Nemere István – A Szent Korona viszontagságai a mohácsi vészig (PDF könyv – átirat)

Még azok is haszonnal, ugyanakkor izgalommal forgathatják majd a szerző új könyvének lapjait, akiket eddig nem különösebben érdekelt a magyar korona sorsa. Az író, aki a magyar történelemnek szinte minden korszakát feldolgozta komoly monográfiákban, dokumentumkötetekben, életrajzokban és regényekben, ezúttal nem sokat foglalkozik a „Szent Koronát” övező tanokkal, eszmékkel és hiedelmekkel – inkább annak sorsát követhetjük a könyv lapjain. Amely egyszerre regény és tanulságos olvasmány, bár semmi kitalálás nincs benne, hiszen azt írja le, ami valóban megesett az ezeréves magyar ékszerrel, amely egyben jelkép volt. Sőt az országot és annak tartományait összefogó, sokak által királyoknál nagyobb hatalommal bíró, önmagában jogintézményt képviselő tárgy volt.

A több kötetre tervezett mű első részét tartja kezében az olvasó. Megtudhatja belőle, hogyan „született” a korona, hogyan hozták el Magyarországra és az első király fejére kerülve milyen nagy hatást gyakorolt az utódokra. Méltó és olykor bizony arra méltatlan emberek viselték, akiknek olvashatunk e lapokon nemegyszer közömbös, aljas vagy nemes tetteiről. Az Árpád-házi királyok kihalása után a korona „idegen kezekbe” került, hol elrabolták, hol zálogba csapták, hol kiváltották és ily módon megszabadították. Volt, hogy elveszett, és megtörtént, hogy teljes tudatossággal betörtek őrzőhelyére és elvitték olyanok, akik azt nem érdemelték meg. Tették meglett férfiak, igazi hercegek, de kisfiúk, sőt csecsemők fejére. Hogy megszerezzék, összeesküdtek, loptak, gyilkoltak, raboltak. Uralkodásuk mindennél fontosabb jelvényeként viselték magyar, francia, német, cseh, lengyel királyok, öltek és haltak érte sokan, sok csatában.

Az első részben a korona első ötszáz évét ismerhetjük meg, egészen a mohácsi vészig kísérjük kalandos sorsát.

Nemere István

ELSŐ KÖNYV

A Szent Korona viszontagságai a mohácsi vészig

ELSŐ KÖNYV

AZ UTAZÁS

RÓMA

1000

– Csöndességet kérek!

A szó parancs volt, hiszen parancsoló szájából hangzott el. A szolgák szétszaladtak. Még a távolabbi folyosókról behallatszottak a terembe a figyelmeztető pisszegések és szavak.

– Csönd legyen!

– Őszentsége parancsát megszívleljétek!

Végre olyan lett a nyugalom, amit várt. Most megkapta. A palotának csak egy távoli udvaráról hallatszott valami egyhangú zaj – talán fát vágtak a konyhának. Aztán mintha elvágták volna, abbamaradt. A csönd jótékonyan hatott a férfira, aki ekkor lassú léptekkel ment előre. Gondolatai egyszerre sokfelé jártak, bár ilyen volt mindig. Akik ismerték, ezért csodálták.

A pápai palota hallgataggá lett. Odakünn ugyan hűvös szél szaladt az utcákon, bár Róma meleg volt, és ezen senki sem csodálkozott. Ahogy azon sem, hogy a palota ilyenkor ebéd után mintha kihalt volna. Akiknek nem ott volt dolguk, a kamarások elparancsolták. Nyáron ilyenkor tartják a sziesztát, s minden szolga boldogan átadja magát a semmittevésnek.

Kivéve őt, a palota urát. Neki sohasem lehetett pihenőt parancsolni, hiszen az agya folyton járt, pezsegtek benne a gondolatok. Az írópultnál állva eszébe jutottak a régi idők. Miközben leemelt a polcról egy jókora könyvet – amelynek bizony volt súlya, két kézzel alig bírta megtartani –, arra gondolt: ahol született, senki nem látott ehhez foghatót. Egyáltalán nem láttak könyveket, legfeljebb hallottak róluk. Már elég idős fiú volt, amikor meglátta az elsőt papjuk kezében: egy Biblia volt, természetesen fekete bőrbe kötve. Már akkor érezte, jó lenne a kezébe venni, kinyitni és megtudni a titkait… Mennyi betű lehet benne, és azok mit jelentenek?

Ez a könyv az arab matematikáról szólott. Az abakusz ott állt a terem sarkában, olykor használta. Egyike azon tárgyaknak, amelyek miatt az átkos suttogók néha Rómába viszik a hírt: a pápa bizony… varázsló!

Elmosolyodott. Öreg arcán szétfutottak a ráncok. Még hallotta anyja hangját: „Gerbert, merre vagy?” Az akkori Gerbert, legyen bár csak tízesztendős, egy dologban nem különbözött a mostani, hatvanöt esztendős Gerberttől – futott át a fején a kósza gondolat. Hiszen gyerekként csak a világ érdekelte, később meg, fiatal papként mindig az, ami megtudható, megismerhető, és akkor nyugodott meg, amikor valamit megtanult. Ezzel a sajátja lett, és ettől lett elégedett. Annyi világi hívság várhat egy férfiúra, amiket magáévá tehet, és utána unalmasak! A tudásnak soha nincsen vége, és Gerbert emellett döntött.

Aurillac vidéke elhalványult emlékeiben. Pedig mindenki mondotta róla, félelmetesen emlékezik arra, amit egyszer látott. Gerbert tudta, ez inkább arra érvényes, amit megtanult – azt soha nem feledte. A tájakra nem sokat ügyelt, városok képei villantak fel emlékeiben, azokhoz sem ragaszkodott. A város, hol született, sem jelentett sokat, kicsi volt és semmiről sem híres. Oly messze délre Párizstól, közelebb a Pireneusokhoz.

Fiatal papként monostorban élt, figyelte maga körül a világot, és nem elégítette ki, amit látott. Ám egy napon jött egy őrgróf – Borelnek hívták –, és felfigyelt a kispapra. Magával vitte, és Gerbert úgy emlékszik vissza erre a napra, akkor kezdődött vándorlása a tudományokban és az országok között. A búcsút járó őrgróf felhívta rá egy püspök figyelmét – belőle később Katalónia érseke lett –, és így adták őt kézről kézre. Huszonöt esztendősen – negyven esztendeje – mind több tehetős és hatalmas ember bukkant fel mellette, csodálták, jókat mondottak róla. Alig vette észre, és megannyi tudós férfiú vette körül. Mindenkitől sokat tanult, mohón szívta magába, bármit oktattak neki. Azok talán élvezték, hogy ilyen érdeklődő tanítványuk van, ki tágra nyílt szemmel és még nyitottabb fülekkel issza a szavukat.

Megtanult spanyolul és arabul annyit, amennyit lehetett, a latin a vérében volt, és később jött az oly hasonlatos olasz nyelv. Minden nyelv érdekelte, hisz azok szülték a szavakat, amelyek aztán az agyába vitték a tudást. Arisztotelész… a matematika… az asztrológia… és következett Róma, ahol iskolát alapított a pápa megbízásából. Ott fordult elő először, ami aztán később nemegyszer: belépett egy iskolába tanulóként, és pár esztendővel később a vezetőjeként hagyta el, hogy tovább mehessen, másutt alapítson iskolát. Ottó császár mai udvarában lelt munkát, ami számára inkább az újabb tanulmányok lehetőségét adta.

Kinyitotta a hatalmas könyvet, melynek súlya alatt megreccsent az íróállvány. Lassan forgatta a lapokat. Látta és olvasta az arab betűket, jobbról balra, viszont most egy ábrát keresett. Emlékezett, ebben a műben látta először… mikor? Tán egy esztendeje, amikor pápa lett belőle.

Rögös volt az út. Ottó császár rábízta a fia nevelését, és a tudós papot megbecsülték az udvarnál. A császárné is kedvelte, és miután tanítványa, az ifjabb Ottó megnősült, a fiatal Teofania hercegné a hívévé szegődött. Azok az esztendők ismét a tudás gyarapításával teltek. Nem vette észre – vagy talán nem akarta látni –, miközben gyarapodik elméje, élesedik szelleme, azonközben gyengül a teste, amelyre nem fordított kellő figyelmet, mégis sikerült elkerülnie a betegségeket, olykor azokat is, amelyek valósággal irtották az embereket. A Kaszás kaszált, noha nem minden fűszálat metszett el szerszáma éle.

Végignézett magán. Az öltözete talán szegényes, voltak hangok itt, Rómában, amelyek bírálták azért, mert nem adja meg méltóságának, ami jár. „Egy pápa nem hordhat nyűtt ruhát!” – fakadt ki nem egy püspök, bíboros, ha messzi földről idelátogatott, és bár szemét elégedetten legeltette a palota kincsein, a pápát megpillantva alig tudta visszatartani a kétségbeesett kiáltást: „Ez lenne hát a világ egyik ura, minden igaz keresztény hívő pásztora? Ez a férfi, akin talán sohasem volt bársonynadrág, selyeming, vörös szattyánbőr csizma? Ritkán láthatták ama elvárt fehér csuhában is. Gerbert – Gerbert volt és maradt.

Most megtalálta az ábrát, és hosszan tanulmányozta. Sejtette, az elrendelt kényszer-csöndben lapítanak jó emberei, kik nem mernék zavarni nagy kincsért cserébe sem. Fiatal titkárai, akik mind megannyi „fiók-Gerbertek”. Valósággal gyűjti őket, bárhonnan kerülnek eléje, tudja, hogyan kell négy-öt kérdéssel kitapogatni, kiben mi rejlik. Ha olyat talál, amilyen ő volt negyven esztendőnek előtte, szolgálatába fogadja, tanítja. Ilyenkor kertésznek érzi magát, ki virágokat nevel, hogy általuk szebb és jobb legyen a világ. Nem könnyű feladat.

Lassan átment a szobán, kinézett az ablakon. A téren alig lézengett valaki – a rómaiak nem szeretik a hűvös szeleket, ilyenkor falak közé, fedél alá menekülnek. Az égen a szürke felhők hamari alkonyt jósoltak.

Állt sok ablakban. A lelki szemei előtt átvillantak a látványok. Aurillac, a monostor ablakai. A másik római épület, ahol tanult és tanított, szintén egy térre nézett. Aztán a jutalmul kapott Bobbio, amivel Ottó hálálta meg fia neveltetését – ott az ablakból az Appenninek hegyvonulatai látszottak, termékeny zöld völgyek – és a kolostor messze földön híres volt a könyvtáráról… Mindig az ablak elé ült, a fény beözönlött a terembe, a tudás pedig az agyába… Micsoda jó idők voltak!

Azonban az emberekkel nem talált közös hangot. Idegennek hitték őt, mintha az egyházban bármelyik hívő is idegen lehetne a másik hívőnek! Talán a tudását vagy a rangját, netán a növekvő hírnevét irigyelték meg? Máig nem tudja, s rég legyintett rá. No, meg a folytonos háborúskodások… Bobbio grófság volt uradalmi parasztokkal és katonasággal, az urak pedig folyton hadba bonyolódtak a szomszédaikkal… Gerbert nem szívelte a katonákat, sem a háborúkat. Két oka lett odahagyni ama kolostort.

Fáradságos úton tért vissza francia földre, ahol a reimsi érseki tanoda igazgatását bízták rá.

Ott ugyanúgy vadászott a tehetségekre, kiemelte, akit arra érdemesnek tartott. Igen, az ablakából szépséget látott: magát a várost, meg két templomot. Régóta rebesgették, hogy egyszer építenek igazi, nagy székesegyházat, bár a dómot el sem kezdték építeni. Sokan nem hitték, hogy valaha lesz.

Nehezen hitte el, már nem csak a tudása számított. Múltak az esztendők, híres ember lett, a hatalomból kapott egy kicsiny részt. Idegen volt ez neki. Már ötven elmúlott, amikor Capet Hugó, a franciák királya úgy nevezte ki Reims érsekévé, hogy az elődjét egyszerűen elkergette posztjáról. Valami ellenérzés ekkor volt benne, aztán nem tette szóvá, pedig valahol a lelke mélyén nem tartotta igazságosnak a dolgot.

Neszt hallott: gyülekeznek a fogadóteremben, amelyet a vaskos tölgyfa ajtó választ el. Azt az alabárdosok nyithatják ki, ha parancsot kapnak rá. Gerbert megértette: kevés ideje maradt. Hamarosan továbblendül a gépezet, és ha a palotában nincsenek időmérő szerkezetek, attól bizony az a rejtélyes, megfoghatatlan, mégis oly értékes valami, az idő, múlik. A tempus könyörtelen, soha meg nem áll, olyan, mint egy sebes folyó: sodorja magával az emberi életeket.

Emlékezett, mennyi vitát gerjesztett tanítási módja. Kik félnek az újtól, acsarogtak rá. Lám, a „humanicticus” metódus ellen szólaltak fel, mely vitákon alapult – tanító és tanítvány éles vitákat folytattak, úgy csiszolgatták érveiket. Mindig akadnak, gondolta, akiknek nem az argumentumok számítanak, hanem az erő. A tekintély adta vagy kölcsönözte erő. Az sem tetszett nekik, hogy akkora súlyt fektetett a költészetre és a szónoklatra, terjedelmesebb lett a topica és a rhetorica, a dialectica ott volt az anyagban, és örült, amikor látta, egyetlen esztendő alatt mennyit fejlődtek a tanítványai.

Elfordult az ablaktól. A szeme a vaskos könyvekre tévedt a polcokon. Úgy érezte, most nincs ereje visszatenni azt a nehéz fóliánst. Majd a titkárok, azok fiatalok és erősek. Szeretettel végigsimította a könyvek bordás gerincét – itt voltak, melyeket Reimsben használt. Vergilius, Horatius, Terentius, Juvenalis… Mennyi szellem termett ama régi időkben! Talán ma kevesebb? Mindig türelmetlenek vagyunk a mostani időkkel, mormolta magának, mert e „kór” jeleit magán is tapasztalta. Az ember azt szeretné, ha pezsgő időket élhetne, ha körös-körül nagy tehetségeket látna, géniuszok járkálnának az utcákon, és a világ sebesebben menne előre, merthogy valósággal cammog csupán.

A szeme tovább siklott, újabb könyvek gerincét érintette, szeretettel. Cicero, Iulius Caesar, Plinius, az idősebb… és Sallustius, Simmachus…

Aztán lassan elfordult a könyvespolctól. Néha valósággal megütötte a tény, míg mindezt megtanulta, szerette és élvezte, s legfőképpen osztogatta tanítás közben – milyen öreg lett! Rómában sem élnek elég hosszan az emberek. Ki most hatvanöt, mint ő, aggnak számít, és úgy néz ki. Bár sokan hazudják magukat öregebbnek valós koruknál, talán, hogy arassanak némi tiszteletet a fiatalok körében. Nem tudják, vagy nem akarják észrevenni, ezek a fiatalok a hátuk mögött kinevetik az idősebbeket.

Talán azokat is, akik tudásukkal tűntek ki. A tudomány… Régi szerelme volt, majdnem olyan erős vágyat ébresztett benne, mint a megismerés utáni kívánság, amely folyó volt az összes többi kis patak mellett. Ha belegondol, mily sok időt áldozott a mathesis, az algebra oktatására! Új irányokat hozott be e téren. Nem kellett sokat töprengenie, hogy új számítási módokat találjon fel, ugyan megtartotta a római számokat, az arabok számjegyeit ő hozta be az oktatásba. Tanítványai pedig szétszóródtak és vitték mindenfelé, amit tőle tanultak. Még a természettant és a zenét is fejlesztette. Táblázatokban foglalta össze, amit ezekről tudni kell. A zenei hangzatokat matematikai alapon határozta meg. No, és az orgona! Nagyon szeretett rajta játszani, főleg, ha az ő elvei alapján működött. Víziorgonát már Reimsben használt.

Odakintről egyre több nesz szűrődött be. Többen vannak odakinn, közeledik a fogadóóra kezdete. Minden délután áramlanak hozzá azok, kik valamit mondanának neki – a legtöbbjük támogatást akar, még többen persze pénzt, pénzt.

Én meg elutasítottam a pénzt, amit megszolgáltam, gondolta. Egykoron kitanulta az orvosi mesterség némely fogásait, különösen az emberi szem érdekelte… Amikor fizetni akartak tudásáért, azzal védekezett: a maga és barátai számára sajátította el e tudást, nekik pedig ingyen megteszi, mi tőle telik. Voltak nagy elődei, mint Celsus Cornelius és Demosthenes Ophtalmicus. Azok voltak az igazi orvosok, nem ő.

A polcán volt egy róla írott könyv, amit egyszer vett a kezébe. Dicsérte őt a szerző, és éppen ezért elég volt egyszer végigolvasni. Furcsán érezte magát, ha szembedicsérték – hát még, ha könyvben! A szerző szabályos keze írásával sorakoztak ott a mondatok, néhányat megjegyzett: Sylvester fecit arte mathematica horologium et organa hydraulica… Akkor írták, amikor pápa lett, és a Szilveszter nevet választotta magának – e néven a második lett.

Pápák jönnek és mennek. Még egy pillanatig eszében volt a méltatás, amelyet Vincentius Bellovacensis írt a maga „Speculum”-ában arról, hogyan tette művészetté a számok tanát és a víziorgonákat. Azután ismét visszakanyarodott a pápákhoz. Mióta él, tizennégy pápa váltotta egymást a trónon! Beleszámítva az ellenpápákat. Ez rengeteg. Remélte, ő tovább lesz e helyen. Igaz, egy esztendő sem múlott el megválasztása óta, és ahogyan annak idején anyja szokta mondani: „Előbb melegedj meg az új helyeden, aztán tátsd ki a csőrödet” – mintha valamiféle madárfióka lennék, gondolta kis mosollyal.

Bár közben hallotta az ajtón át a köhögéseket, egy-egy felcsattanó, másokat csitító szavakat, a másik ablak előtt álló asztalhoz ment. Itt tartotta a levelezését. Mik mostanság jöttek és még válaszolatlanok maradtak, állottak a bal keze felől kisebb dobozokban. Középen azok, amiket el kell küldeni, és jobbra egy kisebb fiókban lapultak a régen vagy mostanában érkezettek. A legtöbbjében híres embereknek írt, kiknek könyvtárában sejtett bizonyos műveket, meg kolostorok, érsekségek voltak a címzettek. Ha tudomást szerzett egy-egy értékes műről, kérte – és kifizette – másolják le neki. Ha így sem ment, saját műveiből küldetett, vagy híres és fontos régi szerzőktől, miket az írnokai másoltak sokszor reggeltől estig a palota fölszintjén nagy ablakos, jól megvilágított szobákban.

A terem egyik sarkában volt egy kisebb polc – ezen az ő művei sorakoztak. Ezeket másolták, és kérésre megküldték annak, ki szükségét érezte megismerésüknek. A címek a szeme elé villantak. De rationali et ratione, például. Csodálatos nyelv ez a linqua latina, minden nyelvek anyja.

Nagyot sóhajtott. A tekintete elszakadt a könyveitől, leveleitől – kiknek írott valaha, és kik válaszoltak, a mostani idők legnevesebbjei voltak, mindegyik tudós ember, egy-egy tárgy szakértője – és már az ablak, a római tér látványa sem vonzotta. Halkan kimondta:

– Ismét pápa leszek – és elindult, hogy megkongassa a kicsiny ezüstharangot, minek csengő hangja beszólítja a titkárt, ki aztán elmondja, kik várnak odakünn, és miért. Berontanak majd, bár persze kellő tisztelettel, jönnek a küldöttségek, az emberek. Ennek a sornak soha nincsen és nem lehet vége?

Az este mintha hamarabb jött volna, el, bár Gerbertnek – kinek ezen esztendő április havától „Őszentsége, II. Szilveszter pápa” volt a hivatalos titulusa – úgy tűnt, túl sokan voltak a fogadóórán. Ami persze alkonyatig tartott, és nagyon kimerítette. Achille diakónus, a titkára – középen kiborotvált fejével, fekete reverendájában görbült hátú madárra, kampós orra miatt karvalyra emlékeztetett – szolgálatkészen hozatta szerény vacsoráját, aztán elkísérte a pápát a hálószobába. Miben egy alkóvban bújik meg az ágya, egy székre tehette ruháit, és a sarokban állott egy térdeplő, minek segedelmével esti és hajnali imáját elmormolhatta. Majdnem olyan volt a háló, mint az egykori aurillaci monostori cella. Valamilyen értelemben Gerbert szerzetes volt és maradt.

Nehezen aludt el. Voltak olyan emlékei, amelyek előjöttek ilyenkor, elalvás előtt. Beletüremkedtek a fejébe, nehéz volt elhajtani őket. Mint ami most gyötörte. Nemegyszer illették váddal, Rómában szintén tettek panaszt, persze még akkor, amikor csak érseke volt Reimsnek, de később is. Egykoron azt nehezményezték, tudást terjeszt ahelyett, hogy a hit bajnoka lenne, aki lehetne… Ráfogták volna, hogy nem engedelmeskedik egyházának, ami nem volt igaz. Szemére vetette egy pápai küldött, hogy Szent Péter elismert hatalma ellen tesz, amikor régi római pogány auktorok tanait oktatja. Máig emlékezett akkori szavaira, mivel védekezett, sőt támadott.

– Istennek nagy adománya ugyan a hit, s nagyobb az, hogy hitet adva a halandóknak tőlük a tudományt sem vonta meg. Való, az igaz a hitből él, ám ezen hittel össze kell kötnie a tudományt, mert az oktalanoknak és balgatagoknak nem lehet igaz hitük.

Később, egy másik vitát követően pedig egyszerűen leköszönt az érseki székről, csak hogy bebizonyítsa az irigyeknek: nem kér mindenáron a hatalomból. Elég volt, hogy királyok – németek és franciák – között élhetett, királyfiakat nevelt, terjesztette a tudást, nem csak a hitet. Eljött az a korszak, amire élénken és vágyakozva emlékezett: erényébe és vallásába burkoltan visszatért a nyugalomba. Lelépett a közösség képzelt, ámde nagyon valós színpadáról, és a tudományokban találta meg ismét örömét. Olykor úgy érezte, nem örült, amikor pápa lett. Sajnálta az idejét, és lám, nemhiába, ma is elvesztett egy teljes délutánt, ami alatt több levelet írhatott, avagy diktálhatott volna, elolvasott volna egy újabb részt Terentiustól, és gyakorolhatott volna egy új számolási módot, akár az abakusz ide-oda csattanó fagolyóin.

Aztán elaludt.

Mint máskor, nem voltak összefüggő álmai. Fel-felvillant valami, legtöbbször abból az életszakaszából, amikor egyszerű pap volt, majd haladt felfelé a ranglétrán az egyházi méltóságok felé. Felvillant, egykoron a fiatal Ottó császár magával vitte egy vadászatára, s Gerbertet elborzasztotta a leölt és kiterített vadak látványa, sokasága, amelyek mind értelmetlen halált haltak – akkor is, ha állatok voltak, és rajta kívül senki sem sajnálta őket.

Egy másik álmában reimsi érsek volt ismét, kit minden irányból támadnak és taposnának, legfőképpen az egyházi személyek, kiket visszaéléseik miatt szavakkal állított pellengérre és büntetésre ítélt. Kik végül kimarták őt az érseki székből.

Aztán egy ismeretlen országban járt, ahol nagyon sok volt a homok. Talán valaki mesélt neki arról a nagy afrikai sivatagról? Lehet. Érezte bőrén a forró napot és a meleg szelet, lába besüppedt a lágy homokba, minek apró szemcséit a szél dűnékbe, afféle kisebb hegyekbe rendezett. Álmában eszébe jutott, milyen sokféle ez a világ.

Másnap reggel Achille meghajolt a pápa előtt.

– Nagy jó uram, ma este vagy holnap reggel Szentséged elé járulnak az új korona készítői. Csupán néhány apró munka van hátra.

Gerbert szíve megdobbant. A korona? Majdnem elfelejtette, pedig alig pár hete, hogy megrajzolta nekik a tervet. Amit követniük kell. Sohasem tervezett koronát, azonban szeretett rajzolni. Ezt ugyan nem oktatta, mert hát hol és kinek? Mióta pápa lett, a tanítás hiányzott neki a leginkább.

– Remélem, szép munkát végeztek.

– Nem tudni, uram, mert a mesterek igencsak rejtegetik művüket. Behozták ugyan a palotába, ám az embereik vigyázzák, és senki nem közelíthet hozzájuk.

Mielőtt indult volna megtekinteni a pápai ötvösök újabb művét, jött a másik titkár, Gabriele. Aki talán neve miatt mindig afféle sebes küldöncnek hitte magát. Sebbel-lobbal érkezett, és elfogódott hangon jelentette Őszentségének:

– Ottó császár követe kíván beszélni Szentségeddel…

– Hol és mikor?

– Hic et nunc – vágta rá amaz a pápának oly kedves latin nyelven, noha nem azon, hanem olaszul folytatta: – Valami igen felbőszíthette, mert… – Gabriele megakadt, hogyan mondja ezt el a pápának. Aztán rájött, finomítania kell, persze mindez jól látszott az arcán, ezért Gerbert tudta, mit fog hallani, amikor ama szavakat a titkár ki sem mondotta. – Valami olyasmit morgott az anyanyelvén, donnerwetter, schreckliche… Talán rossz híreket kapott otthonról?

Pár minutummal később jött a követ, a bajor gróf, kinek nevét Gerbert nem jegyezte meg, hiszen a „követek jönnek és mennek”, ahogyan a pápák. Kesernyés mosolyát eltüntette, amikor a német gróf megtorpant előtte, és meghajlás után förtelmes latinságával mondta:

– Uramat, a császárt meglepte Szentséged írásban kifejezett akarata… véleménye… egyszóval a levele, amelyben szétválasztotta Szentséged az egyházi és a világi főhatalmat. Mint minden királynak ezen a földkerekén, legfőképpen pedig azoknak, kik Jézus hitét vallják, egyaránt törekvése, hogy e hatalom egy maradjon az új, pogány népek megtérítése alkalmával. Mindig azt akartuk, és ebbéli törekvéseinkkel egyetértettek a francia királyok és Itália főurai, ha egy pogány nép felveszi a kereszténységet, az egyet jelentsen azzal, hogy azon nép elfogadja a Német-római Császárság felsőbb hatalmát. Mint Szentséged leveléből kiderül, ezzel ellentétesen gondolkodik a pápaság, mikoron azt állítja, ezen elv a még pogány népek megtérését nehezebbé teszi.

A gróf lélegzetvételnyi szünetet tartott, amit Gerbert jó érzékkel kihasznált, és megszólalt:

– Nem kell elősorolnod levelem e szavait, emlékezem rájuk. Azt állítottam, ha így van, akkor ezen népek nem térnek át hitünkre, mert nem akarják elveszíteni országuk függetlenségét. Mert a legtöbbnek már-már van országa, van uralkodója, és nekünk ezeket kell megnyernünk elsősorban. Ha az a követendő politica, hogy ki kereszténnyé válik, az rögtön a német-római császár hűbérese lészen, országa pedig ama császár tulajdona, mellyel azt tehet, amit akar, nos, többé egyetlen veszélyes népség sem lesz keresztény. Sem a szlávok sokasága, sem a magyarok, és akik arrafelé élnek.

A gróf kénytelen volt megvárni, míg Őszentsége végez. Ám utána korántsem olyan magabiztosan védte tovább Ottó álláspontját:

– Ha a császári hatalomtól és annak hűbéri kötelékeitől menten csatlakoznak ezen országok a kereszténységhez, ugyan ki tartja meg őket a szükséges fegyelemben?

Gerbert úgy tett, mintha nagyon csodálkozna. Mintha nem Szilveszter lenne, e néven a második, minden keresztények vezetője, Szent Péter földi helytartója.

– Ugyan már, miért kellene egyszerre két igát a nyakukba rakni? Bőven elég nekik, hogy a hitünk fékeket ad, zablát tesz rájuk, vad állapotukból kijönni segíti e népeket. Ha menten rájuk teszi kezét a római császár, azzal máris ráébreszti őket, nemcsak ősi hitüket vették el, de bizony a tőlük nagyon idegen germán hatalom vermébe estek.

Ennél nyíltabban nem fogalmazhatott volna. Hallotta a jelenlévő főpapok soraiból a döbbent sóhajokat, a szeme sarkából látta, hogy egymásra néznek, mint akik nem hisznek a fülüknek… A gróf egy pillanatig állott bambán, mint aki alig hiszi, amit hallott. Gerbert egyetlen intéssel elbocsátotta, mire meghajolt és vörös arccal távozott. Olykor a bennszakadt szó fájdalmasabb, mint egy nyílvessző a karban, gondolta a pápa, s a belsejében szétáradt az öröm.

A pápa két bíborossal ült a szobájában. Megint hallotta az ajtón túl az erősödő zsivajt. Néha valamelyik titkár felemelte szavát, erre csönd lett, azonban a duruzsolás nem szűnt meg. Gerbert a két bíboroshoz beszélt, valójában a gondolatait rendezte.

– Hallottátok, mit mondtam a követnek. Ismételjem meg? A pogány népek megtérését nehezíti, sőt megakadályozza, ha kettős függést kell magukra venniük. Ebbe az ottani királyok nem mennének bele, és a népek berzenkednének. Ha elválasztjuk egymástól a kettőt, sikerre számíthatunk. Szeretném, ha Ottó megértené, az én tervem alkalmasabb a pogány nemzetek megtérítésének előmozdítására, mint az övé. Ha minden más alárendeltségtől mentesen kapják a hitet, könnyebben elfogadják.

– És Szentséged mit tehet ez ügyben?

– Azt, mit jó egy ideje tervezek – Gerbert mosolya titokzatos volt, ám szavai világosságot vetettek mindenre, ami homályosnak tűnt. – Én adok koronát e pogány uralkodóknak, természetesen, miután megtértek. A császár koronájára nincs szükségük, el sem fogadnák. Ám ha az én koronámat teszik a fejükre, keresztények lesznek és egyben a pápa hívei.

– Nem jelenti-é ez azt, hogy ekkoron máris szembefordulnak a császárral? – kérdezte a másik bíboros.

– Nem okvetlenül. Ha keresztény királyok lesznek, maguk dönthetik el, akarnak-é a német-római császár hűbéresei, vazallusai, vagy hívei, netán szövetségesei lenni.

Az első bíboros mást is látott a terv mögött.

– Nem fél-e Szentséged attól, hogy ezzel maga ellen fordítja a császárt?

A másik tódította.

– Ezzel hitünket is veszélybe sodorhatja Szentséged, hiszen, ha a császár őfelsége úgy véli, hitbeli hatalmának egy részét a pápa elvette, képes akár hadat indítani ellennünk.

Gerbert mindezt többször végiggondolta.

– Ismerem Ottót, nevelője voltam, hatottam rá korábban, és remélem, most is azt teszem majd. Mire a követ hazaér a germánok földjére, és megbeszélik a császári udvarban, mi a teendő, olyan hírt kapnak, ami fölöslegessé teszi az esetleges vitákat.

– Vagyis Szentséged máris koronát küld valamelyik keleti barbárnak?

– Csínján bizonyos szavakkal, jó uraim és hittársaim. Ne feledjétek, egykoron a régi görögök a rómaiakat illették ezzel a szóval, aztán a rómaiak a más népeket, és így tovább. A „barbár” kifejezés használata nagy ellenérzést jelent, én pedig, mint egyházunk pápája, ezt nem támogathatom. Nekünk nem lehet barbár az, ki éppen a kereszt hitének felvétele előtt áll. Úgy mondhatnám: kopogtat házunk küszöbén. És Jézus óta tudjuk, ki vendég a háznál, úr a háznál.

– Ha nem is úr, befogadjuk – így az első bíboros. A második hallgatott, és Gerbert megértette, egyetértenek vele.

Rómára leszállt az éjszaka. A Tevere partján egy szegénynegyed sötét foltnak látszott: arrafelé senkinek sem tellett lámpásra, talán állati zsírból készült büdös mécsesekre sem. A gyertyák egyedül a palotákban világítottak, finom viaszillatukat néha elsodorta a szél az utcákra. Fáklyák a fontosabb urak és váraik kapuinál lobogtak, marcona férfiak vérttel a testükön és karddal az oldalukon védelmezték tehetős gazdáik életét.

A felhők meg csak jöttek keletről, egyre jöttek.

– Tudom én, miben sántikál a pápa!

A mondatnak, ha másutt hangzik el, Róma bármelyik negyedében, ahol a pápaság katonái bolyonganak éjjel és nappal, tán lett volna következménye. Itt, ama kisebb palotában, amely a Teverétől távolabb állt, és amelynek ablakából a hajnal bontotta ki fokról fokra a Monte Vaticano és az Aventino dombjait, a bajor gróf társára nézett. Látszott az arcán, rosszul aludt, ha egyáltalán jött álom a szemére. Társa, ki küldöttségében őt helyettesítette volna, ha útközben valami történik a gróffal – hallgatott. Hosszú volt az út Rómáig, ezenközben megtanulta, a grófot indulatai vezérlik, nem kell biztatni, mindjárt kitör belőle, mit gondol. És nem tévedett.

– Azt hiszi tán az öreg, nem láttam át a szitán? Minden ott kezdődött, amikor császárunk ellátogatott Gniesenbe, amit a lengyelek Gnieznónak mondanak – a szó kiejtése nagy nehézséget okozott neki, s mihelyt túlvolt rajta, ismét megindult a mély torokhangok és recsegő r-ek áradata. – Ottó a lengyel fejedelem fejére tette a saját koronáját, és akkor és ott mindenki értette, ez mit jelent: hűbéruralma alá fogadta azokat az éppen kikeresztelkedő barbárokat. A gesztust megértette mindenki… Szilveszter is! És lám, miféle következtetést vont le belőle? Akkor a pápa akart koronát adományozni a lengyeleknek. Tegnap óta tudom, miért! Odáig jutottunk… vagy mondjam úgy: odáig süllyedtünk, hogy a pápa a császár birodalmi joga ellen küzd!

– Ezt persze lehet magyarázni a másik oldalról úgy, ahogyan azt Szilveszter gondolja és teszi – vetette közbe óvatosan a másik. – Hogy a császár a pápa határozott akarata és készületei ellenére megakadályozta a kívánt korona adományozását.

– Miért nem adhat Szilveszter koronát a lengyeleknek? – tette fel a gróf az álságos kérdést. Mindketten tudták a választ, s a kísérője kimondta.

– Mert akkor nyílt törésre kerülne sor a lengyelek és Ottó között.

– Így meg további veszedelmeknek nézünk elébe – dörögte a gróf, és a feje egyre vörösebb lett a haragtól. – Ha a pápa ad koronát, azaz mintegy a távolból „keni fel a barbár uralkodókat” keresztény királyokká, többé nem akarnak Ottó hűbéresei lenni! Sőt a merészebbek egyenrangúnak tekintik magukat a német-római császárral!

A kísérő – termetes, húson és sörön nevelkedett, bajuszos férfi – a gróf szemébe nézett és úgy tett, mintha a másik oldalon állna, hogy annál hitelesebben képviselhesse a pápa érveit.

– Mint elmondotta tegnap, Szilveszter hasztalan küzd a császár birodalmi joga ellen, hát másik „csatatéren” próbálkozik. Ha megelőzi császárunkat, és egynémely barbár fejedelemnek koronát küld, az ezáltal nem csupán felkent királlyá lészen, hanem olyan keresztény uralkodóvá, aki csak a pápának lehet ezért hálás, és nem fog meghajolni Ottó előtt.

– Vagyis mi várható szerinted? – a gróf a társára meredt, aki egy pillanatig habozott, aztán kimondta.

– Nem hiszem, hogy nyílt kenyértörésre kerülne sor kettejük között. Annyi bizonyos, a viszonyuk nem lesz oly felhőtlen, miként eddig volt. Ottó, mint azt tudod, jó uram, nem felejt. Ám Szilveszterben emberére talált, mert ez a férfiú nem hátrál meg senki előtt. És ami rosszabb, ismeri Ottót, ismeri a gyengeségeit, tudja, meddig mehet el.

– Akkor hát ezt a csatát elvesztette a császár?

– El bizony. Mert amíg mi hazafelé menet a pápai válasszal átkelünk az Alpokon, Szilveszter nem fog tétlenül ülni. Ha már lekésett arról, hogy a cseheknek és a lengyeleknek koronát küldjön, megteszi ezt mégis. Talál magának másik olyan „országot”, ahol egy kézben van a hatalom, és ahol az előreküldött hittérítők előkészítettek mindent hitünk befogadására.

Két órával később, amikor Rómát elborította a felkelt nap arany fénye, Szilveszter a palotája legdíszesebb termében ült. Három legbensőbb bizalmasa – mindhárom itáliai püspök – ült vele a nehéz asztalnál. Az egyenes hátú székek magas támláikkal szinte odanőttek a férfiak testéhez. Négyen voltak, egy beszélt, a másik három hallgatta:

– Eldőlt a dolog, barátaim. Ottóval nem mindig értenek egyet a bajorok, márpedig ők határosak leginkább a magyarok földjével. A lengyel fejedelem, vagy most már király nővére lett ama Geyza felesége – kicsit botlott a nyelve, amikor kiejtette a nevet, de tudta fejből, nem hozott magával ide semmilyen levelet vagy iratot. Ősz hajával játszott a nagy ablakokon beözönlő fény, amely sárgára festette a terem mennyezetét és az egyik falat. – Ha az a fejedelem Ottótól kapná a koronát, a császár mindenképpen úgy értelmezné, a magyarok a hűbéresei lettek. Ezt nem akarják a bajorok, nemrégen jött híre, ama Geyza fiát, egy bizonyos Vajkot éppen megházasították. A felesége bajor földről ment hozzá. Van, amivel Ottó nem számol, de mi itt Rómában annál inkább: ha a magyarok mint nemzet és ország függetlenek lehetnek a császártól, és azt éppen mi, a pápaság ismeri el, sőt kezdeményezi, mintegy „adományozza” nekik a független államiságot, akkor nekünk lesznek hálásak, és nem Ottónak. A bajorok sokat nyernek ezáltal, mert a két szomszédos keresztény ország nem fog egymással hadakozni, főleg akkor, ha uralkodóházaikat házassággal kapcsolták össze.

– Ezzel elérjük – mondta az egyik bíboros, sovány, idősebb férfi, arcára számos nyavalya nyomta letörölhetetlen bélyegét –, hogy a végén, ha nem tehet mást, Ottó beleegyezik.

– Az lenne a legjobb.

– Biztos megteszi – így a többi bíboros. Gerbert-Szilveszter szeme egy-egy pillanatra megpihent rajtuk, aztán folytatta.

– Mindez, ahogyan a rómaiak mondották ezer esztendővel ezelőtt, nem más, mint politica. Jó és hasznos politika! Nekünk azért jó, mert így a császárt megállítja hódításaiban. Nem fordítja ellenünk Európának ama keleti részét, hol kusza viszonyok uralkodnak. No, és a legfőbb haszon, azon országok mind Jézus hitére térnek.

A beteges bíboros mélyet lélegzett, és kimondta:

– Ottó nem ostoba ember, Szentséged lépése mögött azonnal észreveszi az igazi szándékot.

Maga a pápa mondotta ki helyette:

– Igen, és jól fogja látni! Mi több, egyenesen igaza lészen! Minél több független és önálló keresztény ország és nép lesz e földön, annál szabadabb lesz az egyház a világi uraktól, olykor zsarnokoktól. Mert ők bizony mostanság, és már jó ideje az egyház szellemi szabadságát fenyegetik mindenre kiterjedő hatalmukkal. Eljött az idő, hogy ezt a hatalmat megnyirbáljuk. Azáltal, hogy velünk együtt érző és cselekvő új keresztény országokat teremtünk. Legyen végre egyensúlyban a királyok, császárok és az egyház hatalma!

Átszellemült az arca, csillogott a szeme. A másik három megbabonázottan nézte, a lelkesedése magával ragadta őket. Ám a harmadik, ki tán a legóvatosabb volt közöttük, megkérdezte.

– Sietünk-e kellőképpen?

Értették mindahányan. Gerbert bólintott.

– Természetesen, amice, gondoltam erre. Míg a germánok földjére, hazafelé tartó követség útban lesz a német császárhoz, nekünk máris meg kell tennünk az első lépést. Úgy hallottam, Adelhaid lengyel hercegnő rávette a férjét, Geyzát, és egy küldöttség úton van Róma felé. Ha mégis ellenkezne valaki, majd azt mondjuk, a küldöttség érkezése előtti éjszakán álmot láttam, amelyben nékem azt parancsolta a Legfőbb Hatalom, hogy annak adjam a készen várakozó koronát, aki előbb jelentkezik érte… és hát ezek a magyarok lesznek, biztos vagyok benne.

Hirtelen felállt, amire a többiek ugyanazt tették. A pápa arcán öröm ült.

– Menjünk és nézzük meg a koronát. Tudnotok kell, barátaim, mivel egykoron, beszélték, jól rajzoltam és festettem, hát merészkedtem magam megtervezni ama királyi ékszert. Hamarosan kiderül, hogyan sikerült a planum, és az ötvösök, akik valóságos művészek, mennyire tudták valósággá tenni az álmomat.

ÚTON

Azt a levelet kemény pergamenre írták.

Ott lapult az iszákban, egy bőrruhás férfi akasztotta a nyakába. Volt fegyvere, mert tudta, drága az irat, nagyon fontos. Őszentségétől viszi egy királynak, ki messze keleten lakik. A legfőbb őrizetet az a kétszer száz fegyveres jelentette, akik vele együtt indultak el.

Volt egy másik küldemény is: egy ládikó. Öten osztoztak rajta, mind marcona, komor férfi, katonáik között parancsadók voltak jó ideje. Napközben ők vitték, hol egyik, hol másik vette nyerge elé, rajta tartotta egyik kezét. Ha szükséges volt, vékony bőrszíjjal odakötözték, le ne essen. Beszélték, ami benne van, a levélnél is sokkal értékesebb. Úgy vigyázzanak rá, mint a szemük fényére! – ezzel bocsátotta őket útjukra Őszentsége, Szilveszter pápa egyik kamarása.

Ama levelet napokon át körmölte a kancellária legjobb írnoka, kinek szinte az ereiben is a lingua latina folydogált. Sok lúdtollat meghegyeztek a cselédek, sok atramentum került a pergamenre, amely nem mindig itta be azonnal a folyadékot, szárítani kellett. Végül több lapból állott a levél. Ki diktálta, nemegyszer finom toszkánai vörösborral locsolta a torkát. Az íródeák beharapta az alsó ajkát, szemét le nem vette a betűkről, mik alá előbb halvány vonalat húzott ólomtollal – tudván, hogy az később elenyészik, és kiknek kezükbe kerül a levél, csodálják majd, milyen szépen sorakoznak a betűk egymás után, egyik sem lóg ki sem alul, sem felül.

Sylvester Episcopus, Servus Servorum Dei, Stephano Duci Ungarorum salutem et Apostolicam benedictionem.

Lesz-é valaki a távoli földön, ki megérti e szavakat, és tolmácsolja a barbár királynak? Vagy netán maga az a király – ki még nem király, bár ezen levél után azzá lesz – érti majd a nemes ősök nyelvén fogalmazott szavakat?

Szilveszter püspök, Isten szolgáinak szolgája, Istvánnak, a magyarok vezérének üdvöt és apostoli áldást.

A csapat északnyugat felé vette az irányt. Tudták, legalább egy hónapos út áll előttük, és ha azon túlvannak, ugyanannyi ideig tart visszafelé. Március vége volt, és bár Rómában ilyenkor gyakran sütött a nap, a tél múlóban volt – amerre a csapat haladt, bizony, hűvösebb szelek fújtak. Viterbo mellett megtorpantak, mert félelmetes eső verte végig a környéket, mitől feláztak az utak, a lovak patája csüdig merült a sárba.

Legati Nobilitatis tuae, in primis vero confrater noster Astricus, venerabilis Colocensis episcopus, tanto maiori cor nostrum laetitia affecerunt…

Nemességed követei, nevezetesen testvérünk, Asztrik, kalocsai tisztelendő püspök annál nagyobb örömmel illették szívünket, és könnyebben végezték tisztüket, mennél sóvárabb lélekkel vártuk, isteni intelem által előre figyelmeztetve megérkezésüket az előttünk ismeretlen néptől…

Orvieto előtt idegen fegyveresek csoportja lesett a menetre. Midőn meglátták Őszentsége zászlaját, és megtudták, ezen fegyveresek Őszentsége levelét viszik egy távoli országba, azonfelül elég sokan vannak és mind kellően felfegyverezve – elkotródtak. Tán valamelyik környékbeli grófnak emberei lehettek, kik felmérték, mit nyerhetnek és veszíthetnek – leginkább az életüket –, hát lemondtak a menet megtámadásáról.

Mivel ők kétszer százan nem akartak a hegyeken átkelni, maradtak Toszkána síkján. Sienát messze elkerülték, mert arrafelé akkortájt éppen nem tisztelték Őszentségét eléggé, hogy embereit megvendégeljék. Ám akadtak becsületes keresztény urak, kik a síkon elszórt uradalmaikban nap mint nap élést és vizet biztosítottak a menetnek. Ezen urak nevét a csapat vezetője, egy fiatalabb pap szorgosan feljegyezte, ha hazatérnek a nyáron, Őszentségétől kisebb jutalmat, vagy legalább névre szóló dicsérő levelet kapjanak szolgálatuk fejében.

Deinde laudamus pietatem Sublimitatis tuae in Deum, et reverentiam erga sedem Apostolicam, cui divina patiente misericordia, nullo meritorum nostrorum suffragio, praesidemus…

Azután dicsérjük fenséged Isten iránt való kegyeletét, s az apostoli szék iránti tiszteletét, mely széken Isten irgalmából, semmi érdemünk nem lévén, ülünk…

Talán bajusza alatt somolygott a diktáló és vele mosolygott az írnok e szavakra. Gerbert volt az, ki vagy száz esztendeje a leginkább kiérdemelte a pápai tisztséget. Szent Péter trónjára igazi apostol került, ki egész népeket képes megtéríteni – aminek, lám, sok bizonyítéka között van ezen levél.

A csapat április közepén ért Firenze mellé.

Itt elakadtak, nem az időjárás okozta a gátat, mely napokra visszatartotta őket. Szegényesen öltözött emberek tömegei táboroztak a város falai körül. Nem katonák voltak, nem ostromlók, fegyverük sem volt. Viszont az egekbe csapott félelmük.

– Ments meg, Uram, minket!

– Minket, szegény bűnösöket!

– Ím, eljött az időknek végezete…

– Szenvedéseink tán megszűnnek, vélünk pusztul-é a világ is?

– Uram, Uram, ki vagy a mennyekben, nézz le ránk!

– Eleget szenvedtünk, mégis azt kérjük tőled, ne pusztítsd el világunkat!

– Adj nekünk újabb ezer esztendőt!

A pap, kit Őszentsége küldött velük, félrevonta a csapat kapitányát.

– Szerencsétlen, főként tudatlan emberek. Eljövendett az ezredik esztendő, és ezek azt hiszik, vége a világnak. Nem tudják, ez a mostani kornak számlálása, mit Urunk Jézus Krisztus halálának napjával kezdettünk meg. De annak előtte éltek e világban híres pogány népek, görögök, rómaiak, és tán másfélék.

A kapitány sötéten nézte a tömeget. Mivel túl sokan voltak, hát parancsot adott, kerüljék ki a népet. Csapatát a Római kapu helyett a keletebbre fekvő Miniato kapun vitte be a városba, hol a herceg, a város ura táborhelyüket kijelölte. Messziről láthatták az Arno folyót, északra a várost. Nekik a déli parton kellett maradniuk, de innen is látták, az egykor a Római Birodalom által épített Florentia milyen aprócska volt a mai nagyvároshoz képest. Itt megpihenhettek ismét, bár ebben nem sok örömüket lelték. Esős tavasz jött Toszkána fővárosára, a katonák fáztak. Akkor javult meg a kedvük, amikor harmadnapra elhagyhatták a várost. Bőrtarisznyáikban elegendő élelem lapult, a pányvákon futtatott pótlovak hátán zsákokban volt eleség. Jóféle borokat kaptak kecskebőr zsákokban, és mivel a nap kisütött, a kétszáz férfi meg a pap derűsen nézett a következő hetek elé.

Az országot is, melyet nagylelkűséged Szent Péternek felajánlott, veled együtt, s a jelen és jövendő magyar népeddel és nemzeteddel a római szentegyház oltalma alá fogadván, bölcsességednek, örököseidnek és törvényes utódaidnak bírni, tartani, igazgatni, kormányozni és birtokolni visszaadjuk, s adományozzuk…

A csapat aztán átkelt az Appennineken. Végre maguk mögött hagyták a hegyeket, észak felé haladván leértek a nagy alföldre, mit a Pó folyó öntöz. A következő, ámde rövidebb pihenőt Forli városában tartották. Egy hónappal korábban indultak el Rómából. Nem futárok voltak, nem sürgős hírt kellett továbbítaniuk, nem siettek. Kétszáz ember különben sem mehet oly gyorsan, mint húsz vagy öt, vagy akár egy magányos lovas. A kapitány megmondta a papnak: a biztonságuk számít igazán, semmi más. Nagy szégyen lenne, ha holmi rablók megfosztanák őket a ládikától. Csak ők ketten tudták, mi van abban. Finom gyolcsok közé tették, ne mozduljon el semerre, drágakövei se mozdulhassanak ki helyükből. A felső csúcsán a törékenynek látszó aranykeresztnek se essen bántódása. A pápai pecsét lila viaszba merült, úgy hűlt ki, a római palotában. Feltöretlenül ott van a ládán, és remélték, ott marad, mígnem megérkeznek abba a barbár városba, minek nevét sem könnyű kiejteni.

Ezen örököseid és utódaid bárkik lesznek, miután az országnagyok által törvényesen megválasztattak, hasonlóan tartozzanak nekünk s örököseinknek személyesen vagy követeik által kellő engedelmességet és tiszteletet tanúsítani, és magokat a római egyháznak… alattvalóinkként bemutatni, s a katholikus hitben Krisztus Urunknak és Üdvözítőnknek vallásában szilárdan megmaradni…

A csapat messze elkerülte Velencét és annak birtokait. A víziváros nemegyszer veszélyes ellenfele volt a pápaságnak, arrafelé hamar fordulhatnak a politikai szelek. Jobb nem kockáztatni, mert ha a köztársaság úgy látja jónak, elkobozhatja a koronát. Tőlük bármi kitelik. A csapat tehát a tengerpart egy keskeny sávján vonult északra, egy csöndes öbölbe, ahol hetek óta vártak rájuk a széles bárkák. Ezekre a lovakat is feltehették, igaz, egyszerre tíz állatot és húsz embert vittek el. A tenger nyugtalan volt, így ismét pihenőre kényszerültek. Arrafelé nem találkoztak olyanokkal, akik az ezredik esztendő miatt rettegtek volna. Különben is, vélte Giovanni atya, régen benne járnak az Úr 1000. esztendejében, és lám, a világ nem dőlt össze, minden megy tovább, mint addig. A nap továbbra is felkel keleten minden reggel, és lenyugszik este nyugaton, az égen járnak a felhők, fújnak a szelek, és élnek az emberek – mi egyéb bizonyíték kellene, hogy az Úristen nem akarja az általa a maga hasonlatosságára teremtett emberi lények pusztulását? Kik pedig egy újabb vízözön és egy új Noé eljövetelét várták, azokat csalódás érte.

Végre kitisztult az idő, a Mare Adriatico tükre kisimult. A bárkákra felvonták a nagy, szögletes vitorlát, feszültek a kötelek, recsegett az árbóc. Egyszerre öt bárka indult el, majd napokkal később visszatértek. A dalmát partokon maradt száz katonánál volt a levél és Giovanni atya. Két nappal később aztán megérkezett a másik száz zsoldos, a kapitány maga hozta kezében a becses ládikót. Ismét biztonságban érezhették magukat és mehettek tovább.

…nunc et perpetuis futuris temporibus condecorare cupientes…

…Most és a jövőben örökösen feldíszíteni kívánván, apostoli hatalmunknál fogva megengedjük, akarjuk és kérjük, hogy miután Te és ők a koronával, melyet küldünk, a követeidnek átadott mód szerint kellőleg megkoronázva leszesz és lesznek, magad előtt a keresztet, mint az apostolság címerét, vitethesd és ők is vitethessék…

Ez már idegen föld volt, ahol, mint rögtön megtapasztalták, kevesen értették az olasz szót. Latinul is csak az útjukba kerülő városok papjaival válthatott szót Giovanni atya. A kapitány látta, emberei fáradnak. Majdnem hat hete, hogy eljöttek Rómából. Dalmáciában megkezdődött az igazi nyár. Lekerültek a bőrzekék, az átizzadt szövetek, noha a fegyverek mindig kézben maradtak.

És jó okkal történt így. Mert alighogy elhagyták ama nagy félszigetet, Isztriát, és kanyarodtak északkelet felé, hogy átkeljenek az előttük felmagasodó újabb hegyeken, egy délután ismeretlen lovasok támadtak rájuk. A csapat egyik része, vagy hatvan ember elöl ment, tőlük kissé leszakadva a többiek. A kapitány a derékhaddal volt, és éppen előreküldött volna egy lovast, hogy amazokat megállítsa, várják be a többieket, amikor elölről csatazajt hallottak. Vad kiáltásokat ismeretlen nyelven, egymásnak csapódó pengék zaját. A kapitány előreküldte az íjasokat, aztán vágtatva indultak a többiek.

Valami kis vidéki őrgróf emberei voltak a támadók. Kiderült később, a következő városban, hogy az uraság alig száz fegyveressel uralta a környéket, kíméletlenül adóztatta parasztjait, és aki szembeszállt vele, azzal kegyetlenül végzett. Azonban rajtavesztett: mire egyik főembere észrevette a pápai zászlót, javában folyt a csata az élen haladó olasz zsoldosokkal. Akkor aztán hátulról feltűnt egy kétszer akkora csapat, és az őrgróf átkozhatta a sorsot, amiért éppen ezekbe kötött bele. Nagy zsákmányt remélt, s kis híján odaveszett az összes embere. Őt is elfogták. Giovanni atya nem szólt közbe, úgy tett, mint aki a kis csatatéren szerte heverő sebesültek között járt-kelt, és feladta nekik az utolsó kenetet: Ego te absolvo. Feloldozlak bűneid alól… Nem látta, amikor odébb ment, a zsoldosok segítettek egyik-másik sebesültnek meghalni. Nem maradtak élő tanúk.

A kapitány az őrgrófot és főembereit felköttette az útszéli fákra. „Ahol Őszentsége javait és embereit megsértik, ott ez a szokás. Az útonállókkal minden ország törvényei így parancsolnak elbánni.” Az őrgróf felháborodottan tiltakozott, hogy ő nemesúr, véle ezt nem tehetik. A kapitány intett a katonáinak, és a támadók vezéreinek csizmája hamarosan búcsút mondott az anyaföldnek. Nem sokáig himbálta őket a könnyű szél. Mire a csapat ismét összeszedelőzködött, levették őket, merthogy a pányvakötelekre szükség volt a további úton. Öt embert veszítettek és négyen sebesültek meg. Ezen utóbbiakat a legközelebbi városban a helyi püspök gondjaira bízták, jelezve, amint nyáron visszafelé jönnek, magukkal viszik őket.

Giovanni atya egyszer végigjárta ezt az utat, eljutott a magyarok földjére. Volt vele egy szolga, ki annak előtte esztendőkig élt a barbárok földjén, és ismerte a nyelvüket. Ő lészen a tolmácsuk – ha végre odaérnek.

Oramus omnipotentem Deum, qui Te de utero matris tuae vocavit nomine tuo ad regnum et coronam…

Könyörgünk a mindenható Istennek, ki téged neveden hívott ki anyád méhéből az országlásra s a koronára, s a ki azon koronát, melyet a lengyelek vezérének készítettünk, neked adatni parancsolá, növessze igazsága gyümölcse gyarapodását, országod új ültetvényét áldásának harmatjával bőségesen öntözze…

Az utazás ötvenhetedik napján Giovanni atya megrántotta lova kantárát. Közelgett az alkonynak órája, mikor tábort verni lesznek kénytelenek. Sík földön mentek, és nem tudták, hol vannak. Miféle föld ez, és kié? Az atya állította, nem a magyaroké, mert hozzájuk csak úgy bejutni nem lehet. Kik igazi határokat sohasem láttak – mint ezek a marcona katonák – nagyon ámultak. Van-é hát másféle határ? Az atya szeme a kapitányt kereste, ki közelebb lovagolt. A pap kinyújtott karral mutatott előre.

– Látod-é amottan azt a fekete vonalat? Ami majdnem összefolyik a láthatárral? Nos, ott vagyon, vagy inkább ott veszi kezdetét a magyarok földje. Határt építettek, mit gondosan őriznek.

A kapitány hitte is, nem is. Rápillantott a szolgára, ki járt erre, akárcsak Giovanni. Az rábólintott, bár őt senki sem kérdezte, és szavára nem adtak. A kapitány elnézett előre, aztán oldalra, látott egy alkalmas tisztást, mellette patakot, hol ember és állat egyaránt ivóvízhez juthat.

– Ímhol lészen utolsó táborunk a magyarok földje előtt.

…Országodat neked, téged pedig országodnak tartson meg épségben. A látható és láthatatlan ellenségektől oltalmazzon, s a földi országlás bajai után a mennyei országban örök koronával díszítsen.

Kelt Rómában, az Úr 1000. esztendejének tavaszán.

Másnap a csapat elérte a határt, mit a szolga szerint a magyarok „gyepűnek” neveznek – ezt a szót rajta kívül senki sem tudta kiejteni – és a nyugati oldalról körbeöleli országukat. Kihasználtak ehhez minden patakot és folyót, magasabb dombot és völgyet. Ahol nem volt semmi, oda ezer és ezer gerendát vertek le a földbe, sziklákat hordoztak, maguk emeltek akadályokat. Sem lovasok, sem gyalogosok nem közelíthették meg a gyepűt észrevétlenül. Egymástól nem nagy távolságra kicsiny kunyhókban laktak az őrök. Volt katonák, kik sebesültek, nehezen mozogtak, karjukat, lábukat veszítették régi csatákban – most így gondoskodtak róluk. Nem volt más dolguk, mint figyelni nappal, hallgatni éjjel, és ha ellent észleltek, fáklyával vagy rőzsetűzzel, nappal füsttel jelt adni a szomszédos őrnek, ki azt továbbküldte a maga szomszédjának. Közel fegyveres lovasok tanyáztak, kik az efféle jelekről hamar tudomást szerezvén azonnal odavágtattak, és a betolakodókat feltartották vagy elfogták. Ha népesebb ellen támadt volna a gyepűre, egyre távolabbról özönlöttek volna az őrkatonák – de ilyen esetre senki sem emlékezett. Nem volt olyan ellenség, ki a gyepűre merészelt volna támadni.

Ritka volt az átjáró, a kapu. Giovanni atya csapata fél napig ment a határ mentén, míg meglelte a legközelebbit. Közben érezték magukon a rejtőzködő őrök tekintetét. Tudták, valahol a határ másik oldalán, velük párhuzamosan, vagy jóval gyorsabban megy a hír, futár vágtat tán, hogy figyelmeztesse a legközelebbi kapu őreit. Ahová talán messzebbről is vonnak össze kisebb őrsöket. Gyűlnek valahol a katonák, kik szemben állnak majd velük.

A nap magasan járt, amikor meglátták a kaput. A sáncokon, sziklák között, egy domb aljában volt, bár nem könnyen észrevehető. Íjasok jelentek meg a cölöpsorok fölött, vízzel deszkapalánkokat öntöztek favedrekből, nehogy a közeledők gyújtónyilaikkal lángra lobbantsák őket.

A kapitány nem akarta túlfeszíteni a húrt. Ezért csapatával száz lépésre állott meg a kaputól, a pap és szolgája lovagoltak előre. Elnyelte őket a kapu. Beletelt talán egy hora, mire ismét megjelentek. Nyitva maradt mögöttük a kapu.

– Indulhatunk, kapitány. Keskeny a bejárat, egy-egy kereskedő kocsijára mérték, a lovasok egyenként vonulhatnak be. Odabent két részre osztanak minket, és félnapi járásra a határtól táborozhatunk le.

A kapitány értette.

– Hát persze, nehogy éjszaka belülről rohanjuk meg a kaput, és beengedjük ama nagy sereget, amely itt menetel valahol mögöttünk.

A pap mosolygott:

– Majd’ kétszer száz fegyveres katonát te sem engednél be a városodba, mit őrizetedre bíztak, jó uram. Hát a magyarok féltik országukat. Tegyük, amit kívánnak, hiszen vendégek leszünk a földjükön. Remélem, nem esik bajunk. Úgy mondották, addig kell várnunk, míg egy megfelelően nagy csapat érkezik a kapuhoz, amely elkísér minket abba a városukba, ahol a királyuk lakozik.

– Aki ugyan nem igazi király… – kezdte volna a kapitány, aztán rájött, ehhez semmi köze. Giovanni atya viszont helyeslően fejezte be a mondatot.

– Igazad vagyon, jó uram. Róma meg a germánok, és más népek szemében akkor lészen királyuk ama Stephanus, ha a fejére illesztik azon ékszert, mit te őrzöl oly erősen ama ládikóban.

Az utazás hatvannegyedik napján értek célba.

Előttük ment száz magyar lovas, mögöttük ugyanannyi. Középen vonult az olasz zsoldosok csapata. Giovanni atya haladt az élen. Egyszerre meglátta a folyót. Széles ezüst szalag volt, nyugatról jött és keletnek tartott tovább, éppen ott kanyarodott egyet.

– Lásd, kapitány uram, az ott ama Danubius folyó, mit a germánok Donaunak neveznek, a szlávok meg Dunajnak.

Ámde egykoron Isternek hívták.

A kapitányt nem rázta meg a hír. Neki aztán igazán nem számított, egykoron hány neve volt azon folyónak. Annyit tudott, ha ennek partját elérik, akkor ér véget az utazásuk. Idefelé jövet megcsodálta ugyan a tájakat, főleg azt a szép nagy tavat, amely oly zöldesen csillogott – aztán feltűnt, bizony nem oly sűrűn lakott e vidék, mint Itáliában vagy máshol, amerre eddig eljöttek. Ezek a magyarok kevesen lehetnek, noha jól tartják magukat, a harcosaik olyanok, mint sok esztendőnek előtte, amikor halálos veszedelmeket hordoztak és rettegésben tartották a nyugati városokat és falvakat. Látta, hogyan lovagolnak, milyen fegyelmezetten viselkednek reggel és este, ha táborból indulnak vagy tábort vernek. Az ő zsoldosai nem ilyenek, alig engedelmeskednek a parancsoló szónak.

Megtorpantak egy dombon. Egy lovas vált el az előttük haladó magyaroktól. Ing volt rajta a nyári hőségben, semmi vért avagy páncél, hisz csatától nem tartottak. Azért látszott, a fegyverét mindig a keze ügyében viseli. Közelebb rúgtatott és kiáltott valamit. A szolga örömtől sugárzó arccal fordult a paphoz.

– Atyám, atyám! Megérkeztünk. Az ottan a folyó mellett Esztergom vára. Itt lakik Stephanus király!

A kapitány próbálta suttogni: „Esz… ter… gom”, de hangosan nem mondta ki. Giovanni atya hálát adott az Úrnak, hogy annyi viszontagság után, lám, megérkeztek.

„STEPHANUS REX”

Csípős volt a téli szél.

Akik azon a reggelen korán keltek vackaikból, hogy szegényes gönceiket magukra húzva eljöjjenek koronázást látni, mind fáztak – mégsem bánták meg. Hiszen az a reggel a sátán fölötti diadal napja: íme, múlt éjnek felében véget ért az átkozott és félelmetes ezredik esztendő! Bár sokan mondogatták, főleg a keresztények között, hogy mivel Krisztus urunk halála óta eltelt az első ezer esztendő, bizony kiszabadul a sátán, és tönkreteszi világunkat… Lám, elmúlott a rettegett esztendő, és nem történt semmi. A sátán, ha kiszabadult is, távoli földeken tobzódhatott, mert ilyesmi szerencsétlenségekről ide hír se jutott el. Talán meg sem történt? Némely keresztény papok szintén keltettek rémületet, a püspökük leintette őket. Különösen itt, a magyarok földjén, ahol nyár vége óta készülnek a koronázásra. Mit nem lehet elkapkodni, arról nem szólva, eddig készültek a hozzávalók.

Csak a királyhoz közelálló urak és főpapok tudták, milyen rend szerint zajlik a szertartás. Készültek, és ehhez klerikusok csapatait tanították be a deák nyelvű énekekre, melyek először hangzanak fel magyar földön. Megmondotta Asztrik püspök, hogy a német-római, mainzinak nevezett ordót követik. Vagyis azt a rendet, amit mások, máshol nemegyszer követtek, és amit a legtöbben szükségesnek tartanak. Hisz más ordót nem ismernek, csupán ezt.

A tömeg a Várhegyre gyűlt. A nagyobbik építmény, mi tán holnaptól „királyi palota” lészen, védte az embereket az északi széltől. A nap aznap mintha fel sem kelt volna, szürke felhők borították az eget. A város felől áramlottak fel a dombra – nem csak a darócruhás szegények, itt-ott lovasok is. Nemesurak oldalukon karddal, kik előtt szolgák siettek szétlökdösni a késedelmesen félrehúzódókat. Gyűlt a nép – ki élt és mozgott e tájon, mind szerette volna meglátni Vajkot, a „krált”, ahogyan a Duna északi partján élők mondogatták. Jöttek a fehérnépek, a hideg miatt tetőtől talpig bebugyolálva, oly módon aztán az éhes férfiszemek mit sem láttak azok női voltából. A szegények sarui nem kopogtak a fagyott földön, megtették azt helyettük az urak csizmái.

Szerencsére a jeges szél alábbhagyott, de a gyorsan szaporodó tömeg fázott. A királyi – vagy fejedelmi? – udvarban napok óta nagy volt a sürgés-forgás. Hiszen a koronázást nagy lakoma követi, ahol nem csak a magyar urak, a nyugatról és Rómából érkezett főpapok, és azok kisebb papjai is részt vesznek. A konyhások, a sütők, a tisztítók – kik a megperzselt malacokat tisztogatják, valamint a lakomára feltálalandó szárnyasokat tollaiktól megfosztják – naphosszat szorgosan dolgoztak. Temérdek állatot hajtottak avagy hoztak a közeli és távolabbi környékről. Az élelemkeresők elmentek jóval messzebbre, akár Fehérvárig is, hogy elegendő élelmet találjanak a nevezetes napra. Mi bizonyára nem csak egyetlen napig fog tartani, az efféle lakomák – beszélték, kik jártak bajor földön – bizʼ három napnál előbb nem szoktak véget érni.

Füstöltek ám az összes kémények, a szolgahad nem állhatott le. Miközben a palota egyik felében a legfőbb urak és Vajk – kit holnaptól minden ispán, nagyúr, és a szolganépség „Istvánnak” fog szólítani – összegyűltek egy utolsó tanácskozásra. Még mindig akadott közöttük oly, ki ellenezte, hogy Vajkból király legyen. „A magyaroknak soha nem vala királyuk, csak fejedelmük”, és emlékeztettek Geyzára, Vajk apjára. A fiatal István – kit hamarosan deák nyelven „Stephanusnak” fognak szólítani azok is, kik most új rangja ellen vannak – annyit mondott erre:

– Atyám, ha élne, ugyanezt akarná.

Ezzel bezárta amazok ajkait, és hallgattak már. A kalocsai érseknek nemrégen kinevezett Asztrik apát – ki magát szívesen nevezte inkább Anastasiusnak – deák nyelven szólalt meg.

– Stephanusnak királlyá kell lennie. Bizalmával tüntette ki őt a pápa Őszentsége s Ottó császár. Ha visszalép, abból beláthatatlan bonyodalmak származnak, jó uraim.

A híveket nem kellett bátorítani. Vajk-István-Stephanus, bár fiatalember, ki alig lépett a férfikorba, szigorú tekintetet vetett kíséretére.

– A legfontosabb a koronázás. Utána kérlek benneteket egy rövid tanácskozásra.

Ezzel eldőlt a dolog. Az urak – ki büszkén düllesztett mellel, ki kedveszegetten somfordálva – elhagyták a szobát. A koronázás után tanácskozzanak? Akkor már miről és minek? Mondhatták volna: „sebes főre nem kell sisak”, azonban jobbnak látták hallgatni. A szolgák nekiláttak, hogy urukat az ünnepre – ennél nagyobb aztán egész életében nem leend már! – felöltöztessék.

A nép gyűlt, a Dunán át is jöttek ladikon, dereglyéken, egy-egy nemesúr szolgáival és lovaival kelt által a folyón. A városban napok óta nem lehetett szállást kapni. Akadt olyan úr, ki a havas szél és a metsző hideg ellenére kénytelen volt sátrat állítani, amely alig védte őt a hidegtől. Némelyik ló menet közben trágyázott, mások nyerítettek, orrlyukaikon át párállott a meleg levegő. Ám a hideg csak a testeket bánthatta – a lelkek örültek, hogy elmúlott ama rettenetes ezredik esztendő, és mindenki abban reménykedett: új hajnal köszönt a világra. Itt, Esztergomban – mit a csak deák nyelvet értő, idegen földekről érkezettek Strigoniumnak neveznek – különösen fontos lesz az új, ezeregyedik esztendő első napja. Sok szolga abban reménykedett, hogy a király felszabadítja őket. A rabszolgák pedig különösképpen. Egy másik félhangon arról mesélt a templomajtó közelében, hogy messzi földet bejárt kereskedőktől hallotta: kit királlyá tesznek, az pénzt szokott szórni a nép közé. Egy bajuszos, idősebb úr megjegyezte:

– Ha ez lenne, eme gyarló népség egymásra vetné magát. Ki-ki minél több garast akarna szerezni, tán vér is folyna.

– Annyi bizonyos, lennének kékre-zöldre vert mohó legények – tette hozzá egy másik. Akik hallották a dolgot, máris úgy adták tovább, mintha biztos hír lenne.

– Pénzt szórnak majd az urak!

– Vagy inkább a király maga!

– Ugyan, azt hiszed, a saját fenséges kezével markol a zsákba?

– Hát egy egész zsákkal lészen a miénk?

A tömeg hullámzott, morajlás jelezte, merre jár a hír, mely egyszerre több irányban terjedt. Akkor már nem lehetett látni a havat sem – a vár dombján végig bámészkodók álltak, a föld feketéllett tőlük. A király fegyveres emberei, vállvetve a püspökök termetes szolgáival igyekeztek szabadon tartani az utat, amely a palotából a templomba vezet.

– Beszélik, napnyugoton így történik ez.

– Mit beszélnek?

– Hát, hogy kinek a koronát maga a pápa küldi, azt keresztény templomban kell felszentelni.

– Felszen… micsoda? Az mit jelent?

– Honnan tudnám? Így hallottam. Hamarost megláthatod a saját szemeddel.

– Ami a templomban történik, ugyan hogyan látnám? Nem oly nagy az, hogy minket beeresszenek. Ahogy elnézem, az urak sem férnek be.

– Valakitől meg azt hallottam, szentelt olajjal kenik fel.

– Mit kennek fel, és hová?

– Nem úgy kell azt érteni, bátyám. A papok hoztak Rómából szentelt olajat, azzal teszik.

– Az a Róma messzi vagyon?

– Hát meglehetősen. Beletelik hatvan, vagy akár száz napba, míg innen odaér valaki.

– Az, ki elég bátor, hogy ilyen hosszú útra induljon.

– Nem egy veszély leselkedik a vándorokra.

– Akik a szent olajat hozták, számos fegyveres kísérhette.

A türelmetlenség nőtt. Az emberek fáztak. De lám, egy helyen a szürke felhők mintha oszladoztak volna. Voltak ott, kik ebben égi jelet véltek látni.

– Nicsak, lássátok! Az ég letekint a templomra.

– Vagy az égiek a királyt akarják látni? – a nevetés nem volt hangos, hamar elhalt. A hideg bevette magát a csontokba.

A templomkapu körül nagy volt a nyomás. A királyi katonák kettős sorban álltak, néha a legények a karjaikkal összekapaszkodtak, hogy visszanyomhassák a tömeget. Ezer és ezer torok szólt egyszerre. Ennyi ember sohasem járt a városban, hadakkal sem. Fegyvertelenek, asszonyok, gyerekek és férfiak ily tömegére pedig senki sem számíthatott. Varjak szárnyaltak el riadtan, a Duna fölött nyugtalanul köröztek a vízi madarak – a túlsó parton mertek vizet érni, a parton bóklászni. Itt túl nagy volt a zaj.

Nemegyszer elterjedt, hogy „jönnek, jönnek”, a legtöbben a fejüket forgatták, semmit sem láthattak. A vaklárma megismétlődött néhányszor. Végre tényleg hallottak valamit. Egy ember jött a palota felől, és bár szavát időnként elnyomta a zaj, hirdetett valamit. Foszlányokat hallottak:

– Elhozták Rómából… a pápa levelét… és vele Őszentsége adományát, a koronát… Apostoli áldás…

Hogy mi ez utóbbi, senki sem tudta. A szó idegen volt. A felcsapó zaj és a tömeg mozgása ismét próbára tette a katonákat. Kettős sorfalnak kellett biztosítani az utat, hát megesett, egy-egy katona a lándzsája nyelével csapott a túlságosan szemtelenek közé. Akik hangosan sírtak, hogy nyomják őket hátulról, miért bántják őt és asszonyát? A tömegben olykor felsírt egy-egy kisgyerek, mit sem értett a sok embertől keltett éktelen zajból.

– Mama, én hazamennék!

– Itt maradsz! Látni akarom a krált, vagy hogy mondják! Királyt! Ki tudja, ha elszalasztom, mikor láthatok újra?

– Bizony így vagyon ez, az élet rövid, királyok pedig nem járkálnak úgy fel és alá – tette hozzá a mellettük álló férfi. Sokan sziszegtek és jajongtak, úgy érezték, összenyomják őket. Aztán a férfi lehajolt, a vállára emelte az idegen gyereket.

– Lássad te is!

Hallottak valami furcsát – a legtöbben úgy találták, nagyon szép. Valami felséges dolog közeledhet! Valamivel később értették meg, hogy kisfiúk énekelnek. Meg papok. A vékony és a mélyebb hangok összekeveredtek. Hogy miről szól a szent ének, nem érthették, hisz nem magyarul hallatszott. De lecsendesítette a tömeget. Az emberek, a távolabb szorongók is, megértették: valami elkezdődött, valami történik. Nemhiába jöttek hát, nemhiába fáznak itt reggel óta.

István kilépett ágyasházából.

Olvasta, mi fog történni, nem érhette meglepetés. Sudár ifjú volt, és a palota udvarán álló előkelő hölgyek és urak mind őt nézték. Kellemes borzongás futott rajta végig – érezte ezt már máskor is, de sohasem ennyire erősen. Kihúzta magát akaratlanul, fejét felvetette. Állát előreszegezte, pillantása körbejárt. Valahol a lelke mélyén tudta, ez a minutum, amire ezek itt mind emlékezni fognak, legyenek urak vagy szolgák, papok és fehérnépek. Ahogyan a királyi tekintet körbejárt, mindegyik úgy érezhette, rá is vetett egy pillantást Magyarföld új ura, István. Ezt fogják emlegetni az unokáiknak is, ha lesznek. Ha megérik azok születését.

A püspök, kire rábízták a szertartás e részét, hangosan mondta az imát. István hallgatta, mert tudta, ezzel kezdetét vette a koronázási szertartás. A püspök mély hangon szólott.

Omnipotens sempiterne Deus, qui famulum tuum…

A szavak felszárnyaltak. Mintha minden hang egy-egy madárrá lett volna, és repülnének a magasba! A hideg levegőt István csak ekkor érezte meg, összehúzta mellén a köpönyeget. Talán mégis jobb lett volna tavaszra vagy nyárra halasztani a koronázást? Az idő biztosan jobb lett volna, nem lenne foga a szélnek, az emberek sem fáznának. De jobbnak látta, ha elmúlt azon átkozott és rettegett esztendő, s mindjárt a következőnek legelső napján ejtsék meg a ceremóniát. Ez lesz az ő személyes győzelme a „sátán” felett, amiről tudták, hogy nem szabadult el. Csak a pórnép félelme volt ez, meg a hasonlóan gyáva kispapok ijedelme.

Tudta, mire fog felesküdni. Nem csupán az ország vezetésére. Sokkal többet kell vállalnia. Amire esküt tesz, egész éltében tartania kell magát.

Asztrik és mások, nem csak papok, elbeszélgettek vele néhány napnak előtte. A pápa küldötte, ki megszerezte neki a koronát, melyről esküvéssel állította: maga „Gerbert atya”, azaz Szilveszter, e néven a második ura a Mons Vaticanusnak, maga tervezte a három liliomot és az aranypántot ő rajzolta le elsőnek, mi több, azt is bejelölte rajta, hogy mely drágaköveket hová tegyenek rajta. István fél füllel hallotta, mostanság efféle liliomot utánzó pántos koronákat készítenek szerte az ismert világban. De senkinek sem lesz olyan, mint neki volt, hiszen ezt maga Őszentsége rajzolta le, ki hosszú élete folyamán tehetséges művésznek bizonyult és rengeteg dologhoz értett.

Nem ez volt a legfontosabb, hanem amit a püspök bizalmas kettesben mondott néki. „A koronázás elsősorban akaratok kinyilvánítása. Az Úr kimondta, hogy tedd a fejedre a koronát, és te engedelmeskedsz. Jól tudják a pórok meg az urak, akit most megkoronáznak, az lészen az ő uruk. Azért lesz olyan ünnepélyes, azért csődítünk oda ezreket, hogy ország-világ felé elterjedjen ezen akarat híre. Hívunk számos vendéget idegen földekről, hogy azon személyek majdan hazatérve elmondhassák mindenkinek, ki az a király, s miért éppen az ő fejére tették ama csodálatos ékszert. És a honi néped hadd tudja meg, hogy a „král”, ahogyan ők mondják az itt élő szlávoktól kölcsönzött szóval – uralkodni fog. Mától övé minden föld, az mondhatja a magáénak ezt vagy azt a birtokot, kinek a király adományoz belőle. Minden erdő és hegy és völgy, és folyó és termőföld és pusztaság, tó és hegyorom a király tulajdona. Midőn átveszed a jelvényeket, tudd, mindennek vagyon mélyebb jelentése. Ha pedig szerencsés ember leszel, kinek utódai születnek, akkor a te fiaid, unokáid és azok unokái fogják uralni ezt a földet az idők végezetéig.”

Ezt mondta a püspök. István visszatért gondolataiból, itt volt eme hűvös reggelen, amely élete legfontosabb napja kezdetének ígérkezett. A nap, amikor a bajoroktól hozott Gizellát feleségül vette, és kinek vezetésével a veszprémi apácák királyi palástját készítették, fontos nap volt. De ez többet jelent.

A díszes miseruhákba öltözött klerikusok megindultak, az udvaron István elé kanyarodtak. Az élen egyikük vitte a szent evangéliumot, mások egy-egy keresztet, és finom, illatos füstölőket, miből mennyei illat áradt. A két püspök, kik bajor földről érkeztek, ott álltak István mellett. Öltözetük aranyos volt, és ingük, stólájuk élénk színe szinte vakították az efféle pompához nem szokott urakat. Mindenki megindultan figyelte, mi történik. Ők nem tudhatták, milyen sorrendben következnek az események, és mivel deák nyelven énekeltek a papok, nem igazán értették, mi mit jelent. De az, hogy itt lehettek, ilyen közelről láttak mindent, növelte magabiztosságukat és azt a hitet, hogy ők bizony ebben az új királyi udvarban nem akárkik. Ennyi elég volt, hogy elbűvölje mindannyiukat kivétel nélkül. A látvány, az illat, és a hangok egyszerre érték el őket, és tették a pillanatot felemelően ünnepélyessé.

A püspökök nyakában szent ereklyék lógtak, miket otthoni egyházmegyéjükből hoztak. Ezzel jelezték, ama rég holt, mártíriumot szenvedett nők és férfiak nevében cselekszenek, és amazok, kik már régóta az Úr jobbján ülhetnek a mennyekben, támogatják Istvánt.

A püspökök két oldalról megragadták István karjait, így mentek át a palotából a templomba. Közben a responsoriumot énekelték, hangjukat messzire kieresztve. A nép hangtalanul állt, csak amott hátul ugráltak fel egyesek, hogy lássanak valamit.

Ecce mitto angelum meum…

A tömeg meglódult, és amerre a menet elhaladt, a hullámzás erősödött. A katonák alig bírták visszatartani őket. A király, a papok, és utánuk az előkelők elvonulása végleg felborította a rendet. A lándzsások, mint afféle hadi hátvéd, lépkedtek és osztogatták csapásaikat, vagy fegyverüket vízszintesen maguk elé tartva szorították vissza a tömeget. A menet, élén a két püspökkel és a királlyal hamarosan a templom bejáratához érkezett. A ceremónia rendje szerint itt a papság megtorpant, és az érsek újabb imába kezdett: Deus qui scis… Mindenki várt, bár már senki sem őrizte türelmét. A vékonyan öltözött hölgyek topogtak a havas kövezeten, egyes urak is fáztak. A tömeg kiabált.

– Mi van ott elöl?

– Miért állunk?

Egy borízű hang hátrakiáltott:

– Te tán azt hitted, beengednek, ott melegedhetsz száz gyertya lángjánál?

Nevetés és káromkodás volt a válasz. Hallottak valamit a száz gyertyáról – azt nem tudhatták, az udvar ötszáz gyertyát rendelt, hogy ne csak a templom homályát oszlassa szét az ünnepi alkalomkor, hanem a későbbi lakomához is jusson elegendő fény. Drága dolog a gyertya, a falusi templomokba kicsiny, kormozó mécsesek jutnak, ha jutnak.

A legtöbben akkor értették meg, hogy nem fognak bejutni. A templom kicsi, jó, ha az urak beférnek, talán ők sem mind. Nekik, pórnépnek ott nem lesz hely. Így várhatnak, míg megtörténik a koronázás. Azonban kitartottak mind egy szálig, mert tudták, akik itt bementek, itt fognak kijönni, és akkor tényleg király lesz amaz Vajk, avagy István. És a korona is a fején lesz? A kíváncsi akarat a hideg földhöz szögezte őket.

Az elöl haladó klerikusok beléptek a templomba és rázendítettek az antifónára:

Domine salvum fac regem… Ezt énekelték egészen a szentély bejáratáig. Odabent ragyogtak a gyertyák. A két püspök bevezette Istvánt. Mindenki feléje fordult ismét, mögötte nagy volt a zaj: az úri népség helyet keresett magának. Aki tehette, mert gyors volt, vagy mert rangja okán előreengedték, közel kerülhetett. Ha kinyújtott karral nem érhették el, de mindet láttak. A csillogó és tarka miseruhákat, amelyek növelték az ünnepi hangulatot. A templom gyorsan megtelt nézőkkel és tömjénfüsttel – az illat keveredett a gyertyák füstjével meg a beözönlő, lázasan helyüket kereső és bizony lökdösődő emberek kipárolgásával.

Az érsek ismét elkezdte az egyszer már elmondott imát, jó hangosan, hogy ezzel figyelmeztesse a hallgatóságot: viselkedjen csöndesebben.

Omnipotens sempiterne Deus, caelestium…

A kívül rekedtek kiáltásait nem hallották odabent. A papok énekeltek, és a helyiség falai között a dal elnyomott minden egyéb zajt. A templomban, a szentély előtt állva Istvánnak le kellett vetnie fejedelmi palástját és fegyvereit. Megborzongatta a hideg lég. A püspökök ezután ismét megfogták két oldalról, és bevezették a szentélybe, azaz az oltár elé. Legalább a lába nem fázhatott – az egész kőpadlót drága szőnyegekkel fedték be. A lépcsőig vezették, aztán elléptek mellőle, mert a fejedelem leborult a padlóra. Miután ez megtörtént, a két püspök követte őt, így hárman feküdtek arccal a szőnyegeken. Mindegyik férfi a két karját kitárta, öntestükkel keresztet formáztak. Egy pillanattal később a királytól jobbra és balra leborultak a vendégül hívott idegen püspökök is.

Ezenközben a többi pap, ki posztjánál, rangjánál fogva alsóbbrendű volt, egy litániát énekelt, a szövegbe olykor egy-egy vértanú nevét tették be deák nyelven. Felemlegették a tizenkét apostolt és ugyanannyi mártírt, hitvallót és szüzet, végül így hangzott a litánia:

Hogy ezt a szolgádat (Istvánt) királlyá választani méltóztassál, kérünk Téged! Hogy őt megáldani és felmagasztalni méltóztassál, kérünk Téged! Hogy őt az uralom csúcsára helyezni méltóztassál, kérünk Téged!

A litánia véget ért. Odakintről ismét behallatszott a tömeg zaja. A Duna fölött méltóságteljes kört írt le egy madárcsapat. Valahol délről, a hegyekből egy sólyom érkezett, alacsonyan szállt, hogy a madarak, kikből zsákmányt remélt, minél később vegyék észre.

A püspökök felkeltek a padlóról. A rítus része volt, hogy István nem állhatott fel a maga erejéből. Jó előre a lelkére kötötték, ha valami történik vele – eldől felállás közben, megroggyan a térde –, minden jelenlévő ómennek hiszi, és a baljós előjelek egész sorát képzelik majd utána végül is azt harsogva, az ő uralkodása éppen olyan balszerencsés lészen, mint annak kezdete… Ezért István megvárta, míg ama két püspök felemeli, lábára állítja őt. Az érsek innentől rövid dialógust folytatott a leendő királlyal. Amelyet ugyan a legtöbb jelenlévő magyar úr nem értett, mégis figyelmesen hallgatták. Egyesek, kik nem örültek annak sem, hogy Geyza – ugyan csak látszólag, a fia viszont őszintén – áttért erre az idegen hitre, nyugtalanul figyelték, hogyan halad előre a ceremónia. Ők tisztában voltak a veszéllyel, amely most, e napon veszi kezdetét. Visszaszorul az ősök hite, a táltosok földönfutók lesznek, és mi lészen itt az igazi magyarokkal?

– Akarod-e a szent hitet, melyet hívő férfiak adnak át neked, megtartani és igaz módon megőrizni?

István torka elszorult. Egy pillanatig azt is hihette, nem kap levegőt. Egyik kezét emelte, hogy odanyúljon, mintha ez segíthetne, azonban elszántsága erősebbnek bizonyult, kimondta hát.

– Akarom.

– Akarsz-e a szent egyházaknak és az egyházak papjainak védője és oltalmazója lenni?

– Akarok.

– Akarod-e az Isten által neked átengedett országot atyáid igazsága szerint kormányozni és védelmezni?

– Akarom, és amennyiben Isten segedelmével és minden hívő vigasztalására érdemes leszek rá, úgy megígérem mindezek hű betartását.

Az érsek ezután a néphez, vagyis a templomban összegyűlt urakhoz fordult, hozzájuk intézte szavait.

– Akarjátok ennek a fejedelemnek és vezérnek alávetni magatokat, az ő országát erősíteni, igaz hittel megszilárdítani és parancsolatainak engedelmeskedni?

Ám a ceremónia rendje szerint nem az urak válaszára várt. Akik többnyire nem értették a deák nyelvű szavakat. Mivel őket is oktatták a koronázás előtt, hát a legfőbb urak tudták, most hozzájuk szóltak. Csupán néhányan szólottak bátortalanul, hangjukat túlszárnyalta a körülálló papság:

– Úgy legyen! Ámen!

A figyelem ismét Istvánra fordult. Még nem király, erény lehet az alázat. Meghajolt a püspökök előtt. Némely magyar úr rosszalva csóválná fejét, ha merné. Itt és most, amikor éppen megszilárdul az új, keresztény hatalom, ugyan mire menne csöndes, apró lázadásával? Csak éppen nem tetszik neki, hogy a magyarok első embere egy ilyen ki tudja, honnan szalajtott, magán asszonyi ruhákat viselő, kövér férfi előtt hajolgat. Mintha az parancsolna neki! Vagy tényleg ő parancsol?

A püspök újabb imába kezdett: Áldd meg, Uram, ezt a királyunkat…

Amint végzett, a többiek máris belekezdtek egy másikba: Mindenható örök Isten… Akik a királyt kísérték reggeltől, harmadszor hallhatták. Az omnipotens szó mögött a képzeletükben már-már felsejlett az a szakállas isten, akit ezek a keresztények olyannyira imádnak.

Az utolsó ima szerencsére rövid volt. Az emberek kezdtek türelmetlenkedni, minek ezer apró jelét adták: egyik lábukról a másikra álltak, köhögtek, hümmögtek, egymásra néztek sürgetően, persze hiába. Az ordótól eltérni nem lehetett. Mielőtt folytatódik a szertartás, újabb imát kell mondani az Úrhoz: Isten, a világ megfejthetetlen teremtője… kezdetűt.

Akkor megélénkült a templomi közönség. Végre elkezdődött a koronázás! Az érsek Istvánhoz lépett, szent olajba mártva két ujját megérintette a király fejét, mellét, vállát és mindkét karját, közben kimondta:

– Királlyá kenlek Téged a szent olajjal az Atya, Fiú és Szentlélek nevében.

A többiek kórusban:

– Ámen!

Az érsek szólott ismét:

– Béke véled!

A kórus:

– …és a Te lelkeddel.

Az érsek felemelte a király jobbját, azt is megkente szent olajjal, közben deák nyelven azt mondta:

– Kenessék fel ez a kéz szent olajjal, amint felkenték a királyokat és prófétákat, és miként királlyá kente Sámuel Dávidot, hogy légy áldott és királlyá rendelt ebben az országban e felett a nép felett, amelyet a Te Urad, Istened neked adott, hogy uralkodj felette és kormányozd… Tekints le, mindenható Isten, erre a dicső királyra!

Ezt három hosszú ima követte. Kik nem számítottak arra, hogy a szertartás ilyen hosszú lesz, úgy hitték: soha nem lesz vége. Hiszen még csak felkenték „Stephanust”, de ezek az érthetetlen és elnyúló imák próbára tették türelmüket.

Ám az események ekkor felgyorsultak. István átvette a püspöktől a kardot, és ezzel jelképesen az egész országot a hűséges kormányzásra elfogadta. Az érsek következett:

– Vedd át e kardot a püspökök méltatlan, de a szent apostolok tekintélyével megszentelt kezéből, amely királyi módon rád övezve, a mi áldásunk által, az Isten szent egyháza védelmére isteni végzésből rendeltetett, és vedd emlékezetedbe azt, amiről a zsoltáríró ilyen próféciát mondott: „Övezd fel kardodat oldaladra, leghatalmasabb!”, hogy ezáltal az igazságosság hatalmát gyakorold, a jogtalanság nyűgét hathatósan semmisítsd meg, Isten szent egyházát és híveit védelmezd és oltalmazd, nem kevésbé a hamis hitűeket, a keresztény név ellenségeit átkozd meg és pusztítsd el, az özvegyeket és árvákat kegyesen segítsd és védelmezd meg, a leromboltat építsd fel, a felépítettet őrizd meg, az igazságtalanságot torold meg, a jól elrendezettet erősítsd meg, hogy ezt cselekedve, az erényt győzelemre vive mint dicső és híres igazságtévő, a világ megváltójával, akinek képét névleg viseled, vég nélkül uralkodni érdemes légy…

A bonyolult mondatok kifárasztották figyelmét. Korábban megkapta a szöveget, elolvasta többször. Vagy negyven esztendeje vetették először pergamenre, hallotta, és azóta minden királyt, kik a keresztény világban trónhoz jutottak, ezzel a ceremóniával kentek uralkodóvá.

Végre derekára csatolták a kardot, majd átadták a karpántokat, ujjára húzták a gyűrűt és vállára terítették a palástot.

– Vedd át a királyi méltóság gyűrűjét, és ezáltal tekintsd magad az igaz hittel eljegyezve. Mert amint ma fejévé és fejedelmévé rendeltetsz az országnak és népnek, úgy leszel építője és megszilárdítója a kereszténységnek és a keresztény hitnek, hogy munkában boldogan és hitben gazdagodva a királyok királyával dicsértessél, általa, akié a hatalom és a dicsőség mindörökké.

Odakünn a tömeg türelme fogyóban volt. Kik közelebb álltak a templomhoz, ugyanúgy fáztak, mint a távolabb rekedtek. Ők legalább látták a templomot, valamit hallottak bentről, sejthették, mi zajlik a falak mögött. Akik kívül rekedtek a váron, akik ellepték a havas, széljárta domboldalt, kik egymáshoz bújtak, más testében keresve szélárnyékot és egy kis enyhet, azok számára lassan múlott az idő. A sólyom rég szétcsapott a dunai madarak között, áldozatát éles karmaiban vitte fel egy másik dombra, hol a földből kiálló, szürke sziklák egyikére telepedve tépte és marta a hűlő tetemet. A felhők közben ismét összezártak, sehol nem jelent meg világosabb folt. A szél pedig nem hagyott alább. Az emberek fáztak és vártak.

A templomban meg-meglebbentek a lángok, minden gyertya egy kis lándzsa volt, tűzhegye az égre mutatott.

István átvette a jogart és a bírói pálcát. Az érsek kántáló hangján folytatta:

– Vedd át az erény és igazságosság vesszejét, hogy tudd simogatni a jámborokat és megfélemlíteni a gonoszokat, tudj a tévelygőknek utat mutatni és az elesetteknek kezet nyújtani, alázd meg a gőgösöket és emeld fel a gyöngéket, s nyissa meg Neked az ajtót Jézus Krisztus, a mi Urunk, aki magáról ezt mondta: „Én vagyok az ajtó, ha valaki rajtam megy be, üdvözül.”

Ekkor jött el a koronázás ideje. Mindenki nagyon figyelt, kik mások háta, feje mögé szorultak, jobbra és balra keresték a látványt. Szerencsére a szentély pár lépcsőfokkal magasabban volt, távolabbról láthatták hát, amint az addig vörös bársonypárnán pihenő, karcsú aranytárgyat kezébe veszi az érsek. Olyan csönd lett a templomban, mint talán soha. Az a sok ember egyszerre hallgatott el, a lélegzetét is visszafojtotta. Az aranypánt lassan közeledett István fejéhez. Ki még Vajknak született, pogánynak, vadnak, aztán lett belőle István, és mostantól minden deák nyelvű iraton és majdan vert pénzen az új, napnyugati neve áll majd: Stephanus.

Az érsek keze megremegett. Soha életében nem koronázott meg senkit, és úgy sejtette, ilyesmire az ő életében másodjára nem kerül sor. Ez az egyetlen alkalom az életében. Amikor két kézzel fogta oldalról a koronát és elfordult az oltártól, a két férfi tekintete találkozott. A főpap öreg volt, régóta szolgálta Krisztust, ezért végezhette el a szertartást éppen ő. Fiatal és öreg szemek kapcsolódtak össze egy pillanatra, aztán István kicsit lehajtotta a fejét. A püspök előtt térdelt – új istene előtt térdelt… Érezte, hogy valami érinti a fejét, előbb kétoldalt csak a püspök ujjai, aztán a korona máris a fejére simult, kemény szálú haját leszorította.

– Fogadd az ország koronáját, melyet ugyan a püspökök méltatlan keze helyez fejedre, mégis tudjad, hogy a szentség dicsőségét és tiszteletét, valamint a kifejtett erő hatását jelképezi, s ezáltal a mi segítségünk részessége sem marad rejtve előtted, mert miként mi, pásztorok és vezetők a lélek belsejében foglalatoskodunk, Te a külvilágiakban, mint Isten ügyének igaz előmozdítója és Krisztus egyházának minden ártalom elleni bátor védője, valamint az Isten által Neked adott országnak, mely az apostolok és minden szentek nevében adott áldásunk által lett uralmadra bízva, rátermett tisztségviselője és üdvös kormányzója fogsz megjelenni…

István innentől nem nagyon tudott figyelni. Csak a koronára volt képes gondolni. Az oldalán a kard, egyik ujján a gyűrű, karján a pántok, vállán a palást… Mozdulni alig mert, de igazából a koronát féltette. Sohasem volt a fején ilyesmi, nem tudta, ha mozdulva oldalra tekint, nem esik-e le róla. Nem csúszik el a haján? Ez foglalta le a gondolatait. Ezenközben az érsek tovább kántálta szinte soha véget nem érő mondanivalóját:

– …hogy a dicső bajnokok között, akik az erények ékköveivel vannak feldíszítve és az örök boldogság jutalmával koronázva, vég nélkül uralkodj a megváltó és üdvözítő Jézus Krisztussal, akinek hited szerint nevét és képét viseled, s aki az Atyaúristennel egységben mint Isten él és uralkodik.

Az érsek ezután azt az áldást adta Istvánra, amelyet a zsinat alkalmával mondanak a királyra:

– Áldjon meg Téged az Úr…

A koronázás voltaképpen ezzel véget ért. Akkor vette észre a király, hogy nem sokkal távolabb felállították a trónusát, a papok ahhoz vezették. Nem siettek, igen lassan lépkedtek mindahányan, hogy a kórusnak legyen ideje végigénekelni a responsoriumot: Desiderum animae eius…

Még nem ülhetett le a trónra, koronával a fején és az összes királyi jelvénnyel feldíszítve állt, háttal a trónnak. Készen arra, hogy végre helyet foglaljon. Ám ismét végig kellett hallgatni az érseket:

– Állj és maradj ezentúl azon a helyen, melyet mindeddig atyáid utódjaként tartottál, amely örökség jogán szállt reád a mindenható Isten tekintélye, valamint a püspököknek és Isten egyéb szolgáinak jelen behelyezése által. És ahogy a szent oltárokhoz közelebb lévő klérust megismered, úgy emlékezzél meg róluk, hogy megfelelő helyeken hathatós kitüntetésben részesítsd őket, mivel ők Isten és az emberek közötti közvetítők, amint Te a klérus és a nép között közvetítő vagy.

Végre leülhetett a trónusra. Meglepődött, mert csöppet sem volt kényelmes. Talán magasan ül? Majd csináltat magának másikat, aranyozottat, szebbet. Sajnos az érsek nem ért az iderendelt szóáradat végére. István ült, bár a palást összegyűrődött alatta, a jogar a trónushoz koccant, a kardjával nem tudott mit kezdni. Csak remélhette, az egész nem tart sokáig.

– Ebben a királyi trónusban erősítsen meg Jézus Krisztus, hogy az örök királyságban uralkodhass Vele, aki a királyok királya és az uralkodók ura, aki az Atyaistennel és a Szentlélekkel él és uralkodik mindörökké. Ámen.

A békecsók volt hátra. Fején a koronával a trónra ültetik, attól kezdve ő az uralkodó, ki az érseknek is parancsolhat. Nem kell tehát felpattannia, sőt legyen lassú, méltóságteljes, és igenis várja el mindenkitől, hogy benne az új királyt tisztelje. Közben eszébe jutott az érseki beszéd egy része, ahol azt mondta: „atyáidtól örökölted a királyságot” – hát ez talán tényleg így volt más királyok esetében. Ő azonban az első a magyarok királyaként, és hatalmát nem örökölte, hanem szerezte. Bár ebben azért nem volt olyan nagyon biztos. Sok esztendő tel el, hogy Geyza udvarában felbukkantak az első nyugati papok, kik feltűnést keltettek, mert férfi létükre különös, asszonyos ruhákat viseltek. Aztán mind többen lettek, lassan téríteni kezdtek – mindegyik mögött ott állt valamelyik német császár vagy más nagyúr, ajánlóleveleket mutogattak és deák nyelven beszéltek.

Ennek vége vagyon, gondolta István. Tudta jól, két különböző világ csapott össze, és még koránt sincsen vége ennek a harcnak. Még az is lehet, vér fog folyni, tette hozzá.

Azonban vérre gondolni szentségtörés lehet itt, ahol éppen a keresztények istene előtt tesznek esküvést. Igaz, azon isten fiát nem égi, hanem földi hatalmak veszejtették el, és ott bizony vér is folyt. A magyarok Nagyistene büntette az ellene szegülőket, noha nem ilyen véresen. Talán nem.

Emlékezett a táltosok dobjaira. Gyermekkorában hallotta, ha apja vadászatra vonult és vitte a fiát. Néha egy-egy táltos kunyhója mellett haladt el a menet. Vakító fehérre kiszáradt lókoponya a magas rúd végén, sámándob a kunyhóhoz támasztva, a férfi arcán meg hol harag, hol undor látszik. Már Geyza sem volt az a magyar úr, amilyennek látni akarták.

Felharsant az újabb, egyben utolsó dal: Te Deum laudamus! Téged dicsérünk, Istenünk! Minden pap egyszerre énekelte, a dallam felszárnyalt és betöltötte már nem csupán a templomot. A nyitott ajtón át kiszökkent a szabadba. Hallották az őrt álló katonák, lándzsások és íjasok, hallotta a nép. Mindent legyőzően áradt szét. Akik nem értették, akik nem tudták, miféle dallam ez, felfogtak annyit, valami véget ért, és valami elkezdődött. Az értők ebből tudták, véget ért a koronázás. Hideg volt, ám sok lélekben apró tűz lobogott. A szegények szentül hitték, megváltozik a sorsuk. Ha van király, talán van minden, vagy lesz? Mindaz, ami hiányzik, egy csapásra kibukkan a semmiből?

A papok menetbe tömörültek és indultak a kijárat felé. Az ajtó keskenyebb volt, mint gondolták, szinte egyesével fértek ki. Elöl haladt a tömjénező, széles mozdulatokkal lóbálta az aranyozott láncon függő füstölőt, balra-jobbra, balra-jobbra. A nép magától nyílott szét, bár még nem tudták, merre fognak menni. A díszesen öltözött menet megkerülte a templomot. Mire az utolsó klerikus kiért, a körmenet eleje majdhogynem visszaért a bejárathoz.

Akik elhitték, hogy garasokat fognak szórni, igyekeztek előbbre jutni, hátha elkapnak egyet vagy kettőt.

István kilépett a fényre. A kancellária írnokai álltak ott kis csoportban, jobbára papok, s teli torokkal kiáltották:

– Vivat Stephanus Rex!

– Éljen István király!

– Éljen a királyunk!

Néhányan még „Vajkot” kiáltottak a tömegből, de lehurrogták őket:

– István! István!

– Éljen a király!

– Vivat! Vivat!

– …Stephanus Rex…

– István, István! Nézz le ránk, jó uram!

– Király, király…

A szavak, a kiáltások összekeveredtek, egybefolytak, néha zavarossá váltak. István lépkedett előre. Mellette és előtte papok jártak, idegenek, németek. Mögötte, szinte a sarkában, jöttek ki a templomból a magyar urak. Szembeszökő volt, hogy bár az ő öltözetük is színes, sokkal férfiasabb, mint ama stólák, miseruhák, ingek, az emberi testet sarkig takaró puha leplek. A tömeget ez is lelkesítette:

– Éljenek az urak!

– A mi uraink!

Persze hallották, hát az urak visszaintegettek barátságosan, mosolyogva. István addigra távolabb haladt, az urak lépteiket szaporázva igyekeztek a nyomában maradni. A király arra ügyelt, hogy a korona pántja körülfogja a fejét. Hogy érezze: a fején van. És ott üljön szilárdan, nem csúszhat el se erre, se arra. Micsoda szégyen lenne, ha az első napon, sőt az első horában leesne! Vagy röptében kapná el, vagy sehogy? Ha a földön gurulna el, ugyan ki merné felvenni? Sok szolgalélek kapna utána, mert így teszik mindig. De ez nem egy kéthegyű villa, nem egy süveg, nem egy fakupa, mi, ha leesik, a legközelebb álló felveszi… Talán azt hinnék, ehhez csak az érsek nyúlhat – hisz ma már tartotta a kezében –, vagy mióta a király fejére került, a főpap sem érintheti?

A korona nem esett le. István ment a hidegben. Akkor látta, hogy a „tedeumot” éneklő papok szájából finom pára gomolyog. Ennyire hideg lenne? Nem érzett semmit. Pedig nem a palást melengette testét, mit Gizella díszített néki. Az a belső izgalom fűtötte, amely – úgy hitte – mostantól uralkodása minden egyes napján melengeti a szívét és lelkét.

MÁSODIK KÖNYV

AZ ÖRÖKÖSÖK

ISTVÁN

1038

– Aztán emlékszel-e még, atyám, a régi időkre?

Akihez a kérdést intézték, az árnyékban ült. Ami nem is csoda, mindenki ezt tette akkortájt, ki csak élt és mozgott a királyság földjén. Hiszen azon esztendőben irgalmatlanul forró volt a nyár. Alig emlékezett valaki ama fránya ezredik esztendőre, amikor oly nagy volt a rettegés. Igaz, errefelé az emberek nagyja akkor nem napnyugati módra számlálta a múló időt. Voltak olyan tájékai az országnak, Esztergomtól jó messze, valahol a felvidéki avagy erdélyi hegyek között, ahol azt sem tudták, hogy Geyza fejedelem lelke rég elszállott a Nagyistenhez, és jó ideje a fia, Esteván vagy István uralja e földet.

Az idősebb pap arcát ráncok szabdalták. Mint a tavasszal felszántott mezőn, úgy sokasodtak a redők a szeme körül, jutott belőlük a homlokára is. Beretvált arcán mindenki láthatta őket. Ha tehetné, bizony ősz szakáll mögé rejtené, de hát az arcnak szőrzetét tiltja a szokás. Igaz, itt sok egyebet – futott át az öreg fején –, azt is, hogy papoknak feleségük legyen. Aztán lám, tán minden másodiknak vagyon asszonya, mit nem titkol és nem szégyell.

Ő megmaradt asszony és szakáll nélkül.

– Emlékszem én, fiam – nézett fiatal társára, kinek nem oly régen beretválták ki a feje búbján a pilist, alig egy esztendeje került a templomba. Ártatlan arcában fényes, barna szemek ragyogtak. A templom előtt, árnyékban, egy márványpadon ültek. Szemükbe bevágott a vakító fehérség, a nap rettenetesen tűzött, és néha úgy hihették: ama forróság kiszorítja az árnyék szülte hűvösséget is. A templom előtti téren jó ideje nem láttak senkit, és odabent sem csattogtak sarus léptek. Aki tehette, árnyékba menekült.

– Emlékszem azon időkre, amikor ezen szentélyt emelték… Emlékszem, amikor Geyza fejedelemhez érkezni kezdtek a napnyugati papok. Gyerekként bámultam furcsa öltözetüket… Ki tudhatta akkor, hogy egykoron magam is az ő rendjükhöz tartozom majd?

A fiatal szerzetes a csuha alá húzta sarus lábait, két kezét összefogta a mellén, és figyelő szemét az öregre vetette.

– Arra gondoltam, atyám, volt-é valaha ilyen forróság e földeken?

– Volt, fiam, volt. Tán három esztendővel azelőtt, hogy királyunkat megkoronázták, ama nyáron rontottak Koppány hadai Veszprém várára, és megkezdődött a háború. Ahol Vajkot… mert akkor még nem Stephanusnak hítták… német lovagok… német katonák segítették.

– Hogy mi lett vége azon háborúságnak, hallottam. Igaz, meg sem születtem, csak a következő esztendőben… Akkor is ekkora hőség csapott le ránk?

– Ekkora, bizony, vagy tán még nagyobb. Nem csoda, hogy bár mézbe mártották Koppány négyfelé szakított testének részeit, mire Győrbe, Veszprémbe, Esztergomba értek ama bűzös koncokkal, majdhogynem rothadásnak indult. Képzeld el, milyen lehetett az a része, mit Erdélybe vittek, hogy ott szögezzék ki valamely vár kapujára!

A fiatal szerzetes megpróbálta elképzelni, s idejében megértette: nem lenne jó. A gyomrából elindult valami felfelé, hát kihúzta magát, néhány mély lélegzetet vett.

– Akkor hát az a háborúság akkoron Koppánnyal nem a koronáért ment? – intett a fejével oldalra, a szentély irányába.

– Hogyan gondolod? Hiszen még nem volt koronánk. És mint minden háborúskodás, a hatalomért ment. A somogyi vezér, ki szoros rokona volt Geyzának, vélik néhányan, bár ha bizonyítani kéne, aligha tudnák megtenni. Árpád vezér dédunokája volt-é, vagy sem? Amikor Geyza a halála előtt minden hatalommal fiát ajándékozta meg, Koppány vezér fellázadt… Tudod, miképpen végezte.

A fiatal szerzetes a templom felé nézett.

– A koronának nem ott lenne-é a helye, ahol a király vagyon?

– Ugyan már! Az nem olyan, mint a kardja, mi jó, ha mindig vele van. Nem süveg az, hogy ott álljon a palotában, valami szekrényben, és ha úgy gondolja az úr, kedve lenne feltenni, fogja és fejére illeszti… A korona szent dolog.

Ez meglepte a papot.

– Atyám! Bármily szép ama korona, azért az csak egy dolog.

– Igazad is van, meg nem is. A korona több annál, mint aminek sokan hiszik. Ettől lett Vajkból István, és abból király. Ettől lett afféle jelkép, minél mostanság nincsen erősebb a királyságban. István a korona, és a korona István. Összetartoznak.

– Azonban István király… szavaimat bocsássa meg az Úr!… sem fog örökké élni.

– Hát éppen ez az! Mi köti össze a már halott királyokat az élőkkel?

– A magyarok országa…

– Igaz. És mi még? Hát a korona! Még csak az első magyar király viseli, s ezekből leend több is. Ott voltam, amikor Esztergomban a koronát a király fejére tették, egyike valék a klerikusoknak, akik ott énekelték a deák nyelvű dalokat. Tudtuk mindahányan, lesznek többen. István után a fia következik, aztán annak fia, és annak fia… Ilyen az életnek rendje a királyoknál és az országoknál.

Az öreg váratlanul felállt a hűs márványpadról.

– Jer velem.

Bementek a templomba. Itt még hűvösebb volt, szinte didergető, különösen a kinti hőség után. A félhomályban itt-ott égett egy-egy mécses. Az öreg alig emelte a lábát, csoszogása messzire hallatszott. Az oltár felé fordult és a díszes ládikára mutatott.

– A balgák hiszik, hogy abban vagyon a korona. Ez nem véletlen. Azért tették oda, ha valaki erővel törne be ide, hadd vigye! A Boldogságos Szűz Mária bazilikájában őrzik István királyunk koronáját, mit egyre többen kezdenek „szentnek” nevezni. Ez igaz, csak nem ott, ahol sejted – mutatott a ládikára –, hanem máshol. Biztos helyen, márványtömbök között. Ahová a gonoszság nem férkőzhet be. Vasládában tartják, sötétségben, sok-sok lakattal zárva. A templomot pedig őrizzük mi, meg őrzik a püspök úr fegyveres emberei.

A fiatal pap nem tudta, mi lesz, érezte, az öreg nem fejezte be. Eltelt egy kis idő a némaságban, amikor végre újra megszólalt.

– Érezed-é?

Paptársa nem merte megkérdezni: mit? Ahogyan magába mélyedt, becsukta a szemét, megszűnt hallani a mécsesek lobogását, a bútorok reccsenéseit, önnön sarujának csosszanását a kőpadlón – tényleg érezte. Mintha belemerülne a homályba, része lenne annak az alsó világnak. Szinte látta a vasládát a sok lakattal és rájuk nyomott viaszpecséttel. Senki nem nyúlhat hozzá, nem nyithatja ki nyom nélkül… Nagy urak pecsétgyűrűi nyomódtak azokba a forró viaszkupacokba, és bizonyára köztük van a királyi pecsétnyomók képe a körfelirattal:

STEPHANUS REX HUNGARIAE…

Mélyebbre szállt magába, és akkor hirtelen úgy érezte, hogy… ő a korona! Nincs karja, lába, csak aranyteste fut körbe, a liliom alakú díszek felmerednek, azok is ő lettek. Ült a vasládában, kintről nem hatoltak be a zajok, odakünn nem történt semmi, és ezáltal idebent sem történt semmi. Az idő megfoghatatlanul, nyúlósan változik…

Nem tudta a pap, mennyi idő telt el. Végre meghallotta az atya hangját.

– Néha ide jövök, legtöbbször este, amikor a városban csönd van. Leülök a padlóra, és erősen gondolok a koronára… És azt érzem, amit te az előbb.

Lassan mentek vissza arra az árnyékos helyre. Az öreg visszaült oda, ahol eddig, és megvárta, míg szerzetestársa elhelyezkedik.

– Tudnod kell, a korona jelenti a királyi hatalmat. Nemcsak itthon, idegen földeken is! A királyokat, kiknek koronát adott a császár vagy a pápa Őszentsége, azokat mindenki elismeri. Nincsen vita, hogy ország-e az, amelynek se királya, se koronája, se törvényes rendje. Hát az bizony nem ország, szabad prédának tekinti sok szomszédja, hadakat küld rá, hogy az uralmat megszerezze fölötte.

– Értem – bólogatott sűrűn a kispap. – Ha van korona és van király, ki azt fején hordhatja, a kettő együtt jelzi kifelé és befelé, ki ott az uralkodó…

– Jól érted. A pápa nem küld koronát akárkinek. Csak keresztény országot ajándékoz meg vele. A magyar korona meg különösen szép darab, merthogy ama Szilveszter, mielőtt pápa lett, volt ötvös, és tervezett koronákat és ékszereket. Ezt a miénket ő maga rajzolta elő a mestereknek, kik aztán forró, folyó aranyból a pápai minta szerint kiöntötték.

– És sok drágakő vagyon benne?

– Vannak szép számmal – bólogatott az öreg. – A napnak fényében igen szépen ragyognak.

Aztán felhagytak a beszéddel. A fiatal pap elhatározta: ha nem is gyakorta, azért néha esténként, mikor elcsitul a város és a templom, bemén oda, ahol ma állott. Megpróbál ismét áttörni a lelkével a márványfalakon, sőt azon a hét pecséttel felszerelt vasládán – hogy kis időre úgy érezhesse magát, mintha ő lenne a korona.

Az urak csöndben gyülekeztek.

A birtok nem volt nagy, és valahol félúton lehetett Fejérvár és Esztergom között. A hadiúttól valamivel távolabb, kis dombok között, sűrű erdőségek közepette, hogy aki nem volt ismerős a vidéken, az nem találhatott rá.

Ők mégis idetaláltak, a házigazda hívására jöttek. Kik még nem jártak erre, azok elé szolgákat küldtek. Mire eljött az a nap, amire tervezték, összejöttek vagy kétszer tízen. Mind tehetős úr a maga vármegyéjében. Tisztában voltak vele, kevesen vannak, csupán egy részük az ország urainak. Apáik, nagyapáik az ország vezetői voltak, akkoron volt szavuk és hatalmuk. Ma kevesebb, mert mindahányan a király árnyékában élhetnek. És ez nem tetszett nekik.

Egy hatalmas hársfa állott az udvarház mellett, maga nagyobb, mint az uraság háza. Mi már nem félig a földbe ásott szerény építmény, mint amiben a magyarok száz esztendeje laktak, és akadnak vidékek, ahol ma is így vagyon. Ez a ház nemrégen épült, csak alapjaival süppedt a földbe, falai merészen és büszkén felmagasodtak, úgy hordozták az ácsolt tetőt és a számtalan rárakott fazsindelyt.

Az urak a nagy tölgyfa asztal köré telepedtek. Nyár eleje volt, a hársfa virágzott, bódító illatot árasztva. Méhek dongtak. A házigazda fegyveres lovasokat küldött ki mind a négy égtájra. Ezek az erdőben lapultak, meg az ide vezető utakat vigyázták. Nem lephetik meg őket sem a királynak emberei, sem véletlenül erre járók.

Nem mutatkoztak be, ismerték egymást, ha eddig nem, hát tegnap vagy ma reggel, érkezéskor ismerkedtek. A házigazda megvárta, míg elcsöndesednek az urak. Mindenki előtt volt egy kupa bor, és az asztal végén, hová nem jutott vendég, álltak a teli kancsók. Kinek kell még, töltsön – nem hívtak szolgákat. Senki se hallja a szavaikat.

– Barátaim, azért vagyunk itt, hogy beszélgessünk honunkról. Szándékosan nem mondottam volt, hogy a királyságról, a többi magyarok sorsáról, mert erre talán nem vagyunk hivatottak. Ismerjük meg egymás panaszait, hátha azoktól okosabbak leszünk. Több mint harminc esztendeje tűrjük ezen István, egykoron Vajk hatalmát. Ezen idő alatt oly sokat változott ez a föld, mint annak előtte talán ezer esztendő alatt sem. Ezen király, kit sokan szentnek tartanak, azaz oly embernek, ki szinte isteni erőkkel bír, betegeket gyógyít, sebesültek vérzését állítja el érintésével, aminthogy puszta érintéssel bélpoklosokat gyógyít, sőt tán képes lebegni a légen, egyáltalán nem szelíd ember, mit egy szenttől elvárhatnánk.

– Kegyetlen! – szólt közbe egy öreg férfi. Nagyon öreg lehetett, volt vagy ötvenesztendős? Mások nem élnek ennyit. A házigazdát is félbeszakította, talán abban bízva, aggkorára tekintettel elnézik ezt neki. – Mi lett a táltosokkal, ősi hitünk papjaival? Mivé lettek azon szertartások, amelyekkel eleink vigasztalták magukat és népüket oly messzi, keleti tájakon is? Ha már ide jöttünk hont foglalni, miért nem maradhattunk meg őseink hiténél? A Nagyistenre esküszöm, én ezt nem értem!

Kétségbeesve nézett körül, és közben mindannyian látták, mennyire reszket csupa ősz feje… Az arcán a borosták hófehérek voltak. Egy másik úr, kinek fején a hajat hosszú és magányos varkocsba fonták – a többit körkörösen kiberetválták – keserűn fakadt panaszra.

– Mikoron engem anyám e világra szült, már István vezette az országot. Csak hallottam, miket művelt derék emberek sokaságával. Ő volt az, ki szembeállította a régi hit barátait azon újféle hit, a kereszténység híveivel. Dúlás keletkezett a lelkekben, szerencsére nem a testekben. Nem rántott kardot magyar a magyar ellen, noha ennek nem sok híja volt.

Kis csönd támadt. A házigazda láthatóan rájuk hagyta, ki folytatja, ő a boroskupáért nyúlt. Vagy tízen követték példáját. Meleg volt nagyon, pedig a nyár kezdetét sem vette, jólesett hát a pincéből hozott hűs ital. Mohó torkok nyeltek, nyeltek, elégedettebb szemek nézték a világot. Akik nem ittak, komoran néztek maguk elé.

– Az új hit léhűtői elszívják előlünk a léget – kesergett egy úr, kinek színpompás öltözete jelezte: nem akármilyen birtokok gazdája lehet. Csak a pórok hordanak lenvászon ruhát, oly sápadtfehéret, mert nem telik nekik drága festékre. – Hiába vagyok otthonos a királyi udvarban. Úgy járok ki és be az esztergomi palotába, mintha ama falak között laknék. De ha új feladatot adna a király, vagy ha posztot oszt valakinek, hát a leggyakrabban valamilyen idegen kapja. A legtöbbször német, avagy bajor az az ember. Ritkábban talján.

– Ez így megy régóta: a királyné ama bajor Henriknek a lánya, kit hazájában „Civakodónak” neveznek – aki szólt, nagyot legyintett, mintha ezzel a mozdulattal örökre elseperné ama Henriket.

– Gizellával valóban sok német lovag jött be egykoron…

– Azt hiszed, csak egykoron? Folyton áramlanak! – folytatta az előbbi úr, ki bejáratos a királyhoz. – S van ám, ami rosszabb: az, hogy állandóan jönnek! Nem múlik el olyan hónap, amikor ne jönnének le a Dunán hajókon, tutajokon, avagy valamelyik partján lóháton. Majd’ minddel találkoztam. Merthogy én beszélem a nyelvüket, hát előbb az én kezembe kerülnek. A múltkor kérdeztem az egyiket: „Hát téged milyen szél fújt ide?” Őszinte volt, meg kell hagyni, gyorsan kibökte: otthon az atyjának harmadszülötte, a birtokot meg az elsőszülött örökli, ha nem megy világgá, bátyái kegyelemkenyerén élhet haláláig. És efféle lovagok, grófok, kiknek szakadozott a ruhája, lyukas a csizmája, jönnek ám folyton! Mert mint egy másik nékem bevallotta: otthon, német földön egyre többen hallották, a magyaroktól már nem kell tartani, nem az a vad keleti népség, amely korábban legyilkolta Nyugaton, aki csak eléje került. Meg hogy az országukban az idegen jól élhet. Német a királyné, és ha valaki itt bármivel kitűnik, szolgálatot tesz a magyarok királyának, máris jókora birtokot kaphat.

– A baj az, hogy sokszor ők kapnak birtokot, nem mi.

A házigazda közben kiitta a nagy kupa egész tartalmát. Vöröslött, talán nem csak az indulattól, amikor kitört.

– Urak, meddig tűrjük ezt? Nem látjátok tán, mi történik? A király lassan elvág minden szálat, ami régi életünkhöz köt minket. Őseinknek nem volt földje, mert a törzsnek volt földje. Őseinknek nem volt saját legelője, az is a törzsé volt. A lovaikat mondhatták magukénak, meg a kardjukat.

– A családjukat és a rabjaikat – szúrta közbe valaki. A házigazda mintha meg sem hallotta volna, folytatta indulatosan, szemét meresztve sorban minden vendégére.

– Minden baj azzal kezdődött, hogy István feleségül vette ama német Gizellát. És hogyan vette el? Hát természetesen keresztény hit szerint! Bizony, amidőn az esküvés után Nyitrára ment a fiatal pár, hogy valamennyire „kettesben” lehessenek egymással, és ezért kevés szolga kísérte őket, egymás között deák nyelven beszéltek, merthogy István nem tudott németül. Később persze megtanulta!

– Jó tanítómestere volt, maga a királyné! – rikkantotta közbe valaki. A házigazda maga elé meredt, a bor hatására alighanem elfelejtette, miképpen akarta folytatni. A kis szünetet azonnal kihasználta egy idősebb úr.

– Ahogyan a napnyugati papok mondják, most van az Úr ezerharminchatodik esztendeje. Gyerekként ott voltam Esztergomban, amikor királyunk fejére tették a pápa koronáját. Azóta bizony nagyon-nagyon sok idő tellett el. István él, pedig igencsak öregebb, mint sok magyar ember. Elhagyta a hatvanat is.

– Meddig él még? – a kiáltás váratlanul jött, egy olyan úr ugrott fel és kiáltotta, ki eddig csendesen üldögélt. Vagy hatan-heten szintén felugrottak, kiabálni kezdtek.

– Nem kéne már!

– Árpád unokái meg azok fiai feleennyi idősen haltak el!

– Túl sokáig uralkodik rajtunk.

– Ő is, meg az a bajor népség.

– Pusztulhatnának, mielőbb!

Nagy hangzavar keletkezett. Hatott a bor, a meleg, főleg azok az érzelmek, amelyek bennük munkálkodtak. Volt olyan pillanat, amikor a házigazda megszólalt volna, de nem engedték. Legalább hárman beszéltek egyszerre, és a többiek arra figyeltek, ki majdhogynem ordított. A férfi, kinek üstöke szerteállt, ugyan fiatal volt, a hajával jelezte, nem azok közé tartozik, kik az ősi hitet sírják vissza, mégis ellensége Istvánnak. Kivárta, míg elnyugszanak kissé, aztán tovább beszélt.

– Össze kell szedni vagy kétszer száz jó lovast, ki ért a fegyverek forgatásához! Kellenének íjasok meg lándzsások. Valaki közületek ismer egy vagy két parancsadót, kik vállalnának egy szolgálatot? Tán mert úgy gondolkoznak, mint mi, bár, ha így lenne, nem szolgálnák Istvánt oly hűségesen… Akkor hát meg kell venni a hűségüket.

– Az árulásukat! – szúrta közbe ugyanaz a fiatalember.

– Egy viharos éjszakán betörünk a várba. Nem nagy a védőserege, a királyi testőrség, meg némi katonaság. Az öreg király álmában sem hinné, hogy ellene törünk.

– Megölni? – kérdezte valaki. A szó egyeseket kijózanított, eltolták maguk elől a kupát, és komoran nézték a szónokot.

– Hát mi mást lehetne tenni vele? Meg fog halni, tudjuk, de mikor? És addig mennyi kárt okozhat? Szóljatok hát, urak!

Estig tartott az egymást feltüzelő beszélgetés. Másnap reggel oszladoztak az urak. Ki-ki szolgái, fegyveres emberei között kelt útra. Az a sertehajú férfi, aki István meggyilkolását szorgalmazta, észak felé indult. Senki sem tudhatta a tegnapi urak közül, és persze a házigazda sem, hogy ezt a férfit maga István küldte a tanácskozásra. És ha visszatér onnan, soron kívül fogadja úgy, hogy ketten lesznek. Az úr pedig elmondja, miket hallott. És a fejében ott van a másik tizenkilencnek névsora, kikre aztán jó ura, István hamarosan lecsaphat.

Odakünn tombolt az ősz. A fák színes ruhát öltöttek, a bokrok némelyike olyan vörös lett, akár egy szépasszonyi ruha. Még nem jött el a havazás ideje, amikor a fehérség belepi mindazt, ami e színes „ruhákból” marad az ágakon. Amikor jókora varjúcsapatok húznak a városok fölé.

István a várfokon állt és a Dunát nézte.

Nemrégen küldött egy fehércselédet a királyné ágyasházába, nem türelmetlenkedett. Tudta, asszonya bizony öreg, hát nem jöhet egy minutum alatt. Öreg, akárcsak én, futott át a fején a gondolat. Mostanában mind többet foglalkozott ezzel. Nem tehetett mást, mert az időnek múlása sok jelet adott. Egyre gyakrabban érzett fájdalmat itt meg ott, és ha ezek el is múltak, tudhatta: sohasem végleg. Valahol kibukkannak ismét, soha nem lesz nyugta.

A nap ott lehetett valahol a láthatár alján, talán az alacsony hegyek fölött – nem láthatta, felhők szürkítették az eget. A várból a megszokott zajokat hallotta. Lovak nyerítettek, őrök kiabáltak, cselédek húztak vizet a kútból, ajtó csapódott hol itt, hol ott. Egy leány gyújtott dalra, de tán egy legény szólt hozzá, mert a dal a szó közepén elhalt. Galambcsapat szállt a vár orma fölött, aztán elkanyarodott a város irányába.

Jött Gizella.

Melegen öltözött, mert hisz tudta, hol várja őt a férje. Nem sietett – nem siethetett. Neki is vannak fájdalmai. Míg asszonyát nézte, aki feléje közeledett a bástya falán, a lőrések mellett, eszébe jutott az a régi nap. Sőt több nap! Az egyik, amikor örök hűséget esküdtek egymásnak. Meg amikor megkoronázták őt a palota templomában. Milyen sokan eljöttek! Azóta sem látott ennyi embert itt a környéken. Negyven esztendeje volt király, ami magában csodálatos ajándéka lehet a sorsnak. Vagy Istennek?

Gizella arca ráncos, szeme öreg. Csak a bizodalom a régi. Tudja, hogy más királyokkal szemben István mindig hű maradt hozzá. Akárhányszor ment el a haddal, háborúzott valahol távol, akkor sem vett maga mellé ágyasokat.

– Ihol vagyok – mondta Gizella, hangja halk, mint mindig. A két ember megtorpant egymással szemben. Ha látta őket egy őr, nem hallhatta szavukat, és nem merészkedett közelebb.

István úgy érezte, vannak dolgok, amelyekről csak Gizellának szabad és érdemes beszélnie. Napok óta készült erre, ám amikor asszonya ott állott előtte, és senki más nem volt a közelben, hirtelen elvesztette a bátorságát. Nem látta célját, hogy éppen annak mondja el, aki amúgy is tudta. Gizella arcán a ráncok arra emlékeztették, amiről szólni akart.

– Sok esztendőt töltöttünk együtt. Öt gyermekünk született, és mind az ötöt eltemettük. Mellettem voltál a nehéz időkben, ahogyan most is itt vagy. Nemsokára elmegyünk… én mindenképpen. Annyi kór lappang a testemben, hogy nem tudom összeszámolni. Az is miraculum, csoda, hogy jövök és megyek a saját lábamon. Bár néha megszédülök, különösen a lépcsőkön.

Gizella türelmesen várta. Mint aki előre tudta, hogy ezt fogja hallani, nem szólt, kivárt. A szemét nem vette le István arcáról. Ezt az arcot látta maga előtt – meg amikor még fiatal volt. Amilyennek megismerte azokban a régi, napfényes időkben. Mert ahányszor Gizella visszagondolt a múltra, mindig mindent napfényben, aranysugarakban látott. A fiatalsága, a házassága, és az, hogy királylányból királynévá lehetett – aranyozott emlékeiben kísérte őt.

– Annyi templomot építettem, annyi kolostort. Vármegyéket szerveztem, sok-sok férfit neveztem ki magas posztokra. A legtöbbje már nincs az élők között. Csak én maradtam még, mint afféle magányos fa a dombtetőn. De félre velem, és aztán sorsommal, amely hamarosan beteljesedik, így kívánja az isteni rend és a természet. Mint tudod, úgy döntöttem, nővérem fiát, a velencei Pétert teszem meg örökösömmé.

– Mi nem tetszik számos úrnak udvarodban sem.

– Így vagyon, s nem tehetnek mást, mint belenyugszanak. Ahogyan ama Vazul tehette volna, és akkor életben marad. A fiai meg itt élhetnének, velünk. Akkor nem gondolnék Péterre.

– Tudod, ők voltaképpen pogányok, és sok magyar úr vélekedése szerint Vazulnak, avagy valamelyik fiának kéne örökölni a trónt. Valamiféle öröklési rendet emlegetnek, mi ősidőktől így vagyon.

– Az ő rendjük nem az én rendem – jelentette ki István igen határozottan. Mellében érezte a szorongást, miért van az, hogy mostanság gyakorta nem kap elég levegőt? Úgy érzi, mintha fojtogatnák, ilyenkor egyik kezét önkéntelenül a torkához emeli, mintha ott keresné a láthatatlan, fojtogató kezet.

– Attól tartok, a pogányok felemelik a fejüket, amikor én lehanyatlom.

Gizella hallgatott. Mit szólhatott volna? István félelmei jogosak voltak. Mióta kihirdette, hogy ama velencei Péter lészen utóda, sok úr elhagyta Esztergomot, megint mások ugyan maradtak, bár gyakran látni arcukon a haragot, és kerülik a királyt, csak hívó szavára jönnek eléje, maguktól nem dörgölőznek, pedig régen sokszor megtették! No és nemrégiben – igaz, egyszer – megesett, hogy éjnek idején valahonnan táltos dalát hozta a szél. Bizonyára a Duna túlsó partján, egy domb mögött gyújtottak tüzet, kik visszasírják a régi időket, és a Nagyistennek áldoztak. Tompán dübögött a táltos dobja, hallották sokan azon a nyári éjszakán. Gizella nem tette szóvá, de sejtette, István is hallotta.

Álltak a bástyán, aztán Gizella látta a férje színeváltozását. A szeme le-lecsukódott, kezei támaszt kerestek, térde megroggyant. Gizella odaugrott, megtartotta. Érezte, mennyire erőtlen, mennyire viszi a súlya a kőlapok felé. Torkából kiszakadt a sikoly:

– Hilfe! Segítsetek, katonák, uratoknak!

AZ UNOKAÖCS

– Le vele!

– Nem kell a talján!

– Legyen magyar a király!

– Magyart, magyart!

Hangosak voltak, de kevesen. Kis csoportot képeztek a fejérvári nagy forgatagban. A legtöbben ügyet sem vetettek rájuk. Hangjukat sem sokáig hallatták, az egyik nagyúr rájuk küldte a poroszlókat, kik alabárdjaik kemény rúdjával taszigálták-verték ki őket a bazilika előtti térről. Onnantól kezdve az egyszerű emberek, az urak szolgái álltak ott faltól falig. Más poroszlók a palotától a templomig tartottak fenn egy utat. Fegyveresek figyelték a tömeget, erősen és fenyegetően.

A nemrégen a németek által elűzött velencei dózse fia, Pietro Orseolo lovagolt a menet élén. Díszes palástja sok színben játszott, fején nem a korona, hanem magyaros föveg volt. Ki értő szemmel figyelte a leendő királyt, észrevette: félig taljánnak öltözött, félig magyarnak. Talán azért, hogy egyszerre jelezze kettős mivoltát? A térből nyíló kis utcáról, ahová kiverték az ellenzőket, ide hallatszottak a kiáltások.

– Takarodj haza, talján!

– Nem kellesz a magyar trónra!

A menetet kísérő zajongásban semmi más nem hallatszott, csak a bámuló tömeg egyre közeledő morajlása. Ezer száj szólott egyszerre.

– Nézd, ott jönnek!

– Az ott a király?

– Még nem az, de hamarost azzá lészen.

– Ha megkoronázzák!

– Szórnak pénzt vagy nem szórnak?

Az utolsó kérdésre máris jött a válasz. Az egyik férfi, ki a király mögött lovagolt, hol balra, hol jobbra dobta a körömnyi kicsiny dénárokat. Az emberek azonnal ölre mentek, volt, ki a levegőben akarta elkapni a pénzt, egyet olykor sikerült, a legtöbb a földre esett, és egy pillanattal később eltűnt a kavarodásban. A mohók, a szegények, a szemtelenek guggoltak, négykézláb álltak, kezüket nyújtogatták, míg mások akaratlanul a kereső kezekre léptek, fejekre borultak vagy ültek. Akiknek sikerült végre legalább egy dénárt a markukba kaparintani, boldogok voltak. Akik itt a pénzekért verekedtek, azok közül senki sem tudott olvasni, így mit sem mondott nekik a STEPHANUS REX felirat.

A pénzdobáló hol balra, hol jobbra dobott. Láthatóan élvezte, hogy ekkora kavarodást kelt minden mozdulata. Néha közel dobta azt a tíz-tizenkét érmét, máskor meg nagy karmozdulattal jó messzire, bele a tömeg közepébe. Ilyenkor csalódottan ordítottak a közelebb állók: azért jöttek ide hajnalban, hogy ugyan a poroszlók háta mögött, de közel legyenek.

– Éljen a király!

Magányos kiáltás volt, leányhang talán. Kürtösök jöttek, minden száz lépésnél megfújták hangszereiket, lovaik táncoltak a fényben. Néhány pap állott a bazilika kapujában. Egyikük, abban bízva, szavait a nagy zajban csak a mellette álló társa hallja, odaszólt neki.

– Azt beszélik, ez a Péter bömbölő németekkel és fecskemadárként csacsogó taljánokkal vette körül magát. Magyaroknak nem sok hely jutott mellette.

Mire társa válaszolt volna, a menet közelebb ért. Lovászok szaladtak előre, hogy megfogják a főbb urak lovainak kantárszárát. Egy paripa kényesen kitáncolt oldalra, tán megrúgott egy másik lovat, mert az fájdalmasan nyerített. Két főpap leszállt, melegük lehetett nehéz köpönyegükben, mi alatt díszes miseruhákat viseltek. Lila süvegük messzire látszott. A tömegben csak azok mozogtak csalódottan, akik oly messzire szorultak a menettől, hogy pénzesőre semmiképpen sem számíthattak.

– Viva Pietro!

– Éljen Péter király!

Orseolo Pétert két püspök vezette be a templomba, s a zaj a téren nehezen csitult. Az előkelő vendégek mind bementek, a kapu előtt a hátukon üres nyereggel várakozó lovak maradtak. Meg a poroszlók, akiknek néhányszor vissza kellett lökniük a tömeget. Olykor valami módon kisurrant egy kis hír, és terjedt szájról szájra.

– Még nem tették fejére a koronát.

Majd valamivel később:

– A keresztény papok rettentően énekelnek!

Ez talán jó hír lehetett? A tömeg türelmesen várt, újabb pénzesőben reménykedve. Senki sem számolta az időt, nagy néha felhangzott egy-egy „Éljen a király!”, s olyan volt, mint folyóparton a ritkán megszólaló sirály kiáltása, nem követte több, nem folyt össze egyetlen nagy vivátozásba.

…Amíg ismét meg nem nyílott a bazilika ajtaja. Feltűntek a püspökök és közöttük lépdelt ki a király. Nagyon másképpen nézett ki! A koronázási palást beborította amúgy nem túl daliás testét, egyik kezében hozta a jogart, a másikban az aranyalmát a kereszttel. De ki törődött ezekkel, ha láthatta fején a koronát?

Ami a napfényben messzire csillogott. Drágakövek pirosan, kéken, zölden verték vissza a sugarakat, egy-egy pillanatra a bámészkodók szemébe villantak. Pietro-Péter nagyon jól érezte magát. A hír, hogy anyja révén nagybátyja koronáját és országát fogja örökölni, megdöbbentette – noha nem tartott sokáig. Hamar felkészült a szerepére, és elindult magyar földre.

Most nem gondolt a rá fenekedő urakra, nem gondolt a veszélyekre. Majd’ harminc napig tartott az útja, de az már régebben volt, hiszen amikor Henrik német király elűzte apját a velencei trónról, akkor a dózse Bizáncba menekült, ő, a fia pedig bolyongott egy ideig. Aztán a jó hír megtalálta, és itt van. Olyan nehéz elhinni, hogy sikerült! Egy száműzött és nem túl gazdag velenceiből magyar király lehetett, és lett.

– Vivat Petrus Rex!

– Éljen a király!

Nem félt attól, hogy meg kell tanulnia magyarul, hiszen valamennyire tudott. Akikkel ő szóba fog állni, azok mind beszélik a latint, és sokan a németet meg az olaszt. E három nyelven ért, sőt beszél. Állt, a tömeg őrjöngött, érezhetően csaptak a mellére a hanghullámok. Remélte, mindenki örül, aki látja őt! Örülnek, hogy van királyuk! „István nagybácsi meghalt, de itt vagyok én! Örvendezzetek” – kiáltotta volna az ezerarcú, ezerszájú tömegnek, szeme előtt hamar egybeolvadt a látvány. Már nem embereket látott és hallott, csak egy zsongító, kellemes, őt üdvözlő, érte lelkesedő tömeget, amely jóleső hullámokat vetett feléje.

Két kísérője meg néhány úr segítették fel a lóra, ami nem volt egyszerű, ha mindkét keze tele volt értékes tárgyakkal. Amelyeknek megvolt a maguk súlya. Az Istvántól örökölt kardot átemelték a nyereg fölött. Közben vigyázott, nehogy a korona leessen a fejéről. Persze könnyű volt, egyszerű aranyabroncs, amely övezi a homlokát, a sötét haját. „Talán jól áll, kár, hogy nem láthatom magamat benne!” A palotában akadhat egy jó tükör, mit éppen a szülővárosában gyártottak.

A pénzeső ismét hullott, I. Péter király pedig büszkén haladt a menetben, az urak között, kicsit az élen, hogy jól lássák. A palást befedte őt és a lova farát, a korona kövei csillogtak. Repültek a dénárok, és Pietro arra gondolt: hamarosan ő is pénzt fog veretni, PETRUS REX lesz a körfelirat, és törvényeket hoz. Mindenekelőtt ügyelnie kell ezekre a vad pogányokra, hisz magyarok, vagyis békétlen, izgága népség – sohasem lehet tudni, miben törik a fejüket. Csak abban lehetett bizonyos: ezek bizony nem szívelik őt, és amint alkalmuk nyílik rá, lecsapnak.

A HERCEG

1057

– Vigyázzátok a tüzeket!

– Úgy lészen.

– Ami túl közel van a sátrakhoz, oltsátok el, és távolabb gyújtsátok meg újra.

Erre a parancsra nem jött szolgálatkész válasz. A katonák laposakat pislantottak. Az urak kimentek a sátorból, a közemberek meg ott maradtak. Tessék-lássék elhúzták a tűz egy részét, mi tényleg belekaphatott volna lenvásznakba. Nem volt szél, a füstök szálegyenesen eredtek fel az égbe, a nap szépen sütött – hát kinek lenne kedve ezzel foglalkozni? A katonák elmentek a húsosztó helyre, ahol véres asztalokon metélték a bárányokat és disznókat. A sereg egy hete úton volt, ez az első tábora, és mivel csatározásról nem kell tartani, hát lesz idő egy jót falatozni.

– Ki hallott már ilyesmit? Királlyá koronáztatni egy ötesztendős gyereket?

– Ne törődj vele. Urak dolga ez, nem az efféléké, mik mi vagyunk.

– Akkor is! Hát mi értelme vagyon?

– Na, hallod, komám! Ki mondotta néked, hogy az urak mindig olyasmit tesznek, minek értelme vagyon?

– Ki gazdag, azt tész, amit akar.

– A király tehetne ellene, de az nem akar.

– Nem hát, hisz maga is ebben jár élen.

– Vigyázz, jönnek!

Úri csapat haladt lóháton. Mindahányan a nagy térségre igyekeztek, ahol a két díszes sátor állott. A mezőt sok magyar akkor látta először. Álltak itt még azok a zord vitézek, akik néhány esztendeje átvészelték Henrik császár hadainak támadását és látták azok nyomorúságos vesztét a Vértes hegyekben. Estefelé, a tábortüzek mellett számtalanszor meghallgatták, hogyan pusztították el előlük az élelmet András király katonái. Jöttek ám a németek befelé, habár már a határon áttörve sokan odavesztek közülük a Hanság lápvidékein, eltévedtek, mocsarakba fulladtak. Megesett, hogy önkéntes vezetők mutatták nekik az utat a pusztulásba. Ama páncélos német vitézek, kik ott buktak le lovukról vagy az ösvényről félrelépve lovukkal együtt süllyedtek el a fekete vízben, soha nem tértek haza. Megszenvedték azt az elátkozott hadjáratot. A Dunán élelmet hozó hajóikat eltérítették, egy részüket meg egy Kund nevű vitéz megfúrta, és mind a folyó fenekére süllyedt. Csillogó szemmel hallgatták ezt az ifjú vitézek, főleg azok, kik soha egyetlen csatában sem szagoltak vért.

Odahagyták a tüzet. Egy-egy maródi katonára bízták a lángok őrzését, olyanéra, ki sebet kapott valahol, vagy más miatt szédelgett. Aki tehette, mind a mező felé áramlott.

Kinek volt szeme, láthatta, a széles térségen két részre oszlott a tömeg. Katonák itt és ott, urak itt és ott. Az egyik csapat sokkal nagyobb volt, mint a másik. András király hívei állottak ott, háttal napkeletnek. Aztán volt egy kis üres térség, nem több tíz ló hosszánál. Napnyugatnak háttal állottak Béla herceg hívei. A király öccse ugyan meghódolt bátyjának, sok egyenetlenség után megosztoztak az országon. András vezetett harminc vármegyét, Béla tizenötöt, és ez esztendőkön át így történt. De akik gyakorta megfordultak egyik vagy másik fivér közelében, azok tudhatták: olyan ez, mint amikor az erős parazsat forró voltában könnyű réteg hamu alá teszik, hogy sokáig megmaradjon tüzet szülő képessége. Az urak egy része Béla herceget választotta – vagy mert úgyis annak parancsolása alatt élt, arra voltak birtokai, vagy mert ki nem állhatta András királyt.

Most odagyűltek mindahányan. Tudták, el kell jönni, itt kell lenni, mert mind András, mind Béla írástudó papjai körbejárták a teret, és felírták mindazon urak nevét, kiket ott saját szemükkel láthattak. Kiknek neve nem lészen rajta egyik listán sem, az majd magyarázkodhat később. Lesznek bizonyára, kik nyavalyásnak mondják-hazudják magukat utólag, kórságba estek, üzenik…

A tömeg zajongott.

– Osztán ide hozták-e mán azt a csecsszopót?

– Miről beszélsz, öreg? Ötesztendős már a kis Salamon!

– Nem találtak neki jobb nevet?

– Igaz’ a! Miféle név az, hogy Salamon?

– Tán a Bibliában vagyon hasonló, az valami zsidó király lehetett.

– Eme gyermek se nem zsidó, se nem király!

– Ha zsidó nem is, király lészen mindjárt, figyeljétek.

Lovas testőrök vágtattak be a térre. Akik túl közel álltak, azokat visszaszorították szóval, lovak rányomuló szügyével. Néha egy-egy dárda vaskosabbik végével adtak nyomatékot a parancsolatnak. A tömeg kelletlenül húzódott hátra. Nem csak katonák voltak ott mindkét seregből, városi meg falusi népek is. Parasztok levett süveggel, lenszínű göncük messzire virított. Színes ruhát a tehetősebb polgárok, iparosok, grófok, papok viselnek, így tűnnek ki minden sokadalomból az urak, így szürkülnek el egyszerű ruháikban a nincstelenek.

A nyugati oldalon állott Béla herceg. Ahogyan bátyja, ő sem volt fiatal. András több mint harminc tavaszt látott, amikor Fejérvárott fejére tették a koronát. Most, az Úr Jézus Krisztus születése utáni ezerötven és kilenc esztendővel a Tisza partján összegyűltek az ország urai. Nemesek és egyéb vitézek, urak és harcosok.

Tűzött a nap. Nyár volt, bár halódó. Ahogy véget ért az aratás meg a cséplés – a szárazra taposott földön poroszkáltak a nyomtató lovak, a gazda olykor körbement és a kiszóródott kalászos gabonát visszahányta a lovak nyomába –, ökörnyálat hordott a szél. Reggelente pedig köd szürkéllett a mélyebb völgyekben.

De itt most már delelőre hágott a nap, az árnyékok a lábak alá kúsztak. Sok izgatott ember állott a mező két szélén. Messziről jól látták a királyi sátrat. Fehérlett a zöld mezőn, igaz, piros tollas cölöpök díszítették a sarkait. Ezeket tegnapelőtt ásták a földbe, kötelekkel tartották a naptól védő lapokat.

Vegyesen állottak András és Béla hívei. Hisz nem voltak ellenségek, vagy nem olyannyira. Nem méregették egymást haragos szemmel, kezük nem kereste a fegyvernek markolatát, ha megpillantották ama másikat. Hiszen javarészt rokonok voltak valamennyien, kit ide húzott a vérségi kötelék, kit meg amoda. Bár tudott volt, nem egy úrnak fivére vagy komája áll a másik oldalon, emiatt sokszor esztendők óta nem váltottak szót, nem is nagyon találkoztak. Azonban ide, a Tisza-menti Várkonyba, hol András is, Béla is a megbékélést hirdette, eljöttek mindahányan.

A katonák tüzei lobogtak. Ama véres asztalokról, hol a nyúzott állatokat aprították, jutott mindegyik kondérba, ha nem is sok. Vagy öt-öt embernek elegendő. Akik nem először jártak táborban, főleg az öregebb katonák, azok a tarisznyájukban tartottak fűszerszámokat. Ha a sereg lassan menetelt valahová, eme talpasok le-letértek az útról, és összekapkodták a szagos füveket, melyek jó ízt adhattak az ételnek.

Az urak között terjedt a szóbeszéd. Hogy András király tegnap este bizalmas emberei előtt egy tervet emlegetett. A herceghez is eljutott a hír. Bélának szintén szólottak róla, de senki sem tudott semmi bizonyosat. Béla a maga sátra előtt állott. Néhány zászlósúr volt mellette, főleg Biharból. Mert hát az ország keleti felében vannak ama tizenöt vármegyék, miket a király az öccsére bízott. Azokban ő az úr. Azonban sokan suttogják, bizony Béla aligha elégszik meg ennyivel. Vörös lett az orcája, amikor András azért hívta őt, hogy láthassa a kis Salamon megkoronázását. Ezt még feledni tudta volna. Igaz, nehezen, mert hiszen úgy szólott a régi egyezség, András halála után övé lészen az ország. Akkor miért a gyermek koronázása?

A koronát kétszer látta addigi életében, egyszer éppen András fején. Hallotta, hogy vasalt ládában ide hozatta. Talán azért, mert félt volna Fejérvárott hagyni? Sokan úgy tudták, itt lészen a gyermek koronázása, mások szerint meg az lehetetlen, merthogy az ilyesmit a fejérvári dómban szokták tartani, ahol az esztergomi érsek teszi a koronát a jövendő uralkodó fejére. De kevesen szólanak már a kis Salamonról. Valami történni fog, érzik az emberek. András hívei sokat sugdolóznak. Béla hívei meg szorgalmasan csipkedik fel a híreket, bárki mondja, bármiről.

Ma reggel arról suttogtak mindkét táborban, András csakugyan elhozta ide a koronát. Ugyan mit akarhat vele a Tisza partján? Ezért kétkedve csóválták fejüket az urak. Néhányan meg úgy tettek, mint akiket a király beavatott, azonban esküvésük miatt nem mondhatnak semmit. Élvezték, hogy ezért az ifjabbak tisztelettel bámulnak rájuk és összesúgnak a hátuk mögött.

Éppen hogy a nap túlhaladt a delelőn, amikor egy lovas úr érkezett Bélához. Tisztes távolban állott meg lovával, mely igen szép, koromfekete paripa volt. Valaha mén, mára herélt, de attól még gyönyörű állat. Az értők bámulták, jószerével nem tudták, ki a lovasa – minden szem a paripán pihent.

– Herceg úr! Urunk, András király szeretne véled szólani. Általam kér téged, jer hozzá a királyi sátorba.

Béla számított rá, nem csodálkozott. Előbb meghagyta kedves híveinek, készüljenek fel, mennek majd Andráshoz. Megbeszélték jó előre, ki megy véle, és kik maradnak hátra. Mert könnyen lehet, a király kelepcébe csalja testvéröccsét. Mit számít ilyenkor, hogy egyazon anya és egyazon apa gyermekei a fivérek? Ha a trónról van szó, ugyan melyik király helyezi fölébe a véreit? Pusztuljon mind, aki az útjában áll!

Ettől tartott Béla. Mire odavezették lovát, egy fehér kancát, az urak elsiettek. Ki nem vele ment, hátrasietett és szólt a hadnagyoknak. Azok meg magukhoz intették a tizedeseket. A ligetes erdőben nagy titokban lóra ült egy kisebb csapat, háromszor száz katona. Ők most nem figyelhettek a bográcsokra, üstökre, sem a terjengő illatokra. Előbbre húzódtak. Ha valami baj érné a herceget, elővágtatnak, bele egyenesen András táborába. Az a parancs, ha lehet, élve hozzák ki onnan a herceget, ha kell, ragadják el, és közben ne kíméljenek senkit!

András nem nézett ki a sátrából. Inkább a mélyére húzódott, és csak kedvenc ispánjának vetette oda:

– Talán maga az Úr dönti el, ki éljen, ki haljon, és mi lészen sorsa ezen országnak.

Az ispán meghajolt, nem tudta, mit válaszoljon. Csak szemre tűnt olyannak, ki nem gondolkodik, és mindenben engedelmeskedik királyának. Közben máson járt az esze. Napok óta tudta, mit tervez András, és bár mindenki a király hívének tartotta őt – annyi esztendőn keresztül maga is így hitte! –, azért néha elgondolkodott. András felelőtlen, könnyelmű, és már nem fiatal. Béla viszont erősen törtet a trón felé. Ha egyszer – hamarosan? – vége András királynak, akkor Béla követi őt a trónon. Miklós ispán tehát hajnalban eldöntötte, mit fog tenni. Továbbra is ura, a király mellett marad, őt szolgálja, közben tesz valamit ama Béláért. Így jó szívvel és kedvesen gondol rám mindegyik, reménylette.

A csapatok nem álltak föl egymással szemben. Talán senki sem akar békétlenséget? Béla hadai feleannyian sem voltak, mint a királyé, amit mindenki tudott, látott és értett. Hiszen András kétszer annyi vármegye népét tudja fegyverbe hívni, mint az öccse. Akiről azt hallotta András, olykor a haját tépi, bánja, hogy egyezségre ment a bátyjával. Talán éppen amiatt, hogy a királynak immár nem csak egy, hanem két fia született. A felesége tíz esztendőn át meddő volt, és mindenki azt hitte, ez így marad. Az egyezség hát megköttetett… Ki sejthette volna idejekorán, hogy a magtalan asszony egyszer megfogan? Béla tudta, ennek nem lehet jó vége. A kis Salamon koronázása nem jósolt semmi jót.

Talán most változik valami?

Követte hát az izenet hozóját. Mögötte jöttek főbb urai, akik értő szemmel kémlelték a királyi sátor körül gyülekező népeket. Láttak ugyan néhány fegyveres urat, kik sötét szemmel méregették Bélát, persze ilyenek ezek, haragszanak a hercegre. Talán úgy vélik, kevesebb birtokot kaphatnak miatta? Ott tényleg nem, ahol Béla szava dönt életekről, halálokról, ott András nem adományozhat, pedig bizonyosan megtenné szívesen. Soha nincs elég híve, vagy ezt csak ő hiszi?

A fehér ló büszkén vitte gazdáját. Puha fűbe mélyedtek patái. Az urak hallgattak. Az izenet hordozója kissé előrerúgtatott. Béla körülnézett. A sátor mögött hagytak szabad helyet, egy kis lovascsapat állt ott. Néhányan nyeregből szálltak, ám látszott, készek arra, hogy egy szempillantás alatt ismét a hátasokra pattanjanak. A katonák a távolban kiabáltak.

– András király, jó urunk!

– Béla, Béla!

– Éljen a király!

– Éljen a herceg!

– András, András!

Béla lóról szállott. Egy lovászfiú, kit biztosan ezért állítottak a sátor elé, máris szaladt, hogy elkapja a kantárt. Béla úgy ugrott le, mint aki nagyon fiatal, ösztönösen ezt mutatta jó ideje. Pedig hát benne van a korban. Ha holnap elnyerné is a koronát, ugyan hány esztendeje maradna a trónon? Az Árpádok vérei, kivéve talán az első királyt, Istvánt, hamar haltak.

Miklós ispán állt a bejárat előtt. Újra körbepillantott. Senki sincs hozzá oly közel, hogy hallaná szavát. Meghajolt a herceg előtt.

– Uram, bízd reám kardodat. Tudod, hogy senki sem léphet urunk elé fegyverrel.

Béla egy gyors mozdulattal lecsatolta a kardot és az ispánnak nyújtotta, s csodálkozva hallotta, amaz még nem ért a végére. Mond valamit, amire Béla nem számított. És ezt jóval halkabban, mint az előző szavait.

– Ha élni akarsz, válaszd a kardot!

Miklós úr arcán nem látszott változás. Kik távolabb álltak, nem vehettek észre semmit. Mozgott a férfi szája, mondott valamit – hihetik majd, hogy éppen a kardot kérte, ennyi hangzott el? Béla egy pillanatig azt hitte, az ispán nem is mondott semmit, aztán a tekintetük egy nagyon rövid pillanatra összevillant, és a férfi sötét szemében lapult a megerősítés: Nem álmodtad, jól hallottad, ezt mondtam, és ne feledd.

Ha élni akar? Két napja suttogták a táborban, András valamire készül. Csak nem lenne képes megöletni a saját öccsét? Azon első István király is végzett a rokonaival.

Egy őrt álló félrevonta a sátor lapját. Nem mert szólni, csupán mozdulattal jelezte: „Lépj bé, nagyuram!”

Béla belépett.

Az első, amit észrevett, a kis asztalka volt. Napnyugaton készítenek ilyeneket, látott hasonlókat az esztergomi udvarban. Négy vékonyka lábuk van, nagy súlyt nem bírnak el. Ezt itt veres posztóval borították, és… alig hitte el, hogy azt látja, amit. Az ott a királyi korona! Tetején az aranykereszttel, oldalt a függők szétterítve ama posztón. Mellette pedig a kard. Lehet, hogy István kardja volt valaha, lehet, hogy nem. Hiszen a koronáról is hol ezt, hol azt hallani. Esküsznek rá, az egyik része István fejét díszítette, mások szerint az a korona rég elveszett.

Béla felismerte, hisz látta korábban. Nem voltak kétségei.

– Jer, fivérem, jer!

András nagyon jókedvű volt. Béla mosolyogni próbált, hogy ugyanolyan kedvet mutasson, mint a bátyja. Ugyanakkor valami nem tetszett neki, de ezt el lehet leplezni mosollyal.

– Ímhol valék, fivérem!

A király mellett két úr volt a sátorban. Béla észrevette, hogy azoknak nem kellett kint hagyniuk a kardjukat. Tehát kikben András megbízik, azok fegyverrel lehetnek mellette – kikben nem, azokat megfosztják fegyverüktől? És ezek közé sorolja az öccsét? Ez megint keserűséget ébresztett a lelkében, ellenben úgy döntött, nem teszi szóvá.

András nyájas mosollyal adta elő:

– Tudom, megbántva érzed magadat, mivelhogy kicsiny fiamat, Salamont megkoronázom. Néked vagyon szabad választásod. Nézz oda! – mutatott karjával az asztalra. – Látod ottan a magyarok koronáját, és látsz ott egy kardot. Mondd meg nékem, fivérem, melyiket választod a kettő közül?

András a végén nehezen titkolta izgalmát. Béla figyelmét nem kerülte el, hogy a két úr keze a kardok markolata felé tapogatózik. Ki tudja, talán a király is arra vetemedne, hogy öccsének vérét ontsa? Hirtelen megértette, mit mondott Miklós ispán a sátor előtt, és miért mondotta… Ha élni akarsz… Hát élni akar. Olyan ez, minthogy léget légzik be az ember, vizet és bort iszik, lóhátra ül, ha megy valahová… Ez a természetes. Mint az élet.

Válaszd a kardot… Maga előtt látta az ispán fekete szemét. Ha eddig nem hitt volna neki, most, hogy választás elé került, hinnie kellett. Miklós úr tudott arról, mi várja idebent a herceget. Segíteni akart neki – vagy elveszejteni? Ezt nem tudhatta. Megfordult a fejében, hogy akármelyiket választja a kettő közül, az urak kardot rántanak és halálra szurkálják. Mielőtt véresen kifuthatna a sátorból, végeznek vele. Aztán András ideszólítja a maga katonáit, és mire Béla táborában megneszelik, mi történt, késő lesz. Magyar esik magyarnak, magyarok ontják egymás vérét – és miért? Ha a herceg már halott lesz?

Tudta hát, mit kell tennie. Határozottan nyúlt a kardért. Ujjai az érdes markolatra fonódtak, egyszerre vette birtokba és készült vele a harcra az orvok ellen. Nehéz és egyenes fegyver volt, inkább kisebb pallos, mintsem kard, érezte a súlyát. Most már van fegyverem, ha bántanának!

András király arcán ott ült a megkönnyebbülés. Meg az igazi öröm. Kicsit zavartan magyarázta:

– A kard a hercegi rangot jelképezi.

– A korona meg a királyságot. Ami a tiéd, régi egyezségünk alapján, mihez ezután is tartom magamat. Én nem vágyom többre – jelentette ki Béla. Úgy nézett bátyja szemébe, mint akinek ez az egyetlen óhaja, nem akart ennél többet soha, és ezután sem akar ennél többet.

Hazudott, és amazok elhitték. Nem csak a királyon látszott az öröm, ama két úr sem volt már olyan, mint a felajzott íj húrja. Ám Béla fojtogató gombócot érzett a torkában, mosolya merev volt, bár remélte, hogy ezt nem látják. Akkor sem tudott igazán nevetni, amikor András odarikkantotta a szolgáknak:

– Hozzatok bort, a legjobbat! Áldomást iszok az én fivéremmel!

…Ez a keserű érzés megmaradt benne akkor is, amikor alkonyat kezdetén visszatért a táborába. Ott állt a hívei kis csapata előtt. Lassan emelte fel a fejét. Remélte, amit mond, nem hallatszik el András táborába. Úgysem tudják meg, hogy figyelő szemeket és füleket telepítettek ide köréje. Minden attól függ, kik hallják szavát, vajon csak neki engedelmeskednek? Eszébe jutott Miklós ispán. A király mellett él mióta, mégis, egy ilyen pillanatban segített András ellenfelének… Mi van, ha itt és most, ezen urak között akad olyan, ki szeretné elnyerni András kegyét, és a hírrel hozzá fut éjjel? De már döntött, és éppen most mondotta el nekik is:

– Ami odaát történt velem, felnyitotta a szememet. Megölhettek volna, ha ilyen parancs születik. Bátyámuram választás elé állított, és könnyen véget ért volna az életem. Ezt nem akarom többé. Ki tudja, legközelebb mit talál ki ő vagy az emberei, hogy elveszejtsenek? A legnagyobb titokban készülődjetek. Kik hozzám hűek, velem tartanak. Egész családom felkerekedik, és amikor pirkad, indulunk a lengyelek földjére. Polonia az egyetlen biztos menedék számomra, és számotokra is. Ki mégis itt maradna, attól azt kérem, pár napig tegyen úgy, mintha Béla herceg itt lenne sátrában, nem mozdulna sehová. Mi gyorsan megyünk és tíz nap múlva nem leszünk magyar földön.

Csönd volt. Valahol a táborban felnyerített egy ló, őr kiáltott őrnek, leszállóban volt az este. A lovak itatásának ideje véget ért, mert a sötétségben nem lehetett az állatokat átvezetni a táboron. A Tisza felől hűvös szellő kelt. Az urak sorban járultak Béla elé.

– Herceg úr, mi maradunk és védelmezzük jogaidat.

– Én veled megyek Lengyelhonba.

– Mire visszatérsz, összeszedem híveidet. Ki igaz magyar úr, melletted lészen, elhozza táborodba kardját és fegyveres szolgáit.

– Sokan tartunk veled, jó uram, mire ismét látjuk egymást.

Az éjszaka a folyón át közeledett, és fekete fátyla hamarosan a táborra borult.

A kemény tél után langyos tavasz jött.

Korán elolvadtak a havak, a folyókon az áradás gyorsan elsietett. Március végén felszáradt a föld. A katonák végre elindulhattak. A kémlelők mind északra és keletre indultak. András hamarosan tudta, amit addig nem: Béla a tavasz első leheletére dél felé megindult és átlépte a határt északon. Magyar katonáit erős lengyel sereg kíséri. Krakkóban hittek hát neki? Micsoda szégyen ez a lengyeleknek! – dühöngött. – Trónkövetelőt támogatnak a magyar föld törvényes urával szemben!

Közben gyűjtötte a sereget. Kicsit aggasztotta, hogy nem elegen álltak melléje. Közben híre jött, Vata fia János, ez a békési úr tovább izgatja a parasztokat és szolgálókat. Azzal hitegeti őket, hamarosan véget ér a keresztények gyalázatos uralma, ha őt követik, nem kell többé dézsmát fizetniük, és végezhetnek papjaikkal – ez bizony sokuknak nagy vágya volt.

Ám nem volt idő ama Jánost móresre tanítani, mert hiszen közeledett Béla, ki immár eldobta álorcáját. Bezzeg egy esztendő sem múlott el, hogy a várkonyi síkon, a királyi sátorban a kardot választotta. Szinte rá sem nézett a koronára… Tudta hát, mi a tét. Vagy őszinte volt, amikor a kardért nyúlt? András úgy érezte, soha nem fogja megtudni. Világos lett számára, az öccsét csak idegen segítséggel győzheti le, mert a magyar urak – még akik híveinek mondják is magukat – nagyobbrészt inkább otthon maradnak ezen a nyáron.

Amikor Biharba értek, végre csatlakoztak hozzájuk a németek. Henrik német király, e néven immár a negyedik, nem sajnálta Andrástól a segítséget. Sok jó lovagot küldött, páncélos vitézeket nagy, erős lovakon, és a velük jött talpas németek harchoz értő zsoldosok voltak.

– Legyőzzük Bélát – ígérte András, miután ismét átkeltek a Tiszán. – Vége lészen az áldatlan belső háborúskodásnak!

A kémlelők mind azt jelentették: Béla itt, bihari birtokán várja a királyi erőket. Sok lengyel jött vele – de András azt remélte, nem győzhetik le az ő németjeit!

A menet lassan haladt.

Amit útnak neveztek és egyenesen napnyugat felé vezetett, félig felszáradt sártenger volt. A lovakat hamar ökrökre cserélték. A környékbeli parasztoktól vették el állataikat, azokat fogták négyesével a két szekér elé. Talán, ha szélesebb a kerekük, nem süppednek be oly mélyen? Vagy ha kevesebb a rakomány? Farkas fia János vezérelte azt az ötven katonát meg a kocsisokat, ilyen-olyan népeket, kik a csapathoz csapódtak induláskor.

Törtettek előre nap mint nap.

– Hej, előre!

– Csá, ökrök, csá! Jobbra!

– Beragad a kerék, ember!

– Pedig reggel jól megkentem a tengelyét…

– Mi hír ott elöl?

Ezt éppen János hadnagy kérdezte. Mokány ember volt, erős, és olyanféle, ki mindig tudja, mit akar, és mivel akarata sok esztendeje egyezik András király akaratával, hát ezzel érdemelte ki eme posztot.

Az egyik szekéren, ponyvával takarva ott az a vasláda, minek pántjai három kulcslyukat rejtenek. János a kulcsok ura. És vannak ott más ládák más ékszerekkel, és több vaskos láda tele aranypénzekkel, mert itt utazik a királyi kincstár. Miről senki sem tud, csak pár hű embere. A katonáknak se mondották meg, miféle javak utaznak figyelő szemük előtt, őrző karjaik és kardjaik védelmében. Most járnak a határon. János úr, ki deák nyelven szívesen hívatja magát „Lupus fia Joannis”-nak, az élen haladt. Előtte száz lépéssel a kémlelők mentek, kiknek figyelmét semmi sem kerüli el.

Az egykorvolt gyepűnek errefelé csupán szánalmas maradványait látták. Úgy keltek át rajta, szinte észre sem vették. Itt-ott kitört cölöpök, földsáncok nyomai, valaha hegyesre faragott karók széttörve… Mikor ezt maguk mögött hagyták, János úr pihenőt rendelt el. Az állatok reszkető inakkal torpantak meg, emberei fáradtan szálltak nyeregből. A Magyar Királyság mögöttük maradt.

– Ímhol már német földön vagyunk – jelentette egyik embere, Öreg tizedes. – Mi hát a parancsolat?

– Amit hozunk, egy erős várba visszük. András urunk nemcsak a kincseit, ennen családját is átküldötte ide, őket másik csapat kíséri.

– Ennyire félne Béla hercegtől? – a tizedes hangjában volt egy kicsinyke megvetés, talán gúny. János úr azonban rögtön kiegyenesítette a ferde útra tévedt gondolatot, mielőtt az bizonysággá válna.

– Nem a hercegtől fél. Hanem megmutatja Henrik császárnak, mennyire bízik benne.

A tizedes nézte a szekeret. Látta a kocsikat, kis dézsában hordták a patak vizét az ökrök elé, majd annyit mondott:

– Kik eddig a németben bíztak, mind rosszul jártak.

Erre János sem tudott mit mondani. Hallgatott hát.

…és hallgatott, midőn két nappal később megérkeztek ama rettentő nagy kolostor-erődítménybe. Hol tudtak jövetelükről: egy püspök várta őket. Kövér férfiú volt, akivel „Lupus fia Joannis” deák nyelven értett szót. Megtermett német katonák vették át a szállítmányt, szedték le a vasládákat a szekerekről és vitték be egy föld alatti terembe. Az ajtónak két zárja volt, és miután rákattantak, az egyik kulcsot a püspök magának tartotta meg, a másikat a hadnagy kezébe nyomta.

– Egyedül sem te, sem én nem férhetünk a kincsekhez. Ha akarod, állíts őröket az ajtó elé, és akkor én is azt teszem.

Vágtattak.

Akinek megmaradt a lova, azon próbált elmenekülni. Kik azt elvesztették, lélekszakadva igyekeztek a közeli erdő felé. A hőség testükre tapasztotta az inget, kinek a bőrmellényt, kinek a vértjét, ha el nem hányta valahol. A rémület a vérükben dobolt, tüdejük zihált. Futottak az életükért.

András mellett kevesen maradtak, néhány német és magyar úr.

– Schnell, schnell! – kiabálta egy vörös hajú, testes úr. Bajor gróf volt, három vértes századot vezényelt egészen máig. Azt kellett látnia, hogy ama háromszor száz vértesből száznál kevesebb maradt, s ösztövér kis csapat vette őket körül. A többiek mind ott maradtak a patáktól tépett, véres gyepen. A halott emberek és halott állatok között. A bihari csata a végéhez közeledett, és senki előtt nem volt titok, Béla győzött. A legtöbb magyar mellé állott, a lengyelek nagyon erős csapatokat adtak a keze alá.

Menekültek hát András hívei. Maga a király egy pillantást vetett a grófra, aki nyugat felé mutatott, és megismételte: „Gyorsan, gyorsan!” Nem volt vesztegetni való idejük.

András újra körülpillantott, miközben megfordította a lovát. Vitték a királyi zászlót, csakhogy az ellenséges hadak közeledtek. Szélükön egy lovas század robogott, a paták éktelen zajt csaptak. Vörös alapon fehér sas… Ezek lengyelek, ezek Béla katonái.

Megsarkantyúzta a lovát, az állat előreugrott, és a király máris menekült. Néhány hűséges embere megpróbálta feltartani az üldözőket, nem jártak sikerrel, viszont a király ismét időt nyert. Erdei ösvényen vágtattak. Amikor a lovak fáradni kezdtek, nem maradt mögöttük üldöző.

– Elszéledtek az embereink – jelentette egy hadnagy, a nevére nem emlékezett.

– Üldöznek még?

– Igen, uram, és fognak is. Magam hallottam, hogy egyik emberük azt kiáltotta valakinek: „Ha kell, hazáig kergetjük Andrást!”

…És valóban ezt tették. Nyolc napig tartott az üldözés. Ha a király és kísérete egy-egy nagyobb tisztásra ért, nem várhattak – mintha érezték volna, hogy mögöttük jönnek, vágtatnak, keresik a nyomaikat. Átrobogtak hát egy-egy tisztáson, gyorsan, hogy minél rövidebb ideig legyenek láthatók – aztán ismét elnyelte őket az erdő. Ha eljött az este, patakot kerestek, hogy vízhez jussanak. Úgy aludtak, mint a mezei nyúl: félig ébren. Így nem pihenhették ki magukat, egyre fáradtabb volt ember és állat. Mégsem sikerült. Béla katonái nagyon kitartóak voltak. A lengyel segítő sereg hazaindult, amikor Béla hívei még mindig üldözték Andrást. A legrosszabb az a pillanat volt, amikor látni vélték a gyepű romjait, a mosoni kaput, és azt hitték, megmenekültek… Mintha a földből nőttek volna ki, az üldözők előttük termettek. Persze nekik nem kellett bujkálniuk erdei ösvényeken, mehettek a nyílt téren, az utakon.

András mellett akkor kétszáznál kevesebb német és pár magyar maradt. Mindnyájan az életükért futottak – és veszítettek. Körbevették őket a magyarok, az íjasok megfeszítették a húrokat. Ha nem adják meg magukat, elröppennek a halált hozó vesszők, és talán senki sem marad életben. A vörös hajú bajor gróf elsőként eresztette le kardját, és torokhangon utasította embereit, tegyék azt, amit ő:

– Kapitulation… Bedigungslose Kapitulation.

Andrást elfogta a düh. Feltétel nélkül megadni magukat? Az ő nevében is? Ezt tehetik a katonák végszükség esetén, viszont nem teheti meg egy király! Ám amikor látta, hogy dárdákat szegeznek neki, és egyre több és több lovas terem ott és veszi őket körül – fogcsikorgatva tűrte, hogy lerántsák a lóról, elvegyék fegyverét. Szégyenszemre összekötötték a két csuklóját , és pányván vezették el. Az arca vörösbe borult, úgy hitte, ott süllyed el a szégyentől és megalázástól. Így bánni egy királlyal! S egy százados, ki Béla seregében főember lehetett, a szemébe vágta:

– Nem király, és örülj, ha életben hagyunk… egyelőre.

Ahány szó, megannyi tőrdöfés. Nem király… Örülj, hogy élhetsz… még! És meddig?

Sanyarú és rövid jövő rémlett fel előtte.

Hideget hozott a tél.

Az esztendő utolsó hónapjának elején, Szent Miklós napján gyűltek össze a Magyar Királyság nemes urai Fejérvárott. Ameddig az emberek elláttak, friss hó borította a tájat, síkot és hegyest egyaránt. Az erdők fái rég lombjukat vesztették, varjak csapatai károgtak hangosan. Csontig hatoló hideg szél fújt, mégis sok úr éjszakázott hevenyészett sátrakban. A városban nem maradt egyetlen fedél sem, ami alá ne költöztek volna be a koronázásra érkezett urak és szolgák. A város szélén kinőtt egy sátortábor, volt, ahol karámokat állítottak fel a lovaknak. A szolgák egyre távolabbi erdőkbe mentek tűzifáért. Egyik-másik tűz mellett az urak beszélgettek.

– Holnap meglészen a koronázás.

– Ha belegondolok, fiaim, huszonkét esztendő múlott el jó Istvánunk halála óta…

– Hosszú idő az, bátyám. Sok minden történt azóta.

– Ott volt az az átkozott velencei, meg Aba Sámuel.

– A Vaták lázadása.

– Meg ezen András, kit tavaly vertünk le.

– Igaz-é, amit róla hallani? Hogy Zircen, egy kolostorban lelte halálát?

– Nem a papok kezétől, az ármányos vélekedés. Egy udvarházban tartották fogva… valameddig.

– Hát nem sokáig, annyi bizonyos. Nyáron vesztett csatát Bélával szemben, és mire eljött az ősz, halott volt.

– Tán rosszul bántak vele?

– Beszélik, sebes volt a szerencsétlen.

– Vagy nem! Talán ama udvarházban gyötörték halálra?

– Azt a mi Bélánk nem engedte volna.

– Higgyed csak, higgyed. Nem úgy van, mint a hollóknál, komám! Azok, mint beszélik, egymás szemét nem vájják ki, másoknak annál inkább.

– Király a királynak ellensége?

– Mi több, fivér a fivérnek! Hisz testvérek voltak.

– Ezért nehezen hiszem, hogy bántották volna Andrást.

– Akkor mondjuk így: a bánatba halt bele. Merthogy nagyon ragaszkodott ám a koronához, a palásthoz, egyszóval a hatalomhoz. Aki ezt elveszíti, belebetegedhet.

– Ama balatoni szigeten temették el.

– Félsziget, bár mindegy. Ott alapított egy monostort életében. Mondják, abban temették el.

– Ne gondoljatok vele, hisz meghótt. Helyette itt vagyon a mi urunk, Béla király!

Valami rivalgás hallatszott a város felől, hát az urak megértették: ez nékik szól. Lóra kaptak, bár a város ott volt karnyújtásnyira – csakhogy igazi nemes magyar úr nem fog talpasokhoz meg pórokhoz hasonlatosan gyalogolni! Mindenfelől lovagoltak be a városba. Nem volt őrség a kapukban, mert ebben a tömegben ugyan hogyan vigyázhatták volna a várost? Miféle ellen merne ilyenkor támadni? Fegyverforgató urak és szolgáik meg királyi katonák egész serege volt ott.

Béla fázott. A bazilikában hűvös volt, majdnem annyira, mint odakünn. A sok gyertya kevés meleget adott, az is felszállott a magasba. Idelent az emberek megilletődötten álltak. Akadt bizonyára, ki jelen volt András koronázásán, és nem kevesen, akik tanúi voltak, amikoron a kicsiny Salamon fejére tették – ha jelképesen is – a koronát. Azt, ami most ott feküdt az oltárra helyezett vörös bársonypárnán. Karnyújtásnyira tőle…

Béla visszagondolt arra a nyári napra, ott a Tisza partján. Látta Miklós ispán arcát… Aki nemrégen birtokot kapott tőle. Megszolgálta.

Akkor nézte így a koronát, kicsit félve, hogy a bátyja ne lássa meg szemében a sóvárgást. Immár nem kell tartania senkitől. Lezajlik a szertartás, és ő, ki az imént egyszerű úrként lépett be ebbe a szentélybe, mint király fog kilépni!

Miközben sorban bevonultak a papok, egész tömeg állt körös-körül a hideg kőpadlón, a gyertyák lángjai meg-meglobbantak – Béla állt és nézte a koronát. Tetején a keresztet… Őt Krakkóban keresztelték meg, és senki sem vetheti a szemére, hogy ne lenne hitéhez hű. Ha kell, akkor hű harcos. Most hallotta fél füllel, az érsek kiadta az utolsó parancsolatokat paptársainak. Ékes deák nyelven mondotta el, hogy íme, az Úrnak ezerhatvanadik esztendejében…

Béla állt, mögéje helyezték a széket, amelyre leülhetett. Ő egyedül. Mindenki másnak állnia kell a szertartás elején. Majd felemelkedik, hogy felövezhessék Szent István kardjával, rátegyék palástját, kezébe adják az országalmát és a kardot… És a végén fejére tegyék a koronát, amelynél nagyobb vágya nem volt az utóbbi esztendőkben!

Három héttel később sok úr még mindig Fejérvárott maradt.

Igaz, többségük már nekivágott az útnak. Kik Erdélyből vagy a Halics felé eső, távoli vármegyékből jöttek, azért siettek, hogy a nagy fagyok és az igazi tél beállta előtt hazaérjenek. Nem szerettek volna hófútta mezőkön megküzdeni egy-egy éhes farkasfalkával.

Ám maradtak éppen elegen, kik megütközve hallották Béla herceg egyik első rendelkezését:

– Biztosak vagytok abban, urak, hogy ezt izente a király?

– Minden vérmegyébe elküldötte pecsétes levelét. Nem törődve a téllel meg a fagyos szelekkel, azt kívánja, a háború utáni megbékélés érdekében senki többé ne hadakozzon, magyar a magyart békén hagyja. Megígérte, nem üldözi azok családjait, kik megboldogult András király pártját fogták. Arra kért minden települést, legyen az város vagy falu, küldjön két-két embert a „vének tanácsába”.

– Hát ez nékem nem tetszik. Nagyon nem tetszik.

– Az, hogy megbékélést akar annyi viszály után?

– Az, hogy holmi pórok avagy szolgák beülhetnek ama tanácsba. Mi dolog ez egy királytól?

– Úgy véled hát, barátom, a király csak urakkal tanácskozhatja meg a világnak dolgait?

– Igen! Mert ugyan mit tudhat egy pór a királyság ügyeiről?

– Ha minden vármegyéből eljönnek vagy húszan, többet fognak tudni…

– Ami talán nem szolgál a javukra. S hogy a király javát nem szolgálja, abban teljességgel bizonyos vagyok.

– Ne légy oly kishitű! Nem arra kíváncsi a király, mit regélnek neki ezek a pórok a maguk falujáról. Fordítva kell ezt érteni, jó urak: amit a király mond nekik, ezek a pórok széjjelviszik az országba, és elmondják útközben szerte, meg aztán otthon, a maguk vármegyéjében. Így a nép megtudja, milyen gondos és atyai jó királya vagyon, hát felhagynak a lázadozással.

– Így már értem.

– És ha nem tudnátok, Béla tett még mást is. Tényleg atyai módon gondoskodik népéről…

BÉLA

1059

A király maga olvasta fel a pergamenlapról:

„Hatalmamnál fogva megszabom a piaci árat adásban és vevésben. Nehogy a kereskedők telhetetlen zsarolásukkal fölösleges nyereséget gyűjtsenek az együgyű parasztoktól, mert ez az, ami a népeket a legnagyobb szegénység és nyomorúság veszedelmébe szokta dönteni.”

Felnézett. Figyelő tekintetek pihentek rajta. Közben érezte, hogy a palást alatt reszket a lába. Átadta a pergament egy írnoknak, és mihamarabb leült a trónjára. Az aranyozott szék fölött gerendás baldachin feszült. Ilyen van Dömösön, a nyári házában. Majd ott is fogad idegen vendégeket, püspököket, követeket. Azonban tart a tél. Ezt a trónt pedig magával viszi Esztergomba.

Furcsán elgyengült. Próbált visszafelé számolni. Mennyi idős? Talán negyvenkettő, vagy több? Hisz a fia, Géza, ki lengyel földön látta meg a napvilágot, tizenhat múlott. Egykoron ő lesz az utóda? Ez egyáltalán nem bizonyosság, tudta jól. Henrik császárhoz futott a kis Salamon anyja. András, a bátyja mintha így állna rajta bosszút a síron túli világból… Itt hagyta fiát, kit a német császár felkarol, és hamarosan erővel hozza be ide, hogy megkoronáztassa. Ha én nem leszek, ki fog Géza mellé állani? Ez a kérdés gyötörte. Különösen, amikor érezte, már nem a régi. Egy pillanatra halálfélelem villant beléje, szerencsére legyőzte sápadtságát, és remélte, senki nem látta rajta, mit él át.

Akkor jött be egy püspök, látta az arcán, történt valami. Kérdő tekintetét rávetette, ezzel egyben mintegy parancsolta, hogy beszéljen.

– Felség, gyűlnek a pórok mindenfelől. Kiknek megparancsoltad, jöjjenek Fejérvárra, tanácskozásra. Az a gyanúm, sokan vannak közöttük, kik nem megbékélésre vágynak. Nekik ez jó alkalom, hogy egymásra találjanak, lázító szavakkal egymásra ragasszák a fertőzést. Olyan ez, felség, mint egy ragályos nyavalya, emberről emberre terjedhet, megállítani lehetetlen, ha túl sokan kapták el.

Béla lebiggyesztette az ajkát. Ugyan, mit tehetnének ezek a pórok? Különben meg úgy írta ama levelében, hogy okosakat küldjenek, kiknek vagyon szavuk, nemcsak otthonukban, itt is elmondhatják, mi fáj a népnek. Egyfelől megtudnám, mi történik szerte az országban, másfelől megmutathatnám nekik, kedves uruk vagyok, a kedvükben járok, jó uruk leszek. Mélyet lélegzett kétszer egymás után, mielőtt kimondta:

– Bármennyien jöttek eddig, minden bizonnyal többen lesznek holnapra. Hirdessétek ki nekik, királyuk harmadnapra elébük ül, és meghallgatja szavukat.

Egy kézmozdulattal elbocsátotta a püspököt és a többieket. A bizalmasai maradtak mellette. Hozzájuk akart szólani, a többiek pedig mehettek. Béla fázósan összehúzta magán a királyi palástot. Aranyozott szálakkal átszőtt, hideg az anyaga, mert bizʼ vékonyka. Nem védi meg a hidegtől, noha nagyon jól néz ki… Lehet, ilyen az én egész királyságom? Kifelé szépen ragyog, belül semmi haszna?

Az urak behúzódtak a városba. Mindahányan találtak maguknak szállást, hiszen a jeges szél sokakat hazakergetett. Kevés volt a hó, az utak felszáradtak és a csikaszok a hegyekben maradtak, az utazók nem féltek.

Az egyik fogadó kocsmatermében öten ültek egy kecskelábú, durva lapú asztal körül. Mind javakorabeliek, és hasonlók egymáshoz. Öltözetük elárulta, hogy nemesek, meg hát kard fityegett oldalukon, mit viselni csak ők jogosultak. A boldog emlékezetű István uralkodása idején születtek erre a világra. A bőséges vacsora után éppen eleget ittak, hogy egymás előtt ne fékezzék szavukat és magukat.

– Hej, régebben ilyesmit nem tett az urunk!

– Látom, fáj néked, hogy Bélánk a parasztokkal akar tanácskozni.

– Az is, meg tartok a vésztől…

– Oly félelem vagyon szemedben, mintha égő falut látnál.

– Lehet, nem tévedsz, barátom. Könnyen lángra gyúlhat minden.

– Fölöslegesen féltek! A király tudja, mit tesz.

– Remélem, bár úgy tűnik, megfeszíti a húrt.

– Az ország nem íj, a király nem íjas. Nyugodjatok meg.

– Én nyugodnék, de láthattad, miféle népség gyülekezik! Sok közöttük a csimbókos hajú, meg az afféle, kiről lerí már messziről, nem az Úr Jézus Krisztus követője.

– Nagy ország, sok ember lakozik benne. Vagyon itt mindenféle népség.

– Ne hunyd bé a szemedet, komám! Van olyan factum, mi elől te sem bújhatsz el. Te is tudod, mert tudnod kell, hogy ezek békétlenek. Nem tűrik az új rendet, mit még István, az erős kezű és olykor kegyetlen kényszerített ránk irgalmatlanul. Ezek visszasírják a Nagyistent, végeznének minden keresztény pappal, helyettük visszahoznák a táltosokat. Magam hallottam, amint maguk között lázító szavakat ejtettek. Ezek bizony vért ontanának, ha lehetne. És ne higgyétek, hogy csak a király emberein vagy a papokon állnának bosszút. Bizony a mi nemes vérünkre ugyanúgy szomjaznak!

– Feltegyem-é a koronát?

A kérdés elhangzott, s válasz nem érkezett. Az urak, kik a király tanácsadóinak vallották magukat, egymásra tekintgettek, nem tudták a választ.

A város melletti mezőről idáig hallatszott a gyülekezők zaja. Ami napok óta átszűrődött a palota falain. Reggeltől estig áramlottak minden égtáj felől. Legtovább az erdélyiekre meg a keletiekre várhattak, nekik hosszú volt az út. Meséltek olyan vénekről, kik nem érték meg a vándorlás végét, útközben meghaltak, társaik elkaparták őket valahol egy erdőben, horhosban, domboldalon, és jöttek tovább.

És most itt voltak, sokan, sokan. Az egyik úr tegnap azon csodálkozott, hát ennyi város és ennyi falu vagyon ebben a királyságban? Ha mindenünnen jött két-két „okos ember, ki szólani is tud”, akkor bizony nagy ez az ország.

Végre egyikük válaszolt:

– Ha valami tumultus leend, bizony a pórok, kik viselkedni nem tudnak, mert hát hol tanulták volna, lökdösni kezdhetik a királyukat is. Egyéb atrocitas is történhet, felség. No, és ha koronával fejeden jelensz meg, ezzel rögvest távolságot teremtesz magad és ők között, minek nem fognak örülni. Azt tanácsolom, korona nélkül, jelvények nélkül, sőt egyszerű öltözékben jelenj meg előttük. Akkor úgy érzik, közelebb állasz hozzájuk, talán bizony nem vagy sokkal különb náluk, rangban és vagyonban minden bizonnyal, ám mint ember, olyan vagy, mint ők. És akkor szeretni fognak.

Az utolsó mondat idegenül hangzott itt, a palotában. Bélának mégis megtetszett. Hát kimondta:

– Lovamat nyergeljétek! A fiaim legyenek mellettem. Hadd lássák, a királyság biztos kezekben van, és nem félünk a némettől. Legyen készen a sereg. Ha bántódás érne… – mélyet lélegzett, nem, ilyesmire gondolni sem szabad. Nagyon határozottnak kell magát mutatnia, erősnek, aki kegyesen meghallgatja alattvalóit, viszont a döntés az ő kezében van.

Amikor fellépett a frissen ácsolt emelvényre, megdöbbent a tömeg láttán.

Napok óta hallotta, sokan vannak, és még többen lesznek reggeltől estére. Amikor a mezőn állókat meglátta, döbbenten nézett. Soha ennyi emberrel nem állott szemben. Ha csatába ment, a serege, sőt az ellen seregével együtt számolva is kevesebb volt ezeknél.

A mező széléig, ameddig Béla ellátott, férfiak álltak. Jobbára idősek, akadtak azért fiatalok is. Ősz fejek és szakállak, kackiás bajuszok, lefelé konyulók, alig serkedtek, fiúk, férfiak, aggok. Lassan csitult el a tömeg, néhányan figyelmeztetően kiáltották hátra:

– Itt a király!

– Uratok, Béla fog szólani hozzátok!

Csitultak, a morajlásnak vége szakadt. Ezek itt sohasem láttak igazi királyt, csupán hallottak róla. Béla beszélni kezdett, hamar rájött, erősíteni kell, mert amott hátul nem minden szavát hallják. Hát kiabált, s éppen ezért kevesebbet mondott annál, amit szándékozott.

– Azt akarom hát hallani, mi fáj nektek! Mondjátok el egyenként, mi az, ami rossz, és aminek javítását tőlem várjátok!

Akkor olyasmi történt, amire számíthatott volna: mindenki egyszerre szólalt meg. A felcsapó zajban a saját szavukat sem hallották, nemhogy egymásét! Béla sem sokat értett. Akkor végre egy vént emeltek vállra, nem messze az emelvény előtt. Aki csöndre intette társait, és maga szólalt meg:

– Uram, királyom! Nem kedveljük ezen új rendet, mit elődeid hoztak reánk. Nem kértük, nem szeretjük, mi sok változás történt itten egyetlen emberöltő alatt. Mi ama régi világot akarjuk vissza, amely magyar volt, a miénk volt. Ahol nem fizettünk dézsmát a papoknak, mivelhogy olyanok sem rontották itt a léget. Nem voltak püspökök és más efféle, a mi verejtékünkön hájat növesztő uraságok. Nem pöffeszkedtek itt oly idegenek, akik a mi királyainktól kapnak birtokokat, s nyelvünket sem bírják. Nem templomokat akarunk látni, hanem azt szeretnénk, ha a táltosok kunyhója melletti póznáról fehérre aszott lókoponya jelezné messzire, miféle világ van nálunk. Ahol az ősi isteneket nem egyetlen, furcsa módon megölt keresztje jelezné, és ahol visszatalálnánk régi szokásainkhoz. Engedd meg nekünk, hogy atyáink szokása szerint pogány módra éljünk, hogy megkövezzük a püspököket, kibelezzük a papokat, leöldössük a klerikusokat, felakasszuk a dézsmaszedőket, leromboljuk a templomokat és összetörjük a harangokat!

Olyan erővel tört ki a harag, szinte belereszketett az ég. Bélának ugyan a szeme sem rezdült, hiszen korábban hallotta ezeket a követeléseket. Amikor ijedt urak és papok ismételgették el neki halkan rebegve, félve. Most hallotta ezt szemtől szemben, és ezer torok harsant fel, mintegy megerősítve azt az aggot. De a király azt is látta, hogy akik most lelkesedtek az öreg szavaitól, mint jóféle bortól, arcuk kipirult, szemük csillogott – nincsenek olyan sokan. Néhányszor százan lehetnek csupán. Ezekkel le kell számolnia, ebben bizonyos volt.

Széttárta karjait, jelezve, hogy szólni kíván. Indulattól mentesen igyekezett beszélni, ismét jó hangosan.

– Megfontolom, amit hallottam. Kérek egy kis időt gondolkodni és dönteni. Három nap múlva ide várlak benneteket. Mindenekelőtt azokat, kik egyetértenek ama vénnel, ki most beszélt. Három nap!

– Mit teszel, felség?

– A tömeget nem elégítette ki, hogy oly rövid ideig állottál előttük. Többet akarnak.

– Hallani, hogy maguk között forronganak. Vata fia János, meg a „papnője”, Rasdi nevezetű és mások, közöttük táltosok, regösök és másféle mulattatók csapatával járja a hozzájuk húzó urakat.

– Írjátok össze ezen urakat – Béla határozottan szólott. – Később sorra kerülnek. Nem véletlenül és nem meggondolatlanság, sietség vagy zavar okán mondottam, három nap múlva találkozunk ismét. Időre volt szükségem, és megkaptam. Készüljön fel a sereg, lóhalálában hozzatok új katonákat, ahonnan lehet. Álljanak fel ama mezőn. Erős csapat menjen Vata fia Jánosért, és fogjon el minél több táltost és más efféle népséget, akit talál. A többiekre itt csapunk le. Mert most csak néhányszor százan vannak, nem ezeren és ezeren. Ha ölni akarod ellenségedet, ki felnőve végezne veled, ugyan megvárod-é, míg felnő és kardot ragad? Nem, nem! Akkor végzel vele, amikor éretlen, lehet az akár magzat az anyja méhében!

Harmadnap azon a városszéli mezőn jóval kevesebben gyűltek össze.

A többiek egy része hazaindult, mások ott maradtak Fejérvár mellett. Sütött a nap, noha nem volt ereje. Tavaszelő lévén hűs szelek fújdogáltak, éhes varjak kóvályogtak ide-oda, károgásuk baljósan hangzott a gyülekező emberek fülében.

Aztán minden olyan gyorsan történt!

Alig kezdett el szónokolni az egyik vén, persze szintén dézsmaszedő, az egyházi tized ellen beszélt volna, a király intésére előrohantak a katonák. Minden oldalról körülvették a parasztokat. Béla az emelvényen állott, bár a hívei szerették volna, ha most lejön róla. Ott állt, és nézte az öldöklést. A katonáknak jutalmat ígértek, ha nagyon könyörtelenek lesznek. Egy-egy táltos is volt a parasztok között. Tán azt hitték, ebbéli mivoltuk megóvja őket minden támadástól? Tévedtek, őket ugyanúgy dárdák szúrták, kardok sebezték. Senki sem menekülhetett, mert a katonák szoros gyűrűt alkottak. A király látta, ahogyan a kevésbé bűnösöket ketten a karjuknál fogva kifeszítik, egy-egy erős katona pedig korbáccsal veri. A legtöbbnek vérét ontották. Kevesen menekültek el – őket hagyták elmenni, hadd vigyék hírét ennek a napnak. Ama táltoshívők, csimbókos fejűek, kik a régi magyar istenekben hisznek, tudják meg: vége a reményeiknek. Maga a király adta ki rájuk az ítéletet. A király, ki előbb mézesmázos szóval odacsalta őket az egész hazából Fejérvár alá. Aztán hagyott nékik három napot, hogy beszéljenek és egymást hergeljék, miközben mások, kik nem ezért jöttek oda, elmenjenek onnan. És most lám, leszámolt velük!

Amikor elege volt a vér látványából, megfordult. A halálordítások, a szenvedők sikolyai többé nem érdekelték. Lassan vonult el, nehogy később bárki a szemére vesse: elmenekült arról a véres mezőről. Kísérete hallgatott, amikor lóra ült. Mind messzebbről hallatszott az öldöklés zaja. A király pedig a városkapuhoz érve annyit mondott a testőröknek:

– Még ma indulunk haza, Esztergomba.

A nyár véget ért.

Eljött az az idő, mit a régi rómaiak Septembrius havának neveztek. Béla immár három esztendeje uralkodott, igaz, viszályokban nem volt hiány. Henrik császár az elhalt András király idősebb fiát, Salamont pártolta, ki hozzá menekült, az ő kegyeit kereste. Bizony, Henrik e tekintetben Gergely pápával is szembeszállott, annyira akarta a magyar földet hűbérévé tenni.

A dömösi királyi kúria udvarából lelátott a Dunára. A folyó keskenyen hömpölygött, mert hosszú és száraz volt a nyár, apadtak a patakok is. A hegyekben kevés eső esett. Béla érezte testében a korát. Ott állt és nézte a folyó keskeny, zöldeskék csíkját, amely a lombok között látszott. Ha figyelmesen nézett bármelyik irányba, láthatta a testőreit. A fák között őrködtek, és az esztergomi utat egyik embere a legmagasabb fára mászva kémlelte. Ha futár jönne, vagy urak csapata közeledne, időben riasztják a belső őrséget.

A szolgák távol tartották magukat uruktól. Béla kicsit húzta az egyik lábát. Nyeregbe sem szívesen ült jó ideje, fájt minden tagja. Tudta, hogy sokat élt, olykor nem mert visszagondolni, mily régen született. Van annak talán negyven és hat esztendeje, vagy több? Senki sem tudhatta, csak ő, ki a testében érezte a kor fáradtságát és betegségeit. Alighanem több nyavalya kínozta egyszerre, de ennek sem volt tudója. Nagy néha erre tévedt egy híres, vagy magát annak mondó idegen gyógyító. Mindegyik azt hirdette magáról, távoli földeken sokakat gyógyított meg – azonban itt, amikor a király elé vezették, valahogy mindegyikről kiderült: tudása kicsi, a szája nagy… Szégyenszemre jutalom nélkül kullogtak el, hiszen azt sem tudták megmondani, mi baja a magyar királynak. És örülhettek, ha ennyivel megúszták, hisz járhattak volna sokkal rosszabbul.

Béla ült egy ideig a teraszon. Látta, a nap a delelőhöz közelít, az árnyékok rövidülnek. Nem annyira, mint nyár közepén, azért láthatta, hamarost dél lészen. A konyhán bizonyára készül az ebéd. Egy küldöttség ígérkezett délutánra, és bár csak a vármegyéből jönnek, talán mégis abban a díszesebb teremben kéne fogadni őket. Ahol a „trónszéke” áll. Az igazi ugyan az esztergomi palotában van, ez itt afféle hevenyészett mása. Erős gerendák tartják odafent a bársonybaldachint, szövet borítja azokat is. Néha alatta ülve megcsodálta, milyen erős lehet – de minek? Ez sohasem állott szabadtéren, csak fedél alatt, eső nem verte, szél nem fútta, téli jég sem fagyott rá. Azután megint megfeledkezett róla.

Lassan ment, az egyik keze a tornác korlátján. Messze van az aula, fájtak a lábai. Egyik-másik szolga a távolból figyelte őt, készen arra, hogy odafusson, ha a király segítségre szorulna. Béla összeszorította a fogát. Hallotta fiatal korában, István király úgy halt meg, valahol éppen egy várfalon sétált vagy beszélgetett, amikor váratlanul összeesett… Uram, én nem szeretnék így meghalni, gondolta. Észrevette, hogy bár a nap alig ad hőt, mégis izzad. Megtorpant az ajtónál, a félfának támaszkodott, mély lélegzeteket vett. A friss lég a belsejében csodákat művelt. Úgy érezte, visszanyerte erejét.

Egyedül volt a kis teremben. Emelvényen a trón mása, bár a faszéket nem nagyon aranyozták be. Inkább egy díszes égszínkék brokátot terítettek rá, hogy a felséges úr ne a puszta deszkákon üljön… Újra rárohant a fáradtság. Elbotorkált az emelvényig, két fokot kellett felfelé mennie, de ez is kimerítette. Érezte, hogy az építmény megmozdul a lába alatt. Valósággal beesett a székbe, meglökte tehetetlen testével.

A szolgák kint csak az éktelen robajt hallották. Kik közel állottak, máris rohantak, mert tudták, honnan jön a hang. S bizony még a kis nyári lak konyháján, meg az őrök körös-körül hallották azt a nagy zajt. Egy őrszem látta, hogy a trónterem ajtajából porfelhő csap ki.

A szolgák berohantak. Por terjengett odabent, s annyit láttak, a trónra omlottak a felső gerendák. A baldachin alól egy láb lógott ki, furcsán remegett.

– Őfelsége van alatta!

– Szabadítsuk ki a királyurat!

– Őrség! Valaki segítsen…

Egy kukta berohant kintről, aztán még több szolga, végül katonák. Az egyik a sarokba dobta dárdáját, mert szüksége volt szabad kézre.

– Ezt fogjátok, és emeljük, tegyük félre…

– Elég, ha megemelitek, kihúzom őt alóla.

– Csak emeljétek, megnézem, mi van! – egy szolga leguggolt. Valaki végre felemelte a baldachin súlyos bársonyát. Aztán félredobták a gerendákat, előbb egyet, aztán még kettőt. Az emelvény beszakadt, a trónszék romokban hevert.

Béla élt, amikor levették róla a gerendát. Azonban nagy ütés érhette a fejét, mert erősen csorgott belőle a vér. A szeme csukva volt, valamit mondott, ám abban a zajban, a sok sürgető kiáltozás közepette senki sem értette, mit szól. Félrehúzták a romok közül, valaki szaladt, hogy legalább egy derékaljat terítsenek alája, ne a puszta padlón heverjen, királyhoz nem méltóan – de mire az a szolga visszajött, a többiek a király teste körül állottak. Kinek volt süvege, levette és a melle előtt tartotta. Egy szakácsné most ért oda, sűrűn vetette a keresztet. Futottak az udvari káplánért, de ő is elkésett.

Az egyik úr, ki Bélával volt immár három esztendeje szakadatlanul, megrendülve állott a holttest mellett. Aztán annyit mondott:

– Mióta világ a világ, egyetlen király sem szenvedett halált ilyen különös módon. Béla királyunkat, lám, a saját trónszéke ölte meg. Az isten legyen irgalmas a lelkének!

A pap letérdelt mellette és deákul imádkozott. Megérintette a halott homlokát és annyit mondott:

– Ego te absolvo. Az Úr nevében feloldozlak bűneid alól.

HARMADIK KÖNYV

IDEGEN KEZEKBEN

SPALATO

1105

A sereg lassan vonult. Nem volt miért sietnie, hiszen a célpontok nem menekülhetnek el. Különben is, erre délen igen nagy volt a nyári hőség. A talpasok port vertek fel, mit a mögöttük haladó lovasok nyeltek. Káromkodtak emiatt sűrűn. A távolban néha megcsillant a tenger. A legtöbb magyar vitéz soha nem látta azon irdatlanul hatalmas vizet. Amikor nyugatabbra először állottak a partján, és nézték, nézték – hát nem hitték, hogy annak nem látni a végét. Pedig valóban nem látták. Hát inkább hitték, hogy ama fekete vonal, mi a távolban elválasztja a nagy vizet az égtől, a túlpart. Olybá vették, mintha egy kicsit szélesebb folyó mentén táboroznának.

Velence volt itt az úr régebben. Az Adriai-tenger, mit az itt élő horvátok Jadrannak neveznek, hosszan nyúlott nyugatról napkelet felé. Már kiverték ama kalmárokat, kik erős zsoldosokat fogadtak oroszlános zászlajuk alá – de Kálmán hadaitól vereséget szenvedtek. Most a hegyek között hódítottak délre haladván, aztán amint kiértek a Tengermellékre, senki sem állíthatta meg őket.

Kálmán király az élen haladott, bár jóval az előre küldött kémlelők után. Ő és úri kísérete, meg a hadvezérek nem nyelték a talpasok porát. Kisebb testőrcsapat haladt mögöttük. Kálmán szakállas arcán látszott a fáradtság, az eltörődés, mégsem panaszkodott. „A király azért van, hogy hadai élén meneteljen”, szokta mondani, ha valaki az egészségéért aggódott. Ami különben tényleg okozott neki fájdalmat, elég gyakran. Ám tűrte szótlanul. Egyedül orvosai ismerhették ama bajokat, bár néven nevezni ők sem tudták. „Milyen kicsi az emberek tudása a nyavalyákról”, sóhajtotta nemegyszer, olykor orvosainak szemébe mondotta.

Tűrte a fáradtságot és a hőséget. Nap mint nap lóra kell ülni reggel, és nem lehet leszállni, aztán kis pihenő után folytatni az utat alkonyatig… És hány dalmát város van előtte, amelyeket el kell vennie Velencétől?

…Estefelé közel jártak Spalatóhoz. Az előőrsből visszajött katonák azt mondták: látták a lenyugvó nap fényében megcsillanni a nagyváros templomtornyait. De az még nem lehetett igaz. Kik ismerték a geographiát, meg akik jártak e vidéken, tudták: további egynapi járóföldre van ama dalmát város, a legdélebbi errefelé. Mióta Kálmán megegyezett a bizánci császárral, ki ettől délebbre fekvő földeket birtokol és folyton harcban állott a velenceiekkel, Kálmán király szabad kezet kapott. Hódíthatott, amennyit bírt. Különben tudta mindenki, bár a horvátoknak volt saját királyuk, sőt talán van is – a tengerpart Magyarországnak járna. Le kell törni Velence szarvát!

A katonák szétszéledtek, fát szedtek az erdőkben, bár a tengerparton kopárabb volt a vidék. Nagy kincsnek számított, ha valaki talált egy elszáradt, széltörte ágat, mi jól égett a kondérok alatt.

A tábor egyik sarkában kis tűz körül néhány úr üldögélt. Egyikük Ugra vezér vére, Máté, kit kellő tisztelettel vettek körül a többiek, merthogy bizonyára a királyi hadvezér szava szól belőle. Másikuk Monok névre hallgatott, amiért nemegyszer kunnak nézték, kik az utóbbi időkben gyakorta harcba bonyolódtak a magyarokkal. Volt ott két névtelen ifjú, tán ha tizenhét, tizennyolc tavaszt láthattak. Bár megjárták a csatákat, és nem csak Zára körül jeleskedtek ezen a nyáron, hanem talán korábban is csatároztak.

– Megvallhatom néktek, jó urak – kezdte Monok, meg-megpödörintve bajuszát, merthogy ez volt a szokása, ha nagy néha szóra nyitotta a száját –, nem örültem én, amikor Kálmán lett a király. Oly sok viszály után került a trónra. László királyunk, kit nem kevesen valóságos szentnek tartottak, jobb utódot érdemelne, hittem én is… Most már nem hiszem így.

– Hát akkor bizony nekem sem tetszett – ismerte el Ugra vére, Máté úr. Nagy haja verte a vállát, kicsi volt, de erős, és a társaságban a legidősebb, hisz a negyvenedik esztendejéhez közeledett. – Csodálkoztam, midőn hallottam, előbb papnak nevelték, sőt kapott valami püspökséget , mielőtt király lett.

– Igaz, hogy könyvei vannak? – kérdezte az egyik ifjú. Hirtelenség rejtezett hangjában, és a remény, hogy Máté úr nemmel válaszol. Azonban a kérdezett sűrűn bólogatott.

– Így vagyon. Láttam, merthogy van olyan könyve, mit magával hozott.

– Ide, a hadjáratra?

– Ide, bizony. Esténként, mielőtt elaludna, gyertyák fényénél olvasgat. Míveli magát, mint mondja. Egyszer tőle magától hallottam, mikoron ezt a sententiát mondotta volt: „Az ember nem lehet elég okos.”

– Pedig hát sokan vélik úgy, hogy okos ember.

– Idegenek jártak nála, és később tőlük hallottam – mesélte Máté –, hogy akármerre jártak eddig, megismertek sok királyt és herceget, mind között a mi királyunk volt a legokosabb.

– De a csehekkel háborúztunk sokat, meg a kunokkal…

– Az nem urunk hibája avagy bűne. A német császár áskálódik a magyarok ellen, régóta.

– Beszélik, Kálmán urunk titokban magával hozta volna a Szent Koronát. Itt vagyon valahol egy szekéren, mi szemre ugyanolyan, mint a sereget kísérő többi, s ponyva alatt vasládában utazik ama ékszer, és külön, oda rendelt lovasok védelmezik.

Máté úr nagyon kacagott.

– Ha így lenne, Ugra vezér tudna róla. Hiszen ha egy csatában baj éri a királyt, valakinek tudnia kell, hol vagyon a korona.

– Ugra úr minden titkát megosztja véled? – Monok úr vigyázott, hangjába ne lopózzon gúny, merthogy ő komolyan kérdezte. Máté egy szempillantásnyi ideig rámeredt, talán ezt mérlegelte, aztán könnyedén felelte:

– Tisztsége miatt sem beszélhet mindenről. Gondold csak végig, barátom: Fejérvárott jól őrzik a koronát, az országnak közepén vagyon ama város, oda ellenség igen nehezen juthatna el, sok hétig tartana haddal is. Nagyobb biztonságban vagyon ama szentség ott, mint itt, hol incertus minden napunk.

A bizonytalanság említése borongóssá tette az urakat. Mert hát ki hadba vonul, ugyan tudhatja-é, mikor jön el érte a halál? Mindennap jöhet egy kisebb ütközet, vagy egy nagyobb csata. És várat ostromolni sem veszélytelen dolog. A fiatalok nem érezték át a maga teljességében, mily sok periculum leselkedik a hadba szállt vitézekre. Veszélyben soha nincs hiány – értett egyet Máté és Monok úr, szavak nélkül.

Másnap a magyar sereg a várostól két kőhajításra, avagy egy nyíllövésre ütött tábort.

Spalato a város itáliai, velencei neve volt. Az egykori Római Birodalomban Spalatum volt, mit az itt élő horvátok, dalmaták Splitnek neveztek.

– Nagyuram, itt vagyunk hát – Ugra vezér láthatóan parancsra várt. Kálmán nagyot sóhajtott. Elfoglalt már egy nagy szigetet, számos kikötővárost, igaz, nem katonai erővel. Elég volt megjelennie a város falai alatt, és némi tárgyalás után azok bevonták a velencei zászlót és kitűzték a Magyar Királyság lobogóját, a parancsadóik aláírták a szükséges iratokat. Amelyekben szentül ígérik, ezentúl a magyaroknak adóznak, a magyar királyt ismerik el uralkodójuknak, és dolgaikkal hozzá fordulnak… Hát talán így lesz most is?

– Holnap nem tárgyalunk, csak dúlunk – mondotta Kálmán, és makacsul összezárta fogait. Spalato nagy falat lesz, a legnagyobb e földön, mit elnyerhet. Egy hónapnak előtte Trau városa nem állott ellen, belátták, eme túlerő ellen nem lázadhatnak. Minek tennék, ha a magyar király éppen olyan messze lészen tőlük, mint a velencei dózse? Ha elmennek a magyarok – a városok ugyanúgy élik tovább az életüket, mint annak előtte. Kivésik a magyar címert itteni fehér kőből a városháza falára. Aztán, ha ismét Velence lesz az úr, e címert összetörik, és helyére Szent Márk oroszlánja kerül…

– Követség mehet?

– Mehet – bólintott rá a király, nem kellett többet mondania. Az emberei tudják a dolgukat…

…És másnap szétszóródtak a kisebb csapatok. Miközben a város elöljárói fogadták Kálmán küldötteit, a csapatok megtámadtak minden környező falut. Úton lévő kereskedőket vagy levágtak, vagy elkergettek, árujukat bevitték a magyar táborba. Zsákmányoltak rengeteg élelmet, a falvakban elrabolták a parasztok télre felhalmozott gabonáját és más készleteit. Zabot a lovaknak sokat, és ha itt-ott akadt egy-egy arany velencei dukát vagy kisebb dénár, az meg a dúló katonák markába került. Lángra lobbantak a szegény kunyhók, s bizony messze szállt a füstje a spalatói gazdagok tengerparti nyaralóházaiknak.

A magyar küldött ékes deák nyelven adta elő a városháza termében:

– Az én uram, a magyarok királya, Colomanus azt izeni néktek, adjátok át a várost önként, ne hagyjátok, hogy kardra kerüljön a dolog.

A spalatóiak tudták, mi történt a többi parti várossal. Tudták, hogy akik önként hajtották meg fejüket a magyar király előtt, azoknak nem esett bántódásuk, mi több, talán nyertek valamit, amivel azelőtt nem rendelkeztek. Ugyanakkor féltek az idegen nép uralmától. Mire leszállt az este, rossz híreket kaptak a spalatóiak, s Kálmán király sem örülhetett. Spalato urai megtudták, a város körül ég a vidék, feldúltak mindent, oda a téli tartalék egy része. Láthatták, a magyarok nem tréfálnak.

Spalato lakosai a harc mellett döntöttek. Fegyverkeztek, lázadoztak, egész éjjel kint voltak az utcákon mindazok, akik „inkább meghalnak, mintsem a barbár északiak uralma alá kerülnének”.

A városi elöljárók két napot kértek a gondolkodásra. Kálmán azt mondta a vezéreinek:

– Ők két napig gondolkodnak, mi meg két napig dúlhatjuk a vidéket. Ettől talán értelmesebb gondolatok születnek a fejükben.

Így hát a katonák két napig kijártak a táborból, és pusztítottak mértéket nem ismerve. Sokkal távolabbi falvakba is eljutottak. Talán azok emelték fel szavukat a béke érdekében, kiknek birtokaik pusztultak Spalato környékén? Így aztán mielőtt harmadnap a magyarok küldötteket menesztettek volna a városba, az elöljárók kedvelt püspöküket, Crestentiust küldték Kálmánhoz. Ezen főpap Rómából érkezett ide, okos és szent életű férfiú volt, kit a pápa alig három esztendeje nevezett ki e városba.

Kálmán nézte a püspököt, ki a szokásos ornátusban jelent meg előtte. A spalatói küldöttek a háttérbe húzódtak, annyira bíztak püspökükben. Crestentiusról lerítt, hogy jólelkű ember, kinek fejében nem ármányos gondolatok járnak, amit mond, azt tényleg úgy hiszi. Ott állt hát a tábor közepén, a magyar király előtt fejet hajtott, és azzal kezdte:

– Felséges uram, engem a pápa őszentsége küldött e helyre. Amikor nékem az érseki palliumot elküldötte, írt hozzá egy levelet, amelyben az érseki cím adományozásának értelmét elmagyarázta – látszott az orcáján, sokszor forgatta azt a pergament, kívülről tudta idézni a pápai szavakat, amit most megtett: – A nyáj pásztora a szerencsében legyen alázatos, a szerencsétlenségben, ha éri, hordja fenn fejét. Legyen barátja a jóknak, legyen ellensége a gonoszoknak. Soha senkit az igazság ellen ne támogasson, soha senkit, ki az igazság mellett beszél, el ne nyomjon. Az irgalmasság cselekedeteit gyakorolja tehetsége szerint, és kívánja, hogy azokat erején felül is teljesíthesse. Másnak baját úgy tekintse, mintha a magáé volna, másnak szerencséjén úgy örüljön, mintha a magáé volna.

Kis szünetet tartott, mintegy erősítve mindannak hatását, mit eddig idézett ama levélből, és így folytatta:

– Felséges uram, egy számomra idegen nép közé küldtek, s vállalom annak sorsát. Ha a spalatóiak fegyverrel támadnak rád, közöttük a helyem. Hiszen ezt vállaltam, amikor a város érseke lettem. Ha megkegyelmezel a városnak, együtt örülök híveimmel, miként az igazi pásztor örül a báránykái megmenekülésének.

Kálmánnak tetszett ez az ember. Látszott, tisztában van azzal, amit szól, és nem részese semmilyen városbéli pártnak, csoportnak. Ő mindenki javát tekinti a maga céljának. Beszélgetni kezdtek hát. A spalatói küldöttség többi tagjára Kálmán ügyet sem vetett. Szinte vendégének tekintette Crestentius érseket, úgy bánt vele. Nagyon hamar megegyeztek, mert hiszen a magyaroknak sem volt érdekük, hogy leromboljanak egy szép kikötővárost. Akkor lakosai elpusztulnak vagy elvándorolnak, és a város semmilyen adót nem fizethet új királyának!

Este Máté úr, mint első kézből kapott híreket, úgy osztotta meg barátaival a tanácskozás eredményét.

– Kálmán urunk nagyon szépen szót értett az érsekkel. A király teljesíti a város kívánságait. Meghagyta nekik azon autonomiát, mit régebb óta birtokolnak az országon belül. Megmaradnak Spalato régi szokásai és törvényei, miket senki, a magyar király sem sérthet meg. Meghagyta ama szabadságát, hogy maga válassza érsekét és grófját, egyéb elöljáróit. Nem kívánt tőle adót, csak hogy az ide érkező hajók vámjából kétharmad illesse a királyt, a tized pedig az egyházat.

– És voltak más kívánságaik? – kérdezte Monok úr. Az imént a bográcsból kivett szép darab főtt húst egy hatalmas cipószeletre tette, a zsírja lefolyt oldalt, talán csöppent a katona mellére is, nem törődött vele. Kéjesen behunyta a szemét, miközben ette – látszott az arcán, várja a választ, amit meg is kapott:

– Kálmán úr megígérte: ha csak maguk a városlakók nem kívánják, nem engedi meg, hogy magyarok betelepüljenek közéjük. Ha koronázásra vagy más ügyben magyar küldöttek érkeznek a városba, senki házába erőszakkal nem szállnak. És ki véle, uralkodásával megelégedve nincs, az családjával mindenestől elmehet. Mi több, ennek megtartására a király és a magyar fővezérek a szent keresztre esküt tettek.

Az urak bólogattak. Hát, ha így vagyon, akkor így vagyon! A keresztre tett esküt nem lehet megszegni. Nem is ajánlatos, mert abba az ember belebetegedhet, sőt belehalhat. Máté úr jelentőségteljesen pislogott, mintha súlyt kívánna adni a szavainak. Nekilátott egy szép darab húsnak, és nem titkolta, most és itt, ezen az estén ez a legfontosabb dolog, ami érdekli a világon. Ki nem mondotta, esetleg gondolta: jobb, hogy így alakult a dolog, legalább nem kell hadakozni, várost ostromolni és támadni, és nem veszik oda sok száz jó vitéz.

Monok és a két fiatalabb úr azonban nem érte be ennyivel. Az egyik megpendítette:

– Tegnap szóba került a korona, miről az a hír járta, hogy itt van valahol, hordozza azt a király.

Máté a fejét rázta, evés közben ez nem volt könnyű dolog. Így jelezte igen határozottan, hogy ezen hír nem az igazak közül való. Ám ama fiatal úr, bizonyos Sebő mást kérdezett:

– Miért vagyon az, hogy annak az ékszernek ekkora híre vagyon? Hogy félik őt, és nagyra tartják sokfelé? Országunk nemesei mind oly nagy tisztelettel emlegetik, holott némi arany meg drágakő, mit ügyes mesterek ötvöztek össze?

Máté úr előbb megbirkózott egy nagy falattal, végre lenyelte. Máris nyúlt kulacsa után, hogy leöblítse borral. Mert hát vizet a pór iszik, és ha ez így van magyar földön, akkor még inkább így kell lenne a dalmátoknál. Kiknek messze földön híres „fekete bora” a legelsők között van.

– Sebő fiam, tudnod kell, ez nem véletlen. Volt már olyan, hogy a szentnek is nevezett koronát elrabolták és idegen földre vitték, akkoron a németeknél volt. Olyankor itthon akárki fejére tesznek valami másik koronát, az nem igazi koronázás, és attól magyar nemes igazi király ugyan nem lesz! S nem csak az ékszernek kell annak lennie, hanem, és itt figyelmezz most, Sebő!, nálunk úgy vagyon, a királyt a magyar urak, azaz a nemesség választja meg. Az ő akaratuk híján ezen magyar földön senkiből nem lehet igaz király. Bizony, jusson eszedbe, ama koronát a legelső szent királyunk, István viselte, kinek uralkodása lassan a múlt időbe vész, a nagyon öreg emberek között sem találsz olyat, ki a maga szemével látta volna Istvánunkat. A korona tőle van, ezért oly szent az az „arany és ékkő ötvözete”. Nálunk, magyaroknál a koronázás mindig az országlakosoktól függ. Az első szent király jelvényeit adják át az általuk kiválasztott úrnak. A korona hatékonysága és erénye, s bizony az ereje is az országlakosoktól függ… Mert akinek a fejére tétetik, az ezzel együtt megkapja egyfelől a régi, szent király erejét, másfelől azzal dicsekedhet, hogy ez a nemesség egyetértésének és bizalmának jele.

Sebő a hallottakat emésztette. Monok úr kissé megilletődötten merészelt kérdezni:

– Megeshet-é, hogy valakit a nemesek kicsinyke része megkoronáz, mégsem lészen belőle elismert király?

Máté úr máris bólogatott.

– Bizony, megeshet! Volt olyan, hogy egy kicsiny gyermek fejére tették, viszont a nemesség egy része erről nem tudott, és nem voltak jelen azok, akik nélkül koronázás el sem képzelhető, hát nem volt érvényes, és abból később nem lehetett igaz királya a magyaroknak. A koronázás érvénye azoktól függ, kiknek minden alkalommal ott kell lennie. Nem akárki teheti a koronát az uralkodó fejére, csak az esztergomi érsek, és néhány fontos ember, kik első posztokat töltenek be a királyságban. Ha ők nincsenek ott, vagy nem az helyezi a koronát a király fejére, akitől a koronázás érvénye függ, akkor… – szemléletesen legyintett szabad kezével. Kik vele ültek a tűz mellett, értették jól, mit jelent ez.

Sebő kezdte felfogni a szavak értelmét. Arca felfényesedett, nem csak a tűz rávetülő fényétől, és szemébe beleköltözött az értelem. Lelkesen kezdte sorolni:

– Hát ezért van az, hogy a király minden afféle jogot megszerez, amivel más nemes urak nem büszkélkedhetnek! Akinek fején a korona…

– …és azt a nemesi törvényeknek megfelelően szerezte meg… – segített Máté elégedetten.

– …akkor képessége és hatalma vagyon arra, hogy bármely vitézebb pórt nemes férfiúvá tegyen, hogy birtokot adományozzon, régebbi birtokadományt megerősítsen…

Monok értette már, Sebő szavába vágott hát:

– …országos méltóságviselőket kinevezzen vagy elbocsásson! A király szavára lészen egy arra rátermett úrból erdélyi vajda, avagy nádor, vagy bán a Délvidéken. S bizony a király úrnak joga van bírói ítéletet hozni, avagy más bírók korábbi ítéleteit megváltoztatni.

– Egyházi embereket is magasabb rangra emelhet, akár püspököt kinevezhet, apáttá vagy préposttá tegyen.

Máté úr kivárta a végét, tetszett neki, hogy félig-meddig maguktól jutottak oda, ahová szavaival ő vezérelte volna őket. Aztán, amikor elhallgattak, csak keveset kellett hozzátennie:

– Ezekre ti azt mondtátok, lám, mennyi lehetősége van a királynak, mindezt megteheti… Ami igaz, ám ne feledjétek: ezek egyben az ő teendői! A feladata, amiért királlyá lehetett és lett. A jogok vagy előjogok jelentik az ő dolgát. Ezért király, ezeket a pensumokat, feladatokat néki kell elvégeznie, más nem teheti meg helyette és a nevében. Csak a király üthet valakit lovaggá, emelhet pórt nemessé. Hiszen ha ezt bárki tehetné, mi értelme lenne egy királynak?

– De hát nem csupán a koronát teszik a király fejére. Vannak ott másféle jelvények is, mint hallottam – Sebő merészen fölvetette a fejét, és Máté úr tekintetét kereste. – Nem elég a Szent Korona, mit idestova tíz esztendeje helyeztek Kálmán urunk fejére?

Máté lenyelte az utolsó falatot, utána küldött pár korty bort, aztán sietség nélkül kezdett beszélni. A tűz kihalóban volt, senki sem sajnálta. Éjszaka enyheség vagyon erre délen, a földön alvó katona sem fázik.

– Négy jelvényt kap olyankor a király. Az első a kard, mit kezébe adnak arra méltók. Mikoron a koronázás történik, elmondják a királynak, mit kap és miért. Az akkoron és ott jelen lévő papok imába foglalják neki. Tudom, mert ott valék, láttam és hallottam mindent. A karddal nem az országot kell megvédenie, hanem az egyházat. Megsegíteni az özvegyeket és árvákat, szétszórni a hit ellenségeit, felemelni az elesetteket.

– Attól még hadakozhat azzal a karddal?

– Természetesen, jó hadvezérnek kell lennie! A másik, amit kapott, az a jogar. Azt mondották rá a papok, ez „igazság és erény vesszeje”, vagyis akié a jogar, az az ország legfőbb bírája. Azután megkapja az országalmát, amiről nem sokat tudok én sem, de az is jelképe hatalmának. Az apostoli kereszt a negyedik, mivel a legfőbb kegyúri jogot gyakorolhatja, vagyis ő nevezheti ki a megüresedett főpapi székekre azok betöltőit. Sokan mondják, Istvánunk azért lett „apostoli király”, merthogy a pogányok között kellett az igaz hitet terjesztenie. Ő is apostol lett volna, isteni küldött, mint ama tizenketten valának Jézus urunk halála után… Ma már nincsenek pogányok, legalábbis a világnak ezen részén, azonban bármikor jöhetnek valahonnan! – emelte fel ujját intően. – És akkor életbe léphet ama kereszt hatalma: a királynak pogányokkal kell felvennie a harcot.

Máté úr arcán látszott még valami, amiről nem szólott. A másik három férfiú látta és érezte, valamit nem mondott el. Sőt hogy habozik, egyáltalán elmondja-é? Biztosan mindhárman erősen arra gondoltak, hogy hallani szeretnék. Máté úr érezte a feléje áramló kívánságokat, az erős akaratot, mert sóhajtott egyet, és szavát halkította. Ezzel jelezte: mi következik, az csak nekik szól, nem másoknak, és nem szeretné, ha holnap reggeltől táborszerte ismételgetnék azt holmi pór katonák.

– Vagyon itt még valami, jó urak! Ez pedig nem más, mint a mysterium.

Sebő a társaira nézett, látszott szemében az értetlenség.

– Ez valami titkos dolog lehet?

– Bizony, az – bólogatott Máté úr, és ugyanolyan halkan folytatta. – Azt suttogják a királyi udvarban, ahol nagyon komoly emberek hisznek benne, hogy a korona által a mai király, ha azt a fejére helyezi, titkos kapcsolatot tud teremteni magával… Szent Istvánnal!

A döbbenet sóhaja szakadt ki a másik három úr szájából. Monok úr sűrűn pislogott, Sebő és társa szavát veszítette a meglepetéstől.

– Első királyunk és fő védőszentünk, ha ugyan meghótt is, tovább vigyáz reánk. Az országra, a nemességre, a mindenkori királyra… Így érthető, és ti is értsétek meg, higgyétek el: a korona révén István tud „szólani” ama királyhoz, és általa a magyar néphez, a kései utódaihoz, és tanácsot adhat, ha kérik.

– És kérte már valaki? – ezt persze Monok kérdezte. Máté uram a fejét csóválta.

– Honnan tudhatnám, jó uram? Ha történt efféle dolog, az a király legszentebb ügye volt, mit magában tartott, tán a leghűségesebb embereinek sem szólott róla.

Ültek hát tovább, az este nem hozott enyhülést. Valahol távolabb tompán csillant az Adriai-tenger, mi most a sötétülő égboltot tükrözte vissza. Eközben a szárazföld lassan sötétségbe borult. A magyar katonák tüzei világítottak csupán, megannyi kicsi, vöröses fényfolt a sűrűsödő, nagy spalatói éjszakában.

A csapat nagyon fáradt volt.

Mint mindennap az utóbbi hetekben, hajnalban ültek lóra, és két pihenővel napestig lovagoltak. Szerencsére hoztak magukkal jó sok lovat, minden pihenőn másikat nyergeltek meg, ezért gyorsan haladhattak. De soha nem tudhatták: hol járnak az üldözőik? Lehet, hogy a következő sík vidéken, két erdő között hátratekintve megpillantják őket? Apró, fekete ruhás lovasokat, kik, ahogyan ők, szintén megállás nélkül haladnak a nyomaikon?

Szívesen eltüntették volna azokat a nyomokat, de sajnálták rá az időt. Míg az utolsó katonák frissen tépett, nagy faágakkal söprögetik a patanyomokat, addig közelebb érnek az üldözők. Kik legalább annyira lóra termettek, mint a magyarok.

Pető hadnagy, bár ezt csak magamagának vallotta be, kétszeresen örült a küldetésnek. Egyfelől nem kell szembenéznie a félelmetes ellenséggel, mert bár katona volt, azokkal az „ördögökkel” nem akart találkozni. Másfelől pedig megtiszteltetésnek érezte, hogy rábízták ezt a feladatot. Amihez kapott harmincöt embert, vagy száz lovat, néhány maroknyi dénárt – és semmi többet.

E pénzek sokat segítettek rajtuk az eddigi út során. Nem akartak rabolni, fegyverrel kikényszeríteni élést maguknak, zabot a lovaknak. Márpedig nem elég a lónak a füvet legelni a pihenőkön, avagy éjnek idején, míg a csapat pihen: zab is kell, hogy jól bírják a megterhelést. Béla király dénárjait mindenütt elfogadják ezen országban, nagy örömmel kapja markába a paraszt, kitől faluja szélén zsákszámra veszik a zabot, meg a legényeknek a füstölt húst, a frissen sült cipót… Estefelé, kicsiny tűznél olykor elővette a pénzes zacskót, ujjai között forgatta és nézte veretét. Címerpajzsba foglalt kettős kereszt, körben pedig a felirat: REX BELA, mi azonban a legtöbb érmén igencsak lekopott. Régen verhették őket – ki tudja, azóta hány ember kezén mentek át? Az Esztergomban rábízott pénzek között akadt olyan, mi nyúlra lecsapó sast ábrázolt. Meg volt néhány, amelyen Szent György végez a sárkánnyal.

Pető hadnagy az ilyen töprengések után visszaeresztette a dénárokat a bőrzacskóba, összehúzta annak nyílását, gondosan bekötötte a száját, szorosan. Ez mindig nála volt, ha baja esne, tudják az emberei, ki vigye tovább ezt is, meg AZT.

Fejérvárott nyolc nappal előbb vették ki a kincstárból. Odahagyták a vasalt és háromszorosan lezárt ládát. Azt egyetlen ló sem bírta volna el – most pedig bizony lóhátra kellett szállnia. Hajnalban végeztek, ott volt a fejérvári püspök is, ki előző este vehette kézhez Béla király deák nyelven írott levelét, mit éppen Pető vitt el neki. A vitézek annyit tudtak, valami fontos dolgot kell elvinniük valahová.

Már akkor félve tekingettek maguk mögé, hisz mindenki a tatároktól rettegett. A város népe felbolydult, minden utcán láttak szekereket, amikre a tehetősebb családok felrakták mindazt, ami nélkül nem élhettek, vagy úgy képzelték, és már indultak napnyugat felé. Ott reméltek menedéket lelni. A püspök aggódott, főleg a kincstárát féltette. Úgy tűnt, megkönnyebbült, miután elolvasta a király levelét: adja ki a koronát annak, ki e levelet felmutatja. Legalább a királyi ékszerre nem neki kell ezután vigyáznia!

…Tizenegyedik napja voltak úton, Szlavóniában jártak. A magyar szóra nem mindenhol úgy feleltek, bár akadt a katonái között, ki e vidékről származott el, hát mindig szót értettek. A zab újra és újra fogyatkozásnak indult, a legények tarisznyája is kiürült. A kulacsokban patakvíz csobbant. A lovak jól bírták, csak kettő betegedett le, azokat zabra cserélték valahol. Igyekeztek az utakon menni, már ott, ahol ilyenek voltak. Nem kellett vezetőt felfogadni, mert csak egy irányt ismertek, mi egyben a célt jelentette: a tengerpartot. Ott egy kisebb várba, vagy jól védhető kolostorba – még jobb, ha egy falakkal körülvett városba mennek. Béla akkor a nagy sietségben nem értesíthette egyik dalmát városát sem, mert hisz maga sem tudta, mennyi ideje van még. Annyit mondott Petőnek:

– Ha nagyon szoros lészen a háború a tatárokkal, és túlélem, oda menekülök majd, ne feledd, hadnagy: jobb, ha tengernek vize választ el a tatároktól, kik, úgy hírlik, nem barátai a vizeknek, nem hajóra termettek.

Ez volt hát a parancs, mit Esztergomban kapott. Azóta úton vannak. A korona egy kis ládikóban, selyemmel kitömve, ne mozoghasson semerre. A harmincöt ember közül egyikük viszi a nyereg mellé kötözve, mindennap másnak jut a tisztesség. Sejtik persze, mi van a ládikóban, de Pető úgy vette észre, maguk között sem beszélnek róla. Mintha a titkot a legjobban úgy őrizhetnék meg, ha senki sem szól róla. Talán igazuk van!

Amikor elindultak, a tatárok elérték a Dunát. Irtózatos kegyetlenségükről kósza hírek jöttek, nem kímélnek azok senkit, szívesen gyilkolnak, és ami nekik fő, rabolnak… Petőnek nem volt senkije, kit féltenie kellett volna. Most, futásuk tizenkilencedik napján megértette, Béla király éppen ezért választotta őt. Kérte a vezéreit, küldjenek hozzá egy olyan hadnagyot, kinek se családja, se mátkája, ki oly egyedül áll a világban, mint az ujjam… Hát így került ő a király elébe. Ki most harmincöt esztendős lehet, ámde sokkal idősebbnek tűnt. Oly férfi volt, kit megviselt az uralkodás és a sok belharc. Most meg a rettenetes hírek a tatárokról nagyon megtörték. Talán országa sem lesz, mire véget ér ezen esztendő? – gondolhatta.

…A huszonegyedik napon meglátták a tengert.

Pető akkor éppen az élen lovagolt. A távolban, két domb között valami megcsillant. Tán egy tó, vagy szélesebb folyó? Tavasz volt otthon, amikor elindultak, itt meg mintha nyár lenne – vagy az van? Visszafogta a lovát, és nézett merően. Előrerúgatott egyik szlavón legénye:

– Hadnagy úr, az ott már a tenger… A Jadran, vagyis az Adria.

Ez hát a tenger! Pető sohasem látta, ahogyan legtöbb társa sem. Nézett előre lova két füle között, aztán továbbindult. A leghátsó katona gyakorta megfordult a nyeregben, hogy hátralessen. Úgy tűnt, a tatárok nem érték utol őket. Lehet, nem tudtak róluk, és ezért nem kergették a csapatot?

Amikor majdnem elérték a partot, vágtába csaptak. Senki nem parancsolta meg, valahogy úgy érezték, itt a cél. Eddig kellett futniuk. Kijutottak a fövenyre. Akadt, ki lovát a vízhez vezette itatni, és csodálkozott, hogy az állat megszagolja, fejét rázza, s nem iszik.

– Sós ám az a víz! Még te sem innád meg, nemhogy lovad, ki nálad okosabb – tréfálkozott valaki a társával. Pető hadnagy csak a szigetek között látott ki az igazi, nagy tengerre. Hát tényleg olyan, amilyennek egyszer egy kereskedő leírta a gyermek Petőnek: nincsen neki vége! Vagy ha van, oly messzire, hogy nem látni innen! Meg máshonnan sem…

A szlavón legénye állt mellette.

– Hadnagy úr, ihol nem messze vagyon Trogir városa, mi egy szigeten fekszik. Ha oda átjutunk, semmilyen tatár nem hághat a nyomunkba.

Pető a csapatára pillantott. Fáradtak, eltörődöttek, és a lovakon látszik a huszonegy napos hajsza. Hát annyit mondott:

– Indulás.

KÉT KIRÁLY

1301

– Tűrhetetlen ezen állapot. Oly csapás sújtotta hazánkat, amely önmagában is nagy szomorúságra adott okot. Dies 14. Ianuarii, Anno Domini… Az Úr Jézus születésének ezerháromszázegyedik esztendejében, január tizennegyedikén elhalálozott urunk Magyarországának királya, és lám, immár kitavaszodott, a magyar nemesek mindmáig nem voltak képesek új királyt választani!

– Az Árpádok vérvonala megszakadott vala… Erre példa nem volt a magyar historiában.

– Attól az élet nem torpant meg, barátaim. Más királyi családoknak is magvuk szakadt, férfiágon kihaltak, s országaik nem vesztek el. Mint láttátok saját szemetekkel, a téli jegek elolvadtak, megáradtak a patakok, aztán virágba borultak és kirügyeztek a fák és bokrok. Megszülettek az első kis gidák, borjak, csikók, malacok, és minden bizonnyal embergyerekek is felsírtak immár… Vagyis az élet megy tovább, és ha nem a dicső Árpádnak lészen vérbeli utódja a király, akkor abba is belenyugszunk. Hisz belátjátok: királynak lennie kell!

– Én nem egyet, de kettőt is látok.

– Én hármat!

– Ez kicsit sok, nem gondoljátok, urak?

– Egyre vagyon szükség, meg egyetértésre.

– Akkor hát hiába ágálsz, barátom. Ki hallott már olyat, hogy magyar nemesek, ha összegyűltek, bármiben egyetértettek volna? Hisz az imént arról is vita volt, mily bort töltsenek a kancsókba a vincellérek…

– Mégis az az én propositióm, jó urak, hogy vitassuk meg, kit miért tartunk alkalmatosnak a trónra.

– Én egy alkalmas jelöltet sem látok.

– Nyisd ki jobban a szemedet! Itt vagyon ama félig francia, félig itáliai Caroberto.

– Hát éppen ez az! Félig francia, félig itáliai? És akkor mennyi benne a magyar vér?

– Van az, nyugodj meg. Nagyanyja Mária volt, ki magyar földről származott el oda, és mint ilyen, éppenséggel csörgedez ereiben az Árpádok vére. Hisz azon asszony a mi Istvánunk, e néven az ötödik, leánya volt.

– Ez a Károly Róbert, vagy hogy híják…

– Rosszul nevezik így. A Caroberto nem egyszerre Károly is meg Róbert is!

– Ő maga Károlynak nevezi magát, így egyszerűbb és hitelesebb, hisz ki ismerné jobban a nevét, mint ő maga? Javaslom, nevezzük Károlynak.

– Aki nem akárki ám, jó uraim! Az Anjou-ház bizony a régi dicső francia királyi család, a Capet egyik oldalága.

– Én mégis inkább Vencelre szavazok.

– Az öregre vagy a fiára?

– Az öreget szívesen láttuk volna a trónon…

– Csak a magad nevében szólj!

– …De nem mert szembemenni a pápa Őszentségével, ki feltételek nélkül az Anjouk oldalán áll.

– Mivelhogy ő francia.

– Ki állna ki az ifjabb Vencel mellett?

– Ki meg inkább Lászlónak hívatja magát… Nem vagyunk sokan, de úgy tűnik, a mi pártunk sem gyenge.

– És vagyon ám még egy harmadik jelölt!

– Csak nem arra a kóbor lovagra, Ottóra gondolsz?

– De bizony. Ki a német császár pártfogását élvezheti, azzal nekünk számolni kell.

– Mind magyarok ezek, legalább valamilyen mértékben, ezt ne feledjétek, urak! Károlynak, mint említettétek, a nagyanyja volt magyar, és Árpád-házi vér. Vencel-Lászlónak pedig szintén Árpád vére csörgedezik ereiben, hiszen Negyedik Béla királyunk unokájának, Kunigundának a leszármazottja.

– Ha már erről vagyon szó, említtessék meg, hogy ama bajor Ottó, a Wittelsbach hercegi család sarja sem tagadhatja magyar rokonságát. Az ő apja, Henrik herceg szintén Bélának, a néven negyedik királyunknak leányát vette feleségül.

– Azon ifjú László pedig, ki most csak kamasz fiúcska, András királyunk leányával járt jegyben.

– Amit mostanság visszamondott a beste.

– Urak, urak! Így nem jutunk dűlőre.

– Miért gondoljátok, hogy mi fogjuk eldönteni hic et nunc, itt és most, ki lészen itt a király? Ne feledjétek, csupán egybegyűltünk beszélgetni. Bármit mondhatok én, és bármit mondhat közületek akárki, a magyar királyság sorsa nem ezen múlik…

– Azért csak vagyon valami szava a magyar nemességnek, vagy nem?

– Szava mindig a kardnak van, jó uram, ezt vésd eszedbe. És ti, többiek is…

A tömeg zajongott.

Mindenki látni akarta a koronát, no meg persze a fiatal királyt, ki ugyan tizenharmadik esztendejében jár, de messzi földről érkezett, és fontos emberek társaságában jelenik meg. Bár sokan panaszkodtak az ide érkezett urakra. A parasztok és városi iparosok, néhány polgár és elöljáró a fejét kapkodta. Nem mindenki tudta, ám majd’ mindenki érezte, valami nincsen rendben.

Kevesen tudtak elvergődni a templomig. Esztergom olyan volt, mint a felbolygatott méhkas. A Duna északi partjáról egyre-másra jöttek át a dereglyék, úgy tele emberekkel, hogy néhányan fel sem mertek rájuk szállani, szerencsétlenségtől tartva. Visszafelé szinte üresen eveztek a legények, mert azon a napon senki sem ment el a városból. Inkább számlálhatatlanul áramlott a nép a városba, sokan mentek fel a várhegyre. Kik először tévedtek oda, felülről bámulták a várost, mi immár háromszáz esztendeje volt feje a királyságnak.

Legtöbben a taljánt akarták látni.

– Hol vagyon már az a Károly?

– Carolus mikor érkezik?

– Még nem szólaltak meg a harangok, hát a palotában vagyon. Azt beszélik, alig van vele magyar úr, kik véle jöttek, mind horvátok, szlavónok, dalmátok.

– Ők állottak mellé, midőn partra szállott Nápolyból jövet.

– Hol van az a Nápoly? Messze, mint Hont vármegye?

– Bizʼ az tán még Gömörnél is messzebb vagyon…

A nyári melegben riadt galambok szárnyaltak el a házak fölött. A Duna fölött a sirályok nyugatra repültek, félvén a sok ember zajától.

Károly király izgult. Jó ideje megszólalni sem tudott, egyszerre örült és félt, ami nagyon kellemetlen volt számára. Azt sem tudta, hogyan viselkedjen. Mivel aratna sikert, és mivel kudarcot? Megilletődött kisfiú legyen, vagy majdnem felnőtt, igazi uralkodó? Olyan, ki fejét kevélyen felveti, és büszkén néz le alattvalóira? Vagy jobb, ha teszi, amit a Subicsok és más déli urak mondanak neki? Nem kételkedett baráti szándékukban. A nagyapja megmondta esztendőknek előtte, hogy az unokájából magyar király lészen. Sőt az udvarban esztendők óta mindenki füle hallatára úgy szólította unokáját. „Carolus Hungarus”, avagy „Caroberto Ungherese”, és ezen senki sem csodálkozott. Azon sem, amikor a nagypapa, a Sántának nevezett Károly 1300 uncia arany kölcsönt vett fel, hogy kistafírozza a gyereket, fegyverekkel és élelemmel szerelte fel kis csapatát, egy ferences szerzetest is adott mellé, és persze kincstartót, familiárisokat, tekintélyes sereget és hadihajókat, hogy azok vigyék el őket az Adria északi partjára. Ugyan a nápolyi udvarban azt rebesgették: azért siet annyira útnak indítani az unokáját, hogy aztán kizárhassa őt az örökösödésből. Ez bizony megtörtént, miután Károly partot ért a horvátok – magyarok? – földjén, utolérte a hír Nápolyból: bizony a kedves Anjou rokonok kizárták őt. Levették a nevét, kihúzták őt a nápolyi trónra esélyes örökösök listájáról. Mintha arra vártak volna, hogy elhajózzon… És tényleg arra vártak, most már tudta és értette. Ugyan gyermek volt, de ezt aljasságnak érezte. Úgy érezhette magát, mintha partra vetett tengerész lenne, kinek hajóját elnyelte a tenger – nincs visszaút! – Magyarországon kell boldogulnia, ha törik, ha szakad!

Lóra ültették és a menet megindult a templom felé. Ennyi embert Károly még életében nem látott. Akármerre nézett, az utcákon és a tereken csak arcok, arcok! Embertestek, integető karok, lelkesült tekintetek. Embertenger! És az a sok éljenzés! Bármerre haladt előre kezes lován, mindenütt újra és újra teli torokból harsant fel a kiáltás:

– Vivat Carolus Rex!

– Éljen a király!

S ő, a kisfiú is látta, nem mindenki éljenez. Vannak ott néhányan, akik sötéten néznek, nem lelkesednek, és ezt nem titkolják. Öltözetük alapján ezek bizony nem pórok voltak, hanem afféle kisnemesek. Mondják, ezen országban ezekből igen sok van, tán minden hatodik-hetedik ember nemes, ki ezért nem dolgozik és nem is adózik, mások vérét szívja.

A menet a fülsiketítő zajban végre elérte a templomot. Néhány vitéz lova megbokrosodott, hányta-vetette magát, gyalogos katonák próbálták megfékezni az állatokat. A katonák kaptak néhány rúgást, és volt ló, mit el kellett onnan vezetni. Az urak közben nyeregből szálltak. Subics György, a horvát kísérők legfőbbje, máris ott állt mellette:

– Felség, erre parancsolj, prego…

Az olasz szóról eszébe jutott, nem várhat tovább, meg kell tanulnia magyarul. Hiszen szót kell értenie az alattvalóival! De csak egy villanás volt a fejében, mert az események máris magukkal ragadták. Hamarosan bent volt a gyertyaillatú félhomályban. A kinti nagy világosságot idebent több száz gyertya sem pótolhatta, aztán a gyerek szeme megszokta. Bicskei Gergely esztergomi érsek állt előtte. Tegnap mindent elpróbáltak, meglepetés nem érhette az ifjút. Ha csak az nem, hogy a korona, amit hamarosan a fejére tesznek, nem az a korona! Nem az, amit eddig a magyar királyok fejére helyeztek. Csupán egy helyettesítő ékszer, mert hiszen a másikat egy olyan városban őrzik, amely nincs az Anjou-párt híveinek kezén. Azt mondták az urak, hogy egyelőre, ideiglenesen, provvisoriamente ez is megteszi, aztán, ha megszerzik azt az igazi koronát, legfeljebb újra megkoronázzák…

Hallotta a latin szavakat, ismerősen csengtek fülében, bár az itteni papi kórus és az érsek azokat másképpen ejtette, mint a nápolyi papok… Minden egybeolvadt egyetlen nagy zsongássá. Még nem vagyok tizenhárom esztendős, mégis mindjárt király leszek, jutott eszébe, s ettől büszkébb lett. Eszébe jutottak azok a nyomorult nápolyiak, a saját vérei, a családja, amely oly könnyen és ravasz fortéllyal szabadult meg tőle. Hát majd megmutatja nekik, csak azért is, hogy boldogul ő egyedül, nélkülük is, ráadásul idegen földön, idegen emberek között. Akik hamarosan az alattvalói lesznek. Kihúzta magát, és türelmetlenül várta a pillanatot, amikor fejére helyezik a koronát…

…Az igazi ezenközben a fejérvári dóm jól őrzött tornyában pihent.

Sötét volt a kamarában, és még sötétebb a vasládában. De ez maga volt a biztonság, a csönd és a nyugalom.

Csak a legforróbb napokban támadt mozgás. Közelgő léptek dübörögtek, ajtó vasa csikordult, érződött, régóta nem olajozták a pántot. Aztán féltő kezek óvatosan ragadták meg a ládát, és máshová tették. Egymás után csikordult három zár, mindegyiket a maga kulcsa nyitotta, aztán a fedél felemelkedett. Odabent minden fényességes lett hirtelen, a ládát körbeálló férfiak szemébe pedig belecsapott a drágakövek sugárzása, az aranyfényű ragyogás, bár ez mindig rövid ideig tartott, az urak csak ellenőrizték, minden rendben van-e. Majd ismét sötétség borult a koronára, sorban kattantak a zárak, fordultak a kulcsok. Aztán eltávolodtak a lépések és a végtelennek tetsző csönd újra átvette hűvös, zavartalan birodalmát.

– Ama talján ifjú királlyá koronázása minden ízében hamis vala és ártalmas.

– Hát persze. Kezdve azzal, hogy az urak nagyon erőszakosan viselkedtek, és gyorsan, mielőtt bárki megakadályozhatná őket.

– Bicskei Gergelyt törvénytelenül választották meg esztergomi érseknek.

– Nem kétlem, hogy a királyavatási feltételek közül egy sem volt meg, értik az urak? Egyetlenegy sem teljesült!

– Hiányoztak a nemzetet képviselő rendek, vagy legalábbis azok többsége.

– Törpe kisebbség volt jelen a koronázáson, mind Anjou-párti urak, ráadásul alig volt közöttük magyar. Majd’ mind horvát volt.

– A koronázó érsek önkényesen foglalta el székét, nem tisztázta magát előző vétkei alól. Birtokfoglalás, törvénytelenség, számos bűne volt ama főpapnak, és a pápa előtt sem tisztázta magát.

– És ne felejtsük a legfontosabbat: Szent István koronája nem került az Anjou fejére.

– Persze hogy nem, mert egy erre az alkalomra készíttetett „pótkoronát” raktak a fejére. Ugyan mit ér az? Ezzel az erővel fazekat is tehettek volna a gyerek fejére.

– Így láthatjuk, ezek az Anjou-párti urak semmibe vették országunk törvényeit és szokásait. Innentől kezdve, hiszem, minden becsületes magyar úr ellene lészen a talján gyereknek.

Vencel, ki már tudta, hogy hamarosan felveszi a „László” nevet, a menet élén lovagolt.

Budára jött apja kíséretében. A két Vencel, kiket otthon, Prágában e néven a Másodiknak és a Harmadiknak számoltak, nem sajnálták a pénzt a pompára. Már Budára igen fényes kísérettel állítottak be, és hamar megnyerték maguknak a város népét.

Az öregebb Vencel a fia mellett lovagolt. Élvezte, hogy a városhoz közeledve mind többen állnak az út szélén, és éljenzik őket. Pedig talán nem mindenki tudta, ki lovagol a menet élén. Közelebb irányította a lovát, a két férfi lovaglócsizmás térde majdnem összeért.

– Meg kell tanulnod magyarul, fiam!

– Tizenkét tavaszt láttam eddig, apám. Jövő ilyenkor beszédet tartok az uraknak a maguk nyelvén!

– Az jó lenne – húzódott vissza az apja. Nem hitte el, amit a fia mondott, afféle gyerekes dicsekvés ez. De nem volt ideje ezen gondolkodni, mert akkor értek Fejérvár kapujához.

A város minden lakója ott volt, és tömérdek idegen! Vencel talján kereskedőket is látott, s akadtak bajorok, mindegyik a maga ruházatát viselte, így jelezve, hová tartozik. A tömeg zajongott, néha szinte elviselhetetlen lett a kiabálás.

– Vivat Ladislaus Rex!

– Éljen Vencel király!

A dóm előtt a sokkal színesebb ruhák tarkállottak. Csupa úr várakozott. Zászlósurak, kiket a két Vencel név szerint ismert. Mindazok, akik Budán velük voltak, aztán valamivel előbb értek ide, és most rájuk vártak. Kisnemesek, akik életében talán ez volt a legfontosabb esemény, ha nem számítjuk a hadjáratokat. Nem csak az új királyt akarták látni a saját szemükkel, részt vesznek annak koronázásán! Ők, akik hetekkel ezelőtt egyhangúan kiáltották ki az ifjú „Lászlót” Magyarország királyának, talán mind eljöttek ide? Zászlókat lobogtatott az élénkülő, langyos szél. Érződött, melegebb lesz délidő után, ahogyan szokott az lenni errefelé nyáron.

– Mi nap vagyon ma? – kérdezte az egyik fényesen öltözött nagyúr a mellette álló ferences papot.

– Augusztus havának huszonhetedik napja, jó uram – hangzott a válasz.

A téren szép számmal voltak papok. Hiszen köztudott, az egész magyar klérus és annak minden főpapja – kivéve a gyanús körülmények között székébe jutott esztergomi érseket – az Anjou-párt ellen van. Aminthogy a ferencesek és domonkosok ugyanígy éreztek annak ellenére, hogy a pápa teljességgel az Anjouk mellett állt ki.

A tömeg rivalgása mellett vonultak be a királyok – apa és fia. Igaz, a fiú még nem volt király, bár mindjárt azzá lesz, tudta ezt mindenki. Odabent aztán megpillantották a száz gyertya fényében ragyogó koronát. Mindketten elfogódottan közeledtek hozzá, mert hiszen tudták, hogy e tárgynak különös jelentősége van a magyarok számára. Több ez, mint ékszer, több, mit a benne lévő arany és a rászerkesztett kicsiny ikonok, feliratok és drágakövek érnek. A korona az, ami a mostani királyt láthatatlan, ámde nagyon erős fonallal köti annak egykori szent gazdájához, Első István királyhoz.

A kalocsai érsek – ki a koronát László fejére helyezi – erről beszélt. Latinul szólott, így a csehek is értették. Az öregebb Vencel elméjében sorra megjelentek a képek, amiket a főpap szavakban tolmácsolt. „Egy különösebben nem kiemelkedő férfiúnak kölcsönözheti az egykori ős erejét… Rendkívüli teljesítményre sarkallhat akár egy ifjút is… Folytonosság alakul ki első királyunk és sokadik utóda között, amely kapcsolat szolgálhatja az országot és népét… Mennél távolabb áll az új uralkodó az idők rendjében, annál nagyobb szüksége lehet a szent királyok régi, jó szokásai folytonosságára.”

A papi kórusba bekapcsolódott az apácák ezüsthangja. Lászlónak könny szökött a szemébe – vajon a meghatottságtól? Az örömtől? Vagy mert a sok gyertya és az égő tömjén csípős füstöt árasztott?

A koronát ekkor felemelte az érsek és a királyhoz közeledett vele. László visszatartotta a lélegzetét. Vajon hány gyermek királynak a fejére került eddig korona? – kérdezte magában azt, amire nem kaphatott választ. Kissé nagy volt ez neki, lecsúszott volna a fülére, ám szerencsére dús haja megtartotta. Abban bizonyos volt: ha feláll és lépkednie kell, akkor vajon megőrzi az egyensúlyát? Más nem hiányzik, minthogy leejtse a padlóra – az átkozott ómen lenne, sok magyar úr azonnal elfordulna tőle!

Hát vigyázott. A korona a fején maradt, amikor az első, kicsit bizonytalan lépések után kiment a templomból. A latin kórusének elhalt a füleiben, odakünn viszont hatalmas üdvrivalgás fogadta. Egy úr próbálta kihirdetni, hogy íme, itt van László úr, Magyarország új királya – azonban egyfelől fölösleges volt minden szava, másfelől úgysem hallotta senki. Az öregebb Vencel büszkén mosolygott. Ő, aki nem csupán Csehország, Lengyelhon királya is volt, úgy érezhette, bekebelezett egy harmadik országot. A legnagyobbat eme három között. És csupán a fia uralkodik itt, attól a három együtt nagyobb leend, mint a Francia Királyság, meg az a sok német és itáliai grófság, hercegség, városállam és országocska, miknek neveit senki emberfia nem győzi számon tartani… Hát büszkén felvetette a fejét.

A menet tett egy kört a városban. A koronát késő délután vitték vissza a dómba. Addig megcsodálhatta mindenki, egyszerű pórtól főpapig, kisnemestől polgárig, parasztasszonytól magyar főúrig. Senki szeme elől nem rejtették el. Alkonyatkor pedig, miközben az urak az érseki palotában nagy lakomára gyűltek össze, a koronát erős kísérettel vitték vissza a dómba. Ahol szorgos kezek napközben bélést cseréltek, friss vörös bársonypárnára helyezték a koronát…

A KORONA ELVÉSZ

1307

– Beláttam, hogy a fiamból sohasem lehet király.

Az öreg Vencel mondta ezt, kissé csüggedten. A tanácsosai voltak jelen. Furcsa volt ezt hallaniuk olyan ember szájából, aki két országot uralt: a cseh mellé megszerezte a lengyel koronát. És esztendők óta küzdött azért, hogy a fiát, az ifjabb Vencelt – kit a magyar urak Lászlónak neveztek – trónra segítse magyar földön.

Hozzátette volna, hogy „magyar király”, mert hát biztos volt abban: utána a fia cseh és lengyel uralkodó lesz, ahogyan ő. Néha elnézte a fiát, ezt a Václavot, kit a magyarok, hogy a neve ne hangozzék oly szokatlanul, idegenül: „Vencel” – Lászlóra magyarították. A gyermekét, aki tizennégy esztendős múlott. Sovány ez a gyerek, csöppet sem férfias. Még nem az, de majd! – vigasztalta magát nemegyszer. Nem a fiába vetett bizalmát veszítette el, a magyar urak állhatatlansága aggasztotta. Én harminchárom vagyok, hamar nősültem, hamar lettem apa és kétszeres király, azonban ha a fiára gondolt, ez sem vigasztalta. Inkább attól tartott, a fiú hiú ábrándokat kerget. Kicsit bánta, hogy rávette a „gyereket”, jöjjön vele magyar földre.

A cseh urak hallgattak, némelyikük arcán látszott: „én megmondtam előre”, vagy „erre számítottam”. Vencel-Václav tudta, ezt nem fogják kimondani, nincs annyi bátorságuk. Különben is, mi értelme utólag okosnak lenni vagy annak mutatni magukat? A lényeg, hogy tettek egy kísérletet… Az életben nem minden sikerülhet.

A kisebbik Vencel nem volt jelen. A király és tanácsosai erről beszéltek régebben, s akkor az „öreg” Vencel sem volt biztos a döntésében. Mostanra érett be a vetés, hát kimondta:

– Visszamegyünk, mielőtt erre kényszerítenek minket.

Az urak bólogattak. Kevés volt a magyar támogatójuk, és mára megfogyatkoztak. Az Úr ezerháromszáznegyedik esztendejében szinte magukra maradtak. Három esztendő veszett el, szinte nyomtalanul.

Vencel szemében ravasz szikrák csillantak.

– Azért nem megyünk el üres kézzel.

– Túl sokat harcoltunk ahhoz, hogy csak úgy elvonuljunk – helyeselt egy ősz hajú úr, ki tán kétszer idősebb volt a királynál. Nem kellett felemlegetnie, mennyit hadakoztak az elmúlt esztendőkben. Mindnyájan jól emlékeztek arra, hogy a pápa nem ismerte el a fiatal Václav-Vencel-László megkoronázását, küldött ide egy legátust, aki érvénytelennek nyilvánította annak uralmát, kit Szent István koronájával kentek fel magyar uralkodóvá, és azt a koronázást ismerte el törvényesnek, amely egyetlen ízében sem volt törvényes, azaz Károlyt, az Anjout találta a Magyar Királyság urának… Buda akkor a csehek mellé állott, de jött Károly a hadaival és a pápai támogatással a háta mögött. Meg sok magyar úrral, kik a pápa szavát követték. Mennyi minden történt itt jószerével két esztendő alatt! A pápa embere kiátkozta Budát minden lakójával egyetemben, amiért azok az ifjú Vencel mellé álltak… Akkor aztán a budaiak, élükön papjaikkal kiátkozták a pápát! No, ilyet se látott még a világ! Még hogy keresztények, mi több, az anyaszentegyház felkent papjai mondjanak kiközösítést magára az egyházfőre? Őszentségére? Ám akkortájt sok minden történt még. Nemrégen a pápa felszólította a német királyt meg a fiát, egy osztrák herceget, hogy haddal támadjanak Vencel ellen magyar földön. Ekkor sietett vissza az öreg Vencel Prágából Budára, hogy segítsen a fiának. Volt annyi katonája, főleg kemény zsoldosok, kiknek fizetséget tudott adni, hogy azokkal útközben bevette Esztergomot, majd fölmentette Budát. Vérben gázolt eddig, hogy mentse, ami menthető. De most másképp határozott. Körülnézett, meghallgatta magyar híveit és tanácsadóit, aztán látva a siralmas helyzetet, meghozta döntését.

– Hazamegyünk, mert nem lészel te magyar király sohasem.

Kitanította a fiát, mit tegyen. Közben Buda falai alatt, a várostól nyugatra indulásra készen állt a serege.

Másnap aztán Vencel hívatta a budai főpapokat.

– Szeretném megtekinteni a fiamat teljes koronázási díszben. Igazából nem láttam a koronázási jelvényeket, sem a koronát. Mivel azt itt őrzik, talán megtekinthetném, mielőtt végleg elhagyom a várost és az országot.

A papok gyanútlanul engedtek kérésének. Talán mert ezt afféle „utolsó kívánságnak” hitték. A budaiaknak kezdett elegük lenni a háborúskodásból. Néhányan sejtették, a dolognak nincs vége. A kölcsönös kitagadásoknak egyszer – talán nemsokára? – meglesz a böjtje. Viszont Vencel volt itt a király, az ő akaratát teljesítették.

Az egyik templomban tehát megtörtént a beöltöztetés. Az ifjú Vencel fejére tették a koronát, jobbjába adták a jogart, vállaira borították a palástot. Majd kivonult a templomból. Persze a dolognak rögtön híre ment. Hiszen az utcán járókelő, ott portékáikat árusító kereskedők és parasztok, meg a vevőik, meg a vár lakói folyton figyelték, mi történik. Az, hogy a két Vencel fegyveresek élén vonult be a templomba, azonnal odavonzott egy kisebb tömeget. Ott volt a budai nép, meg parasztok a szomszédos falvakból, kik a vásárra gyűltek ide. A nép szokás szerint tombolt és üvöltözött, annyira tetszett nekik… a korona, talán? Vagy ama kamasz gyerek, ki a fején viselte azt, mi egykoron Szent István fejét díszítette?

A cseh páncélos lovasok ott voltak a közelben. Az öreg Vencel intett a fejével, elég volt ennyi. Tisztjeiket előre kioktatta, tudták hát a dolgukat. Ahogyan vonult a menet nem sietve, minden utcán ott állott a nép, és rivalgott a fiatal király felé. Biztosan sokan voltak akkor ott, kik majd ezt mesélik az unokáiknak, ha megérik azok világra jöttét…

A menetben mind több lett a cseh vértes, lassan teljesen körülvették a két királyt. Aztán, amikor a Logodi kapuhoz értek, mit sokan Zsidó kapunak neveztek, az ifjú király egyik kezével lekapta fejéről a koronát, másikkal megrántotta lova gyeplőjét – és usgyi! A vértesek védelmében kivágtatott a kapun. Vencel követte a fiát, meg a serege maradéka, kik addig a falak között maradtak. A testőrség jó lovai szinte vágtattak ki a városból, és egyesültek a sereggel… Máris tábort bontottak és indultak.

A papok a templomban késve tudták meg, mi történt. Mezítlábas parasztlegények szaladtak vissza a szentélybe, az atyákhoz. Rémülten újságolták a hírt: a király elszökött! És ha Lászlónak veszett volna nyoma, azt annyira nem bánják – csakhogy az az átkozott, fortélyos cseh magával vitte a koronát! Bizony, egynémely egyházi személynek olyan szavak tódultak ajakára, amit jobb társaságban soha ki nem ejtett volna.

– Ki vagy te, uram? Mi néven tisztelhetünk?

– Ottó vagyok a Wittelsbachok híres nemzetségéből.

A rövid párbeszéd után megnyikordult a kapu. Kicsi volt az a vár, inkább afféle rablófészek, mifélékből volt a hegyek között jó néhány. Ezt nem a réges-régi, a rómaiak által épített út mellett építették, ám attól nem messze, egy dombon állott. A férfi és kísérete – vagy tizenkét férfi – szótlanul lovagoltak be a kapun. Ketten pótlovat hoztak pányvára kötve, azokon félig üres zabos zsákok. Látszott rajtuk, nagyon fáradtak. Ember és állat egyaránt fedelet kívánt és valami étket.

Ősz volt, és itt, a hegyek között különösen csípősek mind a reggelek, mind az esték, nem szólva az éjszakáról. A vár ura ugyan némi aggodalommal szemlélte a beözönlő vendégeket: ehhez a várhoz és az ő katonáihoz képest soknak látszottak. Ugyan miféle szándékaik lehetnek? Azért remélte, tizenhárom fegyveres férfi nem veheti el tőle a várát, mit már atyjaura is birtokolt. Óvatosnak kell lenniük, hisz sohasem lehet tudni, ezen idegenek mit akarnak, és egyáltalán: kifélék? Ám korábban hallott már Wittelsbach Ottóról, kiről azt mesélték nem olyan régen, király lesz valahol keleten, túl az Ostmarkon. Kiváló alkalom tehát, hogy tőle magától halljon erről valamit. Ritter von Steinmayer úr, a kis vár és mellette egy hasonlóan kicsi birtok tulajdonosa beljebb invitálta a vendégeket.

– Erre parancsolj, uram. Szolgáidat, katonáidat ellátja a házam népe, és fedelet, az istállóban helyet találnak. Téged szerény vacsorámhoz invitállak. Magam nemesember volnék, Rudolf herceg alattvalója, ahogyan e vidéken mi mindnyájan alá tartozunk.

Ottó, miután dolgát a várfalhoz tapasztott kicsiny helyiségben elvégezte, az asztalhoz telepedett a házigazdával. A szolgák még több gyertyát hoztak be, finomat, illatosat. Ottó sejtette, ez neki szól, máskor esténként talán két-három mécses gyér fényénél vacsorázhat az úr. Nekik annyi fény elégséges. Odakünn elhaltak a zajok, a jövevényeket a szolgaszállásra irányították, hol vastag szalmába takarózhattak a közelgő éjszakai hideg elől. Előtte kaptak enni, a lovaikat megitatták. Széna került a jászlakba.

Ottón látszott a kora. Negyvennégy esztendővel korábban látta meg a napvilágot bajor földön. A sok vándorlás kicserzette bőrét, komorrá tette lépteit. Mint oly sok úr manapság, napjai egy részét lóháton töltötte. Látszott, hogy hamarabb fárad, mint ifjúkorában. A hirtelen jött nagyobb fényben mindketten alaposan megszemlélték a másikat. A házigazda egykorú lehetett a vendégével. Nem titkolt tisztelettel nézte Ottót.

– Valóban híres nemzetségből származol, jó uram. Ha jól tudom, atyád Wittelsbach Henrik herceg volt.

– És még mit hallottál rólam? – vetette szürke szemét a házigazdára. Lovag Steinmayer halványan elmosolyodott.

– Sok jót és sok rosszat beszélnek az emberek. Például azt, ama cseh király, Vencel, ki kudarcot vallott magyar földön, néked adta volna a koronát, hogy te viseld? Ezt mesélték vándorkereskedők.

– Nem tévedtek – így a férfi. Akkor tették eléjük egy-egy tálban a forró levest. Egy inas hozta a boros kupákat, és két kancsót tett az asztalra. Ottó sejtette, az egyikben fehér-, a másikban vörösbor rejtezik. Egyelőre éhes volt nagyon, és amint orrába csapott az illat, gyorsan kanalazott. Később, illendőségből tartott kis szünetet, és válaszolt a házigazda kérdésére.

– Így történt, a pletykák ezúttal igazat szóltak. Prágába hívott engem ama király, és azt mondotta: „Félig magyar vér vagy, királyok utóda, vedd hát e koronát, menj el a magyarok földjére és uralkodj fölöttük!”

– Királyi vér? – a lovag nem értette, és ezt nem titkolta. Ottó megint evett, aztán magyarázta:

– Az én apám magyar király, Béla, ki negyedik volt az ezen nevűek sorában, Erzsébet nevű leányát vette feleségül. Így lettem én vér szerinti uralkodó, ama egykorvolt híres magyar vezér, Árpád utóda.

A lovag soha nem hallott Árpádról, de hitte vendége minden szavát. Hiszen az a név: Árpád, olyan magyaros volt, vagyis vadnak és nagyon idegennek hangzott. Arra keletre – hallotta volt ott járt kereskedőktől – az emberek másfélék. Nem olyanok, mit itt, és innentől nyugatra.

Ottó megint evett, már-már a sűrű leves végéhez közeledett, amikor hozzátette:

– Hogy tudjad, miért keltem útra, röviden elmondom néked a többi dolgot is. Magyar földön jelen időkben három nőági leszármazott harcol a trónért. Az egyik ama Anjou Károly, ki Nápolyból ment magyar földre, néki az egyik nagyanyja volt magyar királylány. A prágai öregebb Vencel felesége magyar királylány volt, az utolsó királyuk leánya, és itt vagyok én, ki szintén magyar királylánytól eredek… De már nem vagyunk hárman, csak ketten, mivelhogy a prágai Vencel visszalépett a javamra. Nékem a félig francia, félig talján herceg az ellenfelem és vetélytársam.

Szótlanul ettek tovább. A lovag intett, hozhatják a következő fogásokat, és az asztalon hamarosan tálak sorakoztak.

– Ímhol szerény birtokom termése, jó uram. Mi sütjük a kenyeret, köpüljük a vajat. A vadászaim ejtették el ezen vaddisznót, minek sonkáit itt láthatod. Házam népe a váron kívül neveli a baromfikat, a disznókat, a hegyi legelőkön az én teheneim harapják a dús füvet… Vegyél abból, mihez kedved van.

– Az embereim ugyanily bőséges vacsorát kaptak?

– Nem, nekik nem jutottak ilyen finomságok. Ők hideg húst kaptak cipóval és egy messzely bor melegítheti őket. Amire szükségük lészen, mert bár az istállót bemelegítik a lovak önnön testükkel, a deszkafal túloldalán alszanak embereid. Kik ha fáznának, a szalmába fúrhatják magukat.

Majdnem végére értek az ételeknek, amikor a lovag úr összeszedte a bátorságát és megkérdezte:

– Ha meg nem sértelek, jó uram… Miért öltöztél ily szerényen? Kereskedőnek látszol, gondolom, szándékosan.

Ottó közelről nézett a férfi szemébe, aztán kicsit halkabban – hisz bizalmába avat valakit, akit ma este látott először – annyit mondott neki:

– Rudolf osztrák herceg országán utazom keresztül, mint látod. Nem tudhatja senki, ki vagyok, merthogy Rudolf éppen egynéhány ellenségem pártját fogja magyar földön.

Ritter von Steinmayer megtisztelve érezte magát. Lám, egy leendő király szállt meg nála, evett asztalánál, és még beavatta őt egy olyan titkokba, amiből ezen Ottónak baja származhat! Majdnem elakadt a hangja, amikor végre megszólalt.

– Isten engem úgy segéljen, jó uram, soha senkinek el nem árulom, ki volt mai vendégem. Viszont ha egyszer, mint király, ellátogatsz erre a vidékre, ígérd meg, benézel kicsiny váramba, és kitüntetsz egy mosolyoddal… Felség!

Ottó orcájára mosolyt csalt az utolsó szó. Kegyesen rábólintott, és ajkához emelte a vörösboros kupát.

Két nappal később történt.

Délután esett. A kis menet szótlanul haladt, és mert a szél keletről fújt, hát arcukba kapták az esőt. Vastag ruhájuk megvédte bőrüket, mégis fáztak. Kellemetlenül hűvös volt. Nemrégen jöttek le az egyik hágóról, és remélték, onnantól több nem kerül útjukba. A föld itt síksággá változik, ami a magyarok földjén folytatódik majd.

Nagy néha kard csörrent, egy ló horkant, paták tapodtak tompán. Az eső elállott. Az úton olykor jött valaki szemben. Kereskedők, parasztok igyekeztek lovon vagy szekérrel, majd ismét csönd lett. Az eső elállt, azonban a nap nem bukkant ki többé. Késő ősz volt, majdnem a tél kezdete, és szürkébe fordult az égnek boltozata a délután vége felé, amikor egy táborhelyre értek. Azon a tisztáson elférnek ők és lovaik, hát nem mentek tovább. A sötétség hamar jött, így sebesen tették a dolgukat. Az útról kissé leterelték, be a fák közé, és lenyergelték a lovakat, egy kis patakban megitatták az állatokat, aztán hosszú pányvára engedték: legeljék éjszaka a gyér füvet, mit a természet meghagyott. Az emberek hideget ettek, mit útközben vásároltak egy faluban. Maga Ottó, nem csupán az álca kedvéért, úgy viselkedett, mintha tényleg az lenne, akinek mutatja magát: kereskedő, ki embereivel halad keletre, hogy lovakat vásároljon és azokat bajor földre terelje.

Nehezen aludt el. A koronára gondolt, mit Prágában elrejtett. Vásárolt egy csobolyót, jó széleset és nagyot, amiben bort szoktak tartani, kik vándorútra kelnek. Hát ez éppen olyan volt kívülről, ha valaki ránézett, nem hitte volna, hogy benne nem bort tartanak… Amikor bizalmas embere hosszában kettéfűrészelte, és belül még mélyítette a falait, akkor a magyar korona szépen belefért. Ottó ott volt, a saját szemével akarta látni, hogyan rejtik bele az ékszert. Figyelte hát, amint a koronát beleteszik a kézzel faragott, kettévágott, jókora kulacsba, aztán a két felet összeillesztik, a széleket egymáshoz csiszolják. Az enyv, amit használtak, erősen fogott, és szinte azonnal összezárta a két részt úgy, hogy avatatlan szem nem láthatta a vágás helyét.

Ezt a csobolyót nem mindig rejtegették. Főleg azért nem, mert az emberei Prágában vettek két ugyanolyat, ezekben tényleg bort tartottak, és egész úton használták. Átjöttek számos cseh városon és falun, aztán osztrák földre érve a „kereskedő” Ottó és emberei szintén azokból ittak, ezt a harmadikat meg vitték hol egyik, hol másik ló nyergéhez kötve.

Ottó azon a hűvös, késő őszi reggelen korán ébredt. Ahogyan emberei, úgy ő is egy vastag köpenybe burkolózva aludt a földön. Valami láthatatlan nedvesség permetezett az égből, megébredve az arcán érezte a vizes réteget. Magában káromkodott. Az időjárás, az bizony nem kegyelmez senkinek. Lehetsz pór, vagy lehetsz herceg – ha esik, ha fúj, egyformán kellemetlen mindenkinek. Ha úton vagy és nem lelsz fedelet a fejed fölé, egy herceget, leendő királyt éppen úgy elérhet az égi „áldás”, mint akárkit. Ettől a gondolattól nem lett jobb a kedve.

A tűz, amely elalváskor a lábát melengette, rég kialudt, csak fekete hamukört látott a helyén. Valahol madár kiáltott, aztán az erdő csendje ismét eluralta a tájat. Ottó megmozdult. Remélte, valaki őrködik, mert mint mindig, tegnap este megparancsolta. Lassan ült fel. Látta, keleten pirkad, a ritkásan álló fák között beszűrődött a fény. Távolabb mintha köd terjengett volna – ennyit látott. Csábította az álom, visszafeküdt volna. Amint mozdult, máris tagjaiban érezte az átható hideget, és azt, keze, lába nehezen mozog. Elgémberedtek a tagjai. Mégis nagy nehezen feltápászkodott. Eszébe jutott: ha látná valaki az emberei közül, ugyan mi jutna eszébe? „Magyarország leendő királya itt éjszakázott az erdőben, s összefagyva indul be a fák közé, hogy könnyítsen magán.” És ez igaz lenne. Aminthogy az utazóálcája szinte tökéletes – éppen olyan lószaga van, mint embereinek. Aki egész nap lovagol, átveszi az állat szagát, a saját verejtékével keveredve az beissza magát a gúnyáiba – vagy talán a bőrébe is?

Eszébe jutott, mindez megszűnik, ha király lesz. Nem fog többé a földön aludni, akár ilyen rossz időben sem. Meg nyáron sem. Ha utazni kell valahová, nagy kísérettel megy, amelyben lesz sok szolga, viszik a sátrát, azt minden este felverik, a csaták előtt is. Bár valahogy nem érezte úgy, belőle nagy hadvezér, új földeket meghódító uralkodó lesz. Csendesebb életre vágyott. Aki korban közelebb vagyon az ötven esztendőhöz, mint a negyvenhez, ne tervezzen nagyon előre az időben.

Egy fegyverese máris ott volt mellette.

– Jó reggelt, uram. Segíthetek valamit?

Visszaköszönt, és arra gondolt, ezek tizenketten tanúi annak, „milyen volt Ottó, amikor még nem volt király”. Ott lesznek talán a megkoronázáson, és dicsekednek a cimboráik, más katonák, más szolgák előtt: „Én vele jöttem Prágából, hetekig vándoroltunk és bujkáltunk, nehogy Rudolf herceg megtudja, kit kísérünk át az országán, titokban. Ottó úr akkoriban kereskedőnek volt öltözve, ki lovakért megyen magyar földre. Ugyan ki sejtette volna, hogy vele van a magyar korona, azt viszi haza, hogy ott aztán ünnepélyesen a fejére tegyék?”

Elment a táborhelytől távolabb. Az őr szemmel kísérte, persze nem ment utána. Ottó hamarosan megkönnyebbülve jött vissza a fák között. Ébredeztek a madarak, szólottak olykor, igaz, félve. Csak remélhették, hogy véget ért az éjszaka, bajtalan. A tompa, szürke fény kiteljesedett, az égbolt nagyobb felét uralta. Bár voltak felhők, nem esőt hoztak. Valahol majd fölöttük lészen a nap fényessége.

Az emberei akkor kezdtek ébredezni. Vagy az őr rugdosta meg némelyiknek a lábát: ideje felkelni, ha őfelsége talpon van. Ugyan megtiltotta embereinek, hogy egymás között „őfelségének” nevezzék őt, mit bárhol meghallhatott egy-egy túl kíváncsi fogadós vagy bárki más, és akkor rögtön híre megy, hogy álruhás király halad el a környéken… Ez akár végzetes lehetne, hiszen Rudolf herceg földjén vannak.

Az emberek felültek, volt, ki rögtön talpra ugrott. Akadt olyan, ki szinte futva indult az erdőbe, sürgette a szükség. Mire Ottó visszatért a kis táborba, a lovak között mozgás támadt. Az állatok jól tudták, hamarosan kapnak zabot, és lesz itatás. Mindinkább világos volt. Ottó megtorpant a táborban, szeme a csobolyót kereste. A kerek kulacsokból látott kettőt, ott hevertek, ahová az egyéb holmijait tették. A szeme körbejért – a harmadikat nem látta sehol. Hol lehet? Odasietett az elsőhöz, megemelte, aztán mozgatta – hallotta benne lötyögni a maradék bort. Felkapta a másikat, ez tele lehetett, érezte a súlyán – amikor kihúzta a dugót, orrát megcsapta a jellegzetes illat: ebben is bor van. Akkor hol a harmadik? Az, amelyik értékesebb mindennél, mindannyiuk életénél?

Újra körbeszaladt. Nem akart fölöslegesen riasztani, de meg kellett bizonyosodnia arról, megvan a harmadik csobolyó is. Ám sehol sem látta. Akkorra hárman ugrottak oda hozzá. Ezek jól tudták, mit rejt az a kulacs – hát szertefutottak. Volt, ki bement a lovak közé, ott kereste. Aztán, ahogyan múltak a minutumok, a keresők arcára kiült a kétségbeesés. Maga Ottó úgy érezte, az orcájára ráfagyott a félelem, nehezen tudott szólani.

– Mi történhetett?

– Egy ló nyergéhez volt kötve – így az egyik. – Talán eloldódott és leesett.

– De mikor, mikor? – Ottó szájából ijesztően hangzott ez a wann, wann? Az emberei tanácstalanul pillantottak egymásra. Mintha senki sem mert volna az ő arcába nézni, a pillantásaik félresiklottak. Páran úgy tettek, mintha – legalább a tekintetükkel – keresnék azt a csobolyót.

– Máris indulunk vissza. Nyergeljetek fel vagy öt lovat, hatot!

Ottót olyan indulat fogta el, hogy alig tudott uralkodni magán. Azért volt annyi tartása, hogy észrevegye magát és viselkedését. Milyen uralkodó lehet abból, aki nem tud uralkodni önmagán sem? Élt királyi udvarokban, látta, hogyan viselkednek az igazi koronás fők. Hát ő sem hagyhatja el magát! Máris erőt gyűjtött, arca visszarendeződött, igyekezett hideg és kemény maradni. Meg határozott, és érezte, ez sikerült.

– Öten velem jönnek. Megyünk vissza az úton, amerről jöttünk.

– Sokan jártak erre – mondta valaki. Elég volt ennyi, tudják, mire gondol. Egy vándorkereskedő, egy pór, egy kóbor lovag, és bárki, ha talál egy csobolyót az út szélén, ugyan nem hagyja ott! Hiszen érték… No, meg jóféle bort sejt benne, hát bizʼ lehajol, felveszi, viszi… Miközben hozták a lovát, és a többit nyergelték sebtében, az jutott eszébe: lehet, aki megtalálta, nem veszi észre, hogy az nem egyszerű kulacs? Bort töltet bele a legközelebbi fogadóban, viszi-hurcolja magával, és nem sejti, hogy Szent István immár borban áztatott koronáját hordozza magával? Hogy drágakövek és színarany mellől issza azt a falusi lőrét, amit olykor beletölthet? Belevillant, mivel a csobolyó nem árulja el a titkát, lehet, eltelik sok esztendő, és senki nem tudja meg, mitől olyan nehéz, ha „üres” is? Egyszer majd elrohad a fája, kidobják a szemétbe, vagy tűzre vetik?

Hogy vele mi lesz, csak később jutott eszébe. Prágában várják a híreket, hogy Vencel úr barátja, Ottó herceg megkoronáztatik magyar földön. Hogy baráti szomszéd uralkodó lesz azoknál a barbároknál… Hová mehet, ha nem találják meg a csobolyót? Örökre az marad, aki eddig volt: kóbor lovag, ki most szégyenszemre hazamegy a birtokaira, ott él szerényen, s vigyáz, minél kevesebben szerezzenek tudomást csúfos kudarcáról? Lehet, élte végéig ujjal mutogatnak rá, a háta mögött kinevetik: „Ott megyen azon Ottó, aki elvesztett egy koronát, pedig a kezében volt, he-he…”

Eleinte vágtatva indultak vissza. A lovak nem adtak bele annyi erőt, hisz étlen-szomjan voltak. A lendületük különben megfogyatkozott. Két embere elöl ment, aztán ahogyan fogyott az állatok ereje, úgy lassultak ők is. Korán volt, akik az út mentén éjszakáztak, ilyenkor szedelőzködtek. A fák között láttak egy szekeret, rajta alvó pórokkal, a lovaik nyerítettek, azok felébredtek. Körülvették őket és pattogtak a kérdések. Hamar kiderült, ezek velük szemben, kelet felől jöttek – nem jártak arra, ahol a csobolyó kötele eloldódhatott.

Majdnem világos volt. Az egyik embere kimondta az aggodalmukat:

– Sokan járnak ezen az úton.

Nem tette hozzá: „Valaki bizonyosan rálelt.” Mégis, kimondotta e szavak nélkül is. Ottó az ajkába harapott és szótlanul ringott a nyeregben. A keserűség hulláma öntötte el, volt olyan pillanat, amikor éppen hogy meg tudta tartani magát a ló hátán: szédült. Meg kell találni, meg kell találni! – dübörgött benne az akarat, s egyben a kérés: Uram, Istenem, segíts, hogy el ne vesszen! Hiszen az enyém, én felelek érte, és tőle függ az egész életem… Uram, segíts!

Egy mérföldet mehettek. Látszott, errefelé könnyű eső szaladt át a vidéken, mert itt-ott az út mélyedéseiben kisebb pocsolyák csillantak. A hajnal majdnem reggellé lett, amikor… Az egyik szolgája hirtelen előbbre rúgatott, szinte vágtába csapott. A többiek követték. Távolabb, az út szélén valami világos, kerek foltot láttak… Pont olyan színe volt, mint annak a faragott fának, mit nem festettek be semmivel, nehogy értékesebbnek látszódjon…

A csobolyó az út szélén, egy kis pocsolyában hevert.

Mindannyian odavágtattak, az első, ki elérte, nyeregből lehajolva kapta fel. Aztán átadta Ottónak. A férfi arcán látták: nyugtalan. Mert ha ez nem az a csobolyó… Verejtékcseppek fénylettek a homlokán, amikor átvette. Az egyik alvezére máris kirántotta vadásztőrét az öve mellől, egy másik segített Ottónak tartani, míg szétfeszítették a vágás mentén. Kicsit huzakodtak vele, mert az enyv jól megtartotta. Aztán lepattant végre a ragasztás, kétfelé esett szét a jókora kulacs…

Mintha a nap ragyogott volna fel hirtelen, ott, a földön, a szürke égbolt alatt. Az út szélén a lovasok, egyikük a karjaiban tartotta az öblös, de csak fél edényt – és benne sütött-világított-fénylett a korona! Az arany és a drágakövek fényei egybeforrtak, kilövelltek. Szinte bántotta a férfiak szemét, olyan erős volt. Egybegyűjtötte az égbolt és a távolban kelő nap fényét , ezerszeresére sűrítette és szétsugározta… Ottó szíve hevesen vert, lassan nyugodott meg. Az emberei arcán látszott, életükben nem láttak ilyen csodát. Már az, hogy elveszett egy nap, és másnap ráleltek… Végre valaki megkérdezte Ottótól:

– Nagyuram! Az a kis aranykereszt a tetején… régebben ugyanilyen ferde volt?

Akkor látta a leendő király, elferdült a kereszt, bár nem esett le. Talán valami isteni csoda tartotta a helyén? Biztosan akkor történt, amikor a csobolyó lezuhant a lóról… Jó, hogy egyéb baja nem esett! Hogy megvan, hogy ráleltek, megmenekült! Alig kapott levegőt. Mit bánja ő a keresztet! Végre kimondta:

– Biztos, hogy sok keresztény országban vagyon kereszt a koronán. De ilyen ferde sehol sincsen!

Az emberei felszabadultan nevettek. Tudták, ha a korona nem kerül elő, mindannyian lakolnak. Örülhetnek, ha csupán elzavarják őket Ottó szolgálatából, viszont aligha ússzák meg ennyivel, gondatlanságukért Wittelsbach herceg akár tömlöcbe csukathatja őket. Ott pedig nem sokáig maradhat életben a rab ember, arról gondoskodnak az őrök. Oda a legrosszabb fajta embereket válogatják, éppen azért, hogy a rabokat gyötörjék… Most hát fellélegeztek, nagy teher esett le a szívükről. A borostás arcokon szétterültek a mosolyok, ahol eddig igen ritkán lakoztak.

Ottó fohászkodott: „Uram, bocsáss meg, hogy egy pillanatig kételkedtem benned és hatalmadban!” Aztán megfordította a lovát és annyit mondott:

– A táborban összeragasztjuk a csobolyót és az én nyergemhez kötözzük!

A FOGOLY KORONA

– Mire ideértél, jó uram, azóta alaposan megváltoztak a dolgok.

Aki ezt mondta, András úr volt, Ottó kevés hívének egyike. Szép birtokokat uralt szerte a királyságban, hát senki sem mondhatta rá, önös érdekből állott Ottó mellé.

– Halljam, mi változott?

Ottó németül szólott, a maga öblös bajorosságával, mit András úr szerencsére jól értett. Kár, hogy Ottó úr eddig kísérletet sem tett arra, hogy megtanulja a magyarok nyelvét. Árpád vére vagyon benne, s két szónál többet nem tud magyarul az istenadta – gondolta András úr bosszúsan, bár elrejtette előle. – Kevés az olyan úr, ki téged hajlandó lenne megkoronáztatni. No, és ama főpapok, akik régebben készek voltak megkoronázni Vencel királyt, meghaltak. A legtöbben ebben az országban bizony tetszik, nem tetszik, a talján ifjú, Károly pártján állanak. Nem volt könnyű dolgunk, de megtaláltuk tán az egyetlen magyar főpapot, ki hajlandó a fejedre tenni a koronát itt, Fejérvárott. Ő is magára vonja majd a pápa haragját. Kis idő múlva találtunk még egyet, így aztán holnap a veszprémi és a csanádi püspök lesznek ama főpapok, kik az egyház oldaláról megerősítik a fejedelmi aktust… felség.

Az utolsó szó gyógyír volt mindazon előzőekre, amiket eddig Ottó hallani kényszerült. Megkönnyebbült.

– Gondom lesz rá, hogy ama két püspök szép birtokokat kapjon a szolgálatáért.

– A pápa nemrégen nevezte ki az új esztergomi érseket, kinek feladata lenne a koronázás. Azonban Károly pártján áll, miként a pápa őszentsége. Ne feledd, felség: az Úr születésétől számított ezerháromszázötödik esztendőt írjuk, és ebben az országban immáron sok-sok esztendeje folyik a küzdelem a trónért. Előbb volt három jelölt, Vencel, Károly és te. Aztán maradtatok ketten. A legfőbb ideje, hogy sorompóba lépj, felség, ha szabad ezt így mondanom. Vedd fel a küzdelmet ama talján bitorlóval.

Ottó tűnődött. Kipillantva az ablakon látta a havas tájat. Ha addig azt hitte, igazi nagy és fontos város ez a Fehérvár, ez a Weissburg, hát csalódnia kellett. Olyan, mint sok más kisváros, ahol megfordult élete során. Semmivel sem szebb vagy jobb. A magyar királyokat tehát itt koronázzák?

András úr követte a tekintetét.

– December van, tél, felség. Holnap lészen Szent Miklós napja, és akkor a fejedre teszik a koronát. De légy felkészülve, a magyar urak nagy többsége akkor sem ismer el téged urának, ha ezt a koronát viseled majd. Nagy szerencse, hogy Vencel néked adta, merthogy ez a Magyar Királyság legigazibb jelvénye. Akinek ez kerül a fejére, az a magyar király.

– Mint mondtad az imént, nem akarnak elismerni sokan… ennek ellenére sem.

– Nagyon sok híve van az átkozott taljánnak, s ami veszélyesebb: a főpapok szinte mind az ő oldalán állanak. És ezért van az, hogy bár őt egy hamis koronával díszítették és szentelték fel, mit sokan nehezményeznek, viszont inkább tartják királyuknak őt, mint téged.

– Mit tanácsolsz hát?

– Összeszedünk egy sereget, felség, és hozzád is gyűlnek a német lovasok, zsoldosok, kóbor lovagok, kik hazájukban nem sok jóra számíthatnak a primogenitura okán.

Erre már Ottó is gondolt. A nemesi családokban az elsőszülött fiú örökölheti a vagyont, a birtokot, sőt a rangot és címet. A birtokokat nem szabad megosztani, hisz egy-két nemzedék után elaprózódnának, mit sem érnének, és velük együtt lehanyatlana a sok nemesi család. A másodszülöttek, harmadszülöttek és ha van több fiú, azok megtarthatják grófi címüket, ám attól felkophat az álluk. Elmennek katonának, hivatalnoknak, papnak – e három út közül választhatnak. Katonatiszt, főleg hadvezér úgyis csak nemesember lehet, és ez a helyzet az udvari állásokkal, tisztségekkel együtt. Számíthat hát arra, hogy jönnek ezek a bajorok, osztrákok, akik melléje állnak a harcban. Ami, úgy tűnik, igencsak hosszúra nyúlik majd.

Másnap délelőtt a Szent Koronát Wittelsbach Ottó herceg fejére tették.

Zengett a templomi kórus. Kevés úr volt a boltívek alatt, kevesen kiáltották, amikor a veszprémi püspök megkérdezte: „Akarjátok-e királyotoknak az itt megjelent uralkodót?” – „Akarjuk!” Kintről behallatszott a nép zaja – bizony ott sem volt az a tumultus, ami a koronázások alkalmával olyannyira jellemezte a helyzetet. Pár százan állottak a templom körül, többségük azért jött, hogy megnézze az úri fogatokat, a lovasokat díszes öltözékükben, no, és hogy lássa a királyt. Legfőképpen pedig azért, mert remélték, a szertartás végén, amikor az új király koronával a fején átlovagol a palotába, pénzt szórat a nép közé.

Azonban hiába vártak. Ezért aztán amikor Őfelsége kivonult, gyéren vivátoztak neki. Bizony, elkeseredetten vették tudomásul, pénzt ezúttal nem szórnak közéjük. Máris sokan emlegették a túlságosan takarékos bajorokat, akik fogukhoz verik a garast… Amikor pedig megtudták, hogy Őfelsége ebéd után máris indul Budára, megharagudtak rá: ennyire semmibe veszi a várost, ahol királlyá lett? Átkozódva oszlottak szét, s közben magukon érezték a királyi és a városi poroszlók, zsoldos katonák figyelő tekintetét.

– Mit tudunk? – kérdezte Ottó.

Tavasz volt, és mivel hadai elfoglalták Budát, biztonságban érezhette magát. Mégsem volt nyugodt. Hiszen folyton jöttek a futárok, és ritkán hoztak jó hírt. Most András úr és két társa állott előtte. Látszott az arcukon, tisztelik Ottót, már csak azért is, mert idősebb náluk. Sokat látott, tapasztalt ember… Noha tudták mindahányan, nem túl okos. A magyar dolgokba pedig igen nehezen tanul bele. A fiatalabbik úr, ki Andrásnak szegről-végről rokona volt, bátorkodott szólani.

– Felség, a nyugati határszélen nem szűnnek a villongások. Rudolf herceg nehezen tudja megemészteni, hogy felséged álruhában kelt át az országán, és sikerült áthoznia a Szent Koronát. Arról nem szólva, bár csöndesen, úgy vélte eddig, és a jelek szerint nem mondott le tervéről, szintén harcba száll a magyar koronáért.

– Az én fejemre tették a Szent Koronát! – jelentette ki Ottó csöppet sem szerényen, és harcias arcot vágott. Az urak egymásra pillantottak, jelentőségteljesen. Tehették ezt nyugodtan, mert a király közben az ablakhoz sétált, és kinézett a várudvarra. Azt látta, mit máskor: lovas és gyalogos katonákat, ide-oda siető cselédeket. Valaki tűzifát vitt a karján a konyhába, a kapunál az őrök beszélgettek. Nyugalmas, langyos nap volt. Igazából nem tavasz, hanem a nyárnak eleje.

– Ez igaz, felség, s a jelek szerint Rudolfot ez csöppet sem izgatja. Aminthogy Károly visszahúzódott az ország déli részébe, ahol kétségtelenül ő az úr, merthogy a délvidékiek az ő pártján állanak. Nyolc nagy úr birtokolja ezen földeket, felség. Az egyik legnagyobb, Csák Máté Károly mellé állott.

András nem állhatta meg, hogy közbe ne szóljon.

– Ezen oligarchák, jó uram, mindig a hasznot lesik. Amelyik király többet ígér nekik, amellé állanak. De mit lehetne még ígérni annak, akinek tizennégy vármegyéje vagyon? A másiknak meg tíz, a harmadiknak szintén ugyanannyi? Több vármegyét? Hiszen így éppen azt a célt nem érjük el, amit pedig akarnánk, hogy a hatalom a király kezében maradjon. Ezek a nagyurak olyanok, felség, mint a kis tóban élő óriási harcsák. Elpusztítanak mindent és mindenkit, aki szembeszáll velük, és arra törekednek, maguk uralják azt a tavat, amelyben élnek.

– Akkor mit tehetünk? – kérdezte hirtelen Ottó, és megfordult. Sorban nézett amazok arcába, majd elismételte: – Tényleg ilyen ország ez? Tizenegynéhány darabra hullott szét? Van nyolc vagy tíz oligarcha, van két király, és a határokon időnként becsap egy-egy idegen, pusztító martalóc sereg?

András úr széttárta karjait, úgy mutatta: így van, és ez ellen semmit sem lehet tenni. Azonban Ottó nem szándékozott ebbe belenyugodni, hát András úr máris elébe ment a dolognak.

– Valami módon egyik vagy másik legerősebb oligarchát kell a magunk oldalára állítanunk, aztán vele együtt legyőzni vagy a másik királyt, vagy egy-két kisebb hatalmú oligarchát. Akkor átbillen a mérleg, nekünk lesz több birtokunk, jobbágyunk, katonánk. Akkor fordulhatunk Károly ellen.

Ez tetszett Ottónak, bár lerítt róla, ettől még nem tudja, mihez kezdjenek. Az urak segítettek.

– A nyugati határon a Kőszegiek védelmezik felséged hatalmát. Rudolf a maga gyenge erejével hiába próbálkozik.

– Északon a Károly-párti Csák az úr, ő túl erős.

– Viszont keleten ott van az erdélyi vajda, Kán László úr. Kinek sok a földje és a katonája. Ha őt sikerülne a magunk oldalára állítani, akkor nagy lépéssel közelebb kerülhetünk ahhoz, hogy kiverjük Károlyt az országból.

Ottó nem sokáig gondolkodott.

– Van annak a László vajdának valami leánya? Nem baj, ha idősecske immár, avagy megözvegyült. Az sem baj, ha csúnya az istenadta.

András úr röptében kapta el a gondolatot.

– Úgy tudom, van néki több leánya is… Utánanézek. Ha ez a planum tetszik felségednek…

– Nagyon tetszik! Feleségem úgysincsen, vagyonom kevés, s ha ezen az áron hozzájutok mindkettőhöz, úgy érzem, nagy lépést teszünk királyságom kiterjesztéséért.

A három magyar szó nélkül fejet hajtott előtte.

A menetnek alig látták a végét.

Sőt az elejét sem, merthogy Ottó király kísérete középen haladt. Figyelők mentek fél mértfölddel a menet előtt, és hasonlóképpen leghátul volt egy kis csapat íjas-kopjás, mi folyton oldalra és hátrafelé kémlelt, nehogy ellenség támadjon orvul. Azonfelül a testőrség parancsadója meg a királyi had vezére katonákat küldött ki oldalra, ha lapulna valahol egy orgyilkos, egy szál magában avagy kicsiny csapattal, időben észrevehessék és leterítsék.

Rengeteg szekér volt a menetben, ezek főleg hátul nyikorogtak. Mindegyik elé négy ökröt fogtak, mert hát nyárnak eleje volt, május, amikor egy-egy folyó könnyen kiönthetett és besarazta az utakat. Kelet felé haladt a menet, egy hete úton volt.

Ottó türelmetlen ember volt és takarékos. Aznap déltájban éppen azt számolgatta magában, mibe kerül neki ez az erdélyi út. Vagy ezer katona kísérte és kétszáz szolga, és volt velük legalább kétezer ló. Hogy azok, meg az ökrök mennyit esznek meg naponta, próbálta kiszámítani, de míg a lovakhoz valamennyire értett, fogalma sem volt róla, hogy egy ökör mennyit eszik egy nap. Vagy csak legel – csakhogy mikor? A menet végén látott hatalmas szénásszekereket. Tudta, mi a különbség az ehető gabonaszár és az alom között. Az első a széna, mit réteken, kaszálókon aratnak le egy esztendőben többször, elteszik, megszárítják, és az ökröknek az finom csemege… A gabona szára pedig a szalma, a Stroh, míg a széna németül Heu… Itt tartott gondolataiban, amikor kiáltásokat hallott elölről. Jött egy katonája, bajor volt, a testőrség parancsadója.

– Felség, délidő van, és az előőrsök találtak egy jó táborhelyet. Mindenki fáradt, hát itt maradunk délután, pihenni. Holnap reggel indulunk tovább, ha nincs ellenedre, nagyuram.

Ottó egyszerre volt büszke, hogy dönthet, még ha ilyen kicsiny kérdésben is. Ugyanakkor elképzelte, hirtelen komor arcot vág, és azt mondja: Nein! Weitermarschieren! Tovább menetelni! Aztán elég volt egy pillantást vetni a környezetére. Fáradt arcok néztek vissza rá. Mintha a lovak mozgása lelassult volna… Hát legyen, bólintott.

– Gut.

A vezényszavakat eleinte sokan nem hallották, nagy volt a zaj. Porfelhők csaptak fel. Az előőrs kijelölte, hová menjenek az ökrös szekerek, hová a lovasság, hová a gyalogság, és két lóitató helyet, meg egy harmadikat, ahonnan a kocsisok dézsaszám hordták a vizet az ökrök itatásához. A királyi kíséret egy része elöl haladt, amely ponyvát feszített ki, minek árnya alatt őfelsége leülhetett egy padra. Ami kevés örömet okozott, hisz reggel óta nyeregben ült. Ugyan volt a menetben hintó, mibe átülhetett volna. Lehet, délután ezt teszi? Ült hát, és várta az ebédjét, mit a vele jött lakájok szolgálnak fel…

…és még tizennyolc ilyen nap tartott az út. Reggel indultak, délben pihentek, utána továbbmentek, és estére újabb helyen táboroztak le. Átkeltek dereglyéken a folyókon, zötykölődtek rosszabbnál rosszabb utakon. Egy napon megtudta, már Erdélyben vannak, bár a táj ugyanolyannak látszott, mint amikor más vármegyében haladtak. Mentek esőben, tűző napsütésben, hőségben, hideg szélben.

Aztán egy napon azt hallotta:

– Felség, itt vagyon előttünk ama vár, ahol Kán László úr, ki leányát néked ígérte, vár reád.

Ottó furcsállta, hogy Kán úr nem jött eléje. Aztán elmagyarázták neki, óvatos ember, aki bár szintén ama legnemesebb régi magyar vezérek közül származtatja magát, nem szeret a nép között mutatkozni. A vajdai címét és rangját egy korábbi királytól kapta, úgy érzi, rászolgált és jól végzi a dolgát. Ottó végül megértette. Tán hozzám hasonlóan óvatos és takarékos ember, gondolta elismerően. A legszorosabb kíséretével, vagy húsz emberrel vonult be ama várba, minek nevét sem tudta. Jöttét napokkal előbb jelezték a sebes futárok. Mindenfelé integető embereket látott, akik a királyt éltették. Bár néhányan úgy hitték, Károly király jött, az ő nevét kiabálták. Mások meg furcsállták, ez mégsem lehet ama ifjú Károly, ki húsz tavaszt sem látott – hiszen az a férfi, aki a menet élén közeledett a várkapuhoz, negyvennél több esztendősnek látszott.

Kán László vajda nagy termetű, loboncos hajú, komor ember volt. Látszólag alázatosan hajolt meg a király előtt. Miközben szolgái lakomához terítettek, összegyűltek a familiárisai. András úrnak feltűnt valami, de csak később tudott odasündörögni urához, és németül szólott hozzá:

– Felség, valami nem tetszik nekem. Ezen erdélyi urak között nincs egyetlen szász sem. Márpedig tudom, egyik célod a besztercei szászokat a magad oldalára állítani. Úgy tűnik, ugyanezt akarja ezen Kán úr. Ha szóba kerül egy beszélgetésben, mi célból jöttél ide, ezt ne említsd.

A lakoma alkonyatig tartott. Akkor Kán úr felkérte a királyt, aludjon a várban, érezze otthon magát, és este beszélnek „más dolgokról” is. Mindenki arra gondolt, Kán akkor mutatja be a királynak a leányát, és azon nyomban rátérnek a házasság kérdésére. A kísérők elbúcsúztak a királytól, néhány testőre maradt mellette, és András úr, a „tanácsadó”. Vele volt a vasládában a Szent Korona, mert attól András – Ottó kérésére – soha meg nem vált.

Nagy volt ám a meglepetés és a döbbenet, amikor este Ottó szállásának ajtaja felpattant. A kevés szavú, s igen zord tekintetű Kán vajda és emberei fegyvereket markolva csörtettek be a királyi vendégszobába, és a házigazda így szólott:

– Nemhogy a leányomat nem kapod meg, de elveszem tőled a koronát, téged pedig fogságra vetlek.

Ottó csak nézett, talán azt hitte, ez valami magyaros tréfálkozás. Azon nevetnek majd, milyen ijedt képet vág, ha meghallja eme szavakat? András úr sápadtan fordította le. Ottó csak nem értette.

– Warum? Warum? Miért? – kérdezgette, választ nem kapott, és már a tanácsosára sem számíthatott. Andrást a megtermett katonák szinte felkapták, elvezették onnan, átvitték a várudvaron, kilökték a kapun, mi döngve csapódott be utána. Felhúzták a hidat, és Ottó kísérete tehetetlenül vette tudomásul, ami történt: az erdélyi vajda foglyul ejtette a magyar királyt! Túl azon, hogy megsértette a vendégjogot, kezet mert emelni uralkodójára? A vezérek lázasan tanácskoztak azon este, éjszakába nyúlóan beszéltek, beszéltek – mégsem jutottak dűlőre. Kevesen voltak katonák, sok volt velük a szolganépség, nem voltak ostromszereik. És nagyon jól tudták, hogy Erdélyben vannak, ahol minden vár és város és falu és fegyveres ember Kán Lászlónak engedelmeskedik. András és társai tehát két napig tétlenül táboroztak a vár mellett, s mivel követeiket nem bocsátották be és szóba sem álltak velük, nagy búsan elindultak vissza, napnyugatra.

Ottót pedig olyan szégyen érte, mint koronás királyt addig soha. Sem magyar földön, sem a németeknél vagy a taljánoknál nem fordult elő, hogy felkent, megkoronázott uralkodót egy főúr fogságra vetett volna. Szégyenét tetézte, hogy a vajda parancsára egy hosszú láncot erősítettek az egyik lábára, mit ama földszinti helyiség közepén egy kőoszlophoz vasaltak. Elmehetett a sarokba, hol dolgát végezhette, és naponta háromszor kapott enni. Igaz, nem lakáj hozta a királyi konyhán készült ebédjét. Fatányérban kapta, kést vagy villát nem adtak, csupán kanalat, nehogy kárt tegyen magában vagy az őrökben. Mintha mindez nem lett volna elég, az őrt álló katonák sokszor benéztek az ablakon, és – németül nem tudtak – magyarul gúnyolták a királyt. Lám, hamar véget ért a dicsősége – nevettek a várbeliek, a katonák és szolgák, cselédlányok és betérő parasztok –, hisz kinek fejére tették Szent István koronáját, itt raboskodik ama fal mögött, bárki megnézheti, ha akarja!

A korona vasládáján lecserélték a zárakat, új kulcsokat csináltak hozzá, és betették a vajda kincseskamrájába. Ott lapult aztán esztendőkön át. Sötétben, biztonságban. Ha olykor az úr néhány megbízható híve kíséretében kitárta az ajtót, majd fél esztendőnként egyszer a kulcsait is hozta magával, sorra kinyitotta a lakatokat, felnyitotta a fedelét – a korona kövei felragyogtak. Bal oldalon, az első oromdísz kék zafírja Kán úr szemébe csillant… Ennyi elég volt, a vajda elégedetten tette vissza a koronát és zárta rá a fedelet. „Jó, hogy itt van. Még az enyém!” – gondolta.

– Már a második koronázásom, és most sem az igazi korona kerül a fejemre!

Károly szavai úgy sziszegtek, mintha kígyó lenne. Elkeseredettség, harag, bár némi reménység sütött a tekintetéből, amit az urakra emelt.

Kis híján elindultak a palotából. Ott volt a pápa küldötte, Gentilis bíboros, aki őszintén próbálta erősíteni Károly helyzetét. Az Anjou-párt feltétlen híve volt ugyan, de a megbízatása arra szólt, hogy a királyság békéjére hasson. Itt volt már egy esztendeje, és látszott, itt marad legalább annyi, vagy hosszabb időre. Egyenként tárgyalt az oligarchákkal. Leginkább Csák Mátéval, noha bármire kész volt, hogy ezen urak kitartsanak Károly mellett – lassan kezdte észrevenni, hogy becsapták és becsapják. Mindent megígértek a nagyurak, cserében kaptak hivatalokat és rangokat – Csák egyenesen az ország tárnokmestere lett, vagyis az, kire a nagy pénzeket, a befolyó adókat bízták… Valaki egyszer azt mondotta: Csákkal a király és a bíboros „kígyót ölelt a keblére”, és az bizony előbb vagy utóbb meg fogja őket marni. A jóslatból hamar bizonyosság lett. Ez volt Gentilis bíboros legnagyobb tévedése. Olyan urak, kik nem szerették Károlyt, a markukba röhögtek: „A fő tolvajnak adták a kamara kulcsát, he-he!” Sajnos, igazuk volt.

Az Úr ezerháromszázkilencedik esztendejében jártak, és a bíboros – ki tavaly ősszel országgyűlést is összehívott, ahol oly beszédet mondott, amit az urak igen zokon vettek – a másodszori koronázás mellett tette le a garast. Ott volt a király mellett, hol a legfontosabb urak gyülekeztek. A legfontosabbak azok között, akik az Anjou-király mellett állnak – bár korántsem a legfontosabbak és leghatalmasabbak az országban. Ez is bántotta Károlyt. Indulásra készen álltak a budai palotában, pár minutummal később mindahányan a gazdagon feldíszített lovakra szállnak, hogy elinduljanak a Nagyboldogasszony templomába – és Károlynak kétségei voltak.

– Ezt a koronázást sem fogják elismerni a magyar nemesek, és igazuk lészen, merthogy ezúttal sem Szent István koronája kerül a fejemre.

– Van ennél nagyobb baj – így Amadé úr, egyike a számos ivadékkal bíró családnak, ki Károly mellett állott, bár ez a múltban nem mindig volt így. – Ezzel a másodikkal elismerjük, hogy az első nem volt igazi.

Erre mások is gondoltak. Látszott a bíboros kövér arcán, megfordult a fejében, mert máris mondotta az argumentumot.

– Király az, aki uralja a földet. Károly urunk uralja a Magyar Királyság nagy darabját, és uralmát hamarosan kiterjeszti ama földekre, amelyeken most engedetlen, országgal, királlyal, pápával szembeszálló oligarchák terpeszkednek. Ezen újabb koronázás eltörli a régit, és bár most sem az igazi koronát tesszük őfelsége fejére, nagy lépéssel kerülünk közelebb az uralmához. Ami meg Szent István koronáját illeti: itt, az urak előtt kijelentem és szavamat adom, nemsokára meglészen az is. László vajda Erdélyben szembesült a kiközösítéssel, és nagyon jól tudja, nem maradt sok ideje, amikor választania kell: vagy Károly urunk mellé áll, és visszaadja a koronát, vagy ki lesz szorítva a hatalomból a maga földjén is.

Odakünn szólt egy trombita – a királyi testőrség most kapott nyeregbe. Nem várhattak tovább. Miközben kifelé siettek, az egyik úr Amadé mellé sodródott.

– Abban igaza vagyon a bíboros úrnak, hogy lám, sikerült megijesztenie László vajdát, ki ezért nem állt Ottó úr pártjára. Nem adta hozzá a lányát, hanem inkább elfogta a herceget.

– Azonban a koronát elvette tőle, és úgy ül rajta, mint tojógalamb a tojásán – vetette ellen amaz. Az úr vállat vont:

– Ottót pár hónap után elbocsátotta, ki már elment haza, bajor földre. Amúgy sem Vencel, sem Ottó nem vetélytársa többé Károly urunknak.

Amadé nem válaszolt, látszott, elgondolkodtatták e szavak. Kilépve a palota udvarára látták, a királyi testőrség egyik fele a kapu előtt áll nyeregben, őket várja. A másik fele bezárja a menetet. Károlyban háborgott az indulat, pedig volt ideje megszokni, hogy lészen második koronázás. Amivel persze nem győzi meg a kisnemesek nagyobb részét, kik mindig fanyalognak, a kákán is csomót keresnek. „Az nem az igazi korona!”, károgják, miként a varjak.

Károlynak ettől nem javult meg a kedve. Ez a koronázás sem lesz törvényes… Egyre inkább sejtette, ha sikerül visszaszerezni Szent István koronáját, tartanak egy harmadikat is. Miféle király az, akit háromszor koronáznak meg, míg végre tényleg uralkodó lészen? – tette fel magának a kérdést, amelyre csak fájó válaszok léteztek.

Hallotta a háta mögött az úri lovak patkóinak csengését a budai kövezeten. Abba is belekötnek majd, hogy a koronázásra Budán, és nem Fejérvárott kerül sor, futott át a fején. Sajnos régi ellenségei, a nyugati határszélt birtokló Kőszegi fivérek bármikor lecsaphatnak arra a vidékre, veszélyes lenne hát Fejérvárra utazni. Viszont vannak itt urak, ha nem is annyian, mint várta – déli szövetségesei, a Subicsok és Babonicsok csak követeket küldöttek maguk helyett. Viszont itt van Aba Amadé nádor úr, ki a második legfontosabb ember a királyságban, itt van Rátót Domokos, a Balassa családból Miklós fia Demeter, a két Borsa fivér nevében Borsa Beke, s bizony az örök engedetlen Csák Máté követekkel képviseltette magát.

A menet akkor kanyarodott a templom elé. Gentilis bíboros elsőnek szállt nyeregből, hogy idejében elfoglalhassa karosszékét az oltár mellett. Eredetileg úgy tervezték, a koronát őfelsége fejére Tamás esztergomi érsek teszi – ám Gentilis ezt a feladatot szintén magának vindikálta. Jelezni akarta, hogy Rex Carolus az első pillanattól fogva maga mellett tudhatja a pápa Őszentsége egyetértését, sőt áldását – s azért is ott akart lenni, hogy a király érkezése előtt megláthassa, ha valami nem lenne rendben. Rendben volt, és a bíboros kényelmesen elhelyezkedett székén. A harsonák a templom kapujában megszólaltak, ezernyi torok kiáltotta:

– Éljen a király!

– Vivat Carolus Rex!

– Éljen!

Gentilis bíboros agyán átfutottak az utóbbi hónapok eseményei. Az a bizonyos beszéde is, ami miatt majdnem összeomlott az országgyűlés. Tavaly tartott egy zsinatot, annak határozatába foglalta bele, amit a magyar koronáról tartott. Hogy mondotta akkor? A régiek előadásából és Magyarország első királyának, Szent István hitvalló történetéből tudjuk, hogy abban a szerencsés kezdeti időszakban, amikor az Úr Jézus Krisztus a király szolgálatának segítségével az országot keresztény hitre térítette, Krisztus földi helytartója, a római pápa a királynak és valamennyi katolikus utódjának szent koronát küldött, hogy annál jobban kitűnjön a király és a királyság nemessége, növekedjen buzgósága, mennél nemesebb és odaadóbb dísz ékesítse fejét.

Mivel pedig azt a koronát, mint ahogyan az más ingóságokkal is megesik, el lehet törni, el lehet égetni és számtalan más, előre nem sejtett módon el lehet pusztítani és veszejteni, néha pedig egy időre eldugni vagy erőszakosan lefoglalva tartani, ahogyan az elmúlt időkben megtörtént, és jelenleg a tények nyilvánvalóan bizonyítják, ezért úgy hisszük, megbízatásunknak teszünk eleget, ha üdvös orvosságot találunk a korona erőszakos elfoglalására, amint az most fenyeget, és többször is fenyegethet még, és Károly úr, a nagyságos fejedelem, Magyarország dicső királya és utódai jelenlegi és jövendő nehézségein segíthetünk.

Azt próbáltam megértetni velük, ha nincs meg az egyik, a régi korona, azt éppen olyan joggal helyettesítheti új. Vannak országok, ahol minden királyt új ékszerrel koronáznak, az új uralkodó fel sem tenné a régebbit, ami már „használt”, az nem kell nekik… De ezek itt babonásak és betegesen ragaszkodnak az első koronához. Nem az én hibám, hogy azok az emberek olyannyira buták, hogy nem voltak képesek felfogni…

Krisztusban tisztelendő atyáink, az érsek, püspök urak és az ország főurainak tanácsára és hozzájárulásával elhatároztuk, hogy az a korona, amelyet a nemes László vajda úr tart magánál ez idő szerint, ha a mostani gyűlésben elhatározott következő zsinatig nem szabadul ki, és nem küldik vissza hozzánk, jelen végzésünk erejénél fogva átok alá essen és mindenki… érvénytelennek tartsa mindaddig, míg László vagy másvalaki tartja birtokában, és amíg a mi kezünkbe vagy jog szerinti király kezébe, vagy a fejérvári egyháznak (ahová való) vissza nem adja, továbbá, hogy másik koronát készítsenek, amelyet mi a római egyház nevében a királynak és az országnak adunk, és felhatalmazásunknál fogva megáldunk, s amely az előző helyére lép… A király és utódai, a főurak és a nemesek s az egész nép örökre az ország igazi és jog szerinti koronájának kötelesek tartani.

Mekkora lett a felzúdulás! Ilyesmit sohasem tapasztalt Gentilis, és eleinte nem értette, miért ez az izgalom. Olyan urak, kiket a maga pártján hitt, akik feltétlen hívei voltak Károlynak, vöröslő arccal ordítottak a szemébe. Pedig csupán megoldást adott a létező gondokra, és ezt practicusnak tartotta. Beleírta a zsinati határozatnak a koronáról szóló fejezetébe, ha ez az új, a második korona elveszne, csináltatnak egy harmadikat, és ha az elveszne vagy elrabolnák, akkor negyediket, és így tovább…

Az urak valósággal bömböltek. Hiszen látta őket besorjázni a király előtt, hogy elfoglalják helyüket a templom főhajójában. Sok haragos ordítozás után végül belenyugodtak, hogy „másodkoronát” tegyenek őfelsége fejére. Tudták, ez sem az igazi. De mit jelent az, hogy „igazi”? Számtalan koronás fő van a világnak ezen a részén, ahol valami történt a koronával, hát elővettek-csináltattak egy másikat, és azt tették fejükre az egyház felkent papjai. Ezek a makacs magyarok a mogyorónyi agyukkal nem képesek ezt felfogni! Egyszer félrevonta a hangadókat és a szemükbe mondotta: „Hány olyan királyi dinasztia van innen napnyugatra, ahol szinte a család minden egymást követő uralkodóját más és más koronával díszítették beiktatásakor – és ezt normálisnak találták az ottaniak!” De nem, ezek itt folyton azt nyavalyogják, „Szent István koronája, Szent István koronája!” – mintha az olyan fontos lenne! Nem nyugszanak bele, látta az arcukon. Ezek úgy jöttek ide, mint a seborvoshoz vagy a borbélyhoz foghúzásra, csak ha már nagyon kell… Ahelyett, hogy erősítenék Károly urat! Hát nem az a legfontosabb, hogy valaki király lesz és koronát tesznek a fejére, mit hordani a mindennapokban úgysem fog? A legtöbb király egyedül a koronázása napján, meg igen fontos alkalmakkor teszi fejére ezt a díszt… ha ezek tudnák, hogy számos király éppen hogy nem akarja ősei koronáját a fejére tenni! Nem egy alkalommal hallották, az új király az elődei koronáját beolvasztatta az ötvösökkel, abból formáztatott magának újabbat, olyat, mihez foghatót addig egyetlen őse sem viselt… Ha ezt hallanák, elszörnyednének! Hogy ezek mennyire el vannak maradva napnyugattól!

Azt sem fogják fel, hogy nem minden királynak egyforma a feje. Lehet az utódnak kisebb vagy nagyobb a feje, mint az elődjének. Ha újonnan készíttet magának koronát, akkor az ő fejére illik, az övé lesz, igazán személyes… No meg, van koronadivat is! – füstölgött Gentilis. – Idejétmúlt ócskaságokat igazi király manapság nem tenne a fejére, mert hát változik a divat, ma nem olyan koronát viselnek az uralkodók, mint háromszáz esztendőnek előtte… S ezek a begyöpösödött fejűek ragaszkodnak ahhoz a régi bőrsapkához, amit ráadásul két darabból raktak össze! Valóságos szentségtörés, hogy bizánci ikonok vannak egy római katolikus király fején!

Arról nem beszélve, dohogott tovább, hogy a hozzáértők szerint ez az új korona sokkal szebb, mint az eredeti!

Ott álltak az urak is, a formálódó menetben helyet hagytak Károlynak és a főpapoknak. Minden arcon látszott a figyelem és az érzés, valami nagy dolognak lesznek tanúi…

Talán egy horával később, amikor kifelé mentek a templomból, az egyik úr magához vonta két társát. Halkan szólott, mások ne hallhassák renitens gondolatait.

– Ez a bíboros annyira nem ismeri hazánk szokásait, hogy egyszerre három ősi szabályt sértett. Mindegyik legalább százesztendős, tehát három avagy négy nemzedék életét ölelte fel… Még az volt a legkisebb, hogy az esztergomi érsek helyett ő végezte a szertartást. Biztosan azzal vette rá Tamás érseket, hogy ő, a bíboros képviseli a pápát, azért rangban felette áll a magyar egyház fejének… Amiben kételkedem. Ennél nagyobb súllyal esik latba, hogy nem Fejérvárott volt a koronázás, hanem Budán, ami, bár az ország legnagyobb városa, és Károly urunk mindig fővárosának tekintette… azért a Nagyboldogasszony temploma mégis csak egy plébániatemplom! Nem dóm, nem bazilika. Sejtitek, urak, mi volt a harmadik és legnagyobb hibája a bíborosnak?

– Hogy nem az igazi koronát tehette Károly úr fejére.

– Az bizony! Enélkül megint azt harsogják a nemesek, lám, Károlyt kétszer megkoronázták, s egyik által sem lett belőle igazi király.

– Bizony, igazad vagyon, jó uram. A korona nem veszett el, tudjuk, hol van, vissza kell szerezni. A bíboros úr második esztendeje hiába fenyegeti László vajdát, aki ugyan szélnek eresztette Ottót, de nem adta ki a koronát a jogos uralkodónak. Attól a korona megvan!

– Azt kellett volna Károly urunk immár másodszor is felkent fejére helyezni.

– Igazatok vagyon, urak. A megoldást nem új korona jelenti, hanem a réginek a visszaszerzése.

A király kivonult a templomból, palásttal a vállán, koronával a fején. Kezében az összes insignia, és a teljes díszben vonulhatott ki a budaiak elé. Akik éljenezték, mert az egyszerű embereket nem érdekelte, melyik korona van a fején. Legtöbben talán nem tudták, amit visel, az nem az ősi korona. Hisz életükben először láttak koronázást.

Az urak kijöttek a meleg napra. Eljött a nyár, azon esztendőben javában érett a gabona, a kertekben a gyümölcs. Két másik úr állt meg a templom falánál, egyikük a rémülten felszárnyaló galambokat nézte, és megjegyezte:

– Egy csapat galamb is mindig egy irányba repül, mintha össze lennének kötve egymással… Csak a mi nemesuraink húznak szét. Ahányan vannak, annyifelé mennének.

– Tudhatod, jó uram, milyen csapás volt minékünk annyi esztendőnek előtte az utolsó Árpád-házi halála. Attól kezdve van gondunk efféle idegenekkel, kik talán valahol, kicsiny mértékben örököltek valamit ama nagy vezér utódaitól, viszont láthatjuk mindahányan, nem igazi magyarok ezek…

– Ezért lenne fontos, hogy Szent István koronája kerüljön a fejükre. Ha már nincs oly szoros kapcsolat az Árpádokkal, legalább a legdicsőbb Árpádfi, István urunk koronája kerüljön a fejükre…

A menet összeállt, és némi késlekedéssel az urak összeverődtek, ismét. A főpapok hátramaradtak, bár a bíboros máris csatlakozott a királyhoz. Nem viselte volna el, ha lemarad, akár csak két lóhosszal is! Olyan látható és egyben nevetséges volt hízelgő igyekezete, hogy számos úr a bajusza alatt mosolygott szánakozva.

– Olyan ez a talján, mint a madárnak a farka. Bizʼ az sem maradhat el a távolban, ha a madár röpülni kíván.

– Vajh meddig marad?

– Ki tudhatja? Míg a királynak szüksége lészen rá.

– Vagy míg el nem kergetjük.

Erre derültség támadt a lovasok között. Károly messze volt tőlük, mereven ült szelíd lován. Kezében a jogar és a kard, két úr vezette gyalog a lova mellett, fogták a kantárt, mögöttük aztán ismét összeállt a menet és haladtak a palota felé.

A télnek hamar vége lett.

Igaz, az urak türelmetlenkedtek, de akik bírták a várakozást, azok nem csalódtak. Gentilis bíboros úr a nyári koronázás után kezdte belátni, hogy tehet ő és a király bármit – amíg nem Szent István koronája kerül Károly fejére, bizony az urak nagy többsége nem fog előtte meghajolni. Nem ismerik el magyar királynak sem azok, kik szegények, és más, maguknál nagyobb uraktól függenek, s bizony a nagyurak sem. Kelemen pápa, e néven az ötödik, az Úr ezerháromszáznyolcadik esztendejében azért küldötte magyar földre a bíborost, hogy az erősítse meg Károly király hatalmát az országon belül. Oly sok viszontagság után most, két esztendővel később ott tartottak, hogy eme hatalom bizony gyengébb és bizonytalanabb volt, mint valaha. Idestova tíz esztendeje vergődik a nápolyi Anjou a magyar urak hálójában, szabadulni nem tud. Bizony voltak olyan órái, napjai, sőt hetei Károlynak, amikor legszívesebben fogta volna magát, és kisebb kísérettel, néhány hű emberével levágtat az Adriához, Zárában vagy Spalatóban hajóra ül, és elvitorlázik „haza”. Talán az tartotta meg őt a magyar trónon – bármennyire kevés hatalommal, de nagy felelősséggel és számos veszéllyel járt az itteni uralkodása –, hogy otthon kihúzták lába alól a szőnyeget. Nápolyban, az ottani családja abban bízott régóta, hogy Károly megkapaszkodik magyar földön, és többé otthon nem kell vele számolni.

Hát foggal-körömmel kitartott. Amikor először lépett magyar földre, tizenkét esztendős sem volt. Immár elmúlott huszonegy, és sokszor kárhoztatta magát, hogy a Gentilis-féle emberektől kénytelen várni sorsa és királysága jobbra fordulását. Világos volt számára, hiába szabadult meg két vetélytársától, a csehtől és a bajortól, a legnagyobb bajt nem a külországi hatalmasok, hanem az országon belül garázdálkodó nagyurak jelentik. Itt volt kilencedik esztendeje, és valódi hatalma csupán az ország kisebb részére terjedt ki. Ez szégyenteljesnek számított az ő szemében – és jól tudta, mások is így látják a dolgot.

Az egyetlen reménysugarat ez az elviselhetetlen bíboros jelentette. Ki a nyári koronázás után nem sokkal ultimátumot adott az erdélyi vajdának. Megüzente neki hivatala és személye teljes komolyságával, hogy a következő esztendő február huszadik napjáig adhatja át a koronát a királynak… S nem csak ennyit tett, hanem egyházi átok alá helyezte Kán Lászlót és Erdélyt, és mindazokat, akik a vajdát szolgálják. Az egyházi kiközösítés nem tréfa, tudták ezt az emberek országszerte. Az ilyen személynek egy kupa bort, egy kulacs vizet sem adhat senki, nemhogy étekkel, fedéllel várhatná. Nem fogadhatja be, nem tehet néki semmilyen szolgálatot, szóba sem állhat vele! És ami másokat ellene fordíthat: Erdélyországban addig egyetlen pap sem eskethet, nem keresztelhet, nem temethet, míg a pápa nevében kimondott kiátkozás fennáll!

Az anatéma alá vett országnak a római anyaszentegyház addig semmilyen szolgálatot nem teljesít, míg az az egyetlen ember, ki miatt őket mind kiközösítették, maga fel nem oldja ezen átkot azzal, hogy teljesíti, amit a pápa úr nevében Gentilis bíboros és a háttérben felmagasodó Károly király követel tőle.

Károly igazából nem értette ezt az embert. Miért cselekszik folyton úgy, ahogyan nem kéne? Előbb elfogta Ottót, igaz, Károly híveinek kérésére tette, s lecsapott a koronára, otthon őrizteti. Aztán meg elengedte Ottót, aki szégyenében elbujdosott az országból. Azonban a vajda a koronát nem adta vissza. Ama leányát pedig, kit állítólag Ottónak szánt, hirtelen férjhez adta. Katolikus leányát II. Uros-István szerb királyhoz, ki – miként országa – elszakadt a római egyháztól, és afféle szekta lettek. Így hát Kán László cselekedetei tovább fokozták az értetlenséget. Mindazonáltal sokan biztosak voltak benne, ha más nem, hát a kiátkozás az egyházból végre megtöri ama férfi akaratát.

Ám elmúlott a februári határidő, kezdett tavaszodni, amikor április elején Szegeden Kán László nyilvánosan és ünnepélyesen törvényes urául fogadta el Károly királyt, megesküdött, hogy tiszteletet tanúsít iránta – bármit jelentsen ez –, és ami a legfőbb ígéret volt: a koronát június elsejéig visszajuttatja a királynak. Ezzel ment el a tavasz. Mindenki feszülten várta, hogy László vajda teljesíti-e, amit ígért. Mert hiszen nem csak a korona volt nála jogtalanul. Királyi javakat kellett visszaadnia: egész vármegyéket, mikre törvénytelenül tette rá a kezét, meg a radnai ezüstbányát, a dési, kolozsi és széki kamarai hivatalokat.

Aztán végre eljött a nyár, és Kán László csakugyan visszaküldte a koronát Budára.

– Ne higgye senki, hogy belenyugodtam hatalmam korlátozásába.

A kijelentés Károly ajakáról hangzott el, és a jelenlévők többsége megnyugodva fogadta. Régóta fájlalták, hogy az uralkodó nem elég határozott és nem eléggé erőskezű. Most, idestova három esztendő után a fogoly korona visszakerült Budára, mi egyre inkább elvette Esztergom szerepét, és az országnak első városává lett, Károly régi hívei örömmel hallották ezt a kijelentést. A király szemben állt alattvalóival. A palota egyik termében voltak. A testőrök becsukták az ajtókat, hogy illetéktelennek ne hallják, miről megyen a szó. Vagy huszonöt férfi állt a teremben, mind tehetős úr, a maga birtokain életnek és halálnak urai. Fiatalok és nem annyira fiatalok. Károly tekintete orcáról orcára vándorolt. Odakünn nyári hőség terjengett, idebent kellemesen hűvös volt. A vastag kőfalak kirekesztették a meleget, mi szabadon tombolt a felhőtlen ég alatt.

– Nem sokáig fogom tűrni, hogy hatalmam csak egy részre korlátozódjon. Enyém a Duna–Tisza-köze és a Körös és az Al-Duna közti földek. Sajnos ezeken kívül mindent uralnak ama gaz Csák és a többiek! Nevezett oligarcha uralja az egész Nyugat-Felvidéket, a Subicsoké, ugyan régi híveim, övék a Tengermellék, a Babonicsoké a Drávántúl! Szlavónia és a Dunántúl a Németújváriaké, az északkeleti Felvidék Aba Amadé kezében vagyon. Borsod és Gömör Ákos Istváné, a Tiszántúl Borsa Kopasz birtoka. Arra messze keleten Bereg, Ugocsa, Máramaros ura Pok Miklós, Erdély meg, mint jól tudjuk, Kán László és Szörény Tivadar bán birodalma, a Macsóföld ura Dragutin Iván, a Szerémségé Csák Ugrin…

Elhallgatott, de csak egy pillanatig. Tisztában volt vele, mindezeket az urak jól tudják, ők a folytatásra várnak. Arra, hogy vagyon-é a királynak valami terve az oligarchák ellen. Hát elkezdte:

– Csak színleg nyugodtam bele, hogy ezen urak szerte garázdálkodjanak, azt tehessék a királyi földeken, amit akarnak. Hogy a magyar királyságnak csupán a közepén legyen szavam, s az összes végeken övék maradjon a hatalom, mi több, ha úgy akarják, idegen királyokkal, hercegekkel szövetkezzenek… ellenem! A célom az, hogy minden hatalmat elveszek tőlük. Egy királyságban a király az úr, nem holmi ilyen-olyan urak! Mellém álltak a kisbirtokosok, meg azok is, akiket középbirtokosoknak hívunk. Velem vannak a kunok, de ez még mind kevés. Ennyi erővel nem tudom leverni az összes oligarchát. Gentilis bíboros úr nagy stratégának hitte magát, mégis kudarcot vallott azzal, hogy próbált külön-külön szót érteni a nagyurakkal. Igaz, én egyenként fogok „beszélni” velük… ezzel, ni! – és kirántotta a kardját. Az urak csillogó szemmel hallgatták, elragadta őket az indulat. A király a levegőben tartotta a kardját, bal kezével csendre intette őket.

– Készüljetek, urak, a háborúskodásra. Ami eltarthat akár tíz esztendeig, és nem nyugszom addig, míg a Magyar Királyság valóban az lesz, ami egykoron volt…

– Háború kell!

– Felség, mi veled vagyunk!

– Háború! Mikor indulunk?

– A koronázás után, mi reményeim szerint az utolsó lészen – felelte Károly, és hangjából érződött, hogy megkönnyebbült.

A főpapok közül hárman voltak ott. Két püspök, és Tamás, az esztergomi érsek. Egy pilisi kolostorban találkoztak, mert úgy érezték, nincs szükségük tanúkra. Ezúttal komoly aktusra készültek, és ennek a megbeszélésnek szép és biztonságos környezetet adott a kolostor a maga régi, vaskos falaival. A nyári hőséget enyhítette az erdő. Ide földút vezetett, a barátok pedig – valahol a falak mögött – csöndes imába merültek. Mormolásuk sem hallatszott ide. A nap besütött az egyik íves ablakon, mit kitártak. A kőpadlóból hűvösség áradt. Valahol a tanácskozók lába alatt, a mélyben, a kőlapok alatt rég elhalt szerzetes atyák aludták örök álmukat. Requiescat in pace. Nyugodjanak békében.

– Püspök urak, kedves barátaim, a közelgő koronázás rendjéről akartam veletek beszélni úgy, hogy azt avatatlan fülek ne hallják. Mint tudjátok, a királykoronázásoknak vagyon egy rendjük, mit deák nyelven ordónak nevezünk. Más a francia, más a német ordo, és valamivel különbözik ezektől a magyar rend. Azon imákkal egyetemben, amiket paptársaink és mi magunk elmondunk a koronázás alatt, az egyház igen korán leíratta és könyvekben megörökítette. E könyveket rajtunk kívül mások nemhogy nem olvassák, a létezésükről sem tudnak. A római egyházban a miénk, azaz a püspöki rend a legmagasabb, hisz minket tekintenek az apostolok utódainak, ezért előjogunk a királyavatás. A király személyét természetesen nem mi választjuk ki, amikor a nemesurak nagy többsége megválasztotta a királyt, vagy belenyugodott abba, ki lészen az, akkor következik a mi feladatunk. Nem véletlen, hogy csak püspökök avathatnak királyt, egyszerű áldozópap ezt nem teheti. Ezért a koronázási ordókat a püspökök számára összeállított szertartáskönyvekben, a Pontificaléban találjátok meg, miket magammal hoztam, és egyet-egyet átadok nektek.

Kis szünetet tartott, a szemükbe nézett, mielőtt folytatta.

– A Pontificale időről időre változik. Amit most használunk, azt a pápa Őszentsége utasítására francia földön állították össze. Tudnotok kell, ez sem teljesen új, hiszen a régebbi hasonló munkákat felhasználva írtak újra benne egyes részeket. Ami minket érdekel, a szertartásrend aszerint, amikor bevonulunk a templomba, az oltárra helyezik a koronázási jelvényeket: a kardot, a jogart, az országalmát, és végül a legfontosabbat, a koronát. Ezeket nem papok, hanem az országos méltóságokat viselő urak viszik be a szentélybe. Utána kezdődik a mise, amit egy ponton megszakítunk. Ti vezetitek a szertartást a felügyeletem alatt. Én teszem fel akkor a kérdést a jelenlévőkhöz: akarják-e királyuknak a megjelent uralkodót?

– Akarjátok-é királyotoknak a megjelent uralkodót?

Tamás érsek hangja ércesen kondult. A misét félbeszakították, hogy a szertartásrend szerint feltehesse ezt a kérdést. Nem rögtön a ceremónia elején, bár közel a kezdetéhez. Senki sem tartott attól, hogy az urak hirtelen villámló szemekkel és haragtól eltorzult orcával egyszerre kiáltják: „Nem! Nem akarjuk!” – de az ordo világosan fogalmazott. Itt és most kell feltennie az érseknek a kérdést. Minden koronázást a római egyház végez, így érthetik meg az alattvalók, hogy a királyt a Jézus alapította egyház teszi uralkodóvá, az uralkodó tehát így válik részesévé az isteni akaratnak. Kit az egyház avat királlyá, annak hatalma egyenesen Istentől származik!

Így érezték ezt az urak is, kik azon a napon – az Úr ezerháromszáztizedik esztendejében, augusztus hónap huszadik napján, Szent István hitvalló király ünnepén ott állottak a fejérvári dóm hűs kövén. Sokan voltak, nagyon sokan, a főbbek sem mind fértek be a szentély mennyezete alá. Mivel a koronázás ezúttal harmadszor, s immár az igazi koronával történik, félretették ellenséges vagy közömbös érzületeiket, akik eddig a hamis koronák miatt nem jöttek el az ünnepségre. Rengetegen szorongtak odabent, kívül pedig az urak részére elkerítettek egy területet a téren, ott állottak. Színes ruháik, az oldalukon lógó kardjuk, aranypaszomántjaik, fényes csizmáik az avatatlanok számára is világossá tették: ezek bizony nemesemberek, kik most ünnepelnek. Ha eljő a délután, számos helyen telepednek roskadásig megrakott asztalokhoz, és falnak hajnalig. Míg a sok étektől hánynak, avagy bortól részegen esnek bé az asztalok alá. Azonban jól jár az is, ki nem nemesember. A maradékot a szolgák vagy maguk eszik, vagy szétosztják a koldusok között. Fehérvár rég nem látott ennyi koldust – a napokban a nagy hírre jöttek mindenfelől, messzi vidékekről elvándoroltak, nem sajnálva a fáradságot. Hogy a dóm előtt, meg majd szerte az utcákon kitehessék csonka végtagjaikat, rettenetes sebeiket és nyavalyáik ezer más jelét a gazdagok szeme elé.

– Akarjuk! Akarjuk! – kiáltották az urak. Nem egyszerre, nem katonásan, fegyelmezetlenül, de lelkesen. Még azt is kiáltották: – Éljen a király! Éljen Károly urunk!

A „nép” tehát választott… A koronázási szertartásrend egykori szerzői talán mégsem hitték igazán, hogy ebben a nagy közös felkiáltásban maga a nép jelezte akaratát. A dómban megjelent „nép” nem emlékeztetett az országban mindenfelé látható pórokra, bizony városi polgárokra sem. Ezek az urak mind a legjobb ruhájukat vették fel, és bár forró nyár volt, prémmel szegett ruhákban, prémes süvegekben pompáztak. Minden ékszerüket magukra aggatták. E tekintetben nem különböztek a főpapok sem. A két püspök és az érsek teljes díszben volt. Fejükön püspöksüveg, kezükben kampós végű, jelképes pásztorbot, és miseruha – ezeket gyöngyökkel és drágakövekkel rakták ki. A templomot több ezer viaszgyertya világította meg – a főpapi és főúri ékszerekről visszaverődő fény szinte vakította a jelenlévőket.

A főhajóban zajlott a szertartás. A főhajón kívül, a főkapu bejáratánál lévő csarnokban fegyveresek álltak talpig páncélban. Csak ők vihettek be fegyvereket, mert rájuk bízták a templomot a hosszú ceremónia alatt. Ők budai és fejérvári polgárok voltak. A két legfontosabb magyar város lakóinak kiváltsága volt ez az őrszolgálat.

Károlyt a két püspök kísérte Tamás érsek elé. Egyszerre kérték az érseket:

– Ezt a kiváló lovagot emeld a királyság tisztére!

Károly várt. Tudta, hamarosan rákerül a sor – az ordót napokkal korábban Tamás érsek megmutatta. A kórus és a főpapok éneklő hangon mondták tovább a szertartás szövegét, azután következett az eskü. Tamás érsek semmit sem bízott a véletlenre. A királynak a kinyitott Bibliára kellett tennie a kezét. Kegyes csalással odatették az eskü szövegét a Biblia mellé. Csak ő és az érsek tudták, hogy onnan olvashatja, nem kellett megtanulnia kívülről.

– Ígérem, a törvényeket megtartom. Igazságot szolgáltatok. Fenntartom a békét. Országomat nagyjainak tanácsa és a legjobb tudásom szerint kormányozom. Tiszteletben tartom az egyház főpapjait. A szerzett jogokat nem csorbítom. Tiszteletben tartom minden alattvalóm jogát.

Ezután következett a királyszentelés, voltaképpen ez volt az avatás legfontosabb része. A jelenlévő urak között nőtt a türelmetlenség, egyesek nem átallottak előbbre furakodni, hallatszott néhány mérges sziszegés. Mert hát mindenki látni akarta, ami következik, és akik hátrább álltak, azok keveset láttak és hallottak. Csak az ünnepélyes eseményt érezhették, félig vakon és siketen.

Károly tudta, az a rész jön, amely számára több okból a legmegalázóbb volt. Kellemetlen, viszont ezt írja elő a pápai ordo, hát engedelmeskednie kell. Megtette kétszer, s visszatekintve úgy érezte, az a kettő teljességgel fölösleges volt. Most mégis megtette.

Végigfeküdt a padlón.

Ugyan puha szőnyeggel fedték be a padlónak ezen részét, és mellette maradt hely a két püspöknek. A király tudta, hogy porig kell magát aláznia, mert így kívánják a felsőbb hatalmak. Életében utoljára alázza meg magát valaki vagy valami előtt. Az isteni hatalom késztette arra, hogy két főpap társaságában a földön fetrengjen megalázva, miközben Tamás érsek állva maradt. Az egész templomban csend lett, nagyon nagy csönd. A legfőbb urak álltak hozzá legközelebb, némelyikük arcán látszott, e látvány nem kellemesen hatott rá. Bár tudták, a királyszentelés következik, azért ezt talán túlzásnak vélték.

Az érsek ezenközben isten áldását kérte, és közvetítette az új királyra. Károly közelről látta arca előtt a szőnyeg bolyhait és mintázatát. Ügyelt rá – mert előírás volt –, hogy teste teljes hosszában érintse a földet.

Még mindig nem állhatott fel, mert úgy, fekve kellett végighallgatnia azt a hosszú imát, amit az érsek recitált. Ennek a bevezető részében hemzsegtek az ótestamentumi képek és események.

– Mindenható Isten, aki hű szolgádnak, Ábrahámnak diadalt adtál ellenségei felett, aki néped vezérének, Mózesnak és Józsuának sokszoros győzelmet adtál, aki fiadat, Dávidot a királyi trónusra emelted, Salamont bölcsességgel és a béke kimondhatatlan ajándékával adományoztad meg… Károly szolgádat, akit királlyá választottunk, áraszd el szentelésed sokszoros ajándékával…

Amikor az érsek kiejtette a „szentelésed” szót, a fekvő király fölé hajolt és keresztet vetett rá. Majd újabb imát mondott, szintén ótestamentumi jelenetek felidézésével, közben, míg beszélt, az érsek lehajolt, és szentelt olajjal a kereszt jelét kente a király jobb alkarjára, majd a hátára, a két lapockájára, és ezzel véget ért a felszentelés aktusa.

De még nem volt vége a szertartásnak. A király felállt – neki ez könnyen ment, fiatal férfi volt, a két püspök nehezen tápászkodott fel és jött ismét egyenesbe. Addigra ott voltak a fejérvári kanonokok, akik a királyt elvezették a sekrestyébe. Ezalatt folytak az imák, a jelenlévők pedig csöndesen várakoztak.

Senki nem tette szóvá – ugyan hogyan tehette volna? –, hogy mivel a felszenteléssel egybekötött felkenést és áldást egy ember egyszer kaphatta meg életében, és onnantól király volt – Károly életében harmadszor következett el… A koronázási mise második megszakítása következett, amikor a sekrestye felől jelezték Tamásnak, hogy a királyt átöltöztették. Nem jöhetett ide egyfelől úgy, ahogyan az imént a földön feküdt – másfelől meg a sekrestyében kezdetét vette Károly átöltöztetése királynak.

Szent István palástját adták rá, és főpapi, bíborszínű lábbeliket és kesztyűket, mindegyikre a kereszt jelét hímezték.

Ekkor vezették Károlyt ismét az érsek elé. A mise megszakítása tartott. Tamás úr egy hosszabb ima közben adta a király kezébe a meztelen kardot, amellyel – éppen az ima akkor elhangzott szavai szerint – a királynak az egyházat kell megvédenie, a hit ellenségeit szétszórnia, az özvegyeket és árvákat megsegítenie, az elesetteket felemelnie. Ez így folytatódott később is – minden tárgy mellé, amit átadtak a királynak, járt egy arról szóló ima. A kardot visszatették a hüvelyébe, majd a király oldalára kötötték. Ekkor a király pár lépésre eltávolodott a főpapoktól, kirántotta a kardot és megsuhogtatta a levegőben, aztán visszacsúsztatta hüvelyébe. A többi jelvényt azután kaphatta meg, hogy a fejére tették a koronát. Eljött a szertartás legfontosabb pillanata.

Az érsek fogta a koronát, ezenközben a püspök és más papok körbeállták mindkettőjüket. A jelenlévő urak a nyakukat nyújtogatták – azok elől is eltakarták a látványt, akik eddig jól láthatták annak minden mozzanatát. Az érsek ekkor ünnepélyesen lassú mozdulatokkal Károly fejére tette a koronát. Ez volt az a pillanat, amikor semmit sem lehetett visszacsinálni. A korona a király fejére került, és ezzel lezajlott a legfontosabb aktus…

Miközben Tamás Károly fejére tette a koronát, mondta az ima szövegét:

– Vedd az ország koronáját, melyet a püspökök méltatlan keze helyez fejedre…

Az imájában arra utalt, ezzel a király részese lett bizonyos egyházi feladatoknak is. Még két koronázási jelvény feküdt az oltáron – a jogar és az országalma –, ezeket sorban átadta a királynak.

A király csak a jogart tartotta jobbjában, amikor két püspök a trónhoz vezette. Ismét az érsek szólott:

– Állj itt, és tartsd meg mostantól fogva számodra ezt az Isten hatalmából püspökeid által kijelölt helyet.

Megvárták, míg Károly ünnepélyesen helyet foglal, azaz leül a trónra. Ez volt az intronisatio, a trónra ültetés.

Az urak mozgolódtak. Mindenki türelmetlen lett hirtelen, az élelmesebbek, vagy akik sejtették, hogy hamarosan véget ér a mise, kezdtek húzódni a kijárat felé. A mise véget ért, és a király – koronával a fején, vagyis teljes díszben – az ünnepélyes menet élén hagyta el a templomot. Máris kezdetét vette a „hivatala”, ugyanis miközben átvonult a bazilikából egy másik templomba, ahol előző nap felállították a székét – a nép üdvrivalgásától kísérve ment az utcákon, gyalog. Amerre nézett, mindenütt emberfejeket látott, hihetetlenül sokan gyűltek oda. Megszokhatta volna, hiszen ez volt a harmadik koronázása – de most ő is másképpen érzett, és az ünneplő nép is.

Hiszen Károly fején ott ragyogott Szent István koronája!

Ez most más. Az előző két koronázás a múltba süllyedt, zavaros emlék lett csupán. Ez a mostani, ez számít igazán! A nép meg boldogan éljenezte – talán egyesek nem is a férfit, hanem a koronát! Aminek fénye minden mást elhomályosított. A szabad ég alatt, a forró nyári délben akadálytalanul zúdult rá a fény, és ezt azzal hálálta meg, hogy minden kicsinyke darabja visszaverte azt. Ragyogtak a drágakövek, ragyogott minden fényesre simított aranylemeze. Néhány vénasszony elájult láttára, mások már-már azt hitték, szent embert látnak. Az élre tolakodott koldusok csonkjaikat mutatták neki, és Károlynak eszébe jutott: a királyokról mindenki azt hiszi, gyógyító erejük van. Ezért kell esztendőnként néhányszor a nagy sokaságok színhelyén végigmenniük és megérinteniük a betegeket… Közöttük bizonyára akadnak olyanok, kik e nagy élmény hatására meggyógyulnak. Ezért jó királynak lenni, gondolta futólag.

A másik templomban nem égett annyi gyertya, a félhomályban felsorakoztak a leendő lovagok. Két feladat várta az új királyt. Az első: a gondosan kiválasztott ifjú embereket itt ütötte lovaggá. Sorban járultak trónja elé, ő pedig kardjával háromszor megérintette őket a vállukon, elmondta a deák nyelvű formulát, és azon férfiak immár nemesek és lovagok lettek.

A második dolga az ítélkezés volt. Az urak, akik persze elkísérték, s egy kifeszített aranyozott kötél másik oldalán várakoztak, feszült érdeklődéssel várták, miképpen ítélkezik a király. Aznap három olyan per került eléje, mint az ország legfőbb bírája elé, amelyek előzőleg több fellebbezés után minden más fórumot megjártak. Károly erre készült, hisz korábban megmondták, miről szólnak ama perek. Ítéleteit hát gyorsan és határozottan hozta meg. Amelyek ellen immár nem volt apelláta.

Ezzel még nem volt vége. A templomot elhagyva a király ismét lóra pattant, és a koronával fején körbelovagolt a városon. Ez nem volt könnyű, mert közben vigyáznia kellett, nehogy a korona leessen a fejéről. Ezért egy nagyon öreg és szelíd lovat adtak alá, amelyik nem ficánkolt, szép lassan ballagott. Ezt a nép is értékelte, mert így sokan és sokáig láthatták Károlyt és a koronát. Egy téren aztán megtorpant, itt szinte kizárólag nemesurak vártak rá. A király újabb esküt tett. Ebben az esküben a magyar törvények, és legfőképpen az Aranybullában foglaltak megtartását ígérte. Ezt nem a Bibliára tett kézzel mondta el – lóháton, égnek emelt két ujjal mintegy egyenesen Istennek esküdött. Majd egy kis dombra vágtatott fel, és kardjával a négy égtáj felé vágott a levegőbe – így jelezte, az országot megvédi minden ellennel szemben, bárhonnan jönne a támadás.

Ekkor, és csak ekkor értek véget a szertartások. A király népes kíséretével visszalovagolt a városba, ahol a főpapokkal és a legfontosabb urakkal együtt díszebéd várta.

Fáradt volt. A sok beszédtől zúgott a feje, és tényleg megpihent, amikor a lovaggá ütések és az ítélkezés alatt ülhetett egy kicsit, azt élvezte. Mihelyt visszatértek a püspöki palotába, végre átöltözhetett, elintézte dolgait, megmosakodott. A fekvés a templom padlóján megviselte a lelkét. Értette ugyan a jelképet, mégis méltatlannak tartotta önmagához. Igyekezett elfelejteni. Csak akkor derült fel az arca, amikor végre friss ruhában, fegyvertelenül, mosolyogva beléphetett a nagy terembe. Az urak mind felpattantak, és örömmel kiáltották:

– Éljen Károly király!

– Éljen a mi urunk!

A koronára közben újra rácsukták a vasláda fedelét és visszavitték a kincstárba. Ahol ismét a sötétség és csöndesség várta – ki tudhatta: meddig?

NEGYEDIK KÖNYV

TOLVAJOK

ALBERT ÉS ERZSÉBET

1339

– Micsoda ötven esztendő volt ez!

– Ilyen hosszú ideig egyetlen király sem ült a magyar trónon.

– Végső soron ez a Zsigmond úr rendes ember volt…

– Még ha nem is magyar.

– Brandenburgi származék az istenadta, bár a családi nevük Luxemburgi, de ott sohasem jártak.

– Ötven esztendeig volt magyar király, s ennél jóval rövidebb ideig német-római császár!

– Furcsa belegondolni, a koronát ezen idő alatt őrizték Fejérvárott, meg őrizték Visegrádon, és igazából alig vették elő.

– Minek vették volna, ha nem volt reá szükség?

– Igaz. Mi, emberek, nem voltunk szokva ahhoz, hogy egy király ennyi ideig ülhessen a trónon.

– Más országokban akadtak ily hosszú életűek?

– Még az öregapám fiatal volt, már ez a Zsigmond uralkodott. Aztán az apám egész életét Zsigmond alatt élte le, és amikoron én e világra jöttem, még vagy tizennyolc esztendőt élt. Hihetetlen!

– És mit gondoltok az utódjáról? Kit maga Zsigmond nevezett meg?

– Albert? Hát, mit mondjak… Német ez is, ráadásul… hogy is van a családi neve?

– Habsburg.

– No, még ez is… Kitörik az ember nyelve. Hab… sz… burg… Szóval Albert, azt mégis könnyebb kimondani.

– Nem ez a legfőbb dolog, urambátyám, tudhatod.

– Figyeljetek rám mindhárman, jó urak. Míg mi alulról nézzük a dolgokat, a királyok fentről szemlélik. Soha nem érthetik meg a mi életünket, mi sem az övékét. Zsigmondnak nem volt fia, csak egy leánya, az Erzsébet. Őt adta férjhez az osztrák herceghez, Alberthez. Tán nem mondotta ki az öreg király, de mindenki tudta, hogy a veje, Albert követi őt a trónon. És hogy egyszerre lészen magyar, osztrák, és cseh király.

– Azt hallottam, Ausztriában, hol már régebben uralkodott, olyan rendet csinált, amit vehetnénk exemplumnak… Követhetnénk a példát. Beszélik, osztrák földön lehet szállítani aranyat egyszerű kocsin, nem kellenek hozzá fegyveres kísérők, merthogy rend és fegyelem van, a kocsit senki meg nem támadná!

– Hát ez nálunk nem így van.

– Nálunk olykor maguk a szállítók vagy a kísérők lopnák el amaz aranyakat…

– Főleg, ha elég sok van ama kocsin, és megéri a kockázatot.

– Az imént Erzsébetet említetted. Bizony, hírlik, Zsigmond leányának nagyon fejébe szállott apja dicsősége.

– Azt hallottam, olykor azt képzeli, ő a magyarok ura, vagy úrasszonya… Tehát a királyné. Folyton azzal nyaggatja Albertet, Magyarországot engedje át neki, elég baja van neki a csehekkel, azokkal foglalatoskodjon!

– Mit meg nem enged magának az a fehérnép!

– Lassabban a testtel, barátaim! Idestova tán hatvan esztendeje volt ám Magyarországnak női királya. Szépemlékű Lajos királyunk, kit Nagynak is neveztek, Mária nevű leánya volt Zsigmond urunk első felesége.

– Amennyire tudom, úgy hítták, „királynő”, ám a férje uralkodott helyette.

– Hát ezen Albertné Erzsébet meg fordítva szeretné. Higgye mindenki királynak a férjét, a magyarokat meg ő igazgatná.

– Hát ilyen nem lészen itt. Mit szólnának nemes társaink, az urak? Tán a parasztok is prüszkölnének. Még hogy királynő?

– Ráadásul nem fiatal. Mondják, tán harminc tavaszt látott.

– Vagyon két kicsi leánya, és valakitől azt hallottam, immáron teherben vagyon Albert úrtól.

– Mondjon bárki bármit, Zsigmond jobb magyar király volt, mint amilyen ezen Albert valaha lehet.

– Nem fiatal ez sem, az asszonyánál jóval öregebb. Az elmúlt században született. Úgy hallottam, bizʼ jól elmúlott negyven.

– Annyi, mint jó apám volt, mielőtt elvitte valami kór.

– És mit tudtok a koronáról, urak?

– Mit kéne tudnunk?

– Hát hogy most hol őrzik? Fejérvárott?

– Nem, nem. Úgy hallottam, jó ideje a visegrádi magas várban vagyon a helye. Oda ellen igen nehezen juthat be, talán azért döntött úgy a megboldogult Zsigmond, isten nyugosztalja.

– Aztán mit jósoltok ezen Albertnek?

– Sok baja lészen velünk. Merthogy míg Zsigmondot a magunkénak éreztük, ezt a nyársat nyelt osztrákot ugyan ki kedveli ezen a földön?

– Mindenesetre igyunk az egészségére.

– Jó praetextus, alkalmatos ürügy egy újabb kancsó borra… Hé, kocsmáros, hozzál ismét! Ne abból, amit felvizeztél, te beste. Menj le a pincébe és egyenesen a hordóból tölts nékünk!

Albert körülnézett.

Vigasztalan volt a táj, csak a Duna nyújtott némi menedéket a szemnek, apró kis örömöt a tekintetnek. A törökökkel vívott szerencsétlen ütközet és egy nagy vesztes csata után menekült a király haza, Bécsbe. Jobbnak látta nem vágni át a Dunántúlon, ahol bizony akadtak olyan urak, akik nem szívelték a Habsburg-királyt. Hát inkább a hosszabb, de biztonságosabb utat választotta, mi a nagy folyó vonalát követte.

Egy kocsiban ült, amely most megtorpant. Az ülés fájdalmat jelentett számára, sőt annak végtelen láncolatát. Amikor híre ment bajának, Visegrádon egy doktor próbálta gyógyítani, s csak annyit tudott megállapítani, ezt a bajt a köznyelv vérhasnak nevezi. A belek gyulladása, mi véres széklettel és nagy belső fájdalmakkal jár. Elhangzott a doktor szájából, hogy ez a kór ragályos. És a doktor mihamarabb eltűnt a király mellől. Így betegen vitték át Esztergomba, azonban ott sem időzött sokáig. Kezdte észrevenni, mind kevesebben vannak a kíséretében. Volt, ki állítólag ugyanazon kórtól veszett el, mások egyszerűen megfutottak mellőle.

Albert, a magyarok királya a magyarok védelmében vette fel a harcot a törökkel. Most azt fájlalta, hogy ezt egyfelől senki sem ismeri el neki, nem hálásak érte ezek a magyarok, másfelől meg haragot ébresztett benne saját kiszolgáltatottsága. Hát a királyok sem menekülhetnek meg a kóroktól? Olyasmi végezzen vele, amitől katonák ezrei szoktak odaveszni a seregekben? Ugyanaz a nyavalya vessen véget az életének, amibe akármelyik rongyos pór belehalhat? Hallotta odalent délen, hogy a török seregben terjed a nyavalya, de ezek kósza hírek voltak. Most, felfelé jövet a Duna mentén ezekben a szép őszi napokban – a fák lombjukat hullatták – dinnyével is kínálták. Hallotta, egyesek azt beszélik: a király a sok dinnyétől betegedett meg…

De most ez sem érdekelte. Esztergomból a maradék testőrök lóhalálában vitték őt Komárom, Győr és Bécs felé. Ismerte ezeket a városokat, igazából Bécsbe vágyott vissza. Az az ő kedves városa, és ha valami baja esne, ott biztosan jobb doktorok állhatnak eléje, mint itt…

A kocsiban félig feküdt, félig ült. A fájdalom olykor elborította, mint egy hullám. Ilyenkor nyögött, becsukta a szemét. A mája fájt, vagy minden más része? Néha a hasára szorította a kezét, miközben tudta, a fájdalmak forrását nem érheti el, az mélyen a testében rejtőzik. Megint arra gondolt, nem akar itt meghalni… Valahol a fejében ott volt a gondolat, hogy igen, mégis… Minden jel szerint ez lesz az utolsó napja.

A Dunában itatták lovaikat a testőrök, favödrökben hozták a hintóba fogott lovaknak a vizet. A király merően nézte a folyóparti fűzfákat, és azt a pár fehér törzsű nyárfát, amelyek csak leveleik felét veszítették el. Mindegyik alatt, a törzs körül valóságos kisebb, sárgás levélszőnyeg hevert.

– Mely nap van ma? – kérdezte. Az egyetlen magyar úr, ki mellette volt a hadjárat alatt végig, ha kell, az uralkodó német szavait magyarra fordítsa, és most sem hagyta őt cserben, máris válaszolt:

– Október huszonhetedike, felség.

Ez lesz hát az a nap? Albert megrázkódott. Az Úr ezernégyszázharminckilencedik esztendejében? Hiszen két esztendeig sem ülhetett a magyar trónon… Élénken eszében volt a koronázási szertartás. Akkor január elseje volt, és nagyon hideg, fázott. Fejérvárt szeles városnak hitte. Néhány bizalmasa tréfálkozott is, ha egy királyt január elsején koronáznak meg, akkor az bizonyosan sokáig fog uralkodni…

S lám, a két esztendőhöz is hiányzik két hónap, legalább… Most is mintha hideg szél fújna.

– Fázom!

Meleg takarót terítettek rá. Szeretett volna mondani valamit, ám úgy érezte, nem tud megszólalni sem. Nézte azokat a nyárfákat, és a folyót, amely vigasztalanul szürke volt. Nem olyan kék, mint Bécsben.

A víz kicsiny fényhullámokat dobott a szemébe. Lassan homályosult a látása. Maga sem tudta, miért, a magyar korona jelent meg a szemei előtt. Ott hevert az oltáron, és mielőtt a fejére tették – és ezzel láthatatlanná vált a számára –, addig nézte. Azok a kövek úgy ragyogtak… Szórták a fényt a szemébe, mint itt a folyó mellett. Vagy nem ott van már? A korona közeledett, egyre nagyobbá nőtt. Ez volt az utolsó, amit látott, mielőtt a feje oldalra hanyatlott.

A magyar úr keserű szájízzel nézett a testőrökre, és kimondta:

– Der König ist tot. A király halott.

Az urak a vármegyeháza termében gyűltek össze. Volt, ki a november végi, december eleji hidegre ügyet sem vetve lóháton jött, igaz, közelebb lakott. Mások a hegyekből szánon érkeztek, mert hát a hó addigra szépen megvastagodott. A folyókon a jég hízott, noha szánnal kevesen merészekedtek rá. Kik eddig a prémek között fáztak, most a hatalmas kandalló előtt izzadtak. Egyre-másra kerültek le róluk a vastag ruhák, levették prémes sapkájukat. Az urak kaptak némi bort „a hideg ellen”, miként azt a vármegyei urak mondották. A vita javában tartott. Csak néhányan gondoltak arra, talán ezekben a napokban ötven vagy több vármegyében ugyanez történik.

Ahogyan az lenni szokott, az urak máris a politikára terelték a szót. Tehették, mert hiszen csakugyan ezért gyűltek egybe. Valaki neveket harsogott – azokét, kik vagy nem értek ide, vagy mások útján bejelentették, nem jönnek el. Kit a hegyekből letévedő farkasfalkák, kit a hideg riasztott el, s akadt, ki köszvényére vagy más kórra hivatkozott. A vármegye fontosabb emberei itt voltak. Grófok mind, és egynéhány gazdagabb, kiket – ámbár oktalanul – „báróknak” neveztek. Pedig zászlóurak akkor lesznek, ha vagyonukat tovább növelik. Tudja azt mindenki, akié a föld, azé a hatalom. Ebbe beleértették a királyt is.

– Kedves barátaim, az új helyzet azt követeli tőlünk, hogy erősen fontoljuk meg, mi lészen következő lépésünk. Emlékezzetek arra, miután Zsigmond úr elhalt, Albertet sok feltétellel voltunk hajlandók királlyá választani. Először hiába akarta Zsigmond király, hogy a leányát, Erzsébetet királyi ranggal ruházzák fel, ebbe nem nyugodtunk bele. Másodjára Albert úrnak szent ígéretet kellett tennie, mit esküvel fogadott, hogy eltörli az összes „újítást és káros szokást”, mit Zsigmond a maga idejében bevezetett országunkban. Hogy véget vet az idegenek befolyásának, vagyis minden magas rangot és posztot csak magyar urak szerezhetnek meg ebben az országban. És eltörli az egyházak adóztatását, mit szintén Zsigmond erőltetett reánk. A legfontosabb az volt – és ezt büszkén jelenthetem ki, mert ott voltam –, hogy Albert minden döntésében, legyen az a királyi jövedelmek felhasználása, adókivetés, tisztségek betöltése – a mi báróink és főpapjaink hozzájárulásával tehet bármit. Vagyis bár ő a magyar király, nem tehet meg bármit, csak amire a királyi tanács rábólint.

– Éljen! – kiáltotta valaki, egymaga, aztán megszeppent saját merészségétől. Valaki gúnyosan odapörkölt a fiatalúrnak.

– Ez most mind veszélybe került, hiszen Albert meghótt, és nem tudni, ki lép a helyébe.

– Hát nem éppen azért gyűltünk ide, hogy követeket válasszunk, kik az országnak gyűlésén mindezt előtárják?

– Mikor, hol és hogyan? Ez itt a kérdés.

– Talán ha lesz ismét egy congregatio generalis regni? Magyar országgyűlés?

A szavak elvesztek az általános zajban. Az ispán, aki eddig azt hitte, ő tartja a beszédet, és a többiek hallgatják, hirtelen megértette, ugyanaz fog történni, ami tavaly és azelőtt, és minden alkalommal, ha összehívták az urakat. Országos fontosságú ügyeket akartak tárgyalni, és ehelyett mit hallott? Egyes nagyon fiatal urak nem tudtak semmit a múltról, arról sem, mi alig két esztendeje történt. Mások saját kis vitáikba bonyolódtak.

– Tamás uram, mit hallottam pár hete! Hát nem elszántottad a jó fekete földemet a Malom-domb túlsó oldalán?

– Szántani szántottam, az enyémet. A dombnak ama keleti oldala az én nevemen van.

– Mutasd meg nékem, ugyan! Hol vagyon az a neveden? Annak idején Zsigmond az öregapámnak adományozta, benne van a birtoklevelünkben!

– Azt kötve hiszem, merthogy az egész Malom-domb az enyémben áll. Örülhetsz, barátom, hogy nem szántottam be az egész dombot!

Az ispán ezt nem akarta hagyni. Főleg, amikor a másik sarokból hasonló vitát hallott fél füllel, itt az egyik uraság állítólag lehalásztatta a másik uraság halastavát, amely mérhetetlen indulatokat gerjesztett annak gazdájában. Az ispán végül nagyot kiáltott.

– Silentium!

Erre elcsendesedtek az urak. Persze maguk között néhányan morogtak, az ispán igyekezett elnyomni ezeket a hangokat.

– Mint sejtitek, Albert urunk halálával ismét megindult az egyenetlenkedés a magyar urak között. Mint oly sokszor, nem tudunk egyetérteni. Az udvari párt igencsak hűséges akar maradni a holt királyhoz, és mivel egykoron Zsigmond így akarta, hát két esztendővel a halála után teljesíteni akarja néhai Zsigmond úr kívánságát: a leánya legyen a magyar királyné. Ők abban bíznak, hogy Erzsébet méhében egy leendő királyfi feküszik, ki kellő idő után átveheti anyjától a koronát… Persze senki emberfia nem tudhatja, Erzsébet asszony végre fiút hoz-e a világra, vagy harmadszor is leánygyermeknek ad életet… A másik párt, kik számosabban vannak, kijelentik: sem egy asszonyt, sem egy tehetetlen csecsemőt nem kívánnak az ország trónján látni. Különösen eme nehéz időkben, amikor a török leverte a szerbeket, és itt álland a déli határon.

– Ki oldalán állanak a bárók? – hangzott egy kérdés. Az ispán nem kertelt:

– Egyszerűen kimondották, ők nem bíznak az özvegy királynéban. Vagyis ők bizony nem az udvari pártot erősítik.

Akkor végre csönd lett – egynéhány minutumig. Mert aztán az urak máris újult erővel estek egymásnak.

– Hát ti azt hiszitek, egy csecsemő fejére tesszük a koronát?

– Akkor tegyétek inkább az özvegy fejére.

– Hiszen az egy nő!

– Volt már királynőnk, ki egykoron Zsigmond első felesége lett.

– Az oly régen volt, talán igaz sem volt…

– Nem kell sem a nő, sem a gyermek. Kiről azt sem tudjuk, egyáltalán fiú lesz.

– Viszont el kell dönteni, ki vezeti az országot!

– Az országgyűlés feladata lészen.

– Hát éppen erről beszélünk, jó urak. A vármegye küldöttet indít Budára, amikor megjön a hír, az országnak gyűlése lészen.

– Még ne döntsünk – javasolta valaki. – Hiszen ki tudja, mi módon változik ez a mostani helyzet. Lehet jobb, s lehet rosszabb.

– Ama csecsemő, úgy beszélik, februárius hó vége felé születik meg.

– Úgy hát várjunk? És ha fiú lesz, udvari pártiak leszünk, ha meg leány, új királyt választunk?

– Akár még az is történhet – az ispán a vállát vonogatta.

– Felséges asszonyom, újabb hír érkezett.

A budai palotában hűvös volt. Ha Erzsébet az ablakhoz ment – nehezére esett már a járás – azt látta, amit január közepén mindig láthatott a városban: havas háztetőket és utcákat. A másik oldalon a palota udvarára nézhetett le, ahol mindig lovakat járattak körbe száron, vagy unatkozó katonák nyíllal lőttek célba szalmabábukra. A kapuban az őrség ezért mindig figyelt.

Garai László nagy haja a vállát verte. A főúr egy pillanatig úgy állt meg az ajtó mellett, mintha szolga lenne, azonban ez csak egy pillanat volt. A Cilleiek mellett – hisz azok lánya volt Erzsébet anyja, és őt is a Cilleiek támogatták – Garai Miklós egykori nádor fia, László úr állott mellette. László úrnak néha eszébe jutott, bizony idestova hatvan esztendővel ezelőtt az ő vére, a nagy hatalmú Garai Miklós nádor egy Erzsébet nevű királyasszonyt szolgált. Nagy Lajos király bosnyák özvegye negyvenvalahány esztendősen a nádor szeretője lett, együtt kormányozták az országot. De az akkor volt, egy másik Erzsébettel és egy másik Garaival történt mindez. Most ily kapcsolat uralkodónő és főúri alattvalója között László úrnak eszébe sem juthatott. Tisztelte a fiatal királynét.

Az asszony ránézett.

– Remélem, jó hírt hoztál, László úr!

– Mostanság kevés a jó hír, asszonyom.

Ebből tudta Erzsébet, hogy ez a nap az ördögé leend. Homlokát ráncolta. Szobájában nem volt tükör – mostanában nem akarta látni önmagát, még öltözködés közben sem. Majd megmondják a szobalányok, az öltöztetők, a fésülők, ha valami nem áll rajta jól. Hogyan állhatna, ha a nyolcadik hónapban vagyon? No, és nem fiatal immár. Bár hallotta, az a hír terjeng az országban, hogy huszonegy avagy huszonkét esztendős lenne – a valóságban bizony harminc is elmúlott. Két kisleánya cseperedik már. Milyen kár, hogy Albert elment. Addig az ő útja egyenesnek látszott – az is volt. Most, hogy Albert nincs, hirtelen bizonytalan lett az ő és leányai sorsa. Legfőképpen annak sorsa, ki ott vagyon a méhében!

– A sebtében összehívott országgyűlés nagy többséggel úgy határozott, küldöttséget meneszt Krakkóba. Felkérik a fiatal Ulászlót, fogadja el a magyar koronát.

– Ulászlót? Hány esztendős az a kölyök?

– Van, ki szerint tizenöt, mások tizenhatnak mondják.

Erzsébet ettől tartott. Még hogy Ulászló! Nem gyerek már, s nem is nőtt fel igazán. A magyar bárók az ujjuk köré csavarják, azt teszi, amit mondanak neki, és akkor rossz világ jöhet Albert híveire, és bizony őreá is. Az urak megvesztegethetők, és miért ne kerülne egy lengyel a magyar trónra, hol megfordultak már franciák, taljánok, csehek, s legfőképpen osztrákok… Önmagát azok közé sorolta, bár ha magyar urakkal beszélt, nem győzte hangoztatni magyar voltát. Szerinte az apja brandenburgi létére magyar volt, és nem csak azért, mert úgy beszélt magyarul, mint bármelyik ezen grófok és bárók között.

– A követség elindult?

– Holnap hajnalban indulnak. Mivel erős a tél, és Krakkó nincsen közel, az útjuk eltart pár hétig. No meg visszafelé ugyanannyi lészen.

– Addigra megszületik a fiam – Erzsébet a hasára tette a kezét. A mozdulat ősi volt, egyszerre féltő s büszke. Garai szívesen megkérdezte volna, „mitől vagy oly biztos, hogy ezúttal fiút hozol a világra?” De nem tette. Tudta, az asszony nagyon érzékeny erre. Halálosan bizonyos abban, hogy a halott Albert fiát fogja megszülni… hamarosan. Négy hét múlva!

– A természetnek nem parancsolhatok – folytatta Erzsébet. Keskeny arcán megfeszült a bőr. Tudta, hogy a terhesség miatt foltos lett az arca, és talán még a hangja is megváltozott. Igyekezett olyanokkal körülvenni magát, akik el bírták viselni a természetét. Ilyeneket találni nem volt könnyű. Keveset aludt, és mindennap attól rettegett, rossz hírt kap. Mivel már nem a férje a király, hát akár elkergethetik őt a magyar urak… Bár vannak néhányan, akik őt a védelmébe veszik. Persze nekik sem ő az igazán fontos, hanem a magzata, amely néha nagyokat rúg a hasában… Ez adja a meggyőződését, hogy fiú lesz az, erős fiú!

– Jöjj közelebb, László úr – mondta ekkor. A férfi közelebb lépett, Erzsébet asszony eljött az ablaktól. A szoba közepén álltak ők ketten, és az asszony remélte, az ajtó előtt nem hallgatózik egyik nőcselédje sem. – Úgy tudom, a magyar uraknak nagyon fontos a Szent Korona. Hogy csak azt ismerik el királyuknak, akiknek fejére ezt teszik. Mindenki mást elutasítanak, akit nem ezzel koronáznak meg!

László még nem tudta, mire gondol az özvegy királyné, de rábólintott:

– Így vagyon ez, felség.

– Ebből az következik a számomra – folytatta a nő –, ha valaki megszerzi a koronát, az befolyásolhatja az… eseményeket.

A das Ereignis szó ugyan megütötte László urat, de röptében kapta el a gondolatot. Amit Erzsébet igazából ki sem mondott, máris ott volt a fejében. Megnedvesítette duzzadt ajkát. Barna szeme az asszonyra meredt, a tekintetét kereste és megtalálta.

– Felség… Ha arra gondolsz, amire én… Ez nagyon veszélyes dolog lenne. Amúgy meg lehetetlen. A koronát Visegrád várában őrzik. Igaz, nincsen messze Budától. De ott ama nehezen megközelíthető fellegvárat erősen őrzik, és vagyon benne sok katona, kiknek ilyenkor, békés időkben egyetlen feladatuk a korona őrzése. Fegyveres erővel sem lenne egyszerű dolog. Szinte kudarcra van ítélve, akinek ez a terve.

A főúr szava – das Fiasko – éppen úgy megütötte Erzsébetet, ahogyan az előbb őt, amikor az „eseményt” említette. Egy igazi német biztosan „Misserfolgot” vagy „Rückschlagot” mondott volna. Ez tényleg „visszaüthet” arra, aki kezdeményezi. Azonban aki semmit sem tesz… Ezért kimondta:

– Aki nem tesz semmit, az nem győzhet, jó uram, László! Ne aggódj, nem bízok rád ilyen feladatot, mert nem szeretném, ha a lelkiismereted felháborodna. Csupán egyet kérek tőled: intézd el, hogy én, mint a király özvegye, megtekinthessem a koronát.

– Mi legyen az ürügy, asszonyom?

– Annyi, hogy olyan híreket kaptam, miszerint a koronát korábban elvitte valaki… Nem szeretném, ha valóban így lenne. Bizalmatlan vagyok a korona őrzésével kapcsolatosan… Látogatást akarok tenni Visegrádon, hogy személyesen győződhessek meg arról: ott vagyon a korona, mit utoljára szegény férjem fején láttam, alig két esztendőnek előtte.

Nagy lett a csönd, a két ember állt egymással szemben. Az egyik most nem volt királyné, a másik nem volt főúr. Már csak a másik szemét látták. László úr mélyet lélegzett, aztán könnyedén fejet hajtott.

– Elintézem, felség.

VISEGRÁDI ÉJSZAKA

1440

Hideg volt nagyon. Erzsébet fázott.

Már az úton sem érezte jól magát, de az inkább az izgalomtól volt. Jól felöltözött az útra. A havas tájon testőrök lovagoltak a szán mellett. Könnyű kis hintóból alakították át a szánt, sejthette, hogy az ő kedvéért tették, bár most ennek sem tudott örülni. Az útra két komornája, szobalánya kísérte el. Az egyik volt ama Kottannerné, akit a nagy feladatra kiszemelt, és akivel beszélt a dologról.

Magyar urak szintén jöttek vele. Talán a hívei voltak, és nem akarták, hogy útközben valami baja essen? Vagy védelmezték volna, ha az ellenséges urak részéről támadás éri? „Talán nem annyira vadak, hogy megtámadjanak egy terhes asszonyt?” – kérdezte magamagától Erzsébet. Mást hiába kérdezett volna. Ezek itt magyar urak, és bár folyton veszekednek és vitáznak egymás között, senki sem mondta volna azt, az élete veszélyben lehet. Az Ulászló-párti magyarok jóval többen vannak, mint a még meg sem született csecsszopó hívei.

Az út utolsó szakasza volt igazán nehéz. Még két lovat fogtak a szán elé, hogy bírják a meredek utat. Az alsó, Duna-parti várpalotában megpihentek. Az egyik úr aggodalmasan kérdezte:

– Felséges asszonyom, biztos-é, hogy felmenjünk? Szállong a hó, mi hamarosan havazásba csaphat át, és nem lesz könnyű az út.

– Fel kell mennem – jelentette ki Erzsébet, aznap nem először, és akik látták akkor az orcáját, megértették: nagyon elszánta magát. Kimondta újra: – Valakik azt beszélték nekem, hogy a korona már nincsen Visegrádon, nekem pedig tudnom kell: nem rabolták-e el Albert uram ellenfelei, hogy titokban azt tegyék Ulászló fejére!

Akkor aztán engedtek neki és elindultak. Szerencsére a hó továbbra is csupán szállingózott, sőt amidőn majdnem felértek a fellegvárhoz, elállott és tisztulni látszott az idő. Mi elég szokatlan volt errefelé januárban.

A várat akkor ketten parancsnokolták: apa és fia, mindketten grófok. Bazin és Szentgyörgy grófjai mindketten, és szavaik szerint a korona a helyén van, senki nem nyúlt hozzá, mióta Esztergomból – éppen Albert úr parancsára – odaszállították és lepecsételték.

– Megbízom kegyelmetekben – jelentette ki Erzsébet. – Ám mivel nekem szavukra kényes nemesemberek mondották volt, a koronát ismeretlen helyre vitték, hát látnom kellene, hogy meggyőződhessek azon állítások valótlanságáról.

Az unbekannt Ort szavak mint ostorcsapás harsantak a hideg várfalak között. Ismeretlen hely? A Bazini grófok egymásra néztek, aztán az öreg máris lódult.

– Nézzük meg, felséges asszonyom.

Kőlépcsőn mentek le. Itt soha nem volt fűtés, és ilyenkor januárban, a télnek közepén borzongató hideget leheltek a kövek. A falakon itt-ott dér mutatkozott. Fáklyákat vittek a szolgák előttük és mögöttük. Az alsó folyosón odaértek egy vasalt, vastag tölgyfa ajtóhoz, amely mögött őrizték a koronát. Az ajtón a pecsétek érintetlenek voltak. Letörték a pecséteket, hogy az ajtót kinyithassák, néhány úr a szolgákat félreparancsolva maga ment be, és hozta ki a ládát. Hiszen a koronához nem nyúlhattak alacsonyabb rendűek. A ládán lévő pecséteket feltörték és kivették a tokot, amiben a koronát tartották. Miután felnyitották, Erzsébet megpillantotta AZT…

Ott volt, semmi kétség. Ez az a korona volt, amit Albert fejére tettek. A vele jött urak között volt egy Cillei is, anyja révén szoros rokona, kinek tekintetét most Erzsébet kereste és megtalálta. Ama Cillei rábólintott: igen, asszonyom, ez az.

A jelenlévők nem sajnálták az időt, mind alaposan megtekintették a koronát. Senkinek sem volt kétsége, hogy a pletyka nem igaz, a koronát Visegrádon őrzik. Mielőtt feltörték, látták, mind a terem ajtaján, mind a vasládán, sőt a korona tartótokján is ott volt több főpap és főúr pecsétje.

Bazini Miklós úr, a vár parancsnoka kimondotta:

– Eme sok pecsét arról tanúskodik, hogy a korona nem a királyé, nem az ő tulajdona, felséges asszonyom. A korona az országé, vagy ha úgy jobban tetszik: a királyé és az országé, közösen. Eme főpapi és főúri pecsétek pedig azt jelentik, nélkülük a király sem nyúlhat a koronához.

A fia pedig megjegyezte:

– Idegen országokban az uralkodók nem tisztelik ennyire a koronájukat, s nem tiszteli a nép sem. Megesik, hogy minden király, amikor elfoglalja a trónját, csináltat magának egy újabb koronát, mit az ötvösök az ő feje méretére szabnak, és azzal koronázzák meg. Csak a magyar korona „szent”, mert majdhogynem vallássá lett a tisztelete.

Erzsébetet ez nem érdekelte. Meggyőződhetett róla, hogy ott van a korona. A terv ott forgott a fejében, elméje egyre újabb ötleteket szült. És amikor visszatért Budára, magához hívta két unokatestvérét: Garai Lászlót és Cillei Ulrikot. A két férfi Albert barátja volt, és feltétlen hűséggel álltak az asszony mellett. Aki ekkor már nagyon határozott volt.

– Azé az ország, akié a korona – jelentette ki. – Részleteket nem mondok el nektek, ne tudjatok róla, és legyetek nagyon meglepve, sőt „haragudjatok rám”, ha kiderül a dolog.

– De vajon sikerül-e? – ezt Ulrik úr kérdezte. Amivel elárulta, semmi baja a szándékkal, sőt egyetért vele. Az egyetlen gond az lehet, hogyan valósítsák meg. László úr sem habozott kijelenteni:

– Ha a korona nálad lesz, asszonyom, akkor az Ulászló-pártiak nem sokat tehetnek.

Ezzel mintegy jelezték, nincs ellenükre, ha valahogyan „megszerzik” a koronát. Ugyanakkor értésére adták a kedves rokonnak, maguk nem keveredhetnek a dologba, mert egy magyar úr nem lop koronát. Mi több, semmilyen törvénytelenséget nem tehet a szent ékszer ellen. Ezzel nem csupán a saját fejére vonná a nemesség haragját, a családtagjai, sőt utódai is azt szenvednék. Ujjal mutogatnának a fiaikra, sőt unokáikra, mondván: „Íme, ezek azok a gaz Cilleiek, vagy ama beste Garaiak, akik nem átallották ellopni a magyar Szent Koronát!” Az sem kizárt, hogy az esztergomi érsek egyházi átkot mondana ki rájuk, a nádor pedig talán birtokaikat is elkoboztatná… Amire ugyan nem volt példa, ámde ha a koronáról van szó, a magyar urak mindenre képesek és készek.

Erzsébet értette aggodalmaikat, azért annyit mondott:

– Van énnékem alkalmatos emberem, ki ezt megteheti. Őreá senki sem fog gyanakodni.

László és Ulrik urak egymásra néztek. Meglepte őket, hogy Erzsébet máris talált valakit vagy valakiket. Közben azért éreztek némi büszkeséget: A mi vérünk! Soha nem adja fel, vállalkozik a lehetetlenre is!

Miután az urak elmentek, Erzsébet hívatta Ilonát:

– Felkészültél?

– Igen, asszonyom.

– És „ő” is várja az utasításokat?

– Várja, asszonyom.

– Én Komáromba indulok holnap, te pedig mintha velem jönnél, ám Budáról kihajtva elválnak útjaink. Te azon úrral és két másik német udvarhölgyemmel Visegrádra mégy. Még ma indul oda egy futár, hogy közölje a várnagyokkal, Pöker Ferenccel és Vajdafi Lászlóval, kik most azon erősségben parancsadók, hogy érkeznek udvarhölgyek, lészen velük szekér, és ha Komáromból parancsolat érkezik, hogy oda kövessék asszonyukat, akkor nékik, azaz nektek azonnal indulnotok kell, legyen bár késő délután avagy kora hajnal.

– Így lesz, asszonyom.

Visegrádon az udvarhölgyek igen vígan voltak, hiszen farsang utáni hét lévén a régi vigasságokra emlékeztek a férfinépek. A várban csak ők voltak hárman, és amikor Ilona megérkezett, elbeszélgetett Ferenc úrral, a várnaggyal. A királyi vár úri őrzői, a Bazini grófok, kik inkább a koronára vigyáztak volna, a farsang miatt hazamentek birtokaikra. A hó tartósan borította a tájat. Február harmadik hetének végén jártak ekkor, és az asszonyházban csupán az udvarhölgyek laktak Ilonával, meg egy-két szolgálatukra rendelt öregasszonnyal, kik csak magyarul tudtak.

Ferenc várnagy örült, hogy egy olyan világlátott asszony, mint Ilona, hosszan beszélgetett vele. Megtudta hát, hogy Ilona a királyné egyetlen magyar udvarhölgye.

– Wolfram Ilona a becsületes nevem, várnagy uram. Apám kisnemes volt, ismeri tán az ilyeneket, soha nem vitte sokra, jószerével éppen csak a kutyabőre, a címere volt meg, és valamelyik ősének régi adománylevele. Meg egy kicsinyke földje. Ott nőttem fel én, aztán Sopronba kerültem. Nagy és híres város az, elhiheti nekem! És bizonyára szép leány voltam, mert maga a polgármester úr, Székeles Péter nézett ki magának, és némi udvarlás után feleségül vett. Ott tanultam meg jól németül. A bécsi udvarban is lettek ismerőseim, így aztán, amikor az uram a harmincegyedik esztendőben meghalt, Bécsbe kerültem. Egy Johann Kottanner nevű bécsi úrhoz mentem feleségül, és onnantól kezdve a királyi udvarban szolgáltam. Erzsébet királyné mellé kellett valaki, ki ismeri a magyar nyelvet. Hamarosan a kisebbik lányának, kit szintén Erzsébetnek hívnak, lettem a nevelőnője. A felséges asszony sokféle szolgálatot kért tőlem… – és mosolygott. Ferenc úr, a várnagy arra gondolt: nemrégen megözvegyülvén, talán éppen egy ilyen asszony lenne néki alkalmatos feleség. Nem akárki ez a Wolfram Ilona, magas körökben forog, egy királyné féltett kincsét, a leányát is rábízza… A bajszát pödörintette. Az sem zavarta, hogy ezen Ilonának kisebb gyermekei vannak otthon Bécsben, akik bizonyára nem értik a magyar szót.

Nem tudhatta a várnagy, hogy az a hosszú és őszinte beszélgetés része egy haditervnek, amit a felséges asszony és hűséges udvarhölgye együtt főztek ki. Erzsébet számára fontos volt Ilona asszony, hiszen súlyos titkokat bízott rá. Ráhagyta, keressen magának férfi segítőt. Ilona az élete végéig nem árulta el, ki volt ama férfiú. Lehet, hogy a szeretője?

Az éjszaka hamar eljött.

Hiszen február volt, havas a táj, szeles az idő, komor fellegek vonultak észak felől, sietve átúsztak a Duna fölött. Aki szemlélte, azt képzelhette, azok a felhők mindjárt elborítják a hegyet és az ormán magasodó erősséget. A vár falai komoran meredeztek a gyorsan sötétülő tájban, mígnem aztán az éjszaka magába ölelte, elnyelte a környező hegyekkel együtt.

A várnagy még egyszer körbejárta kicsiny birodalmát, felment a várfalra, északról a szemébe csapott a szél, mihamarabb hátat fordított neki. Egy pillantást vetett a toronyra. Világot a kapunál látott, az őröknél mindig kell legyen egy sokáig égő fáklya. A falakon bévül meg csupán az asszonyház ablakában látott némi fényt. Mécsest égetnek az udvarhölgyek, vagy gyertyát? Pöker Ferenc uramnak eszébe jutottak Ilona asszony gömbölyded formái, vágyakozva nyalogatta ajakát, majd sóhajtott egyet. Királyi udvarhölgy? Ugyan! Mikor állna vélem szóba, úgy igazán? Beszélgetni voltam jó, társalogni akart, azt is csak egyszer!

Benézett még a katonaszállásra, az istállóba, mindent rendben talált, hát nyugovóra tért.

Az Úr ezernégyszáznegyvenedik esztendejének február havában, annak huszonegyedik napjának éjszakáján nagy sötétség szállott le Visegrádra.

Ilona visszafojtotta a lélegzetét, annyira félt. Az izgalom átjárta egész testét. Megéltem annyi esztendőt, s ilyesmit nemhogy nem tettem soha, magamtól eszembe sem jutott volna…

A férfi, akit magával hozott, mint szolgát, valójában félig úr volt egyben. Ilona annyira titkolta annak kilétét, hogy „Jánosnak” szólította mások előtt, ami pedig bizonyosan nem volt a neve. A családi nevét pedig soha senkinek nem említette.

Az asszonyház, ahol Erzsébet udvarhölgyeit elszállásolták, éppen a koronát őrző helyiség mellett volt. A felséges asszony látogatása után a vasládát nem vitték le a föld alá, egy ottani helyiségben tartották, persze vasalt, pántos ajtó mögött, mit napközben igencsak őriztek. A várkápolnát éjszakára bezárták, azonban Ilona megszerezte a kulcsát. Miután sötétedéskor a várkaput bezárták, nem látták szükségesnek, hogy őr álljon ott – különösen, mert ama férfi, az őrszem, beláthatott volna az udvarhölgyek ablakán. A várnagy ugyan előbb fogadkozott, maga fekszik keresztbe az ajtó előtt, hogy úgy őrizze az ékszert, és ha valaki oda betörni merészelne, csak a testén keresztül juthasson be – ám aznap gyengélkedett. Ilona asszony pedig kedves mosollyal paskolta meg Ferenc úr arcát.

– Ejnye, csak nem beteg kend? Az hiányzik, hogy a hideg kövön feküdjön egész éjszaka, no, attól biztosan nem javulna az állapotja!

Így aztán Ferenc várnagy elment a szobájába aludni. A két cinkos megvárta, míg az udvarhölgyek elalszanak. Ilona napközben csellel szerzett néhány gyertyát, mert „János” kérte, hogy legyen mivel világítaniuk. Nem tudhatták, mennyi ideig fog tartani a zárak felnyitása, hát kellett több gyertya. Napközben Ilona közölte az udvarhölgyekkel, hogy hamarosan parancsolat érkezik, és akkor mindahányan felülhetnek a szekérre vagy a szánra, és menniük kell Komáromba, merthogy Erzsébet felséges asszony onnan hamarosan indul tovább Pozsonyba, s talán Bécsbe is? Hát örültek és lelkesen készültek az útra. Csak Ilona tudta, ebből annyi igaz: Erzsébet asszony Komáromban várja őket… és a koronát!

„János” fekete bársonyruhát öltött, amit „hálóköntösnek” nevezett, de nem az volt. Fekete színe megkönnyítette neki, hogy a várudvaron a homályban észrevétlenül mehessen ide és oda. Mindkét lábán nemezcipőt viselt, ezekkel nem keltett zajt. Mindkét cipőjébe és zsebeibe is rejtett egy-egy reszelőt, a lakatokat és más szerszámait pedig a ruhája alatt lopta be a házba. Az asszonyházba feltűnés nélkül nem juthatott be, hát úgy beszélték meg, hogy János a kápolna ajtaján kopog a megbeszélt időben, és Ilona, akinek oda szabad bejárása volt az asszonyház felől, eme kerülő úton engedi be őt.

Aztán eljött az idő. Kottannerné Wolfram Ilona nevelőnő, most összeesküvő, orvul koronát rabló, asszony létére hihetetlen bátorságról tett tanúbizonyságot. Maga is megdöbbent saját merészsége láttán. S visszaút már nem volt. Ugyan csak az a János tudott a dologról, aki úton van valahol a várudvaron, talpig feketében, és nesztelenül közeledik, nála vannak a lakatok és a szerszámok. Magához vette azt az egy kulcsot, amit Erzsébettől kapott – ezzel nyithatja meg az egyik lakatot, aztán a többit le kell szerelni. Ráadásul olyan csöndben, ahogyan lehet, nehogy felébredjenek a hölgyek!

Fogta a gyertyákat és ment a kápolnába, ahol nagyon hideg volt, hiszen itt sohasem fűtöttek. Már majdnem az ajtóhoz ért, amikor hallotta a finom kopogtatást…

Erzsébet királyné a komáromi vendégházban várakozott.

Szombat éjszaka volt. Úgy hitte, most történik meg AZ, amire folyton gondolt. Megfordult a fejében, hogy nagy merészség volt megbízni Ilona asszonyt. Ki végtére magyar nő, és mint ilyen, esetleg nem bírja megtenni a dolgot. Talán a Szent Korona neki is sokat jelent, mint a magyar nemesuraknak? Ám bízott a nőben, akit esztendők óta ismert. Akire kicsiny leányát szintén rábízta… És aki legalább annyira német, mint magyar. Ki Bécsben élt sokáig, hát talán nem fogja a magyarok pártját?

S ha elfogják, vajon mit fog vallani? Ilonának tudnia kell: ha azt állítja, a királyné bízta meg a korona elorzásával, Erzsébet tagadni fog. Mi több, megsértődik és kikel magából: „Miféle vád ez? Hát az Ulászló-pártiak semmi mást nem tudnak kitalálni? Lehet, nem is az az udvarhölgy akarta elvinni a koronát, hanem egyes urak, hogy Ulászló fejére tehessék, ők rendezték az egész komédiát?”

Az özvegy királyné feküdt ágyában. Sötét volt, odakünn fútt a szél, néha mintha maréknyi havat vágott volna az ablakra. Az asszony nagyon magányosnak érezte magát, és az is volt. Albert, Albert, miért mentél el? Ha itt lennél, minden másképpen történne! Tudta, késő bánat. Ugyan fohászkodhat a férjéhez, ki már nem az, ettől semmi sem változik. Örült, hogy maga vette kézbe a dolgokat. A méhében növekvő életnek egyszer majd elmondhatja: „Fiam, oly dolgokra ragadtattam magamat, amiket a legszívesebben elfelejtenék, de tudnod kell: érted tettem. Az a korona jogosan jár neked apád után, ne törődj azokkal, akik mást mondanak. Hazudnak ők, fiam, hazudnak.”

Az éjszaka csendjében saját szaggatott lélegzetét hallotta.

Ilona kitárta a kápolna ajtaját. Megcsikordult ugyan, aztán rögtön elhalt. János becsúszott a résen, és maga tolta vissza helyére az ajtót. Ráfordította a kulcsot, s a zárban hagyta belülről. Hiszen erre kell majd kimennie, ha végzett.

Nem volt szükség szavakra, különben is csak suttoghattak volna. János, ki napközben különféle ürügyekkel járt az asszonyházban, ismerte az utat. Ilonának eleinte annyi dolga volt, hogy álljon a folyosón az asszonyház ajtajában és… imádkozzon. Miasszonyunkat kérte, fogja be a fülét mindenkinek, aki itt aluszik, ne hallják meg a zajokat! Istent kérte, legyen véle és segítőtársával. Arra nem gondolt akkor, voltaképpen arra kéri Istent: legyen tevőleges társa egy orzásban. Olyan cselekedetben, amelyért – ha rajtakapják, elfogják – bizony méltatlan halál vár reá. Elég volt elképzelnie az örökösen torzsalkodó, gyakorta haragvó magyar urakat – éppen elégszer láthatta őket Budán! – akik mind-mind ellene fordulnának és a vérét követelnék. „A bűnös nőket vagy lefejezik, vagy zsákba varrva egy tóba vetik”, futott át a fején, és nagyon rosszul érezte magát.

Mégis kitartott.

János reszelt, sőt a meggyengített lakatokat kalapáccsal verte le. Igaz, posztót tett a fémek közé, a kalapács ezekre csapott le, s talán éppen emiatt kellett többször ütnie, hogy sikerrel járjon. Ilona egész testében reszketett, és úgy érezte, hogy isten, lám, mégis nekik segített. Mert bár János órákon át küzdött a lakatokkal és pántokkal, mi nem ment csöndben, sőt olykor meglehetős zajt csapott a munkálkodó férfi – senki sem ébredt fel. A vár őrsége sem hallotta, mi történik a kincses kamara körül. Talán a kinti hideg miatt egyetlen őr sem járt arra azon az éjszakán.

Az orvoknak újabb akadály állta útját. Ilona imádkozott és rettegett. Egész testén verejtékezett, és már-már azt hitte, az ördög műve az a zaj, amit János mível. Aztán végre elszánta magát, hogy közelebb menjen, és a bolthajtásos helyiségben megnézze, mire jutott az a férfi. Az meg a legnagyobb csöndben jött vele szemben. Nemezcipője a legkisebb zajt sem keltette. Suttogva jelentette megbízójának: az ajtó lakatjai olyan erősek, hogy nem tudja őket lereszelni, ezért inkább a tokot égeti ki. Megtette, ám ezzel nagyon erős szag keletkezett. Akkor meg attól retteghetett Ilona asszony, hogy az asszonyházban szétterjedő szokatlan szagra ébrednek az udvarhölgyek. Megint volt hát mitől félnie, és nem sokkal később újra hálát adni Istennek, mert a szag sem ébresztett fel senkit. János végére ért a munkának.

Végre kezükben volt a Szent Korona!

Szinte nem mertek ránézni. Gyertyák fényében, csöndesen kellett ügyködniük, a szívük a torkukban dobogott. Tudták mindketten, mit követnek el. Azt is, ha ekkor elfogják őket, semmi sem mentheti meg őket a halálos ítélettől. Ilonának kisgyerekei jártak az eszében, hogy János mire gondolhatott, soha nem tudhatta meg. A férfi sokat dolgozott azon az éjszakán. Talán ő is félt, de nem mutatta. Összeszorította a száját, a legszükségesebb szavakat préselte ki ajkai között, azokat is halkan és ritkán.

A két cinkos úgy dolgozott, mintha mindig ezt csinálták volna. Visszatették a ládát a helyére, a királyné pecsétjét helyezték el a lakatokon, szemre hát minden úgy nézett ki, mint azelőtt volt. Az ajtókat visszacsukták, de más lakatot tettek rájuk azokból, miket János éppen e célból magával hozott. A levert, elfűrészelt, megreszelt lakatokat magukkal vitték. Az álcázás végét az jelentette, mikor visszacsukták a boltíves helyiség külső ajtaját. A lakatokra rátették a lepecsételt kis kendőket – úgy nézett ki, ahogyan volt előző este. Mintha senki sem nyúlt volna ahhoz az ajtóhoz. Így volt remény arra, hogy talán hónapokon át senki sem fedezi fel a lopást, hiszen a visegrádi vár őrségének nem volt joga behatolni azon az ajtón. Csak úgy tehetnék meg, ha feltörik a pecséteket, ám ahhoz a korona őrzésével megbízott két gróf személye is kell, no meg egy fontosabb ember a főurak közül. A legjobb, ha legalább két pártból jönnének grófok vagy bárók.

Ilyen töprengésre nem maradt idő, el kellett tüntetni a nyomokat. János az ajtó elé hullott vasport takarította el, a reszelő nyomait fújta szét. Ezalatt Ilona elsietett az árnyékszékhez és abba dobta be a reszelőket. Mert ha megtalálják náluk, mindenki számára világossá lett volna, mit műveltek.

Mire idáig jutottak, pirkadt. Átdolgozták az egész éjszakát. Lassan mintha ébredeznének az udvarhölgyek… Tudott dolog volt a várban már előző napon, hogy Erzsébet királyné üzenetet küldött, mit futár hozott. Ez is része volt a titkos tervnek. Ha szombaton éjszaka sikerül megszerezni a koronát, akkor vasárnap az összes udvarhölgy és pár szolgájuk máris elhagyhatja a várat – a királyné utasításait teljesíteni kell! Ferenc úr, a várnagy is tudott erről.

Sürgős lett a dolog. A nyomokat eltüntették maguk után, s még mindig nem értek a végére. Hiszen a koronát valahogyan ki kell vinni az asszonyházból és az úti holmijaik közé csempészni! Erre korábban nem gondoltak, mert teljes eszükkel, elméjük minden erejével azon voltak, hogy valahogyan bejussanak a kincses kamarába, és onnan kihozzák a „zsákmányt”. Erősen haladt előre az idő, s valamit ki kellett találniuk. Olyan dologba rejteni a koronát, amely nem feltűnő, amelyről mindenki tudhatja rögtön, hogy a hölgyeké. No és amibe bele is fér, és ahol nem fenyeget a veszély, hogy letörik róla ez vagy az, netán a csúcsán ama kis aranykereszt, amely több mint száz esztendeje elferdült, csálén áll!

János talált rá a megoldásra. Két szál gyertya gyenge fényénél megpillantott egy nagy vörös bársonyvánkost. Máris tudta, mit kell tenni. Oldalt a tőrével felvágta a vánkost, kiszedte belőle a tollak felét, aztán a közepébe becsúsztatta a koronát, óvatosan. Mivelhogy jó elrendezte a tollakat körös-körül, ha valaki kézbe vette, talán csak a súlyán csodálkozhatott, mert hát az arany bizony jóval nehezebb a tollnál. Viszont tudták, az udvarhölgyek nem adják ki a kezükből, így nem tűnhet fel. Ilona bevarrta a vágást, a tollakat elvitte az árnyékszékbe. Öltés öltést követett, még mindig annyira félt és remegett, hogy kétszer az ujjába szúrt a tűvel.

Mire az udvarhölgyek felébredtek és felöltöztek, ők is készen álltak. János visszavedlett azzá, aminek hitték: szolga volt, ki majd a szánt hajtja, egyelőre viszont segített kihordani a hölgyek holmijait a szánhoz. Az istállófiúk vezették ki a lovakat, reggeliről senki sem beszélt. Ilona sürgette az asszonyokat: induljunk! Mire kiteljesedett a fény fent a fellegvár udvarán, készen álltak. Amikor János a vánkost vitte magával, egy tehénnek bőrét terítette rá, ne tűnjön fel senkinek. A tehén farka lelógott a hátáról, ezt néhányan látták és jót nevettek rajta… Így aztán senki sem látta a vörös vánkost, azt sem, hogy a szánra került.

Ilona asszony azt akarta, hogy mielőbb hagyják el a várat. A bűnös menekül a tett színhelyéről, és úgy érezte, ha ottlétük alatt ellenőrzi valaki az asszonyház környékét – a férfiak már bemehettek oda, miután az udvarhölgyek a szánra ültek –, akkor baj lehet. Elbúcsúztak Ferenc várnagytól, akinek orcáját megviselték a nyavalyák, bár az látszott az ábrázatán, mennyire sajnálja távozásukat. Olykor szívesen elbeszélgetett volna Ilonával, legeltette volna szemeit a gömbölyű asszonyon… Aztán János a lovak közé csapott, a várkaput kitárták előttük. A hölgyek visszaintegettek a várnagynak, majd a szán megindult lefelé. A Duna-partra érve az asszonyok sopánkodni kezdtek. Ők bizony grófnék voltak, előkelők, kik nem szoktak ily korán kelni, és főleg nem indultak útra éhgyomorral. A vár alatti hegyen, Visegrád faluban kerestek ennivalót, de csak heringet találtak, hát abból ettek egy keveset. Nagy út állott előttük, hiszen azon a napon kellett Komáromba érniük.

Ilona kitapogatta óvatosan, a nagy vánkosnak melyik részébe csúszott át a korona, ő meg a másikra ült félig. Így biztosította, más ne férjen hozzá, kezébe ne vehesse.

Amúgy volt velük egy szekér is, az udvarhölgyek egyike és két cseléd azon utazott. Hogy gyorsabban érjenek a célba, kimerészkedtek a Duna jegére. Különösen a szán haladt itt jól a vastag jégen. Egyszer kimentek a partra, mert láttak egy falusi fogadót, ott ettek valamit. Senkinek sem tűnt fel, hogy Ilona magával vitte a vánkost – nem merte magára hagyni a szánon, hátha valakinek megtetszik és ellopja… Ebéd után folytatták az utat.

A Duna közepén simább volt a jég, hát ott haladt a szekér és a szán. Aztán egyszer egy reccsenést hallottak. A jég beszakadt az egyik kerék alatt! A hölgyek sikoltoztak félelmükben. Ilona szíve kis híján megállt. Ha ők is így járnak? Isten megbünteti őket gonosz cselekedetükért? János nem gondolkodott sokat, a szánt húzó lovakat másfelé irányította. A jég a folyó szélein vastagabbra hízott. Vagy csak ebben bíztak, ezt remélték?

Ilona agyában egymást kergették a riadt gondolatok: ha beszakad alattuk a jég, akkor örökre elvész a magyar korona. És soha senki nem tudja meg, mi történt vele.

A szekér utasai nem kerültek a jég alá, azonban számos holmijuk beleesett a lékbe. Volt, amit a sodrás azonnal bevitt a jég alá. Erzsébet királyné egyik udvarhölgye egy sziléziai grófkisasszony volt, Ilona magához vette a szánra egy szolgálólánnyal együtt. A szekeret valahogy kihúzták a lékből, és folytatták útjukat. A kocsisoknak jobban kellett figyelniük a jelekre, melyek azt mutatták, hol milyen vastag avagy vékony a jég…

Ugyanazon a napon a komáromi „palotás házban” nagy dolgok történtek.

Azt tervezték, hogy másnap, hétfő reggel indulnak Pozsonyba. Erzsébet úgy gondolta, ott szüli meg gyermekét. Formálisan azért, hogy magyar földön szülessen a leendő király – szilárdan hitte, hogy fiút fog a világra hozni –, azonban tartott attól is, hogy a „lengyel párt”, azaz Ulászló magyar hívei esetleg elfogják őt, és valahová fogságba hurcolják. Szentül hitte, hogy ez lehetséges, mert azon uraktól minden aljasság kitelik. Nem voltak hírei Visegrádról egészen estig.

Aznap egy grófi barátnője küldött hozzá egy szoptatós dajkát, ki a kicsiny fiával érkezett meg. Addigra mellette voltak azok, akik a szülésnél segítenek. Szereztek bábát, mint mondogatták: ama környéken az a legjobb. Erzsébet kiadta az utasítást, másnap reggel mindannyian Pozsonyba utaznak. Így tudta a testőrség kapitánya meg a szolgák parancsadója.

– Jobb teje vagyon annak a nőnek, kinek fia vagyon, mint annak, kinek leánya – mondogatta a dajka. Kész volt szoptatni a majdan megszülető gyermeket. Mindent összepakoltak, pihent lovak várták a másnapi indulást, amikor…

Amikor Erzsébet ismerős fájdalmakat érzett. Kétszer szült eddig, Luxemburgi Zsigmond és Cillei Borbála leánya két kislánynak adott életet, és érezte, mi közeledik.

Gyorsan riasztotta az asszonyokat. Ekkor érkezett meg Visegrádról Ilona és az udvarhölgyek. Erzsébet mellett mindig volt valaki, hát Ilona csak annyit tudott neki mondani:

– Amiért elküldött engem, felséges asszonyom, azt magammal hoztam.

Erzsébet arcán a megkönnyebbülés jeleit láthatta. Nagyon örült… volna, ha nem kezdődnek meg a fájások. Ilona máris rendelkezett.

– Valaki szaladjon a bábához, teremjen itt tüstént!

Csupa német asszony volt ott akkor, mindenki ezen a nyelven szólott. A bába a fejét csóválta.

– Úgy tudtam, a doktorok szerint még egy hétig kéne őfelségének viselősnek lennie! Vagy a doktorok számolták ki rosszul, vagy pedig Isten akarta így!

Akárhogy volt, ezzel senki sem törődhetett. Erzsébet királyné nem tudta meg, hogyan sikerült kilopni a koronát Visegrádról, lehet, a részletek nem érdekelték? Sem akkor, sem később nem kérdezett rá. Igaz, nem volt alkalom mélyebb beszélgetésre, hiszen a gyermek megszületése, az ezzel járó politikai bonyodalmak sok időt elvettek.

Ilona mindenesetre Isten különös kegyelmének tulajdonította, hogy sikerült nem csak ellopnia a koronát, de a Duna jegén, halálos veszedelmek között eljutott vele a királynéhoz – s azt is, érkezése órájában, lám, világra jött a király, akinek ő a koronát hozta!

És megszületett László.

Erzsébetnek igaza lett. Hónapok óta szentül meg volt győződve, fia lesz, és nem leánya. Így történt. Amikor a bábaasszony odalépett az ágyához a bebugyolált gyermekkel, és azt mondotta: „Egy királyt tartok a kezemben” – az első gondolata az volt: Ha szegény Albert itt lehetne, mennyire örülne a fiának! Ám Albert majd’ négy hónapja halott volt.

Ilona később azt mondta erről a születésről:

– A király nem akart tovább várakozni, sietett a Szent Koronához. Mintha valaki azt mondotta volna neki, a lengyel király leselkedik az ő atyai örökségére.

Mások úgy vélték: isteni csoda, László Komáromban, és egy héttel korábban született meg. Mert bizony sokan attól tartottak, a lengyel Ulászlót előbb hozzák az urak Székesfehérvárra, mi több, útközben elhozzák a koronát Visegrádról, és Ilona asszonynak nem lett volna miért mennie Visegrádra.

Mások is hirdették a következő hetekben:

– Amiképpen igaz, hogy István királynak Magyarországra Isten küldte és szánta a Szent Koronát, úgy igaz, hogy szemmel láthatóan Isten akarta, hogy Magyarország Szent Koronáját az igazi örökös király, László úr viselje, ne a lengyel király.

Azon a hétfői napon, február huszonharmadikán indultak a futárok szerte a nagyobb városokba, hogy elvigyék a jó hírt: király született! Cillei Ulrikot – ki egykoron Zsigmond király sógora volt, most a királynénak nagybátyja –, megtudván az eseményt, egyszerre született királya és közeli rokona, vére, nagy öröm fogta el. Az egész udvarnépe, számtalan gróf és báró a maga birtokán örömtüzeket gyújtatott és fáklyásmeneteket rendezett vízen és szárazon. Éjfél utánig tartottak az ünneplések. Korán reggel pedig futár indult Cillei hamarjában pergamenre vetett levelével az esztergomi érsekhez: jöjjön és vegyen részt az ifjú király megkeresztelésében! Mindenki lázban égett. Ott volt Ferenc mester, a budai plébános is.

A keresztelőre hamarosan sort kerítettek.

Erzsébet a férje halála óta feketében járt – erre az alkalomra elvették tőle azt a fekete köntöst. Lehet, örült, hogy megszabadult tőle? Ilona is ott volt, ahogyan attól kezdve heteken keresztül. De soha nem maradtak kettesben annyi időre, hogy elmesélhette volna annak a félelmetes visegrádi éjszakának a történetét. Kibeszéletlen maradt hát a dolog kettejük között. Talán Erzsébet nem akarta tudni a részleteket? Neki elég volt annyi, hogy a megbízása teljesült, elhozták a koronát – igazából nem neki, hanem László fiának.

– Ez így gyönyörű – mondta ki az egyik udvarhölgy, és Ilona egyetértett vele. Mert Erzsébet harmincesztendős elmúlott, ilyenkor az asszonyok már nem szültek. Sokan valóságos öregasszonynak néztek ki. De nem ő!

Vörös és aranyozott színű ruhába öltöztették a nők, és nem győzték dicsérni.

– Felséged szebb, mint valaha!

– Egy menyasszony sem néz ki különbül.

– A kis király büszke lenne a szép édesanyjára.

Erzsébet örült a dolognak, és végignézett a hölgyeken.

– A keresztelőn mindannyiótoknak díszesen kell megjelennetek, hölgyeim. Dicsére és tiszteletére Istennek, aki országoknak és népeknek örökösödés jogán királyt és uralkodót adott.

A hölgyek mély főhajtással vették tudomásul a bejelentést, biztosan örültek, mert ez azt jelentette, hogy annyi hányattatás után végre a legszebb ruháikat ölthetik fel, és ismét nőnek érezhetik magukat. Erzsébet tekintete végigsiklott az orcákon. A sor végén állott Ilona, a kislánya nevelőnője, aki a visegrádi napoktól sokkal több volt, mint nevelőnő. A két szempár összeakadt, Erzsébet pedig mintha azt üzente volna Ilonának: „Nem felejtkezem meg rólad.”

KORONÁS CSECSEMŐ

– Hát azt hallottátok-é, jó urak, miután fia született, Albert özvegye, Erzsébet futárokat küldött lengyel földre?

– Hallottam én is. Az akarta kérni az uraktól, hogy el se kezdjék a tárgyalást Ulászlóval, mivelhogy megszületett a magyar király.

– A futár elkésett. Addigra a magyar urak megegyeztek Ulászlóval. Hivatalosan felkérték, legyen a magyarok királya.

– Aki nem habozott. Talán nem csupán, mert a küldött urak biztosították afelől, milyen sokan támogatják magyar földön. Hanem mert emberei révén figyelte a magyar eseményeket, és tudta, nem kevés esélye van a trón és a korona elnyerésére.

– Tudjátok, urak, miért szavaztak sokan Ulászló mellett. Merthogy nőttön nő a török fenyegetés, márpedig az országot ilyenkor nem kormányozhatja sem nő, sem pedig egy csecsszopó gyermek.

– Igaz! Ide férfi kell.

– No, ami azt illeti, ama szenteskedő lengyel ifjú sem férfi még. Beszélik, a lovagok korában él, arról álmodik, soha nem nősül meg, nem veszíti el szüzességét, Jézus harcosa lesz, ki kiszorítja a Balkánról a pogány törököket…

– Szépeket álmodik az ifjú ember.

– Keserves lészen ébredése. Márpedig ha idejön a nyáron, mint hírlik, vagy korábban, sok dolgot fog látni, mik távolról sem emlékeztetnek a szűzies lelkű lovagok világára.

– Ezt szépen mondtad, bátyámuram. És másféle veszedelmek is fenyegethetik az ifjú lengyelt!

– A házasságra gondolsz?

– Természetesen. Vannak, kik úgy szeretnék fenntartani a rendet és a békességet, úgy összebékíteni a két oldalt, hogy mindenki jól járjon. Azt találták ki, Erzsébet menjen feleségül a lengyelhez, és Ulászló legyen a király.

– Ez akkor volt jónak ígérkező planum, amidőn nem tudhattuk, fiút szül-é avagy leányt Albert úr özvegye. Tudott, hogy fia született, csak nem lesz bolond harmincvalahány esztendősen feleségül menni egy tizenhat esztendős kamaszhoz? Ráadásul úgy, hogy ezzel elveszítse a fia trónjához az összes esélyét?

– Hát ez bizony nagy dilemma. Merthogy Ulászlót a magyar urak Krakkóban királyuknak fogadták, meghívták, és mint hallom, úton van, nem kis haddal. Ilyenkor mit lehet tenni?

– Tavasz vagyon, jó uraim. Április vége közelg, hamarosan fölszáradnak a rétek, a patakok és folyók visszahúzódnak medrükbe. Vagyis jöhet a had, és ha másképpen nem megy, Ulászló hívei háborút kezdenek a koronáért, a hatalomért.

– Az ország már így is megosztott. Minden, ami a Dunától keletre vagyon egészen Erdélyig, s bizony a Felvidék egy része, meg a Cilleiek révén a horvátok földje, Ulászló mellett áll. Erzsébet párthíveinek maradt a Dunántúl. Segítséget honnan remélhetne? Az osztrákok, a csehek talán küldenek neki pár ezer zsoldost, viszont annyi erő kevés lesz ahhoz, hogy egy halott király utódjából magyar királyt faragjon.

– Azért ne temessétek még az özvegyet… Pozsonyba ment és valamiben töri a fejét. Láttam őt néhányszor, mikoron mi mindahányan Albertet szolgáltuk. Bizony mondom néktek: ravasz, makacs és állhatatos fehérnép, ki mindenre kész a magzatáért, és sok bajt okozhat az országnak.

A férfi megtorpant a küszöbön. Cillei Ulrik, ez a testes, korán őszülő férfi látta meg elsőnek. Ismerte látásból, tudta, Pozsonyban a magisztrátus tagja. Ulrik úr, mint Erzsébet unokatestvére és a kis király rokona, nagy tekintélynek örvendett. Harminchatodik esztendejébe fordult, szinte mindent elért, amit egy úr elérhetett. Mióta a Cilleik Zsigmond király és császár alattvalói lettek, azóta birtokaik száma négy földön gyarapodott: osztrák, cseh, magyar földön, meg Krajnában, közel az Adriához terpeszkedtek. Míg Albert meg nem halt, Ulrik úr horvát területeken volt bán, és a saját földjein afféle kisebb királynak számított.

A tekintetével intett a férfinak: jöjjön közelebb. Sokan voltak a fogadóterem előtt. Két titkár fogadta és várakoztatta az urakat, kik végül Erzsébet elé kerülhettek. Ulrik úr odabent volt eddig, s most kijött, hogy lássa, hányan várnak audienciára a királynéhoz.

– Cillei uram, fontos hír érkezett hozzánk a magisztrátusra. Kiderült, akadnak olyan magyar urak, akik nemcsak nem akarják kenyértörésre vinni a dolgot Ulászló és Erzsébet asszony között, hanem kitaláltak egy másik megoldást.

Ulrik figyelt. Tudta, hogy közvetítővel van dolga, azonban tisztában volt azzal, minden oldal érveit vagy javaslatait meg kell hallgatni ahhoz, hogy az ember jó döntéseket hozhasson. Ha ostobaság, amit hallani fog, elveti, és Erzsébetnek nem szól róla. Ám ha valami épkézláb dolgot találtak ki az urak…

– Hallgatlak.

– Nagyuram, ezek nem akárkik ám! Matkó bán, Vajdafi Imre, Ország János, vagyis olyanok, kiknek vagyon szavuk az országos politicában. Nos, Ország úr a többiek nevében azt javasolja, Erzsébet asszony koronáztassa meg a csecsemő gyermeket! Ezzel biztosítja számára a királyi jogokat. Ha egyszer a fején volt a korona, a kis Lászlót igen nehéz lesz jogaiból kitúrni, ha mégoly gyermek is. Természetesen ennek feltétele, hogy a Szent Korona kerüljön a csecsemő fejére.

Ulrik úr azonnal átlátta, ez nem rossz planum! Ha megteszik, alaposan összezavarják Ulászló és hívei sorait. Akkor nem trónkövetelőnek számít az ifjú lengyel lovag, hanem bitorlónak, aki egy másik, törvényesen megkoronázott király trónjára tör! Ezt talán a pápa sem tűrheti el. Beszélik arról az Ulászlóról, nagy híve az adott szónak, az esküvésnek, ki becstelenséget soha nem követne el, merthogy az nem illik az igazi lovaghoz…

Választ ígért a férfinak, aztán kivárta, míg a kérelmezők sora véget ért. Már nem voltak sokan. Amikor az utolsó kijött, Ulrik úr bement az unokatestvéréhez.

– Jó, hogy te jöttél – örvendezett az asszony. – Azt hittem, újabb pórul járt avagy csalódott kérelmezők sirámait kell végighallgatnom. Néha csapatostul áradnak hozzám, mintha én tehetnék arról, hogy szegény Albert meghalt, és ígéreteit nem válthatta be.

Ulrik megfogta Erzsébet kezét, az ablakhoz vezette. Két, bársonnyal kárpitozott karosszék volt a mélyedésben. Odakünn ezer színnel virított a tavasz. Pozsony virágba borult. Itt fent a várban langyos szellők jártak – virágillatú szellők. A magasból látták a Dunát, visszatükrözte a kék eget. Április vége volt, az időjárás olykor szeszélyes, bár érezhették a közelgő igazi tavaszt, vagy inkább a nyárelőt.

Ulrik elmondta, mit kért a magyar urak egy csoportja. Erzsébet hallgatta, aztán annyit szólott:

– Persze, gondoltam erre. Te vagy az egyetlen rajtam kívül, aki tudod, miért lenne kockázatos ez a lépés.

Ulrik úr önkéntelenül lehalkította a hangját.

– Senki sem tudja, hogy nálad van a korona.

– Amit ellopattam – mondta gyorsan az asszony. – A saját kelepcémbe estem! Nemhiába mondogatják a magyarok, hogy aki másnak vermet ás…

– …maga esik bele – folytatta Ulrik, aztán Erzsébet szemébe nézett: – Eltelt két hónap, és nem vették észre, hogy a korona nincs a visegrádi várban! Tudod, mit jelent ez?

– Csak nem azt, hogy immár bűntelen vagyok?

– Azt nem, azonban ennyi idő eltörli a nyomokat. Ha most fedezik fel, ugyan hogyan állapíthatják meg, mi történt voltaképpen? Ki tört be oda és mikor? Azonfelül, férfiakra fognak gyanakodni, eszükbe sem jut, hogy mindezt egy nevelőnő, vagy akár komorna tehette!

– Úgy véled, hozzám nem vezetnek nyomok?

– Nem vezetnek, vagy ha mégis, hát igen halaványak, mit sem érnek azok számára, kik a rejtélyt nyomozzák. Erről jut eszembe: kifizetted azt a két embert?

– A férfi megkapta a maga száz aranyát, és úgy tűnt, mintha a föld nyelte volna el. Ilona asszony itt van velem. Mindig hűséges volt, az is marad. Nagy jutalmat kapott, és a saját érdekében is hallgatni fog. Hiszen egy kegytárgyat lopott el, amiért minden bíró azonnal fejét vétetné, ha kiderülne.

– Rendben van. Jól őrzöd?

Erzsébet válasz helyett felállt és a szoba sarkába ment. Egy kis szekrényke állott a fal tövében, intarziás, szép, itáliai munka. Amikor felnyitotta a fedelét, hímzések és fonalak, meg tűk tárultak a férfi szeme elé. Tudta, hogy nem ezt kell látnia. A királyné kivette a felső fiókot, alatta egy kerek tok lapult. A szemük összevillant.

– Itt van éjjel és nappal, ide pedig engedelmem nélkül senki sem léphet be. Azok a dajkák sem, akik a kis Lászlóra vigyáznak.

Visszaültek az ablakmélyedésbe, Ulrik folytatta.

– Vegyük számba a lehetőségeket – a möglichkeit szó most könnyedén röppent ki ajkai közül, és Erzsébet úgy érezte, ez új reményt ad neki. Lehet, a helyzet mégsem olyan kilátástalan, mint eddig hitte? Ulrik okos ember, nem véletlenül vitte ilyen sokra viszonylag fiatalon. Az a korán őszülő halánték idősebbnek mutatja a koránál, megtévesztően. – Tehát senki sem akaszthatja rád a vádat, hogy közöd volt a korona ellopásához. Ha mégis megtennék, felháborodottan, sőt igen haragosan fogsz tiltakozni az aljas és teljesen alaptalan gyanúsítgatás ellen.

Erzsébet rábólintott – ez eddig rendben van, ezt teszi, de várta a megváltó folytatást.

– Jelentsd be, Fehérvárra utazol, hogy ott megkoronázzák Lászlót, Magyarország törvényes királyát. És tényleg odamegyünk. Ott lészen az esztergomi érsek, ki régi híved, sőt neked köszönheti, hogy ily magasra jutott. Ő teszi a koronát a kis László fejére. Ezzel sikeresen megosztjuk az ellenségeidet, az Ulászló-híveket is. Onnantól kezdve bitorlót támogatnak, kik véle maradnak. Az, hogy márciusban Krakkóban „közfelkiáltással” tették Ulászlót magyar királlyá, mit sem ér. Az acclamatio nem helyettesítheti a koronázást… De visszatérve: Fejérvárott a korona egyszerűen „előkerül”, azt sem kell tudnia senkinek, hogy nálad volt. Nem te fogod odavinni, hanem én, a legnagyobb titokban. Előző este betesszük a bazilika kincstárába, ahol régen sokszor volt, másnap ott csillog az oltáron. Megkoronázzák a fiadat, aki egyben az én kedves rokonom, és akinek sokat fogok segíteni, mígnem felnő…

– Tehát a magyar nemesek nem vádolhatnak meg azzal, hogy durván megsértettem a Szent Koronára vonatkozó törvényeiket?

– Ugyan miért tennék? Hisz semmit sem fognak tudni arról, hogyan került a korona Fejérvárra. Nem te leszel a céltáblájuk, mert ügyesen elhintem az urak között, hogy közülük valaki lopta ki a koronát éppen azért, hogy véget vessen a két párt közti viszálynak!

Erzsébet leplezetlen csodálkozással bámulta az unokabátyját. Ez aztán az ész! Ulrik látta a csodálatot, és ugyanolyan lelkesen beszélt tovább.

– Össze lesznek zavarodva. Mindazonáltal kell egy kisebb hadsereg, amely biztosítja a zavartalan koronázást.

– Ha szólok kedves rokonomnak, HabsburgAlbert hercegnek Bécsben, hogy küldjön lovasokat…

– Az jó lesz, azonfelül természetesen őt is meg kell hívni a koronázásra, emeli annak fényét. Egy szemtanú, ki maga szintén uralkodó, sokat nyomhat a latban.

– Kottannernét küldöm hozzá. Jobb, ha nem lesz itt, de visszatér a koronázásra, Fejérvárra…

– A koronázás legyen pünkösd napján, május tizenötödikén. Előtte persze össze kell hívni vagy száz magyar nemest, mindegy, kifélék-mifélék, a lényeg az, hogy megválasszák Lászlót királynak. Bár apja után örökölte a címet és rangot, azért erre a formaságra szükségünk lészen. Az ellenfelek és egyben vetélytársak ne találhassanak hibát semmiben. Mert elhiheted, utána hónapokon át keresgélnek mindenféle apróságot, amibe beleköthetnek.

– Ez az Ulászló tehet valamit?

– Annyit, hogy eljön Budára, minek kapuit megnyitják előtte a hívei. Ha nálad van a korona, akkor mit tehetnek?

– Nem szívesen hagynám a koronát Fejérvárott. Ki tudja, ismét kinek a kezébe kerülhet?

Ulrik úr elégedetten mosolygott. „Erzsébet az én vérem”, gondolta elismerően, s folytatta.

– Eszembe sem jutna otthagyni. Amíg a korona nálad van, másnál nem lehet, és céljaikra azt fel nem használhatják. Különben is, egy király megteheti, hogy maga vigyáz a koronájára, nem? A kis Lászlótól ugyan ki tagadná meg ezt a jogot?

Erzsébetnek tetszett az ötlet.

– Ezek engem kiszorítanak az országból, meglásd! Ha visszatérek Pozsonyba, könnyen lehet, tovább űznek az Ulászló-pártiak, mert sokan vannak és sok a katonájuk.

– Akkor ott van Frigyes.

A név elhangzott. Erzsébet arcán nem látszott öröm, hát Ulrik szólott tovább.

– Frigyes német király, e néven a harmadik lett a Habsburg-ház feje, miután férjed, a mi szeretett Albertünk elhalálozott. Ő biztos támasz lehet, ha úgy hozza a szükség.

Erzsébet nem mondta ki, látszott az arcán, nem ilyen támaszra számít a jövőben. Ám Ulrik úr hallgatott. Olykor árt a túl sok szó, olykor meg hasznos a kevés is – tudta jól.

A harangok zengtek. Kik a bazilika tornya alatt álltak, befogták a fülüket, az sem segített. Az érces zengés mintha áthatolt volna a bőrükön és húsukon, elérte csontjaikat, ők is zengés lettek.

Gyönyörű fényes nap volt. Mindenfelé szállt a pünkösdirózsák illata, hiszen azokból vágtak vagy ezret, és díszítették fel az ide vezető utat. Gyalogos városi poroszlók és osztrák meg magyar zsoldosok tartották szabadon az utat. A tömeg már akkor a királyt éljenezte, amikor csak Széchy Dénes, a magyar keresztény egyház feje érkezett díszes kíséretével. Ennyi főpapot ritkán látott a nép errefelé.

Óriási volt a zaj. Mindenki beszélt, kiabált, türelmetlenkedett. Olykor kétségbeesett kiáltások hallatszottak.

– Tolvaj, tolvaj! Fogják meg!

– Ott viszi a pénzes zacskómat!

Aztán olyan sűrű lett a tömeg, hogy a tolvajok sem tudtak tovább „dolgozni”. Az emberek egymáshoz préselődtek, különösen az út mentén meg a szentély körül. Úri lovasok közeledtek, a széleken a lovászok és a szolgák lovagoltak. Egy íjas csapat nagyon tetszett a népnek: csupa egyforma zekét viseltek, a nadrágjuk egyforma posztóból készült. Mindegyiknek hátán átvetve az íja, lazán, hisz nem volt miért a húrokat feszíteni. Puzdrában csillant a nyílvesszők vashegye.

– Nézd, öregem! Ha valakit egy ilyennel eltalálnak, az nem kér több kenyeret!

– Bizʼ igaz. Ha meg a bordái közé megyen egy vessző, aligha marad élve.

– Ha nékem lenne egy ilyen íjam, és kimehetnék a gróf erdejébe, minden héten őzhúst enne a család!

A korona ezenközben az oltáron pihent. Ugyan nem voltak mellette megszokott társai: Szent István kardja, a jogar, az országalma, a palást, és nem hoztak helyettük más jelvényeket. Hiszen amúgy sem egy felnőtt férfi fejére kerül a korona, ezért hát fölöslegesek.

Azon a reggelen tömérdek katona lepte el a várost. Bármerre néztek az emberek, vérteket, lándzsákat, sisakokat láttak fölös számban. Érezhetően fontos volt valakiknek, hogy ne történjen rendbontás, ami árnyékot vetne a szertartás hitelességére, komolyságára. A tisztes polgárok egy része ezt átérezte, azonban a városba özönlött falusiakat ez nem érintette meg. Aminthogy azt a sok koldust és tolvajt sem, akik mindenfelé lesték a ruha alól kivillanó pénzes zacskókat. Az éppen erre járó idegen, főleg német és talján kereskedők érdeklődve figyelték a sokadalmat. Ajkukon gyakorta ismétlődtek a krönen és a corona szavak.

Kottannerné alig ért vissza Albert herceg csapatával Bécsből, máris a gondjaira bízták a kis Lászlót. Persze nem kellett semmitől tartania. Hintók hozták őket, egy másik hintón jött Erzsébet asszony. Özvegy volt, a gyászesztendő sem tellett le, mégis kiöltözött arra a napra, „amikor a fiam királlyá lesz”, mint mondta a palotában. A hintók lassan, méltóságteljesen vonultak a bazilika felé. Körülöttük páncélos, fegyveres katonák vonultak, szinte láthatatlan, ám mindenképpen áttörhetetlen falat képeztek a gyermek és kísérete körül. Albert osztrák herceg, maga is Habsburg és a nemrégen született kis László rokona, örömmel fogadta Ilonát és a meghívást. És mivel kevés idő maradt, másnap reggel összetrombitálta a seregét, és legjobb vitézeivel indult Fejérvár felé. Nyílt titok volt, miért tesz így: ha az Ulászló-párti magyarok győznek, az ország elvész a Habsburgok számára. Így viszont, hála a néhai Zsigmond királynak és császárnak, összekötötték a két vérvonalat. Innentől kezdve, ha László felnő, egy Habsburg fog uralkodni a magyarokon, aki ezen a címén kívül a jövőben lehet cseh, osztrák és lengyel uralkodó is!

Erzsébetet, amikor kiszállt a hintóból, nagy ovációval fogadták. Persze főleg az urak csapata állott a szentély bejáratánál, ők mind a hívei voltak. Még a reá várakozó Széchy Dénes érsek úr is főhajtással üdvözölte. Az urak meg felváltva hol Erzsébetet, hol Lászlót ünnepelték, éljenezték. Az asszony mosolyogva bólogatott. Cillei Ulrik és Garai László, a két unokatestvére kísérte be a templomba.

Kottannerné Ilona, bár csak kisnemes volt az apja, most a csecsemőt kísérő udvarhölgyek között játszhatta a főszerepet. Igaz, azok mind grófnők voltak, némelyik szintén anya, és kivétel nélkül nem akármilyen bécsi családok gyermekei – így Ilona most annál büszkébb volt a maga szerény származására. Tudta, amit tudott: a korona ellopásának történetét rajta kívül csak az a bizonyos férfi ismerte, akinek nevét Ilona gondolatban sem ejtette ki. No és Erzsébet, akivel az azóta eltelt majd’ három hónap alatt sem volt ideje megbeszélni a dolgokat. Ahogyan múltak a hetek, és az özvegy nem hívatta őt, kettesben pedig soha nem lehettek, egyre inkább erősödött az asszonyban a feltételezés, sőt a bizonyosság: Erzsébet nem akarja tudni a részleteket! Neki az eredmény a fontos. Ha tudná, hogyan lopták el a koronát, talán nagyobb részességet vállalna a bűnben? Sejtette Ilona, hogy az özvegy királyné ugyanúgy próbálja törölni az emlékezetéből az eseményt, ahogyan ő annak a segítő férfinak a nevét. Erzsébetnek még egy oka van rá, hogy így tegyen: a fia. Mindent a kis Lászlónak rendelt alá. Ami történt – még ha bűnben fogant –, csak azért volt, hogy eljöjjön ez a nap. Jóval a születése előtt küzdött ezért a napért, amikor a kicsi fejére felteszik a koronát.

És most itt van! Erzsébet még egy pillantást vetett körbe. Az éljenző köznép nem érdekelte, pillantása súrolta a lelkesedő plebset. De az urak mindegyikének juttatott egy pillantást, és remélte, hűségükben kitartanak. Mert arra bizony nagy szüksége lesz neki és a fiának.

Ilona tudatában volt a felelősségnek. Óvatosan vitte a bepólyált csecsemőt, el sem merte gondolni, mi lenne, ha megbotlana a templom küszöbén és elejtené a gyermeket. Persze vigyázott, és az őt kísérő udvarhölgyek is vigyáztak – nem annyira Ilonára, inkább a kicsire. Aki csupán tizenegy hetes, tehát nincs három hónapos sem!

A hintójuk nem ért a bazilika elé, amikor ott már lezajlott a szokásos szertartás. Fehérvár polgárai állottak a még bezárt ajtó mögött. A szertartásrend szerint a királynak – ezúttal persze az anyjának – kellett magyarul kérni a polgárokat, engedjék be a leendő királyt! Azok szintén magyarul válaszoltak: kérték, hogy Erzsébet a fia nevében tegyen esküvést. Amit megtett pár rövid szóval, és akkor megnyíltak a szentély kapui.

Ilona a szentély elé érve az odakészített aranyos bölcsőbe helyezte a kisfiút. Nem maradt ott sokáig, mert gyorsan megbérmálták és következett a lovaggá ütés szertartása.

Mert hiszen király csak lovagból lehetett. Senki sem akadt fenn azon, hogy egy három hónapos gyermek hogyan lehetne lovag. Ha nem az, hát azzá teszik, tüstént! Ujlaky Miklós vajda, kit „országnagynak” is neveztek, tehát az egyik legfontosabb tisztséget töltötte be, a Cillei Ulriktól kapott lovagi karddal – melynek pengéjébe az unverzigen, „félelem nélkül” feliratot vésték – az Ilona által odatartott csecsemő vállát megütötte. Persze mértékkel, noha Erzsébet ettől is ijedten kiáltott fel: „Istenem, nem megsérteni”, mert így beszélt magyarul.

A kis László tehát lovaggá lett, mi több, innentől kezdve elnyerte azt a jogot, hogy mint uralkodó lovaggá üthessen másokat. Ezért neki ajándékozták az említett kardot.

Az érsek felkente a királyt a megszentelt olajokkal, majd a gyerekre ráadták az aranyos királyi ruhát, és miközben Kottanner Ilona tartotta a gyermeket a karján, ismét szembesült a koronával…

Ez volt hát az, amit elloptam. Amit aztán egy párnában hoztunk a visegrádi várból, és majdnem a Duna jege alatt vesztünk el mindahányan… Merőn nézte a koronát. Egyszer volt egy olyan érzése, mintha a korona visszanézne rá… Aztán a pillanat elmúlott, és vele együtt a régi félelem. Hiszen abban a pillanatban értette meg Ilona, hogy volt értelme a bűnnek, amit elkövetett. Most ért hát véget lelkének fájdalmas futása, ami azon a februári éjszakán vette kezdetét a visegrádi Fellegvárban, és itt, Fejérvárott ért véget. A korona akkor vele volt, most már Lászlóért és Lászlóval van. Remélte ő is, Erzsébet is, hogy ez sokáig, nagyon sokáig így lészen!

Az érsek felvette a koronát az oltárról, és jelképesen tette a kicsi fejére, nem is érintve azt. Inkább egy minutumon át a gyerek feje fölött tartotta. Aki ezenközben éktelenül sírt, sőt bömbölt. A sírást elnyomta a templomi kórus, a szent énekek elnyelték a kicsi tiltakozását.

Garay László és Cillei Ulrik egymás mellett álltak, kissé messzebb. Innen jól láttak mindent. Ulrik úr nem titkolta elégedettségét, amikor unokatestvére fülébe súgta:

– Ha jól tudom, három szabály van, és mindegyiknek eleget tettünk.

– Így van – bólintott a magyar úr. – Három törvény rendelkezik a koronázás módjáról, és ha csak egyik nem tartatik be, akkor a koronázás nem érvényes. Az első: a király a Szent Koronával koronáztassék. A második: a szertartást az esztergomi érsek végezze. A harmadik: hogy a koronázás Székes-Fejérvárott tartassék.

Ilona visszatette a gyereket az aranyozott bölcsőbe, ahol hermelinnel bélelt aranyos szövetbe burkolták. De a kicsi nem nyugodhatott meg, mert hamarosan ismét felemelték és kivették, hogy feltegyék egy trónszékszerű alkalmatosságra. Cillei Ulrik tartotta a kicsi fölött a levegőben a koronát, míg a papok deák nyelven a szent mise szövegét énekelték. A gyerek ekkor is sírt.

Utána egy felnőtt király ellovagolt volna egy másik templomba, hogy arra kijelölt nemesurakat üssön lovaggá – ezt nem tehették ilyen formában. Azért mégis kitaláltak valamit: másféle ceremóniával helyettesítették a dolgot: Ujlaky uram a kis csecsemő mögé állott, a sorban eléje járuló jelöltek vállait egy karddal megérintette, mintha a csecsemő tenné azt… És az urak azt érezhették, hogy maga a magyar király – aki attól a naptól László volt – ütötte őket lovaggá.

Később bölcsőbe tették, a bölcsőt lóra szerelték, és miközben vonultak el a templomtól végig a város utcáin, Cillei úr a lovon ülve a gyerek feje fölött tartotta a koronát. A tömeg a látványra szinte megvadult, örömükben kiabáltak, sőt ordítottak az emberek.

– Amott a kis király!

– Éljen László király!

– Sokáig éljen László urunk!

Az öröm fokozódott, amikor világossá vált a tömeg számára, hogy lészen pénzszórás! Az első adag váratlanul jött. Egy ezzel megbízott úr nyerge előtt volt egy zacskó pénz, garas és dénár, köztük talán ha négy-öt arany, amik a kimarkoló kéz ujjai közé akadtak olykor. Az úr hol balra, hol jobbra dobálta a pénzeket, némelyik megcsillant a levegőben. A pénzt szóró mögött mindenütt felbomlottak a sorok, megesett, hogy a sorfalat álló katonák is kapkodtak a pénzeső után… Egymással verekedő koldusok, őrjöngve marakodó emberek között volt, akik négykézláb másztak egy dénár után. Az egyik koldus a mankójával verte fejbe másik sorstársát, akinek két dénár jutott!

Ilona a másik templom előtt visszakapta a síró csecsemőt. Anya volt, tudta hát, hogyan csitítsa. Talán éhes? Bár a szoptatós dajka velük volt, ennyi ember előtt mégsem szoptathatta meg a királyt.

Estére a tömeg elhagyta a várost. Délután terjedt el, szó sincsen lakomáról, amelyre mindenki hivatalos lett volna – ez vágyálom maradt. Az urak és hölgyek a palotáikba, bérelt házaikba húzódtak. Bár május idusán, a koronázás napján délelőtt remek, meleg idő volt, délutánra romlani látszott. Akinek jutott fedél a feje fölé a városban, az oda menekült. Erős szél csapott le a piactérre, és látszott nyugat felől néhány esőfelhő fekete széle. Akik tudtak olvasni az égi jelekből, nem vártak tovább. Mire megérkezett az eső, és viharszerűen csapott le a városra, ki lovon, ki szekéren, ki gyalog menekült onnan. Az utak tele lettek sötét foltokkal: menekülő gyalogokkal, kocsikkal, lovasokkal. Elszánt arccal mentek tehetősek és szegények, koldusok és vándorok. Az eső hamar utolérte őket, bármerre indultak.

A bazilika környékén csak a szemét maradt, mit maguk után hagytak, meg a varjak, amelyek az eső szüneteiben köröztek a város fölött. Gyászos károgásuk messzire hallatszott. Aztán kelet felől a sötétség gyorsan szaladt előre, és igen hamar elnyelte a várost.

ÖTÖDIK KÖNYV

MÁTYÁS

MENEKÜLÉS

1441

– Nem lehet kétséges, felséges asszonyom, a magyar urak nagy többsége nem fogadja el László megkoronázását. Annak ellenére sem, hogy lelkiismeretesen betartottuk a három alapszabályt.

– Talán abba kötöttek bele, hogy nem volt itt Szent István palástja, az országalma meg a többi jelvény? – Erzsébet kelletlenül kérdezte. Látszott az arcán, unja a folyton felmerülő gondokat, amelyeknek soha nem lesz vége.

Ujlaky Miklós vajdának nem kellett bizonygatnia, ő a királyné és László híve. Most a tanácskozó urak láthatóan ráosztották a szerepet, hogy a kellemetlen híreket közölje az asszonnyal. Nem félt szembenézni Erzsébettel, hát máris folytatta:

– A főpapok és főurak többsége ragaszkodik Ulászlóhoz, a lengyel királyhoz. Őt akarják uruknak, és bizony sokan vannak abban a táborban, felség. Ulászlót amúgy megválasztották már közfelkiáltással, útban van ide, sőt ideért egyes hírek szerint. Ugyanazt hangoztatják ezen urak, amit korábban: egy asszony és egy csecsemő nem védhetik meg Magyarországot a fenyegető török veszedelemtől. Rozgonyi Simon egri püspök vezeti azt a pártot, és bizony félelmetes erejük vagyon: mindinkább visszaszorítanak minket nyugat felé. Hovatovább egy keskeny sáv marad számunkra az Ausztriával határos vidéken. Jó, ha egy ideig megtarthatjuk Győrt, Sopront, és talán Pozsonyt, hol a mi híveink vannak többségben.

Csönd volt egy ideig, aztán Ujlaky folytatta.

– Amint az várható volt, egyesek rögtön azt kezdték firtatni, miképpen lehetett László királyt Fejérvárott megkoronázni Szent István koronájával, ha azt Visegrádon őrzik? Ez okból, és más okok miatt is, olyasmit tettek az urak, amire magyar földön nem volt példa. Egy sirámot, egy panaszáradatnak szánt hosszú iratot szerkesztettek, aminek egy exemplumát elküldték nekünk is. Ha engedi, felség, felolvasom.

Erzsébet csüggedten intett, engedélyezi. Mert ugyan mi mást tehetett volna? No és jobb tudni, mi fáj az ellenségnek. Volt az arcán egy kifejezés, ami a többieknek azt juttatta eszébe: Hadd igyam ki ezt a keserű poharat! Ujlaky elővette az összecsavart pergamentekercset, és erős hangon olvasni kezdte.

„Az egy és oszthatatlan Szentháromság nevében, Amen. Mi, egész Magyarország főpapjai, főurai, lovagjai, előkelői és nemesei, akik az ország közösségét teljes hatással képviseljük, adjuk örök emlékezetül.

A minap, néhai boldog emlékezetű felséges fejedelem, Albert úr, a Római Birodalom és Magyarország királyának halála és e világból történt távozása után közvetlenül Buda városában országgyűlést tartottunk, és felismertük, hogy ez az ország, amely sok irigyének és főképpen a pogányok támadásának van kitéve, nem nélkülözheti méltó és alkalmas vezetőjét, s közös akarattal, valamint a felséges fejedelemasszony, Erzsébet, Magyarország királynéja és az említett néhai Albert úr özvegye hozzájárulásával – amint az az ő okleveléből világosan kiderül – és mindnyájunk elhatározásából ünnepélyes követeinket és hírnökeinket elküldtük a felséges fejedelemhez, Ulászló úrhoz, Lengyelország dicső királyához, hogy őt ennek az országnak királyaként, gondnokaként és hadvezéreként erre a helyre hívjuk, és először is Isten dicsőségére és a szent katolikus hit növelésére és végül saját hasznunkra az ország koronájának elfogadására meghívjuk, majd szándékunk mellett gondosan kitartva az országba bevezessük, és mert Erzsébet királyné asszony időközben ellenséges szándékú irigyeinek és inkább külföldinek számító olyan emberek tanácsával élt, akik inkább akarnak utat nyitni a belső háború előtt, mint azt eltorlaszolni, szándékát megváltoztatva teljes erejével arra törekedett, hogy bennünket és ezt az országot alávesse egy csecsemő, az említett néhai király, Albert úr utószülött, azaz halála után világra jött fia uralmának, aki nekünk és ennek az országnak szükségében aligha tud segítségére lenni.

Erzsébet nagyon figyelt, de mert a levelet magyarul olvasták fel, holott eredetileg deák nyelven íratott, néha úgy érezte, a hosszú körmondatokban nem mindent értett jól. Most mégis csak egy dolgot kérdezett:

– „Erre a helyre”, írják azok az urak. Vagyis hová?

– Fejérvárra.

– És mikor írták?

Ujlaky uram kihajtotta a tekercset a végéig – ezért a tanácskozó urak mind látták, még elég hosszú a textus, amit végig kell hallgatniuk – és onnan olvasta ki:

– „Az ezernégyszáznegyvenedik esztendő július havának tizenhetedik napján.”

Erzsébet szintén látta, milyen nagy a tekercs felolvasatlan része, hát egy sóhajtással intett a vajda úrnak, folytassa.

„…Teljes erejével az említett választás és koronázás hasznos művének megakadályozására törekedett, Visegrádról titokban ellopta azt a koronát, amellyel mindeddig Magyarország királyait meg szokták koronázni, és mindannyiunknak akarata ellenére, akiknek a koronázáson önként meg kell jelenniük, az eddig a koronázásnál megtartott szokás megsértésével, valamennyi szent felszerelési tárgy távollétében…”

A vajda abbahagyta az olvasást, tekintete a királynét kereste.

– Felséges asszonyom, engedelmével elhagynám azt a részt, ahogyan azon urak felsorolják, mi nem volt ott László urunk koronázásán.

Erzsébet bólintott, a vajda folytatta.

„…az alig három hónapos csecsemőt az ellopott koronával megkoronáztatta, ha ugyan szabad így kifejezni, a koronát pedig, óh jaj, ismét számunkra eddigelé ismeretlen helyre záratta, szállíttatta és vitette mindnyájunk kegyetlen gyalázatára. Ezért most viszont mi, akik itt ekkora bőséges tömegben gyűltünk össze, mint amilyenre a megelőző királykoronázások alkalmával nem emlékeznek, több napon át komolyan megtanácskoztuk, hogy mivel a fentebb említett korona, amelyre szükségünk lenne, most nem szerezhető meg egykönnyen, milyen alkalmas módon segíthetnénk a magunk és ennek az országnak szükségén, amelynek határait a pogány meg más ellenség szakadatlanul kegyetlenül marcangolja…”

Ujlaky Miklós ismét leengedte a pergament.

– Felség, az urak itt hosszan írják le, miképpen döntöttek: Ulászlót a Szent Korona híján István királyunk egy másik, fejereklyének is nevezett koronájával teszik királyukká, míg előkerül az igazi korona…

– Ezt megtehetik? – kérdezte az özvegy. Tekintete körbeszaladt, tanácstalan arcokat látott. „Hát miféle tanácsadók ezek, ha kérdéseimre nem ismerik a válaszokat?” – kérdezhette volna. De nem akart megsérteni senkit. Dőreség lett volna a helyzetében, hiszen ereje fogy, s ami nagyobb baj, fogy a pénze. Az Ulászló-pártiak sorra foglalják el dunántúli birtokait, egyre kevesebb adóarany jut neki.

– Megtehetik, bár nem sokra mennek vele – vélte Garay. – A magyarok számára egyetlen korona vagyon csupán, és az az, mi most nálunk van.

Ujlaky ismét a pergament nézte.

– Hosszan írnak itt arról, ha a régi Szent Korona nem kerül elő, akkor az új koronára kell átvinni a régi korona minden jogát… Persze erős elhatározásuk, az újat jobban kell majd őriztetni: „úgy határozunk, hogy ez az új korona dicső királyaink jelvényeként ezentúl a leggondosabb őrizet alatt tisztességben tartassék… egyéb tartozékaival elegendő és hivatott legyen a jövendő királyok megkoronázására…”

Felemelte a tekintetét, és meglepő halkan jegyezte meg:

– Itt következik egy rész, amely ismét felségedről szól – és kéretlenül, engedélyre sem várva olvasta.

„De nehogy annak a másik, az említett királyné asszony által nemrégen a számunkra alkalmatlan csecsemő részére tartott koronázás (ha ugyan így nevezhetjük) kihirdetése következtében az országban széthúzás jöjjön létre, azt a koronázást közös elhatározással érvénytelenítjük, megsemmisítjük, hatástalannak és hatálytalannak nyilvánítjuk…”

Amikor befejezte ezt a mondatot, az urak meglepve kapták fel a fejüket. Előbb hinni sem akarták, amit látnak és hallanak.

Erzsébet nevetett.

Nem volt ugyan fergeteges jókedve, inkább a keserűség beszélt belőle, amikor elmagyarázta vidámsága okát.

– Ugyan mit tehetnek már? A koronázás megtörtént, és László fiam lett az ország királya.

Az urak nem osztották a jókedvét, sem a vélekedését.

Amikor Fejérvárról Győrbe értek, a királyné kíséretében felütötte fejét a kétség.

Voltak ott urak, akik elérkezettnek látták az időt, hogy elhagyják a vesztesnek látszó pártot. Úgy vélték, hiába tették a koronát a kisfiú fejére, ennek kevés értelme van. Hát egyszerűen eltűntek. Azzal az ürüggyel, hogy nem férnek el a győri várban, nem találhatnak ott szállásra, elszéledtek a városban szállást keresve. Másnap, harmadnap pedig már nem voltak sehol. Hazaszaladtak birtokaikra, hogy aztán az első adandó alkalommal Ulászló elébe járuljanak, és néki meghódoljanak.

A második estén Erzsébet hívatta Kottannernét. Ilona abból sejtette, hogy fontos dologról lesz szó, amikor a királyné kiküldte a komornákat a szobából, ahol alváshoz készülődött. A két nő – hosszú hónapok után – végre négyszemközt lehetett.

Ilona hallgatott. Nem illett megszólalnia elsőnek, másfelől pedig nem tudhatta, miért hívatta őt a felséges asszony. Csak abban lehetett bizonyos, valamilyen újabb feladatot akar rábízni. Erzsébet azzal kezdte, hogy végre megköszönte Ilonának „mindazt, amit Visegrádon tett érte és gyermekéért”, majd rátért arra, miért hívatta.

– Most, hogy Ulászló hívei hamis koronával tették urukká ama lengyel ifjút, megváltozott a helyzet. Csalódott vagyok, bár az igazi korona az én fiam fejére került, sok úr máris hűséget esküdött a lengyelnek. Behódoltak a nyomorultak csak azért, mert szerintük „egy asszony és egy csecsemő nem tudja őket megvédeni a pogánytól”! Gyermekek ezek mind? Maguk nem tudnak védekezni? Hát akkor majd az a tizenöt esztendős gyerek veri el helyettük a törököket! – ezután kicsit lecsillapodott, de keserűen folytatta: – Veszprémbe be sem engedtek! Miféle népség él ebben az országban? Egyszerűen bezárják a város kapuit saját uralkodójuk előtt? Hiszen László király nevében érkeztünk a falak alá! No, de hagyjuk, hiszen már Győrben vagyunk. Sajnos az üldözők folyton mögöttünk járnak, s a hadviselésben jártas urak, kikből van néhány a kíséretemben, sem tudják pontosan, merre van az ellenség…

Akkor Ilona sejtette, mi a baj, ám hallgatott. Hogyan merészelné félbeszakítani a királynét?

– Most, hogy gyerekemet megkoronáztuk, egyfelől megnyugodtam, mert jól tettük ezt, és remélem, biztosítottuk fiam jövőjét. S a korona jövője mi lészen? Nem hagyhatjuk Győrben, vagy bárhol másutt, mert azok az átkozottak ráteszik a kezüket, és újra megkoronázzák azon Ulászlót. Olvastam a magyar historiát, tudom, bő száz esztendővel ezelőtt volt itt egy olyan idegen király, akit kétszer nem az igazival, aztán végre harmadjára a Szent Koronával kentek fel, utána ismerte el őt az ország nemessége… Hát most is ezt tennék, ha hagynám.

Ilona arra várt, hogy Erzsébet felvonja erős szemöldökét, ránézzen, választ várjon, bár még el sem hangzott a kérdés. A felséges asszony végre kimondta:

– Szívesen vinném magammal, de nagy a kockázat. Lehet, jobb lenne elrejteni?

Ez végre kérdés volt, és Ilona máris válaszolt:

– Azt javasolnám, felség, ássuk el egy ládában.

Erzsébet arcán látszott, megfordult a fejében, csakhogy azonnal volt ellenvetése.

– Ha valaki meglátja, kilesi, akkor máris elvesztettük a koronát.

– Akkor bízzuk valakire, ki felségednek feltétlen híve. Ha nála hagyjuk a tokot és benne a jelvényt, ugyanakkor magunkkal hurcolunk tovább egy vasalt, nehéz ládát tele lakatokkal, és nem titkoljuk, hogy az a valami velünk van, mindenki azt hiszi, a koronát visszük.

Ez elgondolkoztatta az asszonyt. Mielőtt döntött volna, Ilonának támadt egy jobb ötlete.

– Akár viszünk ládát, akár nem, a koronát bugyoláljuk puha kendőbe, s rejtsük a kis őfelsége bölcsőjébe, alul. Ráfektetjük a felséges gyermeket. Mivel László soha, egyetlen minutumra sincs magára hagyatva, a gyermekkel együtt a korona őrizet alatt lesz, és hollétéről csak mi ketten tudunk.

Ez végre tetszett. Sőt miután kimondta, Ilona úgy látta, ez az egyetlen helyes megoldás. Annál inkább, mert miközben beszélt, figyelte az özvegy királyné arcát, és látta rajta: nem szívesen hagyná itt a koronát. Akkor lehet biztonságban László királysága, ha az ellenfelek nem használhatják fel Szent István jelvényét. És talán annyira nem bízott egyik hívében sem, hogy rábízza féltett kincsét.

– Fél esztendővel ezelőtt habozás nélkül átadtam volna megőrzése Széchy érsek úrnak. No, és lám, az az ember, aki nekem köszönheti, mivé lett, májusban az én fiam fejére tette a koronát, fél esztendővel később meg ugyanő, ugyanott megkoronázta Ulászlót! Árulók ezek mind! – fakadt ki, aztán hamar visszatért a régi ereje. Bár Ilona mintha látott volna valamit Erzsébet szemében, amit addig sohasem. Egyfajta fájdalmat, és aligha az áruló főurak és főpapok miatt. Bár csupán egy villanás volt. Mintha Erzsébetnek más, testi betegsége, baja lenne, nemcsak a mindennapi gondok. Hogy a fiát a trónra segítse, majd ott tartsa. Vagy hogyan őrizze meg a pártján álló urak hűségét. Vagy honnan szerezzen pénzt…

– Rendben van, Ilona. A korona László bölcsőjében leend, mi pedig megyünk tovább.

A rossz utakon zötykölődtek a szekerek és a hintók. A még velük maradt, jobbára bécsi udvarhölgyek sokat panaszkodtak. Ilona állandóan a csecsemő mellett volt. A hintóban a bölcsőjében feküdt a gyermek, alája szalmaréteg közé rejtette a koronát, amit kendőbe burkolt. Napok óta úton voltak, amikor egyszer engedett a kíváncsiságának, mit józan óvatosságnak nevezett önmaga előtt, és mikor a kis Lászlót kivették a bölcsőből, titokban elővette a kendőt a szalmából. Riadtan látta, hogy ezeken a kátyús, rossz utakon, talán éppen a kisgyermek súlyától a korona felső része megnyomódott, behorpadt. Még jó, hogy a tetején az aranykereszt nem ferdült tovább… Elhatározta, erről senkinek sem szól. Talán, mert az ő ötlete volt, hogy a bölcsőbe rejtsék. Erzsébet viszont aligha fogja a koronát egyszer is kivenni gyermeke alól azért, hogy nézegesse. Ki tudja, mikor kerül ismét mások szeme elé?

Ám Ilona nyugtalansága csak nőtt, mert az úti cél egyre világosabbnak tűnt… Bécs!

Hol Sopronról, hol Pozsonyról szóltak a szép szavak. De Erzsébet habozott, mert nagyon-nagyon fogyott a pénze. Ott tartott, hogy a kíséretét éppen hogy képes volt kifizetni. Az urak meg csak szökdöstek, búcsú nélkül eltűntek. Garay László és Cillei Ulrik, a két unokafivér hadakat próbáltak gyűjteni a kis László nevében, de kevés katonájuk volt, azokkal éppen csak védeni tudták a Dunántúlnak azon szegletét, ahol Erzsébet még a kis királlyal tartózkodott. Váltakozó szerencsével küzdenek – jöttek a hírek. Ulászló hadakat küldött Cillei ellen, és Erzsébet más híveit is szorongatták. Persze az átállók nem ingyen tették, amit tettek, Ulászló szépen jutalmazta mindazokat, akik odahagyták Erzsébetet, különösen, ha volt seregük. Ujlaky Miklós is Ulászló-párti lett, amit Erzsébet különösen fájlalt. Az országnagyban különösen bízott korábban – már tudta: nem kellett volna.

Nem maradhatott tovább az országban. Tavasszal úgy szerzett pénzt, hogy ékszereit egy bécsi kereskedőnél, Stefan Einzingernél elzálogosította. Ilona jól ismerte sanyarú helyzetüket, különösképp, mivel maga intézte akkoron azt az ügyet. Amikor asszonya Bécsbe küldte, hogy május közepére László koronázására meghívja Albert herceget, intézte el ezt is. Ha behunyja a szemét, látja azon ékszereket – némelyik valóságos szépség –, és látja köztük azt a női koronát is, ami persze nem Szent István koronája volt. Meg jól emlékszik a záloglevél szövegére, amit két példányban vetett pergamenre egy írnok. Ki nem ismerve a szabályos németet, amúgy bécsiesen írta a szavakat… Zum ersten ain guldeine coron, mit drei und funfzig saphyrn, funfzig palaysen, ainem smaragd und mit dreihundert und acht und dreissig perllein… Ez volt az a német nyelv, amit persze Ilona ismert, hisz esztendők óta a városban élt. No, és felejtheti-e a többi drágaságot? A több mint harminc násfát, a nyak- és mellékszereket, a csatokat és kapcsokat, melyek különféle alakzatokat ábrázoltak, és mindegyik drágakövekkel volt díszítve? Valami azt súgta, aligha látja viszont azon ékszereket. Nem úgy állanak a dolgok, hogy Erzsébet ki tudná váltani a zálogból, hiszen, lám, azon töpreng, ezúttal mit tehetne pénzzé? Ilona előtt felvillantak a képek, miket Bécs felé tartva esténként valamelyik fogadóban elővett, és gyertyafénynél nézegetett, miközben fegyveresek őrizték a házat, a szobát… Látta maga előtt az aranyalakokat rubinnal és gyöngyökkel. Színaranyból, zománccal díszítve volt ott virágszál, égő láng, egy stilizált faág, leány kanállal a kezében, egy másik ág fehér zománcban, zöld hegy előtt aranyozott szarvú szarvas. Egy másik ágon fehér zománcos struccmadár, csőrében aranypatkóval. Zöld hegy madárral, felhőn ülő leányalak, felhő fehér madarakkal, egy másik zománcos hattyú aranykoronával, arany, arany, arany… és megannyi más, mind-mind drágakőbe, gyémántba foglalva.

Háromszázhatvankét igazgyöngy volt ott, s Ilona próbált nem gondolni erre. A Szent Koronát visszatette a gyolcskendőbe, kis mélyedést vájt a bölcső alján a szalmában és ismét elrejtette a kincset. Rátette a kicsiny derékaljat, és a finom, lágy bársonytakarót. Amikor a dajka visszahozta a csecsemőt, rátette a kis királyt, betakargatta. Elbocsátotta a dajkát, onnantól ismét csak ők voltak ott ketten. Meg a korona.

– Tizenhétnél is több esztendő telt el azóta – jelentette ki az egyik úr. Haja deresen csillant a nap fényében. Vadászni indultak, de valahogy nem került eléjük semmi célzásra méltó állat. Hát letelepedtek az erdő szélén, honnan a patak sem volt messze. Míg a lovakat itatták a szolgák, az urak inkább boros kulacsaik tartalmát öntötték magukba.

A többiek sem voltak már fiatalok. Hosszú vándorlásokban, hadjáratokban edzett férfiak mind a négyen. Mivel egyikük megemlítette, hát egy másik hozzáfűzte a maga gondolatát, a harmadik pedig afféle öregember módjára a régi időket idézte fel.

– Meg voltam rendülve! Én, aki akkoron már felnőtt férfiként soha nem sírtam, bizony eleredtek a könnyeim, amikor hallottam, hogy ama beste fehérnép, néhai Albert király özvegye, hogy is hítták…

– Erzsébet – segítette a társa, és a nevet kiejtve nagyot köpött megvetése jeléül.

– …Hát igen, az az Erzsébet nem volt igazi magyar asszony! Nem volt ő soha Königin von Ungarn, ahogyan Bécsben nevezték, hogy a ragya verje meg.

– Nem kellett a ragyára várni, hisz tudjátok, három esztendeig sem élt ama gyalázatos gyerekkoronázás után. Úgy hallottam, valami nyavalya emésztette, miről senkinek sem szólott.

– Sajnálatos módon csak rosszat tett velünk, aztán valamikor negyvenkettő végén meghalt.

– Előtte még förtelmesebb dolgot művelt, amikor zálogba adta a Szent Koronát Frigyes császárnak. Ki akkoron fiatal volt, azt mondják, élénk eszű, művelődésre hajlamos ember.

– Aztán hamar lett belőle mohó és zord férfi, ki nem hallgat a józan argumentumokra…

– Nos, barátaim, én sem hittem el a hírt, amikor először hallottam, s akkor sem, amikor másodjára mondották volt. Erzsébet egyszerűen elzálogosította a Szent Koronát! Nem fért a fejembe.

– Ami azt illeti, én most sem tudom megérteni. Hiszen eleve nem vihette volna idegen országba! Tiltja a törvény.

Negyedik társuk eddig hallgatott. Gondosan visszacsavarta a kulacsa fedelét, és megfontoltan szólott.

– Én Budán valék akkortájt sok esztendőn át, és volt közöm Hunyadihoz meg a többiekhez. Tudom, mit küzdöttek a magyar urak azóta, egészen mostanáig, hogy visszaszerezzék azt, mi jogtalanul került Frigyes császár kezére. Sok módon próbálkoztak, higgyétek el nekem.

– Nem volt könnyű beismerni, tévedtek az urak, amikor Ulászló pártján állva egy pergamen segítségével megfosztották volna a Szent Koronát minden jogától, és azt átruházták volna egy másikra… Ehhez előbb Ulászlónak el kellet tűnnie Várna alatt, Hunyadinak több vereséget át kellett élnie, mire a nagyurak úgy vélték, mégiscsak ama László, e néven nálunk immár az ötödik az igazi király.

– Ki tudja, mennyi szerepe volt ebben Frigyesnek?

– Ezt hogyan gondolod, jó uram?

– Úgy, hogy az ő ellenállása, makacssága segített abban is, hogy az urak mindinkább vissza akarták kapni a koronát. Talán ha Frigyes első szóra visszaadja azt, amiért kettőezer-ötszáz aranyat fizetett Erzsébetnek, akkor nem lett volna olyan értéke az urak szemében. De mert Frigyes tizennyolc esztendeig tartotta magánál… – legyintett, így is értették. Hümmögtek egy sort, aztán a másik, igen ősz úr vette fel a fonalat.

– Frigyes akkoron tán huszonnégy esztendős lehetett. Azt beszélik, igen szépen neveltette Lászlót, kinek Erzsébet akaratából törvényes gyámja lett.

– Ez tán igaz mind, ám arról se feledkezzetek meg, urak, hogy ahányszor a koronát kérték tőle, mindannyiszor azt felelte: a zálogjog nem engedi… Pedig a mi uraink ugyanannyi aranyat kínáltak neki, s akkor az volt a válasz: Ötödik Lászlót csecsemőkorában megkoronázták, így hát most, bármennyi idő elteltével is jogában áll a koronát magánál tartani. Magyarországon, mondogatta, a koronára nincs szükség, hiszen együtt van a „gazdájával”, a törvényes magyar királlyal.

– Nem csoda, hogy egyesek belefáradtak a dologba.

– Hunyadi sereget is vezetett Frigyes ellen a koronáért, aztán rajtavesztett.

– A korona meg maradt ott.

– Ulászlónak nem az igazi koronát tették a fejére, ezért volt az, hogy odaveszett Várnánál, és hogy a királyságát semmiféle siker nem övezte.

– A Lászlóhoz hű nemesek tábora ismét szaporodni kezdett, mivelhogy az ifjú király felnőtt, és Frigyes kénytelen volt hazaengedni őt.

– De a koronát nem adta vele a beste!

– Persze tudjuk mindahányan, mi volt az igazi oka. Mint minden Habsburgnak, ennek is a Magyar Királyságra, a magyar trónra fájt a foga.

– Nem nagyon titkolta, szemet vetett reá, és ezáltal reánk, magyarokra.

– Ne adja Isten, hogy igaza lehessen.

Az egyik ló felnyerített, a másik válaszolt neki. Az urak, mintha csatakürt szózatát hallanák, felkapták fejüket.

– Az ifjú László királyt az urak addig itatták, mígnem túlságosan megkedvelte a léha életet, a bort, meg a nőket. Ilyen fertőben, tudjuk, ember nem sokáig élhet.

– Azért csinálták, mert így a kezükben tarthatták. Bármit aláírt, amit eléje tettek. Szégyentelen senki lett az egykori csecsemőkirályból.

– Az bizonyos: miután visszaadta őt Frigyes, ezek az urak teljesen elzüllesztették őfelségét. Nem csoda, hogy valami nyavalya oly hamar elvitte.

– Még gyermeke sem született, hisz meg sem nősült. No, és miféle magyar uralkodó az, aki Prágában fejezi be az éltét?

– És most mi lészen? – kérdezte egyikük, tanácstalanul. A szolgák már hozták a lovakat.

– Az lészen, hogy az urak e télen új királyt választanak, és annak kell majd visszavennie a koronát Frigyestől.

– Úgy hallottam Budán, a legnagyobb esélye Mátyásnak van, a Hunyadi János kisebbik fiának. Vagyis most már ő az egyetlen fia.

– Hisz az gyerek még szinte. Mikor lesz már igazi, felnőtt királyunk?

– Patientia, amice! Türelem, barátom! Egyszer csak véget érnek a zord idők, és a felhők mögül újra ránk nevet a nap.

AZ ALKU

1463

A bécsújhelyi vár bástyáján maga a császár állott.

Nem gyakran fordult meg itt, és ha járt is a városban és a várban, eszébe se jutott volna felmenni a bástyára. Azértsem, mert meredek lépcső vezetett ide. Mivel az Úrnak ezernégyszázhatvanharmadik esztendejét írták, Frigyes – kit hívei közül sokan itt és német földön a „Szép” melléknévvel illettek – most töltötte be a negyvennyolcadikat. Szép kor, mondogatta magának, remélve persze, hogy ennél jóval többet fog megélni.

Az utóbbi hónapok tárgyalásai kifárasztották. Mindig baja volt más osztrák hercegekkel, és Zsigmond király, míg élt, sem mindig neki kedvezett. De mert Frigyes általában pápát is „jól választott magának”, nem ellenpápák mellé állott, kiket később megfosztottak címüktől és hatalmuktól, hát sikeresen megvédte a trónját, és mostanra egész Ausztria az övé lett. Igaz, a cseh királyságot elveszítette, azonban van még reménye a magyarra… Most, vagy valamikor a jövőben?

Lelki szeme előtt látta azt a szerződést, amit nemrégen írtak alá. Az a magyar Mátyás, bár fiatal, kemény tárgyalófélnek bizonyult – anélkül, hogy valaha találkoztak volna személyesen. Az a püspöke, akit ideküldött, Vitéz János – milyen különösek ezek a magyar nevek, miért nem hasonlítanak az ő szavaik a többi népek szavaira? – jól közvetítette ura szavait. Többször találkoztak, alkudoztak, és Frigyes utólag büszke volt magára. Még hallotta önnön hangját:

– Birtokomban van számos határ menti magyar város, köztük ama Sopron, mit annyira kívántok visszakapni, püspök úr. Legfőképpen a régi zálogjog alapján tartottam eddig magamnál a koronátokat, mit hitetek szerint Szent István, első királyotok viselt. Bizony, huszonöt esztendő óta vagyon a koronátok a kincstáramban. Megalkudtunk, hatvanezer aranyért megkapjátok Sopront és a koronát. És kívánom továbbá: legyen a kontraktusunknak még egy pontja, ami szerint ha a ti új királyotok, Matthias Corvinus utód nélkül távozna e földi siralomvölgyből, akkor a magyar trón, azaz az egész Magyar Királyság szálljon reám vagy utódomra.

Ez az alku megköttetett néhány hétnek előtte. A császár hát joggal várta a beteljesülést. Most ott állt a bástyán, és a távolba figyelt. Korábban jelentették a futárok, népes magyar küldöttség közelg, kiket a koronáért küldtek. A császár ősz haját meglobogtatta a szél. Ott és akkor ilyen langyos idő járta… Tizennégy esztendővel ezelőtt, Rómában, amikor a néki hálás pápa őt – mint ahogyan az egy igazi német-római császárhoz illik – ott, Rómában koronázta császárrá…

Hirtelen visszacsöppent e világba, mert az egyik őrtoronyból előbb kiáltásokat hallott, aztán trombitaszó harsant a várudvaron. Lovas katonák szálltak nyeregbe. Maga sem tudta, miért, Frigyesnek Cillei Ulrik jutott eszébe, kit biz lassan tíz esztendeje gyilkoltak meg. Sokat segített rajtam – gondolta –, hogy nem voltak örökösei, és minden birtoka visszaszállt a császárra, azaz rám… Akkoriban jól jött az a pénz. Aminthogy most jól jön a magyarok pénze…

Nem csak az állam ette, sőt falta a pénzt, tudta jól. Ő, aki kényszerűségből háborúzott, a valóságban utálta a katonákat és a hadseregeket. Aminthogy uralkodótól szokatlan módon a vadászatot sem kedvelte. Sokkal békésebb foglalatosságokat űzött volna, akár egész nap, ha nem kell uralkodnia. Mindene volt a kertészkedés meg a csillagászat, és szakértője lett a drágaköveknek. Igaz, ez sem volt olcsó mulatság… Azért meg lenézték uralkodótársai, hogy titkos tudományokkal is foglalkozik. Mielőtt ismét belemerült volna kedvenc gondolataiba, újabb jelentés zavarta meg. Egy tiszt pattant eléje, és mélységes meghajlással, reverenciával jelentette.

– Felség, a magyarok nagyon… nagyon sokan vannak.

– Ezt hogy értsem?

– Több ezren jönnek, felség.

Elfordult a tiszttől és elnézett kelet felé. Látta, hogy az út valósággal feketéllik. Felhorgadt benne a harag: ezek az átkozott magyarok megtévesztették őt? Haddal jönnek rá? Rekedten kiáltott a tisztre.

– Kapukat bezárni, védelemhez felkészülni!

A tiszt lesietett a lépcsőn, s nem ért le, amikor már harsogta:

– Őfelsége parancsa!

Nem csodálkozott különösen, hogy haddal jönnek. Hiszen abban az esztendőben, amikor ő megjött Rómából, a magyarok megtámadták Bécsújhelyet. Akkor hamar belátta, hogy a város katonailag tarthatatlan, a vár sem igazán erős, és a magyarok bizton beveszik, ha… Hát akkor adta ki nekik László királyt, hadd vigyék a tizenkét esztendős gyereket!

Hallotta később, a magyarok azt a Lászlót ismét megkoronázták volna, mert egyesek úgy tartották: a csecsemőkori koronázása nem érvényes. A korona akkor is Bécsben volt, az én kamarámban! – nevetgélt Frigyes. Most meg itt van a másik kölyök, ez a Matthias, ez mióta várja a Szent Koronát! Lehet, nem kell sokáig várnia? – a császár tenyerét emelte a szeme fölé, hogy jobban lássa a közeledőket. Voltaképpen legszívesebben otthon lennék a kertemben, gondolta hirtelen, és erős elvágyódást érzett. Szemben állt a világgal sokszor, miként ebben a minutumban is. Nem itt akart lenni, nem ezt akarta tenni, nem is akart császár lenni! A hivatal, a rang, amit kifelé, mások szeme előtt olyan nagy méltósággal viselt, terhesnek, sőt fölöslegesnek tűnt. Ugyanakkor tudta, ki kell tartania a helyén. A Habsburg név kötelez.

S eszébe jutott, a magyarok ezúttal valami ördögi tervet eszeltek ki! Kialkudták, hogy megkapják a koronát, itt Bécsújhelyen beszélték meg a cserét, koronáért és Sopron városáért pénzt. És ha ez kelepce? Ide csalták őt meg a koronát, azonban nem pénzt hoznak érte cserébe, hanem éles kardokat, ezer és ezer kardot? Tapasztalatból tudta Frigyes, és jól tudták a magyarok is, hogy Wiener Neustadt valójában nemigen védhető; ha ide beszorítják, ostrom alá veszik, aztán elfoglalják a várost? Őt meg rabul ejtik, bezárják? Megnyerik maguknak a koronát, és lehet, nem ő, a császár kap hatvanezer aranyat, hanem neki kell fizetnie százezret vagy többet a szabadságáért?

Még mindig a bástyán állott és nézte a közeledőket. Sejtette – és kémei ezt jelentették –, hogy Mátyás maga nem jön el, mert odalent délen indított hadjáratot a törökök ellen, kik egyre fenyegetőbben viselkednek. Frigyes csak remélni tudta, az ifjú király nem olyan nagy stratéga, mint az apja volt, hát tőle egyelőre nem tartott. Bár valami azt súgta neki: lesz még baja ezzel a Matthias-Mátyással.

Lement a kőlépcsőkön. A testőrei odalent várták, meg a vár tisztjei és a sereg vezére. Hozzá szólott:

– Gyors futárok induljanak Bécs felé, a sereghez! Mozgósítani, akiket lehet, induljanak ide mielőbb!

Akkor vette észre, alig kap levegőt. Valaki jelentette, hogy a magyarok serege az úton közeleg, nem vágtatnak előre lovasok, hogy körülvegyék a várost. Ettől megnyugodott. Attól nem, hogy egy tapasztalt, öreg tiszt is megnézte a közeledőket a falról, és jelentette őfelségének:

– Legalább háromezeren vannak, felség.

– A koronát jól őrzik? – kérdezte a császár idegesen. Eszébe jutott, utoljára fertályórával ezelőtt kérdezte ezt, és ugyanazt a választ kapta, mint most:

– Egy század katona van a belső teremben, egy század meg kívülről veszi körbe az épületet, felség.

Ez valamelyest megnyugtatta. Felment hát a vár keleti kapujára. Ez nem volt olyan magas, kevés lépcsőt kellett megmásznia, és innen ugyanúgy láthatta a sereget. Csak akkor nyugodott meg, amikor felismerte a menet élén közeledőket. Vitéz János, a püspök, régi tárgyalópartnere, és látott még néhány arcot, amiket ismert: ezen urak jártak nála Bécsben, egyszer a koronát is megtekinthették, hogy lássák: megvan még, Frigyes jól vigyázott rá! Az urak nevére persze nem emlékezett. Ugyan, ki lenne képes megjegyezni a magyar neveket?

A menet majdnem odaért a városhoz.

– Frigyes alighanem megijedt – jegyezte meg Vitéz János, a váradi püspök. – Láttátok, urak, hogy közeledtünkre becsapták a város kapuit, a katonák úgy szaladgálnak, akár a hangyák?

Ujlaky Miklós, Pálóczi László, Szapolyai Imre királyi kincstárnok és a többiek értetlenül álltak a városkapu előtt. Németül ismételték el kérésüket, hogy nyittassék meg a kapu – miután a deák szóra ezt nem tették meg –, de a falakon egyre szaporodott a katonaság, a kapu pedig zárva maradt.

A magyar urak és szolgáik csakugyan háromezren lehettek. Nem látszottak harciasnak, bár a falakon belül gondolhatták éppenséggel, hogy része a haditervnek, a magyar sereg békés koronafogadó bizottságnak álcázza magát… Erre gondolt Frigyes, mert csak majd’ egy óra elteltével nyílott végre résnyire a keleti kapu, és kicsusszant rajta egy úr, kivel ékes latin nyelven szót érthettek.

– Az én császári uram és parancsolóm, Imperator Fridericus, felettébb aggályosnak tartja a küldöttség igen magas létszámát, amely kérdésessé teszi jöveteletek békés szándékát. Úgy véli, ez a sok fegyveres ember arra készül, hogy erővel ragadja el a koronát, megszegve ezzel a tárgyalásokon megkötött alkut.

A magyar urak döbbenten néztek össze. Mindahányan jól értették a követ szavait, s élénken rázták a fejüket – szólni meg csak a püspök úr tudott.

– Mondd meg uradnak, Frigyes imperátornak, minket nem vezérel ártó szándék. Ily nagy létszámban mi csupán a Szent Korona iránti tisztelet okán jöttünk. Minden vármegye és minden város küldött egy avagy két embert, kik mind nemesurak, tisztes polgárok, meg a szolgáik.

Eltellett néhány óra, mire a német-római imperátor, Harmadik, avagy „Szép” Frigyes engedélyezte, hogy a magyarok közül Vitéz János kétszáz lovas társaságában beléphessen a városba, a többieknek viszont távozniuk kellett. János püspök belátta, ez jogos kívánság, főleg, ha valaki olyan félénk és csöppet sem „hadi” ember, mint a császár. A magyarok tehát abban egyeztek meg egymással, a háromezer úr visszatér Sopronba, ott várják be a koronát. A püspök pedig kétszáz lovassal belovagolhatott a városba és találkozhatott Frigyessel…

Így sem ment gyorsan a dolog. Az a hír járta ugyanis, hogy Frigyes másolatot készíttetett a koronáról, azt akarja rásózni a magyar urakra. János ugyan nem hitte a dolgot – ismerte a császárt, és tudta, az ő eszéből ilyesmire nem telne, bár könnyen lehet, hogy az udvarában van valaki nála okosabb, és az beszélte rá a cselre? Mindenesetre találni kellett valakit otthon, aki valaha a kezében tartotta a koronát, ismerte, mert hát most derül ki a magyar küldöttség számára: alig van olyan ember a hazában, aki nemcsak futólag látta volna a koronát közelről, hanem aki azt alaposabban tanulmányozhatta! Végre találtak egy ötvösmestert, aki korábban egyszer javította a koronát. Öreg volt az ötvös, régen történt, amikor a kezében tarthatta a koronát – de előkerítették. Már negyedik hete ültek Bécsújhelyen, és velük együtt várakozott Frigyes. Végre elhozták az ötvöst, az a császár engedélyével, s persze szoros őrizet alatt megtekinthette a koronát, és megállapította: ez az eredeti, merthogy az abroncs hátsó részén lévő, kicsit repedt zafírkövet akkoron régen is úgy találta.

Amikor ezen túlvoltak, felbukkant egy akadály. A magyaroknál ugyanis nem volt pénz! A hatvanezer aranyat ugyan elhozták a város széléig, ám amikor végül abban egyeztek ki, hogy csak a püspök és pár száz embere mehet be a falak közé, a hatvanezret tartalmazó vasládákat nem vitték be magukkal… A kölcsönös bizalmatlanság okán, persze. Hiszen Frigyestől kitellett volna, hogy valami ürüggyel ráteszi kezét a pénzre, aztán mégsem adja oda a koronát és az egyezséget sem írja alá.

– Csak a pénz ellenében adom át a koronát! – üzente a császár a püspöknek. A magyar urak összedugták a fejüket, végül visszaüzenték Frigyesnek:

– Az egyidejű csere mellett döntöttünk. Reméljük, felséged szándéka egyezik ezzel.

Majdnem egy teljes napig tartott, míg megjött a válasz: beleegyezik. Akkor már egy hónapja ültek a küldöttek a városban, és ugyanannyi ideje várták Sopronban a vármegyei küldöttek, a polgárok és nemesurak a koronát.

Azon vitatkoztak valamelyest, hol ejtsék meg a cserét. Mivel továbbra sem bíztak egymásban, végül hosszas alkudozások után oda lyukadtak ki, a város kapujában lesz a csere. A császár emberei odahozzák a koronát, a magyarok pedig a pénzt. Mit természetesen a császár kincstárnoka átszámlál, addig a magyar urak meggyőződhetnek róla, eredeti-e a korona, aztán mindenki megy isten hírével, az osztrákok viszik a pénzt, a magyarok a koronát!

S aláírták a szerződést, amely akkor és később oly nagy ellenérzéseket ébresztett a magyar nemesség körében. Túl azon, hogy a két király örökös békét kötött egymással (amelyet persze később nem tartottak be), és kölcsönösen elismerték egymás jogait, ott volt az az ominózus pont, miszerint ha Mátyás törvényes fiúörökös nélkül halna meg, a Magyar Királyság Frigyes – vagy ha ő sem lesz már, utódai – kezébe kerül.

A menet Sopronba ért.

A lelkesedés a tetőfokára hágott. Egyszerűen nem volt torok, amely néma maradt volna. Rengeteg nép gyűlt össze, hiszen a hírnökök napokkal korábban elindultak a városból. Előbb a környező falvakat járták be.

– A Szent Korona visszatért! Három napon át köznek szemléjére lészen kitéve! Bárki jöhet és megtekintheti!

A magyar korona huszonnégy bánatos esztendeig volt távol, s immár itthon van ismét!

A falusiak betódultak a városba. Bizony a közeli városokból is siettek az urak. Egymást érték a lovasok és a hintók, meg a parasztok és a polgárok szekerei. Addig soha nem volt annyi ember a városban, mint akkor.

– Nézzétek csak, hogyan csillog!

– Hisz maga is egy égi csillag, mit a földre hoztak…

– Az unokáimnak mesélem majd, ha lesznek, mit láttam én ma nemes Sopron városában!

– Mennyi drágakő vagyon rajta!

– Sokat érhetnek azok. Egy kő tán többet, mint a mi falunk.

– Hát vigyázzák is nagyon, látod amottan az alabárdosokat? Meg odébb az íjasok sem restellnének lőni, ha valaki a közelébe merészkedne.

– Nem szabad hozzáérni, hisz az egy szentség.

– Azért a neve Szent Korona!

– Ha belegondolok, ama szent királyunk fejét ez ékítette!

– Szegényt végre hazahozták. Ugyan milyen érzés lehetett neki majd huszonöt esztendeig idegenben senyvedni?

A tömeg három napig hullámzott körülötte. Sokan átszellemült arccal mentek el a térről és indultak haza. Útközben bárkivel találkoztak, csillogó szemmel mesélték: látták a koronát!

Aztán az ünnepi menet – melynek közepén erős őrizet alatt szállították a koronát – elindult Buda felé.

MÁTYÁS

1464

A király iratot diktált.

A palotában elcsendesedtek a zajok. Fontoskodó orcájú szolgák szaladtak hátra, hogy leállítsák a favágókat – ezek egész nyáron, nap mint nap a palota hátsó udvarán aprították a téli tüzelőt. Most leállhattak, árnyékba vonulhattak. A pihenés jólesett. Bizony ama terem közelében lábujjhegyen járhattak a cselédek. A teremben jelen lévő néhány úr elfogódottan hallgatta Mátyás szavait. A férfiét, aki a szemük előtt lett gyermekből férfi, és most emelte meg a hangját.

Néhányan az urak közül kívül rekedtek. Éppen siettek a folyosón, hogy őfelsége társaságában lehessenek, amikor megállították őket tiszteletteljesen, de határozottan. Mátyás egyik nagyura volt az:

– Elkéstetek, urak, aminthogy jómagam is. Nem lépünk be, mivelhogy őfelsége nem szereti, ha diktálás közben zavarják.

– Kinek írunk? – kérdezte a legfiatalabb, ki talán húsz tavaszt láthatott eddig. Ki véle jött, jóval idősebb volt. Török módra felnyíratta a haját, középen hagyott egy csimbókot, mit viszont sok esztendeje hagyott nőni. A harmadik őfelsége egyik kamarása volt, ki az udvar ügyeit intézte akkor is, ha a király távol volt. Mint mostanában oly gyakran. Mindhárman bársonyruhát viseltek, a kamarás aranygombokkal. Talján volt rajtuk minden, a kelméket is Itáliában szőtték. Igaz, sok kereskedő Németalföldről hozott szöveteket, amiket az urak szintén kedveltek. Mostanság kezdett terjedni a csipkés módi, hát onnan hozattak brugge-i, meg más városokban vert csipkéket. A hölgyek földig érő szoknyáit – legalábbis itt az udvarban – aranyszálakkal szőtték át. Egy-egy ilyen öltözet, legyen bár férfié avagy nőé, igen sokat ért. Igaz, nem dobták ki egy-két esztendő után, bizony némelyik anyáról leányára, aztán unokájára szállott, több nemzedék viselte.

– Pozsony városának írat egyfajta szózatot – mondta a kamarás, és jelzésére a másik kettő behúzódott a folyosón egy ablakfülkébe. Hideg volt a márványpárkány, a nyári melegben jólesett hozzá támaszkodni. Mivel odabentről nem hallották a király szavát, mégis érezték, hamarosan elkezdi, hát egymás között halkan beszélgettek.

– Nagy munkát végzett őfelsége ezen öt esztendő alatt.

– Más királyok erre aligha lettek volna képesek. Kezdve azzal, hogy megszabadult nagybátyja gyámkodásától…

– Való igaz, Szilágyi Mihály uram nagyon elszemtelenedett az első esztendőkben. Nehezen fogta fel, hogy az unokaöccse oly ifjú korban férfiként viselkedhet.

– Meg is adta az árát, tömlöcbe került… Mátyás aztán leverte a Garai meg Ujlaki urak lázadását.

– Nincs olyan király, sehol e széles földön, ki mindenki tetszését elnyerné.

– Ám megmutatta, nem csak a belső ellenséggel tud leszámolni. Amit odalent délen művelt, az maga egy hősi éposz! Mihez foghatót csak ama rómaiak avagy a még régebbi görögök írhattak, ezer esztendőnek előtte.

– Aztán addig ügyeskedett, míg a Felvidéken majd’ húsz esztendeje garázdálkodó cseh zsoldosokat leszerelte…

– Ez a helyes szó, amice. Merthogy nem csak leverte és megritkította őket, hanem addig ügyeskedett, míg egy részüket a maga oldalára állította, s mostanság őt szolgálják.

– No, és nem említettétek, jó urak, tavaly ősszel elfoglalta Jajcát. Bizony ama boszniai vár nagyon fontos volt a törököknek, ezt a csapást jó ideig nem heverik ki.

Akkor végre egy nyitott ajtón át meghallották Mátyás jellegzetes hangját. Nem beszélt gyorsan, hogy az írnokok ne maradjanak le mögötte. Tudta, három írnok jegyzi szavait, ha egyik egy fél mondattal hátramarad, a másik írja azt, mit ő mond. Utána a három írnok összerakja a levelét, szép formában megírják, másolják két vagy három exemplumban, és azokat írja alá.

– Mátyás, Isten kegyelméből Magyarország, Dalmácia, Horvátország stb. királya…

Bölcs és körültekintő híveink! Miután Isten megadta, hogy a szerencsétlen véletlen folytán elvesztett Bosznia visszaszerzésére ügyeink szerencsésen menjenek végbe, összhangban van a köz javával is, tisztségünkkel is, hogy a boszniai események során Isten adta jó reménységünk megerősítésére figyelmünket az ország koronájának átvételére fordítsuk, mert a koronában foglaltatik a királyi méltóság erénye és összessége…

Odabent csönd lett. Talán a folytatáson gondolkodik Mátyás, vagy csak nem akar túlságosan előreszaladni a diktálásában? A kamarás szinte suttogott a hozzá közelebb hajoló két úrnak:

– Úgy hallottam tőle magától, hogy Őfelségét bántotta a dolog, amiért hat esztendővel ezelőtt csak a trónra ültették, de a koronát nem tehették a fejére.

– Bizonyára régóta készült, hogy visszakerül Frigyestől…

– Sokáig nem lehetett tudni, mit forral az a ravasz császár.

Bentről ismét hallották a jól ismert hangot.

– Gondos tanácskozást tartva tehát a főpapokkal és főurakkal és a többi körülöttünk tartózkodó tanácsosunkkal, úgy döntöttünk, hogy a Szent Koronának felvétele végett az ősidők óta kijelölt helyre megyünk, a koronázás napját virágvasárnap körüli időben jelöljük meg. Méltónak tartottunk benneteket arra, hogy más híveinkkel együtt koronázásunk ünnepére meghívjunk, hogy mindnyájan ünnepeljétek azt, ami mindnyájunk javára szolgál. Ezért felhívjuk Hűségteket, és megparancsoljuk, hogy a fentebb mondott helyre és napra néhány tehetősebbet magatok közül küldjetek el… Kedvelt híveinknek, Pozsony városunk bölcs és körültekintő polgármesterének, bírájának, esküdtjeinek, polgárainak és egész közönségének.

Amint elcsöndesedett a király, senki sem mozdult a teremben. Csak amikor az utolsó írnok is felemelte a lúdtollát a pergamenről, és figyelő szemét őfelségére vetette, akkor tudták mindahányan: véget ért a levél. Mátyás ekkor annyit mondott, már nem az írnokoknak, hanem a teremben várakozó uraknak, papoknak, tanácsadóknak:

– Rögtön a koronázás után törvényt hozok a Szent Korona őrzéséről.

Nem kellett hozzátennie: „Azért, nehogy ismét oly gazságok történhessenek vele, mint a múltban.” Néhányan fejet hajtottak, mások lázasan kezdtek gondolkodni, miképpen találják ki ama születendő törvény szövegét. Úgy, hogy a királynak is tessen, meg hogy az ország érdekeivel se ellenkezzen.

Ezt Mátyásnak mondania sem kellett. Az udvarban tudta mindenki, ez a legfontosabb szempont.

Az Úr ezernégyszázhatvannegyedik esztendejében nagypéntek március huszonkilencedik napjára esett.

Ekkora tömeg sohasem gyűlt össze Székes-Fejérvárott! Ezrek és ezrek zarándokoltak el a híres-neves városba. Nem csupán az urak érkeztek a koronázásra fölös számban, távoli vidékekről is eljöttek az egyszerű emberek. Parasztok a falvakból, nemegyszer bíráik vagy papjaik vezetésével. Persze mire odaértek, az urak elfoglalták a várost, a nagyurak a legközepét. Minden polgárházba beszállásolták magukat, a palotákban a legfényesebb főúri családok fiai és leányai éjszakáztak. A vendégfogadók zsúfolásig megteltek, és kinek nem jutott ebéd, örömmel fogadta, ha délután vagy alkonyatkor kapta meg. Hihetetlen látvány volt sokak számára, igazi urak álltak sorba a vendéglők előtt! Bizony, grófokat is láttak, azt beszélték később. Éhes urak álltak a hűvös tavaszi szélben arra várva, hogy odabent megüresedik egy-egy hely. Még arra is sor került, hogy polgárok és grófok voltak kénytelenek egy asztalhoz ülni. A parasztok a városon kívül tanyáztak, szekereiken aludtak. Lovaik hátára takarót borítottak, mert bizony az éjszakának, de különösen a hajnalnak foga volt még.

A városban nappal és éjszaka nem állt meg az élet, folyton rengetegen mászkáltak az utcákon. Koldusokba botlottak lépten-nyomon, a tolvajok arattak. Igaz, közülük kettőt megfogtak a poroszlók, azok a főtéren kalodában sínylődtek napokon keresztül. A tömegben mindig akadt néhány, ki rajtuk élte ki csalódottságát vagy dühét – záptojásokat dobáltak rájuk, akadt, aki hátulról ütlegelte a magatehetetlen bűnösöket.

Minden sarkon zenéltek. Magányos lantosok adtak elő hősi énekeket, összeverődött muzsikusok ketten-hárman játszottak, és persze várták az adományokat. Csak a dudások nem fértek össze, mert minden dudát eleve egy hangmagasságra állítottak be, hát dudás csak magányosan játszhatott. Szorgalmasan fújták fel a kecskebőrt, némelyiken ott lógott néhai gazdájának patája.

Péntek reggel korán egy tűt sem lehetett volna leejteni a Szent István-bazilika körül. Úgy zúgott a sok ember, hogy a galambok is messze elkerülték a teret. Ameddig a szem ellátott már a templom tornyából is, mindenütt emberfejek lepték le az utcákat. Kiknek távolabb jutott hely, bizony nem sokat láthattak – legfeljebb érezték az ünnepi hangulatot. Suhancok másztak fel a háztetőkre meg az útszéli fákra. Szájról szájra terjedt a hír, hogy a mészárosok utcájában egy fiatalember leesett a tetőről, és a nyakát szegte.

Az állandó zajban sokáig nem hallatszott semmi. Amikor megszólalt a bazilika harangja, akkor erősödtek fel a kiáltások.

– Éljen a király!

– Vivat Matthias Rex!

– Éljen a mi jó urunk!

– Fényes kardunk, Mátyás!

Csak hírek szivárogtak ki a bazilikából. Kik nagyurak szolgái voltak, olykor továbbadták a benti eseményeket a kint várakozó polgároknak.

– Széchy Dénes érsek úr elkezdte a koronázási misét…

Majd később:

– Most tették fejére a Szent Koronát.

Bentről kihallatszott a papi kórus dala, a külső zajok ezt is elnyomták. Hamarosan kijutott a következő hír:

– Megkapta a jelvényeket!

– Hunyadi János fia immár az ősi törvények szerint is magyar király lett – kiáltotta egy úr a templom kapujában. Ki bizonyára, míg él, sajnálni fogja, hogy nem elégséges rangja és hírneve okán csupán a szentély küszöbén kapott helyet. Sorstársai, kik ugyanott várakoztak kényelmetlenül, a koronázásból semmit sem láttak.

– Szent István koronája méltó emberfőre került!

– Oly ember a mi királyunk, kit isten is szeret. Azért adott neki annyi győzelmet a csatatereken.

– Dicsőséget hoz Pannóniára!

– Éljen Mátyás, a mi királyunk!

Amikor aztán végre meglátták a templom kapujában az előlépő királyt – vállán a szent király palástjával, kezében az országalmával és a jogarral, fején pedig megcsillant a korona – hihetetlen erők szabadultak el. Minden torok részeg lelkesedéssel üvöltött. Mondtak szavakat is, boldogan és emelkedetten harsogták, mi a szívükből jött – s ez mind egyetlen hatalmas kiáltássá olvadt össze. A hangok az égbe csaptak, a bárányfelhős égbolton a kékség velük nevetett és örült. Emberek, akik sohasem látták Mátyást, és csak egy utcával távolabb haladt el menete élén, úgy érezték, jelen voltak a hatalmas és oly fontos eseményen. Ami nagy volt a királynak, az országnak – de nekik is! Mindegyik biztos volt benne, ha hazaér, a falubelieknek úgy meséli el, mintha a saját szemével látta volna a királyt, a diadalmast, kinek orcáját és híresen nagy orrát esetleg csupán a pénzéről ismerte. Ama „címeres” ezüstdénárokról, mik oly ritkán kerültek a kezébe, s azután sem sokáig maradtak nála. A sávos címerpajzsok vagy a kereszt jele… Ritka alkalmak voltak az életében, ha ilyent kaphatott a kezébe és alaposan megszemlélhette őket.

Akiknek sikerült a templom közelében helyet kapni még az éjjel, pénzesőre vártak. Az urak fénylő szemmel nézték a menetet. A kisnemesek százai, kik mind oly szívesen bekapcsolódtak volna, várakozásra kényszerültek. Amikor az utolsók vonultak el a menetben – bizonyára királyi lovászok és más szolganépség –, akkor lett mögöttük annyi hely a zsúfolt utcán, hogy ezen urak odaférkőzhettek, ki lovon, ki gyalog. Az állatokat meg-megriasztotta a zaj, a kiáltások. Azok az urak, kiknek egyetlen falujuk volt, egy szérűskertjük, pár lánc földjük és vagy tíz-tizenöt jobbágycsalád dolgozott náluk – most mégis igazi uraknak, sőt hatalmasoknak érezhették magukat. Elmondhatják otthon, hogy részt vettek a királyt kísérő menetben! Egyesek, kiket elragad majd a phantasia, mesélhetik, hogy szinte őfelsége mögött lovagoltak, közvetlenül a tárnokmester, sőt a nádor mögött! Hogy a szemükbe tűzött a nap fénye, mi a korona aranyáról és annak gyémántjairól verődött vissza…

Délután Mátyás összehívta a királyi tanácsot.

Mit ugyan később sokan „koronázási országgyűlésnek” neveztek, pedig kevesen voltak jelen. A tanács tíz főúri tagja, a főpapok és néhány fontos állást betöltő úr a király környezetéből. A teremben hamar elcsitult a zaj, amikor ruganyos létekkel bejött a király. Fiatal volt, huszonvalahány esztendős, noha nem látszott annyinak. Mivel egy ideje sokan suttogták, hogy apjának apja, vagyis Mátyás nagyapja ugyan nem ama oláh úrnak volt a fia, kit annak neveztek, hanem bizony maga Luxemburgi Zsigmond úr ejtette teherbe az anyát. Ha ez igaz volna – mondták többen –, akkor nem dinasztián kívüli uralkodó került a trónra Mátyás személyében. Folytatódik az a sor, amit az osztrák Albert és az utószülött fia, László szakított meg akaratlanul… De kevesen adtak hitelt e történetnek.

– Új törvényeket hozunk – jelentette ki Mátyás érces hangon. – Merthogy gondoskodnunk kell a korona őrzéséről. Elejét kell vennünk, hogy a koronát bárki elidegenítse, az országból kivigye, visszafogja vagy egyéb szentségtelen tettel illesse.

Elhallgatott, hagyott egy kis időt az uraknak, hogy megemésszék a hallottakat. A tekintete átszaladt az orcákon. Mátyásnak átható szeme volt, és egy-egy pillanatig minden jelenlévő úgy érezhette, a király néki fog szólni.

– Mindahányan tudjuk, a múltban mily bajok keletkeztek a megfelelő őrizet hiányából. Mily nagy költséggel sikerült legutóbb kiváltani a koronát, amely szentségét talán mindeddig a legjobban az sértette, hogy valaki zálogba adta idegen uralkodónak.

A „valaki” szó hallatán az idősebbek lelki szeme előtt megjelent Erzsébet jellegzetes, sovány arca, dús szemöldöke. Ő követte el ezt az istentelenséget! És megbűnhődött érte, ama gyalázat utáni esztendő végén eljött érte a kaszás… Az urak tovább hallgatták a királyt.

– A király az ország főpapjai, főurai és nemesei beleegyezésével köteles a Szent Korona kellő őrizetéről és megtartásáról gondoskodni. A szokott helyen alkalmas őrizet által, nehogy az ismét idegen kezekbe jusson.

Ekkor oldalra nézett, ahol két íródeák és egy idegen, alighanem német földről érkezett pap várakoztak, hogy amit lehet, írásba fektessék. Mátyás az ő kedvükért deák nyelven szólt.

– Propter indebitam custodiam et provisionem sacrae coronae, ipsa corona fuit abalienata… – mire befejezte a hosszú körmondatot, a lúdtollak sercegése keltett csak némi neszt. Azután visszafordult az urak felé. Kik eddig oldalról látták az orcáját, ismét megállapíthatták, milyen nagy az orra. Miként vala Zsigmondnak is! – futott át némelyik elmén a gondolat.

– Visegrád vára a korona őrizetére rendeltessék… Az országnagyok kezéből semmi szín alatt sem vehető ki, hanem a régi szokások szerint bizonyos személyek, kiket közmegegyezéssel választunk ki, bízassanak meg annak őrizetével… Ezen urakat nevezzük koronaőröknek. Kik fővesztés terhe mellett vigyázzanak Szent István első királyunk e hagyatékára. Ne feledjétek, urak: ahol a korona, ott van az ország. És ez fordítva szintúgy igaz: ahol az ország, ott legyen annak koronája!

Az urak lelkesen bólogattak. Széchy Dénes érsek, ki délelőtt Mátyás fejére tette a koronát, jelezte, szólni kíván. Mátyás kegyesen bólintott feléje, és a magyar keresztény egyház feje megszólalt.

– Felség, azt javasolnám, két igen fontos személyiség legyen mindig a korona őre. Mindkettőt a király, a főurak, a főpapok és a nemesek válasszák meg. Ha lehetséges, az egyik rangos egyházi személy, a másik hasonlóképpen rangos úr legyen. Sem egyiknek, sem a másiknak a becsületességéhez és hűségéhez ne férjen kétség.

Mátyás kétszer bólintott. Először az érseknek, aztán oldalra nézett és az egyik magyar írnoknak, aki máris elővett egy pergamenlapot, felolvasta a készülő törvény tervezetét.

„Az Úr Jézus szent születését követő ezernégyszázhatvannegyedik esztendei második törvénycikk a Szent Korona megőrzéséről. A király nevében!

Mivel tudjuk és tudják összes főpap uraink és báróink, és az ország egész közönsége is tudja, hogy miképpen jutott a Szent Korona annak helytelen őrzése és gondozása miatt az országból idegen kézre.

1. §. Amely idegen kézre kerüléssel ez az ország helyrepótolhatatlan károkat, kimondhatatlan veszteséget és sok viszontagságot szenvedett, és e korona nemrégiben, sok munka és fáradság után, nagy költséggel volt az ország közönségének pénzén visszaváltható.

2. §. Mi tehát tisztünknél fogva a Szent Korona kellő megőrzése és megtartása céljából e helyen a főpap és a báró uraknak meg országunk nemeseinek közös megegyezésével és akaratából egy régóta megszokott helyről és arra alkalmas személyekről kívánunk gondoskodni, nehogy – amitől Isten őrizzen – a korona ismét az országtól idegen kézre kerüljön.”

A beálló csöndben természetesen őfelsége szólalt meg elsőnek.

– Ahogyan az érsek úr mondotta volt, egy főpap és egy főúr lesznek ketten együtt a korona őrei, minek helyéül Visegrádot rendelem el.

Néhányan nyugtalanul mozdultak, ami nem kerülte el Mátyás figyelmét, hozzájuk szólott most:

– Tudom, mi jár a fejetekben, urak. Hogy miért éppen Visegrád lészen a korona őrzésének helye, amikor huszonöt esztendeje éppen onnan vitték el oly galád módon… Amikor egy nőszemély megtéveszthette a várnagyot, és úgy vihette ki a koronát, hogy annak hiányát hónapokkal később sem vették észre… Sőt ha ama Erzsébet asszony nem koronáztatja meg a fiát, talán esztendőkig titokban maradhatott volna a szörnyű tett… Ám én úgy vélem, nem a vár neve avagy helye volt a vétkes. Visegrád vára jó hely vagyon az országnak közepén, és a fellegvár könnyen védhető. Idegen támadás vagy ostrom esetén sokáig megtartható, addigra pedig megérkezik a felmentő sereg… Természetesen az általatok, általunk kinevezett főpap és báró nem személyesen fognak üldögélni Visegrád várában ha kell, tíz vagy húsz esztendőn keresztül, hanem bizalmas emberüket várnaggyá nevezik ki, akik helyettük és nevükben őrzik a koronát.

Elhallgatott, csönd lett. Az egyik íródeák tolla percegett a sarokban, de amikor a fiatal pap észlelte a nagy csöndet, és azt, csak az ő kaparását hallani, abbahagyta. Mátyás akkor elnevette magát, és az urak mind hálásan vele nevettek…

A budai palota fölött nyári égbolt mosolygott le az emberekre.

Az ide-oda siető szolgákat nem engedték közel. Egy püspök állott az árnyékban, a nagy fa lombkoronája alá meg befért az a nemesúr is, kinek feladata itt és most az esküvés volt. Akadt ott néhány rangos nagyúr, kik a szavak elhangzása után aláírásukkal igazolják, hogy az esküvés megtörtént. Az egyik gróf ugyan nyugtalanul pillantgatott ide-oda. Szégyellte, hogy nem tud sem írni, sem olvasni. Azzal vigasztalta magát, a nagy Hunyadi János, Mátyásunk apja sem ismerkedett meg a betűkkel, pedig Zsigmond király igencsak jó nevelésben részesítette. Azt reménylette, elég, ha a „kézjegyét” odateszi – így tett olykor, ha nagy néha valamilyen okiratot eléje tártak.

A nemesúr visegrádi várnagynak esküdött fel, és mint ilyen, ő lészen a korona egyik felelős őre. A megtiszteltetéstől szinte elakadt a szava, pedig mindjárt el kell mondania az eskü nagyon hosszú és nagyon bonyolult szövegét. Egy pap állott a férfi előtt, kezében tartotta a lapot, és hangosan, érthetően szólott.

– Én… és itt mondjad a nevedet, jó uram… Visegrád várának kapitánya, elismerem és adom tudtára jelen írásommal mindenkinek, akit illet, hogy Krisztusban tisztelendő atya… püspök úr, az én uram familiárisai közül engem nevezett ki Visegrád várának várnagyává, és bízott meg a Szent Korona őrzésével. Ezért keresztény hitemre, becsületemre és emberségemre ígérem, és esküszöm az élő Istenre, Szűz Máriára és minden szentre, hogy püspök uramnak mostantól kezdve ebben a tisztségben hűségesen szolgálok, és hű leszek, s a nevezett várat és a Szent Koronát hűségesen őrzöm és megtartom…

A szavak felszárnyaltak. Az urak körben álltak, némán hallgatták az eskü szövegét. Tudták, hamarosan újra végig kell hallgatniuk, mert ott van a másik úr is. Az sem valami híres famíliából származik, kisnemes, s bizonyára éppen olyan szépen leteszi a koronaőri esküt, mint ez az úr itten. Aki most folytatta, követve az esküvés előre mondott szövegét.

– Továbbá, ha püspök uram meg találna halni vagy valamely más szerencsétlenség érné a visegrádi várat, én a Koronát hűségesen megtartom említett uramnak… A Szent Koronát arról a helyről, ahová az én uram elhelyezte, az ő tudta és szabadon nyilvánított akarata, továbbá kifejezett hozzájárulása nélkül sohasem mozdítom el, sem kezemet arra nem vetem, és nem adom ki sem a királyi felségnek, sem a főpapoknak, főuraknak vagy másvalakinek…

Akadt olyan úr, aki unatkozott. Fél füllel hallgatta az esküvést, nem várt meglepetést. Az, akit ura megbízott egy ilyen nagy feladattal, bizonyára nem csak elmondja az esküt, meg is tartja. Bár ki tudja? Telnek az esztendők, sok minden történhet egy emberi lélekben. Még az is, hogy valaki megkörnyékezi, birtokot ajánl neki. Szép a várnagyi zsold, és a koronaőrök bizonyára szép pénzt kapnak, csakhogy nincs az a pénzösszeg, aminél ne lenne nagyobb. Vannak summák, s mindig akad, ami több ezeknél: a summa summarum, a pénzek pénze…

– …Ha pedig az én püspök uram tőlem vissza akarná venni a várat és a Szent Koronát, és engem onnan el akar mozdítani, másvalakit akar a vár élére helyezni, minden nehézség, ellenállás, keresett jogcím nélkül visszaadom és visszabocsátom. Mindazonáltal hozzáteszem, hogy püspök uramat nem vagyok köteles a várba annyi emberrel beengedni, hogy azok az én várnagytársam vagy a hozzánk tartozóknál nagyobb számmal és erősebbek lehessenek…

Folytatódott. Az unatkozó úr a palota ereszének szélén tollászkodó galambokat figyelte, közben megérezte a királyi konyhából áradó illatokat. Összefutott szájában a nyál. Kénytelen lesz végighallgatni a másik esküvést is, aztán végre mehetnek ebédelni?

– …Mindezek megtartására pedig keresztény hitemre, becsületemnek és emberségemnek elvesztésére, örökös gyalázat és hitszegés bűne alatt esküszöm, hogy hűségemet… rendíthetetlenül megtartom. Ennek hitelességére, bizonyságára és megerősítésére a jelen oklevelet saját nemesi címeremmel díszített pecsétemmel erősítettem meg…

A galambokat valami megijeszthette, mert felrebbentek a tető széléről. Lassan, nyugodtan tettek egy kört, majd ismét visszatelepedtek régi helyükre, és tovább tollászkodtak. Az égen a bárányfelhők ugyanúgy haladtak lassan, rezzenéstelenül, ahogyan tették kora reggel óta.

A FATTYÚ

1490

A lovasok szélvészként közeledtek.

Mielőtt bárki felocsúdott volna, ott voltak. A paták közeledő dobogása félelmet keltett a legtöbb emberben. A falusiak elszoktak attól, hogy idegen lovasok támadnak rájuk, felgyújtják a kunyhóikat, kirabolják és megölik őket… Ilyesmire csak a nagyon öregek emlékeztek. Míg Mátyás volt a király, itt, az országnak közepén ilyesmire nem vetemedett senki.

Odébb volt egy udvarház. Erdő félkaréjában állott, távolabb a mezőn ezen úr parasztjai dolgoztak. Most felegyenesedve nézték a mezőről a közeledőket. Tavasz volt javában, rengeteg a munka földeken, máskor nem volt idejük nézelődni. Azok a lovasok valahogy odavonzották a tekintetüket. Felébredt bennük a félelem.

A lovasok feléjük sem néztek. Rövid volt a vágtájuk, a hegyről jöttek lefelé, könnyedén futottak. Odébb, a faluban ijedten figyelték őket. Akkor nyugodtak meg az emberek, amikor a lovasok úgy, ahogyan jöttek, vágtattak tovább. Tudta mindenki, hogy egy ló fél mérföldet tud futni, aztán lelassul és poroszkál tovább. Valami okból az uraknak sürgős lehetett, hogy mihamarabb maguk mögött hagyják a környéket. Mert hát a csapat élén láttak néhány színesebb ruhás, tollas föveges férfit. Messziről látszott, mennyire különböznek a mögöttük lovagoló szürke, avagy fekete ruhás katonáktól.

Az udvarház tornácán hárman álltak. Balázs úr, akinek nemesi címerét Zsigmond király adományozta száz esztendőnek előtte, ott volt fia, az ifjabb Balázs, meg egy vendégük, Perényi János úr, ki ama nagy hírű Perényi Istvánnak szoros vére, közeli rokona, kit Mátyás király az utóbbi időkben szinte minden vagyonából kifosztott.

A három férfi jól látta az élen száguldó lovast. Egymásra pillantottak, jelentőségteljesen. Látszott az arcukon, nem döntötték el, kimondják-e a nevét. A kisebbik Balázs – eddig tizenhét tavaszt látott, és már serkedt a bajusza – izgatottan kérdezte:

– Ki volt ez? Apámuram, te ismered őt!

János úr még egyet pillantott barátjára, és belátta, nincs értelme titkolni. Mostanság olyan idők jönnek, amikor nem számít titoknak, ami a szájukra tolul.

– Amaz ifjú, ki ott vágtat, nem más, mint Mátyás király fattya.

– Fattya? – Balázs erről eddig nem sokat hallott, így rákérdezett. – Csak nem ama Corvin János?

– Pontosan az – bólogatott az apja. Perényi uram újra megnézte a porfelhőt, amit a lovasok hagytak maguk mögött a Budára vezető úton. Felnézett a hegyre. Innen ugyan nem látták a fellegvárat, ám jól tudták, azok a lovasok bizonyára odafent voltak, Visegrádon. És amikor a két tekintet ismét találkozott, az idősebb férfiak majdnem egyszerre mondták ki.

– Ez bizony a koronáért jött!

– A koronát viheti a beste!

A fiatal Balázs hol egyikre, hol a másikra nézett.

– Nem értem! Hogyan férne hozzá a koronához, hiszen nem király!

– Még nem – jegyezte meg János úr, és rosszallóan csóválta a fejét. – Azonban a király kedvence. Pár napja jött meg a hír Bécsből, hogy Mátyás meghalt. Megindult a tülekedés a trónjáért.

Balázs úr már nem annyira a fiának mesélte, inkább próbálta összeszedni emlékeit az utolsó tíz esztendőből.

– Ezen kölyök, kit az imént láttunk, tizenhat esztendős. Az első időkben nem nagyon tudtunk róla, merthogy nem magyar anya, hanem egy osztrák polgári leány szülte e világra. Ki aztán ezen nemes tettéért később grófi rangot kapott… Mátyás még remélte, hogy születik törvényes örököse, fia, ki követhetné a trónon… Azonban a felesége, az a talján szuka meddő volt, mint egy kőszikla. Akkor aztán Mátyás elkezdte ajnározni ezt a kisfiút, és rangra emelte. Ő lett Liptó hercege és Hunyad grófja. Azt beszélték akkoriban Buda környékén, előbb papot akart belőle szenteltetni. Annál inkább, mert a születésekor a bába elrontotta az egyik lábát, sántikál a szerencsétlen. Aztán nem lett püspök, mert amikor kiderült, hogy Mátyásnak tényleg nem lehet se fia, se lánya, hát úgy döntött, hogy ezen Corvin lészen az örököse.

A kisebbik Balázs érdeklődve várta a folytatást. Látva a tekintetét, Perényi uram vette át a szót.

– Akkortájt az udvarnál voltam. Mátyás elkezdett nagy uradalmakat adományozni a fiának. Nem csak a családi birtokokból kapott, hanem amik a király kezére kerültek. Sokaktól elkobozta a birtokait, és azokat kivétel nélkül ez a fattyú kapta meg. Minden birtokot, ami akkortól a koronára szállott ilyen vagy olyan okokból, mind a fiának adta. Akkortájt veszítette el a birtokait nemcsak az én jótevőm és vérem, Perényi István úr, az addig kedvenc Bánfi Miklós is. Így nem csoda, ha hamarosan eme fiók-Corvin lett az ország legnagyobb birtokosa! Zálogba került királyi uradalmakat is kapott. Övé lett Pozsony és Komárom, értitek, urak? – Úgy nézett a két Balázsra, és közben úgy háborgott, hogy azok elhitték: ezzel a király valami főbenjáró bűnt követett el, helyrehozhatatlan károkat okozott. – Bizony, amit Mátyás az uralkodása elején szétadományozott: az örökös főispánságokat is visszavette. Corvin János csupa olyan birtokot kapott, amivel együtt járt az örökös főispánság. Nála több vármegye csak az erős Kinizsi Pálnak jutott, bár a fattyú így sem panaszkodhatott. Mire eljött a tavalyi esztendő meg az ideinek a kezdete, bizony Corvin Jánosnál nagyobb úr alig volt ezen országban, ha az apját nem számítjuk…

Balázs úr úgy érezte, hozzátehet ehhez valamit. Egyben megmutathatja Perényi úrnak, hogy ért valamit az országos politikából.

– Mátyás próbálta visszaszorítani a bárókat, és ahol sikerült, a helyükbe a fattyút ültette. No meg olyan megyésispánokat nevezett ki, akiket előtte megesketett: ha vele valaha bármi történik, azaz elhalálozik, a fiát emelik a trónra. Királyi tisztségekbe csak azt ültette az utolsó időkben, akik erre megesküdtek. Minden erejével próbálta előkészíteni, hogy az a kölyök lehessen a Magyar Királyság ura.

Balázs a fejét ingatta.

– És senki sem ellenezte?

– Dehogynem! Azok veszítették el a marháikat, birtokaikat – jegyezte meg az apja. Perényi uram még mindig arra nézett, amerre a lovasok elvágtattak. A porfelhő a levegőben kezdett oszladozni. A férfiak a tornácon úgy érezték, kezd erőre kapni a napsütés, kellemesen csiklandozta a bőrüket.

– Ezért történt aztán – folytatta Perényi –, hogy Mátyás hadat viselt az én uram és vérem, Perényi István ellen, és más nagyurakkal is szembeszállott. Az országgyűlést sem kérdezte meg, amikor új hadiadókat vetett ki, mert ezzel is gyengíteni akarta a vele szembenálló urakat.

Az idősebbik Balázs úr kapva kapott a szón.

– S ha ennyiben sértette volna a nemesség érdekeit! Tavaly nyáron a főurakat azért hívta egybe, hogy megeskesse őket: Corvin Jánost ültetik trónra, ha ő már nem lészen. No, és miután vagy három esztendeje meghalt a nádor, nem engedte meg, hogy a nemesség újat válasszon. Találgattuk: ugyan miért nem kell néki nádor? És odajutottunk, ha lészen nádor, akit mi, nemesurak választunk magunk közül, az talán nem lesz híve a fattyúnak. Hát inkább az országos bíráskodás jogait kincstárnokra bízta. Nyilván azért, ha meghal, eme kincstárnok vezénylete alatt gyűlik össze a királyi tanács, hogy megválassza az utódját.

Hallgattak. Balázs úr, a házigazda nyelt egyet.

– Ha ez itt tényleg ő volt, akkor vajon a koronáért jött?

– Minden bizonnyal. Ugyan mi mást keresett volna Visegrádon? Mivel a királyválasztó országgyűlést még nem hívták össze, alighanem azt teszi, amit jó ötven esztendeje tett azon Erzsébet, Albert király özvegye, aki egyszerűen ellopatta a koronát Visegrádról…

– Az bizony nagyon csúnya cselekedet volt – ingatta a fejét Perényi.

A kisebbik Balázs ekkor nagy észről tett tanúbizonyságot.

– Ha nem sikerült volna megszerezni a koronát odafönt a várban, lassan és búslakodva vonul el a csapata. Ám mivelhogy vágtatva mentek, azt gyanítom: viszik a koronát sebesen Budára!

A két felnőtt összenézett, János úr szemében ott ült az elismerés, ez pedig örömmel töltötte el a házigazdát. Balázs úr hát mélyre szívta a levegőt, miben megérezte a konyhán készülő ebéd illatát.

– Ugyan mit tehetnénk most? Nem ránk tartozik, ahogyan a hatalmasok gyilkolják egymást a trónért. Ellenben azt mondom, amice, lassan elballaghatunk a hársfa alá, ahová a szolgáim hamarosan feltálalják az étkeket.

– A császár még mindig él? – csodálkozott egy úr a mező szélén. – Ez ugyanaz a Frigyes lenne, aki kerek ötven esztendővel ezelőtt zálogba vette a Szent Koronát?

– Az bizony. Úgy látszik, a kertészkedés meghosszabbítja az életet – vágta rá egy másik, jóval fiatalabb úr. A Rákos mezejének szélén álldogáltak sokan. A szolgák a sátrakat verték fel, az uraknak volt idejük társalgásra. Néhányan ide-oda vándoroltak, hozzácsapódtak egyik társasághoz, beszélgettek valamennyit, aztán továbbálltak.

– Ha jól tudom, tizenötben született, amikor a nagyapám a konstanzi zsinatra kísérte el Zsigmond király urunkat.

– Tizenötben? Annak már… várj, számolok… hetvenöt esztendeje!

– Bizʼ annyi. Ha belegondolok, hogy virágvasárnap elhunyt jó urunk, Mátyás mindösszesen csupán negyvenhét esztendőt tölthetett e siralomvölgyben!

– Az Isten kinek ennyit, kinek meg annyit ad.

– No, de hogy az a Frigyes túléljen mindenkit! Hát vagyon-é igazság ezen a földön?

– Ki mondotta néked, hogy vagyon?

A bárók valamivel odébb, a Rákos patakhoz közelebb gyülekeztek.

Már csak azért is így tettek, hogy ne kelljen keveredniük az annyira utált köznemességgel. A legtöbb nagyúr semmi közöset nem érzett azokkal a „fokhagymaszagú, rongyos csizmás, feslett beszédű figurákkal”, és nem óhajtott itt sem közelebbi ismeretségbe kerülni velük. Tudták persze, az országgyűlésben minden nemesúrnak egyformán szava van, és voksa éppen annyit ér, mint az övék, a hatalmasoké – persze ez ellen morogtak magukban éppen elégszer.

– Mi van azon urakkal, kik el sem jöttek?

– Lassan szállingóznak, ezért nem tudhatjuk, ki jön el és ki nem.

– Vannak nem kevesen, akik neutrálisak, vagy annak szeretnének látszani.

– Akadnak olyanok is, kik nem jöhetnek, mert Sziléziában feszült a helyzet. Urunk halálával minden meghódított kis és nagy hercegség azt hiszi, elszakadhat tőlünk.

– Némelyek azt teszik majd, nem kétséges.

Lovas hírnökök vágtattak szerte. A Duna felől közeledtek, ahol napok óta hajnaltól alkonyatig szünet nélkül jártak a dereglyék, akkora volt a forgalom. Beszélték, a dereglyések új evezőslegényeket vettek fel, mert az eddigi embereik fél napig bírják a munkát, a másik felében pihenni kényszerülnének. Nem játékszer a Duna, középen a sodrás bizony elvinné a dereglyéket, ha nem eveznének erősen a legények.

– Egy jelöltünk van, akit biztosan mindnyájan elutasítunk – mondta egy püspök. Messziről jöhetett, nem beszélte a magyart egészen tisztán.

Az urak felnevettek.

– Igaza van a püspök úrnak! A talján fehérnépre ugyan senki sem fog szavazni.

– Ez a Beatrix tényleg komolyan gondolja, hogy ő fogja örökölni a férje trónját?

– Ilyet sem hallott még a világ.

– Ezután sem fog hallani. Valaki igazán elmagyarázhatná neki…

– …ha kell, in italiano…

– …vagy ha az sem segít, in lingua latina…

– …hogy asszony nem lehet magyar király.

– Máskor sem, most különösen nem! Amikor urunk halálával az egész meghódított sziléziai tartomány felemeli a fejét, mozgolódnak a meghódított osztrákok, odalent délen pedig a még meg nem hódított törökök? Ide férfi kell, és hadvezér!

– Vagy olyan király, aki bizalmát belénk helyezi, és az ország igazgatását reánk bízza!

Néhányan felnevettek. Cinkos pillantások találkoztak, somolygások a bajuszok alatt, olykor kissé nyugtalan, máskor elégedett tekintetek. Valaki végre nyíltan kimondotta.

– Bárki lészen az, idegen, ki az itteni dolgokat nem ösméri, így hát a markunkban tartjuk majd.

A palota ablakán beözönlött a júniusi napfény.

Nagy, sárgás fénykockákat vetett a kőpadlóra. A teremben nem voltak sokan. Néhány szolgáló és inas eltakarította az ebéd maradványait. Más inasok léptek be, a vincellér vezetésével széthordták az italos kancsókat. A tálakat mind elvitték, de az urak előtt otthagyták az ónkupákat. A vincellér emlékezett ura parancsára, mit délelőtt adott neki: ne sok bort hagyjon az asztalon, nem szeretné, ha bárki részegre inná magát.

Corvin János az asztalfőn ült. Várta, hogy az inasok kimenjenek, és magára maradjon ezekkel a férfiakkal, akik a hosszú asztal mindkét oldalán ültek. Elteltek az ételtől, némelyik álmosan hunyorgott. János úr mindegyiket alaposan megnézte, és azt megvárta, hogy azok ránézve lássák: figyeli őket. Ezzel sikerült elcsendesíteni mindegyiket, s elérte, hogy rá figyeljenek. Remélte, nem azon jár az eszük, hogy csupán egy sánta, tizenhat esztendős ifjú, aki próbál beleszólni a politikába, azonban nem járhat sikerrel. Lehet, hogy ez a gremium csupa harcedzett férfiból áll, kik értenek az ármányokhoz, sötét játszmákhoz is. Nem fogja hagyni, hogy ezek elsöpörjék mint egy porszemet csak azért, mert az apja meghalt. Mélyet lélegzett és megszólalt.

– Nincsenek jó híreim. Ti, urak, kik mellettem vagytok, tudjátok, hogy mindig híven követtem apám akaratát. Ám most, hogy meghalt, nagyon sokan megszegték a néki tett esküjüket. Soroljam a nevüket? – és bár senki sem bólintott rá, mégis megtette: – Mindjárt elsőnek említem Nagylucsei Orbán püspök urat, aki három esztendeje az országbíró, azaz a nádor feladatait teljesítette. És aki szent esküvéssel fogadta, ha atyám meghal, mellettem fog állni a királyválasztáskor. Reátok hagyom, mit gondoltok egy olyan keresztény főpapról, aki megszegi Isten előtt tett esküjét… S mondom tovább, ott van Filipec János, ama cseh úr, ki a sziléziai ügyekben Mátyás főtanácsadója és segítője volt, amiért nem kevés birtokot kapott. A hálátlanok és esküszegők sorában mondhatom Bakócz Tamást is, királyi titkár volt atyám mellett. A főurak már odakünn vannak Rákos mezején, és biztos lehetek benne, esküjük ellenére nem rám fognak szavazni… Báthori István és Kinizsi Pál sem. Inkább olyasmiket hallok a táborokból, hogy veszett ellenségeim lettek, mióta megérkezett a gyászhír Bécsből. Aztán ott vannak Kinizsi unokatestvérei, a Geréb fivérek. Hát bizʼ ők sem mellettem voksolnak majd. Nemrégen, mint hallottam, csatlakozott hozzájuk Szapolyai István, ki a hadainkkal megszállott Ausztria főkapitánya.

Nem akarta folytatni a listát, látta, egyik-másik orca elkomorul a nevek hallatán. Nem érezte magát jól, noha ezt igyekezett leplezni. Talán nem jó taktika, ha éppen a híveinek sorolja fel, ki mindenki árulta el, hagyta ott őt. A rossz hírek után jókat kell mondani, tudta.

– Tegnap eljött hozzám néhány küldött a báróktól. Szavaikból azt vettem ki, hogy ugyan megválasztani engem nem akarnak, viszont kötelességüknek tartják a tudomásomra hozni: azért nem fognak támogatni, mert az országot egyszerre négy ellenség is támadhatja. Mondották, hogy ennyi ellenséggel a dicső Mátyás sem bírt volna… Nem tették hozzá, bár láttam a szemükön a folytatást: „Akkor te, kis sánta kölyök, minek törsz a trónra?” Való igaz, sánta vagyok, való igaz, csak tizenhét tavaszt láttam. Ám apám sok mindenre megtanított, és lóháton, a csatatéren ugyan ki látná sánta voltomat?

Kis szünetet tartott, közben az asztal túlsó végén valaki ivott, de körbepillantva látta, hogy egyedül teszi, hát gyorsan letette a poharát és ő is figyelt.

– Bár nem mondották ki, éreztem, mitől tartanak: ha engem választanak meg királynak, abból belső háború leend a híveim és a többiek között. Ha nem lépek vissza, ez a háború az ország szétszakításához vezethet. Ezért azt ígérték, ne akarjak magyar király lenni, és ebben az esetben megválasztanak Bosznia királyává és Szlavónia hercegévé, vagyis a Délvidék jelentős része az enyém lehet.

Látta, hogy feszülten várják, miképp dönt. Tisztában volt vele, hogy ezek közül is sokan afféle kölyöknek hiszik. Nem akarta sajnáltatni magát, pedig lett volna miért. Ellenkezőleg, kész férfinak és politikusnak szeretett volna mutatkozni. Tudta, nem lesz könnyű. Az apja az utolsó esztendeiben sokszor mellé állt, segítette a fiát számos módon. És hogyan képzelik ezek, meg a többi urak? Hogy szép csöndesen félreáll? Mátyás után minden elvesszen, csak azért, mert az apja túl korán halt meg? Ha még élt volna legalább három esztendőt, én húsz tavasz után lennék, és többet tudnék az uralkodás művészetéről – ahogyan ő nevezte a politikát! –, és nem lenne annyi ellenfelem, sőt talán minden fontosabb ember mellettem állana!

Ezt sem mondhatta ki. Egyelőre jobbnak látta, ha a tényeket közli.

– Való igaz, sok ellenfelem vagyon. Ott van mindjárt Beatrix, az az áspiskígyó, aki annyira utálkozik tőlem, hogy nem bír velem egy fedél alatt élni, ezért máris kiköltözött a palotából. A legtöbb püspök, élükön az esztergomi érsekkel, ellenem vannak. Persze nem miattam, hanem mert apám megadóztatta az egyházat, s most rajtam csattan az ostor… Nem kell nekik több Hunyadi, akikkel csak bajaik voltak. Akkor sem kell a Hunyadi, ha azt Corvinnak hívják… No, és apám majd’ minden hivatalos embere, rangos tisztje ellenem van, ahogyan az imént soroltam a neveket.

Látta, hogy figyelnek. Mi mást tehetnének? Hiszen a hívei. Még. Egy-egy pillanatra elfogta a fiatalembert a reménytelenség hangulata, erős volt, majdnem lebírta – mindannyiszor kiszabadította magát, úszó volt, ki folyóban küzd a sodrással. Viszi őt magával, viszi, sodorja, elragadta – az úszó mégis küzd, mert azt szeretné, ha a folyó oda vinné, ahová ő akarja. Nem bízhatja magát a vak véletlenek sorozatára… Az apja sem ezt tenné, ha élne.

– Úgy hallottam, három főpap vetette fel a dolgot elsőnek. Buda, Visegrád és Nándorfehérvár kivételével megtarthatom a váraimat, beleértve Pozsonyt is. Azt izenték, ha ezzel egyetértek, akkor bosnyák király és szlavón herceg lehetek, s nem szólhatok bele abba, kit válasszanak az urak Magyarország királyának.

Az urak nyugtalanul mozdultak. Már másodszor hallották a fiatalember szavaiból ezt a bosnyák-szlavón ügyet. S nem tudták, miként döntött. Vagy hogy döntött-e egyáltalán?

Ekkor nyílott a terem ajtaja, és valaki belépett. János herceg dühösen fordult oda. Csak nem egy elkésett inas? Vagy a vincellér küldött volna be újabb kancsó borokat, holott ezt megtiltotta neki? Az egyik titkára jött be, gyorsan odasietett hozzá, és valamit súgott a fülébe. János arca felderült, már nem haragudott, hogy megzavarták. Sugárzó arccal kiáltotta a hírt:

– A déli végvárakból visszavont csapatokkal együtt sok nemesúr érkezett Rákos mezejére, kik szinte mind az én híveim! Ujlaky Lőrinc herceg, kit a szerbek maguk fölé emeltek, az Ernuszt fivérek és a többiek!

Nem figyelte az arcokat, pedig, ha megteszi, lát némi ellenkezést. Meg talán utálatot. Ernusztok? Az apjuk, János, tehetős, kikeresztelkedett bécsi zsidó polgárként érkezett Budára, és Mátyás pénzügyeit intézte sokáig. Mátyás bizalmasa lett, szerzett számos várat, adókat kezelt – állítólag olykor az ő kezéhez is tapadt itt pár ezer, ott pár ezer arany… Két fia közül az egyik, Zsigmond, püspök lett, rézbányák ura, és voltaképpen báró. Az öccse, János szintén gazdag úr. Néhányan fintorogtak, mert Mátyás kedves embere eredetileg zsidónak született, aztán magyar főúr lett belőle, az idősebbik fiából meg egyenesen püspök? Ám ha ezt valaki Mátyás előtt finoman szóvá tette, a király cinkos mosollyal visszavágott: „Hisz maga Jézus is zsidó volt, talán ellene is vagyon kifogásotok?”

Mielőtt folytathatta volna, az egyik úr félretolta maga elől a boros kupát, előrehajolt, és Corvin herceg szemébe nézett. Valami azt súgta a fiatalembernek, ez most a többiek nevében is szólni akar. Tényleg úgy lett.

– Herceg úr, mi melletted állunk. Nekünk sem mindegy, kik vannak még melletted. Az Ernusztok az apjuktól annak idején elkobzott birtokaikat szeretnék visszanyerni általad. Támogatnak téged, azonban abban a minutumban, amikor megértik, hogy te nem tudod nekik azokat visszaadni, máris hátat fordítanak neked. Ujlaky uram pedig magának szeretné ismét apja boszniai királyságát, merthogy az régebben az övék volt. Ha megtudja, hogy csak boszniai király leszel, ráadásul éppen azt a tisztséget nyered el, amire ő pályázik, bizony azonnal átáll valamelyik másik párthoz. Van miben választania.

Hát ti talán nem azért vagytok itt, hogy majdan birtokokkal, rangokkal jutalmazzam hűségeteket? – kérdezte volna. Inkább visszafogta magát.

– Urak, ha többen lennétek, több esélyem lenne a korona elnyerésére. Ám ha még ti, kevesek is áskálódtok egymás között, ugyan mire jutunk?

Aznap este feljöttek hozzá az urak.

Abban a teremben ültek, de nem azok, akik délelőtt jártak nála. A tehetősebb, hatalmasabb hívek gyűltek egybe. Kik ma érkeztek meg délről, és azok, akikről János herceg joggal hihette, szívvel-lélekkel mellette állnak.

Ott volt a két Ernuszt, nagydarab, marcona férfiak. Zsigmond, a püspök simára beretváltatta orcáját, de nem ornátust viselt. Nyakában a bőrmentére rálógó nagy gyémántos kereszt jelezte csak főpapi voltát. Ahogyan a többiek, hadfi volt, kardja csörgött oldalán. Öccse, János, harcsabajuszt növesztett. Mindketten láttak már negyven tavaszt vagy többet.

Megjöttek a Gerébek. Ők hárman voltak, és anyjuk révén – aki Szilágyi lány volt, Mátyás anyjának nővére – bizony a király unokatestvérei voltak mindhárman. László, Mátyás és Péter eddig mindig kiálltak Mátyás mellett, hűségük rendíthetetlennek bizonyult. Corvin János abban bízott, hogy ez a hűség nem fog megrendülni azért, mert az apja a másvilágra távozott.

Ujlaky Lőrinc kedvesen mosolygott a hercegre.

– Nagyuram, hallottuk hírét, miféle ajánlatokat kaptál azoktól, akik idegen királyt tennének a magyar trónra, amikor itt vagy te, Mátyásnak ivadéka. Ezt nem hagyhatjuk!

Ezzel a hadfi, az egykori bosnyákföldi kormányzó fia, kinek apja Mátyás híve és harcostársa volt, jelezte a hercegnek: csak benne látják az új királyt. Ez nagyon lelkesítette János urat. Meghagyta a szolgáknak, hogy étket és bort csak a tanácskozás után hozzanak a terembe, hol az asztalra kitett kanalak és villák jelezték a vendégeknek, lészen lakoma, később. Az ajtó elé meg bizalmas titkárát és két testőrét állította, nehogy avatatlan fülek kihallgassák, miben állapodik meg az urakkal.

Az Ernuszt fivérek nem titkolták, mit várnak tőle. Annak idején Mátyás elkobzott az apjuktól néhány igen szép birtokot, és azokat – az utóbbi esztendőkben ez lett a szokása – Jánosnak adományozta. Az Ernusztok – bár ki nem mondották, azért tudta mindenki, és a hír eljutott Corvin fülébe – éppen azt várják tőle, adja vissza nekik ama földeket. Ez hűségük záloga – vagy az ára? – tűnődhetett a fiatal herceg.

– Herceg úr, nálad vannak apád kincsei és a királyi korona. Mire vársz?

Ezt Ujlaky úr kérdezte. A kis termetű, ellenben nagy vitéz hírében álló férfitől János tartott, igaz, ezt soha nem ismerte volna el senkinek, legkevésbé önmagának. Mégis, ha ez az ember ott volt abban a helyiségben, ahol ő is, idegenkedést és félelmet érzett. Valahogy nem tudta elhinni, hogy vele lenne, mellette áll. Apja idejében meséltek róla ezt-azt. Most persze János herceg azt gondolhatta volna, ha ez az ember mellette van, bizonyára ő fog nyerni ebben a tusában, ami a koronáért folyt. Hiszen ez a Lőrinc úr mindig a jó, a neki hasznos oldalra szokott állni.

Mégis volt benne tartózkodás, bár nem mutatta. Apja megtanította, hogyan álcázza igazi kedvét, gondolatait, terveit. Mosolyogva fogadta az urakat, és a nagy asztal köré telepedett velük. Nem volt könnyű dolga, mert szerette volna kimutatni, hogy ő ezen urak barátja, értékeli, hogy mellette állnak. Ugyanakkor szeretett volna királyként viselkedni. Egy igazi király – kinek apja is király volt, ily módon voltaképpen része, tagja egy dinasztiának, amely most bontakozik ki! – nem ereszkedhetett mélyre ebben a barátkozásban.

Amazokat szemlátomást nem izgatták ezek a dolgok. Nem voltak kétségeik afelől, mit akarnak, és János sejtette, mielőtt idejöttek, valahol találkoztak és megbeszélték, mit fognak mondani. Nem vágtak egymás szavába, sorban beszéltek. Mindegyik csak egy-egy kis részletet mondott a leendő, reménybeli királynak, és sohasem ismételték önmagukat. János ebből sejtette, hogy összebeszéltek. Remélte, ezt nem ellene, hanem éppen fordítva, az ő érdekében tették, és mindnyájuk közös érdekében.

– Herceg úr, voltaképpen minden nálad van.

– Ami a királysághoz szükségeltetik.

– Tudjuk, ahogyan tudja a fél ország, hogy magadhoz vetted atyád kincstárát…

– No és elhoztad Visegrádról a koronát.

– Máris indulhatnánk a seregekkel Fejérvárra.

– Tudjuk, alig akad főpap, aki fejedre tenné a Szent Koronát.

– Azonban van, aki megteszi helyetted – ezt Zsigmond mondta olyan hangon, mint aki azt jelzi: „Ha más nem, hát én.” Ugyanakkor tudták, ez nem lesz így jó. János kimondta:

– Urak, urak! Tudjátok, három feltétele vagyon annak, hogy egy királyt igazinak ismerjenek el a magyar nemesek. Fejérvárott kell legyen a koronázás, az igazi Szent Koronát tegyék ama uralkodó fejére, és hogy az esztergomi érsek koronázza meg őfelségét… Ezen utóbbi feltétel nem teljesülhet, tehát a koronázást nem ismerik el azon urak, kik helyettem idegen királyokat szeretnének Szent István trónjára ültetni.

Csönd lett. Mindenki elgondolkozott. János herceg világos szemét, mit osztrák anyjától örökölt, körbehordozta. Egyelőre senki sem szólalt meg. A csöndben csak az urak szuszogása hallatszott. Volt köztük, kit köszvény kínozott, másnak nehezére esett a lélegzés. Olyan is akadt, ki mintha most pihenné ki egész napos fáradtságát. Való igaz, hetekig lovagoltak a Dráva felől, míg a Rákos mezejére értek. Azután meg átdereglyéztek Budára, fáradt lovaikon felvonszolták magukat a várba, a palotába – és most itt voltak.

János úr valamit érzékelt. Mintha csalódottság lebegne a légben? Odakünn akkor ment le a nap, június második fele volt, bizony ez már a nyár. Örülnek ennek azok, kik a Rákos patak mellett táboroznak. Tegnap hallotta, a patakban kevés a víz, ráadásul ennyi ember s még több ló is abból iszik naponta többször – bizony, maholnap elfogy az a víz. Mások szervezik, hogy a Duna vizét hozzák hordókban, csakhogy hány száz hordót kéne nap mint nap odavinni? És ki tenné ezt, kinek a parancsára és milyen pénzből?

– Ez bizony nem megyen úgy, mint azon esztendőben… ötvennyolcban, mint hallottam… Amikor Szilágyi Mihály uram, Mátyás nagybátyja körbejárta a Rákoson egybegyűlt urakat, és kit dicsért, kinek hízelgett, de a legtöbbeket megfenyegetett: sanyarú sors vár reájuk, netán az életükkel játszanak, ha nem Mátyásra szavaznak!

– Most hiába fenyegetnénk őket.

– Mindegyik azt lesi, melyik jelölt ajánlhat neki többet, akkor amellé áll.

Ekkor csönd lett. Néhányan magukra ismertek talán? Hiszen ők is azért vannak itt, mert előnyökre számítanak a hercegtől. János felfogta ezt a dolgot, bár úgy tett, mintha nem vette volna észre.

– Kezdődjék a lakoma, jó uraim. Holnap folytatjuk a beszélgetést!

Nem folytatták, mert az urak egy része… elpárolgott.

Nem szóltak azok semmit, egyszerűen nem jöttek el másnap délben. Jóval később jutott János herceg fülébe a hír, hogy Báthori István és Kinizsi Pál aznap reggel beszéltek a Geréb fivérekkel, és mind a hárman átálltak a másik táborba. Ugyanígy tett az ausztriai főkapitány, Szapolyai István. Ujlaky Lőrinc eljött a herceghez, azonban látszott az orcáján a habozás. Mintha azt kérdezné enmagától: „Jó helyen vagyok én itt?”

Aznap sokan tárgyaltak kint a mezőn és a várban. János herceg a hozzá menesztett küldöttségtől megtudta: ha visszalép, még mindig Bosznia királya lehet, ha viszont továbbra is a magyar trónért akar küzdeni, a két pad között a földön találja magát… Még nem döntött, amikor megint hírnök jött és jelezte, újabb délvidéki nemesurak csapata érkezett, köztük számos nagyobb úr, kik mind mellette állanak.

Akkor Corvin János parancsot adott a szolgáknak, nyissák ki a kincses kamarát.

Maga szintén lement. Három testőr vöröslő fáklyákat vitt előre, többen jöttek mögötte. Hűvös volt idelent, megborzongott. Sántikált lefelé a kőlépcsőkön, a falakon árnyak ugráltak, a fénykörök tovább csúsztak lefelé. A kincses kamarát folyton őrizték, most is állt ott két katona, vastag volt ruhájuk, ne fázzanak. Gyakorta váltották őket. A széles tölgyfa ajtót mélyen a falba eresztett pántok, sarokvasak tartották, és négy lakat sorakozott egymás alatt. Jánosnál volt mind a négy kulcs. Megnézte, hogy a finom selyemkendőre rakott kettős pecsétjei érintetlenek-e. A lakatok között félig az ajtóra, félig az ajtófélfára ragasztották a viaszpecséteket, amikor legutóbb bezárták a kincstárat. Elővette a kulcsokat, az elsőt mindjárt eltévesztette, kiderült, hogy az a harmadik lakatot nyitja. Aztán sorban eljutott a megfelelő kulcs a megfelelő zárba, csikordult a fém. Meg kéne olajozni, jutott eszébe, s aztán arra gondolt: Már úgysem sokáig fogjuk itt tartani. Elvisszük Fehérvárra, utána meg a királyi kincstárba kerül. Az én kincstáramba…

Középen a téglapadlón hevert a vasláda. Ezt egyetlen lakat zárta, más formájú kulcs kellett hozzá. János a nyakában lógó bőrszíjról vette le. Mielőtt felnyitotta a ládát, rekedten szólott:

– Tegyétek a fáklyákat a tartóba, és menjetek ki. Csukjátok be az ajtót, és míg nem szólok, rám ne nyissátok.

Engedelmeskedtek. Kivárt, s miután csukódott az ajtó, tudta, senki sem fogja látni. Éppen ezt akarta. Valamilyen homályos vágy ébredt benne az imént, amint meglátta a vasládát. Amikor Visegrádról elhozta, csupán egy pillantást vetett rá… Most valami többre vágyott. A kívánság hamar felnőtt benne. Lassan illesztette a kulcsot a zárba, a lakat megnyílott zajtalanul. A férfi a láda elé térdelt a hűvös téglákra. A fenyőfáklyák hangosan sercegtek, fényük ide-oda lobbant, bizonyára máris kormozták a falakat, és csorgott róluk a forró gyanta.

De semmit sem hallott, nem is látott. Lassan emelte a láda fedelét, a lakat a padlóra esett. Kiteljesedett a látvány, s látta a szíve vágyát.

A koronát!

Hihetetlenül ragyogott, a három oldalról ráeső fények valósággal felöltöztették. Az aranypántok önálló életre keltek, simák voltak és fényesek, egyik-másikban mintha egy-egy fáklya apró visszatükröződését vélte volna felfedezni. Minden drágakő önálló életre kelt, ragyogtak sárgán, kéken, zölden. Az ametiszt a maga gyönyörű lilás színével egyenesen a férfi szemébe sütött, kissé behunyta mindkét szemét. Amikor a fejét odébb mozdította, már nem az ametiszt, hanem egy rubin vörös fénye világított a szemébe… A párta kövei egyszerre ragyogtak. Az abroncs gyöngyei a maguk fehérségükben is csillogtak.

Nem kerülte el a figyelmét a kilenc csüngő sem. Ezek közül egyszerre csak néhányat láthatott, meg kellett volna kerülnie a koronát és megnézni a másik oldalon és hátul… Nem volt ereje hozzá. Ott térdelt a korona előtt. Különös érzés fogta el, amihez hasonlót soha nem tapasztalt. A csüngőkre tapasztotta a tekintetét, és úgy érezte, többé nem tud elválni a koronától. A tekintetét, a lelkét és a testét is vonzotta. Ott térdelt a padlón. Kinyújtotta egyik kezét, ekkor valamilyen láthatatlan és érthetetlen erő arra késztette, hogy visszahúzza. Nem, nem szabad megérintenie. Majd ha tényleg a fejére teszik! Akkor lesz igazán az övé!

Nem tudta, mennyi idő tellett el. Úgy érezte, az agya izzik, forróság lepte el az egész testét, talán reszketett… a vágyakozástól? Nem tudta. Csak azt érezte, ő és a korona valamiféle barátságra, sőt szövetségre lelt. Mi ketten egymásnak lettünk teremtve, mondta benne egy hang. Közben olyan erőtlen volt, megszólalni sem tudott.

A korona ragyogott, szórta fényét. A gyöngyök, a drágakövek, a kicsiny ikonok, és a tetején ama kereszt, minek ferde voltáról sokan tudtak, de azt senki, hogy mikor ferdült el. Ám ez nem volt fontos. Ez sem, hiszen abban a pillanatban Corvin János úgy érezte, ez a ragyogás csak neki szól. Talán bizony az ő jelenléte készteti a koronát arra, hogy ennyi fényt sugározzon magából? Vonzotta őt, de mintha szentképet látna, nem mert hozzá közeledni, távolról csodálta. Közben szentül hitte, a két lélek – mert a koronának is van lelke! – találkozott és összeforrott.

Nem tudni, mennyi idő telt el.

János arra ocsúdott, a testőrök megverték az ajtót kívülről.

– Nagyuram, jól érzed-é magadat?

Talán attól féltek, a szűk helyiségben elfogyott a lég, füst fojtogatja, tán eszméletét veszítette? Odavágta volna, hogy „jól, jobban, mint eddig valaha!”, de hallgatott. Fájó szívvel csukta vissza a láda fedelét.

– Béjöhettek!

Lecsukta a fedelet, és a lakatot kereste a padlón, amikor rányitottak. A testőrök ismét kezükbe vették a fáklyákat, nagy és kicsiny árnyak szaladgáltak a rideg kőfalon. János magában beszélt, a koronához szólott: Légy türelemmel. Nemsokára ismét nagy fényesség vesz körül. Zárta a lakatot, utána felegyenesedett. Az ajtó felé sántikált, megvárta, míg kijön az utolsó testőr is, aztán sorban lezárta mind a négy lakatot.

– Kit akartok ti királynak? Azt a nyámnyilát? Ki félig német?

– Nem német az, hanem osztrák!

– Hát nem mindegy? Az anyja osztrák volt, ráadásul nem nemesi származék. Egy ilyen üljön a haza trónjára?

– Valahogy feledni méltóztatol, alig becsült uram, hogy a herceg apja mindnyájunk felejthetetlen ura, a nagy Mátyás volt!

– Hogy mennyire nagy volt, kérdezd a sziléziai meg a cseh urakat. A hadjáratok során hány száz embert fojtatott a folyókba? Vagy nyakaztatott le, vonatott karóba, akasztatott föl? Véreskezű volt Mátyás, isten nyugosztalja, ne tagadjátok.

– Nem jobban, mint más hadvezérek…

– Corvin János már csak azért sem jöhet szóba, uraim, merthogy a tőlünk elvett várakat és birtokokat szó nélkül elfogadta az apjától.

– A helyében ugyanezt tetted volna!

– Ki látott már olyan urat, aki visszautasít egy birtokot, mit felkent királya ajándékoz neki?

– Tudjátok jól, miről szólok, urak. Fölösleges a gúnyolódás.

– Itt az ideje, hogy más jelölteket is számba vegyünk.

A királyi tanács tagjai, az ország főurai végre elhallgattak. A tanácskozást vezető esztergomi érsek szándékosan halkan beszélt, hogy azok is reá figyeljenek, kik szeretnek hangoskodni. „Ezek azt hiszik, ha emelt hangon szólanak, attól igazuk van – hát nem!”

– Matthias Rex arra szerződött Frigyessel, e néven a harmadik német császárral, ha a mi királyunk előbb halna meg, és fiúutódja nem születne, a Magyar Királyságot Frigyes, vagy annak valamely, arra rátermett utóda örökölje. Vitázhatunk azon, ezt a nagy király helyesen tette-e vagy sem. Tehát arra kérlek benneteket, kinek ez vagy amaz jelölt a kedves, mondja el, mivégre szeretné éppen őt látni a magyar trónon.

Az egyik úr keze máris fellendült a magasba. Olyanok ezek, mint a deákok az oskolában, ha a magister kérdezi őket, gondolta a főpap.

– Az én jelöltem Miksa, Frigyesnek a fia. A leggazdagabb osztrák herceg, az apja éppen francia hercegnő feleséget kerestet számára. No, és nem utolsó érv, mi mellette szól, hogy a pápa Őszentsége szintén Miksa trónigényét támogatja. Úgy tudom, míg itt a Rákos mezején azon vitázunk, ki legyen a királyunk, Miksa máris bejelentette igényét, és az ezernégyszázhatvanhármas bécsújhelyi egyezségre hivatkozik.

– Amivel megzsarolta a fiatal Mátyást! – kiáltotta ingerülten egy úr. – Ha nincs nála a Szent Korona, sohasem egyezünk bele, hogy bármi köze lehessen a Magyar Királysághoz!

Valaki megjegyezte, késő bánat, annak idején ezt szerződésbe foglalták. Az urak tovább tárgyaltak, s kiderült, a bécsújhelyi szerződés ellenére sem Miksát támogatják a legtöbben. A „lengyel pártot” jóval többen támogatták. Vezérszónokuk éppen a várható győzelem biztos tudatában kezdte szónoklatát.

– Ha a vér szerinti örökösödésről vagyon szó, ugyan ki előzhetné meg a Jagello fivéreket? Kicsinyke malíciával azt mondhatnám, kedves barátaim, hogy a Lengyelhon felől fúvó szél egyszerre akár két alkalmatos királyjelöltet is idefúhat… Mert bizony vérei egy magyar uralkodó családnak. Ha valaki nem emlékezne rá, hadd mondjam ki, egyben őt is emlékeztetve: eme két Jagelló – az egyik Ulászló, Ladislaus, a maguk nyelvén Wladyslaw, és öccse, János Albert édesanyja nem más vala, mint Zsigmond király unokája! Merthogy Zsigmondnak leánya, kit Cillei Borbála szült néki, nem volt más, mint a mi Ötödik László királyunk nővére… Igen, ama rossz emlékű, koronatolvaj Erzsébetnek a leánya. Kinek apja a szintén gyászos emlékezetű Albert volt, az, ki a török elől menekülve a Dunának partján vérhasban pusztult el uralkodóhoz nem méltó módon, nyomorultul… Tehát, hogy világosan lássátok a dolgokat, jó urak: Luxemburgi Zsigmondnak dédunokái ezek a lengyelek!

– Túl sokan vannak! – rikkantotta közbe egy úr, talán a Perényiek közül lehetett, ezekből jutott minden pártba, minden táborba. – A kettő kevesebb, mint az egy!

Nem mindenki értette, mások viszont annál inkább. Hát egyszerre többen is mondották a lengyel pártbélinek:

– Döntsd el, kit választasz kettejük közül!

– Ha nem tudnád, király csak egy lehet!

– Ha magad sem tudsz választani, mi hogyan tehetnénk?

Bár vitatkozó kedvük volt az uraknak, láthatóan, azért nem ágáltak a lengyel jelöltek ellen olyan erősen, miként az imént tették azt Miksa, a császárfi ellen. A szónok engedett az unszolásnak.

– Az idősebbik, Ulászló ellen szól, hogy Ulászló már cseh király is. Joggal gondolhatjátok tehát, nemes barátaim, hogy ezen úr inkább törődik a meglévő birtokaival, országaival, semmint a magyar ügyekkel. S ott van az öccse, János Albert! Ki fiatal kora ellenére vitéz ember, jó hadvezér, sokszor összecsapott a törökkel és számos győzelmet aratott.

Mivel senki nem szólt, a szónok annyit mondott, mielőtt visszaült a helyére:

– Dixi, et salvavi animam meam.

„Szólottam és ezzel megmentettem lelkem nyugalmát.” – értették, persze. Az érsek hallgatott. Hiszen nem hangzott el minden argumentum, jöhettek az újabb érvek.

– Áldott emlékezetű Nagy Lajos királyunk idején létezett perszonálunió a két ország között.

– Igazad vagyon, a magyar király egyben lengyel király is volt, és fordítva.

– Azok más idők voltak. Ne hozakodjatok elő olyasmivel, ami száz avagy annál több esztendővel előtte történt e hazában.

– Bizony, más idők voltak azok!

– Nem volt török veszély, miként most vagyon, nagyon is.

Szólásra emelkedett Filipec János, ki cseh létére Mátyás király utolsó kancellárja volt. Az elmúlott hetekben arról szólott a fáma, hogy ő Corvin János mellé állott, aztán hamar jelezte, nem kívánja támogatni a sánta herceget. És nem azért, mert sánta, avagy mert herceg. Hanem mert uralkodásra alkalmatlannak tartja. Ő ott volt, amikor a még ép Mátyás megeskette az urakat, fia mellé állanak, ha eljön az ideje – s lám, itt ült, és nem Corvin mellett szólt a maga kicsit furcsa, lágy, olykor hibás magyarságával.

– Urak, urak! Két dolgot ajánlok figyelmetekbe. Az első: Kázmér király, e néven a negyedik a lengyel trónon, e két Jagelló atyja, a fiatalabbikat ajánlja nékünk királynak, mint tudom azt egy Budára írott leveléből. Ulászlót meg köztetek sokan személyesen ismerik, találkoztatok vele Prágában vagy másutt. A másik dolog: Ulászló biztosíthatja nekünk ama tartományok megtartását, amit Mátyás megszerzett ugyan, ám az ottani hatalma végig ingatag volt, és az maradt. Mert valljuk be, bizonytalan Szilézia, Morvaország és Lausitz megtartása. Hiszen ezek a területek mind szívesen visszatérnének a cseh korona alá!

– Vagyis azért válasszuk meg Ulászlót, a cseh királyt, nehogy akaratlanul megnöveljük a cseh királyságot?

– Faramuci egy planum ez, amice!

– Hát nincsen más jelölt?

– Dehogy van! Ha csak Beatrixot nem vesszük komolyan!

Nevetés harsant fel, amely rögtön elült. Azt az asszonyt senki sem vehette komolyan, nem is tették. Bár ébresztett némi aggodalmat.

– Azért vegyétek komolyan ama talján fehérnépet, uraim, merthogy nagy vagyona, hatalmas birtokai vannak, és beleszólhat a királyválasztásba. Példának okáért úgy, hogy nem önmagát akarja a trónra tétetni, hanem egyik vagy másik jelölt mellé áll.

– Ebben igazad lehet, jó uram. A sok pénz sok beleszólást szülhet.

Az asztal végén az egyik úr ismét deák nyelven szólalt meg:

– E duobus malis minus eligendum.

„Két baj közül a kisebbiket válaszd!” Az érsek egyetértően bólogatott, másoknak nem volt fülük az efféle római bölcsességekre. Filipec úr hozzátette:

– Minden jelölt között, kikről szó esett, a lengyel-cseh Ulászló „ébredett föl” elsőnek. Mi még össze sem gyűltünk királyt választani, ő már felszerelt egy sereget. Olyan hírek vannak, hogy megindult hadaival Magyarország felé.

– Még jó, hogy nem azt mondottad: „Magyarország ellen.”

– Ellene szól viszont, hogy soha nincsen pénze. A sereget kölcsönökből szerelte fel.

– Azt beszélik, gyenge az akarata.

– Akkor éppen jó lesz – nevetett valaki félhangon az asztal másik végén. – Mindig ilyenről álmodoztunk, nemde? Mátyással nem lehetett tréfálkozni, mert keményen visszacsapott és nem átallott adókat szedni az uraktól és az egyházaktól.

– Igaz, olyan kéne, ki szelíd és kezes, mint a bárány.

– És azt teszi, amit mi mondunk neki, nem amit maga akar.

Az érsek csendet intett.

– Vagyon itt még valami, jó urak, amiről eddig nem esett szó. Ez pedig a török béke. Mint tudjátok, az uralkodók és államaik között megkötött szerződések addig „élnek”, addig vannak érvényben, míg mindkét király, császár, avagy szultán életben van. Nos, mivel szegény Mátyás királyunk tavasszal visszaadta lelkét a teremtőjének, a magyar és török fegyverszüneti állapotnak vége. Kész csoda, hogy immár a nyár derekán járunk, s nem támadott a török a déli határvidéken.

A csönd szétfutott közöttük, egy minutumig senki sem szólott. Azt emésztették, amit hallottak. Aztán Szapolyai István szólott:

– Hát ekkora bajban régen leledzett ez az ország. Mert hát délről ott vannak a törökök, kiknek támadása bármikor elkezdődhet. Aztán várható, hogy Miksa nyugatról jő sereggel, a lengyelek meg északról, és mindenki azzal a jelszóval, hogy nem az országot támadja, csak a koronát akarja!

Nagy zaj támadt, egyszerre beszéltek. Nagylucsei Orbán, az érsek viszont hallgatott. Elmondotta az imént, amit el kellett mondania. Az urak értsenek szót nélküle. A vita végtelennek látszott, s akkor az érseknek váratlan szövetségese támadt. A jelenlévő nagyurak között talán a legokosabb, Mátyás király titkára, Bakócz Tamás kért szót. Az urak nem túl szívesen hallgatták, hisz közöttük ő volt az egyetlen paraszti származék. Jobbágy fia, ki hamar pappá lett, aztán az egyház védőszárnyai alatt kapaszkodott egyre feljebb. Néhányan már sejtették, hogy egykoron sokra viszi majd. Bár nem kedvelték, szavaira figyeltek. Az alacsony, hízásra hajlamos, kopaszodó férfi, ki bizony nem volt oly fiatal – jóval közelebb volt az ötvenhez, mint a negyvenhez – felállt, és szokásától eltérően most röviden szólott.

– Deus otiosis non adest… Isten nem segíti a henyélőket, uraim! Míg mi itt tárgyalgatunk, tárgyalgatunk, ezalatt félelmetes dolgok történhetnek. Ahogyan az érsek úr mondotta volt, három irányból fenekedhetnek reánk idegen seregek, miközben itt, az országon belül nagy megosztottság vagyon. Ezért azt javaslom, hogy itt és most döntsünk valamelyik jelölt mellett, és utána mindannyian egységesen álljunk ki mellette, még azok is, kik szívének nem oly nagyon kedves az a jelölt. Azzal, hogy közöttünk jó néhányan lemondanak a saját jelöltjükről annak javára, kit a többség választani akar, nagy lépést tehetünk előre a haza megmentéséért.

Hirtelen leült, ezzel mintegy arra késztette a többieket, hogy megfontolják a szavait. Báthori István és Kinizsi Pál összenézett. Eddig egyikük sem szólalt meg, várták és hallgatták mások érveit, ám most egymás után nyíltak szóra ajkaik.

– Ez megfontolandó.

– És mit mondunk a híveinknek? A familiárisok, a védelmünk alatt élő köznemes urak talán mást várnak tőlünk!

Nádor híján az annak feladatait végző Nagylucsei Orbán szólott. Nem kenetesen, ahogyan az egy paphoz illett, inkább keményen, katonásan, és mindenekfölött határozottan.

– Cum recte vivas, ne curas verba malorum. „Ha helyesen élsz, rosszak rágalma ne bántson.” Azt hiszem, jó urak, azért vagyunk itt, hogy megmentsük ezt az országot a pusztulástól. Ez bizony felelősséggel jár, és azzal, hogy hozhatunk jó és rossz döntéseket. Mindenképpen döntenünk kell, ahogyan a titkár úr mondotta: itt és most. Senki ne menjen ki azon az ajtón, míg nem döntöttük el, melyik jelölt mellé tesszük a voksunkat, kire szavazunk, kit akarunk látni a magyar trónon. Döntsétek hát el, urak, kinek a fejére kerüljön a magyar Szent Korona!

„AKIÉ A KORONA…”

A mező valósággal felhullámzott.

Ezer és ezer ember állt ott. Mind férfiak, a legtöbbjük köznemes. Kopott a ruhájuk, de a nyári hőségben erre senki sem ügyelt. Sokan a derekuk fölött egy szál ingben fehérlettek, csizmájuk poros volt, némelyiké szakadt. Egy kardjuk volt, ez jelezte származásukat, meg tán egy szolgájuk, avagy kettő. Azok se mindig fegyvert forgató legények, akadtak öregek, kik örültek, ha egynapos lovaglás után elgyengülve nem estek ki a nyeregből. Ezek az urak pénzt ritkán láttak, aranyat annyit sem. De eljöttek, mert szerettek együtt lenni nemcsak a vármegyebéli rokonokkal, barátokkal, hanem a Rákos mezején is, hogy itt, a híres-nevezetes pataknak partján, mely már teljesen kiszáradott és iszapja bűzlött, találkozzanak másokkal. Rég nem látott komákkal, egykori harctéri bajtársakkal. Tizedik napja táboroztak itt, sokan a szabad ég alatt. Szent Iván hava, vagyis a június a végéhez közeledett. Mára ígérték a szavazást, a választás napját, így az is maradt, ki legszívesebben útnak eredt volna. Nem kevesen voltak azok, kiknek elfogyott szűkös pénze. Lovának abrakot, magának étket és bort vásárolni keveset tudott.

Mindnyájan a frissen ácsolt emelvényhez igyekeztek. Érződött a gerendák illatán, hogy nem olyan régen élő fák voltak egy erdőben. A deszkákra nem terítettek szőnyeget, feleslegesnek tartották. Ott gyülekeztek a főurak. Az érsek és Bakócz titkár felment az emelvényre. Olyan óriási hangzavar csapott fel, amihez foghatót csatákban sem hallottak az urak. Legtöbben a megjelenteket éltették – bár Bakóczot kevesen ismerték. Ám volt, aki inkább ellenük lett volna, és ennek hangot adott. De ez elveszett az általános hangviharban.

– Éljen az érsek úr!

Nagylucsei Orbán csak felemelte az egyik kezét, és csendet kért. A másikban ott volt egy pergamen, látták, azt fogja felolvasni, vagy oly documentum lenne, amit a „nagyok” aláírtak? Alul nem lógtak rajta a függőpecsétek. Tehát nincsen aláírva.

Mikor végre elcsendesedtek valamennyire, az érsek dörgő hangon kiáltotta:

– Barátaim, magyar urak! A nemzet színe-java! Megszületett a döntés. Lehet, nem mindenkinek fog tetszeni, de higgyétek el: ahogyan döntöttünk a nevetekben és együtt akarásotokkal, ha nem is egyhangúan, az a királyság javát fogja szolgálni. Azt jelöltük a leendő magyar királynak, akit a legtöbben akarnak látni a trónon. Azt, aki megfékezi Szilézia elszakadását, aki nem hoz ránk idegen hadakat. Aki megbékíti az északról érkezőket, és lészen elég ereje, hogy a délről támadó török ellen összefogja az országot, minket mindnyájunkat, sőt hozzon nyugati segítséget, és akit a pápa úr Őszentsége támogat…

Kivárt egy pillanatig, bár sokan tudták, ki lett a kiválasztott. Aztán elkiáltotta magát:

– Éljen Ulászló király!

A tömeg nagyobb része valósággal tombolt örömében. Sokan talán azért, mert végre megvan a jelölt, több vitának nincs helye, és mehetnek haza! Kik nem Ulászlóra szavaztak volna, szót emelhettek – ugyan ki hallotta meg őket? Minden magyar nemesnek egy szavazata volt, és a voksolásnál ha egyetlen úr ellene szavaz egy döntésnek, már nem érvényes. Itt most akármit kiáltott tíz vagy száz elégedetlen torok, senki sem hallotta. Vagy akik mégis, azok nem akarták hallani, nem vették át a János Albertet vagy a Miksát éltető hangokat. Néhányan ugyan Beatrix, az özvegy királyné nevét kiáltották, s őket a mellettük állók is kinevették.

Az urak még az emelvényen állottak. Odalent hömpölygött a tömeg, sokan azért törtettek közelebb, hogy közöljék az urakkal, egyetértenek velük. Kik duzzogtak, azok ugyan miért jöttek volna oda? Így hát Báthori, Szapolyai, Kinizsi és a többiek úgy érezhették, valóban a többség akaratát teljesítették. Az érsek mondott valamit arról, hogy a választás eredményéről azonnal tudatják Prágában Ulászló királyt, futárok indulnak hozzá rögtön a jó hírrel, és felkérik, jöjjön Budára, a koronázásra.

Nem tellett bele fertályhora, amikor őket kereste egy úr, ki egyenesen a budai várból érkezett. Az urak döbbenten hallgatták a hírt.

– Corvin herceg úr egész háznépével és katonáival elhagyta a várat, és elindult a fejérvári hadi úton.

Kinizsi a fejéhez kapott:

– Biztos vagyok benne, hogy magával vitte a Szent Koronát!

Az érsek megsemmisülten nézett maga elé. Ó, bár ez a hír korábban ért volna ide! Akkor talán ki sem hirdetik a választás eredményét. De ha már megtörtént, gyorsan ki kell találni valamit. Szapolyai és Bakócz egymásra néztek és majdnem egyszerre mondták:

– Meg kell állítani!

– Vissza kell venni tőle a koronát!

Az érsek nagyot sóhajtott.

– Akkor bizony gyorsan kell cselekednünk, jó uraim! Mert az a sánta kölyök meg sem áll Fejérvárig, és talál egy főpapot, aki a fejére teszi a koronát!

– Akkor pedig nem sokat tehetünk…

– …ha el sem ismerjük őt királynak…

– …márpedig nem fogjuk elismerni!

– …akkor is sok bonyodalmat okoz.

– Ha Ulászló idejön, mit mondunk neki? „Bocsánat, felséges úr, tessék átvenni a jogart meg a palástot, a korona e pillanatban nem áll rendelkezésünkre?”

– Mert egy bitorló fején van? Aki úgy lopatta el Visegrádról?

– Ez akkora scandalum lenne, amit nem látott a világ.

– Dehogynem látott! Hiszen amikor Albert özvegye, az a kiállhatatlan Erzsébet asszony ellopta a koronát, akkor sem tudták megkoronázni törvényesen a következő királyt…

– Ráadásul egy csecsemő fejére tették, ami nevetséges.

– Ötödik László nem volt igazi királyunk.

– Emlékeztek, urak? „Ahol a korona, ott az ország?” Ez most azt jelenti: „Akinél a korona, az a király!”

– Vagy „akié a korona, azé az ország”?

– Csak ha engedjük.

Az érsek egyetértő pillantást váltott Szapolyaival, és döntött:

– Gyors futárok induljanak azonnal Fejérvárra. Vigyék tiltásom hírét az ottani egyháznak. Más futár pedig parancsolja meg nevemben a várost őrző katonáknak, hogy Fejérvárra bé ne engedjék János herceget és kíséretét. Semmiképpen!

A herceg majdnem elbóbiskolt a nyeregben. Persze úgy igazán nem alhatott el. Az állat testének mozgása összeolvadt az övével, azonban túl nagy volt a zaj körös-körül. Már látták Fejérvár tornyait, és megélénkültek a kísérő testőrök, vitézek. Ama kevesek, kik mellette maradtak, örülhettek, hisz hamarosan célba érnek.

Fájlalta, hogy a Geréb fivérek is elhagyták, a többiekről nem szólva. Most kezdte magát igazán árvának érezni. Elment az apja, összeveszett Beatrixszal, és mivel eljött Budáról, a koronával együtt, már tudhatta, mások szintén elpártoltak mellőle. Ám akik mellette maradtak, mindnyájan nagyon világos szándékkal tették azt: hogy tőle birtokokat nyerjenek. Itt lovagoltak mögötte vagy húszan, oly urak, kik talán egymás között előre elosztották azokat a posztokat és címeket, amelyeket „János királytól, e néven az elsőtől” kapnak nemsokára. Talán már holnapután?

A koronáról kevesen tudtak a seregben, egy kocsiban vitték rejtve. Olyanforma volt, mint az úri hintók, az ablakai befüggönyözve, mintha szégyellős hölgyek utaznának benne. Azt a hintót persze vértesek kísérték. Legalább ezer lovas volt a menetben, de János futárokat menesztett a véle barátságos dunántúli nemesekhez: jöjjenek a megsegítésére! Mert sejtette, hogy a budaiak nem hagyják szó nélkül, ami történt. Csak az aggasztotta, a legtöbb nemesúr, a szegények is, sőt elsősorban ők, elmentek Rákos mezejére, és még ott vannak. De sebaj, hazaérnek és meghallják az ő hívó szavát!

A hintóban vitték a vasládát, amihez csak neki volt kulcsa. Mögötte két társzekéren hozták faládákban apja kincseit, amit sikerült kihoznia a budai palotából. A csőrében aranygyűrűt tartó hollóval díszített könyvek sok helyet foglaltak el, akadt ott több láda aranypénz, főleg velencei dukátok, és magyar pénzek. Az egyik láda színültig volt Mátyás aranyforintjaival, amelyek egyik oldalán a Madonna volt a kisdeddel, a másikon Szent László. No, és két kisebb ládában meg dénárok a címerpajzsokkal. Meg azok, amelyeken a címerben Mátyás hollója tartotta büszkén a gyűrűt… János csak az aranyat és az ezüstpénzeket hozatta ki a kincstárból. Nem akart garasokkal, obulusokkal bajlódni útközben. Az ezüstöket hozta, mert a magyar címer volt rajtuk vágásokkal, vagy a kettős kereszt, a dalmát leopárdfejek, meg a cseh oroszlán… Hát igen, ezek a pénzek esztendőről esztendőre mutatták, merre hódított „Matthias Rex”.

Elölről kiáltások hallatszottak. Egyik tisztje lovagolt előre, aztán kezdtek feltorlódni a lovasok. Az előőrsből vágtatott vissza egy hadnagy, lovát alig tudta lefékezni János előtt, süvegéhez emelt kézzel tisztelgett. Látszott az orcáján, fel van háborodva.

– Herceg úr… Bézárták a városkapukat!

– Bézárták-e? – János nagyon csodálkozott. Hiszen világos nappal van. A kapukat virradat és alkonyat között akkor záratják be, ha ellenség közeleg… Felfogta, a hadnagy miért dühös, csodálkozik és zavart egyszerre.

– A többi kapu?

– Kiküldtem legényeket, megkerülték a fél várost, s azzal jöttek vissza, hogy minden kapu zárva van.

Néhány úr már ott volt. Mondották az ötleteiket.

– Töressük bé azt a kaput!

– Rohanjuk meg a várost. Igaz, egyetlen kicsi ágyúnk van, de hátha megijed az őrség?

A herceg kicsit gondolkodott, aztán máris döntött.

– Hívassátok a kapuhoz ama papot, ki most a bazilikának főembere.

Akkor lovagolt a kapuhoz, amikor jelentették, hogy a kapu fölötti bástyán immáron ott van az a pap. Közelebb érve a herceg felismerte Kálmáncsehi prépostot, kivel többször találkozott Budán, meg itt, Fehérvárott.

János tudta, bátorságot kell mutatnia, hogy azt önthessen a katonái lelkébe is. A híveinek sem árt, ha látják, hogy a „sánta kölyök” nem fél senkitől. Feledte, hogy mindössze tizenhét tavaszt látott eddig, igazi férfinak érezte magát – és mivel így érezte, hát így lett. Testté vált az ige, vagyis megvalósult a szavak erőt adó hatalma. Hátrébb intette híveit, ő maga pedig a kapuhoz lovagolt. Látta, odafönt a bástya résében egy katona íjat fog rá, a vessző bármikor elröppenhet, és akkor semmi sem menti meg… Zekéje alatt nem viselt láncinget, nem viselt semmit. Július közepe volt, nagy hőség – és nem számított támadásra.

– Üdvözöllek, herceg úr!

– Üdvözöllek, prépost úr.

– Sajnálom, hogy ezen hírt kell mondanom néked, nagyuram. Az országnak gyűlése úgy határozott, hogy Ulászló lészen a királyunk. Téged pedig arra kérnek, jelenj meg Budán a koronával együtt, és teljesítsed, amiben megállapodtatok.

János az ajkába harapott. Vagyis ez azt jelenti-e, hogy… Hogy ha nem magyar, hát boszniai király lesz és Dalmácia hercege? Ezt ígérték az urak, élükön az érsekkel! A prépost kövér arcába nézve úgy érezte, a papot nem avatták be a részletekbe. Nem tudhatja, miben egyeztek meg hosszas alku után. „Amit én szegtem meg”, jutott eszébe. Hát nem lehetett nyugodt.

– Ezt üzenik tehát általad?

– Még hozzátették, ha visszatérsz haladéktalanul, minden úgy lészen, miként volt.

A herceg lassan poroszkált vissza az övéihez. Nem hallották a rövid párbeszédet, ezért kíváncsian lesték az arcát, hátha leolvassák onnan a választ.

Már tudta, mi lészen a planum, amivel megtévesztheti a fejérváriakat. Parancsot adott, a menet forduljon meg és induljon vissza Buda felé. Azonban amikor távolabb érnek, ahonnan nem láthatják őket, ott délre fordulnak. Az ő legjobb híveinek a Dunántúl déli részén vannak birtokaik, ott könnyebben toborozhatnak katonákat, fegyvereseket! Akkor aztán visszajönnek Fejérvárra, ha kell, betörik a kaput, és bizonyosan akad olyan püspök, aki a fejére teszi a koronát!

– Mi a falu neve?

A herceg kérdését Ernuszt János felelte meg:

– Szabaton, uram. A rétet pedig, ahol felálltunk a sereggel, Csontmezőnek hívják.

– Nem tetszik ez a név. Nomen est omen, hallottátok már, gondolom.

– Nem lészen baj a csatatér nevével, uram, ha azt az ellenségeink csontjai borítják el – kedélyeskedett Ernuszt.

Délelőtt volt, és mire felsorakozott Corvin herceg serege, jól látták az ellenséget. A mező másik oldalán a hírhedett fekete sereg várakozott. Jobbára cseh zsoldosok, kik sok-sok esztendőn át szolgálták Mátyást. A király nemegyszer anyanyelvükön szólott hozzájuk, mit fiatal korában, a prágai fogságában tanult meg. Az élesebb szeműek megismerték Báthori Istvánt és Kinizsi Pált. Az sem volt titok, jóval többen voltak, mint a herceg csapatai.

Ráskai Balázs, a herceg hű alvezére összehúzott szemmel nézett a távolba. Nemrégen tudott meg valamit, de még töprengett: elmondja-e a hercegnek? És ha igen, rögvest, vagy valamivel később? Úgy döntött, mégis később, már ha egyáltalán… Jobb, ha nem tudja, ma hajnalban két úr is ellovagolt a táborból minden emberükkel és felszerelésükkel együtt. Összesen majdnem háromszáz katonával lett kisebb a seregük. János úr majd azt hiszi, ezek tartalékban maradtak hátul… Ha egyáltalán észreveszi, hogy seregének hiánya támadt.

Most János húzta össze a szemét, sőt tenyerével árnyékolta is. Így jobban látta amazokat. Mintha közelebb lennének – vagy tévedett? S akkor már mások is látták. Itt náluk megszólaltak a dobok, fútták a szarvkürtöket.

– Támadás!

A balszárnyon a talpasok, jobbról a lovasok indultak el. János minden porcikájában érezte, hogyan döng a föld a több ezer pata alatt. Akkor hozták oda a lovát, a rosszabbik, kisebbik lábát belehelyezte a kengyelbe, aztán a nyeregbe lendült. Így nem érezte magát nyomorultnak, katona lett és férfi! Fülébe csapott a gyalogosok önmagukat buzdító, ősi magyar harci kiáltása.

– Rá-rá-rá!

– Éljen a herceg!

– Corvinus, Corvinus!

– Lovasok, előre!

A kiáltásokba olyan erős harci zaj vegyült, amitől a herceg úgy érezte, helyben megsiketül. Befogta a két fülét. Senki sem figyelt rá, mert akik vele együtt azon a kis dombon hátramaradtak, mind a csatatérre meredtek. Ahol felcsapott a por a talpasok nyomán, meg a lovasok is felverték. Szemből hallották a kiáltásokat, a tisztek buzdításait.

A mező közepét majdnem egyszerre érte el a két sereg. Összecsaptak.

Ember rontott emberre, fegyverek villantak, fém ütközött fémmel, kardok sikoltottak, dárdák merültek embertestekbe, csontok ropogtak, vér fröccsent. Ádáz düh egyeseknél, megfontolt harcmodor a másiknál. A talpasok legjava soha életében nem járt csatában, eddig otthon, uruk birtokán szántottak, vetettek. Akadt, ki a cséphadarót hozta el otthonról, azzal csapdosta az ellenséges lovasok fejét. A fekete sereg legázolt mindent és mindenkit. A herceg hívei, a nemesurak magukhoz nagyon hasonló urakkal találták magukat szemben. Volt, hogy két úr felismerte a másikban rokonát, ennen vérét – így más ellenséget kerestek maguknak. Az izzó nap hevében, aki páncélt viselt, vértet vagy láncinget, hamarabb fölhevült, megizzadott és elfáradt – ezért veszhetett oda könnyen. A zsoldosok viszont sokan voltak, együtt küzdöttek és védelmezték egymást.

Vér lepte el Csontmező patáktól és csizmáktól felszaggatott, naptól forró gyepét.

HATODIK KÖNYV

ULÁSZLÓ

A CSEH KIRÁLY

– Nem fogadhatom el – rázta a fejét Beatrix.

Nem a nagyurak küldöttsége előtt mondotta ezt, hanem fél nappal később, amikor két tanácsosa volt vele. Abban a budai házban találkoztak, miben a királyné régebben szívesen tartózkodott. Ha összekaptak valamin Mátyással – és az utóbbi esztendőkben gyakran megesett – akkor ide „menekült”. Hajlamos volt duzzogásait igazi sértődésnek érezni és környezetének így mutatni.

Nyugtalansága mindennapos lett. A férje tavasszal halt meg, ő pedig itt maradt egyedül. Szerette volna ezért is sajnáltatni magát, csakhogy nem volt kinek. Ezen urak előtt nem tehette meg, hogy védtelen és gyenge teremtésnek látszódjon – mert ezt a taktikát éppen ők tanácsolták neki idestova négy hónapja. Ők pontosan tudták, milyen Beatrix valójában. Ferdinánd nápolyi király leánya, aki tizenkilenc esztendősen, talán akarata ellenére ment feleségül ahhoz a barbár északi királyhoz, Hunyadi Mátyáshoz. Tizennégy esztendővel volt fiatalabb a férjénél, és elmondhatta volna, jól járt sok más királylányhoz képest, akiket nagyapjuk korú vénségekhez kényszerítettek.

Ez akkor volt, most viszont más időket élünk – szokta mondogatni, jobbára önmagának. Most ő volt harminchárom esztendős, mint Mátyás, amikor őt elvette. Mátyás nincsen, itt maradt viszont a reménybeli hatalom. Tudta, elég reménytelen a harc, amit folytat, hiszen ezek a barbárok soha nem fogadnának el a fejük fölé egy királynét… Ehelyett ideálltak ezzel a nevetséges ajánlattal!

– Én megfontolnám, asszonyom – jelentette ki Miklós úr, ki pap volt és sima képű. Nem titkolta, ha trónra segítik Beatrixot, kap egy püspökséget. Mivel társához hasonlóan a paduai egyetemen tanult, jól beszélte a talján nyelvet, ahogyan társa, Albert, ki ugyan köznemesi származású volt, de mert idejében horgonyt vetett a királyné mellett, az esztendők során megszerezte annak bizalmát, és immár kamarási rangra emelkedve segíthette úrnőjét eligazodni a magyar politika olykor homályos erdejében.

– Való igaz, hogy ama lengyel Jagello, kit nálunk Ulászlónak neveznek, korára nézve… hogy’ mondjam… meglehetősen zsenge… – az olasz giovane szerinte nem adta vissza azt az árnyalatot, amit ő magyarul bizony „zsengének” mondott volna, hát nyelt egyet, és folytatta: – Való igaz, harmincnégy esztendős, tehát éppenséggel nem olyan fiatal már. A világnak ezen a felén a férfiak hamar halnak.

– Én sem vagyok már fiatal… – az őszinteség rátört, noha nem tartott sokáig. Ezeknek a férfiaknak beszéljen arról, mit érez egy elhanyagolt asszony? Egy nő, aki még igenis kívánja a férfitestet? Mátyás az utóbbi időkben öreg volt, pedig csak ötvenvalahány esztendős. Az ágyban tehetetlen, rég elment a kedve a meddő asszonytól, aki olyan nagy csalódást okozott neki, mert nem szülte meg a trónörököst. Pedig egy ország, egy királyság sorsa függött attól a gyerektől! Ha nem születik meg a fiú, az országot elveszik a Habsburgok egy átkozott régi szerződés miatt…

Ugyanakkor Beatrix nő is volt. Kedvelte a férfinemet, de éppen, mert királyné lett, nem adhatta oda magát csupa vágyból akárkinek. Esztendők óta nem érezte azt, amit olykor, házasságuk elején nagyon is érzett. Amit Mátyástól éjszakánként az ágyasházban kapott, az mennyei volt, vagy inkább „felséges”? Hát persze, a királyi férj mindent megtett, hogy teherbe ejtse asszonyát, és ez sok örömet okozott nekik akkoriban.

Minden más lett. Az imént elharapta a mondatot, azonban Miklós és Albert úr jól ismerték őt, és tudták, mire gondol, amit nem mondott, mert nem mondhatott ki. A királyné is nő, vágyakozó asszony. Aki az öreg és beteges, szinte tehetetlen férj után az ismeretlen cseh királlyal vigasztalódjon? Akiről mindenki tudja, volt már egy sikertelen házassága. Vajon akar-e még egyet? Lehet, olyan, aki másodjára nem akar megnősülni. Megfordul a kocka – gondolhatta az asszony –, ahogyan őt tizenkilenc esztendősen az apja kényszerítette Mátyáshoz, úgy ama lengyel Kázmér, ezen Ulászló apja kényszeríti a fiát, hogy egy ennyire idős nőt vegyen feleségül? És vajon az a cseh elvárná, hogy Beatrix gyermeket hozzon a világra – harmincnégy, harmincöt esztendősen?

Miklós és Albert tanácsosok, kamarások persze nem így látták a dolgot. Csupán egy szempont volt számukra a sok közül. Ők a politikában voltak otthon, ez irányította gondolataikat és lépteiket. Minden más érvvel szemben tudtak ellenérvet állítani. Ha vitáról van szó, kifogyhatatlanok, mindig képesek előrántani ilyen vagy olyan argomentót, amivel szemben Beatrix nem sokat tud felhozni.

Miklós, a leendő püspök szólott:

– Felséges asszonyom, több okból igenlő választ kell adnod a magyar nagyuraknak. Az egyik az, hogy ők azt hiszik: nagylelkű ajánlatot tettek neked, amiért cserében azt várják, ha nem is vagy hálás, értékeled a szándékukat. Nem akarnak ártani neked, nem taszítanak le a trónról, mi több, elősegítik azt, hogy megmaradhass ugyanabban a királynéi trónszékben.

Beatrix összezárta az ajkait. Régi szépsége alaposan megkopott, és ami rosszabb, ezzel tisztában volt. Minden reggel azzal kezdte a napot, hogy leült aranyozott keretű, jókora velencei tükre elé, és nézte magát. Milyen pusztítást végezhet az idő! Szerette sajnálni magát, akár ok nélkül is. Sajnos, ami a szépségét illeti, a sajnálkozás indokolt volt.

– A másik ok: ha elfogadod, időt nyersz, amire nagy szükségünk vagyon. Ha beleegyezel ebbe a tervezett házasságba, még nem jelenti, hogy csakugyan bekövetkezik. Hiszen a politika gyakran forgandó egy országon belül is, hát még így, nemzetek és országok között! Felség, nyugodtan mondj igent, mert nem kell arra gondolnod, attól tartanod, csakugyan hozzád erőltetik a cseh királyt, vagy téged őhozzá… Egy-két hónap alatt sok minden történhet. Harmadszor: bizony a magyar törvények kimondják, ha egy királyunk meghalván eltávozik e világból, felesége pedig idegen földről származott ide, az ősi szokást követve az özvegyasszonynak haza kell mennie.

– Haza? – jajdult fel Beatrix. Szeme előtt megjelent Nápoly, amit gyermekként is szűknek érzett. Kislányként arról álmodott, egy nagy-nagy birodalom királynője lesz… Becsukta a szemét, úgy hallgatta tovább a reménybeli püspök úr szavait.

– Bizony, kegyetlen szokás ez. Miután a magyarok első és szentként tisztelt királya, István úr meghótt vala, Gizella királynét a magyarok visszaűzték bajor földre. Nem ünnepélyesen elbúcsúztatták és javakkal gazdagon megrakott szekerekkel küldték volna haza, ha már egyáltalán haza kellett mennie, hanem elvették tőle, mi jogos és saját tulajdona volt ebben az országban. Más idegen származású özvegyek is jártak így. Ezért azt mondom, felség, fogadd el az ajánlatot, mert ezzel a magyar urak maguk biztosítják, hogy nem veszik, nem vehetik el semmidet, mert hiszen szereplője leszel ezen ország kormányzásának… így vagy úgy. És a negyedik: megmarad a vagyonod nagyobb része. Azt javaslom, amit lehet, tegyél pénzzé, és tartsd erős őrizet alatt. Ha tényleg feleségül adnak a lengyelhez, lészen saját pénzed, amiről Ulászlónak nem kell tudnia, továbbá lesznek királynéi jövedelmeid, talán több is, mint eddig. Ha viszont mégis rosszul végződik ez a terv, könnyebb lesz visszatérned Nápolyba oly sok pénzzel…

Albert kamarás nem szólt, bólogatott élénken, jelezve, éppen azt tanácsolja, amit tanult barátja és tanácsos társa. Beatrix elbizonytalanodott, és azok ketten ezt jól látták. Az esztendők során kiismerték a szeme rezdülését is. Mégsem örülhettek máris, mert nemegyszer megesett, hogy a szeszélyes nő valamire rábólintott, s később az ellenkezőjét akarta. Albert és Miklós tekintete egy pillanatra találkozott, ezzel „megbeszélték” a dolgot egymás között.

Nem volt kétséges, beletelik még néhány napba, míg sikerül végleg meggyőzniük az özvegyet. S mivel jól tudták, hogy Beatrix éhes a pénzre és még inkább a hatalomra, leginkább pedig a fényességre, a ragyogásra, amit csak királynéként kaphat meg, szinte bizonyosak voltak, két, esetleg három nap múltán jelenthetik a nagyuraknak: Beatrix asszony hajlandó feleségül menni a cseh királyhoz. Senki sem tudhatta, mibe került ez az asszonynak. A lelki békessége, amely különben sohasem volt szilárd, hetekre felborult, és voltak napjai, amikor annyira bizonytalan lett önmagában, mint korábban soha.

A nap gyönyörűen sütött, szinte ragyogott. Nyár dereka volt, július idusa. Aranyfények öntötték el a mezőket és az erdőket, százezer virág nyílott és millió madár csattogott-énekelt korai hajnalokon. A nyár valósággal tombolt, a mezőkön túlvoltak a búza aratásán, asztagokba gyűlt a gabona, mindenfelől cséphadarók zaja szállott – a kemény földre fektetett kalászok ezreiből botokkal verték ki a magot. Amit aztán vékákba söpörtek, aztán egy-egy szeles napon lassan öntve a magasból másik vékába hagyták, hogy a szél kifújja közülük a port és más szemetet…

A nagyurak asztala előtt ezen a napon jelent meg Ráskai Balázs, Corvin herceg szoros embere. Miután reggel óta meggyőződött arról, hogy mi az urak álláspontja – beszélt nemcsak az érsekkel, de Báthorival, akit szokás szerint a korai óra ellenére boros állapotban talált, és megkereste Filipec urat és Bakócz titkárt is – nagyon nyugodtan jelentette ki vagy száz másik úr figyelő szeme és füle előtt:

– Mivel a herceg úr súlyos csontmezei veresége ellenére ti, urak, fenntartjátok ajánlatotokat, hogy az én uram, Corvin János lehessen Bosznia királya és Szlavónia hercege, és bölcsen úgy döntöttetek, miután visszavettétek tőle Mátyás király kincseinek nagyobb részét, nem akarjátok őt sarokba szorítani, hogy ellenkezése újabb háborút szítson magyar és magyar között. Corvin herceg úr hasonló bölcsességről tevén tanúbizonyságot, az én szájam által itt és most ünnepélyesen kijelenti: lemond mindenféle igényéről a magyar Szent Korona iránt. Kijelenti továbbá, hogy ezen koronát visszaszolgáltatja a nemzetnek. Belátásotok szerint tegyetek vele, amit akartok. Ihol van!

Színpadias mozdulattal intett a szolgáinak, kik eddig öt lépéssel mögötte várakoztak. Egy színes kelmével letakart valamit hoztak, azt a lábuknál tartva várakoztak. Azok felkapták, közelebb hozták, letették az asztal előtt, ahol nem ült senki. Lerántották róla a kelmét. A lakatok hiányoztak róla, nyitva volt a láda. Felnyitották a fedelét és hátraléptek. Ráskai úr föléje hajolt, és a mozdulatán látták, amit eddig hinni sem mertek: hogy ünnepi pillanat következik. Corvin János követe úgy nyúlt a ládába, miként anyák nyúlnak a bölcsőbe, hogy kivegyék gyereküket, életük egyik értelmét…

Balázs úr a vörös párnával együtt emelte ki és az asztalra helyezte a koronát. Mindenki láthatta hát, szépen lelóg a kilenc aranyfüggő. Négy jobb oldalon, négy bal oldalon, egy hátul. Ugyan ki figyelte volna a függőket, amikor egy sokkal erősebb látvány hatolt a szemükbe…

A tűző nap mintha lángra lobbantotta volna a koronát!

Vakítottak a drágakövek. Vakítottak az aranypántok, a zománcos ikonok. A kereszt a tetején a maga ferdeségével mintha hetykén hirdette volna a világnak: „Itt vagyok, ilyen vagyok! Legyen minden koronán egyenes a kereszt, én igenis ferde vagyok. Mert különbözöm a világ összes koronájától!”

Bárhol állottak az urak, a fentről özönlő aranyfényben életre kelt a korona. Ezerfelé szórta színes fényeit, akadt olyan úr, kinek az első pillanatban egy ametiszt lilás fénysugara hatolt a szemébe, de amint elmozdult csak egy kicsinyt is, az egyik pánt aranya izgatta a szemét. Az urak anélkül, hogy tudtak volna róla, felhördültek. Nem akadt ott egy sem, aki ne adott volna ki valamilyen meglepett, csodálkozó, döbbent hangot. Soha nem láthatták a koronát így, ilyen közelről, nyugodt, mozdulatlan állapotában. Mégsem érezte úgy senki, hogy szentségtörést tapasztal. A korona közszemlére lett kitéve, őt mindnyájan láthatták. Ha valaki akarja, odasétálhat, meg is érintheti talán? Azonban ilyen úr nem akadt Rákos mezején. Tisztelték a koronát, és csodálták mindenkor. Ám hogy így „személyesen” találkoztak vele, az iránta érzett büszke szeretet még inkább eluralta lelküket.

Döbbent csönd támadt az asztal másik oldalán, és a szikrázóan fényességes égbolt alatt a mezőn végig. Akik közel álltak, megbabonázottan bámulták a csodát. Nemesurak, szegények és kevésbé szegények, akiket a szerencséjük azon órában éppen a nagyurak asztalához közel hozott, lélegzetüket visszafojtva néztek. Olyan csönd lett Rákos mezejének abban a szögletében, az úri sátrak és gyéren álló fák között, mint még soha ország gyűlésének idején. Nem volt egyetlen tekintet sem, amely mást nézett volna. Az urak az asztal másik oldalán oly közel voltak a koronához, hogy az szinte a szemükbe sütött, vakítóan. Csillogott és ragyogott, némán hirdetve önnön felsőbbségét, méltóságteljes voltát. Feküdt a párnán mozdulatlanul, s hagyta magát csodálni. Akadt olyan úr, ki hirtelen beszívta a levegőt, majd’ megfulladt, egy másik a szívéhez kapott. Egyikük sem látta ilyen közelről. Mátyás megkoronázása óta emberöltő tellett el, ugyan ki láthatott volna be a visegrádi várfalak, irgalmatlanul vaskos kőfalak és vaspántos ajtók mögött, vasládák lakatjai alatt őrzött ékszerre?

És most itt volt előttük.

Döbbenten, megbabonázva nézték. Néhányan, amikor mozdulni tudtak, felálltak, volt, aki az asztalba kapaszkodott két kezével, merthogy úgy érezte, lábaiból elszállt az erő. Mások mozdulni sem tudtak, csak a szemük tapadt RÁ. Valaki félhangon imádkozott deák nyelven, Nagylucsei Orbán érsek úr ajka hangtalanul mozgott, bizonyára deák nyelven szóltak volna szavai: Ego sum via, vita et veritas… Talán szentségtörő módon Jézus másra vonatkozó szavait idézte volna hangosan? Itt sokak számára valóban a korona az út, az élet és az igazság. Mert olyan, mint egy istenség. Tüneményes jelenség, amit a legtöbb ember soha nem láthat, az urak is csak olykor. A korona volt, hogy ötven esztendeig lapult rejtekében, amennyi ideig boldogult Zsigmond király uralkodott, és akkor nem kellett elővenni. Két-három nemzedék élt és halt úgy, hogy nem láthatta. És hol vannak már azok, akik az átkos emlékezetű Ötödik László fején látták? Meg Mátyás koronázása idején? Azóta a huzavonákról, viszályokról hallani a korona kapcsán. Mintha a sok róla terjengő hír beszennyezte volna… Hiszen arra méltatlan emberek kezébe került.

Most ott volt és szűzi ártatlansággal ragyogott. Ontotta magából a naptól kapott fényét, minden irányba lövellt egy-egy színes fénysugarat. Az urak meredten nézték. A hátul állók, amikor mozdulni tudtak, közelebb nyomultak, Báthori István és Kinizsi Pál viszont úgy érezték, nem tudnak mozdulni sem. Sok csatában jártak, sokat harcoltak, amikor erejüktől, ügyességüktől függött az életük – ám ez a látvány, a korona ilyen közelsége elvette az erejüket. A mozdulat, amivel Ráskai egyszerűen kitette a koronát az asztalra – amire terítő sem került, alig gyalult, meztelen deszkák nézték az eget –, csodálatra késztette őket. Mintha valami ivókupát tett volna az asztalra… Ráskai Balázs úgy érezhette, küldetését teljesítette. Szótlanul meghajolt, aztán intett szolgáinak. Az üres láda meg a színes kelme ott maradt a földön, Ráskai és a szolgái elmentek.

Nem tudni, ki kezdte elsőnek, de amikor meghallották, mind egy szálig úgy érezték, belsejükből fakad a lelkesedés, és máris csatlakoztak hozzá:

– Éljen a korona!

– Vivat Sacra Corona!

– Legdrágább jelvényünk!

– István Szent Koronája!

– Éljen!

A magasban keringett egy ölyvpár. Néha egy-egy kiáltással szólították párjukat. Hogy lentről ekkora zaj csapott fel hozzájuk, többé nem szólították a másikat, egyszerre fordultak nyugat felé, hogy inkább a Duna túlpartján folytassák a vadászatot.

Ulászló visszafogta a lovát.

Tudta, hogy ünnepelni fogják, ekkora tömegre mégsem számított. Mióta a Pozsony melletti Farkashidánál átlépte a magyar határt, azóta bármerre ment, mindenütt várták és éljeneztek neki. Az egyik első szó, amit magyarul megtanult, ez volt: „Éljen!” Niech zyje! – hangzott volna az anyanyelvén. Igaz, mint cseh királyt hozták ide, főleg azért, mert a magyar megszállók bajban vannak Sziléziában és Ausztriában. Ugyan lengyelként szavaztak rá a nagyurak és építettek fel egy pártot, amelynek jelszava csupán az ő neve: „Ulászló!”, ahogyan itt mondják a Wladyslawot. Mint cseh királynak jó lesz neki itt is. Megtartja Buda számára a sziléziai hódításokat, nem engedi azokat át a cseheknek, sem a lengyeleknek – bár vannak ilyen kísérletek. Ausztriában meg majd a magyarok tegyenek rendet, az ő dolguk. Igaz, az enyém is, ha tényleg királyuk leszek!

Ettől nem sok választotta el őt és a magyar híveit. Elfogadtatták vele a saját szabályaikat. Ulászló alacsony, szőkés férfi volt, korán öregedő, jóval idősebbnek látszott a koránál. Nem volt biztos, hogy megértette az összes szabályt, amit latin nyelven tettek eléje. Az urak számára a legfontosabbak azok voltak, amelyekben egyfelől megígérte, csak a nemzettel – azaz a nemesurakkal – egyetértően cselekszik, országos ügyekben a főurak nélkül nem dönt. Annyit tudott igazából, ezeket néhány nappal korábban az országgyűlés szavazta meg, és ha nem írja alá a feltételeket, bizony nem lesz belőle magyar király. El kell törölnie Mátyás rendeleteit, amelyekkel meg akarta változtatni a régi ügyeket – hát ha a magyaroknak nem kellenek eddigi legdicsőbb királyuk rendelkezései, akkor ne legyenek! És aláírta.

Másik pergament is eléje tettek. Mondjon le a rendkívüli adókról! Sejtette, ezek attól „rendkívüliek”, mert a nemességnek fizetnie kellett volna őket, ilyesmit pedig ezek a nyakas urak nem tűrnek el. Ők váltig állítják: kiváltságaikat annak köszönhetik, hogy baj esetén védelmezik az országot és annak lakóit rendre, nemre való tekintet nélkül. Vagyis a nemességnek azért van könnyebb élete, azért irányíthat mindent, mert ha jő az ellen, életét áldozza a hazáért. „Mi a vérünkkel érdemeljük ki az előjogainkat!” – hangoztatják. Ismerte ezt, a cseh uraktól hallotta. Ulászló volt annyira okos, hogy lássa: ezek a rendelkezések éppenséggel a főpapoknak és a báróknak érdeke, nem másoké. Azért aláírta, mert tudta: más királyok is aláírtak már efféle kötelezettségeket, aztán később nem tartották be őket. Lehet, ő is így fog tenni?

Eléje tették a következő pergament. Hallomásból ismerte Corvin Jánost, és hogy mi történt a szerencsétlen „sánta herceggel” apja halála után. Most, a szent békesség kedvéért, és hogy ama fattyú ne zavarjon sok vizet, névleg kap olyan szép címeket… Hát, ha a magyar urak ezt akarják, akkor miért ne? És alákanyarította lúdtollal, saját kezével: Vladislaus Rex. Valaki megsúgta neki bizalmasan, azért ezt nem veszik ám olyan komolyan. A boszniai királyi cím jelképes, afféle szimbólum, abból ugyan nem lesz igazi uralkodás. Szlavón hercegséget meg tényleg kap, érje be annyival. Meg hát ama Corvin ne örüljön a sok birtoknak, amit apjától kapott, mert hiszen azokat jogtalanul vették el egykori tulajdonosaiktól, akiknek első dolga lészen azokat visszaperelni…

Ulászló aláírt mindent, amit eléje tettek, nehogy ez a szép nagy ország az öccsének jusson. Mert bizony nyugtalanító hírek érkeztek Krakkó felől: az öccse, János Albert az apjuk pénzéből jól felfegyverzett, erős sereggel támadt Észak-Magyarországra. A török lent délen nem mozdult, talán mert nyár vége volt, ilyenkor nem kezd hadjáratba, csak tavasszal. Viszont akkor a következő esztendő tavaszára bizton számíthatnak támadásra! Csodálkozott az öccsén. Milyen jogon veszi magának a bátorságot – vagy inkább a szemtelenséget? –, hogy olyan országra támad, amelyben a tulajdon bátyja trónt kapott?

No, és ott van Ausztria, hol ama rossz emlékű vénségesen vén Frigyes – e néven a harmadik – fia, Miksa mozgolódik. Nincs könnyű dolga, mert a magyarok megszállva tartják Ausztria egy részét, sőt a napokban elfoglalták Bécset, újra magyar zászló leng a bástyákon. Miksa viszont nem az a fajta, aki könnyen feladja, jönnek még osztrák és német csapatok magyar földet tapodni, ez biztos!

János Albertet leszereli valahogyan, gondolta Ulászló. Ha másként nem, az apjuk közvetít közöttük, és bár János Albert haddal tapodta a magyar földet, kibékül vele valahogyan. Miksával nehezebb dolga lesz, a törökkel meg… Ha idáig ért gondolataiban, elakadt a lélegzete. Alig tudta titkolni a környezete előtt, hogy bizony nagyon aggódik a török veszedelem miatt.

Zúgtak a harangok.

Az öregebb fejérváriak emlékeztek Mátyás koronázására, huszonhat esztendőnek előtte. Azt mondták, akkor sem voltak ennyien a városban, mint most. Napok óta áramlott a tömeg, számos paraszt hozta be áruját a piactérre, és nekik lett igazuk: a beáramló idegen népességnek ennie kellett, a kofák eladtak mindent az utolsó libáig, sárgarépáig. Az érkezők vették a szénát és a zabot a lovaknak, a pékek hajnaltól délig sütötték a cipókat, akkora volt a kereslet. Ahogyan közeledett a koronázás ideje, szeptember huszonegyedik napja, úgy nőttek az árak a piacon. Nem volt üres szoba, üres ágy sem a fogadókban, ám az úribb házakban sem. Az urak szolgáiknak adtak valami garasokat, keressenek maguknak szállást. Élelmes emberek a lovaikat kivezették az istállóból, friss szalmával töltötték fel a padlót, és e szolgáknak adtak fedelet éjszakára. Nyár volt, az idő kitűnő, hát akiknek semmi fedél nem jutott, azok a városon kívül, a mezőkön háltak. Nem kellett esőtől, vihartól tartani.

Aztán eljött az a nap, amire mindannyian vártak. Ismét ide áramlottak a nagy ország minden szegletéből. Minden vármegye küldött legalább két nemesurat – miként az szokás volt az országnak gyűlésein –, hogy megszemléljék a nagy eseményt és otthon a megyegyűlésen beszámoljanak róla részletesen.

Az élelmesebbek előző délután elfoglalták a legjobb helyeket a bazilika környékén, meg az oda vezető utak mellett. Néhányan, akár a madarak, az utat szegélyező fákon töltötték az éjszakát. Két napja nem ettek, nem ittak, hogy kibírják azokat az órákat a nehezen megszerzett helyükön. Gémberedett tagokkal, szédelegve várták a reggelt, amikor kisüt a nap, és a délelőttöt, midőn megjelennek a nevezetes vendégek.

Az egyszerűbb lelkek között akadtak néhányan, akik az új király nevét sem értették. „Mi az, hogy László az U családból?” Ha „László” a neve, miért teszik hozzá azt az U-t? Néhány kispap értetlenkedett, és egymás között nevetgélve, deák nyelven úgy hívták a cseh-lengyelt: Ladislaus U, és ez nagy jókedvet okozott az értők között.

Nem csoda, amikor végre megjelentek az első lovasok, a tömeg valósággal felüvöltött. Megkönnyebbültek a régóta várakozók, na, elkezdődik! Itt vannak, a túl hosszúra nyúlott és sokszor kínos várakozásnak vége szakad már! Addigra a katonák felsorakoztak az út két oldalán meg a templom bejáratánál. A város utcáit ellepte a tömeg. Átkozták magukat azok, akik nem vették a fáradságot, és nem helyezkedtek el időben a templom körül. Nekik annyi maradt, hogy a koronázásra igyekvő urakat messziről megbámulják. El-elgyönyörködhetnek a rangos hölgyek hintóiban. Amikor híre terjedt, hogy a talján nő, Mátyás özvegye itt lesz, vagy valamelyik hintóban éppen őt vitték, a tömeg lelkesedése haragba csapott át. Hisz sokan tudták úgy, hogy az a méregkeverő perszóna okozta szeretett királyuk halálát!

– Ott megy a mérgező!

– Maga tette magát özveggyé!

– Most is itt kelleti magát!

– Hallottam, hogy ezen cseh…

– …aki lengyel ám valójában!

– …szóval ezen lengyel majd feleségül veszi.

– No, az kéne! Hát Ulászló nem félti az életét?

A galambok nem köröztek a terek fölött, nem bírták az állandó zajt, kirepültek a városból. A piacokon veszteglő parasztok további egy napra és éjszakára rendezkedtek be – tudták, ebben a tömegben ki sem jutnának a városból, még a piactérről sem. Nem érik el egyik várkaput sem, mert az embertömeg, miként télen a vállig érő hó, ellepett minden utcát, félembernyi hely sem maradt sehol.

A harangok szüntelenül zúgtak.

Néhány koldus az utolsó pillanatig vetekedett egymással a jobb helyekért. A sorfalat álló poroszlók háta mögött némán osztogatták és kapták a csapásokat. Ügyetlenül faragott mankók találtak célba, olykor egy lecsatolt faláb csapott egy-egy rongyos süvegre. Senki sem figyelt rájuk.

Kürtszó hallatszott, ami ugyan nem nyomhatta el a harangok szavát, de mert a kürtös az úton jött lóháton, és egyedül fújta, hát mindenkin végigfutott a jóleső borzongás: máris kezdődik! Valakik jönnek, minden bizonnyal azok érkezését jelzi a kürtös. Sokan meg azt sajnálták, hogy nem láthatják a koronát, mit a bazilikába vittek ki tudja, mikor, kik, és hogyan – és azóta ott őrizték.

– Majd meglátjuk a király fején!

– Aztán jól kinyisd ám a szemedet, Maris, mert ilyesmit soha életedben nem fogsz látni.

– Andris fiam, úgy nézd meg a koronát, hogy otthon az egész falunak el kell mesélned!

– És ne feledd esztendők múltán se. Az unokáid szájtátva hallgatják majd, milyen nagy dolgot élt meg a kedves nagyapójuk!

A kürt elhallgatott, aztán felbukkantak a lovasok. Az elsők, akik nem voltak részei a menetnek. Afféle királyi testőrség lehetett, csupa egyforma mentében és nadrágban, talán a csizmájukat is ugyanaz a varga készítette, mert nagyon egyformán csillogtak. Lovaikon hibátlan a hám, és minden szerszám a helyén van. A legények világoskék fövege miatt – ilyent még nem láttak – elterjedt a tömegben, hogy ezek csehek lehetnek. Vagy lengyelek? Mátyás fekete seregében, mi azóta szétzüllött, sok volt a cseh zsoldos. Ezek nem úgy néztek ki.

A tömeg folyamatosan zajongott. A téren, ahol több ezren álltak szorosan egymáshoz préselődve, ha csak minden tizedik szólalt meg olykor, félelmetes hangzavarrá sűrűsödött. De még többen voltak a kiabálók, akik talán így akarták jelezni, itt vannak, és van ám hangjuk is:

– Hol a király?

– A királyt akarjuk!

– Ulászló, Ulászló, merre jársz?

A két fegyveres sorfal között aztán lassanként feltünedeztek a koronázás vendégei. Előbb a magas rangú hölgyvendégek jöttek, meg olyan nagyurak, kiket foglalt hely várt a bazilikában. A hölgyek hintói addig álltak a főkapu előtt, míg utasaik bevonultak a hűvös szentélybe, aztán a kocsik elmentek, aminthogy a lovászok elvitték gazdáik hátasait, miután azok bevonultak a templomba. Szükség volt a szabad helyre az egyre-másra érkező újabb meghívott előkelőségek számára.

És csak áradt, áradt a vendégsereg. A közelebb állók szinte a fejüket kapkodták hol erre, hol arra.

– Oda nézz! Ott is jön egy csapat!

– Ezek mifélék lehetnek?

– Horvátok azok, úgy nézem.

– Dehogy, ezek lengyelek! Ulászló kísérete lehet.

– Akkor maga sincs messze?

Nyújtogatták a nyakukat. A tömegből olykor, mintegy vezényszóra, hatalmas sóhaj szakadt fel, amikor meglátták egyik-másik hölgy vakító ékszereit, egy lóról szálló úr aranyos sujtásait. Vagy egy-egy süvegre tűzött forgót, amelybe drága madártollat tűztek, viszont a forgóra rubint szereltek. A napfényben egy-egy ilyen kő szerteszórta sugarait, belevillant száz szempárba, irigységet és csodálatot ébresztve egyszerre.

– Tudod, mennyit érhet egy olyan drágakő?

– A nevében is benne van, hogy drága…

– A mi falunkat, meg a szomszéd másikat is megvehetné érte.

– És nem fél, hogy a szél lekapja a süvegét, és beviszi a folyóba? Ha éppen a parton lovagolnak?

A kérdés megválaszolatlan maradt, mert végre feltűnt a menet. Elöl a testőrök haladtak. Ugyanakkor a bazilika kapujában megjelent Nagylucsei Orbán esztergomi érsek, aki a koronázást végzi. Sok főpap kísérte. Nem jöttek ki, a széles kapu küszöbén torpantak meg.

Az elviselhetetlen zaj fokozódott, amikor végre meglátták az ország legnagyobb urait. Akik pár öllel lovagoltak a király előtt. Ám ők is lóról szálltak. Néhány, a világ dolgában járatosabb férfiú kiabálva magyarázta a körülötte állóknak:

– Az ott Dóczy, az egri püspök… Az ott meg Báthori István… Ott mögötte az a hatalmas termetű férfiú nem más, mint Kinizsi Pál… Ezek verték le Corvin János herceget, amikor az elszökött a koronával. De nézzétek csak, itt van ő is!

– Az ott, ki gyalog jövel és párnán viszi a… Te jó ég, az a korona!

– Hát mégsem vitték be a bazilikába?

– De gyönyörű!

– És mit érezhet most Corvin herceg, amikor Ulászló előtt viszi saját kezével?

János herceg nem érezte magát megalázottnak. A korona közelsége kárpótolta mindazért, amit azokban a minutumokban éreznie kellett volna. Maga vállalta, hogy viszi, ott, Ulászló előtt, ki fényes szőrű, fekete paripán táncolt mögötte. János olykor nem nézhetett a lába elé – bízott abban, hogy egyenes az útja. Néha oldalra vagy előrepillantva látta, mindjárt a bazilikához érnek. A szeme rátapadt a koronára. Most nagyon közelről látta. A tekintete szinte elhomályosult a megtiszteltetéstől. Ez hát az, amit a megannyi dicső uralkodó hordott a fején? Ez az az ékszer, amit annyi magasztos kéz érintett?

A szemében összefolyt az arany csillogása, a drágakövek kilövellő tüze, az egész fényesség. Volt egy pillanat, közel a templomhoz, amikor meg kellett állnia. Nagyon rövid idő volt ez, mások talán észre sem vették. A habozás pillanata, amikor felágaskodott benne az ellenkezés. Eldobni a bársonypárnát, és futás! Beugrani a tömegbe, a melléhez szorítani a koronát, csattognának a csüngők, féltékenyen ölelné a koronát, ami majdnem az övé lett… Futni messzire, ki a városból…

Megalázta magát, mert annyira akarta – ha nem is ezt, hát a boszniai koronát. Elvállalta, ő viszi Ulászló előtt a koronázási menetben ezt a szent tárgyat, ami egykoron István király fejét díszítette… Talán hogy még egyszer, utoljára ilyen közel lehessen hozzá? Nem érdekelte, mit gondolnak az urak. A pórok sokasága meg gondoljon, amit akar. Sokan nem tudják, ki ő. Talán arról ismerik fel néhányan, hogy bicegve megy? De azt a párnát erősen fogja, a koronát el nem ejti.

Akkor értek a szentély bejárata elé.

A főurak, kik a koronázási jelvényeket vitték, kétoldalt félreálltak. Csupa nagyon neves férfiú vitte a jogart, a palástot, az országalmát és a királyi kardot – közöttük János herceg megtisztelve érezhette magát, amiért ő vihette a koronát.

A király fekete lovát elvitték, aminthogy a nagyurakét is. A templomban annyian voltak, hogy lépni sem lehetett. Papok álltak sorfalat, hogy a neves vendégek zavartalanul eljuthassanak az oltárig. Odabent élénk volt a zaj, fel-felcsapott a lárma, a boltívek visszaverték a hangokat.

Filipec János, egykoron Mátyás prágai titkára, most váradi püspök volt a szertartásmester. A sima arcú, már nem fiatal férfi állt a templom kapujában, ő üdvözölte a királyt. Pontosan tudta, mi van leírva a pontificale lapjain ott, ahol a királyi koronázás szabályait fektették le kétszáz esztendővel korábban.

Ulászló volt király előbb is, tehát nem kellett lovaggá ütni – az volt régóta. Amikor tehát belépett a templomba, az érsek és társai visszavonultak, hogy időben elfoglalják helyüket az oltár körül. A papok kórusa rázendített, előbb csendesebben – még hallhatták a kinti nép egetverő zaját –, aztán amikor a király bent volt a templomban, a papi kórus hangja felerősödött. Senki nem hallotta a kintieket, és nem is akarták hallani. Ami fontos volt az ország életében, az a következő horában itt fog történni.

Bent a félhomályt csak az oltár körül űzték el számos, ezüsttartóba helyezett karvastag gyertyával. A király bevonult az oltár elé, az urak vitték a koronázási jelvényeket, s előre meghatározott sorrend szerint helyezték az oltárra. Valaki segített Corvin Jánosnak, nehogy leejtse a bársonypárnát, ketten helyezték az oltár közepére.

Az urak hatalmának növekedését jelzi, hogy nem a főpap, hanem a nádor kérdezhette meg:

– Akarjátok-é Ulászlót királyotoknak?

Az acclamatio, a közfelkiáltás betöltötte a szentélyt. Még az oldalhajókban is a boltozatra csapott a kiáltás.

– Akarjuk! Akarjuk!

A kinti világ szinte eltűnt. Akik idebent állhattak, a legfőbbek olyan közel, hogy a király arcának minden rezdülését láthatták, megilletődtek a pillanat nagyságától. Az érsek tudta, mi következik: az esküvés. Az, ami az egyházi könyvben nem e néven szerepel, hanem az „Ígéret” címen. Az esküre mindig szükség van. Hiszen olyan embert, aki nem tagja az egyháznak, nem kenhetnek fel királynak, és azt a római pápa sem ismerné el. A király tehát legyen keresztény, és ígérje meg az egyház törvényeinek megtartását. Aki nem ismeri el, hogy az uralkodás előfeltétele az egyház tiszteletben tartása – nem lehet király! Orbán érsek úr nem tartott attól, hogy a szertartás egymást követő mozzanatai alatt Ulászló tagadóan rázná a fejét, vagy kimondaná deák nyelven: „Non.” A király már kapott koronát Prágában, és nagyon jól tudja, mi a kötelessége.

Az ígéretet tehát esküvel erősítették meg. Eljött az az idő, amikor a királynak – a püspökökkel együtt – porig kell alázkodnia. A venia idején Ulászló és a főpapok – az érsek kivételével – az oltár elé terített szőnyegekre feküdtek. Az érsek fején átszaladt a gondolat: talán elég lenne, ha a király csupán letérdelne? Aztán rögtön eszébe jutott, hogy Szent Ágoston azt írta: a térdelés nem eléggé fejezi ki a teljes alázatot… Hát igen, egyszer az életben a magyar király – aki még nem az – igenis hasaljon le, legyen védtelen, érezze át, milyen dolog ez!

Milyen a teljes kiszolgáltatottság, a védtelenség – vagyis a teljes megalázkodás. Azonban nem mások előtt alázkodik meg, hanem Isten előtt! Az Ő áldását várja, és nem véletlen, hogy most azok előtt kell megalázkodnia, akiken uralkodni fog. Így láthatja mindenki, a jövendő alattvalók is, van egy, a királynál hatalmasabb erő, egy nagyon nagy Úr, aki előtt kicsinyke féreg a porban. Akitől nem követelheti az áldást, a szent jóváhagyást, hanem csak kérheti… És bizony az egyház az, amelyen keresztül ez az áldás, a jóváhagyás megérkezik. A király így lészen kiszakítva a közönséges emberek világából, és átkerül azok közé, kiknek jár a legszentebb elhivatottság posztja.

A szentelés és a szent olajjal felkenés ugyanazt fejezte ki: az átváltozást. Íme, a király, aki most még halandó és gyenge ember, ámde miután a főpap teste egyes pontjait – az ősi zsidó szertartás szerint – megérinti olajjal, ettől belsőjében, gondolkodásában és érzelmeiben megváltozik. Mássá, többé lesz, mint halandó társai. Azokban a minutumokban reá száll az Úr lelke, és ami külső jel – mint az olaj – az a belsejébe hatol, lelkében teszi őt mássá, teszi őt naggyá.

Az urak és hölgyek szinte visszafojtott lélegzettel nézték a szertartás egymást követő részeit. Mindahányan felfogták, hogy íme, a szemük előtt változik át egy ember. Hiszen ettől a pillanattól kezdve „az Úr felkentje” rendkívüli dolgokra lehet képes – most, most szakadt el az ő világuktól, és lett királlyá. Aki sokkal több, mint az egyszerű emberek. Ulászló király Istentől megszentelve és megáldva olyan szent ember leend, mint a főpapok. Ugyan nem válik pappá, de nem is csak világi ember – valahol magában ötvözi a két állapotot. El is hangzott az érsek szájából, Ulászló mostantól ex natura, természettől halandó ember maradt, ugyanakkor ex gratia, Isten kegyelméből való király.

A tömeg odakünn türelmetlen volt.

– Hová lettek?

– Bent vannak a templomban.

– Ilyen sokáig?

– Királyt koronáznak, öcsémuram! Nem új patkót tesznek a lóra, ez azért tovább tart.

– Nemsokára kijönnek és átvonulnak a Péter Pál-templomba.

– Templomból templomba, megint? Osztán minek?

– Lovagokat ütnek majd.

– Én is üthetek pár lovagot?

– Lovaggá ütnek néhány arra érdemest.

– No persze, csak nemeseket…

– Aztán a király esküt tesz a magyar törvényekre – a deák, aki ezt mondta, papnak készült, csak túl fiatal volt. Viszont élvezte, hogy okosíthatja ezeket a szegény embereket, akik bizonyára életükben először és utoljára vannak koronázáson. Akkor is, ha abból semmit sem látnak. Nagy hévvel folytatta hát: – Ha még azt is látná, kedves bátyám, hogy a templomban a koronázás alatt egyszer a király a padlón fekszik a hasán!

– Nem hiszem el – értetlenkedett az atyafi. – És a korona nem esik le a fejéről?

Felcsattanó nevetés értette meg a deákkal, hogy sokan figyelnek szavára, kihúzta magát, és hangosabban szólott.

– Akkor még nincs a fején. Ezután átvezetik a sekrestyébe és átöltöztetik.

– Kár, hogy azt nem látják a hölgyvendégek! – tódította valaki. – Lenne ám nagy ironkodás-pironkodás!

– Hát azt én megnézném – mosolygott egy leány a közelben. A deák rávetette a szemét. A fejérvári leány bátran visszanézett, és a deák úgy érezte, valami forróság terjed szét a mellében. Valahogy nem akart többé a koronázásról beszélni, inkább a leány tekintetét kereste.

Az esküt a király a Péter Pál-templomban mondotta el. A nép üdvrivalgása közepette vonult a menet az utcákon. A bazilika mögöttük maradt. Ulászló, bár egy szót tudott csak magyarul, azt minden minutumban hallotta balról és jobbról:

– Éljen! Éljen!

Az emberek a tetők széléről, az ablakokból, a fákról is neki integettek. Előtte egyenruhás lovasok mentek: lengyel és magyar testőrök vegyesen. Aztán jöttek az urak, legtöbbje gyalog, sőt – nem mert visszanézni, nehogy a korona megcsússzon a fején – úgy sejtette, minden úr gyalog jön mögötte. Nem a nagy tisztelet avagy alázat okából, inkább mert a sok lovat nem lehetett volna időre visszaterelni a templom elé. És az sem utolsó szempont, hogy néhány állat bizonyára odapiszkított volna a bazilika szent kapuja elé, amit virágfüzérekkel díszítettek… Csúnya látvány a csurgató ló, még csúnyább, ha a kis gombócokat szerfölött bőven bocsátja ki magából, és az embereknek azokat kell kerülgetniük. Aki meg nem veszi észre a tömegben, mert nem a lába elé figyel, annak szép, tükrösre simogatott csizmáját szennyezi be, és az az úr magával viszi a lovak bűzét…

Aztán a másik templom, amiben Ulászlónak annyi ideje sem maradt, hogy körülnézzen. Ez hivatalos aktus volt. Rögtön a lovaggá ütések után, de még a kinti, négy világtáj felé intézett kardvágások előtt a hűs falak között kellett elmondania.

Koronával a fején, hatalmas gyertyák reá áradó fényében állt. Amikor esküre emelte a jobbját, a palástja kicsit félrecsúszott. Egy pap állt a király mellett, ki a magyar esküt mondatról mondatra azon nyomban latinra fordította.

„Isten engem úgy segéljen, Boldogasszony nekem irgalmat úgy nyerjen, Istennek szentjei értem úgy imádkozzanak, Istennek szent teste végnapomon üdvességemre úgy legyek méltó, föld tetememet úgy fogadja bé, onnét harmadnapon ki ne vesse, magul magom úgy ne szakadjon, ítélet napján Istennek szent színét úgy láthassam, örök pokolra úgy ne temettessek, hogy ez szerzést ez registromban, kit az ország szerzésére megírattanak volna, azt erősen és tökéletességgel mind megtartom, semmit ellene nem teszek és nem tettetek.”

Ulászló meghatódott, igaz, csak kevéssé. De érezte a pillanat fontosságát. Tudta jól, mert a magyar urak az elmúlt két hónapban éppen elégszer hozták elő ezt a dolgot, magyarázták neki, milyen sokat jelent a magyar nemzetnek ez a korona. Kezdte érteni, nem úgy van ez itt, mint más országokban, ahol a király minden nagyobb ünnepen koronával a fején mutatkozik alattvalói előtt. Ezt a koronát egy király életében egyszer viselheti – úgy, mint ő most a két fejérvári templomban. Utána visszateszik egy jól őrzött helyre. Valaha templomban őrizték, de mint mondják, az nem volt biztonságos.

Újabban egy Duna-parti fellegvárban vigyázzák, minek neve az ő számára, ki lengyelnek született és cseh király lett, ismerősen hangzott: Visegrád. Csehül Vísehrad, lengyelül Wysoky Gród, szóval nem véletlenül nevezik fellegvárnak, merthogy igen magasan fekszik.

Amint elhangzott az eskü, a „négy kardvágás” maradt a szertartásból. Elhagyta a templomot, előtte várta a paripája. A királyi karddal még a bazilikában övezték fel. A szertartásmester, a cseh Filipec előtte haladt, ezúttal lovon. Egy testőrcsapat ment előttük, inkább csak dísznek. Ugyan ki akarna kezet emelni a királyra, aki most lett megválasztva és megkoronázva, felkenve és felszentelve? Ki most tette le az esküjét?

Nem messze volt egy kisebb domb, virágkoszorúkkal kerítették el, és persze erős őrség állt körbe-körbe. A tömeg innen sem hiányzott, ameddig a dombra fellovagolva Ulászló ellátott bármilyen irányban, emberfejeket látott. Mintha a mező körös-körül gabona helyett emberekkel lenne bevetve, majd’ oly szorosan álltak, mint a búza szálai a szántóföldön, aratás előtt. Úgy is inganak néha erre meg arra, mint amikor a szél mozgatja a kalászokat.

A zúgás szélvésszé erősödött.

– Vivat Ladislaus Rex!

– Éljen a király!

– Ulászló… Ulászló… Ulászló… – a király csak a nevét hallotta, egyszerre több irányból ismétlődött, és úgy szállt ide és oda, mintha maga is szél lenne. A lengyel kísérői közel voltak, ők Wladyslawot kiáltottak.

Kirántotta kardját a hüvelyéből – és ez a mozdulat olyan volt, mint egy parancskiáltás, ezer és ezer torokból harsant fel a kiáltás. Ulászló nem értette, mit kiáltanak, de erre nem volt szükség. Nem szavakat hallott, hanem a nagy buzdítást. Amikor a magasba emelte a kardot, erősödött a kiáltás.

– Ulászló! Éljen… Éljen a király!

Kiáltottak mást is, amit nem értett. Később mondták neki a magyar urak, az emberek az „Üsd, vágd!” és „A török ellen!”-t kiáltották.

Mind a négy irányba tett egy-egy suhintást. Lova szőrén megcsillant a nap, amikor egész testtel fordult a következő égtáj felé. A korona valósággal szórta a fényt. Ezer szempár tapadt már nem is az emberre, hanem a fején ragyogó ékszerre. Az uralkodás jelképe – most úgy tűnt – nagyon is illik ehhez az emberhez. Igazi királyi termet, igazi férfi! Több polgárlány már a gondolatra is csaknem elalélt, ímhol az ereje teljében lévő férfiú, aki ugyan volt már nős, és most szabad! Jó néhány főúri kisasszony – és az anyjuk – gondolt ugyanerre. Nem lenne párja nélkül való esemény, hogy a király főrangú kisasszonyt választ magának feleségnek, így tett annak idején a néhai Zsigmond is, amikor Cillei leányt, Borbálát vette feleségül!

De mindennek vége szakadt, amikor Ulászló a hüvelyébe dugta a kardját és lejött a dombról. Lova vidáman ficánkolt, és a férfi arcán látták: végre megnyugodott. A királlyá avatási szertartás utolsó aktusa volt a „négy vágás”, amivel jelképezte, megvédi országát, bárhonnan támadjanak rá.

Néhány kisnemes várakozott a tömeg szélén, dörmögtek egymásnak.

– Szükség lészen eme négy vágása közül legalább háromra!

– Annyi irányból jövel az ellen. Északról a tulajdon öccse, János Albert, ki pedig vitéz katona hírében álland.

– Nyugatról Miksa nem nyugszik. Ha összeszed még pár ezer zsoldost, biztosan betör a határon.

– Vagy nem is kell néki betörnie, merthogy Szapolyai uram magyar serege ott állomásozik Alsó-Ausztriában.

Ha fegyvert ragad, elébb azokra fog támadni.

– No, meg a török is ott vagyon a Délvidéken. A boszniaiak szorulni fognak, a horvátoknak is bajuk eshet.

– De a legrosszabb a Szerémségben lészen. Meg Nándorfejérvárnál.

A két úr a távozó királyi menet után nézett. Aggodalom ült az arcukon…

…Ugyanezt az aggódást láthatta az urak arcán az érsek egy héttel később.

Szeptember a végéhez közeledett, s meleg volt. A budai királyi palota egyik kisebb termében foglaltak helyet, az ablakokat nyitva hagyták. Beáramlott a langyos, mégis frissítő lég. Az urak nem voltak sem éhesek, sem szomjasak – talán egyedül Báthori István úr, bár ő mindig szomjas, képes lenne nemcsak nappal, éjjel is inni a bort.

Ott voltak azok, kik amúgy tagjai a királyi tanácsnak. Főpapok az érsekkel az élen, meg a legfőbb, leggazdagabb, leghatalmasabb urak. A sarokban állt két írnok, pulpitusuk mögött vártak. Sok pergamenlap előttük, kalamáris, miben fekete az atramentum, mit az egyszerűbb írástudók magyarul téntának mondanak. Lúdtollak akkurátusan megfaragva, a hegyük középen bevágva éles késsel, ahogyan kell.

Az érsek úr szigorú pillantást vetett körbe. A helyén volt mindenki, így elkezdte.

– Azért vagyunk itt, jó uraim, mert végre döntenünk kell a korona őrzéséről. Törvényeket kell hoznunk, miket őfelsége készséggel aláírand, és azokban véglegesíteni kell mindazt, amit erről hoztak eleink, és amely szabályokat mi hozunk. Ismeretes előttetek, urak, ezelőtt, idestova huszonhat esztendővel, amidőn dicső emlékű Mátyás királyunk fejére került a korona, születtek rendelkezések erről. Különösen azért, amiért annak előtte huszonnégy esztendőn keresztül külországban, fogságra vetve őrizték a Szent Koronát, országunk ezen… talán legfontosabb kincsét. Akkoron az történt, ami remélhetőleg most is fog: hogy az egyik legelső törvényben rendelkezik a király arról, miféle szabályok szerint, kik, hol őrizzék a koronát. Azért rendelkezett erről Mátyás, merthogy a korona elvesztése, elidegenítése, külföldre hurcolása sok zűrzavart okozhat, ráadásul a korona visszaszerzése igen sok pénzébe kerül az országnak. Nem szólva arról, mekkora szégyen éri a királyságot, ha ezen jelvénynek nyoma vész.

Úgy érezte, ennyi elég bevezetőnek. Az introductio így is hosszúra sikeredett. Nem kell nekik magyarázni, tisztában vannak a dologgal.

– Koronaőröket kell kineveznünk. Régen az volt a szokás, hogy egy főpap és egy főúr fogják vigyázni a Szent Koronát. Hallatszottak olyan vélemények, amelyek szerint két főúrra kéne bízni e tisztségeket, kik egymás akarata nélkül ne férhessenek hozzá az őrizet tárgyához.

Megvárta, míg megemésztik, és folytatta volna, akkor Dóczy püspök jelezte, szólni kíván, és mivel a bevezetőt már elmondta, ezzel mintegy megnyitotta a vitát, az érsek főbólintással jelezte, paptársa szólhat.

– Javasolok egy másféle megoldást. Most az egyszer, még utoljára, de csak kettő avagy három esztendőre válasszunk a magunk köreiből egy főpapot és egy főurat, aztán ezen idő elteltével válasszanak más urakat.

– Az egyik legyél te, püspök úr – javasolta váratlanul Báthori István. Kinizsi a nagy fejével csak bólogatott. Mint aki helyesli, noha az érseknek volt egy olyan érzése, hogy Kinizsinek voltaképpen teljesen mindegy, ki vigyázza a koronát, csak az ne ő legyen. Nagyon nem kedveli a kötelező feladatokat. Főleg mostanság, amikor a kezei között porlad szét Mátyás egykori híres hada, a Fekete Sereg.

– Egy biztos: az őrzés helye legyen Visegrád, ne Buda – tódította egy másik. Tízen ültek a nagy asztal körül, kényelmes távolságban egymástól. Ki akart, terpeszkedhetett kedvére. A vita beindult, egymás után hangzottak el a vélemények. Olykor az érsek összegezte, ami addig elhangzott, ilyenkor az urak hallgattak, míg a főpap az írnokoknak latinul diktálta a szöveget. Hiszen a király akkor írja alá, és ezzel törvénnyé szentesíti, amit kitalálnak, ha maga is érti a szöveget.

– E vestigo etiam ipse coronam Regni Hungariae, quam sub potestate sua habet…

– Nem elég meghatározni a helyet, sem az őrzők személyét.

– Igazad vagyon, nagyuram. Kéne valamiféle biztosíték arra, hogy ama két úr ne beszélhessen össze, és így ne szerezhessék meg a koronát valamiféle álnok fortéllyal.

– Ha csak nem két olyan urat találunk, akik egymásnak halálos ellenségei?

– Megbékélhetnek idővel.

– Vagy ugyanazon pártra állanak, és közösen cselekednek az országnak kárára.

– Pártokból van több, és biztosan lesznek is. Gondoljatok a lengyel ellenkirályra, vagy Miksára.

– Annyi bizonyos, bár a korona őrei nem lesznek állandóan a szent tárgy közelében, megbízható várnagyokat kell kinevezniük.

– Úgy lészen – bólintott Báthori, bár eddig senki szájából nem hangzott el az ő neve. De tudta, amit tudott, hiszen tegnap este beszélt az érsekkel és Dóczy Orbán püspökkel.

Az érsek diktálása nyomán az egyik írnok körmölte is a szöveget.

– …Coronam Sacram a Visegrado Budam in aedem divae…

– Ha úgy lészen, miként mondottad volt – fordult az egyik nagyúr Dóczy püspökhöz –, akkor sem lesz veszélytelenebb dolog két emberre bízni a koronát.

– Te azt kívánnád, jó uram, hogy három, netán négy úr feleljen érte? – az egri püspök hangjába némi gúny vegyült, amit a jelenlévők éreztek. – Vagy legyen mondjuk tizenkét koronaőr? Esetleg ötven, netán száz?

Az úr megsértődött és elhallgatott, nem volt felkészülve arra, hogy hasonló malíciával vágjon vissza.

– Még szerencse, hogy Corvin herceg visszaadta a koronát. Bizony, Ulászló fejére sem tudtuk volna, mit tegyünk, ha ez nem így történik.

Az érsek fejében sorakoztak a latin szavak, Joannes Corvinus elatis manibus sacrum diadema praeferens… Aztán idejében eszébe jutott, ez a múlt, arról nem kell nyomot hagyni a törvényben. Kérdő tekintettel nézett körül.

– A koronaőrök száma kettő legyen – így az egyik püspök, ki eddig nem mert megszólalni két, nála rangosabb főpaptársa jelenlétében. Kinizsi tett egy mozdulatot, amiből arra következtettek, nagyon unja az egészet, legszívesebben elmenne a dolgára.

– A törvényben soroltassanak fel a Szent Korona birtokai – hangzott el oldalt. Az érsek nem nézett oda, de jól hallotta és megjegyezte:

– Merthogy ősi törvényeink értelmében az országban nem a királyé minden, amiképpen az számos országban közel és távol vagyon. Hanem nálunk a korona az ura minden földnek, aminthogy gazdája a királyi jövedelmeknek. A Szent Korona javainak elidegenítése ellen pedig minden magyar nemesnek tiltakoznia kell, ha olyat tapasztalna.

Dóczy püspök alig várta, hogy az érsek befejezze, hozzátette a maga kívánalmait:

– A koronaőrök a király, az ország főpapjai, valamint a nemesek által választassanak meg.

Az érsek a fejét rázta, hogy Báthori is azonnal lecsapott:

– Mi az, hogy a „nemesek által”? Ezek között legyen a tízszer ezer kisbirtokos nemes, kinek vagyon oklevele, rozsdás kardja meg két parasztja? Meg egy lánc földje valahol az ország túlsó végén? Hát mit tudhat az ország dolgairól az, ki jó, ha életében egyszer eljött egy országgyűlésre, és ott sem tudta, miről szavaznak?

Több másik úr szintén lázadozott.

– Ha annyit írunk a törvénybe, hogy „nemesek”, akárki szavazhat!

– Mellettünk is, de ellenünk is!

– Akkor nem járunk jól.

Az érsek türelmetlen lett.

– Vajon béírhatjuk-e egy törvénybe, hogy az ország egyes nemesei különbek a többi nemesnél?

Itt fogta meg a lényeget. Az urak előbb tanácstalanul összenéztek, elégedetlenül mormoltak. Minden jel szerint elfogytak az érveik, bár láthatóan keresgéltek az elméjükben. Az érsek folytatta:

– Ulászló úr hazájában, Lengyelhonban legalább ilyen kellemetlen ám a helyzet, mert ott meg valamiféle furcsa „nemesi köztársaság” van, ahol elméletileg minden nemesúrnak pontosan ugyanannyi joga van, mint akármelyik másiknak. Vagyis ahogy mondtátok az imént, egy „bocskorosnak” annyit ér a szavazata egy választáson, mint egy mágnásé. Mi több, náluk van liberum veto, vagyis ha tízezer nemesember megszavaz valamit, ám az ott jelenlévők között akad egy, egyetlenegy nemes, aki azt kiáltja, hogy veto!, akkor bizony nem az történik, amit a többség akar.

– Ezért sajnáljuk a lengyel urakat, mi szerencsére nem vagyunk ebben a helyzetben – Báthori hangja megjött, sőt kitüzesedett, miként az orcája is színt kapott. – Itt nálunk vagyunk mi, tízen, tizenöten, kik eldöntjük az ország sorsát. Így vala ez régen és így lészen a jövendő időkben. Ha ez marad a törvényben, komolyan veszik ezek a senkiháziak, és jönnek, betódulnak akár a királyi palotába is, mondván: annyi joguk vagyon az országnak kormányzására, mint nekünk. Ezt akarjátok?

Senki sem mozdult. A legszívesebben helyeseltek volna, de valami visszatartotta őket. Nemesemberek voltak, és úgy érezték, éppen ez a nemesség kötelezi őket arra, ne tiporják sárba a többi nemes jogait. Ugyanakkor tisztában voltak azzal, hogy Báthorinak igaza van. Ők, és csak ők irányítják az országot. Ezzel a nagy és nemes feladattal nem bírnának el azok, kik semmit sem tudnak arról, mi történik az országban, mi a Felvidéken, és mi Horvátországban, mi Erdélyben és mi Ausztriában. A király meg remélhetőleg úgyis egyetért mindennel, amit ők eldöntenek. Csak eléje kell tenni az okleveleket, törvényeket, persze deák nyelven, és Ulászló aláírja, mert ő mindent aláír.

Mielőtt az írnokok végre írásba foglalhatták volna, mit végeztek, az érsek ismét felállt. Otthon dolgozott ezen az ügyön, készített jegyzeteket, de itt nem merte őket elővenni. Be sem hozta a terembe. Hiszen ha ezek meglátnák, rögtön tudnák: előre elkészítette, és talán az előbb kierőszakolta azt a döntését, amit korábban meghozott. Hát úgy tett, mint aki kicsit bizonytalan, mert összeszedi az itteniek véleményeit. Végül kihirdette:

– Természetesen nem fogjuk megengedni, hogy ama „bocskorosok” szavazhassanak ilyen fontos kérdésben, mint a koronaőrök személyének kiválasztása. Megnyugtatlak benneteket, urak és paptársaim, nemcsak ebben a kérdésben, más, legalább ilyen fontos, országos ügyekben szintén mi döntünk. Ha amazok közül valaki egy országgyűlésen szóvá teszi a dolgot, azt fogjuk mondani: mivel sebesen kellett dönteni, és éppen itt voltunk közel, elsőnek tudtuk meg ezt vagy azt a hírt, elmondottuk a király őfelségének, és ő méltóztatott dönteni.

Elégedett moraj, kisebb nevetés szaladt végig a termen. Hát persze, így kell ezt tenni, ezért aztán így fog történni. „Közel vagyunk, a király meg úgyis azt teszi, amit mondunk neki, hát kell ennél jobb helyzet?”

És minutumokkal később, amikor az érsek kihirdette, a két koronaőr egyike Dóczy Orbán egri püspök lészen, a másik Báthori István úr – az írnok a sarokban magától rótta a betűket: Stephanus Bathor alter erat… Az érsek folytatta az új törvény cikkeinek felsorolását, az urak egyetértően bólogattak. Báthori elégedetten vette tudomásul, hogy megszavazták őt a többiek. Csupán az izgatta, mikor lesz vége az ülésnek. Ahol lakik, van egy remek pince, hiszen itt, a budai Vár alatt rengeteg a régi alagút. Azt beszélik, a rómaiak vájták őket, a magyarok meg később még többet, még mélyebbet vettek birtokukba. Azokban bizony a legjobb borok is kellően lehűtve várják a szomjas gazdáikat…

Kinizsi arra várt, míg az érsek befejezi. Amikor az emberek kezdtek felállni, bólintott az érseknek és sietett kifelé. A többiek lassabban szedelőzködtek. Az írnok megfújogatta a téntát a pergamenen, hogy hamarabb száradjon meg.

Dóczy püspök megvárta, míg mindenki kimegy, utána jött oda az érsekhez. Két Orbán: a Nagylucsei és a Dóczy nézett össze komolyan.

– Ha ez így marad, egy ideig nem lesz gondunk.

– Ha ez így marad, és a király a kezünkre játszik, sokáig nem lesz gondunk.

– Mit gondolsz, mikor kezd Ulászló panaszkodni, hogy kevés adó folyik be?

– Akár már holnap. Mert tényleg kevés adó folyik be.

– Ha visszamegy Prágába, mit teszünk?

– Semmit. Jó is, meg rossz is, ha nincsen itt. Most, hogy a trónja veszélybe került az öccse meg Miksa által, remélem, itt marad legalább egy avagy két esztendeig. Le kell vernie a bitorlókat! Ezt ő is tudja.

A két főpap lassan, méltóságukat hangsúlyozva vonult az ajtó felé. Az írnokok tiszteletteljes meghajlással vártak, míg a főpapok kifáradnak az ajtón, csak utána eredtek a nyomukba.

ZAVAROS ESZTENDŐK

– Többen szeretnék ezt megkaparintani.

Akkor hangzott el a mondat, amikor a vasládát leemelték a kocsiról. A lovak fáradtan álltak, talán örültek, hogy célba értek végre. Alkonyodott, amikor a kora őszi estén a menet bekanyarodott a visegrádi vár kapuján. A két várnagy szokás szerint a helyén volt. Sebes futárok két nappal korábban meghozták a hírt, hol jár a menet. Fejérvártól idáig hosszú volt az út. Főleg azért, mert több száz lovas, sőt gyalogos katonák kísérték a koronát. Nagyon vigyáztak rá.

Amint most is. Osvát Mihály uram idősebb ember volt, ki gyermekként fogott fegyvert és katonai táborokban nőtt fel. Sok esztendeje került Visegrádra, attól kezdve úgy érezte, ők ketten – a vár meg ő – bizony összenőttek. Örült, hogy az egri püspök úr őt kérte fel a koronát őrző várnagyok egyikének.

A másik férfi ott állott mellette. Egerváry László sem volt éppen akárki, ismerték szerte ezen hazában. A Báthoriak és Rozgonyiak rokona, ugyan fiatalabb Osvátnál, ám hozzá hasonlóan híres kardforgató és parancsadó volt eddig a seregekben. Most került ide, az első nap körbejárta a várat, felfedezett némely hiányosságokat, így aztán belopta magát Osvát Mihály szívébe. Aki így érti a dolgát, az igazi várnagy lészen!

Ő mondotta az imént, amiközben ott állottak mind a ketten, mellettük várakozott a pap a pergamennel, a lúdtollal és a téntával. A katonák egy része be sem vonult a várba, csak a tisztjeik meg pár legény. A többiek akkor nagy zajjal kerestek táborhelyet a hegyen, az erdő fái között jártak. Még volt annyi fény, hogy vizslatták a letört ágakat, rőzsét szedtek. Kis tüzeket raknak este a kondérjaik alatt.

– Most már bármennyire szeretnék „őt” megkapni, az nem fog sikerülni – felelte Osvát. A legények intettek a kocsisnak, elmehet. A szekér elzörgött. Egerváry és Osvát alaposan körbejárták a ládát, megnézték, helyén van-é minden lakat és rajtuk a pecsét. Ahol a láda nyílott volna, a résre két kicsiny szövetdarabot tettek, és mindkét végén ott barnult egy-egy tenyérnyi viaszfolt, mibe a királyi pecsétet nyomták. Ha valaki próbálná kinyitni a ládát, a pecsétek eltörnek. No és kinek lenne annyi kulcsa, hogy minden lakathoz jusson? Egerváry uram hamarjában ötöt számlált össze belőlük.

– Kinyitnám, hogy megnézzem, csakugyan benne van-é – Osvát úr ezt tréfának szánta, és társa értette. Elmosolyodott a bajusza alatt. A két férfi egymásra pillantott, náluk a tréfálkozás eddig terjedt. Katonák voltak, hivatalból morcosak. Különösen, amikor ilyen fontos tárgy őrizetét bízták rájuk. Mától kezdve ezért vannak Visegrádon, mától kezdve a vár védelme különös jelentőséget kapott. És ők ketten, mint a Szent Korona zord és egyben tekintélyes őrzői, mások fölé emelkedtek. Aminek következményei vannak. Az egyik az, hogy nem hagyhatják el a várat. A másik, figyelni kell a koronát, no meg a… társukat. Nem találkozik-é gyanús alakokkal? Nem trafikál idegenekkel, kiket sose láttak a várban? Miféle urakat fogad bé a falak közé? Egerváry uram mindezzel tisztában volt, és egy kicsit sajnálta… magukat. Mindkettejüket. Hiszen ő szívesen lett volna Osvát úr barátja, bár annak előtte nem találkoztak. De jobb a békesség – tudta ezt katona létére is. Nem csak örökös harcból áll az élet. Viszont hogy itt van a korona, túlságosan nem barátkozhatnak, hiszen az egyiknek akár a másiktól is meg kell védenie a koronát, ha úgy hozza a szükség vagy a sors.

Osvát úrnak talán hasonló gondolatok jártak a fejében, talán nem. Egyelőre hallgatott. Ám ott volt velük a harmadik, a vár káplánja, aki megszólalt:

– Hamarost leszáll az estve, uraim. Ideje aláírni, hogy átvettük a koronát megőrzésre.

A pergamenre korábban leírták, amit kellett, ama nap idejét kellett pontosan ráírni. A pap a kis tábla egyik végét önnön hasának feszítette, tartotta is ballal, míg jobbjában a lúdtoll percegett: Die 30. Septembrii, Anno Domini 1490… Castrum Visegrad… Aztán a táblát a rászorított pergamennel meg a lúdtollal továbbadta Osvát úrnak. Aki az ehhez nem szokott kezével megmarkolta a tábla szélét, a pap szolgálatkészen nyújtotta a téntatartót. Osvát úr oly óvatosan mártotta bele a toll végét, hogy az elébb bele sem ért a fekete folyadékba, éppen olyan fehér volt, amikor kihúzta. Hát belemártotta ismét, mélyebbre, aztán kivette. Messzire eltartotta a pergamentől, nehogy rácsöppenjen. Ugyan, hogy’ nézne ki az, ha egy ilyen fontos iratot a királyi kancelláriában egy termetes pacával együtt tennének el? Ki tudja, a jövőben hányan fogják azt látni? Igaz, akkor talán ő nem lészen e világon.

Odaírta a nevét: Mikhael de genere Osvát. Aztán máris továbbadta a tollat, látszott: örül, hogy megszabadul tőle. Bizony, akárcsak ezer másik magyar nemesúr, szívesebben vágtatott volna be egy csatába egy szál karddal, semmint hogy az írással foglalatoskodjon. Örült, ha le tudta írni ennen nevét.

Egerváry beszívta az alsó ajkát. A vár káplánja fiatal volt, érdeklődve nézte, hogyan készülődik az új várnagy. Ő is nemesember, persze. A pap a férfi kezét figyelte. Kardhoz szokott ember keze, ha fegyvert tart, nem remeg. Annál inkább teszi azt, ha csak egy kicsinyke lúdtollat kap érdes ujjai közé. Bizony, a várnagy mélyet lélegzett, mint aki húzza az időt, mielőtt belefog a nagy műbe…

Végül az ő aláírása is megszületett, a betűk, ha ugyan kicsit csálén, ott virítottak a pergamenlap alján: Ladislaus Egerváry.

A pap alig észrevehető meghajlással vette át az iratot és ment, hogy átadja azt a koronát ideszállító sereg kapitányának. Ő viszi el immár nem Fejérvárra, ahonnan jöttek, hanem Budára. A várkaput nem zárták be, de ahogyan a Duna fölött nyugat felé elnéztek, látszott, egy fertályhora múlva lemegy a nap, akkor összecsapódnak a vasalt szárnyak. A bástyákra pedig felmennek az őrök, kik főleg a várhoz felvezető utat pásztázzák tekintetükkel, éles szemükkel.

Már fáklyákat kellett kérniük, hogy lássák az utat. Két markos legény kapta fel a ládát, szerencsére a két végén voltak fogantyúk, hát úgy vitték. Elöl ment egy fáklyás, aztán a ládavivők, majd a két várnagy, aztán újabb fáklyavivők és három katona, kik zord tekinteteket vetettek maguk köré – vigyáztak a koronára. Egyiknek-másiknak bizonyára megfordult a fejében, micsoda gazdagságot rejt ama láda! De csak mentek tovább szótlanul.

A vártorony alján nyitottak nekik ajtót. Innentől lefelé mentek a keskeny kőlépcsőn, az egyik katona elöl, emelve kissé a ládát, a másik pár fokkal mögötte, előrehajolva engedte lejjebb a ládát, hogy az egyenes maradjon. Itt nagyon hűvös volt. Télen-nyáron megborzongatja az embert. Egerváry László arra gondolt: ezután minden másnap – vagy elég harmadnaponta? – le fognak jönni a társával, hogy vizitálják a kincses kamarát. Minden alkalommal odamennek a ládához, és megtekintik: érintetlenek-e a pecsétek? Két esztendeig lészen ez így. Az urak állítólag olyan törvényt hoztak, két esztendő múlva új koronaőröket választanak, azok egyike sem lesz főpap, csak báró, világi ember. Akkor lehet, tőle is elveszik ezt a nemes feladatot?

A fáklyák hamar megtöltötték fanyar füstjükkel a kis kamrát. Gyorsan letették a ládát, és mentek kifelé. Csapódott a vasalt tölgyfa ajtó, minek zárját kívülről két lakat erősítette – akkora volt mindegyik, akár egy csecsszopó gyermek feje. Olajozottan fordultak helyükre a zárak nyelvei, aztán az egyik kulcsot Egerváry, a másikat Osvát úr tette el. Mindnyájan örültek, hogy végre felmehetnek. A torony alatt, azonban kint a várudvaron álland majd egy őr éjjel és nappal. A lépcsőn felfelé haladva örültek, hogy odafönt langyos levegő várja őket. Kezdődött az ősz, s remélték, jó pár hónap múlik el, mire leesik az első hó.

Az útszéli fogadóban találkoztak.

Ketten esküvőről, a harmadik temetésből tartott hazafelé, a negyedik úr Budára utazott valami peres ügyben. Majdnem ugyanakkor érkeztek, viszont a fogadósnak három üres szobája volt a keresztútnál álló kis házban. Hát azok, kik az esküvőből jöttek, és úgyis ismerték egymást, összeköltöztek, így a másik kettőnek is jutott hely. A tavaszi alkonyat színesre festette az eget, néhol rózsaszín csíkokat hagyott maga mögött az éppen elrejtőzött nap. Míg az ég világos volt, a földet ellepte a sötétség.

A szolgák istállóba vitték a lovakat, maguk velük aludtak. A fegyveres legényeik – ezekre szüksége van minden utazónak ilyen békétlen, zavaros időkben! – a fészerben telepedtek le. Az urak vacsorát rendeltek, és persze bort, nem keveset.

– Hallottátok-é, urak, milyen szégyenben vannak a bárók? Kik ezen országot sokszor a király helyett vezetik?

– Mit hallottál?

– Hogy vala egy tanácskozás Budán, mi után a meghozott törvényeket kellett aláírniuk az uraknak. S kiderült, csak ama Bakács vagy Bakócz… újabban így hívatja magát… tudta a nevét aláírni. Oly nagyurak, mint Báthori István, Guthi László vagy Rozgonyi László bizony nem tudták aláírni. Merthogy nem ismerik a betűvetést.

– Ez nem akkora scandalum! Megszokhattuk már. És az, amit a szerencsétlen özvegy királynéval műveltek?

– Tán nem kéne annyira sajnálni.

– Most már igen. Tudom, azelőtt áskálódott, és sokak szerint szegény Mátyásunk halála is az ő lelkén szárad… Mégis, ahogyan elbántak vele, attól szinte sajnálom.

– Ne sajnáld. A férjeura halála után mindent megtett, hogy Corvin herceg ne lehessen király. Beszélik, ő adott pénzt a Fekete Sereg zsoldjára, amikor az Corvin ellen indult. Vagyis az özvegy azt folytatta, amit Mátyás életében elkezdett: mindenáron ki akarta lökni Corvin Jánost a hatalomból, és végül sikerült neki.

– Corvin úr azóta igencsak megemberelte magát. Ugyan nem lett belőle boszniai király, amivel az urak hitegették, apjától azért örökölt valamiféle hadvezéri tehetséget: Jajca vára alatt kétszer megverte a törököket.

– Miért sajnálod te azt a kellemetlen perszónát, a Beatrixot?

– Amiért olyan csúnyán becsapták azzal a házassággal. Úgy kötötték meg Ulászlóval, teljesüljön az ígéret, és mégsem legyen igazi házasság. Hát persze hogy a formális hiba miatt a pápa felbontotta.

– Hát én nem sajnálom a némbert. Éppen elég bajt okozott, ideje volt, hogy hazamenjen.

– Úgy alítom: otthon sem várja őt semmi jó. Bár az már nem a mi gondunk.

– Mátyás sem vala bűntelen.

– Melyik király az? Sok embert kivégeztetett, az szent igaz, azonban sokakkal jót tett. No meg féken tartotta azokat, akik szívesen harácsoltak volna többet és még többet!

– Tudjuk, kikre gondolsz. Szapolyai István, kiből erdélyi vajda lett Ulászló alatt. Bakócz, ki esztergomi érsekké lehetett, Werbőczy, ki mérhetetlen mohósággal gyűjti a földbirtokokat, a vagyont…

– Ezeket Mátyás visszafogta, s most, hogy Ulászlót emelték trónra, végre „szabadok” lettek. Dőzsölnek és hatalmaskodnak, ahogyan bírnak.

– Az a Bakócz nagy gazember.

– Ejnye, ejnye, amice, miket mondasz te egy jóravaló, becsületes papról, ki olyan mélyről jött…

– Csak nevessetek, legjobban az efféléket utálom.

– Szapolyai sem volt különb, de szerencsére két esztendőnek előtte meghótta magát.

– No, és itt állunk egy új század kezdetén. Lehet, hogy javulnak a dolgaink?

– Tavaly Ulászló szövetkezett Velencével a törökök ellen, amihez aztán a pápa Őszentsége is csatlakozott. No, meg a francia király.

– Ennek azért ne örvendjetek. A franciák mindig a törökkel kacérkodnak, Velence meg hol ide áll, hol meg oda áll, nem kitartó, nem hűséges szövetséges. Ama vízivárost, vagyis respublikát a saját érdekei vezérlik, a dózsék fütyülnek a keresztény világra vagy bármilyen hatalomra! A pápa küld valamennyi pénzt, pár száz zsoldost, aztán a pénz kézen-közön eltűnik, mire ideérne magyar földre. A zsoldosokat meg Ulászlónak kéne fizetnie, csakhogy mikor volt neki elegendő pénze? Így hát a zsoldosok kirabolják a falvakat, ha nem akarnak éhen halni.

– Ha titeket hallgat az ember, jó urak, akkor a legtöbb, mit tehet: hazamegy, szögre akasztja a kardját, és megiszik egy hordó bort… Hogy ne tudjon erről a világról, amely rossz irányba megyen.

– Mikor ment jó irányba?

– Azért ez Mátyás alatt nem volt lehetséges.

– Miről beszélsz?

– Arról, hogy a királyt nyilvánosan gúnyolják, az pedig ne üssön vissza. Egyáltalán az, hogy a nagyurak megengedik maguknak az ilyesmit… Ujlaky Lőrinc herceg, ki szívesen nevezi magát a „bosnyák király fiának”, merthogy annak idején az apja uralta Bosnyákföldet, hol szamárnak, hol ökörnek nevezte Ulászlót mások előtt.

– Ez a nyomorult Ulászló bizony nem is király! Akivel ilyet meg lehet tenni, az hogyan lenne képes uralkodni?

– Urak, urak! Tudjuk mindahányan, hogy akik, és oly sokan, Ulászló megválasztásáért küzdöttek keményen, és végül győztek, éppen ezért tették, ezt akarták. Hogy a király báb legyen a kezükben… és az lett.

– Bizony, ide züllött ez az ország, uraim. Láttátok, mi történt a pécsi püspökkel? Oly szemérmetlenül harácsolt, sikkasztotta el az adókat, és tett mindent a maga iszákjába, hogy a végén püspöki rang ide vagy oda elfogták és tömlöcbe vetették.

– Amit ellopott, arra a többi nagyúrnak és püspöknek ugyanúgy fájt a foga…

– Hogy mennyit lophatott, senki sem tudja, de árulkodik az, hogy négyszázezer aranyat fizetett a szabadulásáért.

– Biztosan maradt még neki annyi, hogy ne kelljen szűkölködnie…

– És Bakócznak ama huszonhat nagybirtoka? Amikkel ő lett a leggazdagabb a sok nagyúr között?

Ittak, kicsit ettek, megint ittak. A négy úr az asztal négy oldalán ült, a fogadós maga szolgálta ki őket. Az urak egyre újabb boroskancsókat követeltek, a fogadós persze hozta őket a pincéből. Töltött a kupákba – megesett, mire a negyedik vendégnek is teletöltötte a poharát, mehetett vissza az elsőhöz, hogy elölről kezdje a töltést. A hangerő is nagyobb lett. Más vendégek azon estén nem voltak a fogadóban.

– No és az országnak gyűlései? Mit szóltatok az új rendhez?

– Addig az volt a szokás, hogy két hétre összegyűltek az urak, a király is ott volt, megtárgyalták, amit kellett, meghozták a törvényeket, és utána hazamentek.

– Ezután nem így lészen. A bárók rájöttek, hogyan lehet megszabadulni a kisnemesektől, kik őket csak akadályozzák. A mi barátaink, a hozzánk hasonlóan kis nemesek idestova tíz esztendeje elérték, hogy elsőnek a király mondja el, miért hívta össze a gyűlést, és intézzék el a legfontosabbakat… A nagyurak, az oligarchák ezt is kiforgatták. Most úgy vagyon a gyűlésben, hogy az elején húzzák-halasztják a dolgokat, beletelik négy nap, mire elkezdik tárgyalni az ügyeket. A szegény nemeseknek nincs annyi pénzük, hogy két hétig lakjanak egy-egy drága fogadóban, étket vásároljanak maguknak és szolgáiknak, meg zabot a lovaiknak… Így aztán elszélednek, fogcsikorgatva elindulnak hazafelé, mielőtt vége lenne. Az ott maradottak, a tehetősebbek nélkülük adják le a voksukat… No, és a szavazásokat, például, ha nádort választanak, mindig „felülről” kezdik, és mindenki előtt világos lesz, az urak mit vagy kit akarnak, ettől aztán az alattuk álló kisebb urak meg aszerint szavaznak, ahogyan azt a nagyok kívánják.

– És közben a török egyre nyomul előre.

– Mátyásnak volt egy serege, igaz, nagyon drága, de az legalább oda tudott csapni, féltek is tőle az osztrákok, lengyelek, törökök… Amikor nem tudták tovább fizetni, a cseh zsoldosok meg fellázadtak, egykori vezérük, Kinizsi maga verte őket szét a nemesek és parasztok segítségével.

– Olyan ez, uraim, mint amikor egy ember a csatába menet sorban eldobálja a fegyvereit, és mire a harci mezőre ér, egy szál pajzsa sincsen, nemhogy kardja…

– Külországokban, mint hallom, az ilyen királyt elűzik.

– Itt is azt kéne tenni.

– Egy idegen uralkodó kedvezhet egyeseknek és családosoknak is, de sohasem kedvezhet mindenkinek. Ezért kéne egy nemzeti király, aki nem veszedelmes a közjóra és a közszabadságra!

– Ezt szépen mondtad, ba-barátom…

– Nagy szövetséges kéne, aki Ulászló és a magyarok mellé állana.

– Csak nem a francia királyra gondolsz? Ama nem is tudom, hányadik Lajosra?

– Lajosból náluk annyi van, mint nálunk a János vagy… vagy a… László.

– Hallottam, hogy az a mostani Lajos nagy hadjáratban készül elfoglalni Itáliát… Szüksége lehet a magyarokra is.

– És a leányát feleségül adná Ulászlóhoz?

– Hát má-már mi-miért ne? Akkor legalább lenne Ulászlónak egy fia…

Az akadozó, itt-ott dadogós beszélgetésnek vége lett. Két úr az asztalra borulva aludt el, a harmadik végigfeküdt a fal mellett egy padon, a negyedik kókadtan nézett maga elé, azt sem tudta, hol van és mi történik. A fogadós beszólította a szolgákait: vigyék át uraikat a szobáikba. Nem sokkal később megtörtént, majd elfújták az utolsó mécseseket is.

A szertartás rövid volt, és oly gyorsan múlott el, mintha nem történt volna meg.

Ulászló és francia felesége, Anna maguk hozták be a kis Lajost. A kétesztendős gyermek hallgatott, nagy, világos szemmel nézte a világot maga körül. Most kezdett beszélni, olykor magyar, máskor francia szavakat mondott. Ismerősnek láthatta a dolgot, hiszen Prágában korábban megkoronázták.

Az udvari nép besereglett. Ott volt néhány oligarcha, de nem vitték túlzásba a jelenlétüket. A királyt nem tisztelték, hát minek jelentek volna meg ezen a koronázáson? Akit a háta mögött egyszerűen „ökörnek” neveznek, kigúnyolnak – miért tisztelnék meg azzal, hogy eljönnek? A birtokaikon ülnek vagy Budán mulatoznak.

Ulászló csüggedt volt. Úgy érezte, hiába tesz meg mindent ezekért a magyar nemesekért, nem lehet velük bírni. Hol a saját seregüket verik szét, hol egymás ellen fenekednek – undorítónak találta, ahogyan szemben csúsznak-másznak előtte, mindenre készek a nagyurak egy-egy újabb birtokért vagy valamilyen méltóságért – s amikor hátat fordít nekik, máris ellene szövetkeznek. Meg folyton marják egymást… És hogy rohan az idő! Immáron tizennyolc esztendeje uralkodója ennek az országnak, mégis úgy érzi, tapodtat sem jutottak előre. Néha rémálmai voltak – egy mocsárban gázolt előre, derékig a bűzös lében, megtartó iszapban egy rothadásnak indult vidéken – s amikor zihálva és verejtékezve ébredt, úgy érezte, az álom folytatódik. Nap mint nap ugyanabba botlott, ami undorította és reménytelen gondolatokat szült a fejében. Ha néha pihenni akart, elment Prágába. Nem mintha ott sokkal jobb lett volna a helyzet, mégis, valahogyan tisztábbnak érezte az ottani viszonyokat.

A papi kórus felharsant. A fejérvári bazilikában hűvös volt, a király megborzongott. Június eleje van, a hónap negyedik napja, voltaképpen tart a nyár. De nem idebent, ahol a régi és igen vaskos kőfalak nyelik el a nap melegét. Látta, Anna ugyanezt érzi. A házaspár tekintete egy pillanatra egymásba akadt, aztán mindketten gyorsan elfordították a fejüket. A kis közjáték nem kerülte el Bakócz Tamás figyelmét. Ő már a helyén volt. A királyi pár bevonult, helyet foglalt az oltár előtt, szemben az érsekkel. Egy dada tartotta a kisfiút, aki kényelmetlenül érezte magát. De lelkére kötötték, ne sírjon, ne is szóljon semmit a koronázás alatt.

Lajoska akkor pillantotta meg a koronát. A rengeteg hatalmas gyertya szinte nappali fényt vetett a templomban, legalábbis az oltár környékén. Az a valami úgy ragyogott, hogy a gyerek onnantól kezdve nem tudta levenni róla a szemét! Milyen jó játék lehetne! – gondolhatta, mert a két kezét kinyújtotta a korona felé.

Az úri nép, amely begyűlt a bazilikába, észrevette ezt a mozdulatot. Morajlás hullámzott végig a hajóban, meg jóleső nevetés – lám, igazi királygyerek ez, máris a kezét nyújtja a koronáért! Jobb lett a hangulat, de erről Lajoska mit sem tudott. Őt elvarázsolta az a fényes valami, aminek minden oldalán csillogott valami. Később rájött, ha kicsit balra dől, meg utána jobbra, még több kőről és lapkáról verődnek vissza a színes fénysugarak, egyenesen a szemébe. Szerette volna megnézni közelebbről, azonban a dada erősen fogta.

Anne de Foix hercegnő – most Anna, cseh és magyar királyné – csendesen ült a férje mellett. Nem érezte magát jól, bár ez nem a mai napnak szólt. Ugyan valahol a lelke legmélyén örült, hogy a fiából, lám, mindjárt király lesz, de benne éltek régi és új aggodalmai is. Emlékezett még a hercegi családban zajló vitára. A Foix hercegek ennél többet érdemelnek! – mondta valaki, és talán igaza volt. Mások azzal érveltek, ha egyetlen francia király sincs jelenleg, aki feleségül venné őket, hát a hercegkisasszonyok menjenek másokhoz, az sem baj, ha külföldre. Lajos király intézte, hogy Anna kisasszony egyszerre két ország királynéja legyen, a kicsi Csehországé és a nagy Magyarországé. Ezért keresztelték Lajosnak – hálából! – az első fiát.

Anna most emlékezett a találkozásukra Lajossal. Párizsban történt, és pár minutumig tartott. Annát az apja mutatta be a királynak, aki elismerően tekintette meg a fiatal, még szinte gyermek Foix hercegkisasszonyt. Anna hallott arról, hogy Lajos az első házasságát érvénytelenítette, hogy miután megszerezte a hatalmat és királlyá lett, elvehesse az előző király özvegyét… Csak a nagy fekete parókára emlékezett később, és arra a parfümre, ami a királyból áradt, meg kellemetlen, recsegő hangjára…

A hátam mögött adtak férjhez, olyanhoz, akit azelőtt soha nem láttam, gondolta Anna. Vagyis éppen olyan sors jutott neki, mint a királylányoknak szokott. Azok közül ugyan ki ment volna férjhez szabad akaratából? Ahhoz, akit szeret? Most valósággal maró gúnynak érezhette ezt a szót: szeretni. Aimer, chérir… Mikor mondhatná valakinek, hogy szeretlek: je t’aime? Lehet valaha olyan férfi a közelében, akire azt mondhatná: aimable, adorable? Szeretetre méltó, vagy egyesen imádnivaló? Akihez adták diplomáciai érdekből, attól undorodott. Ez a lengyel, aki cseh és magyar egyszerre – bár Anna ezeket az összefüggéseket nem értette és nem érdekelte igazán –, nem olyan férfi, amilyenről kislánykorában álmodott. Nem fiatal és csinos herceg, hanem kövérkés férfi, s kora szerint az apja lehetne. Vagy a nagyapja? Hiszen ötvenkét esztendős! Aki evés közben böfög, ostobán nevetgél, érthetetlen nyelveken karattyol. Majd’ minden este leissza magát, bár az sem jobb, ha józan. Anna kezdettől félt tőle, pedig akkor még valamivel fiatalabb volt… Ám csöppet sem csinos, nem ébreszt vágyakat. Mégis, ahányszor megüzente neki, hogy azon az estén tiszteletét teszi a királyné ágyasházában, Annát előbb kétségbeesés, aztán undor, végül pedig rezignáció fogta el. Lemondott minden jogáról, mint tette azt a házasságkötésük pillanatában… neki itt nincsenek jogai, csak kötelességei. A legrosszabb mindezek között, hogy ahányszor Ulászló közeledik hozzá az ágyban, neki engednie kell. Nincsenek szerelmes simogatások – amikről a magával hozott francia udvarhölgyek beszéltek olykor, legyezőik mögé rejtve arcukat bizalmasan és halkan –, sem szép szavak. Bejön ez a tohonya férfi, akinek a saját alattvalói előtt sincsen tekintélye – és odafekszik melléje. Olykor nagyon udvariatlan, hát persze, fogalma sincs a francia udvariasságról. Nem tudja, hogy arra napnyugaton rég nem úgy bánnak a hölgyekkel, különösen az előkelőkkel, ahogyan azt ő teszi ezeken az éjszakákon. Annának néha fáj is, a teste és a lelke zokog, amikor az a borszagú barom betolakodik a combjai közé… Néha azt kívánná, inkább lenne neki szeretője, ahogyan minden francia királynak szokott lenni, és akkor békén hagyná őt!

Lajoska szeme a koronára szegeződött. Mosolygott. Lehet, közelebb hozzák azt a fényes valamit, és játszhat vele?

A papi kórus hangjai betöltötték a templomhajót. Felszárnyalt a szent ének, a meghívott vendégek nem mozdultak, mindenki tudta, rögtön elkezdik. Ulászló ugyan nem látta, mégis érezte a tarkóján a tekinteket, vannak ott sokan, akik őt figyelik, nem a fiát. Tudta, valahol a háta mögött ott áll Miksa követe is, ahogyan a többi államé. Ez a Miksa alig különbözik az apjától, a mindenki által őszintén utált Frigyestől, akivel találkozott sok esztendőnek előtte. A fia, Miksa habzsolná a hatalmat, ha lehetne… Tízegynehány esztendővel ezelőtt de szívesen rátette volna a kezét a Magyar Királyságra is!

Ulászló örült a saját bátorságának, amivel kikötötte, a koronázás azzal a feltétellel történik meg: Habsburg Miksa nem lehet a trónörökös gyámja. Már persze akkor, ha Ulászlóval történne valami… Amire gondolni sem akart. Élnie kell, fel kell nevelnie ezt a fiút, hogy aztán átvegye tőle mindkét királyságát. Ez egy veszedelmes ember – fogta fel a király –, bár császárnak nevezik még, a korábbi császárok hatalmából csak morzsák maradtak neki, jobbára jelképesek. Nem érdekli őt a Német Birodalom, ő egy Habsburg családi birtokot építget, ami akkorára fog nőni, hogy birodalom lesz belőle, szokta mondogatni Miksa. Nekik jó, ha sok kisebb tartományból áll össze a birodalom… és szeretnék, ha a csehek és a magyarok földje is az övék lenne. Miksa szerint annál jobb, minél több népet tartanak össze egy birodalom határai között, azokat mindig ki lehet játszani egymás ellen. Sakkban tartják azok egymást, így nem sok gondja lesz velük a birodalom urának.

A királyt a gondolataiból ezüstcsengettyű csilingelése szakította ki.

Kezdetét vette a szertartás, amely a megkoronázandó személy kora miatt másképpen zajlott le, mint a korábbiak. Először ugyan Lajoskát is lovaggá ütötték, nem más, mint az apja, aztán Ulászló visszaült a helyére. Nem eskették meg a királyt, hogy betartsa majd a törvényeket, és nem kellett neki porig alázkodva az oltár előtt a szőnyegre feküdnie a püspökökkel. Nem vitték el a sekrestyébe átöltöztetni. Ami volt rajta, azt Anna maga választotta ki. Kék mente, piros nadrágocska, minden a legfinomabb anyagokból, leheletkönnyű brugge-i csipke a galléron, aranyozott öv a kis dereka körül, és persze alul sárga szattyánbőr csizmácska díszítette a gyereket. Annának eszébe jutott, egy francia szabómester is dolgozott a királyi udvar számára. Milyen öröm volt, amikor megtudta, és megjelent előtte honfitársa, ki hasznos mesterségét most a magyarok javára űzte Budán. Meghallgatta Anna elképzelését a kicsi ruháiról, anyagokról és színekről, majd méretet vett Lajoskáról, aztán meghajolt a királyné előtt.

– Comformément a votre ordre, Madame. Ahogyan rendelni méltóztatott, asszonyom.

Bakócz érsek latinul mondta a szöveget. Ismét felállott a király, mert az érsekkel együtt közösen tették a fia fejére a koronát. Ahogyan azt előre megbeszélték, éppen hogy csak érintették a gyerek fejét, hisz ha ráteszik, az egész feje eltűnt volna benne. Lajoska nagy örömmel fogadta a korona közeledését, felfelé nézett, kitekerte a nyakát, de apja erősen ránézett, mire a gyerek lehajtotta a fejét. Sűrű barna haját éppen csak érintette a hideg aranyabroncs. Mintha valami történt volna a gyerek fejében: mozdulatlan maradt, az orcáján pedig nagy boldogság ült. Anna el sem akarta hinni, de közelről látta. A közönség a templomban ugyan nem mert kiabálni, éljenezni, hisz nem illett volna – azt később tehetik meg –, mégis hallatszott valami elismerő zúgás. Az embereknek tetszett az a kifejezés, ami a gyerek orcáján megjelent azokban a pillanatokban…

A szertartás sokkal hamarabb ért véget, mint amikor felnőtt király fejére tették a koronát. Mindenki kivonult, az élen persze a királyi pár. Mögöttük hozták a koronát: négy legény vitte egy olyan tartón, amelynek négy kinyúló karját, nyelét fogták, középen pedig bársonnyal takart deszkán virított a korona. Kétoldalt a testőrök igyekeztek távol tartani a tömeget.

– Ihol van e!

– Hát ez az?

– Ilyen kicsi? Nagyobbnak hittem.

– A koronára mondod vagy a gyerekre?

– Mily szépen csillog!

– No és mennyi drágakő van rajta!

– És ez mostantól a kicsi királyé? Ő lett a király? Akkor az apja mit fog tenni ezután?

– Bolond vagy te, Andris! Ezután is Ulászló a király. De mivel a kisfiát is megkoronázták, ha Ulászló meghal, a fia lészen a király!

– És mikor hal meg Ulászló?

A kérdésre nem érkezett válasz. A tömeg megkapta, amit várt, kétszeresen is. A korona hordozói magasba emelték az ékszert, messziről is láthatták sokan. Ugyanakkor a király mögött néhány úr dénárokat kezdett szórni a nép közé. Erre szinte senkit sem érdekelt a korona látványa, a tömeg felbolydult, és több irányba lendült mozgásba. Amerre a pénzt szórók elhaladtak, arra fel-felhullámzott a sok ember. Volt, ki a magasba ugort, és kitárt tenyerekkel próbált elkapni egy-egy pénzt. Mások inkább a földet nézték, és ha megláttak egy-egy lehullott érmét, arra vetették magukat, félrelökdösve másokat.

A menet haladt.

MOHÁCS ELŐTT

1526

A pápai követ leült az asztalához, amit három pár gyertya világított meg. A férfi testes volt, koros, néha lassabban mozgott a kelleténél, és olyankor a lég is nehezen jutott be a tüdejébe. Már jó néhány esztendeje élt Budán, ahová a pápa Őszentsége küldötte fontos feladattal. Csak hát múlik az idő, ami oly drága és kevés tud lenni néha, sőt túl kevés, és nem történik semmi. Akiknek az ideje telik, azok nem is veszik észre, vagy nem akarják észrevenni? Nem történik meg éppen az, amiért őt ideküldték, amit végeznie kellene, és jogos türelmetlenséget ébresztett a férfiban. Végtére is: az ő élte ugyanúgy véges! Az Úr senkinek sem árulja el, mennyi időt szánt neki. Ezért hát úgy kell élni és dolgozni, oly feszülten és sokat, mintha ez lenne az utolsó napom – gondolta nem először, mióta Budán élt.

Jó ideje orvosnak érezte magát, kit haldoklóhoz hívtak.

Még ült a hat gyertya fényében. Rómára gondolt, ahol otthon érezte magát, míg ide nem küldte Őszentsége. Most a pergament nézte, egyelőre hátát a támlának támasztva. Nem akarózott írni, pedig lenne mit. Esztendő óta él ebben az idegen városban, az idegen országban, idegen nép lányai és fiai között. Hozott magával pénzt, persze a pápai kincstárban kapta, hogy tehessen valamit ezekért a szerencsétlenekért, akik jobbára nincsenek tudatában, mekkora baj fenyegeti őket. A lapon annyi állott, amivel mindig kezdte ezeket a leveleket – hiszen nem ez az első:

Antonio Burgio szicíliai nemesúr, pápai legátus levele Budáról, a Magyar Királyság fővárosából Sadoleto pápai titkár úrnak… Tudta jól, a levelet úgyis Őszentsége fogja elolvasni. És így írta mindegyiket. Sadoleto kapja kezébe a leveleket, aztán siet vele a pápához. Aki megtesz mindent, pénzt küld és zsoldosokat toboroz, hogy ezek a magyarok képesek legyenek megvédeni országukat a török veszedelemtől. De vajon képesek lesznek-e, ha az esztergomi érsek, egyben királyi kancellár, Szalkai László is ellensége saját hazájának?

Sóhajtott egyet, aztán a lúdtollért nyúlt. A tintafolyam máris ömlött a pergamenre:

Szalkai nem akar segíteni, akármennyire mondja, hogy akar, mert mihelyt rendbe jönne az ország dolga, véget érne az ő nyerészkedése. Rábeszélni őt nem lehet, pedig kénytelenek voltunk a lelkére beszélni: hogy ha elvész az ország, elvész az ő hatalma és pozíciója is. Meg vagyok róla győződve, hogy az ország veszedelmes helyzete, amelyet ő éppen olyan jól ismer, mint mi, teszi őt olyan cinikussá. Ugyanis arra számít, ha elvész az ország, az ő zsebe tele legyen arannyal…

Letette a tollat és az utolsó szavakra meredt. Az egyik gyertya lángja meglebbent, a többi viszont mozdulatlan maradt. Akkor az az egy vajon mitől mozdult? A férfi maga előtt látta Szalkait, de annyira utálatos volt rágondolni, hogy gyorsan másfelé terelte a gondolatait. Nagyon sajnálta Magyarországot, aminek semmi jót sem jósolt. Sokszor meg egyáltalán nem akarta elhinni, élnek ilyen emberek ezen a földön. És őket is az Úr teremtette a saját képére és hasonlatosságára?

Így hát az ő segítségére nem számíthatunk, ha az országot talpra akarjuk állítani. Még kevesebbet lehet elérni a királlyal, mert az képtelen a bajokat orvosolni. Ha tudná és akarná is rendbe szedni az ország dolgait, akkor ez igen soká tartana…

Mert nincs már idő! Miért nem értik meg ezek? Úgy nézett körül, mintha átlátna a falakon, és nappali fénynél tekintene körbe. Látni vélte a budai utcákat, a várfalakat, a Dunát, Pestet, a Pilist és végtelenül messzire tekintett akármilyen irányba – ott volt ez a halálraítélt ország. Tele olyan urakkal, kiknek kezében volt és van a döntés, mégsem tesznek semmit. Ezek az urak mind megvesztek! Vakok és siketek, ha valaki – mint ő is – a török vészről beszél nekik. Annyian vannak! S ez sem elég, mert mintha mindegyikből három lenne, hiszen mind mást akar, mást mond és mást cselekszik! Az ördög sem ismeri ki magát közöttük. Újabb sóhajtás, újabb lúdtollmártás a tintába, és folytatódott a levél:

Marad tehát, hogy az ország többi bárójával és főpapjával, az ország zömével, a nemességgel próbálkozzunk meg. Ezekkel szintén nehéz lenne az ügyeket rendbe hozni, mert… a bárók között egy sincs olyan, kinek elég hatalma lenne itt rendet teremteni. S jobb is, hogy nincsen, mert ez akkor egészen bizonyosan megpróbálkoznék azzal, hogy királlyá tegye magát…

Ez itt a baj: az urak! Burgio úr megvakarta üstökét, és érezte, hogyan nő fel benne a harag. Miért vállalta ezt a megbízatást? Persze akkor sok dolgot nem tudott. Azt sem, hogy ez itt voltaképpen az ördög földje, ahová ez vetette be rosszember-magvait, és szépen virágzik az ültetvénye… Meg azt sem, hogy a török ilyen gyorsan erősödik, híre jött, állítólag háromszázezres sereggel jön még az idén, vagy jövőre? S a legjobban az itteni urakkal nem tudott megbékélni. Most eldöntötte, végre leírja Őszentségének, amit az itteniekről gondol úgy igazán.

Az emberek itt annyira gyűlölik egymást, hogy nyugodtan elmondhatom: ez alatt a két esztendő alatt, mióta itt vagyok Budán, igazi barátokat nem láttam a magyar király udvarában. Ehhez járul az egyházi és világi rend közötti nagy gyűlölködés. Veszedelmes dolog volna a világiakat támogatni az egyháziakkal szemben, mert ha az ország kormánya a világiak kezébe kerül, az egyháziaknak végük… Nem lehetne elkerülni, hogy a világiak közül egyik vagy másik a trónra ne törekedjék. Azonban abból sem származnék semmi jó, ha az egyháziakat favorizálnánk a világiakkal szemben azért, hogy a bárókat letörjék, mert ez csak megerősítené őket saját önző céljaikban…

Tudta, hogy folytatni fogja, csak még azt nem, melyik bajt írja az első, mit a második helyre, és utána sorolja a többit? Hiszen itt semmi sem működik jól. Okolhatja a királyt, aki egyáltalán nem bűntelen abban a helyzetben, ami létrejött az esztendők során. No persze, idestova tíz esztendeje, hogy Ulászló meghalt, amikor a fia talán ha tízesztendős volt. Ezek az ostoba magyarok megint gyermeket ültettek a trónra! Akit persze a bárók „neveltek”, vagyis rászoktatták a mértéktelen borivásra és a nőkre, hajszolja a gyönyöröket, ám ez a magatartás sehová sem vezet. Nála kisebb embereket is elzülleszt, hát még egy ilyen nagy ország királyát! Nem csoda, hogy a király egyedül a szórakozásra gondol, átengedte a hatalmat annak a telhetetlen Szalkai bíborosnak. A köznemesség sokat tehetne, viszont pártokra oszlik, vakon követik patrónusaikat, a nagyobb urakat, bármikor készek egymásra kardot rántani – nem gondolnak a törökre! A pénz meg egyre kevesebbet ér, megesett – hallotta Burgio éppen a múlt hónapban –, hogy a zsoldosok visszautasították a zsoldot! Nem akarják elfogadni, mert ez a pénz keveset ér, majdhogynem értéktelenné vált.

Közben odalent délen egyre több a török, és akiknek van szemük, sürgetik a királyt, küldjön pénzt a végvárak fenntartására, katonák toborzására… Miből küldene az a király, aki minden pénzét elmulatta, sőt a királyi család ezüstneműit tette zálogba, hogy a konyhájában főzzenek neki? Ott tartanak, hogy az udvar magát sem tudja fenntartani, egyfelől mert az urak beszedik ugyan az adókat a szegény jobbágyoktól, annak csak töredékét továbbítják Budára, mondván: kevés a jobbágy, kevés az adó, miközben ebből egy szó sem igaz. És azt a keveset, ami végül beérkezik a királyi kamarába, nem a védelemre költik, hanem a fiatal Lajos elmulatja!

Így aztán maradok én és a pápa, gondolta Burgio. Ő hozott a pápai kincstárból sok ezer aranyat, ő adott pénzt a délvidéki végváraknak – csakhogy mi ez ahhoz, amire szükség lenne? És miért nem azok adakoznak a védelemre, akiknek a hazája veszélybe került? Olyan vélekedéseket is hallott, hogy „a török úgysem mer minket megtámadni, erősek vagyunk”, meg olyant: „Csak jöjjenek a pogányok, jól elverjük őket!” Hát eszüknél vannak ezek az emberek?

Megírja-e Őszentségének, hogy a két utolsó Jagello-király alatt züllött el ez az ország? Hogy Mátyás alatt csodálatos rend volt, és jól mentek a dolgok, és éppen ez nem tetszett a báróknak? Ezért megragadták az alkalmat és magyar király helyett idegen földről hoztak olyat, aki mindenben engedelmes szolgájuk lészen… Ezért megérdemlik a sorsukat? Vagy van köztük néhány száz avagy ezer, aki másképpen gondolkodik, mint a nagy többség? Róluk is ejthetne pár szót. És megtette:

Ezek a magyar urak készek arra, ha kell, nagy lelkesen hadba vonuljanak és az ellennel megütközzenek. Megvolna tehát a harci kedv és a bátorság, ám – Isten segítse meg őket – tüzérségük, hadvezéreik, hajóik, élelmiszerkészleteik, fegyverük nincsen, nem tudják, mivel kell valójában szembenézniük, hogyan kell védekezniük, és eszükbe sem jut, hogy mindezzel törődjenek.

Burgio úr letette a tollat. Mielőtt odaírná a dátumot, gondolkodott kissé. Kiszámolta, mikor érhet vele a futár Rómába. Ha minden jól megy, kell neki legalább négy hét. Most pedig április van.

1526 áprilisa.

– Allah, a könyörületes és az irgalmas nevében…

A sátortenger öt napja állott Szófia városa mellett. Öt napja hangzott fel az ima naponta ötször. Férfiak százezrei borultak le kelet felé. Akinek tellett imaszőnyegre, azt használta. A többiek, a szegények a puszta földre borultak, homlokukkal azt érintették. Ilyenkor csak a tevék bőgése, lovak nyerítése hallatszott táborszerte.

– Dicsőség Allahnak, a teremtmények Urának…

A szultán hatalmas sátrát aranyozott oszlopok tartották. Fehér selyme messzire világított a tűző napon. Dél volt, és mindent ellepett az emberek és állatok tömege. A folyót szinte kiszárította a tömérdek szomjas torok. A hentesek sátrai felől nem szűnt a bégetés, a halálra szánt marhák szomorú bőgése.

– A könyörületesnek és irgalmasnak, aki az Ítélet Napját uralja!

Ahol ez a sereg megtorpant, akár egyetlen napra vagy éjszakára, messzi környéken nem maradt épen egyetlen gyümölcsfa, s kirabolták az elérhető falvakat is. A sereg úgy vonult, hogy az élelmet útközben szerezte be, hol így, hol úgy. Nem egyetlen hadoszlopban vonultak, mert akkor lehetetlen lett volna élelmezni ennyi embert. Húszezer emberből állott egy oszlopa, ezek egymástól látótávolságra vagy messzebb vonultak észak felé. Útközben letaroltak mindent, ami ehető, és forgáccsá zúztak mindent, ami éghető. Esténként ezernyi tábortűz jelezte, merre vannak éppen. Kondérok örökké kormos oldalát nyalták a lángok, ételszag szálldosott a sátrak között.

– Néked szolgálunk és hozzád fordulunk segítségért…

Katonák járkáltak a sátrak között – még az ima előtt. És utána is futnak parancsokkal, hívásokkal, megbízásokkal. Mindenki tudta, odafönt északon várják őket más török hadseregek. Jáhja pasa, meg a boszniai pasa, akik egyenként tízezer-tízezer harcost állítanak fegyverbe, mire a sereg odaér. Már itt vannak Szófia mellett, a nagyvezír a rumiai sereggel, való igaz, Rum legjobb katonáit hozták el a hadjáratra. Külön táboroznak az anatóliai, a szivászi, a kartamáni, az adanai, merási, hálebi és damaszkuszi csapatok is. Mindannyian készen arra, hogy Szulejmán szultán egyetlen szavára akár az életüket áldozzák az igaz hitért.

– Vezess minket az egyenes úton…

Az imádság hangja felszárnyalt. Ugyan minden férfi csak magának mormolta, százezer szájból egyszerre szólottak a szent szavak, miket Mohamed próféta 904 esztendővel annak előtte kapott az égből magától Allahtól. Ezért ezen mostani esztendőt, mit az istentelen gyaurok, a hitetlen kutyák ezerötszázhuszonhatodiknak hisznek, az valójában a Próféta időszámítása szerint a kilencszáznegyedik.

– …azoknak az útján, akik iránt kegyesnek mutatkoztál…

Ha csata lesz – márpedig bizonyosan lesz! – akkor a nagyvezír hadiszárnya egyszerre húszezer puskát tud elsütni, mi által akkora lesz a hangzavar, hogy légi viharnak tűnik majd. Az ágyúütegek nehéz kőgolyók záporát zúdítják az ellenségre – és utána rohamoznak a szpáhik, Szulejmán győzhetetlen lovassága. Úgy rohannak majd a hitetlenekre, mint éhes farkas a birkanyájra… A padisah szárnya felől rohamoznak a damaszkusziak, mire bizonyosan hátrálni kezd az ellenség. Onnan pár csapásra lesz szükség, hogy a fejét vesztett gyaur sereg megfutamodjon…

– …s ne azokén, akiket haragvásod sújt, sem a tévelygőkén!

A szultán egy pillanatig az ima pózában maradt. Homloka érintette a vagyont érő imaszőnyeget, látta éppen nyíló szemei előtt, közelről. Aztán előbb a sarkaira ült, felegyenesedett, és úgy állt talpra. Tudta, a háta mögött hűséges fekete rabszolgája várakozik. Ha megszédülne, ha ereje elfogyna, felsegíti. Ő az egyetlen a népes szolgaseregben, akinek engedélyt adott, hogy testileg érintse. Ő készíti el az esti fürdőt, vetkőzteti és öltözteti… Furcsa – gondolta –, hogy ez az afrikai ember jobban ismeri az ő testét, mint ő maga. Hisz olyan részeit is látta és látja nap mint nap, amelyeket ő maga, a fényes padisah, az Oszmán Birodalom szultánja sem láthat.

Aztán a pillanat, és vele a gondolat máris elenyészett. A szolgák felkapták az imaszőnyeget és kirebbentek. A sátor e termében most magára maradhatott. Hallgatta a tábor zajait. Ismerte ezeket a hangokat, hiszen nem ez volt az első hadjárat, amit vezetett. Esztendőkkel korábban meghódította Rodosz szigetét, öt esztendővel korábban pedig bejárta ezt az utat, eljutott a magyar határig, elfoglalt sok várat… Úgy sejtette, nem ez az első hadjárat, amit Európában vezet. Nincs még két esztendeje, hogy a birodalomhoz csatolta Egyiptomot. Ő az Oszmán-ház tizedik uralkodója, akinek hódítania kell. Feladatokat adni a seregeknek, ne táborozzanak tétlenül, mert akkor előbb vagy utóbb lázadásra adják a fejüket. Nem torpanhat meg ezután sem!

Tudta, a háta mögött kezdik Süley-kanuninak hívni. Igen, a törvényhozó! Aki rendet tesz ebben a zavaros világban. Hallani olykor más elnevezését is: Szülejman, a költő! Sok szép verset írt, álnéven. Ne keveredjen az, ami benne egymás mellett olyan jól megvan, a hadvezér és uralkodó, meg a finom lelkű költő…

Kintről ismét hallotta a lármát. Az ima után újra beindult az élet. Szulejmán lehunyta a szemét, igyekezett felejteni ezt a világot, mert a lelke rejtekén egy gyönyörű vers kezdett kibontakozni, születni.

A királyi tanács tagjai sorban bevonultak és helyet foglaltak a nagy, tömör fából faragott asztal mellett. Ezúttal az esztergomi bíborosra, Szalkai Lászlóra került a vezető tisztség sora. Látta az urak arcán, elegük van sok mindenből. Különösen Burgio pápai legátusnak, ki Őszentsége kérésére vehetett részt a magyar urak gyűlésein – mellette egy fiatal, Rómát és Padovát megjárt magyar pap lesz a tolmácsa, ahogyan máskor. Az asztal végén helyet foglalt egy pap-írnok, pilises fején rózsaszínű a bőr középen, ahol kiberetválták.

Szalai szeme körbejárt. Tudta, hogy Tomori Pál megint fortyogni fog, amiért nem kap elég pénzt és katonát a Délvidékre. Látta Balassa Ferencet, aki kész rábólintani mindenre. Somi Józsa és Beriszló Péter csak katonák, igaz, felemelkedtek az oligarchák közé, azonban még nem veszik őket komolyan. Ám itt ül, éppen vele szemben Perényi István, Balassának apósa. Aztán ott van még Podmaniczky János, talán tót ivadék, ki húsz esztendővel ezelőtt megszerezte a bárói rangot. Míg régen azt örökölni nem lehetett, egy bárónak a fia nem lett természetszerűleg báró, el kellett érnie azt a rangot – nos, ha így is volt Mátyás idejében, bizony Ulászló megváltoztatta ezt a szabályt. „Persze a magyar nemesek kérésére”, futott át az érsek agyán a cinikus gondolat. A bárók Mátyás alatt elnyomva érezték magukat, ezzel a rendelettel felszabadultak…

Az urak elcsöndesedtek és figyelő szemüket az esztergomi érsekre vetették. Szalkai ekkor az írnoknak bólintott, aki tudta a dolgát. Máris maga elé terített egy pecsétes okiratot, mit az érsek parancsára hoztak ki a kancellária irattárából. Az írnok hangosan olvasta:

Hogy Magyarország az alája vetett többi országgal, tartománnyal és a főpap urakat meg a bárókat az összes egyházakat és egyházi személyeket, valamint nemeseket és városokat, úgyszintén az ország többi alattvalóját és lakosát régi jogaikban, kiváltságaikban, mentességeikben, szabadságukban és jóváhagyott szokásaikban, amelyekben tudniillik a néhai megdicsőült királyok megtartották, és amelyeknek birtokában és élvezetében voltak, megtartjuk, úgyhogy az ő ártalmukra és elnyomásukra, valamint régi szokásaik ellenére… újításokat nem fogunk behozni. Azokat pedig, amelyeket a néhai felséges Mátyás király úr hozott be, el fogjuk törölni…

Itt tartott az írnok, amikor az érsek felemelte a kezét. Az írnok elhallgatott, letette az okmányt, némelyik viaszpecsét hangosan koppant az asztalon.

– Jól hallottátok, uraim. Ez volt azon irat, mondhatnám: esküvés, amelyet harminchat esztendővel ezelőtt, mikoron mi mindahányan, kik most ezen asztal körül ülünk, még pendelyes gyermekek valánk, Ulászló király a bárók kérésére aláírt és esküjével megerősített. Ezt tette később a mostani felséges urunk, Lajos, e néven a második is. És hogy miért olvastattam fel itt néktek ezen szavakat? Hát azért, jó urak, mert nem árt olykor eszünkbe idézni, kik is vagyunk és miért vagyunk e világon.

Tomori szeme kidülledt, nem hitt a fülének. Már nyitotta a száját, hogy kérdőre vonja az érseket a maga szokásos mennydörgő hangján és orcát pirosító haraggal, csakhogy Szalkai megelőzte.

– Midőn fontos dolgokról kell döntenünk, nem árt visszaemlékezni arra, minket, bárókat és főpapokat az ország kormányzásában különös felelősség illet.

Tomori lassan becsukta a száját. Jól hallotta? Nem akarta elhinni, hogy az érsek – kiről köztudott, hogy csak a pénz és a birtokok szerzése érdekli – végre hajlandó beszélni az ország legfontosabb gondjáról. Közben nyílott az ajtó, és Szapolyai János sietett be. Nyitotta a száját, hogy mentegetőzzön a késés miatt, de érezte a feszültséget a légben, így szó nélkül helyet foglalt. Egy ideje ő volt a nádor, a király helyettese, az ország főbírája – nélküle el sem kezdhették volna a tanácskozást, s erre most senki sem gondolt.

– Arról beszélek, amit Ulászló nékünk adott, azt meg kell tartanunk. Az ország nem csúszhat ki a kezünkből. A tavalyi országgyűlésen sokan azt követelték, engem és néhány idegent a király tétessen ki a hatalomból, amihez nem volt joga senkinek, a királynak sem, lévén, hogy én, az esztergomi érsek és a magyar egyház feje Őszentségének, a pápának tartozom felelősséggel. De azt megszavazták, hogy Szerencsés Imrét, ama kikeresztelkedett zsidó kincstartót fogják le és majdan végezzék ki… Őfelsége sajnos hallgatott azok szavára, kik a kincstartó mellett álltak ki, és egy hete kiengedte őt a tömlöcből. Most kaptam a hírt, zsidóellenes lázongások törtek ki Budán…

Mielőtt folytatta volna, Tomori felállt. A hatalmas termetű férfiról senki sem hitte volna, hogy valójában ferences szerzetes, ki először látta és nem hallott az őt ért sorscsapásokról. Két menyasszonyát veszítette el az esküvő előtt, akkor fogadott szüzességet és lépett be a papi rendbe. Lett belőle kalocsai érsek, s egyben a nándorfehérvári vár kapitánya…

És akkor kitört. Úgy zúdultak ki belőle a szavak, akár egy vízesés zuhog alá iszonyatos robajjal. Az orcája vörös volt az indulattól, remegett a hangja, szinte rázkódtak belé a falak.

– Ez hát az a nagy feladat, ami előttünk áll? Ami miatt ide kellett idézni Ulászlót, azt a nyamvadt senkit? Aki, bármit mondottak neki, azt felelte: „dobzse”, vagyis jól vagyon? És ezért vagyunk itt? Ha összehívjátok a királyi tanácsot, reményeim szerint azért, hogy újabb pénzeknek a sereghez juttatásáról, újabb katonák és zsoldosok szerzéséről lenne szó! Nem azért vagyunk itt, hogy elrendeljük: az egész országban hordozzák körbe a véres kardot? Hogy minden nemesúr nyeregbe pattanjon, és seregével, szolgáival, familiárisaival és egyéb híveivel gyülekezzen a török elleni háborúhoz? És ti itt akkor arról tanácskoztok, mit kellene tenni, mert Budán néhány tucat ember a zsidók ellen lázong? Azt hittem, ez a királyi tanács, a magyar királyság kormánya, nem pedig sápítozó vénasszonyok szánalmas gyülekezete… Uraim, Szulejmán szultán százhúszezer katonával hamarosan Nándorfejérvár falai alá érkezik!

Nem bírt tovább beszélni, megfordult, székét félrelökve törtetett az ajtó felé. Amit aztán úgy vágott be maga után, hogy lehullott mellette a vakolat.

– Hallottátok, urak, mi történt?

– Nem hallottuk. De éppen ez az, ami fáj.

– Micsoda?

– Hát az, hogy mindig csak „hallottunk valamit”… Mikor leszünk már ott, ahol valami tényleg történik?

– Lehet, nem kellene erre olyannyira vágyakoznod. Legtöbbször a csatákban dőlnek el a dolgok. Amire vágyakozol, az véres lehet és kegyetlen. Mindannyian ott hagyhatjuk a fogunkat.

– Hiszen háborúba vonulunk, nem? Hadjárat a török ellen, úgy hallottam…

– Jól hallottad. Félúton vagyunk a Délvidékre. Tudhatnád, valahol bizonyára folynak valamiféle tárgyalások… Ezt úgy hívják deák nyelven: diplomácia…

– Erre ne számítsatok, urak. Bizonyára voltak titkos tárgyalások, de nem a mi uraink és nem Lajos király, hanem a francia király meg a török szultán között. Úgy hírlik, titokban megegyeztek, hogy a franciák a törököket segítik, azok aztán megtámadják Párizs régi ellenségét, Ausztriát, a Habsburgokat. Párizsban és Konstantinápolyban egyaránt azt remélik, Szulejmán elfoglalja Bécset, vagy még tovább is jutnak! A francia király bizony nem a „legkeresztényibb király”, ha képes volt ilyen aljasságra.

– Nem lenne semmi baj, ha Bécs és a törökök földje között éppen nem Magyarhon feküdne…

– Rajtunk akar átgázolni a pogány had!

– És ráadásul ilyen vezéreink vannak.

– Mint tudjátok, jó uraim, ez az esztendő bővelkedett eseményekben. Werbőczy, kit oly nagy ellenérzésekkel választottak meg nádornak… azon az országgyűlésen, ahol kisnemes barátai követelésére letették Szalkai bíborost a kancellárság éléről… egyszerűen elszökött Budáról!

– Ott voltam, láttam, hallottam. Akkor ismét Báthori lett a nádor, s ennek sem örült mindenki.

– Az országgyűlés határozatot hozott, hogy Dózsa György elátkozott emlékezete ide vagy oda, a jobbágyságot fel kell fegyverezni.

– Amivel nem mindenki értett egyet. Főleg a bárók, kik úgy félnek a fegyveres jobbágytól, mint ördög a szentelt víztől.

– Hát némelyik tényleg maga az ördög… Csak a pénzt tömik a zsákjaikba, más nem érdekli őket. Itt vagyunk Tolnán, igaz, pár napja itt vagyon a király is – és hol a sereg? Ezzel a néhány ezer rosszul fölfegyverzett, katonának nem való szolganéppel és lézengő parasztokkal akarunk mi Szulejmán ellen menni?

– Egyre-másra jönnek délről a futárok. Némelyiknek elő sem kell vennie a levelet, mit vele küldtek, az orcájára van írva az izenet: „Elesett.” A vár, a város, a tartomány…

– Biz Szulejmánt nehéz lesz feltartóztatni.

– Azt hallottam a táborban, hogy Tomori és Szapolyai György, ama János fivére, lesznek a fővezérek.

– Jobb is, hogy nem őfelsége akarja markolni a vezéri kardot. Elrontana mindent.

– Ahogyan mindig tette.

– Semmire sem jó az a legény.

– Emlékeztek egy esztendőnek előtte, nyáron, a hatvani országgyűlésen mi történt? Az urak felelősségre vonták Szalkai László érseket meg Sárkány István országbírót, mire a vádlottak aznap éjszaka egyszerűen elszöktek és elrejtőztek. Hát milyen király az ilyen, aki nem tesz semmit? Miféle urak vezetik ezt az országot, ha nem szereznek érvényt saját döntésüknek?

– Mind mást akar. Olyanok, mint az össze nem szoktatott négyes fogat. Minden ló másfelé húz, máskor indul vagy áll meg, mint a többiek, a kocsis meg leszédül a bakról a sok zavar miatt…

– Nem mást akarnak ezek, jó uraim, hanem épp az a baj, mind egyet lát és egyet akar…

– Aranyat, aranyat, minél több aranyat!

– És mi van a koronával, urak?

– Mi lenne? Úgy tudom, Visegrádon őrzik, miként eddig.

– Furcsa dolgokat hallani. Azt beszélik, a két Szapolyai egyike, ama János, ki nádor volt rövid ideig, szemet vetett volna reá.

– És te ezt elhiszed? Vagy ti, urak, elhiszitek?

– A Szapolyaiktól minden kitelik. Erőszakos népség, mint megtapasztalhattátok.

A sereg átvonulása majdnem egy teljes napig tartott.

Pedig kora reggel kezdték az átkelést. Az eszéki híd derekasan állta a terhelést. Elsőnek kétezer szpáhit küldtek át az északi partra, ezek szétszéledtek a környéken. Valamivel később visszajeleztek: sehol nem látnak magyar katonákat. Akkor a nagyvezír újabb lovas sereget küldött át, hogy azok biztosítsák a túlparti ideiglenes tábort. Majd megindultak a janicsárok. Kisebb csapatokban mentek, köztük szünetekkel, ne terheljék egyszerre a fahidat. Utánuk átvonult kétezer szekér a felszerelésekkel, majd megint szpáhik, és ismét gyalogjanicsárok. Aztán következtek az ágyúk meg a tartalék lovak ezrei és az étek gyanánt magukkal terelt ökrök és tehenek, birkák és kecskék ezrei. Ágyúkat és szekereket vontattak a tevék meg a fekete bivalyok. Aztán ismét janicsárok, ismét szpáhik… Csak másnap reggel jutottak a hídhoz a martalócok. A sereggel vonuló nők, az orgazdák, kik a zsákmányt vásárolják meg. Ott voltak az emberkereskedők marhabőr korbácsaikkal, bilincsek ezreivel, a hosszú rabszíjakkal. Amikor végre minden csapat átkerült, a nagyvezír maga jelentette a szultánnak:

– Padisah, a sereg átkelt.

Szulejmán a szakállát simogatta. Arra gondolt, alig harminckét esztendős, s néhány nagy hadjárattal a háta mögött akár nagyvezírnek nevezhetné magát. Mégis inkább örült, ha majdan az utódai – meg talán sok száz esztendőn át a török nép – inkább a Törvényhozóként emlegeti majd… Megfontoltan jelentette ki:

– Égessétek fel a hidat.

A nagyvezír fekete szemében ott ült az ijedség. Először attól félt, valamit rosszul értett, ugyan megkérdezheti-e újra? De attól is félt, hogy tényleg azt hallotta, amit ura parancsolt.

– Fényességes padisah… a híd a miénk…

– Azt akarom, hogy a sereg tudja: visszaút nincsen. Akárhol ütközünk meg a magyarokkal, győznünk kell.

A nagyvezír szemében végre ott ült a megértés. Meghajolt és elment. Szulejmán lassan ment ki a sátor elé. Elnézett északra. Ott is ragyogott a nap. A reggel tele volt aranyos fénnyel, kéken nevetett az ég, és a szultán arra gondolt, a harci dicsőségről legalább olyan szép verseket lehet írni, mint a szerelemről vagy a női szépségről.

Bólintott az agák felé – mind egy-egy kisebb sereget vezényelt – akik pontosan tudták, mit jelent ez. Megérkezett a legfelsőbb parancs, mit maguk szavakba öntve kiáltottak alárendeltjeiknek:

– Előre Allah nevében!

A sereg megindult.

TARTALOM

Első könyv

AZ UTAZÁS

Róma

Úton

„Stephanus Rex”

Második könyv

AZ ÖRÖKÖSÖK

István

Az unokaöcs