vérben, vasban

Kis képek a nagy háborúból

(Inter arma)

Móricz Zsigmond

háborús írásai

Garciy Ákos rajzaival

Légrády Testvérek kiadása Budapest 1918,

E könyvben levő rajzok GARAY ÁKOSNAK
a harctéren készült eredeti vázlatai.

PILLANATKÉPEK, RAJZOK, ESETEK.

1.

KOPORSÓK A PÁLYAUDVARON.

Galícia, 1915. nov. 17.

Sárga, egyszerű fakoporsó, kettő, cédula lóg raj­tuk. Mellettük egyszerűen, csöndesen jönnek, mennek, kék, totyakos nyugodt vasutasok, akik az egész világon egyformák: abból a szóból élnek, hogy forgalom . . . Máskor mást szállított a vasút, most ebben van némi forgalom.

Piszkos, szürke ég, olvadni kezdő hó a pályaudva­ron, a sinek feketén, acélos fénynyel futnak messze, messze. Hova futnak a sinek, hova visz a vonat, hová készül az élet?

Újonnan öltözött fiatal népfölkelők, olyan kedve­sen bámészak, nagy szeműek, uj fegyverben, nagy bak- kancsban, tipp-topp; az ég szürke, vad tél, lóg a feketeség, sárga karszalagoknak is a közepe fekete; a sárga gondok mélyén is fekete komolyság.

Harctérre menő katonák üldögélnek a másik vonat­
bán. Cigarettáznak, eszegetnek, tréfálnak, kicsit nevet­nek. Rongyos viaszosvászonból maga fabrikálta tárcába ir egyik. Mit ir? mire gondol? Mit érez? Hol az otthona? A monarchia melyik sarkában?

Az egyenruhában többé nem lehet megismerni, ki milyen fajta. Egyre megy. Mind egyre megy. Mind oda megy.

S a koporsóban még kevésbé! Jönnek, jönnek. Mind onnan jönnek . . .

Mennyi harcos rangkülönbsége van a Békének, s mennyi békés összesimulása a Háborúnak.

2.

HÉ, NIKITA!

Galícia, nov. 20.

Ezeken az ostoba gácsországi állomásokon vas- sövénynyel vannak elválasztva a beérkező s a kimenő vonatok sínjei. Alaguton kell átmenni egyiktől a másik­hoz, nem úgy, mint Mátészalkán, ahol az ember úgy sé­tál a síneken, mint egy szolgabiró.

Átfut a katonák vonatja, hosszú trén, egy-két vaggon ló, kocsisok; túl a korláton. De a menázsi konyha itt van; erről. Egyetlen magyar huszár nincs, aki le­mászna az alagútba, hopp, átvetik magukat a korláton s neki a legrövidebb útnak a tábori konyhák eránt.

Káplár Morzsa, a kis öreg ruthénjét, Nikitát in-
ditotta el az ebédért; Nikitát, a tofla, civilruhás kis ló­ápolót; ez tud az itteni nyelven, ennyi haszna legyen.

Nikita szintén csak átkapaszkodik a korláton, mit tegyen, megy a többivel és törtet előre.

A konyhánál már szerencsésen utolsó lesz, mert ezek a betyár magyar fattyuk mind félrelökik. Viszont a pólyák szakács atyafiságból színig rakja a csajkáját hússal, levessel.

Az ám, de mikor visszaér a vaggonához, már az utolsó magyar is átvetette magát, mit sem törődve a pólyák vasutasokkal, akik beérkező vonat elé készülnek.

Próbálná Nikita is, de nagyon tele a csajka, nem megy az átmászás, ellenben zsupsz, ide is löttyent, meg oda is a jámbor.

Közben galléron fogják, hogy kivezetik a sínek közül. Nikita csak megáll, ijedten pislog, mint egy kis szolgáló eb, s két első lábában tartja a csajkát, ide is néz, oda is néz, mig csak meg nem taszítják. Akkor zsupsz; újra egy porció leves a sínek közé; igy aztán megindul a tűnnél felé.

Morzsa káplár azonban kitekint a vaggonból s

— Nikita! — rikoltja el magát.

Mintha nyakörvénél fogva rántották volna meg, Nikita megfordul s zsupsz, egy adag leves megint a hóba.

A vasutasok kitárják a kezüket, hogy tovább hes- segessék s Nikita szegény szájatátva áll és néz a káp­lárjára, aki semmit sem ért s maga is elbámul. Nikita megérzi, hogy megszakadt valahogy a káplári hatalom s alázatosan megfordul s elkezd lefelé kocogni az alagút
lépcsőjén, slissz-slassz egy-egy locscsanás leves minden lépcsőfokon.

Káplár Morzsa látja, hogy a föld nyelte el az ő Nikitáját s egyszerre elrikoltja magát:

— Hé, Nikita!

Hát lent, a pokol kerítésénél nem hallaná meg ezt Nikita? Ott, lent, azonnal megfordul s vissza, fölmá­szik! Usgyé a sinekre! Elibe az érkező vonatnak.

Tizen rohantak rá, hogy visszacibálják, hogy visz- szatuszkolják, le vissza a fekete tunnelbe.

Nincs mentség többé s különösen nincs leves, litty-lotty, annak vége.

Morzsa káplár pedig fogja, s öklét kivágja s szól ekkép:

— Azt a bubánatos csillagzatát ennek a Galíciá­nak! Hát itt ez a háború? Hát én azér járok, mint a bo­lond, nekik, egyik csatatérről a másikra? Elhult a lovam, úgy fekszik a mezőn mint a zabkéve … itt meg ilyen drágán mérik a zablevest ? . . . Azt a keserves boldog­talanságát ; az ember tizenhét hónapig nem öleli meg a feleségét, oszt az ebédjére is várni kell, ahelyett, hogy forsponton küldetnék elébe ! .. .

S dühösen bevágta a vaggon ajtaját.

3.

AKI UR, AZ UR!

Galícia, nov. 20.

A főhadnagy ur irdatlan soká nézegette a Pesten frissen vásárolt térképet; elővette a finom kis távolság­mérő műszerét is, ezt is most vette s lemérte a tér­képről, ahogy a szakácsnő a derelyemetszővel vágja a tésztát, — az összes megtett s megteendő utakat.

Mivel azonban, sajnos, az étkező-kocsit a magyar határon hagyták, s most dél van és a kupéban már min­denki elvégezte az ebédet, a tenyerén, ő is fanyar és fess arcot vág s kiszól az ajtón.

— Cserepes.

— Tessék, főhadnagy ur.

— Van kenyere?

— Igenis, főhadnagy ur.

— Tiszta?

Cserepes erre már nem tud válaszolni. Még az ő egyszerű elméjében olyatén gondolat nem fordult meg, hogy a kenyér tiszta vagy nem tiszta is tud lenni.

A főhadnagy ur kegyesen int, hogy csak hozza s ő maga nagy, szarvasbőrkeztyüs kezeivel belenyúl a zsúfolásig tömött utazó-böröndbe és kivesz egy dobozka szardíniát.

Bontja, bontja, bontogatja lassan, finoman, teljes megvetéssel, mint egy ur, aki soha még maga nem bon­
tott fel konzervet. Jóisten, két heti szabadságon volt; egészen idegennek érzi magát e barbár munkában. Mi­csoda ebédeket evett ő otthon.! . . .

Cserepes ott áll a nyitott ajtóban egy rengeteg, egy csodálatos nagy „édesanyám sütötte” kenyér utolsó harmadával. Fehér az a kenyér és lyukacsos és ruganyos, kívánatos és akkora, hogy a kis lengyel gyorsvonat fülkéjének az ajtaja eltátja rá a száját, amekkora. S Cserepes, a szép, barna magyar hu hűségesen, szótla­nul áll, vár, vár s a főhadnagy ur végkép nem tudja fel­bontani azt a ronda konzervet.

— Késsel is fel lehet nyesni, főhadnagy ur!

A főhadnagy szép fiatal homlokán megmozdul két ránc. Nem szereti, ha köhög a bolha.

S annál jobban bcszantja, mert ő is arra gondolt már. De most úgy fog feltűnni, hogy egy kutyamosó okosabb nála . . .

Mikor felfaragta a cudar konzerv fedelét, így szólt:

— Na!

Cserepes odatartja a’kenyeret.

— Mi ez?

Lefaragja. Aztán leszeli a felső réteget. Aztán ezt odaadja Cserepes kezébe. Aztán szel magának egy karéjt, kicsit, vékonyát, finomat. A nagy kenyér szinte megcsóválja a fejét.

Cserepes állva marad, áll, áll, vár. A nagy pilist átveszi a másik kezébe, mert ez elfáradt.

A főhadnagy ur nagyjából lefogyasztja a szardíniát Rengeteg morzsát hullat szét. Csakúgy pereg a fehér
kenyérmorzsa. Kinn madarak dideregnek a kegyetlen gácsországi télben.

— Még eszik, főhadnagy ur?

— Előbb még mást eszek!

S viharállott nagy fekete táskájából egy kis doboz húskonzervet vesz. Újabb negyedóra, mig a késének konzervnyitó ágával felvágja.

Frissen borotvált, finom, fiatal arca mintha festett volna s fent piros, a lágyhajlásu pofacsontokon, ahogy az operett-kórusban festik az arcot.

Már nem boldogul, kibontja a keztyüből a kezét. Nagy, puha, fehér kezei, kövér szép kezei vannak, jól manikűrözve, hegyesre nyesve. Cserepes, mint egy agár nézi a szája mozgását s abban a pillanatban már mozdul a kenyérrel, még a gazdája csak negyedpillanat múlva nyúl érte.

Újabb pici karéj és sok morzsa.

A téltul kikapart dobozt odaveti, hogy meg ne érintse a szolgája kezét.

— Van dió?

■— Igen. Vegyek ki?

— Na. Ha könnyen hozzájutsz.

— Igen.

Cserepes szédületes buzgósággal és páratlan ügye­sen bont; csörög a dió s jó két marékkai nyújt bé az ajtón.

— Nem kell olyan sok!

S kettesével válogat, kettő, négy, hat, nyolcat.

— Nem kell több főhadnagy urnák?

•— Nem.

— Ideteszem mind.

S ő hagyja, mint egy igen elkényeztetett úrnő.

— Csak hagyd, Cserepes, — szól véknyan és hagyja, hogy lerakja.

— Na … ne oda, kérlek!

Kiböki a kabát öblét, hogy abba rakja; ne a pam- lagra a diót . . .

Még megiszik két pohárka meleg teát a barna, finom bőrbevont palackjából és lassan eszegeti a diót.

A mellén három vitézségi éremnek a tartó szalagja van … A medáliákat viselni is … az nem elég finom dolog . . .

Megszerezni igen.

4.

KÉT KIS MAGYAROK.

Przemysl, nov. 21.

Szabó János komoly volt, hallgatott. Nagyon meg volt elégedve mindennel, amit kapott, de Angyal András egyre csak nevetgélt és csóválta a fejét.

•— Kicsi, — mondta s kinyújtotta a lábát az uj bakkancsban.

— Szőrit? — kérdezte Szabó János.

— Szőrit — mondta Angyal András.

— Akkor kicsi — állapította meg Szabó János.

Ő azonban meg volt elégedve minden holmijával.
Egész büszke volt. Katona lett ma! Kilenc hónapi ar- bájtermunkás élet után, már szinte katona lett belőlük, ma, hogy négy órakor hazajöttek a munkából, ruhát faszoltak. Uniformist. A svarmléniában dolgozó katona már csak annyival katonább náluk, hogy sapkájuk is van, ami az arbájtereknek nem jár.

— Ebbe nem fázónk meg — mondta — tesvér.

Angyal András csak felnevetett s a bakkancsban mozgatta a lába ujjait.

— Kicsi — mondta s megmutatta egészséges fogait.

— Kicsi? — kérdezte Szabó János.

— Szőrit — nevetett Angyal András.

— Mer kicsi — bólintott Szabó a legkomolyabban. Angyal András is úgy gondolta, azért nevetett.

A teméntelen nagy kaszárnyában mozgás lett; a sok idegennyelvü katonaság egyértelmüleg fogta a csajkáját; öt óra volt, mentek a vacsoráért, a fekete kávéért. Szabó János is feleszmélt.

— Kávé — mondta ki és szétvetett lábain meg­állva, körülnézett azon a furcsa, büdös, betyár ember­nyüzsgésen, amely csak kaszárnyában van. Férfiak, ne­héz lépésüek, mocskosképü, beretválatlan katonák, ba­gósok, pipások, köpködők, kíméletlenek s mégis testvé­rek a munkában, a nélkülözésben, a kaszárnyában: férfiak kondája nehézkesen, csámpásan, fekete újakkal vitte feketéért a súrolt csajkát.

— Akárhogy nézem is, kicsi — mondta Angyal András és lassan tapogott a bakkancsában.

És úgy nevetett hozzá, olyan vidáman és derülten, nem birt ellenállani a furcsa helyzet furcsaságának.

A többi magyar is mozgott már, mert nyolcán ke­rültek ők ide, Semiszlibe, Zubogyról, Gömörből, (három óra gyalog Putnokhoz) . . . vastag szemöldökű, barát­ságos kis magyarok; mind nevetett, mind uj ruhában volt, mind csóválta a fejét, hogy olyan ujjnak látják magukat.

— Bízom, hamarább is adhatták vóna. Elég vót mán kilenc hónapja a magónk gúnyájába lenni.

— Bizom, rongyos is mán, mint a sátoros cigányé.

— Hát háboró van, tesvér.

— Háboró … — sóhajtottak egyet.

— Gyerünk a kávéér.

És elballagtak; csak Angyal András maradott el, mert ő a régi bakkancsába kelletett, bújjon.

Hosszú sor állott a konyha előtt az udvaron, beállottak a katonák, arbájterek, közéjük tűntek a magyarok; csak Szabó Jánost vót megismerni arról, hogy a gombostűket úgy tudta a kalapja szallagjába szúrni, mint a csillag, úgy csillogott.

Topp, topp, toppantgattak előre, egy a más után a hosszú áncelmarsban; ők csak ezt az egy svaromléniát tudják: ángriff a szakácsüst ellen. Sok ezer ember halt meg Semisliben, nekik ez jutott. Mikor megkapták az egy-egy kanál feketét, némelyik még bele is nézett az üstbe, mennyi van még ott! juthatna abból még akár több is! De a szakács nem oszt, csak egyféleképen.

— Nem is kell nekem esse — mondta Szabó Já­
nos és feltette a csajkát a nyugvóhelye fölött a kis polcra.

— Nem kell? — kérdezte Angyal András.

— Nem.

— Én bizom megeszem, meg biz a. Olyan ebéd után belémíér. Nevetett és kenyeret keresett elő s kezdte beleapritani. Lassan csámcsogott, eszegetett s egyre nézte a bakkancsot, amely az ágyra volt téve, mellé, az ablak felől. Nézte, nézte s csóválta a fejét. Hogy kicsi.

Besötétült a nagy kaszárnya, a nagy ablakok csak épen maguk voltak világosak, de már nem igen adtak befelé fényt öt óra volt s már kész satét.

— Testvér, micsinálónk feküvésig? — kérdezte Szabó János.

— Véna dolog tesvér — nevetett Angyal András.

— Igaz — mondta komolyan Szabó.

De Angyal András már is megbánta, hogy kedves falubélijének ellenére szólt; úgyis ritka dolog, hogy az öreg célozzon valami kimozdulást.

— Bemenyönk? — mondta hát.

— Ha dolog nem vóna — szólt csendesen Szabó.

— A megvár.

— Hát akkor gyerőnk; nem bánom . . .

Angyal András betette az üres csajkát a helyére, majd kimossa este s aztán elballagtak.

Az udvar népes volt; a nagy hókupacok közt ka­tonák ácsorogtak, mindenféle szerzet a világon s dis- kuráltak.

Ők ki a kapun, bámészan, csendesen, elől, az ölük

előtt összefogott kézzel ballagdogálva; nézelődtek a kegyetlen erős téli világban. November 21. osztán mán ilyen öreg tél. Félméteres hó boritja a semiszli utcákat, a járókról, kocsiutról rendesen félre takarítva a hó és sírokba rakva; látszik, van itt elég orosz fogoly, azoknak a munkája ez.

— Hatvan krajcár? — mondja Szabó János.

— Hatvan bízom — feleli Angyal András.

Úgy értik egymást. Egy kiló kenyér ára az a hat­van krajcár. Holnap fognak lenungot kapni. Tiz napra négy korona 14 fillért.

Soká szótalan mennek.

— Dehát, nem is vót itt vetés, — mondta Szabó János.

— Nem, nem. Dudva! Egy szál árpa, a többi dudva.

Meg volt magyarázva a dolog; ballagtak csendesen, mintha Rudabánya felé mennének. Csak hát flaszter­köveken.

Ahogy a San hidjához értek, éppen orosz fogoly­transzport jön föl a folyó partjáról. Sokan, irgalmatlan sokan, kettősen sorba — sorba. Sárgán, mint akik a vasbányákból jönnek, arra a jólsvai tájon, a tótok, vörössárgán, barnapiszok színben. A két magyar áll, áll a csukaszürke vadonatújban és elnézi őket. Hogy mennek, mint a svájcer tinók, néha egy-egy kékbeli öreg baka mellettük, szegény, alig bir lépést tartani velük . . . Hogy elmennek, a két magyar még utánuk is néz.

— Harmickét pár — mondja Angyal András.

— Egy bakára?

— Igen.

Megolvasták, hány orosz után van egy őr.

— Nagyon laputövü fajta ez — szól Szabó János — Egyszóval bambák . . .

— Az ásást is mink csináljuk utánuk, ük csak ki­nagyolják.

Tovább indulnak aztán. Végig ballagnak a hídon. Rettentő vasgerendák beleszakadva a San folyóba, Úristen, hogy fogja ezt ember szétszedni.

— Fel dinamentolták.

— Fel, mikor gyüttek . . .

Tudnillik az oroszok.

Szabó János megcsóválta a fejét.

— Milyen ereje van!

— Bizony! — bólint Angyal.

Tudnillik a dinamentnak s nem az orosznak.

Az ideiglenes fahíd borítva hóval, azzal a száraz, széttaposott, sárgára tiport hóhomokkal, amely ép olyan száraz, mint a homok, nem olvad és rúgni lehet, mint a parti fövenyt. Erős kiima ez. S mennyi nép jár benne. S hogy sietnek, urak, kisasszonyok, bundák, piros ar- cuak, húsosak, sok, sok. Van itt mit bámulni.

— A hó! — szól Szabó.

— Beeste — neveti el magát Angyal András és még hozzáteszi: — Nem fázik.

Tudnillik a Jan III. kral szobra. A dicső Szobieszky
János kurucos legényesen áll nagy hóturbánjával és hó­prémjében.

Tovább ballagnak. Csendesen. Alig haladva előre. Egyre sűrűbb a nép a téren, túl, ebbe is, abba is bele­ütődnek a szoros járdán.

— Akar Miskóc — szól Szabó.

— Az a. Miskóc.

— Hónap lesz mónka — folytattja Szabó. — Min­denféle ruhónk rongyos, meg kell varrni. Ingecskét is kén mán mosni magónkra, rávisz a nyomor, — s elmo­solyog.

— Az isten akárhová tegye, — nevette el Angyal András, — én nem bánnám, ha az asszony mosná, de nem jutok hozzá.

— Én se — mosolyodott el Szabó is, — pedig bizony olyan hideg a viz, az ujjom majd elfagyott ma reggel is.

— Lesz mónka! A cipőt is beadni, amit nagyot attak vagy kicsit.

— Van itt az embernek dóga magával elég — fe­jezte be Szabó János és újra megállóit valami nagy lámpák alatt, mert orosz csoport jött ismét szembe.

De ez kurtább sereg az előbbinél, fiatal legények; a fényes utcán szomorúan jönnek, a hosszú, bokáig érő barátköpenyegben; soknak kötél a derekán, magas fe­hér süveg a fejükön, némelynek bekötve szennyes ken­dővel a feje, másnak a keze bebugyolálva.

S valamennyi megfordul és odanéz, ahol a két magyar áll. Egy-kettő, tiz . . . húsz … de mind odanéz.

A két kis magyar azonban visszanézte őket. An­gyal András hetykén, félre toszitott kalappal. Szabó János mereven, szeme hunyoritása nélkül.

Angyal aztán nem állotta, elkapta a fejét, félre­nézett s azonnal nyitva maradt a szája: meglátta azt, amit az oroszok: a kirakatot, az ennivalókkal teletömött kirakatot.

— Né csak, — bökte oldalba könyökkel Szabó Jánost.

S ez is odanézett és azonnal elfelejtette a muszká­kat, a gyülekező mérgét és ott ragadt a szeme az óriási kétharmadába vágott sajtkeréken, a rengeteg szalámi- rudakon, a sonkákon, vajakon s a temérdek konzerva- dobozon.

Nem szóltak egy szót se, csak nézték, nézték, szem­lélték, beszedték a szemükbe a csodát.

Soká, soká ott álltak az üveg előtt, a fényes kira­kat előtt, odaragadva, odatapadva, nyugodtan, bírálva gondolattalanul. A sajt sárgás nagy lyukacsai, a kenyér fehér bele, a sonkák rózsaszínű szelete, meg az cafatos, lecsüngő kövére, a szalonna füstölt barna háta.

— Ük mán hun vannak! —• nevette el magát hir­telen Angyal András.

Szabó is elpillantott az oroszok után. Azok már régen eltűntek a téren túl, az éjszakában, a sárgán csil­logó lámpák szitájában. Ez a különbség. Ez a szabad­ság! . . . Hogy ők meg itt állanak s nézik a sonkát.

— No, gyerőnk! — mondta Szabó János, — Avval úgyse lakónk jól, hogy nézzük.

— Nem bizony, — nevetett rá Angyal András és még egy pillantást vetett a kirakatra.

S tovább ballagtanak.

Egy órás holmijait, aranyát, ezüstjét soká bá­mulva, szólt Szabó.

— Azt írták, olyan malacot vett édesanyám, ötven­öt forintér, hogy a hátára venné, osztán elvinné Ruda- bányára, ha sár nem vóna.

Angyal András soká elnevetgélt ezen.

— Pedig 80 éves a mama, — mondta rá, — ugy-e.

— 82, — felelt komolyan Szabó.

Egy drága prémes kirakat előtt igy szólt:

— Úgy beszélik mán, a muszkák öt napra kapnak két kenyeret.

— Mink meg nyócra, — mondta Angyal.

— Lehet, hogy csak beszélik.

— Lehet.

Egy könyvkereskedés kirakatánál is soká szem­lélődtek. Az uralkodóház csoportképén kivált.

— Az a trónörökös, e.

— Melyik?

— Amelyik mosolyog.

— Az?

— Az. Annak lehet mosolyogni: a nagyot nyert. Figyelmesen nézték, soká, akkor Szabó János igy szólt:

— No nem baj, csak az a jóisten ránk tekéntene mán.

Hiszen csak eccer hazajussunk!

— Bízom hallod, én 12 éves koromtul dógozok, töröm a követ, de nem ettem soha kávét: Hanem kenye­ret, szalonnát … Itt meg kávé . . . Szalonna, csak ha küdenek. Otthonrul . . . No, de hát háboró van . . . Majd lesz.

— Majd lesz! Most háboró van. Lesz még!

— Lesz, ha a jóisten haza segít! . . .

A vállukra tettem a kezemet s megszólítottam végre az én kedves két arbájter magyaromat. Magyarok, okosak, nemesek, jók, erősek. Türelmesek, belátók: meleg, gazdag, áldott televényei a magyar világnak, ott, túl a Kárpátokon.

» 5.

A FIAKERESŐ.

Lemberg, nov. 22.

Az étterem minden sarkában magyar szó, magyar nevetés, magyar tisztek. Mintha Hódmezővásárhelyen volnánk. Amott a fiatal zászlósok azzal mulatnak, hogy a főpincérrel azt a szót mondatják ki, hogy Nagybecs- kerek.

A szomszéd asztalnál egy kedves, kopasz kis öreg ur, mikor a Pesti Hírlapot meglátja nálam, figyelmesen odaszól:

— Pardon, nagyon bocsánatot kérek, nem Ma­gyarországból tetszik jönni?

— De igen.

• — Exhumáltatási ügyben?

— Nem.

Kis idő múlva újra szól, szelíden, igazolva magát:

— Csak azért bátorkodtam, mert tetszik tudni, civilis emberek most leginkább csak exhumáltatásért . . . Én is.

— Igen? — s meghatottan nézek a kis öregre.

— Csak nagyon nehéz. Nyolc napja vagyok itt, még holnapig várok, ha nem jön meg Kuba, akkor el­megyek. Kérem, már három hete nem láttam a családo­mat, sem értesítést nem kaptam tőlük. Itt ugyan azt mondja a százados ur, az Isten áldja meg (mindenkit, aki rajtam segített — olyan jók az emberek!), hogy már holnap kell válasznak jönni a táviratra. De Sátor­aljaújhelyben is úgy voltam, hogy három napot késtem, mert civil táviratot felvesznek ugyan, de nem továbbí­tanak, csak mikor az ezredes ur táviratozott, hivatalo­san, akkor kaptam választ, úgy látszik, itt is úgy lesz. Már nem tudom.

— Talán valakije elesett?

— A fiam, az ártatlan, itt Zoltánce mellett. Ké­rem alássan, elesett augusztus 28-án és eltemették szep­tember 1-én és ott van egy nagy faraktár, hát dughattak volna a sirhoz egy darab fát! . . . Hogy a kardját oda­tették meg a sapkáját. . . Istenem, azt kihúzzák! . . . Hogy az orosz vallásos nép. Nem kell ahhoz orosz, a gyerekek is.

— Már ásattak is?

— Óh Istenem, már annyit!

— És miről tudná megállapítani az azonosságát. Egy éve már . . .

— Hát a tiszti ruha! Ő volt az első tiszt, aki itt ‘              elesett, hadnagyi csillaga és a fogazat, itt a negyedik

foga arany volt, a többi foga mind megvolt. Közember volt, akit eddig felástak mind.

Oly szelíden, olyan természetesen beszél, kopasz, kerek homlokán átsimitva egy réteg hossszu haj s ahogy beleélte magát bánatába és nagy ügyébe, van valami csodálatos egyszerűség a tónusában. Azzal, hogy semmi magyarázattal nem fáraszt, mindjárt közvetlen részesévé tesz dolgainak és kicsinyes, finom és pipeskedő mozdula­taiban mégis egy nagy és elszánt akarat, amely minden |              akadályon keresztül halad.

— Holnap megérkezik Kuba ! Mutassa meg! . . .

— mondja súgva, ahogy az öreg parasztasszonyok szok­tak szájuk elé tett kézzel suttogni, — ő csinálta a hely- szinrajzot, mutassa meg … Jaj de nagyon jó ember a százados ur, az Isten áldja meg (azt a lengyel családot is, akinél lakom, azok is olyan igen-igen jó lelkek, megfizetem ugyan nekik, de az mindegy, az Isten ál­dása legyen rajtuk, hogy hozzám . . .) kérem szépen, hogy én német tudás nélkül vagyok, mindenki annyi jk              jóval van . . . Németül mutatkoztam be a százados

urnák is az etápkommandón és ő mindjárt magyarul szólt és pedig olyan gyönyörű magyarsággal, még szeb­ben, mint én, amennyiben őt bizonyára nem nyomja oly sok gond. Tanár ur, mondta, legyen csak nyűgöd-

tan, a fiát meg fogja találni. Azért rendelte ide Kuba főhadnagyot is, hogy mivel a helyszinrajza alapján nem lehet, mutassa meg ő maga . . .

Természetesen és okosan nézett rám, a magyar embereknek azzal a nyugodt lelki elrendezettségével, hogy mindenkiről a világ legteljesebb barátságával te­szik fel, hogy abban a pillanatban, ahogy szóba állottak, édes, szerető testvérekké váltak: bemutatkozás sem kell, még név sem kell, elég a testvérség az édes egyetlen anyanyelvben. Hát van-e valami lehetetlenebb dolog, mint hogy mi ketten, magyarok, itt az idegenben, Vuv- ban, a világ legvégén, ne boruljunk össze melegen és gyöngéd, féltő szeretettel, mi magyarok, a magyarok Istenének kedves fiai.

— Sok baja volt, kedves tanár ur.

— Kérem alássan, hetven koronát kért az orvos, amiért kijött az exhumáláshoz, maga az igazgató ur mondta, hogy jelentsem fel és ne adjak neki csak har­mincat. Nem is adtam többet, de föl minek jelentsem; még megbüntetnék. És negyven koronát kellett előre fizetnem a vállalkozónak, negyvenötöt a vasútnak s megvették a koporsót és őt meg nem találjuk; igen sokra menne fölszámolni amennyibe került eddig. Na­gyon nehéz munka ez, kérem szépen.

— Hol lakik, tanár ur ?

— Hódmezővásárhelyen. Vizitkártyám nincs, de azonban örömest fölirom.

— Tessék csak, óh tessék hagyni . . .

— Olyan nevem van, nem lehet elfeledni, Bencze
tanár, még egy évet kihúzok és nyugalomba megyek Szászvárosra, szegény feleségemet, mióta meghalt a kis­lányunk és ott van eltemetve, nem lehet onnan elmoz­dítani.

Kissé bólogatva nézett maga elé, szürke, kedves szemei elmeredtek, kissé vörösek lettek a szempillái.

— Itt van nálam a levelük, csodálatos a sors intézkedése, hogy az ember annyi levelet eldob és épen ezeket megőrzi. Itt a fiam utolsó levele és a kis lányomé. Itt a kis lányom kezecskéje, valamikép lerajzolta hat­éves korában és ollóval kivágta s az Isten különös in­tézkedése folytán megvan. A másik fiam, az öregebb, óh nagyon súlyosan megsebesült, ő nem aktív tiszt, mint Rezső volt, csak tartalékos (ez mindig nagy ma­gyar volt és kérem, — s egészen súgva mondta — most ilyen osztrák lett 1 . . . Mikor én keserűségemben afélé- ket ejtettem ki, hogy történtek hibák a hadvezetésben, hogy rám szólt ! De apám, ilyeneket nem szabad mon­dani ! !).

S a szemembe függesztette lágy és öreg pillan­tását, megdöbbenve és csodálkozva; a hódmezővásár­helyi régi negyvennyolcas ideológia haldoklása lebegett a szeme sugaraiban, tétova nézésében, e pillanatban, megvénhedett agya már uj csapásra indulni nem fog, csak emberi tanúság, amit levon s nem politikai.

— így meg tudta változtatni az embereket a háború . . Ez az én ártatlanom utolsó arcképe . . .

Szép, sugárzó, pompás fiú. Duzzadt, kissé ferdén, csókosan összecsukott szája, csillogó szemei, egy pa-

rányit öntelt mozdulata a fejnek, mint azok a drága gyerekek, akiknek gyors sikert, büszke kilátásokat hozott a hadi élet.

— Roppant apás, anyás volt, roppant apás, anyás. El merem mondani, hogy jobb gyereket nem adott az ég senkinek, tiszta, józan, takarékos, szüle­szerető . . . Előbb három napig gyalogolt és éhezett és úgy kellett meghalnia . . .

A szempillája újra megvörösödött.

— Holnap megérkezik Kuba . . . jóképű ember, jó magyar gyerek (bizalmasan mondva mért nem jelöl­tette meg? . . . Kihúzzák ! . . . A fegyvert, meg a kar­dot kihúzzák ! — még jobban súgva.) Ezek az igazoló Írásaim, ezt kaptam Sátoraljaújhelyben az ezredes úrtól, tessék csak elolvasni, ezt pedig itt a százados úrtól. . . Jó itt mindenki, úgy segítik az embert … az isten áldja meg őket.

Kissé hallgatott.

— Én megnéztem . . . Nagyon borzasztó, de én ott állottam és megnéztem. Mutattak egy koponyát, annak arany foga volt, de elől, itt, ez a szemfog; Re­zsőnek a negyedik foga volt arany . . . Olyan hidegvérrel néztem, mint egy fa, kínáltak, igyák pálinkát. Nem bánom én, ha be is szívom magamba a halált, ha már igy van. Jaj istenem, milyen dolgok, térdig érő sár­ba mentünk, orosz fogoly vezetett, igy, fogta a karo­mat. Azok ássák is a sirt . . .

Újra elhallgatott.

— Itt jó sör van, bár nem szoktam ; de igy ebéd-‘

hez és vacsorához egy kis pohárral megiszom, viz he­lyett.

Aztán.

— Mennyit éjszakáztunk mellette, kérem; erős volt, de keresztül ment vörhenyen, kanyarón, difte- ritiszen, mindenen. A feleségem egyik szobában, én a másikban éjszakáztunk, az borzasztó volt. És óriási nagy gond van a neveltetéssel és látom a végén mi van. Feláldozza a szülő a nyugalmát és megsemmisül. (Azt mondtam, mikor itt a hóból kivett az orosz, mert bele- sülyedtem, hogy mért nem vette el az isten kicsi ko­rába 1 . . .)

Rám néz s szinte megborzong rákheli átkától. Drága tanár ur ; milyen mély az a valláserkölcsi alap, az a régi kálvinista hit átitatottsága, amely egész lelkét betölti s amely még most, még a szóban való lázadozásig sem jutott el.

Soká elméláz.

— Már én is fogok tanulni vénségemre németül, azt elhatároztam — szól egyszerűen, természetesen. — Van nálunk egy zsidótanitó, az tud tanítani németül. Meg a gyermekeimet szorítani fogom ! bizony, mert félszeg ám az ember német nyelv tudása nélkül kül­földön.

Vájjon ! Hát megmozdul egyszer a magyar Hód­mezővásárhelyen ? Az extra Hungáriám, vészit valaha örökkévalóságából ?

Az öreg ur odasug :

— Jó vendéglő, igen jó tápláló ételeket adnak,
(de igen sok könnyelmű hölgyek . . . istenem, mit nem tesz a létért való küzdelem !) . . .

S felhúzta a szemöldökét magas, kerek, kopasz hom­lokára s egy prédikátor csodálkozásával ingatta a fejét. >

— Még választottja nem volt — fűződik tovább; tudja isten, hogy gondolta. Bár lett volna ! Bár vette volna el, bár kiugrott volna.

— Akkor is beviszik !

■— Semmi ! Lett volna utódja !

Lett volna utódja : ime, minden magyar politika végső gondolata : fenntartani a fajt ! . . . Ennyi elég . . . Már ez elég. . . Csak éljen a faj s nem kell egyéb …

Az öreg ur földuzzta ajkait s maga elé bámult, magában merült.

6.

POSTÁSOK A HÁBORÚBAN.

Lemberg.

Kint a nagy város gyönyörű hó alatt volt, pom­pás prémekbe öltözött nők járkáltak az utcán. Fényes villanyvilágítás, a kedves, nagy terekbe szakgatott utón, talpig hóba öltözött elegáns fák állottak.

Fess katonatisztek, rövid huszárbekecsek s ma­gyar szó mindenfelé, minden kávéház és minden étte­rem magyar tisztekkel tele s a pincérek minden magyar parancsot megértenek.

Ebben a sarokban is, abban is csupa magyar tár­saság. Egy-egy civil öreg ur, s öt-hat fiatal tiszt. Apák, akik eljöttek a fiaikat hazavinni, ólomkoporsóban, s fiák, akik a harctérről beszabadultak a pókhálós palac­kok eldorádójába . . .

— Magyar az a jóképű német, akivel ülsz?

Egy pillanat alatt testvérré s jóbaráttá válik minden két magyar s kiválnak és összecsapnak, mint idegenben a darvak.

— De még mennyire, — szói a másik Öreg legény — gyere hozzánk. Székely is, unitárius is, postás is.

Összeülnek s a világ legtermészetesebb hangján fognak kezet, mintha egy órája váltak volna el, bemu­tatkozás sem kell, elég a magyar szó, mindenki egy társaság, egy barát, egy vér.

A postás halk, kissé szórakozott, kissé odaátról való erdélyi hangján tovább mesél; a postásnak mindig csodálatos történetei vannak.

— Felhívom Stryt, — folytatja emlékeit tovább s ködösen néz a szivarja füstjébe — mondom, már akkor hat hete nem kaptam a családomtól semmi érte­sítést. Mi Drohobicon túl voltunk, akkor létesítettük az összeköttetést Stryjjel, hát felhívom Stryjt; azt mondja, ja ő nem veszi fel magyarul a táviratot. Mondom, németül pedig nem adhatom fel, a feleségem nem tud németül, csak félreértés lesz. Ha pedig betű­zöm, abból még több zavar lesz. Nem ér semmit . . . S akkor már hat hete nem kaptam a feleségemről semmi hirt, azt mondja, bekapcsolja Budapestet, adjam le ott.

A postás főhadnagy megállóit, az egész arca el­lágyult s körülnézett a társaságon, értik-e, tudják-e, mit jelent ez 1

— Bekapcsolja Budapestet 1 . . . Én, kérlek, nem is tudtam, mit mondjak ! Itt voltam Drohobicon túl s már hetek óta nem volt annyi összeköttetésünk, hogy magyar távírdával érintkezni tudtunk volna. És már hat hét óta nem volt hir a családomról 1 s akkor volt az a menekülés Besztercéről ! . . . Halló Budapest 1 Halló, halló. Reszkettem, minden tagom reszketett. Halló Budapest, felvesz egy magyar táviratot ? . . . Ja, ő magántáviratot nem vehet fel . . . No, teringette, ki beszél ott ? . . . Katonai parancsnokság . . . Most mit csináljak ? Kérlek, Budapesttel beszélek, Buda­pesttel s nem tudok feladni egy táviratot a feleségem­nek, azt hittem, sirni fogok . . . Azt mondja Budapest : nem tudná ezt elintézni telefonon ? . . . Kérlek, elszé­dültem ! Mi ehhez a szomjúságtól haldoklónak a meg­kínált italviz. Mondom, itt voltam Drohobicon túl… bekapcsolja Besztercét, belead egy jó áramerősitőt 1 Halló Beszterce ! Katonai ügyben sürgős ! . . .

Az urak, mind meglett emberek, mind család után sirók, mind ebben a betegségben szenvedők, hogy sok-sok hete nem kapnak hirt az otthonról, irigy vára­kozással lesik ki egyenkint a szót.

A postás főhadnagy kis kevélységgel, tagolva adja le tovább, egyenkint percegtetve a betűket, mint a Morse-j eleket.

— Halló, Beszterce ? . . . Éppen egy ismerős
postáskisasszony volt a telefonnál, de én reszkettem az idegességtől! Hol van ide Beszterce, úristen 1 És háború és hat hete nem kaptam hirt róluk . . . Ledik­tálok egy jegyzetet s azt mondja a kisasszony, mondja, nem hívhatna fel nyolc órakor ? A feleségét áthivatnám … Beleszól Budapest, ne nyolc órakor, mert nekik akkor van a legtöbb dolguk, hanem kilenckor… Jójó… Mondhatom, folyton a forró hideg rázott kilencig. Egyre vertem a fejemet, hogy én itt Drohobicon, egy hirtelen bekapcsolt vezetéken, Stryj, Budapest, Beszterce . . . és hat hete nem tudtam semmit róluk s öt apró gyerek és orosz betöréstől való félelem s ismerve a feleségem gyámoltalanságát,… Bizony, még most is reszketek, hogy én ! este kilenckor ! a feleségemmel beszélek ! . . . Folyvást azon törtem a fejem, hogy mit ne felejtsek el megmondani. . . persze mindent elfeledtem, csak : szervusz fiam, édes fiam, hogy vagytok, jól? . . .

A társaság irigyen sóhajtott.

— Jó ezeknek a postásoknak.

A postás fölényesen s kicsit szerényen mosolygott, mint aki nem akar hencegni a szerencséjével.

— Ezek mind úgy össze vannak szövetkezve, ezek a postások.

— Segítenek egymáson.

— Együtt élnek.

— Ismerik egymást.

Nevetve, egészen harctéri állapotok hangulatával koccintottak.

A magyar postának, a híres,. pontos, csodás ma-

gyár postának egy másik oldala tűnt föl hirtelen. Va­lami kedvesség, valami báj van abban, ahogy közvet­lenül, póztalanul, emberi természetességgel élik a ma­guk közös életét a postások. Kasztélet, de valami ősi, patriarkhális vonása van. A ketrecen belől a magyar postások olyan fesztelenül élnek, ahogy a magyar ember mindig meg tudja teremteni magának a kedélybeli lehe­tőségeket a legterhesebb munka elviselésére is. Valóban alighanem egyike a postásélet a legterhesebbnek min­denféle hivatal között, csak tán még a vasút versenyez­het velük, de a hivatal keretein belől való szívélyesség­ben egymás iránt, a megértő póztalanságban egymás között, semmiféle hivatali testület nem veheti föl a versenyt a postásokkal. Milyen kár, hogy a legfrissebb generáció, s nemcsak a háború alatt, de a legutolsó évek uj emberanyaga itt is kezd tűrhetetlenül packázó, a közönséget semmibe vevő modorra szokni. Holott az volna a régi magyar postás-szellem, hogy a rácson ki­hajol a postás és megcímezi a levelet a parasztnak .. .

— Kérlek szépen, — szól a postás főhadnagy, szinte ezt az érzést érezve át, — nemcsak egymással vagyunk mi igy.

— Nana.

— Ha tehet az ember valamit, megteszi.

— Például ?

— Például volt velünk egy lengyel kapitány, valami Jaroslav. S kérlek, már félesztendeje nem tudott semmit a családjáról. Az az ember nem aludt, nem evett, nem beszélt; ha valaki levelet kapott, dühös

volt ! Nem bírta ki, hogy más levelet olvasson. Sírt… Megszántam ezt az embert. Mondom neki, hogy te, én kikutatom a családodat. Egész megsápadt. Azt mondja : kapsz érte tőlem ötven üveg pezsgőt. Azt már nem, szó sincs róla .. . megsajnáltalak … én is voltam igy, barátom . . .

Az étterem fényes, meleg zsibongását a túlsó oldalon egy magyar kurjantás szakította meg. Mindenki odanézett. Huszárok ültek egy asztalnál s valamin igen vidáman nevettek. Pár percig őket nézték csillogó, megértő szemmel, beleegyező szívvel, aztán a postás főhadnagy tovább duruzsolt.

— Hát még aznap beszélnem kellett Ungvárral s mindjárt mondtam : „nézze, kollega, nekem volna egy pár jegyzetem, ha felvenné. Nem baj, ha egy hét alatt adja is le, csak végezze el”. „Jó, azt mondja, ha lesz időm, lassan elvégzem”. így aztán elárasztottam jegyzetekkel az egész felvidéket . . . Hát egyszer csak megjön az első hir. Kolomea körül rátaláltak. Orosz területen volt az asszony. Volt egy kémünk, azzal izen- tek neki. S az asszony rutén parasztasszonynyal levelet küldött egy állomásunkra s ott ajánlva feladatta nekem.

Megjön a levél.

Azt mondom a kapitánynak :

— A feleségedet nem Máriának hivják?

Hát az elkezd sápadni.

— Te tudsz valamit!

— Annyit tudok, ha igaz, ha a tieidre vonatkozik, hogy négy gyereke van.

Móricz Zsigmondi Vérben, vasban.

Hát az én lengyelem kitátja a száját é: fakó lesz és elkezd reszketni.

— Ne idegeskedj, — mondom neki, mert épen ettől féltem, azért is nem mertem neki csak úgy oda­adni a levelet, mert féltem, hogy végzetes lesz rá, hát előbb szoktattam szegényt, — ne idegeskedj, hátha még egy levelet adnék neked tőle !

— Van valami talán — mondja rekedten.

— Nincs semmim mondom, csak mondom neked, hogy hátha még egy levelet is adnék neked, akkor mit csinálnál, ha már ennyi hírtől is ideges lettél.

De aztán végre odaadom a levelet.

El kezdi nézni, olvassa, látom, már nem is olvassa, csak nézi.

Az egy rémes jelenet lett. El kezdett sápadni, megáll. No, ezt megüti a guta. Sápad, hamuszinü lesz, széket teszek alá, úgy esik a karom közt le, mint a hulla, aztán elkezd izzadni s megered az orra . . . Na, ez ké­szen van . . .

Mondhatom, borzasztó volt.

Aztán kiad egy hangot, egy nem emberi hangot, egy állati ordítást.

No mán jó, mondom, most már túl van a ve­szélyen.

Szegény. Azt látni, azt nem szeretném még egy­szer. Azt nem kívánom senkinek.

Mikor aztán kijózanodik, hát nekem jön s elkezd csókolni és össze, vissza, agyon csókol. . .

Mindenki fellélekszik s hosszú csönd lett. Fölfakad
a kis társaságban a legerősebb érzés, amit ez a háború kiváltott : a család után való könnyes, rivó epekedés … Hiszen volt már háború máskor is, eleget, de még soha férfiaknak ekkora tömege nem volt fegyverben, szivé­ben asszonyának, gyermekeinek képével, hű és az egész életet betöltő szeretetével. Kik együtt ültek e percben, mind családos emberek, kik az élet első egész hosszabb felét a bizalmas kis meleg otthon varázsában élték át, családosak, gazdag lelküek .. .

E pillanatban a bejárat felől két fiatal tiszt jött egy igen kecses, igen diszkrét, igen finom fiatal hölgy­gyei-

— Melyiknek a felesége ez ? — kérdezte valaki a postást, aki már egész őslakónak számit Lembergben, hónapok óta itt van s kell, hogy mindenkit ismerjen.

Ez sóhajtott. Tudja isten, hol volt a gondolata, otthon Besztercén.

— Mindegyiké, — mondta legyintve. — Ezek­nek való a háború, kis aktiv tisztek … Nem nekünk, öreg postásoknak . . .

7.

KÉT TŰZ KÖZÖTT.

Galícia, (Brody) nov. 24.

Az arbájterek csóválták a fejüket, de parancs, hát parancs, hasmánt kicsúsztak a fedezékek közül és

3*

odább, jó távol, a bokrok táján hozzáfogtak lövészárkot ásni. Mig a gyalogság fentartotta a régi pozíciót s várta a parancsot a támadásra, ők buzgón kaparták, vájták a földet, nem mélyre és cikk-cakkosra, hogy a végén úgy látszott, mintha valami csúnya féreg túrta volna össze a szívós, köves, vékonyan füves és mohás domb­oldalt, amely csöndesen, fensikszerüen lejtősödött.

Szuszogva dolgoztak, kigombolták a kabátjukat s csurgóit róluk az izzadtság.

— Aj, komisz mónka ez ! — szólalt meg Keresz­tes, mert a magyarban nem áll a szó, ha dolgozik. Nem

• beszél sokat, de ha egy szót sem vetegethet, azt hiszi, megful.

— Jobb vót a várba.

— Várakba vótunk mink mindig.

— Várakat csinálgattunk egész nyáron.

így bökögették, ha már füstölni sem szabad, leg­alább egy-egy szót.

A munkavezető altiszt távolabb feküdt s mindig dühösen nézett oda, ha valahol szót hallott.

— Nicht sprechen ! — suttogta s ijedten néze­getett az ellenség felé.

Aztán csak az ásók szisszenései, a föld dörmögése hallatszott, mintha az öreg föld hörögne, sóhajtozna, tűnődve, hogy a fiai ilyen gonosz játékot művelnek. Gyilkoló árkokat, öléshez vakondtúrást hasítanak a hátába, ahelyett, hogy felásnák, megforgatnák, magot vetnének belé, életet.. .

— De sokat fecseg, — súgta Barát Jóska — s

egy pillantást vetett a káplár után, aki a sor túlsó vé­gére csúszott.

— Németül !

— Érted-e ?

— A fene.

— Van, aki érti.

— Persze, hogy van.

— No csak dolgozzatok.

Elhallgattak, magukra ügyelve és csak olyan szorgalmasan, mintha ott volna az őr. De hát nem ördög az ember, egyszer csak megint megszólal Komáromi.

— Lehet azér, van olyan fiatal eszü nép, aki megtanulja.

— Érteni ?

— Igen. A német szót.

— Fiatal ész könnyen fog.

— Azt már tudjuk, hogy ha azt kiáltják, forverc, hogy igyekezni kell I Olyat épen.

— No csak dógozzatok.

Újra elmunkálnak egy jó negyedórát, akkor meg­törüli a homlokát egyik.

— Bion, megéhezik itt az ember.

— Hát megéhezhet, mikor ideje van.

— Osztán nem hozzák az ebédet.

— Egy kis túrós galuskát ?

Ezen el kezdenek nevetni. Istenem, de jó is az az aratás. Mán csak azér is jó a nyári munka, hogy déli harangszóra hozzák az ebédet. A gyerek, vagy a me­nyecske.

— Konzerva nem is kék, mi ?

Nevetnek.

— Odafel azok most esznek.

— Konzervát ?

— Aha.

— Bion, a is elég sajnos, a hornyot emelgetni !

— Dógozni, dógozni.

Az árok szépen halad előre s jól el dolgoznakr ajta. Akkor újra szó jön.

— Van itt egy katona, a most jött hosszú sza- badságrul.

— Mit mond ?

— Aszondi, hogy nálunk a faluba nyócvan asz- szonynak van má gyereke.

— Hogy ?

— Orosz gyerek.

A fiatalok nevetnek, az öregek elhallgatnak.

— Hát … ott van a portáján, — szól egy nagy- bajuszu magyar. — Összeesmerkednek. Portáján való, odavaló … De én, ha városba vótunk, oztán elmentem, egy porció pájinkát kértem, asse tuttam, hogy mond­jam a kisasszonkának.

— Adnak ceruzát, leírják, hogy mi az ára, ha nem tudnánk épen.

— Áztat nem írja le, hogy tetszek neki.

Hosszú, kuncogó nevetés.

Egész elfelejtik a veszélyt.

— Hát tesvér, ha hazamennél, osztán úgy lelnéd az asszony, micsinálnál ?

— Én egy szót se szólanék, — szólt Komáromi, s a szemében valami villámlás.

— Ügyi — vágott bele a másik s úgy fekve rá­támaszkodott az ásójára.

‘ — Egy szót se szólanék. Nem én. Csak egy pörcöt

se élnék vele tovább. Ha nyócvannégy éves édesapám van, meg nyocvankét éves édesanyám, meg öt gyereke. Osztán ű meg olyat tud tenni.

Elhallgattak, a csendes, komoly hangban valami menydörgés.

— Tudja isten, — szólt aztán a másik, — Meg­gondolnám a dolgot. Okosan, — s nevetett, csóválta a fejét. —• Nem szaladnék neki mindjárt.

— Mert te is megtennéd egy nővel, — szólt egy U              harmadik házasember.

— Nem. Nem én ! Nem tenném meg !

– Nem-é ?

— Nem. Az embernek is meg kell gondolni. Mert ügyi annak az asszonynak vannak gyerekei és van ura. És az mit szólna ! Meg én mit szólnék, ugye ?

— Ki tudja, az asszony igy vélekszik-é ? — rihe- gett egy idegenből való.

— Az asszony ? Kifórrázná az én feleségem a szemét 1 ha olyat akarna !

4 Bumm !

Egyszerre ágyulövés dördült el.

A magyarok felügyelnek s elhallgat valahány. Egy pár pillanat múlva éles, zugó, zengő fütyölés a levegőben, mintha ércmadár közelednék.

— Errül gyün, — súgja valaki.

— Muszka !

— Gránát lesz-e !

— Még erre gyün 1

így vesztegetnek egy-egy szót.

Mire gyorsan tizet-huszat olvas az ember, egy­szerre csak nagy fekete füst lobban fel, arra jobbra a bokrok közt. Kavics, kő, föld, faág repül, magasan repül a levegőbe s ijedt némán merednek oda a kis arbáj terek.

— Szemen vágott, — kiált Komáromi s az arcá­hoz kap, amelyről vér kezd ömleni.

Újabb süvöltő, ércpengésü fütty, hosszan, forogva, sisteregve s mély rémület a magyarok szivében.

Ez is ott robbant fel, velük egy vonalban.

Egyszerre megértették. Nekik szól.

— A keserüségit, — ordítja el magát egy arbájter s hátra néz a katonák rajvonalára, mintha azt mon­daná : A tiétek ez, a ti porciótok, a ti számotokra való ! Mit akarnak itt velünk a gránátok, mi közük hozzánk ! Hiszen mi nem vagyunk katonák, nálunk nincs fegyver, mi csak arbájterek vagyunk a magunk ruhájába, a magunk ásójával, mit lőnek ezek ránk, lőjjenek rátok, ti főztétek, egyétek is meg . . .

Ez mind benne van valamennyiük ijedten keser­ves pillantásában, de még idejük sincs végig gondolni, vagy csak egyet szólani is, már jön az újabb fütyölés, jönnek a füttyszók.

Eldobják az ásót és futna ki merre lát.

De merre ?

Egy kiugrik. Veres István nevezetű torpácsi em­ber, nagy vörös bajuszu, alig szalad tiz lépést, felbukik. Puskagolyót kapott, még szinte később hallották a ropogást.

Lekapják valamennyien a fejüket és feküsznek most a maguk ásta árokba bele. De még a göröngyök közé is bújnának ; lennének most örömest kisebb az egérnél.

Csak ketten állottak már felállva, szinte megder­medve ; néhányan amott futnak a bokrok felé, egyik hasra esik, annak is vége, a másik másfelé, gránát vág le rá s a füstben eltűnik.

A két legény összenéz s ahogy szemük csillanása összeér, mint két fényszóró sugara az éjszakában, kín­jukban, keservükben elmosolyodják magukat s azt mondja az egyik :

— Gyere kedves komám, fogjuk össze magunkat, ne haljunk meg külön.

S kinyújtják egymás felé a kezüket.

Valahogy valami drága világosság, glória sugárzik le az égről a két magyarra s a Himnusz nagy költőjének nagy szivdobbanása riad át a légen.

A két drága kis magyar lélek, ahogy a sir nyiltán, a nagyszerű halál földobbanásán egymás felé nyújtja a kezét…

Jó volt a maguk ásta árok.

Estig benne feküdtek. Az alkonyatban jöttek a katonák s óf, kiverték őket.

Már akkor rég elmúlt az első ijedtség, az ágyuk is elhallgattak s az arbájter magyarok újra beszélgettek.

— Meleg vót ? — kérdezték nevetve a bakák.

— Meleg ! Meleg az ántiját.

— Nagyon eregette az orosz a slapnert.

— Utánunk 1 — szólt büszkén az egyik s lerázta magárul a földet.

— Oszt mink csak néztük.

•— Féltetek ? — kérdezték nevetve a katonák.

— Hát mink csak tréfára vettük !

De nagyon sok szó esett a tréfa felől.

Mikor éjfél tájon lefekvésre került valahol a sor. A szalmában még megszólalt Szabó János.

— Testvér ?

— He? I

— Veszekedtél-é már, mióta meg van a háború?

— Még azelőtt se, testvér.

— Sose bicskáztál?

— Nem létezik. Az nálónk nem fordul elő. Bicska disznóba való.

s — Hát, — mondta komolyan Szabó, — ne bánts enkit, nem bánt senki !

k És békésen elaludtak. Arbájterek alhatnak, őr- ödjenek a katonák!

>

8.

KATONADOLOG.

f Szurmay-csoport, (Kalniatice) nov. 27.

A szekerek lehetőleg gyorsan mentek egymás után visszafelé. De volt lárma, kiabálás, gyühézés és a hó ‘ förtelmesen fújt az ember szemébe.

József a sötét éjszakában üresen igyekezett előre. Hátul volt a dandárnál és leadott egy szekér karácsonyi ajándékot, amit otthonról kapott a sereg.

Örült, hogy rendesen elvégezte a dolgát és igye­kezett, ahol csak lehetett, előzni. De nem volt könnyű dolog a rossz, uttalan utón partok között, a lejtős hegy- i              oldalon, ahol olyanokat zökkent a szekér, hogy majd

szétment az ember lelke is.

A lába már meg is volt dermedve, úgy érezte, egész csonttá fagyott a csizmával együtt.

— No, majd kienged tavaszra — mondta magá­ban egy kis humorral és ártatlan buzgósággal mozdí­totta beljebb a kevés szalmába, ami még a talpa alatt megmaradt. Szegény lovacskák megették. Nem volt a dandárnál semmi, a rossz buzaszalmát kellett elébük adni. Úgy megzabálták az ártatlanok, hogy otthon a legjobb szénában is jobban turkáltak valaha.

Végre egy nagy szakadás volt a trénben s egész a vasútvonalig szabad volt az út.

Közé is csörditett a lovaknak.

— Sárga, ne!

Azok meg is indultak és jó kis trappban vitték az üres szekeret.

Balról a vonat dübörgése hallatszott. Józsefnek odavillant a szeme a sorompóra, de persze, szinte rös- tellte, hogy nézi. Hol van most sorompó! Háború van most, még annak is a legigazibbja: visszacsoportositás. Még tetszett is neki, hogy a komisz vasúti bakterek nem piszkálnak most az ember orra alá, s mind az a méreg, amit valaha el kellett viselnie a leeresztett so­rompók előtt fagyoskodva, ácsorogva, mig valahonnan az Isten csudájából előjött a vonat, — az mind örömre vált most benne. Á, most nem sorompózunk! Most át­hajtunk a vonat orra előtt! Most megmutatjuk a vo­natnak, mi a magyar kocsis!

S gyű neki! Neki a vasúti síneknek.

Át is repült volna.

De az egyik ló patkója beleszorult a két sin közé.

Mire József csak körülnézett volna, a vonat már ott volt. Sötéten, vörös lámpái nélkül, feketén, fene dühösen a borzasztó, menekülő vonat.

József rávetette a szemét s a másik percben egy borzasztó lökést kapott, fölrepült s öt méternyire zuhant a sinek közé.

Úgy ott maradt hason fekve, elnyúlva, mint egy béka és már csak azt hallotta, hogy a feje fölött dübörög a mozdony.

Tűz hullott a nyakára, valami meleg hamu, aztán zörögve, dübörögve, csattogva rohantak tovább a ke-

1, 2, 3, 4, 5 . . . olvasta a vasúti kocsikat. Egy percre sem vesztette el az eszméletét, tudott magáról, csak gyenge volt, mint az erőtlen halott, annyit tett, hogy önkéntelen összehúzta magát kisebbre.

A kocsik alól lógó láncok súrolták a hátát, meg­megütötték a vállapockáját, mire még jobban össze- össze esett; az arcát kínosan szorította a hóba a kavi­csok közé s gépiesen olvasta a kocsikat.. .

— 30, 31, 32, 33, 34, 35. . . . Vége.

A vonat ment tovább.

Ő pedig ott maradt s a szél süvöltött felette.

Sokáig feküdt ott, semmit se ügyelve az időre: se a szélre, amely meztelen és véres hátát élesen vágta.

Egyszer csak lépések vannak felette. Már akkor a zivatar hóval lepte be, ahogy ott feküdt a sínek között, elnyúlva és mozdulatlanul.

— Hej, — kiáltott egy honvéd és lehajolt rá, — ezt elütötte a vonat.

József az emberi hangra felemelte a fejét.

— Testvér — mondta és a szóhoz emberi szokás szerint mindjárt mozdulni is próbált, — nézze meg a lovaimat!

— Elütötte a vonat?

— El.

— Hát maga?

— Semmi bajom, csak a lovaimat nézze meg.

A honvéd nagyokat lépve ment tovább.

Mire visszakiáltott volna: József félkönyökre tá­maszkodott.

Várt. Nem tetszett neki, hogy a honvéd hallgat, gyenge hangon kiáltott.

— Ugye?

A honvéd visszajött.

— Barátom, a maga lovát elütötte a vonat.

József felült. Keservesen.

— El-é?

— A derekán ment keresztül a vonat.

József megvakarta a fejét.

Az egyiknek a fejét vágta el.

József kinyújtotta a kezét, a honvéd megfogta és segített neki felállani.

Odamentek a lóhoz.

— Kesely, — mondta József.

A 16 ott feküdt a töltésen, a feje fent volt a sinek mellett.

Még élt. Felemelte a fejét és ránézett, nyihogott, de rögtön leejtette a fejét. Úgy letette, mint a beteg ember.

József csak nézte.

— Üres vót a szekér, barátom? — kérdezte a katona.

— Üres, — mondta József. ■— A karácsonyi aján­dékokat vittem a dandárhoz.

— Beadta?

— Be.

— Messze vannak?

— Valami három kilométer.

Hallgattak. József lehajlott a lóhoz.

— Kesely.

A ló nem mozdult.

— Kesely!

A ló megrándult, hördült, aztán egyet vonaglott, már nem bírta a fejét emelni. Vége volt.

József nézte, megcsóválta a fejét.

Szekerek jöttek, szekerek mentek át a vasúti síneken.

— A maga háta pucér, — mondta a honvéd.

— Mer levert a vonat, — szólt József.

A honvéd lement a szekérhez és a pokrócot meg- keresete.

— így legalább e, — s ráburkolta Józsefra. — Most hova? — kérdezte aztán.

— Hát visszamék a dandárhoz.

— Akkor isten álgya.

— Isten áldgya.

József még visszanézett a lovaira. A sárga volt az oka. Az vót az ügyetlen.

Sose is tudott egy trappban menni a másikkal. Mindig össze-vissza!

Csak úgy ugrált. Mégümaga is restellte.

No osztán kész.

Vánszorogva ballagott visszafelé. Soká, soká ért be a dandárhoz.

Mikor a főhadnagy elé került, az rákiáltott.

— Veled mi történt?

— Alázatosan jelentem a főhadnagy urnák, el­ütött a vonat.

— A fenét.

— A két lovamat elgázolta, én rajtam átment harmincöt kocsi.

A főhadnagy nagy szemet meresztett.

— Hát mi volt ez? — kérdte, hogy ép mondjon valamit.

— Katonadolog, főhadnagy urnák alássan je­lentem.

— Hát bizony fiam, erről nem tehetünk. Háború van . . . Hogy hívnak?

— Alássan jelentem főhadnagy urnák, Boldog J ózsef.

— Nahát megszabadultál; boldog is lehetsz!

— Alássan jelentem főhadnagy urnák, nem va­gyok.

— Miért?

-— Jobb lett vón úgy . . . Akkor már vége vón a háborúnak.

A főhadnagy ránézett.

— Eredj feküdj le ebbe a házba és három napig fel ne kelj.

— Igenis.

József elment és szószerint megtette. Harmadnap éjjel jelentkezett szolgálatra.

9.

LÁZBAN.

Kalniatice, nov.

Hét nap, hét éjjel visszafelé. A ládák mind sze­kerén, a kórházat sehol egy órára nem lehetett kipa­kolni. Hegyen-völgyön, ungon-berken át vissza, csak vissza.

Az ezredorvos egész héten lázas volt : sok dolga közt eleinte csak hangulati depressziónak gondolta, aztán lemérte hőmérsékét 38.4.

Meghökkent: még arra sem volt ideje: a szekerek feltorladtak, az urak mind kétségbeesetten dolgoztak, az egész társaság olyan állapotban volt, hogy az orvos­nak egy pillanatja nem maradt, amit magára szán­hasson. Förtelmes sár, szabad ég alatt töltött éjszakák, már épen negyedik hete volt, hogy a ruhát le nem vet­hette magáról, fehérneműt úgy egy-egy erdő végiben, vagy valami félszerben váltott, mig a lovak egy kicsit abrakoltak.

Ezredes úr, kérlek alássan, én nem bírom tovább, állandó lázam van, haza megyek.

Az ezredes megrémült.

— Édes fiam, ne tegyél olyat. Te vagy az utolsó, aki a lelket tartod bennünk.

Az ezredes már az összes idegeit leszerelte, kü­lönben is végkép kétségbe volt esve, sirógörcsei voltak és a fáradságot egyáltalán nem bírta tovább.

— Különben is hova mennél, hogy mennél. Itt vagyunk beragadva a sárba, mi se tudunk menni.

Az ezredorvos vállat vont. Hát legyen, aminek lenni kell. Apathikusan nézett a jövőbe és tovább ron­totta a tüdejét. Mert azonkívül, hogy megvan minden­féle baj, még harcolni is az emberekkel . . . káromkodni reggeltől estig, pofozni, kocsit emelni, viccelni, nem enni, sirót vigasztalni… És állandóan 38.3, 38.4 lázzal…

Másnap estére egy nagyobb faluba értek. Itt már azt hitte mindenki, megpihenhet. Egy kis folyó is volt mögöttük s a hidat is fölrobbantották maguk után. A hadosztálytól is megkapták telefonon az engedélyt, hogy ott éjszakázhassanak. Mindenki ágyat keresett magának s úgy végignyult rajta, mint egy isten.

Az ezred elhelyezkedett; nyolcszázan voltak a régiekből s ezer főnyi kiegészítést kaptak a múlt na­pokban.

Az orvos vizet melegittetett s minden kimerült­sége mellett is megborotválkozott és jól megmosdott. Aztán felöltözött gondosan s teljes fölszereléssel le­feküdt.

Tizenegy órakor éjjel nagy nyugodtan alusznak: az ezredes az egyik ágyon, a másikon a parancsőrtiszt, harmadikon az orvos.

Belép egy főhadnagy és minden izgalom és föl- > indulás nélkül szól:

— Ezredes úr !

Hogy az ezredes nem ébredt, rávilágított kis vil­lamos lámpájával.

— Ezredes úr !

— Mi az?

— Tessék elhatározni, hogy megadjuk-e magun­kat, vagy fölkoncoltassuk.

Az ezredes fölriadt.

— Miért?

— Itt vannak, bent az oroszok.

Az utcáról csakugyan valami borzasztó, olyan fuldokló, letompitott lárma hallatszott be, mintha egy sereg haláltusája volna.

— Hol?

— Itt az utcán.

Az orvos felugrik és kisiet.

Az ajtóban önkéntelen megáll, mert a szomszéd udvaron magyar szót hall.

— Testvér, gyere, segíts, mert már megfujt. Má megfujt a kutya . . .

Az orvos visszafordult. Itt nagyon kurucul megy, ha már egymást fojtogatják.

Az ezredes a szoba közepén áll, széttárt lógó kar­ral, kidülledt véres szemmel.

A főhadnagy lámpája hol meggyül, hol elalszik.

— Ezredes úr, ne menjen ki, — szól az orvos,

— már itt a szomszéd udvarban egymást fojtogatják.

A tiszt is szól.

— Ezredes úr, tessék gyorsan diszponálni.

Az ezredes egyikről a másikra néz, aztán hirtelen felkapja a szoba ajtajához támasztott ezredzászlót és egy szót sem szól, kirohan.

A főhadnagy utána.

Az orvos kicsatolja a nagy szolgálati revolverét, előkészíti s kilép szintén.

Az éjszaka szuroksötét, óriási sár, amelyben min­den lépésnél bokáig merül a csizma. A szomszédban már csend van, a falu távolabbi részein fojtott dula­kodás, kézitusa zaja.

Az orvos kilép a sötétbe s most először érzi éle­tében, milyen nagy dolog az ösztön. Sejtelme, egyetlen gondolata nincs róla merre, hova lépjen, hogy ne az ellenség torkába. Mintha a gyeplőt bedobná a lovak közé, rábízza magát a bakkancsaira s már a következő percben a kerítés tövén guggol, a sárban, a sövény alatt s lopózik előre az árokban, a jó mély és sáros árok­ban, amelyben olyan hűségesen eltűnik s most harag­szik a szürke köpenyre, az opozam-prémre, amely ki­világit a sár kényelmes sötétjéből. Nyitott szájjal lélek­zik, mélyen lélekzik s meg-megáll, a mellében szúrás van, a térdében reumát érez, a gerinc meg van meredve, de csak egy pillanat s tovább, gyorsan tovább. Mintha mindig itt járt volna, biztosan s bátran siklik be jobbra egy sikátorba, az orosz házak közt, amelyek kerítés nélkül, egymástól mind külön állanak s most oly rette­netesen némák, szinte zörög a félelemtől a lelkűk.

Egyszer csak suttogást hall. Hopp, lehuzódni egy lépcső mögé, amely, orosz szokás szerint, az ajtóból mindjárt az utcára nyílik.

Beszéd. A revolverét görcsösen szorongatja; meg­adni magát? villan át agyán. Nem, harc nélkül nem,
sebesülés nélkül. Sebesülés! A kötőhelyek rémségei vil­lannak elé, a koponya, mell, hassérülések, a jodtinktu- rák szaga vagy vérző sebek, Perubalzsammal kitöltve, kéregpapirból csinált sinkötések, organtin-pólyák … Felhúzta revolverét, nagy, kitűnő Mauser … a szemére vér borult . . . vájjon mindez nem a láz? . . .

Magyar szó.

— Itt volt! . . . Délután még itt volt . . .

A keze elernyed s olyan megkönnyebbülés fogja el, hogy a szemébe köny szivárog.

— Tóni . . . !

— Halt !

S egyszerre egy csomó emberi arc mered rá ugyan­azzal a riadt, vad, rémült felhorkanással.

Aztán megismerik egymást.

— Hol az ezredzászló? .. . Délután még itt volt… Az orvos kábultnak érzi a fejét.

— Ja?… Az ezredes megmentette.

Miért mondta ezt, hogy „megmentette”? S mi­kor a lélekzetek nagy fölsusogásából megérz a nagy­szerű megnyugvást, hogy az ezredzászló meg van mentve, s hogy az ezredes maga is; hogy: van hát valahol valami biztos pont, van már valami bázis, amire számítani lehet. .. Mért nem vonja v’ssza, maga sem érti, hogy történt, hazugságát? . .. Csak áll, a két kezét lógatva, vastag teste bután áll s a kopasz koponyája szédül a sapkában, véreres nyilván a szeme és a láza túl van a 39 fokon … S hátha az ezredes lemészárolva fekszik az utcán s a zászló a kozákok markában van …

De valami nagy megkönnyebbülés, bizalom, íöl- ujhodás! Az ezredes megmentette a zászlót. Nem, ezt nem lehet többé visszavonni.

S magyar beszéd körülötte, szók, miket nem ért, nem hall, emberek gyűlnek, magyar fiuk, honvédek, már egész csapat, nyolcvan, száz, halk kommandó, sorakozás úgy hevenyében; távolról egy-egy ordítás, de közben irtóztató, mély csönd, komor, viaskodó, fekete csönd .. .

Hirtelen kigyul egy ház!

Ijedtség tör ki! Káromkodás! „No már világíta­nak, már meglátnak!” S végig fut a remegés mind- annyiukon, mint a szüzön, ha álmában takaróját eme­lik. Azután fölkiált valaki.

A Pici, az ezredes kisebbik segédtisztje.

— Éljen!

— Mi, mi az?

— Ez a jel! — és hangosan kacag, ahogy vacso­ránál szokott borsos adomán.

— Mi jel?

— Titokban megbeszélés volt, hogyha valami baj van, ki fognak gyújtani egy házat, vagy valamit magaslaton, hogy odagyülni…

Egyszerre vad bizakodás, öröm, mintha már vége volna minden bajnak s neki direkt az égő háznak.

Az orvos oly ügyetlen lett, minden pillanatban megbotlik, kétszer is térdre esik, s sár hideg, tele vele a keze, marka, ruhája, didereg, elmarad s a fogát csikor­gatja, olyan dühös magára. A revolvere egyszerre csak
nincs meg. Fogalma sincs róla, hova lett, beleharap az ajkába s tovább rohan.

A dombon már négy-ötszáz embert vesz számba egy pillantással. A tűz lobogó vörös meleg fényében sütkéreznek, mint a disznópörkölés körül a falusi gye­rekek.

Egy főhadnagy rákiált:

— Szervusz, öregem! — s vígan fütyörész, míg fehér rongygyal igyekszik bepólyálni a karját.

— Nini, — mondja aztán, — hisz ez a te mes­terséged.

Az orvos elmosolyodik, sáros kezeire néz, körül­pillant lysoformos viz után s kábult, szétpattanó agy- gyal a Jendrassik-klinikára gondol. Jó volna már ott feküdni ágyban, a kis erkélyszobában, napsütésben, tréfálva, ahogy az öccsét látta, mikor odahaza volt az ősszel…

10.

CSIRKE A DRÓT KÖZT.

Szurmay-csoporl, (Muravica) dec. 2.

A muszkák kezdtek nagyon szemtelenek lenni- így, álló harc alatt az ember nem haragszik, ha nap­hosszat bombáznak is, de a oéllövés kegyetlenül bosz- szant. A honvéd restell a lövészárokban végig-végig tekeregni, ha mennie kell, hanem fölpattan a földszinre
s a védő árkok mentén, toronyiránt megy, abban bízva, hogy az ellenség úgyse vadászik az egyesre s ha próbálja is, úgyse talál. A legszigorúbb rendeletek jöttek, de a honvéddal nem lehet birni. Annak nem lehet beszug- gerálni az állandó elővigyázatot, mindennap három­négy fejlövés.

Az ezredes végre egész bölcsen a muszkára hara­gudott meg s rátelefonált a tüzérségre, hogy meg kell bombázni az orosz állásokat.

— Igenis, ezredes úr, — szólt a tüzérség s az ösz- szes telefon egyszerre izgatottan adta hírül a friss hirt.

Az összes állás megtelt kiváncsiakkal, várták az első lövéseket, várták, mit csinál az orosz a váratlan figyelemre. Mikor a tüzérség az első lövést jelezte tele­fonon, csupa szem lett az egész rajvonal.

Bumm ! . . . S halkan számolták, mig az ércmadár a levegőben végigsikoltott s odatul ledobbant pont az orosz állás mögött !

— Háromszázzal rövidebbet ! . . . — jelezték egyszerre tizen is.

— Majd nem fog most szemtelenkedni, — mondta egy altiszt s megpödörte nyalka bajuszát.

— Má nagyon elhitte magát !

— Nagyon fejibe szállt a bátorság, — pötyögették. Bumm, bumm, bumm . . . Egymás után leadta a tüzérség a többi három lövést is és sikoltva, zengve repült az égben a tüzbögyü gránátmadár.

Odaát egyre-másra pukkantak fel a nagy fekete füstök, földet, fát, dombot vetve az égre. Szemben esi-
nos kis falu áll, a Muravica. Ennek is kigyult egy háza, a honvédek kezüket dörzsölve gusztáltak. Brávó, a tüzérek most jól csinálják. A disznók odaát tanulhat­nak egy kis emberséget.

Aztán odatúl is megszólalt a nehéz tüzérség s pár pillanat múlva hallatszott a sikoltó surló érchang onnan idefelé.

— Húzza mán a muszi is a sátorponyvát, — szólt az öreg honvéd s fölpislantott a levegőbe.

— Befult ! — adta le a jelentést a megfigyelő.

— Hova?

— A temetőbe.

Nevettek. Mindig azt lövi. Úgy látszik, ezt az egy pontot bírja megfigyelni. Abba már sok gránát befult, a magános, régi orosz temetőbe, amely a faluval szemben, az Ikva errülső partján legmagasabban áll.

így folyt az ágyuharc s az embereket már csak az az egy mellékgondolat bosszantotta, hogy vajon a mi gránátjainkon is úgy mulatnak odaát, mint mi az övéken? . . .

Egyszerre csak csirkecsipogást hall valaki. Csirke csipog a drótok közt az ágyuharc alatt. Rögtön végigfut a hir a zászlóalj frontján s mindenki a csirkét keresi. Abban a percben elfeledik az ágyudörgést s mind meg­lepik az oldalozó állásokat s a csirke után vadásznak.

— Puff, — valaki már rá is lőtt.

— Piff-piff! — szól válaszul odaát az orosz lövés kettős hangja. Puff, — mondja itt újra egy manlicher s a csirke ellőtt fejjel csüng a dróton.

A honvédnak, aki félkézzel mindig főz, épen ez hiányzott, pár pillanat múlva, mit sem törődve a veszett ágyuharccal és a közben még élesebben folyó puska­lövöldözéssel, egy magyar már kint mászik a drótok közt a csibe után.

Piff, piff.

Fejlövés.

A honvéd elterült s vége.

A szakaszparancsnok, a fiatal zászlós rémülten futkároz az állásban, magánkívül van az ijedtségtől s méregtől.

— Disznóság, — kiabálja, — mikor a legnagyobb tűz van, egy büdös csirkéért fejlövést ! . . . No most lesz a századparancsnoktól, de még az ezredestől is … így leszidatni az embert egy rossz csirke miatt…

Szegény kis fiatal zászlós, az édesanyja csókjával a fényes homlokán, egy ember halála már csak egy kis hivatali mulasztás neki, amely után jön a dorga- tórium … Az emberek megilletődve figyelnek ki, él-e még a pajtásuk … Ki sem lehet most menni érte, estét kell várni, mig behozhatják … Majd a sötétben sze­gényt . ..

Egyszerre csak, még meg sem csillapodik a beszéd az esetről, nagy jajgatás odakint :

— Jaj a lábam, jaj a kutya meglőtt !

— Mi az, mi az?

A figyelők jelentik, hogy már mászik is befelé. Egy másik honvéd ment ki a csirkéért.

— A disznó, — ordít a százados. — Nem volt
elég egy fej lövés azért a rongy csirkéért, még egy térd­lövést is ! De esküszöm, hogyha még valamelyik ki­megy, azt magam lövöm agyon !

A zászlós halkan pusmogott az embereknek : Lássa Szabó, ilyenek maguk, egy csirke miatt képesek a legnagyobb kellemetlenséget zúdítani az ember fejére! Hát nézze csak, gondolják meg, hogy most minden emberre szükség van s minden emberveszteség a had­sereg erejét fogyasztja ! . . . Mit szól a generális, ha megtudja, pedig már talán tudja is azóta ! . . . Nem úgy van most, mint mikor előrenyomulunk, akkor egy századot könnyebb eltussolni, mint most egy embert…

— Igen, igen . . . úgy a . . . — dünnyögi a néven nevezett Szabó, — ilyen mulyák ezek ! Lássa, zászlós úr, az ilyen ember igazán nem is való honvédnak . . .

A zászlós megnyugodva bólint, mintha az egy Szabóval az egész szakaszát meggyőzte volna, aztán a telefonfülke felé ballag, ahol a százados illő mentege­tőzéssel és kellő kárhoztatásokkal tesz jelentést az ez- redparancsnokságnak. •

Szabó azonban, a megtanított magyar, térül- fordul, egyszerre csak előáll és sunyin kacsint a zászlós szemébe.

— Zászlós úr !

— No.

— Itt a csirke . . .

S bemutat a köpönyege belsejébe. A hóna alatt szorongatja a csirkét. És nagyon büszke … így kell azt csinálni !

11.

HAZAITTA MAGÁT.

Szurmay-csoport, nov. 28.

Krumplit küldtek be Brodyba. Valami tiz vag- gonnal. A volhyniai fekete földben annyi volt a krumpli, hogy mig le nem esett a hó, a legények egyebet se csi­náltak, krumplit ástak. Valami furcsa, óriás krumplit, két ökölnyi nagyságú, gömbölyű, dimb-dombos, görön­gyös krumplit, parázs és omló, igen finom fajtát, s olyan bőséggel, hogy arról fogalma sincs még az áldott Ká­naán, Magyarország fiainak sem. Egy holdról negyven mázsát, meg még többet szedtek ki, egy-egy fészekből egy kosárral.

Úgy is vitték a legények, dalolva, mint otthon, a vásárra. Mikor már megtelt pince, padlás, a generális a fölöst mind behordatta a kincstár számára. Szekerek hosszú sora vitte a krumplit, a búzát a távoli állomásra, átkozott utakon, gyalázatos sárban, amelyben alig fordul a kerék, ezekkel a szívós kis muszka lovakkal, amelyek aprók, töppedtek, hosszuszőrüek, hasonlítanak az erdélyi mokány lovakhoz és rettentő sokat bírnak.

János bácsi, mikor dolgukat végezték s a nagy­vásárból üresen fordultak vissza a szekerek, gyengének találta a mulatságot és leugrott az utolsó pillanatban, hogy valami jó harapni valót vegyen az útra. Egy kis lacipecsenyét, vagy mitahogy otthon szokás.

Soká tévelygett a piacon, a rettenetes zsidóvásár-

bán, ahol ugyan semmit se árultak az ő fogára valót, hogy aztán mégis legyen valami értelme a vásárjának, egy zsebbevaló tükrön alkudni kezdett.

— Hogy adi mama?

Az öreg zsidóasszony ránevetett a pipás magyarra s mondott valamit.

— Drága, — mondta János bácsi, anélkül, hogy fogalma lett volna arról, mit kér a vén csutora.

Az megint felelt, kézzel-lábbal; kínálta.

— Nagyon sok vón érte, — bólogatott János bácsi és kihúzta a bajszát a tükörbe pislogva. — Ócsón ággyá, megveszem.

A zsidóasszony csak beszélt.

— Meg, meg! Vevő szándékkal vagyok! De em­berséges árat mongyék.

így ment az alku egy darabig. A magyar ember a legáldottabb nyugalommal mer magyarul beszélni. Tudja, hogy egy dógot megértenek nála, a pénzét! A végin úgyis az övé, amit akar. Osztán ha annyian nem tudnak magyarul, hát ő már tudjon mindenkinek a nyelvén, ahova csak kerül!

— No mama, — szólt János bácsi — hát nekem nem kell. Öreg legény vagyok én mán, engem csak magamér szeressenek a pólyák menyecskék … A töb­biek mondták, hogy vegyek, de azok meg nem adnak ennyit érte . .. Isten áldja.

S elment a lógó pipával.

De mire visszaért a tett-helyre, már ott nem volt szekér. Egy se.

A staffli-kommendáns annyit konstatált, hogy egy ember hiányzik: megszökött… S megindította a menetet. Otthon első dolga volt jelentést tenni, hogy egy kisérő megszökött, tessék jegyzőkönyvbe venni, osztán kurrentálni.

J ános bácsi azonban ménkű módon meg volt rőkönyödve. Hát mámmost ő hogy marad itt? Hun van ide Szurmay! Hány napja gyüttek ők ide! Most hogy tanál vissza.

— Szomszéd! -— kiáltott a legelső darócosra, — mongya mán barátom, hova lettek innen a szekerek.

— Nye, nye.

Adta aztán alább is. Mondta úgyis hogy kérem alásson, úgyis hogy tekintetes úr, nagyságos úr, meg­adott minden becsületet, mégse kapott más feleletet, csak hogy Nyeznyam, vagy Iváznit.

— Teremtő Isten, — szólt János bácsi — hát itt mán senki se érti a becsületes emberi szót? — fel­emelte az öklét és mint Jónás Ninivét, megátkozta Brodyt: — No kár vót értetek ontani a magyar vért! … hogy a muszka égetett vóna fel mindnyájatokat. . .

Fekete estéig kereste a szekereket.

Mikor már nagyon rájött az éccaka, szállást ke­resett valahol. Valami elhagyott házra lelt, oda húzó­dott a szél elől és nagy tűnődésében töltötte az éjszakát, az üres házban. Reggelre kisütött valamit s másnap a komendot kereste …

Azt is hiába.

No mán itt veszett az isten sarka alatt, mit gon-

dóinak róla otthon. De a még semmi, hogy mit gondol­nak, de egyáltaljába, hogy kerül haza!

Haza!

Ahogy a cigány mondja otthon a törzsnél, ,,a Surmai kegyelmes portájára.”

Egész nap nem evett, nem ivott, csak járt mint az Orbán lelke a városban; akárcsak Ujhelybe járt vóna, csak a piacon más a nagy zsidóvásár, a várformára épí­tett boltvár, négy oldalán körül bolthajtásos tornáccal közepén sikátorokkal és színig hemzsegő zsidósággal. Néha-néha megállott, egy-egy csudát megbámult, például azt a kutat, amék a piacon van, mert olyat még nem látott. Szivárványos kút, vagyis szivattyús, De nem vasból van az oszlopa, hanem egy fenyőfa­gerendából, belől kifúrva, a húzója se sárgaréz meg vas, az is fából van szerkesztve! … Ez tetszett neki, igen fortélyosnak vélte.

— Na megállj! — csapott a homlokára este felé. — Majd haza kerülök én!

S vidám arccal nyitott be a legelső kocsmába.

— Bort — parancsolta a zsidónak.

S már megint nem restelte a magyar szót.

Tessék, meg is értették. Meg bizony, megkapta a bort. Kisült, hogy tudnak ezek magyarul, ha akarják, csak a szekerek felől nem akarnak tudni semmit.

Ivott, mig csak be nem csukták a bótot. Volt pénze, fizetett.

Mikor esti tiz órakor ki akarták lökni, vidáman csóválta a fejét:

— Nem sógor, nem. Nem mengyek el. De nem … Nem mengyek innen, az apátok csillagát, mig csak innen egyenest Szurmay apánkhoz nem visznek!

Azok látták, hogy nincs ki négyszegeletre; vagy- hát a pólyák ég tudja, mit láttak, szóval ágyat vetettek neki két ládából.

így is jó, mondta magában János bácsi, hosszabb lesz a karácsony s végig feküdt a deszkán.

Reggel újra kezdte az ivást és koccingatott ma­gában estig.

De már akkor nagyon jó kedve lett és minden­áron meg akarta tanítani magyar szóra a zsidót.

— Mondd utánam az apád tarka bugyogóját, ha a pénzem kellett, a szómat is vedd be!

Verte ököllel az asztalt és borzasztóan forgatta a szemét.

A zsidók összecsődültek és mit volt mit tenni, elmentek az őrjáratért.

i Mikor a katonák bejöttek, János bácsi a nyakukba borult és mindenáron borral akarta őket tartani.

— Csakhogy itt vagytok, jó fiaim, negyednapja vár János apátok.

Nem tudtak magyarul.

— Nem baj! Elég a hozzá, hogy magyar ruha van rajtatok … Őfelsége mundérja, azt a ragyogóját …

Arrestban tartották reggelig, akkor aztán kihall­gatták.

Volt már magyar tiszt is, magyar baka is, ma­gyar transzport is.

Előre látta ezt János bácsi: Nyolcad napra ott­hon is volt a Szurmay-seregnél.

Mikor jelentkezett a századosánál, az kegyetlen ridegen fogadta. Per ön beszélt vele s kemény hangon kijelentette, hogy „holnap reggel ön fel lesz akasztva, kötél által.. “ Tudomásul veszi?

— Igenis, százados úrnak alássan jelentem.

— Van-e még valami kívánsága?

— Igenis, százados úrnak alássan jelentem.

— Ki vele.

— Tessék még azonkívül agyon is lövetni, meg- érdemlem.

— No hát ez mint utolsó kívánság, tekintetbe vétetik . . . Most pedig azt a bitang mindenedet, mondd el, hun csavarogtál.

János bácsi lesunyja a fejét. Látta mán, hogy nincs baj!

— Hát instállom százados uramat, — eevesztem a Galicijában: De haza ittam magam!

Mondta sunyi mosolylyal s angyali humorral.

12.

DÁSKA.

Szurmay-sereg, december.

A hó világított, az urak hatalmasan fel voltak öltözve és halk kacagással mentek Dáskához. Már úgy

megszokták, hogy minden este odamenjenek, hogy nem tudtak volna anélkül elaludni.

— Jó enyhe téli este, — mondta a zászlós.

— Kellemes, — mondta a főhadnagy.

A házacska előtt megállották s az ablakon benéztek.

A párás ablakon át homályosan lehetett látni a tágas, alacsony szoba belsejét. Az öreg asszony az asztal mellett ült a nagy lóca sarkán s varrt. Dáska a magasra vetett ágy mellett állott és nézett az anyjára. így for­duló mozdulatban olyan gyönyörű volt, mint egy finom kis paraszt-szobor. Bő barna szoknyája lehullott a sö­tétbe, egyik karja felemelve, a másik úgy hirtelen ki­nyújtva, fél testtel visszanéz . . .

Odatolták az arcukat mindhárman az ablaküvegig.

— Ma este meg kéne valahogy csókolni, főhad­nagy úr! — mondta a zászlós.

— Nem kell bántani, — mondta hirtelen s irigyen a hadnagy.

Azok odabenn észrevették, hogy valaki áll az ablak alatt.

A Dáska arca gömbölyű lett, amire a három ma­gyar fiúnak megdobbant a szive.

Fölegyenesedtek és tovább léptek az ajtó felé.

Leverték a csizmáról a havat s nagy kopogással benyitottak a mély és sötét pitvarba.

Már akkor nyílt balról az ajtó s világosság ömlött elébük.

— Jó estét, jó estét, galambom! — köszöntek be mindhárman, s rang szerinti sorban mentek be a köz­
beeső kis szobán keresztül a belső tágas, alacsony, szent­képekkel zsúfolásig megtömött nagy szobába.

Dáska hangosan kacagott, az arca fénylett a kis petróleum-lámpa világosságán, tisztára volt mosva, mintha egy antik sötétpatinás veretes tálcának a kö­zepét fényesre pucolják . . .

Beszélt frissen és nevetve, oroszul beszélt s persze ők abból egy árva krükköt sem értettek. De olyan bát­ran és folyékonyan beszélt, csak úgy csergett a szájából a szó, mint egy friss patak bugyogása. Azt sem érti az ember s mégis szép.

A szoba azonban büdös volt, mint mindig. Az a savanyu és kiirthatatlan parasztszag, amely bőröknek, csizmáknak, gubadaraboknak, poshadt piszoknak a szagából tevődik össze, amelylyel át van itatva még a bőre alatt is minden falusi, akármiféle fajta is.. . De már csak egy pillanatig érezték.

— Jó estét, mama, hát maga mikor töri már ki a nyakát? — mondta a zászlós nevetve s megveregette az öreg asszony vállát, aki halkan, rossz fogakkal és alázatos tisztelettel mosolygott az idegen urak, a hó­dítók, a rettenetes hirü magyar katonák szemébe.

A hadnagy idegesen kacagott fel.

— Mondasz valamit, — röhintett a zászlós sze­mébe, — ez az öreg, ez nagy kujon. Ha az ezredesnek volnék, egyszerűen felhúznám a legelső ágra, akkor aztán a Dáska …

— No, Dáska, hát szeretsz-e? — kérdezte a fő hadnagy, megcsipkedve a lány arcát.

ö:

Dáska összezárt szájjal nevetett és azt mondta:

— Csája? csája?

— Az, az anyád főzi is már.

Az öreg asszony már ott állott a lapos kemence mellett s egy nagy, egészen kőkorszakbeli formájú, barna edényből vizet öntött valami kisebb mázatlan csuporba.

Leültek, mint otthon a parasztlegények, akik el­mennek esténként lányozni. A főhadnagy a lócára ült, a hadnagy a székre, a zászlós az ágy előtti korsólócát fogta s odahozta az asztalhoz. Aztán előszedte a bekecse zsebéből a jelentékeny papircsomagot s kirakta az asztalra. Nagyszerű ennivalók voltak ott, füstölt húsok és sonka és kolbász és konzerv . . . Dáska ör­vendezve nézett rájuk s nagyon szerette őket. Az ő házuknál bizony semmi sem volt, csak viz és tea és ezt is a tiszturak hozták.

Hát hogyne értették volna meg egymást.

— Mi van odakint az árokban? — kérdezte a főhadnagy.

A hadnagy ma kint volt az ezredessel az állásban s ez némi fontosságot adott neki.

— Olyan veszett kőkeményre van fagyva a föld, mint a páncél, úgy hogy elpattog a golyó, nem megy bele.

— Hát nehéz gránátokkal nem szórakoztak?

— Oh igen … és a disznók a futóárkot már úgy belőtték, hogy olyan zárótüzet adnak, ha eszükbe jut, hogy ott nem lehet mozdulni. Egy gránát oly gyönyö­rűen be van lőve, hogy csoda! . . .

Már a levegőben van, hogy be fognak menni a
tartalékból az állásba. Felváltás lesz, csak még nincs kiadva a parancs .. .

— Hát, Dáska, gyere már, ülj ide mellém, — szólt a főhadnagy és helyet csinált maga mellett a lócán.

Dáska nevetett s minden legkisebb szégyenkezés vagy szemérmeskedés nélkül odaült.

A főhadnagy fél karral megölelte, olyan termé­szetesen, ahogy csak egy parasztlegény tudná megölelni a babáját. Már beletanulnak az ilyen kézzelfogható udvarlásba, csak a hadnagynak gyűl ki rögtön az arca s gondol mindjárt többet, mint kellene.

— Persze, uj futóárkot kell csinálni, ha mi be­megyünk; biztos, hogy az lesz az első dolgunk, — mondta a főhadnagy komolyan, félkarját a Dáska derekán hagyva.

Az öreg asszony sunyi képpel nézegetett oda rá­juk, ha csak egy szót is képes lett volna megérteni a tisztek beszédjéből, spionnak lehetett volna nézni, de igy csak a lánya felől spionkodott.

— Ej, Dáska, Dáska, — mondta a főhadnagy hosszú szünet után, — a fene egyen meg benneteket, csak vége volna már egyszer!

Dáska kinyitotta a száját, el volt álmélkodva a tisztur komoly arcán s várt, mint egy kis kutya, aki olyan okosan tud nézni, hogy az ember nem hiszi, hogy ne is értse a beszédet.

— Milyen szép szája van! — szólt a zászlós. — Főhadnagy úr, kérlek alássan, csókold meg azt a szép száját.

A főhadnagy ránézett a lány szájára s a szeme mozdulásából már Dáska megértette, hogy az előbbi komoly pillanat után, idegen és nehéz gondolat felvil­lanása után, amit nem értett, most megint valami lob- banás van, amit már nagyon is ért. . Lekapta a sze­mét és beharapta az alsó ajkát. . . Ennivaló volt. . .

— Te büdös, te, — mondta a főhadnagy s szoro­sabbra vette az ölelést, a másik kézzel pedig megcsípte az állát.

Dáska a másik pillanatban már kint volt a szoba közepén s nevetve ment a kemence felé.

A három fiatal férfi hangosan kacagott, tiszta szívből és hahotázva. Nagyon tetszett nekik a lány tisztasága, ártatlansága, naivsága, amely mégis bizo­nyos határig mindent elbirt és igazán tiszteletben tar­tották, különösen a fiatalsága miatt, hiszen nem volt több tizennégy évesnél, bár egész nagy, kifejlett lány . . .

Olyan jó volt a jó meleg szobában. Dáska közben át is öltözött. Csak meglepte őket azzal, hogy a sötétből, a másik szobácskából az uj blúzban jött be, amit Lem- bergből hozattak neki a tiszturak, meggyszinpiros blúz­ban és hozzá kék bársony szoknyában. Roppant kaca­gott magán és a két tenyerébe takarta az arcát. Csak az urak kacagtak még jobban, mikor megjelent, mint egy színpadi drapéria.

Éjfél felé volt, mikor a három tiszt elindult haza.

Dáska szokatlanul, ezt még sohasem tette, ki- kisérte őket az ajtóig. Ott hirtelen megölelte a főhad-

nagy s erősen megcsókolta, elébb a homlokát, aztán az arcát, azután a száját.

Dáska egy csöppet sem rugódozott. A főhadnagy addig csókolta, mig csak el nem szégyelte magát a társai előtt. Akkor abbahagyta s letette az öléből, mint egy gyereket.

A hadnagy is kinyújtotta a tenyerét, s ahogy szokta, komolykodva, mereven lépett közelebb. Át­ölelte a lányt s megcsókolta a szemét, mind a kettőt, a homlokát és erősen, szorítva, a száját.

Azzal átadta a zászlósnak, aki aztán nem teke­tóriázott, hanem egészen úgy tett, mitha most osztán, ami maradt, azt ő mind el akarná fogyasztani.

— Nono, nono, — kellett mérsékelni a gyereket.

A lány végre visszaszökött s bezárta maga után az ajtót.

Hallgatva és magukban édesen mosolyogva in­dultak tovább az urak a hóban.

Szél jött, jól beburkolóztak a köpenyegeikbe s felhúzták a keztyüket. Igen tetszett nekik a mai este; ez még sohasem sikerült. Nem szóltak róla, de a véletlen elszedett csókok nagyon a szivükön maradtak . . . félméteres örömöt havaztak a lelkűkre, amelyben el­tévedt a futó gondolat. S milyen szép perspektíva nyílt a jövőre az oroszlányszelidités terén . . .

Ha ma igy volt, mi lesz holnap este? . . .

Másnap este az öreg asszony kisérte ki őket,

13.

KINEK, HOGY SZOLGÁL A SZERENCSE.

Orosz harctér, december.

Pár napja nyugalom volt, az emberek csoportok­ban hevertek az apró tüzek körül és krumplit sütöttek. Rezervában volt a század, pihent.

A kapitány frissen borotvált piros arccal járkált s nézte az embereit. Köhögött. A fiatal feleségére gon­dolt, akitől már három hónapja nem kapott levelet s nagyon morózus volt. Vájjon hol él? Aggódva gondolt rá, hogy jól érzi-e magát az ő szüleinél, mert azt kívánta, hogy most félévet ezeknél töltsön … A tüdeje is foly­vást bosszantotta, régi csúcshurutját érezte, este már jöttek az erős izzadások s állandóan láz . . . De hol van most Meran, hol van most Arco … Az ezredes is oly ideges vele szemben, mindég őt állítja a legveszé- lyeztettebb pontra … ez az egész élet nem ér egy fabatkát. Az ember csak kerülgeti a végzetét . . .

Egyszerre csak feltűnt neki egy ember, aki a pus­kájára támaszkodva álldogált, ahogy a juhász szokott a pusztán a nyáj mögött.

■— Hát magának mi baja? — szólott hozzá.

A baka szórakozottan felnézett. Hogy a kapitá­nyát látta, kissé összeszedte magát.

— Hát kapitány urnák alássan jelentem, van nekem bajom elég.

1

A kapitány pár pillanatig nézte, nézte az arcát, akkor elnevette magát.

—- Maga- szerencsétlen, maga panaszkodik . . . Nem örül neki, hogy itt van, ennyi sturm után, amit megcsináltunk! Hiszen a századtörzsöt már elvitte az ördög, csak a maga szomorú pofájára mindig emlék­szem, hát mit mesél itt nekem, hogy van elég baja. . .

A kapitány magyar ember volt, de gyerek korá­ban katonai iskolába került s ma már kicsit furcsán beszél magyarul.

Az ember lehajtotta a fejét, aztán igy dünnyögött:

— Kapitány uram, mit bánom én azt, mikor azt írják hazulrul, hogy a feleségem ott hagyta az az anyámékat.

A kapitány szinte ijedten nézett rá, aztán idegesen fölnevetett.

— Örüljön neki, hogy azt írják, mert legalább tudja! Nézze csak, én már három hónap óta egy betű hirt se kaptam a feleségemről.

— Hát igen, — mondta az ember, — jobb is vóna inkább nem kapni, de nekem kapitány uram nem szógál a szerencse, engem megkeres a rossz hir, ha az ürgelyukba buvok is.

— Na, hát aztán mért hagyta ott az asszony az anyóst?

— Hát, — szólt vontatva a baka — mert meg­verte az apám.

— Micsoda ! . . . Hát mért verte meg?

A legény megállt, nem akarta megmondani, de hazudni sem tudott.

— Mer kiöntötte a dézsát, — mondta minden szót elnyújtva.

— Ezér verte meg?

— Ezér.

— Hát mi vót abba a dézsába, hogy úgy saj­nálták.

— Moslék.

— Moslék? . . . Mit, matacnak való moslék?

— Az.

— És ezért megverte?

— Ezért.

— Mivel?

— Bottal, de úgy, hogy két hétig nyomta utána az ágyat.

— Hát az gazember, az a maga apja!

— Nem.

— Nem? . . . Hát akkor maga is gazember, ha az apja pártján van a feleségével szembe!

— Neem.

A kapitány bámulva nézte az embert, ahogy ott állott két-három hete borotválatlan maszatos képpel, szomorúan, lógva, a szeme meredt s a sapkája ellenzője hétfelé volt már kunkorodva, mint a régi harcosoknak, szokott, akik egyik csatából a másikba mennek, sárba hálnak és vizben ébrednek.

— Hát mi volt avval a moslékkal! … — kezdte újra a kapitány. — Biztosan nem a malac elébe öntötte.

— Nem.

— Aha, már kezdem érteni. Csak úgy kiöntötte.

— Igen.

— Mit nem, mit igen! H át azt a betyár krucifik- szumát magának, hát hova öntötte?

— Hát … az anyám •fejére … — mondta csendesen az ember.

A kapitány elmeresztette a szemét, aztán elfeled­kezett háborúról, mindenről s elkezdett hangosan ka­cagni.

— Ja, azt már értem.

Annyira nevetett, hogy el kellett fordulnia, any- nyira groteszk volt a legény a bánatos esetével, ahogy harminc csata után itt áll sértetlenül s azon bánkódik, hogy otthon az asszonyok egymás fejére öntik a dézsát…

— Osztán mér öntötte rá, mongya?

— A csizmáért.

— Egy csizmáért?

— Igen.

— Beszéljen, az isten áldja meg, harapófogóval kell magából kiszedni minden szót? Miféle csizmáért?

— Az én csizmámért.

A kapitány szigorú akart lenni, de mindjárt ne­vetett, ha ránézett a szerencsétlen flótásra.

— Hogy hijják magát?

— Ik melde gehorcamm, Busa János.

— Hát nézze Busa János, én magát úgy kiköt­tetem, ha mindent el nem mond, hogy maga még olyat nem látott!

— Igen.

— Nahát hogy vót.

— Úgy.

— Hogy?

— Ahogy mondom. c3

— Hát maga, maga jóember, hát hisz nem mondja sehogyse!

— Nem.

— Miért nem?

— Hát az a jó isten, de tudja, kapitány uram, hogy vót, mint vót, én ugyan nem tudom.

— Dehát azt mondja, hogy a csizmáért vót! >

— Igen.

— Hát hogy vót az a csizma?

— Tizenhat pengő.

— Nem azt kérdem, maga dummer … de hogy került bele a históriába az a csizma. Hogy vesztek össze rajta?

— Ahogy az asszonyok szoktak . . . Csak össze­kaptak . . . Mer alássan jelentem, azt írtam haza, hogy küggyék el a csizmámat, mer a bokkancsból ki van a lábom. Hát osztán az anyám el is akarta, de a feleségem azt gondolta, hogy hátha nem kapom meg! 1

Mer igazis, hogy vagy kapja meg az ember, vagy se… Osztán igaz, csak tizenhat pengő vót a csizma, de Nyi- ridházán most vót bent a feleségem, látta a hetivásáron, hogy egy pár csizmának hatvan pengő az ára! De még felé se jár az olyannak, mint az én csizmám. Hát bi­zony, vagy kapnám meg, vagy se, pedig kár véna .. .

De az anyáin azt tanálta vetni, hogy mi közöd a csiz- máho, az a Busa vagyonbul való. Ez meg az asszony­nak esett terhére, mert neki is vót hozománya rende­sen, megkapta a vászonnémüt, ágyat, mindent, ahogy

•                   nálunk szokás, meg még két vékás hasznavehetetlent, egyszóval igen fenn horgya az orrát … Ha nem kapja meg, akkor se te sirasd, jólélek, mondta neki az anyám, kitelik a Busa vagyonból, nem kell siratni, mer azt tudom, hogy a Hideg István jánya a magáéból még (követem alássan) tetüt se adna az én fiamnak . . .

— Aha, hát erre öntötte rá a moslékot az öreg asszonyra . . .

— Nem, csak akkor, mikor az édes anyám a szemébe pökött.

f — Azt is?

— Igen, mert az asszony is odavetette neki a csizmát a lába elibe és aszonta, hogy . . . Hát erre gyütt ki az anyámból a leköpés.

— Arra meg az asszony fogta a dézsát és . . .

— Igenis.

A kapitány nevetett és csóválta a fejét.

— Hát maga aztán melyiknek ad igazat, János?

— Hát kérem alássan, én igazat adok a kedves feleségemnek, mer vagy kapja meg az ember, vagy se,

*                  de hát az anyámnak se mondhatom, hogy nem vót vóna igaza a csizma dógába, mert hát igy va­gyunk e! . . .

S megemelte a lábát.

A kapitány elszörnyedt. A legénynek egész le

volt vásva a lábáról a bakkancs, a lábujjaihoz mad­zaggal volt hozzá kötözve.

— Hát maga mért nem kér más lábbelit! Maga szerencsétlen.

— Nem tudok én kérni.

— Tönkre teszi magát! Nekem kell a maga lá­báról gondoskodni? Agyon hül, elviszi az ördög.

— Mindegy a nékem, úgyse vagyok én ember. Tudja azt a feleségem, azér is vót neki igaza. Nekem má mindegy .. . Bajom van nekem a tüdőmmel, két esz­tendeig csak úgy kornyadoztam, egy villa ganét nem birtam kivetni az ólból.

— Hát akkor hogy hozták el katonának?

— Jaj itt muszály . . .

A kapitány meghatódott.

— Na jöjjön, maga kap bakkancsot. . Osztán, hogy segítsek magán? hogy egy kicsit kíméljem! . . . Tud maga főzni?

Az ember megrántotta a vállát s nevetett.

— Mán azt igen, aztat jól tudok, mer én mindig olyan katuska vótam az anyám mellett . . . azért is sajnál az engem!

— Na látja és ezt se mondja! Olyan embereket kell a konyha mellé állítani, akiknek fogalmuk sincs a főzésről . . .

— Hát kapitány úr, én olyan ember vagyok, akinek nem szógáll a szerencse … A sógorom mind olyan mint egy marha, mind otthun van vagy a hirs- placcon, egynek se kell gyalogolni, se sturmolni: én
meg mán idáig, ahogy számítom, huszonkilenc csatába vótam.

— No, ne búsuljon, ezután a konyha mellett lesz. Most legalább jól fog lakni, János . . .

— Igenis.

Ahogy másnap uj bakkancsban, uj hivatalában a konyha mellett áll s épen osztani akarja az első gu­lyást, amit főzött: fejük fölött csattan egy shrapnell és pont belever a tábori konyhába.

Senkinek se lett baja, csak János maradt ott; egy marék golyó futott át rajta.

— No, fene vigye el, —■ mondta a kapitány, — ennek már szolgált a szerencse. Jobb is igy a boldog­talannak . . . Most rajtam a sor . . .

Köhögni kezdett s vér jött a száján.

— A, — mondta örömmel, — megjött a tüdő­vérzés, most haza küldenek ! . . .

14.

EGY ELSŐRENDŰ DOLOG.

Szurmay-sereg, dec. 3.

Kint kegyetlen hideg, az orosz tél csodálatos nagy nyugalma, bent a kis fehérfalu ház pokoli módon befütve.

— Ezt nem értem, mért fütenek annyira a ka­tonák, — szólt az ezredorvos.

— Hát, fiam, annyit kell az embernek odakint fázni, még ne is fütsünk idebenn?

— Az már igaz, azt régen megfigyeltem, hogy a katona úgy eszik, ha hozzájut, minden mérték nélkül, mintha no! no! még egyszer! csak még egyszer zabái- * hassuk agyon magunkat!

— Hát persze, az ember kimegy ebből az árnyék­világból és még az orvos azt kívánja, hogy még akkor is azzal törődjön, hogy a másvilágra egészséges gyomor­ral rukkoljon be?

— Minden ruhát magára szed, amije van, minden italt megiszik, amit lehet, mindig alszik, ha csak hozzá­jut, még állva is alszik, meg járásközben is . . . ezt mind értem, de hogy mér fűt ilyen őrülten? . . .

— Nincs is meleg, — mondta Sznistyák százados, a házigazda, és szépen fésült fiatal fejét körülhordozta a vállai fölött. — Tudnék neked, öregem, mondani időt, mikor melegebb volt, pedig nem is fűtöttünk.

Vidáman nevettek, egészséges emberek könnyen kivillanó vidámságával. Csupa szép fiatal legény. Zsif- kovics, a százados hadbíró és Ajkay ezredorvos. Lom­hán, fáradtan néztem őket, azzal a belső érzéssel, ahogy diák-koromban, szótlan kisöreg, néztem évődő s mulató diákpajtásaimat . . .

— A Dnyeszternél, az komisz volt …

— Kivált két rettenetes hét . . .

-— A ládák állandóan szekéren . . . borzalmas veszteségek . . . piszok, sár, az ember a csizmáját le nem húzhatta . . .

— Csúnya volt . . .

Egy pillanatig hallgattak, átsuhant a kis, alacsony parasztszobán, valamikor a kastély vincellérjének lakása, most Platzkommando, a kemény napok emléke.

— Hanem olyan jó esetet régen láttam, mint akkor, éppen a Jegcsufosabb dnyeszteri napokban, — szólt az ezredorvos s kedélyes, sötét szemei csillogni kezdtek.

— Á, nekem is volt ott egy jó esetem, — szólt a százados, s mivel frissebb volt, meg házigazda is volt, mindjárt el is kezdte (mert az urak kitüntettek azzal, hogy ürügynek elfogadtak, hogy a kedvemért minden kedves vagy nagyszerű emléküket újra átélvezzék): — Hát, kérlek, borzasztó rekvirálások voltak ott, a legénység folyton rekvirált, a cimbora fog egy botot s utánavág a szaladó csirkének, kérdem, mit csinálsz te? Azt mondja, rekvirálok ! . . . Hát ki volt adva a parancs, hogy tilos és magam mentem lóháton ellen­őrizni, hogy ne is legyen baj . . . megyek, és kérlek, látom, jön egy öreg kefe, totyakos vén honvéd és hajt három malacot; jóképű malacok voltak: rákiáltok: Hol vette ezeket? Felnéz rám, a lovon, azt mondja: Százados urnák alássan jelentem, ezt az egyet vettük, a másik kettő meg krigszjrájviliiger . . .

Jóízű nevetés tört ki, az az istenigazából való ártatlan nevetés, ahogy csak a harctériek tudnak ne­vetni, meg a gyerekek, szóval olyan lelkek, akiknek a világon semmi gondjuk nincs.

— De, remélem nem büntetted meg az ipsét, — szólt a hadbíró.

Móricz Zsigmondi Vérben, vasban.

— Ment a nagy sárba, a pipa ott lógott a szá­jába … Azt kérdem tőle, hányas honvéd maga? Azt mondja rá: fuccs honvéd . . . (Huszonkettes vót.)

A nevetés után az ezredorvos, aki kényelme­sebb úr, egész deliciával gyújtott rá a saját anekdo- ’ tájára :

— Mondom; nekem volt egy elsőrangú esetem … Régen nevettem olyan jót, mint akkor reggel . . . Megyek . . . lóháton egy erdő mellett; kijön az erdő­ből egy irtóztató nagy muszka . . . Kláner, aki mel­letted ül az asztalnál, elég nagy ember, de a mellett a muszka mellett gyerek … és jön a nagy muszka után egy parányi kis zsidó honvéd.

— Azt a kettőt együtt! — és most is nevetve fakadt, csendes, jóizü nevetésbe, ahogy eszébe jutott.

— A muszka elő baktat, s utána a kis zsidó hon­véd . . . Épen olyan volt, ahogy a vicclapok rajzolják a zsidó honvédet, nagy bakkancs, fenenagy bakkancs, kék, a régi kék ruha, bő, totyakos nadrág, a sapka az orráig lóg, szóval gyönyörű pár volt a muszkával.

Azt mondom neki:

— Hé, honvéd! Hova viszi ezt a muszkát?

Azt mondja, bekíséri a dandárhoz.

Azt mondom neki:

— Mongya fiam, hogy merték magára bízni ezt? > Azt mondja:

— Pardon kérem, — (de ilyen elegánciával), — pardon, ezt nem: rám bízták! eztet én fogtam!

— A fenét, — mondom, — hogy esett az?

Hát a honvéd átteszi a puskát az egyik válláról a másikra, hogy a jobbkeze feszabaduljon s el kezdi magyarázni:

— Hát kérem alássan, az úgy volt. Kinn voltam járőrön két honvéddel. Hanem engedelmet, százados úr, az nem tartozik ide, valami dolgom volt s elmarad­tam tőlük. S kérem, igy időm lévén, el kezdtem körül szemlélni a terepet. Szemlélem, szemlélem, hát egyszer szemlélem, hogy egy ház van jelen. Hát a ház jelen van s a kéményéből valami kilebeg . . . Valami fehér kilebeg . . . Hát kérem mi lebeg ki? egy kendő lebeg ki. Áh, mondom és el kezdek gondolkodni! … Itt valami lebeg! … Ha valami lebeg? azt valaki lebeg­teti! Ha valami a kéményből lebeg, azt valaki kérem a kéményből lebegteti! … És ha valaki a kémény­ben van belebujva: azt én meg tudom fogni!

A társaság hangosan kacagott minden szóra. Az orvos oly hűen hangsúlyozta a dolgot, hogy kezdett csakugyan elsőrangúvá fejlődni.

— S tényleg, őkelme felállott, (hogy hol volt, az nem tartozik ide), oda lopózott a házhoz, ott ült a ház előtt egy öreg asszony, arra ráfogta a puskát, az ijed­tében megnémult, kinn odavolt támasztva az orosz fegyvere a falhoz, egy gondolat és el volt dobva jó messzire! Azzal be a házba . . . Ott aztán rácéloz a muszira . . . Hát a jámbor muszka medve, mit volt mit tenni, lejött a kéményből és szépen megadta ma­gát … Az is valami járőr volt s igy adott jelt . . .

Hát most már tiszteltem az okosságáért a

6*

honvéd urat, de csak nézem, nézem, ahogy ott áll he­gyesen, előkelőén a nagy fene saját külön muszkája mögött s megint el kezdek nevetni:

— Mondja kérem, minden hősiessége mellett nem fél attól, hogy itt az erdőben ez a muszka magát pus­kástul, mindenestől bekapja? . . .

— Pardon kérem, — szól a honvéd, (s milyen gesztussal!) — ez egy kezes bárány! . . .

Azzal elorditja magát:

— Viii-gyázz!

A muszka azonnal szalutál! Aztán:

— Tééérd-dre!

így, magyarul! . . . S a muszka óriás abban a percben letérdel.

Az ezredorvos mint egy nagyszerű színész fordul a képzeletben jelenlevő zsidóhonvéd felé:

— Hát ezt hogy az istencsudájába tudja meg­csinálni vele? … Nem valami felöltöztetett alak ez?

Azt mondja rá a honvéd:

— Pardon kérem, ez egy echt, hamisítatlan orosz állat, direkt Archangelszkből, vagy ahonnan parancsolja százados úr . . . De akármilyen állat is, ennyit már tudhat: egész utón gyakorlatozok vele ! . . .

Kint éles, kellemes csengőhang verte fel az esti csendet. A vacsorához csengettek a kastélyban. Egy pompás Szurmay-féle vacsorához.

Nagy vidámsággal és derültséggel szedelőzködtünk fel. Teringettét mégis szép élet ez a katonaélet . . .

15.

A MACSKA.

Volhynia.

Az alkonyat az orosz síkon épp olyan volt, mint odahaza. Nem látszott az égen, hogy valakinek ott külön gondja volna az emberek két nagy seregére, amely földbe ásva az utolsó emberig jobban el volt rejtve egy­más elől, mintha fekete és vörös hangyák két serege viselne a fűszálak közt hadat.

Hat apró kis legény ugrált előre, egy tizedessel meg egy hadapród jelölt őrmesterrel, hogy a leégett falu üszkös balvégétől valami 1500 lépésnyire megszállja az útvonalat s ott gyorsan fedezékbe kaparja magát, ahonnan reggelig figyelhesse az éjszakát.

Madarak suhantak át a levegőben, fűszálat vittek a csőrükben, vagy bogarat. Távolról ágyudörgés hallat­szott s elszórt puskalövések, kettős csattanással, néha, mint egy dongó zirrent el a fül mellett egy-egy golyó.

Csatatéri esti csönd.

— No hálaistennek, — szólt a hadapródj elölt őr­mester és elterült a maga ásta fedezékben.

Mozdulni sem birt már, egyetlen tagját nem bírta tovább mozgatni. Oda volt. Fájt a gerince, a nyúlt agy­veleje, az összes csontjai és kötései, de különösen a ge­rincvelő, amit egészen agyoncsigázott a súlyos szerel­vény cipelés, az utolsó héten valami százhúsz kilométert meneteltek.

Hirtelen valami csodálatos édes kis hang csapta meg a fülét. Megint felnyitotta a szemét, mert az hitte, megőrült. A nyitott sir-forma fedezék sötét homokjában találta magát s nem volt semmi nesz. Tudta, hogy a hét embere szintén be van ásva és most ugyanígy fek­szik a meleg homokban. Kötelesség hajtotta, hogy fel kellene állani, hogy az őrök figyelnek-e vagy nem, de nem volt ereje, ha mindjárt egy egész orosz támadás jönne, sem.

Egyszerre csak megint hallja azt a furcsa hangot. .Vékony és kedves, síró és csiklandozó . . . Macska­nyávogás, fiatal kis cica nyivákolása . . .

Tágra nyitotta a fülét. Macska! . . . Hol van itt macska . . .

Macska . . . Régen elmúlt örömök és boldogsár gok villantak eszébe. A kis lányait látta, ahogy a fehé- cicákkal hempergőztek. A kis gyerekének a hangját hal­lotta, mint otthon a nagy diófa alatt, ahogy a kis macskát cipelte Cince, maga is annyi, mint egy rózsaszínű kis cica…

— Cic, cicic! … — hallotta jobbról is, balról is. Felkönyökölt.

Az emberei mind ott dugták ki a fejüket a fede­zékük szélén és kíváncsian, vigyorgó képpel néztek.

— Cic, — mondta mind, — cic!…

A kis barna macska óvatosan ott lépkedett a fekete homokban, fehér folt volt a bögyén s a mancsai fehérek voltak, olyan tiszta fehérek, olyan frissen mosott fehérek, amilyen kormosak és homokpiszkosak voltak ők, a kényes emberek . . .

— Cici cicicic! . . .

S már az egyik legény ott mászott hason előre a cica után és ravaszul, lappangva, becsapva igyekezett az ártatlant megcsípni.

— Vigyázz, elszalad, — kiáltotta ijedten vala­melyik, de már akkor a macska kézben volt.

Boldogan ihogva fordult meg vele a honvéd, nagy bajuszu öreg magyar és úgy csúszott vissza a fedezéke felé, mint egy vastag nagy földi féreg, amely sohasem tudott lábon állani és emelt fővel nézni az égre . . .

— Tudsz magyarul, cicu? . . . mondták az em­berek és nevettek.

— Az apád csillagát! hogy tud karmolni, — mondta a vén honvéd s büszkén mutatta az orrát, amit megkarmolt a kis macska. — Még leszedné róla a bőrt!

— Add ide nekem. Nem tudsz te avval bánni.

— Nem kell úgy megszorítani!

— Nem való ilyennek a kezébe a macska!

— Ad csak ide! — hallatszott mindenfelől egy-egy szó. A nyolc ember mind a macska után vágyott.

Köröskörül nem látszott senki és semmi, csak ők nyolcán voltak itt s egy kis macska … a halál mezején.

— Cicuskám! — mondta egy ember. — kis cicus- kám! hogy kerülsz te ide, cicus? Gyere haza velem Ma­gyarországra, Böskéhez … a bácsi Böskéjéhez .. .

— Ne csábítsd el! — mondta a honvéd, aki a markában úgy tartotta a cicát, mint egy madarat, — Juliskához fog ő jönni! Kovács Juliskához Nagyszerűm­re, a Patics-utcába . . .

Az arcához szorította a macskát, annak a bár­sonyos szőrét, s a többi irigyen és csörgő kívánsággal nézte.

— Teljes fedezés! — kiáltotta el magát hirtelen a hadapródj elölt őrmester, mert valami gyanúst vett észre.

Abban a pillanatban mindenki beugrott, vagy behúzódott a fedezékébe.

Óvatosan lestek aztán ki. Amott szembe az ellen­ség felől lovasok közeledtek vágtatva.

— Itt a muszka! — kurjantott valaki.

— Nem muszka ez, te szamár, banem huszárok!

— Hászippa! Látszik, hogy itt a muszka, mert a huszárok már szaladnak visszafele!

Ahogy a háborúra visszaeszméltek, egyszerre mindnyájan megérezték a testüket, a fáradtságukat.

— Az isten verje meg a patkójukat, minek jön­nek éppen erre! — morogta a macskás ember s a cicát beszorította a kebelébe.

A huszárok elgaloppoztak s ott, ahol az imént állottak, egy-két perc múlva veszekedett gránát csa­pott le.

Lehuzódtak mindnyájan a gödörbe s hosszú per­ceken át visszafojtott lélekzettel vártak. Disznó musz­kája! Ezeknek mindig ilyen remek megfigyelőik van­nak. Jó lesz el nem árulni magunkat, mert rögtön itt lesz a salve. Bölcsen meglapultak s csak jósokára ele­venítette meg őket újra a macskanyávogás.

Mire kinéztek a földszinére, már a huszárok ott

I

látszottak a falu alatt. A lovuk szőrén megcsillant s a fegyverükön a napsugár, a nap utolsó sugara.

A macskás honvéd, hogy a többit izgassa, kitar­totta a fedezékéből a cicát félkézzel s a másikkal si­mogatta odafent. Ő maga hanyatt feküdt a kis mély­ségű sírban.

— Megijedt!

— Cicukám, megijedtél?

— Nem szereted a gránátot cicuka?

— Hát a gombócot?

— Hát a friss fejecskét? … — mondták összevissza.

S úgy nevettek valamennyien és nézték a baka nagy fekete kezeiben tekergőző kis jószágot. A macska nyivákolt. Kinyitotta kis piros száját és kinyújtotta he­gyes kis piros nyelvét s feltartott kis fehér orrával az égre nyivákolt.

— Milyen tiszta — szólt az őr.

— Mosdik.

— Többet mosdik, mint te.

A cica kiugrott a honvéd gyöngéd markából, a fedezék szélére pattant és tovább szaladt.

Egyszerre hárman is ugrottak utána s egy pillanat múlva már megint fogva volt.

Most uj embernek kezdődött uj öröme. Simogatta, szeretgette, olyan gyöngéden bánt vele, mint egy álom­mal, egy emlékkel, mint a gyereke hajával… s a többi nézte…

— Teljes fedezék! — hallatszott újra a hadapród- őrmester kiáltása.

Abban a pillanatban mindenki lebujt.

Az őr s a hadapród figyelték, mi az, ami jön .. .

— Csehek jönnek — kiáltott az őr.

Erre mindnyájan kinéztek. Zárt rendekben köze­ledett oldalról, jobbról egy egész zászlóalj. Erről ismer­ték meg, hogy mifélék. Ezek itt is kettős rendekben járnak, tán hogy együtt tartsák egymást.

— Ördög vigye, minek jönnek ezek erre — ká­romkodtak magukban s nézték, hogy jön a menet tö­mör oszlopban. Az oroszok mindjárt itt lesznek a tűzzel.

Három lovas tisztjük észrevette őket s előre rug- tatott.

A hadapródjelöltőrmester feltápász-kodott. Ha ezek nem félnek egész alakot mutatni, akkor nem volna ma- *

gyár.virtus, hogy ők meg itt lappangjanak. S amit tu­dott, elmondta.

A nagybajszu, sárga cseh kapitány dünnyögve né­zett abba az irányba, amerre az ellenséget jelezte ne­kik s minden köszöntés nélkül visszatért a csapataihoz.

A hadapródjelöltőrmester részvéttel nézett utánuk s odakiáltott még nekik, hogy ne menjenek zárt osz­lopban, hanem bomoljanak rajvonalba . ..

— Was? — szólt vissza a kapitány, végignézte s elment. >

— Teljes fedezés! — kiáltotta a hadapród s maga is bevetette magát az árkába.

Már hallatszott messziről az égben repülő rém­madár sivitása. Az emberek úgy meghúzódtak a föld­
ben, mint az egerek. Aztán valami negyven méter ma­gasságban az alkonyati ég mély violasötétségében va­lami sárgásvörös fény villant szét s rá éles csattanás.

A magasban eloszlott robbanás után három kerek fehér füstfelhő maradt az égen.

A hadapród megnyugodva nézte.

— Mintha egy gigász fújt volna játékos kedvében cigarettjéből füstkarikákat — mondta magában költői érzéssel.

Aztán újabb dörrenés . . . aztán csakúgy zuhog­tak körülöttük a vas parittyakövek . . .

Amint csönd lett, a hadapród kiemelte óvatosan a fejét a fedezékből.

Nagy távolságban robbanást látott, aztán még messzebb látta magasra fölcsapódni a földet. Az oro­szok az egész mezőt tűz alatt tartják . . .

— No ez már semmi! — mondta magában s most ő szólott végig a csapatja fölött:

— Cic! . . . Cicic! . . .

Egyszerre újra felbukkant a hét bakasapka, s összenéztek.

— Hol a macska?

— Hol van? . . . Hol a macska? . . . Kérdezték össze-vissza, egyre idegesebben.

— Atyaisten — kiáltotta, akinél utoljára volt… — Elszökött.

Mind ijedten néztek körül, mindnyájan megeről­tették a szemüket, hogy az egyre vastagabb sötétségből kihalászszák a kis macska kedves figuráját.

— Cic, — kiáltották — cicic! — cupogatták, szi- pogatták, csókkal csupogtatták! — cic, cica, cica!

De nem volt többet . . . Néma volt a puszta, nem volt macskanyávogás . . .

Akkor szó nélkül visszahevertek a földbe s föl­vetették szemeiket a nagy sötét orosz égre… Mélyet lélegzettek, fájdalmasan sóhajtottak, mintha egy sugár tűnt volna el, az életnek egy meleg, színes kis sugara… amely megcsillant , . . amely hozott valamit … a mely megint nincs . . . Most már újra nincs semmi, semmi, semmi, csak a háború . . .

16.

TISZTESSÉGES MAGYAROK.

Volhynia, Ikvapart.

A kicsi svarom-kályha vörös volt.

— Ne fütsetek mán olyan veszettül, — szólt va­laki a sötétből.

— Mir ne, ha van fa, — felelt valaki távolabbról.

A sötét és forró dekungban egy-egy kis nevetés hallatszott fel.

Mindez nem zavarta a mesélőt, tovább mondta:

— Na hát én olvasom a levelet, olvasom. Azt írja a feleségem, hogy ü má nincs otthon, hanem haza­ment a szülejihe. Mi az istenharangja e, mikor én nem

úgy hattam ütet otthon, hogy ü haza menjen, hanem úgy, hogy idesanyáméknál maradjon.

A fekvő emberek komolyan, hűségesen figyeltek. Kinn folytonosan ropogott a fegyver, olykor egy-egy nagyobb pukkanás hal.átszőtt, senki sem vetett rá ügyet, komolyan hasaltak a szalmában, a köpönyegen, némelyik pipázott, másik bagózott, egy fekete ember a kályha vörös kis világánál varrt, a cigány, minduntalan a tüzet piszkálta s rakott rá, a zsidó cigarettázva unat­kozott.

— Hát mir ment haza?

— Összevesztek.

— Persze.

— Összevesztek idesanyámmal. Mer úgy vót, hogy van nekem egy húgom, még csak tizenhat esztendős, de mán erős, testes lyány. Nagyon tud dógozni, úgy szánt, mint egy férfi, minden munkát végez. De e miatt osztán nagyonis szabad. A feleségem meg nem valami semmi asszony ugyan, de két gyereke van és bizony nem szokta ü azt se otthon, se mellettem hogy a me­zőn szenveggyen. A húgom osztán azt vetette, hogy ü dolgozik, más meg csak nézi. Ü csinálja a kenyeret, más meg szel belőle.

— Aha.

A hallgatók megmozdultak. A beszélő baka hangja lassan, szitálva hulldogált, de szomju földre talált, itt mindenki vele érzett, mindenki megértette és olyan meleg szívességgel hallották, ahogy ők mesélték már el legkisebb dolgukat is ezeken a hosszú éjszakákon, mi­
kor egy pillanatra se szabad letenni a hadizsákot, a fölszerelést, még a derékszijjat se szabad megoldani, vagy a spátnit letenni. Mikor teljes készenlétben kell ülni s várni minden pillanatban a parancsot a kiruk- kolásra, Angriffet várnak minden, de minden pilla­natban.

— A feleségem a húgom sok beszédjire nem szólt semmit, hanem elment… Igaz, akkor úgy volt, hogy építkezés következett. Husvétkor akartak, hozzáfogni, mert már a régibe alig lehetett kitelelni. Van az ud­varon egy jó kis kamara, nyárára abba húzódtak meg, a házat meg édesapám hozzá fogott husvét szombatján bontani. A feleségem meg elment a szülijihe, hogy jöj­jenek érte szekérrel; hát nem látszott abbul semmit, mit akar. Még gondolták, félti a holmiját, édesanyám maga segített neki kiválogatni mindent, ami az övé vót, de a feleségem úgy csinálta ki, hogy még csak gyerekruhát se vitt el olyat, egy pelenkát se, akit az édesanyáméktul kapott. Csak azután vették ezt észre. Hazament mindenestül a két gyerekivei.

Az emberek komoly, csöndes nevetéssel hallgat­ták. Tetszett nekik az asszony ügyessége.

— így hazament szegény s többet felé se ment édesanyáméknak, csak nekem megírta, hogy ü mán otthon van, de mig én haza nem megyek, addig nem gondol rá, hogy visszamenjen.

— Hát te mit Írtál rá?

— Azt írtam rá: Kedves feleségem, te nekem a templom főggyén megesküdtél életre-halálodra, hogy

hűséges feleségem leszel, de én neked megparancsolom, hogy abba az órába, mikor ezen levelemet elolvasod, mindakét gyerekeddel visszaeredj édesanyámékhoz, mert én nem azért vettelek feleségül, hogy te a magad pasz- sziójára legyél, hanem, hogy segíts az én gyenge öreg szüleimnek, akik engem fölneveltek, emberré tettek, életembe hét köblös fődet nevemre Írattak, amit kevés szüle tesz meg gyermekinek.

A hangja főtt, forrt a nagy indulattól, szinte si- rósan remegett meg benne a gyermeki szeretet, a hála, a hazafelé vágyakozás, a jóság. És mindez nagy erős indulatba törve, kemény vasbilincset róva a gyönge asszonyi akaratra.

— Abba az órába, ahogy ezt a levelet óvasod, kézen fogd a két gyerekedet, visszaeridj az édesanyá­mékhoz Erzsi. Ezt parancsolom én neked innen a tá­voli országbul, a golyók fütyülésébül, az édes haza ol- talmazója és ne legyen Isten az Istened, ha meg nem teszed s ne esmerj engem többet uradnak, ha itt el- esek, vagy golyó megy át testemen és a gyerekeidnek azt se mondd soha, hogy apjuk is vót, ha ahogy a le­velem óvasod, abba az órába vissza nem viszed őket az édesanyám udvarába.

Mély csönd volt, senki sem merte a megilletődött érzést csak egy köhintéssel is megtörni. Mint a tem­plomban az úrvacsora előtt nagy csönd lesz, úgy szívta vissza a lélekzetét minden ember, az emberi indulat ünnepélyes kitörése előtt.

Hosszabb csönd után megszólalt valaki.

— S visszament?

Barcza Ambrus úgy tett, mintha a kérdést, amely méltatlan, nem venné hallóra’. Lefojtott, rendületlen hangon mondta tovább.

— Abba az órába kézen fogta kedves feleségem a két gyerekét s ment vissza. Irta édesanyám, szegény, ,,a feleséged visszajött. Mink mán a házhoz hordtuk a téglát, mikor jött, fogta a saroglyát s húgoddal rögtön hordani kezdte a téglát a házho.“

Újra elhallgatott, valami könnyes meghatottság volt a hangjában- s ez átragad minden hallgatójára. Nem való pedig, hogy férfiember a gyenge érzéseinek így engedjen, azért tovább szólott közönséges dolgokról.

— Mert még én vettem a téglát, akkor még hu­szonegy forint vót ezre, de mán most írják, hogy tégla nincs, a zsidónál van csak, amék háromszázezret vett, mer gőzmalmot akart építeni, de mán nem épit, hanem eladogatja a. téglát, Csakhogy nem huszonegy forintér, hanem az elsőosztályu tégláér kilencven koronát kér, a másodosztályuér meg hatvanötöt’.

Akkor beleszólt a zsidókatona, aki a többi közt cigarettázott.

— Annak igaza van, annyit kérhet, amennyit ad­nak érte, de lássa magának nem vót igaza, mikor a feleségét arra kényszeritette, hogy visszamenjen a maga szüleihez.

A baka a sötétben nem felelt. Annyira meg volt bántva, hogy erre nem tudott mit felelni.

— Ha ő ott nem jól érzi magát, minek kinlód-

jón, — szólt még a zsidó katona nevetve. — No, nem igaz?

— Nem! — mordult meg egy erős hang, a kályha túlsó oldaláról, Sámuelnek a hangja. A két testvér kö­zül, akik a svarmban voltak, az idősebbé.

— S miért?

— Azért, mert nem igaz. Az embernek nem az a kötelessége, hogy úgy éljen, ahogy jól esik, hanem az, hogy úgy éljen, ahogy a tisztesség parancsolja.

— És mit parancsol a tisztesség? Azt, hogy ő hagyja magát szekirozni.

— A tisztesség azt parancsolja, hogy a fiatalasz- szony gyermeke legyen az ura anyjának. Az anyának mindenkor jussa van a gyerekét megdorgálni és meg- feddni és meg is büntetni, ha nem helyesen viseli ma­gát. Mármost egy fiatalasszony, kell, hogy ezt a feddést jó szívvel elviselje: igy tanul. Ha ő öreg lesz, igy tudja ő is tovább nevelni gyermekeit s a fiatal cselédeket. Jó egyességnek kell lenni a családban, mert ha szabad­jára van eresztve a gyeplő, hamar felborul a szekér.

Mély csönd volt és a néma magyarok helyeselték az öreg Sámuel szavait.

De a zsidó katona tovább kötekedett.

— Nem is az anyósával volt baja. A sógornéja húzta fel.

— Mit csinált?

— Heccelte.

— Mi az a heccölés? Hát egy fiatalasszony még annyi tisztességgel se bir, hogy egy éredetlen cselédnek
a szavát se tudja visszázni? Még pedig patvarkodás nélkül! … Egy fiatal asszonynak, améknek mán két gyereke van, mindig kell lenni annyi tekintélyének, hogy a szeme járásával eligazítsa az ilyest.

Sámuel méltóságosan nézett a zsidóra, aki a szeme közé nevetett.

— No, Sámuel bácsi — mondta bizalmas kacsin­tással, — nem minden asszony olyan szent, ahogy maga képzeli.. . Nem tudom, mit fog szólani, ha haza­megy, osztán úgy veszi észre, hogy az asszony egy muszka fogolylyal. . .

Felkacagott, a cigány vele nevetett, még egy-két kis vihogás volt a sötétben. Sámuel kivárta mig egé­szen csönd lett, akkor szólt:

— Hát uram! Ami pedig a muszka fogolyt il­leti, én a magam feleségeér tüzbe teszem a kezem.

Szent meggyőződés és ünnepélyes fogadalom volt a hangjában.

— Ugyan mit, — szólt az ellenfele, — a felesége nem teszi magáért a tüzbe.

— Én értem . .. Hát uram teheti! És teszi is!

— Áj áj, ne affektáljon. Tán magának nem esik jól az orosz menyecske?

— Nekem?! … Nekem tisztelt ur, nem! … Jól esik, igen, a cigánynak, még jobban a rácnak, legjobban a zsidónak: de azt nem hiszem, hogy meglett, házas, gyerekes magyar ember legyen, aki ne szánja a fajtá­ját, a kedves édes magyar magvát, hogy ilyen piszok, ronda rusnyákba ótsa . . .

A hangja mennydörgőit és a szeme villámlott. És mindenki hallgatott körülötte, egy-két fiatal legényke lesütötte a szemét s röstelkedve bujt el a sötétbe.

De a kötekedő nem akart elhallgatni.

— No, — mondta cinikusan, — és hogy hijják maguknál az ilyenféle gondolkodásunkat?

Sámuel felállott, odalegyintett s egyszerűen szólt.

— Tisztességes embereknek, uram, — no menye­tek mán a fekete kávéért, — tette hozzá, mert nincs ugyan sarzsija, de ő a svarom örege, aki itt-ott ren­delkezik.

Egyszerre megmozdult mindenki, a fekvők felül­tek, az állók letelepedtek, zsibongva másról kezdtek beszélni a kívülről hirtelen nagy erősen behangzó fegy­verropogás és ágyudörgés közben az idegen orosz földön a derék, tisztességes magyarok.

17.

CSUJES.

Szurmay-sereg.

Az ezredorvos a tábori laboratóriumban szeretet­tel mutogatta meg a bacillusait, olyan gyöngéden bánt velük, mint féltett állatkákkal.

— Mennyi van belőlük? — kérdeztem.

— Hát egy pár százezerért nem megyünk a szom­szédba!

— És mind igy tartják, üveg alatt?

— Hát csak jobb igy nekik, istállózva, mint oda­kint a szabad ég alatt… — nevetett rá tréfaértő kedvvel. — Érdekes volt, mikor feljöttünk, — foly­tatta — egyszer csak nagy meglepetésemre gyanús tü­netekről adnak hirt. Járványnak akkor nyoma sem volt; a nép közt sem; nem értettem a dolgot. . . Ki­megyek a helyszínére, megvizsgálni a betegeket. . . Kér­dezem az embereket: „Mit isznak?” „Hát, aszongya az egyik, ez tilos kút, nem is iszunk belőle, pedig igen jó víz van benne!”

Honnan tudja, hogy jó viz, ha nem iszik belőle. Persze a parasztnak akkor jó a viz, ha nem lát benne sarat és nem húzza össze az ínyét az ásványoldat. . .

Vettem aztán két üveggel a kutból és bizony ab­ból szépen kitenyésztettem a kolerát.

Még egyszer körülnéztem a pompásan berendezett laboratóriumon.

— Hol kapta ezt az érmet? — kérdeztem a ta- tárképü honvédet. A fekete, nagyszemöldökü, kócos le­gény kihúzta magát s azt felelte:

— Itt.

Az ezredorvos intett… Itt épen úgy megérde­melheti személyes bátorság és hőstett cimén, mint kint a front legveszélyesebb pontján. Millió és millió bakté­rium és bacillus közt harcol állandóan … Csak egy­szer tévesszen a keze, vagy a figyelme: vége. . .

Megnéztem a nádudvari legényt, aki egyebek közt olyan mestermüvü ládákat fabrikált a laboratórium
számára, hogy azokban az összes műszereknek szemé­lyes külön helye van. Láda ládában, egész sor iská- tulya, egyik a másikba illik, s csak fel kell dobni a szekérre, a legfinomabb műszernek sem lesz baja.. .

— No, most menjünk át egy kicsit hadbiróékhoz is, — szóltam s búcsút vettem a nagyszerű klinikától, amely kint a volhyniai pusztákon a magyar dicsőséget épen úgy szolgálja, mint a katonafegyver .. . Szinte meghatottan éreztem át azt, amiről olyan kevés szó volt mindezidáig, hogy ebben a háborúban a magyar orvosok milyen csodálatos eredményt értek el. . .

A honvédség orvosi kara, amint azt egész utamon szerencsém volt tapasztalni, a legkitűnőbb fölszereléssel, a legcsodálatosabb energiával, tudással és önfeláldozás­sal látta el az egészségügyi szolgálatot s olyan eredmé­nyeik vannak minden téren, hogy arról a statisztika zengheti csak a méltó dicséretet.

Az ezredorvos utánam döcögött s kis villanylám­pájával, amelyet minden percben meg kellett gyújtani, mert vacillált, egyenkint megmutatta az utat a hóban. Az orvosban van valami atyai, valami páratlan gyön­gédség embertársaival szemben. Mindig betegek, lesúj­tottak, szerencsétlenek sorsa fölött diszponálva, úgy hozzászoknak, hogy még a normális és közönséges tár­saságban is bizonyos szivszerinti óvó gyöngédséggel ve­szik körül embertársaikat.

A hadbírót nagy pattogás közt találtuk. Igen kö­zeleső volna most rögtön levonni az ellentétet az or­vosi, meg a bírói kar között éppen abból a szempont­
bői, hogy az orvos mindenkit meg akar gyógyítani, a biró pedig mindenkit el akar Ítélni, ez esetben azonban ez nem megy. A hadbirószázados egy elronthatatlan fiatal jó lélek, akinek benne van a mosolyában, hogy élni kell hagyni az élőket.. . Mikor először láttam őt, ép azzal foglalkozott, hogy valami fogoly kozákokat, akik békétlenkedtek, azzal büntetett, hogy a fal felé fordítva állította őket. Azok aztán rettegtek, amitől akartak; bár mögöttük a helyre bakának semmi gyil­kos parancs nem volt. S mennyire igaz: az egyetlen büntetés, amit az embernek adhat az Élet: az élet…

— Mi csinálsz öregem?

— Ezekkel a muksókkal kínlódom.

— Micsinálnak?

— Hazudnak .. . Most már harmadszor hallgatom ki őket, de a három vallomás teljesen és merőben kü­lönbözik egymástól…

— Legalább nem unalmas!

A gyengén megvilágított tágas szoba mélyében pár rosszarcu fiatal legény állott. Valami bicskázás, vagy késelés vagy lopás lehet szóban, valami efféle, ahogy az arckifejezésből Ítélni lehetett.

— Miféle nemzet ez a csujes itt? — kérdem.

Mindnyájan nevetni kezdtek … A csujes eredeti­leg a délszláv kocsis, akit hadi munkára, a lovak mellé befogtak és igy kiáltottak át egymásnak az utón, hogy csujes?!… (Hallódé! Hé!) De ma már csujes ez az egész világ. Csujes a rác, az orosz, a lengyel, mind csujes, akár férfi, akár asszony, akár biró, akár kódus, csujes a

ló, a tehén, csujes még az ágyú is, ha úgy beleragadt a sárba, hogy nem lehet belőle kihúzni! … No! Csujes!. ..

Nyílik az ajtó s betorzsad rajta egy asszony. Ala­csony kis töpörödött asszony, nagy orosz bundában, amely a derékon át van kötve, amolyan karcsú de­rekú juhászbunda, s csak fölemeli a kezét és mint a jégeső el kezdi önteni a jajgatást, rimánkodást és vo­nítást.

— Nocsujes, — szól a hadbíró, — itt a csujes?

Mintha megindul az égi zivatar és minden ok nél­kül csak dörög és csattog és árad belőle a kénköves, sistergős, tüzes, jeges ár, úgy dőlt az asszonyból a si­kongató, összehabrált orosz szó.

Tolmácsot állitottunk aztán neki, s kijöttek a kö­vetkező értelmek:

— Jaj atyuskám, jöjjetek rögtön, mentsetek meg … jaj bátyuskám, megöl az uram … hamar vegyetek magatokhoz sok-sok katonát és fogjátok meg, kössétek meg mindakét kezét, mert rám gyújtja a házamat. . . jaj atyuskám a házamat rámgyujtja … Ezt a másik házamat is, mert már az egyiket rámgyuj tóttá… A fejem felett meggyujtóttá bátyuskám, mikor a mosz- kálik innen visszafelé szaladtak és mind felégették a sok házat és falukat. .. Akkor az én uram bátyuskám fogott egy csóvát és a fejem felett meggyujtóttá a há­zamat … De megígérte, hogy most újra rám fogja gyújtani… Még ma éjszaka … még ezen az écca- kán … még mire megvirradna, rámgyujtja a másik házat is, amibe most lakom ,,. J aj bátyuskám hamar

sok-sok katonával gyertek, hogy az uram féljen a há­zat a fejemre gyújtani. ..

De hol van a drága jó bölcs magyar nyelvben az a sok fölösleges szó, amely mind kellett ahoz, hogy ez kijöjjön az asszonyból. . .

— Mért haragszik úgy rád az urad, nyanya?

— Jaj bátyuskám, csak haragszik; mert hát rossz ember.

— Mióta haragszik?

— Jaj már tizenöt esztendeje.

Nagy hatása volt e kijelentésnek.

— Mért lakik vele? — mondtam a tolmácsnak, hogy tolmácsolja csak neki ezt a jó tanácsot.

Az asszony rám vetette apró sötét egérszemeit és sárga kis összeszáradt arcán valami kis szégyenlős mo­soly volt.

— Nem lakok vele, bátyuskám, — mondta, — már tizenöt esztendeje nem lakok vele. ..

— Hát talán az a baj! . . . Mért nem megy hozzá?

— Jaj hisz mennék én, bátyuskám, el is megyek tizenöt esztendeje mindennap! de nem jön vissza hoz­zám, mert más asszonnyal él! . ..

— Hű!… az baj … Fiatalabb az az asszony?

— Bizony fiatalabb, bátyuskám, tiz esztendővel!

— Jézus Mária! — kiáltott fel a hadbíró, — hát azért jöttem én ide, hogy tizenöt esztendős szerelmi’ pörpatvarokat intézzek el!

Az asszony újra rákezdte rettenetes bőbeszédű­séggel, amit nem lehetett megállítani közbevetett kér-

désekkel, mint a víz zuhogását alig állítja meg a zsi­lip…

— Nyanyám! — izentem aztán át neki a tolmács száján keresztül, mintha valami furcsa tölcséren kiált be az ember a tenger zúgásába: — itt vannak most ezek a szép, derék magyar honvédek! . .. Mért nem keres magának egyet közülök?

Az asszony, aki negyvenötesztendős bájainak szo­morúan elmúlt foszlányait sem tudta volna már nagy­kendőiből kitakarni, ám erre kacéran csak elmosolyo­dott, meg-megvonta a két vállát; szája, fogatlan öreg szája elé emelte a kezét s igy szólt:

— Á, bátyuskám … nem érdemes ezekkel kez­deni, mert a honvedu elmegy . . .

A vén szipirtyó, nem azt mondta, hogy nem kell ő már az ördögnek sem: nem! neki nem kell a hon­vedu! … De mért? . . . Csak azért: mert nem érde­mes! … Hisz az elmegy! . . .

Mindegy az, akár csujes, akár nem, az asszony mind asszony.

18.

KUKORICAKÁSA.

1915. Kriegsspital, Hinterland.

Alkonyodni kezdett, kinn borús, csatakos volt az idő. A magyarok az ágyaik szélén üldögéltek s úgy szó­
lógattak át egymásnak a többiféléken keresztül, gub- baszkodva, mint esőben a kakas.

— Én megyek vissza a káderho, — szólt egy honvéd.

— Igazad van, — felelt rá a másik, — nem ér-e semmit, itt. Aspirin, meg aspirin, már savanyu a ha­sam is tőle.

— Aspirin, meg kukoricakása.

— Hát. Eresszenek haza, otthun ha jóllakom töl­tött káposztával, biztosan hamarább elmúlik a sárga­ság rólam.

Nevettek egyet, egyet. Az ember csak itt ül és heverész, egyebe sincs, csak az a kis nevetés.

— Cukorral a kukoricakását!… Nem eszem meg többet, — mondta a tüzér erélyesen, elszántan. — Azt nem eszem meg többet. Mióta harmadik diétán va­gyok, még több a kukoricakása, mint azelőtt. Inkább megdöglök, de azt nem eszem meg többet. Bemegyek az öreghez és megmondom neki magának, hogy azt nem eszem meg többet.

Tizenegyen voltak az ötven beteg közt magyarok mind helyeselve szólották rá. Mind el voltak keseredve a kukoricakása miatt; alföldi legények voltak.

A barakk kedvence a vidám bécsi fickó, ahogy észrevette, hogy a magyarok közt valami izgalom van, rögtön közéjük állott s ahogy szokta, veregetni kezdte a mellét:

— Ich bin auch Mágyár!

Nevettek rajta.

— Megint azt mondja, hogy ű is magyar?

A bécsi gyerek sorra kezet fogott minden ma­gyarral. Egyik honvéd a vállára tette a kezét s megrázta.

— Jól nézünk ki testvér, ha mán te is magyar vagy.

így eltréfálkoztak vacsora idejéig, akkor jöttek az ápolónék s hozták a vacsorát. A barakkon átfutott a kíváncsiság, s egyszerre nemzetiségkülönbség nélkül lelógott valamennyinek az orra: kukoricakása.

— Nem eszem meg, — mondta a tüzér.

— Ilyen étel, — böcsmölték a többiek, — még ha friss tepertő volna rajta, jobban meglehetne enni.

— Friss szalonnatepertő a tetejibe, alatta meg túrós galuska.

Nevettek, csak a tüzér nézett komolyan, szúrós szemeivel.

— Nem, nem, — mondta az ápolónőnek, — nem eszem meg, ik verde nikt esszen, ik verde cájgen, ik zo svájneráj nikt fresszen verde . . .

A komoly renitencia egyszerre az egész társaság­ban a magyar ellenállás mozgalmát indította meg. Az összes nemzetiségek kíváncsian, kissé izgatottan és vá­rakozva néztek, mi lesz a lázadásból. Csehek, németek, románok, horvátok mind utálva nézték a kukoricaká­sájukat, amit azért lassacskán beszopogattak . . . Volt köztük olyan is, akinek jól esett.

Az ápolónő gyöngéden beleakarta diktálni a tü­zérbe a kását, de ez keményen felállott s még egyszer kijelentette.

— Bitté sőn libe sveszter, zi verden zéhen, dasz ih verde nikt kukuruc essen … Majd meglátja maga, hogy én nem eszem meg!

Rendbeszedte magát s elindult az orvoshoz.

Mély meghökkenéssel néztek utána. Az öreg civil orvos, aki a barakkra felügyelt, mindnyájuk előtt tisz­telt ember volt, mert jó ember volt, öreg ember volt és mindenkit egyformán sajnált, senkit ki nem küldött volna a kórházból; mig a Komissiók ki nem dobták az embereket, felőle egészségesen hónapokig ellóghatott akárki, a minap egyet kiküldött, mikor itt volt a bi­zottság, hogy észre ne vegyék, csak úgy elsikkasztotta szem elől . . . Kissé haragudtak is a magyarokra, akik­nek úgyis az a mániája, hogy csak ki, ki innen, mind­járt visszakészülnek a csapathoz, ahelyett, hogy itt el­éldegélnének, amig lehet s ijedtükben, hogy az öreg meg fog haragudni, olyan buzgón neki állottak a ku­koricakásájuknak, hogy egy-két perc múlva már csak a magyarok csajkája volt tele, a többi mind tisztára törülte a magáét, kivéve a bécsi fiút, aki csatlakozott a magyar társasághoz s az ajtóig kisérte a tüzért s ott is a fülébe súgta, hogy: „Ich bin auch Mágyár!”

A tüzér nehány perc múlva ragyogó arccal jött vissza.

— No, no, — vallatták a nemzeti hőst, — mi újság? Mit mondott az öreg?

— Hát nagyon be vót gyulladva az öreg! . . . Még ő csittitott és aszonta, hogy mondjam meg az óbersveszternek, hogy az ő rendeletére adjon mást!

— Éjjen, — szóltak a magyarok.

Az ápolónők mind összeállottak, s a tüzér keser­vesen, de annál erélyesebben fejezte ki nekik, hogy igenis, ő nem fog kukoricakását enni! pláne cukorral! . .. A doktor ur parancsára ő ezt nem veszi be . . . slussz! . . . Kukoricakását! Cukorral! . . . Nem kell kukorica­kása cukorral. — visszaadta a csajkát s az ápolónő elment vele.

Az egész magyar haza, már mint a többi tiz ma­gyar, aki a hont képviselte, büszkén nézett utána a csajkának, amit az ápolónő pár perc múlva visszahozott.

Kíváncsian várták, mi van benne.

A tüzér belenéz s ijedt haraggal kiált fel!

— Mi ez, mi ez kérem? Vasz iszt dasz, bitté sőn? Ich esse nicht kukuruc, se mit cukker, sem óné cukker!

A sveszter tudniillik odakint leszedte a kukorica­kásáról a cukrot, ha igy nem szereti a magyar, s visz- szahozta a kását.

De ebben a pillanatban nem azzal a magyarral állott szembe, aki békén nyelte le századok óta az ef­féle engedményeket: hogy a sérelemről lekaparják azt a kis cukrot is, ami rajta volt s marad pusztán az ősinjuria. Nem; a tüzér fogta a csajkát s a nővér orra alá emelve, szólt:

— Ik hábe gezákt libe sveszter, dasz zi verden zéhen dasz ih verde nikt kukuruc eszen.

Azzal püff, bevágta a csajkát az ágy alá.

Általános zavar, aminek a vége az lett, hogy az ápolónőknek meg kellett érteni, miről van szó. Tiz

percnyi forrongás, suttogás és mozgolódásnak az vetett véget, hogy két tojásból rántottát hoztak a tüzérnek.

— Ach, dosz isz gut, — kiáltotta a bécsi gyerek, aki még most is őrizgette a maga kukoricakásáját, — ich bin auch Mágyár! .. . s azzal fogta és zsupsz, ő is be az ágy alá a maga csajkáját.

Úgy tudtak nevetni a magyarok a vidám eseten.

A bécsi fiú kapott egy darab vajaskenyeret. De a diéta maradt a régi…

19.

A BÉCSI ÜTKÖZET.

Budapest, 1917. aug. 16.

— Aladár fiam, hát maga itthon van?

A tüzér meglepetve néz vissza.

— Itt vagyok. Alásszolgája.

— Azt hallottam, beosztották a marsba.

— Igen, de mikor elvittek Bécsbe, láttam, hogy az a mars nem nekem való hely, hát kiléptem.

Nevettem rajta. Ha egy jó magyar gyerek meg­szólal, előre nevetek, mert tudom, hogy a jó, egészsé­ges magyar észjárása biztosan valami eredeti csapá­son jár.

— Nem tetszett a mars, Aladár?

— Nem, mert nagyon protekcióskodtak. Én elő­ször beosztattam magam jó helyre a kolonba. De lát­
tam, hegy itt egyre-másra megy az áthelyezés. Bécsbe már nekem is mondta a tűzmester: „nézze maga át lesz helyezve és ez meg ez jön a helyére”. „Nézze tűz­mester ur, velem ne nagyon protekcióskodjanak, mert én nem abból a fából való vagyok, akit ide-oda lehessen dobálni.” „Micsoda beszéd ez, maga ott fog állani, ahol én akarom.” „Tudja mit tűzmester ur, én most már sehol se fogok állani. Vegye tudomásul, hogy egyál­talán nem megyek ki a marssal.” „Szeretném tudni, mért.” „Azt majd megtudja, különben ha nagyon ki­váncsi: hát: beteg vagyok.” „Nem úgy néz ki, mint aki beteg. Menjen maródira.” „Azt megteszem, tanács nélkül is.” így mentem aztán maródira, onnan felül­vizsgálatra s a főtörzsorvos ur kidobott a marsból. Akkor egy hónapot töltöttünk Bécsben.

— Jó volt ott?

— Nekem jó volt, kivált mikor a cseheket meg­vertük.

— Miféle cseheket.

— Hát a berájcsaft be akarta vinni a magyaro­kat és azok két berájcsaftot szétvertek.

— Ugyan.

— Az egyik cimboránk, bizonyos Somogyi, beült egy kis kávéházba, voltak vagy hárman, biztosan volt is már bennük egy kis szentlélek, mikor jött a beráj­csaft és egy önkéntes formájszter odalépett hozzá, kérte a kimaradásit. Az meg nem tudott németül egy szót se. Hát azt mondta: Jól van, csak beszélgess. Oda se ügyelt. Ez pedig soká ott karatyolt neki s a végén
megfogta s rángatni kezdte. Erre Somogyi megharagu­dott, felállott s kiitta a borát, ami az asztalon volt, akkor fogta az asztalt s ráborította a formájszterre.

— A.

— Az persze alábukott s nem birt a márványlap alól kimászni, azt se tudta hol van. Persze a négy be- rájcsaftos szuronyt szegezett, de Somogyi fogta már a széket és rendet csinált köztük, szétverte a szuronyo­kat és ki. Csakhogy az ajtó előtt kinn állott a másik négy szuronyos baka és megfogták. Elment velük vagy száz lépést, ott volt egy kerítés, azt megfogta. A nyolc katona meg rángatta. Ha egy oszloptól elcibálták, a másikat fogta meg. Azalatt felszaladt a másik tüzér hozzánk, hogy Somogyit viszi a berájcsaft. Mi már fe­küdtünk, ott volt a második batri elszállásolva egy kuglizóba, úgy ahogy voltunk, leszaladtunk az utcára. Azon az udvaron volt vagy tizennégy öl fa felrakva, az a jó vargafa, hántott fa, abból szedett fegyvernek valót a batri. Akkor verekedés lett s a csehek uj be- rájcsaftér futottak; újra jött kilenc katona. Jöttek a rendőrök, vagy negyven, meg a nép, az mind karikába állott, hogy verik a magyarok a cseheket.

— Nem lőttek a katonák?

— Bécsbe nem szabad lőni, mert másat is talál­hatna. Sok volt ott a civilnép. Már kilenc sebesültjök volt a cseheknek, hordágyon vitték el őket, egész ren­desen. Tőlünk is kettőt megszurtak, Somogyinak más­nap egy ilyen daganás nőtt ki a fején, az oldalát is fájlalta. Két lovasrendőr jött, az egyik, ahogy a kapu­
hoz ér, egy fával igy szemen vágták, az rögtön lefor­dult, a másikat a csizmájánál fogva rántották le. Ak­kor mi mind bevonultunk már az elszállásolási ta­nyánkra, de mikor a rendőrök jöttek, egy nagy kiro­hanást csináltunk s aztán vissza, már a tűzoltók is jöttek sípolva. Ez a csata eltartott úgy tizenegy órától éjfélután kettőig. Akkor Somogyit elcipelték, mi meg szépen lefeküdtünk. Jött egy főtörzsorvos négy kato­nával, hogy összeszedje a sebesülteket köztünk, hogy arról megtudják, ki vett részt a verekedésben. Nem volt persze egy sebesült se. Senkinek se fájt semmi. Keresztes, akinek átszurták a combját, olyan haptákba állott, hogy no. Csak Majort ismerték meg, el is vit­ték, hogy ő verekedett. De a főhadnagy a kapuból visszahozatta. A főhadnagy, a batrikommandánsunk nagyszerű magyar gyerek volt, azt mondta, nem bánja, vegyenek fel jegyzőkönyvet és Írják bele a neveket, de a legényt nem adja ki, mert neki hiányozna.

— Kitűnő.

Folyton mosolyogva, kuncogó nevetéssel néztünk össze. Aladár úgy beszélt, mintha a világon a legegy­szerűbb és legkomolyabb dologról volna szó, inkább csak visszhang volt az arcán a mosoly.

— S mi lett a büntetés?

— Hát nem lett semmise, másnap a batrit be- vaggonirozták s vitték a Feldre, ők meg fellélekzettek, hogy megszabadultak a magyaroktól.

— Szóval jól mulattatok Bécsben.

— Jól. Szerettek ott minket, csak a X. kerület­
ben a csehek nem. Másnap egy kávéházban ülünk, jön egy katonarendőr, mert azzal tele van Becs, kéri az igazolványt, összenézünk „mit akar ez?” Azt mondja a másik „én nem tudom”. Pedig mind beszéltünk né­metül, én is, a Weisz is, csak ép Lám nem tudott egy szót se. Azt mondja a katonarendőr: mátyár? „Magya­rok vagyunk.” Arra nem kért semmit, elment. Pedig nekem volt is Legitimationskartém, nem is a batritól, hanem a bécsi házi ezredtől, mert egyszer valamiért oda kellett mennem, hát nem volt senki az irodába, én megláttam ott a Kartékat, mindjárt vettem egyet.

— Ott volt a Stambilia, ráütöttem a pecsétet is, hogy érvényesebb legyék.

— Még az aláírást is megkerestem, azt is rányom­tam, pedig azt igazán csak becsületből tettem, nekem a pecsét is elég volt, aláírni én is alá tudtam volna valami nevet. így aztán bátran sétálgattam Bécsben a németek közt. Olyan bátran beszéltünk ott az ut­cán . . . egyszer azt mondom a pajtásomnak: „nézz csak oda, lopj egy kis gyümölcsöt ettől a kofától”. Azt mondja rá a kofa: „Csakhogy nem lehet ám, lel­kem”. Magyar kofa volt Bécsben! . . . Egyszer meg azt mondom: „Nézz oda te, ez a kisasszony téged fjxiroz”. Megszólal a kisasszony: „Eszem ágába sincs, hogy ma­gukat fixirozzam”. Hü, mondom, akkor menjünk in­nen, ha már igy kompromittáltuk magunkat . . . Azért az volt a legjobb, mikor a cseheket szanitécek hordták el a csatatérről . . . Csak most megyek a harctérre, 23-án. Alásszolgája.

20.

OROSZ CIGARETTA.

Borús őszi napon az össze-vissza nyirkált magya­rok a zolkiewi orosz katonai kórházban csöndesen bu- songtak. 1914-et Írtak akkor s hullottak a levelek a fákról.

Voltak vagy tizenhatan az ötven fogoly katona közt magyarok, szabad volt beszélniük, csöndeskén ül- dögélniök, hazagondolniok. Szabad volt egymást nézni, halkan szót váltani, az otthonról, az elmaradtakról, a családról, a bajról emlékezni; szabad volt élni. Oroszok voltak az orvosok, oroszok az ápolónők, tizen, csinos, müveit, fehérbeöltözött gyöngéd muszka angyalok, akik szelíden mosolyogtak, lágyan beszélték a német szót s türelemmel ápolták a magyar fiukat, akik vasfogaikat összeszoritották s némán tűrték a fájdalmakat.

Bencze közhonvéd estefelé föltápászkodott, a két cigarettát a betegsapkába tette s átcsoszogott a külön szobácskába, hol az egyetlen magyar tiszt tanyázott.

— Jóest százd urm, — köszönt be dünyögve.

— Szervusz Bencze fiam, hát bejöttél hozzám, ülj le csak.

Bencze közhonvéd, a tiszaháti magyar, nagy sze­méit meresztve, fáradtan ült le egy székre.

— Hogy tecc lenn … — motyogta. Nem tudott beszélni, mert az állkapcsa iszonyúan el volt lőve. Az 8*

egész arca be is volt pólyáivá, csak a szeme látszott, nagy, szomorkás szeme.

— Meg vagyok Bencze, meg vagyok; olyan jól nyirkálnak látod ezek a muszka doktorok, hogy csoda Ha már egy hétig nem nyesik a lábam, szinte unom magam.

Megmozdította a jó lábát, akaratlanul, aztán szi­szegve feküdt tovább.

Soká csönd volt. A százados lehunyta a szemét, összeszoritotta a fogait s hosszan, alélten lélekzett.

Hosszú percek múltak el.

Az ajtón keresztül beszűrődött a nagy teremből a betegek halk duruzsolása. A parányi fehérfalu szobá­ban az őszi napfény beszűrődött enyhe világa a két beteg fakó arcát még fakóbbá tette. A százados leso- ványult, barna bőrén a nagyra nőtt fekete szakálla szinte a csontokon burjánzott. Féllábbal feküdt, beesett szemekkel, szédülve, lázban. Haza gondolt s feküdt hosszú ideig, már el is felejtette, hogy Bencze honvéd ott ül a lábánál.

Mikor fölnyitotta a szemét s meglátta a vánkossá pólyáit fejű legényt, fölkiáltott.

— Még itt vagy, Bencze fiam.

— Itt. Százd urm.

— De jó, hogy itt vagy, hallod-e. No mivel kí­náljalak meg. Látod az a cseh vitéz főhadnagy is ki­halt mellőlem, addig még volt egy kis himihumi. .. De kitűnő alak vót szegény, emlékszel, hogy ki volt repedve a mellénye hátul, de sokat nevettünk rajta,
hogy nem a muszka golyó repesztette ki, hanem a muszka gombóc .. . Két pofára evett, hát persze kihi- zott. Mégis meghalt… Én meg sehogyse eszek, a lá­tómat is lecsatolták, mégis itt vagyok.

Nevetni kezdett. Bencze közhonvéd olyan komo­lyan ült s nézett és oly rendkívüli szomorú arcott vá­gott, hogy a százados újra nevetni kezdett. Ettől újra rájöttek a sziszegtető fájdalmak, s ahogy a fogát össze- szoritotta s szinte könyes szemmel fojtotta le a fájá­sokat, újra, újra fölnevetett.

— Bencze fiam, te olyan keserves pofát vágsz … hogy én még ilyen keserves pofát nem láttam . . .

S halkan, göcögve, kínosan nevetett.

Bencze közhonvéd még jobban kimeresztette a szemét, aztán levette a fejéről a betegsapkát, kikotorta belőle a két cigarettát s azt mondta, azaz nyögte.

— Tessék szzds urm.

A százados a szemö dökét felrántotta a homloka csúcsáig.

— Cigaretta! — kiáltott.

Még a szája is nyitva maradt.

— Hol raboltad ezt, te gazember, … te angyal!

Bencze közhonvéd megrántotta a vállát Nem na­gyon, csak inkább jelezte a vállrándítást, mert kutyául össze volt lőve, a mellén is golyó ment át, a hátán is, de olyan fertelmesen, hogy a muszka doktorok kard­vágásnak nézték.

— Adták, — dünyögte.

— No a kutyák, — mondta a százados, — ne-
kém meg nem adnak. Már egy hónapja, hogy egy ci­garettát nem adtak. Pedig a féllábomat elvették, csak ha tiz kiló volt is, adhattak volna érte egy pár ciga­rettát . . .

Kéjjel gyújtott rá.

Bencze szomorkodva nézte.

Soká ültek csöndben; a százados élvezte a füstöt. Az egész száját televette vele s apródonként eregette ki.

Ültek, feküdtek, hallgattak, odakint beesteledett.

— Megint meggyóntam, — mondta egyszer Bencze közhonvéd.

A százados rápislantott. Ez jelent valamit. Megint meggyónt. Ahogy ő irta a leveleibe, hogy „megint job­ban vagyok.” Tudniillik minden újabb operáció után, mert darabonként szedték le a lábát.

— Gyóntál, Bencze fiam.

— Ign.

A százados elgondolkozott.

— Hát bent volt a katholikus pap? — kérdezte hirtelen. Fájt, hogy őt ebben is megröviditették. Nem küldték be hozzá.

— Nem.

— Hát kiné’ gyóntál?

— Hát a muszka papnál.

— Hát te muszka vallásu vagy?

— Nem.

— Hát katholikus?

— Nem.

— Hát mi vagy?

— Rformátus, krém.

A százados csodálkozva nézett a közmagyarra.

— Hát akkor minek gyóntál?

— Nem árt az krém! .. .

A százados gondolkozott, cigarettázott, csücsörí­tő tta a száját a íüst után.

— Hát osztán a muszka pap tudott magyarul?

— Nm.

— Hát hogyan beszéltetek? Tudsz te németül?

— Nm.

— Hát muszkául!

— Nm.

— Hát hogyan gyóntál?

— Hát a muszka pap úgy mutogatott, én meg intettem a fejemmel, hogy igen, vagy nm. Meg hát az ujjammal is eccer, vagy kéccer.

Csönd. A fiatal tiszt szinte meghatottan hallgatott s nézte a cigarettafüstöt. Jó meleg papi arcok tűntek föl előtte, a kanonok nagybácsi gömbölyű, jóságos arca, ahogy még tiszthelyettes korában is, ha meglátogatta, igy szólt mindjárt: „Adjatok csak valamit ennek a gyereknek, hadd egyen szegényke.”

Bencze közhonvéd megmozdult, megszólalt:

— De most nm adott félrubelest.

A százados megütődve nézett rá.

— Mit?

— Mikor először gyóntam neki, adott egy félru­belest most csak cigarettát.

A századosnak felnyílt a szeme. Ahá, hát innen a
cigaretta! … Nevetni kezdett. S olyan édesen jött, olyan jóízűen a nevetés, hogy még a fájdalmat sem érezte.

— Hát itt kaptad a cigarettát, Bencze fiam?

— Itt.

A szoba már egész sötét volt. Jóízű füst terjengett benne, a fiatal tiszt nézte a sötét menyezetet s törte a fejét, hogy a baka dolgába benézzen. Meggyónt: rendben van, nem árt az. Meggyónt: rendben van, ci­garettáért tette, még okosabb. De meggyónt és itt ül szomorú képpel és olyan keserveseket sóhajt, mint egy cselédkenyér: itt valami mégsincs rendben.

Hirtelen fölkiáltott.

— De nézd csak, hát gyúccs rá te is!

— De nincs több.

— Nincs több . . .

A százados gondolkodott, fújta a füstöt, aztán fölkiáltott:

— Hát csak kettőt adott a huncut! — Aztán ismét eresztett egy füstkarikát s igy szólt:

— Csak kettőt! . . . Ej, ej, a füsvény . . . Lám csak . . . No, nem baj. Nem baj Bencze fiam . . . Van nekem. Gyújts rá csak, gyújts rá.

Odaadta neki a másik cigarettát s odanyujtotta a maga leégett szivarkája tüzét is.

Bencze közhonvéd rágyújtott s most már meg­enyhült a rémséges szomorúsága.

— Alázatosan köszönöm, százds urm!

— Jó cigaretta! ugye, Bencze fiam.

Bencze közhonvéd mereven nézett a füstbe … Hallgattak, hallgattak, egyszer azt nyögi:

— De otthun jobb …

— Jobb, jobb, — mondta a százados, és bóloga­tott hozzá . . .

A legény felállott, fájós testét megnyujtóztatta, megropogtatta egy kicsit s jóizü tiszahátian mondta:

— Hej százdos uram, — jobb vón azér otthun egy pofa bagó is, mint itt ez a finom cigarettli!

Éjszaka volt, a betegek aludni készültek.

A százados uram keservesen mosolygott.

— Egy pofa bagó, Bencze fiám! Azt még nem próbáltam. De igazad van … Otthon még az is jobb … No, jójcakát …

21.

FEDEZÉKBŐL.

Szurmay-sereg, dec. 3.

Már irtóztató volt; oroszok, magyarok úgy feküd­tek az erdőszélen a fűben, mint a gomba. Mint valami végkép megveszett, elvadult, fogcsikorgató állatok, váj­ták maguknak a fedezéket, egyre közelebb egymáshoz.

A honvédek kimerülve, ellankadva feküdtek szét­szórva az apró, szinte körömmel vájt sírokban, még élve, de már lelkűk mélyén halálra váltan.

Az ezredes még egy rohamot akart.

— Nem ment.

Az emberek sírtak, a földbe dugták a fejüket és sírtak és ömlött a könnyük. Az otthont említették, az istent, a minden szenteket és sírtak, és lőttek s a fegy­verre hullatták könnyeiket, míg a golyókat elpuffogat- ták, oly görcsösen ragaszkodva a gépiesen pattogó fegyverhez, amellyel egy pillanatig sem céloztak már, mintha varázsszer volna a halál, a vész, a baj ellen.

Az ezredes még egy rohamot akart.

Lehetetlen volt.

A tisztek elcsüggedve jöttek vissza; a legénység nem fog többet kimozdulni; elfogyott a morális erő, el a lelki tartaléktőke; irtóztatóak a veszteségek, ők ma­guk is feladták a dolgot…

Az ezredes még egy rohamot akart és kiment a mezőre a telefonfedezékből.

Csúszva és hason, a többi között. Nem szólt, sorra egyik legénytől a másikig.

A honvédek rémülten néztek rá; az ezredes az ellenség puskatüzének nyíltan kitéve. A honvédek a végzet suhogását hallották és elfordították a fejüket, hogy ne lássák; ahogy elfordítja fejét az apa, ha gyer­meke haláltusáját látja, a gyermek, ha apjának fölné gyeltetését látná.

— Fiam, — szólt az ezredes, — mért fordítod el a fejed?

A honvéd ledugta a fejét a kezére, amely görcsö­sen szorította a lelankadt fegyvert. Sirt.

— Ne félj fiam! — mondta az ezredes, — nem tudnak ezek lőni!

S elébe feküdt a honvédnek. Fedezéket csinált neki.

A honvéd visszatorpadt. S az ezredese szemébe nézett.

Aztán felugrott, mint az őrült!

— Azt a kutya istenit, — ordította — én félek? ezredes uram!

S kirohant a biztos fedezékből és vele az egész raj, az egész raj vonal.

És mint egy őrült csorda rohantak bele az ellen­ségbe.

Negyedóra múlva a mienk volt az egész orosz állás.

22.

KÉSIK A FOSTA.

Orosz hadszíntér, 1915. december.

Az alkonyodé völgyben már kezdtek száz lépésre láthatatlanná lenni a szürke katonák. Szekér érkezett. Az őrnagy, aki már nem győzte a postát várni, s le­jött egész a futóárokig elébe, meglátta. Az arca egész bíborvörös lett.

— Micsoda disznóság ez, — kiáltott fel.

Dühösen gyalogolt le a szekérig, amelyről kezdték lerakni a deszkát, amit a fedezékekhez szállítanak.

— Micsoda disznóság ez, — kiáltott rájuk, — mért nem jönnek mindjárt délben! Mégis csak gyalá­zat, célpontot adni azoknak a disznóknak.

— Őrnagy urnák alázatosan jelentem, vaksik azok, nem látnak, — mondta egy honvéd a szekérről.

— Majd ha a béleden keresztül megy a golyó, akkor látni fognak, — rivallta az őrnagy.

— Köd van most, alázatosan jelentem, — mondta a szakaszvezető is, aki átvette a deszkát.

— Köd a fejetekben . .. Már százszor megparan­csoltam, hogy mig egészen be nem áll az este, nem szabad szekérrel ide bejönni! . . . Hát legyen eszük! Itt nem látja meg?! De mikor az erdőnél befordul, épugy látja, mint az égen a csillagot! . . . Két kilométert megy a szekér minden fedezék nélkül! Ha mégegyszer nekem, délután négy órakor ide szemtelenkedik valaki, azt azonnal főbe lövetem! Megértette?

— Igenis.

— Nahát.

Megfordult s ott hagyta őket.

Olyan gyorsan sötétedett, hogy mire visszatért a völgynek arra a pontjára, ahonnan már a mélyen ki­ásott futóárok vitt az állásokhoz, az őr nem ismerte fel s felhangozott a kiáltás:

— Állj, ki vagy!

Megállóit.

— Tormay őrnagy; még nem láttad, megjöttek-e a postával?

— Alássan jelentem, még nem jöttek. Disznóság; ez a posta már mindig késik! . . .

A hó sercegett a lába alatt. Valami erős indulat ütötte, maga sem értette, annyira ingerült volt.

— Mi van itt? — kiáltott rá egy csoport kato­nára, akik összezsúfolva állottak, s észre sem vették, hogy közeledett.

Valamelyik visszafordult s tisztelgett.

— Alássan jelentem, felvételezés.

Itt volt a saját fedezékénél, amely jobbkézre volt bevágva, az alacsony dombsor oldalába. Föllépkedett a kőkeményre fagyott hólépcsőkön s bebújt, mint egy eszkimó.

A telefonos oda sem ügyelt rá, halk torokhangon mondogatta a kagylóba, hogy ,,igen“, ,,igen“, „igen”, a belső szobában az asztal belső oldalán ott ült a had­nagya s levelet irt.

Dühösen nézett rá. A kövér fiú megérezte az őr­nagya mogorvaságát, katonásan köszönt s abba hagyta az írást.

— Maga mit csinál? — dörmögte az őrnagy.

— Levelet irok, őrnagy ur.

— Maga mindig levelet ir.

A hadnagy lesunyta a fejét és mosolygott.

Az őrnagy kihámozta magát a bundájából s fel­akasztotta azt a fogasra. Megállóit háttal a jó kis svarmkályha előtt, hátul összetette a kezét és komoran nézett maga elé. A lámpafényen az uj arany gallérja vakítóan csillogott, szinte szikrát szórt, csak most var­ratta fel, a novemberi kinevezéskor. De az arca olyan sötét volt, mint egy vad bikáé.

— Tetszik már vacsorázni, őrnagy ur, — kérdezte a hadnagy.

— Eh, fenét, torkig vagyok, — morogta az őr­nagy — mindig csak hús! Sütve, főve, nyersen, füstölt hús, fagyasztott hús, konzerv, sonka, kolbász … fuj. Hallgattak, a telefonos közlegény beszólt:

— Hadnagy ur, telefon.

A hadnagy a fejére tette a kagylót, s most ő kezdte mondogatni, hogy ,,igen“, ,,igen“, „igen”.

‘i; Nehány perc telt el, az őrnagy oly mereven ál­lott, háttal a tűznek, mint egy oszlop, a feje legör­nyedt s belemeredt a szeme a sötétbe, ott az asztal alatt.

A hadnagy a hallgatóval a fején lassan, lassacs­kán, a papírja után nyúlt s egyszerre csak tovább irt.

— De ki az istennyilának ir maga reggeltől estig, estétől reggelig szakadatlan.

A hadnagy a válla közé húzta a fejét, erősen mo­solygott, de a világért fel nem nézett volna.

— A Lolának? — kérdezte morózusan az őrnagy.

— Igen.

— Jobb lesz, ha befűt az összes tiszta papírjával.

— Hogy többet ne is Írhassak? őrnagy ur?

— Persze .. . Úgyse válaszolnak … Az ember csak várja a postát… és nem válaszolnak . .. Mi? . . . Nincs idejük … Udvarolnak nekik, hát nem érnek rá . . . Mi?

A hadnagy csak mosolygott, befelé, szélesen, a fejét csavargatva, mint egy nagy bumfordi gyerek.

— Minden nő becstelen dög, — morogta az őr­nagy.

— Igenis őrnagy ur, — szólt kis vártatva a had­nagy.

— Nahát.

— De kivételek vannak, őrnagy ur kérem.

— Nincsen kivétel. Mind becstelen dög! Vegye tudomásul. Dög! Jegyezze meg magának.

— Bocsánatot kérek . . .

— Dög.

Erre uj csönd lett. A hadnagy úgy nyugtatta az asztalon a két kezét, mint a kutya, mozdulni sem mert. Vastag kis teste nyomta az ágyat, mert ő alszik ezen a vackon, hogy az asztalhoz közel legyen, a telefon miatt… A vekker óra hangosan ketyegett, kint az ajtón túl a telefonos legény lassan duruzsolt a kagy­lóba, a gazember valamelyik pajtásával diskurált s vic­celt és fuldoklott a lefojtott nevetéstől, aztán egyszerre fel-felhangzott a jelentkezése. „Harmadik zászlóaljpa­rancsnokság.” Akkor kezdődött ismét, hogy „igen . . . igen . . . igen .. .“

Aztán megint mély csönd lett. A föld alatt lehan­goló némaság volt, ahogy a három ember mozdulatla­nul ült, csak távolról, az állások felől csattogott be a puskalövöldözések halk nesze.

— Ha valaha hazamegyek és megházasodom, be fogom zárni az asszonyt! — mondta az őrnagy. — Bi­zonyisten, azoknak a régi váruraknak teljes igazuk volt! Tudja mit csináltak azok? Azok barátom okos embe­rek voltak. Építettek egy várat, maga azt hiszi, hogy az ellenség ellen. Fügét. Azért, hogy a nőstényüket

bele zárhassák. Be kell zárni a bestiákat, hogy ne kó­száljanak a világban. Mi?

— Igenis őrnagy ur.

— Hát nincs igazam?

— De igen, őrnagy ur.

— Na lássa. Maga azt hiszi, a maga Lolája ma­gát nem csalja meg?

A szemük úgy elnéz, úgy elkönnyesedik a távolba, a lelkűk úgy kisugárzik, mint a fényszóró sugarai a számtalan mérföldeken át, a szivük mind egy-egy vil­lámtelep: ha volna hatodik érzékünk, amely az érzése­ket tudná meglátni’, az vakon mehetne át a Kárpátok bércein, mert ezek a szivek nagyszerű lángokkal vilá­gítanak vissza az egész magyar hazáig s ezeknek a lel- keknek szerelmi fénye ott a lövészárkoknál éjjel-nappal nem szűnő csodálatos fényutat vetnek föl az égre . . .

Most a rendkívüli idők, állapotok és feszültségek a férfisziveket tették újjá, a férfisziveket kovácsolták át valami egészen újjá. Azok az udvarlók, vőlegények és férjek! (férjek is, ha még olyan öreg férjek, akkor is!) mind egészen uj képességeket nyertek, hogy a leg­halványabb és legcsekélyebb nyomokon nekiinduljanak vadászni a hölgyük lelki eltávolodása után.

Mert ez a legfontosabb. Kivétel nélkül minden férfi azt érzi ott, hogy ő ki van vetve a hazából, be van dugva a föld sarába, ki van téve minden percben a halálnak s a nő, aki párja, éli a régi életet, vidá­man, egészségesen, könnyelműen s talán boldogan …

S mint bebörtönözött oroszlánok a vasrostélyban
le s fel, le s fel és körbe-körbe járnak és dörmögnek és hörögnek és gondolataikra a fogukat vicsorgatják, mert a gondolataik szakadatlanul ott kóvályognak, hogy minden lehetetlenséget kieszelnek hevülő fantáziával és azonnal készpénznek veszik és azonnal készek amiatt már ítélni… Nem találkoztam egyetlen úrral, aki nyu­godt és boldogan megcsillapodott lett volna, ha a nők­ről volt szó. Az egész fronton végig a legingerültebb vitatkozás tört ki azonnal, mihelyt a női hűség szóba került s ezeknek a vitatkozásoknak nem az ellenmondás volt a gyújtója, hanem a tullicitálás. Egymást kiabál­ták túl az urak és egymást rémitgették még szörnyűbb mesékkel. S voltak, akiknek szavajárása ez volt:

— Á, hogy mennyi válás lesz a háború után! . .. Majd meglátjátok, hogy mennyi válás lesz a háború után!… Nono …

A másiknak minden szava ez volt:

— A nők mind becstelenek, azokba kérlek nincs hűség, nincs jóság, minden nő becstelen …

A harmadik azt mondja:

— Kérlek az ezredünket áthelyezték Csehországba s onnan egy cseh ezredet vittek a mi helyünkre és kér­lek … — s tragikus mozdulattal igy kiált fel — s már eddig kilenc eljegyzés volt a városunkban a cseh tisz­tekkel …

Azt a mély elkeseredést és megvetést, azt a hörgő fájdalmat és sajgó gyűlöletet, ami ebben benne volt…

Azt idehaza a hölgyek nem tudják elképzelni.

Nehéz ételeket esznek az urak. Van hús, füstölt
húsok, konzervek, sonkák, szalonnák, friss hús, fagyasz­tott hús, kolbász, nehéz rostélyosok és szívós párolt húsételek és búzából való, de ugyancsak nehéz emész­tésű prófunt.. .

Mit kell még mondani? Ez maga elég rá, hogy az urak valami kiválóan szerelemre képesek legyenek.

S van baj, van fáradság, izgalom, felrobbant ak­nák dörgései, éjjeli virrasztások, alig két-három órai al- vás^naponta, szakadatlan ingerültség az ellenségtől száz­kétszáz lépésre, örökös ágyú- és puskatűzben s mégis az a legkomiszabb, hogy késik a posta.

23.

KÁRPÁTI EMLÉK.

A fedezék nagyszerűen be volt fűtve, az urak forró tea mellett üldögéltek, szürcsöltek, diskuráltak. Enyhe téli hangulat, kinn fütyöl a szél, nagyokat dörög az ágyú és sűrűn pattog a puskalövés. Bizalmas, bátorsá- gos érzés: a muszi csendben van, az a kis ropogtatás csak arra való, hogy ébren tartsák magukat innen is, túl is.

■— Mért köhög kapitány ur?

— Már megszoktam, nem is törődök vele. Paran­csolnak még az urak teát? . . . Guth, van tea, Guth?

A legény mintha álomból ugrana föl.

— Igenis, kapitány ur.

A kapitány kedvesen, kisfiúsán, behúzott nyakkal nevetett.

— Nem is hallja a bitang, mit mondtam! Guth! — s összeszoritotta a száját, hogy ne látszék rajta a mosolygás, — adnál egy kis befőttet vörös káposztával?

Guth egy pillanatig némán bámult, aztán észbe kapott:

— Igenis nem, kapitány ur!

— így tálalta nekem! A vörös káposztát a be- főtthöz tette s hangosan köhögött a kis nevetéshez.

Az urak kivárták a kapitány köhögését s egy- szerr. ketten is m ndták:

— Ez nem jó, ez a köhögés, kapitány ur.

— Tüdőcsucshurut, — mondta a kapitány.

— Mért nem megy szabadságra, kapitány ur?

— Ah, nem megyek … Ha rajtam ál ana, elmen­nék, de annyi kérés, gyanúsítások, fölülvizsgálat… És nekem itt van a helyem, itt fogok maradni. .. Kérem, urak, a háború kitörésekor kilencvenhat kiló voltam, ma hatvannyolc .. Guth, bonts egy szardíniát.

— Igenis, kapitány ur.

Mély csöndben maradtak a jól megásott fedezék­ben, amely előzőleg ezredparancsnokság úri palotája volt, nyirfaágak szép fehér szövésével díszes. Mindnyá­jan magukra gondoltak, a nyírfából szerkesztett lócákon s székeken, a gyertya enyhe homályán egy percig tű­nődő csöndben ültek az urak, volna mindenkinek egy panaszlani valója: a háború …

— Lássa, kapitány ur, magának nem is lett volna szabad kijönni a harctérre.

— Mért kérem? Akkor még nem volt nekem semmi

bajom! Én tizennyolc év alatt nem voltam beteg, ezt a Kárpátokban kaptam. Nem igen hiszem, hogy énná­lam erősebb tiszt lett volna az ezredben. A bakák pa­naszkodtak, hogy fáznak és én fürödtem a Szávában, hogy megmutassam nekik, hogy nincs hideg.

Együtt ült, eggyé főve, a pokoli melegre befütött földi fedezékben a kis társaság, lelkek oly közel egy­máshoz, ahogy csak ott, a harc terén bajtársak ennyire az emberek. Kapitány és körülötte hadnagyok és ka- dettok, a telefonhoz közel egy nagyszakállu kadetaspi- rant ül szelíden, szürke szemekkel lesve az urak szemét s mindannyian tisztelettel és olyan figyelemmel várva ki a kapitány ur szavát, ahogy csak katonák tudják tisztelni s respektálni a följebbvalót. Valahogy úgy köl­csönben növelték egymásban a jóságot: hogyne szeretné egy kapitány ilyen hü és deferáló baj társait s hogyne ragaszkodnának meleg szívvel egy ilyen bátor és oda­adó, gondoskodó emberszivü kapitányhoz a subal- ternek . . .

— A Kárpátokban szereztem, az uzsoki harcok­ban, nem volt nekem addig semmi bajom. Egy éjjel sátort hevenyésztek úgy, hogy két fa közt kifeszitették a sátorponyvát, azaz három oldalról volt védve, a ne­gyedik oldalról szabad volt. Széna volt, ág, tüzet csi­náltak. Váry kassai tanár, az piromaniákus volt, mind­járt tüzet rakott.

Kicsit elmosolyodott, visszaélte magát, ahogy gyer­mekkorára gondol az ember! Mikor volt az; a kárpáti harcok; egy egész évvel ezelőtt; hol voltunk még akkor
a lövészároképités pompás tudományában; a lovak egész télen a szabadban, fa alá kötve dideregtek . . .

A jó forró fedezékben az urak szinte összehúzták magukat s összedörzsölték a tenyerüket, ahogy a sza­badra, a kint fagyoskodásra gondoltak … Kint méteres hó ma is és fut a szél az orosz síkon.

— Meggyűlt a sátor, óriási füst, majd megfullad­tam, olyan dühbe gurultam, hogy dacára, hogy mond­tam, hogy ne csináljanak tüzet abba a szélbe… Ki­füstöltek, mint egy disznót. Összedőlt minden, Láng is majd megfulladt, köhécseltünk egy óráig.

Az arcéle a melegtől s a tüdőbajtól céklavörösre gyulladt ki s csillogó barna szemei derűsen hunyorítva néztek maga elé.

— Hát én nem mentem többet a tűzhöz, hanem előhívtam a legényemet és ásattam vele magamnak egy ágyat. Már akkor két teljes napja egy pillanatot sem aludtam .. . tartalékban voltunk s tologattak bennünket előre-hátra a hegyeken.

— Az a legfinomabb, — szólt bele egy hadnagy szakértőén s áttette sárga lábszárvédős lábát egyikről a másikra, aztán szépen kefélt hosszú szakállát simogatta.

— Uzsok fölött volt, északnyugatra . . . Valami nagy biztosságban sem voltunk, az orosz még is ott volt, dehát az is fázott. . . Ásattam magamnak a hóba egy jó mély gödröt. Ágyat. Azt telerakattam szénával, jó magasan, tizenöt-husz centi, arra sátorponyvát, arra ráfeküdtem, rám a pokrócomat, arra egy jó réteg szé­nát, arra sátorponyvát, újra szénát.

Az urak a nyírfa-asztal körül vidáman nevettek, az asztal tele volt rakva mindenféle jó nehéz ételekkel, füstölt holmik, szalonna, kitűnő konzerv, sonka s Guth hozta a friss teát. Derűsen szívták a jó kincstári ciga­rettát, amivel a kapitány őket prezentelgeti meg, érde­meket jutalmazgatva, mert ő nem igen dohányos, nem győzné elfogyasztani az illetményét, csak a bor hiány­zott, hogy a kedv magasra szökjön. De itt valóban nem mámoros vigság lobog, a fedezék enyhe vidámsága töl­tötte el a testet, lelket. A fiatal tisztek, kik nagyobb­részt csak a nyáron kerültek ki a harctérre, élvező tisz­telettel hallgatták az archeológiái előadást.

— Az inasom elvitte a cipőmet, hogy kitisztítsa s aludtam, mint a tej. A fejem fölött sátorponyva volt kifeszitve a hó ellen. A Tertsek barátunk rám hágott többször, mert nem tudta, hogy alatta vagyok, de annyi széna volt, nem fájt… Egyszer csak hallom, hogy bőg a Guth; arra ébredtem. Guth! Emlékszel, hogy bőgtél?

Guth a sarokban, mint egy automata pattant föl.

— Igenis, kapitány ur.

— Hát mig egy nagyot aludtam, azalatt beesett a hó. Ez meg nem lelt meg az erdőben. Hallom, hogy bőg: „Megfagyott a kapitány ur!” Azt kiáltottad, Guth?

— Igenis, kapitány ur, mert nem láttam a kapi­tány urat. Hogy a hó beeste a kapitány urat.

— Azt hittem, hogy talán igaza van. Mozgatom a lábam, nincsen semmi baj. És csupa viz vagyok az izzadságtól, mintha egy jó gőzfürdőt vettem volna. De nem bírok kimozdulni. Kiáltani akarok, nem birok ki-

áltani… Hallom, hogy mondja odafönn Guth: „Hozza­tok egy ásót!” Igaz, Guth?

— Igenis, kapitány ur.

— Hósipkám is volt, az orromig be voltam huzva, de olyan melegem volt, hogy itt fázom, de ott nem fáztam. És ezek ott szaladgálnak és nem lelnek meg s ettől még melegebb lett az ágy . . .

Idegesen nevet mindenki, az ember megérzi, ha veszélyek lebegtetik meg szárnyukat az élet fölött.

— Kiásnak aztán; egy méteres hó esett rám az éjjel; megcsíp a hideg. „Add ide a cipőt!” Elhozza. Pró­bálom fölhúzni, úgy kong, meg van fagyva. „Elácso- rogtál vele”. „De nem kapitány ur!” „Eredj vissza, melegítsd föl újra”. Elmegy, fölmelegiti, jön vissza, újra olyan kemény, mint a csont, nem lehet fölhúzni. így volt, Guth?

— Igenis, kapitány ur, de nagyon siettem, kapi­tány ur kérem.

— Tudom, hogy szoktál sietni! — mosolyodott el a kapitány. — Az igaz, akkor sietett, mert néztem . . . Megint olyan mint a jég. Na, igazad van, mondtam, ezt nem bírom fölhúzni, add a papucsot, majd odame­gyek, fölhúzom . . . Fölállok, ő már akkor kijárta az utat úgy, hogy nekem csak bele kellett lépegetni a nyo­mokba. Egyszer csak megcsúszom, a papucs lemarad a lábamról a hóba, féllábon állva kikeresem, a kamél- hár-szoknim teleszijja magát, lefagy, lehuzódott, ott is maradt, kitűnő harisnya volt, nem sokat kaptam vissza tiz koronából, most isten tudja mennyibe kerülne! Ká­
romkodtam, bukdácsoltam, mert tudtam, hogy minden nyavalya onnan jön, nem akartam reumát, csuzot vén- ségemre, ezek meg annyit nevettek rajtam, hogy Szkorka mondta, hogy nem adta volna egy vagyonért, hogy lá­tott engem ott ugrálni.

Mosolyog rajta s megcsóválja a fejét. A fiatal tisz­tek mosolyognak, de nem nevetnek, nekik, akik csak hallják, sokkal félelmesebb, mint annak, aki akkor részt- vett benne.

— Guth, mi lesz avval a szardíniával?

— Igenis, már hozom, kapitány ur.

— Két-három napra lázam lett, éjjeli izzadások . . . Pár hét múlva készen volt a kétoldali tüdőcsucshurut. ..

— Szép kis kárpáti emlék, — mondja bólintva hadnagy Ladány s újra megsimogatja szép állszakállát, amit olyan finyásan visel, mint a színész az álszakállt.

— Igazán nagyon rosszul teszi a kapitány ur, hogy nem gondol magára.

A kapitány kissé elbiggyeszti a száját.

— Őrnagy ur is mondta már, de én nem me­gyek … Ki legyen itt, ha nem az aktivok …

A tartalékos hadnagyok és kadettek ránéztek, egy pillanatig mély csönd volt, az urak gondoltak valamit, de nem szóltak.

— Guth, hozod már azt a szardíniát?

— Igenis hozom, kapitány ur kérem.

A kapitány kerekre nyílt szemmel bámult a legé­nyére, ahogy a gőzölgő szardiniás-dobozt meglátta a kezében.

— Hát te állat, te mit csináltál?

— Megmelegitettem, kapitány urnák alássan je­lentem.

— Fölforralta a konzervet! . . . Hát nézzék urak, fölforralta a konzervet! . . . Hát ez az ember tiz évvel rövidítette meg az életemet! . . . Amennyit ez már a há­ború alatt csinált ilyeneket! … Ha elmenni szeretnék, csakis azért, hogy ne legyek ennek a baromnak a gon­dozására rászorulva . . . Te, Guth, te, te . . . Hát hány ezer szardíniát bontottál már, hát mikor forraltuk föl? .. . így megszégyeníteni engem az urak előtt… eredj! az ördög vigyen el! . . .

— Kapitány urnák alássan jelentem, akkor is azt seéltóztetszett kapitány urnák mondani, hogy melegit- mm meg, mert nem méltóztetszik hidegen megenni. . . Ott a tűznél, mikor melegedni tetszett kapitány urnák . ..

A kapitány kerekre nyílt szemmel bámult a vas- tuskó legényre.

— Igaza van a gazembernek, — mondta félig magában s aztán összecsukott szájjal nevetni kezdett.

— Most jut eszébe! . . . Már egy esztendeje és most eszébe jut! …

S gyöngéden, már megint mindent megbocsátva nézett a tömzsi kis legényre, aki huncut alázatossággal állott előtte.

24.

NEGYVEN HUSZÁR.

Budapest, dec. 21.

Újvidék alatt. Sár, az Inferno sara. A nagy visz- szavonulás napjain, a szerb hegyek fekete sarából. Most egy éve …

A tágas mezők katonanéppel teltek meg. Ágyuk jöttek sárosán, sárral bevont ágyuk, sáros tüzérekkel, sáros lovakkal. Sáros kezek és sáros arcok, sáros kedv. Komor szemek és sötét szitkok, fekete kedvű fáradt katonák. Mintha megindul téli olvadásban a fehér hó a sötét hegyeken, fekete vizek, barna tócsák, vörhenyes latyak folyt össze a lapos, térés, tágas lapályon. Szürke katonaság szürke, mindenbe beolvadó színe még színte­lenebbé válva, a földdel egyszínűén, mint mozgó agyag, mint a földből vétetett ember, amint legelőször meg­mozdult az isteni szikra által; legeslegelsőbben, mikor még nem volt ideje lefürödni magáról a földanya sötét csókját… Újvidék alatt a nagy tér megtelt rác föld­ről visszavonuló sereg zagyva, kivergődő, kedvetlen tö­megével.

Kábultan nézték a népek. Káprázó szemmel, köny- párásan, értelem hijján. Csak nézték, ahogy nézi az ember az isten csapását; ahogy nézi az ember a búzá­ját jégverés után, ahogy leégett házát, beomlott várát, köddé vált reményeit, elmúlt életének szétzüllött fosz­lányait nézi az agg ember. Jöttek a katonák, fáradtan,
csüggedten, mogorván; jöttek egymás után baktatva; jöttek lovaikat hajszolva, szekerüket emelve, tarisznyá­val hátukon, puskát lógatva vállukon; mérgesen, szitok­kal, fogcsikorgatva … tiz meg tizezeren ,.. bakák, hon­védek, gyalogosok . ..

És jött negyven huszár.

Negyven honvédhuszár jött, élükön egy fiatal had­nagy.

Nem voltak ezek színpadi huszárok; nem voltak hetykék, nyalkák, rikitó-pazarok. Nem pödrött bajszu, csókos kacsintásu, fickó kis huszárok. Nem voltak ezek parádéból, lepkeségből, csinomjankós mérmerésből se­lyembordába szőtt finom kis huszárok. Nótások, tréfá­sok, lóficánkoltató, réten hajkározó életboldog cifra kis huszárok.

De emberek, magyarok, lógóbajszu, meglett, erős, vasból vert, örökös vitézek. Nem néz egy jobbra, nem néz egy balra, mennek előre, s maguk elé néznek. Rend­ben van a ló, a szijjazat; lecsatolva fejükön a csákó, rendben a fegyver, rendben a rend; mennek előre, pá­rosán, előre, megy a negyven huszár, élükön egy fiatal, egy rózsásképü, egy ifjú hadnagy.

Ha mind gróf, mind herceg, akkor az arcukon ez a tekintet, ez a vasszin; ez gőg. Ha nincs lelkűk, ha ezek mind lélektelen, állatemberek, akkor az arcukon ez a rendületlen nyugalom: ez butaság. De ezek nem mágnások, ezek nem páriák: ezek huszárok!

Ahogy ott tartják kezüket a ló fülénél; ahogy a kantárt keményen megfogják s lágygyöngéden hagy­
ják: abban benne van: „lovam itt vagyok! együtt me­gyünk! nincs baj!” Mint apa a gyerekével, apa, ki is­tenre bízza magát s gyermekébe tovább plántálja e bizodalmát s úgy mennek át az élet veszélyein, élő hit­tel a szakadék fölött, emelt fővel a csillagos égbolt alatt. Mennek előre, a negyven huszár s nem is tartja egy sem a gyeplőt úgy, mint akinek nem kell tarta­nia; sem erőszak, sem közönyösség: együttélés teljes­sége van itt, megy a huszár, ő és a ló; mennek; megy a negyven huszár.

Nem néz egy jobbra, nem néz egy balra, mennek előre, az öreg csontok; az arcukon ott az elszánt, le­higgadt akarat, ott a kiforrott, mindenrekész igazság . . . A baka is megy. De ő engedelmeskedve. De nála az a benyomás, hogy csorba esett az emberi lélek méltó- ságán. Megy a gyalogos, mert mennie kell; megy, mert a sok ezernyi ezer embert, akinek egyéni hivatása, egyenkénti rendeltetése, hogy mind külön éljen, men­jen, tegyen: egy közös géppé szerkesztették! s ő most megy e gépben, előre, megy, mint gép, előre, emberi erejét átadja a gépnek s a gép közereje tartja szinte, ha már az övé fogyóban. Ám a huszár megy, ez a negyven huszár, s az ember megérzi, hogy mennek, mert a haza úgy kívánja, de oda mennek, de úgy men­nek, amint az célszerű! … A bakának, ha szemébe né- zel, azt látod: megyek, mert kell! ha muszály, megyek; megyek ahová kell! … Ez a negyven huszár, ez megy, mert arravaló, mert arra született, mert ez az ő lelke, mert ő huszár! . ..

Ő nem engedelmeskedik: ő megy! Megy; nem pa­rancsra: vezető után! Vezetője van, mert az kell, hogy legyen; följebbvalója van, mert ez a rend; hadnagya, mert a hadnak feje, kell, legyen. S megy a negyven öreg huszár, mint egy ember, a negyven vén legény az egy fiatal kis hadnagya nyomán, előre, ellentállha- tatlanul.

A nézők nézik s kitágult szemmel szijják be a negyven huszár képét. Negyven évesek, egy se fiata­labb, csak a vezetőjük, a hadnagyocska, aki oly fiatal, tiz kisasszony sem ijedt volna meg tőle s hogy mén utána az a negyven ördög, negyven hős, negyven vas­ember. És nem parancsolójuk, ha száz csillag van gal­lérjára irva: csak a vezetőjük; ahogy az anyát, aki el­veszti a kulcsait, kis lánya vezeti s mutatja neki az utat, — isten ments, hogy megbántsa valaki ezt a kis hadnagyot! de nem parancsolójuk! ha száz írásba ad­ják, ha őfölsége tulajdon kezével teszi rá a pecsétet, ez mégsem parancsolójuk! És ők nem engedelmesked­nek, de szikrásan ömlik belőlük a hűség, hogy száz halálba mennek halni véle. S a nézők nézték kiáradt szívvel, a negyven huszárt, hogy léptetett előre a had­nagyocska után, nem néz egy jobbra, nem néz egy balra, csak megy előre a negyven huszár! Csak megy előre, parancsszó nélkül, egy hangszó nélkül a hadna­gyával. Ha az kiáltaná, hogy balra fordulj . . . nevetség volna! Ezeknek nem kell szó, a negyven huszárnak, ezek vele mennek, együtt léptetnek, mintha egy volna a negyven ember s a negyven mén. Nincsen ott had-

nagy, nincs ott közlegény. Valaki vezet, mintha valaki átvisz a veszett ösvényen; nem szól, nem szólok, ő megy, én megyek: igy megy a negyven huszár. így megy a főherceg a vezetővel: ez nem parancsol! Pa­rancsol a paraszt József főhercegnek, ha átvezeti az ingoványon, hogy ide lépj? Ez nem parancsol, ez ak­kor is tiszteli… a negyven huszárnak nem adhat pa­rancsot a hadnagya! Ezek úgy mennek, úgy mennek tova, mint Egyiptomban, a tizenkét csapásnál, aki ki­adta az isten parancsát, hogy minden elsőszülöttnek el kell vesznie: az isten angyala.

És néztek nők sugárzó szemmel és férfiak boldog, megnyugvó szívvel… Vannak emberek, akikre ránézni már rémület. Van ember, meglátni róla, hogy ez képes ölni; elvadult alak, hogy a kisgyerek felsír, ha megpil­lantja. Az nem volt ezekben! Ezek nem vadak! De süvölt róluk valami félelmes komolyság, hogy tudnak ha kell félkézzel ölni s tudnak ugyanakkor félkézzel életet menteni. Vannak katonák, láttam kozákot, elva­dult féléket, hogy látni, ez kihasítja az anyát s leka­szabolja a gyereket: ezek nem, ez a negyven huszár! ez nem akar ártani, ez huszár, ez hős. Van erős ember, ha rápillantasz, hogy isten mentsen a markába kerülni: De ezeket nézd, s az a megnyugtató érzésed, hogy ezeknek az oltalma alatt mennék éjjel-nappal, tüzön- vizen . . . Van katona, akiből nem látszik más, csak­hogy egyenruhás gyilkos: ebből süt a jóság, ez nem gyűlöl, nem árt, harcol, mert úgy kívánja a haza, de nem bánt! .. .

Volt köztük szőke, volt köztük barna, fekete: de mind hasonlított. Össze lehetett téveszteni, ez volt-e aki jobbról ment, vagy az! Hogy lehet különböző ar­cokban ily hasonlóság? Ez nem a fegyelem! A gyalo­gosban a vasfegyelem közös kényszerű és szomorú kö­zösséget ad: jobb-bal, jobb-bal, kezet fegyverre . . . Azoknál, a negyven huszárnál az akarat egy, az érzés egy, a lélek ugyanaz. Nekik nem kell parancsszó, nem kell fegyelem: náluk lélekből fakadó fegyelem az!

Eddig azt hitték, ha kék a nadrág: baka! ha pi­ros a katonán: huszár! Ezekre, ha szűrt adnak, akkor is huszárok! Lóval-egy huszárok! A ló mind lefogyva, de rendben! Az a szíj! Nincs szalmával cifrára fonva a sörény, de lekefélve a 16, de megfésülve, mint az eladólány. Ne merj ehhez a lóhoz közelíteni, nem os­torral, de cukorral, nem fenyegetve, de udvarolva se, mert a huszár levág. Az embernek az az érzése, hogy képes volna leütni azt, ez a szép huszár, aki megcsó­kolja a lovát! S milyen szép maga ez a vén huszár! Nincs ez gálába, egy sincs parádén, de olyanok, mintha az isten külön teremtette vón őket. Szép a ruhájuk, de nincs az az ügyes szabó, aki nem szép ruhát tudna szabni rájuk. Ezeknek jól áll. Akármi jól áll. Ha zsákba húzzák, abba is huszárok!

A bakán meglátszott szegényen, hogy nehéz na­pokon ment át. Borotválatlan, térdig sár, rongyos a ruha, a rüsztung nincs rendbe kötve, lóg a fegyvere! Ezeknek nagyon jól állt az a sár, az a laza hanyag­ság, az a sötét fekete. Nem a ruha tette s nem a sár.

Ahogy a szobron a patina nem piszok, ezen a negyven huszáron a piszok patinává lett. Nem látszott piszok­nak. Imponált. A lélek volt más.

A sorsuk volt más; a sors szerencséjük.

Ment a negyven huszár s ment utánuk a gyalo­gosok serege; ment a bakkancs, mentek a véresre da­gadt, elfagyott, piszkos lábak, a manlichert szorongató vörös, püffedt, piszkos kezek; a torzult, borostás, sző­rös, tetves, halálsápadt, lesoványodott piszkos arcok; a cafatokká rongyolódott, piszokká lett, régen csuka­szürke mantlik s a mantlik alatt halálsejtelmek közt vergődő, halálfélelemben gyötrődő, iszonyatoktól bor­zadó, haza vágyódó, családjáért aggódó s a gyötrelmek­től, fáradságoktól elfásult, de mindég becsületes, köte­lességtudó, engedelmes s bátor magyar bakaszivek! … Jött a komisz baka . .. Jöttek a bakák . . . hajh, hány­szor mentek tízszeres, husszoros túlerővel, ezer halállal szembe, hogy mentek annyiszor rohamra… át nagy sártengereken … át még nagyobb hegyeken, — uttalan utakon, sziklás szakadékokon, koromsötét, esős, fagyos éjszakákon, — méteres havakon, gránáttól felszakgatott véres köves fensikokon, temetetlen hullák ezreinek több­hetes, oszló holt tetemén, gazdátlan kezeken, lábakon, fejeken bukdácsolva, véresen széttépett emberi testek huscafataiban elsikolva … bömbölő gránátok, csattogó srapnellek, sivitó golyók fergetegében . . . szemébe hú­zott ellenzővel a sáros, piszkos, havas, véres lövészárok irtóztató, irtóztató öbléből.. .

Ah, a nézők elnéztek fölöttük s a negyven hu­
szárra fordították szemeiket, mint a gazda, kinek az istenítélet minden búzáját leverte, könnyes szemmel néz a bokor alatt virító ibolyára …

25.

ÓÉVI LEVÉL.

Kelt levelem W- év folyamán, december utolsó napján, a jó me­leg dekungban.

Dicsértessék a Jézus Krisztus szent neve.

Kedves anya és kedves kis fiam, tisztellek és csó­kollak benneteket.

És ez a pár sor Írásom az esztendő utolsóján, találjon benneteket erőben és egésségben, mint nekem van, mert most nekem hálaistennek nincs semmi ba­jom, csak az, hogy nem vagyok otthon, kedves anyu­kám. Ételem, italom, ruházatom megvan, dolgozni min­dig kell, de munka nélkül úgyse ér az élet semmit, azért nem zúgolódom, ismerősök között vagyok, annak örülök, mert baráti módon jól el lehet legalább be­szélgetni a füstös kis svaromkályha mellett, mert itt bizony egyéb nem jut az embernek, csakhogy képeket csinálhat a fejében a régi dolgokról és a jó meleg de­kungban úgy üldögélünk kedves anyukám, a hátunkon a bornyu, vagy a zsák, az oldalunkon a fegyver, de a tűz füstjében csak a ti képeteket lássuk kedves anyu­
kám, a tűz füstjében mintha te is Játszódnál kedves anyukám, meg a kedves kis fiam és a többi magyarok is mind csak úgy vannak vele, mert jobban látunk benneteket a gondolatoknak szemeivel, mintha csak itt volnátok, mert az ember testén csak két szem van, de a lelkében ezer szem és mind itt vagytok velünk kedves anyukám, kinek-kinek maga családja, gyereke, tehenek, malacok, apró baromfiak, rokonok, sógorok, adósság, őszi vetés, méhes, csepegő-csorgó ólfedele, min­den, mer látod, irod, hogy becsorog, ha otthon volnék, milyen könnyű volna azt bealkalmazni, igy meg csak egyre látom, hogy becsorog. Jaj kedves anyukám, de csípi a szemünket a tűz füstje, de nem attól van könny a szemünkben, hanem miattatok kedves anyukám, mert nehéz a ti életetek minálunk nélkül, mert mink csak tudjuk magunkról, hogy élünk, de nehéz rólatok a sok gondoskodás, osztán az is hiába. No mán mindegy kedves anyukám, csakhogy az egésség megvan, az a fő, melyet nektek is kívánok istentől, kedves anyu és kedves kis fiam.

Mán nem tudok mit írni az esztendő utolsó nap­ján, csak azt, hogy hálistennek ennek is utána va­gyunk kedves anyukám és tisztellek, csókollak benne­teket és üdvözöllek és tisztelem a Nővéredet is a kis családjával együtt jóegésséggel, hogy éljetek boldogan együtt, szegény katonánék és tisztelem és csókolom István sógort is a távolban, jóegésséget és a jóisten se­gítse őtet is haza mint nevelő apjukat a családja közé az magas hegyekből, az ágyuknak keménységéből, az
olasz határról és tisztelem és csókolom Farkas édesapá- dékat és Agocs Mária édesanyádékat is, akik téged ne­kem e világra hoztak, jóerkölcsben felneveltek és ke­zedet tőlem meg nem tagadták és mindenkor minden­ben csak segítségünkre voltak, jó egésséget, és tiszte­lem és csókolom az én kedves kis Mariskámat is, ott­hon levő utolsó lányukat, akitől az ádáz sors elragadta szeretett vőlegényét a muszka fogságba és tisztelem és csókolom a komaasszonyt is jóegésséggel, kinek süti most a farsangi fánkot és tisztelem és csókolom a kis keresztfiamat is, siratja-e még az édes apját, vagy a gyermeki szív könnyen felejt, kedves komaasszony sok asszonynak van most ilyen bánata az slapner végett és tisztelem és csókolom Agocs öregapádékat, akik öreg léitekre meg tudták magukat fosztani a csendességtől s neked felszántották az őszit kedves anyukám, és tisz­telem és csókolom Agocs Lojzi sógoromat is a távolban jóegésséggel, várva várom hírét, hogy most előkerül a szerb fogságból és tisztelem és csókolom a családját is jóegésséggel, az összes apró népet, mert bizony már a széles családból egy ember sincs már odahaza kedves anyukám, csak az apróságok, meg az öregek és tiszte­lem és csókolom a levélíró szomszédasszonyt is sok és friss jóegésséggel, hogy szerencsésen írhasson többször is nekem levelet úgy ahogy az urának szokott a messze távolba és tisztelem és csókolom a kis családját is jó­egésséggel és tisztelem Ferenc barátomat is az olmüci kórházban friss jóegésséggel és félláb nélkül is lehet élni kedves szomszédasszony, csak szeressék egymást.

És kedves anyukám tudatom veled, hogy az öt kilós csomagot is megkaptam, december 20-án délbe és igen jól laktam belőle hálá istennek, ami elfér az itteni koszt mellé és meg volt benne a pogácsa és megvolt a kis cipó és megvolt a fehér cukor és megvolt a sós- borszesz és megvolt a dohán és megvolt a két skatulya gyufa és megvolt a szalonna és megleltem benne a megirott levelet és el is olvastam és meg is értettem.

Megértettem én, kedves anyukám, hogy édes apá- mék nem szólnak hozzátok, meg hogy nem mennek hozzátok, meg hogy nem nevetnek tifelétek. Csak nek­tek egésségetek legyen, kedvesem, gondolom, hogy nem mentek hozzájuk egy darab kenyérér és kedves kis anyukám, te se ereggy hozzájuk, ha ők nem jönnek és majd máskor mink is úgy fogjuk őket segíteni, csak engem a jóistenke haza vigyen má. És azt is megértet­tem kedves anyukám, hogy Kis Andrásné, csak az aki volt és tyúkja, kakasa, kutyája most is csak átjár a kerítésen és a lyukat nem csinálja be és hogy a szája jár. Ne törődj ilyenekkel kedves anyukám, de üsd le a tyúkját kedvesem, majd észreveszi akkor, hogy tisz­tességesen viselje magát, ha neki nem volt elég annyi lecke, hogy az urát elvitte a gránát, magam láttam, egy porcikája nem maradt együtt, sok gonoszságáért úgy szétvitte, mint a vágott húst, mégse ügyel a fele­sége se tyúkjára, se a nyelvére, hát mit kíván még a jó istentől, hiszen csak én volnék otthon, majd máskép kotkodálna, kedves anyukám. És azt is megértettem, hogy avval az adóssággal se hagynak békét, hiszen ha

én hazamegyek majd elrendezem, mert énrajtam kivül abba senki se lát bele, mer az mán úgy össze van ka­varva, mint ha a töltött káposztát megforgatják kedves anyukám, ilyen hiábavalóságokkal ne törődj, ügyvéd­huncutság az egész, nem szabad mostan perelni kedves anyukám, csak tán nem tettek olyat, hogy a népeket mind elrendelik a harctérre, a végrehajtókat meg ott­hon haggyák, hogy licitálják a világot, ha nincs aki elibek álljon, könnyű vóna igy, kedves anyukám! De az ántiját, ide jöjjenek azok az illetők osztán álljanak ide mellén: a stellungba, majd akkor nem fői a fejük a rosszba. Hát e miatt te csak ne emésszed magad, úgyis van elég baja annak, akinek az ura, meg a só­gora, testvérje, mind a harctéren, egy testvérje a musz­ka fogságba, osztán magának kell megemelni a tengelyt, hogy az üdős öregapja megkenhesse a szekeret.

Mármost nagyon szépen köszönöm a hozzám való szívességedet kedves anyukám, hogy megemlékeztél Ró­lam és tisztellek és csókollak, még ezidáig minden le­veleket, amit küldtél megkaptam, de milyen jól esik mikor leveleidet olvashatom, tehát kedves anyukám, csak gyakran Írjál levelet és külgyél még ha csak lehet görhét, mer arra vagyok kiváncsi, egy jó kis olajos gör- hére.

És most tisztellek és csókollak benneteket és csak legyetek nyugottak, mikor csak lehet mindig irok, még élek, vagy meg nem sebesülök, teremtő isten már ná­lunk csak úgy számítják a sebesülést is, hogy ötven forintos seb, száz forintos seb, ezer koronás seb az
olyan, amékkel haza küldik az embert, még azt hiszem te is megadnál egy pár koronát egy ilyenért ugye ked­ves anyukám. De ritka az olyan nap, hogy a fényké­peteket meg ne nézném, mert könnyebb a szivemnek, ha megnézhetem, most nem igen vagyunk veszedelembe, de ha kell menni, menni kell kedvesem, a hazáért a magyarnak szenvedni kell, hát mink szenvedünk is ked­ves angyalom …

Tisztellek és csókollak és még tudatlak, hogy erre mifelénk genge idő jár, maradok tisztelettel, hü férjed a sírig, isten veled és velünk a távolban és jobb esz­tendőket kívánok, mint amilyen most jön még, hogy ne igy köszönjek hozzátok, de máskép, dehát azt hi­szem, most igy is jó, mert mindig úgy jó a magyar­nak, ahogy van! ha máskép nem lehet! Meg kell nyu­godni és el kell viselni mindent kedvesem, ha máskép nem lehet, fáradságot, éhséget, szomjúságot, hideget, bánatot, megcsúfolást, komisságot, mindent a hazáért, ha máskép nem lehet. Azt hiszem a jó Jézus Krisztus örömmel néz le mireánk a magas mennyekből kedve­sem, hogy a magyar ember egy zokszó nélkül mindent úgy csinál, mint ő csinálta szentséges életében, mikor ő is úgy volt, hogy máskép nem lehetett. De most már ő is fenn trónol az Atyaistennek jobbján kedvesem és valamikor én is máskép köszöntök újévet kedves anyu­kám és kedves fiam, tisztellek és csókollak jóegésség­gel.. .

HADI KIS TÜKÖR.

I.

JÁTÉK A SÁNCÁROKBAN.

A nap úgy sütött, mintha külön befűtötték volna, a mieink izzadtak nagyon a meleg szürkében. Mentek előre, árkon-bokron keresztül, vidáman, alig nézve a lábuk alá s nagyokat bukdácsolva egy-egy tökben. Fel­rúgták s tovább haladtak a svaromléniával. Egy helyen nyúl ugrott fel és ijedten menekült előttük.

— Hohó, — kurjogattak a bakák, — Jancsi, Jancsi, itt hagytad a pipádat!

De a tapsifüles nem jött vissza érte, vitte az ir­háját. Vitte szegény, de nem soká, egyik szürke baka megállott, füléhez emelte a Manlichert s a következő percben a szürke kövér nyúl nagyot ugrott a levegő­ben, mintha a dörrenéstől ijedt volna meg, aztán buc­kót vetett s elmállott -a zöld levelek közt.

— Bravó fiam, — kiáltott a főhadnagy, aki maga is nehezen cipelte a rezervista-pocakot a gyors mene-

telés alatt, — bravó, ez már lövés!… Csak az ellen­séget is igy szedd le a lábáról.

A hosszubajszu legény csendesen mosolygott a ba­jusza alatt s felkapta a nyulat. A bakák ujjongtak, hurrát kiabáltak és egy percre egészen elfelejtették, hogy hány kilométerre van a hátuk megett az édes hazánk szép határa.

De a másik percben messze előttük lövések dör- rentek fel válaszul a vadászlövésre. Éles csattanások s mindjárt utánna golyók furcsa repülését lehetett hallani.

— Itt a rác!

Még jó, hogy bele nem szaladtak a szájukba.

A főhadnagy szeme kigyult.

— Vigyázz! — kiáltotta, — egyenesbe igazodj!

Aztán rohamot vezényelt. A szeme égett és úgy kimeredt, szinte kiugrott az üregéből, kereste az ellen­séget. A legények is halotti csendben vágták a sarku­kat a puha földbe, amely felfogta a dobogásukat, még a lélekzetet is visszafojtották. Az arcuk égett, porosán, izzadtan, nekifeszülve haladtak előre.

Egy árokpartot értek, amely hosszan, egyenesen húzódott a mezőn keresztül; nem volt mély s ki volt száradva. Már hetek óta nem volt e.ő erre sem.

Ebben a percben sortüz robogott fel s meglátták, hogy nem messze előttük szerb sapkák lapulnak a fűben.

— Nieder! — kiáltotta a főhadnagy s egy pilla­nat alatt ott feküdtek valamennyien az árokban.

Aztán ők is lőttek. A rácok visszapuskáztak.

A golyók röpködtek, de kárt nem tettek., Egészen

felfrissültek tőle a fiuk. Még el is nyújtózkodtak a jó, füves árokban egy-egy percre s kirázták fáradt tagjai­kat, megropogtatták a csontjaikat. Aztán igyekeztek t mielőbb egy kis sáncot hányni maguk előtt, ami fel­fogja az ellenség golyóját.

— No pajtás; mán én itt elheverek estig, — mondta egy legény vidám képpel.

— Hát bion magam se hittem vóna, hogy eccer igy kedvemre legyen a niderözés, — mondta a másik.

— Lőjj! — kiáltott a főhadnagy s ropogtak a puskák. Piff-paff, jobbra-balra.

Csak az előbbi nyúlás vitéz nem pazarolta a drága kincstári patront. Kiszemelt magának a dudvák közt egy beütött tetejű szerb csákót, jól célbavette, lőtt, a másik percben egy rác legény feldobta a két karját a levegőbe s elterült, mint a nyúl. A hosszubajszu megint kikeresett egy szürke vállat, amely kilátszott valahol, célozott, célozott, lőtt s újra kevesebb volt eggyel az emberiség.

Ez igy ment jó soká.

Egyszer aztán már unni kezdték a dolgot. A rá­cok is egyre kellemetlenebbek kezdtek lenni, úgyhogy még a lábuk is elgémberedett már a guggolásban, fek­vésben.

— Ejnye, a teremtésit, megposhadunk mán itt főhadnagy ur, — mondta egy tömzsi vig legény. — Gyerünk mán szuronyra!

— Halt! Még nincs itt az ideje… — mondta a főhadnagy.

— Ejnye, — kezdte újra a kis fekete legény, — mán pedig az én inamba beléállott a görcs.

— Ájj fel, — szólt kacagva a pajtása, — kapsz egy pengőt.

— Azér nem; de ha egy cigarettát adsz, azér igen.

— Gilt, testvér, megkapod.

Ebben a percben a fiú felpattant és kinyujtózott. Még ásított is hozzá.

— Sss . . . zzz . . .

Mikor leguggolt, golyó volt a vállában.

Hetykén mondta.

— No ide a cigarettát testvér.

— Nincsen testvér . . . Otthon megkapod . . . Majd ha veszünk.

— Hijnye az ég roggyon a lelkedre, — kiáltott fel a fiú, — pég mán a nyál is itt van a számba. Olyan jaól esett vaóna!

A főhadnagyuk ott feküdt a harmadik szomszéd­ban. Erre a szóra felállott s odanyujtotta a cigaretta­tárcáját. Megkínálta a fiút.

— Alássan megköszönöm főhadnagy uram.

— Sss . . . zzz . . .

A főhadnagy karját is golyó fúrta át.

Sebaj, lefeküdt a legények közé, a másik kezére legyintett s hogy elterelje a figyelmet magáról, odaszólt a hosszubajuszunak, aki egyet sem gondolt velük, ha­nem lelőtte előbb azt, aki a pajtását eltalálta, azután azt, aki a főhadnagyát megcélozta.

— Mi vagy te civilbe, édes fiam.

A hosszubajszu csendesen mosolygott s azt felelte nagy titkosan:

— Orv vadász … — s már újra célbavette a maga rác vadját.

(1914. szept.)

II.

SÁRIKA.

A nap lement, de még világos volt az ég.

A fiatal hadnagy a kis domb oldalán állott és a sürü erdő felé nézett, onnan várták a kozákokat.

A század lent a domb oldalán pihent és szilvát, almát evett, amit kosárszámra hoztak nekik a piszkos, szegényes parasztok, a lengyelek, meg a ruthének. A vidám magyar fiuk nevetgéltek és tréfáltak az idevaló­kon, akikről csörgött a piszok és folyt a szegénység büdös szaga. De ezek hallgattak, egy szót sem értettek, egy szót sem szólották, csak azt, hogy „bozsemoj, bo- zsemoj” s csókolták a legények kezét, ruháját, bakkan- csát. A gyerekek úgy hessegették el őket, mint a le­gyeket, de azt jóízűen megették, amit hoztak.

A fiatal hadnagy belenézett a patak túlsó partján zugó vaderdőbe s hazagondolt Sárikára.

Sárika nagyon sirt, mikor elváltak, de takarta a sírását s úgy nézett a kis hadnagyára, mintha büszke volna rá és nagyon boldog lenne, hogy csatába megy
az ő szürke kis hőse, aki a legkedvesebb fiú az egész ezredben, mindig tréfál és egy percig sem lehet komoly mellette az ember.

A kis hadnagy mig a sötét erdőt nézte, ahogy az ember a sötét végzetet nézi, a Halált, tisztán látta Sárikát, a két piros orcáját, könnyes kék szemeit, nedves ajkát és szinte minden szót hallott, olyan tisztán, mintha egy lépésre állanának most is egymástól. Nagyon meg volt hatva ebben a percben, de azért mosolygott kis fekete bajusza alatt, mert hallotta a saját hangját, ahogy az utolsó percben azt mondta Sárikának:

— Azért nem fog valami cibillel kikezdeni, Sárika?

Sárikának tele lett a két kék szeme könnyel s a nagy kövér könycsepp lebugyogott az arcán. Pedig nevetett, apró fehér fogai olyan fényesek voltak, mint a gyöngyök. . .

— Igazán nem? Úri szavára? Fiú szavára mondja? — kérdezte ő tovább tréfálva.

— Arra hát! — mondta Sárika és összeszoritotta a gyönge hamvaspiros lányszáját, hogy el ne sírja magát.

— Nohát akkor Sárika, vegye tudomásul, hogy maga is ott lesz velem és a századommal a csatában. Mert a legelső esetben, mikor igazi feladat előtt fogunk állani, a maga nevével megyünk a csatába!

— Hurrá, — kiáltotta Sárika és nem birta to­vább. Odaborult a mamája mellére és kitörő zokogás­sal ölelte át. De nem soká sirt, a másik percben már kacagott és visszafordította huncut arcát az ő tréfás kis hadnagya felé.

S most, most egész tisztán látta a hadnagy ur azt a csillogó piros arcot, ezt a siró-nevető arcocskát, pedig a fekete vadon erdőre nézett az egyre szürkébb, sötétebb éjszakában messze túl a lembergi hegyeken.

A fiuk lent a domb alatt azt dalolták, hogy:

Raportra vótam a kapitány úrnál, Még azt kérdi, hogy az este hun vótál? Nem jöhettem kilenc órára haza, Mert a babám vállamra vót borulva I

Ők’ is odahaza jártak gondolatban, mig csönde­sen, mert nem szabad lármát csapni, magukban dúdol­ják az édes otthoni nótát.

Hirtelen lódobogás. Egy szárnysegéd jön. Min­denki fölfigyel. Már ismerik. Ez hozza a parancsot, mi lesz ma éjszaka.

A fiatal hadnagy fölriad elandalodásából, szalutál. A másik rózsásképü fiatal tiszt, aki jött, kurtán, ka­tonásan kiadja a parancsot, hogy a hadnagy és a sza­kasza át fogják vizsgálni a patak túlsó partján levő erdőt. Azonnal. Itt a térképe .. .

A kis hadnagy szalutál, a segédtiszt tovább vágtat.

A legények már maguktól sorakozva várták a hadnagyukat, aki még egy pillantást vet az erdőre, amely feketén, az éjszakai sötétbe beleolvadva áll a patakon túl s aztán gyorsan, ruganyosán lejön közéjük.

— Négyes sorba sorakozz!

A fiuk összetömörültek.

— Át fogjuk vizsgálni ezt az erdőt. . . Széltibe fogjuk .. . Vigyázzatok, senki se maradjon el egymás-

tói. . . Olyan csendesen járjatok, mint a róka, ha tyú­kot akar lopni. . . Kiáltani, nem szabad . . .

— Hát sípolni?

— Nem szabad! … A jelszót kell átadni folyvást egymásnak…

— Mi a jelszó?

A hadnagynak hirtelen megdobogott a szive s érezte, hogy minden vére az arcába fut.

— Sárika!

A legények mintha vidáman föllélekzettek volna, de persze egy szó sem volt.

— Csatárláncba oszolj.

Szétoszlottak a patakparton le egyesével s a jel­szóra átlépték a patakot. A vizcsobogással összeolvadva hallotta a hadnagyocska a Sárika drága kis nevét tova­susogni a szélben s olyan vidám volt, mint egy mó­kus, amint átpattant a kis patakon, a nagy mohos kö­veken.

Behaladtak az erdőbe. Csúnya egy vad hely volt. A fák között tele galagonyával, kökénnyel s más bok­rokkal. Rettenetes vastag fák, nagy odvakkal. És sö­tétség. Egy csillag nem látszik és semmi nesz, csak az ágak recsegnek, ahogy a jó kincstári bakkancsok óva­kodva gázolnak előre. Néha végigsuhog a titokzatos nagy erdőn a Sárika neve, aztán megint csönd min­denfelé, csak mintha szarvasok mennének és őzek éj­szakai kalandra.

Egy széles csapást érnek. A hadnagy megáll és a zsebéből elővett kis villamos lámpa fényénél megkeresi
a térképen az ut jelzését. Egy pillantásra látja, hogy egy-két kilométernyire nagy szabad térség van az erdő közepén.

— Sárika . . . egyenesen előre! — adja ki jobbra- balra a parancsot s tovább haladnak a puskával a kéz­ben. Egyszer csak aztán igazán kiérnek az erdőből.

— Sárika — zárkózz . . .

Az ég tele van csillaggal s ahogy a kis hadnagy felnéz, mintha tele marokkal szórnák, egyre-másra fut­nak lefelé a csillagok. Enyhe, illatos, pompás erdei éj­szaka. Egy-egy madár ijedten rebben fel az ágak között.

A szakasz összegyűlt, megolvasta a szakaszvezető őket, egy sem hiányzott.

Óriási rét, amelynek nem látni a hosszát, végét. A távolban kis fénypont látszik.

— Török tizedes.

— Jelen.

— Öt embert vigyen magával és vigyázva kém­lelje ki, mi az a fény ott? Gyorsan, óvatosan. A sza­kasz pihenjen.

Rögtön lehevertek. Olyan nesztelenül, ahogy csak lehetett. A hadnagy is leült s a térképet tanulmá­nyozta.

— Mán virrad! — mondta az egyik katona.

— Mit beszélsz, — szólt rá suttogva a másik — még éjfél sincs.

— Dehogy nincs. Mikor vót az, hogy a nap le­feküdt! Még akkor túl vótunk az erdőn, — állította a harmadik.

— Hát bizony már jól benne vagyunk az időbe.

— Csend! — szólt a hadnagy s elővette az órá­ját. — Tíz óra.

Általános csodálkozással hallották.

— Megállóit az hadnagy ur. . .

Aztán várták a fiukat.

Végre megjött kettő.

— Hadnagy urnák jelentem alássan: kozákok!

— Hol a többi?

— Lesik őket.

— Hányán lehetnek.

— Sokan, de alusznak.

A hadnagy gondolkozott.

— Fegyvert megnézi.. . Rendben van? … A fű­ben csúszva megyünk … Vigyázz . . . Mert megfut… Előre! . . .

A fiuk reszkettek az örömtől. Még nem kaptak puskavégre soha ellenséget s úgy kívánták már, mint a csecsszopó az anyja tejét.

Egy darabig gyorsabban, aztán lassan, nesztele­nül csúsztak a száraz, magas fűben.

Végre meglátták a kozákokat. Már csak száz, már csak ötven lépésre lehettek. Ott hevertek a fűben, bun­dákon; az őrök a lovakhoz támaszkodtak és aludtak.

De a kozákló éberebb, mint a kozák. Elkezdtek nyihogni, kapálni. Egy elnyeritette magát, arra egy ré­mes hang felorditott.

— Tüzelj!

Sortüz.

Még egy szabályos sortüz.

A kozákok amint álmukból felugráltak, mindjárt visszapotyogtak a fűbe. Orditás. Egy-két kozák ellőtte a puskáját, csak úgy vaktába. És a honvédek fegyvere ropogott, mennydörgött, a lovak megállották és remeg­tek, mig le nem fordultak, az emberek állati hangon ordítottak. Irtóztató volt.

Pár perc múlva már szuronnyal mentek rájuk a magyarok s egy torokkal sivalkodták, mintegy megba­bonázva első csatájuk hosszú éjszakájának a jelszavát:

— Sárika! Sárika!

Kacagva és diadalmámorral dolgoztak.

A kozák csapat térdre rogyott, aki még élt, fel­tartotta a kezét s úgy könyörgött kegyelmet és ők is azt kiáltották:

— Scharrikka, scharrikka . ..

Vajon mit álmodott ezen az éjszakán a pirosarcu kis lány hófehér ágyacskájában az ő kis hadnagyáról, aki olyan tréfás fiú, hogy az ember egy percig sem lehet komoly a társaságában.

(1914. szept.)

III.

HUJ, HUJ.

Mikor a muszkákkal találkoztunk, — beszéli egy sebesült tizenhatos huszártiszt, — először meg voltunk hökkenve. Fene gondolta, hogy a XX-ik században
lándsákkal fognak ránk támadni, mint a tatárjáráskor. Nagy süvegük, nagy prémjük, apró lovaik vannak, be­esett szeműek, sápadtak, szakállasok, vicsorgó foguak. Két ember közt, a harmadik már hátulról ott áll a lo­ván előredöfött dárdával, akárhogy is nekirohant a hu­szár, ezt a hegyes vasat mindig szemközt kapta. S ve­szettül ordítanak, mint a farkasok s mind a fogával akar harapni, még a lova is.

Hanem kifogtunk rajtuk.

Mikor rohamra mentünk, egyszerre csak, mindjárt a front előtt ketté vált a sorunk s ment egyik sor jobbról, másik balról neki a kozáknak. Akkor aztán karddal neki. A jó széles lovassági pallosokkal. Úgy nem ért a dárdájával semmit, mintha nádszálak lettek volna a kezükben.

De az ordítással még jobban póruljártak. Isten tudja, hogy és honnan, egyszerre mintha a honfogla­láskori magyarok lelke szállott volna meg ezeknek a középkori lovasoknak a láttára, elorditotta magát a ma­gyar huszár, hogy:

— Huj, huj! .. .

Egyszerre, taktusra, tele tüdővel, úgy hogy még a hegyek is megreszkettek tőle.

A kozákok azt hitték, megszakadt az ég, erre összekavarodtak és egymást spékelték fel a lándzsá­jukkal.

így jött meg az első győzelem.

Ha a rivalgást meghallotta a muszka, hogy huj, huj, ő is elorditotta magát, hogy:

— Juj magyarszki! — s hanyatt-homlok ment vissza, amerre jött.

Ha kozákot elfogtunk, mindnek az volt az első kérdése, hogy:

— Van-e még ezekből a vörös ördögökből? Már hogy a piros nadrágos magyar huszárokból.

De az is igaz, hogy az ősi magyar huj, huj olyan borzalmas csataorditás, hogy még mi magunk is meg­ijedtünk tőié.

(1914. szept.)

IV.

A JÖ ISTEN BÁNATA.

A kórház kertjében hosszan kanyarognak az utak. Hatalmas fák vetnek árnyékot, bár hiszen a szeptem­beri nap már nem olyan mérges, hogy az ember elbúj­jon előle. Kivált az olyan ember, aki a csaták tüzéből is ép bőrrel került ki. Azaz, hogy egy kicsit meglyuk- gatott bőrrel, amit most foltoznak az orvosok, meg az áldott természet.

Most az a dicsőség, ki kapott nagyobb sebet. A százados tölgy alatt a lócákon hetvenkedve beszélnek a katonák. Van, akinek a jobbcombján ment be a golyó s a bal vállán jött ki s most úgy cigarettázik, mint egy török. A finom élesgolyó végigjárta az egész testét, de ő kiforrta, mint a tölgyfa a fúrást.

Kicsinylően legyint egy fekete kun legény.

— Rajtam két ágyú talpa ment át. Az orvosok mind lemondtak rólam . . . Behoztak a tábori kórházba, odavetettek egy ágyra, mint egy zsákot… Ma is ne­vetnek rajta, hogy egy félóra múlva felültem és pipát kértem.

Egy somogyi fiú, sunyi képpel szólal meg.

— Azér pajtás, mégis csak az a legnagyobb csuda, hogy én itt ülök közietek. Mert a kutyafáját én már benn voltam a másvilágon.

— Nono pajtás, csak a kapujába.

— Nem biz én. Benn vótam én a kellős közepébe.

— A közepibe … De isz akkor látni kellett vón a jó Istent.

— Látni kellett véna — pattant fel a kis so­mogyi bicskás. — Iszen láttam is.

— Ejha.

— Szalutáltam neki.. .

A sebesültek nevetnek s kacagva kérdik.

—■ Osztán mit csinál a jó Isten?

— Hát pajtás, nem csinál az egyebet, csak a fe­jét vakarja.

— Mért?

— Mert aszongya, mi a krisztusnak teremtettem én ennyi cudar muszkát, mikor avval az erővel ma­gyart is gyúrhattam vóna!

Nevetnek a sebesültek. A somogyi betyár tovább heccelődik:

— Hanem én haptákba vágtam magam, oszt
aszontam Isten őfelségének: Sose szánja Felséges Atyám- uram, majd sárrá daraboljuk mi őket, úgy hogy maga csak gyönyörködik benne, — az istenit!

így mulat aki visszajött a másvilág közepiről. (1914. szept.)

V.

GYEREKSIRÁS.

Kukoricafosztásra jött meg az első sebesült.

A tiszteletére az összes szomszédok összegyűltek nálok és a gyerekek, fiatal lányok míg áhítattal hall­gatták a katona beszélgetését, felfosztották az egész kukoricát, hogy ők se lopják hiába az estét.

Pánczél József igy beszélte el a harcait.

— Hát, — azt mondja, — kuruc világ van ott, a mán igaz. Négy orosz esik minden magyarra. Én le­vágtam belőlük hármat, de a negyedik megszűrt. Meg­szűrt, osztán elszaladt. Szaladtam én utána, de már folyt a vérem, hát nem birtam elég jól a futást, pedig szerettem volna megfizetni neki mindjárt. Azt mondják, a mi foglyainkat ide hozták Vácra; ha időm volna, át­mennék megkeresni a sógort, hogy legalább egy pipa dohányt adjak neki, ne mondja, hogy ingyen dó- gozott.

Nevettek, olyan jóizüen nevettek a beszédjén; iga­zán, ha benne van az ember a háborúban, semmibe sem veszi, annyiba se, mint a lakodalmi verekedést.

— Hallod, — mondta neki az öreg Pánczél Ká- rolyné, — ti csak vígan voltatok ott Jóska.

— Vígan, Eszter néném, hát csak nem is ri az ember, mint a gyerek.

De ahogy ezt mondta, felszisszent és hirtelen el­hallgatott.

Mások is elhallgattak rá; egy kis csönd lett; bi­zonyosan fájdalma van.

— Fáj ugy-e? — kérdezte az édes anyja.

— E semmi, — mondta József és a sebje felé intett, — de eszembe jutott valami, amire gondolni se szeretek . . . Mikor még egészen jókedvvel meneteltünk, még hírét se láttuk csatának, orosznak, golyónak, elér­tünk egy rongyos kis lengyel faluba, ahol már olyan tűz volt, hogy nem lehetett keresztül menni, meg kel­lett kerülni a falut… Az volt az első borzasztóság, amit láttam. A marha bőgött az ólban és a szalmatető olyan lánggal égett! . . . Befogtam a fülemet, osztán azt mondtam, hogy ellenség ez, úgy kell a kutyának! De hát azér erős dolog az, hájjá, mer az a szegény bornyú nem ellenség, minek kell annak ott elevenen megsülni… No mán mindegy, ha menni kell, menni kell; akkor örültünk, mikor túl vótunk a falun.

De ahogy tovább megyünk az országúton, nem messze, igy balkézről valami gőzmalmot, vagy gyárat, vagy mit látok. Az is égett. Még csak nem régen gyút- hatták fel, mert a füst úgy jött ki az egyik sarkán; a teteje is égett; emeletes volt.

A kapuja előtt mentünk el, felnéztünk a házra,

nagyon derék épület volt, hát egyszer csak gyereksirást hallok.

— Beleég a gyerek! — kiáltottam el magam.

— Előre, előre, — szólt rám a káplár, — nem a te gyereked.

De hát én akkor még nem voltam megszokva, hogy az ember úgy hallgassa az emberorditást.

— Mán én nem bánom, — kiáltottam el magam, — Jöjjenek főbe, ha akarnak, de én nem hagyom benn­égni a gyereket!

S a gyerekeire nézett, akik lelkendezve kuporogtak a lábánál s lesték a szavát. Csak a puskát vettem le a váltamról, odaadtam a cimborámnak.

— Fogd meg testvér, mig utolérlek! — avval be a házba a kapun.

Hát felszaladtam valahogy; már tele volt füsttel a lépcső; egy nagy szobába léptem be . . . Ejh, nem kívánnám még egyszer látni. Egy ágyúgolyó talált be, a fal ki volt dűlve olyan darabon, hogy egy ember át­bújhatott volna rajta. Ott feküdt a földön egy asszony, kettőbe szakasztva. A bőcsőben egy kis gyerek sirt, egy másik, olyan ötesztendős forma, ringatta. Hogy ne sírjon .. . Kinn ég a ház …

— Gyertek poronty, — mondom s az ölembe ve­szem a babát, a másiknak meg igy a kezét fogom.

De ahogy ki akarok menni, azt se látom, hol az ajtó, mer a grádics már égett, fa vót minden. Úristen, most mit kezdjek. Neki az ablaknak. Be volt zárva,

a könyökömmel törtem ki a keresztfáját. Látom, a tető is leszakadni készül.

Most hogy ugorjak le két gyerekkel.

Nem vót mit tenni.

Felültem a párkányra. Mondom a gyereknek, hogy öleld meg a nyakam. Nem tudott magyarul az árva, mégis megtette.

Leugrottam.

Szerencsére nem volt magas az egész ház. Talpra- estem, semmi baj se lett, csak a kicsit megszorítottam, úgy hogy el visította magát.

A pajtásom olyan jó gyerek, mint egy falat ke­nyér, megvárt, a kapuba strázsált, ha valami baj lenne.

Átvettem a puskámat és nézem a gyerekeket, mi lesz mán ezekkel.

Akkor fegyverropogás, látom, hogy a völgybe ott lenn verekednek.

— No az istenit, — azt mondja a cimborám, — gyere mán, ne dajkálj, elkésünk, nekünk nem marad ellenség.

Elszaladtunk.

Én még visszanéztem. Hát ott állott a kapuba a kis ötesztendős gyerek a piros kantusba, osztán ki­nyújtja a két kis kezét utánam és elsírja magát keser­vesen. Mintha az apja után vonítana a nyomorult béka .. .

Pánczél József mikor ideért, megszivta az orrát.

Aztán kicsit elkáromkodta magát.

— Ej, az ég szakadjon erre a világba,. Csúnya do-

i

lóg az egész. De a gyerek! ha a gyerek sir, az mán mindennél keservesebb . ..

Akkor jött rám az én négy muszkám. Úgy levág­tam én hármat, mintha diót ver az ember, csak egyet üt, pottyan egy sereg . . .

Mikor meg a negyediket kergettem, érzem, hogy elfogy az erőm. Azt se tudom, hogy vót, csak felbuk­tam.

Jócskán heverhettem ott, mikor magamhoz jöt­tem. Körülnézek, valahogy kiszimatoltam, merre van­nak a mieink; hát akkor osztán elhatároztam, hogy nem hagyom, hogy a muszka kezébe kerüljek. A faro­mon csúsztam annyira, mint ide a tamási domb. Ott egy jó sürü bokrot leltem, abba bevettem magam, hogyha jönnek a szanitészek, majd felvesznek.

Ahogy ott ülök, egyszer csak mintha megéreztem volna, hogy valaki rámnéz. Odanézek. Hát a bokor másik oldalán egy muszka ül. Az is odabujt.

Hű az istenségit.

Egymásra bámulunk, de még bizony a szivem ve­rése is elállt. Semmi fegyverem nem vót, mind elma­radt, mikor csúsztam.

így néztünk mi farkasszemet vagy egy fertály­órát.

Akkor lassan megjózanodtam. Észrevettem egy bajonettet, ami ott feküdt a fődön, egyforma messze vót tőlem is, meg az orosztól is. Arra spekuláltam.

Egyszer aztán összeszedtem, ami kis erőm volt,
odavetem magam, felkapom a szuronykést és zsupp! beledöföm a bokron keresztül az oroszba.

Úgy ment bele, mint a vajba.

Akkor aztán megkönnyebbültem.

Hej, Atyaisten . . . Mikor megnéztem közelebbről * az én muszkámat, láttam, hogy nem katona a szeren­csétlen féreg … Olyan munkásféle volt; sovány kis szőke ember.

Annak a két gyereknek az apja vöt… A gyár­ból .. .

Ha a jó isten minden angyala leszáll az égből, akkor se hiszem, hogy nem a vót. Mert itt nagyon szorul azóta. Itt a szivembe baj lett… A gyereket ki­mentettem, az ártatlan apjukat megöltem …

Mély csöndbe hallgatták; mindenki meg volt ille- tődve.

Pánczél József komoran mondta:

— Hej édesanyám, szép, szép a nagy vitézség. .. Meg ott nem is érez az ember semmit. A puskalövés annyi, mintha méh csipné meg az embert… De azt a gyereksirást, azt nem felejtem el.

(1914. oki.)

VI.

KÉTSZÁZÖTVEN LÁNGOS. <

Homonna fölött masíroztunk, — mesélte egy ne- héztűzérségi formajszter s a gallérján, mint a porcellán, fehérlett az egy csillag, — idehaza voltunk magyar föl­
dön, nagyon jó kedvünk volt. Hiszen istenbizony olyan is ott az élet, külömb mint a kávéház.

Egy bajunk volt, az, hogy nem Ízlett a komisz­kenyér, nagyon szerettünk volna már egy kis jó frissen sült kenyeret enni.

Beérünk egy kis tót faluba, görbe ország volt, szegény falu, olyan csendes, mintha ott nem is élnének emberek. Kenyeret akartam legelőször is szerezni. A markomba volt a pénz, ott mutogattam nekik a két- koronásokat, de mit ért, ha nem volt amit adjanak érte. Szegény fejüknek még olyan kenyerük se volt, mint nekünk, rabkenyeret ettek, pesti gyerek vagyok, az öregapám se evett olyat. Mérgembe a sárba vágtam a pénzt, mit ér, ha nem lehet rajta vásárolni.

Kimentem az utcára szórakozni, hogy mit látok. Hát az nagyszerű látvány, mikor egy ilyen kis falut meglep a katona és ágyukat vontatnak a szakadékon, mert minden falun végigfolyik valami patak. Osztán li­bát, kacsát kergetnek a fiuk az ágyukerekek alatt és olyan vicceket mondanak, hogy az apró házak majd feldülnek tőle.

Az osztán még nagyszerűbb, mikor nekiállanak ők maguk sütni-főzni. A nagy vaskos karddal vág­juk le a szegény csirke nyakát, avval forróvizet, bele­dugjuk és aló, pucolni. Hát iszen a feltráncsirozás se valami aprólékos, mert annyit teszünk, hogy fogjuk a kardot és hosszába kettévágjuk az egész tyúkot, mint a huszár a kozákot.

De az a legnagyszerűbb, mikor már félfőzésben
van az ebéd s a szegény katona még a nyálat is kü­lön elkészíti hozzá a szájában, akkor csak riadót fúj­nak és rajta, rohanni, fegyverre, lóra! Ott marad a liba, csirke a fazékban. És bizony megtettem azt is, hogy fogtam a nyers libámat és be a mántli alá ; két napig hurcoltam, mikor osztán megtudtam valahol süt- tetni.

Hát ahogy én itt szemlélődök, ránk sötétedik. Egyik cimborám, Dobai Pali, hoz egy frissen sült fél­kenyeret.

— Hol vetted?

— Ne törődj vele, egyél.

Mit csináljak. Nem törődtem vele, ettem. Mikor osztán jóllaktam, újra csak megkérdem.

— Mondjátok mán, hol vettétek?

Azt mondja a Dobai pajtás.

— Nyolc kenyeret süttettem.

— Nyolc kenyeret! Miből?

— Lisztből.

— Hát hol vetted a lisztet?

A fiuk nevettek. Utoljára osztán nagy titok mel­lett megváltották, hogy rekvirálták.

Hát szóval rekvirált liszt volt, a liszt, de fel ne jelentsetek, mert mindnyájunkat főbe lőnek. Dobai meg egy pár jóféle a trénszekerek mellett ment, két zsákot lekanyaritottak, osztán usgyé, fel a municiós kocsira! … Ebből süttették a kenyeret. Megváltották azt is, hogy még van vagy másfél zsák liszt.

Hát én nem vagyok olyan fiú. Én nem szeretem.

azt, hogy mikor az egyik kedvére pofáz, a másik kop­laljon.

Gondoltam magamba, megálltatok csak, ettől tö­rülitek a szemeteket.

Kimentem, körülnéztem, nagy csibész vagyok, pesti macher, hamarosan rájöttem hol a liszt.

Szóval ügyesen elcsentem.

Elszállittattam a tanítóhoz.

— No — mondom, most tessék nekem kenyeret süttetni ebből, de mindjárt. Reggelre készen legyen.

Hogyha lett volna élesztő. Ördög tudta azt odáig, hogy a kenyeret hogy sütik. Nem voltam én pék soha, hanem műszerész.

Hát osztán a tanító kitalálta, hogy lángost kell sütni belőle; olyan lapos, puha izéket, olyan vékony, elmázolt lepényt. Mondtam, hogy meg lehet azt enni? Meg bizony, mondja a sovány tanító és már nyelte is.

Nohát megindult az egész falu; minden asszony kapott egy véka lisztet, hogy reggelig abból lepényt süssön.

Mikor hajnalba indulásra sorakoztunk, készen volt kétszázötven lepény. Minden legény kapott kettőt.

Aszondom Dohainak, aki az este megkínált.

— Nesze pajtás, itt a friss lepény, egyél.

— Hol vetted?

— Ne törődj vele, csak egyél.

Hát bizony nem utasította vissza. Csak sürgette.

— Mégis, miből süttetted?

— Lisztből.

— No, a ragya verjen meg, akkor tudom mán, hogy hol vetted.

Vót nevetés … Jaj istenem, igazán, jobban mu­lat ott az ember, mint a kávéházban.

(1914. okt.)

VII.

PÁR SZŐ.

Az egész világ tele van a háborúval, a levegő is, amit beszivunk, az étel is, amit megeszünk, minden, minden a háborúra emlékeztet.

Felszáll a villamosra valaki. Katona áll a többiek közt s balkezét a visszájára gombolt kabát nyílásába dugta és olyan figyelmesen nézeget, a könyökét úgy tartja, félti, hogy meg ne taszítsák, mint jó apa a gyermekét.

— Talán fáj? — szólítja meg aki mellette áll.

A katona végignézi.

— Persze, hogy fáj.

— Sebesült?

— Hát!

A legtermészetesebb dolog a világon. Még ilyet kérdezni.

— Hol sebesült meg?

— Nem látja a lyukat?

Szürke katonaköpenyének a vállán kis lyuk. Ott ment be a golyó.

— Itt ment be? — szörnyed el a másik. — Hol jött ki?

— Hatsz nem jött ki, ott maradt a hajlásba! A könyökömnél. A doktorok nyesték ki.

— Csatába’ ugy-e? Volt csatába?

— Kilencbe’!

— Kilencbe’?

— Kilencbe’ vettem részt, de csak a végin sebe­sültem meg, akkor is véletlenül. <

— Szuronyroham is volt?

— Volt kétszer.

— Hát hogy mennek maguk rohamra, mondja? Hogy szánja arra magát az ember?

— Á, oda még legnagyobb örömmel megy az em­ber! — csillan fel a legény szeme, — ámbár iszen nem megy ott örömmel semmibe az ember, de itt legalább tudja, hogy mit csinál.

— Hát mit csinál?

— Hát halottakat csinál. .. Legalább van va­lami dolog, nem kell az árokba hasalni egész félnapo­kat! . . . Olyan gázolásokat csinál osztán az ember, hogy . . . Most mán ugyan nem szabad, mer ki van adva a parancs, hogy nem szabad halottakat csinálni, ha az orosz leszerel. .. Mert az orosz rögtön leszerel, mihelyt roham megy ellene.

— Maga is csinált halottat?

A legény restelkedve néz le.

— Én nem sokat, csak hármat.

— De hát mondja, azok nem védik magukat?
Vagy olyan ritkán vannak, hogy egyiket a másik után lehet lebökdösni?

— Hát sürjen vannak azok, de hát olyankor az ember ijedtibe olyan, mint a farkas. Ha ebbe bele­vágom a szuronyt, csak kikapom oszt a másikba; az ember ijedtibe úgy belenyomja a hasába, hogy még a puskacsünek az a recés párkánya is belemegy.

A szava szinte nyers, a húsba vág. Az emberek megérzik azt a vad bátorságot, amely maga is ijedt­séggel van összepárosodva.

Hosszú csönd lesz. Nagy dolgoknak, haláloknak a szele csapott át a csilingelve futó villamoskocsi per- ronjának kis közönségén.

A másik, szófián sebesült a Mária Terézia-lak­tanyánál megszólal.

— Gyere testvér, itt leszállunk.

Megilletődve néznek a leszálló sebesültekre.

Még azt kérdi valaki a legénytől.

— Legalább eltette azt a golyót, amit kivettek a karjából?

— Minek tettem vón? Megyek én vissza nem­soká; kaphatok én olyat uram egy tucatot is a tes­tembe.

És nevetve tűnik el az utcán, a tömegben.

(1914. okt.)

AZ IGAZI BOSSZÚSÁG!

Sebesültek érkeztek a keleti pályaudvarra a szerb harctérről.

A hatalmas tér, amely a pályaudvar előtt van, tömve néppel. A rendőrök sétálnak a fényes, acél si­sakjaikban s hátrább téritik a népet, hogy a kocsiknak helye legyen.

Autók jönnek aztán, tele szegény fiukkal, akiknek be van kötve a keze, feje, lába; fehér pólyát visel né­melyik a fején, mint egy turbán. Egyik-másik azonban nagyon vidám; valamelyik egy szerb sapkát, másik egy szerb érdemrendet lobogtat a kezében, amit az ellensé­géről vett le. Egy huncut fickó egy szerb nadrágot mutat fel s azt kiáltja hozzá:

— De kihúztam ám belőle!

Van akinek fülbevaló van a mellére öltve, a gyé­mánt megszikrázik a szürke blúzon, mint egy háborús könnycsepp. Van akinek zsákmányolt bankóktól dagad a melle. Van aki egy kis kutyát hozott emlékül, van aki egy hatalmas kartácsot, s van aki egy kis gye­reket mentett meg.

De mind sebesültek; fájó testüek, sok köztük béna, csonka, a nehéz sebesültek sápadtak, viaszszinüek, egyi- ken-másikon látszik, hogy összeszoritja a fogát, hogy ne látsszék a fájdalom az arcán …

Nézi, nézi a robogó autókat, mentőkocsikat egy

Móricz Zsigmondi Vérben, vasban.

kis szürke legény; zömök, konok, kerekfejü magyar, aki ott áll a nép közt, mert idehaza maradt, helyőr­ségi szolgálaton és irigysége, sorvadó hősiességének le- fojtása hirtelen igy tör ki belőle, felkiált:

— Oszt én csak itt állok! …

Még ha diadalmenetet látna, de most még csak a szegény sebesülteket látja.

— Hát úgy sajnálja, hogy nem ment a csatába? — kérdi tőle a szomszédja.

A legény végignézi a kérdezőt.

— Hát! … Ezek má ott gyünnek! én meg most is csak itt lopom a drága napot!

(1914. aug.)

IX.

FINNYÁSSÁG.

Egy elegáns fiú mesélte.

— Finnyásak vagyunk ám odalent nagyon. Én soha sem tudom megenni a répát hámozatlanul.

Váratlan volt a kijelentés, mindenki nevetett rajta. A fess soffőrt egy törött automobilrésszel küldték le Budapestre a gyárba, mert ott nagyon fontos most egy jó autó, fontosabb gyakran, mint egy század ka­tonaság.

— Hát igen, vannak olyanok, akik csak kihúzzák a földből, menetelés közben, letörülik a blúzukba és csak úgy herseg a foguk közt. Én nem … Én mindig

meghámozom. Én itthon is finnyás voltam egész éle­temben.

— De hát istenem, ott maguk répát esznek?

— No igen; néha tököt is, ha lelünk jó sütőtököt a mezőn.

— Nyersen?

— Hát azért nem lehet megállítani a masírozó ezredet, mert én sülve szeretem a tököt! Vagy maguk azt itthonról úgy gondolják?

— De hát a tábori konyha? Hát nem főznek a katonaságnak?

— Dehogy nem; mégpedig nagyszerűen főznek. Jót és bőven. Akkora husporciót kapunk, hogy aki azt bevágja, az osztán vígan menetel… De hát mi már olyanok vagyunk, hogy ha két-háromnapra elveszítjük a tábori konyhát; mert biz az megesik, mert hát a sparhert nem tud úgy ugrani az árkon, mint a baka­gyerek, — olyankor bizony minden finnyásságunk mel­lett is megtesszük, egy-két napi koplalás után, hogy csak kihúzzuk a cukorrépát a földből és úgy jóllakunk vele, csak úgy szorul a kapocs!

Az urak, akik a süteményeket kritizálták, nevet­tek is, sajnálkoztak is a tréfás előadáson.

— De mondom, én, nem létezik, hogy hámozat- lanul megegyem … A csajkából sem eszem én két ételt egymás után . . . Nem bizony . . . Úgy kicsutakolom én a csajkát a babfőzelék után, hogy csak úgy ragyog. Fog az ember egy marék füvet és kisurolja vele az edényt… Csak úgy eszik krumplit osztán belőle.

12*

Akkor fölnevetett.

— De az volt a jó, hogy még csütörtökön este szalmával csutakoltam a csajkát. Akkor berendeltek s hazairányitottak. Pénteken este már Kassán voltam . . . Na hát amilyen gyerek vagyok, bementem az elsőosz- tályu étterembe vacsorázni. Fogom a szervétát, kitörü­löm a fehér porcellántányért. Valami kis foltot láttam rajta. Hívom a pincért s rákiáltok: Micsoda dolog ez, hát igy kell mosogatni! . . .

— Mert mondom, én nagyon finnyás vagyok!

(1914. okt.)

X.

SZERVUSZ ROZIKÁM, CSAK MOSZKVÁBA
MEGYEK.

Jött az uj behivó, a regrutáknak be kell menni. A falu újra kigyult, megint felharsant a nóta, estére együtt az egész csapat, akinek az éjféli vonattal menni kell, a kis állomás megtelt asszonynéppel, akik a piros, meg a fekete szoknyát a fejükre húzták, s úgy áradtak a berobogó vonat előtt, mint óriási piros és fekete vi­rágok, mint a rét, ha a szél hullámoztatja. A legények olyan lelkesek, hogy csak első osztályon akarnak utazni.

— Most nincs különbség, kalauz ur, most nincs ur, se paraszt, most nincs osztály, kalahuz ur, katonák vagyunk, az istenit, mienk a világ.

— Igazad van, testvér, most a vonat a katonáké,

kalauz ur. Aki katona, a bársonykanapéra, aki nem katona, a vonat alá! .. .

Az éjszakában ott hever a vonat fújva, lihegve, várva.

Csönd van, csöndes zsuhogás. Hangtalanul a sok piros és fekete némber, csak egy-egy öreg asszony rijja el magát.

— Ne rijjon, ides szülém, ne rijjon!

Az öreg asszony, mint az anyabárány bégeti el magát, hosszan, gyászosan, könny facsarodik tőle a szemekbe.

De felrivall a nóta, az újoncok belebömbölnek a vonat népének dalolásába, s ahogy a vonat megindul, horkanva, mordulva a sötét éjszakába, csak egy erős, éles szó kiált ki:

— Szervusz Rozikám, csak Moszkvába megyek! Aztán kirohan a fekete vonat a setét világba, a csillagok alá, mint a krugató gém s ott marad suhogva, búgva, bánatos lengéssel a nádas . . .

Ferenc Jóska megírta a levelet, Hogy ő néki katonákat küldjenek. Mert őnéki csekély a katonája, Akit küldjön fel a Bukovinába. . .

Úgy éneklik, hogy a nyakán mindnek megfeszül az ütőér, úgy éneklik, hogy elfúl bennük az otthoni, elszakadástól keserű, sajnálkozó szomorúság. Úgy ének­lik, ahogy a büszke, szilaj, maguk se tudják, hová ro­hanó vitézi érzés dühöng a mellük alatt.

— Az én anyám nagyon gyenge szivü!

— Hadd el. Melyik anya nem gyenge szivü ilyenkor.

— De az én Rozikám nem sirt, hallod, azt vedd igénybe.

— Nem .. . Búsulsz utána?

— Minek búsulnék! . .. Csak Moszkvába megyünk testvér.

Nevet és kivágja a karját és újra rágyújt a nó­tára.

— Hej, a lelkit a muszkájának, csak a kezembe kapjam! . . .

A fiuk összeölelkeznek, mind testvér, egyik a má­sik nyakát öleli, az egész vonat végig egy ölelkező lánc, egy összefont testvérlánc, mind egyért és egy mindannyiért és egyek, egy vérek és egy testek és egy ölő vágy.

És egy nóta, amely a lelkűk páráját viszi a csil­lagok felé.

Aztán megbomlanak, szétoszlanak, darabokra sza­kadnak, magukká válnak, még a hátgerincükben az otthon, egy percre karikába forognak magánosán, mint a kígyó.

— A bátyámat is elvitték, a rácra; három gye­reke, felesége, marhája, mind ott maradt, gabonája a mezőn, lovát elvitték szegénynek, mondta is: „az iste­nit a kutya szerbjének! Csak a szuronyomra jöjjön . . .“

— Nem bánnám én, csak a Rozikámat… No de sebaj, testvér, csak Moszkvába megyünk.

S újra, megveszekedve csap föl a nóta.

A vonat lassan, komolyan, igazán megy előre,
bele az éjszakába, ellenállhatatlanul, bátran, bele a lát­hatatlan jövőbe. A magyar puszta fölsóhajt s megrázza a sörényét s a magyar fiuk ez rí vei mennek táncosán és kedvesen, vidáman és ártatlanul, neki a karddal a hétfejü sárkánynak . . . Mennek a magyar gyerekek a fe­kete oroszok ellen, meg a fehér oroszok ellen, meg a madárlábon álló várakban, az ős cölöpökön élő oroszok ellen; megy a magyar leventehad megint, akikkel annyit harcolt az ősidőkben, a honfoglalás előtti őskorokban, a rettenetes, mindent elborító oroszok ellen; a ma­gyar népmesék újulnak meg, amelyek ott kőitek, fájó harcok emlékéül, az ezernyi apró országnak, zsarnoki vad módon összekalapált, képtelen szörny birodalma: az orosz ellen.

i Isten, hogy elfeküsznek a jó magyar fiák, mikor

az éjfélutáni álom ott nyomja őket, mint a volgaháti pásztortüz körül a három királyfiak . . . rakáson, egy­másra dobálva, mint Élettel töltött zsákok … amint viszik a nagy Cséplésre . .. boldog aratáskor . . . mag­nak, föltámadásra . . .

Szürke reggelen ömlenek ki a szigorú állomáson. Szürke grániton kopogva viszik a vállukon a kis ládákat, a zöld, meg a barna ládákat a furcsa, egy­szerre szürkévé, egyszerűvé reggeledett parasztfiuk, i              mesterlegények, dobogva, dübögve s egyszerre csak já­

tékra ébredve, a tudatlan legénység marsba lép. Csak úgy magától, ösztönből, virtusból, egy perc alatt ösz- szetanultan és már egy bölcs tömeggé váltan . . .

Végig a városon, a magas házak alatt, a gránit-

kockákon s egy-egy hang kacag fel a világos, de még párás, színes reggelen.

— Minden népnek csak a magyar földre fáj a foga…

— Kellene nékik a födünk … a városunk …

— Fáj rá a foguk . . .

— A mi városainkra . . .

— Arra fáj a foguk . . .

— Jó a gusztusuk . .. Csak nem adjuk . . .

S taktusra vágják a csizmát, a cipőt, mint a bak- kancsot s a lelkűkbe isszák „a mi városunkat.. Az ő városukat, ahol mindig megnyuzták őket, ha vásárra jöttek… Akitől úgy féltek, mint a tüztől, a birótól, adótól … Az ő kevély, büszke, derék városukat s a bakkancs úgy pergett, még a dobszó is hallatszott mellé .. .

Katonával teleöntve a reggeli piac; a kaszárnyák félelmes környéke, ahová eddig úgy nézett a magyar fi, mint a vártömlöcök felé . . . vidám kékbeliek és hetyke sasszürkék szijják a meleg port a friss reggelen …

Felfűzött szuronnyal a vidám őrök a kapukon, cigarettázva ácsorgó önkéntesek, piros arccal és vidá­man, csinos zászlósok, úgy csörtetik a kardot, mint a huszárhadnagyok, vastag rezervtisztek, hájasán és ki­gombolt blúzzal, pompás tüzérkadettecskék, vadonatúj sárga cipőben s felcsatolt sárga bőr-lábszárban, ragyogó arccal mind a fiatal reggelen. Kék bakák ömlenek előre- hátra, egy-egy cug már rukkol s vigan csörtetnek a rendetlen, színes tömegen át. Félreszorulva asszonynép-

nek nagy serege a rácson kívül, vizsga szemmel lesi a sok egyforma közt a maguk emberét.

— János! — kiált fel egy menyecske, mint a si­rály. Megismerte az urát a kimasirozók közt.

— Eredj haza!

— Gyere csak — és könnyet ereszt, mint a saj­tolt szőlő, a szive.

— Eredj haza! . . .

A csapat tovamegy, az asszony a szeméhez kapja a kötényét, leül a kerítés sarkára és fuvogatja az orrát s vár, vár, elvár még egy napot, kettőt, csakhogy lássa az urát s hallja tőle a rákiáltást:

— Eredj haza! . . . s nem tud hazamenni, már x többi asszony mind elszivárgóit erre-arra, mintha a ho­mok inná el őket, ő még itt áll s elnézi, hogy ezek a kemény emberek elveszik a kis elemózsiás pakkokat és hazakergetik a némbereket… és nem félnek . . . da- ‘ .Inak . .. nevetnek … s az asszony pityergésére nincs más szavuk, csak az örök:

— Eredj haza . . .

Juhász ember, nagyorru, sovány legény, botján támaszkodik, az öccsét várja, kettőt. . . Civilt nem eresztenek be, ki nem hívják, igy vár, elvár, hozzá­szokva a váráshoz, boton lógáshoz … mint a nyáj után… Ha megkérded tőle, hova való, azt mondja:

— Hogy is hijják azt a falut . . . tudja a guta …

A faluját se tudja, pusztai ember és kidülledt szem­mel nézi, majd benyeli a katonaságot, aki védi a ha­
zát.. . Szomjas áhítattal, kívülről nézi, nekikeseredve, hogy ő kívül rekedt untóglik .. .

A nagykapu eszi a regrutákat; szakadatlan árad­nak befelé a magyar fiuk, a tót legények . . . Mind itt van, mindenki itt van; jönnek, jönnek, védeni a ha­zát … Jönnek lelkesen, bátran, okosan . . . Jönnek ter­mészetesen, az igazsággal a lelkűkben, ahogy a mada­rak vándorolnak, hazahuznak tavasszal. . . jönnek, mint a szél az utón, a szivükben a nagy diadal… S vidá­man, isteni jókedvvel csak nekivágnak a munkának, fáradságnak, a halálnak . ..

A nagy udvaron állanak estig. A tarisznyából ab- jakolnak. Ládáikra telepedve falják a szót, ahogy az Öreg vitézek kioktatják őket.

— Merhogy a muszka, akár az ökör, nagy, de j ügyetlen, csak a magyar baka jó. A francia az kicsi, mint az ujjam, annak elég egy döfés, hanem a muszkába ha beleszurod a szuronyt, meg is kell fordítani benne, mint a disznóba a kést. Mer annak nem elég, ha egy kicsit meglékelik, abbul még felépül… az olyan . . .

Nem reglama szerint való a tanítás, de fogana­tos: ez itt magyar vezényszó … Még szalutálni nem tud, de ezt már megtanulta a regruta! …

S a virágos legény, tele tüdővel áll fel; hisz ezt érti, ez nem kommandó: ehhe szív kell; belenéz a ra­gyogó fényes kék égbe s felsóhajt bő szívvel:

— Szervusz Rozikám, szervusz! . . . Majd haza gyüvünk nemsoká, csak Moszkvába megyünk . ..

Losonc, 1914. szept.

XI.

SZŐLŐ, KENYÉR, MIEGYMÁS.

A gyerekek részegek voltak a szabadságtól. Há­ború van, mondták, most az egész világ a mienk. Még csak marsoltak, lefelé a pompás magyar utakon, a szép és gazdag sváb és szerb falvakon át. Ellenséget még nem láttak, csak ellenséges arcokat itt-ott egy-egy tere­bélyes szerbház udvarán. Nevettek rajta s egymásnak mesélték, hogy itt-ott már felkötöttek egy-egy árulót.

A pompás napsugáron porosak voltak, de vidá­mak. Nóta zengett az ég felé s úgy ficánkoltak, mint atavaszifűrekieresztett jószág. Igazán, mintha ez volna az ember igazi értelme: a háború. Annyi száz és annyi ezer évet töltött örök hadviselésben az emberi fajzat, hogy a fülledt békében kiütött már a bőrén az a furcsa viszketés, amelyet csak a golyó csiklandozása és a kard karmolása mulaszt el egy időre.

Éjszakára egy nagy dunaparti faluban szállásol­ták be őket.

Tréfa és kacagás csattogott a szép, meleg augusz­tus estén. A csöndes falu kihalt .volt, mint a temető, mert itt is vad sírással járt házról-házra az asszonynép, hogy a fiaikat elvitték katonának, háborúba, csak éppen, hogy le bírtak aratni s ott állott a nagy mezőn a sárga buzakeresztek hadisora, de nem igen közeledett feléjük semmiféle csépelő had svaromléniája.

De most egyszerre megváltozott a falu képe, szine.

A pajkos magyar fiuk fékezhetetlen vigsága töl­tötte be az egész falut. Mint egy zsibongó boldog ma­dársereg a nádason, úgy szállt le a had. Nagy idők in­gerét érezték az ereikben s szinte kirüffént belőlük mint a tulbő nedv a fiatal hajtásból.

— Hej pajtás, a jóistenit, itt jó helyen vagyunk.

— Jó helyen, szőlőt eszünk!

— Szőlőt bizony, ha adnak. Hej gazdasszony, édes-e már a szőlő?

— Attól bizony vásik a mi fogunk; ahogy itt néz­nek ránk.

Vidáman fecsegtek a legények; valamelyik bátor gyerek fogta magát s a port se verte le a lábáról, be­szökött a szőlőbe. Akadt még egy, még kettő, aki utána s pár perc múlva már olyan finoman metszegették a kövér egres fürtöket, mint szüreten.

No a rácgazda fustélyra kapott. Jajgatott, lár­mázott s szaladt a kapitányhoz.

A kapitány, egy kemény fiú, aki egész Szerbiát meg akarta etetni a gyerekeivel, nem szerette volna, ha már itt elrontják a fickók a gyomrukat. Rögtön alar­mot fuvatott s a legszigorúbb vizsgálatot indította. Öt perc alatt megvolt a néhány szőlődézsmáló.

Pattogott a káromkodás, mint a jégeső. Példa­adásul mind a három legényt kiköttette két órára s a rácgazdának harminc koronát fizetett a kárért.

A rác setét arccal vágta zsebre a pénzt, még ke- veselte is a pár fürtért. A fiuk hosszú képet vágtak s sze-

gények szijták a fogukat, mikor gúzsba kötötték s fel­húzták őket a rácistállók ajtósarkára. Kettő elájult köz­tük, de a harmadik betyárosan kitartotta a két órát a levegőben s mikor levették, összeütötte a bokáját s i              megköszönte a stráfot.

Éjfél felé csendes holdvilágos éjszaka volt, meg­mozdul a fiú s felül a szalmában a jó, állatszagu is­tálló fenekén.

— Mi a testvér, tán szőlőre vagy éhes?

— Arra én tesvér.

— Nem vesztél meg?

— Meg én . . . Aki irgalma van . . . Gyere velem tesvér.

— Hova?

— Szedjük le azt a kicsit, ami még ott maradt.

•                         — A nyavoját, hiszen tiz lyány nem szüreteli le két nap alatt.

— Ne busulj, csak gyere.

— Aj … mit szól a kapitány!

— Félsz?

— Fél a kiski risztus.

— No akkor gyere . ..

— Hova mentek tik? — szól bele egy másik, aki álmából serkent.

— Sose törődj vele. Megyünk,’leesszük a rác sző-

*                        lejét.

— Megyek én is . . .

— Mi a, mi a, — szuszogtak fel itt is, ott is. Mint a futótűz lepte meg a nyugvókat egyszerre
a szőlővágy. Jó is az. Kivált igy koraidon. Meg éjfélbe. S már egy se gondolt a holnapi büntetésre, csak félt, hogy kimarad.

Egy óra múlva a rácgazda nyugodt lehetett a szüret felől.

Reggel aztán jajgatott; hajnalban rohant a kapi­tány lakására.

A kapitány mérgesen ébredt álmából.

— Mit akar?

— A szőlőm! …

— Dobjátok ki ezt a gazembert, hát mi vagyok én, az ő szőlőcsősze?

Mikor a rác némán kullogott hazafelé, a kapitány nagyot nyújtózott. Megérezte a háborút a levegőben. Tudta, hogy ebben a szilaj szőlőszüretben ott sistergett a harci láz, a mindenre kész virtus, az ölő szilajság.

— Ezek a fiuk! Ezekkel neki lehet vágni a po­kolnak is — és azonnal elküldött a szőlőtolvaj legényért, hogy maga mellé vegye — adjutánsnak.

Másnap nem is volt egyéb baj, csakhogy sok volt a kolerás. De egy se jelentkezett vele vizitre.

Ugyanez a csapat egy hónap múlva, a szerbek betörése után megint keresztül masírozott ezen a falun. Már azóta otthon is voltak s újra kiegészítették a meg­fogyott keretet . . . Kicsit csendesebbek voltak, kicsit füstösebbek. A puskaporszag már az orrukban volt, kisturmolták már magukat és félelmesen, nyugodtan dobogott a lábuk.

A falu még üres volt, mert a szerbek betörése

miatt, hogy baja ne legyen a népnek, előre kiürítették s a házak üresen, magánosán állottak. Csak egy-egy ember lézengett, akik hősi önfeláldozással maradtak itt, hogy a marhákat itatgassák. A jószág, amelyet el nem

>            szállíthattak, ott bolyongott az udvarokon, a nyitott istállókban, már amit el nem raboltak s le nem mészá­roltak belőlük.

A katonák megsajnálva nézték a kirabolt falut. Minden ajtó betörve, minden ablak bezúzva. A szobák­ban minden darabokra zúzva. A fehérnemű szétszórva, taposva, tépve a földön, a legkisebb fiók is feltörve, kiforgatva; a lámpák összetörve, számos ház leégve, marhák és lovak leszúrt tetemei büzölögve meredtek rájuk. Ez volt ám a vad harácsolás. Még a rác gazdák házai is teljesen kifosztva, hiába volt fehér lobogó ki- • tűzve rájuk és lakodalmas lakoma az asztalukon.

Fáradtan és éhesen néztek szét a gyerekek a szo­morú dulás tanyáján. Nekik itt nem sok maradt.

A kapitány is bosszús volt s az adjutánsnak ki­adta keményen a parancsot, hogy nem baj, ha semmi nincs is, de kenyeret kerítsen a föld alól is.

A legény két óra múlva került elő és konokul jelentette, hogyha főbe lövik is, de kenyér nincs.

— No a ménkő üssön meg, szőlőt tudtál lopni, mikor nem kellett! Ha te nem lelsz, majd lelek én, —

►         ordította a kapitány s aztán maga látott neki, hogy egy kenyeret zsákmányoljon a faluban, ahol egy hónap előtt egy fürt szőlőért a bőség idején az ajtósarkára köttette ki az embereket.

Felhajtotta az egész falut és minden házba be­nézett. Mert nehéz a háború, nehéz a lőárokban a tü­zet állani, nehéz egész éjszakán át egy darab vitorla­vászonba burkolózva esőben feküdni, nehéz a derék csa­patnak elveszteni felét s nehéz feladni parancsra a ki­vívott pontokat, de a legnehezebb megenni a komisz kenyeret.

Hát ennek most meg kell lenni: a jó házikenyér­nek.

Nem bírta elhinni, hogy az egész faluban egy ke­nyeret ne találjon. Dühös volt és ingerült, mint egy gyomorbeteg. Rikácsolva adta ki a parancsot, hogy:

— Mindnyájatokat megtizedeltelek, ha kenyér nem lesz! …

Senki sem tudott szíveskedni vele.

A végén aztán, mikor hirtelen haragjában keresz­tül ment a nagy indulatrohamon, elnevette magát.

— Eggye meg a fene, lesz még rosszabbul is!

Mintha ettől a békességtől megjött volna a sze­rencséje, a legelső házban, ahova pihenni bement, egy rettentő nagy félkenyér várta az asztalon. Még a kés is bele volt szúrva a hátába. Úgy maradt félig szegett karéjjal. Aki vágni kezdte, talán maga is le van vágva azóta.

— Ez már aztán valami! — kiáltott fel örö­mében s rögtön kiadta a parancsot, hogy erre a ke­nyérre úgy vigyázzon az adjutáns, de jobban, mint az életére . . . Tiz napra elég lesz, tiz nap hosszabb a világ­históriánál …

Befalatozott s nagyot sóhajtott.

Fáradtan ült a széken, még pihenni se volt kedve. Egy altiszt jött be valami jelentéssel. Szórakozottan hallgatta s közben látta, hogy az ember szeme sóvá­rogva csüng a kenyéren.

— Jól van, — mondta s nem is tudta mire. — Ott a kenyér, vágj egy darabot. ..

Hallotta, hogy kint nagy ujjongás van és moraj, mikor az altiszt a kenyerével kilépett.

Másik altiszt jött. Ez is beszélt.

— Jól van, jól van, — morogta rá — szelj ke­nyeret.

Isten tudja, de ma mindenkinek volt jelenteni valója. Az egész sarzsi megfordult a kapitány szobájá­ban. Mind karéj kenyérrel tért vissza, úgy, hogy csak sarka maradt a végin.

Az abonyi fi már nagyon dünyögött.

— Mi bajod? — mordult rá.

— Hát mit fogok én mán orozni? Ez már nem kenyér, csak vakarcs. Hun leszünk evvel tiz nap alatt.

— No fald fel, — rivallt rá a kapitány — ha ugy e érdemes orozni, legyen a tied.

■ A legény szemérmetlenül utánanyult a kenyérnek, tarisznyájába tette s kiódalgott vele.

És aztán mindennap volt még egy falatkája be­lőle, hol az egyik csizmaszárba, hol a másikba, pedig a tulajdon bevallása szerint azonmód bepofázta az egé­szet.

— No te állat — mondta neki a tizedik napon

Móricz Zsigmondi Vérben, vasban.
a kapitány — ha még egyszer elibem jösz ezzel a bü­dös, penészes, vacak kenyérrel, kiköttetlek, mint a sző­lőért! Megértetted!

És jóízűen nyelte le a jó, kiszáradt hazai kenyér végső morzsáit valahol messze bent, túl a hegyeken.

XII.

KIS SAMU JÓSKA.3

Egy faluból jöttek, valahonnan az erdélyi határ­ról, de huncutak is voltak, mint a székelyek. Mindig vidámak voltak, mindig jókedvüek s a sorban mindig egymás mellett állottak s egy nevük lett a végén, az egész ezred ismerte a hírüket, az egyik legény Kis Samu volt, a másik Samu J óska, de a kettő együtt Kis Samu Jóska volt.

— Testvér — mondta Kis Samu — éhes kezdek lenni.

Már akkor két nap óta nem ettek. Nem volt a világon semmijük. Előre küldték őket a drótakadályok­hoz, mögöttük nagy tisztás volt s azon csak éjjel tudott egynéhány katona keresztül lopózni, azok is inkább töl­tényeket hoztak nekik, mint ennivalót.

— Mit együnk testvér, — mondta Samu Jóska.

— Mi van?

— Vizem van.

— Nekem meg sóm.

— Hisz az nagyszerű, főzzünk levest.

— De miből?

— Fűből.

— Jó lesz az?

— Jó hát.

— Megájj, az nem jó lesz. Paréjlevest főzök én, az jobb lesz.

— De nincs paréj.

— Szedünk. Ebbe a nagy mezőbe csak lesz va­lahol. Ides anyám otthon csak kimegy, mingyán hoz egy főzetre valót.

— A nagyon jó lesz akkor.

Még nevettek is rajta. De bizony hiába csúszkál­ták végig a letaposott rétet, nem leltek olyan paréjt, amit meg mertek volna főzni.

— No testvér, én kimegyek a drótok elibe, ott még nem járt senki, ott szép a fű, abba csak lelünk . . .

— Én is kimegyek.

— Nem jössz, mert ha egyik ott marad, a másik mán csak ne maradjon egy kis paréj miatt!

— Hát tudod mit, akkor én megyek ki.

— Persze, le akarod előlem legelni a mezőt. Is­merlek.

Evvel Kis Samu már ki is bujt a szöges dró­tok alatt.

Lassan csúszott előre, mint egy nagy vastag va­kondok. Minden fűszálat megérzett, megszagolt, minden laput megizlelt, de csak nem talált olyat, amilyet az édes anyja szokott otthon szedni, gyenge, édes levele- 13*

két; de messze is van az édes anya, meg az édes szü­lőföld.

Ő csak mászott, egyre mászott előbbre, olyan jól esett lassan tovább csúszni a zöld fűben, puhán és csen­desen, kapargálva s a fejét bele-bele fektetve a magas, kaszálni való perjébe.

Az oroszok hadállása nem volt bizony messze. Va­lami száz méterre volt itt csak az orosz lövészárok, de közben sürü bokrok voltak s olyan magas fű, hogy még ha feltérdelt, akkor sem látszott ki belőle semmi. Kis Samu csak ment, ment előre. Nem tudta miért megy, hova megy, úgy csúszott, mint a csiga, a szemét is alig nyitotta ki s alig látszott, hogy előre halad, csak ő maga látta, ahogy az egyenesen álló vékony fűszálak leha­joltak a teste alatt.

Egyszer csak valami furcsa nesz ütötte meg a fülét.

Az első pillanatban rémülten hallgatott, azután elkezdett nevetni halkan, hogy hangja ne legyen.

Horkolást hallott.

Most mit csináljon?

Ki alhat ilyen nyugodtan a nagy kerek ég alatt? Ha a szemét felvetette, csak a mélységes kék eget látta. Keletről fehér fellegek úsztak rajta. Istenem, hogy tud aludni az ember ebben a nagy idegenben, ellenség közt. . A test megköveteli a maga pihenését. Hogy megy ott­hon aludni az ember, mikor vége a napi munkának, hogy belefekszik a jó, puha szénába a szénatartóban s reggelig azt se tudja, mi az élet. . . csak éjfélkor, ha a lovak prüszkölni kezdenek, akkor érez fel, hogy szinte

félálomban eleget tegyen a kötelességének: uj szénát vessen a ló elé … S hogy meg lehet szokni mindent. Most is majd leragad a szeme, de nem tudna elaludni azért. . . Pedig mintha abból a csendesen édesdeden alvó emberből valami álomsugarak terjednének, amelyek rá is ráragadnak, az ő pilláit is édes mézzel kenik, a hom­lokában bódulást érez már s csaknem lebókol egy puha vakandturáson, hogy elfeledkezzék mindenről, erről a világról, bajról, fáradságról, zsibbasztó éhségről s átadja magát a legdrágább álomnak . ..

De hirtelen a másik jut eszébe, Samu Jóska cim­borája, aki odahaza a drótkerítés megett várja az édes­lapu leveleket, amiből levest lehet főzni.

Hirtelen minden álom kimegy a szeméből. . . Hát az ő élete, az bizony nem sokat számit, meghaltak már mások is, ezren is, meg tízezren, meg a világ teremtése óta hányán s ezután is meghal mindenki eccer… De Samu Jóska várja az édeslapu levelet…

Nagyot gondol Kis Samu.

Felcsigázza még egyszer magában minden életerejét s megy előre tovább, lassan, mint a gyik.

S egyszerre csak előtte az orosz katona.

Ott fekszik a fűben, zöldes ruhájában elterülve, a sapka félig lefittyent a fejéről, hosszú szőkésbarna háj csapzott izzadt, meleg homlokára. A szája kicsit nyitva s az arca szelíden, békésen, mint egy gyermeké, ott hever egy zsombékon. A fegyver kiesett a kezéből, a kenyérzsákja ott van mellette, úgy alszik, mint édes anyja ölében a csecsemő, aki annyira boldogan és olyan
bizalommal hagyja el magát. Nem bánja, ha akármi történik is vele, agyon lehet ütni, agyon lehet csókolni mire felébred . . . Hát ez az orosz mire bízta magát? . . . A szent Föld ott lebegett alatta, szinte a föld meleg lüktetését lehetett látni együtt az orosz vitéz csöndes lélekzésével.

Kis Samunak megcsillant a szeme. Éles lett a pil­lantása, leste, mérte, milyen mélyen alszik a muszka.

Aztán kinyújtotta a kezét, a kezében az éles, he­gyes, marokra fogott szuronyt. . .

Mikor már csak egy centiméterre volt az orosz testétől, kigombolt, szőrös, pirosbőrü pihegő mellétől, megállóit… A kemény vas, a könyörtelen gyilok, mintha magától állott volna meg, mintha tétovázna, megre­megve valami szép és igaz gondolat hatása alatt. Aztán visszahúzódik s a másik kézbe kerül.

Kis Samu pedig fogta puszta kézzel a hosszú orosz puskát s kiemelte a fűből . . . Milyen engedelmes állat a fegyver, a gép, ha nincs összekapcsolva vele az élő emberi lélek. Már ott volt az orosz halál a magyar ma­rokban . . . S most újra kinyílt, kinyúlt a magyar kéz: felvette a barna kenyérzsákot. . .

Egyéb nem kellett neki.

Még egyszer végigfutotta a pirosán alvó nagy em­bert. Nem volt már fiatal ember, hosszas, ritka szőke­barna szakáll ütközött ki az arcán, a vonásai fáradtak voltak, mint az élet harcában megőrlődött családapáké, pedig legény volt még.

— Aludj, testvér, — mondta Kis Samu magában,

azzal a nyakába vette a puskát, a tarisznyát s elkez­dett visszafelé csúszni.

Egy horkantást hallott, ettől megijedt. Borzasztó megijedt: ha fölébred a szerencsétlen, akkor meg kell ölni.

Várt nesztelenül, mint a rozsbogár, amely a leg­kisebb neszre halottnak tetteti magát s csak hosszú perc múlva indul újra útnak . ..

így indult ő is útnak, vissza a csapásán . . . Hogy meg lehet ismerni a hóban a nyúl csapását, a páros kettős nyulakat, két kicsi elől, két öreg nyom hátul. Vagy a rókáét, ahogy egyenletesen ügetett s hosz- szufarka utána söpört a puha havon … Az ember útja még súlyosabb, az élő füvet úgy széttöri, árkot ás, vés, a füves réten.

Mikor bebújt a drót alatt, Samu Jóskát ott találta a poszton. Ült, ült és aludt. Aludt mint a muszka s nem ébredt fel.

Az alvásért nagy büntetés jár: vesszőzés, kikötés, nagy veszély idején főbelövés … és hogy aludt ez is . . . Nem bírta szegény kivárni az édes füveket.

— Nohé, no . . . — rázta meg a cimbora. — Hé- kás . . .

Alig tudott bele lelket verni.

— Itt az ennivaló!

Samu Jóska nagyra meresztett álmos szemmel nézte a kenyértarisznyát, amely dagadt volt.

Ránézett a cimborájára, megcsóválta a fejét. Meg­értette.

Hanem volt valami, valami furcsaság, amitől a tarisznyában mindkettőjüknek kerekre nyílt a szeme.

Egy kis fura alkotmány: egy kicsi bababölcső.

Samu Jóska vette a kezébe. A tenyerébe vette, nézte. Egész rendes kis takaros bölcső. Bicskával farag­va, olyan kicsi ringó bölcső.

Hallgattak, néztek.

A nap melegen sütött le az égről, kábultak voltak az árnyéktalanságon, csöppek gyöngyöztek le rajtuk s úgy a szemük táján összecseppentek, lebiggyentek . ..

A Samu J óska könnye a kis bölcső közepére esett.

— Hun szedted ezt, testvér?

— Ott alszik egy árva magában, — mondta Kis Samu.

Samu Jóska megcsóválta a fejét.

Hallgattak. Azt akarta mondani: Jó lesz az én Bözsi leányomnak! … De nem mondta ki. Csak hall­gatott. A másik is azt akarta mondani: Vidd haza a te kis Bözsi leányodnak . . . s ez se mondta ki.

Törtek a kenyérből s lassan eddegéltek. Falaton­ként morzsolgatták szét az istenadta kenyeret.. .

Egyszer azt mondja Samu Jóska:

— Testvér.

— Mi kell, testvér?

— Hun alszik az az árva?

— Hát arra le.

Azzal tovább ettek. Eccer Kis Samu szólalt meg:

— Ejnye, ejnye, ha tudtam vóna …

S megint tovább ettek.

Megint Samu Jóska szólt egyet:

— Én is tudnék ilyet csinálni az én Bözsikémnek.

S müértő szemmel nézegette, tanulta a bölcsőcske formáját.

Aztán Kis Samu mondta:

— Alkalmatos, de nem boszorkányság.

Samu Jóska azt mondta rá:

— Nem.

Kis Samu megint ezt:

— Add csak ide, testvér . ..

— Én? . . . Nem én . . .

— Hásze, jóember, nem akarom megenni.

— Nem, tudom mit akar kend, de én vissza aka­rom vinni.

— Hogy vinné kend, mikor én hoztam?

— De én tanáltam ki, hogy . .. Nekem van gyer­mekem, én tudom, mié! …

Nem szólt tovább, csak megindult vissza a másik csapásán. Félt, hogy nem tud szólni a torka szorulásától.

— No, tegyen legalább bele kend valamit, csak nem visz üres bölcsőt, — szólt gorombán Kis Samu — s egy darabot tört le a kenyeréből… — Ki tudja, az a muszka is mikor kap újra.

A muszka ébren volt, ott ült a fűben, lecsüggesz- tette a fejét, már nem tudta, mi történt vele.

Csak akkor riadt fel, mikor emberi arc bukkant fel előtte.

Samu Jóska intett egyet neki, aztán odanyujtotta féltenyerében a bölcsőt.

A muszka csak nézett vérveres szemmel, elbá­mulva, gyáván.

— No, vegye csak el kend, — szólott barátsággal Samu Jóska — nem dinament van benne, haszen is­merheti mi a.

S az orosz elvette. A két apa egymásra nézett, aztán gyorsan elfordult. Mindenik szégyelte a harcme­zőn a férfiszemben a könnyet…

XIII.

AZ OROSZ INVÁZIÓ UTÁN.

Skole, 1914. október 20.

Az államvasutak főnökségénél csak annyit ígértek, hogy a vonat elmegy a határig.

Szolnoktól kezdve a vonatot egyre jobban meg­lepték a visszavándorlók, akik félelem és aggodalom és szomorúság batyuját cipelték magukkal. Az úri asz- szonyok is mind harmadosztályon utaznak a rendkívül lassú és hosszú vonaton.

— Óh Istenem, ha még egyszer menekülni kell!

Sóhajtások, mint a Szűz Mária kép előtt, föl az ég felé néző szemek.

— Nektek nem volt muszáj jönni, én egy szóval sem kapacitáltalak.

Valami groteszkség a szemrehányásban. Mintha olyan nagyon kellett volna kapacitálni valakit azon a
rettenetes hajnalon, mikor a szolgabiró hajdúja, meg maga a szolgabiró szaladt házról-házra, hogy indul az utolsó vonat. . .

— Én csak annak örülök, hogy csak egy csoma­gom van, a ládát nem hozhattam el.. .

Szegényke, hogy jajveszékelhetett akkor, hogy a láda, a láda! Szent isten, a láda az értékekkel. ..

— Jaj, olyan mérges vagyok, hogy eljöttem, vissza is kell menni. ..

— Örülj, hogy nincs már muszka.

— Nono, hátha, csak nem szabad róla beszélni!

Egy bölcs öreg kerékgyártó fölényesen szól:

— Bizony, csak akkor fogjuk tudni, mi vót, ha a történelmet olvassuk, mint a negyvennyócat.

Ez a beszélgetés jellemzi az egész vonat hangu­latát fel Munkácsig.

Itt egy uj ijedtséget vet be a lelkekbe a kalauz.

— A vonat nem megy Lavocnéig, még a határig sem, csak Volócig.

Mindenfelé izgatottság. Úgy látszik, mégis benn van még az orosz. Talán rá is fognak a vonatra lőni. Az újságok se írnak egy betűt se Beregmegyéről, csak Máramarosról, ott pedig még Kőrösmezőn oroszok van­nak. S ha az orosz benn van, ha be tudott jönni, erő­sítést is fog tudni kapni. Ha még egyszer futni kell . . .

— De már akkor nem leszek olyan szamár, hogy fizessek a vasúiért. . . Még pótdijat is fizettettek ve­lünk, hogy jegy nélkül szálltunk fel…

A vonat szombaton este indult Budapestről és
hétfőn reggel ért be a Verhovina alá. A legszebb és legtündéribb völgységbe, amelyet valaha láttam. Az ősz buja, pazar, káprázatos. A hegyek cserbundái arany nyírekkel ékesek, a vörös prémben: szikrázó ékszerek . . . Ez a vidék a magyar hazának egy ismeretlen, egy félre­dugott, egy tömérdek állami kincset érő ékessége. Tele gyógyvizekkel s olyan ősszel, amelyhez fogható sehol a világon. A Tátráé a tél, a Verhovina paradicsoma az ősz.

De a hegyek tövét lesi minden szem. A reggeli fényben a lombok alól kikanyarodó kozák csapatokat keres a szem s minden percben várjuk, hogy ágyulö- vést, gépfegyverkattogást hallunk. Mert úgy tudjuk, hogy a mieinknek se ágyúja, se gépfegyvere, csak öreg werndli-flintája.

Szinte csodálatos, hogy minden incidens nélkül megy a vonat lassan feljebb, újra feljebb. A hídfőknél szakállas véncsont rezervisták félszakaszokban táboroz­nak, s mosdás közben felbámulnak a hajnalban tova mozgó vonatra. Valamelyik ablakból újságot dobnak ki nekik, elvigyorognak és szervuszt intenek.

Az utón mindenfelé mutogatja a kalauz az el­dobált sz.emetet: kozáktanyák. A felborított s trágyává taposott szénaboglyákat, itt-ott egy-egy leégett kuny­hót, a kis patakban egy-egy leguritott hordót. S be­szélnek az almamezei futás után a nagy menekülésről, mikor a hosszú rutén szekerek, zsidó kordék rogyásig rakva hozták lefelé a holmit, s a nép gyalog, hátán, mellén, lába körül a gyerekeivel. . . Borzasztó volt. A csöndes, csodaszép tájon, mint egy lidércnyomás.

Volócon a vonat jó hirt kap.

A vonal vissza van állítva Lavocnéig.

Hosszú aszály után nem olyan áldás a jó eső, mint most a kicserepezett lelkekre ez a hir.

Hiszen akkor tiszta a Kárpát!

Minden veszélyérzés, minden aggodalom eltűnt. Megint érzi az ember az édes itthon nyugalmát.

S a vonatbiztositó osztag tisztjei oly vigak és ked­vesek. Nem: itt már nincsen baj.

— A mieink tegnapelőtt, szombaton már beméntek Skoléba.

Délután már katonai vonat, egy mozdony, egy kocsi megy oda. Meghívnak, hogy tartsak velük. Pom­pás és vidám ebéd után megyünk, én vagyok az első polgárember, aki átlépi a határt az orosz betörés után.

Kimondhatatlan jó érzés.

A győzelem szele lengeti a lelkeket. Elektrikus vigság.

Lavocnéban le van égetve az állomás, s ami pus­katussal szétrombolható, szétrombolva. De mit lehet puskatussal rontani egy állomáson! Az ablakokat, a lámpák üvegtábláit tördelték be. És a Blockhaust, a váltóház gépét törték apróra. Pár darabot zsebre te­szek belőle, a porrá zúzott géprészekből.

Skole . ..

Lemberg alatt az egyetlen jelentékenyebb város. Olyan, mint Munkács. A lembergiek kedves nyaraló­helye.

Semmi kár.

Oly gyorsan kellett elmenni az orosznak, hogy nem volt ideje még egy ablakot bezúzni sem. Csak a Groedel báróéknak van káruk. Felgyújtották a kas­télyt, de ott hagyták az egy halomba hordott rablott kincseket. A város tiszta.. . Kivéve persze, hogy a kozák nagy előszeretettel szállásolta be a lovát a sza­ténokba s a zongorákat szerették használni éjszakai cilinder helyett.

De ez mind semmi. Ma már a mi daliás és vitéz katonáink csörtetik a kardjukat az utcán s a lengyel és zsidó menyecskék kacéran kínálják a csókot, ami megmaradt a kozákdulás után.

— Ah, csak önök a finom úriemberek, az oroszok azok pogányok!.. .

S mikor összenevettünk azzal a két kackiás leány­nyal, akik egymás háta mögé bújva mondják ezt a szép kijelentést, s látjuk a vastag, egészséges, piros­pozsgás, virító arcukat, amely egészen körül van raj­zolva kisütött frufruval: akkor, teringettét, minden magyar katona összeüti a bokáját s nem ijed meg a világ legnagyobb ágyújától sem.

Hétfőn délután a magyar katonaság bement Stryjbe s már a társzekerek ezreit viszi utánuk a vonat Szine- vucskóig.

Pár nap múlva talán Lembergig.

Ez a hangulat odafönn Gácsországban, mert Ga­lícia ma megint visszanyerheti a régi jó magyar nevét. Legalább erre a pár hétre, mert most ugyan ott alig hallani más szót, csak magyart.

XIV.

MIKOR A KATONÁK PIHENNEK.

Skole, 1914 október 21.

Az ember lelke a legborzalmasabb harcok közben sem veszti el sem a kultúráját, sem a vidám rugékony- ságát. Csak egy kis pihenő kell, hogy kifújja magát, már megint teljesen emberré lesz.

Ez a legnagyobb csoda, amelyre ez a rettenetes háború rávilágít.

Azt hittük először, hogy a kulturember idegzete abszolúte semmi vadságot sem fog elviselni. Aztán jöt­tek a hírek, mint a vastag felhők, a borzalmakról és rettenetességekről, amelyek minden képzeletet felülmúl­nak s azt hittük, hogy a kulturember egyszerre vissza- sülyedt prehistorikus fenevaddá.

Egyik sem igaz.

A kulturember sokkal jobban birja az emberfeletti erőfeszítéseket, mint a félbarbár, mert egy nagyszerű tartaléktőkét hord a lelke brodsackjában életértékek­ből. A nyers és úgynevezett őserejü paraszt bakák lógó fejjel és kimerült szemmel ülnek, maguk elé meredve s csak sóhajtoznak az otthon, a szülőföld után s olyan fáradtak, hogy kezüket, lábukat alig birják mozdítani, mint odadobált zsákok a földön, ellenben a tisztek, akik ugyanazokon a fáradságokon mentek át és a veszélyek egész fontosságát sokkal nagyobb intenzitással érezték
volt át, írissen és vidáman, mindent kiheverve szóra­koznak.

Nincs egyetlen ur itt körülöttem, aki a kvalifikált borzalmak légiójáról ne tudjon beszélni, ha visszagon­dol az elmúlt hetekre, s milyen szépek, egészségesek, frissek és játékos elméjüek. Ha az asszonyok látnák, megirigyelnék a háborút.

S csakugyan, alig van kedvesebb, mulatságosabb és egészségesebb dolog, mint itt ülni a skolei állomás sarkában, a vaslábu kerti lócán s nézni a befutó trén- kocsik végtelen sorát, a landwehr s a honvédtiszteket, ahogy arany barátságban pattog a szó:

— Szeavasz, szeavasz …

— Szerbusz, szerbusz.

Hosszú rusnyák szekerek várnak hátul, forspontok a gyalázatos kis lovakkal s csodálatos szép őszi hegy­oldal, fönn a nyires sárga tisztásával.

Kétezer szekeret vittek át itt ma a vonatok s szá­zával állanak a forspontok, amelyeket felpakolnak, de a legcsöndesebb pesti konyhában több pörölés van, mint itt. Szinte nesztelenül siklanak tova a hosszú, végtelen vonatok. Három nappal ezelőtt orosz horda nyüzsgött itt, most a mieink diskurálnak . . .

*

Odahaza persze azt hiszik, hogy az az öt-hat tiszt, akik itt tárgyalnak nagy komolyan és a blúzt is ki­gombolják, úgy mutogatnak a testükön valamit, a csa­ták emlékeit, a sebeket tárják fel. Győzünk hálistennek,

a győzelem édes érzései közt talán nem profanálás, ha lesztenografálom a hősök beszédét.

— Ez a legtöbbet ér az egész háborúban.

— Ez igen!

— Ez a pelzmellény, barátom. Nézd, milyen csoda­dolog ez.

— De milyen csizmád van, öregem. Hol lehet ilyet kapni?

— Kassán csináltattam húsz forintért.

— Nem drága!

— Hát Pesten nem kapod meg harmincötért, negy­venért.

A szép pesti asszonyok olyan gonddal nem tár­gyalják meg az uj magyar divatot.

Aztán.

— Csak egy jó tisztiszolgára tudnék szert tenni.

— Nahát az enyém is, az is egy igazi állat.

— Semmit se tud. Még olyan tisztiszolgát nem láttam, mint a főorvosunknak van. Még a gondolatát is lesi az urának. Ugrik. Nincs szoba? Neki van. Ösz- szeverekedik mindenkivel és mindent szerez. Kérlek, az almamezei futás után, mikor beérünk Szolyvára, ott áll a falu végén s azt mondja: Főorvos urnák alássan jelentem, a tea fel van főzve, az ágy meg van vetve.

— No az enyém négy nap múlva jött meg.

— Hát az enyém? Első dolga volt, hogy eldobta a pakkomat. Mindenem benne volt.

— Az a trénhadnagy, akivel együtt voltunk . . . ha a szolgája megjön, mindig azzal fogadja: Keblemre,

te állat! Hát már megjöttél? … Mert azt se lehet ki­várni soha.

A cselédkérdés… A pesti asszonyoknál is elég kiadós téma.

Aztán az ebédre is kell gondolni.

— Hol az étkező kocsi?

Az étkező kocsikból lett a legjobb kórházkocsi.

— Hátha nincs a vonaton étkezőkocsi, hol étke­zik az ember?

— Táphadnagyok, táphadnagyok.

— Sört lehet itt inni?

— Sört, azt nem lehet, ellenben bort nem kapsz.

— De kell valahol kocsmának lenni, mert az én puccerem már berúgott.

— János.

— Tessen parancsolni.

— Kell egy kenyér, de olyan kenyér, hogy rög­tön itt legyen.

— Igenis. Prófunt.

— Cipó! Friss cipó a debreceni piacról.

— Igenis, prófunt.

— Meg valami jó pecsenye, friss sült, valami jó szelet.

— Igenis, konzerv.

— Nem konzerv, te állat, hanem rostélyos, bifsztek malac-pörkölt, vadsertés ízzel!

— Igenis, konzerv.

— Fuj …

— Te, az oroszok a mi konzervünket nyersen ették.

— No hát én civilizáltabb ember vagyok, én nem szeretem a nyers húst bádogban.

— Csak szoknyában!

— Persze.

Az asszonyi dolgokra térül a szó.

— Azt az orosz is kedveli. –

— Volócon van egy menyecske, azt harminc orosz kedvelte. Egy bakám huncutságból csókot kért tőle … Hát nem lehet valami rosszvérü a menyecske, mert azt mondta, hogy: Hagyjanak békében, mert már magam­nak sincs, mind elvitték az oroszok.

■— Ami azt illeti, az én szakaszom is azt jelen­tette egy reggel, hogy: „Hadnagy urnák alásson jelen­tem, a falut bevettük”.

— És te mit mondtál rá?

•— Ki kell üríteni!

Hozzák a debreceni cipót, meg a megrendelt me­nüt s még bor is kerül; a cipó bizony prófunt s a koszt az konzerv, de legalább bőven s a savát-borsát megadja a sok jobbnál-jobb adoma a hadi élet asszonyi dolgairól.

Ilyen vígan nem ebédelnek ma sehol odaát Ma­gyarországon.

Ebéd után jönnek az adomák.

— Barátom, ha most leülhetnék egy órára vala­melyik pesti kávéházban . . .

— Itt szebb helyen vagyunk.

— Szép hely, csak azt mondd meg, hol van több piszok, itt vagy Felső-Magyarországon?

— Hát Volóc kis hely, de ott több van.

— Igen, itt nagyobb területen oszlik meg.

— Láttátok az orosz urak hagyatékát? … Min­denütt a szalonokba kvártélyozták be a lovakat.

— Az oroszok, azok jóvérű fickók. Hallottam az elébb egy jó esetet — szól egy élelmezési tiszt. — Be­mentem a városba szétnézni, hogy lehet-e itt valamit beszerezni az élelmezés számára. A legnagyobb keres­kedőhöz utasítottak. Hát kérlek, egész szép raktára van. Csudálkoztam is rajta. Kérdem tőle, hogy lehet magá­nak ennyi raktára? Mert ha az ember a kozákok után egy zsák lisztet talál, már persze csudálkozik. Azt mond­ja, hogy: kérem, én mindent adtam nekik. Nálam nem raboltak, hanem vásároltak. És hogy?

Bejön a proviant tisztjük és elkezd alkudni; de a szemtelenségig. Hát jó. Az ember enged .. . Miért ne engedjen, nem igaz? … A végén kihordatja a holmit és szekérre rakja. Akkor azt mondom neki: kérem alás­san, én leengedtem minden árat, ahogy parancsolta, de most már láthatnék egy kis pénzt? .. . Pénzt? — azt mondja a kozák tiszt — azt nem, de egy golyót a ha­sadba, aztjkaphatsz.

— Azért nem kell ezeket félteni, — mondja a ne­vetés után egy másik tiszt. — A galíciai zsidóban ak­kora kereskedői szellem van, hogy az mindent kihever. Az elébb azt mondom egy kis pájeszes fiúnak, hogy te, mondok neked egy jó üzletet. Add ide az egyik páje- szedet egy koronáért. A fiú néz, azt mondja, megkérdi az apját. Elmegy, aztán visszajön. Hát mit mondott az apád? Azt mondja a gyerek: Az nem mondott sem-

mit. .. Hát megcsináljuk az üzletet? . . . Tudja mit, azt mondja a kölyök, mondok én egy jobb üzletet: két koronáért odaadom mind a két pájeszemnek a felét.

így kergeti tréfa a tréfát, adoma az adomát, ne­vetés a nevetést.

…. Szegény fiuk. Talán megnyugtató, hogy ha igaz, hogy nem mind arany ami fénylik, az is igaz, hogy nem mind vér az, ami sötétlik . . . Ezek az urak mind csatákból jöttek s csatákba mennek … Ki tudja, me­lyik lesz az köztük, aki nem látja meg Lemberget, ahova most indulnak …

XV.

LEVÉL.

Édes szülém,

irom a levelet a nagy hegyek alatt, egy olyan fa­luból, hogy még a jóisten is csudálkozik rajta, amilyen falu ez. Se utcája, se határa, se kerítése, se tyúkja. Sokszor úgy nézünk egymásra, hogy igy is meg lehet élni az embernek? Nagy szerencse, hogy itt vannak a nagy csaták, nem arra mifelénk, mert nem adnám én azt az egy tagot, a mi kis falunk határát, ezért az egész mindenségér, országostól, kunyhóstól.

Hát ne búsuljanak édes szülém, hogy ilyen mesz- szire elvitték a fiukat, igy kell annak lenni. Az egy halál mindenütt megleli az embert, oszt azután úgyis mindegy; hát legalább az nyugosztalja meg a szegény
magyar katonát, hogy az otthon lévő vagyonkát leg­alább nem éri kár.

Csak maguk ne búsuljanak, édes szülém, a főhad­nagy ur ma is kiadta a parancsolatot, hogy aki egy hét alatt egy kilót nem hízik, stráfot kap, de kemény büntetést. Mink osztán eszünk isr de hiszem is, hogy csak egy hetet töltsünk nyugalmasan, nem egy kilót szedek én magamra, hanem mind a tizenhetet vissza­szerezem, amit a múlt hetekben az nagy marsokba le­adtam. Itt százhúsz koronáért mindenkor lehet venni egy száznyolcvan kilós marhát, de azt a bajtársamnak írták, hogy a váci vásáron élősúlyba három-négy koro­nát fizetnek egy kilóra, hát maguknál édes szülém? adja az a jóisten, hogy ott is csak igy legyen, mert a szegény gazdálkodónak csak az a jó, hogyha a hor­nyukból kap egy kis pénzt, egyébbül oszt alig is lát, csak azt elég elnézni, hogy itt ezen a teméntelen me­zőn egy boglya széna nincsen már, mind felették a ka­tonalovak, kit a kozákság, kit a huszárság, mer a sze­gény lónak is élni kell.

Azér maguk ne búsuljanak, mig takarmány van; csak azon gondolkodok sokat, hogy vájjon a Jani só­gor a gyenge derekával meggyőzi-é a sok marhát ott- hun. Aj, édes szülém, ha én aztat tudnám, hogy ma­guknak nincsen bajuk, akkor én oda se néznék ennek a sok sanyargatásnak, ami itt van velünk, de nem ka­pok maguktól levelet, én mindig irok, mikor csak lehet, de maguktól egy betű nem sok, annyi se jött augusz­tus 17. óta az én szivem vigasztalására.

Azér mégse búsuljanak, mert tudom én jól, hogy maguk is megteszik a magukét, ahogy lehet, se jószág­ba, se a kukoricába, se a disznóba, se a gyerekbe nincs hiba. Mer vigyázzanak is rá, mint a két szemük vilá­gára, édes szülém, hogy mikor haza szakadunk eccer ebbül a nehéz sorsbul, tiszta szívvel ölelhessem meg a két gyereket, meg örüljek annak, ami csak van, már­mint a vagyonbélinek, meg magának jó szülém, meg neked is kedves jó szeretett egy feleségem, sírok bi­zony sokszor, mikor senkise látja, most se bírja ki az én két szemem, itt van a könnyem cseppenése a pa­piroson.

De azér maguk csak ne búsuljanak édes szülém, jó az isten a magasságos egekben, idáig megőrizett, hogy még a hajam szála se görbült meg, ezután is gondot visel a szegény árvára, aki ezen a nagy töre­delmes földön kujtorog a többivel. Azér nem baj a, úgy kell annak lenni, mer ha máskép vóna, nem igy vóna, osztán ha rosszabbul vóna, asse vóna jó. Láttak vóna csak a múlt héten, mikor szeredán éccaka tizen­egy órakor csak elkezdett lüni a muszka negyven ágyú­val, osztán megszakadt az emberekbe a gatyamadzag, osztán uccu világ, úgy meggyalogoltunk, hogy virradóra annyira vótunk a tett helytül, hogy két napig kellett visszafelé gyünni. Hanem azér visszagyüttünk ám, oszt ami elpotyogott, a puskát, mit, azt is felszedtük ám, mer az árva muszkának lehet ezer ágyúja, de ha a ma­gyar baka megsturmolja, hát úgy nyútogassa a kezét, hogy az ember mingyán krajcárt szeretne nyomni a
markába. Egy cimbora, bizonyos Kis Kovács, nagyon mókás gyerek, e mán ha sturm vót, csak integetett ne­kik a pipája szárával, hogy gyertek bagóra! osztán első dóga, hogy a foga közé dugja a muszkának. Sze­retnek is bennünket a muszkák, hogyha parancsba nem vóna adva nekik, bizony kezet se emelnének mi ránk. De hát parancsba van adva nekik is, meg nekünk is, osztán bizony, ha összemegyünk, úgy megkaszaboljuk egymást, hogy öröm látni. Úgy bele is jöttem mán, hogy még álmomban is csak ölöm, vágom ükét, ma­gam is csudálkozom, hogy egyéb bajom nem lőtt ed­dig, csakhogy megtaposott a ló.

Ne búsuljanak szülém, van is most a magyar nemzetnek olyan becsülete az idegenbe, hogy még a pólyák is magyarul kiáltja hogy, hapták. A tiszturak meg úgy vigyáznak ránk, mint az édes gyermekükre, tüztől-viztől-éhségtől oltalmaznak, de szeretjük is őket, a múlt éccaka is a magam köpönyegét is ráteritettem az egyikre, mert fázott szegény, nem is csuda, erősen fogas idő vót.

De nem is búsulok én, hogyha vége lesz a hábo­rúnak, mindjárt megfordul az urak akaratja a szegény nép irányában, megadják a jogot is. Mert hiszen ügyi szülém, a szegény ember gyereke éppen olyan jó most az ország sok ellenségét pusztítani, mint akár a grófok, meg az ügyvéd urak! Nohát akkor arra is csak olyan jó lesz a szavazatja, hogy maga szája ize szerint in­tézze az ország dógát. Hallottam is én mán a tiszt­uraktól egy-két szót, csakhogy nagy idő van most,
nem lehet megirni, hogy hogy ejtődött, mer parancsba van, hogy csak a tábori posta számát szabad megirni, de azt nem, hogy hun is van az a tisztimenázs, ahun azt hallottam. No majd ezt is csak jóra viszi a jóisten, a mi kegyes Atyánk.

Nem is búsulnának maguk, hanem kacagnának egy jót, ha látnák, milyen szakállam van. Az én fiam még tán utánam is kiáltana, azt gondolná, hogy üst­foltozó cigányember vagyok, pedig bizony mégis csak én vagyok a te jó apád édes gyerekem. Vani jó csiz­mád, mert mán itt vannak a téli hidegek, vigyázz rá­juk szeretett jó Erzsim, édes feleségem, hogy egésségbe lássalak mindnyájatokat, ha eccer hazakerülök. Nem tudom, meddig tart, errefelé azt beszélik, hogy eltart ujesztendőig, de az is lehet, hogy tovább is, hacsak a francia meg nem adja magát, mer akkor a német is nagyobb erővel jön nekünk segíteni. Még derék egy nemzet a német sógor, én soha nem tudom mit szid­tuk mink azt annyit, akár kellett, akár se. De igaz, hogy bajba látszik meg az ember. Hej istenem, bár­csak azt tudnám, hogy szedik-é az adót? Még csak a kéne!

De mán nem irok többet, mert nincsen több pa­pirosom, pedig ami papír van a trafikába, mind kicsi vón, ha én mind ráírnám az én sok panaszomat. A múltkor is kiküldenek előőrsre, osztán elfelejtik meg­mondani a jelszót; hogy visszagyüttünk, majd lelőt­tek a polyákjaink, ilyenek esnek itt.

No fiam, hát megtudod-é mán türülni az orrod?
Mán azt hiszem, még a kis Erzsusét is, ügyi? Jaj is­tenem, hogy még tréfálni van kedve az embernek, de nem is hinnék édes szülém, hogy soha annyit nem ne­vettünk, mint amióta ennyien, férfiemberek együtt sa- nyarogunk. Különösen az a bizonyos Kis Kovács, akit említettem, az annyi bolondot csinált, hogy még a svaromléniába is hemperegtünk a kacagástul, kár hogy szegénynek ma egy hete reggeli csatán keresztül lőtték a torkát, igy a szájánál ment be, a nyaka csikgolyánál jött ki, rögtön meghótt.

Nem fér mán a papirosra semmi, hát isten áldja meg magukat édes szülőanyám, tegyenek egy kis virá­got a szegény apám sírjára Halottakkor én helyettem is. Isten áldjon szerelmes egyem, édes kedves gyöngy­virágom, kedves jó drága feleségem, meg a gyerekek. A jószágra ügyeljetek. Csak azért sirok most, hogyha én meghalnék, meg a többi, az én gyerekemet idegen nyelvre szoritnák, nem lenne mán magyar polgár. De jó a jóisten. Éljen a magyar.

(1914. oki. 30.)

A KÁRPÁTI VIHAR.

A Nyugati pályaudvar hatalmas sötét vas ivei alatt, amelynek ma este még magasabbaknak és söté- tebbeknek látszottak, mint máskor, Dóry Bandi vado­natúj hadnagyi uniformisában beszállóit az egyetlen vonat egyik első osztályú félfülkéjébe.

— Na itt eltanyázunk Munkácsig, — mondta ‘ a kalauznak, aki szeretettel és derűsen lyukasztotta ki az igazolványt s azt mondta rá :

— Nekem is oda van három fiam. Kettő még ki­képzés alatt van, a harmadiktól éppen ma kaptam leve­let a déli harctérről. Nincs semmi baja. Pedig oda van az első nap óta.

Bandi szinte mentegetőzve mondta :

— Magam sem tudom mért nem hívtak be eddig… Ma délben kaptam a parancsot, hogy azonnal vonuljak be Munkácsra . . . Mikor érünk oda ?

— Hja, azt nem tudom megmondani, kérem had­nagy ur. Hétfőn reggel.

— Ugy-e … No tekintve, hogy ma már szombat este van, nem is olyan soká.

A kalauz mosolygott, úgy elnézte a szép fiatal hadnagyot, úgy megsimogatta a szemével.

— A fiam kadét, — mondta büszkén, — de most már várja az előléptetést zászlósnak . . . Hatszáz koro­nát fog kapni felszerelésre . . .

Szalutált a fényes kis acél lyukasztóval s bezárta gondosan a hadnagyra az ajtót, hogy senki be ne jöj­jön zavarni a hadnagy urat . . . Aki megy a harctérre.

Bandi kinézett az ablakon.

Úgy nézett ki, mint akit egy pillanatra elfog a bucsuzás minden érzése.

Senki sem kisérte ki az állomásra, de mintha itt lett volna az ő kedvéért az egész Budapest, az összes kávéházak és mulatók, az összes körutak és maga a budai vár, a színházak és mulatók ; a Gambrinus a kato­nabandájával és a New-York kávéház a rézcsillogásával,… meg a fiatal magyar irodalommal, ahova ő maga is úgy szeretett volna bekerülni, de mióta a Zászlónkba egy pályázatot irt „anno dazumal”, azóta csak plátói sze­relmet tartott fenn a litteraturával … Itt volt az egész budapesti kultúra, amelyet egy év alatt felhab­zsolt, amellyel csordultig itta magát s amelyet most itt kell hagynia . . .

Egy kedves, éles gyerekhang furcsán, elnyújtva sikította kint a esti lapok neveit :

— Annóóó pannóóó pazest. Magyarorszááág. Peee sztaloooj . . .

Hát ezt kell itt hagyni . . . Hát ez a kultúra s most jön a . . .

Ugyan mi is jön ? : í

Ugyan mi is a háború ! . . .

Kis csengés s a lába alatt meglódult a szilárd talaj . . . Lám, hát semmiben sem különböznek egy­mástól az emberi dolgok, éppenugy indul útjára, mint mikor kiküldetésbe ment, vagy szórakozásból . . . Va­lami misztikus érzés töltötte be az egész lényét . . . Háborúba megy . . . Harcolni … A hazáért … A haza . . . Csupa gyerekkori emlék és érzés . . . Ott messze az Alföldön, fent az Alföld határán, ahonnan már sarju gyerek korában elkerült … A ficfás Tisza- partja ! ez neki a haza, pedig sose látta gyereknapjai óta . . . Hát ezért fog harcolni . . .

Ledobta magát a pamlagra és elővette a zsebken­dőjét, hogy letörölje a könnyeit.

Éjfél után két órakor felébredt, nem birt tovább feküdni. Minden csontja fájt, a féloldalát már puhára gyötörte.

Kisbaba korában megszokta, hogy csak úgy tud aludni, hogy oldalt fekszik s a térdét felhúzza a mel­léig . . .

Felült.

Bosszúsan nézett szét a sötétben.

— Ma vasárnap reggel. Mit csinálok én még hétfőn reggel nyolc óráig . . . Akkor érünk Munkácsra . . .

Kicsit elmosolyodott. Otthon azt mondta, hogy már vasárnap este ott lesz; azért, hogy ne sajnálko-
zanak rajta . . . Most ez szinte bosszantja. Mért ne sajnálkozzanak ! Annyi részt csak vehetnek a ember bajában . . . Megszélesitette a pamlagot, amennyire lehetett s megpróbált összekuporodni.

— J aj mamám ! — nyögte s cudarul érezte magát. Milyen jó volna meghalni. Inkább, mint igy szenvedni.

Már náthás is volt a túlfűtött kupéban. Ezen se tud segíteni, mert a szabályozókészülék a másik félfülké­ben van. Egész lázas volt az éjfélutáni törődöttség beteg érzésétől.

Hirtelen elszégyelte magát. Hogy is lesz az majd a lövészárokban ? . . .

Mara . . ,

Rágondolt egyszerre s csodálkozott rajta, hogy csak most jut először eszébe. A szép pesti urilány . . . Tegnapelőtt este még együtt vacsoráltak a Gambrinusban . . . Vájjon fognak-e többet ? . . . A rézfuvók harsogása alatt megfogta a kezét s azt mondta csendesen neki :

— Mara . . . Teszek egy propoziciót . . .

— Nos ?

— Jöjjön el velem valahová.

— Ugyan.

— Eljön ?

— Most >

— Most.

— Rögtön ?

— Igen.

— S hová ? . . .

— Nem találja ki, Mara ? . . . Hová ? . . .

— Orfeumba ?

— Nem.

— Télikert ?

— Ö nem …

— A Belvárosiba ? …

— Egyáltalán nem.

— Akkor nem fogom kitalálni.

— Ah . . .

— Jaj, de mulatságos maga . . . Olyan link fiú…

A banda a Wacht am Rheint fújta.

Egy veres nyakú öreg német bele énekelt :

„Mein Vaterland, magst ruhig sein. .

— Nahát mondja már … — kacérkodott a lány.

S ő odahajlott közelebb s úgy suttogta, gügyögő kis gyerekszóval.

— Jöjjön el velem Bárczyhoz.

— Hova ? !

— Na . . . Jöjjön el kérem . . .

— Jaj, de mulatságos ! . . . Nahát . . .

A nagy barna lány úgy nevetett; fehér, gondosan ápolt fogai, amelyek kissé oly kedvesen görbén vannak összecsufolva a piros ajkai között, mintha annyira dúsan nőttek volna, hogy nem férnek egymástól s úgy tele van velük, porcellánfehér csillogásukkal a drága csókos szája, mintha cukorral volna tele, amelytől szinte beszélnie sem lehet, úgy csillogott a lány arca, édes pufók arca, amely

egész könnyen rizsporozva volt, s a pompás kis kalap alatt a remek frizura szálai kilobogtak, mindig oly cso­dálatos frizurája volt és olyan isteni nyaka … az a fehér, gömbölyű, sugár nyaka . . . s mindig nevető és mindig biggyedt ajka . . .

És ő könyörögve sürgette.

— Tudja, most permanenciában vannak az anya­könyvvezetők, mert háború van, most naponta száz pár esküszik. Legyünk a százegyedik … Ki tudja, nem hivnak-e be holnap . . .

A lány apró fekete szeme, mint a fekete gyémánt csillogott . . . Elnézett messze, a boltíves plafon alatt, ahol a muzsika erőteljes taktusai dübörögtek, a fehér asztalok pompás sora között elkalandoztak . . . Mind tele volt, minden asztal s minden sarok sötét ruhás fér­fiakkal s fehér és színes nőkkel, mint virágokkal . . . Ah, mennyi nő van azon a Pesten és mind szépek . . . De nem felelt . . .

A apa odafordult hozzájuk s szikár hangjával valami okos megjegyzést mondott az olasz viszonyra . . . belefogott Románia magatartásának taglalásába . . . A mama ült, mint egy jól nevelt mama, hallgatva s igye­kezett a száját sem nyitni ki, hogy el ne árulja, hogy mennyire nem érzi jól magát a fényes és zajos és trom­bitáktól hangos és idegen himnuszba fürdő heyiségben …

Mikor az utcán hazafelé mentek, Mara odaadta a karját s ő kissé paranoiás boldogsággal szorította magá­hoz ezt a meleg és finom kart . . .

— Nézze, én azt nem helyeslem … — szólt a

lány nyugodtan, okosan. — Ha maga visszajön, akkor meg fogjuk látni, hogy … De Istenem, mi nem va­gyunk még annyira készen. Mért kössem én le magát. Maga most elmegy a harctérre, tudja isten milyen ka­landokat fog átélni … A férfiak egyáltalán olyan meg­bízhatatlanok . . . Nem igaz ?

— Szóval, nem akarja.

— No nézze, ne legyen gyerek . . . Isten tudja, hogy mi lesz még velünk . . .

Ah, a számitó . . . Nem akar özvegy lenni . . . Nem akar gyászfátyolt viselni . . .

Felugrott a pamlagról, izgatottan az ablak elé állott.

Oly üres volt a szive, a lelke, az egész élete. Oly unott, értéktelen, eldobni való.

Az égről csillagok milliárdjai világítottak le. Hold nem volt sehol, de csillagok hihetetlen tömege ragyogott, tündöklött az ég kárpitján . . . Kinyitotta az ablakot s könnyes szemének páráján át hosszú fénycsikokkal vil­iózott a temérdek csillag a mérhetetlen, boldog és gaz­dag és aggódva figyelő Alföld felett.

A hús alföldi szél az arcába csapott, akácfák magas törzsein a felmetszett kis lombok, mint groteszk magyar pálmák állottak mereven őrt a éjszakában. A learatott, pusztára elhordott tarlók mint a mozdulatlanná der­medt vizek felszíne simán folyt a messzeség éjszakai ha­tártalanságán át . . . A magyar föld némán figyelt va­lahová távolra, s a vonat jajgató robogással, mint egy vészjel süvöltött végig, mint egy száguldó égő kard suhant át rajta …              .

Móricz Zsigmondi Vérben, vasban.

Mély lélegzéssel fojtotta le a könnyeit. Mélyre le a szivébe s nagyott szívott be a magyar föld csodálatos, isteni levegőjéből. Kitágult szemekkel bámult bele az éjszakába, amelyben nem volt semmi nesz, semmi leg­kisebb hangja az életnek. Csak a vonat idegenszerü, sü­völtő zuhogása . . .

Mikor még tengerek feküdtek a lapályon . . . Mikor az éjszakai viharok a vizek taraját verték fel, ahogy most a fűszálakat lebegtetik a vasúti töltés pere­mén . . .

Ah, a föld arculata is változik s mik vagyunk rajta mi emberek . . . Hogy úszott itt valaha, valamely cso­dálatos ősállat, félig hal, félig madár, kurta szárnyaival s hosszú farkával verte a hideg vizet s éles és sziszegő füttyel sikoltott bele a csillagos éjszakába . . . mint most a vonat . . . S évek tízezrei után hol lesz ennek a jól szerkesztett vonatnak a legvégső atomja is . . . hol lesznek a gondosan fenntartott vasúti töltések, a le­fektetett kettős sínpár, hol a plüs és az acél, amely a kocsik anyaga . . . Majd ha az örök hó és jég áradata fog itt dermedni és mi csak élünk, megyünk holnap elébe a halálnak és a nagy Alföld maga is figyel ime, a jövőre figyel, mint a hü paripa, ki megszokta gazdáját hordani és szeretni s annak sorsán tűnődik éjjeli abrakolás alatt…

Mintha megszakadt volna ezen az utón, a vonat dürrögő rohanásának e pár órája alatt, az élet. Mintha minden, ami mögötte maradt, elmúlt volna, elenyészett volna, mintha most valami újjászületés eszméletlen per­ceiben élne s haladna át egyik dimenzióból a másikba.

Nézte a pusztát, amely már annyiszor cserélt életet s nyilván éppen úgy jól érezte magát, mikor ten­gerfenék volt, mint most, mikor jön a magyar ember, nehéz csizmákban, fáradt inakkal s ekét akaszt a bőre puha kis színébe s magot vet belé . . .

Kinézett a rettentő nagy pusztára, amely csodá­latos és megdöbbentő csöndben feküdt az éjszakában s nem talált a saját életében egy ilyen éjszakát, mikor az ő lelke ilyen ünnepies, ilyen mindent elviselő csöndben nyugodott volna . . .

— Ficánkoló kis esik voltam, — mondta magá­ban, — de most majd meghalok . . . Legalább jól éltem… Ennyi az élet. :. Felfalni amit lehet, kacagni, ameny- nyit lehet. . . élvezni, amit lehet. . . Aztán jön egy srapnell . . .

Éltem, elmúltam, slussz.

Ennyi a végrendeletem. Hogy mondta az apám? Aki hátul marad, tegye be az ajtót.

Ah, milyen jó, hogy az a lány nem szédült el s nem jött velem az anyakönyvvezetőhöz . . . Nem ma­radt utánam senki… Se feleség, se gyerek … Az életem, az egy boldog és szép élet: egy önmagában vígan pergő karika … Ha szétpattan, vége.

Azért megdöbbentő, hogy az ember elmúlik s a föld itt marad és a föld más embereket fog még táplálni és más lényeket, ha majd az egész emberi faj kipusztul …

Vájjon a föld elpusztul valaha? . ..

15*

í 2.

Az órája negyed ötkor megállt. Bántotta. Milyen gonddal igazította be tegnap . . . Persze, az éjjel nem vetkőzött le s a ujjainak nem jutott eszébe, hogy fel­húzza.

Mintha maga az idő is megállóit volna. Szol­nokon porosz katonákat látott. Ott álldogáltak a sárga fal tövén, zömök, szakállas, vastagbaj szu emberek, olyan otthonos nyugalommal diskurálnak a hegyes gombu s nagyobbrészt vászonnal behúzott sisakokban. Csakúgy lötyög rajtuk a ruha, mint a kövér falusi embereken, egy kurta hasas őrmester, a rövid nyakán szétizzadt gal­lér, mint a rongy, a csillagok csak úgy fityegnek rajta, zsíros arcában van valami felvidéki kedélyesség, olyan mint a rahói jegyző, aki azelőtt tanitó volt, skrablyázni jár be Besztercebányára s ott úgy megleli magának a kis kurtakocsmát, amely nem különb, mint az ő falusi élete . . . s tótul povedálnak és pattogva szidogatják a pánszlávokat … No lám, ezek is szláv nyelven beszél­nek … A fekete bornyujok le van rakva előttük a földre s kölyökcsizmáikban egész kedélyességgel állanak, toflán, becsületesen. Mennek verekedni . . . Oroszt verni . . .

Olyan furcsa, olyan bizarr látvány Szolnokon a derék porosz katona.

Áll az idő, csak a vonat megy tovább lassú döcö- géssel. Az egész élet áll, vár. A háború színeivel tele.

Debrecenben egy egész zászlóaljat készítenek be menetre. Virágosak, hetykék, pattogók.

— Hát fél-e öregem ? — kiált hetvenkedő nyaka­sán egy kis tartalékos hadnagy s az őrmesternek a vál­lára csap.

— Félni ? . . . Nem vagyok én gyerek, — szól amaz egyszerű komolyan.

— No hát ne is, azt a betyár adtát I én körülöt­tem olyan legény ne legyék, aki fél . . .

Úgy látszik, a fiú egy kicsit be van gyulladva, — gondolta magában s a másik oldalon egy szomorú kis transzporton akad meg a szeme.

Harctériek. A szíj sárga rozsdát evett a csuka­köpönyegen, az állukat kiverte a torz fiatal szakáll. Gyűröttek, fáradtak, murcosak, a hajuk belelóg a nya­kukba. Mint a fáradtság roncsai. Lógó fejjel, kerimülten, egész apátiával.

— Mindjárt jön a őrmester ur, — szól egy nagy szakállu rőtt zsidó, akit a jó szive futkároztat a dol­gukban.

Sokára, vontatottan szól rá egy.

— Miféle őrmester ? ■

— A . . . rendőr . . .

Állnak, várnak, mint fáradt ökrök a kutnál. Addig nem szabad kimenniök a perronról, mig nem igazolják magukat. A lábukon sárban megkövesedett bakkancs.

Jön a őrmester. Friss, dagadó arcú, holdas foltos, egészségtől ragyogó feje csak úgy kidagad, mint a bazsa­rózsa a vakító arany zsinóros nyakból.

— Ki a transport vezetője

— Én.

— Mikor jöttek el a csatából ?

— Szeptember 8.

— Mehetnek.

A lenyütt rongyosok megindulnak, egymás után, még szalutálnak is, szegények. Az őrmester meghajlik, előzékenyen szalutál … Ez szép tőle … Ez a haza fizetése . . .

A másik oldalon fiatalon, keményen, lelkesen sora­koznak a cukkok.

— Éjnye má, hát nem tudod a helyed, jó fiú!…

— Hun szoktatok állni . . .

Öröm rájuk nézni, csak úgy fénylik a arcuk a friss borotválkozás után . . .

A idő meg van halva. Valami hihetetlen nyugalom van a levegőben. A föld maga áll és vár, a jövő ismeretlen dolgait kivárja. Igaz, vasárnap is van. De az egész vilá­gon valami léleken ülő közöny tesped. A munkás nem akar dolgozni, a asszony nem akar szólani, a virág nem akar még szirmot hullatni sem. Ő maga is úgy ül a tova kesergő vonat szűk félfülkéjében, összegubbaszkodva, lelógó fejjel, a melegben, amely emberdohosságu, mintha sok-sok év óta mindenki itt hagyott volna valamit a teste párájából a plüsben s a fakult tükörben minden arc föl- rémlene, amely valaha is belenézett . . . Úgy ment át az áldott Alföldön, a szétszórt apró tanyák között, akarata s célja nélkül, mint az élet rabja, akit visznek . . .

— Mi ez az állomás ?

— Hajduhadház . . .

Csupa fiatal lány és legényke. A lányok a vasárnapi ruhájukban, a világosan bekötött fejjel, fehér blúzban, setét szoknyában olyan kedvesek, ahogy elől összefogják kezüket s az ölüknél lógatják. A legénykék a kabát zse­bébe dugott öklökkel, öreges komolyan nézik a vonatot. Előtte ment a debreceniek katonavonata . . . Ahhoz jöttek ki ezek, az egész város. Az ő fiaik mentek erre. S nem sírnak, nem jajveszékelnek. Meleg, nedves szemekkel néznek egymásra és maguk elé.

Nem sírnak . . . érezte meg a lelkek áramlását.

Megdöbbenve áramlott föl a vér a testében, most érezte meg először a háború kitörése óta, hogy a nép együtt érez a harcosokkal. A falukon békén élő népnek lelke lobog ott a távoli harcmezőkön . . .

Kis, félrecsapott könnyű süvegével, lógó fekete török bajszával, inas lábszáraira feszülő barna nadrág­ban, hegyes orrú csizmában áll a hajdú gazda, a szeme ég könnyek szikrázásától és vigasztalja kurta, odavetett szókkal, puha síró, tétova asszony atyafiát . . .

— Sose busujjon kend néném, akkor örül a, ha viszik. Ölni, lüni . . . Akkor van annak jókedve . . . Még szívesen megy a hájjá …. Én is mennék, tán én nem mennék, csak vinnének. Hát itthon mi öröm van a világba . . .

Elfordul s a sarkán egyet-egyet billen, horgas orra, sovány arcéle tüzel . . .

Ah, az itt, az, a szabadság harca harc az emberi lélek szabadságáért, az folyik itt . . .

Az idő áll, de alkonyodik. A vonat az egyre sötétedő estén csupa néptől tömött sötét állomásokon áll meg. Mindenütt csönd, néma bucsuzások, az égtől le a föld szivéig egyre erősebb lesz valami ideg remegés, amely mindent átfog és megráz, ami él . . . Közeledik a har­cok határa, közelednek a kárpáti mezők, a messze fel­nyúló síkságon egyre közelebbről érzik a messze vesze­delmek izzását s ez átfőzi, átperzseli a lelkeket . . .

Háború . . .

Még eddig nem is gondolt valahogy mélyebben a háború lelkére. Katona volt s tudta hogy bármely perc­ben behívhatják, de minden napnak örült, amelyet még békességben otthon tölthet el … A háború, a harctér csak éhséget, fáradságot, strapát jelentett neki, amely alól azonban szinte nem illik kivonnia magát. De mig arra kerülne a sor, hát legalább fenékig üriti az élet vidám kelyhét . . .

Most egyszerre elfogta valami belső remegés . . . Az idegeivel kezdte megérezni, felfogni, mint egy Mar- coni-készülékkel a háború tovagyűrűző s vaktában lea­dott vész jeleit . . .

Álmatlan, fárasztó éjszaka várt rá a vonat ölében. El-elszunnyadt, meg újra felriadt.

Nem látta a jövőt s ismeretlen égi hatalmaknak szárnysuhogását érezte a lelke mélyén.

Munkácson azt az utasítást kapta, hogy még ugyan­ezzel a vonattal föl megy Volócra, a vasútbiztosító osz­taghoz s ott jelentkezik szolgálattételre.

Már ez is megnyugtatta s pár órát aludt egyhuzam-
bán. Szolyván túl ébredt, hirtelen ugrott talpra, mintha ellenség közeledne s kinézett az ablakon.

Kitágította a szemeit s egy percre elfeledett min­dent, mint a bomba, úgy hatott rá a természet szépsége.

Csodálatos erdők panorámája nyílt meg előtte. Az Alföld múlt éjszakai megdöbbentő gondolatokra keltő csöndjével szemben, a magyar hegyek tündöklő reggele.

Leeresztette az ablakot, hogy az édes hajnali fényt beigya, hogy a felséges hegyek isteni szépségét tisztán belélekezze .              . . Rozsda és lángvörös fák és vertarany

sárgák s biborlángok tarkasága a zöld fenyők között. A hegyoldalon a fü is mély mályvavörös s ebbe belerakva a tarka fák ; gyönyörű, gyönyörű, lent egy kis piros, olyan drága szépség, mint egy ékszer … A szép országút lent kanyarog a hegy tövében, fehér ut, merész kanya­rulattal ; a vonat mellett áll egy fehér gubás magyar, fekete csizmában s egy fehér gubás orosz, fehér bocskor- ban. Fehér gubás asszonyok húzzák össze magukat s odább megdöbbentő . . . katona ! . . . egy öreg nép­felkelő a hátán cipeli a reggelben a szuronyos puskáját. . .

A Latorca lapos vize szétterülve a fövényes meder­ben, mint egy kiáradt ezüstár kanyarog, keletről a he­gyek rőtt, tompa, vaskő vörhenyesek, nyugatról tüzelő színek szikráznak a kelő nap fényességén . . . Lent csaknem összedőlt fürészmalom az erdők bocskorában, s a fűrész berregése már is sikit a kora reggelen . . .

Ujjongott és boldog volt, a szépség völgyén ; a Verhovina csúcsai arra nyugatra rakva, tömve a csodák minden színeivel.

Egy kis téglafedelü kastély, tornyos, a lobogó szí­nekben égő reggeli lombok közt, fehér falakkal, álom­nak is tulszép . . .

Kisded nyírfa, szűzi szeméremben csillog a rét szegén, átlátni szemérmes arany fátyolán.

Lovak legelnek furcsán, földhöz nyomott vastag fejükkel, vékony lábakon s hosszan, csepüsen lógó, lengő farkakat bólázva.

Egyszerre a völgy kitárul, s kétfelől ezernyi apró csodafa, szétszórva, mint egy csodanyáj, s most mind kíváncsian emeli aranyszemérmes szép fejét, fényesen és csodálatosan az elfutó sötét, hosszasan elkigyózó vonat felé.

Nem ! Ezt a hazát megvédj ük ezernyi ellenség ár- özönje ellen.

Jaj ! . . .

Hirtelen rémület . . .

Kidülledt szemmel, mereven, előre hajolva néz le a völgybe . . .

A távoli országút felé . . .

Mi az . . .

Szekerek sora . . . Népek tömege hömpölyög elő… Futó népek mozognak előre ott lent. Lassan, mint a vágtató hangyák a fűszálak tövén . . .

Hosszú szekerek megrakva asszonnyal, gyerek­kel .. .

Mintha egy távoli sikoltás zugó hangja hömpö- yögne föl . . .

1 Apró lovak zötyögnek, bátyus öregek vonszolják
magukat, fekete zsákok és fehér lepedők. Karon ülő gyerekek, s hűhó, kiabálás, kurjantás, szláv és idegen hangok süvöltése . . . Zsidók fekete zarándoklása . . . Ruthének vászonba csavart precessziója . . .

A vonat gyorsan robog feléjük, beéri a menet elejét s ott lent mellettük vonul el a sor, szemben, szemben, mint egy fölriasztott véghetetlen vásár tömege …

Sovány tinót rángat kötélen egy legény … Az állat kiállott, nem bir, lefekszik . . . Bottal, karóval üti . . . hogy üti . . . hogy vágja . . . szúrja … Ah . . . s a szegény tinó lefekszik, elnyújtja két pár lábát s vége . . . Hasba rúgja aztán a fejéről le a süveget és tépi a haját . . .

Asszonyok fekete szoknyás, fekete kendős tömege, hogy mennek, hogy gyalogolnak. Gyerekek vonszolják magukat . . . Nem bírnak, ah, mint a tinó . . . Anyák, akik nem bírják felemelni elhullott gyermekeiket. Leül­nek melléjük az országút szélén és sírnak, mert egyébre nincs erejük . . .

Honnan jönnek ezek … Mi történt, Úristen.

A vonatot egy rivalgás, egy tompa orditás fogja el . . . Megáll . . .

Emberek leugrálnak, gubás parasztok, nem akar­nak tovább menni . . . Öreg zsidók otthagyják megvál­tott jegyeiket s nem mennek előre . . . Mindenki kö­veteli, hogy forduljanak vissza … Az összes vészjeleket rángatják, letépik . . .

Mintha a honfoglalás népáradata indult volna meg újra, de oly szomorúan, oly ijesztően . . . Hol vannak
a fehér lovas diadalmas hősök, hol vannak a ficánkoló paripás táltosok . . . Hol a rend, a nyugalom, az okos belátás . . Hol a cél, az Árpád apánk örökének har­cos kívánása . . .

Menekülés, menekülés, rohanás előre, fáradtan és kimerülve, agyonhajszolt lovakkal, minden szekér ro- gyásig megtömve, s némán . . . Rettenetes némán . . . Csak mintha a távoli föld nyögne és dübörögne . . .

Háború . . .

Jön az orosz . . .

3.

A fehérre meszelt pályatesten megállt a vonat.

Tisztek állnak a kis állomás mögött, amelynek az emeletén nagy zászló lóg. A csatatérre menő zászlóaljak valamelyike idedugta fel szallagokkal és hervadt virágok­kal rakott zászlaját . . .

— Szervusz.

— Szervusz.

— Kérlek szépen, a vasutbiztositó osztag parancs­nokát . . .

— Gyere kérlek ; itt az állomás mellett jobbra, a raktár, a parancsnokság . . . Különben már nem a vasutbiztositó osztag rendelkezik . . . Ott a mi pa­rancsnokunk is, de az éjjel átvette a kommandót a felül­ről jövő ezred parancsnoksága . . .

A szavak simák, nyugodtak, udvariasak. Megüt­közik rajta.

A tisztek hallgatva állnak, s fürkészve nézik a vona­tot, amelyből alig két-három utas száll ki. Zsidók, s amolyan utbiztos féle idevalók.

A magtár, a rendes kőből épített alapzaton, bar­nára festett deszka-épitmény. Elől, a pénztáros szűk ketrecében, egy szakállas vörhenyes őrnagy ül és a per- cegő tábori telefon mellől néz fel. Idegesen, mint a sok dolgu emberek.

— Was?

— Andreas von Dóry . . . ich melde gehorsamst…

— J a so . . .

Egy óra múlva indulni kell tábori őrségre a vas­útbiztosító század negyedik szakaszával.

Az osztag vezetője egy piros képű, kedves öreg főhadnagy, galambősz hajjal és szakállal, olyan feszesen állott az őrnagy előtt, mint a legutolsó közbaka.

Együtt jöttek ki az irodából, ahol az őrnagyot a tiszteknek egész tömege ostromolta.

Az öreg főhadnagy piros arccal s vidáman nézett rá. Apró szürke szemeiből meg nem renditett nyugalom és öröm sugárzott, amely egyszerre átragadt mindenkire, akivel beszélt.

— Nahát éppen jókor jöttél fiam, — szólt teljes kedélyességgel, — az ügyvédnek influenzája van, azt nem küldhettem, a mérnöknek ki van ficamodva a bokája, legalább egy napig még pihennie kell, a Pisti most jött vissza, a többi szolgálatban van. Már igazán azt mondtam, hogy a jó Istenre bízom, vagy csudát tesz,
vagy magam megyek . . . Úgyis itt van már az őrnagy ur, hát nekem nincs dolgom . . .

A hangja vidám volt, piros és nevető s csak úgy feszült rajta a kurta bakaköpönyeg. Egészen olyan volt, mint Bem apó ; nyugalmazott öreg professzor, aki 59 éves korában önként jelentkezett ! „Nem muszály szolgálni Direktor ur !‘‘ „Nem muszály ? … De hisz épen aka­rok !“ igazán Bem apó, csak egy kicsit kövérebb.

— Hát főhadnagy ur, nincs baj ?

— Baj ? . . . Édes fiam, én itt vagyok két hónap óta, a csizma még nem volt lenn a lábomról. De egyéb bajt még nem láttam . . . Már pedig, mig az én köz­érzésem jó, addig nyugodlain alhat Magyarország.

Hangosan nevetett, pompás, egészséges, amolyan kálvinista nevetéssel s elment. A fiatal hadnagy szinte elröstelte magát.

— Szervusz, — köszöntötték sorra s kíváncsian nézték meg, ő volt a legfiatalabb az egész osztagnál. Csupa öreg tartalékos volt itt, akik már a csuzukat ápol- gatták a vasút mellett. Olyan kedélyesek voltak és oly kényelmesek, mintha az egész csak egy kis őszi vakációzás lenne és ellenségnek hire-hamva se volna.

— Mért menekültek a népek … — kérdezte Bandi, — s csodálkozva gondolt a reggeli rémületére, amely úgy keresztül viharzott rajta, mint egy pilla­natnyi villámcsapás . . .

— Ah, butaság az egész. Az egyik szolgabiró félre­értette a telefont … A dandártól azt telefonálták, hogy meg kell tisztítani az utat, erre ez az állat ki-
üritteti a falukat és a menekülő néppel eltorlaszolja az utat . . .

■— Már kimentek a csapatok, hogy őket letéritsék az útról és visszahozzák. Most megy ki egy vonat is Szolyva felé, hogy visszarendeljék a népet . . .

Adomákat mondtak az éjjeli ijedelemről. A mun­kácsi ügyvéd karonfogta Bandit, hogy levezeti a faluba a főhadnagy után.

— Ostobaságok mindig voltak, — mondta nyu­godtan, — mért ne legyen a háborúban.

Oly nyugalommal rakta a lábait, kissé ereszkedő porakján furcsán lógott a kardja, deres bajusza erős ajkára lógott s úgy unta az egész háborút.

— Hat hét óta nem volt lenn a csizma a lábamról.

Nagyot ásított.

— Majd meglátod az ágyat . . Szalmán hálunk… Hát ha az ember kimegy vadászni ? . . . Háborúba nem lehet vetett ágy . . .

A főhadnagy az embereket mustrálja. Libát lopott valamelyik s most nagy vallatást tartott.

— Jól néznek ki az öreg népkejélők a nagy sza­kállukkal, — mondta a munkácsi ügyvéd.

Bandi szalutált s jelentkezett.

— Nagyon jól van, fiam. Hát itt van a szakaszod. . . Szidom őket, mint a bokrot, de nem meggyőződésből, hanem hogy elejét vegyem a későbbi bajoknak . . . Mert az bizonyos, hogy az első a menázsi . . . Azzal fenye­getnek, hogy elveszik tőlünk a Manlichert. Hát először is nem adom és másodszor csak ennivaló legyen 1 Mert
puskatussal is lehet verekedni.: de éhes gyomorral nem lehet verekedni !

Bandi végignézett az öreg „népkefélőkön”, akik nyugodtan, öregesen állottak a sorban s megütődve most gondolt először arra, hogy embert ölni, emberre vadászni indulnak . . . Szigorú szemmel nézte meg sorra az embereket. Nem volt megelégedve velük. Egyik sem elég izmos, nem elég elszánt, nem elég vad ahhoz, hogy embert öljön . . .

Valahogy távolról, fonákul, groteszkül feltűnt előtte az a gondolat, hogy a béke polgári élete mennyire rossz és haszontalan élet … A negyvenéves emberekből ime egészen kiöli már a vadállatot . . . Hogy fognak ezek harcolni !

Valamit kellene majd azután csinálni . . .A háború tanulságait csakugyan le kell vonni … A béke igen elpuhitja az emberiséget . . . Valóban sportot, vívást, lövést, bajvivást kell tanítani az embereknek. S törvény­ben kell megszabni, hogy a gyilkosság, ha bravúrosan van megcsinálva, akkor nem büntetendő, hanem vitézségi éremmel jutalmazandó . . .

Csak úgy, homályosan és elfutóan ötlött ez az eszébe, aztán elmosolyodott, érezve, hogy itt valami cso­dálatos ellenmondás van az élet különböző stílusa közt, odaállott a szakasz elé s harsány hangon elkiáltotta magát :

— Szakasz igazodj ! . . .

Már katona volt, aki nem elmélkedik, hanem meg­csinálja, amit meg kell csinálnia.

4.

Milyen furcsa, mennyire érthetetlen, hogy még szombaton reggel nem is álmodta, mikor fogják behívni katonáékhoz s ma, hétfőn a naplementét már itt látja a haza határbércein . . .

Komolyan és mély nyugalommal állott a hegyol­dalon.

Elnézett a mély, bámulatosan szép völgy felett, amelyen valamely patak folyt végig. A térképet tanulta, a szemközti hegyek csúcsait.

Csönd volt, nyugalom az egész vidéken. Olyan mély és megható csönd, amit csak a természetben érez az ember.

Szél dúdolt a sapkája pereme alatt, csöndes, hűvös őszi szél, a fákról peregtek a levelek.

Az emberei ott tanyáztak a kunyhó alatt egy ma­guk csinálta félszerben, az őrszemek szét voltak osztva a hegyoldalakon.

Néha feltűnt itt vagy ott egy-egy szuronyos kék baka, ahogy lassan, mozdulatlanul megállóit a domb tetején. Egyik, egy öreg, zömök alföldi magyar úgy ál­lott negyedórákig a szép kúp csúcsán, olyan jól oda- pászolva, mintha ő alá teremtették volna a hegyet.

A szép zöld oldalak lassan elhomályosulni kezdtek, egészen lilás színek borították, lebegték körül a hegy­gerinceket.

— János.

— Tessék parancsolni, hadnagy ur.

— Mit fogunk enni ?

— Van itt minden instállom, szalonna, konzerv, én már megsüttettem a husporciót . . .

Nézte a soványképü nyírségi embert, aki tiszti­szolgájának ajánlkozott s most szívesen, törlészkedve járdogált körülötte, de olyan lassan, hogy még nézni is sok volt.

— Mióta vagy itt, János ?

-— Én instállom ? Ögusztus négy óta.

— Otthon nem voltál azóta ?

— Dehogy vótam.

— Van családod ?

— Van nekem négy. Van nekem elég, tiz esztedei házasságra elég vót az asszonynak hét gyerek. Három a főd alatt, négy nála.

— Van főded ?

— Dehogy van, instállom, nincsen nekem semmi.

— Hát házad ?

— Nincsen nekem asse.

— Hát akkor te még nem szavaztál képviselővá­lasztáson !

— Ö. Nincs ott ilyen semmitlen emberre szükség.

— Hát akkor J ános, mibül élsz ?

— A két kezembül. Dógozok.

Elnézte a suta szőke bajszu embert. Az arca piros volt, a szeme kék. Napszámos ember. S hogy áll itt a haza határán, hogy áll itt a nagy bércek alatt. Védi a hont, melynek Árpád vére győzelemmel csorga szent földére. .. S ugyan mit nyerhet, ha a nagy csaták győzelmesen fór­
dúlnak ? . . . Azt, hogy haza mehet tovább kapálni a földet, tovább ásni, szántani, forgatni a földnek szentelt hantját s tovább éldegélni a sovány kenyéren, amelyhez csak azért ragaszkodik, mert gyerekkorától úgy szokta s amelyhez csak azért kanalaz egy kis habart levest, hogy könnyebben csússzék . . .

Nézte a kis erős embert, aki harminchat esztende­jével már olyan kidolgozott, hogy ötvennek bízvást el­mehetne. Szerette volna tudni, hogy mire gondol, mig kék szeme játékosan ott repked a kék hegyek körül s a tisztje mellett ő maga is falatoz . . .

Egyszer csak megszólalt :

— Hanem azért instállom, hadnagy ur, azér furcsa egy falu ez az ilyen. Se utcája, se határa, se keritése, se tyúkja . . . Sokszor igazán úgy nézünk egymásra a többivel, hogy igy is meg lehet élni az embernek ? . . . A, nem adnám én azt az egy tagot, a mi falunk határát ezér az egész mindenségér, országostul, mindenestül.

— Hisz ez is a mi országunk, J ános.

— Tudom, hogy a miénk, de hát még se a miénk, úgy látom, mer a nyelvét se értem, aki itt lakik . . , Azér jobb, hogy ha mán háború van, inkább itt legyen mint arra mifelénk. Hát itt az erdőér nem kár, meg a mezőér, a fü kinő, de mán milyen kár vóna legázolni azt a jó vetéseket, arra mifelénk. Mennyi kárt csinálnának az uraknak, ha az őszit ledibolnák. Lehetne újra vetni . . . Az egy halál úgyis megleli az embert, akárhun, legalább annyit tud az ember, hogy otthun nem csinál kárt a harc . . . Milyen ócsó itt még a marha is, százhúsz koro-

náér vettek a múlt héten is egy marhát a menázsiba, mán otthunról meg azt írják, hogy a nyiridházi hetivásáron mindenkor hatvan-hetven krajcárt fizetnek egy kilóra. Élősúly mégpedig. Há milyen jó ez a magyarságnak, mer bizony a gazdaembernek csak abbul van legjobban pénze, a marhábul.

— Neked van marhád, J ános ?

— Bizony nincsen ; irta az asszony, hogy szeretne ragasztani egy pár malacot, de nagyon drága, osztán élést meg ippensiggel nem tudna venni neki. Mer hogy engem ógusztusba elhoztak, hát nem vót még akkor semmi rész az aratásbul, csak éppen a búza … De csak azt tudnám legalább, hogy megkapja i má a felesi- gem a háború pénzt, amit az ember vériér fizetnek, még eddig nem igen vót baj, de elég a sok ácsorgás itt a hegy- ódalakon, nem is kell annál egyéb, én ugyan sose tör­ném magam azér, hogy csatába vigyenek, mint a Kis Kovács . . . nem becsülöm én semmire az ilyesmit. Nem kell a halált keresni, megleli az úgyis az embert.

— Ki az a Kis Kovács ?

;. t. — Itt van mivélünk a szakaszba.

— S aztán az szeretne már csatába lenni ?

— Igen.

— Beszél az csak !

— Minek beszélne, jobb is vón az úgy. Mingyán összeereszteni ükét, osztán legyen vége. Itt rostokolni, annyi idő óta, otthon meg a főd nincs megdógozva, mer az asszonynép dógozik, dogozik, de azér nem olyan a. ..

A kerek ég alatt színes fellegek buborodnak, lassan
húzódnak arra lefelé, délre, a magyar föld felé … Jó volt ott feküdni a földön, a puha füvesen, s tépegetni kézzel a fűszálakat. Gyerekkori érzései sustorogtak főt benne mikor még olyan jó kis fiú volt s annyit játszott a homokban és a földön, közel a föld szent testéhez . . .

Északról esőfelhő nőtt felfelé. Északról, az orosz hadak vidéke felől. Azok a hegyek már a gácsországi ha­tárt állják, azok a felhők már felülről jönnek, a lengyel vizek felől.

Csúnya éjszaka Ígérkezett.

— Hadnagy ur, tessék a házhoz pártolni.

A fiatal ember borzongott a hideg, kövér esőn. Még tegnap éjjel a vasúti kocsiban fulladozott, s most a hideg eső … De állotta.

Borzasztó és unalmas egy tenger hosszú éjszakát zuhogó meg-meg csendesedő, soha véget nem érő őszi esőben végigvárni. A szakasz mint a birkanyáj fülledt össze a féltető alatt. Mindenféle nép volt; tót, lengyel, zsidó, oláh s egy pár öreg magyar. Apró bajtársi csopor­tokba bújtak, beszélgettek, aludtak. Nem volt ez rendes katonaság. Szedett-vedett kirostáltjai a hadseregnek, közösöknek, honvédeknek. Nem várt rájuk harc, csak egy kis őrködés a haza határain.

Semmi dolga sem volt, semmi célja. Szanaszét járt az esze, sorra járta az őrszemeit a csúszós hegyoldalon, hogy visszatért, éjfél sem volt.

— Ez a Kis Kovács-e, — szólt János.

Vékony, magas, fiatal legény arcába világított a kis elektromos lámpával.