Skip to content

Móricz Zsigmond – Vérben, vasban (PDF könyv átirat)

Találatok: 6

231

 

 

vérben, vasban

Kis képek a nagy háborúból

(Inter arma)

Móricz Zsigmond

háborús írásai

Garciy Ákos rajzaival

 

Légrády Testvérek kiadása Budapest 1918,

 

 

E könyvben levő rajzok GARAY ÁKOSNAK
a harctéren készült eredeti vázlatai.

 

PILLANATKÉPEK, RAJZOK, ESETEK.

1.

KOPORSÓK A PÁLYAUDVARON.

Galícia, 1915. nov. 17.

Sárga, egyszerű fakoporsó, kettő, cédula lóg raj­tuk. Mellettük egyszerűen, csöndesen jönnek, mennek, kék, totyakos nyugodt vasutasok, akik az egész világon egyformák: abból a szóból élnek, hogy forgalom . . . Máskor mást szállított a vasút, most ebben van némi forgalom.

Piszkos, szürke ég, olvadni kezdő hó a pályaudva­ron, a sinek feketén, acélos fénynyel futnak messze, messze. Hova futnak a sinek, hova visz a vonat, hová készül az élet?

Újonnan öltözött fiatal népfölkelők, olyan kedve­sen bámészak, nagy szeműek, uj fegyverben, nagy bak- kancsban, tipp-topp; az ég szürke, vad tél, lóg a feketeség, sárga karszalagoknak is a közepe fekete; a sárga gondok mélyén is fekete komolyság.

Harctérre menő katonák üldögélnek a másik vonat­
bán. Cigarettáznak, eszegetnek, tréfálnak, kicsit nevet­nek. Rongyos viaszosvászonból maga fabrikálta tárcába ir egyik. Mit ir? mire gondol? Mit érez? Hol az otthona? A monarchia melyik sarkában?

Az egyenruhában többé nem lehet megismerni, ki milyen fajta. Egyre megy. Mind egyre megy. Mind oda megy.

S a koporsóban még kevésbé! Jönnek, jönnek. Mind onnan jönnek . . .

Mennyi harcos rangkülönbsége van a Békének, s mennyi békés összesimulása a Háborúnak.

2.

HÉ, NIKITA!

Galícia, nov. 20.

Ezeken az ostoba gácsországi állomásokon vas- sövénynyel vannak elválasztva a beérkező s a kimenő vonatok sínjei. Alaguton kell átmenni egyiktől a másik­hoz, nem úgy, mint Mátészalkán, ahol az ember úgy sé­tál a síneken, mint egy szolgabiró.

Átfut a katonák vonatja, hosszú trén, egy-két vaggon ló, kocsisok; túl a korláton. De a menázsi konyha itt van; erről. Egyetlen magyar huszár nincs, aki le­mászna az alagútba, hopp, átvetik magukat a korláton s neki a legrövidebb útnak a tábori konyhák eránt.

Káplár Morzsa, a kis öreg ruthénjét, Nikitát in-
ditotta el az ebédért; Nikitát, a tofla, civilruhás kis ló­ápolót; ez tud az itteni nyelven, ennyi haszna legyen.

Nikita szintén csak átkapaszkodik a korláton, mit tegyen, megy a többivel és törtet előre.

A konyhánál már szerencsésen utolsó lesz, mert ezek a betyár magyar fattyuk mind félrelökik. Viszont a pólyák szakács atyafiságból színig rakja a csajkáját hússal, levessel.

Az ám, de mikor visszaér a vaggonához, már az utolsó magyar is átvetette magát, mit sem törődve a pólyák vasutasokkal, akik beérkező vonat elé készülnek.

Próbálná Nikita is, de nagyon tele a csajka, nem megy az átmászás, ellenben zsupsz, ide is löttyent, meg oda is a jámbor.

Közben galléron fogják, hogy kivezetik a sínek közül. Nikita csak megáll, ijedten pislog, mint egy kis szolgáló eb, s két első lábában tartja a csajkát, ide is néz, oda is néz, mig csak meg nem taszítják. Akkor zsupsz; újra egy porció leves a sínek közé; igy aztán megindul a tűnnél felé.

Morzsa káplár azonban kitekint a vaggonból s

— Nikita! — rikoltja el magát.

Mintha nyakörvénél fogva rántották volna meg, Nikita megfordul s zsupsz, egy adag leves megint a hóba.

A vasutasok kitárják a kezüket, hogy tovább hes- segessék s Nikita szegény szájatátva áll és néz a káp­lárjára, aki semmit sem ért s maga is elbámul. Nikita megérzi, hogy megszakadt valahogy a káplári hatalom s alázatosan megfordul s elkezd lefelé kocogni az alagút
lépcsőjén, slissz-slassz egy-egy locscsanás leves minden lépcsőfokon.

Káplár Morzsa látja, hogy a föld nyelte el az ő Nikitáját s egyszerre elrikoltja magát:

— Hé, Nikita!

Hát lent, a pokol kerítésénél nem hallaná meg ezt Nikita? Ott, lent, azonnal megfordul s vissza, fölmá­szik! Usgyé a sinekre! Elibe az érkező vonatnak.

Tizen rohantak rá, hogy visszacibálják, hogy visz- szatuszkolják, le vissza a fekete tunnelbe.

Nincs mentség többé s különösen nincs leves, litty-lotty, annak vége.

Morzsa káplár pedig fogja, s öklét kivágja s szól ekkép:

— Azt a bubánatos csillagzatát ennek a Galíciá­nak! Hát itt ez a háború? Hát én azér járok, mint a bo­lond, nekik, egyik csatatérről a másikra? Elhult a lovam, úgy fekszik a mezőn mint a zabkéve … itt meg ilyen drágán mérik a zablevest ? . . . Azt a keserves boldog­talanságát ; az ember tizenhét hónapig nem öleli meg a feleségét, oszt az ebédjére is várni kell, ahelyett, hogy forsponton küldetnék elébe ! .. .

 

S dühösen bevágta a vaggon ajtaját.

 

 

 

3.

AKI UR, AZ UR!

Galícia, nov. 20.

A főhadnagy ur irdatlan soká nézegette a Pesten frissen vásárolt térképet; elővette a finom kis távolság­mérő műszerét is, ezt is most vette s lemérte a tér­képről, ahogy a szakácsnő a derelyemetszővel vágja a tésztát, — az összes megtett s megteendő utakat.

Mivel azonban, sajnos, az étkező-kocsit a magyar határon hagyták, s most dél van és a kupéban már min­denki elvégezte az ebédet, a tenyerén, ő is fanyar és fess arcot vág s kiszól az ajtón.

— Cserepes.

— Tessék, főhadnagy ur.

— Van kenyere?

— Igenis, főhadnagy ur.

— Tiszta?

Cserepes erre már nem tud válaszolni. Még az ő egyszerű elméjében olyatén gondolat nem fordult meg, hogy a kenyér tiszta vagy nem tiszta is tud lenni.

A főhadnagy ur kegyesen int, hogy csak hozza s ő maga nagy, szarvasbőrkeztyüs kezeivel belenyúl a zsúfolásig tömött utazó-böröndbe és kivesz egy dobozka szardíniát.

Bontja, bontja, bontogatja lassan, finoman, teljes megvetéssel, mint egy ur, aki soha még maga nem bon­
tott fel konzervet. Jóisten, két heti szabadságon volt; egészen idegennek érzi magát e barbár munkában. Mi­csoda ebédeket evett ő otthon.! . . .

Cserepes ott áll a nyitott ajtóban egy rengeteg, egy csodálatos nagy „édesanyám sütötte” kenyér utolsó harmadával. Fehér az a kenyér és lyukacsos és ruganyos, kívánatos és akkora, hogy a kis lengyel gyorsvonat fülkéjének az ajtaja eltátja rá a száját, amekkora. S Cserepes, a szép, barna magyar hu hűségesen, szótla­nul áll, vár, vár s a főhadnagy ur végkép nem tudja fel­bontani azt a ronda konzervet.

— Késsel is fel lehet nyesni, főhadnagy ur!

A főhadnagy szép fiatal homlokán megmozdul két ránc. Nem szereti, ha köhög a bolha.

S annál jobban bcszantja, mert ő is arra gondolt már. De most úgy fog feltűnni, hogy egy kutyamosó okosabb nála . . .

Mikor felfaragta a cudar konzerv fedelét, így szólt:

— Na!

Cserepes odatartja a’kenyeret.

— Mi ez?

Lefaragja. Aztán leszeli a felső réteget. Aztán ezt odaadja Cserepes kezébe. Aztán szel magának egy karéjt, kicsit, vékonyát, finomat. A nagy kenyér szinte megcsóválja a fejét.

Cserepes állva marad, áll, áll, vár. A nagy pilist átveszi a másik kezébe, mert ez elfáradt.

A főhadnagy ur nagyjából lefogyasztja a szardíniát Rengeteg morzsát hullat szét. Csakúgy pereg a fehér
kenyérmorzsa. Kinn madarak dideregnek a kegyetlen gácsországi télben.

— Még eszik, főhadnagy ur?

— Előbb még mást eszek!

S viharállott nagy fekete táskájából egy kis doboz húskonzervet vesz. Újabb negyedóra, mig a késének konzervnyitó ágával felvágja.

Frissen borotvált, finom, fiatal arca mintha festett volna s fent piros, a lágyhajlásu pofacsontokon, ahogy az operett-kórusban festik az arcot.

Már nem boldogul, kibontja a keztyüből a kezét. Nagy, puha, fehér kezei, kövér szép kezei vannak, jól manikűrözve, hegyesre nyesve. Cserepes, mint egy agár nézi a szája mozgását s abban a pillanatban már mozdul a kenyérrel, még a gazdája csak negyedpillanat múlva nyúl érte.

Újabb pici karéj és sok morzsa.

A téltul kikapart dobozt odaveti, hogy meg ne érintse a szolgája kezét.

— Van dió?

■— Igen. Vegyek ki?

— Na. Ha könnyen hozzájutsz.

— Igen.

Cserepes szédületes buzgósággal és páratlan ügye­sen bont; csörög a dió s jó két marékkai nyújt bé az ajtón.

— Nem kell olyan sok!

S kettesével válogat, kettő, négy, hat, nyolcat.

— Nem kell több főhadnagy urnák?

•— Nem.

— Ideteszem mind.

S ő hagyja, mint egy igen elkényeztetett úrnő.

— Csak hagyd, Cserepes, — szól véknyan és hagyja, hogy lerakja.

— Na … ne oda, kérlek!

Kiböki a kabát öblét, hogy abba rakja; ne a pam- lagra a diót . . .

Még megiszik két pohárka meleg teát a barna, finom bőrbevont palackjából és lassan eszegeti a diót.

A mellén három vitézségi éremnek a tartó szalagja van … A medáliákat viselni is … az nem elég finom dolog . . .

Megszerezni igen.

4.

KÉT KIS MAGYAROK.

Przemysl, nov. 21.

Szabó János komoly volt, hallgatott. Nagyon meg volt elégedve mindennel, amit kapott, de Angyal András egyre csak nevetgélt és csóválta a fejét.

•— Kicsi, — mondta s kinyújtotta a lábát az uj bakkancsban.

— Szőrit? — kérdezte Szabó János.

— Szőrit — mondta Angyal András.

— Akkor kicsi — állapította meg Szabó János.

Ő azonban meg volt elégedve minden holmijával.
Egész büszke volt. Katona lett ma! Kilenc hónapi ar- bájtermunkás élet után, már szinte katona lett belőlük, ma, hogy négy órakor hazajöttek a munkából, ruhát faszoltak. Uniformist. A svarmléniában dolgozó katona már csak annyival katonább náluk, hogy sapkájuk is van, ami az arbájtereknek nem jár.

— Ebbe nem fázónk meg — mondta — tesvér.

Angyal András csak felnevetett s a bakkancsban mozgatta a lába ujjait.

— Kicsi — mondta s megmutatta egészséges fogait.

— Kicsi? — kérdezte Szabó János.

— Szőrit — nevetett Angyal András.

— Mer kicsi — bólintott Szabó a legkomolyabban. Angyal András is úgy gondolta, azért nevetett.

A teméntelen nagy kaszárnyában mozgás lett; a sok idegennyelvü katonaság egyértelmüleg fogta a csajkáját; öt óra volt, mentek a vacsoráért, a fekete kávéért. Szabó János is feleszmélt.

— Kávé — mondta ki és szétvetett lábain meg­állva, körülnézett azon a furcsa, büdös, betyár ember­nyüzsgésen, amely csak kaszárnyában van. Férfiak, ne­héz lépésüek, mocskosképü, beretválatlan katonák, ba­gósok, pipások, köpködők, kíméletlenek s mégis testvé­rek a munkában, a nélkülözésben, a kaszárnyában: férfiak kondája nehézkesen, csámpásan, fekete újakkal vitte feketéért a súrolt csajkát.

— Akárhogy nézem is, kicsi — mondta Angyal András és lassan tapogott a bakkancsában.

És úgy nevetett hozzá, olyan vidáman és derülten, nem birt ellenállani a furcsa helyzet furcsaságának.

A többi magyar is mozgott már, mert nyolcán ke­rültek ők ide, Semiszlibe, Zubogyról, Gömörből, (három óra gyalog Putnokhoz) . . . vastag szemöldökű, barát­ságos kis magyarok; mind nevetett, mind uj ruhában volt, mind csóválta a fejét, hogy olyan ujjnak látják magukat.

— Bízom, hamarább is adhatták vóna. Elég vót mán kilenc hónapja a magónk gúnyájába lenni.

— Bizom, rongyos is mán, mint a sátoros cigányé.

— Hát háboró van, tesvér.

— Háboró … — sóhajtottak egyet.

— Gyerünk a kávéér.

És elballagtak; csak Angyal András maradott el, mert ő a régi bakkancsába kelletett, bújjon.

Hosszú sor állott a konyha előtt az udvaron, beállottak a katonák, arbájterek, közéjük tűntek a magyarok; csak Szabó Jánost vót megismerni arról, hogy a gombostűket úgy tudta a kalapja szallagjába szúrni, mint a csillag, úgy csillogott.

Topp, topp, toppantgattak előre, egy a más után a hosszú áncelmarsban; ők csak ezt az egy svaromléniát tudják: ángriff a szakácsüst ellen. Sok ezer ember halt meg Semisliben, nekik ez jutott. Mikor megkapták az egy-egy kanál feketét, némelyik még bele is nézett az üstbe, mennyi van még ott! juthatna abból még akár több is! De a szakács nem oszt, csak egyféleképen.

— Nem is kell nekem esse — mondta Szabó Já­
nos és feltette a csajkát a nyugvóhelye fölött a kis polcra.

— Nem kell? — kérdezte Angyal András.

— Nem.

— Én bizom megeszem, meg biz a. Olyan ebéd után belémíér. Nevetett és kenyeret keresett elő s kezdte beleapritani. Lassan csámcsogott, eszegetett s egyre nézte a bakkancsot, amely az ágyra volt téve, mellé, az ablak felől. Nézte, nézte s csóválta a fejét. Hogy kicsi.

Besötétült a nagy kaszárnya, a nagy ablakok csak épen maguk voltak világosak, de már nem igen adtak befelé fényt öt óra volt s már kész satét.

— Testvér, micsinálónk feküvésig? — kérdezte Szabó János.

— Véna dolog tesvér — nevetett Angyal András.

— Igaz — mondta komolyan Szabó.

De Angyal András már is megbánta, hogy kedves falubélijének ellenére szólt; úgyis ritka dolog, hogy az öreg célozzon valami kimozdulást.

— Bemenyönk? — mondta hát.

— Ha dolog nem vóna — szólt csendesen Szabó.

— A megvár.

— Hát akkor gyerőnk; nem bánom . . .

Angyal András betette az üres csajkát a helyére, majd kimossa este s aztán elballagtak.

Az udvar népes volt; a nagy hókupacok közt ka­tonák ácsorogtak, mindenféle szerzet a világon s dis- kuráltak.

Ők ki a kapun, bámészan, csendesen, elől, az ölük

 

 

előtt összefogott kézzel ballagdogálva; nézelődtek a kegyetlen erős téli világban. November 21. osztán mán ilyen öreg tél. Félméteres hó boritja a semiszli utcákat, a járókról, kocsiutról rendesen félre takarítva a hó és sírokba rakva; látszik, van itt elég orosz fogoly, azoknak a munkája ez.

— Hatvan krajcár? — mondja Szabó János.

— Hatvan bízom — feleli Angyal András.

Úgy értik egymást. Egy kiló kenyér ára az a hat­van krajcár. Holnap fognak lenungot kapni. Tiz napra négy korona 14 fillért.

Soká szótalan mennek.

— Dehát, nem is vót itt vetés, — mondta Szabó János.

— Nem, nem. Dudva! Egy szál árpa, a többi dudva.

Meg volt magyarázva a dolog; ballagtak csendesen, mintha Rudabánya felé mennének. Csak hát flaszter­köveken.

Ahogy a San hidjához értek, éppen orosz fogoly­transzport jön föl a folyó partjáról. Sokan, irgalmatlan sokan, kettősen sorba — sorba. Sárgán, mint akik a vasbányákból jönnek, arra a jólsvai tájon, a tótok, vörössárgán, barnapiszok színben. A két magyar áll, áll a csukaszürke vadonatújban és elnézi őket. Hogy mennek, mint a svájcer tinók, néha egy-egy kékbeli öreg baka mellettük, szegény, alig bir lépést tartani velük . . . Hogy elmennek, a két magyar még utánuk is néz.

 

 

 

— Harmickét pár — mondja Angyal András.

— Egy bakára?

— Igen.

Megolvasták, hány orosz után van egy őr.

— Nagyon laputövü fajta ez — szól Szabó János — Egyszóval bambák . . .

— Az ásást is mink csináljuk utánuk, ük csak ki­nagyolják.

Tovább indulnak aztán. Végig ballagnak a hídon. Rettentő vasgerendák beleszakadva a San folyóba, Úristen, hogy fogja ezt ember szétszedni.

— Fel dinamentolták.

— Fel, mikor gyüttek . . .

Tudnillik az oroszok.

Szabó János megcsóválta a fejét.

— Milyen ereje van!

— Bizony! — bólint Angyal.

Tudnillik a dinamentnak s nem az orosznak.

Az ideiglenes fahíd borítva hóval, azzal a száraz, széttaposott, sárgára tiport hóhomokkal, amely ép olyan száraz, mint a homok, nem olvad és rúgni lehet, mint a parti fövenyt. Erős kiima ez. S mennyi nép jár benne. S hogy sietnek, urak, kisasszonyok, bundák, piros ar- cuak, húsosak, sok, sok. Van itt mit bámulni.

— A hó! — szól Szabó.

— Beeste — neveti el magát Angyal András és még hozzáteszi: — Nem fázik.

Tudnillik a Jan III. kral szobra. A dicső Szobieszky
János kurucos legényesen áll nagy hóturbánjával és hó­prémjében.

Tovább ballagnak. Csendesen. Alig haladva előre. Egyre sűrűbb a nép a téren, túl, ebbe is, abba is bele­ütődnek a szoros járdán.

— Akar Miskóc — szól Szabó.

— Az a. Miskóc.

— Hónap lesz mónka — folytattja Szabó. — Min­denféle ruhónk rongyos, meg kell varrni. Ingecskét is kén mán mosni magónkra, rávisz a nyomor, — s elmo­solyog.

— Az isten akárhová tegye, — nevette el Angyal András, — én nem bánnám, ha az asszony mosná, de nem jutok hozzá.

— Én se — mosolyodott el Szabó is, — pedig bizony olyan hideg a viz, az ujjom majd elfagyott ma reggel is.

— Lesz mónka! A cipőt is beadni, amit nagyot attak vagy kicsit.

— Van itt az embernek dóga magával elég — fe­jezte be Szabó János és újra megállóit valami nagy lámpák alatt, mert orosz csoport jött ismét szembe.

De ez kurtább sereg az előbbinél, fiatal legények; a fényes utcán szomorúan jönnek, a hosszú, bokáig érő barátköpenyegben; soknak kötél a derekán, magas fe­hér süveg a fejükön, némelynek bekötve szennyes ken­dővel a feje, másnak a keze bebugyolálva.

S valamennyi megfordul és odanéz, ahol a két magyar áll. Egy-kettő, tiz . . . húsz … de mind odanéz.

A két kis magyar azonban visszanézte őket. An­gyal András hetykén, félre toszitott kalappal. Szabó János mereven, szeme hunyoritása nélkül.

Angyal aztán nem állotta, elkapta a fejét, félre­nézett s azonnal nyitva maradt a szája: meglátta azt, amit az oroszok: a kirakatot, az ennivalókkal teletömött kirakatot.

— Né csak, — bökte oldalba könyökkel Szabó Jánost.

S ez is odanézett és azonnal elfelejtette a muszká­kat, a gyülekező mérgét és ott ragadt a szeme az óriási kétharmadába vágott sajtkeréken, a rengeteg szalámi- rudakon, a sonkákon, vajakon s a temérdek konzerva- dobozon.

Nem szóltak egy szót se, csak nézték, nézték, szem­lélték, beszedték a szemükbe a csodát.

Soká, soká ott álltak az üveg előtt, a fényes kira­kat előtt, odaragadva, odatapadva, nyugodtan, bírálva gondolattalanul. A sajt sárgás nagy lyukacsai, a kenyér fehér bele, a sonkák rózsaszínű szelete, meg az cafatos, lecsüngő kövére, a szalonna füstölt barna háta.

— Ük mán hun vannak! —• nevette el magát hir­telen Angyal András.

Szabó is elpillantott az oroszok után. Azok már régen eltűntek a téren túl, az éjszakában, a sárgán csil­logó lámpák szitájában. Ez a különbség. Ez a szabad­ság! . . . Hogy ők meg itt állanak s nézik a sonkát.

— No, gyerőnk! — mondta Szabó János, — Avval úgyse lakónk jól, hogy nézzük.

 

— Nem bizony, — nevetett rá Angyal András és még egy pillantást vetett a kirakatra.

S tovább ballagtanak.

Egy órás holmijait, aranyát, ezüstjét soká bá­mulva, szólt Szabó.

— Azt írták, olyan malacot vett édesanyám, ötven­öt forintér, hogy a hátára venné, osztán elvinné Ruda- bányára, ha sár nem vóna.

Angyal András soká elnevetgélt ezen.

— Pedig 80 éves a mama, — mondta rá, — ugy-e.

— 82, — felelt komolyan Szabó.

Egy drága prémes kirakat előtt igy szólt:

— Úgy beszélik mán, a muszkák öt napra kapnak két kenyeret.

— Mink meg nyócra, — mondta Angyal.

— Lehet, hogy csak beszélik.

— Lehet.

Egy könyvkereskedés kirakatánál is soká szem­lélődtek. Az uralkodóház csoportképén kivált.

— Az a trónörökös, e.

— Melyik?

— Amelyik mosolyog.

— Az?

— Az. Annak lehet mosolyogni: a nagyot nyert. Figyelmesen nézték, soká, akkor Szabó János igy szólt:

— No nem baj, csak az a jóisten ránk tekéntene mán.

Hiszen csak eccer hazajussunk!

 

— Bízom hallod, én 12 éves koromtul dógozok, töröm a követ, de nem ettem soha kávét: Hanem kenye­ret, szalonnát … Itt meg kávé . . . Szalonna, csak ha küdenek. Otthonrul . . . No, de hát háboró van . . . Majd lesz.

— Majd lesz! Most háboró van. Lesz még!

— Lesz, ha a jóisten haza segít! . . .

A vállukra tettem a kezemet s megszólítottam végre az én kedves két arbájter magyaromat. Magyarok, okosak, nemesek, jók, erősek. Türelmesek, belátók: meleg, gazdag, áldott televényei a magyar világnak, ott, túl a Kárpátokon.

» 5.

A FIAKERESŐ.

Lemberg, nov. 22.

Az étterem minden sarkában magyar szó, magyar nevetés, magyar tisztek. Mintha Hódmezővásárhelyen volnánk. Amott a fiatal zászlósok azzal mulatnak, hogy a főpincérrel azt a szót mondatják ki, hogy Nagybecs- kerek.

A szomszéd asztalnál egy kedves, kopasz kis öreg ur, mikor a Pesti Hírlapot meglátja nálam, figyelmesen odaszól:

— Pardon, nagyon bocsánatot kérek, nem Ma­gyarországból tetszik jönni?

— De igen.

• — Exhumáltatási ügyben?

— Nem.

Kis idő múlva újra szól, szelíden, igazolva magát:

— Csak azért bátorkodtam, mert tetszik tudni, civilis emberek most leginkább csak exhumáltatásért . . . Én is.

— Igen? — s meghatottan nézek a kis öregre.

— Csak nagyon nehéz. Nyolc napja vagyok itt, még holnapig várok, ha nem jön meg Kuba, akkor el­megyek. Kérem, már három hete nem láttam a családo­mat, sem értesítést nem kaptam tőlük. Itt ugyan azt mondja a százados ur, az Isten áldja meg (mindenkit, aki rajtam segített — olyan jók az emberek!), hogy már holnap kell válasznak jönni a táviratra. De Sátor­aljaújhelyben is úgy voltam, hogy három napot késtem, mert civil táviratot felvesznek ugyan, de nem továbbí­tanak, csak mikor az ezredes ur táviratozott, hivatalo­san, akkor kaptam választ, úgy látszik, itt is úgy lesz. Már nem tudom.

— Talán valakije elesett?

— A fiam, az ártatlan, itt Zoltánce mellett. Ké­rem alássan, elesett augusztus 28-án és eltemették szep­tember 1-én és ott van egy nagy faraktár, hát dughattak volna a sirhoz egy darab fát! . . . Hogy a kardját oda­tették meg a sapkáját. . . Istenem, azt kihúzzák! . . . Hogy az orosz vallásos nép. Nem kell ahhoz orosz, a gyerekek is.

— Már ásattak is?

 

— Óh Istenem, már annyit!

— És miről tudná megállapítani az azonosságát. Egy éve már . . .

— Hát a tiszti ruha! Ő volt az első tiszt, aki itt ‘              elesett, hadnagyi csillaga és a fogazat, itt a negyedik

foga arany volt, a többi foga mind megvolt. Közember volt, akit eddig felástak mind.

Oly szelíden, olyan természetesen beszél, kopasz, kerek homlokán átsimitva egy réteg hossszu haj s ahogy beleélte magát bánatába és nagy ügyébe, van valami csodálatos egyszerűség a tónusában. Azzal, hogy semmi magyarázattal nem fáraszt, mindjárt közvetlen részesévé tesz dolgainak és kicsinyes, finom és pipeskedő mozdula­taiban mégis egy nagy és elszánt akarat, amely minden |              akadályon keresztül halad.

— Holnap megérkezik Kuba ! Mutassa meg! . . .

— mondja súgva, ahogy az öreg parasztasszonyok szok­tak szájuk elé tett kézzel suttogni, — ő csinálta a hely- szinrajzot, mutassa meg … Jaj de nagyon jó ember a százados ur, az Isten áldja meg (azt a lengyel családot is, akinél lakom, azok is olyan igen-igen jó lelkek, megfizetem ugyan nekik, de az mindegy, az Isten ál­dása legyen rajtuk, hogy hozzám . . .) kérem szépen, hogy én német tudás nélkül vagyok, mindenki annyi jk              jóval van . . . Németül mutatkoztam be a százados

urnák is az etápkommandón és ő mindjárt magyarul szólt és pedig olyan gyönyörű magyarsággal, még szeb­ben, mint én, amennyiben őt bizonyára nem nyomja oly sok gond. Tanár ur, mondta, legyen csak nyűgöd-

 

tan, a fiát meg fogja találni. Azért rendelte ide Kuba főhadnagyot is, hogy mivel a helyszinrajza alapján nem lehet, mutassa meg ő maga . . .

Természetesen és okosan nézett rám, a magyar embereknek azzal a nyugodt lelki elrendezettségével, hogy mindenkiről a világ legteljesebb barátságával te­szik fel, hogy abban a pillanatban, ahogy szóba állottak, édes, szerető testvérekké váltak: bemutatkozás sem kell, még név sem kell, elég a testvérség az édes egyetlen anyanyelvben. Hát van-e valami lehetetlenebb dolog, mint hogy mi ketten, magyarok, itt az idegenben, Vuv- ban, a világ legvégén, ne boruljunk össze melegen és gyöngéd, féltő szeretettel, mi magyarok, a magyarok Istenének kedves fiai.

— Sok baja volt, kedves tanár ur.

— Kérem alássan, hetven koronát kért az orvos, amiért kijött az exhumáláshoz, maga az igazgató ur mondta, hogy jelentsem fel és ne adjak neki csak har­mincat. Nem is adtam többet, de föl minek jelentsem; még megbüntetnék. És negyven koronát kellett előre fizetnem a vállalkozónak, negyvenötöt a vasútnak s megvették a koporsót és őt meg nem találjuk; igen sokra menne fölszámolni amennyibe került eddig. Na­gyon nehéz munka ez, kérem szépen.

— Hol lakik, tanár ur ?

— Hódmezővásárhelyen. Vizitkártyám nincs, de azonban örömest fölirom.

— Tessék csak, óh tessék hagyni . . .

— Olyan nevem van, nem lehet elfeledni, Bencze
tanár, még egy évet kihúzok és nyugalomba megyek Szászvárosra, szegény feleségemet, mióta meghalt a kis­lányunk és ott van eltemetve, nem lehet onnan elmoz­dítani.

Kissé bólogatva nézett maga elé, szürke, kedves szemei elmeredtek, kissé vörösek lettek a szempillái.

— Itt van nálam a levelük, csodálatos a sors intézkedése, hogy az ember annyi levelet eldob és épen ezeket megőrzi. Itt a fiam utolsó levele és a kis lányomé. Itt a kis lányom kezecskéje, valamikép lerajzolta hat­éves korában és ollóval kivágta s az Isten különös in­tézkedése folytán megvan. A másik fiam, az öregebb, óh nagyon súlyosan megsebesült, ő nem aktív tiszt, mint Rezső volt, csak tartalékos (ez mindig nagy ma­gyar volt és kérem, — s egészen súgva mondta — most ilyen osztrák lett 1 . . . Mikor én keserűségemben afélé- ket ejtettem ki, hogy történtek hibák a hadvezetésben, hogy rám szólt ! De apám, ilyeneket nem szabad mon­dani ! !).

S a szemembe függesztette lágy és öreg pillan­tását, megdöbbenve és csodálkozva; a hódmezővásár­helyi régi negyvennyolcas ideológia haldoklása lebegett a szeme sugaraiban, tétova nézésében, e pillanatban, megvénhedett agya már uj csapásra indulni nem fog, csak emberi tanúság, amit levon s nem politikai.

— így meg tudta változtatni az embereket a háború . . Ez az én ártatlanom utolsó arcképe . . .

Szép, sugárzó, pompás fiú. Duzzadt, kissé ferdén, csókosan összecsukott szája, csillogó szemei, egy pa-

 

rányit öntelt mozdulata a fejnek, mint azok a drága gyerekek, akiknek gyors sikert, büszke kilátásokat hozott a hadi élet.

— Roppant apás, anyás volt, roppant apás, anyás. El merem mondani, hogy jobb gyereket nem adott az ég senkinek, tiszta, józan, takarékos, szüle­szerető . . . Előbb három napig gyalogolt és éhezett és úgy kellett meghalnia . . .

A szempillája újra megvörösödött.

— Holnap megérkezik Kuba . . . jóképű ember, jó magyar gyerek (bizalmasan mondva mért nem jelöl­tette meg? . . . Kihúzzák ! . . . A fegyvert, meg a kar­dot kihúzzák ! — még jobban súgva.) Ezek az igazoló Írásaim, ezt kaptam Sátoraljaújhelyben az ezredes úrtól, tessék csak elolvasni, ezt pedig itt a százados úrtól. . . Jó itt mindenki, úgy segítik az embert … az isten áldja meg őket.

Kissé hallgatott.

— Én megnéztem . . . Nagyon borzasztó, de én ott állottam és megnéztem. Mutattak egy koponyát, annak arany foga volt, de elől, itt, ez a szemfog; Re­zsőnek a negyedik foga volt arany . . . Olyan hidegvérrel néztem, mint egy fa, kínáltak, igyák pálinkát. Nem bánom én, ha be is szívom magamba a halált, ha már igy van. Jaj istenem, milyen dolgok, térdig érő sár­ba mentünk, orosz fogoly vezetett, igy, fogta a karo­mat. Azok ássák is a sirt . . .

Újra elhallgatott.

— Itt jó sör van, bár nem szoktam ; de igy ebéd-‘

 

hez és vacsorához egy kis pohárral megiszom, viz he­lyett.

Aztán.

— Mennyit éjszakáztunk mellette, kérem; erős volt, de keresztül ment vörhenyen, kanyarón, difte- ritiszen, mindenen. A feleségem egyik szobában, én a másikban éjszakáztunk, az borzasztó volt. És óriási nagy gond van a neveltetéssel és látom a végén mi van. Feláldozza a szülő a nyugalmát és megsemmisül. (Azt mondtam, mikor itt a hóból kivett az orosz, mert bele- sülyedtem, hogy mért nem vette el az isten kicsi ko­rába 1 . . .)

Rám néz s szinte megborzong rákheli átkától. Drága tanár ur ; milyen mély az a valláserkölcsi alap, az a régi kálvinista hit átitatottsága, amely egész lelkét betölti s amely még most, még a szóban való lázadozásig sem jutott el.

Soká elméláz.

— Már én is fogok tanulni vénségemre németül, azt elhatároztam — szól egyszerűen, természetesen. — Van nálunk egy zsidótanitó, az tud tanítani németül. Meg a gyermekeimet szorítani fogom ! bizony, mert félszeg ám az ember német nyelv tudása nélkül kül­földön.

Vájjon ! Hát megmozdul egyszer a magyar Hód­mezővásárhelyen ? Az extra Hungáriám, vészit valaha örökkévalóságából ?

Az öreg ur odasug :

— Jó vendéglő, igen jó tápláló ételeket adnak,
(de igen sok könnyelmű hölgyek . . . istenem, mit nem tesz a létért való küzdelem !) . . .

S felhúzta a szemöldökét magas, kerek, kopasz hom­lokára s egy prédikátor csodálkozásával ingatta a fejét. >

— Még választottja nem volt — fűződik tovább; tudja isten, hogy gondolta. Bár lett volna ! Bár vette volna el, bár kiugrott volna.

— Akkor is beviszik !

■— Semmi ! Lett volna utódja !

Lett volna utódja : ime, minden magyar politika végső gondolata : fenntartani a fajt ! . . . Ennyi elég . . . Már ez elég. . . Csak éljen a faj s nem kell egyéb …

Az öreg ur földuzzta ajkait s maga elé bámult, magában merült.

6.

POSTÁSOK A HÁBORÚBAN.

Lemberg.

Kint a nagy város gyönyörű hó alatt volt, pom­pás prémekbe öltözött nők járkáltak az utcán. Fényes villanyvilágítás, a kedves, nagy terekbe szakgatott utón, talpig hóba öltözött elegáns fák állottak.

Fess katonatisztek, rövid huszárbekecsek s ma­gyar szó mindenfelé, minden kávéház és minden étte­rem magyar tisztekkel tele s a pincérek minden magyar parancsot megértenek.

 

Ebben a sarokban is, abban is csupa magyar tár­saság. Egy-egy civil öreg ur, s öt-hat fiatal tiszt. Apák, akik eljöttek a fiaikat hazavinni, ólomkoporsóban, s fiák, akik a harctérről beszabadultak a pókhálós palac­kok eldorádójába . . .

— Magyar az a jóképű német, akivel ülsz?

Egy pillanat alatt testvérré s jóbaráttá válik minden két magyar s kiválnak és összecsapnak, mint idegenben a darvak.

— De még mennyire, — szói a másik Öreg legény — gyere hozzánk. Székely is, unitárius is, postás is.

Összeülnek s a világ legtermészetesebb hangján fognak kezet, mintha egy órája váltak volna el, bemu­tatkozás sem kell, elég a magyar szó, mindenki egy társaság, egy barát, egy vér.

A postás halk, kissé szórakozott, kissé odaátról való erdélyi hangján tovább mesél; a postásnak mindig csodálatos történetei vannak.

— Felhívom Stryt, — folytatja emlékeit tovább s ködösen néz a szivarja füstjébe — mondom, már akkor hat hete nem kaptam a családomtól semmi érte­sítést. Mi Drohobicon túl voltunk, akkor létesítettük az összeköttetést Stryjjel, hát felhívom Stryjt; azt mondja, ja ő nem veszi fel magyarul a táviratot. Mondom, németül pedig nem adhatom fel, a feleségem nem tud németül, csak félreértés lesz. Ha pedig betű­zöm, abból még több zavar lesz. Nem ér semmit . . . S akkor már hat hete nem kaptam a feleségemről semmi hirt, azt mondja, bekapcsolja Budapestet, adjam le ott.

 

A postás főhadnagy megállóit, az egész arca el­lágyult s körülnézett a társaságon, értik-e, tudják-e, mit jelent ez 1

— Bekapcsolja Budapestet 1 . . . Én, kérlek, nem is tudtam, mit mondjak ! Itt voltam Drohobicon túl s már hetek óta nem volt annyi összeköttetésünk, hogy magyar távírdával érintkezni tudtunk volna. És már hat hét óta nem volt hir a családomról 1 s akkor volt az a menekülés Besztercéről ! . . . Halló Budapest 1 Halló, halló. Reszkettem, minden tagom reszketett. Halló Budapest, felvesz egy magyar táviratot ? . . . Ja, ő magántáviratot nem vehet fel . . . No, teringette, ki beszél ott ? . . . Katonai parancsnokság . . . Most mit csináljak ? Kérlek, Budapesttel beszélek, Buda­pesttel s nem tudok feladni egy táviratot a feleségem­nek, azt hittem, sirni fogok . . . Azt mondja Budapest : nem tudná ezt elintézni telefonon ? . . . Kérlek, elszé­dültem ! Mi ehhez a szomjúságtól haldoklónak a meg­kínált italviz. Mondom, itt voltam Drohobicon túl… bekapcsolja Besztercét, belead egy jó áramerősitőt 1 Halló Beszterce ! Katonai ügyben sürgős ! . . .

Az urak, mind meglett emberek, mind család után sirók, mind ebben a betegségben szenvedők, hogy sok-sok hete nem kapnak hirt az otthonról, irigy vára­kozással lesik ki egyenkint a szót.

A postás főhadnagy kis kevélységgel, tagolva adja le tovább, egyenkint percegtetve a betűket, mint a Morse-j eleket.

— Halló, Beszterce ? . . . Éppen egy ismerős
postáskisasszony volt a telefonnál, de én reszkettem az idegességtől! Hol van ide Beszterce, úristen 1 És háború és hat hete nem kaptam hirt róluk . . . Ledik­tálok egy jegyzetet s azt mondja a kisasszony, mondja, nem hívhatna fel nyolc órakor ? A feleségét áthivatnám … Beleszól Budapest, ne nyolc órakor, mert nekik akkor van a legtöbb dolguk, hanem kilenckor… Jójó… Mondhatom, folyton a forró hideg rázott kilencig. Egyre vertem a fejemet, hogy én itt Drohobicon, egy hirtelen bekapcsolt vezetéken, Stryj, Budapest, Beszterce . . . és hat hete nem tudtam semmit róluk s öt apró gyerek és orosz betöréstől való félelem s ismerve a feleségem gyámoltalanságát,… Bizony, még most is reszketek, hogy én ! este kilenckor ! a feleségemmel beszélek ! . . . Folyvást azon törtem a fejem, hogy mit ne felejtsek el megmondani. . . persze mindent elfeledtem, csak : szervusz fiam, édes fiam, hogy vagytok, jól? . . .

A társaság irigyen sóhajtott.

— Jó ezeknek a postásoknak.

A postás fölényesen s kicsit szerényen mosolygott, mint aki nem akar hencegni a szerencséjével.

— Ezek mind úgy össze vannak szövetkezve, ezek a postások.

— Segítenek egymáson.

— Együtt élnek.

— Ismerik egymást.

Nevetve, egészen harctéri állapotok hangulatával koccintottak.

A magyar postának, a híres,. pontos, csodás ma-

 

gyár postának egy másik oldala tűnt föl hirtelen. Va­lami kedvesség, valami báj van abban, ahogy közvet­lenül, póztalanul, emberi természetességgel élik a ma­guk közös életét a postások. Kasztélet, de valami ősi, patriarkhális vonása van. A ketrecen belől a magyar postások olyan fesztelenül élnek, ahogy a magyar ember mindig meg tudja teremteni magának a kedélybeli lehe­tőségeket a legterhesebb munka elviselésére is. Valóban alighanem egyike a postásélet a legterhesebbnek min­denféle hivatal között, csak tán még a vasút versenyez­het velük, de a hivatal keretein belől való szívélyesség­ben egymás iránt, a megértő póztalanságban egymás között, semmiféle hivatali testület nem veheti föl a versenyt a postásokkal. Milyen kár, hogy a legfrissebb generáció, s nemcsak a háború alatt, de a legutolsó évek uj emberanyaga itt is kezd tűrhetetlenül packázó, a közönséget semmibe vevő modorra szokni. Holott az volna a régi magyar postás-szellem, hogy a rácson ki­hajol a postás és megcímezi a levelet a parasztnak .. .

— Kérlek szépen, — szól a postás főhadnagy, szinte ezt az érzést érezve át, — nemcsak egymással vagyunk mi igy.

— Nana.

— Ha tehet az ember valamit, megteszi.

— Például ?

— Például volt velünk egy lengyel kapitány, valami Jaroslav. S kérlek, már félesztendeje nem tudott semmit a családjáról. Az az ember nem aludt, nem evett, nem beszélt; ha valaki levelet kapott, dühös

 

volt ! Nem bírta ki, hogy más levelet olvasson. Sírt… Megszántam ezt az embert. Mondom neki, hogy te, én kikutatom a családodat. Egész megsápadt. Azt mondja : kapsz érte tőlem ötven üveg pezsgőt. Azt már nem, szó sincs róla .. . megsajnáltalak … én is voltam igy, barátom . . .

Az étterem fényes, meleg zsibongását a túlsó oldalon egy magyar kurjantás szakította meg. Mindenki odanézett. Huszárok ültek egy asztalnál s valamin igen vidáman nevettek. Pár percig őket nézték csillogó, megértő szemmel, beleegyező szívvel, aztán a postás főhadnagy tovább duruzsolt.

— Hát még aznap beszélnem kellett Ungvárral s mindjárt mondtam : „nézze, kollega, nekem volna egy pár jegyzetem, ha felvenné. Nem baj, ha egy hét alatt adja is le, csak végezze el”. „Jó, azt mondja, ha lesz időm, lassan elvégzem”. így aztán elárasztottam jegyzetekkel az egész felvidéket . . . Hát egyszer csak megjön az első hir. Kolomea körül rátaláltak. Orosz területen volt az asszony. Volt egy kémünk, azzal izen- tek neki. S az asszony rutén parasztasszonynyal levelet küldött egy állomásunkra s ott ajánlva feladatta nekem.

Megjön a levél.

Azt mondom a kapitánynak :

— A feleségedet nem Máriának hivják?

Hát az elkezd sápadni.

— Te tudsz valamit!

— Annyit tudok, ha igaz, ha a tieidre vonatkozik, hogy négy gyereke van.

Móricz Zsigmondi Vérben, vasban.

Hát az én lengyelem kitátja a száját é: fakó lesz és elkezd reszketni.

— Ne idegeskedj, — mondom neki, mert épen ettől féltem, azért is nem mertem neki csak úgy oda­adni a levelet, mert féltem, hogy végzetes lesz rá, hát előbb szoktattam szegényt, — ne idegeskedj, hátha még egy levelet adnék neked tőle !

— Van valami talán — mondja rekedten.

— Nincs semmim mondom, csak mondom neked, hogy hátha még egy levelet is adnék neked, akkor mit csinálnál, ha már ennyi hírtől is ideges lettél.

De aztán végre odaadom a levelet.

El kezdi nézni, olvassa, látom, már nem is olvassa, csak nézi.

Az egy rémes jelenet lett. El kezdett sápadni, megáll. No, ezt megüti a guta. Sápad, hamuszinü lesz, széket teszek alá, úgy esik a karom közt le, mint a hulla, aztán elkezd izzadni s megered az orra . . . Na, ez ké­szen van . . .

Mondhatom, borzasztó volt.

Aztán kiad egy hangot, egy nem emberi hangot, egy állati ordítást.

No mán jó, mondom, most már túl van a ve­szélyen.

Szegény. Azt látni, azt nem szeretném még egy­szer. Azt nem kívánom senkinek.

Mikor aztán kijózanodik, hát nekem jön s elkezd csókolni és össze, vissza, agyon csókol. . .

Mindenki fellélekszik s hosszú csönd lett. Fölfakad
a kis társaságban a legerősebb érzés, amit ez a háború kiváltott : a család után való könnyes, rivó epekedés … Hiszen volt már háború máskor is, eleget, de még soha férfiaknak ekkora tömege nem volt fegyverben, szivé­ben asszonyának, gyermekeinek képével, hű és az egész életet betöltő szeretetével. Kik együtt ültek e percben, mind családos emberek, kik az élet első egész hosszabb felét a bizalmas kis meleg otthon varázsában élték át, családosak, gazdag lelküek .. .

E pillanatban a bejárat felől két fiatal tiszt jött egy igen kecses, igen diszkrét, igen finom fiatal hölgy­gyei-

— Melyiknek a felesége ez ? — kérdezte valaki a postást, aki már egész őslakónak számit Lembergben, hónapok óta itt van s kell, hogy mindenkit ismerjen.

Ez sóhajtott. Tudja isten, hol volt a gondolata, otthon Besztercén.

— Mindegyiké, — mondta legyintve. — Ezek­nek való a háború, kis aktiv tisztek … Nem nekünk, öreg postásoknak . . .

7.

KÉT TŰZ KÖZÖTT.

Galícia, (Brody) nov. 24.

Az arbájterek csóválták a fejüket, de parancs, hát parancs, hasmánt kicsúsztak a fedezékek közül és

3*

 

odább, jó távol, a bokrok táján hozzáfogtak lövészárkot ásni. Mig a gyalogság fentartotta a régi pozíciót s várta a parancsot a támadásra, ők buzgón kaparták, vájták a földet, nem mélyre és cikk-cakkosra, hogy a végén úgy látszott, mintha valami csúnya féreg túrta volna össze a szívós, köves, vékonyan füves és mohás domb­oldalt, amely csöndesen, fensikszerüen lejtősödött.

Szuszogva dolgoztak, kigombolták a kabátjukat s csurgóit róluk az izzadtság.

— Aj, komisz mónka ez ! — szólalt meg Keresz­tes, mert a magyarban nem áll a szó, ha dolgozik. Nem

• beszél sokat, de ha egy szót sem vetegethet, azt hiszi, megful.

— Jobb vót a várba.

— Várakba vótunk mink mindig.

— Várakat csinálgattunk egész nyáron.

így bökögették, ha már füstölni sem szabad, leg­alább egy-egy szót.

A munkavezető altiszt távolabb feküdt s mindig dühösen nézett oda, ha valahol szót hallott.

— Nicht sprechen ! — suttogta s ijedten néze­getett az ellenség felé.

Aztán csak az ásók szisszenései, a föld dörmögése hallatszott, mintha az öreg föld hörögne, sóhajtozna, tűnődve, hogy a fiai ilyen gonosz játékot művelnek. Gyilkoló árkokat, öléshez vakondtúrást hasítanak a hátába, ahelyett, hogy felásnák, megforgatnák, magot vetnének belé, életet.. .

— De sokat fecseg, — súgta Barát Jóska — s

 

egy pillantást vetett a káplár után, aki a sor túlsó vé­gére csúszott.

— Németül !

— Érted-e ?

— A fene.

— Van, aki érti.

— Persze, hogy van.

— No csak dolgozzatok.

Elhallgattak, magukra ügyelve és csak olyan szorgalmasan, mintha ott volna az őr. De hát nem ördög az ember, egyszer csak megint megszólal Komáromi.

— Lehet azér, van olyan fiatal eszü nép, aki megtanulja.

— Érteni ?

— Igen. A német szót.

— Fiatal ész könnyen fog.

— Azt már tudjuk, hogy ha azt kiáltják, forverc, hogy igyekezni kell I Olyat épen.

— No csak dógozzatok.

Újra elmunkálnak egy jó negyedórát, akkor meg­törüli a homlokát egyik.

— Bion, megéhezik itt az ember.

— Hát megéhezhet, mikor ideje van.

— Osztán nem hozzák az ebédet.

— Egy kis túrós galuskát ?

Ezen el kezdenek nevetni. Istenem, de jó is az az aratás. Mán csak azér is jó a nyári munka, hogy déli harangszóra hozzák az ebédet. A gyerek, vagy a me­nyecske.

— Konzerva nem is kék, mi ?

Nevetnek.

— Odafel azok most esznek.

— Konzervát ?

— Aha.

— Bion, a is elég sajnos, a hornyot emelgetni !

— Dógozni, dógozni.

Az árok szépen halad előre s jól el dolgoznakr ajta. Akkor újra szó jön.

— Van itt egy katona, a most jött hosszú sza- badságrul.

— Mit mond ?

— Aszondi, hogy nálunk a faluba nyócvan asz- szonynak van má gyereke.

— Hogy ?

— Orosz gyerek.

A fiatalok nevetnek, az öregek elhallgatnak.

— Hát … ott van a portáján, — szól egy nagy- bajuszu magyar. — Összeesmerkednek. Portáján való, odavaló … De én, ha városba vótunk, oztán elmentem, egy porció pájinkát kértem, asse tuttam, hogy mond­jam a kisasszonkának.

— Adnak ceruzát, leírják, hogy mi az ára, ha nem tudnánk épen.

— Áztat nem írja le, hogy tetszek neki.

Hosszú, kuncogó nevetés.

Egész elfelejtik a veszélyt.

— Hát tesvér, ha hazamennél, osztán úgy lelnéd az asszony, micsinálnál ?

— Én egy szót se szólanék, — szólt Komáromi, s a szemében valami villámlás.

— Ügyi — vágott bele a másik s úgy fekve rá­támaszkodott az ásójára.

 — Egy szót se szólanék. Nem én. Csak egy pörcöt

se élnék vele tovább. Ha nyócvannégy éves édesapám van, meg nyocvankét éves édesanyám, meg öt gyereke. Osztán ű meg olyat tud tenni.

Elhallgattak, a csendes, komoly hangban valami menydörgés.

— Tudja isten, — szólt aztán a másik, — Meg­gondolnám a dolgot. Okosan, — s nevetett, csóválta a fejét. —• Nem szaladnék neki mindjárt.

— Mert te is megtennéd egy nővel, — szólt egy U              harmadik házasember.

— Nem. Nem én ! Nem tenném meg !

– Nem-é ?

— Nem. Az embernek is meg kell gondolni. Mert ügyi annak az asszonynak vannak gyerekei és van ura. És az mit szólna ! Meg én mit szólnék, ugye ?

— Ki tudja, az asszony igy vélekszik-é ? — rihe- gett egy idegenből való.

— Az asszony ? Kifórrázná az én feleségem a szemét 1 ha olyat akarna !

4 Bumm !

Egyszerre ágyulövés dördült el.

A magyarok felügyelnek s elhallgat valahány. Egy pár pillanat múlva éles, zugó, zengő fütyölés a levegőben, mintha ércmadár közelednék.

— Errül gyün, — súgja valaki.

— Muszka !

— Gránát lesz-e !

— Még erre gyün 1

így vesztegetnek egy-egy szót.

Mire gyorsan tizet-huszat olvas az ember, egy­szerre csak nagy fekete füst lobban fel, arra jobbra a bokrok közt. Kavics, kő, föld, faág repül, magasan repül a levegőbe s ijedt némán merednek oda a kis arbáj terek.

— Szemen vágott, — kiált Komáromi s az arcá­hoz kap, amelyről vér kezd ömleni.

Újabb süvöltő, ércpengésü fütty, hosszan, forogva, sisteregve s mély rémület a magyarok szivében.

Ez is ott robbant fel, velük egy vonalban.

Egyszerre megértették. Nekik szól.

— A keserüségit, — ordítja el magát egy arbájter s hátra néz a katonák rajvonalára, mintha azt mon­daná : A tiétek ez, a ti porciótok, a ti számotokra való ! Mit akarnak itt velünk a gránátok, mi közük hozzánk ! Hiszen mi nem vagyunk katonák, nálunk nincs fegyver, mi csak arbájterek vagyunk a magunk ruhájába, a magunk ásójával, mit lőnek ezek ránk, lőjjenek rátok, ti főztétek, egyétek is meg . . .

Ez mind benne van valamennyiük ijedten keser­ves pillantásában, de még idejük sincs végig gondolni, vagy csak egyet szólani is, már jön az újabb fütyölés, jönnek a füttyszók.

Eldobják az ásót és futna ki merre lát.

 

 

 

De merre ?

Egy kiugrik. Veres István nevezetű torpácsi em­ber, nagy vörös bajuszu, alig szalad tiz lépést, felbukik. Puskagolyót kapott, még szinte később hallották a ropogást.

Lekapják valamennyien a fejüket és feküsznek most a maguk ásta árokba bele. De még a göröngyök közé is bújnának ; lennének most örömest kisebb az egérnél.

Csak ketten állottak már felállva, szinte megder­medve ; néhányan amott futnak a bokrok felé, egyik hasra esik, annak is vége, a másik másfelé, gránát vág le rá s a füstben eltűnik.

A két legény összenéz s ahogy szemük csillanása összeér, mint két fényszóró sugara az éjszakában, kín­jukban, keservükben elmosolyodják magukat s azt mondja az egyik :

— Gyere kedves komám, fogjuk össze magunkat, ne haljunk meg külön.

S kinyújtják egymás felé a kezüket.

Valahogy valami drága világosság, glória sugárzik le az égről a két magyarra s a Himnusz nagy költőjének nagy szivdobbanása riad át a légen.

A két drága kis magyar lélek, ahogy a sir nyiltán, a nagyszerű halál földobbanásán egymás felé nyújtja a kezét…

Jó volt a maguk ásta árok.

Estig benne feküdtek. Az alkonyatban jöttek a katonák s óf, kiverték őket.

 

Már akkor rég elmúlt az első ijedtség, az ágyuk is elhallgattak s az arbájter magyarok újra beszélgettek.

— Meleg vót ? — kérdezték nevetve a bakák.

— Meleg ! Meleg az ántiját.

— Nagyon eregette az orosz a slapnert.

— Utánunk 1 — szólt büszkén az egyik s lerázta magárul a földet.

— Oszt mink csak néztük.

•— Féltetek ? — kérdezték nevetve a katonák.

— Hát mink csak tréfára vettük !

De nagyon sok szó esett a tréfa felől.

Mikor éjfél tájon lefekvésre került valahol a sor. A szalmában még megszólalt Szabó János.

— Testvér ?

— He? I

— Veszekedtél-é már, mióta meg van a háború?

— Még azelőtt se, testvér.

— Sose bicskáztál?

— Nem létezik. Az nálónk nem fordul elő. Bicska disznóba való.

s — Hát, — mondta komolyan Szabó, — ne bánts enkit, nem bánt senki !

k És békésen elaludtak. Arbájterek alhatnak, őr- ödjenek a katonák!

>

 

8.

KATONADOLOG.

f Szurmay-csoport, (Kalniatice) nov. 27.

A szekerek lehetőleg gyorsan mentek egymás után visszafelé. De volt lárma, kiabálás, gyühézés és a hó förtelmesen fújt az ember szemébe.

József a sötét éjszakában üresen igyekezett előre. Hátul volt a dandárnál és leadott egy szekér karácsonyi ajándékot, amit otthonról kapott a sereg.

Örült, hogy rendesen elvégezte a dolgát és igye­kezett, ahol csak lehetett, előzni. De nem volt könnyű dolog a rossz, uttalan utón partok között, a lejtős hegy- i              oldalon, ahol olyanokat zökkent a szekér, hogy majd

szétment az ember lelke is.

A lába már meg is volt dermedve, úgy érezte, egész csonttá fagyott a csizmával együtt.

— No, majd kienged tavaszra — mondta magá­ban egy kis humorral és ártatlan buzgósággal mozdí­totta beljebb a kevés szalmába, ami még a talpa alatt megmaradt. Szegény lovacskák megették. Nem volt a dandárnál semmi, a rossz buzaszalmát kellett elébük adni. Úgy megzabálták az ártatlanok, hogy otthon a legjobb szénában is jobban turkáltak valaha.

Végre egy nagy szakadás volt a trénben s egész a vasútvonalig szabad volt az út.

Közé is csörditett a lovaknak.

— Sárga, ne!

 

Azok meg is indultak és jó kis trappban vitték az üres szekeret.

Balról a vonat dübörgése hallatszott. Józsefnek odavillant a szeme a sorompóra, de persze, szinte rös- tellte, hogy nézi. Hol van most sorompó! Háború van most, még annak is a legigazibbja: visszacsoportositás. Még tetszett is neki, hogy a komisz vasúti bakterek nem piszkálnak most az ember orra alá, s mind az a méreg, amit valaha el kellett viselnie a leeresztett so­rompók előtt fagyoskodva, ácsorogva, mig valahonnan az Isten csudájából előjött a vonat, — az mind örömre vált most benne. Á, most nem sorompózunk! Most át­hajtunk a vonat orra előtt! Most megmutatjuk a vo­natnak, mi a magyar kocsis!

S gyű neki! Neki a vasúti síneknek.

Át is repült volna.

De az egyik ló patkója beleszorult a két sin közé.

Mire József csak körülnézett volna, a vonat már ott volt. Sötéten, vörös lámpái nélkül, feketén, fene dühösen a borzasztó, menekülő vonat.

József rávetette a szemét s a másik percben egy borzasztó lökést kapott, fölrepült s öt méternyire zuhant a sinek közé.

Úgy ott maradt hason fekve, elnyúlva, mint egy béka és már csak azt hallotta, hogy a feje fölött dübörög a mozdony.

Tűz hullott a nyakára, valami meleg hamu, aztán zörögve, dübörögve, csattogva rohantak tovább a ke-

 

1, 2, 3, 4, 5 . . . olvasta a vasúti kocsikat. Egy percre sem vesztette el az eszméletét, tudott magáról, csak gyenge volt, mint az erőtlen halott, annyit tett, hogy önkéntelen összehúzta magát kisebbre.

A kocsik alól lógó láncok súrolták a hátát, meg­megütötték a vállapockáját, mire még jobban össze- össze esett; az arcát kínosan szorította a hóba a kavi­csok közé s gépiesen olvasta a kocsikat.. .

— 30, 31, 32, 33, 34, 35. . . . Vége.

A vonat ment tovább.

Ő pedig ott maradt s a szél süvöltött felette.

Sokáig feküdt ott, semmit se ügyelve az időre: se a szélre, amely meztelen és véres hátát élesen vágta.

Egyszer csak lépések vannak felette. Már akkor a zivatar hóval lepte be, ahogy ott feküdt a sínek között, elnyúlva és mozdulatlanul.

— Hej, — kiáltott egy honvéd és lehajolt rá, — ezt elütötte a vonat.

József az emberi hangra felemelte a fejét.

— Testvér — mondta és a szóhoz emberi szokás szerint mindjárt mozdulni is próbált, — nézze meg a lovaimat!

— Elütötte a vonat?

— El.

— Hát maga?

— Semmi bajom, csak a lovaimat nézze meg.

A honvéd nagyokat lépve ment tovább.

Mire visszakiáltott volna: József félkönyökre tá­maszkodott.

 

Várt. Nem tetszett neki, hogy a honvéd hallgat, gyenge hangon kiáltott.

— Ugye?

A honvéd visszajött.

— Barátom, a maga lovát elütötte a vonat.

József felült. Keservesen.

— El-é?

— A derekán ment keresztül a vonat.

József megvakarta a fejét.

Az egyiknek a fejét vágta el.

József kinyújtotta a kezét, a honvéd megfogta és segített neki felállani.

Odamentek a lóhoz.

— Kesely, — mondta József.

A 16 ott feküdt a töltésen, a feje fent volt a sinek mellett.

Még élt. Felemelte a fejét és ránézett, nyihogott, de rögtön leejtette a fejét. Úgy letette, mint a beteg ember.

József csak nézte.

— Üres vót a szekér, barátom? — kérdezte a katona.

— Üres, — mondta József. ■— A karácsonyi aján­dékokat vittem a dandárhoz.

— Beadta?

— Be.

— Messze vannak?

— Valami három kilométer.

Hallgattak. József lehajlott a lóhoz.

 

— Kesely.

A ló nem mozdult.

— Kesely!

A ló megrándult, hördült, aztán egyet vonaglott, már nem bírta a fejét emelni. Vége volt.

József nézte, megcsóválta a fejét.

Szekerek jöttek, szekerek mentek át a vasúti síneken.

— A maga háta pucér, — mondta a honvéd.

— Mer levert a vonat, — szólt József.

A honvéd lement a szekérhez és a pokrócot meg- keresete.

— így legalább e, — s ráburkolta Józsefra. — Most hova? — kérdezte aztán.

— Hát visszamék a dandárhoz.

— Akkor isten álgya.

— Isten áldgya.

József még visszanézett a lovaira. A sárga volt az oka. Az vót az ügyetlen.

Sose is tudott egy trappban menni a másikkal. Mindig össze-vissza!

Csak úgy ugrált. Mégümaga is restellte.

No osztán kész.

Vánszorogva ballagott visszafelé. Soká, soká ért be a dandárhoz.

Mikor a főhadnagy elé került, az rákiáltott.

— Veled mi történt?

— Alázatosan jelentem a főhadnagy urnák, el­ütött a vonat.

 

— A fenét.

— A két lovamat elgázolta, én rajtam átment harmincöt kocsi.

A főhadnagy nagy szemet meresztett.

— Hát mi volt ez? — kérdte, hogy ép mondjon valamit.

— Katonadolog, főhadnagy urnák alássan je­lentem.

— Hát bizony fiam, erről nem tehetünk. Háború van . . . Hogy hívnak?

— Alássan jelentem főhadnagy urnák, Boldog J ózsef.

— Nahát megszabadultál; boldog is lehetsz!

— Alássan jelentem főhadnagy urnák, nem va­gyok.

— Miért?

-— Jobb lett vón úgy . . . Akkor már vége vón a háborúnak.

A főhadnagy ránézett.

— Eredj feküdj le ebbe a házba és három napig fel ne kelj.

— Igenis.

József elment és szószerint megtette. Harmadnap éjjel jelentkezett szolgálatra.

 

9.

LÁZBAN.

Kalniatice, nov.

Hét nap, hét éjjel visszafelé. A ládák mind sze­kerén, a kórházat sehol egy órára nem lehetett kipa­kolni. Hegyen-völgyön, ungon-berken át vissza, csak vissza.

Az ezredorvos egész héten lázas volt : sok dolga közt eleinte csak hangulati depressziónak gondolta, aztán lemérte hőmérsékét 38.4.

Meghökkent: még arra sem volt ideje: a szekerek feltorladtak, az urak mind kétségbeesetten dolgoztak, az egész társaság olyan állapotban volt, hogy az orvos­nak egy pillanatja nem maradt, amit magára szán­hasson. Förtelmes sár, szabad ég alatt töltött éjszakák, már épen negyedik hete volt, hogy a ruhát le nem vet­hette magáról, fehérneműt úgy egy-egy erdő végiben, vagy valami félszerben váltott, mig a lovak egy kicsit abrakoltak.

Ezredes úr, kérlek alássan, én nem bírom tovább, állandó lázam van, haza megyek.

Az ezredes megrémült.

— Édes fiam, ne tegyél olyat. Te vagy az utolsó, aki a lelket tartod bennünk.

Az ezredes már az összes idegeit leszerelte, kü­lönben is végkép kétségbe volt esve, sirógörcsei voltak és a fáradságot egyáltalán nem bírta tovább.

— Különben is hova mennél, hogy mennél. Itt vagyunk beragadva a sárba, mi se tudunk menni.

Az ezredorvos vállat vont. Hát legyen, aminek lenni kell. Apathikusan nézett a jövőbe és tovább ron­totta a tüdejét. Mert azonkívül, hogy megvan minden­féle baj, még harcolni is az emberekkel . . . káromkodni reggeltől estig, pofozni, kocsit emelni, viccelni, nem enni, sirót vigasztalni… És állandóan 38.3, 38.4 lázzal…

Másnap estére egy nagyobb faluba értek. Itt már azt hitte mindenki, megpihenhet. Egy kis folyó is volt mögöttük s a hidat is fölrobbantották maguk után. A hadosztálytól is megkapták telefonon az engedélyt, hogy ott éjszakázhassanak. Mindenki ágyat keresett magának s úgy végignyult rajta, mint egy isten.

Az ezred elhelyezkedett; nyolcszázan voltak a régiekből s ezer főnyi kiegészítést kaptak a múlt na­pokban.

Az orvos vizet melegittetett s minden kimerült­sége mellett is megborotválkozott és jól megmosdott. Aztán felöltözött gondosan s teljes fölszereléssel le­feküdt.

Tizenegy órakor éjjel nagy nyugodtan alusznak: az ezredes az egyik ágyon, a másikon a parancsőrtiszt, harmadikon az orvos.

Belép egy főhadnagy és minden izgalom és föl- > indulás nélkül szól:

— Ezredes úr !

Hogy az ezredes nem ébredt, rávilágított kis vil­lamos lámpájával.

 

— Ezredes úr !

— Mi az?

— Tessék elhatározni, hogy megadjuk-e magun­kat, vagy fölkoncoltassuk.

Az ezredes fölriadt.

— Miért?

— Itt vannak, bent az oroszok.

Az utcáról csakugyan valami borzasztó, olyan fuldokló, letompitott lárma hallatszott be, mintha egy sereg haláltusája volna.

— Hol?

— Itt az utcán.

Az orvos felugrik és kisiet.

Az ajtóban önkéntelen megáll, mert a szomszéd udvaron magyar szót hall.

— Testvér, gyere, segíts, mert már megfujt. Má megfujt a kutya . . .

Az orvos visszafordult. Itt nagyon kurucul megy, ha már egymást fojtogatják.

Az ezredes a szoba közepén áll, széttárt lógó kar­ral, kidülledt véres szemmel.

A főhadnagy lámpája hol meggyül, hol elalszik.

— Ezredes úr, ne menjen ki, — szól az orvos,

— már itt a szomszéd udvarban egymást fojtogatják.

A tiszt is szól.

— Ezredes úr, tessék gyorsan diszponálni.

Az ezredes egyikről a másikra néz, aztán hirtelen felkapja a szoba ajtajához támasztott ezredzászlót és egy szót sem szól, kirohan.

 

A főhadnagy utána.

Az orvos kicsatolja a nagy szolgálati revolverét, előkészíti s kilép szintén.

Az éjszaka szuroksötét, óriási sár, amelyben min­den lépésnél bokáig merül a csizma. A szomszédban már csend van, a falu távolabbi részein fojtott dula­kodás, kézitusa zaja.

Az orvos kilép a sötétbe s most először érzi éle­tében, milyen nagy dolog az ösztön. Sejtelme, egyetlen gondolata nincs róla merre, hova lépjen, hogy ne az ellenség torkába. Mintha a gyeplőt bedobná a lovak közé, rábízza magát a bakkancsaira s már a következő percben a kerítés tövén guggol, a sárban, a sövény alatt s lopózik előre az árokban, a jó mély és sáros árok­ban, amelyben olyan hűségesen eltűnik s most harag­szik a szürke köpenyre, az opozam-prémre, amely ki­világit a sár kényelmes sötétjéből. Nyitott szájjal lélek­zik, mélyen lélekzik s meg-megáll, a mellében szúrás van, a térdében reumát érez, a gerinc meg van meredve, de csak egy pillanat s tovább, gyorsan tovább. Mintha mindig itt járt volna, biztosan s bátran siklik be jobbra egy sikátorba, az orosz házak közt, amelyek kerítés nélkül, egymástól mind külön állanak s most oly rette­netesen némák, szinte zörög a félelemtől a lelkűk.

Egyszer csak suttogást hall. Hopp, lehuzódni egy lépcső mögé, amely, orosz szokás szerint, az ajtóból mindjárt az utcára nyílik.

Beszéd. A revolverét görcsösen szorongatja; meg­adni magát? villan át agyán. Nem, harc nélkül nem,
sebesülés nélkül. Sebesülés! A kötőhelyek rémségei vil­lannak elé, a koponya, mell, hassérülések, a jodtinktu- rák szaga vagy vérző sebek, Perubalzsammal kitöltve, kéregpapirból csinált sinkötések, organtin-pólyák … Felhúzta revolverét, nagy, kitűnő Mauser … a szemére vér borult . . . vájjon mindez nem a láz? . . .

Magyar szó.

— Itt volt! . . . Délután még itt volt . . .

A keze elernyed s olyan megkönnyebbülés fogja el, hogy a szemébe köny szivárog.

— Tóni . . . !

— Halt !

S egyszerre egy csomó emberi arc mered rá ugyan­azzal a riadt, vad, rémült felhorkanással.

Aztán megismerik egymást.

— Hol az ezredzászló? .. . Délután még itt volt… Az orvos kábultnak érzi a fejét.

— Ja?… Az ezredes megmentette.

Miért mondta ezt, hogy „megmentette”? S mi­kor a lélekzetek nagy fölsusogásából megérz a nagy­szerű megnyugvást, hogy az ezredzászló meg van mentve, s hogy az ezredes maga is; hogy: van hát valahol valami biztos pont, van már valami bázis, amire számítani lehet. .. Mért nem vonja v’ssza, maga sem érti, hogy történt, hazugságát? . .. Csak áll, a két kezét lógatva, vastag teste bután áll s a kopasz koponyája szédül a sapkában, véreres nyilván a szeme és a láza túl van a 39 fokon … S hátha az ezredes lemészárolva fekszik az utcán s a zászló a kozákok markában van …

De valami nagy megkönnyebbülés, bizalom, íöl- ujhodás! Az ezredes megmentette a zászlót. Nem, ezt nem lehet többé visszavonni.

S magyar beszéd körülötte, szók, miket nem ért, nem hall, emberek gyűlnek, magyar fiuk, honvédek, már egész csapat, nyolcvan, száz, halk kommandó, sorakozás úgy hevenyében; távolról egy-egy ordítás, de közben irtóztató, mély csönd, komor, viaskodó, fekete csönd .. .

Hirtelen kigyul egy ház!

Ijedtség tör ki! Káromkodás! „No már világíta­nak, már meglátnak!” S végig fut a remegés mind- annyiukon, mint a szüzön, ha álmában takaróját eme­lik. Azután fölkiált valaki.

A Pici, az ezredes kisebbik segédtisztje.

— Éljen!

— Mi, mi az?

— Ez a jel! — és hangosan kacag, ahogy vacso­ránál szokott borsos adomán.

— Mi jel?

— Titokban megbeszélés volt, hogyha valami baj van, ki fognak gyújtani egy házat, vagy valamit magaslaton, hogy odagyülni…

Egyszerre vad bizakodás, öröm, mintha már vége volna minden bajnak s neki direkt az égő háznak.

Az orvos oly ügyetlen lett, minden pillanatban megbotlik, kétszer is térdre esik, s sár hideg, tele vele a keze, marka, ruhája, didereg, elmarad s a fogát csikor­gatja, olyan dühös magára. A revolvere egyszerre csak
nincs meg. Fogalma sincs róla, hova lett, beleharap az ajkába s tovább rohan.

A dombon már négy-ötszáz embert vesz számba egy pillantással. A tűz lobogó vörös meleg fényében sütkéreznek, mint a disznópörkölés körül a falusi gye­rekek.

Egy főhadnagy rákiált:

— Szervusz, öregem! — s vígan fütyörész, míg fehér rongygyal igyekszik bepólyálni a karját.

— Nini, — mondja aztán, — hisz ez a te mes­terséged.

Az orvos elmosolyodik, sáros kezeire néz, körül­pillant lysoformos viz után s kábult, szétpattanó agy- gyal a Jendrassik-klinikára gondol. Jó volna már ott feküdni ágyban, a kis erkélyszobában, napsütésben, tréfálva, ahogy az öccsét látta, mikor odahaza volt az ősszel…

10.

CSIRKE A DRÓT KÖZT.

Szurmay-csoporl, (Muravica) dec. 2.

A muszkák kezdtek nagyon szemtelenek lenni- így, álló harc alatt az ember nem haragszik, ha nap­hosszat bombáznak is, de a oéllövés kegyetlenül bosz- szant. A honvéd restell a lövészárokban végig-végig tekeregni, ha mennie kell, hanem fölpattan a földszinre
s a védő árkok mentén, toronyiránt megy, abban bízva, hogy az ellenség úgyse vadászik az egyesre s ha próbálja is, úgyse talál. A legszigorúbb rendeletek jöttek, de a honvéddal nem lehet birni. Annak nem lehet beszug- gerálni az állandó elővigyázatot, mindennap három­négy fejlövés.

Az ezredes végre egész bölcsen a muszkára hara­gudott meg s rátelefonált a tüzérségre, hogy meg kell bombázni az orosz állásokat.

— Igenis, ezredes úr, — szólt a tüzérség s az ösz- szes telefon egyszerre izgatottan adta hírül a friss hirt.

Az összes állás megtelt kiváncsiakkal, várták az első lövéseket, várták, mit csinál az orosz a váratlan figyelemre. Mikor a tüzérség az első lövést jelezte tele­fonon, csupa szem lett az egész rajvonal.

Bumm ! . . . S halkan számolták, mig az ércmadár a levegőben végigsikoltott s odatul ledobbant pont az orosz állás mögött !

— Háromszázzal rövidebbet ! . . . — jelezték egyszerre tizen is.

— Majd nem fog most szemtelenkedni, — mondta egy altiszt s megpödörte nyalka bajuszát.

— Má nagyon elhitte magát !

— Nagyon fejibe szállt a bátorság, — pötyögették. Bumm, bumm, bumm . . . Egymás után leadta a tüzérség a többi három lövést is és sikoltva, zengve repült az égben a tüzbögyü gránátmadár.

Odaát egyre-másra pukkantak fel a nagy fekete füstök, földet, fát, dombot vetve az égre. Szemben esi-
nos kis falu áll, a Muravica. Ennek is kigyult egy háza, a honvédek kezüket dörzsölve gusztáltak. Brávó, a tüzérek most jól csinálják. A disznók odaát tanulhat­nak egy kis emberséget.

Aztán odatúl is megszólalt a nehéz tüzérség s pár pillanat múlva hallatszott a sikoltó surló érchang onnan idefelé.

— Húzza mán a muszi is a sátorponyvát, — szólt az öreg honvéd s fölpislantott a levegőbe.

— Befult ! — adta le a jelentést a megfigyelő.

— Hova?

— A temetőbe.

Nevettek. Mindig azt lövi. Úgy látszik, ezt az egy pontot bírja megfigyelni. Abba már sok gránát befult, a magános, régi orosz temetőbe, amely a faluval szemben, az Ikva errülső partján legmagasabban áll.

így folyt az ágyuharc s az embereket már csak az az egy mellékgondolat bosszantotta, hogy vajon a mi gránátjainkon is úgy mulatnak odaát, mint mi az övéken? . . .

Egyszerre csak csirkecsipogást hall valaki. Csirke csipog a drótok közt az ágyuharc alatt. Rögtön végigfut a hir a zászlóalj frontján s mindenki a csirkét keresi. Abban a percben elfeledik az ágyudörgést s mind meg­lepik az oldalozó állásokat s a csirke után vadásznak.

— Puff, — valaki már rá is lőtt.

— Piff-piff! — szól válaszul odaát az orosz lövés kettős hangja. Puff, — mondja itt újra egy manlicher s a csirke ellőtt fejjel csüng a dróton.

A honvédnak, aki félkézzel mindig főz, épen ez hiányzott, pár pillanat múlva, mit sem törődve a veszett ágyuharccal és a közben még élesebben folyó puska­lövöldözéssel, egy magyar már kint mászik a drótok közt a csibe után.

Piff, piff.

Fejlövés.

A honvéd elterült s vége.

A szakaszparancsnok, a fiatal zászlós rémülten futkároz az állásban, magánkívül van az ijedtségtől s méregtől.

— Disznóság, — kiabálja, — mikor a legnagyobb tűz van, egy büdös csirkéért fejlövést ! . . . No most lesz a századparancsnoktól, de még az ezredestől is … így leszidatni az embert egy rossz csirke miatt…

Szegény kis fiatal zászlós, az édesanyja csókjával a fényes homlokán, egy ember halála már csak egy kis hivatali mulasztás neki, amely után jön a dorga- tórium … Az emberek megilletődve figyelnek ki, él-e még a pajtásuk … Ki sem lehet most menni érte, estét kell várni, mig behozhatják … Majd a sötétben sze­gényt . ..

Egyszerre csak, még meg sem csillapodik a beszéd az esetről, nagy jajgatás odakint :

— Jaj a lábam, jaj a kutya meglőtt !

— Mi az, mi az?

A figyelők jelentik, hogy már mászik is befelé. Egy másik honvéd ment ki a csirkéért.

— A disznó, — ordít a százados. — Nem volt
elég egy fej lövés azért a rongy csirkéért, még egy térd­lövést is ! De esküszöm, hogyha még valamelyik ki­megy, azt magam lövöm agyon !

A zászlós halkan pusmogott az embereknek : Lássa Szabó, ilyenek maguk, egy csirke miatt képesek a legnagyobb kellemetlenséget zúdítani az ember fejére! Hát nézze csak, gondolják meg, hogy most minden emberre szükség van s minden emberveszteség a had­sereg erejét fogyasztja ! . . . Mit szól a generális, ha megtudja, pedig már talán tudja is azóta ! . . . Nem úgy van most, mint mikor előrenyomulunk, akkor egy századot könnyebb eltussolni, mint most egy embert…

— Igen, igen . . . úgy a . . . — dünnyögi a néven nevezett Szabó, — ilyen mulyák ezek ! Lássa, zászlós úr, az ilyen ember igazán nem is való honvédnak . . .

A zászlós megnyugodva bólint, mintha az egy Szabóval az egész szakaszát meggyőzte volna, aztán a telefonfülke felé ballag, ahol a százados illő mentege­tőzéssel és kellő kárhoztatásokkal tesz jelentést az ez- redparancsnokságnak. •

Szabó azonban, a megtanított magyar, térül- fordul, egyszerre csak előáll és sunyin kacsint a zászlós szemébe.

— Zászlós úr !

— No.

— Itt a csirke . . .

S bemutat a köpönyege belsejébe. A hóna alatt szorongatja a csirkét. És nagyon büszke … így kell azt csinálni !

11.

HAZAITTA MAGÁT.

Szurmay-csoport, nov. 28.

Krumplit küldtek be Brodyba. Valami tiz vag- gonnal. A volhyniai fekete földben annyi volt a krumpli, hogy mig le nem esett a hó, a legények egyebet se csi­náltak, krumplit ástak. Valami furcsa, óriás krumplit, két ökölnyi nagyságú, gömbölyű, dimb-dombos, görön­gyös krumplit, parázs és omló, igen finom fajtát, s olyan bőséggel, hogy arról fogalma sincs még az áldott Ká­naán, Magyarország fiainak sem. Egy holdról negyven mázsát, meg még többet szedtek ki, egy-egy fészekből egy kosárral.

Úgy is vitték a legények, dalolva, mint otthon, a vásárra. Mikor már megtelt pince, padlás, a generális a fölöst mind behordatta a kincstár számára. Szekerek hosszú sora vitte a krumplit, a búzát a távoli állomásra, átkozott utakon, gyalázatos sárban, amelyben alig fordul a kerék, ezekkel a szívós kis muszka lovakkal, amelyek aprók, töppedtek, hosszuszőrüek, hasonlítanak az erdélyi mokány lovakhoz és rettentő sokat bírnak.

János bácsi, mikor dolgukat végezték s a nagy­vásárból üresen fordultak vissza a szekerek, gyengének találta a mulatságot és leugrott az utolsó pillanatban, hogy valami jó harapni valót vegyen az útra. Egy kis lacipecsenyét, vagy mitahogy otthon szokás.

Soká tévelygett a piacon, a rettenetes zsidóvásár-

 

bán, ahol ugyan semmit se árultak az ő fogára valót, hogy aztán mégis legyen valami értelme a vásárjának, egy zsebbevaló tükrön alkudni kezdett.

— Hogy adi mama?

Az öreg zsidóasszony ránevetett a pipás magyarra s mondott valamit.

— Drága, — mondta János bácsi, anélkül, hogy fogalma lett volna arról, mit kér a vén csutora.

Az megint felelt, kézzel-lábbal; kínálta.

— Nagyon sok vón érte, — bólogatott János bácsi és kihúzta a bajszát a tükörbe pislogva. — Ócsón ággyá, megveszem.

A zsidóasszony csak beszélt.

— Meg, meg! Vevő szándékkal vagyok! De em­berséges árat mongyék.

így ment az alku egy darabig. A magyar ember a legáldottabb nyugalommal mer magyarul beszélni. Tudja, hogy egy dógot megértenek nála, a pénzét! A végin úgyis az övé, amit akar. Osztán ha annyian nem tudnak magyarul, hát ő már tudjon mindenkinek a nyelvén, ahova csak kerül!

— No mama, — szólt János bácsi — hát nekem nem kell. Öreg legény vagyok én mán, engem csak magamér szeressenek a pólyák menyecskék … A töb­biek mondták, hogy vegyek, de azok meg nem adnak ennyit érte . .. Isten áldja.

S elment a lógó pipával.

De mire visszaért a tett-helyre, már ott nem volt szekér. Egy se.

 

A staffli-kommendáns annyit konstatált, hogy egy ember hiányzik: megszökött… S megindította a menetet. Otthon első dolga volt jelentést tenni, hogy egy kisérő megszökött, tessék jegyzőkönyvbe venni, osztán kurrentálni.

J ános bácsi azonban ménkű módon meg volt rőkönyödve. Hát mámmost ő hogy marad itt? Hun van ide Szurmay! Hány napja gyüttek ők ide! Most hogy tanál vissza.

— Szomszéd! -— kiáltott a legelső darócosra, — mongya mán barátom, hova lettek innen a szekerek.

— Nye, nye.

Adta aztán alább is. Mondta úgyis hogy kérem alásson, úgyis hogy tekintetes úr, nagyságos úr, meg­adott minden becsületet, mégse kapott más feleletet, csak hogy Nyeznyam, vagy Iváznit.

— Teremtő Isten, — szólt János bácsi — hát itt mán senki se érti a becsületes emberi szót? — fel­emelte az öklét és mint Jónás Ninivét, megátkozta Brodyt: — No kár vót értetek ontani a magyar vért! … hogy a muszka égetett vóna fel mindnyájatokat. . .

Fekete estéig kereste a szekereket.

Mikor már nagyon rájött az éccaka, szállást ke­resett valahol. Valami elhagyott házra lelt, oda húzó­dott a szél elől és nagy tűnődésében töltötte az éjszakát, az üres házban. Reggelre kisütött valamit s másnap a komendot kereste …

Azt is hiába.

No mán itt veszett az isten sarka alatt, mit gon-

dóinak róla otthon. De a még semmi, hogy mit gondol­nak, de egyáltaljába, hogy kerül haza!

Haza!

Ahogy a cigány mondja otthon a törzsnél, ,,a Surmai kegyelmes portájára.”

Egész nap nem evett, nem ivott, csak járt mint az Orbán lelke a városban; akárcsak Ujhelybe járt vóna, csak a piacon más a nagy zsidóvásár, a várformára épí­tett boltvár, négy oldalán körül bolthajtásos tornáccal közepén sikátorokkal és színig hemzsegő zsidósággal. Néha-néha megállott, egy-egy csudát megbámult, például azt a kutat, amék a piacon van, mert olyat még nem látott. Szivárványos kút, vagyis szivattyús, De nem vasból van az oszlopa, hanem egy fenyőfa­gerendából, belől kifúrva, a húzója se sárgaréz meg vas, az is fából van szerkesztve! … Ez tetszett neki, igen fortélyosnak vélte.

— Na megállj! — csapott a homlokára este felé. — Majd haza kerülök én!

S vidám arccal nyitott be a legelső kocsmába.

— Bort — parancsolta a zsidónak.

S már megint nem restelte a magyar szót.

Tessék, meg is értették. Meg bizony, megkapta a bort. Kisült, hogy tudnak ezek magyarul, ha akarják, csak a szekerek felől nem akarnak tudni semmit.

Ivott, mig csak be nem csukták a bótot. Volt pénze, fizetett.

Mikor esti tiz órakor ki akarták lökni, vidáman csóválta a fejét:

— Nem sógor, nem. Nem mengyek el. De nem … Nem mengyek innen, az apátok csillagát, mig csak innen egyenest Szurmay apánkhoz nem visznek!

Azok látták, hogy nincs ki négyszegeletre; vagy- hát a pólyák ég tudja, mit láttak, szóval ágyat vetettek neki két ládából.

így is jó, mondta magában János bácsi, hosszabb lesz a karácsony s végig feküdt a deszkán.

Reggel újra kezdte az ivást és koccingatott ma­gában estig.

De már akkor nagyon jó kedve lett és minden­áron meg akarta tanítani magyar szóra a zsidót.

— Mondd utánam az apád tarka bugyogóját, ha a pénzem kellett, a szómat is vedd be!

Verte ököllel az asztalt és borzasztóan forgatta a szemét.

A zsidók összecsődültek és mit volt mit tenni, elmentek az őrjáratért.

i Mikor a katonák bejöttek, János bácsi a nyakukba borult és mindenáron borral akarta őket tartani.

— Csakhogy itt vagytok, jó fiaim, negyednapja vár János apátok.

Nem tudtak magyarul.

— Nem baj! Elég a hozzá, hogy magyar ruha van rajtatok … Őfelsége mundérja, azt a ragyogóját …

Arrestban tartották reggelig, akkor aztán kihall­gatták.

Volt már magyar tiszt is, magyar baka is, ma­gyar transzport is.

 

Előre látta ezt János bácsi: Nyolcad napra ott­hon is volt a Szurmay-seregnél.

Mikor jelentkezett a századosánál, az kegyetlen ridegen fogadta. Per ön beszélt vele s kemény hangon kijelentette, hogy „holnap reggel ön fel lesz akasztva, kötél által.. “ Tudomásul veszi?

— Igenis, százados úrnak alássan jelentem.

— Van-e még valami kívánsága?

— Igenis, százados úrnak alássan jelentem.

— Ki vele.

— Tessék még azonkívül agyon is lövetni, meg- érdemlem.

— No hát ez mint utolsó kívánság, tekintetbe vétetik . . . Most pedig azt a bitang mindenedet, mondd el, hun csavarogtál.

János bácsi lesunyja a fejét. Látta mán, hogy nincs baj!

— Hát instállom százados uramat, — eevesztem a Galicijában: De haza ittam magam!

Mondta sunyi mosolylyal s angyali humorral.

12.

DÁSKA.

Szurmay-sereg, december.

A hó világított, az urak hatalmasan fel voltak öltözve és halk kacagással mentek Dáskához. Már úgy

 

megszokták, hogy minden este odamenjenek, hogy nem tudtak volna anélkül elaludni.

— Jó enyhe téli este, — mondta a zászlós.

— Kellemes, — mondta a főhadnagy.

A házacska előtt megállották s az ablakon benéztek.

A párás ablakon át homályosan lehetett látni a tágas, alacsony szoba belsejét. Az öreg asszony az asztal mellett ült a nagy lóca sarkán s varrt. Dáska a magasra vetett ágy mellett állott és nézett az anyjára. így for­duló mozdulatban olyan gyönyörű volt, mint egy finom kis paraszt-szobor. Bő barna szoknyája lehullott a sö­tétbe, egyik karja felemelve, a másik úgy hirtelen ki­nyújtva, fél testtel visszanéz . . .

Odatolták az arcukat mindhárman az ablaküvegig.

— Ma este meg kéne valahogy csókolni, főhad­nagy úr! — mondta a zászlós.

— Nem kell bántani, — mondta hirtelen s irigyen a hadnagy.

Azok odabenn észrevették, hogy valaki áll az ablak alatt.

A Dáska arca gömbölyű lett, amire a három ma­gyar fiúnak megdobbant a szive.

Fölegyenesedtek és tovább léptek az ajtó felé.

Leverték a csizmáról a havat s nagy kopogással benyitottak a mély és sötét pitvarba.

Már akkor nyílt balról az ajtó s világosság ömlött elébük.

— Jó estét, jó estét, galambom! — köszöntek be mindhárman, s rang szerinti sorban mentek be a köz­
beeső kis szobán keresztül a belső tágas, alacsony, szent­képekkel zsúfolásig megtömött nagy szobába.

Dáska hangosan kacagott, az arca fénylett a kis petróleum-lámpa világosságán, tisztára volt mosva, mintha egy antik sötétpatinás veretes tálcának a kö­zepét fényesre pucolják . . .

Beszélt frissen és nevetve, oroszul beszélt s persze ők abból egy árva krükköt sem értettek. De olyan bát­ran és folyékonyan beszélt, csak úgy csergett a szájából a szó, mint egy friss patak bugyogása. Azt sem érti az ember s mégis szép.

A szoba azonban büdös volt, mint mindig. Az a savanyu és kiirthatatlan parasztszag, amely bőröknek, csizmáknak, gubadaraboknak, poshadt piszoknak a szagából tevődik össze, amelylyel át van itatva még a bőre alatt is minden falusi, akármiféle fajta is.. . De már csak egy pillanatig érezték.

— Jó estét, mama, hát maga mikor töri már ki a nyakát? — mondta a zászlós nevetve s megveregette az öreg asszony vállát, aki halkan, rossz fogakkal és alázatos tisztelettel mosolygott az idegen urak, a hó­dítók, a rettenetes hirü magyar katonák szemébe.

A hadnagy idegesen kacagott fel.

— Mondasz valamit, — röhintett a zászlós sze­mébe, — ez az öreg, ez nagy kujon. Ha az ezredesnek volnék, egyszerűen felhúznám a legelső ágra, akkor aztán a Dáska …

— No, Dáska, hát szeretsz-e? — kérdezte a fő hadnagy, megcsipkedve a lány arcát.

ö:

Dáska összezárt szájjal nevetett és azt mondta:

— Csája? csája?

— Az, az anyád főzi is már.

Az öreg asszony már ott állott a lapos kemence mellett s egy nagy, egészen kőkorszakbeli formájú, barna edényből vizet öntött valami kisebb mázatlan csuporba.

Leültek, mint otthon a parasztlegények, akik el­mennek esténként lányozni. A főhadnagy a lócára ült, a hadnagy a székre, a zászlós az ágy előtti korsólócát fogta s odahozta az asztalhoz. Aztán előszedte a bekecse zsebéből a jelentékeny papircsomagot s kirakta az asztalra. Nagyszerű ennivalók voltak ott, füstölt húsok és sonka és kolbász és konzerv . . . Dáska ör­vendezve nézett rájuk s nagyon szerette őket. Az ő házuknál bizony semmi sem volt, csak viz és tea és ezt is a tiszturak hozták.

Hát hogyne értették volna meg egymást.

— Mi van odakint az árokban? — kérdezte a főhadnagy.

A hadnagy ma kint volt az ezredessel az állásban s ez némi fontosságot adott neki.

— Olyan veszett kőkeményre van fagyva a föld, mint a páncél, úgy hogy elpattog a golyó, nem megy bele.

— Hát nehéz gránátokkal nem szórakoztak?

— Oh igen … és a disznók a futóárkot már úgy belőtték, hogy olyan zárótüzet adnak, ha eszükbe jut, hogy ott nem lehet mozdulni. Egy gránát oly gyönyö­rűen be van lőve, hogy csoda! . . .

Már a levegőben van, hogy be fognak menni a
tartalékból az állásba. Felváltás lesz, csak még nincs kiadva a parancs .. .

— Hát, Dáska, gyere már, ülj ide mellém, — szólt a főhadnagy és helyet csinált maga mellett a lócán.

Dáska nevetett s minden legkisebb szégyenkezés vagy szemérmeskedés nélkül odaült.

A főhadnagy fél karral megölelte, olyan termé­szetesen, ahogy csak egy parasztlegény tudná megölelni a babáját. Már beletanulnak az ilyen kézzelfogható udvarlásba, csak a hadnagynak gyűl ki rögtön az arca s gondol mindjárt többet, mint kellene.

— Persze, uj futóárkot kell csinálni, ha mi be­megyünk; biztos, hogy az lesz az első dolgunk, — mondta a főhadnagy komolyan, félkarját a Dáska derekán hagyva.

Az öreg asszony sunyi képpel nézegetett oda rá­juk, ha csak egy szót is képes lett volna megérteni a tisztek beszédjéből, spionnak lehetett volna nézni, de igy csak a lánya felől spionkodott.

— Ej, Dáska, Dáska, — mondta a főhadnagy hosszú szünet után, — a fene egyen meg benneteket, csak vége volna már egyszer!

Dáska kinyitotta a száját, el volt álmélkodva a tisztur komoly arcán s várt, mint egy kis kutya, aki olyan okosan tud nézni, hogy az ember nem hiszi, hogy ne is értse a beszédet.

— Milyen szép szája van! — szólt a zászlós. — Főhadnagy úr, kérlek alássan, csókold meg azt a szép száját.

A főhadnagy ránézett a lány szájára s a szeme mozdulásából már Dáska megértette, hogy az előbbi komoly pillanat után, idegen és nehéz gondolat felvil­lanása után, amit nem értett, most megint valami lob- banás van, amit már nagyon is ért. . Lekapta a sze­mét és beharapta az alsó ajkát. . . Ennivaló volt. . .

— Te büdös, te, — mondta a főhadnagy s szoro­sabbra vette az ölelést, a másik kézzel pedig megcsípte az állát.

Dáska a másik pillanatban már kint volt a szoba közepén s nevetve ment a kemence felé.

A három fiatal férfi hangosan kacagott, tiszta szívből és hahotázva. Nagyon tetszett nekik a lány tisztasága, ártatlansága, naivsága, amely mégis bizo­nyos határig mindent elbirt és igazán tiszteletben tar­tották, különösen a fiatalsága miatt, hiszen nem volt több tizennégy évesnél, bár egész nagy, kifejlett lány . . .

Olyan jó volt a jó meleg szobában. Dáska közben át is öltözött. Csak meglepte őket azzal, hogy a sötétből, a másik szobácskából az uj blúzban jött be, amit Lem- bergből hozattak neki a tiszturak, meggyszinpiros blúz­ban és hozzá kék bársony szoknyában. Roppant kaca­gott magán és a két tenyerébe takarta az arcát. Csak az urak kacagtak még jobban, mikor megjelent, mint egy színpadi drapéria.

Éjfél felé volt, mikor a három tiszt elindult haza.

Dáska szokatlanul, ezt még sohasem tette, ki- kisérte őket az ajtóig. Ott hirtelen megölelte a főhad-

 

nagy s erősen megcsókolta, elébb a homlokát, aztán az arcát, azután a száját.

Dáska egy csöppet sem rugódozott. A főhadnagy addig csókolta, mig csak el nem szégyelte magát a társai előtt. Akkor abbahagyta s letette az öléből, mint egy gyereket.

A hadnagy is kinyújtotta a tenyerét, s ahogy szokta, komolykodva, mereven lépett közelebb. Át­ölelte a lányt s megcsókolta a szemét, mind a kettőt, a homlokát és erősen, szorítva, a száját.

Azzal átadta a zászlósnak, aki aztán nem teke­tóriázott, hanem egészen úgy tett, mitha most osztán, ami maradt, azt ő mind el akarná fogyasztani.

— Nono, nono, — kellett mérsékelni a gyereket.

A lány végre visszaszökött s bezárta maga után az ajtót.

Hallgatva és magukban édesen mosolyogva in­dultak tovább az urak a hóban.

Szél jött, jól beburkolóztak a köpenyegeikbe s felhúzták a keztyüket. Igen tetszett nekik a mai este; ez még sohasem sikerült. Nem szóltak róla, de a véletlen elszedett csókok nagyon a szivükön maradtak . . . félméteres örömöt havaztak a lelkűkre, amelyben el­tévedt a futó gondolat. S milyen szép perspektíva nyílt a jövőre az oroszlányszelidités terén . . .

Ha ma igy volt, mi lesz holnap este? . . .

Másnap este az öreg asszony kisérte ki őket,

 

13.

KINEK, HOGY SZOLGÁL A SZERENCSE.

Orosz harctér, december.

Pár napja nyugalom volt, az emberek csoportok­ban hevertek az apró tüzek körül és krumplit sütöttek. Rezervában volt a század, pihent.

A kapitány frissen borotvált piros arccal járkált s nézte az embereit. Köhögött. A fiatal feleségére gon­dolt, akitől már három hónapja nem kapott levelet s nagyon morózus volt. Vájjon hol él? Aggódva gondolt rá, hogy jól érzi-e magát az ő szüleinél, mert azt kívánta, hogy most félévet ezeknél töltsön … A tüdeje is foly­vást bosszantotta, régi csúcshurutját érezte, este már jöttek az erős izzadások s állandóan láz . . . De hol van most Meran, hol van most Arco … Az ezredes is oly ideges vele szemben, mindég őt állítja a legveszé- lyeztettebb pontra … ez az egész élet nem ér egy fabatkát. Az ember csak kerülgeti a végzetét . . .

Egyszerre csak feltűnt neki egy ember, aki a pus­kájára támaszkodva álldogált, ahogy a juhász szokott a pusztán a nyáj mögött.

■— Hát magának mi baja? — szólott hozzá.

A baka szórakozottan felnézett. Hogy a kapitá­nyát látta, kissé összeszedte magát.

— Hát kapitány urnák alássan jelentem, van nekem bajom elég.

 

1

 

A kapitány pár pillanatig nézte, nézte az arcát, akkor elnevette magát.

—- Maga- szerencsétlen, maga panaszkodik . . . Nem örül neki, hogy itt van, ennyi sturm után, amit megcsináltunk! Hiszen a századtörzsöt már elvitte az ördög, csak a maga szomorú pofájára mindig emlék­szem, hát mit mesél itt nekem, hogy van elég baja. . .

A kapitány magyar ember volt, de gyerek korá­ban katonai iskolába került s ma már kicsit furcsán beszél magyarul.

Az ember lehajtotta a fejét, aztán igy dünnyögött:

— Kapitány uram, mit bánom én azt, mikor azt írják hazulrul, hogy a feleségem ott hagyta az az anyámékat.

A kapitány szinte ijedten nézett rá, aztán idegesen fölnevetett.

— Örüljön neki, hogy azt írják, mert legalább tudja! Nézze csak, én már három hónap óta egy betű hirt se kaptam a feleségemről.

— Hát igen, — mondta az ember, — jobb is vóna inkább nem kapni, de nekem kapitány uram nem szógál a szerencse, engem megkeres a rossz hir, ha az ürgelyukba buvok is.

— Na, hát aztán mért hagyta ott az asszony az anyóst?

— Hát, — szólt vontatva a baka — mert meg­verte az apám.

— Micsoda ! . . . Hát mért verte meg?

A legény megállt, nem akarta megmondani, de hazudni sem tudott.

— Mer kiöntötte a dézsát, — mondta minden szót elnyújtva.

— Ezér verte meg?

— Ezér.

— Hát mi vót abba a dézsába, hogy úgy saj­nálták.

— Moslék.

— Moslék? . . . Mit, matacnak való moslék?

— Az.

— És ezért megverte?

— Ezért.

— Mivel?

— Bottal, de úgy, hogy két hétig nyomta utána az ágyat.

— Hát az gazember, az a maga apja!

— Nem.

— Nem? . . . Hát akkor maga is gazember, ha az apja pártján van a feleségével szembe!

— Neem.

A kapitány bámulva nézte az embert, ahogy ott állott két-három hete borotválatlan maszatos képpel, szomorúan, lógva, a szeme meredt s a sapkája ellenzője hétfelé volt már kunkorodva, mint a régi harcosoknak, szokott, akik egyik csatából a másikba mennek, sárba hálnak és vizben ébrednek.

— Hát mi volt avval a moslékkal! … — kezdte újra a kapitány. — Biztosan nem a malac elébe öntötte.

 

— Nem.

— Aha, már kezdem érteni. Csak úgy kiöntötte.

— Igen.

— Mit nem, mit igen! H át azt a betyár krucifik- szumát magának, hát hova öntötte?

— Hát … az anyám •fejére … — mondta csendesen az ember.

A kapitány elmeresztette a szemét, aztán elfeled­kezett háborúról, mindenről s elkezdett hangosan ka­cagni.

— Ja, azt már értem.

Annyira nevetett, hogy el kellett fordulnia, any- nyira groteszk volt a legény a bánatos esetével, ahogy harminc csata után itt áll sértetlenül s azon bánkódik, hogy otthon az asszonyok egymás fejére öntik a dézsát…

— Osztán mér öntötte rá, mongya?

— A csizmáért.

— Egy csizmáért?

— Igen.

— Beszéljen, az isten áldja meg, harapófogóval kell magából kiszedni minden szót? Miféle csizmáért?

— Az én csizmámért.

A kapitány szigorú akart lenni, de mindjárt ne­vetett, ha ránézett a szerencsétlen flótásra.

— Hogy hijják magát?

— Ik melde gehorcamm, Busa János.

— Hát nézze Busa János, én magát úgy kiköt­tetem, ha mindent el nem mond, hogy maga még olyat nem látott!

— Igen.

— Nahát hogy vót.

— Úgy.

— Hogy?

— Ahogy mondom. c3

— Hát maga, maga jóember, hát hisz nem mondja sehogyse!

— Nem.

— Miért nem?

— Hát az a jó isten, de tudja, kapitány uram, hogy vót, mint vót, én ugyan nem tudom.

— Dehát azt mondja, hogy a csizmáért vót! >

— Igen.

— Hát hogy vót az a csizma?

— Tizenhat pengő.

— Nem azt kérdem, maga dummer … de hogy került bele a históriába az a csizma. Hogy vesztek össze rajta?

— Ahogy az asszonyok szoktak . . . Csak össze­kaptak . . . Mer alássan jelentem, azt írtam haza, hogy küggyék el a csizmámat, mer a bokkancsból ki van a lábom. Hát osztán az anyám el is akarta, de a feleségem azt gondolta, hogy hátha nem kapom meg! 1

Mer igazis, hogy vagy kapja meg az ember, vagy se… Osztán igaz, csak tizenhat pengő vót a csizma, de Nyi- ridházán most vót bent a feleségem, látta a hetivásáron, hogy egy pár csizmának hatvan pengő az ára! De még felé se jár az olyannak, mint az én csizmám. Hát bi­zony, vagy kapnám meg, vagy se, pedig kár véna .. .

De az anyáin azt tanálta vetni, hogy mi közöd a csiz- máho, az a Busa vagyonbul való. Ez meg az asszony­nak esett terhére, mert neki is vót hozománya rende­sen, megkapta a vászonnémüt, ágyat, mindent, ahogy

                   nálunk szokás, meg még két vékás hasznavehetetlent, egyszóval igen fenn horgya az orrát … Ha nem kapja meg, akkor se te sirasd, jólélek, mondta neki az anyám, kitelik a Busa vagyonból, nem kell siratni, mer azt tudom, hogy a Hideg István jánya a magáéból még (követem alássan) tetüt se adna az én fiamnak . . .

— Aha, hát erre öntötte rá a moslékot az öreg asszonyra . . .

— Nem, csak akkor, mikor az édes anyám a szemébe pökött.

f — Azt is?

— Igen, mert az asszony is odavetette neki a csizmát a lába elibe és aszonta, hogy . . . Hát erre gyütt ki az anyámból a leköpés.

— Arra meg az asszony fogta a dézsát és . . .

— Igenis.

A kapitány nevetett és csóválta a fejét.

— Hát maga aztán melyiknek ad igazat, János?

— Hát kérem alássan, én igazat adok a kedves feleségemnek, mer vagy kapja meg az ember, vagy se,

*                  de hát az anyámnak se mondhatom, hogy nem vót vóna igaza a csizma dógába, mert hát igy va­gyunk e! . . .

S megemelte a lábát.

A kapitány elszörnyedt. A legénynek egész le

volt vásva a lábáról a bakkancs, a lábujjaihoz mad­zaggal volt hozzá kötözve.

— Hát maga mért nem kér más lábbelit! Maga szerencsétlen.

— Nem tudok én kérni.

— Tönkre teszi magát! Nekem kell a maga lá­báról gondoskodni? Agyon hül, elviszi az ördög.

— Mindegy a nékem, úgyse vagyok én ember. Tudja azt a feleségem, azér is vót neki igaza. Nekem má mindegy .. . Bajom van nekem a tüdőmmel, két esz­tendeig csak úgy kornyadoztam, egy villa ganét nem birtam kivetni az ólból.

— Hát akkor hogy hozták el katonának?

— Jaj itt muszály . . .

A kapitány meghatódott.

— Na jöjjön, maga kap bakkancsot. . Osztán, hogy segítsek magán? hogy egy kicsit kíméljem! . . . Tud maga főzni?

Az ember megrántotta a vállát s nevetett.

— Mán azt igen, aztat jól tudok, mer én mindig olyan katuska vótam az anyám mellett . . . azért is sajnál az engem!

— Na látja és ezt se mondja! Olyan embereket kell a konyha mellé állítani, akiknek fogalmuk sincs a főzésről . . .

— Hát kapitány úr, én olyan ember vagyok, akinek nem szógáll a szerencse … A sógorom mind olyan mint egy marha, mind otthun van vagy a hirs- placcon, egynek se kell gyalogolni, se sturmolni: én
meg mán idáig, ahogy számítom, huszonkilenc csatába vótam.

— No, ne búsuljon, ezután a konyha mellett lesz. Most legalább jól fog lakni, János . . .

— Igenis.

Ahogy másnap uj bakkancsban, uj hivatalában a konyha mellett áll s épen osztani akarja az első gu­lyást, amit főzött: fejük fölött csattan egy shrapnell és pont belever a tábori konyhába.

Senkinek se lett baja, csak János maradt ott; egy marék golyó futott át rajta.

— No, fene vigye el, —■ mondta a kapitány, — ennek már szolgált a szerencse. Jobb is igy a boldog­talannak . . . Most rajtam a sor . . .

Köhögni kezdett s vér jött a száján.

— A, — mondta örömmel, — megjött a tüdő­vérzés, most haza küldenek ! . . .

14.

EGY ELSŐRENDŰ DOLOG.

Szurmay-sereg, dec. 3.

Kint kegyetlen hideg, az orosz tél csodálatos nagy nyugalma, bent a kis fehérfalu ház pokoli módon befütve.

— Ezt nem értem, mért fütenek annyira a ka­tonák, — szólt az ezredorvos.

— Hát, fiam, annyit kell az embernek odakint fázni, még ne is fütsünk idebenn?

— Az már igaz, azt régen megfigyeltem, hogy a katona úgy eszik, ha hozzájut, minden mérték nélkül, mintha no! no! még egyszer! csak még egyszer zabái- * hassuk agyon magunkat!

— Hát persze, az ember kimegy ebből az árnyék­világból és még az orvos azt kívánja, hogy még akkor is azzal törődjön, hogy a másvilágra egészséges gyomor­ral rukkoljon be?

— Minden ruhát magára szed, amije van, minden italt megiszik, amit lehet, mindig alszik, ha csak hozzá­jut, még állva is alszik, meg járásközben is . . . ezt mind értem, de hogy mér fűt ilyen őrülten? . . .

— Nincs is meleg, — mondta Sznistyák százados, a házigazda, és szépen fésült fiatal fejét körülhordozta a vállai fölött. — Tudnék neked, öregem, mondani időt, mikor melegebb volt, pedig nem is fűtöttünk.

Vidáman nevettek, egészséges emberek könnyen kivillanó vidámságával. Csupa szép fiatal legény. Zsif- kovics, a százados hadbíró és Ajkay ezredorvos. Lom­hán, fáradtan néztem őket, azzal a belső érzéssel, ahogy diák-koromban, szótlan kisöreg, néztem évődő s mulató diákpajtásaimat . . .

— A Dnyeszternél, az komisz volt …

— Kivált két rettenetes hét . . .

-— A ládák állandóan szekéren . . . borzalmas veszteségek . . . piszok, sár, az ember a csizmáját le nem húzhatta . . .

— Csúnya volt . . .

Egy pillanatig hallgattak, átsuhant a kis, alacsony parasztszobán, valamikor a kastély vincellérjének lakása, most Platzkommando, a kemény napok emléke.

— Hanem olyan jó esetet régen láttam, mint akkor, éppen a Jegcsufosabb dnyeszteri napokban, — szólt az ezredorvos s kedélyes, sötét szemei csillogni kezdtek.

— Á, nekem is volt ott egy jó esetem, — szólt a százados, s mivel frissebb volt, meg házigazda is volt, mindjárt el is kezdte (mert az urak kitüntettek azzal, hogy ürügynek elfogadtak, hogy a kedvemért minden kedves vagy nagyszerű emléküket újra átélvezzék): — Hát, kérlek, borzasztó rekvirálások voltak ott, a legénység folyton rekvirált, a cimbora fog egy botot s utánavág a szaladó csirkének, kérdem, mit csinálsz te? Azt mondja, rekvirálok ! . . . Hát ki volt adva a parancs, hogy tilos és magam mentem lóháton ellen­őrizni, hogy ne is legyen baj . . . megyek, és kérlek, látom, jön egy öreg kefe, totyakos vén honvéd és hajt három malacot; jóképű malacok voltak: rákiáltok: Hol vette ezeket? Felnéz rám, a lovon, azt mondja: Százados urnák alássan jelentem, ezt az egyet vettük, a másik kettő meg krigszjrájviliiger . . .

Jóízű nevetés tört ki, az az istenigazából való ártatlan nevetés, ahogy csak a harctériek tudnak ne­vetni, meg a gyerekek, szóval olyan lelkek, akiknek a világon semmi gondjuk nincs.

— De, remélem nem büntetted meg az ipsét, — szólt a hadbíró.

Móricz Zsigmondi Vérben, vasban.

— Ment a nagy sárba, a pipa ott lógott a szá­jába … Azt kérdem tőle, hányas honvéd maga? Azt mondja rá: fuccs honvéd . . . (Huszonkettes vót.)

A nevetés után az ezredorvos, aki kényelme­sebb úr, egész deliciával gyújtott rá a saját anekdo- ’ tájára :

— Mondom; nekem volt egy elsőrangú esetem … Régen nevettem olyan jót, mint akkor reggel . . . Megyek . . . lóháton egy erdő mellett; kijön az erdő­ből egy irtóztató nagy muszka . . . Kláner, aki mel­letted ül az asztalnál, elég nagy ember, de a mellett a muszka mellett gyerek … és jön a nagy muszka után egy parányi kis zsidó honvéd.

— Azt a kettőt együtt! — és most is nevetve fakadt, csendes, jóizü nevetésbe, ahogy eszébe jutott.

— A muszka elő baktat, s utána a kis zsidó hon­véd . . . Épen olyan volt, ahogy a vicclapok rajzolják a zsidó honvédet, nagy bakkancs, fenenagy bakkancs, kék, a régi kék ruha, bő, totyakos nadrág, a sapka az orráig lóg, szóval gyönyörű pár volt a muszkával.

Azt mondom neki:

— Hé, honvéd! Hova viszi ezt a muszkát?

Azt mondja, bekíséri a dandárhoz.

Azt mondom neki:

— Mongya fiam, hogy merték magára bízni ezt? > Azt mondja:

— Pardon kérem, — (de ilyen elegánciával), — pardon, ezt nem: rám bízták! eztet én fogtam!

— A fenét, — mondom, — hogy esett az?

 

Hát a honvéd átteszi a puskát az egyik válláról a másikra, hogy a jobbkeze feszabaduljon s el kezdi magyarázni:

— Hát kérem alássan, az úgy volt. Kinn voltam járőrön két honvéddel. Hanem engedelmet, százados úr, az nem tartozik ide, valami dolgom volt s elmarad­tam tőlük. S kérem, igy időm lévén, el kezdtem körül szemlélni a terepet. Szemlélem, szemlélem, hát egyszer szemlélem, hogy egy ház van jelen. Hát a ház jelen van s a kéményéből valami kilebeg . . . Valami fehér kilebeg . . . Hát kérem mi lebeg ki? egy kendő lebeg ki. Áh, mondom és el kezdek gondolkodni! … Itt valami lebeg! … Ha valami lebeg? azt valaki lebeg­teti! Ha valami a kéményből lebeg, azt valaki kérem a kéményből lebegteti! … És ha valaki a kémény­ben van belebujva: azt én meg tudom fogni!

A társaság hangosan kacagott minden szóra. Az orvos oly hűen hangsúlyozta a dolgot, hogy kezdett csakugyan elsőrangúvá fejlődni.

— S tényleg, őkelme felállott, (hogy hol volt, az nem tartozik ide), oda lopózott a házhoz, ott ült a ház előtt egy öreg asszony, arra ráfogta a puskát, az ijed­tében megnémult, kinn odavolt támasztva az orosz fegyvere a falhoz, egy gondolat és el volt dobva jó messzire! Azzal be a házba . . . Ott aztán rácéloz a muszira . . . Hát a jámbor muszka medve, mit volt mit tenni, lejött a kéményből és szépen megadta ma­gát … Az is valami járőr volt s igy adott jelt . . .

Hát most már tiszteltem az okosságáért a

6*

 

honvéd urat, de csak nézem, nézem, ahogy ott áll he­gyesen, előkelőén a nagy fene saját külön muszkája mögött s megint el kezdek nevetni:

— Mondja kérem, minden hősiessége mellett nem fél attól, hogy itt az erdőben ez a muszka magát pus­kástul, mindenestől bekapja? . . .

— Pardon kérem, — szól a honvéd, (s milyen gesztussal!) — ez egy kezes bárány! . . .

Azzal elorditja magát:

— Viii-gyázz!

A muszka azonnal szalutál! Aztán:

— Tééérd-dre!

így, magyarul! . . . S a muszka óriás abban a percben letérdel.

Az ezredorvos mint egy nagyszerű színész fordul a képzeletben jelenlevő zsidóhonvéd felé:

— Hát ezt hogy az istencsudájába tudja meg­csinálni vele? … Nem valami felöltöztetett alak ez?

Azt mondja rá a honvéd:

— Pardon kérem, ez egy echt, hamisítatlan orosz állat, direkt Archangelszkből, vagy ahonnan parancsolja százados úr . . . De akármilyen állat is, ennyit már tudhat: egész utón gyakorlatozok vele ! . . .

Kint éles, kellemes csengőhang verte fel az esti csendet. A vacsorához csengettek a kastélyban. Egy pompás Szurmay-féle vacsorához.

Nagy vidámsággal és derültséggel szedelőzködtünk fel. Teringettét mégis szép élet ez a katonaélet . . .

15.

A MACSKA.

Volhynia.

Az alkonyat az orosz síkon épp olyan volt, mint odahaza. Nem látszott az égen, hogy valakinek ott külön gondja volna az emberek két nagy seregére, amely földbe ásva az utolsó emberig jobban el volt rejtve egy­más elől, mintha fekete és vörös hangyák két serege viselne a fűszálak közt hadat.

Hat apró kis legény ugrált előre, egy tizedessel meg egy hadapród jelölt őrmesterrel, hogy a leégett falu üszkös balvégétől valami 1500 lépésnyire megszállja az útvonalat s ott gyorsan fedezékbe kaparja magát, ahonnan reggelig figyelhesse az éjszakát.

Madarak suhantak át a levegőben, fűszálat vittek a csőrükben, vagy bogarat. Távolról ágyudörgés hallat­szott s elszórt puskalövések, kettős csattanással, néha, mint egy dongó zirrent el a fül mellett egy-egy golyó.

Csatatéri esti csönd.

— No hálaistennek, — szólt a hadapródj elölt őr­mester és elterült a maga ásta fedezékben.

Mozdulni sem birt már, egyetlen tagját nem bírta tovább mozgatni. Oda volt. Fájt a gerince, a nyúlt agy­veleje, az összes csontjai és kötései, de különösen a ge­rincvelő, amit egészen agyoncsigázott a súlyos szerel­vény cipelés, az utolsó héten valami százhúsz kilométert meneteltek.

Hirtelen valami csodálatos édes kis hang csapta meg a fülét. Megint felnyitotta a szemét, mert az hitte, megőrült. A nyitott sir-forma fedezék sötét homokjában találta magát s nem volt semmi nesz. Tudta, hogy a hét embere szintén be van ásva és most ugyanígy fek­szik a meleg homokban. Kötelesség hajtotta, hogy fel kellene állani, hogy az őrök figyelnek-e vagy nem, de nem volt ereje, ha mindjárt egy egész orosz támadás jönne, sem.

Egyszerre csak megint hallja azt a furcsa hangot. .Vékony és kedves, síró és csiklandozó . . . Macska­nyávogás, fiatal kis cica nyivákolása . . .

Tágra nyitotta a fülét. Macska! . . . Hol van itt macska . . .

Macska . . . Régen elmúlt örömök és boldogsár gok villantak eszébe. A kis lányait látta, ahogy a fehé- cicákkal hempergőztek. A kis gyerekének a hangját hal­lotta, mint otthon a nagy diófa alatt, ahogy a kis macskát cipelte Cince, maga is annyi, mint egy rózsaszínű kis cica…

— Cic, cicic! … — hallotta jobbról is, balról is. Felkönyökölt.

Az emberei mind ott dugták ki a fejüket a fede­zékük szélén és kíváncsian, vigyorgó képpel néztek.

— Cic, — mondta mind, — cic!…

A kis barna macska óvatosan ott lépkedett a fekete homokban, fehér folt volt a bögyén s a mancsai fehérek voltak, olyan tiszta fehérek, olyan frissen mosott fehérek, amilyen kormosak és homokpiszkosak voltak ők, a kényes emberek . . .

— Cici cicicic! . . .

S már az egyik legény ott mászott hason előre a cica után és ravaszul, lappangva, becsapva igyekezett az ártatlant megcsípni.

— Vigyázz, elszalad, — kiáltotta ijedten vala­melyik, de már akkor a macska kézben volt.

Boldogan ihogva fordult meg vele a honvéd, nagy bajuszu öreg magyar és úgy csúszott vissza a fedezéke felé, mint egy vastag nagy földi féreg, amely sohasem tudott lábon állani és emelt fővel nézni az égre . . .

— Tudsz magyarul, cicu? . . . mondták az em­berek és nevettek.

— Az apád csillagát! hogy tud karmolni, — mondta a vén honvéd s büszkén mutatta az orrát, amit megkarmolt a kis macska. — Még leszedné róla a bőrt!

— Add ide nekem. Nem tudsz te avval bánni.

— Nem kell úgy megszorítani!

— Nem való ilyennek a kezébe a macska!

— Ad csak ide! — hallatszott mindenfelől egy-egy szó. A nyolc ember mind a macska után vágyott.

Köröskörül nem látszott senki és semmi, csak ők nyolcán voltak itt s egy kis macska … a halál mezején.

— Cicuskám! — mondta egy ember. — kis cicus- kám! hogy kerülsz te ide, cicus? Gyere haza velem Ma­gyarországra, Böskéhez … a bácsi Böskéjéhez .. .

— Ne csábítsd el! — mondta a honvéd, aki a markában úgy tartotta a cicát, mint egy madarat, — Juliskához fog ő jönni! Kovács Juliskához Nagyszerűm­re, a Patics-utcába . . .

Az arcához szorította a macskát, annak a bár­sonyos szőrét, s a többi irigyen és csörgő kívánsággal nézte.

— Teljes fedezés! — kiáltotta el magát hirtelen a hadapródj elölt őrmester, mert valami gyanúst vett észre.

Abban a pillanatban mindenki beugrott, vagy behúzódott a fedezékébe.

Óvatosan lestek aztán ki. Amott szembe az ellen­ség felől lovasok közeledtek vágtatva.

— Itt a muszka! — kurjantott valaki.

— Nem muszka ez, te szamár, banem huszárok!

— Hászippa! Látszik, hogy itt a muszka, mert a huszárok már szaladnak visszafele!

Ahogy a háborúra visszaeszméltek, egyszerre mindnyájan megérezték a testüket, a fáradtságukat.

— Az isten verje meg a patkójukat, minek jön­nek éppen erre! — morogta a macskás ember s a cicát beszorította a kebelébe.

A huszárok elgaloppoztak s ott, ahol az imént állottak, egy-két perc múlva veszekedett gránát csa­pott le.

Lehuzódtak mindnyájan a gödörbe s hosszú per­ceken át visszafojtott lélekzettel vártak. Disznó musz­kája! Ezeknek mindig ilyen remek megfigyelőik van­nak. Jó lesz el nem árulni magunkat, mert rögtön itt lesz a salve. Bölcsen meglapultak s csak jósokára ele­venítette meg őket újra a macskanyávogás.

Mire kinéztek a földszinére, már a huszárok ott

 

I

 

 

látszottak a falu alatt. A lovuk szőrén megcsillant s a fegyverükön a napsugár, a nap utolsó sugara.

A macskás honvéd, hogy a többit izgassa, kitar­totta a fedezékéből a cicát félkézzel s a másikkal si­mogatta odafent. Ő maga hanyatt feküdt a kis mély­ségű sírban.

— Megijedt!

— Cicukám, megijedtél?

— Nem szereted a gránátot cicuka?

— Hát a gombócot?

— Hát a friss fejecskét? … — mondták összevissza.

S úgy nevettek valamennyien és nézték a baka nagy fekete kezeiben tekergőző kis jószágot. A macska nyivákolt. Kinyitotta kis piros száját és kinyújtotta he­gyes kis piros nyelvét s feltartott kis fehér orrával az égre nyivákolt.

— Milyen tiszta — szólt az őr.

— Mosdik.

— Többet mosdik, mint te.

A cica kiugrott a honvéd gyöngéd markából, a fedezék szélére pattant és tovább szaladt.

Egyszerre hárman is ugrottak utána s egy pillanat múlva már megint fogva volt.

Most uj embernek kezdődött uj öröme. Simogatta, szeretgette, olyan gyöngéden bánt vele, mint egy álom­mal, egy emlékkel, mint a gyereke hajával… s a többi nézte…

— Teljes fedezék! — hallatszott újra a hadapród- őrmester kiáltása.

Abban a pillanatban mindenki lebujt.

Az őr s a hadapród figyelték, mi az, ami jön .. .

— Csehek jönnek — kiáltott az őr.

Erre mindnyájan kinéztek. Zárt rendekben köze­ledett oldalról, jobbról egy egész zászlóalj. Erről ismer­ték meg, hogy mifélék. Ezek itt is kettős rendekben járnak, tán hogy együtt tartsák egymást.

— Ördög vigye, minek jönnek ezek erre — ká­romkodtak magukban s nézték, hogy jön a menet tö­mör oszlopban. Az oroszok mindjárt itt lesznek a tűzzel.

Három lovas tisztjük észrevette őket s előre rug- tatott.

A hadapródjelöltőrmester feltápász-kodott. Ha ezek nem félnek egész alakot mutatni, akkor nem volna ma- *

gyár.virtus, hogy ők meg itt lappangjanak. S amit tu­dott, elmondta.

A nagybajszu, sárga cseh kapitány dünnyögve né­zett abba az irányba, amerre az ellenséget jelezte ne­kik s minden köszöntés nélkül visszatért a csapataihoz.

A hadapródjelöltőrmester részvéttel nézett utánuk s odakiáltott még nekik, hogy ne menjenek zárt osz­lopban, hanem bomoljanak rajvonalba . ..

— Was? — szólt vissza a kapitány, végignézte s elment. >

— Teljes fedezés! — kiáltotta a hadapród s maga is bevetette magát az árkába.

Már hallatszott messziről az égben repülő rém­madár sivitása. Az emberek úgy meghúzódtak a föld­
ben, mint az egerek. Aztán valami negyven méter ma­gasságban az alkonyati ég mély violasötétségében va­lami sárgásvörös fény villant szét s rá éles csattanás.

A magasban eloszlott robbanás után három kerek fehér füstfelhő maradt az égen.

A hadapród megnyugodva nézte.

— Mintha egy gigász fújt volna játékos kedvében cigarettjéből füstkarikákat — mondta magában költői érzéssel.

Aztán újabb dörrenés . . . aztán csakúgy zuhog­tak körülöttük a vas parittyakövek . . .

Amint csönd lett, a hadapród kiemelte óvatosan a fejét a fedezékből.

Nagy távolságban robbanást látott, aztán még messzebb látta magasra fölcsapódni a földet. Az oro­szok az egész mezőt tűz alatt tartják . . .

— No ez már semmi! — mondta magában s most ő szólott végig a csapatja fölött:

— Cic! . . . Cicic! . . .

Egyszerre újra felbukkant a hét bakasapka, s összenéztek.

— Hol a macska?

— Hol van? . . . Hol a macska? . . . Kérdezték össze-vissza, egyre idegesebben.

— Atyaisten — kiáltotta, akinél utoljára volt… — Elszökött.

Mind ijedten néztek körül, mindnyájan megeről­tették a szemüket, hogy az egyre vastagabb sötétségből kihalászszák a kis macska kedves figuráját.

— Cic, — kiáltották — cicic! — cupogatták, szi- pogatták, csókkal csupogtatták! — cic, cica, cica!

De nem volt többet . . . Néma volt a puszta, nem volt macskanyávogás . . .

Akkor szó nélkül visszahevertek a földbe s föl­vetették szemeiket a nagy sötét orosz égre… Mélyet lélegzettek, fájdalmasan sóhajtottak, mintha egy sugár tűnt volna el, az életnek egy meleg, színes kis sugara… amely megcsillant , . . amely hozott valamit … a mely megint nincs . . . Most már újra nincs semmi, semmi, semmi, csak a háború . . .

16.

TISZTESSÉGES MAGYAROK.

Volhynia, Ikvapart.

A kicsi svarom-kályha vörös volt.

— Ne fütsetek mán olyan veszettül, — szólt va­laki a sötétből.

— Mir ne, ha van fa, — felelt valaki távolabbról.

A sötét és forró dekungban egy-egy kis nevetés hallatszott fel.

Mindez nem zavarta a mesélőt, tovább mondta:

— Na hát én olvasom a levelet, olvasom. Azt írja a feleségem, hogy ü má nincs otthon, hanem haza­ment a szülejihe. Mi az istenharangja e, mikor én nem

úgy hattam ütet otthon, hogy ü haza menjen, hanem úgy, hogy idesanyáméknál maradjon.

A fekvő emberek komolyan, hűségesen figyeltek. Kinn folytonosan ropogott a fegyver, olykor egy-egy nagyobb pukkanás hal.átszőtt, senki sem vetett rá ügyet, komolyan hasaltak a szalmában, a köpönyegen, némelyik pipázott, másik bagózott, egy fekete ember a kályha vörös kis világánál varrt, a cigány, minduntalan a tüzet piszkálta s rakott rá, a zsidó cigarettázva unat­kozott.

— Hát mir ment haza?

— Összevesztek.

— Persze.

— Összevesztek idesanyámmal. Mer úgy vót, hogy van nekem egy húgom, még csak tizenhat esztendős, de mán erős, testes lyány. Nagyon tud dógozni, úgy szánt, mint egy férfi, minden munkát végez. De e miatt osztán nagyonis szabad. A feleségem meg nem valami semmi asszony ugyan, de két gyereke van és bizony nem szokta ü azt se otthon, se mellettem hogy a me­zőn szenveggyen. A húgom osztán azt vetette, hogy ü dolgozik, más meg csak nézi. Ü csinálja a kenyeret, más meg szel belőle.

— Aha.

A hallgatók megmozdultak. A beszélő baka hangja lassan, szitálva hulldogált, de szomju földre talált, itt mindenki vele érzett, mindenki megértette és olyan meleg szívességgel hallották, ahogy ők mesélték már el legkisebb dolgukat is ezeken a hosszú éjszakákon, mi­
kor egy pillanatra se szabad letenni a hadizsákot, a fölszerelést, még a derékszijjat se szabad megoldani, vagy a spátnit letenni. Mikor teljes készenlétben kell ülni s várni minden pillanatban a parancsot a kiruk- kolásra, Angriffet várnak minden, de minden pilla­natban.

— A feleségem a húgom sok beszédjire nem szólt semmit, hanem elment… Igaz, akkor úgy volt, hogy építkezés következett. Husvétkor akartak, hozzáfogni, mert már a régibe alig lehetett kitelelni. Van az ud­varon egy jó kis kamara, nyárára abba húzódtak meg, a házat meg édesapám hozzá fogott husvét szombatján bontani. A feleségem meg elment a szülijihe, hogy jöj­jenek érte szekérrel; hát nem látszott abbul semmit, mit akar. Még gondolták, félti a holmiját, édesanyám maga segített neki kiválogatni mindent, ami az övé vót, de a feleségem úgy csinálta ki, hogy még csak gyerekruhát se vitt el olyat, egy pelenkát se, akit az édesanyáméktul kapott. Csak azután vették ezt észre. Hazament mindenestül a két gyerekivei.

Az emberek komoly, csöndes nevetéssel hallgat­ták. Tetszett nekik az asszony ügyessége.

— így hazament szegény s többet felé se ment édesanyáméknak, csak nekem megírta, hogy ü mán otthon van, de mig én haza nem megyek, addig nem gondol rá, hogy visszamenjen.

— Hát te mit Írtál rá?

— Azt írtam rá: Kedves feleségem, te nekem a templom főggyén megesküdtél életre-halálodra, hogy

 

hűséges feleségem leszel, de én neked megparancsolom, hogy abba az órába, mikor ezen levelemet elolvasod, mindakét gyerekeddel visszaeredj édesanyámékhoz, mert én nem azért vettelek feleségül, hogy te a magad pasz- sziójára legyél, hanem, hogy segíts az én gyenge öreg szüleimnek, akik engem fölneveltek, emberré tettek, életembe hét köblös fődet nevemre Írattak, amit kevés szüle tesz meg gyermekinek.

A hangja főtt, forrt a nagy indulattól, szinte si- rósan remegett meg benne a gyermeki szeretet, a hála, a hazafelé vágyakozás, a jóság. És mindez nagy erős indulatba törve, kemény vasbilincset róva a gyönge asszonyi akaratra.

— Abba az órába, ahogy ezt a levelet óvasod, kézen fogd a két gyerekedet, visszaeridj az édesanyá­mékhoz Erzsi. Ezt parancsolom én neked innen a tá­voli országbul, a golyók fütyülésébül, az édes haza ol- talmazója és ne legyen Isten az Istened, ha meg nem teszed s ne esmerj engem többet uradnak, ha itt el- esek, vagy golyó megy át testemen és a gyerekeidnek azt se mondd soha, hogy apjuk is vót, ha ahogy a le­velem óvasod, abba az órába vissza nem viszed őket az édesanyám udvarába.

Mély csönd volt, senki sem merte a megilletődött érzést csak egy köhintéssel is megtörni. Mint a tem­plomban az úrvacsora előtt nagy csönd lesz, úgy szívta vissza a lélekzetét minden ember, az emberi indulat ünnepélyes kitörése előtt.

Hosszabb csönd után megszólalt valaki.

 

— S visszament?

Barcza Ambrus úgy tett, mintha a kérdést, amely méltatlan, nem venné hallóra’. Lefojtott, rendületlen hangon mondta tovább.

— Abba az órába kézen fogta kedves feleségem a két gyerekét s ment vissza. Irta édesanyám, szegény, ,,a feleséged visszajött. Mink mán a házhoz hordtuk a téglát, mikor jött, fogta a saroglyát s húgoddal rögtön hordani kezdte a téglát a házho.“

Újra elhallgatott, valami könnyes meghatottság volt a hangjában- s ez átragad minden hallgatójára. Nem való pedig, hogy férfiember a gyenge érzéseinek így engedjen, azért tovább szólott közönséges dolgokról.

— Mert még én vettem a téglát, akkor még hu­szonegy forint vót ezre, de mán most írják, hogy tégla nincs, a zsidónál van csak, amék háromszázezret vett, mer gőzmalmot akart építeni, de mán nem épit, hanem eladogatja a. téglát, Csakhogy nem huszonegy forintér, hanem az elsőosztályu tégláér kilencven koronát kér, a másodosztályuér meg hatvanötöt’.

Akkor beleszólt a zsidókatona, aki a többi közt cigarettázott.

— Annak igaza van, annyit kérhet, amennyit ad­nak érte, de lássa magának nem vót igaza, mikor a feleségét arra kényszeritette, hogy visszamenjen a maga szüleihez.

A baka a sötétben nem felelt. Annyira meg volt bántva, hogy erre nem tudott mit felelni.

— Ha ő ott nem jól érzi magát, minek kinlód-

 

 

jón, — szólt még a zsidó katona nevetve. — No, nem igaz?

— Nem! — mordult meg egy erős hang, a kályha túlsó oldaláról, Sámuelnek a hangja. A két testvér kö­zül, akik a svarmban voltak, az idősebbé.

— S miért?

— Azért, mert nem igaz. Az embernek nem az a kötelessége, hogy úgy éljen, ahogy jól esik, hanem az, hogy úgy éljen, ahogy a tisztesség parancsolja.

— És mit parancsol a tisztesség? Azt, hogy ő hagyja magát szekirozni.

— A tisztesség azt parancsolja, hogy a fiatalasz- szony gyermeke legyen az ura anyjának. Az anyának mindenkor jussa van a gyerekét megdorgálni és meg- feddni és meg is büntetni, ha nem helyesen viseli ma­gát. Mármost egy fiatalasszony, kell, hogy ezt a feddést jó szívvel elviselje: igy tanul. Ha ő öreg lesz, igy tudja ő is tovább nevelni gyermekeit s a fiatal cselédeket. Jó egyességnek kell lenni a családban, mert ha szabad­jára van eresztve a gyeplő, hamar felborul a szekér.

Mély csönd volt és a néma magyarok helyeselték az öreg Sámuel szavait.

De a zsidó katona tovább kötekedett.

— Nem is az anyósával volt baja. A sógornéja húzta fel.

— Mit csinált?

— Heccelte.

— Mi az a heccölés? Hát egy fiatalasszony még annyi tisztességgel se bir, hogy egy éredetlen cselédnek
a szavát se tudja visszázni? Még pedig patvarkodás nélkül! … Egy fiatal asszonynak, améknek mán két gyereke van, mindig kell lenni annyi tekintélyének, hogy a szeme járásával eligazítsa az ilyest.

Sámuel méltóságosan nézett a zsidóra, aki a szeme közé nevetett.

— No, Sámuel bácsi — mondta bizalmas kacsin­tással, — nem minden asszony olyan szent, ahogy maga képzeli.. . Nem tudom, mit fog szólani, ha haza­megy, osztán úgy veszi észre, hogy az asszony egy muszka fogolylyal. . .

Felkacagott, a cigány vele nevetett, még egy-két kis vihogás volt a sötétben. Sámuel kivárta mig egé­szen csönd lett, akkor szólt:

— Hát uram! Ami pedig a muszka fogolyt il­leti, én a magam feleségeér tüzbe teszem a kezem.

Szent meggyőződés és ünnepélyes fogadalom volt a hangjában.

— Ugyan mit, — szólt az ellenfele, — a felesége nem teszi magáért a tüzbe.

— Én értem . .. Hát uram teheti! És teszi is!

— Áj áj, ne affektáljon. Tán magának nem esik jól az orosz menyecske?

— Nekem?! … Nekem tisztelt ur, nem! … Jól esik, igen, a cigánynak, még jobban a rácnak, legjobban a zsidónak: de azt nem hiszem, hogy meglett, házas, gyerekes magyar ember legyen, aki ne szánja a fajtá­ját, a kedves édes magyar magvát, hogy ilyen piszok, ronda rusnyákba ótsa . . .

A hangja mennydörgőit és a szeme villámlott. És mindenki hallgatott körülötte, egy-két fiatal legényke lesütötte a szemét s röstelkedve bujt el a sötétbe.

De a kötekedő nem akart elhallgatni.

— No, — mondta cinikusan, — és hogy hijják maguknál az ilyenféle gondolkodásunkat?

Sámuel felállott, odalegyintett s egyszerűen szólt.

— Tisztességes embereknek, uram, — no menye­tek mán a fekete kávéért, — tette hozzá, mert nincs ugyan sarzsija, de ő a svarom örege, aki itt-ott ren­delkezik.

Egyszerre megmozdult mindenki, a fekvők felül­tek, az állók letelepedtek, zsibongva másról kezdtek beszélni a kívülről hirtelen nagy erősen behangzó fegy­verropogás és ágyudörgés közben az idegen orosz földön a derék, tisztességes magyarok.

17.

CSUJES.

Szurmay-sereg.

Az ezredorvos a tábori laboratóriumban szeretet­tel mutogatta meg a bacillusait, olyan gyöngéden bánt velük, mint féltett állatkákkal.

— Mennyi van belőlük? — kérdeztem.

— Hát egy pár százezerért nem megyünk a szom­szédba!

— És mind igy tartják, üveg alatt?

— Hát csak jobb igy nekik, istállózva, mint oda­kint a szabad ég alatt… — nevetett rá tréfaértő kedvvel. — Érdekes volt, mikor feljöttünk, — foly­tatta — egyszer csak nagy meglepetésemre gyanús tü­netekről adnak hirt. Járványnak akkor nyoma sem volt; a nép közt sem; nem értettem a dolgot. . . Ki­megyek a helyszínére, megvizsgálni a betegeket. . . Kér­dezem az embereket: „Mit isznak?” „Hát, aszongya az egyik, ez tilos kút, nem is iszunk belőle, pedig igen jó víz van benne!”

Honnan tudja, hogy jó viz, ha nem iszik belőle. Persze a parasztnak akkor jó a viz, ha nem lát benne sarat és nem húzza össze az ínyét az ásványoldat. . .

Vettem aztán két üveggel a kutból és bizony ab­ból szépen kitenyésztettem a kolerát.

Még egyszer körülnéztem a pompásan berendezett laboratóriumon.

— Hol kapta ezt az érmet? — kérdeztem a ta- tárképü honvédet. A fekete, nagyszemöldökü, kócos le­gény kihúzta magát s azt felelte:

— Itt.

Az ezredorvos intett… Itt épen úgy megérde­melheti személyes bátorság és hőstett cimén, mint kint a front legveszélyesebb pontján. Millió és millió bakté­rium és bacillus közt harcol állandóan … Csak egy­szer tévesszen a keze, vagy a figyelme: vége. . .

Megnéztem a nádudvari legényt, aki egyebek közt olyan mestermüvü ládákat fabrikált a laboratórium
számára, hogy azokban az összes műszereknek szemé­lyes külön helye van. Láda ládában, egész sor iská- tulya, egyik a másikba illik, s csak fel kell dobni a szekérre, a legfinomabb műszernek sem lesz baja.. .

— No, most menjünk át egy kicsit hadbiróékhoz is, — szóltam s búcsút vettem a nagyszerű klinikától, amely kint a volhyniai pusztákon a magyar dicsőséget épen úgy szolgálja, mint a katonafegyver .. . Szinte meghatottan éreztem át azt, amiről olyan kevés szó volt mindezidáig, hogy ebben a háborúban a magyar orvosok milyen csodálatos eredményt értek el. . .

A honvédség orvosi kara, amint azt egész utamon szerencsém volt tapasztalni, a legkitűnőbb fölszereléssel, a legcsodálatosabb energiával, tudással és önfeláldozás­sal látta el az egészségügyi szolgálatot s olyan eredmé­nyeik vannak minden téren, hogy arról a statisztika zengheti csak a méltó dicséretet.

Az ezredorvos utánam döcögött s kis villanylám­pájával, amelyet minden percben meg kellett gyújtani, mert vacillált, egyenkint megmutatta az utat a hóban. Az orvosban van valami atyai, valami páratlan gyön­gédség embertársaival szemben. Mindig betegek, lesúj­tottak, szerencsétlenek sorsa fölött diszponálva, úgy hozzászoknak, hogy még a normális és közönséges tár­saságban is bizonyos szivszerinti óvó gyöngédséggel ve­szik körül embertársaikat.

A hadbírót nagy pattogás közt találtuk. Igen kö­zeleső volna most rögtön levonni az ellentétet az or­vosi, meg a bírói kar között éppen abból a szempont­
bői, hogy az orvos mindenkit meg akar gyógyítani, a biró pedig mindenkit el akar Ítélni, ez esetben azonban ez nem megy. A hadbirószázados egy elronthatatlan fiatal jó lélek, akinek benne van a mosolyában, hogy élni kell hagyni az élőket.. . Mikor először láttam őt, ép azzal foglalkozott, hogy valami fogoly kozákokat, akik békétlenkedtek, azzal büntetett, hogy a fal felé fordítva állította őket. Azok aztán rettegtek, amitől akartak; bár mögöttük a helyre bakának semmi gyil­kos parancs nem volt. S mennyire igaz: az egyetlen büntetés, amit az embernek adhat az Élet: az élet…

— Mi csinálsz öregem?

— Ezekkel a muksókkal kínlódom.

— Micsinálnak?

— Hazudnak .. . Most már harmadszor hallgatom ki őket, de a három vallomás teljesen és merőben kü­lönbözik egymástól…

— Legalább nem unalmas!

A gyengén megvilágított tágas szoba mélyében pár rosszarcu fiatal legény állott. Valami bicskázás, vagy késelés vagy lopás lehet szóban, valami efféle, ahogy az arckifejezésből Ítélni lehetett.

— Miféle nemzet ez a csujes itt? — kérdem.

Mindnyájan nevetni kezdtek … A csujes eredeti­leg a délszláv kocsis, akit hadi munkára, a lovak mellé befogtak és igy kiáltottak át egymásnak az utón, hogy csujes?!… (Hallódé! Hé!) De ma már csujes ez az egész világ. Csujes a rác, az orosz, a lengyel, mind csujes, akár férfi, akár asszony, akár biró, akár kódus, csujes a

 

ló, a tehén, csujes még az ágyú is, ha úgy beleragadt a sárba, hogy nem lehet belőle kihúzni! … No! Csujes!. ..

Nyílik az ajtó s betorzsad rajta egy asszony. Ala­csony kis töpörödött asszony, nagy orosz bundában, amely a derékon át van kötve, amolyan karcsú de­rekú juhászbunda, s csak fölemeli a kezét és mint a jégeső el kezdi önteni a jajgatást, rimánkodást és vo­nítást.

— Nocsujes, — szól a hadbíró, — itt a csujes?

Mintha megindul az égi zivatar és minden ok nél­kül csak dörög és csattog és árad belőle a kénköves, sistergős, tüzes, jeges ár, úgy dőlt az asszonyból a si­kongató, összehabrált orosz szó.

Tolmácsot állitottunk aztán neki, s kijöttek a kö­vetkező értelmek:

— Jaj atyuskám, jöjjetek rögtön, mentsetek meg … jaj bátyuskám, megöl az uram … hamar vegyetek magatokhoz sok-sok katonát és fogjátok meg, kössétek meg mindakét kezét, mert rám gyújtja a házamat. . . jaj atyuskám a házamat rámgyujtja … Ezt a másik házamat is, mert már az egyiket rámgyuj tóttá… A fejem felett meggyujtóttá bátyuskám, mikor a mosz- kálik innen visszafelé szaladtak és mind felégették a sok házat és falukat. .. Akkor az én uram bátyuskám fogott egy csóvát és a fejem felett meggyujtóttá a há­zamat … De megígérte, hogy most újra rám fogja gyújtani… Még ma éjszaka … még ezen az écca- kán … még mire megvirradna, rámgyujtja a másik házat is, amibe most lakom ,,. J aj bátyuskám hamar

 

sok-sok katonával gyertek, hogy az uram féljen a há­zat a fejemre gyújtani. ..

De hol van a drága jó bölcs magyar nyelvben az a sok fölösleges szó, amely mind kellett ahoz, hogy ez kijöjjön az asszonyból. . .

— Mért haragszik úgy rád az urad, nyanya?

— Jaj bátyuskám, csak haragszik; mert hát rossz ember.

— Mióta haragszik?

— Jaj már tizenöt esztendeje.

Nagy hatása volt e kijelentésnek.

— Mért lakik vele? — mondtam a tolmácsnak, hogy tolmácsolja csak neki ezt a jó tanácsot.

Az asszony rám vetette apró sötét egérszemeit és sárga kis összeszáradt arcán valami kis szégyenlős mo­soly volt.

— Nem lakok vele, bátyuskám, — mondta, — már tizenöt esztendeje nem lakok vele. ..

— Hát talán az a baj! . . . Mért nem megy hozzá?

— Jaj hisz mennék én, bátyuskám, el is megyek tizenöt esztendeje mindennap! de nem jön vissza hoz­zám, mert más asszonnyal él! . ..

— Hű!… az baj … Fiatalabb az az asszony?

— Bizony fiatalabb, bátyuskám, tiz esztendővel!

— Jézus Mária! — kiáltott fel a hadbíró, — hát azért jöttem én ide, hogy tizenöt esztendős szerelmi’ pörpatvarokat intézzek el!

Az asszony újra rákezdte rettenetes bőbeszédű­séggel, amit nem lehetett megállítani közbevetett kér-

 

 


I


>