Hits: 57
364
Table of Contents
A Szent Korona viszontagságai a mohácsi vészig
I összesen A korona kalandjai
Nemere István
Gold Book (2019 jún)
Címke: történelem
történelemttt
Még azok is haszonnal, ugyanakkor izgalommal forgathatják majd a szerző új könyvének lapjait, akiket eddig nem különösebben érdekelt a magyar korona sorsa. Az író, aki a magyar történelemnek szinte minden korszakát feldolgozta komoly monográfiákban, dokumentumkötetekben, életrajzokban és regényekben, ezúttal nem sokat foglalkozik a „Szent Koronát” övező tanokkal, eszmékkel és hiedelmekkel – inkább annak sorsát követhetjük a könyv lapjain. Amely egyszerre regény és tanulságos olvasmány, bár semmi kitalálás nincs benne, hiszen azt írja le, ami valóban megesett az ezeréves magyar ékszerrel, amely egyben jelkép volt. Sőt az országot és annak tartományait összefogó, sokak által királyoknál nagyobb hatalommal bíró, önmagában jogintézményt képviselő tárgy volt.
A több kötetre tervezett mű első részét tartja kezében az olvasó. Megtudhatja belőle, hogyan „született” a korona, hogyan hozták el Magyarországra és az első király fejére kerülve milyen nagy hatást gyakorolt az utódokra. Méltó és olykor bizony arra méltatlan emberek viselték, akiknek olvashatunk e lapokon nemegyszer közömbös, aljas vagy nemes tetteiről. Az Árpád-házi királyok kihalása után a korona „idegen kezekbe” került, hol elrabolták, hol zálogba csapták, hol kiváltották és ily módon megszabadították. Volt, hogy elveszett, és megtörtént, hogy teljes tudatossággal betörtek őrzőhelyére és elvitték olyanok, akik azt nem érdemelték meg. Tették meglett férfiak, igazi hercegek, de kisfiúk, sőt csecsemők fejére. Hogy megszerezzék, összeesküdtek, loptak, gyilkoltak, raboltak. Uralkodásuk mindennél fontosabb jelvényeként viselték magyar, francia, német, cseh, lengyel királyok, öltek és haltak érte sokan, sok csatában.
Az első részben a korona első ötszáz évét ismerhetjük meg, egészen a mohácsi vészig kísérjük kalandos sorsát.
Nemere István
ELSŐ KÖNYV
A Szent Korona viszontagságai a mohácsi vészig
ELSŐ KÖNYV
AZ UTAZÁS
RÓMA
1000
– Csöndességet kérek!
A szó parancs volt, hiszen parancsoló szájából hangzott el. A szolgák szétszaladtak. Még a távolabbi folyosókról behallatszottak a terembe a figyelmeztető pisszegések és szavak.
– Csönd legyen!
– Őszentsége parancsát megszívleljétek!
Végre olyan lett a nyugalom, amit várt. Most megkapta. A palotának csak egy távoli udvaráról hallatszott valami egyhangú zaj – talán fát vágtak a konyhának. Aztán mintha elvágták volna, abbamaradt. A csönd jótékonyan hatott a férfira, aki ekkor lassú léptekkel ment előre. Gondolatai egyszerre sokfelé jártak, bár ilyen volt mindig. Akik ismerték, ezért csodálták.
A pápai palota hallgataggá lett. Odakünn ugyan hűvös szél szaladt az utcákon, bár Róma meleg volt, és ezen senki sem csodálkozott. Ahogy azon sem, hogy a palota ilyenkor ebéd után mintha kihalt volna. Akiknek nem ott volt dolguk, a kamarások elparancsolták. Nyáron ilyenkor tartják a sziesztát, s minden szolga boldogan átadja magát a semmittevésnek.
Kivéve őt, a palota urát. Neki sohasem lehetett pihenőt parancsolni, hiszen az agya folyton járt, pezsegtek benne a gondolatok. Az írópultnál állva eszébe jutottak a régi idők. Miközben leemelt a polcról egy jókora könyvet – amelynek bizony volt súlya, két kézzel alig bírta megtartani –, arra gondolt: ahol született, senki nem látott ehhez foghatót. Egyáltalán nem láttak könyveket, legfeljebb hallottak róluk. Már elég idős fiú volt, amikor meglátta az elsőt papjuk kezében: egy Biblia volt, természetesen fekete bőrbe kötve. Már akkor érezte, jó lenne a kezébe venni, kinyitni és megtudni a titkait… Mennyi betű lehet benne, és azok mit jelentenek?
Ez a könyv az arab matematikáról szólott. Az abakusz ott állt a terem sarkában, olykor használta. Egyike azon tárgyaknak, amelyek miatt az átkos suttogók néha Rómába viszik a hírt: a pápa bizony… varázsló!
Elmosolyodott. Öreg arcán szétfutottak a ráncok. Még hallotta anyja hangját: „Gerbert, merre vagy?” Az akkori Gerbert, legyen bár csak tízesztendős, egy dologban nem különbözött a mostani, hatvanöt esztendős Gerberttől – futott át a fején a kósza gondolat. Hiszen gyerekként csak a világ érdekelte, később meg, fiatal papként mindig az, ami megtudható, megismerhető, és akkor nyugodott meg, amikor valamit megtanult. Ezzel a sajátja lett, és ettől lett elégedett. Annyi világi hívság várhat egy férfiúra, amiket magáévá tehet, és utána unalmasak! A tudásnak soha nincsen vége, és Gerbert emellett döntött.
Aurillac vidéke elhalványult emlékeiben. Pedig mindenki mondotta róla, félelmetesen emlékezik arra, amit egyszer látott. Gerbert tudta, ez inkább arra érvényes, amit megtanult – azt soha nem feledte. A tájakra nem sokat ügyelt, városok képei villantak fel emlékeiben, azokhoz sem ragaszkodott. A város, hol született, sem jelentett sokat, kicsi volt és semmiről sem híres. Oly messze délre Párizstól, közelebb a Pireneusokhoz.
Fiatal papként monostorban élt, figyelte maga körül a világot, és nem elégítette ki, amit látott. Ám egy napon jött egy őrgróf – Borelnek hívták –, és felfigyelt a kispapra. Magával vitte, és Gerbert úgy emlékszik vissza erre a napra, akkor kezdődött vándorlása a tudományokban és az országok között. A búcsút járó őrgróf felhívta rá egy püspök figyelmét – belőle később Katalónia érseke lett –, és így adták őt kézről kézre. Huszonöt esztendősen – negyven esztendeje – mind több tehetős és hatalmas ember bukkant fel mellette, csodálták, jókat mondottak róla. Alig vette észre, és megannyi tudós férfiú vette körül. Mindenkitől sokat tanult, mohón szívta magába, bármit oktattak neki. Azok talán élvezték, hogy ilyen érdeklődő tanítványuk van, ki tágra nyílt szemmel és még nyitottabb fülekkel issza a szavukat.
Megtanult spanyolul és arabul annyit, amennyit lehetett, a latin a vérében volt, és később jött az oly hasonlatos olasz nyelv. Minden nyelv érdekelte, hisz azok szülték a szavakat, amelyek aztán az agyába vitték a tudást. Arisztotelész… a matematika… az asztrológia… és következett Róma, ahol iskolát alapított a pápa megbízásából. Ott fordult elő először, ami aztán később nemegyszer: belépett egy iskolába tanulóként, és pár esztendővel később a vezetőjeként hagyta el, hogy tovább mehessen, másutt alapítson iskolát. Ottó császár mai udvarában lelt munkát, ami számára inkább az újabb tanulmányok lehetőségét adta.
Kinyitotta a hatalmas könyvet, melynek súlya alatt megreccsent az íróállvány. Lassan forgatta a lapokat. Látta és olvasta az arab betűket, jobbról balra, viszont most egy ábrát keresett. Emlékezett, ebben a műben látta először… mikor? Tán egy esztendeje, amikor pápa lett belőle.
Rögös volt az út. Ottó császár rábízta a fia nevelését, és a tudós papot megbecsülték az udvarnál. A császárné is kedvelte, és miután tanítványa, az ifjabb Ottó megnősült, a fiatal Teofania hercegné a hívévé szegődött. Azok az esztendők ismét a tudás gyarapításával teltek. Nem vette észre – vagy talán nem akarta látni –, miközben gyarapodik elméje, élesedik szelleme, azonközben gyengül a teste, amelyre nem fordított kellő figyelmet, mégis sikerült elkerülnie a betegségeket, olykor azokat is, amelyek valósággal irtották az embereket. A Kaszás kaszált, noha nem minden fűszálat metszett el szerszáma éle.
Végignézett magán. Az öltözete talán szegényes, voltak hangok itt, Rómában, amelyek bírálták azért, mert nem adja meg méltóságának, ami jár. „Egy pápa nem hordhat nyűtt ruhát!” – fakadt ki nem egy püspök, bíboros, ha messzi földről idelátogatott, és bár szemét elégedetten legeltette a palota kincsein, a pápát megpillantva alig tudta visszatartani a kétségbeesett kiáltást: „Ez lenne hát a világ egyik ura, minden igaz keresztény hívő pásztora? Ez a férfi, akin talán sohasem volt bársonynadrág, selyeming, vörös szattyánbőr csizma? Ritkán láthatták ama elvárt fehér csuhában is. Gerbert – Gerbert volt és maradt.
Most megtalálta az ábrát, és hosszan tanulmányozta. Sejtette, az elrendelt kényszer-csöndben lapítanak jó emberei, kik nem mernék zavarni nagy kincsért cserébe sem. Fiatal titkárai, akik mind megannyi „fiók-Gerbertek”. Valósággal gyűjti őket, bárhonnan kerülnek eléje, tudja, hogyan kell négy-öt kérdéssel kitapogatni, kiben mi rejlik. Ha olyat talál, amilyen ő volt negyven esztendőnek előtte, szolgálatába fogadja, tanítja. Ilyenkor kertésznek érzi magát, ki virágokat nevel, hogy általuk szebb és jobb legyen a világ. Nem könnyű feladat.
Lassan átment a szobán, kinézett az ablakon. A téren alig lézengett valaki – a rómaiak nem szeretik a hűvös szeleket, ilyenkor falak közé, fedél alá menekülnek. Az égen a szürke felhők hamari alkonyt jósoltak.
Állt sok ablakban. A lelki szemei előtt átvillantak a látványok. Aurillac, a monostor ablakai. A másik római épület, ahol tanult és tanított, szintén egy térre nézett. Aztán a jutalmul kapott Bobbio, amivel Ottó hálálta meg fia neveltetését – ott az ablakból az Appenninek hegyvonulatai látszottak, termékeny zöld völgyek – és a kolostor messze földön híres volt a könyvtáráról… Mindig az ablak elé ült, a fény beözönlött a terembe, a tudás pedig az agyába… Micsoda jó idők voltak!
Azonban az emberekkel nem talált közös hangot. Idegennek hitték őt, mintha az egyházban bármelyik hívő is idegen lehetne a másik hívőnek! Talán a tudását vagy a rangját, netán a növekvő hírnevét irigyelték meg? Máig nem tudja, s rég legyintett rá. No, meg a folytonos háborúskodások… Bobbio grófság volt uradalmi parasztokkal és katonasággal, az urak pedig folyton hadba bonyolódtak a szomszédaikkal… Gerbert nem szívelte a katonákat, sem a háborúkat. Két oka lett odahagyni ama kolostort.
Fáradságos úton tért vissza francia földre, ahol a reimsi érseki tanoda igazgatását bízták rá.
Ott ugyanúgy vadászott a tehetségekre, kiemelte, akit arra érdemesnek tartott. Igen, az ablakából szépséget látott: magát a várost, meg két templomot. Régóta rebesgették, hogy egyszer építenek igazi, nagy székesegyházat, bár a dómot el sem kezdték építeni. Sokan nem hitték, hogy valaha lesz.
Nehezen hitte el, már nem csak a tudása számított. Múltak az esztendők, híres ember lett, a hatalomból kapott egy kicsiny részt. Idegen volt ez neki. Már ötven elmúlott, amikor Capet Hugó, a franciák királya úgy nevezte ki Reims érsekévé, hogy az elődjét egyszerűen elkergette posztjáról. Valami ellenérzés ekkor volt benne, aztán nem tette szóvá, pedig valahol a lelke mélyén nem tartotta igazságosnak a dolgot.
Neszt hallott: gyülekeznek a fogadóteremben, amelyet a vaskos tölgyfa ajtó választ el. Azt az alabárdosok nyithatják ki, ha parancsot kapnak rá. Gerbert megértette: kevés ideje maradt. Hamarosan továbblendül a gépezet, és ha a palotában nincsenek időmérő szerkezetek, attól bizony az a rejtélyes, megfoghatatlan, mégis oly értékes valami, az idő, múlik. A tempus könyörtelen, soha meg nem áll, olyan, mint egy sebes folyó: sodorja magával az emberi életeket.
Emlékezett, mennyi vitát gerjesztett tanítási módja. Kik félnek az újtól, acsarogtak rá. Lám, a „humanicticus” metódus ellen szólaltak fel, mely vitákon alapult – tanító és tanítvány éles vitákat folytattak, úgy csiszolgatták érveiket. Mindig akadnak, gondolta, akiknek nem az argumentumok számítanak, hanem az erő. A tekintély adta vagy kölcsönözte erő. Az sem tetszett nekik, hogy akkora súlyt fektetett a költészetre és a szónoklatra, terjedelmesebb lett a topica és a rhetorica, a dialectica ott volt az anyagban, és örült, amikor látta, egyetlen esztendő alatt mennyit fejlődtek a tanítványai.
Elfordult az ablaktól. A szeme a vaskos könyvekre tévedt a polcokon. Úgy érezte, most nincs ereje visszatenni azt a nehéz fóliánst. Majd a titkárok, azok fiatalok és erősek. Szeretettel végigsimította a könyvek bordás gerincét – itt voltak, melyeket Reimsben használt. Vergilius, Horatius, Terentius, Juvenalis… Mennyi szellem termett ama régi időkben! Talán ma kevesebb? Mindig türelmetlenek vagyunk a mostani időkkel, mormolta magának, mert e „kór” jeleit magán is tapasztalta. Az ember azt szeretné, ha pezsgő időket élhetne, ha körös-körül nagy tehetségeket látna, géniuszok járkálnának az utcákon, és a világ sebesebben menne előre, merthogy valósággal cammog csupán.
A szeme tovább siklott, újabb könyvek gerincét érintette, szeretettel. Cicero, Iulius Caesar, Plinius, az idősebb… és Sallustius, Simmachus…
Aztán lassan elfordult a könyvespolctól. Néha valósággal megütötte a tény, míg mindezt megtanulta, szerette és élvezte, s legfőképpen osztogatta tanítás közben – milyen öreg lett! Rómában sem élnek elég hosszan az emberek. Ki most hatvanöt, mint ő, aggnak számít, és úgy néz ki. Bár sokan hazudják magukat öregebbnek valós koruknál, talán, hogy arassanak némi tiszteletet a fiatalok körében. Nem tudják, vagy nem akarják észrevenni, ezek a fiatalok a hátuk mögött kinevetik az idősebbeket.
Talán azokat is, akik tudásukkal tűntek ki. A tudomány… Régi szerelme volt, majdnem olyan erős vágyat ébresztett benne, mint a megismerés utáni kívánság, amely folyó volt az összes többi kis patak mellett. Ha belegondol, mily sok időt áldozott a mathesis, az algebra oktatására! Új irányokat hozott be e téren. Nem kellett sokat töprengenie, hogy új számítási módokat találjon fel, ugyan megtartotta a római számokat, az arabok számjegyeit ő hozta be az oktatásba. Tanítványai pedig szétszóródtak és vitték mindenfelé, amit tőle tanultak. Még a természettant és a zenét is fejlesztette. Táblázatokban foglalta össze, amit ezekről tudni kell. A zenei hangzatokat matematikai alapon határozta meg. No, és az orgona! Nagyon szeretett rajta játszani, főleg, ha az ő elvei alapján működött. Víziorgonát már Reimsben használt.
Odakintről egyre több nesz szűrődött be. Többen vannak odakinn, közeledik a fogadóóra kezdete. Minden délután áramlanak hozzá azok, kik valamit mondanának neki – a legtöbbjük támogatást akar, még többen persze pénzt, pénzt.
Én meg elutasítottam a pénzt, amit megszolgáltam, gondolta. Egykoron kitanulta az orvosi mesterség némely fogásait, különösen az emberi szem érdekelte… Amikor fizetni akartak tudásáért, azzal védekezett: a maga és barátai számára sajátította el e tudást, nekik pedig ingyen megteszi, mi tőle telik. Voltak nagy elődei, mint Celsus Cornelius és Demosthenes Ophtalmicus. Azok voltak az igazi orvosok, nem ő.
A polcán volt egy róla írott könyv, amit egyszer vett a kezébe. Dicsérte őt a szerző, és éppen ezért elég volt egyszer végigolvasni. Furcsán érezte magát, ha szembedicsérték – hát még, ha könyvben! A szerző szabályos keze írásával sorakoztak ott a mondatok, néhányat megjegyzett: Sylvester fecit arte mathematica horologium et organa hydraulica… Akkor írták, amikor pápa lett, és a Szilveszter nevet választotta magának – e néven a második lett.
Pápák jönnek és mennek. Még egy pillanatig eszében volt a méltatás, amelyet Vincentius Bellovacensis írt a maga „Speculum”-ában arról, hogyan tette művészetté a számok tanát és a víziorgonákat. Azután ismét visszakanyarodott a pápákhoz. Mióta él, tizennégy pápa váltotta egymást a trónon! Beleszámítva az ellenpápákat. Ez rengeteg. Remélte, ő tovább lesz e helyen. Igaz, egy esztendő sem múlott el megválasztása óta, és ahogyan annak idején anyja szokta mondani: „Előbb melegedj meg az új helyeden, aztán tátsd ki a csőrödet” – mintha valamiféle madárfióka lennék, gondolta kis mosollyal.
Bár közben hallotta az ajtón át a köhögéseket, egy-egy felcsattanó, másokat csitító szavakat, a másik ablak előtt álló asztalhoz ment. Itt tartotta a levelezését. Mik mostanság jöttek és még válaszolatlanok maradtak, állottak a bal keze felől kisebb dobozokban. Középen azok, amiket el kell küldeni, és jobbra egy kisebb fiókban lapultak a régen vagy mostanában érkezettek. A legtöbbjében híres embereknek írt, kiknek könyvtárában sejtett bizonyos műveket, meg kolostorok, érsekségek voltak a címzettek. Ha tudomást szerzett egy-egy értékes műről, kérte – és kifizette – másolják le neki. Ha így sem ment, saját műveiből küldetett, vagy híres és fontos régi szerzőktől, miket az írnokai másoltak sokszor reggeltől estig a palota fölszintjén nagy ablakos, jól megvilágított szobákban.
A terem egyik sarkában volt egy kisebb polc – ezen az ő művei sorakoztak. Ezeket másolták, és kérésre megküldték annak, ki szükségét érezte megismerésüknek. A címek a szeme elé villantak. De rationali et ratione, például. Csodálatos nyelv ez a linqua latina, minden nyelvek anyja.
Nagyot sóhajtott. A tekintete elszakadt a könyveitől, leveleitől – kiknek írott valaha, és kik válaszoltak, a mostani idők legnevesebbjei voltak, mindegyik tudós ember, egy-egy tárgy szakértője – és már az ablak, a római tér látványa sem vonzotta. Halkan kimondta:
– Ismét pápa leszek – és elindult, hogy megkongassa a kicsiny ezüstharangot, minek csengő hangja beszólítja a titkárt, ki aztán elmondja, kik várnak odakünn, és miért. Berontanak majd, bár persze kellő tisztelettel, jönnek a küldöttségek, az emberek. Ennek a sornak soha nincsen és nem lehet vége?
Az este mintha hamarabb jött volna, el, bár Gerbertnek – kinek ezen esztendő április havától „Őszentsége, II. Szilveszter pápa” volt a hivatalos titulusa – úgy tűnt, túl sokan voltak a fogadóórán. Ami persze alkonyatig tartott, és nagyon kimerítette. Achille diakónus, a titkára – középen kiborotvált fejével, fekete reverendájában görbült hátú madárra, kampós orra miatt karvalyra emlékeztetett – szolgálatkészen hozatta szerény vacsoráját, aztán elkísérte a pápát a hálószobába. Miben egy alkóvban bújik meg az ágya, egy székre tehette ruháit, és a sarokban állott egy térdeplő, minek segedelmével esti és hajnali imáját elmormolhatta. Majdnem olyan volt a háló, mint az egykori aurillaci monostori cella. Valamilyen értelemben Gerbert szerzetes volt és maradt.
Nehezen aludt el. Voltak olyan emlékei, amelyek előjöttek ilyenkor, elalvás előtt. Beletüremkedtek a fejébe, nehéz volt elhajtani őket. Mint ami most gyötörte. Nemegyszer illették váddal, Rómában szintén tettek panaszt, persze még akkor, amikor csak érseke volt Reimsnek, de később is. Egykoron azt nehezményezték, tudást terjeszt ahelyett, hogy a hit bajnoka lenne, aki lehetne… Ráfogták volna, hogy nem engedelmeskedik egyházának, ami nem volt igaz. Szemére vetette egy pápai küldött, hogy Szent Péter elismert hatalma ellen tesz, amikor régi római pogány auktorok tanait oktatja. Máig emlékezett akkori szavaira, mivel védekezett, sőt támadott.
– Istennek nagy adománya ugyan a hit, s nagyobb az, hogy hitet adva a halandóknak tőlük a tudományt sem vonta meg. Való, az igaz a hitből él, ám ezen hittel össze kell kötnie a tudományt, mert az oktalanoknak és balgatagoknak nem lehet igaz hitük.
Később, egy másik vitát követően pedig egyszerűen leköszönt az érseki székről, csak hogy bebizonyítsa az irigyeknek: nem kér mindenáron a hatalomból. Elég volt, hogy királyok – németek és franciák – között élhetett, királyfiakat nevelt, terjesztette a tudást, nem csak a hitet. Eljött az a korszak, amire élénken és vágyakozva emlékezett: erényébe és vallásába burkoltan visszatért a nyugalomba. Lelépett a közösség képzelt, ámde nagyon valós színpadáról, és a tudományokban találta meg ismét örömét. Olykor úgy érezte, nem örült, amikor pápa lett. Sajnálta az idejét, és lám, nemhiába, ma is elvesztett egy teljes délutánt, ami alatt több levelet írhatott, avagy diktálhatott volna, elolvasott volna egy újabb részt Terentiustól, és gyakorolhatott volna egy új számolási módot, akár az abakusz ide-oda csattanó fagolyóin.
Aztán elaludt.
Mint máskor, nem voltak összefüggő álmai. Fel-felvillant valami, legtöbbször abból az életszakaszából, amikor egyszerű pap volt, majd haladt felfelé a ranglétrán az egyházi méltóságok felé. Felvillant, egykoron a fiatal Ottó császár magával vitte egy vadászatára, s Gerbertet elborzasztotta a leölt és kiterített vadak látványa, sokasága, amelyek mind értelmetlen halált haltak – akkor is, ha állatok voltak, és rajta kívül senki sem sajnálta őket.
Egy másik álmában reimsi érsek volt ismét, kit minden irányból támadnak és taposnának, legfőképpen az egyházi személyek, kiket visszaéléseik miatt szavakkal állított pellengérre és büntetésre ítélt. Kik végül kimarták őt az érseki székből.
Aztán egy ismeretlen országban járt, ahol nagyon sok volt a homok. Talán valaki mesélt neki arról a nagy afrikai sivatagról? Lehet. Érezte bőrén a forró napot és a meleg szelet, lába besüppedt a lágy homokba, minek apró szemcséit a szél dűnékbe, afféle kisebb hegyekbe rendezett. Álmában eszébe jutott, milyen sokféle ez a világ.
Másnap reggel Achille meghajolt a pápa előtt.
– Nagy jó uram, ma este vagy holnap reggel Szentséged elé járulnak az új korona készítői. Csupán néhány apró munka van hátra.
Gerbert szíve megdobbant. A korona? Majdnem elfelejtette, pedig alig pár hete, hogy megrajzolta nekik a tervet. Amit követniük kell. Sohasem tervezett koronát, azonban szeretett rajzolni. Ezt ugyan nem oktatta, mert hát hol és kinek? Mióta pápa lett, a tanítás hiányzott neki a leginkább.
– Remélem, szép munkát végeztek.
– Nem tudni, uram, mert a mesterek igencsak rejtegetik művüket. Behozták ugyan a palotába, ám az embereik vigyázzák, és senki nem közelíthet hozzájuk.
Mielőtt indult volna megtekinteni a pápai ötvösök újabb művét, jött a másik titkár, Gabriele. Aki talán neve miatt mindig afféle sebes küldöncnek hitte magát. Sebbel-lobbal érkezett, és elfogódott hangon jelentette Őszentségének:
– Ottó császár követe kíván beszélni Szentségeddel…
– Hol és mikor?
– Hic et nunc – vágta rá amaz a pápának oly kedves latin nyelven, noha nem azon, hanem olaszul folytatta: – Valami igen felbőszíthette, mert… – Gabriele megakadt, hogyan mondja ezt el a pápának. Aztán rájött, finomítania kell, persze mindez jól látszott az arcán, ezért Gerbert tudta, mit fog hallani, amikor ama szavakat a titkár ki sem mondotta. – Valami olyasmit morgott az anyanyelvén, donnerwetter, schreckliche… Talán rossz híreket kapott otthonról?
Pár minutummal később jött a követ, a bajor gróf, kinek nevét Gerbert nem jegyezte meg, hiszen a „követek jönnek és mennek”, ahogyan a pápák. Kesernyés mosolyát eltüntette, amikor a német gróf megtorpant előtte, és meghajlás után förtelmes latinságával mondta:
– Uramat, a császárt meglepte Szentséged írásban kifejezett akarata… véleménye… egyszóval a levele, amelyben szétválasztotta Szentséged az egyházi és a világi főhatalmat. Mint minden királynak ezen a földkerekén, legfőképpen pedig azoknak, kik Jézus hitét vallják, egyaránt törekvése, hogy e hatalom egy maradjon az új, pogány népek megtérítése alkalmával. Mindig azt akartuk, és ebbéli törekvéseinkkel egyetértettek a francia királyok és Itália főurai, ha egy pogány nép felveszi a kereszténységet, az egyet jelentsen azzal, hogy azon nép elfogadja a Német-római Császárság felsőbb hatalmát. Mint Szentséged leveléből kiderül, ezzel ellentétesen gondolkodik a pápaság, mikoron azt állítja, ezen elv a még pogány népek megtérését nehezebbé teszi.
A gróf lélegzetvételnyi szünetet tartott, amit Gerbert jó érzékkel kihasznált, és megszólalt:
– Nem kell elősorolnod levelem e szavait, emlékezem rájuk. Azt állítottam, ha így van, akkor ezen népek nem térnek át hitünkre, mert nem akarják elveszíteni országuk függetlenségét. Mert a legtöbbnek már-már van országa, van uralkodója, és nekünk ezeket kell megnyernünk elsősorban. Ha az a követendő politica, hogy ki kereszténnyé válik, az rögtön a német-római császár hűbérese lészen, országa pedig ama császár tulajdona, mellyel azt tehet, amit akar, nos, többé egyetlen veszélyes népség sem lesz keresztény. Sem a szlávok sokasága, sem a magyarok, és akik arrafelé élnek.
A gróf kénytelen volt megvárni, míg Őszentsége végez. Ám utána korántsem olyan magabiztosan védte tovább Ottó álláspontját:
– Ha a császári hatalomtól és annak hűbéri kötelékeitől menten csatlakoznak ezen országok a kereszténységhez, ugyan ki tartja meg őket a szükséges fegyelemben?
Gerbert úgy tett, mintha nagyon csodálkozna. Mintha nem Szilveszter lenne, e néven a második, minden keresztények vezetője, Szent Péter földi helytartója.
– Ugyan már, miért kellene egyszerre két igát a nyakukba rakni? Bőven elég nekik, hogy a hitünk fékeket ad, zablát tesz rájuk, vad állapotukból kijönni segíti e népeket. Ha menten rájuk teszi kezét a római császár, azzal máris ráébreszti őket, nemcsak ősi hitüket vették el, de bizony a tőlük nagyon idegen germán hatalom vermébe estek.
Ennél nyíltabban nem fogalmazhatott volna. Hallotta a jelenlévő főpapok soraiból a döbbent sóhajokat, a szeme sarkából látta, hogy egymásra néznek, mint akik nem hisznek a fülüknek… A gróf egy pillanatig állott bambán, mint aki alig hiszi, amit hallott. Gerbert egyetlen intéssel elbocsátotta, mire meghajolt és vörös arccal távozott. Olykor a bennszakadt szó fájdalmasabb, mint egy nyílvessző a karban, gondolta a pápa, s a belsejében szétáradt az öröm.
A pápa két bíborossal ült a szobájában. Megint hallotta az ajtón túl az erősödő zsivajt. Néha valamelyik titkár felemelte szavát, erre csönd lett, azonban a duruzsolás nem szűnt meg. Gerbert a két bíboroshoz beszélt, valójában a gondolatait rendezte.
– Hallottátok, mit mondtam a követnek. Ismételjem meg? A pogány népek megtérését nehezíti, sőt megakadályozza, ha kettős függést kell magukra venniük. Ebbe az ottani királyok nem mennének bele, és a népek berzenkednének. Ha elválasztjuk egymástól a kettőt, sikerre számíthatunk. Szeretném, ha Ottó megértené, az én tervem alkalmasabb a pogány nemzetek megtérítésének előmozdítására, mint az övé. Ha minden más alárendeltségtől mentesen kapják a hitet, könnyebben elfogadják.
– És Szentséged mit tehet ez ügyben?
– Azt, mit jó egy ideje tervezek – Gerbert mosolya titokzatos volt, ám szavai világosságot vetettek mindenre, ami homályosnak tűnt. – Én adok koronát e pogány uralkodóknak, természetesen, miután megtértek. A császár koronájára nincs szükségük, el sem fogadnák. Ám ha az én koronámat teszik a fejükre, keresztények lesznek és egyben a pápa hívei.
– Nem jelenti-é ez azt, hogy ekkoron máris szembefordulnak a császárral? – kérdezte a másik bíboros.
– Nem okvetlenül. Ha keresztény királyok lesznek, maguk dönthetik el, akarnak-é a német-római császár hűbéresei, vazallusai, vagy hívei, netán szövetségesei lenni.
Az első bíboros mást is látott a terv mögött.
– Nem fél-e Szentséged attól, hogy ezzel maga ellen fordítja a császárt?
A másik tódította.
– Ezzel hitünket is veszélybe sodorhatja Szentséged, hiszen, ha a császár őfelsége úgy véli, hitbeli hatalmának egy részét a pápa elvette, képes akár hadat indítani ellennünk.
Gerbert mindezt többször végiggondolta.
– Ismerem Ottót, nevelője voltam, hatottam rá korábban, és remélem, most is azt teszem majd. Mire a követ hazaér a germánok földjére, és megbeszélik a császári udvarban, mi a teendő, olyan hírt kapnak, ami fölöslegessé teszi az esetleges vitákat.
– Vagyis Szentséged máris koronát küld valamelyik keleti barbárnak?
– Csínján bizonyos szavakkal, jó uraim és hittársaim. Ne feledjétek, egykoron a régi görögök a rómaiakat illették ezzel a szóval, aztán a rómaiak a más népeket, és így tovább. A „barbár” kifejezés használata nagy ellenérzést jelent, én pedig, mint egyházunk pápája, ezt nem támogathatom. Nekünk nem lehet barbár az, ki éppen a kereszt hitének felvétele előtt áll. Úgy mondhatnám: kopogtat házunk küszöbén. És Jézus óta tudjuk, ki vendég a háznál, úr a háznál.
– Ha nem is úr, befogadjuk – így az első bíboros. A második hallgatott, és Gerbert megértette, egyetértenek vele.
Rómára leszállt az éjszaka. A Tevere partján egy szegénynegyed sötét foltnak látszott: arrafelé senkinek sem tellett lámpásra, talán állati zsírból készült büdös mécsesekre sem. A gyertyák egyedül a palotákban világítottak, finom viaszillatukat néha elsodorta a szél az utcákra. Fáklyák a fontosabb urak és váraik kapuinál lobogtak, marcona férfiak vérttel a testükön és karddal az oldalukon védelmezték tehetős gazdáik életét.
A felhők meg csak jöttek keletről, egyre jöttek.
– Tudom én, miben sántikál a pápa!
A mondatnak, ha másutt hangzik el, Róma bármelyik negyedében, ahol a pápaság katonái bolyonganak éjjel és nappal, tán lett volna következménye. Itt, ama kisebb palotában, amely a Teverétől távolabb állt, és amelynek ablakából a hajnal bontotta ki fokról fokra a Monte Vaticano és az Aventino dombjait, a bajor gróf társára nézett. Látszott az arcán, rosszul aludt, ha egyáltalán jött álom a szemére. Társa, ki küldöttségében őt helyettesítette volna, ha útközben valami történik a gróffal – hallgatott. Hosszú volt az út Rómáig, ezenközben megtanulta, a grófot indulatai vezérlik, nem kell biztatni, mindjárt kitör belőle, mit gondol. És nem tévedett.
– Azt hiszi tán az öreg, nem láttam át a szitán? Minden ott kezdődött, amikor császárunk ellátogatott Gniesenbe, amit a lengyelek Gnieznónak mondanak – a szó kiejtése nagy nehézséget okozott neki, s mihelyt túlvolt rajta, ismét megindult a mély torokhangok és recsegő r-ek áradata. – Ottó a lengyel fejedelem fejére tette a saját koronáját, és akkor és ott mindenki értette, ez mit jelent: hűbéruralma alá fogadta azokat az éppen kikeresztelkedő barbárokat. A gesztust megértette mindenki… Szilveszter is! És lám, miféle következtetést vont le belőle? Akkor a pápa akart koronát adományozni a lengyeleknek. Tegnap óta tudom, miért! Odáig jutottunk… vagy mondjam úgy: odáig süllyedtünk, hogy a pápa a császár birodalmi joga ellen küzd!
– Ezt persze lehet magyarázni a másik oldalról úgy, ahogyan azt Szilveszter gondolja és teszi – vetette közbe óvatosan a másik. – Hogy a császár a pápa határozott akarata és készületei ellenére megakadályozta a kívánt korona adományozását.
– Miért nem adhat Szilveszter koronát a lengyeleknek? – tette fel a gróf az álságos kérdést. Mindketten tudták a választ, s a kísérője kimondta.
– Mert akkor nyílt törésre kerülne sor a lengyelek és Ottó között.
– Így meg további veszedelmeknek nézünk elébe – dörögte a gróf, és a feje egyre vörösebb lett a haragtól. – Ha a pápa ad koronát, azaz mintegy a távolból „keni fel a barbár uralkodókat” keresztény királyokká, többé nem akarnak Ottó hűbéresei lenni! Sőt a merészebbek egyenrangúnak tekintik magukat a német-római császárral!
A kísérő – termetes, húson és sörön nevelkedett, bajuszos férfi – a gróf szemébe nézett és úgy tett, mintha a másik oldalon állna, hogy annál hitelesebben képviselhesse a pápa érveit.
– Mint elmondotta tegnap, Szilveszter hasztalan küzd a császár birodalmi joga ellen, hát másik „csatatéren” próbálkozik. Ha megelőzi császárunkat, és egynémely barbár fejedelemnek koronát küld, az ezáltal nem csupán felkent királlyá lészen, hanem olyan keresztény uralkodóvá, aki csak a pápának lehet ezért hálás, és nem fog meghajolni Ottó előtt.
– Vagyis mi várható szerinted? – a gróf a társára meredt, aki egy pillanatig habozott, aztán kimondta.
– Nem hiszem, hogy nyílt kenyértörésre kerülne sor kettejük között. Annyi bizonyos, a viszonyuk nem lesz oly felhőtlen, miként eddig volt. Ottó, mint azt tudod, jó uram, nem felejt. Ám Szilveszterben emberére talált, mert ez a férfiú nem hátrál meg senki előtt. És ami rosszabb, ismeri Ottót, ismeri a gyengeségeit, tudja, meddig mehet el.
– Akkor hát ezt a csatát elvesztette a császár?
– El bizony. Mert amíg mi hazafelé menet a pápai válasszal átkelünk az Alpokon, Szilveszter nem fog tétlenül ülni. Ha már lekésett arról, hogy a cseheknek és a lengyeleknek koronát küldjön, megteszi ezt mégis. Talál magának másik olyan „országot”, ahol egy kézben van a hatalom, és ahol az előreküldött hittérítők előkészítettek mindent hitünk befogadására.
Két órával később, amikor Rómát elborította a felkelt nap arany fénye, Szilveszter a palotája legdíszesebb termében ült. Három legbensőbb bizalmasa – mindhárom itáliai püspök – ült vele a nehéz asztalnál. Az egyenes hátú székek magas támláikkal szinte odanőttek a férfiak testéhez. Négyen voltak, egy beszélt, a másik három hallgatta:
– Eldőlt a dolog, barátaim. Ottóval nem mindig értenek egyet a bajorok, márpedig ők határosak leginkább a magyarok földjével. A lengyel fejedelem, vagy most már király nővére lett ama Geyza felesége – kicsit botlott a nyelve, amikor kiejtette a nevet, de tudta fejből, nem hozott magával ide semmilyen levelet vagy iratot. Ősz hajával játszott a nagy ablakokon beözönlő fény, amely sárgára festette a terem mennyezetét és az egyik falat. – Ha az a fejedelem Ottótól kapná a koronát, a császár mindenképpen úgy értelmezné, a magyarok a hűbéresei lettek. Ezt nem akarják a bajorok, nemrégen jött híre, ama Geyza fiát, egy bizonyos Vajkot éppen megházasították. A felesége bajor földről ment hozzá. Van, amivel Ottó nem számol, de mi itt Rómában annál inkább: ha a magyarok mint nemzet és ország függetlenek lehetnek a császártól, és azt éppen mi, a pápaság ismeri el, sőt kezdeményezi, mintegy „adományozza” nekik a független államiságot, akkor nekünk lesznek hálásak, és nem Ottónak. A bajorok sokat nyernek ezáltal, mert a két szomszédos keresztény ország nem fog egymással hadakozni, főleg akkor, ha uralkodóházaikat házassággal kapcsolták össze.
– Ezzel elérjük – mondta az egyik bíboros, sovány, idősebb férfi, arcára számos nyavalya nyomta letörölhetetlen bélyegét –, hogy a végén, ha nem tehet mást, Ottó beleegyezik.
– Az lenne a legjobb.
– Biztos megteszi – így a többi bíboros. Gerbert-Szilveszter szeme egy-egy pillanatra megpihent rajtuk, aztán folytatta.
– Mindez, ahogyan a rómaiak mondották ezer esztendővel ezelőtt, nem más, mint politica. Jó és hasznos politika! Nekünk azért jó, mert így a császárt megállítja hódításaiban. Nem fordítja ellenünk Európának ama keleti részét, hol kusza viszonyok uralkodnak. No, és a legfőbb haszon, azon országok mind Jézus hitére térnek.
A beteges bíboros mélyet lélegzett, és kimondta:
– Ottó nem ostoba ember, Szentséged lépése mögött azonnal észreveszi az igazi szándékot.
Maga a pápa mondotta ki helyette:
– Igen, és jól fogja látni! Mi több, egyenesen igaza lészen! Minél több független és önálló keresztény ország és nép lesz e földön, annál szabadabb lesz az egyház a világi uraktól, olykor zsarnokoktól. Mert ők bizony mostanság, és már jó ideje az egyház szellemi szabadságát fenyegetik mindenre kiterjedő hatalmukkal. Eljött az idő, hogy ezt a hatalmat megnyirbáljuk. Azáltal, hogy velünk együtt érző és cselekvő új keresztény országokat teremtünk. Legyen végre egyensúlyban a királyok, császárok és az egyház hatalma!
Átszellemült az arca, csillogott a szeme. A másik három megbabonázottan nézte, a lelkesedése magával ragadta őket. Ám a harmadik, ki tán a legóvatosabb volt közöttük, megkérdezte.
– Sietünk-e kellőképpen?
Értették mindahányan. Gerbert bólintott.
– Természetesen, amice, gondoltam erre. Míg a germánok földjére, hazafelé tartó követség útban lesz a német császárhoz, nekünk máris meg kell tennünk az első lépést. Úgy hallottam, Adelhaid lengyel hercegnő rávette a férjét, Geyzát, és egy küldöttség úton van Róma felé. Ha mégis ellenkezne valaki, majd azt mondjuk, a küldöttség érkezése előtti éjszakán álmot láttam, amelyben nékem azt parancsolta a Legfőbb Hatalom, hogy annak adjam a készen várakozó koronát, aki előbb jelentkezik érte… és hát ezek a magyarok lesznek, biztos vagyok benne.
Hirtelen felállt, amire a többiek ugyanazt tették. A pápa arcán öröm ült.
– Menjünk és nézzük meg a koronát. Tudnotok kell, barátaim, mivel egykoron, beszélték, jól rajzoltam és festettem, hát merészkedtem magam megtervezni ama királyi ékszert. Hamarosan kiderül, hogyan sikerült a planum, és az ötvösök, akik valóságos művészek, mennyire tudták valósággá tenni az álmomat.
ÚTON
Azt a levelet kemény pergamenre írták.
Ott lapult az iszákban, egy bőrruhás férfi akasztotta a nyakába. Volt fegyvere, mert tudta, drága az irat, nagyon fontos. Őszentségétől viszi egy királynak, ki messze keleten lakik. A legfőbb őrizetet az a kétszer száz fegyveres jelentette, akik vele együtt indultak el.
Volt egy másik küldemény is: egy ládikó. Öten osztoztak rajta, mind marcona, komor férfi, katonáik között parancsadók voltak jó ideje. Napközben ők vitték, hol egyik, hol másik vette nyerge elé, rajta tartotta egyik kezét. Ha szükséges volt, vékony bőrszíjjal odakötözték, le ne essen. Beszélték, ami benne van, a levélnél is sokkal értékesebb. Úgy vigyázzanak rá, mint a szemük fényére! – ezzel bocsátotta őket útjukra Őszentsége, Szilveszter pápa egyik kamarása.
Ama levelet napokon át körmölte a kancellária legjobb írnoka, kinek szinte az ereiben is a lingua latina folydogált. Sok lúdtollat meghegyeztek a cselédek, sok atramentum került a pergamenre, amely nem mindig itta be azonnal a folyadékot, szárítani kellett. Végül több lapból állott a levél. Ki diktálta, nemegyszer finom toszkánai vörösborral locsolta a torkát. Az íródeák beharapta az alsó ajkát, szemét le nem vette a betűkről, mik alá előbb halvány vonalat húzott ólomtollal – tudván, hogy az később elenyészik, és kiknek kezükbe kerül a levél, csodálják majd, milyen szépen sorakoznak a betűk egymás után, egyik sem lóg ki sem alul, sem felül.
Sylvester Episcopus, Servus Servorum Dei, Stephano Duci Ungarorum salutem et Apostolicam benedictionem.
Lesz-é valaki a távoli földön, ki megérti e szavakat, és tolmácsolja a barbár királynak? Vagy netán maga az a király – ki még nem király, bár ezen levél után azzá lesz – érti majd a nemes ősök nyelvén fogalmazott szavakat?
Szilveszter püspök, Isten szolgáinak szolgája, Istvánnak, a magyarok vezérének üdvöt és apostoli áldást.
A csapat északnyugat felé vette az irányt. Tudták, legalább egy hónapos út áll előttük, és ha azon túlvannak, ugyanannyi ideig tart visszafelé. Március vége volt, és bár Rómában ilyenkor gyakran sütött a nap, a tél múlóban volt – amerre a csapat haladt, bizony, hűvösebb szelek fújtak. Viterbo mellett megtorpantak, mert félelmetes eső verte végig a környéket, mitől feláztak az utak, a lovak patája csüdig merült a sárba.
Legati Nobilitatis tuae, in primis vero confrater noster Astricus, venerabilis Colocensis episcopus, tanto maiori cor nostrum laetitia affecerunt…
Nemességed követei, nevezetesen testvérünk, Asztrik, kalocsai tisztelendő püspök annál nagyobb örömmel illették szívünket, és könnyebben végezték tisztüket, mennél sóvárabb lélekkel vártuk, isteni intelem által előre figyelmeztetve megérkezésüket az előttünk ismeretlen néptől…
Orvieto előtt idegen fegyveresek csoportja lesett a menetre. Midőn meglátták Őszentsége zászlaját, és megtudták, ezen fegyveresek Őszentsége levelét viszik egy távoli országba, azonfelül elég sokan vannak és mind kellően felfegyverezve – elkotródtak. Tán valamelyik környékbeli grófnak emberei lehettek, kik felmérték, mit nyerhetnek és veszíthetnek – leginkább az életüket –, hát lemondtak a menet megtámadásáról.
Mivel ők kétszer százan nem akartak a hegyeken átkelni, maradtak Toszkána síkján. Sienát messze elkerülték, mert arrafelé akkortájt éppen nem tisztelték Őszentségét eléggé, hogy embereit megvendégeljék. Ám akadtak becsületes keresztény urak, kik a síkon elszórt uradalmaikban nap mint nap élést és vizet biztosítottak a menetnek. Ezen urak nevét a csapat vezetője, egy fiatalabb pap szorgosan feljegyezte, ha hazatérnek a nyáron, Őszentségétől kisebb jutalmat, vagy legalább névre szóló dicsérő levelet kapjanak szolgálatuk fejében.
Deinde laudamus pietatem Sublimitatis tuae in Deum, et reverentiam erga sedem Apostolicam, cui divina patiente misericordia, nullo meritorum nostrorum suffragio, praesidemus…
Azután dicsérjük fenséged Isten iránt való kegyeletét, s az apostoli szék iránti tiszteletét, mely széken Isten irgalmából, semmi érdemünk nem lévén, ülünk…
Talán bajusza alatt somolygott a diktáló és vele mosolygott az írnok e szavakra. Gerbert volt az, ki vagy száz esztendeje a leginkább kiérdemelte a pápai tisztséget. Szent Péter trónjára igazi apostol került, ki egész népeket képes megtéríteni – aminek, lám, sok bizonyítéka között van ezen levél.
A csapat április közepén ért Firenze mellé.
Itt elakadtak, nem az időjárás okozta a gátat, mely napokra visszatartotta őket. Szegényesen öltözött emberek tömegei táboroztak a város falai körül. Nem katonák voltak, nem ostromlók, fegyverük sem volt. Viszont az egekbe csapott félelmük.
– Ments meg, Uram, minket!
– Minket, szegény bűnösöket!
– Ím, eljött az időknek végezete…
– Szenvedéseink tán megszűnnek, vélünk pusztul-é a világ is?
– Uram, Uram, ki vagy a mennyekben, nézz le ránk!
– Eleget szenvedtünk, mégis azt kérjük tőled, ne pusztítsd el világunkat!
– Adj nekünk újabb ezer esztendőt!
A pap, kit Őszentsége küldött velük, félrevonta a csapat kapitányát.
– Szerencsétlen, főként tudatlan emberek. Eljövendett az ezredik esztendő, és ezek azt hiszik, vége a világnak. Nem tudják, ez a mostani kornak számlálása, mit Urunk Jézus Krisztus halálának napjával kezdettünk meg. De annak előtte éltek e világban híres pogány népek, görögök, rómaiak, és tán másfélék.
A kapitány sötéten nézte a tömeget. Mivel túl sokan voltak, hát parancsot adott, kerüljék ki a népet. Csapatát a Római kapu helyett a keletebbre fekvő Miniato kapun vitte be a városba, hol a herceg, a város ura táborhelyüket kijelölte. Messziről láthatták az Arno folyót, északra a várost. Nekik a déli parton kellett maradniuk, de innen is látták, az egykor a Római Birodalom által épített Florentia milyen aprócska volt a mai nagyvároshoz képest. Itt megpihenhettek ismét, bár ebben nem sok örömüket lelték. Esős tavasz jött Toszkána fővárosára, a katonák fáztak. Akkor javult meg a kedvük, amikor harmadnapra elhagyhatták a várost. Bőrtarisznyáikban elegendő élelem lapult, a pányvákon futtatott pótlovak hátán zsákokban volt eleség. Jóféle borokat kaptak kecskebőr zsákokban, és mivel a nap kisütött, a kétszáz férfi meg a pap derűsen nézett a következő hetek elé.
Az országot is, melyet nagylelkűséged Szent Péternek felajánlott, veled együtt, s a jelen és jövendő magyar népeddel és nemzeteddel a római szentegyház oltalma alá fogadván, bölcsességednek, örököseidnek és törvényes utódaidnak bírni, tartani, igazgatni, kormányozni és birtokolni visszaadjuk, s adományozzuk…
A csapat aztán átkelt az Appennineken. Végre maguk mögött hagyták a hegyeket, észak felé haladván leértek a nagy alföldre, mit a Pó folyó öntöz. A következő, ámde rövidebb pihenőt Forli városában tartották. Egy hónappal korábban indultak el Rómából. Nem futárok voltak, nem sürgős hírt kellett továbbítaniuk, nem siettek. Kétszáz ember különben sem mehet oly gyorsan, mint húsz vagy öt, vagy akár egy magányos lovas. A kapitány megmondta a papnak: a biztonságuk számít igazán, semmi más. Nagy szégyen lenne, ha holmi rablók megfosztanák őket a ládikától. Csak ők ketten tudták, mi van abban. Finom gyolcsok közé tették, ne mozduljon el semerre, drágakövei se mozdulhassanak ki helyükből. A felső csúcsán a törékenynek látszó aranykeresztnek se essen bántódása. A pápai pecsét lila viaszba merült, úgy hűlt ki, a római palotában. Feltöretlenül ott van a ládán, és remélték, ott marad, mígnem megérkeznek abba a barbár városba, minek nevét sem könnyű kiejteni.
Ezen örököseid és utódaid bárkik lesznek, miután az országnagyok által törvényesen megválasztattak, hasonlóan tartozzanak nekünk s örököseinknek személyesen vagy követeik által kellő engedelmességet és tiszteletet tanúsítani, és magokat a római egyháznak… alattvalóinkként bemutatni, s a katholikus hitben Krisztus Urunknak és Üdvözítőnknek vallásában szilárdan megmaradni…
A csapat messze elkerülte Velencét és annak birtokait. A víziváros nemegyszer veszélyes ellenfele volt a pápaságnak, arrafelé hamar fordulhatnak a politikai szelek. Jobb nem kockáztatni, mert ha a köztársaság úgy látja jónak, elkobozhatja a koronát. Tőlük bármi kitelik. A csapat tehát a tengerpart egy keskeny sávján vonult északra, egy csöndes öbölbe, ahol hetek óta vártak rájuk a széles bárkák. Ezekre a lovakat is feltehették, igaz, egyszerre tíz állatot és húsz embert vittek el. A tenger nyugtalan volt, így ismét pihenőre kényszerültek. Arrafelé nem találkoztak olyanokkal, akik az ezredik esztendő miatt rettegtek volna. Különben is, vélte Giovanni atya, régen benne járnak az Úr 1000. esztendejében, és lám, a világ nem dőlt össze, minden megy tovább, mint addig. A nap továbbra is felkel keleten minden reggel, és lenyugszik este nyugaton, az égen járnak a felhők, fújnak a szelek, és élnek az emberek – mi egyéb bizonyíték kellene, hogy az Úristen nem akarja az általa a maga hasonlatosságára teremtett emberi lények pusztulását? Kik pedig egy újabb vízözön és egy új Noé eljövetelét várták, azokat csalódás érte.
Végre kitisztult az idő, a Mare Adriatico tükre kisimult. A bárkákra felvonták a nagy, szögletes vitorlát, feszültek a kötelek, recsegett az árbóc. Egyszerre öt bárka indult el, majd napokkal később visszatértek. A dalmát partokon maradt száz katonánál volt a levél és Giovanni atya. Két nappal később aztán megérkezett a másik száz zsoldos, a kapitány maga hozta kezében a becses ládikót. Ismét biztonságban érezhették magukat és mehettek tovább.
…nunc et perpetuis futuris temporibus condecorare cupientes…
…Most és a jövőben örökösen feldíszíteni kívánván, apostoli hatalmunknál fogva megengedjük, akarjuk és kérjük, hogy miután Te és ők a koronával, melyet küldünk, a követeidnek átadott mód szerint kellőleg megkoronázva leszesz és lesznek, magad előtt a keresztet, mint az apostolság címerét, vitethesd és ők is vitethessék…
Ez már idegen föld volt, ahol, mint rögtön megtapasztalták, kevesen értették az olasz szót. Latinul is csak az útjukba kerülő városok papjaival válthatott szót Giovanni atya. A kapitány látta, emberei fáradnak. Majdnem hat hete, hogy eljöttek Rómából. Dalmáciában megkezdődött az igazi nyár. Lekerültek a bőrzekék, az átizzadt szövetek, noha a fegyverek mindig kézben maradtak.
És jó okkal történt így. Mert alighogy elhagyták ama nagy félszigetet, Isztriát, és kanyarodtak északkelet felé, hogy átkeljenek az előttük felmagasodó újabb hegyeken, egy délután ismeretlen lovasok támadtak rájuk. A csapat egyik része, vagy hatvan ember elöl ment, tőlük kissé leszakadva a többiek. A kapitány a derékhaddal volt, és éppen előreküldött volna egy lovast, hogy amazokat megállítsa, várják be a többieket, amikor elölről csatazajt hallottak. Vad kiáltásokat ismeretlen nyelven, egymásnak csapódó pengék zaját. A kapitány előreküldte az íjasokat, aztán vágtatva indultak a többiek.
Valami kis vidéki őrgróf emberei voltak a támadók. Kiderült később, a következő városban, hogy az uraság alig száz fegyveressel uralta a környéket, kíméletlenül adóztatta parasztjait, és aki szembeszállt vele, azzal kegyetlenül végzett. Azonban rajtavesztett: mire egyik főembere észrevette a pápai zászlót, javában folyt a csata az élen haladó olasz zsoldosokkal. Akkor aztán hátulról feltűnt egy kétszer akkora csapat, és az őrgróf átkozhatta a sorsot, amiért éppen ezekbe kötött bele. Nagy zsákmányt remélt, s kis híján odaveszett az összes embere. Őt is elfogták. Giovanni atya nem szólt közbe, úgy tett, mint aki a kis csatatéren szerte heverő sebesültek között járt-kelt, és feladta nekik az utolsó kenetet: Ego te absolvo. Feloldozlak bűneid alól… Nem látta, amikor odébb ment, a zsoldosok segítettek egyik-másik sebesültnek meghalni. Nem maradtak élő tanúk.
A kapitány az őrgrófot és főembereit felköttette az útszéli fákra. „Ahol Őszentsége javait és embereit megsértik, ott ez a szokás. Az útonállókkal minden ország törvényei így parancsolnak elbánni.” Az őrgróf felháborodottan tiltakozott, hogy ő nemesúr, véle ezt nem tehetik. A kapitány intett a katonáinak, és a támadók vezéreinek csizmája hamarosan búcsút mondott az anyaföldnek. Nem sokáig himbálta őket a könnyű szél. Mire a csapat ismét összeszedelőzködött, levették őket, merthogy a pányvakötelekre szükség volt a további úton. Öt embert veszítettek és négyen sebesültek meg. Ezen utóbbiakat a legközelebbi városban a helyi püspök gondjaira bízták, jelezve, amint nyáron visszafelé jönnek, magukkal viszik őket.
Giovanni atya egyszer végigjárta ezt az utat, eljutott a magyarok földjére. Volt vele egy szolga, ki annak előtte esztendőkig élt a barbárok földjén, és ismerte a nyelvüket. Ő lészen a tolmácsuk – ha végre odaérnek.
Oramus omnipotentem Deum, qui Te de utero matris tuae vocavit nomine tuo ad regnum et coronam…
Könyörgünk a mindenható Istennek, ki téged neveden hívott ki anyád méhéből az országlásra s a koronára, s a ki azon koronát, melyet a lengyelek vezérének készítettünk, neked adatni parancsolá, növessze igazsága gyümölcse gyarapodását, országod új ültetvényét áldásának harmatjával bőségesen öntözze…
Az utazás ötvenhetedik napján Giovanni atya megrántotta lova kantárát. Közelgett az alkonynak órája, mikor tábort verni lesznek kénytelenek. Sík földön mentek, és nem tudták, hol vannak. Miféle föld ez, és kié? Az atya állította, nem a magyaroké, mert hozzájuk csak úgy bejutni nem lehet. Kik igazi határokat sohasem láttak – mint ezek a marcona katonák – nagyon ámultak. Van-é hát másféle határ? Az atya szeme a kapitányt kereste, ki közelebb lovagolt. A pap kinyújtott karral mutatott előre.
– Látod-é amottan azt a fekete vonalat? Ami majdnem összefolyik a láthatárral? Nos, ott vagyon, vagy inkább ott veszi kezdetét a magyarok földje. Határt építettek, mit gondosan őriznek.
A kapitány hitte is, nem is. Rápillantott a szolgára, ki járt erre, akárcsak Giovanni. Az rábólintott, bár őt senki sem kérdezte, és szavára nem adtak. A kapitány elnézett előre, aztán oldalra, látott egy alkalmas tisztást, mellette patakot, hol ember és állat egyaránt ivóvízhez juthat.
– Ímhol lészen utolsó táborunk a magyarok földje előtt.
…Országodat neked, téged pedig országodnak tartson meg épségben. A látható és láthatatlan ellenségektől oltalmazzon, s a földi országlás bajai után a mennyei országban örök koronával díszítsen.
Kelt Rómában, az Úr 1000. esztendejének tavaszán.
Másnap a csapat elérte a határt, mit a szolga szerint a magyarok „gyepűnek” neveznek – ezt a szót rajta kívül senki sem tudta kiejteni – és a nyugati oldalról körbeöleli országukat. Kihasználtak ehhez minden patakot és folyót, magasabb dombot és völgyet. Ahol nem volt semmi, oda ezer és ezer gerendát vertek le a földbe, sziklákat hordoztak, maguk emeltek akadályokat. Sem lovasok, sem gyalogosok nem közelíthették meg a gyepűt észrevétlenül. Egymástól nem nagy távolságra kicsiny kunyhókban laktak az őrök. Volt katonák, kik sebesültek, nehezen mozogtak, karjukat, lábukat veszítették régi csatákban – most így gondoskodtak róluk. Nem volt más dolguk, mint figyelni nappal, hallgatni éjjel, és ha ellent észleltek, fáklyával vagy rőzsetűzzel, nappal füsttel jelt adni a szomszédos őrnek, ki azt továbbküldte a maga szomszédjának. Közel fegyveres lovasok tanyáztak, kik az efféle jelekről hamar tudomást szerezvén azonnal odavágtattak, és a betolakodókat feltartották vagy elfogták. Ha népesebb ellen támadt volna a gyepűre, egyre távolabbról özönlöttek volna az őrkatonák – de ilyen esetre senki sem emlékezett. Nem volt olyan ellenség, ki a gyepűre merészelt volna támadni.
Ritka volt az átjáró, a kapu. Giovanni atya csapata fél napig ment a határ mentén, míg meglelte a legközelebbit. Közben érezték magukon a rejtőzködő őrök tekintetét. Tudták, valahol a határ másik oldalán, velük párhuzamosan, vagy jóval gyorsabban megy a hír, futár vágtat tán, hogy figyelmeztesse a legközelebbi kapu őreit. Ahová talán messzebbről is vonnak össze kisebb őrsöket. Gyűlnek valahol a katonák, kik szemben állnak majd velük.
A nap magasan járt, amikor meglátták a kaput. A sáncokon, sziklák között, egy domb aljában volt, bár nem könnyen észrevehető. Íjasok jelentek meg a cölöpsorok fölött, vízzel deszkapalánkokat öntöztek favedrekből, nehogy a közeledők gyújtónyilaikkal lángra lobbantsák őket.
A kapitány nem akarta túlfeszíteni a húrt. Ezért csapatával száz lépésre állott meg a kaputól, a pap és szolgája lovagoltak előre. Elnyelte őket a kapu. Beletelt talán egy hora, mire ismét megjelentek. Nyitva maradt mögöttük a kapu.
– Indulhatunk, kapitány. Keskeny a bejárat, egy-egy kereskedő kocsijára mérték, a lovasok egyenként vonulhatnak be. Odabent két részre osztanak minket, és félnapi járásra a határtól táborozhatunk le.
A kapitány értette.
– Hát persze, nehogy éjszaka belülről rohanjuk meg a kaput, és beengedjük ama nagy sereget, amely itt menetel valahol mögöttünk.
A pap mosolygott:
– Majd’ kétszer száz fegyveres katonát te sem engednél be a városodba, mit őrizetedre bíztak, jó uram. Hát a magyarok féltik országukat. Tegyük, amit kívánnak, hiszen vendégek leszünk a földjükön. Remélem, nem esik bajunk. Úgy mondották, addig kell várnunk, míg egy megfelelően nagy csapat érkezik a kapuhoz, amely elkísér minket abba a városukba, ahol a királyuk lakozik.
– Aki ugyan nem igazi király… – kezdte volna a kapitány, aztán rájött, ehhez semmi köze. Giovanni atya viszont helyeslően fejezte be a mondatot.
– Igazad vagyon, jó uram. Róma meg a germánok, és más népek szemében akkor lészen királyuk ama Stephanus, ha a fejére illesztik azon ékszert, mit te őrzöl oly erősen ama ládikóban.
Az utazás hatvannegyedik napján értek célba.
Előttük ment száz magyar lovas, mögöttük ugyanannyi. Középen vonult az olasz zsoldosok csapata. Giovanni atya haladt az élen. Egyszerre meglátta a folyót. Széles ezüst szalag volt, nyugatról jött és keletnek tartott tovább, éppen ott kanyarodott egyet.
– Lásd, kapitány uram, az ott ama Danubius folyó, mit a germánok Donaunak neveznek, a szlávok meg Dunajnak.
Ámde egykoron Isternek hívták.
A kapitányt nem rázta meg a hír. Neki aztán igazán nem számított, egykoron hány neve volt azon folyónak. Annyit tudott, ha ennek partját elérik, akkor ér véget az utazásuk. Idefelé jövet megcsodálta ugyan a tájakat, főleg azt a szép nagy tavat, amely oly zöldesen csillogott – aztán feltűnt, bizony nem oly sűrűn lakott e vidék, mint Itáliában vagy máshol, amerre eddig eljöttek. Ezek a magyarok kevesen lehetnek, noha jól tartják magukat, a harcosaik olyanok, mint sok esztendőnek előtte, amikor halálos veszedelmeket hordoztak és rettegésben tartották a nyugati városokat és falvakat. Látta, hogyan lovagolnak, milyen fegyelmezetten viselkednek reggel és este, ha táborból indulnak vagy tábort vernek. Az ő zsoldosai nem ilyenek, alig engedelmeskednek a parancsoló szónak.
Megtorpantak egy dombon. Egy lovas vált el az előttük haladó magyaroktól. Ing volt rajta a nyári hőségben, semmi vért avagy páncél, hisz csatától nem tartottak. Azért látszott, a fegyverét mindig a keze ügyében viseli. Közelebb rúgtatott és kiáltott valamit. A szolga örömtől sugárzó arccal fordult a paphoz.
– Atyám, atyám! Megérkeztünk. Az ottan a folyó mellett Esztergom vára. Itt lakik Stephanus király!
A kapitány próbálta suttogni: „Esz… ter… gom”, de hangosan nem mondta ki. Giovanni atya hálát adott az Úrnak, hogy annyi viszontagság után, lám, megérkeztek.
„STEPHANUS REX”
Csípős volt a téli szél.
Akik azon a reggelen korán keltek vackaikból, hogy szegényes gönceiket magukra húzva eljöjjenek koronázást látni, mind fáztak – mégsem bánták meg. Hiszen az a reggel a sátán fölötti diadal napja: íme, múlt éjnek felében véget ért az átkozott és félelmetes ezredik esztendő! Bár sokan mondogatták, főleg a keresztények között, hogy mivel Krisztus urunk halála óta eltelt az első ezer esztendő, bizony kiszabadul a sátán, és tönkreteszi világunkat… Lám, elmúlott a rettegett esztendő, és nem történt semmi. A sátán, ha kiszabadult is, távoli földeken tobzódhatott, mert ilyesmi szerencsétlenségekről ide hír se jutott el. Talán meg sem történt? Némely keresztény papok szintén keltettek rémületet, a püspökük leintette őket. Különösen itt, a magyarok földjén, ahol nyár vége óta készülnek a koronázásra. Mit nem lehet elkapkodni, arról nem szólva, eddig készültek a hozzávalók.
Csak a királyhoz közelálló urak és főpapok tudták, milyen rend szerint zajlik a szertartás. Készültek, és ehhez klerikusok csapatait tanították be a deák nyelvű énekekre, melyek először hangzanak fel magyar földön. Megmondotta Asztrik püspök, hogy a német-római, mainzinak nevezett ordót követik. Vagyis azt a rendet, amit mások, máshol nemegyszer követtek, és amit a legtöbben szükségesnek tartanak. Hisz más ordót nem ismernek, csupán ezt.
A tömeg a Várhegyre gyűlt. A nagyobbik építmény, mi tán holnaptól „királyi palota” lészen, védte az embereket az északi széltől. A nap aznap mintha fel sem kelt volna, szürke felhők borították az eget. A város felől áramlottak fel a dombra – nem csak a darócruhás szegények, itt-ott lovasok is. Nemesurak oldalukon karddal, kik előtt szolgák siettek szétlökdösni a késedelmesen félrehúzódókat. Gyűlt a nép – ki élt és mozgott e tájon, mind szerette volna meglátni Vajkot, a „krált”, ahogyan a Duna északi partján élők mondogatták. Jöttek a fehérnépek, a hideg miatt tetőtől talpig bebugyolálva, oly módon aztán az éhes férfiszemek mit sem láttak azok női voltából. A szegények sarui nem kopogtak a fagyott földön, megtették azt helyettük az urak csizmái.
Szerencsére a jeges szél alábbhagyott, de a gyorsan szaporodó tömeg fázott. A királyi – vagy fejedelmi? – udvarban napok óta nagy volt a sürgés-forgás. Hiszen a koronázást nagy lakoma követi, ahol nem csak a magyar urak, a nyugatról és Rómából érkezett főpapok, és azok kisebb papjai is részt vesznek. A konyhások, a sütők, a tisztítók – kik a megperzselt malacokat tisztogatják, valamint a lakomára feltálalandó szárnyasokat tollaiktól megfosztják – naphosszat szorgosan dolgoztak. Temérdek állatot hajtottak avagy hoztak a közeli és távolabbi környékről. Az élelemkeresők elmentek jóval messzebbre, akár Fehérvárig is, hogy elegendő élelmet találjanak a nevezetes napra. Mi bizonyára nem csak egyetlen napig fog tartani, az efféle lakomák – beszélték, kik jártak bajor földön – bizʼ három napnál előbb nem szoktak véget érni.
Füstöltek ám az összes kémények, a szolgahad nem állhatott le. Miközben a palota egyik felében a legfőbb urak és Vajk – kit holnaptól minden ispán, nagyúr, és a szolganépség „Istvánnak” fog szólítani – összegyűltek egy utolsó tanácskozásra. Még mindig akadott közöttük oly, ki ellenezte, hogy Vajkból király legyen. „A magyaroknak soha nem vala királyuk, csak fejedelmük”, és emlékeztettek Geyzára, Vajk apjára. A fiatal István – kit hamarosan deák nyelven „Stephanusnak” fognak szólítani azok is, kik most új rangja ellen vannak – annyit mondott erre:
– Atyám, ha élne, ugyanezt akarná.
Ezzel bezárta amazok ajkait, és hallgattak már. A kalocsai érseknek nemrégen kinevezett Asztrik apát – ki magát szívesen nevezte inkább Anastasiusnak – deák nyelven szólalt meg.
– Stephanusnak királlyá kell lennie. Bizalmával tüntette ki őt a pápa Őszentsége s Ottó császár. Ha visszalép, abból beláthatatlan bonyodalmak származnak, jó uraim.
A híveket nem kellett bátorítani. Vajk-István-Stephanus, bár fiatalember, ki alig lépett a férfikorba, szigorú tekintetet vetett kíséretére.
– A legfontosabb a koronázás. Utána kérlek benneteket egy rövid tanácskozásra.
Ezzel eldőlt a dolog. Az urak – ki büszkén düllesztett mellel, ki kedveszegetten somfordálva – elhagyták a szobát. A koronázás után tanácskozzanak? Akkor már miről és minek? Mondhatták volna: „sebes főre nem kell sisak”, azonban jobbnak látták hallgatni. A szolgák nekiláttak, hogy urukat az ünnepre – ennél nagyobb aztán egész életében nem leend már! – felöltöztessék.
A nép gyűlt, a Dunán át is jöttek ladikon, dereglyéken, egy-egy nemesúr szolgáival és lovaival kelt által a folyón. A városban napok óta nem lehetett szállást kapni. Akadt olyan úr, ki a havas szél és a metsző hideg ellenére kénytelen volt sátrat állítani, amely alig védte őt a hidegtől. Némelyik ló menet közben trágyázott, mások nyerítettek, orrlyukaikon át párállott a meleg levegő. Ám a hideg csak a testeket bánthatta – a lelkek örültek, hogy elmúlott ama rettenetes ezredik esztendő, és mindenki abban reménykedett: új hajnal köszönt a világra. Itt, Esztergomban – mit a csak deák nyelvet értő, idegen földekről érkezettek Strigoniumnak neveznek – különösen fontos lesz az új, ezeregyedik esztendő első napja. Sok szolga abban reménykedett, hogy a király felszabadítja őket. A rabszolgák pedig különösképpen. Egy másik félhangon arról mesélt a templomajtó közelében, hogy messzi földet bejárt kereskedőktől hallotta: kit királlyá tesznek, az pénzt szokott szórni a nép közé. Egy bajuszos, idősebb úr megjegyezte:
– Ha ez lenne, eme gyarló népség egymásra vetné magát. Ki-ki minél több garast akarna szerezni, tán vér is folyna.
– Annyi bizonyos, lennének kékre-zöldre vert mohó legények – tette hozzá egy másik. Akik hallották a dolgot, máris úgy adták tovább, mintha biztos hír lenne.
– Pénzt szórnak majd az urak!
– Vagy inkább a király maga!
– Ugyan, azt hiszed, a saját fenséges kezével markol a zsákba?
– Hát egy egész zsákkal lészen a miénk?
A tömeg hullámzott, morajlás jelezte, merre jár a hír, mely egyszerre több irányban terjedt. Akkor már nem lehetett látni a havat sem – a vár dombján végig bámészkodók álltak, a föld feketéllett tőlük. A király fegyveres emberei, vállvetve a püspökök termetes szolgáival igyekeztek szabadon tartani az utat, amely a palotából a templomba vezet.
– Beszélik, napnyugoton így történik ez.
– Mit beszélnek?
– Hát, hogy kinek a koronát maga a pápa küldi, azt keresztény templomban kell felszentelni.
– Felszen… micsoda? Az mit jelent?
– Honnan tudnám? Így hallottam. Hamarost megláthatod a saját szemeddel.
– Ami a templomban történik, ugyan hogyan látnám? Nem oly nagy az, hogy minket beeresszenek. Ahogy elnézem, az urak sem férnek be.
– Valakitől meg azt hallottam, szentelt olajjal kenik fel.
– Mit kennek fel, és hová?
– Nem úgy kell azt érteni, bátyám. A papok hoztak Rómából szentelt olajat, azzal teszik.
– Az a Róma messzi vagyon?
– Hát meglehetősen. Beletelik hatvan, vagy akár száz napba, míg innen odaér valaki.
– Az, ki elég bátor, hogy ilyen hosszú útra induljon.
– Nem egy veszély leselkedik a vándorokra.
– Akik a szent olajat hozták, számos fegyveres kísérhette.
A türelmetlenség nőtt. Az emberek fáztak. De lám, egy helyen a szürke felhők mintha oszladoztak volna. Voltak ott, kik ebben égi jelet véltek látni.
– Nicsak, lássátok! Az ég letekint a templomra.
– Vagy az égiek a királyt akarják látni? – a nevetés nem volt hangos, hamar elhalt. A hideg bevette magát a csontokba.
A templomkapu körül nagy volt a nyomás. A királyi katonák kettős sorban álltak, néha a legények a karjaikkal összekapaszkodtak, hogy visszanyomhassák a tömeget. Ezer és ezer torok szólt egyszerre. Ennyi ember sohasem járt a városban, hadakkal sem. Fegyvertelenek, asszonyok, gyerekek és férfiak ily tömegére pedig senki sem számíthatott. Varjak szárnyaltak el riadtan, a Duna fölött nyugtalanul köröztek a vízi madarak – a túlsó parton mertek vizet érni, a parton bóklászni. Itt túl nagy volt a zaj.
Nemegyszer elterjedt, hogy „jönnek, jönnek”, a legtöbben a fejüket forgatták, semmit sem láthattak. A vaklárma megismétlődött néhányszor. Végre tényleg hallottak valamit. Egy ember jött a palota felől, és bár szavát időnként elnyomta a zaj, hirdetett valamit. Foszlányokat hallottak:
– Elhozták Rómából… a pápa levelét… és vele Őszentsége adományát, a koronát… Apostoli áldás…
Hogy mi ez utóbbi, senki sem tudta. A szó idegen volt. A felcsapó zaj és a tömeg mozgása ismét próbára tette a katonákat. Kettős sorfalnak kellett biztosítani az utat, hát megesett, egy-egy katona a lándzsája nyelével csapott a túlságosan szemtelenek közé. Akik hangosan sírtak, hogy nyomják őket hátulról, miért bántják őt és asszonyát? A tömegben olykor felsírt egy-egy kisgyerek, mit sem értett a sok embertől keltett éktelen zajból.
– Mama, én hazamennék!
– Itt maradsz! Látni akarom a krált, vagy hogy mondják! Királyt! Ki tudja, ha elszalasztom, mikor láthatok újra?
– Bizony így vagyon ez, az élet rövid, királyok pedig nem járkálnak úgy fel és alá – tette hozzá a mellettük álló férfi. Sokan sziszegtek és jajongtak, úgy érezték, összenyomják őket. Aztán a férfi lehajolt, a vállára emelte az idegen gyereket.
– Lássad te is!
Hallottak valami furcsát – a legtöbben úgy találták, nagyon szép. Valami felséges dolog közeledhet! Valamivel később értették meg, hogy kisfiúk énekelnek. Meg papok. A vékony és a mélyebb hangok összekeveredtek. Hogy miről szól a szent ének, nem érthették, hisz nem magyarul hallatszott. De lecsendesítette a tömeget. Az emberek, a távolabb szorongók is, megértették: valami elkezdődött, valami történik. Nemhiába jöttek hát, nemhiába fáznak itt reggel óta.
István kilépett ágyasházából.
Olvasta, mi fog történni, nem érhette meglepetés. Sudár ifjú volt, és a palota udvarán álló előkelő hölgyek és urak mind őt nézték. Kellemes borzongás futott rajta végig – érezte ezt már máskor is, de sohasem ennyire erősen. Kihúzta magát akaratlanul, fejét felvetette. Állát előreszegezte, pillantása körbejárt. Valahol a lelke mélyén tudta, ez a minutum, amire ezek itt mind emlékezni fognak, legyenek urak vagy szolgák, papok és fehérnépek. Ahogyan a királyi tekintet körbejárt, mindegyik úgy érezhette, rá is vetett egy pillantást Magyarföld új ura, István. Ezt fogják emlegetni az unokáiknak is, ha lesznek. Ha megérik azok születését.
A püspök, kire rábízták a szertartás e részét, hangosan mondta az imát. István hallgatta, mert tudta, ezzel kezdetét vette a koronázási szertartás. A püspök mély hangon szólott.
Omnipotens sempiterne Deus, qui famulum tuum…
A szavak felszárnyaltak. Mintha minden hang egy-egy madárrá lett volna, és repülnének a magasba! A hideg levegőt István csak ekkor érezte meg, összehúzta mellén a köpönyeget. Talán mégis jobb lett volna tavaszra vagy nyárra halasztani a koronázást? Az idő biztosan jobb lett volna, nem lenne foga a szélnek, az emberek sem fáznának. De jobbnak látta, ha elmúlt azon átkozott és rettegett esztendő, s mindjárt a következőnek legelső napján ejtsék meg a ceremóniát. Ez lesz az ő személyes győzelme a „sátán” felett, amiről tudták, hogy nem szabadult el. Csak a pórnép félelme volt ez, meg a hasonlóan gyáva kispapok ijedelme.
Tudta, mire fog felesküdni. Nem csupán az ország vezetésére. Sokkal többet kell vállalnia. Amire esküt tesz, egész éltében tartania kell magát.
Asztrik és mások, nem csak papok, elbeszélgettek vele néhány napnak előtte. A pápa küldötte, ki megszerezte neki a koronát, melyről esküvéssel állította: maga „Gerbert atya”, azaz Szilveszter, e néven a második ura a Mons Vaticanusnak, maga tervezte a három liliomot és az aranypántot ő rajzolta le elsőnek, mi több, azt is bejelölte rajta, hogy mely drágaköveket hová tegyenek rajta. István fél füllel hallotta, mostanság efféle liliomot utánzó pántos koronákat készítenek szerte az ismert világban. De senkinek sem lesz olyan, mint neki volt, hiszen ezt maga Őszentsége rajzolta le, ki hosszú élete folyamán tehetséges művésznek bizonyult és rengeteg dologhoz értett.
Nem ez volt a legfontosabb, hanem amit a püspök bizalmas kettesben mondott néki. „A koronázás elsősorban akaratok kinyilvánítása. Az Úr kimondta, hogy tedd a fejedre a koronát, és te engedelmeskedsz. Jól tudják a pórok meg az urak, akit most megkoronáznak, az lészen az ő uruk. Azért lesz olyan ünnepélyes, azért csődítünk oda ezreket, hogy ország-világ felé elterjedjen ezen akarat híre. Hívunk számos vendéget idegen földekről, hogy azon személyek majdan hazatérve elmondhassák mindenkinek, ki az a király, s miért éppen az ő fejére tették ama csodálatos ékszert. És a honi néped hadd tudja meg, hogy a „král”, ahogyan ők mondják az itt élő szlávoktól kölcsönzött szóval – uralkodni fog. Mától övé minden föld, az mondhatja a magáénak ezt vagy azt a birtokot, kinek a király adományoz belőle. Minden erdő és hegy és völgy, és folyó és termőföld és pusztaság, tó és hegyorom a király tulajdona. Midőn átveszed a jelvényeket, tudd, mindennek vagyon mélyebb jelentése. Ha pedig szerencsés ember leszel, kinek utódai születnek, akkor a te fiaid, unokáid és azok unokái fogják uralni ezt a földet az idők végezetéig.”
Ezt mondta a püspök. István visszatért gondolataiból, itt volt eme hűvös reggelen, amely élete legfontosabb napja kezdetének ígérkezett. A nap, amikor a bajoroktól hozott Gizellát feleségül vette, és kinek vezetésével a veszprémi apácák királyi palástját készítették, fontos nap volt. De ez többet jelent.
A díszes miseruhákba öltözött klerikusok megindultak, az udvaron István elé kanyarodtak. Az élen egyikük vitte a szent evangéliumot, mások egy-egy keresztet, és finom, illatos füstölőket, miből mennyei illat áradt. A két püspök, kik bajor földről érkeztek, ott álltak István mellett. Öltözetük aranyos volt, és ingük, stólájuk élénk színe szinte vakították az efféle pompához nem szokott urakat. Mindenki megindultan figyelte, mi történik. Ők nem tudhatták, milyen sorrendben következnek az események, és mivel deák nyelven énekeltek a papok, nem igazán értették, mi mit jelent. De az, hogy itt lehettek, ilyen közelről láttak mindent, növelte magabiztosságukat és azt a hitet, hogy ők bizony ebben az új királyi udvarban nem akárkik. Ennyi elég volt, hogy elbűvölje mindannyiukat kivétel nélkül. A látvány, az illat, és a hangok egyszerre érték el őket, és tették a pillanatot felemelően ünnepélyessé.
A püspökök nyakában szent ereklyék lógtak, miket otthoni egyházmegyéjükből hoztak. Ezzel jelezték, ama rég holt, mártíriumot szenvedett nők és férfiak nevében cselekszenek, és amazok, kik már régóta az Úr jobbján ülhetnek a mennyekben, támogatják Istvánt.
A püspökök két oldalról megragadták István karjait, így mentek át a palotából a templomba. Közben a responsoriumot énekelték, hangjukat messzire kieresztve. A nép hangtalanul állt, csak amott hátul ugráltak fel egyesek, hogy lássanak valamit.
Ecce mitto angelum meum…
A tömeg meglódult, és amerre a menet elhaladt, a hullámzás erősödött. A katonák alig bírták visszatartani őket. A király, a papok, és utánuk az előkelők elvonulása végleg felborította a rendet. A lándzsások, mint afféle hadi hátvéd, lépkedtek és osztogatták csapásaikat, vagy fegyverüket vízszintesen maguk elé tartva szorították vissza a tömeget. A menet, élén a két püspökkel és a királlyal hamarosan a templom bejáratához érkezett. A ceremónia rendje szerint itt a papság megtorpant, és az érsek újabb imába kezdett: Deus qui scis… Mindenki várt, bár már senki sem őrizte türelmét. A vékonyan öltözött hölgyek topogtak a havas kövezeten, egyes urak is fáztak. A tömeg kiabált.
– Mi van ott elöl?
– Miért állunk?
Egy borízű hang hátrakiáltott:
– Te tán azt hitted, beengednek, ott melegedhetsz száz gyertya lángjánál?
Nevetés és káromkodás volt a válasz. Hallottak valamit a száz gyertyáról – azt nem tudhatták, az udvar ötszáz gyertyát rendelt, hogy ne csak a templom homályát oszlassa szét az ünnepi alkalomkor, hanem a későbbi lakomához is jusson elegendő fény. Drága dolog a gyertya, a falusi templomokba kicsiny, kormozó mécsesek jutnak, ha jutnak.
A legtöbben akkor értették meg, hogy nem fognak bejutni. A templom kicsi, jó, ha az urak beférnek, talán ők sem mind. Nekik, pórnépnek ott nem lesz hely. Így várhatnak, míg megtörténik a koronázás. Azonban kitartottak mind egy szálig, mert tudták, akik itt bementek, itt fognak kijönni, és akkor tényleg király lesz amaz Vajk, avagy István. És a korona is a fején lesz? A kíváncsi akarat a hideg földhöz szögezte őket.
Az elöl haladó klerikusok beléptek a templomba és rázendítettek az antifónára:
Domine salvum fac regem… Ezt énekelték egészen a szentély bejáratáig. Odabent ragyogtak a gyertyák. A két püspök bevezette Istvánt. Mindenki feléje fordult ismét, mögötte nagy volt a zaj: az úri népség helyet keresett magának. Aki tehette, mert gyors volt, vagy mert rangja okán előreengedték, közel kerülhetett. Ha kinyújtott karral nem érhették el, de mindet láttak. A csillogó és tarka miseruhákat, amelyek növelték az ünnepi hangulatot. A templom gyorsan megtelt nézőkkel és tömjénfüsttel – az illat keveredett a gyertyák füstjével meg a beözönlő, lázasan helyüket kereső és bizony lökdösődő emberek kipárolgásával.
Az érsek ismét elkezdte az egyszer már elmondott imát, jó hangosan, hogy ezzel figyelmeztesse a hallgatóságot: viselkedjen csöndesebben.
Omnipotens sempiterne Deus, caelestium…
A kívül rekedtek kiáltásait nem hallották odabent. A papok énekeltek, és a helyiség falai között a dal elnyomott minden egyéb zajt. A templomban, a szentély előtt állva Istvánnak le kellett vetnie fejedelmi palástját és fegyvereit. Megborzongatta a hideg lég. A püspökök ezután ismét megfogták két oldalról, és bevezették a szentélybe, azaz az oltár elé. Legalább a lába nem fázhatott – az egész kőpadlót drága szőnyegekkel fedték be. A lépcsőig vezették, aztán elléptek mellőle, mert a fejedelem leborult a padlóra. Miután ez megtörtént, a két püspök követte őt, így hárman feküdtek arccal a szőnyegeken. Mindegyik férfi a két karját kitárta, öntestükkel keresztet formáztak. Egy pillanattal később a királytól jobbra és balra leborultak a vendégül hívott idegen püspökök is.
Ezenközben a többi pap, ki posztjánál, rangjánál fogva alsóbbrendű volt, egy litániát énekelt, a szövegbe olykor egy-egy vértanú nevét tették be deák nyelven. Felemlegették a tizenkét apostolt és ugyanannyi mártírt, hitvallót és szüzet, végül így hangzott a litánia:
Hogy ezt a szolgádat (Istvánt) királlyá választani méltóztassál, kérünk Téged! Hogy őt megáldani és felmagasztalni méltóztassál, kérünk Téged! Hogy őt az uralom csúcsára helyezni méltóztassál, kérünk Téged!
A litánia véget ért. Odakintről ismét behallatszott a tömeg zaja. A Duna fölött méltóságteljes kört írt le egy madárcsapat. Valahol délről, a hegyekből egy sólyom érkezett, alacsonyan szállt, hogy a madarak, kikből zsákmányt remélt, minél később vegyék észre.
A püspökök felkeltek a padlóról. A rítus része volt, hogy István nem állhatott fel a maga erejéből. Jó előre a lelkére kötötték, ha valami történik vele – eldől felállás közben, megroggyan a térde –, minden jelenlévő ómennek hiszi, és a baljós előjelek egész sorát képzelik majd utána végül is azt harsogva, az ő uralkodása éppen olyan balszerencsés lészen, mint annak kezdete… Ezért István megvárta, míg ama két püspök felemeli, lábára állítja őt. Az érsek innentől rövid dialógust folytatott a leendő királlyal. Amelyet ugyan a legtöbb jelenlévő magyar úr nem értett, mégis figyelmesen hallgatták. Egyesek, kik nem örültek annak sem, hogy Geyza – ugyan csak látszólag, a fia viszont őszintén – áttért erre az idegen hitre, nyugtalanul figyelték, hogyan halad előre a ceremónia. Ők tisztában voltak a veszéllyel, amely most, e napon veszi kezdetét. Visszaszorul az ősök hite, a táltosok földönfutók lesznek, és mi lészen itt az igazi magyarokkal?
– Akarod-e a szent hitet, melyet hívő férfiak adnak át neked, megtartani és igaz módon megőrizni?
István torka elszorult. Egy pillanatig azt is hihette, nem kap levegőt. Egyik kezét emelte, hogy odanyúljon, mintha ez segíthetne, azonban elszántsága erősebbnek bizonyult, kimondta hát.
– Akarom.
– Akarsz-e a szent egyházaknak és az egyházak papjainak védője és oltalmazója lenni?
– Akarok.
– Akarod-e az Isten által neked átengedett országot atyáid igazsága szerint kormányozni és védelmezni?
– Akarom, és amennyiben Isten segedelmével és minden hívő vigasztalására érdemes leszek rá, úgy megígérem mindezek hű betartását.
Az érsek ezután a néphez, vagyis a templomban összegyűlt urakhoz fordult, hozzájuk intézte szavait.
– Akarjátok ennek a fejedelemnek és vezérnek alávetni magatokat, az ő országát erősíteni, igaz hittel megszilárdítani és parancsolatainak engedelmeskedni?
Ám a ceremónia rendje szerint nem az urak válaszára várt. Akik többnyire nem értették a deák nyelvű szavakat. Mivel őket is oktatták a koronázás előtt, hát a legfőbb urak tudták, most hozzájuk szóltak. Csupán néhányan szólottak bátortalanul, hangjukat túlszárnyalta a körülálló papság:
– Úgy legyen! Ámen!
A figyelem ismét Istvánra fordult. Még nem király, erény lehet az alázat. Meghajolt a püspökök előtt. Némely magyar úr rosszalva csóválná fejét, ha merné. Itt és most, amikor éppen megszilárdul az új, keresztény hatalom, ugyan mire menne csöndes, apró lázadásával? Csak éppen nem tetszik neki, hogy a magyarok első embere egy ilyen ki tudja, honnan szalajtott, magán asszonyi ruhákat viselő, kövér férfi előtt hajolgat. Mintha az parancsolna neki! Vagy tényleg ő parancsol?
A püspök újabb imába kezdett: Áldd meg, Uram, ezt a királyunkat…
Amint végzett, a többiek máris belekezdtek egy másikba: Mindenható örök Isten… Akik a királyt kísérték reggeltől, harmadszor hallhatták. Az omnipotens szó mögött a képzeletükben már-már felsejlett az a szakállas isten, akit ezek a keresztények olyannyira imádnak.
Az utolsó ima szerencsére rövid volt. Az emberek kezdtek türelmetlenkedni, minek ezer apró jelét adták: egyik lábukról a másikra álltak, köhögtek, hümmögtek, egymásra néztek sürgetően, persze hiába. Az ordótól eltérni nem lehetett. Mielőtt folytatódik a szertartás, újabb imát kell mondani az Úrhoz: Isten, a világ megfejthetetlen teremtője… kezdetűt.
Akkor megélénkült a templomi közönség. Végre elkezdődött a koronázás! Az érsek Istvánhoz lépett, szent olajba mártva két ujját megérintette a király fejét, mellét, vállát és mindkét karját, közben kimondta:
– Királlyá kenlek Téged a szent olajjal az Atya, Fiú és Szentlélek nevében.
A többiek kórusban:
– Ámen!
Az érsek szólott ismét:
– Béke véled!
A kórus:
– …és a Te lelkeddel.
Az érsek felemelte a király jobbját, azt is megkente szent olajjal, közben deák nyelven azt mondta:
– Kenessék fel ez a kéz szent olajjal, amint felkenték a királyokat és prófétákat, és miként királlyá kente Sámuel Dávidot, hogy légy áldott és királlyá rendelt ebben az országban e felett a nép felett, amelyet a Te Urad, Istened neked adott, hogy uralkodj felette és kormányozd… Tekints le, mindenható Isten, erre a dicső királyra!
Ezt három hosszú ima követte. Kik nem számítottak arra, hogy a szertartás ilyen hosszú lesz, úgy hitték: soha nem lesz vége. Hiszen még csak felkenték „Stephanust”, de ezek az érthetetlen és elnyúló imák próbára tették türelmüket.
Ám az események ekkor felgyorsultak. István átvette a püspöktől a kardot, és ezzel jelképesen az egész országot a hűséges kormányzásra elfogadta. Az érsek következett:
– Vedd át e kardot a püspökök méltatlan, de a szent apostolok tekintélyével megszentelt kezéből, amely királyi módon rád övezve, a mi áldásunk által, az Isten szent egyháza védelmére isteni végzésből rendeltetett, és vedd emlékezetedbe azt, amiről a zsoltáríró ilyen próféciát mondott: „Övezd fel kardodat oldaladra, leghatalmasabb!”, hogy ezáltal az igazságosság hatalmát gyakorold, a jogtalanság nyűgét hathatósan semmisítsd meg, Isten szent egyházát és híveit védelmezd és oltalmazd, nem kevésbé a hamis hitűeket, a keresztény név ellenségeit átkozd meg és pusztítsd el, az özvegyeket és árvákat kegyesen segítsd és védelmezd meg, a leromboltat építsd fel, a felépítettet őrizd meg, az igazságtalanságot torold meg, a jól elrendezettet erősítsd meg, hogy ezt cselekedve, az erényt győzelemre vive mint dicső és híres igazságtévő, a világ megváltójával, akinek képét névleg viseled, vég nélkül uralkodni érdemes légy…
A bonyolult mondatok kifárasztották figyelmét. Korábban megkapta a szöveget, elolvasta többször. Vagy negyven esztendeje vetették először pergamenre, hallotta, és azóta minden királyt, kik a keresztény világban trónhoz jutottak, ezzel a ceremóniával kentek uralkodóvá.
Végre derekára csatolták a kardot, majd átadták a karpántokat, ujjára húzták a gyűrűt és vállára terítették a palástot.
– Vedd át a királyi méltóság gyűrűjét, és ezáltal tekintsd magad az igaz hittel eljegyezve. Mert amint ma fejévé és fejedelmévé rendeltetsz az országnak és népnek, úgy leszel építője és megszilárdítója a kereszténységnek és a keresztény hitnek, hogy munkában boldogan és hitben gazdagodva a királyok királyával dicsértessél, általa, akié a hatalom és a dicsőség mindörökké.
Odakünn a tömeg türelme fogyóban volt. Kik közelebb álltak a templomhoz, ugyanúgy fáztak, mint a távolabb rekedtek. Ők legalább látták a templomot, valamit hallottak bentről, sejthették, mi zajlik a falak mögött. Akik kívül rekedtek a váron, akik ellepték a havas, széljárta domboldalt, kik egymáshoz bújtak, más testében keresve szélárnyékot és egy kis enyhet, azok számára lassan múlott az idő. A sólyom rég szétcsapott a dunai madarak között, áldozatát éles karmaiban vitte fel egy másik dombra, hol a földből kiálló, szürke sziklák egyikére telepedve tépte és marta a hűlő tetemet. A felhők közben ismét összezártak, sehol nem jelent meg világosabb folt. A szél pedig nem hagyott alább. Az emberek fáztak és vártak.
A templomban meg-meglebbentek a lángok, minden gyertya egy kis lándzsa volt, tűzhegye az égre mutatott.
István átvette a jogart és a bírói pálcát. Az érsek kántáló hangján folytatta:
– Vedd át az erény és igazságosság vesszejét, hogy tudd simogatni a jámborokat és megfélemlíteni a gonoszokat, tudj a tévelygőknek utat mutatni és az elesetteknek kezet nyújtani, alázd meg a gőgösöket és emeld fel a gyöngéket, s nyissa meg Neked az ajtót Jézus Krisztus, a mi Urunk, aki magáról ezt mondta: „Én vagyok az ajtó, ha valaki rajtam megy be, üdvözül.”
Ekkor jött el a koronázás ideje. Mindenki nagyon figyelt, kik mások háta, feje mögé szorultak, jobbra és balra keresték a látványt. Szerencsére a szentély pár lépcsőfokkal magasabban volt, távolabbról láthatták hát, amint az addig vörös bársonypárnán pihenő, karcsú aranytárgyat kezébe veszi az érsek. Olyan csönd lett a templomban, mint talán soha. Az a sok ember egyszerre hallgatott el, a lélegzetét is visszafojtotta. Az aranypánt lassan közeledett István fejéhez. Ki még Vajknak született, pogánynak, vadnak, aztán lett belőle István, és mostantól minden deák nyelvű iraton és majdan vert pénzen az új, napnyugati neve áll majd: Stephanus.
Az érsek keze megremegett. Soha életében nem koronázott meg senkit, és úgy sejtette, ilyesmire az ő életében másodjára nem kerül sor. Ez az egyetlen alkalom az életében. Amikor két kézzel fogta oldalról a koronát és elfordult az oltártól, a két férfi tekintete találkozott. A főpap öreg volt, régóta szolgálta Krisztust, ezért végezhette el a szertartást éppen ő. Fiatal és öreg szemek kapcsolódtak össze egy pillanatra, aztán István kicsit lehajtotta a fejét. A püspök előtt térdelt – új istene előtt térdelt… Érezte, hogy valami érinti a fejét, előbb kétoldalt csak a püspök ujjai, aztán a korona máris a fejére simult, kemény szálú haját leszorította.
– Fogadd az ország koronáját, melyet ugyan a püspökök méltatlan keze helyez fejedre, mégis tudjad, hogy a szentség dicsőségét és tiszteletét, valamint a kifejtett erő hatását jelképezi, s ezáltal a mi segítségünk részessége sem marad rejtve előtted, mert miként mi, pásztorok és vezetők a lélek belsejében foglalatoskodunk, Te a külvilágiakban, mint Isten ügyének igaz előmozdítója és Krisztus egyházának minden ártalom elleni bátor védője, valamint az Isten által Neked adott országnak, mely az apostolok és minden szentek nevében adott áldásunk által lett uralmadra bízva, rátermett tisztségviselője és üdvös kormányzója fogsz megjelenni…
István innentől nem nagyon tudott figyelni. Csak a koronára volt képes gondolni. Az oldalán a kard, egyik ujján a gyűrű, karján a pántok, vállán a palást… Mozdulni alig mert, de igazából a koronát féltette. Sohasem volt a fején ilyesmi, nem tudta, ha mozdulva oldalra tekint, nem esik-e le róla. Nem csúszik el a haján? Ez foglalta le a gondolatait. Ezenközben az érsek tovább kántálta szinte soha véget nem érő mondanivalóját:
– …hogy a dicső bajnokok között, akik az erények ékköveivel vannak feldíszítve és az örök boldogság jutalmával koronázva, vég nélkül uralkodj a megváltó és üdvözítő Jézus Krisztussal, akinek hited szerint nevét és képét viseled, s aki az Atyaúristennel egységben mint Isten él és uralkodik.
Az érsek ezután azt az áldást adta Istvánra, amelyet a zsinat alkalmával mondanak a királyra:
– Áldjon meg Téged az Úr…
A koronázás voltaképpen ezzel véget ért. Akkor vette észre a király, hogy nem sokkal távolabb felállították a trónusát, a papok ahhoz vezették. Nem siettek, igen lassan lépkedtek mindahányan, hogy a kórusnak legyen ideje végigénekelni a responsoriumot: Desiderum animae eius…
Még nem ülhetett le a trónra, koronával a fején és az összes királyi jelvénnyel feldíszítve állt, háttal a trónnak. Készen arra, hogy végre helyet foglaljon. Ám ismét végig kellett hallgatni az érseket:
– Állj és maradj ezentúl azon a helyen, melyet mindeddig atyáid utódjaként tartottál, amely örökség jogán szállt reád a mindenható Isten tekintélye, valamint a püspököknek és Isten egyéb szolgáinak jelen behelyezése által. És ahogy a szent oltárokhoz közelebb lévő klérust megismered, úgy emlékezzél meg róluk, hogy megfelelő helyeken hathatós kitüntetésben részesítsd őket, mivel ők Isten és az emberek közötti közvetítők, amint Te a klérus és a nép között közvetítő vagy.
Végre leülhetett a trónusra. Meglepődött, mert csöppet sem volt kényelmes. Talán magasan ül? Majd csináltat magának másikat, aranyozottat, szebbet. Sajnos az érsek nem ért az iderendelt szóáradat végére. István ült, bár a palást összegyűrődött alatta, a jogar a trónushoz koccant, a kardjával nem tudott mit kezdni. Csak remélhette, az egész nem tart sokáig.
– Ebben a királyi trónusban erősítsen meg Jézus Krisztus, hogy az örök királyságban uralkodhass Vele, aki a királyok királya és az uralkodók ura, aki az Atyaistennel és a Szentlélekkel él és uralkodik mindörökké. Ámen.
A békecsók volt hátra. Fején a koronával a trónra ültetik, attól kezdve ő az uralkodó, ki az érseknek is parancsolhat. Nem kell tehát felpattannia, sőt legyen lassú, méltóságteljes, és igenis várja el mindenkitől, hogy benne az új királyt tisztelje. Közben eszébe jutott az érseki beszéd egy része, ahol azt mondta: „atyáidtól örökölted a királyságot” – hát ez talán tényleg így volt más királyok esetében. Ő azonban az első a magyarok királyaként, és hatalmát nem örökölte, hanem szerezte. Bár ebben azért nem volt olyan nagyon biztos. Sok esztendő tel el, hogy Geyza udvarában felbukkantak az első nyugati papok, kik feltűnést keltettek, mert férfi létükre különös, asszonyos ruhákat viseltek. Aztán mind többen lettek, lassan téríteni kezdtek – mindegyik mögött ott állt valamelyik német császár vagy más nagyúr, ajánlóleveleket mutogattak és deák nyelven beszéltek.
Ennek vége vagyon, gondolta István. Tudta jól, két különböző világ csapott össze, és még koránt sincsen vége ennek a harcnak. Még az is lehet, vér fog folyni, tette hozzá.
Azonban vérre gondolni szentségtörés lehet itt, ahol éppen a keresztények istene előtt tesznek esküvést. Igaz, azon isten fiát nem égi, hanem földi hatalmak veszejtették el, és ott bizony vér is folyt. A magyarok Nagyistene büntette az ellene szegülőket, noha nem ilyen véresen. Talán nem.
Emlékezett a táltosok dobjaira. Gyermekkorában hallotta, ha apja vadászatra vonult és vitte a fiát. Néha egy-egy táltos kunyhója mellett haladt el a menet. Vakító fehérre kiszáradt lókoponya a magas rúd végén, sámándob a kunyhóhoz támasztva, a férfi arcán meg hol harag, hol undor látszik. Már Geyza sem volt az a magyar úr, amilyennek látni akarták.
Felharsant az újabb, egyben utolsó dal: Te Deum laudamus! Téged dicsérünk, Istenünk! Minden pap egyszerre énekelte, a dallam felszárnyalt és betöltötte már nem csupán a templomot. A nyitott ajtón át kiszökkent a szabadba. Hallották az őrt álló katonák, lándzsások és íjasok, hallotta a nép. Mindent legyőzően áradt szét. Akik nem értették, akik nem tudták, miféle dallam ez, felfogtak annyit, valami véget ért, és valami elkezdődött. Az értők ebből tudták, véget ért a koronázás. Hideg volt, ám sok lélekben apró tűz lobogott. A szegények szentül hitték, megváltozik a sorsuk. Ha van király, talán van minden, vagy lesz? Mindaz, ami hiányzik, egy csapásra kibukkan a semmiből?
A papok menetbe tömörültek és indultak a kijárat felé. Az ajtó keskenyebb volt, mint gondolták, szinte egyesével fértek ki. Elöl haladt a tömjénező, széles mozdulatokkal lóbálta az aranyozott láncon függő füstölőt, balra-jobbra, balra-jobbra. A nép magától nyílott szét, bár még nem tudták, merre fognak menni. A díszesen öltözött menet megkerülte a templomot. Mire az utolsó klerikus kiért, a körmenet eleje majdhogynem visszaért a bejárathoz.
Akik elhitték, hogy garasokat fognak szórni, igyekeztek előbbre jutni, hátha elkapnak egyet vagy kettőt.
István kilépett a fényre. A kancellária írnokai álltak ott kis csoportban, jobbára papok, s teli torokkal kiáltották:
– Vivat Stephanus Rex!
– Éljen István király!
– Éljen a királyunk!
Néhányan még „Vajkot” kiáltottak a tömegből, de lehurrogták őket:
– István! István!
– Éljen a király!
– Vivat! Vivat!
– …Stephanus Rex…
– István, István! Nézz le ránk, jó uram!
– Király, király…
A szavak, a kiáltások összekeveredtek, egybefolytak, néha zavarossá váltak. István lépkedett előre. Mellette és előtte papok jártak, idegenek, németek. Mögötte, szinte a sarkában, jöttek ki a templomból a magyar urak. Szembeszökő volt, hogy bár az ő öltözetük is színes, sokkal férfiasabb, mint ama stólák, miseruhák, ingek, az emberi testet sarkig takaró puha leplek. A tömeget ez is lelkesítette:
– Éljenek az urak!
– A mi uraink!
Persze hallották, hát az urak visszaintegettek barátságosan, mosolyogva. István addigra távolabb haladt, az urak lépteiket szaporázva igyekeztek a nyomában maradni. A király arra ügyelt, hogy a korona pántja körülfogja a fejét. Hogy érezze: a fején van. És ott üljön szilárdan, nem csúszhat el se erre, se arra. Micsoda szégyen lenne, ha az első napon, sőt az első horában leesne! Vagy röptében kapná el, vagy sehogy? Ha a földön gurulna el, ugyan ki merné felvenni? Sok szolgalélek kapna utána, mert így teszik mindig. De ez nem egy kéthegyű villa, nem egy süveg, nem egy fakupa, mi, ha leesik, a legközelebb álló felveszi… Talán azt hinnék, ehhez csak az érsek nyúlhat – hisz ma már tartotta a kezében –, vagy mióta a király fejére került, a főpap sem érintheti?
A korona nem esett le. István ment a hidegben. Akkor látta, hogy a „tedeumot” éneklő papok szájából finom pára gomolyog. Ennyire hideg lenne? Nem érzett semmit. Pedig nem a palást melengette testét, mit Gizella díszített néki. Az a belső izgalom fűtötte, amely – úgy hitte – mostantól uralkodása minden egyes napján melengeti a szívét és lelkét.
MÁSODIK KÖNYV
AZ ÖRÖKÖSÖK
ISTVÁN
1038
– Aztán emlékszel-e még, atyám, a régi időkre?
Akihez a kérdést intézték, az árnyékban ült. Ami nem is csoda, mindenki ezt tette akkortájt, ki csak élt és mozgott a királyság földjén. Hiszen azon esztendőben irgalmatlanul forró volt a nyár. Alig emlékezett valaki ama fránya ezredik esztendőre, amikor oly nagy volt a rettegés. Igaz, errefelé az emberek nagyja akkor nem napnyugati módra számlálta a múló időt. Voltak olyan tájékai az országnak, Esztergomtól jó messze, valahol a felvidéki avagy erdélyi hegyek között, ahol azt sem tudták, hogy Geyza fejedelem lelke rég elszállott a Nagyistenhez, és jó ideje a fia, Esteván vagy István uralja e földet.
Az idősebb pap arcát ráncok szabdalták. Mint a tavasszal felszántott mezőn, úgy sokasodtak a redők a szeme körül, jutott belőlük a homlokára is. Beretvált arcán mindenki láthatta őket. Ha tehetné, bizony ősz szakáll mögé rejtené, de hát az arcnak szőrzetét tiltja a szokás. Igaz, itt sok egyebet – futott át az öreg fején –, azt is, hogy papoknak feleségük legyen. Aztán lám, tán minden másodiknak vagyon asszonya, mit nem titkol és nem szégyell.
Ő megmaradt asszony és szakáll nélkül.
– Emlékszem én, fiam – nézett fiatal társára, kinek nem oly régen beretválták ki a feje búbján a pilist, alig egy esztendeje került a templomba. Ártatlan arcában fényes, barna szemek ragyogtak. A templom előtt, árnyékban, egy márványpadon ültek. Szemükbe bevágott a vakító fehérség, a nap rettenetesen tűzött, és néha úgy hihették: ama forróság kiszorítja az árnyék szülte hűvösséget is. A templom előtti téren jó ideje nem láttak senkit, és odabent sem csattogtak sarus léptek. Aki tehette, árnyékba menekült.
– Emlékszem azon időkre, amikor ezen szentélyt emelték… Emlékszem, amikor Geyza fejedelemhez érkezni kezdtek a napnyugati papok. Gyerekként bámultam furcsa öltözetüket… Ki tudhatta akkor, hogy egykoron magam is az ő rendjükhöz tartozom majd?
A fiatal szerzetes a csuha alá húzta sarus lábait, két kezét összefogta a mellén, és figyelő szemét az öregre vetette.
– Arra gondoltam, atyám, volt-é valaha ilyen forróság e földeken?
– Volt, fiam, volt. Tán három esztendővel azelőtt, hogy királyunkat megkoronázták, ama nyáron rontottak Koppány hadai Veszprém várára, és megkezdődött a háború. Ahol Vajkot… mert akkor még nem Stephanusnak hítták… német lovagok… német katonák segítették.
– Hogy mi lett vége azon háborúságnak, hallottam. Igaz, meg sem születtem, csak a következő esztendőben… Akkor is ekkora hőség csapott le ránk?
– Ekkora, bizony, vagy tán még nagyobb. Nem csoda, hogy bár mézbe mártották Koppány négyfelé szakított testének részeit, mire Győrbe, Veszprémbe, Esztergomba értek ama bűzös koncokkal, majdhogynem rothadásnak indult. Képzeld el, milyen lehetett az a része, mit Erdélybe vittek, hogy ott szögezzék ki valamely vár kapujára!
A fiatal szerzetes megpróbálta elképzelni, s idejében megértette: nem lenne jó. A gyomrából elindult valami felfelé, hát kihúzta magát, néhány mély lélegzetet vett.
– Akkor hát az a háborúság akkoron Koppánnyal nem a koronáért ment? – intett a fejével oldalra, a szentély irányába.
– Hogyan gondolod? Hiszen még nem volt koronánk. És mint minden háborúskodás, a hatalomért ment. A somogyi vezér, ki szoros rokona volt Geyzának, vélik néhányan, bár ha bizonyítani kéne, aligha tudnák megtenni. Árpád vezér dédunokája volt-é, vagy sem? Amikor Geyza a halála előtt minden hatalommal fiát ajándékozta meg, Koppány vezér fellázadt… Tudod, miképpen végezte.
A fiatal szerzetes a templom felé nézett.
– A koronának nem ott lenne-é a helye, ahol a király vagyon?
– Ugyan már! Az nem olyan, mint a kardja, mi jó, ha mindig vele van. Nem süveg az, hogy ott álljon a palotában, valami szekrényben, és ha úgy gondolja az úr, kedve lenne feltenni, fogja és fejére illeszti… A korona szent dolog.
Ez meglepte a papot.
– Atyám! Bármily szép ama korona, azért az csak egy dolog.
– Igazad is van, meg nem is. A korona több annál, mint aminek sokan hiszik. Ettől lett Vajkból István, és abból király. Ettől lett afféle jelkép, minél mostanság nincsen erősebb a királyságban. István a korona, és a korona István. Összetartoznak.
– Azonban István király… szavaimat bocsássa meg az Úr!… sem fog örökké élni.
– Hát éppen ez az! Mi köti össze a már halott királyokat az élőkkel?
– A magyarok országa…
– Igaz. És mi még? Hát a korona! Még csak az első magyar király viseli, s ezekből leend több is. Ott voltam, amikor Esztergomban a koronát a király fejére tették, egyike valék a klerikusoknak, akik ott énekelték a deák nyelvű dalokat. Tudtuk mindahányan, lesznek többen. István után a fia következik, aztán annak fia, és annak fia… Ilyen az életnek rendje a királyoknál és az országoknál.
Az öreg váratlanul felállt a hűs márványpadról.
– Jer velem.
Bementek a templomba. Itt még hűvösebb volt, szinte didergető, különösen a kinti hőség után. A félhomályban itt-ott égett egy-egy mécses. Az öreg alig emelte a lábát, csoszogása messzire hallatszott. Az oltár felé fordult és a díszes ládikára mutatott.
– A balgák hiszik, hogy abban vagyon a korona. Ez nem véletlen. Azért tették oda, ha valaki erővel törne be ide, hadd vigye! A Boldogságos Szűz Mária bazilikájában őrzik István királyunk koronáját, mit egyre többen kezdenek „szentnek” nevezni. Ez igaz, csak nem ott, ahol sejted – mutatott a ládikára –, hanem máshol. Biztos helyen, márványtömbök között. Ahová a gonoszság nem férkőzhet be. Vasládában tartják, sötétségben, sok-sok lakattal zárva. A templomot pedig őrizzük mi, meg őrzik a püspök úr fegyveres emberei.
A fiatal pap nem tudta, mi lesz, érezte, az öreg nem fejezte be. Eltelt egy kis idő a némaságban, amikor végre újra megszólalt.
– Érezed-é?
Paptársa nem merte megkérdezni: mit? Ahogyan magába mélyedt, becsukta a szemét, megszűnt hallani a mécsesek lobogását, a bútorok reccsenéseit, önnön sarujának csosszanását a kőpadlón – tényleg érezte. Mintha belemerülne a homályba, része lenne annak az alsó világnak. Szinte látta a vasládát a sok lakattal és rájuk nyomott viaszpecséttel. Senki nem nyúlhat hozzá, nem nyithatja ki nyom nélkül… Nagy urak pecsétgyűrűi nyomódtak azokba a forró viaszkupacokba, és bizonyára köztük van a királyi pecsétnyomók képe a körfelirattal:
STEPHANUS REX HUNGARIAE…
Mélyebbre szállt magába, és akkor hirtelen úgy érezte, hogy… ő a korona! Nincs karja, lába, csak aranyteste fut körbe, a liliom alakú díszek felmerednek, azok is ő lettek. Ült a vasládában, kintről nem hatoltak be a zajok, odakünn nem történt semmi, és ezáltal idebent sem történt semmi. Az idő megfoghatatlanul, nyúlósan változik…
Nem tudta a pap, mennyi idő telt el. Végre meghallotta az atya hangját.
– Néha ide jövök, legtöbbször este, amikor a városban csönd van. Leülök a padlóra, és erősen gondolok a koronára… És azt érzem, amit te az előbb.
Lassan mentek vissza arra az árnyékos helyre. Az öreg visszaült oda, ahol eddig, és megvárta, míg szerzetestársa elhelyezkedik.
– Tudnod kell, a korona jelenti a királyi hatalmat. Nemcsak itthon, idegen földeken is! A királyokat, kiknek koronát adott a császár vagy a pápa Őszentsége, azokat mindenki elismeri. Nincsen vita, hogy ország-e az, amelynek se királya, se koronája, se törvényes rendje. Hát az bizony nem ország, szabad prédának tekinti sok szomszédja, hadakat küld rá, hogy az uralmat megszerezze fölötte.
– Értem – bólogatott sűrűn a kispap. – Ha van korona és van király, ki azt fején hordhatja, a kettő együtt jelzi kifelé és befelé, ki ott az uralkodó…
– Jól érted. A pápa nem küld koronát akárkinek. Csak keresztény országot ajándékoz meg vele. A magyar korona meg különösen szép darab, merthogy ama Szilveszter, mielőtt pápa lett, volt ötvös, és tervezett koronákat és ékszereket. Ezt a miénket ő maga rajzolta elő a mestereknek, kik aztán forró, folyó aranyból a pápai minta szerint kiöntötték.
– És sok drágakő vagyon benne?
– Vannak szép számmal – bólogatott az öreg. – A napnak fényében igen szépen ragyognak.
Aztán felhagytak a beszéddel. A fiatal pap elhatározta: ha nem is gyakorta, azért néha esténként, mikor elcsitul a város és a templom, bemén oda, ahol ma állott. Megpróbál ismét áttörni a lelkével a márványfalakon, sőt azon a hét pecséttel felszerelt vasládán – hogy kis időre úgy érezhesse magát, mintha ő lenne a korona.
Az urak csöndben gyülekeztek.
A birtok nem volt nagy, és valahol félúton lehetett Fejérvár és Esztergom között. A hadiúttól valamivel távolabb, kis dombok között, sűrű erdőségek közepette, hogy aki nem volt ismerős a vidéken, az nem találhatott rá.
Ők mégis idetaláltak, a házigazda hívására jöttek. Kik még nem jártak erre, azok elé szolgákat küldtek. Mire eljött az a nap, amire tervezték, összejöttek vagy kétszer tízen. Mind tehetős úr a maga vármegyéjében. Tisztában voltak vele, kevesen vannak, csupán egy részük az ország urainak. Apáik, nagyapáik az ország vezetői voltak, akkoron volt szavuk és hatalmuk. Ma kevesebb, mert mindahányan a király árnyékában élhetnek. És ez nem tetszett nekik.
Egy hatalmas hársfa állott az udvarház mellett, maga nagyobb, mint az uraság háza. Mi már nem félig a földbe ásott szerény építmény, mint amiben a magyarok száz esztendeje laktak, és akadnak vidékek, ahol ma is így vagyon. Ez a ház nemrégen épült, csak alapjaival süppedt a földbe, falai merészen és büszkén felmagasodtak, úgy hordozták az ácsolt tetőt és a számtalan rárakott fazsindelyt.
Az urak a nagy tölgyfa asztal köré telepedtek. Nyár eleje volt, a hársfa virágzott, bódító illatot árasztva. Méhek dongtak. A házigazda fegyveres lovasokat küldött ki mind a négy égtájra. Ezek az erdőben lapultak, meg az ide vezető utakat vigyázták. Nem lephetik meg őket sem a királynak emberei, sem véletlenül erre járók.
Nem mutatkoztak be, ismerték egymást, ha eddig nem, hát tegnap vagy ma reggel, érkezéskor ismerkedtek. A házigazda megvárta, míg elcsöndesednek az urak. Mindenki előtt volt egy kupa bor, és az asztal végén, hová nem jutott vendég, álltak a teli kancsók. Kinek kell még, töltsön – nem hívtak szolgákat. Senki se hallja a szavaikat.
– Barátaim, azért vagyunk itt, hogy beszélgessünk honunkról. Szándékosan nem mondottam volt, hogy a királyságról, a többi magyarok sorsáról, mert erre talán nem vagyunk hivatottak. Ismerjük meg egymás panaszait, hátha azoktól okosabbak leszünk. Több mint harminc esztendeje tűrjük ezen István, egykoron Vajk hatalmát. Ezen idő alatt oly sokat változott ez a föld, mint annak előtte talán ezer esztendő alatt sem. Ezen király, kit sokan szentnek tartanak, azaz oly embernek, ki szinte isteni erőkkel bír, betegeket gyógyít, sebesültek vérzését állítja el érintésével, aminthogy puszta érintéssel bélpoklosokat gyógyít, sőt tán képes lebegni a légen, egyáltalán nem szelíd ember, mit egy szenttől elvárhatnánk.
– Kegyetlen! – szólt közbe egy öreg férfi. Nagyon öreg lehetett, volt vagy ötvenesztendős? Mások nem élnek ennyit. A házigazdát is félbeszakította, talán abban bízva, aggkorára tekintettel elnézik ezt neki. – Mi lett a táltosokkal, ősi hitünk papjaival? Mivé lettek azon szertartások, amelyekkel eleink vigasztalták magukat és népüket oly messzi, keleti tájakon is? Ha már ide jöttünk hont foglalni, miért nem maradhattunk meg őseink hiténél? A Nagyistenre esküszöm, én ezt nem értem!
Kétségbeesve nézett körül, és közben mindannyian látták, mennyire reszket csupa ősz feje… Az arcán a borosták hófehérek voltak. Egy másik úr, kinek fején a hajat hosszú és magányos varkocsba fonták – a többit körkörösen kiberetválták – keserűn fakadt panaszra.
– Mikoron engem anyám e világra szült, már István vezette az országot. Csak hallottam, miket művelt derék emberek sokaságával. Ő volt az, ki szembeállította a régi hit barátait azon újféle hit, a kereszténység híveivel. Dúlás keletkezett a lelkekben, szerencsére nem a testekben. Nem rántott kardot magyar a magyar ellen, noha ennek nem sok híja volt.
Kis csönd támadt. A házigazda láthatóan rájuk hagyta, ki folytatja, ő a boroskupáért nyúlt. Vagy tízen követték példáját. Meleg volt nagyon, pedig a nyár kezdetét sem vette, jólesett hát a pincéből hozott hűs ital. Mohó torkok nyeltek, nyeltek, elégedettebb szemek nézték a világot. Akik nem ittak, komoran néztek maguk elé.
– Az új hit léhűtői elszívják előlünk a léget – kesergett egy úr, kinek színpompás öltözete jelezte: nem akármilyen birtokok gazdája lehet. Csak a pórok hordanak lenvászon ruhát, oly sápadtfehéret, mert nem telik nekik drága festékre. – Hiába vagyok otthonos a királyi udvarban. Úgy járok ki és be az esztergomi palotába, mintha ama falak között laknék. De ha új feladatot adna a király, vagy ha posztot oszt valakinek, hát a leggyakrabban valamilyen idegen kapja. A legtöbbször német, avagy bajor az az ember. Ritkábban talján.
– Ez így megy régóta: a királyné ama bajor Henriknek a lánya, kit hazájában „Civakodónak” neveznek – aki szólt, nagyot legyintett, mintha ezzel a mozdulattal örökre elseperné ama Henriket.
– Gizellával valóban sok német lovag jött be egykoron…
– Azt hiszed, csak egykoron? Folyton áramlanak! – folytatta az előbbi úr, ki bejáratos a királyhoz. – S van ám, ami rosszabb: az, hogy állandóan jönnek! Nem múlik el olyan hónap, amikor ne jönnének le a Dunán hajókon, tutajokon, avagy valamelyik partján lóháton. Majd’ minddel találkoztam. Merthogy én beszélem a nyelvüket, hát előbb az én kezembe kerülnek. A múltkor kérdeztem az egyiket: „Hát téged milyen szél fújt ide?” Őszinte volt, meg kell hagyni, gyorsan kibökte: otthon az atyjának harmadszülötte, a birtokot meg az elsőszülött örökli, ha nem megy világgá, bátyái kegyelemkenyerén élhet haláláig. És efféle lovagok, grófok, kiknek szakadozott a ruhája, lyukas a csizmája, jönnek ám folyton! Mert mint egy másik nékem bevallotta: otthon, német földön egyre többen hallották, a magyaroktól már nem kell tartani, nem az a vad keleti népség, amely korábban legyilkolta Nyugaton, aki csak eléje került. Meg hogy az országukban az idegen jól élhet. Német a királyné, és ha valaki itt bármivel kitűnik, szolgálatot tesz a magyarok királyának, máris jókora birtokot kaphat.
– A baj az, hogy sokszor ők kapnak birtokot, nem mi.
A házigazda közben kiitta a nagy kupa egész tartalmát. Vöröslött, talán nem csak az indulattól, amikor kitört.
– Urak, meddig tűrjük ezt? Nem látjátok tán, mi történik? A király lassan elvág minden szálat, ami régi életünkhöz köt minket. Őseinknek nem volt földje, mert a törzsnek volt földje. Őseinknek nem volt saját legelője, az is a törzsé volt. A lovaikat mondhatták magukénak, meg a kardjukat.
– A családjukat és a rabjaikat – szúrta közbe valaki. A házigazda mintha meg sem hallotta volna, folytatta indulatosan, szemét meresztve sorban minden vendégére.
– Minden baj azzal kezdődött, hogy István feleségül vette ama német Gizellát. És hogyan vette el? Hát természetesen keresztény hit szerint! Bizony, amidőn az esküvés után Nyitrára ment a fiatal pár, hogy valamennyire „kettesben” lehessenek egymással, és ezért kevés szolga kísérte őket, egymás között deák nyelven beszéltek, merthogy István nem tudott németül. Később persze megtanulta!
– Jó tanítómestere volt, maga a királyné! – rikkantotta közbe valaki. A házigazda maga elé meredt, a bor hatására alighanem elfelejtette, miképpen akarta folytatni. A kis szünetet azonnal kihasználta egy idősebb úr.
– Ahogyan a napnyugati papok mondják, most van az Úr ezerharminchatodik esztendeje. Gyerekként ott voltam Esztergomban, amikor királyunk fejére tették a pápa koronáját. Azóta bizony nagyon-nagyon sok idő tellett el. István él, pedig igencsak öregebb, mint sok magyar ember. Elhagyta a hatvanat is.
– Meddig él még? – a kiáltás váratlanul jött, egy olyan úr ugrott fel és kiáltotta, ki eddig csendesen üldögélt. Vagy hatan-heten szintén felugrottak, kiabálni kezdtek.
– Nem kéne már!
– Árpád unokái meg azok fiai feleennyi idősen haltak el!
– Túl sokáig uralkodik rajtunk.
– Ő is, meg az a bajor népség.
– Pusztulhatnának, mielőbb!
Nagy hangzavar keletkezett. Hatott a bor, a meleg, főleg azok az érzelmek, amelyek bennük munkálkodtak. Volt olyan pillanat, amikor a házigazda megszólalt volna, de nem engedték. Legalább hárman beszéltek egyszerre, és a többiek arra figyeltek, ki majdhogynem ordított. A férfi, kinek üstöke szerteállt, ugyan fiatal volt, a hajával jelezte, nem azok közé tartozik, kik az ősi hitet sírják vissza, mégis ellensége Istvánnak. Kivárta, míg elnyugszanak kissé, aztán tovább beszélt.
– Össze kell szedni vagy kétszer száz jó lovast, ki ért a fegyverek forgatásához! Kellenének íjasok meg lándzsások. Valaki közületek ismer egy vagy két parancsadót, kik vállalnának egy szolgálatot? Tán mert úgy gondolkoznak, mint mi, bár, ha így lenne, nem szolgálnák Istvánt oly hűségesen… Akkor hát meg kell venni a hűségüket.
– Az árulásukat! – szúrta közbe ugyanaz a fiatalember.
– Egy viharos éjszakán betörünk a várba. Nem nagy a védőserege, a királyi testőrség, meg némi katonaság. Az öreg király álmában sem hinné, hogy ellene törünk.
– Megölni? – kérdezte valaki. A szó egyeseket kijózanított, eltolták maguk elől a kupát, és komoran nézték a szónokot.
– Hát mi mást lehetne tenni vele? Meg fog halni, tudjuk, de mikor? És addig mennyi kárt okozhat? Szóljatok hát, urak!
Estig tartott az egymást feltüzelő beszélgetés. Másnap reggel oszladoztak az urak. Ki-ki szolgái, fegyveres emberei között kelt útra. Az a sertehajú férfi, aki István meggyilkolását szorgalmazta, észak felé indult. Senki sem tudhatta a tegnapi urak közül, és persze a házigazda sem, hogy ezt a férfit maga István küldte a tanácskozásra. És ha visszatér onnan, soron kívül fogadja úgy, hogy ketten lesznek. Az úr pedig elmondja, miket hallott. És a fejében ott van a másik tizenkilencnek névsora, kikre aztán jó ura, István hamarosan lecsaphat.
Odakünn tombolt az ősz. A fák színes ruhát öltöttek, a bokrok némelyike olyan vörös lett, akár egy szépasszonyi ruha. Még nem jött el a havazás ideje, amikor a fehérség belepi mindazt, ami e színes „ruhákból” marad az ágakon. Amikor jókora varjúcsapatok húznak a városok fölé.
István a várfokon állt és a Dunát nézte.
Nemrégen küldött egy fehércselédet a királyné ágyasházába, nem türelmetlenkedett. Tudta, asszonya bizony öreg, hát nem jöhet egy minutum alatt. Öreg, akárcsak én, futott át a fején a gondolat. Mostanában mind többet foglalkozott ezzel. Nem tehetett mást, mert az időnek múlása sok jelet adott. Egyre gyakrabban érzett fájdalmat itt meg ott, és ha ezek el is múltak, tudhatta: sohasem végleg. Valahol kibukkannak ismét, soha nem lesz nyugta.
A nap ott lehetett valahol a láthatár alján, talán az alacsony hegyek fölött – nem láthatta, felhők szürkítették az eget. A várból a megszokott zajokat hallotta. Lovak nyerítettek, őrök kiabáltak, cselédek húztak vizet a kútból, ajtó csapódott hol itt, hol ott. Egy leány gyújtott dalra, de tán egy legény szólt hozzá, mert a dal a szó közepén elhalt. Galambcsapat szállt a vár orma fölött, aztán elkanyarodott a város irányába.
Jött Gizella.
Melegen öltözött, mert hisz tudta, hol várja őt a férje. Nem sietett – nem siethetett. Neki is vannak fájdalmai. Míg asszonyát nézte, aki feléje közeledett a bástya falán, a lőrések mellett, eszébe jutott az a régi nap. Sőt több nap! Az egyik, amikor örök hűséget esküdtek egymásnak. Meg amikor megkoronázták őt a palota templomában. Milyen sokan eljöttek! Azóta sem látott ennyi embert itt a környéken. Negyven esztendeje volt király, ami magában csodálatos ajándéka lehet a sorsnak. Vagy Istennek?
Gizella arca ráncos, szeme öreg. Csak a bizodalom a régi. Tudja, hogy más királyokkal szemben István mindig hű maradt hozzá. Akárhányszor ment el a haddal, háborúzott valahol távol, akkor sem vett maga mellé ágyasokat.
– Ihol vagyok – mondta Gizella, hangja halk, mint mindig. A két ember megtorpant egymással szemben. Ha látta őket egy őr, nem hallhatta szavukat, és nem merészkedett közelebb.
István úgy érezte, vannak dolgok, amelyekről csak Gizellának szabad és érdemes beszélnie. Napok óta készült erre, ám amikor asszonya ott állott előtte, és senki más nem volt a közelben, hirtelen elvesztette a bátorságát. Nem látta célját, hogy éppen annak mondja el, aki amúgy is tudta. Gizella arcán a ráncok arra emlékeztették, amiről szólni akart.
– Sok esztendőt töltöttünk együtt. Öt gyermekünk született, és mind az ötöt eltemettük. Mellettem voltál a nehéz időkben, ahogyan most is itt vagy. Nemsokára elmegyünk… én mindenképpen. Annyi kór lappang a testemben, hogy nem tudom összeszámolni. Az is miraculum, csoda, hogy jövök és megyek a saját lábamon. Bár néha megszédülök, különösen a lépcsőkön.
Gizella türelmesen várta. Mint aki előre tudta, hogy ezt fogja hallani, nem szólt, kivárt. A szemét nem vette le István arcáról. Ezt az arcot látta maga előtt – meg amikor még fiatal volt. Amilyennek megismerte azokban a régi, napfényes időkben. Mert ahányszor Gizella visszagondolt a múltra, mindig mindent napfényben, aranysugarakban látott. A fiatalsága, a házassága, és az, hogy királylányból királynévá lehetett – aranyozott emlékeiben kísérte őt.
– Annyi templomot építettem, annyi kolostort. Vármegyéket szerveztem, sok-sok férfit neveztem ki magas posztokra. A legtöbbje már nincs az élők között. Csak én maradtam még, mint afféle magányos fa a dombtetőn. De félre velem, és aztán sorsommal, amely hamarosan beteljesedik, így kívánja az isteni rend és a természet. Mint tudod, úgy döntöttem, nővérem fiát, a velencei Pétert teszem meg örökösömmé.
– Mi nem tetszik számos úrnak udvarodban sem.
– Így vagyon, s nem tehetnek mást, mint belenyugszanak. Ahogyan ama Vazul tehette volna, és akkor életben marad. A fiai meg itt élhetnének, velünk. Akkor nem gondolnék Péterre.
– Tudod, ők voltaképpen pogányok, és sok magyar úr vélekedése szerint Vazulnak, avagy valamelyik fiának kéne örökölni a trónt. Valamiféle öröklési rendet emlegetnek, mi ősidőktől így vagyon.
– Az ő rendjük nem az én rendem – jelentette ki István igen határozottan. Mellében érezte a szorongást, miért van az, hogy mostanság gyakorta nem kap elég levegőt? Úgy érzi, mintha fojtogatnák, ilyenkor egyik kezét önkéntelenül a torkához emeli, mintha ott keresné a láthatatlan, fojtogató kezet.
– Attól tartok, a pogányok felemelik a fejüket, amikor én lehanyatlom.
Gizella hallgatott. Mit szólhatott volna? István félelmei jogosak voltak. Mióta kihirdette, hogy ama velencei Péter lészen utóda, sok úr elhagyta Esztergomot, megint mások ugyan maradtak, bár gyakran látni arcukon a haragot, és kerülik a királyt, csak hívó szavára jönnek eléje, maguktól nem dörgölőznek, pedig régen sokszor megtették! No és nemrégiben – igaz, egyszer – megesett, hogy éjnek idején valahonnan táltos dalát hozta a szél. Bizonyára a Duna túlsó partján, egy domb mögött gyújtottak tüzet, kik visszasírják a régi időket, és a Nagyistennek áldoztak. Tompán dübögött a táltos dobja, hallották sokan azon a nyári éjszakán. Gizella nem tette szóvá, de sejtette, István is hallotta.
Álltak a bástyán, aztán Gizella látta a férje színeváltozását. A szeme le-lecsukódott, kezei támaszt kerestek, térde megroggyant. Gizella odaugrott, megtartotta. Érezte, mennyire erőtlen, mennyire viszi a súlya a kőlapok felé. Torkából kiszakadt a sikoly:
– Hilfe! Segítsetek, katonák, uratoknak!
AZ UNOKAÖCS
– Le vele!
– Nem kell a talján!
– Legyen magyar a király!
– Magyart, magyart!
Hangosak voltak, de kevesen. Kis csoportot képeztek a fejérvári nagy forgatagban. A legtöbben ügyet sem vetettek rájuk. Hangjukat sem sokáig hallatták, az egyik nagyúr rájuk küldte a poroszlókat, kik alabárdjaik kemény rúdjával taszigálták-verték ki őket a bazilika előtti térről. Onnantól kezdve az egyszerű emberek, az urak szolgái álltak ott faltól falig. Más poroszlók a palotától a templomig tartottak fenn egy utat. Fegyveresek figyelték a tömeget, erősen és fenyegetően.
A nemrégen a németek által elűzött velencei dózse fia, Pietro Orseolo lovagolt a menet élén. Díszes palástja sok színben játszott, fején nem a korona, hanem magyaros föveg volt. Ki értő szemmel figyelte a leendő királyt, észrevette: félig taljánnak öltözött, félig magyarnak. Talán azért, hogy egyszerre jelezze kettős mivoltát? A térből nyíló kis utcáról, ahová kiverték az ellenzőket, ide hallatszottak a kiáltások.
– Takarodj haza, talján!
– Nem kellesz a magyar trónra!
A menetet kísérő zajongásban semmi más nem hallatszott, csak a bámuló tömeg egyre közeledő morajlása. Ezer száj szólott egyszerre.
– Nézd, ott jönnek!
– Az ott a király?
– Még nem az, de hamarost azzá lészen.
– Ha megkoronázzák!
– Szórnak pénzt vagy nem szórnak?
Az utolsó kérdésre máris jött a válasz. Az egyik férfi, ki a király mögött lovagolt, hol balra, hol jobbra dobta a körömnyi kicsiny dénárokat. Az emberek azonnal ölre mentek, volt, ki a levegőben akarta elkapni a pénzt, egyet olykor sikerült, a legtöbb a földre esett, és egy pillanattal később eltűnt a kavarodásban. A mohók, a szegények, a szemtelenek guggoltak, négykézláb álltak, kezüket nyújtogatták, míg mások akaratlanul a kereső kezekre léptek, fejekre borultak vagy ültek. Akiknek sikerült végre legalább egy dénárt a markukba kaparintani, boldogok voltak. Akik itt a pénzekért verekedtek, azok közül senki sem tudott olvasni, így mit sem mondott nekik a STEPHANUS REX felirat.
A pénzdobáló hol balra, hol jobbra dobott. Láthatóan élvezte, hogy ekkora kavarodást kelt minden mozdulata. Néha közel dobta azt a tíz-tizenkét érmét, máskor meg nagy karmozdulattal jó messzire, bele a tömeg közepébe. Ilyenkor csalódottan ordítottak a közelebb állók: azért jöttek ide hajnalban, hogy ugyan a poroszlók háta mögött, de közel legyenek.
– Éljen a király!
Magányos kiáltás volt, leányhang talán. Kürtösök jöttek, minden száz lépésnél megfújták hangszereiket, lovaik táncoltak a fényben. Néhány pap állott a bazilika kapujában. Egyikük, abban bízva, szavait a nagy zajban csak a mellette álló társa hallja, odaszólt neki.
– Azt beszélik, ez a Péter bömbölő németekkel és fecskemadárként csacsogó taljánokkal vette körül magát. Magyaroknak nem sok hely jutott mellette.
Mire társa válaszolt volna, a menet közelebb ért. Lovászok szaladtak előre, hogy megfogják a főbb urak lovainak kantárszárát. Egy paripa kényesen kitáncolt oldalra, tán megrúgott egy másik lovat, mert az fájdalmasan nyerített. Két főpap leszállt, melegük lehetett nehéz köpönyegükben, mi alatt díszes miseruhákat viseltek. Lila süvegük messzire látszott. A tömegben csak azok mozogtak csalódottan, akik oly messzire szorultak a menettől, hogy pénzesőre semmiképpen sem számíthattak.
– Viva Pietro!
– Éljen Péter király!
Orseolo Pétert két püspök vezette be a templomba, s a zaj a téren nehezen csitult. Az előkelő vendégek mind bementek, a kapu előtt a hátukon üres nyereggel várakozó lovak maradtak. Meg a poroszlók, akiknek néhányszor vissza kellett lökniük a tömeget. Olykor valami módon kisurrant egy kis hír, és terjedt szájról szájra.
– Még nem tették fejére a koronát.
Majd valamivel később:
– A keresztény papok rettentően énekelnek!
Ez talán jó hír lehetett? A tömeg türelmesen várt, újabb pénzesőben reménykedve. Senki sem számolta az időt, nagy néha felhangzott egy-egy „Éljen a király!”, s olyan volt, mint folyóparton a ritkán megszólaló sirály kiáltása, nem követte több, nem folyt össze egyetlen nagy vivátozásba.
…Amíg ismét meg nem nyílott a bazilika ajtaja. Feltűntek a püspökök és közöttük lépdelt ki a király. Nagyon másképpen nézett ki! A koronázási palást beborította amúgy nem túl daliás testét, egyik kezében hozta a jogart, a másikban az aranyalmát a kereszttel. De ki törődött ezekkel, ha láthatta fején a koronát?
Ami a napfényben messzire csillogott. Drágakövek pirosan, kéken, zölden verték vissza a sugarakat, egy-egy pillanatra a bámészkodók szemébe villantak. Pietro-Péter nagyon jól érezte magát. A hír, hogy anyja révén nagybátyja koronáját és országát fogja örökölni, megdöbbentette – noha nem tartott sokáig. Hamar felkészült a szerepére, és elindult magyar földre.
Most nem gondolt a rá fenekedő urakra, nem gondolt a veszélyekre. Majd’ harminc napig tartott az útja, de az már régebben volt, hiszen amikor Henrik német király elűzte apját a velencei trónról, akkor a dózse Bizáncba menekült, ő, a fia pedig bolyongott egy ideig. Aztán a jó hír megtalálta, és itt van. Olyan nehéz elhinni, hogy sikerült! Egy száműzött és nem túl gazdag velenceiből magyar király lehetett, és lett.
– Vivat Petrus Rex!
– Éljen a király!
Nem félt attól, hogy meg kell tanulnia magyarul, hiszen valamennyire tudott. Akikkel ő szóba fog állni, azok mind beszélik a latint, és sokan a németet meg az olaszt. E három nyelven ért, sőt beszél. Állt, a tömeg őrjöngött, érezhetően csaptak a mellére a hanghullámok. Remélte, mindenki örül, aki látja őt! Örülnek, hogy van királyuk! „István nagybácsi meghalt, de itt vagyok én! Örvendezzetek” – kiáltotta volna az ezerarcú, ezerszájú tömegnek, szeme előtt hamar egybeolvadt a látvány. Már nem embereket látott és hallott, csak egy zsongító, kellemes, őt üdvözlő, érte lelkesedő tömeget, amely jóleső hullámokat vetett feléje.
Két kísérője meg néhány úr segítették fel a lóra, ami nem volt egyszerű, ha mindkét keze tele volt értékes tárgyakkal. Amelyeknek megvolt a maguk súlya. Az Istvántól örökölt kardot átemelték a nyereg fölött. Közben vigyázott, nehogy a korona leessen a fejéről. Persze könnyű volt, egyszerű aranyabroncs, amely övezi a homlokát, a sötét haját. „Talán jól áll, kár, hogy nem láthatom magamat benne!” A palotában akadhat egy jó tükör, mit éppen a szülővárosában gyártottak.
A pénzeső ismét hullott, I. Péter király pedig büszkén haladt a menetben, az urak között, kicsit az élen, hogy jól lássák. A palást befedte őt és a lova farát, a korona kövei csillogtak. Repültek a dénárok, és Pietro arra gondolt: hamarosan ő is pénzt fog veretni, PETRUS REX lesz a körfelirat, és törvényeket hoz. Mindenekelőtt ügyelnie kell ezekre a vad pogányokra, hisz magyarok, vagyis békétlen, izgága népség – sohasem lehet tudni, miben törik a fejüket. Csak abban lehetett bizonyos: ezek bizony nem szívelik őt, és amint alkalmuk nyílik rá, lecsapnak.
A HERCEG
1057
– Vigyázzátok a tüzeket!
– Úgy lészen.
– Ami túl közel van a sátrakhoz, oltsátok el, és távolabb gyújtsátok meg újra.
Erre a parancsra nem jött szolgálatkész válasz. A katonák laposakat pislantottak. Az urak kimentek a sátorból, a közemberek meg ott maradtak. Tessék-lássék elhúzták a tűz egy részét, mi tényleg belekaphatott volna lenvásznakba. Nem volt szél, a füstök szálegyenesen eredtek fel az égbe, a nap szépen sütött – hát kinek lenne kedve ezzel foglalkozni? A katonák elmentek a húsosztó helyre, ahol véres asztalokon metélték a bárányokat és disznókat. A sereg egy hete úton volt, ez az első tábora, és mivel csatározásról nem kell tartani, hát lesz idő egy jót falatozni.
– Ki hallott már ilyesmit? Királlyá koronáztatni egy ötesztendős gyereket?
– Ne törődj vele. Urak dolga ez, nem az efféléké, mik mi vagyunk.
– Akkor is! Hát mi értelme vagyon?
– Na, hallod, komám! Ki mondotta néked, hogy az urak mindig olyasmit tesznek, minek értelme vagyon?
– Ki gazdag, azt tész, amit akar.
– A király tehetne ellene, de az nem akar.
– Nem hát, hisz maga is ebben jár élen.
– Vigyázz, jönnek!
Úri csapat haladt lóháton. Mindahányan a nagy térségre igyekeztek, ahol a két díszes sátor állott. A mezőt sok magyar akkor látta először. Álltak itt még azok a zord vitézek, akik néhány esztendeje átvészelték Henrik császár hadainak támadását és látták azok nyomorúságos vesztét a Vértes hegyekben. Estefelé, a tábortüzek mellett számtalanszor meghallgatták, hogyan pusztították el előlük az élelmet András király katonái. Jöttek ám a németek befelé, habár már a határon áttörve sokan odavesztek közülük a Hanság lápvidékein, eltévedtek, mocsarakba fulladtak. Megesett, hogy önkéntes vezetők mutatták nekik az utat a pusztulásba. Ama páncélos német vitézek, kik ott buktak le lovukról vagy az ösvényről félrelépve lovukkal együtt süllyedtek el a fekete vízben, soha nem tértek haza. Megszenvedték azt az elátkozott hadjáratot. A Dunán élelmet hozó hajóikat eltérítették, egy részüket meg egy Kund nevű vitéz megfúrta, és mind a folyó fenekére süllyedt. Csillogó szemmel hallgatták ezt az ifjú vitézek, főleg azok, kik soha egyetlen csatában sem szagoltak vért.
Odahagyták a tüzet. Egy-egy maródi katonára bízták a lángok őrzését, olyanéra, ki sebet kapott valahol, vagy más miatt szédelgett. Aki tehette, mind a mező felé áramlott.
Kinek volt szeme, láthatta, a széles térségen két részre oszlott a tömeg. Katonák itt és ott, urak itt és ott. Az egyik csapat sokkal nagyobb volt, mint a másik. András király hívei állottak ott, háttal napkeletnek. Aztán volt egy kis üres térség, nem több tíz ló hosszánál. Napnyugatnak háttal állottak Béla herceg hívei. A király öccse ugyan meghódolt bátyjának, sok egyenetlenség után megosztoztak az országon. András vezetett harminc vármegyét, Béla tizenötöt, és ez esztendőkön át így történt. De akik gyakorta megfordultak egyik vagy másik fivér közelében, azok tudhatták: olyan ez, mint amikor az erős parazsat forró voltában könnyű réteg hamu alá teszik, hogy sokáig megmaradjon tüzet szülő képessége. Az urak egy része Béla herceget választotta – vagy mert úgyis annak parancsolása alatt élt, arra voltak birtokai, vagy mert ki nem állhatta András királyt.
Most odagyűltek mindahányan. Tudták, el kell jönni, itt kell lenni, mert mind András, mind Béla írástudó papjai körbejárták a teret, és felírták mindazon urak nevét, kiket ott saját szemükkel láthattak. Kiknek neve nem lészen rajta egyik listán sem, az majd magyarázkodhat később. Lesznek bizonyára, kik nyavalyásnak mondják-hazudják magukat utólag, kórságba estek, üzenik…
A tömeg zajongott.
– Osztán ide hozták-e mán azt a csecsszopót?
– Miről beszélsz, öreg? Ötesztendős már a kis Salamon!
– Nem találtak neki jobb nevet?
– Igaz’ a! Miféle név az, hogy Salamon?
– Tán a Bibliában vagyon hasonló, az valami zsidó király lehetett.
– Eme gyermek se nem zsidó, se nem király!
– Ha zsidó nem is, király lészen mindjárt, figyeljétek.
Lovas testőrök vágtattak be a térre. Akik túl közel álltak, azokat visszaszorították szóval, lovak rányomuló szügyével. Néha egy-egy dárda vaskosabbik végével adtak nyomatékot a parancsolatnak. A tömeg kelletlenül húzódott hátra. Nem csak katonák voltak ott mindkét seregből, városi meg falusi népek is. Parasztok levett süveggel, lenszínű göncük messzire virított. Színes ruhát a tehetősebb polgárok, iparosok, grófok, papok viselnek, így tűnnek ki minden sokadalomból az urak, így szürkülnek el egyszerű ruháikban a nincstelenek.
A nyugati oldalon állott Béla herceg. Ahogyan bátyja, ő sem volt fiatal. András több mint harminc tavaszt látott, amikor Fejérvárott fejére tették a koronát. Most, az Úr Jézus Krisztus születése utáni ezerötven és kilenc esztendővel a Tisza partján összegyűltek az ország urai. Nemesek és egyéb vitézek, urak és harcosok.
Tűzött a nap. Nyár volt, bár halódó. Ahogy véget ért az aratás meg a cséplés – a szárazra taposott földön poroszkáltak a nyomtató lovak, a gazda olykor körbement és a kiszóródott kalászos gabonát visszahányta a lovak nyomába –, ökörnyálat hordott a szél. Reggelente pedig köd szürkéllett a mélyebb völgyekben.
De itt most már delelőre hágott a nap, az árnyékok a lábak alá kúsztak. Sok izgatott ember állott a mező két szélén. Messziről jól látták a királyi sátrat. Fehérlett a zöld mezőn, igaz, piros tollas cölöpök díszítették a sarkait. Ezeket tegnapelőtt ásták a földbe, kötelekkel tartották a naptól védő lapokat.
Vegyesen állottak András és Béla hívei. Hisz nem voltak ellenségek, vagy nem olyannyira. Nem méregették egymást haragos szemmel, kezük nem kereste a fegyvernek markolatát, ha megpillantották ama másikat. Hiszen javarészt rokonok voltak valamennyien, kit ide húzott a vérségi kötelék, kit meg amoda. Bár tudott volt, nem egy úrnak fivére vagy komája áll a másik oldalon, emiatt sokszor esztendők óta nem váltottak szót, nem is nagyon találkoztak. Azonban ide, a Tisza-menti Várkonyba, hol András is, Béla is a megbékélést hirdette, eljöttek mindahányan.
A katonák tüzei lobogtak. Ama véres asztalokról, hol a nyúzott állatokat aprították, jutott mindegyik kondérba, ha nem is sok. Vagy öt-öt embernek elegendő. Akik nem először jártak táborban, főleg az öregebb katonák, azok a tarisznyájukban tartottak fűszerszámokat. Ha a sereg lassan menetelt valahová, eme talpasok le-letértek az útról, és összekapkodták a szagos füveket, melyek jó ízt adhattak az ételnek.
Az urak között terjedt a szóbeszéd. Hogy András király tegnap este bizalmas emberei előtt egy tervet emlegetett. A herceghez is eljutott a hír. Bélának szintén szólottak róla, de senki sem tudott semmi bizonyosat. Béla a maga sátra előtt állott. Néhány zászlósúr volt mellette, főleg Biharból. Mert hát az ország keleti felében vannak ama tizenöt vármegyék, miket a király az öccsére bízott. Azokban ő az úr. Azonban sokan suttogják, bizony Béla aligha elégszik meg ennyivel. Vörös lett az orcája, amikor András azért hívta őt, hogy láthassa a kis Salamon megkoronázását. Ezt még feledni tudta volna. Igaz, nehezen, mert hiszen úgy szólott a régi egyezség, András halála után övé lészen az ország. Akkor miért a gyermek koronázása?
A koronát kétszer látta addigi életében, egyszer éppen András fején. Hallotta, hogy vasalt ládában ide hozatta. Talán azért, mert félt volna Fejérvárott hagyni? Sokan úgy tudták, itt lészen a gyermek koronázása, mások szerint meg az lehetetlen, merthogy az ilyesmit a fejérvári dómban szokták tartani, ahol az esztergomi érsek teszi a koronát a jövendő uralkodó fejére. De kevesen szólanak már a kis Salamonról. Valami történni fog, érzik az emberek. András hívei sokat sugdolóznak. Béla hívei meg szorgalmasan csipkedik fel a híreket, bárki mondja, bármiről.
Ma reggel arról suttogtak mindkét táborban, András csakugyan elhozta ide a koronát. Ugyan mit akarhat vele a Tisza partján? Ezért kétkedve csóválták fejüket az urak. Néhányan meg úgy tettek, mint akiket a király beavatott, azonban esküvésük miatt nem mondhatnak semmit. Élvezték, hogy ezért az ifjabbak tisztelettel bámulnak rájuk és összesúgnak a hátuk mögött.
Éppen hogy a nap túlhaladt a delelőn, amikor egy lovas úr érkezett Bélához. Tisztes távolban állott meg lovával, mely igen szép, koromfekete paripa volt. Valaha mén, mára herélt, de attól még gyönyörű állat. Az értők bámulták, jószerével nem tudták, ki a lovasa – minden szem a paripán pihent.
– Herceg úr! Urunk, András király szeretne véled szólani. Általam kér téged, jer hozzá a királyi sátorba.
Béla számított rá, nem csodálkozott. Előbb meghagyta kedves híveinek, készüljenek fel, mennek majd Andráshoz. Megbeszélték jó előre, ki megy véle, és kik maradnak hátra. Mert könnyen lehet, a király kelepcébe csalja testvéröccsét. Mit számít ilyenkor, hogy egyazon anya és egyazon apa gyermekei a fivérek? Ha a trónról van szó, ugyan melyik király helyezi fölébe a véreit? Pusztuljon mind, aki az útjában áll!
Ettől tartott Béla. Mire odavezették lovát, egy fehér kancát, az urak elsiettek. Ki nem vele ment, hátrasietett és szólt a hadnagyoknak. Azok meg magukhoz intették a tizedeseket. A ligetes erdőben nagy titokban lóra ült egy kisebb csapat, háromszor száz katona. Ők most nem figyelhettek a bográcsokra, üstökre, sem a terjengő illatokra. Előbbre húzódtak. Ha valami baj érné a herceget, elővágtatnak, bele egyenesen András táborába. Az a parancs, ha lehet, élve hozzák ki onnan a herceget, ha kell, ragadják el, és közben ne kíméljenek senkit!
András nem nézett ki a sátrából. Inkább a mélyére húzódott, és csak kedvenc ispánjának vetette oda:
– Talán maga az Úr dönti el, ki éljen, ki haljon, és mi lészen sorsa ezen országnak.
Az ispán meghajolt, nem tudta, mit válaszoljon. Csak szemre tűnt olyannak, ki nem gondolkodik, és mindenben engedelmeskedik királyának. Közben máson járt az esze. Napok óta tudta, mit tervez András, és bár mindenki a király hívének tartotta őt – annyi esztendőn keresztül maga is így hitte! –, azért néha elgondolkodott. András felelőtlen, könnyelmű, és már nem fiatal. Béla viszont erősen törtet a trón felé. Ha egyszer – hamarosan? – vége András királynak, akkor Béla követi őt a trónon. Miklós ispán tehát hajnalban eldöntötte, mit fog tenni. Továbbra is ura, a király mellett marad, őt szolgálja, közben tesz valamit ama Béláért. Így jó szívvel és kedvesen gondol rám mindegyik, reménylette.
A csapatok nem álltak föl egymással szemben. Talán senki sem akar békétlenséget? Béla hadai feleannyian sem voltak, mint a királyé, amit mindenki tudott, látott és értett. Hiszen András kétszer annyi vármegye népét tudja fegyverbe hívni, mint az öccse. Akiről azt hallotta András, olykor a haját tépi, bánja, hogy egyezségre ment a bátyjával. Talán éppen amiatt, hogy a királynak immár nem csak egy, hanem két fia született. A felesége tíz esztendőn át meddő volt, és mindenki azt hitte, ez így marad. Az egyezség hát megköttetett… Ki sejthette volna idejekorán, hogy a magtalan asszony egyszer megfogan? Béla tudta, ennek nem lehet jó vége. A kis Salamon koronázása nem jósolt semmi jót.
Talán most változik valami?
Követte hát az izenet hozóját. Mögötte jöttek főbb urai, akik értő szemmel kémlelték a királyi sátor körül gyülekező népeket. Láttak ugyan néhány fegyveres urat, kik sötét szemmel méregették Bélát, persze ilyenek ezek, haragszanak a hercegre. Talán úgy vélik, kevesebb birtokot kaphatnak miatta? Ott tényleg nem, ahol Béla szava dönt életekről, halálokról, ott András nem adományozhat, pedig bizonyosan megtenné szívesen. Soha nincs elég híve, vagy ezt csak ő hiszi?
A fehér ló büszkén vitte gazdáját. Puha fűbe mélyedtek patái. Az urak hallgattak. Az izenet hordozója kissé előrerúgtatott. Béla körülnézett. A sátor mögött hagytak szabad helyet, egy kis lovascsapat állt ott. Néhányan nyeregből szálltak, ám látszott, készek arra, hogy egy szempillantás alatt ismét a hátasokra pattanjanak. A katonák a távolban kiabáltak.
– András király, jó urunk!
– Béla, Béla!
– Éljen a király!
– Éljen a herceg!
– András, András!
Béla lóról szállott. Egy lovászfiú, kit biztosan ezért állítottak a sátor elé, máris szaladt, hogy elkapja a kantárt. Béla úgy ugrott le, mint aki nagyon fiatal, ösztönösen ezt mutatta jó ideje. Pedig hát benne van a korban. Ha holnap elnyerné is a koronát, ugyan hány esztendeje maradna a trónon? Az Árpádok vérei, kivéve talán az első királyt, Istvánt, hamar haltak.
Miklós ispán állt a bejárat előtt. Újra körbepillantott. Senki sincs hozzá oly közel, hogy hallaná szavát. Meghajolt a herceg előtt.
– Uram, bízd reám kardodat. Tudod, hogy senki sem léphet urunk elé fegyverrel.
Béla egy gyors mozdulattal lecsatolta a kardot és az ispánnak nyújtotta, s csodálkozva hallotta, amaz még nem ért a végére. Mond valamit, amire Béla nem számított. És ezt jóval halkabban, mint az előző szavait.
– Ha élni akarsz, válaszd a kardot!
Miklós úr arcán nem látszott változás. Kik távolabb álltak, nem vehettek észre semmit. Mozgott a férfi szája, mondott valamit – hihetik majd, hogy éppen a kardot kérte, ennyi hangzott el? Béla egy pillanatig azt hitte, az ispán nem is mondott semmit, aztán a tekintetük egy nagyon rövid pillanatra összevillant, és a férfi sötét szemében lapult a megerősítés: Nem álmodtad, jól hallottad, ezt mondtam, és ne feledd.
Ha élni akar? Két napja suttogták a táborban, András valamire készül. Csak nem lenne képes megöletni a saját öccsét? Azon első István király is végzett a rokonaival.
Egy őrt álló félrevonta a sátor lapját. Nem mert szólni, csupán mozdulattal jelezte: „Lépj bé, nagyuram!”
Béla belépett.
Az első, amit észrevett, a kis asztalka volt. Napnyugaton készítenek ilyeneket, látott hasonlókat az esztergomi udvarban. Négy vékonyka lábuk van, nagy súlyt nem bírnak el. Ezt itt veres posztóval borították, és… alig hitte el, hogy azt látja, amit. Az ott a királyi korona! Tetején az aranykereszttel, oldalt a függők szétterítve ama posztón. Mellette pedig a kard. Lehet, hogy István kardja volt valaha, lehet, hogy nem. Hiszen a koronáról is hol ezt, hol azt hallani. Esküsznek rá, az egyik része István fejét díszítette, mások szerint az a korona rég elveszett.
Béla felismerte, hisz látta korábban. Nem voltak kétségei.
– Jer, fivérem, jer!
András nagyon jókedvű volt. Béla mosolyogni próbált, hogy ugyanolyan kedvet mutasson, mint a bátyja. Ugyanakkor valami nem tetszett neki, de ezt el lehet leplezni mosollyal.
– Ímhol valék, fivérem!
A király mellett két úr volt a sátorban. Béla észrevette, hogy azoknak nem kellett kint hagyniuk a kardjukat. Tehát kikben András megbízik, azok fegyverrel lehetnek mellette – kikben nem, azokat megfosztják fegyverüktől? És ezek közé sorolja az öccsét? Ez megint keserűséget ébresztett a lelkében, ellenben úgy döntött, nem teszi szóvá.
András nyájas mosollyal adta elő:
– Tudom, megbántva érzed magadat, mivelhogy kicsiny fiamat, Salamont megkoronázom. Néked vagyon szabad választásod. Nézz oda! – mutatott karjával az asztalra. – Látod ottan a magyarok koronáját, és látsz ott egy kardot. Mondd meg nékem, fivérem, melyiket választod a kettő közül?
András a végén nehezen titkolta izgalmát. Béla figyelmét nem kerülte el, hogy a két úr keze a kardok markolata felé tapogatózik. Ki tudja, talán a király is arra vetemedne, hogy öccsének vérét ontsa? Hirtelen megértette, mit mondott Miklós ispán a sátor előtt, és miért mondotta… Ha élni akarsz… Hát élni akar. Olyan ez, minthogy léget légzik be az ember, vizet és bort iszik, lóhátra ül, ha megy valahová… Ez a természetes. Mint az élet.
Válaszd a kardot… Maga előtt látta az ispán fekete szemét. Ha eddig nem hitt volna neki, most, hogy választás elé került, hinnie kellett. Miklós úr tudott arról, mi várja idebent a herceget. Segíteni akart neki – vagy elveszejteni? Ezt nem tudhatta. Megfordult a fejében, hogy akármelyiket választja a kettő közül, az urak kardot rántanak és halálra szurkálják. Mielőtt véresen kifuthatna a sátorból, végeznek vele. Aztán András ideszólítja a maga katonáit, és mire Béla táborában megneszelik, mi történt, késő lesz. Magyar esik magyarnak, magyarok ontják egymás vérét – és miért? Ha a herceg már halott lesz?
Tudta hát, mit kell tennie. Határozottan nyúlt a kardért. Ujjai az érdes markolatra fonódtak, egyszerre vette birtokba és készült vele a harcra az orvok ellen. Nehéz és egyenes fegyver volt, inkább kisebb pallos, mintsem kard, érezte a súlyát. Most már van fegyverem, ha bántanának!
András király arcán ott ült a megkönnyebbülés. Meg az igazi öröm. Kicsit zavartan magyarázta:
– A kard a hercegi rangot jelképezi.
– A korona meg a királyságot. Ami a tiéd, régi egyezségünk alapján, mihez ezután is tartom magamat. Én nem vágyom többre – jelentette ki Béla. Úgy nézett bátyja szemébe, mint akinek ez az egyetlen óhaja, nem akart ennél többet soha, és ezután sem akar ennél többet.
Hazudott, és amazok elhitték. Nem csak a királyon látszott az öröm, ama két úr sem volt már olyan, mint a felajzott íj húrja. Ám Béla fojtogató gombócot érzett a torkában, mosolya merev volt, bár remélte, hogy ezt nem látják. Akkor sem tudott igazán nevetni, amikor András odarikkantotta a szolgáknak:
– Hozzatok bort, a legjobbat! Áldomást iszok az én fivéremmel!
…Ez a keserű érzés megmaradt benne akkor is, amikor alkonyat kezdetén visszatért a táborába. Ott állt a hívei kis csapata előtt. Lassan emelte fel a fejét. Remélte, amit mond, nem hallatszik el András táborába. Úgysem tudják meg, hogy figyelő szemeket és füleket telepítettek ide köréje. Minden attól függ, kik hallják szavát, vajon csak neki engedelmeskednek? Eszébe jutott Miklós ispán. A király mellett él mióta, mégis, egy ilyen pillanatban segített András ellenfelének… Mi van, ha itt és most, ezen urak között akad olyan, ki szeretné elnyerni András kegyét, és a hírrel hozzá fut éjjel? De már döntött, és éppen most mondotta el nekik is:
– Ami odaát történt velem, felnyitotta a szememet. Megölhettek volna, ha ilyen parancs születik. Bátyámuram választás elé állított, és könnyen véget ért volna az életem. Ezt nem akarom többé. Ki tudja, legközelebb mit talál ki ő vagy az emberei, hogy elveszejtsenek? A legnagyobb titokban készülődjetek. Kik hozzám hűek, velem tartanak. Egész családom felkerekedik, és amikor pirkad, indulunk a lengyelek földjére. Polonia az egyetlen biztos menedék számomra, és számotokra is. Ki mégis itt maradna, attól azt kérem, pár napig tegyen úgy, mintha Béla herceg itt lenne sátrában, nem mozdulna sehová. Mi gyorsan megyünk és tíz nap múlva nem leszünk magyar földön.
Csönd volt. Valahol a táborban felnyerített egy ló, őr kiáltott őrnek, leszállóban volt az este. A lovak itatásának ideje véget ért, mert a sötétségben nem lehetett az állatokat átvezetni a táboron. A Tisza felől hűvös szellő kelt. Az urak sorban járultak Béla elé.
– Herceg úr, mi maradunk és védelmezzük jogaidat.
– Én veled megyek Lengyelhonba.
– Mire visszatérsz, összeszedem híveidet. Ki igaz magyar úr, melletted lészen, elhozza táborodba kardját és fegyveres szolgáit.
– Sokan tartunk veled, jó uram, mire ismét látjuk egymást.
Az éjszaka a folyón át közeledett, és fekete fátyla hamarosan a táborra borult.
A kemény tél után langyos tavasz jött.
Korán elolvadtak a havak, a folyókon az áradás gyorsan elsietett. Március végén felszáradt a föld. A katonák végre elindulhattak. A kémlelők mind északra és keletre indultak. András hamarosan tudta, amit addig nem: Béla a tavasz első leheletére dél felé megindult és átlépte a határt északon. Magyar katonáit erős lengyel sereg kíséri. Krakkóban hittek hát neki? Micsoda szégyen ez a lengyeleknek! – dühöngött. – Trónkövetelőt támogatnak a magyar föld törvényes urával szemben!
Közben gyűjtötte a sereget. Kicsit aggasztotta, hogy nem elegen álltak melléje. Közben híre jött, Vata fia János, ez a békési úr tovább izgatja a parasztokat és szolgálókat. Azzal hitegeti őket, hamarosan véget ér a keresztények gyalázatos uralma, ha őt követik, nem kell többé dézsmát fizetniük, és végezhetnek papjaikkal – ez bizony sokuknak nagy vágya volt.
Ám nem volt idő ama Jánost móresre tanítani, mert hiszen közeledett Béla, ki immár eldobta álorcáját. Bezzeg egy esztendő sem múlott el, hogy a várkonyi síkon, a királyi sátorban a kardot választotta. Szinte rá sem nézett a koronára… Tudta hát, mi a tét. Vagy őszinte volt, amikor a kardért nyúlt? András úgy érezte, soha nem fogja megtudni. Világos lett számára, az öccsét csak idegen segítséggel győzheti le, mert a magyar urak – még akik híveinek mondják is magukat – nagyobbrészt inkább otthon maradnak ezen a nyáron.
Amikor Biharba értek, végre csatlakoztak hozzájuk a németek. Henrik német király, e néven immár a negyedik, nem sajnálta Andrástól a segítséget. Sok jó lovagot küldött, páncélos vitézeket nagy, erős lovakon, és a velük jött talpas németek harchoz értő zsoldosok voltak.
– Legyőzzük Bélát – ígérte András, miután ismét átkeltek a Tiszán. – Vége lészen az áldatlan belső háborúskodásnak!
A kémlelők mind azt jelentették: Béla itt, bihari birtokán várja a királyi erőket. Sok lengyel jött vele – de András azt remélte, nem győzhetik le az ő németjeit!
A menet lassan haladt.
Amit útnak neveztek és egyenesen napnyugat felé vezetett, félig felszáradt sártenger volt. A lovakat hamar ökrökre cserélték. A környékbeli parasztoktól vették el állataikat, azokat fogták négyesével a két szekér elé. Talán, ha szélesebb a kerekük, nem süppednek be oly mélyen? Vagy ha kevesebb a rakomány? Farkas fia János vezérelte azt az ötven katonát meg a kocsisokat, ilyen-olyan népeket, kik a csapathoz csapódtak induláskor.
Törtettek előre nap mint nap.
– Hej, előre!
– Csá, ökrök, csá! Jobbra!
– Beragad a kerék, ember!
– Pedig reggel jól megkentem a tengelyét…
– Mi hír ott elöl?
Ezt éppen János hadnagy kérdezte. Mokány ember volt, erős, és olyanféle, ki mindig tudja, mit akar, és mivel akarata sok esztendeje egyezik András király akaratával, hát ezzel érdemelte ki eme posztot.
Az egyik szekéren, ponyvával takarva ott az a vasláda, minek pántjai három kulcslyukat rejtenek. János a kulcsok ura. És vannak ott más ládák más ékszerekkel, és több vaskos láda tele aranypénzekkel, mert itt utazik a királyi kincstár. Miről senki sem tud, csak pár hű embere. A katonáknak se mondották meg, miféle javak utaznak figyelő szemük előtt, őrző karjaik és kardjaik védelmében. Most járnak a határon. János úr, ki deák nyelven szívesen hívatja magát „Lupus fia Joannis”-nak, az élen haladt. Előtte száz lépéssel a kémlelők mentek, kiknek figyelmét semmi sem kerüli el.
Az egykorvolt gyepűnek errefelé csupán szánalmas maradványait látták. Úgy keltek át rajta, szinte észre sem vették. Itt-ott kitört cölöpök, földsáncok nyomai, valaha hegyesre faragott karók széttörve… Mikor ezt maguk mögött hagyták, János úr pihenőt rendelt el. Az állatok reszkető inakkal torpantak meg, emberei fáradtan szálltak nyeregből. A Magyar Királyság mögöttük maradt.
– Ímhol már német földön vagyunk – jelentette egyik embere, Öreg tizedes. – Mi hát a parancsolat?
– Amit hozunk, egy erős várba visszük. András urunk nemcsak a kincseit, ennen családját is átküldötte ide, őket másik csapat kíséri.
– Ennyire félne Béla hercegtől? – a tizedes hangjában volt egy kicsinyke megvetés, talán gúny. János úr azonban rögtön kiegyenesítette a ferde útra tévedt gondolatot, mielőtt az bizonysággá válna.
– Nem a hercegtől fél. Hanem megmutatja Henrik császárnak, mennyire bízik benne.
A tizedes nézte a szekeret. Látta a kocsikat, kis dézsában hordták a patak vizét az ökrök elé, majd annyit mondott:
– Kik eddig a németben bíztak, mind rosszul jártak.
Erre János sem tudott mit mondani. Hallgatott hát.
…és hallgatott, midőn két nappal később megérkeztek ama rettentő nagy kolostor-erődítménybe. Hol tudtak jövetelükről: egy püspök várta őket. Kövér férfiú volt, akivel „Lupus fia Joannis” deák nyelven értett szót. Megtermett német katonák vették át a szállítmányt, szedték le a vasládákat a szekerekről és vitték be egy föld alatti terembe. Az ajtónak két zárja volt, és miután rákattantak, az egyik kulcsot a püspök magának tartotta meg, a másikat a hadnagy kezébe nyomta.
– Egyedül sem te, sem én nem férhetünk a kincsekhez. Ha akarod, állíts őröket az ajtó elé, és akkor én is azt teszem.
Vágtattak.
Akinek megmaradt a lova, azon próbált elmenekülni. Kik azt elvesztették, lélekszakadva igyekeztek a közeli erdő felé. A hőség testükre tapasztotta az inget, kinek a bőrmellényt, kinek a vértjét, ha el nem hányta valahol. A rémület a vérükben dobolt, tüdejük zihált. Futottak az életükért.
András mellett kevesen maradtak, néhány német és magyar úr.
– Schnell, schnell! – kiabálta egy vörös hajú, testes úr. Bajor gróf volt, három vértes századot vezényelt egészen máig. Azt kellett látnia, hogy ama háromszor száz vértesből száznál kevesebb maradt, s ösztövér kis csapat vette őket körül. A többiek mind ott maradtak a patáktól tépett, véres gyepen. A halott emberek és halott állatok között. A bihari csata a végéhez közeledett, és senki előtt nem volt titok, Béla győzött. A legtöbb magyar mellé állott, a lengyelek nagyon erős csapatokat adtak a keze alá.
Menekültek hát András hívei. Maga a király egy pillantást vetett a grófra, aki nyugat felé mutatott, és megismételte: „Gyorsan, gyorsan!” Nem volt vesztegetni való idejük.
András újra körülpillantott, miközben megfordította a lovát. Vitték a királyi zászlót, csakhogy az ellenséges hadak közeledtek. Szélükön egy lovas század robogott, a paták éktelen zajt csaptak. Vörös alapon fehér sas… Ezek lengyelek, ezek Béla katonái.
Megsarkantyúzta a lovát, az állat előreugrott, és a király máris menekült. Néhány hűséges embere megpróbálta feltartani az üldözőket, nem jártak sikerrel, viszont a király ismét időt nyert. Erdei ösvényen vágtattak. Amikor a lovak fáradni kezdtek, nem maradt mögöttük üldöző.
– Elszéledtek az embereink – jelentette egy hadnagy, a nevére nem emlékezett.
– Üldöznek még?
– Igen, uram, és fognak is. Magam hallottam, hogy egyik emberük azt kiáltotta valakinek: „Ha kell, hazáig kergetjük Andrást!”
…És valóban ezt tették. Nyolc napig tartott az üldözés. Ha a király és kísérete egy-egy nagyobb tisztásra ért, nem várhattak – mintha érezték volna, hogy mögöttük jönnek, vágtatnak, keresik a nyomaikat. Átrobogtak hát egy-egy tisztáson, gyorsan, hogy minél rövidebb ideig legyenek láthatók – aztán ismét elnyelte őket az erdő. Ha eljött az este, patakot kerestek, hogy vízhez jussanak. Úgy aludtak, mint a mezei nyúl: félig ébren. Így nem pihenhették ki magukat, egyre fáradtabb volt ember és állat. Mégsem sikerült. Béla katonái nagyon kitartóak voltak. A lengyel segítő sereg hazaindult, amikor Béla hívei még mindig üldözték Andrást. A legrosszabb az a pillanat volt, amikor látni vélték a gyepű romjait, a mosoni kaput, és azt hitték, megmenekültek… Mintha a földből nőttek volna ki, az üldözők előttük termettek. Persze nekik nem kellett bujkálniuk erdei ösvényeken, mehettek a nyílt téren, az utakon.
András mellett akkor kétszáznál kevesebb német és pár magyar maradt. Mindnyájan az életükért futottak – és veszítettek. Körbevették őket a magyarok, az íjasok megfeszítették a húrokat. Ha nem adják meg magukat, elröppennek a halált hozó vesszők, és talán senki sem marad életben. A vörös hajú bajor gróf elsőként eresztette le kardját, és torokhangon utasította embereit, tegyék azt, amit ő:
– Kapitulation… Bedigungslose Kapitulation.
Andrást elfogta a düh. Feltétel nélkül megadni magukat? Az ő nevében is? Ezt tehetik a katonák végszükség esetén, viszont nem teheti meg egy király! Ám amikor látta, hogy dárdákat szegeznek neki, és egyre több és több lovas terem ott és veszi őket körül – fogcsikorgatva tűrte, hogy lerántsák a lóról, elvegyék fegyverét. Szégyenszemre összekötötték a két csuklóját , és pányván vezették el. Az arca vörösbe borult, úgy hitte, ott süllyed el a szégyentől és megalázástól. Így bánni egy királlyal! S egy százados, ki Béla seregében főember lehetett, a szemébe vágta:
– Nem király, és örülj, ha életben hagyunk… egyelőre.
Ahány szó, megannyi tőrdöfés. Nem király… Örülj, hogy élhetsz… még! És meddig?
Sanyarú és rövid jövő rémlett fel előtte.
Hideget hozott a tél.
Az esztendő utolsó hónapjának elején, Szent Miklós napján gyűltek össze a Magyar Királyság nemes urai Fejérvárott. Ameddig az emberek elláttak, friss hó borította a tájat, síkot és hegyest egyaránt. Az erdők fái rég lombjukat vesztették, varjak csapatai károgtak hangosan. Csontig hatoló hideg szél fújt, mégis sok úr éjszakázott hevenyészett sátrakban. A városban nem maradt egyetlen fedél sem, ami alá ne költöztek volna be a koronázásra érkezett urak és szolgák. A város szélén kinőtt egy sátortábor, volt, ahol karámokat állítottak fel a lovaknak. A szolgák egyre távolabbi erdőkbe mentek tűzifáért. Egyik-másik tűz mellett az urak beszélgettek.
– Holnap meglészen a koronázás.
– Ha belegondolok, fiaim, huszonkét esztendő múlott el jó Istvánunk halála óta…
– Hosszú idő az, bátyám. Sok minden történt azóta.
– Ott volt az az átkozott velencei, meg Aba Sámuel.
– A Vaták lázadása.
– Meg ezen András, kit tavaly vertünk le.
– Igaz-é, amit róla hallani? Hogy Zircen, egy kolostorban lelte halálát?
– Nem a papok kezétől, az ármányos vélekedés. Egy udvarházban tartották fogva… valameddig.
– Hát nem sokáig, annyi bizonyos. Nyáron vesztett csatát Bélával szemben, és mire eljött az ősz, halott volt.
– Tán rosszul bántak vele?
– Beszélik, sebes volt a szerencsétlen.
– Vagy nem! Talán ama udvarházban gyötörték halálra?
– Azt a mi Bélánk nem engedte volna.
– Higgyed csak, higgyed. Nem úgy van, mint a hollóknál, komám! Azok, mint beszélik, egymás szemét nem vájják ki, másoknak annál inkább.
– Király a királynak ellensége?
– Mi több, fivér a fivérnek! Hisz testvérek voltak.
– Ezért nehezen hiszem, hogy bántották volna Andrást.
– Akkor mondjuk így: a bánatba halt bele. Merthogy nagyon ragaszkodott ám a koronához, a palásthoz, egyszóval a hatalomhoz. Aki ezt elveszíti, belebetegedhet.
– Ama balatoni szigeten temették el.
– Félsziget, bár mindegy. Ott alapított egy monostort életében. Mondják, abban temették el.
– Ne gondoljatok vele, hisz meghótt. Helyette itt vagyon a mi urunk, Béla király!
Valami rivalgás hallatszott a város felől, hát az urak megértették: ez nékik szól. Lóra kaptak, bár a város ott volt karnyújtásnyira – csakhogy igazi nemes magyar úr nem fog talpasokhoz meg pórokhoz hasonlatosan gyalogolni! Mindenfelől lovagoltak be a városba. Nem volt őrség a kapukban, mert ebben a tömegben ugyan hogyan vigyázhatták volna a várost? Miféle ellen merne ilyenkor támadni? Fegyverforgató urak és szolgáik meg királyi katonák egész serege volt ott.
Béla fázott. A bazilikában hűvös volt, majdnem annyira, mint odakünn. A sok gyertya kevés meleget adott, az is felszállott a magasba. Idelent az emberek megilletődötten álltak. Akadt bizonyára, ki jelen volt András koronázásán, és nem kevesen, akik tanúi voltak, amikoron a kicsiny Salamon fejére tették – ha jelképesen is – a koronát. Azt, ami most ott feküdt az oltárra helyezett vörös bársonypárnán. Karnyújtásnyira tőle…
Béla visszagondolt arra a nyári napra, ott a Tisza partján. Látta Miklós ispán arcát… Aki nemrégen birtokot kapott tőle. Megszolgálta.
Akkor nézte így a koronát, kicsit félve, hogy a bátyja ne lássa meg szemében a sóvárgást. Immár nem kell tartania senkitől. Lezajlik a szertartás, és ő, ki az imént egyszerű úrként lépett be ebbe a szentélybe, mint király fog kilépni!
Miközben sorban bevonultak a papok, egész tömeg állt körös-körül a hideg kőpadlón, a gyertyák lángjai meg-meglobbantak – Béla állt és nézte a koronát. Tetején a keresztet… Őt Krakkóban keresztelték meg, és senki sem vetheti a szemére, hogy ne lenne hitéhez hű. Ha kell, akkor hű harcos. Most hallotta fél füllel, az érsek kiadta az utolsó parancsolatokat paptársainak. Ékes deák nyelven mondotta el, hogy íme, az Úrnak ezerhatvanadik esztendejében…
Béla állt, mögéje helyezték a széket, amelyre leülhetett. Ő egyedül. Mindenki másnak állnia kell a szertartás elején. Majd felemelkedik, hogy felövezhessék Szent István kardjával, rátegyék palástját, kezébe adják az országalmát és a kardot… És a végén fejére tegyék a koronát, amelynél nagyobb vágya nem volt az utóbbi esztendőkben!
Három héttel később sok úr még mindig Fejérvárott maradt.
Igaz, többségük már nekivágott az útnak. Kik Erdélyből vagy a Halics felé eső, távoli vármegyékből jöttek, azért siettek, hogy a nagy fagyok és az igazi tél beállta előtt hazaérjenek. Nem szerettek volna hófútta mezőkön megküzdeni egy-egy éhes farkasfalkával.
Ám maradtak éppen elegen, kik megütközve hallották Béla herceg egyik első rendelkezését:
– Biztosak vagytok abban, urak, hogy ezt izente a király?
– Minden vérmegyébe elküldötte pecsétes levelét. Nem törődve a téllel meg a fagyos szelekkel, azt kívánja, a háború utáni megbékélés érdekében senki többé ne hadakozzon, magyar a magyart békén hagyja. Megígérte, nem üldözi azok családjait, kik megboldogult András király pártját fogták. Arra kért minden települést, legyen az város vagy falu, küldjön két-két embert a „vének tanácsába”.
– Hát ez nékem nem tetszik. Nagyon nem tetszik.
– Az, hogy megbékélést akar annyi viszály után?
– Az, hogy holmi pórok avagy szolgák beülhetnek ama tanácsba. Mi dolog ez egy királytól?
– Úgy véled hát, barátom, a király csak urakkal tanácskozhatja meg a világnak dolgait?
– Igen! Mert ugyan mit tudhat egy pór a királyság ügyeiről?
– Ha minden vármegyéből eljönnek vagy húszan, többet fognak tudni…
– Ami talán nem szolgál a javukra. S hogy a király javát nem szolgálja, abban teljességgel bizonyos vagyok.
– Ne légy oly kishitű! Nem arra kíváncsi a király, mit regélnek neki ezek a pórok a maguk falujáról. Fordítva kell ezt érteni, jó urak: amit a király mond nekik, ezek a pórok széjjelviszik az országba, és elmondják útközben szerte, meg aztán otthon, a maguk vármegyéjében. Így a nép megtudja, milyen gondos és atyai jó királya vagyon, hát felhagynak a lázadozással.
– Így már értem.
– És ha nem tudnátok, Béla tett még mást is. Tényleg atyai módon gondoskodik népéről…
BÉLA
1059
A király maga olvasta fel a pergamenlapról:
„Hatalmamnál fogva megszabom a piaci árat adásban és vevésben. Nehogy a kereskedők telhetetlen zsarolásukkal fölösleges nyereséget gyűjtsenek az együgyű parasztoktól, mert ez az, ami a népeket a legnagyobb szegénység és nyomorúság veszedelmébe szokta dönteni.”
Felnézett. Figyelő tekintetek pihentek rajta. Közben érezte, hogy a palást alatt reszket a lába. Átadta a pergament egy írnoknak, és mihamarabb leült a trónjára. Az aranyozott szék fölött gerendás baldachin feszült. Ilyen van Dömösön, a nyári házában. Majd ott is fogad idegen vendégeket, püspököket, követeket. Azonban tart a tél. Ezt a trónt pedig magával viszi Esztergomba.
Furcsán elgyengült. Próbált visszafelé számolni. Mennyi idős? Talán negyvenkettő, vagy több? Hisz a fia, Géza, ki lengyel földön látta meg a napvilágot, tizenhat múlott. Egykoron ő lesz az utóda? Ez egyáltalán nem bizonyosság, tudta jól. Henrik császárhoz futott a kis Salamon anyja. András, a bátyja mintha így állna rajta bosszút a síron túli világból… Itt hagyta fiát, kit a német császár felkarol, és hamarosan erővel hozza be ide, hogy megkoronáztassa. Ha én nem leszek, ki fog Géza mellé állani? Ez a kérdés gyötörte. Különösen, amikor érezte, már nem a régi. Egy pillanatra halálfélelem villant beléje, szerencsére legyőzte sápadtságát, és remélte, senki nem látta rajta, mit él át.
Akkor jött be egy püspök, látta az arcán, történt valami. Kérdő tekintetét rávetette, ezzel egyben mintegy parancsolta, hogy beszéljen.
– Felség, gyűlnek a pórok mindenfelől. Kiknek megparancsoltad, jöjjenek Fejérvárra, tanácskozásra. Az a gyanúm, sokan vannak közöttük, kik nem megbékélésre vágynak. Nekik ez jó alkalom, hogy egymásra találjanak, lázító szavakkal egymásra ragasszák a fertőzést. Olyan ez, felség, mint egy ragályos nyavalya, emberről emberre terjedhet, megállítani lehetetlen, ha túl sokan kapták el.
Béla lebiggyesztette az ajkát. Ugyan, mit tehetnének ezek a pórok? Különben meg úgy írta ama levelében, hogy okosakat küldjenek, kiknek vagyon szavuk, nemcsak otthonukban, itt is elmondhatják, mi fáj a népnek. Egyfelől megtudnám, mi történik szerte az országban, másfelől megmutathatnám nekik, kedves uruk vagyok, a kedvükben járok, jó uruk leszek. Mélyet lélegzett kétszer egymás után, mielőtt kimondta:
– Bármennyien jöttek eddig, minden bizonnyal többen lesznek holnapra. Hirdessétek ki nekik, királyuk harmadnapra elébük ül, és meghallgatja szavukat.
Egy kézmozdulattal elbocsátotta a püspököt és a többieket. A bizalmasai maradtak mellette. Hozzájuk akart szólani, a többiek pedig mehettek. Béla fázósan összehúzta magán a királyi palástot. Aranyozott szálakkal átszőtt, hideg az anyaga, mert bizʼ vékonyka. Nem védi meg a hidegtől, noha nagyon jól néz ki… Lehet, ilyen az én egész királyságom? Kifelé szépen ragyog, belül semmi haszna?
Az urak behúzódtak a városba. Mindahányan találtak maguknak szállást, hiszen a jeges szél sokakat hazakergetett. Kevés volt a hó, az utak felszáradtak és a csikaszok a hegyekben maradtak, az utazók nem féltek.
Az egyik fogadó kocsmatermében öten ültek egy kecskelábú, durva lapú asztal körül. Mind javakorabeliek, és hasonlók egymáshoz. Öltözetük elárulta, hogy nemesek, meg hát kard fityegett oldalukon, mit viselni csak ők jogosultak. A boldog emlékezetű István uralkodása idején születtek erre a világra. A bőséges vacsora után éppen eleget ittak, hogy egymás előtt ne fékezzék szavukat és magukat.
– Hej, régebben ilyesmit nem tett az urunk!
– Látom, fáj néked, hogy Bélánk a parasztokkal akar tanácskozni.
– Az is, meg tartok a vésztől…
– Oly félelem vagyon szemedben, mintha égő falut látnál.
– Lehet, nem tévedsz, barátom. Könnyen lángra gyúlhat minden.
– Fölöslegesen féltek! A király tudja, mit tesz.
– Remélem, bár úgy tűnik, megfeszíti a húrt.
– Az ország nem íj, a király nem íjas. Nyugodjatok meg.
– Én nyugodnék, de láthattad, miféle népség gyülekezik! Sok közöttük a csimbókos hajú, meg az afféle, kiről lerí már messziről, nem az Úr Jézus Krisztus követője.
– Nagy ország, sok ember lakozik benne. Vagyon itt mindenféle népség.
– Ne hunyd bé a szemedet, komám! Van olyan factum, mi elől te sem bújhatsz el. Te is tudod, mert tudnod kell, hogy ezek békétlenek. Nem tűrik az új rendet, mit még István, az erős kezű és olykor kegyetlen kényszerített ránk irgalmatlanul. Ezek visszasírják a Nagyistent, végeznének minden keresztény pappal, helyettük visszahoznák a táltosokat. Magam hallottam, amint maguk között lázító szavakat ejtettek. Ezek bizony vért ontanának, ha lehetne. És ne higgyétek, hogy csak a király emberein vagy a papokon állnának bosszút. Bizony a mi nemes vérünkre ugyanúgy szomjaznak!
– Feltegyem-é a koronát?
A kérdés elhangzott, s válasz nem érkezett. Az urak, kik a király tanácsadóinak vallották magukat, egymásra tekintgettek, nem tudták a választ.
A város melletti mezőről idáig hallatszott a gyülekezők zaja. Ami napok óta átszűrődött a palota falain. Reggeltől estig áramlottak minden égtáj felől. Legtovább az erdélyiekre meg a keletiekre várhattak, nekik hosszú volt az út. Meséltek olyan vénekről, kik nem érték meg a vándorlás végét, útközben meghaltak, társaik elkaparták őket valahol egy erdőben, horhosban, domboldalon, és jöttek tovább.
És most itt voltak, sokan, sokan. Az egyik úr tegnap azon csodálkozott, hát ennyi város és ennyi falu vagyon ebben a királyságban? Ha mindenünnen jött két-két „okos ember, ki szólani is tud”, akkor bizony nagy ez az ország.
Végre egyikük válaszolt:
– Ha valami tumultus leend, bizony a pórok, kik viselkedni nem tudnak, mert hát hol tanulták volna, lökdösni kezdhetik a királyukat is. Egyéb atrocitas is történhet, felség. No, és ha koronával fejeden jelensz meg, ezzel rögvest távolságot teremtesz magad és ők között, minek nem fognak örülni. Azt tanácsolom, korona nélkül, jelvények nélkül, sőt egyszerű öltözékben jelenj meg előttük. Akkor úgy érzik, közelebb állasz hozzájuk, talán bizony nem vagy sokkal különb náluk, rangban és vagyonban minden bizonnyal, ám mint ember, olyan vagy, mint ők. És akkor szeretni fognak.
Az utolsó mondat idegenül hangzott itt, a palotában. Bélának mégis megtetszett. Hát kimondta:
– Lovamat nyergeljétek! A fiaim legyenek mellettem. Hadd lássák, a királyság biztos kezekben van, és nem félünk a némettől. Legyen készen a sereg. Ha bántódás érne… – mélyet lélegzett, nem, ilyesmire gondolni sem szabad. Nagyon határozottnak kell magát mutatnia, erősnek, aki kegyesen meghallgatja alattvalóit, viszont a döntés az ő kezében van.
Amikor fellépett a frissen ácsolt emelvényre, megdöbbent a tömeg láttán.
Napok óta hallotta, sokan vannak, és még többen lesznek reggeltől estére. Amikor a mezőn állókat meglátta, döbbenten nézett. Soha ennyi emberrel nem állott szemben. Ha csatába ment, a serege, sőt az ellen seregével együtt számolva is kevesebb volt ezeknél.
A mező széléig, ameddig Béla ellátott, férfiak álltak. Jobbára idősek, akadtak azért fiatalok is. Ősz fejek és szakállak, kackiás bajuszok, lefelé konyulók, alig serkedtek, fiúk, férfiak, aggok. Lassan csitult el a tömeg, néhányan figyelmeztetően kiáltották hátra:
– Itt a király!
– Uratok, Béla fog szólani hozzátok!
Csitultak, a morajlásnak vége szakadt. Ezek itt sohasem láttak igazi királyt, csupán hallottak róla. Béla beszélni kezdett, hamar rájött, erősíteni kell, mert amott hátul nem minden szavát hallják. Hát kiabált, s éppen ezért kevesebbet mondott annál, amit szándékozott.
– Azt akarom hát hallani, mi fáj nektek! Mondjátok el egyenként, mi az, ami rossz, és aminek javítását tőlem várjátok!
Akkor olyasmi történt, amire számíthatott volna: mindenki egyszerre szólalt meg. A felcsapó zajban a saját szavukat sem hallották, nemhogy egymásét! Béla sem sokat értett. Akkor végre egy vént emeltek vállra, nem messze az emelvény előtt. Aki csöndre intette társait, és maga szólalt meg:
– Uram, királyom! Nem kedveljük ezen új rendet, mit elődeid hoztak reánk. Nem kértük, nem szeretjük, mi sok változás történt itten egyetlen emberöltő alatt. Mi ama régi világot akarjuk vissza, amely magyar volt, a miénk volt. Ahol nem fizettünk dézsmát a papoknak, mivelhogy olyanok sem rontották itt a léget. Nem voltak püspökök és más efféle, a mi verejtékünkön hájat növesztő uraságok. Nem pöffeszkedtek itt oly idegenek, akik a mi királyainktól kapnak birtokokat, s nyelvünket sem bírják. Nem templomokat akarunk látni, hanem azt szeretnénk, ha a táltosok kunyhója melletti póznáról fehérre aszott lókoponya jelezné messzire, miféle világ van nálunk. Ahol az ősi isteneket nem egyetlen, furcsa módon megölt keresztje jelezné, és ahol visszatalálnánk régi szokásainkhoz. Engedd meg nekünk, hogy atyáink szokása szerint pogány módra éljünk, hogy megkövezzük a püspököket, kibelezzük a papokat, leöldössük a klerikusokat, felakasszuk a dézsmaszedőket, leromboljuk a templomokat és összetörjük a harangokat!
Olyan erővel tört ki a harag, szinte belereszketett az ég. Bélának ugyan a szeme sem rezdült, hiszen korábban hallotta ezeket a követeléseket. Amikor ijedt urak és papok ismételgették el neki halkan rebegve, félve. Most hallotta ezt szemtől szemben, és ezer torok harsant fel, mintegy megerősítve azt az aggot. De a király azt is látta, hogy akik most lelkesedtek az öreg szavaitól, mint jóféle bortól, arcuk kipirult, szemük csillogott – nincsenek olyan sokan. Néhányszor százan lehetnek csupán. Ezekkel le kell számolnia, ebben bizonyos volt.
Széttárta karjait, jelezve, hogy szólni kíván. Indulattól mentesen igyekezett beszélni, ismét jó hangosan.
– Megfontolom, amit hallottam. Kérek egy kis időt gondolkodni és dönteni. Három nap múlva ide várlak benneteket. Mindenekelőtt azokat, kik egyetértenek ama vénnel, ki most beszélt. Három nap!
– Mit teszel, felség?
– A tömeget nem elégítette ki, hogy oly rövid ideig állottál előttük. Többet akarnak.
– Hallani, hogy maguk között forronganak. Vata fia János, meg a „papnője”, Rasdi nevezetű és mások, közöttük táltosok, regösök és másféle mulattatók csapatával járja a hozzájuk húzó urakat.
– Írjátok össze ezen urakat – Béla határozottan szólott. – Később sorra kerülnek. Nem véletlenül és nem meggondolatlanság, sietség vagy zavar okán mondottam, három nap múlva találkozunk ismét. Időre volt szükségem, és megkaptam. Készüljön fel a sereg, lóhalálában hozzatok új katonákat, ahonnan lehet. Álljanak fel ama mezőn. Erős csapat menjen Vata fia Jánosért, és fogjon el minél több táltost és más efféle népséget, akit talál. A többiekre itt csapunk le. Mert most csak néhányszor százan vannak, nem ezeren és ezeren. Ha ölni akarod ellenségedet, ki felnőve végezne veled, ugyan megvárod-é, míg felnő és kardot ragad? Nem, nem! Akkor végzel vele, amikor éretlen, lehet az akár magzat az anyja méhében!
Harmadnap azon a városszéli mezőn jóval kevesebben gyűltek össze.
A többiek egy része hazaindult, mások ott maradtak Fejérvár mellett. Sütött a nap, noha nem volt ereje. Tavaszelő lévén hűs szelek fújdogáltak, éhes varjak kóvályogtak ide-oda, károgásuk baljósan hangzott a gyülekező emberek fülében.
Aztán minden olyan gyorsan történt!
Alig kezdett el szónokolni az egyik vén, persze szintén dézsmaszedő, az egyházi tized ellen beszélt volna, a király intésére előrohantak a katonák. Minden oldalról körülvették a parasztokat. Béla az emelvényen állott, bár a hívei szerették volna, ha most lejön róla. Ott állt, és nézte az öldöklést. A katonáknak jutalmat ígértek, ha nagyon könyörtelenek lesznek. Egy-egy táltos is volt a parasztok között. Tán azt hitték, ebbéli mivoltuk megóvja őket minden támadástól? Tévedtek, őket ugyanúgy dárdák szúrták, kardok sebezték. Senki sem menekülhetett, mert a katonák szoros gyűrűt alkottak. A király látta, ahogyan a kevésbé bűnösöket ketten a karjuknál fogva kifeszítik, egy-egy erős katona pedig korbáccsal veri. A legtöbbnek vérét ontották. Kevesen menekültek el – őket hagyták elmenni, hadd vigyék hírét ennek a napnak. Ama táltoshívők, csimbókos fejűek, kik a régi magyar istenekben hisznek, tudják meg: vége a reményeiknek. Maga a király adta ki rájuk az ítéletet. A király, ki előbb mézesmázos szóval odacsalta őket az egész hazából Fejérvár alá. Aztán hagyott nékik három napot, hogy beszéljenek és egymást hergeljék, miközben mások, kik nem ezért jöttek oda, elmenjenek onnan. És most lám, leszámolt velük!
Amikor elege volt a vér látványából, megfordult. A halálordítások, a szenvedők sikolyai többé nem érdekelték. Lassan vonult el, nehogy később bárki a szemére vesse: elmenekült arról a véres mezőről. Kísérete hallgatott, amikor lóra ült. Mind messzebbről hallatszott az öldöklés zaja. A király pedig a városkapuhoz érve annyit mondott a testőröknek:
– Még ma indulunk haza, Esztergomba.
A nyár véget ért.
Eljött az az idő, mit a régi rómaiak Septembrius havának neveztek. Béla immár három esztendeje uralkodott, igaz, viszályokban nem volt hiány. Henrik császár az elhalt András király idősebb fiát, Salamont pártolta, ki hozzá menekült, az ő kegyeit kereste. Bizony, Henrik e tekintetben Gergely pápával is szembeszállott, annyira akarta a magyar földet hűbérévé tenni.
A dömösi királyi kúria udvarából lelátott a Dunára. A folyó keskenyen hömpölygött, mert hosszú és száraz volt a nyár, apadtak a patakok is. A hegyekben kevés eső esett. Béla érezte testében a korát. Ott állt és nézte a folyó keskeny, zöldeskék csíkját, amely a lombok között látszott. Ha figyelmesen nézett bármelyik irányba, láthatta a testőreit. A fák között őrködtek, és az esztergomi utat egyik embere a legmagasabb fára mászva kémlelte. Ha futár jönne, vagy urak csapata közeledne, időben riasztják a belső őrséget.
A szolgák távol tartották magukat uruktól. Béla kicsit húzta az egyik lábát. Nyeregbe sem szívesen ült jó ideje, fájt minden tagja. Tudta, hogy sokat élt, olykor nem mert visszagondolni, mily régen született. Van annak talán negyven és hat esztendeje, vagy több? Senki sem tudhatta, csak ő, ki a testében érezte a kor fáradtságát és betegségeit. Alighanem több nyavalya kínozta egyszerre, de ennek sem volt tudója. Nagy néha erre tévedt egy híres, vagy magát annak mondó idegen gyógyító. Mindegyik azt hirdette magáról, távoli földeken sokakat gyógyított meg – azonban itt, amikor a király elé vezették, valahogy mindegyikről kiderült: tudása kicsi, a szája nagy… Szégyenszemre jutalom nélkül kullogtak el, hiszen azt sem tudták megmondani, mi baja a magyar királynak. És örülhettek, ha ennyivel megúszták, hisz járhattak volna sokkal rosszabbul.
Béla ült egy ideig a teraszon. Látta, a nap a delelőhöz közelít, az árnyékok rövidülnek. Nem annyira, mint nyár közepén, azért láthatta, hamarost dél lészen. A konyhán bizonyára készül az ebéd. Egy küldöttség ígérkezett délutánra, és bár csak a vármegyéből jönnek, talán mégis abban a díszesebb teremben kéne fogadni őket. Ahol a „trónszéke” áll. Az igazi ugyan az esztergomi palotában van, ez itt afféle hevenyészett mása. Erős gerendák tartják odafent a bársonybaldachint, szövet borítja azokat is. Néha alatta ülve megcsodálta, milyen erős lehet – de minek? Ez sohasem állott szabadtéren, csak fedél alatt, eső nem verte, szél nem fútta, téli jég sem fagyott rá. Azután megint megfeledkezett róla.
Lassan ment, az egyik keze a tornác korlátján. Messze van az aula, fájtak a lábai. Egyik-másik szolga a távolból figyelte őt, készen arra, hogy odafusson, ha a király segítségre szorulna. Béla összeszorította a fogát. Hallotta fiatal korában, István király úgy halt meg, valahol éppen egy várfalon sétált vagy beszélgetett, amikor váratlanul összeesett… Uram, én nem szeretnék így meghalni, gondolta. Észrevette, hogy bár a nap alig ad hőt, mégis izzad. Megtorpant az ajtónál, a félfának támaszkodott, mély lélegzeteket vett. A friss lég a belsejében csodákat művelt. Úgy érezte, visszanyerte erejét.
Egyedül volt a kis teremben. Emelvényen a trón mása, bár a faszéket nem nagyon aranyozták be. Inkább egy díszes égszínkék brokátot terítettek rá, hogy a felséges úr ne a puszta deszkákon üljön… Újra rárohant a fáradtság. Elbotorkált az emelvényig, két fokot kellett felfelé mennie, de ez is kimerítette. Érezte, hogy az építmény megmozdul a lába alatt. Valósággal beesett a székbe, meglökte tehetetlen testével.
A szolgák kint csak az éktelen robajt hallották. Kik közel állottak, máris rohantak, mert tudták, honnan jön a hang. S bizony még a kis nyári lak konyháján, meg az őrök körös-körül hallották azt a nagy zajt. Egy őrszem látta, hogy a trónterem ajtajából porfelhő csap ki.
A szolgák berohantak. Por terjengett odabent, s annyit láttak, a trónra omlottak a felső gerendák. A baldachin alól egy láb lógott ki, furcsán remegett.
– Őfelsége van alatta!
– Szabadítsuk ki a királyurat!
– Őrség! Valaki segítsen…
Egy kukta berohant kintről, aztán még több szolga, végül katonák. Az egyik a sarokba dobta dárdáját, mert szüksége volt szabad kézre.
– Ezt fogjátok, és emeljük, tegyük félre…
– Elég, ha megemelitek, kihúzom őt alóla.
– Csak emeljétek, megnézem, mi van! – egy szolga leguggolt. Valaki végre felemelte a baldachin súlyos bársonyát. Aztán félredobták a gerendákat, előbb egyet, aztán még kettőt. Az emelvény beszakadt, a trónszék romokban hevert.
Béla élt, amikor levették róla a gerendát. Azonban nagy ütés érhette a fejét, mert erősen csorgott belőle a vér. A szeme csukva volt, valamit mondott, ám abban a zajban, a sok sürgető kiáltozás közepette senki sem értette, mit szól. Félrehúzták a romok közül, valaki szaladt, hogy legalább egy derékaljat terítsenek alája, ne a puszta padlón heverjen, királyhoz nem méltóan – de mire az a szolga visszajött, a többiek a király teste körül állottak. Kinek volt süvege, levette és a melle előtt tartotta. Egy szakácsné most ért oda, sűrűn vetette a keresztet. Futottak az udvari káplánért, de ő is elkésett.
Az egyik úr, ki Bélával volt immár három esztendeje szakadatlanul, megrendülve állott a holttest mellett. Aztán annyit mondott:
– Mióta világ a világ, egyetlen király sem szenvedett halált ilyen különös módon. Béla királyunkat, lám, a saját trónszéke ölte meg. Az isten legyen irgalmas a lelkének!
A pap letérdelt mellette és deákul imádkozott. Megérintette a halott homlokát és annyit mondott:
– Ego te absolvo. Az Úr nevében feloldozlak bűneid alól.
HARMADIK KÖNYV
IDEGEN KEZEKBEN
SPALATO
1105
A sereg lassan vonult. Nem volt miért sietnie, hiszen a célpontok nem menekülhetnek el. Különben is, erre délen igen nagy volt a nyári hőség. A talpasok port vertek fel, mit a mögöttük haladó lovasok nyeltek. Káromkodtak emiatt sűrűn. A távolban néha megcsillant a tenger. A legtöbb magyar vitéz soha nem látta azon irdatlanul hatalmas vizet. Amikor nyugatabbra először állottak a partján, és nézték, nézték – hát nem hitték, hogy annak nem látni a végét. Pedig valóban nem látták. Hát inkább hitték, hogy ama fekete vonal, mi a távolban elválasztja a nagy vizet az égtől, a túlpart. Olybá vették, mintha egy kicsit szélesebb folyó mentén táboroznának.
Velence volt itt az úr régebben. Az Adriai-tenger, mit az itt élő horvátok Jadrannak neveznek, hosszan nyúlott nyugatról napkelet felé. Már kiverték ama kalmárokat, kik erős zsoldosokat fogadtak oroszlános zászlajuk alá – de Kálmán hadaitól vereséget szenvedtek. Most a hegyek között hódítottak délre haladván, aztán amint kiértek a Tengermellékre, senki sem állíthatta meg őket.
Kálmán király az élen haladott, bár jóval az előre küldött kémlelők után. Ő és úri kísérete, meg a hadvezérek nem nyelték a talpasok porát. Kisebb testőrcsapat haladt mögöttük. Kálmán szakállas arcán látszott a fáradtság, az eltörődés, mégsem panaszkodott. „A király azért van, hogy hadai élén meneteljen”, szokta mondani, ha valaki az egészségéért aggódott. Ami különben tényleg okozott neki fájdalmat, elég gyakran. Ám tűrte szótlanul. Egyedül orvosai ismerhették ama bajokat, bár néven nevezni ők sem tudták. „Milyen kicsi az emberek tudása a nyavalyákról”, sóhajtotta nemegyszer, olykor orvosainak szemébe mondotta.
Tűrte a fáradtságot és a hőséget. Nap mint nap lóra kell ülni reggel, és nem lehet leszállni, aztán kis pihenő után folytatni az utat alkonyatig… És hány dalmát város van előtte, amelyeket el kell vennie Velencétől?
…Estefelé közel jártak Spalatóhoz. Az előőrsből visszajött katonák azt mondták: látták a lenyugvó nap fényében megcsillanni a nagyváros templomtornyait. De az még nem lehetett igaz. Kik ismerték a geographiát, meg akik jártak e vidéken, tudták: további egynapi járóföldre van ama dalmát város, a legdélebbi errefelé. Mióta Kálmán megegyezett a bizánci császárral, ki ettől délebbre fekvő földeket birtokol és folyton harcban állott a velenceiekkel, Kálmán király szabad kezet kapott. Hódíthatott, amennyit bírt. Különben tudta mindenki, bár a horvátoknak volt saját királyuk, sőt talán van is – a tengerpart Magyarországnak járna. Le kell törni Velence szarvát!
A katonák szétszéledtek, fát szedtek az erdőkben, bár a tengerparton kopárabb volt a vidék. Nagy kincsnek számított, ha valaki talált egy elszáradt, széltörte ágat, mi jól égett a kondérok alatt.
A tábor egyik sarkában kis tűz körül néhány úr üldögélt. Egyikük Ugra vezér vére, Máté, kit kellő tisztelettel vettek körül a többiek, merthogy bizonyára a királyi hadvezér szava szól belőle. Másikuk Monok névre hallgatott, amiért nemegyszer kunnak nézték, kik az utóbbi időkben gyakorta harcba bonyolódtak a magyarokkal. Volt ott két névtelen ifjú, tán ha tizenhét, tizennyolc tavaszt láthattak. Bár megjárták a csatákat, és nem csak Zára körül jeleskedtek ezen a nyáron, hanem talán korábban is csatároztak.
– Megvallhatom néktek, jó urak – kezdte Monok, meg-megpödörintve bajuszát, merthogy ez volt a szokása, ha nagy néha szóra nyitotta a száját –, nem örültem én, amikor Kálmán lett a király. Oly sok viszály után került a trónra. László királyunk, kit nem kevesen valóságos szentnek tartottak, jobb utódot érdemelne, hittem én is… Most már nem hiszem így.
– Hát akkor bizony nekem sem tetszett – ismerte el Ugra vére, Máté úr. Nagy haja verte a vállát, kicsi volt, de erős, és a társaságban a legidősebb, hisz a negyvenedik esztendejéhez közeledett. – Csodálkoztam, midőn hallottam, előbb papnak nevelték, sőt kapott valami püspökséget , mielőtt király lett.
– Igaz, hogy könyvei vannak? – kérdezte az egyik ifjú. Hirtelenség rejtezett hangjában, és a remény, hogy Máté úr nemmel válaszol. Azonban a kérdezett sűrűn bólogatott.
– Így vagyon. Láttam, merthogy van olyan könyve, mit magával hozott.
– Ide, a hadjáratra?
– Ide, bizony. Esténként, mielőtt elaludna, gyertyák fényénél olvasgat. Míveli magát, mint mondja. Egyszer tőle magától hallottam, mikoron ezt a sententiát mondotta volt: „Az ember nem lehet elég okos.”
– Pedig hát sokan vélik úgy, hogy okos ember.
– Idegenek jártak nála, és később tőlük hallottam – mesélte Máté –, hogy akármerre jártak eddig, megismertek sok királyt és herceget, mind között a mi királyunk volt a legokosabb.
– De a csehekkel háborúztunk sokat, meg a kunokkal…
– Az nem urunk hibája avagy bűne. A német császár áskálódik a magyarok ellen, régóta.
– Beszélik, Kálmán urunk titokban magával hozta volna a Szent Koronát. Itt vagyon valahol egy szekéren, mi szemre ugyanolyan, mint a sereget kísérő többi, s ponyva alatt vasládában utazik ama ékszer, és külön, oda rendelt lovasok védelmezik.
Máté úr nagyon kacagott.
– Ha így lenne, Ugra vezér tudna róla. Hiszen ha egy csatában baj éri a királyt, valakinek tudnia kell, hol vagyon a korona.
– Ugra úr minden titkát megosztja véled? – Monok úr vigyázott, hangjába ne lopózzon gúny, merthogy ő komolyan kérdezte. Máté egy szempillantásnyi ideig rámeredt, talán ezt mérlegelte, aztán könnyedén felelte:
– Tisztsége miatt sem beszélhet mindenről. Gondold csak végig, barátom: Fejérvárott jól őrzik a koronát, az országnak közepén vagyon ama város, oda ellenség igen nehezen juthatna el, sok hétig tartana haddal is. Nagyobb biztonságban vagyon ama szentség ott, mint itt, hol incertus minden napunk.
A bizonytalanság említése borongóssá tette az urakat. Mert hát ki hadba vonul, ugyan tudhatja-é, mikor jön el érte a halál? Mindennap jöhet egy kisebb ütközet, vagy egy nagyobb csata. És várat ostromolni sem veszélytelen dolog. A fiatalok nem érezték át a maga teljességében, mily sok periculum leselkedik a hadba szállt vitézekre. Veszélyben soha nincs hiány – értett egyet Máté és Monok úr, szavak nélkül.
Másnap a magyar sereg a várostól két kőhajításra, avagy egy nyíllövésre ütött tábort.
Spalato a város itáliai, velencei neve volt. Az egykori Római Birodalomban Spalatum volt, mit az itt élő horvátok, dalmaták Splitnek neveztek.
– Nagyuram, itt vagyunk hát – Ugra vezér láthatóan parancsra várt. Kálmán nagyot sóhajtott. Elfoglalt már egy nagy szigetet, számos kikötővárost, igaz, nem katonai erővel. Elég volt megjelennie a város falai alatt, és némi tárgyalás után azok bevonták a velencei zászlót és kitűzték a Magyar Királyság lobogóját, a parancsadóik aláírták a szükséges iratokat. Amelyekben szentül ígérik, ezentúl a magyaroknak adóznak, a magyar királyt ismerik el uralkodójuknak, és dolgaikkal hozzá fordulnak… Hát talán így lesz most is?
– Holnap nem tárgyalunk, csak dúlunk – mondotta Kálmán, és makacsul összezárta fogait. Spalato nagy falat lesz, a legnagyobb e földön, mit elnyerhet. Egy hónapnak előtte Trau városa nem állott ellen, belátták, eme túlerő ellen nem lázadhatnak. Minek tennék, ha a magyar király éppen olyan messze lészen tőlük, mint a velencei dózse? Ha elmennek a magyarok – a városok ugyanúgy élik tovább az életüket, mint annak előtte. Kivésik a magyar címert itteni fehér kőből a városháza falára. Aztán, ha ismét Velence lesz az úr, e címert összetörik, és helyére Szent Márk oroszlánja kerül…
– Követség mehet?
– Mehet – bólintott rá a király, nem kellett többet mondania. Az emberei tudják a dolgukat…
…És másnap szétszóródtak a kisebb csapatok. Miközben a város elöljárói fogadták Kálmán küldötteit, a csapatok megtámadtak minden környező falut. Úton lévő kereskedőket vagy levágtak, vagy elkergettek, árujukat bevitték a magyar táborba. Zsákmányoltak rengeteg élelmet, a falvakban elrabolták a parasztok télre felhalmozott gabonáját és más készleteit. Zabot a lovaknak sokat, és ha itt-ott akadt egy-egy arany velencei dukát vagy kisebb dénár, az meg a dúló katonák markába került. Lángra lobbantak a szegény kunyhók, s bizony messze szállt a füstje a spalatói gazdagok tengerparti nyaralóházaiknak.
A magyar küldött ékes deák nyelven adta elő a városháza termében:
– Az én uram, a magyarok királya, Colomanus azt izeni néktek, adjátok át a várost önként, ne hagyjátok, hogy kardra kerüljön a dolog.
A spalatóiak tudták, mi történt a többi parti várossal. Tudták, hogy akik önként hajtották meg fejüket a magyar király előtt, azoknak nem esett bántódásuk, mi több, talán nyertek valamit, amivel azelőtt nem rendelkeztek. Ugyanakkor féltek az idegen nép uralmától. Mire leszállt az este, rossz híreket kaptak a spalatóiak, s Kálmán király sem örülhetett. Spalato urai megtudták, a város körül ég a vidék, feldúltak mindent, oda a téli tartalék egy része. Láthatták, a magyarok nem tréfálnak.
Spalato lakosai a harc mellett döntöttek. Fegyverkeztek, lázadoztak, egész éjjel kint voltak az utcákon mindazok, akik „inkább meghalnak, mintsem a barbár északiak uralma alá kerülnének”.
A városi elöljárók két napot kértek a gondolkodásra. Kálmán azt mondta a vezéreinek:
– Ők két napig gondolkodnak, mi meg két napig dúlhatjuk a vidéket. Ettől talán értelmesebb gondolatok születnek a fejükben.
Így hát a katonák két napig kijártak a táborból, és pusztítottak mértéket nem ismerve. Sokkal távolabbi falvakba is eljutottak. Talán azok emelték fel szavukat a béke érdekében, kiknek birtokaik pusztultak Spalato környékén? Így aztán mielőtt harmadnap a magyarok küldötteket menesztettek volna a városba, az elöljárók kedvelt püspöküket, Crestentiust küldték Kálmánhoz. Ezen főpap Rómából érkezett ide, okos és szent életű férfiú volt, kit a pápa alig három esztendeje nevezett ki e városba.
Kálmán nézte a püspököt, ki a szokásos ornátusban jelent meg előtte. A spalatói küldöttek a háttérbe húzódtak, annyira bíztak püspökükben. Crestentiusról lerítt, hogy jólelkű ember, kinek fejében nem ármányos gondolatok járnak, amit mond, azt tényleg úgy hiszi. Ott állt hát a tábor közepén, a magyar király előtt fejet hajtott, és azzal kezdte:
– Felséges uram, engem a pápa őszentsége küldött e helyre. Amikor nékem az érseki palliumot elküldötte, írt hozzá egy levelet, amelyben az érseki cím adományozásának értelmét elmagyarázta – látszott az orcáján, sokszor forgatta azt a pergament, kívülről tudta idézni a pápai szavakat, amit most megtett: – A nyáj pásztora a szerencsében legyen alázatos, a szerencsétlenségben, ha éri, hordja fenn fejét. Legyen barátja a jóknak, legyen ellensége a gonoszoknak. Soha senkit az igazság ellen ne támogasson, soha senkit, ki az igazság mellett beszél, el ne nyomjon. Az irgalmasság cselekedeteit gyakorolja tehetsége szerint, és kívánja, hogy azokat erején felül is teljesíthesse. Másnak baját úgy tekintse, mintha a magáé volna, másnak szerencséjén úgy örüljön, mintha a magáé volna.
Kis szünetet tartott, mintegy erősítve mindannak hatását, mit eddig idézett ama levélből, és így folytatta:
– Felséges uram, egy számomra idegen nép közé küldtek, s vállalom annak sorsát. Ha a spalatóiak fegyverrel támadnak rád, közöttük a helyem. Hiszen ezt vállaltam, amikor a város érseke lettem. Ha megkegyelmezel a városnak, együtt örülök híveimmel, miként az igazi pásztor örül a báránykái megmenekülésének.
Kálmánnak tetszett ez az ember. Látszott, tisztában van azzal, amit szól, és nem részese semmilyen városbéli pártnak, csoportnak. Ő mindenki javát tekinti a maga céljának. Beszélgetni kezdtek hát. A spalatói küldöttség többi tagjára Kálmán ügyet sem vetett. Szinte vendégének tekintette Crestentius érseket, úgy bánt vele. Nagyon hamar megegyeztek, mert hiszen a magyaroknak sem volt érdekük, hogy leromboljanak egy szép kikötővárost. Akkor lakosai elpusztulnak vagy elvándorolnak, és a város semmilyen adót nem fizethet új királyának!
Este Máté úr, mint első kézből kapott híreket, úgy osztotta meg barátaival a tanácskozás eredményét.
– Kálmán urunk nagyon szépen szót értett az érsekkel. A király teljesíti a város kívánságait. Meghagyta nekik azon autonomiát, mit régebb óta birtokolnak az országon belül. Megmaradnak Spalato régi szokásai és törvényei, miket senki, a magyar király sem sérthet meg. Meghagyta ama szabadságát, hogy maga válassza érsekét és grófját, egyéb elöljáróit. Nem kívánt tőle adót, csak hogy az ide érkező hajók vámjából kétharmad illesse a királyt, a tized pedig az egyházat.
– És voltak más kívánságaik? – kérdezte Monok úr. Az imént a bográcsból kivett szép darab főtt húst egy hatalmas cipószeletre tette, a zsírja lefolyt oldalt, talán csöppent a katona mellére is, nem törődött vele. Kéjesen behunyta a szemét, miközben ette – látszott az arcán, várja a választ, amit meg is kapott:
– Kálmán úr megígérte: ha csak maguk a városlakók nem kívánják, nem engedi meg, hogy magyarok betelepüljenek közéjük. Ha koronázásra vagy más ügyben magyar küldöttek érkeznek a városba, senki házába erőszakkal nem szállnak. És ki véle, uralkodásával megelégedve nincs, az családjával mindenestől elmehet. Mi több, ennek megtartására a király és a magyar fővezérek a szent keresztre esküt tettek.
Az urak bólogattak. Hát, ha így vagyon, akkor így vagyon! A keresztre tett esküt nem lehet megszegni. Nem is ajánlatos, mert abba az ember belebetegedhet, sőt belehalhat. Máté úr jelentőségteljesen pislogott, mintha súlyt kívánna adni a szavainak. Nekilátott egy szép darab húsnak, és nem titkolta, most és itt, ezen az estén ez a legfontosabb dolog, ami érdekli a világon. Ki nem mondotta, esetleg gondolta: jobb, hogy így alakult a dolog, legalább nem kell hadakozni, várost ostromolni és támadni, és nem veszik oda sok száz jó vitéz.
Monok és a két fiatalabb úr azonban nem érte be ennyivel. Az egyik megpendítette:
– Tegnap szóba került a korona, miről az a hír járta, hogy itt van valahol, hordozza azt a király.
Máté a fejét rázta, evés közben ez nem volt könnyű dolog. Így jelezte igen határozottan, hogy ezen hír nem az igazak közül való. Ám ama fiatal úr, bizonyos Sebő mást kérdezett:
– Miért vagyon az, hogy annak az ékszernek ekkora híre vagyon? Hogy félik őt, és nagyra tartják sokfelé? Országunk nemesei mind oly nagy tisztelettel emlegetik, holott némi arany meg drágakő, mit ügyes mesterek ötvöztek össze?
Máté úr előbb megbirkózott egy nagy falattal, végre lenyelte. Máris nyúlt kulacsa után, hogy leöblítse borral. Mert hát vizet a pór iszik, és ha ez így van magyar földön, akkor még inkább így kell lenne a dalmátoknál. Kiknek messze földön híres „fekete bora” a legelsők között van.
– Sebő fiam, tudnod kell, ez nem véletlen. Volt már olyan, hogy a szentnek is nevezett koronát elrabolták és idegen földre vitték, akkoron a németeknél volt. Olyankor itthon akárki fejére tesznek valami másik koronát, az nem igazi koronázás, és attól magyar nemes igazi király ugyan nem lesz! S nem csak az ékszernek kell annak lennie, hanem, és itt figyelmezz most, Sebő!, nálunk úgy vagyon, a királyt a magyar urak, azaz a nemesség választja meg. Az ő akaratuk híján ezen magyar földön senkiből nem lehet igaz király. Bizony, jusson eszedbe, ama koronát a legelső szent királyunk, István viselte, kinek uralkodása lassan a múlt időbe vész, a nagyon öreg emberek között sem találsz olyat, ki a maga szemével látta volna Istvánunkat. A korona tőle van, ezért oly szent az az „arany és ékkő ötvözete”. Nálunk, magyaroknál a koronázás mindig az országlakosoktól függ. Az első szent király jelvényeit adják át az általuk kiválasztott úrnak. A korona hatékonysága és erénye, s bizony az ereje is az országlakosoktól függ… Mert akinek a fejére tétetik, az ezzel együtt megkapja egyfelől a régi, szent király erejét, másfelől azzal dicsekedhet, hogy ez a nemesség egyetértésének és bizalmának jele.
Sebő a hallottakat emésztette. Monok úr kissé megilletődötten merészelt kérdezni:
– Megeshet-é, hogy valakit a nemesek kicsinyke része megkoronáz, mégsem lészen belőle elismert király?
Máté úr máris bólogatott.
– Bizony, megeshet! Volt olyan, hogy egy kicsiny gyermek fejére tették, viszont a nemesség egy része erről nem tudott, és nem voltak jelen azok, akik nélkül koronázás el sem képzelhető, hát nem volt érvényes, és abból később nem lehetett igaz királya a magyaroknak. A koronázás érvénye azoktól függ, kiknek minden alkalommal ott kell lennie. Nem akárki teheti a koronát az uralkodó fejére, csak az esztergomi érsek, és néhány fontos ember, kik első posztokat töltenek be a királyságban. Ha ők nincsenek ott, vagy nem az helyezi a koronát a király fejére, akitől a koronázás érvénye függ, akkor… – szemléletesen legyintett szabad kezével. Kik vele ültek a tűz mellett, értették jól, mit jelent ez.
Sebő kezdte felfogni a szavak értelmét. Arca felfényesedett, nem csak a tűz rávetülő fényétől, és szemébe beleköltözött az értelem. Lelkesen kezdte sorolni:
– Hát ezért van az, hogy a király minden afféle jogot megszerez, amivel más nemes urak nem büszkélkedhetnek! Akinek fején a korona…
– …és azt a nemesi törvényeknek megfelelően szerezte meg… – segített Máté elégedetten.
– …akkor képessége és hatalma vagyon arra, hogy bármely vitézebb pórt nemes férfiúvá tegyen, hogy birtokot adományozzon, régebbi birtokadományt megerősítsen…
Monok értette már, Sebő szavába vágott hát:
– …országos méltóságviselőket kinevezzen vagy elbocsásson! A király szavára lészen egy arra rátermett úrból erdélyi vajda, avagy nádor, vagy bán a Délvidéken. S bizony a király úrnak joga van bírói ítéletet hozni, avagy más bírók korábbi ítéleteit megváltoztatni.
– Egyházi embereket is magasabb rangra emelhet, akár püspököt kinevezhet, apáttá vagy préposttá tegyen.
Máté úr kivárta a végét, tetszett neki, hogy félig-meddig maguktól jutottak oda, ahová szavaival ő vezérelte volna őket. Aztán, amikor elhallgattak, csak keveset kellett hozzátennie:
– Ezekre ti azt mondtátok, lám, mennyi lehetősége van a királynak, mindezt megteheti… Ami igaz, ám ne feledjétek: ezek egyben az ő teendői! A feladata, amiért királlyá lehetett és lett. A jogok vagy előjogok jelentik az ő dolgát. Ezért király, ezeket a pensumokat, feladatokat néki kell elvégeznie, más nem teheti meg helyette és a nevében. Csak a király üthet valakit lovaggá, emelhet pórt nemessé. Hiszen ha ezt bárki tehetné, mi értelme lenne egy királynak?
– De hát nem csupán a koronát teszik a király fejére. Vannak ott másféle jelvények is, mint hallottam – Sebő merészen fölvetette a fejét, és Máté úr tekintetét kereste. – Nem elég a Szent Korona, mit idestova tíz esztendeje helyeztek Kálmán urunk fejére?
Máté lenyelte az utolsó falatot, utána küldött pár korty bort, aztán sietség nélkül kezdett beszélni. A tűz kihalóban volt, senki sem sajnálta. Éjszaka enyheség vagyon erre délen, a földön alvó katona sem fázik.
– Négy jelvényt kap olyankor a király. Az első a kard, mit kezébe adnak arra méltók. Mikoron a koronázás történik, elmondják a királynak, mit kap és miért. Az akkoron és ott jelen lévő papok imába foglalják neki. Tudom, mert ott valék, láttam és hallottam mindent. A karddal nem az országot kell megvédenie, hanem az egyházat. Megsegíteni az özvegyeket és árvákat, szétszórni a hit ellenségeit, felemelni az elesetteket.
– Attól még hadakozhat azzal a karddal?
– Természetesen, jó hadvezérnek kell lennie! A másik, amit kapott, az a jogar. Azt mondották rá a papok, ez „igazság és erény vesszeje”, vagyis akié a jogar, az az ország legfőbb bírája. Azután megkapja az országalmát, amiről nem sokat tudok én sem, de az is jelképe hatalmának. Az apostoli kereszt a negyedik, mivel a legfőbb kegyúri jogot gyakorolhatja, vagyis ő nevezheti ki a megüresedett főpapi székekre azok betöltőit. Sokan mondják, Istvánunk azért lett „apostoli király”, merthogy a pogányok között kellett az igaz hitet terjesztenie. Ő is apostol lett volna, isteni küldött, mint ama tizenketten valának Jézus urunk halála után… Ma már nincsenek pogányok, legalábbis a világnak ezen részén, azonban bármikor jöhetnek valahonnan! – emelte fel ujját intően. – És akkor életbe léphet ama kereszt hatalma: a királynak pogányokkal kell felvennie a harcot.
Máté úr arcán látszott még valami, amiről nem szólott. A másik három férfiú látta és érezte, valamit nem mondott el. Sőt hogy habozik, egyáltalán elmondja-é? Biztosan mindhárman erősen arra gondoltak, hogy hallani szeretnék. Máté úr érezte a feléje áramló kívánságokat, az erős akaratot, mert sóhajtott egyet, és szavát halkította. Ezzel jelezte: mi következik, az csak nekik szól, nem másoknak, és nem szeretné, ha holnap reggeltől táborszerte ismételgetnék azt holmi pór katonák.
– Vagyon itt még valami, jó urak! Ez pedig nem más, mint a mysterium.
Sebő a társaira nézett, látszott szemében az értetlenség.
– Ez valami titkos dolog lehet?
– Bizony, az – bólogatott Máté úr, és ugyanolyan halkan folytatta. – Azt suttogják a királyi udvarban, ahol nagyon komoly emberek hisznek benne, hogy a korona által a mai király, ha azt a fejére helyezi, titkos kapcsolatot tud teremteni magával… Szent Istvánnal!
A döbbenet sóhaja szakadt ki a másik három úr szájából. Monok úr sűrűn pislogott, Sebő és társa szavát veszítette a meglepetéstől.
– Első királyunk és fő védőszentünk, ha ugyan meghótt is, tovább vigyáz reánk. Az országra, a nemességre, a mindenkori királyra… Így érthető, és ti is értsétek meg, higgyétek el: a korona révén István tud „szólani” ama királyhoz, és általa a magyar néphez, a kései utódaihoz, és tanácsot adhat, ha kérik.
– És kérte már valaki? – ezt persze Monok kérdezte. Máté uram a fejét csóválta.
– Honnan tudhatnám, jó uram? Ha történt efféle dolog, az a király legszentebb ügye volt, mit magában tartott, tán a leghűségesebb embereinek sem szólott róla.
Ültek hát tovább, az este nem hozott enyhülést. Valahol távolabb tompán csillant az Adriai-tenger, mi most a sötétülő égboltot tükrözte vissza. Eközben a szárazföld lassan sötétségbe borult. A magyar katonák tüzei világítottak csupán, megannyi kicsi, vöröses fényfolt a sűrűsödő, nagy spalatói éjszakában.
A csapat nagyon fáradt volt.
Mint mindennap az utóbbi hetekben, hajnalban ültek lóra, és két pihenővel napestig lovagoltak. Szerencsére hoztak magukkal jó sok lovat, minden pihenőn másikat nyergeltek meg, ezért gyorsan haladhattak. De soha nem tudhatták: hol járnak az üldözőik? Lehet, hogy a következő sík vidéken, két erdő között hátratekintve megpillantják őket? Apró, fekete ruhás lovasokat, kik, ahogyan ők, szintén megállás nélkül haladnak a nyomaikon?
Szívesen eltüntették volna azokat a nyomokat, de sajnálták rá az idő