Akkor örökké éljen.

Bojtorján

Juliska már álmában érezte, hogy a szíve édesen zsibog, valami kimondhatatlan jóságot érzett, meleget, remegőt és édességet. Akkor felnyitotta a szemét, boldog lett, hogy még akkor is hallja a fülemile csattogását.

– Itt van – suttogta magában.

De mindjárt megijedt érte.

Ki nem mehet: az ajtó előtt két perzekútor alszik, akiket azért ültettek ide, hogy ha a fiú jön, elcsípjék.

Rettenetes ijedelemmel gondolta el, hogy kellene értesíteni.

Akkor csak elhallgatott a fülemile.

Igen, mert a fülemile hangját nemcsak az hallja, akinek szól, hanem mindenki, akinek füle vagyon a hallásra, hallja.

Meghallotta azért a szomszédasszony is, a termetes Perzsi néni, de mingyárt is tudta, ahogy hallgatta, miféle fülemile az, amelyik még most is beszél, mikor már túl vagyunk az aratás dandárján. Fog ez még szüretkor is beszélgetni, mondta magában, azzal felkötötte inge elé a kötényét, fejére is kendőt tett, s alatta eligazítgatta a haját, s ment a fülemilét möglesni.

Meg is találta, de nem a bokorban, hanem egész testi mivoltában a garádján.

Ott guggolt a legény, és a nyelve alá tett levéllel csattogtatta a fülemile vagy Isten tudja miféle madárnak a szerelmes füttyét. Perzsi néni csak egyszer látta a legényt, akkor a Csepegtetőben, de mingyárt kitalálta, ki ez a madár?

– Sándorkám – suttogta feléje –, édös gyerököm.

A legény visszakapta a fejét; akkor hallgatott el a fülemile.

– Kicsoda kend?

– Há mán nem ösmersz mög, szerelmetös magzatom? E’möntek a szögény katonák, nem is gyönnek haza többet.

(Vajon mit szólana ahhoz Metternichné asszony, ha az urát elfogták volna, s elvitték volna tizenhat esztendőre Nápolyba, de közlegénynek?)

A legény megösmerte a nénét.

– Mögszokta már magába? – kérdezte. Komolyan kérdezte, részvéttel, de Pörzse néne lehajtotta a fejét:

– Ki tudna magába élni, gyerököm? – szólt, bólintott. Ő tudta mért: elment embörének legjobb barátja, Savanyú Jóska költözött be hozzá, de nem az a baj, hanem az, hogy ez nem olyan, mint a jó elvitt embör volt, ezt neki köll kiszolgálni, ha azt akarja, hogy maradjon, mert ez, ha nincs ennivaló, feküdnivaló, mingyán azt veti: nem is maradok én itt.

De nem erről köll most beszélni:

– Elhallgattasd a madaradat – mondta suttogva és komolyan –, két talpas perzekútor van az eresz alatt komámasszonyéknál.

A legény megdöbbent.

– Bizony nem őtet kerülgetik. Még rája is csukták az ajtót, odabe hálnak a szögényök, űk meg az eresz alatt.

– Ammáriáját neki… – morgott a legény.

De jó, hogy nem ment be vaktában.

Perzsi néni összébb húzta magán a kisponyvát, amin nappal babot csépelt, most meg ruha helyett használja az inge fölött.

– Ne búsújj, semmi baja a lelkömnek. Semmi baja. Olyan szép, mint a rúzsa. Csak úgy cikrázik. Nagyon sirat tégöd. De ne féjj, nem mutassa, nem hozza rátok a veszödelmet. Anyja is vele van, de apját még nem akarják engedni a városrúl. De te csak lögyé nyugodalomba, semmi baja nem lösz annak se.

– Sír?

– Nem sír.

– Mér nem?

– Olyan. Nem tudod te, ki ez a lány? Ennek olyan szíve van, mint hét embörnek. Ezt mög nem röttentheti sémmi.

– Van-e önnivalójuk?

– Van, van. Te avval ne törődj, sömmit se köll neköd tönni, csak eetisztúuni errűüü a tájrúu. Innen-e… Eee fijam, eee. Legalább Dorozsmára… Mán ott nem fog Csongorád vármegye, se Szöged várossa ereje… Tudom én eztet, ütött embör vót az én kis emböröm is. Vót az mán háromszor is a városon a Gombár uram keze alatt… Hogy az én jó Istenöm nem vöszi figyelömbe ezt a Gombár Józsit, hogy ütet is mögtanítanák mán éccör a böcsületre… De csitt, odabe mozgást hallok, majd hónap mögmondom Juliskának az izenetödet.

– Még nem is szóltam sömmit.

– Mit kell ahho szólani, fogok én neki beszélni három nap, három éccaka, hogy mit izentél te neki.

– Csak maga ne beszéljen. Nevemet ki ne mondja – és a bojtorján szúrós gubóját szedegette a garádján.

Perzsi visszafordult, kezét rátette a karjára:

– Tudjuk. Mindönki tuggya. A te neved, fiam, a csitt! Szentül tartyuk, angyalom.

Hirtelen eszébe jutott minden bánata, keserűsége, megmarkolta azt a kemény férfikart és ráborult a saját keze fejére, s mint egy fejfán hangtalanul és nesztelenül elzokogta magát.

Aztán mintha ez is jólesett volna, még ez is kielégítette volna, suttyomban sebesen elsiklott a setétben, mert éjfél után a hold már lement a maga hajlékába, itt hagyta a fekete gyászfátyolt, amivel a szegényeket takarta be.

Mikor az asszony elment, Rózsa Sándor tovább is ott maradt. Újra fütyölni kezdett a fülemile hangján.

Juliska pedig odabent nem mert meg se moccanni, mert attól félt, hogy a kint alvók felneszelnek, ha a szalmában az ő félénk őzlába megzizzen.

Azt sem vette észre, hogy a legény átszökött a gyepün, bejött a kertbe, és óvakodva egyre jobban közeledett a házhoz, de felvont pisztollyal.

Végre egészen itt van.

Az eresz alatt fekszik a két perzekútor. Mindenik öleli a puskáját. Nézi, nézi. Kutya sehol sincs. Nem volt szabad a szegényeknek kutyát tartani, mert a hatóság nem engedte, hogy kutyával etessék meg, amit a földesúrnak kell beszolgáltatni, mert úgy tartották, hogy ami a jobbágyságnál van, az az utolsó morzsáig az övék, nekik pedig egyre megy, melyiknél van, amit egymástól lopnak. A lopó az ügyesebb, annál nől a vagyon, attúl lehet majd elszedni: csak el ne fogyjon. Márpedig a kutya is csak annyit eszik, mint az ember. Hát nem kell kutya.

Juliska az ablakban áll és néz ki, íme látja, hogy valaki jön a setétben, ott leselkedik. Majdnem felsikoltott.

Akkor nézi, mit akar. Megfagy a vére, csak nem akarja megölni a két perzekútort?

De nem hallani sömmit.

Az egyik puskát minden baj nélkül el tudta venni, de a másikot a másik perzekútor a markában tartotta, úgy aludt.

Ráhajolt a kezére és meleg leheletet huhukkolt rá. Ez elernyesztette az ujjakat, azok mögnyíltak, ki lehetett vönni belőle a fegyverét.

Most bojtorjánt vett elő. Az a ragadós virág, annak nem köll se cérna, se tű, odaragad az magátul is a ruhához.

Hát a legény rárakta a csomó bojtorjánt a lajbijukra, arra a helyre, ahol a gomb le volt vágva:

Akkor visszalopakodott, vitte a lövőszerszámot.

Juliska pedig csak állott az ablakban, látta, hogy az ő legénye elment a puskákkal.

Amilyen boldog volt, amennyire kacagott a szíve a büszkeségtül, annyira fájt, hogy a sietségbe Sándor még csak oda se pillantott, legalább ő nem látta, az ablak felé.

A Gyűszű

– A vót a baj, vagy mit is mondok, a vót a szöröncse – mondta Pisze Matyi –, hogy olyan derék esső vót. Mind elmosta ja nyomot. Nem tudott ott kiszagóni még a Kotolár kutya se sömmit. Milyen egy alávaló kapitány a – mondta –, hogy a nem röstelli, hogy maga szaglásszon, mint a zeb…

Lassan, sokat beszélt, de Rózsa Sándor tudta, azért beszél olyan komótossan, mert minden szavát mögforgatja, mielőtt kiköpné.

– Én nem tudom, mi vót a vározsba, mi nem vót. Én ott nem jártam…

Rózsa Sándor eddig nem is gondolt arra, hogy ott is járhatott, de most arra gondolt, hogy ez meneteltetőzik: ott járt. Kezdett jobban figyelni a szavaira.

– Csak azt hallom, hogy a Müller főkapitány nagyon köti az eböt a karóhoz. Mer aszongya, most éppen a legrosszabbkor történtek ilyen dógok, hogy a stallácijó van. Sok az idegöny az emönenciás úrral. Azok most mind csak azt beszélik, hogy így, hogy úgy… hogy… valaki (s nem merte kimondani a Rózsa Sándor nevet…) ennyire mögpiszkította a várost… Még az orvost is mögkenték… még a perzekútoroknak is bujtorjánt kötöttek abba a lyukjába, ahol a gombot levágatta Müller főkapitány… mög ieneket. Mindönki neveti s haragussza.

Ez má azt is tuggya, hogy az orvos mög a perzekútorok! – mondta magában Rózsa Sándor. – Hogy lehet az, hiszen ennek még csak három napja. Most mondta, hogy egy hét óta betegen fekszik. Ki lett volna itt, aki neki mindent elmesélt volna, ami csak tegnap történhetett a városba.

Megcsóválta a fejit: ez az éccaka jött meg a városbúl!

– Micsoda lova van kendnek?

Egy nagy csontú ló, nem fiatal sárga ló rágta a rossz szénát hátul az udvar lábjába.

– Rossz öreg ló. Míg feküttem, akkó hozták ide. De nem is jól mondom, még elébb, mikor nem vótam itthon. Hé! – kiáltott a felesége után. – Hééé! Hallod?

– No? – jött elő az asszony, s cipelte a mejjén a gyereket, mindig szopott. Le se szakadt a melléről, csak néha kiejtette a szájából, de ahogy az asszony eltette, már sivalkodott s újra követelte.

– Mikó hozták ezt a vén lovat? Ugye a múlt héten.

Az asszony valami hangot adott, ahogy meg van tanítva, hogy mindent bizonyolni kell, amit az ura vele akar igazoltatni.

– Kieszik mindönbül – nyögött az ember, mintha most nagyon szúrná az ódalát valami, belülről, ahogy szúrta is: nagyon nem szerette, hogy Rózsa Sándor személyesen tisztelte meg látogatásával. – Nagyon sokat öszik, hordó böndője van. Énneköm mög sömmim sincs. Most? Kaszálni? mikor már mindön kiégett, kiszáratt? Bár mög is önnék már a kutyák.

De Rózsa Sándor úgy látta, hogy az asszony nagyon mögnézi a lovat, mintha nem is látta volna még… Ebből arra következtetett, hogy Pisze Matyi most érkezett meg, őelőtte, nemrégen. Egyenesen a Városból jön, onnan hozta ezt a lovat…

– Mit beszél kend a perzekútorokról? – nevetett Rózsa Sándor. – Mi az a bojtorján a gombjukon?

– Nem tudom én. Tudja a nehézség. Sokat törődök én az ilyenekkel – hímezett-hámozott Pisze Matyi, aki már sajnálta, hogy ezt is szóba hozta. Ő maga is észrevette, hogy kár volt olyanról szólani, amit éppen az éccaka halott a Kibir ángyó duttyánjának az udvarán.

– Valaki vót itt – folytatta – aszonta, hogy az urakat… valaki… nagyon mögcsúfóta… Mert hogy Müller főkapitány szégyönségbű levágatta mindön perzekútornak egy gombját, hogy aztat addig fő nem varhattyák, míg Rúzsa Sándort mög nem fogják. De most mög mán két gomb van levágva. Hogy eleresztették… a vezért… (Most kapta rajta magát, hogy csak kimondta a nevet, s ez a buta kölyök se vette észre.) Hanem azt a vörös embört, nem tudom a nevit, mert nem akarta mögmondani, hát azt én mán láttam valahun…

– Honnan tudja kend, hogy vörös embör?

– Hát csak vörös embör vót, aki velünk járt… osztán azt beszélték – mer olyan embör vót itt, aki igön jól el tudott mindent soróni –, hát aztat mindennap mögbírájják: majd éccő csak mögunja, oszt kivallja, ki, mi lögyön.

Rózsa Sándor megingatta a fejét. Azt a szegény Bánt nem okosította ki, hogy mondja csak meg a nevét, abbúl neki semmi baja se lehet… Nem vétett… Azér agyon nem verik, hogy őtet ismeri… vele vót… citorázott…

– Hát ha még éccő elgyön az a bizomos, aki kendnek ezt mind elmesélte: mongya mög neki, hogy az a vörös ember csak mongya mög a nevit… Nagyon jó tamburás az a vörös embör. Más vétke nincs, csak hogy muszáj vót neki a… (s most ő maga is megállott, hogy nem szabad kimondania a saját nevét) tánc alá tamburázni vagy citorázni… Más baja annak nincs. Eztet mögmondhatja kend… hanem én ezt a lovat ismeröm, hallja kend.

– Ismeröd? Nem ötte mög a fene… Nem is tartom én eztet akkó itt. Kicsapom, mönnyön, ahová kívánkozik…

Aztán gyengén, vékonyan hozzátette a vastag hangját elgyávítva:

– Vagy vidd el te… A nagyszékelyi mészáros mögvöszi.

– Hát az a mészáros lovat is vösz?

– A vösz. Az olyan, a vösz. Zsidó. A tudja az utat… Annak minden köll. Ló, barom, paksus. Minden.

– Beszéljen csak még arrú a bojtorjánrúl.

– Miféle bojtorgyán?

– Ne húzassa kend a szót magábúl… Hova lött a két meddő tehén?

– Mán mondtam. A nagyszéki mészáros.

– Nagyszéki vagy nagyszékelyi?

– Magam se tudom… Oda odatanánék, ha bekötik a szömöm, akkójis, de így nemigön tudnám mögmondani.

– Hát a gulyáról mit tud kend?

– Mondom. Elmosta a nyomukat az esső. Hogy olyan derék esső vót éccaka… Én honnét is tudnék rúlla… Engöm akkor elvertetök magatoktúl, a kis pénzzel…

Rózsa Sándor gyanakodva nézett rá.

– Mér vertük vóna el? Maga sietött el.

– Én siettem? Löhet. Én mindig sietök. Mer nekem sok gyerököm van, és sömmi önnivaló a háznál… Hé… Héééé… a kutyák ögyenek mög, nem értöd?

Az asszony újra kijött a házból, a gyerekkel a mellén.

– No?

– Mi lösz ebédre?

– Rossz nyavalya.

– Süssé valami jót. Nem látod, hogy vendég van?

– Mibű? Nem hozott ked sömmit. Hétszámra odacsavarog, osztán mögérközik, osztán sömmit se hoz.

Evvel bement.

– Látod – mondta óvakodva Pisze Matyi –, ű is mongya, hogy hétszámra itt döglök, osztán mindönt főöszök, pedig sömmi, de sömmi a háznál… Csak mög ne házasoggyá, mert más nincsen, csak könyérpusztító, az az egész vagyon… De azt nem tudom, hogy löhetött, hogy két nap múlva is ott csíptek bennetöket a perzekútorok… Pétör bácsiná…

– Két nap múlva?… Még azon az éccakán! Azon a röggelön!…

– Hm. Hát hogy kerűttetök tik hároman oda akkó éccaka, mikó engöm elzavartatok magatok mellűl?

– Ahhoz kendnek semmi köze.

– Nono. Én csak arravaló nézvést gondolom, hogyhát azelőtt e nem így vót szokás. Hogy kifizessék aprópénzzel az egyik cimborát, akkor űk visszamönnek a nagyér.

De Rózsa Sándor hirtelen úgy nézett rá, hogy muszáj volt neki mentegetőzni:

– Nem én mondom, Szögedön beszélik, hogy kétezör forintot kaptak vóna a marhákért, osztán nekünk csak százhatvanat adott a Pétör.

Rózsa Sándor elhallgatott.

– Hogy a százhatvan csak foglaló löhetett.

– Az öcsémről mit tud kend? – kérdezte hirtelen Rózsa Sándor.

– Nem tudok semmit. Nem verik.

– Verik?

– Úgy mondták, hogy nem.

Rózsa Sándorral megfordult a világ:

– Elfogták Bandi öcsémet?

– Azóta tán már kieresztötték.

Rózsa Sándor felugrott.

– Eztet neköm senki se mondja?… Honnan tuggya kend?

– Én nem tudom, mondták.

– Mondták, mondták: kendnek mindönt mondanak, osztán neköm sömmit? Hol fogták mög? Ki fogta mög?

Rettenetes gyanú támadt benne: Veszelka Péter?

Vére felforrt, agya lángolt, egész becsülete tüzelt.

Inkább őt fogták volna meg. Neki úgy sincs semmi keresnivalója ezen a világon.

Most egyszerre úgy tűnt fel neki, hogy milyen nagy baj volna, ha Juliska vele jön… Most meg lenne kötve keze, lába. Így szabad. Akármit kockáztathat.

Irtóztató elszántság támadt benne.

Ott feküdt a lába előtt ez a féreg, ez a rothadt, nagy orrú gazember. Betegen, vagy úgy tesz, mintha beteg volna. Legjobb volna beletaposni.

– Merre jár most Török Samu? – kérdezte tőle.

– Török Samu? Hogy merre jár? Azt kérdöd? Azt jó vóna tudni!

Rózsa Sándor fölemelte a lábát, hogy megrúgja.

Erre Pisze Matyi oly gyorsan siklott vissza, hogy rögtön látszott, hogy a betegségéből egy szó sem igaz.

Ijedten meredt a fiatalemberre.

– Orosházán.

– Honnan tuggya kend?

– Tudom.

– Hogy lelöm mög?

– Alaburdi mögmondja… Orosházán… Alaburdi gazda… Az tuggya.

– Ismeröd?

– Ismeröm, mér ne ismerném…

– Azonnal fölűsz arra a sárgára. Mégy Orosházára. Mögmondod Török Samunak, beszélni akarok vele.

– Beteg vagyok.

– Legjobb orvosság a lórázás.

Pisze Matyi nagyon rosszkedvű volt. Egész héten nyeregben, egy éjszakát se aludt át, s most Orosházára vágtába.

– Ma éjfélkor a Csöpögtetőbe’.

– Ha nem lelöm mög? Löhet, hogy úton van. Szeret dógozni.

– Möglelöd.

Mintha más ember lett volna, mint eddig. A vezér tört fel benne. Az emberben csak alszik a nagy tulajdonság. Veszély mög szeretet váltják ki belőle.

Kavarodás

A város egészen föl volt kavarodva. Ez a csíny még jobban felpiszkálta a várost.

Hogy a betyár bent volt a városban, megkereste a szeretőjét, az ajtó előtt fekvő két perzekútornak elvitte a puskáját és különösen az, hogy bojtorjánt ragasztott a bajuszukra – már a pletyka így adta tovább –, ezen annyit tudtak nevetni a népek, hogy ha két ember az utcán összetalálkozott s egymásra nézett, már kacagott.

Kezdett tetszeni nekik ez a Rózsa Sándor.

Mit merészel, minden sikerül neki.

Az is nagyon tetszett, hogy nem ölte meg a szegény perzekútorokat, csak egy kis bojtorjánt ragasztott rájuk.

Mátyás királyról beszélik, hogy Bécs várát így ostromolta meg, hogy almásputtonnyal belopózkodott, álruhában, kikémlelte a város gyenge pontjait. Hát ezt csinálja most Rózsa Sándor, kikémleli, hol és merre lehetne valamit csinálni?

Az installáció is elmúlt, az idegenek eltávoztak a városból, ugyancsak szép hírünket vihették.

Magukban maradtak a bentlakosok.

Folyt az aratás, nemigen volt ideje senkinek idehaza pletykálni, kint kellett lenni mindenkinek a mezőkön és azt a keserves kis termést biztosítani, hazahordani. Mit eszünk a télen, ha nyáron nem buzgólkodunk?

Szegedet ellophatja Rózsa Sándor, ha akarja, úgy, ahogy van, mindenestül, mondták.

A röszkeiek is arattak. Veszelka Imre otthon feküdt az édesanyja házában. Már gyógyult a sebje. Senki se kérdezte, hol sebesült meg. Levetette a ló, mondta az anyja, ebbe az egész falu belenyugodott. Mindenki tudta, hogy a Sándor bandájába csapódott a gyerek.

Azt is tudták, hogy koronként, éccaka, sötét éccakákon vendég jön Veszelkáékhoz, azt is tudták, hogy ki.

De a nép oly csudára egybe volt, annyira magáénak tekintette a dolgot, hogy senki arról, még maguk közt se szólott egyetlen szót se. Egész falu meg tudta állani, hogy senki el nem mesélte valahol, Szegeden vagy másutt, mi van náluk. A perzekútorok, akik annyiszor jöttek Röszkére most, nyomot szimatolni, a hajdúk, akik az aratás miatt jártak-keltek, a dézsmát szedegették, de még a legutolsó pecér se szólalt volna meg. Mindenki magába fojtotta a szót, csak büszkék voltak, hogy az övék a titok.

Rózsa Sándor akkor éjjel várta a csárdában Török Samut.

Nem volt oda messze, elébb meglátogatta Bánnét.

Bánné a régi volt, kedves, testes, vidám. A háza már ennek is készen állott. Két ajtó volt rajta, de a hátulsó ajtaját senki se tudta, hogy az is van. Az odanyílt a fészerbe, amit Sándor saját kezűleg csinált. A fészerben állott a ló, a nyereg soha le nem került a hátáról. Mostanában nyereg alatt járt, mert a nyereg valóságos raktár: abba sok mindent el lehet helyezni, ami szükséges.

Evvel a kis építkezéssel eltelt nehány hét alatt nehány nap. A betyárnak mindig gondoskodni kell arról, hogy el legyen foglalva, különben megeszi az unalom. Sándor nem volt éppen a munka bolondja, mert igen jól el tudott heverni a szűrén, akár napokat, nyáron ezeket a szép nappalokat s éjszakákat is, csendesen fütyörészve, de ha valamihez hozzáfogott, azt is megcsinálta.

Most sok fejzúgató gondolat van benne. Milyen jó, hogy ez a Bánné nem kíváncsi, nem szól ez egy igét se, milyen termékeny, mint egy potrohos pillangó; mindig szül, mindig temet. Mint a koca körül, nyüzsögnek a malacai.

De milyen jól összeférnek. A nagyobbak gyomrozzák a kicsiket; Bánné aszerint parancsol nekik, kinek mi vót az apja. Nincs semmi baj, de hiszen az édestestvérek szoktak legjobban ellenségeskedni.

Bán, a vörös ember, semmi hírt sem tud adni magáról. Szegény Bán, neki úgyis mindegy. Átlőtt ember, azért nem tud vele az asszony barátkozni. Barát az, nem embör. Ámbár a barátok sokszor nagyonis embörök.

A roppant puszta csak arra való, hogy azon ezek a hangyák eltöltsék az életüket. Túrják a rögöt, hordják a termést, s megeszik, amit gyűjtögettek. Ebből áll az élet.

Bögrébe hozott valamit az asszony.

– Mi az te?

– Jó.

– Jó?

– Szeretöd?

– Én mindönt szeretök, ami jó.

– Akkó ne. Vízi ciböre.

Sándor ott feküdt a szűrén. Még passzióból sem szeretett fedél alatt maradni.

– Nem ér e sömmit – mondja hangosan a bögre mellett.

– Sömmit?

– E sömmit… Az embör magába nem embör, hanem kutya.

– Hát?

– Bandát kő terömteni.

Bánné nevet. Attól félt, a vízi cibere nem ér sömmit.

– Az is baj, ha van.

– Az is.

– Ha nincs. Az is.

– Az is.

Tovább iszogatta a bögréből a savanyút.

Így telt az idő. Az idő nagyon hamar el tud telni.

– Csak kevés az embör.

Bánné ott ült mellette a fűben. Nem a szűrön, csak a fűben.

Le-lehajolt a legényre, megsimogatta, mint a kis babát szokás. Mög-mögsimogatta a haját, az orcáját. Most olyan tiszta volt. Ettűl még nem vót gyereke. Űtet gondozza, mintha fia volna. Nála meg szokott mosdani, fürödni, borotválkozni. Tiszta ruhát kap. Ő pedig no, ha nincs itt, akkor tisztogatja, mosogatja a ruháját. Szappangyükérrel, mert szappan ritkán van. Az is mögteszi.

El kell telni az időnek, míg valami fordul.

Rózsa Sándor már estére állhatatlan. Nincs türelme. Indul. Lóra ül, elvágtat. Később látja még Bánné, hogy megáll. Aztán lépésben lassan megy tovább bele a nyugati vörös égbe.

A Csepegtető-csárdában mulatósok vannak. Jöttek vissza a piacról, Szegedről. Éppen itt érte utol őket a nagy kedv.

Csendesen ül le köztük. Ő is egy messzely bort. Azok is isznak.

Éppen őtet beszélik. Hogy megint megtromfolta a várost.

Nem szól bele. Hadd beszéljenek.

Csak megunja, hogy folyton Rúzsa Sándor így, Rúzsa Sándor úgy. Má a nevétől nem lehet hallani semmit, mindig csak azt.

Egyszerre csak az asztalra üt:

– Ide ügyejjönek!… Ha mégeccő valaki kimongya azt az igét, hogy Rúzsa Sándor… annak az az utolsó perce lösz!

Nagy csönd támad.

Mindenki ránéz a hetyke legényre.

Vannak, akiknek eszébe jut, hogy hátha ű vóna ez éppen?

De ilyen fiatal? Már ennél mégis öregebbnek gondolták vóna. Nem lehet ez az?

Azt mondja Gál Péter, nagy tisztességesen:

– Minek?

– Annak.

– Úgy?

– Úgy

Gál Pétör nem szólt többet. A pohárba bámult. Megnézi. Fölemeli. Kiissza, akkor se szól semmit.

Folyik tovább a csendes mulatás. Ki-ki a maga borával. Aztán, hogy semmi se történt, felvidulnak, nem beszélnek Rúzsa Sándort, de beszélnek minden egyebet, kacagnak és dalolnak.

Még bosszantja is már Rózsa Sándort, hogy ilyen hamar meg tudnak lenni a neve nélkül. Olyan a betyár, haragszik, ha emlegetik, még jobban, ha nem emlegetik.

Ásít. Hegyeset köp.

Gál Péter nézi.

Mire való volt ez a köpés? Csak úgy.

Szembe ül vele egy koma, Fekete János.

Int neki, hogy üljön a falhoz. Ez odaül. Akkor kezdi Gál Péter, s hegyeset, fercsegve, körülköpködi az embert, Fekete Jánost, úgy, hogy a feje körül folyik a nyál a falról, de azért őt egyetlenegy csepp sem éri.

Rózsa Sándor nézi soká. Látja, várja. Mindenki nézi. Mindenki Gál Pétert nézi. Hogy milyen ügyesen tudja.

Egyszer aztán Gál Péter befejezi vagy mi, de abbahagyja. Talán készen volt. Nem akarja tovább.

Akkor ő is megszólal:

– Készen van kend?

Odanéz Gál Péter:

– Készen.

Erre Rózsa Sándor felharákolja ami csak van, fogja, kényelmesen szembeköpi Gál Pétert. Egy messzelyt lőtt a pofájába. Elborította szemét, száját.

Gál Péter idejébe behunyta a szemét, más mozdulatot nem tött. Akkor fogja a kendőt, ami a derekára van kötve, letörüli vele magát.

Legyint.

– Semmit se tud. Ennek még, tanúni kő.

Mást nem felel. Fordul a komájaihoz, iszik rá egyet.

Rózsa Sándornak fennakad a szeme.

Ez kutya gyerek.

Megnézi. Lehet olyan harmincéves. Bikanyaka van. Olyan ökle, mint a medvének.

Megcsóválja a fejét.

Azzal tovább issza a maga borát.

Kis suttogás erre is, arra is. Vannak, kik már félnek, hogy vihar tör ki. Ezek szedik a sátorfát, mennek haza.

Vannak, akik sajnálják, ami lesz… újra kezdik, hogy:

– A perzekútorok most nagyon járnak.

– Nincs is perzekútor. Miféle perzekútor?

– Hogyne vóna – mondja az, aki szeretné, ha Rózsa Sándor nem adná ki magát –, van az elég.

– Kilenc van összesen. Abbúl három sebet kapott a tanyán, a negyedik meg Rácz Pali. Az is beteg. Öt perzekútor van lábon, de abból kettő a bojtorjányos, a mán nemigön perzekútoroskodik tovább. Három perzekútor van összesen Szöged városába…

– Akkó jó. Akkó most löhet.

Nem mondja meg, hogy mi lehet. Hogy lehet betyárnak lenni.

Rózsa Sándor, mint a darab kő, ahogy nem érez semmit, úgy hallgatja a hozzá csapódó szókat. Nem érez semmit.

Újra eltelik az idő, egy óra, két óra, nemhogy kevesebben volnának, de mindig többen.

Azt már régen megnézte, hogy merre van a hátulsó kijárás. Most már mindig az az első dolga, hogy ha baj történne, hol van másik út?

Vesztit érzi. Magában van. Nincs embere. Bán a szegedi vason, Imre a betegágyon, Pisze Matyi nem kő. Güzü Jani öregedőn a bögyös Kalári embere, az orvvadász csak a nyulakra jó, Kerekes Sándor a bujtogató, mindig beszél, lázít, vért forral, de ha baj van, meglóg… Vajon jön-e Török Samu?… Ha jön, ha nem jön: mindegy.

Nagyon el van most keseredve.

Juliska sincs, nem is lesz.

Ahogy eltelt vagy két óra hossza, a nép már úgy megszaporodott, hogy nem férnek a kocsmában.

– Itt a Sándor – suttogták erre is, arra is –, itt van a Sándor. Azt senki se mondta, hogy Rúzsa Sándor, csak Sándor.

Végre megérkezik Pisze Matyi. Magába.

– Nincs otthon.

– Nincs?

Hát akkor nem ér semmit. Török Samu az egyetlen, ami még visszatartotta. Török Samu, abba még lehet bízni. Avval mög lehetett volna támadni a várost.

Rettenetes nagy dolog jár az eszibe. Belemászni a városba, kihozni az öccsét… Irtóztató elkeseredés vett rajta erőt. Hozzák a bort Pisze Matyinak.

Mögmozdul, odanéz. Ököllel lesöpri az üveget.

– Itt ma más italbéli nincs, csak az enyém… Igyál.

Pisze Matyi bámul.

– Igyál, vén piszok… Hé, rakd tele az asztalt borral. Ki vele… Ami bor van, mind ide vele…

A csárdás, akinek a felesége kicsit javult, mióta a búcsúsok itt jártak, csendesen mondta:

– Másnak is kő hagyni, Sándor.

– Nem kő.

Ütötte az asztalt.

– Ezek menjenek haza! Feküdjenek le! Ma én akarok mulatni… Sénkinek nincs rá oka ma, hogy búsújjon, csak neköm… Kifelé mind…

De már nagyon régen nem volt benne annyi bor, mint most.

Hajtotta ki a kocsmábúl a népet.

De hogy olyan emberforma volt, nem nagy, nem öklös, hát a részeg emberek nagyon lassan húzódtak csak. Nem ízlett nekik most elmenni.

Sándor észre se vette, hogy félóra megint elmúlt.

– Hol van?

– Aliburdi gazda aszonta, hogy ha möggyün, mög is mutassa magát.

– Mikó?

– Majd ha möggyün.

Rózsa Sándor alattomosan nézte most meg az alattomos pofát.

Evvel ma le kő számolni. Le fog.

– Ki vót az én ellenségöm?

– A tiéd?

– Az enyém. Ki?

Hallgatott, akkor újra:

– Ki hozta rám a perzekútorokat?

– Rád öcsém?

– Rám.

Pisze Matyi már bánta, hogy mért volt ő oly ostoba, hogy most idejött. Ez is betyár, mint a többi. E se fér a bőrébe. Hiszen ő tudta, hogy mér jött ide: azért, mer ez ma reggel ott volt nála… Ha eccő ott volt, másszó is odatanál… Hát azér gyütt el ma éccaka ide… Az a baj, hogy Török Samu nem vót otthon, de ha el nem gyün mögmondani, akkor is baj, most hogy elgyütt: ez is baj?

Leste, hogy mit tud Sándor?

– Cirkálnak.

Nem akart sokat beszélni, mert ezt nem szereti a Sándor.

Hogy a perzekútoroknak az a dolguk, hogy cirkáljanak, véletlen lepték meg, véletlen nyomták oda, akarta magyarázni.

– Mondtam má, hogy ki innen – szólt Rózsa Sándor a szájatátiakra.

Felállott. A lába szédült, de a keze nem. A feje is szédült, nem is bánta.

Megtaszigálta őket. Egy-egy pofont se sajnált.

Ott állt Gál Péter… Vállán szűr. A fején báránybőr süveg. Bozontos szemöldöke alól villog a két szeme. Két fekete szem.

Mit akar vele ez a kék szemű gyermek?

Rózsa Sándor nem néz se jobbra, se balra, Gál Pétert is meglegyinti, hogy menjen.

Gálnak a szeme felgyullad, a torka elbődül, elkapja a legénykét.

Emeli fel, vágja földhöz, rázza, mint kutya a nyulat.

– Engöm ütsz mög, kölyök? Az anyád keserves…

Rózsa Sándor ott józanodik ki a levegőben, akkor tért magához, mikor csak úgy dobálják a mestergerendáig.

De ahogy lehet, elkapja a Gál Péter nyakát. Meg tudja fogni a gégája felett.

Most aztán neki van kezében a kutya. Mint mikor a farkas fogja torkon a vadászkutyát.

Mit ér már a roppant erő: torkán a kés Gál Péternek.

Ezt el nem tudja szaggatni, ezt ki nem bírja bontani. Soha meg nem szabadul már.

Kékül már, zöldül és fulladozik. Veres már a feje, mint a pulykáé, tátog.

Fél perc, és Rózsa Sándor vágja földhöz, tapod rá, mint szüretkor a borzsákra.

Pisze Matyi csak húzódik vissza, visszább, menti a bőrét. Első ijedtségében örült, hogy valaki kikészíti, a másodikba megijedt, hogy most ő következik.

Végre Rózsa Sándor belevágja Gál Pétert az asztal mellé a falhoz, a lócára, hogy az elnyúlik, mint egy lőtt farkas.

– Bort bele.

Pisze Matyi most siet. Engedelmeskedik.

– Ez az én emböröm – mondja Rózsa Sándor.

De senki sincs a kocsmában. Kívülről lesik.

Újra leül a helyére, ahol előbb ült. Újra tölt magának a pohárba. Mert pohárból iszik! Mért? Csak az urak? Parasztnak, csikósnak, betyárnak nem szabad? Csak az uraknak?

Észre se vette. Fel se vette. Valami történt: mint mikor légy repül az ember szemébe. Ki kell törülni.

Dalolni kezd: csendesen, bólogatva, oda se figyelve:

barna babám gyere be

magam vagyok idebe

vetött ágyam paplanos

feküggy ide aranyos

szól a kakas hajnalra

kejj fő rózsám mönny haza

Nem dalol tovább. Fölkél, kimegy a csárdából.

Haza.

Hova menjen ő haza?… Hol van neki az otthona… Micsoda szerencsétlen teremtése ő az istennek: még a vad madárnak is van fészke. De Rózsa Sándornak nincs.

A sötétben

A szegedi csinos városháza alatt nagy sötét pincék voltak. Ezek már nem voltak csinosak. Boltíveik alatt sötétség lakott és patkányok.

Ebbe a patkánynyüzsgésű sötétségbe lökték le a börtönre ítélteket.

Az egész alagsornak volt két díszcellája. Mindenik elöl, úgyhogy ezekbe még valami világosság is szűrődött, ha a felső ajtókat nyitották. Boltíves, tömör cellák voltak ezek, az egész első faluk vaslécekből volt. Nem sajnálta a kovács a vasat. Az ajtó is vasból volt rajta, az is vaspálcákból kovácsolva. A rab, aki benne volt, ezeket a vasakat szokta fogni, úgy néz maga elé ki a szürkületbe.

Ha valaki bement a folyosót vizsgálni, ott szokta találni Veszelka Pétert is, ahogy markolta a vasléceket, s mint a majom a ketrecben bámult kifelé.

Ma reggel nagy izgalomra ébredt.

Gombár mester maga kísért le két nyomorult alakot. Egy rác koldust meg a feleségét.

Veszelka irtózva nézte őket a mécses világánál. Az ember szakállas volt, tollas, szalmás, rongyruhában. Erdélyi posztóból volt a ruhája, valaha fehér, most már nagyon sötét, kurta szűr volt rajta, fehér szűr. Mezítláb. Még csak rongy se volt tekerve a lábára. Kerek parasztkalapját a feje búbjára tolva viselte, az orcája a gyenge világosságon oly hamuszínű volt, szőkés haja, vastag, világos szemöldöke, bajusza, szakálla agyagszínű, a szeme volt hamuszerű, egyébként semmi különös nem volt rajta.

Az asszony középmagas, igen elhasznált, nyomorult teremtés, szőkés ez is, igen kék szeme volt és hosszú asszonyruhában, amely majdnem a földig ért, mezítlába csuda fekete.

Gombár őrmester elébb habozott, hova tegye őket, akkor Veszelka ketrecéhez jött, kinyitotta, és egyenként belódította a gyilkosokat.

– Mögölték a révésznét.

Ennyit mondott.

Veszelka megutálta. Mért adta ezeket ide mellé. Eddig olyan jól megvolt magában. De aztán arra gondolt, hogy a szemközti ketrecben Bandi van. Úgy látszik, azt jobban kíméli Gombár koma. Megcsóválta a fejét. A betyárokat jobban mögbecsülik itt, mint a tisztességes embereket. Nem érdemes már tisztességes lenni.

– Melyik révésznét?

– Bakácsnét. Ott a szögletnél. Az emeletösbe.

Már emlékezett rá. Az egy olyan mérges kövér asszony volt. Mindig veszekedett.

Gombár uram kicsit beszédesebb volt, mint máskor. Úgy látszik, ő is kapott az installációs borokból.

– Fölvötte űket két nappal ezelőtt révészlegénynek. Most, hogy olyan sok átkelés vót, pénze vót, hát ezök a disznók kihasították. A pénzt elvötték. Azt hitték, nem fogják mög űket, hogy sokan gyüttek-möntek, majd azokra gyanakszik a Város.

Avval elment. Nehéz csizmái kongtak, kopogtak a kőúton, fel a lépcsőn. A vasajtót bezárta, a kulcs kenetlenül csikorgott.

Mikor csönd lett, szemköztről átszóllott Rózsa Bandi:

– Mi a, gazduram?

– Ott dögőjjenek mög – morgott Veszelka. – Valami gyilkosokat rohasztott ide neköm.

Bandi sóhajtott.

– Mögölték a révésznét. Kirabótták.

Rózsa Bandi elhallgatott. Hullabüdösséget érzett. Mintha magából a kiejtett szóból csapott volna ki a test szaga. Kisgyerek korából emlékezett holttestekre. Mikor kolera volt, ott rothadtak el az emberek a maguk házában. Sehova se lehetett bemenni. Senki sem akarta eltakarítani a tetemeket. Ott kellett neki hálni a halottakkal együtt, egész éccaka visított a szag az orrában.

Örült, hogy nem hozzá dugták be a kettőt. Most mit csinálna velük. Így magában mégis jobban tud gondolkodni.

A két rongyember azonnal elvackolódott, szót se szólottak. A sarokban lefeküdtek, mint két megvert kutya, nyögtek. Szuszogtak, utálatosak voltak: emberek voltak.

Veszelka csak fogta a vasrudakat, állva aludt.

Rózsa Bandi odaát feküdt a szalmán. Hallani lehetett, mert Veszelka a füleit ébren tartotta, ha megmoccant a szalmában. Fiatal test alszik. Ő bezzeg hétszámra ébren tölti az éjjelt, a nappalt. Nem bírja a szemét behunyni. Van min gondolkoznia. Az ő híres nagy becsülete, az ereje, a hatalma, az állatai. Mi lött a tehénnel? Két ökörrel?… Vihetik a metsző bornyút…

Néha felhallatszott a lárma az alsó pincéből.

Hogy megzavarták az éccakát a lánccsörömpöléssel, kulccsal, lábdobogással, odalent meghallották s nyugtalanság volt. Egyszer csak velőtrázó sikoltás.

Mi az ott? Megöltek valakit?

Káromkodás, verekedés, dulakodás. Nem lehet tudni, mi az.

Nem hallja meg senki. Ölhetik egymást. Lehet, hogy csak napok múlva derül ki, hogy holttest van, mert oda le semmi, de semmi világosság nem szűrődik le. Csak az épület két végén van szelelőnyílás, azon húz a levegő. Most jó, de télen, mikor fűtetlen az egész pincevilág, kemény lesz.

Veszelka csak áll, áll, kimeredt fülekkel hallgat.

Virradatkor Erme páter bejött a rabtartó irodába.

Ott feküdt a szalmával tömött zsákon két börtönőr. Még aludtak.

– Gyermekeim – mondta Erme páter –, az őrmester alszik?

– Alszik, tisztelendő atyám.

– Alszik.

A fiatal páter gyenge volt. Ahelyett, hogy azt mondta volna, hogy azonnal jöjjön, mire az őrmester jött is volna, ott állott habozva, hogy megzavarja-e valakinek az álmát.

– Nála nélkül nem lehet senkit felhozatni a rabok közül?

– Nem hát. Agyonverne bennünket.

– Akkor mégis fel kell költeni az őrmester urat. Igen sürgősen kell szólanom egyik rabbal.

– Nem várhat röggelig?

– Léleküdvösségről van szó, gyermekem.

Ez ugyan nem sokat jelentett az álmos őrnek, úgyhogy nem is mozdult meg. Lehunyt szemmel, ülve tovább aludt.

Erme páter belátta, hogy ezen a módon nem jut előbbre. Pedig semmi kedve nem volt parancsolni. Várt azért, hallgatott. Gondolkozott. Végre is megfordult, s ahogy jött, elment. Meggondolta, hogy annak a szegény rabnak már mindegy, hogy néhány órával később kapja meg az olvasót. Most bizonyára ő is alszik, úgysem bírna talán imádkozni…

Hazasétált azért, s a saját kis cellájában éppen úgy meghúzódott, mint a rabok a magukéban. Mindnyájan rabok vagyunk Isten börtönében. Akkor is láncot viselünk, ha szabadon járunk, kelünk: a lelkiismeret láncát sohase tudja közülönk senki is levetni – gondolta magában.

Úgy ruhástul feküdt le, de a fiatal egészséges test megkívánta a maga adóját, s oly mélyen elaludt a mai viharos nap után, hogy bizony csak délután ébredt fel.

A roppant rendházban nagyon távoli és nagyon csöndes sarokban volt az ő cellája. Ott senki sem zavarta és nem zörgette fel. Még a hosszú folyosón sem kopogott egy pár fatalpú saru sem egész nap. Így ő addig aludt, amíg csak a lelkiismeret fel nem riasztotta.

Bűntudattal végezte el imáit, aztán a tisztálkodását, aztán a breviárium olvasását; már egészen alkonyodott, mikor kijutott az utcára és elcsoszogott, avval a fapapucsos szerzetesi járással, ahogy az alázat és a szemérem miatt járnak a hivő papok, a városházára.

Ott se jobbra nem ment, se balra, egyenesen a tömlöc irodájára ment. Gombár őrmestert ott találta nagy füstfelhőbe borulva.

– Dicsértessék a Jézus Krisztus! – állott fel Gombár őrmester, vörhenyeges arcán a dagadt hasú emberek nagy böfögő kényelme ült. Kását evett délfelé, bő tepertővel.

– Mindörökké ámen – mondta a pap s keresztet vetett. – Hozasd fel, fiam, Veszelka Pétert, gyónásra.

Az őrmester csudálkozva nézett a papra. De mivel ebbe neki nem volt joga beleszólani, hát csak elővette a nagy vaskarikán csüggő kulcscsomót, és a lehető legkényelmesebben indult meg.

– Tud tisztelendő úr rácul? – kérdezte a papot.

– Keveset.

– Van két rácunk. Újak. Akik meggyilkolták a révésznét.

A pap keresztet vetett. Nem hallott a gyilkosságról. Nem is ismerte a révésznét, de nagyon megütődött, igen megsajnálta a szegény asszonyt, akit azonnal jámbor, istenfélő derék asszonyi személynek képzelt el, holott a szegény meggyilkolt a legházsártosabb és a legerkölcstelenebb személy volt, amilyet egy Erme páter el se tud képzelni, hogy ilyen is van… Urát is az ő sok komiszsága vitte el, mert múlt télen annyit kergette ok nélkül, még betegül is át a Tiszán, holott mindig köhögős volt és szopornyikás a jó Bakács gazda, hogy végre is elunta a felesége gyalázatosságát, inkább meghalt.

Mikor Veszelka a kis kápolna szobácskában jelentkezett, Erme páter imádkozott. Csak akkor nézett fel, mikor imádságát befejezte. Mert Erme páter egyszersmind szabadgondolkodó volt, de ugyanúgy lelkében tiszta és hív hitű pap. A szokásos szent mozdulatok és szavak elhangzása után, azt mondta a pap:

– Pétör fiam, egy jódakaró úriembör mögbízott, hogy adnám által neköd imez rózsafüzért, ki ezen csekély vászonban van téve. E szent olvasót igaz böcsületös kézből nyeröd, s váljék Isten előtt lelködnek javára.

Veszelka Péter térden a gyóntatószék előtt, átvette a vászonzacskót, amelynek nyaka fonallal be volt húzva, és ahogy kezébe vette, már érezte az olvasó szemeinek keménységét, de ugyanabban a mozdulatban már nagy szeme meresztésével egyebet is érzett.

Ismerte a pátert, mily ártatlan, bizonyosra vette, hogy nem nyúlt bele a zacskóba. Erre mingyárt arra gondolt, hogy senki más nem lehet az ő jóakarója, csak Bujkó Gyuri uram, akkor pedig pénz az, amit a zacskóban érez.

Rögtön mög is könnyebbült lelkében. Mert a szögény embörnek még szabadlábon is legnagyobb ájítatosság, ha pénz van a keblében, de a tömlöcben aztán ez igazán megváltás és mennybe juttató segödelöm. Olyan áhítatos lett tehát, amilyen csak lehetséges volt. Nem mondhatott a páter olyat, aminek ellentmondott volna, pedig máskor nem bírta elviselni, hogy ő is meg ne mondja a magáét.

A páter meg is volt vele elégedve, s azt mondta magában.

Hogy mennyire nincs igazuk a konzervatívoknak, ez az ember is nyilván bizonyság Isten előtt. Ez az ember a legteljesebb mértékben megéri a felsőbbség bizalmát és a tiszta keresztény nevét. Értelmes, hűséges, hazájának és egyházának igaz fia.

Az egyház és haza igaz fia, amint Gombár őrmesterrel szembetalálkozott, mosolygós szemmel nézett annak a szemébe, s engedelmet istállt, hogy a félreeső helyre kísértesse őket.

Ezt meg kellett engedni; ahogy ott magára maradott, a zacskót egyszeribe kinyitotta, a legnagyobb örömmel látta, hogy apró papirospénzekből egész halom van annak a fenekén.

Csak Bujkó Gyuri lehet. A marha árából juttatott neki. Ki küldene más pénzt? Kivett azér egy forintos bankót, azt markába szorítva, a zacskót a fonálon nyakába akasztotta, s most látta, hogy annak is jele vagyon, mert piros csík van vékonyan beleszőve…

Mikor Gombár őrmester szobájára kísérték volt, hogy az őr jelentse, hogy a rabot viszi vissza, akkor ő az őrmesternek kezet nyújtott.

– Őrmester úr, alássan kéröm, bocsássa mög, ha valamit vétöttem vóna.

Az őrmester felnézett. Így szokták a titkos dolgokat kezdeni a rabok.

Odanyújtotta a kezét, azt mondta:

– Immáron jobban is viselhetöd magad.

Veszelka megfogta a kezét, de mikor eleresztette, akkor az őrmester már tudta, hogy meg van kenve.

Csak akkor nézte meg, mi van a markába, mikor már az őr kivezette a rabot.

Egy fél minutumig gondolkodott a forinton, akkor utána ordított az őrnek:

– Hozd vissza azt a gazembört.

Pár pillanat múlva Veszelka újra ott volt a Gombár őrmester előtt.

– Azt a két böcsületös gyilkos embört áttösszük egy másik cellába, hogy ezt a gazembört ne vigasztajják.

Veszelka magában mosolygott, de világért nem mutatta.

Az őrmester fogta a kulcscsomót, lekísérte a gazembört, osztán a két gyilkost, a rácot meg a feleségét felverette a vackukról, azok még most is aludtak, kinyitotta Rózsa Bandi celláját, abba hajtatta át. Azok úgy mentek, mint a sánta kuvaszok.

Rózsa Bandi megrettenve nézte a ketrectársakat. Igen elkeseredett, hogy a gazda hozzá juttatta ezeket. Szinte félve húzódott előlük. De azok az istenadták semmi vizet nem zavartak. Nekik mindegy volt, hogy melyik cellában kell feküdniök, míg felkötik őket. Itt is a sarokba húzódtak, összebújtak, lefeküdtek.

Gombár őrmester azonban nagyon elgondolkozott.

Nyilvánvaló, hogy Veszelkának a páter adott pénzt. Ha pedig a páter adta a pénzt, akkor az azt jelenti, hogy Veszelka szabad embör. A püspök lehet a fő segítsége, akinek az ökrei általa kerültek volt mög. Ennélfogva Veszelka derék, böcsületös embör lött a papok előtt, hamarosan szabadlábra is helyezik.

Ezt nagyon jó tudni, de akkor mög közben többször megnézte a forintosat. Az ő fizetése egy hónapra négy ilyen forint.

Mög lakás, mög kert, mög kukoricafőd, amit a felesége művel, és a két nagyobbik fia kapál be. Mikor a vasajtót újra becsukták, odalent a mély pincéből citeraszó hallatszott fel.

A veres ember húzza. Az ám, erről meg a mai napon egészen mög is felejtközött volna. Még ma nem kapta mög a tizenkét mogyorófa pálcát. Csak tizenkettőt szabtak ki rá a jólelkű bírák, hogy tovább tartson. Tizenkettőnél többet nem is szabad az új törvény szerint egy emberre egyszerre kiadni. De a törvény azt nem mondta meg, hogy hány naponként kell kiadni a tizenkettőt. Meg hogy naponta hányszor?

No isz itt nincs baj, a veres ember felveszi a maga porcióját, utána mingyárt hozzáfog, cimbalmoz tovább a sötétben a többi rabok vigasztalására. Csak azt nem lehet kitalálni, hogy abba a fekete sötétségben, hogy el nem téveszti a hangokat.

A rác azt mondta a feleségének rácul:

– Aggyál valami ennivalót, mert megszakad a hasam.

Rózsa Bandi csudálkozva hallotta, hogy tisztán érti a szavukat.

Már el is felejtette volna, hogy gyerekkorában három esztendeig rácok közt élt. Odaadták el kis kanásznak egy rác gazdához, akkor meg kellett tanulnia a nyelvet. De ahogy onnan megszökött és hazajött a maga országába, szögedi határba, azóta se hallott rác nyelven. De minden szót oly tisztán megértett, mintha anyanyelvén mondták volna.

Betyárok

Háromszor kellett Török Samuért küldeni, mert a betyárvilágnak is megvan a maga udvariassági kódexe.

Török Samu rangos, tekintélyes betyár volt már és jóval öregebb Rózsa Sándornál, akiről még nem lehetett tudni, pondró-e vagy már lepke. Török Samu olyan betyár volt, akit senki se ismert, senki se talált meg. Rózsa Sándor azonban kitalálta, hogy az az Aliburdi nevű gazda Orosházán könnyen tudna róla valamit mondani, hát harmadszorra azt izente, hogy ne várjon még egy hívást, mert neki Török Samu nem vétett sömmit, hanem Aliburdi gazda mög fogja ismerni a csillagos bicskájának a högyit.

Erre aztán megjött az üzenet, hogy kedden éjfélben ott lösz a Csöpögtető csárda előtt. De őtet lovon várják, kötőfékbe, nem mezítláb, mert hogy mezítlábas gyerekkel szóba se áll; sarkantyús csizma nem köll, mer nem táncolni gyön. Hanem táncoltatni.

Érteni kell ezt.

Rózsa Sándor maga elszaladt Piroshoz. Ott volt neki letéve egy jóféle kötőfékje. Ha el nem veszett. Azóta.

– Mikor láttad Bandit? – kérdezte Pirostól.

– Régön.

A lány csöndes volt. Nem tudta, most melyik legény tart hát számot rá. Bandi nincs már régen, e meg gyünni akar?

De e se gyütt. Nem akart egyebet tudni, csak ezt.

– Accsak a kötőféköt.

– Kötőféköt?

– No.

A lány halászlány volt, hirtelen azt se tudta, mit akar. Az ő apjának is volt kötőfékje, amivel kiköti a hálót, de a meg minek ennek?

– Ögyé valamit elébb.

– Csinálj ecetöst. Jót tösz.

A lány megörült, hogy megeszi a kezéből, amit ad.

– Mit mondott az öcsém, mikó utójjára itt vót?

– Aszonta, hogy vásárra mögy Szabadkára.

– Azúta nem vót itt?

– Azútátul úta? Nem.

Annak már alighanem két hete.

A pusztán nem nagyon tudják se a napokat, se a heteket. Még a hónapokat is tél-túl, ahogy möghallják itt vagy ott. Csak a járásokat tudják, eccő tavasz van, de ma már benne vagyunk az öreg nyárba, kánikula formán vagyunk már. Július. Annak is mán vége.

A lány fújdogálta a tüzet, ami csípi a szemét, vagy az is lehet, hogy valami más csípi.

Sándornak is mögcsípte a füst és az érzékenység.

Egyszerre vad erővel szökött fel benne a kívánság, hogy az öccsének segítségére legyen.

Oly türelmetlenül ült a felfordított csónak fenekin, mintha rúgódozó táltos volna alatta. De nincs hova mennie. Messze van még az éjfél. Addig csak el kell tölteni az időt. Mindegy, akár itt, akár másutt.

De beszélnie sem lehetett. Egy szóval rá nem intette volna ezt a Pirost, hogy az öccse a városon van. Csak így mondták a tömlöcöt.

Mikor a tűz égett, Piros akkorára magához tért, még úgy is érezte, mintha a régi idők jöttek volna vissza, mikor ennek a Sándornak fecsegett. Megnyitotta hát a kerepelőt, és úgy elkezdett beszélgetni, mint a kismadár a szemen. Mindent elmondott, hogy az apja merre jár, mit csinált, mit nem. Hogy most mije fáj, itt is szúr, ott is szúr, az éccaka is nem tudott aludni, de igazán majd megfojtották a lidércek. De még a lidércek közt is volt, aki neki tette a szépet. Volt egy olyan köztük álmomba, mondta, hogy annál szöbbet írni se löhet.

Rózsa Sándor elmélázott az asszonyi féléken. Hogy ezeknek sömmi se számít, csak űk maguk.

– Van még ecetöd?

– Hát hogyne vóna, most csináttuk, máris né vóna. Édösapám mellett muszáj lönni. Jaj, szödeti velem az epörfa szömit. Fene ögye mög, mennyi szöme van egy eperfának, azt mindet dézsába kő szömölgetni. Az abba mögforr, azutánosztán mögtisztul. Akkor lösz belőle az a jó epörecet. Meg a vadalmábul is lösz, de a még nem szödni való, mög a vackorbul is lösz, azt mán löhet válogatni, annak a javát az ágyba köll mögérlelni, ha jó szutykos lösz, akkó jó azt önni, mög ecetnek.

– Hiszen te világ végéig is el tunnál beszénni – mondta Rózsa Sándor, s kicsit elmosolyodott. – Azt mondd mög, hogy mit mondott Bandi öcsém, hogyan szeretné ű az életit élni.

– Hát úgy nem, ahogy te élöd. Aszonta, hogy inkább főakasztaná magát, ha néki is úgy köllene futni az embörök elül, ahogy tenéköd kő.

Megijedt attól, amit mondott, odalesett a legényre, aki szintén megkomorodott, de azért biztatta:

– Mongyad csak, mongyad. Ne féjj. Akármit mondasz, nem bántalak.

– Szeret ű tégöd, félt is nagyon. Azt szeretné, ha nem köllene félteni, aszongya. Ha ű bejut a városhon bujtárnak, akkó a lösz az ű dóga, hogy tégöd is olyan helyre kő tönni, ahun békességbe éjjé. Mer ű nem akar sömmit, csak a nagy békösségöt. Ű úgy szereti, ha neki mögmongyák, hogy mit kő tönni, ű aztat mögtöszi, akkó nem fél. Űrá még eddig sénki rosszat nem mondott. Űtet még egy gazda mög nem ütötte, de gazdasszony sé. Ű olyan egy böcsületös jó gyerök, neki csak abba van öröme, ha másoknak jót töhet és engödelmes löhet. Mint a falat könyér, olyan ű. Sömmi neki az egész világ, ha néki nem löhet böcsületösen, csöndesen élni.

Rózsa Sándor úgy hallgatta a beszédet, mint az ostorcsapásokat. Hiszen ő is ilyen. Ő se vágyik semmi másra, csak arra, hogy csöndesen, szépen élhessen. De neki nem lehet. Neki ezt sohase löhet. Valamivel mögverte az Isten, hogy ő nem maradhat csöndesen a maga életibe. Neki mindig másokkal kell tele lenni. Nem tudja mért, de neki másnak a baja még nagyobb, mint a magáé.

Bandit ki kell hozni. Bandinak nem való a tömlöc se.

Bandit rettenetesen félti, hogy el ne búsulja magát abba a tömlöcben.

Egész nap semmihez se volt kedve. A halász is möggyütt. Máskor el tudtak egymással bolondozni, most nem volt hozzá kedve. Elviszi az öccsét innen. Már azt is tudja, hova.

Békés megyében éppen olyan puszták vannak, mint erre e. Oda szegődteti el az öccsét. Ott nem tudnak felőlük semmit.

Ott azután élhet kedvére, mint a haris a fűben. Csak ugrál, mög csipköd, mög öszik, mög cserreg. Ebbe a kis életbe ennyit kíván ez a szögény gyerök, mög köll adni neki.

Mán mög is van hozzá a számadó, aki fővöszi. Úgy híjják, hogy Szélös Mátyás. Alsóvárosi az is. Most ismerkedett meg vele, hogy Török Samut hajtatja.

Ha holnap éccaka ki lehetne hozni a Bandi gyerököt, mingyán möhetne.

De azt se lehet tudni, hol van a lova.

Jó lösz neki az a sárga ló, a nagy csontú, amit Pisze Matyinál látott.

Matyinak mög is mondja, hogy röggebe itt legyen a lóval.

Csak estefelé indult el.

Addig ott hevert a szűrin. Nézte a kislányt, ahogy mozog. Annak egy percre be nem állott a szája. Egyszer azt mondja:

– De maga mög nem is szól sömmit.

Elmosolyodott:

– Arrul vötted észre, hogy égy kicsit elhallgattál.

A lány mögcsapta a kendőjével:

– Ó.

S felbiggyesztette azt a kis duzzadt száját.

Azelőtt már régen kézbe kapta, összecsókolta volna. De most hozzá nem nyúlna a világért. Ha őneki csók kell, kaphat akármennyit, az öccse rózsabokrát nem szödi mög.

Szögény Bandi.

A Csöpögtető csárda előtt éjfélkor mögállott egy lovas.

Nagy vasderes lova volt neki. Ő maga is jó nagy ember. Pödrött bajusza volt neki, a gombakalapja lecsatolva. A lova fejébe kötőfék. A nyergébe páros pisztoly. A vállán puska.

– No, ki itt a csárdás gazda? – kiáltotta el magát.

Az ivóban égett a mécses, a két betyár bent ült. Pisze Matyi meg Rózsa Sándor. Úgy illett, ott köll várni, a hívásra köll kimenni. Rózsa Sándor kényelmesen állott fel. Pisze Matyi már sürgette, de még elébb pipára kellett neki gyújtani.

Mikor kiállott, az ég fekete volt, mert megint újhold tanált lenni.

– Kija? – mondta csengőhangon.

– Kija, kija – morgott Török Samu. – Eemöhetök?

Erre Rózsa Sándor előrébb jött.

A Csillag ott volt kikötve, széna volt elébe vetve.

Megfogta a Csillag kötőfékjét, előrevezette, hogy felüljön rá.

– De hitvány kötőfékje van annak a gebének.

– Ki milyen gazda – mondta Rózsa Sándor, osztán felült a lóra.

Avval kezet nyújtott a lovasnak.

Az úgy lóhátról elkapta a kezét. Szélesen kitárta a karját, úgy csapott le a másiknak az odanyújtott tenyerére.

Hogy azt rögtön megroppantja.

De Rózsa Sándor, ahogy szokta, kis csontkezét úgy tartotta, mint a vaskapcsot, arra ügyelt, hogy a hüvelykujjával a másiknak a keze fejét rögtön benyomja. Ha a másiknak a keze nem tud begömbölyödni, mint a juhászkutya tartja gerincét, hanem laposra lehet szorítani, akkor annak vége.

Sikerült is, mert nem óvakodott az ember.

Így egy-kettőre csak azt érezte Török Samu, hogy nem jól tanált fogni, s igyekezett kiszabadítani a kezét, míg meg nem roppantják. Megrúgta sarkával a lovat, az elvitte, ha Rózsa Sándor el nem ereszti, őt is magával viszi a nagy ló.

Török Samu leugrott a lóról.

Úgy látta, valakivel találkozott, akivel most már meg kell mérkőznie. El nem mehet. Gyáva még Török Samu sose volt.

Leugrott hát, azt mondta:

– De hitvány kötőfékje van a lovadnak, öcskös.

Rózsa Sándor tudta már, mit akar. Kötőféket tépni. Ez a virtus egyik próbája.

Levette azért a lova fejéből a vadonatúj kötőféket, odavetette a kemény betyárnak.

Ő maga a ló hátán maradt.

Török Samu fogta a kötőféket, amely sodrott zsinegből volt szerkesztve. Gondosan megemelgette, a kezére csavargatta, akkor szétvetette a lábát. A két könyökét nekifeszítette, akkor néhányszor meglóbálván a könyökét, hirtelen nagyot rántott a kötőféken, az kettőbe szakadt.

Odavetette a ló lába elé.

– Ilyenekkel akarsz te pusztát járni?

– Énnye az istenit – ugrott le Rózsa Sándor –, hát a kend lovának tán vasbul van a kötője?

– Lássuk.

Evvel levette a lova nyakából a kötőféket, odalökte a legénynek.

Ez elkapta. Megfogdosta, megtapogatta. Akkor ráfeszítette a két keze fejére, feltekergette akkurátusan.

Mikor a két keze szárán, öklén már meg volt jól feszítve a kötél, akkor megszedte a tüdejét levegővel, felfújta magát, mint az örvös galamb. De nem úgy, ahogy az elébb Török Samu, hogy szakít, mint a gyékényszőnyegcsináló, aki úgy tépi a zsinórt, hogy megereszti a két ujja közt s váratlanul egyszerre rántja meg: ennek megvan a tudománya, a legerősebb spárgát el lehet félerővel szakítani. Hanem úgy tett, mint a harapófogó, lassan húzza, húzza, addig húzza, míg a vasszeg is ketté nem törik.

Így feszítette. A setétben nem lehetett nagyon látni, de érezni lehetett, micsoda erővel feszíti a zsinórokat.

Török Samu műértelemmel nézte, kíváncsian várta möglösz-e?

Hát möglött. Ropsz: kettészakadt az egész kötőfék.

Török Samu tudta, hogy eddig csak egy embert látott életében, aki ezt meg tudta így csinálni. Egy rác betyárt, Ábrahám Pekárt.

Fene ember volt ez az Ábrahám. De akkora volt, mint egy torony. Olyan izmai voltak, mintha fiatal tölgyfákat csavart volna bele a karjába.

Nem ez a sömmi kis embör itt. Nem is látni a setétben. Isten bizony, rá tanát lépni, mint egy gyíkra.

– No hát té vónál az, aki Török Samut hívattya? – kérdezte hetykén és gőgösen.

– Bejjebb, testvér – mondta Rózsa Sándor.

– Vezess.

Erre Rózsa Sándor előrement. Gondolta, a testvér most hátulról leütheti, ahogy akarja. De hát minek ütné?

Nem is ütötte. Szépen beljebb kerültek a csapszékbe.

Nagy orrú Pisze Matyi ott állott sunyin nevető arccal, pislogva várta az embereket. A kocsma ajtajából látta valahogy, amit csináltak, de csak annyit tudott észlelni, hogy mind a ketten élve maradtak, most itt vannak, bent az ivószobában.

Nem adott kezet. Nem akart semmi erőpróbát. Túl van ő már az ilyen gyermekességeken.

Török Samu sem törődött ővele. Előrement, levetette a szűrit a válláról. Melege volt, úgy látszik. Nem tudni mitől? Attól-e hogy a kezét kétszer próbálta, vagy attól, hogy igazán fulladt meleg éccaka van, avagy talán attól, hogy valami új világot érez.

– Űjjünk le – mondta Rózsa Sándor.

Mingyár le is ült, és a jobb kezét kitette az asztalra. Elébb felgyűrte az ingujját, a meztelen karját fektette át az asztalon, közel a mécses fényéhez, a középső ujját felhorgasította.

Török Samu látta, hogy ujjhúzás következik. Eddig a két próbát ő kezdte, most ez jön a harmadikkal, az ujjtépéssel.

Hát gyere.

Ő is nekigyürkőzött. Borjúszájú inge ujját feltűrte, akkor roppant eres izmos karját odatette az asztalra. A két kar egymással szemben nagyon nem egyformán mutatkozott. A Rózsa Sándoré a másikhoz képest vékony volt és karcsú. Mit akar ez a gyermekkar. Huszonnégy éves fiú egy harmincéves, kifejlett bivalyhoz képest.

– Mög akartalak üsmerni, testvér – mondta Rózsa Sándor. – Ne haragudj, hogy izentem érted.

Török Samu beleakasztotta a saját vastag középső ujját ezébe.

– Nem baj, öcsém. Nem baj. Ha én izentem volna érted, te is gyütté vóna.

Evvel megrántotta a fiút. Az könnyebb volt nála. Ha az asztalban meg nem kapaszkodik, átemeli, mint egy zsákot. De az asztal araszosan vastag tölgyfa asztal volt. Azokból az ezeresztendős régi mocsári tölgyekből fűrészelték valaha. Az megbírta volna az egész házat, meg az alsóvárosi templom tornyát is, ha kell. Annak két ember sömmi se volt.

Rózsa Sándor így megfeszítette magát. Az iksz lábakba kapaszkodott a horgas inával, inkább, hogy visszacsúszott; még kisebb lett, de az ujja nem mozdult el a helyéből.

– Szívesen – mondta a foga közt. – Mér ne?

Még válaszol is Török Samunak, aki most ugyan kellett, hogy megfeszítse az erejét, mert már ijedni kezdett, hogy még elhúzzák a helyéből a kezét, az pedig örök szégyen lenne.

– Segíteni kő egymáson – mondta hát a foga közt, erőködött, dagadtak a nyakában az erek.

– Azé! Vagy vónánk betyárok, vagy mi! – sziszegte a fiatal legény s kezét nekifeszítette az asztal lapjának.

Beletapadt, mint a csiga, mint a fába vágott fejsze, mint a kapu sarka, ami bele van fúrva a kapuoszlopába.

Így feküdtek aztán egymással szemben. Egyik se moccant egy vonalat se, se jobbra, se balra. Se előre, se hátra.

Ha valaki nézte volna, nem látta volna, hogy más történik, csak annyi, hogy két kéz egymásba akadva ott fekszik percekig mozdulatlanul. Két ember ráakadva a két karra, ott dagad az asztallapnak hasalva, szintén mozdulatlanul.

A nyugalomban lappangott az erő. Mint a megkövült fa. Mint a vasbilincs a kezeken.

Pisze Matyi pedig gusztálta őket, tisztességes távolságban maradva, mert nem volt bizonyos benne, hogy egy pillanat, s maga az asztal nem fog a levegőbe repülni, akkor pedig minden keresztényi fejnek jó távolban maradni.

De mi történik.

Egyszer csak a két szempár egymásba mélyed. A Török Samu izzó fekete szeme elkezd mosolyodni, a Rózsa Sándor kék szeme szikrája is elkezd vidáman csillogni.

Rájöttek, hogy nincs itt semmi baj. Talán, ha megszakítják magukat, az egyik a másikon valahogy győz. De minek a?

Két egyforma került itt szembe.

Ha a fiatalabb mögfelel, akkor az öregebbnek van már lejjebb. Mert a fiatal a még nőhet, de az öregebb, a mán csak hanyatlik. Mintha jelszóra tennék, egyszerre csak elcsapják, kinyitják mind a ketten az ujjukat, s tenyérrel lefelé fordul a két kéz, és lecsap egymás mellé az asztalra.

Azután pedig, mintha sömmi se történt volna. Lassan hazaereszkednek a tenyerek.

– A gyerököt ki köll hozni – mondta Rózsa Sándor.

– Ki?

– Ki.

– A gyerököt?

– Az öcsémet.

– Az öcsédet?

– Szögedről.

– Szögedről?

– A tömlöcből!

– A várbúl? – döbbent meg Török Samu.

– Csak a városrúl.

– Úgy. A városrúl…

Hallgattak.

Akkor Török Samu kezdte.

– A városrúl löhet.

Rózsa Sándor nem felelt. Mind a ketten jól ismerték a várat is, meg a várost is.

A várból, az teljesen lehetetlen lett volna. Arra még gondolni sem lehet. Mert annak öles vastag falai megmászhatatlanok, áttörhetetlenek. Roppant vassal rakott kapui bezúzhatatlanok s mögnyithatatlanok.

De a várból az idegen katonaság már kiszorította a városi apró tyúktolvajokat, falásókat, csavargókat és más szemtelen, szedett, sömmi csirkefogókat.

A város tömlöce, az már megközelíthető.

Ott van a nagy udvar hátul, fákkal, farakásokkal tele, oda be lehet csúszni. Mikor ott lakik valaki, folyton azon jár az elméje, hogy lehetne kívülről begyünni. Szabadulást hozni.

Most megjelent a kocsmáros. Friss bort rakott elébük. Rendeletlen, olvasatlan.

– Hogy van, Tóni?

A kocsmáros síró hangon mondta:

– Má mögén beteg. Mindig csak beteg. Mán örűttem, hogy magához tér, de mán mögén a szalmát nyomja… Hogy nem tud mán az Isten rajta könyörülni…

– Hogy új mönyecskét hozhatnál, Tóni – nevetett Török Samu. – Mindön asszonyt tönkretösző… Mögszakítod szögényöket. Tebelőled kéne levágni, Tóni, egy sukkot. Akkor tán mögmarannának az asszonyok.

A kocsmáros mosolygott, és megvakarta a fejét. Nem jó nagyurakkal kukoricázni. Lenyelte azért. A csaplárosnak az az élete, hogy mindent le kell nyelni.

– Dimó Lajos. Ha élne – mondta Török Samu. – De nem él. Dimó Lajost főkötötte a város. Pedig mán pénze is vót. Sok pénze vót, aszongyák. Mán elélhetött vóna.

Pisze Matyi a sarokban csöndesen leült az asztal végin.

– Vót annak tetűje – szólt. – Én adigáltam neki. Mer neköm olyan bolond szívem van. Hogyha éccő mögszeretök valakit, akkó annak odaadom az üngömet is. Így vótam a Lantos Janival is.

– Lantos János – szólt Török Samu. – Az is jó vóna… Az vót csak a vakmerő bétyár. A vót az igazi bétyár. Lantos János. Osztán mégis a lött a vége: tőrbe csalták, mögfogták, od’atták a varjaknak.

Nem nézett Pisze Matyira, pedig ha most ránéz akár egyik, akár másik, megüthette volna őket a gyanú.

– A maiak? No itt nem sok jó van. Pista Zsiga, Szüle Mihály, Tóth Ferenc.

Rózsa Sándor csak hallgatott.

Komolyan lenézett maga elé, hallgatott. Szedte bögyire a szavakat. Mindig tisztelte a régi öregeket, akik többet tudnak, mint a maiak. Még őneki eddig nem volt köze a betyárvilághoz, de mint kisbojtár persze hallotta a neveket, a híreket, esetöket, de az még csak olyan, hogy a fúvó szelet is hallotta, mégse tud szelet csinálni. Csak most indul neki az élete. Mióta a tavaszon kijött, azóta.

– Füsti Mónár Pált ismeröm – mondta csöndesen. – Veszelka Imrét mög ezt a Piszét e.

Török Samu legyintett.

– Nem kő sok embör. Nem is kő akárki… Matyi bácsi! Erigy ki mán, nézd mög a lovakat. El is felejtettük űket.

Pisze Matyi ellentmondás nélkül, engedelmesen felállott. Kiment, a lovak után nézett, mert tudta, hogy ezek utána lesnek, ha ólálkodáson kapják, akkor vége az életének.

Ő is nagy pácba volt ezekkel, a klienseivel. Nem könnyű az. Ha valaki se vezér nem akar lenni, se szolga, csak éppen a hasznáér, akkor sokat kell ám nyelni s tudni kell a más nyálát nyelni le.

– Nem kő sok embör – mondta Török Samu.

Rózsa Sándor bólintott.

– Nem kő ott semmi – folytatta Török Samu. – Oda ingyen be löhet mönni. Az ajtó mindég csak nyitva van. Két őr. Azt a kettőt lefogni, a semmi… Csak azt köllene tunni, hol van a gyerök?

– Zeggyesbe.

– A zeggyesbe?… Akkor semmi.

Rózsa Sándor bólogatott:

– De baj van… Az egyikbe van Veszelka Péter, a szemköztibe van Bandi öcsém.

Török Samu:

– Veszelka… Móra alatt?… Hm.

Soká gondolkodott.

– Űtet is ki kő hozni.

Rózsa Sándor a fejét csóválta.

– Nem gyün. Ű csak szabadulni akar. Éppen az a baj, hogy neki az a jó, ha mink ott rajtavesztünk. A mi halálunkon születik az ű örökös igazsága.

– Akkó három embör kő – mondta Török Samu.

– Öt – mondta Rózsa Sándor.

– Öt – szólt Török Samu. – Kettő kint fülel. Három be. Én tartom az istrázsát az őrszobán. Te lemégy, kihozod az öcsédet. A harmadik ott marad.

Tudták, hogy azért marad ott, hogy Veszelkára fogja a fegyvert, hogy hangot ne adjon, míg a Bandi gyereket elviszik.

De ide igazi legény kell. Aki attól se fél, ha ott marad. Egymásra néztek, hogy még ez a legnehezebb. Ezt nekik kell vállalni, egyiküknek. De Rózsa Sándor nem vállalhatja, hogy a Juliska apját ő akasztassa fel. Látni se akarja. Most melyik ujját vágja le. Egyik az öccse, másik a lány…

Ha ő mögtöszi, amit kell, akkor soha többet a lánynak még feléje se mehet. Mert Juliska nem az a lány. Azt nem lehet elvesztegetni…

Pisze Matyi bezördült:

– Lódobogás.

Abban a pillanatban ugrottak ki.

Fel a lóra mind a hárman.

Még figyelni se tudtak, van-e hát lódobogás, vagy nincs, annyira igyekeztek.

Mikor a csapláros bejött, hátulról a zajra, a helyet üresen találta. Hamar elrakta az üvegeket, poharakat, helyre tolta az asztalt, és osztán fújta el a mécsest.

El is csippentette a hamvát. Az ajtót meg nyitva hagyta, hogy a füst, a bűz tisztulna. Csak a rácsajtó maradt betéve.

Mikorra a lovas katonák megérkeztek, akkorra már ő régen aludt, de úgy aludt, hogy alig lehetett felverni az álmából.

Már ő nyugodt volt, hogy azóta az ő legényei túl vannak a szögedi határon, odaát járnak Bácskában, valahol Tompa táján, mög sem állanak Kelebiáig.

Ilyenkor egy derék emberséges csárdás a legnagyobb nyugalommal ébred nagy nehezen mély álmából, mikor valami haragos német őrmester rossz magyarsággal bekiált, hogy:

– Megfan it egy betjárot?

A legpihentebb örömmel mondja rá:

– Betyár? Uram! Nincs itten egy szöm se.

Úton-útfélen

Úton-útfélen csak Rózsa Sándorról folyt a szó.

Szeged város piacán, ahogy végigsétált Kiss József, a híres főbíró, előle is úgy menekültek, jobban „mint Rúzsa Sándor elül”.

Még a gyerekeket is bekapták az utcáról, mert a főbíró úr nem járt magában.

Ahogy a római praetor lictoraival kísértette magát végig Róma fórumán, a szegedi főbíró öt kisbíróval kísértette magát. Kettő ment előtte kivont karddal, három jött utána vállra vetett puskával.

A főbíró úr pedig középütt ment, magas tetejű kerek szőrmecsákó süveggel, amelyen magyaros paszománt volt és egy kevés forgó. Olyan volt benne, mint Rákóczi Ferenc. Csak Rákóczi Ferenc már régen ott hallgatja a tenger mormolását a rodostói fődben, ellenben a szegedi bíró rámorog személyesen mindenkire, akit hibában talál.

De nemcsak rámorog, hanem a kisbíráival meg is fogatja, ha kell, le is tartóztatja, ha nagyon kelletik, még meg is pálcáztatja, a helyszínén.

Az öt kisbíró egyforma ruhában van. Molnárkék posztóból készült dolmány és nadrág van rajtuk, mint a polgárőrökön volt 1805-ben, Napóleon ijesztésére. Onnan is maradt az öltözet. Fekete sarkos rogyott szárú csizma, a fejükön hegyes túri süveg piros tarajú kokárdával. A mentéjüket sárga, széles tüszőforma öv köti be a nadrágba. Nadrágjukon magyar hasíték, amit sötétkék paszománt vitézkötés formán szeg be. A mellükön tíz zsinórvetés, három sor gombbal. És a puskát a vállukon viszik, mint a mezőről jövők a gereblyét hozzák.

De a főbírónak jussa van rá, hogy ha akarja, német polgárőrt ereszt maga előtt vagy maga után. Annak pedig éppen háromszegű kalpagja van, közepén tenyérnyi piros szegélyű kokárdával, amely úgy fest, mint a tavaszi nárcisz a keskeny szegélyével. Ezeknek a becsületes németeknek oly sárga nadrágjuk van a csizmába húzva, minden zsinór nélkül azon csupaszon, csak két piros zsebvágásuk van fent, nem nagyobb, mint a pulyka leffentyője. Kemény kék frakkjuk van, piros béléssel, ami kivillan minden lépésnél és nyolc gombjuk összesen, de abból egy nem látszik, mert vállszalag takarja. A gombokhoz sem tartozik a zsinóros kötés. Ellenben sárgaréz markolatú, görbe német kardjuk van, oly rövid, alig a csizmaszárig érvén. És a háromszögű kalpagon a kokárdából oly tollbokréta nő ki, hogy csak úgy lobog, röpköd, ha a szél borzolja. A puskájuk ugyanaz a tökéletes lövőszerszám, amelyből díszünnepeken még akár lőni is lehet, ha nagyon vigyáz az is, aki lő, meg az is, akit majdnem meglőttek, mikor pukkan.

A főbíró úr is méltó az arcképre.

Ahogy lép, nagyon högyös kis embör. De minden lépésén meglátszik, hogy igen nagy tisztességet hord a vállán, amit ő is igen-igen mögböcsül, másokkal is mögböcsülteti.

Már a vállán az a gazdag nyusztprémes mente, erősen virító csudasárga zsinórzattal, melynek izmos tartózsinórja jobb vállán keresztül van vetve, de nem a zsinór tartja a szabadon lógó díszmentét, hanem a méltóság. Ezt a mentét tudni kell viselni. Isten ments, hogy a zsinór megfeszüljön a mellen. Annak úgy kell lengeni, mintha mit se tartana gyönyörű fényes rézmakkjának súlyán kívül.

Dolmánya is gazdagon van kihányva zsinórral. Tizenkét sárga zsinórpár keresztezi domború mellét, az övig. Ami azt jelenti, hogy a lehető legsűrűbben van beboronázva.

Nyakát nem is tudja másként tartani a katonavágású ruháiban, csak mereven, büszkén, a legnagyobb önérzettel. Ha ebből csak egy jottát is enged, már mögszúrja a kemény fehér gallér, az ing kikeményített páncélhegyes gallérja.

Vékony és ruganyos lábai úgy pattognak, mint hajósuper korában, mikor mint első legény, csak úgy szökdösött a gabonáshajó vázán. Mert a szegedi főbírónak nem kell nemesembernek lennie, sőt. Már az nagy veszély a városra, ha nemes kerül a székbe, mint hajdan Temesváry András úr uram őkegyelme, aki ötször is elnyerte a bírói tisztet. Vagy a régi Pálffyak, akik szintén csak úgy tudták a közbékességet megtartani, hogy még a nevüket is polgár módra írták Pálfinak.

Kiss József főbíró úr őkegyelme valósággal hivatalból viseli a tisztességet. Az iparban is a mester a fő. Ott sem ütközhetik bele senki a röndbe és fegyelembe. A bírónak is a megcsontosodott igazságot, tisztaságot, böcsületes magaviseletöt kell munkálnia.

Csak ebben az esetben érheti el, hogy a szegedi főbírók nagy múltjának, híre-nevének mögfeleljön s az egész Csongrád vármegye vezetőségétől, főispánjától és alispánjától és minden tisztjeitől, de még a szomszéd Csanád meg akár Torontál vármegyétől is megkapja a táblabírói tiszteletadást.

Kiss József főbíró úr immár hétszeresen mereven kell hogy tartsa a nyakát, mert már immáron hét vármegyében nyert kitüntetésül mint Szeged főbírója táblabírói rangot és tekintélyt.

– Inkább Rúzsa Sándort fogná el – morogta a pörös atyafi, ahogy az ablakon kinézett, osztán meglátta a főbírót és kisbíráit.

De Kiss József bíró úr ebben semmit nem is késlekedett. Ő volt az, aki legellőbb ízben kimondta, hogy:

– Rúzsa Sándort vasra verve hozzátok elébem.

Csak az a baj, hogy ő ezt már két hónappal ezelőtt megmondotta a legelső halasi levél olvastatása után, de a betyár azóta is oly impudens gyalázatosságban szemtelenkedik, hogy semmiképpen sem haggya mögfogni a gallérját.

Annál jobban őrizteti Veszelka Pétert, a cinkosát és még jobban, ha lehet, az öccsét, Rózsa Bandit. Sőt úgy véli, mintha ennek a két fővétkesnek itt tartása által már magát a főbűnöst is mintha csak megsemmisítette volna. Mert micsoda betyár volna az, aki bűnt cselekedne, mialatt az egyetlen testvéröccse szenved őhelyette.

Csak Bujkó Gyuri mosolyog, ahogy szembetalálkozik a főbíróval az utcán.

A főbíró méltóságához nem illik, hogy akárkivel megálljon beszélgetni. Kivált oly tiszttársával, akinek csak éppen felényi fizetése van, mint neki. A főbíró fizetése lévén egy esztendőre hatszáz forint s a szenátoré semmivel se több, csak éppen kereken háromszáz. Egy főbíró tehát minden hónap elsején ötven forintot kap az asztalán leszámolva, minden levonás nélkül. Amihez pedig hozzá sem nyúlt, hanem azonnal, azon mód, visszatolja, minekutána leszámolta volna, s azt feleli a pénztárosnak, aki felhozza a fizetést:

– Az árvakasszába. Vagy: az ispitályalapra. Vagy a szögények házára.

Mindenki tudja azt Szeged városában, hogy Kiss József főbíró még soha egy fél dénárt is fel nem vett a fizetéséből. Hanem azt mindig a jótékony célok valamelyikére adakozza.

Beszélik is, hogy ha új főbírát választanak, az nagy baj lesz, mert annak a fizetését már legalábbis ezer forintra kell emelni. De ki akarna új bírát választani, míg Kiss József főbíró a fizetését városi javadalmakra adakozza.

No meg aztán mikor volt, ki lenne még egy olyan főbíró, aki a várost elkápráztatja avval, hogy minden délben tizenkét órakor ily fényes segédlettel sasírozik végig az utcán, míg csak saját hatalmas portájára nem érkezik. A régi hajóépítő udvarra, ahol még most is állanak félig kész hajóbordák, de már ezek nem is fognak elkészülni soha. Öreg Kiss József főbíró nem szorult többé se munkára, se keresetre. Feleségével már elél, míg Isten adja, akkor egész vagyona úgyis a Városra száll, az is tudva van, milyen célra. Ispitályra, ha tudni akarja valaki. Tízezer forintot szánt egy emeletes ispitály építésére, feleségének csak négy százalékot köt ki utána járandóságnak. Az asszonynak abból meg köll elégedve lenni.

Ilyen embör ment végig tehát most is Szeged városának nagyútján, be a Kárász utcába, ahol Bujkó Gyurival találkozott.

Feltűnt neki Bujkó Gyuri mosolygós ábrázatja.

Az emberek nagyon szeretik a mosolygós ábrázatokat. Ha valaki vidám, akkor már mögbíznak benne, hogy vidám embör, hogy tehát soha kárt nem akar tenni senkinek. Általánosságban igaz lehet, de különösképpen a Bujkó Gyuri esetében mégis meggondolandó, vajon úgy van-e?

Bujkó Gyuri igen szépen és jól köszöntötte főbíráját, és állva maradt, míg a nagyúr el nem sétált mellette.

A főbíró egy szót sem szólott hozzá, pedig nem haragudott rá, sőt méltányolta, hogy a gazdasági ügyeket oly hűségesen elvégzi ez az ismeretlenségből felcseperedett embör, hogy soha a legkisebbel se fordulnak őhozzája. Így is kell. Mindenki végezze maga kötelességét.

Bujkó Gyuri is, íme, a maga kötelessége után loholt.

Felettébb örvendett, hogy a főbíró már eltávozott a városnak házáról. Mert ő éppen oda igyekezett, csak nem éppen a főbíró uramhoz, hanem annál neki sokkal kedvesebb úrhoz.

Nem kevesebbhez, mint a királyi biztos adminisztrátor úr őméltóságához.

Már be is volt jelentve, az idő is meg volt szabva, s éppen pontosan kell megérkeznie. Milyen jó, hogy a főbíró úr meg nem szólította, mert ha csak egy néhány percet is feltartóztatta volna, akkor elkésik, s ha elkésik, abból a legnagyobb bajok származhatnának.

Bujkó Gyuri nem tudta, mi lesz. Hogy valóban fogja-e fogadni a méltóságos gróf úr, vagy nem. Mindenesetre igen megtisztelve érezte magát, hogy ő csak olyan fesztelenül tud egy ilyen nagy úrral találkozni, mikor akar. Ezen éppen elég mosolyognivalót talál.

De a többin is. Vagy sikerül, vagy nem. Ha sikerül, akkor van mit nevetni, ha nem sikerül, akkor is van, hogy vannak még mindig ily magas állásban is oly ostobák, akik nem fogadnak el száz aranyat.

Ha az ember valakinek száz aranyat visz a lajbija belső zsebében, akkor csak mosolyoghat kedvére!

Mily egyszerű a dolog.

Veszelka Péternek mielőbb ki kell szabadulnia. Mert minden nap igen nagy veszteség, amit bent tölt. Vetése még mindig csak félig van learatva. Egész gazdasága szétzüllik. És még ez az ember szabadon nincs, addig nincs összeköttetés a pusztai világgal. Veszelka egy nap alatt le tudja szerelni Rózsa Sándort, meg lehet általa alkudni a jövőt, az öccse árán…

Rózsa Bandi kiszabadítása nem sürgős. Mit tehet ez a gyáva gyermek. Semmit. Még talán neki is jobb, ha idebent van. Annyit úgyis el tudott érni, hogy ne verjék… Akkor pedig minden rendben van. Olyan kosztot ugyan nem kap, amilyet Metternich előírt. Hogy a raboknak meg kell adni naponta a két font jól sült kenyeret és főtt ételből annyit, ami elégséges. Főtt étel. A pusztaiak néha egy hétig se látnak, de két hétig se főtt ételt, még a parasztnak sem jut mindennap főtt étel.

Metternich herceg nagyon jószívű, de úgy gondolja, hogy a kis rablóknak ugyanannyi jár, mint a nagyoknak.

Nyugodtan várt, míg a méltóságos úrnál bejelentette a titkára, ez a nagyon elegáns francia divat szerint öltözött stiglic.

– Csak röviden, szenátor uram – mondta a királyi biztos, mikor belépett hozzá széles mosolyával.

– A legrövidebben, méltóságos uram – felelt Bujkó Gyuri. – Nem is volna merészségem, hogy méltóságodnak egy drága percét is elvegyem. Mert méltóságod ideje mindnyájunké és valamennyiünk…

– A tisztújításra van mondanivalója?

– Nem, méltóságos uram. Én ahhoz csekély ember vagyok, hogy effélékhez hozzászóljak. Ha rám volna bízva, nem mondom, én is meg tudnám szervezni a tisztikart, de mivel…

– Akkor mit akar?

– Egy szögény embör sínylődik a város tömlöcében.

Így kénytelen volt Bujkó Gyuri azonnal csakugyan a dologra térni.

– Ez az embör egy nagy félreértésnek az áldozata. Mivel az ő házánál fogták el Rózsa Sándort, a betyárt, méltóztatik tudni…

Az adminisztrátor nagyot nézett.

– Veszelka? – kérdezte.

Bujkó Gyurinak ragyogott az arca a derűtől. Nem is képzelte, hogy ily egyszerű lesz a dolga, hisz ez remek, akkor nem kell magyarázni semmit.

– Veszelka Péter méltóságod parancsolatjára, méltóságos uram.

– Mit akar szenátor uram evvel a gazemberrel?

Bujkó Gyuri győztesen mosolygott.

– Én ezt az embert már húsz év óta ismerem. Soha ellene… (Magunk közt: akkor ismerte meg, mikor a Csarba Mihály ökrei az ő keze alá kerültek. Ennek csak öt éve, de annál érzékenyebb veszteség, hogy időközben nem kellett ismernie Veszelka Péter nevét.) Soha ellene legkisebb kifogás nem volt. Én a város gazdasági szenátora vagyok, méltóságos uram, ezek az emberek mind az én kezem alatt vagynak, a fenyítéket is én osztom ki rájuk. De mondhatom, méltóságos uram, ennél becsületesebb, okosabb, hasznosabb emberünk kevés vagyon a pusztán.

– Lókötő? – kérdezte szellemesen az adminisztrátor.

Bujkó Gyuri még állandóbban mosolygott. Tetszett talán neki, hogy őméltósága nem esett a feje lágyára.

– Méltóságos uram. A pusztai ember nem városi. Pusztai. A pusztai erkölcs nem egészen az, amilyennek a papok méltóztatnak prédikálni, ámbár megjegyzem, ők is csak prédikálják…

Az adminisztrátor hangosan felnevetett. Cinikus ember volt, s mint ilyen, a század szelleméből annyit magáévá tett, ami a közerkölcsök fölé emeli a nagy urakat.

– Nohát, mire jó ez a Veszelka János. Hamar.

– Péter, méltóságos uram, Veszelka Péter. Itt átadom méltóságodnak ezt az iratot.

– No hamar, hamar.

– Méltóztassék elolvasni s aláírni. Ebben pontosan és röviden meg van írva, hogy Veszelka Péter, mivel tévedésbőr hamis színbe került, azonnal, mivel méltóságod személyesen meggyőződött ártatlanságáról, azonnal szabadlábra helyeztessék, szigorú…

– Mi ez? – bámult el az adminisztrátor.

De Bujkó Gyuri mosolyogva hunyorított s befejezte, amit mondani kezdett:

– Mivel pedig szükség van a legszigorúbb felügyeletre, ennek gyakorlásával megbízatik…

Az adminisztrátor kitátotta szemét-száját, úgy bámult a dolgon.

– Megbízatik Bujkó György városi gazdasági szenátor, aki sajátszemélyes felelősség terhe mellett köteles Veszelka Pétert ellenőrizni, és érette, minden anyagi és morális felelősséget vállalni.

– Nem értem – mondta az adminisztrátor, és fülig érő magas gallérjába akasztotta két kis ujját, mintha annál fogva akarna a megértés magaslatára emelkedni.

Ami a gyorsaságot illeti, megvallotta, hogy ez a gyors elintézés őt magát lepte meg legjobban.

Bujkó György még sietve, hadarva, nagyjából felolvasta az iratot, akkor letette azt az adminisztrátor elé, és míg az elképedve bámult rá, belenyúlt lajbijának zsebébe, és kivette belőle a kis tekercset s azt, mint valami pecsétnyomót rátette az iratra. Az adminisztrátor úr őméltósága hihetetlen gyorsasággal megértette, hogy mi az a tekercs.

Kitátotta száját és felháborodva pillanatokig csak bámul ennek a gazfickónak az ábrázatába.

És bámulta ennek a rendületlen mosolygását. Bujkó Gyurkónak sohase fénylett jobban kerek, előrenyomuló vörhenyeges arcéle, kék szemei pislogtak, és szája mint valami félkör húzódott felfelé az orra alatt magasra, s csak nézett és mosolygott, mintha azt mondta volna:

– Na? Mit szólsz hozzá?

Az adminisztrátor felugrott. Fogta a tekercset.

Egy pillanatig méregette, mintha a súlyát akarná megállapítani.

Akkor mérgében odavágta a dívány alá, amely mellette volt, az íróasztal mellett balról. De úgy odavágta, hogy a tekercs szétszakadt, és az aranyak úgy gurultak, csak úgy cikáztak és szikráztak.

– Mi ez? – ordította őméltósága magából kikelve. – Megvesztegetés?… Gazember, azt hiszed, engem meg lehet vesztegetni?… Még ilyen aljassággal nem találkoztam… Mars hinaus. Kifele!

Bujkó Gyurkó egy pillanatig talán először életében elvesztette a mosolygását.

Mégis, száz arany, még ezekből a legkisebb aranyakból is, amiket össze tudott válogatni, az megfelel hétszáz ezüst forintnak. S így a kétezer papírforintból már csak hetven forint maradt meg.

– Mars! – ismételte az adminisztrátor őméltósága sziszegve. – Vagy csengetek – s megragadta az ezüstcsengőt –, és beparancsolom a testőrségemet!

Bujkó Gyuri aggódva nézett a letett papírra, de örömmel látta, hogy azt még nem tépte szét őméltósága.

Avval hátat fordított, és mérsékelt sebességgel haladt kifelé a teremből.

Kinyitotta az ajtót.

Kiment.

Ahogy kint volt, mintha valami eszébe jutott volna, intett a titkárnak, hogy még vissza kell mennie, s mosolyogva óvatosan benyitott. De csak a résen nézett be, s örömmel látta, hogy őméltósága négykézláb a földön van, s a dívány és a szőnyeg alól kapargálja fel az aranyakat.

– Pszt – mondta a megérdemelt mosolygással a kis elegáns bécsi titkárnak –, nem szabad zavarni őméltóságát elfoglaltságában, amíg csak nem csenget.

Vaklárma

Szegény szegedieknek mindenből csak bosszúságuk, szégyenük volt. Most is a katonaság hajtotta meg a határt. Bejárták a város költségére az óriási pusztákat, de nem hozták be Rózsa Sándort. Összefogdostak mindenféle drótostótokat, üstfoltozó cigányokat, egérűző rácokat, egész sereget hajtottak maguk előtt. Mindenféle jámborokat, akiknek ugyan minden a kezéhez tapad, amit csak meg tudnak fogni, de betyárt vagy olyan embert, aki betyársággal gyanúsítható, olyat egyet sem.

Azokat elnyelte a föld.

Ismeretlen forrásból még annak is híre járt, hogy az egyik csárdánál, már nem tudták megmondani, melyiknél, a neszűrj-hegyinél vagy a bojárhalminál, vannak, akik a zabosfait, vannak, akik a győriszéki csárdát mondták, hogy ott lepték volna Rózsa Sándort minden bandájával, de siettükben csak beszóltak volna az ajtón, hogy megfane it bétyar, s hogy a csárdás azt találta felelni, hogy nincs itt uram egy szikra se, azt mondták: akkor jó megfan, gyerünk tovább ety házat.

Persze az ilyet úgyse hiszi senki, de az bizonyos, hogy néhány csárdát bedüntöttek, rengeteg tanyát, putrit, kivált a rozzantakat felgyújtották, vagy kemencéjét ledöntötték, vagy mindenestül összerombolták.

De evvel csak a gazdáknak tettek kárt, evvel ugyan meg nem fogtak egy szál betyárt sem.

A főbíró magasságáig az ilyen hírek viszont nem jutottak el, amiket a vastag Perzsi hozott meg Tövis Borisnak, hogy Rózsa Sándor megesküdött a Szűzanya hét fájdalmára, hogy az öccsét kiszabadítja.

Ettől Juliska gyulladott fel nagyon. Akkor Rózsa Sándor bejön a városba, de ha bejön, akkor bizonyosan megszólal még egyszer a fülemile is.

De akármennyi szépet gondolt el erről, a napok múltak, nem történt semmi. Ellenben egy éjjel az édesapja csak bezörgetett.

Már a perzekútorok régen nem aludtak itt az eresz alatt, úgy látszik, nem akartak még egyszer bojtorjánkoszorút, mint a pártában maradt lányok.

Nagy örömmel, boldogsággal és zokogással fogadták az apát. Tövis Boris is elolvadt a könnyeiben. Ember nélkül nem élet az asszony élete.

– No, csakhogy már itt vagy – mondta s a vállára tette a kezét ennek a rossz embernek.

Veszelka nagyon csöndes ember lett. Megsápadt, megfogyott, megfeketedett. Legelőször is egy dézsa vizet kért, abban kint a szabadban az eperfa alatt, alaposan megmosdott tetőtől talpig.

A felesége nem segített neki. Még az ajtót is betette addig, míg az ura végez. Törülőruhát is előre kikészített neki, mintha azalatt az ura, míg mosdik, nem volna az övé. Szemérem van a magyar nőben, még nagyobb a magyar férfiban. Isten őrizz, hogy csak egy tenyérnyit is meglássanak egymásból, hacsak nem tehetetlen betegek. Mert akkor aztán nincs tovább szemérem, akkor annyi az egyik a másiknak, mint a tehetetlen kisbornyú, amelyik éppen a világra hull. Azt is meg kell fogni, simogatni, tisztogatni, kötelességet kell vele tenni.

Veszelka Péter csak akkor szólalt meg szeretettjei közt, mikor már tisztán, emberi formájában, tiszta gúnyában, bár mezítláb és fésületlenül odaülhetett az asztal mellé.

Belől a karoslócán, ahol a gazda helye annyi idő óta üresen állott.

A nénje egészen elköltözött tőlük máshová, egyik lányához, hogy ne zavarja őket, meg talán azért, hogy őtet ne zavarják, mer azért városban vagyunk, a városban másképpen gondolkoznak. Nem nagyon szívesen érintkeznek avval, akinek éppen betyár, vagy betyárok gazdája a sógora.

– Nehéz vót – mondta Tövis Boris, és szárogatta a szemeit.

Veszelka Péter bólogatott.

Nehéz.

– Nehéz, Juliska?

De Juliska felemelte a fejét, úgy nézett vissza, mintha azt mondaná, hogy ha kettőbe hasítják, akkor se panaszkodik. Neki nem volt nehéz. Neki eljött az ő fülemilemadara. Hallotta annak a csattogását, érezte, hogy érte jött, és büszke volt rá, hogy nem ölte meg a két jótehetetlen pusztázót, pedig a markában voltak, csak mögmutatta, ki ő. Elvette a puskájukat, kirakta a gomblyukukra a bojtorjánt.

Ezt tegye meg valaki.

– A felső igazság mögmondta – szólott lassan Veszelka.

Ő se tudta, a felesége sem sejtette, ki volt, mi volt az a felső igazság.

A szegény ember úgy gondolja, hogy minél magasabbról jön, annál magasabb maga az igazság is.

Dehogy gondoltak volna ők itt most, nagy szívbeli meghatottságukban olyat, hogy nem a tiszta szent igazság győzedelmeskedett.

– Bandit látta kend? – kérdezte az asszony vacsora után.

Veszelka csak bólintott. Nem mondott semmit. Nem akarta elmondani, hogy Bandi még mindig a gyilkos rácokkal van az egyesben.

Hogy soha ki nem viszik a napfényre. Mert a többi rabot nappal elviszik, fát vágni, utat tisztogatni, vannak, akik utcát söpörnek, vagy mezei munkát végeznek. Vannak olyanok is, akik szabadságot kaptak és elmöntek aratni. Hogy azt a kis vagyonokat begyűjtsék, hogy télire éhen ne haljon a család. Mindönkinek van egy kis irgalomtőkéje, csak két embört nem szívelnek, annak a kettőnek semmi irgalom. Egyik a citerás, a másik Rúzsa Bandi.

A citerást mindennap mögverik. Már annak a tizenkét botja úgy hozzátartozik a tömlöchöz, mint a börtönőrök reggeli káromkodása.

– Nem tudom, mi lösz. Azt kaptam parancsba, hogy gyűjjek ki. Hogy ide gyüjjek ángyomékhoz. Itt, maradjak, még csak parancsot nem kapok.

Tehát még nem teljes a szabadulás.

Tövis Boris aggódva nézett az urára:

– Mög köll várni.

Veszelka bólintott:

– Mög.

Mit is tehetne egyebet. Hova menjen. Mi értelme volna, mi haszna, ha például, most, hogy szabad, mert nincsen előtte a vasrostély, ha most hozzáfogna gyalogolni s elmenne valamerre… Akinek van valamije, az már börtönben van akkor is, ha nem csukják rá a rostélyt.

– Bandi persze, ha az gyünne ki, annak tágas a világ. Azt hét vármögye itt nem tarthatná egy helyön.

– Azé is nem eresztik ki. Nincs neki senkije.

Még Juliska is szánakozva gondolt rá, hogy szegény Bandi milyen magános árva. Igazán senkije sincs. Pirosra nem vélekettek, nem is tudták, hogy a világon van. Ebben is olyan titokőrző volt a Bandi gyerek. Más legény már régen eldicsekedett volna, hogy micsoda szeretője van. De Bandi nem.

Bandi csak ült a rácokkal egy ketrecbe. Csak ült, és egy szót sem szólott.

Ült és hallgatott. Vagy állott órák hosszáig, állott, és fogta a vasrácsot, ahogy Veszelkától tanulta. Megértette, hogy ez is valami. Már ez is cselekedet. Enyhíti az ember fájdalmát, ha a vaspálcákat foghatja, s azon gondolkodik, hogy ha olyan ereje volna, mint Sámsonnak, akkor megrázná az egész házat ezeken a vasakon és bedöntené, mint Sámson a filiszteusok templomát.

Most, hogy magában maradt, még több gondolkodnivalója van.

A rabok, ahogy jöttek alkonyatkor hazafelé, igazán úgy csinálták, mintha hazajönnének. Kint voltak egész nap a szép szabad nap alatt. Sütött rájuk a napsugár. Perzselte a bőrüket a fényesség, és szárogatta az izzadságukat az a jó könnyű szél. Ha eső volt, az ég vize mosta le róluk a szennyet, ha száraz volt, az isten kendője szárogatta belőlük a fájdalmat.

Nem is úgy jöttek le, mint rabok, csak mint akinek haza kell menni estére, mert otthon van az embernek éccaka a helye.

Nem is látták már a sötétséget és a nehéz kő- és malternyirkosságot, ami a mélyben az állandó nyirokban, ott volt. Jöttek, hogy az éccakát eltöltsék, már az egymáshoz kötött bizalmasság megenyhítette a levegőt, és tele voltak tréfával, kötődéssel, marakodással és kacajjal.

De Bandi ilyenkor lefeküdt, hogy ne is lássák, hogy ne is szóljanak hozzá.

Senkinek a hangját sem akarta hallani. A rácokhoz még egyetlen szót sem szólott.

De ha azok beszélgettek, veszekedtek maguk közt, ahogy a házasok szoktak, s egymást tették felelőssé azért, ami történt, a kövér révészné miatt, akkor erősen figyelt, de csak azért, hogy a beszédjüket megértse. Mintha neki valami oka volna, hogy megértse a rác beszédet.

Ezen az estén meg is tudta, mire kell neki a rác ige.

Két nyomorult csavargót löktek be, akiket a katonák hoztak, mikor meghajtották a pusztát. Egy részét a foglyoknak a várba vitték, más részét ide adták. Hogy a városnak is jusson.

Azt mondja az egyik rác:

– Csak vigyázz, testvér, nem sokáig tart már.

A gyilkos felörülve nyögte, hogy mi lesz?

A másik megmondta, hogy Rózsa Sándor a bandájával meg fogja ostromolni a tömlöcöt, és kiszabadítja a rabokat.

A gyilkosok nem tudtak az egészről semmit. A rác fogoly magyarázta meg nekik, hogy Rózsa Sándornak van itt a tömlöcben egy testvére, azt magával akarja vinni, hogy megmentse a kötéltől, abból is betyárt csinál.

Az őr jött, és korbáccsal húzott a fecsegő nyakába. Nem értett rácul, nem tudta, mit beszél. Csak éppen a helyére kergette a sötétben. Úgy égett egy-egy mécses a pincék során, mint a bányákban.

Bandi halálosan megijedt.

Ennél iszonyúbbat nem mondhattak volna neki.

Igen, az igen, az szép, hogy a bátyja ki akarja szabadítani. Ez jólesik. De hogy ő is betyár legyen, ezt nem. Ezt az egyet nem vállalja.

Csak megnémult, megsemmisült, nézett maga elé egész éccaka. Nem bírta a szemét egy pillanatra se lehunyni. Állott a sötétben, fogta a vasat.

Úgy fogta azt a vaspálcát, mintha a biztos szilárd, igaz és tiszta élet tartója volna.

Sohase volt betyár, és sohase akar az lenni. Ő csak azt akarja, hogy néki meglegyen a mindennapi munkája, hogy az emberek, akik ránéznek, ne gondolják, hogy ez is betyár, hogy a híres Rózsa Sándor testvére.

Ha ű Sándor, én mög Bandi vagyok!

Mondta magában, s elszakadt a bátyjától.

Igen, ha a bátyja szabadítja ki, akkor neki vele kell lenni, hogy vigyázzon rá. Hogy visszafizesse neki, amit az tett érte. Ha az kiviszi innen, mintha újraszületne. Új életet adna, mert ez élet már elveszett, ez már megszűnt. Ez semmi, amit az anyjától kapott. Most jön egy új, amit a testvérbátyja hoz neki a szűre ujjában.

De neki ez az élet nem köll.

Betyár nem lösz.

Kinn a tanyán

Veszelka Péter megkapta a parancsot, hogy menjen ki a tanyájára, szedje rendbe a dolgait.

Mikor kiment, a szíve megfájdult. Ily rövid idő alatt annyira elhagyatott lett a tanya, hogy rá se tudott ismerni.

A ház, mely anélkül sem volt szilárd épület, mert egy régi juhakolból alakították át házzá, nem is lett soha valami afféle emelt fejű ház, amilyenekhez a városban most mégis hozzászokott, de azért jó tanya volt az húsz éven át. Télen meleg volt, nyáron szellős volt. Jó ételeket evett ő itt, jó érzések közt végezte gazdaságát. Még büszke is tudott lenni, hasat eresztett, és kemény hangon beszélt azokkal, akiket sikerült maga alá gyűrni. Béresekkel, lovászokkal, kapásokkal, csavargókkal, betyárokkal.

Most a háznak kidűlt egyik oldala, be volt döntve a kemencéje, amit csak meg lehetett mozdítani, mindent elhordtak belőle.

Nem volt már ott egy asztal, egy szék, egy ágy, sömmi. Éppen úgy kifosztották, mint a Rákóczi kastélyát, mikor menekülnie kellett. Ahogy a kis tót parasztházakban drága brokáttal bevont, Rákóczi-címeres, magas hátú székeket lehet találni, úgy leli ő meg az elhordott maga faragta székeit majd idővel itt vagy ott. Ha éppen el nem tüzelték.

Ez a vagyonnak a sorsa, csak addig tart, míg valaki rajt ül. Semmi sem ragaszkodik a házhoz, csak a macska. Az itt leskelődik, mire észrevenné, már nyávogva kéredzkedik fel az ölébe.

– No, maszat – mondta neki, csettintett az ujjával, mire a macska egy szökéssel fent volt a karján, és újra nyávogott egyet a fülébe, már mosdott, már hízelkedett, dorombolt.

A zsebébe nyúlt, valami kenyérmorzsát szedett ki és odaadta a cicának. Az a tenyeréből éhesen kapkodta a kenyérmaradékot, most nem kényeskedett. Nem kért tejecskét, nem prüszkölt a száraz kenyértől. Nem szagolgatta a kis rózsaszín orrával, megette.

– Jólesik az egérpecsönyére – mondta neki Veszelka.

Mintha ölbeli gyerek volna a karján, régi életének utolsó tanúja, tovább szemlélődött a romok közt.

Azér jó, hogy a házat möghatták – gondolta.

Fel is gyújthatták volna, akkor most nézhetne utána, honnan vögyön új házat. Még vályognak való főd sincs itt. Ezt is a régi időkben hordták ide. Valami bolond gazdája volt valamikor ennek a helynek. Juhász volt, isztrongát akart ide csináltatni, mert itt lelte legközelebb a vizet a főd alatt.

Egy-két oszlop. A kemencét mögrakja az öreg Sütibalog. Ha még mögvan.

Micsoda, két nap alatt helyre lehet pofozni ezt a lapos házat.

A feleségét nem szabad kihozni, mög a lányt. Nincs engedély. Juliskát se szabad. Nem lehet tudni, mitől félnek. Hogy ő innen, ha az egész családja kint van, megszökik? Dehogy szökik! Hová mönjön? Útféli koldusnak, mikor itt vannak a földjei, beleépítve a sok trágya, munka, feltört jó földek. Búzatermő, kukoricanevelő fődek. Mintha már az övé volna, nincs itt sömmi baj. Ha möghal, annak hagyja, akinek akarja, a feleségének… Az unokáknak…

Hogy el tud az ember harcolni, magát megszakítva evvel a kutya földdel is, és ebben sincsen semmi örökös. Ha möghal, az ember nem viszi magával a fődet. Ő kőtözik bele. S milyen kis hely elég ahhoz, hogy meghúzódjék abban a tágas nagy földben, amelynek idekinn mintha nem is volna se vége, se hossza. Az égig ér keletre is, nyugatra is.

Csak amott a távolban lakik egy tanyás szomszéd. Néger Urbán. Az is ilyen bolond harcoló. Mint a hangya. Csakugyan, van egy Hangya Lukács nevű szomszéd is. Az is oly távol, az embernek meg kell gondolni, ha odáig akar gyalogolni. Vajon ezek szorgalmatoskodták volna el az ő bútorát? Mert akkor vissza fogja kapni. Azért vitték el, hogy lába ne keljen. Vajon a tyúkok hova lettek, meg a récék? Ki vág nekik csalánt?

Topogó úgy mosolygott a szeme közé, derék férfias mosollyal, mintha nem számítana neki sömmi abból, ami történt.

Kezet nyújtott, mögszorította, mögrázta, osztán egy szó se volt tovább róla.

Még olyan szerencséje is volt, hogy a szenátor úrral is találkozott. Bujkó Gyurival. Az is csak mosolygott, és nem mondott sömmit.

Igen, azt mondta, hogy a főkapitány úrnak elkötötték a lovát. Ahelyett egy jó lóra volna szükség.

Evvel nagy gondba is keveredett, mert hol vegyen ő lovat. A maga lovát szívesen odaadná, de azt se tudja, az is hol van. Hát nem alszik már a nyereg alatt a hátas. Ki tudja, melyik katonának tetszött mög odabenn. Mert a lován kellett akkor bemenni. Aztán, ahogy leszállították róla, azóta nem is hallott felőle, hova lött.

A felesége meg a Juliskája gyalog mentek be.

Tanyai asszonynak nem olyan nagy út az. Két mélyföld az egész. Tizenöt kilométer. Azt egy háti batyuval egy tanyai asszonynak akármikor meg kell tenni éhomra. Indulnak, este, alkonyodáskor, már hajnalban ott kell lenni a szegedi piacon, ha eladni akar, vagy venni.

De a városi is olyan volt még ebben az időben. Az öreg Csontos bácsi már hetvenesztendős volt, de beteg lett, ha egy hét elmúlt, hogy harminc kilométert nem lehetett neki gyalogolni. Csak eszébe jutott, hogy egy kis tejeskukoricát kér a komájától, aki csősz volt Majsán, elmönt érte, másnapra már el is hozta, mög löhetött főzni. Vagy egy dinnyét hozott. Vagy Dorozsmáról pipaszárat. Ott igen jó veresgyűrű van, annak az ágából lehet a legjobb pipaszárat metszeni.

Toronyiránt. A repedezett földön, ami a nagy melegben meghasadozott, hangyák mög a többi bogarak pattogtak az embör lába előtt.

Ni, milyen szöröncse. Lovas embör közeledik.

Erre jön a. Csakugyan éppen erre. Ugyan miféle löhet.

Mit hoz?

Vagy mit akar vinni.

Jó fertály beletelt, míg ideért. Veszelkának volt ideje. Itt most sehol senki, semmi. Munkásai, béresei szétoszlottak. Lova sincs, hogy utánuk járjon. Gyalog hosszú, inkább sokáig tart. Jobb helybe várni, csak idetéved valaki.

Mög is ijedt, hogy a lovas mégse erre jön, hát hamar szalmát kapart össze, kicsiholt, möggyújtotta, és evvel jelet adott, hogy gyüjjön csak bátran a lovas embör. Itt szívesen várják. Nem üres már a pajta.

Hát Pisze Matyi jött egy nagy sárga lovon.

Nyereg nélkül volt a ló, mert most szigorú parancs volt, hogy nem szabad nyereggel járni a csikósoknak többet. Hogy a betyárok ne nyergölhessenek.

– No.

Pisze Matyi pipálott a ló hátán, de csak száraz volt a pipája, vagy dohánya nem vót, vagy tüze, csak tartotta az agyarán a pipát.

– Möggyütt kend?

– Mög. Hát kend?

– Vögye mög.

– Mit?

– Eztet – s mögverögette a sárga nyakát.

– Hát…

Veszelka megnézte a lovat. Jó erős ló. De nem szántó ló. Nagyon táncol, ahogy áll. Vagy az nem tetszik neki, aki rajta ül.

– Minek aggya el kend?

– Minek? Az embör csak bajt csinál magának. Gyalogost nem szólítanak mög a pusztázók. Lovasnak nem hannak békét.

– De e nem a maga lova. Nem ezön vót erre.

Pisze Matyi elgondolkodott, mintha ebbe volna valami.

– Mán az enyim gazdánál van. A régi. Mer ez is az enyim.

De Veszelka csak csóválta a fejét.

– Nem szeretök én kentökkel dógozni. Mer kentök nem beszédösek.

Ez azt jelenti, hogy a múltkor se mondták meg, hogy a püspök csongorádi gulyájából való volt a két ökör. Mennyi baja lött abból neki, hogy nem tudta, honnan került. Ha tudta volna, akkor egy napig se őrözte volna meg. De azt hitte, tisztösségös helyről való vót. Vagyis kis jobbágy gazdaembörtűl, aki sose fogja mögtanálni. Azért nincs bilyog a tomporukon. Osztán kisült, hogy a püspöké.

– A se jó.

– Mi?

– Amék beszédös: hazudós.

Veszelka nevetett. Ez is löhet.

Hát közelebb ment a lóhoz, megsimogatta, megveregette. Eszébe jutott a Gyűszű. Jó lenne ez a főkapitánynak. Az a német, az nem szereti az ugrálós lovat. Ez azért mög tud állni. Nyereg alatt volt ez eddig is. Mölátszik az ódalán, egész ki van fényösödve a szőre, ameddig a nyereg takarta.

Még nyereg alatt is hált. Úgy látja.

– Osztán mit akarna kend érte.

– Mongya mög, mit szán rá.

– Jóembör, én nem szánok rá sömmit. Tuggya kend. A mongya mög, aki el akarja anni.

Pisze Matyi hallgatott.

– Hát a Bandi gyerök? – kérdezte.

Veszelka hallgatott most el.

Még meg is rezzent.

És ezt Pisze Matyi észrevette. Észrevette s csudálkozott. Mi löhet, mi löhet?

– Mikor gyütt ki? – kérdezte átmenetibe.

– Szerdán.

– Hm. Akkó még jó vót?

– A gyerök? Jó.

– Hm. Osztán most mán? – jelezte, hogy felkötötték-e?

Veszelka nemet intett:

– Ű maga.

Pisze Matyi majd leesett a lóról, úgy meg vót lepetve, hogy tán azért maradt olyan mereven a lovon.

– Ű?

– Ű.

– Maga?

– Ű maga.

– Zeggyesbe?

– Az egyesbe.

– Hm.

Így eltűnődött.

Ezt mög kő vinni a Sándornak.

Az a bolond gyerök akkor mög ne indujjon.

– Mikó?

– Mútt éccaka. Csütörtökön éccaka.

– Elbúsúlt – magyarázta meg magának Pisze Matyi. – Hogy kendet kieresztötték, ű mög… Hm.

Nagyon csóválta a fejét.

– Gazduram mög kigyütt.

– Ki.

– Beszójjak a Nyigrihöz?

– Minek?

– Ott van az öreg Gölöncsér.

Ez volt a Veszelka régi munkása, aki a napszámosokat össze tudta szedni. A bizon jó lösz. Mert nem köll gyalog mönni utána.

– Ajjó lösz, hajja kend.

– Hát isten álgya.

– Hát a ló?

– Möghozom.

Evvel elment a lóval, s hamarosan kaptázta, aztán vágtába eresztette. A ló jó futó ló. Nyereg alatti ló. Alighanem katonaló. Nem lehetetlen, hogy leszállítottak róla egy valakit. El is ásták.

Hogy ne szidja tovább a rökrutákat.

Búbánat

Éccaka az Anna kunyhója előtt telepedtek le a betyárok.

Ott volt Török Samu, Tóth Jóska, Füsti Molnár meg Pista Zsiga.

A kunyhó szintén meg volt már építve. Minden hajlékot mögcsinált azóta Sándor, vagy csináltatott inkább két kapusra. Nem akart többet úgy megszorulni, mint a Veszelka színjében.

Anna kövéren, vidáman főzte a birkát a bográcsban.

Szerette, ha sokan vannak körülötte. Úgy dolgozott, mint egy angyal, szó nélkül, mosolyogva, vidáman.

Sándor nagyon komolyan ült egy kötél búzaszáron. Nézte a tüzet, ahogy lobog.

A lovak ki voltak pányvázva a vízparton. Ott mindig van egy kis fű, még most is. Nyereg nem volt egyiken sem. Még ponyva is csak egyen, a Csillagon. Még azt se tűrték a csikósoknak most a pusztázók, hogy kisponyvát terítsen a legény a lova hátára.

– Imre még most is fekszik? – kérdezte Tóth Jóska.

Sándor nem felelt, csak a szemével intett.

– Hm.

Török Samu egy kupac sarjún hevert. Nem szólott szót se, pipált kegyetlen. A távolba figyelt folyton. Most felkiáltott:

– Pisze?

Odanéztek. Senkinek se volt olyan jó szeme, mert nem mondtak rá semmit.

Csak Sándor szólalt meg:

– Űtet várod?

– Űtet látom, ha jól látom.

Sándor megrázta a fejét.

Nem is ügyelt oda többet.

Egyszer csak elmosolyodik Rózsa Sándor. Már ő tudja ki jön. Gál Pétör.

Az a markos ember, aki a Csöpögtetőbe akkor este meggyomrozta. Baj lett volna, ha el nem tudja kapni a nyakát.

De hogy lovon jön. Nem is gondolta volna.

E derék.

Hát a lovas egészen a közelbe jött. Nagy szűr volt rajta. Ki tudja mi lehet a szűr alatt.

Rózsa Sándor hármat füttyentett.

Erre megbátorodott az ember. Nem tudta biztosan, hol jár. Azt tudta, hogy az Alsóásotthalom meg a Rókabögyös közt kell lenniek.

Erre baktatott fürgén.

Mikor a közelbe ért, senki a betyárok közül fel nem neszelt. Látták, ez a Sándor embere, hát maradtak mozdulatlanul, ki-ki heverve magának.

Akkor az ember látta, hogy senki se ül lóra miatta.

Az éccaka izentek neki:

– Gyere ki estére a Rókabögyösre!

– Úristen, a messze van. – Így osztón lovat kért.

A felesége rítt:

– Ki ne mönnyön kend.

A gyerekei a nyakába akaszkodtak:

– Édösapám!

Nem vót hatalom, ami visszatartsa. Ha híjják az embert. Mönni köll.

Mög is gyütt.

Most itt van.

A szűr alatt hoz egy félkéz kosarat. Mög van rakva libapecsenyével, pogácsával. Borral.

Pista Zsiga ráfogta a puskát.

Gál Pétörnek mögvillan a szeme. Szétveti a szűrt, s megmutatja magát:

– Ide lüjj!

Rózsa Sándor leüti a fegyvert.

– Ne bántsd, ez az én emböröm.

Gál Péter szíve megkönnyebbedik. Soká áll a lovon, a ló hátán ülve.

Akkor Rózsa Sándor feláll. Int neki.

– Gyühető.

S hátat fordít. Ha akarja, most az lőheti le őtet.

Van puskája is. Vakmerő egy fickó. Ezer szerencséje, hogy a pusztázók meg nem csípték.

– Üjj le.

Már leszállott, közelbe jött. Leteszi a kosarat. Akkor minden szó nélkül közéjük ül.

Nem köszönnek egymásnak. Nem is néznek egymásra. Sándor dolga.

De Sándor se szól.

– Igyál!

Avval odanyújtja a közös kulacsot.

Gál Pétör vár.

Arra Rózsa Sándor iszik egyet s átadja. Gál Pétör átveszi.

Ő is húz egyet. Akkor leállítja maga mellé a kulacsot, osztán kiveszi a kosárból az üveget. Azt nyújtja vissza.

Sándor elveszi, kicsit iszik. Sorra adja. Mindenki iszik.

Evvel megtörtént a barátság kötése.

– De biz a Pisze Matyi – mondta Török Samu.

Nézik, hát csakugyan a nagy orrú jön a sárgán.

De ugyancsak igyekszik.

Oly izgalmat kelt avval, hogy annyira hajtja a lovat, hogy valamennyien felugrálnak s elébe sietnek az embernek.

Pisze Matyi már messziről integet.

– Hé, hé.

– Nó?

– Itt van é a kisgazda?

Rózsa Sándor elébe áll.

– Mi kő?

Pisze Matyi szomorán lógatja az orrát.

– Fijam! – mondja. – Édös fijam!

– Nyögje má ki.

– Hej atyaisten, atyaisten. Hogy neköm kő mindönt mögmondani… Bandi…

Egyszerre megdermednek. Valamennyien megrettennek. Csak az egy Gál Pétör nem tudja, hogy mért vannak együtt. Vagy tán ő is gondojja, hiszen járt a hír feléjek is… Ma éccaka indulnak rá Szögedre…

Egész belesápadnak. Mindenki tudja, mit kell várni.

Rózsa Sándornak még a lelke is megfagy.

– Édös fijam, mán ne add fejed búsúlásnak… Sokat köll az embörnek mögérni… Sokat…

A kérdős szemekre int, hogy: nem!

A csöndben a tücsök felvisít.

– Ű maga!

Ráhajlik a ló nyakára, mintha nem bírna tovább a szemükbe nézni.

Senki sem szól. Mindenki megértette.

Pisze Matyi a lova nyakát kicsit megveregeti, a ló engedelmesen megfordul.

– Eladtam a lovat – mondja. – Haza köll vinni… Má úgy is, nincs rá szükség…

Elvágtat az avarban. A ló lába port ver fel. Az ég tüzes vörösben fénylik.

Lovak, haza!

Legjobban Bujkó Gyuri illetődött meg a Rúzsa Bandi halálán.

Most má belátta, hogy megint kár volt elvesztegetni a pénzt. Milyen jól kitervelte, milyen rosszul sikerült. Most má Rózsa Sándornak többet semmi hasznát nem veszi. Kár volt.

A felesége mindig is mondja, hogy az ő nagy okossága nem egyéb, csak ráfizetés.

Szegény asszony nem nagyon mer szólni, mert az ilyen hasznavehetetlen embereknek van a legjobb, legbízóbb feleségük. Inkább ahelyett, hogy szemrehányást tenne, sajnálja szegény urát.

Örmény lány, sok pénzt hozott az urának, abból lett az mindenféle, elébb kupec, csiszár, azután bekapott a városhoz és ott lett pusztabíró, meg gazdasági küldkihíjdbe, a végén Kulacsos Nagy Mihály megválasztatta nagy ártatlanul tanácsnoknak. Mert ha valaha volt ember, akinek egy krajcár érőt nem hozott a Bujkó Gyuri tanácsa, az Kulacsos Nagy Mihály uram volt, akinek más köze hozzá nem volt, mint hogy mindig ű fedezte a hátát.

De azért a mosolygás nem kopott le egy percre se a Bujkó Gyuri arcáról. Ő már így született, evvel a mosolygással. Ő a legkomiszabb dolgokat is ebbe a mosolygásba gondolta ki és csinálta végig. Mintha nevetett volna azon is, hogy vele baj is tud történni.

Hát a száz aranyat már elvesztette, azon nem sokat tűnődött, azt úgyis ingyen kapta, a bitang marhák ára volt. De inkább más bajt szimatolt itt.

Az adminisztrátor hamis lett hozzá.

Veszelkát ugyan kibocsátotta, de vizsgálatot indított őutána. Meg akarta tudni, ki ez az ember. Utóvégre a száz arany még együtt van, legrosszabb esetben mint letétet kezeli, azt azért mégsem lehet eltűrni, hogy ennyire semmibe vegyék kisemberek a királyi tekintélyt. Ő azt képviseli. Sőt a császárit. Hiszen Magyarországon vagyunk.

A főügyészt hívatta, Kulacsos Nagy Mihályt, s sorra kikérdezte a tisztviselők jelleméről, becsületérzéséről.

Ennek mindenképpen megvolt az értelme, mert a királyi biztost a tisztújítás miatt küldik mindig Szeged város nyakára. Most tesz a tisztújítás, odáig neki személyesen meg kell ismerni mindenkit, hogy méltó-e a hivatalára, vagy nem. Kulacsos Nagy Mihály komolyan vette a dolgot, ahogy sorra mentek, minden tiszttársának egész életét, mint valami nyitott könyvet forgatta fel, olvasta meg a királyi biztos előtt.

Nem is vette észre, hogy már az első beszélgetésnél, csak egy névnél tett fel keresztkérdéseket, s ez éppen Bujkó Gyuri volt, akiről viszont a főügyész nem tudott röviden válaszolni. Ő maga sem tudta, hogy milyen keveset tud erről az emberről. Nem ismeri a múltját, a sorsát, a tetteit.

– Csak óvatosan mindenkinél – mondta az adminisztrátor, aki nem volt olyan együgyű, ahogy a magas hivatalúakat szereti tekinteni az alant élő ember. – Senkinek sem szabad megbántani az érzékenységét. De nekem pontos információkra van szükségem. Tessék talán az egyes tisztviselőknél személyi nyomozást folytatni.

– Kérem, nem kell itt senkinél, méltóságos uram. Ezek az úri barátaim velem együtt gyerekeskedtek, együtt nőttünk, együtt kerültünk a városhoz, úgy ismerem az életüknek minden legkisebb részletét, mint a tenyeremet…

Rábökött a Bujkó Gyuri nevére:

– Mögvallom, ez az egy embör van köztünk, akiről sömmit se tudok, csak azt, hogy átkozottul ügyes fickó.

– Úgy?… Hát éppen ezek a gyanúsak mindig, főügyész uram. Az átkozottul ügyes fickóktól kell legelőször megtisztítani a világot. Az átkozottul ügyes fickó, az mind világrabló, csavargó Napóleon. Az államnak nincsen szüksége ilyen figurákra, mert ezek előbb-utóbb lázadásba sodorják.

A főügyész nem akarta kimondani, míg utána nem jár, de volt valami sejtelme arról, hogy Bujkó Gyurkónak a hajdani időkben, öt-hat ével ezelőtt mintha volna valami kapcsolata azokkal a betyár-csempészhistóriákkal, amik akkor is éppen ennek a Veszelkának a személye körül vetődtek fel. De úgy elaludtak, hogy nem is tudná mikor is volt… Még az 1830-as árvíz előtt lehetett az, éppen akkor valahogy… Csak azóta megtisztult a neve.

Engedelmet kért, hogy ennek az embernek a kivizsgálására időt kapjon. Két nap, úgy gondolja, elég neki.

– Nem tudom eléggé a lelkére kötni, főügyész uram, hogy a legnagyobb óvatossággal. Semmiképpen nem fogadom el, hogy valaki azt mondhassa, hogy én Szeged városában a családi és magánélet titkai után kutatok. Ámbár nekem erre is megvan a teljes felhatalmazásom Sedlnitzky gróf úrtól, az állami rendőrminisztertől Bécsben.

Kulacsos Nagy Mihály nem sokat törődött Sedlnitzkyvel, akit névről sem volt szerencséje ismerni, nem tartozott a grófok imádói közé. Sem a híres rendőrminiszter neve idáig még el nem hatott. De annál jobban tudni akarta Bujkó Gyurkó viselt dolgait.

– Mindenesetre kérem arra, a legnagyobb titokban nyomozza ki, hogy ez a szelet papír milyen aktából van lehasítva?… De nem, ilyen csekélységekkel nem fárasztom.

S visszatette a fiókba azt a darab kék papírt, amit a kezébe vett.

Kulacsos Nagy Mihály megkönnyebbült. Azt már nem szerette volna, ha őt olyanra használják fel, ami spiclimunkának is nevezhető. Magyar ember egészen másképp gondolja a nyomozást.

Ki ismeri jobban saját életét, mint az ember maga.

Ó úgy gondolja, hogy Bujkó Gyurkót maga elé citálta, és aztán azt mondta neki:

– Nézd, Gyurkó, mondd el nekem az életödet.

Erre Bujkó Gyurkónak úgy kigyúlt az arca, mintha valami régen várt alkalom nyílt volna meg előtte, hogy eldicsekedhessen a világon a legszebb, legártatlanabb és legdicsőségesebb élettel. Az arca egyre szélesebbre gömbölyödött, orra úgy elvékonyult s előrebújt, mint valami sárga szilvaszem, mely hosszúkás és semmi gerince nincs. A szájaszéle felhúzódott kidagadó pofadombja alá, s kétszer-háromszor is megmozdult a szája, míg végre megszólalt:

– Főfiskális uram, hogy jutott eszödbe ilyen kérdés?

– Mögmondom, Gyurkó. Tisztújítás lösz. Mindönki csak akkó maradhat mög a hivataljában, ha igazolja az egész életével, hogy mikor mit csinált. Én neköd alkalmat akarok adni, Gyurkó, hogy tovább is mögmaradhass a hivatalodban. Sajnálnálak, ha elveszítenéd. Pedig annyi idő óta sose jutott eszömbe, hogy veled beszéljek.

Bujkó Gyurkó kék szemeivel csillogva nézett rá, oly hülyén, mint aki kettőig sem tud számolni, most is azt sem tudja megérteni, mi az, amit tőle a főügyész kérdez.

– Hát kérlek alássan, kedves bátyám, domine spectabilis, énnekem ennél nagyobb örömet semmivel se okozhattál volna, mint evvel a kérdéssel. Én neked annyi tanút idézek, akikkel bizonyíthatom egész életem folyását. A legderekasabb, legtisztességesebb, a legelőkelőbb urakat, a püspök úr őeminenciájától kezdve a legfiatalabb káplánig, Erme páterig, hogy neked, kedves Mihály bátyám, a legnagyobb örömed és gyönyörűséged lesz az ebben való foglalatossággal.

– Hát mi dolgod volt neked a püspök úr őeminenciájával?

– Azt majd őeminenciája fogja neked, Mihály bátyám, részletesen elmondani – s kacsintott Bujkó Gyuri, mintha itt valami titok volna…

Már egy órája beszélgettek, még mindig nem tudott Kulacsos Nagy Mihály a barátjáról semmit. Folyton a tanúkat magyarázta, akik őróla a legjobb információkat fogják adni. Dicsekedett hallatlan összeköttetéseivel s azzal, hogy mindenki, a legelőkelőbb úr is mekkora megtiszteltetésben részesítette őt.

– Az adminisztrátor úr őméltóságát nem tanácsolnád, hogy megkérdezzem?

– Ó, legelsősorban – kiáltott fel boldog mosolyával Bujkó Gyurkó.

– Hát mit tud ő rólad?

Bujkó Gyurkó szinte átszellemülten merült magába.

– Nagyon kegyes volt hozzám.

– Hozzád? Hol? Mikor?

Kicsit csámcsogott az ember, akkor azt mondta a legőszintébb hangon:

– Kedves Mihály bátyám, úgyis mint főügyészem, hites fiskális és több vármegyék táblabírája, erre a kérdésre csak azt mondhatom, hogy az adminisztrátor úr őméltóságát én a legnagyobb jellemnek tartom korunkban.

– Mi közöm nekem az ő jelleméhez? Beszéltél vele?

– Leghőbb tisztelői közé tartozom.

Nem lehetett belőle kivenni, beszélt-e vele vagy nem.

Már goromba kezdett lenni hozzá a főfiskális, mikor még mindig nem látszott észrevenni, hogy nincs megelégedve vele.

– Eriggy a fenébe – fakadt ki végül.

– Kérlek alázattal, méltóságos uram, azaz szeretve tisztelt kedves bátyám…

– Bátyád a kan kutya. Én nem vagyok bátyád. Hány éves vagy?

– Mindig csecsemőnek tartom magamat melletted, egy senkinek, egy alázatos hívednek, főügyész uram. És engedd meg, hogy felhíjjam a figyelmedet arra, hogy a szabadkai vásár nagyon jól sikerült. Mondhatom, nagyon jól. Míg azelőtt a vásárokra ráfizetett a város, most ez olyan summát hozott be, amivel hozzá lehet járulni az iskolák őszi restaurációján kívül az új építkezésekhez.

Azt Kulacsos Nagy Mihály is tudta, hogy régebben a szabadkai vásárok nem sokat értek, mert onnan délre vitték a marhát, arra pedig egészen másfajta marha kell… Nem is tagadta, hogy Bujkó Gyurkónak biztosan köze van ahhoz, hogy a városi gazdálkodás szépen javul, de ebből még mindig nem tudott meg a fickóról még annyit sem, hogy hol született s mikor.

De már annyira belefáradt a vegzálásba, s nem is akarta hűséges duttyánbeli cimborájában azt a gyanút kelteni, hogy rosszakarattal nyomoz utána, hogy eleresztette, aztán átment a főkapitányhoz, Müller uramhoz:

– Te Franci, valamit akarok mondani.

Müller főkapitány szórakozottan nézett fel. Álmos szemeit rávetette a főügyészre.

– Ja.

– Az adminisztrátor valamit kikurkászott itt nálunk.

– Ja.

S csodálkozva nézett tisztviselőtársára.

A főügyész leült az asztalára, s egészen halkan azt mondta a pipacsutora mellől:

– Csak azt nem tudom, honnan szagolta ki ezt a Bujkót.

– Bujkót. Azt én is régen szagolom.

Tehát a főkapitány valamivel okosabb ember volt, mint a főügyész. Mingyárt leszögezte, hogy ő is fenntartja a jogát, hogy…

Pedig semmit sem szagolt eddig rajta, eszébe se jutott. Nem is merte volna, hogy a városnak egy szenátorát meggyanúsítsa valami rossz szagú dologgal. De okos ember nem engedi, hogy más nála okosabb legyen, tehát, ha valaki bármit is mond, amin ő meglepődik, az az első, hogy azt mondja rá: én is régen gondoltam már erre.

A még okosabb tovább megy, azonnal tanúkra hivatkozik, akik előtt ő már régen megmondta, hogy…

– Őméltósága behívatott, azt mondta: erre az emberre vigyázzunk, ennek az előéletét ki kell nyomozni.

Bólintott, hogy Müller mit szól hozzá.

De Müller csak intett:

– Stimmit. Ennek a disznónak az előéletét ki kell nyomozni.

Akkor gondolkozott; felállott, az ajtóhoz ment, bezárta:

– Ki hozta ezt a városhoz?

Erre Kulacsos Nagy Mihálynak azt kellett volna mondani, hogy ő. De nem mondta, hanem gyorsan szívni kezdte a pipáját. Meg aztán nem is volt benne bizonyos, hogy ő hozta. Egyszer csak itt volt. A feleségének a családját ismerte, Pandirkó Gusztinak attyafia is valahonnan: örmények ezek mind.

Szóval Pandirkó Guszti is felelős azért, hogy Bujkó Gyuriból, az Avramovits lány urából városi tanácsos lett.

Kulacsos Nagy Mihály le s fel kezdett sétálni a szobába, s míg hosszú szárú pipáját szívogatta, arról elmélkedett, hogy mégis nagy dolog, hogy a királyi biztos ilyen rövid idő alatt úgy rá tudott tapintani a város gyengéjére.

Bujkó Gyuri ellenben éppen ebben a percben szólalt meg hangosan a külső szobában. Nem beszélt hangosan, inkább nagyon is halkan, még halkabban, mint ahogy szokott, még bizalmasabban mondta az öreg perzekútornak, Bandelkó bácsinak, aki éjjel-nappal mindig ott tartózkodott a főkapitány első szobájában:

– Bandelkó, ki van az öregnél?

De Bandelkó nem azért volt Bandelkó, nem azért volt a főkapitány bizalmasa, hogy valaha is akárkinek egy őszinte szót mondott volna, kivéve a gazdáját.

– Vannak bent.

– Nagy újságot hozok a főkapitánynak. Tudom, fog örülni a főkapitány.

Bandelkó bácsi, mintha egy hatodik érzékkel már megszimatolta volna, hogy Bujkó Gyurinak lefelé hanyatlik a napja, már nem úgy nézett rá, mint tegnap nézett volna vagy a múlt héten. Már úgy nézett rá, mintha holnap volna az idő, amikor minden kisül.

Nem felelt azért semmit, ő is szíjta a rossz rövid, meggyfaszárú cseréppipáját, s várta, hogy a szenátor úr majd elmondja, ha akarja.

– Hoztam neki egy jó lovat.

Bandelkó a rengeteg bajusza alól még erre is úgy nézett, mintha ez se volna elég az ő szimatjának a megbékítésére.

– Most hozta be Topogó uram. Szóljon csak be.

Bandelkó perzekútor egész nemesi tekintélyével rázta meg a fejét:

– Zárva – s az ajtóra intett.

Erre Bujkó Gyuri azt mondta mosolyogva:

– No, akkor majd mögvárjuk, még kinyitják.

Mintha azt mondta volna, hogy ennél nagyobb szerencse se érhette volna máma, mint hogy zárva van a főkapitány ajtaja, s a főkapitány ismeretlenekkel tárgyal odabent. Éppen ezt kívánta.

Megfordult azért, s el akart menni.

– Ne mönjön el, szenátor uram. Majd mögnyitják.

Odabent meghallották a beszédet, vagy mi, de a főkapitány kinyitotta az ajtót, hogy kija:

– No mi? – mondta, ahogy meglátta Bujkó Gyurit, de elfelejtett neki kezet nyújtani, amin Bujkó Gyuri egy cseppet sem látszott csodálkozni. Mintha ez volna a rendjén való dolog, hogy a főkapitány, ha a pipájával van elfoglalva, elfelejt kezet adni a legjobb barátjának. Hiszen azért barát a barát, hogy ilyen kicsiségeken fel ne akadjunk.

Mosolygott azért, csöndesen mondta:

– Kérlek alázatossággal, kedves, örömöt hozok. Leltem egy jó, neked való hátast. Biz a mostani világba nem könnyű olyat találni, ami a te gusztusodnak mögfelel.

– Lovat?

– No, csak gyere s nézd mög. Lent van az udvaron.

A főkapitány gondolkozott. De a ló fúrta az oldalát, nem volt célszerű halasztgatni a dolgot. Se a halasztásnak, se a sürgetésnek nem lévén külön jelentősége, beszólt a főügyésznek, hogy jöjjön ő is, nézzék meg a lovat, amit Bujkó szenátor uram hozott.

De a főügyész is elfelejtett kezet nyújtani, pedig az szigorúan szokás, hogy két hivatalbéli ahányszor csak találkozott, mindig kezet fogott egymással.

Ahogy leértek az udvarra, ott állott Topogó ménesmester, mellette egy hajdú tartotta a zabláját egy nagy csontú sárga lónak.

Müller főkapitány, ahogy a lovat meglátta, szélesen elnevette magát. Mingyár odament a lóhoz, megveregette annak a pofáját.

A ló felnyerített, röhögött, akkor odatette a fejét a főkapitány vállára.

Mindenki csudálkozva nézte ezt.

– No, Gyűszű, möggyüttél?

A zsebébe akart nyúlni, de már akkor a ló odadugta a fejét és harapdálta a zsebet, hogy abban van neki valami.

A főügyész erősen nézte a szenátor arcát, de nem látott azon semmit. Bujkó Gyuri mosolygott. Talán egy kicsit merevebben, mint ahogy szokott. De Topogó uram rettenetesen elszégyellte magát, hogy a Gyűszűt nem ismerte meg.

– Nézze kegyelmed a betyárt, mán kirágja a zsebemet. Pedig van neki benne valami csakugyan.

A főkapitány, Müller, a vágott képével oly gyermekes ragyogással nevetett körül, egy pillanatra el is felejtette, hogy valami van itt, ami nincs éppen rendjén. Úgy örült a lova nyerítésének.

– Most már hazaküldhetitök Halasra az aranysárga kancát.

Mondta a főügyész felé.

Újra megsimogatta a Gyűszű fejét, magához szorította szeretettel, mire a ló lenyelve a cukrot, ismét felemelte a nyakát a magasba, s odafent hatalmasan elnyerítette magát. Még ihogott is kettőt vagy hármat, akkor topogni kezdett: Majdnem letaposta Topogó uramat.

– Lovakat haza!… Ugye, Gyűszű – mondta a főkapitány.

Havi búcsú

A beláthatatlan pusztán itt is, ott is megmozdult az apró tanyák népe. Akik még megmaradtak. Tanyák.

A vad erkölcsök állati áradatát felváltotta a nyári áhítat. A nyárnak úgyis kevés alkalma van arra, hogy a magasabb helyre irányítsa az emberi szív érzését. A szegedi nép teremtett magának egy kánikulai szent napot, amelyen minden földi kapzsiságnak véget vetett, s magát egészen a vallásos odaadásnak engedte át. Éppen az aratások után. Éppen abba a kis időbe esik a szegedi havi búcsú napja, amikor van megpihenésre idő. Az aratás már elkészült, a kapálással még lehet várni. A kukorica csak hadd fejlődjék. Mire az emberek hazaérnek, már egy új világot találnak. Vége a nyár derekának.

Szegeden az Alsóvárosban – tudniillik magyarázzák, hogy hajdan, ezer év előtt Szeged két sziget lett volna. A Felső-sziget meg az Alsó-sziget. Innen vette a nevét. Szeget, Szeged. Hát az Alsóvárosban, amely a magyarságnak a legtisztább fészke mindmáig, még Mátyás király idejében épült egy hatalmas későgótikus stílusú nagy templom és rendház, mely maig egyik legszebb templom az országban.

Ennek a monumentális templomnak a védőszentje a Havi Boldogasszony, melynek ünnepe augusztus 5.

Erre a napra megindult a tanyák népe, a puszták túró, törő, nyüzsgő lakossága, és tízezres tömegben vándorol be gyalogszerrel a városba. Ahogy a görög kolóniák népe, ahogy a keleti vallások hívei mindig az anyafészek után esengenek: a szegedi pásztor, gazda és munkásnép minden tagja ide vágyik be, a havi búcsúra, az ős otthonba, ahonnan jöttek, ahova hazamenni egyértelmű a földi boldogsággal, üdvösséggel: Szegedre. Szent énekeket énekelve gyalogolnak a puszta avarjában, torzsájában, forróságában s éjszakájában. Mert a távolról jövők már előtte való este indulnak, s egész éjszaka rójják mezítlábbal még ebben az időben az utat. Toronyiránt. Ha lehet. Ha nem állja útjukat a vadvíz.

Keresztet visznek magukkal. Elöl megy a keresztvivő. A keresztet legtöbbször maga faragta. Különös alkotások ezek. Az idvességre vezető akasztófának csodálatosan egyszerű és szimbolikus emléke.

És énekeket énekelnek, amelyek ezerévesek, s ha újabban költek is, teljesen az ezer és másfélezer év előtti énekek szellemében.

Azok a vezetők a nomád decuriók, akik nem harcba és nem háborúba viszik a tömeget, hanem a szelíd és passzív szenvedés gyönyörűségébe.

Ezekben nem mehet senki, ezekbe a menetekbe nem állhat be semmiféle ember földi indulattal. Nem kupecek ezek, akik égi kincsekkel kereskednek. Nem harcosok, akik ki akarják verekedni az idvességet. S nem és egyáltalán nem keveredik ide a földi vagyon célját hajszoló ember.

Legalábbis arra az, időre, míg benne van a processzióban, kikapcsolja magából a földi indulatokat. Nincs arra eset, hogy ellenségek egymáson itt vettek volna elégtételt, hogy itt bosszulta volna meg valaki a sérelmeket, itt ontotta volna ki magából az ádáz indulatokat. Az alsóvárosi templom századokon át asylum: menhely mindennemű bűnösök számára. Az üldözött, akinek sikerült a templom kapuján berohanni, mentve volt. Ott az üldözők megtorpantak, s be nem léptek volna, hogy megfogják, megragadják, hogy vesztőre vigyék. Aki ide belépett, életét megkapta, de azért szentté kellett válnia: a barátok szolgájává, azazhogy az Isten alázatos cselédjévé, mint maguk a klastrom barátlakói.

Egy bizonyos. A nép lelke így akarta. Így kívánta. Így cselekedte.

Azok a szegények, akik ma is még minden augusztus ötödikén abban a nagy testi töredelemben végigvonulnak a puszta útjain, s autók rohannak el mellettük, és a modern élet kíváncsian néz le rájuk: valami bámulatos, valami megnyugtató és földfeletti érzéssel vannak eltelve.

S nem is gondolják; hogy ez a szent vándorlás egyúttal az ő szegény életüknek a megszépítése. A szoros útnak a megtágítása. A földi pornak égire változtatása. Hogy ez a tömegösztön a mozgalom, a változatosság és a szórakozás után.

Szent szórakozás.

Mikor megpihennek az éneklés és gyaloglás közben, s testüknek is megadják az ételt és az italt és a megújulást: a tudósabbak megtanítják a tudatlanokat, mi is ez a legenda:

– Volt egy gazda, lelköm, aki azt álmodta Szögedön egy éccaka, hajnal felé, hogy ha fölébred, mönjön ki a határba, találni fog az ű legszöbb főggyin egy darab havat. Ahun az a hó feküszik, oda templomot építsön… No, ő így álmodta, osztán ébred főfelé, osztán mongya a feleségének, hogy: Mit álmodtam, kedves feleségöm… Aszongya az asszony: elébb én hagy mongyam‑e, mit álmodtam. Hát lelköm, azt álmoztam, hogy egy szent angyal mögjelönt énneköm, azt mondta, ha főkölsz, ereggy ki a határba, ahun a legszöbb fődetekön egy darab havat tanálsz…

– Ott templomot építs – mondta a gazda.

És akkor egymásra tekintettek és elteltek ők a nagy áhítattal, hogy az nem volna löhetségös, hogy nyár derekán valahol is havat találjanak.

Igen, de alighogy felébredtek, jön a plébánosnak a követje, hogy hamar mönjenek fő a plébániára.

Főmönnek, lelköm.

Hát mondi nekiek a plébános úr, hogy kedves híveim, istennek szent angyala mögjelönt álmomban, az azt mondta néköm: ha fősörkensz, hívattasd magad elé ez mög ez híveidet, a becsületes és istenfélő szüléket, mondd meg nekik, hogy mögjelöntem nálad, azt mondván: ha fősörkensz, mönj velük ki a mezőre, osztán ahun a legszöbb főggyükön egy darab havat tanáltok, ott templomot építs a Boldogasszony tisztöletire.

Mongyák a szülék, hogy éppen azt álmodták ugyanúgy, szórúl szóra.

No, kimennek a mezőre, meglátják a legszöbb fődjükön, hogy egy olyan háromsukkos magas hó vagyon, és az a hó csak úgy szikrázik a napfényességen, el nem olvad.

Letérgyepülnek és körösztöt vetvén imádkoznak a Boldogságos Szűz Máriához, és mögmondik, hogy ide templomot építenek.

Így elmondják szegények egymásnak az úton a keresztek alatt a szent történetet, de nem tudják, hogy ez a jelös eset ha esött, nem éppen Szögeden esött, hanem Rómában avagy más jeles helyen, ahol ezerhétszáz évek előtt ily nemes cselekedetre való történetek szoktak esni. Szeged nem volt soha alkalmas Istennek ilyen csodájára, mert Szeged már kétezer évvel ezelőtt is igen egyszerű és józan magyarokkal volt tele, akiket a csodák messze elkerültek. Ez az egy csoda igen, ez még tapasztalható, hogy a népnek jósága és igazsága ebben a népvándorlásban Istent várja.

No, hagyján. A búcsújáró népek a kis csapatokban csak mennek, csak mennek, egész éjszakán át, míg a közelebbvalók kevesebb idő alatt, de ugyanúgy indulnak s érnek be az Alsóváros dicsőséges templomához.

Ahol is azonnal bémennek a templom roppant hajójába, áldozatot tesznek énekkel és imával a főoltár előtt, aztán visszatérülnek, s a templom kapujában helyezkednek el, hogy utat engedjenek az utánuk érkezőknek, akiknek éppen olyan joguk és szűkségük van a megtisztulásra, mint nekik.

Így az egész nap eltelik a szép éneklésekkel és zsolozsmázásokkal, koronként ki-ki csoportnak vezetője, megemelvén a szent keresztet, leállítván azt maguk közé, középre, újonnan elmondja a legszebb imákat, lelkük könnyebbségére.

Aztán ismét leülnek a templom tövében az óriási kőfalak alatt a porba, újra megpihennek és megcsöndesülnek.

Nem is beszélnek semmit, mert a beszéd ritkán szokott az Istennek és az igazságnak mögfelelő lönni, csak hallgatnak, a hallgatás lévén a jóságnak legbiztosabb kútfeje.

Azután megindulnak a város lakosai is, gyültön-gyűlnek a templom köré.

Ékesen kiöltözve jönnek, hogy tisztességgel legyenek a Boldogságos Szűznek, akinek dicsőségéért jönnek. Így hullámzik a jövők-menők tömege, hogy annak se hossza, se vége. Ebben az időben a városnak lakossága harmincezer lélek körül van, de tízezerre lehet tenni azoknak a számát, akik még azonfelől a szomszédos községekből megjönnek.

Kilenc órakor, a napnak kilencedik órájában aztán megkezdődik a kerülés. Így mondják egyszerű szóval: „kerülés” vagy „keringés”. A processziók egymás után állanak, végtelen sorban, igen ünnepélyes lassúsággal kerülik meg a templomot. Vezeti a menetet a baldachin alatt bíbor és fehér ruhában, drágaságos palástban a főpap. A kolostor legfőbbje, akinek Mátyás király híres-nevezetes palástja is a vállán van, amelyről így ír a krónika: „Mátyás király pedig szent Demeter napján, 1465-ik évben októbernek 26-án, életének huszonötödik évében bément volna a nagymisére és látta vala, hogy nemigen jeles kazula, avagy misemondó ruha volna az plébánoson. A nagymisén mingyárást offerendára méne, ahogy az hívek felajánlák azmit kívánnak az egyház javára, és mikoron megkerőlte volna szent Demeter oltárát, mindjárt levoná az ő felső ruháját és az oltárra ajánlá, hogy szent Demeternek kazulát csináltatnának belőle. Becsülik vala pedig azt a ruhát hatvanezer forintra.”

Ez a misemondó ruha az, amely most az alsóvárosi Boldogasszony-templom kincstárának legnagyobb ékessége; még ma is felbecsülhetetlen, holott 1714-ben tizenhárom és háromnegyed lat gyöngyöt lefejtettek róla, melyért egy péterváradi zsidó 282 forintot fizetett, amin is az orgonát szerezték volt be Isten dicsőségére.

Ők azonban ilyen történelmi dolgokat nem tudnak, nem is érdömös; tudni csak azt köll, ami van. Ami elmúlt, minek azt tudni, hogy a péterváradi zsidó mennyit adott a gyöngyökért, mit keresett rajta, mög ilyesmi: ők csak nézték áhítattal a főpapot, aki a nehéz palástban a szörnyű hőségben izzadozva igazán nehezen viseli szent hivatását.

De őket ez sem érinti, mert ők gyermeki tiszta szívvel haladnak a menetben és kiűzik magukból még a kíváncsiság ördögét is. Úgy átadják lelküket az éneknek és áhítatnak, hogy lám, az sem tűnik fel még magának az édesanyának sem, hogy a lánya mellett ki áll a szentek sorában.

Veszelka Péterné, aki még mindig köteles Szegeden tartózkodni, ott halad a menetben a szegediek közt, ahol már nem ismerik egymást úgy az emberek, mint a faluról jöttek, akik együtt élnek, gyalogolnak. Veszelka Péterné síró szemekkel és szomorú sorsán elborult elmével csak lépeget, halad, halad, elgondolja azt is, hogy mennyi szerencsétlenség üldözi azt az ő szögény embörét, Veszelka Pétert. Most is a legfőbb pártfogója, Bujkó szenátor, ahogy hírlik, az üldöztetések miatt elbujdosott Szöged városából, s most isten tudja hol és merre jár… Óh, Szűz Mária, segítsd meg a szögényt, hogy legalább Topogó urammal baj ne legyen, mert ha még azt is elűzik, akkor igazán sömmi sem lehet a házasságból.

Juliska után tudniillik Topogó uram fia egyre sűrűbben kezd járdogálni. A Feri. Topogó Feri. Igen derék, bizodalmas kedves fiatal. Isten legnagyobb kegyelme, hogy Juliskának adatott.

Míg Tövis Boris elandalodva a szép körmenetben ott lépeget gyenge szívvel, könnyes szemmel, íme utána mén a lánya a sorban, s lám ki csatlakozik hozzá a pusztai ruhájában, ami azért cseppet sem feltűnő, mert rengeteg pusztai mind így van öltözködve: Rózsa Sándor.

Juliska mikor meglátja, először majd elájul, azután majd felrepül az örömtől. De nem mutatja. Nem. Nem úgy van nevelve egy parasztlány, hogy meglátsszék rajta az öröm vagy a bánat. Vagy hogy elárulja érzéseit szavakban, avagy mozdulatokban.

Veszelka Juliska különösen nem.

Csak éppen pirosabb lesz egy kicsit az a barna arca, mintha a nap jobban sütne rá, mint másra. És megremeg egy kicsit az a csúnya nagy szája, minta sírás rezegtetné, de mind lenyeli.

És Rózsa Sándor is úgy lépeget, ahogy az illendő és kell. Egyik lábát a másik után, se nem táncos, se nem baktató. Áhítatosan és szép lélekkel halad a tömegben a Juliska oldalán jobbfelől, és csakugyan a világon senki se veszi észre.

Már megkerülték először a templomot. Mert ebben az időben úgy volt igazi, hogy a reggeli kerülés háromszor essen. Mikor Tövis Boris feleszmél, hogy hol van a lánya, visszanéz és meglátja őket együtt.

De nem ájult el. És nem sikoltott fel. És nem kiáltotta el sem magát.

Mert abban a pillanatban már tudta, hogy neki lenne a legnagyobb baja abból, ha a népek megtudnák, hogy ki van itt köztük a szent menetben. Mert a népek nem tudják azt, hogy ő nem adja Juliskáját betyárnak, inkább megfojtja a saját kezével. De ha most ez hírül menne, soha semmi és senki le nem mosná a Veszelka névről, hogy nem ő csalta ide a legényt és nem ő annak a cinkosa. Veszelka Péterné és a többi anya ezen a kemény búzatermő alföldön tud magán úr lenni és nem adja ki. Nem olyan pipogyák errefelé az asszonyok, mint a városokon, s minél feljebb, annál jobban.

Veszelkáné arra gondol, hogy ha Isten próbára teszi az ő gyenge asszonyi erejét, akkor azt neki el kell viselni, mint a hitvalló szenteknek.

Így csak éppen egy félpillantást vetett a lányára, még annál is kevesebbet a legényre, aztán ment tovább, meghajtott fejjel, bánattal elsötétedett arccal. Ruhája is csupa fekete volt és a harminchét évhez illő öregasszonyi.

A testvérével ment, Tövis Marissal, Szondi Pétörnével, aki úgyse ismeri Rúzsa Sándort, sose látta, és nem is képzi, hogy valaha az életében még mögláthatja. Azt megfigyelte, hogy a legény rendesen viseli magát. Nem megy közel a lányhoz, se távol. Mintha csak véletlenül csapódtak volna össze. Se rá nem néz, se mással meg nem figyelmesíti. Talán még az is löhet, hogy az ártatlan nem is tudja, ki mén mellette.

Azért azt ő maga is gondolja, hogy az mégse löhet.

Mikor másodszor kerülték-formán a templomot, egyszerre csak nagy harangkongás.

De nem a Havi Boldogasszony-templom szent harangja, hanem alighanem a Szent Demeter templomáé.

Félreverik a harangokat.

– Tűz van.

Jézus Mária, tűz van.

A körmenet megáll, rögtön felbomlik. A szegediek futni kezdenek a Felsőváros felé. Ki-ki maga háza iránt. Csakugyan már látni, hogy az égre a gyönyörű bárányfelhők alatt irtózatos fekete füstök kavarognak fel.

Ez még megnyugtatja Tövis Borist, mert az ő házuk éppen a másik félen van. De látja, hogy Rózsa Sándor fut az emberek közt, ész nélkül, utána Juliska, mire ő is éppen olyan esztelenül nekiindul, rohan, rohan.

Tűz

A tömeg eszeveszetten rohant egy irányba. Senki sem tudta, hol a tűz, az egész tömeg mégis a legrövidebb úton vágtatott oda, ahol csakugyan égett.

A harangok szakadatlanul kongtak. Ez a féloldali kongatás, mikor félreverik a harangot, a legirtózatosabb muzsika a falu életében. S mi volt ekkor Szeged, ha nem egy óriási falu?

Ahogy az egész tízezres tömeg rohant az utcákon, amelyek szűkek voltak és kanyargósak, nem úgy, mint ma, hanem ahogy a mocsaras terület az ősidőkben megszabta, ahogy a török veszedelem idején körbe vezették az utcákat, hogy fedezék legyen belőle, ne lehessen végiglőni rajtuk, ahogy minden tizedik háznál kiálló sarok mögött lehessen meghúzódni, szembetámadni a védőknek a martalócokat. Mert hadsereg ellen védtelen volt a város. Olyankor a várba menekült minden, családjával, értékével, akinek volt értéke. A szabad várost pedig prédára hagyta a zsiványoknak.

Azért nem is építettek drága házakat, nem fedték éghetetlen cseréppel, mert nem volt érdemes. A török korban akkor egyebet sem tehettek volna, mint újra meg újra fedelezni a paticsfalakat.

Százötven év múlva még mindig azok a hajdani állapotok voltak, csak a Tisza rettenetes árvizei tudták megcsinálni, hogy Szeged belső városai újjáépültek és új berendezést kaptak.

Mert az árvíz, amit a Dunántúl dombos vidéke nem is ismer, ezen a tájon szinte minden tavaszon megjelent, ha nem is tudott a védőgátakon belépni a szabad királyi város zárt területére, ahova nem könnyen juthatott be senki, akinek a nemes város polgárjogot nem adott. Csak az árvíz, ha jött, gyilkos, alattomos, irtóztató volt.

Az árvíz rendszerint éccaka szökött be. Nappal jobban meg tudták védeni a nyúlgátakat, de éccaka csak egy kapavágás vagy egy kutyakaparás, és bent volt a víz. Galád lelkek, rosszakarók, maguk kis vagyonát féltők hol itt, hol ott átszakították a gátat az éccaka leple alatt.

Olyankor nesztelen hidegen, lucskosan belopakodott az ár. Ne kívánd, felebarátom, megismerni.

Gyermekekkel, betegekkel menekülni a templomok dombjára. Sokszor még idő sincs felöltözni a jeges, téli, kora tavaszi éjszakában…

Ennél a tűz látványosabb, de nem kevésbé félelmes.

A felcsapó láng. Az alatta gomolygó sötéten, lilán, szürkén, barnán, rőtvörösen kiömlő füstből, ahogy magasan villogva csap föl a láng… Mindenkiben reszket a szív, ha ezt látja.

Percek alatt ég az egész tető, mint disznóperzseléskor a vidám szalmatűz. De alatta rögtön ég a padlás, beszakad, égnek a bútorok, ég a lisztes hombár, ég a ruha, a kincs.

Ha későn ébred, ha ki nem tudott menekülni, ég benne a család. Az asszonyok sikoltása, gyerekek sírása tölti be az egész környéket, velük sír és jajgat mindenki.

Egy irtóztató ordítássá válik tűzvésznél a község.

Mintha ez volna az ősembernek egyetlen menekvése, egy, amit tehet, most is még az egész tízezer ember, akik előbb oly szépen énekelték a lassú melódiájú zsolozsmákat, amiket az Egyház talán éppen azért szabott oly lassúvá, ütemessé és hullámzóvá, hogy evvel, vadállati, barbár robogó ordítással, evvel a szaggatott s minden ideget megfélemlítő jajgatással szembeszálljon, és a szelídebb gondolatok felé kormányozza az érzést.

Most kiadták magukból a tüdőt a rémültek.

Még az idegenek még jobban ordítottak, mint a helybeliek. Hogy részvétüket mutassák, hogy a jóságukat közöljék. Hogy éppen úgy fáj nekik látni ezt a rettenetes csapást, ezt a végső megsemmisülést, mintha a saját életüket kellene félteni. Vagy talán még jobban, mert mit ér az a csekély semmiség, ami az ő tanyai putrijukban van, mit ez a mérhetetlen gazdagság. A jól megépített házak tömege. Hogy utcahosszakon végig be se lehet menni, minden ég, lángol, lobog és vége mindennek. A kultúrélet megsemmisülése ez.

A polgárok hozzá vannak szokva egy életen és összefonódó életeken át, hogy ugyanazon a helyen, ugyanazokban a hajlékokban és tárgyak között kell nekik napi mozgásukat végezni. Ez az, amit úgy hívunk, hogy polgári élet. Ez az, ami a szegénységnek a legnagyobb vágya, hogy ebben lehessen része. Hogy reggel ugyanabban az ágyban ébredjenek, amelyben szüleik, öreg szüleik ébredeztek, nyitották munkára, vidámságra, bajra, de családi nyugodalomban, a szömüket. S most ezek a hajlékok itt pillanatok alatt felégnek, megszűnnek, jaj.

Hát ez ellen nincs biztosítás, nincs segítség és nincs menekvés.

Minél jobban összegyűlnek az emberek, hogy egymást bátorítsák, vigasztalják. Szülők minél jobban szétosztják telkeiket, hogy szeretett gyermekeik itt maradjanak velük egy udvaron, egy életformában, annál rosszabb. Az anyát, aki minden gyermekét karjai közé szorítja, egy csapással leütheti a martalóc tatár. Az udvart, ahol nemzedékeken át új, új és egyre kisebb házacskákat építettek, most a tűz tisztítja üresre.

Mire akkor maga az élet, ha ennyire semmissé tud válni egy kovából kipattanó szikra által.

Ki lehet az a szörnyeteg, aki fényes nappal möggyújtotta a várost. Még szél sem volt, még vihar sem ígérkezett, mikor a tűz kiütött, félóra múlva már tölcsérben sodorta a forgószél a magasba a szalmacsóvákat, egész tetődarabokat, s vitte messze, nem tíz, húsz, hanem száz, ötszáz, ezer lépésre.

Veszelkáné meglelte a lányát.

Ott állott Juliska, nézte mintegy megbűvölten a tüzet. Most anyja melléje állott, kezét szájára téve, tenyerét szeme fölé emelve, ő is megdermedten nézte a tűz viharzását.

Egyszer csak látni kezdte azt, amitől a lány arca égett.

Egy pásztorember a legnagyobb vakmerőséggel ment egyik házból a másikba, mindenünnen kihozta a legféltettebb dolgokat. Most szekrényt hozott a vállán, ahogy kilépett, utána beomlott a zsarátnokos tető, amott tehenet vezetett ki, s már rohant vissza, és a lovakat, akik az udvarban megtorpantak, azokat űzte az utcára. Rögtön tovább, mintha sérthetetlen volna, és neki magának eszébe sem jutna, hogy baja neki is lehet. Íme, egy égő gerendán megy keresztül, és két gyereket hoz ki a karján.

Mindenki bámulta a bátorságát és a vakmerőségét, és a gyengék, gyávák, akikben hiányzik a bátorságnak ez a faja, hogy ki tudják tenni magukat a halálos veszedelemnek másokért, imádkozni kezdtek érette, s minél tovább haladt az égő házak közt, annál hangosabban hallatszott az ima, hogy Üdvözlégy Mária…

Már a hatóság is felvonult.

Már itt van Müller főkapitány, mindenki megismeri a vágott arcáról. Erélyes és keményen parancsol s ez sem fél.

Nem fél beküldeni az embereket, ahova csak lehet, ő maga is egészen belép a tűzcsóvákba, hogy onnan adja a parancsot a mentésre. Aztán a végire siet a tűz utcájának, de nem megy gyorsan, mert kilencven ház ég egyfolytában végig.

De ő adja ki a parancsot, hogy hány házat bontsanak egyszerre, csak úgy lehet utat vágni a tűz továbbterjedésének, ha egymás mögött öt egész házat bontanak, ontanak és hordanak el a tűz útjából.

Ők ketten, Müller kapitány és Rózsa Sándor dolgoznak úgy, mintha az életüket kellene menteni s a másokét.

Egyszer csak Juliska megfagy.

Valaki a háta mögött azt mondja:

– Rózsa Sándor itt van a bandájával, ő csinálja a tüzet.

– Fel akarja perzselni a várost – mondja másik úriasszony –, hogy bosszút álljon.

Most feltűnik valami. Juliskának is feltűnik.

Sándor egyetlen nagy házba se ment be, csak azokba a kis putrikba, ahol semmi sincs, vagy ami van, semmit se ér.

Onnan hordja ki a kis rissz-rossz bútorokat, a félkenyeret hozza ki, meg a szütyőben a lisztet, adja a ház előtt jajgató és veszékelő néniknek.

Ellenben a hatalmas kőházakat nem keresi fel. Ha mondják, hogy barátom, mentsd mög a házamat, hozd ki a szökrényt, abba van a pénz, kapsz belőle te is – oda se ügyel, már akkorára bent van a másik kis zsellérházban, amelyik ott guzsorog a palotaházak tövében.

Juliska megforrósodott szívvel kíséri az útján.

De mindig hangosabb a szó.

– Itt van Rúzsa Sándor. Míg ez a derék legény ment, azalatt a Rúzsa Sándor a másik végén gyújtogat. Sose lesz ennek a tűznek vége, míg Szöged áll.

Egész déli tizenkettőig, mikor a harangok megszólalnak a déli szóval, amit Hunyadi Jánosnak győzedelméért rendelt el a pápa; ami még a tűzvészi kongatásokat is megszakítja, hogy egynehány percre azt hirdesse, hogy nincs oly veszedelem, ami felett győzedelöm ne löhessön. Lám, a kis Hunyadi János is meggyőzte a törökök röttenetös hatalmát, a tűz is kialszik, ha nincs már mit táplálnia.

Hirtelen keresik a bátor legényt, aki a tűzben mutatta meg magát, ahogy a tiszta arany is tűzben tisztul meg igazán.

Nem lelik.

Már csak pislognak a parazsak. A vastag gerendák oldala meg tüzesen zsarátnokol, de már nem ég, csak füstölög, a hős emberfiát keresik a hálásak, a város keresteti, hogy kitüntesse és megbecsülje.

Nem lelik.

– Nem szögedi kalapja vót – mondják az emberek.

A szögedi polgárok ebben az időben oly roppant széles peremű kalapokat szerettek viselni, hogyha négyet egymás mellé tettek, egy ölet kiadott a négy kalap. Hogy az egész országban, világon mögmutassák, micsoda gazdagsága, tekintélye és nagysága van Szögednek meg osztán a szögedi polgároknak.

De a pásztorkalap kerekebb volt, mint a gomba, felhajló szélű, szíjjal lecsatolt. Ilyen kalapos legényt kerestek, nem találtak egyet sem.

De hogy is találhattak volna, mikor ez a legény, éppen, amelyiket keresnek, hohohó, hol van az már.

Veszelkáné is keresi a legényt, mert ő jól látta, sőt jól ismeri, jól tudja, ki az. Ha akarná mög is mondhatná, az csalhatatlan lenne, amit ő mond.

Igen ám, de ő sem látta, hogy a két fiatal mit intett egymásnak.

Mikor Rózsa Sándor úgy gondolta, hogy már éppen öleget mögtött azért a Szögedért, aki az öccse halálának elvégzője volt, mikor elfogyott a kis házak tüze a soron, akkor csak mögállott, ránézett.

És Juliska ment.

Ha néznek rá, akkor ugye mönni köll.

Ha az néz, akinek a nézésére indul a szív és mozdul a láb.

Mezítláb a lelkem.

Be egy égő udvarra, íme lám a tűztengeren túl, át az égő lángokon, de még a hajaszála sem perzselődött mög, a kendőjének a rojtja sem kapott égést. Még csak füstöt sem, hiszen úgy kellett neki menni, mint az angyalok a lángon át.

Udvarrul udvarra, ahol nem volt tűz, ahová át lehetett lobbanni, szabadon, mert északra volt, a szél mindig északrul gyön.

S mikor túl voltak a lángokon és az égéseken, akkor csak indultak ketten együtt a néptelen utcán a sikátoron, a szorosokon és kanyargó utcákon. Rózsa Sándor nem szólott. Csak annyit mondott:

– Juliska lelköm.

Juliska felnézet rá, és ügetve ment az ő embere után.

Egy lépéssel mindig elmaradt megette, mert úgy illik, úgy kell, úgy szabad: az asszonyi állat követi az ő urát.

Aztán azt mondta Sándor:

– Elszegőttem.

Juliska erre sem felelt, csak megremegett az egész belseje. Gyönyörűségesen reszketett. Mögértette, hogy Rúzsa Sándor elszegődött. Hogy Rúzsa Sándor má nem betyár. Nem. Embör lett. Csikós lett.

– Számadónak – mondta Rózsa Sándor.

Juliskának kicsordult a szeméből a könnycsepp.

– A nevem Bálint.

Juliska a keze fejével volt kénytelen törülni a könnyét, ami pergett, mint a gyöngyvirágról a harmat.

– Bátori Bálint.

Az ám. Hallotta ezt a nevet már. Hol hallotta? Hát el lehet felejteni? Legelőször azt mondták, aki patkoltat a kovácsnál, az valami halasi gyerök, Bátori Bálint a neve.

Ebbe a nevébe őrült ő úgy bele legelőször. Ebből a nevéből rettenetesedett fel a gyanú, hogy talán nem is az. Talán ez a betyár, a betyár…

Most már nem bánja. Már sömmit se bán, semmi se fáj. Úgy vót. Úgy köllöt lönni.

Mikor kiértek a Gödör utcára, ott volt Pörzse néne.

Hát persze, ki őrizte volna a, lovat, ha nem ő. Nála volt bekötve a Csillag.

Mikor fő kellett ülni, Pörzse néni megsimogatta a Csillagot, sós kenyeret adott neki. De a lónak több esze volt, a ló már tudta, hogy most nem az evésnek van ideje, hanem a szapora menésnek, kiköpte a kedvelt falatot és megnyihogott, hogy gyertek már, ne babráljatok olyan soká. Juliska maga se tudta, hogy került a lóra.

Tudott ő lovagolni, lovon járta ő meg sokszor a várost is, de a lóra felülni, még ilyen könnyen, röppenve, ilyen édesen suhanva, azt még nem próbálta. Rózsa Sándor csak kezébe vette az ő kezét, másik tenyerét a szoknyácskája alá tette s már huss, fenn is volt a lóháton.

A legény elébe ült.

Keresztülvetették a lábukat a Csillagon, s már a ló újra nyihogott: ne izéljetek mán no…

– Isten álgya, Pörzse néni – mondta Rózsa Sándor.

– Isten, isten, a jóisten mögáldjon – mondta a testes asszony, és intett utánuk egy kicsit, de nagyon kicsit, hogy ha valaki itthon volna a tűztől, mög ne igenölje, mög ne kérdezze ki után vót a nagy intögetés.

A ló pedig úgy repült, mint a szél meg osztán, mint a gondolat.

De úgy, hogy kárt ne tögyön se magába, se másba.

A két fiatal pedig a szegedi puszták módján, ketten egy lovon, nyereg nélkül, minden nélkül csak neki a végtelen síkságnak. Hátuk mögött füstölt Szöged.

Füstölgött, de azt nem Rózsa Sándor gyújtotta fel, és bizony azt Rózsa Sándor se mönthette mög.

Nem baj, Szöged újra felépül, és szebb lesz, mint volt.

A rossz házak helyére jó házakat raktak, a rossz utcákat kiegyenesítik, a rossz erkölcsöket megjavítják.

Nem köll Szögeden búsulni.

Kivált, hogy Rózsa Sándor már a lovát ugratja.

De nem Szeged ellen ugratja.

Senki ellen se ugratja.

Viszi a magáét. Viszi a csúnya lányt.

A betyár mindenit neki!

Néha mögtapintja, mögvan-e még a kincse?

Mögvan.

Míg ez mögvan, addig nincs baj.

De nincsen ám.

.oOo.

RÓZSA SÁNDOR ÖSSZEVONJA A SZEMÖLDÖKÉT

A hegyen, ahonnan messze lehet látni

De nem ölég messzi – gondolta az öreg katona roppant bajusza alatt, és nézegetett arra napkelet felé. – A högyrű se látni elég messzi!

Nem látott semmit se, csak erre is hegyeket, meg arra is hegyeket. Olyan hegyek laknak ezen a tájon, hogy ha a darab felhők az ég tetejéről mind lesuvadnának és kősziklákba fagynának, akkor se volna ilyen a szegedi pusztán.

Hiszen azt szeretné az öreg katona látni. Csak éppen azt, a szögedi szép, kigyalult, sima pusztaságot.

Hogy is mondta a röszkei kovács: „Nem ördög az embör, hogy hat nap alatt mögacélozzon egy ásót.” „De az Úristen hat nap alatt az egész világot mögteremtötte, hajja ken!” – morgott neki a szögedi embör. „Olyan is a!” – felelt a kovács. – „Mit, kend az Úristen munkájába is kételkedik? Mi héjja van annak?” „Hát a högyeket még elgereblyélhette vóna!”

Úgy látszik, a szögedi kovács is tekergett erre!

Bizony itt lött vóna dóga űszentfölségének, mert itt nagyon gubancosra hagyta a határt, nem úgy, mint otthon a gyönyörűségös szép szögedi mezőn. Lám, még az Úristen is jobb szerette a magyarokat. Nincs ott még egy kapavágás högy se. Ha vakondék föltúrja a fődet, már az is förtelmesen elrútítja a világot.

S neki mégis itt köll csatangolnia már tizenkét esztendeje ebbe a görbe világba. Ósztrijjába. Ahelyett, hogy a gémök kurjantását mög a bölömbika harangozását hallaná, csak mindig a högyi szél zúgását köll fázlalnia.

Megcsavarta vastag bajuszát, s a távolba nézett.

Csuda egy világ. Nem löhet azt tizenkét esztendő alatt se mögszokni, hogy neki ilyen isten nélkül való idegönben köll elharákolni életének legszöbb napjait. Nem hitte vóna soha, hogy van olyan tájék, ahun kétször-háromszor kél a nap. Még a napnak is keserves ezöket a hegyöket mögmászni.

Csudálatos szép világ vóna, aki szereti, arra a Rax-högy felé: azt már ismeri. Högy högy hátán. Kinek volt kedve s türelme benne, hogy így rakosgassa föl a högyeket egymás hegyire hátára. Ebbűl a magasbúl mán csak olyan játékhögyek, mint ha a homokban építenek a gyerököcskék.

De a katona azért nem ezen gondolkozott, ez neki csak egy bajuszsodorintás. Gondolkodni – ha már az ember ráér a sürgős dolgától, mikor poszton áll, osztán akar a juhász, őrzi a högyeket, hogy el ne lopják –, akkor már csak azon gondolkozik, hogy tizenkét esztendő, tizenkét esztendő. Mán nincs több hátra, csak négy. Akkor osztán kap obsitot, de akkorát, hogy betakaródzhatik vele fejtűl lábig, de még maga mellé húzhatja, mint paplany alá a gyerökeit. Mög az asszonyt is. Sátoros ünnepökön.

A fiai. Három fia van otthon. Maradék Pál otthon is van egy, mög Maradék Jóska mög Maradék Pistike.

Mikor a tőtésrűl elragadták, nem is tudott hazamönni hozzájuk, nem is látta őket utójjára. Talán ha látta vóna, a szíve is jobban mög vóna nyugodva. De nincs benne a szömiben az utolsó kép. Hogy sírt-e a fiú, vagy nem sírt, hogy állott, jobb lábán-e vagy a balon, hogy mit mondott neki utójjára, azt-e, hogy „édösapám osztán gyüjjün haza!” vagy azt, hogy: „Hozzon valamit…” Biztosan mondott vóna egyet vagy mást mindenik gyerök, de ha ű azt hallja, akkor itt csöngene ma is a fülibe, mög itt villogna valahogy a szöme előtt a hangjuk, a képük…

Hogy aszongyák errefelé: „Ez az a híres magyar katonavirtus, amivel olyan nagyon fel vagynak a nóták, s lám, egy magyar se szeret katona lenni…” De a ménkű mögütötte, hogy valakit csak úgy kikapjanak a fészökalja családjábúl, és ideröpítsék a högyek tetejire, osztán még azt akarják, hogy eszibe se jusson, hogy embör is vót valaha, csak arra köll neki gondolni, hogy katona, bajnét.

Nem érdömös ezön még csak elgondolkozni se.

Mikor gyerök vót, nem vót őneki soha annál nagyobb vágya, mint hogy isten segödelmivel mundérba kerüljön a szennyes gatya helyött, és csizmát húzzon a mögretkösült lába fejire. Ha szép katonákat látott, lóháton, ficánkolva, aranyos zsinórral, sárga paszománttal, vörös nadrágban, pöngő sarkantyúval, ha látta, már mönnek, majd mögszakadt utánuk a szíve. Mást se játszottak, csak katonát, török-magyar katonát. Mán a gyerök azt énekölte:

török vitéz elvágta

mivel gyógyította

síppal dobbal nádi hegedűvel

De most csak olyanok löttek a vitézi énekekből, hogy afféléket köll fúdogálni, hogy:

sűrűn mögesik az rajtunk

hogy nincsen komisz prófuntunk

panaszkodunk a tüsztünknek

még az istenömet sziggya

késér káplár áristomba

tödd rá azt a rövid vasat

huszonötöt vágjunk rája

Azér vigyék idegönbe! idegönbe! idegöni szóra! amit vakog, vakog, de még ma sem tudott valami jómóddal bögyire szödni. De nem is akarta mögtanulni, nem akarta érteni, nem tűrte, hogy az ő friss malacpecsönnye-szagú magyar beszédjét kikaparják a fogai közül… Mönni köll, mönni, mönni. Azt mögérti. De se mönyecskével nem kéván itt szóba elegyönni, hiszen otthon várja ütet az ű jó testű, kedves orcájú, nevető szavú mönyecskéje: itt piszkítsa be magát valami rusnya högyi fejérnéppel?… Bocskoros a fattya…

Tizönkét esztendeje, hogy elindították, azúta mögállás sincs. És sömmi, de sömmi, sömmitlensömmi hírt nem hallott a családokrúl… Míg Szögedöt csak elemlögetik, vannak itt, mindég kerül egy-egy szögedi bicska, amit összefennek egymáshon… de mit halljon ezektül a némáktúl Szögedrűl?… Szöged, Szöged, azt se tudják, mi szögön szegött kenyér a!

Mi köze neki ahhon, hogy errefelé is embörök élnek. De mög asszonyok is. Ezök az embörök, egy sincs köztük olyan, akivel csak egy napot tőtött vóna gyerökkorába… az asszonyok mög… még a ruhájuk is más… Hát még a szavuk, hát még a szívük. Á, mit, dehogy is ótaná be űket.

Löhetnek, amilyenek akarnak lönni, mit ér? Idegönök. Nem érti beszédjüket, nem törődik vele, hogy mivel gondolnak, mivel nem… Még csak egy tehén sincs ezökben a nagy högyekben ideföl a magasban. Nem löhet itt tartani, mert napi járó fődön nem találnak semmi vizet. Mibűl éljen a szögény marha, ha nincs se forrás, se kút, se tó, se semmi. Itt nem áradnak mög tavasszal a vizek, mint odahaza a kedves faluba, Röszkén. Itt csak möghalni, mint így élni, magában. Mikor neki mögvan. Mögvan az embörnek a maga felesége, mögvan a három gyeröke. Már azóta nagyocskák. Pali már valamicsodás húsz esztendő körüli löhet, Jóska kettővel fiatalabb, Pisti mög néggyel is, mert közben möghalt egy. Már nem is tudja, mi volt a neve annak a pondrónak, olyan kevés ideig élt. Nem szokott eszébe jutni a kis halott. Annál többet számolgatja az élőket… vagy azok is möghalhattak azóta.

No nem baj. Csak kibírja.

Már csak négy esztendő van hátra, négy kis esztendő, mert tizönhatra szabadul.

Ha ide el tudott gyalog érni tizönkét esztendő alatt, csak haza is haza ér egy vagy két hónap alatt. Hazafelé a fakó is gyorsabban mögy.

Nem szeret az igazságra gondolni. Volt egy legény, akit egy vagy két nappal később hoztak utánuk, az mesélte, mi történt, hogy a pandúr a feleségit mögűzte. Akkor tizenkétször szökött mög, de mindig elfogták. Osztán beletörődött. Arra gondolt, hogy úgyis távol van, nem segíthet az asszonynak, hadd éljen. Nem hitte, hogy az asszony nem hibás. Ha meg hibás, akkor minek. Olyan asszonyért nem érdemös, aki hibás akar lönni.

Azóta mán az is szép tízesztendős, tizenegy löhet, a pandúrfiú. Ha van.

Rúzsa Sándor.

Hogy Rúzsa Sándor kimetszötte a pandúrt.

Ezön is sokat el löhet gondolkozni.

Azóta, aki onnan hazulról kerül, egyre többet hall rúlla. Hogy a nevit is csak úgy mondják: a gazda.

Gazda löhet! Mögelégödött a szíve, hogy van egy ilyen. Egy ilyen paraszt. Otthon. A pusztákon.

Szóval itt állott egymaga a hegyek tetején, körös-körül semmi ember nem bukkan fel, de nincs egyedül. Tizenkét esztendőn keresztül mind csak a régiek között él. Nem is élhet másképp, mert csak a maga nyelvén tud szólani, azon pedig csak az elhagyottak, a régen elveszettek felelnek neki vissza.

A háta mögül, a szikla háta mögül egy ember jött.

Nézi: vadorzó lehet. Elhasznált bőrnadrág van rajta. Öreg nadrág, még öregebb, mint aki hordja, pedig e se fiatal már. Lehet olyan ötven, ötvenöt esztendős, beretvált képű, ahogy errefelé ezek a lakájok, vadászok, snajderok.

Németül szólt. Nemigen értette.

Az ember sürgette.

A katona egyet köpött, hegyeset, éppen hogy keresztül a bámész képű cibil orra előtt, amit ez nagyon megnézett, még utána is nézett a köpésnek, mintha az valami rézkongó vagy aranykrajcár lenne, vagy legalábbis ezüstgyűrű esett volna le az ujjáról.

– Nu, nu – sürgette, s vékony bőre egészen verhenyegesre gyúladozott a nagy csudálkozásban s bámulásban.

Mit kérdezhet? Mit kérdezhet egyebet, mint azt, hogy hogy híjják őtet? Megfelelt neki:

– Az én nevem Maradék Pál.

A vadász nevetve bámészkodott. Úgy nyitva felejtette a száját, és abban ugyancsak kevés fog kezdett megmutatkozni.

– Mattarech – mondta –, Mattarech.

– Maradék.

– Mataréch.

– Nem matarék, hallja kend. Maradék!

Egyet rántott vaskos vállán, s megrecsegtette a saját nevét.

– Ma-ra-dék!

– Mar mar deck… – szótagolta utána a kis erdei ember. Mert a hosszúsága meglett volna, de vékony volt, és hálni járt bele a lélek. – Mar mar deck – vakogta, s a szájábúl, vastag ínyei közül kibityegtek a sárgára érett egyenes hosszú fogak. Mintha nem is fogak volnának, csak beledugdosott, esztergályozott tiszta csontdarabok. Mindenik annyifelé állott, ahány volt az ínyében.

A katona megcsóválta a fejét, legyintett.

– Elmöhecc, komám, olyan vagy mint a Simon kutyája, améknek kihúzgálták a fogát, osztán mán nem harap, csak csevög.

Az idegen egyre jobban mulatott:

– Nu kommst mit mir majn Kind Marmardeckli, wie ajne schöne Name hast du Marmardeckli…

De a katona, hiába Maradék Pál, mégse értette, hogy az idegenbéli hogy örül annak, hogy őtet márványfedőnek híjják.

– Az anyád keserves kínja – mondta szemébe: – némöt.

– Némöt, némöt – ujjongott fel az ember, s csapkodni kezdte nevettében a térdét. – „Pides németh” – ismételte el: úgy látszik ennyit mégis tudott magyarul, még azt is mondta, amit nem hallott.

– Ahh hahhá, ahhahá – kacagott harsányan –, ahhahá, ahh, hhahá… De biszt ein brafer Mencs… – „kutja matjár…” kutja magyár…

Evvel megkötötték a barátságot, egyik pidös németh, a másik kutja matjár…

Mingyárt kezet is nyújtott az ember, s ő megfogta a lágy, hosszú kezét.

De nem szorította meg. Minek. Szétnyomhatná egy perc alatt. De minek. Nem tehet róla, hogy csak német…

– Mögérti kend a magyar szót?! – rázogatta a lágy kezet, s belenézett az idegen ember nagy, kék szemébe, amelyben a harsány nevetéstől szinte könny volt.

– Khend, khend, khendet… – mondta az idegen még jobban mulatva és még jobban nevetve. Már egészen nyitva felejtette a száját, és gyorsan beszélt valamit, ami nagyon jó lehetett, mert nagyon jól tudott nevetni hozzá, de azt, hogy mit, azt már csak egyedül a magasságbeli jóisten érthette meg, meg a többi német.

– Mat jar, dasz iszt mat jar: stinkender német. Kut ja mot jar… – nem megvagyod semmi mást.

Kijavította magát:

– Nem, nem! nem möggagyogod, semmi mást.

– Most osztán jól kimondtad, komám – és nevetett Maradék Pál: – Á hát hiszen kend úgy kárál magyarul, még nem is láttam errefelé, akivel így el löhetne beszélgetni. Kicsoda kend? Olyan gané keze van, tán az ezredsnájder? Mi?

A vállára veregetett a németnek, amitől az még harsányabb lett, mint a hajnali rigó.

– Ja én musszajn motjor tudsz… Nicht zu fiel, nem sokat neked, csak kicsikát…

– Vándoróttál?

– Was?

– Nem tom, mi a mestörségöd. Ha nem snajder, rézöntő, vagy mi vagy. Attúl olyan vörös a pofád.

– Pofát, pofát – ismételte az idegen, és rettenetesen kacagott; a hangja messze elhangzott, és a sziklák visszakacagtak tőle.

– Suszter? Vagy takács? Vagy mi?

– I bin der König von Ungarn.

– König? Kő… mi a kő? Kő ing?

– Král… királ… Én meg vadok a matjor királ, hé, hé, ott jön a bajern királ… látsz neked szemtül… ott jön a würtenbergi királ… Nu, was sagst du dacu?

A katona mogorván bámult a három öreg vadászra, ahogy toprongyosan, de nagyon vidáman néztek rá.

– No ha ti királyok vattok – mondta –, komám, akkó én vagyok a római pápa… komám…

– Hahhahah, hahhaha, hahhaha! – fulladozott a kacagástól Ferdinánd, a jó császár, s kollégáinak megmagyarázta, hogy ez a vén bakancsos itt az ő alattvalója, magyar ember, s azt mondja, hogy ha ők mind a hárman királyok, „dann er iszt der Papszt von Rom und ihr alle leckt mir am ars…”

Így mondta, de a katona nem értette, mit is mond, meg nem is bánta. Azért valamit sejtett, mert mikor a nyúzott képű snájder – mert mi lehet ez más, az ezredsnájder –, mikor a vállára tette a kezét, nem rázta le, meg azt is tűrte, mikor az arcát paskolgatta, a snájder… akivel a másik két német versenyt kacagott, hogy csuda volt.

De akkor nézett nagyot, mikor jött a német csőstül. Az udvarhoz tartozók gyűltek elő, s tettek nagy hajbókolást és alázatot az „ezredsnajder” előtt.

Így került össze Magyarország felséges királya a szegedi puszták szegény kis emberével, akit miért, miért nem, azonnal kegyeibe fogadott.

– Ezt az embert magammal viszem.

Mi tetszett meg neki rajta, mi nem, azt nem magyarázta. De megtörtént, hogy a magyar puszták legkisebbik öreg legénye a birodalom császárjának az ajtónállója lett, akár hiszitek, akár se.

Rusztámjának fogta fel a császár a kemény s bátor szavú magyart, mert Napóleonnak nemcsak ellensége volt, de titkos bámulója is – és az volt az érzése, hogy az egyiptomi Rusztem nem volt hűségesebb urához, mint ez a Marmardeckli magyar katona lesz őhozzá.

– No. Ilyen urat kaptál – mondta neki a herceg Esterházy, aki főudvarmester vagy mi volt a Burgban. – Képzelsz-e ilyen urat a világon?

A katona eltűnődött s azt mondta:

– Hacsak Rúzsa Sándort nem…

Tavaszi pezsdülés

Az asszony magában van a házban. Most rakta meg a tüzet, annak a füstje szanaszét csavarog a szalmatető alatt.

Mert olyan a ház, hogy egy szoba az egész, úgy, ahogy van. Pallása sincs, az alacsony nádtető maga a pallás. Faluszéli ház. Az ilyen házakban élnek a boldog emberek.

Az asszony is folyton mosolyog. Ahogy a tűz meg-megvilágítja az arcát, még mindig meglátszik rajta, hogy szép volt ez az asszony valaha. De még ma is valamilyen. Vannak nők, akik örökre meg tudják tartani azt a szépséget, ami úgy meg tudja veszejteni a férfiakat, pedig hát asszony, asszony, nem azon fordul meg, hogy az orra hogy van szabva, meg a szeme, szája. Egészen más lakik egy asszonyban: például ebben a Maradék Pálnéban hét gyerek lakott. Egyen kívül mind megvan ma is. Egy elment az árvízkor. Megijedt az anyja, s ő ment el… Tizenkét esztendő is lakik benne, ebben a tizenkét esztendőben rengeteg bánat és mégis sok-sok nevetés.

Most éppen egy gyerek sincs itthon. A nagyok, azok már mind oda vannak, azok már nem látják az anyjukat, csak nagy ünnepen, ha az anyjuk bemegy utánuk… Ott vannak mind a Pandirkó Guszti portáján, bent Szegeden, mert olyan jó szál fiúk, hát szükség van rájuk. Az úr most a falunak a gazdája és ura, béreli a várostól az egész községet, most hát a községnek még az adója is neki szolgál, de még a gyerekadó is. Úgy válogat bennek, mintha azt nézné, a kiscsikót be lehet-e már fogni szekérbe?

De a kisgyerekek itthon vannak.

Ilyen is van három. Azóta, hogy Maradék Pál elment, és oly nagyon oltalmazza magát attól, hogy vérét el ne pocsékolja, az asszony nem tud olyan finnyás és maga megtartó lenni. Első lett a „pandúrgyerök”, úgy híjja az egész falu, a másik a „rúzsajani”, ezt meg így mondják, mert a nép szája a nagy virtusért nem irigyelt egy kis jutalmat a becsületmegmentőtől. Hát aztán, hogy igaz‑e vagy nem, azt már senki se tudja. Meg van most még egy kicsi, ez már jány: „rúzsarúzsa” a neve. De már ez is el tud menni hazulrúl.

Így maradt otthon az asszony máma, ami bizony elég nagy ritkaság, mert a gyerek míg kicsi, mindig az anyján lóg, osztán kenyeret kér.

Zsófi ezen is mosolyog, ha eszébe jut. De irigylik, az egész falu irigyeli, csak azért senki se bántja, nem, egy rossz szóval nem illetné senki a világon, még a legnyelvesebb pletykafészek se. Maradék Pálnét, ezt a Zsófit, ezt úgy becsülik, mintha tőle függne az egész falu élete. Nem mondják mért, nem mondják minek, úgyis tudja azt mindenki, hogy kinek a Krisztus a barátja, nem kárhozik el: hát azon se csudálkozik a faluba senki, hogy ez a darab asszonycseléd se nem kapál, se nem fon, mégis mindig van neki tüzelője, van neki élelme, van mindene, ami kell. Csak úgy meg-megáll egy-egy szekér kóró vagy szalma vagy rőzse a ház előtt, oszt beszól valaki, hogy:

– Hé!

Olyankor Maradék Pálné kiáll a ház elébe, kövérkés kezét keresztbeteszi a hasán, és kedves mosollyal mondja meg, hova tegyék le ezt, meg azt.

De még pálinkát is tőt egy-egy hólyagpohárral, s abból ad annak, aki hozza a lisztet vagy a fél malacot, mikor mit. Pedig pálinkát se főz, az úréból pedig neki nem jut. És mégis kerül az is. Sok zegzug van egy ilyen házban, ahol semmi bútor az ágyon meg az asztalon kívül.

Á, dehogy bántanák őtet a falubeli barátnék, mikor mindenki ugyanezt a mosolygást viszi az arcán, akárhova fordul, akármerre mén, még az istenházába is evvel a kedves megelégült mosolygással mennek. Röszkeieknek jó, röszkeieknek könnyű. Van nekik, kéröm, olyan pártfogójuk, hogy annál jobb se kell.

Pandirkó Gyuszti se tudta, mibe fog, mikor bérbe vette ezt a falut a várostól. Ha nem volna ez a jóakaró, akkor könnyű lenne a dolog a faluval, de így a falu fődjére ki ne hajtson senki semmiféle járó jószágot, mert abból baj lesz… Falu marhája még egy szál el nem veszett, uraságé sem bántódott. De ha az uraság tulka betéved a falu fődjére, annak hamar tálba lép a lába.

Még az emberekkel is másképpen beszélnek ebben a faluban, akár a város, akár a Guszti pandúrjai. Röszkei ember könnyen odaveti akármiféle hajdúnak, pandúrnak, hogy „jó a tojás hagymával!” Eleinte próbálták megverni, aki ilyet kimond – guta tudja, mér haragusznak érte –, de mikor kivétel nélkül mindenki megkapta a maga korbácsolását, aki megsértette valahogy a röszkei magyart, attól kezdve a röszkeiek mosolyognak s csak éppen becsületből, meg béketűrésből nem piszkálódnak, mert nekik olyan védelmük van, hogy még akkor sem szabad a röszkeit megkalodázni vagy dereselni, ha akármilyen túlkapó volna is.

Mintha ez mind rá volna írva a derék menyecske orcájára s minden mozdulatára, ahogy ott totyog, motyog, sürög-forog a házban. Bizony a házban, mert azért híjják maig „ház”-nak a szobát az Alföldön, mert itt van ni, a Maradék Pálné háza kívülről is úgy egy ház, mint belülről. Ahogy a suba is suba, akár kifordítom, akár befordítom.

De még arra is kívülről került nádszegő ember, aki a széljárta lyukakat befedje, kivarrja, mikor megjöttek a szüret utáni öreg szelek.

Hogy ez a Zsófi hogy szolgálja le annyi idő óta ezt a nagy szívességet, azt aztán senki se tudja. Mert ha száz szemmel ellesik is, soha gyanúsat nem lát itt a legpletykásabb falu minden nyelve sem. Zsófihoz soha senki nem jön, Zsófi soha sehova nem megy. Hogy micsoda tudományuk van? Talán macska képében mászik ki az ablakon, odakint seprűre ül, úgy megy a szeretője után? Másképp ki nem lehet találni, de az bizonyos, hogy ha senki soha nem tudja, mit csinál a Gazda: ez a Zsófi tudja, csak nem mondja.

Van azért mit mosolyognia. Látni azt az elgondolkodó széles mosolyt, ahogy a mécsest gyújtja, s a szemébe villan a fény.

Még erre is van neki zsírozója; mécsesre. A tenyerében ott a kis tál, tele olvasztott faggyúval; abba van belefagyasztva a keskenyre szakasztott posztószél, azt kell meggyújtani, az aztán jól átitatva zsírban úgy ég, de olyan csodálatos fénnyel, senkinél nincs ilyen a faluban, úgy megvilágítja az az egész házat bentrül, hogy aki tud számolni, megolvashatja a szarufákat a nádtető alatt.

A három gyerek odaát van az Ágnyis keresztanyjuknál.

Nem lehet azokat haza se csalni, míg mind meg nem eszik a sulymot, amit az Ágnyis fia, Gyuri hozott a Tiszáról.

S meg ezalatt valami kis munkát keres, de ölbe tett kézzel inkább csak a mécslángjába bámul és mosolyog. Azt pedig senki emberfia meg nem mondja, hogy míg ilyen kedves mosolygással a lángot bámulja, ki jár az eszébe… Elmaradott ura, Maradék Pál-e avagy más?

Most hallja, hogy lépések jönnek az udvaron a sárban. Nem nagyon cubbog a csizma, mert délelőtt ugyan nagyot olvadt a márciusi hó, de most fagy.

Nicsak, már jön is be az ajtón.

Nézz oda, ki az?

Hát ez a nagy bivaly jön, tolja befelé a szörnyűséges nagy tetemét.

– Minek gyüttél, Imre?

De az ember nem szól, hallgat. Közelebb jön. Itt jó neki ebben a házban, mert nincsen mestergerenda, itt még ő is kinyújthatja a nyakát, elfér.

– Hun van?

Az asszony mosolyára kicsiny mosoly rakódik, ahogy a virág viráglevelei egymásra borulnak. Nem kérdi, ki? Tudja. Tud ő mindent. Imre is jobban tenné, ha nem nagyon beszélne.

– Hun? – kérdi újra az ember jó sok várakozás után.

– Haggyál engöm békén – pattan fel az asszony.

Az ember, akinek alig lehet megismerni az arcát, ha valaki tizenkét esztendő alatt sose látta – Veszelka Imre rózsás arca megbújt a kidudvásodott bajusz meg a szakáll papsajtja alatt.

Rekedten dünnyögte:

– Mögmondani!… Most mög kő mondani!

Az asszony felnevetett:

– Eriggy mán te. Hunnan tuggyam?

– Tuggya ken!

– Honnan tunnám? Mitül tunnám?

Veszelka Imre hirtelen irtó méregbe gyütt, kiugrott a rossz szűr alól a karja, megragadta az asszony vállát.

Nem azért, hogy bántsa, de azért, mert a férfi olyan, hogy ha egy asszony felmérgesíti, mingyárt a saját feleségének nézi, s meg akarná pofozni… Csak későn jön rá, hogy mégse az ő lova… Imre is így járt. Nem rokkantotta meg avval a nagy marha tenyerével ezt a gyenge asszonyt, csak könyörögve duruzsolta neki:

– Nézze, Zsófi néném, ne bolondozzon ken velem. Mer magam is mögbánom… – fulladtan megnyomott hangon hörögte a fülébe –, egész télön sömmit se parancsolt… Nem érdömlöm én aztat űtűlle… Mindönkinek tud munkát adni, csak rúllam felejközött mög?… Sokat cseleköttem én neki, éngöm nem löhet ám csak úgy belenyomni a sárba!…

Zsófi mosolyogva nézett a behemót nagy emberre, most olyan volt ez a vén bivaly, mint egy kisgyerek. Más fél ettől, de ő? Ő senkitől se fél, akit valaha megkóstolt. Pedig ezt a nagy fiút szerette, mikor még suhanc volt, mikor még Maradék Pál is itthon lógott. De sose jutott odáig, hogy magára bátorítsa. A fiú ma is még csak fiúnak érzi magát az ő szeme előtt. Avval a roppant buksi fejével.

– Jó van, jó van – mondta –, nem köll azért búnak ereszteni ezt a csúnya bivalyfejedet…

Meg is csapkodta kerek fejű kezével az embert és odább tolta.

Még ugyan neki van búsulva ez az istenadta gyámoltalanja.

– Minek mulasztottad el – mondta. – Idejibe köllött vóna…

– Mos mán késő?

– A jó sose késő… Mönj csak… Mondd mög Som Marinak, hogy mönjön el a gyerökeimér a körösztanyjukhon. Hozza haza őket.

De Veszelka Imre nem mozdult. Csak nézett maga elé a földre, ott azonban semmit se látva, inkább a gondolatai közt akart körülnézni.

– Szömötör azt mondta vót, hogy hetfén kihajtja a marhát, akármicsodás idő lösz is… Guszti nem akarja, de ű mög nem tuggya nézni a szögény barom nyívását…

– Értöm. Hetfén.

– Úgy mondta.

– Hát… ű dóga… Ű a számadó… Mék fija van mostan vele?

– Mindegy… Zsófi… Én nem beszélek héjjába magának… Én magának az életömet rakom a kezibe… Pandirkó Guszti olyan embör, hogy eladta a takarmánt a katonáknak, hát most az a töméntelen sok marhája csak rín… Embörtelen embör… Szömötör kihajti a marhát, ha még hetféig elélnek… – valamék fijával…

Hallgatott, mintha megállott volna, megijedt volna. Mintha gondolkodnék, hogy merje-e rábízni a titkot erre az asszonyra…

Fölemelte a fejét, kék szemeivel belenézett az asszony tüzes parázs barna szemeibe. És mint aki a lelkét teszi ki:

– Zsófi… – és halkan, hangsúlyosan, odaadással mondta, mint egy szerelmi vallomást –, Zsófi, én nem tudom a gazdát figyelmeztetni… de maga tuggya… Hetfén: úgy tuggya mög maga is, mög akárki… Én, Pisze Matyi, mink ketten készen löszünk, hogy möghajtsuk a csévesöket… Sok lösz… kettőszáz számbeli… osztán jók… még most is jók… nem köll attól félni… elmönnek azok a maguk lábán Szabadkára vagy akár Becsére… Újvidékre… szóval, ahuva köll…

S nézett, csak nézett.

– Én azt akarom, hogy a… gazda möglássa, ki vagyok én, osztán ki vagyunk mink… Nem vögye rossz nevön… hogy mink Matyi bácsival ketten… Öreg, de még mindönkiné okosabb… Érti ken, Zsófi?… Egyszóval. Hetfén mink ketten a Leveles-tóhon kimönnyünk. Tuggya?… Osztán azt köllene, hogy onnan csak mink hárman térítenénk mög a Szömötör számadó marhájait…

Az asszonynak elállott a lélegzete.

Valami nem tetszett neki az Imre hangjában. Asszonyok nem is hallják, mit mondanak nekik: ők azt érzik, ahogy szól a nóta. Nem az a fő, ami a versibe van. A verset az ember dalolja nyakra-főre, egyiket a másik után. Hanem a muzsika… Ebben az Imre nótájában van valami a fenekén, ami neki nem tetszik…

De olyankor kell észnél lenni, ha valami nem tetszik. Ehhez értenek az asszonyok.

Csak egy fél pillanat, és már nyakában van az embernek.

– Imrusom, öszöm mög a bögyödet.

Megpaskolta az arcát a nagy ökörnek, meg is csókolgatta az orcája bércit.

– Szóval a Leveles-tónál – súgta.

– Csitt.

– Hetfén hajnalba.

– Hetfén.

Evvel az ember már fordult is.

Az asszony utána, s folyton simogatta a szűrt meg a lapockáját meg a vörös nyakát. Egy szó se volt többet.

El volt intézve. A többi már csak rá tartozott. Ki-ki végezze a maga dolgát.

Mikor az asszony elnézte, hogy Imre eltűnt a setétben, a ködben – nappal hogy nagyon szép olvadásos napsütés volt, már is kezdett köd vergődni fel –, akkor visszament, kendőt kapott magára, zsákvászon kendőt, mert az nem látszik a ködön át… Ő is éppen arra sietett el.

Egész megrettent, mikor egy mély hang suhogott fel:

– Hát te huvá?

Imre volt. Nevetve nézett rá. – Leskelődsz utánam?

– A gyerökökér… Som Márinak biztosan nem is mernél szólani…

Imre hallgatott. Igaza volt Zsófinak. Som Mári nemcsak felesége neki, hanem ura, parancsolója és kemény eszű. Nincs is más baj ennél a tutyimutyi bivalynál, csak a Som Mári…

Nem szóltak többet egymáshoz.

Zsófi beszaladt a komaasszonyához.

A gyerekeknek még csak most főtt meg a sulyom, hát azokat el nem lehetett volna onnan vinni, míg egy szem van a fazék fenekén. Nagy vígság és viháncolás volt, ő maga is nekilátott enni a jó porlós, porhanyós sulyombelet, ami parázsabb és édesebb, mint a gesztenye, csak a szőrös selymű belső héja nagyon telelepi a körmük alját.

Zsófi meg sem szólalt, csak folyton mosolygott. De a mosollyal lehet legjobban eltakarni az embernek a gondolatait. Ha valaki komoly, akkor már gyanús, hogy valamit forgat a fejében, de aki mosolyog, az csak örül az életnek.

A gyerekek zsibongottak, sikongattak, itt is öt gyerek vót, hát nyolcan ezek olyan lármát tudnak csinálni, nagyobbat, mint egy iskola.

De a sötétben nem lehetett tudni, kik is vannak itt. Hát egy fiú ott ül nagy komolyan éppen mellette:

– Te az öreg Szömötör bátyám onokája vagy, te Jóska?

A fiú elhúzta a vállát. Nem felelt. Fiúgyerek vad, nem olyan az, mint a kislyánycseléd. Majd aztán, ha megnőnek, akkor megfordul, a fiú lesz a szájaskodó, csipkedő, a lány a húzódozó, szemérmes.

– Mikó hajt ki apád mög nagyatyus?

– Hónap.

Zsófinak felakadt a szeme.

Hónap még csak szombat van. Nem hétfő…

Még a lélegzete is elállott.

Mondta ő, hogy nagyon alamuszi máma ez az Imre.

Som Mári mesterkedik itt valamit… Még hogy a Gazda magánosan jöjjön le hétfőn a Leveles-tóhoz… és ezek ketten: Pisze Matyi meg Veszelka… Lúdbőrözött az egész teste, s most az egyszer még ő sem bírta, hogy bele ne komolyodjék. De szerencsére nem volt itt se semmi világítás. Még nem lehet késő, csak a köd miatt van olyan nagy éjszaka.

– Hunnan tudod, hogy hónap?

A fiú oly komolyan, ahogy csak a sovány kis parasztgyerekek tudnak megszólalni, azt mondta:

– Mán anyám mög szülém csinájják a tarisznyát.

– Jól van no, azér föl ne falj.

S megpaskolta a kisfiú arcát.

– Hama van még kimönni – tette hozzá, hogy a fiú figyelmét elterelje. – Azt hittem, még vagy két hétig vár az öregatyus.

– Nincs abrak. Bőgnek a marhák.

– Osztán mőre mönnek?

A fiú kicsit hallgatott.

– Öregatyus tuggya.

Hát persze. De honnan tudja Imre? Egyáltalán mi van emögött? Tudja vagy nem tudja.

Összecsucsorította a száját. Már most is ráncos volt ettől a csucsorítástól a szája széle. Parasztasszonyok így szokták a fiatalságot őrizni, csucsorított ajakkal, hogy kicsi maradjon a száj. Olyan a végén a szájuk, mintha korcra volna húzva a zsák, ahol bekötik.

De észrevette magát, lehunyta a szemét és szélesen elmosolyodott. Az embernek le kell hunyni a szemét, ha nagyon akar valamire figyelni, valamit meggondolni.

Már tudta, mit fog csinálni.

– Mit nevető, Zsófi? – kérdette a komaasszony.

– Pözsdül a véröm – mosolygott rá Zsófi –, tavasz van.

Ki hogy, de él mindenki

Reggel mosni kellett menni a rektornéhoz.

Zsófinak ez külön tekintélyt adott a faluban, mert a rektorné mégiscsak úriasszony. Hogy senkivel nem tudott kijönni, csak éppen az egy Zsófival, ez nagyon növelte a Zsófi becsületét.

Éppen vendégek voltak. A fiatalúr volt itthon, meg egy barátja, aki vele jött. Nem is lett a mosásból ma semmi, mert inkább sütni kellett, főzni kellett.

– Zsófi, nyakalj meg vagy három csirkét – mondta a rektorné –, itt ez a sok nagybélű – s büszkén mosolygott hozzá, hogy neki már ilyen nagy fia van, s annak ilyen barátai vannak, akivel vendégségbe tud hazajönni a szülei házba.

Zsófi csudálta is, jól megnézte Gegőt, a tanító fiát, aki még tavaly is csak olyan nyiszlett legényke volt, az idén meg már még a bajsza is vastagon setétlik a nagy orra alatt. De azért nem olyan nagy az orra, mint az apjáé. Most van éppen ez is zsendülésben. Úgy tudja mozgatni, mint a ló az orracimpáját. Folyton szagol vele, és még Zsófihoz is odadörgölte:

– Jaj Zsófi néni, ögyem mög a zúzzáját – s mire észrevette volna, már beledörgölte az orrát, de valósággal a mejjihez. Nem győzte kacagással: „Nyughassék má, no.”

Be más is itt ezeknél az úrféléknél.

Még a ház is más. Jó tágas és pallása van neki, s a palláson vannak kihuzigálva a kötelek, amin ilyen féltéli időben még szárítani lehet a mosott fejérgúnyát.

Jó meleg a kemence, és úgy van két szobára építve, hogy egyszerre mind a kettőt fűti. Jó nagy is, és hátulról lehet fűteni, a kis kuckóból; nagyon ügyesen van az megcsinálva. Ha ilyen háza volna neki, akkor volna igazán csak embör az embör. De hát ilyenre még gondolni se lehet. Pedig már most is fintorgatja Gegő azt a mozgó szipákolóját, már érzi, hogy füstszaga van a szegény ember lányának.

– Nem baj, én szeretem a füstölt szalonnát. Pedig magának van ám szalonnája, Zsófi lelkem.

– Nézzék el mán, miket tud mondani, ugyan hun tanulta?

S vígan kacagott hozzá.

A vendég fiú nem volt ilyen lármás, csendesen hallgatott és nézett, de a szeme ennek még jobban perzselt. Mindig könnyes volt a szeme a tüzességtől.

De nem sokat beszéltek Zsófival, annak úgyis szaladni kellett a maga dolgára. A tésasszony parancsolt neki egyszerre hármat is.

A fiatalurak pipáltak nagyon. Szóval ők is füstbe voltak, de olyan füstbe, hogy még nehéz volt azt kibírni. Hogy mit beszéltek, mit nem, azt nem lehetett tudni, mert azt nem kötötték senkinek az orrára. Zsófi a konyhába kihallott néha nagy hangokat, mintha veszekednének, szinte verte egymást a két diák úrfi. Próbált figyelni, de nem értette, amit meséltek.

– Nem, barátom – mondta az idegen úrfi –, ez így nem maradhat. A mi pórjaink vannak legjobban elnyomattatva Európában, ezek szenvednek legmélyebben. De ha egyszer a népfenség megmozdul, akkor jaj mindennek a régi korhadt konzervatív épületben.

Mit tudjon ebből megérteni egy egyszerű parasztasszony.

A tanító fia éppen kilépett a konyhába, hogy parazsat szedjen a tűzhelyről a pipájába. A tűzhely olyan volt, amit ma már nemigen tudunk megmutatni, akkor még a papok-, tanítóknál is azon főztek. Derékig érő magas pad volt építve a konyhában. Az olyan volt, mint egy óriási láda. Abban benne volt elrejtve a sütőkemence, nyáron abban sütik a kenyeret, télen persze nem, mert télen ég a tűz a szobákban is, és abban is meg lehet sütni hat kenyeret, de még akár tizenkettőt is. A tűz helye ott volt ennek a nagy építménynek a sima tetején. Ott rakták meg a tüzet hasábfából és rőzséből, és amikor a tűz már parázs lett, akkor tették rá a vas háromlábat, erre pedig akár a fazekat, akár a kaszrojt, amit ha nem is volt neki lába, akkor is lábasnak hívtak.

Hová megy a füst? Az bizony felmegy a kéménybe. A kémény pedig ott volt nagy sátorforma alsó résszel, s a kéményben fel volt aggatva keresztfákra a sok sonka, kolbász, ódalas, szalonna, mert a rektorék két olyan nagy disznót öltek, mint egy-egy bornyú. Mert ügyes ám ez a rektor. Nagyon kedvébe tud járni az úrnak, Pandirkó Gusztinak, és folyton ott lebzsel körülötte, most is biztosan ott van valamerre a magtárak körül, és rigmusokat mond az mindenkinek, nemcsak az úrnak, de a kasznárnak, meg a még kanásznak is, úgy hogy röhögi azt a csuda is. Hát így tavasszal elkérincséli a két malacot az úrtól, mikor meg az engedély megvan, akkor körülveszi a kondást és azt cirógatja, míg a legjobb kettőt suba alatt ki nem válogatja neki. Azután megszerzi a belevalót is, nem köll félteni rektramat.

– A szögénnek két bűre van – szokta mondani –, az egyikkel sír, a másikkal nevet. Sírni köll, ha az embör kér, de nevetni köll, ha kap.

El is tudta az úgy cifrázni a kérést, hogy győzte az ember hallgatni, hogy a rektoroknak milyen rossz dolguk van, jaj megverte az Isten azt, akit tanítóvá csinált. Mert annak csak a sok gyerökkel kínlódnia, meg amiatt soha maga dolgára nem gondolhat, az se nem szánthat, se nem vethet, csak az éhkoppot nyeli… Így ment ez óra hosszat akármelyik percben. De ha kapott valamit, jaj de tudott nevetni, de tudott boldog lenni, jaj istenem, de nagyon is tudott hálálkodni. Hogy még életében ilyen nagyot neki senki sem adott, hogy ezt mivel lehet meghálálni, jaj, hogy micsoda szíve van a nagyságos úrnak, a méltóságos úrnak, de hogy fog ennek örülni az ő felesége, meg a családja, meg aki látni fogja, hallani fogja, mert ő nem tartja ám dugaszban, ha neki valaki jót tesz, hanem azt ő mindenkinek kihirdeti, hogy lássák az emberek és csudálják, hogy a nagyságos uraknak semmi okuk, semmi kötelességük, hogy bár a legkisebbet is adjanak, vagy tegyenek a mértéken felül, de Pandirkó Guszti olyan nagyságos úr, akinek párját lehet keresni, de sehol nem lehet találni ezen a pulykanyomos magyari földön, Isten tegye hosszúvá napjait és röviddé éjszakáit, és adjon a jótett helyébe ezeret meg egyet…

Zsófi míg felnézett fél szemmel a kéménybe, ez mind eszébe jutott, mert rettenetes sokat nevetett már életében azon, hogy ez a kopasz, vén rektor, hogy tudja húzni a lúdbőrt a fagyon.

Nem, azt nem lehetne mondani, hogy irigykednék. Nem irigykedett, nem is olyan volt, hogy irigyelhette volna, meg aztán legfeljebb annyiba gyúladott meg szívében az irigység szikrája, hogy: neki már csak lehet! Mert ha valakinek lehet, akkor neki lehet! Mert neki olyan pártolója van, amilyen nincs még egy ebben az egész világban! De azért mégis: ennek a rektornak olyan szalonna mégse dukálna, hogy annak a szalonnának a derekán oly vastag hús gyúródott, hogy az bámulatos. Tudta etetni a disznót, mert olyanokat csinált vele, hogy eccer-eccer, mikor már jónak látta, lucernát etetett a mangalicával, attól lett annak oly szép húsos a derekán a szalonnája. De ő bizony nem válogathat, neki avval kell megelégedni, amit kap. Mikor milyen „kerül”. Betyáremberek nem nagyon válogatósak, jó nekik szegényeknek, amit lelnek. Igaz, hogy jó helyen is keresgélnek, mert csak a papok óljait meg a földesurak karámjait kerülgetik, mint a farkasok, s ha már visznek, ha lehet csak a szebbjét, a vastagabbját. Így osztán Zsófi lelkemnek is csak jut néhanapján egy kis jobbacska falat. No meg nem kell oly követelőnek lenni, örülni kell a mái világban, ha nem üres a hombár meg a füstös sarok a házba… Másnak még annyi sincs, de bizony hogy nincs, mert más tököt eszik, míg van, azután be kell érni a köleskásával meg a vízi sulyommal, gizzel-gazzal. Azért az sem hal meg éhen, ritkaság, hogy éhhalál legyen, a régi világban még sokszor volt, még akkor vadak voltak az emberek, de most bizony lehet élni. Csak bab legyen, akkor már a gyerök megmarad.

– Ugye, lelkem – mondta az idegen diák, s megcsípte a Zsófi kövérkés arcát.

– Úgy, tekéntetös fiatalúr – felelt rá módosan Zsófi.

A fiatalember is belenyúlt a tűzbe, kikapart egy szép kis darab parázs tüzet, azt beleillesztette a pipájába. Olyan ügyesen tudta forgatni a parazsat a tenyerében, hogy az nem égette meg a bőrit.

– Kossuth Lajos megmondta – szólt a fiatalember –, hogy a nép az egyetlen hatalom, a nép az egyetlen forrás, a nép az egyetlen élet. A népért és a néppel kell élni és halni a hazáért, mert a haza is a nép és a jövendő, az is a nép. Mindent a népért, mondta Kossuth Lajos, aki most is ott van Pozsonyban, hogy a sok remondát, a mindenféle pecsovicsot móresre tanítsa. Jaj de nehezen egyeztek bele, hogy követ legyen, jaj de fájt a feje a kancelláriusnak meg a komiszáriusoknak meg az egész kamarillának. Metternich azt mondta, már vége a világnak, ha ezt a Kossuthot követté tették, uram, vége a virágnak. Mondta.

Ilyeneket darált, mert egy kicsit belga nyelvű volt a fiatalember, de a rektor fia csak röhögött ezeken.

– Marha vagy, édes barátom – mondta neki és csapkodta a térdét –, ha te elhiszed azt a sült butaságot, hogy ezen valaha változtatni lehet. Mit akarsz, a tanító tanító, a nótárius nótárius, de a pap az meg pap! Papokkal, pandúrokkal, szolgabíróval, alispánnal akarsz te kikötni. Édes öreg testvérem, lehet itt akármilyen világ, az úr úr lesz még a pokolban is. Slussz-passz. Úr lenni. Az igen. Arra gondolj.

Zsófi meg csak hallgatott és hol elszontyolodott, hol felvidult, pedig mondom, semmit se értett az egészből, csak az nagyon tetszett neki, hogy ez a kis vaskos, tűzszemű idegen úrfi annyira nem hagyja magát:

– Bízzál a csodában, barátom! A csodában kell bízni! Ugye menyecske, mindig voltak csodák és mindig lesznek.

– Bizony a vót, mán a mi lánkorunkban is, mikó jáccanak, oszt amöjik legént legjobban szereti, annak a hajábú szakajt, oszt hazaviszi, leási a zablakja alá, oszt annak a legénnek e kő vönni aszt a jánt.

A két fiatalember megállott, és harsányan elkezdett kacagni. Kétfelől odaállottak Zsófi mellé, egyik egyfelől fogta, a másik felől a másik, és úgy ölelgették nagy kacagtukban, hogy ilyenekkel vigasztalja az ő szívüket.

Igen ám, de akkor bejött a rektorné, és szigorúan ránézett a bestye dologra. De a legények nem eresztették ám a menyecskét, hanem eccerre kezdték maguk szavával magyarázni, hogy mennyire óvakodni kell a lányoktól, mert ha kitépik a fiúk haját, akkor avval olyan bűvölést tudnak csinálni, hogy el kell venni őket feleségül.

A rektorné is kacagott.

De aztán összeszedte magát, és azt mondta:

– Nem köll az ilyet möghallgatni, édös gyerököm, ez csak olyan pusztai betyáros beszéd.

Erre mindjárt a betyárokra fordult a szó, s mondja a tüzes szemű fekete:

– Énnekem meg Rózsa Sándorról sincsen rossz véleményem. Én meg vagyok győződve, hogy Rózsa Sándor a nép jogaiért küzd, a szegény embert nem bántja, csak a dúst meg a kalmárt meg a zsidót, és ha tettre kerülne a sor, ő is beállana a szabadságért katonának.

– Aj, dehogy állana – mondta a menyecske –, isten őrizze meg ütet attú. Betyár is azé lött, mer el akarták vinni tizenhat esztendőre, mint az én uramat.

– Hát magának már tizenhat esztendős ura van?

– Nem tizenhat a, mert mink már nyóc esztendeje szent házasságban éltünk, mikó elkapták a zsiványok katonának: én má tizennégy esztendős vótam, mikó férhöz möntem, úrfi!

Ezen megint sokat lehetett nevetni. Úgy hemperegtek már a nevetésben, hogy az öreg doktorné meg is jegyezte:

– No mán, ezek vesztüket érzik.

– Mit csinálnak a lányok, ha a legént meg akarják fogni? – kérdezte a tüzes szemű úrfi, s belenézett a menyecske szemibe.

– De micsinálnak a legények, ha a lánt mög akarik fogni? – felelt az. – Hát aztat csinálik, hogy mikó a lány elalszik, vágjon a legény egy darabot a hajfonyójábú, tögye a kocsi kerekeinek az agyába, addig, amég az e’ nem vesz, addig a jány nem bír magáva’, úgy szalad a legény után, mint a kerék…

– Ezt tanuld meg, ipse – kacagott a rektor fia, Gegő.

– Ezt te már tudod? – s lányneveket kezdtek egymás fejéhez vágni, ki hogy szalad egyik s másik után.

Így múlik az élet, nincsen annak semmi jelentősége, csak éppen, hogy múljon. Akkor hirtelen nagy izgalommal fut be egy szomszédasszony.

– Jaj, rektorné asszonyom, hun van ez a Zsófi, jaj Zsófi lelköm, viszik az Imrét. Jaj fiatalurak, Veszelka Imrét már azóta mögfogták.

Mindnyájan megütődtek. Nem értették.

– Azt az óriást? – kérdezte a rektor fia.

– Két kocsival gyüttek érte, én mög mögijedtem, mingyán elszaladtam ezér a Zsófijér, mer űneki szomszédja, ű abban mind tudós lösz, ha avval az Imrével valami lösz…

– Na bizony egy árulóér nem kár – bökte ki Zsófi. – Áruló a, áruló, nem kár érte ha fölakasztik.

– Elárulta a betyárokat? – kérdezte a rektorfiú.

– Ő, mán az avval vót, hogy valamennyit tőrbe csali, kelepcébe, mint a húrost, s a törvény kezire adja őket. Még magát Rúzsa Sándort se szánta vóna.

– Hát az úgyis megkapja elébb-utóbb – mondta a rektorfiú.

– Mitűl kapná, ne lögyön mán a fiatalúr oly kögyetlen, mikor az olyan jó embör, mint a falat könyér.

De a szomszédasszony magához tért nagy elzavarodtából, csak felkapja a kezét a szájához, és mondja: de nagyon suttogva.

– Nem a betyárok fogták el, te Zsófi, hanem a perzekútorok.

Zsófi megnémult.

– Ne mondd! – vette suttogóra ő is.

– Két szekér gyütt, mögállottak a ház előtt. Egyikbe mán megkötözve fekütt valaki, nem tudhatom, ki löhetött, de úgy láttam a nagy orrárúl, alighanem a Pisze Matyi vót, az öreg…

– Jézus Mária, ó, Jézus Mária – ájuldozott Zsófi, s rebegve tördelte a kezét. – Nahát akkó mindönnek vége. Jaj Jézus Mária, édös Jézusom, Márijám. Jaj vége a világnak, jaj hová lögyek. Rejcsd el, Uram Teremtőm, eszt a súlyos nyavalyát!…

Annyira zavart lett, hogy nem találta, ami a keze ügyébe volt, s rohant ki s ütődött bele mindenbe, keze-lába reszketett.

– Jaj néköm, ha mán itt vannak a pandúrok. Jaj néköm, én szerelmes Üdvözítőm. Akkor ezek az éccaka összeszőtték az egészet. Jaj Rúzsa Sándor, jaj Rúzsa Sándorom, én vótam a te megölő gyilkosod…

De a tüzes szemű elébe ugrott, s becsapta előtte az ajtót, hogy ki ne mehessen:

– Mit csinált, maga szerencsétlen.

– Jaj én szöröncsétlen, jaj én boldogtalan. Hírt attam neki, hogy kelepcébe csalik, ez a kutya Imre mög a pandúrok. Jaj ne gyilkójjanak mög maguk is, hat gyerököm van, most mire jutok véllük.

Kitépte magát, most már el is eresztették, mert megmondta, amit mondhatott, s engedték, hogy kétségbeesve menjen útjára. A szomszédasszony azonban fellélegzett, kinyújtotta az ujját, osztán a szája elé vette s magából kikelt arccal sustorogta:

– Van Isten, van Isten! Van, van, van Isten! Úgy tuggyák mög, ahogy állok, eztet a Zsófit Rúzsa Sándor szerette mindönha, az is tartotta el. Gyüttek ennek a lüsztök, mög a disznók, mög az égvilágon mindön, ami köll, úgy élt ez! Eddig nevette, hogy münk panaszolkodtunk! Töhette, de többet nem töheti. Van Isten. Leszállott az Isten a magas egekbül, uram, igazságot tött. Jaj, főszabadulhat mán a falu, nem köll mán félni, se irigyködni, van Isten, mögbünteti a gonoszokat harmad- s negyedíziglen. Möglássák, a Rúzsa Jani mög a Rúzsa Rúzsa mind kútba fognak veszni, mer az anyjuk maga löki bele, hászen sehogy el nem tuggya tartani, mer soha egy bötűt nem dógozott, csak a betyárokat leste, mög az urak szömit nyalta… Van Isten, van.

Akkor igen megijedt, hogy miket mondott, nem tudta, ebből mi lesz. Mert tizenkét esztendő óta az egész faluval csak abba volt nevelve, hogy azt a nevet, hogy Rúzsa Sándor, ki se szabad mondani, de még maguk közt, a legsötétebb éccakába éjfélkor se mondta vóna ki senki, és ő most kétszer is kijelentette, még azt is, amit nem kellett volna, a gyerekeit…

Úgy meg volt rettenve, most a rőzse közé szeretett volna lekushadni, maga is valami vesszővé vállani, míg meg nem jön a kemény ostor, a nagy büntetés.

– Jóasszony, ne féljen. Ne aggódjon, Sutkáné – biztatta a rektorné. – Én valamit hallottam erről suttogni, de soha ilyen tisztán senki meg nem mondta volna… Tudnak ezek hallgatni, nagyon tudnak, ha betyárhistóriákról van szó.

És egy darab kenyeret vágott, odaadta a szegény asszonynak, aki megrendülten vette el a jóságot, és sírás közben tízszer megcsókolta érte a kezét.

– Ez tisztességes asszony – mondta a rektorfi –, nem úgy, mint a betyárringyó.

Az úgy volt

Hogy a Veszelka Imre fia, Imike, fagyoskodva kint állott a ház előtt, mert az éccaka hideg lett, s nem ment el olyan szépen, mint tegnap reggel, hideg maradt azután is.

Ahogy ácsorog, ahogy ácsorog, nagyon kíváncsi lett, micsoda szekér lehet az, ami a puszta felől közeledik.

Nagy gyerek ő már, neki már van kíváncsiság a szívében. Azt is látta, hogy nem egy szekér az a szekér, hanem kettő, és nagyon hajtják a lovakat, de még verik is, azok meg rohannak, még tán fel is fordítják. Nem gondolva semmire csak elbámészkodott a látványosságon, ahogy a gyerek szokott, és észre se vette az időt, hogy már ezek itt is vannak.

Ahelyett, hogy beszaladt volna a házba s azt mondta volna, hogy „Édösapám, gyünnek!”, vagy valamit, amit már egy okosabb fiúcska tudna mondani, de nem is mert bemenni, mert az anyja nagyon szigorú volt hozzá, nem adott most se frustokot, azt mondta, hogy várjá, még messzi a dél.

Így aztán nem volt bizalma a szülei iránt, hát csak magának tartotta meg, amit hallott, látott.

Az első kocsiban ült egy főkatona. Veres volt a dolmánya, veres volt a bélése. Ahogy megállott, csörgött a kard a fagyon, de Imike örült, hogy hozzájuk jött a főkatona, nem máshoz, nem Sutkánéhoz vagy Zsófi nénémékhez.

De olyan korán volt még, hogy rajta kívül semmi gyerek nem volt az utcán. Persze, a többiek még eszik a frustokot.

A másik kocsi is megállott az első után. Arról meg négy kardos ugrott le. Azokat már jobban ismerte, mert ezek néha megállottak, megszállottak náluk, még örült is ám, mert ha ilyenek jöttek, akkor bort hoztak, és az édösanyám is lehozta a pallásról a szalonnát. Olyankor ő is kapott, hogy ne nyivákoljon. Ugrálni kezdett hát, s örült nagyon.

A négy zsinórosból kettő bement a házba, kettő meg istrázsálni maradt. Imike azt se tudta, hány szemmel nézzen, de nagyon bámészkodott.

Közel ment a másik kocsihoz, amelyik kijjebb állt, de abból a kocsiból ismerős hang szólalt ki:

– Imi fiam, hozzá csak egy csupor vizet!

Imike először odaszaladt a kocsihoz, azután megnézte, ki lehet az az ember, aki ott fekszik a kocsiba, osztán éppenolyan hangja van, mint Pisze Matyi bácsinak. Hát nagy csudálkozással látta, hogy abbiz ű maga Pisze Matyi bácsi.

– Matyi bácsi – mondja a gyerek –, hát kend mér nem mögy be a házba? Aszonta apámuram, hogy ma éccáka kimönnek a Leveles-tóhon.

– Ne papojj! – kiáltott rá Pisze Matyi. – Nem hallottad, hogy vizet kértem?

A gyerek be akart menni a házba, igen, de nem lehetett, mert a két kardos ember éppen az apját hozta kifelé, az óriás Imre apát, osztán olyan vasbékó volt a kezén, mint a Nyalka lónak a lábán, ha legeltetni kicsapták.

Az édesanyja meg rettenetes jajvésszel jajgat és átkozódik, hogy ki lehetett az a kettős nyelvű átkozott, aki az ő egy jó urát úgy eláztatta, hogy hintóval jönnek érte.

De a piros bélésű úr csak rászólt a kardosokra, hogy:

– Kocsira!

Akkor meg Imikét fogta meg szépen, és az ujjával integetett neki, még a szemébe is nevetett s vitte befelé a házba.

– Gyere csak, kisfiam, cukrot kapol. Mongyad csak te, hallod-e, hova akart menni a te édösapád ma éccaka a Matyi bácsiva?

– Én nem tudom – mondta a gyerek, s ijedten nézett a nagy fekete forma úriemberre, hiába színeskedett az neki.

– Dehogyisnem tudod, dehogyisnem tudod, azt csak tudod, hogy én vagyok a Títusz bácsi. Nekem mindent meg kell mondani – és még nevetett is hozzá. – Mondd csak meg szépen Títusz bácsinak.

De a gyerek észbe kapott, és csak mondogatta, hogy nem tudja, nem tudja.

– Mit nem tudsz? Azt, hogy Títusz bácsi vagyok? Megállj csak, sustákot adok, poltúrát. Hát az tudod mi? Hiszen a Leveles-tóra akart menni apád.

– Hászen akart, akart – mondta a gyerek.

– Tudod te, hogy merre van az a Leveles-tó?

– Nem tudom, hanem azt tudom, hun van eldugva a nyakli bicska, Maradékéknál.

– Hm. Osztán mi az a nyakli bicska?

– Hát bicska.

– Mit szoktak avval csinálni? Békát nyúzni?

A gyerek egy kicsit hallgatott, nagy kerek szemmel nézett, akkor azt mondta: igen! Amiről a csendbiztos mingyárt tudta, hogy na most elrontotta a dolgot. Micsoda bárgyúság, ő világosította meg a gyerek fejét, hogy mit kell mondani, mire való a nyakli bicska: pedig ezen a néven ki tudja, miféle bűnjel lappang.

– Járnak-e sokszor a Levelesre apádék? – s pattintott a gyerek orra előtt a két ujjával.

– Na ugyi, sokszor járnak.

De a gyerek nem szólott, csak nézett.

– Én nem is tudom, mi az.

– Én csak azt akarom tudni, hogy apád Matyi bácsival sokszor volt-e már a Levelesen?

– Ühüm – mondta a gyerek ravaszul, az orrán keresztül dünnyögve s úgy nézve, hogy na most semmit se mondtam.

A csendbiztos úr felállott, de nem adott poltúrát, se sustákot, hanem kiegyenesedett, aztán ment ki a házból, és rákiáltott az anyjára, hogy ne bőgjön, minden betyárt fel szoktak akasztani. Semmi az.

Felült a kocsijába, oda, ahol Pisze Matyi ült, meg az apjuk, Imre. Akkor a kocsis közbevágott a két jó lónak, és a kocsi elrobogott.

– Mit mondtál? – kapta el a gyerek karját az anyja.

– Én?

– Te, te. Mit monttá annak az úrnak?

– Úrnak?

– Hadd hajjam e! Mit beszélt neköd a házba?

– Hogy hun a Leveles.

– Mit mondtá, hun van?

– Én nem is mondtam sömmit – kezdett ordítani a gyerek, mert nagyon megijedt az anyja villogó szemétől, már tudta, hogy ki fog kapni.

– Mit ugattá?

– Sömmit.

– Még mit kérdött?

– Sömmit. Hogy mit csinának ott atyusék?

– Mit monttá?

– Sömmit. Én nem monttam sömmit!

– Még mit kérdött?

– Hogy a nyakli bicska.

– Mija? A nyakli bicska? Hunnan tuggya az a nyakli bicskát? Uramisten, szűz Máriám; édös terömtőm… Még mit mondott… Szójj, mert kettőbe hasítalak!

– Hogy sokszó mönnek oda?

– Mit monttá?

– Sömmit, csak aztat, hogy ühüm.

Az asszony elnémult. Nem is tudta, mit jelent ez most. Az urát meg fogják gyanúsítani, hogy folyton együtt van a bandával. Maga a fia vallott rá… De ez semmi: hanem mit szól a Levelesben a gazda!

Minden íze reszketett, hogy ha megtudja a gazda, hogy az Imre fia adta ki…

Feljajveszékelt:

– Aszontad? Aszontad? Te átkozott! Hogy mé nem is téptem ki a nyelvit ennek a kutyának, mikó a világra gyütt! No mögájj, no mögájj! No most mögtanítalak, hogy máskó mindönre aszt tuggyad mondani, hogy: én nem tudok sömmit!… Nem mögmondtam szásszó is te kutyakölyke, hogy ha valaki valamit kérdöz, asztat kő felelni, még ha mögnyúznak is, hogy: nem tudok sömmit! Én nem tudok sömmit! Nem értöd?…

– Értöm – reszketett a gyerek.

– Nohát, majd beléd szögezöm, hogy ezt többet el nem felejtöd!

Evvel megragadta a karját, vitte a gyereket a tűzhöz, ami ott égett a nagy kémény alatt a tűzhelyen, és kivett egy vesszőt, aminek az egyik vége égett, veresen parázslott. Akkor a gyereket a két térde közé fogta, a fejét hátra feszítette, a száját kinyitotta, az üszköt a nyelvéhez nyomta és folyton kiáltotta:

– Fogod te azt mondani még életödbe, hogy ühüm? Fogod te még életödbe azt vallani, hogy ühüm? Azt akarod, hogy a gazda idevesse a szömit? A gazda botjára akarsz te éngöm juttatni? Te bitang, te. Kölyök öjje el a szüleit, te!

A gyerek torkaszakadtából visított és összeesett.

Az anya fogta a vedret, és végigöntötte vízzel, hogy magához térjen.

Valaki megállott az ajtóban.

– Itt fogták Imrét a zsaruk?

– El is vitték, jaj, el is vitték – ordított az asszony. – Bár vertek vóna agyon mindnyájunkat. Hogy ilyen életöt kő élni, hogy nem szakad ránk az egész ég, ami csillaga van, mind. Minek ez az élet. Jaj minek az. Mönjön kend hamar, vágtasson a Leveleshön. Csinálják el, ami elcsinálni való! A gazda össze ne húzza a szömit!

Az ember megfordult s már ment is. Kint lóra ült. Lovon jött, és már vágtatott el.

Az asszony pedig csak sírt és jajgatott és szidta ezt a rettenetes, ezt a nyomorult életet, hogy bár szakadna vége, hogy már meg kellene dögleni inkább, mint hogy a Gazda összerántsa a szömöldökit.

Mikor van a magyar egy akaraton?

Mire Zsófi hazaért, a kocsik már régen elzörögtek Szeged felé. Először a maga házába futott be, mert az állat is fészkére búvik, ha baj fenyegeti. Ott megállott a ház közepén, s összekulcsolta a kezét.

Soká állott így, és nézett mereven maga elé.

Akkor felfohászkodott:

– Jaj istenöm, istenöm.

Mert a szegény ember hamar megijed. Kivált a szegény özvegyült asszony, akit az ág is húz. Ha most elveszíti a pártfogóját, mi lesz vele, mi lesz a sok gyerekkel. De mi lesz ővele magával! Még nem is tudja, mi fenyegeti, már űzöttnek érzi magát.

De már verik is az ablakot:

– Itthon vagy-e, Zsófi?

Egy asszony jött, Hódiné; minek jön ez ő utána? Mi köze hozzá? Mit akar véle?

– Zsófi! Hallottad mán?

És milyen hamis a hangja, csak úgy sivít belőle a hamisság:

– Jaj te szögény, hát neköd mögesött. Jaj, mi lösz mán véled?

Zsófi bent a házban csak remegett, csak rázta a rettegés.

És ez a kutya Hódiné nem mondja ki, mit tud, csak hagyja, hogy itt dideregjen a nagy félelemben.

– Nem vagy itt?

Muszáj megszólalni, mert tudni kell, mit hoz:

– Na, mi köll?

– Bemék hát.

És be is jön, és ahogy bejön, jaj de egy haszontalan nyiszlett asszony ez, kiapadt az arca, megnyúlt a szája, sovány, mint a sás, és éles, mint a szittyó.

– Milyen jó meleg van idebe. Milyen jól be van itten fűtve. Még sincsenek itthon a gyerökök? Hun vannak a gyerökeid, te Zsófi. De azé kűdöd el hazulról, ha nem vagy itthon, ugyi, hogy le ne szödjék a sok húst a gerendákrúl.

Összecsapta a kezét, s csak nézett.

– De mönnyi van itten, tán a hollók mög a varnyúk hordták be.

Zsófi tudta már, hogy az ő pártfogó gazdája, a Gazda, Rózsa Sándor, hogy avval van a baj… Már biztos, már lehet meghalni, mert ha nem lenne baj, akkor nem merne ez a cábár asszony így rájönni. Ez mindig irigye volt, ez csinálta a legtöbb kellemetlenséget, mert ha az egész falu védte is, ez az egy soha lakatot nem tett a szájára, ez mindig kimondta.

– Csak el ne horgyák! Mer tavasszal mönnek a varnyúk a falu tájárúl, mán tavasszal nincs keresnivalójuk, még azt se mongyák: kár, kár – és élesen nevetett. És éhesen, mint akinek üres a hasa, és kínjában üres hangon nevet, sír vagy beszél: nem volt ennek semmi a szavában, csak rettenetes nagy éhesség. De mér olyan irigy. Mér olyan ellenség, mikor ő soha nem vétett neki. Semmi közük egymáshoz, még csak nem is itt lakik, hanem a falunak egészen más résziben.

– Szödik a zsiványokat! – mondta vidáman Hódiné.

– Hát te mit akarsz itten?

– Ha nem hallottad vóna: szödik a tolvajokat, a falásókat, a haramiákat. Mind összeszödik. Mind fölakasztik. Lábánál fogva. Levágik a fejit. Mindnek – és kacagott.

Zsófi rárohant az asszonyra, s megragadta a nyakánál fogva.

– Ezé gyütté? Ezé? Ezé? Mi közöd ahhon? Mi bajod tülle?

Megfogta, megrázta, meggyomrozta. Az meg csak hagyta magát, mert olyan gyenge volt, mint a sárga falevél.

– Erős vagy! – nyöszörögte. – Zsivány hordja neki a húst, a házába, attúl erős.

Zsófi tehetetlen dühében eleresztette. Evvel nem lehet bírni.

– Szétmégy, ha mögfoglak, szétmállasz, mint a tészta.

– Majd lösző még tísis. Tészta lösző, mög sár lösző, mög még asse lösző. Nem fogol te többet itt flangérozni! Sírva veszékölsz, hogy huva löttek a régi jó világok.

De már Zsófi nem törődött vele, ment ki a házból, s otthagyta Hódinét a házba, azt se tudta, mit kezdjen, szaladt át Veszelkáékhoz.

Som Mari ott állott a ház közepén éppen úgy, ahogy ő az elébb, mikor bejött Hódiné. Most Som Mari nézett őrá olyan vasvillaszemekkel. Félt az asszony, hogy most ő fogja támadni. Meg is támadta:

– Te vagy az oka – mondta, mert nem lehetett, hogy fel ne gyűljön benne és ki ne robbanjon a keserűség. – Te fordítottad el azt a szögény puha Imrét az igenyös útrú. Sose vót avval sömmi baj, még te rá nem lépté, ki nem forgattad a bűribül is. Tisztösségös betyárembört kaptál, de te mögrontottad a vérit, gazembört csináltál belüle. Most mondd mög, mondd mög, mit csináltál te?

Som Mari csak nézett és hallgatott. Fekete szemű, gúzstestű volt, erős és szilaj. Jó koszton is élt, mert az ura azért tudott keresni. Ételben hiányosság nem volt náluk, meg fiatalabb is volt Zsófinál, tíz esztendővel fiatalabb, még nem volt több huszonnégy esztendősnél. Hát csak szikrázott a szeme, és egyet toppantott:

– Mit akar kend vélem? Nem a pandúrok vitték el? Nem ű vót az első, akit mögfogtak? Még kend gyün rám? Vén lotyó!

Éppen úgy kifakadt, mint elébb ellene a másik asszony, toporzékolt, és ömlött a szájából az áldás:

– Mongyál ki mindönt. Azt parancsolom, mindönt mongyál ki néköm. Te csináltad, de az Isten rád taposott. Kelepcébe akartad csalni a Gazdádat, te utolsó, te szemét. Hetfén hajt ki Szömötör? Hetfén? Ezt fundáltad ki, hogy a Levelesnél ott fogják a Gazdát? Hetfén mönnyön oda ű maga egymaga? Hogy te a pandúrokkal rajta lögyél?

Ugyanakkor Som Mári is kiabált:

– Mán látom, maga csinált valamit, maga betyárkapca! De most nem bánom, nem bánom, mögvert az Isten engöm is, de kendet még százszorta jobban. Mer az én uram haza fog gyünni, de a maga dicsősége le van törve.

Zsófinak megnyílt a szeme. Azt hallotta, hogy Imre haza fog jönni – erről kitalálta, hogy talán csak cselfogás az egész. A pandúrok csak azért fogták el a besúgójukat, hogy evvel a többit megvakítsák. Vagy hogy ez legyen az útmutatójuk, merre menjenek. Pisze Matyi is régótátul mindig gyanús volt az egész világon. Avval nem lett volna szabad egy házba megállni, „jaj istenöm, most mi lösz, kezdett újra rettegni, hogy mit csinálnak még ezök a cudarok…”

De Som Márin nem az látszott, mintha csak álság lenne az egész, ordítani kezdett fájdalmában és keserűségében. Hogy éppen most fogták el az urát, mikor már kezdett csöndes ember lenni belőle.

Átkozta válogatott szitkokkal azokat, akik az ő jó emberét a rossz útra vitték, és oly nagyon, hogy ily fiatal asszonynál nem is lehetett érteni, hol tanulta a csúf szavaknak ezt a zuhogó pocsolyáját.

Még Zsófi is elhallgatott, most, hogy Som Márit nézte, újra feltámadt benne a gyanakvás, hogy hátha mégis igazat tesz ez az asszony és szívéből jajgat. Hátha a betyárok közt szedték össze őtet is. Hiszen ha idáig merészkedtek a hajdúk és pandúrok, hogy bejöttek a faluba, s vizsgálat és kutatás nélkül a tetthelyre, úgy fogták meg, akkor cél volt rá téve: akkor a többit is így szedték.

Kint az utcán most már igen sok asszony, gyerek futott össze. Mindenki látni akarta a Veszelka Imre feleségét meg a Zsófit.

Mindenki hallgatott, tátotta a száját, a sok rongyongyűlt népség fázva, dideregve, kék szájjal nézte a házat, hallgatták a két asszony lármáját. Bökdösték egymást, hogy no, most veszekednek. Most tudják. Most őket is elérte a baj… És nevetnek rajta, de annyira fel voltak ők is izgatva, hogy nem is tudtak nevetni: mindennél nagyobb dolog, hogy megindult a betyárokra a veszedelem. Jaj, csak nekik bajuk ne legyen belőle.

Mindenki némán nézte a kis házat, akartak is, nem is mertek meg nem is tudtak szólani. Senki se merte kinyitni a száját, mert az ember nem tudhassa, mi fog ebből lenni még. Hátha megint kiszabadulnak a betyárok, akkor jaj az egész falunak, hogy most nem mellettük állanak. Rettenetes bosszút fognak azok tartani, felgyújtják a falut, pozdorjává égetnek mindent, ölnek, vágnak, lőnek… sose lehet tudni… Igen, de az meg valamennyiüket vigasztalta, hogy ha meg az összes betyárt össze találnák szedni a pandúrok, akkor meg a másik baj jön, ha most meg nem mutatják a foguk fehérjét: a hatóságbeliek fogják őket nyúzni, húzni, verni, kínozni… Keresik a betyárokat, és olyankor, azt már jól tudják, mindenki gyanús és „ez is betyár, ez is velük vót”, „ez is velük tartott…” Ha csak valaki egy szót nem szól legalább, akkor vége a világnak.

Egy öreg asszony, akinek az ura pandúr volt valaha, hát ő ma is azzal tart, szólalt meg először:

– Ezt is mögértük! – mondta élesen s köpött. – Ezt is mögadta az Isten.

És nyerítve kacagott, mintha neki nem lett volna soha haszna abból, hogy a betyárok személyválogatás nélkül ajándékoztak a faluban mindenkinek, mikor jöttek, s hoztak vásznakat, gyócsokat, posztókat. Egyik kaputól a másikig mérték, így adták, míg csak el nem fogyott.

A pandúrné Katona Ferencné folytatta:

– Vagyon szövetségük, de az is mögszakad, ha a jóisten akari. Mögtagadták az Istent, és az minden hivataljuk, hogy valamit az ördög parancsol, el fognak abba járni… Azér csókolgatták az ördög alfelit, hogy annak a nótájára táncoljanak… Bak vót az első, annak a táncára esküdtek bé betyárnak: azé nem löhetett mögfogni űket ilyen sok ideje, de mögtörte Szűz Márija a gonoszságot, most mind elszödték ezöket…

A rikácsolásra a többi asszonynép is megbolondult, és kezdtek nagyon lármázni. Malmos Kata, Rohonkáné, Horvát Ágnes, öreg Csikósné, Pörének az anyja, Kökényné, Szandané, Rácz Kata urastul, mind a Katona Ferencné szavára perdültek és fújták, fújták a szitkot.

Egyre többen gyűltek össze és egyre többen átkozták a két betyárfeleséget, mert Zsófi csak betyárné volt, ha az ura oda volt is katonának. Mindenki tudta, amit tudott, hogy a Gazda szeretője, attól vannak a gyerekei, és ha soha Rózsa Sándort emberi szem életben ebben a faluban nem is látta, az csak azt bizonyítja, hogy ördöngősség van a dologban, boszorkányság és olyan tudomány, ami ártalmára van a községnek.

– A szentségöt visszaköpdöste az egyházban urastul, mikó oda adták az atyák a szentségöt, hasonlóképpen kiköpték.

– Az imádságot visszafelé mondta, amint az ördög parancsolt nekik mondani, úgy mondta!

– Tizönkét esztendő alatt számtalanszor bagzott az ördöggel!

– Attúl olyan kövér, más jutalmat nem ígértek neki az ördögök, csak hogy, egyík, egyík öleget, és a sovány is mög fog hízni.

Tomboltak, ordítoztak, jó szögedi módra már megint a boszorkányvilágba süllyedtek vissza, mert az titokzatosabb és csodálatosabb, mint a betyárság és a betyárokat se lehet megérteni boszorkányok és ördögök nélkül.

– Most mögvannak a pöcsétösök! Mindnek a combján a pöcsét. Mindön hónapja kiújul, mint a sömör… Nem betyárok, ördögök.

Biza ördögök, mert aki betyár, aztat elébb-utóbb főkötik, de aki ördög, csak a töheti tizönkét esztendeig a munkát.

Már körül volt véve nemcsak a ház, hanem az egész utca. És már senki sem tudta, miért, valamennyien ordítoztak és szitkozódtak, a fiatalok nevettek, a gyerekek ugráltak és göröngyökkel dobálták a házat. Ott volt a két fiatalember is, a rektor fia, meg a másik, a tüzes-szemű:

Azt mondja a tüzes-szemű:

– Barátom, szörnyű időket élünk, itt más segítség nincs, csak a nép fölvilágosítása. Tanítás kell, nevelés, ezek ebben a ti falutokban még éppen olyanok, mint száz esztendővel ezelőtt, mikor a boszorkánypörök voltak. Száz év a magyar nép lelkén semmit nem köszörült és nem simított. Ó, honom, honom, nemzetem nagyjai, látnátok ezt a szörnyűséges csürhét, s megiszonyodnátok a fajtól és az emberi állatnak gyalázatosságától.

De a rektor fia csak nevetett és semmibe vette a dolgot. Azt mondta:

– Tudod-e azt a találós kérdést, cimborám, hogy mikor van a magyar egy akaraton? Mikor kártyáz, mert akkor mind nyerni akar… meg mikor a templomból gyün kifelé, mert akkor mindenki első akar lenni…

– Meg mikor az ártatlant kell agyonverni – mondta a tűzfia –, mert akkor mindenik azon versenyez, ki üssön rajta nagyobbat.

Titok a pusztán

Az öreg Szömötör számadó nagyon megelégedett és nagyon derült volt a gulyája mellett.

Hogy a betyárokat összefogták, most aztán a legnagyobb nyugalommal hajtotta ki, még éjfélkor a marhát a mezőre. Még most ugyan nem sokat ér ez a mező, a sima szárú fű, a juhcsenkesz borítja a síkot a végtelenségig, ez meg még nem hajt, ennek a szürkés, vékony, finom elhalt szára borítja a talajt. A pocséták mellett már itt-ott kezd zöldellni a fű, de hol van még az is attól, hogy azt az állat harapni tudja.

És mégis jobb itt, mint a kopár karámban, ahol egymásra volt dúlva egész télen a barom, s a kerítésen nem mehetett át. A kerítés szalmából volt, trágyás szalmából, amit nem tud az állat megrágni. Ott nyomták, törték egymást a fekete nyakú, nagy szarvú jószágok, várták, hogy az idő múljon. Úgy dobtak nekik hajnalban, délben valami takarmányfélét. Erősebb volt a tél, mint ahogy számították. Most már harmadik esztendeje erős telek vannak, nagy havak, nagy árvizek, gyenge termések s óriási nagy árak. Ennek nem tudott ellenállni az úr, Pandirkó Guszti, eltékozolta a kaszált takarmányt. Elvitték a katonák, ebből most az lesz, hogy a szegény állatok a bőrükkel számolnak el.

Hát a betyároknak is kitelt a kommenciójuk! – morfondírozott öreg Szömötör, s pattintott a kutyájának.

A nagy komondor nyeffentett egyet, piros nyelvét kilógatta, még nevetett is. A komondor tud nevetni is, meg haragudni is. Nagyon meglátszik a pofáján, mit érez. Most persze nevet, neki is tetszik a szabadság, a puszta, a napsütés. Kiválóan szép nap lett mára. A hó legnagyobb része elment már, vízzé vált, de a szél még hideg. A pusztán a szél soha meg nem szűnik. Azért nem üti meg a guta nyáron sem a kapást a kukoricaföldön, mert mindig legyezi őt a szél, és az izzadtságot párologtatja.

A komondor összenevetett a gazdájával. Nem lehetetlen, hogy ő is tudja, miről van szó. Arról, hogy a betyárokat összefogták, és most szabad a kutyának kutya lenni, a baromnak barom, és az ember is lehet ember. Nagy öröm és nagy megnyugvás az, hogy két ember elég most a gulya mellett. Szömötör számadó csak a kisebbik fiát hozta ki magával, a többinek otthon kellett maradni, hogy rendet csináljanak az ólban, az állásban, a karámban.

Ők ketten most vígan, lóháton kerülik a nagy nyájat. A két komondor meg segít nekik. Komondor nélkül meg se lehetne őrizni. Hét ember sem tudná megcsinálni, amit a két kutya.

De hát így semmi az egész. Ezt csinálta az apjuk is, nagyapjuk is, fel az isten tudja meddig. Kemény élet, de jó nekik, mert megszokták, megszerették, becsülik és örülnek neki. Ha meg még betyár sincs, akkor valósággal paradicsom. El se lehet gondolni ennél szebbet, jobbat, igazibbat.

Most aztán lehet nevetni a betyáron – gondolja az öreg Szömötör –, mer ha mindet nem is győzték kocsira rakni, a többi hallgatni fog, akár esztendeig is. Ilyenkor, ha röndcsinálás van, még Rúzsa Sándor is el szokott tűnni két esztendőre is. Kivált, mikor a felesége olyan soká betegösködött. Tüdejét köpte ki szögény Veszelka Juliska. Muszáj volt helyben tartani, akkó Sándor is mindig helyben állt. Legföljebb, hogy mög ne rozsdásodjon, olykor-olykor egy-egy távoli kiruccanást csinált valamerre Sárrétre vagy lefelé a Bácskába. Mer vannak cimborái, nem hagyják el.

Pedig a betyármestörség is olyan, hogy folyton gyakorolni köll, mer másképp kiszokik belüle. A betyár, ha van neki egy napra való elesége, dehogy is vállalkozik valamire. Inkább koplal és röttenetösen beosztja a falatot. Belesoványodik, míg aztán elszánja magát arra, hogy valami után nézzen. De még akkor is csak úgy indul útnak, ha elébb jól leissza magát: ilyenkor a legbátrabb, a legügyesebb, mer ilyenkor aztán nem bánja, ha életre-halálra is megy a dolog.

– Azért van, van betyár; van. Farkas is van, héjjába irtják. A betyárt is úgy irtották az én gyerekkoromba – mondta az öreg az ebédre előkerült fiának –, hogy a Kutas mellett, Komádi felül vót egy sziget, azt azér híjták Tolvaj-szigetnek, mert itt a nagy vízbe nem löhetött hozzájuk férni, itt bújtak mög a bihariak. Hát eccör nagy szárazság vót, fiam, osztán, a betyárok kigyüttek, osztán az erdőbe lappungottak, de olyan nagy vót a szárazság, hogy még az erdő is kihótt. Hát akkó a vármögyét rájuk csődítötték, űket mög mögfogdosták. Úgy mentek rájuk, mint a farkasra. Körűvötték, lűtték, vágták. Ügön ám, de azok is fegyverösök vótak, azé mégis kevesebben vótak, hát űk húzták a rövidebbet. Mögfogdosták űket, gúzzsal jól megkötözték, osztán odavitték mindet a szügetbe, a Tolvaj-szügetjibe, ott osztán mind agyonlövöldözték őket. Ilyen kezdésű nótájuk maratt:

a sárréte mellett tizönkét katona

kinek kapitánya hirös lengyelgyurka

Azt mondja erre a fia, Szömötör Dani:

– Édösapám, éccakára is kinn maradunk-e?

Öreg Szömötör nem felelt. Meg se mozdult. Csak a szeme bámult bele a határba; az orra szagolta a szellőt.

El is térűltek egymástól, osztán mikor délután mögint összekerültek, azt mondta a fiának:

– Ha mög nem váltódzik.

Erre a fiú örömében, hogy kint maradnak a hűvös éccakára, a jó subába, fütyörészni kezdett:

a röszkei patakparton

rúzsaszál nyit egy kis dombon

barna kisjány fonogatta

a szívemet belefonta

Ebbe a nagy csöndbe zördült meg az ég.

A legény száján megakadt a nóta, soká nézett a távolba, akkor azt mondta:

– Édösapám?

És orrával intett a messzibe, ahol lovas tűnt fel. Mégpedig a falu felől.

Soká nézték, ki lehet az, mi lehet az, a lovas nagyon űzte a lovat; mi baj lehet a faluban.

A pásztor nem fél, nem is tudja mi az, félni valakitől: de a faluból ha vágtatva jön egy lovas, akkor bizony mindenkinek megáll a szíve verése. Hátha kijött az úr maga, aztán megtudta, hogy a gulya ki van hajtva; vagy leégett a falu; vagy kihalt a család; minden baj érheti az embert, ha nincs otthon.

– Jani? – kérdezte Dani, aki úgy gondolta, talán a testvére jön utánuk a hírrel.

Az apja megingatta a fejét. Nem látott olyan jól már, mint a fia, de az nem Jani.

– Nem üsmerős – dünnyögte.

– Betyár? – kérdezte Dani.

Az öreg hallgatott, de igen kedvetlen lett. Nem szerette, hogy betyár legyen. Hát ezeket még a jégeső se pusztítja ki. Hogy fagyott volna ki valamennyinek a magja. A télen.

– Lóra! – mondta nyugodtan, s nézett a lova után.

Elővezették a lovakat. A fokos kézben. A gulyásostor leszedve, hogy ha kell, az is kéznél legyen.

Megszorították a nyergelőt, a hevederszíjat és felültek. Már most olyan világ van, hogy fiatal gulyás is nyeregbe száll.

A betyár is, ha az volt, az is nyeregbe van.

– Mégse köllött vóna – mondta az öreg lassan.

A fia megértette, hogy mégse kellett volna kihozni a jószágot a mezőre. Most a másik oldalon, napkeletről, másik két lovas jelent meg. Azok is vágtatva jönnek.

Hát mi történt akkor? Hova lett Veszelka Imre?… Hászen mindenki azt mesélte, hogy a betyárokat összeszedték a pandúrok… Mégis akad?…

Igen nagy gyanú támadt bennük, hogy valami nincs rendben. Talán csak Veszelkát kapták le. Meg Pisze Matyit… Három betyár is jön: kettő keletről, egy meg nyugatról… Már az sincs rendjén, ha három jön kettőre… De még azok fegyverrel ám, a betyár istenit. Őnekik meg semmijük, csak a fokos meg a bot…

Az öreg keserűen dünnyögte a fogatlan száján:

– Nem ér e mán sömmit.

A fia elszántan nézett a közeledők elé. Az öregnek igaza van.

– Nem haggyuk magunkat. Igaz? Édösapám?

Az öreg hallgatott. Megérezte, hogy fájás van a bal karjában, vállától kezdve; az oldalán meg boszorkányszúrás… Hatvanon túl, menjen el az ember aludni…

Elébb a falu felőli legény ért hozzájuk.

Tisztességesen köszönt.

– Dicsértessék.

Az öreg valamit alighanem morgott, de nem érteni mit. A fia meg annyit se szólt, csak izzott a szeme. Markolta a botot.

– Hun jártok erre? – mondta öreg Szömötör.

– Hát… csak.

– Csak?

– Csak.

– Hároman?

– Többijek gyünnek.

– A többijek is gyünnek? Hunnen?

– A Gazda kűdi.

Az öreg Szömötörben meghűlt a vér. A gazda?… Hát a gazda most is gazda? Akkor micsoda marhaság volt az tegnap a faluval…

– A Gazda?

– A Gazda.

Rózsa Sándor láthatatlan alakja magasra nőtt. Még délibábnak se híre, se hamva, de a Rózsa Sándor ki nem mondott neve feltornyozott a tavaszi kék égre a napsütés gyenge aranyában.

Szömötör gulyás már tudta, hogy semmi sem lehetséges. Parancs jött. Gondolta, az ő kenyerének vége. De inkább annak, mint életének.

Igen el volt csüggedve ezért a szamárságért, hogy egy szóra felült, s mindent elhitt. Cselédember semmit se higgyen. Száznyolcvan darab marhát hozott ki a maga szakállára a pusztába. Elibe hozta a betyároknak, hogy ne kelljen nekik befáradni a faluba.

A földesúrra gondolt. Pandirkó Guszti kemény ember volt és parancsolt, és aki nem tartotta a parancsot, annak jaj volt… Öreg Szömötör már érezte, hogy lábának ujjait felhasogatják és kezét megcsonkítják, és a pandúrkorbács csattog… Most már mit tehet: legjobb volna elesni itt egy nagy verekedésben, de az is minek… Legyen meg az istenverte örménynek a maga öröme… Ha az egész falut napról napra róhatja, tépheti, fosztogathatja, akkor mit számít már az az egy öregember, akinek megesett a szíve a szegény jószágon, és a gazda tudtán kívül akarta javukat… Pandirkó Gusztinak ez nem egyéb, csak mintha kétszáz darab kő volna: ha megdöglik, bőrin talán többet vesz, mint az egész állaton, ő csak aztat számolja…

Errűl is le kell szállani, a lóról.

Betyár nem alkuszik. Lovat el.

A hó még ott gubbaszt a nádasok szélén, a hajlásokban, gödrökben, a gulyások ott ültek még a lovon, és csak annyit gondoltak, amennyit lovon lehet.

A betyárlegény a legnagyobb nyugalommal gyújtott pipára. Csúf egy fickó volt. Tömpe orrú, nagy szájú, buta pofájú. Evvel beszélni, akar a lóval. Még csuda, hogy le nem lövi őket.

A másik két legény megcsöndesedve közeledett. Már látták, nem sürgős. Úgy léptettek, mintha semmi se volna fontos, csak hogy a lovuk kátyúba ne lépjen.

Mikor ideértek, megemelték a jobb kezüket a kalap felé és aztán:

– Dicsértessék.

Evvel megvolt.

A szél fodrozta a kalap alól kilógó hajukat. Fent vadlibák repültek az égen. Odaírták a nevüket az ég oldalára, ahogy az iskolás gyerek a palánkra ír cifraságot. Nagyot is kurjantottak a magasból, éleset, nyerset.

Ők is intettek a kalap felé. Nem volt leszíjazva a kalapjuk, óriási szegedi kalap, még a szél se viszi el, az úgy beleszorul a fejbe, hogy csákánnyal kell leverni onnan.

– A gazda azt izente, hogy kentök hazamöhetnek.

– Hazamöhetünk?

– Haza.

Hallgatott az öreg gulyás. Tehetetlennek érezte magát.

– Jószág?

Kérdezte egy kurta szóval.

– Itt marad.

– Legel?

A fiatal betyár elmosolyodott:

– Legel.

– Éccakára hun hál?

A fickó felpattant és nyersen vetette:

– Mán ahhon kendnek sömmitelen, de sömmi köze.

– Sömmi.

– De sömmi.

Az öreg Szömötör bólintott, mintha a feljebbvalónak tudtul kellene adni, hogy megértette.

No ezt kihozhatta ződ fűre, ezt a marhát…

Odanézett még egyszer keservesen rájuk, és látta, hogy a fekete nyakú szilaj bika hogy kaparja szarvával a fődet. Hó alól is kikapar ez a hűséges, ami neki kell, annyit.

A másik oldalon a Békés kezdett türkölni. Talán az is megérezte, hogy valami nincs rendjén.

Ennek jól adták a nevét, mert egy se volt olyan békételen, mint ez az egy fiatal bika. Megérezte ma a tavaszt, és ugrik benne a természet, most választotta ki az időt, hogy fejjel nekimenjen egy másik bikának. A két állat egymásnak feszítette a fodros fejét, szarvukat ferdén összenyomva tolták egymást, mintha betyárvirtust akarnának csinálni.

– E mán üszőt akar hágni – nevetett fel egyik betyár.

De az öreg Szömötör nem törődött vele, csak nézte. Gondolta, mi lesz, de már úgyis mindegy.

A két bika nagyszerűen megtürkölte egymást. Akkor egy harmadik bika jött oda, és mintha a táncban volnának, csak odaint, és a dühös Békés otthagyja a vetélykedőt, ez is elballag, ő meg már rogyadozó térddel, fújva, lihegve neki az új bikának.

A betyároknak tetszett a dolog. Vígan nézték, és nagyokat kacagtak. Dani egyet kongatott, de a bikák oda se ügyeltek. Dani az apjára nézett, csináljon-e valamit a bikákkal. Az öreg a szeme pillantásával legyintett, minek a. Mindegy mán.

A betyárok hó, hó-gattak, és nagyokat nevettek, nézték a türkölést.

Békés az új bikatársával becsületesen megtürkölt. Nyomták egymást előre, hátra, a fejük az mintha össze lett volna ragadva, semmiképpen el nem vált egymástól.

De most egy negyedik bika vált ki a nyájból s komor fenséggel közeledett, és beállott a viadalba. A Békés abban a pillanatban, mint egy fáradhatatlan táncoslány, otthagyta a második bikacimborát, és ennek ment neki. A másik bika félre, a negyedik hatalmasan bele.

Ám a Békés már békételen volt. Már nagyon ki volt fújva, dühödve, és szakadt a tajték róla. De azért állotta, bírta.

Akkor egy ötödik bika a nyájból kijön, nekiszegi a fejét, oldalról belerohan a Békés oldalába. Nem a fejit kérte, hanem a nagy puffadt oldalába szögeli bele, s a roppant rohanással felborítja a tajtékos Békést.

Mikor a Békés felborult, úgy fordult, hogy a két jobb lába a földön, a másik kettő azonban felvágva a levegőben.

Az új bika pedig nekimegy, döfi, szúrja, vágja a hasát, az oldalát, a hátát, ahol éri, megtapossa, át is ugrik rajta, a roppant állat, mint egy kecske, újra nekiszalad, és addig nyomja, amíg csak meg nem unja.

A pásztorok már régen botra kaptak volna és verték volna szét a bikákat, de a betyároknak semmi hasznuk nem volt belőle, ha a megvert bikát megmentik, vagy nem mentik: mi az nekik ahhoz a mulatsághoz képest, amit a bikaviadal jelentett. Leintették hát a pásztorokat, és cifra káromkodásokkal ujjongattak a bikák felé.

Azért a Szömötör Dani mégiscsak nem bírta visszatartani a virtust, rárohant a bikákra, és leverte az áldozatról a győztest.

Már a többi verekedő bika félreállott, mintha nem is törődnének semmivel, ők elvégezték a maguk dolgát, és most már pihennek. Mikor a ledöntött, meggyomrozott bikát, a Békést megnézte Dani, egyetlen karcolást se látott rajta. Oly szépen tudták csinálni a páros viadalt, hogy csak ütöttek, de nem szúrtak. Ha a pásztorral viaskodik a bika, legfőbb célja, hogy a szarvát belemerítse a hasába, s felszúrja az embert vagy lovat vagy kutyát, mint nyársra a szalonnát: de ebbe a maguk birkózásába semmi vér, semmi más, csak hogy a nyugodtabb bikák nem tűrik, hogy valaki köztük szilajkodjék.

– Ebbűl lösz a kivert bika! – mondta az öregebbik betyár.

– No indítsunk – szólt a másik fellélegezve.

Mielőtt leszállottak volna a lóról, mondja Dani a betyároknak:

– Minek fogták mög Veszelka Imrét a pusztázók?

– Mögfogták?

– Csöndbiztos gyütt érte, mög négy pusztafi.

– Láttad?

– Én nem láttam, de édesanyám látta.

A betyárok nevettek.

– No akkó ű mán jó helyön van… Mán akkó neki nem köll félteni a bűrit.

Az öreg Szömötör, még mindig lovon, gyanút fogott. Hiszen akkor itt valami nincsen helyén.

– Minek gyüttetök máma erre, gyerökejim?

– A Gazda kűdött.

– De minek kűdött bennetöket máma a Gazda. Hiszen én csak hetfén akartam kihajtani a marhát, ha jó üdő lött vóna odáig…

A betyárok figyelmesen néztek az öregre.

– Osztán mér hajtott ma?

– Hogy mér – mondta az öreg, de nem mondta meg, hogy azért, mert azt beszélték: az összes betyár be van fogva… – Tán hírt kűdött valaki?

– Gazda tuggya! – mondta a legtekintélyesebb betyár s intett: – Le mán, le!

Az öreg lefordult a lóról. Tudta, hogy ő többet ebben az életben lovat nem kap maga alá.

– Kendnek azt hatta a Gazda, hogy mönnyön haza a faluba. Mongya mög, hogy a jószág kézbe került… Sömmit se féjjön. Magát még csak egy ujjal se bánthatja mög senki, a mán e’ van intézve…

– Értöm – bólintott keservesen az öreg számadó.

– Fija velünk gyün… Segít hajtani a marhát… De kend otthon maradjon… Mongya, amit akar. Mongya csak, hogy a bal karját emelni se tuggya…

– Hiszen ha tunnám! – vetette az öreg.

A betyár nevetett

– Tuggya azt a Gazda, ne féjjön: azér Gazda… A falunak mög azt mongya mög: a Gazda nem engedi, hogy Röszke faluban akárkinek is bántása lögyön… Senki se féjjön… semmit se féjjön… kend se.

Az öreg gulyás megvakarta a fejét a kalap alatt. Hogy neki a betyár adjon kegyelmet, irgalmat meg segítséget… Hajh, keserves isten!

Ahogy napkeletre néz, újra jön három lovas, vagy négy… Most már ezek heten is vannak. Mit lehessen velük kezdeni: másfél ember… Mert a bal karja miatt felet se számít…

– Jól van – mondja –, egy halállal mindönki tartozik.

Avval megfordul, és elindul gyalogos lépésekkel a távol falu felé.

Azt az egy halált, azt még nem látja szükségesnek, no.

Viszi magával a puszta titkát. A megfejthetetlent, amit sose fog kibogozni senki. Mert ilyen titkokkal van tele a puszta, mint lidércekkel és seprűn lovagoló boszorkányokkal.

Fehér asztalnál

Hajas plébános úr is kíváncsi lett már, mi történik a faluban, hogy már második napja annyi lárma, zenebona hallatszik be a csöndes plébániára.

Feltette azért kemény és zsinórral díszített kalapját, kezébe vette ébenfa sétapálcáját, és orrát kétszer is megtörülve és a zsebkendőt gondosan összehajtogatva s eltéve, elszánta magát az Úr nevében, s kilépett a boltíves bibliothecájából, ahol oly meghitt csöndben élt hivatásának. Még visszapillantott, mintha utoljára látná a fehér falakon a régi szentképeket és a felfüggesztett kisebb-nagyobb kereszteket és olvasókat, s behúzta maga után az ajtót.

– Rákhel – szólt az előszobában, s még egyszer mondta erőteljesebben: – Rákhelka!

A szóra középkorú viruló képű asszonyság lépett ki a konyha felé vezető ajtón, s mosolyogva és figyelmesen nézett a plébánosra.

– Hogy lesz elkészítve a vadacska – mondta a plébános, aki egy kicsit tótosan beszélt.

– Főtisztelendő úr, savanyú páccal és bő mártással – mondta az asszonyság, s megmutatta harmincegy fogát. Egy ugyanis és sajnos éppen elöl, középen kitöredezett, és igen helyessé tette az asszonyság arcát, ha nevetett, valami gyerekes kedvességet mutatott.

– Nem kell annyi babérlevelet belerakni, mert a sok babérlevélke az kicsikát kesernyéssé tesz itet.

– Világért se, főtisztelendő úr, világért se – mondotta a gazdasszony, s melegen nézett a plébánosra, aki igazán olyan volt, mint egy dundi gyermek. Oly fontoskodva tudta mondani, hogy a „babérlevélke kicsikát kesernyéssé tesz itet”.

Evvel a plébános úr intett, aztán keresztvetést jelzett s elindult.

A gazdasszony utána nézett, s addig ott maradt a tornácajtóban, míg a plébános úr botja végigkopogott a lépcsőig, s a ház végén álló kiskapun kiment az utcára. Még közben rápillantott a ház előtt álló kiskertre, mely gondosan fel volt ősszel ásózva, és a kényes évelő virágok szalmával voltak letakarva. Kis paradicsom ez a plébánia, ilyen nincsen több egész Csongrád vármegyében.

Az utca hosszú volt és elhajolt, ahogy a hajdani vizek parancsolták. Most már nincsen annyi mocsár a falu belsejében, mióta a töltéseket jobban rendben tartják, de még húsz évvel ezelőtt, mikor a plébános úr ide helyeztetett, akkor bizony még elég kellemetlen volt, mert a kis házak mind a bűzhődött sárban, fertőben állottak. A plébánia ugyan a falu legmagasabb pontján volt építve a templom mellett, úgyhogy ha addig feljönne a víz, akkor már az alsóvárosi templom tornya derékig vízben kellene, hogy álljon.

A plébános úr nagyon jószívű ember volt, nagyon sajnálta is a szegény népet, de mit tehet egy pap, imádkozik az Istenhez, hogy adjon mindenkinek békességet, és távoztassa el az árvizeket.

Ahogy a rektor-ház mellett elment, nagy volt a sár, és fel kellett lépnie a kerítés melletti kicsit magasabb földhányásra, hogy bele ne lépjen a sárba. Még meg is kellett kapaszkodnia a léckerítésbe, amely korhadtan, megzöldülten húzott el a ház előtt, s mivel így lassabban haladt, meghallott néhány szót, amit bent mondtak.

Egy érces fiatal hang erős kiejtéssel azt mondta:

– Én barátom, ott voltam a követválasztáson. Igen, én magam is ott korteskedtem, mikor pesti követté választotta a felséges nép Kossuth Lajost.

A plébános úgy megijedt, hogy csaknem eleresztette a kerítést, mitől Isten őrizzen, mert akkor belesuppadt volna a pocsétába, s ha el nem esik is, de az egész lábtyűje megmerülhet; hogy éppen a rektorház előtt van ilyen sár, persze a sok iskolás nebuló tapossa fel a földet, mert az iskolás gyermek olyan, mint a malacok csürhéje, az csak rosszat csinál.

A plébános úr egész megrökönyödött, megint keresztvetést jelzett, s azt mondta magában:

Az egy tűzre való lutheránus!… ach!

Továbbment a házon túl, egyebet nem hallott. De volt elég tűnődés, hogy ki lehet az a fiatal, aki mondta. Igen, ő is olvasta, hogy ama bizonyos Kossuth nevű egyént a pestiek nagy lármával követté választották meg októberben, s azóta folyton lehet hallani ezt a nevet, mert Pozsonyban a diétán soha be nem fogja a száját eme bizonyos egyén, hanem mindenkor olyanokat beszél, amit az egész ország utána mond.

A plébános úrra igen rossz hatást tett, hogy amint a világra kilép, azonnal ilyen rossz nevet kell hallania. Egész testében borzongást érzett és féltette azt a nyugalmat és kellemes valóságot, amit különben maga körül talál.

A plébánia a jobbak közül való. Könyve is van elégséges, nemcsak a breviárium, mint legtöbb plébános kollégájánál, hanem Aquinói Szent Tamás és számos egyházatya ott üldögélnek fejénél a pipatartó mögött, és vigyáznak óráira és perceire.

A plébános úr nem volt harcos természet. Békés szív volt, szerette a tiszta, meghatott életet, nem szerette, ha valami megnyugtalanítja. Kossuth Lajos. Mely infámia. Megháborítani ennek az országnak megszokott békességét és nyugalmát. Csak semmi nem mozdítani – mondta magában tótos kiejtéssel -; még gondolatban is hibásan fogalmazta a szavakat, de ez őt egyáltalán nem zavarta –, családja a felvidékről való, s ő jól tudja, hogy ezek a Kossuthok is onnan származtak volna. És egy felvidéki zaplacsek hallgasson. Aj, aj.

Ahogy továbbment, meglátta a kis házak végtelen sorát. Valamennyi sárból és vesszőből volt készítve, s szalma- vagy nádtetejük volt. Kerítése nagyon kevésnek volt, úgy nyúlt ki a ház vége az utcára, hogy semmi se oltalmazta. A házak előtt a most megint kisütött napfényben apró gyerekek ugráltak, és valamennyien mezítláb tapostak a sárban. És mégis mily erősek, egészségesek – mondta magában –, megedződnek a szeginkék.

Hirtelen néhány asszony futott szembe vele. Futós léptekkel közeledtek, közben szakadatlanul beszéltek.

A plébános megütődve nézte azt a zűrzavart, amilyet húszévi papsága alatt még sohasem látott. Mi történhetett? Valakinek a tehene felfúvódott s döglődik; vagy beszakadt valahol a kút és beleesett valaki; valami nagyon nagy dolognak kellett történni, hogy négy asszony is, Borboláné, Rácz Kata, Monyi Istvánné meg Dugonyáné… Igen, ez a Dugonyáné, aki legjobban povedál…

– Gyünnek a betyárok! – hallotta. – Gyünnek a betyárok! Mindenkit fölnyársalnak, aki ellenük vót!

A plébános úr nagyon megbánta, hogy ma kijött a házból. Éppen ma. Miért kellett neki kijönni; nem szerette a betyárokat sem. Neki még ugyan soha semmi baja nem volt a betyárokkal, mert ő mindig kiadta nekik a kommenciót, az alházban, a plébánián, állandóan három teríték volt az asztalon, hogy ha a betyár jelentkezik, akkor azoknak abban a szempillantásban tálalhassanak. Na hja, másképp ma nem megy. Rózsa Sándor így parancsolta, s erről nem szabad beszélni, ezt meg kell cselekedni, és akkor az embernek semmi baja. Hallott valamit fél füllel, hogy Rózsa Sándor Röszkét külön kegyben tartja, s az idevalósiaknak még soha semmi bajuk nem volt, de erről nemigen tudott semmit. Nem mert felőle kérdezősködni, mert rettegett, hogy ha valamit megtud, akkor azt kötelessége lesz följelenteni, mert különben bűnpártolás gyanújába esik. Följelenteni pedig a betyárokat nem lehet, mert akkor azok a bosszúálló vad hordák megdühödnek és…

Most is, kérdést sem mert föltenni az asszonyoknak. Nem mondta azt mi az, Dugonyáné? mit beszél maga a betyárokról.

Csak nézte, mint a sült hal, kidülledő szemekkel, és szerette volna, ha az asszonyok sem világosítják fel. Menjenek csak tovább, menjenek, és ne állják el az utat ebben a nagy sárban, az ember úgysem tudja, hova lépjen.

De Dugonyáné, ahogy meglátta a jó plébános urat, azonnal odarohant hozzá, megragadta a kezét és óriásit cuppantott rá, és azonnal kezdte:

– Jaj, plébános uracska, Szömötör kihajtotta a teheneket mind, mind a mezőre. Jöttek a betyárok, elvitték mind. Most jönnek falura, megölnek mind, mind, aki nekik rosszat mondott tegnap.

A plébános úr némán nézett az asszonyra, és semmit se értett abból, amit az mondott.

A többi asszony azonban nem állott meg, csak egy pillanatra, sürgős dolguk volt, siettek valamennyien rokonokhoz, ismerősökhöz, jóbarátokhoz, hogy elmondják, amit hallottak és menedéket keressenek, mert senki se érezte biztonságban e pillanatban magát a saját házában.

– ‘Sék a Jézus – köszöntek oda a plébánosnak, s rohantak tovább.

Nem is lehetett őket megszólítani, az igaz, máris jönnek újabb asszonyok, de gyerekek és férfiak is köztük.

Mintha mind megbolondult volna, az egész falu, eszeveszetten futottak, majd elejtették a zsákot.

– Mit, mit megvan? vattok… – mondta a plébános, s elfogott egy embert.

– A betyárok, főtisztelendő úr. Elhajtották Pandirkó Gusztinak ezör darab marháját, főtisztölendő úr, most kiirtanak bennünket. Vége a falunak.

Ez is futott tovább.

A jó plébános egészen elképedt. Most már csakugyan el kell hinni, hogy itt valami igen nagy baj van. Meg is fordult azért, és ment visszafelé, amerre jött, és mikor elért a rektor háza elé, gondolt egyet. Talán valami olyan is megvillant előtte, hogy oly közel van a veszedelem, hogy nincs ideje már hazáig menni, meg talán az is, hogy most jobb lesz nem otthon tartózkodni…

Ahogy a szobába belépett, két öltözetlen fiatalembert látott maga előtt, akik majdnem verekedtek, úgy vitatkoztak.

A plébános belépésére elhallgattak, elröstellték magukat, és siettek kabátot kapni.

– Mi a baj, főtisztelendő úr – ugrott a paphoz a rektorfi, s ijedten nézett a pap sápadt, felizgatott arcába.

– Vizet, vizet, vizecskét – mondta a plébános, és szék után nézett, hogy leüljön.

A rektor fia vizet hozott egy cserépbögrében, s ő gyorsan ivott néhány kortyot, akkor megnézte a bögrét és igen rossz néven vette, hogy cserépből van, olyan ütött-kopott konyhai, amit nála már legfeljebb a moslékosdézsánál használnak.

– A betyárok valamit fenyegetnek, az emberek futnak, asszonyok jajongatják.

A két fiatalember öltözni kezdett, már rohantak el.

A rektor fia csákányt vett a kezébe és hetykén mondta:

– Ne féljen, főtisztelendő úr!

Evvel már rohant is.

A másik fiatalember is felöltözött közben, utána a barátjának.

Akkor szerencsére bejött a rektorné, mert a plébános már nem tudta, mit kezdjen egyedül a szobában.

– Jaj, drága főtisztelendő uram, ez az én uram, kérem, nem tudom már, megint hol tekereg. Soha nincs itthon, kérem, mindig eszi a fene valahol. Hogy tetszik lenni?

De kint az utcán ordítás, verekedés zaja, égre kiáltó lárma.

A rektorné rohan az ablakhoz, néz ki, nem nagyon látott, mert alacsony volt és kövér, és rossz szemei voltak.

– Ölik egymást! – mondta.

Kint csakugyan roppant pufogások voltak, mintha bottal vernék egymást az emberek. Asszonyjajgatások, férfikáromkodások. A plébános vethette a keresztet, annyi istentelen szó ordítozott odakinn.

Zsófi repült be a rektorné elébe.

– Jaj, Zsófi?

– Jó az Isten, tésasszony! Jó az Isten! – sikoltotta Zsófi magából kikelve. – Jó az Isten – és futott, mint egy zsák liszt. – Nem sikerült a gazság, sömmi baj. Sömmi baj, de sömmi! Jaj tésasszony, de jó is az Isten! Dicsértessék az Úristen szent neve és Boldogságos Szűz Mária, mi anyánk. Rúzsa Sándornak sömmi baja!

A plébános még jobban álmélkodott, már azt se tudta, hova süllyedjen. Zsófi csak fújta tovább.

– Nem is fogták mög, dehogyis fogták, egy ujjal se érték el, inkább ű ütött vissza a kardosokra. Tésasszony, az öreg Szömötört leszállították a lórú, a marháját mög mind elhajtották. Nincs má sömmi baj, csak ezt akartam mögmondani, hogy mindig jó szívvel vót hozzám a tésasszony.

Evvel újra kezet csókolt a plébánosnak és elfutott, hiába kiált utána a rektorné, hogy álljon meg, álljon meg.

– Kik verekednek, te Zsófi, még azt mondd meg!

– Verik a betyárok a pecsovicsokat, tésasszony!

Evvel ragyogva és boldogan elszaladt, ahogy a sárgarigó száll el a fáról.

– Tessék már várni egy kicsit – mondta a rektorné –, megyek már, megtudom, mi történt, mert ebből a kutyából semmit se lehetett kiszedni.

A plébános jobban is szerette, asse jó, ha beszélnek.

Ott ült a széken mozdulatlanul, s azon tűnődött, hogy húsz év alatt még sohase volt ilyen zavar a szeme előtt. Egyáltalán nem tudta felfogni, mi történhetett, mert semmit sem tudott a tegnapi esetekről, ahogy semmit sem szokott tudni a falu dolgairól. Ő csak egy szegény kis papocskának érezte magát ebben a durva alföldi magyar világban, és örült, ha meghúzhatta magát a könyvei és a finoman elkészített ételei között. Evés, ivás, olvasgatás és alvás, ez volt az ő élete. És most itt kell neki ülni a rektorék piszkos lakásában: ah, de milyen piszkos. Meszeletlen, a vakolat is megrepedezve, de meg is látszik, hogy nem urak, nem igazi urak, nem törődnek a külsővel. Olyanok, mint azok a parasztok, mit lehet ezekkel kezdeni. Oda is húznak. Az a rektor, az se tetszik neki már régen. Az sose csókol kezet. És mindig megszökik, ha valami dolgot akar neki adni. Már nagyon felnyílt a rektorok szeme. Már elfelejtették, hogy ők a plébános cselédjei. Mind csak az uraságnak hízelegnek, folyton az után jár, meg ezeknek a csürhéknek: de hogy mi a kötelessége, azt szereti elfelejteni. Igen, kellene már egy kicsit rendet csinálni, de azt, hogy jobban tiszteljék a plébánost, és a rektor alázza meg magát… Ez már maga a legnagyobb illetlenség, hogy mikor ő be méltóztatik lépni a rektor házába, hát senki sincs, s aki van, elszalad és őt itt hagyják magában. Hátha bejön egy betyár és az mingyárt nekiáll a plébánosnak, mert a betyárok csak a plébánosra vadásznak először.

Igen meg volt sértve önérzetében, és mélyen bánkódott, hogy ily alávalók lettek az emberek.

Egy egész óráig ott kellett neki ülni, minden ajtó nyitva, de senki rá nem nyit. Igazat megvallva, még jobb is, hogy nem nyit rá senki, legalább nem csinálnak új skandalumot… Még abba is belenyugodott már, hogy jobb neki itt, mintha otthon volna, mert akkor akárki bejöhetne, hogy a plébános úr csináljon rendet…

Azalatt a falu csakugyan fenekestül fel volt fordulva.

Öreg Szömötör csak hajnalban ért haza. Akkor meg lefeküdt és egy szót sem szólt, csak nyögött.

Már jó frustokidő volt, mikor felébredt, s elmondta a feleségének, mi történt.

Az meg azonnal átszaladt Zsófihoz, aki ahogy megértette, hogy az ő gazdájának semmi baja, táncra perdült, és megindította a lavinát.

Hogy, hogy nőtt meg a hír annyira, hogy a betyárok jönnek reggel, s az egész faluban mindenkit felkoncolnak, aki tegnap Zsófit megsértette, vagy kimutatta, hogy betyárellenes, azt már nem lehetett kitudni. Fő, hogy az emberek egy pillanat alatt két pártra oszlottak, s ott ütötték egymást, ahol érték.

A plébános azalatt, míg az izgalom tartott, szépen elszundított.

Arra ébred, hogy megjött a rektorné, aki semmit sem akart mondani, hogy a szegény plébánost ne ijessze. Megjött a két fiatalember is. A rektor fia bemutatta barátját, aki most Szegeden járt s felkereste őt, mint régi iskolatársát.

– Már semmi a faluban? – kérdezte a plébános.

– Nincsen már, lassan megértették egymást, és valamennyien megegyeztek abban, hogy a röszkeieknek csak egy párthoz kell tartozniok…

A plébános szeretett volna hazamenni. De semmi kedve nem volt egyedül indulni, azért meghívta a két fiatalembert, kísérjék el.

– Jaj, de ezek még, főtisztelendő úr, ma nem is ettek! – mondta a rektorné. – Tessék megengedni, elébb hadd adjak nekik egy kis ételt.

És már hozta is a fekete kenyeret, amit kitett az asztalra, csak úgy terítés nélkül, a mellé kaszrojban hozott valami húsfélét, fagyos zsírban. A plébános szenvedő arccal mondta, hogy ő már megy, s a fiatalok csak kísérjék el, majd ott is kapnak valamit, na.

A rektor fia odakacsintott az anyjának, mert híres volt a plébános arról, hogy nem szeretett senkit se meghívni, de ha már vendége volt, akkor bőségesen gondoskodott róla.

Két oldalról segítették a jó plébánost a fiatalurak, pedig az egész plébános sem volt öreg ember, valami negyvenöt éves lehetett. Ugyanazon az úton ment vissza, ahogy jött. No bizony, nagy utat tett ilyen hosszú idő alatt. A templomnak egyik oldalán volt az iskola, a másikon a plébánia. A magasabb oldalon volt a papi ház, az alacsonyon a tanítói. Már ez is mutatta a rangkülönbséget.

– Salve Domine – köszöntötte őket a plébános, akinek eszébe sem jutott, hogy az utcán körülnézzen; bújt, valósággal bújt a világ elől.

Beléptek a szobába. A plébános az elébe siető gazdasszonynak csöndesen és szenvedő hangon mondta:

– Ezek az urak megmentettek ingem a pokolnak haragjátul. Csináljon nekik valami kicsi harapnivalócskát, Rákhelke.

Bort hozott ő maga, s megtöltötte a poharakat.

Gyönyörű paprikás szalonnát hozott Rákhel, meg száraz kolbászt meg sózott szalonnát, ki hogy szereti. Meg rakott mellé fiatal hagymát, ami kint telelt a kertben, s már gyönyörűen kezdett fejesedni, és sót, paprikát, borsot.

A fiúk nekiláttak, abban nem volt hiba.

A plébános nem akarta hallani, mi van a faluban, s elhallgatta a beszédet: ez túl közeli volt neki, túl veszélyes. Ellenben annál jobban izgatta az országos veszély: a Kossuth Lajos.

– Dicitur domine, hogy kegyelmed ama a lutheri Kossuthnak volt a kortese.

A tűzszemű fiatalember elcsodálkozott, hogy a plébános úr már ezt is tudja, s meg is volt a véleménye a dologról. A plébánosok, hamu alatt parázs, jól vannak értesülve…

De őfelőle lehetnek: ő élete legdicsőbb pillanatának tekinti, hogy abban a rendkívüli eseményben részt vehetett.

– Igen, főtisztelendő atyám – mondta –, éspedig magának a fiatal báró Podmaniczky Fricinek voltam a fullajtárja. Ott voltam kérem, mikor Vácra bevonultunk Friebeisz Pista segédtiszt vezetésével a Zöld Hordó kocsmába. Ahogy Frici báró megérkezett s leszállt a kocsiról, Párniczky főbíró szemben kihajolt az ablakból és azt kiáltotta:

– Glaszékesztyűs kortesektől mi nem félünk!

A báró felkiáltott neki:

– Kérje az Istent, főbíró úr, hogy ezek a glaszékesztyűk ott ne tapogassák meg, ahol az esze lakik!

A két fiatalember nevetett, de a plébános csak annyit mondott:

– A Podmaniczkyak is tűzre való lutheristák.

– Párniczky az katolikus, plébános atyám, – mondotta a fiatalember –, de a fiatal báró családjának régi barátja. Csak azért mondom, hogy látni lehet, milyen animozitás volt az egész vonalon, mikor ily családi barátok így köszöntötték egymást az első percben. No mindegy, hordókat üttettünk csapra, és jött a cigány, s harmadnap már nem fértünk a Zöld Hordóban, át kellett tenni a szállást a Duna mellé, a hajóállomással szemben a Fehér Hajóba. S ez jó volt, mert a fogadósnénak két gyönyörű lánya volt.

Evvel bocsánatkérően nézett a plébánosra. De a plébános mióta otthon érezte magát a saját házában, és úgy érezte, hogy az az érthetetlen kis lázadás is megszűnt a faluban, már csak nevetgélni akart s ezen is önkéntelenül s jóízűen mosolyodott.

– A báró új módit talált, nem hívott ebédre, vacsorára senkit, hanem nyílt asztalt tartott, és mindenki akkor jött, ment, mikor akart. Állandóan rotyogott a gulyáshús, meg amit a lányok éppen készítettek, és ki-ki evett, ivott kedvére.

A plébános meg volt lepve, mert ez teljesen megfelelt annak a választási módnak, ahogy ő szerette elképzelni az alkotmányos életet, s ha az a tűzre való lutheránus Kossuth is csak úgy választatja meg magát, akkor ott nincsen semmi baj. Akkor itt csak nézeteltérések lehetnek.

A fiatal tüzes úrfi szinte érezte, hogy a plébános kezd megjuhászkodni, és vígan folytatta:

– Frici báró egy nevezetes újítást tett, amit még Vácon soha nem is hallottak: feketekávét főzetett egész üsttel, és mindenki ihatott ebéd s vacsora után feketét, s kapott hozzá szipát, ami más névvel szivarnak is mondatik. Hát aztán az igazi úriemberek csak a feketére jöttek el, s kedvvel szívták a finom „nádort” vagy a „szentandrásit”.

– Én vittem be gróf Batthyány Lajosnak az első heti számlát, mert a báró nem mert bejönni, a kávéporciókról meg a Gschwindt uramtól vásárolt szivarokról – hát őméltósága, Batthyány Lajos, az bizony majd hanyatt vágta magát, de én csak annyit mondtam, hogy ez jól van így, mert olyan sikere van a feketének, hogy már egész Vác Kossuth Lajosra fog szavazni. Frici báró is betoppant s azt mondta: ha sokalljátok, ezerkétszáz ezüstforintokat rögtön befizetek a választási pénztárnak. Erre aztán szabad volt neki tovább terjeszteni a kultúrát. De olyan híre is lett a váci tanyának, hogy Pestről minden hajó sok vendéget hozott. Mi meg felszűrözve, darutollazva vártuk a hajót, cigánybandával, és mikor a dámák kiszállottak, bizony nem vonakodtak, egy-egy „megforgatástól” nem iszonyodának. Nem voltak eltelve az „odium religionis”-tól.

A plébános kicsit mosolygott, s hogy ne kelljen színt vallania, hamar bort töltött.

Így mesélt aztán a fiatalember egyre szabadabb modorban.

– Vácon mondta Frici báró azt a híres tósztot, amiben Kossuth Lajost a Jézus Krisztussal hasonlította egybe. A kortes uraknak nagyon tetszett – sietett tovább mondani, mielőtt a plébános felébredne elbámulásából –, de azt meg kell vallanom, hogy az egyház férfiai nagyon megnehezteltek érte Frici báróra, mégpedig valláskülönbség nélkül. A saját sógora, Mednyánszky báró pedig azt üzente neki, hogy meg fogja rakatni érte.

– Bene, bene – mondta a plébános, és a kezében maradt poharat újra megitta.

– De Frici báró is tudta a mórest: Azt mondta: „Uraim, adjunk rá lehetőséget, tartsunk körmenetet.” Evvel megindultak a körmenetek, és megállottunk nemcsak a Mednyánszky-ház előtt, hanem minden ház előtt, és egyet énekeltünk s egyet kurjantottunk: Éljen Kossuth Lajos… Dehogy is bántott bennünket valaki. Mi voltunk abban az időben Vác urai.

– Október 17-én különvonattal robogtunk be Pestre. Az indóház előtt díszesen felkantározott hátaslovak vártak. Frici báró felült a legszebb lovára, s egyik oldalon az angol lovász, a másikon a huszárja fogta a kantárt. A lovasok után a cigánybanda, azután a kortesek szép sorrendben, négyesével… A Zrínyi előtt összetalálkoztunk a többi Kossuth-bandériummal, akik jöttek a Kerepesi útról meg az Ülleiről meg a Soroksáriról. Egyesültünk és úgy meneteltünk az országúton, a Nagyhíd és Úri utcán végig a megyeháza elé. Ilyent Pest sem azelőtt, se azóta nem látott. A menetnek az élin lovagoltak szűrben vagy fekete gubában gróf Batthyány Lajos meg Kázmér, meg Ödön, gróf Teleki Domokos, gróf Ráday Gedeon, Beniczky Ödön meg Frici báró, azután mi, a java kortesek, akiknek ló jutott. Áporka nyitotta meg a menetet, és minden tanyának megvolt a saját cigánybandája. A kortesek szám szerint háromezeren.

Fellélegzettek, szépnek találták a dolgot. Így lehet népet menteni. Ez annak a módja, nem az, ahogy itt az utcán egy vagy két órával ezelőtt maga a szegény vad nép futkározott s verte egymást. Még maga a plébános is izzadozva dörzsölgette a fejét, bólintott; ez szép.

– A megyeháza előtt megállapodván, annak erkélyéről Szentkirályi Móric, akkori alispán és Kossuth Lajos tartottak szónoklatot. Erre nagy éljenzések voltak, és bevonultunk a kortestanyákra.

– Egész Pest lábon volt; bámulta a csapatokat és lóháton paradirozó vezéreit. Kivált a két Batthyány, Lajos és Kázmér feltűnőleg jól néztek ki. Mindketten egyszerű fekete magyar öltönyt viseltek s afelett panyókára vetve ezüstcsattal ellátott fürtös gubát.

– Mikor a pestiek megismerték a mi Fricinket, azt kiáltották: „Der liberale Baron ist ganz ŕ la Milfay costumiert, bravo, der Kossuth soll leben!” Ez a Milfay volt a leghíresebb rabló akkor Sobri után. Még Rózsa Sándort Pesten nemigen ismerik. A liberális báró tisztára úgy van öltözve, mint Milfay – mondták –, éljen az a Kossuth!

– Azt is meg kell vallani, hogy a pestiek csak akkor tudták meg igazán, hogy ki is az a Kossuth, mikor a mágnások állottak ki mellette. Próbált volna azok nélkül követ lenni. Politikában uraim, semmi se számít, csak a politika!

– Frici báróval meglátogattuk az áporkaiakat, ott gróf Ráday Gedeon volt az úr. Gróf Ráday Gedeon volt akkor a leglelkesebb népbarát, és ő volt az, aki még a betyárokra is tósztot mondott, mert azt mondja: a konziliáriusok közt alig van magyar, de a betyárok, azok mind tiszta színmagyarok, uraim!

– Éccaka a kortestanyák szigorú zár alatt voltak, és reggel hajnalban mi voltunk az első a vármegyeház kapujában. Még nem akarták kinyitni, de a váci molnárok be akarták törni, hát csak kinyitották. De azért az első bevonulók az áporkaiak lettek, mert gróf Ráday Gedeonnak, a betyárok védőjének Frici bácsi átengedte az elsőséget. Furcsa volt ez az egész. A báró körül nemcsak a lelkes honfiak hemzsegtek, hanem ami iparlovag, svindler, csaló, az is mind ott volt, Fodor, Czenner, Kovács, Bizay, e tutti quanti…

– 1847. október 18-án reggel kilenc órakor a választóképes nemesség teljes számban együtt volt a vármegyeház udvarán, folyosóin és a gyűlésteremben. Mi a főispán háta megé két herkulesi termetű váci molnárt állítottunk, hogy azok vigyázzanak, hogy agyon ne nyomja a tömeg az elnököt. Zsinórral kihányt ezüstgombos, hatalmas bajszos óriások voltak; ők ketten voltak a nép. Első követnek az alispán, Szentkirályi Móric volt jelölve. Egyhangúlag. Második követnek ketten: Balla meg Kossuth. Hát ekkor olyan zsivaj kezdődött, amilyen még választáson soha. Mindenki kinyitotta a száját és ordított. Éljen Balla, éljen Kossuth. Avval akarták egymást túllicitálni, melyik oldalon van nagyobb bömbölés. A molnárok alig bírták megmenteni az elnököt.

– Akkor Frici báró felugrott az asztalra és csuda vastag hangján – oly vékony fiatal szőke legénynek oly hangja van, mint az oroszlánnak –, hát szónokolni kezdett, hogy szavazzunk. Erre az elnök elrendelte a szavazást.

– A szavazás a vármegyeház Gránátos utcai oldalán levő kapuban folyt le. Ember ember hátán. Mint a tenger, ha legmagasabbra veri a hullámokat. De érezni lehetett, hogy nemcsak azok szavaznak, akiknek joguk volt, hiszen alig négyezer szavazat volt az egész vármegyéből – de megettünk ott állott éberen és tűzben az egész város. Pest és Buda. Százezer ember várta a szavazás eredményét. Másik százezer vagy millió ember várta szerte szét az országban. Most kellett eldőlni, hogy mi lesz a jövő politikája: Kossuth-e vagy Metternich. Maga Metternich személyesen állandóan várta és figyelte az eredményt, és azt mondta, hogy ha ezt a született rebellist a magyarok beválasztják a pozsonyi diétába, meg van pecsételve a magyarok sorsa. Akkor már csak a tűz és vas segít. Hát irtóztató felindulással volt ott mindenki. Maga Frici báró elájult az izgalomtól. Bevitték az alispán lakására és ott levest adtak neki és bort. Kossuth is ott volt abban a szobában, de mondta a báró, mikor ő ott volt, hallgatott és visszahúzódott a terem ablakába. Kossuth maga is érezte a sorsdöntő pillanatot, különben is melankolikus kedély, soha könnyű és olcsó élcelődésnek nem volt barátja. Élet vagy halál. Ez volt az az óra reá nézve, de meg vagyok győződve, hogy a hon számára is… uraim, ma március 13-a van… Csönd van az egész világon… Mély és ájult csönd… De Kossuth azt mondta: ma minden lélek egy puskaporral töltött hordó. Csak egyetlen szikra kell, mely bárhol Európában kipattan, s millió és millió hordócska közül csak egyet felrobbant; meg fognak önök győződve lenni, hogy abban a pillanatban egyik robbanás a másikat szüli, s percek alatt egész Európánk szétveti az abszolutizmus bilincseit, s jaj a hóhéroknak!

Mindnyájan hallgattak, megborzongtak, érezték a szavak roppant igazságát.

– Európa csöndje – mondta a tűzszemű ifjú – ma olyan, mint ezé a kicsiny falué. Egyik oldalon a mérhetetlen hatalom őrködik felette, hogy itt egy fűszár se mozduljon meg, másfelől a betyárvilág tátja rá a száját, hogy a nép söpredéke és salakja visszaéljen a szenvedő nép visszaszorított érzelmeivel…

A plébános morzsolgatta kövér ujjait s azt mormogta:

– Pacem… Vitam et pacem…

Béke, béke! Boldog béke. Élet a béke: a béke az élet.

A fiatalember kevés szünet után:

– A szavazást délután hat órára fejeztük be. Ballára ezerháromszáz szavazat esett, Kossuth Lajosra kétezer-kilencszáz.

Szinte fellélegzettek. A fiatalember hangja oly mélyen megindult és ünnepélyes volt, hogy a másik kettőre, a fiatal konzervatívra és az öreg plébánosra szinte úgy hatott, mint az ihletés. Fellélegzettek. És vele éreztek.

– A többség nagyobb volt, mint reméltük.

A plébános elővette zsebkendőjét; megtörülte izzadó homlokát:

– Iszeng sak ne volna tűzre való evangélikus.

– De magyar! – kiáltott harsogva a beszélő ifjú.

A plébános dünnyögve ismerte el:

– Nojszen magyar… azt meg kell neki adni: magyar. Magyarnak magyar… igenizs.

A papgazdasszony belépett, s nagyon udvariasan mondta:

– Főtisztelendő úr, készen van az ebéd, és van hála istennek bőséges három személyre, méltóztassék talán elkölteni Isten kegyelmével…

– Természetesen – mondta a plébános, és felállott, hogy néhány lépést tegyen a dohánytartó cserépmedve felé.

A levest már jóízűen kanalazták, mikor nagy robajjal közeledett valaki. A tornácra nyíló kiskaput bevágta, s lépései keményen hangoztak az ablak alatt. Mindnyájan odafigyeltek, különösen a plébános. Ki lehet az?

Hát nagy meglepetésükre Vajda Miska jött be.

– Szervusz humillimus, spectabiliskám – riadt fel a plébános, mintha egy arkangyal tisztelte volna meg szerény plébánosi lakát. Annyira meg volt illetődve, hogy még bele is pirult. Sietve állott fel, s két keze remegett, nem tudta, mihez is nyúljon és hogy köszöntse a tekintetes urat, aki nem volt más, mint Pandirkó Gusztinak az intézője, s ilyenformán képviselte magát a nagy hatalmasságot, aki ebben a községben mindenesetre magát a földi istenséget jelentette, tehát a helyettese is legalább félistennek számított.

Vajda Mihály, aki az egész világnak csak Miska volt, Vajda Miska, nagyon haragosan jött. Tele volt a szeme villámokkal s a szája olyan szitkozódással, amelyet plébánosi lakban legalábbis lehetetlen lett volna akárki másnak kiejtenie a száján, s adott volna is érte a plébános oly leckét, amennyire egyetlen szót sem szólott Vajda Miskának, sőt mintha nem is hallotta volna őket, vagy mintha ő maga is valamiben ludas lenne.

– Áh, barátocskám, csak ne rontsad becses egészségedet bosszúsággal, minek a – mondta –, minek a.

– Ezt az egész falut fel kell gyújtani – pattogta Vajda Miska, s az orra megakadt a jó ételszagon. – De úgy látszik, a legjobbkor jöttem – mondta szimatolva, és elnevette magát.

– Rákhel, Rákhelka – kiabált ki az ajtón a plébános, de Rákhel asszonyt nem kell gazdasszonyi kötelességére figyelmeztetni, már hozza is nagy fatálcán a tányérokat és az eszcájgot, s egy pillanat alatt az asztalhoz serített, s oly kedvesen és ügyesen, hogy Vada Miska éppen igen alkalmatos pillanatot talált, mikor a szoknyájának a közepére üthetett tenyérrel egy kedveset és csattanósat, amire a Rákhel igen vidáman nézett vissza rá, s mondta: „Nyughasson a tekintetes úr, na, nézze meg az ember”, de olyan kedveskedve mondta ezt, mintha bocsánatot kérne azért, hogy rászólni merészkedett.

Hát persze ki tudná, ha nem Rákhelka, hogy mi mindent jelent Vajda Miska a plébánosi laknak. Szeri-száma nincs annak a kedvességnek, amivel ő szíves lehet: a kövér disznótól kezdve a virághagymákig, jóformán minden, s még a Rákhelka saját külön házacskájának kifaragott szarufái s oszlopai is mind a Vajda Miska jóvoltából repültek fel, a Vajda Miska ácsainak keze munkája segítségével a tetőre… Szabad ezért Vajda Miskának sok minden mozdulat, még olyan is, amit nem is kötünk a főtisztelendő uracska orrára, sipirc, még mit ne, mi?

De a főtisztelendő úr maga is tudja, amit tud. Hogy a fizetését sem felőlrül, sem lentről Vajda Miska nélkül meg nem kapná. De hát a felettes hatóságoknál éppen úgy közben tud járni egy-két jóízű szaftos magyar mondással, ahogy lefelé a kutyakorbács sokszor jön egészségesen működésbe, ha a főúr proventusát be kell hajtani. Szóval itt Vajda Miska mindenkor itthon van. Ő képviseli a törvényt és az igazságot, s most is azért van annyira megrezzenve a plébános úr, mert előbbi elandalodásukban valósággal vétket követett el az ellen a jó tisztes polgári nyugalom s annak fenntartói ellen, mikor a „tűzre való evangélikus” megdicsőülésén úgy meghatódott, hogy nem biztos benne, hogy valóban izzadságot törült-é le vagy a szemének harmatját.

Ezt pedig nem szabad. Mert a röszkei plébánosnak semmi joga Isten előtt panaszra. Addig, míg ilyen földesúr van, mint Pandirkó Guszti, aki ugyan görögkeleti örmény, de elve az, hogy a plébánost igen jól el kell látni, mert Isten és a nép felé csak a plébános barátsága segít a földesúron. Dehogy is kell itt rebellió. Minek? Hát lehet más is az élet és az állapot, mint ahogy most adta a jó istenke? Mit kívánhat még a röszkei plébános: van neki pompás plébániája, pompás lakása, pompás kertje, pompás gazdasszonya, pompás ebédecskéje s pompás ágyacskája. Ó, ez a pompás élet, hogy ezt csak egyszer lehet egy életben élvezni: hogy ez nem ismétlődik, hogy még ennek is be kell fejeződni majd egykoron, mikoron, akkoron… Ah jaj, de istentelen áspisok, akik még fel merik emelni a szavukat ez ellen a boldog földi élet ellen… Hogy a szegények szegények? Hát istenem; Istennek kifürkészhetetlen rendelkezéséből van ez így, mert Isten, aki mindenható: ha bölcsességében jónak látná, akkor a szegényeket is gazdagokká tehetné. De ha őszentfölsége így találja helyesnek és jónak, akkor bizonnyal vétek volna ehhez a szép társadalmi állapothoz hozzányúlni s azon egy kommát is változtatni…

– Azt a tyúkcombocskát, édeském, azt a combocskát csak már ne hagynád ott a tálban, édes barátocskám.

– Az ám – mondta Vajda Miska, felfüggesztve minden haragját és minden indulatát, amit magával hozott –, csak azt nem tudom, mi jön?

– Mi jönne, ah, mi telne a mi szegény kis plébániánkból, édes jó barátocskám, az őzecskének adjuk át a helyet, amit te méltóztattál küldeni. Csak bár ez a Rákhelka úgy el tudná készíteni, ahogy legjobban szereted…

Rákhel éppen távozóban volt, de erre visszaszólt, kipirulva és még mindig boldogan érezve szoknyái alatt az inspektor úr kedélyességének bizsergését.

– Tudtam én, hogy mára szerencsénk lesz inspektor uramhoz, hát én bizony a mai adagot egészen az ő gusztusa szerint készítettem el.

– Hej, ez a kópé – kiáltott Vajda Miska, s tenyerébe csapott másik keze ujjaival, s ezzel kis csettintést idézett elő –, no de akkor hagyjuk is a tyúklábat: majd az őz fenekit fogjuk tapogatni, ugye Rákhel?

Rákhel erre nagyot nevetett, milyen jó fogai volnának még, ha középen azt az első metszőfogat el nem ejti.

– Kossuth Lajos megválasztásáról volt szó, mert ez a fiatal barátunk jelen volt azon a választáson október… október…

– Október 18-án – mondta a tűzszemű fiatalember, aki maga is megilletődött a vendégtől, akiről nem tudta, ki lehet, azt hitte, legalábbis maga a csongrádi főispán… Az persze senkinek eszébe sem jutott, hogy bemutassa őket egymásnak…

– Kossuth Lajos! Az a fiskális?! Pörnyúzó, kliensnyúzó? No vége a világnak, ha ilyen elcsapott fiskálisokkal töltik meg a diétát… Meg vannak veszve az urak…

S kézbe vette a tyúk püspökfalatját, s lerágta levesevés közben.

A rektorfi nagyot kacagott, ő ismerte az inspektor urat, és az is jól ismerte őt.

Az inspektor rápillantott a fiatal kacagóra:

– Hallom, patvarista vagy Csaldy kománál.

A rektor fia igenlően nevetett, és közben kihúzta magát. Kezd ő már valaki lenni.

– No, e jó vót, ez a leves. E nagyon jó vót – s megtörülgette keze fejével a száját.

Akkor körülnézett, s természetadta vidámsága egészen visszatért, s nem törődve a ránézőkkel, felugrott s otthonosan kiment.

– Megyek, megnézem, hogy Rákhelka milyen részét készítette el az őzikének.

Mindenki vidáman nevetett, hogy az inspektor úr ilyen jól érzi magát.

Míg oda volt, a tűzszemű fiatalember megkérdezte, ki ez az ember?

– Nem ember, barátom: úr… Phő, ha tudná ki ez; itt mindenben csak ő parancsol. Pandirkó Guszti mindent ráhagy, s muszáj itt mindennek úgy lenni, ahogy ő akarja, másképp nem lehetvén… (mivel a plébános tűkön ült s szeretett volna kimenni az inspektor után s Rákhel végett, de meg nem is mert az inspektor és Rákhel miatt, hát csak egy ültében totyogott s rágta magát s közben szőrös füle cimpáját rázogatta – a rektor fia megsúgta barátjának, hogy „nem lehet vele kikezdeni még az ördögnek se, mert irtóztató bosszúálló”).

Már jött is befelé az inspektor, s középső ujjával törülgette a bajuszát az orra alatt s mosolygott.

Aztán leült a helyére, s mind csak a bajszát dörzsölgette.

Pillanatok múlva Rákhel asszony jött be oly pirosan, mint a frissen nyílt rózsa avagy a frissen főtt rák, s csukott szájjal mosolyogva igyekezett senkire se nézni.

– Tessék, spectabilis, tessék, szeresse – kínálta az inspektort a plébános s szinte félve pislogott.

– Aj de fajin – mondta az inspektor s csámcsogott hozzá. Ez volt a kedvenc muzsikája: ha látta az ételt, csámcsogott, ha pedig evett, akkor szürcsölt, hörbölt és mindenféle hangot adott alul, felül.

Azt szerette mondani, hogy nem is esik neki jól az étel, ha nem adhat kifejezést annak, hogy ízlik.

Különben az ő jelenlétében egyébről nem is eshetik szó, csak az evésről és a legfontosabb pillanatnyi dolgokról. Ez a szikár, kemény húsú úriember, aki, szó sincs róla, nagy családból való, azokból a régi Vajdákból származik, akiknek az elődei oly sokat harcoltak mind a két oldalon: törökkel, tatárral s a német oldalán, a harmadik oldallal, a magyarral, mindig csak harcban állottak. Különben magyarok lettek volna, de mindig jól ment nekik, hát a fizetett ember azon a párton van, ahol az urak. Az urak pedig sose voltak magyarok. Hiszen hogy is lettek volna: Magyarországon vagyunk.

Hirtelen, ahogy éppen az inspektor úr belevágta a fogát a húsba, amely keményre, rágósra volt sütve, mert ő mindennél jobban utálta a löttyedt, lágy, emésztett ételt: neki az étel is olyan legyen, mint a pór, rágni való, marni, tépni kelljen, csak akkor érzi az erejét és ízét. Hát hogy belevágja a fogát a húsba, s az állkapcsát is működésbe hozza, hát távolról lárma hallatszik, moraj, dörej, valami elkeseredett vad kurjogatás.

Ő ugyan nem törődött vele, de a plébános rögtön ijedezett, rémüldözött, mi az már megint, neki éppen elég volt mára a riadozásból. A fiatalurak felugrottak és az ablakhoz futottak, de még semmi sem látszott, s ahogy az egyik táblát kinyitotta a rektorfi, harsányan ömlött be a közeledő néptömeg ordítozása és átkozódása.

Mire körülnéztek, már itt is állott a tömeg az ablak alatt, lent az utcán s óriási ordítással olyanokat lehetett kivenni:

– Bent a plébánián! Átkozott sintérje! Üssétek agyon. Mind agyon kell verni a spicliket! Karóra vele, verjétek átal! Átkozott kutya! Eleget szíjta vérünket! Aggyátok meg neki a magáét!…

Az inspektor előbb azt hitte, valakit kergetnek, s nem törődött a csőcselékkel. Csak ennyit mondott:

– Ezeknek a kutyáknak már a torkára kell verni. Hogy ezeknek hogy kinyílt a pofájuk! Mija?

De Rákhel suvadt be, s azt mondta vacogó foggal, kéztördelve és holtsápadtan:

– Inspektor úr, meneküljön lelkem! Fuss! Fuss! Fuss!

– Én?

– Csukják be az ablakot! Minek nyitották ki az ablakot! – kelt ki magából Rákhel. – Mindig ilyeneket csinálnak – s a rektorfit különösen lenézően kezelte, hiszen jól ismerte: csak rektorfi, még ez meri kinyitni a plébánia ablakát.

Ahogy az ablakot bezárta, megnyugodott, hogy a lárma nem hallatszott oly élesen, az inspektorhoz sietett, görcsös öleléssel rángatta:

– Jöjjön, szívem, jöjjön, kedves, én elvezetem hátul…

– Menjetek, menjetek – mondta a veszélytől megilletve a plébános, és a két embert, a gazdasszonyt meg az inspektort egyszerre mint féltett gyermekeit képzelte…

– Mit! – ugrott fel az inspektor. – Nem így kell ezekkel bánni. Hol a korbácsom? Kutyák ezek, ösztövér ebek. Közéjük kell vágni – s a kezében levő korbáccsal hadonászva kiabálta:

– Adjátok ide a korbácsom!

Evvel már rohant is az ablak felé, mikor egy hatalmas darab kemény göröngy belezuhant az egyik ablakba, s a vasrácsokon összetörve porzott be a szobába.

Ilyen eset még nem volt Röszkén világ teremtése óta. A plébános nem tudott hova lenni, csak hányta a keresztet. Kint azonban az ordítás és üvöltés még nagyobb lett, s most már teljes erővel zúgott be a házba.

– Ne mennyen ki, ne mennyen ki! – Rákhel belekapaszkodott az inspektor karjába és rángatta maga felé. Erős asszony volt, munkában megedzett, mert nemcsak tojáshabverésben erősödött meg a karja, hanem még kaszálni is maga szokott három-négy darab marhára, meg a tavaszi szőlőkapálást is csinálta, hogy a disznó parasztoknak megmutassa, hogy kell erejüket kiadni. Szóval, ahogy megfogta az inspektort, az alig tudott a gyöngéd karokból elmoccanni.

– Eressz, az anyád kutya istenit – mondta kitépve magát –, még utamba mersz állni! Hadd mázolom szét ezeket a bikkfagatyás, parasztokat! – rikácsolta az inspektor és kirohant, s nagy magabíztában meg sem állott, míg a tornácon végig nem futott, ki az utcára.

A szobában levők azonban annyira meg voltak zavarodva, hogy senki se mert utána rohanni. A plébános állott ugyan, de alig, a lábán s csupán a keresztvetéssel foglalkozott. A két fiatalember meg egészen meg volt zöldülve. A tüzes szemű is behunyta a szemét, s lelkében azt mondogatta, hogy „a népnek van igaza”, de a rektorfi szeretett volna megpattanni s óvatosan a konyhaajtó felé közeledett, de azon nem tudott kimenni, mert muszáj is volt a dolgokra figyelni.

Irtóztató dolgok voltak azok.

Annyi ordítás és üvöltés, amit soha-soha együttvéve sem hallottak ebben a szelíd faluban, ahol az éhségtől még a legnagyobb gazda is szédelgett, ahol azért mindenki alázatos volt, tisztességtudó és tekintélyimádó. Most viszont megvadult farkasok lettek, és az inspektor hangja elveszett egy pillanat alatt.

Mire a szobában levők felocsúdtak volna, borzalmas látvány tanúi lehettek:

Az inspektort felhúzták az ablak előtt álló fára, és néhány perc múlva ott lógott a hatalmas ember félrefitult fejjel a fa ágán.

A nép ujjongott, és a holtat kövekkel, röggel, botokkal hajigálták meg, s a plébánia ablakait is beverték – akkor valaki azt kiáltotta: Ződvásár, ződvásár!

Mire nagy ujjongás és kacagás lett, és a tömeg oly gyorsan megfordult és elrohant a plébánia környékéről, hogy semmiképpen sem lehetett megérteni, mi történt vele.

Ződvásár

A község hosszú utcáján rohant a nép, kacagva és lármásan.

– Ződvásár! Ződmészárszék! – kiabáltak, és nem tudtak hova lenni az örömtől.

Ők tudták, mi a „zöldvásár”. A betyárvilágban azt jelentette, hogy a betyárok a jószágot a nagyvásárokra nem merték behajtani, mert rendszerint nem volt írásuk az állatokról. Megállottak valahol egy csárdánál a vásár közelében a zöld füvön, s ott tartottak privát vásárt az orgazdákkal, akik hamar értesültek, hogy most hol van a „zöldvásár”.

Amit még itt sem tudtak eladni, mert vagy olyan keveset ígértek érte, vagy semmit se adtak, mert a jószág nagyon is ismert volt, a bilyogot a gyermek is megismerte, vagy nagyon is le volt sütve a bilyog a tomporukról, mert azt csinálták, hogy mintha baleset érte volna a marhát, levágták a beleégetett bélyegző nyomát, s néha úgy megsebezték a szegény jószágot, hogy belepusztult. De hát ők ketten-hárman voltak, egy tulok pedig megnyomott tíz-húsz bécsi mázsát, hát ott hagyták a húst a zöld mezőn, ez volt a zöldmészárszék, legfeljebb a bőrét fejtették le s vitték magukkal a ló hátán.

A falubeliek, már a legközelebbi faluból valók, ha megneszelték a dolgot, megrohanták az ott hagyott levágott állatokat, mielőtt a réti sasok, vércsék, baglyok vetették volna rá magukat, és volt, hogy az egész falu minden házában húst ettek ilyenkor. Nagy dolog volt, nagy öröm, mert ritka madár a hús. A sasnak mindennapi kenyere, de a szegény jobbágynépnek foga vásik tőle!

A betyárok vagy tizennégy marhával állottak a réten. Egy már le volt vágva, a többi kajla kis nyomorult állat még a maga lábán vitte a saját húsát. A betyárok szinte megijedtek, mikor meglátták a faluból a roppant tömeget közeledni. Férfiak, nők, gyerekek, szóval az egész emberi nyáj megmozdult. Erre a mai véres napra éppen jókor jött a lakoma.

Most, a nagy rohamban, egyelőre nem is tudták felfogni, mi is történt ma. Csak felujjongottak, úgy érezték, megszabadultak. Mindenkinek kitágult a tüdeje, vidult a mája. Valahol a mélyben rettegtek ugyan a következményektől, azt is érezték, hogy e pillanatban ártatlan vér folyt, legalábbis hirtelen nem tudnák megokolni egyébbel a szörnyű tettet, mint hogy féltek az eddigiek büntetésétől, s hogy állandóan fel vannak háborodva a szakadatlan büntetésektől. Mivel pedig előreláthatólag most sokkal nagyobb lesz a büntetés minden eddiginél, hát tehetetlen dühükben az ítélőbírón állottak bosszút.

Vajda Miska, igaz, lóhátról beszélt velük. Lovon is ült. De olyanokat mondott, hogy amért a gulyát a betyárok kezére játszották, azért az egész falu felelős. Kivétel nélkül mindenkinek részt kell venni a kár megtérítésében. Akinek marhája van, marháját veszik el, míg a kétszáz darab jószág együtt nem lesz, akinek semmije sincs, azon amit lehet: börtön, nyakvas, kaloda, minden dukál. Az egész falu kalodára kerül, s étlen-szomjan fogják leböjtölni a bűnt. Szóval, járt a szája. Máskor, rendes időkben nem is törődtek volna vele, de most, hogy a falu népe maga közt annyira fel volt már zaklatva, egyszerre mindannyian Vajda Miska ellen fordultak. Minden bánat, minden bűn, minden bosszúvágy erre az egy emberre fordult s hogy ez oly szerencsétlenül egyenest a markukba adta magát, azonnal végre lehetett rajta hajtani.

Máskor egy ispán, egy hajdú egyetlen mogyorófapálcával végigmehetett a legnagyobb lázadásban is a tömeg közt. Mindenkinek ott volt a lelkében a törvény: s a törvény annyi, hogy valakinek, akinek hatalom van a kezében, fegyverese is van elég, hogy végrehajtassa a legkeményebb ítéleteket is. Tehát nem jó szembeszállani a mennykővel. Hogy most mi történt Röszkén, 1848. március 13-án, azt nem lehet megmagyarázni.

Bizonyos, hogy részeg mámorban vonult a falu a rétre, s mikor meglátták a sok marhát, azonnal kiadták a kiáltást, hogy „valamennyit!!”

Ez is ugyanolyan volt, mint mikor a Vajda Miska halálára esküdtek.

Ezek a betyárok igazán nem voltak kötelesek vele, hogy marhát vágjanak a falusiak számára. Nem azért lopták őket. Mindenki magának gazdálkodik, abban senki se parancsol, hogy a tolvaj csak úgy, osztozzék idegenekkel, akiknek a lopáshoz semmi köze.

Nagyot is néztek szegény betyárok, mikor rájuk jön a falu, s még a legkisebb kölyök is azt visítja, hogy „valamennyit!”, „valamennyit!”. Hirtelen azt sem tudták, nem őket akarják-e ezek felfalni, őket, valamennyiöket.

– Jól van – mondta egy vezető betyár –, én kenteknek adom, ha akarik. Vigyék haza valamennyit.

De a nép nem akarta hazavinni. Talán valami jogérzet működött bennük, hogy nem akarták a jószágokat átvenni, vagy talán attól féltek, hogy ha elevenen viszik be, akkor a hatalmasabbak, a bíró vagy ki, elveszi tőlük, szóval követelték, hogy itt a helyszínen le kell ölni valamennyit.

A betyárok elébb káromkodtak, szidták a falusiak istenit, hogy ha ők ezt tudták volna, nem jöttek volna ide, hiszen ezek nagyobb zsiványok, mint ők: mit fognak mondani a Gazdának, ha számon kéri a tizennégy darabot.

De arra a nép elkezdett kiabálni, hogy „Zsófi! Zsófi!”

Zsófit előrecibálták, előretaszították. Ő pedig nevetett és vállát vonogatta. Azt várták tőle, hogy amilyen nagyon fel volt odahaza a Gazdával: most annak a nevében, mint hites ágyasa egyszerűen rendelkezzék. Zsófi azonban csak otthon, a saját házában volt olyan nagyra a titokzatos gondviselőjével, itt csak állott, míg a nép megunta s követelte, hogy azonnal szúrják le, valamennyit, az állatokat.

– Szúrják le kentek maguknak.

De erre megint nem vállalkozott senki. Ők csak húst akartak kapni a zöldmészárszéken. Mit fognak aztán mondani a törvényen, hogy magunk vágtuk le űket. Azok az emberek, akik az elébb szegény inspektort, mindnyájuknak koronázatlan királyát oly nyugodtan fel tudták kötni a vén cserfa ágára, most itt féltek volna hozzányúlni s leszúrni egy tulkot, mert nem akartak a nyakukba pört.

Az istenadta betyárok igazán nem tudták, mit csináljanak. Még ilyen pácba nem kerültek.

– A fene ögye mög a büdös parasztokat – mondta az első legény –, tögyétek mög nekik, amit akarnak, mert olyanok, mint a disznók, lémarnak.

Így aztán a másik két legény mészárosnak állott be. Elébb fejsze fokával fejbe ütötték a szegény tehénkéket, akkor beleszúrtak a nyakába. A tömeg ordítva és ujjongva látta a vért.

Mingyárt a pusztán lóganét gyűjtöttek, nagy tüzet raktak, nyársakat faragtak kökénybokor ágából, és a nedves ganétűzön füstölték inkább, mint sütötték a húst.

Azért csak a falu bolondjai meg a cigányok estek neki, de még olyan is akadt, aki nyersen zabálta a húst, s véres lett tőle a képe. Hozzáfogtak énekelni a Rózsa Sándor új nótáját:

rúzsa sándor az én nevem

ösmerős is minden hejjön

csongrád megye a lakásom

hatvan betyár a pajtásom

komám komám édös komám

bitófára szült a zanyám

úgy nézzetök a szömömbe

betyár vótam életömbe

Meg a felsővárosi nótát:

micsoda erdő ez

de nagy zaj van benne

talán rózsa sándor

lovakat hajt benne

hagy hajtsa hagy hajtsa

mögszenvedött érte

mert a piros hajnal

tilalomba érte

elejbe elejbe

sárga ló elejbe

hogy bé ne ugorjon

virágoskertömbe

be tanál ugrani

kárt tanál csinálni

a rúzsabimbókat

le tanája rúgni

A tavaszi vihar napja Bécsben

Délelőtt

Ha Maradék Pál látta volna a feleségét, nem haragudott volna rá. Utóvégre csak egy hitvány asszony, mit lehet várni tőle. Ha a három új gyerek nem volna, egyébként semmi baj se lenne vele. Nagyon jól viseli magát ebbe a nehéz világba. Mégiscsak meg kell azt gondolni, mit csináljon egy nőszemély, akinek elviszik az urát tizenhat esztendőre. Hogy éljen meg, hogy viselje a keresztet? Mikor semmije sincs, azon a roggyant kis házon kívül, de még a ház is olyan, hogy a meszelés tartja, mert ha be nem meszelik azt a sárfészket, akkor egy téli esőzés elmossa, hogy a teteje rászakad s ott szorítja. De a meszet meg nem adják ingyen. Hát ha már egyébre nem is kellene pénz, akkor erre magára elő kell teremteni annak a néhány kupica mésznek az árát. Meg az nem úgy van. A mész magában, az sem elegendő a házhoz. A tetőt is minden esztendőben körül kell nézni, minden tavaszon meg kell igazítani, megkötni, javítani, különben a víz becsöpög a nyakukba, s a végén az is csak rájuk dűl. Meg a gyerekeknek mégiscsak kell valami. Hát ha csizma nincs is, a bocskornak való bőrt se adják ingyen. Még ha maga fonja, szövi is a ruhára valót, akkor is kalapot nem tud csinálni, osztán ahogy nőnek a fiúk, azoknak kalap kell. Szóval még nem is drága ár ez, ha csak három gyereket szörzött tizenkét esztendő alatt. Mert férfi ingyen egy női teremtésnek semmit meg nem csinál. Megköveteli az árat.

Fütyörészett Maradék Pál magában, s ott álldogált a Burg fényes nagy szobájában. Dolga nem volt, hát szépen újra meg újra végiggondolta a világ sorát.

Nem is látta, ami körülötte volt. A pásztor sem nézi a láthatárt. Mi köze van neki ahhoz, hogy holnapra milyen színű az ég alja: ha van köze, csak az az egy, hogy holnapra milyen időt ígér a juhainak. Ő is úgy álldogál itt a Felség ajtaja előtt, ahogy a juh faránál állana. Itt van; ez a kötelessége.

Tudja ő azt, mi a király s hogy ki a Király őfelsége. Hogy német? ahhoz sincsen semmi köze. Nem tehet róla az istenadta. Meg hogy kicsit olyan tutyimutyi? Arról sem tehet. Isten őszentfelsége is lehet hogy ilyen, mert ha nem ilyen vóna, akkor jobban rendezné be ezt a világot. De hát nagyurak lehetnek akármilyenek. Nekik az mindegy, ha minden gyerekük nyúlszájú és lágyfejű is. Van elég mit aprítani a tejbe, a többihez meg senkinek semmi köze. Dehogy is jut neki eszébe olyasmi, hogy itt minden csupa arany, csupa márvány, vagy a jó ég tudja miből van az egész. Még a királynál se legyen? Hát akkor már nagyon szegény ország volna ez a kerek Magyarország, ha a királya se tehetné, amit akar…

Még avval se törődik, hogy őtet magát micsoda maskarába bújtatták.

Hogy őfelsége Ferdinánd király – felséges királyom, életem halálom kezedbe ajánlom –, valahogy úgy belebotlott őbelé, Maradék Pálba, s idevette a maga oldala mellé, nohát akkor kellett neki valamilyen igazán ritka szép gúnyát kitanálni. Udvari festők, művészek állottak össze, hogy milyen legyen a magyar viselete. Ha már őfelsége egy magyar testőrt akar magának tartani, az is lehet. Terveztek azért neki olyan egy aranyos sujtásos vitézruhát, amilyen még a paradicsomban sem lehetett, vagy ha igen, de annál különb aztán soha. Ő evvel meg is van elégedve szerfelett, mert ő is csak így képzelte volna el, ha vármegye hajdúja lett volna belőle, akkor is csak ilyeténféle lett volna, vagy még különb! Kardja is volt aranyrézzel verve, táska rajta szironnyal mögírva. Olyan köcsögsapka a fején, tele dísszel, cafrangokkal, kócsagos forgóval, hogy evvel már igazán a mennyország kapujában is őrt állhatna zivataros éccakákon. De még fényes napsütésben is.

Azt mondták neki: neki ott kell állani szótlanul a felséges király szobájának az ajtajában, de olyan moccanás nélkül, mintha viaszból volna öntve, mint a kisjézus őfelsége, feltámadáskor…

Hát ő azt is megteszi. Mért ne. Könnyebb, mint földet talicskázni a tőtésre, s azt is megtette, de még hogy, ha meg kell vallani, ma is szívesebben tenné, mint ezt a tételen lusta állingálást. De ha a jóisten így szabta rá, el kell viselni még a hátralevő négy esztendeig.

Azt azonban senki se mondta neki, hogy ha gondolkodik, miről gondolkozzék.

Ő tehát ott folytatja, ahol abbahagyta; folytan csak hazajár az elméje és otthon is csak a szép kis feleségén, a Zsófin marad meg legtovább. Tudván tudja, hogy Zsófinak se tett jót az elfolydogált tizenkét esztendő, de ő már csak olyannak látja, mint mikor otthagyta. Pedig akkor még neki sem volt ily csodára megnőtt iszonyú bajusza, amilyen most hull le egészen a válláig. Nem is tudná megmondani, honnan került az orra alá, hiszen az apjának sose volt ilyen. De ha már megvan, azt is meg kell becsülni, csak azt nem szereti, hogy arra is borbély visel gondot, s neki nem szabad kedvére pedergetni.

Ott volt egy rettenetesen gyönyörű kis asztalon mellette egy olyan ügyes kis játék, hogy abban minden reggel meg kellett igazítani a számot. Most is megváltoztatta és kitette, hogy hanyadika is van ma? Hogy hányadik nap, hányadik hónapban és még az is, hogy hánybeli esztendőben.

Így kijött az emberségből, hogy:

1848. Március 13. Hétfő.

– No a teremtette, ez a hét is rosszul kezdődik, mint a cigánynak, mikor hétfőn akasztani vitték. Tizenhárom, az is fajin egy szám, csak baj ne legyen belőle, még az ég is tudja, mert olyan szomorú, fekete, nedves, ködös, latyakos, hogy igazán jobb még idebe is, mint odaki…

De hát sok tizenharmadika vót mán, minden esztendőben akad olyan egynehány, hát nem kell attól félni, s ő nem is félt. Úgyis csak az tudja, hogy hányadika van, akinek kalendárijomja vagyon. Bezzeg nem tudta ő se, míg be nem került ebbe a cifra miatyánkba.

Hanem hamarosan zavar lett.

A felség rosszul aludt és rosszul ébredt. Bal lábbal kelt szegény, és betegnek tartotta magát.

Ezen nemigen lehet csodálkozni: hogyne lenne beteg, aki semmit se csinál. Hiszen az olyan embernek még a gerince is megfájdul. Ha már maga húzza fel a harisnyáját, már a lapockájába van a fájás. Úgy jár egy bátrabb lépéstől, mint aki először veszi tavasszal a kezébe a kapát, s utána éccaka nem tud aludni, minden csontja fáj. Ilyen fájás lehet az is, amit őfelsége szedett fel éccakai álmában. Biztosan vadászott, és elfáradt a nagy lövésben. Mert a gerincét éppen ott fájdítja, a dereka magasságában, meg is kellett dürückölni. Maradék Pál pedig ehhez értett, mert volt neki egy boszorkány nagyanyja, aki megtanította a „kenésre”. Hiszen ha már elég nagy ember lett volna, beavatta volna őtet a „tudományba” is, csak hát szegény hamar elhalt, s még a halálos ágyán is a nagy fekete kutyákkal viaskodott, hogy engedjék meg Palkó unokájának a tanítását. Csak azok nem engedték, hanem elvitték a láthatatlan ebek a láthatatlan tudományt. Hanem annak a kevésnek is nagy hasznát vette, mert őfelsége egyszer tréfából megnyomogattatta vele a hátát, s oly igen jólesett neki, hogy azótátúl óta, ha senki sem volt a közelben, vagyis ha ketten tudtak maradni, mindig neki parancsolta, hogy „csináljon hátat neki”. Királyok nem tudhatnak olyan jól magyarul, mint a faluvégi kondás.

De ma nem tudott hozzájutni a felséghez. Nem eresztették be. A felségnek meg vagy nem jutott eszébe, vagy nem teljesítették a parancsolatját, mert bizony amilyen kutya német lakájok laknak itt, az is megesik; szóval nem lehetett semmiképpen megkenni.

Pedig jó lett vóna, mert egyre nagyobb rangú lakájfélék jöttek, olyan miniszterek mind, és mentek be a felséghez.

Valami van a világban, odaki, mert az ablakon is ha kinéz az ember, csak úgy pereg a dob, és dobogtatnak a lábak, és olyan rettenetes sok katonaság tanyázik be a vár udvarába, hogy nem győzi az ember a fejét csóválni tőle. Akár hiszik kentek, akár nem, már tegnap este egy egész zászlóalj vonult be és századokra oszolva állott fel. A kövezetre szalma és széna volt leterítve, hogy a bakancsok dobogása ne csináljon oly mennydörgést, meg a patkók csattogása. Mert dragonyosok voltak, lovasság. A mellékudvarok és a folyosók is mind tele voltak katonával. A fegyverek gúlába voltak rakva, a katonák csapatokban heverésztek, és az udvari pincékből hordták nekik, meg a konyhákról a sok jó ételt-italt, úgy el voltak azok látva, mint lakodalomba volnának hivatalosak.

Már ebből is látható, hogy valami készül odaki.

De mi?

A császár – mert Bécsben csak császárnak nevezgették szegény jó Ferdinándus királyt – idejében kelt, mint máskor. Hat órakor. Hiszen nem lett vóna olyan igen öreg ember; összevissza ötvenöt esztendős vót; Maradék Pálnak a nagybátyja is ötvenöt éves, de hát az még olyan, mint a tölgyfa. Mennykőcsapás kell ahhoz, mégpedig erős, hogy ledöntse. Ezt meg, ezt a szegény jó királyt még az álom is elcsüggeszti. Mindjárt megitta azt a kis löttyöt, amit bevittek neki, nem lehet tudni mivel étetik, barna színe van és haboz, de hogy avval mikén tud egy ember jóllakni, az hihetetlen.

De már a reggeli inas, aki bement a felséges királyhoz, úgy ment, hogy az ajtóban elébb megállott, és várt, míg nem reszket a keze. Meg az udvari orvos, aki jött, fekete ruhában, az is megáll elébb az ajtóban, kifújja magát, burnótot szíj, azt is kidörgöli az orrából, akkor a kesztyűjét lehúzza, felhúzza, s csak úgy lép be.

Ha már emberek jönnek-mennek, akkor neki már úgy kell állani, hogy még a szeme pillája se mozogjon, de azért nem vak. Látja, amit lát. Valami történt máma odaki. S ettől őtet is elfogta valami különös izgatottság, s szeretné legalábbis tudni, mi fenyegeti a felséget. Mért őrzik egyszerre oly igen, hiszen eddig elég volt a Burg nagy kőkapuja meg a rendes őrség, annak se volt dolga.

Egyszer csak a kávéhordozó inas, mintha magában beszélne, megszólal:

– Bátyuram.

Maradék Pál megrezzenve nézett a németre, hát ez ilyen jól tud magyarul szólani?

– Bátyuram – folytatta a kolibriszínű inas –, máma nagy nap lesz. Már az egyetemisták lövöldöznek… Én csak azért mondom ezt meg kennek, mert én is magyar vagyok, de azt nem szabad senkinek se tudni, csak hogy magának tudni kell, bátyuram, hogy ha a felség valamit kérdez, hát le tudja tagadni. Azt kell mondani mindenre, hogy semmi.

– Értelek – mondta Maradék Pál.

– Valamiképpen el ne áruljon kend engem, bátyuram, mert akkor egy percig se maradunk. Már az is nagy dolog, hogy kendet magyar létire itt tudta tartani a felség, de ha az is kisülne, hogy a testi inasa is magyar, akkor mind a kettőnket vinnének a fővevő helyre. Hát vigyázzon kend.

– Ne búsulj, öcsém, sömmit – felelt csöndesen Maradék Pál s úgy tett, mintha nem is ő beszélne, csak a nagy bajusza mozogna a cúgban. – Én úgyse beszélek senkivel sömmit, mert egy szót se értek a nyelvükön, legfeljebb néha. Hát engem nem kérdeznek.

– Nem kérdezi kendet senki más, csak ha a felség.

Evvel elment az inas, de úgy, mintha attól tartana, hogy a falaknak is fülök van, s valaki kihallgatta. Maradék Pál elgondolkozva nézett utána, hogy ilyen tisztességes magyar gyerekbül hogy tudott lenni ilyen sárgarigó, ezt el se lehet gondolni. De már örült, hogy más magyar is van a közelben, már akármilyen, csak magyar legyen, akkor mégiscsak ember lakik a rigmusban.

Aztán megindult a jövés-menés. Jöttek az öltöztető inasok, jöttek a borbélyosok, jöttek a frájlák, akik őfelségét jobb kedvre szokták csiklandozni. Szegény, még csak hozzájuk se nyúlt, de azért ha látta őket, azt a sovány orcáját elhúzta a sárgás tiszta fogairól és legalább nevetett. – Hüj, de most jön valaki.

Az a bongyor hajú Zsófi. Az őfelsége sógornéja. Hüj, de fel van paprikázva. Ilyen jókor reggel. De azért nagyon ki van készítve. Rá is fér, mert ez is túl van már a negyvenen, azért nem lehet mondani, jól tartja magát. Persze kevés hátifát kellett neki életébe hazavinni a szögedi erdőkrül.

Csak suhogott ennek a Zsófinak a selyemszoknyája, s ahogy bement, még az ajtót be se zárta, már oly hangosan kezdett beszélni, hogy a császár őfelsége csoda ha ki nem ugrott az ágyából.

Soká volt bent s mikor elment, csak visszaszólott, ezt megértette Maradék Pál, hogy „a felség egész nap maradjon ágyban, senkit ne fogadjon és senkinek semmi nyilatkozatot ne tegyen”.

Mikor eltávozott, a felség hívatta őtet, Maradék Pált.

Ment be.

– Fiam, derekad nyomni, nyomni, nagyon jól.

Maradék Pál azonnal letette a csákót a fejéről, lehúzta a fejér kesztyűt a kezéről. Tarsolyos kardját is leoldotta, ahogy szokta, és válláról a kacagányt is leeresztette.

Akkor gyengén megfordította a felséget, aki oly könnyű volt, nem volt az száz bécsi font sem, s lassan és ügyesen kezdte kenegetni a csontjait, amiket már úgy ismert az ujja högye. A felség nyögött, nyöszörgött, de jóízűen, nem fájósan, és szinte könnyes lett a szeme a nagy jóérzéstől, hogy így gyógyítgatják.

Most visszajött a Zsófi, s rajtakapta, mit csinálnak ők ketten.

Nagyon el is bámult, és fel is háborodott rajta, s kezdte valahogy azt mondani, hogy vannak orvosai a felségnek, de a felség nem törődött vele, csak kérdezte: „vaz iz”.

Hát a Zsófi mama el is mondta.

Azt mesélte, hogy Bécs megőrült, ezer és ezer ember van az utcákon, és oly ostobaságokat kiabálnak, hogy valamennyit főbe kellene lőni. De a felség legyen nyugodt, a katonaság a felség pártján van, és ha másképp nem lesz, akkor erőszakkal fog rendet csinálni. Legjobban az egyetemi diákokat szidta, meg az orvostani hallgatókat, ezek az egésznek a vezetői. De a felséget semmi veszedelem sem fenyegeti, és Metternich mindent el fog intézni, ennél már Metternich sokkal nagyobb forradalmakat látott. Napóleont, a korzikait is Metternich intézte el, ezt is el fogja. A végén kijelentette ez a Zsófi, aki főhercegasszony volt ám maga is, hogy a felségnek ágyban kell maradni, és mindent Lajos főherceg fog a mai napon intézkedni.

– Mindig Lajos, mindig Lajos – mondta bosszúsan a felség –, én vagyok a császár, vagy nem én vagyok?

– Felséged a császár – csinált mély bókot Zsófi mama –, éppen azért nem szabad felséged hófehér palástjának még a szegélyét sem érinteni a mai napon felfreccsenő sárnak.

A császár csókra nyújtotta a kezét, amit Zsófi néni csakugyan meg is csókolt s elment.

– Jah, jah – sóhajtozott a szegény császár –, mindig elveszik tőlem az én népem szeretetét.

Maradék Pál szeretett volna annyit mondani, hogy most az egyszer jobb lesz ágyba maradni, öreg. Az egyetemisták már nemcsak lármáznak, hanem lőnek is. De azért nem mondott semmit, csak tovább gyengén kenegette az öreg csontokat.

Most bejött az oldal inas és jelentette mély alázattal, hogy Metternich herceg államkancellár és titkos miniszter őexcellenciája kívánja tiszteletét tenni.

– Ah, Klemens – kiáltott fel a császár, aki őszintén és nagyon megörült a korai vizitnek.

Azonnal felült az ágyban, és egész arca szívélyes lett és mosolygós. Mintha minden baj elmúlt volna.

Az öreg Metternich bejött. Lassan jött, mert mondta az inasa, hogy a lábai fáslizva vannak, és nem tud emiatt többé gyorsan lépni. De hogy nagyon titkolja, mert fél, hogy ha valami testi hibája kisül, az az állásába kerülhet, hát inkább mindig nagyon méltóságosan jár és oly lassan, s mosolyogva, mintha ez mind a tekintély miatt lenne.

– Felség – mondta Metternich igen nyájasan és derülten. – Hogy aludt Felséged?

– Nagyon rossz álmom volt – nyögte a császár –, itt volt a cár, és kérte a hadseregemet, és én ettől nagyon megijedtem, azazhogy megharagudtam, azaz…

– Felségednek nem kell búsulnia. A minden oroszok cárja sohasem fog felségednek a hadseregére szorulni, inkább őfelsége a cár, a leglovagiasabb uralkodó, szívesen bocsátja felségednek rendelkezésére a saját hadseregét, ha arra éppen szükség volna. De nem lesz rá szükség, ha felséged tanácsaimat és érveimet elfogadni méltóztatik.

– Zsófia hercegnő ijesztget, már kétszer is volt nálam.

– Zsófia főhercegnő őfensége nem kívánja felségedet megijeszteni, felség, inkább megnyugtatni óhajtaná.

– No de lőnek. Az én bécsijeimet féltem.

– Nem felség, nem lőnek. A hadseregnek még nincs semmi parancsa a lövésre, másnak viszont fegyvere nincs. Nem olyan kormányozásban volt Ausztriának része, hogy itt bárkinek a legmeghittebb s legmegbízhatóbbakon kívül, fegyver lehessen birtokában. Fegyver nélkül viszont egész Európát hatalmában tarthatja felséged. Ha le vannak fegyverezve a népek és az államok, akkor rendőri ügy a kormányzás.

– Ja, ja – motyogta a felség és közben parancsolta a szemével, hogy Maradék Pál továbbfolytassa a csendes masszírozást. – Áber…

Metternich derülten és fölénnyel mosolygott.

– Felség, minél tökéletesebbé válik a haditechnika, annál nehezebb forradalmat csinálni. A forradalomhoz nem elég az utcaburkolat és az épülő házak mellett véletlenül talált téglák. Egyetlen ágyú ezreknek veheti el kedvét a kurjongatástól… Ma reggel jöttek jelenteni, hogy valami mozgolódás indul a belvárosban, főleg az egyetemek környékén. Azt feleltem rá, felség: „Az semmiség” És az is… Bagatell… Felség, sokkal veszélyesebb időket éltem már a felséges ház szolgálatában. Lajos főherceg őfensége ért engem. Közigazgatás, az egy mechanizmus, amely minél tovább, annál szervesebben hálózza be az államokat. Ez a mechanizmus annak a kezében van, aki az élére tud állani. A mindenkori kormánynak engedelmes és hű szerve. A hivatali apparátus és mögötte a hadsereg: elképzelhetetlen, hogy ha olyan kéz intézi a rendelkezéseket és irányításokat, aki ért a munkájához, elképzelhetetlen, hogy bármi is megrendítse ennek a kettős szervnek a működését. Ez a világon a legegyszerűbb szerkezet. Azért voltam bátor felségedet ebben az aránylag korai órában felkeresni, hogy megmondjam azt az egyszerű véleményemet, hogy ebben a mai zavaros képben pillanatok alatt rendet és nyugalmat lehet teremteni, csak felséged ne tántorodjék el eddigi elveinktől s Ferenc császár atyánk által kitűzött habsburgi céloktól.

– Hogyan?

– Ne feledje felséged, hogy minden hatalom a felséged kezében van.

– Én nem engedek az én bécsijeimre lövetni!

Metternich megrezzent.

Ebben a pillanatban érezte meg a végzetet, hogy senki sem lehet úr a népek fölött, ha nem ő a jognak a forrása is.

Megrázkódott.

A jog, a Habsburgok kezében van, s ha ez a hülye itt makacsul kitart ilyen naiv érzelmi álláspont mellett, felfordíthatja az egész birodalmat és az egész európai világrendet.

– Felséged nem abban a helyzetben van, mint Lajos Fülöp, akit két héttel ezelőtt a párizsi csőcselék játszva ugratott ki királyságából és száműzött az angol partokra. Lajos Fülöpnek nem volt tulajdonában a fegyver: felségednek igen. Lajos Fülöp egy ingadozó trónt vett át, ellenben felséged a Habsburg-Lotharingeni-ház örököse és a végtelenségig ura és diadémja az emberiség legnagyobb alkotásának, az osztrák birodalomnak. Felséged nem kockáztathatja népeinek boldogságát és családjának nyugalmát azért, mert emberi jóságból képes volna inkább saját magára lövetni. Felség, a tapasztalatok mutatják meg az egyenes utat. Felség, én már hetvenöt éves vagyok – húsz évvel öregebb felségednél. De én nem szeretném, ha vissza kellene fiatalodnom: én tökéletesen meg vagyok elégedve magammal s rettenetesnek tartanám, ha most újra kellene kezdenem a tapasztalatok gyűjtését azokon a területeken, ahol már késznek érzem magam. Felség, nem szeretem hallgatni a fiatalok vitáit. Én azokon már oly régen átestem, hogy elviselhetetlenek számomra. Sajnálatosnak tartom, hogy az emberek valamennyien a saját útjukon és fáradalmaik által akarják megszerezni az elemi ismereteket, és nem nyugosznak meg abban, hogy akik áthaladtak az életen, azok már szerencsésen felgyűjtötték a tapasztalati igazságokat. Senki sem akarja a más igazságait megtanulni, és ha megtanítjuk rá őket: nem hisz nekik mindaddig, míg az élet ugyanazokra az eredményekre nem viszi őket, amelyből erednek a tanított igazságok… Felség, nyugodjon meg… Ferenc császár emlékére figyelmeztetem… Ne feledje felséged, amit a császár, az ön édesatyja, aki önnek halála után megjelent és megadta utolsó utasításait: tisztán megmondta, ahogy azt felséged annak idején nekem írásban megvallotta, hogy önnek parancsa atyjának szellemétől, hogy Lajos főherceg őfenségének kezébe tegye a döntést, valahányszor úgy érzi, hogy saját ereje nem elég a tiszta világosságot megtalálni.

A császár megrázkódott, és halottsápadtam nézett szinte megüvegesedett szemekkel Metternichre.

– Én az én bécsijeimre nem lövetek – dadogta s lehunyta szemét.

Metternich abban a pillanatban határozta el, hogy ezt a császárt azonnal le kell mondatni.

– Felséges úr! Magának egyszerűen betegségben kell maradnia.

– Nem, nem vagyok beteg.

– Felséged ne is legyen beteg. Mindnyájunk óhaja, hogy a legjobb egészségben éljen, míg az én koromat el nem éri, mert akkor remélhető, hogy belátja, hogy az agg Metternich Kelemennek igaza volt… Oly egyszerű az egész. Felség, nincs egyszerűbb dolog, mint az államvezetés, ha az egyszerű rendszerrel van beszervezve. Folytatni a régi játékot. Az országgyűlések feliratait válasz nélkül hagyni, a rendek követeléseit boldogabb időkre odázni. Ellenben az ausztriai országgyűlést nem elhalasztani, hanem ma a kitűzött rendi gyűlést megtartani, s ott olyan reformokat intéztetni el, amelyek az uralkodás érdekeit szolgálják. És ez most mind mehet… Sedlniczkyt, a rendőrminisztert – magamhoz hívattam, s megbeszéltem vele a helyzetet. Teljesen ártatlan a napi zavargás, ha nem engedjük elhatalmasodni. Kis szikrából nagy tűz támad, ha az ember engedi, hogy a szél felszítsa. Egy óra alatt végezni lehet. A hadsereg felségedé. Nem kell lövetni, felség, csak azonnal fel kell vonultatni az egész készletet. Ha Bécs látja a pompásan felszerelt, begyakorlott, vidám és kemény katonaság ezredeit, ha látja a puskákat, és az ágyúk ásító torkát: akkor a jó bécsiek visszahúzódnak a lakásaikba és lefeküsznek a másik fülükre, és elhalasztják jobb időkre a dolgot… De ha felséged tétovázásra ad lehetőséget, ha nem a kellő kipróbált emberek állanak az élen, akkor lehet, hogy órák alatt vége mindennek, egész fővárosunk lángba borul…

A császár lankadtan és keserűen hevert.

– A belvárosnak a szokott reggeli képe volt, ahogy ott kocsimmal áthajtattam. Az utcák nem nagyon népesek. A boltokat még csak akkor kezdték kinyitni, s akik jártak-keltek, leginkább a tejeskofák és a cselédek és a külvárosokból a műhelyekbe siető munkások voltak. Mikor a Szent István-templomnál eljöttem, egy cédula volt, igaz, kifüggesztve, a cédulát a tiszttel letépettem s elolvastam… Ártatlan fenyegetés… Íráshibával.

Megmondta, mi volt a sajtóhiba. Nem is azt mondta, ami valóban volt, hanem egy olyan tévedést, ami a jó császárt megnevettesse.

A felirat különben ez volt:

„Bécsiek! Szabadítsátok meg jó császárotokat, Ferdinándot, ellenségei kezéből! Ki Ausztria javát akarja, annak akarnia kell a mai kormány megbuktatását!”

– A rendek háza környékén csend van – folytatta gyermeteg stílusban az államkancellár. – Az épület udvara is üres. De hallom – hiszen a kormányzás alapja a pontos értesülés, a jó információ, ezért nekem legfőbb törekvésem mindig a finom adatgyűjtés volt. – Hallom, hogy a kávéházakban van élénkség, olyanok gyűlnek ott, akik máskor nem szoktak ott reggelizni. Hírek járnak, hogy kiváló vezető tagokat, a rend házának vezéreit elfogták volna az éjjel, amiből szó sem igaz. Ilyen hazugságokkal felszítják a hangulatot. Igen, ma meg kell tartani a rendi gyűlést. Ez lecsillapítja a vakhírektől felháborítottakat. Akkor újra csend lesz. A bécsi nép engedelmes, meghunyászkodó nép volt mindig, ha kifogása is van a tejeskávé mellett a rendszer ellen, de soha egy szót sem mert mondani a rendszer urairól.

Mosolygott. Gyöngéden nézett az uralkodóra, aki mint egy beteg gyermek hallgatta. Metternich másoknak nem szeretett ily nyíltan beszélni, de a Ferdinánd tiszta gyermeki lelkének, úgy gondolta, éppen arra van szüksége, hogy minden burkoltság nélkül őszintén és szelíden tárja fel előtte gondolatait.

Most az inas Lichtenstein herceget jelentette be.

A király intett, hogy jöhet. Az uralkodó herceg, Lichtenstein hercegség ura, tompán és kihevülten jött.

– A rendi ház udvaráról jövök, felség, ezek nem a régi bécsiek többé!

Metternich derülten hallgatta a kijelentést.

– Nagyon helyes, herceg, akkor ezekkel nem szabad többé úgy bánni, mint a régi bécsiekkel bántunk volna.

– Két óra alatt teljesen megváltozott Bécs népe – mondta az uralkodó herceg. – Ez a Fischhof, ez a Fischhof! Kérem, herceg, hogy engedhetnek ilyeneket – támadt Metternichre. – Kossuth lángoló beszédét olvassa a tömegnek: még az aggastyánok is ifjúi vért éreznek pezsegni ereikben!

Kossuth beszéde. Már egy héttel ezelőtt megjött Kossuthnak az a pozsonyi beszéde, amelyen alkotmányt követelt nemcsak Magyarországnak – hiszen Magyarországnak mindig volt alkotmánya, azt csak megtartani kell –, hanem Ausztria tartományainak. Ez a beszéd Bécsnek minden vezető elméjét felkorbácsolta, önérzetre sarkallta, s mivel a francia forradalom megadta a lelkesedést a forradalmi gondolkodáshoz, Kossuth beszéde megmutatta az utat, merre kell törekedniök.

A bécsi forradalom ki sem tör Kossuth hatalmas beszéde nélkül. Lichtenstein herceg éppen akkor nézett ki a rendek házának ablakából, mikor egy fiatal egyetemi hallgató, Putz nevű, Kossuthnak beszédét olvasta, s látnia kellett, hogy öt percig tartó tapsok és éljenzések, hoch kiáltások szakítják félbe a felolvasást.

– Le is kiáltottam rájuk az udvarba: „Vége legyen annak a felolvasásnak! Hallja, Sie, maga itt hallgasson el! Olvassa inkább a rendek feliratát…”

És még most is azzal a diktátori érzéssel nézett körül, mint akkor, mikor egyszer életében megszólalt.

– Felség, egy pillanatnyi csend lett, akkor ledobattam a feliratnak egy példányát, s magam visszavonultam.

– Nagyon helyes, hogy visszavonult hercegséged – mondta szarkasztikusan Metternich –, mert még jobban felkorbácsolta volna a hangulatot.

– Így is éppen eleget kiáltották az abcúgot! Csak úgy ordítottak, mint a szamarak – mondta az uralkodó herceg.

– S felolvasták a feliratot?

– Fel, de nem értették meg a szamarak, csak még sokkal jobban ordítottak. De akkor felugrott egy igazán pompás fiatalember a kút tetejére, és széttépte a rendek feliratát.

– Megérett az idő a cselekvésre – mondta Metternich végtelenül idegesen. Elővette óráját s megnézte. – Negyedórák alatt századokat veszítünk. Oleum et operam perdidi. Minden munkám és fáradságom oda.

– Polgárhadat követelnek. Hogy a katonaság lefegyvereztessék és a fegyvereket adja át a polgárőrségnek.

Metternich keserűen nevetett.

– Hogy is tudnának másképpen fegyvert szerezni, mintha a tehetetlen kormányzat kiveszi a katonák kezéből s átadja nekik. Ennél nevetségesebb állapot a világteremtésben soha nem volt. Az oroszlán adja oda fogait a tevéknek és a teheneknek, hogy avval tépjék szét őket a fűevők… Felség, értse meg felséged, hogy a tunya és ostoba polgárság csak egyszer, egy pillanatra érzi feltámadni az ősi ösztönt, a harci képességet: hát mi, akik állandóan evvel élünk s ezért élünk, éppen ezt az egy pillanatot alusszuk végig?

Most minden bejelentés nélkül ismét Zsófia főhercegnő lépett be. Azonnal Metternichhez sietett, mintha más nem is volna a teremben, s hevesen mondta neki:

– Herceg, az istenre, elveszítette hercegséged régi erélyét? Már tíz óra elmúlt, s még mindig semmi sem történt!

Metternich felindulva csókolta meg mély tisztelettel a Zsófia főhercegnő kezét.

– Ha oly férfiakkal találkoznék Ausztria kormányzatában, mint ön, fenséges asszony… – mondta; a többit elnyelte és elfordult.

– De herceg, Magyarországból a legrettenetesebb hírek jönnek. István nádorunk jelenti, hogy az ország legkülönbözőbb vidékein pórlázadások törtek ki, a vezető réteg az élükön áll és tápot ad nekik. Elveszítjük magyar tartományunkat, herceg!

A herceg tehetetlenül nézett a jó uralkodóra, aki némán és ellentmondás nélkül tűrte, ami máskor elképzelhetetlen lett volna, hogy ágya előtt szinte hajba kapnak az emberek. Senki észre sem vette például az egész idő alatt a Maradék Pál jelenlétét, aki gyönyörű ruhájában úgy állott ott, mint a magyar nemzet főúri képviselője, de ők mindnyájan nagyon jól ismerték, hogy ez egy magyar pór, aki egy árva krükköt sem ért abból, ami történik a szeme láttára, s ha értené is a beszédet, soha nem érti a gondolatokat és a helyzetet.

Pedig ők nagyon tévedtek ebben, mert Maradék Pál nem volt ám oly tompa elméjű, mint amilyennek szerették volna az egész magyar népet, hogy legyen.

– Ma történni fog valami Bécsben – mondta Lichtenstein uralkodó herceg.

– Ostoba beszéd – mondta rá Metternich.

Most Kollowrath gróf jött, már a megszokott módon minden bejelentés nélkül. Kollowrath a rendi gyűlés elnöke volt s a hatalomnak legnagyobb támasza.

– Felség – jelentette a köszönések néma elintézése után –, Metternich hercegnek már reggel azt a tanácsot merészeltem adni, hogy a tegnapi engedményeket falragaszok útján kellene a közönségnek tudomására hozni, s a herceg őkegyelmessége nem is látta ebben különösebb feladását az elvi álláspontnak.

– Lajos főherceghez utasítottam önt – mondta Metternich, akinek már hiányzott, hogy Lajos főherceg neve már régen nem került szóba köztük.

– Igen hercegséged, Lajos főherceg őfensége fölöslegesnek találta az egészet…

– Nagyon helyes – örvendezett Metternich.

– Azonban beleavatkozott János főherceg és Vilmos főherceg és az ő kapacitálásukra Lajos főherceg engedélyt adott a kiplakatírozásra.

– Ha a kormány tétovázik, minden veszve… – mondta Metternich.

– Én azonban megragadtam az alkalmat, s siettem magam parancsot adni, hogy két kézirat mint falragasz számos példányban kinyomassék… és az utcák szegletein felragasztassék… Inzaghy gróf sietett a főherceg nevében a két kéziratot azonnal az államnyomdába küldeni, s egyúttal a polgármestert, Czapkát magához rendelte s közölte vele, hogy Lajos főherceg a kiplakatírozásra engedélyt adott. Czapkának ez a szokatlan dolog eleinte sehogy sem fért a fejébe; miután a kormány ennek előtte a közvélemény megnyugtatására sosem gondolt, és ő maga is azon a véleményen volt, hogy a népet a politikába avatni nem szükséges. Fejcsóválva távozott a városházára, hogy a falragaszokat elkészíttesse, de mire a nyomdába ért a kézirat, ismeretlen módon a falragaszok kinyomatása ismét le volt tiltva…

Az egészet oly elevenen és mégis oly ostobán mondta el, hogy mindenki kénytelen volt végighallgatni, és senki sem okosodott belőle.

Zsófia idegesen felkiáltott, éles és parancsoló hangja sivított:

– Míg az urak itt gyermekes fecsegést folytatnak, azalatt országokat vesztünk!

Metternich felemelte karját, s mély bókkal a főhercegnő felé:

– Fenség, ez az igazság. Békák és egerek harca ez, és az oroszlánok és a tigrisek veszítik el a fejüket. Ismétlem, csendben van minden, és semmitől sem kell tartani. A népet szükségtelen és lehetetlen megnyugtatni. A népet sokkal könnyebb és egyszerűbb megfélemlíteni, s akkor módunkban van holnap ugyanazokat az engedményeket megadni és ezzel egyik végletből a másikba vinni, amiket ők most a Konstitúció rémképével akarnak kikényszeríteni a kormányból. Pár megnyugtató szó már régen elejét vette volna a bekövetkezett eseményeknek…

– Mondja hercegséged, hogy véres eseményeknek – mondta katonai gőggel Kollowrath.

– Hogyhogy? erről még semmit se szólott ön.

– A rendek háza ablakából – mondta tekintéllyel Kollowrath gróf –, a széttört bútorok darabjait kezdték ledobálni a lent felállított katonaságra. Ezt voltak, akik meg akarták akadályozni, de hasztalan. Egy bútordarab a vezénylő tisztet érte, mire ez kötelességének megfelelően „tüzeljt!” vezényelt. Az első lövés eldördült… A csőcselék azt kiabálta: „Lőnek! Lőnek, le a katonasággal! le a hóhérokkal! A fegyvertelen népet gyilkolják!”, s átkozódtak és tehetetlen dühökben inzultálták, botokkal és téglákkal és kövekkel a szegény katonaságot, mely kénytelen volt élessel válaszolni. Matauschek tábornok, a hetvenkét éves aggastyán, éppen arra lovagolt egy lovas káplár és két közlegény kíséretében, bizonyosan azon jószándékkal, hogy minden vérengzést meggátoljon, s egy munkás darab fával halántékon ütötte, úgyhogy lebukott, s talán széttépték volna, ha néhány higgadtabb lázadó védelmére nem kél. Albrecht főherceg őfensége éppen akkor szintén a tett színhelyére érkezett kíséretével. Gúnyosan nézett végig a csőcseléken. E percben egy darab fa repült felé, őfensége római bátorságról tett tanúságot, mikor még fejét sem fordította el, s a fa a szemüvegét sodorta le és törte szét. Albrecht őfensége összeszorította ajkait, megfordította lovát és ellovagolt.

– A Napóleon-verő Károly fia méltó atyjához! – mondta Metternich: – Őneki kell a helyzet urává lennie.

– Az én bécsijeimet nem engedem lelőni! – szólalt meg váratlanul az ágyon a császár.

Erre elhallgattak.

Ez borzasztó, ezzel a makacssággal állani szembe.

– Őfelségével a császárral semmire sem lehet menni – mondta halkan, de szilárdan Metternich.

Zsófia intett, hogy ő ezzel már régen tisztában van, ahogy tisztában van azzal, hogy az uralkodó ház mindent, de mindent Metternichnek köszön. Harminc év óta Metternich, mint egy abszolút erő tartja fenn a roppant s annyira bonyolult konglomerátumot. Ő meghajol, mutatta Zsófia főhercegnő, Metternich bölcsessége, kipróbált hűsége és rendkívüli kormányzói képessége előtt, és lehetetlennek tartja, hogy az uralkodó maga ennek nincs tudatában.

Ezzel az ablakfülkébe vonult, s a katonaságot nézte a Burg udvarán.

– Fenség, alázattal jelentem, hogy a pillanatot arra kell felhasználni, hogy őfelségét szelíden és jóságos szívének igénybevételével lemondásra bírjuk, s felséged pompás fia, Ferenc József őfensége, mint trónutód az uralkodás pálcáját kezébe vegye.

Zsófia melegen megszorította a Metternich kezét.

– Szüntesse meg herceg a kormány kapkodását – mondta s nem ígért semmit hálája kimutatására: mit lehet még Metternichnek ígérni? Hiszen ő a minden a mindenben, mást neki adni többé nem lehet, valamennyi érdemrend és kitüntetés birtokosának, pénz, tekintély, hatalom mind belőle származik már az uralkodó házra: semmi mást neki adni többé nem lehet, csak feltétlen hitet tenni mellette és vakon követni tanácsait.

– Hány halott van? – kérdezte Lichtenstein uralkodó herceg.

– Öt dögöt számoltak meg, mikor a csőcselék elmenekült, és a mi részünkről az agg Matauschek tábornok.

– Ha egy katonaság a tömegbe lő, csak öt halott? – kevesellte Lichtenstein meglepetve. – Hogyan tudja ezt ön megmagyarázni?

– Fenség – válaszolt Kollowrath –, ezt valóban csak hanyag kötelességteljesítésből lehet… – s halkan mondta neki, látva, hogy Metternich és Zsófia még mindig az ablakfülkében beszélgetnek – éppen azért fenség, óvatosan kell a dolgot kezelni, s ezzel nem számol a kancellár úr őfensége: mit teszünk, ha titkos rokonszenvet fogunk megállapítani a katonaság és a csőcselék közt? Lajos Fülöpöt Párizsban az söpörte el…

Az uralkodó herceg meglepetve nézett a hű Kollowrath szemébe. Akkor a császárra pillantott, aki úgy feküdt az ágyon, mint egy letört liliomszál. Hirtelen megijedt, hogy az uralkodónak lesz igaza, hogy a bécsiek hívebbek, mint a katonaság, s fontoskodva és teljesen ostobán sétált néhány lépést, mintha a legnagyobb gondolkodásban volna.

Délután

Déli tizenkét óra múlt, mikor az országházán kívül, az államkancellária épülete közelében megtörténtek az első forradalmi jelek. Odáig a kormánynak tömérdek mulasztást, balfogást kellett elkövetnie, hogy a szelíd és békés bécsi lakosságot valóban belesodorja a forradalomba.

Déli tizenkét órakor vonult ki a Landhausból az első jogászcsapat, Burian jogász vezette őket, s az államkancelláriára mentek, Metternich hivatalos székhelye felé. Egyszerűen el akarták foglalni a kancelláriát. Nem tudták, mennyi katonaság van már felvonultatva a kancellária előtti téren. De a diákok után tömérdek néptömeg vonult s abcúgolta Lajos főherceget, Metternichet, Sedlniczky rendőrfőnököt. A kincstári épületek ablakait beverte, a kapukat lerombolta és több kihágást követett el.

A tombolva haladó tömeg nagy mozgást csinált a Ball téren a kancellária előtt. A fölállított katonaság parancsnokának nem volt kiadva az utasítás, hogy mit csináljon. A Burgot védelmezze, vagy kiszorítsa a tömeget, vagy lőjön is rájuk? Segédek nyargaltak ide-oda a Burg és a csapatok közt, mikor a másik oldalról másik tömeg vonult fel s elszántan kiáltotta, hogy le Metternichhel!

A két csapat egymást bátorította, s a katonaság semleges magatartása még jobban vérszemet adott. Burian és társai minden megállás nélkül jutottak el a kancellária kapujáig, ahol a fiatalember mennydörgő beszédet mondott a „rendszer” ellen, mely „minden németnek gyalázatára van!”

– Testvéreim – mondta –, csak mérséklet! Csak csend! Én még fiatal vagyok, de lengyel! (Viharos éljen) Egyenlő szeretettel ölelem át önöket, bármely nemzetbeliek, mert mi mindnyájan testvérek vagyunk! (Tetszés) Mi mindnyájan egyenlőek vagyunk. (Zajos tetszés) Mindent meg fogunk kapni, amit kívánunk. (Egy hang: Meg kell kapnunk!) A császár jó, a császár igazságos! (Bravó). És már régen megkaptunk volna mindent, ha rossz, hitszegő tanácsosai (s az államkancelláriára mutatott) nem volnának! (Viharos taps). Azonban uraim, ami korhadt, annak össze kell omlania. És ezek a vének odafent, korhadt rendszerükkel össze is fognak dőlni (Viharos tetszés).

A tömeg mennydörögve százszor és százszor kiáltotta, hogy: Vesszen Metternich! Vesszen Metternich!

Metternich fent volt az épületben és hallgatta.

Ott volt az emeleten fényes lakása, Bécs legszebb műkincsekkel rakott otthona. Családja körében volt, s felesége magyar grófnő, Zichy lány, rendkívül büszke, amilyen csak egy magyar mágnásasszony lehet, annyira kevély, hogy férjét, a kevély vént, ő még tovább befolyásolta.

Metternich éppen Radowitz porosz tábornokkal tanácskozott, mikor a tömeg váratlanul a ház kapujába ért. Első percben nem ijedt meg, vagy úgy tett, mintha az egészet jelentéktelen diáktüntetésnek tekintené, de hamarosan meggondolta magát és intézkedett, hogy családja menjen ki a villába, s ő maga az épület hátulsó kapuján megszökött és a Burgba menekült, ahol nagyobb biztonságban vélte magát.

Ott Windischgraetz herceggel tanácskozott, aki Albrecht főherceg véleményét tette magáévá, hogy a katonaságnak erélyesen kell fellépnie. Délután egy órakor már ki volt mondva a határozat, hogy a nép hadüzenetét el kell fogadni és a lehető legnagyobb eréllyel kell fellépni. A Burgba már egy második zászlóalj katonaság volt bevonultatva. Minden kapura egy-egy századot állítottak, s ágyúkat állítottak fel egymástól szabályos távolságban.

Egy órakor Albrecht főherceg mint fő hadiparancsnok rendeletet kapott, hogy a lázongó tömeget mindenütt oszlassa szét, s a rendet mindenáron állítsa helyre.

A rendőrség délelőtt tíz órakor már nagy szívességet tett a forradalomnak, mert minden boltot, minden üzletet bezáratott. Ezzel a forgalmat csökkentette, s a munkásoknak szabad időt engedélyezett, hogy kivonuljanak a kiürült utcákra felvonulásokat rendezni. A hazasiető munkások vitték meg a hírt a külvárosokba, hogy mi folyik a Burg ellen, s a legtöbb külváros egy-kettőre alarmírozva volt.

A katonaság lassanként minden teret elfoglalt. A tömeget mindjobban összeszorította, ami roppant zajt és tolongást idézett elő. Lárma, sikoltozás, szitok, vihar. De minden pillanatban fel-felbukkant egy-egy szónok, aki lázító beszédeket rögtönzött. „Sajtószabadság, alkotmány, népszerű kormány!” Ezekkel gyújtották fel a tömeget.

– A császár jó, de tanácsosai rosszak!

– Le vele!

– Abcúg Lajos főherceg! Abcúg Metternich, abcúg a rendőrfőkapitány!

– Nem, barátaim, nem bántjuk őket – vágott vissza a szónok –, ezek mind dögök már, erkölcsi hullák. Vérük befrecskendezné a tiszta kövezetet. Hadd éljenek minél tovább, hadd hallják, hogy átkozzuk őket a haláluk órájáig. De lépjenek le, mert elárultak bennünket! És napról napra újra és újra elárulnak, abcúg!

A Karinthi kapunál tüzérség áll, s kezükben az ágyúk meggyújtásához szükséges égő kanóc.

– Le a kanóccal! – kiáltja a tömeg.

A tüzérek nem tudják, mit tegyenek.

Egy úriember a tüzérek elé áll:

– Uraim, önök németek, önök becsületes emberek! Ha hazájuk javát akarják, nem lőnek németekre! Tegyék le a kanócot, s kezeskedem, hogy senki sem fogja önöket sértegetni!

A tüzérek haboznak, aztán leteszik a kanócot. A közönség megrohanja őket, s összevissza csókolja a tüzéreket. A tiszteken látszik, hogy viaskodnak érzelmük és a fegyelem között, melyiknek engedjenek.

A bécsi nép kezdettől fogva kedélyes barátságban élt a katonasággal, most egyszerre ellenségképpen kell szemben állaniok. Még reggel senki sem gondolt arra, hogy vérontásra kerülhet a dolog. De eleinte még a kedélyes bécsi öleléssel fraternizálnak a katonákkal.

Minél több ágyút vonultatnak fel, a bizalmaskodás annál nagyobb. Ekkor villámgyorsan terjed el a hír, hogy vér folyt, és a szabadság első áldozatai elestek.

A rémhír a kedélyeket felrázza, a szenvedélyeket fokozza, dühöt és elvakultságot kelt, még a higgadt szellemeket is kiveti sodrából.

Albrecht főherceg a Burgból fényes kísérettel kilovagolt. Mikor a tömeg közé jutott, néhány elszánt férfi megkapta a lova kantárát, és könyörögve kérték, kímélje a népet, s mint parancsnok ne lövessen rá a fegyvertelen tömegre. Albrecht hidegen hallgatta, egy szót akart szólani, de abban a percben valaki orrba vágta a lovát, a ló felágaskodott, s a főherceg haragosan elvágtatott. Már akkor a zsebében volt a rendelet, hogy teljes erővel lövessen, ágyúval, kartáccsal, fegyverrel, kardra, tőrre, szuronyra a nép ellen.

Még a Ferenc kapunál is ingerült volt, mikor egy fiatal orvos, dr. Engels elébe lépett, és azt mondta:

– Császári fenség, ön még fiatal, de aggastyán koráig emlékezni fog a mai napra, s fájdalommal fogja eltölteni, ha igazságtalanságot tesz. Az isten szerelméért, parancsolja vissza csapatát, és eszközölje ki, hogy katonaság helyett polgárőrség tartson rendet!

Albrecht ezekkel a történelmi szavakkal válaszolt:

– Népnek, mely kér, nem adok semmit! Könyörgő néppel el tudok bánni!

Erre megindult az utcai harc.

A tömeg megrohanta a fegyvertárat, hogy lerombolja. A gránátosok fegyverrel sem bírták a tömeget fenntartani. A közelben volt a Colloredo-palota építkezése, temérdek kő és tégla. A kő és a tégla mint a zápor hullott a katonaságra, úgyhogy fegyverüket nem tudták használni, oly szorosan össze voltak szorítva, nem bírtak mozdulni. Egy tisztjük, Riedesel báró kapitány karddal verte s vágta a népet, de ez nem tágított, ellenállt, s a lovak megbokrosodtak s a csapatot vissza kellett vonni.

Rövid idő múlva már torlaszok emelkedtek. A Hohe Markton a tömeg a törvényszéki épületet akarta feldúlni, s az ott elfogott foglyokat kiszabadítani. A gránátosok itt vad rohammal és sortűzzel rohanták meg a tömeget, de a levegőbe lőttek, s csak egy halott lett.

Egy kávés a Dorottya utcában, bizonyos Sternbacher felvette a polgárőri egyenruháját és a tömeg élére állt:

– A császár jó, a vérontás nem az ő akaratával történt! Nekünk polgárőröknek jogunk van bármikor kihallgatást kérni a császártól. A császár meghallgatja a népe kívánságait! Elmegyek a császárhoz, mondjátok meg, mit kívántok!

– El kell törölni a cenzúrát! – kiáltották a diákok.

– És a fogyasztási adót! – mondta egy iparos.

Most egy ember vonta magára a figyelmet, nem volt valami megnyerő külsejű ember, zömök, de nem mindennapi szónok: Bach Sándor volt, aki aztán miniszter lett.

Kíméletlenül szólt Ferdinánd császár betegségéről, s ő mondta el, hogy szegény császárral milyen komédiát játszottak, mikor az apja meghalt. Ferenc császárt holtan felemelték a koporsóból, és beszédet tartottak vele bigott fiához, hogy mindenben rendelje alá magát Lajos testvére akaratának. Lajos főherceget pedig kigúnyolta testi hibái miatt, meg a katonaság ellen lázított, hogy a „nép hóhérait kergessék vissza a kaszárnyákba”!

Most az a hír terjedt el, hogy a nép megtámadta a városházát. Ott milliók vannak Czapka kezében, a városházát senki se szerette, a kormány úgyis azt a taktikát követte, hogy mindent, ami jó, a nép számára, a saját hivatalnokaival végeztette el s mindent, ami adó, megzsarolás, kellemetlen, azt a városi közigazgatással, hogy meggyűlöltesse a polgársággal a saját hivatalnokait.

Csak az volt a csodálatos, hogy a legnagyobb izgalmak és lázítások közt is a császári család kézrekerítése vagy megsértése, az egy Lajos főhercegen kívül szóba sem került.

Este

A császár legbelsőbb termeiben már délután három óta tájt tökéletes fejetlenség volt. Az udvar, a Ferenc tér, táborhely lett. Az izgalom teljes volt, a katonák feldúltan, izgatottan jöttek-mentek, segédtisztek rohantak, csapatok szakadatlanul mozgásban. Aki a császár ablakaiból lenézett, s már maga a császár is fent volt, annak nem volt megnyugtató a felbolygatott katonaság látása.

Eddig hallatlan volt, hogy valaki a lábát betegye a császári termekbe, oly csönd és rendíthetetlen nyugalom honolt azokban, hogy még a kinyitott ablakon a berepülő falevél is megbontotta az etikettet. Most urak jöttek, hölgyek, s sajnálkozásukról csacsogtak, és tanácsokat adtak, mit kell legsürgősebben tenni.

Különösen Lajos főherceg termei voltak tele igen „kevert” társasággal. Az államkonferencia szakadatlanul ülésezett. Udvari és államhivatalnokok, katonatisztek, udvari libériások jöttek-mentek, tarka, zsibongó, suttogó csoportokban, ijedt vagy ijesztő arckifejezéssel mindenki mindent mindenkinél jobban tudott, mégis mindenki folyton kérdezgetett. Parancsőrtisztek rohantak a sürgönyökkel, és rettenve néztek utánuk, akik közt elsiettek. Udvari hölgyek siettek be, mintha a világon a legsürgősebb volna az ő mozgásuk, s kisírt szemekkel, élő rémhírekként, dobogó szívvel, elfojtott lélegzettel rémítgették az embereket, s sehol sem találtak vigasztalót vagy megnyugtatót.

Lajos főherceg, a tipikus Habsburg-fej, ki a mi József nádorunkhoz nagyon hasonlított, csak ridegebb és együgyűbb volt az arckifejezése, Lajos főherceg került most az élre. Lajos főherceg, akinek csak egyetlenegy elve volt: Ferenc császárhoz, atyjához hasonlítani. Semmi mást nem gondolt, csak azon iparkodott, mit csinálna ebben a helyzetben, ebben a pillanatban atyja, a nagy császár, Franz. Kaiser Franz. Körülvette magát az államtanács tagjaival, de kiderült, hogy ezek közt egy sem volt, egyáltalán egész Ausztriában senki sem volt felelős tényező. Egy alkotmány nélküli államban csak egy akarat van, s mindenki, aki bármily fontos kérdésekben intézkedik is, csak annyiért felelős, hogy a parancsot végrehajtotta-e.

Kormány nincs, csupán kormányzók vannak. Ha a legfelsőbb akarat nem jelenti ki magát, akkor már tétovázás, kapkodás, határozatlanság és zűrzavar lesz úrrá az egész államban.

Annál sajnálatosabb volt, hogy Ausztriában ebben a korszakban valóban nem is volt uralkodó agy. Metternich minden hatalmat az uralkodó nevében kezelt, de formailag neki sem volt megadva a jog a hatalom gyakorlására, azt minden esetben külön kellett kérnie, ahogy Albrecht, az újonnan kinevezett legfőbb hadúr, míg az aláírást meg nem kapta, egyetlen lépést s mozdulatot sem tehetett. Metternichnek békés állapotok között nem is volt szüksége a személyes szüntelen érintkezés mellett a folytonos jog megújítására. Most azonban e kivételes pillanatban kiderült, hogy voltaképpen egyáltalán semmire sincs kinevezése és parancskiadásra való lehetősége, mihelyt a császár nem írja alá az elébe tett iratot, hogy: „Lőni a népre!” Addig egy golyót se lőhet ki.

Országgyűlés sem lévén, a rendi gyűlés csak közvetítést vállalhatott a nép és az uralkodó között. A rendek e célból küldöttséget bocsátottak Lajos főherceghez, aki hidegen fogadta őket, mint atyja szokta volt tenni, és sem kérdezni nem tudott tőlük semmit, sem utasítást adni. Üres báb, aki a kortól messze elmaradt, és a formák megtartásával, uralkodó helyettesi méltóságának megmutatásával azt vélte, mindent elintézett. Szemrehányást tett a rendeknek, hogy a „lázongó néptömeg” megbízását hajlandók voltak elfogadni, hogy eddig alacsonyították le magukat. Várakozásra intette őket, míg az államtanács tárgyalás alá veszi beadványukat. Igen, ez így ment békében, mikor határtalan idő állott rendelkezésre, és az sem volt baj, ha egy emberélet is elmúlt, míg megkapták a beadványra a választ.

A rendi küldöttség órákig várakozott a válaszra, s közben látták, mikor Windischgraetz herceget hívatták, az be is ment, mint egy hadisten a Lajos főherceg ajtaján. Látták, ahogy a Burg udvarán sürgős katonai intézkedéseket tesznek. Hogy az ágyúkat beállítják, s a tüzérek meggyújtják a kanócokat, szóval látták, hogy a dolog komollyá kezd válni. De bizony egész estig kellett várniok, mert az államtanács nem akarta elismerni a rendek küldöttségének hivatalos jellegét. Akkor aztán olyan fordulatot vett a városban a helyzet, hogy itt vetődött fel a gondolat, hogy: hopp, hiszen jelen van a rendek küldöttsége, s azt nagyon jól lehetne felhasználni, arra, hogy közvetítő legyen a nép felé…

Este ugyanis megjelent két küldöttség. Egyik a diákoké, amelyet az egyetem rektora, egy kilencvenéves aggastyán vezetett az egyetemi díszekkel felcicomázva, különben az ifjúság által rákényszerítve a vezetésre. A másik pedig a polgárőrség küldöttsége, melynek a vezetője a híres borkereskedő volt, Scherzer.

Először ezt a küldöttséget fogadta Lajos főherceg, aki már órákat töltött el meddő hallgatásban az üres vitatkozásokat hallgatva.

A borkereskedő elmondta, hogy a város milyen állapotban van. Hogy a Mihály téren gyűlt össze a rendek házánál véres katasztrófán átment tömeg, s itt a diákok a leírhatatlan zavarban megtámadták az ágyúkat, pedig tudták, hogy ez rájuk nézve sok halottat és vért jelent, de készek voltak feláldozni magukat, hogy a védtelen népre szegezett ágyúkat elhallgattassák. Csak egyszer fognak tudni lőni, mondták a Fuchsok, a második lövés már a miénk! „Bosszú az áldozatokért” – kiáltotta a tömeg s másfelől betódulókkal óriási gomolyaggá kavarodott.

Elmondta, hogy a városházán Czapka polgármester elbújt, nem akarta őket fogadni, azalatt a Zsidó téren a lovasság a népre rohant, a lövések felhallatszottak a városházára, akkor a küldöttség egyik tagja látva, hogy lent a dragonyosok karddal vagdalják a népet, felkapott egy széket, a bevonszolt polgármester elé vágta, hogy darabokra tört. Akkor futott be Czapka felesége, aki térdre borulva könyörgött, hogy férjét ne bántsák és ne hurcolják magukkal.

– A nép már régen megunta ezt a rendszert. A paraszt nyög a terhes adók alatt, a polgárság meg van fosztva minden politikai jogától, tudomány, művészet a cenzúra bilincsei közt tespednek, még a nemesség is jól tudja, a rendek is tudják, hogy szabadabb viszonyok közt magasztosabb szerepet játszhatna.

– A polgármester felvette a polgárezredesi egyenruháját, így jött velünk, fenség – mondta a borkereskedő százados –, de abban az aggodalomban, hogy a fegyvertár a polgárság kezébe kerül, nejét és gyermekeit eltávolította a városházáról. Mikor jöttünk a Burg felé, szembejött velünk egy óriási tömeg, mely a fegyvertár felé hömpölygött, és egy lovas hadosztály robbant elő, hogy a népet visszanyomja. A nép oly közel engedte magához a lovas hadsereget, hogy szinte a lovak orra már az arcukat érte, akkor mint egy adott jelre, oly irtóztató lármában törtek ki, hogy a lovak megijedtek, ágaskodni kezdtek, hánykolódtak, többen leestek a lóról, a nép pedig, fenség, egy tapodtat sem hátrált, állt, mint a sziklafal.

A főherceg hidegen, egészen Franz pózában állott, és nem értette meg, vagy nem vette tudomásul az elmondott rémhíreket. Azt válaszolta:

– A polgároktól elvárom, miszerint a rendet fönntartani segítenek, egyébként engedményekről szó sem lehet.

Ezzel az audiencia véget ért.

A polgárok belátták, hogy ezt a keményszívű embert semmi sem képes meglágyítani. Az előcsarnokban pedig azt kellett látniok, hogy a rendek küldöttsége már két óra óta hiába várakozik. Erre kijelentette a derék Scherzer, hogy ő más tárgyalásokhoz van szokva, a borszakmában, ez reménytelen, a küldöttség távozni fog.

Ebben a percben valaki karon fogta s az egyik sarokba vezette.

Ahogy jobban megnézi, János főherceg.

Ez volt a legszelídebb főherceg, egészen kopasz és csüggedten biggyedt szájú s oly szomorú, mint aki a legnagyobb gondot és gyászt cipeli magával, családja végzeteként.

– Édes barátom – mondta János főherceg –, jól tudom én, mi nyom benneteket. Várakozzatok csak egy keveset.

Ezzel besietett Lajos főherceg szobájába.

Nemsokára újra bevezették a küldöttséget.

– Tulajdonképpen mit akarnak önök – kérdezte a főherceg nyersen.

– Mindenekelőtt, fenség – felelte a derék borkereskedő –, annak a három pontnak a megadását, ami kérvényünkben van.

Akkor megszólalt, mintegy a főherceg helyett gróf Hartwig államtanácsos és így szólt:

– Őfelsége semmit sem fog kicsikartatni engedni. Tévedésben vannak az urak, ha azt hiszik, hogy őfelsége a francia királlyal hasonló helyzetben van, hogy olyan alkotmányt erőszakolhatnak rá, amilyet Lajos bajor király három óra alatt megadott.

A borkereskedő bosszankodva nézett az államtanácsosra, aki Metternichnek jobb keze volt, mint a másik is, a többi is, akik jelen voltak, azt mondta:

– Fenség, összes kívánságainkat és pontjainkat teljesítve látnók, ha egyetlenegy engedményt megkapnánk…

– És mi volna az? – kérdezte a fenség.

– Metternich herceg elbocsátása.

Csönd.

– Ha evvel az örvendetes hírrel lephetném meg a népet, ez minden másnál jobban megnyugtatná a kedélyeket.

Mint a mennykőcsapás érte ez a kijelentés a Metternich-féle érdekszövetség tagjait.

– Azt hiszik önök, hogy őfelsége olyan férfit mint Metternich herceg, aki egy emberöltő óta a trón oszlopa és a birodalom egyetlen védője, a nép szeszélyeinek fel fog áldozni?

A főherceg meggondolta, mit kell válaszolnia.

Ujját kissé fölemelte, hogy ezt a hihetetlen vakmerőséget visszaszorítsa, hogy jelenlétében idegenek polémiát folytatnak – ilyen Ferenc császár előtt sose fordult elő –, s így szólt:

– Önöktől függ a csend helyreállítása.

Erre a semmitmondó nyilatkozatra kijelentette a borkereskedő polgár, hogy igen sajnálja, de miután a népnek megnyugtató választ nem vihetnek, a következményekért nem vállal felelősséget.

Távozni akartak, de egyszerre az államtanácsosok útjukat állották, és nem engedték őket elmenni, ami azt jelenti, hogy tulajdonképpen le vannak tartóztatva, hogy a választ ki ne vihessék.

Ebben a kis tumultusban hárman léptek be a terembe, Metternich, Albrecht főherceg és a fiatal Miksa főherceg.

Nemsokára a család többi tagjai is jöttek.

Metternich a borkereskedőhöz lépett, s míg a vállát veregette, így beszélt neki:

– Ön bécsi polgár. A bécsi polgárok mindenkor kitüntették magukat, és szégyen volna, ha önök a katonasággal egyesülve nem tudnának egy utcai zavargást elfojtani.

– Ez nem utcai zavargás – vágott vissza neki nyersen a borkereskedő –, hanem forradalom. Ebben Bécsnek minden rétege részt vesz. És a katonasággal nem fogunk kezet, mert a nép a katonaságot meggyűlölte abban a pillanatban, mikor a népre lőtt.

– Önök polgárőrök, önök a katonasággal együtt fognak felsorakozni – kiáltott rá Albrecht főherceg –, és a legkisebb ellenszegülés esetében lőni fognak.

A küldöttség felhördült, s egyszerűen kiabálni kezdtek, hogy nem lőnek.

– Akkor ti is rebellisek vagytok – kiáltott fel Estei Miksa főherceg –, és rátok is lőni fognak!

A küldöttség komoran, lesütött arccal és elkeseredve fordult meg, s magában hagyta az előkelő társaságot.

Most jött az egyetem küldöttsége, azután külön az orvostani hallgatóké, s újabb és újabb fenyegető híreket hoztak. Hogy Metternich azt mondta, hogy minden egyetemi hallgató, akinek a neve felszínre kerül ezekben a zavargásokban, veheti tudomásul, hogy egész életét eljátszotta. Vannak még kazamaták, és ott egy életre is vannak elég tartós cellák. Távozni akartak, de kiderült, hogy egyetlen küldöttségnek sem volt szabad távoznia. Tisztességes fogságba vetették őket. Honesta custodia. Ez az.

Itt töltötték az időt, egészen késő éjszakáig. Kint a Kohlmarkton fegyverek ropogtak, golyók vágódtak be a Burg ablakain is.

Jöttek a vészhírek, hogy a munkások, akik hazamentek a külvárosokba, fellázították a proletariátust, s a legnagyobb zavargások vannak.

Bécs ostromállapotba került.

Míg bent az alkudozások folytak, az előcsarnokban mind hangosabban vitatták, hogy Metternich herceg visszavonulása elkerülhetetlenül szükséges. János főherceg néha átment köztük, s ő volt az egyetlen, aki nem szólott ellene ennek a kívánságnak. Erre a rendek küldöttsége is nekibátorodott, s bár grófok és bárók voltak köztük, kijelentették János főherceg előtt, hogy ők is csatlakoznak a polgárok kívánságához.

– Mindjárt, mindjárt – csillapította őket a szelíd főherceg, s hozzáfogott, hogy a királyi család tagjait, meg néhány főembert, gróf Kollowrathot s másokat egy mellékterembe összehívjon.

Ahogy be akar lépni hozzájuk, két tiszt jött, egy őrnagy és egy százados, egyik azzal a hírrel, hogy a nép a Mihály-templomba betört és teljesen széjjelrombolta, a másik viszont azt jelentette, hogy a nép a Mariahilfet felgyújtotta. A hírek persze fokozták az általános rémületet.

Lajos főherceg ezekre a hírekre összerogyott. Ferenc Károly így kiáltott fel: „Mi lesz még mindennek a vége!” Albrecht főherceg heves léptekkel járt le s fel a teremben, a többiek pedig, mintha megkövültek volna, némán elmeredve bámultak maguk elé.

Tschapek százados, aki az egyik hírt hozta, Kollowrath grófhoz lépett, s azt mondta:

– Kegyelmes uram, most már sürgős, hogy valami történjék, ami a népet megnyugtassa.

– De hát mi történjék? – kiáltott fel Kollowrath.

– Miután Excellenciád kérdez, felelek! – válaszalt Tschapek. – Ha Metternich herceg el tudja magát határozni arra, hogy lemond, jót állok, a nyugalom helyreáll.

Metternich ebben a percben nem volt a teremben. A polgárok valamennyien hevesen igeneltek a századosnak. Metternich az államtanács termében egy császári határozatot szerkesztett, természetesen a radikális népelleni intézkedések felől. A főhercegek bementek hozzá.

János főherceg vezette vissza a terembe a társaságot. Mikor belépett, a küldöttséget megnyugtatni igyekezett, és úgy mellékesen megjegyezte, hogy várni lehet a Metternich lemondását.

Ennél a szónál Metternich kilépett a mellékteremből, amelynek ajtaja nyitva volt.

– Nem, urak – mondta határozottan –, nem lépek vissza!

A szelíd főherceg komolyan ismételte, mintha erről nem is volna érdemes többet beszélni sem:

– Ahogy mondtam, a herceg le fog köszönni.

Metternich ebből megértette sorsát. Az öreg diplomata sorsát, aki egész életét arra áldozta, s talán magát is megvetette érte, hogy idegen család érdekeit szolgálja, s íme eljön egy perc, mikor kidobják, mint a kicsavart citromot.

– Ez a köszönet az államnak és a dinasztiának tett félszázados szolgálataimért?

A terem tömve volt küldöttségekkel és politikusokkal. Erre a szóra az egész társaság hahotában tört ki. Még néhány perccel előbb hajlandók lettek volna kezet csókolni az agg államférfinak, s most boldogan hahotáznak a szemébe.

Borzasztó volt ez a lecke annak a férfinak, akit 1801-ben nevezett ki szász követnek Ferenc császár, s azóta mindenben benne volt, s az utolsó harminc évben egész Európa politikáját szinte önkényesen vezette.

Ez a hahota annak a demokratikus szellemnek és annak az erkölcsi erőnek kirobbanása volt, amelyet Metternich, aki az államgépezet abszolút hatalmának ördögi szervezője volt, állandóan lenézett, megvetett és semmibe sem vett. S íme, ezek az erők ma, néhány óra alatt s talán néhány perc alatt a semmibe taszították.

– Herceg – mondta egy Leidenfrost nevű polgár, a küldöttség egyik jelentéktelen tagja –, csak így mentheti meg a dinasztiát.

Metternich végignézett az emberen, akit soha életében nem vett volna észre, s aki most merészel neki élete egész tragédiájában tanácsot adni, azzal megfordult, és lassú léptekkel – visszerei miatt igen méltóságosan – eltávozott.

Három óránál tovább voltak ott a küldöttek, de még mindig semmi sem történt.

Fél kilenckor negyedszer hívták be őket a Lajos főherceg szobájába.

Mikor felállottak a küldöttségek, a háttérből nyugodt, lassú léptekkel viaszsápadtan közeledett hozzájuk Metternich herceg.

– Önök – szólt – a polgárok nevében jelentették ki, hogy tőlem függ Ausztria nyugalmának helyreállítása.

Hallgatott, körülnézett a társaságon, s kissé gúnyosan, nagyon fölényesen és rekedten mondta:

– Tehát legyen meg… Örömmel teszem le méltóságomat a felség lábaihoz. Szerencsét kívánok az új kormányzathoz. Szerencsét kívánok Ausztriának.

Erre egetverő éljenzésben törtek ki a küldöttségek.

A borkereskedő egy pillanatot se késett, már rohant kihirdetni a nagy eseményt, s vele versenyt futottak a többi polgárok, diákok, a nép tagjai. A rendek küldöttsége azonban nem sietett. Megrendülve és a viszonyokkal és a jövővel annyira tanácstalanul maradtak még, s lassan és bánatosan oszlottak el. A borcsiszár felugrott a legelső lámpaoszlop talpazatára, s onnan kiáltotta ki torkaszakadtából, hogy:

– Herceg Metternich megbukott! Herceg Metternich nem kormányozza többé Ausztriát!

Mámoros tombolás tört ki. És ez olyan gyorsan harapódzott tovább, hogy percek alatt egész Bécs tombolt az örömtől. Herceg Metternich nem kormányozza többet Ausztriát!

A herceg nem mert lakására menni. Herceg Esterházytól kért éjjeli szállást. Esterházy hercegnek háromszázhatvanöt szobás palotája volt Bécsben: abban a helyzetben volt, tudott herceg kollégájának egy éjszakai szállást adni.

Hajnalig ébren voltak, s mielőtt a napsugár felsütött volna, megjött a hír, hogy Metternich hercegnek a Rennwegen levő óriási és pazar villáját a nép felgyújtotta, földig lerombolta és körülötte diadaltáncot jár.

Metternich herceg még fel is volt háborodva. Világraszóló festményei voltak, műtárgyai, egy hosszú élet minden zsákmánya, ragadománya. Mint szenvedélyes „gyűjtő”, egész Európát végigrabolta. Párizs, London, Róma, Szentpétervár, mind átengedte neki, amit meglátni s megszeretni egy pillanat műve volt. S ez a mérhetetlen és felbecsülhetetlen kincs egy óra alatt a láng martalékává lett.

Avval a bámulatos, szinte példátlan uralommal együtt, amit harminc éven át mint diktátor élvezett Európa közepén, a világ legtöbb nemzetiségéből összerakott birodalmában. A nép büntetése könyörtelen. Mindenki meg volt győződve, hogy minden államtól óriási kegydíjat húzott, az orosztól milliókat.

Metternich herceg sápadt, de nyugodt maradt, mint a nagy játékos, aki folyton nyer, s a végén egy téten egész nyereségét, mindenét elveszti. Csak annyit mond rá: „Pechem volt.” Metternich is azt mondta: „A kormány tétovázása volt oka az egésznek.”

És ez a hite és meggyőződése a saját rendszerének üdvösségében és lehetőségében örökségül maradhat.

Még a következő éjszaka lengyel zsidónak öltözve, pájesszel menekült el Bécsből. Kissé nehéz útja lett, ahol csak megtudta a nép, hogy városukban tartózkodik, mindenütt megrohanták, s a fogadóval együtt fel akarták égetni az emberiség zsarnokát és elnyomóját.

Végre Londonba ért, és ott nyugodtan hajthatta fejét álomra. Nem úgy, mint Bonaparte Napóleon, aki szintén angol nagylelkűségre bízta magát. Napóleont Szent Ilona-szigetére száműzte és ott kegyetlenül sanyargatta az angol kormányzat: a Szent Szövetség megteremtőjét, az uralkodás gyakorlati Machiavellijét azonban kegyelemben és előzékenyen fogadta, s itt még tíz esztendeig élhetett és gondolkodhatott, hogy hol tévesztette el az utolsó lépést a sakkban. Sőt meghalni haza is térhetett Bécsbe a nyolcvanötéves aggastyán.

Két nap múlva megérkezett a magyar országgyűlés küldöttsége Bécsbe. Ekkorra már Bécs lakossága egy keveset megcsillapodott, de a lelkek még fel voltak zavarva.

Maradék Pál, a röszkei szegényemben, Rózsa Sándor védettje, Ferdinánd császár hűséges hajdúja ezt mind látta, mind hallotta és meg is értette, ami rá tartozott belőle.

Március 14-én Ferdinánd császár kikocsizott, és Maradék Pál ott ült a bakján, mert egy órára sem bírta elbocsátani maga mellől.

A császár rettegett ettől a nyilvános megjelenéstől, meggyónt, megáldozott, és sírva búcsúzott az élettől.

Valamivel tizenkét óra után az ódon négyüléses nyitott udvari kocsiban hajtott ki a Burgból. Mellette ült testvére, Ferenc Károly és ennek legidősebb fia, a tizennyolc éves Ferenc József, aki még ennek az évnek decemberében megszakította tanulmányait, december 1-én a császár nagykorúvá jelentette ki, s másnap lemondott javára a trónról és minden hatalomról.

Most nagybátyjával, a császárral szemben, kedvesen és udvariasan, a néppel szemben nyugodtan és férfias bátorsággal nézett szét.

A császárt leírhatatlan lelkesedéssel fogadták. Mindenki tudta és folyton ismételte a kedves jó császár selypítő és bécsi tájszólásban mondott tiltakozását: „Nem engedem, hogy az én bécsijeimre lőjetek!”

Nem tudták ezt eléggé megköszönni a hű bécsiek. Utcáról utcára nőtt az üdvözlő tömeg, s a császár szelíden és kedélyesen ingatta fejét jobbra-balra s folyton azt mondogatta:

„Mindent megadok néktek!”

A Vastuskó téren ki akarták fogni a lovakat a kocsiból, de az udvari tisztek kérték a rajongókat, kíméljék a császár egészségét.

A Szent István-templom alatt a császár megállíttatta a kocsit.

Egy fiatal lány éppen ott állott a fordulónál, a kocsi lépcsőjére borult, s mint az oltár előtt, összetett kézzel nézett fel a császárra.

A császár azért állíttatta meg a kocsit, mert rosszul lett.

– Mi kell, fiam? – kérdezte a szép fiatal lányt.

Az felemelte összetett két kezét s könnyel teli szemmel azt mondta:

– Alkotmány, felség!

A császár bágyadtan elmosolyodott, aztán a kocsi lassan megfordult és visszavitte az uralkodót. Aki százmilliónyi népnek kellett, hogy atyja legyen, de önmaga számára is tehetetlen volt.

V. Ferdinánd, lemondása után még huszonöt évig élt, csak 1875-ben halt meg, s mikor a königgraetzi csata volt, azt mondta:

– Erre én is jó lettem volna, mindent elveszteni. Csatát én is tudtam volna veszteni!

Bor lelke

A nádas mellett a kis ház ma is még éppen olyan, mint régen. A nádas is az, aki volt. A vadmadarak éppen úgy fészkelnek és kiabálnak. A halászok is úgy ülnek az öreg csónakokban, ahogy gyerekkoruk óta megszokták.

De valami mégis történt. A csönd még nagyobb lett.

Még a szél is halkabban sivít, de ha a szélnek nem is lehet parancsolni, se a suhogó letarolt nádnak, se a tavaszi berzenkedésében ébredező vadrécéknek, az emberek megtanultak barátságosan mosolyogni, mert a Gazda nem tűri a komor arcokat.

Ez az új, ami a pusztákon keresztül, bármerre ment, bárkivel találkozott az ember, biztosan meglátszott ott.

A betyárnak az volt az ismertetőjele, hogy csöndesen mosolygott, és vidáman fütyörészett.

Mindig mosolyogni kellett. Ha semmi dolga sem volt, akkor is. Ha nem volt kivel beszélni, akkor is.

De ha meg akárkivel találkozott, mindig rá kellett nevetni az emberre, asszonyra, polgárra, pásztorra, állatra, baromra, még a csillagos égre is, még éjfélbe is.

Mert, ha valakiről hírül vette a Gazda, hogy sötéten, gyilkosan, gyanúsan néz, akkor annak jaj volt. Akkor annak töviset vertek a körme alá, hogy legyen mitől rosszkedvű lenni.

A betyárnak nem volt szabad se félni, se aggódni. Aki betyár, az lovon jár – így kellett dalolni –, séj, daruszőrű paripán jár.

Aki betyár, annak megvan a kenyere, bora, annak megvan a gazdája, annak többet se bú, se kár nem rontja a kedvét, aki betyár, kézbe van.

Rózsa Sándor maga is vidám ember: ritkán nevet ugyan hangosan, de annál derűsebben néz a világba s annál kedvesebben mosolyog az ábrázatja.

Ha valaki látta. Mert Rózsa Sándort nem lehet látni.

Most ott ül a báránybőr subán.

A nap kihasította az ólomszínű felhők hasát, és kis időre kisütött a fény.

Talán a nap is kíváncsi volt a Gazdára, pedig úgy ül, félig heverve azon a debreceni subán, mint egy juhász, akinek semmi más gondja nincs, csak az az egy, hogy merre járnak a bárányok?

Három ember ült körben előtte, de nagyon keményen és feszesen. A szentesiek, akiket, a Gazda vezettetett maga elé. Kúdús János, Szeder Oláh István meg Táncos István volt a három szentesi.

Jól megtermett három ember volt a három ember. Egyik se volt már nagyon fiatal, olyan lött-korábul valók voltak. Ők is nézték a Gazdát erősen.

Kicsit megterebélyesedett, még meg is nőtt ezalatt a tizenkét esztendő alatt. Ha a feleségét el nem veszítette volna, meg is hízott volna azóta, de Juliska tüdőbajába nem tudott jól szolgálni, sokat feküdt szegény, csak nézte mindig csillogó szemmel a szerelmes emberét; meg is halt. Múlt tavaszon kellett eltemetni. Hát bizony, nem arrafelé tájon van a sírja, amerre gyerekkorában élt, nem a szögedi pusztán, nem is a városban, hanem messze lent a csurogi határban. Miatta sok ideig becsületesen kellett élni szegény Rúzsa Sándornak, de nem bánta: azért az asszonyért még arra is kész volt. Rendes gazdaember lett Csurogon. Ott még az Isten se találta volna meg. Meg talán nem nagyon kereste még az se, hiszen ott csak harmada magyar a népnek, minden kettő rác. Jó volt ott neki. Megpihent. Elfelejtette, amit akart. Jó lovakat tartott, az volt az egyetlen öröme. Mikor azonban végre eltemette a jobbik felét, a másik újra felébredt, s egykettőre megjelent a horgosi pusztán először! Azóta itt van.

Várt soká, de most már munkában van nagyon.

De a szeme vidám.

A szeme mutatja meg az ember lelkének állapotját. Ami volt, elfelejtette, ami lesz, várja.

– Mongyák csak kentök, mongyák – intett derülten.

A három ember megmozdult előtte. Szeder Oláh István mondta tovább a dolgot.

– Münk szentösi polgárok, uram, kendnek mögjelöntjük mindön bajunkat. Nem vagyunk münk fődrül elszalajtott futók, minekünk mind a hármunknak mán a hetvenhét esztendőkkel ezelőtti fődkiosztásná beírták a nevünket, az ősünkét, a városi könyvbe. De soha még olyan bajba Szentös városa nem vót, mint most vagyunk. Nem. Idefigyelmezzön kend, jó uram… A gróf nem fogadta szöme elibe a város bíráját a követökkel. Azt izente ki: bitangok vattok, mán most kezdöm a szödést.

Kúdús János, a másik ember, beleütötte az ujját s kezdte magyarázni:

– Nádvágásba, akar erős, akar gyönge a jobbágy, mindenformán napi ötven kéve nádat kévánnak a tiszttartók tőlünk, ha akár négy vagy öt nap tudjuk is mögtönni, csak egy napot számolnak.

– A múlt nyáron is mindön egész telkös után huszonhat kaszást kénszerítöttek a derekegyházi majorba, de oda-vissza csak félnapot számítanak az útra, uram!

A harmadik ember is megszólalt, Táncos István:

– A házamrul levötte az ispán az ajtót, ablakot, ha rögtön nem fizetök a markába mindön szömtül való adót.

A gazda nyugodtan hallgatott, még a fejét se mozdította, csak mosolygott a bajusz alatt keveset.

– Elvötték a jobbágyság legelőit, de még abbúl is, akit möghattak, most hasítottak ki a papnak egy házhelyet mög telköt. Ötvenhat holdat.

– Mán házhelyet nem akarnak adni. Hatvan, nyolcvan mög száz forintokat kérnek egy háztelekér, pedig az uradalomnak vóna főkötelessége, hogy a nép szaporodjon.

– Kontrektusunk vagyon – mondta vad dühvel Táncos István: – Kontrektusunk, hogy a nádból sömmit se követel az uradalom, mer van neki nádlója ölégség. Mégis felibe doboltatta a falu nádlóját.

– Egy jobbágyra egész telek után harminc-negyven robotot vet egy hétön, uram. Ki annyit nem töhet, mindönnap öt-hat napszámost kűdeni neki, se azt nem nézi, hajlott idejű, se azt, beteg, se azt, ki milyen gazda, pálcaütésökkel büntet szömélyválogatás nékű.

– De mindez sömmi a szénási árenda mellett. Árendába vagyon nekünk Szénás, mégis robotra hajtanak érte. Utunkat három-négy napba számítják, aratáskor is hosszú fuvarral kergettek bennünket Pestre, ott robotoltatnak műnket, de jószágainknak legelőt nem adnak, vigyünk magunkkal szénát, ha azt nem akarjuk, hogy mögdögöljenek, ha mög őrletnek, mindön ló után két köblöt köll nekünk a száraz malmon őrletni űnekik…

– Aki merészöl panaszra mönni, indexre töszik, és jaj annak, jaj, aki azon feküszik. Mög nem nyitja mán minálunk panaszra a száját senki is, belefujtották mán mibelénk, uram, még a panaszszót is…

– Most mög azt tanálták ki ránk, hogy ha tizenöt nap alatt kilencezör forintokat ki nem fizetünk, akkor jószágainkat mind lefoglalják, elhajtják a grófért. Hunnan, uram? Tizenötezer forintot, csak úgy mukfuk béhajtani rajtunk. Bíró, jegyző, tanács mönt föl szekerekkel a grófhoz, Pestté, otthon is lelték, akkor is egy táncból gyüttek haza világos hajnalon, hát két napig nem is fogatta a gróf a küldötteinket, akkó mög mondta: „Nem várok, nem várhatok, így mondta; nem várunk egy napot se, mönnyönek haza, a marhákat mán szödetöm is.” Lakatos Mihály főbírót, Boros Samu jedzőt úgy űzte vissza, hogy orcapirulással kuncsorogtak elébünk.

Rózsa Sándor nyájasan nézett a nagygazdákra, akik ide jöttek őelébe, hogy tegyen valamit.

– Mönnyenek haza kentök, de hamar. Éfélbe mögjelenik a kentök háza előtt egy-egy emböröm. Mutassák mög neki, mék a grófé s mék a kentöké. Más gondjuk kentöknek ne lögyön.

– Gazduram, számoljon avval – mondta Szeder Oláh István –, nagy erővel vannak. Háromszáz gyalogos katonája vagyon a grófoknak. Mindöniknek száz-száz.

– Mönnyi lovas?

– Ménös van.

– Ménös.

– Nagy ménös. Sok ezör lova van a grófnak. A három grófnak, mert most hároman vannak.

– Még csak huszonhárom esztendős vót, tudja kend, gazduram, mán negyvenezör forintot hajított ki az ablakon. Negyvenezör forintot egy huszonhárom esztendős fattyú. De még nem is a szeretőjinek adta, hanem valami akadékra,[1] ott égjön mög. De itt mög leszállította a fizetést. Két forintot kap egy szolgálójány, az én jányom a kastélyba. Nem telik, mer büdös vén akadékra kölletött neki a pénz huszonhárom esztendős korába. Abbúl van neki pénze, hogy egy bérös nyolcvan sájnbankóforintot kap egy egész esztendőre; a hat gyerökivel, feleségivel, öregapjával, annyával éljön mög belüle.

– De még abba a fejelés csizmát is beleszámítják, amit új esztendőbe kapott az embör.

A gazda oly nyugalommal mosolygott, mintha csak azt mondaná, hogy neki egy szavába kerül, hogy ez mind megváltozzék.

– Igyanak egyet kentök – mondta.

– Köszönjük az embörségit, gazduram.

– Igyanak csak kentök, igyanak.

Az emberek megnézték a furcsa italtartó edényt, amilyet még nem is láttak. Nem volt könnyű belőle inni, mert nem volt annak semmi csapja vagy csücske, mint a kulacsnak vagy a cseréporrosoknak. Lyuk volt a faedény élin, azt kellett a szájra emelni, s jó ha végig nem folyt a nyakán le a csizmáig a bor, ami könnyen kiömlött belőle, ha fölemelték.

– Uram, gazduram, egymillió-háromszázötvenezer-negyvenhét kommenciós pengőt köll nekünk kifizetni a három kicsi grófnak.

Rózsa Sándor nevetett.

– Miúta?

– Mán tíz esztendő úta ki köllene fizetni mindönnap. De hogy löhessön fizetni, mikor a grófok elvöttek húszezör holdat biztosításra. Tizenhatezret mög, hogy az nekik jár. Elvötték a fődet, csak az adósságot nyomták a községre. Fél határt markukba szorították, de az egésznek az árát követelik. Azér nyúznak ezök bennünket annyira, gazduram, mert tűzzel-vassal ki akarják szönni belőlünk, még azt is, ami a bűrünk alatt van.

Rózsa Sándor gyanúsan nézett a beszélő Szeder Oláh Istvánra.

– Kend nagyon tudja.

– Uram, mindég köll valakinek lönni, aki ért hozzája. Neköm olyan fejem van, amit egyször hallok, a mán beleragad.

De Rózsa Sándor nem felelt. Arra gondolt, hogy egy ilyen ember kellene neki, aki így értsen mindenhez.

– Osztán kend mit fizet abbúl a milliombúl?

– Egymillió-háromszázötvenezer-negyvenhét forint… Hogy én mit fizetök belűle?… Jobbágy vagyok én ma is, gazduram, paraszt, seggbe rúgott disznó. Csak úgy csörgetik a fejem fölött az ustort.

Rózsa Sándor:

– Oszt muszáj azt kendnek tűrni?

– Mit csináljak, gazduram. Ott születtem. Ott születött mindönféle ősöm. Ott akarom a gyerökeimnek is, hogy hadd szülessenek a szentösi rétben.

– Kurca-parti bagó – így Rózsa Sándor. – Az akar kend lönni? Hóttig?

Szeder Oláh István megértett valamit s elgondolkozott.

– Két gyerököm van – mondta tagolva.

– Nem szóltam sömmit – mondta a Gazda.

Szeder Oláh István úgy elhallgatott, mintha hirtelen szavát vették volna a boszorkányok.

A társai kezdtek rá a beszédre.

– Gazduram, szögény embör sömmit se töhet. Mer akar tösz, akar nem tösz, csak egy a vége: mindönnek ű issza mög a levit. Mán ez – mondta Kúdús János –, hogy itt vagyunk… Csak egy szó köll, hogy kibillenjön: ott küveznek mög bennünket a város közepin. Kékre pofozik a fejünköt.

Rózsa Sándor mosolygott:

– Akkó minek mozdultak ki kentök?

– A keserűség, gazduram, a szégyön, bánat, nyomorúság… Mer nagyon odavagyunk, nagyon nagy a mi bajunk. Sütétek vagyunk egyszóval. Még a gyerök járni nem tud, dunnába van göngyölgetve, úgy hordozza az anyja. Abba a dunnába van az esztendeig: mindönt abba végez, jót, rosszat. El löhet gondolni, mi van abba a tarka dunnába. Hát, gazduram, ebbe a dunnába születtünk mi bele, ebbe vagyunk mink hóttig… Bizony a magunk szégyönibe, szennyibe járjuk le ezt a büdös egy életöt.

Táncos István megrázta kicsit a fejét:

– Abbúl akarunk kibújni, azér egyezködünk a grófokkal.

– Hisz ha vóna gondunk viselője… De minálunk a gyerök esztendős koráig mög se tud mozdulni, mer még a dunyhája is, oly szorosra van kötözve, hogy abba mög nem moccan az istenadta béka: hát nem is tanul mög járni esztendős koráig, csak feküszik. Az a szöröncséje a gyeröknek, ha szögény szüléji vannak, ha az anyjának abbúl köll éljen, ha dógozik, osztán nem pakolgathatja folyton a kicsijit, hanem ráhagyja a többi kis testvérire vagy saját magára, hogy hagy másszon, amőre akar. Akkor mászik, mögerősödik, embör lösz. Az ilyenbül lösz a jó munkás embör, katonának való. Nem is abbúl a nagygazda gyerekiből, akit folyton pólyálgatnak, folyton karon dajkálgatnak, még két esztendős korába is főkérődzködik az anyja karjára, tíz lépést nem szeret tönni…

Rózsa Sándor hallgatta, hallgatta, de csak az ragadta meg a figyelmét, hogy gyerekről beszélgetnek az emberek. Neki nincs gyereke. Senkije. Julcsa nem tudott kiviselni egyet se, gyenge volt hozzá a természete. Pedig kimondhatatlanul vágyott valami folytatásra.

– Kendnek van gyeröke? – kérdezte.

– Van ott, annyi, mint a nyű. De sokba is kerül. Most is ahogy elgyüttem, ott állott a nyomorult gyerök, nézte, hogy várom a komáékat, mezítláb állott, a két öklit a két kis hóna alá dugta, egy üngbe, egy sapkába, csak állott az egész prédikáció alatt a jégön. A másik mög, a nagyobbik rávötte a lajbimat, kiült a ház végibe, onnan nézi a világot.

– Az a gyerök.

– Ha még beszélni tunna, de azt se tud. Nem is emböri nyelvön szól, ha szól: papa, tütü… csócsa…

– Boja!

– Boja!… Nem lát az gyümölcsöt… egész télen egy kis susinkát rágnak, aszaltot… ott a lakásuk a kemönce sarkán, a kuckóba. Ez a cselédház, ott laknak a kis cselédök. Padkára, gyerök!… Nyáron mög a por az utcán: ébredéstűl elalvásig ott fészkelnek, mint a pockok.

Rózsa Sándor nem szólt bele, csak ivott.

De Kúdús János csak duruzsolt:

– Az anyjuk ostoba egy liba, imádkozni tanítja a kislánt, mondja neki az este: Édös kislányom, ne feküggy le így, ilyen csúnyán, mint a kis macska, imádkozzunk. Mongyad csak utánam. De a gyerök csak nézött, nem hallott ű még ilyet. Mondja az anyja: Látod, más kislányok mán szépen tudnak imádkozni a jó istenkéhön, te is imádkozz. „Nohát imádkozzunk.” Aszongya a kislán… Mongyad, kislányom: Miatyánk! Azt mondja a lány: „Édös apámuram!” Mongya az anyja: „Ki vagy…” Mondja a lány: „Én vagyok, édösanyám, hát nem láttya kigyelmed?”

Mindenki ránevetett. Rózsa Sándor is melegen mosolyogva hallgatta, s bólintott.

– No az egész háznépe nevetésbe fakadt el, hát az anyjuk is fölhagyott az imádkoztatással. Hogy tudjunk münk ilyenöket cseleködni, mikor nekünk csak az igát köll húzni. Az ökör se tud imádkozni, pedig én se vagyok más, csak két lábon járó barom.

Rózsa Sándor mosolyogva nézett maga elé. De azt ember nem tudja, mit mosolygott s mit nem. Talán azon mosolygott, hogy neki, ha akarná, hatalmában volna, hogy megszüntesse ezt az ökörforma állapotot?

– Hát mönjenek kentök haza szépen. Mönjenek előre. Szödör Oláh Istvánt itt tartom, mer vele mög kő beszélni, amit kő.

Fogta a csobolyót, és a bor lelkit szíjta meg.

Társalkodott vele.

De olyankor reszketnek a kőházak, ha Rózsa Sándor a bor lelkivel társalkodik.

Dona kapitány

A kastély ott feküdt Vásárhely alsó központjában. Valaha mezei kúria volt, kőkerítéssel, de úgy körülépült, hogy már belesüllyedt a városba. A Donák alighanem görög eredetűek voltak, de már olyan dzsentrik, hogy nem mondaná rá senki, hogy beszármazottak. Még a török korban kezdtek összeházasodni, a magyar kisasszonyok aztán hozták a tekintélyt, illetve a vagyont. Ezek a görögök Ausztria elve szerint gyarapodtak fel, „Tu felix Austria nube”. Házasodj, Ausztria, s élsz.

Dona kapitány fiatalon a testőrségben volt, Bécsben, de ott valami szerelmi ügye támadt, egy német nagyúri lány kosarat adott, s ettől annyira nekibúsult, hogy hazajött, megmaradt a családi tradíció mellett, beérve a vármegye leggazdagabb lányával, s az asztalfőre ültetett egy közönséges lotyót, mint gazdasszonyt.

Volt elég birtoka, elég pénze, tehette. A vármegyébe tartozott, s éppen alispánságra tört. Most járták a kortesutakat, s akik a kastélyt meglátogatták, ott két egyformán úriasszony forma nőt találtak, s ha a gazdasszony kapta a kézcsókot, nem áprehendálta, hiszen ki mondhatná, hogy közönséges cseléd, mikor ő az úr ágyasa, akit többre becsült nejénél.

A csöndes, szomorú és elgyötört feleségnek három kisasszony lánya volt, süldő lánykák, akik éppen készültek felserdülni a menyasszonyságra, addig azonban boldogan használták ki azt a szabadságot, hogy még gyermekszámba mennek, s mindent szabad nekik.

Persze az apjuktól vették a példát. Talán a vért is. Az öreg Dona kapitány, aki tartott erre a címére, s nem tűrte, hogy elfelejtsék neve mellé tenni, házsártos, zsémbelődő, felfuvalkodott ember volt, aki a szegényebbeket semmibe se vette, az alárendelteket lenézte, különben egyáltalán nem volt arisztokráciai szellemű, amit alaposan meg is mutatott, ha hozzáfogott elveit fejtegetni, s elvei olyanok voltak, hogy a mágnásokat mind tűzön kell megégetni, birtokaikat szétszedni, fényűző életüket átvenni, őket pedig leszorítani a semmibe. Így felfelé, lefelé egyformán goromba disznó volt, hitetlenül, elbizakodva vagyonában s abban, hogy a feleségének vallási és morális kötelessége, hogy soha legkisebb pisszenéssel se lázadjon fel az ő zsarnoksága és parasztsága ellen.

Volt egy fiuk is, Döme, Dömécske, Dömike. Instruktorok réme, nevelők kétségbeesése. Minden két-három hónapban új nevelőt kapott, mert annyi idő elég volt a leghíresebb piarista diákot is elkínozni, úgyhogy az istenadták szökve szöktek.

De még a kapitány is kutyamosójának tekintette, mintha a diáknevelést mindennél alábbvalónak tartaná, s a jövendő hivatalnokát, ügyvédjét, bíráját külön gyönyörűség lenne neki ifjúkorában alaposan megtanítani, hogy hogy kell tisztelni azt, aki úr! Most is ezekre a kortesutakra mindenüvé magával cipeli a mostani diákot, akit kicsit intelligensebb házi inasnak, hajdúnak vagy minek tekintett, ezért többet várt el tőle és gorombább volt hozzá, mint a paraszt Miskákkal, Jancsikkal és más bumfordi jobbágyaival szemben.

Ez a parlagi ember, hogy a múlt választáson még meg sem engedték neki, hogy pályázzon az alispáni állásra, hát most éppen a liberális pártnak volt a híve. Tudta ő jól, mi a liberális párt. Amitől vész a kormány, de szemben akart lenni a Szenttornyayakkal, a Rárósokkal meg a Mágocsyakkal. Különösen az a Mágocsy volt a bögyében, aki most alispán, aki őt kiütötte a nyeregből és akinek vérét szomjazta. Sámson Albert volt a liberális pártnak nagy embere. Azelőtt ugyan a Károlyiaknak volt barátja és bizalmasa, főügyésze is, és így roppant vagyonokat tudott szépszerével zsebre is vágni, mert mindent ő intézett el a grófoknak Bécsben, szinte gyámja volt a fiatal grófoknak, de hirtelen kegyvesztett lett, pörökkel fenyegették és így ellenzékbe taszították. Sámson Albert pecsovicsból olyan liberális lett, hogy még Klauzál Gábor is barátkozott vele. Most tehát a Sámsonok meg az atyafiság, a Szöllősiek, Kingécziek, Batidaiak, Földváriak, és Kistótiak mind liberális jelszavakkal járták a környéket. Csuda volt hallgatni, hogy ezek a reformpárti vezérek miket szónokoltak.

Ha a poharat elvették a szájuktól, már dőlt belőlük a nemzet jóléte, az újoncállítás új törvényes követelése, a só ára is nagyon fájt nekik, meg a város erdőinek az adó alól felszabadítása. Legjobban azonban a tisztújításon esett sérelmek, a főurak által a porták szaporítása, a királyi cenzus felemelése meg a magánjogi tartozások rendezése. Pártolták a Lánchidat, de egy vasat se adtak rá, hirdették a szegedi csatornát, de azt sem tudták, mi fán terem az. A zsidókat is ők fogadták be legelőször, mert maguk nem tudtak gazdálkodni, hát olyanokat kellett igába fogni, akik a pénzt hozzák. A szekularizáció is vesszőparipájuk volt, mert nagyrészt kálvinisták voltak, főleg a kisurak s a kálvinista papok földjét úgyse veheti el, még a legvadabb reformizmus sem, mivelhogy nincs.

Jaj, az volt a szép, mikor kifestették a gyönyörű álmot, hogy az udvar jöjjön Pestre lakni! Legalább fél esztendőre, de úgyhogy fél évig itt lakjon az ebadta – tudták, hogy ebből úgyse lesz semmi, ne is legyen, mert királyi asztalhoz úgyse őket hívják meg, hanem a Károlyiakat, Mágocsyakat. De hirdetni jó, hogy jöjjön az egész udvar, a frájlákkal együtt! Itt kőtsék el a civillistát! Itt adják ki a pénzt! Nevelkedjék a nemzeti vagyon és iparkodás! Ők hirdették a közteherviselést, akik soha egy fillérrel nem voltak hozzájárulók a közterhekhez, s éppen ezért követelték oly hatalmasan, mert szerették volna, hogy még a magánadósságaikat is a köz fizesse ki. Meg kell szüntetni az ősiséget, hadonászták a lelkesítő jelszót, hogy az ősök jogán vissza ne követelhesse az özvegy és az árva, amit ők mint közgyámok és árvaapák elloptak a hagyatékból. Az úrbérmegváltás is nagyon tetszett nekik, mert így azt remélték, hogy egy csapásra két legyet üthetnek. Olyan úgy sincs, hogy a paraszt valaha ne robotoljon, de az meg aztán még nagyobb abszurdum, hogy Kincses Istvánnak kétszáztíz holdja legyen, Kristó Mihálynak dettó, Kardos Istvánnak száznyolcvan, Bene Ferencnek százhatvankettő, és így tovább ezer meg ezer hold már a jobbágyok kezében van nagy tagokban, hát az ebadta! Úrbéri váltság kell! S ezeket úgy meg kell fizettetni, mintha ma kapták vagy vették volna a földeket. A közgyám tizenkét és fél telket kapart össze! Fizesse meg!

Míg azonban ezt végre lehetne hajtani, addig éppen őket uszították és énekeltették, hogy a grófoknak micsoda jusson van 1332 telkük, 1396 jobbágyuk, meg 2425 zsellérjük… családfő! Öt gyermekkel több mint húszezer rabszolga.

Nagyon jól szokták ezt hallgatni. Már 1836 óta hangzottak a szép szavak és lelkesítették egymást a nép javára és örömére. Tizedeltörlést követeltek, hogy a papok és a birtokban levő urak elveszítsék a hatalmat, de Dona kapitány a saját birtokán oly kegyetlenül hajtotta be a százféle járandóságot, ahogy senki más.

Dona kapitány négylovas hintóval járt, talán nem is tudott volna két lóval elmenni a sáron, de inkább ötöt fogatott meg hatot, hogy úgy repítsék, mint egy herceget. Így jártak a Sámsonok és atyafijaik is, és a párt csakugyan oly roppant nagy volt, hogy méltán remélhették ügyük diadalát.

A család azalatt otthon dévajkodott. A fiú tűzeszű volt, mint ezek az úrfiak mind, mert jó vér volt bennük, és pihent volt a faj, de zabolátlan volt és elvetemülten pajkos, a lánytestvéreivel együtt. A fiú rendre ismert minden bivalyt, s egyiknek a hátáról mászkált a másikra tanulási idő alatt, s a kisasszonyok is képzelhetetlenségig űzték hozzájuk nem illő játékaikat.

– Nem illik ez, kisasszonyságaim! – mondta a szerénységre nevelt fiatal nevelő, s erre őt vették elő.

Megfogták, tépték, s hogy még nagyobb zavarba hozzák, a középső lány, a leghuncutabb, Zsorzsett, a nyakába ugrott és csókolni kezdte, úgyhogy a szegény diák azt se tudta, hova piruljon s szédüljön, s mikor már százszor s cuppanósan megcsókolta, akkor beleharapott a szája szélébe, úgy, hogy kiserkent belőle a vér.

Így könnyű leszerelni e szelíd, piarista nevelésű kedves fiút, aki plebejus erényeket, szerénységet, szelídséget és szűziességet hozott magával Szegedről. Még éjjel is, ha nem volt otthon az apa, bementek a lányok a szobájába, felugráltak az ágyra, és határtalan kacagások közt a legszemtelenebb hancúrozást végezték a fiúval, akin nem volt ugyan reverenda, de úgy viselte magát, mintha lett volna, s ez különösen izgatta és csiklandozta a kisasszonyokat.

– Maga akar minket megtanítani – kiabált Zsorzsett. – Tudja, hogy Szigeti Pistát hogy tanítottuk meg? Istenbizony levetkeztettük, s elloptuk a nadrágját és a gatyáját, úgy kellett neki futkosni a hóban, mert kizártuk az ajtón.

– Sorra csengetett a csengőjével minden házban, míg valahol beeresztették – s majd meghaltak a kacagástól, hogy milyen csengővel csengetett szegény Szigeti Pista a piaristák legkedvesebb növendéke, akit a mostani nevelő is tisztelettel ismer el a főgimnázium büszkeségének.

De tegnap megérkezett az atyus. Számos vendéget hozott magával, s ha ő hazajön, annak rögtön híre megy, és még többen gyűlnek össze. Beláthatatlan gazdagsággal terítettek a roppant ebédlőben, az ezüst evőeszközök azonban vegyültek a vasvillával, de még a fakanállal is. Mindegy az, csak legyen, amit önni lehet. Huszonöt tál étel is volt sokszor az asztalon, meg még több is. Ami húsféle csak van, tehén, bárány, vad, disznó, madár, fogoly, dámvad, az mind ott volt pácokban, mártásokban vagy zsírban csak úgy megsütve.

Hogyne szeretné a gazdasszonyát Dona kapitány, aki ezt mind játszva el tudja intézni, mialatt a felesége mint valami holdkóros jár-kél, és melankóliájában is érzi, hogy mekkora lenézésben és megvetésben van része. Még a saját gyermekei is átvették ezt a modort, és szegény asszony sokszor az asztaltól volt kénytelen felállani s elmenekülni, hogy szobájában kisírja magát. Csak azért tűrt, ameddig emberileg lehet, mert ha ő felállott, a másik asszony azonnal leült a helyére és ott folytatta, ahol ő abbahagyta, csak sokkal jobban, mert oly vaskosakat mondott az eltávozottra meg a kapatos uraknak a szemébe, hogy a viharos kacagástól csaknem felfordult az egész tábla.

Ebéd után a fiatalság, ha jó idő volt, ment ki az udvarba, a méneshez, a gulyához, az állatokhoz, az istállókba, ahol minden meg volt nekik engedve, az állatok bosszantása meg egymás heccelése; az urak meg vagy elmentek vadászni a közeli erdőbe, mert Dona kapitánynak volt vagy negyven agara, s nagy öröm volt akár délután is kilovagolni magukat az ivócimboráknak, hogy estére újult erővel foghassanak hozzá a zabáláshoz meg a kártyázáshoz.

Mert a legkiadósabb passzió a kártya volt. Ferbli, s ez eltartott reggelig is, azalatt a fiatalság remek játékokat talált ki, bezárkóztak a lányok szobájába, ott felöltöztek egymás ruhájába, és daloltak, táncoltak, csókolóztak, ölelkeztek, tapogatták egymást és gyakorolták magukat a jövő élet örömeiben. „Utere Venerem sed parce” – ahogy Csokonai mondta iskolai dolgozatában. Ebben a szemérmes korban a fiúkat idejében megtanították az életigazságokra.

Ma Dona kapitány morózus volt. Panaszkodott, hogy nem mennek jól a dolgok. A mai emberek sömmit se érnek.

– Azelőtt a pénz az ablakon repült be – mondta titokzatosan, s mogorván nézett maga elé. Nem is volt kedve még kártyázni sem. Pandirkó Guszti esetéről beszéltek s a betyárokról. Már megjött a híre, hogy rengeteg marhát hajtott el a Sándor.

– A gazembör a hon ellensége – mondta Dona kapitány. – Szögedre haragszok, Szöged nem mögbízható. Nagyon is szerettek mindig ott lönni a királyi biztosok. Szöged nagyon türelmes, nagyon alázatos. Minden parancsot végrehajt. Csak rá kell rezzenteni, már teljesítve van. Az egy Fodor, az embör a talpán, a Feri, de a többibe bízni sömmit se lehet. Tóth Mihály a legkülönb, annak is nyelvkötés jutott. Hét esztendeje fel van függesztve. Se fiskális nem löhet, se semmi. Ahol egy embör, aki az igazságot ki meri mondani, annak végit vetnek a pecsovicsok.

– Pandirkó pecsovics disznó. Bár mindenéből kiforgatná Sándor.

– Tíz, tizenkét esztendővel ezelőtt még más volt Szöged is – morogta Dona kapitány. – Nagy barátaim voltak itt. Az egy Bujkó Gyurit nem adnám tizenkét Wöber főbíróért.

– Bujkó Gyuri! – kiáltott fel egy kurta szabású liberális korhely cimbora. – Bujkó Gyuri, de ugyan hunnen jut eszébe tekintetes uramnak az a régi Bujkó Gyuri. Azt is kimarták maguk közül. Ha egy tisztességesebb, becsületesebb ember kerül ebbe a disznó fiadzotta lelke városába, már annak vége. De szeretnék még eccer összekerülni Bujkó komával. De nagyon jól megértettük egymást az úrral.

Dona kapitány a sok hiábavaló korteskedéstől, a rossz boroktól és a sok dibdáb ételtől eltörődve aludni kívánkozott.

– Dögölni – mondta kurtán.

Erre a társaság hümgetett, köhögött s megmozdult.

– Milyen ruhában megy, urambátyám, szombaton a szögvári bálba? – kérdezte Muthnoky István.

Dona kapitány odanézett a szentesi útra s azt mondotta:

– Möglehet, hogy testszínbe.

Nevettek. Egész nap a szegvári bál forrt a levegőben. A tavaszi szél ezt hordta, ezt csilingelték a még ki se fakadó rügyek. Az egész három város közé beszorult vármegye, amelyik szinte-szinte csak formaság, mint az épülő ház falában a malter, különös ünnepre készült. Hódmezővásárhelyen is van egynéhány nemesi család, azoknál most nagyban folyik a varrás. A régi nagy hírű varróasszonyok valamennyien el vannak halmozva munkával, csak a Dona kapitány házában nem forgatják a tűt.

– A megyén a szentesi népgyűlést meg fogják ám róni erősen – mondta a dadogós Muthnoky úr. – Már készen vannak Jakabházy Miskánál a rovások. Nagyon fel vannak a pecsovicsok lázadva; hogy alaposan mögmossák a szentesi gubások fejét. A gróf maga nem fog beleszólani, minek, mikor annyi a csahosa.

Egy kicsit szűnt a házigazda álmossága. Muthnoky uram csak ma érkezett, azt se tudta, hogy itt van, s mikor jött, új dolgokat tudhat. Nem biztatta beszédre, de avval, hogy nem mozdult, hanem várt, szinte engedélyt adott rá.

– A szentesi polgárok népgyűlést tartottak, ott bizony bőségesen felhordták a panaszokat. Tizenkét esztendő óta nyúzzák, nyúzzák a méltsás grófok az örökváltságot. De azt leshetik. Egymillió-háromszázötvenezer-negyvenhét forintot jó volna bevasalni a szegény koldus, nyúzott, nyiszlett népen. Egymillió-háromszázötvenezer-negyvenhét forint negyvenhét krajcár! Ebbül még a grófnak is telne egy kis alapítványra az akadémián. Mert azt is kellene fizetni ám, mert nem volt elég csak megtenni. A negyvenezer forintot be is kell ám szolgáltatni kemény ezüstben, három húszast számítva egy forintra…

– Istentelen népség – dörmögte Biczery uram, aki régi Biczeryektől származtatja magát, akik valamikor alnádorok voltak, vagy alnádorokkal vetekedtek, ma már ki tudná biztosan. Fő, hogy a Biczeryek is elszegényedtek, éppen úgy, mint a Gyulayak meg a Pöstyéniek. Mind elszegényedett, aki valaha a bökényi határon uraskodott. Pedig volt idő, hogy több volt a birtokos, mint a jobbágy. Vagy talán éppen ez volt a baj?

– Egymillió-háromszázötvenezer-negyvenhét forint negyvenhét krajcár – ismételgették az urak. Ezt a bűvös számot jobban tudták, mint a mohácsi vész idejét. Szentesnek ez volt a titkos kulcsszáma, amivel meg lehetne váltani a pokoltól s a mennyországtól. Mert ki tudja, melyik jobb s melyik a veszedelmesebb.

– Mikor megkötötték a jobbágyváltságot, a grófok először is kiszabattak maguknak tizenegyezer holdat, azután az első részletfizetés elmulasztásakor zálogba elvettek húszezer holdat. Mind a javát. Most aztán éljen meg az a temérdek népség, mikor a vadja, vizese, csupasza maradt a nyakán, csak olyan föld, amire rá kell kőteni a vagyonjukat, ahelyett hogy élelmet kapnának belőle. Ennek az örömére táncolhatnak Szegváron. Az egymillió-háromszázötvenezer-negyvenhét forintnak a kamatjából telik a báli kőtség… Hétszázhetvenötezer pengőt fizet Szentes városa minden esztendőbe ezeknek a szegény grófoknak, hogy ehessenek egy kis puliszkát.

– Azért tartanak bált; nagy fogás ez, uraimék, nagy politika, hogy az ellenzék, amelyik nincs meghíjva a bálra, röstelletében el ne menjen, és a szavazásnál még csak jelennen se legyen, azért van bál a gyűlés után szombaton éccakától, ki meddig bírja. Vasárnap, hétfő.

– A Dobozi Dánfiak is ott lesznek Donáttornyáról – szólalt meg Tövisk Ákos elcsapott levéltáros –, bezzeg ott voltak akkor is, mikor a Dózsa parasztjai megdúlták a donáttornyai kastélyt… Mit ér egy ilyen dúlás. Jön utána háromszáz esztendő, s kinő a haja annak is, akit akkor úgy meg találtak nyírni, hogy a feje bőre is ott szakadt vele… Nincs itt semmi segítség, urak, mert a forradalom egy napig tart vagy kettőig, vagy egy hétig, azután minden mögy a régibe. Mintha az embert felharagosítja a felesége, oszt az asztalra csap az ember, oszt az asszony elhallgat, de csak egy kicsit, osztán kezdődik minden elölről.

Dona kapitány úgy látta, kezdődik a meddő vita, s nem volt kedve ezt újra hallgatni.

Felállott azért s azt mondta:

– Dögölni.

Mind felállottak az urak. Igaz, ráfér az emberre, hogy olykor-olykor aludjon is egy kicsit.

– Tudnám én; ha a vármegyén szavaznak a szentesekről – mondta Muthnoky dadogva –, mért nem hívják meg magukat a szentesieket is?… Az volna a szavazás, ha a polgárok is felmennének a megyére, és mennének egy- vagy kétezeren és azt mondanák: mi mért nem vagyunk hivatalosak a tárgyalásra?

– Mög a bálra.

– Még a bálra is? Itt semmiféle bál nem lenne, ha mi nem izzadoznánk egész esztendőben, és nem verejtékeznénk ki az aranyforintokat, amiből a méltsás uraknak és úrasszonyoknak telik selyemcipellőre! – verte az asztalt az asztalvégen egy hirtelen ébredt úr.

– Egymillió-háromszázötvenezer-negyvenhét forint és negyvenhét krajcár! – kiabálta Muthnoky a maga igazát. – Ez mindent megmond!

– Csak ez az ötvenezer forint uraim! Az maga elég. Abbúl magából kifizetheti az akadémiát! Még marad neki tízezer abból is, egynehány szép táncosnőfélére! De még akkor hozzá se nyúlt a kapitálishoz az egymillió-háromszázezerhez.

– Se a negyvenhét krajcárhoz – mondta Jaksics Béla viccesen.

– Ecserbe is tött látogatást ama bizonyos Dózsa nevezetű úriember. Mikor Báthori István, aki akkor tömösi bán volt, meg Csáky Miklós csernádi püspök Apátfalvánál szétverték a pórhadat, Nagylakra vonultak be, hogy megünnepeljék a diadalt. Jaksics Péter volt – remélem ősöd –, a testvérével Márkkal itt a földesúr. Nagy ünnepséggel ülték meg az áldomást, még az is fel van jegyezve, hogy citera mellett!… Dózsa úr akkor összeszedte hadait és a másnap reggelre megérkezett Nagylak alá – a citera biztosan még akkor is csicsogott. A tölgyfapalánk árkát megrakta rőzsével és kipörkölte az urakat. A két Jaksics meg Báthori valahogy megmenekültek, Temesvárra futottak, de Csákyt elfogták a pórok, és úgy akasztották fel, hogy azt még te se kívánod magadnak. Nem a nyakára kötötték az istrángot, egész másuvá. Az ember nem is hinné, milyen erős az embernek minden porcikája.

Megmondta, hogy kötötték fel, s harsány röhögés visszhangzott.

Nem emlékezett már ilyenekre senki, csak az ilyen földásó, könyvbúvó ember féle, mint ez a száraz, sovány tanár, ez a Tövisk Ákos, aki töméntelen effélét tud, de nem veszi hasznát, mert senki se szereti az ilyeneket hallgatni. Az urak is mindjárt megcsömörlöttek tőle, és úgy érezték, hogy ami azt illeti, ők is urak, s ha a paraszt elkezd kaszát egyenesíteni, akkor sose lehet tudni, kibe üti bele? Most aztán Dona kapitány felemelte zsíros, fekete öklét és egész keményen s hatalmasan vetett véget a kifogyhatatlan beszéd folyásának, mondván:

– Kétszer mondtam: dögleni? Mégse dögleni?!

Így megindultak.

Az udvaron a hatalmas és veszélyes komondorok ott állottak. Óriási bornyúk, a szőrük lelógott a földig, pompás fehér hegyes fogaikat vicsorgatták. A hajdúk, kocsisok alig bírták féken tartani őket. Ami pedig fontos volt, mert hogy esne az, hogy a kapitány vendégeit a kutyái készítették ki? Pedig nagy tenyésztő volt. Ő látta el a liberálisokat kutyakölykökkel; még gróf Széchenyi Istvánnak is küldött belőlük Cenkre. Ződvásáron vette nekik a döglődő lovakat, úgy apríttatta elébük.

Tömör, nagy bútorait az éjjeli mécses csak alig világította meg. Medvebőrök s más állati szőrös szörnyűségek feküdtek szanaszét, de a szoba legnagyobb különössége, ami még a sötétben is rémített, egy hatalmas koporsó volt.

Evvel a koporsóval szemben szokott ülni és pipázva mélázni. Most is megállott felette, soká nézte, megkopogtatta, aztán krákogott egyet s nekifogott vetkőzni. Inasa lehúzta a csizmáját, szűk magyar nadrágját, jutalmul kapott egy-két morgást, mintha valami vadállattal foglalkozott volna.

– Mars.

Avval ágynak esett; engedte, hogy a legény betakargassa s még oldala alá is nyomogassa a takarót. Aztán lábujjhegyen kilopakodott a fickó, a gazdáját magában hagyta.

De Dona kapitány nem tudott elaludni. Valami törte-marta a szívét, pénzen gondolkodott. Még volt egy kevés pénz a szobájában. A választásokra összeadott pénzből. De neki magának már nem volt egy fapoltúrája se. Azon gondolkodott, hogy ha elszámolásra rákényszerítik, mert ezek a mai ellenzékiek nem olyanok, mint a régiek voltak, fene ette, sok köztük a tintás ujjú gazember. Ezek mind csak számolnak és számoltatnak. Odaát sokkal jobban ment az ilyen. Jöttünk-mentünk száz forint, ettünk-ittunk száz forint, summa summárum háromszáz forint.

Meg ráadásul minél kisebb a pénz, annál könnyebb számot kérni róla.

Hónap végéig is nehezen tudja kihúzni, és most tavaszon semmiből semmire sincs kilátás. Már ami volt, régen elfecsérelte az ember. Élni is köll.

Ahogy hányja-veti magát az ágyon, koppan hármat az ablak.

Ki a?

Kisvártatva újra hármat…

Csak nem!

S még harmadszor is hármat.

Dona kapitány kidugja a lábát a most melegedő takaró alól, lelép a nedves, nyirkos pallóra.

Kinyitja az ablakot, a márciusi hideg szél bevág a hálóingébe:

– Ki az?

Kintről csengő férfias hang, még mindig milyen fiatalos, szól be:

– Én vagyok, tekintetös uram.

– Sándor?

– Én.

– Hm – dörmög Dona kapitány s elhallgat. Nem kérdi rá, ahogy a szája nyílt, hogy „Rózsa Sándor”? hm, tudja, hogy ezt nem szereti a betyár… Nem is kell… még meghallaná valaki a szót.

– No mit akarsz?

– Ezör forintot.

A kapitány elnémult. Ezer forint. Hm. Csak így… Ezer forint.

– A Gusztié mán elfogyott? – kérdi.

– Ott nem pézér töttem…

– Hát mér?

Rózsa Sándor nevetősen szólalt meg.

– A szétmönt.

– Hova szét?

– Ződmészárszékön mérettem ki.

Dona kapitány meghökkent. Nem evett meszet ez a bitang? Csak nem vágatott le kétszáz vagy háromszáz darab marhát.

– Az egészet?

– Nem vót vásárra való… Elkoplalt gyönge jószág vót… Mán a hasba van, mög a kéménybe.

A hideg rázta meg a kapitányt. Ettől az kitelik. Hogy ez nem adott el abból a gulyából egy darabot se, hanem odadobta a kutyáknak, szétmérette a betyáraival a csürhének…

– Akkor hogy mersz pénzt kérni?

– Sürgős! – mosolygott Rózsa Sándor hangja.

– No.

– Szombaton! Szögváron!

A kapitány megcsikkant. Szegváron? Csak nem akar Rózsa Sándor tüzet rakni a megyeház árkába, mint Dózsa György?… Hm. Mindegy. Akármit akar, csak jót akar… Há, a konzervatív pecsovicsok!

– Ezer forint?

– Az.

– Osztán látom én azt valaha? Sándor!

– Szerdán éccaka ugyanebbe az órába itt löszök vele.

– Szerdán éccaka.

Gondolkodva nézett.

– Számíthat rá a tekintetös úr!

– Mind a kétezörre?

Akkor a sötétben összevonta a szemöldökét a Gazda. Vidáman és csengően mondta:

– Ezröt mondtam, tekintetös uram!

– De én kettőt akarok kapni!

– Jó éccakát, tekintetös uram.

– Hé, Sándor! – ijedt meg a házáért, csűreért a kapitány: egy pillanat, lángba borul itt minden!

Ha ez kicsihol, a szalmafedélről a zsendely is meggyúl.

– Hé, hé – s jobban kinyitotta az ablakot s próbált a vastag vasrostélyon kihajolni: – Hol vagy, hé.

– Itt! – nevetett fel Rózsa Sándor, aki el se lépett egy helyből.

– No, mit vársz? – s már megint alkudni akart.

– Várom.

– Mit?

– A koporsóba még van annyi – mondta jószívvel a vendég.

A kapitány megrökönyödött. Nem is tudta, hogy egész világ hírével van, hogy mit tart ő a félelmes koporsóban.

De hát még, hogy ez a gazember azt is tudja, hogy mennyi van még benne. Mikor ő azt a két zsák ezüstöt már elveszettnek akarta.

– Várom.

– Mit?

Visszadöcögött a koporsóhoz, s felnyitotta annak a fedelét.

Felnyitotta s kivette belőle a két pénzeszsákocskát, oly nehéz volt, majd elejtette.

Hogy ez ilyen olcsó dolog. Csak be kell szólani az ablakon, s ő maga adja ki a koporsóból.

Szeretett volna káromkodni, puskát venni, a fickóba belelőni. De nem lehet, mert akkor ez az egész faluszéli kastély a földdel egyenlő lesz, s nincs hatalom, ami az életét megmentse a betyárok bosszújától.

A Gazda átvette a pénzt, és kedvesen felelt föl:

– Nyugodalmas jó álmokat, tekintetös úr! Jövő szerdán éccaka itt löszök!

Üssün meg a guta – zárta be Dona kapitány az ablakot, és rázta a hideg.

Most be tudott bújni saját maga is a paplan alá, nem kellett neki inas, hogy körüldugdossa rajta a takarót. Úgy belehömpörödött, mint hernyó a bábba. Csak akkor kezdett el azon gondolkodni, hogy ugyan mit akarhat ez a betyár a vármegye uraival?… Csak nem ment el az esze, hogy éppen a főispánba s az egész vármegyébe belekössön?… Egész század katona lesz ott…

Mégis el kell neki menni. Felséges lesz, ha rákiált a méltóságos úrra, meg a tekintetes vármegyére, hogy: „Pénzt vagy életet!”

Ha megcsinálja: megéri az ezer ezüstöt.

Hány ember kell ennek ahhoz? Hogy tervezi? Hogy töszi?

Hm, hm. Fene bánja. Ő a Gazda. Ő tudja. Az ő dóga…

Micsoda kegyetlen hideg van éccaka ebben a márciusban, mintha február volna…

Bécsi napfény

István főhercegért futárt küldtek Pozsonyba, hogy azonnal jöjjön. Jelentést kér a császári család a magyarországi állapotokról. Oly zavaros hírek érkeztek, hogy Zsófia állandóan azért jajgatott, hogy elvész ez a tartomány, amely nagyobb, mint az ősi örökös tartományok együttvéve. Ha Bécs, a lojális város, ahol csecsemőkora óta mindenki hűségben s a császár iránti imádatban nőtt fel, így viseli magát – mi lehet Magyarországon! A sívó farkasok fészkében! Soha nem mert egy Habsburg sem elmenni ebbe az országban gyónás és végrendelet nélkül. S ha mertek, századok óta hadsereggel vették körül magukat. Most már ötven éve nem volt uralkodó Budán. Mikor az a borzalmas dolog történt, hogy a császár személyes barátja és gyóntatója a francia forradalom kiskátéját csinálta meg, s evvel akarta ellázítani ezt az országot a császári háztól, akkor úgy elveszett a bizalmuk a magyarokban, hogy még a nagy Ferenc császár sem mert belépni Pozsonyon túl „ebbe a szörnyű vad” országba. S ebben a percben az egész országban összesen csak tizenötezer főnyi hadsereg van. Rettenetesen kevés ez egy ország megfékezésére.

István főherceg egyhuzamban tette meg az utat.

Hintója pompás volt, tágas és kényelmes, úgyhogy nyugodtan tölthette benne az egész napot. Már éjszaka indult.

Ugyanakkor indult hajóval Pozsonyból az országgyűlés küldöttsége is.

István kénytelen volt vállalni, hogy Bécsben ő fogja a Felség elé vezetni ezt a küldöttséget, melyet elengedett volna. Borzasztó, hogy Kossuth Lajos is benne van s a liberális klub grófjai, Batthyány Lui, Teleki Laci, a fiatal Andrássy Duci…

A főherceg hamarabb érkezett be az útvonalra, s ahogy kitekintett a kocsi ablakán, irtózva és megrettenve látta, mi minden van felégetve és lerombolva.

Újra befüggönyözte az ablakot. Nem volt oly bátor ember, mint atyja, a nagy nádor, József főherceg, aki bizonyára ki is szállott volna, és bécsi dialektusban megkérdezte volna az emberektől, mi történt. Ő vékony, túl vékony termetű s finomabb lélek volt, pedig a magyarok a magukénak, majdnem fajtabelinek becézték, s mindenfelé ismerték az alcsúti adomát, hogy a kis főherceget hogy hívták ki a falusi gyerekek az aranyozott rácskerítés megül:

– Palatinus Pista, gyere játszani!

A nádornak tetszett az adoma, s boldog volt, hogy nyiszlett s annyira érzékeny fiacskáját az egészséges magyar kölykök bizalmukra méltatják, de István főherceg nem lett alföldi betyárrá, ahogy megnőtt; széplélek volt és erélytelen filozóf.

Akkor rezzent fel kétségbeesett álmodozásából, mikor a Kärtner kapunál feltartották a fináncok a kocsit s megkérdezték, kit visz.

Ijedten hallotta, hogy a kocsis nyíltan megmondja a nevét. Mire az emberek elhallgattak, kicsit súgtak, búgtak, akkor elkezdtek hocholni. Megéljenezték s szájról szájra adták, hogy István főherceg azért jön Magyarországról, mert részt akar venni a bécsi eseményekben. Apja Metternichnek híres ellenfele volt, az egész császári családban az egyetlen őszinte ember, aki ki merte mondani véleményét. Talán a fia is örökölte ezt!

Tömeg gyűlt össze. Rohantak, hogy megbámulják a kocsit, mert maga a fiatal főherceg nemigen merte kidugni a fejét, bár éljenzést hallott. Jó volna most tanácsadó, aki megmondja, mit kell ilyenkor csinálni?

A Grabenen már olyan nagy volt a tolongás, hogy a kocsi megállott, lépést sem tudtak tenni a lovak.

István főherceg sápadtan nézett ki az ablakon, s tétován kért szemével választ, mit akarnak?

Azonnal szónok állott fel, s rögtönzött beszédben értesítette a főherceget, milyen gyönyörű és felséges események történtek az utolsó napokban, s most István főherceg hivatása és magasztos rendeltetése, hogy a nép pártjára álljon, és a megkezdett vívmányok kieszközlését folytassa. A szónok arra kérte, legyen a nép szószólója a császárnál, a szegény öreg császárnál. A hatalmas, izmos és irtóztató tömegű népet emelje császári kegyelmébe… Másik szónok robbant elő s ez biztosította a vékony fejű, piruló pofaszakállú, finom arcú főherceget, hogy a nép még századok múlva is áldja és dicsőíti a nevét, ha megmenti a népet. Ha a nép és az uralkodó közt levő válaszfalakat lerontja, isteni dicsőséget szerezhet és hervadhatatlan koszorút!

Annyira belelovalták magukat, hogy a szónokok szónoki fordulattal a kérést megvalósításnak, a neki tulajdonított véleményt, elszánt akaratának nyilvánították, s kezdték szegény főherceget mint a nép legnagyobb jóakaróját és a magyar szabadság harcosát köszönteni, aminek az volt az oka, hogy a bakon a lakájruhába öltözött kocsis mellett egy magyar huszár is ült remek meggypiros nadrágban és szilvakék mentében, huszársüveggel, forgóval és pompásan vert hüvelyű karddal. Ezt a nagy nádor hozta divatba s tette kötelezővé, a huszárt a bakon.

A lelkesedésben annyira benne voltak a bécsiek, hogy ha valaki nem tiltakozott, az már annyi volt a szemükben, mintha igenlette volna a kívánságaikat.

Egyszerre csak kifogták a lovakat, s a Grabenen diadalmenetben vontatták végig a kocsit, hogy a főherceg majdnem meghalt rémületében, mi lesz ebből, mit fog ehhez szólani Lajos bácsi… Abban bízott, hogy a szelíd és jóságos János bácsi majd csak elmossa a dolgot, hogy nem menekülhetett. Jánossal is megtették már, hogy ugyanígy tisztelték meg, mert róla kiszivárgott a hír, hogy ő volt az, aki Metternichet a szó szoros értelmében lemondatta.

A huszár a bakon csak szalutált a népnek, s mosolyogva nézte, mi történt ezekkel.

A főherceg végre eljutott a Burg kapujáig.

Valaki azt súgta a fülébe, mert most már leeresztette az ablakot, és szabadon mert kinézni a hintóból, hogy szóljon a néphez! Szóljon a tömeghez!

No, istenem már otthon van. A Burg, Bécs közepén úgy áll ma is, mint a váraknak kell állaniok, keményen, sötéten, ridegen, óriási udvara tömve katonasággal. De ez a sok katona nem mert egy mozdulatot sem tenni a főherceg kiszabadítására. Pedig minden tiszt érezte, hogy ez volna a kötelessége, vagy mondurban van, vagy nem, de a főherceget a csőcselék leheletének még érinteni sem szabad. S íme, mi történik, mindnyájuk legnagyobb megrökönyödésére, a főherceg kiszáll a kocsiból és beszédet mond a néphez!

Oly izgalomban volt, hogy nemigen tudott uralkodni gondolatain, s mégis nagyon szépen s igen jól eltalálta, mit kell egy főhercegnek mondania:

Azt mondta – váratlan dörgő hangja volt –, hogy a nép viselje jól magát. Várja be a császár határozatát, azt csendesen fogadja és hálásan köszönje meg. A császár mindig jó volt a néphez, a császár szíve irgalmas és kegyelmes – s minden jót reméljenek.

Az emberek azt kiáltották: Igen, a császár jó! A császár jó volna, ha rossz tanácsosai nem volnának!

Ezalatt a Fetzer kávéház előtt megállott egy másik menet. Megérkeztek a magyarok. Csakugyan ott ültek a kocsikban. Gróf Batthyány Lajos, akit képről jól ismertek, hosszú finom szakálla volt s szelíd, mosolygó szeme. Ott volt gróf Teleki, azt már nem ismerték, sem a többieket. De annál jobban azt az egyet, aki egy hét óta már Bécs bálványa és szemefénye: Kossuth Lajost, aki alkotmányt akart adatni Ausztriának, mikor ezt a szót még élő ember ki sem mondhatta, hacsak nem akart a Sedlnitzky börtöneibe jutni.

És Kossuth Lajos állott a dinnyehéj alakú hintóban; egyenesen állott strucctollas kalapjával, szélesen és finoman és méltósággal s mégis oly szívszorító kedvességgel és barátsággal integetett.

Körülnézett a beláthatatlan tömegen.

Ilyet még magyar nem látott. Ez volt az ő legnagyobb jutalma annyi munkáért, szenvedésért, annyi izgalomért, ötévi börtönért és egy szigorú feleség ambícióiért, hogy előtte nyílt meg először a világ teremtése óta ennek a német népnek a szíve.

Igazán úgy néztek rá, mint a megváltóra.

Már március 5-én megjött a hír, hogy Pozsonyban valaki szónokol, hogy a császár adjon alkotmányt német népeinek is. Ki? Ki az? Kossuth, der Kossuth! És hallga: Kossuth szól!

S most a saját fülükkel hallják a szózatot. Kicsit furcsán ejti, de oly szép szavakat használ, mint Schiller Frigyes. A hangja jobban gyújt, mint Beethoven minden muzsikája… Soha művészet ilyen aranyolvasztást nem végzett, mint ennek a magyar politikusnak az a nehány szava, amivel köszöntötte a bécsieket:

– Még évszázadok múlva is, még akkor sem lesz szív, mely benneteket, bécsieket, a ti megszabadítási munkátokért áldva ne emlegessen

Az arcokon könnypatakok ömlöttek és közben kacagás és öröm. Átalakult a világ: a farkas és a bárány meséje tánckórussá változott.

– És most bocsássatok, testvérek, hogy én és honfitársaim hadd folytassuk utunkat…

A tömeg, amely agyonszorította egymást, hogy vaspántként torlódjon a Kossuth kocsija körül, egy pillanat alatt szétnyomakodott, jobban, mint rendőrkordontól valaha, s széles utca képződött, ahol a bécsi fiáker vígan trappolhatott, s a fiákeres, fényes szurokfényű cilinderében maga is érezte, hogy valami nagy eseménybe került, s hajlós ostorával hegyesen és magasan pattogott, talán Mozart muzsikájára.

A küldöttségben sok-sok mágnás és más kitűnőség volt. A bécsi jurátusok nagy nemzeti zászlót vittek elöl s úgy léptettek, mint egy hódító bandérium. S a bécsiek milyen boldogok voltak most, hogy ezeket a barbár ruhákat látták: a díszmagyarokat, a bogláros mentekötőket, amik szikráztak, a kócsagos kucsmákat, briliáns forgókkal. Ez a magyar! Ez Magyarország. Lám, ez a gazdag, fényes, előkelő, művelt és nagylelkű nép fogja megmenteni a szegény bécsi kispolgárt az alkotmány nélküli sötétségből… A magyarok úgy jelentek meg, mint a gazdag nagybácsi, aki hozza a díszt, vagyont és szabadságot. Ki gondolt volna arra, hogy volt valaha ellentét magyar és német közt. Ki tudta volna s lett volna oly kegyeletsértő a magyarok közt is, hogy Caprara Aeneast, Karaffát vagy bárkit a múlt félelmesei közül, csak gondolatban is felélessze! Ki tudta volna elhitetni, hogy Magyarországon vannak olyan alakok is, akik nincsenek díszmagyarba öltözve. Hogy olyan milliók és milliók is vannak, akik nincsenek jó bécsi polgári ruhában, cipőben, meleg gyapjú alsóneműben sem, hanem mezítláb áll a gyerekük a jégen, míg elbámészkodik a pandúrok lovain.

Csak hadd ölelkezzenek, hadd csókolják egymást, magyar és német. Egyszer ez is legyen. Az ablakok megrakva, dupla sorokkal, mert a fiatalság, a gyermekek valamennyien állanak a nagy ablakokban. Mindenkinek látnia kell a magyarok bevonulását. Abban a pillanatban érkeztek a magyarok, mikor Bécs anélkül is örömben úszott, és minden szív föllelkesülésre, magasztaltságra volt kész és fogékony.

Jó napok is voltak ezek. Bécs megkapta az alkotmányt. Mi jöhet még?

Elébb az egyetemre mentek a magyarok, onnan a szállodába, s az egyetemi ifjúság díszőrséget állított Kossuth és népe lakása előtt.

A szállodát ezren és ezren vették körül, s lesték a legkisebb magyart is, mint valami égből földre szállott angyalokat s Kossuthot, a nagyot, a nagy szónokot, a fenomént, aki mint egy új Mózes, a kősziklából fakasztja az alkotmány forrását! Kossuth a szálloda ablakából ismét beszédet mondott a népnek. A népek és nemzetek közötti testvériség szükségességéről beszélt, és a népnek az abszolutizmus által le nem győzhető erejét hirdette. Ez a beszéd örökre feledhetetlen marad Bécsben – mondták maguk a bécsiek, akik ma is bizonyára folyton erről emlékeznek.

„Harmonikus zuhatag” – írta egy nagy német történetíró.

Kis pihenés után a Burgba ment a küldöttség.

Nemzetőrök és felfegyverzett diákok törtek utat a megmozdíthatatlan tömegben, útközben Kossuth a Mehlmarkton újra beszélt.

Ott állott bámulva és öröm-elragadtatásban előtte egy fiatal anya, s ő beszéd közben kivette kezéből a csecsemőjét és magasra tartotta: úgy mutatta be a népnek, mint a szabad Ausztria jövendő polgárát!

– A mi hivatásunk a gyermekekért küzdeni, az ő hivatásuk lesz a mi küzdelmeink gyümölcseit élvezni!… Ha e gyermek férfivá nő fel, akkorra már a szabadság az egész emberiség közös tulajdona lesz…

Oly kedélyesen és érzékenyen beszélt, hogy a nők el voltak ragadtatva, és könnyzáporukban szivárvány ragyogott.

– A nőknek is nagy részük van a szabadság kivívásában – kiáltották fel Kossuthnak, aki azonnal a legragyogóbb szavakkal dicsőítette a bécsi nőket, a nőket, akiknek nemcsak az a hivatásuk, hogy a házat kormányozzák, hanem kötelességeik vannak a nép és a haza irányában is!

Mialatt a nép Kossuthot ájuldozta, s István főherceg a jó császár elébe borult s annak csókolta a kezét, a császár előszobájában, az ajtó mellett két magyar huszár beszélgetett.

Maradék Pál, meg a főherceg alcsúti huszárja, Bazsai János.

Ahogy meglátták egymást, azonnal úgy mosolyogtak össze, mint két állat, egy fajbeli.

– Hát kend hogy kerül ide? – kérdezte a most jött huszár.

– Már én régön itt vagyok – mondta rá Maradék Pál.

– Hunnan?

– Szöged.

– Aha, szögedi? Vótam ott. Most vótunk valahogy. A fenséggel mi.

– Szögedön? Szögedébe?

– Ott hát, ha nem hiszi kend, bátyámuram, vótam a Tisza-parton abba a kis kocsmába is, Látónénál, osztán sült halat ettem és újbort ittam rá.

– Látónénál? No akkor mán elhiszem. A mán akkor is mögvót. Még most is mögvan?

– De még milyen jó húzsba. Olyan kövér, hogy nem bír már járni a hasátúl. Hasra hízott.

Jóízűen nevettek mind a ketten.

– Hát kend, hogy él itt?

– Mögvónék. Koszt van.

– Jó békés ember…? – intett befelé, a gazdája felé Bazsai őrmester.

– Mint egy falat kenyér. Nem vét e senkinek. Csak hát nagy baj van vele.

– No.

– Nincsen neki foga. Még mögvan hét darab. De nem tud vele rágni, mind mozog, osztán nem hagyja kihúzatni az istennek se. Hát csak úgy forgati a szájába, mammog, még valahogy osztán lenyeli. E nagy baj. Hát Rúzsa Sándorrúl hallottál-e valamit?

– Hallottam bizony, meglátogatta a temesvári püspököt. Hát a nagy eset vót. Tudja, mer az úgy vót, hogy tizenkét betyárjával felöltözött kanonoki ruhába, osztán hintóba ültek, a csanádi püspök hintóját szerezték meg, mer ulyan hintó kelletett, hogy pispeki címer legyen rajta kipingálva. Hát eccóval elmentek. A kanonokok is mind hintókba. Ahogy ilyen urak szoknak. Hátúrú meg késérte űket egy szakasz csendbiztos, takarosan kiőtözve, ezek vótak a többi betyárjai a Sándornak… No osztán megérkeznek a temesvári püspökhöz, hát beizen a Sándor, hogy itt van a kollégájánál… Jól van, jönnek osztán kifelé elibe, hát éppen jókor jöttek emenenciátok, mondja Rózsa Sándornak a temesvári kolléga, mert éppen ebédezünk… No a jó. Van-i jó ennyivaló?

– Önnivaló? – szólt bele Maradék Pál, hogy ez a fiú még beszélni se tud magyarul. De förtelmesen ejti a szót.

– No megebédeznek. Jól van. Isszák azt a jó bort. Eccer csak elunja Rózsa Sándor, aszongya: Le a katufrékkal, hé!… Hát erre a kanonokok mind vetik le a fekete-veres ruhájukat, rakják ki az asztalra a pisztolokat, karabélokat…

Maradék Pál nagyot nevetett. Egész elfelejtette, hogy hol is vannak. Olyan jól érezte magát, hogy csuda.

– Hát ki a pézt, eccóval.

– No, azt mondja a temesvári püspök, még így se jártam. Hát ki vagy te, kolléga?

– Én, aszongya, Rózsa Sándor, én a Gazda vagyok!… Mer tuggya kend, nem szabad neki a nevit szemibe mondani, mert aki azt meg merné tenni, azt ű de abba a szempillantásba kettélövi… Hát ű is csak úgy mondta: én vagyok a Gazda!… Igen de a temesvári püspöknek se kellett egyéb. Tudta ő azt, ki a gazda azon az országon. Hát veti magát térdre, osztán hánnya a keresztet, hogy az istenért ne bántson… Azt mondja Rózsa Sándor: Én nem bántom kendet, püspök uram, de annak a hatvanezer birkának a gyapjának az árát előfele.

Maradék Pál megcsóválta a fejét. Hogy neki abba a kutya idegönbe köll lönni, mikó odahaza ilyen jó históriák esnek.

– Azután – mondta –, hogy menekültek mög? Űk?

– Akkurátusan. Hát a pénzt a püspök megmutatta, Rózsa Sándor meg azt mondja egyik cimborájának, Pisze Matyinak, az a pénztárosa: No Matyi, ha ebbűl csak egy poltúra is elvész, fejeddel felelsz írte… Mert nagyon ragadós ujjai vannak a Matyinak… Akkor is, hogy osztoztak, hiszi kend, bátyámuram vagy nem hiszi kend, de a Rózsa Sándor elosztotta az egészet. Így rakta ki egyforma csomókba, osztán minden betyár, amék kanonokruhás vót, kapott egy-egy részt, de amék külső szolgálaton vót, betyárruhába, az kapott két-két részt. Mér? Mert aszonta Rózsa Sándor, amék kanonok vót, örüjjön hogy eccer az életibe az is vót, osztán mégse kellett kirakni a pízit. De az a szegény betyár odakint, akkor is az kockáztatta az életit…

Maradék Pál értette is, nem is, csóválta a fejét, somolygott.

– Oszt magának mit vött el?

– Kicsoda?

– Hát a Gazda.

– Hogy mit vett el? Hallott mán kend ilyet: fél részt… Soha többet nem vesz el. Mindig fél részt, azt is elküldi hun ennek, hun annak… Van tuggya kend, Röszkén neki egy szeretője, annak szokott küldeni féldisznókat. De mindig csak felet. Neki egész nem jut, csak fél, hát azt küldi el.

– Nem hallottad a nevit annak a röszkei mönyecskének?

– Hallottam, de mán elfelejtettem.

Ebben a percben Lajos főherceg jött személyesen, és bement a felséghez.

A két huszár megmerevedett, s hogy oly sokan voltak Lajos után, ott maradtak, többet nem beszélhettek. Azután meg István elvitte a huszárját, hát nem beszélhetett vele többet Maradék Pál.

Mindjárt jöttek a magyarok is nagy küldöttséggel. Vótak vagy tizenketten, mint a Rózsa Sándor kanonokjai, de nem eresztettek be belőle egy ideig senkit se.

Azt mondja Kossuth Lajos a nagy bajuszú öreg huszárnak:

– Mondjad, gyermekem, hogy érzed itt magad a felség ajtajába?

Azt mondja Maradék Pál:

– Ha az úr tud böcsületöt, ilyet ne kérdözzön éntűlem.

Kossuth Lajos meglepetve nézett honfitársára, először nem is vette észbe, hogy a visszautasításnak milyen hordereje van, akkor így szólt:

– Jól van, fiam, becsülettel feleltél.

Ezt még csak azért mondta, mert a parasztnak nem szabad megengedni, hogy felül maradjon. A paraszt, az egy megöregedett gyermek, azzal csak úgy kell bánni, mint a gyermekkel.

De valami tovább dolgozott Kossuthban. Itt a király előcsarnokában, mégis annak a népnek egy önkéntelen képviselőjével találkozott össze, amelyről folyik a szó. A nép! Újra rápillantott a nagy bajuszú magyarra:

– Becsüllek érte. Igazad van. Egy magyar embernek királya színe előtt se jót, se rosszat nem szabad kiejtenie.

Kezet akart nyújtani az őrnek, de oly mereven állott, fegyverét markolva, hogy megérette, hogy ezt a hivatalos keménységet nem lehet s nem is szabad megbontani.

– Magyar ember tudja a kötelességét!

Csak ennyit mondott, akkor odafordult díszmagyarba öltözött társaihoz:

– Végighömpölyög lelkemen a magyar faj hatalmas erkölcsi intése – szólt: – Mit lehetne evvel a fajjal, evvel a néppel cselekedni!… Dagad a szívem a büszkeségtől, hogy a leghatártalanabb idegenben, ha magyarral találkozom, az csak fényt derít honomra. Íme, ez a derék földi még Kossuth Lajosnak sem árulja el a király szent személyét… Mondjátok, barátaim, mit érdemel ez a nép, ez a fejedelmi lelkű magyar nép?…

Láng öntötte el, s most villant eszébe a nagy gondolat:

– Ingyen kell nekik odaadni a földet!…

Oly nagy volt a gondolat, hogy szinte beleszédült.

Már tizenkét éve folyik a vita szakadatlan, hogy mily kulcs szerint kell a földesúri tulajdonban levő földeket az új tulajdonosoknak, a föld megművelőinek átadni.

– Ingyen!

Nem szabad többé ezeket megterhelni! Nem szabad, mert abból egy országra szóló állandó marakodás, ortálykodás és örök ellenségeskedés leszen. Át kell adni. Ezer év alatt eléggé megfizette már a nép a föld árát a tulajdonosoknak… akik úgyis semmi árat sem fizettek érte, csupán királyi adományból bírták a királyi tulajdonnak egy részét… Át kell adni a földet azoknak, akik megdolgozzák, akiknek a verejtéke hull minden rögre s minden barázdára…

Mielőtt megfogalmazhatta volna, hogy ezt Deák előtt leszögezze, már nyílt az ajtó, és István főherceg magas alakja hajlékonyan és idegesen jelent meg előttük.

Batthyány Lajos lépett előbbre. István kezet fogott vele. Utána Kossuth lépett oda s már avval a fenséges érzéssel adta oda kezét, ami imént kilobbant benne. Hirtelen, mint a mély nép képviselője nyújtott kezet a feudalizmus csúcsának. István főherceg szeme megállott s visszamaradt Kossuthon, pedig már tovább járt a keze, Deák nyugodt, vaskos kezében.

Az a zavaró mozzanat maradt a főhercegben, hogy ez a Kossuth úr már megint valami fantazmagóriában jár. Annyira felhangolta a roppant szerencse, hogy velük kezet szorított? Mennyivel megnyugtatóbb a Deák abszolút nyugalma. Igen, ez az ember az igazi képviselője a magyar rendeknek. Nem több s nem kevesebb, mint amit mutat, s aminek lennie kell. De Kossuth úr mindig megzavarja az embert. Fénylő nagy kék szemei, laza és zizegő szakálla, valami költői, valami beszámíthatatlan van benne…

– Uraim – mondta igen halkan és szerényen, s finom ajka megremegett –, őfelsége a császár fogadja önöket…

Mind a négyen bementek a trónterembe.

A császár a terem utcai falánál ült egy kicsiny asztal mellett. A trón üresen állott. Kossuth megörült: tetszett neki, hogy a király nem Ausztria trónján fogadja őket.

István főherceg nagybátyja elé sietett, s bemutatta az urakat.

A felség mindenkinek kezet adott. Keze csodálatos volt. Mint egy viasz- vagy egy hullakéz. Lankadtan és egy darabban adta, s nem volt az ujjaiban semmi szorítás. Ettől szinte megborzadott az, akinek átadta a szent kezet, mint valami oltári szerszámot, feszületet, s mindenki önkéntelenül úgy kívánta megcsókolni, mint a krisztusi tetemet. Batthyány mélyen meghajolt, s szinte homlokával érintette ezt a kezet. Kossuth szinte hátravetette a fejét, mintha lobogó haja el akarta volna repíteni a szférákba, aztán ugyanolyan nagy lendülettel mélyet hajolt e fej, s azonnal ismét a magasba emelkedett. A királyi kezet ugyanolyan mereven érintette keze, ahogy azt kapta, csak éppen megsúrolta egymást a két ember végtagja. Deák tisztességes főhajtással becsületesen megszorította a felséges kezet, úgyhogy a király ránézett és megnyugodott. Végre egy ember is bejött hozzá, gondolta, s nem tudta, ki lehet ez a harmadik magyar követ.

István főherceg felolvasta egy papírlapból, miket kell mondania. Az olvasás nem nagyon sikerült, eleinte mindenféle nyelvhiba esett, botladozott, szavakat újra olvasott, sőt megtörtént, hogy egész sort kihagyott, s a Battyhány odahajlására vette észre magát. Akkor újra kezdte „felelős minisztériumot”…

Senki sem figyelt a mondottakra, csak Deák. Más mindenki saját magával volt elfoglalva. A király nézte az embereket, az emberek érezték a helyzet fontosságát és feszültségét. Deák a legnagyobb nyugalommal, meghajtott fejjel s összevont szemöldökkel, de minden morózusság nélkül gondolkozott a felolvasott szövegen. Elbírálta a szavak helyességét s a kimondottak jelentőségét: független minisztériumot kér a haza…

A király bólintott, s már el voltak fogadva a K K R R követelései.

Halvány arca megszínesedett, valósággal elpirult, és vizes kék szemeibe még több csillogás és könny szivárgott, de mosolygott. Barátságosan mosolygott. Kegyteljesen mosolyodott rájuk. Boldog volt, hogy végre alkalma van, hogy a magyaroknak teljesítsen valamit. Nemcsak valami ilyen-olyan izét, hanem minden elképzelhető kívánságukat, amit csak ki bírtak mondani: felelős minisztériumot…

A három követ fél térdre ereszkedett, úgy köszönték meg a Felség kegyességét.

Szavakkal István főherceg köszönte azt meg, felolvasta a köszöntő formulát. Még ebben is hibát tett, mégpedig olyat, hogy ha az bevésődött volna valamiképpen a levegőégbe s kötelezővé válhatott volna, könnyen nagy zavart csinál a teljesedés alkalmán.

– Nagy nap volt ez – mondta Kossuth, mikor kijöttek a trónteremből. – Istennek különös áldása és kegyelme kísért bennünket, barátaim. Ha most hazamegyünk, a diétának méltónak kell lennie mindezen nagysághoz és kivételes szerencséhez. A diétának napok, órák alatt kell elkészülnie a programmal… Hogy gondolod, grófom s barátom?

Batthyány elmosolyodott. Lovas ember volt, fejjel ugratott bele most is:

– Igazad van, belügyminiszter uram! – s kezet nyújtott Kossuthnak.

Akkor mosolyogva Deákhoz fordult:

– Nemde, igazságügyminiszter úr?

Kossuth kissé lehangolódott.

Szép fehér homlokán felhők borongtak. Nem is köszönte meg a megszólítást. Kevesellte a belügyminiszterséget. Nem kívánt rendőri ügyekkel foglalkozni… A lényeget akarta. Már régen elhatározta, mely miniszterséget fogja kérni, ha arra kerül a sor, de most röstellette kiejteni, bár félt, hogy belügyminiszterségének híre ha végbemegy, aztán nem lehet rajta változtatást tenni.

Meglátta a bajuszembert, Maradék Pált, a kőmagyart.

– Pénz kell! – mondta hangosan. – Pénzről kell gondoskodni! Hogy az állam szekere el ne fenekeljen a sárban, s hogy ezeket fel lehessen venni a szekérbe, kik eddig vontatták azt…

Intett szép karcsú kezével az őrálló díszkatonának, s társaihoz fordulva halkan magának mondta:

– Ezen a helyen, mintegy isteni sugallatból azt vélem, barátim, megtaláltam a roppant megoldást. Még hallandotok felőle.

Már kint a nép tudta, hogy a magyarok már megkapták a független, önálló minisztériumot, és határtalan éljenzésben ünnepelték tovább a magyar küldötteket.

A jurátusok tudták, mi volt a kívánság, s mikor a követek ragyogó arcát meglátták, azonnal tisztában voltak vele, hogy minden sikerült.

Ilyen öröm s ilyen boldogság! Hiszen akkor Magyarországon nem kell forradalomnak lenni, ha minden megvan! Ó, ezek a derék bécsiek. Ezek a saját vérük ontásával vívták ki a magyarok számára is a sikert! Kossuth felgyújtotta Bécset, s Bécs felgyújtotta a magyar szabadság napját!

A levegőben volt, mit kíván a magyar nemzet: örökváltságot, hogy a paraszt örökre megvehesse saját földjét, ami már birtokában van; közös teherviselést, hogy a nemesség is ugyanúgy fizesse az adót, mint eddig csak a paraszt; népképviseletet, hogy a nép válassza meg képviselőit az országházba s nem egy kiváltságos osztály, mint eddig. Nemzeti hadsereget, hogy rendes sorozással hívják be a fiatalságot katonának, tekintet nélkül származására, s ne kötéllel fogják a szegények gyermekeit, mint eddig. És mindenekfelett önálló nemzeti minisztériumot.

– Éljen a magyar független miniszteri kormány! – harsogták a diákok magyarul a Burg udvarán.

– Éljen a népi képviselőház, éljen a közös teherviselés!

Kossuth kezével intett s helyeselt.

– Éljen az örökváltság!

Szűnni nem akaró éljenzés.

Kossuth azonban magába merül, nem szól, nem int, lehunyja szemét, aztán felnyitja és az egekbe feszíti pillantását. Még nem tudja pontosan megfogalmazni: nem ezt kívánja; ne ezt kérjétek, hanem többet! szebbet! jobbat, nagyobbat, monumentálisat! az egész századra hatót!…

Persze szerette volna, ha tudnának máris róla.

– Szeretném, ha olyan hangom lehetne – mondta társainak –, hogy a Kárpátoktól az Adriáig szólana szóm lengő lobogón.

Deák gyanakodva nézett rá. Nem tudta, mi lehet, amire gondol. De roppant demagógia lehet. Ezt látta s érezte Kossuth kirobbanó indulatából. Nem kérdezte meg, mit akarhat, várta, hogy magától vesse el – bizonyos, hogy nem olyan, amit ő helyeselni s magáévá tenni tudna.

Egy Schlesinger nevű bécsi kereskedő írta barátjának e napon: „Éjszaka a két férfi karöltve ment az István téren… (egyik férfi bizonnyal ez a Schlesinger nevű német úr volt)… a nép ezen a napon hozta ki a Burgból az alkotmányt és a magyarok a népfelszabadítást… Mindkettő azonos… Sem a gazdasági belátás, sem a parasztforradalomtól való állandó rettegés, sem a nemzetek belső egységének vágya nem bírta eddig a rendi táblákat arra bírni, hogy a gazdasági szabadságot és a társadalmi és politikai egyenlőség gondolatát magukévá tegyék… Ma mámor van az utcákon, s a mámort kipihenni a nép nyugodtan aludni tért… Éjfél volt, s Bécs harmadszor volt kivilágítva – most, a magyarok miatt –, mindenki ujjongott és tombolt, csak ez a két férfi nem tudott örülni. Nagyon ismerték a kormány politikáját, és kevés bizalmat helyeztek ígéreteikbe. Közölték egymással aggodalmaikat. Ki tudja, ha egy nem várt fordulat kisegíti a kormányt a kátyúból, nem dönti-e halomra a nép minden kivívott győzelmét? Ausztria politikája mindig az volt, hogy ha megszorult, ígért fűt-fát, s ha elvonult felette a fergeteg – mindent visszavont… Menjünk Kossuthhoz – mondták egymásnak –, az ő éles szeme belelát Ausztria szövevényes machinációiba.”

Másnap csakugyan elmentek a Franz Karl Hotelbe, ahol a magyar küldöttek szállva voltak, Kossuth éppen gróf Batthyányval és gróf Telekivel evett egy tálból.

Kossuth élénk figyelemmel hallgatta meg a két férfit, s azonnal vállalkozott rá, hogy válaszoljon.

– Ausztria nagy horderejű lépések küszöbén áll – mondta. – Bécs azt hiszi, a forradalmat ő csinálta s ő fejezte be. Nagy tévedés. Bécs csak átvette nyugatról a tavaszi forradalmat, s tovább közvetíti keletre. Ami Bécsben történt, csak tavaszi szélzúgás ahhoz képest, amilyen vihar lesz nálunk, ha az ígéretek meg nem valósulnak… De Bécs sem magának vívta ki a szabadságot, hanem valamennyi örökös tartománynak. S figyelmeztetem Bécset, hogy ha meg akarja tartani eddigi elsőbbségét, önként osztoztassa a vívmányokban az örökös tartományokat, különben lezuhan. Mi szívesen látjuk Bécset az élen, s a magyar karok és rendek mindig segítségére lesznek Bécsnek, hogy ezt a vezető szerepét megtartsa, uraim! Magyarországon is még igen hosszú időig az eddigi nemesség fog uralkodni. Mért, uraim?… A nép, ha joggal felruháztatik, éppen úgy megválasztotta Rómában a patríciusokat, mint addig, s a nemesség még sokáig megtarthatja elsőbbségét és befolyását, ha a néppel ellentétbe nem hozatik.

Kossuth itt látnok volt, de nem a szabadság védője és a forradalmak apostola. Államférfi lett ezekben a roppant izgalmakban. Arra a gyakorlati álláspontra sodortatta magát, hogy a vezetést mindig szűk körnek és erre történelmileg valósággal kiiskolázott és jogosított elemnek kell biztosítani.

Így kormányzási programot jelentett be, amelyen valóban lehetett volna is kormányozni s birodalmi politikát lehetett volna felállítani.

A jobbágyfelszabadítással valósággal eltörölték a nemességet, mint előjoggal bíró osztályt, de íme, meg akarták tartani ugyanazt a nemességet, most már nem a Tripartitum által szervezett vezérelemnek, hanem helyzeti energiájánál fogva a vezetésre alkalmas karnak. Ugyanígy meg akarták tartani a Habsburgoknak az országot, amit jobbnak és nyugalmasabbnak találtak, mint új államformával kísérletezni: ha megkapják a politikai szabadságot, akkor Ferdinánd a legjobb király lehet.

Később, mikor Kossuth európai s amerikai körútján a világtörténelem legbámulatraméltóbb beszédeit tartotta, elejtette a gyakorlati államférfi minden korlátját, s magának a szabadságnak, a nemzetek, a népek szabadságának, a fajok teljesen egyenrangú s önálló életének híve lévén, már nem korlátozta magát a végrehajtás irányvonalai által.

De most ezen állott. Batthyánynak zseniális ötlete volt, hogy őt behozta az országgyűlésbe, s ezzel részessé tette a rendek minden munkájáért s azzal hogy most miniszteri tárcát, pláne belügyminiszterit, vagyis a rendet fenntartó szervnek munkáját ajánlotta fel neki – ezzel ráhárította a felelősséget a rend fenntartásáért. Ezt pedig zsarnokság vagy kompromisszumok nélkül végrehajtani nem lehet. Kossuth itt állott, s mást nem tehetett, mint a végtelen gomolygásban szűk védgátakat emelni, hogy lehömpölyögjenek a hullámok.

Deák nem szólt. Deák még nem jött bele a politikai tűzbe. Csak néhány napja, hogy betegszobájából valósággal kötélen cipelték fel a rendek házába. S Deák betegsége éppen az volt, hogy nem mert felelősséget vállalni a forradalmi jövő gondolataiért. Már mikor megtette, hogy egy országgyűlésről kimaradt avval az indokolással, hogy választása nem volt tiszta, lelki betegségbe süllyedt: már félt a rá váró forradalmi szereptől, s nem bírt abban részt venni. Most is szívesebben ült volna odahaza Kehidán. De most nem vonulhatott vissza. Most a napok égtek és lángoltak, s ha visszavonul, felégeti maga mögött a nemzet bizalmát.

Kossuth, mikor elbúcsúzott Bécstől, s visszanézett a csodálatos órák színhelyére, a szédületes világsiker elköszönő tömegére, vajon felgyúlt-e benne a díszmagyaros társak vidám csevegése közben, hogy a békési, csongrádi, bihari nép megtagadta az úrbéri szolgáltatásokat, mindenfelé értelmes polgárok állottak a mozgalmak élén, és akik vidékről figyelemmel kísérik a pozsonyi diéta munkáját, azok nagyon lassúnak találják ez a munkát… Vajon tudta-e, hogy egy borzas fiú olyan sorokat ír most, hogy „Dicsőséges nagyurak, hát Hogy vagytok? Viszket-e úgy egy kicsit a Nyakatok?…” s ha ma a barátok még visszatartják, hogy a versét ki is adja, az már úgy ég, mint az időre beállított bomba, és robbanni fog, mikor a gép, az időgép arra a percre ér, ahol robbannia kell… S vajon gondolt-e arra, hogy annak a hajónak a tatján, amelyen Bécsből távozik a magyar küldöttség, az Ausztriától való elszakadás zászlója leng vissza Bécs felé?

Bizony soha Kossuth Lajos egész kilencvennégy éves életében Bécset újra nem látta.

De most evvel nem is törődött. Oly rendkívüli gondolat forrott benne, amit egyelőre se kimondani, se elrejteni nem bírt.

Maradék Pál, mint a kristályosodás pillanatában a masszába esett porszem, az új világ születésének kiváltója lett.

Kossuth – írja Somsich Pál – alkudozott velünk az úrbéri terhek megváltása ügyében, szólott a felelős kormány érdekében, a képviseleti rendszer átalakításáról: minden tanácskozásnál buzgó és serény, de megközelíthető és jóakaratú volt, semmiképpen sem olyan valaki, aki csellel akar tévútra vezetni bennünket… Ez mind megváltozott a párizsi februári forradalom után…

De mennyire megváltozott a márciusi bécsi utazás után!

Kossuthnak itt gyulladt ki a lelkében a betlehemi csillag:

– Szabadság a népnek! Ingyen föld!

Sorakozó

Az emberforma szőrcsomó összébb húzta magán a szőrt, és tovább baktatott a sárban.

Reménytelen az élet ebben a tavaszi sárban, szélben és az éjszakában különösen. Az éjszaka maga a másvilág. Mindennek a fonákja, amit nap fényinél megismert az ember. Csak az a különös, hogy az emberi állat annyira megegyezett egymással, hogy mindent csak napvilágon. Hogy csecsemőkortól végig, megnyugodtak benne, hogy este le kell feküdni, s reggel fel kell kelni. Csak az az érvényes, csak az az igazság, amit a nap sugarai alatt csinál.

Végig lehet menni ez országon, ez alföldön, a falvakon és tanyákon, minden vacok felett, ahol ember bújik meg, már akár úr s akár paraszt, mind letette magát a maga fekvőhelyére, kinyújtotta a két szár lábát, avagy ha jobban esik neki, összehúzta magát, mint a kutya a vackon és alszik. Aluszik az egész. Az egész emberi mindenség.

Aki alszik, az magatehetetlen. Még a legverekedőbb, legizgékonyabb, a leghősibb ember is tehetetlen, ha szemét behunyja, és hátára vagy oldalára fekve gúzsba köti magát, hogy meg se tud mozdulni.

Milyen csodálatos. Így elrökkenteni magát az embernek, így erőtlenné tenni, így kiszolgáltatni.

Milyen nagylegény nappal. Még egy felvetett fejet, egy rideg pillantást, egy arcmozdulatot se tűr: s most fintorgathatja rá akárki a szemét, meg se látja, észre se veszi. Most kötelet vethet kezére-lábára, mint a ledöntött bikának, s kimetszheti, ha kedve tartja.

Annyiból áll az egész élet, hogy senki se jár-kél fent, éjszaka idején.

Hiszen pedig éccaka is föld a föld, ház a ház és ember az ember.

Mi lenne, ha valakinek az a gondolata támadna, hogy ő ugyan éccaka nem fog aludni: ő éccaka jár-kél s tesz-vesz.

Mint a csőszök, a bakterek, akiket arra szegődtetnek. Hogy mikor mindenki alszik, akkor ők virrasztanak. Ha a bakter tudja, mért ne tudhatná akárki.

A betyár?

Az például. Az úgy sétál, dolgozik és vizsgálódik a setét éjszakában, mint más emberfia a napon. Az soha nem csalatkozik meg. Mindent ott talál a helyén, ahol megtanulta napnál. S mintha övé lenne ez az egész világ, csuda hogy be nem sepri a tarisznyájába az egész falut, úgy ahogy van, az egész mindenséget. Falut, várost, kincset és terményt és amit akar. Aki éjszaka tud ébren járni, tiszta fejjel és nyugodt szívvel, annak könnyű a dolga. Nappal minden ember s minden asszony és minden gyermek tanú ellene, hogy megjelent s szemét rávetette valamire: de éjjel? Milyen kevés élővel van találkozása. Szinte senkivel. Csak nem számít az öreg Cinege János, akinek az a foglalkozása, hogy az órát kiáltsa, hogy a véletlen felébredt Marnyák Mihály ott a háza mellett, aki tudja isten mért, nem tudott aludni s kijött, de alig tölt kint egynéhány percnyi időt, már siet vissza. Nappal hat órát meg tíz órát tölt kint, most egy fertály is sok, csak vissza, vissza a büdös kucikba a tetvei és balhái közé, a büdösbe, a melegbe, mert ha a szoba nem is meleg, de csak van neki valami kis takarója, ami meleget tart a teste körül…

Busi Bálint csakugyan habozás nélkül megy feléje, akárha nappal volna, vagy sokkal bátrabban, mert nappal neki ebben a faluban annyi az ellensége, ahányan meglátják, de most szabad, mint akárki. Lám, pedig téved, nem Marnyák Mihály ez, hanem Bődi Ferkó.

– Bődi ken?

Bődi Ferenc megretten. Mert éccaka a legbátrabb ember is előbb megretten, ha valaki nevén nevezi. Csak attól, hogy éccaka nem szabad az embert nevén szólítani. Éccaka aludni kell. De aki így szólítja az embert, az nem álomból szól ki, az ébren van, az él… Aki él, ez pedig éccaka csak rossz ember lehet.

Nem is felel az első pillanatban. El van szorulva a torka.

Mert az ember nemcsak álmos éjjel, vagy bágyadt vagy agyatlan, de meg is van ijesztve. Éccaka lelkek élnek, azért nem is kell a testbelieknek kinn járni. Tudománya van annak, kiké az éjszaka. A gyerekbe beleiktatják a nagyok, s ha a gyerekek megnőnek, ők is továbbadják a tudományt, hogy micsoda rettenetes, félelmetes és ijedelmes események fenyegetik azt, aki éjszaka fenn van.

De már itt van, aki szólt. Itt áll a ház előtt, s már meg is lehet ismerni. Busi Bálint ez.

Erre megint új rebbenés támad benne. Busi Bálint elment a Gazdával. A Gazdáhon… Már dereng a fejében, hogy itt van a világ vége… Mert akinek a Gazda éccaka idején izen, annak ébredni kell ám, az irgalmát!

– Mija, no?

– Indujjon kend. A hasadt fáhon. Sorakozó.

Busi Bálint ezt oly nyugodtan mondja, mintha világon legrendesebb dolog lenne, hogy valamikor éccaka indulni kell, szó nélkül a hasított fáhon…

Bődi Ferenc eszmél már. Ez parancs. Ennek ellentmondani nem lehet, mert ő is kapott! Mindenki kap, és mindenki azon él a télen, amit kap. Ő idáig másfél zsák életet kapott. Ha el tudott érte menni más éccakákon a hasított fáhon vagy akárhová, akkor most is indulni kell.

– Nem köll hozni sömmit is – mondja Busi Bálint. – Könyeret. Azt hozzon kend, mert könyér nem lösz. Mög fejszét.

– Könyeret? – mondta Bődi Ferenc gyásszal. – Könyeret. Könyér nincs.

Gondolkodott, mi van. De már ahogy visszanézett, Busi Bálint már nem látható a sötét éccakában.

Ő ott maradt, egy ingben, mezítláb, szűk gatyában és borzongó fázással. De hirtelen felébredt. Egész idáig eltartott nála az álomlehelet, de most felriadt, magára ébredt, már kiment a szeméből minden álom és butaság.

Kisüt a fejében a nap, az lesz, aki délben tizenkettőkor szokott lenni. Minden háló, minden rece leszakad és fürgén és lelkesen fordul vissza. Nem kell már semmit se mondani: a Gazda érte küldött, menni kell. Be a házba, s mondja értelmes, tiszta nappali hangon:

– Rébék, Rébék fiam, aggyál csak egy keveset a főtt kölesből.

Az asszony, aki három gyerekével fekszik egy ágyon, ébred. Két gyerek a lábánál, egy a mejjére szorítva, mert elaludt, ott felejtette szoptatás után, csuda hogy meg nem fúlt a kicsi eddig. De nem fúlnak meg ezek. Vigyáz rájuk az Isten. Nemhogy elvenné.

Rébék álmosságból kivergődik az ura napsütötte hangjától.

– Mija?

– Értem kűdött a Gazda – mondja titokzatos nyugalommal Bődi Ferenc. S a hangja annyira álomtalan, hogy ez űzi el az asszony szeméről is a kábultságot. Ahogy a friss hajnali szél viszi a ködöt. – Mönni köll, Rébék. Sömmit se köll vinni, csak könyeret.

– Könyeret – dünnyögi az asszony.

– Má mondtam, hogy nincsen. Aggyá köleskását.

Az asszony már észnél kezd lenni.

– Ha híjnak, aggyanak önni – pöröl, veszekedik rögtön. – Ha gazda, aggyon önni. Most sincs sömmi. Én nem adok a gyerökök szája elől.

– Ne ugass. A Gazda hín. Majd kűd a Gazda. Ne ugass.

Az asszony feltápászkodik, kivakarja magát a gyerekei keze-lába közül, mintha a fát a futó inda fonja össze – s keres a setétben valahol a sarokban, csak ő látja, mit, hol. Lám, éccaka is megvan minden azon a helyen, ahova nappal tette az ember… Valami kendőcskét vesz elő, aztán tovább kutat, míg az ura öltözködik, és megleli a vászonfazekat, s abból marékkal, mert kanalat nem lel, meg kézzel a setétbe jobban is tud mérni: kimarkol hát a fazékból valamit, és teszi a kendőbe. Még hozzátösz egy kicsit. Kiszámítja, hogy az ura is csak kell kapjon. Vagy ki tudja, talán egész napig vagy napokon át nem kap semmit, mög ne haljon éhhel.

Mikor az ember készen van, nyakában már a tarisznya is, akkor abba beleereszti a ruhába csavart ételt…

– Osztán ne falja föl eccörre.

– Jó van – s méreg lobban a Bődi Ferenc szívében.

Mert nem tűri az asszony tanítását.

Busi Bálint sorra járja azokat a házakat, ahova mennievalója van. Harminc vagy harminckét háznál fordul meg. Itt bekopog az ablakon, ott mingyán be is nyit az ajtón, mert sehol sincs lakatra téve vagy kulccsal zárva az udvari ajtó. Csak a kutyák ellen. De a kétlábú kutyák ellen minek? Egyetlen házban sincs semmi, amit félteni kellene.

Kis házak gúrnyasztanak a setétben az ég alatt a föld színén.

Semmi se lakik bennük, csak a szegénység.

Mikor megmondja, hogy könyeret vinni kell. A harminckét vagy harminchárom házban csak négy helyen találtatott kenyér. Másutt semmi étel. Csak lé-étel, ha volt. Néhol főtt köles vagy málélisztből főtt habarcs, vagy valami tök, sülve-főve.

Ilyen kosztbeli felszereléssel indult harminckét ember a hasított fáhon. Nem is álmodja, hova. Munkára? Milyenre?

Senki se vette észre az alvó faluban. Hogy harminckét ember fejszével a vállán vagy baltával a hóna alatt kiindult.

Oly óvatosan lépkedtek, annyira vigyáztak, hogy még a kutyák se vakkantották el magukat.

Pedig abba se voltak biztosak, hogy nemcsak azért rendelik ki őket, mert a Gazda begyakorolja a népét a mozgásba. Már történt, hogy ilyen éccaka idején, fekete éccakában fel kellett járulni a két kazalhon. De akkor legalább száraz idő volt, ha setét is.

Most az nyugtatta meg az embereket, hogy ilyen átkozott nagy sárban, viharos éccakában csak nem zavarná ki az embert a vackából a Gazda, ha nem vóna oka rá.

Ettől bizkodás kelt a szívekben: mint a vérszagra az éji vad, gyűltek: hátha lösz valami… Osztán akkor hónap, hónapután mán a gyerökök is vígabban élhetnek, lösz nekik önnivalójuk…

– Három napra könyeret.

Vihar előtt

Szeged városa, mint az egész ország, teljesen fel volt izgatódva az újonnan jött hírek miatt.

A Kárász utcában hemzsegett a nép.

Mindenféle ruhákban sűrű-sűrű tömegben hullámzott a lakosság. Cilinder is tornyosodott, széles kalap is bokrosodott, frakk is akadt meg pitykés dolmány elég.

De egy mindenkin éppen egyforma volt: az izgatottság. Hol sápadtság, hol vértódulás. Senki sem tudott semmit, mindenki lázasan kérdezősködött ismerőseitől, mi van, mért ez a roppant tolongás.

– Február 24-én Párizsban kitört a forradalom – újságolta egy pesti jogász lelkendezve az itthon maradt diáktársainak. – Egalité lebukott a trónról, most a királyokat mind meg fogják rostálni, és – tette hozzá lángolva – nálunk is lesz egy kis revízió!

Akkor mellette elkiáltotta egy fiatal hang:

– Abcúg Metternich!

És az emberek, akik egymást nem ismerték, mind lelkesen kiáltozták:

– Abcúg Metternich, abcúg, abcúg!

Már nem is tudták kire szól az abcúg, de olyan mámoros lelkesedés volt a tömegben, hogy minden ok nélkül csak kiabálták az abcúgot, torka szakadtából úr, polgár, paraszt mindenki csak abcúg! Míg valaki el nem harsantotta, hogy:

– Éljen Kossuth Lajos!

Erre megindult az abcúgolás után az éljenzés, és szólt az éljen, mint egy kedves, boldog álom hangja.

S a rendőrök, a pandúrok, a katonák, egy sem húzza fel a puska kakasát, lehet kiabálni, és kiabál is mindenki.

– Éljen! Éljen! Éljen!

Most tanulják az éljenzés szavát, eddig csak vivátot tudtak mondani: most egyszerre magyarul szólal meg a lelkesedés a valaki és valakik és valamik iránt kitörő öröm:

– Éééjjön? Éjjen, éjjen!

Nem is mondják ki, önkéntelenül érzik, hogy nem kell már embereket, egyeseket éltetni: éljen a jobb kor, az új világ, a nemzeti szabadság, amiben benne van az egyéni szabadság is.

Szabad, szabad, szabad!

Szabad mámorosan boldognak lenni. Szabad szabadnak lenni. Szabad: lenni.

Akkor valaki megállott és szónokias hangon kiáltotta:

– Rózsa Sándor mögölégölte a Pandirkó Gusztik garázdálkodását, elhajtotta Pandirkó Gusztinak, ennek a gaz uzsorásnak ezör darab marháját.

– Éljen! – kiáltotta és kacagta mindenki. – Éljen Rózsa Sándor. Éljen a magyar betyár!

Egy idősebb úr komoran és meglepetve nézett szét:

– Ezt már mégsem volna szabad – mondta. – Ez már mégis disznóság.

– Bátyám, Rózsa Sándor kijelentette, hogy senkinek semmi kára nem lesz, csak a népelnyomóknak.

– Köszönöm szépen – mondta Kulacsos Nagy Mihály, a komor arcú öreg úr, aki mióta nyugalomba vonult, mint penzionátus tisztviselő, csak éppen benső együttérzésből vett tudomást a városi dolgokról.

A tömeg azonban végigrohant az utcán, és mindenki kacagott és ujjongott, és nem tudta, mit nevet azon, hogy Rózsa Sándor valósággal szentesítette a népítéletet, mikor a város leggyűlöltebb emberének, Pandirkó Gusztinak ezer darab szarvasmarháját zsebre vágta.

– Úgy köll a röszkei hóhérnak! – kiabálták.

– Mög köll szüntetni az úrbért! Mög köll váltani a földeket! – kiabálta a lelkes ifjúság.

Mindenkin az adakozás lázas szenvedélye tört ki.

Már annyira benne volt a levegőben a paraszt szenvedése, a paraszt kizsákmányoltatása, hogy erről nem kellett többet egy szót sem mondani. Tudott dolog volt a politikai elnyomottság, tudott volt az anyagi letörtség, mindenkiben benne égett mint valósággal a nemzeti vagyon egyik tulajdonosában, hogy azt az óriási tömeget, amelynek számát senki sem tudta, amely vész esetén el tudná önteni az egész úri világot, mint valami irtóztató csapás, sáska, fenevad, pusztító árvíz, tűzvész a nemzet életházában: ezt a tömeget be kell venni az alkotmány sáncai közé.

A diákok akiknek semmijük sincs, a szegény tanulók, akik még csak sok-sok év múlva érnek meg annyira, hogy egyáltalán megértsék, mi is az a szent magántulajdon, most ezek énekelve s pirosra dagadt arccal vonítják, szent lelkességükben, hogy:

– Vegyük be a parasztot az alkotmány sáncaiba!

Kulacsos Nagy Mihály elbúsulva és csodálkozva hallja ezt a szigorú és félelmes kiáltást. Neki nincs komoly birtoka. Ha nyugdíjat nem kapna a várostól, megnehezülne az élete. Nyugdíjat is csak úgy kap, hogy egy darab városi földet adott neki Pandirkó Guszti, aki pénze miatt az utóbbi években egyre nagyobb befolyásra emelkedett. Most Kulacsos Nagy Mihály uraméknak hozzá kell szokni ahhoz, hogy a tömeg az utcán megtorlás nélkül ujjonghat és lehet boldog, hogy a betyárok kifosztották az ő barátját, aki neki szép kis kerek birtokot juttatott. Kulacsos Nagy Mihály mindig tisztességes ember volt, de törvény embere; tisztessége az volt, hogy megvédje nem a kártól, hanem még a fúvószéltől is azt, akinek törvény szerinti vagyona lött. Ilyet hallani: hogy éljen Rózsa Sándor!

Nem kell itt az embernek a fejéhez kapni, hogy megfogja, míg el nem szakad a vállától és fel nem repül az égbe.

– Mit sajnálsz ezön a disznó Pandirkón – mondja neki ügyész utódja –, ez a mi Mötternickünk! Ez a gazember vágta le a várost, mint egy hízott sörtvést. Hisz te tudod legjobban, micsoda szörződést kötött velünk, és nem löhetött ellene semmit se tönni, mert mindég mög tudta kenni aranyaival az adminisztrátorokat, a Mötternick kopóit.

Ezt a Kulacsos Nagy Mihály tudja. Ha akarja, tudja. De ez mindig így volt száz meg száz esztendő óta, csakhogy ha a törvényes formákat megtartja valaki, az más… Rózsa Sándor nem törvényes formák közt rabolta el Guszti ezer darab marháját, hanem csak úgy, pusztai törvénnyel: cape rape. Fogd meg; vidd el!

Nem beszélt; semmit nem válaszolt; csak nézett elképedve, hogy egy városi ügyész, akit törvényes formák közt választottak meg a város élére, az védi őneki Rózsa Sándort. Bezzeg ha élne szegény Müller főkapitány, nemigen lehetne ezt a nevet ilyen könnyen emlegetni, de hát ő is elment: bár elmenne az ember ebből a világból, mihelyt betöltötte a maga idejét… Mi lesz ebből? Ha Rózsa Sándornak most már szabad és éljen! Mi lesz akkor az ő kis tyúkbögyi birtokából?… Akkor az is elveszett. A város pedig nem küld minden hónapban pénzt az élelemre.

De még csak nem is az önérdek keseríti… Megkeseredett benne ebben a pillanatban a lélek.

Félelem fogta el a magyar jövő miatt:

– Barátom – mondta az öreg Mohos Márton aljegyzőnek, aki még most is aljegyző, pedig már régen kikopott a hivatalból, csak a címet tartja, amit negyvenöt évig viselt emberséggel. – Barátom, megfordult a világ… Ez nem a mi világunk… Nem ismerek rá saját magamra…

– No de hallom, ma estve lösz a szögvári mögyegyűlés! Ott majd a vármegye urai röndöt csinálnak. A polgárság tüzelni való ostoba. De a megyei uraknak nem lehet bekötni a szömit, se mögállítani az igazságot!

Felháborodva intett a pipájával.

– Én vagyok én?… Valósággal én látom az én rossz szememmel ezt a csürhét?… Hallja-e, aljegyző uram, azok a barmok mit óbégatnak?

– Éljön Rúzsa Sándor! – hallatszott messziről s nagy és vidám nevetés után és még nóta is:

mikor rúzsa sándor

fölül a lovára:

aranyszélű gyócsgatyája

lobog a tiszára

A szegvári bál

A vármegyeháza úgy ki volt világítva, mintha fáklya égne, valami óriási, valami roppant csoda a pusztai éjszakában.

Hogy a fákon még a rügy sem fakad, a puszta ágakon át tud szüremkedni a fény, és az messze ellátszik a síkon.

Mindenkinek saját tetszésére bízzuk, képzeljen magának egy nagy termet. A vármegyeház nagy üléstermét, galériával, emeletesen, magasan. Teletűzdelve az egész girlandokkal és papírláncokkal, csudálatos szépen. Még szikrázó fehér csillagok is reszketnek a girlandok és lombok között, s hogy ég a rengeteg gyertyaszál, mert csak gyertyát, kitűzésre, egy egész bécsi mázsa gyertyát raktak fel a teremben magában s még mennyit a folyosókon és a kisebb termekben és szobákban.

Most képzeljen ki-ki, akinek van képzelete, sok-sok hegedűt, trombitát, fagottokat és nagybőgőket, de nagyon sokat, s hogy az a hangszer valamennyi egyszerre hangot ád, síró, sikító és visító meg dörömböző hangokat, hogy a méteres vastag falak verik, visszhangozzák, de meg nem repedeznek tőlük. Dehogy is repednek. Ha a kurta nemesek vivát-ordításától soha meg nem repedtek, a táncvigalomnak ettől az orkánjától csak még jobban megkeményednek. Mert a vármegyeház ebben a vármegyében nem a nagyvárosokban van, nem Szegeden, Vásárhelyen vagy legalábbis Szentesen, hanem ebben a kis faluban, Szegváron, hogy ott legyen kéznél a grófnak, a vármegye örökös főispánjának, hogy őexcellenciájának ne kelljen a megyegyűlés miatt inkommodálnia magát. Őexcellenciája őse adományozta az öreg, hatalmas kastélyt a vármegyének megyeháza céljaira, mikor a szomszéd birtokon elkészült az új rezidenciája. Hát ezt a régi házat tölti meg a sok-sok muzsika, tetőtől-talpig, a padlástól a pincéig, de legjobban a művésziesen feldíszített hatalmas táncteremben, a vármegye közgyűlési szálájában.

És tessék most már elképzelni a ragyogó, fényes éjszakában, de mindig csak a teremben és annak belső környékén egy igen nagy csomó szaladó embert, fehér ruhákat, piros ruhákat, kék ruhákat, tornyos coiffure-öket, bokrétákat, fejkötőket, pártákat s irtózatos, strucctojás-kiköltő meleget és gavallérokat, kikeményített, kivasalt, elegáns gavallérokat, ásítókat és unatkozókat és öklendezőket.

Csatamező a bálterem, kard a hegedűvonó, népszabadság, az óriási française nyitánya.

„Február 15-én érkeztünk Párizsba. Az itt eláradó fényözönről soha fogalmam sem volt. Szinte elbódított, elkápráztatott, az ember egész más világban képzeli magát.”

A főispán szobájában hárman voltak együtt. A főispán és két fiatalember. A fiatalurak közül egyik negyvenkét kilós vékony, magas ifjú volt, szőke és fehér arcú, aki a legelegánsabban volt öltözve magyar ruhában. Hihetetlen vékony lábait selyemnadrág és bojtos arany szattyánbőr csizma, derekát atlaszmellény és vállát panyókára vetett szűr díszítette. A szűr fehér volt, színes virágokkal hihetetlen sűrűn s igazán művészi módon volt telehímezve, s csatján aranyfény csillogott. Kalapja le volt téve mellé, és azon fehér árvalányhaj-bokréta.

A másik fiatalember szerény, alig zsinóros magyar ruhában volt, ez a főispán személyi titkára, ismeretlen fiatalember, aki azonban úgy meg tudta nyerni a nagyúr bizalmát, hogy ezt a levelet is vele olvastatta fel. A levelet a báró hozta, már az a fiatalúr, akit elébb leírtunk, a szűrös, selyembe magyarult, csodálatos pici szájú gavallér. „Der liberale Baron, Fritz.”

A párizsi levelet István főherceg küldte Pozsonyból. Frici báró vállalkozott a futári szerepre. A főherceg személyesen ígérkezett a főispán neve napjára. Kázmér napra, a rendezendő megyebálra, de a közbejött események, mint a Párizsból érkezett külön kurír hozta levél igazolja, megakadályozták.

Február 15-én érkeztünk Párizsba. Az itt eláradó fényözönről soha fogalmam sem volt. Szinte elbódított, kápráztatott, az ember egész más világban érzi magát.

Még ekkor csendesség volt, a rendes párizsi életet csendesnek lehetett nevezni. Szállongott ugyan némi híre, hogy egy hét múlva miniszterváltozás fog lenni, de egész febr. 21-ig nem látszottak a forradalomra előkészületek. Ekkor csoportosulni kezdett a nép, másnap déltájon több mint kétszázezer ember hemzsegett a boulevardon. – „Á bas Guisot!” ordítva. Délután nyolcvanezer katonaság lepte meg Párizst, három óra körül ágyúkkal lövették a tömeget, mely még ekkor fegyvertelen volt. Este az egész várost kivilágították. Éjfélkor megkondultak a vészharangok. A Notre-Dame-i Szent Mária-harang bömbölve tölté be mennydörgő, lázadó hangjával a környéket. A város minden utcái torlaszokkal zárattak el. A boulevard-okon minden fát levágtak, a köveket felszedték, a felforgatott omnibuszokból utcai sáncokat készítettek. Nyolcvanötezer polgár állott ki fegyveresen a katonai erő ellen, melynek nagy része rögtön áttért a felkelőkhöz, később valamennyi letette az esküt a köztársaságnak. Febr. 23., 24. Folytonos harangzúgás, ágyúropogás, fellázadt tömegek csataordítása, véres küzdelem. A magát megadni nem akaró Municipal Garde kiveretett a városból, mindenki kiáltott: „Éljen a köztársaság!” A legmerészebbek mindenütt a tanulók és a betűszedők voltak. Végre a Tuilleries-re rontott a nép; a király, kertje hátsó ajtaján egyedül futva szökött meg. Guisot is, aki Londonban már meg is halt. A királylakból a trón a Bastille piacra hurcoltatott és megégettetett.

A Palais Royalban minden bútor, mely a királyi családé volt, szétromboltaték. A köztársaság kimondaték, héttagú ideiglenes kormány, köztük egy betűszedő is. A királyi lakból rokkantak kórháza lőn. Az orléans-i herceg szobrából a frissen elesettek emlékoszlopa. Akik megsebesültek, holtig járó nyugdíjat nyerendnek. A holtak családja az állam költségén fog tartatni.

A tiszteket a közlegénység választja, tisztnek és közlegénynek fizetése egyenlő.

A kegyelmes főispán őexcellenciája izgalmában az egész felolvasás alatt azzal volt elfoglalva, hogy hattyútollszárból vágott vájóval a fülét kitisztítsa. A legnagyobb gonddal végezte ezt. Ahányszor sarat szedett ki, azt mindig gondosan megnézte, s a legfinomabb batiszt zsebkendőbe törölte.

Evvel csakugyan úgy le tudta foglalni magát, hogy folyton elveszítette a felolvasás fonalát. Állandóan újra olvastatott passzusokat, mintha az külön örömet szerzett volna neki.

– Onnan, hogy mennydörgő…

A fiatalembernek vissza kellett mennie, s nem könnyen lelte meg azt a szót, hogy mennydörgő… „hangjával… a környéket. A város minden utcái torlaszokkal zárattak el…”

A fiatalember hangja remegett. Rá, mint kisnemes család idealista gyermekére, véghetetlen hatást gyakoroltak a szavak. Fel sem mert pillantani a levélből, mintha azonnal lángba borulna körülötte is az egész világ… S mikor befejezte, a főispán úr is körülbelül befejezte a fülásást.

– Azért nyargaltam le Pozsonyból Pestre hajóval egy nap, Pestről ide ismét egy nap. Három nap alatt megjelentem előtted, drága Kázmér bátyám, hogy ezt a levelet elhozzam, s ezzel nagybecsű jóakaratodat megnyerjem s a Fenségnek kegyét keressem.

– Te kedves – mondta a nagyúr. – Megint a mennydörgőtől. Na. Hamar.

S a fiatal titkár újra kezdte olvasni a levelet a mennydörgőtől végig.

Akkor a főispán intett, és a fiatalember letette a levelet a hatkarú gyertyatartó alá, és azonnal eltávozott.

– Nem fog… izé… járni a szája? – mondta a fiatal báró. Utánanézve a távozó titkárnak.

– Ez? Hat darabba vágatná előbb magát, mint egy szót kiadjon! – mondta a főispán gőggel. Akkor fidélis kedvességgel nézett a nagyon fáradt fiatalemberre. – No ez derék, kedvesem, hogy vetted magadnak a fáradságot, s személyesen elhoztad a Fenség kedvéért ezt a levelet. De néhány hétig nem is eresztelek el.

– Pardon, Kázmér bátyám. Nekem két nap múlva ismét Pozsonyban kell lennem.

– Az kicsit hamar lesz.

– Igaz, hamar. Lefelé könnyebben jön az ember a hajón, mint fel, de 15-re minden körülmények közt fenn kell legyek. Annyira mozgalmasak a napok, hogy március 15-re ott kívánok lenni a forrásnál. S nem is tartom lehetetlennek. Kis lovaimban nagyon bízom. Debreceni csiszároktól vettem száznyolcvan forintért a kettőt, egyik a Fecske, másik a Pille. Mindkettő nevének megfelelően repül. Én ezen a két lovon már baj nélkül megjártam Aszódról Nagyváradot, Kolozsvárt, Brassót, Dévát, Aradot, Tiszaföldvárt, Szolnokot s hazatérőben ismét Aszódot… No, valami nagy lóhajtási művészettel nem dicsekedem, olyan virtusokat megtenni nem tudtam még, mint gróf Szapáry Feri, aki Abonyból a Torontál megyében levő Rácszentpéterre egy itatásra hajtott le Babér és Deli nevű két félvér lován. Vagy gróf Nimsch őrnagy, aki két hatszáz forinton megvásárolt magyar lovon jókor reggel indulván Hódmezővásárhelyről, egyhuzamban behajtott Pestre, huszonnégy mérföld, itt megebédelvén, ezer forintnyi fogadást ajánlott gróf Csekonics Jánosnak és Snitter kapitánynak, hogy következő napon ugyanazokkal a lovakkal visszahajt ismét, megállapodás nélkül Vásárhelyre.

A főispán nyitott ajakkal hallgatta a beszédet s élénken kiáltott fel:

– No és megnyerte?

– A kínált fogadás nem lőn elfogadva.

A főispán hangosan nevetett, s vígan beszélgettek tovább, mert neki is remek esetei voltak kéznél, felséges hajtásokról.

Ezalatt kint a nagy szálában a derék hangászkar, a fiatal Patikárius Ferkó, az öreg Boka veje, akit huszonnégy tagú bandájával Pestről hozatott le a báli vezetőkar, frisset rántott a daliák lába alá.

Egyet csapott markába mindenik gavallér, és karján termett a lány. Mintha ifjú rózsa futna fel a cser törzsére, olyszerű volt gyönyörű leánykáinknak könnyed lebegése a díszruhás vitézek karjain. Három a tánc! – rivalgatta az öröm és tovább perdültek a párok. Jobbra-balra, mártogatva… El-elváltak egymástól, és mintha percnyi elválásukat is megbánták volna, tízszeres tűzzel újra ölelkeztek.

S kik voltak jelen a táncvigalomban? Jelen volt az alsó és felső kör. Versengés csak abból állott, hogy ki öltözik magyarosabban. A megye lakosságának minden osztálya képviselve volt itt. Ki is akarta volna vagy merte volna visszautasítani ezt a hallatlan megtisztelő felhívást, hogy főispán névnapján, Kázmér napján tartott böjti megyebálon, mely most a nemzeti lelkesség jegyében rendeztetett, meg ne jelenjen. A szegvári híres kastély vonzereje az egész országra kiterjedt. A Dunántúlról éppen úgy jöttek hazafiak, mint a felvidéki hegyek bércei közül. És nemcsak főurak, hanem közbirtokosok és közérdemekben kiválóak, ha egyszerű nemzetből származtak is. Az összesimulás legszebb harmóniájában, ahogy a kor nyelvén mondani kell, hogy egy éjre legalább az egyenlőség földi mennyországává avattassék a bál, oly fesztelenül értekeztek.

Ezüstgombos menték, bóbitás ezüstcsipkés főkötők, aranysujtásos vállfűzők, rövid, dagadó selyemujjakkal tarka vegyülésben hullámzottak keresztülfonva a nemzetiszínű-hármasszínű pántlikával. Mindez gyönyörrel tölté el a már nemzeti reményeikben meghanyatlott kebleket.

Mert a napok teljesek politikai feszítéssel.

Az úrbérmegváltás forog a szőnyegen. Mindenki tudja, hogy Batthyány Lajos a zempléni fiskálist mért választotta meg Pest megyei követnek. Azért, hogy a kígyónak kihúzza a fogát. És valóban, azóta nincs másról szó, mint hogy az úrbéres parasztok teljes áron megválthassák telkeiket, ami számukra egyenlő a szabadsággal, s régi uraik számára a friss pénzt jelenti, ami jobb, mint az üres föld, a lelketlen robot és a rohadt dézsma.

Folyt tehát a vigadás. A vén természet kialudta magát, és az ébredező hajnal rózsaszín pillákkal nézett be a táncterem ablakán, és mind egy szálig mindeneket ébren talált s oly képben, hogy egy ifjú az egész közösség érzelmét fejezte ki, amint imádottjává vált táncosnője előtt így rebegett:

– E táncvigalom emlékezete szívem húrjain visszhangzand.

Ebben a pillanatban mindennél borzasztóbb dolog történt.

Mintegy boszorkányi jelenés, mintha az ördögök rendezték volna, egy pillanatban a közgyűlési teremnek minden ajtajánál sikoltás és tolongás támadt, s amint a zaj csökkent, szűrös és gubás betyárok tömege tódult be, és egy sztentori hang káromkodva kiáltotta el magát:

– Héj az atyaistenit, valahun egy van köztetök, urak! Hát jólesik mulatni, mikor műnk éhössen fagyunk el a sötét éccakában!

A védtelen és fegyvertelen társaság a középre tolongott, mint a megijesztett nyáj, és megsápadva bámult a támadókra.

A karzatokon is szűrös és halinás betyárok fekete tömege állott már felvont puskákkal, s a fegyvereket rájuk szegezték.

És senkinek fogalma, sejtelme, álma sem volt, hogy e percekben mi folyt Bécsben. Hogy Metternichnek vége.

– Ölég vóna a vármegye minden kunyhójába az a sok gyertya, ami itt van, de minekünk még a forgács se világít!

– Ótsátok ki a gyertyát. Sütétbe is löhet mulatni. Tűz!

Erre sortűz volt és a csillárok a mennyezetről sorra lehullottak, és a fiatal uraknak volt dolguk, hogy a sikoltozó mezítelen vállakat megmentsék a rájuk esőző lángoktól és szikráktól.

Senki sem tudta, mi lesz. Azt hitték, most itt a világ vége.

A rablók nagyon sokan lehettek. Kint is csönd volt. Néma csönd. A jelenlevő pandúrok és más védelmi vármegyei őrszemélyzet nagyon csekély volt. Ki gondolta volna, hogy ezredet kell erre a megyei bálra berendelni.

– Csönd! – kiáltotta újra az a hang. – Nem köll félni, nagyságos urak. Nem azé gyüttünk, hogy az uraktúl elszödjük pénzüket mög a kincsüket.

Erre egy kis csend lett.

– Akkor mért? – nézett fel mindenki.

– Azé gyüttünk, hogy mögmondjuk kendtöknek, hogy amé mög nem hítták Rúzsa Sándort, azé Rúzsa Sándor mög tuggya kentöknek mondani a véleményit.

A lélegzeteket meg lehetett hallani.

– Annakfölötte az urak kötelesek lösznek ellátni a szegényököt. Kentök úgyis régön dőzsölnek. A morzsákbúl hadd jusson a szögénységnek is.

– Úgy van a! – zúgtak rá a betyárok. Viharos zúgás és fenyegető bömbölés tört ki. Mintha azok nem is alkalmazottak volnának, hanem pártgyűlésen lennének. Ki hallott olyat, hogy a szónok beszédébe beleszóljon a kirendelt katonaság. Ezek a betyárok nem a vezér katonái, hanem meghívott szavazók?

– Tuggyák mög kentök, hogy a szögény embör főd nékün sömmit se ér. Mi a szabadság, ha nincsen főd? A fődeket mán ezután úgy fogjuk mögosztani, hogy eddig az urak vöttek kilencedöt, ennekután a fődnek egy kilencede marad az uraknak!

– Úgy igaz! Úgy van, úgy! – és mennydörgő tombolás.

– E most csak egy kis intelöm vót! De ha mög nem lösz az igazság, elgyüvünk a fustéllyal!…

– El ám, de el. El biza! – kiabálták a mocskos betyárok.

– Tarcsák mög az urak a kincsüket, nekünk nem köll, csak a főd mög a fődbeli szörzék. Vögyék szívükre az urak, osztán úgy lögyön! Lűjjetök!

Erre még egyet lőttek valamennyien: a pokoli riasztás iszonyúan verte a vármegyeháza ősi falait.

Mire a lőporfüst eloszlott, a betyárok egy pillanat alatt eltűntek.

Még azt is elfelejtették, hogy betyárszokás szerint megmondják, hogy ennyi meg ennyi ideig senki el ne mozduljon a helyéről?… De nem, most jut eszébe a szónoknak s kint harsogja:

– Aki pedig egy fertály óráig egy helyiből mögmoccan, az halálfia lészön!

Erre az egész kastély és udvara oly néma maradt, mintha egyszerre kriptává változott volna, és halottá lett volna minden élő. A főúri társaság, a táncosok és táncosnők félájultan vártak. Még valami retteneteset vártak. Nem hitték, hogy ennyi az egész. Semmi sem maradt a rémes jelenésből, csak az ázott gubaszag. Mint az ördög után a kénkőszag.

A megdermedt társaság dobogó szívvel és elalélt kebellel ocsúdott a lázálomból. Mintha csakugyan láz lett volna.

Ott állottak a pokoli setétségben, és a kinyitott ajtókon hideg áramlott be, és senki se merte az ajtókat bezárni, mert rettegtek, s nem hitték, hogy ennyivel el van intézve az egész.

Még csak most várták az igazi szörnyűségeket. Önkéntelenül is azt hitték, hogy ez az egész csak introdukció a zsiványi cselekedethez, s már oldották le gondolatban a láncokat és ékszereket magukról. Mert az ember mindent odaad az egy hitvány kis életéért.

De nem jött semmi. Lassanként a hajdúk és pandúrok kijózanodtak az ijedtségből, s hogy vették észre a betyárok eltűnését, ők is emberekké váltak.

Kint hajnal volt, és már nem is lett szükség a fáklyákra és gyertyákra; a derengő világosságban mindenki kezdte felismerni egymást. És mindenki olyan sápadt volt, mintha csupa halálfélelem festékjében mártogatták volna őket.

Világítószerszámok is kerültek a szomszédos helyiségekből, mert a betyárok kizárólag csak a nagytermet rohamozták meg.

Most aztán megindult a vita is. Mindenki most lett hős, és szidta a betyárokat és szidta a népet, mely tűri, hogy a betyárság ennyire elhatalmasodjék és elszemtelenedjék.

Komoly férfiak jelentették ki, hogy ez az utolsó. A betyárok nagyon rosszat tettek a felszabadítást követelő népnek, mert ha ennek híre megy, senki sem fog értük egy hangot sem merni vállalni, mert különben elsöpörné a nemzeti felháborodás az ilyen ostobát és nemzetárulót, aki ezek után a nép javáért valaha is szót emeljen.

De már hordták az inasok körül a friss forró puncsot, ami igazán nagyon jót tett a felzaklatott idegeknek.

Lassan már úgy érezték, mintha az egész valami farsangi tréfa lett volna, és voltak, akik megesküdtek rá, hogy az, aki beszélt, dehogy is volt az paraszt. Az egész nem paraszt-ötlet. Paraszt ilyet világ teremtése óta soha ki nem talált. Hogy egy főúri társaságot megtámadjon, és még csak egy aranyat se szedett el tőlük. Meglássátok, ebből valami világraszóló hecc fog kisikerülni. S már előre találgatták, ki lehet az, aki ilyet megtenni merész volt. Akadtak, akik az erdélyi bárót kezdték emlegetni, a híres erejű mágnást, aki a nép legnagyobb pártfogója, s már egy ízben kufsteini setétet szenvedett nyílt szembeszállása miatt…

De azt mégis nem lehet elhinni, hogy maga a báró jött volna el a márciusi vizeken át bérces hazájából…

Inkább…

De ebben a percben ismét valami mozgás van, már megint megáll a szívverés, hát semmi békesség sincs s nem lesz?…

Egy hang bekiáltja a félig homályba, hogy:

– Rózsa Sándor volt itt! Rózsa Sándor a bandájával a vendégszerető háziurunknak ezer lovát és ezer marháját hajtotta el. Ezer tagú felfegyverzett sereggel vette körül a vármegyét. Azért küldte be a botránycsinálókat, hogy azalatt elhajtsa a lábasokat.

Hangok az éjben

A közönség a legnagyobb izgalomban tárgyalta a szörnyű gazságot, amihez fogható még nem volt, hogy éppen a bál alatt, az urak jelenlétében merészkedtek ilyen vakmerően, valósággal a szemük elé s ezer darab marhát, lovat, jószágot elhajtani? Mi ez, ha nem lázadás, rebellió, a megnyilatkozott föld az emberi lábak alatt.

Az asszonyok ok nélkül csak sírva fakadtak, kétségbeesésükben nem tudtak hová folyamodni. Az urak is komoran emlegették a lengyel lázadást, ahol valósággal középkori kegyetlenséggel pusztítottak el a pórok mindent, amihez hozzáérhettek.

Mi lesz ebből?

Még elindulni sem mertek, bár a férfiak éppúgy, mint a dámák, mindnyájan haza gondoltak és haza vágytak. Reszkettek, mi van otthon? Vajon az ő vagyonukat nem támadták-e meg? S az otthon maradottak, a család, a szeretettek, a kedvesek, gyermekeik, öregeik, az egész életük. Iszonyatosan fel voltak dúlva, és nem leltek enyhet s menedéket túlfeszített fantáziájuk vészképei elől.

Már évek óta folyik az izgatás.

Valamennyien érezték, hogy ez többé nem egyszerű betyárcsíny. Itt a nép tömege van forrongásban. Mit jelent az, hogy e közgyűlési teremben úgy jelennek meg, mint valami tárgyaló fél és a szentesiek jogait emlegetik és követelik.

Rettenetes még rágondolni is, hogy a polgárság, az úrbéresek, a birtokos parasztok, akik tejbe-vajba fürödnek, és számtalan van köztük, akinek ezer aranya is van rakáson, hogy ezek a betyárokat maguk bérelték fel, hogy uraikat megtromfolják. Még sohasem mert a betyárság ilyen őrületes vakmerőségre vetemedni. Voltak, akik hallották, hogy tegnapelőtt Szegeden éljenezték Rózsa Sándort, hogy elhajtotta a szegedi krőzus csordáját. Ezen kapott vérszemre, hogy nem lett érte semmi bántódása. Akadálytalanul lehajthatta a gulyát a rác vidékre s eladhatta Újvidéken, vagy még akár tovább is.

De ezer darab marhát hajtani! Ahhoz egész hadsereg kell. Lúdbőrös lett még a legbátrabbaknak a háta is, ha arra gondolt, hogy útba esik valahol az ő kúriája a féktelen fenevadaknak!

De báli ruhában indulni utánuk, senkinek sem volt bátorsága. Katonaság csudára nagyon kevés volt jelen. Ki gondolta volna a vármegyén, hogy fegyverrel kell körülvenni magukat, ha egyet akarnak táncolni a vármegye székhelyén a grófi községben?

Közben kezdett kiszivárogni, aminek a fiatal bárók hozták a hírét, hogy Párizsban forradalom ütött ki és a királyt száműzték, és hogy a királyi holmikat mind darabokra tépték és felgyújtották. A francia csőcselék újra vérszemet kapott.

Irtóztató, s mi lesz még ebből.

Már érezték, ahogy végigszáguld újra Európán a mob, és vérfergeteg zúdul az egész világra.

A tudósabbaknak Martinovics jutott az eszébe, akit lefejeztek még idejében, mielőtt felgyújthatta volna a hazát. Mi ez? Most egy betyár fog állani a helyére? Rettenetes, hogy egy analfabéta pusztai betyár álljon szembe a művelt hazával.

Mindenki magáért reszketett, a földért, a birtokért, a nyugodalmas állapotokért, amikben oly jól érezték magukat…

– Nem jön az idáig, dehogy jön az idáig – biztatta egy zsinóros fekete ruhába öltözött derék, komoly úriember, a vármegye pennája, a nagy jövőjű, megbízható Klauzál Gábor a körülötte állókat. – Tényvaló, hogy valamit tenni kell, meg kell előzni a vér forradalmát, de korántsem megy az oly gyorsan. Párizs mindig a kilengések hona volt s maradt, de lokalizálva is van a francia határral a tűz, amit ők maguk fejekre gyújtanak. Holnap indulok magam is Pozsonyba, s megjelentem személyem szerint magának a felséges nádorespányunknak, hogy ha idejében a kis tüzet el nem altatják, könnyen roppant égés támadhat belőle.

– De mivel lehet eloltani?

– Csak az engedékenység enyhe permetével.

– Azt akarja prédikálni az úr, hogy a betyárokat szabadon kell hagyni, s még csak katonaságot sem kell utánuk küldeni? – rivallt rá egy derék, vérmes hazafi.

– Ezt nem vélem, urambátyám s méltóságos uram. Én magam is azon vagyok, hogy ami a közrend és vagyoni bátorság ellen történik, azt vaskézzel kell megfenyíteni. De azt is meg kell gondolnunk, hogy nincs többé mód és lehetőség arra, hogy az eddigi tirannizmus alatt álljon a haza kilenctized része.

– Mi az a kilenctized rész? Mi mindnyájan tirannizmus alatt vagyunk, a galád, bitang alávaló betyárság tirannizmusa alatt, s még valaki merészeli védelmezni ezeket az útonálló, fosztogató és cábár zsiványokat?

Klauzál Gábor lehunyta egy pillanatra éles szürke szemeit, és fájlalta, hogy az értetlenség ennyire elhatalmasodott még a tisztább agyú embereken is. Aki szemben állott vele, nem más volt, mint magának a vármegyének híres alispánja, aki mennydörgő hangjával és hatalmas termetével bizonnyal méltó képviselője volt a nemesi rendnek.

Mentegetni próbálta magát, mert mint megyebeli, a Károlyi grófok inspektorának fia, könnyen háládatlanság gyanújába keveredhetik, ha magán hagyja száradni a szót.

– Alázattal kérem méltóságodat, tekintetes alispány uram, a betyárok javára soha egy igém is nincs. De az éhségben és nyomorúságban sínylődő szegénység eránt irgalmat kell esedeznem. Ne felejtsék el nagyságotok, hogy a körülöttünk fekvő falvaknak lakossága ebben a nehéz hideg, fagyos márciusi éjszakában a hideg kemence mellett zúzmarával borítva fagyoskodik.

– Elég! Egy szót se! Mert lövök! – rivallta el magát egy táblabíró. – Meg ne halljam többet ezt a gyalázatos álnok hangot. Mi köze a kemence alatt heverőknek a nyalka csizmában és túri süvegben betyárkodókhoz? Az a közük van, hogy ők tartják fenn ezeket. Ők duggatják, ők etetik s itatják. És soha náluk nélkül egy Rózsa Sándor a nyakunkra nem nőtt volna…

Egyszerre felfordult az egész tömeg. Mindenki vagy sírt, vagy átkozódott. Itt most hideg szónak, okoskodásnak semmi helye nem volt.

– Ott vannak az okok, Pozsonyban. Ott laknak a galádok és dögletesek. Mindenkit azonnal kardélre hányni, aki csak egy jó szót is ejt ezekért a farkasokért és toportyánférgekért.

Klauzál érezte, hogy jelenléte csak olaj a tűzre. Holnap majd másképp lehet beszélni az urakkal, de ma igazán lehetetlen tőlük azt kívánni, hogy egy pillanat alatt elfelejtsék, ami csak az imént történt a teremben.

Behúzódott ezért a legelső ajtón, s óvatosan eltűnt, lelkében hurcolva a mély keserűséget, hogy a kor szabadelvű eszméi ennyire nem képesek meglágyítani a szíveket.

– Kázmér bácsit azért megvágták egy kicsit. Abiza kétezer forintot szedtek ki az öregből a betyárok. Ott a kis szalonban vizitelték meg. Se több nem kellett nekik, se kevesebb, precízen kétezer forint.

A kis terembe ért oldalt, néhány fiatal úr vígan és kacagva ivott valami jóféle palackos bort.

Az aranyifjúság hentergett a vörösbársony huzatú díványokon, s élesen hallatszott fel a hihetetlen vékony úrfi hangja.

– Ah, bah, ezer darab ökör az legfeljebb húszezer forint, nemde? A követek casinójában, ahol a nemesi ellenzék gyülekezget, egy éjszaka negyven-, ötven-, hatvanezer forintot elvernek.

A másik két fiatalúr hangosan nevetett.

– Téged – mondta a vékony báró barátjának – az egész ország ünnepel s méltán, hogy a tudományra negyvenezer forintot áldozál. Pista bárót mindenki kinevette, mikor negyvenezer forinttal adós maradt Lacinak.

A másik kettő még hangosabban nevetett.

– Azért Murinkat sem kell megvetni, a mákáóra is leadott ő néhány ezrest már nem egy ízben.

– Az volt a remek – mondta hajszálvékony Frici – e mostani fársángon, egyszerre csak azon vettük észre magunkat, hogy fársáng keddjére nincsen táncvigalom kitűzve. Összeállottunk, fársáng vasárnapján hárman, gróf Manó, gróf Pál és én, s harmadnapra fényes bált adtunk a Pálffy-kertben. Milyet Pozsony még nem szemlélt. Egy-egy hozzájárulási részlet ezerkétszáz pengő volt, s húsz hozzájárulásra volt szükség. Nos, egy éjszaka meg volt a complotte. Mind a húsz részlet jegyeztetvék. Kik egy részletet áldozni nem voltak képesek, összeállították ketten-hárman s többen s néhányszáz forinttal járultak hozzá, s kiteremték a megkívánt részletet.

A másik két úrifiú nem volt jelen Pozsonyban, amit élénken sajnállottak. Mire a mesélgető Frici báró még azt fűzte hozzá:

– Mon ámi, említett pozsonyi fényben, kik Katinka grófnőért svermoltunk, a bál végeztével kocsikkal rögtön nem rendelkezvén, bokáig érő hóban, cipőben és selyem harisnyában kísértük, mint valami kengyelfutók a grófnő kocsiját. A kapu alá érvén, kisegítettük a nőket a hintóból s felbrasíroztuk őket a lépcsőn, lakásuk küszöbéig.

A fiatal György gróf elragadtatva nevetett. Gyönyörű szemei tüzeltek: ő is ismerte azt a Katinka grófnőt, s a szíve megfájdult.

– Duci égett s lángolt legjobban. Ez az impertinens Schnoferl, az a vicc-csináló, ki engem der baron Gibitznek nevezett el ennyire karcsú termetem miatt, ott gibicel s nem ingyen.

György gróf szemei megvillámlottak.

– Hogy érted ezt, Fritz, hogy nem ingyen?

A fiatal báró megtorpant egy pillanatra:

– Sokba kerül neki. Bécsből egész kocsi rakomány virágot hozatott a bálra.

Erre György gróf megszelídült, s inkább búskomor lett, de az élénk szőke, fent lengedező Frici báró újabb ötlettel mesélte:

– Tudod, semmi lakás Pozsonyban, végre találtam egyet, hol egy vénkisasszony volt a tulajdonos, öreg, rozzant ház, és egy láb hosszú kapukulcsot nyert minden lakó. Gróf Festetich Leó, egy német énekesnő s én laktunk együtt a házban. A kapukulcsot magammal kellett vinni s mindnek. Nos egyszer otthon felejtettem. Kérlek, semmiképpen oly zajt csapni nem bírtam, hogy a háztulajdonosné felserkenjen angyali mély álmából. Végre az énekesnő szánt meg, és selyempapírba burkolva elém repült egy kapukulcs.

Már elfelejtették a betyárokat? Egészséges ember, gazdag ember hamar gyógyul.

– Természetesen másnap köszönettel személyesen juttattam vissza a lábnyi kulcsot az énekesnőnek. Kivel mingyárt egyezségre is léptem a lakba bejuthatás érdekében. Egy lábnyi kapukulcsot az embernek magával hurcolni, nemde?

– Bécsbe is felrándultam a fársángon néhány napra. Gróf Szapáry Antal repített fel négylovasán. Amint illik, a nyilvános mulatóhelyeket és a színházakat látogattam sorra az első bécsi felrándulásomon. Egy ilyen mulatóban sikerült is egy rendkívül szép, szőke, kedves ifjú leánnyal bensőbb ismeretséget kötni. Ez volt első női ismeretségem hazám határán túl.

A két fiatal úrifiú nyitott ajakkal hallgatta s leste a referádát: ez volt az ő jövőjük, minden szó a legnagyobb izgalommal érintette őket; idősebbek voltak két-három évvel Frici bárónál, s irigyelték, hogy olyanokat tapasztalt ez a húszéves tacskó, ami nekik is újság.

– A Duci apjánál viziteltem, ki a szabadelvű ellenzéki mozgalom legzseniálisabb vezérfia s a párt által különösen tiszteletben tartatik, s nagy népszerűségnek örvend: engem mindenesetre meglepett, hogy a reggelinél több rendkívül szép s könnyűvérű hölgyet találtam körülötte, otthonias fesztelenséggel mulatni. Mondom, félelmes izgatottságba ejtett ez engem, különösen mikor e feltűnő szép nők velem mint valami gyermekkel játszadozni kezdtek.

Az ifjak élvezték a Frici csevegdélését, de ez fanyar arccal tért át új dologra:

– Kár, hogy elromlott az egész a párizsi hírekre. Áh kérlek, a király, Lajos, a hátulsó kapun egyedül ugrott ki, és a mob betört a királyi palotába… Á, bah, így megy az forradalomban: megalakították az új minisztériumot, s abban két nyomdász is kapott kabinetet. A tiszteket a legénység választja, és tisztnek, közlegénynek, nemcsak a menázsija lesz egyenlő, hanem a fizetése is…

Oly mulatságos volt, hogy betegre kacagták magukat. Klauzál Gábor óvakodva kivonult azonnal indulásra. Neki most Pozsonyban a helye.

Pozsonyi mese

A liberális mágnások klubjában a Kis Casinóban éppen azt magyarázta gróf Miggay Pista, hogy mi is az a „pecsovics” szó.

– Kéklek alássan, először is „aulikus” az, akinek a világon semmiféle politikai meggyőződése nincs, és a közpályán tisztán az udvah és a felség személye körüli befolyás segítségével akar és tud felemelkedni. Régen ezeknek a száma légió volt… kilenc évvel ezelőtt pedig 1839-ben Tolna megyében a követválasztás igen erős korteskedéssel folyt. Két követjelölt volt, egyik Bezerédy István, a másik Perczel Móric… Nos kéhlek, a konzervatív párt vezére gróf Festetich Rudolf volt, aki Júlia-majorjában nagyszerű tanyát rendezett korteseinek. Ebben a Júlia-majorban a kortesek felett a grófnak Petschovitsch nevű tiszttartója gyakorolta a főfelügyeletet. Petschovitsch war ein treuer Diener seines Herrn, s oly jól tartotta a korteseket, hogy ezek egyszer csak kéhlek alássan nem éljenezték többet se Bezerédyt, se Perczelt, se Festetich grófot, hanem ahányszor meglátták ezt a tiszttartót, azonnal elkezdtek ordítani, hogy „Vivát Pecsovics!”

A mágnások, kivált a fiatalabbja nagyon nevetett.

Egyáltalán igen derülten indult a reggel a klubban.

– El lehet mondani, amit jó anyám szokott ránk kiejteni, ha ilyenkor, mikor sírni kéne, kacagni kezdünk, hogy: „Vesztit érzik ezek!”

A klubban a korai órát tekintve már igen sokan voltak.

Voltak, akik arról beszéltek, hogy 1845-ben s 46-ban mily rendkívül rossz termés volt, s a tavaszi jelek azt mutatják, az idén sem lesz jobb.

– Legalább ára lesz a termésnek – mondta egy mágnás. – Pest vármegyében akkor huszonkét bankó forinton alul nem lehetett kapni egy mérő búzát. Báró Podmaniczky Jánosnak tele voltak vermei, s még annyiért sem adta. És a vármegye mit tett? Feltörette a vermeket, szétmérette a búzát, kéhlek, s a begyűlt pénzt átadta a bárónak.

– Rémes! S ezt tette volna a vármegye?

– Igen, el lehet gondolkozni az önkormányzat eme ténye felett.

– De még szomorúbbak a viszonyok Beregben és Ugocsában – vetette közbe másik fiatal mágnás. – Ha ezekről beszélünk, éppen olyan, mintha Kelet-India valamelyik tartományáról lenne szó. Ezért alapítottunk egy felfedező társaságot mi ketten Béla barátommal, s a nyarat avval töltöttük s még a telet is, farsang végéig, hogy az ország különböző vidékeit megismerjük, mint utazók, és világokat jelentő kalandokat szerezzünk. Bejártuk, kéhlek alássan, Tolnát, Baranyát, elmentünk Parádra gróf Károlyi Györgyné látogatására, s onnan le a Heves megyében fekvő Tiszabőre, gróf Almássy Pali barátunkhoz, aztán meglátogattuk a báró Wenckheim családot, Körösladányon, gróf Csekonics Jánost Zsombolyán, sőt elmentünk Temesvárra, a buziási fürdőre, Mehádiára, ahol fényes vendégkoszorút találánk együtt… A Herkulesfürdőből nem törődve az intő szókkal, a Vaskapu-szoroson át leírhatatlan fáradsággal ereszkedtünk le a Hátszeg völgyébe, Piskiig, Komáromi Gyuri barátunkhoz, aki akkor ezen a jószágán időzött bájos feleségével: gróf Csáky Lálival…

De valami volt a levegőben, senki sem tudott tiszta szívvel figyelni a világjáró angol kalandjaira.

Most berohant a fiatal Csetneky gróf, a Pepi, s halálsápadtan kapkod ki a zsebéből egy papírlapot és adja át Miggay Pistának:

– Olvasd, olvasd!

Már mindenki megrettent.

A bécsi események? Senki sem akart már ilyen izgató dolgokról beszélni.

– Az éjjel kétezer emberrel népgyűlést tartatott – sietett Mocsnoky Pál, a bálrendezők királya. – Vészhírek jöttek Bécsből, hogy letörték a forradalmat, s az aulikusok és pecsovicsok győznek. Kétezer ember azonnal indulni akar. Rögtön fogadjunk gőzhajót nekik. Ki is mentünk a hajóhoz, és ott várakoztunk, míg előállítottak egyet, végre jön egy pincér s a szervétájával csapkodva kiabálja:

– Auf, edle Magnaten, das Dampfboot ist da!

Mindenki nevetett. Különös volt, hogy rémület és a kacagás minden pillanatban egymást váltotta.

Másik fiatal mágnás avval rohant közéjük:

– A Zuckermandlin ölik a zsidót!

Fanyar nevetés.

– Az én jó zsidaimat, kéhlek. Csupa hála vagyok velük szemben, ha szükség van, kihez fordul az ember, ha nincs zsidó?

– Pesten revolúció! A Hatvani utcai Landerer-nyomdából kiindulva a sajtószabadság tényleg proklamáltatott. Táncsicsot kiszabadította az ifjúság.

– Petőfi negyvenezer paraszt élén áll a Rákoson!

Csupa hihetetlen hír! Néma csönd!

– Dieser Petoefi, dieser Petoefi – dadogta s felmutatta a papírt, amit valaki elkapott tőle és olvasni kezdte az első sorokat:

Dicsőséges nagyurak, hát

Hogy vagytok?

Viszket-e úgy egy kicsit a

Nyakatok?

A mágnás ifjak felhördültek s elrettentve nevettek össze.

– Ez mi vagyunk?

Ujdivatu nyakravaló

Készül most

Számotokra…nem cifra, de

Jó szoros.

A kaszinóból mindenki odatorlódott. A komoly idősebb liberális mágnások, akik maguk közt a legfontosabb tennivalókat beszélték meg, szintén előjöttek s szivarozva állottak be a csoportba. A fiatal felolvasónak éles, nagy hangja volt s minden szó duplán félelmesen sikított a fülükbe.

Tudjátok-e, mennyit kértünk

Titeket,

Hogy irántunk emberiek

Legyetek,

Vegyetek be az emberek

Sorába…

Rimánkodott a szegény nép,

S hiába.

– De hol a rendőrség? Hogy merészel valaki ilyen lázító hangon?!!!

– Ez mégis sok!

– Még csak ezután jön a java! – mondta a dadogó fiatal mágnás, aki a papírt hozta.

Állatoknak tartottátok

A népet;

Hátha most mint állat fizet

Tinéktek?

Ha megrohan mint vadállat

Bennetek,

S körmét, fogát véretekkel

Festi meg?

– Das ist Skandal! Ez nem tűrhető!

– El vagyunk késve!

De elveszett az egész dolognak a humora. A verssorok meghazudtolták, amit az emberek a versről tudtak. Hogy a vers, a költemény az érzelmek kifejezése, líra, epika… Szavak! Ez itt tűzvész, gyújtogatás. Ha ezt hallani fogják az emberek, kész a lázadás… Borzasztó…

Ki a síkra a kunyhókból,

Milljomok!

Kaszát, ásót, vasvillákat

Fogjatok!

Az alkalom maga magát

Kínálja,

Ütött a nagy bosszúállás

Órája!

Nem lehet elképzelni, hogy ezek a főurak, akik egész életükben, bármit is tettek, csak tiszteletben, sőt szinte imádatban részesültek a nép részéről, s ha gyűlölet volt a hátuk mögött, azt ők mosolyogva szinte előnynek fogták fel, s úgy tartották, hogy kell is egy kis gyűlölet is az emésztéshez. Hogy ezek a Petőfi versét soronként mint puskalövést, bombát, robbanást érezték. Erre még eddig a magyar históriában példa nem volt. Elvégre az ember liberálisnak liberális, de mágnásnak is mágnás, kéhlek alássan.

Ezer évig híztak rajtunk

Az urak…

Minden sor borzalmasabb és irtóztatóbb.

Most rajtok a mi kutyáink

Hízzanak!

Nem lehetett tovább olvasni. Maga a felolvasó nem hitt a szemének. Lehetetlen, hogy ez a sor le legyen írva. Tollal, tintával, ahogy a szerződést írják, amit meg kell tartani, ahogy a törvényt, amit végre kell hajtani. Csak eddig szerződést és törvényt csak a birtokban levő hatalmasok érdekében írtak s ez…

Vasvillára velük, aztán

Szemétre.

Ott egyék a kutyák őket

Ebédre!…

Van még ebben az országban élet, igazság, rend? Jog?… Hát ezt a gazembert még nem akasztották fel? Ez él? Lehetetlen.

– Elég! Eláll!

Valaki kitépte a felolvasó kezéből a papírt és széttépte.

– Nem kell széttépni. Violencia! A nádorhoz! Az ítélőbíróhoz!

– És még ezt az embert dicsérte Széchenyi! Ezt tekinti fiának!

Dühöngő kavargássá változott a terem.

De mikor már csillapodni kezdett a felhevült hangulat, mintha új tűzzel akarnák felgyújtani a hamvadni kezdő parázst, valaki berohant:

– Petőfi negyvenezer kaszás paraszttal áll a Rákoson!

Hirtelen némaság.

A legfontosabb kérdés e napokban az volt, hogy miként fognak megoldatni az úrbéri viszonyok? Nem fogják-e az izgatók a parasztokat a nemesség ellen uszítani? S mi lesz a nemzetiségi parasztokkal? A főurak nagy részének csupa tót, oláh s más nemzetiségű jobbágysága volt, és ott semmiképpen rendet fenntartani nem fog lehetni soha, csak drákói rendszabályokkal, katonasággal, fegyverrel…

Kóválygó kétségek kerülgették az urakat.

Ha Bécsben is megtörténhetett, a császár rezidenciáján, a szörnyűség, mi lehet akkor idehaza?

Metternich nemcsak lemondott – ami utóvégre méltó és helyes áldozat a tömeg fellázított szenvedélyének lecsillapítására –, de házát kirabolták, lerombolták és felgyújtották!

Mindenki saját bőrén érezte ugyanezt a végzetet. Nem volt a főurak közt senki, aki saját otthoni öttömösi vagy balassafertelmesi kastélyát ne tudta volna elképzelni lángok között.

Még soha nem gondoltak arra, hogy ennyire ellenséges és idegen elem között élnek. Hiszen ezek a parasztok, ezek a soha észre nem vett, figyelemben nem részesített jobbágyok, ezek mint feldühített vadak nyüzsögtek képzeletükben…

Kell, igen, kell a felelős minisztérium, hogy legyen egy legmagasabb szerv, amely elégtételt adjon nekik a sérelmekért, károkért, s megoltalmazza őket a veszélyektől. Meg kell hozni az elodázhatatlan törvényeket, részben hogy kicsit lecsillapítsák a mobot, részben hogy megkötözhessék, mint az elszabadult veszett kutyákat.

Szóval a Kis Casinó, a szabad gondolkozású mágnás ellenzék is teljesen s tökéletesen fel volt fordulva. Mi lehet akkor a Nagy Casinóban, a konzervatívoknál!

A fiatalok hamar felülkerekednek az érzelmeken, s a fiatal mágnások kajánul elhatározták, hogy a Petőfi-verset elviszik a felsőbbekhez.

Hadd örüljenek azok is.

Két tagot mindjárt ki is választottak, mind a kettő természetesen a legnagyobb családok gyermekei voltak, akiknek apjuk, testvérük, bátyjuk, minden rokonságuk a Casinóban van.

A Kis Casinóba jártak a nagy nevek közül gróf Batthyányi Lajos és Kázmér, gróf Teleki László és Domokos, gróf Vay Károly, gróf Zichy Manó, gróf Pálffy József, gróf Szapáry Antal, gróf Csáky László, báró Mesznil Viktor, báró Eötvös József, gróf Andrássy Gyula és sokan mások. Ezek valamennyien a haladás hívei voltak, akik pénzt és lelkesedést áldoztak a nép és a jövő megmentéséért. El lehet képzelni, mi volt az igazi konzervatív maradi mágnás világban, ha még őket is így felháborította Petőfi verse. A Kis Casinónak csak tizenhat szavazati joggal bíró tagja volt, a mágnás tábla centrumának ellenben száznyolc szavazati helye volt a főrendiházban. Az ókonzervatívok vezérei voltak báró Perényi Zsigmond, báró Majthényi Antal, s nagy tekintélyek, köztük Almássy Pál, Bónis Sámuel, gróf Ráday Gedeon, s ezek maguk is meglátogatták a Kis Casinót: tehát köztük nem volt valódi ellentét. Úgy vették, hogy annyi az egész, hogy a fiatalok szeszélyből csatlakoznak a forradalmi szelleműekhez. De az semmi, s ha benő a fejük lágya, meg is gondolják magukat s visszatérnek a komolyabbak közé.

Tizenegy órára már a konzervatívok, az aulikusok is mindnyájan ismerték a Petőfi versét, és rettenetesen le voltak hangolva, mi lesz, ha Petőfi csakugyan megindul a negyvenezer paraszttal.

Ekkor érkezett meg a Kis Casinóba Frici báró, aki valóban egyhuzamban hajtott Szegvárról Pozsonyig. És a lovai kibírták s ezzel valóban nem kicsinylendő hírnevet szereztek a fiatalúrnak, aki magával hozta Klauzál Gábort is, akit a ceglédi homokon ért utol. Klauzál hamarabb indult el, de az úton fennakadt, és egy csárdában búsult éppen, mikor megérkezett oda Frici báró, s megismervén a csongrádi tekintélyes vezérszónokot, örömmel ajánlotta fel kocsiját, amit az ellenzéki pártember szintén örömmel fogadott el, pedig még nem is tudta, mennyire szükséges volt számára, hogy idejében beérjen Pozsonyba: miniszteri tárca várta ott.

Szerencse, hogy Frici bárónak azonnal jönnie kellett. S most sietnie a Mágnás Casinóba.

Hoznia a nagy hírt, mi történt Szegváron. Hogy egy alföldi betyár népforradalmat csinált. Már Pesten hallotta, hogy Bécsben is lezajlott a forradalom s vérrel és Metternich bukásával végződött, annál nagyobb volt az ő híre, hogy az alföldi békés medencében is viharzik a tenger.

A Kis Casinóban újabb megdöbbenéssel vették a hírt, s most már maguk siettek Fricivel a Mágnás Klubba, ahol a fiatal szőke úr a legnagyobb sikert vagy inkább rémületet okozta, amint bőségesen, szellemesen és célzatosan elmondta, Rózsa Sándor mit csinált.

– Ki az a Rózsa Sándor?

– Az új Milfay… A legnagyobb stílusú betyár, aki a magyar honban jelentkezett.

– Hisz ez nem betyár, ha nem vitt el pénzt! Nem fosztogatott? Ez akkor talán egy álruhás ellenzéki vezér…

– De valami pénzt elvitt. Míg a gróf a szálában a rend helyreállításán dolgozott, megjelent ő maga a vasládák szobájában, és kétezer forintot kikövetelt onnan ezüstben. Sem többet, sem kevesebbet – mondta Frici báró.

– Ki tudja, hátha arra szüksége volt a pártkasszában – mondta egy mágnás szatirikusan.

Petőfiről kérdezték.

– Igaz-e, hogy negyvenezer paraszttal áll a Rákoson?

A báró eltűnődött:

– Bizonyosan nem tudom – mondta –, de negyvenezernél lehet ott több is.

Remegés közben meglátják Széchenyit, aki az utcán éppen errefelé tartott.

Széchenyi meg fogja mondani. Széchenyi nem fél. Széchenyi a pesti márciusi forradalomra rögtön megmondta, mikor megjött a hír, hogy parapluie révolution: esernyőforradalom!

A lépcsőkön, amint fölfelé ment Széchenyi, az ultrák közül találkozott eggyel. Az ultramontán mágnás megemelte széles karimájú kalábriai kalapját, melyen hosszú veres toll lógott, s nagy köszönés után hetykén nyomta azt a fejébe:

– Bon jour, citoyen Széchenyi! – köszönt újmódi köszöntéssel. – Jó napot, Széchenyi polgártárs! – ahogy a francia forradalomban volt szokás.

A gróf utánanézett s visszaköszönt:

– Bon soir, citoyen Sansculotte! Jó estét, Gatya úr!

Nálunk nem nadrágtalanok, hanem egészen gatyások voltak a felszabadításra váró népek.

Széchenyi nyugodtan ment a klub termébe, benyitotta az ajtót, és ahogy végignézett a sápadt, didergő, gyomorrontásos mágnásokon, szarkasztikus mosolygással köszöntötte őket:

– Dicsőséges nagyurak, hát hogy vagytok?

Ezen a napon volt a szavazás a jobbágyság felszabadításáért.

Egyetlen szó, egy ellentmondás nélkül ment keresztül a javaslat. Pedig ha a Petőfi verse nincs, akkor legalábbis ellenzéke lett volna, ha még akkora volt is a rémület a bécsi események miatt.

Deák Ferenc mondta:

– Nem kellett Pozsonyban forradalmat csinálni! Mire lett volna! Mindent elvégzett a bécsi forradalom, mert azok az elemek, amelyektől függött a jobbágyság jogainak megadása, Bécsben annyira megrémültek, s annyira begyulladtak, hogy nem kellett őket még kapacitálni sem. Bécsben a nép lázadt fel: Pozsonyban a mágnások hallgattak el.

A magyar revolúciót, a magyar dicsőséges forradalmat két név hajtotta végre: Petőfi Sándor meg Rózsa Sándor.

Az indítványt Kossuth Lajos tette meg, s a roppant többséget az ő szelleme hozta be, de hogy semmi kisebbség sem volt, ez még nagyobb jelentőségű: s ezt a nép lelkének fiai vívták ki.

Szagos rozmaring

Rózsa Sándor vidáman és kedves orcájával lépett be a házba.

– No hogy vagytok, Ágnyis?

S megcsípte a szépasszony arcát.

Ágnes asszony visszanézett s ránevetett a betyárra.

– Éppen lángost sütök.

– Tán mögérözted, hogy gyüvök?

Az asszony nevetett, s hagyta, hogy a vendég megtapogassa, megveregesse a lapockáját. Mind a két keze tele volt tésztával, nem védekezhetett, meg talán nem is akart. Most kezdje? Mikor már hét esztendeje szeretője a betyárkirálynak?

– Hun jár kend erre, Sándor?

– Alunni akarok egy kicsit.

– Tán fáradt?

– Olyan munkára nem vagyok fáradt.

Mind a ketten nevettek. Csak akkor kérdezte meg Rózsa Sándor:

– Hun van Katona Pál?

– Nincs itthon, de mindön percbe gyühet. Odaát van a Gerlici-tanyán. Csődörhöz vitte Föcskét, a nyergöst.

Ezen is nevettek. Az asszony bevetette a kemencébe a lángostésztát, s a kerek lapos tésztadarabok rögtön elkezdtek a forró kemencében elváltozni. Elébb csak megdagadt a színük, aztán pirosodni kezdett. Az asszony a piszkafával elrendezgette őket, hogy egymástól kellő távolságban legyenek, aztán előkészítette a kemence szájába az előtét.

Akkor hogy dolgát végezte, visszafordult, s szembenézett a vendégével.

– No hadd lássalak – mondta neki, s leverte a tenyeréről a lisztet.

Rózsa Sándor kicsit gyűrött arcú volt. Most érkezett Szegvárról, s az bizony ide jó hajtás. Dona kapitánynál volt éjfélben, s most meg már itt van a Katona Pál tanyáján, ahol jó búvóhelye van neki. Csakugyan azért jött, hogy kialudja magát.

Ezeket szerette, Katona Pált meg a feleségét, mert még eddig sohase kapta őket hiába. Se a szájuk nem járt el, se vendégek nem jártak hozzájuk, magukban élő csendes emberek voltak, se gyerekük, senkijük, kevés állat, maguk meggyőzték a gazdaságot. Csak a munkaidőkben vettek fel segítséget, de most március közepén még semmi sincs, csak a nagy víz mindenfelé a szegedi tanyákon.

– Üjj le mán – biztatta bizodalommal az asszony az embert, akit ha nagyon kettesben vannak, tézni szokott.

– Huva, az öledbe?

– Majd mögmondom, huva. Itt a szék e.

Leporolta a kötényével a széket, s erőltette az embert, aki le is ült, de elkapta az asszony kezét, s odarántotta a térdére.

Az asszony nem is tiltakozott. Kicsit megpirosodott, de neki is jólesett már leülni, reggel óta még nem is ült le egy percre se. Az ember meg kemény tenyerével átfogta a derekát, a mellét a tenyerébe vette, és hallgattak, hallgatták a vérük felzsiborgását.

Magukban voltak, még a jó isten se látja őket, gondolták, hiszen az ajtó is be van téve, nem láthat be kívülről senki.

Az asszony hirtelen átkarolta az embert, nyakát, a fejét és hevesen megcsókolta a száját.

Az meg visszacsókolt, s mielőtt szót is szólottak volna, már megszerették egymást.

Csak később kezdtek beszélni.

– Hogy erre is eltéved eccör – mondta az asszony.

Evvel szemérmesen felállott, s rendezgetni kezdett a házban. Mert az is olyan ház volt, egy helyiség az egész, egy ajtó, két kicsi ablak, annyi, amit tenyérrel be lehetne takarni és a magas nádfedél sötéten és pókhálósan felettük.

Rózsa Sándor leverte a gatyáját, mert még ebben a hidegben is csak gatyában járt. Nehéz, vastag szövésű zsákszövetű gatyája bőven hullott le a lábszárán, annál jobban fázhatott, ha tudott fázni, de aligha tudott, mert oly tűz volt a vérében, hogy ez még februárban sem engedett a hőségből. Igaz, ezek a komisz márciusi hideg esős napok még kellemetlenebbek, mint az igazándi böcsületes fagy.

Az asszonyon több szoknya is volt, de a kemencefűtés miatt ujjas vagy meleg felsőruha nem volt rajta. Még ebben az időben azt tartották, hogy lánytól, fiatal asszonytól hét singnyire jár a hideg.

Az asszony fekete, csontos, kemény asszony volt. A bolhát meg lehetett volna roppantani a bőrén. Fekete szeme olyan volt, mint a szenes parázs, volt benne valami táncos. Vad is volt, nyers is volt, buja.

– Hát hun betyárkodtunk azúta? – fogta meg két tenyerével a férfi vállát s megrázta.

Rózsa Sándor nevetett.

Megbökdöste az asszony mellét az ujja hegyével, mire az visszább húzódott, s el is fordult. Ahogy fordult, a szoknyája nagyon kívánatosan dülledt, s Rózsa Sándor rácsapott egy kicsit. Mire az asszony mint a kígyó ha szisszen, visszaperdült, s rányitotta éles fogait, mintha mindjárt beleharapna.

Mindig harcos volt köztük szerelem és évődés.

– Van még önnivalótok?

Az asszony vállat vont.

– Még el nem fogy. Tán gondoskodni akar kend?

– Ha köll, lösz.

– De nagyra van. Hun aratott kend? Tán a grófoknál?

Rózsa Sándor elnevette magát.

– Eltanáltam?

– Másutt nem löhet. No vess ágyat. Löhet?

– Löhet. Mindön löhet.

Leszedte a nagy párnákat az ágyról, s megdúrta, hogy a kifagyott megfáradt ember egyszer jót alhasson.

– Osztán löszöl híradással?

– Jól van, ha pandúrt látok, behívom…

– Híjjad csak, híjjal, Ágnyiskám.

Ásított egyet, és már aludt is. Az asszony még ott állt felette egy percig s nézte. Milyen jó lelkiösmeretje vagyon, hogy ilyen hamar el tud aludni. Jaj, de mi van a lángossal!

Olyat rémült, hogy azt se tudta, mi lesz vele, ugrott a kemencéhez, nyitotta ki annak a szádallóját.

Hát bizony a lángosok mind szénné váltak.

Jaj, verte aztán, törte magát mérgében, az isten ide ne hozta volna ezt a betyárt, most micsoda kára lött miatta…

Rettenetesen mérges természetű asszony volt. A legkisebb káron, bosszúságon végtelen soká el tudta emésztgetni magát, s nem szólt, csak csapkodott és tört, zúzott, kis kárból nagyot csinált.

Közben kikaparta a lángosokat, vette a kést és faragta le róla a megszenesedett részt, ha valamit menteni lehetne belőle.

Észre sem vette, hogy az ember az ágyon nyitott szemmel nézi, s mosolyog a baján.

– Accsak ide – mondta.

– Mit? Ezt a szenet?

Odaadta.

Rózsa Sándor elvette, megnézte, beleharapott.

Egészen olyan volt, ahogy szegény édesanyja szokta elégetni. Még az íze meg a szaga is megvolt. Ilyen jóízűt nem is evett anyja keze óta. Csak úgy ropogott a fogai között az átégett tészta. Az asszony meg csak nézte, mintha valami vadállat, a kutya ropogtatna előtte. Hogy ezt még meg is lehet enni. Micsodák ezek a férfiak, egész fekete lett a szája tőle ennek az embernek; még nevet avval, a fekete szájával.

– Mán tele ne köpködje kend az ágyat. Kend még a tüzes hamut is mögöszi?

– Így süsd mög neköm másszor is – nevetett a betyár, aki gyerekkorában a hamuban sült pogácsán nőtt, az volt neki a legkedvesebb csemegéje. Ezért bírta étlen-szomjan a napokat is, ha szorult a kapca. Volt már, hogy egy hétig be volt szorítva az áradásba, kint a pandúrok tőtött puskával állottak a parton, de ő étlen-itlan ott bírt feküdni, és meg nem nyikkant, a fejét fel nem emelte, jöttek a reggelek, felmászott a nap az ég tetejére, meg újra lekonyult, új éjszaka, új nap, egy hétig szakadatlanul… Végre is a rakott tarisznyás pandúrok éhezték el magukat, ő pedig megmenekült egészségben, és dicsérte azt a jó édesanyját, aki már kicsi gyerekkorába úgy hozzászoktatta a betyárkoszthoz, mintha egyenest arra nevelte volna a szeretett magzatját.

Most lesöpörgette, letörülgette a bajuszát, aminek a vége egészen vörhenyeges volt, s csillogott piros arca felett. Nagy haja az ágy párnái közt összegubancolódott s hosszú fürtökben csavarodott széjjel.

Ágnes éppen elkészült egy másik lángossal. Ez nem volt olyan nagyon megégve, ezt is megvakargatta, még egy kis zsírt is kent rá; odaadta:

– No falj, ne koplalj, mint otthon.

Az ember elvette a lángost, megette. Akkorára új készült. Azt is megette, az egészet megette, amit csak adott neki az asszony. Jól degeszre ette a hasát, akkor odahúzta az asszonyt, még egyszer megcsókolta, mint farkas a párját, morogva és tusakodva, aztán úgy elaludt, hogy rögtön odaát volt álompusztán, ahol minden jól van. Ahol mindig nyár van, meleg van, étel van, ital van, és szép asszonyfélék nyüzsögnek az emberi állat körül.

Nem is tudta, mikor ébredt fel.

Bizony másnap. Másodnapon, mert Katona Pál nem jött meg az egész nap. A kanca csak szagolgatta a mént, de nem lehetett vele semmire se menni, hát ott kellett neki hálni, megvárni, míg az ebugattáknak kedvük jött a játékra.

Akkor se magában jött, kis szekérrel volt, hát hozott a feleségének valakit. Bodó Katit hozta el, aki a feleségének szegről-végről attyafia volt, és látni akarta Ágnes ángyát. Hát gyere. Hán én el is mék. Hát jó.

Ágnes csak nézett, ki kászálódik le a szekérből. A szekérnek a tetejéből, mert nem ok nélkül ment Katona Pál szekérrel, valahol megrakta azt szénával. Má csak ha kimegy hazulról, nem jön üres kézzel.

Bodó Kati úgy leugrott a szekér széna tetejéről, mint egy legény. Már nem volt olyan fiatal, volt már vagy huszonhét, huszonnyolc esztendős, de fiatalabbnak látszott egynéhány évvel. Magas, karcsú, gyönyörű szájú, világos színű lány volt. Hogy mér nem ment férjhez, csak a jóisten tudja, meg az ő természete. Százszor elvitték volna már, de válogatós-e vagy mi, vagy csak a szabad életet kedveli, ki tudta a szíve állását. Vagy a báróék nem engedték? Másra kellett, nem kis malacok szülésére, a jó isten tudja.

– Mög se üsmer, Ágnyis néném. Hát hogy kint vótam a tanyán, osztán Palya bátyám mög ott járt, én mondok, mán elgyüvök, möglátogatom Ágnyis ángyómat.

– Jó van – mondta Katona Pálné, mosoly nélkül nézte a lányt. Rosszkor jött. Vendég van. Mi keresnivalója van itt most.

– Hát mi van a Föcskével? – fordult Katona Pálhoz.

Katona Pál részletesen elmondta, hogy mért kellett annyit várni. Ott hált az ólba a lovakkal.

– Mög mög még kivel? – mondta Ágnyis ángyó.

– Mög mög a herkópáterrel – mondta rá Katona Pál.

El is hallgatott, mert megsejtette a felesége szavában a féltékenységet. Pedig elég marha, ha féltéköny, ha oka vóna rá, akkor nem vóna itt a lány. Csak nem lönne bolond, hogy magával hozza a felesége szöme elibe a tanút, aki ellene bizonyság löhet.

De az asszony is valami ilyet gondolhatott, mert csak nyersen rászólt az urára:

– Hát osztán?

– Mit hát osztán?

– A Föcskét kezdted.

– A Föcskét, a Föcskét – morgott Katona Pál.

Az asszonynak még tetszett is, hogy ez a nagy mahomed ember ilyen szívére tudja venni neki a legkisebb szavát… Nem gondolt rá, de a lelkében furdalás volt, hogy a betyárral éppen most van akkurát egy bűnbe evvel az emberrel szemben, pedig isten látja lelkét, nem kell a lelkinek: nem adná ezt a mohoda, morgó embert kettőért se abból a másikból. Csak hát ki tehet róla, hogy az asszonyi természet olyan, amilyen: hogy a másikat se adná – három ilyenér. Odament azért az urához, és megrángatta a nyakában a gubát.

– Nem is kérdöd, ki van itt?

– Ki? – villant felé az ura, de azonnal megcsikkant: – Csak nem?

– De ű.

– A Sándor?

Az asszony villámló fekete szemével rárezzentett, ne beszéljen, idegen van itt. A Kati. Bodó Kati.

Mire Katona Pál megborzolta vastag lógó bajuszát s ühmgetett.

– Hogy került ide?

– Én nem tudom – mondta álnokan az asszony –, a jó ég tudja… Tegnap röggel gyütt, még most is alszik.

– Uhm.

Katona Pál nem volt olyan óriás, mint Veszelka Imre, de nagyon termetes és roppant vaskos, kemény ember volt.

Medve forma, lehet mondani. De nem haragudott, hogy itt van a betyárvezér. Első mozdulása ugyan olyan volt, mintha most meg ő nem örülne a vendégnek, a tanyai emberek nem szeretik a vendéget, ösztön ez bennük, a vendég nem szokott ennivalót hozni, de éhes hast igen.

Ahogy az ajtó felé nézett, már ott állott Rózsa Sándor, ébren, frissen, vidáman és nézte őket.

Járt a szeme egyikről a másikra, szembe nevetett Katona Pállal, még jobban Katona Pálnéval, akkor megakadt a szeme Bodó Katán.

– Hát ez ki? – mondta a szemével.

– Kati.

– Milyen Kati? – kérdezte újra csak szömmel.

– Kati néném jánya Kati. Bodó Kati.

Az ember nem szólt rá.

– Szógál. A báróéknál szógál. Giliceinél.

Rózsa Sándor jobban megnézte a lányt. A báróéknál?… Megigazította a bajszát s mosolygott. A báróéknál? Mintha a lány maga is báró lett volna, vagyis más valamiféle, mint amiket itt a tanyákon lehet látni. Újra csak belenézett, s a lány elpirosodott ettől a nézéstől.

Szép magyar lány volt. Jó magas. Olyan magas, ahogy áll papucsban, még tán kicsit magasabb is, mint Rózsa Sándor.

De ahogy nevet, az nagyon jól áll neki. Úgy nevet, mint aki felül van másokon, de szeretné, ha kisebb lenne. Tele van önérzettel és mégis alázatos. Nagyon bárós. Gerliczy báró szaga van neki.

– Hágattál? – kérdezte Katona Pált.

– Nagy keservesen.

Megvakarta a fejét, hogy mennyi baja is volt neki, hogy nem tudott tegnap mán hazagyünni, mikó ű tudja legjobban, hogy egy gazdának nem szabad elmaradni hazulról: tessék, most is milyen kár vót, szálló vendég vót a házba, aki bent aludt. Nem ötte mög a fene, bent az ágyon tán?

– Csak lefeküdt ez a Sándor, az ágyra vetötte magát, osztán tennap röggel elaludt, osztán most se tudom, hogy kőtt föl.

Magyarázta Ágnes asszony, mintha mindjárt védekezni is kellene.

– Hát te hun háltál? – mondta nevetve, de kényesen Katona Pál.

– Valahun én is aludtam – mondta az asszony gőgösen; nem köteles elszámolni, aludt, ahol aludt, ki is kérné magának, ha űtet mög merné gyanósítani az ura, ott ögye mög a fene a dógát, mikó még azt se tudja az embör, hogy hát ű hun hált s kivel?

De Bodó Kati semmit sem tudott a házastársak vitájáról, ő csak nézte Rózsa Sándort, már ő régen kitalálta, ki a vendég, akit ezen a telken oly igen tisztességben tartanak, hogy mintha mind a ketten a gazdáék csak felelnének a szavára. Odament azért a betyárhoz, és azt mondta neki igen csendesen és igen alázatosan:

– Beszélik.

– Mit te?

A lány zavarba jött. Mégis nem kellett volna talán kimondani.

– Jó lösz… – s úgy tett a kezével, mintha a füstöt fújná szét…

A betyárkirály mosolygó szemmel, de komoly arccal nézett rá.

– Mit hallottál?

– A várbúl egy század katonaság mán főmönt. Most indul a többi. A méltóságos báró úr azt mondta, tízezer embört indítanak.

Rózsa Sándor szinte fellélegzett. Ahelyett, hogy megijedt volna, még dagadni kezdett a melle. Mosolygott.

– Tízezröt?

A lány még csöndesebben mondta:

– A fejire mög másik tízezröt töttek ki. Forintokba. Ezüstbe.

Rózsa Sándornak szétnyílt az ajka, s kutya fehér fogai kiragyogtak. A nap belesütött, s úgy csillogott mindene, mintha arannyal és gyönggyel volna elhintve az arca, szeme, szája.

A két ember, Katona Pál meg a felesége semmit se értettek a beszédből.

De Katona Pál elvezette a lovat, s a felesége utána ment.

– Hun szödted föl ezt a ringyót? – mondta az asszony.

– Tégöd akart. Nem engöm… Hallod-e? Rúzsa Sándor most van bajba. Mögtámadta a megyegyűlést, osztán mögpuskázta a grófot, mög az urakat kirabolta. Sok pénzt rabolt. Tízezör katonát indítanak rá… A fejire mög tízezör pöngőt töttek ki…

– Azért caftat hát ez a lotyó, azt hiszi a zsebibe van.

– A te húgod – mordult rá Katona Pál a feleségére, s a lovat megrángatta, mert nyugtalankodott.

Káromkodni kezdett.

De az asszony meg azt szerette volna tudni, mit beszél az a lotyó Rózsa Sándornak, nem bírt az ura mellett maradni, futósan indult vissza a ház felé.

Rózsa Sándor elébe mosolyodott, mikor már ő elég közel volt hozzájuk:

– No mi az, Ágnyiskám?

De Ágnes éppen ebből látta, hogy ezek már meg is kötötték a paklit.

– Hallod e mán?

– No.

– Gyere csak, valamit akarok mondani.

Az emberrel a lány is önkéntelenül indult felé, de ő rá dobbantott:

– Rád nincsen szükségöm.

Bodó Kati visszamaradt, el is fordult a ház felé, mintha azt akarná mutatni, hogy ő bizony nem is kíváncsi, pedig azt megérezte, hogy az ő Ágnes nénje őtet nem szíveli, de vad szimattal azt is, hogy ez az asszony nagyon érti egymást vele…

– Hallod-e, ide ügyelj, Sándor… Mit csináltál mán mögén… Nem is szólsz…

Rózsa Sándor azonban nem tűrte a legkisebb leckéztetést, hirtelen méreggel, s óriási hangon rivallta el magát:

– De azt a keserves…

Irtóztató káromkodást vágott ki.

Az asszony belesápadt, egészen elfakult és rettegni kezdett:

– Nem úgy értöm én azt, hajja kend.

– Na hát, azt úgy értsd, hogy engöm mög ne próbáljon leckéztetni még az Úristen se, mert lábánál fogva tépöm le az égbűl.

Katona Pál is megállott, de nem mert visszafordulni. Csak tartotta a lovat, ami nagyon nyugtalan lett ettől a hangtól, mintha neki is szólana, s toporzékolni kezdett. Már tudta Katona Pál, hogy jussa van Sándornak így ordítozni a feleségére. Sebet kapott ettől.

Bodó Kati is úgy meg volt ijedve ott a ház előtt, hogy azt se tudta, melyik lábára álljon, még a szíve dobogása is elállott. Neki is ráiszonyodott a lelkébe ez a hang. Így csak szerető szidhatja egymást.

– No, ugass – mondta kis idő múlva nyugodtabban a betyárkirály.

– Hát mög köll mondani, amit mög köll mondani.

De az ember szeme rávillant, ne szaporítsa a szót, s az asszony megrettenve, halkan, szelídítve:

– Azt mondja Pali, hogy tízezör lovast indítanak utánad.

Rózsa Sándor elhallgatott. Ezt már mindenki tudja? Még Katona Pál is?

– Pali! – kiáltotta nagy hangon.

Katona Pál eleresztette a lovat, ami ész nélkül kezdett vágtatni a tanya előtti fagyos, havas, olvadós területen, aztán belerohant a szántásba, s ott nemsokára leragadt.

Maga a nagy ember ügetve sietett elő s lélegzetfúlva.

– No, mi a, mi a?

Bizony Rózsa Sándor előtt nem lehet habozni. Ha ő elkiáltja magát, a legjobb barátja se lehet biztonságban benne, hogy nem pukkan-e egy perc múlva rá a golyó.

– Mit ugattál a feleségödnek?

– Csak amit hallottam, Sándor.

– Semmi Sándor! Azt a kutya istenit! Mit Sándor?

Katona Pál hallgatott. Csak nem fogja gazdának titulálni. Még ezt nem kívánta tőle soha.

– A Gellicei-istállókon mesélték – de föl van ám ott fordúva fenekestül az egész… azé is nem gyüttem haza az este, mert nagy ijjödelömbe vótam miattad, koma, hogy hogy tunnék hírt anni neköd, koma… nem is álmottam, hogy itthun vóná…

– No.

– Hogy hát Szögváron lött vóna, valami…

– No.

– Hogy mán tennap mögindult a várbúl egynehány száz lovaskatona, ma mög utána, ami csak van. De nemcsak a szögediek, hanem ahun csak van katona, Budárúl is mindet ide hajtják…

– Tízezröt?

– Tízet. Annyit mondtak. Tízet.

– Osztán a fejemre mi van téve? Az is tíz?

– Az is hallatszik, koma.

– Nohát akkor nézzetök mög meg eccör…

Megrázta a fejét, meghajtotta, aztán felvetette.

– No? Láttatok mán egy tízezer forintos fejet? Hát lássatok!

Füttyentett a lovának. Még egyet s még egyet füttyentett. De mire a harmadikat füttyentette, már vágtatott ki az ólból a ló, szép barna paripa. Még szebb, mint a Csillag volt.

– Szellő… Szellő nye…

A ló nagy karikát vágva jött elébe.

Megállott, ahogy a lába elé ért.

– Azér sömmi baj…

Kezet nyújtott Katona Pálnak. Katona Pál melegen és hűségesen markolta meg nagy kezével a kőkemény öklöt.

Azután Ágnesnek veregette meg az arcát:

– Bolond vagy, Ágnyis – mondta neki.

Most a lányra nézett:

– Bodó Kati?… No szobajány… Mondd mög az uraknak, hogy velem tanálkoztál… Készüjj: karácsonyra feleségül vöszlek…

Evvel derült arccal felugrott a lovára, elvágtatott…

Mind a három ember megilletődve és megzavarodva nézett utána…

Míg csak el nem tűnt ló és lovas a sáros puszta füves mezein.

A parkban

Akármilyen vad és szörnyűséges volt is a március ebben az esztendőben, azért csak beköszöntött az április is, éspedig jobb színnel, mint várták volna.

Gerliczey báró kikísérte a vendégeit a kora ködös reggelen, aztán elment a parkba, ahol három jobbágy dolgozott a sárban.

– Mit csináltok?

– Alássan jelentem a méltóságos báró úrnak…

– Ne cifrázd fiam, ne cifrázd, mondd meg egyszerűen. Már nem cifrázzuk.

– A puszpángot ültetjük széjjel – mondta boldogan az ember, hogy már nem kell cifrázni. – Mer így nem maradhat, mán egymás nyakára nőnek, hát a méltóságos asszony parancsolatjára sort ültetünk belüle.

– No csak csináld.

A báró humánus ember volt, rokonszenvezett a reformistákkal, pedig hivatalánál fogva nem lett volna szabad. Ott állott, kurtán, vaskosan, nagy bőrsüveggel a fején, piros volt az arcéle, deres a bajusza. Szerette nézni, ahogy a munkások dolgoznak. Minden ásónyomást végigkísért. Nézte ahogy a Jani árkot vájt, berakta a bukszusokat, sűrűn, a másik, a Jancsi ásta a fiatal fácskákat, a harmadik, Jankó, a rózsakarókat állította s méregette egyenes sorba.

– Mind a hárman János vagytok? – mondta nekik.

– Mind a vagyunk, méltóságos úr – nevetett fel az első Jani, azon való örömében, hogy a méltóságos úr megállott mellettük, s olyan jókedve van, hogy még tudja is a nevüket. Aj, sokat javultak az urak! – János itt mindönki, még az isten is János – tette hozzá sunyin a mondást.

Evvel még nagyobbat nevetett, nyerítve és hosszacskán.

A báró szinte arra gondolt már, hogy tiszteletlenség, hogy ennyire mer nevetni.

Az orgona már nagyon gyönyörűen rügyezett. Fiatal orgonák dagadoztak a gruppban. Az egész kert nagyon üde volt. A múlt március végén meleg napok jöttek, tegnapra, vasárnapra eső lett, most mintha mese volna, a fű úgy megnőtt, ebben a nedves ködben, mintha nem is az volna a kert, mint még néhány nappal ezelőtt. A száraz napon nem látszott, hogy araszos.

A faág még rőzsének való, még az csak mint valami lehelet, hogy a rügyek pattognak. Csak a lógó lombú ismeretlen nevű idegen fa virágzása volt csudálatos. Mintha csak éppen piszkos lenne a lombrügy rajta, pedig az a virágja. A báró felnyúlt a fába, s megsimogatta a kicsit rozsdás, rózsaszínes virágcsomókat. Ezek közt élénk zöld levelek mereszkedtek elő.

– A fügét is ki kell már bontani – mondta.

– Igenis, méltóságos uram – felelt a Jani –, csak még az várhat délig, mert a fügének még délig jobb a takaró alatt, mert tetszik tudni…

Egészen úgy viseli magát a disznó, mintha kertész volna, pedig csak együgyű jobbágy, mint a többi, szerencse, hogy mindenhez ért a gazember. Aranyat ér. Csak ne járna annyit a szája: miért pimaszkodik avval, hogy annyit magyaráz.

El is kedvetlenedett a báró, mert az éjjel a vendégek sok ostobaságot beszéltek. El se lehet képzelni, mi lesz itt, ha csakugyan megcsinálja Lui gróf azt az izét, úrbértörvényt. Az kell ezeknek. Már a hírére is hogy kinyílt a szájuk.

A felesége jelent meg a tornácon, s ő szinte megijedt. Csak a báróné ne vegye észre a fickók modortalanságát, mert nagyon el lesz rontva az élet Tápén.

– Jöjjön csak, fiam – szolt a báróné parancsoló hangon, németül az urának; a báró nem indult ugyan, de arrafele nézett. A felesége se tud leszokni erről a paraszt tempóról.

A báróné látta, hogy az ura nem kíván közeledni, azért meggondolta magát s lejött. Különben is hozzá volt öltözve. Csizma forma magas szárú cipő volt a lábán, szíjjal fűzött rövid szoknya, hogy a csatakos fűben ne lucskolódjon el nagyon.

Csak németül szeretett beszelni. Bécsben végezte az intézeti életet, s bár egyszerű Kürti Szabó lány volt, egy nagy malomtulajdonos lánya, mégis igen vigyázott, hogy egy szavát se értsék a munkások.

– Jól van, Jani, jól van – mondta a báró –, nyírni fogod, ugye Jani?

Jani elragadtatott és csillogó szemmel nézett fel serény munkája közben; újra abbahagyva, újra szószaporítással:

– Igen méltóságos úr, azért ültetem ilyen közel őket egymáshoz, hogy gyönyörűen meg lehet aztán nyírni őket. Mintha, követem alásan, vazsbúl lenne kalapálva, olyan lesz, ha összenyírom őket, csókolom a kegyes kezeit…

– Egyfajú legyen mind – szólt rá a báróné kurtán.

– Arra vigyázok, tessék rám bízni, méltóságos asszony, olyan egyformák ezek, mint a tojás. Ha Jani azt mondja, olyan egyformák, mint a tojás, akkor a mán mög van mondva, csókolom a kegyes kezeit, méltóságos báróné.

Evvel míg a bárónét a guta kerülgette a sok szó miatt, szakértően megnézte a bukszussort, kivett egyet tövestül, mert azt kisebbnek ítélte a többinél, nem fog szépen összenyőlni. Másikat választott. Elébb egy lapát porhanyó földet vetett alá, akkor beállította a többi közé s elrázogatta, elrendezgette, lopta az időt.

A báró nagy figyelemmel nézte a mozgását, de már szerette volna lökni, tolni, dolgozz már, ne töltsd a napot. Siessünk, siessünk, mindjárt kész az úrbértörvény.

– Az mind igaz, amit ezek az éjjel meséltek? Hogy ezeket a gazokat felszabadítják? – mondta németül a báróné. – Most mikor így kineveltem őket? – haragosan nézett az urára. – Hogy lehet engedni ilyen őrültséget? Ki fogja a kertet beművelni, ha elveszik a jobbágyainkat?

– Fizetésért – nyögte a báró, uszítva magát s a feleségét.

– Micsoda fizetésért?! S miből akarsz fizetni? Ha nem lesz, aki megművelje a földet, akkor miből lesz termés, ha nem lesz termés, miből lesz pénz? Kártyából?

Kezdte szidni az egész világot, oly erőteljes kifejezésekkel, amik voltaképpen hiányoznak is a német nyelvből.

– Kätchen, Kätchen! – kiabált a báróné Bodó Kati után, aki hátul a kastély mögött eszeveszetten futott az utca felé.

– Warum lauft diese da?

Németül kiabált utána, mert a lányt már nagyon fiatalon magához vette, és megtanította a németre is, hogy nyugodtan beszélhessen vele. Szerette ezt a jobbágylányt, és tervei is voltak vele. Nem engedte, hogy valami parasztfickóhoz elmenjen feleségül, s ha valaki jelentkezett a lányért, azt azonnal a legszigorúbb rosta alá vette, és amint lehetett, úgy elvadította, hogy az még a tájára se mert jönni a kastélynak.

Hova szalad ez a lány? Most már egyáltalán mi lesz? Mindenki a maga dolga után megy? Már meg van itt bolondulva az egész társaság?

– Mennyi munkába került, míg beneveltem őket a kezem alá, most aztán könnyű lesz nekik szabaddá lenni. Mind szabados már most is. A patvarba?! Parbleu. Donnerwetter!… Maga pedig csak hallgat és egy lépést se tesz, hogy legalább ne engedjék, hogy efféléket meséljenek a fejükbe… De hát ezeket a belső szolgálatosokat csak nem veszik el? Már ha a bukó parasztokat fel is szabadítják, úgyse lehet semmi hasznukat venni, de a kertészeimet, a méhészemet, a belső cselédséget csak nem rabolják el a kezem alól?…

– Még semmi sem bizonyos, mein Schatz.

– Ez már azt jelenti, hogy valami bizonyos! Megőrült a világ! A szegediek csinálják az egészet… a Rózsa Sándorok… Hogy mind akasztófára kellene húzni az összes szegedit, a bírójukkal együtt… Most aztán mindennek vége. Új tisztikar. Rettenetes, azt a kicsapott fiskálist választani meg főbírónak, a Tóth Mihályt, igazán elveszett az esze az egész világnak… Csupa reformista banda. Rohadt dögök…

A báró nem mert ellene szólni a feleségének. Lelke mélyén igazat adott neki, nagyon nehéz, ami rájuk következik, el se lehet képzelni. Tisztára kifosztás.

– Most mi lesz a grófék másfél milliójával?

– Hát mióta ezek a hírek vannak, Szentes város népe egyáltalán hallani sem akar még a kamatfizetésről sem.

– Banda. Sortüzet rájuk.

– Nagyobb baj, hogy nincs az országban elég katonaság, emiatt teljesen abba kellett hagyni a betyárok üldözését.

– Mind Rózsa Sándor egytől egyig.

– Keserves világ.

– Mi az? Vége van a jogrendnek? Ki vagyunk szolgáltatva a betyároknak és a csőcseléknek? Tegnap beszéltem Pusztay Absolonnéval. Ő is sír, szegény Amálka, mondja, három jobbágyuk van, de bár egy se volna már, úgy felnyílt a szemük a gazembereknek, mondja, mit lehet csinálni? Van nekik hetven hold földjük összesen és három jobbágy. Nahát eddig művelték nekik. És olyan jók hozzájuk, mondta Amálka, hogy még ő figyelmeztette az urát télen, hogy annak az ő Józsijuknak adni kell valami ennivalót, már úgy ki vannak éhezve, hogy itt a tavasz, nem bír dolgozni az istenadta nyomorultja, adtak neki, mondja, a saját magtárukból, és a disznó felhízott, és most ha csakugyan meglesz ez az új blőd törvény, menni fog pénzért annak dolgozni, akinek akar. Hogy lehet hetven hold földből megélni jobbágy nélkül? Azok a szegény Amálék éhen halnak, most maguk fognak éhen halni. Már most is panaszkodott, hogy a két asszony jobbágynéjuk nem ültetett még eddig kotlóst, hogy ne kelljen kiadni belőle a kilencedet…

A báró dühösen csóválta a fejét.

– Gazok!

– Ennyire alávaló gonoszok, ilyen kitanult raffinírt bestiák. Nem ülteti meg a kotlóst, mondja, majd, megülteti, ha magának ülteti. Még meg is mondja a disznó.

A báró aggodalmasan nézett körül. Nem lehet tudni, nem ért-e valamit németül ez a Jani. Ért, nem ért, nagyon les minden szót, tudja a gazember, hogy róluk van szó.

Most az ispán jött nagy sietve és fulladozva, már messziről levette a süvegét s hajbókolt, ahogy a bárói párhoz közeledett: na, ez még a régi.

– Méltóságos báró, méltóságos báróné, alázattal jelentem, hogy méltóztassék valamit csinálni, mert én bizonyisten leteszem inkább a fejemet a nyakütőre, de én nem bírok ezekkel, én nem bírok, én nem bírom, amit csinálnak. Kérem alázattal, én nem vagyok felelős, én szívesen agyonveretem magam a méltóságotok kedvéért, de az mind semmi. Kérem alázattal, a Tisza-partot elfoglalták a szegediek, azt mondták, hogy azt ők bérlik, ott más ne parancsoljon. Jobb lesz, ha én is elhordom az irhát, mert hamar kikészítik… Kérem, én nem tehetek róla. A halászokkal kezdeni nem lehet, mert beülnek a csónakba és elmennek. Hogy már a méltóságos úr nem parancsol a Tiszán, mert a Tisza a nemzeté, és Kossuth Lajos azt mondta, hogy ami a nemzeté, az a nemzeti egyéneké. Hogy fütyülnek a báróra meg a papokra meg mindenkire… Kérem szépen, én semmit se tehetek… Egy ebédre való halat nem adnak többet, mögtagadták. Élőszóval mögtagadták… Hogy tessék mögfizetni. Fontja négy kr…

– Szólok az alispánnak! Szólok az alispánnak! – hörgött a báró.

– Szóljon nekik! – kiáltott fel a báróné. – Tessék lelövetni, aki a mi saját Tiszánkba bele meri ereszteni a hálót! Lelövetni a gazembereket!

– Majd én elintézem – legyintett a báró –, majd én elintézem. Nem kell mindent tragikusan fogni fel! – s hirtelen paprikaveresen elkiáltotta magát, rárivallva a méltóságos bárónéra: – Hagyjon engem békén, mein Schätzchen! Én vagyok a földesúr vagy nem? Nekem kell ezt elintézni!… – s megint szelídebben és szinte könyörgően mondta: – Ne izgassa magát effélékkel, mein Schätzchen. Nem magára tartozik ez, mein Schätzchen.

A báróné elővette zsebkendőjét s belesírta a könnyeit. Mikor megtörülgette a szemét, észrevette a fehér finom zsebkendőn a kilencágú koronát, ami úgy volt kihímezve, hogy Bécsben a legdrágább műhelyben se csinálták volna meg különben, odafordult az urához:

– A Sárit is engedi elvinni? Ki fog nekem hímezni? Igazán rettenetes. Megtanítom a disznót, és most törvényesen felszabadítják…

A báró nem szólott semmit, mert unta már, hogy a munkások úgy fülelnek.

De az ispán kacsingatott s integetett, hogy valami mást is akar mondani, de nagyon fontosat, olyat, ami nem való a báróné őméltósága füle elé, azért gyengéden megérintette a felesége karját és mondta neki:

– Menjen be, mein Schätzchen, és vigyázzon a takarításnál, mert már mindenütt jelen kell lenni…

Ezt a báróné szavaival mondta, aki már régen hirdeti, hogy neki magának kell mindenütt jelen lennie, mert különben ezek a disznók mindent ellopnak, mióta szabadságot emlegetnek, a cselédek folyton osztoznak a berendezésen is, a gazok, mert úgy képzelik a disznók, hogy még az ezüstszervizen is osztozhatnak.

Fájó fejjel, szédülve és igen elkeseredve ment fel a báróné a márványlépcsőn, amit vesztükre most csináltattak, egészen új. Az ősszel támadt az a szerencsétlen gondolatuk, hogy egy alkalmi olasz kőfaragóval új lépcsőt készíttetnek. No van is most híre, hogy ideje is mán a szabadságnak, mer a báróék még a garádicsra is többet kőtenek, mint az egész jobbágyságukra. De miből, ha nem abbúl, hogy elszödik a jobbágyoktul még az utolsó malacot, tyúkot, pulykát, kacsát, libát, mög a legkisebb galambfiat is… Amiből egy szó sem igaz, mert Gerliczey báróék sokkal kíméletesebbek, mint bárki a megyében a nemesurak közt. Még őnáluk élhettek a jobbágyok. Nem úgy, mint báró Kotymánnál vagy lovag Labádynál…

Az ispán azt suttogta el, hogy a jobbágyság elhatározta, hogy megtagadják a tavaszi szántást a bárónak. Még nem lehet, az igaz, az ekét a földbe akasztani, mert a lapos területeken csak most szívódik fel a talajvíz, a hólé – nagyon el leszünk késve az idén a tavasziakkal –, de nagyon veszélyes, hogy máris erre szilajítják egymást: mi lesz még ebből? Meg olyan hírek is vannak, hogy éppen Szegváron a jobbágyok deputációt küldtek volna Stefi grófhoz, hogy ők is kérik a pénzes jobbágyságot, ha a szentesiek meg tudják magukat váltani, hát ők se hajlandók tovább ingyen dolgozni, követelik a forintos napszámjukat.

– Forint? Megőrültek?

– Forint, méltóságos uram, forint. Még tavaly jó lett volna a húszas is, most már forinton alul nem lehet kapni munkást, legalábbis az a híre, hogy ki is vóna hirdetve, hogy forint a napszám.

A bárónak a hideg verejték ütött ki a homlokán. Odanézett az ácsorgó, piszmogó három jobbágyra, akik abban a pillanatban, ahogy ő távolabb sétált, már abbahagyták a serénységet, s isten tudja, mit suttognak egymásnak, de az biztos, hogy nem jót. Ha ezeknek minden szombaton ki kellene adni a hat forint napszámot… Hát tisztára tönkre vannak téve… Hogy lehet azt bírni…

Míg ők itt szédülköztek, a bárónénak eszébe jutott, hova lett Bodó Kati?

– Menjetek, nézzétek meg, miért szaladt el oly ész nélkül?

– Méltóságos báróné, kezit csókolom, én tudom – nyelveskedett Pirka, a kis szobalány –, én mögmondom, tessék elhinni, hogy én tudom!

– Ne járjon annyit a papulád, mondjad!

– Méltóságos báróné, kezit csókolom – s meg is csókolta a báróné kezét –, möglátott egy embört az utcán, az után szaladt!

A báróné elbámult.

– Bodó Kati?

– Az.

– Legény után szaladt Bodó Kati?

– Embör az mán, nem legény.

– Ki az?

– Azt nem tudom, meg sose láttam errefelé, pedig teccik tunni, ha én egy legént möglátok, aztat én mögüsmerem száz közt!

Bodó Kati pedig csakugyan ember után szaladt ki az utcára…

Hogy ki volt az az ember, azt csak ő tudta. Azt még errefelé senki se látta, de ő nagyon tudta, s ha mindjárt fejét veszik is, akkor is utána szaladt volna.

Ilyen a lány. Hiába tartják azt lakat alatt. Ha mindenkit el is kerül, akit nem javallanak neki – de ha megjelenik az az embör, aki embör, az ű emböre… akkor osztán vége a világnak…

Bodó Kati majd meghalt a rémülettől, mikor a Gazdát meglátta Tápén, az utcán, a kastély előtt, hátha száz farkas őrizte volna, akkor is ki kellett neki vetnie magát az utcára, hogy egy pillantást legalább kapjon attól az embertől.

– Öhejja! – sikoltott utána.

De már akkor az ember is meglátta őtet.

Meglátta, de az ember jobban tud magán uralkodni, és nem mutatta.

Így a lány szaladt ki az útra, s annak a közepén odacsámborodott az ember elibe, s nagy alázatossággal, a büszke magas lány csak elébe vetette nevetésének pántlikáját, hogy avval megfogja az embert.

– Kati fiam – mondta Rózsa Sándor. – Miattad gyüttem.

– Ügön.

– Nem szeretök én nálad nélkül lönni.

S hallgatva nézett a lány szemébe.

A lány se holt nem volt, se eleven. Rózsa Sándor szólítja.

– Ha kérdik, ki vót, akivel szótál, Kati fiam… Mondd, hogy egy böcsületes kupecembör… Mögértötted?… Marhát vöszök a faluba, ha jó áron löhet. Ócsón.

Evvel rámosolyodott a lányra, aki el nem tudta képzelni, hogy ez a valóság: hogy ő itt áll a széles tápai út közepén, amoda a régi templom, mög ott van a másik úton, csak a csücske látszik, a hírös tápai köröszt.

Lehunyta a szemét, és elájuldozva mosolygott az arca, s minden csöppje leve elcsordult a gyönyörűségében.

– Halászok vannak a Tiszán. Ma éccaka kiszököl hozzájuk… Mögértötted?… Ha ruhádat hozod, hozod, ha nem hozod, nem hozod. Mindig lösz neköd, ami neköd köll, Kati.

Bodó Kati semmit se szólt, csak azt mondta.

– Hhh…

– Most eridj vissza – mondta Rózsa Sándor. – Osztán utánam ne nézz, mer mögvakulsz.

Bodó Kati megfordult, mint egy tizenkét éves kis süldőjány, akinek az édes szüléje parancsol, elment és nem fordult vissza, és mikor megkérdezték a kíváncsi lányok:

– Ki vót a Kati?

Akkor keményen és rekedten, azt mondta:

– Egy böcsületös kupecembör.

– Mit akart tüled?

De erre nem tudott mit felelni, mert a böcsületes kupecembör nem mondta meg, mit kell erre válaszolni.

Csak új meg új kérdésre felelte, hogy:

– Sömmit.

A bárónénak se mondott mást, csak a böcsületös kupecembört, meg a „sömmit”. Pedig a báróné ezért nagyon megharagudott rá, és elszidta mindennek, disznónak, hálátlannak, aljasnak. Még ezt is mondta neki s németül szidta: Du Hure… De aztán délutánra megbékélt a báróné, magához hívatta, simogatta, csókolta, elpanaszolta neki, milyen rossz most az úriasszonynak, hogy felpiszkálták ezt a sok ostoba parasztot, csak vérszemet adtak nekik, pedig annak csak rossz vége lesz, mind nyakvasba kerül, kalodába, huszonötöt vágnak rájuk, még a legfiatalabb lányoknak is felhajtják a szoknyáját, úgy vágják rá a huszonöt botot.

Bodó Katinak beszélhetett, az egyetlen szót sem válaszolt többet, végre a báróné sírva fakadt, zokogásba tört ki, s jaj, boldogtalan volt szegény nagyon.

Éjjel nem voltak vendégek. Csudára. Ma kivételesen senki se jött. Az is rossz, ha jönnek, csak rossz híreket hoznak, az is rossz, ha nem jönnek, mert az embernek csak rémképei lesznek, hogy már nem is mer jönni senki, vagy hogy már körös-körül lángolnak a kastélyok…

Éjszaka kiküldött, hogy Bodó Kati jöjjön be.

Hát Bodó Kati nem jött. Bodó Kati eltűnt. Ruhástul.

Deák

– Mit mondott Deák?

– Deák azt mondta, hogy az úrbéri törvényt nagyon hebehurgyának tartja.

– De elfogadja?

– Elfogadja, mert már el van fogadva. Már véglegesen eldőlt mind a két táblán a közteherviselés és az úrbéri terhek megszüntetése. Most már a vármegyék tudják, sok helyen hivatalosan is kihirdették. Már csak a megerősítés van hátra. Hogy lehet akkor még arról beszélni, hogy Széchenyi nem akarja, hogy Tarnóczy meg többet akar… Hogy a nádor hívatja, mit lehetne még rajta javítani és a főrendi táblán vele akarják megcsináltatni a korrektúrákat. Deák megmondta, hogy ha egy betűt változtatnak a kész törvényen, már ha rontanak benne valamit a nép kárára – abból rettentő parasztháború lesz.

A megyei követek, akik még a régi rendszer emberei, rettentően letörve hallgatták a beszédet. Azt mindenki elhitte egy szóra, hogy parasztháború törhet ki, de az is mindenkinek fájt, hogy a nemesség semmit se tud tenni a maga védelmére. A Dózsa-forradalmat is a parasztság csinálta, a nemesség csak leverte a rendes katonaság segítségével. Szóval a nemesség nem tud ebben kezdeményező lenni, ez a baj. A nemességnek mindig be kell várni, hogy őt megtámadják? Csak akkor lehet felpiszkálni a kövér fenekéről? És most nincs többé katonaság. A császár haragszik, nem ad segítséget. Ezek meg itthon nemzetőrséget csinálnak. Nemzetőrség nem a nemesség fegyvere. Tehetetlenül kell nézni a dolgokat.

– De hát mi az elhamarkodott a törvényben? – kérdezte az egyik követ. – Mit mondott Deák?

– Deák azt mondja, elhamarkodott az egész. Miért? Azért – mondja Deák –, mert neki egész kidolgozott javaslata volt készen az úrbéri ügyek rendezésére, de úgy, hogy a föld népének joga legyen megváltani a saját földjét. Egyenként kellett volna megalkudni a földesurakkal, illetve a földesurak képviseletével, az alsó- és a felsőtáblával Az alkut a legsimábban lehetett volna lebonyolítani, mert tekintetbe volt véve minden vidéknek vagy országtájnak a saját helyi számítása. Nem lehet egységes árat mondani arra, hogy mennyi a napszám. Váltóforint, három ezüsthúszas egy forintra. Egyszerű a dolog: a jobbágy a földesúrnak két értéket jelent. Egyik a munkaerő, másik a vagyoni szolgáltatás. Mint munkaerőt a napszám alapján kell felbecsülni. Máriássy Béla azt mondja, a felvidéken a napszám nyolcvan krajcár, váltóban, az Alföldön egy forint szintén váltóban. Ha ezt tőkésítem, megkapom egy jobbágynak az árát. Máriássy szerint jár a földesúrnak a Mária Terézia-urbárium szerint ötvenkét igás nap egy telep után egy évben. Ez tőkésítve, vagyis az összeg, a kamat hússzorosát véve, a felföldön hétszázharminc forint, az Alföldön nyolcszázhatvanhat forint. Ennyit ér egy jobbágy.

– Ostobaság! Hol van olyan jobbágy, amelyik csak ötvenkét napot dolgozik egy évben – hördültek fel a követek. – Az csak egy nap volna egy héten. Papír az egész. Ki vagyunk fosztva, ha ennyire becsülik a jobbágy teljesítését.

– Télen nem dolgozik a legnagyobb része még egy napot sem.

– Dehogynem dolgozik. Szeretném én látni azt a hülye birtokost, aki megelégszik egy nappal egy héten. Hármat-négyet átlagban is fel lehet venni. S egyáltalán mi dolog az, hogy egy jobbágy ára hét-nyolcszáz forint. Ennél még egy ló is többet ér.

– Nem rabszolgák a jobbágyaink! Ne tessék őket rabszolgákká alacsonyítani!

– Például egy tanult mesterember, csak egy kertész vagy méhész vagy csődörös vagy tanult kanász. Mit ér az? Van nekem olyan emberem, akit nem adnék el ötezer forinton. Ezüstben.

– Van nekem olyan kupecjobbágyom, aki nekem harmincezer forintot úgy meghoz egy évben, mint egy krajcárt.

Egészen belevörösödtek, s izgalmukban titkokat árultak el.

– Második értéke a jobbágynak a kilenced. Tessék felértékelni. Ez igazán attól függ, milyen ember maga a jobbágy. Mert hiába van az, hogy minden terményéből a földesúré a kilencedrész – először is mit termel, milyen minőséget, aztán hogy lehet elvenni tőle. Tessék végiggondolni egy kisnemes családnak a jövőjét, akinek van két vagy három jobbágya. Abból mi lesz? Akinek kicsi a gazdasága, az sokkal több hasznát látja a jobbágynak, mert igazán mindennap megfigyelteti, a felesége maga utánajár, a gyermekei meghozzák a hírt, hogy a jobbágy mit csinál, mije van, hogy fejlődik a malaca, tojnak-e a tyúkjai, nő-e a kertben a zöldség, a dinnye, az ugorka, kukorica… Hogy lehet ezt felbírálni?

– Deák azt mondja, ezek kicsiségek. Ez eddig nem volt helyes. Akinek két jobbágya van, annak magának is meg kell fognia a kapanyelet, másképp meg nem él.

– És akinek kétszáz jobbágya van? Az mit tud kiszedni belőlük? Hiszen a paraszt a legravaszabb, a legönzőbb teremtés, annak a markából nem lehet kiszedni, amit egyszer megfogott. Minden földesúr annyira taksálhatja a jobbágyait, amilyen gazda ő maga.

– Deák azt mondja, ne menjünk ilyen részletekbe, mert abból semmi jó nem származik. Deák azt mondja, hogy a földesúri jogok nagyobb tételeire kell menni. Nem arról kell tárgyalni, hogy egyénenként ki mennyit tud kipréselni a törvény segítségével a különböző tehetségű jobbágyaiból, hanem arra, hogy vannak egyetemes szolgálmányok, amik jelentékeny jövedelmet biztosítanak.

– Halljuk!

– Ilyenek, uraim, mindennemű földesúri kiváltságok.

– Úgy van.

– Először is a földesúri és pusztai telkeken a jobbágyok által használt külső és belső telek és uradalmi épületek. Ezek Deáknál mind fel vannak véve becsértékelésre. Azután jönnek a királyi és nemesi haszonvételek: javak, mészárszék, boltok, malmok, ser- és pálinkafőzés és kimérés, salétromfőzés, tégla- és cserépégetés.

– Éljen. Ez igen. Ez beszéd. Deák jobban tudja. Bízzátok Deákra.

– Éljen Deák Ferenc.

– Azután jönnek a szántóföldek, a mívelt és a míveletlen földek, rétek, nádlók, kaszálók, legelők, szőlők, erdők, kertek. Jönnek a füzesek, vizek, tavak, halászatok, vadászat, madarászat jussa, a révek és a vámszedés joga és a mindezekhez tartozó épületek s más felszerelések és instrukciók. Ezeket mind szerbe-számba vette Deák és gondosan kidolgozta a megváltási ár becsét, fizetési módjait s így tovább.

– Excellens!

– Kittűnő!

– Éljen Deák.

– Kossuth azonban hevenyében leírt négy sort a hajón, s az így szólt: – „Az úrbér alapján eddig gyakorlatban volt szolgálatok, a dézsma és a pénzbeli fizetések e törvény kihirdetésétül örökre megszüntetnek.”

Mély csönd lett.

Az arcok valósággal rémületet tükröztettek. Még a legnyugodtabb és a legáldozatkészebb követ is elnémult. Ez oly rendkívüli és óriási jelentőségűnek tűnt fel, hogy mindenkinek a torkán akadt a szó.

Csak sokára mondta epésen a zempléni követ:

– Ezért bizony örök időkre éljenezhetik Kossuthot.

De ez nem dicséretnek hangzott, hanem keserű támadásnak.

– Azért könyörögtünk Deáknak, hogy jöjjön meg Zalából, vegye ki a Kossuth kezéből a vezetést – mondta gondterhesen a veszprémi követ.

– Deák a legbölcsebb mindnyájunk közt.

– Deák olyan bölcs, hogy előre látta, hogy az lehetetlen.

– Miért lett volna lehetetlen? Senkit emberemlékezet óta oly tapssal és fergeteges viváttal nem fogadtak a táblákon, mint Deákot. Már azon este, amint megérkezett, azonnal mindenki kívánta, hogy együtt menjen a nádorral Bécsbe. Senki sem vont meg tőle semmi barátságot és lelkesedést.

Elhallgattak, mert jól tudták, hogy Deák Bécsben teljesen átengedte Kossuthnak a területet. Egyetlenegyszer sem szólalt meg. Abba már bele kell nyugodni, hogy Deák csak a csöndes tárgyalások embere. Ott pótolhatatlan, de a forradalmat nem szereti…

– No de mi lesz? Holnap szavazni kell a jobbágytörvény felett.

– Ezen már sokat segíteni nem lehet. Deák azon dolgozik. Biztos, egész éjjel dolgozni fog, de utóvégre először is az ő feje sem káptalan, valami mégis ki fog maradni, aztán mindenben megzavarják.

– Vége van itt mindennek. Ez a kedélyes gondtalan kormány játszadozik a birtokosok érdekeivel. Még mindig nincs sorkatonaság.

– Uraim, nyakunkon a forradalom!

– Nem kell félni. A földmíves magyar nép nem izgalmas elem. A magyar földmíves politikai ábrándokkal soha nem foglalkozott. A maga földjébül él, a másé után nem vágyakozik!

– Nem is ott van a baj, hanem a tudákos korhely mesteremberek, a korhely rektorok, a műveletlen zsoldos papok uszítják meg a fiskálisok, a sok bitang erkölcstelen, becsvágyó ügyvédek.

– Úgy van. Azok támasztják fel a buta tömegben a birtok elleni gyűlöletet, a földosztás vágyát. Ezeket kell szemmel tartani.

– Igaz. Ezek nélkül a demokrácia nem veszélyes.

– De vigyázzunk! – a jogfosztott népnél befolyásuk még veszélyesebb, mert a joghiány még azt is sérti, aki bír jogokkal, de nem élhet vele, sőt azt is, aki akkor sem élne a jogokkal, ha bírna vele.

– Soha még ilyen veszélyes tűzzel nem játszott a törvényhozó testület!

– Uraim, ne feledjék, amit Kossuth mondott: a római plebs követelte jogait. Megkapta. S ezen megnyugodva, évszázadokig ugyanazokat választotta meg vezéreiül, akiket jogai nélkül soha nem tűrt volna. Adjátok meg a népnek a jogokat, s akkor az a nemességet természetes vezérének és fejének fogja tekinteni!

– Igaza van Kossuthnak.

– Éljen Kossuth.

– Éljen Deák.

– Éljen Kossuth!!!

Boldogság

Télen nem vágták le a nádat, a száraz levelű nád, gyékény, szittyó ott lengedez, ott korhadoz a vizek szélén és szigetein. Így jó az. Jó a madárnak. Jobban fészkel, jobban költ.

Most megnyílik a nagy határ víz.

Fekete vadkacsák százai bukkannak fel. Nyugodtan ülnek a vízen, s mire gondolnak, mire nem: valamennyi jajgat: jáp, jáp. Egy se dugja le a fejét a vízbe, nem keres, nem gondol a bögyire. Alkonyat lesz már itt-ott, aki eddig jól nem lakott a kövér tavon, az soha. Most más fúrja a szívüket: jáp, jáp.

Tavaszi szag a levegőben s csodálatos enyhe meleg.

Még az ember is dagadó tüdővel lélegzik fel, hát még a tó s a tó minden lakója. Jobbról a távolban a véghetetlen puszta, roppant kerekség. A láthatáron tenyérnyi kis, kerek erdők, most is emelgeti őket a délibáb vize, úgyhogy legyezőnyi áttetsző koronájuk – hiszen még a rügy se pattant – kiterjeszkedve úgy ing a szélen, mint ha pohárba van téve a bokréta.

– Áp, áp, sijj, sijj, vii vii – a madarak rikoltoznak, megállás nélkül, szakadatlan. De mért oly igen jajgatnak? Az ősi hang a fájdalom hangja? A ma szülött már sírni tud? Ez a lét őseinek minden tudománya? Hiába jajgattok, tudom, hogy semmi bajotok, ha van, az a szorongás, hogy itt a tavasz, közeledik a boldogság, s ennek hangot kell adni. Szárcsák a nádasban, sikító szárcsák, a nád levelén a pici nádiveréb, de milyen ügyesen bujkál, s még ez se csiripel, ez is sír, sikít, sípol.

A szerelem vijjog itt. Talán nem is fájdalom. A rengeteg sírás valami diadalmi kórussá zsongul.

Tízezer és százezer madár hangja olvad össze, ez ám a koncert! Halkan, halkan állj, hogy tökéletesen hallani tudjad a véghetetlen lármát, a pianissimo ordítását, az ujjongás jaját, a jajgatás boldog zsibongását.

Rózsa Sándor a parton áll, oly véghetetlen régen, hogy ha valaki látná, nem hinné, hogy nem ágosfa. Emberi lábak nem bírják így az órákat: két vékony cölöp s még nem is oly kemény, mintha tölgyfából faragott volna.

Csak áll és mosolyogva néz be a vizek pusztaságába.

Szél lebegteti, fodrozgatja kalap alól kibukó hajaszálait, a szeme mindig mosolyogva ügyeli a rezgő, mozgó, reszkető csöndet.

Pedig nem is juhász, botja sincs, egyik könyökével a másik tenyerébe támaszkodik, s így tartja az állát, melyet nemigen régen beretvált, még sima, csak kicsit reszelős, mint a sima tó vize.

Kutya sincs mellette, nem kell neki eb. Mit őrizzen rajta? A törvény betűjétől meg nem védi, más pedig semmi féltenivalója, csak a becsület. Azt osztán hetvenhét kutya is meg nem őrzi, ha eccer elveszett. De még eddig áll, itt terjeszti feje felett szárnyát, védelmezi úton és útfélen, lakosok és lakatlanok között. A betyárbecsület, ez az ő nagy temploma, ez a búvóhelye, ez a kenyere és sava.

Ahogy ott áll és mosolyog, mozdulatlan mosolyodással, más nem is tudja, meg se látná ezt a mosolygást: de ő érzi, hiszi, hogy jussa van rá. Minden jól megy. Ahogy a vadmadár sír, jajgat, mikor a legjobban megy dolga, ő meg mosolyog, ha még olyan vad hírek járnak is felőle: neki lehet mosolyogni, neki szemébe mosolyog a szerencse.

De mit vár? Csónakot?

Kit vár? Az asszonyát? Hogy ilyen kitartó?

Asszonyát nem várja, jól tudja, hogy az otthon van, itt az isten tenyerén, a maga hajlokába, ahol emberi orr feléje nem szagol.

Csónakot várjon? Mikor fordul az, hogy ezeken a réti vizeken csónak induljon? Talán tíz esztendőben egyszer.

És mégis vár. A topa betyárt várja. Nem sürgős. Megjön.

Vagy ma, vagy hónap, vagy a héten.

De hogy megjön, az olyan bizonyos, mint hogy a kamarából sose szabad kifogyni az eleségnek.

Addig, míg tart benne, addig van elég látnivalója.

Nézi a víz rettenetes szépségit.

Leszakít egy gyékénybuzogányt. Már szét van bomolva. Puha pelyhe útra készen, hogy minden selyemszál magával repítsen a tavaszi szellőben egy-egy magot. Ó, mennyi magocska. Százezernyi. Hol akar ez megélni? Ha ez a százezer buzogány százezer magvában minden valamennyi helyet kapna a földkerekség kertjében: amennyi van, néhány év alatt kevés volna a gyékényvilágnak. S lám, minden évben csak ugyanannyi a gyékénymező. Talán nem is magról kél, csak a tőhajtásokon kapaszkodik a létküzdelemben. Akkor mire az a millió s millió s miriád mag, ami – előre tudhatja a gyékény buzogánya –, tíz szem sem fogamzik meg belőle…

Az égen repülő zsoltárok énekelnek.

Vadludak húznak.

Vándorok az égen.

Szívet penget az égre írt énekük.

Ahogy úsznak a kékfehér tejtengeren, és le-lekiáltanak, üde, magáról megfeledkezett ujjongó hangon. Ragyog a nap, leng a szél, s már kezdenek párba szakadozni… Itt a tavasz, itt a szerelem, a házasság, a termés magánossága…

A szerelem jelszavait írják ők az égre lapidáris stílusban a levegő bársonyára.

Csönd.

Várakozás.

Nagy várakozás.

Nincs itt semmi, csak a nagy várakozás: mindenki várja a nyarat.

Mint a politikában. Nem is tudja itt, nem is álmodja se a bíbic, se a betyár, mi a politika, mégis mindenik azt várja, mi lesz már, Kossuth Lajos izenetét várják.

Addig?

Addig azok a tőkéskacsák élnek most, három darab, nagy rémült sápítással veri fel magát a levegőbe, alig bírják kövér feneküket emelni.

Meg a csíbor száll fel finom vékony zúgással, hogy egyik nádasról elrepüljön a másikra… Miért repül?… Miért, ha nem párt keres?… Kényes? Válogat? Még nem lelte meg szíve választottját? A kis csíborbogár hosszú bajuszával szimatol s isten tudja, milyen távolról érzi meg, kilométerekről azt az igazit, aki neki született… Van, aki egy alt hangú fiatal nő után szédülten néz vissza a tömegbe: a csíbor is szagol valamit, valami igen édeset, igen finomat, igen bódulatost.

Ahogy a nap lefelé ereszkedik és felhők jönnek, felhők mennek, olykor árnyat borítva a vízi világra, máskor kiragyogtatva, mint az aranytálat: a madárvihar szünettelen riad. Fortissimo, fortissimo. A mélységes vizeket betölti a zene. Micsoda koncert, ki tudná lekottázni. Ki fogja már megteremteni az ősvilág zenéjét. Ez mind madárzsivaj. Kis tollasok szerelmi özöne. Négylábú állatok bele nem szólanak. Négylábú állatok sehol. Dankasirály ezrével a vízen. Most egy új vízsíkon fehér pontok kavargó, szökdellő nyugalma szikrázik. Micsoda vinnyogást csapnak a tiszavirág módra rajzó sirályok.

Csónak!

Akármilyen hihetetlen, csónak jelenik meg a vadrucák vetőhálója megett. Fel is szállanak a vízimadarak, mintha esőfelhő származna, s sértődötten lármáznak, ki meri megzavarni nyugodt életüket. Ily gyalázatosság.

A topa betyár.

De nem egyedül. Még valaki van vele. Most még a szem csak annyit lát, ember. De a csónak közeledik, és valahogy éles ösztön szimatol: szentesi ember.

Bizony az van a ladikban. Már a nevét is tudja: az, akit a jó fejiért magához szólított. Aki nem jött… No talán most már készebb jelentkezni.

A mosolygás az arcán nem lesz se szélesebb, se vékonyabb. Jól érzi magát. Jól megy minden.

Csak a mönyecske jó lögyön, sömmi baj.

A mönyecske pedig akkurátusan olyan, amilyennek kölletik lönni.

Messziről aztán ki lehetett a nevét is mondani, hogy Szödör Oláh István, de mikor ideértek, s nagy keservesen kilógott a ladikból, mög aztán szemtől szembe nézett – akkor már az édesanyja se mondta volna meg, hogy ki légyen a két ember.

Mert Szeder Oláh István fertelmesen ki volt készítve. Egész feje dagadt, teljes orcája kék színű véraláfutásokkal tele, s megvastagodott, ahol nem kell, szája félrefitulva, szeme egyik bedagadva, a másik kifolyottan.

Most már még Rózsa Sándor sem mosolygott. Inkább összehúzta a szemöldökit.

– No kend! – mondta vigasztalva.

– Ügön – bólintott Szödör Oláh. – Nem számit.

Leült a parton a fűbe.

Maga elé hajlott, s azonnal mondani kezdte.

– Ez még akkó vót, mikó a katonaságot kihozták ránk. Akkó ügön. Akkó vertek. A fiú az apját, anyját, mindön rokonságát szurony högyire szötte… De mán mögfordult! Eccör csak a hír möggyütt. Mint a szél. Senki se tudta, hogy hunnan, mi. Arra mindönki tudott mindönt. Az embörök ittak, kurjongattak, az asszonyok nevettek, a fijatalok danoltak. Mindönki ölelgette egymást. Katonák gyüttek nagy szekerekkel, csizmát hajigáltak, vadonatúj csizmát az utcán. A gyerökök belekapaszkodtak a kocsi fülhércire. Így vót.

Rózsa Sándor összevonta a szemöldökét, s gondolkodva nézte Szödör Oláh Istvánt.

– Hiszön nem vóna baj – mondta a szentesi ember. – Csak hát az a híre, hogy a nagy hasú úrbérösök járnak jól mögent. Azok mögkapik a fődjüket, a zsellér, akinek háza nincs, az mög mögkapi a nagy sömmit. Pedig minálunk ki van? Csak szegénység. Annyi, mint a Kurcában a homok… de a homok vizes, a zsöllér mög szikkadt… Hogy a házatlan zsöllér is szabad lött. Szabad lött, szabad lött, de mit ögyön? Most az a nagy ijedelöm, hogy mi lösz, ha az urak mögtartik, amit ígérnek, hogy nem fogják dógoztatni a fődeket. Akkó mit keres majd a szögény embör… Mer, úgy van a fene okosság, hogy a zsírosparaszt ingyen kapi mög a fődjeit, ami csak van neki, mind ingyen. Egy büdös vasat nem köll fizetni neki, ha hatvan lánc fődje van vagy százhatvan, mindegy. Senkinek egy fityinget se fog fizetni. De a szögény!… Hogy annak se köll fizetni. Miér köllene? Még a köllene, hogy fizetni is köllene… Hogy szabad lött a testjivel. A testje eddig is szabad vót neki. Szabad vót neki eddig is tiszta szíviből koplalni. Nem adott neki senki egy filléres ajándékot se. Osztán ezután is így lösz… Osztán a telkesök, féltelkesök, fertályosok vetik, hogy így is köll! Hagy tanújja mög a kúdus, hogy ne üsse föl a szarvát… Hát uram, ez lött a nagy igasság? Hogy akinek van, annak adatik? Akinek nincs, attúl még az elvétetik, amije vagyon? Mán bibliások löszünk, uram?

Rózsa Sándor összevonta a szemöldökét.

Nem szólott semmit, de megértette.

Az orra cimpája is lüktetett, mint a lóé, s a szája szélét úgy beszorította.

– Nem jó mén ez, uram! Hát nem tuggyák az uraságok odaföl, ahon a bötű ereje van, hogy a hasas paraszttal sömmire se löhet mönni… Mikó én Székellyel rác fődön vótam, fiatal koromba, mán akkó mögtanultam… Gazduram: háromszázötven darab legjobb lovat, a hírös Dobos ménösét tukmálták rá Székely Istvánra, hajcsa le a Bánátba, Dobos helység alá, amely a Tömös vize mellett vagyon.

Dömötör-napkor indította el a ménöst Székely István, bús szívvel, mer tudta, mi vár rá. De a gazdák is tudták, hogy erre a Székelyre rá löhet bizakodni, könnyű testű, lóra termött, sanyarúságok közt nőtt embör vót, hűségirül, egyenes lelkirül közönségesen ösmert vót, hát kénszerítötték, mint fogadott pásztort: hogy muszáj. Bujtárjai vótak Gál Ferenc mög Sóti Bandi. Adtak nehány forintot a kezibe, eleségre, magáért is vitt, amit vihetött, de a lovak tartására sömmit se adtak, csak azt ígérték, hogy rövid nap utána fognak mönni, mindent vösznek, ami köll.

Mihelyt a botosi határba értek, Székely körülnézte a legelőt, látta, kevés lösz az téli legelőnek, ha szinte hó nem lönne is. Kérdözött takarmány után, vött is százhúsz forinton egy kazal szalmát mög egy boglya szénát… A nála levő pénzbül foglalót adott rá, ígérte, hogy rövid nap gyünnek a nagygazdák majd kifizetik. A szingyulai tiszttartó süttetött nekik könyeret avval a bizodalommal, hogy a gazdák majd kifizetik. Mán nem vót se péz, se takarmány, se könyér. A tiszttartó tartotta bennük a lelköt jó reménység fejiben.

Pál-napkor vetődött osztán oda Mikecz Mihály mög Kuti Mihály, hozván számukra valami eleségöt, de pénzt nem.

No mögtuggya ezt a szingyulai tiszttartó, lemondott a rúluk való gondoskodásrúl, érdemetlen arra az olyan cselédség, akiről a saját gazdáik ennyire nem gondoskonnak.

Nem tudta azt a szingyulai tiszttartó, hogy szentösi zsírosparasztok a gazdák! Azok pedig rosszabbak a grófoknál. Mert azok azt hiszik, a szögény embörnek az az öröm, ha éhezik a gazdáér, dógozik a gazdának, osztán köszönő szó is sok a gazdátul…

No, Székely mögtámadta a gazdákat. Mondja Mikecz, hogy ha a gazdák pénzt adtak vóna, azt is elhozták vóna szívesen, de úgy tartik mán Szentösön eztet a ménöst, mintha elveszött vóna. Münköt csak látójul küldtek, és azt még üzenik, hogy Ittebén mög van véve egy kazal széna, tögye azt kend, István, amit töhet.

Nem ölég ez? Ilyenökbül tanulni löhet, hogy mit ér a szögény embör a nagygazdának még akkó is, mikó a nagygazda sírt mög átkozódott, hogy ű is jobbágy, az üvébűl is kivöszik a kilencedöt, de a tiedből István sömmit se, mert neköd sömmid sincs.

Keserűen csóválta meg a fejét, pedig ő is gazda-eredet volt, csak a szíve húzott az igazságért.

– Most osztán mi lösz? Mer azt a grófot mégis mög löhetött ijeszteni. Ha arra rámönt száz vagy kétszáz jobbágy, az még a kastélyát is kiürítette vóna mán… ha katonaság nem vót… mint most is Szögváron, hogy olyan elhittek vótak, hogy sömmi katonaságot nem röndöltek be a bálhon, az igaz, kevés vót most a katonaság. Ami Szögedön van, az is kicsi, a vár őrzésére is alig elégségös…

De uram, ezöket a nagygazdákat senki mög nem ijeszti, mer ez abbul a fából van faragva, amibül a szögény. Hát isten őrizze mög a szögénységöt attúl, hogy teljességgel a nagygazdákra lögyön utalva. Uram, ha valaki, én tudom, mer a jedzőnél vótam én esküdt idáig, hogy 1319 zsellércsaládot tanáltunk az összeíráskor Szentösön… Öt- vagy hatezör gyomor ez uram, annyi a has, amibe önnivalót köll rakni… Hát miből? Most mán soha, míg a világ világ, a grófébúl nem kaphatnak, a többi fődet mög lefoglalták a gazdák. Hát abbúl osztán igazán soha egy ásónyomot se…

Mer a grófnak is ölég, uram… Egymillió-háromszázötvenhétezör pöngőforintot veszítöttek most a grófok, uram!… mer úgy tuggya mög, gazduram, hogy a szentösi gazdák ingyen kapik mög a fődeket, ami a kezükbe szakadt. Nem köll azér a grófoknak egy megveszeködött krajcárt se fizessönek.

Hát most ilyen szöröncse érte őket. Hogy egyik felül ingyen kapik a grófoktúl, másik felül sömmit se köll belüle odaadniok a házatlan zselléröknek. Tuggya azt a jóisten, hogy mi ez?

A gazdák azt mongyák, csak próbájjanak mögmozdulni a zsellérök, majd velük gyűlik mög a bajuk… Űket nem fogja Rózsa Sándor egrecéroztatni… Így mongyák… Hogy a gróf az csak gróf, de űk a kiskirályok…

Rózsa Sándor még mindig állott egy álltó helyében… Derogált neki, hogy leüljön ezekkel az instanciázókkal egy alacsony subára?

Mert annak is megvan a módja.

Mert ha Rózsa Sándor leheveredik, akkor mindenkinek másnak föl kell állania, és állva kell nézni a gazdát, ahogy hever.

Hát most állott Rózsa Sándor. Ha pedig valaki áll, akkor ha felgyülemlik benne a hévség, nem kell neki hozzákászolódnia, megindul s megy.

Hát Rózsa Sándor is megindult s ment.

Megindult csöndesen a sásban, és továbbment a tó partján.

A másik két ember meg csak nézett utána.

– Elmönt – mondta a szentösi Szödör Oláh István.

A topa betyár nem felelt rá semmit, csak intett, hogy úgy van. Ez a topa betyár azért volt topa, hogy a két lába feje befelé volt fordulva. Hát ha ladikba ült, éppen olyan emberszámot tett, mint akárki vagy még különbet. Lovon is megtette a magáét, jól tudta a ló vékonyát szorítani a bekunkorodó lábfejével. De most felállott, osztán a csónakhoz ment, kiszedte, amit hozott, vállára hajította a zsákot, intett a szentesinek, hogy az is kövesse példáját, az is felfegyverkezett a másik zsákkal meg kosárral, kulaccsal a vállára, így elindult a topa betyár után, aki pedig egy szót se szólt. Nem mindenkinek jár folyton a szája. Mint ennek a szentesinek.

Van olyan is, aki hétszám nem nyitja ki a torkát.

Mint ez a topa.

Vigyázva lépegettek a pocsétás tocsogóban, míg a dombosabbra nem értek. Akkor aztán nyugodtan haladtak előre a füst iránt…

– No – horkant a topa a szentesire, s az megállt, mint a ló, ha rámozdítanak.

A topa betyár csak azt mondta a könyökivel, hogy várjon. Avval ő maga továbbtopogott a fűben, sásban a füst felé. De oda már nem volt szabad senki emberfiának eljutni rajta kívül…

Ott volt a fészek. Emberfészek. Szép menyecske háza tája, a betyárkirály búvóhelye… A szentesi Szödör Oláhnak le kellett ülni, de úgy, hogy háttal legyen ennek a helynek, míg a topa betyár be nem hurcolta a zsákokat s mindent…

Ezalatt Rózsa Sándor továbbment a víz mellett. Nagy gondban volt. A homloka állandóan ráncba volt gyűrődve.

A varjak mennek már aludni a tápai erdőbe – nézett a károgva szálló varjak után. – Ott van a tanyájuk.

Milyen rendesek a varjak, milyen jól vannak szoktatva az anyjuk csöcsin: még a nap fenn van, még a jegenyék is ácsingózva néznek fel rá, ők indulnak aludni. Már tudják, hogy itt van az este, lassú repülésű szárnyuknak a fészekig meg kell tenni három-négy mérföldet. Nekik az eltart egy óráig.

Milyen becsületesek, hogy már ballagnak a tóról haza. Nagy fekete varjak, vetési varjak, rendíthetetlenül, mégis összetartva, társas lények; hatalmas károgással mesélik egymásnak a napi élményüket. Milyen kurtán tudják kifejezni magukat, mégis érezni, hogy súlyosabb kijelentéseket tesznek, mint a fecsegő nádiverebek.

Mind több és több madár jelenik meg az égen. A gólyák kinyújtott nyakkal, lábbal, mint acélnyilak feküsznek a levegőben, nagy szárnyuk feketén csap egyet-kettőt, megalszik, újra libbenve, bólogatva lenget, mintha fátyolt intene a tavak zsákmánya felé.

A gémek visszahajtott nyakkal repülnek, a kócsag karikába csapja hosszú nyakát, a vörösgém hátra veti búbját, s álmodozva siklik el lassan a puszta felett.

A kanalasgém gólya módra, szintén kinyújtott nyakkal evezi a végtelent a fehér gólyák után, s vajon erkölcseikben is követi őket?

A Cserepes-tanyán két öreg fán két gólyafészek van. Egyikben két nőstény meg egy hím – a másikban két hím meg egy tojó. Ahol a két nő van, ott nyugodt, boldog élet. Ahol két gúnár és egy jérce – ott örök veszekedés. A hímek reggeltől estig üldözik egymást, alig van idejük a fészekre leszállni, s ha egyik leereszkedik, mintha szálon függve bocsátaná le magát, a másik már nagy messziről vágtatva rohan rá, tépi, veri, véresre pofozza. El lehet gondolkodni a hárem gondolata felett. Példa van rengeteg, hogy a hímek tömegben tartották maguknak zár alatt a nőt, de még a gólyáknál is ritkább lehet, hogy egy nő két férfit vagy százat tartott volna valaha magának. Még a gólya is, ha férfi, késre, bicskára, ágyúra kél a nőért, s vérbe fürdeti vetélytársát… Zúgjatok, csak: az bizonyos, aki dalol: nem nőstény… Hímfiak versenye a dal… Nőhódító bizsergést keltő csoda…

Az egész nádas zúg, suhog, zajg és mennydörög. Egész zengésében férfikórus az.

Éppen nesztelenre – avulva belefülel a férfi a nádasi zenekarba, az énekkari rivallásba, mikor halhatatlan csodának válik tanújává:

Egy pillanat, s elhallgat a teljes énekvihar.

Egy pillanat, s némaság a tavon.

Hirtelen azt hitte, megsüketült, felfigyel: a csönd csönd marad.

Mi ez? A karmester intette le? S az énekesek és zenészek letették a szerszámot?

Tegnap is ekkor volt, s holnap is így lesz? A nádas órája pontosan jár? Nem siet, nem késik? Az Úristen igazítja?

Hihetetlen. Egyáltalán nem újul meg az énekkari muzsika. Százezer madár egy pillanat alatt végzett. Talán fájront? A napi munkának vége? Nem szabad tovább dolgozni, halászni, vadászni, vagy jön most éppen a vacsora? Az esti kvaterka!

A nádas nagy szürke-barnás bugákkal bólogat a gyenge szélben, s már csak ő suttog túlvilági meséket. A milliónyi madárvilág az egész földgömbön megnémult ebben a percben? Csak itt balról kever illetlenül két gácsér valami elkésett pört. Nem voltak benne a nagy együttesben, vagy a parton állóra kiabálnak, hogy menjen már a fenébe, s ne zavarja a szívandalító szép csöndet?

Már a baglyok is kezdenek elmohogni a puszta felett. Nekik most jön az időszakuk, bányászok ők, az éjjelre viszik a világító bányamécs nagy szemüket.

A puszta füve még rőten, vörhenyesbarnán sző a végtelen síkon. Csak ahol vízfolt maradt, kezdi már a fű hegye zölden szúrni pengéje hegyét.

Búbosak guggolnak a falaton s csipegetik. Fel-felrebbennek s újra leszállnak. Nem félnek, nem repülnek magasra a dobbantó láb elől, nincsenek megriasztva, mint a libák, akik érthetetlen magasan írogatják ékírási rajzukat az égre.

Ni, kis pacsirta. Mint szürke göröngy, oly közel, hogy észre sem venni, az ember a pusztán nem lát közelre, távollátó lesz, túlnéz mindenen, mert látni akar valamit. A pacsirta surrogva száll fel, s mintha saját súrlódása indítana meg benne valami gramofonhengert, csicseregni kezd, s csicsergése meg nem szűnik, míg égbe fúrja magát. Ott aztán ott marad s elfeledkezik arról, ami lent riasztó volt, önfeledten csirregeti, csicseríti dalát. Úgy rezeg az ég nyugati fényében, mintha rezegne akárcsak a csillagsugár. Kis, fekete rezgő rongy, se le, se fel, a látóprizma odaszegezte egy csillag alá, de nem! Most kezd ereszkedni, vajon mi kell még neki a földtől?… No lám: le-le, s a csattogása semmit nem változik, egyre lejjebb-lejjebb, egészen a földig száll, s csak akkor hallgat el, mikor egy arasz már a földszín. Akkor elveszti a fejét, s belezuhan, leszáll, simán ereszkedik a juhcserkesz közé, a fűbe.

Már másik pacsirta szól, harmadik, tizedik. Most hirtelen a puszta telik meg csirrenő zenével.

S oly lármát csapnak, mint a vásott gyerekek. Még a tücsök nem kontárkodik, a béka ungatása a halastavak felől még igen halkan, igen szelíden, próbálkozva gordonkázik a kora tavaszban. Minden a pacsirtáké. Ezekben az órákban ők vannak bálban. Hang-vítőrök, csattogó lesek és cselezések és szúrások sikítanak az éj felé. Így, majd hajnal előtt, az éj után. Májusban majd, minekelőtte a nap felütné fejét, ezer s ezernyi pacsirta zeng örömében, mintha gyöngyökkel szőné tele az eget.

Jobbról valami ár alföldi vize kanyarog. Tisza-öntés? Akkora kanyart csap, mint a kácsabél. A víz felett bíbic nyávog, de csak azért, mert itt idegen jár: ember. Varjú kiált le. Mit kiált? Már jó dolga van, nem mondja a lósárra, hogy: kalács, kalács!… Most azt károgja: pja, pja, nem köllesz már…

Már nyári tollazatban vannak a dankasirályok, fekete kucsmát húztak: télen a hóban fehér a fejük. Most kacéran néznek a letűnő nap után s az ember felé.

A nap ott nyugaton belesüllyed a délibábba, mely most tenyérnyi vastag kékes ködfogó. Alsó fele gyorsan oszlik el, felső fele sarlóra görbül, mint a hold szokott. De vízszintes, ragyogó, aranyló, lilára bíborló sarló, arany kifli, ki kapja be, a föld? Az ég?

Óriási világesemény, s ily finoman játszódik le:

Megszűnt a nap, a fény, az élet.

De tudjuk, hogy csak egy éjszakára, s megnyugoszunk.

Míg az eltűnt napot lesi, fekete felhőfolt a helyén, mintha a kialudt tűz füstje kelne. Nem füst, nem felhő: seregélysereg. Bomlik, megint tömörül, keményre verődik s újra széjjeloszlik.

Mennyi lehet? Ezer! Sok ezer! Rendetlen tömeg: seregély.

Temetik a napot.

Csíbor csapódik a kezére, ott is marad, szegény, eltévedt: a vízbe akart hullani az éjjeli imádott illat után, s rosszul pottyant le a szegény az emberi rabló kézre.

Az éjjel él. Az éjjel is tele élettel, tavasszal.

Rózsa Sándor kinyújtja a kezét, és mintha mondaná:

– Lódulj a boldogság után! – s halkan, hogy neszt ne verjen a láb, lebocsátja a folyó vizébe…

Bodó Kati ezalatt a házban boldog.

Boldog, hogy van neki egy csinos kis lakóhelye. Csudára boldog a pompás kastély után, a Gerliczey bárók sokszőnyeges, nagyablakos, képekkel teleaggatott termei után kimondhatatlan boldog a maga saját külön egyetlen édes kis házacskájában, amely olyan, mint egy nagy virágnak a kelyhe, könnyű kitakarítani, könnyű rendben tartani s az övé. Senki nem parancsol neki, nem kínozzák a német szóval, nem kell neki meglesni a többi cselédet s elpletykálni magyarul, németül, hogy ki mit evett, ki miből főzött, ki mit lopott: ő nem lop többet, ez az egész világ, ami megnyílik körös-körül, ez mind az övé. Szakít belőle, tüzel belőle, s gyönyörködik benne, ha kedve van rá. Él, mint madár a fészkén. A madarat is ki veszi számon, honnan hordja össze a fűszálakat, ha kicsinyeinek fészket épít…

Ő is a kicsinyeinek építget már… Ha Isten is úgy akarja, ha Szűz Mária kötényét fölibe tartja…

De legjobban attól igen-igen boldog, hogy van neki embere.

Embere van neki.

Embör.

De ki az az embör? Micsoda egy embör?… Olyan nincs több, se keletre, se nyugatra, sehol olyan embör több nem kerül ezön a tágas nagy világon: az üvé a világ legkülönb emböre…

A gazda. Üvé a Gazda.

Mindig könnybe lábad a szöme, hogy milyen embör az az ű gazdája. Mint a falat könyér. Csak mög-mögáll, s maga elé néz. Nézi éppen, ami szöme elé kerül. Nézi soká, s nem tudja, nézi, csak a szíve nevet, s annak a fényössége visszaröppen a szömibe, a szájára, az orrára, mosolygásába. Így is löhet élni? Így is löhet.

Két galamb egy pár.

Csak turbékolni löhet. Lehumott szömmel búgó hangot adni, felborzolt böggyel fújni a boldogság röttenetös szép muzsikás énökit.

Nem tudnak ők sömmit a világ nagy harcairól. Nem fáj nekik a robot, a dézsma. Ki jönne elvönni őtőlük valamit abbúl a semmibűl, ami van. Kinek köllene az?

És az ű embörinek kézi munkáját? Ugyan már kicsoda kívánná? S ezen külön egyet mosolyog: a karikással ki kívánna saját hátára kapni egynehány suhintást: ez az ű embörinek a munkája… E se köll ám… sönkinek.

Hol van? Hogy most hol van?

Hol vóna? Az ő szerelmiben van. Akárhol van, akármerre a nádasok közt, vagy a madarak közt, azt az egyet tudja, hogy az üvé. Senki másé. Se Ágnyis ángyóé, se valaki híres sönkiféléké, akik valaha vótak, akiknek a nevit nevihez kötötte a pletyka… Hadd lögyön: ha jó vót, az embörnek vót jó, ha rossz vót, mindig csak a szépasszonynak vót rossz… őneki ölég, hogy van. Ma van. Most.

Ha nem lösz? Az élet se tart örökkön-örökké… Nem löhet olyan hosszú, hogy csak egy pillantást is elvöhetne űtűle valaki, hogy ne tudja, hogy maga az üvé! Most ide sugároz! Mint a csillagfény az égrül.

Már mindönt elrakott, elröndözött, gyönyörűen, amit a topa betyár behurcolt. Annak is adott belüle. Vágott kenyeret, rákent zsírral. Hüj, hogy ötte, hogy csámcsogott, de milyen nagyon jólesött a szögénynek. Jó szót is kapott hozzá. Az is boldog volt. Itt mindönki boldog, aki van. Még a macska is. Kutyát nem löhet tartani. Minek? Hogy az ugatásával felcsítje idegön embörök figyelmit? Innen lopni nem löhet. Itt őrizni semmi sincs. A boldogságot senki se lopja mög, a boldogságot semmi se őrzi, ha csak ű maga magát mög nem tudja őrizni.

Már régen leült az ágyra, soká ült, várt. Nem türelmetlenül, csak várt. Hát várni kell. Az asszonynak az az ő kötelessége, hogy várjon az embörre. Hát az asszony várt. Soká, soká, aztán elszundít, de ahogy elszundít, mindjárt hallja a gyenge szót, a gyengeséges megérintést.

És akkor beljebb megy az asszony.

Zűrzavar

Petőfi az asztal mellett ült és írt:

„Könnyű most a nép barátjának lenni, most, mikor a nép az úr a hazában és a világon; de én már akkor barátja voltam a népnek, mikor azt még parasztnak hívták és megvetették, s engemet szinte megvetettek és keserűséggel illettek, mint a nép pártfogóját. E fáradozásaimért egy jutalmat kívánok, azt a jutalmat kívánom, hogy olyan helyre állítsatok, ahol értetek tovább is fáradozhassak, s ahol tán többet használhatok nektek, mint eddig használtam.”

A haja úgy állott, mint a tüskés disznóé, és sima homlokán felhő és harag tombolt.

Egyre dühösebben írt: „…Jól van, nevezzétek orcátlanságnak vagy aminek tetszik, de tudjátok meg: a magam hasznáért soha, senki előtt nem szólnék egy szót se, s ha most itt az orcátlanságig vetemedtem, ezt azon szent cél óhajtásából tevém, hogy a hazának szolgálhassak…”

Sovány fiú volt még mindig, pedig már kövérre hízhatott volna a dicsőség kenyerén. De megemésztette az örökös tűz és láng. Költő volt. Ez volt az életformája: élni, elégni.

„…A legjobb alkalmam volna rá most megszerettetni magamat veletek azáltal, ha az egekig magasztalnálak benneteket, hogy ti kunok, ti ilyen meg ilyen dicső, páratlan, hasonremek emberek vagytok! Ha én azt amúgy hosszas kacskaringósan kikanyargatnám, tudom, nem esnék rosszul egyeteknek sem, sőt közületek többen megsimítanák a bajuszokat és a hajokat s azt mondanák: Ejnye, mégis derék ember ez a Petőfi, tegyük meg követnek! Hanem azt koránse várjátok, hogy én titeket magasztaljalak, mert akkor szemtelenül hazudnám. Becsületemre mondom, hogy ti nem vagytok remek emberek vagy eddig legalább nem voltatok. Március 15-éig az egész Magyarország nagyon szolgalelkű, kutyaalázatosságú ország volt, és ti ebben a virtusban közelebb álltatok az elsőkhöz, mint az utolsókhoz.”

Felemelte a fejét, s olyan villogó elszántság tört ki benne, mintha nem zárt szobában, a kopott tintafoltos asztal mellett ülne, hanem valósággal szemben állana azokkal a választókkal, akiknek ír.

Most benne volt az egész elmúlt két hónap.

Ott lángolt a mozdulatlanságában és a legkisebb megmozdulásában.

Két hónap óta ő a vezér ebben az országban. Mindegy, akárki, első szava, hogy: Petőfi.

Mit írt Petőfi? Hogy is mondta Petőfi! Petőfi nem alkuszik! Petőfi a népvezér! Petőfi után megy a tömeg!

Az országgyűlés elhitte, hogy Petőfi negyvenezer paraszt élén áll a Rákoson. Miért ne hitte volna. Már Dózsa megrémítette a főrendeket, és Dózsa negyvenezer kaszás paraszttal állott a Rákoson. Azóta ez a legkevesebb, amit egy népvezértől megkövetelnek, hogy negyvenezer ember álljon a háta mögött. Mátyás királyt is azért választották meg királynak jöttment sehonnai kenéz fia létére, mert az nem számított, hogy az apja kormányzó volt, hogy János apánk volt, hogy az ország valóságos, betű szerint való megmentője volt. Még az sem, hogy egy rövid emberélet alatt az ország legnagyobb birtokát szedte össze, mert a saját kezébe kellett gyűjteni minden megürült vagyont, hogy abból a saját pénzén szerelhesse fel a nemzet hadseregét… Semmi más nem számított, csak az a hír, hogy negyvenezer katona áll a Duna jegén: erre a jelentésre azonnal megválasztották a tizenhat éves fiút magyar királynak.

De ha már király lett – a negyvenezer katona valósággal ott volt –, hát ő oda is rendelte maga elé, odaállította maga mögé!… Hanem Petőfi? Petőfiről a szavazás után egy nappal már kiderült, hogy se Rákos, se negyvenezer paraszt! Hogy semmi sincs a háta mögött, csak egy kosár vers és köztük az az egy, amivel mindannyiukat, az összes grófokat és hatalmasokat úgy meg tudta ijeszteni a szavazás reggelén, hogy ki kellett mondani, ki kellett dadogni az alázatos igent. Azt, hogy igen, leadják a tejet. Hogy odaadják a földet. Hogy felveszik az adót. Hogy földet adnak a népnek, s osztoznak vele az adófizetésben.

Hát ez az a Petőfi.

S hogy ezen nem lehet többet segíteni… Abban a tömegrémületben, a bécsi forradalomtól begyullasztott császár még szentesítette is ezt a törvényt. Igaz, egy kis józanság azért került. Deák Ferenc két éccakán addig gyúrta-faragta a törvényt, hogy abban semmi sem volt más a nép javára, csak az a két sor, amit Kossuth a hajón papírra vetett:

„a robot, a dézsma és pénzbeli fizetések e törvény kihirdetésitül fogva örökre megszüntetnek”.

És utána hat oldal törvényes parancs, hogy hogy kell a földbirtokosokat kárpótolni. S ez a rettenetes paragrafusözön így kezdődik:

I. A törvényhozás a magán földesurak kármentesítését a nemzeti becsület védpajzsa alá helyezi.

És így tovább hat oldalon át a legkisebb részletekig, hogy kell felfogni a faizást, a legelő-elkülönítést, a gubacsolást, makkolást, hogy ha nem tudnak barátságos megegyezést kötni, akkor az alispáni bírószék előtt a földesúr is pert indíthat… hogy az árvai számadások hogy vizsgálandók felül, hogy a megyei hivatalnokok számát e célból hogy lehet szaporítani (ahova bementették aztán a tönkrement földbirtoki ivadékokat)… hogy a magán úri javadalmak hogy lesznek átváltoztatva státusadóssággá, hogy a megbecsülést, annak mértékét a miniszter határozza meg, hogy a kiszámított évi haszon hússzorosra emelve képezendi a tőkét, amit az állam fizetendő, hogy a kifizetést öt-öt tagból álló és az állam által díjazandó választmány sommásan hogy intézi, és ha a földesúr kevesli, hogy fellebbezhet s hova, és hogy a kötelezvények kifizetésére a kincstári javak mind leköttetnek, s a minisztérium felhatalmaztatik, hogy ezekre a kincstári javakra kölcsönt vehessen fel, hogy a földbirtokosok minél hamarabb pénzükhöz jussanak, de ha a kincstári javakat e célra el kell adni, azt is szabad legyen, és ha a kincstári javak kevésnek bizonyulnának, akkor az állam minden egyéb vagyona, jövedelme is mind felhasználandó… És hogy ezeknek a státusadósságoknak a kamatozása mennyi legyen és milyen legyen, és hogyha a papi tized „magányosok tulajdonát képezné, azok kárpótlásáról Őfelsége magyar minisztériuma által törvényjavaslatot terjeszt be”.

Ez mind benne van a Petőfi Sándor fiatal, szinte siheder üdeségű fejének borzas szikrázásában.

Az is benne van, hogy a pozsonyi országgyűlés hogy búcsúzott el háromszáz éves múltjától s alakult át valósággal felelős nemzeti kormánnyá, és hogy jött Pestre és Budára, ahol kitörő lelkesedéssel fogadtatott.

És itt a kényelmes és kedélyes miniszter urak hozzáfogtak a kényelmes és kedélyes kormányzáshoz.

Most már minden rendben van, semmi se sürgős.

Minden sürgős.

Minden egyformán sürgős. Hiszen még hivataluk sem volt, hivatali helyiségek. Ideiglenesen volt bedugva egy államtitkár egy lépcsőházi mellékhelyiségbe, a másik a miniszter előszobájában levő három asztal közül az egyikre telepedett le. Sok dolog van még addig, szó sincs róla, míg minden minisztérium csodálatos önálló palotát kap majd a millenniumra, s abban a legnagyobb fényűzéssel berendezett hivatali helyiségek a főemberek részére…

És hol van még az, hogy monumentális parlamentet építsenek az egyesítendő Budapesten, ahol az egész világot elkápráztató szónoki csarnokok lesznek, s az egész épületben egy képviselő számára sincs egyetlen munkacella… Minek az? Képviselő? És dolgozni? A képviselő tud és: alkot.

Hát erről a szegény fiúról tökéletesen lehámlott napok alatt a félelmesség, és elveszett vele szemben a rettenet ijedtsége.

Hadd tanulja meg, mi az. Ha be akar jutni az új ország gyűlésébe, tessék megpályázni a képviselői állást. Menjen ki és választassa meg magát, ha tudja.

Hohó. De ehhez nem elég az, hogy valaki verseket ír. Ahhoz, hogy valaki képviselő legyen, elsősorban öblös nagy hang kell, ami meghallatszik a legtávolabbi utcasarokig, azután véghetetlen nagy elbizakodottság, hogy valaki első személyben merje azt mondani, hogy ő mit csinál evvel az országgal, s hogy boldogítja a népet.

Ilyen embernek bizonyult a Petőfi ellenjelöltje, a helybeli református lelkész fia, Nagy Károly.

Ó, te szegény Petőfi Sándor, mit sértegeted a derék kunokat, ha magad is tudod, hogy kell velük beszélni: a kunokat dicsérni kell, akkor rád éljeneznek, hát azt csináld, amit ez a Nagy Károly.

De még miket ír villámló tollával:

„Gondoljatok csak vissza arra a Szluha kapitányra, hogy süvegeltétek, hogy csúsztatok-másztatok előtte. Ah, ha eszembe jut, még most is szégyenlem magam a ti nevetekben. A zsidók hajdan Mózes idejében az isten helyett egy aranyborjút imádtak, de ti még lejjebb süllyedtetek – ti egy ólomszamarat imádtatok.”

Ezt megkapták a szabadszállási választók. Most aztán szavazhatnak Petőfi Sándorra. Aki lelkesedhetik tovább így:

„Azonban ez az idő lejárt, és remélem, lejárt mindörökre. Fölemeltétek fejeteket, s fölteszem rólatok, hogy soha többé meg nem hajoltok semmiféle ember előtt a kerek világon.”

Ez még lehetne, de hogy folytatja:

„Az isten az állatnak teremtett négy lábat, az embernek csak kettőt, azért, hogy egyenesen járjon és embertársainak egyenest a szeme közé nézzen – mert az ég alatt minden ember egyenlő, egynek sem szabad másokra lenézni, egynek sem szabad másokra fölnézni. Nem ismerek magamnál se kisebbet, se nagyobbat.”

„Ennyit akartam mondani, atyámfiai, ebből megítélhetitek, hogyan érzek és hogyan gondolkodom. Ha kedvetekre való vagyok, meg fogtok követnek választani, s akkor minden erőmet nagy és szent kötelességem teljesítésére fordítom. Ha pedig nem választatok meg követnek, abból látni fogom, hogy különb emberetek akadt, mint én, s ez hazafiúi szívem legszebb öröme lesz, mert fő óhajtásom, hogy énnálam minden ember nagyobb tehetségű és nagyobb buzgóságú legyen a magyar hazában…”

Petőfi úgy gondolta, hogy eljött az az idő, hogy nem a nemesség választja a törvényhozókat, hanem maga a nép.

Petőfi azonban nem megfigyelő volt. Ha utánanéz, láthatja, hogy az egész országban mindenütt a volt vezető egyéniségeket indítják választásra. Mintha a népnek magának még nem lettek s nem lehettek volna képviselői. De hát ki legyen? A nép fiai nem végeztek iskolákat. Semmi célja nem volt a felsőbb iskoláknak, még ha el is végezhette volna a zsírosparaszt fia az egyetemet, állást nem kaphatott. De ha kapott, csak abban az esetben, ha beolvadt, asszimilált abba az osztályba, ahol állást akart. El kellett felejteni származását, meg kellett szakítani érintkezését egyszerű szüleivel s rokonságával. Még Arany Jánoson is betölt ez a végzet. Tökéletesen elkülönült családjának tagjaitól. Nemes lányt vett feleségül, magasabb irodalmi és politikai körökkel kellett érintkeznie: bármennyire is megőrizte lelkében a nép iránt, az eszményi nép iránt érzett igazságait, a valóságban még csak egy fillér segéllyel sem járult hozzá semmiféle vérbeli rokonának taníttatásához vagy felemelkedéséhez. Arany is fellépett képviselőjelöltnek s megbukott. Elvei, állásfoglalása, szellemi értékei mind elhomályosultak a hirtelen, műveltetés és tapasztalat nélküli tömeg szemében. Itt csak a nagy hang és az ordító jelszavak hatottak.

Petőfihez elment a kunszentmiklósi deputáció, vagy kétszázan.

Petőfi el volt ragadtatva, hogy kétszáz pór jelent meg előtte. Megvetette a kaputosokat, akik a legalávalóbb híreket terjesztették felőle.

Mindent elfelejtett. Itt volt kétszáz valódi, hamisítatlan földmíves. Ezek az ő emberei. Ezek esküsznek rá. Ezekkel megindulhat a harcba.

Felment velük a városházára, és bejelentette, hogy népgyűlést akar tartani. Ráröffent a sündisznó-csoport, s el akarta tiltani. De lett gyűlés. Beszélt a nép előtt, s az fellelkesedett. Mikor beszéd után bement a városházára, véletlenül megcsörrent az oldalán a kard, s a nép be akart rontani, hogy bántják Petőfit! Csak akkor csillapodtak le, mikor meglátták őt sértetlenül és lelkesen. Már a szónoklat alatt nyitott bicskával állták körül, mert az volt a hír, hogy a kaputosok le akarják rángatni az emelvényről. Itt volt, itt adatott meg Petőfinek az a nagy érzés, amit a tömeg nyújt annak, akit szeret s becsül. Hatalmas érzés ez és fenséges öröm. Különösen ha költő az ember.

Ebédnél barátja, egy kunszentmiklósi tanár, megmutatott neki egy levelet.

– Sándor, nem tudod, mi a politikai harc… Itt nem eszmék harcolnak, itt valóságos gazemberek gyilkolják egymást.

Petőfi fellobbant.

– Szabadszálláson mindenki enyém. Szülőföldem szép hazája. Semmi kétségem, hogy ott én leszek a követ.

Lángolva vallotta:

– Isten látja lelkemet, mért akarok a nép képviselője lenni? Dicsvágyból? Haszonlesésből? Vagy azért, hogy több alkalmam legyen a nép jogaiért és boldogságáért küzdeni!

A barát lehangoltan mondta:

– Ha tudnád, milyen eszközökkel dolgoznak azok, akik meg akarják lopni a nép bizalmát…

– Tudni akarom!

– Hát jobb is, tudd meg.

Levelet adott neki, amit most kapott, ma, a beszéd alatt Szabadszállásról.

Petőfi nézi a papírt. Hivatalos diósgyőri papír, az írás alatt ott a város pecsétje s aláírva: „Szabadszállás városi bírái.”

Mohón olvassa, s vérvörösen kiált fel:

– Díszére válnék a legutolsó kanásznak meg a legelső jezsuitának!

„…a fanatikusan izgató Petőfi követül akarván magát feltolni közöttünk, ezt a fenyegető veszélyt hozta ránk. Nálunk is voltak nehány követői, akik elámíttatván, nem tudták, miféle viperafajt akartak keblükre rejteni, de hála nemzetünk nemtőjének, már ezen polgárok is átlátták nemzetünknek Petőfi által okozott végveszélyét. Petőfi kijelentette, hogy addig nem is lesz Magyarországon béke, míg vissza nem száll azokra, akiké volt, a tótokra.”

Petőfi felordított.

– Cudar gazemberek.

– Olvasd csak tovább – mondta sötéten a barátja.

„Ebből átláthatni, hogy mily veszélyes lenne egy ily alacsony jellemű egyént jeles hazafiak mellőzésével országos képviselőnkül küldeni, kiről már minden polgár fölteszi, hogy képes volna bennünket eladni a legcsekélyebb árért.”

Petőfi belekábulva nézett. Mindent elképzelhetett, de egy huszonöt éves fiatal költő ilyet nem tud kitalálni, de elhinni sem, hogy valósággal, betűkkel, emberi kéz leírhatott ilyet, hogy ilyet emberi agy kitalálhatott és kimondhatott.

– Mit szólsz ehhez, barátom? – lihegte sápadtan.

– Semmit. Politika – mondta a tanár.

– Politika!… Akkor szerinted mi a politika?

– Kár magadat vele heccelni. Soha senki nem fogja másnak tekinteni, mint kortesfogásnak. Hiába mégy a nemzet legelső vezető férfiaihoz, mást nem mondanak, csak azt, hogy: igen, ez így megy. Így szokás. Eddig is így ment. A nemesség valamivel mégis magasabb műveltségű volt, mint az az elem, amely most jut a politikai jogok birtokába, s ha eddig így volt, ezután sem mehet másképp.

– Mit válaszoljak én erre?

– Hogy az ellenfeled mit válaszolna, azt tudom. Minden legkisebb lelkiismeret-furdalás nélkül kihirdetné, hogy szökött fegyenc, aki róla ezt hirdeti, s felmutatná az írást, hogy a váci fegyházból szökött meg, s itt van a parancs, hogy minden polgárnak kötelessége az illetőt elfogni, minden községnek le kell őt tartóztatni és a választások befejeztéig nem szabad kibocsátani.

Petőfi megrázta a fejét. Nem is hallotta, amit mondanak. Oly mélyen meg volt rendülve emberi érzéseiben. Ilyen fegyverekkel nem tud harcolni… Nem is gondolt arra, hogy a népjogok megszavazása éppen az ő nevéhez kötve ugyanilyen kortesfogás következménye volt, mikor azt hirdették s azt hitették el a pozsonyi követekkel és a felső tábla rendeivel, hogy ő, Petőfi, negyvenezer paraszttal áll a Rákoson…

„Ilyetén állásában a dolgoknak, ma nálunk közgyűlés tartatván, elhatároztatott, hogy tisztelt polgártársunk által tudtára kívánjuk adni Petőfinek, hogyha élete kedves, igen jól tenné, ha jövő csütörtökön a követválasztásra köztünk meg nem jelenik, mert a nép ingerült, és nem állhatunk jót méltó haragja fölgerjedésében dühének mikénti…”

– Sándor természetesen ott lesz – kiáltott fel Szendrey Júlia, aki végighallgatta az utolsó mondatot. – Ott leszünk, mert fel kell világosítanod a felingerelt népet, és a híveidet nem hagyhatod cserben!

Petőfi megcsókolta feleségét, s forrón magához ölelte. De nem bírt megnyugodni, még ezen a napon estefelé kocsiba ült, és átment feleségével Szabadszállásra.

Mikor a kocsi megállt, bementek az ismerős családhoz, akinél megszállni szoktak – a képviselőjelölt ugyanis minden városban és minden faluban egy pillanat alatt ismerősökre tesz szert. Ez vele jár a választással. Pártok vannak, s a párttagok testvéreknek tekintik egymást.

– Az istenért! – kiáltott fel a háziasszony. – Távozzék, Sándor, tüstént, ebben a szempillantásban, mert mingyárt agyonverik. Tegnapelőtt majdnem éjfélig tartottak gyűlést maga ellen az urak és a népet felbőszítették. A pap fia azt mondta, ha maga bejön a városba, azonnal félrevereti a harangokat. Távozzék, távozzék, ha az élete kedves!

Petőfi feleségére nézett. Szendrey Júlia megrázta fejét; rövidre vágott haja szétrepült a karcsú s nagyon hosszú nyaka felett.

– Átkozottak – mondta Petőfi.

– A népet nem fogod átkozni, Sándor! Petőfi Sándor a népet soha megátkozni nem fogja!

– Jól van – mondta Petőfi –, nem miattam. Miattad.

Ebben a percben egy egyszerű ember sietett be, Petőfinek rokona lett a múltkori ittlételekor. Politikai úton rengeteg rokont talált a képviselőjelölt.

– Hamar, hamar forduljatok vissza! Egy perc, és itt vannak a Nagy Károly kortesei. Mind tökrészegek, isten őrizzen! Jóvátehetetlen lesz, ami történik!

Petőfi fiatal férj is volt, meg gyöngéd lovag is, meg a múzsája, akit féltett: szóval úriember volt, kit a műveltség második rendű szerepre szorít, mihelyt asszony van a játékban.

– Eh! Engem agyon nem vernek, tán csak nem nyúlnak hozzám! Még azt sem hiszem, akárhogy felingerelték is a népet, hogy tettleg sértsenek… Nem az a magyar!… De nem akarom, hogy a feleségem skandalózus jeleneteknek legyen kitéve. Nem akarom, hogy olyan szavakat halljon, amik szűzi lelkét beszennyezhetik…

Szóval még Petőfi sem maradt meg a nép egyszerű szintjén. Lenyűgözte felesége lénye, amelyet ő nagyúrinak, intézetinek és nebántsvirágnak tekintett. Petőfi, aki a királyokkal szemben s mindenkivel akármilyen úr, minden legkisebb moccanásában, gondolatában és kifejezésében tömören emberi maradt: Szendrey Júlia miatt, a felfelé házasodott ember szerelmi nyűgébe kavarodott.

– Menjünk vissza – fordult Júliához.

De Júlia hisztérika volt. Ő nem emberhez ment feleségül, ő „a költő szerelmese”, a múzsája akart lenni. Makacsul és szenvelgő daccal emelte fel fejét, s azt mondta, ahogy érezte, hogy Petőfi feleségének hogy kell viselnie magát:

– Nem! Nem megyünk! Maradunk! Itt fogunk lakni! Itt kell maradnunk! Ha agyon akarnak bennünket verni, jól van, verjenek agyon, hanem azt ne mondhassa senki, hogy Petőfi meghátrált!…

A költő lázban és megittasodva nézett feleségére, aki soványan és kissé elnyúzottan a sok izgalomtól, de „méltóan” viselte magát.

No, különben neki csak az kellett, hogy szabadságot kapjon, hogy az lehessen, aki.

Fejébe csapta széles kalapját, s kigombolt nyakából kivillogott fakó sovány nyaka. Ment a községházára.

Felesége vele, mint egy egri hősnő.

A városházán meghökkentek a Petőfi megjelenésén.

Leesett az álla valamennyinek.

A főjegyző, az egyetlen jóbarát, elmondta, hogy tegnapelőtt arra akarták kényszeríteni, hogy hivatalosan írja le a rágalmakat és a becstelen hazugságokat.

– Becsületes ember voltam mindig – mondta egyszerűen, s evvel a költő szívét mélyen meghatotta.

Egy fiatalember gyáván kushadt a költő előtt. Tudták, ki az a Petőfi, s a hírnév varázsa mindenkire hat.

– Én a költő jellemét meg nem támadtam – dadogta az ifjú.

Petőfi végignézett rajta:

– Tudod is te, mi a jellem.

Ezek a pillanatok azok, mikor a férfi megérik.

Avval nem törődött, hogy aki ludas, elhúzódik, s igyekszik nem kerülni közelébe.

Vissza is fordult. A jegyző a szoba ajtajáig kísérte. Nyugodtan mentek végig az utcán. A parasztok tisztességesen köszöntek előre:

– No, hiszen minden jól megy.

Evvel ért haza.

Éjjel tíz óra tájt puskaropogás, muzsikaszó, kurjongatásra ébrednek. A pap fiát éltették odakint az utcán a leitatott parasztok. Ha rágalommal nem sikerül, borral és pálinkával szedik el az embereket.

– Elveszik a szegény szánandó nép eszét, hogy ellenem és így önmaga ellen forduljon – mondta Petőfi.

Ez hát a szabadság, amiért századokon át harcolt a tiszta költői lelkek hosszú sora. A cél az, hogy nemcsak a kiváltságokban tartott nemesség részesüljön a választók ólmosbotos örömében, hanem lejjebb egy réteggel a kövér hasú parasztok is. Mert az egész ország zendülésben van. Nincs a hazának olyan tenyérnyi zuga, ahol meg ne jelent volna a felfordulás és a zűrzavar.

– A kiváltságos rend önmaga mondott le jogairól, önként és kényszerítés nélkül, amire még nem volt példa a világhistóriában. Igaz, tovább ment a dolog, mint azt a nemesség óhajtotta. Tovább, mint ahogy a legtúlzóbb ellenzék is képzelte.

– Éppen azért, mivel több történt, mint amit a nép csak álmodhatott is, következik, hogy meg kell állani a mostani helyzetnél.

Petőfi hallgatta a szabadszállási barátok vitáját, többen összejöttek, hogy szükség esetén megvédjék, mint valami testőrség, a költőt.

Petőfi hallgatott, s arra gondolt, mi lesz, ami ezt a véghetetlen és megérthetetlen zűrzavart eloszlatja.

Már azt tudja, hogy mindenfelé a régi követek léptek fel jelöltnek. Minden megyében a régi vezetőség írja ki a választásokat, és ő ért hozzá, hogy hogyan kell valakit megválasztani. Micsoda tisztult észnek és megfinomodott jellemnek kellene lenni ennek a szegény népnek, hogy új stílust és új eredményeket hozzon. Meddig kell még ebben a posványban fetrengenie. Száz év kell addig, míg új és újabb nemzedékek nőnek fel, s azok fogják csak elérni, hogy helyes kerékvágásba jöjjön a három század alatt elrontott élet.

– Bizony megszakad a szívem. Kossuth a horvát követséget elkergette, a szerbeknek azt vetette: majd dönt a kard! Most az oláhoknak semmit sem ad. Engedi, hogy Erdélyben a magyar jobbágyok megkapják a törvény értelmében földjeiket, de az oláh semmit sem kap, mert az oláh nem volt felvéve az úrbéri listákra. Azok ott csak házatlan zsellérek, azoknak mi sem jut a törvény áldásaiból… Nem az bánt engem, barátaim, hogy velem szemben a félrevezetett tömeg hogy viseli magát. Feleségem jól mondta: Petőfi Sándort a nép meg nem sértheti… Engem az rettent és azon borzadok, rágondolni sem jó, hogy Jellasics, a horvát bán mindent megígért a horvátoknak, amit Kossuth megtagadott. Most a horvát pórok lázadásban vannak már. Az ottani földbirtokosok, akár magyar grófok, ész nélkül menekülnek ki Bécs felé, ki Pest felé. A király Innsbruckba menekült. Tűz és vér. Vér és tűz. Ki tudja, még isten sem, mi lesz ennek a vége!

Még ekkor Petőfi azzal csillapította magát, hogy talán ez mind csak az ő látnoki rémlátása… Mert maga a próféta van legjobban megrettenve attól, amit isteni sugallatra kiejt. A prófétának éppen olyan újság a „látás”, mintha idegen személy volna, aki benne megnyilatkozik.

– Vér és tűz mindenfelé – mondta, s szederjessé vált a szája széle, míg kirebegte a szavakat. – Vakok vagyunk. A kormány a sajtószabadságot megölte. A mi kormányunk, akit mi hoztunk, akit mi akarunk isteni követeknek tekinteni, tízezer forintos letétet követelnek a legkisebb sajtótermékért: hogy fog merni szabad nyilatkozatot tenni bárki is. Mondom nektek, sokkal rosszabb ma, mint a cenzúra idején… Pedig semmi sem segít, csak a szabad szó.

– Ha én kormány vagyok, forradalmat indítok a megvesztegető választások ellen. Hol van Deák, az igazságügyminiszter? Mikor nem akart bemenni az 1832-es országházba, okul hozta fel, hogy az ő választásán emberhalál történt, a Forintos párt vesztegetett, etetett, itatott és meghamisította a szavazatokat. Most ő az igazságügyminiszter. Mért nem indít nemzetőröket, akik felügyeljenek a választások tisztaságára?… Mi dolog az, hogy őalatta most ilyen módon folyhat a korteskedés?

– Irtóztató állapotban vagyunk. Háború fenyeget. Nem is tudjuk, ki tör ránk és miért. De a kormány alszik. Kényelmes és kedélyes és semmit sem tesz. Hol van a magyar hadsereg?… Elalkudták… Az ami a törvényben van, az soha nem lesz magyar hadsereg, mert benne van az I. törvénycikkben, hogy azzal a király rendelkezik Bécsből, és senki más magyar bele nem szólhat a hadsereg felhasználásába, csak a felség személye körüli miniszter. Egy herceg Esterházy fogja megvédeni a magyar nemzetet, azzal, hogy nem engedi kivonni az országból a fegyveres erőt?…

– Hol van a magyar hadsereg? A nemzetőrség nem hadsereg! A földmívesnek, a csizmadiának, a fiskálisnak, aki kenyerét a munkája után kapja, nincs ideje katonai gyakorlatokra, csak ha vasárnap. Ki fogja a magyar hadsereget megteremteni? És ki fog abból a szedett-vedett népségből, amelyik korteskedéssel választja a maga tisztikarát, fegyvert és erőt készíteni?… Minden napért kár, minden nap öl és butít bennünket. Nekem kellett a múzeum előtti népgyűléseken követelni, hogy hívjátok már össze a képviselőházat! Ragadjátok meg a percet! Országgyűlésre! De azon az országgyűlésen azok legyenek jelen, akik valóban égnek és lángolnak a nép és a haza ügyeiért… Nekem képviselővé kell lennem, mert kívülről nem lehet az orcájukba vágni a rendeknek, hogy naplopók és ingyenélők. Csak ha bent vagyok a házban, akkor van módomban ostorozni a vezetőket és követelni, siessetek, míg el nem késünk!… Se fegyver, se pénz… Se tudás, se akarat… Semmi, semmi… Mintha azzal már minden meg volna mentve, hogy a népnek egy része fel van szabadítva! De hiszen a népből is valósággal csak azt szabadították fel, aki máris el van rontva. Akit már megrothasztottak azzal, hogy vagyont adtak a kezükbe és engedték, hogy az urakhoz dörgölőzhessenek… Aki a nemességhez közel került, az már nem jobb, mint maga a nemesség…

Sikoltott és vért tajtékzott a szegény költő, aki annyira tisztán látta a helyzetet, aki soha egyetlen szavában, s egy pillanatra fel nem adta népszabadító, az emberi közösségért lángoló igazságait.

– Itt áll Magyarország, mint egy roppant trágyadomb. Ha azt a mezőkre ki lehetne hordani, ami már megrothadt és érett trágya lett, akkor a mi földjeink Kánaánnak minden eredményét magasan felülmúlnák. Olyan termés lenne, amilyet még az emberiség nem látott. De mi csak nyüzsgünk ebben a trágyadombban, mint a légypondró. Akárki jön, szét fog bennünket szedni, és meg fog bennünket tiporni. És ezt nekem nézni kell, s nem tehetek semmit. Hogy én bejussak a házba, ahhoz az kell, hogy nagyobb gazember legyek, mint a szabadszállási pap fia? Hogy még több pálinkát és bort öntsek az emberekbe? Hogy romboljam az emberiség becsületes önérzetét és hitét?…

Könyökére dűlt és tompán nézett maga elé.

Júlia álmos szemmel, de égő szívvel figyelt. Ismerte Sándorának elveit, és helyeselte azokat, de utóvégre csak nő volt, aki mást nem tehet, mint hogy folyton olajat önt a tűzre. Mert kétféle asszony van, egyik, aki lecsillapítja az urát és gyávaságra neveli, folyton a családi érdekeket, a gyermekek sorsát és jövőjét mutatva fel – a másik az, akit szenvedélyek és közéleti ambíciók fűtnek. Az ilyen asszony társadalmi, politikai nyilvánosság felé rohan; vágyakkal dolgoztatja az emberét, s belehajszolja kiadásba, kockázatba, vészbe, ha kell, a romlásba és rombolásba.

Petőfi eltolta a pohár bort, ami félig állott előtte. Választás ember nélkül nincs.

Keserűen mondta még:

– Ott tartunk, hogy nekünk, akik a mai állapotokat létrehoztuk, kivívtuk, ki sem lehet mondani többet az igazat. Mi vagyunk a bujtogatók, és nekünk kell elnézni, ha a nyomorult emberi pára tüzet okád és vért ont. Népem, népem! Mikor emelkedsz föl az emberi állapotokig?

Másnap megtudhatta Petőfi, hogy voltaképpen milyen is a nép.

Mikor korán reggel felment a városházára, már szónokoltak a népnek a kortesek. Néhány percig magában állott s hallgatott, akkor valaki mellette azt a szót mondotta: „Szemtelen fráter! Még ideszemtelenkedik!”

Petőfi odanéz, megismeri az alakot. Egy ember, aki éppen az ő apjától is kért kölcsön pénzt, s sose adta meg, ellenben saját apját meglopta, aztán pusztai betyárrá lett. Elfogták, börtönbe került, a végén szabadszállási bíró lett belőle. Betyárból lesz a jó pandúr. Ilyen ember kellett abban az időben, hogy engedelmes bíró legyen, aki a földesuraknak, ispánoknak, bérlőknek minden kívánságát teljesítse! Azt is elnézték neki, hogy ő maga is lop, amennyit csak lehet. Ez az ember mondta őrá, hogy: „Szemtelen fráter! Még ide mer szemtelenkedni!” Ahogy el sem tudta képzelni, hogy csakugyan neki szól ez a köpés, s keményen odanéz, mire a volt betyár a szemébe rikoltja:

– Igen, igen, szemtelen! Mit szemtelenkedik itt.

– Válogassa meg a szavakat! – lép hozzá a költő.

– Nem válogatom meg, hogy mer itt szemtelenkedni! – röfögi a részeg pimasz.

De már akkor ömlött, dülöngött körülöttük az embertömeg, a részeg csorda:

– Ez a hazaáruló! Ez az akasztófáravaló muszka spion! Aki el akarja adni a hazát! Szaggasd szét! Üsd agyon!

– Megálljatok, polgárok, hagyjatok szólani, hadd igazoljam magam!

– Nem hagyjuk szólani, agyonütjük! – üvöltöztek iszonyú szidalmak, piszkolások, káromkodások között. Már ekkor betolták a kapu alá.

– Hol a bíró? – kiáltotta költő.

– Itt vagyok – mondja egy vénember –, mit akar?

– Bíró uram felelős lesz érte, ha bántanak.

– A leszek, ha lehet – mondta a bölcs bíró. – Jöjjön hát fel…

Felkísérte a költőt az emeletre. A folyosón ott állott a választási elnök, egy kicsapott nótárius, aki a népgyűlésen azt a nyilatkozatot tette, hogy ha Petőfit, az orosz spiont, a nép agyon nem veri, ő fogja agyonlőni.

– Aunnye – mondta az elnök –, hát maga hogy mer idejönni? Minek jött ide! Hiszen a nép úgy fel van ön ellen ingerelve…

– Ki ingerelte föl? Én vagy önök! Figyelmeztetem, hogyha valami bajom lesz, önök a felelősek értem, ön és a bíró.

– Ha ebben a pillanatban el nem takarodik a városból – felelt a kicsapott nótárius –, nem kezeskedhetünk az életéért!

– Hát ha nincs más, elmegyek, de figyelmeztetem önöket, hogy valóban gyönyörű! Így értelmezik önök a szabadságot. Így gyalázzák meg önök a saját városukat, melynek neve Szabadszállás.

– Az a szabadság, hé, az a szabadság, hogy aki nem tetszik a népnek, azt kikergetjük a városból.

Petőfi ezt mind fokozottan érezte át, hogy percre se maradt el tőle a felesége, aki sápadozva, de makacsul és összeszorított foggal és hősi honleányi szívvel égett.

A vén pap is ott volt a városházán, odajött hozzájuk és kedélyesen, udvariasan, papos kedvességgel vigasztalta őket.

– Ne féljenek, nem lesz semmi bajuk, nem bántják ezek, csak távozzanak!

Mintha nem ő adott volna az éjjel huszonnégy akó bort, hogy a választókat leitassák és Petőfi ellen bőszítsék.

– Ne féljek?! – pattant fel gúnyosan a költő. – Itt volnék, ha félnék?

Lekísérték őket az udvarra. A városház előtt még mindig ordított a részeg csorda. Fegyveres nemzetőrök állottak elő és körülvették.

– De gyalog csak nem utazhatom el? Várnom kell, míg a kocsim megérkezik.

– Hó, addig nem várhatunk – rikácsolta a kicsapott nótárius. – Magának rögtön indulnia kell, tovább nem tartóztathatjuk a népet! Szerzünk mink kocsit, ahun e, mingyán ott áll egy. Hé kocsis, hajts utánuk.

Visszakísérték őket a szállására, ott felpakolták a holmiját, felültek ketten a feleségével, csak az hiányzott, hogy hátra nem kötötték a kezét.

Szendrey Júlia? Ő igen. Büszkén és méltósággal begyeskedett, s mélyen lenézte az egész csürhét. (Ha a tömeg bennünket támad, csürhe, csorda; ha éljenez, felséges nép!) De egyúttal volt benne valami, ami azt mutatta, hogy sokért nem adná, hogy jelen volt ebben a felségesen tragikus és tragikusan groteszk jelenetben.

A kocsi aztán megindult Kunszentmiklós felé. A kocsis néhány lépés után közévágott a jó pusztai lovaknak, és vágtatva zörgött a szekér. Még a lelket is majdnem kirázta belőlük.

Már jó darabig mentek a mezőn s egyre rosszabb dűlőúton, mikor a költő felismerte:

– Hiszen ez nem a kunszentmiklósi út!

– Abbiz az uram, csak nem az országút! Majd a bösztöri csárdánál rátérünk!

– Mért nem megyünk az országúton?

– Mögparancsolták, uram, hogy azon ne vigyem az urat!

Nem értette a költő a dolgot, s elhallgatott. Ó, szent és ártatlan népvezér, akiről feltették Pozsonyban a mágnások, hogy negyvenezer paraszt áll kiegyenesített kaszával a háta mögött… Egyszer csak a távoli országúton kocsitömeget lát, hosszú kocsisort és éljenző és kurjongató népet. Zászlót lengetnek, s megismeri, hogy az ő pártzászlója… A szentmiklósi és lacházai kocsik vitték az ő hű és lelkes választóit, akik készen voltak, s azért jöttek, hogy stante pede összeverekedjenek a szabadszállásiakkal, s ha kell, azokat a saját községüknek a piacán verjék agyon a maguk képviselőjelöltjéért. Bizony, nem a költőért, hanem a jelöltért! Nem a királyok ellen írott verséért, hanem mert Kunszentmiklóson is vannak ám hívek és magyarok, akik nem sajnáltak harminc akó bort beléjük tölteni s evvel megpatkolni az igazságot, hogy csak egy igaz hazafi van, éspedig Petőfi Sándor szeretett jelöltünk, éljen!

Mikor ezek a bösztöri csárdához értek, a csárdánál kortes fogadta őket, és azt kiáltotta:

– Aki nem Petőfi, ide gyöjjön, egyék, igyék! Aki pedig Petőfi, be ne menjen Szabadszállásra, mert mind agyonverik.

Erre a Petőfi kortesei kiadták a jelszót, hogy meg kell tanítani ezeket a sötét gazembereket. Leugráltak a szekerekről, s nekimentek fustélyokkal és csákányokkal és ráparancsoltak:

– Ki a vivát?

– Nagy Károly.

Nesze neked egy döngetés.

– Ki a vivát?

Most már csak csendesen mondta, hogy Nagy Károly.

Még egy döngetés. Puffant a jó trágyalében áztatott bot, csattant a rézfokos:

– Ki a vivát!?

szentmiklóson meszelik a templomot

szentmiklóson állítják a verbunkot

hallod pajtás de szépen muzsikálnak

itt a verbunk ájjunk be katonának

A költő ott állott a puszta közepén, s azt mondta:

– Nyolc miniszterünk van. Mind egy szálig derék emberek. Talán mint miniszterek is azok lesznek… De ők egy elmúlt kornak a gyermekei: a szónoklat koráé. Ez a kor már meghalt, a beszéd kora; de vajon mikor jön el az új kor: a tettek ideje, a cselekvés korszaka? Vajon nem lesznek ezek az urak a tettek korában az utolsók?

Júlia lángoló szemekkel nézett fel.

– Vagy egészen új emberek kellenek, vagy a régieknek egészen újjá kellene átalakulniok!

– Csak egy főnix volt, Sándor, és az is csak a mesében, aki egészen újjászületett! – mondta Júlia.

Petőfi fellobbant:

– Igazad van, feleség. Feleségek felesége, igaz a szó, amit mondasz. Régen volt, talán nem is igaz volt, a főnix is. Abból, hogy a szónoklat mesterei ezek, nem következik, hogy mesterei lesznek a tetteknek is.

Aztán gondolkozva mondta:

– A tímár kikészíti a bőrt: de a kész bőrből más mesterek csinálnak csizmát…

És még egyet kurjantott keserű szent dühében:

– Ha így megy ez alatt a minisztérium alatt is a választás Magyarországon, akkor én erre a minisztériumra nem az országot, de a kutyámat se bízom rá!

Ráeszmélt, hogy belőle sose lesz képviselője ennek a nemzetnek. Biztatták, hogy a választást meg lehet petícionálni. Megérezte, hogy ez a minisztérium őt soha nem fogja beereszteni a Házba. Mihelyt miniszter, mindjárt hízelgőkre és talpnyalókra van szüksége, nem Petőfik kellenek neki, hanem szavazók.

– Mit nem vártam én ettől a nemzetgyűléstől! Soha ennél nagyobbszerű reményeim nem voltak, és soha nem csalatkoztam oly csúfondárosan, mint ebben a nemzetgyűlésben, amely így jött létre!…

Hirtelen csodálkozva nézett körül. Milyen szép és milyen közömbös a természet.

– Amerre csak megyek, oly szépnek látom a természetet, de benne mindenütt az embert oly boldogtalannak!

– Sorsom a próféta sorsa – mondta aztán. – Üdvözlégy, nép! Úgy nézz szemembe, tanítód és atyád leszek. A bölcső óta mit vertek fejedbe? Kötelességedet; én megtanítalak, jogaidra!

Ez hát a nép, amelyet én imádok.

Amelyért élni és halni akarok!

Ilyen volt ezredév előtt…

De semmi, semmi, ezredév után

Majd nem lesz ilyen; még most gyermek ő, kit

El lehet könnyen bolondítani,

Majd meg fog érni, férfi lesz belőle,

S épen mert gyermek, gyámolítni kell.

Nincs mit csodálni, ősidőktül óta

Azon valának papok és királyok,

E földi istenek,

Hogy vakságban tartsák e népet,

Mert ők uralkodni akarnak

S uralkodni csak vakokon lehet.

Szegény, szegény nép, mint sajnálom őt,

S ha eddig küzdtem érte, ezután

Kettős erővel fogok küzdeni!

Júlia bámulattal kérdezte:

– Mi az a csodálatos, Sándorom, amit beszélsz?

– A próféta – mondta Petőfi –, meg fogom írni a prófétát, angyalom…

A híd

A puszta kellős közepén egy diák állott, és kétségbeesve nézte a messzeséget, s hogy hol látna valakit, aki útba igazítsa.

Úgy eltévedt ezen a pusztán, hogy most már egyáltalán nem tudja, merre van észak, merre van dél. Ha a nap az ég tetején nevet a vándoron, honnan lehet megtudni az effélét? Még egy fa sincs semerre; azt mondják, a fának az északi oldala mohos. A fűnek ilyen áruló tudománya nincs, s itt nem látni mást, csak füvet, füvet, füvet.

Szinte szédül már. Elszédül ebben a sima, lapos kerekségben, mintha forogna vele az egész világ, s az az érzése, hogy minden lépéssel éppen ellenkező irányba megy, mint ahova készül. Mert úgy történt, hogy a kapcáját megigazítani leült a földre; míg kipihente magát, egy kicsit el is szunyókált, hát ahogy felserkent, útra akart indulni, eltévesztette, honnan jött s merre megy.

Ki mondja meg?

Most itt akár egy hetet is eltölthet, míg ezen az úttalan síkságon élő ember erre téved. De mért is jönne erre teremtett lélek? Ugyan kinek volna dolga, baja, hogy éppen erre tévelyedjen. Az ember pedig olyan állat, hogy már régen elvesztette a tájékozódó képességét. Ha kutyája volna, az biztosan tudná, merre kell menni, de az ember az okosságnak gyarapodásával éppen az ösztöneiben sántult le.

Már két órája ácsorog s búsul, s kezd belenyugodni, hogy itt fog éjszakázni, itt fogja megvárni az őszt s a telet, itt tölti el az életét, mert innen aztán nincsen szabadulás: akármerre indul, biztosan csak még nagyobb pusztába fog belekeveredni, s a végén megeszik a farkasok, vagy agyonverik a zsiványok. Megmondták neki előre, arra vigyázzon, a Rózsa Sándor kezébe ne kerüljön, mert az leszedi róla a körösztvizet meg a gúnyát.

Mert Rózsa Sándornak hetvenkét foga van, és úrféle a markából meg nem menekedik.

– Uramisten, uramisten micsináljak – tüsténkedett a deák, s úgy el volt keseredve, már csaknem sírt, pedig ha az ember szeme tele van könnyel, akkor még kevésbé látja a jövendőt.

Így aztán csak akkor látta meg a lovast, mikor az úgy termett előtte, mintha a földből szökött volna ki.

Hirtelen felugrott hevertéből, kézzel-lábbal kezdett integetni, mint a tengeren a hajótörött, hogy magára vonja a figyelmet.

– Hő, hő, hahó – kiabált torka szakadtából.

A lovas észrevette, egyet került az útján, s arra tért. Éppen olyan vágtázva, ahogy ment.

Ahogy közeledett, meglassította a lova járását, s már léptetve ért hozzá.

– Hé barátom, hé, jó napot kívánok kendnek!

– Isten – válaszolt az ember a lóhátról.

– Jaj, mondja már meg istennek embere, eltévedtem, merre menjek Röszkére meg Szentmihály-pusztára?

– Az orra után.

– Orrom után? – mondta a deák. – Hogy kell ezt érteni?

– Ahogy áll, abba az irányba! Csak mönjön! mönjön! Míg oda nem ér.

– Erre?

– Arra.

A diák nem hitte. Akármilyen más irányt mutattak volna neki, elhitte volna. De hogy éppen arra kell menni, amerre néz: hogy lehessen azt elhinni?

– No, hát elkéséröm egy darabon – mondta a pusztai, s leugrott a lováról, odaállott mellé.

A deák tele lett örömmel, hogy ilyen emberséges emberre talált ebben a jóképű csikósban, vagy mi lehet. Vajon mit lehetne evvel beszélni? Azt nem meri megkérdezni, kicsoda, mit csinál, mert a városi úrféle igen nehezen találja meg a hangot, ha paraszttal meg legkivált, ha pásztorral kerül össze: nem tudja annak az életét, nem is kíváncsi rá, hogy milyen a termés, se arra, hogy merre van a csikóménes…

– Üres a puszta, mint a szögényember tarisznyája – mondta hát, valahogy olyanformán akarva beszélni, ahogy errefelé szokás, gondolta. Még azt is mondta, hogy szögény, pedig ő debreceni diák, s másmint ejti a szavakat, ő azt mondja „szegíny”, de itt annyira teleduggatják a beszédet ö betűvel, hogy ő is udvariasságból kényszerítve érezte magát, hogy néha egy-egy ö hangot beleporozzon a szavakba, s vagy eltalálta vagy nem, hova kell tenni.

A pusztai ember kíváncsian nézett rá, miféle balogsüti ember ez.

– Mert mi van a szegényember tarisznyájában? Két fej vereshagyma, egy kis só, egy kis kenyér meg egy bicska.

Hangosan nevetett s körülnézett. Most már mert körülnézni, ha van, aki vezérelje.

– Az van itt is – folytatta. – Az a két kis elhagyott putriféle, az a két fej hagyma, ha cserény van valahol, az a só, s a mínes, édes uram, az a kenyír!

– Osztán hun a bicska? – mondta az ember. – Tán az a templom-e? A röszkei torony! Az a kinyitott bicska?

Előremutatott, oly messzire, hogy a diák hiába feszítette a látóját, nem tudta, hol lehet az a röszkei torony, amit mutat.

De mint fiatalember, rögtön nevetett a profán hasonlatra, hogy a pusztai a tornyot a kinyitott bicskához hasonlítja.

Aztán kezdett beszélgetni. De az ember nagyon furcsa ember volt, nemigen válaszolgatott.

Közben a ló harapdosta a füvet a vaszablán keresztül, s a legény, ha a diák sokat beszélt, meg-megállott, s hagyta, hogy a lova csorgó tajtékosan hersegtesse a bársony füvet.

Most megállott, rátette kezét a diák vállára. Jó súlyos keze volt.

– Hát kend mög mikor járt Sövényházán?

– Sövényházán? – dadogta a fiatalember. – Honnan tudja, hogy én Sövényházán jártam?

– Mögvan-e még Vadas ispánnak a csonka ujja a jobb kezin?

– De honnan tudja, hogy Sövényházán voltam még tegnapelőtt? Vadas ispán hozott el a kocsiján Vásárhelyre, onnan meg Horgosra hoztak, a horgosi csárdából jövök most errefelé, úgyhogy éppen visszafelé. Északrúl jöttem le délre, nagy kerülővel; most délről megint északra kell mennem. Ez valami csodálatos, hogy maga kitalálta, hogy én Sövényházán jártam, ez valami különös.

– Maga grófoknak szokott prédikálni? – kérdezte az ember mosolyogva.

Hát ezt is kinézte belőle, hogy ő prédikáló? Talán kálvinista? Ezen megörült, s rögtön meg is kérdezte:

– Kend kálvinista?

– Nem én.

– Hát.

– Hát én igazhitű szögényembör vagyok.

A diákban volt valami, hogy megmagyarázza ennek a pusztai vadembernek, hogy éppen a kálvinista hit a megtisztított igaz hit, de hagyta.

– Azért azt mégis szerelném tudni, barátom, miből találta ki, hogy Sövényházán jártam. Talán maga is arra járt, s látott Sövényházán?

A pásztor kicsit mintha mosolygott volna:

– Még én csak most készülök arra.

– Mér megy oda?

– Kend mért vót?

Ez nem tetszett a deáknak, hogy ez a legény folyton kendnek szólítja, de meg kell bocsátani, nem tudja a titulust. Vagy ez már az új idők szele? Három hónap óta a parasztok leszoktak az úr megsüvegeléséről.

– Én szuplikáns vagyok, szuplikálni járok.

– A mi?

A diák magyarázta, hogy ő kollégiumi diák, s nyáron a községeket járja, hogy alamizsnát gyűjtsön az iskola javára.

– Így szokták kibocsátani a debreceni kollégium diákságát, hogy menjetek el, s elmenvén tanítsatok és kérjetek és alázatosan könyörögjetek, hogy mindenki adakozzon, hogy a következő évben tovább lehessen folytatni a tanítást.

Az ember szúrósan nézett a deákra.

– Hány diák van ott e?

– A kollégiumban? Van vagy hatszáz!

– Az ebatta! Akkor mér nem fogik meg a kasza nyelit? Mér mönnek kendtök könyörögni? Mönnyenek dógozni, kő a hasukba. Hatszáz legény ha nekiáll, felibe levághati ezt az egész pusztát. Lássa-e azér szárad itt a nagy fű, mer nincs, aki lekaszálja. Mit keresnének kendtök! Ha ezt mögaratnák! mit gondol, mennyi széna lönne itt? Csordát tarthatna az iskolájuk, s urak löhetnének!

A deák nagyon megütődött. Micsoda barbár ez, hogy még azt sem tudja, hogy a deákok nem dolgoznak: buta csikasz, még kaszára akarná fogni a kollégiumi deákságot, s kezdett hangosan kacagni. Elképzelte, hogy a szénior meg az esküdtek meg a nagypipás teológusok nekigyürkőzzenek s kaszát fenjenek.

– Maguk kódusok?

– Dehogy koldusok! A legtöbbnek van ám szép gazdagságú szüléje. Azok most hazamentek a vakációra s vígan élnek, pihennek, csak ötvenet bocsátott ki a kollégium ilyen alamizsnagyűjtésre.

– Ötvenet? Ötven is elég vóna mögtéríteni az egész csorvási pusztát… Ötven legény. Ölég vóna az egész Alföldre!…

De azt nem mondta meg, hogy mire.

– A sövényházi ispánt mondta, barátom, de annak a bal kezén hiányzik ám egy ujja, nem a jobbon!

– De. A jobb kezin!

– Én a balon láttam.

– Én mög a jobbján.

– Hova lett az ujja?

– Azt csak a harapófogó tunná mögmondani.

– Az ispán azt mondta, hogy a gyűrűje rádagadt, meggyűlt az ujja, s le kellett operálni.

– Gyémántköves gyűrűt kapott a keszeg gróf úrfijátul, amér Kökény kerülőnek a kisjányát, Borcsát beszolgáltatta neki.

– Csak nem azért vágták le az orvosok? – kacagott fel a deák.

– Nem orvosok. Rá a fogót! Mingyán leesött.

Kinyújtotta az ember a jobb kezén a gyűrűsujját, s a deák megiszonyodott: megérezte, micsoda fájdalom volna, ha az ujját harapófogóba veszik… De közben azon lepődött meg, hogy olyan könnyedén nyújtotta ki a gyűrűsujját, ahogy ő csak a mutatóujját tudja kinyújtani. Meg is próbálta, s nem ment. A gyűrűsujjal mindig velemozdult még két ujja is mellette.

– A gróf úrfi miatt kapta a csípést.

– Milyen csípést?

– Hát a lecsípést.

Brr.

– A fiatal Palovics miatt.

Aha, ezt már hallotta: Pallavicini, ezt úgy szokták errefelé mondani: Palovics.

– Micsoda maga? – kérdezte hirtelen az embertől.

– Embör – mondta az lassan.

– Én is ember vagyok – nevetett a diák –, ember az sok van. Mindenki ember, aki két lábán jár, s nem megkopasztott kakas.

– Nem ott kezdődik az embör, hogy tud-e csizmát húzni.

– Hát ott, hogy ki tud a kocsmából kiverni egy másikat?

A pásztor megingatta a fejét.

– Vagy az az ember, aki dógozni tud?

Ezen is csak mosolygott az útitárs.

– A tanárunk azt mondta, sírni és nevetni csak az ember tud – szólt újra a diák.

– Sírni a gilice is tud, röhögni meg a lovam is, ha möglátja a zabot.

– Hát pénzt, azt már csak az ember tud csinálni! S pénzzel számolni is csak ember tud!

– Kifosztani a szögényt. Ezt tudják maguk. De segíteni a szögényen, azt nem.

Hirtelen dalolni kezdett:

kötőfékem harminchárom

sej haj kötőfékem harminchárom

telelopom még a nyáron

ha löhet

– De jó nótát tud – mondta a deák gúnyos nevetéssel.

– De annak a Palovicsnak még eccör möglösz a büjtje, mer a nagyon rossz oskolába jár, akinek ügön sok a pénze, a nagyon rosszakat tanul…

S újra dudorászott:

bárcsak hamar május lönne

se haj bárcsak május lönne

hogy a léten sok ló lönne

a nyáron

– Az igaz – mondta a deák okosan az előbbi szóra. – A pénz, az elrontja az emberi szívet, de azt én nem tapasztalom. Pedig már nem bánnám, ha egy kis rontásba volna részem. De nekem nem juttatott pénzt az isteni Gondviselés.

– Idesüssön – szólt a pusztai. – Néköm az apám is, meg a nagyapám is olyan hóttszögényök vótak, sose vót neköm ölégségös könyér a számba, míg én gyerök vótam. Most mög lássa, milyen lovam van?

Megsimogatta a lova nyakát, az rányerített, ő pedig dúdolt:

békókulcsom csak egyféle

séhaj, békókulcsom csak egyféle

mégis békót nyitok véle

ha löhet

De csak a pásztor tud úgy dalolni, ahogy ez. Elnyújtva s ékesen zeng a szájából a dal, mintha egy-egy sípot megeresztenek az orgonán:

viszik a lovam gyulára

séj haj viszik a lovam gyulára

magam vasban

utána

A deák most meghökkent, mocsár közepén voltak. Észre se vette, nádasok és gyékényes, szittyós mocsár teremtődött előttük, mintha boszorkány teremtette volna oda.

– Most ezen hogy lehet átalmenni?

– Ne búsujjon kend, azért gyüttem idáig.

Most már valami út s taposás is látszott, egy irányba vitt, be a nádas közepébe az ösvény.

Még meg is ijedt a deák, hogy zsiványok búvóhelyére kerül, s ott bekövetkezik, amit jövendöltek, s levetkőztetik…

De nem tehetett semmit, csak megfogadta magában, hogy többet nem vállal alföldi szuplikációt a kollégiumnak. Nagyon messze vannak itt az emberek egymástól.

– No itt átmöhet, aztán mög má mögláti a szömivel a tornyot.

Egy hosszú jegenyefa volt keresztüldőlve a vízen s hínáron. Az volt a híd. Azon át lehetett menni a túlsó oldalra.

– ‘stenáldja.

A diák fellépett a tőkére, hogy átegyensúlyozza magát a furcsa hídon.

De ebben a pillanatban vaskéz markolta meg a karját s rántotta le a fáról.

– Nem láti?!

A deák látta, hogy a túlsó oldalon éppen akkor lépett fel a fára váratlanul egy parasztasszony, mikor ő, de hát gondolta, majd lelép, ha őt meglátja… Most elszégyellte kicsit magát. Ki gondolta volna, hogy egy csikósféle ilyen gavallér legyen!

Az asszony átjött. Elnyűtt szegény pusztai asszony volt, bizonyosan az urának vitt valahová ételt. Talán csikósné, talán jó ismerős, hogy az ember utat adott neki.

Mikor az asszony elment előttük, tiszteletteljesen köszönt és mosolygott – a diák mint ifjú ember, kíváncsian nézte meg. Nem volt mit nézni szegényen.

Az ember fejjel utána intett az elmenő asszonynak:

– Látta?… Áldott!…

Hogy áldott állapotban van. A diáknak nagyot nyílt a szeme. Most értette meg a pásztorembert. Meghatódva s pirulva nézett rá. Hogy ez a másállapotos asszonyt ilyen becsületben részesíti… Ez nagyon szép, gondolta magában, emberség. Már tudta, hogy ezt az esetet, mint a barbár magyar férfi isteni tiszteletét sokszor el fogja még mondani.

– Maga hova megy? – kérdezte tőle. – Katonának?

Az ember szeme rávillant a deákra. Mosoly volt a szemben.

– Katonának? Hogy gondója kend?

– A haza veszélyben van! – mondta a deák.

De az ember nem szólott. A diák arra gondolt, vajon tudja-é ez az egyszerű pásztorember, mi a haza? Vágy fogta el, hogy megmagyarázza neki. Ha ez ilyen nemes érzésű ember, bizonyára szintén sietni fog a hazát megmenteni. Nem tudott másképp beszélni, tehát úgy mondta el, ahogy benne élt a dolog:

– Az európai nagyszerű mozgalmak a hon érdekében is gyökeres javítás tételére ösztönözték a nagyobb hazafiakat. Törvények alkotásához fogtak nálunk is, hogy a hont újjáteremtsék. Kend is bizonyára jól tudja, hogy a föld munkásait a hazafiak felszabadították, és a nemesek önként s kényszerítés nélkül megfosztották magukat földjeiktől, hogy azoknak adják, akik a földnek megművelésére születtek s abban élnek…

– A király! – mondta a pusztai ember.

– Hogyhogy a király! – kérdezte a deák.

– A király parancsolta nekik.

A deák megértette; amerre ment, mindenütt harcolni kellett ez ellen a felfogás ellen. A nép sehogy sem bírta elhinni, hogy a nemesek maguk jószántából odaadták volna a földjeiket, éppen tavasszal, mikor a legtöbb munka van, hogy lemondjanak a munkáskézről. Ennek nagy okának kell lennie, s más oka nem is képzelhető, csak az, hogy a király parancsolt rájuk.

– Én elmondom magának az egészet – lelkesedett a deák. – Kossuth Lajos, a nagy hazafi, aki a követi táblán Pest megye követe volt, tizenkét pontokat készített, és azokat felvitte Bécsbe a királyhoz. A király éppen a legnagyobb bajban volt, mert a bécsi nép fellázadt ellene, és Kossuth csendesítette le a bécsieket, s akkor a király megadta, amit Kossuth Lajos kért. Mikor Kossuth elbúcsúzott Bécsből, azt mondta a város népének: A felelős Magyar Minisztérium meg van adva, több törvényeket magunkkal nem hoztunk, mert nekünk több törvény nem kell Bécsből.

Nézte az emberen, érti-e, miről van szó, s roppant lelkesedéssel magyarázott tovább, s elmondta az egészet már, amit tudott, ahogy a kollégiumba jöttek a hírek.

– Mikor azonban a rácok, illírek, horvátok, oláhok ezt meglátták, hogy a magyar nemzet oly nagy lesz és dicső, amilyen csak századokkal ezelőtt volt, és felszabadul a németek jármából, akkor ezek az idegen nemzetiségek mind fellázadtak, és most éppen a horvátok jönnek Pest felé és Jellasicsnak híjják a vezérüket, a gazembert, a horvát bánt. Fel vannak fegyverezve, és amerre mennek, felgyújtják a falvakat, és fegyverre hányják az asszonyokat és csecsemőket, hogy kiirtsák a magyart!

A pusztai ember megállott, megnézte a fiatalurat, igazat mond-e?

A gyermek és az ősember nagyon tud nézni. A szeme ott maradt azon, amit megnéz, mintha rá volna szögezve, s hagyja, hogy a másik ember mindenestül hasson rá, hogy behatoljon az ő lelkébe, s akkor, ha úgy látja, hogy igaz a szó, amit mond, és igazán tele van lelkesedéssel és örömmel, akkor lassan magába vonul és gondolkodik, mit kell ilyen körülmények között tenni?

A diák kifogyhatatlan volt a beszédben. Elmondta a tizenkét pontot. Különösen arról beszélt sokat, hogy mi az a közteherviselés, és mi az az úrbéri viszonyok megszüntetése.

– A szögényt is mögtelkösítik?

– Majd megjön az is. Most még csak annyit lehetett elérni, hogy az úrbéreseket felszabadították. Már láthatta, hogy ahol nemesek vannak, azok már mind kénytelenek voltak engedni, hogy az úrbéresek valósággal maguk szántsák és vessék be a saját földjeiket, és senki se szólott bele, hogy: te ide búzát vess, ide meg magatoknak kölest. Mert a búzát ez idáig a földesúr ette meg, csak a köles meg a hajdina volt a jobbágyé, ami az úr csirkéinek és állatainak nem kellett. De soha többet már a hajdú nem fog beleszólni abba, hogy mi teremjen a földben, és hová tegye a gazda termését. Érti ezt kend, barátom! Milyen nagy dolog ez! Milyen rettenetes nagy újság és szerencse érte a magyar népet evvel!

– Az úrbérösöket.

– Mindegy az, nem kell most kicsinyeskedni. Most csak arra kell gondolni, hogy akármi is lett, akárhogy is vót, de ebben a percben a hazát a legnagyobb veszedelem fenyegeti. Olyan nagy veszély, hogy ha az bekövetkezik, akkor nem lesz földje se a grófoknak, se az úrbéreseknek, és még a zselléreket is úgy fogják elhajtani rabszíjon, mint a törökök valamikor.

Nagyon is belejött a deák a beszédbe, de érezte, hogy ha ezt az embert meg akarja indítani, akkor olyanokat kell neki mondani, amitől csakugyan a falnak menjen. De meg aztán ő maga valósággal úgy érezte, ahogy mondta. Már ekkor, nyár derekán, júliusban az egész országon végignyilallott a szó, az az egy szó:

– A haza veszélyben van!

Ez a kiáltás jobban hatott, mint a hajdani korokban a véres kard széthurcolása. Most a forradalmi átalakulás nagyon kiszélesítette az érdeket, a nemzet hatalmasan megnőtt, s ez mind magát az értelmiséget gyúlasztotta fel. Ahogy a vármegyei és a követi választások ma mind a nép nevében folytak le, így a háborús kötelezettség érzését is mindenki egyforma lelkesedéssel terjesztette ki a teljes népre. Nem volt fiatalember, akit el nem ragadott volna a lelkesedés, hogy „mindnyájunknak el kell menni”. S a közvélemény követelt: rá kell kényszeríteni a kormányt, hogy fegyverre, magyar!

Különös és bámulatos dolog volt ez.

A restauráció folyt; az összes tisztikar lemondott; újakat választottak. Ugyanazokat választották meg, de új színnel: abban az egy rétegben folyt le az egész felszabadítási láz: az intelligenciában. A vármegye régi vezetői kivétel nélkül valamennyien egyik napról a másikra átalakultak népivé. A legreakciósabb aulikusok tűzték fel a legvörösebb strucctollakat, ők sokkal jobban tudták, mi volt az ő korukban a gazság, mint azok, akik nem voltak oly közel a húsosfazékhoz.

A fiatal népszónokok, ha öreg tisztviselőkkel, szolgabírókkal, alispánokkal, vármegyei főtisztekkel összekerültek, a végén azt kellett mondaniok: „Bátyám, ne beszélj tovább, mert ha ezt nyilvánosan elmondom, akkor azt fogják mondani, hogy a fiatalság szélsőséges! De még az is lesz belőle, hogy engem fognak becsukni azokért, amiket te mondasz!” De az öreg rablók és farizeusok hangosabban lármáztak, mint az őszinte reformpártiak, mert nekik nagyon hangosan kellett kiáltani, és nagyon erőseket kellett állítani, hogy az emberek elhiggyék, hogy a farkasbőrben mindig bárány lakott.

Voltak azért olyan esetek is, hogy a régi megye vezérei kitartottak elveik mellett. No ezeknek aztán meg lehetett hallani az igazi jelzőiket, ezeknek lefestették az arcképüket.

– Mikor átjöttem Szentesen, ott is láttam a nagy változást. Mondják, azelőtt Szentesen a városházán mindig tizenkét személyre volt terített asztal az esküdteknek és a vendégeknek. Ezt is eltörölték! Nem kell többet megvesztegetett tisztikar! Azt is eltörölték, hogy Szentesen a református templomban, mikor az úrvacsorát vették a férfiak, azalatt a nőknek fel kellett állani és állva várni végig, míg a legutolsó férfi is bevette a szent kenyeret, és megitta a szentelt bort. Vége van ezeknek a szolgaéleteknek minden téren és minden vonalon.

Bizalmasan mondta, idegennel az ember többet mer, mint ismerősök közt.

– Szép neve van Szentesnek, de sehol annyi parázna. Tudja, mi az oka? Sok az uradalmi tiszt. Meg hogy az uradalom miatt az egyház nem mer fegyelmet tartani… No meg a jómód, mert a jómód rontja legjobban az erkölcsöket. Ó, micsoda lakodalmat láttam én ott most egy hete. Nálunk Debrecenben el se hinnék, ha nem én mondanám. A nyoszolyólányok a menyasszonnyal feküdtek egy szobában, s mikor a vőlegény jött, nem eresztették be; a vőlegény kivette az ajtót a sarkából, és erőszakkal feküdt a menyasszonyához, úgyhogy a nyoszolyólányok viháncolva, sikítozva futottak szerteszét, és a násznép nemhogy megbotránkozott volna rajta, csak nevetett, és cifra nótákat gajdoltak a nyitott ajtó előtt.

– Úgy köll azt – mondta a pusztai ember.

A deák elhallgatott.

– Nem úgy kell – mondta aztán.

– Hát hogy köll?

– Az embereknek szépen kell magukat viselni. Mindenkinek úriemberré kell lenni. Mostan már ki-ki megkapta a maga birtokát. Mostan már ki-ki úriemberré lesz, és kalpagosan és kardosan fog járni. Én így fogom fel a forradalmat… Megszűnnek a társadalomban a rangkülönbségek, egységes lesz az egész magyar világ. Éppen azért most nem szabad másra gondolni, csak édes hazánk megmentésére. Kossuth Lajos megmondta a képviselőházban: ha van valahol a hazában egy sajgó kebel, mely orvoslásra vár, ha van egy óhajtás, mely még nem teljesedett be: várjon még egy kicsit ez a kívánság, szenvedjen még egy kicsit a sajgó kebel: elébb a hazát meg kell mentenünk!…

Akkor lelkesen:

– Mert ha az ellenség elfoglalja a hazát, akkor mi ebben az országban mindnyájan csak rabok leszünk, nem szabadok.

Most a távolban egy lovas ember jött egy vezetéklóval. Ahogy meglátta őket, másfelé indult.

A pusztai ember, aki még mindig kötőféken vitte a lovát maga mellett, leoldotta a karikást, kieresztette, nekikanyarított, nagyot csördített hármat.

Arra a távoli lovas megfordult, s feléjük jött ügetve.

A diák nagy figyelemmel nézte, mi történik. Gondolta magában, most nevezetes dolgot látott. Ezt valaha a naplójában meg is fogja írni, hogy két pusztai ember hogy ad jelt egymásnak. Megnézte a síkságot, a vizeket és az egy szál fát, ami ott áll, s sűrű lombkoronája közt a madarak fészkelnek.

– Üjjön föl – mondta az útitárs.

A diák nem értette, mit akarnak vele.

– A Fejér-tóra!

Ennyit mondott az érkező legénynek a pusztai ember, s maga is felvetette magát a lovára. A legény segített a diáknak, hogy fel tudjon ülni a nyergeletlen lóra. Keservesen ült a ló gerincén, ami vágta. Hé, ne ügess oly nagyon, még le találok esni.

– Hogy akari a hazát mögmenteni – mosolygott a pusztai ember. – Mög köll tanulni a lóval egy lönni.

Egyet durrantott a karikásával, s a két ló felvágott. A diák kétségbeesve kapaszkodott a ló sörényébe.

Fegyverre, magyar!

Egy szó nyilallott a hazán keresztül:

– A haza veszélyben van!

Ez a szó mint megváltás hatott a kedélyekre. Az új rémület eltörpítette a mindennap szakadatlan rémüldözéseit. A középosztály már belebolondult a megváltozott viszonyokba. Minden kúriában kétségbeesés, ájuldozás, hogy minden elveszett. Elveszett a föld, és elveszett a munkás. Mintha az özönvíz után volnának, és a kihalt föld színén kellene élniök.

A világ rettenetesen megváltozott. Nem lehet többé ráismerni.

Röszkén a leégett templom abban az állapotban volt, ahogy a tűz után maradt. Senki ahhoz többet hozzá nem nyúlt. Se a templomhoz, se a plébánialakhoz. Romokban és hamuban maradt minden. A plébános maga a tűz után két nappal bement Szegedre, s azóta nem jött ki. Senki sem törődött a tűz utáni állapotokkal. Éppen akkor jött a nagy fordulás, és a pandúroknak más dolguk lett, mint a tűz után nyomozni, meg az elhajtott gulyát keresni. A nép maga teljesen meg volt zavarodva.

Nem jöttek a hajdúk, nem jött az ispán. A régi világ meghalt, eltűnt, senki sem beszélt róla, hova lett. Szóval senki sem rendelkezett, hogy mit kell szántani, mit kell vetni. A nép nekirohant áprilisban, ahogy a napok felderültek, nekirohantak a földeknek, és annyit hasítottak belőle, ki mennyit tudott megművelni. Röszkén nemigen voltak úrbéres jobbágyok. Inkább házatlan zsellérek voltak, nem járt nekik semmi, csak a szabadság. A szabadságot aztán ők maguk úgy értelmezték, hogy szabad földet foglalni.

Az uradalmi szerszámokat is birtokba vették. Vitték, hordták az ekéket, boronákat, ásót, kapát és az igásjószágokat, és egymásnak dolgoztak.

Pandirkó Guszti szerencséjére gutaütést kapott a rémhírekre, nem halálosat, csak éppen nekiesett a tüzes kályhának, s nem vette észre, hogy megégett. Elvesztette az érzékenységét, nem érzett fájdalmat. Nagy baj, legnagyobb veszedelem az volna, ha a fájás megszűnnék, mert akkor senki sem tudná megvédeni ezt a hitvány anyagból szerkesztett testét. Pandirkó Guszti ágynak esett, ott referáltak neki, mi minden van a világban. Hogy májusban Szegváron jobbágylázadás tört ki, a grófi kastélyt feldúlták, a falakról a sok szép képeket máglyába hordták, eltüzelték, mint a párizsi csőcselék a királyi palota kincseit.

Hogy Erdélyben a románok kikiáltották a köztársaságot, és a magyar földesurakat koncra hányják. Hogy jönnek a hordák, s a Tiszáig senki se marad bátorságban. A szerbek voltak a legfélelmetesebbek, a szerbek itt vannak a szomszédban délen, minden mozdulatuk Szegedig üt. Szeged lakossága maga jószántából máris hozzáfogott szervezkedni.

Óriási tűz és lelkesedés s óriási félelem és rettegés égett az emberekben. Ötezren jelentkeztek nemzetőröknek Szegeden, de nem volt semmi fegyver, és hiába küldték egyik stafétát a másik után Pestre, a kormány sem tudott küldeni nekik. Most egyszerre kiderült, hogy Petőfinek igaza volt, mikor áprilisban követelte, hogy fel kell fegyverezni az országot, hogy a kormány ne tétlenkedjék, hanem állítsa talpra a hadsereget. Most Petőfi azt sikoltotta:

– Már egy hónapja, hogy nagy hűhóval megszavazták a kétszázezer katonát, és azóta semmi sem történt. Se pénz, se katona.

„A királyi szó szentsége véd bennünket!” – mondták a miniszterek, és valósággal becézték a lázadó horvátokat, s Jellasiccsal Petőfi szerint úgy bántak, mint egy elkényeztetett gyermekkel, akinek mindent megbocsát a szülő s a nyakára szabadítja. Jellasics betört a Dunántúlon, s hozta Pest felé hadait, amitől végre megmozdult a magyar kormány, s amit hónapokon át magasabb politikai udvariasságból mulasztott, most napok alatt hozta be.

„Költői fantázia ezeket ki nem gondolhatta. A végzet isteni hatalma kellett ez évek történetének megalkotásához – írja Jókai –, tényezőkül rendkívüli nagy emberek egész táborkara s maga a tábor egy csodákra képes fiatal nemzet s mindenekfölött egy felséges eszme, mely nemzetet lelkesít, s vezéreinek útját végig bevilágítja.”

Valóban roppant feladat jelent meg a szétszaggatott, veres sebekkel borított és gyógyulásra reménnyel sem bíró magyar társadalomra.

Abban a pillanatban csapott rá a nemzetre, tehát a magyarság egész tömbjére a vész, a kívülről támadó ellenség, mikor éppen készen állottak a honfiak arra, hogy egymást darabonként felfalják, szétmarcangolják, és egymás húsában hemperegjenek. Már az is a legnagyobb zavarokat idézte fel, hogy az úrbéresek, vagyis a parasztságnak aránylag kicsiny rétege törvényesen jogot kapott rá, hogy megtagadja a munka és bér teljesítést annak az osztálynak, mely eddig ura volt, s melynek túlnyomó része válósággal abból élt, amit így kapott földjei után. Ez a kisnemesség egyszerű koldussá vált, s nem tudott mihez fogni: a jobbágyaik annál szilajabban szállottak szembe volt uraikkal.

De nagyobb baj volt, hogy a valódi tömeg, több mint kétmillió lélek, tökéletesen vagyontalanul, ház és föld nélkül kapta meg a szabadságát, amivel pillanatnyilag nem tudott semmit sem kezdeni. Eddig ezek eltartottak voltak. Munkájukért megkapták a kosztot, a lakást, a tüzelőt, azt, ami a létminimumhoz kellett: most hirtelen ott maradtak, mint mikor lefolyik az árvíz, s a hal a füvön tátog.

Hiszen ha majd elrendeződnek a dolgok, belőlük lesznek a napszámosok, a munkások, a proletariátus: most egyelőre koldusok és rémült semmitlenek.

Beláthatatlan, mi történik, ha a legnagyobb összekovácsoló erő: a háború segítségére nem jön az egész szerkezetnek.

Bécs abban a pillanatban, ahogy a forradalmi napok véget értek, visszazuhant a civilizáció nyugalmába, a reakcióba, az abszolutizmusba, a bürokrácia kezelésébe. Ez a világon a legtermészetesebb dolog volt, Bécs lakossága már annyira kulturált ez időben, hogy rend nélkül napokig sem élhet. A rend pedig azt a régi hivatalt jelentette, amit a láz óráiban megtámadott s fel akart fordítani. Metternich helyére harminc Metternich állott, csak kisebb kaliberűek, tehát annál rosszabbak. Elkezdve a házmestertől az új rendőrfőnökig és a dadogó s mindennap változó miniszterelnökig, mindenki tudta, mi a kötelesség: kötelesség az adminisztráció. Az adminisztráció feltételezi az uralkodóház létezését és ilyenformán a régi teljes és tökéletes berendezést vagy annak igen csekély, inkább személyi változással való folytatását.

Ennek a központi elvnek további üteme Magyarországra nézve ugyanannak a kezelési módszernek a fenntartása, ami eddig is volt. Hogy a magyarok felelős minisztériumot kaptak, ez semmit sem jelentett, nem volt szabad, hogy bármit is jelentsen a bécsi kormány számára. A törvények maguk úgy voltak megcsinálva, hogy a legfontosabb dolgok a régi hatalmi eljárásra vártak.

Egész törvénytára nem is volt vívmány, csak részletekben. A nemzeti függetlenség gondolata, a magyarságnak ősi törvényes tulajdona, ami újnak tűnt fel, mint maga a felelős minisztérium, az már 1291-ben megvolt abban a formában, hogy az országgyűlés a királyi tanácsba tanácsosokat választott, akiknek aláírása nélkül a királyi parancsok érvénytelenek voltak. Nem tekintették vívmánynak a nép választási jogát sem, csak a jog kiterjesztésének. Magyarországon ugyanis az Árpádok alatt minden szabad magyar egyenlő jogú volt, s mikor Werbőczi a magyarok Magyarországából a nemesek Magyarországát megcsinálta; ezt a jogot a nemesekre korlátozta, de fenntartotta, hogy vagyoni cenzus nélkül minden nemes egyenlő jogú, akár zászlósúr, akár bocskoros. Egészen természetes, hogy a politikai jogok kiterjesztésével az egész jogbirtokosságra érvényessé vált a jogegyenlőség. A sajtószabadság sem volt újság, mert szólásszabadság volt, ami természetes megnyilvánulása egy új nyilatkozási formának, a sajtó útján való véleménymondásnak területén is. A vallásszabadság még kevésbé új, századok óta folytak a harcok és békekötések a vallásegyenlőség terén. Maguk a protestánsok azzal, hogy belső autonómiájuk volt, valósággal több jogot bírtak, mint a katolikusok.

Nagy újság volt és Werbőczi szellemén a legnagyobb rést ütötte az úrbéresek felszabadítása. Ez azonban végtelenül hátrányos volt, mert csak a birtokban levők felszabadítását jelentette.

Ugyanígy hiányos és szerencsétlen a hadügy kérdésének mostani beállítása. 1848 előtt az országnak két katonasága volt: támadó és védő. Támadó volt maga a rendes katonaság, amellyel teljesen és tökéletesen a király rendelkezett, tisztjeit ő nevezte ki, háborúba ő küldte, s az ország csak a sereg létszáma felett szavazhatott. Ez maradt a felelős minisztérium idején is. A király szabadon rendelkezett a hadsereggel, azt idegen harcokba vihette – amit meg is akart tenni, mikor az olasz harctéren nagyobb hadakra volt szüksége, egyszerűen odarendelte a most megszavazott hadsereget, s Kossuth, lojalitásból, az induló idők törvényes érzéséből meg is szavaztatta, hogy az uralkodónak rendelkezésére kell bocsátani az általa kívánt haderőt az olasz harcok számára.

Ez volt a híres szavazás, ami miatt Petőfi Vörösmartyt megtámadta: Nem én téptem le homlokodról, magad tépted le a babért!

Petőfi tisztábban látott Kossuthnál, Deáknál és az egész kormánynál és pártjánál, ahogy a napok hamar bebizonyították. Mert hiába szavazták meg a rokonszenves olaszok szabadságharcának leverésére adandó hadsereget, az már nemcsak nem ment el, de át kellett alakulnia védekező haddá: éppen a király, illetve a császár ellen, aki Jellasics bánt, mint fő katonai vezért a magyar országgyűlés megfékezésére indította el.

Védekező hadsereg a nemzetőrség volt. Ez azonban nem volt sem katona, sem sereg.

A hajdani népfelkelő módszernek valamilyen korcs folytatása volt. A nemesség a haza védelmére inszurrekcióra, fölkelésre volt köteles. De a nemesség voltaképpen békebeli katona volt, mely karddal járt és katonai jogokat gyakorolt. Ilyen fölkelést lehetetlen volt csinálni a mai új jogosultakkal. A paraszt, a kisiparos, a kishivatalnok munkahelyen keresi kenyerét a saját kezével, ezt nem lehet arra kényszeríteni, hogy katonai rendgyakorlatokkal foglalkozzék. Legfeljebb vasárnap. Ez tehát a katonai képzettségre szert nem tehetett, úgyhogy abban a percben, mikor harcra került a dolog, meg is kellett szüntetni, ezért alakították ki a honvédséget, mint rendes sorkatonaságot.

A nemzetőrség például maga választotta tisztikarát, s ha a tiszt nem bánt vele jól a hadban, a legénység megfenyegette, hogyha hazamennek, felpörköli a kastélyt! Fegyelem szinte lehetetlen volt. S általában családos, meglett emberek mint polgárkatonák értéktelenek: katonának független ifjúság való vagy tökéletesen függetlenített, a családi gondoktól megszabadított férfiak.

Maga a hadsereg külseje is eleinte a régi szoldateszkaforma volt. Ahogy a mieink mondták: deréköltönye német, láböltözete magyar. De lelkileg még ennyi sem. Mert ha Kossuth a régi politikai beállítás mellett kétszázezer katonát állít: az neki csak udvariasságból köszön, de a parancsot a királytól kapja, s akkor rohamozza meg a renitens országgyűlést, mikor őfelsége parancsolja.

Ilyen állapotok közt tört ki a vészhír.

Kossuth július 11-én tartotta azt a döntő hatású beszédet a képviselőházban, mely csak egy hete ült össze – abban a képviselőházban, amelyből Petőfi is kimaradt, meg Arany János is, s amelybe a kormány nem is kívánt ilyen szélsőségeket beereszteni, s amelyben egész a Kossuth beszédéig elbámítóan együgyű békebeli, táblabírós locsogások folytak –, július 11-én, kedden Kossuth nyíltan feltárta a helyzetet:

– Uraim, a haza veszélyben van!

– Én egyike vagyok a számosoknak – mondta –, kik éveken keresztül figyelmeztették a hatalmat és figyelmeztették a nemzetet: legyen igazságos a nép iránt, mert késő leszen.

Emlékezzünk csak Petőfi soraira:

Még kér a nép!… Most adjatok neki!

– Elkésett a nemzet és a hatalom az igazságban! – folytatta Kossuth. – S ezen elkésés miatt az a perc, melyben először volt igazságos a nép iránt, bomlásnak indított minden létező viszonyokat!

Megdöbbentő szavak volnának, ha Kossuth nem tolta volna vissza az idők percmutatóját, s nem a Metternich nyakába dobja a felelősséget:

– Ily körülmények közt vettük át a kormányzatot – mondván.

Holott most volt bomlásnak indulva minden létező viszony ember és ember, magyar és magyar között.

De a kossuthi jelszó: „A haza veszélyben van!” majd mindent összekovácsol.

Maga Kossuth, a felelősségérzet is sodorta, maga vette nyakába az országot, s megindult egy kísérettel, végig, városról városra.

„Felöltöttem én is a nemzetőri búzavirágszín egyenruhámat – írja Jókai –, hozzá feltettem a hosszan lengő veres tollas kalapot, vállamra csatoltam a szuronyos puskát, s így állítottam be Kossuth Lajoshoz felajánlani neki szolgálatomat. Készen voltam az ellenségre induló nemzetőrök közé állani.”

Jókai, aki később egész életében képviselő volt, minden miniszterelnöknek kedvence, Tisza Kálmán tarokkpartnere, most is remekül találta meg az alaphangot. Igen, így kell a képviselőházhoz és a politikához dörzsölődni. Oly fiatal volt, hogy még nem volt választható. Még nem volt huszonnégy éves. Hiszen ha ő akkor már megüti a korhatárt, az isten se menti meg, hogy be ne válasszák. Kossuth is azonnal bekapta.

„A honvédelmi bizottság elnöke, Kossuth, elfogadja ajánlatomat. Akkor alakult hirtelen egy fiatal, intelligens emberekből álló önkéntes csapat, melynek feladata az volt, hogy Kossuthot a népfelkelést szervező útjában elkísérje, személyét megvédelmezze, rendelkezéseit végrehajtsa. Ennek a testőrségnek a tagjává fogadtak be engem. Ez volt első érintkezésem Kossuthtal.”

Ez egy aranyos fiú, ez a Jókai, Petőfinek ilyen sose jutott volna eszébe.

„És aztán megindult a népfeltámasztó körút az országban, melynek teremtő szelleme Kossuth volt. (Érdemes tovább olvasni Jókait. Egyáltalán érdemes azt a Jókait olvasni, amit a forradalomban írt.) Sok nagy időt megértem azóta, de ehhez hasonló napokat nem ismétel meg a történelem soha. Láttam azt a szellemóriást, aki a népet fölkeltette halálos álmából, hallottam a szavait, amik hősöket teremtettek békés polgárokból; hadseregek nőttek elő a földből; napok alatt százezer férfi állt fegyverben, zászló alatt a haza védelmére, halálban elszánva.”

Mikor egyik nagy alföldi városból a másikba mentek, egy helyt a homokba beleragadtak a szekerek. Kossuth türelmetlen volt:

– Szálljunk ki, fiúk, ott a város tornya. Gyalog hamarább odaérünk.

Nekivágtak a pusztának, toronyiránt, elöl Kossuth.

Alkonyat volt az idő. Oldalt egy nyírfaerdő. Egyszer csak porfelhő közeledik, lovasság jön.

Azt mondja Rákóczy János Kossuthnak:

– Jó lenne abba a nyírfaerdőbe menni, hátha svalizsérok jönnek!

Hogy a miniszterelnök ki van téve annak, hogy a törvényes magyar katonaság elől menekülnie kell!

Mondja Kossuth:

– És ha azok jönnek! Majd közéjük lövünk!

Ő maga kitűnően tudott vívni, lőni! Hogyne, politikus volt. Még ötven évvel később is arra tanított engem is a nagybátyám, hogy ha politikára akarom magam adni, először vívni tanuljak és lőni. Kossuth még azt is hozzátette:

– Közelre kell őket bevárni és jól célozva lőni! Az ólom drága!

Ahogy Bethlen Gábor rendelte el, hogy akinek a baltája ki van csorbulva, büntetést kap.

Tizenketten voltak. Tizenkét fiatalember Kossuth körül. Tizenkét apostol kell mindig.

Hogy mondta Krisztus: dugd hüvelyébe kardodat, aki karddal vág, az karddal vágattatik?

„A lovas csapat látszott egy svadronnak. Körülfogtuk a vezért: őt utolsó cseppig megvédeni.”

Néhány perc múlva aztán kibontakozott a porfelhőből a lován bandérium, amit Kossuth elé küldtek.

Az a város még aznap egy ezred lovas önkéntest állított ki s pedig jól felfegyverezve a haza védelmére.

Kossuth este sürgönyt küldött a feleségének. A sürgöny akkor még lóháton járt. Sürgönynek hívták a lovas küldöncöt.

A közös vacsora után behívatta a kis Jókait Kossuth a hálószobájába.

– Valamit akarok rád bízni. Ahhoz szükséges egy kicsit poétának és egy kicsit merész fickónak is lenni. Neked még ma éjjel fel kell keresned Rózsa Sándort, a hírhedett rablóvezért: ott, ahol rátalálsz. Most kaptam a levelét. Arra ajánlkozik, hogy ha a magyar kormány eddigi tetteiért bűnbocsánatot ad, akkor ő egész szegénylegény-csapatával, ami százötven főre mehet, kész a szabadságharc zászlaját szolgálni. Szabadcsapatot akar alakítani a rácok ellen… Hát ez dupla haszon lehet, mert százötven lovas betyár nagy galibát okozhat az ellenség soraiban, másfelől pedig ez a mi becsületes alföldi népünk megszabadul, százötven zsiványtól. Éspedig éppen akkor, mikor a férfinép elhagyja a tűzhelyet… Itt van, én már el is készítettem a Rózsa Sándor amnesztialevelét, rád bízom, vidd el.

Jókai elpirosodott, s kicsit túlzottan mondta:

– Vállalom.

– No hadd lássam, milyen poéta vagy: hogy kezdesz hozzá?

– Nagyon egyszerűen. Rózsa Sándor levelét valaki csak elhozta idáig. Az a valaki itt vár a válaszra. Az majd elvezet a zsiványtanyára.

– Helyes, itt az amnesztia. Beszélj Veressel. Nekem majd Pesten referálsz. Keresd fel, ha hazamégy, Nyárit, mondd el neki, amit tudsz. Eddigelé harmincezer harcos indul a Duna felé.

Az elnök lelkesen nézett a fiatal íróra, hogy tüzet adjon belé. Jókai mély meghajlással távozott. A miniszter még az ajtónál is rámosolygott. Folyton gondolni kell arra, hogy ilyen nagy ember örök hatást gyakoroljon az ifjúságra. Nem szabad, hogy ez a leendő regényíró hatvan év múlva is épp olyan nagy érzéssel ne gondoljon vissza rá, hogy Kossuthtal találkozott, ahogy e pillanatban érzi át. De ahogy Jókai, a nyurga, kedves, gyermeteg fiatalember kissé zavarban a különös megbízatástól, mosolygó fejvakarással eltávozott, s nem tudta, hogy fogja fel a dolgot: úrifiú, ügyvéd fia lévén nem nagyon ízlett neki a rablóvezérrel való politikai tárgyalás, de fantáziáját izgatta a romantika, meg azt is sajnálta, hogy el kell szakadnia a nagy izgatótól, s nem fogja tovább látni a bámulatos jeleneteket, meg nem is bánta, mert fiatal házasnak tűzhelyén a szeme vagy hol – szóval, eltűnt a szobából, s ment megkeresni a betyárkirály legitimált követét, hogy vele a nádasok felé induljon; a kormányfő viszont nyugodtan és egyszerűen nyúlt a levélköteghez, mely az asztalán feküdt.

Ebben a kis csomagban elfogott és gyanús levelek voltak. Kiválasztott levelek, amelyek különös figyelmet érdemelnek. Ahogy végignézte őket, volt köztük egy, az nagyon megütötte.

A levél németül volt írva, finom gót betűk, igen apró betűk, s üveggel kellett olvasni. De Kossuth németül éppen úgy olvasott, mint magyarul, s mindenesetre jobban olvasott, mint beszélt, bár az élő szava is elég volt Bécs fanatizálására.

Édes Eliz!

Itt Pesten általában véve minden csendes, csak egy kis párt talál örömet abban, hogy mindent kétségbe vonjon, mindenen aggodalmaskodjék, úgyhogy a bizalmatlanság örökös. A milánói hírek erős mozgalmat indítottak, és a jakobinus csőcselék valósággal szégyelli, hogy Magyarország az egyetlen, ahol a szabadság kivívása nem került vérbe. Hiányzik nekik a vérontás, és azt hiszem, volna rá hajlamuk, hogy az elmulasztottakat pótolják.

Itt a kormányelnök elgondolkozott. Megnézte, ki írja a levelet. A levélpapíron német uralkodóház koronája volt. Megcsóválta a fejét: ez az ember jól látja a helyzetet…

Nagyot lélegzett, s anélkül, hogy végiggondolta volna, érezte, hogy valóban a milánói incidenst jól lehetne értékesíteni… Milánóban a nép fellázadt, és ötnapi utcai harc után kiverte a városból Radetzkyt, seregével együtt.

Tovább olvasott: ezt fogja ő most megcsinálni. Kiveri Windischgraetzet az országból, seregével együtt. Hatalmasan lélegzett, s képesnek érezte magát erre a történelmi tettre. Holnapi beszédében hivatkozni fog Milánóra Szegeden. Tovább olvasta a levelet:

Tegnap aztán ismét kísérteteket látott mindenki: hogy Bécsben visszavontak mindent; a császár Innsbruckba szökött; ki kell kiáltani a köztársaságot…

Kossuth újra felkapta a fejét. Ez az ember lelkéből beszél.

Kikiáltani a köztársaságot. S ki lesz az elnök?

Teljes szívéből érezte, mi vár még rá. Be kellett hunyni a szemét, mert megszédítette a hirtelen felvillant kép… Köztársasági elnök? Avagy… avagy sokkal több…

S a korona fénye csillogott keményen lehunyt szeme előtt, mint valami gloriola.

Földvári Lajos berohan a casinóba, és azt kiáltja, negyvenezer határőrt hoztak föl gőzhajókon. Azonnal fel kell izgatni a parasztokat, és meg kell ásni a granicsárok sírját. Lajos bácsi is katona volt, mégis mond ilyeneket, elképzelheted, hogy mások is hiszik. Sehol nem találni férfias nyugalmat és méltóságot, és gratulálhatunk hozzá, gondolom, hogy nem teszik túlságosan próbára az emberek hazafiságát, mert az alighanem úgy állana meg, mint pelyva a szélben.

A sok ostoba rossz és nyavalyás dolog közt, amit itt hallani, örvendetes hír is kerül. A lovrini parasztok belátták, hogy az úrbéri törvény a földesuraságnak mekkora kárával jár, kötelezték magukat, hogy a földesúrnak minden elveszett telekért negyvenkét forintot fizetnek, amiből minden november 1. óta teljesített robot napért leszámítanak ugyan tizenkét krajcárt, mégis szép ez és tisztelet, becsület a derék parasztoknak, de az uraságnak is! Isten veled édes Lizám, ezerszer csókollak téged és a két kicsikét.

Károlyod.

Kossuth elgondolkozott. Gróf Leiningen Károly. Homályosan emlékezett, hogy van Erdélyben egy Leiningen-ezred, s az osztrák oldalon van egy gróf Leiningen százados, akinek valamiért már híre van. Jó volna, ha nekünk is lenne egy ebből a családból. Hatalmas propagatív hatása volt. Leiningen-Westerburg az angol királynak is rokona.

Még egy levél volt ugyanazon a papíron, boríték, minden ugyanaz.

Mohón vette ki a levelet a kinyitott borítékból.

Ez már Törökbecséről van keltezve. Már haza is ment a fiatal gróf, Pozsonyba címezve a levél. Pozsony messze van. Várhat.

…Édes Lizám!

Itt ülök ebben a kedves fészekben, Becsén, és búsulok, mert puszta és szomorú itt minden. De nincs ideje a panasznak, csak a tett segíthet rajtunk, s csak az feledhet el mindent.

Utazásunk elég kellemes volt, kivéve a Tiszán való átkelést Felsőbecsén, mely rosszabb, mint valaha. Hugónál névnapra értem, Becse összes előkelőségét fogadta. Jócskán fraternizáltak. Fehér uramat is „polgártársnak” szólították, beszédeket mondtak, tósztokat tartottak, és igen sokat ittak. Nem is képzeled, milyen nagyot fejlődött a becsiek politikaműveltsége ily rövid idő alatt, csupa ultrareformista nyilatkozatot hallani. Különösen azt veszik rossz néven, hogy a minisztériumban egyetlen „polgár” sincs.

Kossuth személyesen hozzá szólásnak érezte a sorokat. Hogy gondolják ezek a reformisták? Polgár a minisztériumban? Mint Párizsban, ahol borbély, nyomdász volt az első forradalmi minisztérium tagja. Föllángolt a szeme. Ilyen minisztériumnak soha nem lett volna tagja. Van polgár: hiszen ő sem gróf, Deák sem, Mészáros sem, Klauzál, Szemere. De műveletlen, alacsony személy a magyar minisztériumban!…

Ezt csak egy uralkodó hercegi családból származó egyén írhatja le, hogy gúny tárgyává tegye a magyar forradalmat… A magyarságnak vigyáznia kell a nívóra. Éppen arra kell a legjobban vigyázni, mert nem kockáztathatja a magyar nemzet tekintélyét a világ népei és kormányai előtt… Magyarország nem süllyedhet annyira, hogy még a minisztériumban is csiszlikek üljenek. Elég, hogy sok bekerült a parlamentjébe. Igaz, a ház, a kétharmada tisztán a régi követekből állott össze népi alapon, de maga a nép csak két paraszttal van képviselve, s azok közül egyik, az a Táncsics, aki újságíró vagy akármi inkább, mint paraszt, bár annak vallja magát…

Dobolt ujjaival az asztalon, s tovább olvasta a levelet:

Tegnap volt a felszabadulás napja. Nálunk csak ma adtuk át a földeket a népnek, amely már éppen aratásra készül. Reggel kilenckor volt a község összegyűlése és szabaddá nyilvánítása az uradalom által. Minden eddigi szolgálatoktól és fizetésektől végleges felmentés kijelentése az obligát „éljen”-ekkel. Megtanulták az éljen szót erre az alkalomra, de nehezen jön még ki a szájukból. Tíz órakor ünnepi mise és prédikáció a katolikus templomban, hol a pap egyebek közt azt mondta: „Nincs már nemes, mindnyájan egyenlőek vagyunk, testvérek.” Fél tizenegykor az uraság a gör. kat. templomba ment, és megtette a szokásos adományokat a három perselybe. Templom után a község bölcseinek és öregeinek fogadtatása, kik megköszönték nagylelkűségünket. Ekkor láttam be, hogy szegény parasztok nem is sejtik, hogy mennyivel könnyült a sorsuk! És úgy vettem észre, hogy egyáltalán nem tartanák igazságtalannak, ha minden úgy marad, ahogy volt régen. Ezt a túl gyors átmenetet a szolgaságból a legnagyobb politikai szabadságba legtöbben nagy szerencsétlenségnek tartják. A parasztoknak igen furcsa fogalmaik vannak a szabadságról, neveletlenek s értelmetlenek, különben az uraságot nagyon szeretik, és így bajtól nem kell tartani.

Délután nagy népünnepély volt a kúriánk előtti téren, sok tánc, bor és egy kis verekedés is a végén…

Jó így az igazat meglátni és meghallani. Ha ugyanez az úr a miniszter előtt állana, s ahogy szokás, udvarias hűvösséggel beszélne – a grófok ugyan elég szemtelenek, hogy vakmerően kimondják, amit gondolnak, de az ilyen impertinencia éppoly keveset jelent, mint ha udvariasan és politikából elhallgatják a dolgokat. Érezte olvasás közben, hogy most rátapint a valóságos életre. Az ütereken tartja az ujjait, és érzi, hogy lüktet a feldagadt vér.

Ez egy nagyon tisztességes úriember, de közönyös. Még mindig nem látta saját nevét leírva a levelekben. Még hivatkozás sincs rá, hogy névtelenül, láthatatlanul, de jelen van az, aki mindezt a változást létrehozta, aki nélkül ennek a kornak egy napját sem lehet megírni, szóval saját nevét kereste, s égett a hiúsága, hogy nem találta.

Ami pénzügyeinket illeti, ebben a pillanatban még nem lehet komoly számítást felállítani. Itt van ugyan az inspektor számítása, de én ezt az inspektort mindig optimistának tartottam. Szerinte az úrbér eltörléséből származó kárunk összesen nyolcezer-ötszáz frt. Szerintem tízezer frtra nyugodtan lehet tenni, vagy többre is… Hiszen ezután pénzt kell fizetnünk a munkákért. De másrészt megtakarításra és a jövedelem nagyobbítására is van kilátás. Három hivatalnokot valószínűleg el lehet bocsátani. Aztán nagy haszon lesz ránk nézve, hogy a nemesség kiváltsága megszűnik, s a nemesember is éppúgy fizet kövezetvámot, révpénzt, mint a paraszt. Túlságos optimizmus nélkül is lehet arra számítani, hogy ezen a módon csaknem egész veszteségünk megtérül. Ha még kárpótlást is kapunk, nagyon jól járunk…

Ezeket a házban a folyosón, a titkos ülések előtanácskozásaiban már sokszor hallotta, de most itt ilyen jól s németül leírva, sokkal hitelesebbnek tűnt fel a pénzügyminiszter előtt.

A búza gyönyörűen áll és jó termést ígér. A repce is egész szép, de azzal csak akkor leszek megelégedve, ha zsákban lesz. Különösen a birkákkal vagyunk szerencsések. Tudod, hogy csak tavaly kezdtük háromszázhatvan darabbal, az idén már több a bárány, mint az anyajuh és csak kevés pusztult el. Idővel hatezerig szaporíthatjuk a számát. Ha meg tudjuk kapni a nemzet becsületével garantált kárpótlást, örülnünk kell, hogy megszabadultunk a rosszakaratú ostoba jobbágyrobottól, amire már emlékezni sem kívánok. Most az olcsó napszámért oly lelkesen dolgoznak, hogy nem győznek eleget munkálkodni. Hogyne, újság nekik, hogy ostor helyett pénzt kapnak a munkájukért.

Ellenben azt nem látom előre, mi lesz a felszabadítottakkal. A paraszt lusta és dologtalan létére, most, hogy senki se fogja munkára sarkallni – hiszen az uradalomnak nem kell annyi munkás, mint a robot idejében, tehát a földesurak nem gondoskodnak tovább a parasztokról, csak a saját jól kiválogatott napszámosaikat dédelgetik –, hát bizony ezek hamar a spekuláció martalékává válhatnak.

Az uraságoknak ott lesz bajuk, hogy pénzt nem lehet kapni, a törvény megtiltja a hitelek felmondását, s emiatt a hitelintézetek csődbe mennek. Más országokban előbb előteremtették a pénzt, azután törölték el az úrbéri terheket. A mi honatyáink meg fordítva csinálták, és azt hiszik, bölcsességük majd csak megtalálja az eszközöket, hogy minden a rendes mederbe térjen.

Most megtalálta végre magát a pénzügyminiszter az elolvasott levélben, kérdés, volt-e öröme benne. Csóválta is fejét, s haragosan nézett a betűkre, mintha azokon keresztül az írójuk szemébe akarna nézni: mily ostobaság! Ha én akkor meg nem csinálom egy pillanat alatt, soha ez a felszabadítás másképp meg nem történik, csak ha elébb a becsei kastélyotokat felperzselik a parasztok. Akkor aztán arra is pénzt kellett volna szerezni, hogy azt újra felépíthesd.

A nemzetőrség felől senki sem akart tudni. A gazdagok azért, mert lusták, a parasztok meg azért, mert azt hiszik, el akarják őket vinni határőrnek. Már az a szó is fellázítja ezeket az embereket, hogy az országot meg kell védeni, s mégis vannak, akik azt állítják, hogy Magyarország megérett a köztársaságra. Már utálom hallani az elcsépelt frázisokat szabadságról és egyenlőségről.

Az arisztokrácia is tehetne okosabbat, mint hogy lamentál és a haját tépi. Általában nem is tekintem a szerencsétlenséget meg nem érdemeltnek. Maga az arisztokrácia a leghibásabb benne. Olvasom 9-i leveledben, hogy „mindenfelől ránk szakad a nyomorúság”. Ezt csak a vénasszonyok befolyásának tulajdonítom nálad, kedvesem; akik szörnyű szerencsétlenségnek tekintik, ha egypár ruhával kevesebbjük lesz. Még ha nem is kapunk kárpótlást, és a hitel nem javul is, egyhamar, akkor is tisztességesen megélünk.

A pénzügyminiszter fellélegzett. Ezek mind kitűnő érvek. Le fogja másoltatni a levelet. De nem is kell. Hiszen ezek a szavak neki a lelkébe ivódnak, s ha kell, az ő nagyszerű memóriája felszínre hozza őket éppen, mikor legnagyobb szükség van érvekre szónoklat közben…

Még mi van?

Ami pedig az én bevonulásomat illeti ezredemben, nézz Németországra, hol igen sok férj, kinek a katonaság nem is életpályája, mint nekem, tisztán hazaszeretetből tömegesen vonulnak be a zászlók alá.

Erre is jó lesz alkalomadtán hivatkozni. De honnan van ilyen értesülése a gróf úrnak?

Csak igaz lenne Olaszország feladása háromszázmillió forintért és Radetzky győzelme „Itália kardja fölött”. Biz’ isten, a derék osztrák sereg megérdemli ezt, hogy becsületét megmentse. Csak a győzelem után ne legyen Ausztria túlkövetelő, hanem szentelje magát egészen Németország ügyeinek, éspedig kétszeres erővel, ha délről semleges Olaszország fedezi határait. A Poroszország túlkapásai ellen való kiabálásnak nincs értelme. Bizonyára nehéz lesz elhomályosítania a jól fölfegyverzett és negyvenötmillió tallérnyi kinccsel rendelkező Poroszországot, és valószínű, hogy Ausztriának a második szereppel kell beérnie. Én jobban is szeretem, mert Bécsben, hiába, nem bírják beletalálni magukat az alkotmányosságba, és ezért nagyon értem, hogy ott folytonos a forrongás.

Ilyen belső és külső aléltságban nem szabad várni, hogy a német nemzet külön megtiszteltetésnek veszi, ha Ausztria történelmi emléke alapján Németország élére áll. A pillanat Poroszországnak kedvez, és katonái máris harcolnak Németország szabadságáért.

Az államférfi nagyon örülhetett, hogy ilyen komoly íróval ismerkedett meg. Érezte, hogy ilyenekkel kormányozni könnyebb volna, mint a maga flamingóival. (Flamingónak csúfolják ezeket az ő testőreit, akik hosszú veres tollat viselnek, s egyebük sincs, csak a hűségük és barbárságuk.)

De egyúttal arra is gondolt, hogy ez mind nem magyar okosság. Más viszonyok, más lelkek. Mások a mi magyarjaink.

Á, de hiszen ez rögtön itt következik a levélben is:

Néhány nappal ezelőtt Becskereken voltunk a megyegyűlésen. Itt most először szólaltak fel polgárok is, köztük Mihajlovich is, mégpedig igen jól és reformista módra. Egy pecsovicsnak, ki őt félbe akarta szakítani, odamondta: Ön is hallgathat már egyszer, minekünk nyolcszáz éven át kellett hallgatnunk, de mától kezdve szabad a szavunk, és a világ semmi hatalma sem verheti újra bilincsbe.

Olyan jól ismeri ezt a hangot. S ez egy szerb szájából! Mert mi lehet más ez a Mihajlovich, nem is oly mosolyogtató. Ezek támadnak fel odaát ellenünk, ezek miatt kell most keresztes háborút hirdetni, tehát nem olyan vidám dolog az, hogyha az itthon maradt szerbek parasztabbak a parasztnál és magyarabbak a magyarnál.

Különösen érdekes volt néhány papi szónok, aki mennydörgő filippikákkal harsogott a papi nőtlenség, a reverenda és a bajusztalanság ellen. A megye csaknem egyhangúlag elfogadta, hogy pártját fogja kérésöknek (coelibatus eltörlése, atilla és bajusz). Több mama a karzaton feltűnőleg nyilvánította tetszését.

Élj boldogul, édes angyalom, ezerszer csókol vastag Károlyod.

Kossuth csak futólag nézett a többi levélbe. Ez nagyon megzavarta és igen mély hangulatokat keltett benne…

Legnagyobb érzése az volt, hogy egy idegen bejön az országba, beházasodik ide, s néhány év alatt – ha két kisgyereke van, nem lehet több öt-hat éves házasnál – jobban ismeri ezt az országot, mint mi magunk, s amellett fenntartja a maga nagyobb és magasabb világával való összeköttetését.

Arra gondolt, hogy saját magában érezte azt a képességet, hogy a földnek bármely pontján igen hamar meg tudná vetni a lábát. Mindenütt azonos politikai viszonyok vannak, az eltérés csak az, hogy melyik nép mennyire vágyik s képes szabadságát tágítani. A szónok tüdeje tágult benne, s képes lett volna, mint Bécsben, kiereszteni orátori hangját és dialektikáját a hatalmas német tenger felett, s bizonyos benne, hogy nemcsak meghallgatást, de dörgő tapsokat és vak és elszánt lelkesedést tudna kelteni, csak ennek a kevés motívumnak segítségével is, amit egy birodalmi német uralkodó hercegi ágnak fia most gyújtott fel benne.

Nem, soha nem fog félni, még ha a balsors bármiket zúdít is reá, soha nem fogja magát elveszettnek találni a világnak legtávolabbi zugában sem, ahol alkotmányos nép él és vágyik a magasabb szabadságra. E pillanatban nem egy kis nép nagy fiának érezte magát, akinek áldjon vagy verjen sors keze, itt élned halnod kell, hanem a föld minden népének szabadságharsonáját vélte szívében és agyában és torkában és kiterjesztett karjainak hatalmában.

Jókai ment megkeresni a Kossuth titkárát, Veres Tónit, aki átadott neki száz forintot útiköltségnek.

– Mire ez? – kérdezte viccesen a költő. – Kenyér, szalonna van, a butykos is tele van, rögtön felakasztom a nyeregkápára. – Közben fanyarul vonta el a száját. Neki otthon fiatal felesége van, s itt betyárok után kell járni.

Veres Tóni csak nevetett, és egy esküdt pógárt adott a fiatal vitéz mellé: a pógár el is vezette a fiatalurat a szekérállásba, annak is a legsötétebb zugába, ahol ott állott egy kétkerekű laptika, annak a kettős rúdja közé volt fogva egy gubancos sörényű dikhenc, annak a gazdája ott bóbiskolt az ülésben.

– Héj, Kacska tee! – kiáltott rá az esküdt pógár.

A kacska felébredt, s a jobb kézből a kacska balba vette át a gyeplőmadzagot.

– No „polgártárs” – mondta neki a költő –, nem kívánok magától semmi egyebet, csak annyit, hogy vigyen oda vissza, ahonnan ma kend jött.

– ‘Sztán mi lösz a fizetség?

– Mit kíván kend?

– Tíz pöngő ölég lösz.

– Az egész fogatért, lovastul?… – Az egész készség, emberrel együtt nem ért meg folyó árban tíz pengőt. – Na jó van. Itt a pénz, osztán hajtson kend, a teremtette!

Evvel felkapaszkodott mellé, merthogy a taligának egy ülése van, a kocsis számára. Ha valaki még arra kívánkozik, hogy azon a szerszámon menjen, hát annak be kell magát fészkelni a kocsis gubája szőribe, szagába.

Jókai beszédes ember volt, mindent akart tudni. Valaha meg kell ezt írni! Még akkor is, ha meg se történt! Hozzáfogott kikérdezni a polgártársat:

– Éjnye, polgártárs, nem tudott kend ennél a kétkerekű laptikánál különbet szerezni?

A polgártárs hallgatott. Megrángatta, kivezette a lovat a fészerből, akkor a rossz kötélostorral megvagdalta, a ló idétlenül felrúgott s elindult, azt felelte:

– Csakhogy van!

A négylábú aztán tudta a kötelességét.

Farkastanya

A diák egészen össze volt törve, mikor a lóról végre sikerült lezöttyenni.

– Hát most mit csináljak? – kérdezte, mert a lovas legény átvette a lovát, s azon a módon, ahogy jöttek, magával továbbvitte.

De az bizony nem szólott neki egy szót se. Se az úton, se búcsúzóra.

Fene barátságos ez a pusztai nép. Ha visszagondol, annak az embernek is kibeszélhette a lelkét, az ugyan alig vetett neki itt-ott egy-egy szót.

De hát legalább csárda volt előtte. Megindult a csárda felé. Még meglepően tekintélyes épület volt ez a csárda, csak ő nem tudta, hol lehet, mely tájon. A földabroszon bizony nem tudta volna megmutatni a szélességi és hosszúsági fokot, de még azt sem, milyen kikötőhöz van legközelebb. Nagy óceán ez a magyar alföld, ember legyen, aki benne nem vész.

– Hé, csárdásgazda! – ment be némileg szepegve a boltíves tornácra.

Míg azon tűnődött, ki építhette itt kőből vagy akár téglából is ezt a házat, más nem ügyelt s nem hederintett rá, csak egy tépett farkú kiskakas. Az lógó tollaival kopottan és árván álldogált a küszöb előtt, s most hangosat kukorított, aztán ijedten ugrott el az idegen csizmája elől.

A deák benyitott az ivóba. Nem volt bent senki, csak két irdatlan asztalféle. Vastag fa kettéhasítva, úgyhogy csak a teteje van annyira, amennyire kiácsolva, a törzs maga pedig gömbölyű oldalával négy karóra támaszkodva áll. Ugyanígy volt megcsinálva, vékonyabb fatörzsből, vékonyabb karókon a lóca, amire az asztal mellett le lehetett ülni. De az asztal lapja az úgy össze volt faragva, hogy az üveg alig tudott megállani rajta. A mestergerenda is össze volt vagdalva. Virtusos betyárok azon próbálták ki az erejüket és a baltájuk élét.

– No, ez betyártanya – mondta jól elkedvetlenedve a diák.

Volt egy búbos kemence is, körül padkája volt, a kuckóban egy ócska juhászbunda. Békés napokon arra jártak tojni a tyúkok.

Csak állott a diák, s nem tudott dönteni, hova üljön le, az asztal mellé? csak félt, nem sérti-e meg, ha mégis valaki betyárféle jönne, hogy hogy mer az ő törzsasztalukhoz telepedni. Így aztán a kemencepadkára ragyott le, ott meg a tojó tyúk kezdett nagyon virtyogni.

Most aztán mégiscsak jött valaki. Egy kövér asszonyság jött.

– Jó estét kívánok, nénémasszony. Már nagyon elfáradtam, itt maradhatnék-e reggelig?

Az asszony kicsit vállat vont; valami tökmagot rágcsált, amit a feltűzött köténye öléből markolt.

– Egy messzely bort. Fél messzely is elég lesz – mondta a deák.

Az asszonyság a falhoz ment, azon volt egy zsebkendőnyi ablak, elhúzta a piszkos vászontakarót, és beszólt, hogy hé, adjon ki kend egy félmesszelyt!

A szótlan asszony eldöcögött, de egy szintén nagyon kövér parasztember jött nagy szegedi kalapban, ami fél öl széles karimájú, s letette elibe a bort.

– Mondja már, atyafi, hun vagyok?

Az ember szótlan nézett. Látszott rajta, hogy e nem fog beszélni. Nem ez, ha kettévágják se. Meg ha mond is valamit, azt fogja mondani, hogy mindenki a bőribe van.

– Én alaposan eltévedtem a pusztán. Azt se tudom, merre járok. Merre esik itt Szöged?

A kövér ember fölemelte kövér öklét; kövér karját kicsit meglendítve csak úgy átabotába, mondta:

– Ammég messzi van.

Evvel megfordult és kidöcögött. De már az is jó, hogy kisült, hogy magyar ember, ha kell, majd csak ért magyarul.

Töltött magának a veres borból s ivott.

Mikor besetétedett, a veres kövér ember újra bejött, acélkova taplóval kicsiholt, és meggyújtotta a függőlámpát, ami az asztal felett lógott.

Akkor megint nem felelt semmi kérdésre, csak hümmögött s elment.

A diák elunta magát, lefeküdt az egyik falnál levő lócára, aztán hozzáfogott szundítani. Csak azon csudálkozott, hogy a lámpát égve hagyták.

Biztosan félnek tőlem – gondolta magában.

Éjféltájban lehetett, mikor nagy hangos beszédet hallott, felnyitja a szemét, felül, két szép fekete bajszos legény lépett be.

– Hát te mit keresel itt?! – nevetett rá az egyik legény a deákra.

– Itt esteledtem – kezdte ez magyarázni –, azt se tudom, merre van Szeged?

A két legény a szeme közé nevetett.

– Azt se tudod, hun a szöged? – nevetett a szemébe a másik legény is. – Mit csinálsz, ha mönyecske tanál gyünni?

A deák nem értette, nézett és hallgatott. A legények tüzet raktak a kemence mellett épített katlan alá, vizet hoztak az üstbe, forralni kezdték a vizet. De közben folyton kérdezték a deákot, kicsoda, honnan jön, mit akar, mért jár errefelé? Behoztak egy nyúzott bornyút, azt az asztalon feldarabolták, behányták az üstbe, főzték. Elébb, igaz, szalonnát aprítottak alá, vereshagymát vágtak jó vastagon karikára és tésztát hánytak az üstbe. Mit akarnak ezek egy egész bornyúval, még a feje is belefért az üstbe.

De a deák nem kérdezett tőlük semmit a világon, mintha semmit sem kívánna felőlük megtudni.

Mikor már jól sült a hús, megint jött két ember. Ezek is lovon jöttek, kint lecsutakolták a lovaikat, aztán bejöttek. Köszöntötték az itt levőket, az ablakon bort kértek, a bort a lyukon kiadták, de nem szóltak onnan semmit, még be se láthattak ide, mert ezen a belső oldalon le volt eresztve a vászonfüggöny.

A két ember tarisznyát is hozott, abból kenyeret vettek elő, sót, paprikát készítettek az asztalra, akkor fatányérokat szedtek elő, és teleszedték a jó bográcsgulyásból.

– No gyere, öcsém, neköd is jut – mondta a legöregebb a deáknak.

Jószagú volt, meg aztán szeretett is enni, s vacsorának se híre, se hamva.

Ő bizony nem kérette soká magát, hanem odatelepedett, ő is kapott egy darab kenyeret, hogy most aztán gondoskodjon magáról. Hát ő bizony odament a kisablakhoz, félrehúzta kicsit a függönyt s bekiáltott:

– Hé, adjanak csak kentek valami tányért, hé!

A betyárok nagyot nevettek az élelmességén, mindjárt szívesebbek lettek hozzá.

A deák kapott is egy cseréptányért, hozzá fakanalat:

– No legények – mondta –, én azért vagyok deák, hogy ha már ilyen jó vacsorára vagyok meghíjva, hát meg is fizetek érte. Megtanítom kendteket egy új nótára, amilyet még sohase hallottak.

– No ki vele!

A deák aztán rágyújtott, hogy:

Hortobágyi pusztán fúj a szél!…

Bizony a pusztákon még nem ismerték a nótát, de tetszett.

– Tudják-e kendtek, ki csinálta? Ezt bizony Petőfi Sándor kőtötte.

– Kőtötte a kacsatojást – nevetett az egyik legény.

A deák fogta a kulacsot, jót ivott, és felköszöntötte Petőfi Sándort, aki a haza legnagyobb költője és azonkívül képviselőjelölt is Kunszentmiklóson.

– Tuggyák-e kentek, hogy merre van Kunszentmiklós?

– Csehó Pista vidéke? Hogyne tudnánk, mikor tudjuk.

Vacsora után beszélgetni kezdtek.

– Hej barátim – mondta a deák –, álljanak be katonának!

– Mán meszet nem öttünk – nevetett az a legény, aki a bornyút darabolta –, most is katonaszököttek vagyunk, nem mögyünk vissza.

– Hé barátom, ez más! Most azok ellen mögyünk minnyájan, akik kenteket kötéllel fogták… Értsík meg, többet senkit se fognak meg erővel: most már nem az idegennek a ruhájába megyünk harcolni, hanem a magunkéba… Vágjuk a németet, hé.

– Vágjuk-e?

Nem akartak elaludni, érdekelte őket a dolog. Megint új emberek jöttek, négyen is. Persze, a bornyúból volt. Elég lett volna tizenkét embernek…

Ha Kossuth Lajos Cegléd piacán háromezer embert tüzelt és úgy fellelkesített, hogy beléptek a magyar hadseregbe, a mi deákunk is meggondolkoztatta ezeket a pusztabeli embereket.

Végre elaludtak, s a deáknak jobb helyet csináltak, mint a kemény lócán. Szalmát hoztak be neki, meg a juhászbundát is odaterítették alá.

Mikor másnap felébredt, üres volt az ivó.

No felkelt, beszólt az ablakon, hogy jöjjön be valaki. Az öreg kövér asszonynak be méltóztatott jönni, de mikor bejelentette, hogy most elmegy, az asszony csak a fejit csóválta, hogy a nem.

Hát két legény még akkor is aludt az eresz alatt, egyiket már tudta, hogy Bálint bácsinak kell híjni, ennek rimánkodott, hogy eressze el.

Bálint bácsi nevetett:

– Minek mönne el kend?

– Nem is dolgom van, hivatásom van, Szegedre kell jutnom.

– Nem tanáli jól magát köztünk?

Hiába volt minden vita.

Délután már örült, hogy nem ment el. Nagyon csudálatos dolognak jött nyitjára.

Két betyár érkezett, akik közül az egyik egy bornyút, a másik egy süldőt hozott a lován. De még azt is bejelentették, hogy szekér is jön, megrakva élelemmel.

Mire ezeknek ennyi ennivaló?

– Estére möggyün a Gazda.

Ettől mindenki megrökönyödött s megörült. Jön a Gazda. Ez valami nagyon nagy gazda lehet, hogy ilyen óriási szenzáció, ha érkezik. Már a deák gondolta, hogy valami nagykutya lehet a betyárok közt.

Estére már harminc-negyven betyár volt együtt. A lovak kikötve legelésztek körös-körül. Nem messze óriási nagy tó volt, a Fejér-tó, ahogy mondták róla, annak a partján szabadon bocsátották a lovakat, még ki sem pányvázták őket, s azon nyugodtan legeltették a kövér füvet.

Senki se tudta, mit akar a Gazda, csak az volt a különös a deáknak, hogy őtet ez a sok gazember mind úgy megbecsüli. Nem tréfáltak vele, nem beszéltek az ügyeiről, ahogy ő is óvakodott a legkisebb megjegyzést tenni a betyárokra. De érezte, mindenki megnézi, mindenki kerüli, hogy útjába ne legyen, s ha valamit mond, nevetnek neki, ha dalol, jó szívvel veszik.

Mit akarnak ezek itt ővele? Talán csak nem hiszik felőle, hogy ő valami nagyherceg, akivel olyan jó fogást csináltak?

Estére még egy csapat legény jött. Voltak köztük meglettebb emberek is, de a legnagyobb részük fiatal és ragyogó lovas.

Most volt alkalma a diáknak meglátni, kik hát a betyárok!

Meg volt tőlük illetődve, olyan tisztességesen viselték magukat. Semmiben sem voltak mások, mintha pusztai pásztorifjúság kerekedett volna össze, hogy valami ügyben megbeszélést tartsanak, csak azt nem tudta, milyen ügyről lehet ma szó, mert mindenről beszéltek, de rablásról semmit. Inkább a lovakról volt szó meg a jobbágyokról meg a megkergetett urakról, szóval, amivel most tele volt a levegő. De semmi harag nem volt senkiben. Nyugodtak voltak, mint a gyerekek, örültek, hogy jó sok hús fő az üstökben, és kenyér is van hozzá. Bor is van a csárdásnál, egyéb nekik nem kellett.

Csoportokra szakadoztak, voltak, akik a lovaikat próbálták, s versenyfutást rendeztek, kitett célokig, voltak, akik más lényeges virtusban gyakorolták magukat. Kanászfélék baltát hajigáltak a levegőbe; nyelénél fogva elkapták a visszahulló éles szerszámokat; voltak, akik birokra állottak ki, nekivetkőztek, megfeszítették a kemény izmokat; voltak, akik guggolós táncot jártak inarogyásig, ezt is virtusból vagy fogadásból, ki bírja tovább. Szóval pezsgett bennük a fiatal vér, mint a fiatal bor tavasszal.

Végre már setét este lett, mikor nagy hujjahó támadt. A diák mát gondolta, itt az a bizonyos gazda.

Volt csudálkozása, mikor belépett egy egyszerű ember, akit olyan tisztelettel fogadtak, alig hitt a szemének. Valósággal meg voltak babonázva a legények, s mindnek elesett a virtusa, és úgy nézett az emberre, mint a gazdára lehet.

A diák a gatyás pusztai emberben megismerte az ő tegnapi útitársát.

Még rá is ráragadt megilletődés, nem is tudta, micsoda nagy tisztességben volt része. Ugyan ki lehet?

A kisded ember egy szót sem szólott, csak megállott középen, összefonta a mellén a két karját, s szokatlanul széles válla alatt dagadt a melle.

Most jobban megnézte, mint tegnap, mikor oly hosszú időt töltött együtt vele. Kalapja fel volt tolva a homlokára, haja a kalap alatt kilátszott a homloka fölött, nyílttá és bátorrá tette a tekintetét. A kalap nem volt olyan túlságos szegedi kalap, jó kemény, zsíros alföldi kalap volt, barna haja a füle formán nyírva, körül kilobogott a kalap alatt a nyaka felett. Bajusza lazán volt megpederve, ami oly nyájassá tette a mosolygós pillantását, mintha csak egy vidám barát volna. De egyenes kemény szemöldöke vízszintesen feküdt, barna, tüzes, nagy szemei fölött. Ez a szemöldök volt az egész emberben az, ami határozott tekintélyt adott. Megvesztegethetetlennek látszott, ahogy a szeme belenézett az emberekbe. Érezni lehetett, hogy ez a kemény fej meg nem ijed, meg nem hátrál, és mindig tudja, mit akar. Orra is egyenes, jó férfias orr volt, s a száját mintha kicsit beharapta volna, s az is félelmetesebbé tette a különös bátorságát, hogy középtermetű ember létére, mikor a világon semmi sincs, ami a tekintélyét emelje, se díszes ruha, se fegyver, se semmi, így szembe mer nézni a fenevadakkal, a betyárokkal. Mintha a gazda csak úgy pőrén kijönne, hogy a munkásait megszemlélje; összefonja a két karját a mellén, ennyivel ad valami tekintélyt magának, de hetykeség nélkül, nyugodtan nézegeti az ő hűségeseit.

Fehér gatyája olyan volt, mint egy kemény szoknya; fekete csizmája kivillant alóla. Poros volt a csizma, de nem sáros, nem ócska és nem elnyűtt. Jó betyárcsizma volt, aki viseli, tud a lovon uralkodni, s ha kell, annak a csókaorrú csizmának a bögyivel fenéken is tudna billenteni akárkit. Ez meglátszik rajta. A kis kabátja egy gombbal begombolva, lent hegyesen szétnyílik, s magas katonagallérforma nyaka van. Setétkék posztóból van ez a kabát meg alatta a lajbi. Ezen sincsen semmi. Még ezüstpitykék sincsenek. Semmi nem csillog az emberen, csak a két égő szeme. Még ez is úgy néz, mintha nem nézne bele senkibe, csak mélázna s elgondolkozna valami nagy dolgon, amiről senki sem tud, csak ő. Úgy áll itt ez a kis ember, mintha a nádasban állana, annak a partján, s a gácsérok kiáltását hallgatná.

De a gácsérok nem kiáltanak. Senki sem ad hangot. Ez a fegyelmezetlen népség, amelyiknek az isten se parancsol, úgy hallgat és úgy figyel, hogy azt nem lehet eléggé bámulni.

A diák azt várta, hogy a Gazda most megszólal és kiadja a parancsot.

De a Gazda nem szólt, hanem mellette megszólalt egy kék fejű ember. Igazán ijesztő volt, amilyen feketekékre volt verve a feje.

Ez az ember azt mondta:

– Legényök, itt van köztünk egy deák. Ez a deák mögmondja kentöknek, hogy mint!

A deák belesápadt. El nem tudta képzelni, mit akarnak vele.

Most mindenki ránézett, de annyira ránézett, hogy egész testtel odafordultak, s még az is, aki közvetlen előtte állott, hogy az orrával érhette az övét, az is úgy megbámulta, hogy bele kellett ebbe szédülni. Mi lesz itt, úristen?

– No deák uram, most mondja el kend azt, amit a gazdának mesélt az úton.

– Nem tudom, mit kívánnak tőlem – dadogta a fiatal papjelölt.

– Veszött a haza? Úgy mondta kend?

A diák észbe kapott.

Hát hisz ez nagyszerű, ha ezek itt politikai gyűlésre jöttek össze. Mindjárt vér tódult a fejébe, s már dagadt benne a szónoki vágy.

– Mongya csak mög ezöknek a derék emböröknek, hogy ha katonának mönnek!

Katonának!… Hogy ezek katonának akarnak menni?…

– Hogy akkor amnesztiát kapnak! Mind. Igaz-e?

– Amnesztiát!

Ejhó. A katonaszökevények katonák akarnak lenni. Hát persze hogy ezeknek jár az amnesztia… Kell, hogy járjon… Nem volna igazságos most azért büntetni azt, aki beáll katonának, mert az előző korban megszöktek az idegen hadsereg kötele alól…

Roppant hőség telítette meg a szívét, már érezte, tudta, hogy olyan sikere lesz avval a prédikációval, amilyen még sose volt.

– Rózsa Sándor kész örömmest beáll a Kossuth Lajos népe közé, ha amnesztiába részöltetik.

Ránézett a Gazdára, aki most az egyszer megengedte, hogy a nevét kimondják a füle hallatára.

A deák mintha bunkóval vágták volna fejbe, megszédült. Szinte hallotta a csattanást, ahogy a bika feje csattan az ütésben…

Hogy az Rózsa Sándor! Aki előtte van! Akinek előtte ő áll! Ez oly iszonyú hatással volt rá, hogy reszketni kezdett minden porcikája. Rózsa Sándort szemtől szembe látni!

Ez maga elég egy életre. Ennél borzalmasabban nagyszerűt nem kívánhat magának.

De ahogy ránézett Rózsa Sándorra, azt a hideg derültséget látta rajta, ami tegnap lepte meg, mikor megragadta a karját, mint egy acél harapófogó, s lerántotta a dőlt fáról, a hídról, hogy adjon utat az áldott asszonynak…

– Rózsa Sándor már egy hónappal ezelőtt beadta a levelet a szögedi bírónak, hogy Kossuth Lajos vögye föl őtet és embörit honvédnak.

S neki egyetlen szóval sem árulta el az ember, hogy már nem újság előtte az egész, amit ő lelkesedett és prédikált.

– No ki vele, deák uram! Mongya kend, amit köll. Ahogy az istene tudni adta.

A deák megköszörülte a torkát s azt mondta:

– A mi segedelmünk jöjjön az Úrtól, aki teremtett, megtart és igazgat mindeneket, ámen…

Avval hozzáfogott csakugyan prédikálni. Pap volt. Neki ez a beszédforma a maga formája. Ha fiatal, annál inkább szüksége van a szónoki útra, amelyen aztán nyugodtan tud döcögni mondanivalóinak szekere.

Úgy hallgatták ott, mint az égi szózatot.

Nem köhintett senki, nem morgolódott senki. Meg nem moccantak, míg csak ő be nem fejezte az egész csudálatos mesét, a jobbágyfelszabadítás históriáját.

Akkor aztán rátért a haza állapotjára. A fellázadt nemzetiségekre. A bécsi udvar árulására. A császár szószegésére. Hogy Innsbruckba szökött, hogy minél távolabb legyen a magyar öklöktől… akkor egyre jobban kigyúlt a betyárok arca.

Míg az úrbérről, a jobbágyvilág megszűnéséről volt szó, addig mindenki hallgatott. Persze, mit nyert s mit nem nyert ezzel a betyár?… De mikor rátért a fiatal szónok arra, hogy a nemzetet – amiről azt sem tudták eddig ezek a fickók, mi fán termett –, hogy a hazát – ami nekik eddig nem volt –, hogy mi veszedelem éri a magyar lobogót – ami ismeretlen volt, hiszen eddig felségsértés lett volna, ha piros-fehér-zöld zászlót tűznek ki… hogy itt a veszedelem…

Akkor valamennyi embernek kigyúlt a szeme, égni kezdett az arca, és Jellasics olyan átkozott kutyának tűnt fel előttük, hogy éktelen káromkodásban törtek ki, mikor már másodszor, harmadszor hallották a nevét.

A diák elmondta a pesti forradalom történetét, és elszavalta a Petőfi versét, hogy Talpra magyar, hí a haza!…

Akkor már mind égtek és lelkesedtek.

– Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!

– Nem is jó a! – szólt bele egy betyár, mire harsány nevetés tört ki, s ezzel felkapták a vállukra a deákot, hogy az szegény azt se tudta, hogy kapkodja a fejét a gerendák közt.

Éppen ebben a percben volt az, hogy Jókai a kacska kocsis mellett zötyögött az úttalan úton az amnesztiával.

Reggeledett, mikor Jókai megkérdezte a kacska kocsistól, hogy:

– No atyafi, messze vagyunk-e még Rózsa Sándortól?

Az visszadörmögött:

– Rúzsa Sándortól?… Hunnan tudjam én azt?

– Hát nem Rózsa Sándorhoz visz kend engem?

– Az árgyélusát! Nem öttem gombát!

– Hát hova visz?

– Hát oda, ahova kívánta az úr. Ahunnan én gyüttem. A topa betyárhon.

Most lett világos a dolog Jókai Móric előtt. A kacska nem érintkezik egyenesen a rablóvezérrel, hanem közbeesik még egy főudvarmester. Így szokás ez a fejedelmeknél.

Ez az a bizonyos topa betyár.

– És messze van az a Topa úr?

– Nem úr a, kéröm, csak befelé van neki a lába nyőlve. Úgy lép a, hogy mindig átalugorja a bal lába fejit, ha a jobbal lép… Nem messzi van mán. Mán ha jól lát kend, akkor látja is a háza falát. Meszelt háza van ám néki.

Ez is nagy dolog, gondolta a regényíró, jeles esméretekre tesz szert az ember, ha betyárokkal érintkezik.

Kereste aztán a meszelt falú házat. Nem gondolt akkorát, mint a szegedi vár, de mégis csudálta, hogy a nádasok közt sehol semmiféle hajléknak hírét s nyomát se találja, ellenben a hideg már majd megvette, mert a nyári éccaka hűvös volt, hogy a foga is vacogott belé. Így hajnalodás körül van a legnagyobb hideg a vízi világban.

Hát a meszelt ház a földbe volt vájva, csak némi teteje volt, s abból vékony füst gomolygott fel.

Putrinak híjják azon a vidékeken, s az egy igen lakályos épület: négy fala, pádimentuma kitelik az istenáldotta földből. A teteje kukoricaszár s azon felül nád.

„De a lakója független úr. És bizonyosan boldog ember.”

Ha ház nem is volt, de komondor volt. Az messziről csaholva rohant a közeledő jármű elé. Jókai már azt hitte, lehúzza az ülésből a kordéról. Igen ám, de a kutya megismerte a lovat, s ahogy azt megismerte, mindjárt megjuhászodott. Régi jó pajtások lehettek. Annak a fejéhez ugrált fel, aztán előrerohant a putrihoz: leugatni, hogy vendég jön.

Ahogy a kordé megérkezett a putri elé, annak ajtaja már meg is nyílt, s a szűk gádoron felmászott a lajtorjafokokon az embervakarcs, akinek az igazi nevét, ha vót is, régen nem emlegeti senki. Ő maga is olyan kölcsönkért pofát viselt, hogy lehetetlen, hogy valaki ilyen elkámpicsorodott pofával otthonról jöjjön. Az orra félre volt ütve, az egyik szeme feljebb állt, mint a másik. Hanem a szájában égett a kurta szárú pipa, ahogy a fiatal regényíró ezt mind meg is figyelte.

– Nohát mi a baj? – hörögte a földi vakondék.

A kacska jelekkel integetett az utasának a topa felé.

– Tisztelt polgártárs – mondta ünnepélyesen és a hidegtől vacogó foggal a regényíró –, én Kossuth Lajos parancsolatjára jövök önhöz.

Az ön-t még külön meg is nyomta, gondolta, hogy attól mind a ketten felmelegszenek.

– Avval a kéréssel – folytatta –, hogy vezessen el engem Rózsa Sándorhoz, akinek fontos iratot kell átadnom.

Megmozgatta a vállát, karját, magát a katonaköpönyegben, amely arra igen jó volt, hogy az ember fázzon benne.

– Tudja ön, polgártárs, hogy hol van Rózsa Sándor?

– Ha akarom, tudom, ha nem akarom, nem tudom.

Jókai megvakarta a fejét. Most aztán hogy magyarázza meg ennek a polgárnak, hogy ezt a nagy hazafias kitüntetést még ma el kell juttatni a betyárkirályhoz. De minél több frázist vágott ki, annál jobban szipákolt a pipáján a topa. A kacska segített egy oldalbabökéssel, mire Jókai megértette az értelmes dolgot, és a táskájába nyúlt s a pénzből kivett egy tízest, odasimította a kérlelhetetlen hazafi markába.

Hát a tiszta igazságnak csodálatos hatása lett. A topa betyár először is kivette a pipáját szájából, azután egy ujjával a kalapja felé intett, végül nyilatkozott:

– Nohát akkor tudom!

– Hát osztán elvezet-é engem odáig?

– Csak jól megfogózzék az úr abba a lőcsbe.

Avval elkalimpázott a kukoricásba. Valószínűleg ő volt ott a csősz. Nem sok idő múlva előkerült lóháton. Lehetett abban a kukoricásban istálló, szárnyék, szekérszín, minden, ahova el lehetett rejteni, ami nem szem elé való.

– Nohát mönnyünk.

Nem volt az út, aminek nekivágtak, hanem egy sivatag vakondtúrásos sömlyék, amit később felváltott a süppedékes csincsés. Ebbe aztán kerékagyig vágott le a kordé. Most áldotta az istenét az utas, hogy csak két kereke van a taligának, nem négy, így is nehéz volt kihúzni a latyakból annak az egy lónak. Valódi megszabadulás volt, mikor végre bejutottak a nádasba. Ott már csak tocsogós víz volt: de szilárd talaj. A topa betyár úgy tudta abban az utat sötétben is, hogy meg nem tévedt, mint a detektív a világvárosban. Ebben az isten háta megetti nádasban van Rózsa Sándor rejtett tanyája! – gondolta a költő.

Egy füzes szigetet leltek, nádkévékből összerakott kunyhóval.

Jókai maga így írja le a találkozást:

„Meg kell vallanom, hogy nagy csalódáson mentem keresztül. Én ezt az országreszkettető rablóvezért a magam romantikus fantáziájával egészen másnak képzeltem külső alakra, lelkiállapotra egyaránt. Nem volt valami dalia: nem is alföldi magyar típus: alacsony termet. De még alacsonyabb volt az eszejárása: nem lehetett ezt semmivel felmelegíteni, mind csak aziránt akart megnyugtatást szerezni, hogy hol kapja meg ő a kapitányi fizetését meg a legényeinek a lénungját, s amint efelől megnyugtattam, hogy amint Fehértemplomba megérkezik, Damjanich fizeti a zsoldját: »De hát odáig? Mert hát lopni tiltva van!« Ott hagytam nála negyven kemény forintokat. – Most már tudtam, hogy mire való a Veres Tóni száz forintja.”

Hm. Jókai a maga nagy fiatalságában nem vette észre, hogy még mindig nem Rózsa Sándorral tárgyalt.

Nem adja ki olyan könnyen magát egy alkotmányos uralkodó. Rózsa Sándornak mindig voltak alteregói, akik annyira hasonlítottak hozzá, mint Hunyadi Jánoshoz Kemény Simon. Arra elég jók voltak, hogy őket üssék agyon a vezér helyett.

Hiszen mi tudjuk, hogy Rózsa Sándor e percben nem a félegyházi nádasban van, hanem a szegedi tó melletti csárdában.

Az is lehet, hogy Jókai álmodta az egészet.

Szegedi szózat

A rémhírek napról napra jöttek, hogy a szerbek kimozdultak a római sáncokból meg Szenttamásról, s elfoglalták Titelt.

Szeged megmozdult, nyugtalankodott. Egyszerre, amire sose gondolt, határváros lett. Minden gyermek tudta, hogy a rácok először is Szegedet fosztják ki, jaj akkor mindenkinek, aki lábon jár!

Ember volt elégséges, a nemzetőrök száma már túl volt a hétezeren, de fegyver nem volt semmi. A tanács nem tudott többet vásárolni, csak Tóth Mihály vasárustól 118 darabot, Ráth kereskedőtől meg száz szuronyos lőfegyvert.

– Jó lösz a kasza is, csak lögyön – mondta a főbíró, Tóth Mihály, s kemény nyakát kimerevítette.

– Igaza van főbíró uramnak – felelt rá Farkas János főkapitány, akit együtt választottak meg a silentiumos Tóth Mihállyal, azért forradalmi megegyezés volt köztük, hogy helyeseljék egymást.

Mert Szegednek az a nevezetessége is megvolt, hogy még jobban átalakította a tisztikart, mint az ország a minisztériumot. Tóth Mihály főbíró hét esztendő óta „megkötött nyelvű” volt. Eltiltva a fiskálismesterségétől, ahogyan ma mondják: „politikai jogainak felfüggesztése mellett”. Ilyen ember kell ma az élre, Táncsics Mihály is képviselő. Arra a mintára hozták ki a házából a hallgatásra ítélt ügyvédet, mintha börtönből szabadították volna, s akinek hét éve nem volt szabad megmondani az igazságot a városházán, most főbíró lett. Oly lelkesedéssel tüntettek mellette, hogy egyhangú lett volna a választás, ha a volt főbíró, Wöber György el nem rendeli a szavazást. De így is 1342 szavazatból 1180-at kapott. Az egész városban csak 162 voks merte megtartóztatni magát.

A régi emberek egészen vissza is vonultak. Elmentek meghalni, ahogy a szegedi kofák kiabálták ki.

Pedig nem meghalni mentek el, hanem várni a maguk idejét.

– Így nem maradhat!

Pedig sokszor nagyot csalódik a visszavonuló. Aki megszokta a maga életét, el sem hiszi, hogy más is tud azon a helyen megmaradni. Akinek önérzete van, ha megbukik, arra apellál, hogy majd a következő választás igazat szolgáltat, aztán elmúlik az élet, elszikkadnak az erek, kiszárad a víz a sejtekből, s nekik nem maradt egyéb csak az emlékezet, s azt is csak ők ismerik.

Hova lett egy pillanat alatt a régi Szeged.

A tiszta, tisztes, megállapodott város. Ahol még a vízcsepp sem bírta kivájni a követ, mert hol talált volna követ ezen a tájon. A vezetők kirögzött szokásai, a nép csöndes, szorgalmas munkája, a roppant határ mit sem produkáló vízi és mocsári élete. A város cselédjei és rabjai. Egyszerre mindennek vége.

De a csöndben meglapuló volt vezetők csak csóválták a fejüket, és hitetlenül mondogatták:

– Majd elmúlik!

Örömmel látták, hogy a város határában alig történt változás. Szegednek nem voltak úrbéresei. Itt csak pásztorok voltak meg kertészek, akik bérelték a földet, meg szegény házatlan zsellérek, akik mind maradtak a régiben. Csak a lárma nőtt meg. Elébb az ujjongás, azután a rettegés az ellenségtől.

– Úgy köll nektök, magatok hoztátok magatokra a bajt!

De a nemzeti őrsereg azért egyre jobban emberkedett. Öreg Korda, a száraz vicceiről híres nyugdíjas őrnagy munkába lépett. Neki újra megjött a maga ideje, s néhány hét alatt úgy helyrepofozta a polgári őrsereget, az egyenruhás polgárságot, hogy már akár csatát is mertek volna vállalni. Mert az is csak olyan vállalkozás, mint akármilyen ipar. Az egyenruhás polgárok minden városrészben nemzetőrszázadokba tömörültek, de felettébb rajta voltak, hogy együtt maradhassanak. Sőt, hogy még a jövőben se verhessék széjjel őket, folyamodtak a tanácshoz, hogy vadászzászlóaljat alakítsanak belőlük. Már ők tudták a katonai fordulatokat, fegyverfogást, rendgyakorlatokat, s égtek a vágytól, hogy megvédelmezhessék a várost.

De a szegény mezei zászlóaljak összevissza állomásoztak, egyik Kulán, a másik Törökbecsén, s ezeknek alig volt más fegyverük, mint a szegedi bicska meg a furkósbot, amit maguk vágtak. Nem is ment valamirevaló család gyermeke a mezei hadakba. Ott fogadták a napszámost a városház alatt, aki a módosabb legények helyett bemenjen honvédnak.

De ez csak addig ment, míg meg nem jött a vészhír, hogy Titel alatt tíz-tizenkétezer szerb tanyázik. Jönnek egyenest fölfelé.

– Árulás, hazaárulás! – meg akarták rohanni a szegedi várat, ahol császári hadak tanyáztak német tábornok parancsa alatt, a kötéllel verbuvált katonaság és idegen tisztek. Kiverni őket Szegedről, birtokba venni a várat. Ott van fegyver! Puska, töltény, ágyú! A rácok már Kikindát fenyegetik, és a csajkások nyíltan csatlakoznak hozzájuk.

A polgármester, a főbíró mellett polgármester is volt, Vadász Manó, éjszakára gyűlést hívott, és erre a tanácsülésre meghívta a várparancsnokot, Eder tábornokot is.

Még meg sem nyílt a gyűlés, Csermely Lajos honvéd főhadnagy érkezett mint miniszteri futár, tudatta az egybegyűlt tanáccsal, hogy Szerbiából több ezer fegyveres betört a határon, akik a felkelőkkel egyesülni akarnak és a hazában felfelé nyomulni készülnek.

Osztrovszky, a szegedi kis Kossuth indítványozta, hogy a zászlóaljat azonnal indítsák Óbecsére.

A 3. zászlóalj már hetek óta itt hever, a kormány egészen elfeledkezett róla, a fiúk égnek a harcvágytól, alig lehet őket visszatartani.

De a hazának nem volt fővezére. Akárhány parancsnok, mind a maga feje után rendelkezett. A tábornok egyáltalán nem adott rá engedélyt, hogy a 3. zászlóalj megmozduljon.

Tóth Mihály főbíró üvöltött és azt kiáltotta:

– Rózsa Sándor majd rendet csinál!

Két követet küldetett rögtön Budára, hogy a miniszter azonnal fegyverezze fel szabályszerűen a hármasokat és indítsa útnak, mert ha nem indítják, gyalog és mezítelen tenyérrel, de mennek!

Kémeket küldetett a Délvidékre, hogy a szerbeket, céljaikat, szándékukat megtudják.

A lakosságnál már olyan hírek jártak, hogy itt vannak a rácok, s egész éjjel nem merte lehunyni szemét senki.

Másnap délben éppen tanácsülés volt. A 3. zászlóalj megjelent a városház előtt, és rettenetes zajjal követelte, hogy bocsássák őket a rácokra. Egy kiképzett tisztjük volt, Utassy Károly főhadnagy. Ez személyesen felment a tanácsba, és közölte, hogy nem képes a zászlóaljat fékezni.

Tóth Mihály elrendelte, hogy, Utassy Károly mint ideiglenes parancsnok, azonnal vegye át a zászlóaljat, ossza be őket századokba, nevezzen ki a legénység élére ideiglenes tiszteket és altiszteket.

Utassy Károly rohant a piacra s kihirdette:

– No fiúk, holnap indulunk! Mögyünk az ellenségre!

Egetverő ordítás és lelkesedés. A legénység megrohanta a főhadnagyot a szószéken, s úgy megölelte, hogy a szegény fiú formálisan összerogyott alattuk. Akkor felkapták a vállukra, s vitték örömujjongva a lakására.

Huszonnégy óra alatt minden szükséges ki volt állítva. Négy századot nemzetőri fegyverrel láttak el, a többit kiegyenesített kaszával. Így indult el a hírnév útjára a hármas veres sipkás zászlóalj másnap délután, a hölgyek virágzápora, és a szülők zokogása mellett tomboló öröm közepette Óbecsére.

Néhány nappal később érkezett meg Damjanich őrnagy értük Szegedre a kinevezett tisztikarral, s meglepetve hallotta, hogy a fiai már előrementek! Rettenetesen fellelkesedett, azonnal sürgönyt küldött a Honvédelmi Bizottmánynak, hogy a szegedi fiúk a világon az elsők.

Szegeden mindenki sírt örömében.

– S kik vannak a zászlóaljban? – kérdezte Damjanich. – Kiknek a gyerekei ezek?

Még maguk a császári szolgálatból átállott hazafi tisztek sem voltak tisztában, milyen elem az, amelyikre számíthatnak. Még mindenkiben ott pezsgett a forrongások zaklatottsága.

Kiderült, hogy túlnyomórészt ebben a zászlóaljban mégiscsak a birtokosok és a mesterek, az önálló s vagyonosabb polgárság fiai voltak.

– Mágnás zászlóalj! – mondta rá büszkén Damjanich, mert a honvédségbe inkább a volt házatlan zsellérek fiai állottak be kenyérért.

S kinevezte Földváry Sándort a zászlóalj élére.

A Földváry testvérek ikrek voltak: Károly, Sándor. Székelyek, rettenetesen csúnya emberek. Úgy hasonlítottak, hogy csak arról lehetett megismerni egymástól, hogy az egyik félszemű, de a másik szemivel ez is igen kedvesen tud pislogni.

Alig vonult el a zászlóalj és a vezérkar, s maradt üresen Szeged, híre jött, hogy Kossuth Lajos körútján Szegedre is eljő.

Irtóztató lelkesedés tört ki.

Tízszer akkora, százszor akkora, mint tavaly, mikor István főherceg látogatta meg a várost.

Oly öröm és reménykedés volt bennük, hogy Tóth Mihály főbíró megparancsolta, hogy követség menjen Kossuth elé, Hódmezővásárhelyre, hogy semmiképpen el ne kerülje Szegedet.

Hozzáfogtak lobogózni, díszíteni, három napig mást se csináltak, csak csinosítgatták a várost.

Még a Tiszát is ki akarták szabályozni.

Szerdán már teljesen készen voltak a Kossuth Lajos fogadtatására. Hetivásár volt, s a nagy hírre, hogy itt lesz a miniszter, a Honvédelmi Bizottmány elnöke, óriási tömeg gyűlt be a tanyákról s a környékről.

Sajnos, esővel virradt a nagy nap.

– Hamari vendég nem marad soká – mondták az esőre, de bizony az nem akart szűnni.

Vásárhelyről a kocsisort harminc nemzetőr lovas kísérte. Algyőnél már ötven kocsi és száz lovas várta, a szegedi küldöttség és tízezer főnyi nép állott sorfalat, mikor Kossuth Lajos délután három óra tájban megérkezett.

Egetverő éljenzés.

Még az ég is kitisztult, háromra megállott az eső, ami hallatlanul fokozta az örömet.

Szimbolikus!

Kitörő lelkesedés kísérte a férfiút, akit bálványozás vett körül az egész hazában. A népek leborultak előtte, mint egy istenkép előtt, és ágyúzás és nemzetőrök puskaropogtatása közben vonult be a Szabadság téren levő Bauernfeind-házba. (Ami szintén szimbólumnak volt szánva?) Kossuth a ház előtt, sátor alatt felállított hordozható egyházi szószékre lépett, mire a hölgyek virágzápora árasztotta el.

Ekkor tartotta Kossuth a szegediek előtt örökre feledhetetlen beszédét, mely a népet tökéletesen elragadta, úgyhogy a sokaság kalaplevéve tett esküt, hogy megmenti a hazát.

– Szegednek népe, nemzetem büszkesége, szegény elárvult hazám oszlopa!

Ahogy felcsendült a Kossuth Lajos hangja, az a bűvöletes csengő és mégis mély zengésű hang, amely mint a harangok anyaga aranyat és ércet tartalmazott, sírva fakadtak a szemek, és megszűkültek a ruhák az embereken, hogy adatott nekik hallani, élően és holtan örökre ezt a szózatot:

– Mélyen megilletődve hajlok meg előtted, Szeged népe!… Mikor Szegedhez közeledtem, sajnálni kezdtem, hogy a meghatottságtól, hogy Szegedre jöhetek, kifogyni éreztem mellemben a hangot… De hogy Szeged népét látom; nincs mit sajnálnom, mert itt nincs hangra szükség, csak arra, hogy a nemzeti lelkesedés előtt mélyen meghajoljak.

És csak most vette le kalapját. Messze meglengette a strucctollas kalapot, s két karját ívesen fölemelte s az ég felé pillantott, s közben sajnálta, hogy baldachint állítottak föléje, hogy ez az átkozott eső galibát csinált.

Mennydörgő taps és éljenzés és könnyek és ujjongás után folytatta:

– Midőn én, az ország teljhatalmú biztosa, a Honvédelmi Bizottmány tagja, népfelkelést intézendő, utamban más helyekre bementem, azért mentem be, hogy lelkesedést ébresszek: de Szegedre azért jöttem, hogy itt a lelkesedést én szemléljem!

Mély meghatottság az embereken. Mintha az előző napok minden izgalma kevés ár volna azért, hogy ily felséges és elkábító örömben lehet részük, mely nedvdúsan önti el szívüket a szavakra. Valóban: ilyen nagyok vagyunk! Ilyen szépek, ily szépen szól rólunk a szózat!

– És én mondhatom, örömmel szemlélem Szeged népében a lelkesedést: mert veszedelem fenyegeti szegény, elárvult hazánkat; oly veszedelem, melyhez hasonlót évkönyveink nem mutatnak, s melynek láttára némely kicsinyhitűek a fővárosban azt mondták, hogy a magyar nemzet napjai megszámítvák!

Az emberek elfelejtettek éljenezni. Oly magas fokra hágott bennük az élvezet és elámulás, hogy érzelmességükben nyitott szájjal itták a hangokat és szavakat, amelyek soha szebben nem muzsikáltak. Maga a szónok érezte, hogy most minden szívből jő, a magas és mély hangok, a zengő magyar nyelv pompás és hihetetlenül kihasználható dallamossága tökéletesen rendelkezésére áll. Se hangja, se fogalmazása, soha nem volt tömörebb és megveszejtőbb.

– Alkudozásba akartak ereszkedni Jellasiccsal – s megmozdult és meghörgött a tömeg, artikulátlan előhangjai egy készülő rémületnek –, ama gaz árulóval (morgó vihar szele), kit az ármány pokoli céljainak kivitelére, arra, hogy csak nemrég visszanyert szabadságunkat s függetlenségünket (milyenek e szent szavak!) kezeinkből kicsikarja, s a népet újra a szolgaság jármába hajtsa: eszközül szemelt ki. (A tömeg szinte megkönnyebbült, a szónok átszellemült lelkes arca előre jelezte a feloldozást, a megmentést, ami jön.) De én azt mondám (s a szónoki hang, mint a pacsirta szállott fel az ég felé, hogy aztán ugyanolyan gyönyörű ívben ereszkedjék alá), hogy mielőtt a nemzet annyi erővel s küzdelemmel kivívott szabadságából csak egy hajszálnyit is lealkudnék: elmegyek és megtekintem a népet.

A tömeg magasabbat lélegzett s most, most, várt:

– És most, miután Szeged népét látom, látom szemeiben a lelkesedés szikráit, nem késem megírni a fővárosba, hogy Szeged népe az árulóvali minden alkudozása ellen ünnepélyesen tiltakozik… Megírhatom-e ezt?

És a tömeg egyszerre, egy hangon dörögte fel:

– Meg

És megkönnyebbült, hogy visszaadhatta azt a csodálatos valamit, amit kapott. Mindenki érezte, hogy az egy szó, amit kiáltottak, tízezren s tízezren, méltó visszhang volt, s ettől a szemek még párásabbak lettek.

Mintha lezárták volna az első részt. Ily csodát. Ezt a közvetlenséget. Ó, mennyi szónoklatot hallottak ők már. Az utóbbi hónapokban semmi más nincs, csak szónoklat a piacon, a városház ablakából, úton-útfélen. De csak most hallották először az életben, s érezték, soha többet nem is fogják hallani ezt az egyetlenegyszer kilobbanó csodát:

– Igenis megírom. Hogy miután Szegedet s népének ezreit a haza szerelmétől lelkesülve láttam, kőszirtté szilárdult keblemben (mély sóhajtás valahol) a hit: hogy a haza, lépjen bár a pokollal szövetségre ellene az ármány – mentve lesz! Krisztus mennyei országát megalapítandó, a földön, egynek választottai közül ezt mondá: e kőszálra építem egyházamat; és én hasonlóan azt mondom, hogy Szegedre s ennek a lelkes népére építem nemzetem szabadságát és a pokol kapui nem vesznek erőt azon!

Valóban, a lélegzetet meg lehet hallani, oly mély csönd volt a mérhetetlen tömegben, Kossuth szinte megzavarodott, valami felujjongást várt, segített volna neki, ha belezúg valami fergeteges tetszés. Fokozni kell, fokozni:

– Oly hatalmasnak hiszem én e népet, hogy ha felkel s összetart, a ropogva összerogyó ég boltozatát is képes fenntartani erős karjaival…

A csönd még mélyebb, szinte döbbenet ül az arcokon. Elképzelhetetlen, hogy valami jöjjön, ami ezt még feljebb emelje. Csak a műértő közönség tudja így magába venni a zene legmagasabb döbbenetét, ahogy az egyszerű nép e pillanatban lélegzetelállítóan adja magát a nagy hatásnak. Fordítani kell a meneten: tettet, tettet!

– Hazámfiai! Mondhatatlanul fontos az óra, melyben hozzátok szólok; talán ebben az órában ütköznek vitéz seregeink az áruló csordával. Ki tudja, mit hoz reánk ez óra? Győzelmet, vagy veszteséget? De győzzünk bár, vagy veszítsünk: én Szeged népére mindenesetre számítok. (S újra felszáll a hangja, de most mint a sas az ég kárpitjáig.) A népre minden esetben szükségünk lesz: ha győzünk, hogy a győzelem gyümölcseit learassa… ha vesztünk, hogy a veszteséget győzelemmé változtassa. (Most roham az érzékekre:) Tehát e fontos órában, e mondhatatlanul fontos pillanatban kérdem: találkozik-e egy fia a hazának, találkozik-e egy polgára e városnak – ki hazája szabadságáért vérét és életét feláldozni kész ne volna?

A népből most újra kitört a mindent szétvető s örömteljes lelkesedés.

Egyhangúlag, egy szót kiáltott valamennyi:

– Nem!

Kossuth a legmagasabb régiókban folytatta:

– Én esküszöm a mindenható Istenre; ki védi az igazságot, és a hitszegő árulót megbünteti; esküszöm, hogy hazánk szabadságából egy hajszálnyit, utolsó csepp véremig, elraboltatni nem engedek. Esküszöm, hogy hazámat védeni fogom, míg karomat felemelhetem. A magyarok istene úgy segéljen és úgy áldjon meg engemet!

A nép a szavakat hajadonfővel s fölemelt kezekkel lelkesülve elmondotta a szónok után.

Kossuth Lajos mély szünetet tartott, s egészen hangot változtatva, mély és borongó lírával mondta:

– Hajdan, midőn a hazát veszély fenyegette, hős apáink véres kardot hordoztak körül az országban, s ennek láttára, mint sasok repültek harcmezőre a vitéz magyarok. Én látván a haza veszedelmét, zászlót ragadtam a kezembe, megesküdve, hogy addig nem nyugszom, míg az elárult haza fiait szabadságának megmentésére zászlóm alá nem gyűjtöm. De most összehajtom e zászlót: e zászló nem enyém többé, én Szeged zászlója alá állok. És én bízom a magyarok istenében, bízom Szeged népének lelkesedésében, hogy kevés idő múlva mentve lesz a hon; ha pedig a hadi szerencse kevésbé mosolyogna fegyverünkre, ha talán az ármány által kiszoríttatnánk a fővárosból, azon esetre Szegedet oly pontnak tekintem, melyről a haza szabadságát, a nemzeti függetlenségét megmenteni erősen hiszem.

Egy hang sem volt. E rémes kép valóban a szívereket is elkötötte.

– Szegediek! Nincs nemes és nemtelen többé. Egy hazának fiai, polgárok vagyunk valamennyien. Nyolcszáz év óta hallgatnotok kellett, most már tiétek a szó. Hallgasson el a reakció.

Irtóztató taps és mennydörgés.

Hatalmas koszorú repül fel a szónok asztalára. Nem akar megszűnni a taps és az éljen.

Kossuth visszatartott lélegzettel várt, míg vége lesz, ahogy az énekesnő kitartja a hangot, míg megszakad a hangszalagja, s ott fönt folytatta élesen és bűvös muzsikásan:

– Ha úgy jöttem volna e városba, mint valamely rendkívüli örömnek, boldogságnak hírnöke… igényelhettem volna talán tőletek e koszorúkat: de miután avégre siettem körötökbe, hogy benneteket fegyverre, a haza megmentésére hívjalak fel, azon virágkoszorúkat, melyeket hölgyeink itt és utamban elhintettek elém: nem tekinthetem másnak, csak előjeléül azon győzelemhez, melyet a haza ellenségein nemsokára kivívandunk.

– Éljen, éljen, éljen örökké.

Újra hangváltás, mélyen és szívből fakadóan:

– Egész életem küzdés és szenvedés vala; de e pillanatban jutalmazva érzem magamat – ám pihenni nem fogok, árva fejemet nyugalomra nem hajtom, míg el nem mondhatom az Írás szavaival: Most bocsásd el, Uram, szolgádat békével, mert látták az én szemeim hazám szabadságát, boldogságát: megmentve! – Keblem tele érzéssel, még sok mondanivalóm volna hozzátok, de az érzés elfojtja ajkamon a szót. Különben egypár napot körötökben szándékozván maradni, még lesz alkalmam hozzátok szólani… de most… nézzétek… soha nem sírtam… és most… könnyezek!…

Kossuth ezután a szegedi vezéregyéniségekkel a Széchenyi által alapított casinóban étkezett.

A második ételnél megjelentek előtte a Sándor-bakák és letépték öltönyükről a fekete-sárga zsinórzatot, s kijelentették, hogy mint honvédek kívánnak ezután a hazának szolgálni.

Este a hölgyek fáklyás zenét rendeztek tiszteletére. Úrnők, a testvéregylet s a jótékony nőegylet tagjai vitték a fáklyákat, s Dáni Ferenc intézett üdvözlő szavakat Kossuthhoz, ki gyengélkedése dacára néhány szó köszönetet nyilvánított.

A tömegben a diákok vitték a vezető szerepet. Ők voltak az éljenek karvezetői, a lelkesedés irányítói. Az ifjúság legjobban a lélek borától részegedik meg. Ez nem jelenti azt, hogy ami ma átfut rajta, az a későbbi élet irányának első fényjele volna. Az ifjúság mint a ragályt veszi át a kor pillanatnyi hangulatát, s még ha életét adja is egy ilyen tűzbeboruláskor, még akkor sem biztos, hogy a saját sorsáért adta oda. Ezeknek az ifjaknak tömege később, évek múlva fejcsóválva, bár meghatottan nézett vissza a szegedi szózat pillanataira, melyeket akkor örökkévalónak éreztek.

De az a diák, aki ott állt az elsők közé sodródva, nem azért marad néma, s nem azért nem bírja magát átadni az őrjöngő fanatizmusnak, mert koraérett, s már a jövő polgára nyilatkozik meg benne, hanem azért, mert a Kossuth oldalán Dona kapitány áll.

A volt nevelőt hideg zuhany érte. Sikerült megmenekülnie a liberális zsarnok házából. Még nem feledte el a kisasszonyokat, Zsorzsettet és harapós csókjait, sem a tanítványa vad bivalyolgatásait, a két háziasszonyt, de legkevésbé a Dona kapitány szörnyű tirannizmusát, anyagi becstelenségét és politikai nyomorultságát; a vad tivornyákat és a reménytelen magyarságot.

És ez az ember áll legközelebb a nemzet Megváltójához, ennek van a leghosszabb és legvörösebb strucctoll a kalapján, és ha ez az ember ott tud állani a Kossuth Lajos környezetében, akkor rémülettel nézi a többit is, akik ott állanak, nem Dona kapitány-e valamennyi.

Nem tudja még szegény diák, hogy a forradalom a salakot veti fel. Hogy a parafa úszik a víz tetején. Hogy elveket, eszméket az elvtelenek és eszmételenek tömegével emel törvénnyé a revolúció.

– Rózsa Sándor amnesztiát kap!

Már csak ez hiányzott, hogy a szegény diákfiú, aki a maga bőrén tanulta meg, mi a betyárok közt az összetartás: éppen azért szökött meg Dona kapitány házából, mert elmesélték neki, hogy a kapitány és Rózsa Sándor közös kasszára dolgoznak. Irtóztató. Egy magyar földesúr, aki osztozik a pusztai betyárral!

És íme, Dona kapitány ott áll a Megváltó mögött, és Rózsa Sándor kegyelmet kap.

Így kell érteni ma, hogy a Krisztus két lator közt függött a keresztfán?

A pestiek

Jókait ott hagytuk el, hogy az ál Rózsa Sándorral megvágatta magát negyven kemény forintok erejéig. Hát hiszen ez járt is Tök Marcinak, aki nem volt ám bolond ember. Negyven pengőt ki tudott szedni attól, aki ajándékot hozott a Gazdának. Aki nem is kérni jött, hanem adni. El is tette a tarisznyába a pénzt, s még csak nem is mosolygott magában.

Jókait aztán a topa betyár visszaszerkesztette a kacskához, az meg hazaszállította, bizony két nap eltelt becsületesen evvel a vergődéssel, akkorára a Honvédelmi Bizottmány országos biztosa, a pénzügyminiszter már Hódmezővásárhelyen volt, s Jókai nem látott mást okosabbat, mint hogy kerestetett egy becsületes szekerest, aki őt Félegyházáról Pestre befuvarozza.

Úgy volt, hogy abban a percben, amint megérkezik, rögtön megy Nyáry Pálhoz, aki a Honvédelmi Bizottmánynak az elnöke volt, valósággal miniszteri rangban, különben Pest vármegyei alispán, ami valamivel alighanem több is, mint holmi miniszter.

Nem is lett volna ennek semmi akadálya, ha a fiatal házas mégis haza nem menne először – egy kis kefélőzésre, a felesége ugyan nem volt idehaza, próbán volt a Nemzeti Színházban, mert színészné volt a drága Laborfalvi Róza. De mielőtt elment a színházba, elébb kitette az asztalra férjének a lapját, az Életképek-et, s pedig kinyitva. Talán éppen olvasta s éppen azt az oldalt olvasta, amire rá volt nyitva a lap.

Jókai örömmel vette fel a lapot, hogy megnézze, mi volt az, ami a feleségének annyira tetszett benne, s megforrósodott a szíve, hogy az ő felséges, az ő pompás asszonya, akit soha meg nem érdemel, a nagy shakespeare-i színésznő, a dörgő hangú Gertrudis királyné szépirodalmi dolgokra talál időt és kedvet…

Szóval, belenézett az újságba, s ott látja Petőfi Sándornak a versét. Hosszú bevezetés előtte.

Lángba borult a feje búbjától a nyaka tövéig, remegni kezdett a keze, szép finom hosszú ujjai citeráztak. Oly izgalomba jött, hogy nem bírt uralkodni magán.

Megalkudtak Petőfivel, hogy nem adja ki a verset! És most felhasználta az ő távollétét, kinyomatta!

Csak futtában bírta elolvasni a bevezetőt:

Vörösmartyhoz, midőn a nemzetgyűlésben ő a hadügyben a többséggel szavazott… Én, ha verset írok, nem írom a magam mulatságára, hanem írom azért, hogy kiadjam…

Nem bírta olvasni, a betűk összefolytak a szeme előtt:

…én tiszteltem legjobban Vörösmartyt mindazok között, kik őt valaha szerették és tisztelték, de elveimet még sokkal jobban szeretem és tisztelem, mint őt. Szívem sajog és vérzik, de kérlelhetetlen maradnék, ha elvérzeném is bele. Brutus talán sírva szúrta le jótevőjét, apját, Caesart, de leszúrta…

Hallgassak-e mivel szeretlek,

Miként atyámat szeretem?

Hallgassak-e, mert teneked sem

Fáj majd úgy a szó, mint nekem?…

Hogy is tehetted, amit tettél,

Az isten szent szerelmeért! –

Nem én tépem le homlokodról,

Magad tépted le a babért!

Jókai lerogyott. Nem bírta. Egyszerre elveszíteni két ilyen világnagyságot, az öreg Vörösmartyt, aki voltaképpen semmit se tett. Kossuthtal szavazott.

Mindenki Kossuthtal szavazott. Összesen harminchatan voltak, akik ellene mertek szavazni.

A feje rettenetesen megfájdult. Ott elöl, a bal szemöldök felett. Petőfit sem lehet elveszteni. Ha a felesége miatt nem szakított vele, Vörösmarty miatt szakítson?

Róza miatt nem szakíthatott, mert akkor nyilvánvaló lett volna, hogy Petőfi mindent tud. Laborfalvi Róza színésznő. Azt nem lehet avval a mértékkel mérni, mint egy spiszbürger teremtést. Hogy a Kántorné növendéke volt!… S Vachotték pedig pletykálták, Csapó Mari, hogy Kántorné olyan ágyat használt még, amely emeletes volt. A növendék lányok a felső kontignációban aludtak, az alsóban maga a nagy Kántorné…

Aki minden éjjel más férfi vendéget hozott haza. Ebben az iskolában nőtt volna Laborfalvi Róza, aki míg férjhez nem ment, így is élt; s van is gyereke… és hogy csaknem tíz évvel öregebb Jókainál, aki még csak huszonhárom éves…

Irtóztató sors. S a szent asszony, Róza ráparancsolt, hogy nem szabad Petőfivel szakítani: „Vagy azt akarod, hogy ez a fenevad egy olyan versben marjon meg téged is, engem is, ami örökké benne marad az emberek fülében?…” Még azt is le kellett nyelni, hogy Petőfi személyesen megmondta az ő anyjának, hogy: „Móriccal többet szóba nem állok a házassága miatt”… Hogy nem sajnálja őt, a legjobb barátját ilyen iszonyú helyzetbe hozni.

Sírva fakadt. A könnyek fanyarul és dühösen csorogtak a szeméből. Nem a fájdalom, a tehetetlen düh könnyei.

De most. Most aztán vége!

Föleszmélt.

Most kirúgja. Ez a betyár nem Rózsa Sándor. A szegény negyven forintért betyárkodik és áll be hősnek. De mért van még itthon Petőfi? Ha állandóan azt hirdeti, hogy minden magyarnak a harctéren a helye, akkor mér van még itthon?

Összeszorította a fogait. Nem merte megfogalmazni sem, hogy: menj a harctérre, és ess el!

Más szabadulás tőle úgysincs.

Azért, hogy másfél évvel öregebb nála, úgy bánhatik ővele, mint egy taknyos gyerekkel?

S még mielőtt valakivel beszélt volna, csak éppen a kabátját dobta le, a nagy salavárit, leült az asztalhoz, és lefirkantotta vázlatában a nyilatkozatot:

Kénytelen vagyok kinyilatkoztatni, hogy e vers kiadását rosszallom.

Rosszallom, mert nem ismerem el: hogy Vörösmarty valaha oly tettet követett volna el, amelyért a haza előtt meggyaláztassék; mert nem ismerem el: hogy költőnek joga legyen költőtársa felett ítéletet hozni. Itt bíró csak a jövő nemzedék lehet; mert ha Petőfi elfeledkezhetik is azon háláról, amivel Vörösmartynak tartozik, én nem feledkezhetem el arról, mivel én tartozom neki.

Petőfi azt mondja: hogy neki fáj V-t bántani, nekem is fáj e nyilatkozat, de azért kimondám.

Jókai

No, a teremtette. Ez ellen még Petőfinek sem lehet igazán kifogása. Minden tisztességet megadott neki. Az pedig teljesen jogosult, hogy Vörösmartyt, az aggastyánt, aki már egyidős a századdal, negyvennyolc éves, és kopasz homlokán hervadhatatlan laureus díszlik… Két évvel öregebb, mint maga Kossuth; de tízzel látszik öregebbnek; bor és a szenvedés…

El volt rontva az egész napja.

Szerette volna, ha a felesége itthon van, de Róza nem tudja, hogy ő megérkezett, azt hiszi, Kossuthtal van valahol Szegeden…

Lüktetett az agya. Féltékenység kapta el.

Újra sírni kezdett. Róza tiszta! És nemes lélek! – De az a Kántorné-féle iskola… És az a becstelen környezet… színészek… hősszerelmesek s a pletyka… a pletyka… Folyton zúgják, kivel barátkozik, hogy öltözőjének ajtaja mindig nyitva áll…

Szórakozottan magára szedte a holmiját.

Most hova menjen? Nagy Ignáchoz, hogy szokott csúfondáros módján össze hagyja magát ugrasztani Petőfivel… vagy éppen lebeszéltesse magát… Nem megy Nagy Ignáchoz… Míg Rózával nem beszélt, addig senkinek egy árva szót sem szól… Majd Róza megmondja, mit kell tenni… Szegény Róza, az utolsó percben is a verset olvasta.

Forróság és szerelem áradozott és hullámzott benne.

Tulajdonképpen boldog volt: most itt a kedvező alkalom. Senki sem vádolhatja meg, hogy Petőfivel összevész… Vörösmartyért lehet. Vörösmartyért kötelesség! Vörösmarty adta ki a Petőfi első kötetét. Soha Vörösmarty nélkül más nem lett volna ebből a Petrovics fiúból, marad katona, zöld hajtókás közlegény. Osztrák zsoldos. Vörösmarty a porból vette ki, az ő tekintélye védte meg eddig: az a betyárstílus, amit hozott, az nem is elviselhető… Kanász… A parasztok maguk felismerték, hogy nem a képviselőházba való….Mit csinálna ez, ha bent volna a házban; kakas a szemétdombon… Még elgondolni is sok… Mi köze neki a képviselőházi szavazásokhoz…

Így rohant végig Pesten, azon vette észre magát, hogy a vármegyeház előtt van. A Nyáry Pál hivatalos helyisége.

Megállás nélkül sietett fel az öregúrhoz.

Hajdú ugyan állott a kapuban is, a folyosón is, kékben és kivont karddal, de azért azonnal benyithatott az alispánhoz.

Nyáry Pál ott ült és csibukozott. Patay komával volt együtt, a kedélyes és szótlan árvagyámmal a tintafoltos asztal mellett. Az íróasztal ebben az időben mind tintafoltos volt, azért íróasztal. Lúdtollal írtak, és annak az volt a virtusa, hogy ha nyakig belemártották az öblös kalamárisba, akkor a fölösleges tintát róla vissza szokták percenteni a kalamárisba, vagy csak úgy leverték róla. Ettől lett tintafoltos az asztal, hogy ráverdesték a hollószárnyakról a tintát.

Nyáry Pál ismerte, szerette is ezt a fiatal úrigyereket, aki olyan jól beletalálta magát abba a nyápic hadba, a firkászok közé, mintha valósággal oda tartoznék. Szellemes volt a fiú az életben is, de a tolla, amivel írt, az igazán aranyat ért. Most is mit ír a Charivari-ban, ott van az asztalon kinyitva, mert éppen ma olvasta fel saját maga az egész fejezetet Kazinczy Gábornak, aki egy bizonyos mérsékelt forradalmár pártnak a nevében kereste az ő barátságát. Még ott van az újságon az ő ujjainak gyűrése, mert megfogta a papírt, hogy el ne repüljenek belőle ezek a kitűnő sorok.

NÉP

Mi magunkat igen hosszú ideig csaltuk. Azt hittük: hogy népünk van. Pedig nincs.

Míg volt, nemességünk volt az. A földmívelő nagy tömeg előtt ismeretlen fogalom volt e szó: „haza”.

Még most is az. Szabadságáért akárki más iránt háládatos, csak hazája iránt nem.

Ha azt mondjátok neki: hogy keljen fel honát védeni a muszka ellen, sírva fakad s azt mondja: hogy inkább robotol és éhezik. A kabátos embert gyűlöli; nem hisz neki. A nemzeti színeket nem érti; neki addig a törvény sem törvény, míg a császár pecsétje alatta nincs, nagy kétfejű sassal.

Értünk fegyvert nem fog, szavainkban nem bízik, terveinkben nem segít. Így bünteti bennünk isten apáink vétkeit.

De mi föltettük magunkban: hogy a népet szabaddá, úrrá tesszük, mert kell, hogy legyen magyar nép; szabad és úr, mint volt hajdan. Semmi sem valószínűbb, mint hogy eközben éppen magunk veszünk el, minket kövez meg, minket feszít meg a nép; gúny és átok fog sírunkhoz kísérni.

De az mindegy. Sírunk fölött boldog leend az utánunk következő nemzedék, és mi nyugodni fogunk…

Célunk el lesz érve, nem fogjuk látni, de nyugodni fogunk.

Azért, még azon percben is, mikor keresztre feszít bennünket a nép, éljen a nép!

Mikor Jókai belépett, az alispán széles arca azonnal felderült, és kurtára rágott bajusza mindenképpen vidámságba rezdült; álla alatt az a furcsa külön szakáll valami őzbakhoz tette hasonlóvá, amely kész bármely pillanatban feldöfni akárkit. Most ez a bak kedélyesen türkölőzni kapott kedvet.

– Servus humillimus – kiáltott előre a fiatalembernek, aki ettől a nem várt kitűnő fogadtatástól elfelejtette felindulásának felét. – Hát te hol jársz itt, ahol a madár se jár, legfeljebb egy-egy jómadár?

Jókai további haragjának negyedét megint elpárologni érezte.

Még mindig nem szólott, még benne volt a belső remegésnek egy fertálya, s ez neki éppen elég volt arra, hogy ne találjon vissza a humorához.

– No Móric öcsém, mit lőttél? – becézte az alispán.

Jókai csak erre vette észre, hogy nagy izgalmában, mikor elindult, úgy felöltözött, ahogy érkezett Félegyházáról, a puskát a vállára vette, még a tölténytáska is ott volt a kard felett, keresztbevetve.

Elnevette azért magát. Látszik, hogy nem volt otthon a felesége, még a port sem volt aki leverje róla. Ránézett az alispánra, és úgy érezte, meg kell nyugodnia a sorsában, ha ilyen mosolygó oroszlánok fogadják szeretetükbe. Mert Nyáry Pál hatalmas, erős alak volt, himlőhelyes volt az arca, de nem volt tőle csúnya, inkább jól illett az a derült humorhoz, amivel bekötötte a dolgokat.

– Kossuth Lajos ötvenezer harcost küld a Duna felé – mondta dicsekedve s patetikusan.

Kossuth ugyan még csak harmincezret mondott neki, ő is jól felnagyítva a reményeket, de Jókai nem azért volt a jövő regényírója, hogy bele ne kalkulálja a Kossuth által azóta fellázított és megbabonázott embermennyiséget. Így jött ki a száján az ötvenezer „harcos”.

– Hát aztán küld-e Kossuth ötvenezer kenyeret is hozzá? – kérdezte Nyáry, s barna szeme gúnyosan komolyodott el.

Jókait megzavarta a kenyér. Kenyeret? Hát az minek?

– Harmincezer harcos már el is indult Pest felé.

– Tudom öcsém, én már vissza is küldtem őket.

Jókai megrettent. Visszaküldte? A Kossuth katonáit!

– Vissza, bizony, öcsém. Kell is nekem szűrös, vasvillás ember, hogy a rendes hadsereg elől körös-körül felegyék a vidéket. Katona kell nekünk, aki tud verekedni: csak az a kérdés, akarnak‑e?

– Akarnak. No ezek akarnak!

– De nem tudnak!… Az első ágyúszóra úgy elszaladnak, de valamennyi, hogy a pegázusodon sem éred utol.

Jókai máris elvesztette önbizalmát. Ekkora mágneskő, mint Nyáry Pál, éppen olyan hatással volt rá, mint az a mágneshegy, aki Kossuth volt; az a kérdés, melyiknek a hatása volt közelebb.

Hozzáfogott elmondani, hogy van ám még egy nagy jelentenivalója. Mégpedig az alföldi rablóvezérről, Rózsa Sándorról, akinek Kossuth Lajos amnesztiát küldött, amit ő rendben s kifogástalan módon át is adott neki. Most már ez a Rózsa Sándor legalábbis százötven harcossal jön a nemzeti ügy segítségére.

Már míg mondta, rájött, hogy komikus dolog ez, s már lesütötte az arcát, hogy a Nyáry Pál szeme ne nevesse ki érte. De Nyáry Pál nem is mosolygott, csak azt mondta szépen:

– Tudod, öcsém. Ezt mind leírhatod a Charivari-ban, ott nagyon beválik, a te vicclapodban humorisztikus freskónak: de hivatalos tudósításodban ne írj egyebet, csak annyit, hogy a kormány amnesztiáját eljuttattad a híres zsiványhoz.

– De ez a csapat nagy dolgokat fog véghez vinni!

– Hogy sok birkát el fognak lopni a rácoktól, azt elhiszem: de katona a zsiványból nem lesz soha. Az csak fegyvertelen embereket tud leverni, de ahol a saját bőrét félti, ott az árokba búvik. Ahány ellenséget a te Rózsa Sándorod pedig levág, azt én mind megeszem birkapörkölt helyett.

Jókait elszomorította a szó. Hát semmi sem igaz, ami a poézisben él? Milyen szép téma volna: a rablóvezér mint szabadsághős.

– Édes öcsém – mondta Nyáry Pál, mintha meghallotta volna, vagy talán Jókai hangosan gondolkodott –, ha neked téma kell, adok én neked olyat, hogy az egész ország falni fogja… Ülj csak le, pihend ki a fáradalmaidat, és én azonnal elmondok neked valamit, de el ne felejtsd. Azért mondom el, mert hátha engem mégis hamarabb akasztanak fel, mint téged, vagy ez az aktacsomó elvész innen az asztalról, és akkor nem tudom hitelesen dokumentálni a históriát…

Jókai leült, úgy, ahogy volt, s unatkozva hallgatta. Nyáry Pál ugyan jóízű előadó, de neki most két akkora kőgolyó van a hasában, amit nem könnyű viselni… Szerencse, hogy már megírta nyilatkozatát…

– Hát öcsém, ebben a csomó aktában az van megírva, hogy Berzenczey Gáspár, az alföldi nábob a Széchenyi lóverseny-akciójának a kifigurázására rendezett egy pünkösdi futtatást, most három esztendeje. Ott egy parasztlegény megnyerte az első díjat, s olyan jóképű gyerek volt, hogy az öregúr ott tartotta magánál. Gondolta, jó lesz huszárnak a háta mögé. De hogy az unokaöccsét, az egyedüli örököst megbosszantsa, kivette a huszáruniformisból, és kihirdette, hogy egy esztendőre fiának fogadja, és ha azalatt meghalna, akkor mindene rá testálódik. Ezt írásba is tette, és a János fickót az asztalához ültette, mint édes fiát.

– No és meghalt az év alatt? – kérdezte Jókai, aki hirtelen rémregényt érzett a dologban. A fickó agyonüti a nábobot, és megörökíti a vagyont.

– Dehogy halt. Dehogy halt. Az öregúr elvitte magával Pozsonyba, a diétára, én is találkoztam velük, s a guta sem mondta volna, hogy nem igazi úrifjú a gyerek az ifjúság karzatán; mindenütt megállotta a helyét, csak éppen keményebb ökle volt, mint akárki másnak. Inni, lőni, verekedni, káromkodni jobban tudott, mint Frici báró, lovat hajtani, mindent, szóval a dámák sorra beleszerettek.

– Itt a regény!

– Ott a regény, öcsém, hogy az évfordulón azt mondja az öregúr: No fiam, most pedig felveszed a huszármundurt.

– Aha!

– Aha, aha, de azt mondja a fickó: Nem veszem én, urambátyám!

Jókai kezdte kinyitni a száját.

– Mert, azt mondja, én már Kisberzencének örökös ura vagyok.

– Ejha!

– No ugye, hogy ejha, és nem aha! – tömködte meg a pipáját Nyáry Pál.

Jókai csupa fül volt.

– Hát az öregúr is csodálkozott nagyon, kékült, zöldült, ez mi?… Kiderült, hogy a fickó összenyerte az egész uradalomnak az árát. Még a liberális klubban is nyert a grófoktól vagy harmincezer forintot. Szóval, egykettőre összevásárolta az öreg eladósított ősi földjeit, és ma itt van egy országos per, hogy az örökösök veszekedetten vegzálják a nábobot, hogy hogyan lehetne kitudni a vagyonból a csirkefogót. Látod, ez aztán tökéletesen végrehajtotta a jobbágyfelszabadítást!

Nyáry Pálnak nem szelelt a pipája. Szavanként szívogatta.

– És itt az ősiség tragédiája, öcsém. Ha ti az ősiséget nagy hebehurgyán el nem törlitek, s a jobbágyot fel nem szabadítjátok, akkor az egészből semmi sincs. Ősi földet senkinek megvenni nem lehet, az nem eladás tárgya. Azt csak vér szerinti rokonok szerezhetik meg, s ha valaki idegen bármi módon rátette a kezét, azt az ősiség törvénye alapján vissza lehet perelni.

Nyáry Pál nevetett, mint aki a maga baján kacag.

– De nem tetszett a jó. Tetszett népet teremteni, aki kitörje a nyakunkat. Most aztán itt van, Berzenczey felszabadított egy parasztlegényt, azt ti tovább elláttátok szabadsággal, és az most beleül, mint Kiss János úrbéres jobbágy fia, s lesz belőle a berzencei uradalom ura… Mit lehet itt tenni… A föld már nem szentség; vehet földet zsidó, cigány, paraszt! Még a paraszt is, még a zsidó is. Portéka lesz a haza szent földje! Méltatlanok kezére jut.

– Ez ellen azelőtt se lehetett volna semmit se tenni – mondta Jókai.

– No.

– Hát istenem, egyszerűen örökbe fogadtatja magát Kis Pista vagy Jóska, vagy mi, egy elszegényedett Berzenczeyvel, s akkor is megvehette volna a földeket, vagy vesz egy nemeslevelet, egész ipar a nemesítés, urambátyám legjobban tudja…

Nyáry Pál bosszúsan legyintett:

– Látszik, regényíró vagy, csak a regény részén jár az eszed. Komolyabb dolgok is vannak a világon, mint amit ti regényírók szemügyre vesztek.

De Jókai már nem tudott megállani, az ő fantáziája megindult, és annak az volt a természete, hogy a földből, az életből pattant ki a rügy, de az oly hamar fellegekbe szökkent, hogy alig lehetett nyomon követni.

Jókai gondolkozva kérdezte:

– Nő nem volt a históriában?

– Dehogynem. A fiú meg is házasodott.

– Kit vett el?

– Hát azt a parasztlányt, akit el akart venni abból, hogyha megnyeri a pünkösdi versenyt.

Jókai megrázta a fejét.

– Nagyon romantikus. De az egésznek van magva. Lehet belőle kanyarítani valamit: például ha az öregúr ideálját veszi el…

– No eredj haza, öcsém, a feleségedhez – állott fel az alispán. – Hanem annak ne nagyon dicsekedj el a hősi kalandjaiddal, mert az igen okos asszony, ki fog nevetni… Nem tetszik neked ez a história? Nem neked való, ne nyúlj hozzá.

– Az nem tetszik, urambátyám, hogy a nemesség rovására megy. Minek bántjuk mi annyira a táblabírákat? A volt nemességet! Ha a nemesi előjogok meghaltak, illik gúnyolni a halottakat?

Nyáry Pál melegen veregette meg a fiatalember vállát.

– Igazad van. Olvastam a népről írt chriádat. Megmondhatod a testi-lelki barátodnak, hogy igenis ez az igazság, nem az ő veszett, lázító verse.

Felvett egy újságot az asztalról, s elolvasott belőle egy strófát:

S a nép hajdan csak eledelt kívánt,

Mivelhogy akkor még állat vala;

De az állatból végre ember lett,

S emberhez illik, hogy legyen joga…

– Erre te mondtad meg legjobban, mi a nép, még ma is…

S miért vagytok ti kiváltságosok?

Miért a jog csupán tinálatok?

………………………………

S ti, kik valljátok olyan gőgösen:

Mienk a haza és mienk a jog!

Hazátokkal mit tennétek vajon,

Ha az ellenség ütne rajtatok?

De ezt kérdeznem! engedelmet kérek,

Majd elfeledtem győri vitézségtek.

Jókai pirulva hallgatta a felolvasást. Könyv nélkül tudta a verset, s örült, hogy a következő két sort nem olvasta föl az alispán:

Mikor emeltek már emlékszobort

A sok hős lábnak, mely ott úgy futott?

Nyáry rossz kedvvel mondta:

– A barátod jó költő, de máris lejáratta magát. Ez mind frázis, amit ír, demagóg frázis, ennek a honoráriuma, mihelyt egy kis békességet ad az isten, egy darab kötél…

Jogot a népnek! az emberiség

Nagy szent nevében, adjatok jogot…

Még kér a nép, most adjatok neki;

Vagy nem tudjátok: mily szörnyű a nép,

Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?

Nem hallottátok Dózsa György hírét?…

– Teljesen kimeríti a lázítás fogalmát. Én csak nyugodt ember vagyok, de ezt nem lehet eltűrni. Te jó barátságban vagy vele, mondd meg neki, hallgasson el, mert megindíttatja a kormány ellene a kriminálist. Statárium van… – tette még hozzá.

Jókai verejtékezett.

Érezte, hogy megdönthetetlen fallal áll szemben. Ő nem követ el lázítást? Mindennap. Ma abból élünk… Megérezte, hogy kiegyenlíthetetlen a két párt között a viszony… Ő nem gyáva. Még mikor Petőfi ezt a verset írta, jó viszonyban voltak… Hiszen most is… Könyv nélkül elmondja az egész verset, ő maga is elszavalta a múzeum lépcsőjén a tömegnek… Nem volt hatása: most érti meg, hogy a pesti polgárságnak is sok volt… Az a nép meg, amelyikért van, amelyiknek szól: az meg hol van még?… A topa betyár? Meg a kacska? Meg a rablóvezér, aki negyven forintot elfogad?

Ha Petőfit bízta volna meg Kossuth, hogy keresse fel Rózsa Sándort, Petőfi nem úgy végezte volna a küldetést… Csak elképzelni is, miket mondott volna a rablóknak: az urak ellen…

De Nyáry Pál, aki éppen olyan magas volt, mint Jókai – aki szokatlanul magas növésű volt, csak Nyáry már testes és nehéz –, rátette gyöngéden a karját a vékony ifjú vállára:

– Benned szép tehetség van és elveid helyesek és hasznosak. Ha a forrongás lecsillapodik, nagyon jó szolgálatokat tehetsz a nemzetnek és annak a nevetségessé tett nemességnek, amelynek előjoga volt az ábrándos honszeretet és a cselekvő honfenntartás. Ez az osztály ki fogja heverni a mostani csapást, és akkor téged, Móric öcsém, szívébe zár, mert te ma, amikor a szélsőségek divatja van, már ma is a szívedből fakadt igékkel köszöntöd és mented ennek az osztálynak a becsületét.

Sokat jelentően tette hozzá:

– Jegyezd meg magadnak, hogy minden túlzásnak vége lesz egyszer… A túlzók csak pillanatokig ragyognak: de az élet a nyugalmas teremtő kedélyeké… Csókolom a feleségedet…

Jókai meghajolva s zavarban és röstelkedve cipelte a vállán a szuronyos puskát, egyszerre nem tudott lépni a csörömpölő kardtól, ami folyton a két lába közé akadt.

Szerette volna tudni, mi az igazság?

Mert benne nem volt semmi igazság. Ő nem tudott volna meghalni sem ezért, sem azért. Benne művészi impasszibilitás volt: ő csak kifejezni akarta a pillanat hangulatát… Két malomkő közt érezte most magát: vagy Petőfi, vagy Nyáry…

Aztán arra gondolt, hogy nem is olyan rossz az az adoma… a nábob… De szerelem is kell bele… A nábob is legyen szerelmes… Itt kell megtalálni az ütközőpontot… Még az magában nem érdekes regény, ha csak kor és hely és alakok leírása… Az kell a közönségnek, egy szép, rokonszenves, romantikus szerelem… Talán az öreg nábob szeressen bele egy vagyontalan polgárlányba… Ez rokonszenvessé tenné az alakot. Így könnyen bele fog tévedni a Petőfi Magyar Nemes figurájába… Fel kell emelni az alakokat a mindennapiságból a költői magasságba…

Gerillák

Dehogyis feledték, soha nem feledik Szegeden, hogy Kossuth Lajos három napot töltött benne.

Minden lépése nagyszerű volt, minden tette csodálatos.

Megnézte a várat is. A szegedi szörnyű várat. Ahol fekete-sárga katonaság van, amióta csak a törökök kitakarodtak. Százötven éve.

El lehet azt képzelni, hogy ez valaha megváltozzon?

Kossuth Lajos jött, és minden megváltozott.

Mikor először elment a várba, a nép elkísérte a kapuig, ott megállott, s szinte rettegve várta, visszajön-e? Mintha attól féltette volna, hogy az ország miniszterét (Kossuth volt az egyetlen, a miniszter, s nem tudták, mit jelent a szó, úgy érezték, ez a földi megdicsőülés és a hatalom és dicsőség neve) – mintha a minisztert ott foghatná a vár. Hogy is mert bemenni! Nem tartotta vissza senki. Visszafojtott lélegzettel nézték a szuronyos puskás őrt, aki a kapuban állott, ember oda még be nem ment, akit ott ne fogtak volna…

S egyszer csak a vár udvaráról ujjongás, üvöltés, kacagás és énekszó hallatszik.

Még egy órája sincs bent Kossuth Lajos, már a várban valami hihetetlen dolognak kellett történnie.

A taliánok!

Csak most jut az embereknek eszébe, hogy a várban ötszáz olaszt őriznek, akiket politikai fogságra vetett a bécsi kormány, és ide záratta őket. Oly régen, szinte a mai fiatalok nem is emlékeznek rá, mikor. Már az 1831-i országgyűlés folyamodott a kabinethez, vigyék el Szegedről az olaszokat. Akkor az a válasz jött, hogy azok közönséges bűnösök, rablógyilkosok s megvetendő szerzetek, ne alacsonyodjon le a Karok és Rendek odáig, hogy betörőkért közbenjár. Majd kitöltik a büntetést, s akkor megszabadulnak.

De teltek az évek, évtizedek, és Metternich olaszai nem akartak megszabadulni.

Most ezek a foglyok ott vannak együtt a vár udvarán. A kapun át valamit lehetett látni. Ott tombolnak és nyüzsögnek és útra készülnek!

Kossuth ott áll közöttük, a császári főtisztek, tábornokok fényesen kardosan nézik a dolgot, a foglyok sorra térdre vetik magukat Kossuth előtt, zokogva kiáltanak olasz szavakat. Ah, egy sem tanult meg magyarul, nem volt szabad nekik kijönni a vár kapuján. Hétszáz nemzetőr arra kellett, hogy az őrszolgálatot teljesítse körülöttük a várban, mióta a katonaságot elvitték a harctérre.

Kossuth ott áll, s a taliánok, szegények, majdnem megölik csókjaikkal, ölelésükkel, alig tud Kossuth szabadulni, s vidáman és olaszul lelkesíti és vigasztalja őket.

– Megszabadultak! – mondják a szegediek s csodálkoznak.

A foglyok, úgy, ahogy voltak, abban a percben szabadon vonultak ki a vár kapuján. Nem volt nekik semmi pakolnivalójuk. Ha volt is valaha ruhájuk, azt régen megette a vaslánc. Ha volt a raktárban eltett holmijuk, azt régen elpusztította a penész és a kezelő altisztek marka.

Jöttek ki, összevissza, az erősebbek elöl, összetorlódva, a betegek és gyengék vánszorogva.

– Nézzétek, a lábán a vaslánc helye.

– Jaj de sápadtak! Mint a fejérítött vászon!

– Ó, a szögényök, ó, az istenadták!

Sopánkodás és részvét fogadta őket.

S ahogy befelé fordultak a város belsejének, a lakosság a hírre mind kigyűlt az utcára, körülvette őket.

– Én ennek a szögény öregembörnek adok egy subát.

– Én mög ennek a nyomorultnak.

– Gyertök be, ti ártatlanok, egy kis levessel szolgálok néktök.

A jó háziasszonyok szétkapkodták az olaszokat, s megnyitották előttük a házukat, vizet melegítettek az egész városban és ételt főztek, hogy ezek a szöröncsétlenök mögfürödhessönek és mögelégíttessönek.

És mindenki dicsérte Kossuth Lajos szent nevét.

Hát meg mikor a vár kapuján kőmívesek jelentek meg, és kezdték leszedni az osztrák jelvényeket, és a magyar haza honvédségének díszeit rakták fel: a magyar szent koronát!

A még ott levő katonaság, melynek minden tagja leszedte a fekete-sárga zsinórt a ruhájáról, a harmadik napon kivonult az utcára, és a dobosok doboltak, a trombitások pedig azt trombitálták, hogy:

ég a kunyhó ropog a nád

szorítsd hozzád azt a barnát

míg a barnát szorongatom

azt a szőkét elszalasztom

Hát ilyen öröm Szögedén még akkor sem volt, mikor a törökök kimentek. Mert akkor Szegeden nem is lakott magyar ember, alig. Aki lakott, olyanformán nézett ki, mint mostan az olasz foglyok. Régen volt, talán igaz se volt, de ami most van, ez az igazság: most derült fel Szeged nagy korszaka.

A harmadik napon kidobolták, hogy az olasz foglyok jelentkezzenek este a hajóhídon. Hajóval fogják őket Pestre felvinni. Onnan aztán mennek haza, ki hova való.

Egy ujjongás, egy majális volt ez a harmadik nap. S mikor a legnagyobb örömben vannak, ráadásul még egy csoda várt rájuk.

– Rózsa Sándor!

Itt van Rózsa Sándor a bandájával.

És a nép, ahelyett, hogy rémülten futott volna szanaszét a betyárok hírére, hazafias nótákba kezdett, és gyűl, gyűl ki s nézi a mindennél nagyobb csodát.

Kossuth Lajos az ablakban állott, úgy nézte végig a betyárok berukkolását.

Jöttek a lovas betyárok száznyolcvanan.

Elöl jön remek paripáján a vezér, akinek a nevét senki se merte eddig kimondani, s még most is meg van lakatolva a szegediek nyelve. Nem éljeneznek.

Ők tudják, miről van szó.

Hogy kikről.

Csak kíváncsian nézik a lovas betyárokat.

Rózsa Sándoron posztóruha van, bőrrel szegett jó új ruha és zsinóros nadrág, ami be van húzva jól a csizmája szárába. Nincs rajta semmi cifraság. Azt hinné az ember, pirossal, kékkel hányatja ki a ruháját, még csak egy zsinór sincs rajta, ami kirikítson. Még csak strucctollas kalapja sincs, mint Kossuth Lajosnak. A szokott széles szegedi kalap, betyárosan, mellette semmi sem lengedez, s az állára lehúzva annak a szíja. Széles kardja az oldalán lóg, nyeregkápája meg van rakva pisztolyokkal.

– Láttad – mondják a gyerekek –, olyan pisztolya vót, mint egy ágyú.

– Kettő is van neki.

– Kettő! Hat is van, mög van rakva a kápája pisztollyal.

– Két puskája is van a vállán.

A betyárok annál cifrábbak. Inkább gatyában vannak, mert az lobogósabb, mutatósabb. Elöl igen jó lovasok vannak, de a menet végén nyomorult gebék.

– Majd kicserélik – szólt a tömegben egy gazda mérgesen.

– Ez csak böcsületükre vall; kémélik a szögedi ménöst.

– Igazuk van, vigyék a rácokét.

– Nem köll űket félteni. Mire Becsére érnek, akkorára mindnek olyan lova lösz ennek, hogy mögirigyölheti még a Pilátus is.

Kossuth Lajos az ablakból nézte a betyárokat. Nem jött ki az erkélyre. De milyen nyugodt ez a betyár. Nézzétek, az a kis embör az a nagyembör.

Kossuth nem kívánta őket maga elé. Már hallotta a szegedi urak véleményét, hogy ők csak felkötve szeretik a betyárt. Epizód ez, Szeged maga tízezer embert ád a hazának. Ez meg csak százötven-kétszáz lehet.

– Ki lehet az a nagybajuszú? – szólalt meg Kossuth.

Rózsa Sándor mögött egy nagy bajuszú, meglett ember ült fekete lovon, akinek olyan lajbija van, mintha színaranyból lenne kiöntve.

– Ezt az embert ismerem. Tudjátok meg, ki az.

A betyárok a városháza előtt megállottak. De csak egy ember szállott le a lóról. Az se betyár volt, hanem Szeder Oláh István, a szentesi szájbéli ember.

Szödör Oláh fölment az emeletre, Tóth Mihály bíró úr elé, és mögjelöntötte, hogy Rózsa Sándor berukkolt.

Tóth Mihály nem ismerte Rózsa Sándort. Azt hitte, ez az ember.

Nagyot mozdult egész arca, mikor a kékre pofozott embert meglátta.

– Hüj, de helybehatták kendöt.

– Engöm igen, uram, de mán mullik. Kopik. Szentösi könyér e.

– Hogyhogy? Mögfogták kendet a szentösiek?

– Engöm mög, bíró uram! Mer szentösi pógár vagyok. Egy pógárt könnyű mögfogni, ha van az embörnek a városházán átallója.

– Mi az, hát kicsoda kend?

– Szödör Oláh István.

– Hát hogy kerül akkor kend a Rúzsa Sándor bandájába?

– Én löttem a Gazda keze-lába, jelentem alássan.

– Értem. No hát akkor mönjön le kend, s mondja mög Rúzsa Sándornak, lögyön szöröncsénk a városi tanácsban.

– Igönis, mögmondom, de azt is mögmondom, hogy ükigyelme izenetje vóna, hogy a szögedi főkapitány úr szívesködjék egy szóra legyünnie az ideig, amég őkigyelme ideföl tartózkodik.

A főbíró paffá lett. No, Farkas János!

A főkapitánynak derogált, ugyan fel volt háborodva, hogy ő menjen le túsznak a betyárért. Hát rendelte, hogy Nyári Mihály pusztai biztos szálljon le az utcára, ha már ilyen kölletik.

Nyári Miska indult is. Szeder Oláh nem tudta, melyik itt a főkapitány, melyik nem, ballagott le a biztossal.

De mikor lent voltak az utcán, a betyárok egyszerre zajongani kezdtek, hogy Tary Pál, Tary Pál! A gyüjjön!

Rózsa Sándor szót se szólt. Mozdulatlanul, hidegen ült a lován.

Nyári Mihály észbe kapott.

– Azt se tudják, hogy restoráció vót? – kiáltott rájuk. – Tary Pál má el van csapva!

– Farkas János most a főkapitány; te ragyás! – mondta egy marcona betyár Nyári Miskának. – Tudom.

Nevettek az utcán. Hogy ennek már avval is volt dolga?

– Akkor gyüjjön Farkas János uram! – szólt az aranylajbis nagybajusz.

Mit volt mit tenni, Nyári Mihály visszaszégyenkezett és jelentette, hogy a betyárok az igazándi főkapitányt akarják.

– Mögvesztek? – káromkodott Farkas János. – Vékes Imre alkapitány uram és Skultéty Andor helyöttes uram mönjön le, az urak mögmondják azoknak, hogy ha Rúzsa Sándor a gerillakapitány, én mög Szeged város főkapitánya vagyok. Velem ne packázzon, de tartsa illembeli kötelességének, hogy rapportra jelentkezzék előttem, az irgalmát nekie.

Mikor a két tekintélyes tisztviselő lement az utcára, a betyárok még jobban zajongani kezdettek.

– Nem Farkas János főkapitány! Nem Farkas ez, hanem bárány!

– Mi ez itt? – szólalt meg az aranylajbis nagy bajuszú betyár. – Lakodalomba vagyunk, hogy szalmabábot öltöztetnek föl a mönyasszony helyött?

De Skultéty Andor, akinek harsányabb szava és nagyobb szólóképessége volt, mint Vékes Imre alkapitánynak, rájuk kiáltott:

– Farkas János főkapitány azt izeni kentöknek, hogy ha Rúzsa Sándor gerillakapitány, ű mög Szöged város főkapitány ura! Parancsolja főkapitány uram, hogy rapportra jelentközzék nála gazduram.

Erre Rózsa Sándor felvonta a szemöldökét s bólintott.

– Tarcsátok – mondta kurtán s intett, hogy a két tiszt ott maradjon. A lóról leugrált betyárok körül is vették őket, s nem engedték vissza, míg vezérük újra meg nem érkezik.

Szeder Oláh István kísérte föl a Gazdát.

Rózsa Sándor a Szeder vezetésével nyugodtan, büszkén, de nem nagyralátóan ment fel a lépcsőn, és megállott a teremben a főbíró előtt.

Tóth Mihály főbíró szólott elsőnek:

– Te vagy az, Sándor?

– Én vónék, tekintetös uram.

– Üsmerlek. Barátom néköm Dona kapitány.

– Akkor jó, tekintetös uram.

– Mondta is minap, hogy embörségös embör vótál a tavaszon.

Rózsa Sándor kicsit elmosolyodott.

– Hát berukkoltál?

– Be, tekintetös uram.

– Hány az embörszám?

Rózsa Sándor intett hüvelykujjal a háta megett álló Szeder Oláhra:

– Majd a frajterom felelget.

Nevettek a tanácsbeliek.

Kikérdezték aztán a „frajtert”, s megtudták, hogy száznyolcvanan vannak a legényök.

– Egészségösök?

– Mind, hál’ istennek.

– Osztán nem féltök a ráctúl?

– Istennek kezében vagyunk – mondta Szeder Oláh István, ami nagy meglepetést keltett, hogy isten nevére hivatkoznak a betyárok.

A főbíró kezet nyújtott Rózsa Sándornak.

– Hát Sándor, most egy kis ebédre a város vendégjei lösztök.

– Hun lösz az ebéd?

– Jó helyön lösz – nevetett fel Tóth Mihály főbíró. – Nem a vár udvarán, hanem jó tágas szabad helyön. Az isten ege alatt.

– Úgy lösz jó, tekintetes uram.

– A többit mögtudjátok. Damjánovics major lösz a parancsoló fővezérötök. Ünagysága adja ki az parancsot. Neki lösztök hűségösök, olyan jó lösz hozzátok Szöged városa, mint ünagysága rullatok nyilatkozik. Mögértöttétek?

– Ügönis, tekintetös uram!

Evvel még egyszer kezet fogtak, Rózsa Sándor meghajtotta a fejét, de csakis a fejét. A kalapját, mint katona, vagy talán, mint gazda – világért le nem vette volna. És éppolyan nyugodtan, ahogy jött fel, leballagott a lépcsőn.

A lépcső zsúfolva volt emberekkel, de azok úgy a falhoz lapultak, mintha egy szabadon járó farkas ment volna köztük, s egy pisszenés, egy éljen nem hangzott.

Mindenkibe bele volt fagyva a szufla.

Most aztán a betyárok is elköszöntötték a körülvett s barátságosan tartott foglyaikat, akik furcsának találták ugyan ezt a helyzetet, de nem tehettek semmit. Háborúban vagyunk, így érezték.

De a városban nagy híre lett a dolognak. Mindenki csak arról beszélt, hogy Rózsa Sándor addig nem ment be a torony alá, míg csak a rendőrség a fegyverét le nem rakta előtte.

No felülnek a lóra, sorba rendeződnek, akkor jön az ordonánc, hogy:

– Álljanak meg kentek. Kossuth Lajos elnök azt kérdezteti, ki az a nagy bajuszú, aki a fekete lovon ül? Azonnal jelentkezzék.

Rózsa Sándor csak összevonta a szemöldökét.

Hát ez mi? Az angyalát, egy lógó embört szólítanak, mikor Rózsa Sándor itt van maga szömélyében?

De az ordonánc nagyon úri embör vót, mög Kossuth Lajos is Kossuth Lajos.

Hát nem csinált belőle parádét. Intett Szödör Oláh Istvánnak, hogy késérje be az embert.

Szeder Oláh leszállott a lóról, vezetéken hagyta, hogy a tiszt úr is gyalogszerrel van.

Így vitték az aranylajbis nagybajuszút Kossuth Lajos elé.

– Hol találkoztam én kenddel, polgártárs – szólt Kossuth Lajos keményen, de már rá is ismert. – Nem őfelsége forcimmerében?

– Jawohl, Excellentz! – felelt Maradék Pál.

– Ó, hisz ez nagyon dicső – mondta Kossuth Lajos. – Hogy kerül kend ide?

– Idevaló vónék, tekintetös uram. Ide Röszkére e! Hát hogy üfölségit kiröpítették az állásábul, hát neköm is fölmondtak, hogy le is út, mög föl is út. Mert, tésuram, az úgy van, hogy münk nagyon összetartozunk. De hát én akkor nem mondhattam magának sömmit. Én akkor szógálatba vótam, igaze.

– Ez a fickó a végin letegez – mondta Kossuth a polgármesternek, aki mellette állott. Mert a polgármester őt kísérte, a főbíró meg Rúzsa Sándort várta.

Maradék Pál mögsodorta rettenetes hosszú bajuszát, ami már egész a válláig ért, s középen ki volt viaszkolva, de a két vége nagy csimbókban lógott, mint az ökör farka bojtja.

– Uram, nehéz könyér vót az, eccelenciás uram. Nem kévánok olyat még az ellenségömnek se. Nem én. Mert, eccelenciás uram, az úgy mögszíjt engöm, mint a lúg a ruhát. Alig is bírok magamhon gyünni a jó hazai koszton. Mert kéröm, eccelenciás uram, ami hazai, az mégiscsak hazai.

– S kaptál itthon valamit a népjogokból? Házat, földet? Felszabadultál az úrbér alól?

– Alássam kéröm, teis uramat, minek a. Eddig se vót ház, ezután se lösz. Ölég neköm az, hogy most ebbe a viseletbe löhetök.

Kossuth megnézte. Szépen állott az egyenes, magas emberen a fehér ing, gatya.

– De ezt a valamit magaddal hoztad, igaz-e?

– Alássan kéröm eccelenciádat, elbocsátottak, hogy mönjek, amerre szömömmel látok, keressek magamnak valahun egy kaszárnyát. Hát a ruhát, azt le köllött adni, hanem ezt a lajbit mögmentöttem. Úgyse köll ez ott sönkinek. Most osztán nem panaszkodhatok, tanáltam olyan kaszárnyát, ahun igön fainúl érzöm magamat.

– Miféle kaszárnyát?

– Ükigyelme Rúzsa Sándorét.

Kossuth azonban nem nevetett.

– Hogy jöttél haza?

– Gyalog… Hát ha tizenkét esztendeig tudtam gyalogolni odafelé, mondok, mán ezt a két hónapot is kibírom. Ki is bírtam, uram, egészséggel, hála istennek.

– S hogy kerültél Rózsa Sándorhoz?

– Míg odavótam, csak ű gondoskodott a családomrúl; most aztán mögadta az a mennybéli jóisten, hogy visszaszógálhatom. Mer ugye azt mondták, keress magadnak kaszárnyát. Hát most tanáltam, de olyat, hogy ha a császárnak mindön palotáját egymásra burítgatnák, akkor se cserélnék véle.

– Hát ember, nem örülsz, hogy a király őfelsége cselédje voltál?

– Uram. Őfölsége, űfölsége, de én csak azt mondom: szögény embör. Mer annak uram sömmi, de sömmi akaratja. Mér, mer jó szíve van, a van neki, a van. Szíve. Hanem az annyit nem parancsol ebbe az országba többet, mint a tetű a korcba.

– Ott vótál, mikor elutazott a király?

Maradék Pál megingatta a fejét.

– Király. Nem király az többet, uram! Olyan király az, mint én.

Hozzátette:

– De én király vagyok a magam szemetjin, de ű soha sehol. Lelköm egy tekintetös uram. Maga béjáratos vót hozzánk. De azt a szögény királyt vagy császárt, azt többet ki nem erisztik… Mán annak a bruderkájának a fija van előreállítva, a Franc Pepi. A mán a király, akár hiszi maga, akár se.

Kossuth szeme nagyot lobbant.

Már régen járja a hír, hogy valami ilyen készül. Talán jobb is volna, mert, hogy írta Kisfaludy Károly:

Gyermek királyt s hadvezért ki

erejénél többet mer,

ád az isten haragjában

a nemzetnek, kit megver.

Maradék Pál előrelépett:

– Alássan köszönöm, tekintetös uram, eccelenciádnak hozzám való szívességét, de engöm vár a gazdám.

– Isten áldjon, Maradék Pál. Tovább is legyél becsületes magyar ember, és ne feledd, hogy a haza minden előtt.

Maradék Pál összeütötte a sarkantyúját, s olyan rexumot vágott ki, akárcsak a Burgban lett volna.

De ahogy visszatért, addig a legények és Rózsa Sándor, az mind lóháton várt, a vezér nem nézett rá, de ő észrevette, hogy orrol, amiért őtet külön híjta az eccelenciás fenetudjaki.

Röstellte, de nem töhetett rulla. Burgba vót ű cseléd. Tudja a regulát. Hanem azért a bajusza lógott. Amilyen hosszú volt, olyan hosszan lógott.

Csata

A ház teljesen ki volt ürítve, mert a rác kereskedő elmenekült, s a háza úgy maradt, ahogy éppen abban a pillanatban volt, mikor eltávoztak a lakói.

Nagybecskerek magyar, német és szerb lakossága úgy viselte magát, ahogy várni lehetett. A magyarok kitörő lelkesedéssel vették körül a honvédeket, a németek udvariasak és kedvesek voltak, a szerbek gyűlölködők és alattomosak.

– Hála istennek, hogy megszűnik a henyélés – mondta egy fiatal tiszt németül, és ragyogó arccal nézett szét az étteremben.

Hatalmas szál ifjú volt. Igazi úr. Kurta szárú pipa volt a szájában, s finom ajka gyerekesen szopogatta a csutorát. A pipa amolyan porcelán pipa volt, sváb pipa, emeletes, abból bizonyosan nagy élvezettel lehet kojtolni a füstöt.

– Igazán már rosszkedvű lettem a naplopástól – folytatta.

– Majd lesznek még meleg napok is – nevetett a fél szemű, csúnya tiszt kedvesen a grófra. Egy ilyen kedves grófra csak kedvesen lehet nevetni még a táborban is.

– Nekem nincs olyan szerencsém, mint neked – vitatkozott a gróf –, azt a rác tábort jól kikészítettétek. Csak legyen időnk tavaszig, szárazra jutunk.

– Nem várunk avval tavaszig – mondta Földváry Károly, a csúnya kapitány, s úgy viselte magát, mintha csak valami kedélyes kocsmában ülne, ahol azt beszélik meg, hogy mikorra készülnek el avval az útszakasszal, amit most épít mint kultúrmérnök.

Igazán semmi harcias, semmi hősies nem volt a társaságban. Mind vidámak voltak és teljes jóízű virtussal.

– Tudjátok-e, miféle húst ebédelünk? – ugrott közéjük egy fiatal hadnagy. – Rózsa Sándor gondoskodik rólunk, hogy éhen ne haljunk. Barátom, ennél remekebb ötletet, mint hogy ezt az embert befogták. A legjobb proviant tiszt. Háromszáz darab birkát hozott most is.

– De honnan?

– Hát csak úgy elcsípi őket a levegőben. Fütyöl nekik, és azok jönnek. Azt hiszem, van neki olyan varázssípja, mint a hamelni patkányfogónak. Gyertek ki, nézzétek meg. Érdemes.

A két fiatal tiszt vele ment. Kint az utcán állottak a birkák. Gyönyörű merinói juh. Leiningen gróf, a pipás fiatal kapitány mint szakértő nézte meg őket. Kitűnő karban voltak a juhok, a gyapjuk olyan volt, ahogy beletúrt finom, izmos ujjaival, mint a selyem.

– Uradalmi jószág – mondta, s felduzzasztotta alsó ajkát s bólogatott.

– Amit Rózsa Sándor hoz, az mind príma. Azt hiszem, a silányokat kiválogatja s visszaereszti a mezőkre, mint a halász is visszaereszti az apró halakat a vízbe.

Két gatyás legény őrizte a birkát.

– Honnan hoztátok ezt?

– Arra, uram, nincs felelet. Hoztuk.

– Nem Törökbecséről?

– Amit mondtam, mondtam.

– Gyanús ez nekem. Vagy az enyém, vagy a sógoromé.

– Hol a Gazda? – kérdezte Földváry.

– Odaát.

Mást nem mondtak. Hogy hol van az az odaát, azt nem lehetett megtudni. Hiába kérdeztek akármit, mindenre csak azt a feleletet kapták, hogy odaát, vagy isten tudja. Nem lehessen tudni. Az már a Gazda dóga – s ilyeneket.

Átmentek a másik oldalra, a legénységi tanyára.

Rózsa Sándort nem látták sehol. Senki se tudta megmondani, hol van. No mindegy, már el is felejtették, viszont jöttek a tisztiszolgák, s ebédre hívták őket. Szép őszi nap volt, enyhe és szelíd. A fiatal tisztek vidáman csacsogtak. Egy tiszt úrnak vadonatúj csizmája volt azt mutogatta, s mindenkinek eldicsekedett vele, hogy most vette és egész olcsón. Hat forintot adott érte, ugye nem drága?

Az ebédnél együtt ültek egy tágas szobában Vetter tábornokkal. A tábornok hosszú császári oldalszakállt viselt, amivel meg volt toldva a bajusza, más katonás nem volt rajta. Szórakozott ember volt, még nem ismerték eléggé, nem volt valami nagy tisztelet vele szemben.

– Holnap egy portyázó csapatot küldök Temesvár felé – mondta húsevés közben Leiningennek –, Gergely őrnagy vezetése alatt, hogy egyesüljön egy már előbb kiküldött kis hadosztállyal, és a Temesvárból kiküldött csapatokat lekergesse. Ezekkel önt is kiküldöm.

Leiningen felujjongott.

– Igen, tábornok úr.

– Majd annak a vidéknek az oláh lakosságát is meg fogjátok hódoltatni – mondta a tábornok, mintha valami egészen lényegtelen dolgot mondana, aztán elnézett a távolba. – Ön mint vezérkari tiszt van beosztva az őrnagy úr mellé.

– Jawohl, Herr General.

Ez egészen rendbeszedte a hangulatát. A pipáját tovább szíjta, és önkénytelenül oly fontoskodva ült, mint a tábornok. Átvette annak a pózát. Fiatal volt még s jó nevelésű.

De rajtakapta magát, s abbahagyta ezt a modort. Nem volt nagy véleménye a tábornokról; csak azért utánozza, mert tábornok?

Még másnap is eszébe jutott ez a furcsaság, hogy az emberre milyen hatást tud gyakorolni egy felettes, ami különben teljesen katonai reglama lehet, mert a katonáknál, amint ezt már régen megfigyelte, mindig a legmagasabb sarzsi a legokosabb ember. Az mondja a legjobb vicceket, legalábbis annak nevetnek legjobban, de ha egy még magasabb sarzsi jelenik meg, akkor ő egészen szürke és közönséges alak lesz, többet nem szerepel, és senki se kíváncsi tovább a vicceire s okosságára, csak a frissen érkezettre mindaddig, míg egy még magasabb rangú úr nem jön, aki rögtön átveszi a vezénylést a bölcsesség és a viccek terén.

Á, tábornoknak kell lenni – mondta magában, s megpiszkálta az ujjával a pipában a hamut.

Nagyot szívott a friss levegőből, s megvolt a bizalma, hogy ebben a forradalmi seregben nem lesz lehetetlen elérni ezt a rangot. Már tudniillik a tábornokit. És az nem megvetendő, harmincéves korban tábornok lenni.

Másnap reggel a kisded sereg állott háromszáz gyaloghonvédből, hetvenkét Hunyadi-huszárból és két hatfontos ágyúból.

Szekeret kaptak eleget, így már első nap beértek Módosra, ahonnan Csákovára kellett indulni.

– Szálláscsinálókat küldtem előre. – mondta Gergely őrnagy vígan.

Leiningen meglepetve nézett az őrnagyra:

– Hm, hm – köhintett kettőt.

– Talán nem helyesled?

– Csákova fele rác, fele oláh… kis része sváb… Ismerem, a sógoromnak van ott részbirtoka, voltam ott… Temesvár nagyon pályázik rájuk… Ne adja isten, de ezek fellármázzák a temesvári parancsnokságot…

– Mire a szálláscsinálók beérnek, mi is ott leszünk. Igyekezz, hogy siessenek a csapatok.

Gergely őrnagy biztosan röstellte balfogását, azért lovagolt tovább. Leiningen pedig meggyőződött, hogy csak parancsnok lehet az ember. Ő már az este mondta, hogy éjjel kell indulni, reggelre be kell érni Csákovára… De ezt mint mellérendelt alig érheti el valaha is, hogy szava döntő legyen. Még a legkisebb dologban is féltékeny minden parancsnokló tiszt.

Csakugyan a kiküldöttekről kiderült, hogy „Wer da?”-val fogadták, úgyhogy azok bizony nem mertek bevonulni szállást csinálni, mert azt hitték, katonasággal állanak szemben. Visszahúzódtak Gádig, és jelentést tettek. Leiningen a pipáját szívta mérgében, hogy ahelyett, hogy megindulnának és teljes erővel bevonulnának, míg baj nem lesz, az őrnagy csupa késleltető parancsokat ad ki. Felrendeztette a csapatokat, s bevárta az elkésetteket. Így csak egy órakor értek be Csákovára, ahol csak úgy hemzsegett a fegyveres parasztság. Kitűnő távcsövével megfigyelte, hogy a hátukban Gilád felől szintén jó néhány száz fegyveres jön.

Rögtön közölte Gergely őrnaggyal, aki azzal válaszolt, hogy őt ezek ellen küldte, jobbra.

Legalább önállóan intézkedhetem – gondolta magában.

Azonnal előrelovagolt, csak négy huszárt vett magához, s meggyőződött, hogy valóban csak parasztok, ha fel is vannak fegyverezve, az első ágyúlövésre szétugranak.

A csatárokkal benyomult Giládra, a parasztok valóban megszöktek. Sajnálta, hogy nem találkozott különb ellenséggel.

A falu hosszú utcáján most a katonái felállottak, s parancsot sem várva megrohanták a férfiak nélkül maradt házakat, és megkezdték a zsákmányolást. Minden házat birtokba vettek. Elsősorban a jobb módú házakat, s ami pénzt vagy értékes tárgyat leltek, mindent kihordattak az udvarra, és szekerekre rakták. Bort is találtak, a hordókat bezúzták, és tálakkal vagy amilyen edényt találtak, itták a bort.

Leiningen nagyon rosszkedvűen nézte a zsákmányolást és a többi utálatos dolgot. Németül elkáromkodta magát. Korbácsát is csattogtatta.

De az emberek azt mondták, erre joguk van, hadizsákmány.

– Tessék hagyni, tiszt uram – mondta neki egy helybeli sváb –, megérdemlik, mindennap halállal fenyegetik az itt lakó magyarokat.

A csákovai uradalomnak itt volt a magtára. Négyezer mérő zabot találtak benne; azt a parancsot kapta, hogy ezt el kell szállítani Becskerekre. Két teljes napot vett igénybe, míg ezt el tudta intézni.

Dicséretet kapott érte.

– Nem nagy dicsőség – mondta magában s fütyörészett.

– Kapitány úr, ez a Rózsa Sándor – mondta neki egy konfidens altiszt, s rámutatott egy parasztra.

Rózsa Sándor?! Kíváncsian fordult arra.

Rózsa Sándor ott állott egy udvarnak a közepén, amit szintén feldúltak és kifosztottak, pedig nagyon szegény népség lehetett. Éppen a tarisznyájába nyúlt és darab kenyeret vett ki, tört belőle, s egy vénasszonynak adta, aki bámészkodva vette el, rögtön mohón hozzáfogott majszolni. Hogy evett, elvonult, mint a kutya, s a két markába szorítva a zsákmányt, fogatlan szájjal faldosta.

– Kérdezd csak meg, hogy ő-e Rózsa Sándor?

Az altiszt, bizonyos Aloiz Mechl, rákiáltott az emberre, de nem sértően, hanem bizalmasan:

– A vitéz kapitány úr akar kenddel beszélni.

Rózsa Sándor meg se mozdult. Oda se pillantott.

Leiningen gróf csodálkozva vette észre, hogy ennek az embernek nem imponál a tiszt.

– Kérdezd meg, hogy ő mit zsákmányolt?

Aloiz megkérdezte. Rózsa Sándornak a szempillája sem mozdult.

– Nem vett ez el semmit, alázattal jelentem – mondta a fiú. – Nem szokott zsákmányolni.

– Akkor micsoda betyár?

– Ó, jelentem alázatosan, Rózsa Sándor csak az uradalmakról zsákmányol, onnan is csak az élelmezéshez szükséges dolgokat.

– És az emberei?

– Azok igen – röhögött az altiszt. – Azok aztán őhelyette is. Most is azért mérges, mert egy embere sincs itt mellette.

Mindjár meg is kérdezte:

– Hol vannak a legények?

Rózsa Sándor nem felelt.

– A bőrükbe, Sándor bácsi?

Rózsa Sándor erre sem válaszolt, mintha nem is hozzá beszélne.

Leiningent bosszantotta a dolog. Közelebb jött, és mivel jóval magasabb volt az embernél, fölényesen szólt rá a pipa mellől:

– Ha egy tiszt kérdez, felelni kell!

Rózsa Sándor mintha megértette volna, rápillantott, a pillantása nem volt sértő, de közönyös volt. Látszott, hogy nem számít neki, akár tiszt, akár nem tiszt. Fütyül az egészre.

– Már voltál ütközetben? – kérdezte még a gróf. – Vezényeltél?

Rózsa Sándor kicsit elvonta a száját:

– Közembör vagyok én. Haggyonak békin.

Avval elfordult, és tovább nézte azt a szegény öreg oláh asszonyt, aki a fogatlan szájával óvatosan és félve eszegette a darab kenyeret.

Leiningen gróf nagyot szívott a pipáján, s azt mondta:

– Becsületemre, ennél flegmatikusabb embert még nem láttam.

Aznap este beértek Csákovára, ahol nemzetiszín zászlókkal fogadták őket. Ahol nem volt nemzetiszín, ott lepedőket kötöttek rúdra, fehér zászlónak.

Még a vacsoránál is eszében volt a fiatal grófnak, hogy az a betyár milyen flegmatikusan etette a vén oláh asszonyt, mintha a malacot etetné. Falatokban adogatta neki a kenyeret, s nézte, ahogy az a fogatlan szájával majszolgatja.

– Ki tud valami közelebbit erről a Rózsa Sándorról? – kérdezte a szomszédját, Czillich Kálmán főhadnagyot.

– Tormásy fog tudni róla. Tormásy főhadnagy a szabadcsapat parancsnoka. Mert ez a Rózsa Sándor nem tud sem írni, sem olvasni, hát hivatásosokat kellett felibük állítani. Damjanich őrnagy ezt a Tormásyt választotta ki, mert a szegediek nem szeretik a betyárokat.

Hangosan nevetett, eszébe jutott valami.

– Mikor Rózsa Sándor bevonult a csapatával Szegedre, már Kossuthnak is megváltozott róla a véleménye. Még Hódmezővásárhelyen olyan amnesztiát adott neki, hogy minden szava tömjén és kegyelem, de ahogy a szegedieket meghallgatta, ő sem fogadta Rózsa Sándort mint vezért, csak egy furcsa bajuszú legényét hívatta fel magához mint kuriózumot. Mondják, hogy Rózsa Sándor nagyon össze is húzta emiatt a szemöldökét.

– A szemöldökét? Azt ma is összehúzta, mikor én szóba akartam vele állani.

– Szóval, alighanem megaprehendált a pénzügyminiszterre – nevetett Czillich. – Damjanich meg jól ismeri a szegedieket, tulajdonképp Szeged tette fővezérré, a szegedi hármasoknál lett legelőször őrnagy, hát kedvébe akart járni Szegednek. A szegediek még a hírlapokban is tiltakoztak ellene, hogy Rózsa Sándorból ilyen nagy legényt csináljanak. Nincs szüksége a szegedi hatezer nemzetőrnek arra, hogy egy Rózsa Sándor meg a nehány betyárja mentse ki a csávából. Furcsa is.

Leiningen tűnődve nézett maga elé. Az ember egyszerűen ember, de van benne valami rokonszenves. Nem közönséges ember. Háborúban mindenkit lehet használni, ha bátor és van egy kevés esze.

– Híjjátok csak Tormásyt – mondta Czillich. Aztán elmosolyodott.

– Semmi esetre sem afféle ember, akiből mulatságot lehet csinálni. A langerdorfi csatában azt mondják, nagyon jól viselte magát, az alibunári mocsarakban olyan otthonos volt, mint a sikló. Sok rácot beléhajtott. Az bizonyos, hogy nem enged magával packázni. Nagyon rossznéven vette, hogy felibe parancsnokot állítottak, s neki semmiféle katonai rangot nem adtak. Még egy őrmestert is osztottak be a most már kétszázharmincöt főből álló betyárcsapathoz, az öreg Lukácsy Károlyt. Ismerem, nagy körmös az ipse. Damjanich, úgy látszik, így akart szabadulni két kellemetlen alaktól…

Tormásy közeledett.

Míg ideért volna, Czillich halkan azt a megjegyzést tette rá:

– Senki se tudja, hogy lett főhadnagy. Nekem az a gyanúm, saját maga nevezte ki magát…

– Legalázatosabban! – jelentkezett Tormásy főhadnagy, s összeütötte a bokáját.

Különösen volt öltözve.

Óriási kokárda a mellén, de akkora, mint egy tányér, holott az volt az elegáns, ha valaki egy tallér nagyságú kokárdát tűz fel. A betyároknak akar evvel imponálni? Egyáltalán egész öltözete gyanús volt. Parvenü. Összeszedett. Zsákmányolt darabok. A legszebb kardot kötötte fel, a legszebb pisztolya volt a zászlóaljban, minden a legszebb s mindenesetre a legdíszesebb.

– Parancsolj, kérlek alássan – adott neki helyet Czillich.

– Semmi különös – mondta Leiningen –, erről a Rózsa Sándorról szeretnék valamit tudni.

– Hú, az egy érdekes fickó – mondta Tormásy. – Hihetetlen vakmerő. Kérem, gróf úr, a langerdorfi csatában öt embert lelőtt, hetet saját kezével vágott le. Tizenkét ellenséget küldött a másvilágra.

Leiningen összevonta a szemöldökét.

– Az egész ember a megtestesített bátorság. De a csapat is. Én nagyon büszke vagyok, hogy ezekkel a fickókkal dolgozhatom édes hazám érdekében. Ezen csapat látása közben az ember önkéntelenül a sivatag gyermekeire gondol, azok ötlenek az eszébe. Majd hegyen, most ismét a völgyben, a legnagyabb gyorsasággal látja az ember őket száguldani. Gyors paripáik maga látvány.

– A legjobb ménesekből válogatták ki – nevetett Czillich.

– Igen, mondják, mikor Szegedre bevonultak, még soknak, akik hirtelen csatlakoztak a gerillacsapathoz, nyomorult gebéik voltak, de mire Bécsbe értek, a szállásokon már kicserélték őket olyan minőségre, hogy csak irigyelni lehet tőlük.

– És milyen olcsón!

– Már eddig, ez alatt a rövid idő alatt 1800 juhot rekviráltak, 402 darab szarvasmarhát, 53 lovat és 63 sörtvést és rengeteg egyebet, fegyvert, ruhát, csizmát, ami csak kellett a hadnak. Megbecsülhetetlen szolgálatokat tesznek a hadi kormánynak és ez a kormánytól csak egy nagyon szerencsés ötletnek tekinthető, hogy ilyen megbízatásra osztotta be a puszta fiait.

Leiningen észrevette, hogy szemöldöke összevonva maradt. Egészen úgy hallgatta ennek a vörös, szeplős, hadaró nyelvű embernek a beszédét, ahogy Rózsa Sándor ma délután őt.

– Született katonák, kérlek alássan, gróf, ha hadicél tűnik fel, abban a pillanatban elhagyják a zsákmányt, és nyomban visszatérnek a portyához. Különös jóviseletük dicséretükre válik.

Még nem is találkozott Leiningen, amióta a seregnél van, ennyire ellenszenves emberrel. De ez túl akart tenni saját magán, s lelkendezve folytatta:

– Maga Rózsa Sándor, kérlek alássan, nagylelkűleg sokaknak megkegyelmezett. Asszonyoknak, kik mellükön gyermeket táplálnak, élelmük szerzésére pénzt ajándékozott!

Ez mind igaz lehet. Valószínűleg igaz. De az előadó modora és kapzsisága annyira szembetűnő, hogy kétségbe kell esnie miatta.

– Köszönöm szépen – mondta neki, s kénytelen-kelletlen kezet nyújtott, hogy távozásra bírja.

– Kérlek, grófom, nem tesz semmit, mindig kész szívességgel állok rendelkezésedre. Mindezeket nem titkoltam el azok előtt az urak előtt se, akik közölni fogják leírt szavaimat magával a miniszterrel, a kormánnyal és a szabad sajtóval.

Összeütötte bokáját s ragyogva és csörömpölve ment el.

– Csoda, hogy azt nem mondta, hogy Damjanich az ezredességet Rózsa Sándornak és betyárainak köszönheti.

A gróf bágyadtan mosolyodott el. Hiszen utóvégre nem jelent sokat, hogy a kétszáz tagú gerillacsapat mit csinál. Azt valószínűleg meg fogják mindig oldani, hogy annyi élelmiszert hajtsanak fel, amennyit csak lehet.

Tormásy visszajött:

– Pardonnez-moi, Messieurs! még azt akarom közölni, hogy ennek az én Rózsámnak van egy sajátságos hibája, amire figyelmeteket felhívom. Kiváló előszeretettel az uradalmakat akvirálja meg.

– Azért hozott hát ma is olyan príma juhokat – nevetett Czillich. – Valószínűnek tartom, hogy nincs kedve apróságokkal babrálni, teszem, egy parasztnak van két juha, a másiknak három és így tovább, míg ezt összeszedné, idő telne. Ő tehát kitűnő információkat tud szerezni a betyáraival, hogy hol van a legközelebbi uradalom, és ott milyen állomány van. Megsúghatom, hogy a temesi püspökség uradalmai alaposan ráfizetnek arra, hogy a temesvári osztrák parancsnokságot önként és jókedvükből látják el különféle provianttal. Míg ők ott csekélységekkel kedveskednek, azalatt az én derék, becsületes, hazafias Rózsa Sándorom, megszünteti az egész állatállományukat… Csak ezt akartam mondani…

Czillich nagyon nevetett, még a szemüvege is lesett.

– Ez a marha!

– Ez nem marha – mondta Leiningen –, valami más…

Mikor hajnalban megszólaltak a trombiták, s hirtelen fel kellett ülniök a lóra, még mindig eszébe jutott Leiningennek, hogy örül, hogy evvel a pusztai emberrel megismerkedett. Itt mindenki ideges és kapkod és fejét vesztette: egész biztos, hogy az a legtökéletesebb flegmával veszi az indulást.

A pillanatnyi parancs az volt, hogy azonnal visszafordulni és hazamenni Becskerekre. Útközben számos szekérrel találkoztak, tele rác nőkkel és gyermekekkel, a nyomorultak kérve kérik, hogy fogják el őket, mert éhen halnak a rác táborban.

A katonák szívesen bánnak velük.

A szegények sápadtak, mint a viasz, csonttá, bőrré vannak aszalódva, s ha egy darab kenyeret kapnak, azt farkasétvággyal rögtön felfalják. Eszébe jutott, ahogy Rózsa Sándor etette a szegény öreg oláh asszonyt, s parancsot adott, hogy kímélettel bánjanak a szerencsétlenekkel, de a polgári biztos hevesen tiltakozott, s azt követelte, hogy ki kell irtani őket az utolsó szálig. Kígyók, a kígyónak a tojását is el kell pusztítani.

– Nem tudom, ez-e a legjobb módja a meghódoltatásnak – mondta Leiningen összevont szemöldökkel –, engem mindenesetre utálat fog el az ilyen eljárás láttára.

S rámutatott egy fára, amelyen három férfitest lógott.

– Háború van – mondta a polgári biztos, és otthagyta a finnyás grófot.

Egy hét múlva a Temes partján állottak. Azt a parancsot kapták, hogy Orlovátnál át kell kelni és Tomasovácot, a sáncokat bevenni.

Ez volt az első éjjel, amit hűvös, kietlen éjszakában a szabadban kellett tölteni. Nappal még meleg volt, ezért a szolgája nem adta vele a bundát, s könnyű kabátban egész éjjel dideregve s türelmetlenkedve várta a hajnalt, hogy majd csak lesz valami.

Végre megvirradt, de köd volt. Orlovátnál két óráig ültek a nyeregben mozdulatlanul, akkor Vetter tábornok meggyőződött, hogy lehetetlen a támadás. Kiadta a parancsot, hogy visszatérni. Nyolc óra hosszáig ültek a lovon, s visszatértek állomásukra. Mindenki fáradt volt és rosszkedvű, hogy hiába állottak ki ennyi fáradtságot. Még csak egy ellenséges golyó fütyölését sem hallották.

Ami késik, az nem múlik. Nem olyan idők voltak, mikor heteket lehetett várni a golyóra. Kétnapi pihenés után újra kiadta Vetter tábornok a parancsot, s megismételték az utat Orlovátnak és Tomasovácnak.

Dél volt, mikor az ágyúdörgés a Temesen túl azt jelentette, hogy az előreküldött hadosztály kierőszakolta az átkelést.

Leiningen a századával egy szőlővel beültetett domboldal tövében várt. Ő is kiadta a parancsot a tüzelésre. A tizenkét fontosok megkezdték a dörgést. Fenséges pillanat ez egy igazi katonának, aki a bécsi hadapródiskolában végezte tanulmányait, de tűzben ma van először.

A csapatok halotti csendben állottak, mindenkinek a szeme az ellenséges sáncokra mered. Látni, a sáncon füst száll fel, a következő pillanatban hallani a robbanás dörgését. Majdnem ugyanabban a pillanatban viszont ellenséges ágyúgolyó csap le közvetlen közel. Visszapattan s tovább gurul.

– Ez volt az első ellenséges golyó, amit hallottam!

Ettől a pillanattól kezdve mindkét részről folyton dörög az ágyú. A fiatal kapitány mosolyog magában: ő az egyetlen, aki nem hajlong a golyók elől, pedig ő rekruta, a közlegényei pedig már többször voltak csatában. Érzi, hogy ez tetszik a magyar fiúknak.

Eddig rendben van. De most megint az az érzése, hogy nem érdemes harcolni, ha az ember nem dolgozhatik a maga feje után. Éppen a legrosszabb helyre vannak beállítva. A sáncot minden más oldalról könnyebb volna megrohanni, mint éppen innen. Különösen, hogy a mieink, ott túl az orlováti átkelők, igen lassan haladnak előre.

– Ez korán van! – kiált fel, de csak magában. Kiss Ernő tábornok korán adta ki a roham jelszavát. Az ellenség nincs lekötve, teljes erejét idefordíthatja.

A rohamcsapatok gyorsan és elszántan indulnak előre, csak az a baj, hogy a sáncok alatt sok kis árok van, apró dimbes-dombos emelkedések, és a katonák nem figyelnek a lábuk alá, lepotyognak s hasalva maradnak, hiába pufogtatják el a lőport.

A sánc már itt volt felettük. Az ember nem lő, vár. Soká vár. Mit akar, mit vár?

Már ő türelmetlen, nyugtalanítja, hogy leszedik itt mellette ezt a vakmerő fickót, meg a roham indulata is benne van, s kénytelen mégis várni. Mi lesz?

Most a fegyver eldördül, s ő látja, hogy a sáncon egy tiszt elesik.

Odanéz az emberre. Rózsa Sándor.

Homályosan ez villan az eszébe: ez csak tisztre les?

De ettől a győztes lövéstől külön fellelkesül mégis, és felugrik és elkiáltja magát magyarul:

– Utánam, fiak!

Az emberek felugranak, s azt rivallják:

– Éljen kapitányunk!…

Egy rohamra bejutnak a várárkokhoz.

De ott meg kell állni: gyilkos tüzelés fogadja. Az egész várőrség ezen az oldalon van.

A kapitány körülnéz, s megdöbbenve látja, egyedül van. Azt hitte, az egész csapat követi, hiszen éljeneztek, de az emberek közben széthullottak, mindenkinek van annyi esze, hogy nem kockáztatja a biztos halált. A várárokról nem lehet csak úgy megrohamozni a sáncot, ezért a tüzelés miatt széthullottak, s ki itt fekszik, ki ott, azt sem lehet tudni, élnek-e vagy sem. Ő sem tehetett mást, hatvan lépésre a sánc árkától levetette magát egy gödörbe, s fél óráig mozdulatlan maradt.

Most aztán megtanulta, mi a golyózápor. Kellemetlen valami.

Nem múlt el egy másodperc, hogy több golyó is ne repült volna el felette. De az ember ezt a muzsikát is megszokja. Nyugodtan szemügyre vette az ellenséget.

A sáncokból sűrűn folyt a tüzelés, a mieink azonban hallgattak.

A szerviánusok veres sapkája sűrűn egymás mellett volt a sáncon. A szerviánusok, az igazi óhazabeli szerbek, azok jól viselték magukat.

Most egy tisztet látott felemelkedni félalakig, bizonyára tájékozódni akart. Távolabb egy durranás, a tiszt odafent elesik.

Megdöbbenve keresi a Rózsa Sándor alakját, de sehol sem látja.

Ez az ember, ez ördög. Ez nem hever, mint mindenki más. Ez avval a nyugodt szemmel les, mint ahogy a karvaly órák hosszáig kering a levegőben, míg áldozatot talál lent a fűben, s lecsap rá, mint egy lezuhanó kő.

Vajon észrevették-e azok odafenn, hogy tisztek, vigyázni! Már a második tisztjük esik el, mióta itt ülnek. Vagy talán több is, csak ő addig nem figyelt rájuk?

A szerviánusok folyton lőttek, a hazai rácok töltötték nekik a puskát.

Nehány asszony is volt a sáncon, ezek is rendületlenül lőttek.

Jobban, mint a férfiak.

A honvédek keményen megállották a helyüket, de hiába kúszott feléjük, hiába biztatta őket, hogy rohamra! – senkinek sem volt kedve. Még a veres sapkások sem. Pedig azok máris hírnévre tettek szert, hogy vadabbak a szerviánusoknál. Egy zászlótartó felugrott, felemelte a zászlót, s követelte, hogy utána. Senki sem mozdult.

Remek példái voltak a halálmegvetésnek, de rohamozni nem, az istennek sem. Nem rohamoztak.

Itt kell ülni egészen estig. Míg a sötétben meg nem jön a kedvük?

Most újra látja, egy szerb altiszt vagy tiszt esett el a sáncon.

Figyelte a helyet, véletlenül jól hallotta, honnan szólt a fegyver. Odakúszott. Lassan odadolgozta magát.

Rózsa Sándor nyugodtan és flegmatikusan feküdt egy földhalom mögött. Fél térden hasalt, a puskáját készen tartotta. Már meg volt töltve. Csak a vadra lesett.

Sokáig ott lapult mellette a fiatal gróf.

– Lőj – mondta a betyárnak. – Lőj.

Az oda se ügyelt.

Egy szervián tudniillik, egy szerb közlegény hihetetlen vakmerőséggel csaknem egész alakot mutatott, és szintén úgy célzott, ahogy a betyár.

– Lődd le.

Rózsa Sándor azt dörmögte:

– Szögény embör a!

Előbb nem értette. Azt hitte, valamiért megsajnálta. Csak később jutott eszébe, hogy ez mit mond: lehet, hogy ez a közlegény szegény és nem úr… Nem lövi le… Inkább lője le őt az?

Beleszédült. Szinte félni kezdett. Vajon ő mint úr és gróf és gazdag ember és tiszt, nincs kitéve annak, hogy sorra kerül ennek a betyárnak a golyója előtt?

Egy lat lőpor

A szegediek csudálkozva néztek körül. Ők se tudták, hogy is kerültek ide. Szolnokra vitték őket, mint önkéntes mozgó nemzetőröket, ott Görgey kapitány két napig egzecíroztatta a csapatot, akkor olyan dicsérő levelet adott nekik, amilyet még ez a hideg, szigorú százados senkinek.

„Kedves kötelességemnek ismerem – írta saját kezével – tudatni a hazával, hogy Szeged városa 242 főnyi egyenruházott, fölszerelt és fegyverzett önkéntes csapatot és oly lelkes csapatot küldött, mely megérkeztekor már a fegyverfogásban és mozdulatokban váratlan készültséget hozott magával, ami Pataki századosnak és derék tiszttársainak becsületére válik. Szeged után Kassa városa tarthat igényt a közméltánylathoz. Szolgáljon e kevés szó méltánylatul a két városnak és ösztönül a lelketlenebb hatóságoknak… Görgey őrnagy.”

Éppen azalatt nevezték ki őrnagynak, míg a levelet írta. Az akkor így ment.

A kinevezéssel együtt azt a parancsot is kapta Görgey, hogy Szolnokról a zászlóaljával azonnal vonuljon a Csepel-szigetre és akadályozza meg, hogy Jellasics egyesülni tudjon Roth és Filippovits dandárával.

Görgey természetesen az egész szegedi századot magával vitte. Alig is volt hétszáz embere velük együtt összesen, holott ötezernek kellett volna lennie.

De a kunok nem akartak elmenni. Azt mondták, hogy családos nemzetőrnek otthon a helye. Hogy jönnek ők ahhoz, hogy ők az ellenséghez közelebb eső házakat védelmezzék? Ki fogja védeni – az övéket? Ha ide jön az ellenség!

– Maradjanak – adta ki kurtán a parancsot Görgey. – Ha sikerülne őket mozgósítani, több lenne a kár, mint a haszon.

Igen, mert egy ilyen csapat felszerelése többe kerül, mint a rendes vonalbelié, s a tett szolgálat értéke csekély vagy semmi.

Görgey tehát ott ül szürke lován Adony alatt, kisebb homokdombon, s azt várja, kik lehetnek azok, akik szembe jönnek.

Kisded csapat volt, kocsi, pedig jó hintókocsi körül nehány lovas huszár, utánuk elmaradozva üvöltöző parasztlovasok. Öklöket rázva, kiabálva, mintha valakit kergetnének.

Az őrnagy jelt adott, s a csapat elébe sorakozott fel.

A kocsiban két úriember ült, megkötözve, mellettük huszárok és két tiszt.

– Szalay ezredes… Meszlényi őrnagy… – mutatkoztak be a tisztek.

Görgey kurtán közölte velük, hogy a kormánytól parancsa van, hogy ezen a helyen önálló vezényletet vigyen s e szerint a nála rangidősebbek is alá vannak rendelve.

A tisztek szalutáltak.

Aztán jelentették, hogy a kocsiban levő két grófot az őrláncon áttörés közben megállították és elfogták.

Görgey nem sokat törődött a dologgal. Kiadta a parancsot; az alezredest magánál tartotta, s az őrnagyot kérte, kísérje be a foglyokat az adonyi hadiszállásra. Ő maga még itt maradt, és körülbelül egy óráig várt, míg megérkeztek saját kiküldöttjei, akik jelentették, hogy ellenség milyen távolságban nem észlelhető.

Akkor megfordult, és a hadiszállásra ment.

Ahogy beér a faluba, az egész község lázban van, és mindenki torkaszakadtából üvölt.

Az alezredes már elmondta közben, miről van szó.

Ahogy a kocsit megmotozták, nyomtatványokat találtak benne; magyar nyelven, Ferdinánd osztrák császár és magyar király aláírással, de magyar felelős miniszter ellenjegyzése nélkül arra hívta fel a magyar népet, hogy Jellasicsot, aki a király parancsára jön, szívesen és bizalommal fogadják.

– Nem baj – mondta nevetve az alezredes –, én ezeket a Latour gróf sorsára juttatom. Lámpavasra velük.

– Hogyan? – kérdezte hidegen Görgey.

– Bekísérem őket Pestre, s ott csak néhány lelkesítő szó, a tömeg majd kiszedi őket a kocsiból, s mire megakadályozhatná valaki, már lógni fognak a grófok.

Görgey szigorúan mondta:

– Forradalomban a törvényes eljárás kényes esetekben fontosabb, mint békében, mert az egész mozgalom becsületéről van szó.

Az alezredes mosolygott. Naivságnak tartotta ezt a véleményt.

Görgey végiggondolta, hogy a szegedieket odaát hagyta, vagy szétküldte hírszerzésre, vagy veszélyes pontokon tartja. Most itt alig van egy-két megbízható embere. A Hunyadi-csapat. Azokat kell előhozni.

A két gróf ki volt kiáltva hazaárulónak, s abban a forró puskaporos levegőben egy egész község esküdött a halálukra: Hunyadiakat elő!

– Őrnagy úr, jelentem – mondta az alezredes –, a Hunyadi-századnak én vagyok a parancsnoka.

No jól vagyunk, gondolta magában Görgey. Akkor egyedül állok itt szemben az egész bandával.

– És ha a grófok ártatlanok?

– Dehogy ártatlanok. Nem is lehetnek ártatlanok. Grófok! – kiáltott az alezredes.

Görgey keményen nézett, s hideg kék szeme csillogott.

Vágtatva haladt a ház felé, ahol a grófokat átkozták és fenyegették.

Leugrott a lóról, bement a házba. Csak a legnagyobb szigorral lehetett utat törni. A nép ki volt kelve magából, mindenki úgy érezte, hogy most megvannak fogva a spionok, a hazaárulók, most kell velük végezni.

Egy szót sem! El kell taposni a kígyókat!

Mikor Görgey belépett a házba, a két gróf éppen ebédelt.

A kocsiról levett pincetokból ki volt rakva az asztalra enni- és innivaló. Az őrnagy, aki bekísérte őket, ott volt a szobában, s éppen egy pohár bort emelt fel. Bizonyára a honárulók halálára koccintott.

– Kik az urak?

A két gróf felállott, s az idősebbik, akinek szép, hosszú szakálla volt, magas és igen elegáns úr, bemutatkozott, hogy ő volt a legutolsó időkig Fejér megye adminisztrátora.

– Hazafiságban senkinek sem hagyom kitanítani magamat – mondta hetykén és emelt fővel. – Mindig jó hazafi voltam, és régebben a liberális pártnak is tagja voltam, a Kis Casinónak, Pozsonyban.

A másik gróf izgatottan:

– És én, őrnagy uram, éppen a napokban köszöntem le a X. cs. és kir. lovas dragonyosezredben viselt tiszti rangomról, hogy ne kelljen hazám ellen harcolnom!

– Uraim, a mentségeket hagyják a hadbíróság előtti kihallgatásuk idejére. Most készüljenek, mert azonnal megyünk át a Csepel-szigetre.

Evvel hátat fordított, s kiment a szobából, hogy kíséretről gondoskodjék.

Nem volt könnyű dolog, mert a kíséretnek nem a foglyok megszökését kellett ellenőrizni, hanem arra kellettek elszánt emberek, hogy megakadályozzák a hazaárulók agyonveretését. Körül az elkeseredett adonyi lakosság és a népfelkelők hullámzó tengere.

Görgey a Hunyadi-csapatból kiszólított két bajszos öregebb katonaviselt legényt.

– Fiúk, józanok vagytok? Nos, hát azonnal szedjetek össze tíz-húsz bajtársatokat, akik a törvény kezébe elhozzák a…

– A gazembereket! A hazaárulókat! A tolvajokat! A gyilkosokat! Akasztófára vele, az ablakfájára kell üket kötni! – ordított a tömeg.

– Csak a törvénynek van joga ítélni elevenek és holtak felett – tartott kis szónoklatot a tömeghez Görgey. – Ha bűnösök, a poklok sem mentik meg, de ha ártatlanok, a poklok sem fogják elemészteni őket! – s hidegen és szikrázó szemmel nézett körül a lázadókon.

A két Hunyadi-huszár már összekiabálta a bajtársakat. Bálint, Andris, Károly!

Lassan körülbelül harminc huszár állott elő, s kivont karddal szorították hátra a népet az ajtótól. Kirendelték a grófokat, akik felültek a kocsiba, a huszárok ló nélkül, gyalog kísérték a kocsit a kikötőbe.

Görgey maga az úton szakadatlanul a kocsi mellett lovagolt, és az ő személyes, rendíthetetlen magatartásának sikerült csak utat törni. Közben a tömeg a legdurvább szitkokkal szidta a grófokat, az embernyúzókat. Most is megkárosították a jobbágyokat. Azt hiszik, még ma is a régi világ van, szemükbe vágták, hogy milyen erdőt, milyen nádast, milyen földeket vettek el az úrbéresek elől, hogy azok majorsági földek, pedig hazug minden szavuk, mert nyúzó, fosztó bitangok, alávalók, grófok…

Pataki százados előkerült, a szegedi parancsnok. Görgey fellélegzett. Mentve a törvény szentsége. Szegediek!

– Beléjük lövetek – mondta Pataki százados.

– Isten ments. Csak rossz vért szülne. És nem is adok két grófért egy parasztot – mondta Görgey, s tovább is csak személyes villámló tekintetével és éles, minden zajon és ordításon átütő hangjával félemlítette a tömeget.

Végre a Dunához értek.

Görgey már régen előreküldött katonákat, hogy dereglyéről gondoskodjanak. De arra a hírre, hogy meg akarják szöktetni a grófokat, minden csónak eltűnt a Dunán.

Az életveszély szemlátomást nőtt. Most, hogy a Duna van a hátakon, már a tömeg nekivadult, hogy az egész társaságot belelódítja a Dunába.

– Mindenáron kompot vagy legalább egy sajkát!

Pataki százados végre szegedieket talált.

– Baktó, Szilléri! – kiáltotta. – Baktó, Szilléri! Két molnárt fogjatok!

Egykettőre itt volt a két molnár.

– Molnárok vagytok? – nézett a szemükbe Görgey. – Huszárok, menjetek velük! Ha tíz perc alatt két csónakot nem hoztok, lőjétek főbe őket!

Nem is kellett tíz perc, itt voltak a ladikok.

– Hujja – kiáltott a molnár a ladikban, kiemelte az evedzőt a vízből, és kifarolt a partra.

Ezalatt a nép dühe tetőfokra hágott. Észrevették, hogy a bokrok mellett ponyvával letakarva sok száz hadikasza fekszik. Megrohanták és felfegyverezték magukat.

Már csupa fegyvertelen ember volt a transzport körül, mert a huszárok főleg a fegyvereseket kergették el. Most ezek is kaszára kaptak, és megrohanták most már irtóztató szerszámokkal a grófmentő csapatot.

A csoport lent állott a vízszélen, a dombos parton a tömeg.

– Ott vannak a bitangok, ott vannak a grófok! Ha szegények volnának, már régen lógnának! Méltóságos mágnások! A gróf számára nincs törvény! A szegény ember számára nincs igazság!

Itt voltak a ladikok. Maga Görgey is szorongva várta már, mi lesz.

– Ne eresszük el! Ne eresszétek át! Megszöktetik őket!

Fegyvereknek egész erdeje villogott a tisztek felé.

Ebben a válságos pillanatban Görgey a katonáihoz fordult:

– Embereljétek meg magatokat! Katonák! Aki elsőnek támad, lőjétek le!

Most volt jó, hogy még eddig senki sem lőtt. Nem hallottak ezek még fegyvert! Néhány pillanatra a puskagolyótól való félelem visszatartotta a népet, azalatt a grófokat be a csónakba, a főbb tisztek utánuk. Sőt néhány evezőcsapással már el is távolodtak a parttól.

– Puskájuk is van! – mondta egy tiszt.

– Sebaj – mondta Görgey szárazon –, a nemzetőri puska majdnem olyan nehezen sül el, mint a nemzetőri kasza.

A túlparton Görgey azonnal összeállította a rögtönítélő bíróságot.

A felbujtott pórnép dühétől meg tudtam menteni őket, de ki védi meg a bíróságtól? – mondta magában.

Nem volt bíróság, amely meg merte volna menteni a két gyanúsítottat.

Görgey is csak azon évődött, hogy igazsága van-e a nép gyanújának, vagy nincs. Ezt a saját lelkiismeretével kell eldönteni.

A vallatásnál újabb motozás.

Az idősebb grófnál találtak egy menlevelet, amit Jellasics adott Roth tábornokhoz.

A gróf:

– István főherceg meglátogatta Székesfejérvárt. Én akkor kastélyomból bejöttem a városi házamba. István főherceg nem tudott Jellasiccsal tárgyalni, mert ez nem mert előtte megjelenni a gőzösön, félt, hogy elfogatja a nádor. Ezért a nádor eltávozott Bécsbe, ellenben Jellasics még aznap bevonult Fejérvárra.

Megtörülte homlokát. Eddig rendben van. Most jön, amit nehéz megmagyarázni.

– Mikor Jellasics bevonult, önt elfogatta?

– Nem, sokat elfogatott s lezáratott, de engemet nem… mert én, én a megye adminisztrátora voltam, s tőlem felvilágosításokat akart kapni. Én azonban hazafiú vagyok, és… a lakosság hozzám fordult, hogy járjak közbe a tábornoknál, hogy katonái semmi kárt ne tegyenek; amit én meg is tettem…

– Szóval, ön jó viszonyban volt a tábornokkal.

– Kérem, engem nem bántott, sőt ezt a menlevelet is azért adta…

– Ebben az van, hogy kérésére!

– Igen, azért kértem, hogy a kálozdi nép is hozzám fordult segélyért, hogy mentsem meg a támadástól és rekvirálástól…

– Kálozd az ön birtoka?

– Igen, de a nép fel van szabadítva…

– Hogy került a kocsijába a proklamációs köteg?

– Ó, az semmi – mondta a gróf. – Az inasom tévedésből tette be a nagy sietségben.

– Azt hitte, ez az ön imakönyve, s ezt fogja elalvás előtt olvasgatni.

Görgey a hadbíróságot nem befolyásolta; a rögtönítélő bíróság a tőrvény értelmében azonnal ítéletet hoz, megbeszélés és védőbeszéd nélkül.

Görgey mint elnök rájött az igazságra:

– A gróf jó viszonyban volt a megszállókkal. Menlevelet kapott egyik támadó ellenséges parancsnoktól a másikig. A hirdetményeket az ő szobájában találta az inas, tehát jóhiszeműen tette a kocsiba, ha nem parancsra. Vagyis ezeket a gróf át akarta vinni Jellasicstól Rothhoz.

Az ítélet percek alatt készen volt.

Az idősbbik grófot főbelövésre ajánlotta a vádat képviselő tiszt.

– Egy lat lőpor drága – mondta Görgey.

Negyedóra alatt a szakállas gróf függött. A másik ellen semmi vád és indítvány nem történt, az azonnal szabadlábra helyeztetett. Még az éjjel két vasládát hoztak be a gróf kastélyából. Nehéz ládák voltak. Vásárhelyi hadnagy hozta, aki elkapta azt a cédulát, amit a gróf eldobott, s azon volt, hogy a rejtekhelyen megtalálják, amit keresnek.

A rejtekhelyen ez a két láda volt.

Görgey megvizsgálta a ládákat, jegyzőkönyvet vett fel, hogy a ládák milyen súlyúak, s hogy a zárak felnyitva nincsenek, akkor a hadnaggyal Pestre továbbküldette, azonnal, a két súlyos vasládát a pénzügyminiszterhez.

Ő maga pedig átkelt csapatával a Dunán, Fejérvár felé, hogy a grófoktól úgy vette ki, hogy Roth tábornok útban van errefelé.

Egész éjjel meneteltek.

A parancsnok Perczel Móric volt. A híres képviselő. Civil generális.

A hűvös reggelben egy barna szűrben ott állott ismét egy dunántúli dombon s figyelt.

Hadinép volt szemben. Jelentékeny erő.

A hajnalban két fehér zászlócskával lovasok jöttek eléje. Ketten. Két horvát tiszt jött.

Mint békekövetek jöttek, hogy jelentsék, hogy ők „császári és királyi” hadak ellen harcolni nem akarnak.

– És csak királyi katonák ellen? – vetette szét Görgey a barna szűrt a nyakában, hogy honvédruhája megmutatkozzék.

A két horvát tiszt megzavarodott, s azt mondta, hogy a horvátok nem ellenségképpen nyomultak be az országba.

Erre nagy s önkéntelen kacagás tört ki a Görgey mögött álló csoportban.

Görgey kihúzta az óráját:

– Tizenöt percet adok önöknek. Ha azalatt a horvát csapat le nem rakja a fegyvert, megindítom ellene a támadást.

Még le sem telt a tizenöt perc, a két tiszt, akik a csapatnak vezérlő tisztjei voltak, ezer ember nevében lerakták a Görgey kezébe a fegyverüket.

Kétszer annyi volt a fogoly, mint ahányan ők voltak.

De nagyon jól jött ez a siker, nem az etetni való foglyok miatt, hanem a felszerelés, a fegyverek és muníció miatt.

Kiderült, hogy Perczel a csapat mögött a másik oldalon menetelt, s nem is tudott ennek a horvát ezrednek a létezéséről. De ezek meglátták őket, s azt hitték, be vannak kerítve. Most, ahogy foglyokká váltak, azonnal megjelent Perczel, s átvette a rendelkezést és Görgeynek kijelentette, hogy ő alá van beosztva, egyszerű szolgálatra.

Görgey lejelentkezett s tudomásul vette.

Míg Perczel a fogollyá vált horvát ezred lefegyverzésével volt elfoglalva, Görgey szegedijei egy elfogott kurírt hoztak, akinél levelet találtak, amelyben Roth tábornok írta, hogy Jellasicstól cserbenhagyva valóban szánalmas helyzetben van.

Az ezreddel elfogott tábornok Roth nevében kijelentette, hogy Roth tábornok semmi egyebet nem kíván, csak azt, hogy az eddigi ellenségeskedést félreértésből származónak jelentsék ki kölcsönösen, s neki engedtessék meg, hogy Horvátországba visszavonulhasson.

Perczelben feltámadt a képviselőházi politikus:

– Fegyvert lerakni! Feltétlen megadás! A legfőbb tisztek is kardot leoldani!

Erre ismét megindult az ellenségeskedés. Roth tábornok serege sietve húzódott vissza a horvát határok felé.

Görgey követte az előhaddal. Kálozdon át Dégre.

Perczel késlekedett, neki az volt a politikai ambíciója, hogy minél nagyobb fogolytömeget s minél jobb megaláztatások mellett indítson Pestre.

Görgey még megizente neki, hogy legsürgősebb az, hogy Rothot el ne szalasszák, s vigyázzon, ne menjen a legrövidebb úton, mert nem lehet tudni, hogy járható-e ágyúkkal?

Perczel természetesen a rövidebb úton ment, s ezzel egy egész napot veszített, s a hadat rettenetesen kifárasztotta.

Görgey fel volt bőszülve.

Ahogy az ágyúk beérték őt, azonnal megindította azokat a Roth hadai után a legjobb irányban, s levelet írt Perczelnek, amelyben szigorú szemrehányást tesz, hogy elszalasztotta az ellenséget.

Perczel üvöltött, s haditörvényszéket hívott össze: „Én ettől az őrnagyocskától nem sajnálok egy lat lőport!” – harsogta.

Görgey hidegen állott a Perczel hadbírósága előtt, s megvetően nézett szembe a politikus hadvezérrel.

– Ha én ülnék ott, ahol ön ül, elnök úr – mondta –, s ön állana itt előttem: én most önt főbe lövetném.

Perczel felugrott, s beparancsolta az őrséget s rájuk rivallt, hogy: „Ezen őrnagy urat itt most azonnal lőjék le.”

Görgey látta, itt a halál, még annyi ideje sincs, hogy elkészüljön rá egy sóhajjal.

De a lövés nem dördült el, mert a hadbíróság felugrott, és az elnök, a vezénylő tábornok, a politikai hírnév ellen fordult. Annyira, hogy Perczel kijózanodott, s azt mondta:

– Nahát mit kell csinálni?

– Át kell alakítani a bíróságot, haditanáccsá! – kiáltotta Pataki százados.

Így is lett.

Görgey csak most tehetett jelentést mindenről, ami történt. Így arról is, hogy ő már a Perczel ágyúit el is indította Roth tábornok után.

– Ember! Szerencsétlen! – hördült fel Perczel. – Mit csináltál már megint!

Kifújta magát és szinte könnybe borulva lihegte:

– Ön ezen elhamarkodott, önkénykedő, rossz diszpozíció által minden tervemet elrontotta! Én a Dég és Ozora közötti erdőn en front akartam keresztülvonulni, hogy ezzel az ellenségnek imponáljak. Most már ez lehetetlen, miután ön lovasságomat és ágyúimat isten tudja, hova küldte.

Görgey hidegen lecsepülte a Perczel elárulta hadtervét s így fejezte be:

– Ha mindamellett a horvátok győznek, nohát akkor elégtelenek vagyunk arra, hogy hazavonulásukat megakadályozzuk. De ha nem győznek, vagy ha éppen kerülik a harcot: akkor nyugat felé a Balatonnak tereljük őket, ahol egyfelől a tó, másfelől a Sió vize s a mi csapatjaink által körülfogva, nem marad számukra egyéb hátra, mint hogy vagy megadják magukat, vagy élethalálharcot vívjanak.

Görgey tervét a hadbíróságból lett haditanács elfogadta, s azonnal hozzáfogtak a végrehajtáshoz; másnap a horvát had abban a pillanatban, mikor az első lövést le akarta adatni Görgey, fehér zászlós követet szalasztott eléje, s megadta magát.

A fegyverlerakásnál Görgey nem volt jelen. Az őt nem érdekelte. Ez politikusnak való. Perczel diadalmaskodott. Még a legfőbb tábornokkal is a lába elé rakatta a kardját.

Meg is lett a jutalma. Az egész magyar hadat zsákmányolási láz fogta el. Mindenki megrohanta a zsákmányt: „Legalább egy jó puskát a gaz horvátoktól szörzök magamnak!” – mondta még a szegedi nemzetőr is.

De Görgey amit megspórolt a grófokon, az egy lat lőport nem kapta meg, az bizonyos. Egyáltalán nem volt az a sorsa, hogy egy lat lőport fogyasszon saját személyiben.

A szaladás

De hát nem lehetett ellenállni a magyar lelkesedésnek. Az ellenség nem volt hadsereg. Polgárcsapatok, komitácsi. Komisz dolog, mert minden férfi, sőt minden nő ellenség, mégpedig cselekvő és harcoló ellenség, de Damjanich is szerb volt, sőt rác! Hazai rác, aki ott született köztük, a bánsági határőrezred Stása nevű falujában… Csodálatos áthasonulás: a legvadabb magyar honfi…

– Addig nem halok meg, míg az utolsó rác húsából nem eszek.

Ilyeneket lehetett tőle hallani.

– De akkor főbe lövöm magam, hogy egy rác se maradjon a világon – tette hozzá, hogy teljes legyen az arcképe.

Damjanich kalapálta ki a szegediek 3. zászlóalját a világ leghíresebb honvéd együttesévé.

Meg is csinálja a pacifikálást tökéletesen és irgalmatlanul, ha a haza újabb s még nagyobb veszélybe nem kerül: a birodalom hadserege Windischgraetz fővezérlete alatt elindult Pest ellen.

Erre a központi vezérség elrendelte, hogy a délvidéki hadak vonuljanak fel Pest alá.

A fővárost kell védeni!

Óriási kavarodás lett. A délvidéki magyarság magára maradt, s a szerbek elől kétségbeesett futásban keresett szabadulást.

Becse, Ada, Zenta, Ókanizsa, Csóka, vagyis Bács és Torontál megyék összes magyar lakossága páni rémülettel megindult, a szerb fenyegetésektől és a várható kegyetlenkedésektől megijedve, rettenetes zord időben, esők, viharok között menekült, községről községre. A sorsüldözöttek, mint a hógomoly, lépésről lépésre nagyobb tömeggé váltak, ezrekre rúgott a menekülő családok száma.

Szeged maga is meg volt rémülve, de nem lehet rájuk semmit se mondani, testvéri érzéssel fogadta a menekülőket.

Ez volt a híres „szaladás”, ahogy még ma is tudnak róla az öregek Szegeden.

Szörnyű volt a néptömeg, csak a zsidó iskolában kétszáz menekülő zsidó család volt beszállásolva, ami ebben az időben igen nagy számú zsidó volt, hiszen Szegeden még csak alig tíz éve, hogy megengedték, hogy a zsidók letelepedjenek. De már nagy iskolát építettek.

Roppant kavargás volt ez. A polgárháború iszonyata. A katonaságot szakadatlanul jobbra-balra ráncigálták. A nemzetőrség a nemzetet őrizte, saját tűzhelyére nem is gondolhatott. Míg a szaladók itt lepték el a lakásokat, addig a szegedi fiak szanaszét jártak már a hadak útján. Közben robbanások mindenfelé. A lelkek robbantak.

Magyarkanizsán a katonaság gyanút fogott, hogy az őrnagyuk puskaport rejteget, s azért nem ád a fegyverekhez, mert el akarja őket árulni a szerbeknek. Az őrnagy a szemben levő Törökkanizsán szokott naponta látogatást tenni egy előkelő szerb családnál, a legénység meg volt győződve, hogy azért járt át a Tiszán, mert hazaáruló. Egy nap aztán megrohanták az útra készülő őrnagyot és segédtisztjét, s mind a kettőt koncra hányták, feldúlták a lakást, és csakugyan több hordó lőport találtak.

– Már el is vagyunk árulva! Körül vagyunk véve!

Erre a szegedi sereg gyalog megindult, meg sem állott, míg haza nem ért.

Vécsey tábornok vizsgálatot indított, a századot rettentően megbüntette. Zászlóelhagyás, fegyelemsértés, gyilkosság. Két kapitányt és egy főhadnagyot főbe lövetett.

Pokol nyílt meg. A lakosság nem tudta, mit gondoljon, mit reméljen, mitől rettegjen még.

Alsóváros fel volt bőszülve, nyüzsgött, zajgott a nép, hogy felgyújtja az egész Szegedet. Mikor a halálos ítélet végrehajtása folyt, ágyúkat állítottak fel a vár körül, a nép fegyveres erővel indult, hogy megakadályozza a büntetést. A tanács maga kénytelen volt könyörögni a tábornok előtt, aki azonban sebtiben végrehajtotta az ítéletet.

Ez könnyű volt, de két nap múlva ő is kivonult hadtestével, és a nép magára maradt, ellenben a szaladók egyre nagyobb tömegben gyűltek.

Nem volt ház, ahol sírás és jajgatás ne lett volna. S jöttek a hírek, hogy Theodorovits hétezer főnyi seregével és nyolc ágyúval Kikindára érkezett, ahonnan egyenest jön Szegedre.

Gróf Hadik volt most a parancsnok. Gyanús lett, hogy nem mozdul. Még a szemközti parton is gyenge előőrsöket állít.

A vezér nem bízott a nemzetőrségben, a sereg nem bízott a vezérben.

A szerb sereg gyorsan tört előre. Már Kikindáról kijött, már Szőregen van, Szeged előtt pár kilométer. Az alsóváros sértődötten visszahúzódik, semmi köze semmihez, más városrészek dacos szégyennel hallják a híreket és a puskaropogást. A polgármester Kossuthhoz külön futárt küld. Kossuth gúnyosan írja nekik, hogy két város, Szeged és Vásárhely, százezer lakos megijed hétezer mezítlábas ráctól? Ez a nagy vitézség? Különben tudatja, hogy Damjanich tábornok egy erős brigáddal parancsot kapott, hogy szabadítsa meg a szegedieket.

A Kossuth levele nagy meglepetés. Eddig Nyáry Ferenc alsóvárosi plébános mindennap elmondta könyörgését Kossuth Lajosért, az új Megváltóért.

„Szegedet nem Szegednél mentik meg” – írja Kossuth. De Szeged lakói csak Szegeden vérezhetnek el a saját utcáikban és lakásaikban jajgató vendégeikkel együtt.

A polgármestert megróják, hogy a tanács megkérdezése nélkül írt levelet, ilyet többet ne tegyen. Tóth Mihály bíró megnyitja a támadásokat tiszttársai ellen, a kormány ellen, az egész világ ellen: majd visszajön Rózsa Sándor, az majd röndöt csinál!

Akkor a szegediek a római históriákba illő módon cseleznek, két egész század átcsúszik a Tiszán, az ott táborozó szerbek megrettennek, nem tudják, milyen erővel állanak szemben, s a magyar rohamra megfutamodik az egész szerb hadsereg. Ellenben Hadikot nem lehet rávenni, hogy huszárokat küldjön át a Tiszán. Hogy a szerbek minden ágyút elfognak!…

Tökéletes a zűrzavar.

Egyetlenegy sorkatona vett részt a túlparti győzelemben, ez is úgy, hogy a kórházban feküdt, mint lábadozó sebesült, mikor a roham megindult. Kiszökött az ágyból, és egy furkósbottal jutott át a vízen, avval rontott neki a szerb seregnek. Agyon is lőtték. Ő volt az egyetlen halott. „Éljen a haza!” evvel a kiáltással esett el. A nemzetőrök keresztbe tett fegyvereikre fektették, úgy hozták át a hőst a városba.

Mert igazán a civitás volt a győztes. Maguk a kispolgárok. A katonai tudománytól távol álló egyszerű emberek, akiknek csak a szívük volt a helyén, és a lelkük égett tűzben.

A szerbek kénytelenek voltak visszavonulni, le egészen Zenta, Óbecse, Szenttamásig, ahol elsáncolták magukat, s segélyt gyűjtöttek, hogy még nagyobb erővel és előkészülettel ismételjék meg a támadást Szeged ellen.

A kormány végre Perczel Mórt küldte ki a Délvidék megtisztítására. Perczel volt az, aki a képviselőházban a leghevesebben támadta a kormányt a szerb ügyek miatt, kiváló fogásnak látszott, hogy egyszerűen őt bízták meg a rendcsinálással. Ha más haszon nem lesz, annyi mindenesetre, hogy míg odajár, a házban nem lármázhat. Jellasics futása után úgysincs dolga. Rajta, rajta!

A szegediek diadalmasan vették be neki Szenttamás sáncait.

Szenttamás bevétele a szegediek dicsősége. A szegedi önkéntesek, a gerillák, Földváry Sándor őrnagy parancsnoksága alatt azok a gerillák voltak, akiket a nemzetőrök kímélése miatt négyhónapi szolgálatra vettek fel. Úgy, ahogy a műhelyből kijöttek, ahogy az eke mellől vagy az íróasztaltól. Az egész Bács megyei hadjárat alatt hősi magatartással dolgozott ez a csapat.

Az ostromnál maga Földváry Sándor ragadta a kezébe a zászlót, és mint parancsnok, magasan lobogtatva azt, elöl rohant rohamra a csapatával. De most már mentek a szegediek is, akik egymás előtt akartak hősök lenni.

A túloldalon azalatt a 7-ik honvédzászlóalj szintén berontott, s kereszttűzbe vették a szerbeket.

A legerősebb harcban, a legveszélyesebb sáncon, igaz halálmegvetéssel tűzte ki a trikolórt a szegedi csapat.

Minden egyes szegedi nemzetőr csodálatos hős volt ezen a napon.

„Nem várva hivatalos parancsot, megkezdettem a sáncokkal szembeni roham vezetését – írja jelentésében Földváry Sándor. – A csatárlánc, valamint a többi legénység, bár a tüzelés miatt már sokan megsebesültek, oly elszántsággal és bátor magatartással nyomult az ágyúk és puskalövések özönében előre, mi rögtöni bizalmat keltett bennem a magyar hadviselési szellemhez legméltóbb harci fogást, tudniillik a rohanást megpróbálni! Nem várva hivatalos parancsot, megkezdettem a sáncokkal szemben a rohamot. Miként ily esetben minden parancsnoktól elvárni lehet: kezeimbe vettem a zászlót, s azzal nyomulván előre, a csapat oly elhatározottsággal és férfias erőfeszítéssel követett, dacára minden golyózápornak, az egész legénység, hogy pár perc alatt az ellenség nemcsak hogy ki volt verve a sáncból, de a hídon egy tömegben meglepettek közül kétszázan leölettek, vagy vízbe fullasztattak.”

„Csapatom volt az első a szenttamási sáncon, s rajta a Szeged városi lobogó tűzetett ki legelőször, utánunk jöttek a többi csapatok, s a szegedi szabadcsapat halált megvető elszánt lelkesedése biztosító, sőt mondhatni egyedül idézte elő az egész ostrom sikerét.”

A város közönsége diadalujjongással fogadta a győzelem hírét, mely sokkal több volt egynapi győzelemnél, mert mint jól érezték, ez valóban megtörte az ellenség akcióképességét hosszú időre.

Földváry Sándor őrnagynak száz lánc földet adományozott Szeged városa.

Így lett a székely fiúból, aki Gyergyószentmiklósról indult el, tarsolyában a magyar sorssal, „néhány perc alatt” Szeged polgára.

A szaladás pedig megszűnt, és boldog nyugalom szállotta meg a lelkeket.

Rózsa Sándor

Rózsa Sándor hamar ráeszmélt, hogy ő itt nincs a helyén. Az ő dicsősége a szegedi bevonulásig tartott.

Ott kettészakadt minden reménye, minden öröme és minden önérzete.

Mikor Kossuth Lajos nem őt hívta meg, hanem Maradék Pált, már akkor keserűség szikrája csiholódott ki a lelkében.

Ő itt a vezér? Míg ő jelen van, másnak is lehet élnie? Maradék Pál, csak azért, mert aranyos mellény van a szűre alatt?

Még amíg a főkapitánnyal azt a szokatlan harcot folytatta, hogy csak úgy megy fel a városházába, ha túszokat tart vissza a maga módján: addig a régi volt. Ott volt ő az igazi, a valaki.

Így képzelte a jövőt.

Így tudta volna elgondolni, hogy mi az, ami neki kell.

Dzsingisz kán is így csinálta volna. Átilla is.

De ő csak pusztai betyár volt, s ezt meg kellett éreznie azonnal, a legelső pillanatban, mikor az a halálos megszégyenítés csapott rá a magasból, a fellegekből, a derült égből, hogy az a nagyúr, akit még a pusztákon is hallott dicsőíteni, nem őhozzá fordul egy kézfogással, hanem ehhez a szegény kódus, rothadt, nyomorék Maradék Pálhoz. Maradék. Már a neve is maradék. Ő maga is csak annyi.

Többet nem volt kedve semmihez. Most már nem nyerhetett elégtételt. Mit várjon, mit fog csinálni, és mit ígérhet neki ez a vállalat?

Ha elmegy kupecnek, megveszi a jószágot, eladja. Ami marad, az „böcsületes keresmény”, amihez senkinek semmi köze.

Most is csak úgy gondolta. Beleszáll ebbe a duhajkodásba vagy mibe. Ki is tudná azt, mit akarnak, mit csinálnak az urak. A haza.

Mi az a haza?… Mi az, amit neki ád ez a haza?

A gazdag polgárokat meggazdagította, a szögényöket elszögényítötte. De űrajta nem változtat semmit, neki nem adott se jót, se rosszat. Betyár.

Ű csak úgy él, mint azok a madarak a réti vizekön, akiket szeret elhallgatni. Álldogálni a tóparton s nem gondolni senkire és semmire. Így érezte most magát: neki itt sincs semmi dolga avval, amit a rikácsoló madarak csinálnak. Egyedül álldogál, és nézi a kavargást.

Aztán megérközött a becsei táborba.

Szömben állott avval a vastag nagy darab embörrel. Damjánovics. Neki löhet akkora, mint az alsóvárosi templom, és löhet olyan hangja, mint a bölömbikának.

De neki ne röndöljön fölibe egy Tormásyt.

Egy ilyen sovány, vörös tormát. Kinek köll a torma. Űtet ne oktassa, neki ne röndölközzön, véle ne packázzon.

Fütyörésznie köll, hogy ne káromkodjék.

Egyszóval, neki semmire se jó ez az egész.

Kinek jó.

Nem is löhet érteni, mit akarnak, mi bajuk. Mért verekszenek. Itt is csak tiszt a tiszt, és szögény a szögény.

Ű nem is vereködött. Minek? Nem bántotta űtet senki azok közül, akiket ezök leöltek.

Azt ügön, azt mögtötte: ha puskavégre tudott kapni egy-egy tisztet, azt leszödte. Mindegy a, akár itt, akár odaát.

Csak azon csodálkozott, hogy ilyen sokáig bírta ezt a rossz szagot.

Ezerös.

Akármerre mennek, a legényökkel nem löhet bánni. Hát betyárok. Az a szokásuk. Ügön derék becsületös betyárembörök, de ha van mit, azt a tarisznyába szeretik eröszteni. De hát ű nem eröszti azért szabadjára a csürhét. Ha ű jelönnen van, akkor mégiscsak muszáj nekik megkötni a bokrétát.

Csúnya világ vót az az Ezerös.

Högyek. Sose látott annyi högyet, se annyi szögénységöt. Olájok. Nincs azoknak még falnivalójuk se. Embör el nem tudja képzelni, mit ösznek. Rohadt putriházak. Együtt hál a disznajával, tyúkjával a tehenivel bolhába, tetűbe; de olyan tetvek, hogy olyat még embör nem látott. Akkorák, mint a birkatetű, a kulláncs a kutyába, az mind semmi ahhon képest.

De a templom az olyan cifraságos, tele van arannyal, ezüsttel, papnak olyan ruhájai vannak, de olyanok, hogy hull rulla a drágaság. Azt el nem löhetne hinni, mi van abba a rohadt kis oláj faluba, abba az Ezerösbe, abbaja templomba.

Hát, hogy milyen nagyra vannak vele a tiszt urak, hogy az ű legényei mind felöltöztek abba a cifra sallangos papruhákba. De még hogy a papot is fölültették a lóra, és ráadták a legdíszösebb gúnyáját, úgy kölletött neki végigmenni a falun mög vissza.

De az a buta vadoláj nép, hogy az hogy leborult azelőtt a lovon nyöszörgő pópa előtt, hogy nem szánták az életüket, fejszével támadtak rájuk. Úgy köllött vagy negyvenhatot agyonverni belőlük, hogy megcsillapodjanak, hogy möggyüjjön az eszük, hogy ti marhák, hát hiszön münk nem vagyunk nektök ellenségötök. Münk ezöknek a papoknak vagyunk az ellensége. Mi magyarok vagyunk, ti szögényök, de azért vagyunk magyarok, hogy ne szíjjon bennetöket ez a kövér, cifra ruhás pópa.

A tábornok.

A tábornok Asbóth azt mondta, sose hitte vóna, hogy magyar embör ilyen galád rabló, ilyen piszok állat lögyön. Inkább azt mondta volna a tábornok, hogy a pópa ossza ki, amije van, azoknak a szögényöknek…

De hogy még nem röstellte jelentést írni annak a Damjánovicsnak, hogy büntesse meg őköt… Büntesse mög az öregannyát, de nem Rúzsa Sándort. Azt még eddig emberi törvény nem büntette. Mög nem is fogja. Azt mögtudhatják kentök.

Ott ül a tőkén, a vízparton, a Tisza mindönütt egyforma, a Tisza az az igazi haza. Azt tudja az embör, hogy haza, hon, mög mög mi nem! A Tisza itt is olyan, mint Szögednél.

Akkor jön a Tormásy. No mi köll mán mögen neki.

– Sándor bácsi! – hízelegni tud. – Sándor bácsi!

– No mi a?

– Sándor bácsi, röggel mögyünk.

Rózsa Sándor megnézi a nyiszlett Tormásyt.

– Mögyünk, mögyünk. Azt gondolom, hogy eccör elmögyünk.

– Parancsoljon a legényeinek.

– Parancsoljon nekik a hét istennyila. Mit parancsoljak én ezöknek. Nem az én legényeim mán ezök. Míg én betyár vótam, addig én istenök vótam, de miúta mi a nyavolya vagyok, azóta ezöknek senki se vagyok.

– Dehogynem – nevet Tormásy. – Senki se tud velek beszélni. Csak kend, Sándor bácsi. Hiszen ezeknek hiába adom én ki a legszabályosabb ordrét, a fülük botját se mozdítják. De ha Sándor bácsi durrant egyet avval a karikással, akkor emberek lesznek újra, s azt teszik, amit kell.

– Hát mit akar?

– Legyenek készenlétbe. Éjfélben valamennyien ott legyenek a katolikus templomnál. De úgy álljanak, hogy még a csizmájuk se kopogjon. Ez a parancs, Sándor bácsi. A többivel ne gondoljon.

– Felőlem lőhet.

– Ott lesz?

– Én ott löszök, afelől biztos löhet a fiatalúr.

– Én nem vagyok fiatalúr, hanem főhadnagy úr!

– Az is löhet…

– Azért nincs harag – s kezet nyújtott.

Rózsa Sándor egy kicsit gondolkozott, elfogadja-e ezt a kezet. Olyan e, mint Pisze Matyi. Csak a hasznáért, de nem az embörségért.

De ha még mindig katona az embör, akkor engedni köll a katonai parancsnak, az a böcsület.

Éjfélkor az egész gerillacsapat ott állott a piacon a katolikus templom előtt. Ahogy a parancs szól, poggyász nélkül. Senki sem gondolt semmi különöst. Megtették. A fegyvereket kúpba rakták, és a hidegben darabig ácsorogtak, aztán lefeküdtek, egyik fülükkel a földre, a másikkal betakaróztak, és aludtak egyet.

Egy óra múlva jött a Tormásy főhadnagy Lukácsy Károly őrmester, és a legénységet felköltötték, talpra állították, s meghagyták, hogy a felállított szekerekre üljön egy-egy kocsis, kettő pedig mint kísérő, szuronyos puskával. Lovasokat is kiállítottak ötvenet. Így megindult a menet a Tisza felé.

Mikor a Tiszához értek, a holdvilág szépen sütött.

Kérdi Oláh István:

– Mi dolog ez, Gazda, hogy műnket átvisznek a Tiszán, odaát rácok vannak fegyverben. Münket, úgy látom, a szenttamási sáncok alá akarnak vinni. E nem lösz jó…

– Hallgass – mondta Rózsa Sándor. – Azt mán bevötték.

– Hallgatni könnyű, de neköm ez nem tetszik.

Ott találták a kompot, azon át kellett hordani a szekereket meg a lovakat.

Akkor bizony hamarább is indulhattunk volna, morogtak a betyárok. Ránk virrad… Hogy nem mennek mesze.

Csakugyan nem mentek messze. Volt egy betyár, aki erre a tájra való volt, az megmondta, hova mennek. Gospodinec, Rácfalu. Nagy rác község ez. Veszedelmes hely.

No, ez szájról szájra ment, hogy veszedelmes hely, hát a falu végén a szekerekről leszállottak, és két csapatra oszlottak. Egyik csapat egyenesen bement a falu széles utcáján, a másik megkerülte a falut, és a kertek alatt lopakodva ment, hogy a másik végén jöjjön be.

Volt vezető, aki jól ismerte a járást. A vezetőket a Tormásy hozta.

A falu népe még aludt. Még a kutyák is aludtak. De a kakasok már hozzáfogtak kukorékolni, senki sem ügyelt rá.

A falu innenső végén őrtűz égett, de az őrök is elaludtak, mert nem gondolták, hogy okuk van a virrasztásra. Éppen a legjobb idő volt, akár hamarább jönnek, akár később, ébren lelik őket, de ez a legjobb idő, minden betyár tudja, napfelkelte előtt, mikor éppen a leghidegebb van.

Az őrök csak akkor ébredtek fel, mikor már ők karddal mentek rájuk. De felébredtek, s úgy ahogy voltak, elcsúsztak a sötétben, nem lehetett őket ártalmatlanná tenni.

No ezek most fellármázzák a falut.

Már mindegy, futólépésben mentek előre, be a faluba, és hamar végig is jutottak rajta. A másik végén volt a nagyobb őrség, és sikerült megelőzni az előtte futó rácokat, úgyhogy éppen akkor értek oda, mikor a szintén alvó goszpodinékat rázták felfelé az őrök.

Az őrök vasvillával voltak felszerelve, azért nem volt hát lövés, senkinek sem volt puskája, talán az egész faluban sem. Annál jobb, mert meg volt hagyva, hogy ha csak lehet, a lövést el kell kerülni, mert közel vannak a szenttamási sáncok, még meghallják.

Néhány őr ellenszegült, azokat leszúrták, volt két lovas őr, azok éppen kapaszkodtak fel a lóra, mikor utolérték a mieink, azokat is ártalmatlanná tették.

– Vigyázni, csupa nagy község van erre. Itt van északra Csurog, napnyugatra Temerin, a másik felől meg Zsablya. Végezzétek, amint kell.

Már futkosás, mozgolódás volt, ordítozás, felébredtek az emberek, kiugrottak az udvarokra, nézték, mi az!

A lovasok körülvették a falut, hogy a menekülőket lelőjék, csakugyan itt is, meg ott is hallatszott egy-egy durranás.

– Magyarok! – és örömsikoltás.

Itt vannak a magyarok!

A magyar családok lelkük egész örömével és boldogságával borultak a legények nyakába. – Csakhogy megjöttetek magyar testvérek, ha meg nem jöttök, a holnapi napon bennünket bizonyosan megöltek volna a rácok.

Most meglátszott, ki hova húz. A magyarok sírtak az örömtől, a svábok nem tudták, mit csináljanak, lehet, hogy a magyarok nem maradnak, akkor ők esnek a bosszúállás áldozatává, alig néhány család volt magyar is, sváb is ebben a nagy rác községben.

Legelső dolga az volt Tormásy főhadnagynak, hogy egy rácot, aki magyarul értett, a községházára küldött, verje fel a bírót, és parancsolja meg, hogy négyezer katona számára azonnal ebédet készítsenek, minden háznál fogjanak hozzá a sütéshez-főzéshez, hogy ha jön a legénység, már készen leszen az étel. Így bolondította meg őket, hogy jön a magyar had, jön Damjanich!

S kezdődött a rablás.

A szekerek ott állottak az utcasorban. Minden házból mindent ki kellett hordani, és ami egy tűt ért, fel a szekerekre. Mindent a földig feldúltak, csak úgy tapostak a cserepekben. És a nép, még az asszonyok sem mertek jajgatni, mert mindenkit lelőttek, aki hangot adott, s ezt folyton kiabálták nekik, hogy: meg ne nyikkanj, vagy meghalsz!

Bort találtak, szokás szerint beütötték a hordók fenekét, engedték szétfolyni, rocskával, csöbrökkel merték a bort. Térdig állott a betyár a borban, mint a kacsa.

Rózsa Sándornak ez olyan volt, mintha álmodnék.

Rablás. De még komiszabb, mint az eddigiek. Eddig ilyen rablást nem engedtek a tisztek, minap is ugye az a grófi tiszt karddal verte az embereket, hogy fölöslegesen ne csináljanak kárt, de most ez a Tormásy maga parancsolta, hogy minden házat fel kell törni, nem szabad a legszegényebbet sem hagyni, mert az is rác, az is ellenség.

A bírónak parancsolta, hogy ezer forint váltságdíjat szedjenek össze, a bíró esküdözött, hogy annyi pénzt ebben a faluban nem lehet találni, hadi zónában vannak, nekik kell a saját hadseregüket is eltartani, az sem kíméletes, mert a hazáért van minden.

Elfogtak néhány osztrák katonát, egy magas rangú tisztet, egy őrnagyot, megkötözték, hogy élve vigyék haza Becskerekre.

Két-három szekér fegyverekkel telt meg, a fegyverek nem voltak szétosztva a lakosságnál, egy helyen voltak kamrába zárva. Az egész úgy ment, mint a villámcsapás.

Tormásy sürgette a bírót, hogy hozza a pénzt, az nem tudott csak kétszáz forintot előteremteni, Tormásy avval is beérte; tanácsosnak látta visszafordulni.

Rózsa Sándor még egy pipát sem vett el. Arra gondolt, hogy ha ő ilyet csinált volna valaha, akkor az egész világ csak róla beszélne. De ő soha életében ilyet senkinek nem tett és mégis ő a betyárkirály…

Csak akkor vesztette el a nyugalmát, mikor Tormásy saját kezűleg megfogott egy vénembert, hogy annak a kezéből kiragadja, amit tartott, valami kis batyut, bizonyosan abban volt a legféltettebbje a nyomorultnak.

– Azt a kutya mindönségit – káromkodta el magát Rózsa Sándor –, hadd békén azt a vénembört. Még tísis löszöl vén.

– Hogy mer kend szembeszállni velem?

– Még többet is merök. Ha rögtön el nem erisztöd, itt van vége az életödnek!

Tormásy eleresztette az embert, aki alighogy továbblépett kettőt, kivette a kendőből, amit benne rejtegetett. Pisztoly volt, s avval hátulról főbe lőtte a Tormásyt.

Tormásy elesett, és hiába tették fel a szekérre, mire kiértek a faluból, meghalt.

Akkor nekiindultak vágtatni, mert ha meghal a parancsnok, akkor elveszíti a fejét mindenki, nem tudja, mit csináljon.

Rózsa Sándor pedig nem vette át a parancsolást.

A falun túl lekanyarodtak a Tiszára, ott találták a révben a kompot.

Már ekkor fent volt a nap, és csodálkozva nézte, a magyarok milyen hősiesen lepték meg a Gospodinec lakóit.

A nap megértette. A nap bölcs. A nap már sokat látott, mindent megérthet.

De Rózsa Sándor semmit sem ért az egészből.

Rózsa Sándor összehúzta a szemöldökét, és valamit súgott Szellő lova fülébe, mire az egyet felnyihogott, és elindult toronyiránt északra, föl, föl, talán meg se áll a csillagokig.

Több halottjuk nem volt. Ahogy átértek az utolsó szekérrel, megjelent a szerb katonaság a parton, de nem volt átkelő szerszámjuk, így csak lövöldöztek feléjük hiában.

Selyem Kata

A pusztára köd hullott. Fehér köd. Átláthatatlan, sűrű, vidám köd. Olyan köd, amiben a pandúr megfullad. A betyár meg nevet.

Mert a betyár bizony akkor örül, ha láthatatlan tud lenni… Most nemigen zavarják, jó idők vannak, de azért ne higgy pajtás még a magad szemének se. Csak az a biztos: az akasztófa. Semmi más.

Bodó Kata kijött a házból, és körülnézett. Nézhetett. Annyit meg lehetett figyelni, hogy a nap az égen fent van, de alig tud átvilágítani ezen a fejér tejen. Még a száját is ki kell nyitni az embernek, hogy levegőt tudjon venni, nagyokat kell harapni belőle.

– No nem szeretöd? – mondta reggel Sándor, mikor elment. – Pedig jó. Jó ez a köd. Nagyon jó, füstölt kolbásszal összerágva különösen ügön jó.

Néha olyan jókat mond mostanában, kedve van, van neki jókedve. Nemigen szokta pedig cifrázni, de mostanában madarat lehetne vele fogatni.

Sokat is ül itthon. A subája le van terítve a nagy lócára, letelepszik rá, s nézi a feleségét. És ez elég. Most beérik vele. És olyan jó a szeme előtt mozogni, tenni, venni, nyüzsgölődni, meg osztán olykor-olykor összenevetni… Mindig barátságosak azok a nagy sötét szemei, és sima a homloka. Érezni lehet, csak egy asszony tudja azt igazán megérteni, ha az ember jól érzi magát őmellette.

De már jöhetne haza. El ne tévedjen ebbe a ködbe. Az ugyan lehetetlen, hogy a Gazda eltévedjen, annak még a csizmája orrának is több esze van annál. Hát az megleli a fűben az utat, pedig itt soha út nem volt, és nyom nem maradt. De az asszony szívében kimondhatatlan nyugalom van: az ő gazdája? Az úgy odatalál hozzá… Mosolyog magában s dudorászik: az ő gazdája? Nincs még egy olyan, meg nem is vót, meg nem is lesz, míg a világ világ…

bús gilice szabad madár

egyik ágrúl másikra száll

mégsem tanálja a párját

búsan éli a világát

én is csak bánatban élök

a kedvesömnél kesergök

jaj istenöm hun keressem

hun löhet az én kedvesöm

elbujdosok a világba

nem lösz addig maradásom

még aztat föl nem találom

kiért élök e világon

Olyan édesen eldalolta, oly tiszta szível, olyan elbékélt keserűséggel, ahogy valamikor otthon, Tyúkbögyön. Mert csak az a nóta: a szomorú nóta. Víg nóta az nem nóta, az csak arra jó, hogy másokat vidítson: de a maga szívét, még a legnagyobb boldogságban is csak mélységes mély szomorúsággal lehet táplálni.

Nincs az ő szívében most semmi bánat, de megverné az Isten, úgy gondolja, ha valami rátartós frisset gajdolna: csak a bánat szava az igazi enyhületadó…

messze virul a lilijom levele

messze fődrül gyalogoltam én ide

így jár aki messze fődrül elindul

nincsen aki bús vállamra boruljon

De igazán, hol is van ennyire sokáig?

mikor alszok, nyugszik a bú

akkor nem vagyok szomorú

mindön temetőn mögállok

majd talán én is möghalok

valahol

De a bús nótákból születik a vidám:

este virágzik a repce

otthon vár egy kis mönyecske

az ágyát is mögvetötte

öszöm aki terömtötte

Nevetni kell, hát akármit dalol, nem jön az embör? Erre már csak jöhetne!

És jön is.

Jön bizony, mégpedig a topa betyárral jön, aki egy ménkű nagy batyut cipel az ölében, de úgy, hogy össze ne törjön benne a tojás. Leteszi, elmegy. De milyen csendesen megy, mintha nem is vóna. Király inasa nem simul ki fajinabbul. A csomó fejér lepedőbe gyúrt csomó mög ott marad. Ugyan mi lehet ebbe, olyan könnyű, olyan puha batyu.

– No, bontsd ki.

Csak ennyit mond a bajusza alatt az ember. Bontsd ki. Könnyű azt mondani, bontsd ki, de mi lehet benne?

Ő maga meg csak ott áll a ház ajtajába, se ki, se be, csak bontsd ki.

Összefonja a karját s feltolja a kalapját, és a szemöldöke is mosolyog, de úgy mosolyog, ahogy senki más ezen a kerek világon mosolyogni nem tud. Nem nevet, csak a szeme fénylik, és mégis húzódik a sarka. Az is mosolyog.

Jaj istenem, nem is mer ahhoz Kata hozzá se nyúlni, jaj, hogy tud egy asszony mórikálni. Avval a nagy hasával, mintha még szűz lány volna. Még a füle megett is megdörzsöli azt a kis tiszta helyet, ahová a tetű napozni jár ki. Aztán felhúzza a vállát, cuppant és mórikál. Ugyan mi löhet már benne no?

Ahogy hozzányúl a batyuhoz, az ember felhorkan.

– Úgy mögijedtem!

S még mielőtt beletúrna a csomóba, elébb az urához adja magát, és átöleli annak a nyakát, s alig fér hozzá, és az ember megöleli, jól kinyújtja a kezét, megsimogatja a hátát, farát, megveregeti: no no.

Nagyon jól áll egy asszonynak, mikor az isten így beleköltözik és elterebélyesíti. Ilyenkor szép a szép, és ilyenkor enyém az enyém. Ti vagytok enyéim, ti ketten: te.

Megcsókolgatja az asszonyt, apró csókokat hint rá, de már Kata, Bodó Kata megint csak ott jár a szömivel a fejér csomagon, mégiscsak mög kéne tudni, mi van benne?

Ott is hagyja az embert, éppen a csókok közepén, s óvakodva, mint ha madarat fog, lábujjhegyen közeledik, s aztán még egyszer beletúr, tapint, ujjai högyével, s akkor kiboncirálja a gubancosan kötött lepedővégeket.

Jaj!

Akkorát sikít, hogy elhal a sikoltás vége. A szívére teszi a két kezét, kinyitott ujjakkal, és nézi, nézi káprázó szemmel:

Selyem nagykendő…

Tüzesen, barnán, pirosbarnán villog ki a vászon alól. Nem lehet ahhoz hozzányúlni. Nem igaz. Álom. Löhetetlen.

– Mi ez, gazdám?!

És visszafut a gazdához, s újra a nyakába lóg. De már arra nincs ideje, rohan vissza a csomaghoz, és óvatos ujjakkal bontja, boncirálja.

– Szűzanyám!

Rózsa Sándor csak nézi, mosolyogva nézi ezt a roppant örömet. Ez tud örülni. Nem úgy, mint Juliska. Mit mondott volna Juliska? „Hát ezt má mögint hun rabolta kend? A fene ögye mög a dógát. Azt hiszi kend, én ennek örülök? Vigye vissza, ahunnan hozta!” Ilyeneket mondana Veszelka Juliska, aki soha eszébe nem vette, hogy hát az ő apja mi vót? Az nem orgazda vót? Az jobb, mint a betyár? Fenét. Rosszabb. Sokkal rosszabb. Az csinál a böcsületös emberből betyárt…

De ez ügön.

Ez tud örülni. Ennek érdömös.

Kata már régen kivette a kendőt, s magára is terítette. A kendő igazi lyoni selyem volt, a legigazibb, ha nem is tudta errefelé senki róla, s olyan óriási, hogy az asszonyt sarkáig formán betakarta. Ez az egy kendő ruhának elég. Ha semmi mást fel nem is vesz magára egy asszony, hanem csak úgy ing nélkül ezt teríti magára, akkor is betakarja minden szem elől, még ha kétszer akkora hasa is vóna.

– Jaj istenem – csak ilyen sóhajtásokat és nyögéseket és turbékolásokat tudott, hogy: – jaj istenöm teremtőm, jaj boldogságos szűz…

Idő telik avval, míg körültáncol vele a házban, és tízszer sikít és mindig új meglepetéssel. Ez a komoly asszony egészen kicsi gyereklánnyá lett a váratlan örömtől. Ilyen selyemkendőt. Még a Gilice bárónénak se volt ekkora.

Hány csókocska, hány ölelésecske, hány pirulás és hány felujjongás.

Pedig még egyéb is van ám a batyuban, ugyan nézd mög már.

Hát megnézi. Persze hogy megnézi, de nem akar sietni, minek siessen. Soká akarja élvezni. Soká örülni neki. Míg el nem múlik, mint az álom.

Selyemruha kerül elő a paksamétából. Egy szín fekete ragyogó selyemruha. Bő szoknya, kerek elejű pruszlik, és mind oly fekete, mint a fekete paripa szőre. Hozzá fejre való kendő, lila, sárga és rózsavörös színekkel virágok a szélén körül. Nem öregasszonyos ez, ifjú nőknek, anyáknak való, keresztelőre való anyáknak. Hozzá van ám oly selyempapucs, de olyan, olyan magas sarkú, de olyan! Az is fekete. Minden gyönyörűen fényes fekete.

Mint a zápor, úgy hullott a Bodó Kata szeméből a könnyű. Ömlött s pergett, és folyt le a két szája sarkán át le a kebelire. Már azt gondolhatta volna az ember, megszakad a szíve. De mosolygott azért a szivárvány a felhők alatt.

– Mit bőgsz, te bolond? – simogatta kicsit, veregette a hátát az ura. Nem nagyon, mert hiszen nem okkal sír s azért se nagyon, hogy el ne kényesedjen az asszony; nem szabad az asszonyt nagyon kényeztetni, mert rákap!

– Mire ez neköm?

Hm. Azért van esze a Bodó Katának.

Hát persze. Aki így fel tud öltözni, annak abban meg is kell ám magát mutatni. De kinek mutassa meg ő magát?… Jobb lett volna, ha soha meg nem látja, meg nem kóstolja ezt a földi gyönyörűséget.

– No vödd csak föl.

– Föl? – s nevetett.

– Föl, föl, – s maga a Gazda is nevetett.

– Akkor forduljon el.

– Felülem őtözhetöl – mondta az ember, s kiment a házból.

Bodó Kata betette utána az ajtót, még be is riglizte, és akkor ráborult a sok-sok selyemre, és belefeküdt és mögszoptatta. Igazán az az érzése volt, hogy a hálát, a szeretetet csak avval tudná legjobban kimutatni. Már anya volt, már anyai bőséggel volt tele a szíve és a teste.

– No őtözöl-e mán? – kiáltott kintről a gazda.

– Mán!

Felpattant, előkereste a nagy fatálat, abba vizet tett, nekivetkezett, és megmosdott tetőtül talpig. Így szennyes testtel vétek volna ily ruhákat venni magára.

– Készön vagy e mán?

– Mán, mán!

Mikor egészen készen volt, még egyszer megbillegett a papucsa sarkán, hogy az jó ráfeszüljön a lába fejére, közben gombolta a pruszlikot, mert gombra járt, urasan, s szólott ki nagy kedvesen:

– No?

Belépett a gazda avval a huncut mosolygós pofájával. De hogy tud így nézni, mikor semmi se mozdul az ábrázatán, mégis kineveti a szegényasszony lányát.

– Na mit néz, várjon még – s nem akaródzott az utolsó gombnak gombolódnia.

Pedig huncutul volt varrva a ruha. Mintha rászabták volna: állapotjára. Mikor osztán készön volt, akkor összeriasztotta magát, kicsit tenyerébe csapott, de kicsit, s úgy hagyta két kezét egymásba csöppentve, s félrehajtott fejjel, máriásan, összecsukott szájjal ránevetett az embörre:

– No nézze mög kend azt a rossz Bodó Katát!

Rózsa Sándor soká nézte. Nem a ruháját nézte, nem a szemit nézte, se a száját, se a fordulását: semmit se nézett, csak nézett, s mégis mintha mög is párásodott volna a szeme a nagy nézedelembe.

– Mit néz na?

Rózsa Sándor megrázta a fejét:

– Ez nem Bodó Kata: Selyöm Kata.

Katának a két válla hegye felszaladt a füléig, újra leszállott a kebléig, összecsapta a kezét és azt mondta:

– Selyöm Kata!

Rózsa Sándor kinyújtotta a kezét, Katának bele kellett tenni a magáét.

– Kata fiam. Nyergelt ló van. Mögyünk.

Kata elbámult.

– Mögyünk?

– Mögyünk.

– Hová?

– Paphon.

Katának elállott a szava.

– Paphon?

– Gyerünk el egy kicsit a páterhon. Ha mán arra járunk…

Mint az álom.

Lóháton ülni, selyemruhában, Selyem Kata.

Selyöm Kata.

Ezüst ködben. A köd nem akar feltisztulni. Úgy léptetnek egymás mellett, alig látni annyira. A nap röttenetös kíváncsi, az se tud meglátni egy porcikát se a Selyem Katából.

És ez addig tart, míg csak el nem érik Szögedöt. Déllére. Még a városba is bekúszik, mászik a köd.

Még az alsóvárosi templom is oly sötéten s mégis annyira bizodalmasan áll a ködben, mintha párává lett volna maga is.

Ott leszállanak a lóról, s megköti a Gazda a lovat egy görbe kis fához, közel a plébánia ablakai alatt.

Kata lehúzza a csizmáját és felteszi a lónak az iszákjába, és a lábára igazítja a papucsot. Most már mehet. Most már akár a pap elé is odaállhat.

Elöl megy az ember. Nyugodtan mögy, keményen mögy.

Belép a kőkapun, aminek még a fája is kőből van. Hosszú setét folyosó. Papos ruhájú embör jön szembe, s néz rájuk felfelé nagy meredt szemmel.

– Csanádi Ferenc-e kend?

– Az. Az. Az – mondta a sekrestyés. – Az vagyok.

– Esküdni.

Csanádi Ferenc, a sovány, szegény, falak közt megaszalódott egyházfi a földig érő kámzsás köpenyben, amit alázattal visel, mint bűneinek méltatlan hordozója, igen nagy szemeket mereszt… Úgy látszik, megismerte, vagy kitalálta, vagy már értesítve volt, ki tudja… Rúzsa Sándor csak biztosra megy.

Minden olyan, mintha mese volna. A nagy fekete folyosók, jobbra is, meg balra is. A nagy setét kapuk, a nagy setét szobák.

Itt mindjárt elöl a pap esketőháza. Itt szerkesztik öszve a párokat világ teremtése óta, hogy azok világ teremtéseig soha el ne szakadhassanak.

Selyem Kata.

Selyem Kata úgy áll a háttérben, egymásra tett két kézfejjel, olyan szépen, ragyogóan és alázattal. Úgy letérdel minden kereszt előtt s minden szentkép előtt, mint ahogy kiskorában tanították, pedig a Gilice báróéknél már megszokhatta, hogy…

Nem, mindent elfelejtett, olyan lett, mint iskolás gyermekkorban. Mikor két osztály volt a tápai oskolában összesen. De ő akármékben is volt, mindig a legelső, a legjámborabb és a legodaadóbb volt…

Soká se kellett várni. Csanádi Ferenc elment a plébánosért, akkor az is bejött hátulról.

– Senkim sincs – mondta a plébános, és jó nagy orrát beledugta a könyvekbe, az orrán szemüveg volt és oly mord ember, aki mindig s mindjárt harap. – Mind elmentek a harctérre. Nincs itt most senki. No ki vagy, fiam?

Rózsa Sándor elmosolyodott, a fejét megmozdította s szólt: – Rúzsa Sándor.

A plébános felnézett. A kezében megállott a toll. Éppen be akarta írni, de erre a névre mégiscsak fel kellett néznie. A szája bágyadt volt, és a szemüvege mögött hunyorítva nézett a rablóvezérre… Úgy is nyitva táttant s kétszer-háromszor nyelt…

– Rózsa Sándor.

– És ez kicsoda?

– Bodó Kata – mondta a nő alázattal rebegve.

De a Gazda ránézett.

– Azelőtt! – mondta Bodó Kata. – De most Selyöm Kata…

Nem is tudta, mért mondta ezt, maga is elveresedett, hogy a szemétől kezdve futott a láng a fülei s nyaka felé, és végül az egész arca piros lett, és röttenetes zavarba jött.

A plébános felegyenesedett.

– Mit akartok?

– Mög akarunk eskünni – pattant rá Rózsa Sándor.

– Esküdni.

A plébános, Nyári Ferenc, tárgyilagos ember volt, száraz és kellemetlen ember sohase félt az igazságtól, ha az a közvéleménnyel szemben állott. Ezért imádkozott hónapokon keresztül Kossuth Lajos, a haza Megváltója életéért, és most szó nélkül megfordul és otthagyta az asztalt, s visszatért a szobájába.

Mit akar ez a bolond pap? – mondta Rózsa Sándor a szemével, de harag nélkül.

Bodó Kata lesütötte a szemeit, nagyon röstellte, hogy az elébb olyan gyerekesen fecsegte ki a nevét, s nem tudta, hogy kellene azt jóvá tenni. Meg hogy melyik az igaz?

A pap visszajött, és kezében egy csomó lepedőnyi újságot hozott.

– Itt van a Közlöny legújabb száma, ebbe benne van a kend igazolása a kormányelnök úr által. Hallgasson, felolvasom:

5685/c. Miután R ó z s a S á n d o r az ország kormánya által számára megadott amnesztia föltételeit becsülettel teljesíté, magát több veszélyes csatában éppen oly merénynek, vitéznek, mint a rábízottak teljesítésében hűnek és pontosnak tanúsítá; úgy azon vád alaptalanságát, mintha a lagendorfi csata alkalmával tilos kicsapongásokat követett volna el, hiteles tiszti bizonyítványokkal megcáfolá: jövendőbeli jó, erényes és tiszta élet feltétele alatt a számára már megadott köz- és nyilvános bocsánat ezennel megújíttatik és megerősíttetik. Miről is az ország minden törvényes hatóságai ezennel értesíttetnek. A Honvédelmi Bizottmány nevében K o s s u t h L a j o s elnök.

Most felnézett az olvasásból, és ráfüggesztette bírói szemét a betyárra, s úgy látszik, egészen elfelejtette, hogy ez miért van most itt.

– Azt az egyet nem kellett volna tenni, Ezeres községben – mondta veszekedve. – Azt nem szabad, fiam, a papot bántani. Fordítva ültetni a lóra és ráadni a miseköpenyt és úgy kergetni. Szabad ez? Illik ez? Ez igazán nem volt szép.

Rózsa Sándor úgy nézett a papra, mint egy gyerekre.

– Azt olvastam az újságban, hogy (s egy másik újságot keresett elő, és abban soká kutatott, míg meglelte) „Damjanich alezredes Lagendorfot elfoglalta. Két százada a 9-ik honvédzászlóaljnak és a Rózsa-lovasok valának a seregek, melyek e szép győzelmet kivívták. Rózsa Sándor fegyvereseivel egymaga tizenkét ellenséget leölt”.

Újra felnézett a szemüvege fölött Rózsa Sándorra.

– Így volt? – de mindjárt másik újságot keresett. – Itt is meg van írva, Damaskin István verseci főszolgabíró jelentése ezt mondja: „Az ellenség zavarba jövén, futásnak indult, azonban a jobbra és balra is kirendelt Rózsa Sándor-féle lovascsapat az ellenséget megkerülte, főleg a jobb oldali csapat, melyhez magam is csatlakoztam, Perta és Oresica végvidéki községek mellett elrándulván, azokat, minthogy lövések történtek embereinkre, felgyújtották. Említést érdemel – olvasta emelt hangon – Rózsa Sándor viselete a harcban. Ezen puszták fiát mindenfelé lehetett látni, ő maga kezével hét ellenséget lelőtt, ötöt levágott.” Itt van a Közlöny 814. oldalán…

Most újra turkált a lapokban, s kivett egy frisset s mindjárt olvasni kezdte:

Rózsa Sándor és csapata egytől egyig a megszemélyesített bátorság. Ahol a legveszedelmesebb vala, ott volt a csapat. Ezen csapat vívása látásakor akaratlanul is a sivatag gyermekei ötlenek előnkbe. Majd hegyen és ismét völgyben a legnagyobb gyorsasággal látja az ember őket száguldó paripákon az ellenséget űzni, majd pedig ravasz vigyázattal a zsákmányos marhát hajtani, s ha az ellenségtől észrevétetnek, zsákmányaikat elhagyva, azonnal űzőbe veszik azt, s ismét zsákmányaikhoz visszatérnek. Külön jóviseletük dicséretükre válik. (Ismét emelt hangon, szinte prédikálva olvasta.) Rózsa Sándor sokaknak nagylelkűleg megkegyelmezett, az asszonyoknak pedig, kik mellükön gyermekeket táplálnak, élelem szerzéséré pénzt ajándékozott. Közlöny 789. lap.

Felnézett s látta, hogy a fiatalasszony vagy micsoda, sír… Azt látta, hogy a nagy selyemkendő szétnyílt, hogy az asszony már nagyon is másállapotban van, s ez igen lehangolta.

– Mindig ilyeneket csináltok. Elébb jól viseli magát, aztán elrontja. Elébb hős, azután komiszkodik a pappal… Ezt az asszonyt is. Ha már el akarod venni feleségül, hoztad volna akkor, mikor még tisztán elhozhattad… Most hozod ide. Mit csináljak veled?

– Eskessen meg, ne papoljon annyit.

A plébános egyet nyelt, akkor megtörülgette a szemüvegét.

– Igaz, amit az újságokban írnak vagy nem?

– Ej, mit – mondta már türelmetlenül Rózsa Sándor –, figura beszéd az egész. Egy szó sem igaz belőle.

A pap megvakarta a fejét.

– Már megint egy butaság. Akár igaz, akár nem, ha jót írnak, ez ellen nem kell tiltakozni. Mi az, hogy figura beszéd. Ez is figura beszéd, hogy ez az asszony nyolchónapos?

Hallgattak. Rózsa Sándor nem tudta, mennyi s hogy. Az asszony tudta, mert az asszonyok az ilyet folyton számolgatják, és most az asszony németül szólt rá a papra:

– Aba her pfarer, makken zu kajnen spass, follbringen zi di ceremóniát, und damit basta. (Tisztelendő úr, ne viccöljön, végezze el a ceremóniát, osztán mögvan.)

A plébános meglepetve nézett rá az asszonyra. Honnan tud ez németül.

De igazat adott neki. Úgysincs értelme a szerecsenmosdatásnak. Meg is volt sértve, hogy az ő nagy jóakaratját semmibe se veszik ezek a disznók. Hát gyorsan egybekötötte a kezüket a stólája szalagjával, és elmormogta a szertartás szövegét latinul.

– Nem te vagy az a szobalány, akit a bárónő őnagysága, az úrasszony Tápén…

Az asszony mérges lett, hogy ez a pap még az esketéssel se törődik.

– Maguk papok? Maguk nem papok!

De a pap még valamit meg akart tudni:

– Miért hagyták ott a hadsereget?

– Ezek pásztorok – vont vállat Rózsa Sándor –, haza köll nekik gyünni, leszámolni a gazdákkal.

– Aha – mondta a plébános

Soká állott s vakargatta az állát.

– Majd beszélek a tanácsnokkal. Most már Rózsa Sándor nem kóborolhat; ha meg is házasodott; gyerek is lesz. Az alsóvárosi ménest indítványozni fogom, bízzák rád. Vállalod?

– Vállalom.

– Jól van. Majd gyere be hozzám, vagy küldjél be valakit egy hét múlva, nem felejtem el.

Evvel kezet nyújtott az embernek, sőt még az asszonynak is.

– Bodó Kati! – villant fel a plébános eszébe a Gerliczey báróné szobalányának a neve.

Az asszony lehajtotta a fejét, és kicsit megriszálta magát a papucsa sarkán:

– Én nem vagyok Bodó Kati, én Selyöm Kata vagyok.

– Úgy – s még egyszer megnézte az arcát a pap, de nem törődött vele tovább.

Megfordult és eltotyogott, vissza a belső helyiségbe.

Az anyakönyv ott maradt kinyitva.

– No, ha bejön, majd megkérdem az adatokat – mondta magában s visszajött a plébános –, Ferenc, ha bejön ez az ember, majd ne felejtse el, meg kell kérdezni az adatokat, mert elfelejtettem bevezetni.

Csanádi Ferenc azt mondta:

– Nem is hoztak magukkal törvényes tanúkat. Majd tanúkat is köll nekik küldeni.

De a plébános legyintett, mintha azt mondta volna: mindegy az ezeknek.

Rózsa Sándor meg Selyem Kati a templom előtt éppen fel akartak ülni a lovakra, mikor óriási néptömeg éljenezve és énekelve közeledett.

Az új indulót énekelték ropogva és vígan:

föl, föl vitézek a csatára

a szent szabadság oltalmára

cseng dörg az ágyú, csattog a kard,

ez lelkesíti csatára a magyart.

Közben figyelték a kiáltásokat. Processziószerűen közeledett a tömeg a templomhoz, és azt kiabálták:

– Éljen Damjanich! Éljenek a mi fiaink! Éljenek a veres sipkások!

– Mi az? – kérdezte egy előrohanó csapattól Rózsa Sándor.

– Éjjön a haza! – kiáltott a sánta legény. – Szolnoknál mögvertük a pecsovicsokat! Tizenötezer halottat csinált Damjanich! Éjjön.

– Éljen – zengett elnyújtottan és csengően az éljenzés.

A két lovas megsarkantyúzta a lovát és elvágtatott. Mikor kint voltak a mezőn, akkor megcsendesedtek.

– Mért haragszik kend? – nézte az asszony a Rózsa Sándor szemöldökét, hogy már megint nagyon összeráncolja.

De Rózsa Sándor csak annyit mondott:

– A jó volna… Az alsóvárosi ménös…

Selyem Kata sokára visszaintett.

Rózsa Sándor legyintett:

– Csak már ennek vége lönne eccör…

– Vége lösz annak is… Mindönnek vége lösz, csak a szögénység marad örökké.

A köd elromlott, már nem volt oly szép fejér, már mocskos lett és világos. Rárakódott a ruhájukra, a hajukra, a szempillájukra és a selyemszálakra. Szinte mintha be lett volna porozva a nagy selyemkendő.

.oOo.

Móricz Zsigmond jegyzetei

[1] Ez a regény 1836-ban történik. Akkor indult el Rózsa Sándor arra a hosszú útra, amelyen egész életében maradt: a betyáréletre. Ebben az évben lett V. Ferdinánd a király. Ferenc József már élt, de még csak gyermek volt, alig hatéves. Magyarországot Bécsből kormányozták. Metternich volt a kancellár, s József nádor volt a király helyettese. A magyar falvak és puszták népe rendkívül nagy szegénységben és elhagyatottságban élte csöndes életét. Jobbágyok voltak, szolgák, akiknek se birtokuk nem volt, se szabad mozgásuk. Mindenki ott halt meg, ahol született s abban az életben, ahogy a szülei éltek. Azt, aki megmozdult, s nem akart a röghöz kötöttségben maradni, már betyárnak nevezték, ha semmit sem csinált is. Rózsa Sándor 1813-ban született, így huszonnegyedik évére fordult ez időben. De ebben az évben fejeződött be az az országgyűlés, mely előkészítette az ország közvéleményét a jobbágyfelszabadításra. Történelmi forduló: Ferenc császár abszolutizmusa ez évben tűnt el, s megjött a szabadság derengő hajnala.

M. Zs.

[2] Még én gyermekkoromban fizettem a tízes kamatot. Akkor az még bevett kamatfizetés volt a kiskereskedelemben. Pityi, a boltos, néha adott egy-egy forintot kölcsön, s mindaddig, míg csak az egész összeget meg nem fizettük, hetenként egy hatost kellett érte vinni. De édesanyám így is örült neki, mert volt eset, hogy rettenetes szükség volt arra az egy forintra, de ha a zsidó nem adott, akkor valamennyien éhen halhattunk volna, mert más nem adott. Nem, mert vagy nem volt neki, vagy volt és el akarta tagadni, hogy van, vagy nem is tagadta, de féltette, hogy odavész, vagy röstellte a kamatot elvenni. Nem azért, mert törvényellenesen magas, hanem azért, mert ő nem zsidó, ő nem szed interest. A magyar nép életében még a múlt század végén is tökéletesen hiányzott a pénzgazdálkodás gondolata is. Terményben gondolkoztak. A tízes kamatot viszont tízes percentnek tekintették: én is csak sokkal később értettem meg, hogy a heti tíz krajcár egy forint után: az öt forint húsz krajcárt jelentett egy év alatt kamatban. Tehát egy év alatt egy forintért a boltos hat forint húsz krajcárt kapott vissza. Csak nem szoktuk azt egy évig ott tartani. Jött szombaton édesapám a munkából, és első dolog volt megvinni a forintot a boltba. Rendesen az összes pénzt odavittem, amit édesapám hozott, csak egy forintért nem adtak semmit, azt leszámították. A többiért pedig hoztam sót, lisztet, rizst, kávét, meg ami kellett.

M. Zs.

[3] Tegnap este híradó moziban indiai népéletet láttam. Mintha ezt a képet láttam volna. Házi szőttes lebernyeges ruhában asszonyok s félig öltözött fiatalság és egészen mezítelen gyerekek. Zsúfoltan, zsúfoltan összebújva hevertek a forró nap alól csak alig elbújva, nagy pálmalevél-legyezők alatt. A Gangesen a csónakjaiknak épp olyan fedele van, mint a tanyai szekérnek, az ekhós szekereknek. Ott élnek benne egész életükön át. Így éltek meg a magyar jobbágyok még száz évvel ezelőtt is. Mezítláb, mint az indiai pária, egyetlenegynek a lábán nincs bőrből készült lábbeli. S megdöbbentett, hogy mennyi hasonlatosság van a magyar néppel, arcban, mozgásban és magatartásban. Néha a testvéreimet véltem látni gyerekkorunkban. Még az édesanyámra is ráismertem. Csak ezek az orrdíszítő függők nem voltak soha divatosak magyar földön. Ha csak a honfoglalás idejében nem, bár nem tudok róla, hogy az ásatások efféléket mutatnának fel. Fülbevaló az egyetlen dísz, ami a test megsértésével jár.

Még Rózsa Sándor idejében éppen úgy bibliai módon nyomtattak s csépeltek, mint Indiában ezeken a fényképeken. A véka lecsapása is ugyanúgy történt s a mérés kupacokba.

Százhúsz évesnek kellene lenni annak az öregnek, aki erről az időről még emléket tudna mondani. A mai öregek öregapái voltak ők.

A régi szép idők.

1941. február 27.

M. Zs.

[1] Gróf Károlyi György például a Magyar Tudományos Akadémia alapítására éppen negyvenezer forintot adott. M. Zs.

TARTALOM

RÓZSA SÁNDOR A LOVÁT UGRATJA

Lovas betyár

A Csillagon

A csillagok alatt

Szegény paraszt – szegény ország

Nádirigó