Nagy Emese, Nagy Mária, Pádár Éva – Irodalmi személyek kislexikona (PDF – Átirat)

IRODALMI SZEMÉLYEK KISLEXIKONA

ÁLTALÁNOS ISKOLÁSOK SZÁMÁRA

Összeállította:

Nagy Emese

Nagy Mária Pádár Éva

%

Borítóterv:

Zugor Zoltán

Lektorálta:

Nagy Zoltán

Nyomdai előkészítés: Posztós Balázs

Felelős kiadó:

Szalay Könyvkiadó és

Kefeskedöház kft.

Kisújszállás, Pf. 108.

Tel.: 59/322-555

ISBN 963 9080 14 4

Nyomdai munkálatok: START Rehabilitációs Vállalat és Intézményei Nyírségi Nyomda Üzeme – 543

Felelős vezető: Balogh Zoltán vezérigazgató

Tisztelt Olvasó!

Közelmúltban megjelent könyvünk – Irodalmi Kislexikon általános és középiskolák számára – célkitűzése az volt, hogy segítője legyen mindazoknak, akik tájékozódni szeretnének az irodalom – valamilyen okból – meghatározó egyéniségeit illetően.

E könyvünk visszajelzései alapján merült fel az ötlet, hogy kiadjunk egy olyan változatot, amely szűkített ugyan, de tartalmazza mindazt, amellyel az általános iskolai diákok találkoznak, találkozhatnak iro­dalmi tanulmányaik során.

Természetesen e könyv elkészítése során is törekedtünk arra, hogy a könnyű felhasználási mód mellett tartalmas és időszerű gondolato­kon, – a kérdőjelek ellenére is – pontos, lényeget érintő tényeken le­gyen a fo hangsúly. A “teljesség igénye” ez esetben is szubjektív, s most is csak az jelenthet számunkra valamiféle megnyugvást, ha e könyv elkészítésének célja, valamint az Ön ilyen irányú igénye most is egybeesik.

Nagy Zoltán

ABAELARDUS, Petrus (Palais, Franciaország, 1079.? – Chálon-sur- Saőne, 1142. 4. 21.) francia bölcselő, hittudós és költő. Műveit latin nyelven írta. Földbirtokos családból származott. Tanulmányait Párizs­ban folytatta. Rendkívüli tehetsége már fiatalon katedrához juttatta: pályája csúcsán a kor legjelentősebb kulturális központjában, Párizs főiskoláján filozófiát tanított. Az ún. nominalizmus híve volt; eszerint csak az egyedi dolgok léteznek, az összefoglaló faji és nemi csopor­tok csak puszta elnevezések (nőmina). Előadásaival messzi vidékek­ről vonzotta hallgatóságát. Filozófiai tanulmányai közül az Igen és nem a középkori dialektikus módszer klasszikus alkotása. Abaelardusnak jelentős szerepe volt Arisztotelész megismertetésé­ben. írásban és szóban képviselt nézetei megnövelték ellenfelei tábo­rát is, ennek következménye volt tanainak egyházi elítélése. Párizsi tanársága idején kezdődött viszontagságos kalandjainak sora tanítvá­nyával, a szép és tehetséges Héloise-zal, akit titokban feleségül vett, de aki később apáca lett. Hányatott élete és e kalandos szerelmi törté­net a tárgya Szerencsétlenségeinek története c. művének. Abaelardus a formák változatos és virtuóz alkalmazója. Művei: Ámor Sanctus, Petri Abaelardi opera.

ABÚ NUVÁSZ, al-Haszan ibn Háni* al-Hakamí (al-Ahváz, 747-762 k. – Bagdad, 813-815 k.) arab költő. Fiatalon Bászrába, majd Kufába ment, ahol alapos képzést kapott. Először Wáliba ibn al-Hubáb, majd a neves költő, Khalaf al-Ahmar tanítványa lett. Nemcsak a kor tudo­mányos ismereteit kívánta elsajátítani, hanem huzamosabb ideig a be­duinok között tartózkodva, nyelvüket is meg akarta ismerni. Ezután Bagdadba ment, ahol az ismert énekes, Iszháq al-Mauszilí ajánlotta be öt a kalifának, Hárún al-Rasídnak. Utóbbi tetszését ugyan nem nyerte el, de a mindenható vezírcsalád, a Barmekidák felfigyeltek rá. E család bukása után (803) Egyiptomba menekült, majd visszatért, és az új kalifa, al-Amín kegyeibe fogadta. Haláláról különböző értesülé­sek maradtak fenn. Költészete az abbászida korszakváltással létrejö­vő, főképpen iráni hatás alatt álló, új városi kultúra terméke. Az új kö­zép- és vezetörétegeket nem elégítette ki a beduin környezetet tükrö­ző, elmerevedett, és egyre inkább stilizálttá váló qaszída időtlen álta­
lánossága, és saját, gyorsan változó igényeik kielégítését kívánták a költötök Új, aktuális mondanivaló, rövid, lírikusabban-egyénibben hangolható fonnák, a nem használt, csupán a beduinok által ismert arab helyett az élő, városi formák és nyelv használata, s mindezzel az unalom elkerülése. Ezeket a követelményeket teljesítette ki Abú Nuvász leginkább. A legértékesebbet a rövid, szellemes, csattanós, egyéni hangú szerelmi költészetben, és főképpen a bordalköltészetben alkotta. Bordalköltészetében a költökalifa, Walíd ibn Jazíd által önál­lósított formát emelte az arab költészetben egyedülállóan magas fok­ra.. Újak és egyéniek vadászdalai. Versei, amelyekből ő maga nem ál­lított össze gyűjteményt, két igen eltérő változatban maradtak fenn a X. századból, az egyik asz-Szúlí igen szigorú rostálásban, amely el­hagyja azokat a verseket, amelyek valamilyen okból gyanúsak. A má­sik Hamza al-lszfaháni kritikátlanabb, az előbbinél jóval terjedelme­sebb összeállítása. Ez utóbbi 1500 verset tartalmaz, mintegy 13 000 párvers terjedelemben.

ADY Endre (Érmindszent, 1877. 11.22. – Budapest, 1919.1.27.) köl­tő, publicista, novellista. El szegényedett kisnemesi családból szárma­zott. Anyja, Pásztor Mária révén a papi-értelmiségi tradíciókból örö­költ. Első négy gimnáziumi évét (1888-92) a nagykárolyi piaristáknál járta. Életre szóló hatást a zilahi református Wesselényi-kollégiumtól kapott. Tanárai a klasszikus liberalizmus szellemében nevelték, amely egyszerre jelentette a nemzeti függetlenséget és a toleranciát a nem­zetiségi kérdésben. Zilahon jelent meg első verse. Érettségi után a debreceni jogakadémiára iratkozott be, de 1898 őszétől már újságíróskodott, előbb Debrecenben, majd 1900-tól Nagyváradon. 1901 májusától Fehér Dezső Nagyváradi Naplófaiak lett a munkatár­sa (később szerkesztője is volt). 1901-03 ősze: Ady újságírói pályájá­nak első nagy korszaka volt. Független, radikális irányzatú lap mun­katársaként csaknem mindenről szabadon írhatott. 1903 nyarán meg­ismerkedett Diósiné Brüll Adéllal, aki Párizsból rokoni látogatásra ér­kezett Nagyváradra. A fel lobbant szerelem – későbbi versei Lédájával való találkozása – egy rég készülődő döntést érlelt elhatározássá Ady- ban: 1904 januárjában elindult első párizsi útjára. Egy teljes évet töl­tött ekkor Párizsban. 1906-07-ben ismét egy teljes párizsi év követke­zett, majd még ötször járt 1911-ig Párizsban. Amikor első útjáról ha­zajött, Vészi József Budapesti Naplójának lett a munkatársa, s méltó
szellemi társakra talált (Bíró Lajos, Csáth Géza, Kosztolányi Dezső, Színi Gyula). Révész Béla közvetítésével ekkor kezdett a Népszavá­ba is írni. Az 1908-ban megindult Nyugatnak első számától fomunka- társa, majd egyik szerkesztője volt. A Huszadik Század és a Figyelő mellett 1910-től politikai mondanivalójú írásait elsősorban a hozzá legközelebb áll radikálisok lapjában, a Világban közölte. Magánéleté­ben és művészetében egyaránt sokat jelentett a Léda-szerelem. Az el­ső öt év a távollétből eredő olykori feszültségeket is számba véve, harmonikusan telt el. 1909 után sokasodtak azok a mozzanatok, ame­lyek az 1912-es szakításhoz vezettek. Az 1912-14 közötti évek alkal­mi szerelmei után érdeklődéssel fordult Boncza Berta – verseinek Csinszkája – felé. 1915 tavaszán vette feleségül. A világháború éveit nagyobbrészt Csúcsán, felesége családi házában szenvedte végig. Az őszirózsás forradalom idején már súlyos beteg volt. Budapesten 1919. január 27-én halt meg. Sajátos szimbolizmusával a magyar líra legna­gyobb újítói közé tartozik. Verseit minden kötetében ciklusokra osz­totta, amelyeknek témakörei más-más címmel, élete végéig ismétlőd­nek.

ÁGAI Ágnes: (Szeged, 1932. 4. 9.) költő, műfordító. A budapesti pe­dagógiai főiskolán, majd az ELTE orosz-magyar szakán tanult, ahol 1956-ban tanári oklevelet szerzett. 1970-ig tanár, majd a Móra Könyvkiadó szerkesztője lett. 1957 óta publikál, versei, tanulmányai, fordításai jelennek meg. NEMzedék c. könyvéért IBBY-díjat kapott. Művei: A titkokat az ujjaimnak mondom el (1983), Minden lehetséges (1984), Kamaszságok (1985), Drága Zsül! (1992).

AISZKHÜLOSZ (Eleuszisz, i. e. 525. – Gela, i. e. 456.) görög drá­maíró. Jómódú földbirtokos családból származott. 499-ben már szere­pelt drámai versenyeken, de csak 484-ben győzött. Részt vett a marathóni és a szalamiszi csatában. A 470-es évek végén Hierón, szürakuszai uralkodó hívására Szicíliába utazott és ott is halt meg. Aiszkhülosz léptette fel először a második színészt, valószínűleg az ő alkotása a tartalmilag összefüggő drámai trilógia is, mely a konfliktus és a megoldás nemzedékeken át tartó folyamatának ábrázolását is le­hetővé tette. Kilencven művéből csak hét maradt ránk egészben. Ezek egyike a Perzsák “negatív diadalének’’, amely bemutatja, hogyan si­ratják a perzsák Szalamisznál elvesztett seregüket. Egy elveszett drá­
mai trilógia utolsó darabja, a Heten Théba ellen c. mű. További mű­vei: Oltalomkeresők, Aldozatvivők, A leláncolt Prométheusz, A meg­szabadított Prométheusz és A tüzhozó Prométheusz.

AISZÓPOSZ (VII. sz. vége – Delphoi, i. e. VI. sz. közepe) görög író. Szamoszon élt rabszolgaként, majd meséivel szerzett hírneve révén felszabadult, s a közéletben is szerepelt. Később eljutott Delphoiba, és itt templomrablás hamis vádjával megölték. Az ókor Aiszóposznak tulajdonította az úgynevezett aiszóposzi mesék szerzőségét. Ezek ta­nító célzatú állatmesék, a köznép tapasztalatait, szemléletét képvise­lik erősen kritikus ábrázolással, tömör, csattanóra kihegyezett formá­ban. A higgadtan kényelmes expozíciót gyors és tömör cselekmény­vezetés követi, majd a mese összefoglaló tanulsággal zárul. Aiszóposz szerepe a mesék fejlődéstörténetében csak gyanítható: va­lószínűleg nagyhatású előadó volt, aki újjáalkotta a politikailag is fel­használt meséket, és döntően befolyásolta formai alakulásukat is.

AJTMATOV, Csingiz (Seker, 1928. 12. 12.) szovjet- kirgiz elbeszé­lő, újságíró, műfordító. Állatorvosi technikumot végzett, majd 1953- ban befejezte a mezőgazdasági főiskolát, de az írás és újságírás von­zotta. 1956-58-ban elvégezte a Gorkij Irodalmi Főiskolát is. Eleinte kirgiz nyelven alkotott, újabb műveit oroszul írja, vagy ő maga fordít­ja orosz nyelvre. Első elbeszélései 1952-től jelentek meg, például a Szemtől szemben 1957-ben. Irodalmi hírnevét kisregénye, a több mint harminc nyelvre lefordított Dzsamila szerelme (1958) alapozta meg. Ajtmatov alkotásai egyúttal szűkebb hazája nemzeti irodalmának, a kirgiz prózának is alapkövei. Művészete Kirgizia kultúrájában és ha­gyományaiban gyökerezik, népi ihletésű. Számos művét megfilmesí­tették: Életveszélyben, A versenyló halála. Fehér hajó.

ALKAIOSZ, (Leszbosz, i. e. 630 körül – Leszbosz, i. e. 570 körül) görög költő. Arisztokrata család gyermeke, részt vett a görög szigetek viharos politikai harcaiban, harcolt az Athén elleni háborúban Pittakosz vezetésével. Müsziliosz uralma alatt száműzetésbe kény­szerült, majd később annak bukását dalban ünnepelte. Utolsó éveit visszavonultan töltötte. Nem hiteles források szerint járt Thrákiában, Boiótiában és Egyiptomban is. A görög líra egyik legismertebb egyé­nisége, klasszikussá a lanttal kísért dal művelőjeként vált. Fennma­
radt müvei három nagy csoportra oszthatók. Himnuszai emelkedett hangnemüek, közéleti költeményeit – arisztokrata voltát erősen hang­súlyozva – személyeskedésbe is átcsapó indulatok jellemzik. Bordala­it szenvedélyes élénkség jellemzi, amely bölcselkedéssel és játékos könnyedséggel párosul. Költői egyéniségének jellegzetessége a gát­lástalan közvetlenség, a kivételes asszociációs készség és a gyors ér­zelmi reagálás. Stílusa gördülékeny, képalkotása világos.

AMBROSIUS, Aurelius (Trier, 340. – Milánó, 395. 4. 4.) késő ró­mai író, költő, teológus. Előkelő apjához hasonlóan – Rómában nyert alapos kiképzés után – állami hivatalnoki pályára lépett. 374-ben tar­tományi kormányzóként igyekezett elsimítani a milánói katolikusok és ariánusok között a püspökválasztáskor kiéleződött ellentéteket, mi­re azután mindkét párt választása őreá esett. így lett Milánó püspöké­vé, noha ekkor még meg sem volt keresztelve. A világi hatalommal is merészen szembeforduló, egyháza szabadságáért keményen harcoló főpap, termékeny író volt. Bibliamagyarázó és dogmatikai művei job­bára a görög egyházatyák alkotásait vették mintául, megírásukkal az egyháztanító gyakorlati feladatát teljesítette. Az egyházi férfiak köte­lességei c. munkája hosszú századokon át töltött be etikai kézikönyv szerepet. Jelentősek egyéni hangú levelei és prédikációi. A legmara­dandóbbat a himnuszköltészetben alkotta. Irodalmi hatására jellemző, hogy a későbbi századokban költött himnuszok jó része az övéinek formáját követi, és az ő szerzeményeként vált ismertté. További mű­vei: Opera omnia, Patrologia Latina.

ANAKREÓN (Teósz, i. e. 572 körül – Teósz, i. e. 487 körül) görög költő. Életéről vitás értékű adatok maradtak fenn. A perzsa hódítás elöl a thrákiai Abdérába vándorolt, s részt vett a szomszédos thrák törzsek elleni hadjáratokban. Polüratész türannosz meghívására Számoszra ment, és megbecsült udvari költője lett. I. e. 522-ben, Polükratész meggyilkolása után Peiszisztratosz fiai Athénba hívták, ahol i. e. 514-ig élt. Egyes források szerint élete alkonyán visszatért szülővárosába. Öt könyvre terjedő költői életművéből, néhány epig­ramma és dal kivételével, csak töredékek maradtak fenn. Hírnevét lantkísérettel előadott dalai (melosz) alapozták meg. Dalköltészete Alkaiosz és Szapphó mintáját követi. Érzelemvilága tiszta, a könynyed játékosság jellemzi. Fő témája az élet apró örömeinek di­
csérete, a bor mértéktartó élvezetének és a szerelem boldogságának hirdetése. Szerelmes verseiben gyakran alkalmaz érzékletes szimbó­lumokat és a természet világából vett képeket. Lírájának értékét gu- nyorossága, iróniája is emeli, amely elsősorban a képmutatás, a hamis érzelmek ellen irányul. Az anakreóni életérzés és dalforma a XVII- XVIII. században reneszánszát élte, elsősorban Franciaországban, de Nyugat- és Észak-Európában is. Hazánkban a XVII-XIX. sz. forduló­ján virágzott, főképp Csokonai költészetét ihlette meg. Magyarul több versét olvashatjuk Csokonai, Kazinczy, Arany J., Babits, Szabó Lő­rinc, Radnóti fordításában.

ANDERSEN, Hans Christian (Odense, 1805. 4. 2. – Koppenhága, 1875. 8. 6.) dán költő, regényíró, elbeszélő. A dán irodalom világszer­te legismertebb alakja. Müveit csizmadia és vallásos parasztlány há­zasságából született. Dickensi hányattatású gyermekkora volt: sze­gényház, szövődé, dohánygyári, patikai munka, színpadi éneklés és tánc voltak legfontosabb állomásai, míg végre híres ismerősei segít­ségével iskolához és utazáshoz jutott. Hírneve kialakulásától kezdve élete nagy részét utazással töltötte, főként nevezetes emberek vendé­geként. Számos útinaplója közül magyar vonatkozása miatt emlékeze­tes az Egy költő bazárja (1842), amelyben 1841-es dunai hajóútjáról és pesti tartózkodásáról is beszámol. írt verseket, regényeket, novel- lisztikus történeteket, útirajzokat, világhírét azonban az általa kezdet­ben kevésbé becsült meséivel vívta ki. Felfogása alapvetően romanti­kus, saját élete példájára épült. Stabilitásvágyára, zseni kultuszára, arisztokratikus társadalomszemléletére jó példa A rút kiskacsa című – önéletrajzi analógiákat hordozó – híres meséje. 1835-72 között folya­matosan jelentette meg 24 füzetben 156 meséjét Mesék és történetek címmel. Egy részük dán és külföldi forrásokra, népi mintákra vezet­hetők vissza, a többi eredeti alkotás. Korszakalkotó jelentőségük, hogy gyökeresen megváltoztatták a Grimm testvérek és E. T. A. Hoffmann óta virágzó elbeszélő stílust. Andersent meséi már életében világhírű emberré tették. Müveit nyolcvannál több nyelvre fordították le. Magyaroszágon először Szendrey Júlia tett közzé egy válogatást Andersen meséi címmel 1856-ban, s ezt azóta számtalan kiadás kö­vette. A király új ruhája c. meséje Ránki György operája szövegköny­vének alapja. További művei: A rögtönző (1835), A hegedűs (1837), A mulatt (1838), A művész szerelme (1870), Regények és útirajzok.

ANONYMUS Magister (XII-XIII. sz.) az első fennmaradt latin nyel­vű magyar történeti elbeszélés (Gesta Hungarorum) szerzője. Szöve­ge a XIII. sz. második feléből való másolatban, maradt fenn. Szemé­lye, kora, írásának történelmi forrásértéke a mű első közzététele óta vita tárgya. Valamelyik Béla király jegyzője lehetett. A történelmi vizsgálat elsősorban III., esetleg IV. Bélát valószínűsíti. Annyit tu­dunk róla, hogy külföldi egyetemen tanult, majd egyházi szolgálatban állott. Művét, amint állítja, N betűvel jelölt egykori iskolatársa kéré­sére írta. Öt akarta tájékoztatni a magyar királyok és nemesek szárma­zásáról. A prológus után 57 fejezetben leírja Szkítiát, szól Álmos fe­jedelemről, a vándorlásról, a honfoglalás epizódjairól, a kalandozá­sokról. Az utolsó mozzanatok I. András idejére utalnak. Célja a kora­beli birtokállapotok igazolása, a király és a nemesség közti viszony történelmi alapokra helyezése lehetett. Bizonyos kifejezései oklevél­formákkal azonosíthatók. Az ősi hagyományvilágból néhány fosz­lányt őriz, így az Árpád-kor Attilától való származásának gondolatát, Álmos életének epizódjait, a vérszerzödés emlékét. A hagyományt megpróbálta racionális eszközökkel, elsősorban saját kora tényeinek visszavetítésével helyettesíteni. A művet némelyek egészében szép­irodalmi alkotásnak tekintik. Latinsága középkori, néhol magyar sza­vakat is tartalmaz. A rímes próza verses betétekkel keveredik, gyako­ri a szójáték, az alliteráció, az ismétlés. Anonymus szerepe a magyar történelemtudományban kiemelkedő, a körülötte folyó kutatás – bár névleges eredményre szinte egyetlen ponton sem jutott – nagyban hozzájárult a történelmi forráskritika és több más tudományág fejlő­déséhez. Anonymus szerzősége feltehető egy – a Gestánál korábbi, a trójai háborúról szóló – másik művel kapcsolatban is. Ez ismeretlen, de a délszláv irodalomban fennmaradtak olyan Trója-történetek, me­lyeket a XIII. sz. első évtizedeiben keletkezett magyar nyelvű szöveg­ből fordítottak.

APÁCZAI CSERE János (Apáca, 1625. ? – Kolozsvár, 1659. 12. 31.) filozófus és pedagógiai író. Kisnemesi székely családból szárma­zott, kolozsvári és gyulafehérvári középiskolai tanulmányok után ösz­töndíjasként Hollandiába utazott, ahol teológiai doktorátust szerzett (1651).              1653-ban hazatért, Gyulafehérváron tanított, majd

Kolozsvárott iskolaigazgatóként működött. Fő műve a Magyar ency- clopedia (Utrecht, 1655), mely voltaképpen ügyesen összeállított kö­
zépiskolai tankönyv Descartes, Le Roy és mások müvei alapján; ma­gyar nyelven mégis először tolmácsolta a kor leghaladóbb eszméit, ki­fejtve a descartes-i ismeretelmélet lényegét. Szintén Utrechtben írta és adta ki az első magyar logikai rendszerezést: Magyar logikátska (1654). A magyar művelődéstörténet kiemelkedő alakja, s egyben a felvilágosodás egyik előfutára volt.

ÁPRILY Lajos (Jékely; Brassó, 1887. 11. 14. – Budapest, 1967. 8. 6.) költő, műfordító. A kolozsvári egyetem bölcsészkarát végezte el, majd egy évet Párizsban töltött. A nagyenyedi kollégiumban, később Kolozsvárott tanított. 1929-ben az Erdélyi Helikon szerkesztője volt, de még ugyanebben az évben Budapestre költözött, és folytatta a ta­nítást. Leánygimnáziumi igazgató lett, és a Protestáns Szemle szer­kesztője. 1921-ben jelent meg első kötete, a Falusi elégia. Formamú- vészete, impresszionista látásmódja, szelíd szomorúsága a Nyugat el­ső nemzedékével rokonítja. Költészetében nagy szerephez jut az erdé­lyi táj, ifjúságának vidéke; az I. világháború elől, a harcok, a véron­tás, a halál elől itt keres menedéket. Versépítésében klasszikus hagyo­mányokat követ. Hangjában az évtizedek folyamán alig következik be változás. Két verses drámájában (Idahegyi pásztorok, 1929; Oedipus Korinthosban, 1957) is elsősorban lírikus. Az antik témákban pante- isztikus békevágyát, humanizmusát fejezi ki erőteljes, sokszínű nyel­ven. További művei: Ábel füstje (1957), Az aranyszarvas (1964), Fecskék, őzek és farkasok (1965), Jelentés a völgyből (1965), Fegy­vertelen vadász (1966), A kor falára (1967), Akarsz-e fényt (1969).

ARANY János (Nagyszalonta, 1817. 3. 2. – Budapest, 1882. 10. 22.) költő. Földművelő házaspár gyermeke. Iskoláit a debreceni kollégium partikulájában, Nagyszalontán kezdte el, ebből az időszakból szár­maznak első verselési próbálkozási is. 1833-tól a debreceni kollégi­umban folytatta tanulmányait. 1834-ben Kisújszálláson vállalt segéd­tanítói állást. 1836-ban színésznek szegődött: rövid ideig Debrecen­ben lépett fel kis szerepekben. Néhány hónapos vándorszínészkedés után szakított a színészi pályával is. Távolléte alatt apja megvakult, anyja pedig néhány héttel hazatérte után kolerajárvány következtében meghalt. A sorozatos csapások hatására feladta művészi terveit, s ke­nyérkereső pályára lépett: előbb volt iskolájában vállalt segédtanítói állást, majd aljegyző lett Nagyszalontán (1840), s ekkoriban kezdett
el gazdálkodni is. 1840-ben megházasodott. Ercsey Juliannát, egy ügyvéd árváját vette feleségül. Két gyermekük született: Juliska 1841-ben, László 1844-ben. Egykori debreceni iskolatársa ösztönzé­sére ismét művelni kezdte magát, tanulmányozta a görög klasszikuso­kat és angolul tanult. Arany írói-gondolkodói fejlődésére erősen ha­tottak az 1845-47 közötti hazai politikai események, a nemesi reform­politikát veszélyeztető belső ellentétek, a liberális és konzervatív tá­bor közt dúló viszályok, politikai harcok. Elítélő véleményét a megyei élet fonákságairól Az elveszett alkotmány c. hexameterben írt szatiri­kus eposzba sürítette (1845 nyara). Merész iróniájú, találó jellemeket felvonultató, a megyei politikai élet egészét pellengérre állító, paro- dikus elemeket is hordozó művének befejezését siettette, hogy közben értesült a Kisfaludy Társaság által komikus eposzra kiírt pályázatról. 1846 elején pályaműve díjat kapott, s egyúttal verselésére, nyelvére vonatkozóan bíráló szavakat is Vörösmartytól. Arany ezt megszívlel­ve fogott hozzá a Kisfaludy Társaság újabb pályázati felhívására – amely “költői beszély”-t kért “a nép ajkán élő történeti személyiről – a Toldihoz. A Toldi remekmű; a népies realista epika csak Petőfi Já­nos vitézéve\ együtt említhető csúcsa. A Toldival Arany nemcsak saját hangját találta meg, nemcsak a pályadíjat nyerte el 1847 februárjában, hanem e mű hozta el Arany számára Petőfi barátságát, amely ettől kezdve haláláig egyik alapvető és meghatározó ösztönző erő. Levele­zésük, barátságuk költeményekben formát öltött alkotásai kivételes művészi erővel példázzák két alkotó egymásra találását. Arany szá­mára ez a barátság tette nyilvánvalóvá népiesség és realizmus művé­szi igényét, szolgálatát. 1848 márciusában készült el Arany követke­ző nagy művével, a Toldi estéjével ám nyomdába – bővítve ugyan – csak 1854-ben adta. 1848-ban Vas Gerebennel együtt szerkesztette a Nép Barátja c., a parasztság tájékoztatását célzó hetilapot. Ott megje­lent politikai cikkei az új helyzetet, az új rendeleteket magyarázzák és áldozatvállalásra buzdítanak. 1848 őszén néhány hétig nemzetőri szolgálatot teljesített Aradon, majd 1849 májusában állami hivatalba lépett: rövid ideig belügyminiszteri fogalmazó volt Debrecenben, majd Pesten. A szabadságharc bukása után – amelyet már Szalontán élt át – állását, lakását elvesztette. Járási írnok volt egy ideig, majd Geszten fél esztendeig nevelősködött. 1851 őszén a nagykőrösi refor­mátus gimnáziumban kapott tanári állást. A nagykőrösi évek Arany lí­rai költészetének egyik csúcspontját jelentik. Petőfit elvesztette, értő
közönsége nem volt. Az út, amelyet választott, az egyedül lehetséges volt számára: hűség 1848 emlékéhez, és a nemzeti egység, a helytál­lás, az ellenállás ébrentartása. Történelmi balladáiban a nagy időkkel, a múlt példáival korának nemzeti öntudatát ébresztgette. Ekkor ké­szült el a Bolond Istók első éneke. Ennek az időszaknak volt a termé­ke A nagyidai cigányok c. verses epikai mű is, amelyben a forradalom vesztét okozó nemzeti hibákat gúnyolta ki. Itt kezdett el behatóbban foglalkozni verselméleti, elvi-esztétikai, irodalomtörténeti problé­mákkal (A magyar nemzeti versidomról, 1854; Naiv eposzunk, 1858; Zrínyi és Tasso, 1859). Aranynál megfigyelhető ekkoriban egy moder­nebb hang, korszerűbb lélekábrázolás (A hamis tanú, Ágnes aszs- zony). A modem lélektan szellemében alkotta meg következő balladá­it is, így az V. Lászlót és a A walesi bárdokat. Az MTA 1858 végén kezdte meg működését, és tagjai közé választotta Aranyt is. Pestre költözött, a Kisfaludy Társaság igazgatója lett, s engedélyt kapott lap­indításra. Az 1861-ben indult Szépirodalmi Figyelőt a szellemi élet érdektelensége, az írók közömbössége, a közönség hiánya miatt 1862- ben átszervezi, ám az új folyóiratot, a Koszorút az előfizetők számá­nak csökkenése miatt kénytelen megszüntetni. Erősen foglalkoztatta a már Nagykőrösön tervezett hun trilógia megteremtése; a források ta­nulmányozására nagy munkát fordít, aminek eredményeképpen 1863- ban elkészült a Buda halála c. “hun rege”. A Bolond Istók c. verses re­gényén is tovább dolgozott. 1865-ben elvállalta az MTA titkári tisz­tét. Hivatali tevékenysége és Juliska leányának korai halála csaknem egy évtizedre elhallgattatta mint költőt. Ezalatt a tíz év alatt sem volt tétlen: sajtó alá rendezte Összes költeményeit (1867), kiadta Prózai dolgozatait, lefordította Arisztophanész vígjátékait, és 1873-ban meg­írta a Bolond Istók második énekét. Egészsége gyengülni kezdett, lá­tási zavarai voltak, s légzőszervi, máj- és epebántalmai miatt a 70-es években néhány nyarat Karlsbadban töltött. A pihenést alkotókedv követi. Magának írta a híres “Kapcsos könyv”-be rejtve kételyekkel küzdő, önmaga további költői munkásságáról és a korról lemondó költeményeit. Még e nyáron létrejött az Öszikék-ciklus: lírai költemé­nyek, balladák, életképek páratlanul szép gyűjteménye. Utolsó nagy müvét, a Toldi szerelmét 1879 májusában fejezte be. Élete utolsó éve­iben a hun trilógiával foglalkozott. Arany a magyar költészet egyik legjelentősebb megújítója, a népi gyökerű realista költészet megte­remtésében Petőfi társa, kiemelkedő művelője a magyar verses epiká­
nak. A balladaköltészet általa vált nemzeti irodalmunk reprezentatív műfajává. Mintaképei a skót balladák voltak, de kezdettől fogva arra törekedett, hogy elődei balladáinak érzelmességével és romantikus pátoszával szakítva, visszavigye a műfajt természetes népi gyökerei­hez, s ugyanakkor nemzetivé tegye.

ARISZTOPHANÉSZ (Athén, i. e. ?450. – ?, i. e. ?385.) görög vígjá­tékíró, a görög komédiaírás legnagyobb alakja. Életéről jóformán semmit sem tudunk. Egészen fiatal volt még, mikor első darabját be­mutatták (427), a következővel már első díjat nyert a drámai verse­nyeken. Később is a közélet, elsősorban a háború és a béke kérdése foglalkoztatta. Halála ideje teljesen bizonytalan. írói képességeit ki­zárólag a vígjáték műfajában bontakoztatta ki. A komédia bizonyos állandó formai elemei már Arisztophanész fellépése előtt kialakultak: a nézőkhöz szóló kardal, a versengő szócsata, az önálló és lazán összefüggő epizódok sora, ezek később kötelező formákká mereved­tek. Arisztophanész változatlanul fogadta el őket, s töltötte meg gaz­dag, új tartalommal. Ránk 11 darabja maradt: Akharnaibeliek, Lova­gok, Felhők, Darazsak, Béke, Madarak, Lüszisztraté, A nők ünnepe, Békák, A nők álma, Plutosz. A közvetlen utókor nem értékelte Arisztohpanészt, durvának találta. A reneszánsztól kezdve irodalmi jelentősége rohamosan nőtt, s hatása az egyes nemzeti irodalmakra is egyre jelentősebbé vált.

ARISZTOTELÉSZ (Sztageirosz, Khalkidiké félsziget, i. e. 384. – Khalkisz, Euboia sziget, i. e. 322.) görög filozófus. Athénben, többek közt Platón iskolájában folytatott filozófiai tanulmányokat i. e. 367- 347 között, majd három évig Hermeiasz atameuszi-asszoszi türan- nosz vendége volt, s annak családjába házasodott. I. e. 342-től Pellában Alexandrosz, a későbbi Nagy Sándor nevelője lett. Nagy Sándor trónralépése után, i. e. 335-ben Arisztotelész Athénbe költö­zött, és a farkasölö Ápol Ión-szentélyről elnevezett ligetben, a Lükeion sétányain (peripatoi) tartotta filozófiai előadásait, ezért nevezik tanít­ványait peripatetikusoknak. I. e. 323-ban, Nagy Sándor halála után annak ellenfelei Athénben az istentelenség vádjával perbe fogták, elő­lük Khalkiszba menekült, s ott maradt haláláig. Arisztotelész a leg­egyetemesebb görög filozófus, aki hatalmas, széles szaktudományi tényanyaga birtokában dolgozta ki a filozófiai kategóriák első rend­
szerét. Az első tudományos logikai rendszer megalkotása is az ő ér­deme: a bizonyítás néhány alapelve (az azonosság elve, az ellent­mondás elve, a harmadik kizárásának elve) a mai formál logikának is alaptörvénye, s a szaktudományok is hasznosították évezredek óta. Lételméleti és metodikai eredményeit főként a biológia és a társada­lomtudományok területén igyekezett igazolni. Munkásságában figye­lembe vette a történeti fejlődés és a tudományos tanok fejlődésének szempontjait. Az általános esztétika területén egyik fontos eredménye a szépség meghatározása. Az esztétika önállósodásának irányában – Platón ideatanával szemben – a szépséget a szép dolog tulajdonságá­nak fogja fel. A szépségnek általános jellemzői: az arány, a mimetikus jelleg, a kifejezettek felismeréséből fakadó öröm, s a látási és hallási érzékelésben való megnyilatkozás. Ennek alapján a művészetek rang­sorában Arisztotelész a muszikét (költészet és zene kapcsolata) teszi első helyre. A fenti értékelés konkrét kifejtését Arisztotelész legalapo­sabban a költészet területén végezte el Poétika c. művében, amely nem teljes formájában maradt ránk. A Poétika a költészet műfaji prob­lémáinak teljes rendszerét adja (beleértve a költészethez kapcsolódó zenei és táncműfajokat is). Jelentős esztétikai müve még A retorikai mesterségről, amely a stilisztika kérdéseinek rendszerét adja, elsősor­ban a szónoki kifejezést elemezve. Néhány költeménye is fennmaradt, főképp epigrammák.

B

BABITS Mihály (Szekszárd, 1883. 11. 26. – Budapest, 1941. 8. 4.) költő, regény- és tanulmányíró, műfordító. Hivatalnokcsalád gyerme­ke. Középiskoláit Pécsen és Budapesten végezte, itt volt magyar-la­tin szakos egyetemi hallgató is. Ekkor kötött barátságot későbbi híres pályatársaival, Kosztolányi Dezsővel és Juhász Gyulával. 1902-től kezdve versei, műfordításai jelennek meg különböző lapokban. Taná­ri diplomáját 1906-ban szerezte meg. 1908-ig Szegeden, majd 1911- ig Fogarason tanított. Első verseskötete a Levelek írisz koszorújából 1909-ben jelent meg. 1911-16 között gimnáziumi tanár volt. Az I. vi­lágháború kitörését ellenérzéssel fogadta. 1915-ben Játszottam a ke­zével c. háborúellenes verséért támadták, 1917-ben Fortissimo c. ver­se miatt perbe fogták, állásából felfüggesztették. Az 1918-as polgári
forradalmat lelkesen üdvözölte. 1919 májusától az egyetemen a mo­dem magyar irodalom tanára lett, a Tanácsköztársaság bukása után az ellenforradalmi terror megfosztotta tanszékétől. Az 1920-as eszten­dők jelentős írói eredményeket hoztak (Nyugtalanság völgye, 1920, Sziget és tenger, 1925). Irodalomelméleti tanulmányok mellett – Gon­dolat és írás (1922) – műfordításban megjelentette Dante Pokol c. művének Purgatóriumát és Paradicsomát. 1923-ban adta ki Szabó Lőrinccel és Tóth Árpáddal együtt Baudelaire A romlás virágai c. kö­tetének fordítását. 1929-től Móricz Zsigmonddal, majd 1933 után egyedül lett a Nyugat főszerkesztője. Ugyanebben az évben jelent meg a Versenyt az esztendőkkel c. verseskötete, amely legérettebb al­kotói korszakát nyitotta meg. 1927-től a Baumgarten-alapítvány kurá­tora, e feladatköre révén igen nagy befolyást gyakorolt az irodalmi életre. Sok fiatal alkotó útját egyengette, így Illyés Gyuláét, Gelléri Andor Endréét, Pap Károlyét. József Attila művészetét részben sze­mélyes sérelem, részben világnézeti okok miatt élete végén ismerte el igazi értékei szerint. A pályáját lezáró verses remekmű, a Jónás köny­ve (1940) nyílt szembefordulás a fasizmussal és bátor bírálat a társa­dalomról. Utolsó éveit már gyógyíthatatlan rákbetegségének a tudata árnyékolta be. Babits a Nyugat első nemzedékének – Móricz és Ady mellett – egyik legjelentősebb alakja.

BAJOMI Lázár Endre (Biharnagybajom, 1914. 8. 19. – Budapest, 1987. 5. 18.) író, műfordító, irodalomtörténész. Érettségi után a deb­receni Tisza István Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára iratkozott be, majd 1934-ben Párizsba emigrált. Munkatársa lett a franciaországi magyar emigráió lapjainak. A párizsi Szabad Szó foly­tatásokban közölte Szabad Levegő c. regényét. 1947-1951 között a Párizsi Magyar Sajtóiroda vezetőhelyettesi, majd vezetői posztját töl­tötte be. 1951-ben hazatért és 1953-ig a Külügyminisztérium tájékoz­tatási főosztályán dolgozott, majd 1977-ig a Szépirodalmi Könyvkia­dó, az új Magyar Könyvkiadó lektora, illetve csoportveztője volt. Könyvek és tanulmányok sorát szentelte a francia-magyar kapcsola­tok történetének, a francia történelemnek és a művelődéstörténetnek. 1982-ben Párizs Aranyérmét, 1985-ben a francia Ordre des Árts et des Lettres lovagi fokozatát nyerte el. Művei: Holnap kifutnak a hajók (1955), Az üstökös Saint Just és a francia forradalom regénye (1957), Csillagok a francia film egén (1958), Rabelais (1959), A mai francia
irodalom kistükre (1962), A Montmartre (1967), Fő a bizalom. Egy évszázad francia szélhámosságainak és áteséseinek kalandos króni­kája (1968), Montparnasse (1969).

BAJZA József (Szűcsi, 1804. 1.31.- Budapest, 1858. 3. 3.) kritikus, publicista, szerkesztő és költő. Jogot végzett, ügyvédi vizsgát tett, de ügyvédi gyakorlatot soha nem folytatott. Kisfaludy halála után szer­kesztette az Aurórát, majd 1837-43-ban Vörösmartyval és Toldy Fe­renccel a kor legszínvonalasabb irodalmi folyóiratát, az Athenaeumot. A Nemzeti Színház első igazgatója volt (1837-38). 1848-ban Kossuth Hírlapját szerkesztette. Világos után sógorával, Vörösmartyval búj- dosott. A megpróbáltatások évei felőrölték idegrendszerét; elborult el­mével halt meg. Dalai az érzelmes almanachlíra igényes darabjai, a későbbiek politikai tárgyúak. Kora hazafiasságának egyik legszebb dokumentuma a Nemzetiség és nyelv c. akadémiai beszéde. Müvei: Dramaturgiai és logikai leckék a magyar színibírálók számára (1836), Szózat a Pesti Magyar Színház ügyében (1939).

BALASSI Bálint (Zólyom, 1554. 10. 20. – Esztergom 1594. 5. 30.) költő. Főnemes édesapját felségárulási perbe fogták, s a család Len­gyelországba menekült. 1575-ben Báthory István erdélyi fejedelem udvarába került, akit később Lengyelországba is elkísér. 1577-től, ha­zatérésétől élete folytonos – és egyre elkeseredettebb küzdelem a sze­mélyes boldogulásért. Pereskedéssel, érdekházasság, katolizálás, végvári katonáskodás és versírás jellemzik ekkori életét. 1578-ban is­merkedett meg a későbbi “Júliával”, azaz Losonczy Annával. 1579-82 között Egerben, 1587-ben Érsekújváron hadnagy. 1585-ben vette fe­leségül unokatestvérét, Dobó Krisztinát, akitől 1587-ben elválik. 1591-től élete végéig harcolt a török ellen, Esztergom ostromakor szerzett sebesülése okozta halálát. Költeményei a vallásos, a szerelmi és a vitézi témakörökben íródtak, s ciklusokba rendeződtek. Istenes verseit tanítványa, Rimay János adta ki. Költészetébe beépültek a lo­vagi és a trubadúrlíra, valamint a petrarkista dalköltés elemei is.

BALÁZS Béla (Szeged, 1884. 8. 4. – Budapest, 1949. 5. 17.) Kos- suth-díjas költő, drámaíró, filmesztéta. Mint bölcsészhallgató Buda­pesten az Eötvös Kollégium tagja volt. 1906-ban ösztöndíjasként Ber­linben és Párizsban járt. Tagja volt a nagyváradi Holnap Társaságá­
nak. Különböző antológiákban tűnt fel verseivel (1908, 1909). A Nemzeti Színház 1909-ben mutatta be a Dr. Szélpál Margit c. drámá­ját, amelyet a korabeli kritika szimbolikája és stilizált dialógusai okán dicsért. 1910-ben írta A kékszakállú herceg várát, mely Bartók operá­jának lett szövegkönyve. Ugyancsak Bartók zenésítette meg 1912-ben írt, később a Nyugatban megjelent mesejátékát, A fából forgott király­fit. 1919-ben az írói direktórium tagja volt. Első rendszerező filmesz­tétikái könyvét Bécsben írta és adta ki 1924-ben (A látható ember). A hitlerizmus elöl a Szovjetunióba emigrált, s a moszkvai Filmakadé­mia tanára lett. A felszabadulás után hazatért Magyarországra. írói és filmírói munkássága mellett a Fényszóró c. hetilap főszerkesztője, a Színház- és Filmművészeti Főiskola tanára, a Filmtudományi Intézet vezetője volt. Jelentősek filmelméleti könyvei, tanulmányai. Művei: Az én utam, Történet a Logody utcáról, a tavaszról és a messzeségről (1912), A film szelleme (1930).

BÁLLÁ Zsófia (Kolozsvár, 1949. 1. 15.) költő. A kolozsvári Zene­művészeti Főiskolán tanult, majd 1972-től a rádió magyar adásának a zenei és irodalmi szerkesztője. 1985-től az Előre c. bukaresti hetilep tudósítója, majd a Családi Tükör irodalmi-művészeti rovatvezetője. 1992-től a Hét c. kolozsvári hetilap szerkesztője. 1985-90 között ver­seskötetei nem jelenhettek meg. Költészetét nagyfokú változatosság jellemzi: a patetikus emelkedettségtől a groteszkig, az oratórikus versformától az egyszerű dalig. 1980-ban a Kolozsvári írótársaság Költészeti díját, 1983-ban és 1991-ben a Román írószövetség Orszá­gos Költészeti Díját kapta meg. Müvei: A dolgok emlékezete (1968), Apokrif ének (1971), Kolozsvári táncok (1983), Egy pohár fu (1993).

BALZAC, Honoré de (Tours, 1799. 5. 20. – Párizs, 1850. 8. 18.) fran­cia regényíró. Paraszti eredetű családból származott, a nemesi “de” szócskát Balzac ragasztotta nevéhez. Tanulmányait az oratoriánusok vendóme-i kollégiumában kezdte, majd jogot hallgatott. Egy ideig egy ügyvédi irodában bojtárkodott, de közben a Sorbonne irodalom­történeti előadásait is látogatta. Első regényeit álnéven adta ki. Balzac maga is kísérletezett könyvnyomtatással, könyvkiadással, különféle vállalkozásokkal, de csakhamar,csödbe jutott, tönkretette családját is, eladósodott. Több jelentéktelen és sikertelen munkája után 1829-ben adta ki A huhogok c. regényét és A házasság fiziológiája c. munkáját.

Ezzel a két könyvével nagy sikert aratott; bekerült az előkelő párizsi társaságba, több újság munkatársának kérte föl, sorra publikálta regé­nyeit, köztük már remekműveket is: A szamárbőr (1813), A vidéki or­vos (1833), Goriot apó (1835), Elveszett illúziók (1837-43). Sokat utazott, nagyvilági életet élt – s eközben fáradhatatlanul írt, sokszor napi tizenkét-tizenhat órát. 1840-ben rövid életű folyóiratot indított Revue Parisienne címmel. 1842-ben indította meg Emberi Színjáték című – több regényből és elbeszélésből álló – nagyszabású munkáját. Művei: A kalandor (1841), Betti néni (1846), Az aranyszemű lány.

BARANYI Ferenc (Pilis, 1937. 1. 24.) költő, műfordító, szerkesztő. Budapesten érettségizett, majd pályamunkás és banktisztviselő volt. 1962-ben az ELTE Bölcsészettudomyányi Karán szerzett magyar­olasz szakos diplomát. 1963-1968 között az Egyetemi Lapok munka­társa, majd az Ifjúsági Magazin főszerkesztő-helyettese. 1972-től szabadfoglalkozású író. Irodalmi és művészeti műsorok készítője és vezetője. 1976-től az MTV-ben főosztályvezető-helyettes, 1978-tól szerkesztő, majd 1985-től fömunkatárs. Műfordítóként elsősorban a francia és az olasz költészet tolmácsolója. Díjai: József Attila-díj (1976), SZOT-díj (1974,1988). Költészetét először a dalszerűség, ké­sőbb a nosztalgia és az elégikusság jellemzi. Dalszövegeket is ír. Mű­vei: Villámok balladája (1962), Hazatérés (1964), Az a merészség (1966), Túl az éjszakán (1969), A lónak vélt menyasszony (1973), A szerelem harmadik éve (1980), Visszaigéző (1987).

BATSÁNYI János (Tapolca 1763. 5. 9. – Linz, 1845. 5. 12.) költő. Polgári családból származott. Pesten jogot tanult. A jakobinus mozga­lom bukásakor őt is letartóztatták. Kufsteinban raboskodott, később Bécsben és Párizsban élt, ahol Napóleon kegyeltje volt. Párizs elfog­lalása után Linzbe száműzték. A jozefinizmus, később pedig a neme­si ellenállás iskoláját kijárva a magyar felvilágosodás egyik leghala­dóbb világnézetű költőjévé vált. Versei különösen az 1790-es évek­ben voltak népszerűek, a francia forradalom eseményeire reagáló tar­talmuk miatt: A franciaországi változásokra (1789), A látó (1791). Kufsteini raboskodása során keletkezett versciklusa Kufstein elégiák címmel ismeretes.

BAUDELAIRE, Charles (Párizs, 1821. 4. 9.- Párizs, 1867. 8. 31.) francia költő. Apja halála után anyja feleségül ment egy tábornokhoz. Baudelaire gyűlölte mostohaapját, aki konzervatív katona és diploma­ta volt. 1841-ben hosszabb tengeri utazást tett, majd visszatért Párizs­ba. Ekkor ismerkedett meg Jeanne Duvallal, egy félvilági mulatt szí­nésznővel. Bohém életmódjával apai örökségének jó részét elverte; 1844-ben gyámság alá helyezték. Verset keveset publikált, de képző­művészeti és irodalmi bírálatai sűrűn jelentek meg. 1845-ben adta ki első, képzőművészeti tárgyú kis könyvét Az 1845-ös Tárlat címmel. Az 1848-as forradalom idején radikális eszméket hirdetett, a Le Salut public c. lapot szerkesztette, több cikket publikált. Nagy hatással vol­tak rá Poe versei, novellái, tanulmányai amelyeket, franciára fordított. 1857 júniusában jelent meg főműve, A romlás virágai. Az ügyészség perbe fogta a kötet kiadóját, majd hat vers kihagyását rendelte el. Bár az irodalmi élet elismerte Baudelaire rendkívüli tehetségét és jelentő­ségét, a költő egyre nehezebb anyagi körülmények közé került. Vér­baja elhatalmasodott, rohamok gyötörték, ópiummal, hasissal igyeke­zett csillapítani fájdalmait. 1867-ben Belgiumban járt, több felolva­sást tartott. Namúrben szélütés érte. Prózaverseit (Költemények pró­zában, 1869), naplófeljegyzéseit, valamint irodalmi és művészeti ta­nulmányait (Esztétikai érdekességek, 1868, Romantikus művészet, 1868) halála után gyűjtötték kötetbe.

BELLA István (Székesfehérvár, 1940. 8. 7. -) költő. 1958-ban Szé­kesfehérváron érettségizett, majd 1959-ben beiratkozott az ELTE ma­gyar-könyvtár szakára. Közben 1961-62-ben Bokodon volt népműve­lő. 1964-ben az államvizsga előtt abbahagyta az egyetemet, és könyv­táros lett a jogi fakultáson. 1965-től a Tiszta Szívvel c. folyóirat szer­kesztője. 1968 végén tíz hónapos lengyelországi műfordítói ösztöndí­jat kapott. 1970-től a Magyar Papír c. üzemi lap munkatársa. 1978- 91-ben az Élet és Irodalom munkatársa, rovatvezetője. Díjai: József Attila-díj (1970, 1986), Déry Tibor-díj (1988), Az Év Könyve (1988), Magyar Művészetért díj (1992). A Hetek költői csoportjának tagja. Már korai verseit is játékosság, nyelvteremtő erő, érzékletes képrend­szer, az élményleírás és a meditáció jellemzi. Az 1970-es évek köze­péig költészetében a dalforma az uralkodó, később töredezettebb, ki- hagyásos szerkezetek jelennek meg benne. Kedveli az archaizmuso- kat, a folklórt, az önfeledt szójátékokat, az alliterációkat. Gyermek­
verseket is ír. Művei: Szaggatott világ (1966), Az ifjúság múzeuma (1969), Hetedik kavics (1975), Igék és igák (1977), Az arcom vissza­kérem (1988), Emberi délkörön (1982), Képszavak, fotóalbum (1988), Arccal a földnek (1991), Testamentom (1992).

BENEDEK Elek (Kisbacon, 1859. 9. 30. – Kisbacon, 1929. 8. 17.) if­júsági író, szerkesztő. Pályáját népköltési gyűjtéssel kezdte, több na­pilap munkatársa, ill. szerkesztője. 1907-től a Néptanítók Lapjának főszerkesztője volt. A gyermekek és az ifjúság számára írt meséi, re­gényei és ismeretterjesztő művei a szülőföld szeretetére, a magyar múlt megbecsülésére, igaz emberségre nevelnek. Legjelentősebb al­kotásai a Székely Tündérország (1885) c. mesegyűjtemény, az ötköte­tes Magyar mese és mondavilág (1894-96), a Testamentum és hat le­vél (1894) c. pedagógiai, A magyar nép múltja és jelene (1897) c. is­meretterjesztő mű, a 13 kötetes Nagy magyarok élete (1905-10). Élet­rajzát Édes anyaföldem (1920) címmel írta meg. Az Én Újságom, a Jó Pajtás és a Cimbora c. gyermeklapokat is szerkesztette.

BENJÁMIN László (Budapest, 1915. 12. 15. – Budapest, 1986. 8. 18.) Kétszeres Kossuth-díjas költő. A gimnázium ötödik osztályából kimaradt anyagi okok miatt. 1931-40-ig fizikai munkás volt, majd a felszabadulásig üzemi tisztviselő. A felszabadulás után több lap szer­kesztőségében dolgozott, többek között az Új Hangot is szerkesztet­te. Versei a Népszavában, a Kelet Népében és a Szép Szóban jelentek meg. Első verseskötete A csillag nem /ó// (1939). Az izmusok hatásá­tól hamar megszabadult, egyszerűségre törekedett. Már fiatalkori lírá­jának is alapvető vonása a szigorú etikai igény. A negyvenes évek vé­gétől a közösségbe tartozás, az építés pátosza hatja át költészetét. A keresés, az önvizsgálat, a megrendülés egészen a 60-as évek elejéig döntő szerepet játszik közéleti futöttségü lírájában, az Egyetlen élet (1956) és az Ötödik évszak (1962) c. köteteiben. További művei: A be­tűöntők diadala (1946), A teremtés után (1948), Örökké élni (1949), Tűzzel, késsel (1951), Évek múlása (1954), Sziklarajzok (1975).

BERTA Bulcsu (Nagykanizsa, 1935. 5. 9.) író. 1953-ban érettségizett Keszthelyen. Évekig vidéki üzemekben dolgozott, majd politikai és sajtótanulmányokat folytatott. 1960-tól az Esti Pécsi Napló, majd a Dunántúli Napló kulturális rovatát vezette, közben szerkesztette a Je­
lenkor prózarovatát is. 1971-74-ben az Új írás felelős szerkesztője volt és az Élet és Irodalom fömunkatársa. József Attila- (1966, 1971, 1975), Gábor Andor-(1986), Füst Milán-(1991), Táncsics Mihály-dí- jas (1993). Legfőbb élményanyagát a dunántúli falvak, a Balaton és különösen a városok világa az iparfejlesztés éveiben, a megváltozó táj és a vele változó életmód jelentik. Művei: Lányok napfényben (1962), Harlekin és szerelmese (1964), Füstkutyák (1965), A nyár utolsó nap­ja (1968), A bajnok élete (1969), Tűzgömbök (1970), Balatoni évtize­dek (1973), Ilyen az életed (1980), Fehér rozsda (1982), Egy író ál­latkertje (1992), Kémnő a sárkányrepülőtéren (1992), Utazás fehér lavórban (1994).

BERZSENYI Dániel (Egyházashetye, 1776. 5. 7. – Nikla, 1836. 2. 24.) költő. Régi nemesi családból származott. Alapfokú ismeretekre apja tanította, majd a soproni líceumba került. 1790-ben otthagyta az iskolát, és Keszthelyen katonának állt. 1799-ben feleségül vette Dukai Takács Zsuzsannát. 1805-ben Niklára költözött. Egyik barátja 1803-ban felfedezi, hogy verseket ír, s felhívja rá Kazinczy figyelmét. Versei kiadását azután Kazinczy indítja el; 1813-ban jelenik meg az első kötete. A nyelvújítók bírálják provincializmusát, stílusának dara­bosságát. Kölcsey 1817-ben – a Tudományos Gyűjteményben – meg­jelent bírálata szinte végérvényesen elhallgattatja az amúgy is befelé fordulásra hajlamos költőt. Visszavonultságából már az sem mozdítja ki, hogy 1830-ban megválasztják az Akadémia Filozófiai Osztályának tagjává. Az 1800-as évek elején írt korai verseire önálló hangjának keresése jellemző: Fannim emléke, A megelégedés. Osztályrészem, A magyarokhoz, Búcsúzás Kemenes-Aljától, Barátomhoz, Az élet dele, Levéltöredék barátnémhoz, A közelítő tél. Kedvelt költői formája a verses levél, melyeket Kazinczy Ferenchez, Dukai Takács Judithoz, Vitkovics Mihályhoz írt. E néhány év hangulati fellendülését azonban újra a visszahúzódás évei követik, melyet Kölcsey bírálata még in­kább véglegessé tesz. 1817-től kezdve Berzsenyi a lírában csaknem teljesen elnémul, foként elméleti stúdiumokat folytat, hogy méltókép­pen megfelelhessen a bírálatra. 1825-ben jelenik meg Észrevételek Kölcsey recensiójára c. cikke, amelyben már a romantikus költői ma­gatartás és képalkotás jogosultságát védi. 1830-ban befejezett esztéti­kai művében, a Poétái harmonisticában azonban újra a klasszicizmus ember- és művészeteszménye mellett tesz hitet.

BESSENYEI György (Bércéi, 1747. ? – Pusztakovácsi, 1811. 2. 24.) regény- és drámaíró, filozófus, költö. Tanulmányait a sárospataki kol­légiumban nem fejezte be. 1765-ben a bécsi testőrségbe került. Meg­ismerte az angol és a francia felvilágosodás eszméit, a német polgár­ság nemzeti kulturális törekvéseit. Sokat olvasott és 1769-től írni kez­dett. Első művei 1772-ben jelentek meg. Egy év múlva megvált a test­őrségtől és a hazai protestánsok bécsi ügyvivője lett, később a császá­ri könyvtár őre. II. József megvonta tőle évdíját és ezért hazaköltö­zött. 1787-ben Pusztakovácsiban (ma: Bakonszeg) telepedett le, s ott gazdálkodott haláláig. Bessenyei a magyar felvilágosodás első szaka­szának vezető egyénisége. Testőrtársaiból írócsoportot szervezett. Művei a felvilágosodás gondolatvilágában fogant alkotások, ame­lyekben a gondolkodó Bessenyei nagyobb, mint az író. Agis tragédi­ája (1772), Egy magyar társaság iránt való jámbor szándék (1781). Fontosabb publicisztikai és filozófiai munkái: Magyar néző (1777), Magyarság (1778), Törvények útja (1778), A természet világa (1799), Az értelemnek keresése… (1804). Drámái: Hunyadi László tragédiája (Bécs, 1772), Attila és Buda tragédiája (Pozsony, 1773), A filozófus (1777).

BOCCACCIO, Giovanni (?Firenze, 1313.? – Certaldo, 1375. 12. 21.) olasz író, költő. Apja firenzei polgár, a Bardi-bankház utazója és ügynöke. Párizsi üzleti útján szerelmi viszonyt kezdett egy vagyonta­lan özveggyel, aki fiát valószínűleg már Firenzében hozta a világra. A kamasz Boccacciot apja a bankház nápolyi fiókjához küldte tanonc- nak, aki azonban a bankügyletek helyett a vidám, felelőtlen nápolyi polgárélet kellős közepébe vetette magát, és csakhamar egy gazdag kereskedő élni vágyó feleségének lett ifjú szeretője. Ezt az asszonyt, akihez néhány évi viszony fűzte, műveiben Fiammettának emlegette. Az Anjou-udvar művészetkedvelő légkörében írta első regényes pró­bálkozását, a Filocolo c. regényt, és a Filostrato c. szerelmes hősköl­teményt, valamint a Teseide c. eposzát, melyet nagy becsvággyal, or­szágos hírnévre törekedve alkotott. A tudományba is belekóstolt: jo­got tanult mindaddig, míg 27 éves korában, 1340-ben a Bardi-ház meg nem bukott. Boccaccio ekkor afféle udvari titkárként-szórakoz- tatóként becsatangolta Itáliát. Erre az időre esik a Nimfák színjátéka c. verses pásztorregénye és a Fiammetta c. prózai regény, első mara­dandó értékű, bár még mindig nem tökéletes munkája. Nyolc-kilenc
évi kalandos élet után valószínűleg halálát érző apja hívására hazatért Firenzébe, talán már az 1348-as nagy pestis idején. Erre a pestisre a Dekameronban is hivatkozik, mely müvét Firenzében, 1348-53 között írta. Szintén ekkortájt ismerkedett meg és barátkozott össze a nála csak kilenc évvel idősebb, de már országos hírű Petrarca-val, akivel ettől kezdve rendszeresen levelezett. A Dekameron hihetetlen népsze­rűsége azonban megriasztotta, még a mű megsemmisítésének gondo­latával is foglalkozott, erről azonban Petrarca szerencsére lebeszélte. Nápolyba vágyott, ifjúsága boldog színhelyére, meg is pályázott egy állást, de nem kapta meg. így aztán élete hátralévő húsz esztendejé­ben sokáig tankönyvként használt, tudóskodó ismeretterjesztő műve­ket állított össze.

BORNEMISZA Péter (Pest, 1535. 2. 22. – Rábök, 1584. tavaszán) egyházi író, költő, prédikátor. Jómódú pesti család sarja, szüleit Pest török kezére kerülésekor, 1541-ben vezstette el. Járt Itáliában, látta Padovát és Velencét, elvégezte a bécsi egyetemet. 1564-től Zólyomban Balassi János udvari papja. A Balassi János letartóztatá­sát követő esztendőben Julius Slam gróf fogadta fel, kinek galgóci birtokán prédikátor, majd szuperintendens. 1572-től Semptén, az ura­dalom központjában lakott, ahol könyvnyomtató műhelyt is berende­zett. Harcolt az ellenreformációt nagy eréllyel szervező, Nagyszom­bat városában székelő Teleki Miklós püspökkel. 1578-ban Ördögi kí­sértetek c. műve miatt felségsértés ürügyén perbe fogták, Bécsben be­börtönözték – ahonnan megszökött -, papi hivatalából száműzték. Ba­lassi Menyhért fia, Balassi István fogadta be Detrekő várába. Itt és a közeli Rábök községben élt haláláig. Bornemisza mint a humanista alapihletésű, de a reformáció szellemében működő magyar rene­szánsz értelmiség kimagasló tehetségű tagja az irodalom akkor ismert valamennyi műfaját és ágát művelve tudatosan törekedett a magyar nyelvű költészet, dráma és műpróza megteremtésére. Szerzett vallá­sos énekeket, összeállított egyházi használatú énekeskönyvet, írt egy remekbe sikerült búcsúéneket, hittankönyvet, prédikációkat, tragédi­át. Prédikációs könyvei (Ötkötetes Prédikációskönyv) teli vannak sze­mélyes megfigyelésekkel, önvallomásokkal. Bornemiszában olyan erős volt az önfeltárás igénye, hogy lelki tusakodásairól külön köny­vet írt, kifejtve a maga kora emberének az előző századokhoz képest
szokatlan s új vívódásait {Ördögi Kísértetek, 1578, 1955). Ez a mű a magyar széppróza új és fontos állomása.

BRADBURY, Ray (Wankegan, 1920. 8. 22.) író. Los Angelesben kezdett írni elbeszéléseket folyóiratok számára. AII. világháború után vált híres és sikeres íróvá tudományos-fantasztikus regényeivel. A műfaj egyik legeredetibb művelője. ír színdarabokat, rádiójátékokat és filmforgatókönyveket is. Művei: Marsbéli krónikák (1950), Fah­renheit 451° {\<)53).

BRÓDY Sándor (Eger, 1863. 7. 23. – Budapest, 1924. 8. 12.) regény- , novella- és drámaíró, újságíró. Vidéki kereskedő polgárcsaládból származott. Kezdetben Erdélyben, majd Budapesten volt újságíró. Nagy hatással voltak rá az 1870-80-as évek filozófiai és tudományos elméletei: a pozitivizmus, a darwini tanok és az új irodalmi irányza­tok, különösképpen Zola naturalizmusa. Ennek az irányzatnak a kö­zelebbi megismerése bátorította fel arra, hogy 1883-ban megjelentes­se első, nagy visszhangot és élénk vitákat kiváltott novelláskötetét, a Nyomort (1884). 1900-ban Fehér Könyv címmel folyóiratot adott ki, melynek minden számát maga írta. Későbbi novelláiban a polgári életforma hazugságait, ellentmondásait leplezi le. Társadalombírálata éles kontúrokat kap az 1900-01-ben írott Erzsébet dajka c. novella­ciklusban, melyet 1902-ben drámává dolgozott fel. Az 1900-as évek első felére esik munkásságának egyébként is legkiegyensúlyozottabb, eszmeileg leghaladóbb korszaka. 1903-06 között adja ki Gárdonyival és Ambrus Zoltánnal közösen a Jövendő c. folyóiratot, mely a Nyugat megindulásáig a haladó polgári irodalom egyik orgánuma volt. Ekkor alkotta valóban művészi, jól felépített regényét, A nap lovagját (1902), melynek témája a karrier és a csalódás. További művei: A sas Pesten (1954), Két szőke asszony és más regények (1959).

BRONTÉ nővérek: Anne (Thomton, 1820. 3. 25. – Scarborough, 1849. 5. 28.), Charlotte (Thomton, 1816. 4. 21. – Haworth, 1855. 3. 31.), Emily (Thomton, 1818. 8. 20. – Haworth, 1848. 12. 19.) angol költők és regényírók. A legfiatalabb, Anne születése után a yorkshire- i lápvidékre költöztek, ahol édesanyjuk rövidesen meghalt. Magányo­san nőttek fel a kis Haworth lelkészlakban. Sokat olvastak, már 12-13 éves korukban verseket és – közösen – folytatásos történeteket írtak.

Apjuk igyekezett gondos nevelést adni lányainak. Charlotte és Emily saját iskolát akartak nyitni, ezért Brüsszelbe mentek nyelvet tanulni. Az otthoni háztartást vezető nagynénjük halála miatt megszakadt ta­nulmányikat később csak a legszívósabb, legerősebb akaratú Charlotte folytatta, és közben beleszeretett az igazgatójába. Ennek a szerelemnek az élményei tükröződnek A tanár (1857) c. regényében. A családi tüdöbaj először Emilyvel végzett, aki nem vallotta be beteg­ségét és nem fordult orvoshoz. Egy év múlva meghalt Anne is, hiába küldték Scarborough-ba, a tengerpartra gyógyulni. írói sikereik ki­bontakozását csak Charlotte élte meg. Charlotte rövid élete utolsó esztendeiben apja káplánjának felesége volt. Emily egyetlen műve az Üvöltő szelek (1847). Anne regénye a Wildfell Hall bérlője (1848) egy szerencsétlen, tehetséges, de alkoholista fiatalember története. Továb­bi művek: Viliette – Henry Hastings kapitány (1853), Jane Eyre (1847).

BURNS, Róbert (Alloway, 1759. 1.25. – Dumfries, 1796. 7. 21.) skót költő. Szegény gazdálkodócsaládból származott, kora ifjúságától a skót földművelők küzdelmes életét élte, s ugyanakkor nagy ambíció­val művelte magát: megtanult franciául, latinul. Tarthatatlan anyagi helyzete miatt Jamaicába szándékozott emigrálni. 1786-ban megje­lent első verseskötetének – Költemények jórészt skót tájszólásban – anyagi és erkölcsi sikere azonban terveinek és pályájának új irányt szabott. Edinburghban telepedett le, s az irodalmi szalonok ünnepelt bárdja lett. Utolsó éveiben nagy nélkülözések között élt. Hányatott életmódja és kiújuló reumatikus betegsége okozta korai halálát. Edinburghban bekapcsolódott a skót népdalokat kiadó James Johnson Skót Zenei Múzeum és az Eredeti skót dalok válogatott gyűjteménye c. antológiáinak munkálataiba, s itt jelent meg 1787-ben verseinek második és harmadik kiadása is. Bums forradalmi érzelmű költő. Költészetét a francia forradalom iránt érzett szimpátia és egyházelle- nesség hatja át. Népdalstílusban írt lírai versei mellett kimagaslóak szatírái. Az utóbbiak közé tartozik A vidám koldusok c. drámai felépí­tésű “anarchista kantáta”, amelyben a költő a társadalom kivetettjei­nek szájába adja a francia forradalomnak a szabadságról, egyenlőség­ről és testvériségről szóló eszméit. A Szentes Willie imája Bums leg­nagyobb verses szatírája, amelyben egy öntelt, képmutató presbiteri- ánus pap szatirikus portréja bontakozik ki. A költő bravúros elbeszé-
ló technikájáról vall a Kóbor Tamás c. humoros költeménye, amely­ben a paraszti élet epizódjait mozaikszerű, realisztikus zsánerképek­ben kelti életre, s ízes népi humorral rajzolja meg főhősét.

BYRON, George Gordon Noel, Lord (London, 1788. 1. 22. – Missolonghi, 1824. 4. 19.) angol költő. Régi főnemesi család sarja, apja, a “veszett Jack Byron” a testőrgárda tisztje volt. Szenvedélyes kártyásként minden vagyonát elvesztette, és fia mindössze három éves, amikor Franciaországban meghal. Byron gyermekéveit anyjá­val; Caterine Gordonnal Aberdeenben töltötte, itt járt gimnáziumba is 1794-98 között. A költő jobb lábára sántán született, ami miatt anyja egyformán szánta és gúnyolta, életre szóló sebeket ejtve fia önérzetén. 1798-ban, nagybátyja halála után váratlanul a lordi cím birtokosa lett és Newsteadbe költözött. 1801-től Harrow-ban, 1805-től a cam- bridge-i Trinity College-ban tanult. Kitűnt a legtöbb sportban, és gya­kori botrányok hőse lett. Első verseskötetei – Múlandó versek (1806), A tétlenség órái (1807) – még cambridge-i diákkorában jelentek meg, amelyeket Brougham, az Edinburgh Review kritikusa hevesen táma­dott. Válaszként 1809-ben Byron ragyogó verses szatírát adott ki An­gol bárdok, skót ítészek címmel. 1808-ban magiszteri diplomát szer­zett, majd elfoglalta helyét a Lordok Házában. 1809-ben európai kör­utazásra indult: bejárta Spanyolországot, Portugáliát, Görög- és Tö­rökországot. 1812-ben két híres beszédet mondott a parlamentben a luddita géprombolók, és az ír nép védelmében. Kiadta a Childe Harold zarándokúba (1914) első két énekét, amelyben spenseri stan­zákban saját útélményeit beszéli el. 1815-ben vette feleségül Anna Isabella Milbandset, de egy év múlva felesége elhagyta és válópert in­dított ellene őrültség és kegyetlenség vádjával. 1816 áprilisában örök­re elhagyni készült Angliát. Svájcban – ahol a Genfi-tó partján néhány hónapot Shelleyvel és Mary Gordwinnal töltött – írta meg a Childe Harold harmadik énekét, majd Velencébe ment és itt fejezte be a nagy költeményt. Itt ismerkedett meg utolsó nagy szerelmével. 1821-ben Pisában telepedett le, ahol Leigh Hunttal The Liberal címmel rövid életű lapot adtak ki. Művei: A gyaur (1813), Az abydosi ara (1813), A kalóz (1814), Laura (1814), Az ítélet látomása (1822), A bronzkor (1823).

ÓAPEK, Karéi (Maié Svatonovice, 1890. 1.9.- Prága, 1938. 12. 25.) cseh regényíró, drámaíró, elbeszélő, publicista, műfordító, filozófus. Apja bányászorvos volt az Óriáshegység tövében, később fúrdőorvos lett. Őapek Prágában, Berlinben és Párizsban végezte az egyetemet, filozófiai doktorátust szerzett esztétikai értekezésével. Első könyvei közt feltűnik a filozófiai pragmatizmusról írt monográfiája: Pragma­tizmus vagy a gyakorlati élet filozófiája (1918). A pragmatizmus nagy hatással volt szemléletére és írói munkásságára. 1908-ban tette közzé első írását. Tanulmányai után rövid ideig könyvtáros lett Prágában, majd az I. világháború alatt nevelő egy vidéki grófi családban. 1917- 20-ig egy konzervatív napilap belső munkatársa, 1921-től haláláig a haladó polgári Lidové noviny szerkesztője Prágában. Ez a napilap volt Capek sokoldalú publicisztikai munkásságának színtere, utolsó írása is (halála napján) itt jelent meg. Gondolkodása, magatartása révén Capek barátja lett T. G. Masaryk köztársasági elnöknek, akit Beszél­getések T. G. M.-mel (1928-35) c. köteteiben örökített meg. A 30-as években Capek a közép-európai antifasiszta szellemi front egyik ve­zető képviselője volt. Élete vége felé drámáival és cikkeivel élesen tá­madta a fasizmust, ezzel maga ellen gerjesztve a csehszlovák társa­dalmi és politikai reakciót. Temetése a haladó erők nagy tüntetése volt. Művei: Kálvária (1917), Betörők, bírák, bűvészek és társaik (1929), Hordubal (1933), Meteor (1934), Harc a szalamandrákkal (1936). Élete végén a fantasztikus motívumok mellett nemzeti létkér­déseket felvető, realista, harcra késztető drámákat írt. Fehér kór (1937), Az anya (1938) c. művei nagy színpadi sikert arattak. Továb­bi művei: A szenvedelmes kertész (1929), Történelmi görbe tükör (1932), Egy mindennapi élet (1937), Az első osztag (1937), Elbeszé­lések (1938)

CATULLUS, Caius Valerius (Verona, i. e. ? 84. – ? Róma, i. e. ? 54.) római lírikus. Fiatalon, harmincéves korában halt meg. Családja Fel- ső-ltália vezető rétegéhez tartozott: apja Caesar barátja és politikájá­nak támogatója volt. Apja összeköttetései révén korán bekerült az elő­kelő római társaságba. Tanulmányaira, érdeklődésére csak verseiből következtethetünk. Rómában egyik vezéregyénisége lett az ún. neo-
terikus költői iskolának, az új utakon járó fiatal költők körének, akik az alexandriai költészet nyomán főleg a kisebb műfajokban való el­mélyedésre, a mitológiai ritkaságok kifinomult, “tudós” feldolgozásá­ra, a könnyed és csiszolt előadásmódra törekedtek. Catullus életének sorsdöntő élménye volt az a szenvedélyes és ellentmondásos szere­lem, amely a költeményeiben Lesbiának nevezett előkelő római nő­höz fűzte. I. e. 57-ben, hogy vagyoni helyzetén javítson Memmius propraetor kíséretében Bithyniába utazott, a következő évben azon­ban reményeiben csalódva visszatért Rómába. Egy Caesar-ellenes szervezkedésben Catullus is részt vett, Caesar-nak azonban állítólag hamarosan sikerült kiengesztelnie és a maga oldalára állítani a politi­kával nem sokat foglalkozó költőt. Catullus irodalmi hagyatéka – né­hány sornyi hiánytól eltekintve – teljes egészében fennmaradt, bár a középkorban lappangott, és csak véletlen folytán fedezték fel a XIV. században verseinek egy másolatát Veronában. A 116 költeményt tar- talmzó kötetet Catullus földijének és jó barátjának, Comelius Nepos- nak ajánlotta. Lehetséges, hogy a versek elrendezése is a költőtől szá- mazik. A gyűjtemény formai szempontból 3 részre tagolódik: első a nugae (“bohóságok”), ezután következnek a “tudós” alkotások: kis- eposzok, nászdalok, elégiák, végül epigrammák zárják a kötetet. A catullusi líra legfontosabb témája a szerelem. Művei: Gyűlölök és sze­retek, Péleus és Thetis lakodalma.

CERVANTES SAAVEDRA, Miguel de (Alcalá de Henares, 1547. 9. 29. – Madrid, 1616. 4. 23.) spanyol regényíró, költő, drámaíró. Gyer­mek- és ifjúkoráról keveset tudunk. Apja, Rodrigo de Cervantes Saavedra vándororvosként föleg Madrid, Valladolid és Sevilla körze­tében gyakorolta hivatását. Valószínűleg fia is ezekben a városokban, s talán Salamancában tanult. Madridban egy Erasmus-követő huma­nista, López de Hoyos volt a mestere. Huszonkét éves korában, való­színűleg Aquaviva kardinális kíséretében megjárta Itáliát. Ottani tar­tózkodása elhatározó jelentőségű volt egész életművére, amely az olasz reneszánsz műveltség mély ismeretéről tanúskodik. 1570-ben beállt az itáliai spanyol hadseregbe, s a következő évben a lepantói csatában a bal karján súlyosan megsebesült. 1573-ban részt vett a tuniszi hadjáratban, s két év múlva – remélve, hogy katonai érdemeit méltányolják – Rodrigo nevű fivérével hazaindult Spanyolországba. Marseille előtt azonban kalózok fogságába estek, akik Algírba vitték
őket. A nála talált ajánlólevelek miatt fontos személyiségnek tekintet­ték, s magas váltságdíjat követeltek érte, amelyet nyomorral küszkö­dő családja nem tudott kifizetni. Ötévi rabság után, 1580-ban szaba­dult. Madridban telepedett le, de sem katonai érdemeit, sem rabszol­gaéveit nem méltányolták. Megnősült, de felesége hozománya nem volt elég a madridi élethez. Sevillában próbált szerencsét, ahol a spa­nyol hajóhadat az Anglia elleni hadjáratra készítették fel. Jobb híján adóbehajtói tisztséget vállalt. A spanyol hajóhad veresége után egyre rendszertelenebből kapta fizetését, elemi gondokkal küszködött. 1597-ben és 1602-ben börtönbe is került. A Don Quijote első részét ezekben a viszontagságos években Sevillában írta. Életének hár- tralévő részét elismert íróként Madridban töltötte. Életműve az “aranyszázad” spanyol irodalmának még a reneszánsz eszményekben gyökerező nagyszerű szintézise. Az egykorú spanyol irodalom min­den műfajában jelentősét alkotott. Pályáját költőként kezdte, de kor­társai nem a legelsők között tartották számon, s maga is megható őszinteséggel írta, hogy az igazi költői képesség nem adatott meg ne­ki. További művei: Ének Kalliopéhoz, Parnasszus! utazás (1614).

CICERO, Marcus Tullius (Arpinum, i.e. 106. 1.3. – Formiae, i. e. 43. 12. 7.) római író, szónok, politikus. Gazdag lovagrendi családja álla­mi pályára szánta, ezért Rómában a legjobb mesterektől tanult jogtu­dományt, filozófiát, retorikát. I. e. 81-ben, a sullai diktatúra győzelme után kezdte meg ügyvédi tevékenységét, s a következő évben bátor Sulla-ellenes kiállása vonta magára a figyelmet. Athénben és Rhodoszban tanult, s két év múlva műveltségben és a görög kultúra szeretetében megerősödve tért vissza Rómába. I. e. 75-ben Szicíliá­ban quaestor volt, i. e. 66-ban praetor, i. e. 63-ban consul. Főleg iro­dalmi tevékenységet folytatott, ekkor írta legfontosabb retorikai és ál­lamelméleti munkáit. A Caesar és Pompeius közti polgárháborúban (i. e. 49), hosszas habozás után Pompeiushoz csatlakozott, de amikor egy évvel a pharszaloszi győzelem (i. e. 48) után Caesar megbocsátott neki, visszatért Rómába. A következő években teljesen visszavonult a közélettől, és az írásban keresett vigasztalást. Ekkor – főleg i. e. 45- 44-ben – készült egy sor jelentős filozófiai műve. Caesar meggyilko­lása után újra tevékenyen részt vett a politikai életben: a köztársasági eszmék győzelmében bízva szenvedélyes támadásokat intézett a Cae­sar örökségét vállaló Antonius ellen. Amikor azonban a két vezető po-

litikus, Octavianus és Antonius váratlanul kibékült egymással, Cice- ro-t a proskribáltak jegyzékére vették és megölték. Cicero életművé­ből 58 beszéd, retorikai és filozófiai értekezések, több száz levél és néhány verstöredék maradt az utókorra. Müvei: Catilina ellen, Antonius ellen, A szónokról, A végzetről, Tusculumi beszélgetések Az öregségről.

COLERIDGE, Sámuel Taylor (Ottery St. Mary, 1772. 10. 21. – Lon­don, 1834. 7. 25.) angol költő, drámaíró, filozófus. Lelkész fia. Lon­donban, majd Cambridge-ben tanult. 1797-ben megismerkedett Wordsworth-szel. Közös verseskötetük, a Lírai balladák (1798) az angol romantika korszaknyitó műve. 1800-ban vele, valamint Southeyval az angol Tóvidéken telepedett le: innen ered a “tavi köl­tők” elnevezésük. 1816-tól élete végéig egy londoni orvos házában keresett gyógyulást elhatalmasodó ópiumszenvedélyére. A “tavi köl- tők”-et – elsősorban a francia forradalom alakulásától megriadva s ko­rábbi forradalmi eszméikből kiábrándulva – reakciós magatartás jel­lemzi. Ennek a kiábrándultságának ad hangot a Franciaország, óda (1798). Coleridge a valóságnak hátat fordítva a természetfölötti, a misztikus ábrázolásába menekült. További művei: Óda a búcsúzó esz­tendőhöz (1796), Az eolhárfa (1795), Szomorúság (1802), Rege a vén tengerészről (1798), Kubla kán, Robespierre bukása (1794), A lelki­ismeret (1813).

COOPER, James Fenimore (Burlington, 1789. 9. 15. – Cooperstown, 1851.9. 14.) amerikai regényíró. Apja gazdag földbirtokos volt, ő ala­pította Cooperstownt. Fia néhány évig az USA hadiflottájában szol­gált, majd gazdálkodni kezdett. 1826-33-ban a már ismert író, – Euró­pában időzve – Az amerikaiakról alkotott elképzelések (1828) c. köny­vet ír hazája védelmében, de hazatérve gúnyosan ostorozza az USA demokráciáját egyik szatírájában. Világhírnevét és máig tartó népsze­rűségét klasszikussá vált Bőrharisnya-történetei, a Nagy indiánkönyv (1823-41) alapozták meg, amelyekben Amerika őslakói és a terjesz­kedő civilizáció találkozását ábrázolja. Részei: Bőrharisnya (1823), Az utolsó mohikán (1826), A préri (1827), A nyomkereső (1840), Vad­ölő (1841). További művei: A kém (1821), A révkalauz (1824).

CORNEILLE, Pierre (Rouen, 1606. 6. 6. – Párizs, 1684. 10. 1.) fran­cia drámaíró, a klasszikus francia dráma megteremtője. Nagypolgári származású: apja ügyvéd volt, anyja ügyvédnek a lánya. Középisko­lai tanulmányai befejezése után maga is jogot tanult. Egyes drámáiban az éles logikájú szópárbajok elárulják a jogi gyakorlatot. 1628-tól ügyvédként működött Rouenben, s a helybeli polgárok eseménytelen életét élte. Mintegy véletlenül kezdett el írni. Első darabja, a Mélite (1629), vígjáték a korabeli komédiák szokványos stílusában. 1647-től a Francia Akadémia tagja. Sok nagy siker után magányosan, szegé­nyen halt meg, keserű féltékenységet érezve sikeres vetélytársa, Racine iránt. Comeille vígjátékok és tragikomédiák egész során ta­nulta a drámaírás mesterségének szabályait, s a közönség ízlését kö­vetve haladt a klasszikus drámaideál felé. Az antik tragédiával szem­ben azonban a klasszikus francia tragédiát nem a fatalizmus légköre, hanem a racionalizmus jellemzi. A comeille-i hős nem szánandó ál­dozat, hanem lelkesítő emberideál, olyan ember, aki minden áldozat árán, maradéktalanul teljesíti becsület diktálta feladatát. A Cid( 1637), Comeille leghíresebb műve ennek köszönheti páratlan sikerét: magas művészi fokon keltette életre a kor emberideálját. További művei: Horatius (1640), Cinna (1643).

CYRANO DE BERGERAC, Savinien (Párizs, 1619. 3. 6. – Párizs, 1655. 7. 28.) francia költő, drámaíró. Jómódú család sarja. Iskolái el­végzése után katona lett, de sebesülése miatt megvált a hadseregtől. Párizsban bohém, s ugyanakkor nagyon tevékeny szellemi életet élt. Saját könnyelműsége miatt egész életében anyagi nehézségekkel küszködött. Halála előtt jelent meg Vegyes művek (1654) címmel két színdarabja és leveleinek gyűjteménye. Színes, gazdag nyelven írt le­velei filozofikus vénájáról tanúskodnak, de versei ma már csak kor­történeti érdekességek. Egy vígjátékot írt – A póruljárt tudálékos (1654) -, amelyben volt tanárait csúfolja ki, és egy tragédiát, Agrippina halála (1653), amely korának egyik legerőteljesebb drámá­ja és még napjainkban is játsszák. Legjelentékenyebb műve két kép­zeletbeli utazása, a Holdbéli utazás (1657), és A Nap államai és biro­dalmai (1662).

CSANÁDI Imre (Zámoly, 1920. 1. 10. – Budapest, 1991.2. 23.) köl­tő, műfordító, szerkesztő. 1939-ben Székesfehérvárott érettségizett,
majd a Győrfly-kollégium növendéke lett. AII. világháborúban orosz hadifogságba esett, 1948-ban tért haza. Különféle lapoknál dolgozott, 1951-töl a Szépirodalmi, majd 1955-től a Magvető Könyvkiadó szer­kesztője, 1976-1980 között az Új Tükör főszerkesztője volt. Díjai: Jó­zsef Attila-d íj (1954, 1964, 1973) Kossuth-díj (1975). Első kötete 1953-ban Esztendők terhével címmel jelent meg. Formakultúrája rendkívül gazdag: a magyar népdalok ritmuskészlete éppúgy sajátja, mint a klasszicizáló hajlandóság. A kifejezés és a néven nevezés köz­vetlen, természetes erejében bizakodó költészet esztétikai ideálját vallja. Ennek a felfogásnak a bizonyítéka Repülj páva, repülj (1954) c. ballada-gyűjteménye. További művei: Erdei vadak, égi madarak (1956), Ördögök szekerén (1963), Ötven vers (1970), Bástya és bátor­ság (1976), Városom-Mostohám (1987).

CSERES Tibor (Gyergyóremete, 1915.4. 1. – Budapest, 1993. 5. 24.) író, újságíró. Középiskoláit Marosvásárhelyen és Budapesten végez­te. Érettségi után a jogi, az állatorvosi és a bölcsészkaron hallgatott előadásokat, végül közgazdasági diplomát szerzett Kolozsvárott. 1936-1938 között a Békés megyei Közlöny szerkesztőségében dolgo­zott. 1939-ben több ízben behívták katonának, 1944 őszén, már had­nagyként megszökött. 1945-től Békéscsabán a Viharsarok című lapot szerkesztette. 1947-ben miniszteri tanácsos Budapesten, majd szabadfoglalkozású író. 1963-70-ben az Élet és Irodalom munkatársa. 1983-89-ben az írószövetség elnöke. Díjai: József Attila-díj (1951, 1955, 1965), Kossuth-díj (1975), SZOT-díj (1988), a Vízaknai csaták elnyerte Az Év Könyve jutalmat és a Magyar Művészet Alapítvány dí­jat (1991). Első írásait, Pálos Tibor néven, a Válasz közölte (1936), s ezen a néven adta ki Tájkép, elöl gugolva én c. verseskötetét is (1937). Később még két verseskötete jelent meg: Zöld levél árnyéka (1942), Ének a termelőszövetkezetekről (1950). Első “vállalható” re­génye a Here-báró (1956) és a Pesti háztetők (1961) az idillkeresés jegyében íródtak. Az értelmes élet lehetőségeit, az ifjúság beilleszke­dési problémáit új nézőpontból ábrázolva kutatják. Jellemző, hogy át­írta, újra feldolgozta müveit, ismételten megformálta hőseit. Ilyen pl. a novellából írt kisregény, a Búcsú nélkül              is, amely a Fenn az

égen száll egy sas (1964) és a Bizonytalan század (1968) c. regények­kel alkot szabálytalan trilógiát a magyar ellenállási kísérletekről. Hi­deg napok c. nagysikerű regénye a fasiszta gépezet vizsgálatát végzi
el. Cseres e művéből drámát is írt, Kovács András pedig nagy hatású filmváltozatát készítette el (1966). Ezt a Fekete rózsa (1966) c. bűn­ügyi történetnek álcázott faluregény követe. A Parázna szobrok (1978) c. regénye drámaváltozatát 1982-ben mutatták be. Csókaréti levelek c. elbeszéléséből Ránki György zenéjével operett készült. Életműsorozatát 1982-ben a Szépirodalmi Könyvkiadónál kezdte megjelentetni. További művei: Földet íratok (1945), Tűz Hódréten (1950), Tél és nyár (1952), Emberek próbája, avagy kocsivásár (1953), Térdig érő tenger (1954), Zsebek és emberek (1954), Ferge- teg fia (1954), Játékosok és szeretők (1970), Hol a kódex (1971), Itt a földön is (1973), Én, Kossuth Lajos (1981), Felhők fölött száll a sas (1993).

CSIKY Gergely (Pankota, 1842. 12. 8. – Budapest, 1891. 11. 19.) drá­maíró. Apja orvos volt. Teológiai tanulmányok mellett széles körű vi­lági műveltséget is szerzett. A teológia professzora, majd egyházme­gyei szentszéki ügyész lett. Álnéven kezdett írni, majd az írói hivatás mellett döntve kilépett a papi rendből. 1880-ban mutatta be a Nemze­ti Színház A proletárok c. darabját. Innen lehet számítani a magyar kritikai realista dráma kezdeteit. Fontosabb drámái: Jóslat (1875), Buborékok (1887), A nagymama (1891). Csiky a magyar polgári drá­ma megteremtője. Rendkívül termékeny író volt, közel negyven drá­máján kívül írt verset, novellát, regényt, filozófiai művet és fordított is.

CSOKONAI VITÉZ Mihály (Debrecen, 1773. 11.17.- Debrecen, 1805. 1.28.) költő. Apja borbélysebész volt, anyja, Diószegi Sára mű­velt polgárlány. Iskolába 15 évig a debreceni Kollégiumba járt. Ott is­merkedett meg a francia felvilágosodás nagyjaival. 1795-ben kicsap­ták a Kollégiumból – látszólag a kollégiumi szabályzat elleni vétsége, valójában radikális, felvilágosodott versei, a jakobinusokkal rokon­szenvező magatartása miatt. Ezután Sárospatakon jogot hallgatott. Az 1796-os országgyűlés hírére Pozsonyba ment, mecénást keresve az ott összegyűlt nemesség között. Ekkor szerkesztette és adta ki a Diétái Magyar Múzsa c. folyóiratát. Sikertelen pozsonyi kísérlete után Ko­máromba utazott, s ott beleszeretett Vajda Juliannába (Lilla), egy mó­dos kereskedő lányába, Lilla azonban máshoz ment feleségül. Csoko­nai ezután állást és megélhetést keresve vándorolt az országban, vé­
gül a csurgói gimnáziumban kapott segédtanítói állást, ahonnan rövid idő múlva visszatért Debrecenbe. 1802-ben leégett debreceni házuk, s ezzel a költő az anyagi csőd szélére jutott. Tüdőbaja elhatalmasodott s egy megfázást követően 32 éves korában meghalt. Csokonai költői fejlődésének első szakasza 1790-95-re tehető. Első jelentős irodalmi megnyilatkozása – az 1790-ben írt állatmesék között a Bagoly és kó­csag – a külsőséges hazafiság paródiája, valamint a Békaegérharc (1791) c. vígeposz. Mindkettőben a nemesi ellenállásból való kiáb­rándulását fejezi ki. Szatirikus verseiben (Zsugori uram, Egy fösvény­nek leírása) azonban a polgárság fonák magatartását sem kíméli. A 90-es évek elején írt verseiben tűnik fel először a rokokó életérzése. A rokokó irányzat egész költészetét áthatotta, tartalmában azonban el­tért a nyugati rokokó dekadenciájától. Józansága, demokratizmusa, népművelő szándéka, törekvése a közérthetőségre kiszűrte a rokokó fellengzősségét, csináltságát. A népies elemek is feltűnnek már első korszakában. Szatirikus hajlama, éles bíráló készsége, humor iránti érzéke a Méla Tempefői avagy Az is bolond, ki poétává lesz Magyar­országon (1793) c. színművében csillan fel ekkor leginkább. Siralmas helyzetének bírálata fonódik össze a poéta személyes keservének le­írásával. A magyar szerelmi lírában új színt jelent a Lilla-ciklus; az ér­zelmek természetes, sallangtalan kifejezése harmonikusan fonódik össze a rokokó elemekkel (Az alvó Lilla felett; Új esztendei gondola­tok). A szerelmi csalódás után rezignált, nosztalgikus hangulat uralko­dik el költészetén. A reményhez, A tihanyi Echohoz, A magányosság­hoz című versei e lelkiállapot legszebb kifejezései. Egykori szatirikus kedve újjáéledésének eredményeként született meg a Dorottya vagyis A dámák diadala a fársángon (1789) c. vígeposza. Pályája utolsó sza­kaszában (1789-1805) mindinkább magába fordult, visszavonult. Mű­veit rendezte kiadás alá (Anakreoni dalok), és nagy nemzeti eposznak szánt művét, az Árpádiászt szerette volna befejezni, ez azonban már nem sikerült. Betegsége egyre inkább megnyomorította és sokat fog­lalkoztatta, mint ezt a Tüdőgyulladásomról (1804) c. naturalisztikus pontossággal, de rendkívül gazdag szókinccsel, magas költői szinten megírt verse mutatja. Életműve vezérgondolatait foglalta össze a Ha­lotti versek c. filozófiai költeményében. Csokonai költészete a magyar felvilágosodás irodalmának egyik csúcsát jelenti, mert műveiben – a magyar viszonyok sajátosságait megtartva – európai szintre emelte
mindazokat az eszmei és stílusáramlatokat, amelyek e korban megha­tározók voltak.

CSOÓRI Sándor (Zámoly, 1930. 2. 3.) költő, író, esszéista. A pápai Református Kollégiumban érettségizett, ezután 1951-52-ben az Egye­temi Orosz Intézetben tanult. 1953-tól az Irodalmi Újságnál, 1945-től a Szabad Ifjúságnál dolgozott, majd 1956-ig az Új Hang versrovatát gondozta. 1957-58-ban tisztviselő volt a Lakatosipari Vállalatnál, azt követően szabadúszó lett. 1962-1963-ban A Jövő mérnöke munkatár­sa, majd 1968-ig ismét szabad foglalkozású íróként tevékenykedett. 1968-tól a MAFILM dramaturgja, 1988-tól a Hitel Szerkesztőbizott­ságának elnöke. 1991-tól a Magyarok Világszövetségének elnöke. Dí­jai: József Attila-díj (1954, 1970), Herder-díj (1981), Kossuth-díj (1990). Első versei 1953-ban jelentek meg. Fordulatot jelentett költé­szetében a Második születésem (1967) c. kötet, mely már az ábrán­dokkal leszámoló felnőttség magatartását tükrözi. A 1970-es években vált költészete igazán jelentőssé. Csoóri legfontosabb vezérmotívu­mai: szerelem-összetartozás, halál-elmúlás, a nemzet sorsa, a maga nemzedéke. írásaiban a megromlottság, a megcsalatottság, az eltéko- zoltság élménye mindig jelen van. Meghatározó szemléletmódja az elégikusság, mely nem föltétlenül az elégikus hangban, hanem az esz­mények és a valóság konfliktusának megjelenítésében nyilvánul meg. Nomád napló c. gyűjteményes prózakötetének a Tenger és diólevél c. ciklusában önmagáról, pályafutásáról, gyermekkori emlékeiről, ősi és modem összefonódásáról vall. Filmforgatókönyvei: Tízezer nap (1967), Földobott kő (1969), Nincs idő (1972), ítélet (1970), Hószakadás (1974), 80 huszár (1978), Pergőtűz (1982), Tüske a kö­röm alatt (1987). További művei: Felröppen a madár (1954), Ördög­pille (1957), Menekülés a magányból (1962), Tudósítás a toronyból (1963), Kubai napló (1965), A költő és a majompofa (1966), Faltól falig (1969), Iszapeső (1965), Utazás félálomban (1974), A látogató emlékei (1977), Jóslás a te idődről (1979), A tizedik este (1980), El­maradt lázálom (1982), A félig bevallott é/ef (1982), Várakozás a ta­vaszban (1983), Kezemben zöld ág (1985), Virágvasárnap, A 60 éves költő 60 verse (1990).

CSORBA Győző (Pécs, 1916. 11. 21.) költő, műfordító. 1935-ben érettségizett Pécsett, 1939-ben a jogi egyetemen doktori oklevelet
szerzett. 1941-1943 között Pécs város közigazgatási tisztviselője volt, fogalmazó a főügyészi hivatalban, ill. a gazdasági ügyosztályon. 1944-ben a Sorsunk című irodalmi és tudományos folyóirat fomunka- társa, 1946-ban társszerkesztője lett. 1949-től részt vett a Dunántúl, 1959-től 1965-ig a Jelenkor szerkesztési munkájában. 1944-1952 kö­zött a Pécsi Városi Könyvtár vezetője, 1953-tól 1976-ig a Baranya Megyei Könyvtár igazgatóhelyettese volt. 1947-48-ban öt hónapos itáliai ösztöndíjat kapott, ami ösztönző hatással volt költészetére. El­ső kötetét Mozdulatlanság (1938) címmel saját kiadásban tette közzé. Csorba a Híd panasza (1943) és a Szabadulás (1947) c. köteteivel vált országos hírű költővé. Díjai: Baumgarten-díj (1947), József Attila-díj (1957, 1972), Janus Pannonius Művészeti Érem (1975), Kossuth-díj (1985), Áprily-díj (1986). Csorba Győző egész költészete a halál je­gyében és a halál ellenében fogant. Költészete napló, gyakran minden áttétel nélkül elmondott események sorozata, számadás egy élet és egy életmű értelméről. A vers Csorba számára a félelem és az isme­retlen megnevezése, a rendteremtés lehetősége a káoszban, a valóság egyik sajátos formája. Nyelvi, verstechnikai tudását, hangvételének változatosságát, versformáinak sokféleségét részben versfordításai­nak is köszönheti. Műfordítói tehetségét már 1940-ben Hélinant: A halál versei c. kötetének tolmácsolásával is bizonyította, mikor új, szokatlan versformát és stílust honosított meg a magyarban. Nagy szerepet játszott Janus Pannonius nagyságának elismerésében. Mű­vei: Négy kicsi cica (1946), A szó ünnepe (1959), Séta és meditáció (1965), A lélek évszakai (1970), Idöjáték (1972), Ritmus, rend, zene (1985), A világ küszöbei (1981), Simeon tűnődése (1983), Görbül az idő (1985), Szavak bolyhái (1988), Szemközt vele (1991).

CSUKÁS István (Kisújszállás, 1936. 4. 2. -) költő, író. 1954-ben a békéstarhosi zenei gimnáziumban érettségizett, majd az ELTE Jogtu­dományi, később Bölcsészettudományi Karára járt. 1957-ben abba­hagyta tanulmányait. Egy ideig írásaiból élt, majd a Fiatal Művészek Klubjában, a Művészeti Alapnál, a Munkaügyi Minisztériumban és a Néphadsereg című lapnál dolgozott. 1968-1971 között a Magyar Te­levízió munkatársa, 1978-től a Móra Ferenc Könyvkiadó főszerkesz­tője volt. 1985-től szabadfoglalkozású író. 1977-ben és 1987-ben Jó­zsef Attila-díjat, 1975-ben a hollywoodi X. Televíziós Fesztiválon az Év Legjobb Gyermekfilme díjat, 1984-ben Andersen-diplomát és a
Művészeti Alap Irodalmi Díját, 1987-ben az Év Könyve Jutalmat, 1989-ben Déry Tibor-díjat, 1990-ben SZOT-díjat kapott. Korai költé­szetében a nagyvárosba került vidéki fiatal értelmiség önmagára és otthonra találásáról számol be. Költői nyelvét korábban erős zeneiség jellemezte, később dísztelenebb, fegyelmezettebb lett stílusa. Népsze­rű gyermekfilmek és televíziós sorozatok szerzője (Süsü, a sárkány, Pom-Pom meséi). Művei: Elmondani adj erőt (1962), Előszó a szere­lemhez (1965), Egy szürke kiscsacsi (1967), Koromcsillag (1967), Mirr-Murr a kandúr (1969), Pintyőke cirkusz, világszám (1971), Ke­ménykalap és krumpliorr (1973), A téli tücsök meséi (1974), Ima a vadevezősökért (1975), A felidézett toronyszoba (1977), Utazás a szempillám mögött (1978), Az üres papír elégiája, Süsü, a sárkány (1980), Hogyan lettem filmszínész (1981), Csicsóka és a moszkitók (1982), Mintha átvágnánk Tahitin (1982), Tappancs játszani szeretne (1990), Kalandozás meseországban (1990)

D

DANTE, Alighieri (Firenze, 1265. 5. ?- Ravenna, 1321.9. 13. v. 14.) olasz költő. Szüleiről, gyermekkoráról keveset tudunk. Apja, Alighiero jogtudós vagy bíró volt Firenzében. Dante feltételezhetöleg alsóbb egyházi iskolákat, triviumot és quadriviumot végzett. Nagy ha­tást tett rá a Firenzében működő Latini, akinek a Kincseskönyve Dan­te eposzának egyik legfontosabb előzménye. Gyermekkorának legna­gyobb élményét ö maga írta le fiatalkori műve, az Új élet c. verses “regényében”. Dante 1374 tavaszünnepén pillantotta meg Folco dei Portinari leányát, Beatricét. A korán árvaságra jutott, érzékeny lelkü­letű kilencéves gyermeket ez a találkozás mélyen megragadta. Hatása akkor sem halványodott Dante képzeletvilágában, amikor Beatricét szülei érdekházasságba kényszerítették, s amikor hirtelen meghalt. Beatrice férjhezmenetele táján és halála után féktelen évek következ­tek Dante életében; a Rímek c. később összegyűjtött versei között sok szabados hangvételű művet találunk. Erre az időre tehető bolognai tartózkodása is, ahol egyetemi tanulmányokat folytatott. Nem tudjuk pontosan, hogy Dante mikor házasodott össze Gemma Donátival, de legkésőbb a 90-es évek közepén. 1300. jún. 15. – aug. 15. között Fi­renze legfőbb tisztségét, a priori címet viselte. Közvetítő szerepet töl­
tött be a két vezető párt, a fehér és a fekete guelfek között, majd a bé­ke érdekében mindkét párt vezető embereit száműzte a városból. 1302-ben örökös száműzetésre ítélték, házát lerombolták, s az ítélet záradéka az volt, hogy ha a volt prior Firenze kezére kerül, vettessék máglyára. A következő két évben a számúzöttek ligájának titkári teen­dőit töltötte be, és követségek sorozatát bonyolította le a fehér párt vezető személyiségeivel. A fehér guelfek 1304-es sikertelen kísérle­te Firenze visszafoglalására azonban meghasonlást idézett elő a szám- üzöttek soraiban. Ekkor kezdődött Dante hazátlan bolyongása. 1305- ben Padovában húzódott meg. 1310 táján Dante még egyszer remény­kedett abban, hogy visszatérhet Firenzébe: VII. Henrik haddal érke­zett Itáliába, hogy német-római császárrá koronáztassa magát. Siker­telen ostroma Firenze ellen, majd 1313-ban váratlan halála szerte- foszlatta Dante várakozásait. Homályos évek következtek a költő éle­tében; talán ebben az időben folytatta híres vitáját a párizsi Sorbonne- on, s ekkortájt ismerte meg férfikora szerelmét, Gentuccia asszonyt. 1318 táján Ravennába, a nagy költőt illő tisztelettel fogadó Guido Növello da Polenta udvarába költözött. Dante pártfogója érdekében 1321-ben követségben járt Velencében, de már betegen tért vissza. A pápai bosszú elől elrejtett hamvait csak 1864-ben találták meg. Dan­te fiatalkori költészetének gyűjteménye az Új élet. Keletkezésének feltételezhető időpontja 1294. A negyvenkét fejezetből álló mű prózai magyarázatokkal kísért lírai napló, amely Beatrice iránti szerelmét mondja el. Az Isteni Színjáték c. művét 1300 körül dolgozta ki. A száz énekből és 14233 verssorból álló mű egyszerre öleli fel az egyén és az emberiség sorsát. Pontosan megadja alvilági és égi utazásának idő­pontját: 1300 nagycsütörtök éjjelén, “az emberélet útjának felén” in­dul túlvilági zarándokútjára. Vergilius társaságában indul útnak, hogy megismerkedvén a bűnökkel és büntetésekkel, megjárva a Purgatóri- um tisztító útját felemelkedhessen a Paradicsomba. A Pokol terz- ináiban a leglángolóbbak Dante színei; a politikus szenvedély a meg­jelenítés módszerét is meghatározza: az alvilági tájakat földi képek, hasonlatok érzékeltetik. A Purgatórium tájai szelídek, a hangvétel enyhén melankolikus. A Paradicsom a megelevenített filozófia. Az Is­teni Színjáték hatása az olasz irodalomra rendkívüli: megteremti az olasz irodalmi nyelvet. Dante a látszólag egyhangú terzinákat a nyel­vi lelemény és kifejezőerö szüntelen árama révén teszi alkalmassá összetett világának ábrázolására.

DEFOE, Dániel (London, 1660. – Morfields, 1731. 4. 26.) angol re­gényíró. Apja gyertyaöntő és mészárosmester volt. Puritán nevelteté­se a vallási buzgalom mellett gyakorlatiasságra tanította. Túl merész kereskedelmi vállalkozó kedve miatt keveredett perekbe, adósságba, s jutott csődbe 1692-ben. 1703-ban pellengérre, majd börtönbe került. Szabadulása áraként – a konzervatív birtokos arisztokrációt tömörítő – tory párti miniszterek titkos ügynöke lett. Visszavonulása után halá­láig újságot szerkesztett (The Review, 1704-13), és fáradhatatlanul on­totta a regényeket, röpiratokat. Első jelentős könyve, az Esszé terve­zetekről (1698) gazdasági és szociális javaslatok gyűjteménye. Ezek kivételes megfigyelőképességről, rendkívüli valóságismeretről tanús­kodnak. Ironikus hangú röpiratai közül leghíresebb a Hogyan bánjunk el rövid úton a disszenterekkel (1702). Defoe máig legnépszerűbb könyve, a Robinson Crusoe (1719) azonnali sikert aratott, hamarosan a világ csaknem minden nyelvére lefordították, számos utánzóra ta­lált, ifjúsági klasszikus lett. Regényeit krónikás előadás, didaktikus szándék, egyszerű, közvetlen stílus jellemzi. További művei: Singleton kapitány (1720), A londoni pestis (1722), Roxana, avagy a szerencsés kedves (1724).

DÉRY Tibor (Budapest, 1894. 10. 18. – Budapest, 1977. 8. 18.) Kos- suth-díjas regény- és drámaíró, elbeszélő, költő. Nagypolgári család­ban született, kereskedelmi iskolát végzett, majd Svájcban tanult nyelveket. Hazatérve nagybátyja gyárában volt tisztviselő, ott ismer­kedett meg a munkásmozgalommal. A Nyugat munkatársa lett, ott je­lent meg emigrációja előtt expresszionista elbeszélése, A kéthangú ki­áltás. 1919-ben a kommunista párt, majd az írói Direktórium tagja lett. 1920-ban emigrált: Bécsben, Bajorországban, Párizsban, Perugiában élt. Verseskötetei – Ló, búza, ember (1922) és az Énekel­nek és meghalnak (1928) – az avantgarde irányzatok stílusában be­széltek a forradalom bukásáról, az emigrációs életről. Országúton (1930) c. regénye a magány elől inkább a börtönbe menekülő csavar­gó története. Dadaista drámája, Az óriáscsecsemő (1926) a tőkés tár­sadalom ellen tiltakozott. 1926-ban hazatért és a Dokumentum-nak egyik szerkesztője lett. írásai lázadást hirdettek, így az Ébredjetek fel! (1929) c. szürrealista regény is. 1938-ban Gide szovjet útinaplójának lefordítása miatt börtönbe került. Déry elbeszéléseiben (Niki, Szere­lem) az 50-es évek törvénysértéseinek légköre jelenik meg. Későbbi
elbeszélései a számvetés és az újrakezdés gondolatait szólaltatták meg: Szerelem (1963). További müvei: Szemtől-szembe (1945), Alvi­lági játékok (1946), Felelet (1950-52), Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról (1971), Kedves bópeer (1973).

DEVECSERI Gábor (Budapest, 1917. 2. 27. – Budapest, 1971. 7. 30.) Kossuth-díjas költö, műfordító, klasszika – filológus. Tizenöt éves korában verseskötete jelent meg Karinthy Gáborral közösen. Még nincs húszéves, amikor önálló verseskötetet ad ki (A mulatságos tenger ,1936). Egyetemi tanulmányait latin-görög szakon a budapesti egyetemen végezte. 1949-51 között a Magyar írók Szövetségének fő­titkára volt. Devecseri mint lírikus a Nyugat harmadik nemzedékének költője. Verseit erős intellektualizmus, humánus érzelmi világ, tuda­tos és igényes formakultúra jellemzi. Már a két világháború között vonzódott a társadalmi problémákhoz. A felszabadulás élménye a közéleti költészet motívumaival gazdagította líráját. Devecseri egyike legjelentősebb műfordítóinknak. Életművének maradandó alkotásai a Homérosz-fordítások; az Odüsszeia 1947-ben, az Iliász 1952-ben je­lent meg. Az antik szövegek magyarításában szinte új műfordítói is­kolát teremtett: a klasszikus műfordító-hagyományt sikeresen ötvözte egybe a modem életérzéseket kifejező költői nyelvvel. További mű­vei: Margitszigeti elégia (1945), Levél a hegyről (1946), Önkéntes határőr (1951).

DICKENS, Charles (Landport 1812. 2. 7. – Gadshill, 1870. 6. 9.) an­gol regényíró. Gyermekkora legboldogabb éveit Chathamben töltötte. Anyagi gondokkal küszködő szülei később Londonba költöztek. Könnyelmű apját 1824-ben az adósok börtönébe zárták, s a kisfiú egy cipőpasztagyárban kereste meg a kenyerét. Súlyos helyzetüket ugyan egy szerencsés örökség hamarosan megoldotta, de az íróban egész életére szóló mély benyomásokat hagyott találkozása a kiszolgálta­tottság, a szegénység és a bűnözés világával. Ezután iskolába járha­tott, majd írnok volt egy ügyvédi irodában. Kitűnő gyorsíróvá képez­te ki magát, ennek segítségével kezdte meg újságírói pályáját. 1836- ban feleségül vette Catherine Hogarth-ot, újságíró kollégája lányát. Számos gyermekük született. Dickens rendkívül nyugtalan életet élt. Állandóan utazott, három-négy hónapnál tovább sohasem bírta ki egy helyen. 1846-ban radikális szellemű napilapot indított, de szerkeszté­
séhez nem volt türelme. Nagyobb sikere volt Household Words, majd All the Yea*- Round c. folyóiratainak. Óriási erőfeszítéseket tett, hogy vagyont szerezzen. Ennek erdményeként 1857-ben megvásárolta a Chatham közelében álló híres gadshilli házat, ahol utolsó éveit töltöt­te. Önpusztító erőfeszítéseinek korai halála vetett véget. Első kötete a Boz vázlatai (1836), amelynek egyes darabjai 1833-tól különböző la­pokban folyamatosan láttak napvilágot. Következő műve a Pickwick Klub (1837). A fiatal Dickens halhatatlan figurák sorát teremtette meg benne. E csupaderű történet után a Olivér (1838) a polgári kö­zönség közelébe hozta a szegénység és kiszolgáltatottság világát. Hí­res karácsonyi történetei – Karácsonyi ének (1843) – érzelmes és kis­sé naiv tanmesék a kapitalista életszemlélet embertelenségéről. A szá­mos önéletrajzi elemet tartalmazó Dávid Copperfieldet (1850) gyen­gébb második része miatt ma kevesebbre értékelik. Dickens Magyar­országon már a reformkorban nagyon népszerű volt: a Twist Olivért öt évvel megjelenése után, 1843-ban lefordították magyarra. További művei: Nicholas Nickleby élete és kalandjai (1839), Martin Chuzzlewit (1844), Dombey és fia (1848), Nehéz idők(\Z54\ Örökö­sök (1853), Kis Dorrit (1857), Szép remények (1861).

DIDEROT, Denis (Langres, 1713. 10. 5. – Párizs, 1784. 7. 31.) fran­cia filozófus, regény- és drámaíró. Kézműves családból származott, nagy tehetsége miatt taníttatták, de ifjúságában sokat nélkülözött. Megismerte a párizsi “bohémvilágot”, amelyet majd a Rameau uno­kaöccse (1761) c. művében fest le. Apró-cseprő munkákból élt, meg­írt egy csipkelődő hangú, borsos történetet is – A drágalátos fecsegök (1747) -, amely azonban tréfás formában a kor kérdéseit tárgyalta, majd a filozófiában találta meg igazi hivatását. A Levél a vakokról (1749) c. deista tanításai miatt Vincennes börtönébe került, ahol ba­rátja, Rousseau is sokszor meglátogatta. Évtizedekig dolgozott önfel- áldozóan az Enciklopédia szerkesztésén (1746-72), saját műveit szin­te csak melléktermékként jelentette meg. Legjelentősebb szépirodal­mi alkotása, a Rameau unokaöccse csak jóval halála után jelent meg. Utolsó éveiben anyagi nehézségekkel küzdve áruba bocsátotta nagy­szerű könyvtárát. II. Katalin cámö vette meg, de egy elegáns gesztus­sal a író birtokában hagyta. A filozófus hónapokat töltött a cárnönél. Diderot élete végén már egyáltalán nem híve a felvilágosulj,abszolu- tizmusnak, amelyet ekkor már a nyílt zsarnokságnál is rosszabbnak
tartott. Kedves műfaja volt a dialógus, ahol vélemények párharcából villan fel az igazság. Néhol nehéz megvonni nála a határvonalat szép­irodalom és esszé között.

DONÁSZY Magda (Szombathely, 1911. 3. 15. -) író, költő. 1929-ben kereskedelmi érettségi vizsgát tett, majd két évig vendéghallgató volt a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar-irodalom szakán. 1954-55-ben óvónőként dolgozott, 1957 óta szabadfoglalkozású író. Müvei: Jelmezbál az óvodában (1957), Ver­sek kicsinyeknek (1959), Mese a kisasztalról (1960), Arany ABC (1961), Erdei történet (1961), Két kis gézengúz (1962), Állatos ABC (1972).

DSEDA Jenő (Szatmár, 1907. 5. 17. – Kolozsvár, 1938. 6. 7.) költő. Jogot tanult a kolozsvári egyetemen. A Keleti Újság munkatársa és a Pásztortüz szerkesztője volt Első verseskötetét , a Leselkedő ma­gányt (Kolozsvár, 1928), a költői útkeresés jellemzi. Nagycsütörtök (Kolozsvár, 1933) c. kötetébe már egyéni hangú, kifinomult, rendkí­vüli zenei hatásokra építő költeményeit gyűjtötte össze. Témái a ma­gány, a menekülés a zaklatott életformától és az erdélyi táj. Az Angya­lok citeráján (Kolozsvár, 1938) c. posztumuszként megjelent köteté­ből kiemelkednek a halál előérzetét tükröző versei és a Tükör előtt c. ciklus, mely verses önéletrajz.

DUMAS, Alexandre (id.) (Villers-Cotteréts, 1802. 7. 24. – Puys, 1870. 12. 5.) francia regény- és drámaíró. Apja Napóleon kegyvesz­tett tábornoka. Dumas Párizsban az orléans-i herceg titkára lett, ver­seket, drámákat írt. Republikánus érzelmű, az 1848-as forradalmat örömmel üdvözölte. 1851-ben, a decemberi államcsíny után Belgium­ba menekült, majd 1860-ban Garibaldihoz csatlakozott. Részt vett az olasz függetlenségi mozgalomban. A sikert III. Henrik és udvara (1829) c. drámája hozta meg, ettől kezdve csak írásaiból élt. Ezt kö­vetően bőven ontotta fordulatos történelmi drámáit: VII. Károly (1831), Neslei torony (1832) és a romantikus “modemeket”: Antony (1831), Richard Darligton (1831). Ö teremtette meg a tárcaregény műfaját. Háttérban meghúzódó munkatársával, Auguste Maquet-val együtt írta nagysikerű, bár egyenetlen színvonalú kalandregényeit. A 103 kötetnyi életműből sikerben, színvonalban kiemelkednek: A há­
rom testőr (1844), Húsz év múlva (1845), Monte-Christo grófja (1845-46), A fekete tulipán (1875) c. regényei, a Montsoreau hölgye (1845) és a A királyné nyakéke (1848) c. drámái. Késői korszakának legjobb alkotása az Emlékiratok (1852-54).

DUMAS, Alexandre (ifj.) (Párizs, 1824. 7. 28. – Marly-le-Roi, 1895. 11. 27.) francia regény- és drámaíró. Az id. Dumas házasságon kívül született fia. Apja stílusában kezdett regényeket írni (Négy nő és egy papagáj kalandjai, 1846). Hírnevét a szentimentális hangvételű Ka- méliás hölgy (1848) c. regénye alapozta meg, melynek színpadi vál­tozata a XIX. sz. egyik legnagyobb színházi sikere volt. Dumas a “tisztességes, mélyérzésü kurtizán” alakjával irodalmi divatot terem­tett. Színdarabjaival a polgári erkölcs családeszményét támogatja – Pénzkérdés (1857) -, de védelembe veszi és igazolni próbálja a társa­dalom erkölcsi kivetettjeit, az elcsábított leányt, a törvénytelen gyer­meket is (Divathölgyek, 1855, A szerelem gyermeke 1858). A társada­lom problémáinak megoldását nem a lázadásban, hanem az erkölcsök reformjában látta.

E

ELIOT, George: Mary Ann v. Marian Evans (Chilvers Cotton, 1819. 11. 22. – London, 1880. 12. 22.) angol írónő. Édesapja vidéken volt gazdasági intéző, ezért fiatalkorát az írónő ott töltötte. 1841-től apja haláláig (1849) Coventryben élt, puritán vallásos nevelésben része­sült. Apja halála után rövid külföldi utat tett, majd 1850-től haláláig Londonban élt. A Westminster Review c. folyóirat segédszerkesztője volt 1851-1853 között. Ekkor ismerkedett meg a londoni értelmiség kiemelkedő egyéniségeivel. Baráti köréhez tartozott Lewes, Carlyle, Martinaeu. Lewesszel élt együtt, aki a válási törvények miatt nem tu­dott elválni előző feleségétől. Emiatt a családja és a közvélemény is elítélte az írónőt. Életének tragédiája volt, hogy puritán életszemléle­te ellenére is kénytelen volt lázadni a kor hagyományai, merev szoká­sai ellen. Lewes halála után feleségül ment a nála 20 évvel fiatalabb Crosshoz. Eliot még házasságuk évében meghalt. írói pályája a West­minster Reviewba írt cikkekkel, recenzókkal, valamint fordításokkal kezdődött. Regényei megírására Lewes buzdította, s 40 éves volt,
amikor első műveit alkotta. Az regények állandó lelki gyötrelmek, kétségek között születtek. A művészi igényességet és a társadalmilag hasznos mondanivalót fontos követelménynek tartotta. Változó korú világban élt, s ez megjelenik műveiben is. Az angol irodalomban el­sőként nála jelentkeztek a naturalizmus jelei. Regényeinek fo témája a társadalmi beilleszkedés kérdése. Hősei általában – akárcsak az író­nő – lázadni kényszerülnek. Első müvében e problémát még vidéki, falusi környezetben mutatta be (Bede Ádám, 1859), második regényé­ben már a kisváros a cselekmény színtere (A vízi malom, 1860). Az angol irodalomban Eliot volt az első író, aki az embert munkája köz­ben mutatta be. Stílusa fokozatosan fejlődött, megjelent a pszicholó­giai elemzés, a nézőpontok sokfélesége, a belső monológ. Munkássá­gával előkészítette a 20. sz. eleji regényt. Utolsó regénye a Dániel Deronda(W14-\M5) melynek hősnője, Gwendolen az írónő legsike­rültebb alakja. Művei: Middlemarch (1871 -72), Jelenetek a papi élet­ből (1857),/! raveloe-i takács (1861), Romola (1862-63), Holt Félix, a radikális (1866).

EÖTVÖS József (Buda, 1813. 9. 3. – Pest, 1871.2.2.) regényíró, köl­tő, politikus. Arisztokrata családból származott, de a családi hagyo­mánnyal szakítva a polgárosodásért folytatott reformmozgalom egyik vezető egyéniségévé vált. Az 1848-as eseményekben – a szeptemberi fordulatig – aktív szerepet vitt, a Batthyány-kormány kultuszminiszte­re volt. A forradalom radikalizálódásától azonban visszariadt, s csa­ládjával együtt Németországba emigrált. Ott írta röpiratát, melyben a szabadságharc után kialakult helyzet feltétel nélküli elfogadásának ideológiáját hirdette: erős, egységes Ausztriát kívánt, tartományi rendszerrel (A nemzetiségek egyenjogúságáról Ausztriában, 1850). A XIX. század uralkodó eszméinek hatása az álladalomra (1851-54.) c. kétkötetes művében a 48-as forradalmak utáni időszak meghasonlott eszmevilága tükröződik. Első jelentősebb regénye A karthausi (1842). A mű szemléletén és ábrázolási módján Victor Hugó és a francia ro­mantika hatása érezhető. 1845-ben jelenik meg a magyar kritikai rea­lizmus egyik legnagyobb műve, A falu jegyzője. A Magyarország 1514-ben (1847) c. regényét a galíciai parasztlázadás eseményei ih­lették. Lírájának kezdeti szakaszára az érzelmesség és világfájdalom (Megfagyott gyermek. 1853), a dalszerűség (Holdvilág, A sajka, 1853) a jellemző. A 40-es években írott versei a reformkor politikai
programjának, a népért való felelősségvállalásnak szép lírai megfo­galmazásai: Én is szeretném (1840), Oh, lehetnék felhő… (1847).

EPIKUROSZ (?, i. e. 341. – ?, i. e. 270.) görög filozófus. Apja, Neoklész attikai származású volt, i. e. 352-ben azonban családjával áttelepedett Szamosz szigetére, majd néhány évvel később a kisázsiai Koiophónba. Epikurosz i. e. 311-ben Mütilénében kezdett tanítani, majd 306-ban athéni “kertijében filozófiai iskolát alapított. Terjedel­mes életművéből kevés maradt ránk. A természetről c., eredetileg 37 könyvre tagolt föművéböl a herculaneumi ásatások során papiruszo­kon kerültek elő értékes töredékek, s számos egyéb töredéke is fenn­maradt. Epikurosz átvette Démokritosz atomtanát, tagadta a létezés transzcendens voltát, lényegesnek tartotta a természeti törvények fel­ismerését, mivel ezek megszabadítják az embert a fájdalomtól és a nyugtalanságtól. Ideálja a világ zajától távol élő, apolitikus ember volt. A lélek zavartalanságában jelöli meg a boldogság forrását, s eti­kájának jelszava: “Rejtőzködve élj!”. Tanai nagy hatást gyakoroltak a görög és latin gondolkodókra.

ERASMUS, Rotterdami (Rotterdam, 1469. 10. 27. – Bázel, 1536. 7. 12.) németalföldi író, humanista. A keresztény humanizmus legjelen­tősebb képviselője. Goudában, Utrechtben, Deventerben és Hertogenboschban végezte tanulmányait, majd a Gouda melletti Steinben – noha papi hivatást nem érzett magában – belépett az ágostonos kanonokrendbe. 1495-től kezdődően a párizsi egyetemet látogatta. 1499-ben döntő hatás érte az angol humanisták – többek kö­zött Morus Tamás részéről. 1506-09 között Itáliában élt, majd Angli­ában, Belgiumban, Bázelben és a breisgaui Freiburgban. Ifjúkorában az olasz humanizmus túlnyomóan esztétikai ideáljait szívta magába, noha ezek nem elégítették ki. Mivel korán ellentétbe került a szerze­tesi eszménnyel s a skolasztikával, álláspontját igyekezett komolyan megalapozni. A hamisítatlan lelki kereszténységet az egyszerű “krisz­tusi filozófiában” kereste, az öskereszténység igazabbnak tartott teo­lógiájában. Humanista programja az volt, hogy az ún. “igényes”, te­hát a klasszikus latinból megújuló irodalmat – amely Itáliában inkább pogány hangon szólt – Krisztusról beszéltesse. Tudományos-filológi­ai szempontból úttörő jelentőségű teljesítménye volt saját latin fordí­tása kíséretében megjelentetett görög nyelvű Újszövetsége. Harcolt a
pápaság világi hatalmi törekvései ellen. Levelezése nemzetközi jelen­tőségű. Az antikvitás kulturális befogadásában nagy szerepet játszott az antik irodalomból merített közmondásgyűjteménye – Közmondások (1500) amelyben alkalmat talált arra, hogy saját gondolatait is ki­fejtse. Világirodalmi jelentőségre két másik művével jutott. Az 1511- ben kiadott A Balgaság dicsérete egy rendkívül emelkedett szellemű, művészileg tökéletes szatíra, másikuk az 1519-től kezdödőleg kiadott Nyájas beszélgetések c. szatirikus dialógussorozata.

ESTERHÁZY Péter (Budapest, 1950. 4. 14. -) író. A budapesti pia­rista gimnáziumban érettségizett 1969-ben. 1974-ben az ELTE-n ma­tematikusi diplomát szerzett, majd szakmájában dolgozott. 1978-tól szabadfoglalkozású író. 1993-tól a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja. Számos magyar irodalmi díj tulajdonosa. A hetvenes években indult írónemzedék jelentős tagja. Szellemi elődeit a Nyugat- Újhold (Kosztolányi-Ottlik) vonalon jelöli ki. Műveiben a posztmo­dern próza számos sajátsága fellelhető (idézet- és utalástechnika, ön­referencia, metanyelvi kiszólások). Munkásságát eddigi két fő műve tagolja három részre. A Termelési-regény (1979) emelte a kortársi él­vonalba. Ebben párhuzamosan íródik az alapvetően önéletrajzi re­gény, és a regény önéletrajza, a regény regénye. Mindez egy “főszö­veg” és az – egyébként jóval nagyobb terjedelmű – jegyzetapparátus formáját veszi fel, létrehozva ezzel egy sajátos, posztmodern jellegű intertextuális erőteret, amely az olvasótól a szokásosnál nagyobb erő­feszítést igényel, ugyanakkor a szokásosnál jobban be is vonja a tör­ténetbe, “érdekeltebbé” teszi, hiszen elmossa, átjárhatóvá teszi a re­gényen belüli és kívüli világ eddig egyértelmű határait. Hasonló tö­rekvések jellemzik másik fo művét, a Bevezetés a szépirodalomba c. írásműsorozatot is. Képregénytől anekdotagyűjteményig, automati­kus írásműtöl cizellált stílusimitációig sok minden megtalálható ben­ne. A sokféleségből kiemelkedik a sorozat vitathatatlan csúcspontja, a látszólagos önfeltárás, valójában rejtekező gesztusait félretevő, meg­rendítő vallomás: A szív segédigéi (1985). A nyolcvanas évek vége fe­lé Esterházyt egyre jobban foglalkoztatja a Kosztolányi-féle értelem­ben vett hírlapírás (Hrabal könyve). Forgatókönyvvé átírt írásaiból si­keres filmek készültek: a Bevezetés egy részéből készült Gothár Péter Idő van c. filmje. Művei: Hrabal könyve (1990), Függő (1981), Hahn-Hahn grófnő pillantása (1992).

EURIPIDÉSZ (Szalamisz, i. e. ?480. – Makedónia, i. e. 406.) görög drámaíró. Jómódú szülőktől származott, közszerepléséről, tisztségvi­seléséről nem tudunk. Nagy könyvtára volt, visszavonultan élt. 455- ben lépett fel először drámai versenyen, győzelmet azonban csak 441- ben aratott, majd egész élete folyamán még háromszor, noha harminc- kétszer szerepelt versenyen. 408 után Arkhelaosz makedón király hí­vására udvarába ment, s itt is halt meg. Mintegy 90 darabjából 18 ma­radt ránk, a többiből csak töredékek. A nevezetesebbek: Alkésztisz, Médeia, Hippolütosz, Héraklész, Elektra, Iphigenia a tauroszok kö­zött.- A Küklópsz az egyetlen egészében ránk maradt szatírdráma, melynek bemutatási dátuma bizonytalan. Euripidész lélektani realiz­musa, gondolatvilága a hellénizmus szemléletét és művészetét készí­tette elő.

F

FALUDY György (1910. 8. 22. -) költő. Budapesten, az Evangélikus Főgimnáziumban érettségizett 1928-ban. A budapesti, bécsi, berlini, grazi egyetemen tanult. 1938-ban Párizsba, a német megszállás után Algériába, 1941-ben az USA-ba ment. A Szabad Magyar mozgalom titkára és lapjának szerkesztője lett. 1946-ban hazatért, és a Népszava munkarátsa lett. 1950-ben koholt vádak alapján letartóztatták, három évett töltött a recski kényszermunkatáborban. Szabadulása után fordí­tásból élt. 1956-ban Bécsbe menkült, majd Londonban telepedett le. Firenzében, Máltán, 1967-től Kanadában élt. Szerkesztette az Ötágú Sípot és a Magyarok Világlapját (1973-tól). 1989-ben hazaköltözött. Széles körű műveltsége, verskultúrája, pályakezdésének időpontja a Nyugat harmadik nemzedékével rokonítja. 1937-ben megjelent Vil- lon-átköltései nagy vihart kavartak. Villon költeményeit inkább nyersanyagnak tekintette saját gondolatai kifejezésére. Az emigráns létforma gyökértelenségét élte át, mely megjelenik költészetében is. A hetvenes években az öregedő költő verseit lágy, nosztalgikus lírai hang hatja át. Művei: Heinrich Heine (1937), Téli rege (1937), A pompeji strázsa (1938), Őszi harmat után (1947), Karoton (1966), Levelek az utókorhoz (1975), Börtönversek 1949-1952 (1983), Pokol­beli víg napjaim (1962).

FÁY András (Kohány, 1786. 5. 30. – Pest, 1864. 7. 26.) író. Iskoláit 1793-ban Sárospatakon kezdte, 1798-ban a pozsonyi líceumban foly­tatta, 1803-ban Sárospatakon fejezte be. 1808-ban ügyvédi vizsgát tett, 1810-1818 között szolgabíró volt Pest megyében. 1822-től Pes­ten lakott, háza írók találkozóhelyévé vált. 1831 -ben a Magyar Tudós Társaság tiszteletbeli tagja, 1837-40-ben a Kisfaludy Társaság igaz­gatója volt. Első művei: Bokréta (1807), Friss bokréta (1818), dalok, mesék, epigrammák gyűjteménye. Meséi és aphorismái (1825) c. mű­ve tette híressé. Fő műve A Bélteky-ház (1832) c. családregénye. Ne­vezetesek még humoros “beszélyei” és A régi pénzek (1833) c. vígjá­téka. Későbbi regényei nem értek el korábbi munkáihoz mérhető si­kert. Művei: Halmay-család (1858), A szutyogfalviak (1818).

FAZEKAS Mihály (Debrecen, 1766. 1.6.- Debrecen, 1828. 2. 23.) költő, tudományos író, botanikus. Debreceni kézműves polgárcsalád­ból származott. Tanulmányait a Kollégiumban végezte. Fiatalon, 1782-ben beállt katonának, járt Galíciában, harcolt a moldvai osztrák- török-orosz háborúban. A napóleoni hadjáratok során eljutott Francia­országba, Belgiumba, a Rajna-vidékre, Hollandiába. 1796-ban, megunván az oktalan vérontást, hazatért Debrecenbe. Csak néhány barátjával tartott fenn kapcsolatot, szoros barátság fűzte Csokonai­hoz. Korai költeményeiben a katonaéletről ír mély humanizmussal. Szerelmi élményei is katonaéveire esnek. Ruszándához, a román pa­rasztlányhoz írott költményeiben a rokokó ízlésvilágát legyőzi a ter­mészetesebb, közvetlenebb látásmód, s Ámelihez, élete nagy szerel­méhez írott költeményeire is ez jellemző. Debreceni visszavonultsá- gában teljesedik ki természetlírája, a természet gazdagsága, az évsza­kok váltakozásának biztos ritmusa vigaszul és menedékül szolgált a költőnek. A tavaszhoz, Nyári esti dal (1824) c. költeményei a magyar természetlíra kiemelkedően szép alkotásai. A természettel való köze­li kapcsolatából nemcsak lírai művek születnek, hanem a Magyar Fii- vészkönyv (1807) c. tudományos mű is, amelyet Diószegi Sámuellel együtt írtak. Csokonai halála után mind kevesebbet alkotott. Ekkor keletkezett verseire a gondolatiság, a felvilágosodás eszmevilágának elsajátítása, s a szorgalmas polgári élet apológiája jellemző. Főműve a Ludas Matyi c. elbeszélő költemény (Bécs, 1815.) A Ludas Matyi az első mű irodalmunkban, amely népmeséi tárgyat, népmeséi eszközök­
kel, hiteles népi hangon dolgoz fel. Müvei: A keresztény vallásról (1474), A platóni vallás (1482).

FEJES Endre (Budapest, 1923. 9. 15.) író. A középiskola befejezése után szabóinas, majd vasesztergályos-tanuló volt. Szüleit a háború alatt elvesztette. 1945-től Charleroy-ban bányában, később a párizsi Renault-gyárban dolgozott. 1949-ben tért haza, vasesztergályos szak­munkásként helyezkedett el. 1955 óta szabadfolglalkozású író. No­velláit, tárcáit irodalmi folyóiratok, a Művelt Nép és az Élet és Iro­dalom közük. Elsősorban a budapesti munkáséletet ábrázolta nagy emberismerettel. A külvárosokban élő, nagyüzemekben dolgozó fiata­lok sorsáról ír A hazudós (1958) és Vidám cimborák (1966) c. elbe­szélésköteteiben. Humorral vagy nosztalgiával idézte fel az ifjúság emlékét (Kéktiszta szerelem). A hatvanas évek legnagyobb kritikai vi­táját váltotta ki a Rozsdatemető (1962) c. regénye. Külvárosi és kis­polgári hőseinek sorsát akarta vizsgálni és értelmezni, így műve “oknyomzó krónika” lett. Müvei: Szerelemről bolond éjszakán (1975), Eljegyzés (1959), Jó estét nyár, jó estét szerelem (1969), Gon­dolta a fene (1977), Vonó Ignác (1983), Szegény Vivaldi (1992), Lemer adt angyalok (1993).

FEKETE István (Gölle, 1900. 1. 25. – Budapest, 1970. 6. 23.) író. Apja iskolamester volt. Történelmi, természti élményeinek forrásvi­dékei a család és a szülőföld. Gyermekkora szülőfalujához, iskolás évei Kaposvárhoz fűzték. Debrecenben, majd Magyaróváron a Gaz­dasági Akadémia hallgatója volt. 1926-1941 között gazdatiszt Bakócán, később Ajkán. 1941-1949-ben minisztériumi tisztviselő, az ötvenes években uszálykísérő volt és halászmesterképzöben tanított. 1937-ben A koppányi aga testamentuma c. müve elnyerte a Gárdonyi Géza Társaság regénypályázatának első díját. Sikeres íróvá állatregé­nyei, elbeszélései, vadászemlékei avatták. 1960-ban József Attila-dí- jat kapott. Müvei: Zsellérek (1939), Csí (1940), Öreg utakon (1941), Kele, Lutra (1955), Bogáncs, Tüskevár (1957), Téli berek (1959), Kittenberger Kálmán élete (1962), Csend (1965), Vük (1965), Mu (1966), Barangolások (1968), Ballagó idő (1970).

FERENC, Assisi Szent (Assisi, 1181. – 1226. 10. 03.) olasz vallási reformátor, rendalapító, költő. Gazdag posztókereskedö családból
származott, ahol jómódú neveltetésben részesült. Édesanyjától meg­tanult franciául, ismerte a lovagi epikát és lírát, tudott latinul és való­színűleg világi dalokat is szerzett. Részt vett szülővárosa egyik hábo­rúskodásában, ahol fogságba került. Hazatérése után súlyos ideglázba esett. 1205 nyarán hirtelen szakított addigi életével, többé nem tért vissza otthonába. Ö a ferences szerzetesrend megalapítója. 1224 táján írhatta Naphimnuszát, amely költői formában tükrözi rendjének érté­keit.

FÜST Milán (Budapest, 1888. 7. 17. – Budapest, 1967. 7. 26.) Kos- suth-díjas költő, regényíró, esztéta. Hivatalnokcsaládból származott. Jogi doktorátust szerzett 1912-ben a budapesti egyetemen. Egy ideig közgazdaságtant tanított óraadóként a budapesti kereskedelmi közép­iskolában. A Tanácsöztársaság idején megszervezte a szellemi mun­kások legelső tanácsát, az Alkotó Művészek és Tudományos Kutatók Szövetségét. Ezért a fehérterror idején fegyelmit indítottak ellene, majd nyugdíjazták. Ezután kitanulta a szűcsmesterséget. A két világ­háború között sokat utazott. 1948-ban a budapesti egyetemen az esz­tétika tanárává nevezték ki. Füst első írása a Nyugat első évfolyamá­ban jelent meg, s a folyóiratnak megszűntéig egyik leghűségesebb munkatársa volt. Már első írásaiban egy magateremtette álomvilág­ban, a külvilág borzalmaitól idegenkedve, a groteszk elemek és mély­re világító művészi, lélektani megfigyelések különleges ötvözetéből jött létre jellegzetes magatartása és hangja. Változtatnod nem lehet c. első verskötete 1913-ban jelent meg. A modem szabadvers megterem­tője a magyar költészetben. Szabadverse azonban tudatosan őrzi a legősibb lírai műfajok (kardal, óda, elégia) hangvételét, a költői ma­gatartás szinte archaikus gesztusait. Versei mellett életművének legje­lentősebb alkotása a féltékenység nagyszabású regényeposza, A fele­ségem története, mely 1942-ben jelent meg. Drámáit és novelláit ugyanaz a lélek rejtelmeit kutató szenvedély jellemzi, mint költésze­tét. A Boldogtalanok (1923) a tragikus szerelem drámája, a IV. Henrik király (1931) politikai küzdelmek emberi indítékait keresi. 1904-től negyven éven át írt naplója volt a forrása Ez mind én voltam egykor és a Hábi-Szádi küzdelmeinek könyve c. “filozófiai ezeregyéjszakájá­nak”. Nagy művészregénye, A Parnasszus felé 1961 -ben jelent meg. Művei: A feleségem története (1957), Kisregények 1-2. (1958), Örök- tüzek (1961), Az elmúlás kórusa (1920), Advent (1923), Catullus
(1928), Látomás és indulat a művészetben (1948), Emlékezések és ta­nulmányok (1955).

G

GÁBOR Andor (Újnéppuszta, 1884. 1. 17. – Budapest, 1953. 1. 24.) posztumusz Kossuth-díjas regényíró, költő, kabarészerző, publicista. Tisztviselő családból származott, a budapesti egyetemen irodalom szakot végzett. Mistral Miseió c. eposzának provanszál nyelvből való fordítása általánosan ismertté tette nevét, azonban kabaréműfajokkal lett népszerűvé: vidám jeleneteket, humoreszkeket, sanzonokat írt, de már ezekben a polgári közönség által olyannyira kedvelt írásokban is a társadalmi visszásságok tudatos kifigurázása dominált, mint ahogy tudatosan állított irodalmi és polgári-radikális politikai koncepciói szolgálatába egy kis kiadóvállalatot. A proletárdiktatúra idején kultúr­politikai tevékenységet végzett, az ellenforradalom után bebörtönöz­ték, szabadulását követően Bécsbe emigrált. Egyik alapítója lett a Bé­csi Magyar Újság-tok, 1924-ben kiutasították. 1925-33 között Ber­linben különféle orgánumoknál, lapoknál, szervezeteknél pártfúnkci- onáriusként tevékenykedett. 1934-ben a Szovjetunióba emigrált, ahol 1938-41 között az Új Hang c. folyóiratot szerkesztette. 1945-ben ha­zatért, s a Ludas Matyi c. szatirikus lap szerkesztője lett. Prózai mű­vei közül kimagaslik a kor tipikus törtetőjét bemutató Doktor Senki (1918) c. regénye, valamint néhány novellája (Rózsa, Vacsora a Ho­tel Germániában).

GALGÓCZI Erzsébet (Ménföcsanak, 1930. 8. 27.- Ménfocsanak, 1989. 5. 20.) író. 1949-ben érettségi vizsgát tett Győrben, majd a va­gongyárban vasesztergályos lett. Ekkor kezdett el írni. 1950-ben az If­júsági Szövetség pályázatán novellájával első díjat nyert. 1950-1955 között elvégezte a Színház- és Filmművészeti Főiskola dramaturg szakát. Két évig a Müveit Nép munkatársa, majd 1958-ban a Buda­pesti Filmstúdióban lett dramaturg. 1959-től szabadfoglalkozású író. 1981-1985 között országgyűlési képviselő. Kiválóan ismerte a vidéki életet, a paraszti társadalmat. 1956 élménye formálta íróvá. Műveinek a cselekményesség és a lélekrajz a fo értéke. Díjai: József Attila-díj (1962, 1969, 1976), Kossuth-díj (1978). Művei: Egy kosár hazai
(1953), Félúton (1961), Ott is csak hó van (1961), Öt lépcső felfelé (1965), Kegyetlen sugarak (1966), Fiú a kastélyból (1968), Inkább fájjon (1969), Pókháló (1972), Cogito (1981).

GARAI Gábor (Budapest, 1929. 1.27. – Budapest, 1987. 9. 9.) Kos- suth-díjas költő, műfordító. Középiskoláit Budapesten végezte. Az Államvasutaknál dolgozott, majd lektor és az írószövetség titkára lett. Első versei az 50-es évek elején jelentek meg. Első önálló hangvéte­lű verseit a Tüz-tánc (1958) c. antológiában találjuk. Művészete intel­lektuális igényű költészet. Lírája vallomásos, személyes líra, amely­ben a költői én humánus életutat keres korunk bonyolult viszonyai kö­zött. Formakultúrája a század első felének magyar költészetéből táp­lálkozik. Lineáris szerkezetű verseiben megtaláljuk a József Attila nyomán kialakult költői magatartást is. Szerelmi költészetében az em­beri kapcsolatok válságát és az egymásrautaltság szorongató valósá­gát egyaránt megénekli. Természeti képeiben az impresszionisták halk szomorúságát is megtaláljuk, fel-feltömek a csalódás hangjai, költészetének alaphangja mégis a küzdelmekből részt vállaló, a győz­ni tudó emberé. Műfordító munkássága is jelentős, foként XX. száza­di szovjet-orosz, német és angol költők verseit fordítja. További mű­vei: Zsúfolt napok (1956), Ének a gyógyulásért (1958), Mediterrán ősz (1962), Nyárvég (1965), Meghitt találkozások (1969), Elférünk a földön (1973).

GARCÍA LORCA, Federico (Fuentevequeros, 1898. 6. 5. – Viznar, 1936. 8. 19.) spanyol költő és drámaíró. Apja jómódú gazda, anyja ta­nítónő volt. Szülőfalujában már kora gyermekkorától hallhatta az andalúz nép dalait, meséit, a közeli Granadában pedig – ahol középis­kolai és jogi tanulmányokat végzett – magába szívta az ódon város ró­mai, arab és keresztény elemekből ötvöződött kultúráját, megismerte a legszegényebbek, köztük a cigányok életét is. Kitűnően gitározott, zongorázott; Manuel de Fal la tanítványaként gyűjtötte a népzenét, sőt ő maga is komponált. 1919-ben Madridba költözött, ahol bölcsészeti tanulmányokat végzett. Egy kollégiumban, a Rezidenciában lakott, mely az új utakat kereső, fiatal haladó művészek fontos kulturális központja volt. Itt személyes kapcsolatba került a szürrealista festő­vel, Salvador Dalival. Festészettel is foglalkozott, képeit 1927-ben Barcelonában mutatta be. 1929-30 között az USA-ban és Kubában
utazgatott. Hazatérve színtársulatot szervezett, amellyel a vidéket jár­ta, és főleg hazai klasszikusokat mutatott be. Társulatával 1933-ban Buenos Aires-i meghívásnak tett eleget. 1934-ben nagy versben bú­csúztatta Ignacio Sanchez Mejías barátját, a torreádort, akit a bika ölt meg, s e költeményben már saját tragikus sorsa vetül elénk. Egy hosszabb belföldi utazás élményeit megörökítő prózai mű, az Élmé­nyek és tájak (1918) után jelent meg első költői kötete, a Versek köny­ve (1921). García Lorca korai költészetének egyik fontos jellemzője a játékosság, amelyhez – különös ellentétként – néha a fájdalom belső sötétsége társul. Ez a kettősség legkiemelkedőbb kötetében, a Cigány­románcokban (1928) is megtalálható. 1929-ben ismerte meg az USA- t, ekkor írta A költő New Yorkban c. verseskötetét. A bizarr, szürrea­lista képáradat híven tükrözi azt az ellenérzést, iszonyatot, amelyet New York szédítő rohanása, az amerikai életforma vadul kavargó, a gyengébbeket eltipró világa keltett a nyugodtabb ritmusú, ősi medi­terrán kultúrával átiatott Andalúzia földjéről érkező költőben. García Lorca drámai érzéke korai költeményeiben is megmutatkozott és már egészen fiatalon írt színpadi műveket. Legjobb drámái azonban a 30- as években születtek: Vérnász (1933), Yerma (1935), Bernarda Álba háza (1936). További művei: Dalok (1924), Andalúz dalok (1931), A csodálatos vargáné (1929).

GÁRDONYI Géza (Agárd, 1863. 8. 3. – Eger, 1922. 10. 30.) regény­író, költő, elbeszélő. Iparoscsaládból származott, iskoláit Sárospatakon, Pesten és az egri tanítóképzőben végzte. Karódon, Devecseren, Sárvárott tanított, majd a Szegedi Híradó és a Szegedi Napló munkatársa lett. 1897-ben Egerbe költözött. írói pályájának el­ső szakaszát a 48 hagyományaihoz való hűség, a természettudomá­nyos és materialista érdeklődés, egyházéi lenesség jellemzik, melyek A lámpás (1894) c. regényében jutnak kifejezésre. Későbbi műveire azonban már nem ez a radikalizmus felé hajló indulat jellemző, ha­nem a világ dolgaira való idealisztikus válaszkeresés. Novelláinak pa­rasztfiguráit, tájait, kedves, idillikus módon ábrázolja. A paraszti téma mellet szívesen ír korának polgári-kispolgári világáról és a történelmi múltról. Pályájának csúcsát jelentő, az egri évek alatt alkotott nagy re­gényeiben is – Az egri csillagok (1901), A láthatatlan ember (1902), Isten rabjai (1908) – a múlthoz fordul. Pózai művei mellett szívesen
írt verseket {Fűzfalevél, nyárfalevél 1904), színdarabokat is, de ezek népszerűsége nem érik el regényei népszerűségét.

GION Nándor (Szenttamás, 1941. 2. 1.) író. Géplakatosnak tanult, majd az újvidéki egyetem magyar szakán szerzett tanári diplomát 1963-ban. 1963-1983 között tanított, 1985-től az újvidéki rádió újság­írója, szerkesztője. 1979-1982 között elnöke volt a Vajdasági íróegye­sületnek. 1973-ban Híd- és Irodalmi Díjat, 1987-ben Déry Tibor-dí- jat, 1988-ban József Attila-díjat kapott. Kétéltűek a barlangban (1968) c. művében korosztály-problémát formált regénnyé: a fiatalok sikertelen lázadásáról írt. Testvére, Joáb c. művével 1969-ben elnyer­te a Fórum Könyvkiadó regény-pályázatának első díját. Az Ezen az oldalon (1971) c. regényszerű novellafuzérében a városszéli félutca, az élet peremének világát mutatta meg. Népszerűek ifjúsági regényei. Gion prózája cselekményes, fordulatos, – nem fikciókat gyártó, hanem mesélő író, – alakjai erősen kontúrosak, helyzetei kihegyezettek. Mű­veit több nyelvre lefordították, néhány regényéből film, tévéjáték ké­szült. Művei: Engem nem úgy hívnak (1970), Postarablók (1972), Vi­lágos katona (1973), Olyan, mintha nyár volna (1974), A kárókato­nák még nem jöttek vissza (1977), Sortűz egy fékét bivalyért (1982), Az angyali vigasság (1985), Börtönről álmodom mostanában (1990).

GOETHE, Johann Wolfgang (Frankfurt am Main, 1749. 8. 28. – Weimar, 1832. 3. 22.) német költő, dráma- és regényíró. Jómódú pol­gári családból származott. A lipcsei, majd a strassburgi egyetemen jo­got tanult, ügyvédi diplomájának megszerzése után egy időre Frank­furtban telepedett le. 1772-ben a wetzlari kamarai bíróságon műkö­dött, és jórészt ottani élményeiből szőtte Werther c. regényének cse­lekményét. 1776-ban Kari August weimari uralkodó herceg meghívá­sára Weimarba költözött, s hamarosan titkos tanácsos és a legfelsőbb pénzügyi hatóság vezetője lett. Allamfériúi tevékenységének első év­tizede után rá kellett ébrednie, hogy reformtörekvései kudarcot vallot­tak, költői vénáját pedig kiszikkadás fenyegette az államügyek nyo­masztó terhe miatt. Magánéletében is válsághoz érkezett: a helyi ud­vari körökben otthonos asszonyhoz, Charlotte von Steinhez fűződő viszonya tisztázást sürgetett. Emiatt 1786-ban Itáliába utazott, ahon­nan 1788-ban alkotó erőben megújhodva tért vissza, és gyakorlatilag visszavonult az államügyek vitelétől. Élettársát és későbbi feleségét
egy egyszerű virágkészítö lányban, Christiane Vulpiusban lelte meg, aki 1789-ben fiúgyermekkel ajándékozta meg. 1794-ben kezdődött barátsága és együttműködése a Jénában, illetve később Weimarban élő Schiller-rel. 1791-1817 között a weimari színházat is irányította. 1815-ben államminiszter lett, és haláláig a nagyherceg szolgálatában állott. 1823-ban betegségek rendítették meg Goethe egészségét, s et­től kezdve visszavonultan élt. Élete utolsó éveiben is szakadatlanul dolgozott, enciklopédikus érdeklődése akkor sem csappant meg, és az irodalomtól s a művészetektől kezdve a tudomány különböző ágain keresztül a politikai eseményekig mindenre kiterjedt egészen halálá­ig. Goethe-hez lírája révén lehet a legkönnyebben hozzáférkőzni, mi­vel minden verse valóságos élményben fogant, “alkalmi költemény”. Első költeményei – a gáláns hangulatú lipcsei Annette (1767) c. gyűj­temény, valamint az Új dalok (VTIty húsz verse – a német rokokó köl­tészet csúcspontjai. A Strassburgban keletkezett, Friderika-dalok né­ven ismert szerelmes versek egyszerűségükben, természetes hangne­mükben, szenvedélyes átéltségükben új korszak kezdetét jelentik a német líra történetében (Viszontlátás és búcsú, Májusi dal). A követ­kező években Goethe lírai tematikája kitágul, s középpontjába a köl­tő és a világ viszonya kerül. Emberi és költői fejlődésének e forduló­pontján Goethe korlátnak érzi a szűk és kicsinyes német világot, s ek­kor már nemcsak szerelmi boldogságra vágyik, hanem tettre, amely emberfelettinek érzett erejét valóságra válthatná. Első, viharos sikert aratott regényének Werther szerelme és halála a címe. A Goethe fö- művének tekintett kétrészes Faust-dráma (1. rész 1808, 2. rész 1832) világdráma, amely enciklopédikus igénnyel lép fel. Tárgya: minden, célja pedig az, hogy összefoglaló világképet adjon. További művei: Római elégiák (1788-90), Xéniák (1797), A kincskereső, A bűvész­inas, Az isten és a bajabér. Nyugat-keleti Díván (1819), Egmont (1789).

GOGOL, Nyikolaj Vasziljevics (Velikije Szorocsinci, poltavai kor­mányzóság, 1809. 4. 1. – Moszkva, 1852. 3. 4.) orosz próza- és drá­maíró. Kozák családból származott, gyermekkorát Vasziljevkában, szülei birtokán töltötte. Édesapja ukrán nyelven maga is írogatott víg­játékokat és verseket. Nagyapjától is sok kozák történetet és népme­sét hallott. Már ifjú gimnazista korában megmutatkoztak művészi haj­lamai: írt, vonzódott a festészethez, színielőadásokon komikus szere­
pékét alakított. 1828-ban Pétervárra költözött, egy évvel később kül­földi utat tett (Lübeck, Travemünde, Hamburg), majd visszatérve Pétervárra hivatalnoki állást vállalt. 1834-ben kinevezték a pétervári egyetem egyetemes történeti tanszékének adjunktusává. 1835-ben ott­hagyta az egyetemet, és teljesen az irodalomnak élt. 1836-tól sokat tartózkodott külföldön. 1848-ban Jeruzsálembe is elzarándokolt. Éle­te utolsó éveiben elszakadt az orosz társadalom demokratikus moz­galmaitól, megriadt szatirikus-leleplezö írásainak hatásától s a felfo­kozott bűntudat miszticizmusba sodorta. Elboruló elmével halt meg. Első elbeszéléseit az Esték egy gyikanykai tanyán c. kötetben gyűjtöt­te össze. E novellákban a mesei és a fantasztikus elemek természetes módon keverednek a hétköznapi, reális valósággal, kivételt csak a ciklus utolsó elbeszélése, az Iván Fjodorovics Sponyka és a nénikéje jelent, amely a szűk látókörű földesurak szatirikus rajzát adja. A Mirgorod (1835) és az Arabeszkek (1835) elbeszélései nyitották meg Gogol művészetének realista periódusát. Gogolt a kisember témája is vonzotta (Köpönyeg, 1842). Kísérteties elbeszélés Az orr: egy kis­tisztviselőnek leválik fejéről az orra és önálló életet kezd, mindent el­ér, ami gazdájának nem sikerült. Az őrült naplója is a kisember sorsát örökíti meg. Hőse nem tudja elviselni az igazságtalanságot, az örökös megaláztatást, és elborult agya olyan világot teremt, amelyben ő a leghatalmasabb úr. Az arckép c. elbeszélés a pénznek a művészetre tett rontó hatását példázza. Drámái közül világviszonylatban is előke­lő helyet foglal el a Revizor (1836) c. szatirikus vígjáték. Meséje fél­reértésen alapul, a helyzetkomikum számtalan lehetőségét aknázza ki, és ugyanakkor a provinciális csinovnyikvilág jellegzetes képviselői­ről is hiteles, árnyalt képsort ad. Gogol prózai főműve a Holt lelkek (1842).

GORKIJ, Makszim (Nyizsnyij Novgorod, 1868. 3. 28. – Gorki, 1936. 7. 18.) szovjet-orosz regény- és drámaíró, elbeszélő, publicista. Apja asztalos volt, fiatalon meghalt. Gyermekéveit a “nagyon vallásos, ke­gyetlen zsarnok és betegesen fösvény” anyai nagyapjánál töltötte, anyját is korán elvesztette, csak a nagyanyjától kapott szeretetet. Nyolcéves korában inasnak szegödtették, ettől kezdve az “emberek között élt”. Kifutófiú, ikonfestő, hajósinas és teherhordó volt, s gya­log bebarangolta Oroszország különböző tájait és a Kaukázust. 1888- ban a narodnyikokhoz tartozó fiatal értelmiségiekkel került kapcsolat­
ba, emiatt 1889-ben letartóztatták. Ettől fogva állandó rendőri felü­gyelet alatt állt. 1892-ben Tifliszben száműzött forradalmárokkal, köztük marxistákkal ismerkedett meg. 1892-ben a tifliszi Kavkaz c. lapban jelent meg első, Csudra Makar c. elbeszélése, s még ebben az évben szülővárosában, a Kazanyban is közli tárcáit. Neve hamarosan széles körben ismertté vált. Az 1898-ban megjelent Ocserki c. gyűjte­ményes kötetének darabjait néhány év alatt számos nyelvre lefordítot­ták. 1902-ben az Akadémia tiszteletbeli tagjává választotta, de a cár személyes utasítására érvénytelenítették a döntést. Erre az időre esik Gorkij személyes talákozása Lev Tolsztoj-jal és Csehovval. A követ­kező években bontakozott ki széles körű irodalomszervező tevékeny­sége is. Az 1905-ös forradalom aktív résztvevője volt. 1906 elején el­hagyta Oroszországot. Az USA-ba utazott, hogy a forradalom támo­gatására megnyerje a külföldi munkásságot és értelmiséget, de Ame­rikából a cári kormány követelésére távozásra kényszerült. Ekkor Capri szigetén telepedett le, s hét termékeny évet töltött itt. Élesen el­ítélte az I. világháborút. 1915-ben folyóiratot alapított, amelynek szépirodalmi rovata tömörítette a demokratikus szellemű írókat, és sok fiatal tehetségnek adott publikációs lehetőséget. Világirodalmi ki­adót szervezett, folyóiratot alapított, nevéhez fűződött az új irodalom sok fiatal tehetségének felfedezése is. 1921 nyarán tüdőbetegségének gyógyítására külföldre utazott, 1924-től Sorrentóban élt. 1931-ben tért véglegesen vissza a Szovjetunióba. Előkészítője, majd elnöke és programadó előadója volt az egységes írószervezet 1934. évi első kongresszusának. Az egy év alatt világsikert aratott Éjjeli menedék­hely (YW1) a társadalomból kivetett mezítlábasok témájának nagy ha­tású összefoglalása. Korai novelláitól eltérően nem hősöknek, csupán áldozatoknak láttatja a társadalom mélyére süllyedt figuráit.

GRIMM, Jákob (Hanau, 1785. 1.4.- Berlin, 1863. 9. 20.) német nyelvész, irodalomtörténész. Apja jogász, öccse, Ludwig festőművész volt. Idősebb öcscsével Wilhelmmel együtt adta ki világhírű népme­segyűjteményét, az ó- és középfelnémet irodalom több darabját. Grimm elsősorban nyelvész volt, a nyelvtörténeti szemléletet érvé­nyesítő Német nyelvtan (1819-37) és A német nyelv története (1848) szerzője. 1852-ben kezdte öccsével a Német szótár szerkesztését, melynek utolsó, 32. kötete 1961-ben jelent meg.

GRIMM, Wilhelm (Hanau, 1786. 2. 24. – Berlin, 1859. 12. 16.) né­met irodalomtörténész, nyelvész. Bátyjával, Jákobbá! adta ki a Kinder- und Hausmárchen (1812-15) világhírű népmeséit. Kiadásuk a gyűjtőket a népi- nemzeti ideológiai programot hirdető heidelbergi romantikusokhoz kapcsolta. E gyűjtemény azonban – jóllehet a mesék végső nyelvi megformálása elsősorban Grimm műve – filológiailag pontosabb, mint Brentanoék népdalai és Görres népkönyvei. Művei: Régi dán hősköltemények, balladák és mesék (1811), Német rúnákról (1821), A német hősmonda (1829).

H

HAJNAL Anna (Gyepüfuzes, 1907. 2. 1. – Budapest. 1977.9. 6.) köl­tő, író, műfordító. Polgári iskolát végzett. Versei az 1930-as évek ele­jétől jelentek meg a Pásztortűz és az Álláspont c. folyóiratokban. 1937-38-ban szerkesztette az Argonauták c. folyóiratot Trencsényi- Waldapfel Imrével. 1949-től könyvkiadói lektor. A Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozott. Számos gyermek- és ifjúsági könyvet írt. Dí­jai: Baumgarten-díj (1947), József Attila-díj (1966). Művei: Ébredj fel bennem, álom (1935), Füzes (1948), óriások százada (1952), Ola­jos korsó (1961), Elhiszed nekem? (1976), Alkonyfény (1978).

HA§EK, Jaroslav (Prága, 1883. 4. 30. – Lipnice, 1923. 1.3.) cseh re­gényíró, elbeszélő. Középiskolai tanár fia volt. Apja korán meghalt, anyja nehéz körülmények közt nevelte fel. Kereskedelmi iskolában érettségizett, megtanult magyarul is. Rövid ideig banktisztviselő volt, de csakhamar faképnél hagyta a gyűlölt hivatalt. Tárcákat és riporto­kat írt különböző álnevek alatt – saját nevén is – a legkülönbözőbb prágai lapokba. Prágában ő volt a legnagyobb bohém. Egy időben ku­tyakereskedő, majd politikai pártot alapított, s fellépett képviselője­löltként, hogy bosszantsa az osztrák hatóságokat s megnevettesse a cseheket. Szerkesztette a cseh anarchisták folyóiratát. Az I. világhá­ború kitörése után bevonult, de a fronton az első adandó alkalommal átszökött az oroszokhoz. 1916-ban belépett a cseh légió tagjai közé. 1920-ban hazakerült Prágába, de nem találta helyét a polgári demok­ráciában. Barátai tanácsára vidékre vonult, s írni kezdte fomüvét. Be­tegség hatalmasodott el rajta, regénye írása közben halt meg negyven­
éves korában. HaSek korai munkássága ezernél több elbeszélésből, humoreszkből, szatirikus rajzból áll. Könyörtelen szatírával gúnyolta kora polgári társadalmát, álszent erkölcsét, az osztrák rendőrséget és a militarizmust. Történeteit mindig egy szemfüles, eszes kópé mondá­sával fejezte be. A legendával ellentétben nagy írói műgonddal, több változatban írta nevezetes regényét: Svejk, egy derék katona kaland­jai a világháborúban (1920-23).

HEINE, Heinrich (Düsseldorf, 1797. 12. 13. – Párizs, 1856. 2. 17.) német költő. Polgári zsidó családja kereskedelmi pályára szánta. 1819-től jogot tanult. Bonnban, Göttingában és Berlinben töltött egyetemi évei során A. W. Schlegel és Hegel is tanárai voltak, azon­ban egyre inkább az irodalom, az irodalmi élet felé fordult. Amikor 1825-ben doktorált és ugyanakkor megszerezte “a belépőjegyet az eu­rópai kultúrához”, vagyis evangélikussá kereszteltette magát, már bi­zonyos hírnévvel rendelkezett, amelyet Útirajzok (1826) c. írásai még csak növeltek. Münchenben és Hamburgban élt rövid ideig. Szabad szelleme, gátlástalan írásai nemkívánatossá tették a német hatóságok szemében, s így jobbnak látta, hogy 1831-től véglegesen Párizsba köl­tözzék. Itt előbb az Augsburger Allgemeine Zeitung tudósítója volt. Ragyogó tollú publicistaként tájékoztatta a német olvasókat a francia állapotokról, a franciákat pedig a német filozófia és irodalom értéke­iről: Francia állapotok (1833), A vallás és bölcsészet története Né­metországban (] $34). 1826-ban megjelent első útirajzkötetében az el­jövendő forradalomról, az igaz demokráciáról írja meg reményeit. Az egy évvel később megjelent Dalok könyve (1827) verseiben kiszéle­sül az egyéni problematika a világ problémáivá, és az addig minden­ható szerelem is az élet egészének részeként, más érzések és gondo­latok áramlásában jelenik meg. Mindez foként az Északi-tenger cik­lus költeményeiben tapasztalható.

HELTAI Gáspár (Nagydisznód?, 1510. ? – Kolozsvár, 1574. ?) író, nyomdász. Anyanyelve német. Ha nincs a refomáció, talán sohasem tanul meg magyarul. Katolikus pap volt, aki fokozatosan jutott el a lutheránus elvekhez. Plébános létére kisebb vállalkozásokat is fenn­tartott, például nyomdát. Csupa olyan könyvet írt, ami a lelki épülést szolgálja; állatmeséket, dialógust, imakönyvet. 1559-ben csatlakozott a hitújítás helvét szárnyához, az ún. szakramentarizmushoz. Nyomdá­
jában a mindenkori fölfogásnak megfelelő vallási irányzat kiadványa­it jelentette meg. Innen került ki a XVI. századi Magyarország teljes könyvtermésének egyharmad része. Mint író, Heltai a reneszánsz széppróza egyik megteremtője. A Száz fabula (1566) a magyar nyel­vű elbeszélő próza klasszikus alkotása. Az első magyar világi novel- láskönyv a Ponciánus császár históriája (1572?). Gazdag szókincse, szárnyaló fantáziája, szellemes megfigyelései méltán teszik Heltait je­lentős íróvá. Munkássága az érett reneszánsz szép példája.

HEMINGWAY, Ernest Miller (Oak Park, 1899. 7. 21. – Ketchum, Idaho, 1961. 7. 2.) amerikai regényíró és novellista. Jómódú polgár­családból származott, apja orvos volt, aki fiát korán ránevelte a halá­szat, a vadászat, a sportok iránti szeretetre. 17 éves korában a Kansas City Star riportere lett. 1918-ban egészségügyi önkéntesként Francia­országba, majd az olasz frontra került, Fossaltánál súlyosan megsebe­sült. Felépülése után a torontói Star munkatársaként helyszíni tudósí­tásokat küldött a közel-keleti forrongásokról, a görög forradalomról. 1925-ben első feleségével Párizsban telepedett le, bekerült Stein sza­lonjába, összebarátkozott Sh. Andersonnal, Pounddal. A 20-as évek végétől Floridában élt, sokat utazott. Bikaviadalokra járt Spanyolor­szágba, oroszlánra vadászott Afrikában. A polgárháború idején az an­tifasiszta Hemingway négyszer járt Spanyolországban mint hadi­tudósító. 1940-ben Kubába költözött. 1944-től Angliában működött haditudósítóként. Egy francia partizáncsoport parancsnokaként első­ként vonult be Párizsba. A háború után visszatért Kubába. 1954-ben Nobel-díjat kapott. Nem várta meg, amíg súlyosbodó betegsége elha­talmasodik rajta, öngyilkos lett. Első alkotói korszaka a Három elbe­szélés és tíz költemény c. könyvvel indult; a versek igen zsengék, a no­vellák témaválasztása és hangvétele azonban már a későbbi Hemingwayre utalnak. A mi időnkben novellái és miniatúrái hol az erőszak, a háború drámai képeit villantják fel láncreakciószerű össze­kapcsolásban, hol a szorongató gyermekkori emlékekhez, az erőszak világába való beavattatás nyers misztériumához térnek vissza. Közös erényük a nyelv szűkszavú tömörsége, az intenzitást fokozó ritmus­váltás. Első regénye, a Különös társaság (1926) a Stein által “elve­szett nemzedéknek” nevezett háború utáni, eszmény és cél nélküli, ci­nikus, neurotikus generációról ad hű korképet. Itt fogalmazódik meg először Hemingway erkölcsi rendszerének fö tétele: a halállal mérkő­
ző bátorság, a helytállás kultikus tisztelete, s rajzolódik ki a heming- wayi pozitív hős profilja: a gyakorlatias, bátor, őszinte, természetes, antiintellektuális férfié. A Búcsú a fegyverektől (1929) az egykor lel­kes önkéntes érett háborúellenességének manifesztuma. Halál dél­után (1932) és Afrikai vadásznapló (1935) – bikaviadalokról, illetve vadászatról szóló – műveiben kristályosodik ki Hemingway ars poeti­cájának lényege; az élet alapvető igazságainak érzékletes ábrázolása. A két remekbe szabott afrikai novella, az F. M. rövid boldogsága (1936) és A Kilimandzsáró hava (1936) tovább boncolja a becsület, a helytállás, a beteljesülés problémáit, az amerikai férfi és nő pénzen alapuló kapcsolatát. Gazdagok és szegények (1937) c. sikertelen re­génykísérletének célja a felismert antagonizmus feltárása. Tanulsága azonban – “egy embernek önmagában semmi esélye sincs” – követke­ző legjobbnak tartott regényében, az Akiért a harang szól-b^n (1940) is visszacseng. Harmadik írói korszakának regénye, A folyón át a fák közé (1950) magán viseli a II. világháború nyomasztó hatását és az öregedő író rossz közérzetét. A kritika már Hemingway alkotóerejé­nek kimerüléséről kezd beszélni, amikor megszületik az eleven cáfo­lat: Az öreg halász és a tenger (1952). További művei: A tavasz zuha- tagai (1926), Férfiak nők nélkül (1927), A győztes nem nyer semmit (1933), Az ötödik hadoszlop és az első negyvenkilenc elbeszélés (1938).

HERCZEG Ferenc (Versec, 1863.9.22. – Budapest, 1954. 2. 24.) re­gény- és drámaíró, újságíró. Első munkáit németül írta. 1882-től jog­hallgató Budapesten, majd Temesvárott joggyakomok. Egy halállal végződő párbaja miatt egy időre a váci fegyházba került, ott írta első regényét (Fenn és lenn, 1890). 1891 -tői a Budapesti Hírlap munkatár­sa. 1894-ben megindította az Új Idők c. szépirodalmi hetilapot, me­lyet 1944-ig szerkesztett. A felszabadulás után visszavonultan élt, mű­vei nem jelentek meg. Fordulatos meseszövésű regényeiben a dzsent­ri életformát ábrázolta (Gyurkovics leányok). Sikeres színpadi szerző is volt (A kék róka).

HÉRODOTOSZ (Halikamasszosz, i. e. ? 484 k. – Thurioi, Dél-Itá- lia, i. e. 7425.) görög történetíró. Apja, Lüxész valószínűleg egy elgö- rögösödött kár családból származott, nagybátyja, Panüasszisz a kor ismert költője volt. Hérodotosz ifjúkorában részt vett hazája demok-

ratikus mozgalmaiban, ezért Halikarnasszosz türannosza társaival együtt száműzte. A száműzetés éveit Szamosz szigetén töltötte. Ezt követően beutazta Görögország nagy részét, s felkereste az ókori ke­leti államokat is. Egyiptomban Elephanténéig hajózott, Mezopotámi­ának csak nyugati részeit látta, északi irányba valószínűleg a Fekete­tenger déli partvidékéig jutott el. Hallatlan szorgalommal, kielégíthe­tetlen kíváncsisággal jegyzett fel mindent, ami tudásra és megörökí­tésre érdemes. Történeti müvében a görög-perzsa háborúk eseménye­it dolgozta fel. Nem elégedett meg az események puszta felsorolásá­val, hanem kutatta az egyes történeti jelenségek mélyén rejlő okokat is. Értesüléseit személyes tapasztalatból vagy szemtanúk elbeszélésé­ből merítette. Hérodotosz müvét az alexandriai filológusok kilenc könyvre osztották, s az egyes könyveket a múzsák nevéről nevezték el. Az I-IV. könyvek elsősorban a keleti népek történetével foglalkoz­nak, az V-IX. könyvek pedig a görög-perzsa háborúk eseményeit mondják el. Hérodotosz művét ión nyelvjárásban írta. Stílusa egysze­rű, de rendkívül élénk, ezért igen népszerű olvasmánynak számított az ókorban. Munkásságának újszerűségét Cicero ismerte fel, tőle szár­mazik a “páter históriáé”, a “történetírás atyja” elnevezés.

HERVAY Gizella (Makó, 1934. 10. 14. – Budapest, 1982. 7. 2.) köl­tő, író, műfordító. Zilahon járt középiskolába, 1952-ben a marosvá­sárhelyi színművészeti főiskolán folytatta tanulmányait. 1956-ban a Napsugáré, irodalmi gyermeklapnál dolgozott. 1957-ben az Ifjúmun­kás szerkesztője lett. Ezt követően Bukaresten tanított 8 évig. 1964- től a Művelődés munkatársaként ismét újságíró lett. 1976-ban Ma­gyarországra települt és a Móra Könyvkiadó szerkesztöja lett. Férje, Szilágyi Domokos öngyilkossága, valamint fia halála megrongálta idegeit, és önkezűleg vetett véget életének. Művei: Virág a végtelen­ben (1963), Reggeltől halálig (1966), Űrlap (1973), Kettészelt madár, Rekviem (1978), Száműzött szivárvány (1980), Lódenkabát Kelet-Eu- rópa szegén (1983).

HÉSZIODOSZ, (Aszkra, i. e. Vili. sz. második fele – ?Aszkra, i. sz. VII. sz. első fele) görög költő. Kisázsiai bevándorolt parasztcsalád gyermeke, maga is földművelő. Testvére, Perszész elperelte tőle atyai jussát. I. e. 700 körül díjat nyert a khalkiszi Amphidamasz emlékére rendezett költői versenyen. Két hiteles epikus műve a homéroszi köl­
tészetet követi nyelvében, stílusában, a világ mitologikus felfogásá­ban, mégis újat ad paraszti szemléletével, költészete társadalmi hasz­nosságának hirdetésével, tudatosan tanító jellegével. Az Istenek szü­letése – valószínűleg keleti mítoszok ismeretében – a világrend kiala­kulását, az istenek geneológiáját enciklopédikus igénnyel foglalja össze. Esztétikai értékekben gazdagabb a Munkák és napok. Az em­berek romlásának okát kutatva a világkorszakok babiloni eredetű mí­toszát mondja el, majd az Istenek születésében is bemutatott Prométheusz-mítoszt eleveníti fel. Népszerűsége a hellénisztikus kor­ban egyre növekedett, a kisebb epikus műfajok képviselői mintának tekintették, a költő elhivatottságáról szóló sorai vándormotívumokká váltak.

HOMÉROSZ (?, i. e. VIII-VII. sz. – ?, i. e. VHI-VII. sz.) görög köl- tő. Személyét teljes homály borítja. Hérodotosz szerint kis-ázsiai gö­rög, aki i. e. 850 körül élt. Az Iliász és az Odüsszeia feltételezett szer­zője. Bár a hellenizmus korában is kérdésessé vált, hogy a két eposz költője azonos személy volt-e, az általános felfogás szerint azonban egységes műalkotás mind a kettő. Ez a kérdés továbbra is kétséges. Homérosz a hagyomány szerint vak öregember, aki városról városra járva szavalta költeményeit. Műveit ünnepélyes alkalmakkor adták elő. A két nagy eposz közül a régibb és nagyobb szabású az Iliász, ami a görög irodalom első világirodalmi jelentőségű alkotása, amely a tár­sadalmi fejlődés törzsi-nemzetiségi fokát tükrözi. A trójai háború utolsó előtti évének 52 napját fogja át. A trójai háborúhoz kapcsoló­dik Odüsszeusz mítosza is, a háborút követő 10 éves bolyongásának és hazatérésének témáját az utolsó 40 nap történetébe sűrítve énekli meg az Odüsszeia. Ebben költője nem egy eseményt, hanem egy hőst állít a középpontba. A homéroszi eposzokban nem csak emberek sze­repelnek, hanem istenek is. Az isteni jelenvalóság mindig érezhető Homérosz eposzaiban. A XVIII. századtól különböző hipotézisek születtek a költő létezéséről és az eposzok keletkezéséről, de maguk a művek mindenképp megkülönböztetett helyet foglalnak el a klasszi­kus kultúrában.

HORATIUS, Quintus Horatius Flaccus (Venusia, i. e. 65. – Róma, i. e. 8.) költő. Dél-itáliai kisvárosban született, apja felszabadított rab­szolga volt, aki fiát gondos nevelésben részesítette. Tanulmányait a
polgárháború kettészakította, i. e. 44-ben csatlakozott Brutus serege­ihez. Légióparancsnokként vett részt a philippi ütközetben. Ezután visszatért Rómába, anyagi gondjai kényszerítették az írásra. Elsősor­ban ódáinak – carmenjeinek – köszönheti hírnevét, de Ars poetica c. müvében is évszázadokra érvényes költői-alkotói gondolatokat fogal­mazott meg.

HUGÓ, Victor (Besan?on, 1802. 2. 26. – Párizs, 1885. 5. 22.) francia költő, regény- és drámaíró. Apja sokgyermekes lotaringiai parasztcsa­ládból származó katonatiszt, anyja vendée-i árvalány. Szellemi for­málódására a napóleoni császárság diadalmas harcai, anyja királypár­ti és katolikus meggyőződése, a család számos utazása szerte Európá­ban és serdülőkori olvasmányai, költői kísérletei gyakoroltak döntő hatást. Irodalmi példaképének Chateaubriand-t tartotta: az ő nyomán indította meg fivéreivel irodalmi lapját, a Conservateur littéraire-t, s már ekkor elhatározta, hogy tollával szerez magának hírnevet és eg­zisztenciát.-Tudatosan tört az érvényesülésre; royalista és katolikus verseit XVIII. Lajos 1822-ben kegydíjjal jutalmazta. Ebben az évben vette feleségül Adélé Foucher-t. Pályakezdése 1830-ig terjed, amikor a romantikus dráma diadalra vitelével és sikeres történelmi regényé­vel – A párizsi Notre-Dame (1831) – a liberális-romantikus ifjúság ve­zére lett. E diadalmenete a 40-es évek elejéig tartott. Ezt követő köz­életi szereplése során – förendházi és akadémiai tagsága ellenére – mind liberálisabb elveket vallott. Louis Bonaparte államcsínye és csá­szárrá koronázása után emigrált, s az 1859-es amnesztia ellenére III. Napóleon bukásáig nem tért vissza Franciaországba. Ekkor vált Hugó a levert forradalmak, a szabadság és a meg nem alkuvó republikaniz- mus jelképéve, akihez szerte Európából zarándokoltak a haladás hí­vei. Halála és temetése valóságos apoteózis volt, méltó ahhoz a sze­rephez, melyet negyedszázadon át betöltött. Költészete a királypárit- ságtól a romantikus témák gazdag kibontásán át fejlődött az emigrá­cióban írt hatalmas költői víziókig (Ódák és balladák 1822-28, Kele­ti énekek 1829, Őszi lombok 1831, Szürkület énekei 1835, Fények és árnyak 1840). Gazdag drámai terméséből a bemutatón nagy botrányt kavart Hemani (1830) és A királyasszony lovagja (1838) maradt a legélőbb. Élete végén további drámákat írt Szabad színház gyűjtőcím alatt. Humanista eszméit a 40-es években elkezdett és 1862-ben be­fejezett monumentális müvében, A nyomorultakban fogalmazta meg,
mely azóta is talán az egyik legnépszerűbb olvasmánya a szép eszmé­kért, a kalandokért és az érzelmekért lelkesedő közönségnek. Továb­bi művei: Marion Delorme (1831), A király mulat (1832), Lucrezia Boogia (1833), Cromwell (1827), A tenger munkásai (1866), A neve­tő ember (1869), Kilencvenhárom (1874).

HUNYADY Sándor (Kolozsvár, 1890. 8. 15.- 1942. 10. 10.)dráma- és regényíró, novellista, tárcaíró. Bródy Sándor író fia. Gyermekkorát és ifjúsága egy részét Budapesten töltötte. A 20-as években Kolozsvárott lett újságíró és itt jelent meg első növelláskötete, a Dia­dalmaskatona 1930-ban. 1930-tól újból Budapesten élt. Elbeszélése­it, regényeit az emberi jelenségekkel szembeni megértés, visszafogott hangvétel, szociális együttérzés jellemzi. Önéletrajzi regénye apja mellet töltött gyermekkoráról kiemelkedik prózai alkotásai közül (Családi album, 1934). 1936-ban Lovagias ügy c. színműve aratott nagy sikert, melyből 1937-ben film is készült. 1939-ben kiadta a Kár­tyabotrány asszonyok között c. regényét. 1945 után sokáig nem adták ki műveit, színműveit máig sem vették elő. Csupán két sikeres film készült a 60-as években Bakaruhában c. önvallomásából és A vörös­lámpás ház c. elbeszéléséből.

I

IBSEN, Henrik (Skien, 1828. 3. 20. – Oslo, 1906. 3. 23.) norvég drá­maíró, költő. Lecsúszott városi patrícius fia. Nyomasztó kisvárosi légkörben nőtt fel. A család rossz anyagi helyzete miatt patikussegéd­nek állt, közben orvosi és festömüvészi pálya terveit szőtte. Lelkes versben üdvözölte a magyar szabadságharcot: Magyarország, 1849 (1849). A fővárosban cikkeivel bekapcsolódott a kezdeti norvég mun­kásmozgalomba, s némi drámaírói hírnevet is szerzett Catilina (1850) c. darabjával. Első polgári környezetben játszódó darabja, A szerelem komédiája (1862) bukása után – a poroszok elleni háborúban a Dáni­át magára hagyó skandinavizmus eszméjében csalódva – állami ösz­töndíjjal külföldre utazott. 1891-ig olasz és német földön élt. Élete utolsó évtizedében hazájában, de egész Európában is ünnepelt sze­mélyiség lett. Ifjúkori, erősen romantikus drámái után – pl. Östrati In­ger asszony (1855), A solhaugi ünnep (1856) – a forradalmi múlt és a
hősi ideálok kérdésével vetett számot drámai költeményében, amely a világhírt jelentette számára: Peer Gynt (1867). A társadalom táma­szai (1877), Bahaszoba (1879), Kísértetek (1881), A népgyűjtő (1882) és A vadkacsa (1884) c. darabokban alakult ki végleges formájában – a köznapi dialógusokon és a látszólagos nyugalmat belülről szétrob­bantó múlt tragikumán alapuló, – a jellegzetes ibseni drámatípus és szerkesztésmód.

ILOSVAI SELYMES Péter (?, 1520 körül – ?, 1580 körül) históriás énekszerző. Életéről keveset tudunk. 1575-ben Nagybányán tanított, 1548-ban Nagyidán, a Perényiek birtokán írta históriáját Az világbíró Nagy Sándornak (…) hadakozásiról címmel. 1568-ban írta a Sokféle neveknek magyarázatják egy keresztelőre. Legnépszerűbb munkája, Az híres-neves Toldi Miklósnak jeles cselekedeteiről és bajnokoskodásáról való história (1574) a legfontosabb az utókor szá­mára. E műve szolgált egyik forrásul Arany János Toldi című művé­nek.

ILLYÉS Gyula (Rácegrespuszta, 1902. 11. 2. – Budapest, 1983. 4. 15.) költő, dráma- és regényíró, műfordító, esszéista. Háromszoros Kossuth-díjas. Ősei pásztorok, cselédek voltak, apja uradalmi gépész. Fiatalon bekapcsolódott a forradalmi mozgalmakba. A Tanácsköztár­saság bukása után külföldre menekült. Párizsban a munkásmozgalom, a Sorbonne és az avantgarde hatására szélesedett látóköre. 1926-ban tért haza Budapestre. 1928-ban jelent meg első verseskötete, a Nehéz föld. 1934-ben részt vett a moszkvai írókongresszuson (Oroszország- útinapló, 1934). Illyés a népi írók mozgalmának egyik elindítója a 30- as évek elején. 1941-44 között a Nyugat utódját, a Magyar Csillagot, a felszabadulás utáni években a Válasz c. folyóiratot szerkesztette (1947-48). Költészete a szürrealista hatásokat levetkőzve a gyermek­kor, a nép világából merítve a nemzet társadalmi problémáit tárja fel. Megújította a magyar elbeszélő költészetet: Három öreg (1931), Ifjú­ság (1932), Hősökről beszélek (\933). Lírai önvallomás pl. Nem me­nekülhetsz              c. verse. Líraian szép monográfiája a Petőfi (1936).

Szociográfiai irodalmunk megrázó alkotása a Puszták wépe (1936). If­júságának emlékeit regényekben is rögzítette: Kora tavasz (1941), Hunok Párizsban (1946). A felszabadulás után új színekkel gazdago­dott művészete (Egy mondat a zsarnokságról). Emlékező jellegű pró-
zajának gyűjteményes kötete az Ebéd a kastélyban (1962). Drámái­ban a nemzeti sorsfordulókat jeleníti meg: Ozorai példa (1952), Fák­lyaláng (1953), Dózsa György (1956), Testvérek (1972). Foglalkozik a kis népek problémáival is: Tiszták (1969). Művészete – amely témá­ban, műfajban rendkívül változatos – a nép, a nemzet ügye és az em­beri haladás mellett elkötelezett művészet. Ez a következetes művé­szi magatartás teszi Illyést a magyar irodalom egyik legjelentősebb személyiségévé.

J

JACOPONE DA TODI (Jacobus de Benedictis; Todi, 1220 k. – San Lorenzo di Collazzone, 1306. 12. 25.) olasz költő. Nemesi családból származott. Mint jegyző és ügyvéd, a világi értelmiséghez tartozott. Felesége egy beomlott táncteremben lelte halálát. Az esemény hatásá­ra vagyonát szétosztotta és szerzetes lett. 1278-ban a Ferenc-rendiek spiritualista irányzatához csatlakozott, emiatt szembekerült Bonifác pápával. 1298 és 1303 között pápai börtönökben sínylődött. Szertelen költői tehetség volt, írt olaszul, umbriai dialektusban és latinul. Leg­értékesebb művei a flagellánsok önsanyargató meneteiben énekelt laudák, dicséretek mintájára szerzett költeményei, amelyek többnyire a liturgikus dráma formáját követik. Jacopone versei ostorozzák a kö­zépkor végi társadalmat és a vallást, mint egyéni élményt közvetítik.

JANIKOVSZKY Éva (Szeged, 1926. 4. 23.) ifjúsági író. Szülőváro- sában érettségizett 1944-ben. Az ottani egyetemen filozófiát, népraj­zot és német irodalmat hallgatott. 1950-ben tanári oklevelet szerzett. 1954-től az Ifjúsági /Móra/ Könyvkiadó szerkesztője. 1977-ben Jó­zsef Attila-díjat kapott. 1987-ben vonult nyugalomba. Gyermekköny­vei 26 idegen nyelven, 40 kiadásban jelentek meg. Több könyvéből rajzfilm is készült. Művei: Csip-csup (1957), Szalmaláng (1960), Te is tudod (1963), Ha én felnőtt volnék (1965), Akár hiszed, akár nem (1966), Velem mindig történik valami (1972), Kire ütött ez a gyerek? (1974), Az úgy volt (1980), Örülj, hogy fiú (1983), Örül, hogy lány (\W3\AHét Bőr(\<W>).

JANUS PANNONIUS (Csezmicze? 1434. 8. 28. – Medvevár, Zágráb mellett, 1472. 3. 27.) latinul író, horvát származású magyarországi költö. Családi neve, pontos születési helye bizonytalan. Anyai nagy­bátyja, Vitéz János püspök 1447-58 között Itáliában neveltette. Guarino da Verona ferrarai magániskolájában tanult, majd a padovai egyetemet végezte el. Hazatérve magas kancelláriai hivatalokat ka­pott, 1459-töl pécsi püspök. 1465-ben mint a pápához küldött diplo­mata tért vissza ifjúságának színhelyére. Itt azonban valamilyen poli­tikai hibát vétett, mert az ifjú Mátyás kegye elfordult tőle. Ekkor azonban már egész Itáliában ünnepelt humanista költő volt. Mikor Mátyás a főnemességet megadóztatta, többedmagával a király ellen fordult, s egy összeesküvés szervezőjeként menekülnie kellett és Hor­vátországban érte utol a halál. Elégiái közül legszebb és legkedvel­tebb a Búcsú Váradtól, melyben hét versszakon át búcsúzik a város­tól. Legnagyobb szabású költeményét – Az árvízről (1468) – egy dunai árvíz ihlette. A természet tragikus eseménye a költő képzeletében vi­lágméretű katasztrófává, vízözönné változik. Leikéhez (1446) c. elé­giájában a múlandóságról mereng, arra vágyik, hogy lelke kiszabadul­va beteg teste börtönéből szabadon szárnyalhasson a csillagokig. A lét és nemlét e kérdéseit a neoplatonizmus eszmerendszerében vizsgálta. Pannónia dicsérete, c. epigrammájában büszkén hirdeti, hogy hazáját ő vezette be az európai irodalomba. A XV. századtól kötetei jelentek meg külföldön és Magyarországon egyaránt.

JÉKELY Zoltán (Nagyenyed, 1913. 4. 24. – 1982. 3. 19.) költő, mű­fordító. Aprily Lajos fia. A Nyugat harmadik nemzedékének képvise­lője. A budapesti egyetemen 1931-35-ben magyar-francia-művészet- történet szakon végzett. 1939-1940-ben római ösztöndíjas lett. 1935- től jelentek meg munkái a Nyugat, az Erdélyi Helikon, a Válasz és a Szép Szó hasábjain. 1941-ben Kolozsvárra költözött, ahol a Kolozs­vári Világosság munkatársa lett. 1946-ban tért haza. Kizárták az író­szövetségből, műfordításból élt. Ekkor korai költészete az elmúlás fé­lelméről, a múlandóság szorongató élményéről beszél (Csontjaim­hoz). Lírája elégikus (Rezeda Kázmér búcsúja). Regényeiben nosztal­gikus érzéssel idézi fel ifjúságának erdélyi és budai emlékeit. A 40- es években bontakozott ki elmélkedő hajlama (Az utolsó szó keresése. Múzeumlátogatás). Tragikus költeményekben fejezte ki kétségbeesé­sét az emberi élet törékenysége miatt (Madárapokalipszis). Esszéiben
és tanulmányaiban erdélyi írókról és saját kortársairól rajzolt költői színekben gazdag képet.

JESZENYIN Szergej Alekszandrovics (Konsztantyinovo, 1895. 10. 3. – Leningrád, 1925. 12. 28.) szovjet-orosz költö. Parasztszülök gye­reke, nagyapjánál nevelkedett. A tanítóképző befejezése után Moszk­vában a népfőiskolán tanult. 1915-ben Pétervárra ment, itt vezették be az irodalmi körökbe. Hamarosan népszerű költővé vált. 1916-ban be­hívták katonának. Jeszenyin üdvözölte az Októberi Forradalmat. Két sikertelen házassága depresszióba kergette és egy leningrádi szobá­ban öngyilkos lett. Első kötete a Húsvéti sirató (1916). Korai költé­szetében a természetábrázolás panteizmusa gyermekkori élményeivel találkozik, bár már fellelhetők a pesszimizmus jegyei is. Jeszenyin második korszaka a forradalomhoz kötődik (Az égi dobos, 1918; Fa­lusi szertartáskönyv, 1918). Életében és költészetében egymást köve­tik a válságok. Az ábrándok és a valóság közti szakadékot nem tudja áthidalni (Kancahajók, 1921, Kocsmás Moszkva, 1921-24). Versei az üldözött, kifosztott, az önmagában és világban csalódott, tragikus lel­kületű költö vallomásai: A csavargó vallomása (1920), Titokzatos, régmúlt világom (1922), Nem siratlak (1922), A csavargó szerelmei (1924). Utolsó verseiben ismét ott leselkedik a halál (A fekete ember, 1925). Jeszenyin költészete a XX. századi orosz líra egyik csúcspont­ja a belső élmények finom, érzelmekben gazdag kifejezése.

JÓKAI Mór (Komárom, 1825. 2. 18. – Budapest, 1904. 5. 5.) regény­író. Nemesi családból származott, apja ügyvéd volt. Pozsonyban, Pá­pán, Kecskeméten tanult. Diákévei alatt ismerkedett meg Petőfivel. Ügyvédi diplomájának megszerzése után újságíróként, lapszerkesztő­ként dolgozott Pesten. Eszményképe V. Hugó volt. A francia és az an­gol romantika hatására írt elbeszéléseivel már ekkor feltűnést keltett. Részt vett a forradalom előkészítésében, majd a szabadságharcban is, azonban Debrecenben már a békepárt törekvéseit támogatta. A sza­badságharc leverése után rövid ideig bujdosott. Felesége, – a kor híres színésznője – Laborfalvy Róza segítségével tért vissza a fővárosba. Folytatódtak irodalmi sikerei. Sokoldalú közéleti tevékenysége is fo­kozta népszerűségét. írói termékenységéről, hatalmas munkabírásá­ról anekdoták születtek. Hazai és külföldi útjai, olvasmányai mesés képzeletét újabb alkotásokra ösztönözték. Ünnepelt író lett. Felesége
halála után egy fiatal színésznővel, Nagy Bellával kötött házasságot. Népszerűségét, olvasottságát az új irodalmi irányzatok sem csökken­tették. A XX. sz. magyar prózaírói is tanultak művészetéből. Jókai re­gényíró munkássága már az 50-es években sajátosan eltért a francia és az angol mintáktól. Hétköznapok (1846) c. első regényében is föl- ismerhetők művészetének jellegzetességei: képzeletének gazdagsága, fordulatos meseszövése, lebilincselő stílusa és humora. A szabadság­harc után írt elbeszéléseiben a nagy napok dicső emlékét idézi (For­radalmi és csataképek, 1850) és a magyar történelem válságos kor­szakaiba kalauzolja olvasóit (Erdély aranykora, 1851, Török világ Magyarországon, 1852). Legjobb társadalmi regényeiben a szabad­ságharchoz vezető reformkor alakjait és eszméit ábrázolja (Egy ma­gyar nábob, 1853, Kárpáthy Zoltán, 1854). A polgári haladás gondo­latát, a nemzeti nyelv, a színház ügyét, a külföldet majmoló arisztok­ratát remek részletrajzokban és szélsőségesen festett figurákban állít­ja az olvasók elé. Romantikus fantáziája különösen a kalandregény­ben érvényesül (Szegény gazdagok, 1860). Nemcsak történelmi, tár­sadalmi regényeiben is felfedezhető az egyéniségéből, látásmódjából származó sajátos kettősség: a mese és a valóság, az illúzió és a reali­tás összefonódása. Legtöbb ihletet, témát adó élménye a 48-as sza­badságharc. Eposzi küzdelemként mutatja be csatáit, s a pátosz hang­ján szól a nemzeti áldozatkészségről, a hazaszeretet ragyogó példáiról (A kőszívű ember fiai, 1869). Főhősei vérbeli romantikus jellemek, visszataszítóak vagy vonzóak. Nemcsak a múlt idők alakjait, de kor­társait is így látja. Ilyen A fekete gyémántok (1870) hőse. Jókai leg­kedvesebb regénye Az aranyember (1872) volt. Más regényeiben rit­kán található elmélyült jellemrajzzal mutatja be Tímár Mihályt, az igazi szerelem és a könnyen szerzett vagyon, a hazug látszat, a kísér­tő lelkiismeretfurdalás között vergődő komáromi milliomos lelki vál­ságát. Jókai hitt az emberiség jövőjében, a tudomány fejlődésében. Az örök békéről álmodott. Ezt tükrözi A jövő század regénye (1872) c. műve is. Művészetének egyik ihletője a nép. Sorsát, helyzetét több re­gényében mély együttérzéssel, megrázó erővel festi (Rab Ráby, 1879). A parasztélet romantikus, idilli világát pedig utolsó évtizedé­nek egyik legjobb alkotása, a Sárga rózsa (1893) tükrözi a folklór is­meretének gazdag színárnyalataival. Hatalmas munkássága műfajilag is változatos. Verseket, drámákat is írt. Tartós színműírói sikert nem aratott. Annál nagyobb olvasótábort szerzett már-már kisregénnyé nö-
vö novelláival (Kedves atyafiak, A nagyenyedi két fűzfa, A debreceni lunátikus). Tudatos nyelvművész, a XIX. sz. legnagyobb hatású re­gényírója.

JÓSIKA Miklós (Torda, 1794. 4. 28. – Drezda, 1865. 2. 27.) regény­író, reformkori politikus. Fiatal éveiben katona volt. 1831-ben bekap­csolódott a politikai mozgalmakba: az erdélyi országgyűlésen Wesse­lényi oldalán az ellenzék soraiban harcolt. Reformeszméit az Irány és a Vázlatok (1835) c. röpirataiban fejtette ki. Romantikus történelmi és társadalmi regényeinek igen nagy közönségsikere volt, munkássága a magyar széppróza fellendülésének fontos tényezője. Jelentősebb re­gényei: Abafi (1836), Az utolsó Báthori (1837), A csehek Magyaror­szágban (1839), Zrínyi, a költő (1843), Egy kétemeletes ház Pesten (1847). Regényei történelmi események feldolgozásával a hazafias nemesi hagyományt ápolták, új műfajt honosítottak meg a magyar iro­dalomban. A szabadságharc alatt a Honvédelmi Bizottmány tagja, a Kegyelmi Szék bírája volt. Világos után emigrált. Lipcsében, Brüsszelben, Drezdában élt. 1853-ban jelent meg névtelenül Eszther c. regénye, későbbi írásait ezért “az Eszther szerzője” néven jelentet­te meg.

JÓZSEF Attila (Budapest, 1905. 4. 11. – Balatonszárszó, 1937. 12. 3.) költő. Anyja faluról felkerült szolgálólány, mosónő, apja bánáti, félig román származású munkás, szappanfőző, aki 1908-ban Románi­ába költözött. 1910 elején József Attila fiatalabbik nővérével Öcsödre került egy parasztgazdához, ahonnan 1912 nyarán tért vissza Buda­pestre. 1917 őszén a “mama” előrehaladt betegsége miatt ismét men- helyre kerültek Monorra. Innen József Attila megszökött. 1919 de­cemberében édesanyja méhrákban elhunyt. Ezt követően rövid időre Nyergesújfalura került, majd hajósinas lett, végül 1920 októberében gyámja, Makai Ödön Makóra küldte gimnáziumba és internátusba. 17 esztendős volt, amikor első verseskötete – a Szépség koldusa (1922) – Szegeden megjelent. A gimnázium két utolsó osztályából összevont vizsgát tett és magánúton érettségizett. Közben perbe fogták istenká­romlásért Lázadó Krisztus c. verse miatt. 1924-ben beiratkozott a sze­gedi egyetem magyar-francia-filozófia szakára, ahonnan Horger An­tal professzor eltanácsolta Tiszta szívvel c. verse miatt. 1925-ben je­lent meg második verskötete, a Nem én kiáltok, ugyancsak Szegeden.

Ezután a bécsi egyetemre iratkozott be, és nyomorral küszködve pró­bálta meg folytatni tanulmányait. A következő évben Hatvány Lajos segítségével a Sorbonne-on tanulhatott. Párizsban tette első lépéseit a munkásmozgalom felé. Több francia verset is publikált. Később a bu­dapesti egyetemen hallgatott néhány félévet. 1929-ben jelent meg Nincsen apám, se anyám c. kötete. 1930-ban csatlakozott az illegális Kommunista Párthoz, és összekötötte életét Szántó Judittal. 1931 márciusában jelent meg Döntsd a tökét, ne siránkozz c. kötete, amit az ügyészség elkoboztatott. József Attilát osztály elleni izgatás és szemé­rem elleni vétség vádjával bíróság elé állították. 1932-ben publikálta a Külvárosi éj c. kötetet. Több írótársával perbe fogták a Sallai Imre és Fürst Sándor kivégzése ellen tiltakozó röplap fogalmazásáért. 1934-ben jelent meg a Medvetánc c. versgyűjteménye. József Attilá­nak nem sikerült megélhetést biztosító polgári egzisztenciát teremte­nie magának. Máig is tisztázatlan körülmények között megszakadt kapcsolata az illegális mozgalommal, amellyel különböző vitái is tá­madtak; méltatlan támadásokban, kritikákban részesült a mozgalmi sajtóban, nem hívták meg a moszkvai írókongresszusra, a hazai iro­dalmi életben is bántó mellőzések érték, különösen a Baumgarten- alapítvány és a Nyugat részéről, majd Szántó Judittal való kapcsolata is megszakadt. 1935-ben ismét szanatóriumba került, 1936-ban Ignotus Pállal a Szép Szó c. baloldali folyóirat szerkesztője lett. Eb­ben az évben jelent meg utolsó verseskötete, a Nagyon fáj. Betegsége egyre súlyosbodott. 1937 nyarán barátai szanatóriumban helyezték el, ahonnan november 4-én utókúrára Balatonszárszóra vitték nővérei panziójába. Ott halt meg vitatott körülmények között, az 1284-es te­hervonat kerekei alatt. Költészete a magyar líra egyik csúcsteljesítmé­nye, a XX. sz. életérzésének és problematikájának világviszonylatban is egyik legmegrendítőbb költői megnyilatkozása. Petőfi és Ady for­radalmi örökségét folytatja és fejleszti tovább. Formanyelvébe szinte az egész magyar líra hagyományát beolvasztja. Ami azonban egy új korszak megindítójává teszi őt költészetünkben, az világszemléleté­nek, bölcseletének forradalmi újszerűsége. Mint az “utca és a föld fia”, magával hozza gyermekkorából a proletariátus és a parasztság életének, elesettségének egész pályáját végigkísérő és meghatározó élményvilágát. Mint értelmiségi költö, aki a kapitalista társadalomban nem tud gyökeret ereszteni, sűrítetten éli át és fejezi ki a polgári tár­sadalom elidegenedettségét, magányát, elszigeteltségét. József Attila
költészetében egyszerre van jelen az emberi-társadalmi felszabadulás egyetemes távlata és a fasizmus szörnyűségeinek ugyancsak nemzet­közivé váló korélménye. Ez a költői mondanivaló, a jövőnek és a je­lennek ez a feszült, drámai ellentmondása azonban a magyar valóság­ban gyökerezett.

JUHÁSZ Ferenc (Bia, 1928. 8. 16. -) Kossuth-díjas költő. Népi kol­légista volt 1947-ben, s bölcsészeti tanulmányokat folytatott. 1949- ben Szárnyas csikó címmel jelent meg első verseskötete, majd gyors egymásutánban a Sántha család (1950) és az Apám (1950), melyek már kiforrott költő alkotásai. E köteteit derűs optimizmus, a népköl­tészet szellemi és formakincsének újszerű felhasználása, a hasonlat- és jelzőrendszerek áradása jellemzi. 1953 után megjelenő köteteiben már keserű töprengés, befeléfordulás jelentkezik (Óda a repüléshez, 1953). Látomásaiban a magány, a lét problémavilága lesz plasztikus­sá, megnyugvást csak a művészet és a szerelem ad. 1954-ben megje­lent Tékozló ország c. – Dózsának emléket állító – monumentális elbe­szélő költeményében végső filozófiai kérdésekre keres választ. E kö­tetben alakul ki jellegzetes stílusa: a naturalisztikus, biológiai látomá­sok ötvözése naiv tisztaságú részletekkel, az erősen intellektuális kép­alkotás, a bonyolult képzettársítások rendszere. A 60-as években új lendületet kap lírája. Versei gondolatilag letisztultak, s élettapasztala­tai fényében keres humánus megoldást a lét kérdéseire. Művei: A szarvassá változott fiú (1971), Titkok kapuja (1972), A Nap és a Hold elrablása (1955), A természet országa (1956), Harc a fehér bá­ránnyal (1965), Vázlat a mindenségről (1970), A halottak királya (1971), A megváltó aranykard (1973).

JUHÁSZ Gyula (Szeged, 1883. 4. 4. – Szeged, 1937. 4. 6.) költő, ta­nár, hírlapíró. Középiskoláit Szegeden, majd Vácott végezte. Első versei a Szegedi Naplóban jelentek meg. A pesti egyetem éveiben (1902-06) mély barátságot kötött Babits Mihállyal, Kosztolányi De­zsővel és Oláh Gáborral. 1905-ben kapcsolatba került Adyval. Tanári pályájának első állomása – 1906 őszén – a máramarosszigeti piarista gimnázium. Idegbaja egyre kínzóbb tünetekkel jelentkezett már ekko­riban is. 1908-ban a nagyváradi premontrei gimnáziumban kapott ál­lást, s e város pezsgő szellemi atmoszférája jó hatással volt rá. Tagja lett a “Holnaposok” társaságának, s egyik szervezője a Holnap c. an­
tológiáknak. Ott ismerkedett meg szerelmi lírájának ihletöjével, Sár­vári Anna színésznővel. 1911-ben – miután állását felmondták – álla­mi kinevezést kapott a szakolcai főgimnáziumba. 1917-ben hazatért Szegedre, s ettől kezdve haláláig ott élt. Egyre többet írt. A Szeged és Vidéke, majd 1918 júniusától a Délmagyarország szerkesztőségében dolgozott. 1918 őszén a Szegedi Nemzeti Tanács tagja, a Radikális Párt elnöke, a szegedi Nemzeti Színház direktóriumának tagja, és cikkben, versben üdvözölte a Tanácsköztársaságot. A forradalom utá­ni években üldözték, tanári nyugdíjától is megfosztották. Tagja lett a szociáldemokrata pártnak, versei, cikkei jelentek meg a párt helyi lap­jában, a A/imÁában, elnöke volt a szegedi Munkásdalkömek, és állan­dó előadója a munkásszemináriumoknak. 1922-ben főszerkesztője a Magyar Jövendő c. szegedi szépirodalmi és társadalomtudományi fo­lyóiratnak. Bécsben (1925) baloldali emigráns írókkal találkozott. Ö figyelt fel elsőként József Attila tehetségére és pártfogásába vette. Utolsó éveit visszavonultságban, állandó melankóliában és depresszi­óban töltötte. Önkezével vetett véget életének. Juhász Gyula a XX. századi magyar líra kiváló képviselője. Költészete József Attila előtt a magyar munkásság sorsának jelentős kifejezője. Saját hangjára má­sodik kötetében (Új versek, 1914) talált rá. Rokonszenve a munkás­ság iránt a forradalmak idején erősödött meg, a teljes azonosuláshoz a forradalom bukása után, a fehérterror, az üldöztetés ideje alatt jutott el. Szerelmes versei kezdettől fogva a reménytelen vágyakozás és a beteljesületlen rajongás darabjai. Juhász Gyula költészetét végigkísé­rik az ún. “magyar versek”, amelyek közül különösen a táj versek je­lentősek. Ezeknek erős a képzőművészeti jellege: az impresszionista festészettől kölcsönzi tájainak színeit. A humanizmus életművének egyik elsődleges meghatározója. Az emberi szenvedés, bánat iránti együttérzése sajátos vallásosságával párosul, bár vallásos lírája vi­szonylag későn jelentkezik. Korai publicisztikájában gyakori az anti- klerikális mondanivaló, ami azután felerősödik a forradalmak idején. Juhász Gyula versei általában rövidek, zárt kompozíciójúak, költői al­kotásainak majdnem negyedrésze szonett. Prózai írásai csaknem egé­szében önéletrajzi vonatkozásúak. Drámai alkotásai közül egy se tu­dott maradandóvá válni. Hírlapírói tevékenysége igen sokrétű, és Ju­hász Gyula nagy műveltségét, a munkásság iránt erősödő felelősség­érzetét mutatja.

JUVENALISZ Decimus Junius (Aquinum, i. sz. 60. – ?, 138 után) ró­mai költö. Jómódú családból származott. Alapos retorikai képzésben részesült. Katonaként kezdte pályáját, tiszti rangot ért el. A 90-es évektől az irodalomnak szentelte életét, szatírák szerzője. Öt könyv­re osztott, 16 szatírából álló gyűjteményét 102 és 131 között írta, s könyvként publikálta. Könyvében szónoki kérdészuhatagok, a közna­pi életet megjelenítő epizódok sora, gúnyos példázatok váltogatják egymást. Juvenalis az élettől elszakadt, szépelgő költészet támadásá­val indítja gyűjteményét. Juvenalist rangelsőség illeti a támadó-leple- ző szatíra római mesterei között.

K

KAFFKA Margit (Nagykároly, 1880. 6. 10. – Budapest, 1918. 12. 1.) regényíró, költő. Elszegényedett dzsentricsalád sarja. Tanítóképzőt végzett. 1903-tól Miskolcon, 1910-15-ig a fővárosban tanított, majd a pályát elhagyta, s csak az irodalomnak élt. Kaffka már miskolci tanár­kodása idején a Nyugat munkatársa volt. Versek c. első kötete 1903- ban jelent meg. A XX. századi magyar irodalom első vonalába regé­nyei révén emelkedett. E regények a magyar kritikai relizmus jelentős eredményei. Színek és évek (1912) c. regénye a századvégi dzsentri életforma enciklopédiája. Regényeiben két nagy élményköre talál egymásra: a dzsentri hanyatlása, pusztulása, és a nőprobléma mind in­tenzívebb jelentkezése a polgári társadalomban (Afórá évei, 1913; Hangyaboly, 1917). Az I. világháború keserű évei művészetét elmé­lyítették, haladó világnézetét erősítették, emberségét gazdagították. Nyíltan szembeszállt az esztelenséggel, a pusztulás erőivel. írásművé­szetének Ady is elismeréssel adózott. A korszak szinte minden jelen­tős folyóiratának és hírlapjának munkatársa volt. Jelentős tankönyv­írói és műfordítói munkássága is.

KALLIMAKHOSZ (Küréné, i. e. 300 előtt – ?, ?) görög költö és tu­dós. Fiatalon Alexandriába került, eleinte mint külvárosi tanító keres­te kenyerét, majd II. Ptolemaiosz udvarában a könyvtár katalógusának elkészítésével bízták meg. Ez a 120 könyvnyi terjedelmű, számunkra elveszett mű az írók életrajzát is közölte, tehát irodalmi lexikon is volt. írt ezenkívül számos földrajzi, néprajzi, nyelvészeti munkát is,
de jelentősége mint költőé igazán nagy. Ránk maradt 6 himnusza, mintegy 60 epigrammája, továbbá papiruszokon és idézetekben sok töredék egyéb költői alkotásaiból. Himnuszok: 1. Zeuszhoz, 2. Apollónhoz, 3. Artemiszhez, 4. Déloszhoz, 5. Pállasz fürdőjéhez, 6. Démétérhez. E himnuszok nem kultikus költemények, hanem a him­nuszköltészet hagyományaiban, a mitológia és tudomány titkaiban jártas költő személyes, lírai megnyilatkozásai. Az elemek hagyomá­nyosak, tudósak, de belőlük új, egyéni, ironikusan a vallás felett álló költeményeket formál. A keretek, formák az epigrammákban is ha­gyományos formákból, olykor csak egy szónyi eltéréssel is teljesen egyénit teremt.

KÁLNOKY László (Eger, 1912. 9. 5. – Budakeszi, 1985. 7. 30.) köl­tő, műfordító. Gyermekkorában tüdőbajt kapott, és ez végigkísérte egész életén. 1930-35 között jogot végzett, majd Egerben, 1941-től Budapesten volt tisztviselő. 1948-1953-ig a Belügyminisztérium könyvtárában dolgozott. 1952-tól a Szépirodalmi Könyvkiadó felelős szerkesztője, 1957-től szabadfoglalkozású író. A Nyugat harmadik nemzedékének tagja. Első kötetében (Az árnyak kertje, \939) az unal­mas kisvárosi élet groteszk képeit sorolta, a kispolgári bigottság és ál­szentség miatt megvalósíthatatlan nagyobbszerű élet hiányát pana­szolta. Világképét pesszimizmus jellemzi. Elkeseredettségét az ember biológiai és társadalmi kiszolgáltatottsága, valamint a kozmoszra vá­ró katasztrófa miatt való szorongás jellemezte (Szanatóriumi elégia, 1942; Jegyzetek a pokolban, A létezés rémségei). \ korábbi líráját jel­lemző szigorúan kötött forma folyamatosan a szabadvers felé mozdul el (Egy magánzó emlékiratai, Egy hiéna utóélete és más történetek, 1981; Az üvegkalap, 1982; Bálnák a parton, 1983). Furcsa története­ket mondott el bennük, az élöbeszédszerű prózától alig megkülönböz­tethető nyelven, mikszáthi humorral. A formai változatosság igényé­nek megfelelően a két utolsó kötet poétikai elve is különbözik: a na­pokra tagolt glosszák sorozata (Egy mítosz születése. Téli napló) és az avantgárd költészet szellemének parodisztikus feltámasztása (Hőstet­tek az ülőkádban). A világirodalom számos költőjének, drámaírójának műveit fordította magyarra.

KÁNYÁDI Sándor, írói neve Kónya Gábor (Nagygalambfalva, 1929. 5. 10.) költő, műfordító, szerkesztő. Székely földműves családban
született. 1954-ben magyar szakos tanári diplomát szerzett a Bolyai Tudományegyetemen. 1951-52-ben az Irodalmi Almanach segédszer­kesztője, közben az Utunk szerkesztésében is dolgozott. 1955-től 1960-ig a Dolgozó Nő, majd a Napsugár szerkesztője. Fiatal költő­ként az emberi élet természetes örömének és elemi rendjének élmé­nyét fejezi ki. A falusi élményvilág és a harmonikus világkép, a ha­gyományos népiesség követői között jelöli ki helyét. Már indulásakor próbált elszakadni a népies egyszerűség normáitól. Verseinek közpon­ti témája a kisebbségi lét, a helytállás erkölcsi kötelessége. Jelentős kötetei: Virágzik a cseresznyefa (1955), Sirálytánc (1957), Harmat a csillagon (1964), Fától fáig (1970), Szürkület (1978), Sörény és kopo­nya (1989). Az 1989-es politikai változások után pedig nemcsak a múlttal vet számot, hanem keserű iróniával arra is figyelmeztet, hogy a zsarnokság továbbra is él a társadalom mélyebb szerkezeteiben (Kupié a vörös villamosról).

KARINTHY Ferenc (Budapest, 1921. 6. 2. – Budapest, 1992. 2. 29.) regény- és drámaíró, publicista. Karinthy Frigyes fia. Nyelvészetből doktorált 1946-ban a Pázmány Péter Tudományegyetemen. 1949-53 között dramaturgként dolgozott. 1947-ben Franciaországban, Svájc­ban és Olaszországban volt ösztöndíjas. Első műveiben érezhető a szürrealizmus hatása, később művészete egyre intellektuálisabbá, realisztikusabbá válik. Művei a 40-es években jelentek meg először (Szellemidézés). Egyik legsikeresebb regénye a Budapesti tavasz (1953), amely Buda ostromának és felszabadulásának eseményeit örökíti meg. 1951-ben kisebb írásai jelentek meg német és orosz nyel­ven. Regényeiben két témakör, a háború előtti társadalmi és művé­szeti élet (Kentaur, 1947; Hátország, 1965) és a háború utáni, illetve mai erkölcs foglalkoztatta (Budapesti tavasz, 1953; Budapesti ősz, 1982; Házszentelő, 1986). Sikeres utópisztikus regénye az Epepe (1970). Ebben eltávolodott a realizmustól, s a mai kor szorongásait megjelenítő, abszurd, lélektani regényt alkotott. Színműveit több színház is játssza nagy sikerrel (Dunakanyar, Bösendorfer, Gellérthe­gyi álmok. Gőz, Hangok az űrben).

KARINTHY Frigyes (Budapest, 1887. 6. 25. – Siófok, 1938. 8. 29.) humorista, regényíró, költő, elbeszélő, kritikus, műfordító. Matemati­kai-fizikai, majd orvosi előadásokat hallgatott, de tanulmányait félbe­
hagyva újságíró lett: Az Újság, majd 1908-ban a Budapesti Napló munkatársa. A meginduló Nyugat írócsoportjához csatlakozott. Már ez idő tájt elkészül Martinovics c. elbeszélő költeménye, amely azon­ban forradalmi mondanivalója miatt egészében csak 1947-ben látha­tott napvilágot. Átütő sikert és hírnevet az így irtok /z (1912) c. iro­dalmi karikatúragyüjteménye hozott számára. Ugyanekkor adta ki no­velláit is az Esik a hó c. kötetben. Az I. világháború idején bátran fel­lépett az embertelen, esztelen pusztítással szemben (Krisztus és Bara­bás, 1918; Csak semmi háború, 1918). Az 1920-as években is radiká­lis hang, haladó gondolatok hangoztatása cseng ki müveiből. Több írását nem közük, Vitéz László c. kötete 1922-ben Bécsben jelenhetett csak meg emigráns írótársainak segítségével. Ebben az időben a Pes­ti Napló munkatársa volt. A 20-as évek végén mind humoros karcola- taiban, mind prózájában, mind verseiben a radikális polgári humaniz­mus álláspontjáról ítélte el a társadalom embertelenségét, a fajmí­toszt, majd a fasizmust. 1936-ban agyműtétet hajtott végre rajta Olivecrona professzor Stockholmban. Az operáció megdöbbentő do­kumentuma az Utazás a koponyám körül (1937). A műtét után két év­vel váratlanul agyszélhűdés érte. Karinthy a XX. századi magyar iro­dalom sokoldalú, kiemelkedő képviselője. Mohó kíváncsiság, párat­lan képzeletgazdagság, magas szintű humor és mély humanizmus jel­lemzi őt, s ezt sugározzák szellemes, meghökkentően pontos megfi­gyelőképességgel írt, a természettudományos műveltséget is maguk­ban hordozó művei. Mint fordító is maradandóvá tette nevét. Művei: Tanár úr kérem (1916), Utazás Faremidóba (1916), Capillária (1921), Gyilkosok (1921), Minden másképpen van (1929), Nem mondhatom el senkinek (1930), Még mindig így írtok ti (1934), Mennyei riport (1937), Üzenet a palackban (1938), A lélek arca (1957), Számadás a tálentomról (1957), Hőköm színház (1957), Az egész város beszéli (1958).

KASSÁK Lajos (Érsekújvár, 1887. 3. 21. – Budapest, 1967. 7. 22.) Kossuth-díjas költö, elbeszélő, regényíró és festő. Vasmunkásként dolgozott Budapesten. 1909-ben munkanélküli lett, s gyalog nyugat­európai vándorútra indult. Visszatérése után, 1915-ben megindította avantgarde folyóiratát, a 7err-et, de 1916 őszén betiltották. Kassák Ma címmel új folyóiratot indított, mely taktikai okokból valamivel tartóz­kodóbb volt. Az 1918-as polgári forradalmat lelkesen üdvözölte, a Ta­
nácsköztársaság idején tagja az írói direktóriumnak, de nem csatlako­zik a kommunista párthoz, az írók párttagságát nem helyesli. A Ta­nácsköztársaság bukása után egy ideig börtönben volt, majd Bécsbe emigrált. 1921-től ismét megjelentette a Afó-t, mely egyre inkább a nemzetközi avantgarde reprezentatív folyóirata lett. Kassák 1926-ban hazatért, s megindította előbb a Dokumentum c. lapot, majd 1929-ben a népszerű, különösen a munkásifjúsághoz közelálló Munká-X., mely 1939-ig, betiltásáig rendszeresen megjelent. E folyóiratok szerkeszté­se, kiadása, az irodalompolitikai munkásság mellett jelentős képző­művészeti és írói tevékenységet is folytatott. Mint festő az avantgar­dista irányzatok, főleg a konstruktivista iskola jelentős képviselője. A felszabadulás után több folyóiratot szerkesztett (Alkotás, Kortárs, Új idők). íróvá válása nyugat-európai gyalogútja idejére nyúlik viszsza. Első novelláskötete 1912-ben jelent meg (Életsiratás), majd három egyfelvonásossal jelentkezett: Isten báránykái (1914). Ezután jelen­tek meg együttesen különféle lapokhoz beküldött költeményei, me­lyeket expresszionista vonások jellemeztek (Eposz Wagner maszkjá­ban, 1915). 1918-ból való két novelláskötete, az Egy szegény lélek megdicsőülése és még hét novella, valamint a Khalabresz csodálatos púpja. Első regénye, a Misilló királysága (1918) szecessziósán stili­zált parasztregény. Bécsi emigrációja idején a Tanácsköztársaságnak állított emléket a Máglyák énekelnek (1920) c. lírai eposzában. A 20- as évek versesköteteit szélsőséges formai kísérletezés jellemzi (Világ­anyám, 1921; Tisztaság könyve, 1926). Cikkek és elbeszélések száza­it írta: utóbbiak gyűjteménye a Boldogtalan testvérek (1957) és Mély­áram (1962) c. kötetei. Prózai főműve önéletrajzi regénye, amely egy­ben egy irodalmunkban új osztály, a munkásság öntudatos képviselő­jének őszinte fejlődéstörténete is: Egy ember élete (1928-33). Művei: Üljük körül az asztalt, Az izmusok története, A fa mögött áll és énekel.

KATAJEV Valentyin Petrovics (Odessza, 1897. 1. 28. – 1986.) szov­jet-orosz regény- és drámaíró, elbeszélő. Még gimnazistaként publi­kálta verseit, majd 1915-ben bevonult katonának. 1919-től a Vörös Hadseregben szolgált. 1956-ban Katajev vezetésével indult a Junoszty folyóirat. Katajev sokrétű és változatos életművében a re­gényt illeti meg a központi hely, de elbeszélései és színmüvei is jelen­tősek. Első prózai műveit háborús élményei alapján írta: Éjjel (1917), Kranz kísérlete (1968), Feljegyzések a polgárháborúról (1924). Első
nagy sikere, A sikkasztok (1927) után világsikert aratott A kör négy­szögesítése (1927) című vígjátéka is. Katajev műveit az író éles meg- figyelökészsége, humora, líraisága, a hősi pátosz jellemzi. Szentkút (1967), Gyógyír a feledésre (1967) című önéletrajzi fogantatású regé­nyeiben nemzedékének sok más tagjáról ad képet (Kis vasajtó a fal­ban, 1965). A szovjet gyermek- és ifjúsági irodalom alapítója, mind­máig legnagyobb hatású alkotója: Távolban egy fehér vitorla (1936), Tanya a pusztán (1956).

KATONA József (Kecskemét, 1791. 11. 11. – Kecskemét, 1830. 4. 16.) drámaíró. Iparos családból származott, iskoláit Pesten, Szegeden és Kecskeméten végezte. Korán megmutatkozott érdeklődése a törté­nelem és a színház iránt. 1812-ben színésznek állt, színdarabokat for­dított és írt is. A színházi élet légköre azonban nem felelt meg termé­szetének, ezért elszakadt a színháztól. 1815-ben jogot végzett, majd 1820-ban ügyvédi irodát nyitott Pesten, de ugyanez év őszén vissza­tért Kecskemétre, ahol jogászi karriert futott be. Szívszélhűdésben halt meg fiatalon, 39 éves korában. Drámaírói pályáját foként német és osztrák szerzők műveinek fordításával kezdte, majd lovagregénye­ket és érzelmes történeteket dramatizált a közönség ízlésének megfe­lelően. E korszakából említésre méltóak A Luca széke karácsony éj­szakáján (1812) és István, a magyarok első királya (1812) c. átdolgo­zásai. Az első korabeli népszerűsége, a második történelmi érdeklő­dése miatt. Első eredeti színpadi műve – a Ziska a calice, a táboriták vezére (1813) – a vallási fanatizmus és a királyellenes felkelés problé­máit állította a középpontba. A Bánk bán előtti, az alakok kidolgozá­sát illetően legérettebb történeti drámája a Jeruzsálem pusztulása (1814), amely az idegen uralom elleni harc kérdésével foglalkozik. Az Erdélyi Múzeum pályázatára írta a Bánk bánt 1815-ben. A mű szín­padszerűsége, tömör szerkezete, erőteljes nyelvezete, morális-törté- nelmi-politikai igazsága jogán méltán vált máig egyik legjobb nemze­ti drámánkká. Erkel Ferenc operát írt belőle (1861). A Bánk bánrw\ Katona mintha be is fejezte volna írói működését, kecskeméti évei alatt keveset alkotott, csupán néhány verset és jelentős drámaelméle­ti művét: Mi az oka, hogy Magyarországon a játékszíni költőmester­ség lábra nem tud kapni (1821).

KAZINCZY Ferenc (Érsemiyén, 1759. 10. 27. – Széphalom, 1831.8. 23.) irodalomszervező, költő, író, műfordító, a magyar nyelvújítás ve­zéregyénisége. Régi nemesi családból származott. Tanulmányait a sárospataki kollégiumban végezte, törvénygyakorlatot Eperjesen és Pesten folytatott. II. József uralkodása idején megyei tisztviselő, ké­sőbb a kassai tankerület iskolafelügyelöje. A jozefinizmus híve volt. Baróti Szabóval és Batsányival elindította a magyar felvilágosodás el­ső jelentős folyóiratát, a kassai Magyar MuseumoX(\lZ%\ majd egye­dül szerkesztette Orpheus c. (1789-92) lapját. A magyar jakobinus mozgalomban való részvételéért 1794-1801-ig 2387 napot töltött vár­fogságban. 1804-ben feleségül vette a nálánál húsz esztendővel fiata­labb Török Sophiet, akinek egész vagyonát az irodalomra költötte. 1806-ban otthont épített magának Széphalmon, és ettől kezdve – egy­két hazai utazását leszámítva – ott élt, és onnan szervezte az irodalmat és a nyelvújítást. Nem írói kvalitásai, hanem műveltsége, ízlése, szor­galma, haladó gondolkodása tette őt alkalmassá arra, hogy az első ma­gyar köztársasági mozgalom vérbefojtása után a nyelv megújításával, az irodalmi élet kibontakoztatásával egyengesse a polgári fejlődés út­ját. Eredeti művet viszonylag keveset alkotott, viszont igen sokat for­dított. Idegenből magyarított szentimentális levélregényének, a Bácsmegyei öszveszedett levelinek (1789) nagy sikere volt, epigram­mái Tövisek és virágok (1811) címmel jelentek meg. Huszonhárom vaskos kötetnyi levelében nevelt, felfedezett, agitált, tanácsokat adott szinte a kor valamennyi írójának. Szövegkiadásai páratlan értékűek. Önéletrajzi művei – a Pályám emlékezete (1828) és a Fogságom nap­lója (1831) – irodalomtörténeti jelentőségükön túl értékes kortörténe­ti dokumentumok is.

KIPLING, Joseph Rudyard (Bombay, 1868. 12. 30. – London, 1936. 1. 18.) angol regényíró, novellista és költő. Metodista lelkész apja a képzőművészeti főiskola tanára volt Bombayban, anyja Baldwin an­gol miniszterelnök nagynénje. Hatéves korában Kiplinget Angliába küldték, hogy iskolai tanulmányait az anyaországban folytassa. Befe­jezésük után egy ideig újságíró volt Indiában. 1889-ben visszatért Angliába, ahol 1892-ben megnősült, és amerikai felesége birtokára, Vermontba költözött. 1900-ban haditudósítóként Dél-Afrikába uta­zott, s lelkes beszámolókban ünnepelte a szennyes angol-búr háborút, akárcsak később az 1. világháborút, amelyben fia is elesett. Elbeszé­
lései 1885 óta jelentek meg újságokban, folyóiratokban. Verseinek el­ső gyűjteménye 1886-ban látott napvilágot Szolgálati nóták címmel, ez széles körben ismertté tette a nevét. A sikert később növelték az in­diai gyarmati életről szóló s legjobb írásait tartalmazó novellásköte- tei: Egyszerű mesék a hegyekből (1888), Három katona (1888), Gadsbyék története (1888), Fekete és fehér (1888), A deodarfák alatt (1888), A fantomriksa és más történetek (1888). Legmaradandóbb műve a gyermekirodalom klasszikus darabja, A dzsungel könyve (1894-95). Kipling kivételes írói képességgel személyesíti meg a ter­mészetet, és szinte emberi egyéniséggel ruházza fel a dzsungel vadál­latait, amelyeknek a viselkedése az emberi társadalomnak is fontos ta­nulsággal szolgál. Művei: A fény kialudt (1891), Vitéz kapitányok (1897), Stalky és Tsa (1899), Az elefántkölyök (1902), Szárazföldi és tengeri történetek (1923), Versek (1929), Valami magamról (1937).

KISFALUDY Sándor (Sümeg, 1772. 9. 27. – Sümeg, 1844. 10. 28.) költő. Nemesi családból származott. Iskoláit Győrben, Pozsonyban végezte. 1793-96-ig Bécsben volt testőr, majd harcolt a franciák elle­ni hadjáratokban. 1796-ban Milánóban fogságba esett. 1795-ben is­merkedett meg későbbi feleségével, Szegedy Rózával. E szerelem ih­lette Himfy szerelmei c. versfüzérét, melynek első része, A kesergő szerelem 1801-ben, második része, A boldog szerelem 1807-ben jelent meg. A mű arányos szerkesztésénél (21 epikus jellegű éneket 10-10 dal követ), újszerű strófaszerkezeténél fogva a XIX. század eleji ma­gyar költészet kiemelkedő alkotása. Regék a magyar előidőkből (1807) c. verses elbeszélésgyűjteményében Kisfaludy a nemesi élet­érzés és világkép válságát énekelte meg, szemléletében és stílusában az egyre inkább tért hódító romantikához közeledve.

KNIGHT, Eric (Mowbray, 1897. 4. 10. – Surinam, Holland Guyana, 1943. 1. 15.) angol regényíró és novellista. Apja, aki korán meghalt gyémántkereskedő volt Dél-Afrikában, anyja nevelte föl, aki Pétervárott, majd 1905-től az USA-ban vállalt nevelőnői állást. Knight Amerikában fizikai munkásként kezdte, az I. világháborúban Kanadában szolgált, majd újságíró lett. 1934-től évekig Hollywoodban élt filmíróként. A II. világháborúban lezuhant egy ka­tonai géppel. Voltaképpeni írói pályafutása a Fölhívás az életre (1935) c. regényével indult. A Légy hű önmagadhoz egy munkásfiú és egy
gazdag lány tragikus szerelméről szól. Máig tartó népszerűségét a mű mélységes humánumtól fűtött érzelmi gazdagsága és szuggesztív an- timilitarizmusa biztosítja. Művei: A repülő yorkshire-i (1936), Kali­fornia; Lassie hazatér (1940).

KONFUCIUSZ (? i. e. 551. ? – ?, i.e. 479. ?) kínai filozófus. Lu fe­jedelemségben született, ahol magas hivatalt töltött be. Vándorfilozó­fusként több államban is megfordult, majd hazatérte után iskolát ala­pított. Tanításait tanítványai jegyezték fel, s dialógusokba foglalva ha­lála után adták ki Beszélgetések és mondások címmel. Ez a mű fejti ki legtömörebben Konfuciusz filozófiáját. Lényegét tekintve etikai jelle­gű, s a patriarchális alapokra épülő államrend erkölcsi normáit fogal­mazza meg. Tanításainak egyéb részletei ugyancsak a követői által szerkesztett művekben lelhetők fel.

KOSZTOLÁNYI Dezső (Szabadka, 1885. 3. 29. – Budapest, 1936. 11. 3.) költő, író, műfordító, hírlapíró. Tizenöt éves korától írt rend­szeresen verseket, melyek közül az első 1901-ben a Budapesti Napló­ban jelent meg. Egyetemi tanulmányokat a budapesti egyetemen ma­gyar-német szakon végzett. Ott kötött barátságot a Négyessy-féle stí­lusgyakorlatok foglalkozásain Babits Mihállyal és Juhász Gyulával. A fart pour fart hívének vallotta magát. A Vywgar-nak indulásától kezdve egyik vezető munkatársa. Első verseskötete, a Négy fal között 1907-ben jelent meg. Egy év múlva elbeszélésgyűjteményt adott ki (Boszorkányos esték). Hírlapírói tevékenysége igen számottevő. Örömmel üdvözölte az 1918-as forradalmat, és tagja lett a Vörös­marty Akadémiának. Az ellenforradalom győzelme után azonban rö­vid ideig a reakciós Új Nemzedék szolgálatában állt. E magatartásá­val, az árulás vádjával kíván leszámolni Néró, a véres költő (\922) c. regényében; társadalmilag aktuális mondanivalóját a Néró-korabeli Rómába helyezi. A 20-as években egymás után jelentek meg verskö­tetei, elbeszélésgyűjteményei, s regényei között a remekművek sora, így a Pacsirta (1924), az Aranysárkány (1925), az Édes Anna (1926). De ez idő tájt sem voltak ellentmondástól mentesek ítéletei, nézetei. József Attilát szeretettel segítette és támogatta, viszont Ady költésze­tét élesen, kíméletlenül támadta (A Toll, 1929). Kosztolányi a polgári életforma és gondolkodás egyik legkiválóbb művészi kifejezője és összefoglalója, a XX. századi polgári humanista irodalom kiváló kép­
viselője, a Nyugat első nemzedékének egyik legjelentősebb alakja. Pályája kezdetén extrém témák, mesterséges izgalmak, halálkultusz jellemzik versköteteit {Kártya, 1911; Mágia, 1912) és elbeszélés­gyűjteményeit {Bolondok, 1911; Beteg lelkek, 1912). E korszak leg­jobb müve az 1910-es A szegény kisgyermek panaszai c. kötetté nőtt versciklus. Az I. világháború idején tűnik fel a dekadencia kísértése műveiből, amikor az emberiségre sújtó borzalom és saját családi gondjai valódi problémák felé terelik. A háború vége felé politikai ér- deklősége is megélénkült, amit leghívebben akkori publicisztikája mutat. Stílusa is nagy változáson ment át ebben az időszakban. Köl­teményei és nagy regényei mellett a 20-as évek közepétől születnek részben az Esti Kornél (1933) c. gyűjteményének darabjai, részben azok a páratlan szépségű novellák, amelyek majd a Tengerszem (1936) c. növelláskötetet, alkotják. Kosztolányi költészete szerencsé­sen foglalta egységbe a szecesszió, a parnasszisták, a szimbolizmus, az impresszionizmus és az expresszionizmus eredményeit, s lírája is pontosan tükrözi életművének fejlődési ívét a Négy fal között c. köte­tétől a Számadásig (1935), amely valóban összegezés, “számadás”. A közbülső időszak jelentős kötetei a háború és a forradalmak kétségbe­esését hordozó Kenyér és bor (1920), majd A bús férfi panaszai (1924) a magánnyal, az ürességgel, a halállal, de ugyanakkor az ön­maga megismerésével küszködő költő élményvilágának tanújelei. De a Számadásban jut el az örök emberi témákhoz, a forma tökéletessé­géhez, az egyszerűség és nagyszerűség harmóniájához. Költészetének része műfordítói tevékenysége is, amely inkább átköltés, mintsem for­dítás. További művei: Álom és ólom (1969) hírlapi cikkek, Nyelv és lélek (1974).

KÖLCSEY Ferenc (Szödemeter, 1790. 8. 8. – Cseke, 1838. 8. 24.) költő, politikus, kritikus, szónok. Birtokos köznemesi családból szár­mazott. A debreceni kollégium elvégzése után Pesten folytatott jogá­szi gyakorlatot. Megcsömörlött a feudális jogtól; ügyvédi vizsgáját nem tette le. Anyagi okokból álmosdi birtokára költözött. 1815-től fő­jegyző, az 1832-36-os országgyűlésen követ – s egyben az alsótábla ellenzékének vezére – volt. 1835-ben lemondott követi megbízásáról, mert nem értett egyet megyéje antiliberális utasításaival. Mint demok­rata elveket valló politikust, a kormány figyeltette. Negyvennyolc éves korában tüdőgyulladásban váratlanul meghalt. Kölcsey a XIX.
századi lírának egyik reprezentatív képviselője. Tragikus érzelmekkel átszőtt, férfias költészetének alaphangját a nemzet létkérdései körüli aggodalma határozták meg: Rákóczi hajh (1817), Rákos nimfájához (1814), Himnusz (1823), A Szabadsághoz (1825), Zrínyi dala (1823), Huszt (1831), Zrínyi második éneke (1838), Rebellis vers (1838). Po­litikai beszédeivel korát messze megelőzve harcolt a jobbágyság hely­zetének megváltoztatásáért, az úriszék eltörléséért, a magyar nyelv hi­vatalos használatáért, a vallás szabad gyakorlásáért, a papi dézsma el­törléséért. Irodalmi kritikáiban és esztétikai írásaiban a klasszikus gö­rög filozófiára támaszkodva állított fel igen magas mércét. A Nemze­ti hagyományok (1826) és Parainesis Kölcsey Kálmánhoz (1837) c. írásaiban fejtette ki irodalompolitikai, nevelési és erkölcsi nézeteit. A nyelvújítási harcban előbb Kazinczyt támogatta, később a nyelv ter­mészetes fejlődésének híve volt.

KRÚDY Gyula (Nyíregyháza, 1878. 10. 21. – Budapest, 1933. 5. 12.) regény- és hírlapíró, elbeszélő. Debreceni és nagyváradi újságíróskodás után 1896-ban Budapestre költözött, ahol haláláig élt és dolgozott. Rendkívül termékeny író volt, több mint 60 regényt, mintegy 3000 elbeszélést, több száz ifjúsági elbeszélést, ezernél több cikket, karcolatot és négy színművet írt. Első elbeszélésein Mikszáth hatása érződik, de hamarosan rátalált egyéni hangjára. Sikerült kiala­kítania hasonlíthatatlan eredetiséggel speciális témakörét is, a múlt­idézést, a szülőföld tájainak és embereinek egyedi bemutatását. Élet­rajzát sokféle változatban írta meg regényeiben, novelláiban egyaránt. Életstílusát – legendás módon – ő maga ötvözte eggyé kedvelt regény­alakjainak életstílusával. A romantikus-impressziónisztikus stílusje­gyek éppen úgy tartozékai művészetének, mint – föként a pálya vége felé közeledve – a realista látásmód érvényesülése írásaiban. Legjel­legzetesebb hasonmása Szindbád volt, a hajós, aki képzeletben olyan tájakat jár be s ragadja magával olvasóját, ahová a magyar irodalom­ban sem előtte, sem utána senki nem jutott el. Az igazi közönségsikert – s egyszersmind írói felfedezését is – A vörös postakocsi (1914) c. re-

AT

génye, s az ennek folytatásaként megjelent Őszi utazások a vörös pos­takocsin (1917) c. munkái jelentették. E műveiben sikerrel egyesítet­te a személyes vallomás lírai formáját a századforduló fővárosi életé­nek témavilágával. Az 1920-as években kialakult sajátos színezetű re­alizmusa. A századforduló Pestje kevésbé eszményítetten bontakozott
ki írásaiból, mint pl. Hét bagoly (1922) c. regényében, vagy népsze­rű, 1933-ban megjelent Rezeda Kázmér szép élete c. regényében. Krúdy a XX. századi magyar irodalom magányos alakja, aki sehova nem tartozván, tragikus magányában magateremtette álomvilágban élt, amelyet azonban a valóság nyersebb színeivel ékített föl, s amely­nek hőse önmaga. A modem próza kiemelkedő művésze. Stílusa gaz­dag, zenei fogantatású. Drámái közül Az arany meg az asszony c. egy- felvonásosból Kenessey Jenő operát komponált.

LA FONTAINE, Jean (Cháteau-Thierry, 1621.7. 8. – Párizs, 1695. 4. 14.) francia költő. Apja a Víz- és Erdőügyi Hivatalban töltött be tiszt­séget. Teológiai és jogi tanulmányokat folytatott. La Fontaine 1647- ben megnősült, majd apja hivatalát örökölte. 1654-ben Terentius nyo­mán egy verses komédiát írt és néhány költeményt. Költői kísérletei­nek köszönhette, hogy pártfogásába vette Fouquet, XIV. Lajos kincs­tárnoka. La Fontaine eltartás és bizonyos havi járadék fejében Fouquet “udvari” költője lett, s a vaux-i kastélyban a társaság ked- veltje. Amikor Fouquet-t börtönbe vetették, La Fontaine az Elégia a vaux-i nimfákhoz c. és az Óda a királyoz c. műveiben bátran kiállt mellette. La Fontaine egész életében pártfogói támogatásából élt: ké­sőbb Bouillon hercegnő, majd d’Orléans hercegnő fogadták be. Ez volt Racine-nal, Moliére-rel, Boileau-val való barátságának ideje, ek­kor írta a Psziché és Cupido szerelmei (1669) c., versekkel tarkított regényét a négy barátról, akiknek “ismeretsége a Parnasszuson kezdő­dött”. Akadémiai értekezés Madame de la Sabliére-nek (1673) c. mü­ve híres önvallomás következő pártfogójához, akinek 1672-től húsz éven át a vendége, és akinek halálakor d’Hervart veszi pártfogásába. La Fontaine két nagyobb munka között osztotta meg tehetségét: az El­beszélések és novellák versben (1665-85), melyek Boccaccio hatását mutatják, és főműve, a Mesék (1668-94) között. Ezenkívül írt még operákat, komédiákat, verseket. A Mesék révén La Fontaine azonnal népszerű lett, de az irodalmi kritika a mese műfaját jelentéktelennek tartotta, nem becsülte meg. A Francia Akadémiának is csak 1683-ban lett tagja.

LADÁNYI Mihály (Dévaványa, 1934. 2. 12. – Csemő, 1986. 8. 20.) költő. Falusi iparos-paraszti családból származott. 1953-1957-ig az ELTE Bölcsészettudományi Karára járt. 1957-től a Szépirodalmi Könyvkiadó, majd a Magyar Nemzet munkatársa. 1960-62 között a Rudolf-telepen tanított, majd a kazincbarcikai művelődési ház igaz­gatójává nevezték ki. Első verseit a Csillag és az Új Hang közölte. 1964-től írásaiból élt. Groteszk, antiidillikus verseiben a lírai hős a hétköznapokban próbálja követni a megcsúfolt eszményeket. Világos, egyszerű nyelvében a legfontosabb eszköz a látszólagos eszköztelen- ség. Művei: Az út kezdete (1959), Öklök és tenyerek (1961), Mint a madarak (1963), Utánad kószálok (1965), A túloldalon (1969), Ked­vesebb hazát (1971), Se csillaga, se holdja (1974), Föld! Föld! (1977), Gyere vissza (1983), Van időd (1985), Bejegyzések a családi bibliába (1988).

LÁZÁR Ervin (Budapest, 1936. 5. 5.) író. Gyermekéveit Tolna me­gyében, Alsó-Rácegrespusztán töltötte. 1954-ben Szekszárdon érett­ségizett, majd tanári diplomát szerzett az ELTE-n. Első novellái a Je- lenkor-ban jelentek meg. A Dunántúli Napló, az Esti Pécsi Napló munkatársa lett, majd 1965-ben az Élet és Irodalomhoz került. 1971 óta szabadfoglalkozású író. 1989-90 között a Magyar Fórum munka­társa. József Attila-díj (1974), Ifjúsági-díj (1981), Andersen-díj tulaj­donosa. Gyermekeknek szóló írásaiban a valóság és fantasztikum ter­mészetes egységet alkot. Gyermekkönyveit számos nyelvre fordítot­ták. Művei: A kisfiú meg az oroszlánok (1964), Csonka-Csütörtök (1966), A nagyravágyó feketerigó (1969), A fehér tigris (1971), A hét­fejű tündér (1973), Bikfi-bukfenc bukferenc (1976), Berzsián és Dideki (1979), Szegény Dzsoni és Árnika (1981), A Franko cirkusz (1990), Hét szeretőm (1994).

LEM, Stanislaw (Lwów, 1921.9. 12.) lengyel regényíró, elbeszélő. A II. világháború idején orvostanhallgató és autószerelő volt, 1946-ban elvégezte az egyetemet. Sokoldalú biológiai, kémiai, technikai és csil­lagászati képzettségét aktívan felhasználva jelentkezett a tudományos fantasztikum műfajában Ember a Marsról (1946) c. művével. Átütő sikerét Asztronauták (1951) c. regényével aratta, ettől kezdve művei hazájában és számos idegen nyelven is sűrűn megjelennek, s Lem a tudományos-fantasztikus műfajnak világviszonylatban is az élvonalá­
ba került. Ismert regényei (Magellán-felhő, 1955, Visszatérés, 1961, A legyőzhetetlen, 1964) nem annyira kalandos cselekményükkel, technikai fantáziálásukkal, mint inkább a jövő reális pszichológiai és morális problémáinak előrevetítésével és mély átgondolásával keltet­tek figyelmet. További müvei: Pirx pilóta kalandjai (1968), Párbeszé­dek (1957), Ráállás a röppályára (1962), A véletlen filozófiája (1968), Tudományos-fantasztikus irodalom és futurológia (1970).

LENGYEL József (Marcali, 1896. 8. 4. – Budapest, 1975. 7. 13.) Kossuth-díjas költő, prózaíró. Budapesten és Bécsben végzett bölcsé­szeti tanulmányok után az I. világháború idején részt vett az antimili- tarista mozgalomban. Az 1918-as őszirózsás forradalomban Korvin Ottó és Sallai Imre csoportjának tagja volt. írói pályája expresszionis­ta versekkel indult Kassák lapjaiban. A Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe emigrált. Ott szerkesztette az írók Könyvtára sorozatot. 1927-ben Berlinbe költözött. A Rote Fahne és a Welt am Abend c. la­pokban jelentek meg cikkei. Később a Prometheus filmvállalat dra­maturgja, majd a Film und Volk c. folyóirat szerkesztője lett. A forra­dalom tizedik évfordulójára írta Visegrádi utca c. riport regényét. 1930-ban Moszkvában telepedett le. 1937-ben kezdte írni Prenn Fe­renc hányatott élete c. regényét, de 1938 elején letartóztatták. 1953- ban szabadult, 1955-ben hazatért Magyarországra. Ekkor fejezte be regényét, amely 1958-ban új hősfelfogásával nagy feltűnést keltett; a vagányból lett forradalmárt elmélyült lélekrajzzal mutatja be. 1960- tól tette közzé lágerélményeiről szóló novelláit, amelyek az emberi helytállás határait vizsgálják. Ezek közül a legnagyobb művészi ere­jű, az Igéző c. kisregénye 1961-ben látott napvilágot. További művei: Kulcs (1956), Elévült tartozás (1964), Mit bír az ember (1965), A tu­dás fája (1968), Ézsau mondja (1969), Újra a kezdet (1970), Isten os­tora (1972), Argonidész hajói (1973).

LESZNAI Anna, Moscovitz Amália (Budapest, 1885. 1.3.- New York, 1966. 10. 3.) költő, író, iparművész. Hatvány Lajos unokatest­vére. Édesapja földbirtokos. Körtvélyesen tanulta meg a népi hímzést, majd iparművészeti tanulmányokat folytatott. A Vasárnapi Kör tagja, az Iparművészek Szövetségének vezetője volt. 1919-ben Bécsbe emigrált, de 1931-ben visszaköltözött Magyarországra. írásait többek között a Nyugat, az Aurora, a Napkelet, a Szép Szó és a Huszadik
Század közölte. 1939-ben az USA-ba ment. New Yorkban művészeti oktatással foglalkozott. Hímzései, könyvborítói és illusztrációi, iro­dalmi alkotásai, meséi egyaránt a népi motívumokat felhasználó jel­legzetesen magyar szecesszió képviselőjévé tették. A lírikus Lesznai fö motívumai a kert, föld, fa, virág. Önéletrajzi regényében, a Kezdet­ben volt a kertben (1966) emlékezés és korkép elegyedik. Művei: Ha­zajáró versek (1909), A kis kék pillangó utazása (1918), Eltévedt litá­niák (1922), Köd előttem, köd utánam (1967), Dolgok öröme (1985).

LONDON, Jack (San Francisco, 1876. 1. 12.-Glen Ellen, 1916. 11. 22.) amerikai regényíró, elbeszélő. Egy vándor asztrológus törvényte­len gyermeke volt. Édesanyja – röviddel Jack születése után – felesé­gül ment John Londonhoz. A gyermekévek nyomora kemény munká­ra kényszerítette, de korán felfedezte a könyvek varázsos világát. Csempészek és matrózok társaságában járta be Észak-Ameri kát, még Japánba is eljutott. Minderről Az országúton (1907) c. önéletrajzi re­gényében számol be. Fél évig a Kaliforniai Egyetem hallgatója volt. Az 1896-os klondike-i aranyláz őt is elkapta, s ha aranyat nem is, de olyan élményeket lelt, amelyek hatására az amerikai irodalom egyik legjelentősebb regényét írta meg A vadon szava (1903) címmel. Első nagy sikerű novelláskötete, az Északi Odüsszeia (1900) után hamaro­san a világ egyik legismertebb és legjobban fizetett írójává válik. Éle­te végén súlyos lelki és anyagi válságba került, és öngyilkos lett. Rö­vid élete során 50 könyvet írt, amelyeket szinte azonnal lefordítottak más nyelvekre is. Kiemelkedő művei közé tartoznak a Martin Edén (1909) és A vaspata (1907) c. regényei.

LÖNNROT, Éliás (Haarjátr, 1802. 4. 9. – Haarjátr, 1884. 3. 19.) finn néprajztudós, költő. A Kalevala összegyűjtője és szerkesztője. Böl­csészeti tanulmányokat folytatott, majd elvégezte az orvosi egyete­met. Helsinkiben, majd Észak-Finnországban Onlu, majd Kajaani környékén dolgozott. Első gyűjteményét 1833-ban Énekgyíijtemény Váinámöinentől címmel adta közre. A Kalevala 32 éneket tartalmazó első változatát 1835-ben, az újabb gyűjteményekkel bővített, 50 éne­ket magába foglaló második változatot 1849-ben jelentette meg. Ez­zel a munkájával nagy szerepet játszott a finn népi irodalom nyelvé­nek megteremtésében. Nyelvészeti munkája a finn, lapp és észt nyel­vekre irányult. Jelentős szókészleti műve A finn nép közmondásai
(1842). Finn-svéd szótára nemcsak gyakorlati célokat szolgált, hanem a szótárírásra is példát mutatott.

M

MADÁCH Imre (Alsósztregova, 1823. 1.21. – Alsósztergova, 1864. 10. 5.) drámaíró, költő. Birtokos nemesi családból származott. Már pesti diákévei alatt verseket, drámákat írt. Jogi tanulmányainak befe­jezése után nevelése ellenére szabadelvű megyei képviselő lett. Köz­életi szereplésével a reformokat, a központosítást támogatta. Bár a 48- as forradalomban betegsége miatt nem vehetett részt, a szabadságharc bukása után menekültek rejtegetése miatt börtönbe zárták. Családi élete is válságba került, lelki válságát fokozta hazája sorsa is. Az ön­kényuralom politikai légkörében érlelődött meg benne egy drámai költemény terve az emberi lét és a történelem nagy kérdéseiről. így keletkezett főműve, Az ember tragédiája, amely 1861-ben jelent meg könyv alakban. A tragédia sikerét már nem érhette meg, csak 1883- ban mutatták be. Romantikus, szentimentális és népies hatásokat tük­röző lírája nem közelíti meg kortársai művészetét. Történelmi érdek­lődése ifjúkori drámáiban jelentkezik: Csák végnapjai (1843), Mária királynő (1843), Csak tréfa (1843). A Tragédiával egy időben írta leg­nagyobb történelmi művét, a Mózest (1861). A darab az elnyomás ko­rának történelmi parabolája volt. Madách sajátos történelembölcsele- te, művének költőisége a Tragédia előadásában rejlő színészi lehető­ségekben mutatkozik meg. Hazai és külföldi színpadokon a leginkább elismert magyar filozófiai dráma Az ember tragédiája.

MAECENAS, Gaius Cilnius (?, i.e. 70. ? – ?, i.e. 8.) római irodalom­szervező. Előkelő etruszk családban született. Művészetpártoló tevé­kenységével Augustus politikáját támogatta. Egyéniségét elsősorban Horatius néhány Maecenashoz írott verséből ismerjük meg, mint pél­dául az Elégia Meacenashoz címűből. Nevének köznevesült formája (mecénás) irodalomtörténeti fogalommá vált.

MAILEK, Norman (Long Branch, 1923. 1. 31.) amerikai regényíró. A Harvard Egyetemen végzett, majd 1944-ben bevonult katonának. Első novellája (Mennyei fogadások) még bevonulása előtt jelent meg.

Legsikeresebb regénye a Meztelenek és holtak (1948). Mailért az USA társadalmának belső fejlődése izgatta. Háborúellenes nézeteit a Miért vagyunk mi Vietnámban? (1967) c. tanulmányában fejtette ki. Regényei, riportázsai mindig kifejezik az ember teremtő energiáiban való hitét. Művei: Barbár part (1951), A vadaskert (1955), A fehér néger (1959), Chicago ostroma (1973), Néhány tiszteletreméltó férfiú (1975)

MAJAKOVSZKIJ, Vlagyimir Vlagyimirovics (Bagdadi, 1893. 7. 7. – Moszkva, 1930. 4. 14.) szovjet-orosz költő. Grúziában szolgáló orosz erdész fia. A szülői házban tanulta meg a betűvetést, a kutaiszi gimnáziumban kezdte meg iskolai tanulmányait. Moszkvában – aho­vá apja halála után költözött – 1908-10 között aktívan részt vett a munkásmozgalomban, a bolsevik párt tagja volt. Többször letartóztat­ták, az 1909. év második felét börtönben töltötte. Szabadulásakor úgy vélte, hogy az illegalitásban nem élhet tovább, ezért kilépett a pártból. A következő évben bejutott a moszkvai képzőművészeti intézet festé­szeti szakára. Költői tehetségét diáktársa fedezte fel, aki lelkes híve volt az akadémikus ízléssel szembeforduló futurista mozgalomnak. Majakovszkij első versei 1912-ben jelentek meg. Ugyanebben az év­ben alkotta meg a Pofonütjük a közízlést című kiáltványt. Verseiben, éleshangú cikkeiben a polgári erkölcsöt és az irodalmi élet tekintélye­it támadta. Az Októberi Forradalmat a saját ügyének tekintette, és fá­radhatatlanul harcolt az újért politikában és művészetben egyaránt. 1922-30 között hét ízben utazott külföldre, bejárta Nyugat-Európa, az USA és Mexikó városait, haladó művészekkel és írókkal találkozott. A futurizmus hagyományait és a forradalmat együtt vállaló, művésze­ket összefogva 1923-25 között A Művészetek Balfrontja című folyó­iratot adta ki. Életének utolsó éveiben súlyos válságon ment át, igaz­ságtalan támadások érték, Gőzfürdő (1930) című darabját megbuktat­ták. 1930. április 14-én öngyilkos lett.

MÁNDY Iván (Budapest, 1918. 12. 23.) író. A gimnázim ötödik osz­tályából kimaradt, tanulmányait később folytatta. Első novelláját a Tükör c. lap közölte. 1946-ban az Újhold c. folyóirat társszerkesztője lett. 1954-től szabadfoglalkozású író. 1992-től a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia elnöke. írásainak hangulatát meghatározta a környezete, amiben élt. Első önéletrajzi ihletésű regényei a Francia
kulcs (1948) és A huszonegyedik utca (1948). Ebben gyermekkora emkékei, tapasztalatai sűrűsödnek regénnyé. Novelláiban a Külső-Jó- zsefvárosra jellemző embertípusok jelennek meg: bódésok, cigányok, vagányok, kiszolgáltatottak. Az 1950-60-as évek regényeiben a “Mándy-univerzumot” a régi mozik, presszók, uszodák, tribünök al­kotják. A hatvanas években az író új tájékozódását jelezték a Vera-no- vellák. Középpontjukban egy fiatal lány állt, a beat-nemzedék képvi­selőjeként. (Mi van Verával?, 1970). Gyermekkönyveiben a pesti tá­jak és figurák a valóság és álom keveredéséből kelnek életre. (Csutak színre lép, 1957; Csutak és a szürke ló, 1959; Robin Hood, 1965). Művei: Az enyedi diák (1944), Egy festő ifjúsága (1955), Egyérintő (1969), Szabadíts meg a gonosztól (1980), Tájak, az én tájaim (1981), Strandok, uszodák (1984), Huzatban (1992).

MANN, Heinrich (Lübeck, 1871.3. 27. – Santa Monica, 1950. 3. 12.) német regény- és esszéíró. Nagy múltú kereskedőcsalád legidősebb gyermeke. A középiskolát szülővárosában végezte, majd Drezdába ment könyvkereskedelmet tanulni. 1893-as franciaországi látogatása maradandó élményt jelentett számára, egész életében csodálója ma­radt a francia kultúrának. 1893-98 között kisebb megszakításokkal Olaszországban élt, ahová öccse, Thomas is követte. 13 éves korától kezdett írni, de cikkei és tanulmányai nem hozták meg számára a várt sikert. Csak Dínomdánom ország (1900) című regényének kedvező fordulata után döntött az irodalmi pálya mellett.

MANN, Thomas (Lübeck, 1875. 6. 6. – Zürich, 1955. 8. 12.) német regényíró, esszéista, a polgári realizmus egyik utolsó kiemelkedő egyénisége. 1893-ban Münchenben egy biztosítótársaságnál gyakor- nokoskodott és az egyetemen előadásokat hallgatott. 1895-97-ben fi­vérével Olaszországban élt. Első regényének – Buddenbrook-ház (1901) – nagy sikere után csak irodalommal foglalkozott. 1929-ben irodalmi Nobel-díjat kapott. 1933-ig Münchenben élt, a fasizmus elöl Svájcba, majd 1936-ba az USA-ba emigrált. A világháború után visszatért Európába és egy Zürich melletti kisvárosban, Kichbergben telepedett le. Első alkotói korszakának problematikája, amely novel­láinak egész sorában jut kifejezésre – Friedemann úr, a törpe (1897), Ruhásszekrény (1899), Út a temetőhöz (1903), Tonio Kröger (1903) – leegyszerűsítve foglalják össze a művész és a polgár viszonyát, a szel­
lem emberének helyét a hanyatlásnak indult polgári társadalomban. További regényeit az európai fasizmus ellen folytatott küzdelem ihle­ti: Mario és a varázsló (1930), József és testvérei (1933-43), Üveg­hegy.

MARKTWAIN (Florida, 1835. 11.30. – Redding, 1910. 4. 21.) ame­rikai regényíró. 1847-ben édesapja halála után iskoláztatása félbesza­kadt, nyomdászinas lett és cikkeket írt. 21 éves korában hajókalauz­nak állt a Mississippin. Itt találkozott azokkal az embertípusokkal, akik későbbi műveiben megjelennek. 1861-ben a polgárháború kitö­rése miatt megszűnt a folyami hajózás, ekkor rövid ideig önkéntes­ként szolgált, majd Nevadába ment ezüstöt bányászni. Visszatérve Amerikába megnősült és nyomdai vállalkozásba kezdett, amely tönk­rement. Hogy az anyagi csődből kijusson világkörüli elöadókörútra indult. Ennek élményeiből született az Utazás az egyenlítő körül (1897). Élete utolsó éveiben az oxfordi egyetem díszdoktorává avat­ták. Humoros-szatirikus karcolatokkal indult novellaírói pályája. A világsikert két gyermekkönyve – Tóm Sawyer kalandjai (1876) és en­nek folytatása, a Huckleberry Finn kalandjai (1884) – hozta meg. Lát­szólag gyermekeknek, de valójában felnőtteknek írt meséje, a Koldus és Királyfi 1882-ben jelent meg. Halála után még több írása jelent meg, például 1924-ben önéletrajza.

MAUPASSANT, Guy de (Miromesnil, 1850. 8. 5. – Passy, 1893. 7. 7.) francia novella és regényíró. Normandiai nemesi családból szár­mazott. Tanulmányait az yvetot-i és roueni gimnáziumban végezte, majd segédhivatalnok lett a tengerészügyi minisztériumban. Ifjúkori írásait elküldte Flaubertnek, aki tanítványává fogadta. 1880-ban adta ki első kötetét Versek címmel, ugyanebben az évben jelent meg Göm­böc című novellája. Az 1880-90 közötti időszakot lázas munkával töl­tötte, hat regényt, 19 elbeszéléskötetet, cikkeket, útirajzokat publikált. Legjelentősebb novelláskötetei: Fi fi kisasszony              Szalonka-tör­

ténetek (1883), Holdfény (1884), Lujzika (1886). Utolsó éveiben ví­ziók, kényszerképzetek, szorongások uralkodtak el rajta, 1891-ben el­méje elborult. 1892. januárjában öngyilkosságot kísérelt meg és egy párizsi szanatóriumban halt meg. Több mint 3000 novellát írt, ezek az egész korabeli francia társadalom életét felölelik. Művei: A szépfiú

(1885), Oriolhegy (1887), Péter és János (1888), Az ember szíve (1890).

MAY, Kari (Hohenstein-Emstthal, 1842. 2. 25. – Radebeul, 1912. 3. 30.) német regényíró. Sok úti- és kalandregényt fűződik nevéhez. Fő­leg az ifjúságnak írt kitalált indiántörténeteket. Cselekményes művei nagy sikert arattak az egész világon. Művei ma is az olvasott ifjúsági regények közé tartoznak. Legismertebb művei: A sivatagon keresztül- kasul (1880), Winnetou (1893), Az ezüst tó kincse (1890), A medveölő

MEREDITH, George (Portsmouth, 1828. 2. 12. – Boxhill, 1909. 5. 18.) angol író, költő. Angliában és Németországban nevelkedett, majd ügyvédbojtár lett. A jog azonban nem érdekelte, ezért hamarosan új­ságíró lett. A francia, a német és az angol irodalom egyaránt érdeklő­dése körébe tartozott. 1849-ben Peacock megözvegyült lányát vette feleségül, aki azonban 1858-ban elhagyta. Felesége halála után ismét megnősült, és Boxhillben telepedett le. Egy könyvkiadó szerkesztője­ként jelentős szerepet játszott Gissing és Thomas Hardy pályájának elindításában. Baráti köréhez tartozott Rossetti és Swinbume is. Meredith költészetében a pesszimizmus és a vallási hitetlenség szólalt meg, amely később Hardynál sokkal erőteljesebben jelentkezett. Lírai műveinél azonban jelentősebb regényírói tevékenysége. Egyesek po­litikai írónak tartották, mert a női emancipációért küzdött, s a felső osztályokat a komikum eszközével leplezte le. Művészetében az in­tel lektual izmust képviseli, s újszerű vonása még a líraiság is. Művei nem könnyű, hanem nehezen érthető olvasmányok, főleg az igényes és művelt olvasóközönségnek írt. Fontos szerephez jutnak regényei­ben a költői képek, szimbólumok. Az emberi magatartás indító okai­ra kutatta, a jellemekre koncentrált, az önzést célozta meg. Az önző (1879) c. művében nem a cselekmény, a szereplők tettei a fontosak, hanem érzéseik és gondolataik. Korai műveiben (Tökéletes férfi, 1859 és az Evan Harrington, 1861) a felnőtté válással foglalkozik. Az előb­bi elsősorban az elhibázott apai nevelés kritikája, az utóbbi tulajdon­képpen önéletrajzi jellegű mű. Müvei: Modern szerelem (1862), Harry Richmondkalandjai (1871), Beauchamp pályafutása (1876), A tragikus komédiások (1880).

MERLE, Róbert (Tébessa, 1908. -) algériai származású francia re­gény- és drámaíró, irodalomtörténész. Filozófiai és angol irodalom­történészi oklevelet szerzett. A II. világháborúban a dunkerque-i csa­tában fogságba esett, az ütközetről írta Két nap az élet (1949) című ki­tűnő regényét, amely Mesterségem a halál (1953) című regényével együtt a legjobb háborús müvek közé tartozik. Állati elmék (1967) cí­mű fantasztikus regényében az esztelen fegyverkezést, öldöklést állí­totta szembe a tiszta humánummal. Művei: A sziget (1962), Üvegfal mögött (1970), Malevil (1972), Védett férfiak (1974).

MEYER, Conrad Ferdinand (Zürich, 1825. 10. 11. – Kilchberg, 1898. 11. 28.) svájci német költő, író. Egyetemi tanulmányait jogtudomá­nyokkal kezdte, majd történeti és filozófiai stúdiumokkal folytatott. 1952-ben idegklinikán kezelték, majd 1953-ban Lausanne-ba költö­zött. Innen ismét Zürichbe tért vissza. 1857-58 között bejárta Párizst, Münchent és Olaszországot. 1860-ban Svájcban sikertelen kísérletet tett arra, hogy a francia irodalom tanára legyen. 1857-ben megnősült, majd újabb külföldi útra indult. Ekkor föleg a képzőművészetek iránt tanúsított nagy érdeklődést. 1877-től Kilchbergben élt, erre az idő­szakra esik gazdag irodalmi termése. Első, korai költeményei névte­lenül jelentek meg 1864-ben. A Hutten utolsó napjai (1871) c. epikus művében érezhető, hogy az író a reneszánsz korhoz, történelmi ala­kokhoz nyúl vissza. Novelláiban szívesen alkalmazta a keretes elbe­szélést. A barát násza és egyéb történetekc. művében Dan- tét lépteti fel narrátorként. Jürg Jenatsch (1876) c. történelmi regé­nyével pedig a műfaj modem fejlődésének indítékát adja. Meyer a né­met líra egyik kimagasló alakja, aki nyelvi és formai érzékenységével, szimbólumaival megelőzi korát. Versei a szimbolikus költészet előfu­tárává emelik. Művei: Húsz ballada (1864), Románcok és képek (1870), Versek (1882), A bírónő (1885), Pescara megkisértése (1887), Borgia Angéla (1891).

MICKIEWICZ, Adam (Zaosie, 1798. 12. 24. – Konstantinápoly, 1855. 11.26.) lengyel költő, drámaíró. Értelmiségi, kisnemesi család­ból származott, a vilnai egyetemre járt. Alapítótagja volt a vilnai ha­ladó szellemű ifjak önképzö csoportjának és a Filomaták Társaságá­nak. 1819-23 között Kownóban tanár volt, itt születtek leghíresebb szerelmes versei, a Maryla-versek. 1823-ban egy titkos diákszövetség
elleni perben elítélték, és kötelezték, hogy Oroszországban telepedjen le. Péterváron, majd Odesszában élt. Az 1830-as felkelés hírére sietett Franciaországba, Párizsban bekapcsolódott az emigráció munkájába. Zarándokság könyvei című müve révén európai hírnévre tett szert. 1820-ban írta első nagy versét, – Óda az ifjúsághoz – melyben a felvi­lágosodás filozófiájának etikai kérdéseivel foglalkozik. 1822-ben ad­ták ki verseskötetét Költemények címmel. További művei: Szonettek, Krími szonettek, Pan Tadeusz.

MIKES Kelemen (Zágon, 1690. 8. ? – Rodostó 1761. 10. 2.) memo­áríró, műfordító. Erdélyi, köznemesi székely családból származott. Kolozsvárott járt gimnáziumba. II. Rákóczi Ferenc belső inasa volt, 1711 után követte a fejedelmet Lengyelországba, Franciaországba és a törökországi száműzetésbe. Egyénisége a száműzetés éveiben ala­kult ki. Franciaországi tartózkodásuk idején szerezte irodalmi ismere­teit, nyelvtudását, műveltségét. 1717 őszén a szultán meghívására Tö­rökországba utaztak. A törökországi száműzetés napi eseményeit, re­ményeit, csalódásait örökítette meg leveleskönyvében. A magyar iro­dalomban ő teremtette meg az “irodalmi levél” műfaját. Fiktív leve­leinek első darabját képzeletbeli “édes nénjéhez” 1717-ben írta, az utolsót 1758-ban. Leveleskönyvét, 1794-ben Törökországi levelek címmel adták ki.

MIKSZÁTH Kálmán (Szklabonya, 1847. 1.16.- Budapest, 1910. 5. 28.) novellista, regényíró. Szegény kisnemesi családból származott. Felvidéki falujának élményei egész írói pályáját végigkísérték. Mint jogvégzett megyei tisztviselő, munkatársa volt helyi és fővárosi la­poknak. Szegedi újságíróskodása után végleg Budapesten telepedett le. Elbeszéléseivel, karcolataival, regényeivel hamarosan meghódítot­ta az olvasóközönséget, és szoros kapcsolatba került a politikai élet­tel is. Tagja volt a parlamentnek, ahol egyre csalódottabban szemlél­te a politikai csatározásokat. Közvetlenül halála előtt, működésének 40. évfordulóján már az egész ország ünnepelte. Első nagysikerű no- velláskötetei – Tót atyafiak (1881) és /ó palócok (1882) – szülőföld­jét idézik. A dzsentriuralom anakronizmusát a világirodalomból is­mert időjátékkal érzékelteti (Beszterce ostroma, 1895). Mikszáth köz­életi szatíráiban az erkölcsök összeütközése és pusztulása mutatkozik meg. Elbeszélöművészetének legjelentősebb alkotásait életének utol­
só évtizedében írta: Különös házasság (1900), A Nosztyfiú esete Tóth Marival (1908), A fekete város (1908-10). Egyik legnépszerűbb ro­mantikus regénye a Szent Péter esernyője (1895). Csodálta kortársa, Jókai munkásságát, ennek hatására írta meg Jókai Mór élete és kora című életrajzi regényét.

MILTON, John (London, 1608. 12. 9. – London, 1674. 11.9.) angol költő és pamfletíró. 1632-ben a cambridge-i egyetemen szerzett dip­lomát. Diákévei alatt számos latin elégiát és néhány angol verset írt. 1932-38 között idejét antik tanulmányokra fordította, ez jelenti költői pályájának kezdetét. Ebből az időből származik a L’ Allegro és az // Penseroso költeménypár. Pályájának első szakaszát egy remekbe ké­szült elégia zárja le (Lycidas, 1637). 1665-ben ért el a költészet ma­gasabb csúcsaira három költői alkotásával (Elveszett Paradicsom, Visszanyert Paradicsom, Sámson Agonistes).

MOLDOVA György (1934. 3. 12. -) író, szociográfús. Kőbányai munkáscsaládból származik. Dramaturg szakon tanult a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Hosszabb ideje írásaiból él. Müveit erőtel­jes társadalmi érdeklődés, szatirikus, ironikus látásmód és a dolgok belső ellentmondásait feltárni kívánó, leleplező tendencia jellemzi. Elsősorban a közelmúlt magyar történelmének drámai eseményei iránt érdeklődik. Sötét angyal (1964), Magyaros pavilon (\966), Ma­lom a pokolban (1968), Az elbocsátott légió (1969), A változások őrei (1972) regényei az 1956-os események és a személyi kultusz korsza­kát idézik. Önéletrajzi motívumokat használ fel A Szent Imre-induló (1975) és az Elhúzódó szüzesség (1981) c. regényeiben, képet adva a II. világháború végnapjairól. Szatíráiban a gazdasági és kulturális élet fonákságait gúnyolja ki: A “Lakinger Béla” zsebcirkáló (1968), 77/- kos záradék (1973), A beszélő disznó (1978), Magyar atom (1979), Tökös-mákos rétes (1982). Nagysikerű riportregényei a gazdaság egy- egy területéről adnak kórleletet. Művei: Rongy és arany (1967), Teto­vált kereszt (1969), Az őrség panasza (1974), Akit a mozdony füstje megcsapott (1978), A szent tehén (1980), Az égi szekér (1982).

MOLIÉRE, Jean-Baptiste Poquelin (Párizs, 1622. 1. 25. – Párizs, 1673. 2. 17.) francia vígjátékíró. Jogot végzett Orléansban, de az ügy­védi pálya nem csábította. 1643-ban Párizsban megalakította az
Illustre Théatre nevű társulatot, amely hamarosan mindenütt megbu­kott. 1657-ig társulatával Conti herceg pártfogását élvezték és Dél- Franciaország városait járták. 1658-ban visszatértek Párizsba és egy­re növekvő sikerrel játszottak. Moliére, mint ünnepelt szerző, rende­ző, színész és társulatigazgató XIV. Lajos kedvence lett. Pályája csu­pa harc volt: bár magas pártfogók védelmezték, állandóan szembe kellett néznie irigyei mesterkedéseivel, vagy a vígjátékai körül fellob­banó indulatokkal. Alig értek véget a Nők iskolája (1662) körüli har­cok, amikor megkezdődött az “ájtatosok” hadjárata a Tartuffe el­len. 1665-től betegeskedni kezdett és tüdővészben halt meg 1673-ban. Klasszikusok ötleteit is felhasználva írta műveit, másik fo forrása az olasz komédia volt. A Don Juan (1665) filozófiai tartalmú nagy víg­játékok sorát nyitotta meg. Az 1668-ban íródott Fösvény népi humo­ra ellenére is közel kerül a tragédiához. Műveiből kibontakozik filo­zófiája: tanúságtétel a természetesség, a természetes ész mellett. A társadalom nevelésére irányuló törekvése, realizmusa minden idők legnagyobb vígjátékírójává avatja. További művei: Sganarelle avagy a képzelt szarvak (1660), Férjek iskolája (1661), Botcsinálta doktor (1665), Scapin furfangjai (1671), Tudós nők (1672).

MOLNÁR Ferenc (Budapest, 1878. 1.12.- New York, 1952. 4. 2.) dráma- és regényíró, hírlapíró. Első novellái (Magdolna és egyéb el­beszélések) után jelent meg első társadalmi regénye, Az éhes város (1901). Az I. világháború alatt az Est című lap harctéri riportere volt. Korai írásai egy bontakozó kritikai realista írót sejtetnek. Társadalmi darabjait kiváló színpadtechnikai érzék jellemzi, amelyeket sűrű egy­másutánban írt: A liliom (1910), A testőr (1910), A farkas (1912). 1930-ban Svájcba, majd az USA-ba költözött. Magyarországon és külföldön egyaránt népszerű íróvá vált. Legismertebb ifjúsági regé­nye A Pál utcai fiúk (1907).

MÓRA Ferenc (Kiskunfélegyháza, 1879. 7. 17 – Szeged, 1934. 2. 8.) regényíró, elbeszélő, költő, újságíró. Kiskunfélegyházán és a buda­pesti egyetemen tanult. A Szegedi Napló munkatársa, 1913-19 -ig fő­szerkesztője volt. Verses elbeszélésekkel – Az aranyszőrű bárány (1902) – majd gyermekmesékkel indult. Önéletrajzi elemekkel átszőtt meséje, a Kincskereső kisködmön (1918) a magyar gyermekirodalom klasszikusa. A Tanácsköztársaság bukása után alig kerülhette el a le­
tartóztatást, a Világ című lapban közölt cikkéért indított eljárást elle­ne a kormány. Első regénye A festő halála (1921), amely egy gyilkos­ság keretében ábrázolta szegedi életét. Az Ének a búzamezőkről (1927) a háború utóhatásairól, a magyar falu életéről ad képet. Törté­nelmi regénye, az Aranykoporsó (1932) a császárság korát idézi és lé- lekrajzzal ábrázolja a történelmi korforduló különböző embertípusait.

MÓRICZ Zsigmond (Tiszacsécse, 1879. 6. 30. – Budapest, 1942. 9. 4.) regényíró, novellista, drámaíró. Elszegényedett kálvinista család­ból származott. A családi hagyományok, az eredet nagy szerepet ját­szottak művészetében is. Novelláiban és regényeiben újra és újra fel­bukkannak gyermekkori élményei. Sárospatakon, Debrecenben, Kisújszálláson járt iskolába. A Kisfaludy Társaság népköltési gyűjtő- útján vett részt, amely ugyancsak nagy hatással volt művészetére. 1909-ben adta ki Hét krajcár c. novelláskötetét. 1933-ig a Nyugat fó- munkatársa volt. 1919-től rokonszenvezett a Tanácsköztársasággal, a fehérterror első napjaiban meghurcolták. Irodalomszervező utolsó nagy vállalkozása a halála előtti években a Kelet Népe című folyóirat szerkesztése volt. Pályájának első periódusa a naturalizmus jegyében zajlik, ekkor írja a Sárarany (1910), Az isten háta mögött (1911) cí­mű regényeket. Burkolt formában háborúellenes mondanivalója jele­nik meg a Légy jó mindhalálig^^ (1920). Trilógiájának kötetei: Tün­dérkert, A nagy fejedelem, A nap árnyéka. A kiegyezés utáni korszak­ban jelöli meg a magyar társadalom hanyatlásának kezdetét: Úri nw- ri (1927), Rokonok (1930). Utolsó nagy lélegzetű műve a Rózsa Sán­dor -trilógia, melynek befejező részét halála miatt el sem tudta kez­deni.

N

NAGY Lajos (Apostag, 1883. 2. 5. – Budapest, 1954. 10. 28.) regény­író, publicista. Budapesten jogot tanult és ügyvédi irodákban dolgo­zott. 1912-től írásaiból élt. Első novellái – Özvegy asszonyok (1908) – a falu rideg valóságát és a polgári társadalom sivár viszonyait mutat­ják be. 1919-ben publicista, a 20-as években közeledett az illegális kommunista párthoz. Expresszionista novelláiban a szegények és a gazdagok kibékíthetetlen ellentétére figyelmeztett. Kibontakozó nov­
ellisztikájában a dokumentarista ábrázolást használta, realista eszkö­zökkel dolgozott: A lecke (1930), Bérház (1931), Uccai baleset (1933). Kiskunhalom (1934) című müvével a szociográfiai irodalom egyik alapítója lett és részt vett a népi írók mozgalmában. A háború évei alatt több társadalomkritikai regényt írt: A tanítvány (1945), Pin­cenapló (1945). Önéletrajzi regényei a Lázadó ember (1949) és A me­nekülő ember (1954).

NAGY László (Felsőiszkáz, 1925. 7. 17. – Budapest, 1978.) Kossuth- díjas költő. Paraszti családból származott, középiskoláit Pápán végez­te. 1946-49 között népi kollégista volt. Eredetileg festőnek készült. 1949-52 között Bulgáriában élt, itt ismerkedett meg az irodalommal. Első kötete; a Tűnj el fájás 1949-ben jelent meg. Hazatérése után szerkesztette a Kisdobos és az Élet és Irodalom című lapokat. Deres majális (1957) című kötetében tette közzé korábban ki nem adott ver­seit. Első korszakának játékos hangja később elsötétül, kínzó víziók, vívódások jelennek meg. Költészetére hatott a népköltészet és József Attila népies szürrealizmusa. A bolgár költészet avatott tolmácsolója, két kötetben adja ki ezeket a válogatásait: Szabják és citerák (1953), Sólymok vére (1960).

NEMERE István (Pécs, 1944. 11.8.-) író, műfordító. 1966-tól Len­gyelországban dolgozott, majd a tomúi egyetem lengyel szakán ta­nult. Az ELTE-n könyvtáros diplomát szerzett. 1980-tól szabad­foglalkozású író. Ismertté tudományos-fantasztikus művei által vált. Megkapta Európa legjobb sci-fi írója címet. Művei: A rémület irányí­tószáma (1974), Tritongyilkosságok (1977), A fantasztikus nagynéni (1980), A Neutron-akció (1982), Elaktron expedíció (1984), A koz­mosz lovagjai (1985), Zuhanás a Napba (1986), Aranybolygó (1988), UFO a láthatáron (1989), Túl a Plútón (1989), Fejvadászok (1989), A Marsi tó titka (1990), A téridő istenei (1990), Aladdin és a rendőrök (1990), Igazat mond-e Danikén? (1992), Mit akarnak az ufók? (1992), Szélhámosok könyve (1993).

NEMES Nagy Ágnes (Budapest, 1922. 1. 3. *■ 1991. 8. 23.) költő, műfordító, esszéíró. Bölcsészkaron végzett. 1945-53 a Köznevelés c. folyóirat munkatársa. 1946-ban férjével megalapította az Újhold c. folyóiratot. 1958-tól szabadfoglalkozású író. Költészete küzdelmes
erköcsi és történelmi számvetés nyomán született. Hosszabb hallgatás után adta közre Szárazvillám (1957) és Napforduló (1967) c. köteteit. Összegyűjtött költeményeit A lovak és az angyalok (1969) címmel adta ki. Müvei: 64 Hattyú (1975), Metszetek (1982), Vándorének (1964), Aranyecset (1962), Bors néni könyve (1978).

NEMESKÜRTY István (Budapest, 1925. 5. 14. -) író, irodalomtörté­nész. Az ELTE-n magyar-olasz szakos tanári oklevelet szerzett. 1956- tól a Magvető Kiadónál dolgozott, 1966-ban elnyerte az irodalomtu­dományok doktora címet. 1979-töl a Színház- és Filmművészeti Főis­kola tanára. 1987-ben nyugalomba vonult. 1990-ben a Magyar Tele­vízió elnöke volt. Munkásságának fö területei a XVI-XVII. századi magyar irodalom és a magyar filmtörténet. Müvei: Bornemissza Pé­ter, az ember és az író (1959), A magyar széppróza születése (1963), Balassi Bálint (1978), Tünköklések történelemről irodalomról (1985), A magyar film története (1965), Rekviem egy hadseregért (1972), Pa­rázs a hamu alatt (1981), Egy kőszívű ember unokája (1987), Daliás idők(\9W).

NÉMETH Andor (Celldömölk, 1891. 12. 28. – Budapest, 1953. 11. 13.) író, költő, kritikus. Kolozsvárott és Budapesten volt újságíró. 1913-ban mutatták be a Veronika tükre c. darabját. 1919-ben a Ta­nácsköztársaság követségi titkára Bécsben. 1922-ben a 2×2 c. lapot Kassákkal szerkeszti. Egy foglalt páholy története (1942) c. műve emléket állít Karintyhoz fűződő kapcsolatának. 1939-ben Párizsba majd, Cassisba költözött. Hazatérésekor, 1940-50-ben főszerkesztője lett a Csillag c. újságnak. 1954-ben A betű mestere c. művében saját pályája mérlegét vonta meg. Müvei: Párizsi kommün (1932), A 313- as akta (1933), A kegyenc (1936), József Attila (1944), A szélén be­hajtva (1973).

NÉMETH László (Nagybánya, 1901. 4. 18. – 1975. 3. 3.) regényíró, esszéista. Orvosi diplomát szerzett, majd a Napkelet és a Nyugat cí­mű lapokban publikált. Puskin, Ibsen, Gorkij, Tolsztoj műveit fordí­totta magyarra. Nagy realista regényei egy-egy magatartás kiteljese­dését mutatják be (Gyász, 1936). Az Égető Eszter (1956) családre­gény, amely a XX. századi magyar társadalom fejlődésének kritikus képe. Történelmi drámáinak főszereplői erkölcsi kényszerhelyzetbe
került figurák: Húsz János (1948), Galilei (1953), Az áruló (1954), A két Bolyai (1961). Az ötvenes évektől válik ismertté külföldön, regé­nyeit és drámáit több nyelvre fordítják.

NERUDA, Pablo (Párral, 1904. 7. 12. – Santiago de Chile, 1973. 9. 24.) chilei költő. A santiagói egyetemen tanult francia nyelvet és iro­dalmat, de tanulmányait nem fejezte be. Diplomáciai szolgálatba lé­pett Burmában, Indiában, Spanyolországban, majd Madridban volt konzul. Költői pályáját korán kezdte. Első jelentős verseskötete a Húsz szerelmes vers és egy kétségbeesett ének (1924). Szerelmes véréi nem nélkülözik az érzékiséget és az erotikát sem. Mesterien öt­vöződnek müveiben a szerelem és a természet képei. A 20-as 30-as években a pesszimista szemlélet válik uralkodóvá költészetében: A végtelen ember próbálkozásai (1925), Tartózkodás a Földön (1933- 45). A spanyol polgárháború kitörése hatására a 30-as években meg­változik Neruda lírája. 1937-ben adta ki Spanyolország a szívemben, himnusz a háborút viselő nép dicsőségére c. kötetét, ebben már a na­gyon is időszerű társadalmi kérdések foglalkoztatják. Neruda monu­mentális müve a Teljes ének (\950). A hosszú elbeszélő költeményben elénk tárul Latin-Amerika földjének, élővilágának, történelmének pa­norámája. Következő három kötete: Elemi ódák (1954), Új elemi ódák (1957), Az ódák harmadik könyve (1957). A költő csendesebb hangon énekli meg az egyszerű dolgokat, melyekkel az emberek min­dennapjaik során találkoznak. Neruda öregkori költészetében is meg­szólal a szerelem hangja: Száz szerelmes szonett (1959), de itt már az átélt és megtalált szerelemről ír. Utolsó köteteinek mély bölcsessége és szárnyaló költőisége tette a mai világlírára a legnagyobb hatást.

ORBÁN Ottó (Budapest, 1936. 5. 20. ) költő, esszéista, műfordító. Árvaházban nevelkedett. 1960-ban kapott diplomát az ELTE magyar­könyvtár szakán. 1960-tól szabadfoglalkozású író. 1987-ben a St. Paul-i és a Minnesotai Egyetem meghívott tanára. 1989-ben a PEN Club alelnöke. Már diákként elkezdte az írást. Költészetére jelemző motívumait saját életéből vette. Korai köteteit a burjánzó, bonyolult, önállósodó metafora jellemezte. Egykori önmagára, a fiatal költőre

emlékszik A visszacsavart láng (1979) c. kötetében. Önéletrajzi ver­seiben az egyén és a történelem titkait vallatja. Művei: Fekete ünnep (1960), A teremtés napja (1963), Búcsú Betlehemtől (1967), Arany­gyapjú              Katipatika (1973), Az alvó vulkán (1981), Összegyűj­

tött versek (1985), A kozmikus gavallér (1990)

ORWELL, George Arthur; Eric Blair (Matihari, Bengália 1903. 6. 25. – London, 1950. 1.23.) angol regény- és esszéíró, kritikus. Indiá­ban született, de Angliában, Etonban tanult. 1927-ben az Indiai Biro- dalmi Rendőrség tagja, majd visszatérve Európába hobóként járta ha­záját és készült írói hivatására. Korai regényei az angol gyarmatosítás módszerét bírálták (Tragédia Burmában, 1934, A pap lánya, 1948). A spanyol polgárháborúról a Tiszteletadás Katalóniának c. müvében írt. Az Allatfarm c. kisregénye is híressé vált, amely állatszereplőkkel jelenít meg egy totális diktatúrát. Minden állat egyenlő csak egyesek egyenlőbbek, mint a többiek. A jövőben játszódik 1984 c. regénye, amely – hasonlóan az Allatfarmhoz – totális diktatúrát ábrázol, de em­berszereplőkkel. A kisember sorsával mutatja be, hogyan semmisíti meg az államhatalom az egyéniséget a modem technika vívmányai­val. (Párizs és London nincstelenje, 1936; Éljen a nyárspolgári élet, 1936; Az oroszlán és az egyszarvú, 1941; Elefántra lőni, 1950; Ang­lia, a te Angliád, 1953).

OVIDIUS Naso (Sulmo, i.e. 43. 3. 20. – Tomi, i.sz. 17. ?) római köl­tő. Életéről maga tájékoztat Keservek című önéletrajzi elégiájában. Lovagrendi családból származott. Apja politikai pályára szánta, őt azonban a költészet érdekelte. Fiatalon népszerű költő lett, bejáratos volt a császár udvarába is. Később kegyvesztetté vált és Augustus i.sz. 8-ban száműzte a Fekete-tenger partjára. Ovidius ahhoz a költő­generációhoz tartozott, amelyik a nagy aranykori nemzedék után nőtt fel. Első verseskötete az i.e. 16 után befejezett Szerelmek című római elégia. Később három könyvre dolgozta át elégiagyűjteményét és ez maradt az utókorra. Az időszámítás kezdete táján megírta a szerelem tankönyvét A szerelem művészete címmel, amelyben a tudományos kézikönyvek módszerességével fejti ki témáját. írt még más erotikus tankölteményeket is, pl. az i.sz. 2 előtt elkészült A szerelem orvossá­gait. Közben erőt gyűjtött egy másfajta, nagyobb formátumú epikus költészetre. I.sz. 2 táján hatalmas elbeszélő költeménybe fogott, ame­
lyet maga is foművének tekintett. (Átváltozások). Ugyanebben az idő­ben egy másik nagy művön is dolgozott, a Naptár című elbeszélő köl­teményen, amelyben a római kultusz ünnepeivel kapcsolatos mítoszo­kat sorolta fel. Az I.sz. 9-12 között keletkezett Tristia c. elégiájában panaszolta el Rómában töltött utolsó éjszakájának megrázó esemé­nyeit. Száműzetése második korszakában hangja rezignáltabb, eluta­sító, tompa, stílusa megfakult. Az évek múlásával csak kisebb műve­ket írt.

ÖRDÖGH Szilveszter (Szeged, 1948. 10. 28. -) író, műfordító, szer­kesztő. Az ELTE magyar-francia szakán tanult, ezután a Színház- és Filmművészeti Főiskola ösztöndíjasa volt. 1975-től a Magvető Kiadó szerkesztője, 1988-ban a Tekintet c. lap alapítója. Korai müveiben a paraszti életről, parasztszülők és értelmiségi gyerekeik konfliktusáról számol be. Parabolikus regényei közül a Koponyák hegye (1976) és a Bizony nem haltok meg (1979) címúekben biblikus és mitikus sík ke­veredik. Művei: A csikó (1973), Változatok megváltásra (1982), Lá­zár békéje (1985), Dobol a hó (1991), Koponyaüreg (1994).

ÖRKÉNY István (Budapest , 1912. 4. 5. – Budapest, 1979. 6. 24.) Kossuth-díjas drámaíró, novellista. Műegyetemi tanulmányokat vég­zett, vegyészmérnöki diplomát szerzett. AII. világháború alatt a szov­jet fronton hadifogságba esett. Háborús élményeit dolgozta fel Voronyezs című színművében. Első írásaiban keverednek a szürrealis­ta és a naturalista elemek. Az érett Örkény látásmódjára groteszkség, kesernyés humor jellemző, ez tette fogékonnyá a rövid prózai műfa­jok iránt. Egyperces novelláival új műfajt teremtett meg, amely közel áll a prózavers egy fajtájához, ugyanakkor a párábólisztikus novella leegyszerűsített változata. Drámáiban a szatirikus látásmód kitűnő fi­gurákat teremt. Legsikerültebb két drámája eredetileg kisregény volt: Tóték, Macska játék.

PÁSKÁNDI Géza (Szatmárhegy, 1933. 5. 18. -) költő, író. 1957-ben a kolozsvári egyetemen jogot végzett. Pályáját újságíróként kezdte. 1949-től szatmárnémeti, bukaresti, majd kolozsvári lapok munkatár­
sa. 1957-ben börtönbe került. 1963-tól könyvtári munkásként, bibli­ográfusként dolgozott. 1971-1973 között a Kriterion Könyvkiadó fö- lektora. 1974-től Budapesten él, a Kortárs című folyóirat rovatveze­tője. Díjai: József Attila-díj (1977), Kossuth-díj (1993). Verseiben az érzéki és az intellektuális élmény együttesen jelentkezik. Erősen ra­gaszkodik az anyanyelvi kultúrához, küldetéstudata azonban avant- garde formakísérletekkel párosul. Novellái többnyire abszurd ötletre épülnek, bennük a gondolat bemutatását tartja elsőrendűnek. Párából isztikus és intellektuális írásai valójában a hősök vitái, érvei, ellenérvei. Művei: Piros madár (1956), Holdbumeráng (1966), Üve­gek (1968), Az eb olykor emeli lábát (1970), A vegytisztító becsülete (1973), Tü foka (1972), Beavatkozás (1974), A szabadság színelválto­zásai (1984), A sárikás anyós (1979), A szörnyszülött (1985), Az ár- nyékfejtők (1988).

PASSUTH László (Budapest, 1900. 7. 15. – Balatonfured, 1979. 6. 19.) író, műfordító. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári és a szegedi egyetem jogi karán végezte. 1919-től 1950-ig banktisztviselő, 1951- től az Országos Fordítóiroda Szakfordítója volt. A 20-as évek köze­pén jelentkezett útirajzokkal, történelmi tanulmányokkal, művelődés­történeti cikkekkel. Dolgozott a Nyugatnak, a Magyar Nemzetnek alapításától kezdve munkatársa volt. A Magyar PEN Klub főtitkára (1945-1960). 1948-ban kizárták az írószövetségből, s 1956-ig csak ál­néven írt cikkei, valamint fordításai jelenhettek meg. 1937-ben adta ki Esztergomi symposion c. tanulmánykötetét és Eurázia c. regényét, melyben hitelesen ábrázolja a két világháború közti légkört. A népsze­rűséget az Esőisten siratja Mexikót (1939) c. történelmi regénye hoz­ta meg számára. Művelődéstörténeti regényeinek lényeges eleme, hogy eredeti forrásokra támaszkodnak, hitelesen ábrázolják a kort és az eseményeket. Müvei: Nápolyi Johanna (1940), A lombard kastély (1940-44), A bíborban született (1943), Forgóajtó (1944), Felhő és oázis (1946), Fekete bársonyban (1946), Idegenek (1949), Sasnak körme között (1956), A mantuai herceg muzsikusa (1957), Négy szél Erdélyben (1957), Megszólal a sírvilág (1959), Edénkért az óceánban (1959), Aranyködben fáznak az istenek (1964), Madrigál (1968), Gyi- lokjáró (1973), Tornyok árnyékában (1977), Barlangképek (1978), Medúzafej (1979).

PÁZMÁNY Péter (Nagyvárad, 1570. 10. 4. – Pozsony, 1637. 3. 19.) egyházi író, bíboros, esztergomi érsek, királyi főkancellár. Előkelő földbirtokos család sarja. 1587-ben belépett a jezsuita rendbe. 1593- 97 között Rómában tanult teológiát. Tanulmányainak befejezése után Grazban tanított filozófiát, fizikát. 1607-től az ellenreformációt irá­nyította. Ekkor írta Kalauzát (1613). 1635-ben megalapította Nagy­szombaton a később Budapestre költözött tudományegyetemet. Iro­dalmi müvei közül legnagyobb hatású Imakönyve (1606), legfonto­sabb pedig Prédikációskönyve (1636). Sokáig mégis hitvédelmi mű­vét, az Isteni igazságra vezérlő kalauzt (1613) tartották a legtöbbre. Mint nyelvmüvésznek érdeme, hogy a magyar élőbeszédet szónoki művészetté emelte. Műveiből több idegen nyelvű fordítást ismerünk.

PETŐFI Sándor (Kiskőrös, 1823. 1. 1.-Fehéregyháza, 1849.7.31.) költő. 1834 szeptemberétől a pesti piarista gimnáziumban, majd Aszódon tanult. 1839 februárjától a Nemzeti Színházban lett statiszta és szolga. 1839. szeptember 6-án beállt Sopronban császári katoná­nak. 1841 januárjában szolgálatra alkalmatlannak minősítették, ez döntő esemény költői pályafutásában. 1842. május 22-én közölték el­ső versét, A borozót. 1844 július 1-től állást kapott a Pesti Divatlap szerkesztőségében. 1845 augusztusában Kunszentmiklóson írta A helység kalapácsa című szatirikus eposzát. Ez volt Petőfi nyomtatás­ban megjelent első kötete. Verseinek kötete (Versek 1842-44) novem­ber 10-én jelent meg. Ekkor már a Pilvax kávéházban találkozó radi­kális szellemű fiatal értelmiségi és írókör szervezője és vezetője volt. 1845 novemberében kezdte írni a János vitézt. E műve a népköltészet és a müköltészet páratlan ötvözete, a nép érzésvilágát, gondolkodás­módját, életszerű nyelvét juttatja központi szerephez az irodalomban. Petőfi verseskötete és eposzai rövid idő alatt kiváltották az arisztok­rácia dühödt ellenszenvét, támadások sora érte. 1846 márciusában je­lentette meg Cipruslombok Etelke sírjáról című ciklusát, amelyben váratlanul elhunyt szerelmét, Csapó Etelkét idézi. Az év elején jelent meg Versek 1844-45 című kötete, melyet méltatlan támadások értek és válságszakaszba sodorták a költőt. Ebben az élethelyzetben alkotott többnyire pár soros, zaklatott érzéseit kifejező versei ciklussá kere­kedtek Felhők címen. Két hosszabb elbeszélő költeménye, a Szilaj Pista és a Salgó már válsághangulatának oldódását mutatta. Költésze­tét és irodalom- szervező munkásságát tudatosan a magyar nép forra­
dalmi felszabadításának és a világszabadság gondolatának szolgálatá­ba állította. Az 1846-os esztendő magánéletének is döntő éve, ekkor ismerkedett meg Szendrey Júliával. 1847. március 15-én megjelennek Összes költeményei. Petőfit világosan látott küldetéstudata és a há­zasság együttesen juttatta el politikai és költői pályájának csúcsára. A francia forradalom kitörésének hírére a forradalmi cselekvés szüksé­gességének elvi és gyakorlati kérdéseit, alakulását, haladási irányát naplójából követhetjük nyomon (Lapok Petőfi Sándor naplójából). A tennivalókat lírában is megfogalmazta (Dicsőséges nagyurak). 1847- 49 között költészetében a politikai líráé a főszerep. 1848. március 13- án írta a forradalom himnuszává vált Nemzeti dah. Március 15-én ki­tört a pesti forradalom, amelynek lelke és szervezője volt. Fellépése befolyással volt a pozsonyi országgyűlés munkájára is. A kezdeti ra­dikalizmus után a vezetésben érvényesülő liberalizmus, a királyi szó­szegés, a március 15-i eredmények meghiúsítására irányuló törekvé­sek felháborították a költőt. Közleményekben, cikkekben, röpiratok- ban buzdított a forradalmi út folytatására. 1848 nyári lelkiállapotának epikus kifejezése Az apostol. Szabadságharcos katonai pályája 1848 szeptemberében kezdődött, ekkor zászlóaljával Debrecenbe ment. 1849 január közepén indult el Bem seregéhez az erdélyi hadszíntérre, majd részt vett a szelindeki csatában. Katonáskodása alatt sem szakí­tott az írással, haditudósításokat és a harcok légkörét tükröző verseket írt: Csatában, Az erdélyi hadsereg. Július 31-én a Segesvár melletti fehéregyházi csatatéren, az ütközet utáni menekülés során esett el. A magyar és a világirodalom egyik legnépszerűbb lírikusa.

PETRARCA, Francesco (Arezzo, 1304. 7. 20. – Arqua, 1374. 7. 19.) olasz költő. Firenzei családból származott, de el kellett hagyniuk a vá­rost és fiatalkorát Ancisában, Pisában, majd Avignonban töltötte. 1319-ben beiratkozott a jogi egyetemre, tanulmányait Bolognában fe­jezte be. 1326-ban Avignonban papi pályára lépett. 1327. április 6-án ismerte meg Laurát, szerelmes verseinek fő ihletöjét. Hosszú utazáso­kat is tett, megismerkedett Belgiummal, Svájccal, Franciaországgal és Németországgal. Utazásairól visszatérve a csendes Vaucluse-ban töl­tötte magányos éveit. 1341. április 8-án érte a legnagyobb megtisztel­tetés: a római Capitoliumon átnyújtották neki a költökirályi babérko­szorút. Rokonszenvezett a római köztársasági mozgalommal, mert benne saját politikai ideáljának visszfényét látta. Petrarcát kora elsö-
sorban mint a latin nyelvű Africa (1341) című eposz költőjét ünnepel­te. De nem állt meg a latin irodalomnál, ö hívta fel a figyelmet Homé­rosz eposzaira, ösztönzésére elkészült az Iliász első latin nyelvű for­dítása. A középkortól elforduló erkölcsi, politikai világképe szintén az antikvitáson nevelődött. Az antik Róma csodálója, az emberi szabad­ság, az emberi szellem születéstől, származástól független nemesség hirdetője. Felújította az episztola műfaját. Baráti köréhez, fejedelmi pártfogóihoz címzett leveleiben fennkölt elmélkedéssel számolt be a köznapi élet apró eseményeiről, bolyongásairól. Levelezése tudatos műalkotás: ezt bizonyítja Verses levelek című sorozatának utolsó két kötete, a Címzett nélküli levelek és a Levél az utókorhoz. Latin nyel­vű munkái közül fontos adalékot szolgáltatnak a kor és a költő gon­dolatvilágáról A jó és a gonosz szerencsének orvoslásáról, A magá­nyos életről című dialógusok. Történelmi tanulmányainak legmara­dandóbb emléke – az ember történelemalakító szerepét hangsúlyozó – Kitűnő férfiakról című írása. A befejezetlenül maradt mű a római tör­ténelem legnevesebb alakjainak életrajzát írja meg. A történeti-erköl­csi művekben is világosan jelenik meg Petrarca eszményképe: az egy­séges Itália. Az avignoni pápai udvar romlottságáról írt politikai ver­seinek betetőzése az Itáliám és a Nemes szellem nagy ódái, melyek a hazafias költői hagyománynak vetették meg alapjait.

PHAEDRUS, Gaius Iulius ( ?, I. század első fele) római meseíró. Életéről csak annyit tudunk, amennyi költeményeiből kiolvasható. Eszerint Makedóniából származott, Augustus császár felszabadított rabszolgája volt. Első két meséskönyvét Tiberius uralkodása idején tette közzé. Nagy felháborodást váltott ki és a császár haragját vonta magára, az üldöztetéseket azonban szerencsésen átvészelte. Főleg ál­latmeséket fordított latinra, illetve dolgozott át, később azonban önál­ló leleménnyel is írt anekdotikus, versbe szedett történeteket. Első két könyvében a hatalmasok elleni szatirikus hang is helyet kap, ilyen például A farkas és a bárány közismert meséje. Későbbi könyveiben támadó bátorsága alábbhagy, a tömör megfogalmazás helyébe néhol terjengősség, önismétlés lép. Phaedrus önérzetes író volt, egy új mű­faj megteremtőjének tartotta magát. Működéséről azonban korában, sőt az egész ókorban nem nagyon tudtak, népszerűsége csak az újkor­ban kezdődött.

PILINSZKY János (Budapest, 1921. 11.25. – Budapest, 1981.5.27.) költő, író. Értelmiségi családban született. 1939-ben érettségizett a budapesti piarista gimnáziumban, jogot, majd magyar irodalmat és művészettörténetet hallgatott, de egyetemi tanulmányait nem fejezte be. Versei 1938-tól jelentek meg különböző folyóiratokban (Ezüstkor, Magyar Csillag, Válasz, Vigilia). 1941-44-ben az Élet segédszerkesz­tője volt. 1944 őszén katonának hívták be. Alakulatukat 1945 febru­árjában Nyugatra vitték, így került el a németországi Harbach nevű faluba. Ezen a helyen és néhány más táborban betegeskedve, szörnyű­ségek között élte át a háború végét. Bár ő csak tanúja volt a koncent­rációs táborok borzalmainak, s keveset észlelt az erőszak folyamatá­ból, ez a megrázó élmény együtt élt vele haláláig. 1946-48-ban, haza­térése után, az Újhold társszerkesztője volt. Verseit a Magyarok és a Válasz közölte, első kötetét, a Trapéz és korlátot (1946) a Szent Ist­ván Társulat adta ki. E kötettel nyerte el 1947-ben a Baumgarten-dí- jat. Pilinszky költészetében három korszakot különböztetünk meg: az elsőt az egzisztencializmussal rokon világkép jellemzi (Trapéz és kor­lát, 1946) a másodikban a megváltatlan ember tragikuma szólal meg (Harmadnapon, 1959; Nagyvárosi ikonok, 1970); a harmadikat a megváltott ember üdvözülésének gondolata hatja át (Szálkák, 1972; Végkifejlet, 1974; Kráter, 1976). Verseinek egyik első, értő olvasója nővére, Erika volt, akinek öngyilkossága 1975 decemberében jóváte­hetetlen űrt hagyott a költőben, s talán szerepet játszott abban, hogy nem írt több verset. Művei: Rekviem (1964), A nap születése (1974), Tér és forma (1975), Beszélgetések Sheryl Suttonnal (1977).

PINDAROSZ (Thébai, i. e. ?520. – Thébai, i. e. ?445.) görög költő. Arisztokrata család sarja, egész életét osztálya dicsőítésének szentel­te. I. e. 476-474 között Hierón és Théróm szicíliai türannoszok udva­rában vendégeskedett. A kortárs kardalköltőket, így Szimónidészt-t és Bakkhülidész-t élesen támadta. Utolsó költeménye i. e. 446-ból való. A kardalköltészet klasszikusa, annak minden ágát művelte. Pindarosz megőrizte a kardal hagyományos beosztását, a nyelv zeneiségének megújításában azonban továbblépett, költeményeinek ritmikája rend­kívül bonyolult, ritka verslábakat is alkalmaz.

PLAUTUS, Titus Maccius (Umbria, i.e. 250 körül – ?, i.e. 184) római vígjátékíró. Fiatalemberként Rómában színházi vállalkozó lett, majd
összegyűjtött pénzét egy kereskedelmi ügyletben elvesztette. Kény­szerűségből egy malomban vállalt munkát, eközben komédiákat kez­dett írni, melynek sikere megteremtette számára a gondtalan alkotás lehetőségét. írói működésének mintegy húsz éve alatt számos komé­diát írt, ezek közül 21 maradt fenn. I. e. 191-ben mutatták be A hét- venkedő katona, i. e. 204 táján Ládika című műveit, amelyek a római irodalom kezdeti korszakának jelentős alkotásai. Állandó szereplői az agyafúrt rabszolgák, kapzsi kerítők, bujkáló öregemberek, lelkes if­jak. Van néhány komolyabb hangvételű, “megható” vígjátéka is (Ha­jókötél). Plautus a római vígjátékot zenével szőtte át, bár ennek nem maradtak fenn emlékei.

POE, Edgár Allan (Boston, 1809. 1. 19. – Baltimore, 1849. 10. 7.) amerikai költő, novellista, kritikus. Már kétéves korában teljes árva­ságra jutott, egy richmondi kereskedő házában nevelkedett. Katoná­nak állt, majd 20 éves korától bekapcsolódott az irodalmi életbe. Több irodalmi folyóirat szerkesztőségében dolgozott. 1836-ban fele­ségül vette 13 esztendős unokahúgát, aki hosszas betegség után 1847- ben meghalt. Ekkor Poe végleg elvesztette lelki egyensúlyát és alko­holizmusba süllyedt. Esztétikai nézeteit több fontos tanulmányban fejtette ki, és irodalomszervező tevékenységében is érvényesítette. Következetesen küzdött a korabeli amerikai irodalom nacionalista terjengőssége ellen. Mint alkotó és szerkesztő, a közönségre gyako­rolt hatását tekintette fo céljának. Bírálatai, tanulmányai – amelyeket Az irodalmárok című kötetében gyűjtött össze – korszakos jelentősé­gűek. Elbeszélései nagy részében a borzalom, a téboly és mindenféle gyötrelem dominál. A legmagasabb fokú művészi tudatosság jellemző költészetére is. Félreismerhetetlenül egyéni lírája szűk határok között mozog, visszatérő témája a halál, a szeretett nő elvesztése, a baljós hangulatok felidézése. Lírai novelláinak mesterdarabjai A Vörös Ha­lál álarca, az Árny, Az Usher ház pusztulása, a Ligeia. Első verses­kötete 1827-ben jelent meg Tamerlane és más költemények címmel. Későbbi versei közül legjelentősebbek a test és a lélek közti párbe­széd középkori műfaját modem változatban felújító A harangok és A holló.

PUSKIN, Alekszandr Szergejevics (Moszkva, 1799. 6. 6. – Szentpétervár, 1837. 2. 10.) orosz költő. Őseire büszkén hivatkozott
Családfám (1830) című versében. Apai ágon a legrégebbi orosz ne­mesek közé tartoztak. Anyai dédapja afrikai volt, történetét Nagy Pé­ter szerecsenje (1827-28) című elbeszélésében írta meg. Gyermekko­rát szüleinek moszkvai palotájában, művelt környezetben töltötte. 1811 -töl a Carszkoje Szeló-i líciumban tanult, amelyet I. Sándor cár az orosz nemesifjak nyugatias neveltetésére alapított. Tanulmányozta a francia felvilágosodás eszméit, az orosz irodalmi élet elért eredmé­nyeit. 1817-ben Szentpéterváron a külügyi kollégiumban titkári állást kapott. Kéziratban terjedő szabadságverseiért 1820 májusában vidék­re helyezik. “Déli száműzetése” során a Kaukázusba, a Krímbe és Kisinyovba utazott. 1823 júliusában Odesszába került. A fokormány- zó eleinte pártolta, de szabadságeszméiért és istentagadásért feljelen­tette. A hivatalából elbocsátott Puskint az új cár, I. Miklós a főváros­ba hívatta, hogy népszerűségét kihasználja. 1833-ban hírnevéhez és életkorához képest megalázóan alacsony udvari rangot kapott. Az int­rikák halálos párbajba sodorták egy francia királypárti emigránssal, Georges d’Anthés gárdatiszttel. Halála felháborodást, nemzeti gyászt váltott ki. Versei 1814 óta jelentek meg folyóiratokban, melyekben önkényuralom-ellenes tiltakozásának adott hangot. Az Óda a szabad­sághoz (1817) című versében az alkotmányos monarchia eszményét állítja szembe az önkényuralommal. A falu (1819) című versében a jobbágyfelszabadításért száll síkra. Két romantikus elbeszélő költe­ménye A kaukázusi fogoly (1820-21) és A bahesiszeráji szökőkút (1821-23). Szabadságvágyról, csapongó szerelemről szóló elbeszélő költeménye a Cigányok (1824). A Jevgenyij Anyegin (1823-31) című verses regényében a 20-as évek nemesi intelligenciájának alaptípusa­it ábrázolja. Belinszkij az Anyegint az orosz élet enciklopédiájának nevezte. Történelmi tanulmányokat és népköltészeti gyűjtést is vég­zett, így készült a Borisz Godunov (1825) című történelmi dráma. A mű megjelenését 1831-ig nem engedélyezték. A Poltava (1828-29) című elbeszélő költemény központjában I. Péter cár és XII. Károly svéd király csatája áll. 1829. évi kaukázusi útjának emlékét örökíti meg az Erzérumi utazás című útleírás. Nevezetes elbeszélése A pikk dáma (1833). Volga vidéki tanulmányainak gyümölcse az 1770-es évek nevezetes parasztfelkelésének története, Pugacsov története (1833) című történelmi regénye. Puskin jelentősége az orosz iroda­lomban szinte felmérhetetlen. Megújította az orosz irodalmi nyelvet, új műfajokat, formákat vezetett be.

RAABE, Wilheim (Eschershausen, 1831.9.8. – Braunschweig, 1910. 11. 15.) német író. Holzminden, Stadtoldendorf, Wolfenbüttel gimná­ziumaiba járt, de nem érettségizett le. Könyvkereskedő segédnek ta­nult. Ez idő alatt átfogó irodalmi műveltségre tett szert. 1856-tól sza­bad foglalkozású íróként tevékenykedett Wolfenbüttelben, majd 1862-töl Stuttgartba telepedett le. Itt tagja lett egy írói körnek, mely a költői nyelv tisztaságát és szépségét tűzte ki célul. Alapfelfogásuk a költői harmóniát részesítette előnybe, amivel Raabe nem tudott egyet­érteni, és úgy döntött, hogy Stuttgartból is továbbköltözik. 1862-70- ig olyan jelentős műveit írta meg, mint Az éhség papja (1868), Abu Telfan (1867), A pestiskordé (1869). 1970-től végleg Braunschweigbe költözött, ahol haláláig élt. Németország porosz uralom alatt történő egyesítése, nagy kiábrándulást váltott ki benne, amely műveire is ki­hatott. Egy ideig csak a rövid műfajt kedvelte, novellákat és kisregé­nyeket írt. Ezután a korszak után alkotásai mind formailag, mind tar­talmilag megváltoztak. Főhősei plebejusok, akik állást foglalnak a fennálló rend normáival szemben (Nyugtalan vendégek 1884, Süte­ményfaló 1890, Vogelsang iratai 1895).Háború ellenes regényeiben szereplők egyszersmind emberséges hősök és békeszeretők (Az Odfeld-i csata 1887, Hastenbeck 1898). Raabe későbbi regényei cse­lekményben szegények, gyakran egyes szám első személyben fordul az olvasóhoz (Három toll, 1865). Főbb művei: Egy tavasz 1857, Fé­lig mese, félig több 1859, A fekete gálya 1860, Az erdei emberek 1862, Fábián és Sebastian 1881, Hal hercegnő 1882, Gutmann utazásai 1891, Lugau kolostor 1893.

RACINE, Jean (La Ferté-Milton 1639. 12. 22. – Párizs, 1699. 4. 21.) francia drámaíró. Hivatalnok polgárrétegből származott, a janzenisták híres iskolájában nevelkedett, kitűnő hellenistáktól szerezte a görög irodalom alapos ismeretét, amely művészetének egyik forrása lett. Kezdettől fogva a költészet vonzotta. Párizsban töltött ifjú éveiben barátságot kötött Moliére-rel. Moliére színháza mutatta be első drá­máját, A testvérellenfeleket (1664). Második drámáját, a Nagy Sán­dort (1665) is itt mutatták be nagy sikerrel. Később más társulatokhoz vitte darabjait és ezzel kihívta maga ellen Moliére haragját. A nagy
tragédiák sorozatát harmadik kísérlete, az Andromaché (1667) nyitot­ta meg. Tíz esztendőn át volt a francia színház legünnepeltebb meste­re, ellenségeinek száma is ennek megfelelően nőtt. Az Iphigenia (1667) és a Phaedra (1677) című drámái ellen már valóságos össze­esküvéseket szerveztek. Ezután a hallgatás évei következtek. Két bib­liai tárgyú tragédiát írt: Eszter (1689) és Atália (1691). A műfaj szigo­rú szabályait rendkívüli könnyedséggel alkalmazta, nála valóban 24 óra alatt és egyetlen helyszínen játszódik le a cselekmény. Történetei lenyűgözően egyszerűek, nyelvének ereje is ebben rejlik. Műveiben a köznapi fordulatok a szituációkban drámaivá válnak.

RADNÓTI Miklós (Budapest, 1909. 5. 5. – Abda, 1944. 11.8.) köl- tő, műfordító. Polgári családból származott, születésekor meghalt ikertestvére és édesanyja, tizenkét éves korában apját is elvesztette. Ezután nagybátyja gonoskodott róla, aki kereskedelmi pályára szánta. 1927-28-ban egy csehszlovákiai textilipari iskolában, 1930-34-ben a szegedi egyetemen tanult, itt szerzett magyar-francia szakos tanári oklevelet és doktorátust. Megismerkedett a szegedi munkásság és a környező falvak életével, ezek a képek jelennek meg a Jóság című an­tológiában, majd a Pogány köszöntő (1930) című kötetében. Az Újmó- di pásztorok éneke (1931) c. kötetét vallásgyalázás miatt elkobozták. 1931-ben Párizsba utazott. Hazatérve kapcsolatba került az illegális kommunista párttal. Verseiben uralkodóvá vált a társadalmi elnyomás ellen való tiltakozás {Lábadozó szél). 1935-ben Budapestre költözött és a Gondolat című lap munkatársa lett. Újhold (\935) című köteté­ben számot vetett a korszak történelmi méretű fenyegetéseivel. A Járkálj csak, halálraítélt! (1936) című verseskönyvében tovább mé­lyült a magány és a halálfélelem gondolata. 1939-ben újból Francia­országban tartózkodott, hazatérve Apollinaire verseit fordította. Az 1940-ben megjelent Ikrek hava című rövid, prózai művében gyermek­korának lírai képét rajzolta^meg. Vergilius 9. eclogájának fordítása nyomán vette át az ecioga műfaját. 1940-től haláláig többször hívták be munkaszolgálatra, 1944-ben a jugoszláviai Bor közelébe szállítot­ták. A táborban írott versei (Hetedik ecioga, Levél a hitveshez. Eről­tetett menet) az otthoni világot idézik, és a közelgő végső tragédiát fo­galmazzák meg. Radnóti ezek által lett az antifasiszta költészet világ­irodalmi rangú mestere. 1944 októberében már az utókornak küldte utolsó költői üzenetét (Razglednicák). Társaival együtt Abda mellett
lőtték agyon, holttestét és utolsó verseit egy tömegsírban találták meg. A posztumusz kötet 1946-ban jelent meg Tajtékos ég címmel.

RAFFAI Sarolta (Kecel, 1930. 5. 23. – Kalocsa, 1989. 9. 22.) író. 1950-ben tanítói oklevelet szerzett Kalocsán. 1950-1968 között a Ka­locsa környéki kis falavakban tanított. 1968-tól a kalocsai könyvtár­ban volt könyvtáros. 1971-1974 között országgyűlési képviselő, az Országgyűlés alelnöke volt. 1972-től a Forrás versrovatának vezető­je. 1978-tól a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója. Díjai: József At- tila-díj (1968), SZOT-díj (1972). Műveit a tapasztalati valóság, a re­alisztikus társadalomábrázolás igénye táplálta. A változó társadalom­ban élő asszonyok, a női sorsok alakulása is foglalkoztatta. Egy szál magam (1967) c. regénye – mely a színpadon is sikert aratott – a falu­si értelmiség konfliktusait ábrázolja. Művei: Részeg virágzás (1966), Diplomások (1969), Morzsahegyek (1974), Ne félts, ne félj (1975), Egyszeri kaland (1975), Vasderes (1977), Jöhetsz holnap is (1978), Legyen krizantém (1979), Menekülők (1981), Föld, ember, folyó (1983), Didergő ének (1985), Megtartó szerelem (1987), Asszonyok a Virág utca négyben (1988).

RAKOVSZKY Zsuzsa (Sopron, 1950. 12. 04. -) költő, műfordító. Sopronban érettségizett. 1975-ben az ELTE magyar-angol szakán végzett, 1978-tól az ELTE angol tanszékének könyvtárosa. A Helikon Kiadó szerkesztője 1982-től, majd 1986-tól szabadfoglalkozású író. Angol és amerikai költők műveit és tanulmányait fordítja. Díjai: Déry Tibor-díj (1986, 1991), József Attila-díj (1988), Soros-életműdíj (1992). Verseiben olyan drámák zajlanak, melyeknek résztvevői tár­gyak, növények, emberek. Művei: Jóslatok és határidők (1981), To­vább egy házzal (1987), Fehér-fekete (1991), Hangok (1994).

RATKÓ József (Pesterzsébeten, 1936. 8. 9. – Debrecen, 1989. 9. 13.) költő. Érettségi után OTP-könyvelő és áruátadó volt, majd 1956-58- ban a szegedi egyetemre járt magyar-olasz szakra, de tanulmányait nem fejezte be. Volt segédmunkás, tanító, újságíró, majd 1964-től Nagykállóban a járási könyvtár munkatársa, később igazgatója. Díjai: József Attila-díj (1969), SZOT-díj (1975), Szép Emő-díj (1985). In­dulása és élményanyaga a Hetek költői csoportosuláshoz köti. A he­lyét kereső ember szorongása, a közösségi eszmények és a valóság el­
lentéte jut kifejeződésre verseiben. Segítsd a királyt! (1984) c. drámá­ját a nyíregyházi színház adta elő. Művei: Félelem nélkül (1966), Fegyvertelenül (1968), Egy kenyéren (1970), Törvénytelen halottaim (1975), Félkenyér csillag (1984), A kő alól (1987).

REJTŐ Jenő; P. Howard; G. Lavery (Budapest, 1905. 3. 29. – Jevdokovo, 1943. 1.1.) író. Rákosi Szidi színiiskolájának elvégzése után Berlinben folytatta tanulmányait, majd vándorútra kelt. Járt Hamburgban, Svédországban, beutazta Franciaországot, s néhány na­pot Afrikában is töltött. Mesélő fantáziája, komikus szemlélete, for­makincse gazdag és szuggesztív. Karinthytól és a pesti vagány- és ut­cai folklór leleményeiből is merített, kifogyhatatlan szójátékaikból, hirtelen meglepetésekre épülő szerkezeteikből, nyelvi fantáziájukból eredeti stílust épített fel. Művei: A pokol zsoldosai (1936), Menni vagy meghalni (1937), Jó üzlet a halál (1937), Csontbrigád (1938), Az elveszett cirkáló (1938), A láthatatlan légió (1939), A szőke ciklon (1939), Az előretolt helyőrség (1939), Piszkos Fred, a kapitány (1940), A három testőr Afrikában (1940), A 14 karátos autó (1940), Piszkos Fred közbelép… (1941).

REMARQUE, Erich Maria (Osnabrück, 1898. 6. 22. – Locamo, 1970. 9. 5.) német regényíró. Az iskola padjaiból egyenesen az I. vi­lágháború nyugati frontjára került. Élményeit a Nyugaton a helyzet változatlan (1929) című regényében írta le. Az értelmetlen szenvedé­seket visszafogott tárgyilagossággal, az egyszerű katona szemszögé­ből ábrázolta. A könyv témája találkozott milliók békevágyával, és így a XX. század egyik legsikeresebb művévé vált. Regényeinek hő­sei a háború után keresik a beilleszkedés lehetőségét a társadalomba, mint maga az író is. 1933-ban emigrált, munkássága ekkor a fasizmus elleni harc és a mindent legyőző nagy szerelem témáival gazdagodott. Nagy sikert arattak A diadalív árnyékában (1946), Szerelem és halál órája (1954) című regényei. Remarque legjobb regényeit antifasiszta állásfoglalás, életszerű párbeszédek és figurák jellemzik.

RENARD, Jules (Chalon-sur-Mayenne, 1864. 2.22. – Párizs, 1910. 5. 22.) francia regény- és drámaíró. Küzdelmes gyermekkora volt. Pá­rizsban házitanítóként, majd újságíróként dolgozott. 1889-ben meg­alapította a Mercure de Francé folyóiratot, mely a kor vezető lapja
lett. Igazi feltűnést Az élősdi (1892) című kisregénye hozta számára, amely házitanítói emlékeit eleveníti fel Kedvelte a szúrós szókimon­dást, a kemény kifejezéseket. Legnépszerűbb művét 1894-ben publi­kálta Csutak úrfi címmel, melyből drámát is írt: kegyetlen krónikát a szomorú gyerekkorról. Fő műve az 1887-ben megjelent Journal, amely riasztó kórképet ad a századvégi francia szellemi életről. Mű­vei: Falusi bűnök 1888, Bohóságok 1893, Természetrajz 1896, Házi kenyér 1898, Tiszta szemmel 1914.

RILKE, Rainer Maria (Prága, 1875. 12. 4. – Valmont, Montreux, 1926. 12. 29.) osztrák költő. Életútjában, országról országra vándor­lásában a XX. század eleji polgárság nyugtalansága, magakeresése szimbolikusan jelenik meg. Apja korán kiszakította az otthoni környe­zetből, katonai iskolába adja. Azonban nem tudott beilleszkedni a tő­le idegen környezetbe, ezért hamarosan a linzi kereskedelmi akadémi­ára iratkozott át. 20 éves korában a prágai egyetemen tanult jogot és irodalomtörténetet. 1899-1900 között két ízben tett utazást Oroszor­szágba. Ezek az utak döntő jelentőséget kaptak költészetében is. 1902-ben megbízást kapott egy Rodinről szóló könyv megírására, ezért Párizsba utazott. Az I. világháború után Svájcba ment, nyugodt, alkotásra alkalmas helyet keresve. Néhány viszonylag nyugodt év után halt meg. Költészete a meghasonlott polgár tudatának kifejező­je. Korai költészetében mind gondolatilag, mind formailag a német költészetben a XVIII. század óta jelenlévő könnyed impresszioniz­mus az uralkodó. Hangulati lírái: Áldozat a Laresnak (1896), Álomko- ronásan (1897), Magam ünnepéül (1899). Itt is feltűnnek már azok a motívumok, melyek későbbi költészetében uralkodóvá válnak: a halál és a szorongás érzése. Az 1905-ben megjelent kötetében, az Imádsá- gos könyvben már a kiforrott egyéniségű, az európai líra hagyománya­it és irányzatait magába foglaló költő jelenik meg. A zarándoklás könyve oroszországi útján szerzett élményeinek lírai megfogalmazá­sa. Ebben az időben született Rilke legnagyobb közönségsikert aratott műve, az Ének Rilke Kristóf zászlós szerelméről és haláláról című rit­mikus prózája.

RIMBAUD, Arthur (Charleville, 1854. 10. 20. – Marseille, 1891. 11. 10.) francia költő. Apja halála után anyjával és nővérével élt szülővá­rosában, ahol iskoláit végezte. Későbbi kalandozásai során ide sok­
szór visszatért. 1870-ben lépett színre az irodalmi életben, ekkor je­lentek meg először folyóiratban müvei. Ez évben írta meg szonettjei­nek jelentős részét. Első korszakát lezáró nagy alkotása A részeg ha­jó című költemény, amely a költö világszemléletének, költészetfelfo­gásának hiteles rajza. Nagy hatással volt rá a Kommün. Ekkor írta meg két híres levelét, amely már a posztumusz megjelenő Színvázla­tok (1887) poétikáját előlegezik. 1871 őszétől 1873 nyaráig váltakoz­va élt Párizsban, Brüsszelben és Londonban. 1873 végén nyomtatták ki utolsó müvét Egy évad a pokolban címmel. 1874-ben kezdődött Rimbaud halálig tartó kalandozásainak sora. Egy évet töltött Angliá­ban, majd Olaszországban és Németországban járt, jelentkezett a hol­land gyarmati hadseregbe, de rövidesen megszökött egy cirkusszal, bejárta Dániát, Svédországot, Ciprust. Onnan Egyiptomba, majd egy kereskedelmi cég alkalmazottjaként Abesszíniába került, nagy felfe­dező utakat tett Afrikában. Trópusokon szerzett betegsége hosszas szenvedés után életét követelte. Egész életművét mindössze 4 év alatt, 15-19 éves korában alkotta meg. Költői pályája néhány nagy lélegze­tű költeménnyel indult, mint a Napfény és hús, vagy A kovács. Ezután szonettek sora következett, melyek valódi remekművek. Például A Zöld Hordóban, Kóborlásaim, A kuksolok. A szonettkorszak után mű­vészete a Kommün időszakának verseiben teljesedik ki: Párizsi csa­tadal, Jeanne-Marie keze. Egy évad a pokolban Rimbaud addigi éle­tének, költészetének nagyszerű összefoglalása és egyszersmind búcsú a költészettől.

ROUSSEAU, Jean-Jacques (Genf, 1712. 6.28. – Ermenonville, 1778. 7. 2.) francia nyelvű svájci regényíró és filozófus. Szegény órásmes­ter fia volt. Iskolába nem járt, 16 éves korában megszökött szülőváro­sából. Egy fiatal hittérítő asszony mellett gyűjtögette műveltsége első alapjait. 1742-ben Párizsba ment, megbarátkozott a későbbi enciklo- pédistákkal és mint zenész hírnevet szerzett. 1749-ben Vincennes-ben tartózkodott és olvasgatta a dijoni Akadémia pályatételét. Rousseau meglátta, hogy az élet jó és az ember boldogságra született, csak azt hamis úton keresi. Pályaművét – Értekezés a tudományról és a művé­szetről (1750) – a versenyen első díjjal jutalmazták és egycsapásra hí­res író lett. A dijoni Akadémia pályázatára írta második értekezését is Az emberek közötti egyenlőtlenség eredetéről és okairól (1755) cím­mel. Az 1760-as években írta meg három nagy müvét, amelyekben
választ akart adni a két értekezésében felvetett problémákra: Az új Héloise (1761), A társadalmi szerződés (1762), Emil (1762). Művé­szetének alapját a két értekezés adja: az emberi természet voltaképpen jó, de a magántulajdonon nyugvó társadalom megrontotta. A magán­tulajdon a kapzsiság és a hiúság forrása, az önszeretet önzéssé romlik és az ember elidegenedik magától. Az új Héloise levélformában írt re­gény, amely a század legnagyobb könyvsikere volt. A társadalmi szerződés arra a kérdésre felel, hogyan nyerheti vissza az ember régi szabadságát egy fejlettebb társadalomban. Az Emil az emberi szív tör­ténete, amely feltárja, hogyan születnek meg benne a bűnök, de ugyanakkor azt is, hogyan előzhetjük meg őket. Élete utolsó másfél évtizedében Rousseau elsősorban önéletrajzi írásain dolgozott, ame­lyek Vallomások címmel jelentek meg. Utolsó regénye és talán egyik legszebb müve az Álmodozások, melyben még egyszer visszatekint nyugtalan, sok megpróbáltatással, csalódással teli életére.

s

SAINT-EXUPÉRY, Antoine de (Lyon, 1900. 6. 29. – Korzika, 1944. 7. 31.) francia regényíró, esszéista. Polgári és hadi repülő volt. Egy német repülőgéppel vívott légicsatában veszítette életét, gépe Korzika fölött lezuhant. Hivatásának tekintette a repülést, szenvedéllyel vál­lalva a hőskor nehézségeit, sőt éppen e nehézségek legyőzésében ta­lált szépséget, s e szépség, a küzdelem emberi tisztaságának megörö­kítésére írta regényeit: A déli futárgép (1929) és az Éjszakai repülés (1931) a hősies helytállás, a bajtársiasság regényei. A kis herceg c. va­rázslatos szépségű meséjét 1943-ban alkotta. A képzeletszülte boly­gón – az író filozófiájának szellemében – a kis herceg a természet és az ember igazságos harmóniájára törekszik, s a mesét mély embersé­ge, nyelvének tiszta egyszerűsége a francia próza remekei közé eme­li.

SALINGER, Jerome Dávid (New York, 1919. 1. 1. -) amerikai re­gényíró és elbeszélő. A II. világháború idején Európában volt katona. 1940-ben jelent meg első novellája, azóta is föleg elbeszéléseket és kisregényeket ír. Világhírét A zabhegyező (1951) c. regényének kö­szönheti. Salinger további kötetei egy nagyszabású terv részletei:
össze akarja állítani egy fiktív, hányatott, fél-értelmiségi család, a Glass-gyerekek históriáját. Hősei zavaros-misztikus tanokban keres­nek vigaszt és megváltást.

SAND, George (Párizs, 1804. 7. 1. – Nohant, 1876. 6. 8.) francia re­gényírónő. Apja katonatiszt volt, 1822-ben Dudevant báró felesége lett. Festeni tanult, újságíróskodott, Jules Sandeau íróval közösen Jules Sand néven regényt írt (Rose és Blanche, 1831), de csakhamar önállósította magát, s ettől kezdve George Sand néven publikált. Éle­te utolsó éveiben a fiatal írókat pártfogolta. Első regényeinek – Indiana (1831), Valentiné (1832), Lélia (1833), Jacques (1834) – hős­női az előítéletek, az álszent törvények, a rossz házasságok ellen küz­denek. E nagy sikerű regények önéletrajzi ihletésúek. A 30-as évek végén írt regényeiben – Mauprat (1837), Consuelo (1842-43), Antoine úr vétke (1847) – már nem a szerelmi szenvedély egyeduralmát, ha­nem az általános emberi szeretetet hirdeti. A nép felemeléséről, a tár­sadalmi osztályok kiegyenlítődéséről álmodozott. Szülőföldjének szép tájai, egyszerű parasztjai ihletik népies regényeinek megírására: Az ördögmocsár (1846), A kis Fadette (1849), A talált gyerek (1850). Sand idealizált parasztjai “boldogságra” törekednek, s a boldogságot meg is találják. A kortársakra erősen hatott, regényeit világszerte ol­vasták.

SÁNTA Ferenc (Brassó, 1927. 9. 4. -) Kossuth-díjas regényíró, elbe­szélő. Sokan voltunk (1954) c. novellájával tűnt fel. Első novellái az erdélyi tájhoz, gyermekkori emlékekhez fűződtek. Később mindin­kább a hatalom, az erkölcs problémái foglalkoztatták, a kiélezett hely­zetekben megmutatkozó magatartásformák. Ez figyelhető meg a Far­kasok a küszöbön (1961) c. elbeszéléskötetben és Az ötödik pecsét (1963) c. regényben is. Eddigi legjelentősebb műve a Húsz óra (1964). 1965-ben film is készült belőle, a rendező Fábri Zoltán volt. Sánta a felszabadulás utáni magyar prózairodalom jelentős, eredeti egyénisége.

SARKADI Imre (Debrecen, 1921. 8. 13. – Budapest, 1961. 4. 12.) Kossuth-díjas regényíró, elbeszélő drámaíró. Debrecenben tanult, majd Budapesten újságíró, a Szabad Szó szerkesztője, színházi dra­maturg, Balmazújvárosban pedig tanár volt. Első novellái drámai erő­
vei mutatták be a háború borzalmait (Szökevény). Az 50-es évek ele­jén a paraszti élet átalakulásának krónikásai közé tartozott (Verébdű­lő. Gál János útja. Út a tanyákról. Tanyasi dúvad). Az évtized máso­dik felében a válságba került népi értelmiség közérzetét és töprengé­seit fejezte ki kisregényiben: Viharban (1955), Bolond és szörnyeteg (1960). Őszinte indulattal és drámai erővel ábrázolta e válságot Osz­lopos Simeon (1960) c. drámájában. A gyáva (1961) c. kisregény és az Elveszett paradicsom (1961) c. dráma már a szabadulás útját kereste, az erkölcsileg tiszta és tevékeny életre szavazott. Nagy sikert arattak a müveiből készült filmek is: Körhinta (1955), Elveszett paradicsom (1962).

SCHILLER, Friedrich (Marbach, 1759. 11.10- Weimar, 1805. 5.9.) német költö és drámaíró. Apja felcser, majd toborzótiszt volt a würt-

••

tembergi herceg hadseregében. O maga a herceg alapította stuttgarti katonai akadémián nevelkedett: jogot és orvostudományt tanult. Ta­nulmányai befejeztével ezredorvossá nevezték ki Stuttgartba. 1782- ben a mannheimi színház bemutatta első darabját, s mivel titokban megnézett egy előadást, a herceg kaszárnyafogságra ítélte és megtil­tott számára mindenféle “komédiaírást”. Schiller Mannheimba szö­kött azt remélve, hogy mint drámaíró egzisztenciát tud teremteni ma­gának. Próbálkozásai azonban egymás után csődöt mondtak. 1787 nyarán került kapcsolatba az akkori német irodalom vezető egyénisé­geivel: Wieland-dal, Herder-rel, később Goethe-vel. 1789-ben a jénai egyetemre nevezték ki a történelem professzorának fizetés, járandó­ság nélkül. 1790-ben feleségül vette Charlotte von Lengefeldet. 1795- ben megalapította a Horen c. folyóiratot, amelyhez megnyerte mun­katársul Goethét, akivel 1794-től haláláig most már szorosan együtt­működött. Elhatalmasodó betegsége mellett is szakadatlanul dolgo­zott, munka közben érte a halál. Lírájának legbensöbb lényege a vágy az antik világban meglevő szép és harmonikus emberség eszménye után, s a magasztos törekvés az elveszett tökély gondolati-eszmei új- játeremtésére. Idegen forrásokból táplálkozó ifjúkori kísérletek után a klasszikus schilleri líra az Az örömhöz (1785) c. nagyszabású költe­ménnyel születik meg: a szeretet, a testvériség, a barátság himnuszá­val. A művészek (1789) c. költemény nyitja meg a sorát azoknak a ver­seknek, amelyekben a művészet nemes hivatásáról vallott hitét foglal­ja szavakba. Egymás után születnek meg filozófiai és esztétikai kon­
cepcióját tükröző nagyszabású költeményei: Az eszmény és az élet (1795), valamint balladái (1798), a műfaj mesterművei. Ezekben Schiller formai és funkcionális egységet teremt az epikus, drámai és lírai elemek között. Mindig valamilyen erkölcsi eszme vagy eszmény köré fonja balladáit: a barátság dicsőül meg a Kezesség, a hűség a Hero és Leander, a költő elhivatottsága Ibykus darvai, a teljes boldog­ság földi lehetetlenségét példázza Polykrates gyűrűje, a sors vakmerő megkísérléséről int A búvár. Életművének legértékesebb része a drá­ma. Korai drámáinak központi témája az egyéni szabadság problémá­ja, az elnyomó társadalom és a szabadságra törekvő egyén konfliktu­sa. A Haramiák (1781) c. első drámája a kérdést szélsőséges szubjek­tivitással exponálja: a hős kívül helyezi magát a törvényen, rablóban­da élére áll, és a maga kezébe veszi az igazságszolgáltatást. Az Ár­mány és szerelem (1784) c. polgári szomorújáték a nemes ifjú és a polgárlány tragikus szerelmi történetének kapcsán az egyén és a tár­sadalom közötti ellentéteket mutatja meg. A Don Carlos (1787) átté­teleken keresztül ábrázolja a polgári problemetikát, és egy összetevőt emel ki belőle: a szabadságeszmét. Az összecsapás két síkon; törté­nelmi-realisztikus és erkölcsi-lélektani síkon játszódik le. A Stuart Mária (1801) c. drámában viszont a történelmi konfliktus főként lé­lektani síkra helyeződik át. Schiller legnépszerűbb drámája a Teli Vil­mos (1804). Szépirodalmi munkássága mellet a maga korában jelen­tős történetírói tevékenységet is kifejtett (Az egyesült Németalföld el­szakadásának története, 1788, A harmincéves háború története, 1792-93). Esztétikai-filozófiai tanulmányai nélkül a német klasszika ideológiája nem jöhetett volna létre. Közülük a legfontosabb A naiv és a szentimentális költészetről (1796).

SCOTT, Sir Walter (Edinburgh, 1771. 8. 15. – Abbotsford, Skócia, 1832. 9. 21.) skót költő és regényíró. Ősi skót családban született, ap­ja ügyvéd volt. Edinburghban tanult, majd apja ügyvédi irodájában dolgozott. Egy gyermekkori betegség eredményeként fél lábára meg- sántult, s a szokásos gyermekkori szórakozások helyett a könyvek edzették képzeletét. Megbűvölten hallgatta a skót határ menti balladá­kat és népmeséket. Később több alkalommal bebarangolta a skót fel- födet, hogy régi kastélyok kincseit s a letűnt középkor kulturális ma­radványait felkutassa. A balladaköltészet iránti érdeklődését tovább mélyítette a német romantikus balladairodalom varázsa. Lefordította
s megjelentette többek között Bürger Lenoréját, Goethe Götz von Berlichingerífa, az ErlkönigeX. A félelem regéi c. kötetben (1799), majd A skót határvidék népballadái (1802) c. két kötetben közreadta saját balladagyűjtését, a harmadik kötetben pedig (1803) saját és má­sok népballada-imitációit. Ezután lírai betétekkel gazdagon díszített romantikus elbeszélő költeményei a skót határvidék legendaanyagát dolgozzák fel: Az utolsó regös éneke (1805), Marmion (1808), A tó asszonya (1810), Rokeby (1813), A szigetek ura (1818). A siker nem is maradt el. Byron fellépéséig Scott az angol elbeszélő költészet ro­mantikus fejedelme, de a nagy vetélytárs megjelenése után azonnal beismeri kudarcát, és új műfajt keres magának. Ettől kezdve szinte évente jelentkezik egy-egy regénnyel. Először skót történelmi témák­ról ír: Waverley (1814), Rob Roy (1818), A lammermoori nász (1819), majd szélesebb távlatok, az angol és európai középkor felé fordul: Ivanhoe (1819), A kolostor (1820), Kenilworth (1821), Nigel jussa (1822). A kalóz (1822) ismét skót témát dolgoz fel. A Redgauntler (1824) az utolsó, s sokak szerint a legjobb skót témájú regénye. Scott ekkorra hírnevének tetőpontjára ért. 1826-ban azonban csődbe jutott a kiadóvállalat, amelynek csendestársa volt, s ettől kezdve a már ha­nyatló egészségű Scott erőltetett iramban, főleg adósságai fedezésére írt. 1830-ban szélütés érte, de még két regényt sikerült befejeznie 1831 -ben bekövetkezett haláláig. Jó néhány színdarabot is írt. Regé­nyeinek tematikája időben és földrajzilag rendkívül széles kört ölel fel. Angol és európai tárgyú regényei a középkorba nyúlnak vissza, skót témájú regényei pedig a reformáció korától egészen a XVIII. szá­zadig dolgozzák fel Skócia történetét. Regényei, bár realista történet­szemléleten alapszanak, aprólékos hitelességgel ábrázolják a kort, és “a történelem nagy átalakulásait, mint a népélet átalakulásait mutat­ják be”. Atmoszférájukkal, a múlt nosztalgikus megidézésével az an­gol romantikus irodalmat gazdagítják. Scott hatása a XIX. sz. regény­irodalmára – Hugo-ra, Stendhal-ra stb. – nagy jelentőségű. Magyaror­szágon is igen népszerű volt, művei jó részét már a XIX. században lefordították.

SENECA, Lucius Annaeus (Hispánia, i. e. 4. – Róma, 65.) római fi­lozófus és író. Hasonnevű apja a császárkor egyik legjelentősebb szó­noka volt. Rómában végezte tanulmányait, pályafutását szónokként kezdte és közhivatalokat vállalt. Claudius uralma alatt azonban
Korzika szigetére száműzték, innen csak 8 év múlva térhetett vissza (41-49). Az ifjú Nero nevelője, majd annak trónralépése után a politi­kai élet egyik legbefolyásosabb irányítója lett. Filozófiai munkásságá­nak középpontjában a gyakorlati etika kérdései állnak. A sztoikus is­kola híve volt. Korzikán írott három Vigasztalások c. ciklusa a sors csapásainak bölcs elviselésére tanít. A műveiből áradó pesszimizmus, a létnek káoszként való felfogása valójában a kor állapotait tükrözi, az írások társadalmi radikalizmusa azonban legtöbbször elvont morali- zálásba fullad. A haragról, A lelki nyugalomról, A boldog életről stb. c. etikai értekezései a közösségtől nem függő ember belső tökéletese­désének módját vizsgálják. Filozófiai nézeteit Erkölcsi levelek c. 124 levélből álló gyűjteményében foglalta össze. A korabeli ismeretek enciklopédikus összefoglalását kísérelte meg Természettudományi kérdések c. munkájában. Seneca azok közé tartozik, akiktől teljes da­rabokat ismerünk. 9 tragédiája maradt ránk: Az őrjöngő Hercules, Thyestes, Phaedra, Oedipus, Hercuba, Medea, Agamemnon, Thebais, Az oetai Hercules. A darabok nem előadásra, hanem olvasásra-felol- vasásra készültek. Legjobb szépirodalmi alkotása a Játék az isteni Claudius haláláról c. szatírája. A mű nem kizárólag Claudius jelképes bűnhődéséről szól, hanem általában a zsarnokság ellen irányul. Filo­zófiai írásai a középkorban igen népszerűek voltak. Tragédiái nagy hatással voltak a francia klasszicizmusra, különösen Comeiile és Racine munkásságára.

SHAKESPEARE, William (Stratford-on-Avon, 1564. 4. 23. – Stratford-on-Avon, 1616. 4. 23) angol drámaíró és költő. Anyja föld- birtokoslány volt, apja kesztyűkészítő, gabona- és vegyeskereskedő Stratfordban, ahol egyre fontosabb szerepet játszott a közügyekben. 1568-ban a városka polgármestere lett, de később elszegényedett, s csak híressé lett fia segítségével rendezte anyagi nehézségeit és kapott 1596-ban nemesi címet. A fiatal Shakespeare a helyi iskolában sajátí­totta el a klasszikus műveltség alapjait. 1582-ben, 18 éves fejjel fele­ségül vette a nála nyolc évvel idősebb Anne Hathaway-t, a következő évben felesége egy leánynak, 1585-ben egy ikerpárnak adott életet. Röviddel ezután költözhetett Londonba, mint egy vándor színésztár­sulat tagja. Egy 1592-ből származó adat már mint sikeres színészt és drámaírót említi. 1594-ben csatlakozott a Lord Kamarás társulatához, többször játszott az udvarban a királynő előtt. A Globe 1599-ben épült
fel, Shakespeare mint az egyik főrészvényes vett részt az igazgatás­ban, drámaírói és színészi feladatai mellett évente átlag két dráma ke­rült ki a tolla alól. 1603-ban, I. Jakab trónra léptével a társulat A Ki­rály Színészei nevet vette fel. 1608-tól a társulat nemcsak a tető nél­küli, – a társadalom minden rétegét befogadó, ún. nyilvános színház­ban – hanem az előkelőbb rétegek ízlését kielégítő, a mai színházépü­letekhez közelálló fedett és mesterségesen világított “magánszínház­ban” is játszott. Londonban a Theatre, majd a Globe közelében lakott, de kapcsolatait szülővárosával és családjával mindvégig fenntartotta. 1597-ben megvette Strattford második legnagyobb házát, a New Place-t, és visszavonulása után itt élt haláláig. Hamnet nevű fia 11 éves korában meghalt, a fiú ikertestvére, Judith csak 1612-ben, apja halála évében ment férjhez. Shakespeare legidősebb és legkedvesebb leánya, Susanna 1607-ben lett egy strattfordi orvos, John Hall felesé­ge. Az író utolsó unokája, Lady Elizabeth Bemard 1670-ben halt meg. Shakespeare sírja a stratfordi Szentháromság-templomban van. Halá­la után, 1623-ban adták ki színésztársai – Heminges és Condell drá­máinak összegyűjtött kiadását, az ún. Első Fóliát. Drámaírói tevé­kenységét négy szakaszra szokták osztani. Az első a korai királydrá­mák; a háromrészes VI. Henrik és a II. Richárd alkotta tetralógia – és a kísérleti jellegű, részben bohózatos vígjátékok – a Felsült szerelme­sek, Lóvátett lovagok. Tévedések vígjátéka, Két veronai nemes. Mak­rancos hölgy (kb. 1589-94) – kora. A második korszak (1594-1600) főleg az érett történeti drámákat – II. Richárd, IV. Henrik két része, V. Henrik – valamint a lírai hangvételű és regényes szerelmi vígjátéko­kat – Szentivánéji álom, A velencei kalmár. Sok hűhó semmiért, Ahogy tetszik, Vizkereszt – foglalja magában, de ide tartozik az 1594-95 kö­rül írt lírai tragédia, a Rómeó és Júlia, az 1599-ben előadott politikai témájú Julius Caesar és a királynő felszólítására írt késői bohózat, A windsori víg nők is. A 90-es évek alkotásait még alapvetően egy fel­felé ívelő, a maga erejében bizakodó társadalom szelleme hatja át. A mindent kétségbe vonó kétely komor hangja a harmadik korszak kü­szöbén, az 1600 táján keletkezett Hamletban szólal meg. A századfor­duló válsághangulata a “keserű vígjátékok” – Minden jó, ha a vége jó,; Szeget szeggel – ironikus sorsfordulataiban, a Troilus és Cressida cinizmusában, a nagy tragédiák – Hamlet, Othello, Lear király, Macbeth – hőseinek meghasonlott lelkében, belső konfliktusaiban nyer kifejezést. Életérzés és stíluseszközök tekintetében az 1600-
1608 közötti korszak gyökeres változást jelent: szembenézést a társa­dalmi és egyéni lét legmélyebb, kínzó problémáival, a cselekvés mo­tívumainak könyörtelen elemzését, a kavargó indulatok hű tükörképét a hajlékony, kifejező drámai nyelvben. Shakespeare itt csap át a rene­szánszból a barokk és a manierizmus világába. Az átmenetet az utol­só korszak derűsebb atmoszférája, pozitív megoldásai felé két római tárgyú tragédia, a Coriolanus és az Antonius és Kleopátra jelzi. Az utolsó korszak (1608-13) színművei – Pericles, Cymbeline, Téli rege, A vihar – szintén tragikus alaphangot ütnek meg, féltékenyéség, áru­lás, gyilkossági kísérlet indítja el a cselekmény mechanizmusát, de a dráma folyamán a katasztrófa elhárul, az elveszett gyermekek megke­rülnek, a konfliktus a megbocsátás, a kiengesztelődés akkordján oldó­dik fel. Az első teljes magyar Shakespeare- fordítás a Kisfaludy Tár­saság gondozásában jelent meg 1864-78 között.

SHAW, George Bemard (Dublin 1856. 7. 26. – Ayot St. Lawrence, 1950. 2. 2.) angol drámaíró, regényíró, kritikus. Írországban született, elszegényedett angol protestáns nemesi család sarja. Középiskolai ta­nulmányok után egy ingatlanügynökség írnoka, majd pénztárosa lett. 1876-ban édesanyjához költözött Londonba, aki 1873 óta élt ott, és mintegy tíz éven át tanult, olvasott, minden állandó foglalkozás nél­kül. Érdeklődése elsősorban a társadalmi problémák felé vonzotta. Henry George és Marx hatására szocialista lett, s haláláig annak val­lotta magát. 1884-ben belépett a polgári-szocialista Fabiánus Társa­ságba. Ekkor már írói ambíciók fűtötték. 1879-83 között öt regényt írt: Éretlenek (1879), Mr. Connolly házassága (1880), Művésszerelem (1881), Cashel Byron mestersége (1882), Trefusis úr (1883). Ezek ugyan nem mérhetők későbbi drámáihoz, de érdekesen világítják meg a forradalmár és ateista fiatal író és gondolkodó egyéniségét. Rövid szünet után mint újságíró, kritikus mutatkozott be a közönségnek. Előbb a Pali Mail Gazette számára dolgozott, majd a Star zenekriti­kusa lett, 1890-94-ig a Worldv\é\ volt zenekritikus, végül a Saturday Review drámakritikusaként fejezte be újságírói pályáját. Ekkor már maga is drámaíró. Drámái előbb hódították meg a kontinenst, mint sa­ját hazájának közönségét. Általános siker és elismerés csak a XX. sz. tízes éveire lett osztályrésze. 1925-ben Nobel-díjjal tüntették ki. A társadalmi megújhodásért harcoló Shaw művészetben, irodalomban is az újat, az előrevivőt támogatta. így lett Ibsen szószólója. Első drámá-

jának megírására is az Ibsen-ellenes hadjárat indította. Az óriási vi­hart kavaró Kísérteteket Shaw cikkekben és nagyszabású irodalmi ta­nulmányban – Az ibsenizmus lényege (1891) – védte meg. Ezt köve­tően mutatta be első színdarabját, A szerelem komédiáját (1892) az Independent Theatre. A külvárosi nyomornegyedek bérlakásain meg­gazdagodó polgárságot leleplező darab két előadás után lekerült a műsorról. Shaw következő müvei is hasonló sorsra jutottak. A modem asszonyról írott dráma, A nőcsábász (1893) előadására nem vállalkoz­tak a színházak, a Warrenné mestersége (1893), mely a prostitúció gazdasági okainak feltárásáról s a papság és arisztokrácia parazita lé­téről szólt, betiltotta a cenzúra. Ez a három dráma adja Kellemetlen színdarabok (1898) c. kötetének anyagát. Müveinek sikeres színpadi karrierje a Kellemes színdarabok (1898) c. kötet darabjainak bemuta­tásával kezdődik: Hősök (1894), Candida (1894), Sosem lehet tudni (1895), A sors embere (1895). Filozófiájának első drámai összegezé­se, az Ember és felsőbbrendű ember (1903) színre kerülésekor már egyértelműen kora első számú drámaírójaként ünnepük, ezt a népsze­rűséget gyors egymásutánban bemutatott briliáns komédiái – Babar őrnagy (1905), Fanny első színdarabja (1911) és a Pygmalion (1912) – tovább fokozzák. A sikersorozatot az I. világháború szakítja félbe. Shaw háborúellenessége, demokratikus nézetei szembeállítják vele a közvéleményt, drámáinak bemutatását bojkottálják. A viták elültével új, széles áradásban indul meg a Shaw-drámák sora. Szénásszekér (1929), Genf (1938), Jó Károly király arany napjaiban (1939). 1924- ben születik az egész életmű egyik legmegragadóbb alkotása, a Szent Johanna c. modem tragédia. Egyéb történelmi témájú színműveiben – A sors embere (1896), Az ördög cimborája (1897), Caesar és Kleo­pátra (\ZW) – is a történelem nagy egyéniségeinek igaz arcát, a törté­nelmi fejlődés valóságos mozgásirányait keresi. Életművének egyér­telműen pozitív értékét nem ezek a vitatható nézetek adják, hanem az, hogy leleplezte korának polgári intézményeit, hamis erkölcseit. Meg­győzte olvasóit és nézőit, hogy ezt a társadalmi rendet és ezeket az er­kölcsöket meg kell semmisíteni az emberiség boldogabb jövője érde­kében.

SHELLEY, Percy Bysshe (Sussex, 1792. 8. 4. – Spezia, Olaszország, 1822. 7. 8.) angol költő. Vidéki birtokos család sarja. 1804-10 között Etonban, majd az oxfordi University College-ban tanult, ahonnan Az
ateizmus szükségességéről c. pamfletje miatt 1811-ben kizárták. 1810-ben húgával, Elisabethtel verseskötetet adott ki Victor és Cazire eredeti versei címmel. Két, a korban divatos “gótikus” kis történetet is írt: Zastrozzi (1810), St. Irvyne (1811). Ezután nyugtalan vándor­évek következtek a költő életében. Mindenütt ott volt, ahol küzdelem folyt az emberi szabadságjogokért. Beszédekben, röpiratokban köve­telte Írország függetlenségét és a katolikus emancipációt: Kiáltvány az ír néphez (1812), Jogok deklarációja (1812). 1814-ben megismer­kedett Godwin leányával, a szép és művelt Maryvel. Megszöktette, s 1816-ban, első felesége öngyilkossága után feleségül vette. 1814 nya­rán Franciaországba és Svájcba utazott. 1816-os svájci útja alkalmá­val Byron-nal is barátságot kötött. 1818-ban végleg elhagyta Angliát, s Itáliában telepedett le. Élete utolsó hónapjait egy Spezia melletti tengerpari villában töltötte. Két barátjával 1822. júl. 8-án hajóútra in­dult, s a tengerbe veszett. Első nagy hatású művében, a Mab királynő (1813) c. elbeszélő költeményben Godwin ideáit hirdeti. Az emberi gonoszság gyökerét a társadalom intézményeiben, a kizsákmányolás­ban, a vallásban, a háborúban látja. Romantikus világfájdalmat sugár­zó nagyszabású költeménye, az Alastor, vagy a magánosság szelleme (1816) egy ifjú költőről szól, aki hiába keresi a világban a tökéletes­séget. A Napóleon veresége utáni európai helyzet, az erősödő szent­szövetségi reakció ihlette Az iszlám lázadása (1818) c. elbeszélő köl­teményét. A Cenciek (1819) c., a reneszánsz korban játszódó tragédia arról szól, hogy öleti meg családja a zsarnok, kegyetlen, leányát sze­relmével üldöző Cenci grófot. A költő Itáliában is figyelemmel kísér­te Anglia politikai életét. Az 1819-es Manchester melleti vérengzésre – melynek során a béremelésekért és a választójog reformjáért gyűlé- sező munkások közé lőttek – A zűrzavar farsangja c. művével vála­szolt. Dagadtlábű, a zsarnok (1819) c. műve maró szatíra a királyi családról, elsősorban IV. Györgyről. A közérthető, egyszerű képekből felépített Dal Anglia férfiaihoz (1819) gyújtó hatású forradalmi indu­ló a néptömegek számára. Shelley természeti képekben vetíti előre a jövőt A felhő és Egy mezei pacsirtához c. ódáiban is: a felhőben az örök változás jelképét, a pacsirtában a majdan az emberi világban is megvalósuló harmónia ígéretét látta. Adonais (1821) c. megrendítő elégiájában Keatsnek állított emléket. A költészet védelme (1821) c. erősen platónikus fogantatású esszéjében összegezte a költő és költé­szet hivatásáról vallott nézeteit, döntő szerepet tulajdonítva a költé­
szetnek a világ megjobbításáért vívott harcban. Versei a legjelesebb magyar költők fordításában váltak közkincsünkké.

SIENKIEWICZ, Henryk (Litwos; Woia Okrzejska, 1846. 5. 5. – Vevey, 1916. 11. 15.) lengyel regényíró, elbeszélő. Nagybirtokos ne­mesi családból származott. A híres varsói Főiskolán volt medikus, majd a bölcsészetet látogatta és a varsói orosz egyetemen fejezte be tanulmányait. Irodalmi működését mint újságíró kezdte, de 1872-ben már a mérsékeltebb, Prus által szerkesztett Mwában dolgozott, s egy év múlva a konzervatív Gazeta Polska munkatársa lett. 1876-ban az USA-ba utazott, ahonnan – Franciaországon s Olaszországon át – há­rom év múlva tért haza. Az ún. neokonzervatív tábor egyik fo képvi­selője lett. 1900-ban 30 éves írói munkásságáért a nemzettől birtokot kapott Oblegorek falvában. 1905-ben a Quo vadis? c. regényéért iro­dalmi Nobel-díjjal tüntették ki. Az I. világháború kitörése után Svájc­ba ment, onnan segítette különböző bizottságokban honfitársait, s ott érte a halál is. Első regénye, a Hasztalan (1872) azt a kiábrándult han­gulatot tükrözi, amely az ifjúságot az 1863-as felkelés leverése után hatalmába kerítette. Novellái, kisregényei a kapitalizálódó világ tra­gédiáit írják le komor színekkel, feszes kompozícióval, szűkszavú, lé­nyegre törő stílusban: Muzsikás Jankó (1879), A világítótorony őre (1881). Sienkiewicz munkásságának központi műve a Trilógia. Első a Tűzzel-vassal (1884) c. kötete, mely az ukrán-lengyel háború, a Hmelnyickuj-felkelés eseményeit festi le. A második kötet a Vízözön (1886), ebben a svédek elleni nemzeti háború eseményeit ábrázolta. A ciklus utolsó kötete, A kislovag (1888) inkább kalandregény, mint a nemzeti sors nagy kérdéseivel foglalkozó történelmi regény. A Triló­giában – minden fogyatékossága ellenére – fellelhetők Sienkiewicz írói erényei: a nemzeti érzésre való apellálás, a gazdag, színesen ar­chaizáló stílus, a kalandos meseszövés, a hősök epikus, csak egy-két jellemvonással történő, fekete-fehér jellemzése. Kereszteslovagok (1897-1900) c. regénye a lengyelek véres harcát írja le a német lovag­rend ellen. Civilizációellenessége, a múlt idealizálása kendőzetlenül jutnak kifejezésre modem tematikájú regényeiben (Dogma nélkül, 1891; A Polaniecki család, 1895). Egyéb müvei közül meg kell emlí­tenünk remek ifjúsági kalandregényét, a Sivatagon és vadonban-t (1911) is. Világirodalmi jelentősége abban áll, hogy Lengyelország­ban történelmi regényeivel – több kelet-európai társához hasonlóan –
megteremtette a nemzeti múlt történelmi tudatát széles társadalmi ré­tegek számára.

SINKA István (Nagyszalonta, 1897. 9. 24. – Budapest, 1969. 7. 17.) költö, író. Ősei pásztorok, s ő is bojtárkodott tízéves korától. 1928- ban Vésztőre költözött, ahol alkalmi munkákból élt. Első verseit a Magyar Falu közölte, majd 1932-ben Bajcsy-Zsilinszky Szabadságé, lapjában is jelentek meg költeményei. Első kötete 1933-ban Himnu­szok Kelet kapujában címmel jelent meg. 1935-ben Szabó Pállal és Barsi Dénessel megalapították a Kelet Népét. Kapcsolatban állt a né­pi írók körével. 1939-től a Magyar Élet c. folyóiratban publikált, majd a Szabad Szó munkatársa lett. 1949-ben kiszorult az irodalmi életből, 1957 után jelenhettek meg ismét versei, kötetei. 1990-ben posztu­musz Kossuth-díjat kapott. Igazi hangjára a Pásztorének (1935) c. kö­tetében talált, amelyben maga és sorstársai életét mutatta be. Költé­szetének világképét az átélt árvaság, a szegénység, a cselédsors for­málta. Dalaiban, balladáiban a közvetlen tárgyszerűség látomásos, szürrealisztikus elemekkel kapcsolódik össze. A nincstelen parasztság képe jelenik meg költészetében, novelláiban és önéletrajzában is. Mü­vei: Az élők félnek (\939\ Fütyöri és a hét vadász (1940), Denevérek honfoglalása (1941), Harmincnyolc vadalma (1941), Hontalanok út­ján (1943), Fekete bojtár vallomásai (1942-1944), Balladáskönyv (1943), Végy korodra, idő (1964), Szigetek könyve (1972).

SINKÓ Ervin (Apatin, 1898. 9. 5. – Zágráb, 1967. 3. 26.) költö, író. irodalomtörténész. Iskoláit Apatin, Szabadkán és Szegeden végezte. 1914-15-ben a Munkásotthon könyvtárosa, a Bácsmegyei Napló munkatársa. Verseit a Népszava, a Ma és a Tett c. folyóiratok közöl­ték. 1916-ban megjelent első verseskötete Éjszakák és hajnalok cím­mel. 1919-ben Bécsbe emigrált, ahol volt asztalossegéd, filmstatiszta, közben a Korunk, a Nyugat és a Századunk munkatársa. 1945-ben a Horvát írószövetség és a zágrábi Jugoszláv Tudományos és Művésze­ti Akadémia tagja lett. 1959-ben megnyitotta az újvidéki egyetem ma­gyar tanszékét. Pályájának első szakaszában főleg verseket, naplót, és emlékiratokat írt. Második alkotói időszakában fő műfaja a novella, a kisregény, a regény és az etikai-filozófiai esszé. Sinkó legterméke­nyebb alkotókorszaka 1945-től haláláig terjed. Művei: A fájdalmas Is­ten (1923), A vasút (1948), Kísértet járja be Európát (1952), Elítéltek
(1953), A mi második forradalmunk (\953), Epikurosz hervadt kertje (1964).

SOMLYÓ Zoltán (Alsódomború, 1882. 6. 22. – Budapest, 1937. 1. 7.) költő, műfordító. Nagykanizsán érettségizett 1900-ban. A Magyar­ország és a Közvélemény munkatársa volt. 1903-1904-ben katonás­kodott, majd Fiúméban a Tengerpart c. lapnál dolgozott. 1906-ban rö­vid ideig a Magyar Nemzet munkatársa volt. 1914-töl gyakran alkal­mi munkákból élt. 1928 után írásai biztosították az anyagi megélheté­sét. A Nyugat is közölte verseit, de soha nem fogadta be körébe. Há­nyatott sorsa költészetét, műveinek közreadását is befolyásolta. Az I. világháború végén szembefordult az értelmetlen vérontással, 1919 után a reménytelenség lett úrrá költészetén. Műfordításait nagy mű­gonddal végezte, a megélhetésért sokszor elhanyagolta tehetségét. Művei: Dalok a piros kendőtől a hatcsattos cipőig (1902), Dél van (1910), Az átkozott költő (191?), Hadak a hóban (1915), A halál ár­nyékában 1915-16 (1916), Őszi regény (1916), Végzetes verssorok (1916), A doberdói Mária, Versek a nagy háborúról (1918), A férfi versei (1922).

STEINBECK, John (Salinas, 1902. 2. 27. – New York, 1968. 12. 20.) amerikai regényíró. Apai ágon félig német, anyai ágon ír származású. Szülőhazája, Kalifornia regényeinek is örök színtere. A Stanford Egyetemen biológiát hallgatott, de tanulmányait nem fejezte be. Több író-kortársához hasonlóan sok mindent végigpróbált, pl. New York­ban újságírással kísérletezett – sikertelenül. A 30-as években a nagy gazdasági válság hatására a társadalmi problémák felé fordult a fi­gyelme. Sokat utazott, 1963-ban Magyarországon is járt. Steinbeck tematikáját és írói eszközeit tekintve rendkívül sokszínű alkotó, de egész életművén végigvonult valami nosztalgia a természettel, az anyafölddel való szorosabb kapcsolat, az ezt megvalósító életforma után. Első műve, az Egy marék arany (1929) allegorikus kalandre­gény. A Mohos szikla (1933), tárgyában és hangulatában gyökeresen különbözik tőle: itt tűnik fel először Steinbeck irracionalizmusa, a műveit többé-kevésbé mindvégig jellemző panteista színezetű miszti­cizmus és biológiai determinizmus. A Kedves csirkefogók (1935) és a témájában, szemléletében rokon Kék öböl (1945) az írónak megint egészen más arcát mutatja. A nagy fordulat Steinbeck pályáján az
1936-ban keletkezett Késik a szürkület, amely az író valóságra-döb- benését, a társadalmi jelentőségű közösségi témák felé fordulását ta­núsítja. Az egy évvel későbbi Egerek és emberek (1937) hangja megint elsötétül, biológiai determinizmusa újból felülkerekedik. Leg­kiemelkedőbb müve az Érik a gyümölcs (1939). Ezért a művéért 1942-ben Nobel-díjat kapott. A Lement a hold (1942) művészi szem­pontból kevésbé sikerült antifasiszta regény. Egy norvégiai kisváros német megszállásáról és a kibontakozó ellenállási mozgalomról szól. Az Édentől keletre (1952) c. önéletrajzi elemekkel átszőtt müvében Steinbeck-nek még egyszer sikerül kiemelkedni determinista pesszi­mizmusából. Utolsó regénye, a Rosszkedvűnk tele (1961) a pénz min­denhatóságán alapuló amerikai társadalomról mond keserűen beletö­rődő bírálatot az “amerikai álmot” kergető kisember, a bankrablás út­ján meggazdagodni akaró bolti elárusító történetében.

SÜTŐ András (Pusztakamarás, 1927. 6. 17. – ) író, elbeszélő, dráma­író, szerkesztő. Tanulmányait Nagyenyeden és Kolozsvárott végezte. A Világosság riportere, 1948-tól a Falvak Népe szerkesztője. 1958-tól az Új Elet szerkesztője, majd főszerkesztője. Tehetsége nagyon korán jelentkezett, első novelláját az Utunk c. lap közölte 1948-ban. Korai írásai általában szorosan kakpcsolódnak a történelmi pillanathoz, a napi aktualitáshoz. Első igazi írói sikerét Félrejáró Salamon (1956) c. kisregényével érte el. Az ötvenes évek közepén alig-alig jelentkezett új művel. Nem hallgatott el, a publicisztika felé fordult. 1970-ben hosszú szünet után jelent meg az új mű, az Anyám könnyű álmot ígér, amely minden korábbi írásánál magasabb szinten mutatja Sütő And­rás kivételes tehetségét, s amely meghozta számára a szinte egyönte­tű elismerést is. Az anyanyelv védelmében írt esszéregénye az Enged­jétek hozzám jönni a szavakat (1977) nevelési regény, mely bemutat­ja, hogy a nagyszülők miképpen adják át szavakban a világot unoká­juknak. A 70-es években írt történelmi paraboladrámáiban a személyi­ség és a hatalom viszonyának sokrétű elemzését adja (Egy lócsiszár virágvasárnapja, 1973; Csillag a máglyán, 1974; Káin és Ábel, 1977). Művei: Hajnali küzdelem (1949), Mezítlábas menyasszony (1950), Emberek indulnak (1953), Az új bocskor (1954), Szerelem, ne siess! (1961), Rigó és apostol (1970), Istenek és falvacskák (1973), A szuzai mennyegző (1981), A gyermekkorom tükörcserepei (1982), Az Idő markában (1984), Advent a Hargitán (1985), A lőtt lábú madár
nyomában (1988), Álomkommandó (1987), Omló egek alatt (1990), Az élet és halál kapuiban (1993), Heródes napjai (1994).

SWIFT, Jonathan (Dublin, 1667. 11. 30. – Dublin, 1745. 10. 19.) an­gol regényíró és költő. Apja kisebb hivatali tisztségeket viselt, fia szü­letését nem érte meg. Anyja és apjának tehetősebb fivérei nevelték. Egyetemi tanulmányait a híres dublini Trinity College-ban végezte, ahol Congreve évfolyamtársa volt. Az angliai dicsőséges forradalom hírére Dublinban végigsöprő angolellenes terrorakciók elől – a dubli­ni Trinity College-ből kilépve – 1689-ben ő is áthajózott Angliába. Az év vége már a nagy műveltségű Sir William Temple, a visszavonult neves politikus házában találta, ahol megismerkedett a kor közéleté­nek, irodalmának vezető embereivel és gyarapíthatta irodalmi művelt­ségét. A Moor Parkban titkárként és barátként Temple esszéinek, em­lékiratainak szerkesztőjeként eltöltött tíz év döntő jelentőségű volt. Ekkor keletkeztek első, nagyszabású szatírái, ekkor lépett a papi pá­lyára, és kötött életre szóló barátságot Stellával, aki később követte Ír­országba. Temple halála után, 1699-1710 között sikertelenül próbált érvényesülni az egyházi és politikai porondon, de nevét a londoni­dublini irodalmi elit egyaránt ismerte. 1710-14-ig a londoni irodalom­politikai élvonalban élt. Ontotta a háborúpárti whig hadvezetés tekin­télyét megsemmisítő, s az utrechti békét közhangulatilag előkészítő röpiratait, újságcikkeit. Utóbbiakat az új tory folyóiratban, a The Examinerben (1710-11). A torykhoz való átállása után elvesztette a whig irodalmárok, Addison és Steele barátságát, de új barátokra tett szert a tory írókat tömörítő fiktív Scriblerus Club tagjai, Popé, Gay, Pamell, Prior, a politikus-filozófus Bolingbroke stb. személyében. Közösen tervezték el, hogy megírják a Scriblerus Club visszaemléke­zéseit, és ekkor fogamzott meg számos híres mű, köztük a Gulliver terve is. 1714-ben a tory kormány megbukott, és ettől kezdve élete vé­géig Írországban élt a dublini St. Patrick székesegyház foespere- seként. Bár száműzöttnek érezte magát, azonosulni tudott az ír nép­pel, s 1720 utáni ír témájú írásaiban teljesedett ki igazán alkotóművé­szete. Swift az angol klasszicizmus legnagyobb prózaírója, a világiro­dalom egyik legsajátosabb szatirikusa. A könyvek csatája (1704) a klasszikus műveltség és a felvilágosodásra oly jellemző szatirizáló kedv legtisztább találkozása. 1704-20 között írásai vallási-erkölcsi tárgyú, komoly és szatirikus reformjavaslatok és ellenjavaslatok, túl-

nyomórészt azonban politikai aktualitásokkal foglalkozó röpiratok, cikkek. Életművének csúcsa, a Gulliver utazásai              nagyszabású

szatirikus összefoglalás, frontális támadás az emberi, társadalmi rom­lottság, kártékonyság, sötét fanatizmus, az ember mérhetetlen önhitt­sége ellen. A Gulliver utazásai és a Szegény javaslat íróját sokáig fél­reértették: embergyűlölönek, őrültnek tartották. Indulatos szatírája a “fekete humor” korai példája is egyben, s nem véletlen, hogy hosszú értetlenség után a XX. sz. értette meg igazán, s hogy a szatirikus pa­rabolának Kafkáig nem volt művelője.

SYLVESTER János (Szinyérváralja, 1504. ? – Bécs, 1552. 5. 6. előtt) humanista író, bibliafordító. 1926-tól Krakkóban tanult. 1959-ben a wittenbergi egyetemre iratkozott be, hazatérve a Nádasdyak szolgála­tában az első magyarországi magyar nyelvű nyomdában dolgozott. 1539-ben itt jelentette meg magyar-latin nyelvtanát, a Grammatica Hungaro-latin-t. Elkezdte az Újszövetség fordítását Erasmus szöveg­változata alapján, 1541-ben jelent meg, ez az első Magyarországon előállított magyar nyelvű könyv. Sylvester az előszavakban úgyszól­ván minden előzmény nélkül magyarra ültette át a klasszikus rímek időmértékes verselését. 1543-tól a bécsi egyetemen hébert, görögöt és történelmet tanított. Műfordítóként a metaforikus nyelvhasználatnak is úttörője volt.

SZABÓ Magda (Debrecen, 1917. 10. 5. – ) író, költő. 1935-ben Deb- recenben érettségizett, majd 1940-ben az egyetemen magyar-latin szakos tanári és bölcsészdoktori oklevelet szerzett. 1940-től Debre­cenben, majd Hódmezővásárhelyen tanított. 1945-től a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban dolgozott. 1959-től szabad­foglalkozású író. Díjai: József Attila-díj (1959), Kossuth-díj (1973), Pro Urbe-díj (1983), Csokonai-díj (1987). 1992-ben a Betz Corporation díját kapta. Pályáját versekkel kezdte, melyek a Magya­rok és az Újhold c. folyóiratokban láttak napvilágot. 1947-ben Bárány címmel jelent meg első kötete, akkor már Pesten élt, és szoros kap­csolatban volt az Újhold körének költőivel, íróival. 1949-ben adta ki második kötetét Vissza az emberig címmel. Mindkét kötetben megje­lenik a háború iszonyata, az élet újrakezdésének erkölcsi konfliktusa, írói munkásságában ekkor hosszabb szünet következik, s az ötvenes években már nemcsak versekkel, de prózai müvekkel is jelentkezik.

Költői és prózaírói világa szorosan összakapcsolódik. A Freskó (1958) és Az őz (1959) c. regények sikert hoztak Szabó Magda számá­ra. Ezekben az elemző lélektani regény hagyományait elevenítette fel. A hatvanas években írt regényeiben jellegzetes nőalakokat for­mált. (Disznótor, 1960; Pilátus, 1963; A Danaida, 1964). Későbbi művészetében egyre meghatározóbbá válik az önéletrajzi ihletés és a nemzeti múlt iránti érdeklődés, mely színpadi műveiben jelenik meg leginkább (Kiálts, város, 1971; Az a szép, fényes nap, 1976). Népsze­rűek ifjúsági regényei is: Sziget-kék (1958), Álarcosbál (1961), Mond­ják meg Zsófikának (1958), Abigél (1970). Művei: Neszek (1958), Vö­rös tinta (1959), Hullámok kergetése (1965), Tündér Lala (1965), Eleven képét a világnak (1966), Zeusz küszöbén (1968), Kívül a kö­rön (1980).

SZAPPHÓ (?Ereszosz, i. e. 7628. – Leszbosz, i. e. 7568.) görög köl­tőnő. Életéről rendkívül kevés a hiteles adat, annál több a legenda. Arisztokrata családból származott. 1. e. 596 körül családjával együtt rövid időre Szicíliába menekült. Leszboszon egy előkelő leányokból álló kultikus-művészeti kör vezető egyénisége volt. A görög líra klasszikusa. Bár írt epigrammákat, elégiákat és iamboszokat is, is­mertté lírai dalaival, szerelmes verseivel vált. Ezek 9 könyvéből, va­lamint nászdalaiból és himnuszaiból többnyire töredékek maradtak ránk. Szinte kizárólagos életérzése a szerelem, érzelmeinek kendőzet­len megváltását a közvetlenség, a szenvedély szárnyalása jellemzi. Szapphó művészetének jellegzetessége az érzelmek és gondolatok ál­szeméremtől mentes közvetlensége, a hangulatok finomságainak ér­zékeltetése, a költői egyéniség egyszerűsége és természetessége. A szapphói formakincs teljes összhangot mutat a mondanivalóval, tuda­tos szerkesztőkészség járul a lírai közvetlenséghez, színes és világos képalkotása, különösen metaforái és hasonlatai megragadó erejűek. Több verssort és a “szapphói versszak”-ot róla nevezték el. Hatása a hellenisztikus költészetben és a római irodalom aranykorában igen erős, nyomai fellelhetők Bizáncban, az újkori európai líra pedig érté­kes előzményének tekinti.

SZÉCSI Margit (Budapest, 1928. 5. 28. – Budapest, 1990. 11. 23.) költő. Budapesten érettségizett, majd 1945-től tisztviselő volt. 1948- ban népi kollégistaként a budapesti Pázmány Péter Tudományegye­
tem Bölcsészettudományi Karának hallgatója lett, közben 1950-ben a Csillag munkatársa. Versei 1949-től jelentek meg. 1953-tól írásaiból élt. 1957-ben, 1968-ban és 1977-ben József Attila-díjjal tüntették ki. Pályája elején a közvetlen életélmények jelennek meg költészetében. Ahogy hatalmasodtak a kételyek, úgy változtak költői eszközei is. Különféle stílusok, műfajok, hangnemek keverednek: a ballada, a groteszk és ironikus fordulatok ötvözete a Szécsi Margit-vers. Ked­velt, jellegzetes műformája a “hosszú ének”. Művei: Március (1955), Angyalok strandja (1956), Páva a tűzfalon (1958), A trombitákat összesöprik (1965), A Madaras Mérleg (1972), Eszem a gesztenyét (1971), Szent Buborék (1974), Birodalom (1976), Mit viszel, folyó (1978), A Rózsaszínű Dzsip (1982), Költő a Holdban (\9Z4), A Betle- hem-blues (1986).

SZENCI MOLNÁR Albert (Szene, 1574. 8. 30. – Kolozsvár, 1634.

1. ?.) irodalomtudós és zsoltárköltő. Jómódú mezővárosi polgár fia. 16 éves korától 38 éves koráig Németországban élt és dolgozott, szel­lemi fejlődését a polgárosult és szabadszellemű német protestáns vá­rosi kultúra határozta meg. Bethlen Gábor erdélyi fejedelem hívására 1624-ben végleg megtelepedett Magyarországon, Kassán, ill. Erdély­ben. Az európai tudományos közvélemény számára először Szenei közvetítette a magyar nyelvet és kultúrát: latin-magyar szótára, a Dictionarium Latino-Ungaricum el Ungarico-Latinum (1604) a nem­zetközi nyelvész-közvélemény érdeklődését is kielégítette. Ugyanígy nyelvtana, a Nova grammatica ungarica (1610). A francia Marót ha­tására, valamint Théodeore Beze németre fordított zsoltárainak tanul­mányozása után adta ki magyar zsoltárait: (Psalterium Ungaricum, 1607). Zsoltárait 130 dallamra szerezte, csaknem ugyanennyi versfor­mát alkalmazott.

SZENTKUTHY Miklós (Budapest, 1908. 6. 2. – Budapest, 1988. 7. 18.) író, esszéíró, műfordító. 1931-ben a budapesti egyetemen ma- gyar-francia-angol irodalom szakot végzett, és Realitás és irrealitás viszonya Ben Jonson klasszikus naturalizmusában c. értekezésével szerzett doktori fokozatot. 1931-32-ben A Jakab-kori angol irodalom c. magántanári értekezésén dolgozott Angliában ösztöndíjasként. 1932-től a Madách Gimnáziumban tanított. 1948-ban ismét egy esz­tendőt töltött Angliában. 1949-58 között közgazdasági technikumban
tanított, ezután írásaiból élt. Díjai: József Attila-díj (1977), Füst Mi- lán-díj (1982), Déry Tibor-díj (1984), Kossuth-díj (1988). Életművé­re a korai reneszánsz, a barokk művészet és a modern elbeszélő iro­dalom hatott. Csaknem fél évszázadot töltött el legnagyobb írói vál­lalkozásának, a Szent Orpheus breviáriumának munkálataival. Müve­iben felbontotta a hagyományos, cselekményen alapuló regényformát, és egy intellektuális-bölcseleti, metaforikus regénytípust hozott létre. Művei: Prae (1934), Fekete reneszánsz (1939), Eszkoriál (1940), Európa minor (1941), Cynthia (1941), Vallomás és bábjáték (1942), Meghatározások és szerepek (1969), Szárnyatlan oltárok (1978), Mú­zsák testamentuma (1985).

SZÉP Ernő (Huszt, 1884. 6. 30. – Budapest 1953. 10. 2.) költő, re­gényíró, elbeszélő, újságíró. A Nyugatban tűnt fel verseivel. Az Első csokor (1902) és az Énekeskönyv (1912) c. köteteiben a gyermekkor emlékekbe szőtt világát állította szembe a kapitalista nagyváros tüle­kedésével, önző értetlenségével. írásaiban a szegények, a kisemberek, az elesettek gondolkodását, érzelmeit ábrázolta. Naiv, gyermekies ki­fejezésmódja, érzékeny és érzelmes költői nyelve tudatos pestiesség­gel keveredett. Kabaréjelenetei, színmüvei (Egy kis színház. Patika, Vőlegény, Azra) igen népszerűek voltak.

SZERB Antal (Budapest, 1901. 5. 1. – Balf, 1945. 1. 27.) irodalom­történész, regényíró, színműíró. Budapesten és Grazban végezte ma- gyar-német-angol szakon egyetemi tanulmányait. 1937-ben a szegedi egyetem magántanárává nevezték ki. A háború alatt többször behívták munkaszolgálatra, majd elhurcolták. A balfi táborban a kínzás és nél­külözés vetett véget életének. Első versei és novellái 1921-től jelen­tek meg a Nyugatban. Rendkívüli műveltsége, sokrétű érdeklődése egyre szaporodó irodalmi tanulmányainak már a tárgyválasztásában is érvényre jutott: Stefan George (1926), Kölcsey (1926), A magyar ro­mantikus dráma (1927), William Blake (1928) Magyar preromantika (1929), Az ihletett költő – Berzsenyi (1929), Vörösmarty-tanulmányok (1930). Az egyéniségének megfelelő kifejezési formát a művészi esszében találta meg. Alkotói magatartását a tudós és művész együt­tes jellenléte határozta meg: a tudományt a szépirodalomhoz, a re­gényt az esszéhez közelítette.

SZIGLIGETI Ede (Váradolaszi, 1814. 3. 8. – Budapest, 1878. 1. 19.) színész, műfordító. Közepes színész, de kitűnő szervezőkészséggel rendelkező színházi titkár, később dramaturg, majd a Nemzeti Szín­ház drámai szakigazgatója volt. Mindvégig az eredeti magyar darabok bemutatása mellett szállt síkra. Száznál több színművét mutatták be. Ismertebb darabjai: Vazul (1838), Rózsa (1840), Korona és kard (1842), //. Rákóczi Ferenc fogsága (1848), Szökött katona (1843), Csikós (1847), Liliomfi (1849), Cigány (1853), Fenn az ernyő nincsen kas (1858), A nőuralom (1862). Az ő nevéhez fűződik az első magyar nyelvű drámaelméleti kézikönyv megírása (A dráma és válfajai, 1874).

SZILVÁSI Lajos (Szolnok, 1932. 1. 13. -) író, újságíró. Keszthelyen érettségizett 1950-ben. 1950-53-ban az MTI foszerkesztőségénk munkatársa. 1954-55-ben a Szabad Nép munkatársa, 1956-ban a Sza­badság rovatvezető-helyettese. 1977-től a Delta főszerkesztő-helyet­tese. Első novellái a Fiatal írók antológiájában (1951) és a Csillag­ban jelentek meg. 1951-ben József Attila-díjat kapott. Romantikus­kalandos történeteivel, lektűrjeivel vált népszerűvé. Művei: Középis­kolások (1953), Riadó a tárnák felett (1955), Fény a hegyek között (1956), Bujkál a hold (1960), Csillaghullás (1960), Egyszer-volt sze­relem (1961), Nem azért született (1962), Kinek a sorsa? (1964), Al­bérlet a Síp utcában (1964), És mégis őrizetlenül (1964), Fekete ab­lakok (1965), Ködlámpa (1967), Légszomj (1970), Lélekharang (1981), A néma (1985), Ott fenn a hegyen (1989).

SZIMÓNIDÉSZ (Keósz, i. e. ?556. – Akragasz, Szicília, ?468.) gö­rög költő. A görög világ sok területén megfordult. Thesszaliában a Szkopadák uralkodó nemzetségének vendége volt, s megénekelte ver­senygyőzelmeiket. A perzsa háborúk idején a nagy küzdelem nemze­ti költőjének szerepét töltötte be. Verseiben megörökítette Athén és Spárta hősi halottainak emlékét, himnuszt írt az artemiszioni győze­lemre. Közreműködött a Thérón akragaszi türannosszal kötött béke létrehozásában. Halála után Akragaszban temették el. Szimónidész a kardalköltészet egyik legjelentősebb képviselője. Munkássága kivéte­lesen gazdag és sokoldalú. Himnuszaiból csak kevés töredék maradt fenn. Ismertebbek asztali dalai és dicsőítő énekei. Általános elisme­résnek örvendtek gyászdalai. Elégiái közt lakomához írt énekek és
ünnepélyes alkalmakat megörökítők egyaránt találhatók. Epigrammák is maradtak fenn tőle.

SZOLÓN (Athén, i. e. ? 640. – Athén, ?560.) görög költö és politikus. Előkelő, az egykori királyi családdal rokon arisztokrata nemzetségből származott, de mérsékelt vagyoni helyzete miatt sokáig kereskedő­ként élt. A i. e. VII-VI. sz. fordulóján a Szalamisz szigetéért vívott há­ború sikerében nagy része volt, verseivel a harc újrakezdésére tüzelte a csüggedt athéniakat. Az arisztokrácia és a köznép küzdelme során kiéleződött belső válság megoldására i. e. 594-ben Szolón-t állították teljhatalommal az állam élére. Törvényhozása megszüntette a nép legsúlyosabb sérelmeit, alkotmányában lerakta a demokratikus fejlő­dés alapjait, és elősegítette Athén gazdasági fellendülését. Az archai­kus kor elégia- és iamboszköltészetének egyik legkiemelkedőbb alak­ja. Költészetének központjában a közügy, a társadalom problémái áll­tak. Verseit közvetlenül használta fel a politikai agitációra. Költemé­nyeiben a közvetlen politikai mondanivaló erős erkölcsi-filozófiai tendenciákkal kapcsolódik össze. Az isteni igazságszolgáltatás, az emberi tettek következményei, az egyén és közösség erkölcsi felelős­sége foglalkoztatták. Az athéniak mint törvényhozót és költőt mind­végig nagyra tartották, s az egész görög hagyomány, mint az archai­kus kor életbölcsességének egyik legjellegzetesebb képviselőjét, a “hét bölcs” közé sorolta.

SZOPHOKLÉSZ (Kolonosz, i. e. 496. – Athén, i. e. 406.) görög drá- maíró. Gazdag családból származott, 16 éves ifjúként a szalamiszi győzelmet ünneplő karban szerepelt, majd magas állami tisztségeket töltött be. Egész életében rendkívül sikeres és népszerű költő volt, már 28 éves korában bemutatott első darabjával – az azóta elveszett Triptolemosz c. tragédiával – első díjat nyert. Huszonnégyszer lett el­ső a drámai versenyeken, és második díjnál rosszabbat soha nem ka­pott. Több dramaturgiai újítás fűződik nevéhez: a színészek számát kettőről háromra, a kar tagjainak számát tizenkettőről tizenötre emel­te, és Arisztotelész szerint ő alkalmazott először díszleteket. 123 da­rabja közül csak 7-nek a szövege maradt fenn teljesen. Legrégibb az Aiasz c. tragédia lehet. További művei: Antigoné, Trakhiszi nők, Oidipusz király, Élektra, Philoktétész, Oidipusz Kolónoszban, Nyom­keresők.

SZTARAI Mihály (Drávasztára, ? – Pápa, 1575, ?) költő, drámaíró. Ferences szerzetes, majd áttért a lutheránus hitre. Kopácsi Istvánnal megszervezte a sárospataki iskolát. 1543-ban Padovából Francesco Contarini velencei államtanácsos kérésére megírta História Perényi Ferenc kiszabadulásáról c. munkáját s Perikőpás könyvét (ez utóbbi elveszett). Lelkésztársaival szerkesztette a Baranyai kánonokat. Öt gyülekezeti éneket és 16 zsoltárparafázist szerzett. Az ő nevéhez fű­ződnek az első párbeszédbe szedett protestáns propagandairatok: A papok házasságáról (1550), Igaz papságnak tüköré (1559). Négy bib­liai témájú éneket írt: Eleázár históriája (1544), História Esaiás har­madik könyvéről (1549), Szent Illyésnek és Ákháb királynak idejében lőtt dolgokról (1549), Az Holofernes és Judit asszonyi históriája (1552). Az eredeti magyar dráma megteremtője, számos darabjából csak kettő maradt fenn nyomtatásban.

TACITUS, Publius Comelius ( ? Gallia, ? Észak-Itália, i.sz. ? 55. – Róma, ? 118.) római történetíró. Születési helyét és idejét nem ismer­jük pontosan. Költői magatartása és világnézete az ellenzéki köztár­sasági arisztokráciáéval rokon. Hivatali pályáját Vespasianus uralko­dása alatt kezdte. 77-ben vette feleségül a híres hódító hadvezér, Iulius Agricola lányát. 88-ban praetor volt, 89-ben azonban visszavo­nult a közélettől és az irodalmi szerepléstől, elhagyta Rómát. 96 után egyre feljebb ívelt pályája: 97-ben konzul lett. A Iulius Agricola éle­te című mű a hadvezér tetteiről, elsősorban a britanniai eseményekről szól. Második legkisebb munkája, A germánok eredete, földje, szoká­sai és népei. A hagyományos, de nem eredeti címen említett két mű az Annales és a Históriáé, Augustus halálától, Domitianus haláláig szán­dékozott tárgyalni a rómaiak történetét. 105 körül készült harmadik kisebb írása a Beszélgetés a szónokokról, melyben a szónoklás mű­vészetének korabeli hanyatlását a köztársaságkori virágzással szem­ben mutatja be.

TAGORE, Rabindranáth (Calcutta, 1861. 5. 7. – Calcutta, 1941.8. 7.) bengáli nyelvű indiai költő és író. Gazdag családból származott. Apja a vallási és társadalmi reformtársaság vezetője volt. 1878-ban Angli­
ába utazott, hazatérése után írta első, hindu mitológiai zenedrámáit, az angol és az indiai zenét egyesítve. 1912. évi angliai útja alkalmá­val Áldozati ének című verseskötetének angol fordításáért irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki. Elbeszélései realista hűséggel, meleg együtt­érzéssel ábrázolják az indiai családok életét. Hatása a modem indiai költészetben egyedülálló. Magyarul megjelent művei: Áldozati ének, A kertész, Szüret, Szerelem ajándéka. Eltévedt madarak. Hajótöröttek, Emlékeim, Gora, A boldogság ígérete. Az utolsó vásár.

TAMÁSI Áron (Farkaslaka, 1897. 9. 20. – Budapest, 1966. 5. 26.) re­gény- és drámaíró, elbeszélő. Székely parasztcsaládból származott. Az I. világháborúban katona volt. 1923-26 között az USA-ban élt. El­ső novellái a székely falu világát ábrázolták. Mesei ihletésű művei költői realizmussal, mókázással mutatták be szegénysorsú, de életre­való hőseit. A Rendes feltámadás (1931) című elbeszélésében külö­nös érzékenységgel tárta fel a belső ellentéteket a társadalomban. A Szűzmáriás királyfi (1928) című regényében egy szegény székely le­gény tragédiáját rajzolja meg misztikus színekkel. Az erdélyi magyar arisztokrácia romlottságát leplezte le Címeresek (1931) című regé­nyében. Leghíresebb műve az Abel-trilógia (Ábel a rengetegben, Ábel az országban, Ábel Amerikában, 1932-34), melyben azt a klasszikus népi hőst teremti meg, aki erkölcsi tisztaságával és furfangos eszével győzi le a veszedelmeket. Drámái népi játékok, misztériumok: Énekes madár (1934), Tündöklő Jeromos (1936). Az 1953-ban írt Bölcső és bagoly című regénye gyermekkorának emlékezete. A forradalmat ele­veníti fel a Hazai tükör című írása. A 60-as évek novellái mesélőked­vét és humorát szólaltatták meg.

TAMKÓ Sirató Károly (Újvidék, 1905. 1. 26. – Budapest, 1980. 1. 1.) költő, műfordító. Budapesten jogot végzett, majd könyvtáros volt. 1930-1936 között Párizsban élt, 1936-ban betegsége miatt hazajött, s jógastúdiót alapított. Hosszabb hallgatás után, 1962-től jelentek meg ismét versei. A Magyar írás köréhez tartozott, verseit a Nyugat is kö­zölte. Párizsi tartózkodása idején költészetét a szürrealizmus jellem­zi. A 70-es évektől gyermekverseket írt. 1976-ban József Attila-díjat kapott. Művei: Papírember (1928), A három űrsziget (1969), A Vízön­tő-kor hajnalán (1969), Tengereczki Pál (1970), Kozmogrammok (1975), Jövőbúvárok (1980).

TÁNCSICS Mihály (Ácsteszér, 1799.4.21. – Budapest, 1884. 6. 28.) politikus, publicista, író. Apja telkes jobbágy volt, ő vándor mesterle­gényként járta a világot. Világnézetére a francia felvilágosodás esz­méi és az utópista szocialisták tanai hatottak. Lázító magatartása mi­att a forradalom előtt és után egyaránt többször börtönbüntetésre ítél­ték. Több forradalmi demokrata irányzatú újság alapítója. Regényeket és elbeszéléseket is írt. Pazardi című regénye az arisztokrácia bírála­ta. Igazi kifejezési formája a publicisztika és a röpirat. 1844-ben meg­jelent röpirata politikai elgondolásait fejezte ki. Irodalmilag legérté­kesebb műve az Életpályám című memoárja, amely egyszerű, megka­pó stílusban számol be életéről és harcairól.

TANDORI Dezső (Budapest, 1938. 12. 8. -) költő, író, műfordító. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán 1962-ben szerzett magyar-német szakos tanári diplomát. 1971-ig tanított, majd szabadfoglalkozású író lett. 1994-től a Széchenyi Akadémia tagja. A legtöbb magyar irodalmi díj tulajdonosa. 1960 óta publikál. Irodalmi tevékenysége mellett gra­fikával is foglalkozik. Első kötete 1958-1968 között írott verseinek a válogatása Töredék Hamletnek (1968) címmel jelent meg. Az Egy ta­lált tárgy megtisztítása (1973) az első posztmodem kötet, amely szö­vegképében is érzékelhető szemléletváltozást hozott a magyar költé­szetben. Új típusú, visszatekintő olvasást igénylő önéletrajzi esszére­génye a Miért élnél örökké? (1977), melyben az újavantgarde forma­vívmányait fejleszti tovább. Színműveiben, hangjátékaiban jellemző az alkotó, a szereplő, a narrátor és a figura funkcióinak felcserélélse. Művei: A mennyezet és a padló (1976), Itt éjszaka koalák járnak (1977), Medvék minden mennyiségben (1977), A meghívás fennáll (1979), Medvetalp és barátai              Valamivel több (1980), Helyből

távol (1981), Mint egy elutazás (1981), Most vagy soha (1981), Túl jól fest holtan (1981), Afrika, India, vadállatok őshona (1982), A fel­tételes megálló (1983), Madárnak születni kell (1986).

TATAY Sándor (Bakonytamási, 1910. 5. 6. – Budapest, 1991. 12. 02.) író. A pécsi Erzsébet Tudományegyetem soproni teológiai karának, majd pécsi bölcsészkarának hallgatója volt. Magyar-német szakon végzett. Bejárta majdnem egész Európát, szerkesztette a Kelet Népét (1936-1938). Volt gyári munkás, tisztviselő, nyitott kölcsönkönyvtá- rat, papírkereskedést. A parasztság és a főváros életét bemutató mű­
veit a harmincas évektől közli (Zápor, 1941; Húshagyókedd, 1943). 1945 után hosszabb hallgatás állt be írói korszakában, majd a Simeon család c. ciklusával jelentkezett, amely a két világháború közti társa­dalom képét tárja elénk: Simeon ház (1955), A második leány (1956), A kenyér és virág (1959), A nyugati Kapu (1962), Az ítélet napja (1964). Számos ifjúsági regényt írt: Kinizsi Pál (1960), Puskák és ga­lambok (1977). Díjai: József Attila-díj (1957, 1961), Kossuth-díj (1991). Művei: Vulkán (1958), Fehér hintó (1960), Kelj fel és járj! (1961), Diszharmónia (1968), A szerelem szőnyege (1970), Meglepe­téseim könyve (1974), Lyuk a tetőn (1977), Bakonyi krónika (1985).

TEMESI Ferenc (Szeged, 1949. 11. 30. -) író. 1974-ben a szegedi egyetem magyar-angol szakát végezte el, tanári oklevelet szerzett. Az ELTE Egyetemi Könyvtárában, majd a Fiatal Művészek Klubjában dolgozott. 1975-től szabadfoglalkozású író. 1969-ben a Tiszatáj kö­zölte első elbeszélését, azóta folyamatosan publikál. írói világa szí­nes; a zene, a színház, a képzőművészet egyesítésével kísérletezett. 1988-ban József Attila-díjat kapott. Művei: Látom, nekem kell lemen­nem (1977), Por (1986-87), A szív böjtje (1991), Pejote (1992), (1993).

TENNYSON, Alfréd (Somersby, 1809. 8.6. – Aldworth, 1892. 10. 6.) angol költő és drámaíró. Protestáns lelkész fia. Cambridge-ben tanult. 1827-ben a fivérével közösen írta a Két testvér verseit. Az 1840-es évek elejétől népszerűsége egyre nőtt. Életművét általában négy sza­kaszra bontják, az első 1833-ig tart. A második ifjúkori barátja, A. H. Haliam halálával (1833), illetve a neki szentelt, 1833-50 között kelet­kezett, életröl-halálról elmélkedő In Memóriám c. versfuzérével kez­dődik, s a Maud (1855) megjelenésével zárul. Egyszemélyes dráma, egy wertheri hős kiábrándultságának, kiútkersésének rajza. Tennyson harmadik, “szerencsétlen” korszaka az 50-es évek közepén kezdődött. Ennek az időszaknak legnevesebb alkotásai az Arthur-mondakört fel­dolgozó Király-Idyllek (1859-89) és az Arden Enok (1864). Műve, amely voltaképpen negyven esztendő alatt született meg, sem szemlé­let, sem színvonal tekintetében nem egységes. Negyedik korszakának legjellemzőbb alkotása az ifjúkori témáihoz és hangulataihoz vissza­térő Balladák és más költemények (1880). Költészetében a romantika öröksége, szépségkultusza él tovább megszelídítve és klasszicista ele­
mekkel átszőve, de versei a viktoriánus önelégültséget, biztonságot és nyugalmat sugallják. Elbeszélő költeményeiben, a viktoriánus hata­lom és erkölcs szószólója.

TERSÁNSZKY Józsi Jenő (Nagybánya, 1888. 9. 12. – Budapest, 1969. 6. 12.) Kossuth-díjas regényíró, elbeszélő. Festőnek készült, de apja kívánságára az eperjesi jogi akadémiára iratkozott be. Közben eredeti hajlamait követve novellákat írt, amelyek közül a Firona című jelenik meg először 1910-ben. Ettől kezdve az írásból élt, első novel- láskötete – A tavasz napja sütötte – 1911-ben jelenik meg. Első igazi írói sikerét háborúellenes tiltakozásával, a Viszontlátásra, drága… cí­mű kisregényével érte el 1916-ban. A 20-as évek elején írt Kakuk Marci ifjúsága című művével talál egyedi hangjára. Maradandó érté­keket alkotott a gyermekirodalomban is (Misi Mókus kalandjai, Tál­tos bárány, Művész Marci az erdőben). Tersánszky a XX. századi ma­gyar prózairodalom kiemelkedő képviselője.

THURY Zoltán: (Kolozsvár, 1870. 3. 7. – Budapest, 1906. 8. 27.) író, publicista. Elszegényedett erdélyi kisnemesi család sarja. Iskoláit Kolozsvárott, majd Dénesen végezte. 1887-1888-ban a kolozsvári ta­nítóképzőben tanult, de még érettségi eltőtt kicsapták, ezért képesítést nem szerzett. Ezután vándorszínésznek állt, s különböző társulatokkal bejárta Erdélyt. Később újságíró, a Szegedi Napló, a Pécsi Napló munkatársa lett. 1893-95-ben Münchenben nagy hatással volt rá Hollósy Simon és köre. 1895-ben a Pesti Naplónál dolgozott, majd 1896-ban társaival megalapította a Budapesti Naplót, melynek 1904- ig munkatársa volt. 1905-ben külföldön próbálta gyógyítani tüdöba- ját, de 1906-ben, röviddel hazatérése után meghalt. Pályájának kezde­tén még a romantika hatott rá (Regénymesék, 1894), de novel­lisztikájára már a naturalizmus gyakorolt nagy hatást. Münchenben ->Zola hatására felismerte az életigazság kimondásának művészi kö­vetelményeit. Kialakította a tárcanovella műfaját, melyet drámaiság és az élethelyzetek sűrítése jellemez. Az önálló szemléletű, magányos és meghasonlott hősöket kedvelte. Műveit, elbeszéléseit az elmélyült lélekrajz jellemzi (Az asszony, Szerencsétlenség) Későbbi munkái stí­lusának fejlődéséről tanúskodnak, majd új, szatirikus-humorisztikus látásmód jellemzi. Művei: Tárcanovellák (1894), Ullrich főhadnagy
és egyéb történetek (1898), Bolondok (1897), Urak és parasztok (1899), Elbeszélések (1906).

TOLKIEN, John, Rónáid, Reuel (Bloemfontein, 1892. 1. 3. – Boumemouth, 1973. 9. 2.) angol nyelvtörténész, regényíró. Egyetemi tanulmányait Oxfordban végezte. Majd itt tanított angol nyelvtörténe­tet és irodalmat. Első munkája szőkébb kutatási területéhez kapcsoló­dik: Középangol szótár (1922), kutatómunkájának figyelemre méltó eredménye a Sir Gawain és a zöld lovag c. középangol alliteratív ver­ses regény modem szövegkiadása is (1925). Később egy nagy ívű tri­lógiában írta meg a modem világ mágikus-mesés allegóriáját A Gyű­rűk Ura címmel. A három kötet: A gyűrű szövetsége (1954), A két to­rony (1955), A király visszatér (1956). További művei: A tündérme­sék (1946), Tóm Bombadil kalandjai és más versek a vörös könyvből (1962), És az út megy tovább (1967).

TOLSZTOJ, Lev Nyikolajevics (Jasznaja Poljana, 1828. 9. 9. – Asztapovo, 1910. 11. 20.) orosz regényíró, elbeszélő, drámaíró. Gró­fi család gyermeke volt, szüleit korán elvesztette. Élete legnagyobb részét Jasznaja Poljana-i birtokán töltötte, de gyakran megfordult Moszkvában is. 1844-47 között a kazanyi egyetemen tanult jogot és keleti nyelveket. 1851 -ben a Kaukázusba utazott, belépett a hadsereg­be. 1855-ben Pétervárra ment, ahol kapcsolatba került a realista írók­kal. Hazatérve birtokára parasztgyermekeket tanított, majd 1860-61 folyamán újabb külföldi utazást tett. 1862-ben feleségül vette Szofja Andrejevna Berszet, aki hűséges segítőtársa lett. Tolsztoj ettől kezd­ve teljesen az irodalomnak élt. írói pályáját önéletrajzi trilógiával kezdte: Ifjúságom regénye, Gyermekkor, Serdülőkor és Ifjúság. Ezek­nek hőse a világra csodálkozó, önmagát elemző kamasz. Kaukázusi és krími élményeit örökítette meg háborús elbeszéléseiben, melyeket Szevasztopoli elbeszélések. Támadás, Rajtaütés címen adott ki. 1863 végén kezdte el a Háború és béke című regényének írását. Eredetileg a dekabrista összeesküvőkről akart írni, de anyaggyűjtés közben visszatért a napóleoni háborúkhoz. így alakult át műve a honvédő orosz nép eposzává. Pazar bőséggel, hitelesen mutatja be a cári ud­vart, az arisztokrata szalonokat, az egész XIX. század eleji orosz éle­tet. Nyelve az orosz klasszikus próza csúcspontja: tömör, rendkívül pontos, teljes leírásra törekszik. 1873 márciusában kezdi el írni másik
nagy regényét, az Anna Kareninát. Ez társadalmi regény, amely be­mutatja az orosz élet fontos szakaszait, lenyűgöző művészettel és lé­lektani igazsággal ábrázolja a boldogságra törekvő, de a nagyvilági élet hazug erkölcsének nyomása alatt elpusztult asszony halálát. Az 1886-ban írott Iván Iljics halála egy magas rangú tisztviselő haldok­lását és önvizsgálatát ábrázolja.

TOMPA Mihály (Rimaszombat, 1817. 9. 28. – Hanva, 1868. 7. 30.) költő. Paraszti sorba jutott nemesi család sarja. 1832-ben a sárospata­ki gimnáziumba került, mint szolgadiák. 1838-ban Sárbogárdon, majd Eperjesen tanítóskodott, ott ismerkedett meg Petőfivel, aki egész éle­tére, munkásságára nagy hatással volt. 1847-től kezdve haláláig lel- készkedett. Az 1848-as forradalom lelkes híve volt, a forradalom bu­kása után visszavonult, testi-lelki romlás kerítette hatalmába. Szokvá­nyos témájú helyzetdalokkal kezdte pályafutását, két kötetet adott ki: Kandalló-dal (1840), Megnyugvás (1843). Később szembefordult a valódi költői élmények híján sablonokra épülő irányzatokkal. 1846- ban jelent meg közönségsikert hozó Népregék, népmondák című kö­tete. Az 1848-49-ben írt költeményei összefogásra, a királyság intéz­ményének elítélésére buzdítottak.

TÓTH Árpád (Arad, 1886.4. 15. – Budapest, 1928. 11. 7.) költő, mű- fordító, novellista, újságíró, kritikus. Szűkös anyagi helyzete miatt félbe kellett hagynia egyetemi tanulmányait. Ezután Debrecenben újságíróskodott, majd Budapesten nevelősködött. Első verseskötete a Hajnali szerenád (1913), mely a modem magyar és nyugati irodalom hatásáról árulkodik. Bár kezdődő tüdőbaja és rossz anyagi helyzete valóságos okokkal szolgált a szomorúsághoz, pompás rímekkel, jel­zőkkel díszített versein átsüt az ifjúi lelkesedés, az öröm utáni vágy. A Lomha gályán (1917) és Az öröm illan (1922) című kötetek a béke, majd a forradalom reményével teltek meg. A háború idején békever­seket írt: Katonás ír, Elégia egy elesett ifjú emlékére. Elégia egy re­kettyebokorhoz, Invokáció Csokonai Vitéz Mihályhoz, Új isten. A Lé­lektől lélekig (1928) című kötetben meghiúsult reményeit siratta a nagybeteg költő. Költészetében a szomorúság, a lemondás, a magány ekkor tágul egyetemes érvényűvé. A Nyugat korszakalkotó jelentősé­gét hirdette (Nézz ránk, Ady Endre, Levél Osvát Ernőhöz). Az 1920- as évek közepén írta legszebb szereImesverseit (Fénylő búzaföldek
között, Esti sugárkoszorú. Hívogató, Elejtetted a napot). A legkivá­lóbb magyar műfordítók egyike, legszívesebben angol és francia köl­tők verseit tolmácsolta.

TURGENYEV, Iván Szergejevics (Orjol, 1818. 11. 9. – Bougival, 1883. 9. 3.) orosz elbeszélő, drámaíró. Nemesi családban született, anyja büszke és hatalmaskodó ember volt. Apja ugyancsak önző és durva egyénisége csak fokozta a család nyomasztó légkörét. Moszk­vában, Péterváron és Berlinben tanult filozófiát, elsősorban Hegel rendszere érdekelte. Élete legnagyobb részét külföldön töltötte. Érzel­mes versekkel és elbeszélő költeményekkel kezdte pályáját. Első nagy sikere 1847-52 között publikált elbeszélésgyűjteményei, az Egy va­dász iratai és Egy vadász feljegyzései. További művei: Hor és Kalinics, Jelmolaj és a molnárné, Az énekesek, A találka. Az ispán. Turgenyev legtöbbször a férfi és nő kapcsolatában ábrázolta és ítélte meg az embertípusokat: mindennek a szerelem a mozgatója (Két jó barát, 1854, Aszja, 1858, Első szerelem, 1860, Tavaszi vizek, 1872). A Füst című írása az orosz élet reménytelenségét fejezi ki, amelyben maga a szerelem és a szépség is foszlányaira hullik szét. Élete utolsó éveiben írta Költemények prózában című ciklusát, amelyben a prózát lírává varázsolva vallott emberi és művészi gondjairól. Vígjátékában, a Natália vagy Egy hónap a falun, az unatkozó és akarat nélküli föl­desurakkal állítja szembe az önérzetes szegényembereket. E műve nagyszerűen árnyalt jellemeivel és dialógusaival szinte már modem lélektani dráma.

VÁCI Mihály (Nyíregyháza, 1924. 12.25. – Hanoi, 1970.4. 16.) Kos­suth-díjas költő, műfordító, publicista. Tanító volt, majd később tiszt­viselő. 1960-ban az Élet és Irodalom munkatársa lett. Első verseskö­tete, az Ereszalja 1955-ben jelent meg. A Tűz-tánc című kötetben megjelent versei emelték az irodalmi élvonalba. Realista hangvételű, közéleti témákat kedvelő költő volt, akinek hitvallása szerint a mű­vész is részese a történelmi változásoknak. Költészetének gyakori té­mája betegsége, amely megismertette az elszigeteltség, a magány és a halálfélelem poklával is. Művei: Nincs számodra hely (1957), Bodza
(1959), Mindenütt otthon (1961), Szegények hatalma (1964), Kelet fe­löl (1965), Akác a forgószélben (1966), A sokaság fia (1970), Százhúszat verő szív (1971).

VAJDA János (Pest, 1827. 5. 27. – Budapest, 1897. 1. 17.) költő, pub­licista. Uradalmi erdész fia, iskoláit Székesfehérvárott és Pesten vé­gezte. 1845-ben vándorszínésznek állt, majd rövid ideig nevelő, gaz­datiszt volt. 1847-ben Pestre költözött, és Petőfi köréhez csatlakozott. 1848 júliusától harcolt a forradalom védelmében. Szabadságharcos emlékeit 1868-ban adta ki (Egy honvéd emlékiratai). A szabadságharc bukása után besorozták közlegénynek az osztrák hadseregbe. Első versei az Életképeken, később a Pesti Divatlapban jelentek meg. Eszméiben mindvégig hü maradt Petőfihez. Az irodalmi ellenzéknek – a hatalmi pozíciókat elfoglaló irodalmi Deák-párt ellenében – egy ideig ő volt a hangadója. Reménytelen szerelme lakásadójának leánya iránt (verseiben Ginának nevezi) új lendületet adott lírájának. A Gina emléke c. ciklus egyik képében a lángok letarolta erdő a szenvedély perzselte lélek állapotának másaként jelenik meg. Nagy költővé a 70- es években vált, ekkor fordult programszerűen a gondolati-filozófiai költészet felé. Népies, dalszerü versformák és patetikus hang vegyü- lése jelzi lírájának sajátos vonásait. A Húsz év múlva (1876) az immár kihűlt, de az emlékezésre még kigyúló szív zenéjét szólaltatja meg. Két verses regényében, az Alfréd regényében és a Találkozásokban a kor jellegzetes alakjainak bemutatására tett kísérletet.

VÁRNAI Zseni (Nagyvázsony, 1890. 5. 25. – Budapest, 1981. 10. 16.) költő, író. 1908-ban a Színészegyesületi Színiiskola diplomáját szerezte meg, de nem lépett színpadra, tisztviselőként dolgozott. 1956-ban József Attila-díjat kapott. Első kötete, s annak címadó ver­se (Katonafiamnak’., 1914) híressé tette. Költészetének meghatározó élménye az anyaság, az asszonyiasság, a háborúellenesség és a béke­vágy. Pályájának első évtizedeit mutatja be az Egy asszony a milliók közül (1942) c. önéletrajzi regényében, amely trilógiává nőtte ki ön­magát. További kötetei: Fényben, viharban (1958), Nem volt hiába (1962). Művei: Gracchusok anyja (1916), Anyaszív (1918), Örömök kertje (1919), A mesélő erdő (1921), A fájdalom könyve (1921), Alud­ni szeretnék (1922), ím itt az írás (1927), Kórus szopránban (1930), Fekete bárány (\935), Mint a viharban a faluból (1943), Feltámadás
(1959), Nyugtalan madár (1966), Ének az anyáról (1968), Egy har­cos asszony írásai (1973), Az igazlátó király (1979).

VAS Gereben, Radákovits József (Fügéd, 1823. 4. 7. – Becs, 1868. 1. 26.) író. 1840-ben kizárták a pécsi papnevelőből, mezőgazdasági gya­kornok lett. 1843-től Győrött jogot tanult, 1847-ben Pesten ügyvédi vizsgát tett. írói pályáját 1844-ben kezdte. 1847-ben jelentette meg humoreszkjeit Életképek és darázsfészek címmel. 1848-49-ben a Nép Barátja c. lapot szerkesztette. Világos után a Dunántúlon bujdosott, majd rövid fogság után megfosztották ügyvédi oklevelétől. Ezután mint író kereste kenyerét. Adomáskönyveket, naptárakat szerkesztett, néplapokat indított. Elbeszélő műveinek nagy része a magyar törté­nelmet mutatja be a napóleoni háborúktól kezdve. A szabadságharc­ban megtört nemzet önbizalmát akarta fokozni a reformkorszak‘dicső­ítése által. (Nagy idők, nagy emberek, 1856; A nemzet napszámosai, 1857; A tekintetes urak, 1864).

VAS István (Budapest, 1910. 9. 24. – Budapest, 1991. 12. 16.) Kos- suth-díjas költő, elbeszélő, műfordító, esszéista. Bécsben kereskedel­mi főiskolát végzett, kapcsolatba került az ott élő emigráns művé­szekkel. Hazatérve tisztviselőként, majd kiadói lektorként dolgozott. Első írásait a Kassák szerkesztette Munka,vc\2]á a Korunk, a Pesti Hír­lap és a Nyugat közölte. Már első versesköteteivel – Őszi rombolás (1932), Levél a szabadságról (1935), Menekülő Múzsa (1938) – a Nyugat “harmadik nemzedékének” élvonalába került. Művészete a gondolatiságnak és a költői szenvedélynek a magyar költészetben rit­ka ötvözete. A Cambridge-i elégia c. költeménye a magyar irodalom egyik legszebb hazafias verse, az Elveszett otthonok is lényegében a hazaszeretet dokumentuma. Műfordítói munkássága kiemelkedő. Vil­lon Nagy Testamentumát, Shakespeare-, Moliére-drámákat, Apollinaire-, Defoe-, Steinbeck-, Goethe-műveket fordított magyarra.

VERGILIUS Maró, Publius (Andes, i. e. 70. 10. 15. – Brundisium, i. e. 19. 9. 21.) római költő, az augustusi aranykor irodalmának egyik legkiemelkedőbb alakja. Mantua közelében született egyszerű család­ból. Apja kis birtokának jövedelméből Cremonában, majd Rómában taníttatta tehetséges fiát, akit közéleti pályára szánt. Az ifjút nem von­zotta a politika, életútját a költészet és a filozófia tanulmányozása ha­
tározta meg. A polgárháború Vergilius életébe is betört. I. e. 41-ben, amikor Octavianus katonáinak földet osztott, elkobozták atyai birto­kát. Barátságot kötött Horatius-szal, bejáratos lett Augustus udvará­ba is. Sokat betegeskedett, legszívesebben Nápolyban élt. I. e. 19-ben három évre Görögországba ment, részben, hogy utazgasson, részben, hogy befejezze az Aeneist Útközben megbetegedett, és hazatérőben Brundisiumban meghalt. Első jelentős művén (Pásztori versek) a ha­gyomány szerint 42-39-ig dolgozott. A tíz hexameteres költeményből álló gyűjtemény (Eclogák) kitágítja a bukóiikus költészet hagyomá­nyos témakörét.

VERLAINE, Paul (Metz, 1844. 3. 30. – Párizs, 1896. 1. 8.) francia költő. Párizsban tanult, majd hivatalnoki állást vállalt. Szülei jogi pá­lyára szánták, őt azonban csak az irodalom érdekelte. 1866-ban jelent meg első verseskötete, a parnasszista hatást mutató Szaturnuszi költe­mények. 1870-ben feleségül vette Mathilde Mauthét, akihez A jó ének c. verseit írta. A szertelen és bohém évek után ígérkező nyugalmat a francia-porosz háború zavarta meg. Részt vett Párizs védelmében, s művésztársai közt szokatlan lelkesedéssel üdvözölte a Kommün ural­mát. A Kommün bukása után Angliába, majd Belgiumba menekült. Itt kezdődött életének legnehezebb periódusa: fegyverrel támadt barátjá­ra, Rimbaud-ra. Kétévi börtönre ítélték. A börtönévek megtörték, és a valláshoz közelítették a költőt. Kiszabadulása után tudatosan vállalta kirekesztettségét, de bűntudat is gyötörte. A Jóság (1881) zsolozsmá­it és a Párhuzamosan (1889) erotikus sorait szinte egyszerre írta meg. Késői elismerésként, halála után (1894)”költőfejedelemmé” válasz­tották. A Zöldben c. verse a francia költészet egyik legszebb szerelmes költeménye. A hangulatok impresszionista költészetét kívánta megte­remteni.

VERNE, Jules (Nantes, 1828. 2. 8. – Amiens, 1905. 3. 24.) francia re­gényíró, a tudományos-fantasztikus regény egyik megteremtője. Jogot tanult, majd tisztviselő lett. Igazi népszerűséget Öt hét léghajón (1863) c. regényével ért el. Legtöbb művének kerete kalandos utazás, amelynek során hősei különféle földrajzi vagy tudományos felfede­zést tesznek: Grant kapitány gyermekei (1867), Rejtelmes sziget (1874), Két évi vakáció (1888). Más regényeiben világuralomra törő örült vagy zsarnok kaparint kezébe nagy hatású találmányt, és a fe­
nyegetett emberiséget egy józan polgárember menti meg: A Bégum öt­százmilliója (1879), A francia zászló (1896). Mindegyik művében előtérben áll az egyéni vagy kollektív szabadságért vívott harc, így különösen a magyar vonatkozású Sándor Mátyás (1885), vagy A du­nai hajós (1880) lapjain. A mai sci-fi ősének tekintik Utazás a Hold­ba (1865) c. regényét. Ma foként ifjúsági íróként tartják számon. To­vábbi művei: Sztrogo ff Mihály (1867), Nyolcvan nap alatt a Föld kö­rül (1872), Hódító Robur (1886).

VÉSZI Endre (Budapest, 1916. 10. 19. – Budapest, 1987. 7. 9.) köl­tö, író, újságíró. 1935-ben acélvésnöki oklevelet szerzett, s szakmájá­ban kezdett dolgozni. Költőként indult, verseit a Nyugat, a Válasz és a Szép Szó közölte. 1937-ben Felszabadultál c. regényével Mikszáth- díjat nyert. 1945-1952 között a Népszava munkatársa. 1957-tÖl szabadfoglalkozású író volt. Díjai: József Attila-díj (1950, 1955, 1965), Kossuth-díj (1978). Több színdarabját játszották. Műveiben a lélektani módszert sikerrel egyesítette a társadalmi folyamatok elem­zésével. Művei: Végy oltalmadba (1935), Gyerekkel a karján

Csillagtérkép (1956), Fohász szigorúságért (1961), Arckép ezer tü­körben (1964), Hangok és sorsok (1966), Kozene (1969), Jövő teleim emléke (1972).

VILLON, Francois (Párizs, 71431. 4. 8. – ?, 1463. ?) francia költő. Ami keveset életéről tudunk, mindazt verseiből s néhány rendőrségi jegyzőkönyvből ismerjük. Szülei szegényemberek voltak; apja Montcorbier, egy Bourbon-tartománybeli földesúr Des Loges nevű majorjában élt Párizsba kerülése előtt. Apja korai halála után anyja nevelte, aki a királyi kastélyban dolgozott. Iskoláit azonban már Guillaume de Villonnak, a jómódú párizsi papnak fogadott fiaként vé­gezte el a Sorbonne-on 1438-52 között. Egyetemi tanulmányai után feltehetően a Pénzügyi Kamarában, a királyi család pénzügyeit intéző hivatalban helyezkedett el, s közben az éjszakai élet egyik vezéralak­ja lett. Takarékos nevelőapja természetesen nem fedezte költségeit. 1456 karácsonya előtt néhány cimborájával együtt kirabolta az egyik párizsi kollégium pénztárát, amiért menekülnie kellett. Bujdosásának öt esztendeje alatt a “kagylósok” jól szervezett zsiványbandájába sod­ródott, s közben Károly, orléans-i hercegköltő udvarában részt vett egy költői versenyen. 1461 nyarán és kora őszén az orléans-i püspök
meungi börtönében raboskodott kenyéren és vizen. Az új király am­nesztiájának köszönhette megmenekülését. A verselgetö Bourbon- herceg fogadta be moulins-i udvarába. Itt írhatta meg 1461-62 telén a Nagy Testamentumot. Ám régi életmódján nem tudott változtatni, új­ra verekedésbe keveredett. Hiába állt már mögötte teljes tekintélyével a jó nevelőapa, 1462 végén kötél általi halálra ítélték. Fellebbezésé­nek azonban mégis helyt adtak, s a halálos ítéletet tízéves száműze­tésre változtatták. 1463. január 8-án kellett elhagynia Párizst. Többé nem jött hír felőle. Költői tevékenységét már az iskolában, retorikai tanulmányai során megkezdte. 1456 karácsonyán, közvetlenül a kol­légiumi betörés után, Párizs elhagyásának fájdalmában s a veszélyteli jövő szorongásában írta meg a Hagyatékot (1489) – vagy mint kortár­sai elnevezték -, a Kis Testamentumot. A Nagy Testamentum több mint kétezer sora egész életének, keserves tapasztalatainak összefoglalása, valóságos költői számadás. Utolsó művei közül az Akasztottak Balla­dája (1489) s a Négysoros (1489) az emberi együttérzés igényét s a bajokon győzedelmeskedő emberi szellem fel magasztos ítását hirde­tik. Villon a középkor költészeti hagyományaiból reneszánsz jellegű személyes lírát teremtett.

VIRÁG Benedek (Dióskál, 1754.? – Buda, 1830. 1. 30.) költő, író. Nagykanizsán, Pesten tanult. 1775-ben belépett a pálos rendbe, Pé­csett és Pesten fejezte be tanulmányait. 1780-1794 között Székesfehérvárott tanított. 1810-ben vagyona, könyvei, kéziratai el­pusztultak a budai tűzvészben, barátai segítségével kezdte újra mun­kásságát. A római költészet eszméit, formakincsét nagy műgonddal és könnyed természetességgel kezelte. Később a történetírás került elő­térbe, melyet fontosabbnak tartott, mint a költői sikert. A honfoglalás­tól a mohácsi vészig dolgozta fel a magyar történelmet. Lefordította és kiadta Horatius műveit, érdeklődött a régi magyar irodalom és nép­költészet iránt. Kísérletezett honfoglalási eposz írásával, de csak 24 hexameter készült el belőle. Költői munkásságát Berzsenyi és Vörös­marty elődjének tartják.

VOGELWEIDE Walther von dér (Dél-Tirol, 71170. – 71230) a kö­zépfelnémet irodalom legnagyobb lírikusa. Vagyontalan kisnemesi családból származott. Évekig tartó vándorlásai során bejárta Német­országot és a szomszédos országokat, talán Magyarországon is meg­
fordult. Reinmar von Hagenautól dalt költeni és előadni tanult. A türingiai tartománygróf vendégeként részt vett Wolfram von Eschenbah-hal együtt a wartburgi dalnokversenyen. Az éhség és nél­külözés Dietrich meisseni örgrófhoz vezette, majd végül 1210 körül II. Frigyes Hohenstauf császártól egy kis hűbérbirtokot kapott. Életé­nek utolsó szakaszáról semmi biztosat nem tudunk. Pályája elején a konvencionális lovagi Minnesang modorában, szomorú dalokban pa­naszolta el bánatát, úrnője hidegségét és részvétlenségét. Témái sok­rétűsége, érzelmi gazdagsága, s azon képessége révén, hogy érzelme­inek világos, szemléletes költői nyelven tud kifejezést adni, a lovagi költészetet soha nem látott magaslatra emelte. Az udvari konvenció­val ellentétben szerelmi lírájában nem elérhetetlen úrnő után epeke- dik, hanem kölcsönös, őszinte szerelemre vágyik. Túlteszi magát az udvari elképzeléseken, amikor azt teszi meg szíve úrnőjének, aki vi­szontszereti őt (Lelkem kisasszonyom). A természet Walther verseiben rendszerint a szerelmesek találkozásának színtere. Erre a legszebb példa csodálatos frisseségű verse, A hársfaágak csendes árnyán. A friss érzékiség, az eleven szemléletesség teszi, hogy szerelmes versei ma is a világirodalom gyöngyszemei közé tartoznak. Izzó érdeklődés­sel figyelte korának politikai eseményeit, s azoknak alakításában a maga eszközeivel élesen kritikus, politikai verseivel részt is válalt. Ö az első patrióta német költő (Jó szívvel fogadjatok ma). Szenvedélyes gúnnyal ostorozta a pápát, aki a belviszályt szította (Hej, nevethet Ró­mában a jó keresztény pápa). Erős királyt kívánt a haza élére. Német­ország sanyarú állapotáról szólnak A neszező vizekben és Egy köre ül­tem c. versei. Keresztesdalai az öregedő költő melankóliáját tükrözik, elégikus hangulatúak (Ó jaj, hogy eltűnt minden). Kortársai között nagy tekintélynek örvendett. A mesterdalnokok a 12 régi nagy meste­rek egyikeként tisztelték. A lovagi líra beteljesítője volt, de egyben feloldója és új lehetőségek útmutatója is.

VOLTAIRE, Fran^ois-Marie (Párizs, 1694. 11.21.- Párizs, 1778. 5. 30.) francia regényíró, filozófus. Jómódú, művelt polgárcsaládból származott, jezsuita iskolában tanult. Alkalmi versei miatt száműzték, majd 1717-ben közel egy évre a Bastille-ba zárták. Itt kezdte írni Oidipusz c. tragédiáját, amelynek bemutatása egy csapásra híressé tet­te. Az írás mellett üzletekkel is foglalkozott, s mindig sikeresen. 1728-ban arra kényszerítették, hogy elhagyja Párizst. Angliába ment,
s az ott töltött termékeny három év alatt kezdett kialakulni az, amit voltaire-i szellemnek nevezünk: egyfajta életművészet, amelynek alapja az aktivitás, másrészt rendíthetetlen hit a haladásban, az érte­lem erejében és tevékeny harc a zsarnokság, a fanatizmus, a dogmati­kus gondolkodás ellen. Voltaire csak a jót és szépet látta Angliában: egy fejlettebb társadalmi rendet. Pár évnyi békés párizsi tartózkodás után – nagy színpadi sikerei után – ismét menekülnie kellett. Szép és okos barátnője, Chátelet márkiné kastélyában talált menedéket, s ti­zenöt évet töltött itt (1734-49) az “isteni Emilie” mellett. Közben gyakran látogatott Párizsba, ahol már egy iskolatársa, d’Argenson gróf volt a miniszter, s a fontenoyi győzelmet dicsőítő éneke (Poéme de Fontenoy 1745) és ügyes közvetítései a porosz udvarral megnyitot­ták előtte az áhított tisztségek útját: a Francia Akadémia tagjává vá­lasztották (1746), a király pedig történészévé és kamarásává nevezte ki. Emilie halála (1749) után elfogadta Frigyes, porosz király meghí­vását, akivel már 1736 óta levelezett. Három évet (1750-53) töltött udvarában, s miután összekülönböztek nem Párizsba ment, hanem svájci városokban élt. 1758-ban birtokot vásárolt Femey-ben, Genf közelében, de francia földön. Itt töltötte élete utolsó két évtizedét. Va­lóságos udvartartása volt; ünnepségeket, színielőadásokat rendezett. Nemcsak az Enciklopédiát támogatta cikkeivel, pénzével, befolyásá­val, valósággal elárasztotta Európát hosszabb rövidebb filozófiai írá­saival, pamfletjeivel, amelyeket jórészt álnéven adott ki. A keresz­ténységet támadta: nemcsak a papokat, magát a vallást s a Bibliát is, amelyben az erkölcstelenség tárházát és a butítás eszközét látta. Ter­mészetes vallást akart, dogmák és szertartások nélkül. 1778-ban meg­hívta Párizs városa, s Voltaire az önfeledt ünnepségek során halt meg. Mivel az érsek megtagadta temetését, holttestét kilopták a városból s egy vidéki apátságban helyezték el. 1791-ben nagy ünnepségek köze­pette a Panthéonba szállították hamvait. Hatalmas életművéből nem­csak a halhatatlanságnak szánt alkotásai bizonyultak a legmaradan­dóbbaknak, hanem alkalmi rögtönzései, mint a Zadig (1747), a Micromégas (1752), a Candide (1759), A vadember (1767) vagy A negyventalléros ember (1768) is.

VÖRÖSMARTY Mihály (Kápolnásnyék, 1800. 12. 1. – Pest, 1855. 11. 19.) költő, drámaíró. Elszegényedett kilencgyermekes nemesi csa­ládból származott, apja gazdatiszt volt. Gimnáziumi tanulmányait
Székesfehérvárott kezdte, majd 1816-tól a pesti piaristáknál tanult. Apja halála után, 1817-től a Perczel-családnál nevelősködött. Egyide­jűleg Pesten jogot hallgatott. Ebben az időben ismerkedett meg kora magyar irodalmával. 1823-ban Görbőre került joggyakomoknak,

1824.       ben megvált a Perczel-családtól. Az ott töltött évek mély nyo­mot hagytak költészetében; Perczel Etelka iránt érzett reménytelen szerelme kesergő, szentimentális alaphangulatú költemények írására ihlette (Búcsú, A bátortalan szerelem), de későbbi, ugyanebből az ih­letésből fakadó költeményeit már a romantikus szenvedély és az erős hangulatteremtő képesség jellemzi (A búcsúzó). íróbarátai támogatá­sával megkapta a Tudományos Gyűjtemény és szépirodalmi mellékle­te, a Koszorú szerkesztését. 1843-ban megnősült, felesége Csajághy Laura. Az 1848-as forradalomban tevékenyen vett részt, a forradalom balratolódását azonban kételyekkel fogadta. A bukás után az ország­gyűléssel Szegedre, majd Aradra menekült. 1849 végéig bujkált az or­szágban, majd kegyelmet kapott, és családjával együtt Nyékre költö­zött. A bujdosás hónapjai, a nemzeti tragédia és magánéletének anya­gi gondjai egészségét, idegrendszerét súlyosan megviselték, s többé már nem sikerült talpra állnia. Vörösmarty a magyar reformkori iro­dalom egyik legjelentősebb alakja. Költészetében az európai szintű magyar romantika megteremtője. 1822 táján már rátalált egyéni hagjára, lírai élményvilága elmélyült (A csalogányhoz, Lelkemhez, A szerelmes). Első igazi költői sikere a Zalán futása (1823). Kisebb el­beszélő költeményei is gyakran fordulnak a történelmi múlthoz (Cserhalom, Eger). A Tündérvölgy (1826) és a Délsziget (1826) irra­cionalitásba, mesébe-álomba menekülése, A két szomszédvár (1831) véres-vad romantikája, Vörösmarty személyes helyzetének és az
1825.       27-es országgyűlés eredményeiben való csalódásának hangulat­váltása a Csongor és Tünde (1831) tündéries elemeit vetítik előre. A népies hang jellemző a 30-as évek közepén keletkezett verseire is: Puszta csárda (1829), Haj, száj, szem (1830), Fekete szem (1830), Kék szem (1830), Szilágyi és Hajmási (1828), A búvár Kund (1829). A 30-as években fordult figyelme a színházművészet felé. A kincske­resők (1833), A vérnász (1833) és A fátyol titkai (1834) c. darabjaival az 1833-tól működő állandó budai magyar színtársulat müsorgondja- in akart segíteni. Politikai hitvallásának egyik legmagasabb esztétikai szintű összefoglalója a korszak irodalmában a Szózat (1836). Jelentő­sége, hogy az emberiség nemzetközi fogalmát vitte be a nagy töme­
      gek hazafiság-értelmezésébe. Ekkor keletkeztek sodró pátoszú ódái: Liszt Ferenchez (1841), Az úri högyhöz (1841). A nemesi ellenzék megoszlása, a reformtörekvések felemás volta Vörösmarty kételyeit is elmélyítették. A Guttemberg-albumba c. epigramma (1839) utó­pisztikus optimizmusát a Gondolatok a könyvtárban (1844) mélyebb és filozofikusabb problémalátása váltja fel. További művei: Az embe­rek (1846), Emlékkönyvbe (1849), Előszó (1850), Három rege (1845), A vén cigány (1850), A szép leány, Cserhalom, Salamon (1828).

WEÖRES Sándor (Szombathely, 1913. 6. 22. – Budapest, 1989. 1. 22.) Kossuth-díjas költő, műfordító, drámaíró. Filozófiából doktorált. Disszertációja – A vers születése (1939) – saját költői felfogásáról írt esszé. 1951-től Budapesten élt. Csodagyerekként tűnt fel, már 14 éves korában írt versei nagy visszhangot váltottak ki. Első verseskötete a Hideg van (1934). Költészetét rendkívüli formai biztonság és képal­kotói készség jellemzi. Hisz a költészet megváltoztató, átformáló ere­jében. Költészetének célját így fogalmazta meg: “Átvilágítani és fel­rázni óhajtalak, hogy átrendezhesd magadat zárt, véges, egzisztenciá­lis énedből nyitott, kozmikus végtelen énné.” Az egyéni harmónia ki­alakítását a vers erejével akarta elősegíteni hol meghökkenéssel, hol játékossággal, vagy az élet és a halál határát összemosó balladás hangvétellel. Gyakran nyúlt viszsza népi ritmusokhoz, szívesen öt­vözte a naivat a modernnel. Ez jelenik meg a Rongyszőnyeg (1940), a Magyar etűdök (1950) című köteteiben.Weöres a modem magyar líra nagyhatású egyénisége, etikája sajátos: a jót és a rosszat szétválaszt- hatatlannak, összemosódónak ábrázolta.

WHITMAN, Walt (Long Island, 1819. 5. 31. – Camden, 1892.3.26.) amerikai költő. Apja ismertette meg a szabadgondolkodás és a felvi­lágosodás eszményeivel. Egész életét áthatotta a költészet. Iskoláit 10 éves korában befejezte, műveltségét autodidaktaként szerezte. 1836- 41 között felváltva volt újságíró és tanító. Pályájának fontos állomá­sa a brooklyni Daily Eagle című lap szerkesztése. Azért harcolt, hogy ne terjesszék ki a rabszolgaság gyűlölt intézményét az újonnan meg­hódított területekre. 1848-ban radikális nézetei miatt elbocsájtották a
laptól, és ettől kezdve politikai hitvallását verseiben fogalmazta meg. Az amerikai polgárháborúban mint haditudósító és három évig mint önkéntes betegápoló vett részt. A háború után az amerikai belügymi­nisztériumban kapott állást, de a Fűszálak című kötet Ádám gyerme­kei című ciklusának erkölcstelensége miatt elbocsátották. Élete utol­só évtizedeiben alkotta meg legnagyobb humanista költeményeit, így például a Dobpergés (1865) című ciklusban megjelent Mikor az orgo­na utólszor virult című versét. Élete vége felé halkabb, lírai verseket alkotott. 1888-ban adta ki utolsó verseskötetét Novemberi gallyak címmel. Whitman örök szimbólumai a születés, az út, a szabadság­küzdelem, a végtelen síkok, a büszke hajók és a tengerek.

WORDSWORTH, William (Cockermouth, 1770. 4. 7. – Grasmere, 1850. 7.23.) angol költő. Apja ügyvéd volt, aki fiát a hawksteadi gim­náziumban, majd a cambridge-i egyetemen taníttatta. Wordsworth költészetét a parasztok egyszerű, tiszta élete, az angol tóvidék varázs­latos tájai ihlették. 1790-92 között bejárta Franciaországot, lelkese­déssel üdvözölte a forradalmat. 1793-ban kitört a háború Anglia és Franciaország között, ekkor forradalmi lelkesedése elszállt. 1798-99 között hosszabb utazást tett Németországba, majd Grasmere-ben tele­pedett le. Ezután költői termékenységének még néhány gazdag éve következett, de költői pályája 1805 körül lezáródott. 1793-ban jelen­tek meg első költeményei az Esti séta és a Leíró vázlatok egy Alpok­ban tett gyalogtúráról. A forradalomból való kiábrándulásának pesszimista időszakát tükrözi A határok című verses tragédia. Filozofikus költeményéből csak két rész készült el teljes egészében, A kirándulás és az Előjáték című retorikus önéletrajzi költemény. Wordsworth az angol romatikus költők első nemzedékének képvise­lője, aki a klasszicizmus személytelenségét a költői én, az emberi ér­zelmek, a természet központba állításával helyettesítette. Verseiben a tartalom és a forma harmóniáját a költői nyelv tudatos egyszerűsítése teremtette meg. Mestere volt a szonett írásnak is, több gyűjteménye je­lent meg, köztük az Egyházi szonettek (1821) című.

ZELK Zoltán (Érmihályfalva, 1906. 12. 18. – Budapest, 1981.4. 23.) Kossuth-díjas költő. Ifjúkorában alkalmi munkákból élt. 1921-től részt vett az erdélyi ifjúmunkás-mozgalomban. Első kötete, a Csukló­don kibuggyan a vér 1930-ban jelent meg. A 30-as években klasszici- záló formában írta verseit, amelyek rossz közérzetét fejezték ki kora világában. A felszabadulást az elsők között énekelte meg. Újabb kö­teteiben (Fölforrt az ég és Bekerített csönd) a nagy lírai témák, szere­lem és halál kínzó kérdései foglalkoztatták.

ÍILAHY Lajos (Nagyszalonta, 1891. 3. 27. – 1974. 12. 1.) regény- és drámaíró. Református lelkészcsaládból származott. 1922-ben Halálos tavasz című szerelmi bestsellerével egyszerre az úgynevezett úri kö­zéposztály legigényesebb rétegeinek kedvenc írója lett. Kihasználva közéleti súlyát igyekezett osztályának korszerűbb szemléletét elősegí­teni, ennek érdekében közvetítő szerepet vállalt, amely nyilvánosság­hoz juttatta a haladóbb írók gondolatait is. 1947-ben az USA-ba köl­tözött. írói pályáját pacifista versekkel kezdte. A Süt a nap című drá­ma a falusi élettel, regényei – A két fogoly (1927) és a Szökevény (1931) – a háború érzelmi következményeivel foglalkozik. A Fator­nyok című dráma a középrétegek fasiszta fertőzöttségét és útkeresését ábrázolja.

ZOLA, Emilé (Párizs, 1840. 4. 2. – Párizs, 1902. 9. 29.) francia re­gényíró, esszéista. A naturalista iskola megalapítója és legjelentősebb művésze. Özvegy anyjával Párizsba költözött, majd miután az érett­ségin megbukott, hivatalnoki állást vállalt. 1862-ben elhatározta, hogy az irodalomnak szenteli életét. 1864-től kezdte írni rendkívüli bőségben az elbeszéléseket (Ninon meséi, 1864), regényeket (Marse­ille rejtelmei, 1867). A Kommün idején Dél-Franciaországban élt. 1871-től jelentette meg a Rougon-Macquart ciklus regényeit. A siker csak 1877-ben szegődött melléje, a Patkányfogó című regény botrá­nya után. Ekkoriban tette közzé elméleti írásait a naturalizmusról. 1893 után írta meg Három város sorozatát: Loudres, Romé, Paris. A naturalizmus alkotói elvei már korábban egyre közelebb vitték a szo­cializmushoz és a munkásosztályhoz. A 90-es évek belpolitikai viha-

rában az igazságtalanul elítélt zsidó katonatiszt – Dreyfus – mellé állt, s 1898. január 13-án nyílt levelet tett közzé a köztársasági elnökhöz címezve: Vádolom….!. Ezért börtönbüntetésre ítélték, s Angliába kel­lett emigrálnia. 1899-ben, hazatérése után kezdte meg írni a Négy evangélium című ciklusát, amelyből csak hárommal készült el: Ter­mékenység (1899), Munka (1901), Igazság (1903). Zola műveivel túl­nő saját elméletén, s így válik a tömegek, a típusok epikus ábrázoló­jává. Hisz a haladásban, a társadalom megváltoztathatóságában a mű­vészet segítségével.

ZRÍNYI Miklós (Csáktornya, 1620. 5. 1. – Csáktornya, 1664. 11. 18.) költő, prózaíró, hadvezér, politikus. Apja halála után a két Zrínyi fiú­nak a gyámja II. Ferdinánd király lett, nevelőjük pedig Pázmány Pé­ter. Zrínyi tanulmányait Bécsben, Grázban, Nagyszombaton végezte. 1636-ban 8 hónapos tanulmányúton járt Itáliában. Legfőbb feladatát a török elleni harcban látta. Az 1650-es évektől nem bízott a Habsbur­gokban, II. Rákóczi György erdélyi fejedelemmel keresett kapcsola­tokat. A Habsburg- birodalom is kezdett elégedetlen lenni és öccsé- ben, Péterben látták támaszukat. Zrínyi magát elsősorban katonának tartotta. írói, költői munkássága a legnemesebb értelemben vett nem­zetszolgálat. Verseivel együtt adta ki az 1645-46 telén írt híres epo­szát, a Szigeti veszedelmet. Ebben a művében is példát akart állítani a magyarság elé, s a jelen harcához tapasztalatot, tanácsot adni. Hadtu­dományi munkáinak is nevelő, tanító célja van. 1656-57 telén írta meg Mátyás király életéről való elmélkedések című munkáját. Híres röpirata Az török áfium ellen való orvosság (1660-61). Zrínyi a ma­gyar irodalom és történelem kimagasló alakja volt, legnagyobb ba­rokk költőnk, az önfeláldozó hazaszeretet példáját adta tovább nagy művészi erővel.

Hétköznapi viták és tudományágak tárgya, hogy az oktatás – a “tudás birtokba vétele“ – során mi a fontosabb?! Kész és vitatott té­nyek megismerése, megismertetése? A tényékhez vezető logikai utak felfedezése, felfedeztetése? Ezek kevert alkalmazása számtalan variációban? Nyitott kérdések, egyéni válaszok. De egy lexikon általában tényeket tartalmaz, s a lexikonhoz való elju­tás már maga is logikai út.

E könyv elkészítése során törekedtünk arra, hogy a könnyű felhasználási mód mellett tartalnias és időszerű gondolatokon, – a kér­dőjelek ellenére is – pontos, lényeget érintő tényeken legyen a fő hangsúly. A “teljesség igénye** mindig szubjektív, s csak az jelent­het számunkra valamiféle megnyugvást, ha e könyv elkészítésénekőélja, valamint az Ön ilyen irányú igénye egybeesik.

————————————-1—