Skip to content

Nemere István – A magyarok 7 fő bűne (könyv – pdf – átirat)

Találatok: 7

201

Cover

Table of Contents

A szerző rövid előszava saját aggodalmáról

ELSŐ FŐBŰN A kalandozások kora

MÁSODIK FŐBŰN 1514

HARMADIK FŐBŰN Mohács

NEGYEDIK FŐBŰN 1848-49

Az előzmények

A forradalom

A szabadságharc

A nemzetiségi ügyek

ÖTÖDIK FŐBŰN 1867 és Trianon

Bennük bujkál a Rossz

Gyűlnek a viharfellegek

Trianon

HATODIK FŐBŰN 1919: Tanácsköztársaság

Nagy bűnök

HETEDIK FŐBŰN A polgárok elárulása

Rövid utószó

A magyarok 7 fő bűne

 

Nemere István

Anno (2016 aug)

 

 

Címke: történelem

 történelemttt  

A ​népszerű (nem zsidó, nem náci, nem szabadkőműves és nem kommunista) szerző már könyve alcímében elárulta, miről is szól műve: őseink olyan tetteiről, amelyekre sokszor máig büszkék vagyunk, holott éppen azzal rontottuk el a történelmünket. Olyan események és/vagy folyamatok voltak ezek, amelyek nemegyszer szinte végzetes hatást gyakoroltak ránk. Biztos, hogy jól tettünk magunknak, amikor még államiságunk előtt bekalandoztuk Európát és mint bérelhető verőlegények és rablók lettünk híresek és rettegett zsákmányszerzők? Vagy jót tett az országnak az 1514-es parasztlázadás és annak brutális leverése? Mi történt Mohács előtt és után, hogyan szállt el a magyar nemzeti függetlenség? Miféle belső ellentétek tették lehetetlenné 1848-49 győzelmét, és mi lett azután? Mennyiben ártott az ország egységének az 1867-es kiegyezés és az hogyan vezetett el nyílegyenesen… Trianonhoz? Mi volt a két háború között a „polgárok elárulása”, és milyen tragédiákhoz vezetett az a folyamat? És mintha ez mind még nem lenne elég, a szerző utószavában írja: „Nem bírjuk elviselni az igazságot és semmiből sem tanulunk…” Nos, ez a könyv és a lapjain könyörtelenül szemünkbe vágott igazság talán változtat ezen is.

 

Nemere István

 

A magyarok 7 fő bűne

 

Tetteik, amelyekkel 1100 év alatt alaposan
elszúrták történelmüket

 

A szerző rövid előszava
saját aggodalmáról

 

Szinte biztos, hogy ezért a könyvemért sem simogatják meg ősz fejemet azok, akik beleszerelmesedtek egy „magyar legendáriumba” és készpénznek vesznek, azonnal elhisznek minden badarságot, amit ott hallottak, olvastak vagy láttak. Ok már azt is nehezen viselték el, amikor a magyarok őstörténetében nem 40 ezer éves dicső múltról számoltam be, hanem a sokkal kevésbé vidám valóságról: arról, hogy őseink ősemberként kezdték, pontosan úgy, mint minden más nép ősei. Nem örvendeztek, amikor a Magyarország története című hatalmas, eredetileg hétkötetes művemet azzal indítottam, hogy ideje leszámolni végre a hunmagyar rokonság már-már humoros, és a valósággal köszönőviszonyban sem lévő legendájával. Nem örültek, amikor a rovásírásról írott munkámban kétségbe vontam azt az állításukat, hogy őseink már a Kárpátok közé érkezve mindannyian az utolsó emberig és asszonyig tudtak írni-olvasni, természetesen rovásul, és azt is, ami ebből szerintük következett volna: hogy a magyar volt ama korok legműveltebb népe.

Nem osztottam azok lázasan terjesztett nézeteit sem, akik mindmáig hisznek a sumér-magyar, avagy japán-magyar rokonságban, de azok sem a kedvenceim, akik szerint a Föld ősnyelve „természetesen” a magyar volt, és mindenki, aki számított a történelemben valaha is, az ismét csak „természetesen” magyar volt, beleértve Jézus Krisztust is. (A megbízható felmérések szerint minden három orosz közül kettő meg van győződve, hogy Jézus orosz volt – nos, akkor most ettől kezdve Jézus orosznak tekintendő…? Vagy magyarnak?)

Nem örültek annak sem, amikor megírtam, hogy bizony a magyarok nem éltek itt öröktől fogva, ahogyan azt bizonyos „kutatók” – valójában csak önkéntes és önkényes mítoszteremtők – szeretnék hinni és másokkal is elhitetni, jelezve, hogy mi sehonnan sem jöttünk, őseink mindig itt éltek, tehát mindig is európaiak voltunk, jobban, mint mások – és így „kamu” az egész honfoglalás, meg a magyarok vándorlása Ázsiától idáig. Történeti munkáimban megírtam szépen, hogy bizony az a vándorlás valós volt, aminek régészeti bizonyítékait szépen feltárták már (bár korántsem teljes mértékben) és napnál világosabb, őseink hogyan rótták ama hosszú utat az Ural hegységen át az ismert útvonalon, mígnem megérkeztek a mai élőhelyünkre. Még azt is tudni lehet, útjuk melyik szakaszán hány tíz vagy hány száz évet éltek úgy-ahogy letelepedve.

Nagyon fújtak rám, és ennek számos nyoma fedezhető fel az interneten, amikor leírtam, hogy korábban itt sohasem éltek magyarok, mivelhogy annak az égvilágon semmi jele; annak viszont annál több, hogyan jöttek be keletről. A mítoszok nagy barátai rettentően felháborodtak, amikor le merészeltem írni régi krónikák nyomán, hogy Kijevből az akkor ott élő oroszok közül is számosán csatlakoztak a vándorló magyarokhoz. A Feszty-körkép mézesmázos ostobaságaival ellentétben megírtam, hogy őseinknek nem kellett „betörniük” a területre sem a vereckei, sem másmilyen hágókon, hisz azt senki sem védelmezte, annyira kevéssé lakott volt ez a vidék.

A nacionalisták (ne feledjék: e szóból is rövidítették a „nácit”…) tüzet okádtak rám, amikor -szörnyűség! – le mertem írni, talán elsőnek a magyar írók között, hogy igenis, őseink akadályozták meg e földön a szlovák államiság kialakulását. Ha akkor nem állítanak be a magyarok és nem foglalják el majdnem utolsóként érkezve a sztyeppékről (utánuk már Európa keleti oldalán kitehették volna a MEGTELT táblát), bizony morva, később szlovák állam épült volna ki legalább a Dunántúlon, vagy akár keletebbre is.

Mondanom sem kell, renitens működésem kiterjedt szinte összes történelmi eseményünkre (ahogyan majd ebben a könyvben is ez fog történni) és így nagyon sok támadási felületet adtam azoknak, akiknek inkább fontosabbak a dicsőnek hitt múlt sosemvolt „eseményei”, mint az, ami valóban történt őseinkkel. Számos könyvemben bebizonyítottam már, hogy ezek a „száraz” tények, e valós események sokszor jóval izgalmasabbak voltak, mint azok, amik csak a lázas elmékben termettek.

Annak sem örültek, hogy korai őseinket egyszerűen rablóknak és verőlegényeknek tituláltam, nem ok nélkül; ezzel majd találkozhatnak az első fejezetben, és a magyarázat sem fog hiányozni.

Aztán megkérdőjeleztem azt a másik közkeletű legendát is „miszerint a magyarok Vereckénél pillantották meg először az annyira áhított „magyar földet”, és nagyon örvendeztek, hogy itt van végre a Kánaán. Hiszen nyilvánvaló, mert tőlük független adatokból tudjuk: már fél évszázaddal korábban is jártak itt, sőt a későbbi Magyarországon ki-be jártak őseink akkor is, amikor még a Fekete-tenger partján éltek. Már akkor jártak át Nyugat-Európa felé. Csöppet sem volt ez annyira vágyott térség. Már csak azért sem, mert hiszen sokáig remélték, hogy majd innen is tovább állhatnak, még nyugatabbra. De mert addigra Európa civilizáltabb részei „megteltek”, hát őseink kényszerűségből maradtak a Duna-Tisza közén, nem pedig valamilyen, akkoriban teljességgel értelmezhetetlen ragaszkodásból, avagy „e föld szeretete miatt”. Arról nem is beszélve, hogy a magyarok nem önként mentek folyamatosan nyugat felé, hanem egy sor nép szorította őket napnyugati irányban, ahogyan azokat meg a tőlük keletre lakók szorították tovább és tovább.

És most egy pillanatnyi visszacsatolás a hunokhoz: ha a magyarok a hunok leszármazottjai lettek volna – bár sok száz év hiányzik az elsők eltűnése, szétszóratása és a másodikak megjelenése között – akkor meg pláne ismerniük kellett volna a Kárpátok közét, hiszen a hunok nem csak erre jártak át nyugat és dél felé hódítani, hanem laktak is itt sokáig! Ez valahogyan már nem fér bele azok fejébe, akik oly könnyedén fogadják el egyfelől a hun-magyar rokonságot, másfelől meg azt, hogy a magyarok számára ez a terület a honfoglalás előtt ismeretlen, mégis nagyon vágyott föld volt…

A későbbi korokat illetően sem volt velem szerencséjük a magyaros mitológiák nagy híveinek. Hiszen azzal sem voltak megelégedve, amit a „szentnek” is nevezett Istvánról és a pogány magyarokról írtam, de azzal sem, ami hányatott történelmünk századai során megesett őseinkkel. Nem örültek a Dózsa-féle parasztháború résztvevőiről írott – bár nagyon is valós – jellemzéseimmel, Mohács ügyében sem értettünk egyet (bocs, egy kérdés: miért is kéne egyetértenünk? Nem létezhetnek egymástól eltérő vélemények, amelyeket ugyanabból az adathalmazból szűrünk le..? Nem hát, ha az egyik fél ragaszkodik a tényékhez, a másik meg folyamatosan, újra és újra legendákat akar gyártani, és ezt meg is teszi).

Képzelhetik, miket írtak rólam akkor, amikor csak halványan megemlítettem azt, hogy voltaképpen „magyar jakobinus mozgalom” nem is létezett, hiszen annak mindkét csapatát egy császári spion, történelmünk egyik legnagyobb gazembere, Martinovics Ignác hozta létre azért, hogy aztán mindnyájukat feljelentse és vérpadra juttassa.

1848-49 sem volt olyan rózsás, mint hitték, és mint majd e könyvben látni fogják. A kiegyezés időszaka nyílegyenesen vezetett Trianonhoz. Ma már nehéz elhinni – pedig csak tízegynéhány év telt el azóta – mekkora felzúdulás kísérte Az út Trianonig című könyvemet, ahol szépen bebizonyítottam, mekkora hibákat követtek el a magyarok, és persze kiderült az is, hogy a trianoni terület- és népvesztés egyedüli okozói maguk a magyar vezetők voltak – aminthogy ezt majd itt is olvashatják egy fejezetben.

Sorolhatnám még tovább, de hagyom egyelőre – a többit e lapokról megtudják úgyis. Az előszó címében említett „félelmeim” persze nem igazi félelmek, csak aggodalmak. Hetvenen túl, ha egy szerző még fél leírni, kimondani a véleményét, kár volt megszületnie, kár volt addig is írnia. Én nem félek, és remélem, önök sem, kedves olvasók. Akkor hát lássunk neki! Vessük el a legendákat, hiedelmeket, ál-nemzetieskedő ostobaságokat, jöjjenek helyettük a tiszta tények és a belőlük leszűrhető vélemények.

 

ELSŐ FŐBŰN
A kalandozások kora

 

Lám, már az elnevezéssel is baj van. A kétszáz, majd a száz, meg a kevesebb évvel ezelőtti magyar történetírók már érezték, hogy e téren baj van, azért szerették volna valahogy csökkenteni azon események valódi súlyát és jelentőségét. Mivelhogy azok kizárólag rossz fényt vetettek a korabeli magyarokra, hát ha mással nem is védhették meg őseinket, kitalálták a „kalandozások” szót. Mintha azok az események, ama kb. 80 év csupa móka és kacagás lett volna! „Kalandozások”? A szó inkább egy ifjúsági regényt sugall, kedves embereket, akik ide-oda vándoroltak a nagyvilágban és útközben sok érdekes dolgot élnek át…

Hát nem ez történt.

Miért ezt találtam a magyarok első fő bűnének? Mert ez volt az első olyan „akció-sorozat”, amellyel a magyarok szinte szándékosan rombolták akkori és későbbi hírnevüket, azt az „országimázst”, amit persze akkoriban még nem így neveztek. Sőt, nem nevezhetnénk semmiképpen, merthogy az emberek tudatában ez nem létezett. De attól még jobb ügyhöz méltó buzgalommal rombolták.

Képzelhetjük, milyen híre lehetett őseinknek, ha a nyugati urak már eleve azért hívtak be magukhoz egy-egy csapatot, hogy azok szembeszálljanak ellenségeikkel, és elpusztítsák annak földjeit. A magyarok még nem is éltek a későbbi Magyarországon, hanem az Al-Duna vidékén, a föld e tájékában, Etelközben, a Fekete-tenger északi partvidékén – és már nemegyszer átvonultak a később elnevezett Duna-Tisza közén. Minden tavasszal nyugatra tartottak, és általában nyár végén, ősszel jöttek vissza. Nyugaton grófok, kiskirályok, tartományi főemberek hívták meg őket, és szolgálataikért kétféle módon fizettek. Egyrészt beígértek nekik sok aranyat – ezt előlegképpen előző ősszel, vagy télen el is hozták nekik a küldötteik – aztán a másik felét ott a helyszínen kapták meg. A sajátos bérezés másik, jóval nagyobb részét az ellenségtől rabolt javak jelentették. Vagyis, akárcsak a későbbi korok európai zsoldosai, a katonák a minél nagyobb zsákmány jegyében indultak el.

Akik átvonultak ezeken a területeken, nem mindig tértek vissza. Itt is maradhattak a Duna és a Tisza mellett, vagy Erdélyben, vagy másutt. Akkoriban ez meglehetősen ritkán lakott vidék volt, különféle népcsoportok laktak errefelé szellősen, távol egymástól. Hát ide bizony újabb lakók is „befértek” még. így aztán – tanú rá a régi latin nyelvű krónika, a Gesta Hungarorum is – bizony már 888-ban is ragadtak itt magyarok, akik már nem is az elsők voltak, mert a krónika szerint ezek „ismét”, „újból” (item’) költöztek be úgymond „Pannóniába”. De ezeket a beszivárgásokat, kósza letelepedéseket nem lehet honfoglalásnak nevezni.

Sajnálatos tény, amit el kell fogadnunk – bármennyire is negatív képet ad korai őseinkről – a magyarok a maguk idejében tehát csak afféle „verőlegények” voltak a Nyugat számára. Amulf, a keleti frankok királya – aki területileg is érintett volt a morva ügyben, hiszen a két terület határos volt egymással – 892-ben megkérte a magyarokat, és persze jól meg is fizette őseinket, segítsenek neki elverni Szvatopluk morva uralkodót. Amit őseink meg is tettek, és bizony igencsak földúlták a morvák földjét. Két évvel később Szvatopluk már okosabb volt és elsőnek ő „kérte fel” (fizette le) a magyarokat, hogy jöjjenek és segítsenek neki leszámolni a frankokkal! És őseink szó nélkül mentek is, hogy Szvatopluk most meg szövetségeseként verjék szét a frankokat.

Csak ez a két eset két év leforgása alatt önmagában is bizonyítja őseink sajátos hozzáállását a Nyugathoz, és az élethez. Bizony kibérelhető verőlegények voltak, olyan félelmetes gyilkológépek, akik semmitől sem féltek, nem voltak erkölcsi gátlásaik, semmi közük nem volt a keresztény eszméhez és valláshoz. Csak egyet akartak: ZSÁKMÁNYT!

Zsákmánynak számított nem csak a kifosztott nyugati templomok aranya, vagy a gazdag polgárok és földesurak otthonaiból elvitt holmik, beleértve a ruhákat, ékszereket, fegyvereket is – hanem akár éppenséggel az ember, azaz a rabszolga is. Mert hát valljuk be, őseink a többi akkor élt nép fiaihoz hasonlóan bizony lecsaptak Nyugaton az életerős fiatal férfiakra és nőkre, de még a gyerekekre is. Az idősebb férfiakat és nőket kíméletlenül legyilkolták, megölték a velük szembeszálló harcosokat, katonákat, és persze a papok életét sem kímélték. A rabok egy részét itthon dolgoztatták, másik részét eladták déli kereskedőknek, akik a legtöbb zsákmányolt embert elvitték Ázsiába. Ki számolhatná össze, hány bajor, frank, itáliai, morva stb., európai nő és férfi került el így egy másik földrészre, ahonnan számukra soha többé nem volt visszaút?

A jelek arra mutatnak, hogy a 894-es nyáron a magyarok ugyan Szvatopluk szövetségeseiként a tavalyelőtti barátaik, a frankok földjét dúlták nagyon szorgalmasan, amikor Szvatopluk meghalt és ezzel a sajátos rabló hadjáratra szóló meghívás érvényét veszítette, a szerződést az élet felmondta. Közben keleten a magyarok szálláshelyein megszületett a döntés, hogy a besenyő nyomás miatt az egész nép elvándorol nyugatra és átjön a Kárpátokon. Ekkor azok, akik 894 őszén még itt voltak, már haza sem tértek – afféle előőrsként maradtak itt, hogy átvészelve a telet, a következő évben megvárják a keletről érkező társaikat. Vagyis előbb a katonák jöttek, biztosították a helyszínt, aztán a következő évben átáramlott a népesség nagyobb része a hágókon, és végül jöhetett egy utóvéd-csapat, amely remélte, hogy a besenyők leszakadnak róluk és attól kezdve a magyaroknak nyugtuk lesz egy ideig.

Hát nem éppen a béke korszaka köszöntött be.

Most írhatnánk arról, hogy mekkora logisztikai feladat volt körülbelül 200 ezer emberrel – köztük több tízezer növel és gyerekkel, öreggel és beteggel – átkelni egyszerre hét hágón, gondoskodni mindegyik előzetes megszemléléséről, védelméről, az emberek átköltöztetéséről. De ha már logisztika, az bőven volt a „kalandozások” idején is, inkább majd arról ejtünk szót.

Annyi bizonyos, hogy miután a magyarok letelepedtek „Pannóniában”, a Tisza mellett és Erdélyben is, vagyis a ritkán lakott területeken – folytatták addigi szokásaikat. Ugyanúgy éltek a Kárpátok közti alföldeken, mint „odakünn” a sztyeppéken. Másfelől viszont még továbbra is kijártak nyugatra. Majdnem minden évben indult egy nagy, vagy több kisebb csapat napnyugati irányába, hogy aztán a hegyeken átkelve vagy nyugatra, vagy egy kicsit északra, vagy délnyugat felé tartson. Nem felejtkezhetünk meg arról sem, hogy őseink akkoriban még délre és keletre is elkalandoztak – vagyis a Balkán és Bizánc nemegyszer volt éppen olyan célpont, mint Nyugat-Euópa! Hiszen Bizánc is „alkalmazott” magyarokat, velük verette el a „nándorokat”, azaz a bolgárokat, vagy fordítva. A bíborban született császárok kedvelt jelszava volt az ősi római „oszd meg és uralkodj”, így uralták Kis-Ázsiát és a Balkánt meg a görög szigetvilágot – amíg tehették.

Mielőtt egy csapat elindult nyugat felé, több dolog történt. Az első változatot a már ismertetett „fizetett verőlegény” típusú akciók jelentették, vagyis amikor nyugati tehetős urak vagy éppen kisebb királyok, nagyhatalmú őrgrófok, tartományi urak megrendelésére mentek őseink, lejelentkeztek a célban, ahol aztán megmutatták nekik a „célszemélyeket” és/vagy „célterületet”, amit aztán kedvükre feldúlhattak. Ilyenkor nyilvánvalóan ment velük néhány főembere a megbízónak, egyrészt hogy utat mutasson nekik, másfelől megszabja a határaikat, meddig mehetnek el földrajzilag, nehogy egy még hatalmasabb úr falvait égessék fel, várait és templomait fosszák ki, mert abból csak baj lehet. Nem annyira a magyarok, mint inkább megbízójuk baja.

A másik változatban csak úgy nekieredt egy magyar csapat, nyugaton kinézett magának egy olyan területet, ahol nem számított nagyobb ellenállásra, viszont éppen eleget zsákmányolhatott. Ezek voltak a veszedelmesebbek, mert senki sem számított rájuk, nem tudták, merre járnak éppen most, de azt sem sejtették, hogy itt ólálkodnak valahol, hogy aztán éppen ide fognak jönni!

Bármelyik változatról is legyen szó, nagyon sok múlott a vezető személyén. A vezérnek ugyanis sokat kellett tudnia. Például ő már biztosan nem akkor indult el először, amikor a rablócsapat vezére lett. Előtte többször megjárta már a Nyugatot, „kalandozott”, azaz kirabolt sok várost, legyilkolt pár (száz) embert. Vért, kormot, rémületet hagyott maga után.

De ettől eltekintve voltak pozitív tulajdonságai is, Intelligens ember kellett legyen, aki ismeri a nyugati világban uralkodó szokásokat. Aki jó katona, tehát felmérheti, mekkora ellenséges erőkkel szállhat szembe és hol van a határ, amikor jobb visszavonulni, sőt, elmenekülni hanyatt-homlok, ha túlerővel kerülnének szembe.

Olyan vezér kellett, aki jól ismeri nem csak az ellenséget, de a saját katonáit is. Tudja, mit bírnak ki, mi az, amiben jobb nem számítani rájuk. Minden nyugati út előtt nagy „casting” zajlott, ebben biztos vagyok – hiszen nem vihettek magukkal gyenge egészségű, göthös, nyavalyás embereket, sem olyanokat, akik esetleg egy ilyen korábbi hadjáraton nagyon megsebesültek, nem voltak korlátlanul mozgás- és harcképesek. Nem vihettek magukkal féleszűeket, csökötteket, harcokban még nem edzett túl fiatalokat, de öregeket sem. Nem jöhettek velük nők, csupa harcedzett férfi indult el – akik persze sokszor összekülönböztek. Esténként a tábortüzek mellett ittak és verekedtek, mégis ők voltak azok a harcosok, akikre a jó vezér számíthatott.

Aztán ott voltak a lovak! A jó vezérnek alaposan ismernie kellett az állatokat, amelyek létfontosságúak voltak akkortájt, amikor mindenki lovon járt (ezért ostobaság az a, még pár száz évre visszavetítve is hamis állítás, miszerint mi magyarok, „lovas nép voltunk”, és erre roppant büszkék. Hiszen az utolsó háromezer évben minden nép lovas nép volt).

Nem vihettek magukkal rossz lovakat, csupa jól felhizlalt, erős, ügyes, harchoz és nagy lármához is szoktatott állatokra volt szükség. Olyanokra, amelyek képesek voltak pár hónap alatt akár három-négy ezer kilométert (!) is megtenni és gazdáikat hazahozni. A vezérnek tudnia kellett, hogy egy átlagos ló ilyen vagy olyan terepen naponta mekkora távolságot tud megtenni, hogyan viselkedik kellemetlen időjárásnál, hogyan tűri a meleget, hideget, éhséget vagy a szomjúságot.

Ott voltak továbbá a készletek, az eszközök, egyszóval egy-egy ilyen „expedíciós hadtest” összes „kelléke”. A fegyverekről nem központilag gondoskodtak, minden harcos a saját fegyvereivel jött, amelyek kezeléséhez nagyon is értett. Élelmiszert csak az első hétre vihettek magukkal, később, útközben „szereztek”, sejthetjük, hogyan…

A jó vezérnek már csak azért is ki kellett mennie Nyugatra többször, hogy amikor majd a jövőben ő vezeti a csapatot, tudja, merre kell menni. Amerre gyakrabban megfordultak a magyarok, az úttalan utakon is jól tájékozódtak. Akkoriban a folyókon nem voltak hidak – ha mégis akadt néhány, akkor azok a város kellős közepén voltak – hanem gázlókon kellett átmenni vagy átúsztatni. Az úttalan utakon kocsik, kerekes szekerek úgyis használhatatlanok voltak, a ló jelentette az egyedüli megoldást. Ha hegyek kerültek eléjük, a vezérnek tudnia kellett, hol vannak a hágók. Vagy maga a vezér ismerte mindezt, vagy vitt magával olyan magyarokat, akik korábban már többször megfordultak itt. Az is megesett, hogy korábban sokszor gyermekként elrabolt nyugatiakat – frankokat, németeket, itáliaiakat stb. vittek magukkal, akik tolmácsként is szolgálhattak. Ha végképpen nem ismerték a területet, elfogtak egy-két helybelit és azokat kényszerítették, mutasssák az utat.

Egy-egy magyar csapat vezérének a visszaútra is kellett gondolnia. Ritkán fordulhatott elő, hogy a magyarok úgymond „kifelé menet” is raboltak, felégettek, pusztítottak. Hiszen vissza is kellett jönniük, sokszor ugyanazon a területen át. Nem lett volna jó, ha pár hónappal később ugyanott már felkészült, bosszúvágytól lihegő fegyveresek tömege várja őket. Arról nem is szólva, hogy fölösleges lett volna a gyepűtől, azaz a magyar törzsek megerősített nyugati határvonalaitól pár nap járásra máris rabolni, amikor még több ezer kilométeres, több hónapig tartó fárasztó út állt előttük! A rabolt értékeket cipelni odafelé nem érdemes, csak vissza, az elfogott és rabbá tett ottaniakról nem is szólva. Egyszóval a praktikusság elve – amelyet nem tagadhatunk meg őseinktől, nagyon leleményes emberek voltak, míg ők is el nem kényelmesedtek, nem lettek afféle, korábban általuk is megvetett európai puhányok, „filiszterek” – is azt kívánta, hogy minél előbb és minél kevesebb veszteséggel jussanak el a „célterületre”, hogy aztán ott leírva egy-egy halálkört, induljanak majd vissza a zsákmánnyal, és a visszafelé úton raboljanak össze maguknak annyi zsákmányt, amennyit csak bírnak.

Ezenkívül nem ártott, ha a vezérnek voltak diplomáciai képességei is. Nem minden földön, területen lehetett csak úgy átosonni szép csöndben „kifelé” menet. Volt, hogy kellett a helyi vezetőknek ajándékokat adni, rávenni őket, hogy most engedjék át őket harc nélkül és ha visszafelé jönnek, ugyanígy – és ígérni, hogy ezen a földön nem bántanak senkit…

Igazából annyi gazságot követtek el az akkori magyarok, hogy most feltehetjük magunknak a kérdést: jó-e az nekünk, itt, ma – hogy ilyen őseink voltak? Persze sok nyugat-európai sem büszkélkedhet kétezer évre visszamenőleg az őseivel. A mai németek, angolok, franciák, spanyolok ősei sem voltak különbek, csak ők korábban letelepedtek. Korábban hagyták abba a rabló hadjáratokat, korábban kezdtek bele a fegyelmezett életbe, az állampolgári létbe, mint mi. A magyarok majdhogynem utolsónak érkeztek, több százéves késésben voltak jólneveltség és társadalmi szokások terén is (sokak szerint ez a késés máig fennmaradt). így aztán amikor letelepedtek itt, a korabeli európai civilizáció fellegvárában, bizony úgy viselkedtek, mint elefánt a porcelánboltban.

A nyugatiak is ugyanilyen barbárok leszármazottai voltak, csak hát időközben már elszoktak attól az élettől. Nem mintha bárki is biztonságban lett volna akkortájt bármelyik nyugateurópai városban vagy faluban. De a 10. században azért ráadásul felbukkantak ezek a vad emberek, akik feldúlták még a civilizáció maradékát is…

Nem több mint hetven, esetleg majdnem nyolcvan évig tartottak ezek a rabló hadjáratok. A 9. század, azaz a 800-as évek végétől a 10. század, azaz a 960-as évekig, de ez éppen eléggé lerombolta a magyarok hírnevét. Mi ma büszkén kihúzzuk magunkat, ha azt halljuk, mennyire rettegtek a magyarok nyilaitól a korabeli Európában, a kontinens még tőlünk nagyon távoli sarkaiban is – de próbáljuk meg elképzelni a dolgot fordítva. Élünk valahol mit sem sejtve, magyarokról vagy nem is hallottunk még, vagy ha mégis, hát csupa rendkívül rosszat. Aztán egy napon változik minden, mert amit eddig róluk hallottunk, arról kiderült, hogy semmiség, ártatlan mese az – a valósághoz képest! A magyarok teljesen váratlanul előrontanak valahonnan, mint a szellemek, úgy jöttek a rengeteg erdőkben, senki sem látta őket, de most itt vannak, lángoló nyilakkal lövik a ház tetejét, mindent felégetnek, és miközben a nép páni félelemben akar menekülni, lenyilaznak mindenkit, aki mégis életben marad, azt vagy elhurcolják rabszolgának, vagy ott helyben elvágják a torkát. A rabságba estet fiatal nőket megerőszakolják, hetekig, hónapokig „használják” őket rabtartóik, kevés pénzért eladják más magyaroknak…Kirabolják a gazdagok házait, megkínozzák a tulajdonosaikat, árulják el, hová rejtették kincseiket, aztán kifosztják a templomokat is, ami valóságos szentségtörés egy-egy keresztény ember számára – aztán miután pusztulást, rémületes halált, fájdalmat, vért és hamut hagytak maguk után, eltűnnek éppen olyan gyorsan, mint ahogyan felbukkantak.

Ama hetven év alatt csaknem ötven rabló hadjáratról tudunk, azaz majdnem minden évre jutott belőlük. Ebben éppen úgy voltak „megrendelt” hadjáratok, mint spontánul, csak a zsákmány kedvéért megrendezett „kalandozások”. Azt is mondhatnánk, hogy ez egy sajátos magyar „import” volt, őseink egy része eleve ebből élt. Az a sok értékes tárgy, ami a zsákmányt képezte, elkerült Magyarországra – bár az „ország” akkor még csak földrajzi értelemben létezett – és az ittenieket gyarapította. Nem mellesleg megjegyzem, hogy valószínűleg több ilyen tragikus „kalandozás” zajlott le, de csak ennyiről maradtak feljegyzések. Némi szarkazmussal kijelenthetjük: azért nem maradt feljegyzés a többiről, mert egyszerűen nem maradt életben egyetlen olyan nyugati írástudó ember sem, aki találkozott a magyarokkal, így a krónikákban ezért nincs nyoma számos zsákmányszerző körútnak.

Mielőtt valaki azzal gyanúsítana, hogy csak a kárt szenvedett nyugatiak kicsit elkésett ügyvédje, poszthumusz szóvivője vagyok, azoknak figyelmébe ajánlom a magyar krónikásokat is. Kézai Simon erről a korról kertelés nélkül vetette pergamenre az efféle mondatokat: „A magyarok… hol itt, hol ott sarcolták és veszélyeztették a világot”.

Kedvesnek akkoriban csöppet sem mondható őseink nemcsak Közép-Európát veszélyeztették, bár azt gyakran. Ezek a rablócsapatok eljutottak Ausztriába, a későbbi cseh és német területekre, a mai Svájcot sem kímélték és Itáliának szinte minden táját bejárták, azaz kirabolták azokban az évtizedekben.

A dél-európai célok nem egyszer Itáliába vezettek, de megfordultak őseink az Ibériai-félsziget olyan pontjain is, ahol akkor az arabok voltak az urak. Lovaik patáját megmoshatták éppenséggel az Atlanti-óceán és az északi tengerek parti hullámai, bekalandozták a földrész minden részét. Hozzájuk hasonló nagy „túrákat” csak az arabok és a vikingek tettek meg, bár kérdéses, hogy erre ma büszkék lehetünk-e?

Őseink bizony nem válogattak az eszközökben. A 900-as év tavaszán a salzburgi püspök a pápának írt levelében erőteljesen próbálja visszaverni azt az akkoriban szerte a földrészen terjengő vádakat, hogy a német püspökök lefizették a magyarokat: ne ellenük vonuljanak, kanyarodjanak át Itáliába! Ez a szóbeszéd akkortájt, és még éveken keresztül általános lehetett, elért a pápához is, aki bizonyára korholó levelekben kérdezgette a német püspököket, mit műveltek…? Az érsek azzal a meglepően naiv érvvel védekezett, hogy ők keresztények, a magyarok pedig pogányok, hát már ezért sem szövetkezhettek, egyezkedhettek velük… Ami, tudjuk, ostoba érvelés volt, hiszen éppen elég példáját láttuk annak, hogy a keresztény urak felbérelték a magyarokat, hogy ráeresszék őket ottani aktuális ellenségeikre.

Mindenesetre a „kalandozások” módszertanáról sokat megtudhatunk ebből a levélből is. Az érsek úr csak rosszat írt a magyarokról, többek között ilyesmiket: „Jöttek és egyeseket fogságba hurcoltak, másokat megöltek, ismét másokat a börtönökben kínzó éhséggel és szomjúhozással veszítettek el, megszámlálhatatlanul sok embert pedig elűztek otthonukból, és nemes férfiakat és tisztes asszonyokat szolgaságba taszítottak”.

Bizony nem szép dolog volt őseinktől, hogy sok embert börtönbe vetettek, majd ott hagyták őket éhen, szomjan veszni. Erről valahogy nem szólnak a magyar dicsőséget megéneklő krónikák… Minden fennmaradt levélben és krónikában ugyanazt olvashatjuk. Ezt írta valamivel később egy bizonyos Giovanni pap, aki az események után száz évvel Velence krónikáját írta meg, ahol egy bizonyos korszakban sok (rémült) szó esik a magyarokról. A 10. századi európai krónikák mindegyikében fellelhető ugyanaz, amit ez a pap írt az előző időkről. Például a 899-es évben a magyarok Észak-Itálián száguldoztak végig, és eljutottak a vizek városába is. A János pap által csak „ungri”-knak nevezett emberekről így írt:

„A magyarok pogány és igen kegyetlen népe Itáliába jött, gyújtogatva és rabolva mindent elpusztított, az emberek nagyobb részét leöldöste, de sokakat fogolyként életben is hagyott. Berengár király egy tizenöt ezer emberből álló hadsereget küldött ellenük, de ezek közül kevesen tértek vissza”. Ez azt jelenti, hogy elég nagy létszámú magyar sereg lehetett, amely a nyílt ütközet elől sem futamodott meg, felvette a küzdelmet az ellenséggel. A 899 szeptember 24-én lezajlott brentai csatáról lehet szó, ahol a magyarok győztek.

Szegény János pap száz évvel később már csak egy tragikus leltárt írhatott: „A magyarok keresztül-kasul száguldozva Trevisón, Padován, Brescián és a többi határvidéken, Paviához és Milánóhoz érkeztek… mindent elpusztítottak. De lovaikon és bérhajóikon Velencébe behatolva, Cittanuovát a lakosság elmenekülése után tűzzel felperzselték, azután Equiliót, Finét, Chioggiát és Capo d’Arginét gyújtották fel, és a tengerpartot végigpusztították”.

Később a magyarok visszatértek, a következő év tavaszán ismét támadták Velencét. Az akkor még teljesen szigeti város nagyon értékes lehetett a szemükben, mert 900 nyarán egyszer fanyergeken próbáltak beúszni! Gondolom, érdekes látvány lehetett, ahogyan a magyarok lóról leszállva, a nyergeken éviekéinek befelé a lagúnába, szemben pedig felbukkan az időben riasztott velencei hadiflotta, amely akkoriban igen szerény lehetett, de arra jó volt, hogy megfutamítsa a pogányokat, akik addig (és amennyire tudjuk, utána sem) kerültek szembe efféle tengeri haderővel…

Sok krónikában elborzadva emlegetik a keresztény szemtanúk, hogy a magyarok feldúlták a templomokat, tehát nyilván „üldözték a keresztényeket”. Pedig nem erről volt szó: a magyarok számára a templomok könnyen kifosztható kincsraktárak voltak, ezért úgy is bántak velük. Olykor teljesen oktalanul viselkedtek: az egyik németországi rabló hadjárat alkalmával elfogott nemes urak, gazdag polgárok és katonatisztek nagy létszámú csoportját egyszerűen lenyilazták, kivégezték, nem tudni, miért – holott ezekért az urakért nagyon nagy váltságdíjat kaphattak volna. (Ezen eset miatt még Kézai mester is „kegyetlennek” nevezte őseinket.) Mert nem árt tudnunk, a tehetős embereket elhozták magukkal haza és a foglyokat egy-két évvel később, nagy összegű váltságdíj fejében engedték csak szabadon.

És bár őseink rendszeresen jártak balkáni és bizánci területekre is rabolni (innen ered a „Botond betöri a bizánci várkaput”-monda), főleg 934 és 970 között, de azért a legtöbb csapat évről évre nyugat felé indult. Ott várt rájuk az igazi zsákmány. A magyarok, bár kevesen voltak, igen gyorsan mozogtak és soha nem lehetett tudni sem azt, hogy most merre járnak, sem azt, hogy milyen irányban haladnak tovább? Hát a nyugatiak mindig kétszer-háromszor-ötször annyinak hitték ezt a rejtélyes létszámot. 934-ben egy nyugati „túrán” a magyarok Kölnön át eljutottak az Atlanti-óceán partjáig, de 915-ben és 952-ben a Loire völgyén, mai francia területeken át is kiértek a nagy víz partjára. 928 és 954 között őseink többször is eljutottak egészen Itália déli vége, az „olasz csizma” sarkáig, Otrantóig. 937-ben megsarcolták Rómát és Capuát, és mint említettem, egyszer – 943-ban – az akkor még nem létezett mai Madrid környékén rabolták ki a mórokat, akik akkoriban az Ibériai-félsziget nagy részét uralták. Ezek a „körök” több ezer kilométeresek voltak egy irányban, ezért őseink a déli, enyhe klímájú vidékeken töltötték a telet is, és csak a következő év őszén értek haza, természetesen kincsekkel alaposan megrakodva.

Zsákmányra áhítozó őseink még Athénba is eljutottak és nem nagyon volt olyan része a mai Európának – talán csak Anglia és Írország, a Skandináv-félsziget és Szicília kivételével – ahol ne keltettek volna rémületet, ahol ne gyilkoltak és pusztítottak volna.

Ne feledjük el, ezek a sikerek (ha annak tekintjük őket, őseink minden bizonnyal annak hitték őket) a politikai helyzet függvényei voltak. 11a egy csapat elindult egy ilyen több ezer kilométeres útra, akkor a vezéreknek gondoskodni kellett pihenő helyekről, készletek utánpótlásáról, olyan környékekről, esetleg országokról, ahol nem bántják majd őket, ahol erőt gyűjthetnek, ami támaszpontnak is felfogható. Vagyis a nyugati politikusok széthúzásának kora remekül kedvezett a magyar rabló hadjáratoknak is. De lám, amint a nyugatiak összefogtak a keletről folyton támadó barbár pogányok ellen – elsőként erre német földön került sor 933-bnan, majd 955-ben – rögtön kiderült, mennyire sebezhető ez az egész magyar „kalandozás”! Össze is omlott bizony az első német csatavesztést követő tízegynéhány évben, és onnantól kezdve a magyarok már nem csupán német földre, de más vidékekre se nagyon merészkedtek el.

A dolgok az említett 955-ös év fő eseménye, az augsburgi csata után fajultak el. Ott a magyarok igen nagy vereséget szenvedtek, valóságos hadsereg, nyolc ezer ember veszett oda! A magyarok akkori, alig fél milliós (feltételezhető) létszámát tekintve, arányaiban az legalább akkor katonai veszteség volt, mint a II. világháborúban a doni magyar sereg pusztulása. Mivel ráadásul a kalandozó sereg két vezérét, Lehelt és Bulcsút is elfogták és felakasztották, a magyarok erre még szörnyűbb tettel válaszoltak: kivégezték az utóbbi években német földről ejtett összes foglyot, mintegy húszezer embert! Ráadásul férfiakat és nőket vegyesen, öregeket, sőt voltak közöttük gyerekek is. A maguk egyszerű gondolkodásával azt hitték, így bosszút álltak vezéreik és nyolcezer katonájuk haláláért – holott ez csak egy tehetetlen, fogcsikorgatás, és valljuk be, primitív bosszú által vezényelt, semmivel nem menthető tett volt. A valóságon már nem változtattak: egyszer s mindenkorra megszűnt a lehetősége annak, hogy nyugaton, de legfőképpen német földön „kalandozzanak”. Ott ugyanis kialakult egy erőteljes birodalom, mindenki összefogott a magyarok ellen – idővel ez lett a helyzet a frankok, az itáliaiak stb,. földjén is.

De eljött az idő, amikor már a magyarok is megértették: ennek vége. A rabló hadjáratokra a nyugati urak már nem is hívtak magyarokat, olyannyira elegük volt belőlük. A következő évszázadokra megalapoztuk a rossz hírnevünket; attól kezdve az, ami magyar, csak rossz lehetett. Ez a hit sokáig élt, már rég a középkor utolsó századában jártak az emberek, amikor szerte Nyugat- és Dél-Európában félve, és dühösen emlegették a magyarokat.

Nagy kérdés, hogy ez így megérte-e nekünk?

 

MÁSODIK FŐBŰN
1514

 

Nem kétséges, hogy ha alaposan elemezzük azon év eseményeit, akkor be kell látnunk: a dilettantizmus, az amatőr hozzáállás és a szakértelem teljes hiánya miatt következett be az a katasztrófa, amely az országot kis híján totális veszedelembe, majdnem-pusztulásba sodorta.

Mint oly sokszor, most is néhány emberen múlott a dolog. Adva volt egy ostoba király, akinek semmihez sem volt tehetsége; ez a lengyel Ulászló, aki egyben cseh királynak is tekintette magát, mindig annak adott igazat, akivel utoljára beszélt („Dobzse László”), és nem tudott bánni sem a nemesekkel, sem a pénzzel, és így az országgal sem. Évről évre beszedték a kegyetlenül kisajtolt adókat a jobbágyokból, de annak csak töredéke jutott el a királyi kincstárba, mivelhogy minden birtokon az adót maga a földesúr szedte be, és ugyan ki ellenőrizte volna, mennyit szedtet össze és annak mekkora (törpe) hányadát továbbította a vármegyének, az meg tovább Budára?

De ha a királynak volt is pénze, elszórta. Az urak az orránál fogva vezették, azt tettek vele, amit akartak. Külföldi bankárok kezébe kerültek a sóbányák és a nemesfémérc-bányák, minden jövedelem elfolyt, a királyi udvar hitelekből élt, vagy inkább tengődött.

Aztán ott volt a jobbágyból felkapaszkodott Bakócz (más néven Bakács) Tamás, a magyar egyház feje, aki korának egyik leghiúbb embere volt. Hihetetlenül nagy vagyonra tett szert – egyházi ember létére az ország legnagyobb főura lett – ünnepeltette magát, beleszólt a nagypolitikába, sőt pápa akart lenni! Ami kis híján sikerült is neki, de veszítenie kellett a római konklávén, mert hiszen nem volt olasz, egy „barbár” országból jött. Bakóczot a maga idejében szinte mindenki velencei kémnek, sőt ügynöknek tartotta, aki rettentően nagy vagyonának egy részét éppen a Vízivárosból kapta azért, hogy minél jobban zilálja szét a magyar államot. Ismerjük el: megtette, amit megtehetett…

Rómából a győztes olasz bíboros, immár pápa azzal akarta megengesztelni befolyásos, ámde most vesztes ellenfelét, hogy hazaküldte egy rendkívüli feladattal: szervezzen keresztes háborút a törökök ellen! Bakócz, mivel máshogy nem élhette ki magát, kapva kapott az ötleten és 1514 tavaszán bejelentette: nyár elejére gyűljenek össze mindazok, akik hajlandók fegyvert fogni a „pogányok” ellen (az idézőjel magyarázata: a szintén egyistenhivő mohamedánokat hamisan nevezték pogánynak, hiszen ők is az egyetlen istent imádták. Igaz, a dolog kölcsönös volt, az iszlám hitűeknek meg a mi keresztény, hívő őseink voltak „hitetlenek”). Mondanom sem kell, hogy főleg két rétegből indultak el sokan a vármegyei, majd onnan a Pest melletti országos gyülekezőhely felé. Az egyik csoport a szegény kisnemesek voltak – nekik aztán igazán nem volt veszteni valójuk. Szegények voltak, és többre vágytak. Egy háborúban, remélték, megmutathatják vitézségüket, kis szerencsével még magasabb rangot, és végre igazi birtokokat szerezhetnek.

A második csoport nagy volt, sokkal nagyobb – hatalmas tömeg! A parasztok. Akiket addig mindenhol megaláztak, kifosztottak, robotoltattak, kizsigereltek. Mivel a nemesség nem adózott, hát a lakosság kilencven százalékát kitevő parasztságtól, azaz a legszegényebb, látástól vakulásig dolgozó rétegtől szedték be erővel az országot működtető adókat.

A kisnemesek sietve indultak el, de akadt egy befolyásos réteg az országban, amely ellenezte az egész keresztes háborút: a nagyobb gazdagok, a földesurak. Először is azért, mert tavasz volt, az elvetett gabonát a nyáron majd le kell aratni, tehát ha most minden birtokról elmennek a parasztok, elsősorban persze éppen azok, akiknek aratniuk kellene, az katasztrofális munkaerőhiánnyal, és ennek következtében rossz terméssel fenyegetett. Ha a földeken rothad az érett gabona és más növények, akkor olyan éhínség lesz az országban, amit ritkán láttak addig (lett is, de a krónikások mind az 1514-es nyárral foglalkoztak, nem az utána következő tél rémségeivel, amikor igen sokan pusztultak el a Magyar Királyságban). A másik, szintén nagyon indokolt félelmük az volt, hogy az utóbbi években úgyis egyre feszültebb hangulatban a parasztoknak fegyvert adnak, akkor ott kő kövön nem marad! Mármint az országban. És ismerjük el, a főuraknak lett igazuk.

De Bakócz az ujja köré csavarta a tehetetlen és erélytelen királyt és miután kihirdette a keresztes hadjáratot, ezzel együtt meghirdette annak előnyeit a résztvevők számára. Ha egy paraszt felvarrta ruhájára – hátára vagy mellére – a kereszt jelét, ezzel a gesztussal a hadjárat résztvevőjének nyilvánította magát. Innentől kezdve magasabb érdekek léptek életbe: a keresztes parasztot tilos volt visszatartani a falujában, földesura fog csikorgatva kénytelen volt elengedni. Képzelhetjük, hogy ez mekkora társadalmi feszültséget okozott, ami egy gazdasági katasztrófát is előrevetített. Plusz a belháború rémét.

Bakócz meg, mintha nem látna semmit, szinte vakon rohant előre. Amikor vezért keresett a gyülekező seregekbe, kénytelen volt szembesülni azzal, hogy nincs egyetlen igazi magyar úr sem, aki élére állna annak a „csürhének” – korabeli jelző az urak szájából – amely napról napra növekedett Pest mellett, a Rákos patak melletti hatalmas mezőn. Márpedig szükség volt vezérre, hisz nélküle a bajok egyre csak szaporodtak.

Kezdve azzal, hogy az urak nem akarták elengedni parasztjaikat a háborúba. Az ő érdekeik egy keresztes hadjárattal éppen ellentétesek voltak. A parasztok azonban tudták, hogy joguk van elmenni és senki, még a király sem akadályozhatná meg őket ebben. Az urak persze piszkos trükköket is bevetettek, mire a parasztok sem maradtak adósok. Előbb a vármegyei gyülekezőpontokon értek össze az emberpatakok, és lettek folyóvá, amely aztán ment a „tenger”, vagyis Pest felé. A hatalmas királyság minden sarkából minden égtáj felől özönlöttek a parasztok. És ahogyan egymásnak mesélgették, kit mivel próbált visszatartani a földesura, hát egyre dühösebbek lettek. Már a királyság közepe felé tartva is megesett, hogy útközben a feldühödött emberek megrohantak egy-egy nemesi kastélyt, azt kifosztották, felgyújtották, a komornákat megerőszakolták – de bizony olykor egy-egy grófnéra vagy grófkisasszonyra is sort kerítettek. így aztán elég volt az uraknak azt hallani, mi történt a szomszéd vármegyében, vagy a szomszéd birtokon – a nemesek maguk is egyre jobban féltek. Volt, aki a lehető leggyorsabban Budára sietett, hogy a királyt rávegye, állítsa meg ezt az őrületet. Mint tudjuk, Ulászló ilyesmire alkalmatlan volt, Bakócz pedig hajthatatlan.

Hiába mondta neki, hogy a keresztes háborúk kimentek a divatból, kétszáz éve nem rendeztek egyet sem, akkor meg minek erőlteti a dolgot? Ugyanakkor mire eljött a nyár eleje, Bakócz is csapdába került, hiszen túl késő volt már. Nem vonhatta vissza a meghirdetett keresztes háborút, amire Róma is élénken figyelt, a magyar parasztok – azaz Jézus katonái, a keresztesek! – meg már úton voltak. Különösen azokat nem kellett, és nem is lehetett volna hazaküldeni, akik otthon nem éppen békés körülmények között váltak el uraiktól.

Szóval csapdahelyzet alakult ki, amiből senki sem tudott volna kimászni. Bakócz tovább erőltette a dolgot, hiszen azt remélte, ha az „ő” serege legyőzi a törököt, világhírnevet szerez és Rómában, talán egy következő pápaválasztás alkalmával ismét szóba jöhet a neve. De égető gondot jelentett a paraszthadsereg vezetése. Ki legyen a hadvezér?

Ekkor jelentkezett egy végvári vitéz, bizonyos Székely György (akit csak később kezdtek Dósának, Dózsának nevezni). Arról lett híres éppen akkortájt, hogy párbajt vívott egy neves törökkel Nándorfehérvár alatt, és a töröknek levágta a kardot tartó jobbját. A székely kisnemes dicsfénnyel övezve jött Budára, hogy behajtsa a nagy tettért neki ígért jutalmat, de egyik helyről a másikra küldték, a király sem adott neki egy petákot sem (szokás szerint nem volt egy vasa sem), és elment Bakócz-hoz panaszt tenni. A prímás meg lecsapott rá, kapóra jött neki a katona, kinek jó híre most terjedt – gyorsan kinevezte a keresztes hadjárat vezérének!

Ezzel csak két baj volt. Az egyik, hogy a végvári vitéz még húsz embert sem vezényelt soha, fogalma sem volt hát a hadvezetésről. A másik baj, ami országos szégyen is lehetett volna, ha korábban híre terjed: ezen Székely Györgyöt több erdélyi megyében körözték a hatóságok, mint rablót! Pár emberével kereskedőket támadott meg, mondjuk ki kereken: közönséges útonálló volt az úr. De mire rossz híre eljutott volna Budára, már ő volt a parasztság fővezére.

Csak nevetni lehet a kommunista korszak propagandistáin, akik négyszázötven év késéssel nagy forradalmárt csináltak a Dózsából, afféle népvezérnek tették meg őt! Aki sohasem volt. Nem volt karizmatikus vezető, inkább egy olyan alkoholista, aki együtt ivott a katonáival, innen a népszerűsége.

De nem ez volt akkortájt az egyetlen szégyenletes dolog, amit az ország vezetőivel műveltek. Miután összejött a sereg a Rákos mezején, elég sokáig várták azt az eleinte körülbelül 40 ezres tömeget, amely aztán hétről hétre még szaporodott.

Dózsa mindjárt az elején hibázott. Ha rögtön elindul az addig összegyűlt tíz-húsz ezer emberrel, a nagy lelkesedés részben pótolhatta volna a hiányzó hadi tudást. De nem, Bakócz sem sürgette, és az új vezér is úgy látta, az a jó, ha minél többen lesznek. Hogy közben már itt a nyár, azon időkben a hadviselés időszaka, az ősz meg talán már nincs olyan messze, és akkor ezek az emberek még el sem indultak a déli határ felé, hogy lecsapjanak a törökökre…?

Idegen ügynökök is bujtogatták a népet, állítólag ezeket Velence pénzelte. Hírek és rémhírek keringtek arról, hogy az urak, hogy elbántak a hadjáratba távozott parasztok otthon hagyott családjaival… A tétlenül várakozó, ugyanakkor erejét érző tömeg egyre dühödtebben reagált. Maguk is ki-kiosontak a táborból, és attól kezdve egyetlen nemes úr sem volt biztonságban.

Az elnyomottak szabadok akartak lenni, ez volt a dolog veleje – még ha a legtöbbjük ezt nem is tudta kifejezni. De megmutatták a haragjukat és a keresztes hadjáratról lassan már senki sem beszélt, parasztlázadás lett belőle. A parasztok Pestről elindultak ugyan dél felé, vagyis arra, ahol a törököket megtalálhatták – de ki gondolt akkor már a pogányokra, és azok bősz irtására?

Több csapatra oszlottak, hogy szerezhessenek elégséges élelmet. Kialakultak nagyobb csapataik és azok vezérei. Már nem függtek senkitől, és nem is akartak elfogadni parancsokat. Székely György önjáró lett, és amit az urak legrosszabb rémálmaikban sejtettek, az következett be. Amerre egy-egy ilyen vad és vérgőzös csapat elhaladt, ott kő kövön nem maradt. Letaposták a vetéseket, kifosztották a kerteket és a házakat, és mondhatni különös örömmel vadásztak a nemességre. Voltak olyan kisebb vármegyék, ahol alig maradt nemesember élve. Felgyújtott udvarházak és kastélyok füstje jelezte, merre vonulnak a „dicsőséges keresztesek”, „Jézus urunk katonái”… Megöltek püspököt, végeztek királyi kamarással; aki nemes ember létére nem menekült el előlük időben, az semmi jóra nem számíthatott.

Ha lehet azt mondani: politikai programjuk is lett, bár az csak annyi volt, hogy „pusztítsuk el a nemeseket”. Ami majdnem egyet jelentett azzal, hogy ha végeznek uraikkal, akkor szabadok lehetnek és lesznek az őket kizsákmányoló réteg tagjai nélkül. De persze nem volt semmilyen stratégia, ami pár hétnél tovább mutatott volna előre az időben.

A parasztok vonulása óriási zűrzavart és komoly gazdasági gondokat okozott. Az is tetézte a bajt, hogy a pár ezer vagy olykor tízezer fős csapatok céltalanul bolyongtak az országban. Olyan is akadt, amelyik még a tavasz vége felé eredt útnak, tett egy-két nagy kört az országban, aztán… visszakanyarodott Pest felé. Más csapatok meg valami okból Temesvárt kedvelték meg és azon a környéken gyűltek össze egy-egy véres ámokfutás után. Nem más forrásból, mint éppen a tehetetlen Ulászló király pápához címzett leveleiből tudható, milyen szörnyűségek történtek akkoriban Magyarországon.

És míg nálunk akadtak szerzők a huszadik században, akik ezt a „parasztlázadást” a „korai szocializmus egy megnyilvánulásának” tartották, addig a valóság ennél sokkal egyszerűbb volt. Ezek a parasztok nem a társadalmi javak igazságosabb elosztásáért és birtoklásáért küzdöttek, a nemeseket pedig nem osztályöntudatuk miatt irtották, hanem mert ez volt az a réteg, amely őket rabságban tartotta.

A magyarok második fő bűne, azaz 1514 azért nevezhető bűnnek, mert senki sem figyelt az ország érdekeire. Az urak mondhatni immár „hagyományosan” széthúztak, mindegyik a maga gazdagodására spekulált, azért volt hajlandó harcolni, no persze nem idegenekkel, hanem saját hazájabeli más nemesekkel, huzakodni a királlyal, törvénytelenül birtokokat foglalni, adókat eltéríteni, adót csalni, és nézni, ahogyan az ország káoszba és nyomorba fullad. A parasztok meg esztelen és sokszor céltalan öldökléssel gyengítették tovább az országot. Akik válogatás nélkül ölnek, nem számíthattak jobb véleményre.

Arról sem feledkezhetünk meg, hogy hihetetlenül nagymérvű vérveszteség érte az országot. Addig csak az 1241-42-es tatárjárás volt ilyen ehhez fogható. Bár igaz, itt most nem pusztult el a magyar lakosság ötödé, negyede se, mint a tizenharmadik században, mégis igen sokan vesztek oda. Hiszen a nemes urak is megtorolták a maguk veszteségeit – alig volt olyan család, amelynek valamelyik tagja, vagy akár több tagja is oda ne veszett volna a harcokban. Az urak azt sem tudták feledni, hogy feleségeiket és lányaikat ezek a vad hordák megerőszakolták, megbecstelenítették – ahogyan akkor mondták és írták. Másfelől meg igen sok volt a paraszti áldozat, hiszen amikor a lázadás végén Temesvár alatt az urak összecsaptak Dózsáékkal – a parasztvezér azokban a napokban is tökrészeg volt, ami jelentősen megkönnyítette az ellenség dolgát – tömegesen irtották az ellent. A rémülten szétszaladó, rögtönzött vagy paraszti szerszámokból átalakított fegyvereiket eldobáló ellenfelekre az urak szabályos hajtó-vadászatot rendeztek. Aki csak tudta, ölte a „büdös parasztját” tízezer számra. Nem túloztam tehát, amikor nagy vérveszteségről írtam föntebb.

Az urak nem sajnálták önnön parasztjaikat sem, merthogy halálfélelemben éltek. És volt itt egy gazdasági félelem is: ha a parasztok kiszabadulnak addigi fél-rabszolga státuszukból, akkor ki fog nekik dolgozni? Érdekes módon akkoriban még itt sem, ahogyan az egész földrészen, nem merült fel az a változat, hogy esetleg pénzért is lehetne dolgoztatni az embereket. A fizetett munkaerő nem jött számításba, hiszen eleve úgy épült fel a társadalmi-politikai-gazdasági rendszer, hogy az ókorból átmentett „rabszolga = munkaerő” képlet élt tovább, csak magyar földön a majdnem-rabszolgát jobbágynak nevezték. Említettük, hogy 1514-ig a parasztoknak volt szabad költözködési joguk, rossz földesúr helyett választhattak maguknak egy másikat, egy jobbat, és attól kezdve annak földjén dolgozhattak. Tág teret nyitott ez elsősorban az iparosoknak, kézműveseknek.

De itt következik a magyar urak újabb (fő)bűne: a megtorlás. Mert egyfelől már a csatározásokban is sok paraszt veszett oda, de a nagy győzelem után tervszerűen összefogdosták az életben maradottakat és mindenkit, aki Dózsa seregében akár csak a legkisebb tisztségre is vergődött, azt kivégezték. Dózsa-Székely minden hadnagyát, főbb emberét, alvezérét, összesen több ezer embert végeztek ki immár – mondjuk így – konszolidált körülmények között. Természetesen halállal lakoltak azok is, akik nemesemberekre vagy asszonyokra emeltek kezet.

A másik bűnük az volt, hogy miután a feldühödött győztesek ilyen nagy vérveszteséget okoztak a magyar népnek, ezt még megtetézték egy olyan pszichológia csapással is, ami aztán sokat ártott a magyarság hírnevének. Az a módszer, ahogyan végeztek a negyven alvezérrel (halálra éheztettek harmincat, kilencet szintén éheztettek, majd miután Dózsát gyakorlatilag élve megsütötték, az ö húsát kellett enniük, de a végén így is kivégezték őket) az ország határain túl is elterjedt. Képzeljük el, hogy még a középkor szörnyűségei között felnőtt emberek Európa-szerte döbbenten hallgatták vagy olvasták ennek a kegyetlenkedésnek a hírét.

És a végén jött a legnagyobb csapás, amellyel a már legyőzött ellenséget még afféle „kegyelemdöféssel” végleg leterítették. Ez volt a Werbőczy-féle Tripartitum, avagy Hármaskönyv, az attól kezdve évszázadokon át érvényes magyar törvénykönyvek mintája, alfája és ómegája. Abban volt ez ludas, hogy eme törvényekre hivatkozva nem csak örök időkre földhöz, azaz röghöz kötötték a magyar parasztokat, de a társadalmi haladást is megnehezítették.

Miről is volt szó? Nem csupán azt mondták ki, hogy ezután semmilyen paraszt soha sehová nem költözhet, ahová születik, ott marad, mint urának tulajdona, és az lesz a felesége és a gyermekei és minden leszármazottja. Búcsút mondhattak a szabad költözés jogának, illetve mindennek, amihez addig melléknévként a szabad szó társult. Értelemszerűen az uraknak most már nem kellett félteniük magukat. Azelőtt megeshetett, hogy egy kivételesen kegyetlen úrnak idővel minden jobbágya elment, hisz senki sem akart szenvedni egész életében, vagy korán halni a gyötrelmektől, a túl sok munka vagy a kínzások következtében.

Hát mivel ezt mostantól nem tehették és ez több mint háromszáz éven keresztül (!) így maradt, az urak kiélhették összes vad ösztönüket, senkinek nem kegyelmeztek, hisz többé nem voltak fékek. Nyugodtan mondjuk ki: 1514-től Magyarországon éppen olyan rabszolgarendszer uralkodott, mint pár száz évvel később az Amerikai Egyesült Államokban, ahol a „jobbágyok” a fekete bőrű emberek voltak.

De ismétlen, nem csak ez volt a baj. Volt ennek az új törvénygyűjteménynek pár olyan paragrafusa is, amelyek rögzítették, hogy ezentúl paraszti ivadék nem vergődhet a társadalomban magasabb állásra, posztokra. Addig megeshetett, mint éppen Bakócz esetén láttuk, hogy ha egy jobbágygyerek valahogyan egy papi iskolába került, akkor az egyházon belül elkezdhetett emelkedni a ranglétrán és elérhette a legfelső szintet is… Most, a bosszúszomjas urak, és jogász cinkosaik ezt a lehetőséget is elvették. Kimondták tehát, hogy aki parasztnak születik, az örökre maradjon is az!

Ezt azért fájlalom és sorolom a főbűnök közé, mert többek között ezzel állították meg a magyar fejlődést a következő háromszáz évben! Hiszen míg eközben Nyugat-Európában, ha lassan is, de kialakulhattak a polgári társadalmak, nálunk a parasztból nem válhatott polgár, hiszen a parasztok örök (rab)szolgaságra ítéltettek. Azok a félvad, sokszor igen primitív urak olyan kárt okoztak a Magyar Királyságban, amit ésszel fel sem érhettek és ami tucatnyi nemzedékkel később is hatott. Magyarországon többek között ezért sem alakult ki egy erős polgári réteg – előállt az a paradox, de valós helyzet, hogy polgárokat kénytelenek voltunk külföldről importálni! Az iparosok, kézművesek, értelmiségiek stb. vagy száz éven keresztül nem léteztek, németek, osztrákok, csehek, olaszok stb. voltak és a magyarság csak a 19. század második felében kezdhette meg a felzárkózást.

Nos, itt van tehát az, ami miatt 1514-es a hét magyar főbűn egyikének nevezem. A dühöngő parasztok és a még véresebb nemesek abban az évben jóvátehetetlen károkat okoztak nekünk, aminek hatásait sokáig, túl sokáig voltunk kénytelenek nyögni.

 

HARMADIK FŐBŰN
Mohács

 

Maga a mohácsi csata is, de főleg az előzményei remek példáját adták annak, amiért a magyarok attól kezdve ötszáz éven át gyakorlatilag sehol nem nyertek meg nem hogy háborút, de a legtöbbször még csatákat se. Mohács szinte a jelképe lehetne a magyar széthúzásnak, sikertelenségnek, önzésnek és szűklátókörűségnek, ami akkor, és később is jellemezte ezt az országot és főleg a népét.

Mohács egyike a hét főbűnnek, mert azok, akik megvédhették volna az országot, azt inkább szinte szándékosan elvesztették. Mohács a magyar uralkodó réteg teljes kudarca, egyben a tehetségtelen amatőrizmus sajnálatos bizonyítéka.

Elég, ha csak tíz évvel nézünk Mohács elé. 1516-ban meghalt az a tehetségtelen és szerencsétlen Ulászló király, itt maradt tíz éves, betegeskedő gyermeke, Lajos, akit a következő évtizedben az úri gyámok tökéletesen félreneveltek. A gyerekből már kamasz korában alkoholistát, élvezeteket hajszoló alakot csináltak, aki semmire sem volt jó. Viszont az uraknak így volt ideális, mert vele bármit aláírathattak, ő minden kérésüket teljesítette, osztogatta a rangokat, címeket, posztokat és birtokokat. A gyermekkirály feleségül vette Habsburg Annát, innentől kezdve aztán egészen a huszadik századig az osztrák uralkodócsaládé lett Magyarország is.

A főurak két nagyobb pártra szakadtak, az egyiket a híres ivóbajnok Báthory, a másikat a sok birtokkal, befolyással rendelkező Szapolyai (Zápolya) János vezette. A két párt hatalmi harcaival teltek aztán a következő évek.

A törökök élén akkor a szépreményű, nagyon tehetséges férfi, Szulejmán állott, aki kivételes képességeivel a következő évtizedekben igazi nagyhatalommá tette a három földrészre kiterjedő török birodalmat. Szulejmán még sok hadjáratot vezetett Európában, a legtöbbször Magyarország és Bécs ellen, hogy aztán élete végén a halál is Magyarországon, Szigetvár alatt érje.

A magyar nagyúri klikkek, a „ligák” egymással folyamatos harcban álltak. A Mohács előtti év azzal telt el, hogy az urak ellopták az adókat, hihetetlen fényűzésben éltek, miközben folyton egymással marakodtak. Ha az egyik párt nem ért el valamit az országgyűlésben (ahol persze csak nemesek vehettek részt), akkor inkább megakadályozta, hogy a másik párt javaslatát fogadják el. Ilyen patthelyzetekkel, értelmetlen vitákkal és belső csatározásokkal telt az értékes idő. Múltak az évek, a törökök délen már feljöttek, övék volt az egész Balkán és senki előtt nem volt titok, hogy a következő célpontjuk Magyarország lesz (és tovább Nyugat-Európa, de ebből, mint tudjuk, már semmi sem lett. De nem azért nem valósult meg, mert a magyarok oly hősiesen megvédték volna Európát; erről szó sincs).

A magyarok bűne volt a Magyar Királyság elvesztése, és minden, ami azután következett. Aki részletesebben végig olvassa annak a megelőző tíz évnek a történetét, borzalmas dolgokra lel a krónikákban és egyéb leírásokban. Az urak, akár, ha vakok és siketek lettek volna, úgy viselkedtek. Nem vettek tudomást a veszedelmekről, jobb ügyhöz méltó buzgalommal csak a saját dolgaikat látták, azokat tartották fontosnak. Kinek mennyi pénzt sikerült elraknia a közvagyonból – ez számított. Még a külföldi követek is jelezték az anyaországukba hazaküldött jelentéseikben azt az esztelen pompát, a pénzszórás hihetetlen vállfajait, amelyek jellemzőek voltak akkori „nagyjainkra”, miközben a végvárak katonáinak nem jutott még élelemre sem, nemhogy fegyverre vagy zsoldra. így aztán nem csoda, hogy amikor a török megindult és elfoglalta az egyik végvárat, a többiek legénysége ész nélkül otthagyta az erősségeket és menekülőre fogta.

Az urak az erejüket a fegyvereseiket közönséges rablásokra, a szomszédos birtokok elfoglalására, egymás elleni belső háborúskodásra használták fel. A belviszályoknak abban az időben nem szakadt vége soha, az urak vetélkedtek abban, ki tud több közpénzt lenyúlni (milyen ismerősen hangzik ez manapság), ki tudja vetélytársait legyűrni. Ma már tudjuk, hogy bár Mátyás a földrészen elsőként alapított és sokáig életben tartott egy állami hadsereget – ennek addigra már nyoma sem volt. Magyarországnak egyszerűen nem volt hadserege! A nagyurak magánseregei csatároztak egymással, a határokat senki sem őrizte, a török pedig egyre csak közeledett és erősödött.

Köztudott volt, hogy a törökök Magyarországra fenik a fogukat többek között, és így az ország zsákmányul eshet. Érdekes, bűnös módon, a magyar urak mintha ebbe előre belenyugodtak volna! Hiszen nem tettek semmit a veszély elhárítására. Nem mondhatjuk el most, ötszáz évvel később, hogy akkor még nem tudhatták, mivé fejlődnek a dolgok. Igenis, jól tudták! Aki ebben az országban élt, az mind hallotta, hogyan nyomulnak mind közelebb a törökök. Tudnia, sőt látnia kellett, mit műveinek a kedves urak és az is világos lehetett számára, hogy az urakat inkább az egymás elleni harcok érdeklik. Az ország igen gyors ütemben vesztette el erejét, lepusztultak a védművek, a várak, odalent délen ráadásul ezeket sorra el is foglalta a török.

Pedig lett volna idő! Szulejmán három évet „adott” a magyarnak, mert akkor más háborúkkal volt elfoglalva, másfelé vezetett hadjáratokat. Amikor pedig Szulejmán egy követséget küldött Budára és arra kérte a magyar urakat: engedjék átvonulni hadait magyar földön, hogy azok Ausztriára, Németországra mérhessen csapást, még az átvonulás során okozandó elkerülhetetlen károkat is hajlandó lett volna megtéríteni háromszorosan (!) – akkor a magyar urak rávették az ifjú királyt, hogy a nemzetközi jogot és szabályokat megszegve, vesse börtönbe a török követeket! Alighanem ez volt az utolsó csepp a pohárban. Szulejmán udvarában és vezérkarában betelt a mérték, megszületett a végső döntés, hogy ha másképpen lám, nem megy, akkor a Magyar Királyságot legázolva fognak menetelni a Nyugat ellen.

Egyik ostoba lépés követte a másikat. A magyar urak többek között azért sem vették komolyan a törököket, mert szinte kivétel nélkül meg voltak győződve: ők bizony könnyedén visszavernek minden támadást! Mintha csak a keresztény katona lenne a jó katona – úgy vélték, azok a „pogányok” fel sem érhetnek a magyar katonák teljesítményéhez. Soha ennél nagyobb (katonai) tévképzet nem létezett ebben az országban. Elég, ha felsoroljuk a tényeket.

1) A török katonák profik voltak. Nem afféle szedett-vedett alakok, akik nem ismerik a fegyelmet és még a csatamezőn is azt tesznek, amit akarnak. 2) ezek a török katonák három földrészről verbuválódtak és szinte folyamatosan háborúztak; akik a sok csata után közöttük életben maradtak, minden hájjal megkent, a maguk szakmáját jól ismerő, és ami fontos: vak fegyelemhez szoktatott emberek voltak, akik semmilyen helyzetben, semmiféle ellenségtől nem ijedtek meg. 3) Sem a terep, sem az éghajlat nem jelentett neki akadályt, csak a hidegtől tartottak, lévén, hogy mindnyájan délről származtak. Ezért volt az, hogy a török katonát csak októberig lehetett ilyen földrajzi magasságban tartani, ahol Magyarország is feküdt. Télre visszavonták őket a déli területekre, ahol áttelelés után ismét tavasszal indulhattak harcba.

Ezzel szemben mit értek a magyarok? l) Nem voltak profik, mert mint említettem, ilyen hadsereg nálunk akkor nem létezett. 2) Főleg kisnemesek gyülekeztek háborúba, ha azt a király meghirdette. Ők szegény és rosszul felfegyverzett, pár tízezres tömeget alkothattak (volna, ha engedelmeskednek királyi parancsoknak és eljönnek a háborúba, de a többségük mindig otthon maradt), akiket pedig magukkal hoztak, azok szolgáik és parasztjaik voltak, a még rosszabbul felfegyverzett, még fegyelmezetlenebb és harchoz mit sem értők közül verbuválódtak. 3) A magyar hadvezetés pontosan olyan volt akkor is, mint a fő-urak egymás közti viselkedése. Már csak azért is, mert hiszen ugyanazok az emberek szerepeltek mindkét csoportban. Háború esetén a fővezérnek és „tábornokainak” a legfelsőbb urak közül kellett kikerülnie. Itt ugyan a legtöbbször a király játszotta a fővezér szerepét is, de Mohácsnál végül is a király meghagyta ezt a szerepet néhány olyan úrnak, aki tényleg konyított valamit a fővezérséghez. A törökkel már korábban csatározó Tömöri érseknek, vagy az 1514-ben Székely (Dózsa) Györgyöt és parasztjait leverő Báthorynak. Ám lényegében mindegy volt, kit neveznek ki fővezérnek, hiszen az urak ott tettek keresztbe egymásnak, ahol csak tudtak, bárkit tettek föléjük, egyetlen céljuknak azt tartották, hogy az illetőt elbuktassák, lejárassák, kudarcra ítéljék – és akkor voltak boldogok, ha ezt sikerült elérni.

Különösen veszélyesnek mutatkozott Szapolyai János tábora. Mint tudjuk, Szapolyaiból később – jelentős török hátszéllel – király lett Magyarország egy részén. De már a Mohácsot megelőző években is sok viszályt szított, az ö ligája volt az egyik legerősebb, ha nem éppen a legerősebb az országban és mindenre hatást tudott gyakorolni. Sokan lelkesedtek érte és még többen utálták. Jó tudni, hogy azért főleg a köznemesség köreiben akadtak nem is kevesen, akik észlelték a veszélyt. Nem, nem a török veszélyt, arra nem ügyeltek, hanem a belviszályok által okozott károkat. Hiszen a török nélkül is romlott az ország állapota, a gazdaság hanyatlott, mert az adókból befolyt (a parasztoktól, jobbágyokból kizsarolt) pénzt nem fektették be újra, nem táplálták a kiszáradó forrásokat. így egyre kevesebb pénze volt az országnak, de mind több áramlott a tehetős urakhoz, akik azokat esztelen pompára költötték. A nagyurak a rangokért és posztokért, no meg az azokkal járó nagy pénzekért vetélkedtek, a köznemesség a saját állapotát látta veszélyben és dühítette a főnemesek pazarlása, nemtörődömsége.

A török veszély közben szépen nőtt növekedtet. 1525-ben, tehát egy évvel a döntő ütközet előtt azt láthatták az országot szemlélő pártatlan, főleg külföldi követek és utazók, hogy adva van egy tizenkilenc éves király, aki úgy néz ki, mintha harminc lenne, olyan kiélt arcú, már őszül a haja (!), semmihez sem ért, és semmi sem érdekli igazán. Van tízegynéhány főúr, akik csak egymással harcolnak, és olykor hihetetlen pompával kápráztatják el egymást és az országot, a népét.

1526 tavaszán már nyilvánvalóvá vált, hogy baj lesz. Híre jött, hogy a török sereg Szulejmán vezetésével megindult észak felé, közeledik a Balkánon át. Volt még másfél-két hónap a felkészülésre, de aki most önök között azt hiszi, hogy a magyarok kihasználták ezt az időt, összekapták magukat és végre tettek is valamit hazájuk védelmében – az nagyon téved.

Nem tettek semmit!

Illetve dehogynem: jól összevesztek azon, ki legyen a fővezér! Ezt értsék úgy, hogy a krónikások feljegyzései szerint az erről szóló tanácskozáson az urak tettlegesen is bántalmazták egymást! Volt, kinek a szakállát tépték meg, másnak a torkát markolászták feltűnő erőszakossággal. Az ország nádorának (a király helyettesének) kinevezett Báthoryt megbuktatták ősszel, de 1526 tavaszára elérte, hogy az utódját csapják el, és ő visszatérhessen a nádori székbe.

Persze akkor már többen sejtették, hogy ebből nagyobb baj is lehet. Követségeket szalajtottak szét az egész kontinensre, minden fontosabb keresztény uralkodóházat értesítettek arról, milyen veszély fenyegeti a magyar királyságot, és persze azon túl Európát is. De a legtöbb helyről nemhogy segítséget nem küldtek, még csak nem is válaszoltak a segélykérő levelekre. Hiszen a követeiktől már jól tudták, hogy mi zajlik Budán és az országban évtizede. Nem felejtették el, hogy a magyar urak minden pénzt magukra költöttek, az ország védelmére egy garast sem áldozta – akkor most miért kiabálnak? Oldják meg!

Hát megoldották. Amúgy magyarosan. Nem jött pénz, nem jött katona, nem jött segítség. De mivel Szulejmán közeledett, hát még ennek a nemzetvesztő társaságnak is mozdulnia kellett. Még reménykedtek benne, hogy nem fogják elveszíteni az országot, mi több, a legtöbben meg voltak győződve arról, hogy most majd jól megmutatják azoknak az átkozott pogányoknak, mi a magyar virtus! Mert bár ezt nehéz elhinni ma már, a mohácsi csata eredményének ismeretében, de jó, ha a mai olvasó is tudja: az akkor élt magyarok nagyobb része biztos volt a majdani győzelemben. Ezért aztán az sem izgatta őket különösebben, hogy nem nagyon gyülekeztek az urak.

A kijelölt tolnai táborhelyen mérsékelt volt a létszám. Ne feledjünk két számot, az egyik valós volt, a másik abszolút kitalált. Kezdjük az utóbbival: a magyarok akkor és később fennen hangoztatták, hogy a törökök kétszázezren vannak. Még századokkal később is komoly történészek dobálóztak ezzel a számmal, ami egyben indokolta is a csúfos és végzetes vereséget. Hét persze, ha ötször-hatszor annyian voltak, mint mi, naná, hogy ez okozta kudarcot!

Pedig nem.

A török sereg megbízható források szerint mindössze kb. hatvan ezer hivatásos katonából állott, ezen kívül 10-20 ezer, mindig a sereg nyomában járó rabló csapattal kellett számolni, de ez utóbbiak nem a mindenkori török fővezér parancsait teljesítették, csak a széleken támadtak, kisebb-nagyobb magánakciókat végeztek és csak egyetlen céljuk volt, a halottak kifosztása – ehhez viszont nagyon értettek.

Vagyis volt ugyan török túlerő, de az a magyar maximumnak a kétszeresét tehette ki. Ugyanis kedves őseink egyáltalán nem égtek a vágytól, hogy szembeszálljanak a törökkel! Már 1526 júliusát írták (a mohácsi csata augusztus végén zajlott le) és a tolnai országos gyülekezőhelyre addigra mindösszesen… négy (4) ezer fegyveres érkezett! Budáról egyre újabb és újabb leveleket, sürgető futárokat, sőt követeket küldözgettek szerte minden vármegyébe, hogy küldjenek már katonákat! Fegyverforgató férfiakat! Az sem baj, ha azok úri szolgák, kisnemesek, netán jobbágyok! (Azért ez utóbbiakat még most is féltek felfegyverezni, hiszen csak tizenkét év telt el a parasztlázadás óta.) A vármegyék nem égtek a vágytól, hogy odaküldjék fegyvereseikét, a nagyurak meg még azt számítgatták, vajon kifizetődik-e nekik lépni bármit is. Hol lesz ebből a hasznuk?

Lajos, az ifjú király is elég kiszámíthatatlanul viselkedett. Az akkor érvényes nagyúri szokásjog szerint a nemesnek, még ha kapott is hűbéri birtokot a királytól, csak akkor kötelessége háborúba vonulnia, ha királya is ugyanezt teszi. Nos, nem titok – fennmaradtak erről említések különféle forrásokban – hogy a nemesek nagy része arra spekulált: ha a király nem megy a háborúba, akkor nekik sem kell, otthon maradhatnak.

Persze legyünk igazságosak és tegyük hozzá: azt senki sem sejtette, hogy ettől az egy várható ütközettől függ majd a ország sorsa, és ezzel el is dől! Nem tudhatták, és álmukban sem gondolták volna: abban a csatában úgy elveszítenek mindent, hogy az ország három részre szakad és 150 éven át a nagyobb része török, a kisebb része német befolyás alatt lesz (a harmadik az részben önálló, de voltaképpen török felügyelet alatt működő Erdély lesz).

És valljuk be: az is megérne egy fejezetet ebben a könyvben, hogy miképpen szúrták el a magyar urak a Mohács után következő 15 évet! Mert akkor volt másfél évtized, amikor javíthattak volna a gyászos eredményen, amikor még kiköszörülhették volna a mohácsi csorbát – ha akkor összeszedik magukat, még megváltoztathatták volna a történelem menetét nemcsak Magyarországon, hanem egész Közép-Európában, sőt talán a Balkánon is!

De nem, akkor is csak tespedtek, belharcokkal foglalkoztak, és az esélyeik, mint homok az ujjak között, szépen kifolyt, szétfoszlott, semmivé vált.

Nos, voltaképpen az volt a helyzet a Mohácsot megelőző években is. Nem vették komolyan a bajt, és amikor az már nagyon szépen kirajzolódott, szinte ott volt a láthatáron, akkor elkezdtek kapkodni, káoszt okozni, esélyeket elvesztegetni. Jól példázzák ezt az eléggé el nem ítélhető viselkedést azok az események, amelyek 1526 június-, július-, augusztusában játszódtak le.

Még fel nem fogták az urak, hogy külföldi segítségre nem igazán számíthatnak, amikor végre megszületett a döntés, hogy a tapasztalatlan király csak névleg vezeti a sereget, a fent említett közjogi ok miatt kell legyen a helyszínen, de az igazi tapasztalt katonai vezető Tömöri érsek lesz. Akkorian egyáltalán nem volt ritkaság, hogy főpapok katonaként viselkedtek, és éltek (korábban az egyik vidéki püspök egyenesen hadat gyűjtött és indított, mert nem öt javasolták a pápának a prímási székbe…). Nos, amiről kevés szó esik a magyarságot egekig magasztaló írásokban: az érsek azokban a hetekben kétszer is lemondott fővezéri posztjáról, amikor kiderült, hogy a zsoldosokat és a seregre fordítandó pénzeket útközben megint elsikkasztotta valaki és azok az aranyak nem érkeztek meg a tolnai síkon gyülekezőkhöz. Mindkét alkalommal nagy nehezen sikerült őt rávenni, hogy álljon vissza az élre, fogadja el a posztot, amiért mellesleg akkor már nem annyira versenyeztek az urak. Nyilván érezték a közelgő bajt.

A másik tényező, ami miatt a mohácsi csatát a magyarok hét fő bűne közé sorolhatjuk: a távolmaradások voltak. Ugyanis nem egy úr, különösen, ha távolabbi vármegyékből eljött – vagy elindult – ugyan a serege, eleve a (le)késésre játszott. Azaz egy csöppet sem siettek ezek a „bátor” kisebb és nagyobb nemesek a maguk pár vagy pár tíz vagy száz emberével. Pedig sokat jelentett volna, ha időben odaérnek. Mert augusztus végére a sereg nagy nehezen felduzzadt… huszonnyolcezerre! Csak ennyire.

Ne feledjük, hogy a Magyar Királyságban akkortájt több millió ember élt. Ehhez képest ez a pár ezer szándékosan elkéső ember sokat jelentett volna. Hát még egy egész sereg! Ugyanis mivel Báthory és ligájának kisebb-nagyobb urai és azok katonái már ott voltak, meg a többi vetélytársa is, hát Szapolyai János egyáltalán nem sietett azokat erősíteni. Valljuk be: a hazaárulással felér, amit ez az ember tett. Állítólag huszonötezer katonát szedett össze, vagyis egymaga majdnem annyit, amennyit a királynak sikerült összegyűjtenie sok-sok vármegyéből!

De Szapolyai nem, hogy nem sietett a háborúba, hanem azt egyenesen szabotálta. Ez a helyes szó. Addig késlekedett szándékosan, hosszan táboroztatott itt meg ott, míg sikerült „éppen” elkésni az augusztus 29-ei ütközetet. Arra számított és azt tervezte, hogy akárki nyeri is meg azt a csatát, a magyaroknak biztosan nagy veszteségeik lesznek. Ha a török győz és elsöpri a magyarokat, akkor jobb, ha neki megmarad huszonötezer embere! Szapolyai már akkor forgatta fejében a királyság gondolatát. Számítása cseppet sem volt bonyolult: ha a török győz, akkor olyan káosz lesz az országban, hogy ö azon csak nyerhet, hiszen neki lesz csak hadserege, félelmetes erőt jelentett akkoriban annyi ember felett rendelkezni.

Ha viszont a magyarok győznek, akkor alaposan megritkítja őket a török, és mire Szapolyai úgymond „végre megérkezik” a csatatérre, a törökkel már nem kell számolnia, de a magyar erők is megritkulnak, és ha netán elesik pár tucat főnemes és főpap, és esetleg maga a király is, akkor aztán hajrá! Neki áll majd a zászló és megvalósulhatnak a királyi álmok.

Szapolyai tehát láthatóan minden lehetséges változatra felkészült. Arra is, ha a török elsöprő győzelmet arat! Hiszen tudjuk, később ugyanazon a mohácsi síkon találkozott Szulejmánnal, akinek mellesleg kezet csókolt. Tudjuk már, és akkor tudta ő is, meg tudta mindenki, hogy ez a gesztus a keleti népek szokása szerint feltétel nélküli teljes meghódolást jelentett. Azaz miután Szapolyai látta, hogy a törökök győztek, szemrebbenés nélkül odament meghunyászkodni Szulejmán előtt. Amiben nyilván két dolog játszott szerepet. 1) hogy a török sereg sokkal jobbnak bizonyult a magyarénál, és 2) hogy a törökök olyan sokan voltak, olyan félelmetes erőt képviseltek.

Bár Szapolyai nyilvánvalóan külső segítség nélkül szeretett volna magyar király lenni, most kénytelen volt kicsit változtatni a tervein és a törökkel szövetkezni, annak jóindulatára bízni magát, ha szerette volna megkaparintani a hatalmat. Naná, hogy szerette volna, ezért élt-halt már korábban is! Mit érdekelte öt, hogy ehhez egy idegen uralkodó talpát kellett nyalnia? Mellesleg tegyük hozzá, hogy a többi nagyúr sem volt nála különb, ugyanezt bármelyik megtette volna. Hogy ne csak a levegőbe beszéljek, ott volt például Werbőczy István, minden magyar jogászok példaképe, nagy elődje, a későbbi századok törvényhozásának mintája, a nemes férfiú, a nagy hazafi – aki a török idők előtt hihetetlen mennyiségű birtokot harácsolt össze, majd utána, hogy mindezt meg is tarthassa, áruló módon az országot megszálló törökök szolgálatába állt! Török állami tisztségviselő lett a kedves jogtudósból, és higgyék el, nem volt ezzel egyedül.

Ha ilyenek voltak a magyar urak, akkor nem csodálkozhatunk az általános erkölcsi színvonalon sem.

Vagyis nagyon sokan játszottak arra, hogy elkéssenek. Akiknek nem volt választásuk és mégis eljöttek, például mert az a főúr is ott volt, akinek ők a familiárisai voltak, azaz az védelme alatt éltek békeidőben, viszont háború idején meg nekik kellett védelmezniük urukat – azok hát odaértek időben. Akiket senki sem hajtott, azok – mint a mesében – el is jöttek, meg nem is. Vagyis meg-megtorpantak rokonoknál, barátoknál, útközben összeszedett ismerősüknél, mindenhol csak három napra, de ezek a pár napok hetekké nőttek és a végén az urak elérték rejtett, vagy nem is titkolt céljukat és lekésték a csatát.

Sejthetően, akik időben ott voltak, azok sem mind értettek egyet a céllal, eljöttek, mert muszáj volt ott lenniük. Maga a király sem túlozta el a dolgot, elég későn érkezett maga is és nem mutatott nagy hajlandóságot.

Többen bizonyára gondoltak arra is, mi lesz a csata után? Akik szerfölött biztosak voltak a győzelemben – és ez volt a többség – azok máris helyezkedtek. Olyan úri barátokat kerestek maguknak, akiknek volt kapcsolatuk valamelyik ligával. Azon kevesek, akik nem hittek a győzelemben, talán sorsukba beletörődve várták az eseményeket. Érdekes módon az szóba sem jött, hogy a ligák a közelgő veszedelem hatására kibékülhetnének! Vagy hogy ideiglenesen félrerakhatnák ellenségeskedéseiket! Ez az állapot és magatartás sajnos a táborban is folytatódott.

Lajos király csak július 20-án indult el Budáról és cseppet sem sietett. Más urak is hasonló tempóban haladtak. Igaz, nem feledhető, hogy egyetlen híd sem volt a folyókon az egész országban, tehát gázlókon vagy más veszélyes helyeken és módokon kellet átkelni az útba eső folyókon.

Volt olyan jó hadvezér, nem kevés katonával, mint „gróf Kristóf Frankopan”, vagy ahogyan a családnév később elhíresült: a horvát Frangepán-család vezéralakja. Mégpedig azért nem jött el, mert korábban úgy összeveszett Budán az egyik érsekkel, hogy a két előkelőség – kevéssé előkelőmódon – pofozkodott is a királyi udvarban. Most, úgy látszik, ez a múltkori sértő viselkedés ürügyet szolgáltatott arra, hogy ha az egyik úr eljött a csatába, akkor a másik „dafke” otthon maradjon. Ez urak hát nemegyszer az óvodai homokozó szintjén mozogtak szellemileg. Gondoljunk csak bele: az egyik egyházi méltóság volt, a másik egy hadvezér, aki korábban már megütközött a törökkelés ezek most így huzakodnak, mint a vásott gyerekek!

Tömöri Pál érsek volt az, aki talán elsőként sejtette meg, hogy itt bizony baj lehet, sőt lesz is. Főleg amikor a török már közel járt, mi több, Szulejmán hidat építtetett katonáival és azon át zúdult serege magyar földre. A hadvezér Tömöri tehát azt javasolta a királynak, ne várja meg az ütközetet, hanem még előbb vonuljon vissza szép csöndben, hagyja a háborúzást a katonákra. Úgy sejtem, volt ebben a tervben egy adag lenézés, de őszinte aggodalom is. Tömöri tudta, hogy Lajos nem katona, hogy fogalma sincs a hadviselésről, tehát csak kölönc lesz a sereg nyakán, rá is vigyázni kell. Ráadásul a középkori mentalitás szerint, ha a király elesik, akkor a csata el van vesztve, függetlenül attól, hogy hadászatilag éppen hogy áll a sereg és akkor mindenki menekülőre fogja, a diadalt jósoló rohamok összeomlanak, mindenki megfordul és menekül – nos, hát ez nem hiányzott Tomorinak. Meg másoknak sem. No persze Tömöri ellenségei rögtön szembehelyezkedtek ezzel a nézettel, már csak azért is nehogy az érseknek legyen igaza bármiben is…

Végső soron a magyarok csak körülbelül 30 ezer fegyveressel álltak fel a mohácsi síkon. Mellesleg rosszul választották ki a helyet, még ott a környéken is akadtak jobbak. Ráadásul, mint azt a magyarokénál megszoktuk, az ütközet napján már reggeltől elharapództak a pesszimista jóslatok. Némely urak, köztük maguk az egyházi méltóságok nem haboztak mindenkivel közölni, akivel csak összefutottak, hogy ezen a napon harmincezer magyar vértanú borítja majd a földet… Hogy csúnyán veszítünk, nekünk bizony már végünk, oda Magyarország! Mondanom sem kell, még, akik hittek a győzelemben, azok elméjét is megfertőzték ezek a defetista gondolatok. Az ember kénytelen arra gondolni, hogy egynémely jóslat szinte önmagát beteljesítőnek bizonyult, éppen azáltal, hogy annyian hangoztatták. Sokan mérgezték mások tudatát; ez sem segített.

Az erdélyi csapataival közeledő Szapolyai a Tiszánál torpant meg és onnan küldött futárokat és leveleket, mondván: addig ne vállalják a csatát, míg ő oda nem ér! Ezzel „etette” a többieket, miközben szép kényelmesen letáborozott a folyópartján és… várakozott. De micsoda kívánság volt ez? A magyarok nem késleltethették az ütközetet, hiszen nem tőlük függött, mikor ér oda Szulejmán és mikor lesz az elkerülhetetlen összecsapás. Mondjuk ki kereken: Szapolyai ezzel is csak ködösített, igyekezett összezavarni mindenkit, de közben megőrizni seregét a jövőre. Ez sikerült is neki.

De hát nem győzhettek a magyarok. Ez volt a történelemben az első olyan csata, ahol a magyarok tűzfegyverekkel, konkrétan ágyúkkal kerültek szembe. A törökök ágyútűzzel árasztották el a rohamozó magyar lovasokat és gyalogos alakulatokat. Az ismeretlen, távolról érkező, személytelen és láthatatlan halál sokkolhatta erősen a még életben maradiakat is. Nem csoda, hogy azonnal megfutamodtak. De ezt itt abba is hagyom, mert a mohácsi csata leírása nem feladata és nem is része ennek a fejezetnek, azt számos más forrásban elolvashatják.

Ám itt bukkan elő egy újabb dolog, amiért Mohácsot a főbűnök közé soroltam. Ez pedig nem más, mint az egységes vezetés hiánya. Mondhatom azt is: az ősi széthúzás tragikus mintapéldánya. Bizony, akkoriban nem úgy mentek a dolgok, hogy egy hadvezér kiadta a parancsot, azt egy futár elvitte a megfelelő alakulathoz és hajrá, indult a csapat a csatába! Hanem a magyar sereg számos kisebb részre oszlott, azokat főuraik vezényelték. Igaz, hogy az urak belenyugodtak Tömöri érsek fővezérségébe, de ez még nem jelentette azt, hogy mindenben engedelmeskedtek neki! Erről sajnos szó sem volt.

Mindegyik úr akkor indította el katonáit, ha úgy látta jónak. No persze olykor Tömöri parancsára tették, máskor meg nem. Volt, hogy egy úr jónak látta a hadait elindítani előbb, egy másik meg később, függetlenül a fővezéri parancsoktól. Volt, aki örök riválisát figyelte és ha az elindult, akkor ment ő is, nehogy a nagy diadalt a vetélytárs arassa le, nélküle! És mindenhez még hozzájárult a zsákmányolási vágy. Mert ne legyenek fölös illúzióink, sok szegény ember, majdnem nincstelen kisnemesek és nyomorgó parasztkatonák a fosztogatás reményében vállalta a hadjáratot, fáradtságokat és életveszélyt. Sokan számítottak rá, hogy leölnek és kifosztanak néhány tehetősebb török tisztet, aztán a részükről vége is a csatározásnak, szépen lassan visszaszivárognak a táborba. Mások a törökök táborát szerették volna kifosztani. No és persze ott voltak azok a parasztok, akik szerették volna kitüntetni magukat a harcokban és ezáltal később, a győzelem után nemesi rangot kapni.

Mintha mindez nem lett volna elég, még a parancsok továbbítása Tömöri felől „lefelé” is akadozott már az elején, később aztán teljesen megszűnt – és ezzel már el is dőlt, ki fog itt győzni. A magyarok egymás között is nagy zűrzavarokat keltettek, seregcsoportokat akadályoztak meg a mozgásukkal. Vagy éppen a mozdulatlanságukkal – más seregcsoportokat abban, hogy a helyüket változtassák, vagy hogy egyáltalán eljussanak a harcra kijelölt helyekre.

Nem volt egységes akarat, és ez mindent eldöntött. A harcoló katonák mind nagyobb bajba kerültek a törökök nagy nyomás miatt, és akkor ráadásul még a vetélkedő nagyurak és a soha meg nem érkezett parancsok is nehezítették a helyzetüket. Lehet, Tömöri is követett el hibákat, egyszerre indította a lovasrohamokat meg a gyalogosokat, de persze a lovasok előre száguldva már régen megütköztek az ellenséggel, amikor a gyalogok még csak meneteltek, hogy aztán mire odaérnek, már csak letarolt, elvérzett magyar lovasságot találjanak nyomokban, viszont a törökök akkor meg a lovasságtól már nem védett gyalogosokat kezdték kaszabolni. Tömöri még tett egy kétségbeesett kísérletet, a menekülő magyarokat igyekezett megállítani és visszatéríteni, amikor a törökök végeztek vele is. Állítólag a tizenkétezer gyalogos katonából jó, ha kétezren maradtak, és élve kijutottak a csatatérről. A lovasok, a jobban felfegyverzett katonák jó része nemes úr volt, de közöttük is ilyen arányban lehettek veszteségek. Feltételezzük (mert hiszen soha nem számolták meg a török és a magyar halottakat a csatatéren, így pontos adatok nem állnak rendelkezésünkre), hogy maximum öt-hat ezer embernek sikerült onnan élve elmenekülnie, később azok közül is sokat elkaptak a szerte portyázó, a menekülőket üldöző törökök. Ezeket már általában nem ölték meg, hanem rabszolgaként vitték magukkal és eladták a piacon. így kerültek akkoriban magyarok tömegesen Észak-Afrikába és Ázsiába is.

Tudjuk, hogy Lajos király is odaveszett, bár a halála körülményeiről több verzió is forgott a következő hetekben és hónapokban, amelyek miatt az eset körülményeit máig nem sikerült tisztázni – de ennek már nincs szerepe ebben az ügyben. A lényeg az, hogy Mohácsnál a török győzött, méghozzá nagyon.

Bár a török minimum kétszeres túlerőben volt, egyáltalán nem kellett ennek így történnie. Ha odaérnek a késlekedő alakulatok, ha Szapolyai a maga (majdnem ugyanakkora, mint a síkon az ellenséggel megütköző) seregével is részt vesz, az eredmény több mint kétséges lett volna, és könnyen végződhetett volna úgy is, hogy a török megfutamodik és Mohácsot legalább akkora győzelemként tartjuk számon, mint a hetven évvel korábbi Nándorfehérvárt. Ha nincs széthúzás, akkor volt, lett volna remény a győzelemre. És mint már említettem, sokat számított a következő másfél évtized. Hiszen Szulejmán 1526, azaz Mohács után 15 évvel, 1541-ben kezdte meg az ország középső (nagyobb) részének elfoglalását, leigázását, és ezt hogyan tehette meg? Hát úgy, hogy a Szapolyai-félék, meg a többiek ahelyett, hogy összeálltak volna és létrehoznak egy erős, gyorsan mozgósítható hadsereget – vagyonuk gyarapításával voltak elfoglalva. No meg azzal, hogy ügyesen lavíroztak az osztrák császár meg a török szultán között, ide is húztak, oda is hajlottak, ha posztokkal, rangokkal és főleg újabb birtokokkal kecsegtette őket valamelyik uralkodó, hát rögtön mellé álltak. így és ezért érezhette úgy Szapolyai János: jól tette, hogy nem ment el Mohácsra, mert lám, neki lett igaza. Egy kis (kis?) török hátszéllel és a korrupt urak támogatásával tényleg magyar királynak nevezhette magát néhány éven át.

Az ország meg közben mind mélyebbre süllyedt az anarchiában, a szegénységben, az erkölcsi züllésben és az anyagi romlásban. De hát az kit érdekelt?

 

NEGYEDIK FŐBŰN
1848-49

 

Az előzmények

 

Erről az eseményről is rengeteg hamis adat kering a köztudatban, mindmáig. Képzelhetjük, milyen sok hamisságot gondoltak, leírtak, terjesztettek el, hittek a magyarok a 19. század második felében, amikor még éltek sokan az egykori résztvevők közül, akik maguk is hajlamosak voltak a mítoszteremtésre és – hirdetésre!

Dicső csatákról zengtek ódákat, valóságos 48-49-es eposzokat teremtettek kizárólag fantázia alapján. A mítoszok egyik alapvető vonása volt, hogy szintek kizárólag csak a pozitívakat vették be, mint tényeket, a rosszakat, a mieinket leleplezőket meg kihagyták belőlük. Bizony azt kell mondanom – és erről szól ez a fejezet – hogy a forradalom és szabadságharc messze nem volt olyan fennkölt dolog, sajnos, mint amilyen lehetett volna. Mint amilyennek kellett volna lennie. Mint ami magával ragadhatta volna az egész népet – mert nem ragadta magával. Nem volt olyan szép és fennkölt dicsőséges és felemelő, amilyennek már menet közben és főleg később visszamenőleg megszépítve hirdették.

A szememre hányhatják, hogy én csak a csúnya dolgokat fogom előhozni, csupa negatív dolgot. Nem, a baj ennél sokkal nagyobb. Én itt most az igazat fogom leírni. Nem hiszek azoknak, akik, ha 48-ról esik szó, csak március 15-én emlegetik meghatottan, majd Világost és az aradi vértanúkat szomorúan. Nem hihetünk azoknak, akik arról beszélnek, hogy a Bécs által fellázított hálátlan nemzetiségek alattomos módon hátba támadták a magyarokat, mert ez sem így volt igaz, mint majd hamarosan látni fogják. Nem a nagy magyar összefogásról szólt 1848, még kevésbé 1849, nem Budavár dicsőséges visszafoglalása, meg az általunk mutatott európai példa volt a legfőbb és legjellemzőbb része ennek a nagy felbuzdulásnak.

Kezdjük azzal, hogy alapvetően két nézet ütközött meg nálunk, és ezt még árnyalták különféle rétegek, csoportok érdekei és nézetei. Nagyot téved az, aki elhiszi azt a maszlagot, miszerint 48-ben két ország, két nemzet folytatott egymással szabályos és nemzetközileg elismert háborút és ennek fényében lám, milyen aljas tett volt például aradi tábornokok kivégzése, és sok más esemény, tett és folyamat.

Az egyik nézet, amely a reformkor során, azaz körülbelül az 1820-asévek és 1848 előtt kovácsolódott ki, az volt, amit a korszak vége felé már Kossuth is képviselt. Ennek jegyében a magyaroknak annyi évszázad után el kell szakadniuk Ausztriától, és miként az volt az Árpád házi királyoktól később, egészen a Mohácsig, egy önálló Magyar Királyságot (vagy köztársaságot) kellett létrehozniuk, amely a modem időben kiformálja a maga intézményeit, nemzeti érdekeket szem előtt tartó struktúráit. Ahol természetesen magyar lesz a hivatalos nyelv, mindenki magyar állampolgár lesz, és az országnak természetesen lesznek nemzeti jellemzői és intézményei, például hadserege, zászlaja, himnusza, pénze stb.

Aztán ott volt a másik nézet, amit Széchenyi, részben Görgey Artúr, és valljuk be, számos más politikus követett akkortájt. Legalább olyan okos emberek, mint Kossuth és forradalom felé hajló társai az egyik oldalon álltak, ezek a férfiúk a másik oldalon, és fennen hangoztatták: valamiképpen ugyan tágabb kötődéssel, de mindenképp meg kell maradnunk Bécs fennhatósága alatt. Ők úgy látták jónak, hogy közigazgatásilag legyen továbbra is Bécs a főváros és az, amit korábban Magyarországnak nevezte, legyen továbbra is osztrák tartomány, a dolgok Bécsben dőljenek el, mert az védi meg a magyarokat a külső és belső veszélyektől.

És itt érkezünk el a döntő momentumhoz. Miféle veszélyektől tartottak a Bécset pártoló „labancok”? Hát pontosan azoktól, amelyek aztán 48-49-ben bekövetkeztek, majd tovább fokozódtak és végül… Trianonhoz vezettek. A külső veszélyt az idegen hatalmak érdekei és háborúi jelentették. Egy kicsi, önálló Magyarország az 1840-es éveken és később óhatatlanul belekeveredett volna valamiféle háborúkba, vagy a szerbekkel, vagy a románokkal, vagy a még akkor is az Al-Duna túlsó partján kezdődő török birodalommal, és könnyen lehet, hogy a rövidebbet húzta volna. Képzeljük csak el, mi lett volna, ha 1850-ben, mondjuk, a Habsburgoktól elszakadt, önálló Magyarország háborút veszít valamelyik balkáni országgal szemben? Megszálltak volna bennünket? És hogyan éltünk volna tovább egy erős és ellenséges és fenyegető Ausztria szomszédságában? Az állandó hadikészültség elvitte volna az új ország erőforrásainak nagyobb részét.

Ezek az aggályoskodók jó alappal féltették az országot és lakóit efféle veszélyektől. Mert ha osztrák fennhatóság és Habsburg uralom alatt maradunk – érveltek – akkor ugyan ki merne belénk kötni? (Igaz, később akadtak nézeteltérések, sőt kisebb háború a poroszokkal is, de Bécs hamar ki-kilábalt belőlük). Nyilván való volt, és az is maradt 1914-ig, hogy egy olyan kolosszus, mint ami ott terpeszkedett Európa közepén, nem ingerelt támadásra senkit. Csak valamelyik nagyhatalom támadhatott volna rá, így hát a Habsburg-védőernyő alatt a magyarok is védve lesznek, érvelt az ellenpárt.

De volt nekik egy jobb érvük is, amire ma már csak történészek hivatkoznak; még a történelem iránt egy kicsit érdeklődő műveltebbek sem emlegetik, talán mert nem is tudnak róla. Pedig a későbbi események fényében igazán tudhatnák.

A nemzetiségekről van szó. Ok tudták azt (amiről még e könyvben egyszer szó lesz), hogy egy csöppet sem volt fényes a magyarok helyzete 1848 előtt. Ugyanis az, amit később sokan Nagy-Magyarországnak hívtak, bizony nem csak a magyarok lakhelye, hazája volt. A magyarok a lakosságnak még a felét sem tették ki, a többiek németek, szlovákok, románok, szerbek stb. voltak és a „stb.” alá még legalább tíz másik nemzetiséget sorolhatunk.

Azok tehát, akik amellett kardoskodtak, hogy az ország maradjon osztrák fennhatóság alatt, csak élhessünk valamivel szabadabban, mint addig, pontosan tudták, vagy legalább sejtették, amint Bécs leveszi rólunk a kezét, vagy mi rázzuk le azt a kezet, a nemzetiségek azonnal szembe fordulnak velünk. Mert az ö számukra bizony a magyarok, azaz a magyar úri osztály tagjai az elnyomók. Paradox helyzet volt, de nem tagadható: míg a magyarok az osztrák uralom ellen berzenkedtek, majd forradalmi hevülettel lázadoztak, végül fegyverrel támadtak Bécsre – addig az itt kényszerből velünk közösen élő nemzetiségek az ellenségüket nem Bécsben, hanem a magyarokban látták.

Kár tehát olyanokat írni, hogy „a nemzetiségeket a magyarok ellen a bécsi kamarilla lázította fel!”. Nem kellett őket különösebben lázítani, hamar rájöttek, hogy a magyarok csak magukért harcolnak és eszükbe sem jut, hogy ugyanazokat a szabadságjogokat megadják a nemzetiségieknek is, amelyekért olyan szép szavakkal, majd karddal a kezükben álltak ki.

De lássuk a tényeket.

Ami furcsa így utólag, hogy 1848-ban még Kossuthék is megtartották volna a közös uralkodót, azaz egy Habsburg-császárt (magyar vonatkozásban: királyt), és számos más vonatkozásban is hajlamosak voltak valamiféle kiegyezésre. Nem volt tehát olyan nagy különbség a két tábor között, legalábbis kezdetben, később aztán minden hét meghozta a maga eseményeit, amelyek végül is annyira eltávolították a két tábort, hogy többé szó sem lehetett semmiféle közös gondolkodásról.

Van itt még valami: 1867-ben, a kiegyezésnél gyakorlatilag az következett be, amit a Széchenyi és mások által képviselt „megalkuvás pártiak”, a Beccsel tervezett kiegyezés hívei akartak már 1848-ban is. Feltehető tehát a kérdés, hogy „akkor minek nyeltük le a 49-es békát?” (Supka Géza). Vagyis teljesen fölösleges volt annyi vért ontani és ontatni a szabadságharcban, ha mindazt, amiért akkor küzdöttek a magyarok, tizennyolc évvel később megkapták úgymond „ingyen” is.

Kis túlzással azt is mondhatjuk, hogy 1848 tavasza után az új kormány messze nem volt olyan határozott és kemény, ahogyan az később az iskolai tankönyvekből átszűrődött a magyar köztudatba és amit most, immár százhetven éve ténynek hiszünk. Bizony nevetségesen viselkedett a Kossuth-féle kormány, kimutatva gyengeségét. Elmulasztotta azt, amit egy nemzeti kormánynak tennie kellett volna: hogy a katonai és polgári viszonylatokban a forradalom után a maga embereit ültesse be a vezető posztokra. Ezzel szemben mindenütt meghagyták azokat az embereket, akik előzőleg nem véletlenül kerültek oda, hiszen alapvetően és teljes mértében császárhű emberek voltak, a Habsburgokra felesküdött hivatalnokok. Veszedelmes volt különösen meghagyni a katonai főparancsnoki posztokon azt az osztrák garnitúrát, amely folyton Bécsből várta (és egy idő után kapta is) a parancsokat. Ezek az emberek nem vették komolyan a magyar „nemzeti” kormányt, azt hitték, csak egy kis múló rosszullétről van szó, amiből ezek a magyarok hamarosan magukhoz térnek és minden megy tovább.

Vélekedésüket éppen Kossuth kormánya támasztotta alá a viselkedésével. Az volt akkoriban az alkotmányjogi helyzet, hogy Ferdinánd császárt Bécsben a magyar kormány által kinevezett vezetőket a saját ellenjegyzésével erősítette meg és formálisan csak azok lehettek vezetők magyar földön, akiket a magyar miniszterek és Őfelsége közösen erre a feladatra kijelölt. Ezzel szemben például a magyar uralom ellen lázadó délszlávok, elsősorban akkor éppen a horvátok vezéregyéniségét, Jellacic (és nem „Jellasics”, az „s” helyén is „cs”-t kell ejteni) urat horvát bánnak nevezte ki Bécsben anélkül hogy a magyarok ebbe belementek volna, vagy akár csak tudtak volna az akcióról. Ennek ellenére a magyar kormány tárgyalni akart ezzel a bitorlóval, majd amikor nem állt velük szóba, lázadónak nyilvánították, vagyis nem is lett volna szabad vele tárgyalni. Erre mégis készek voltak. Még arra is, hogy a színfalak mögött titokban megegyezzenek vele. A tétlen és politikailag nagyon ingatag magyar kormány sokak szerint maga provokálta ki azzal a bizonytalan magatartással azt a sok tragédiát, ami később a délszláv területeken történt.

De még ez sem volt elég Kossuthéknak a Jellacic-ügyben! A miniszterelnök és az igazságügyi miniszter panaszra ment Bécs-be, és arra kérték a királyt: parancsolja meg, hogy az osztrák katonai vezetés működjön együtt az egyedüli illetékes magyar kormánnyal, és hogy Bécs tiltsa el Jellacicot Magyarország megtámadásától… Szánalmas viselkedés volt, el kell ismerni. Öntudatos és főleg magabiztos magyar kormánynak óvodaszintű játszadozásokba nem kellett volna belemenni. Ezt az sem menti, hogy a forradalom által az ország élére tett kormányzatnak nem volt politikai gyakorlata.

És másik botrányos cselekedete a titkolózás volt. Ez a kormány létfontosságú akciókat titkolt már az első hónapokban a nyilvánosságtól. Köztük olyat is, amit a magyar lakosság az osztrák sajtóból tudott meg! Ha valamiért tárgyaltak Béccsel, akkor azt itthon nem kötötték a nyilvánosság orrára, mert attól tartottak, hogy az elrontja a tárgyalási pozíciójukat… Ami elve hamis érvelés. Különösen az, ha ezt egy olyan ember intézi, aki előtte éveken át hírlapíróként küzdött a cenzúra ellen és aki efféle kérdések miatt hosszabb börtönbüntetést is elszenvedett…

De voltak olyan, a délszlávokat érintő dolgok, amiket a kormány 1848 nyarán titokban tartott, emiatt a horvátok alapjában félreismerve a helyzetet, a magyarok ellen fordultak. Ne higgyük, hogy igaz a közkeletű vélekedés, ami még mindig ott van a legtöbb történeti műben: hogy Bécs magyarok elleni gyűlöletét egyetlen asszony, Zsófia, Ferenc József anyja tartotta életben, és képviselte, és ő tett meg mindent a magyar ellen. Bizony a magyarok maguk is tömegesen álltak Becs oldalán, és kormányuk politikája is táplálta ezt az ellenszenvet.

Ki tudja manapság már, hogy a forradalmi kormány adóügyben is elkövetett egy kapitális baklövést? Az államháztartást természetesen finanszírozni kellett, a kiadásokat bevételek előzték meg, ezek nagyobb részt adókból származtak, mint a világ minden országában. Kossuthék mai kifejezéssel élve ÁFÁ-ban gondolkoztak, azaz nem egyenesen adókat, hanem fogyasztási adókat vetettek ki, amik a régi nemesi réteget kímélték, nem akarták sokkolni azokat, akiktől persze nagymértékben függött az új kormány támogatottsága. Olyan sok fogyasztási adót kellett akkoriban fizetni az állampolgároknak, hogy már az is sokakat hangolt az új vezetés ellen.

Nagy hiba volt az is, amikor a nemzetiségek lázongani kezdtek (korántsem csak a bécsi kamarilla, a magyarellenes és forradalmakat letörő csapat felbujtására), akkor Kossuth magyar katonaságot vezényelt ki a lázadások letörésére. Még akkor is, amikor nem nemzetiségi, hanem inkább szociális jellegű lázadások voltak ezek. A román parasztok morgolódása ellen székely katonákat vetettek be, mire persze az terjedt el – és maradt meg évtizedeken át! – hogy lám, a magyarok erővel törnék le a „nemzetiségi lázadást”. Amikor pedig a délszlávok, azaz horvátok és szerbek kezdtek mozgolódni a magyar forradalom ellen, akkor székelyeket akartak Kossuthék tömegesen betelepíteni a déli határ mentén, az ott élők földjeire, falvaiba – ami enyhén szólva szintén nem növelte a „pestiek” népszerűségét.

Abszurd volt a helyzet, különösen katonai téren: az országban tovább állomásozott az osztrák hadsereg, szerte laktanyákban ott laktak a császár uniformisát viselő, fekete-sárga zászló alatt masírozó katonák, miközben itt egy magyar nemzeti kormány tette-vette a dolgát és hirdette ki rendeletéit. Mivel Bécs folyamatosan fenekedett a forradalomra, saját véderőről kellett gondoskodniuk. Létrehozták hát a nemzetőrséget, amelynek tagjai több zsoldot kaptak, mint az osztrák vezetés alatt álló, legtöbbször magyar katonák. Utóbbiak érthetően lázadoztak a rendelkezés ellen.

Túl sokáig hitték Kossuthék, hogy sikerül békés megegyezést találni Béccsel. Lényegében 1848 nyara erre a hamis hitre épült és rengeteg idő veszett kárba, amit Bécs viszont jól kihasznált. Végül is arról volt szó, hogy külön-külön becsületes, okos, jó szándékú emberek nem tudtak jól együttműködni csapatban. Ennek több oka is volt: az egyik az, hogy ezek a hazafiak egy olyan forradalom politikáját kellett vinniük nap mint nap, amivel – valljuk be végre – úgy igazán maguk sem értettek egyet! A forradalom céljai idegenek voltak számukra, és ami nagyobb baj: aminek sikerében az első perctől kezdve nem bíztak. Mert ne higgyük, hogy az élenjáró Kossuth tényleg olyan lánglelkű forradalmár lett volna, ahogyan őt nálunk az egyszerű emberek számára ábrázolni szokták. Ezek a férfiak alapvetően bizonytalanok voltak nemcsak a célokat, de és főleg az utakat illetően, a módszereikben pedig gyakran csak kapkodtak. Sodorták őket az események, alig kezdeményeztek valamit, de ha mégis, hát azt rosszkor tették, rossz minőségben, rossz célokért.

Nem tudtak mi kezdeni a forradalmak idején természetesen hátráló, régi úri rend híveivel, de nem tudták jól kezelni a nemzetiségiek első lelkes megmozdulásait sem – hiszen ez utóbbiak azt hihették és sokfelé hitték is, hogy akkor most a forradalom az ő számukra is elhozza a rég várt nemzeti függetlenséget. Amikor azonban még 1848 nyarán megértették, hogy a magyarok csak a maguk függetlenségéért küzdenek, a nemzetiségek pedig továbbra is az előző állapotukban akarják tartani, persze fellázadtak. Nos, a „forradalmi kormány” ezt sem tudta kezelni.

Felemás forradalom ez, hiszen csak szavakban hirdette, hogy minden ember egyenlő; addig mégsem merészkedett, mint a jó hetven évvel korábbi francia forradalom a maga Liberté, Egalité, Fraternité-jével („Szabadság, Egyenlőség, Testvériség”) jelszavával. Igazából ez a kormány nem mert szembe menni a nemességgel és igyekezett tiszteletben tartani annak kiváltságait, előjogait. Csak elvileg mondták ki a nemesség adózását, a gyakorlatban ez nem működött és így az adó „egyenlősítő hatását” nem fejthette ki. Ha valahol hivatalos helyen csak felvetették a nemesség adófizetési kötelezettségét, az érintettek rögtön arról kezdek szónokolni, hogy ők bizony ezer éven át védték a hazát, a „dicső és nemzetvédő múltat” emlegették – mi több, maga Kossuth is melléjük állt és a nemesség ezer éves érdemeiről szónokolt.

Ha pedig azt hisszük, hogy a nemesség haladó része, a felvilágosult értelmiségi síkra szálltak az egyetemes választójog mellett, hát nagyot tévedünk. Maga Kossuth sem értett mást a választójog alatt, mint a nemesi demokráciát. Jó, ha tudjuk: még a városok sem küldhették követeket az országgyűlésbe, a parasztok képviseleti jogáról pedig szó sem esett. Olyan emberek, akiktől ezt nem vártuk volna, mert például a legradikálisabb forradalmárok voltak – vagy annak mutatták magukat – is élesen ellenezték az általános választójogot! Hogyne, hogy majd mindenféle alakok szavazata is ugyanannyit érjen, mit az uraké vagy az értelmes embereké? (Hogy világos legyen: nem csak a parasztok, városi polgárok, de a nők választójoga sem került szóba! Csak férfiak választhattak akkor és még nagyon sokáig ebben az országban, a nők e jogát csak a huszadik században kezdték osztogatni, nagyon lassan és fokozatosan. És akár hiszik, akár nem, sokan attól tartottak, hogy akkor a zsidók is szavazati jogot kapnának – no, ez aztán már teljesen meghaladta az általuk elképzelt és elfogadható tűréshatárt!)

Tudnunk kell, hogy csak maroknyi volt azon forradalmárok száma 1848-ban, akiket tényleg így lehet nevezni. Merthogy a mi értelmezésünkben az a forradalmár, aki képes gyökeresen szakítani a régi renddel és annak helyébe valami egészen újat képzel el, azt szeretné megvalósítani – nos, ilyen kevés volt. Ne feledjük, hogy a „jurátusok” vitték a lángot 1848 márciusában, azaz a jogászhallgatóké volt a főszerep – ám Budapesten akkor annyi ügyvéd élt, amennyi Cseh-, Morva, Stájerországban, Galíciában és Dalmáciában összesen! Ez volt az ügyvédek paradicsoma. Az egész országban 33 ezer értelmiségi létezett, ebből majd 6 ezer volt ügyvéd, akik „nem előmozdítói, inkább gátjai voltak” a forradalmi lendületnek.

Említettük a zsidók választójogát, ami persze akkor még csak a képzelet világában maradt; Kossuth, a nagy demokrata azt javasolta, hogy a városok képviselő-testülete döntse el minden egyes esetben külön-külön, melyik zsidó polgártárs kaphasson szavazati jogot és melyik nem… Hát ennyit a szavakban olyannyira vágyott demokráciáról.

No és ott volt a jobbágykérdés, amely évszázados megoldhatatlansággal és kiáltó fájdalmai miatt talán a legérzékenyebb volt az akkori magyar nép, az őseink testén. Ha valaki a nagyon egyszerűsített magyar történelmet tanulja, például az iskolában, az bizony könnyen tévutakra tévedhet. Mert nem igaz ám, hogy 1848-ban fölszabadították a jobbágyokat, eltörölték azok sanyarú sorsát és attól kezdve minden ember szabad és egyenlő volt Magyarországon.

Ez annyira bonyolult kérdés, hogy külön köteteket lehetne írni róla (megtették már mások). Bizony a helyzetet maguk az urak bonyolították, amikor hiányzó jobbágyaikat idegen parasztokkal pótolták. A magyar jobbágy nyakas volt és könnyen lázadó, hát amikor csak alkalom nyílott rá, új területeket kellett meghódítani a mezőgazdaság számára, új munkaerőre volt szükség, akkor a magyar helyett inkább román vagy szláv parasztokat telepített a birtokára, azokkal kevesebb baj volt, engedelmesen robotoltak. A Felvidéken élő sok százezer magyar jobbágyot így „irtották ki”, azaz cserélték ki más nemzetiségűekre, ami aztán később Trianonban ütött vissza.

Paradox, de 1847-ben olyan rossz volt a helyzet, annyira tartani kellett a parasztlázadásoktól, hogy az akkori osztrák császár és egyben magyar király a magyar (nemesi) országgyűlésen külön javaslatai között szerepelt a jobbágykérdés megoldása is! Vagyis nem a mi uraink látták szükségét, hogy valamit tegyenek, hanem már az idegen felsőbbség hívta fel rá a figyelmet, de persze nem tettek semmit. Nehogy már Bécsben mondják meg, mit tegyünk a parasztjainkkal! – szinte hallom az efféle beszólásokat a felháborodott urak körében. Kossuth akkoriban a váltságot javallotta, vagyis, hogy a jobbágy némi pénzt gyűjtve kiválthatja magát a szolgaságból, pénzt fizetve az úrnak, utána mehet amerre lát, családostól. De ezzel csak a szolgaságtól menekült meg – azon túl miből éljen? A radikálisok persze azt akarták, hogy a jobbágy szabad legyen a földjével együtt! Azaz vihesse, tulajdonává tehesse azt a telket, amelyen él, vagyis a földesúr földjének egy részét. Óriási volt a felzúdulás e javaslat ellen, persze nemes körökben – maga Kossuth, a felvidéki szlovák kisnemesek leszármazottja is ellene volt! Erről ma valahogy kevés szó esik a tan- és egyéb könyvekben…

Vagyis valljuk be, a nagy szabadsághős egy évvel a forradalom előtt, amikor már ő volt az ellenzék vezére és sokan hallgattak a szavára, adtak a véleményére, akkor fontos gazdasági kérdésekben a nemesség pártjára állt, ha pedig csak propagandaelőnyöket lehetett szerezni, ott fennen hangoztatta „forradalmi” eszméit. De ettől még tény az, hogy Kossuth szerint a nemesi földbirtokok továbbra is tabu volt, és maradt.

Ha valaki azt hiszi, a nemesség önként mondott le földje egy részéről azért, hogy megoldja az egész kérdést, az téved. Nem mondtak le. Már csak azért sem tehették meg, mert akkor át kellett volna állniuk egyfajta normális életrendre, azaz: ha a földjeiket szerették volna valakivel megműveltetni, akkor annak fizetni kellene a munkáért. Ám a magyar nemesek ezer éve megszokták, hogy a paraszt ingyen dolgozik, mi több, még adót is ö fizet! Sőt, adókat, mert tíz-húszféle adót vetettek ki minden parasztra.

Ha már adókról esik szó: Magyarország szégyenteljesen elmaradt Európa mögött az ipar, a gazdaság területén. És mi volt ennek az oka? A magyar nemesség adómentessége. Az osztrák birodalmon belül csak itt nem adóztak az urak, ezzel pedig felborult volna a Habsburg-birodalom gazdasági élete, ezért Magyarország köré védővámokat vontak. Az összes többi tartományban normális gazdasági élet zajlott, kivéve minket, akiket emiatt Bécs gyarmati sorba süllyesztett. Nem azért tette, mert a labancok gyűlölték a kurucokat, meg azért sem, mert mi magyarok olyan szabadságszerető nép voltunk, akiket minden eszközzel el kellett nyomni, és ezért süllyesztettek bennünket abba a nincstelen pária kategóriába. Nem, az ok sokkal rosszabb volt: ott, ahol a lakosság leggazdagabb rétege (Magyarországon minden ötödik ember nemes volt, tehát nem adózott!) semmivel sem járul hozzá az ország költségeihez, azt az országot, tartományt ki kell kapcsolni a normális gazdasági életet vivő tartományok közül, hiszen ott minden a feje tetején áll… Ha nem hangozna olyan rosszul, bár igaz, azt is írhatnám: a Bécs által vezényelt osztrák Birodalom önvédelemből tette gyarmattá Magyarországot, amely nem és nem akart felzárkózni a modem gazdasági élet kívánalmaihoz, vagyis egyfajta múzeummá tette önmagát, gazdasági zárvány lett hazánkból, egy olyan ország, amely nem haladt a fejlődéssel.

Hát ezért maradtunk le a századok alatt, ezért voltunk a birodalom szegényháza, nem pedig valamilyen más indíttatásból.

Jó tudni, hogy azokat a magyar képviselőket, akik közvetlenül 1848 előtt az ország felszabadításáról beszéltek, egyszerűen „hazaárulóknak” nevezték kedves képviselőtársaik (újabb korokban is ismerős ez az érvelés az eszmeileg lemaradt, mindig jobboldali kötődésű politikusok szájából). Csak halkan jegyzem meg, hogy ilyen „hazaárulónak” nevezték ekkor többek között Deák Ferencet is, aki szintén ezt az álláspontot képviselte.

Amellett az országban nagyon kevés volt a pénz. Az adókat az azt kifizető parasztoktól felfelé haladva mindenütt megdézsmálták a vármegyei és országos hivatalnokok. Ki tudja ma már, hogy 1848 márciusában, amikor megtörtént a forradalom, kiderült az is, hogy az állam szegény, mint a templom egere? De ez már régóta így volt, hiszen – ezzel sem szoktak dicsekedni az akkori és későbbi „hazafiak” – hogy a Lánchíd építésének befejezésére már nem maradt pénzt? És hogy a hiányzó összeget végül „idegenek”, azaz görög és zsidó bankárok adták össze? Az ország egyik büszkesége, sokszor máig jelképe nélkülük nem készült volna el.

Egy apróság még, ami nagyon jól jellemzi a helyzetet (és egyesekben a huszonegyedik századi magyar viszonyok felé bizonyos „áthallásokat” teremthet). 1844-ben a király elrendelte, hogy a folyton ellenkező, a reformokat fékező, ósdi gondolkodású vármegyéket megrendszabályozza. Ezért ún. adminisztrátorokat neveztek ki minden vármegyébe, akik ott a király parancsait teljesítették a főispánok mellett, vagy ha kellett, azok helyett, azok ellenére. Az adminisztrátorok – most kapaszkodjunk meg! – nagyobbrészt a társadalmi reformokat voltak hivatottak kiteljesíteni, azokat, amelyeket Bécsben talált ki számunkra az „elnyomó császári hatalom”. Mivel Bécsből jöttek az ideák, teljesen logikusnak és főleg hazafiasnak látszott szembeszállni velük, mert hát meg kell mutatni, milyen az ősi magyar virtus! Kit érdekelt az, hogy most például a túloldalnak van igaza, ők harcolnak azért, hogy Magyarországon rendezettebb viszonyok legyenek és ne kelljen a lakosság 70-80 százalékának olyan dermesztő körülmények között élnie?

Nos, a magyar vármegyei nemesség, amit egyesek később egyszerűen „bunkokráciának” neveztek, lelkesen szembe szegült a „zsarnoki önkénnyel”, a magyar nemesi szabadságjogok védelmében fenekedtek azokra az átkozott „labancokra”, akik lám, beleszólnak a magyarok életébe erővel… Csak jelzem, hogy annyira elmaradott volt nálunk egyfelől a nemesek szemlélete, egész gondolatvilága, és olyannyira elmaradott a társadalmi és gazdasági élet, hogy azt már Bécsben is látták, mi több, igyekeztek ezen változtatni pozitív értelemben! De hát éppen a nemesi „bunkókon” látszott megbukni a folyamat. Ilyen szempontból éppen 1848 márciusa szakította ezt félbe és teremtett még élesebb, de már konkrét döntéseket kívánó helyzetet.

Hogy a nemesek mennyire nem voltak tisztában a helyzettel, jelzi: amikor már 1848 előtt Széchenyi olyan kijelentést tett nyilvánosan, a képviselőházban, hogy a földesúr kizsákmányolja a parasztjait, akkor a többi nemes felháborodottan utasította vissza e „rágalmakat”. Mintha ezek az emberek nem is a valós világban éltek volna. Mindenesetre, röpiratok tucatjait írták Széchenyi ellen, ezeken a lapokon öt „parasztlázítónak” és „tulajdonrablónak” nevezték. Holott Széchenyi azért akarta ráébreszteni nemesi társait a helyzetre, mert attól félt, a parasztság egyszer fellázad, és megismétlődhet 1514, csak most már sokkal szervezettebben és véresebben. De most lássuk az eseményeket a maguk teljességében, és sorrendjében. Mindaz, amit eddig e lapokra ráírtam, csak 1848 március előzményeinek korántsem teljes listája volt, mondhatnám: a kulisszák felől nézve.

 

A forradalom

 

Sokan sok irányból jöttek március 15-e napjára, és ezek az utak olykor igen kacskaringósak voltak. A népvezér kétségtelenül Kossuth volt, aki azonban még sokáig viselte magán nemcsak a hazáért börtönt is megjárt mártír hős dicsfényét, de az egykori negatív tettei árnyéka is kísérte. Az árvák pénzének úgymond „elsikkasztása”, vagy az Andrássy grófnéval való szerelmi kalandja az asszony férjének külföldön tartózkodása alatt, és pár másik, már inkább ideológiai „kalandja” is vele voltak.

1847-ben Pest megye nemesei követtét választották őt az országgyűlésre. Ha ez nem történik meg, ott sem lehet és számos általa követelt reform nem hogy nem valósulhat meg, de egyáltalán szóba sem kerül, mert más követek ódzkodtak azokat felvenni. Bizony míg Széchényit csak a második fordulóban választották követté, addig Kossuthnak ez már az első menetben sikerült, de csak azért, mert a Batthyány grófok 16 ezer forinttal megvesztegették a szegényebb köznemeseket, akik így a nagy vezérre szavaztak (ez a pénz hatalmas összeg volt akkoriban). Később Széchenyi kérdőre vonta Batthyány Kázmért, a későbbi forradalmi külügyminisztert, miért tetté ezt, a válaszból kiderült: azért, hogy Kossuth kellőképpen lejárathassa magát és majd ha szükséges, félreállítsák őt… Vagyis azért vették be a legális országgyűlésbe Kossuthot, hogy inkább itt szónokoljon, ahol a legtöbben nem értenek vele egyet. Inkább ezt, mint hogy kívül maradva esetleg a népet magával ragadja és valami „jóvátehetetlent” kövessen el…

Ez a jóvátehetetlen dolog a forradalom volt. Európa hatalmi tényezői, nálunk első sorban a nemesség, ettől rettegtetett. hiszen nem csak a földbirtokaikat veszíthették el, hanem egész létezésük alapját is. Ezer éve magyar földön csak nemes ember viselhetett főhivatalt, de jobbára még közhivatalt is. Minden vezénylő poszton nemesnek kellett lennie, a hadseregben csak ők lehettek tisztek, és így tovább. Ha eltörlik a nemességet, akkor kiderül, hogy nem értenek semmihez, vagy – szörnyű még kimondani is! – nekik is dolgozni kell?!

Visszatérve egy pillanatra a vármegyei adminisztrátorokhoz, akiket a „kurucok” gyűlöltek, ám amikor Kossuth azt javasolta az országgyűlésben, hogy a királyt kérjék meg, vonja vissza ezen urak megbízását és tűnjenek el a megyéből – ugyanazon szóban forgó vármegyék képviselői leszavazták őt. inkább maradjanak a gyűlölt adminisztrátorok, de nehogy már az történjen, amit Kossuth akar!

(Közbeszúrom az alaptételt: itt is a magyarok széthúzása győzött, nem a józan ész. De hát éppen az ilyen esetek, és a fő folyamataik miatt szerepel 1848-49 a hét főbűnünk között.)

Bizony Kossuth a későbbi hangzatos propagandaszólamokkal ellentétben még az 1848 március 10-e utáni napokban sem akart forradalmat. Mi több, sokan azzal vádolták és nem alaptalanul, hogy ő afféle „kormánypárti ellenzéki”, vagy újabb keletű kifejezéssel „őfelsége ellenzéke” csupán. Még nem sokkal a forradalom előtt az országgyűlésben nyíltan hangoztatta a Habsburg-dinasztia iránti hűségét, amiért kifütyülte a későbbi „forradalmi ifjúság”. Minden oldalról támadták, még a saját párttársai is fújjoltak neki, ahányszor beszédet mondott, ám érthetetlen módon egyetlen hét alatt (március 3-10) a népszerűsége a szó szoros értelmében óráról órára növekedett Pozsonyban (akkoriban hagyományosan ott voltak sokszor évekig tartó „diéták”, azaz országgyűlési ciklusok.) Tudjuk különféle (magán) forrásokból, emlékiratokból, levelekből, hogy Kossuth igazából nem akart forradalmat, sőt tartott tőle, és többek között éppen a nemességet féltette a néptől. Furcsa belegondolni, de 1848 elején már nagyon is felébredtek azok a (nemesi) félelmek, amelyek 1514-hez voltak köthetők. Vagyis az urak attól rettegtek, hogy a parasztok fellázadnak és legyilkolják az összes nemest, akit csak a kezük közé kaphatnak, sőt elfoglalják a földbirtokokat! Vagyis igazi parasztlázadás tör ki, amely forradalmi változásokat fog okozni az ország életében. Az urak egy része arra kérte a királyt, a leginkább veszélyeztetett vármegyékbe rendeljen ki sorkatonaságot, mert inkább Bécsbe költöznek családostól, nem várnák meg, míg itthon a parasztok kaszára-kapára kapnak…

Nagyon leegyszerűsítő az a nézet, miszerint azt a bizonyos március 15-ét mindenki várta volna, sőt a forradalommal mint £ módszerrel egész tömegek értettek volna egyet! Óriási volt a széthúzás a nézetek, elvárások, szándékok és remények között.

Nem célunk leírni a nevezetes nap eseményeit. Sem azokat, amelyek valóban megtörténtek, sem azokat, amelyekre sor sem került, de benne voltak a (hamis) közvélekedésben még majd’ száz évig (például, hogy Petőfi a Nemzeti Múzeum lépcsőjéről szavalta volna el a Nemzeti dalt). Csak arra térek ki, hogy ez bizony nem volt olyan népünnepély, mint azt máig hangoztatják egyesek, és nem hogy az egész nép, de még egyes intézmények, rétegek, csoportok sem értettek vele egyet. A statikus polgárok, akiknek már volt mit félteniük, nem csatlakoztak, inkább kivártak és aggódtak. Nem véletlen, hogy a változásokat mind a fiatalok akarták és akarják ma is, az idősebbek már féltik azt, amit összeszedtek, amit megszoktak.

A hivatalnokok, akik a császártól kapták a megbízásukat, annak ellenére sem csatlakoztak a forradalomhoz, hogy időközben már Bécsben is a forradalmárok vették át az irányítást – igaz, rövid időre. De nálunk még a magyar tudományos akadémia elődszervezete is néma maradt a felhívásokra. Meg sok más intézmény, miközben persze az emberek egy része lelkesen csatlakozott az utcákon fel-felvonuló, nemzeti színű lobogót lengető örömittas tömeghez.

Akik azonban messze nem voltak olyan sokan, mint utólag hinnénk, és ez még csak Pest és Buda; de az ország lakosságának túlnyomó többsége akkor is vidéken élt, más helyzetben, más körülmények között, másféle életszemlélettel. Őket még nehezebb volt mozdítani, bár kétségtelenül minden városban (de falun nem) létezett egy kisebb lelkes csoport, egy forradalmi eszméktől fűtött mag, amely üdvözítette a pesti eseményeket.

Nem telt bele több néhány hétnél, már megváltoztak az erőviszonyok. A forradalom lendülete alábbhagyott, Bécsben leverték a forradalmat, a király visszavontja előző ígéretét, hogy független magyar minisztériumot alakíthatnak majd Pesten – hát persze, Bécs megijedt a forradalomtól, de látva, hogy az nem is olyan veszélyes, máris visszavonta, sőt megszegte korábbi ígéreteit, ami jogos felháborodást ébresztett magyar földön, és sokan máris feladták, elvesztették hevületüket. Mások meg, akik ott sem voltak 15-én, máris gyülekeztek és gyűjtötték a dicsőséges babérokat. Rájuk illenek a nagy költő szavai:

Kik nem voltak a csatán, a

Diadalhoz jöttének,

S elszedék a koszorúkat,

Mert a szóhoz értenek

Vagyis azok aratják le a diadalt, akik a veszély, a lázadás napjaiban lapultak, de aztán felbátorodtak, előjöttek, sőt már sütkéreztek is a forradalom fényében, a saját fejükre tették a babérkoszorúkat, mert hiszen ők aztán igazán tudták, mit kell mondani, hogyan lehet és kell hülyíteni a népet. De a másik oldalon is voltak ám sokan! Akik sem akkor, sem később nem álltak a forradalom mellé. Igaz, volt néhány húzása Kossuthnak és másoknak, amikkel egész tömegeket tudtak magukkal ragadni és a forradalom mellé, majd a szabadságharc katonái közé állítani – de összességében a forradalom támogatása messze nem volt olyan erős, ahogyan azt hinnénk, így utólag.

Az emberek akkoriban természetesnek tartották, hogy királyok uralkodjanak, hogy vannak dinasztiák, amelyek akár századokon keresztül is vezetnek egy országot, birodalmat, szinte ez volt a természetes állapot – szerintük. És a forradalom első idejében még Kossuth is ezt vallotta! Csak Petőfi volt „megátalkodott” republikánus, azaz köztársaságpárti – és lám „A királyokhoz” című verse miatt nem lett belőle képviselő, amiatt bukta el a választást, sokan elítélték őt ezért a túlzott hevességért, istentelen lázadásáért! Mint akkoriban írták egy lapban, „népünknél a rojalizmus valóságos vallás”.

Másfél hónappal a forradalom után, április végén sokan észrevették, hogy „senkinek sem tetszenek az állapotok” (Tompa M.), hogy az ünnepelt férfiak elveszítik tekintélyüket. Hát ez gyorsan ment ám! Csak Kossuthé növekedett, az övé, aki a március 15-ei eseményeknél ott sem volt. Volt már magyar minisztérium, de jó nemzeti szokásunk szerint az oda kinevezett és valóban tehetséges emberekben kevesen bíztak (ezzel azt is mondhatnám, hogy szinte senki), mert tehetetlen volt. Ahogy az nálunk szokás, minél nagyobb nemzeti színű kokárdát viselt valaki akkortájt Pesten, azt hitte, hogy ő a nagyobb hazafi, nem az, aki csak egy szerényét, kicsit tett a mellére (de sok dolog fennmaradt máig!).

Amiről szintén kevés szó esik: a forradalmárok már az első hetekben, de legkésőbb még a tavaszi hónapokban kezdtek mindenféle javadalmazásokat kapni. Jól fizető állásokba helyezték el őket. Méghozzá a szerint, ki kinek volt a híve, a vazallusa. Mert voltak Kossuth-hívők, voltak Batthyány-hívők, Deákpártiak, Petőfi-pártiak (no, ez utóbbiaknak aligha jutottak stallumok, hiszen ők voltak az igazi forradalmárok, akik egy magyar köztársaságot akartak létrehozni, ám ezt nem tudták lenyomni a többiek torkán). A jobboldal, vagyis az osztrák pártiak, a forradalom ellenségei kedvenc módszerükkel rémhíreket terjesztettek. Ez a mód, tudjuk, minden koron és államformán átível, és szeretett fegyvere a reakciónak, azaz a nemhogy nem haladó vagy helyben álló, de inkább az országokat hátrafelé, a múltba vivő rendszereknek. így a forradalom első heteiben elterjesztették, hogy Rákos mezején százezer paraszt gyűlt össze fegyverekkel a kezében (mint 1514-ben!), amiről persze szó sem volt. De elterjedt a híre, hogy Erdélyben a „forradalmárok” megöltek egy vármegyei adminisztrátort, azaz királyi megyefőnököt – az sem volt igaz. Pozsonyban még tartott az országgyűlés, és ekkor fény derült egy másik kellemetlen folyamatra is. Az országgyűlés lázadói, akik voltaképpen egyet érthettek volna a pesti lázongó ifjúsággal, nagyon rossz néven vették, hogy az ottani események elvonják a közvélekedés figyelmét az ő ténykedésükről, és ezért ott „fúrták” a pesti forradalmárokat, ahol csak lehetett.

Végül eltörölték a jobbágyoknak a kötelező robotot, dézsmát és számos egyéb terhet. Wesselényi kereken megírta egy levelében: azért kellett ezt felülőről megtenni, mert ha nem így járnak el, majd a parasztok fellázadnak, és maguk törik le bilincseiket, és akkor persze jaj lesz a nemeseknek!

No és persze a forradalmi kormány tagjai között sem volt egyetértés. Batthyány királypárti volt (és egy ilyen emberre bízták a miniszterelnöki pozíciót), és nem szívelhette a „lánglelkű forradalmárokat”, akik közé Kossuthot is számította. Amikor megkérdezték tőle bizalmasan, miért vette be kormányába ezt az embert, azt felelte: a pénzügyminiszteri tárcát adta neki azért, hogy kevesebbet politizáljon… A kormány több tagja Nyugatot megjárt, Európát ismerő ember volt, míg Kossuth annak előtt nem lépte át az osztrák birodalom határait. Kossuth értett ahhoz, hogy népszerűvé tegye magát – szinte minden este rendeztek neki akkor oly’ divatos fáklyásmenetet, ünneplő felvonulást, míg Batthyányi persze senki sem ünnepelte, nem is volt miért. Hogy miféle ember volt a később ugyan mártírhalált halt miniszterelnök, jellemzi egy valós esemény. A drága pestbudai polgárok hivatalosan tiltakoztak amiatt, hogy a nemzetőrségbe zsidókat is felvettek (mintha azok nem lettek volna ugyanolyan állampolgárok, mint maguk a kevéssé „derék” lakosok), akkor Batthyány rendeletet hozott, miszerint „a zsidók a nemzetőrségi szolgálat alól ideiglenesen felmentetnek”.

Kossuth sem volt ideális partner senki számára. Nem szólnak a népszerű könyvek, sem a tankönyvek arról, milyen is volt az ö szerepe a forradalom első hónapjaiban, amikor a Batthyány-kormányban pénzügyminiszterként tevékenykedett. Gyakorlatilag szemben állt a saját kormányával és miniszter-társaival, ha azok valamit közösen akartak, ö nem, de ha ö lépett elő valamivel, elvárta, hogy mindenki vele tartson. Ma már tudható, hogy ellenzéki létére az országgyűlésben folyamatosan titkos kapcsolatot tartott fenn a kormány ellenzékével, ha a sajtó faggatni akarta valamilyen fontos kérdésben, ami nem volt ínyére, egyszerűen beteget jelentett és bezárkózott, vagy sürgős és halaszthatatlan vidéki útra kellett mennie. Nemegyszer szembement a saját kormányával, nyíltan más véleményt képviselt, de az eszébe se jutott, hogy ha ez a helyzet, akkor lemondhatna a tárcájáról, posztjáról. Olykor, mint egy primadonna, sugallta a sajtónak, a közvéleménynek, hogy lemond, majd lapult pár napig és leste, várta a bejelentés hatását, ki hogyan reagál rá? Aztán persze nem mondott le, inkább egy másik álhírt kezdett lebegtetni. A többiek ott tartottak már, hogy inkább maguk kreálnak egy nem is létező, mesterséges kormányválságot, csak azért, hogy az összes miniszter lemondjon, aztán az új kormányt már Kossuth nélkül alakítsák meg. Ez az ember egyszerre volt forradalmár és konzervatív, ami általában nem szokott jól végződni. Óhajtotta a forradalmi változásokat, de amikor az új kormány vagy az országgyűlés hozzányúlt volna a régi rendhez, mindig ő tiltakozott elsőnek. Tíz nappal a forradalom után felszólította az országgyűlést, hogy mivel azt még a régi rend szerint hozták létre, most már oszlassa fel magát. De mert már nagyon kényelmetlen neki, hogy alulról folyton újabb követelések érkeznek, amit ő nem kedvel, hát így kéri a képviselőket, fejezzék be működésüket: „Nem jó, midőn az ország forradalmi állapotban van, ha ilyenkor létezik egy testület, amelyhez követeléseket lehessen intézni!”

Vagyis végig fordítva értelmezte a dolgot: szerinte a képviselők, az országgyűlés nem az a testület volt, amely a nép érdekeiben vezeti a forradalmi változásokat, hanem csak egy kényelmetlen intézmény, amely folyton holmi népi követelésekkel foglalkozik.

Nem csak a szabadság volt itt a tét, hanem a… pénz is! Hamar kiderült. Bécs annak fejében, hogy az ottani meg a pesti forradalomtól félve engedélyezte egy önálló magyar kormány létrejöttét, mi több, annak vezetőjét és tagjait maga a király nevezte ki posztjukra, várt valamit cserébe. Pénzt, nem is keveset. Merthogy az államnak vannak adósságai, sok tízmillió forint, amit eddig Bécs fizetett, de most, hogy a magyarok úgymond szeretnének különválni, akkor előbb fizessék meg az adósság rájuk eső részét, innentől folyamatosan, minden évben!

Vagyis a magyar tartománynak, ahol az éves költségvetés 11,5 millió forint volt, kellett volna most minden évben plusz tízmilliót fizetnie Bécsnek! Ez mérhetetlen felháborodást keltett nálunk, és bár ez nagyon egyszerűsítő magyarázat, azért ki merjük jelenteni: az egyik oka lett a hamarosan elkezdődő szabadságharcnak, háborúnak! Mindenki felháborodott, pártállástól függetlenül, hiszen erről az államadósságról korábban nálunk nem is tudtak, Bécs a magyar törvényhozást még csak nem is értesítette róla, márpedig csak a nemesi országgyűlés tudatával lett volna szabad költségekbe vernie magát, hitelt venni fel. Ama pénzeket persze nem is magyarországi beruházásokra fordították, hát nekünk mi közünk hozzá…?

No, ebben végre nem volt széthúzás a magyarok között, mindenki egységesen hördült fel. Persze Bécs már május elején közölte hivatalos kormánylapja útján, hogy ha a magyarok nem fizetik meg az „adósságukat”, akkor kénytelenek lesznek háborút kezdeni Magyarország ellen. No, ez aztán végleg kiverte a biztosítékot a magyaroknál (mint Supka írta az 1930-as évek szóhasználatával: „végképp kiütötte a hordó fenekét”). No, de hogyan reagált erre a magyar kormány? Úgy, hogy szólt a sajtónak, egyelőre ne írjon a dologról. Időt akartak nyerni? A magyar újságírók tényleg nem írtak a dologról pár napig, de persze sokan járattak bécsi, német nyelvű lapokat is, azokból kiderült az igazság – és az is, hogy a saját kormányunk próbál meg előlük elhallgatni bizonyos, neki is kényelmetlen dolgokat.

Petőfi harcias, bár az ő szellemi színvonala alatti verssel reagált, ahol bizony nyomtatásban emlegette a németek „k… anyját”, és igencsak túllihegte az ügyet – de a magot már elvetették, az emberek agyában növekedni kezdett a lehetőség tudata, hogy háború lesz. Ami persze együtt járt azzal is, hogy felvásárolták az élelmiszereket, a pénz értéke meredeken zuhanni kezdett, a boltokban már nem váltották át a bankjegyeket fémpénzre, mindenki az ezüstre hajtott, mert az majd – remélték – megőrzi értékét a válságos, háborús időkben is. Egyfajta félelem és pánik uralkodott el a lakosság egy részén, és ezért persze a forradalmárokat okolták. Ha Bécs ezt akarta, elérte a célját.

Egy hónappal a forradalom után vidékről jöttek fel az emberek a pesti bankok elé, ott az utcán töltötték az éjszakát, hogy reggel nyitáskor biztosan bejussanak, felvegyék megtakarított kis pénzüket, mert attól tartottak, és joggal, hogy az elértéktelenedik vagy elveszik.

A zűrzavart csak fokozták a kormány elsietett, érthetetlen, egymásnak is ellentmondó rendeletéi. Például szerette volna kialakítani a magyar közigazgatást, de vérre menő vitákban sem dőlt el, hogy megmaradjon-e a vármegye-rendszer, amely sokak szerint a korrupció melegágya, vagy a kormány kezében legyen az irányítás. Mindkettő mellett vannak jó érvek. Ám a Batthyány-kormány az összes vármegye éléről elmozdította az addigi főispánokat, akik persze mind arisztokraták voltak – aztán helyettük más főnemeseket nevezett ki! Ez sokakat felháborított. És nekik lett igazuk, mert amikor eljött 1849, ezek a forradalom által kinevezett nemes urak ledobták álarcukat, és szintek kivétel nélkül átálltak Bécs mellé.

No és persze ott volt a nemesség eltörlésének javaslata is! Ami érthetően egekig érő felháborodást váltott ki az urakból. Ismert arisztokraták azzal fenyegetőztek nyilvánosan, hogy ha többé nem lehetnek magyar nemesek, akkor elhagyják az országot és lesznek helyette… szabad amerikai polgárok. Mások szerint Magyarországnak abban a pillanatban vége lesz, amint megszüntetik a nemességet, hiszen csak ők az igazi magyarok! Vagyis ezzel azt is állították, amit különben az ország berendezkedése ezer évig híven tükrözött: a nemesség a magyarság, a polgárok, parasztok stb. afféle jöttment, idegen népség (ez nagy százalékban igaz is volt a 19. század közepén), de attól ez azért még erős túlzásnak bizonyult.

Tegyük hozzá, Bécs is rájátszott erre az ellentétre, a forradalmárok ellen lázította a nemességet, ismét 1514 lett a rémületes példa, amitől tartani kell – de a forradalmárok sem mertek ujjat húzni a nemességgel, mert az még jelentős erőt képviselt. Kossuth erre a legjobb példa: akarta is, meg nem is, de persze főleg arról volt szó, hogy ha felszabadítják a jobbágyokat, akkor ki fog önként munkát vállalni a földesuraknál? Ha meg a parasztok elviszik az addig csak bérelt földjüket (fizetés ellenében), akkor miből fognak élni a nemesek, akik a való életben jobbára semmihez sem értenek? És ha elvesztik a birtokukat, mi lesz velük? Kossuth valamiféle kárpótlást akart adni a nemességnek az előjogok elvesztése fejében, de azt csak a magyar adófizetők pénzéből adhatta volna, ami érthetően ellenreakciókat váltott ki a többségből. Már három nappal a forradalom után próbálta békíteni a nemeseket: „A magyar nemességet olyannak tekintem, amelyet erejéből kivetkőztetni a hazára nézve káros volna”, majd azt is hozzátette, hogy nem járhat rosszul az az osztály, „amely a magyar nemzetnek hü védője volt”. Vagyis átvette a nemesek érveit, hiszen ő is nemes volt. Sőt, két héttel később – a szinte hihetetlen, de még mindig a forradalmi márciusban vagyunk! – kijelentette: „A nép pedig, ha joggal felruháztatik, éppen úgy megválasztja Rómában a patríciusokat, s a nemesség még soká megtarthatja befolyását, ha a néppel ellentétbe nem hozatik!”

A nemesek többsége nem örült az előjogok eltörlésének, ahogyan az várható is volt. De hiába hozott a kormány Pesten rendeleteket arról, hogy nincs többé robot, eltörlik az úrbért és egyéb adókat, vidéken sokfelé a földesurak továbbra is kényszerítették a jobbágyokat mindenre, sőt az elégedetlenkedőket pedig ugyanúgy botoztatták, büntették, mint addig. Mi több, sok helyen a lázadó parasztok ellen kértek kormányzati segítséget, például sorkatonaságot a rend fenntartására – és azt meg is kapták! Erdélyben a legtöbb jobbágy román volt, a földesurak meg magyarok, vagyis ők kerültek szembe egymással. Bécs ügynökeinek igazán nem kellett sokat fáradozniuk, hogy „bebizonyítsák” a parasztoknak: lám, az ő szabadságuk útjában nem mások, mint „a magyarok”, a magyar urak állnak, tehát ellenük kell lázadni, hajrá!

A nemesség, ahol tehette, szembeszállt a forradalom eredményeivel, szándékaival, akaratával. Erről is kevés szó esik a forradalmat méltató művekben, pedig akkoriban ez volt az egyik legfontosabb kérdés. A nép a francia forradalomban lefejezte az arisztokratákat. Pesten ünnepélyes formaságok közepette nyilvánosan széttéptek egy kutyabőrt, köztudottan ezekre írták régebben a nemesi adományleveleket a királyi kancelláriákban. Amikor mindenkinek i-vel írták a nevét a forradalmi újságokban, kidobva a nemességet jelző y-t, amikor a közhangulat elítélte az ingyenélőket, az egész kasztrendszert, a választási törvény pedig kimondta, hogy a választók és a választottak nemesi címei sem kerülhetnek be a szavazólistákra, a nemesség ellentámadásba ment át: szerette volna kiköttetni, hogy választójogot csak bizonyos vagyoni állapot fölött kaphassanak a polgárok.

Aztán jött a nemesség újabb furfangja: amikor a parasztság egyre inkább követelte már, hogy valósítsák meg a jobbágyfelszabadítást is, amit addig csak elvben mondtak ki, a nemesek kijelenttették: csituljanak már a parasztok, hiszen lám, kaptak politikai jogokat, legyen nekik ennyi elég! Tetszetős „érv” volt ez, sokan ismételték, hangoztatták, bizonyára sokan el is hitték, hogy tényleg ez a helyzet. Még sugallták is, hogy ezeket a reformokat éppenséggel a.… nemeseknek köszönhetik, nem a forradalmi kormánynak! Egyfajta legendaköltés folyt itt, aminek legjobb hirdetője maga Széchenyi István, aki az országgyűlésben kijelentette: „A nagylelkű magyar nemesség a jogok sáncába bocsátá a népet.” Ezt a képmutatást és tények hamisítását sokan már nem bírták elviselni.

Voltak persze olyan nemesek, akik látva, hogy veszendőbe megy addigi megélhetésük, nem lesz miből élniük, szerettek volna posztokat, jó állásokat szerezni a forradalmi kormány intézményeiben… Ezzel elveiket tagadták meg a reménybeli pénzek érdekében.

Már céloztam rá, hogy az átlagos magyar polgár akkoriban (is) antiszemita volt. A legtöbb városi nemzetőrségbe nem is vettek fel zsidókat, mondván, azok nem magyarok. A kormány eleinte engedélyt adott zsidóknak is fegyverviselésre, de három héttel (!) később már elszedette tőlük a fegyvereket. Táncsics Mihályt kiszabadították ugyan a börtönéből – akkortájt ő volt a legismertebb „szocialista”, persze ez a szó akkoriban egészen mást jelentett, mint manapság – de arra senki sem gondolt, hogy miből éljen meg a szerencsétlen? Egy krajcár nélkül maradt; a pesti zsidók gyűjtöttek össze neki annyit, amiből újraindíthatta az életét. Meg is hálálta zsidó barátainak a segítséget: amikor amazokat elzavarták a nemzetőrségből, akkor Táncsis alapított egy saját „zsidó-magyar nemzetőr alakulatot”.

Érdekes módon a forradalom első vihara éppen a zsidókat tépázta meg, ahogyan mellesleg a korábbi és későbbi századokban is. Pozsonyban a magyar forradalom első napjai azzal teltek, hogy a felhecceit tömeg zsidókat vert az utcán, boltjaik kirakatait betörte, sőt a lakosság azt is követelte, hogy a városból űzzék ki a zsidókat. Mindez 1848 március 15-e és a magyar forradalom eseményeinek hangoztatásával történt. Ami mellesleg azért is igazságtalan volt, mert sok zsidó már a reformkorban valósággal tüntetett magyarságával, március óta pedig számtalan jelét adta annak, hogy ha Bécs és Pest között kell választani, akkor természetesen a magyarokat választja, már csak azért is, mert ők is magyarnak érezték magukat.

Csak áprilisban és májusban számtalan, már nem a zsidósággal összefüggő zavargásról tudósítottak a lapok. A vidék nem ment olyan lelkesen és egybehangzóan a pesti forradalom után, mint azt sokan várták. Sokfelé hallatszottak rebellis hangok, és a hírlapokban akkor szavukat hallató írók. Köztük a nevesebbek, mint Jókai és Arany is elkeseredettségüknek adtak hangot. „Nincs népünk”, panaszolták az urak, és a későbbi neves mesemondó e szavakat vetette papírra: „A földművelők nagy tömege előtt ismeretlen fogalom volt a szó: haza. Még most is az. Szabadságáért akárki más iránt volt háládatos, csak hazája iránt nem… A kabátos embert gyűlöli, nem hisz neki. A nemzeti színeket nem érti, neki addig a törvény sem törvény, míg a császár pecsétje alatta nincs, nagy kétfejű sassal. Értünk fegyvert nem fog, szavainkban nem bízik, terveinkben nem segít.”

Persze beindult az ellenpropaganda is: azt híresztelték az egyszerű embereknek, hogy aki beáll nemzetőrnek, az húsz éves és ötven éves kor alatti kötelező katonai szolgálatra megy, talán soha többé nem látja majd a faluját… Néhány faluban, talán nem véletlenül, félreértik a pesti rendeletet, azt hiszik, most már szabad a gazda, elfoglalják az urasági földeket és legelőket, itt-ott komoly atrocitások történnek, katonaságot kell bevetni a közrend fenntartása érdekében. Ezekben a helyzetekben a forradalmi rend nem vizsgázott jól.

A katonasággal sem álltak jól. Akkor még új magyar hadsereget nem hoztak létre, hát azért hirdették meg a nemzetőrség létrehozását; hogy ezzel mennyi baj volt, már érintőlegesen többször említettük. De később kinevezték hadügyminiszternek Mészáros Lázárt, aki akkor az Itáliát megszállva tartó osztrák seregben szolgált, a felettesei egyszerűen nem engedték hazajönni, merthogy a hadvezetés nem tud semmilyen „magyar kormányról”, olyat hát el sem ismerhet. Aztán a kormány erélytelenségét is jól jelzi: a nemzetőrség számára nagy mennyiségű posztót akartak szerezni, és megtudták a „forradalmi vezetők”, hogy egy budai raktárban sok száz vég erre alkalmas posztót őriznek. De mire igényelték volna azt az anyagot, az osztrák katonaság ruhabizottsága a posztót titokban elszállíttatta ismeretlen helyre – és mit tett a magyar kormány, amelynek fennhatósága alatt történt mindez? Az egyik újságban panaszkodott a ruhabizottság eljárása ellen…

Szóltunk már a választójogról is. A nemesség azt követelte, hogy akárki ne kaphasson szavazati jogot, és lám, végül ez lett belőle. Március végén úgy állt a helyzet, hogy a kihirdetett törvény értelmében csak az szavazhat, akinek volt legalább tíz, egyes megyékben pedig akár harminc hold földje is (1 hold = 0,6 hektár). így a kicsiny telkeken vergődő parasztok elsöprő része nem kaphatott szavazati jogot. A városlakók háromszáz forint értékű ház, vagy ingatlan birtoklása adott jogot a szavazásra, és az értelmiségiek nem okvetlenül tulajdont, hanem magas lakbért kellett igazolniuk, akkor ők is választhattak. No de ami irritáló volt: a szerzett jogok alapján, akik korábban választók lehettek, azok mindezen feltételek nélkül is maradtak választók továbbra is – márpedig azelőtt kiknek volt választójoguk? Hát a nemeseknek, természetesen. A nemes embernek nem kellett birtokolni földet, vagy lakbért fizetnie, ő eredendően bírta a jogot. Hát ennyit a három szép jelszó közül az „Egyenlőségről”. Ráadásul az egyes vármegyék másképpen határozták meg a jogosultság határait, így óriási összevisszaság keletkezett. És akkor még tegyük hozzá: akkor választások természetesen nem voltak titkosak! Mindenkinek a nagy közönség előtt, kiállva és megnevezve, hangosan kellett válaszolni a kérdésre, hogy melyik jelöltre szavaz…

Nem volt jobb a helyzet a sajtószabadsággal sem. A szépséges jelszavak mögött nem volt tartalom, amelyik felsőbb hatóságnak oka és alkalma volt, az igyekezett kurtítani a szabadságot. Ne feledjük, olyan időkről beszélünk, amikor nem volt semmilyen más hírközlő eszköz az emberek kezében, amellyel megtudhatták volna, mi történik az ország egyes részein, külföldön, csak a sajtó, vagyis a napi- és hetilapok, amelyek március 15-e után gombamód elszaporodtak (persze a legtöbb az 1848-as év végét sem érte meg).

Kossuth, aki tizenegy évvel korábban börtönt is megjárt a sajtószabadságért, feledte azt az időt és elég kemény sajtótörvényt hozott össze. Gondolná ma valaki, hogy a „lánglelkű hazafi”, a nagy tekintélyű népvezér, politikus, később az ország feje ilyesmit tett? Hát bizony. Az új törvény, amely az ö háttérbeli csendes bábáskodásával készült, alapjaiban megnehezítette a lapalapítást, mert például az előre leteendő kaució összegét 20 ezer forintra emelte, ami észt veszejtően nagy pénz volt akkoriban, mai értéken százmillióval mérhető. És aki vétett a törvény ellen, azt drága büntetésekkel sújtotta, ráadásul visszamenőleg is! (Érdekes, hogy jogvégzett emberek különböző korokban, ha saját érdekeik védelméről van szó, feledni látszanak a római jogban megtanult egyik alaptézist, miszerint a büntetés nem lehet visszamenőleges hatályú…) és jó, ha tudjuk: a „forradalmi sajtótörvény” értelmében még 1848 májusában be is tiltottak egy lapot, amiért az bírálni merészelte a kormányt!

És mindehhez, mintha nem lenne elég, az ellenforradalom is jelt adott magáról.

Az első két hónapban, május közepéig a forradalom sajátos módon, sajátos eszközökkel valakik visszafejlesztették, az első eredményeit megnyirbálták, kisebbítették, zavarokat okoztak, addig a forradalom ellenségei nemhogy nem aludtak, de egyenesen szárnyakat kaptak. Jellacic báró összehívhatta a fegyverviselésre alkalmas embereket Horvátországban és kijelentette, hogy hazája elszakad Magyarországtól. Május végére hirdették meg Prágába a pánszláv mozgalom kongresszusát, ahol majd felszólítják a magyarországi szlávokat is az egyesülésre. De még korábban, május közepén a román nemzeti kongresszus kimondja, hogy örök hűséget fogad az osztrák császárnak és a Habsburg-háznak, nemzeti lobogót fogad el, már csak azért, mert önmagát román nemzetnek nyilvánítja. Ugyanazon a napon az erdélyi szászok felmondják az Erdély és Magyarország között létrejött Uniót; nem akarnak a független (?) magyar államhoz tartozni.

És ugyanazon a napon a szerbek megtámadják Magyarországot – ami ugyan dramatizálása egy kisebb határvillongásnak, de lényegében erről volt szó.

Sajnos, mondhatnánk, ez is a forradalmi kormány hibája. Az első hónapokban Kossuth és társai folyton azt bizonygatták Bécs felé, hogy ők milyen hűségesek az uralkodóházhoz, és nem követeltek, hanem kértek. Nem jogokról beszéltek, hanem alázatosan kérelmeztek bizonyos könnyebbségeket a magyarok számára (és csak azoknak, nem az itt élő más nemzetiségűeknek). Nem vették észre, hogy nem az amúgy is letűnő félben lévő feudalizmust kell erősíteni, pátyolgatni, félteni, inkább a népet kellett volna minél előbb öntudatos polgárokká, szabadságot ismerő, értő és kívánó emberekké alakítani. Csak úgy vehette volna fel a harcot a mindenfelől fenyegető ellenforradalommal szemben.

A határozatlanság meghozta keserű gyümölcseit. A kormány, amikor már látta, hogy a nemzetiségeket Bécs ellene lázítja és azok készek fegyverekkel támadni a magyar forradalomra, még a haza védelmében kiadott kiáltvány szövegébe is beleveszi a haza védelmén kívül a… trón védelmét is! Mintha nekik, a pesti forradalmároknak kellene megvédelmezniük a Habsburg-trón birtokosát is… Ez totális félreértése a helyzetnek, ami aztán előrevetítette az alig másfél évvel később bekövetkezett nagy vereség árnyékát.

Végül is júniusban megválasztották az új nemzetgyűlést. Hogy milyen eszközöket vetettek be egyes radikálisabb forradalmár képviselőjelöltjei ellen, azt remekül példázza Petőfi Sándor esete. Ellene hamis információkkal hangolták a népet, hazugságokat terjesztettek róla, megveréssel fenyegették, kergették kaszával-kapával, ott szabotálták, ahol lehetett. Jellemző, hogy mivel két szláv, egy szlovák nő és egy délszláv apa leszármazottja volt, hát azt terjesztették róla, hogy „tót királyt” akar az ország élére állítani; és ami még szomorúbb, ezt a falusi választókörzet lakói el is hitték egy radikális forradalmárról, hogy királyt hozna nekik… Mindenesetre az új nemzetgyűlésbe négyszáztizenöt képviselő került be: tizenhat gróf, tíz báró, százkilenc hivatalnok, öt író… Ja, és volt közöttük még négy földműves is! Ami azért furcsa összetétel volt egy olyan országban, amelynek lakossága kilencven százalékban földművelésből élt.

És sajnos igaza lett Kossuthnak, aki ezt előre látta. A nép ezután is azokra bízza a sorsát, akik eddig őt vezették: főleg a nemes urakra. A lelke mélyén Kossuth is ezt kívánta. Hiszen az új, úgymond már „forradalmi” nemzetgyűlés tagjainak névsora majdnem pontosan egyezett az előző, úri országgyűlés névsorával!

Látszik: a forradalom maga nagy tett volt, de az emberek, akiknek végig kellett volna mennie az új úton, kicsik, gyávák, megalkuvók és tehetetlenek voltak. Ami aztán úgy igazán a következő év elején mutatkozott meg, amikor a közelgő osztrák hadsereg elől Pestről Debrecenbe kellett evakuálni a nemzetgyűlést; százhét képviselő azonnal dezertált, elszökött, február végére pedig a négyszáztizenötből már csak kétszázötvenöten voltak, vagy még annyian sem.

Aztán tudjuk-c, hogy amikor Bécs felszólította ezt a nemzetgyűlést, azt szavazta meg, hogy magyar katonákat is vihessenek az Itáliában fellázadt olasz tartományok letörésére – a magyar nemzetgyűlés ezt megszavazta!

Vagyis a szabadságukért küzdő magyarok nemzetgyűlése megszavazta, hogy addigi rabtartóik, az osztrákok magyar segítséggel verjék le egy másik, szintén a szabadságáért küzdő nép fiait! És ami a szomorú „poén”: mire ez a segítség elindult volna, az osztrákok maguk is legyőzték az olaszokat. És innentől nem volt megállás, Ausztria már semmit nem akart a magyaroktól – csak visszaszerezni gyarmatait – ezért aztán ledobhatta álarcát és megindult a két ország között a háború.

 

A szabadságharc

 

A címbeli szó helyett éppenséggel írhatnánk háborút is, mert hát az volt ténylegesen. Bár nemzetközi jog szempontjából erősen vitás a kérdés. Mint már céloztam rá, Ausztria végig úgy tekintette az 1848 márciusa és 1849 szeptembere közti eseményeket, mint egy saját tartományának lázadását, ami az első perctől kezdve belügy. Ezért a forradalom alatt a magyar nemzeti hatóságok hiába hivatkoztak a nemzetközi jogra, hiába küldtek ki követeket fontosabb országokba, itt-ott a lakossági szimpátiáján túl nem sok együttérzésre számíthattak, és olyat nem is kaptak – konkrét egyezségekről nem is szólva.

Nem volt titok senki számára, hogy Bécs mit tervez. Volt is erről állítólag egy titkos dokumentum a bécsi levéltárban, amely később előkerült, és ahol meglehetősen nyíltan és részletesen tárgyalják, mi a teendő a lázongó magyarokkal szemben, akik folyton a nemesi alkotmányra, ősi magyar jogokra hivatkoznak, amelyeket a múlt századok alatt folyton szembeállítottak a királyi akaratokkal. Már ebben a dokumentumban is biztos receptként ajánlják: mivel ez egy soknemzetiségű ország, hát fel kell lázítani egy, két, vagy több nemzetiséget a magyarok ellen, aztán amikor zajlik ez a belháború, akkor küldeni sereget Ausztriából, amely „helyreállítja a rendet”, de addigra a katonai erővel és hadijogon megszállt országban el lehet törölni azt a bizonyos nemesi alkotmányt, és idézik is egy részletét: „ez által az országot meghódítani és a fegyverjogra támaszkodva alkotmányától megfosztani lehessen” (Gracza, I. köt.)

Mindenesetre hamarosan látszottak is a fejlemények. Április elején plakátokon szólították fel a szegényeket, nyomorgókat, hogy ha kenyeret akarnak, jelenjenek meg a Nemzeti Múzeum előtt. És aznap délután előbújt a nagyváros minden hajléktalanja, csavargója, lebzselő ingyenélő és valódi becsületes szegénye, ugyanott, ahol alig két hete még a szabadság bajnokai szavalták lelkesítő szózatjaikat. Mielőtt kitört volna egyfajta lázadás, és a proletárok elözönlötték volna a várost, kifosztva a házakat – mert azt tervezték – sikerült őket erről lebeszélni. Kiderült, hogy bécsi ügynökök fizettek a nyomorgóknak, tartsanak tüntetést. Hogy ki állt mögöttük, nem volt nehéz megtudni, hiszen a KENYERET A NÉPNEK! kezdetű plakátot az egyik pesti nyomdában készítették jó (bécsi) pénzért.

Megbízható források állítják, hogy a zsidók ellen is ezek kezdték hangolni az erre mindig is hajlamos, primitív embereket. így kezdődtek azok a mini-pogromok és lejárató kampányok, erőszakos cselekmények, amelyekről már írtunk. Hosszan sorolhatnám, hogyan ténykedtek a bécsi ügynökök a horvát, a szerb, a szlovák, a román, a rutén, stb. társadalmakban. Akit érdekel, megtudhat minden részletet azokról a gyilkosságokban bővelkedő akciókról, amelyeknek nemegyszer ártatlan civilek estek áldozatul – mindkét oldalon! Mert ne higgyen senki így utólag sem az akkori magyar kormánypropagandájának, ezekről az esetekről éppen olyan pártosan közöltek adatokat, mint a másik oldal a saját tetteiről. Volt, hogy sima félreértés miatt esett egymásnak szerb és magyar, horvát és magyar, „tót”, vagyis szlovák és magyar, és így tovább. Megestet, hogy a frissiben hozott törvényeket értelmeztek félre. Volt, hogy túlzott erővel reagált az egyik fél, és a másik amiatt vágott vissza még erősebben. Több mint száz esetről tudunk, a nemzetiségiek lakta vidékeken még 1948 nyarán és kora őszén, ami sokszor nagy rémületet okozott az adott vidéken, még az is megesett, hogy egyes városokból a lakosság többsége elmenekült, félve a másik oldal fegyveres, könyörtelen bosszújától.

A magyar propaganda akkor is, és később furcsán reagált mindenre. Persze ezt csak mi, mai utódok tartjuk furcsának, sokszor ízetlennek, gusztustalannak. De aki elolvassa a 19. század második felében kiadott, erről szóló műveket, az tömérdek olyan megállapítást talál bennük, amelyet ma jóérzésű ember nem írna le. Az általános az, hogy az erdélyi románokat és a „tótokat” egyszerű, jámbor és – valljuk be – buta emberekként ábrázolják, akik jól elvoltak a magyarokkal és semmi bajuk sem lett volna harcoló őseinkkel, ha nincs az a csúnya Bécs, amelyik fellázította ellenük ezeket a békés embereket… A szerbeket vérszomjasnak állítják be, a horvátokon meg csak csodálkoznak, miért is akartak elszakadni, hiszen jó dolguk volt nekik a magyar korona uralma alatt!

Aki majd később érteni szeretné, mi is történt 1918-ban, vagyis hogyan született Trianon, az vegye szemügyre a magyar 1848-at és 1849-et. Itt már kicsiben majdnem lejátszódott az, ami 1918-ban aztán végleg el is dőlt. Mondhatnánk azt is, hogy 1848 volt 1918 főpróbája, de ez nem lenne igaz. Itt évszázadokon átívelő folyamatokról volt szó, amiket az őseink százhetven évvel ezelőtt nem ismertek fel, nem látták be a jelentőségét és így eszük ágában sem volt azon változtatni.

Nem kétséges: ha a magyar forradalmárok, vagy a kormányunk már 1848 tavaszán úgy dönt, hogy a nálunk-velünk élő nemzetiségieknek is megadja az őket megillető jogokat – mondjuk ugyanannyit vagy majdnem ugyanannyit, amennyit a magyarok maguknak követeltek Bécstől – akkor az egész forradalom más irányt vesz, de a végső története is más lesz! Igenis, el lehet képzelni, lehet választ adni a történészek által olyannyira utált kérdésre, amely így kezdődik: „mi lett volna, ha..?”. Ha időben kiegyeznek a nemzetségekkel, ha Kossuth és társai észreveszik, valójában mi a helyzet, ha rögtön egyfajta nyelvi, kulturális és talán részben politikai autonómiát is adnak a felvidéki szlovákoknak, a déli szerbeknek, az erdélyi románoknak, a szászoknak és talán másoknak is – akkor ezek nemhogy nem szálltak volna szembe véresen a magyarokkal szerte az országban, hanem ellenkezőleg, nagy erőkkel segítették volna Bécs ellen folytatott, immár közös harcot. Akkor megerősödött volna a forradalmi láz, ha tényleg sikerül maguk mellé állítani a jobbágyakat és a városok népét, akkor meg pláne. így feltehetően az orosz cár sem avatkozott volna bele a küzdelembe, hiszen egy erős Magyarországgal szemben, amely addigra már többször és alaposan elverte Ausztriát, ő is sokat veszíthetett. Ha abból a háborúból Magyarország megerősödve kerül ki, és jó szövetségeseket talál Európában, bízvást mondhatjuk: nem csak Közép-Európa és általában Európa, de a világ története is másképp alakul a továbbiakban. Ha nincs Osztrák-Magyar Monarchia, amely tudjuk, mennyire elnyomta a nemzetiségieket, akkor nem robbanna ki az első világháború, és folytathatnám a sort, hiszen akkor nem szenved csúfos vereséget Németország, és ennek révén nem törhet a hatalomra Hitler, talán a kommunista Szovjetunió sem jön létre és így második világháború sem lesz, vagy ha igen, máshol és másképpen zajlik le, a közép-európai országok nem kerülnek fél évszázadra kommunista uralom alá, sőt ez az egész ideológia még csírájában elhal, Lenin haláláig élvezi a kapitalizmus áldásait Nyugaton, legfeljebb brosúrákat írogat, amire senki sem lesz vevő.

Ez nem valami nagyzolás részemről, csak felvázoltam, hogy minden másképp is alakulhatott volna. De esetleg úgy is, ahogyan aztán Kossuth évtizedekkel később megálmodta a „dunai konföderációt”: a nagy folyó menti államok egyenlő alapú társulataként, és így alakítana ki egy nagyon erős európai hatalmat, amely azért áll majd biztos lábakon, mert minden nemzetiségének meglesz a maga területe, egy nyelven beszélő lakossága és autonómiája. Lehet, hogy az 1860-as, 1870-es évekre a térképeken tényleg szerepelt volna egy olyan ország, amely Krakkótól az Adriáig, Innsbrucktól Constantáig terjed, és benne élnek a független osztrákok, magyarok, románok, csehek, szlovákok, szerbek, lengyelek, rutének, szászok, székelyek stb., stb.?

De hagyjuk az álmodozást, térjünk vissza a keserű valóságba. Egy halk megjegyzés, amely érvényes lesz Trianonra is: ha a nemzetiségieket korábban nem érték volna sérelmek a magyarok részéről, sem Bécs, sem más nem lett volna képes őket a magyarok ellen lázítani. Érdemes ezen elgondolkodni.

A propaganda 1848 nyarán főleg azt fájlalta a nemzetiségiek cselekedeteiben, hogy azok – akár Bécs sugalmazására, akár nem – a magyarokat „ázsiai arisztokratáknak” nevezték és végre nyíltan kimondták: nem fog rajtuk többé uralkodni ez az „ázsiai faj”, „ázsiai népség”. Mi több, a nemzetségi vidékeken, különösen Horvátországban fellépő magyarellenes szónokok őseinket „ázsiai vad csordának” titulálták, ami elhangzott minden horvátországi templomban, ahol persze Jellacic fellépését követően a magyarok ellen léptettek életbe törvényeket, a magyarlakta falvakban statáriumot rendeltek el és – Pestbudáról nézve – ezernyi törvénytelen rendelkezés született. De vajon a Bécsből leküldött báró egymaga képes lett volna egész Horvátországot a magyarok ellen fordítani – mert ez történt – ha ennek nincsenek előzményei? Ha mindig minden olyan szép rendben lett volna korábban a horvátokkal, ahogyan azt a forradalmár urak Pesten hitték?

Ne felejtsük el: Horvátországban pontosán ugyanaz zajlott le, ami Magyarországon: a nép felkelt a korábbi vezetés, az idegen uralom ellen és megpróbálta magáról lerázni az igát. Ám a Habsburg-házzal szembe fordult magyarok nem akarták látni, hogy a horvátok meg a magyar igát szeretnék eldobni, és ők is ugyanolyan függetlenségre törekednek, mint a magyarok. Pest nem látta Zágrábot, és Zágráb nem látta Pestet – mindegyik a maga vélt igazán ismételgette, és közben gyengítették egymást, kölcsönösen.

De még mindig nem szakadtak el a szálak a magyar kormány és Bécs között. Már csak azért sem, mert bár nyilvánvaló volt, hogy Bécs a magyar forradalom ellen dolgozik és az áll a Horvátországot felforgató bán mögött, azért ezt a kormányt, nem felejthető, éppen a császár, azaz Bécs nevezte ki, annak engedélyével működik! Hát amikor Pesten látták, miket művei Jellacic horvát földön és hogyan töri darabokra az ottani magyar közigazgatást (erről egy külön, vastag könyvet lehetne írni), akkor a császárhoz szaladtak panaszkodni. Mint a gyerekek, ha egymásra árulkodnak. Miféle tekintélye lehetett a magyar kormánynak Bécs előtt? És milyen itthon? De hát azért történt így, mert akkor a magyarok még mindig reménykedtek abban, hogy Bécs 1) megzabolázza a horvát bánt, 2) visszahívják ügynökeiket a többi magyar nemzetiség területéről, és 3) végre elismeri, hogy Magyarország függetlenségre törekszik.

Mondanom sem kell, a három pont egyikét sem teljesítették, éppen ellenkezőleg, még alaposabban „rákapcsoltak” és fokozták azt az aknamunkát, amely a magyarok függetlenségi törekvéseit volt hivatott teljesen megsemmisíteni.

A békés megoldások a jelek szerint nem hoztak sikert, a helyzet egyre rosszabb lett. Ausztria immár nyíltan szembefordult a magyarokkal, bár ezt nem hangsúlyozták, hiszen Bécs számára ez a szembenállás akkor már kétszáz éves, és permanens állapot volt. Szeptember 10-én a pillanatnyilag legerősebb ellenfélnek látszó Jellacic bejelentette, hogy csapataival bejön Magyarországra, és felszólította a magyarokat, hogy ne álljanak ellent, mert ö csak a birodalom védelmében érkezik, reméli, hogy „a császári sasok védelme alatt bevonuló csapatokat testvéreinek tekinti a magyar sorkatonaság és nem fog ellenök fegyvert emelni”.

És csakugyan vagy 50 ezerjói felfegyverzett katona élén délen átlépte a Drávát és magyar területen haladt Pest felé. Akkor vége szakadt a magyar habozásnak, és Batthyány miniszterelnök népfelkelést hirdetett. Vagyis: háborúba szólította a fegyverforgató férfiakat.

Itt már vége volt a mókának, az biztos. Addig lehetett lelkesedni március 15-ért, meg lehetett azt kerülni, lekicsinyelni, semmibe venni is. De most megszólaltak a vészharangok, hiszen itt jön egy ellenséges sereg, amelytől meg kell védeni a hazát! Magunk között szólva: éppen a legjobbkor küldte Bécs Jellacicot a magyarok ellen. Mert ha ez nem történik meg, akkor tovább tesped a kormány, folyton a császárhoz írogat meg szaladgál panaszt tenni – nos, ezzel véget ért ez a korszak. Ugyan a jogi helyzet továbbra is meglehetősen zavaros volt, de kezdtek szakadozni a szálak. Kossuth is elgondolkozhatott ezen, hiszen a jelek szerint igyekezett a végsőkig fenntartani a viszonylag baráti, vagy csak annak látszó kapcsolatokat a Habsburg-házzal. No, ennek vége szakadt, más korszak következett.

Kossuth belátta, hogy addig túlzottan is lojális volt, most hát fordított a nézetein – beismerve ezzel, hogy kezdettől azoknak a radikálisoknak volt igazuk, akik már március 15-én, és utána azt hangoztatták, meg kell szakítani minden kapcsolatot Béccsel. Ideje volt leszámolni az illúziókkal.

Aki tudni akarta, mi történt Bécs és Pest, azaz a két ország politikája között a forradalom első öt-hat hónapjában, az olvassa el, mit írt erről később Kossuth. Ez maga a tömény vádirat nemcsak a Habsburg-kormányzat, de a magyar „forradalmi” kormány, sőt… saját maga ellen is! Vérlázító dolgok történtek akkoriban a két országban, Bécs olyan szégyenteljes politikát művelt, annyira kétszínű volt, hogy csoda, ha ezt előbb nem fogták fel a magyarok. Viszont ideidézhetném Kossuthnak ezt a pár oldalnyi szövegét, akkor aztán elkerekedne az olvasók szeme. Mindez tényleg megtörtént, és így történt? Hiszen ez a becstelenség egyetlen folyamatos, meg nem szűnő áradata volt – de sajnos, mindkét részről. Talán kegyetlenségnek hat, mégis azt kell mondanom: végtelen volt Bécs ármánykodása és rosszindulata, de ugyanolyan végtelen a magyarok hiszékenysége, hogy ne mondjam: hülyesége. Mert csak elmefogyatékosok gyülekezetének tűnik az a kormány, amelyik ilyen dolgokat vagy nem vett észre, vagy hagyta őket tovább zajlani anélkül, hogy bármit is tett volna ellenük.

Maga Kossuth nevezte minisztertársait, és a saját viselkedését naivnak. Ország-világ elé tárta az utóbbi öt hónap kulisszatitkait, keményen lerántotta a leplet mindenről, elsősorban persze a bécsi intrikáról. Világossá válhatott bárki számára, hogy fölösleges tovább királyhű komédiát játszani, amikor itt dráma van, és ebben a tragikus történetben a legsötétebb szereplők egyike maga a király.

Nem árt tudni, hogy 1848-49-ről sok minden kiderült 1918, a Habsburg-monarchia bukása után. Az 1920-as években megnyíltak az addig titkos osztrák levéltárak és magyarok is kutattak bennük egészen addig, míg 1927-ben le nem égett az egyik archívum és magyar vonatkozású anyagok ezrei semmisültek meg. De amit egyes kutatók még korábban kimentettek, azokból visszamenőleg sok dolog derült ki az utolsó hatvan-hetven év történetéből.

 

Kossuth és Széchenyi viszonya nem volt felhőtlen, ez köztudott. De ennek is voltak különféle megnyilvánulásai, amelyek szélesebb körben nem ismertek. Mielőtt 1848 szeptemberében Széchenyi lemondott minden tisztéről, hogy bevonuljon egy Bécs melletti elmegyógyintézet-klinikára – ahol aztán átvészelte a szabadságharcot és annak leverését is – tett jót Kossuth családjával. Amikor 1837-ben Kossuthot bebörtönözték, özvegy édesanyjáról és húgáról nem volt, aki gondoskodjék. Deák Ferenc országjáró körútra indult, hogy pénzt szerezzen a családnak, igen tekintélyes összeg gyűlt össze; az adakozók között volt a gróf is. De később sok rosszat hallott Széchenyi erről az izgága hírlapíróról, és csöppet sem kedvelte. Az ellenszenv kölcsönös volt. Miközben Kossuth börtönben volt, Széchenyi töröltette őt a Nemzeti Casino tagjai közül, mivelhogy börtönviselt ember lett… Nyilvános vitáiktól zengett a politikai közélet, de amúgy „fű alatt” is tépték-marták egymást. Volt, hogy a gróf egy röpiratban vagy cikkben támadta Kossuthot, mire az nyomtatásban ennyit felelt neki: „A nemes gróf beteg”. De Széchenyi többet is tett, Metternich császári kancellárnál, a magyarok ismert ellenségénél árulta be Kossuthot, és attól kezdve a hatóság igyekezett egzisztenciálisan tönkre tenni a hírlapírót, nem volt munkája, nem álltak szóba vele sehol. Széchenyi, ahol csak lehetett, gáncsolta a politikust. Igaz, Kossuth sem maradt adósa, és bár a sors úgy hozta, hogy a forradalmi kormányban mindketten miniszterek lettek, ott is össze-összecsaptak. Volt, hogy a minisztertanács ülésére Széchenyi félve lépett be és a többiek előtt kérdezte Kossuthot: „Ugye, nem fog engem felköttetni?” De azért ugyanott egy alkalommal lelövéssel fenyegette meg Kossuthot, aki viszont hosszú hónapokon át attól rettegett, hogy Széchenyi mérgezett szivarral fog vele végezni…

Tény, hogy e két férfiú, habár állítólag ugyanazt akarták, a célhoz vezető módszerek és utak terén a lehető legjobban különböztek egymástól. Nehéz volt tőlük elvárni, hogy együttműködjenek, ez tulajdonképpen nem is sikerült.

Túllépve kettőjükön, nem árt tudni azt sem, hogy milyen nagy ellentétek fezsültek a radikálisok és a többiek között. Radikálisoknak azokat nevezték, akik március 15-től kitartottak a „szabadság, egyenlőség, testvériség” szentháromsága mellett és természetesen továbbra is köztársaság létrehozását követelték. No és amellett még azt is, ami valóban vörös posztó lett az új, „forradalmi” (az idézőjelet magyarázni a fentiek után, azt hiszem, fölösleges) kormány szemében: a föltétlen sajtószabadságot és a bármilyen osztályozás, selejtezés nélkül megkapható általános és titkos szavazati jog… Mint láttuk, e kettő ellen éppen maga a kormány lépett fel. Súlyos ezreket kellett fizetnie annak előre letett kaució formájában, aki újságot akart alapítani, és a kauciót könnyen elveszthette később, ha a felsőbbségnek nem tetsző dolgokról írt – ami meg a választójogot illeti, hát már tudjuk, mennyire és milyen ravasz módokon korlátozták azt.

Nos, ezek után nyilvánvaló, hogy a radikálisok jelenléte és folyamatos mozgolódása mennyire kényelmetlen volt a kormánynak, és magának Kossuthnak is, különösen az első hónapban, amikor bizony még ő sem tudta elképzelni ezt az országot másképpen, csak, mint Ausztria részeként, vagy legalább azzal közös uralkodóval.

Nem csoda hát, hogy szeptemberben már betiltották az Egyenlőség Klubot, ezt a „veszedelmes fészket”. Hogyne, hiszen a bajtársak, akik szintén ott voltak március 15-én, ahol még együtt kiabálták velük ők is, a mostan kormányon lévők, hogy „egyenlőséget”, meg hogy „testvériséget” – azok ugyanezek jelszavak és célok mellett megmaradtak, míg ők, a többiek már a saját pecsenyéjüket sütögetik a közös tűznél. Ennek a mai értelmezésünk szerint baloldali pártnak volt a vezetője a hányatott sorsú Madarász László, és sokan követték őt, de nem elegen. Széchenyi egyszerűen „Pilvax-társaságnak” nevezte őket, vagyis azok voltak ők, akik márciusban a Pilvaxból kiindulva lényegében kirobbantották a forradalmat. De lám, pár hónappal később már nagyon kényelmetlenné váltak, a hatalomhoz jutott „forradalmárok” nem kértek az igazi forradalmárokból – ami mellesleg ismétlődő jelenség volt 1848 előtt, és az mindmáig a különféle forradalmak esetében.

Nem árt kimondani, hogy a kormány nem volt határozott abban sem, amit pedig márciusban hirdettek: hogy szétválasztják az egyházat és az államot. A radikálisok azt követelték, hogy az állam legyen az iskolák fenntartója, ne az egyházak, és az állam pedig az intézmények fenntartására vegyen el annyi birtokot az egyházaktól, amennyi ehhez szükséges… Mondanom sem kell, hogy ez is nagy kavarodást okozott. Ezek a férfiak komolyan vették március 15-ét és minden akkor követelt pontot maradéktalanul meg akartak valósítani. Nos, a legnagyobb ellenállásba éppen volt eszmetársaiknál ütköztek. Elég annyit mondanunk, hogy Perczel Mór, az egyik legradikálisabb volt az, aki március 14-re virradó éjjel társainak tollba mondta a később oly nevezetessé lett Tizenkét Pontot. Viszont mivel az országgyűlésben csak 36 képviselőjük volt, hamarosan mindenben leszavazták őket és nem tudták érvényre juttatni akaratukat! Ráadásul Kossuth is többször ugyanúgy nyilvánosság előtt, az országgyűlésben „cikizte”, piszkálta és leszólta őket, ami értelemszerűen rosszul hatott rájuk és erősítette szembenállásukat.

A többieknek, mint a magyar történelemben már annyiszor, különböző véleménye volt az addigi eseményekről, és mást-mást vártak a jövőtől. Elég nagy erőt képviselt a 415 tagú új országgyűlésben a „békét mindenáron” párt, amely persze nem hivatalosan létezett. A megalkuvók megijedtek, amikor 1848 decemberében végre minden világossá lett. Addigra Bécs levetette álarcait. Szerepe volt ebben annak is, hogy a magyarok szétverték Jellacic hadát, aki megszégyenülve futott Bécsbe, a gazdihoz. A gyengeelméjű öreg királyt egy titkos családi tanácskozáson lemondatták, és helyébe az akkor mindössze tizennyolc éves Ferenc Józsefet tették, akinek első dolga volt – szintén a ledobott álarcokon átlépve – hogy haderőt küldjön magyar földre, megfékezendően ezt a ‘„rebellis tartományt”. És éppen az egyik legnagyobb radikális Madarász mondott egy olyan beszédet a képviselőtársainak, amiből kiderült, hogy lám, ők a védelmezői, az igazi barátai a magyar szabadságnak, nem azok, akik megijedtek a közelgő osztrák hadseregtől, vagy menekülőre fognák a dolgot, vagy egyszerűen átállnának, Bécsbe szaladnának, hogy ott kegyelmet kérjenek, nehogy elveszítsék birtokaikat, szabadságukat, rosszabb esetben az életüket is.

Tudjuk-e, hogyan viselkedtek az urak a nagy veszedelem közötte? Bizony, mint már említettem, a képviselők negyede „eltűnt” a Debrecenbe történő visszavonulás alatt, amikor is a kormány, az országgyűlés, a minisztériumok is a közelgő nagy osztrák sereg elől a keleti városba menekültek. Mind nyíltabban hangoztatták érveiket azok, aki szerettek volna békét kötni az osztrákokkal, bár azok röviden és katonásan azt üzenték: rebellisekkel nem tárgyalunk, és feltétlen megadást követeltek.

Ezen közben országos hírnévre vagy hírhedtségre vergődtek az ellopott Zichy-gyémántokról szóló mendemondák, vizsgálatok, amelyekkel sokan Kossuthot akarták besározni, de végül ez nem sikerült, viszont a maguk módján alaposan elhasználták Madarász László renoméját. Csak csodálkozhatunk azon, hogy amikor a fél országot elfoglalta (visszafoglalta) az osztrák, akkor a másik felében úgy ahogy a hatalmat gyakorló körök ilyen botrányokra vesztegették a drága időt.

Aztán ott volt a hadvezérség kérdése. Ebben aztán nagy lehetőségek rejlettek, míg béke volt. De amikor már igazi háborúba kellett a hadakat vezetni, megmutatkozott, hogy többféle emberi magatartást lehet látni ezzel kapcsolatban. Az egyik tisztfajta, aki békében szeret az élen villogni, tetszelegni, fényes egyenruhában feszíteni a nagyok mellett – de ha harcra kerül a sor, kiderül alkalmatlansága. A másik fajta az, amelyik valóban szeretne és tud is harcolni – ezekkel az a baj, hogy mindegyik győzni szeretne, de nem a hazáért, hanem önmaga dicsőségéért. Minden ilyenfajta embert kipróbáltak abban a másfél évben, vérlázító eredménnyel.

Aztán ott volt a vetélkedés is. Egymással szembenálló riválisok küzdöttek a hadvezéri posztért. Magyarok, mint Görgei, lengyelek, mint Dembinski (kit persze a magyarok Dembinszkynek írtak) és Bem. Sokan ellenezték, hogy a szabadságharc, vagyis a háború második felében nem egyszer „idegenekre” bíztak egész hadtesteket, seregeket vezényeltek nem-magyar tábornokok. De már akkor is feltehették a kérdést sokan: nem jobb-e, ha egy, az elnyomók elleni harcokban megedzett, külföldön is sokat tapasztalt „idegen” vezeti a sereget, mit ha a vezér ugyan magyar, de régebben az osztrák seregben a császárt szolgálta, vajon most mennyiben megbízható, tényleg a magyar érdekeket védelmez-e?… Ezt sokszor igen nehéz volt eldönteni, és nem is mindig derült ki.

De végül is nem az számított, ki milyen nemzetiségű, sőt állampolgárságú, ha tehetséges katona volt, tábornok lett belőle. Ezért történt aztán az, hogy az „aradi tizenhármak” között több volt az idegen, mint a magyar.

Bizony nem egy magyar hadvezér, ha éppenséggel vállalta valamelyik hadtest vezetését a borongós, háborús időkben, csak azzal a kikötéssel, hogy „ha X. nem lesz mellette”, vagy „ha Y-t eltávolítják, mielőtt átveszi a parancsnokságot”. Görgei és Perczel között ezek az ellentétek világosak és közismertek voltak, de hát hasonló belső harcok, vetélkedések, vádaskodások előzték meg Bem, és később Görgei kinevezését is. A személyes ellentétek az egész szabadságharcra rányomták negatív bélyegüket; a „hét főbűn” legfőbbike, a széthúzás nem csak ellenszenvekben, hanem konkrét és hatásos intrikákban nyilvánult meg. Karrierek és életek mentek tönkre egymás kölcsönös följelentgetése miatt.

És mint más nagy eseményeknél, itt is bőven arattak a zavarosban halászó egyének. Egészen magas politikai szinteken ott voltak, csak a háttérben tevékenykedtek. A miniszterek titkárai, különféle rejtett rangú hivatalnokok és mások, egyfelől pénzeket sikkasztottak el, befolyásukkal üzérkedtek, loptak, csatak, iratokat hamisítottak – ez mind „belefért”, sőt szerintük egyenesen adta magát a forradalom idején.

Tény az is, hogy a hadseregek kegyetlenkedtek a civil lakossággal szemben is. Elsőnek Jellacic kezdte ezt horvátországi magyar lakosokkal, aztán a szerbek következtek, majd amikor Perczel tábornok katonái elfoglalták az ellenséges állásokat a Délvidéken, megesett bizony, hogy Bácskában a magyarok is terrort alkalmaztak! A nevezetes, hős tábornok rögtönítélő bíróságai 45 embert, köztük nőket is (!) főbelövésre ítéltek, majd az ítéleteket maradéktalanul végre is hajtották. De más magyar tábornokok is éltek ezzel a módszerrel.

Ami arra buzdította a két fő vetélytársat, Görgeit és Perczelt, hogy hasonlóan kegyetlen módszerek bevetésével mutassák magukat minél jobb és sikeresebb parancsnoknak, vezérnek. Volt, hogy az egyik főbe akarta lövetni a másikat, de az is, hogy lejárató kampányt indítottak riválisuk ellen. Az is sajátos fegyverük volt, hogy ha volt, amin megsértődhettek, akkor ünnepélyesen és visszavonhatatlanul lemondtak – persze arra várva, hogy az illetékesek marasztalják őket.

És ilyen játszmákkal szórakoztak a tiszt urak akkor is, amikor Bécs kérésére az orosz cár is elküldte hatalmas seregét a magyarok ellen! Mindennél fontosabbnak bizonyultak a személyes ambíciók. Megtörtént az is, a fent említett két vezér között, hogy az egyik olyan csatába kényszerítette a másikat, ahol az veszített, és így az első fölébe kerekedhetett a másiknak. Vagyis: a hadsereg, tehát az ország érdekeit veszélyeztették kicsinyes féltékenység miatt. Nem arra törekedtek, hogy győzzenek, hanem hogy a riválisuk veszítsen. Hogy emiatt hány tízezer katona veszett oda, azt persze senki sem számolta meg.

Miután pedig 1849 április 14-én Magyarország „felmondta” a Habsburg uralmat, kinyilvánították, hogy külön, szabad országot alkotnak, amelynek többé semmi köze Ausztriához – a „békepártiak” és mindazok, akik még egyáltalán nem akarták a kapcsolatokat megszakítani Béccsel, sőt továbbra is úgy képzelték, hogy egyazon államszervezetben élnek az osztrákokkal – máris terveket szőttek. Ezek lényege, hogy Kossuthot félreállítják és helyette Görgeivel az élen egy katonai diktatúrát hoznak létre, amelynek első – és talán egyetlen – dolga lesz békés megegyezést keresni Béccsel. Talán senkit sem lep meg az olvasók közül, ha azt mondom: Kossuth tudott erről a tervről, mondhatni „kémei jelentették”, ugyanakkor tisztában volt azzal is, hogy Görgei a legnagyobb hadvezér, őt nem szabad elveszíteni. De hát Görgei, tudjuk, nagyon önjáró volt és nagy önállóságot követelt. Bem „apó” (mindössze 53 évesen kapcsolódott be a magyar eseményekbe) egy Kossuthnak írt levelében ezeket a tábornokok között dúló praktikákat elítélte, és így írt: „Megmutatják számomra ugyanazokat a hitvány veszekedéseket és ugyanazt a rosszhiszeműséget, amelyek már engem is arra kényszeríttettek, hogy lemondjak a Bánság parancsnokságáról”. Azt sem mulasztja el megemlíteni, mennyire bántja őt ez a posztok körül zajló „tülekedés”.

És amikor sürgős helyzetben Kossuth Görgeit nevezte ki hadügyminiszternek, annak első dolga volt Perczelt elcsapatni. Ez is része volt a két főtiszt innentől kezdve szinte halálos játszmájának. Görgei később egy csatában megsebesült, hátulról kapott egy kardvágást a fejére, mire rögtön azt kezdték el hangoztatni egyesek, hogy Perczel által ráküldött bérgyilkos próbálkozott a megölésével. A legrosszabb az egészben az, hogy ezt sokan el is hitték, annyira közismert volt a tábornoki kar vetélkedése, ezen belül a két vezéré különösen. De az új hadügyminiszter, Görgei Artúr 1849 júniusában, mindjárt bekerülve a bársonyszékbe, kiadta az utasítást, hogy innentől kezdve minden tábornok és sereg vezető egyedül neki, a hadügyminiszternek tartoznak engedelmességgel, legyen ő bármelyik seregben is „fővezér”. És mivel ezzel a két lengyel, Bem és Dembinski, valamint Perczel nem ért egyet, rögtön kijelentette, hogy ezeket az illetőkkel nem tud együtt dolgozni, tehát őket el kell távolítani a seregből – és ehhez Kossuth egyetértését is kérte.

No de nem volt jobb a helyzet Görgei és Kossuth között sem. Kevéssé ismert tény, hogy amikor már minden veszni látszott, sőt gyakorlatilag el is veszett, Világos előtt két nappal Kossuth a kényszerítő körülmények hatására átadta a kormányzói posztot, vagyis a legfőbb hatalmat Görgei Artúrnak, de az erről szóló parancsolatot és kiáltványt azzal a feltétellel adta oda bizalmas embereinek, hogy azt csak jó néhány óra múlva, este kilenckor hirdessék ki. Ő maga ugyanis akkor már a török határ közelében lesz, és így lesz ideje elhagyni az országot – ugyanis ha Görgei akkor kapja meg a hatalma, amikor Kossuth még a közelben van, elfogatja öt és kiadja az osztrákoknak! Az a szörnyű, hogy ez is teljességgel valószínűnek tűnhetett. Minthogy az is, hogy Görgei nemcsak elfogatja, de rögtön ki is végeztetheti! (Ennyire bíztak egymásban a nemzet vezetői…)

Mellesleg a hatalomátadás után Görgei első dolga volt, hogy kerestette a koronát és a koronázási jelvényeket, hiszen köztudott volt, hogy azt a túlerő elől menekülő kormány magával vitte. De nem találta, mert azt már más kormánytagok szintén vitték a határ felé.

Vajon miért kellett az neki, azonnal? Es miért átkozódott, amikor megtudta, hogy mire ö lett az állam feje – ha csak pár tíz órára is – Kossuth már kisiklott a markából?

És az is jellemző, hogy eme „nagy forradalmárok” (akik közül egyik sem volt igazán az) egyike, a volt kormányzó még a határról irt egy levelet, a magyaroknak, amiben Görgeit hazaárulónak nevezi, mert azt tette, amit tehetett: lerakta a fegyvert a hatalmas túlerő előtt. De az sem tett jót az ügynek, hogy főleg az utolsókét hétben Világos előtt, hogy Kossuth mintha elfelejteni látszott volna, hogy Bemet korábban kinevezte már a magyar sereg fővezérének, aztán nem sokkal később Görgeit emelte erre a posztra. Bem joggal érezhette magát megsértve, ezzel a gyötrelmes érzéssel távozott Magyarországról ő is, hogy aztán áttérve az iszlámra a török hadsereg főtisztje legyen.

 

A nemzetiségi ügyek

 

Magyarországon 1848-ban politikai ügyet lehetett csinálni abból, ha egy magyar ember értett, beszélt egy „nemzetiségi” nyelvet. így járt Petőfi is, amikor egyszer a Pilvaxban „pompás tót nyelven”, azaz szlovákul beszélgetett egy onnan származó zenésszel – valakik ezt meghallották, majd pár hónappal később a képviselőnek készülő költő ellen bevetették, hogy valójában „tót” ő, és nyilván szlovák uralom alatt szeretné látni a hazát!

Mivel a nemzetiségek magatartása fontos volt, különösen a forradalom idején, tehát 1848 tavasza és ősze között, vegyük őket sorra. Kinek milyen volt a viszonya a magyarsággal?

A horvátok között nem kellett eleinte bécsi biztatás, amint a forradalmak végig sepertek Európán, ők máris kiálltak nemzeti önállóságuk mellett. Hétszáz év után, úgy vélték, joguk van nekik is a saját államhoz. Ez ma már evidens, de akkor nagy megütközést keltett Pozsonyban és Pesten, az akkor ülésező, még a „régi” országgyűlésben, látták is a jeleket, és békéltető delegációt küldtek Zágrábba, kérték a horvát politikusokat, ne tegyenek most keresztbe a magyaroknak. De mire a magyarok Zágrábba értek, a zágrábi császárhű küldöttség Őfelsége előtt állt – és innentől kezdve beindult az a szervezkedés, amely már három hónappal később Jellacicot egy nagy sereggel a magyarok ellen küldhette. Kossuth sejtette a veszélyt, de nem sokat tehetett. A magyar politikusok azt képzelték, hogy ha a nekik jutó szabadságból valamicskét továbbadnak majd a nemzetiségeknek, akkor az bőven elég lesz. Hogy mennyire naiv ez az elképzelés, bizonyítja, hogy hetven évvel később is ezt hitték az akkori urak – Budapesten. Senki sem okult a korábbi eseményekből. Nem lehet elégséges némi koncot odalökni azoknak, akiknek amúgy komoly bajaik vannak velünk.

A horvátokkal szemben a magyar kormány folyton csak nyilatkozatokat adott ki, amelyekben ígérgették, hogy helyesbítik a régi rendelkezéseket „mostantól majd jobban tiszteletben tartjuk a horvátok jogait”, de ezzel ki is merült a magyar tevékenység. Közben Horvátországban nagy változások zajlottak szinte pár hét alatt, majdhogynem az egész ország a magyarok ellen fordult, és Béccsel szimpatizált.

Innentől kezdve a dolgok már csak Bécstől függőitek; a kétszínű játék hamar meghozta gyümölcsét. Bécs a magyarok felé mindig úgy tett, mintha elfogadná érveiket, sőt hivatalos nyilatkozatban hónapokon át a magyarnak adott igazat – ám közben titokban tovább buzdította, sőt, később már fegyverszállításokkal is erősítette a horvátokat, különösen ottani jó emberüket, Jellacic bánt. Az egyik trükk az volt, hogy miután a magyar országgyűlés végül nagy kínnal-keservvel kimondta a jobbágyok felszabadítását, akkor ezt Jellacic úgy tárta a horvátok elé, hogy lám, ö Bécsben elérte ezt, pedig a magyarok mennyire ellenezték…! És nem ez volt az egyetlen fogása, amivel egyszerre erősítette a maga pozícióját, és ásta alá a magyarokét. Gyorsan csináltak egy sokkal egyszerűbb, szélesebb körű és demokratikusabb horvát választójogot, miközben nálunk hónapokon át a parlamenti vita ment arról, miféle kauciókkal és szabályokkal, tiltásokkal kell körül bástyázni a korántsem általános választójogot…

A szerbekkel még rosszabbul járt az új, forradalmi kormány. Ok is lelkesen jöttek Pozsonyba, támogatták a magyar forradalmat, de küldöttségük előtt Kossuth egy szerencsétlen mondata miatt már ott helyben összevesztek. Aztán megindultak az ellenségeskedések, nyilvánosan égették el a magyar anyakönyvet (mert hát a nemzetiségek lakta vidékeken is magyarul volt kötelező vezetni az anyakönyvet), aztán lázadások törtek ki a magyar urak ellen, mire egy későbbi aradi vértanú vezetésével haderőt küldtek Újvidékre, Kikindára és más helyiségekbe, ahol aztán a magyar katonai vezetés vérbe fojtotta a lázadást, öt szerbet felakasztatott – nos, innentől aztán kész volt a dolog, amt nem lehetett visszacsinálni. Májusban már fegyvert ragadnak a szerbek, sőt kiáltványt intéznek a „román testvérekhez”, hogy lám, ők már felszabadították magukat a magyar rémuralom alól, tegyék ők is ugyanazt!

Erdélyben kezdetben a románok, főleg a fiatalok, a magyarok mellé álltak, mert nem nemzetiségi alapon ítélték meg a forradalmat – ők is tudták, hogy ez voltaképpen a feudalizmus ellen indult. De aztán a bécsi ügynökök ott is megjelentek és a magyarok ellen tüzelték a lakosságot. A pesti kormány újra elkövette a hibát, hogy katonaságot küldött a nemzetiségiek ellen, és ismét vér folyt. Holott a Radikális Kör Pesten már régen figyelmeztette a kormányt, bánjon másképp a nemzetiségekkel, ez nem rendőrségi kérdés, nem lehet katonai erőszakkal elintézni, itt mélyreható reformokra van szükség. Másképp kell(ene) hozzáállnia a nemzetiségi kérdéshez! De siket fülekre találtak Pesten, és a helyzet hétről hétre mindjobban elmérgesedtet.

Nem árt tudni azt sem, hogy 1848 előtt hatszázezer erdélyi románt a törvény erejével zártak ki a hivatalviselésből, azaz még ott sem viselhetett semmilyen falusi, városi hivatalt az, aki román, arra csak magyarnak volt joga. Az erdélyi törvény és vele együtt minden hivatal csak a három „nemzetet”: a magyart, a szászt és a székelyt ismerte el létező népnek, a románokat levegőnek tekintették. Pedig ők már jóval többen voltak, mint a másik három „nemzet” …együttesen! Ki tudja ma már, hogy az erdélyi törvények a románokat még bizonyos ruhadarabok viselésétől is eltiltották? A pesti kormány is hibát hibára halmozott, például azzal, hogy nem azonnal mondta ki az úrbér eltörlését, hanem csak távolabbi határidőt szabott, ami alatt aztán konfliktusok gerjedtek a magyar urak és román jobbágyaik között, így lett a nemzetgazdasági kérdésből politikai ügy – egyszóval, vér folyt Erdélyben is, és a románokat is sikerült szembe fordítani a forradalommal. Hasonlóan az erdélyi szászokat, német voltukra hivatkozva, Bécsnek sikerült maga mellé állítania.

Sajnos a magyar urak még mindig ott tartottak, ahogyan Irányi írta a forradalom után francia száműzetésben, kizárólag nyugati használatra: „Minden szempontból jogos és szükséges volt, hogy … az újjá született nemzet hivatalos nyelvévé azoknak a nyelvét nyilvánítsák, akik a legnagyobb anyagi, szellemi, erkölcsi, szabadelvű és civilizációs hatással bírnak az országban”. És ezt elhitte ő is, meg az eszmetársai is! Alapvetően hibás volt ez az érvelés, mert hiszen éppen fordítva, a nyelv mellett kellett volna haladni, hogy mindenki megtarthassa saját nyelvét, a maga területén azon művelődhessen, boldogulhasson – ettől persze még a magyar sem csorbult volna.

Ezzel szemben a forradalmi kormány nyelvtörvénye – éppen Irányinál olvasható teljes szövege – rettenetes módon előnyt ad a magyarnak és alig enged teret bármilyen más nyelvnek. A horvátok esetében erre az volt a reakció, hogy a magyar országgyűlésben a horvát követek nem szavaztak meg szinte semmilyen értelmes, feudalizmus-ellenes törvényt, hanem vagy tartózkodtak, vagy inkább a jobboldallal szavaztak a forradalmi törvények ellen. A horvátokat eluralta az „illír párt”, azaz a plánszlávisták láza, amely a délszlávokat egyetlen államban akarta egyesíteni (1918-ban ez sikerült is), de 1848 tavaszán ez a párt a magyarok ellen dolgozott, az osztrák értékrendet erősítette. Olyannyira, hogy voltaképp hatalomra is került és teljes erővel fordult szembe Pesttel; Bécs mellett agitált. Képzelhetjük az igazi forradalmárok bosszúságát, akik tényleg testvéri alapokra helyezték a népeket az új Magyarországon, de hol a régi országgyűlés fafejű vezetőivel kellett megküzdeniük (és vesztettek), hol meg a nemzetiségeket felbujtogató osztrák érdekek álltak az útjukba. Végül oda jutott az ügy a horvátok vonatkozásában, hogy Zágrábból küldöttség ment Bécsbe és arra kérte a jóságos osztrák királyt, engedélyezze hogy Magyarországtól elváljon Horvátország és attól kezdve csak és kizárólag Bécs hatalma alatt álljon… Vagyis a forradalmi eszméiket ettől kezdve kevesen vették komolyan Horvátországban, a nacionalizmus kerekedett felül, amely odáig fajult, hogy a horvátok inkább akartak lenni „Ausztria külön rabja”, mint lenni részesei egy remélhetőleg hamarosan szabad Magyarországnak.

Sajnos a magyar szemlélet nem volt rendben a szerbekkel szemben sem. Itt meg azt állították a magyar politikusok, hogy a török elől menekülő szerbeket annak idején befogadták, de a vendégszeretetért hálátlansággal fizettek, mert minden osztrákmagyar konfliktus során Bécs mellé álltak és harcoltak magyar érdekek ellen. Már ez a paternalista felfogás is dühítő lehetett, mert hiszen a „vendégként befogadottak” éppen úgy dolgoztak a közösségért, mint a korábban ott élő magyarok, nekik is voltak nemes uraik és parasztjaik, jobbágyaik és városi polgáraik. Mi több, 1848 tavaszán a szerbek először elfogadták a magyar nyelv elsőbbségét a hivatalokban és mindenütt, de cserébe azt kérték, hogy az ő nyelvüket is ismerjék el, hadd használják azt szabadon. Kértek azon felül szabad vallási gyakorlatot, és hogy szerbek is bekerülhessenek a hivatalokba.

Csak megjegyzem, amikor ezek a kérések elhangoztak a magyar országgyűlésben, mondták ezt akár horvátok, akár a szerbek vagy mások, Kossuth mindig felállt, és szokásos ékesszólásával kijelentette, hogy a magyarok testvéreknek tekintik a… (és ide sorban beírhatjuk az összes, ott képviselt nemzeteket). Vagyis Kossuth voltaképpen elaltatta amazok gyanúját és úgy tett, mintha a forradalmi kormány egészen új alapokra helyezné a nemzetiségi kérdést, holott a valóságban néhány szépségtapasz kivételével tovább akarta folytatni az évszázados hagyományt, azaz a magyarok előnyét, és minden területen való többletjogait megtartani.

Bécsben látva ezt a nagy összeborulást, legalább is országgyűlési követi szinten, azonnal intézkedtek, hogy legyen lázadás, egyenetlenség, véres összecsapások. Horvátországban Jellacic mindent megkapott, amit csak kaphatott, hogy sikerrel „védje meg Horvátországot a magyaroktól”, sőt, mint tudjuk, fél évvel később már hadsereggel törhetett Magyarország ellen, élvezve Bécs legszélesebb és már-már alig titkolt támogatását.

A szerbek is nemzetgyűlést hoztak össze, és azon döntöttek a magyarságtól való elszakadás mellett. És akkoriban mindenki tudta, mert látta az orosz befolyás alatt álló pánszláv mozgalom fejlődését, hogy itt nem csak a szerbek vagy horvátok magyarellenes gondolatait valósítják meg – ennél fontosabb része is volt e harcnak! Egy teljes balkánra kiterjedő, szláv állam létrehozása, amelyet az orosz cár irányít majd. Ez akkoriban nagyon is valós veszély volt, amelyet tervezői sem titkoltak, sőt, inkább hangoztatták. És ez most kapóra jött Bécsnek, hiszen ezzel sakkban tarthatta a magyarokat is.

 

De mivel minket a magyarok „főbűnei” érdekelnek, hát maradjunk ezen a vonalon: mit rontottak el kedves őseink?

A szászokat, mint a szerbeket, „befogadott vendégeknek” nevezték az 1848-as forradalmárok és persze ezzel együtt gyorsan hozzátették: „hálátlanok”. Nem tudható, akkor lettek volna hálásak, ha mindenben követik a rajtuk uralkodó népet, annak trendjeit, eseményeit, mozgalmait? Vagy ha nem követnék, mint 48 márciusa után is, akkor ezért büntetést érdemelnek? Sajnos a 48-as magyar forradalmárok észjárása így utólag elég különösnek tűnik. Ha úgymond befogadtunk valakit, akkor annak száz és száz év, vagy éppenséggel hat-nyolcszáz év múlva is azt kell tennie, amit mi teszünk, mert különben retorziókat alkalmazhatunk vele szemben? Időben meddig kell érjen a „hála” az állítólagos korábbi befogadásért? Arról nem is szólva, hogy a legtöbbjüket, például a szászok őseit a régi magyar királyok azért hozták be, mert szükségük volt rájuk, hogy a későbbi svábokat, szlovénokat, románokat mind-mind azért telepítették be, mert szükség volt munkaerőre, katonákra és adófizetőkre. Akkor utána miért várjuk el tőlük a hálát, és miért kell nekik pontosan úgy viselkedniük, mint nekünk?

Ezek a kérdések fel sem merültek 1848-ban, így aztán válaszok sem születhettek rájuk.

A románok egyes számú követelését, hogy ismerjék el őket a negyedik erdélyi nemzetként, a magyarok kapásból elutasították, így aztán a másik tizenvalahányról sem lehetett beszélni. A magyar döntés a románokat a szászok karjaiba lökte, akik teljesen a magyarok ellen voltak. A távolban pedig boldogan vigyorgott Ausztria, hiszen mindez Bécs malmára hajtotta a vizet. Az igazsághoz tartozik, hogy nagyon sok román intézmény, szervezet, valamint a forradalmi román ifjúság állt ki a magyar szabadság mellett; de túl kevesen voltak az osztrák bérencekhez képest.

Még a ruténok álltak ki szinte teljesen a magyarok mellett, nem voltak félmillióan sem, de velük lehetet egyezkedni, és náluk nem történtek magyarellenes, véres események. A szlovákok száma akkoriban több, mint 1,8 milliót tett ki, kevesen szervezkedtek a magyarok ellen, csupán néhány agitátor járta az ország szlovák lakta területeit és állt a pánszlávizmus és Bécs érdekei mellett, nem nagy sikerrel.

Már írtunk a zsidóüldözésekről, amelyek sajnálatos módon a forradalom „nyitányát” jelentették. Nem csak Pozsonyban rendeztek pogromot, Székesfehérvárról elűzték az egész zsidó lakosságot, aztán Szombathelyen is kitörtek az indulatok. Már az akkori szabad sajtó is megírta, hogy sokszor nem idegenellenesség játszotta ott a főszerepet, hanem az egyszerű rablási vágy; ugyanis az elkergetett zsidók teljes vagyonát széthordta a magyar lakosság!

A felvilágosultabb magyarok az első horvátországi lázadások után már tudták, mi készül, de bár figyelmeztették erre a közvéleményt is, semmit sem tett a kormány, hogy megakadályozza. Bécs terve az volt, hogy a horvátok révén fellázítja a többi nemzetiséget, aztán egy ideig közömbösen hagyják, hogy Magyarország egy polgárháború áldozataként vergődjön, majd utána erre hivatkozva ráküldik a hadsereget és úgymond „megmentik” az országot – persze önmaguknak, azaz a Habsburgoknak.

A horvátok egy 30 pontból álló követelés-sorozattal álltak elő. Érdekes módon az 1. pont az volt, hogy Jellacic neveztessék ki bánnak, azaz ö legyen a főnök és az első tíz pontok között még az is szerepelt, hogy megkapják a nemzeti függetlenségüket, felelős független minisztériumok jönnek létre, de ott volt „a nemzeti nyelv szabad használata bel- és külügyekben”, ami persze Pesten már kiverte a biztosítékot. Persze számos egyéni követelés is volt, érdekességként megemlítem a 30-ast, miszerint a papi nőtlenség töröltessék el”. Ám ezen pont ellenére nem volt ott semmi megmosolyogtató, ma már kimondhatjuk, hogy szinte minden követelés reális és jogos volt. De akkor vajon 1848-ban ezt miért nem fogadta el a magyar parlament?

Mert az urak számára annyira természetes volt, hogy csak és kizárólag az „ezeréves magyar határok” között tudtak gondolkodni. Minden olyan követelés, amely ezeken a határokon változtatott, lazított volna, számukra felfoghatatlannak bizonyult. Ha a horvát nemzetiség függetlenséget kapna, még ha csak bizonyos határok között is, az nagyon veszedelmes, mert legközelebb ismét lazítanak a kötelékeken és a végén Horvátország „elvész”, többé nem lesz magyar birtok. Ugyanígy nem engedtek a románoknak sem, akik pedig csak elismert nemzetiség akartak lenni. Vagyis azt kérték a magyaroktól, hogy azok ismerjék el a valós helyzetet! De nem, az országgyűlés ez elöl is elzárkózott. Hasonló volt a helyzet a szerbekkel is. Az urak a Délvidéket féltették, nem adtak semmi „plusz” jogot a szerbeknek, mert azt elszakadási kísérletként értékelnék. Nem tudom, önök közül észrevette-e már valaki, hogy az 1848-as (és később egészen 1918-ig) magyar álláspont pontosan olyan hisztérikus és igaztalan volt, mint az utóbbi évtizedekben a román kormány viselkedése, ha a magyarok csak kiejtik a szájukon az „autonómia” szót? Semmit sem vethetünk a huszonegyedik századi román, vagy szerb, vagy szlovák kormány szemére, ugyanis százvalahány évvel korábban az akkor (buda)pesti kormányok pontosan ezért tagadtak meg minden gyeplő lazítást a nemzetiségektől.

A magyar országgyűlés 1848 tavaszán csak szólamokkal volt képes válaszolni a horvát követelésekre folyton a „közszabadságot” emlegették, melyet a közös ellenség, Bécs ellen vívnak ki „úgy a magyaroknak, mint a horvátoknak”, és hamarosan a „horvátok” viszont helyettesíthettek a többi nem nemzetiség nevével – de ezek a magyar kiáltványok csak szólamokat tartalmaztak, semmilyen konkrét javaslatot vagy pláne engedményt nem. És az aztán később visszaütött. Még Kossuthot is félrevezették, mert ö is hitte még hónapokkal később is, hogy a nemzetségi vidékeken csak néhány egyén ügyködik, őket is Bécs küldte, szóval nem kell komolyan venni az egészet. Fogalmuk sem volt arról, hogy itt milliós tömegeknek a magyarok iránt érzett jogos haragjáról van szó!

Méghozzá olyan haragról, amely nem tegnap indult végzetes útjára, már századok óta gyűlik és csak gyűlik, mint a genny, hogy aztán egy alkalmas pillanatban felfakadjon és kiömöljön. Hogy melyik pillanat lesz erre alkalmas, azt viszont Bécsben mondták meg.

És hogy semmit sem tanultak a magyar urak fél évszázaddal később sem, bizonyíték Gracza ötkötetes könyve ezekről az időkről. Amiben pár évvel a huszadik század kezdete előtt ismét „együgyű tótokról” ír, és a többi nemzetiséget is becsmérlő szavakat használ – és ami a legrosszabb: egyáltalán nem rosszindulatból, nem tudatosan, hanem természetesen. Vagyis ők továbbra is hitték, hogy Bécs csak azért volt képes fellázítani a nemzetiségieket a magyarok ellen, mert azok mind tudatlan, primitív emberek gyülekezetei voltak, akiket gyermekként lehetett irányítani, nem volt saját akaratuk… Nos, ez a lenéző szemlélet aztán 1914 után, tudjuk jól, megbosszulta magát.

Nem hiszem, hogy a korabeli propaganda eszközeit használva sok jót tett volna a magyar kormány a nemzetiségi ügyek megoldása érdekében. Például, amikor a románok kezdtek erősen lázadni, és különféle véres tettekre került sor – volt, hogy a magyar katonaság lőtt bele a fegyvertelen tömegbe, és számos alkalommal megesett, hogy fellázadt román parasztok magyarokat fogtak el, kínoztak meg és végeztek ki – akkor éppen ezeket az eseteket kellett volna kidomborítani, szétreklámozni, ahelyett, hogy politikai megoldást találtak volna azok követeléseinek kielégítésére, akik nem voltak megelégedve a rendszerrel, a forradalommal, a helyzettel.

A magyar forradalmi kormány propagandája ilyen szavakat használt: „tudatlan pórnép” „együgyű emberek”, amit tettek, azt pedig „állatias, vad ösztönök” hatására cselekedték, hiszen ők ezen „ösztönök rabjai”. Megjelennek a magyar sajtóban az elrettentő képek. Ahogyan a románok egy magyar pékmestert élve, lassú tűz fölött grillként forgatva megölnek. Vagy hogy egy földbirtokosnak levágják a két lábát és két karját, majd élve derékig beássák a földbe. Hazugság az egész, hiszen akinek csak egyetlen végtagját vágják le, az perceken belül elvérzik, minden további akció teljesen fölösleges. De a propagandában, ugye, jól hangzik?

Ezzel persze nem azt mondtuk, hogy nem voltak kegyetlenkedések, kínzások, szomorú és értelmetlen gyilkosságok. De a képek áramlása nem szűnt meg, ezek még évtizedek múlva is ott virítottak az 1848-49-ről szóló könyvekben. Láttuk tehát, amint egy birtokos úrnak neje és leánya szeme láttára előbb lefűrészelik két karját, aztán a fejét, és a szóban forgó úr egész végig büszke gyűlölettel néz kínzóira… A románok földeket foglalnak le a földbirtokosoktól, és mi a válasz? Jön a magyar és/vagy székely katonaság, a tömegbe lő, holtan maradnak ott sokan.

Ha a románok valahol – bárhol – fellázadtak a magyarok ellen, akkor azt a magyar propaganda ilyen kifejezésekkel illette: „csakis a haszon miatt raboltatott” vagy „gyilkolt szörnyű kedvtelésből”. A lázadó népben „a martalóc kapzsisága és a fenevad vérszomja egyesült”. Vagy egyik-másik népvezér „szilaj rajongásból kegyetlenkedett”, és persze „valósággal kéjelgett a lemészárolt emberek kínszenvedésein” és persze „a szép és fiatal magyar úri lányok kiomló véréből még olykor ivott is”.

1848 őszén már mindenki láthatta, mi történik. Az osztrák kormány hadserege végigjárta a magyar falvakat, és minden magyarnak elvette fegyverét, aztán jöttek az „oláh bandák” és a védtelen embereket legyilkolták. Legalábbis így volt ez a magyarok szerint. Az oláh az „hiénaszívű nép”, írták. Persze nem ok nélkül, mert akkortájt több ezer magyart mészároltak le Erdélyben és a Délvidéken, de még ötven évvel később sem gondolkodott el Magyarországon senki azon, hogy miért volt ez lehetséges, mi volt ennek az előzménye? Hogyan fejlődhettek idáig a dolgok? Hát sokkal egyszerűbb volt mindezt a szerbek, románok, horvátok stb. „vad ösztöneire” és primitív voltára fogni.

A szabadságharc során még vagy száz olyan incidens történt, amelyről nem tud a széles közvélemény. Ki tudja ma már, hogy Görgei, ez a törtető, aki a legfőbb hatalom felé vezető útján senkit sem kímélt, egyszer Dembinskit, a lengyel fővezért úgy takarította el az útból, hogy megszégyenítette, sőt puccsal lefogatta, fogollyá tette, és így elérte annak távozását? Egy másik trükkel megszabadult a szabadságharc egyetlen angol tábornokától, Richard Guyontól is. És persze míg Kossuth iránt szemben szinte tüntető előzékenységgel viseltetett, addig a háta mögött gúnyolta azt az embert, akit 1849 április 14.-én, a Habsburgok trónfosztásának napján Magyarország kormányzójának választottak.

Mellesleg a többi katonai vezető is folyton viaskodott egymással, napirenden voltak a sértődések, apró vagy nagyobb összeszólalások, olykor pedig egymás legázolása is, a hivatali és/vagy katonai hatalommal történő visszaélés. Tudunk olyan esetekről, amikor egy csatában álló sereg töltényei fogyóban voltak a közelben állomásozó másik seregnek meg volt tölténye fölösen, de az a tábornok nem akart adni ennek a tábornoknak (amúgy is túl sok volt már a tábornok a magyar felkelő seregben), végül csak hadbírósággal fenyegetve küldött pár ládával… Ki tudja ma már, hogy a kormány egyszerre két magas rangú tisztnek adta a jogot, hogy az ostromlott Komáromot vezesse, azt mondták nekik: amelyiküknek előbb sikerül bejutni a várba bármilyen módon, az lesz a parancsnok! Erre Guyon Richárd lengyel zsidónak öltözve lila kaftánban, hatalmas hajjal és pajesszal, vállán batyuval tíz napig őgyelgett az ostromló osztrákok között, de nem tudott bejutni? Egy komoly kormány hogyan hozhatott ilyen helyzetbe egy főtisztet?

Arról is kevés szó esik, hogy 1849 májusában, Budavár ostromakor teljesen fölöslegesen vezényeltek több száz honvédőt az ellenség kartácstűzbe, vagyis olyan ágyúk elé, amelyek apró fémdarabokat lövelltek bele egyenesen a rohamozó katonák testébe. Már az első kísérlet után fel kellett volna hagyni az értelmetlen mészárlással, de a magyar vezetés még két századot küldött ugyanarra a sorsra.

Guyon visszafizetett Görgeinek a múltkori kigolyózásáért, de ez végső soron a magyar szabadságnak ártott. Amikor a Budára rontó magyar seregnek nem volt elég ágyúja, Görgei Guyontól kért, aki viszont nem adott, azzal védekezett, hogy neki is szüksége van rájuk.

És Világos napjaiban, amikor már vége volt mindennek, a menekülök már nem álltak szóba egymással, katonák és katonatisztek és a forradalmi kormány polgári vezetői mind arcukat elváltoztatva utaztak szerte. Aki szakállas volt, most csupasz állal menekült, a bajuszos bajusztalanul, az úr paraszti gúnyában, egyenruhában senki. Úgy tűnt, mintha az ország egyik fele menekülne.

Kossuth hatalmas, patetikus szózatban búcsúzik a nemzettől, és közli, hogy Görgeire ruházza át a tejhatalmat. Görgei meg egyszerű, rövid szózatában arra kéri a polgárokat, hogy maradjanak otthon, és tűrjék el, amit az ellenség majd rájuk mér. Történt mindez nem egészen két nappal Világos előtt.

És azt ma hányán tudják, hogy bár Kossuth augusztus 11-én – mint emlékszünk, az esti órákban, hogy neki, aki már délben elutazott onnan, legyen elég ideje elérni a török határt – átadta a hatalmat Görgeinek, másnap viszont azt néhány minisztere formálisan visszavette a tábornoktól? Merthogy az „átadást” nem minden kormánytag írta alá, csak három miniszter, annyi pedig ehhez nem elég, tehát a hatalomátadás valójában meg sem történt, és továbbra is Kossuth a kormányzó, nem pedig Görgei…? Vagyis gyakorlatilag már csak huszonnégy óra választotta el a magyar szabadságharcot a totális rabságtól, de ezek az urak efféle formaságok körül vitatkoztak, kis híján hajba kaptak?

És amikor Görgei és az orosz hadsereg küldötte az előző nap megtárgyalták a világosi fegyverletétel technikai körülményeit, és egyéb szempontokat, akkor hat pontban állapodtak meg, kinek mi lesz a szerepe és a sorsa, ki kaphat amnesztiát, de még azt is szempont volt, kinek mi lesz a lovával, kocsijával, milyen árfolyamon válthatják át a magyar pénzeket stb. És a hatodik pont, idézem szó szerint, így hangzott: Legyen szabad az e végre jelentkező magyar katonatiszteknek ugyanazon ranggal orosz szolgálatba lépni.

Ezen talán ma sokan felháborodnak, és jogosan. Görgei azért folytatott egy kis küzdelmet az oroszokkal, hogy azok a magyarok, vagy egy részük, akiket ez az orosz sereg legyőzött, most simán átléphessenek az ellenséges táborba, cári jelvényes, másik egyenruhába tudjanak bújni és azontúl orosz tisztként ott élni…? Mondhatjuk gondolt azokra a bajtársakra, akik féltek az osztrákok bosszújától, különösen azok számíthattak hadbíróságra, akik előzőleg egyenesen a császári osztrák sereg tisztjei voltak, és onnan álltak át a magyar szabadságharcos seregbe – most tehát a halálbüntetés elől menekülnének át az oroszokhoz. Ugyanakkor nem igazán tudunk olyan magyar katonákról, akik orosz mundért öltöttek volna. Bár ki tudja?…

Aztán amikor Paskievics nagyherceg, az orosz csapatok fővezére elé kerül Görgei, felajánlkozik, hogy ráveszi a még szabadon kószáló magyar csapatokat és azok vezéreit, hogy kövessék példáját, adják meg magukat, rögtön leveleket is ír mindnyájuknak, ezzel nagy szolgálatot tesz persze az oroszoknak, akiket különben éppen úgy félrevezettek, mint 1956-ban, a huszadik század derekán a frissen bevetett orosz erők azt hitték, Egyiptomban vannak és itt harcolnak, azaz nyugati, kapitalista imperialisták ellen – 1849-ben pedig Bécs csapta be őket azzal, hogy felkelő bandákkal fognak csak találkozni, nem pedig egy szabályos hadsereggel.

Aztán ma már az sem téma, hogy a nagyközönség vélekedése szerint Kossuthnak nem lett volna szabad Világos napjaiban török földre futnia. Ő volt a lelke az egész forradalomnak, ő volt annak életben tartó, lelkesítő oszlopa – vagyis: baj idején is a helyén kellett volna maradnia. Sokan szemére vetették akkor is, később is, hogy inkább élni akart. Pedig ez természetes – hitte, hogy külföldről is segítheti a forradalom túlélését, vagy annak újra, másodszorra történő kirobbanását.

Görgei mellett pedig maga a… cár állt ki! Akik szerint Görgei áruló volt, azoknak lám, itt a bizonyosság. A cár saját fiát, Konsztantyin nagyherceget küldte I. Ferenc Józsefhez, hogy kieszközölje ezt az ügyet. Ilyenformán aztán Haynau nem végeztethette ki a Habsburgok akkor és ott legnagyobbnak hitt ellenségét, hanem fogcsikorgatva volt kénytelen teljesíteni a bécsi parancsot: Görgei nem maradhat ugyan magyar földön, egy osztrák tartományba kell utaznia családjával és minden holmijával együtt szabadon, és egy ideig majd ott élhet száműzetésben. Ráadásul, ha ezt nem akarná megtenni, akkor a cár befogadja öt saját birodalmába!

Mindezzel ismét csak arra akartam rámutatni, mekkora ellentétek, veszekedések, viszályok zajlottak abban az alig másfél évben, amikor a magyaroknak valamit közösen kellett volna tenniük. Ha tették is, sokszor rosszul, egymással szembe feszülve, ahogyan korábban (és később is) mindig tették. Az összjátéknak, a közös célok közös felismerésének szikrája csak olykor-olykor csillant föl, de aztán a véget mindig a hiányzó közös akarat okozta.

 

ÖTÖDIK FŐBŰN
1867 és Trianon

 

A cím ne lepjen meg senkit – a két esemény között sokkal több az összefüggés, mintsem gondolnánk. Nem véletlenül kötöttem össze őket.

Amit ma a történészek utólag „kiegyezésnek” neveznek, az bizony tökéletesen fedi az eseményt, vagy inkább folyamatot. Ne higgyük, hogy ennek csak érzelmi töltése, vagy pláne érzelmi okai lettek volna – a politikában ezek nem számítanak. Kőkemény helyzetről volt itt szó, ami tovább nem volt folytatható, nem volt élhető, tehát változtatni kellett. Nem a „nemzet volt durcás”, ahogyan páran még ma is hiszik, és addig vonogatta a vállát, hogy Őfelsége a császár végül kénytelen volt engedni és nagy kegyesen rábólintani a hatalom megosztására – dehogy.

Itt arról volt szó, hogy Ausztria mindig el volt maradva a „világtól”, azaz akkoriban persze elsősorban Európától. Nehézkesen, csikorogva működött a közigazgatás, a törvények betartása, nagy volt a bürokrácia – másképpen nem is lehetett, hiszen szinte minden döntést Bécsben hoztak meg 38 millió ember számra, sőt ott is nagyobbrészt egyetlen ember döntött. Lassított tempóban élték az emberek az életüket. Jó lett volna becsatlakoztatni a birodalom legnagyobb területű és lélekszámú tartományát, ezt a rebellis Magyarországot, de annak lakói még mindig vonakodtak, haragudtak, sőt gyűlölték a rendszert, amelyet kívülről ültettek a nyakára.

Ám a legfőbb szempontok elsősorban gazdaságiak voltak. Ausztriának a poroszokkal vívott és csúfosan elveszített, 1866-os háború után biztonságos háttérre volt szüksége. Bécsben is több akarat működött egyszerre – volt egy erős párt, mely látván, hogy a környező államokban polgári demokráciák alakulnak ki, úgy tervezte, hogy Ausztria alakuljon föderációvá, ahol is minden nemzetnek, országrésznek kell legyen egyfajta autonómiája, úgy könnyebb lesz összetartani őket.

A magyarság gazdasági érdekei mindenképpen azt kívánták, hogy végre bekapcsolódjon az ország a kapitalista fejlődésbe, árucikkei vámmentesen jussanak át a többi tartományba, és jusson belőlük külföldre is. Képzeljük csak el, mi mindenből maradtak ki addig a magyarok! Míg nálunk a 48-as forradalommal meg a 49-es nagy vereséggel foglalkoztak, míg nálunk 1859-ig tartott a Bach-korszak, vagyis az idegen hivatalnokok féktelen hatalma, a katonai erővel zajló elnyomás, a totális apátia, és semmit sem fejlődtünk – azokban az években Nyugaton már sokat fejlődött a kereskedelem, a polgári közigazgatás, az új államforma egyik nyereséget a másik után hozta. Még a poroszok is rájöttek, hogyan kell modem államot szervezni, ezért is győzhették le előbb az osztrákokat, később a franciákat. A bányákban érceket termeltek ki, fellendült a vas- és acélgyártás, egyre újabb gépeket találtak fel és alkalmaztak, a szénből nyert gőz, mint energiaforrás forradalmasította az életet. Az acélból sínek és vonatok lettek, mindenhová el lehetett jutni pár óra vagy pár nap alatt, az egész kontinens hirtelen összezsugorodott.

Egy olyan országban, amilyen Magyarország volt az 1860-s évek elején, mindezt nem lehetett elérni. Itt a lakosság képletesen szólva háttal állt a királyi háznak, senki sem akart tenni bármit is, mert hiszen mindenütt osztrák-német falakba ütközött. Miközben azt láthatta – már ha személyében is eljutott külföldre – hogy míg keleten nagy a tespedtség, „a Balkán alszik”, a Nyugat meg pezseg és rohamosan fejlődik – az utóbbi és országa közötti falat Bécsben látta.

Az üzletemberek nagy többsége persze amellett volt, hogy legyenek itthon magyar bankok (mert 1867 előtt nem voltak), töröljék el a vámokat, épüljön ki a magyar gazdaság. Ideje volt végre annak is, hogy ne csak mezőgazdasági termékeket állítsanak elő az országban, hanem beinduljon végre egy iparosodási folyamat, ahhoz hasonló, ami Nyugaton már javában zajlott. Ok tudták, hogy ha az országot nem szabdalják fel idegen érdekek által meghatározott darabokra, hanem egyazon igazgatás alatt lesz, akkor ott sokkal jobbak a lehetőségek. Bizony az ipari forradalom korában mutatkozott meg, milyen jó is az, ha egyesülnek a területek igazgatásai is, és ugyanabban a területi egységben (államszerkezetben) vannak a beköszöntő gépkorszak nyersanyagai, vagyis a vas, a szén és más ércek, de ugyanott zajlik az élelmiszertermelés is. Ez utóbbi az iparosodás és a civilizáció helyszíneinek, a városoknak a fejlődését biztosítja. Aztán az sem rossz, ha van az országnak tengeri kijárata, azaz például Fiume az Adriai-tengerre, a Földközi tengerre nyíló kikötője.

Sokan hitték, hogy végre sikerül a Mohács után szétesett állam egységét megteremteni, vagyis létrehozni a nem is egészen Független Magyar Királyságot, akkor minden rendben lesz. Az 1860-as években az átlagosan műveit magyar polgár szentül hitte, hogy nekünk történelmi jogunk van ehhez a területhez, ahol a magyar királyok uralkodtak végig a középkorban és most azt is hitték, hogy a jog beteljesül, mert annyi évszázad után végre ismét magyar jogrend lesz az egykori magyar királyság területén.

És hopp, máris belekerültek az első csapdába. Hajlamosak voltak úgy tekinteni erre a területre, mintha az éppen olyan egységesen magyar lenne lakosságát tekintve is, mint volt 1526-ban. De közben számos történelmi vihar miatt hívtak be ide más népeket, amelyek tagjai már milliós közösségekben éltek ugyanezen a területen. Mire eljött a kettős osztrák-magyar uralkodás, a dualizmus korszaka, addigra a történelmi Magyarország területén élő magyarok részaránya 42 százalékra csökkent!

Erre nem gondoltak, erről nem akartak tudomást venni. Való igaz, a közembereknek a statisztikai évkönyvek nem mindennapos, szokásos olvasmányai, de azok, akik akkoriban politikával foglalkoztak, tudhatták, és sokan talán tudták is. De mindenkit elvakított a lehetőség, hogy a magyarság végre úgymond „visszanyeri az őt megillető helyet”. A régi dicsőségről álmodozók most azt is hihették, és hitték is, hogy íme, újra felvirrad a magyar szabadság, és ami Világosnál elbukott tizennyolc évvel korábban, azt most visszaszerzi.

Természetesen óriási változásokat hozott mindez egy olyan országban, ahol addig igazi politika sem volt, mert nem is lehetett. A politikai képviseleti rendszert is előre kidolgozták. Próbálták lemásolni a nyugat-európai többpártrendszert, és ez sikerült is. Egy „csavar” volt csak, amitől a magyarországi képviseleti rendszer nem hasonlított a nyugatihoz. Míg Európa fejlett országaiban, ahol polgári demokrácia volt és igazi választások útján jutottak be hatalomba a pártok, amelyek a társadalmi feszültségek megoldási programjai köré csoportosultak, és úgy lettek hol konzervatívok, azaz maradiak, nem változtatók, és lettek liberálisok, azaz szabadságpártiak, baloldaliak, majd még később radikálisok vagy szocialisták, stb. – addig nálunk persze ez sem így működött. Nálunk bárhogyan is nevezte magát egy párt, a lényeg az volt: milyen a Bécshez fűződő viszonya? Hogyan képzeli el a magyar jövőt: Ausztriával, vagy anélkül? És így aztán úgy bal-, mint a jobboldalon voltak Bécs-pártiak és Bécs-ellenesek, és ez a megosztottság elég sokáig fennmaradt.

Most nézzük azokat az „aknákat”, amelyeket jóhiszeműen telepítettek a megegyezésbe, és ami aztán később szétrobbantotta az egész birodalmat, és vele együtt Magyarországot is. A nemzetiségi kérdés volt az, ahogyan azt a kiegyezést zsigerből, de valós indokokkal is ellenző Kossuth az emigrációban kimondta. Akik emlékeztek még, hogy 1848-49 voltaképpen azért bukott el, mert sikerült a nemzetiségieket a magyarok ellen hangolni (ők így emlékeztek, elfeledve, hogy már korábban sem volt jó a viszony a magyarok és az ott élő más nemzetiségiek között), azok most igyekeztek jobb belátásra bírni a többieket és ez sikerült is nekik. A nemzetiségek 1867 után számos olyan jogot megkaptak, ami Európának ebben a felében nagyvonalúnak és kétségtelen haladásnak számított (de amit Nyugaton már régóta élveztek): kiteljesedett a más származású emberek egyéni autonómiája. Vagyis a polgári életben mindenki szabadon használhatta az anyanyelvét és polgári jogon szervezhetett kulturális egyleteket. Ha egy faluban a szlovákok voltak többségben, akkor a falu nyelve a szlovák lett, a nemzetiségiek szabadon létesíthettek iskolákat, intézményeket és az egyházaik is szabadok voltak. Mielőtt valaki diadalmasan rámutat, hogy lám, akkor mi volt itt a probléma, annak azt mondom: ez volt a kezdet, mondhatni a mézeshetek az új magyar kormányzat és a nemzetiségiek között. Mint látni fogják, innentől kezdte csak rosszabb lett ez a viszony, szigorúbbak a körülmények, míg pár évtizeddel később már a nyelvi és kulturális, sőt politikai elnyomás korszakába léptek át az őseink.

Ugyanakkor az államnyelv a magyar lett. Bárki beszélhetett szerbül vagy románul vagy németül (a szászok vagy a „svábok”) otthon a házában, a falujában, de ha feljebb akart jutni az életben, ha bármilyen munkát vagy hivatalt akart vállalni a közigazgatásban, akkor magyarul kellett beszélnie. Persze a főbb nemzetiségek erre is gondoltak, hiszen akadályt láttak benne. Ok azt szerették volna, ha a teljes „vertikumban” használhatják a saját nyelvüket, valahogy úgy, mint Svájcban. A szerbek egyenesen kiváltságaik elvesztését látták ebben a törvényben, a szlovákok azt sérelmezték, hogy a magyarok szándékosan akadályozzák nemzetté válásukat a nyelvtörvénnyel. Ez a tény pedig, hogy a magyar királyság és Erdély ismét egyesült, a magyarság teljes fölénye intézményesítésének látták és persze az ő jogaik teljes csorbítását.

„Ezeknek semmi sem elég, nem lehet a kedvükre tenni?” – kérdezték akkor sokan. De még senki sem sejtette, mekkora akna lesz ez a nyelvtörvény, és milyen folytatásai lesznek, sőt búvópatakként már vannak is a társadalom nem-magyar részében.

Hosszan mesélhetnénk most a dualizmus koréban szédítő fejlődéséről. Harminc év alatt totálisan megváltozott Magyarország képe. Sehol Európában nem zajlott ilyen gyorsan ilyen nagy mértékű fejlődés. Az ország azzal, hogy egyenrangú része lett a Monarchiának, rengeteget nyert. Az állam mindent megtett egy tehetős és nagyon széles polgári középosztály létrehozásáért, amelynek tagjai a szakmájukból, a hozzáértésükből gazdagodnak, nem csak az üzletkötésekből. A társadalmi rétegek keverednek, a lakosság szintén, mert hiszen elvándorolnak a rosszabb körülményeket adó területekről a városokba, ipartelepek alakulnak ki, ahová sokszor külföldről hoznak hozzáértő szakembereket. Megszűnnek a vállalkozások korábban létező korlátái, százával alakulnak magyar bankok, üzemek, gyárak. A többi osztrák tartományban is felismerik a lehetőségeket, hihetetlen mennyiségű tőke áramlik be az országba, majd kialakul a magyar nagytőkés réteg, amely szintén előmozdítja a fejlődést. Megszűnnek a járványok, népiskolákat alapítanak, aztán gimnáziumok százait, és erősödik az egyetemi képzés is. Nem akarom itt felsorolni, de elképzelhetjük, hogy egy szinte középkori, elmaradott, tespedtségbe süllyedt országot tíz-tizenöt év alatt alaposan felzárkóztattak az új lehetőségek. Sok értelmes, szorgalmas, törekvő volt akkor, ebben az Európa kellős közepén váratlanul kialakult új „Amerikában” aki megcsinálhatta a szerencséjét, tisztességesen boldogulhatott. Bár a lakosság 60 százaléka még a századforduló után is falun élt, az ottani élet is megváltozott, a városokra pedig húsz-harminc év után nem lehetett ráismerni. A kultúra is hatalmas lépésekkel ment előre, mind több lett az írástudó, a művelt ember, akinek bőven elég a magyar (és általában a német) nyelv ismerete ahhoz, hogy ezeken át eljusson hozzá a modem világ minden információja, tudásanyaga. A művészetek is csodálatos fejlődésnek indultak.

Oldalakon keresztül lehetne még sorolni, mi mindent köszönhetett Magyarország az új fejleményeknek. Természetesen egyre ritkult azok száma, akik még mindig a „nem engedünk a 48-ból!” egyre maradibb és értelmetlenebb jelszavát kiabálták.

De ne higgyük, hogy végleg megszakadt ez a szál – a „kurucok” nem haltak ki, még egészen 1914-ig hallatták a hangjukat. Lázadoztak a közösködés ellen az osztrákokkal, miközben azért élvezték a közösködés összes előnyét.

Kevesen voltak, akik félve tekintettek a jövőbe, mert hát mitől is féltek volna? Magyarországon 1849 után több mint hatvan évig nem voltak háborúk! Ha visszagondolunk hazánk történetének korai szakaszaira, azt kell látnunk, hogy ilyen hosszú békés időszak egyszerűen soha nem volt ezen a földön. Most magyar katonák egészen 1914-ig nem hullajtották vérüket, és az ország töretlenül jól fejlődött. Igazából ki kell mondanunk – ha a későbbi események miatt is rossz szájízzel tesszük – hogy a magyar történelem 1100 éve alatt ez volt a legjobb, a legszebb, minden tekintetben a legpozitívabb korszak, amikor kevés rossz, de annál több jó történt azzal a néppel, amelyik olyan sokat szenvedett annak előtt. (De mielőtt bárki azt hinné, hogy a magyarok szenvedték a legtöbbet, le kell hűtenem ezt a negatív lelkesedést: voltak és vannak Európában népek, amelyek jóval több negatív folyamaton mentek keresztül, nagyobb veszteségekkel, mint a mi őseink.)

 

Bennük bujkál a Rossz

 

Talán drámai ez az alcím, de higgyék el, nem oktalanul írtam ide. A kiegyezés remek dolog volt, de ne felejtsük el kimondani: nem volt csupán és kizárólag pozitív esemény. Egy népszerű példát írok ide: megy egy jól megrakott batár a rossz úton. Nem lovak, hanem emberek húzzák. A rúd mellé a hámba befogva feszíti erejét egy olasz, egy lengyel, egy magyar, egy cseh, egy szlovák, egy román, egy szerb, egy rutén, egy szász, egy horvát stb. A bakon az osztrák ül, ostorával olykor végig vág a „vonóerőn”, mindenki vállán, hátán, fején egyformán csattognak a fájdalmas ütések.

De lám, az osztrák egy idő után úgy véli, fárasztó neki ez az ostorozás, mi lenne, ha az egyik „lovat” maga mellé ültetné, és aztán ketten ütnék a többieket, ösztönöznék őket a gyorsabb haladásra? Természetesen a magyar az, aki önként vállalkozik erre a szerepe, felül hát a bakra. Többé nem ütik, mert ő üti a többieket… Nos, valakik így látták 1867-et.

Köztük az emigrált Kossuth is. Mint említettük, ez az ember csak ekkor, és csak ebben az egy ügyben félelmetes pontossággal látta a jövőt! A később éppen ezért „Kasszandra-levélnek” nevezett műben két halálos okot is felsorolt ellene. Az egyik: a kiegyezéssel „a nemzet halálba sodortatik”, mert az új államjogi formában „a jövőnek nem lehet mestere”, azaz nem maga fog dönteni arról, mi történjen vele. Egyszerű volt a helyzet, amíg a képlet csak ennyi volt: Ausztria a rabtartó, Magyarország a rab – ebből kiindulva évtizedekkel később még bármi kialakulhatott. De azzal, hogy így összekötöttük a sorsunkat egy másik néppel, egy birodalommal, végzetes részt vállaltunk annak felelősségéből is. Kijelentette, ne Magyarország legyen az a máglya, ráadásul önkéntesen jelentkezve a szerepre, amelyen majd elégetik az osztrák sast. Az idősödő Kossuth jól látta, hogy Ausztriát és a Habsburgokat egyszer majd elsöpri a nép, és most Magyarország testvéri szövetségre lép vele, akkor a magyaroknak is „annyi” lesz hamarosan.

A másik fájdalma a nemzetségi kérdés volt. Ebben is jól látta a negatív jövőt: a nemzetiségiekkel való bánásmód megbosszulta magát, és ez lehet, sőt lesz a másik ok, amelyben elveszhet a magyar függetlenség, sőt talán maga az ország is.

Azt senki sem mondhatta, hogy a nemzetiségiek „nem szóltak előre”. Ők 1868-ban is tiltakoztak, és utána még sok-sok alkalommal. Ők azt szerették volna, ha valamilyen módon Magyarországot „föderalizálják”, és akkor talán eszükbe sem jutott volna elszakadni a magyaroktól. Ha megkaphatják az autonómiát itt meg ott, kisebb lett volna az 1918-as veszteség, sőt talán Trianon sem jön létre. De nem hibáztathatjuk az akkori magyar vezetést, hogy nem látott előre egy 50 évvel később bekövetkezett eseményt. Ma már ezt is csak a történészek tudják, hogy az 1860-as években, és később is, a korabeli magyar sajtó tele volt nemzetiségi vitákkal. Mert „ők” egymás között is vitáztak, hiszen egyszerre sokféle elképzelés keringett közöttük is. Bizony nálunk még a magyar liberálisok, tehát a megengedő politikusok sem tudták elfogadni azt, hogy egyes nemzetiségekkel bármilyen formában lazítsák a kapcsolatot. A délszlávok egy horvát, szlavón, dalmát királyságról álmodtak, amelynek szintén Ferenc József lenne a királya, de nem sok köze lenne a magyarokhoz, a szerbek önálló vajdaságot akartak, a románok pedig joggal tartottak attól, hogy ha Erdély már csak pár vármegyéje a mostani magyar királyságnak, sőt így Ausztria-Magyarország része, akkor ők elvesznek a magyar tengerben, és senkit sem érdekel már, hogy Erdélyben milyen sokan vannak… Mint egy forrásunk írja: „Ahogy a kiegyezést a nemzetiségek ellenében kellett kiharcolni és megkötni, úgy a későbbiek során ellenükben kellett fenntartani.” Vagyis ne legyenek kétségeink: ez egy folyamatos, fél évszázadon át tartó harc lett. Paradox módon azonban a nemzetiségek ellenkezése mellett fenntartott rendszer sok évtized alatt teremtette meg annak feltételeit, hogy társadalmaik megerősödjenek, történelemformáló erővé növekedjenek – mindvégig a magyar állam keretei között, hiszen abból (addig) ki nem léphettek.

Bár akkortájt Európában is igen előremutató volt a magyar nemzetiségi törvény (1868), azért Deák és Eötvös abban is elhelyezett pár csapdát. Bevezették ugyanis a „magyar politikai nemzet” fogalmát. Ezen az ország összes polgárát értették, nemzetiségüktől függetlenül. A magyarság tehát csak egy politikai csoportot, halmazt, kollektívumot ismert el, és ezzel gyakorlatilag minden magyar állampolgárt így neveztetett, „megtagadva ezzel külön-külön politikai egyéniségük hivatalos elismerését” – mint írta egy kritikus forrásunk. Kossuth két indoka közül mi most csak az egyiket, a nemzetiségi vonalat fogjuk követni, mert hiszen nyilvánvaló volt, hogy az volt az a bomba, amelyik szétrobbantotta aztán a történelmi Magyarországot, annak helyén csak egy kicsi magot hagyva.

Még a horvátokkal zajlott el a legcivilizáltabban a dolog; kevesen tudják ma már, hogy az 1867-es „nagy kiegyezést” követte egy „kis kiegyezés”, éppen a horvátokkal. Ok megkapták azt, amit a magyarok az osztrákoktól, vagyis lett saját állami berendezkedésük, lett saját parlamentjük, ahol mindenki horvátul beszélt, lett saját zászlójuk, hadseregük, minisztériumaik – ugyanakkor Magyarország és Horvátország egy és ugyanazon „állami közösséget” képezett, vagyis nem volt ugyan önálló horvát állam, annak képviselői bent ültek a magyar parlamentben is, ahol akár horvát nyelven is felszólalhattak. Viszont a fontosabb államügyeiket Pestről intézték. Nem született megegyezés Fiume kérdésében, a város idegen, magyar birtok maradt az állam közepén, és nem egyesítették Dalmáciával sem. A kiegyezést voltaképpen erőszakkal nyomták le a horvátok torkán, úgyhogy ezzel ott sem szereztünk barátokat.

Ugorjunk az időben. A tendencia az volt, hogy a magyarok egyre inkább sorvasztották a nemzetiségi iskolarendszert, szűkítették a nem-magyarajkú lakosság oktatási és művelődési lehetőségeit, az egyéb jogokról nem is szólva. Megesett az is, hogy a magyarországi Román Nemzeti Párt 1892-ben kidolgozott egy memorandumot, amelyben szerette volna az illetékesek figyelmét felhívni „a magyar faji uralom és a mesterségesen nagyra növelt nemzeti hegemónia megnyilvánulásai” ellen. Senkit se tévesszen meg a „faj” szó használata; annak előtte és később, még a második világháború kitörése után is használatos volt a „magyar faj” megjelölés, amit elsősorban épp a magyarok hangoztattak. Akkori őseink ugyanis meg voltak arról győződve, hogy a magyar ember az az emberiségen belül egy külön „fajt” képvisel (ez biológiai képtelenség, persze), amely eleve „uralkodásra termett” és ezáltal mintegy történelmileg szerzett jogot arra az itt töltött ezer év alatt, hogy uralja az itt élő „másfajúakat”.

A Memorandumot egy 2237 fős küldöttség vitte Bécsbe, azzal az abszurd magyarázattal, hogy „az osztrák császárnál bevádolja a magyar királyt”, aki persze egy és ugyanaz a személy, Ferenc József volt. A románok szerették volna felhívni a figyelmet arra, miket művel velük a magyar király, azaz a magyar parlament, vagyis úgy általában a magyarok. Érthetően fájt nekik, hogy a „magyar politikai nemzet” törvénybe iktatásával a többieket kisemmizték. A románok emlékeztetőjét visszadobták, el sem olvasták, sem Bécsben, sem Budapesten – nyilván sejtették, mi áll benne, de nem foglalkoztak a tartalmával. Miután azonban a románok ezt kiadták és terjesztették, idegen nyelveken is Európában, hát „demokratikus” módon a magyar hatóságok perbe fogták a szerzőket, és több éves börtönbüntetésre ítéltek tizenegynéhány embert. Az ügy még sokáig húzódott, válaszok és viszontválaszok születtek, magyar részről minden alkalommal bebörtönözték a szerzőket, hát ennyit a „szólásszabadságról…”

Ami vigaszul szolgálhatott: amikor osztrák liberálisabb kormányzat megengedte a cseh nyelv hivatalossá tételét az osztrák uradalom alatt álló Csehországban, bizony Bécsben és más városokban osztrákok tízezrei tűntettek a rendelkezés ellen; merthogy szerintük igazságos volt az, hogy a cseheknek is németül kellett beszélniük, hivatalos ügyeiket intézniük. Ez megint csak áttételesen azokat a magyar nacionalistákat erősítette meg hitükben, akik a magyar nyelv mindenek fölöttisége mellett kardoskodtak. 1898-ban aztán a magyar kormány több ezer helyiséget átnevezett, persze minden más nyelven volt korábban, de most erőszakkal magyar neveket adtak nekik, és efelől sem kérdezte senki a helyi, nemzetiségi lakosságot.

De hasonló volt a helyzet a „rácokkal”, „tótokkal”, „oláhokkal”, stb. Hiába emelték fel szavukat, az vagy nem hallatszott el Budapestig, vagy ha mégis, hát a fentihez hasonló durva reakciók következtek. Joggal érezhették úgy a nemzetiségiek, hogy őket elnyomják – mert valóban el voltak nyomva. Minden oktatási rendelkezés egy-egy szög volt a magyarság jelképes, trianoni koporsójában, amit az 1880-1914 közti időkben Budapesten hoztak. Eleve ellenszenvet szült az a tény, hogy a nemzetiségi területen, is magyar nyelvű tankönyvekből kellett tanulniuk a gyerekeknek, no és mit? Hát a magyar történelmet! Nem a saját népükét, hanem a magyart. Ami érdekes tapasztalatokat eredményezett, hiszen a horvát vagy szlovák vagy román gyerekek is azt kellett fújnia csillogó szemmel, hogy „Őseinket felhozád Kárpát szent bércére”, ami persze nonszensz volt és enyhén szólva nem erősítette meg e népek fiainak magyarbarátságát.

Márpedig őseink igen találékonyak voltak abban a tekintetben, hogyan keserítsék meg a nemzetiségiek életét. És valljuk be, a polgárok nagy többsége is amellett volt, hogy a nemzetiségeket addig kell magyarrá nevelni, amíg csak mindnyájan nem asszimilálódnak. Mert hát, valljuk be, kimondatlanul is ez volt a nagy cél. Aki Magyarországon él, legyen magyar! – adták ki a jelszót és ezt követték majd’ negyven éven keresztül a mindenkori magyar kormányok is. Röviden szólva, ahányszor a románok, szlovákok, szerbek vagy mások azzal az igénnyel léptek fel hivatalosan is, hogy kell nekik egy-egy autonóm terület, ahol csak ők élnének, és a maguk nyelvét, intézményeit használnák, a budapesti válasz mindenkor ugyanaz volt: „Alakítsatok egyleteket, dalárdákat, szavalóköröket, ott használhatjátok a nyelveteket kedvetekre…” Csoda, hogy ez kevésnek bizonyult?

Nem csak a kormányok voltak ilyenek. Ne legyenek illúzióink, a magyar lakosság elsöprő többsége, mint már föntebb említettem, hol felháborodással, hol mélységes döbbenettel értesült ezekről a nemzetiségi kívánalmakról. Fel nem foghatták, hogy ezek most aztán miért „ugrálnak”? Hát nem kaptak meg mindent, amit akartak? Nem kaptak, de ennél többet nem is kaphattak.

A magyar kormányok, a miniszterek és teoretikusok, a nagy magyar eszmék szószólói számára ez volt az ideális állapot. Sőt, ha sikerülne lefaragni egy kicsit a nemzeti vágyakból, követeléseikből, akkor még jobb lenne nekünk. 1867 után eltelt másfél évtized, és mit láttak? Hogy bár a magyarnyelvű iskolarendszer bevezetésével mindent megtettek, amit lehet a nemzetiségek elmagyarosítása érdekében, a folyamat mégse ment olyan gyorsan és szépen, ahogyan szerették volna. Gyorsítani kellett. Úgy képzelték valószínűleg, hogy ez egy történelmi léptékű versenyfutása: az „ellenség” fog győzni, ha sebesen szaporodik, és mind többen lesznek ők; mi magyarok megmaradunk a jelenlegi szinten, és ha nem sikerült az iskolarendszer, az oktatás, és egyéb politikai nyomásgyakorló eszközök bevetésével elmagyarosítani a következő két generációt, akkor bizony „sajnos” a nemzetiségek győzik le magyar „fajt”. Ők harcként látták ezt a világot, és tudjuk, hogy a folyton harcot emlegető politikusoknál aligha van veszedelmesebb fajta.

Deák Ferenc egyszerűen kijelentette: a nemzetiségi kérdés megoldhatatlan. Mégpedig azért, mert minden nemzetiség önálló országot, államot akar, márpedig ha azt megengedik, akkor Magyarország szétesik, megsemmisül. Nos, ez volt az a változtat, amelyet sem Deák, sem a következő harminc évben egyetlen itt született magyar politikus vagy polgár sem tudott elképzelni. Ezek a „tótocskák” tudnának szervezni és működtetni egy igazi államot? A szerbeket és a románokat valahogy nem emlegették, mert hiszen a magyar határon túl létezett önálló Szerbia, amely ugyan balkáni módon, de mégiscsak egy működő állam volt, hasonlóan a bukaresti Romániához, amely szintén önálló román állam volt.

Azt sem felejthetjük el, hogy azon időszak nagy magyarjai, nemcsak a politikusok, de írók, költők is őszintén hitték, hogy csak magyar a „kultúr nemzet” itt, a többiek félvadak, primitívek, nem is európaiak! És akkor ott voltak még a kávéházi politikusok, a polgári rétegnek egy széles része, amely voltaképpen azért helyeselte a kiegyezést, mert így majd osztrák segítséggel fogjuk magunkat megvédeni saját nemzetiségeinktől…

És hasonló volt a helyzet a nemzetiségek politikai jogaival is. Különösen Erdélyben lehetett látni, hogy a magyarok a legfurcsább indokokkal, mesterkélt okokkal zárták ki a románok nagy rétegét a választójogból. Hogy jól értsük: azokból, amelyeket sok magyar megkaphatott. A választójogot ezerféle akadállyal bástyázták körül. Az sem mai találmány, hogy a választókerületek határait tologatták, attól függően, hol melyik nemzetiség élt nagyobb sűrűségben. Az erdélyi románok elsöprő többségének nem adtak választójogot, és egy néha felbukkanó romén képviselőjelölt még a saját kerületében is csak ritkán győzhetett a sok manipuláció miatt. Ami azt is jelenti, hogy azokat az embereket senki sem képviselte a magyar parlamentben, a saját sorsukba sem szólhattak bele!

Ráadásul alig pár évvel a nagy egymás keblére borulás, azaz a kiegyezés után szigorúbb kormányok jöttek és máris kezdték visszavenni apránként a nagy, Európa-hírű engedményeket, a liberális nyelvtörvény pár évvel később már nem is volt olyan liberális, megengedő, laza. Lehettek szlovák gimnáziumok, volt Matica Slovenska kultúrális egyesület – de aztán már nem voltak. Mert Budapest egyszerűen leállította a szlovák gimnáziumokat és az említett egyesületet, mondván, hogy az a kultúra ápolása helyett a pánszláv eszméket terjeszti. Aztán mehetett a börtönbe az egyik szerb vezető politikus, majd menesztették a szászok autonómiáját is. Azután felrúgva a régi saját törvényeiket, a magyarok megtiltották a nemzeti(ségi) nyelvek használatát a közéletben, majd szokásba jött, hogy az addigi működéssel ellentétben az új törvényeket már csak magyarul tették közzé.

Mire eljött a század vége, kiderült, hogy ami 1867-től addig történt, voltaképpen csak kellemes sétagalopp volt a nemzetiségiek számára. Mert az igazán sanyarú idők csak akkor következtek!

Tényleg őseinkben bujkált a Rossz. Ha nyugton maradnak a magyar hatóságok és nem találnak ki egyre újabb szigorításokat, megszorításokat, sőt, törvénysértéseket, akkor talán nem olyan mértékű lesz Trianon, amilyen, tudjuk, lett.

 

Gyűlnek a viharfellegek

 

Az egymást követő magyar kormányok mindennél jobban hittek a nyelvi asszimilációban. Meg voltak győződve, hogyha gyermekkoruktól mindenkit magyar tankönyvekből, magyar nyelven oktatnak, és egy magyar nyelvű közösségbe kényszerítenek, ahol a saját anyanyelvén nem igazán érvényesülhet, csak magyarul – akkor az jó lesz. Még a felvilágosult liberális politikusok is osztották ezt a nézetet. És minden magyar megtett mindent, amit tőle tellett, hogy szorgosan építgesse a majdani Trianon épületét, összehordja annak okait!

Most jönnek a számok. Arra kérem önöket, olvassák el őket figyelmesen, és rövid kalkuláció után ugyanoda jutnak majd, ahová én: átlátszó lesz a magyar kormányok szándéka. Senki ne higgye, hogy ezeket én találtam ki: korabeli statisztikákból, gyűjteményes munkákból, a korral foglalkozó szakkönyvekből, azon időkben megjelent újságokból, politikusok emlékirataiból, stb. vettem az adatokat. Mind egytől egyig helytálló.

Az akkori Magyarország lakosságának negyvenhat százaléka volt magyar, de még a legnépesebb nemzetiség tagjainak aránya sem érte el a húsz százalékot. 1867 után az első felbuzdulás idején a szászoknak volt hét gimnáziumuk és két reáliskolájuk. A románoknak öt gimnáziuma, a szerbeknek egy, a szlovákoknak három gimnázium jutott (ezeket tiltották be egyszerre). No és volt egy német nyelvű gimnázium is. És ennyi. A horvátokat nem számítjuk ide, nekik volt egyfajta autonómiájuk, és azon belül maguk rendezték be az oktatási viszonyaikat.

Az induláskor Nagy-Magyarországon (tehát Erdéllyel együtt) majdnem tizennégyezer (!) iskola létezett, de csak hatezerben oktattak magyarul. Vagyis az iskolák negyvenkét százalékában volt csak használatos kizárólag a magyar nyelv.

Egy másféle összehasonlítást is érdemes tennünk: az 1870-es években minden kétszázötvenkilenc német gyerekre jutott egy anyanyelvű iskola, minden száztíz magyarra, száznegyven szerbre és kétszázötven szlovák gyerekre jutott egy-egy iskola, ahol az elemi osztályokat a saját nyelvén végezhette el. Mondhatnánk, jól jegyezzék meg ezeket a számokat, mert ez volt az „éden”, innentől kezdve csak rosszabbakkal találkozhatunk. Egy érdekes statisztika három kiválasztott évben ismerteti, vagyis majdnem húsz évenkénti bontásban adja meg a magyar nyelvű iskolák számát. Emlékeztetőül: 1870-ben tehát kevesebb, mint hatezer iskolában oktattak magyarul. 1880-ben ezek száma 7342-re, 1900-ban 10325-re, 1913-ban pedig 13608-ra nőtt.

Ugyanebben a három évben – de érdekes! – a nemzetiségi iskolák száma meg rohamosan csökkent, pedig nyilván egyre több gyermek született és járt iskolába. A német iskolák száma ugyanazon három évben 867-383-449 lett. A szlovákok sokkal nagyobbat zuhantak, itt e számok 1716-528-365. Vagyis tíz éve alatt kevesebb, mint egyharmadára esett vissza a szlovák iskolák száma 1900-ra, vajon ott egyre kevesebb lett a gyerek, vagy másutt keressük az okokat? Ugyanilyen rosszul jártak a ruszinok (ruténok, „kárpát-ukránok”) akiknek iskoláiból kezdetben 393 volt, tíz évre rá csak 93 lett és közvetlenül a háború előtt meg mindössze… 47.

Ugyanebben az időszakban a román iskolák száma 2756-2157-2170 volt. A szerbek iskolái 313-135-269. Azaz megfigyelhető a tendencia, hogy leginkább az 1880 és 1900 közti húsz évben csökken az iskolák száma, aztán vagy folytatódott ez a tendencia, vagy valamelyest javult, de persze nem sokkal.

1891-ben a magyar kormány újabb ármánnyal lepte meg a nemzetiségieket. Kiadtak egy új törvényt, miszerint az óvodákban csak magyarul lehet beszélni! Vagyis nem csak a kisgyerekeknek kellett ott megtanulni magyarul, legyen bármilyen nemzetiségű, de persze a személyzet is csak magyarul szólhatott, óvónők, dajkák nem is lehettek mások a törvény értelmében, csak magyar anyanyelvűek.

Amint az a fenti statisztikákból is kiderül, már az olvasó is sejtheti: valaminek történnie kellett az 1890-es években, ami miatt ötödével csökkent a nem magyar nyelvű iskolák száma, ugyanis akkoriban indult egy erőteljes magyarosítási kampány, aminek eredményeképpen sokakat rávettek arra, hogy eredeti nemzetiségi neve helyett magyar nevet válasszon. A népszámlálások alkalmával ilyenkor következik be az, hogy a „nemzetisége?” kérdésre a nem-magyarok egy része is inkább letagadja valódi számlázását, és magyarnak vallja be magát akkor is, ha gyengén beszéli a nyelvet, és gyakorlatilag semmi köze sincs a magyarsághoz. Hasonlóan erővel változtatták meg sok helység nevét is magyarrá. Amikor pedig a nemzetiségiek azt javasolták, hogy egyes vármegyéknek, amelyek lakossága majdnem teljesen egy-egy nemzetiséghez tartoztak, kapjanak valamilyen nyelvi és területi autonómiát, Budapesten rögtön felhördültek az illetékesek, a kormányhű sajtó pedig alaposan leszedte a keresztvizet azokról, akik „területi autonómiát követelnek, hogy aztán majd ennek révén elszakadhassanak Magyarországtól”.

A hatóságok sok csúnya trükköt bevetettek. Kezdve azzal, hogy az oktatási kormányzat bizonyos előnyökhöz juttatta a magyar tanítókat, amiket nem adott meg a nem magyarul oktatóknak. Aztán jött a következő rendelet, miszerint a nem magyar anyanyelvű gyerekeknek a negyedik osztály befejezése után – vagyis tíz, tizenegy éves korukban – „a gondolataikat élőszóban és írásban ki kell tudniuk fejezni magyarul”. Innen aztán egyenes út vezetett oda, hogy az első világháborús tanévben (1914-15) már az összes iskola 80 százalékában csak magyarul oktattak!

Ez volt a helyzet három évvel 1918, azaz a valódi Trianon előtt – akkor hát miért is csodálkozunk azon, ami bekövetkezett? Hiszen a nemzetiségiek felől nézve egyértelmű jelzések egész sorozata jött egy emberöltőn keresztül, ami csak egyet sugallt: ez a hatalom kizárólag a magyarokat veszi emberszámba; mindenkiből magyart akartak csinálni! Ha kell, neveléssel, ha kell, erőszakos asszimiláció útján. Érthető, ha a nagy többség ebbe nem ment bele.

A magyar kormányok azokban az évtizedekben szívesen leépítették, eltüntették volna a nemzetiségieket, hogy megszűnjön ez a bosszantó, ugyanakkor veszélyes kérdés. Bizony 1890-ban a nem magyar anyanyelvűeknek csak igen kicsi része: tizennégy százaléka ismerte a magyart is. Innentől kezdve aztán jöttek a fent elsorolt rendelkezések és ezt az arányt nagy nehezen, évtizedek alatt vitték fel 22,5 százalékra! Vagyis az itt élő, nem magyar származású magyar állampolgárok közül ötből csak egy tudott magyarul, négy nem!

Ez persze egy átlagos érték, hiszen minden nemzetiség esetében más volt ez az arány. A legjobban a németek teljesítettek, náluk majdnem negyven százalék volt a magyarul is tudók aránya. A horvátok között harminc százalékuk beszélt magyarul valamilyen fokon. Ez az arány a szlovákok között mindössze huszonegy százalékot tett ki, a románoknál tizenhárom százalékos volt. Persze 1890-ben az első felmérés idején a román gyerekek negyven százaléka egyáltalán nem járt iskolába (a tankötelezettség ellenére), így hát tényleg nem volt hol tanulniuk a magyart, vagy bármi egyebet.

A 19. század végén az írni-olvasni tudás sem volt általános, mint manapság. Az itt élő népek között a legjobban a németek álltak, náluk hatvanhárom százalék ismerte a betűk világát. A magyaroknál sokkal rosszabb volt az arány: ötvenhárom százalék, vagyis majdnem azt mondhatnánk, csak minden második magyar ismerte a betűket. A szlovákoknál negyvenhárom, a szerbeknél negyvenegy, a románoknál tizennégy, a ruténeknél kevesebb mint tíz százalékot mértek.

De még ez sem volt elég, fentről megparancsolták, hogy ezentúl a nemzetségi iskolákban is magyarul kell tanítani az ún. „nemzeti tárgyakat”: a történelmet és az irodalmat. Igaz, a huszadik század elején túl sok baja lett a magyar kormánynak az elharapózó szociális követelésekkel és baloldali mozgalmakkal, ekkor hajlandók lettek volna egy kicsit engedni a gyeplőn. De ezt is rosszul csinálták, mert csak a két legszámosabb nemzetiséggel szemben mutattak némi engedményt, azaz csak a románoknak és szlovákoknak adtak volna valami koncot. Nagy garral kihirdették, hogy az addig eltörölt intézményeik helyébe most már alakíthatnak – idézem szó szerint – „nemzeti jellegű társadalmi, művészeti, ipari, gazdasági és jótékonysági egyleteket”.

De miért csak azok ketten, a többiek miért nem? És persze közben a románok olyan megyékben sem tűzhették ki nemzeti lobogójukat, a román többségi vármegyékben nem lettek romén többségű választókerületeik, nem kerültek oda román anyanyelvű hivatalok, így hát a román lakosság is magyarul volt kénytelen intézni hivatalos ügyeit, és a sort hosszan folytathatnánk.

A kivándorlások sem igazán a magyarok népességét, arányát csökkentette. Ma is él az a hamis tudat, hogy annak idején másfél-két millió magyar tántorgott ki Amerikába. Kapaszkodjanak meg: a kivándorlóknak mindössze két ezreléke (nem százaléka, ezreléke) volt igazán magyar, a többiek mind nemzetiségiek. Ezer Amerikába áthajózó magyar állampolgárból írd és mondd 2 (kettő) volt magyar. A napnyugat felé igyekvő tömegben a legtöbb a szlovák és a rutén volt, de szép számmal akadtak ott németek, délszlávok és románok is.

Bár aztán a trianoni tárgyalásokon a magyar küldöttek térképekkel, szakértői véleményekkel és más bizonyítékokkal próbálták tagadni a vádat, hogy nálunk előtte erőszakos asszimiláció folyt volna a nemzetiségiek ellen – bizony ezt a vádat a nemzetségek képviselőinek sikerült a nemzetközi plénum előtt bizonyítaniuk. Akik ma úgy képzelik, hogy Trianonban csak a velünk ellenséges nyugati hatalmak szúrtak ki velünk és erre a saját gyűlöletükön kívül nem volt semmilyen objektív okuk – azok most szálljanak magukba. Mindaz, amit ezeken a lapokon írtam le, igaz volt, és már ennyi is elegendő volt ahhoz, hogy Párizsban visszamenőleg nagyon csúnya Magyarország-kép rajzolódjon ki a viszonylag pártatlan külföldi szemlélők, diplomaták, döntéshozók előtt.

Az emberek még 1914-ben sem sejtették, mi fog itt történni. A magyarok álmukban sem gondolták volna, hogy egy régóta ketyegő időzített bombán ülnek. A nemzetiségiek között a műveltebbek már szinte tudták, hogy kapóra jöhet nekik ez a háború, hiszen köztudottan egy-egy háború során sok változás történhet. Nem lesz már úgy, ahogyan korábban volt. És tényleg így történt.

 

Trianon

 

1914-ben a hadüzenet hírét szerte Európában fényesen megünnepelték. Ausztria-Magyarország hadat üzent Szerbiának, tudatosan felvállalva ezzel, hogy háborúba bocsátkozik a szerbek és általában a szlávok oldalán álló Oroszországgal. Ma már egyszerűen érthetetlen és nehéz elhinni, hogy akkortájt az európai értelmiség, a baloldal, a szociáldemokrata pártok, de még a kommunisták is valósággal vágytak erre a háborúra. Valamiféle tisztítótűznek, választóvonalnak, mindent eldöntő küzdelemnek képzelték?

Hamar kiderült, hogy a nemzetiségek már készülnek az elválásra. Talán a háború elején még ők sem gondoltak olyan drasztikus változásra, nem hitték volna maguk sem, hogy sikerül majd ennyire átrajzolni Európa térképét – de végül is elég nagy „átrajzolás” lett belőle…

Nem hibáztathatjuk a nemzetiségeket azért, mert kihasználták a kínálkozó lehetőségeket. Gondoljunk csak arra, hogy a Horthy-korszakban, 1920 és 1944 között a magyar állam is megtett mindent – ennek a fordítottjáért! Azok a magyar kormányok is vissza akarták szerezni az elveszett területeket. Mellesleg ugyanazokat, amiket 1918-ban a nemzetiségek vittek magukkal a saját államaikat megteremtendő. Vagyis senki sem vethet a másik szemére semmit.

Lássuk csak az eseményeket a helyes, azaz való sorrendben. Mert sokak hiedelmeivel ellentétben nem a világháború végén kezdődtek a nemzetiségek elszakadási törekvései, hanem sokkal korábban. Már a háború kezdetén a csehek és a horvátok jeles képviselői látták, hogy az eddigi – mellesleg több évszázados! – sanyarú helyzeten a háborúban győztes hatalmak változtathatnak. Remélték és akarták, hogy ez a hatalom a német-osztrák-magyar szövetséggel szemben álló erőteljes, főleg angol és francia, később amerikai szövetség legyen. Ezért ezek a politikusok már a háború elején Nyugatra utaztak és ott is maradtak. Hamarosan csatlakoztak hozzájuk a szerb, a szlovák, a román és a többi nemzetiség képviselői. Közös „frontot” alkottak, felajánlották segítségüket az „antanténak nevezett (entente cordiale – szívélyes szövetség) nyugataiknak, és máris létrejött a kapcsolat.

Berlinben, Bécsben és Budapesten tudtak erről, és ekkor még tehettek volna valamit. Ha az osztrák-magyar államvezetés „übereli” az antantnak a nemzetiségek felé tett ígéreteit, ha a bécsi és budapesti kormányok többet ajánlanak fel, akkor talán a nemzetiségek nem viszik kenyértörésre a dolgokat. De hát jó tudták a magyarok: az a „több”, amit ajánlhatnának, nem más, mint a területi, nyelvi, kulturális autonómia, az pedig az ő véleményük-félelmeik szerint éppen a Birodalmat ásná alá, veszejtené el. így aztán nem vettek részt ebben a játszmában.

A nemzetiségek nyugaton tárgyaló képviselői türelmes emberek voltak, hosszabb távra rendezkedtek be. Talán arra is felkészültek, mi fog történni, ha a Monarchia és Berlin győznek? De hát igazán szólva elképzelni is nehéz lett volna, ahogy a magyarok, osztrákok, németek legyőzik Nagy-Britanniát, sőt az európai harcokba pár év késéssel bekapcsolódó amerikaiakat. Akkor már biztosak voltak benne, hogy a nekik annyi bosszúságot okozó Bécs és a legtöbbjük felett közvetlen hatalmat gyakorló Budapest már nem sokat tehet. A nyugaton élő képviselőik már azzal győzködték az antant-hatalmak politikusait, hogy itt az alkalom és egyben a cél: ha győznek, el kell söpörni azt a rossz, soknemzetiségű, idejét múlta, avittas államot, és a helyén minden nemzetiség hadd kapja meg az annyira áhított szabadságot és önállóságot. És mivel ezek az elvek egyformán tetszettek a brit, a francia, majd az amerikai vezetésnek is, hát a projekt zöld utat kapott.

Persze ne essünk túlzásokba: nem emiatt tört ki és nem ezért zajlott az első világháború. Azon belül a Monarchia nemzetiségi ügyei, népeinek önállóságra törekvése csak egy epizód volt, egy mellékszál – de fontos mellékszál, mint aztán később meggyőződhettünk róla.

Az antant vezetői belátták, hogy ez is egy olyan dolog, amivel gyöngíthetik a központi hatalmakat, vagyis a német-osztrák-magyar szövetséget. 1916 nyarán be is vetették az új fegyvert. Románia addig a központiak oldalán állt, de amikor felajánlották neki: lépjen be a háborúba a németek-magyarok ellen mert a nagy győzelem után megkapja nem csak egész Erdélyt (!), de még a kelet-magyarországi területeket is, egészen a Tiszáig, változott a bukaresti nézőpont. Gondoljuk csak el, ha ez a terv megvalósul, akkor még ma is román városok lennének Gyula, Békéscsaba, Nyíregyháza, Debrecen és vagy száz másik település…

Csak hát változtak az idők. Még az amerikai közbelépés sem hozta meg a gyors győzelmet. Ehelyett 1918 elejére kiderült, hogy fontos szövetségesük, Oroszország kiesett a háborúból, mert ott a kommunisták puccsal átvették a hatalmat és beszüntették a harcokat. Úgy tűnt, most a nemzetek és a Monarchia megerősödik… Ők meg ott álltak többek között azzal az ígérethalmazzal a nyakukban, amit a magyarországi nemzetiségeknek és a cseheknek tettek. Akkor most mi legyen? Bizony akkortájt az antant egyes vezetői már azt fontolgatták: csak az mentheti meg a helyzetet, ha éket vernek Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia közé. Ha különbékét kötnek Béccsel és Budapesttel, Berlin rovására. Ez esetben viszont a Monarchia megmarad, méghozzá változatlan alakzatban, azaz a nemzetiségek továbbra is ki lesznek téve a magyar kormányok kényének-kedvének. Sőt, most még rosszabb lesz a helyzet, mert egy ilyen alkut követően már semmilyen nemzetközi visszhang sem fogná vissza a magyarokat attól, hogy ismét erősítsék nyomásukat a nemzetiségeken.

1918 elején tehát így állt a helyzet és az emigráns nemzetségi politikusoknak is tenniük kellett valamit, nehogy ez bekövetkezzék. Keserű csalódás volt ez nekik is, hiszen most kiderült számukra is: a politikában nincsenek elvek, csak érdekek. Azok a brit és francia vezetők, akik 1914-ben és 1915-ben még velük együtt szavalták lelkesen, hogy majd felszabadítják és megvédik a kis népeket ott Közép-Kelet-Európában, azok most – mert forgandó a hadiszerencse! – már más húrokat pengetnek és hajlandóak lennének megalkudni, kiegyezni azzal az ellenféllel, akivel szemben eddig oly bátrak és határozottak voltak, és a győzelmükkel ezeket a „láthatatlan szövetségeseket”, azaz a magyarországi nemzetiségieket is becsapják!

De ismét változtak a dolgok. 1918 tavaszán lett végleges, hogy ha az antant szeretné legyőzni a központi hatalmakat, akkor annak leggyengébb láncszemét, Magyarországot kell célkeresztbe fognia. Ez az ország már csak a nemzetiségei miatt is gyenge volt. Onnantól kezdve London, Párizs és Washington elfelejtették, hogy pár hónappal korábban még a Monarchia területi egységének megőrzését hangoztatták.

Mivel közben Olaszország is átállt az antant oldalára (az olaszok és a románok mindkét háborút az egyik oldalon kezdték és a másikon fejezték be…), már kiterjedt tárgyalások folytak a nemzetiségek képviselőivel. Ezek teljesen hivatalos diplomáciai aktusnak minősültek, és senkit sem zavart, hogy a nagy asztal egyik oldalán ülő „diplomaták” még nem is létező államokat képviselnek! De ezekről már mindenki úgy beszélt, mintha valóban léteznének, az egyetlen apró gondot még az jelentette, hogy meg kellett rajzolni a térképeket. Csak arra kellett ügyelni, hogy ahol majd ezek az új, más-más nemzetiség által lakott országok egymással közös határait húzzák meg jól és pontosan. Az, hogy ezeknek hol lesz a Magyarország felöli határa, nem izgatta a briteket és a franciákat. Erre hamar rájöttek persze a másik oldalon és itt-ott mélyen belenyúlva a magyar területekbe, rajzolgatták saját vágyott, leendő országhatáraikat (a románok később próbálták elérni, hogy a Tisza helyett a Duna legyen az ő nyugati határuk).

Az Antant megállapodott a szerbekkel és horvátokkal egy közös szerb-horvát-szlovén állam létrehozásáról, ami meg is valósult (később ebből lett Jugoszlávia, azaz Dél-Szlávia). 1918 áprilisában Rómában gyűltek össze a magyarországi nemzetiségek képviselői és egyhangúan kinyilvánították, hogy népeik többé nem hajlandók az Osztrák-Magyar Monarchia keretein belül élni.

Igazából nem csodálkozhatunk ezen az aktuson. Csak idő kérdése volt, hogy annyi évtized küzdelmei után nemzetiségek egy nagy nemzetközi közösség előtt egymásra találtak, és egyként kifejezték akaratukat. Azok a magyar urak, akik már száz évvel korábban, és 1848-49-, meg 1867 után azokat a csöppet sem szép játszmákat űztek a nemzetiségekkel, talán már meg is haltak 1918-ra; de ez nem változtat semmin. Attól nem csökkent a bűnük. Mennyi ravaszság, mennyi energia és főleg mennyi rosszindulat kellett ahhoz, hogy a magyarországi nemzetiségeket elvadítsák, kétségbeesésbe hajszolják és féktelen haragot gerjesszenek bennük – hát íme, eljött a bosszú órája.

Ne higgye senki, hogy 1918, a háború utolsó évének folyamán ezek valamiféle titkos tárgyalások lettek volna. Egyfelől köztudott volt, hogy a Monarchia népei tárgyalnak az antanttal – sőt azt itthon is megtudták innen-onnan, az biztos, hogy nem a hivatalos sajtóból, mert míg a Monarchia létezett, számtalan téma volt „embargós”, ezekről tilos volt írni, híreket közölni. De a hírek azért bejutottak, és a nemzetiségek szinte lélegzetvisszafojtva várták, mit küzdenek ki nekik a nyugatra küldött vezéreik.

Ugyanakkor már csak azért sem lehettek ezek titkos ügyek, mert hiszen a hadi helyzet függvényében az antant is megmegüzente, tárgyalások útján közölte a mindinkább szorongatott helyzetben lévő központi hatalmakkal, mit kíván, mint győztes. Mert bizony 1918 nyarán, négy évvel a háború kitörése után már katasztrofális helyzetben voltak a harcoló felek. Igaz, a francia és a brit gyarmatok bőven ellátták az anyaországok lakosait, és Amerika is sokat segített. De Berlint, Bécset, Budapestet nem lehetett más kontinensekről behozott árukkal jóllakatni, az ipart nyersanyagokkal táplálni, a seregeknek muníciót, és utánpótlást küldeni, iszonyú volt az infláció, a zűrzavar, a gazdaság összeomlott – egyszóval a Monarchia már szinte mindenbe belement volna, csakhogy vége legyen a harcnak, a háborúnak, a nyomorúságos közállapotoknak.

Mondhatnánk tehát, hogy az antant megzsarolta a veszteseket – de hát minden modem kori háború így végződött. Aki győzött, azé lett a legfőbb hadi zsákmány: az igazság. Vagyis azontúl úgy írták meg a történelemkönyveket, ahogyan a győztes diktálta, a vesztesnek meg maradt a sarc kifizetése, az elnyomatás, kifosztás, a szégyen. Hát, itt is ez történt. A legyőzött megfizette a sarcot.

Persze azért még volt néhány lépés, mielőtt odajutottak. Egyfelől a diplomaták tártak Bécs és Budapest elé egyre újabb követeléseket: hogy adják át Erdélyt a románoknak, hogy délen lesz egy hármas népszövetség, azaz egy délszláv állam, no és északon meg a volt magyar területeken lesz egy cseh-szlovák közös állam is (a nevét még sokáig írták kötőjellel). Budapesten az urak mindannyiszor a fejükhöz kaptak, és már senki sem örült annak, hogy négy évvel korábban háborút indítottak Szerbia ellen. Ha sejtették volna, mi lesz abból…!

De már csak azért sem tartottak itt titokban semmit, mert ugyanakkor a frontokon is kihirdették mindezt: soknyelvű röpcédulákat dobáltak le repülőkről az ellenséges frontvonalakon beásott, harcoló katonák közé (volt, hogy naponta 150 ezer cédula lebegett alá a központi hatalmak katonáihoz). Ezekben a horvátoknak horvátul, a szerbeknek szerbül, a románoknak románul, stb. írták meg, hogy vége a háborúnak, menjenek haza, mire odaérnek, ott már saját, szabad államuk lesz! Olykor a cédulákra még hevenyészett térképet is nyomtattak az „új hazájuk” körvonalaival…

Hát persze, hogy nem volt semmi titok! Hiába mondták később a csalódott magyarok, hogy őket orvul hátba támadták, hogy a nemzetségek és az antant titokban egyezkedtek… Nem egyezkedtek titokban és már fél évvel a háború vége előtt a Monarchia vezetői számára is nyilvánvaló volt, mi készül. Az antant felhasználta a rendelkezésére álló fegyverek mindegyikét, ezek között legalább is Magyarországgal szemben, a „nemzetiségek” feliratú fegyver bizonyult a leghatásosabbnak.

Felejtsük el a kommunistákat, és azokat az 1990 utáni történészeket, akik hosszan fejtegették, hogy az 1920-ban a trianoni békediktátumot azért kényszerítették ránk, mert 1919-ben a kommunisták átvették a hatalmat és az antant ezt nem tűrhette. Akik ezt elhiszik, azoknak a leghalványabb fogalmuk sincs az események valós időrendiségéről. A nemzetiségek annyira vágyott államai már 1918 őszén létrejöttek, a kommunisták Magyarországon csak 1919 tavaszán vették át a hatalmat, 133 nap után leverték őket, és Trianonban már csak egy formaság volt a békeszerződés aláírása, hiszen a háború bő másfél évvel korábban ért véget és annak eredményén nem lehetett változtatni.

1918 november elején a Monarchia utolsó külügyminisztere, az ifjabb Andrássy Gyula aláírta előbb a fegyverszünetről, majd később a feltétlen megadásról szóló okiratot. Ezzel a Monarchia, és benne Magyarország hivatalosan és visszavonhatatlanul beleegyezett, hogy az antant haderői megszállják az országot, és abban bármilyen változtatást hajtsanak végre. Nos, ilyen „változtatás” volt és lett az új államok elszakítása a magyar területektől.

De ismétlem, ez is csak a már kész tények utólagos elfogadását jelentette. Ugyanis a nemzetiségiek, kihasználva a háború utáni zűrzavaros helyzetet, no meg az antant teljes támogatásával a hátukban, máris megszervezték a maguk államait. Hogy milyen lesz az új Európa-térkép, 1918 kora őszén dőlt el. Ha valakit érdekel a pontos „menetrend”:

1918 október 28: Prágában a csehek kinyilvánítják, hogy elszakadnak az Osztrák-Magyar Monarchiától. (Innentől kezdve a Monarchia már csak papíron létezik, mivel egy része hivatalosan is kivált belőle).

1918 október 29: Zágrábban a horvátok jelentik ki ugyanazt.

1918 október 30: A szlovákok Túrócszentmártonban (ma: Martin) kiáltották ki függetlenségüket és hamarosan – nem kis prágai nyomásra – közös államba tömörültek a csehekkel.

Aztán úgy alakultak a dolgok, hogy novemberben megszűnt létezni a Monarchia. Ausztria lakóinak is sokkot okozhatott, hogy hirtelen egy fél évezredes birodalomból egy apró ország lettek, és persze a magyarok sem vészelték ezt át egykönnyen. De ahogyan Kipling mondotta volt, az már egy másik történet.

 

HATODIK FŐBŰN
1919: Tanácsköztársaság

 

Innentől egyenesen folytathatjuk az előző fejezetet, hiszen még egy nap sem telt el annak vége, és ennek kezdete között. Sőt, az események egybefolytak. Merthogy a Tanácsköztársaságnak voltak előzményei is Magyarországon, de ezek gyakorlatilag egybeestek az európai történelem nagy történéseivel.

Az egyik: a háború vége. Az első világháború nem úgy ért véget, mint addig az összes többi háború a világnak ezen a részén. Nem vonult haza a sereg például, és magyar viszonylatban nem az uralkodó jelentette be, hogy vége! Mert a katonák a frontokról és a hadifogságokból jöttek ugyan, sőt jöttek haza, de ez a haza már nem volt azonos Nagy-Magyarországgal. Az ugyanis 1918 októberében megszűnt létezni, egykor volt szép álommá lett, legalábbis a magyarok számára. Most viszont sok más nép álma valósult meg. Bár magyarok vagyunk, próbáljuk elképzelni, mit érezhették azok az emberek, amikor akiknek addig sohasem volt hazájuk, akik addig vagy egy „történelmi léptékű albérletben” éltek, azaz egy olyan országban, ahol a magyarok voltak az urak, ők meg addig csak éppen titokban dédelgethették nemzeti színeiket, zászlóikat, olykor anyanyelvüket is. De az összetartozás érzése mindennél erősebb volt. Vajon mit éreztek azok az emberek, akik végre „csinálhattak” maguknak egy saját országot? Aki már akkor élt, gondoljon vissza 1989 őszére. Vagy aki még régebben is élt, 1956 tizenkét gyönyörűséges napjára. Valami ilyesmit élhettek át 1918 őszén a horvátok, csehek, szlovákok, szerbek, románok.

Vagyis azok a katonák a frontokról, amikor még elhangzott az utolsó vezényszó: „Oszolj!” – hazajöttek. A magyarok javarésze sajnos orosz fogságból tért haza, ahol körülbelül minden harmadikat indoktrinálták, azaz egyfajta agymosáson estek át és kommunisták lettek, vagy majdnem azok. A nemzetiségi katonák hirtelen egy addig sohasem létezett Cseh-Szlovákiában, egy független horvát-szerb-szlovén királyságban, vagy éppen egy apróra zsugorodott Ausztriában találták magukat. A szerbek és románok régebben létező kicsiny államukból hirtelen nagyra nőtt új országaikba tértek haza. Addig Románia csak egy Y-alakú keskeny ország volt. Belgrád pedig gyakorlatilag határváros, hiszen a Duna volt a határfolyó a Monarchia és a független, de kicsi Szerbia között. Ahogyan Szarajevó is a Monarchia része volt, egészen Montenegróig.

A magyarok jártak a legrosszabbul, ezt senki sem vitatta. Mert egyfelől egész Erdélyt elvették a románok, sőt más magyar területeket is megszálltak, délről az új államok fenyegették a déli megyéinket. Ebben a helyzetben Budapesten történt egy és más, amit ugyan csak vázlatosan ismertetünk itt alább. Mindenképpen szükséges azonban tudnunk, mi zajlott le 1918 októbere és 1919 márciusa között, hogy megértsük ezt az újabb magyar „főbűnt”. Mert sajnos az őseink egy része akkor olyasmit követett el, amely aztán évtizedekre lerombolta maradék jó hírünket is a világban.

Ami maradt Magyarországból, az szinte hihetetlenül kicsi volt. A lakosság egyharmada elveszett, a területet kétharmada szintén, és mindenfelől áradtak a menekülők. Akinek volt rokona a megmaradt „mag-Magyarországon”, az ide futott. Akik elhagyták az új, nemzetiségi országot, azoknak ott kellett hagyniuk minden ingatlanukat, vagyonukat, amelyekért soha nem kaptak kárpótlást. Mindenük odaveszett, amit évtizedek alatt, egész életük folyamán szereztek, és itt nyomorgó páriákká lettek. Nézzük meg ugyanazt fordítva is: egy hirtelen összetöpörödött, gazdasági erőforrásaitól nagyobbrészt megfosztott országban hirtelen több millió nincstelent is el kellett tartania! Mert nincstelenek voltak nem csak az Erdélyből, a Délvidék tájairól, a Felvidékről, Horvátországból ideszaladt menekülök százezrei, de a frontról hazatért munkanélküli katonák is. 1918 vége és 1919 eleje a káosz hónapjai voltak akkoriban magyar földön.

No, a káosz! Hát egyesek éppen erre vártak! Például a kommunisták. Magyarországon 1918 októbere után gyakorlatilag senki sem tudta, mit tegyen. A hatalmat egy „vörös gróf”, Károlyi Mihály vette át, vagyis nyerte el a… királytól. Az utolsó Habsburg neki adta a miniszterelnöki tárcát. Nos, ezek után nehéz ezt az időszakot „forradalomnak” nevezni, mert hiszen miféle forradalom az, amelyre egy király adja az áldását? A gróf úr balos szimpátiával tüntetett már régóta és a politikai nézetkülönbségeket átvitte a magánéletbe is. Korábban párbajozott Tisza Istvánnal is és meglehetősen zavaros elveket követett, de egy dolog biztosnak látszott: a nép nagyobb része csatlakozott az „őszirózsás forradalomhoz”. A tömegek azért, mert végre történt valami, lett egy kormány ezekben a zűrzavaros időkben. Az értelmiségiek Bécs ellen hangolt része is örült, hogy van egy nemzeti (?) kormány, amely afféle kurucos és 1848-as lendülettel száll szembe a Habsburgokkal. A döglött oroszlán szorgalmas rugdosása tovább zajlott, pedig a Monarchia mint olyan jogilag és ténylegesen is (de jure és de facto) megszűnt létezni. Most hirtelen mindenki felfedezte magában a haladó embert, a homo politicust, aki lám, nagyon érdeklődik a közügyek iránt. Még a katolikus egyház is felszólította híveit, hogy csatlakozzanak Károlyi politikájához! Minden hatóság, intézmény és testület egyhangúan alárendelte magát az új hatalomnak. A tőke emberei, bankárok és gyártulajdonosok is csatlakoztak, sőt afféle kis kelet-európai abszurdként még az itt élő… Habsburg-főhercegek is!

Ám ez a fejezet nem a Nemzeti Tanácsról szól. Ezért nem megyünk bele abba, hogy 1918 végén micsoda szörnyűségek történtek Magyarországon. Hogy munkátlan és éhező emberek százezrei járták nemcsak Budapest, de a nagyobb városok utcáit is, boltokat és tehervagonokat fosztottak ki, a falusi lakosság sokfelé elkergette a régi rend híveit, urakat, bírókat, jegyzőket, és atrocitások is voltak. Amire a Nemzeti Tanács azzal reagált, hogy vagy ezer embert bírósági ítélet nélkül ki végeztetett! A háborút is megjárt katonákkal azonban nem volt tanácsos viccelődni, ezek kemények voltak, és olykor itt-ott fegyverhez is jutottak. így grasszáltak szerte és növelték a káoszt.

Mint említettem a káosz a kommunisták melegágya, búvóhelye és felkészülési, majd műveleti területe. Ahol zűrzavar volt, ott máris felbukkantak. Az orosz frontról a hadifoglyok százezreit azzal küldték haza, hogy otthon keressék meg a munkásmozgalmakat, épüljenek, be, lázítsanak a kapitalisták ellen és ha már elég sokan lesznek, vegyék át a hatalmat. Az agymosott csőcselékből lettek aztán a „vöröskatonák”.

Végre kikiáltották a köztársaságot, detronizálták a Habsburgokat „örök időkre”, és próbáltak tárgyalni az addigra már felállt környező új országok kormányaival. De azoknál is elég zűrzavaros volt még a helyzet, és különben sem akartak szóba állni a magyarokkal, hát ez is értékes heteket vett el, de semmi eredményt nem hozott. Jellemző különben őseink tehetetlenkedéseire, hogy a kormány ekkor ajánlott fel könnyítéseket a nemzetiségeknek! Amikor azok már itt hagyták Magyarországot, el vonulóban voltak, javában építgették saját szabad hazájukat… Ha az előző ötven évben tényleg tesznek valamit a nemzetiségekért, akkor most nem kellett volna ide-oda szaladgálniuk folyton újabb küldöttségekkel Belgrádba, Prágába, Zágrábba és máshova – most már hiába, mert szóba sem állta velük, az ígéretekben nem hittek. Közben az antant-kormányok, élükön Párizzsal már a Károlyi-féle társaságban is „vörösöket”, kommunistákat láttak, és emiatt ott ártottak a magyar érdekeknek, ahol csak tudtak. És nagyon tudtak.

Nagy ára lett annak, hogy a magyarok annak idején a többi nép hátán állva részesültek a hatalomból. Sajnos bármilyen sok jót hozott nekünk a kiegyezés, azt mások szabadsága árán kaptuk, és most jött el a visszafizetés órája, amit sokan – mindkét oldalon – bosszúnak éreztek. Akárminek nevezzük, az a helyzet, hogy az 1910-es és 20-as években élő magyarok fizettek apáik és nagyapáik gigantikus tévedéséért.

A kommunisták eleinte láthatatlanok voltak. Kun Béla és társai, azaz a Moszkvából hazatért elvtársak egyelőre le voltak maradva, az események után loholtak. Fogadjuk el, hogy minden onnan hazatért és itt kommunistaként tevékenykedő férfi idegen ügynök, felforgató volt, akiket egy normális országban ezért föbelőttek volna. És nem árt tudni, hogy ezek egyikét Nagy Imrének hívták, később 1956 kapcsán ismerte meg nevét a világ.

A Károlyi-féle Nemzeti Tanács bármit is tett, a kommunisták hangja megnőtt, és egyre vadabb, teljesíthetetlen követelésekkel léptek elő, csak hogy lejárassák ezt a kormányt a nép szemében. Ez a sajátos „kontrázás” aztán meghozta a gyümölcsét, a tömegek műveletlenebb része, meg akik még egy újabb hatalomátvételre számítottak, azoknak tetszett ez a viselkedés.

1919 elején aztán többször felbomlott a kormány, Károlyit ugyan köztársasági elnöknek is megválasztották, de nem volt tekintélye, a káosz tovább tartott. A kommunisták a markukba nevettek, világosan látták, hogy követhető lesz az 1917-es „orosz recept”. Egy ilyen meggyengült, ócska, jelentéktelen és főleg erőtlen kormánytól nem lesz nehéz kicsikarni a hatalmat, amint eljön annak az ideje. És hamarosan el is jött. Budapest egyetlen nagy politizáló, pulzáló demagógia-fészek volt. Miközben az urak és elvtársak össze-vissza beszéltek Pesten, addig szinte minden oldalról ellenséges hadak gyülekeztek. Párizs rábeszélésére az antanttól támogatott új nemzeti seregek (nemegyszer francia tábornokok vezénylete alatt) fel-felvonultak a magyar területekre és egyre újabb országrészeket választottak le a maguk javára. Az ott lakókat senki sem védte meg. Az ország lakossága hiába várta az új elnöktől és kormányfőtől, meg a kormánytól, hogy védjék meg őket az idegen támadóktól – Károlyi visszakérdezett: „Kivel, mivel?” Hiszen Magyarországnak akkor nem volt hadserege, gyakorlatilag egyetlen katonája sem – többek között ez bátorította fel annyira a környező államokat, hogy kényük-kedvük szerint szabdalják a határainkat. Azokat a határokat, amelyekről akkor még senki nem tudott és nem is tudhatott semmit, hiszen azokat a majdani béketárgyalásokon fogják kialakítani majdnem másfél év alatt.

Az idő és a nem létező sereg sürgette a kommunistákat is. Folyamatos propagandájukkal, minden nap megjelenő újságjaikkal és röpiratokkal egyfelől lejáratták a Nemzeti Tanácsot, azt hangoztatva, hogy ők sokkal jobbak lennének, radikálisabbak, ügyesebbek és gyorsabbak -másfelől meg jól tudták: ha még várnak pár hónapot, vagy fél évet, ez a kormány is összehoz egy hadsereget. Amely előbb a határokat biztosítja be, aztán szépen levadássza a kommunistákat (aminthogy ez meg is történt, csak később a kelleténél), tehát nem vesztegették az időt. Még volt egy indokuk a sietségre: 1919 április elejére a Károlyi kormány általános, szabad és titkos választásokat hirdetett.

Ez döntötte el a dolgot. Ma már tisztán látjuk, hogy a kommunisták soha, sehol, a világ egyetlen országában sem kerültek hatalomra választások által, csak belső, vagy külső erőszakkal, hadsereg szuronyai által. Most megijedtek, mert tudták: akármennyire is erős a propagandájuk, a magyar lakosság többsége nem fog rájuk szavazni. A kommunisták számára különben is utálatos, félelmetes és gyűlölni való minden, ami titkos – különösen egy választás, ahol bárki titokban kifejezheti a véleményét, és ők azt nem torolhatják meg! Nem lehet véletlen, hogy a huszadik század végéig (és pár országban azóta sem) sehol sem tartottak szabad választásokat.

Ezek a hazaárulók annak idején Moszkvában megígérték Leninnek, hogy Magyarországon is megvalósítják a proletárdiktatúrát. Most az volt a céljuk, hogy csak a jelképesen létező hadsereg maradványait is „megdolgozzák”, elszigeteljék és jelentéktelenné tegyék. Nem számított, hány idegen sereg támad még az országra, hogy a románok már elérték a Tiszát, az egész Felvidéket elfoglalták a csehek és szlovákok, hogy még Ausztria is szembeszegül Budapesttel, és magának akarja Sopront és környékét – nekik csak az volt a fontos, hogy még a szabad választások előtt megragadhatják a hatalmat. Kezükre játszottak a körülmények is. Hiszen egy teljesen új választási rendszert kellett kidolgozni, az ország területe a fele sem volt a réginek, kevesebb képviselőre volt szükség, no és hogyan húzzák meg az új választókerületek határait? Míg ezeken vitázott, sőt olykor ölre ment a vezetés, és tömérdek korrupciós ügy pattant ki, addig a kommunisták összeszedték minden erejüket, hogy a kellő pillanatban lecsaphassak a demokráciára, a köztársaságra.

Az egyik első manőverük az volt, hogy felizgatott csőcselékkel megrohamoztatták a nekik nem tetsző újságok szerkesztőségeit, sőt, nyomdáit, és azokat szétverték, majd elintézték, hogy papír ne jusson a nyomdákba, így a polgári oldal, a normálisan gondolkodók lapjai olykor napokig nem jelenhettek meg. Aztán kikiáltották az országban, hogy akik bérházakban laknak, ne fizessenek lakbért; mert ha majd ők kerülnek hatalomra, azt úgyis eltörlik! A bérházakat állami tulajdonba veszik, és ingyen lakhatnak ott az emberek! Hát persze, hogy ez is sokakat melléjük állított. Jellemző, mekkora anarchia uralkodott az országban, ha Kun Béla nagy tüntetéseken szólította fel a munkanélkülieket, a volt katonákat, hogy szerezzenek fegyvert, mert hamarosan azzal veszik át a hatalmat! És ezért nem büntették meg őt és elvtársait, a hatalom éppen úgy nem reagált erre sem, mint ezer más törvénysértésre, vagy az idegen hadseregek magyarországi garázdálkodására.

A kommunisták féltek egy leendő magyar seregtől, ezért arra beszélték rá a tömegeket, ne jelentkezzenek abba a „burzsoá” seregbe. Könnyű volt dolguk, mert az emberek akkor, 1918 októberétől 1919 márciusáig sok olyan dolgot voltak kénytelenek átélni, amiről addig nem is álmodtak volna és ez mind negatív vélemény és folyamat volt. Elvesztették országuk kétharmadát, rokonaik rekedtek egy bizonytalan határon túl, akik még addig nem is létezett országok állampolgárai lettek úgy, hogy az ország nyelvét nem is értették. Külföldre kerültek hirtelen a vasútvonalak, a bányák, az árukészletek, nagy mezőgazdasági területek – amit régen egyazon országból hoztak oda olcsón és vámmentesen, azt most külföldről kellett volna importálni, de országnak nem csak pénze nem volt az importra, de azok az országok ellenségek lettek, és nem adták a magyaroknak azt az árut, akkor sem, ha arannyal fizettek érte. Amerre néztek, veszteségeket, reménytelenséget, pusztulást láttak.

Hát ilyen embereket persze könnyű volt manipulálni, hangzatos jelszavakkal megtéveszteni. Senki sem tudta, mit hoz a jövő, bizonytalan és cseppfolyós lett minden – és jöttek ezek a demagógok, moszkvai pénzzel handabandáztak, lázítottak, új rendet ígértek – sokaknak már az is elég volt, hogy valaki egyáltalán rendet ígér! Ráadásul rengetegen nyomorogtak, hiszen az ittenieket tönkretette a háború, a szélső országrészekből menekülteknek nem volt semmijük, sokszor még éheztek is – hát persze, hogy hallgattak a szirénhangokra. Azért ne képzelje senki, hogy a kommunistáknak valaha is többsége lett volna a társadalomban – ezt még akkor sem érték el, amikor évtizedek óta szovjet egységgel és erőszakkal uralták ezt az országot. 1919-ben is kevesen voltak, de ügyesen szervezkedtek, volt pénzük akkor, amikor másoknak nem tellett szervezkedésre sem. Ráadásul az új szabadság vélt hajnalán naponta keletkeztek új pártok, amelyek mind-mind új reményeket ígértek a megtéveszthető tömegeknek.

Az már csak hab volt a tortán, hogy Kun Béláék felszólították a kormányt, fizessen minden leszerelt katonának egy jelentősebb összeget, hogy az új életet kezdhessen. A kormánynak persze nem lévén pénze, nem tudott fizetni, de a kommunisták tovább nyomták ezt a követelést, megfelelő reklámot is csináltak neki és szerveztek tömegtüntetéseket, ahol a katonák tényleg ezt követelték. Észre sem vették, hogy ezzel is csőbe húzták őket, már pontosan azt harsogják tömegesen, amit a kommunisták adtak a szájukba – ráadásul közben elhitették az emberekkel, hogy ha melléjük állnak, akkor meg is kapják azt a bizonyos pénzt!

A tüntetéseken nem egyszer szembeszálltak a rendőrséggel, olyan is volt, hogy halottak maradtak a helyszínen, halott rendőrök! Ez volt az a pont, ahol a kormány végre elszánta magát. A rendőrség erőteljesen fellépett, megtámadta a Körös Újság szerkesztőségét, lefoglalta az ott talált iratokat, amelyekből egyértelműen kiviláglott, hogy a pártot Moszkvából irányítják, és pénzelik. Ezt látva a kommunisták elvesztették a fejüket, a rendelkezésükre álló csőcseléket utcai összecsapásokba hajszolták bele, amelyek során fegyverrel támadtak intézményekre és rendőrökre. Vagyis a kommunisták miatt vér folyt a nagyváros utcáin már a Tanácsköztársaság előtt is.

A kormány végre megtette azt, amit már legkésőbb decemberben megtehetett volna: lecsapott a kommunistákra, a pártot betiltották, helyiségeit bezártak, és 77 kommunista vezetőt a rácsok mögé dugtak. Ám máris beindult a habozás magasiskolája, Károlyi és miniszterei hirtelen úgy látták, hogy ezzel megsértették a szólásszabadsághoz való jogot. A kommunisták több mint felét szabadon engedték, bár harminckettő még a fogházban várta az ítéletet. De a kormány végül a letartóztatásukat elítélte – vagyis a saját cselekedetüket ítélte el! Csoda-e ezek után, hogy az utca embere már csak kapkodta a fejét, senki sem tudta, mit gondoljon ezekről a tépelődő ostoba miniszterekről, és magáról Károlyiról? Sokan persze nagyon is jól tudták, mit gondoljanak.

A kormány minden baklövése csak a kommunistákat erősítette meg. Az értők már sejtették, hogy mi fog történni: ugyanaz, ami Moszkvában történt 1917 októberében a Kerenszkij-kormánnyal (mellesleg maga Lenin nevezte Károlyit „magyar Kerenszkijnek”, és ez sokat elmond erről a folyamatról.) A kommunisták bebörtönzését követő napon 250 ezer munkás vonult fel az Országház elé, akik a kommunisták ellen tűntettek! Vagyis voltak azért normálisan gondolkodó tömegek, és ezek javarésze nem az utcán csellengett, ők dolgoztak. A szakszervezetek is kizárták a kommunistákat, ami intő jel volt Kun Béláék számára: ha többet várnak, kifutnak az időből, a társadalom összefoghat ellenük és akkor minden esélyüket elveszítik.

Jellemző, hogy a kommunistákat luxusbörtönben tartották, ahol egyáltalán nem rabként éltek: egész nap látogatókat fogadhattak (!), akik jöttek is szorgalmasan, főleg a segédek, alvezérek, akiken keresztül a vezérek tovább tartották a kapcsolatot a többi elvtárssal, tanácsokat, parancsokat adtak nekik.

Mire eljött a március, a köztársasági kormány maradék támogatottsága is elolvadt. A jobboldal a gyengeségét nehezményezte és azt, hogy láthatóan „balra húz”. A szociáldemokraták között is sok volt a kommunista, és bár mindenki készült az április 13.-i választásokra, rettenetes zűrzavar uralkodott az országban. A kommunisták nyíltan hangoztatták, hogy ha a választásokat nem ők nyerik meg, akkor erőszakhoz folyamodnak. Egyre több közintézmény vezetője állt át hozzájuk, miközben folyamatosan lázították a parasztokat, munkásokat, tisztviselőket. Nem volt nehéz dolguk, mert az emberek a fizikai körülményeik, a háború elvesztése, az ország irtózatos megcsonkítása és saját nyomoruk miatt is olyan lelkiállapotban voltak, hogy hallgattak bárkire, aki valami szépet és jót ígért nekik. Márciusra már Károlyi hívei is két részre szakadtak, ugyanis nem mindenki volt hajlandó a vezérrel együtt olyannyira balra sodródni.

Nem volt jó, hogy a kormány folyton hátrált a vörös fenyegetések elől. Az újabb magyar főbűn 1919-ben a határozatlanság volt. A habozás, a folytonos bizonytalanság permanens állapottá emelése, ami persze idővel félelmet és agressziót szült. Arról nem is szólva, hogy ezzel felbátorították a vörösöket. A Károlyi kormányzat legnagyobb bűne az volt, hogy az ilyen viselkedésével lehetségessé tette a későbbi puccsot. Egy kormány, amely nem is akar katonákat maga támaszának és az ország védelmére, egy kormány, amely hagyja, hogy a stratégiai területeken (pl. a belügy, a rendőrség, stb.) megszállják azok, akik nem titkolják, hogy céljuk a demokrácia eltörlése – az már önmagában is egy fő bűn.

Akkor sem tettek semmit, amikor a kormány által véglegesen betiltott (ám mégis megjelenő) Vörös Újság arra buzdította olvasóit, hogy készüljenek a polgárháborúra! Alig pár nappal a választások előtt ez nemcsak provokáció, de nyílt hadüzenet is volt a demokráciának. Annál is inkább, mert március végére a kommunisták által fellázított nyomdászok sztrájkba léptek, egyetlen újság sem jelent meg az országban – illetve bocsánat, egy azért megjelent: persze az övék! Annak nyomdászai érdekes módon nem sztrájkoltak. Ezzel ismét sikerült félretájékoztatni, hírektől megfosztani a lakosság újságolvasó részét, akik pedig a kommunisták lapját olvasták jobb híján, azok egészen hamis képet kaptak az országban uralkodó helyzetről.

És ekkor robbant a bomba: a kommunistáknak váratlanul egy erős szövetségese lépett a színre: az antant! Ugyanis Párizsból közölték a magyar kormánnyal, hogy a szlovákoknak adjanak át újabb területeket, konkrétan például Miskolcot, a románoknak még közelebbi területeket, közte Debrecent is, és a szerb-horvátoknak Pécset, gyakorlatilag egész Baranya megyét. Ezzel Párizs maga segítette elő a kommunisták hatalomra kerülését, hiszen nyilvánvaló volt – ezt még Károlyi is felfogta – hogy nincs és nem is lesz olyan magyar kormány, amelyik ezt elfogadja. Annak még abban az órában szednie kell a sátorfáját, és jó, ha a miniszterek élve tudják elhagyni a várost. Bizonyossá vált, hogy ezzel a kommunisták kerülnek hatalomba, hiszen Kun Béla az esemény tudatában már megzsarolta a kormányt: elvtársai utcai harcok árán fogják őt kiszabadítani a börtönből, utána pedig meg sem állnak az Országházig és lerombolnak mindent!

Március 21-én tulajdonképpen egy puccs zajlott le, hasonló az előző évi szentpétervárihoz. Kevesen tudták, mi zajlott az országban. A szociáldemokrata és a kommunista párt egyesültek, elzavarták a kormányt (amely megkönnyebbülten húzott el a homályba), közölték, hogy választások nem lesznek és hogy a hatalmat teljes mértékben átveszi a proletariátus, azaz a munkás-, paraszt- és katonatanácsok.

Ahol kommunisták, ott a hazugság; e kettő egymástól elválaszthatatlan. Károlyi március 20-án este még azt hitte, ő fogja kinevezni az új kormányt, és továbbra is köztársasági elnök lesz – ehhez képest a 21-én hajnalban utcára kerülő Vörös Újságból tudta meg, hogy lemondott! Mi több, a lemondó nyilatkozata alatt ott szerepelt azt aláírása is, pedig ő aztán nem írt alá semmit, azt a szöveget akkor látta életében először… Ez volt hát a kommunisták belépője.

Az új hatalom már az első napon kinevezte népbiztosait (minisztereit), a főbb posztokra félrevezető célzattal szociáldemokratákat nevezett ki, de hát azok is kommunisták voltak. Kun Béla parancsára megindult a magánautók elrekvirálása, minden háztulajdonos megtudta, hogy mától nincs háza, mert „minden a népé”. Sokan lettek öngyilkosok, látva, hogy egész életük addigi eredményét elvesztették.

Aztán máris özönlöttek fentről a rettenetes rendeletek. Az oroszországi tanácsok („szovjet”) mintájára megalakult Tanács-Szövetség, mert ezt jelentette a „Szovjetunió” név, nálunk is megalakult a „Magyar Tanácsköztársaság”, azaz Magyar Szovjet Köztársaság. Ez lett az ország hivatalos neve, majd máris kihirdették a statáriumot, azaz halállal fenyegettek mindenkit, aki szembeszáll eme „tanácsok” rendelkezéseivel.

Amint ők kerültek a hatalomba, rögtön elfeledkeztek előző ígéreteikről, senkinek nem adtak semmit, viszont amíg azelőtt az utcára vonult tüntetőket „elvtársaiknak” nevezték, mert azok a Károlyikormányt akarták megdönteni – de most, hogy a hatalom már náluk volt, az utcára vonultakat „lumpen elemeknek, csőcseléknek” nevezték és azzal fenyegették őket, hogy közéjük lövetnek.

A társadalom, mint minden sorsformáló nagy esemény idején, kettészakadt. Egy kisebb réteg, főleg értelmiségiek helyeselték az új uralmat, már csak azért is, mert megszűnni, megszakadni látszott az ezeréves feudális rendszer. Ady és társai abban reménykedtek, hogy végre valaki kivezeti a társadalmat a káoszból, amibe az utóbbi félévben került. Őszintén hitték, hogy vége az arisztokrácia uralmának, mostantól tényleg egyenlőség, demokrácia, köztársaság lesz.

A másik oldal meg azt látta, hogy a társadalom söpredéke, legalja került a hatalomba és tudták, hogy ez nem végződhet jól. Már annyi fordulat történt az elmúlt hónapokban, hogy azt hitték, talán ezt is átvészelik. De valljuk be: az, hogy összeomlott a Monarchia és elveszítettük a világháborút (amit ekkor senki sem nevezett „első világháborúnak”, csak „nagy háborúnak”, hisz nem tudhatták, hogy ez még csak az első egy drasztikus sorban) vagy hogy az országot hirtelen megfosztották területeinek nagyobb részétől – már sokakat közönybe, apátiába lökött, azt is hihették éppenséggel, hogy ennél rosszabb már úgysem lehet, ami ezzel az országgal és lakóival történhet. És ekkor, az új év tavaszának első napján addig sohasem látott elemek bukkantak elő, félvad emberek, akiknek az ország az ölükbe hullott, akik szemlátomást nagyobb részt primitívek voltak, és úgy hazudtak, mint a vízfolyás. Mi lesz ebből? – kérdezhették aggódva.

Hát bizony aggodalomra volt is okuk. Kun Béla rádión minden lépéséről tájékoztatta Lenint, aki szorgosan válaszolt is minden Budapestről érkező üzenetre és biztosította a kommunista vezért arról, hogy ha szükség lesz rá, Moszkva a magyar elvtársak segítségére siet. Ez szerencsére nem következett be, de a Tanácsköztársaság majdnem véglegesen elveszejtette Magyarországot! Ugyanis Párizsban az antant annyira megijedt, hogy azonnal felajánlotta Prágának és Bukarestnek, indítson katonai támadást a kommunisták ellen és ha ezt sikerrel teszik, akkor annak lesz jutalma is… A jutalom persze újabb területeket jelentett. Romániának például beígérték… Budapestet is! Elfoglalhatja és megtarthatja afféle gyarmatként azt a várost, hangzottak a párizsi csábító szavak. Mindnyájan tudjuk, hogyha ez akkor sikerül, Magyarország elvész, mert Budapest nélkül ez az ország nem lett volna az, ami (akkor) volt.

Vagyis miután a kunbélák megkaparintották a hatalmat, Magyarország minden kommunistaellenes ország céltáblája lett. Prédának kínálták fel az országot azoknak a hatalmaknak, amelyek akkoriban már kezdték az intervenciós oroszországi seregeket támogatni, hát hogyne csaptak volna le az Európa szívében terjeszkedő vörös mételyre! Tudták, hogy a kommunisták már tettek egy-egy kísérletet Münchenben, Berlinben és Bécsben is. Ha pedig ez a méreg átszivárog a határokon, eljuthat még akár… francia földre is! Ez a lehetőség érthetően nagy rémületet jelentett Párizsban, Londonban és szerte a kontinensen.

A magyarok egyik bűne, amit más huszadik-huszonegyedik századi nagy események idején is láthattunk: a szolgalelkűség. Az, hogy a nagy többség azonnal alkalmazkodik bármilyen rezsimhez, ha érdekei úgy kívánják. Bizonyára ez így van több más népnél is, de nem ez a jellemző. A hollandok a náci megszállás alatt nem álltak be tömegesen az ottani náci pártba, éppen ellenkezőleg, és sok ilyen példát mondhatnánk Norvégiától Görögországig. De nálunk éppen 1919-től kezdve nem ez volt a módi. Ki tudja már, hogy az állítólag háromszáztízezres taglétszámú kommunista pártnak 1919 tavaszától nyár elejéig a szociáldemokratákkal együtt hirtelen…másfél millió tagja lett?

Mert bizony nálunk ez már csak így megy. Ha az a jelszó, hogy „nemzeti függetlenség”, 1848-at írnak, és meglengetnek pár nemzetiszínű zászlót, mind nagyon magyarok vagyunk. Ám ha eljön 1867 és a 48-nak a fordítottját kell tennünk, megint csak ott vagyunk az első sorban, megalkuszunk korábbi legyőzőinkkel, akiket pedig annyira, de annyira gyűlöltünk, és opportunista módon most meg azt is vállaljuk, hogy rabból börtönőrré válunk, mert most az jó nekünk.

Ha kapitalistának kell lenni, mint Horthyék alatt is, akkor azt támogatjuk. Ha az a divat, hogy visszaköveteljük a Trianonban elvesztett területeket és erre felépül egy egész politikaitársadalmi rendszer, akkor gyermekek és felnőttek nap mint nap imádkozzák nyilvánosan, hogy Trianonba nem nyugszanak bele, „nem, nem, soha!” Ha ismét felülkerekednek a kommunisták, akkor bár nyögi a nép az elnyomó rendszert, egyszer csak kiderül, hogy milyen sokan támogatják… Például az 1970-es évektől már, feledve 56 tizenkét napos mámorát, több mint 900 ezer fő volt tagja a magyar kommunista pártnak, azaz a felnőtt lakosságból minden hetedik-nyolcadik ember támogatta a rendszert… De a sornak nincs vége! Ha köztársaság van és demokrácia, elég egyetlen kisiklás a zsarnokság felé, és máris az a népszerű vezér, aki szembefordítja az országot a világgal. Ilyenek vagyunk, mondhatjuk, persze nem belenyugodva ebbe az abszurd „népi jellemző vonásba”.

Visszatérve 1919-be, akkor 1867-hez hasonlóan megint csak győzött a Nagy Magyar Opportunizmus. Bár persze a nagy többség nem értett egyet a kommunistákkal, de nem sokat tett ellene. Ne feledjük, akkoriban talán csak nyolc és fél millióan éltek hazánkban, ehhez képest a másfélmillió rengeteg nagy szám.

A Tanácsköztársaság kihirdette, milyen újabb követeléseket támasztott az antant, és büszkén tették hozzá: ők ebbe nem mentek bele, visszautasították Párizs követeléseit! Ezzel persze népszerűséget szereztek még azok között is, akik nem repestek a vörös hatalomátvétel láttán. De most halványan úgy érezhették, hogy lám, azért ezek a kommunisták is „hazafiak”…

Az sem riasztotta el ezeket a szimpatizánsokat, amikor Kun Béla döbbenetes bejelentést tett: amint megszilárdul a kommunista hatalom, a Tanácsköztársaság csatlakozik majd a Szocialista Tanácsköztársaságok Szövetségéhez – vagyis Oroszországhoz, a későbbi Szovjetunióhoz! Ezek a vörösök nem is titkolták, hogy országunk nem lesz független – és az opportunisták ezt is bevették.

A kommunisták megváltoztatták az ezer év alatt kialakult jogrendet, még a szokásokat is. Elkoboztak minden földet, de nem osztották ki azt a parasztoknak, nehogy tulajdonuk legyen – óh, nem, akinek van valamije, az már nem annyira függ a rendszertől. A totális államhatalom jegyében tehát a nagybirtokokat „közös művelésre” jelölték ki, azaz létrehozták ott a kolhozokat, a kollektív gazdaságokat. Elvettek gyakorlatilag mindenféle tulajdont. Megszűnt a bevált jogrend, és fennen hirdették, hogy „a proletárdiktatúra vasököllel sújt le mindenkire, aki ellenforradalmár”. No, és ki az ellenforradalmár? Aki nem ért velük egyet. Minden puha vagy kemény diktatúrák közös jellemzője, hogy a vele egyet nem értőket „idegennek”, „hazaárulónak” stb. kiáltja ki, és csak azokat tartja igaz magyarnak, aki egyetért vele – így megy ez már vagy száz éve.

A Tanácsköztársaság puszta léte, a kommunisták hatalomra kerülése és felforgató akciói, az állam teljes átrendezése – remek érveket adott Prága, Bukarest, Belgrád és Zágráb kezébe. Joggal hívhatták fel Párizs és London figyelmét arra: itt vannak ezek a magyarok, egyfelől megveszekedett nacionalisták, mindig is azok voltak, no meg most aztán idehozták a kommunizmust – tehát jobb, ha még kevesebb területet hagyunk meg nekik! Nosza, vegyünk el tőlük minél többet, legyen csak kicsi, gyönge és védtelen az a kommunista állam!

Létrehozták a magyar Vörös Hadsereget, persze elsődlegesen abból a célból, hogy a netán ellenük lázadó magyar lakosságot féken tartsák, ezt bizonyítja az is, hogy hithű kommunisták és baloldali érzelmű férfiakat vetettek be. Később rákényszerültek persze igazi katonatisztek, háborút megjárt, valamelyest jobboldalinak tartott emberek felvételére is, különben a hadsereg nem ment volna semmire a puskaport sohasem szagolt gyári munkásokkal és parasztokkal. így sem lett elég katona, messze nem annyian voltak hajlandók fegyvert fogni a vörös zászló alatt, mint azt a kunbélák elvárták. De a vezetés nem tartott semmitől, ugyanis elhitték, amit Lenin üzent: hogy hamarosan egyesülhet a szovjet és a magyar Vörös Hadsereg! Ez is fikció volt, már csak azért, mert elég volt a térképre nézni: északkeleten Magyarországnak már nem volt közös határa az oroszokkal, az új antant-hatalmak, Cseh-Szlovákia és Románia onnan is körbezárták Magyarországot. Mivel nem jelentkeztek elegen, két nappal később a kommunisták már sorozást rendeltek el és kénytelenek voltak bevenni a seregbe mindenkit, aki hajlandó volt kényszer hatása alatt fegyvert fogni. A végén még az is megtörtént, hogy az 1918 végén tömegesen nálunk rekedt orosz hadifoglyokat a szovjet kormány felszólította, a lépjenek be a magyar Vörös Hadseregbe, és persze ez is megtörtént! Jogilag teljesen érvénytelen helyzet állt elő: egy magyar kormány idegen állampolgárokat vett fel a magyar seregbe… De azt se nagyon tudják már manapság, hogy csaknem 1300 osztrák katona jött át fegyverrel a határon, mind kommunistának vallották magukat, és beléptek a Vörös Hadseregbe, őket követték még „internacionalisták”, sokfelől. Lengyelek, szerbek, csehek, szlovákok is! Két nemzetközi ezred is alakult, és talán nem véletlen, hogy a kommunista budapesti vezetés ezekben jobban bízott, mint a hazai „proletárkatonákban”.

A fegyvereket Ausztriából csempészték át, és szereztek egyenruhákat is. Az itt-ott még meglévő „császári és királyi” katonákat is rávették a „haza védelmére” – mert most hirtelen ez lett a jelszó. No persze szovjet mintára politikai felügyelőket neveztek ki minden alakulathoz, ezek voltak az igazi parancsnokok és bárkit elvitethettek, ha úgy látták jónak. Vagy hatvanezer embert küldtek ki a demarkációs vonalakra, vagyis oda, ahol az antant-csapatok már felálltak, és várták a Párizsból érkező engedélyeket, hogy vonulhatnak tovább, beljebb (így álltak például a Miskolc-Debrecen-Békéscsaba vonalon…)

Ahogyan az lenni szokott az efféle „forradalmaknál”, a vezető elvtársak egy része egymásnak esett, és próbáltak kimarni maguknak jobb pozíciókat, más vezetőket pedig kibuktatni a hatalomból.

A célzott propaganda része volt az is, hogy folyamatosan hangoztatták: a szovjet Vörös Hadsereg már ott áll a Kárpátok másik oldalán, és heteken belül érkezik, no akkor majd lesz nemulass az antant-erőknek meg ezeknek a piti országocskáknak itt a környéken! És sokan el is hitték ezt, hiszen ez reményt adott arra is, hogy talán valamelyes mértékben sikerül megfordítani a háború végét, vissza lehet szerezni, ha nem is az összes elvett területet, de annak egy részét. Ezért százak vagy ezrek jelentkeztek önként, mert nem érdekelte őket, hogy nemzetiszín helyett vörös zászló alatt menetelhetnek, ha van esély elverni a szlovákokat, románokat, szerbeket!

Hadd szögezzem le: a kommunisták nem Magyarországot védték, hanem a saját hatalmukat. Itt most nincs hely számos olyan részletes adat közlésére, ami ezt bizonyítaná – megtettem ezt egy erről szóló könyvben (ld. a kötet végén az irodalomjegyzéket).

Ma már tudjuk azt is, hogy Kun Béla és társai titokban egyezkedtek az antanttal is. Szerették volna elérni, hogy az antant álljon le az újabb területi követelésekkel, szüntesse meg az ország blokádját, akkor ők aláírják, és szentesítik Magyarországi területi veszteségeket, csak az antant ne avatkozzon bele abba, amit ők művelnek Magyarországon. Ezen közben itthon az államosításokat igyekeztek úgy beállítani, mintha az a nép javát szolgálná, sőt, eleve annak akarata mentén történne (ismerős technika a kővetkező évszázadból is…) Elvették nem csak a gyárakat, üzemeket, bankokat, nagybirtokokat, de a kisemberek pénzét is – ugyanis a proletárdiktatúra egyszerűen lefoglalta az emberek takarékbetétjeit, zárolták a bankszámlákat, és sokan egy fáradságos élet összes megtakarítását elveszítették. Nem árt tudni, hogy a kommunisták a kisemberek pénzének elvételét így nevezték: „a kisvagyonok védelme”. Vagyis azért kobozták el mások pénzét, hogy azt „megvédjék” – ez bizony ismerősen hangzik az újabb időkből is…

Ahogyan már említettem, a Tanácsköztársaság vezetése állami tulajdonnak nyilvánított minden lakóházat, és a tulajdonosok nevéről telekkönyvileg is leírták azt, ami addig az övék volt! Az alapelv az volt: „minden ház közös”, és a benne lakók, akár eddig gazdái, akár bérlői voltak, mostantól nem tartoznak fizetni lakbért. Hogy akkor miből fogják karban tartani, tatarozni azokat a házakat, senki sem gondolt, már persze a kommunista vezetésben. Csak a szovjet mintát látták maguk előtt, és vakon törtettek a cél: a teljes magántulajdon eltörlése felé.

A Tanácsköztársaság elrendelte az általános munkakényszert, vagyis elvileg mindenkinek adnak munkahelyet – ahol viszont nem mindig kellett dolgozni, mert a nem szeretett teljesítménybérezésnek is búcsút mondhattak a büszke proletárok. Az üzemek még a nyár folyamán nagyobbrészt tönkre is mentek, vagy munka híján leálltak. Lehetett hivatkozni a nyersanyagok hiányára, merthogy azokat most „külföldről” kellett volna beszerezni, de nem lehetett, mert a csehek, románok, szerbek, stb. nem adták. Ettől is azt remélték, hogy egyfelől a magyarok, de különösen a kommunista magyarok majd éhen halnak. Nem feledhető, hogy a Tanácsköztársaság hivatalos közleményeiben olvashattunk egy olyan mondatot is: Az élethez csak a dolgozó embernek van joga. Vagyis aki nem dolgozik, az ne is éljen, pusztuljon! Mondták és írták ezt azok, akik csak vezetni próbálták az országot és a munkát hírből sem ismerték.

Hogy honnan szereztek pénzt az állam működtetéséhez? Hát például… bankrablásból. Mert ugyan minek lehet nevezni azt a módszert, hogy reggel lefoglalják, államosítják a bankot, délelőtt felnyitják az összes széfet, kiveszik belőlük az ékszereket, régi aranyakat, valutát és bármit, ami értéknek számít, és délután azokat már el is szállítják a nagy közös – vörös – kincstárba?

Elkobozták a mozikat, a filmgyárakat, műtermeket, mert tudták, hogy a filmeknek propaganda-értékük van és azokat akár ellenük is felhasználhatják. Látták persze azt is, hogy a proletár nem dolgozik szívesen, magyarul lazsál, amikor csak teheti, hát hol szép szóval, hol fenyegetésekkel akarták rábírni őket, dolgozzanak jobban, többet!

No és rávetették magukat az oktatásra is, biztosak voltak benne, hogy e téren is a szovjet modellt kell követni, vagyis materialista oktatásra van szükség. Még szerencse, hogy a március végén indult Tanácsköztársaság nem érhette meg a következő tanév kezdetét. Azon a nyáron csak arra futotta tőlük, hogy egymásnak is ellentmondó, zavaros intézkedéseket hoztak iskola-ügyekben, amelyekkel csak a már meglévő káoszt mélyítették el. A gyerekek osztályozását eltörölték, eltörölték a gimnáziumokban és egyetemekben a felvételi vizsgát, azzal a nem is titkolt céllal, hogy így akkor bejussanak oda a szerényebb szellemi képességű munkásgyerekek is. A kommunistákban a legnagyobb mozgatóerő a szerzési és birtoklási vágy volt, azaz a hatalom volt a mindnek feletti érték, és mindent annak rendeltek alá. Államosították a könyvtárakat, színházakat, úri kaszinókat (társasköröket, klubokat), de az éttermeket és kávéházakat is.

A teljes nyomor és az éhhalál fenyegette a lakosság szegényebb részét, és bár azt a kommunisták semmi kincsért nem vallották volna be – éppen miattuk! Mert hát az antant a Tanácsköztársaság miatt vont kordont az ország köré. Ne jusson be semmi és senki, de ki se juthasson belőle senki, és főleg semmi, azaz felforgató eszme! Ok persze úgy magyarázták a katasztrofális élelmiszerhiányt, hogy volt ugye, a háború négy éve, meg utána a Károlyi-kormány, és bár ők mindent megtesznek a hiányok enyhítésére, azért csodákra ők sem képesek. A totális áruhiány miatt elrendelték, hogy csak élelmiszerjegyekre, utalványokra lehet bármit is vásárolni, ám ilyen utalványt csak a dolgozók kaphattak, sőt, azok sem mind, csak akik szakszervezeti tagok is voltak! Ez így ment a Szovjetunióban egészen a második világháborúig, vagyis ha volt is valakinek pénze, de kisiparos volt, vagy paraszt vagy hasonló, azaz „nem dolgozó”, sőt inkább „kapitalista burzsuj”, akkor sem vehetett magának semmit. A kommunistákkal nem szimpatizáló dolgozók tízezrei voltak kénytelenek belépni a szakszervezetekbe, hogy élelmiszerutalványokat kapjanak. Ennek viszont ára lett, miután leverték a Tanácsköztársaságot, „visszajöttek a fehérek”, vagyis helyreállt a rend. A hatóságok ekkor a szakszervezeti névsorokat lefoglalták és ezek alapján megállapították, kik támogatták a vörösöket, még ha csak kényszerből is… Ráadásul ez az egész következő korszakban (1920-1944) rányomta bélyegét a szakszervezetekre, amelyeket azon időkben már nem tartottak a munkavállalók érdekképviseletének, inkább afféle megbízhatatlan, „rózsaszín” szervezetnek. A falvak és kisebb városok bezárkóztak, az ott termelt vagy gyártott élelmiszereket nem engedték kivinni, minden levágott disznó útját figyelemmel kísérték, remélve, hogy azt majd a helyiek fogyaszthatják el. A kommunisták, mint később mindenütt, és sokfelé mindmáig, kiirtották a társadalmi szolidaritást, együttműködést.

 

Nagy bűnök

 

A Tanácsköztársaság két hatalmas bűnt követett el Magyarország ellen.

Az egyik: véglegesen a majdan eljövendő Hitler karjaiba taszította az országot és lakosait. Hiszen ha nem jön el a véres terror – ami a második bűne volt – akkor Magyarország lakói nem rettegnek úgy az oroszoktól, a kommunizmustól, ettől az egész társadalmi rákfenétől, ezért aztán nem lett volna könnyű huszadik századi őseinket rávenni arra, hogy a totalitárius fasiszta rendszereket támogassák, azok szövetségeseivé váljanak, majd elveszítve azt a háborút is, egy emberellenes világbirodalom, a Szovjetunió csapdájába essenek. Sajnos azt kell mondani, hogy a vörös-terror ezt érte el.

Éppen ez a terror borzasztotta el a magyar közvéleményt. Az antant más népeivel ellentétben a gödör legalján lévő magyarok ráadásul még ezt kapták „ajándékba” a sorstól. Mert ami ekkor következett Magyarországon, már a huszadik századi rettenet, a fasizmus és a kommunizmus módszereit vetítette előre. Az emberek itt Magyarországon úgyis sorscsapásoktól szenvedtek, senki nem érezhette magát biztonságban, az addigi világ totálisan összedőlt, minden rosszabbra változott – és akkor még, mintha mindez nem lenne elég, egyszer csak jöttek ezek a pöffeszkedő hazudozó alakok, a börtönből egyenesen átsétáltak a hatalomba és máris uralkodni kezdtek a normális emberek fölött.

Ráadásul kegyetlenül, drákói törvényekkel, amelyek mind mind csak egy dolgot céloztak: hogy átalakítsák ezt az országot, legyen benne minden másképpen, mint ahogyan az addig volt. Szinte a semmiből bukkant fel az a pár száz ember, aki rögtön megosztotta a társadalmat, a kitalált „eszme” révén egy vékony réteget sikerült szembeállítani a többiekkel, aztán azt felhasználva, annak fegyvereket szerezve máris terrorizálta a többit. Sőt, az idegen eszme harcosai sokszor úgy tettek, mintha szívükön viselnék a helyi, nemzeti érdeket, még hadsereget is küldtek a határmenti államok seregeinek csapásai ellen, így azt a látszatot is keltették, mintha ök megvédenék az ország lakóit mindennel szemben, kivétel nélkül!

És tették ezt eleinte büntetlenül. Nem volt fórum, ahol a velük egyet nem értők, a szembenállók elmondhatták volna a véleményüket, hiszen a kommunisták minden más újságot betiltottak a sajátjukon kívül, az egyetlen fegyveres erő is ők voltak, titkos és nem titkos rendőrségük fenyegetett meg mindenkit, aki csak pisszenni mert a rendszer ellen. Egyszóval azt vezették be, ami még a mai napig is zajlik számos országban (Kína, Kuba, Vietnam, Laosz, Kambodzsa, Észak-Korea, Venezuela, stb.)

Mivel Budapesten nem tudtak élelmezni annyi embert, ahányan ott laktak, hát egy napon kitalálták és azonnal meg is valósították, hogy 120-130 ezer embert kitelepítenek a fővárosból! Ezeknek rögtön el kellett hagyniuk a lakhelyüket, otthagyni lakásaikat, és minden értéküket és nekiindulni a vakvilágnak, keresni vidéki rokonokat, ismerősöket, akik esetleg majd befogadják őket. Még szerencse, hogy a nem kommunista hivatalnokok húzták az időt. Az emberek egy része, azaz akik tehették, menekülőre fogták. Átmentek Ausztriába, vagy vidéken húzták meg magukat (mint a Horthy-család is) és várták a jobb időket.

Amiről most szó van, az a fegyveres, gyilkos terror. Felállítottak egy osztagot és a „Lenin-fiúk”, ahogyan hívták őket, mindig ott bukkantak fel, ahol meg kellett védeni a proletár hatalmakat, ahol a kommunista uralom megkérdőjeleződött, vagy ahol egyesek nyíltan fellázadtak ellene. És ilyen ellenálló góc egyre több lett. Jött a nyár, és a kommunisták elindultak vidékre, összeszedni, lefoglalni a parasztok termését. Hát nem mindenki adta oda rögtön, volt, ahol fegyverrel fogadták az „agrárproletárok” a „kedves városi munkás-elvtársaikat”… A forradalmi halálbrigád megjelent már éjszaka vagy nappal, egy ötperces tárgyaláson, ahol a vádlottak nem védekezhettek – kimondták a halálos ítéletet, és máris lelőtték a parasztot, olykor családtagjait, és más falusi ellenállókat, és elvitték a termést. Kimondták ők nyíltan is: „Aki nincs velünk, az pusztuljon!”

Soha nem derült ki, pontosan hány ezer áldozata volt a Tanácsköztársaságnak. Divatban volt, hogy egy-egy városban a tehetős polgárokat minden ok nélkül börtönbe dugták, ott olykor meg is kínozták őket, csak hogy a város többi polgára engedelmeskedjen és azt tegye, amit a hatalom parancsol (ezt a módszert később elleste tőlük és tökélyre fejlesztette a hitleri fasizmus a világháború alatt). Rengeteg embert elhurcoltak a lakásáról és nem derült ki később sem, mi lett velük. Valószínűleg agyonlőtték, és elföldelték valahol egy erdőben, félreeső helyen. Ez a terrorgépezet az egész négy és fél hónap alatt végig, szünet nélkül működött, soha nem tudhatta senki, hogy a jellegzetes Lenin-sapkát viselő fegyveres férfiak hol bukkannak fel, és kiket hurcolnak el? Ez (is) magyarázza, hogy a lakosság nem kelt fel ellenük. Ennek ellenére, különösen a szabadságukat jobban félő dunántúliak olykor lázadtak a véres hatalom ellen.

Persze eljött az határ, amely után már elindult egy szervezkedés a vörösök ellen. Bár azok tovább terrorizálták a lakosságot, azért akciók egész sorozata indult a gyűlölt idegen eszme képviselői ellen. A francia megszállás alatt lévő Szegeden gyülekeztek a régi katonatisztek, polgári erők, sokan meg Bécsbe szöktek, ott is szervezkedtek, próbáltak pénzt és fegyvert szerezni. Paradox módon a cseh és román hadseregek támadásai sokat segítettek, mert a Vörös Hadsereg nem bírt velük és miután csapatai sok vereséget szenvedtek, ezzel persze gyengült a Tanácsköztársaság fegyveres ereje is.

Ahogyan egyre inkább változott a nép hangulata, úgy lettek a kommunisták egyre erőszakosabbak, a hatalom elvesztésének rémképe iszonyatos tettekre ösztönözte őket. Nem kétséges, hogy a kunbélák mindenképpen szerettek volna megfelelni megbízójuk, Lenin elvárásainak. Talán köztük néhányan még hitték is, hogy egy világforradalom részesei, ők az élharcosok, akiket később majd a történelemkönyvekben dicsőítenek, és akik tényleg egy jobb világért harcolnak. Hitték azt a régi (jezsuita…) elvet, hogy a cél szentesíti az eszközt, közben nem vették észre, vagy nem akarták tudomásul venni, hogy a mondás éppen fordítva igaz: az eszköz bemocskolja a célt.

Az ország összes megyéjében, városában és sok falujában dühöngtek a vörös fegyveresek. Ahol bármilyen ellenállást tapasztaltak, az emberek nem teljesítették a kormány parancsait, de főleg nem adták át a termést a vörösöknek, elég volt egy telefon a legközelebbi városba és máris jöttek a „vörösőrség” tagjai, a rendörök, és ha kellett, a rettegtetett Lenin-fiúk is megjelentek. Átfésültek egy-egy gazdaságot, vagy akár egy falut, minden férfit kihajtottak, megkínoztak, a példa kedvéért kettőt-hármat a legközelebbi fára felakasztottak, vagy ott helyben lelőtték őket – és máris ment minden úgy, ahogyan azt ők akarták. Hogy közben hatalmassá növekszik a gyűlölet irántuk, azzal látszólag nem törődtek. De ahogy múlt az idő, úgy lett egyre vadabb a helyzet. A vörösök már annyi gyilkosságot követtek el, hogy érezték a növekvő ellenállást, és már bizalmatlanul méregették egymást is – ki az ellenség? Nap mint nap lelepleztek a saját soraikban is „burzsoá elemeket”, ellenséget, akit aztán kivégeztek. így sokszor kommunista ölt kommunistát.

Az embereket senki és semmi nem védte meg ezektől a vadállatoktól. Hiszen még a bíróságok is „proletárdiktatúrák” voltak! Az igazi jogászokat elűzték, és a helyükre egyszerű, sokszor írástudatlan munkásembereket ültettek, mondván, hogy mostantól kezdve ők fognak ítélkezni. Paródia volt ez, de véres paródia, mert ezeket az embereket csak egyetlen vágy hajtotta: bosszút állni addigi kudarcos életükért azokon, akiken lehetett: földbirtokosokon, gazdagabb parasztokon, hivatalnokokon. Elég volt valakit bevádolni, akár névtelenül is, és az illető máris a „bíróságok” előtt találta magát -ha ugyan már az odafelé vezető úton nem lőtték le és dobták ki valahol egy erdőben.

Itt bizony felmerült még a „faji” kérdés is; hiszen a harmincegy népbiztos, vagyis a Tanácsköztársaság „agytrösztje” és intézkedésre jogosult főemberei közül húsznál is többen voltak zsidó származásúak (erről, és ami ebből következett, könyvünk utolsó fejezetében lesz szó).

Rontott a lakosság helyzetén az a „kedves” kelet-közép-európai szokás, hogy a lakosság egy tekintélyes része azonnal besúgó, spicli, ügynök lett, a legtöbben teljesen önkéntes alapon, minden kényszer nélkül kezdték feljelentgetni a többieket. A Lenin-fiúk és a többi vörös hatóság meg persze rögtön lecsapott bárkire, mérlegelés és nyomozás nélkül. Nem egyszer sötét éjszakákon tűzharc robbant ki itt-ott, főleg a Dunántúlon, ahol kevesebb volt a könnyen megtéveszthető, műveletlenebb és nyomorgó ember.

Mivel a parasztok nem szolgáltatták be a közösbe a termést, élelmiszerhiány lépett fel, és hogy urai maradjanak a helyzetnek, a vörösök egyre élesedő terrorral válaszoltak. Nem a lakosság gondjait akarták megoldani, hanem a saját hatalmukat megőrizni, ezért betiltottak minden szervezetet, becsapták a velük szövetséges szociáldemokratákat, és a szakszervezeteket is semmibe vették. Ahogyan múltak a hónapok, és nőtt velük szemben az ellenállás, messze nem csak a „grófok, bárók és katonatisztek” fogtak fegyvert, ahogyan ők állították akkor, és később egészen 1989-ig), úgy lettek egyre erőszakosabbak és folyt el minél több vér. Senki sem akarta már elfogadni a Tanácsköztársaság fedezet nélküli értéktelen pénzét, ebből is sok konfliktus támadt. Középkori jelenetekre került sor: ha egy városban szembeszálltak a tanácshatalommal, megjelent pár száz vörös talpig fegyverben, nemegyszer páncélvonattal (!) érkeztek a környékre. Körülvették a várost, elfogtak harminc, ötven, vagy éppen száz férfit, azokat alaposan összeverték, majd egybeterelték a megfélemlített lakosságot, és a jelenlétükben a foglyok közül néhányat felakasztottak a templom előtti fákra. Ezek után kijelentették, hogy így jár mindenki, ki a proletárdiktatúra ellen lázad, azután sarcot vetettek ki a városra: élelmiszert tonnaszám és több millió koronát (akkori pénzegység) kellett összeszedniük, de ott és rögtön, addig az életben maradt férfiakat nem engedték szabadon.

Csoda-e ezek után, hogy a magyar lakosság torkig lett a kommunistákkal és később bárkivel, magával az Adolf Hitler nevű Sátánnal is hajlandó volt szövetkezni, csak hogy a vörösök soha többé ne térhessenek vissza magyar földre?

A vörösök egyik hibát a másik után követték el. A nagy, ellenük indított vasutassztrájkot véresen megtorolták, letörték, ezzel sok ellenséget szereztek maguknak. Azután el akarták kobozni a gabonatermést, hogy legyen mivel etetniük a budapesti proletárokat, akikből a legtöbb vöröskatonát sorozták be. Legvégül aztán éppen a nagyon is ellenálló Dunántúlon elrendelték a férfiak kötelező besorozását a Vörös Hadseregbe!

1919 június vége felé már a fél ország fellázadt, vidéken sokfelé összefolyó gócok alakultak ki, a Lenin-fiúk és a felfegyverzett pesti vasmunkások véres tort öltek, számos falut és várost rohantak le. Magyar ölt magyart, de tudjuk, ez megszokott volt, a régebbi korokban Európa összes országában zajlottak belháborúk. De azért az emberek nem szokták meg, hogy úgy bánjanak velük, még a legrosszabb háborús években sem került veszélybe az életük. Most nagyon is. A proletár vezérek elgondolkozhattak volna azon, hogy Budapesten is szerveződött ellenállás, sőt leginkább éppen a munkáskerületekben!

Közben a Vörös Hadseregbe sokan azért léptek be, mert az antant parancsára a cseh és a román hadsereg megindult a magyar területek ellen és azokból sokat foglaltak el (a románok például elérték Szolnokot…) Ezek az emberek nem annyira vörös zászló alatt meneteltek, legalább lélekben, hanem azt a kis, megmaradt Magyarországot akarták menteni, ami még létezett. De aztán Kun Béla a győztesen előremenetelő, és a fél Felvidéket visszafoglaló seregét párizsi utasításra visszahívta, és azokat a területeket ismét odaadta a cseheknek – ami mérhetetlen felháborodást keltett. Aztán a katonák kezdtek hazaszökdösni a frontról, fellázadtak Pesten a tiszti iskolások, és a kis dunai hadihajók legénysége is szembefordult a vörösökkel.

A szovjet Vörös Hadsereg pedig csak nem kelt át a Kárpátokon, nem érkezett meg, hogy a kunbélák végre szovjet tanácsköztársaságot csinálhassanak Magyarországból, Párizsból állítólag megüzenték a vörös vezéreknek: ha nem lesz több véres erőszak, akkor egy védett vonaton Ausztriába utazhatnak, és onnan szabadon távozhatnak a Szovjetunióba. A seregből már a tisztek, sőt, a vörös érzelműek is szökdöstek, azon a nyáron a terror ellenére is fonnyadozni, foszladozni kezdett a proletárdiktatúra ereje, hatalma. Már a bent lévők számára is kiderült, hogy a kommunisták nem az ország érdekeit védelmezik, hanem egy szovjet mintájú világforradalomról ábrándoznak, ez siettette számukra az összeomlást.

Az ipari termelés visszaesett, hisz munka helyett heteken át csak munkás gyűlések zajlottak a gyárakban. No és sok ipari munkást vittek el a hadseregbe, azok hiányoztak a termelésből. Akik ott maradtak, azokat már nem teljesítmény szerint fizették, hát csak lógtak, nem siettek, olykor egyszerűen nem is dolgoztak. Krónikus és fenyegető élelmiszerhiány lépett fel, mert a parasztok nem adták oda a vörösöknek a termést, az élelmiszerjegyek semmit sem értek és az olyan nevetséges akcióik sem segítettek, mint például a budapesti lóversenypálya beültetése… zöldségekkel. Mert hogy a lóverseny „burzsoá sport” volt, hát azonnal betiltották. Ezenközben azért láthatta mindenki, hogy a kommunista vezérek a másoktól elkobzott villákban élnek, és ők dúskálnak mindenben, ami nem jut másoknak. Az élelmiszereken kívül zsákmányoltak rengeteg ékszert és valutát is, ezek jó része érdekes módon a legfelső vezetésnél kötött ki.

A lakosság meg szabotált, kivárt, olykor tett is valamit, vagy éppen nyíltan lázadt, de sajnos mindig csak elszigetelten, tehát spontán, egymásról mit se tudva. A kötelező sorozás „nem jött be”, a meglévő katonák is csapatosan szökdöstek el.

A százharminchárom napból több mint száz eltelt már, mire a kommunisták is kezdték belátni, hogy baj van. Nem kapták meg a szükséges társadalmi támogatottságot, mi több, azt a keveset is elveszítették, amit a híveiktől kaptak. Fokról-fokra szembe kerültek a társadalom minden rétegével, azokkal is, amelyekkel pedig látszólag szövetséget kötöttek, vagy amelyeknek bemesélték, hogy az érdekeik közösek. Már a szakszervezetek is ellenük fordultak, és az új hatalom ellen röpcéduláztak. Még a nagy gyárak proletárjai sem álltak már mellettük, pedig addig ezek voltak a legjobb híveik. Szerte az országban minden munkahelyen azt követelték, hogy titkos szavazásokon döntsék el, továbbra is a proletárdiktatúra, a vörösök irányítsák az országot, vagy azt vegyék át az igazi szociáldemokraták?

A hadsereg július végére szétesett, Horthy és „ellenforradalmi” tiszttársai, több ezer közlegénnyel a hátuk mögött és sok olyan civillel, aki csatlakozott a „nemzeti” erőkhöz, (akkor ez a szó a vörösök ellentétét jelentette) az antanttal egyetértésben megindult, hogy kiverje az országból a kommunistákat. Az antant-hadseregek és a magyar erők együttes, összehangolt támadást indítottak július végén és sikerült is totálisan szétzilálni a még megmaradt Vörös Hadsereget. A kommunista vezetők akkor már javában tárgyaltak az antanttal a legnagyobb titokban arról, hogyan menekülhetnének el?

A románok átkeltek a Tiszán, és megindultak Budapest felé, amit meg is szálltak (a huszadik században kétszer is járt román hadsereg Budapesten, de senki sem tud fordított esetről, amikor magyar sereg szállta volna meg Bukarestet…). Magyar antikommunista politikusok is tárgyaltak Párizsban, hogy ők alakítanának kormányt, és kértek élelmiszersegélyeket – mert most erre volt a legnagyobb szükség.

Július 31-én egy utolsó gyűlésen a kommunista vezetés beismerte, hogy veszített minden fronton. Ami nem is csoda, mert sikerült magukkal szembefordítani szinte az egész társadalmat. Ami a Szovjetunióban hetvenvalahány év alatt sikerült, arra Magyarországon elég volt három hónap is: mindenki átlátott a szitán, és lerázta magáról ezt a félelmetes hatalmat, a legrosszabb erőt, amely valaha is fenyegette az emberiséget.

A tanulság: a habozás, a politikai bizonytalanság, a káosz mindig a legrosszabb erőknek kedvez. A kommunisták minden országban csak ezt kihasználva, vagy egyenesen a válságokat okozva, kerültek hatalomra és ez 1919-ben sem történt másképpen. A magyarok bűne ismét a széthúzás volt, és az, hogy olyan sokáig hagyták uralkodni ezt a gyalázatos rendszert. Sőt, százezrek ki is szolgálták! Igaz, százharminchárom nap nem olyan sok, különösen nem az 1945-öt követő 45 évvel összehasonlítva. Ha őseink akkor keményebb ellenállást tanúsítanak, ha a kormány nem tesze-tosza, csak az egyik politika irányba hajló emberek kezében van, mindez nem történik meg. Az a sok ezer megkínzott, megnyomorított, kivégzett ember legalább annyira a Károlyi-kormány bűne is, mint a kommunistáké.

 

HETEDIK FŐBŰN
A polgárok elárulása

 

Van-e annál nagyobb bűn, mint ha egy államszervezet szembefordul saját polgárainak egy részével, azokat előbb megkülönbözteti hátrányosan, aztán mindinkább a saját és a társadalom ellenségének nyilvánítja őket? Majd lehetetlenné teszi az életüket, így próbálva elűzni őket idegen földekre. És amikor ez sem sikerül, akkor előbb zárt helyekre viszi, gyakorlatilag börtönbe zárja őket, megfosztja állampolgári jogaiktól, aztán több százezer embert kiad egy velük szemben ellenséges idegen hatalomnak – tegyen velük, amit akar…? Ilyesmire a világban talán csak az ókorban ismerünk rettenetes példákat. Az újabb korban viszont Európa kellős közepén, egy felvilágosultnak hitt) században a magyarok tettek ilyet saját polgáraikkal. Ehhez fogható aljasságot ilyen méretekben, ilyen hosszas előkészítéssel nem követtek el.

Ez lett a magyarok hetedik főbűne.

Mivel a Tanácsköztársaság vezetőinek, a véreskezű kommunistáknak nagyobb része zsidó származású magyar állampolgár volt, érthető, hogy az ország lakosságának jelentős hányada (hogy ők milyen arányt képviseltek a teljes lakosság körében, soha nem kutatták a szakemberek, például a szociológusok, ezért aztán arról csak sejtéseink lehetnek, sajnos nem járunk messze az igazságtól, ha feltételezzük, hogy minimum a lakosság egyik felének lehettek indokolt vagy indokolatlan ellenérzései a zsidósággal szemben) kifejezetten gyűlölte, vagy csak utálta őket. Mindesetre azok, akik 1920-tól kezdve intézkedéseket hoztak a zsidók ellen, egy kollektív felelősségre vonatkozó passzust alkalmaztak, amely azonban leírva sehol sem volt. A magyar történelemben addig nem volt hasonló elv, törekvés és lépés.

Akiknek ez érdekük volt, elterjesztették azt, hogy a kiegyezéstől eltelt fél évszázadban Magyarországon „zsidóuralom” alakult ki, aminek betetőzése volt a véres Tanácsköztársaság. Persze a „zsidóuralom” csak egy jelszó, mondhatni politikai termék volt, ami remekül szolgálta felhasználói rejtett céljait. Ugyanis ebben nem volt igazságtartalom. Az, hogy a százharminchárom nap népbiztosai, a véreskezű kommunista vezetés hatvan százalékban zsidókból állott, nem adott indokot arra, ami a közvetlen huszonöt évben bekövetkezett. Ugyanis az 1910-es évekre jellemzően a szabad értelmiségi foglalkozásokban és a munkásmozgalomban szerepet betöltő személyeknek egy része – kevesebb mint a fele – volt zsidó származású. De ennek történelmi okai voltak, hiszen a zsidók kétezer éve csak azokra a pályákra mehettek, ott tevékenykedhettek, amit a keresztény országokban engedélyeztek nekik.

De maradjunk a tényéknél. Az izraelita hitközösségek 1919 véres nyara után sorra tették meg nyilatkozataikat, amelyek lényege ez volt: „minden egyes zsidó kommunistával szemben legalább ezer zsidó vallású, nem kommunista magyar polgár áll”. Ez a megállapítás valószínűleg helyes volt, de ezt sokan nem így látták.

Ne felejtsük el azt sem, hogy nemcsak a zsidókra ütött vissza a Tanácsköztársaság. Akár egy vagy háború, vagy világégés után (a kicsire töpörödött Magyarország számára ez az volt) minden közszereplőnek igazolnia kellett, mit is művelt a Tanácsköztársaság alatt, kinek az oldalán állt, és mit tett? Az értelmiségieket külön is vizsgálták, majd 1919 őszétől kezdve eltiltották szakmájuk gyakorlásától azokat a tudósokat és tanítókat, akik exponálták magukat, mint a kommunista rendszer hívei. Ezért távoztak az egyetemi katedráról olyanok, mint Babits Mihály és mások, bár tudjuk, hogy ettől még később részt vehettek a művészeti életben. De arra már kevesebben gondolnak, hogy a nagy szigorúság közepette odacsaptak azoknak is, akik százharminchárom nap alatt ugyan nem sok vizet zavartak: például a zenei főiskolán Kodályt, Bartókot és Dohányi Ernőt egykét évre eltiltották az oktatástól. No és azt se felejtsük el, hogy azok a szigorú törvényalkalmazók „szereztek” magyar tudósoknak számtalan Nobel-díjat is! Ugyanis ekkor menekültek el az országból Neumann János, Szilárd Leó, Wigner Jenő tudósok, meg sok olyan művész, aki aztán Nyugaton szerzett jó hírnevet a magyar hazának – annak, amelyik akkoriban elüldözte őket…

Akik amúgy sem kedvelték a zsidókat, azok számára remek év volt 1919 és az, ami akkor történt. Még mindenki emlékezett rá, mi történt, sokan elveszett családtagjaikat siratták, hát persze, hogy ők is „vevők” voltak erre a propagandára, ezekre a jelszavakra. Olyannyira, hogy a legkisebb ellenállással sem találkoztak azok a törvények, amiket 1920 szeptemberében a kormány a parlament elé terjesztett.

Ez volt a híres numerus clausus, azaz a „zárt szám”. Vagyis egy létszám-meghatározás, egy felső határ, amelyet bizonyos iskolákban, szakmákban stb. nem volt szabad átlépni. Örök mementóként kell emlékeznünk erre a napra (1920 szeptember 26, amikor a nemzetgyűlés elfogadta a XXV. törvényt), mert ez sorsfordító és negatív nevezetes napja a magyar történelemnek. Mint a fejezet elején írtam, ekkor lépett a magyar kormány arra az útra, amely aztán később végzetessé lett.

Azon a napon, a később mások által egekig magasztalt Teleki Pál ötletét közvetve fogadták el azt, hogy a tudományegyetemekre, a budapesti műszaki egyetemre és a jogakadémiákra felvehető zsidó származású diákok arányát „szabályozták”, azaz korlátozták – merthogy onnantól kezdve alapvető kritériumnak a felvételizők elbírálásában a „nemzethiséget” és „erkölcsi megbízhatóságot” állították. Vagyis elméletileg nem a zsidókról volt szó, de mindenki tudta akkoriban, egy egész ország számára volt világos, mit jelentenek ezek a fogalmak. Zsidó nem lehet „nemzethi”, mert nem tagja a magyar nemzetnek – ez a kirekesztő, és nem indokolt formulát magától értetődőnek találták sokan, sőt ma is él egy ilyen elmélet. Ezek akkor is, ma is „konteó-k”, vagyis összeesküvés-elméletek (respirációs teóriák) voltak, és a nagy világméretű zsidó összeesküvésről szóltak, így aztán a magyarországi zsidók sem magyarok elsősorban, hanem zsidók, és csak másodsorban magyarok, ha egyáltalán… Voltaképpen aljas húzás ez (mondom én, akinek minden őse katolikus sváb volt) azok részéről akik kétezer évvel korábban erőszakkal szétszórták a zsidókat a világ minden tájára, majd amikor azok ott gyökeret eresztettek, gyorsan rájuk fogták: hazátlan idegenek, mert mindenütt ott vannak, tehát biztosan a többi ember ellen szervezkednek…

De térjünk vissza a rendelethez. Kimondva vagy kimondatlanul is, a korabeli magyar intézkedés megelőzött minden fasiszta igyekezetét a zsidókkal szemben; Hitler még nem is sejtette, hogy ki lesz belőle, és hogy sokmillió zsidót fog kiirtani – amikor a kedves magyar törvényhozók a világon elsőnek egy modem, huszadik századi, felvilágosultnak nevezett országban elkezdték törvényerőre emelve megkülönböztetni saját állampolgáraik egy csoportját azok vallása szerint. (Ismét zárójelbe hívom az olvasót: mert a zsidóság egy másik „faj”, mondják azok, akik biológiából megbuktak. A sémi népcsaládhoz tartozik a több mint félmilliárd arab és más népek is. A zsidókat a 19. és 20. század elején a vallásuk szerint különböztették meg, csak később indult ez a „fajvédelem”.)

Idézek egy elfogulatlan forrásból: „Az izraelita vallású állampolgárok jogegyenlőségét a nemzetgyűlési vita során beiktatott módosítás, a törvény 3. § 3. bekezdése sértette meg”, és közlik is annak szövegét, amely így szólt: „Arra is figyelemmel kell lenni, hogy az ország területén lakó egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma a hallgatók között lehetőleg elérje az illető népfaj vagy nemzetiség országos arányszámát…”

Ha felboncoljuk ezt a hosszú mondatot, több meglepetés ér bennünket. Az egyik: a törvény egy megfoghatatlan, és valójában nem is létező fogalmat használ: népfaj. Mondanom sem kell, hogy ilyent nem ismer a jogtudomány, ez a definíció akkor a törvényhozók számára egyértelműen azt jelentette, hogy léteznek a világon „népfajok” és azok egyike itt él Magyarországon. Csak halkan jegyzem meg, hogy ehhez hasonló „szakszavak” később is csak a fasiszta olasz és német államokban bukkantak elő. A második meglepetés: ezek mellett használja, többször is említi a „nemzetiség” fogalmát. Most akkor próbáljuk meg kitalálni: mi a különbség a népfaj és a nemzetiség között? A zsidóság hova tartozik? Zsidónak lenni vallás kérdése, vagy nemzetiséghez tartozást jelent, netán egy másik „fajt”, „népfajt”? Feltehetjük a kérdést, miféle törvény az, amely a valóságban nem is létező fogalmakkal határoz meg valamit, vagy valakiket, csak azért, hogy aztán erre hivatkozva erőteljesen diszkriminálhassa őket?

De miért is csodálkozunk ezen, ha ebben az országban 1920-ban megalakulhatott és legálisan működhetett a Magyar Tudományos Fajvédő Egyesület is…?

Persze jó lenne tudni, voltaképp mitől féltették az egyetemeket ezek a „népfaj-ellenzők”? Akkoriban, és már régebben is, készültek statisztikák az egyetemistákról (akkor persze ez 99,9 százalékban csak fiúkat jelentett és nem lányokat) vallási alapon. Utánanéztem, és kiderült: az 1899-1900-as tanévben (beleértve az összes egyetemet) 24,4 % volt a zsidó vallású diákok aránya. Ugyanez 1906-07-ben 24,3%, 1913-14-ben 24%. De az orvosi karon tanuló zsidó diákok aránya meghaladta a 46%-ot, a Műegyetemen 1900-ban 44%, de 1914-ben már csak 33% volt.

Sok ez? Bizony sok, mondom most én is. Tudjuk, hogy száz évvel ezelőtt Budapesten a legtöbb orvos és ügyvéd, no meg újságíró is zsidó volt. Hogy ez kiket zavart, nem tudom – csak a háború és a Tanácsköztársaság után lett ez szálka olyan szemében is, akik azelőtt erre nem ügyeltek, sőt, eleve nem is voltak „fajvédők”. De most úgy érezték, és ezt a közhangulatot képezte le az a bizonyos nemzetgyűlési törvény is: túl sok már a zsidó az egyetemeken! Értelemszerűen, akik ott végeztek, azokból felnőtt szakemberek lettek, ráadásul a jól kereső szakmákban. Ismét csak csöndesen jegyzem meg: az egyetemekre akkor is a jobbak, meg a legjobbak kerültek be, akik nem voltak odavalók, azok már az első, de legfeljebb a második évben kihullottak. Vagyis akik bent maradtak, és végeztek, nem érdemtelenül tehették ezt.

Ehhez tegyük hozzá néhai Czeizel Endre intő szavait: minden más népnél jobban szerették a tudást a zsidók. Náluk évezredes hagyomány, hogy tanulni, tanulni! Ö, aki szepességi németek leszármazottja volt, jól látta ezt, és arra intette a magyarokat is, hogy kövessék ezt a példát. Nem lehet véletlen, mondta, hogy a tudományos Nobel-díjaknak több mint a harmadát zsidó tudósok szerezték meg.

Tehát azt, hogy a tehetős szülők tudták pénzelni fiaik egyetemi tanulmányait, ráadásul azok elég tehetségesek voltak ahhoz, hogy az egyetem után, mint orvosok, jogászok, újságírók, mérnökök praktizáljanak – szálka volt sokak szemében. Azok, akik egyszerűen látják a világot – hihetetlenül sokan vannak ma is! – úgy vélték, nem kell annyi zsidó orvos, például. Legyenek helyettük nem zsidók! És ezt a változtatást csak törvénnyel tudták biztosítani.

Meg is lett a foganatja, mondhatta büszkén egy akkori „hazafi” tíz-tizenöt évvel később. Mert a statisztikák elárulják, hogy az 1921/22-es tanévtől kezdve egészen 1936-ig a zsidó hallgatók aránya az össz-egyetemi diáklétszámban soha sehol nem haladta meg a tizenkét százalékot, sőt általában nyolc, kilenc százalék között mozgott.

Ehhez képest 1923 júniusában kiadtak egy végrehajtási rendeletet, amely még a trianoni békeszerződés egyik Magyarországot kötelező utasítását követően kellett törvénybe iktatni. Ebben szó szerint ez áll: „Minden magyar állampolgár faji, nyelvi vagy vallási különbség nélkül a törvény előtt egyenlő.” És bizony a képviselő urak szépen megszavazták a 4800/1923 ME (Miniszterelnökség) számú rendeletet is, holott jól tudták, hogy a föntebb ismertetett arányszám-rendelet miatt ez már eleve hamis, mert hiszen van Magyarországon egy „faj”, amelyet a jogaiban korlátoznak.

Aztán több mint tíz évig „csönd volt”, vagyis ezen a téren nem sok mindent változott. A szalon-zsidózás folyamatosan létezett, még Horthy kormányzó köreiben is. Csak hát közben délen Mussolini, nyugaton Hitler csillaga emelkedett mind magasabbra. Bár nehéz elhinni, de a magyar urak között, és sajnos a középosztályban is, egyre többen akadtak, akiktől a fasiszta eszmék nem voltak idegenek, és persze voltak, igaz, nem nagy számban, akik eleve azokért lelkesedtek és propagálták azokat, így aztán óhatatlanul is mind gyakrabban merült fel a „faji kérdés”. Még mindig sokat csőrét birizgálta, hogy a pénzemberek nagyobb része zsidó – mintha nem éppen az úri magyar őseik irányították, kötelezték volna vagy nyolcszáz éven keresztül pénzügyi pályára a zsidókat!

A külföldi eszmék, Hitler hatalomra kerülését követően hamar termőtalajra találtak itt is. Ráadásul akkor már évek óta dühöngött nálunk is a gazdasági világválság, tudjuk, Hitlert is az általános népnyomor segítette fel a „trónra”.

És lám csak, mi történt 1933 novemberében? A budapesti és a debreceni egyetemen diákzavargások törtek ki. Tűntetnek a diákok! De mit akarnak elérni? Azt, hogy a kormány szigorítsa meg a numerus clausust! Egyszerűbben: hogy még kevesebb zsidó diákot vegyenek fel és tanítsanak, képezzenek ki az ő egyetemeiken.

Persze ezt nyilván nem mindenki követelte a nem-zsidók között sem, de ez már jelzett egyfajta közhangulatot, és messze nem csak az egyetemeken. A polgárokra erősen hatottak az akkoriban széliében terjesztett kül- és belföldi eszmék, politikai programok. No meg persze az összeesküvés elméletek (mint például a „sárga veszedelem” akkoriban igen népszerű teóriája, miszerint a kínaiak hamarosan megindulnak elfoglalni a világot és e menetelésnek egyszerűen nem szakadhat vége, mert annyian vannak és úgy szaporodnak, hogy otthon az anyák sorra szülik a leendő sárga katonákat, azok felnőve, fegyvert fognak és csatlakoznak az Európa felé menetelő bajtársaikhoz…)

Legközelebb 1937-ben hallatnak magukról a „fajvédők”. Mivel az államhatalmat gyakorló közigazgatási, köztisztviselői pályákon, no meg természetesen a hadsereg tiszti karában zsidóknak nem jutott hely, azok más pályákon keresték az érvényesülés lehetőségét. A zsidó értelmiségiek ezért fordultak a szabad pályák felé, hisz másfelé nem nyílott nekik út. A numerus clausus ezt fékezte, akadályozta. De azért érdemes egy pillantást vetni arra, hogy voltaképpen hány zsidó is élt akkoriban a csonka Magyarországon? Ahol kb. nyolc millió lakossal számolhattunk. A zsidók az ország lakosságának 5,1 százalékát tették ki. Viszont zömük már városlakó volt akkor, amikor a magyar összlakosság hatvanhét százaléka még falvakban élt. Budapest lakosságának 21,3 százalékát zsidók alkották – ami azt is jelenti, hogy folyton és mindenütt szem előtt voltak, és akik nem szerették őket, azokat irritálta ez a tömeg. Az összes városlakó tizenegy százalékát jelentették. Budapesten az önálló szakmával rendelkezők kis híján harminc százalékát alkották, a tisztviselők között harminchárom százalékot tettek ki. Budapesten a kereskedők ötvenhét százaléka volt zsidó (országosan csak negyvenöt százalék), a tisztviselők között országosan ötvenhárom, Budapesten hatvan százalék az arányuk. Minden ötödik értelmiségi zsidó volt, és mint azt a megfelelő forrásokból mások kiderítették: a magyar ügyvédek negyvenkét százaléka (Budapesten ötvenhat százaléka) a mérnökök harminc (harminchat) százaléka került ki közülük, a gyárak gazdái vagy bérlői ötvenegy százalékban, azok igazgatóinak negyvenkettő, műszaki tisztviselőinek huszonkét százaléka volt zsidó.

Egész idő alatt kormányzati segítséggel zajlott a zsidók befeketítése. Nem árulunk zsákbamacskát, tudható, hogy a vádak egy része valós volt, ez azonban nem jogosított fel egy egész államszervezetet arra, hogy polgárainak egy részét a többiek előtt káromolja, szidja, hátrányos helyzetbe hozza. Arról, hogy a „tőkések” nagyobb része zsidó volt, ugyan ki tehetett? Az a keresztény, úri világ, amely előzőleg folyton a pénzügyi pályára terelte a zsidókat, mert megtiltott nekik majdnem minden más szakmát? Egyáltalán, már az is különös, sőt egy kései, utólagos, pártatlan szemlélőt (amilyenek mi vagyunk majd’ száz évvel később) az is megdöbbenthet, hogy a társadalom bizonyos származású, vallású egyéneinek szakmákat, foglalkozási ágakat és korlátokat jelöl ki. Vajon akkor is természetesnek tartanánk ezt a folyamatot, ha ezer éven át létezett volna egy közmegegyezés Európában, miszerint minden zöld szemű csak ácsmesterséget tanulhatott ki és azt gyakorolhatja, soha semmi mást? Vagy a reformátusok csak útépítő segédmunkások lehetnek, a katolikus mérnökök irányítása mellett dolgozhatnak abban a szakmában, de soha semmilyen más területen nem tevékenykedhetnek? Ha orvos csak vörös hajú ember lehetne, ha sertéstenyésztéssel és kereskedelemmel csak a „Jehova tanúi” kisegyházi tagjai foglalkozhatnának…?

Akik hajlamosak az okokat összekeverni az okozattal, azok számára talán természetes is, hogy a zsidókat utálták, gyűlölték, megkülönböztették és szorongatták azért, mert pénzügyi pályákon(is) mozogtak, és ott jelentős sikereket értek el (miközben nem kaptak erre kizárólagos jogot, lásd a korai újkor számos nem-zsidó pénzváltóját, a korai olasz bankárokat, a Fuggereket és az ipari forradalmat követő időszak angol és más bankárjait, pénzügyeseit; egyszóval a kapitalistákat).

Mindenesetre leszögezhetjük, hogy a zsidók nem voltak a két világháború közti Magyarország kedvencei, csak éppen sok tíz vagy százezer ember munkaadói. 1939 volt ez az év, amikor a kormányzat teljesen alávetette magát a nyugatról, konkrétan a Hitlertől érkező igények teljesítésének. És bár elkeli ismerni, hogy voltak ebben a társadalomban olyanok, aki próbáltak szembeszegülni a fasizálódó elemekkel, a „szennyes barna áradattal”, vajon miért nem az ő nézeteik győzedelmeskedtek? Egyszerűen azért, mert ők túl kevesen voltak.

És éppen itt az egyik főbűn, ami aztán az ország történelmének következő hetven évében is nagy szerepet játszott: a megalkuvás. Tudjuk, hogy a második világháború során még a nácik által lerohant, elfoglalt és rabságban tartott országokban sem voltak a polgárok zsidógyülölők, neves személyiségeik, emblematikus figuráik még a németekkel szemben is képviselni merték azt az ideológiát, hogy náluk minden polgár egyenlő, és akkor is annak tekintik őket, ha azt egy idegen hatalom embertelen ideológiája, megbélyegzi, majd igyekszik őket elpusztítani…

Hát nálunk nem így volt, tudjuk jól. Eljött 1938 és akkor társadalmunk jelentős része teljesen normálisnak tartotta, hogy a kormányzat újabb zsidótörvényeket hirdetett ki és vezetett be az ország életébe. Az 1920-as numerus clausus-ról már mindenki megfeledkezni látszott, olyannyira, hogy az 1938-as XV. törvénycikket „első zsidótörvénynek” nevezték. Ami azt illeti, a társadalom életének fel forgatására irányuló törvények között valóban ez volt az első.

Ha logikailag közelítjük meg a XV-ös törvény tartalmát, azt kell mondanunk, hogy ez egy rosszindulatúan, szándékosan teljesíthetetlen törvény volt, amellyel nem is titkoltan az állampolgárok egy meghatározott csoportját akarták nem csupán kellemetlen helyzetbe hozni, de egyenesen nyomorba dönteni. Ez a törvény ugyanis kimondta, hogy ezentúl bizonyos szakmai kamarák tagjainak csak húsz százaléka lehet zsidó. Az ügyvédi, az újságírói, a mérnöki, az orvosi és a kereskedelmi dolgozók kamarájának (szakmai szervezetének) tagjai között értelemszerűen – lásd az előző statisztikákat – olykor a felénél is több, de legalább harminc, negyven százaléka volt zsidó. A törvény egyszerűen ki is mondta: „Zsidónak minősül az, aki izraelita vallású”. Vagyis amint ezt megszavazta a magyar országgyűlés, kihirdették a hivatalos közlönyökben, és leküldték minden közigazgatási egységhez – „az ige testté vált”, a kimondott szóból törvény lett.

Engem persze elsősorban az érdekel, milyen hatást gyakorolhatott ez a többi állampolgárra? Mert ez itt a lényeg! Tudjuk, hogy a zsidókat hogyan érintette, nyilván nem örültek neki, egzisztenciális fenyegetésnek érezték, és természetesen az is volt. De vajon más polgárokat nem zavart, hogy az előzőleg húsz éven át érvényes, és Európa valamint a Népszövetség (az ENSZ jogelődje) általa is ellenőrzött országban az államszervezet vezetői ilyen nyíltan megszegik a korábban saját maguk által is elfogadott törvényeket (miszerint „az állam minden polgára egyenlő vallási különbség nélkül”?)

Akik utálták a zsidókat, azok kellemes kárörömöt éreztek, és azt, hogy ágálásaik nem voltak hiábavalóak, lám, végre „odafönt” is ráébredtek, hogy ezt a veszedelmet meg kell fékezni. És akik nem így éreztek? Netán akik igazi keresztények voltak, afféle krisztusi értelemben, akik kiálltak felebarátjaik mellett? Talán megtették volna tömegesen is, ha nincs előtte ez a legalább 1500 éves egyházi propaganda a zsidók bűnös voltáról.

A csöppet sem véletlenül kiválasztott, megcélzott és eltalált kamarák tagságuknak sokkal nagyobb hányada állt zsidókból, mint amennyi maradhatott. Hogy világos legyek: akit bármi okból kizártak a kamarából, az nem gyakorolhatta tovább a szakmáját. Hiába volt orvos, aki eddig sok beteget gyógyított meg, most minden második sutba vághatta a diplomáját, és elmehetett segédmunkásnak – az állam nagy pazarlást követett el, valljuk be. Diplomás, a társadalom számára nagyon hasznos embereket hajított ki a munkaerőpiacról – és akkor még nem is beszéltem az okozott hatalmas erkölcsi kárról. Arról, hogy „odafönt” megmutatták a „lentieknek”: vannak itt közületek olyanok, akikkel azt teszünk, amit akarunk, megalázzuk, semmibe vesszük őket, kizárjuk a társadalomból, megtapossuk – tehát ezt ti is megtehetitek velük! Méghozzá büntetlenül, mert példát adtunk nektek.

Nem csak orvosok, hanem a többi kamara tagjai, tehát kereskedelmi dolgozók, újságírók, ügyvédek, mérnökök tekintélyes hányada veszítette el a munkáját egyik napról a másikra. Elvesztette szakmáját is, köztük olyanokat, amelyekkel nem vándorolhatott ki idegen országokba, mert például egy, a magyar BTK-t (büntető törvénykönyvet) betéve ismerő ügyvéd hiába vándorolt ki Franciaországba vagy Uruquayba vagy Kanadába, ott nem ismerte a törvényeket, és működési engedélyt sem kaphatott. És különben is, miféle ország és miféle társadalom az, amelyik saját polgárainak egy részét ilyen választás elé állítja? Megmondom a választ: az, amelyik képes minden korban elkövetni ilyen bűnöket. Ahol nincs elég gerinces polgár, aki kikérné magának ezeket a rendelkezéseket, csak azért is ellene szegülne, kimenne az utcára tüntetni, hogy azt vonják vissza!

De mint tudjuk, a magyar ember nem volt ilyen akkor sem.

A kormány pedig egyfelől mert annyira tetszeni akart a zsidókat üldöző náciknak, másfelől mert nyilván a vezető réteg nagy részben maga is antiszemita volt, vérszemet kapott és már 1939 május 5-én meghozta a következő, úgymond „második zsidótörvényt”. Az 1939:IV-es közjogi lépés szép címe így hangzott: „Törvény a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról”.

Már az is álságos, ahogyan „térfoglalásról” beszélnek, sugallva ezzel azt, hogy a zsidók, mint valami inváziós népség, erővel behatolt bizonyos területekre, és azt ott jogtalanul tartja megszállva. Kimondták azt, hogy az állampolgárok egy csoportja, amely izraelita vallású, nem szerezhet honosságot, azaz ha külföldről szeretne betelepülni, vagy idegen állampolgárként egy ideje itt él, nem kaphat magyar állampolgárságot. Nem alkalmazható állami vagy közintézményben – ez volt a következő tilalom. Vagyis aki zsidó, nem lehet állami, vagy önkormányzati alkalmazott. De ezzel még nem volt vége a tiltólistának, úgy folytatódott, hogy nem lehet lapszerkesztő, vagy lapkiadó. Azaz a saját nézeteit semmilyen formában nem propagálhatja – az állam féltette nem-zsidó alattvalóit attól, hogy a „zsidó propaganda” netán felvilágosít néhány elmét arról, hogy voltaképpen mi is folyik a hazájukban. És az egy évvel korábbi kamarai tagság húsz százalékos arányát most beszűkítették… hat százalékra. Vagyis akik tavaly úgy-ahogy megmenekültek, és minden ötödikként orvosok, mérnökök, kereskedelmi alkalmazottak, újságírók lehettek, most őket is ki kellett tenni a kamarából, már csak minden tizenötödik maradhatott. Nagyon álnok „csavar” volt mindebben az, hogy a kamaráknak maguknak kellett eldönteniük, kiket dobnak ki, ami persze tág teret engedett a személyes bosszúknak. Ugyanakkor „odafönt” jól tudták: a kamarák nemzsidó tagjai kevés kivétellel majd magukénak érzik a törvényt, hiszen akár akarták, akár nem, részt vettek annak megvalósításában! Ez a polgárokra gyakorolt lelki kényszer a huszadik század egyik jellegzetes része volt, nem csupán Magyarországon, de itt szinte vegytiszta formájában láthattuk.

No és most már az sem volt elég, hogy „zsidó az, aki izraelita vallású”. Hiszen sok zsidó kikeresztelkedett, meg csak fél- vagy negyedrészben volt az – hát ezt a „rendetlenséget” a kormány nem tűrhette és még szorított egyet ezen a hurkon is. A második zsidótörvény kimondta ugyanis, hogy „zsidónak minősül az, akinek legalább az egyik szülője vagy két nagyszülője zsidó vallású”. Ez okozhatta aztán a keresztény vallású Radnóti Miklós és sok ezer más személy tragikus sorsát. Vagyis, valljuk be, az akkori kormány mintegy megágyazott azoknak a rendelkezéseknek, amelyek hatszázezer zsidót a halálba hajszoltak (és akkor még nem is számítottuk ide a háború során munkaszolgálatra ítélt emberek erőszakos halálát Ukrajnában és másutt, ahol a magyar honvédekkel együtt szenvedték el az orosz frontok borzalmait.)

Ismét itt a főbűn: az állam saját polgárait páriává, magatehetetlenebbekké degradálta, kiszolgáltatta őket a nincstelenségnek, az acsarkodásnak, megbélyegezte őket, mint hasznavehetetlen alakokat, akikbe bárki belerúghatott – hiszen lám, maga az állam tette meg elsőként ezt a becstelen lépést.

De ez sem volt elég, mert alig két évvel később, 1941 augusztus 8-án jött a „harmadik zsidótörvény”. Alkotói itt sem kerteltek, ez ugyanis „a házassági jog módosításáról és fajvédelmi rendelkezésekről” szólott. Ebben a magyar törvényhozás nemes egyszerűséggel, betűről betűre másolta ki a hitleri fajelmélet nyomvonalát – megtiltotta a zsidók és nem zsidók közti házasságot. Ha pedig egy zsidó és egy nem zsidó nemi kapcsolatot létesít, az fajgyalázásnak minősül és mint ilyen, újonnan bevezetett jogi kategória, bűntettként kezelendő és büntetést von maga után…

Amin nem is csodálkozhatunk, ha azt nézzük, hogy akkoriban mennyire előre törtek a magyar nácik, azaz a nyilasok. Már az 1939-es választásokon, a kevesebb mint négy millió választópolgárból 1,7 millióan voksoltak, rájuk, azaz ők kapták az összes érvényes szavazat 49,3 százalékát! Ez volt a kormánypárt, amely a fenti elrendelkezéseket hozta; akár azt is mondhatnánk, hogy ez volt a nyilas párt, mert elveikben és törvényeikben, lám alig különbözött attól. A magyaroknál mindig olyan fura választási rendszer következtében a Magyar Élet (kormány) Pártja a képviselői helyek 72 százalékát szerezte meg az országgyűlésben. Ugyanakkor viszont a kifejezetten és deklaráltan náci (nyilas) párt megszerezte a szavazatok harminc százalékát, azaz több, mint egy millióan szavaztak rájuk, azaz többen, mint minden negyedik polgár őket szerette volna kormányon látni. Hamis tehát az a még élő legenda, hogy a magyar nácik mellékes szereplői voltak a hatalomra jutásukat megelőző időkben, hogy nem volt igazi támogatottságuk, mert a magyar emberek sohasem pártolták a szélsőségeket! Hát itt az ellenpélda, a bizonyíték, és ez magyarázza azt is, hogy a kormányzópárt miért és hogyan próbálta kiforgatni a szelet a szélsőségesek vitorláiból azzal, hogy helyettük és nélkülük valósította meg a követeléseiket!

Már az is jellemző, hogy bevezetik a magyar jogba a „fajgyalázást”, ami addig teljesen idegen, nem használatos volt. Vagyis a magyar kormány a huszadik század közepén átvette, sőt a gyakorlatba is átültette a biológiai nonszenszek egyikét, amelyek azt a kort a legsötétebb századdá tették. De ez sem volt elég, hiszen a zsidókkal kezdeni kellett valamit. 1941 április 16-án kihirdették a Miniszterelnökség 21.870/1941 (???) sz. rendeletét. Ez már hivatkozási alapnak használta az 1939-es zsidótörvényt, mintha az indokolná ennek a rendelkezésnek az értelmét: akiket akkor zsidónak minősítettek, és hadköteles férfiak is egyben (érdekes, ez alól nem zárta ki őket a törvény, sőt, a jogokat elvették, de a kötelességeket megtartották rájuk nézve), rendfokozat nélküli munkaszolgálatot kötelesek teljesíteni. Azt utóbbi kitétel azért volt fontos a kormánynak, mert így behívhatta egyszerű közemberként azokat is, akik az első világháború alatt tiszti rangban szolgáltak. Nem sokan, de akadtak ilyenek is.

1942-ben tovább „cizellálták” a zsidótörvényeket. Július 19-én lépett hatályba a következő, amely az izraelita vallásfelekezet jogállásáról szólt. Valaki alighanem figyelmeztette a kormányt, hogy ha a zsidókat ennyire megkülönböztetik, akkor miért éppen a vallási szervezetüket hagyják érintetlenül? Egy régi, 1895-ös törvényt változtattak meg. A múlt századi rendelkezés az izraelita vallást éppen olyan bevett felekezetié nyilvánította, mint a többi – hát most ennek is vége lett. Lejjebb sorolták a ranglétrán, hogy ezután ne kelljen neki adni semmilyen állami támogatást, intézményeit és iskolái állami vagy önkormányzati támogatásban sem részesülhettek.

Szeptember 6-án ismét kiszélesítették a tilalmak rendszerét. Az 1942:XV te. szerint zsidónak minősülő személy nem szerezhet erdőt, mezőgazdasági ingatlant, kis- és nagyközségben semmilyen ingatlant sem. A zsidók már meglévő ilyen ingatlanait kisajátítják és ezzel kapcsolatos ipari üzemeit (malmokat fűrésztelepeket, stb.), akkor még kártérítés ellenében, szintén elkobozzák.

Novemberben már minden 18-48 év közötti férfit munkaszolgálatra köteleztek, egészségi állapot, és egyéb körülmények figyelembevétele nélkül. Nem árt tudni, hogy a sokak által csodált Horthy Miklós bejelentette: „a zsidórendeletek tekintetében nem kíván élni előzetes láttamozási jogával”. Ami azt jelentette: nem szól bele, milyen döntéseket hoz az akkori, erősen jobbra, a nácik felé húzó kormány. Mosta kezeit és így előre is jóváhagyta annak későbbi döntéseit e tárgyban.

Hát az a kormány ki is tett magáért. Magyarország nagy szégyenére most már leplezetlenül megindult a zsidóüldözések második, az eddiginél is sokkal veszedelmesebb fajtája. Az állampolgárok átadása egy velük szemben ellenséges idegen hatalomnak! Mint már a fejezet elején említettem, ehhez hasonló dologra, legalábbis ilyen méretekben sehol sem került sor még abban a megveszekedett huszadik században sem.

Jöttek hát sorban a „zsidórendeletek”. Az 1944/1240-es megszűntette a zsidó sajtó, színművészeti, filmművészeti kamarai tagságát, vagyis azt eddig nagy nehezen megtűrt hat százalékos részvételt nullára redukálták. Ugyanez a rendelet kötelezte a zsidókat megkülönböztető jelzés viselésére is. Természetesen a sárga csillagról van szó. Március után (emlékeztetem az olvasót, hogy akkor szállták meg a németek Magyarországot), de ettől a magyar kormány tovább működött, csak nácibarát vezetéssel, és a törvényesség látszatát fenntartották, a legtöbb területen az ország és kormánya továbbra is függetlenül tevékenykedett. Április 5-től „minden hatodik életévét betöltött zsidó személy köteles felső ruhadarabjának bal mellrészén, jól láthatóan egy 10×10 cm átmérőjű, kanárisárga színű, hatágú csillagot viselni”.

És most jön az, ami azelőtt elképzelhetetlen volt, és maradt Európa legtöbb országában, csak a náci államokban történt meg, hogy a zsidókat megfosztották javaiktól, nem lehetett lakásuk, nem lehetett még állásuk sem, azaz nem kereshettek pénzt önmaguk fenntartására, napi néhány órára korlátozták mozgásszabadságukat, és olyan élelmiszerjegyeket kaptak, amelyekre kevesebb élelmet kaphattak. A vidéki városokban a gettókba, Budapesten pedig ún. zsidóházakba tömörítették őket. Ami könyvet zsidók írtak korábban, azokat bezúzták (a könyvégetés magyar formája volt ez). Gondoljuk csak el, hogy így semmisültek meg a hatalom számára elérhető készletek Radnóti, Füst Milán, Bródy Sándor, sőt Molnár Ferenc műveiből is (lelki szemeik előtt látják az őrlőmalmokba dobált „Pál utcai fiúk” példányait…?)

Miközben a zsidó anyák sárga csillagot készítettek és varrtak fel férjeik, fiaik és lányaik ruhájára, a nem késlekedő magyar belügy április 7-én kiadott egy bizalmas – értsd: titkos-rendeletet (61063/1944). Ez arról szólt, hogy „a magyar királyi kormány az országot rövid időn belül megtisztítja a zsidóktól”. A vidéki zsidóság tömeges elszállítása május közepén indult meg: naponta több szerelvény indult Auschwitzba. A magyar hatósági emberek később azzal védekeztek, hogy ők nem tudták, mi lesz az elszállítottak sorsa, állítólag „Németországba viszik őket dolgozni”. A deportált 423 ezer zsidóból háromszázhúszezer elpusztult, sokan már útközben. A Budapesten gettóba zsúfolt zsidók, mintegy kétszázezer fő elszállítását később kezdték meg, és végre is hajtották.

A többit tudjuk.

Végső soron kijelenthetjük: az egész folyamat, amely huszonnégy év alatt lezajlott a zsidókkal, ellentétes nem csak az emberiesség legalapvetőbb normáival, de ellentétes volt az akkor hatályos magyar törvényekkel is. Nem tudni pontosan, és már sohasem fog kiderülni, hogy a magyar lakosság mekkora százaléka értett egyet a zsidóellenes rendelkezésekkel, sőt törvényekkel, csak egyéni jellegű mentőakcióról tudunk. Az is mond tán valamit, hogy tömeges zsidómentésekre csak külföldi diplomaták (Wallenberg, Perlasca) voltak hajlandók. Nálunk a lakosság túlnyomó többsége közömbösen szemlélte az eseményeket, de volt egy jelentős része, amelyik abban tevőlegesen segédkezett, főleg azért, hogy a zsidók így hátrahagyott javain osztozhasson. Sokan helyeselték a hatósági intézkedéseket.

Nos, itt van ismét egy „főbűn”. Nem a katolikus egyház által kitalált hét főbűnről van szó, nem a falánkság, a hiúság stb. bánt bennünket. Hanem az, hogy a magyarok is elkövettek egy hatalmas bűnt azzal, hogy ilyen vagy olyan módon és fokon részt vettek ebben a szörnyűségben, hogy asszisztáltak neki. Jól tudjuk (akkor is, ha nem akarunk rá gondolni és nem valljuk be magunknak sem), bizony voltak és vannak országok és népek, ahol ilyesmit még sokkal kisebb mértékben sem engednének meg a polgárok, különösen nem úgy, hogy a szörnyűségeket az általuk választott kormány kövesse el. Gondoljuk végig: megtenné-e ezt egy dán, egy norvég, egy finn, egy holland, egy svájci, egy amerikai vagy egy kanadai kormány? És az ottani emberek ezt hagynák? Mert nálunk hagyták, és ez volt a magyarok egyik utolsó (?), nagy bűne.

 

Rövid utószó

 

Hát ez történt, nem több, nem kevesebb, persze bővíthettük volna azon események körét, amelyekkel a magyarok 1100 év alatt alaposan elszúrták történelmünket. Vagyis: mi szúrtuk el, hisz azok a nagyon ügyeskedők, sokszor nagyon hazugok és álszentek, a mi őseink voltak. írhattam volna Zrínyi kirohanásáról, amit hőstettként értékelnek sokan mindmáig, közben egy vesztes vezér átgondolatlan ostobasága volt. Emlegetjük azt is, hogyan csapták be őseink Szvatopluk szláv fejedelmet, pedig jobb lenne, ha hallgatnánk, és nem egy ilyen átveréssel dicsekednénk – jobb is, hogy az az esemény a valóságban sohasem történt meg, hiszen nevezett fejedelme hét évvel a magyarok bejövetele előtt elhalálozott. De lám, a legenda tovább él!

Ugyanolyan fő bűnünk az, hogy lenézzük a többi, főleg szomszédos népet, nemzetet. Ennek lenyomata még él szóhasználatunkban, ahányszor szlovák helyett „tótot” mondunk, román helyet oláhot, szerb helyett rácot, hisz ma már ezeknek a szavaknak élük van, és sebeznek. Ami pedig 1921 után történt a magyar zsidósággal, azzal kapcsolatban van egy eretnek gondolatom (ezért is megköveznek majd, biztosan): nem azért kellett volna azokkal a törekvésekkel szembeszállni, mert a gazságokat a zsidókkal művelték – hanem mert egyáltalán bárkivel szemben meg merték tenni! Ma is azért kell szembeszállni a jobboldali, pláne szélsőjobb elveket hirdető pártokkal, mert arra mindnyájan rámehetünk, odaveszünk. Ne mondja senki, hogy „a zsidók csak azt kapták, amit megérdemeltek”, mert egy jó ürüggyel mi, nem zsidók, is sorra kerülhetünk. Az abszurd rendszerek abszurd politikája abszurd ellenségeket kreál. Mit szólnánk, ha holnap egy szélső jobbos kormány kijelentené, hogy a nép ellenségei, az ország elveszejtői a… Nógrád megyeiket? És mindenkivel, aki ott él, végezni kell? Vagy a vörös hajúakkal, vagy a reformátusokkal, vagy akiknek a neve K betűvel kezdődik…? Ennek éppen annyi alapja lenne, mint ama történelmi eseményeknek, folyamatoknak. Ha az ilyen próbálkozásoknak ellene szegülünk, voltaképpen önmagunkat védelmezzük.

Másik bűnünk, hogy nem bírjuk elviselni az igazságot, ha szemünkbe mondják, teljesen odavagyunk, kétségbeesünk, ordítunk és ellenérvek helyett tagadunk, és a bírálót becsméreljük. De attól nem változik a valós helyzet.

És akkor még nem is szóltam az igazi bűnünkről: arról, hogy semmiből sem tanulunk. Újra és újra elkövetjük ugyanazokat a hibákat, ugyanazokat a bűnöket.

Ideje lenne ezen változtatni.

 

 

Tartalom

 

A szerző rövid előszava saját aggodalmáról

ELSŐ FŐBŰN A kalandozások kora

MÁSODIK FŐBŰN 1514

HARMADIK FŐBŰN Mohács

NEGYEDIK FŐBŰN 1848-49

Az előzmények

A forradalom

A szabadságharc

A nemzetiségi ügyek

ÖTÖDIK FŐBŰN 1867 és Trianon

Bennük bujkál a Rossz

Gyűlnek a viharfellegek

Trianon

HATODIK FŐBŰN 1919: Tanácsköztársaság

Nagy bűnök

HETEDIK FŐBŰN A polgárok elárulása

Rövid utószó

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Lap tetejére!